Lázár Ervin Kisangyal 9-633792-84-3 226 Osiris Budapest 2002 Osiris Könyvtár 3-223 tagelés kész
Lázár Ervin
Kisangyal
A városi

A ködök reggel szokták megülni a tájat. Mikor feljön a nap. Nem is köd ez, inkább pára, sűrű, tejes. Úsznak benne a jegenyék, a nyárfák meg a háztetők.

Ilyenkor szoktunk megállni, reggelizni. Pálinkát is iszunk minden reggel. A lányok is, csak éppen Rozika nem. Rozika még sohasem ivott pálinkát. Titokban sem.

Ma a ködben jött meg a teherautó a városi legénnyel. Megállt a traktor mellett, a vezető kiintett a gépésznek, és szélesen nevetett, megvárta, míg a legény hátulról lekászálódik, aztán elhajtott. Nedves, sötét nyom maradt utána a csillogó, harmatos fűben. A legény ott állt a keréknyom mellett.

– Na, megjött – mondta az öreg Csepregi, Rozika édesapja, ő volt a csapatvezető.

Rozika meg a legényt nézte.

– Ki ez? – kérdezte Keszi Imre, és nekitámaszkodott a kocsinak, amire a tele zsákokat rakták. Imre egyedül szokta felrakni a zsákokat. A nagyon nehezeket is.

– Ez az új ember – mondta neki Csepregi.

– Minek ide új ember?

– Kevesen vagyunk.

– Elbírtuk eddig is.

Csepregi erre nem szólt. Nemigen szokott sokat beszélni.

Imre odaült közénk. Rozika mellé, mert Rozika a menyasszonya volt.

– Nem tudom, mit akar az öreg ezzel a nyápiccal. Csak többfelé megy a rész.

– Lehet, hogy nem olyan, amilyennek látszik. Lehet, hogy erős – mondta Rozika.

Reggeliztünk. A városi Csepregi mellé ült, és zavartan nézingélt maga elé. Az öreg adott neki enni a magáéból, mert a legény éhes volt. Nem mondta, de látszott rajta, hogy éhes.

5

A gép elindult. Keszi Imre azt mondta, hogy „eső lesz”, pedig egy cseppet sem volt olyan az idő, mégis azt mondta, hogy „eső lesz”. Mikor fölmászott az asztagra, még azt is hozzátette:

– Lehet, hogy nem is akármilyen.

A városi is az asztagra került, a gép felőli oldalra, ő dobálta a dobra a kévét. Rozika kévevágó volt, és felszólt neki a magasba.

– Aztán szépen dobja ám.

Úgy mondta, mint aki biztosan tudja, hogy a városi úgyis szépen dobja, nem tővel előre neki a lábának, hanem szépen oldalasan, simán, észre sem veszi, hogy melléesett, csak éppen le kell érte hajolni, és elvágni a kötelet.

A városi tényleg szépen dobta. Csak alulról is így csinálja – gondolta Rozika.

Szaladgáltunk a szalmával, mint a futóbolondok, mert csak két pár szalmahordó jutott, a gép meg ezerhétszázas volt, úgy okádta a szalmát, hogy a Sánta gyerek meg Kabóca alig győzték elszedni. De szép, kemény petrencéket csináltak. Különösen Kabóca értett hozzá, ő ha kellett, egyedül is tudott petrencét csinálni. Úgy is szerződött, hogy ő mindig szalmás lesz, csak a társa cserélődik. Örültünk neki, mert így kevesebbszer került ránk a sor, senki sem szeretett a szalmarázónál dolgozni, mert ott akkora a por, hogy az ember minduntalan vályogot köp tőle. Kabóca még délben, ebédidőben is köpködött. Olyan feketét, mint a föld. Mégis szalmás volt mindig. Szeretett petrencét csinálni. Fene tudja, mit szeretett rajta.

Én elöl mentem mindig a szalmával, mert kicsi vagyok. Elbírnám hátul is, de a többiek mind nagyobbak, így aztán könnyebben bírják. Mert mikor megyünk fel a pallón, a hátsónak mindig föl kell emelnie a feje fölé a rudat. Nem nehéz, de aki nagyobb, annak mégis könnyebb. A városi is biztos elöl viszi, mert ő se valami túl magas. Bár nem is alacsony. Azért én mégis úgy gondoltam, hogy majd elöl viszi, ha rákerül a sor.

Az asztag elfogyott jócskán, éppen a dobbal egymagasságban állt a városi meg Imre. Ilyenkor nem az adogatónak a nehezebb, hanem a másiknak, mert az asztag végéből előre kell dobálni a gép felé a kévéket. Imre úgy dobálta őket, mint a pelyhet. Nagyon erős gyerek volt ez az Imre, gyerekkorunkban is mindenkit odavágott. Engem is odavágott. Sokszor.

Rozika átkiabált a városinak.

– Nem fáradt el?

6

A legény ingatta a fejét, még nevetett is, hogy nem. Tényleg nem látszott rajta fáradtság.

Imre meg lekiáltott a tsz-elnöknek:

– Sándor bácsi, jön az eső!

Az elnök ernyőt csinált a szeme fölé a tenyerével, és észrevette a felhőket. Nagyon messze voltak a felhők. De azért azt mondta:

– Az lehet.

– Sietni kellene, hogy félbe ne maradjon az asztag.

Nagy asztag volt, hárman is elkeltek volna rá. De Imre tud dolgozni kettő helyett is.

A petrencék egyszerre megnőttek, meg szaporodtak is, már akkor meglehetősen fáradt voltam, de azért szaladtam, mert ha egyszer jön az eső, akkor szaladni kell. A lábam csuszkorászott a pallón, kétszer is lecsúsztam egy fokkal lejjebb, a párom, a vörös Bódis Miska meg is kérdezte:

– Mi az istent csinálsz?

Nem feleltem neki, mert úgysem hallotta volna, meg nem is azért mondta, hogy feleljek. Azért mondta, hogy ne csuszkorásszak. Mintha én akartam volna. A kazal végére vittük akkor a szalmát, ki a sarokra.

– Jól tegyétek ki! – mondta a kazalos, a nagyfülű Márkus Bertalan, én meg akkor már tudtam, hogy lecsúszok a kazal szélével együtt, s a Márkus akkorákat káromkodik utánam, hogy talán attól ered meg az eső.

Le is csúsztam, a petrence dűlt utánam a fejemre. Itt nem ütheti meg magát az ember, mert szalmára esik, csupa szalma az egész világ. Örültem neki, hogy lecsúsztam, elengedtem magam, dűlt mellettem a szalma, betemetett egészen, egy fél percig ki sem mozdultam, még a szememet is lehunytam örömömben. Fönn a kazalon Márkus tényleg káromkodott, Bódis Miska meg röhögött, ahogy a torkán kifért. Rajtam is meg a Márkuson is. Rajtam azért, mert leestem, a Márkuson meg, hogy mérgelődik. Én is mérgelődtem, mert ilyenkor a kazalosnak új munka a csúszást helyrehozni. Pedig a Márkus olyan szép kazalokat csinált, hogy azt egy építész is megirigyelhette.

Kibújtam a szalmából, a városi arrafelé nézett, állt kezében a villa, úgy látszik, megijedt, hogy megütöttem magam.

– Mit marháskodtok! – kiabált oda Csepregi, én meg futottam, mert a Kabócáék közben már öt petrencét is csináltak, és kiabáltak, hogy szedjem a lábam, mert nem tudják hová rakni a többit.

7

– Ne nézelődjön, hé – kiabált oda a városinak Imre. – Megázunk.

A városi nem szólt semmit, elkezdett megint dolgozni. Jól megizzadt, de nem is csoda, nem gyerekjáték ez, meg aztán meleg is volt. A felhők meg tényleg jöttek. Jó orra van ennek az Imrének – gondoltam –, mégiscsak lehet, hogy eső lesz.

A tsz-elnök fölkiabált az asztagra:

– Nyomjátok, legények, jön az eső!

A traktoros nagyobb gázt adott, úgy szállt a por a gépből, hogy látni is alig lehetett.

– Affenét akarsz, Sándor, szétveri a szememet – mondta Csepregi, és mérges volt egy kicsit. Imre leszólt az asztagról:

– Dehogy veri.

Röpködtek a kévék, mintha megbolondult volna a Keszi gyerek. Szórta keményen, még a szeme is belémeredt. Nem nagyon értem rá figyelni, de láttam, hogy minden kévét tővel dob a városi lábaszárához. Az a mamlasz meg nem szólt semmit, csak rakta a kévét a dobra, vigyázott, nehogy megbökje a kévető a Rozika lábát. Úgy dolgozott, mint egy gép, szótlanul és keményen.

– Azért van benne szufla, látod, van benne – mondtam ennek a süket vörösnek, de rám ordított:

– Ne povedálj, az istenit, kösd a kötelet. – Megállj, tróger, kitolok veled, gondoltam magamban, de tudtam, hogy nem csinálok úgysem semmit, mert végeredményben igaza volt a vörösnek. Nem povedálni kell, hanem hordani.

Imre akkor már a városi arcába is hajigálta a kévéket, tényleg, mint a bolond.

– Micsinálsz, Imre, micsinálsz?! – kiabált Rozika, rémült volt a hangja, még én is belesápadtam.

– Szálljon le, szálljon le – kiabálta a városinak, de az rakta tovább a kévéket a dobra.

– Nézd a marhákat, odanézz – mondta Bódis Miska, és rángatta a karom.

– Odanézz!

Az már nem munka volt. Verekedés volt, amit azok fönt műveltek. A szőke tántorgott, de dobálta a kévéket, az etető már abbahagyta a munkát, Rozika is a dob végére szaladt és sírt. A kévék nagy halomba gyűltek a dob tetejére, a városi egyre csak dobálta, pedig Imre már majdnem derékig betemette őt búzakévékkel. Úgy láttam, hogy a városi száján vér buggyan ki.

8

– Vérzik! – kiáltottam, de Bódis azt mondta:

– Eszed tokja – és le sem vette a szemét az asztagról.

– Most összeesik – állapította meg Kabóca, aki már régen abbahagyta a petrencecsinálást, egy csomó szalma nagy, rendetlen halomban hevert a szalmarázó előtt.

De a városi nem esett össze. Én azt hiszem, sohasem esett volna össze, de ebben biztosan tévedek.

Egy bekötött kéve keresztben a dobba esett. Nagyot reccsent valami, a szíj belesuhintott a levegőbe, ahogy lecsapódott a kerékről.

– Barmok – mondta a gépész mérgesen.

Csepregi nem szólt semmit. A tsz-elnök ponyváért üvöltözött. A gépben eltört valami, másnap reggelig biztosan nem tudják megcsinálni. Hála istennek, legalább alszom egyet.

– Ponyvát! Megázik, aztán nézegethetünk.

– Nem lesz itt eső – morogta Csepregi.

A városi állt az asztag romjain, mintha nehezére esne megmozdulni. Senki sem beszélt különben. Rozika átugrotta dobról az asztagra a városihoz.

– Valami baja van?

Rázta a fejét, hogy nincs, aztán lemászott.

– Holnap reggelig nem készülök el. Hazamehetnek – mondta a gépész.

Összeszedelőzködtünk. A városi kezébe fogta a kabátját, aztán elindult a rétek felé, nem is köszönt senkinek.

– Hát ez meg hova megy? – kérdezte Rozika.

– Az ő dolga – felelte az apja.

– Nem jössz? – kérdezte a lányt Imre. Rozika bólintott, hogy igen, és elindultak egymás mellett hazafelé.

Láttam rajta, nagyon szeretett volna hátranézni, arra, amerre reggel a ködöt láttuk, s amerre mosta városi a kabátját a kezében lógatva elment. De nem nézett hátra.

9
Bartusek Géza, a kutya

Bartusek a Ménesi úton jött fölfelé, csapongó jókedvet sugározva. Ide-oda szaladgált az úttesten, néha megállt, kilógatta a nyelvét, nagyokat lihegett, és félrefordított fejjel, sóváran bámulta a kerítésen ülő verebeket. Aztán elunta, futott tovább, odailletlenkedett a villanyoszlopok tövébe, és nagy riadalmat keltve szagolgatta a járókelőket. Első pillantásra a boldog elhagyatottság látszatát keltette. Bartuseken ugyanis nem volt szájkosár, sőt még egy árva nyakörv sem.

Meg kell jegyeznem, akkor még nem hívták Bartuseknek. Egyáltalán semminek sem hívták.

Éppen vitatkoztunk, mikor Bartusek odafutott, és végtelen kíváncsisággal körülszaglászott bennünket.

– Na, az anyád! – mondtam, és egy félős lábmozdulattal próbáltam elkergetni.

Megcsóválta a farkát, s kissé odébb állt.

– Szép szeme van.

– Mennyit zabálhat egy ilyen dög.

Bartusek, mintha megértette volna, hogy a táplálkozásról esett néhány közvetlen szó, a fenekére ereszkedett, és várakozóan nézett ránk.

– Hát pajtás, ha éhes vagy, akkor most nem jó helyre jöttél.

Bartusek ennek, nem tudni, miért, megörült, és ültében csóválni kezdte a farkát.

– Na, menjünk.

Elindultunk a kollégium felé. Bartusek csalódottan felállt, és első lábát felemelve szomorúan nézett utánunk.

Sötét szőrű farkaskutya volt.

A gyér téli napfény glóriát font Bartusek köré. Mint egy megbántott szent, úgy állt az aszfalton folyton utánunk bámulva.

Ernő visszanézett. Füttyentett.

10

Bartusek robbant. Mint a nyíl, rohant utánunk, körülugrált bennünket, Tibinek megnyalta a kezét, nekem barátságosan a lábamba harapott.

– Nana, öregem.

– Klassz kutya, mi?

– Ühüm.

– Tartsuk meg. Úgy sincs a kollégiumnak kutyája.

– De marhája, úgy látom van.

– Csak ne szellemeskedj, te kutyapecér.

Bartusek nem sokat törődött a vitával, most már végérvényesen közénk tartozónak érezte magát.

– Istenem, de gyönyörű – állt meg egy pávaszerű nő Bartusek mellett, a festékréteg mögé bújtatott arcára a kutyák iránti szeretet kifejezése öltődött.

– A maguké?

– Természetesen. Nem tetszik ismerni? Ő a híres Néró.

A hölgy nem értette. Mi sem. De Tibi folytatta a magyarázatot.

– Pedig bent volt az újságban is. Kimentett egy kisfiút a Dunából. Kormánykitüntetést is kapott.

Ezzel Bartusek végleg megpecsételte hozzánk tartozását, holott ez idő alatt a legújabb fák számbavételével foglalatoskodott.

– Bedőlt a nő.

– Az ilyen mindent elhisz, csak az igazat nem.

– Néró! Viselkedj rendesen, elvégre kormánykitüntetésed van.

Bartusek mögénk sompolygott.

– Okos.

– Naná! A mi kutyánk.

A kollégium előtt kissé tanácstalanul néztünk egymásra.

– Most mi lesz?

– Beszállásoljuk az igazgatói irodába.

– Nem rossz ötlet!

– Adjunk neki valami kaját, aztán elzavarjuk.

– Talán föl se jön.

Ezt az utolsó megjegyzést én szerénykedtem, de ebből csak az látszott, hogy alaposan félreismertem Bartuseket. Ugyanis feljött. Mi az, hogy jött! Négyesével ugrált a lépcsőkön. A kanyarokban megállt, megvárt bennünket, aztán újra rohant felfelé. A szobába elsőnek tülekedett be. Körülszaladgált, megszagolta az ágyakat, bebújt az asztal alá, kinézett az ablakon, s miután a fűtőtest megégette az orrát, helyet foglalt.

11

– Éhes. Van valami kajátok?

Szomorúan vigyorogtunk.

– Hát, Nérókám, itt megtanulsz koplalni.

Bartusek megcsóválta a farkát.

– Nem érti, szegény.

Ernő csendesen bámult egy darabig, aztán megszólalt.

– Nekem van egy darab kenyerem.

– Hol?

– Itt – mondta, és előkotorta a kenyeret Sanyi szekrényéből.

– Miért az én szekrényemben tartod te a kenyeret, ha szabad érdeklődnöm?

– Mert másutt mindenütt megtalálod, lóbelű úr. De van itt ész – ütött Ernő a saját homlokára, és jókedvűen vigyorgott.

Sanyi némileg bosszankodott.

– Na megállj!

– Osszuk el.

– Mit osztasz el ezen. Fél fogára sem elég ennek a dögnek.

Bartusek röptében kapta el a kenyeret, aztán csalódottan ejtette maga elé.

– Na, mi lesz! Egyél!

– Nem kell a kenyér, te dög!?

– Látszik, hogy nem voltál még egyetemista. Majd megeszed.

– Te, ez valami előkelő tagé lehet.

– Talán még az újságokban is hirdetik. Öregem, egy becsületes megtalálónak még ötszázat is adhatnak.

– El is lehet adni.

– Eladni, eladni? Ki a fenének? Inkább valami kaját szerezzetek neki.

– Gyere!

Ez a kutyának szólt. Végigmentünk a folyosón. Bartusek éktelen boldogsággal csattogott előttünk. Bekopogtunk a szobákba. Bartusek természetesen elsőnek ment be mindenhová, megszagolgatta a fiúkat. Azok ijedten húzták maguk alá a lábukat.

– Valami kajátok nincs a kutyának?

– Tiétek?

– Loptátok?

– Fenét, a faterom vele szokta a sürgős leveleket küldeni Orosházáról.

– Elhozza?

12

– Persze. Egy óra alatt fölér.

– Azannya.

Szalonnabőrke, csont, ez, az akadt, Bartusek vidáman lakmározott. Félóra múlva az egész kollégium tudott Bartusekről. Ő közben otthonosan az ágyunkra heveredett, alig győztük lezavarni. Kölcsönkértünk egy zsákot, hogy legyen mire feküdnie.

Valaki kopogott. Kanizsai elsőéves magyar-történelem szakos.

– Hoztam a kutyának egy kis szalonnát.

– Jó, tedd az asztalra. Hűha, te, nehogy neki add. Csak sütve eheti. Gyomorfekélyes.

– A kutya?

– Naná, majd a nagyapám.

– Operálták is, annyira értékes. Az angol kutyatenyésztők országos szövetsége ezer fontot ígért érte… Na, csak tedd le a szalonnát.

– Jó lenne, ha hoznál kenyeret is, mert kenyér nélkül nem nagyon szereti.

– Finnyás kutya.

– Ne simogasd, nem szereti. Hozol kenyeret?

Hozott. Megettük. Bartusek nyálcsorgatva nézte.

– Te már eleget zabáltál, öregem, s a kenyeret különben sem etted meg. Csak dögölj le a helyedre.

– Srácok, tulajdonképpen neve sincs.

– Dehogynem, hát Néró.

– Rossz. Minden második kutya Néró.

– Ennek kormánykitüntetése is van.

– Orosházáról levelet hord.

Nevettünk, és büszkén néztünk a kutyára. Vakarózott.

– Nana. A bolháidat csak tartsd meg magadnak.

– Legyen a neve Absalom.

– Ugyan.

Erélyesen kopogtattak. A gondnok jött, kissé felpaprikázva.

– Maguk hoztak kutyát a kollégiumba! Na, persze… Még jó, hogy nem nyitnak állatkertet.

– Mi nem hoztuk, jött.

– Mi az, hogy jött?!

– Jött utánunk. Nem lehetett elzavarni. Vicsorgott.

– Ne meséljenek.

– Tessék megpróbálni, Absalom!

13

– Micsoda?

– Mondom, Absalom. Úgy hívják.

– Ja.

– Tessék megpróbálni elzavarni.

A gondnok kissé megszeppent. Hátralépett.

– Távolítsák el a kutyát fél órán belül. Ez nem cirkusz. Különben bajok lesznek. Ez úgy igaz, mint ahogy Bartusek Géza a nevem. Elment.

– Na öreg, cső.

– Nem szeret a főnök.

– Legyen a neve Bartusek. Bartusek Géza.

– Nem rossz. Bartusek, gyere ide!

Később beállított a diákbizottság.

– A gondnok elvtárs mondta, hogy kutya van nálatok. Fiúk, ezt nem lehet, ez kollégium – mondta a kissé pocakosodó, bürokratapalánta Gebauer, a diákbizottság elnöke. Aztán Bartusekre nézett, és hogy bebizonyítsa, ő azért szereti az állatokat, de hát kollégium az kollégium, így szólt:

– Gyeride, kutyus.

– Hogy beszélsz vele!?

– Mi az, hogy hogy beszélek?

– Először is nem vagy vele pertuban, másodszor pedig van neki tisztességes neve.

– Ne hülyéskedj.

– Bartusek, ne vakarózzon a diákbizottság jelenlétében. Micsoda illetlenség ez. Feküdjön nyugodtan.

– Magázzátok a kutyát!?

– Na hallod. Hát persze hogy magázzuk.

– Mi a neve?

– Bartusek. Bartusek Géza.

– Ez disznóság. A gondnokról elnevezni!

– Hát ki nevezte el?

– Egy kis tisztelet lehetne bennetek.

– Mit jár a szád, nem mi neveztük el.

– Hát akkor miért Bartusek?

– Bejött kérlek szépen az ajtón, és bemutatkozott. Aszondja, Bartusek Géza vagyok.

– Ez, fiam, tud illemet.

– Még az anyakönyvi kivonatát is megmutatta.

14

– Na, elég volt a cirkuszból, vigyétek el.

– Bartusek, köszönjön a diákbizottságnak. Mit tátja a száját?

– Hülyék.

A kutyát mégiscsak el kellett valahogy tüntetni. Kivittük a Gellérthegyre. Megbeszélt terv szerint négy felé osontunk, Bartuseknek elhajítottunk egy követ, s míg ő utánaloholt, rohantunk hazafelé. Lent találkoztunk a Ménesi úton.

– Szegény kutya.

– Kár érte.

– Jobb neki így.

– Bevihettük volna az egyetemre.

A kollégium előtt a lépcsőn egy kutya ült. Mikor meglátott bennünket, elénk szaladt, vidáman csóválta a farkát.

Bartusek volt.

Aznap éjjel nálunk aludt. Minden félórában körülszaladt a szobában, csak úgy csattogtak hegyes körmei. Hajnalban ugatott is egy kicsit, és sorban megszaglászott bennünket.

Délelőtt bejött velünk az egyetemre.

Aznap Bartusek a menzán étkezett. Bejött nyelvészet-előadásra és a tőmorfémák tárgyalásánál felugatott. Szerencsére, az előadó kutyabarát volt.

Még két napig maradt nálunk. Megevett minden ehetőt, nem hagyott bennünket aludni, halálra ijesztette az egyik takarítónőt. Helyzete végleg tarthatatlanná vált a kollégiumban. Az udvaron akartunk neki építeni egy kutyaólat, de neki ez semmiképpen sem tetszett. A világ minden kincséért nem maradt otthon, mindig utánunk szökött. Ráadásul a szombati vacsoránkat is megette. Kissé nehezteltünk rá.

– Ez nem volt szép magától, Bartusek – mondtuk neki szemrehányóan.

Bartusek erre mintha vigyorgott volna.

Az újságot naponta végigböngésztük, de farkaskutyát senki sem keresett.

Egyik nap az utcán ballagtunk vele.

– Bartusek, ne bizalmaskodjon, tűnjön el, mert megrúgom.

– Nem eladó ez a szép kutya?

Kalapos, magas férfi kérdezte ezt.

– Ritka jó kutya, kérem.

– Megvenném.

– Hát…

15

– Mennyibe lenne?

– Kiállítást nyert. Idomított. Nem közönséges kutya. – Bartusek kissé félreállt, s gyanakodva nézett ránk.

Százat adott érte. Spárgát kötöttünk a nyakára.

– Mi a neve?

– Bartusek Géza.

– A kutyáét kérdezem.

– Na, persze, azé.

– Megütközve nézett ránk.

– Hogy?

– Hívhatja másképpen is.

– Na, gyere, Néró.

A kutya rángatta a madzagot, vinnyogott. Visszanézett ránk fájdalmasan. Elfordultunk, és sokáig nem néztünk egymásra.

16
Dűlőutak

A plébános nem hitte el, hogy nem ettek a kolbászból.

A kisfiú ott állt előtte, hátra kellett szegnie a nyakát, hogy a pap szemébe tudjon nézni – magas, kemény tartású férfi volt a plébános, a szeme világos, szúrós, beledöfött vele az emberbe.

A kisfiú háta mögött állt Tömör meg Gyuvi, közöttük a véka, amiben a kolbászt vitték.

Nevetségesnek tűnt, hogy éppen a kisfiú áll a pap elé, hiszen a másik kettő nagyobb volt, hatodikos, ő meg csak másodikos.

A kisfiú azonban tudta, hogy mégis neki kell odaállni, és azt mondani, hogy „elvittük” – bár az üres vékából nyilvánvalóan látszik, hogy elvitték. Sokat gondolt rá útközben, hogyan áll majd a pap elé, s már akkor érezte, hogy nem tud végig a szemébe nézni. Azért is ment ilyen közel hozzá, mert későbben akarta kezdeni a szembenézést, s most hátraszegett nyakkal állt előtte.

Rövid csend után mondta:

– Elvittük – de akkor már a lába ujját bámulta, és tudta, a plébános nem hitte el, hogy nem ettek a kolbászból.

Tegnap reggel jött ki a pusztára a plébános biciklivel. Meglepődtek, mert aznap nem volt hittanóra, hittanórát csak minden csütörtökön tartott a pap, mind a hat osztálynak egyszerre – hetedikes meg nyolcadikos nem volt, hatodikos is csak Tömör meg Gyuvi.

A kisfiú is látta a papot, ahogy leereszkedett a szeszgyár felől – a reverendáját felkapcsolta az oldalához, a kisfiút ez zavarta, úgy érezte, a papnak nem szabadna biciklire ülnie, és a reverendáját sem szabad felhajtania.

A pap az udvaron leszállt a bicikliről, és leengedte a reverendáját.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – álltak fel a gyerekek.

– Jó napot – mondta a tanító.

– Mindörökké – felelt a pap.

17

Valamit halkan beszélgettek, a gyerekek nem értették, aztán a tanító feléjük fordult.

– Pestet szétbombázták, tudjátok ti is. A pesti gyerekek éheznek. Mondjátok meg a szüleiteknek, hogy gyűjtést rendezünk az éhező pesti gyerekek számára. Lisztet, zsírt, sonkát, ki mit tud, hozzon.

Kis csend támadt, a két férfi a gyerekeket nézte, aztán megszólalt a pap.

– Mondjátok meg, hogy én kérem.

Egy vékára való élelem gyűlt össze másnap, a kisfiú is hozzátett egy tasak lisztet meg egy darab szalonnát. Volt, aki semmit sem hozott, sokan nem vágtak azon a télen disznót. A plébános nem nézte, ki mit hoz, a véka kint állt a bejárat mellett, rögtön bele kellett tenni az adományokat. Tömör ott legyezett mellette egy vesszővel a kutyák miatt.

Amikor már mindenki együtt volt, behozták a vékát. A pap felállt, és rámutatott:

– Szemre nem sok – mondta –, de mégis nagyon sok, mert szegény emberek adománya. Aki pedig a kevésből ad, azt kétszeresen megsegíti a Jóisten.

A kisfiú lehajtotta a fejét. Az apja miatt, mert az apja káromkodott tegnap este, amikor elmondta otthon a gyűjtést. Az anyja reggel mégis a kezébe nyomta a tasak lisztet meg a szalonnát.

A kisfiú nagyon szerette az édesapját.

Nem kellett megvárni az óra kezdetét, azonnal elindultak. Először csak Tömörnek meg Gyuvinak szólt a pap. „Ti vagytok a legerősebbek” – mondta. Aztán amikor éppen mentek volna ki az ajtón, megállította őket, és a kisfiúra nézett.

– Ferkó, te is menj!

Ezt az utat nagyon szerette a kisfiú. A faluba csak dűlőutakon lehetett eljutni – köves nem volt –, négy vagy öt dűlő volt, körülbelül egyforma hosszúak, kettő közülük erdőn keresztül vezetett, és egyébként is egyformák voltak, egyformán jártak, gazosak, a két keréknyom széles homoksávot hasított ki belőlük, de ahol már nagy volt a bakhát, vagy esős időben a sár, ott egy vékonyabb keréknyom kikanyarodott a fasor mellé, gazdaságos ívben megkerülte a veszélyes helyet.

Már maga az is örömet jelentett: megválasztani az utat. Melyiken az öt közül? Ez nagyon fontos és komoly feladat volt – legalábbis a kisfiú mindig fontosnak, komolynak és izgalmas18nak érezte – mert sohasem mindegy, hogy melyik úton megy, minden évszakban, minden időszakban más-más út vált előnyösebbé, s függött a választás attól is, hogy az ember könnyű kocsival, ökrös szekérrel, biciklivel vagy gyalog ment-e.

Egyébként az utak mind a faluba vezettek.

Mégis az erdőn keresztül szeretett legjobban menni. Most mondani is akarta Tömörnek meg Gyuvinak, hogy az erdőn keresztül menjenek, de aztán ránézett a hátukra, és nem szólt semmit. A menésükön látta, hogy neheztelnek rá. Ezt ő is értette, eszébe sem jutott, hogy az egészet a plébánosra kenje: „hiszen, a plébános küldte őt, ő nem tehet róla, küldhetett volna mást is”. Persze hogy tehet. És elszégyellte magát.

Szerencsére, a fiúk egyenesen az erdő felé mentek. Ferkó megnyugodott, nemcsak az erdő miatt – a lövészárok miatt is –, kíváncsi lett, vajon betemették-e már a lövészárkot. Emlékezett rá, még közvetlenül a háború után, az apja akkor vette a vak lovat, a Madárt, erre jöttek egyszer haza. Éjjel volt, koromsötét, az utat csak abból lehetett sejteni, hogy fölötte nem értek össze a fakoronák. „Nehéz ezzel a vak lóval – mondta az apja –, de jó ló.” Aztán egyszer csak a ló megállt. Az apja egy darabig biztatta, de a vak madár meg sem mozdult, a végén még horkantott is egyet. Az apja mérges lett, és az ostorért nyúlt. Rávágott a lóra. A hasa alá, mert a lovaknak a hasuk alja a legérzékenyebb. Madár erre ugrott egyet, és visszafelé tolta a kocsit. „Fogd meg” – mondta az apja, és a kezébe nyomta a gyeplőt. Leszállt. Megkerülte a lovat, eléje kanyarodott, aztán gyufa lobbant. A kisfiú csak az apja arcát látta felvillanni a fényben. Ezt a képet sohasem felejti el, ma is élénken él az emlékezetében, az akkori hangokkal és szagokkal együtt.

Az éjszakában a hangok tompábbak, mint nappal.

– Lövészárok – mondta az apja –, vissza kell fordulnunk.

Úgy hallotta, mintha közvetlenül mellette beszélt volna az apja, pedig akkor még a vak ló előtt állt. Az izzó gyufaszálat eldobta, a vörös pont felizzott, csíkot rajzolt, aztán hirtelen eltűnt.

A lövészárkot már betemették.

A kosárban öt szál kolbász is volt. Illetve csak négy és fél, mert az egyikből letört valaki egy darabot. Jóízű kolbász lehetett. A bőre kicsit megráncosodott, megszívta a meleg.

Náluk otthon sohasem maradt meg a kolbász nyárig.

19

Ott pihentek először, ahol a fenyves kezdődik. A kosarat a gyalogútra tették, az út szélére leültek a fűbe. Gyuvi fának támasztotta a hátát, Tömör a kosár mellett ült, és egy vesszővel piszkálgatta a kolbászt. Ferkó nem ült le, a gyalogúton állt, lába ujjával egyenes vonalakat húzott a keményre taposott földre. Csend nehezedett közéjük, Tömör a fejét ingatta, megpróbálta a kolbászt a bot végén egyensúlyozni, de sehogyan sem ment, a kolbász túlságosan hosszú volt.

A kisfiú a papra gondolt, látta a szemét, ahogy azt mondja neki: „Te is menj, Ferkó”, és megint szégyellte magát.

Ez a tekintet elválasztotta őt a másik két fiútól – ezt a fiúk is tudták, azért is volt csend.

Egy madár szállt le melléjük a bokorra. Oldalt fordított fejjel nézte őket.

– Szarkagábor – mondta Tömör.

A madár elröppent a hangra.

– Kik hozták? – kérdezte Gyuvi, és Tömör kezében egy pillanatra megállt a vessző. A kolbász végét a levegőben tartotta vele.

– Cink Rozi kettőt, a Bébic… a Kisgyura… a töröttet meg a Bűtös.

– Biztos evett belőle az úton.

– Nem evett, az anyja kezdte meg. Egész szálat nem akart adni.

– Fél szál, mi.

– Több mint fél, alig hiányzik belőle.

Ferkóra néztek. Ferkó a bokrot bámulta, ahonnan a szarkagábor elszállt, az ág még akkor is rezgett.

– Igaz, több mint fél! – mondta neki Tömör, és feltérdelt. Kivette a kolbászt. – Fogd csak meg! Több mint fél!

A kisfiú esetlenül fogta a kezében a kolbászt. Gyuvi akkor már nem nézett rá, mégis olyan volt, mintha ugrásra készülne. Tömör mereven bámult, az állkapcsát előretolta.

– Tényleg több – mondta aztán Ferkó, és visszatette a kolbászt a vékába, összeszorította a fogát, megint látta a pap tekintetét, elképzelte, ott áll előtte, és megmondja: elvitték a kosarat. Egyenesen a pap szemébe néz majd, és örülni fog. Örülni, örülni, örülni – a véka érintetlenül jutott el a parókiáig –, örülni, mert a pap szeméből meleg árad, és az ő szeméből is meleg árad majd.

20

Amazok ketten felálltak. Tömör megfogta a kosár fülét, kicsit várt, de látta, hogy Gyuvi még mindig a fának támaszkodik, s így szólt a kisfiúnak:

– Te is hozd egy kicsit!

Ferkó engedelmesen megfogta a kosár fülét.

Nehéz volt. Tömör sietett is, legalábbis a kisfiúnak úgy tűnt, hogy gyorsabban megy, mint addig. A bal keze erősen húzódott, a vesszőfonat belevágott a tenyerébe. Most már jobb kézzel kellene vinni, gondolta, de nem szólt. „Addig a fáig még elviszem.” Magányos juharfa volt, itt kezdődtek a falu földjei.

– Fáj a kezem – mondta a fánál.

Letették a kosarat. Gyuvi távolabb poroszkált utánuk, jó pár percbe telt, míg odaért.

– Tudok itt egy vadgalambfészket – mondta –, már biztos kikeltek a kicsikék.

– Azt mondja, fáj a keze – intett a kisfiú felé Tömör.

– Abban a bokorban van a fészek – a kisfiú önkéntelenül arra nézett, amerre Gyuvi mutatott. – Ha ki mered szedni, szétverem a pofádat.

– Azt mondja, fáj a keze – mondta még egyszer Tömör.

– Egy másik fészek is volt erre, de azt leverte valaki.

Gyuvi bal kézzel fogta meg a kosár fülét, egy darabig meggörnyedve állt, Ferkó azt hitte, most már neki nem kell vinni, de Tömör rászólt:

– Na, mi lesz!

Jobb kézzel tovább bírta, a jobb keze erősebb volt. Megpróbált Gyuvival egyszerre lépni. Gyuvi erre hosszabbakat lépett.

Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnt az út. Néha úgy érezte, kibuggyannak a könnyei. Gyuvi gyorsított.

Úgy ejtette el a kosarat.

A keze elgémberedett, a hóna alá szorította.

– Marha! A lábomra dobja – mondta Gyuvi.

Leültek. Most a kisfiú is leült, kicsit távolabb, az árokpartra, Gyuvi meg Tömör a hónaljukkal a véka szélére támaszkodtak. Tömör a kolbászt piszkálta.

– Ezt is előbb eszi meg a plébános, mint a pesti gyerekek – mondta.

– Dehogyis, dehogyis! A plébános úr nem lop – szólt közbe erőtlenül a kisfiú.

21

– A gyurgyókafészket is te szedted ki a Fördőssel. A Fördős megmondta – szólalt meg újra Gyuvi, és lustán Ferkóra nézett.

Egy fűszálat rágcsált.

– Nem igaz! Nem én szedtem ki! Ezt nem is mondta a Fördős.

– Félröpösök voltak benne – folytatta Gyuvi –, az állatorvos két forintot adott volna egyért.

A kisfiú még sohasem mert gyurgyókafészekbe nyúlni. A gyurgyókák horhosok meg szurdékok partjába fészkelnek, karvastagságú lyukakba, mint a partifecskék. Ilyenekben kígyó is tanyázik néha. Ferkó nagyon félt a kígyóktól.

– Nem én szedtem ki – mondta.

– Mit jár a szád? – kiabált dühösen Tömör, és felállt. – Kiszedted, és kész! Nekem is szedtél már ki fészkemet. A kisház mögött.

Azt akarta mondani: „megmondlak, ha megütsz”, aztán mégsem szólt, nem tudta, miért jutott eszébe Tömörről a néger.

A néger ejtőernyővel ugrott ki a repülőgépből, libegő fekete pont a fehér gomba alatt. Vasvillákkal és kaszákkal vették körül – mindenki kiabált, asszonyok is voltak, városiak, a kisfiú nem ismerte őket –, a dühös sírás szaggatottan tört elő a torkukból. Különös fekete izgalom telepedett rájuk, a kisfiú érezte, hogy valami szorítja a csontjait, a bőre alatt görcsök tekergőztek.

A néger egy árokparton ült, mereven hátrafeszített karjára támaszkodott. Meg sem moccant, de a szeme ide-oda járt, furcsán villogott a szeme fehérje – egyébként fekete volt, koromfekete.

Egyre szűkült körülötte a kör – itt valami megmásíthatatlan történik –, a férfiak arca vöröslött, nyakukon, mint a fehér, áttetsző gyöngy, kiütött a verejték – itt valami megmásíthatatlan történik –, és a kaszák meg a vasvillák hegye egyre közelebb és közelebb villogott, aztán csend lett, mélységes, moccanás nélküli csend.

Akkor kezdett beszélni a néger.

Gyorsan és egyfolytában beszélt, valami idegen nyelven, különös, gurgulázó nyelven, sem kiabálva, sem halkan, mégsem volt megszokott emberi a hangja, a kisfiú így még senkit sem hallott beszélni.

Nem emlékszik rá, ki szúrta meg először. Csak a villanás látszott, és egyetlen rövid, szűkölő hang hallatszott, aztán megint szörnyű zsivaj, vonagló kiáltások, egy teljes percig, vagy talán tovább is, s aztán megint csend lett – akkor már senki sem állt közvetlenül a néger mellett. Már nem támaszkodott megfeszített karral az árokpartnak A hátán feküdt, mereven nézett az ég felé, ahonnan ejtőernyőjével lelibegett, és mozdu22latlan volt, mint a csend, amely köréje zuhant. A kisfiú úgy érezte, most mindenki tudja, hogy itt valami megmásíthatatlan történt – de az emberek újra elkezdtek beszélgetni.

Akkor rögtön nem érezte úgy, hogy értette, amit a néger mondott. Csak kicsivel később, hazafelé menet. De egészen mégiscsak akkor, amikor a plébános biciklivel utolérte őket, tavasszal az elsőáldozás után.

Tömör akkor már ott állt előtte, a lábát szétterpesztette.

– Nem mozogsz! – sziszegte, pedig a kisfiú meg sem moccant.

Először bal kézzel ütötte pofon. Gyuvi megint elfordította a fejét, az erdő felé nézett.

A plébános leszállt a bicikliről, leeresztette a reverendáját. Akkor már mindannyian álltak, lehajtott fejjel, még Tömör is lehajtotta a fejét, pedig Tömör mindig egyenesen a szemébe néz mindenkinek – s az állát előretolja.

De akkor lehajtotta a fejét.

Csak a kisfiú nem, a kisfiú a papot nézte. Egyenesen, mereven a szemébe nézett, és maga sem vette észre, előretolta az állát.

Egy darabig csend volt, a pap szeméből jóság áradt és fény.

– Így sokkal jobb, tisztelendő úr – mondta Tömör tiszta, nagyon tiszta hangon.

A kisfiú akkor hajtotta le a fejét.

Vidámság áradt közéjük, felszabadultan nevettek, csengő hangjukban egy csepp áhítattal. Olyanok lettek, mint a fák meg a felhők.

Csak a kisfiú nem.

A kisfiú mindezt távolról, nagyon távolról látta, és félelem szorította össze a szívét.

– Így szedd ki a más fészkét! Hülyefejű! – mondta Tömör, és keményen az arcába vágott, az orra tövénél nyilallt bele a fájdalom, a homlokán át, végig a tarkójáig.

Újra az orrában érezte a gyóntatószék furcsa szagát, a rácson keresztül megváltozott a pap arca, mintha nem is az ő papjuk lett volna, hanem valaki más, szigorú, kemény arcú idegen. A szíve a torkában dobogott, nagyon halkan beszélt.

– Kicsit hangosabban – suttogta a pap. – Csak bátran, meglátod, könnyű és tiszta leszel.

Tömör most már rúgta is, megdühödött, elkékült az arca.

– Hülye, hülyefejű! – ordított.

Furcsa remegés fogta el. A bűneit egy papírra írta. Gyorsan, hadarva olvasott – és félt, nagyon félt. Idegen bűnök voltak, némelyik szó is 23idegenül hangzott, mintha akkor hallotta volna először. Pedig ő beszélt, az ő hangján csengtek fel ezek a nehéz, idegen szavak.

Egyik ütéstől eleredt az orra vére. Tömör keze is véres lett, s a kisfiú arca is. A vére gyorsan száradt, összehúzta az arcán a bőrt.

Azt hitte, majd mégis ráhull az a könnyű és lenge érzés, amelyet akkor szokott érezni, amikor az apja kint a földeken mesél neki. Régi dolgokról, arról, amikor még ő is kisfiú volt. Otthon sohasem mesélt, csak kint a földeken.

Néhány történetet többször is elmondott, a kisfiú ezeket szóról szóra tudta, s néha már nem is figyelt rá, mit mond az apja, csak nézte az arcát, a mozdulatait, a hangját beitta a füle – akkor is értette volna az apját, ha valamilyen idegen nyelven beszél –, és úgy érezte, könnyedén ring a rétek fölött felhők fehér taraja és erdők zöld tengere meg szántóföldek barna foltjai között.

– Fogd be az orrod! Vérzik – mondta Gyuvi.

Befogta. Azok ketten ott álltak a kosár mellett. Hátrahajtotta a fejét. Így szokta, ha az orra vérzett.

Rémülten nézett a papra, hányingere támadt. Keserű nyál szaladt a szájába.

Az ostya a szájpadlására ragadt, sokáig piszkálgatta a nyelvével, míg végre le tudta nyelni. Hosszú ideig állt egy helyben, a hideg kő a cipője talpán is átsütött. Imádkozni próbált – később letérdelt, hogy fájjon a térde, de nem tudott imádkozni. Elviselhetetlenül nehéz lett minden. Aztán már nagyon sajgott a térde. Nem érzett semmi mást, csak azt, hogy fáj, fáj, fáj. Ez nagyon jólesett.

Az orra vére elállt.

– Menjünk – mondta Gyuvi.

Azontúl neki nem kellett vinni a kosarát, Gyuvi és Tömör vitték. Nem egyenesen a falu felé mentek. Nem értette, miért, aztán Gyuvi megmondta:

– A Sió felé megyünk. Megmosódsz.

A pap maga mellett tolva a biciklijét, ott ment közöttük. Ő kicsit lemaradt a többiektől. Vidám szeretett volna lenni, mint a többiek. Minden izmát megfeszítette, a füle zúgott tőle – de a nehéz súlyok nem oldódtak le róla. Félt. Vacogva nézett a gyerekekre.

Olyanok lettek, mint a fák meg a felhők.

– Így sokkal jobb, tisztelendő úr – mondta Tömör tiszta, nagyon tiszta hangon.

A kisfiúnak akkor már nem fájt a térde. A földet nézte, és sírni szeretett volna.

24

– És te, Ferkó? – kérdezte a plébános.

– Tiszta lettem… és könnyű – mondta.

Nem mert mást mondani. Nem jöttek a könnyei.

Újra keserű nyál szaladt a szájába.

Jólesett a hűvös víz érintése. Sokáig mosta az arcát, a rászáradt vér elég nehezen jött le.

A parókia udvarán egy ponyvás teherautó állt, a hátulját lehajtották, sonkák, zacskók és különféle batyuk látszottak benne. Az autó mellett a favágótuskón egy atlétadresszes, sovány férfi ült, lobogó vörös haja volt és vidám szeme. Egyenként szedegették a vékából, amit hoztak, és a vörös hajú kezébe adták.

– Látom, ettetek is – mondta, amikor észrevette a megkezdett kolbászt.

– Nem ettünk – mondta gyorsan a kisfiú. – Így adták.

Aztán már megbánta, hogy szólt.

Az atlétatrikós nevetett.

– Éhesek vagytok?

Tömör és Gyuvi a kisfiúra néztek.

– Na! Azt kérdeztem, éhesek vagytok-e?

– Nem – mondta Ferkó –, nem vagyunk éhesek.

Kimentek az udvarból, a vörös hajú megrántotta a vállát, és egy darabig összehúzott szemmel nézett utánuk.

Az ártézikútnál Ferkó újra megmosta az arcát a meleg, záptojásszagú vízben. Sokáig mosdott, mert azt hitte, Tömörék azalatt elmennek. De nem mentek el. Megvárták. A betonvályú szélén ültek, Gyuvi a vízbe lógatta a kezét.

Nem siettek. „Nem ettünk belőle, nem ettünk belőle” – mondogatta a kisfiú, és elképzelte, ahogyan ott áll a pap előtt. De a szavak üresen kopogtak a fejében: „nem ettünk belőle, nem ettünk belőle”, mintha nem is ő gondolta volna őket, a végén már a monoton ismételgetésben a szavak elvesztették jelentőségüket, furcsa, érthetetlen zagyvalékká váltak.

A kisfiú nagyon szomorú lett. Pedig tényleg nem ettek a kolbászból.

A pap az álla alá nyúlt, felemelte a fejét.

– A szemembe nézz!

– Elvittük – mondta még egyszer, és lehunyta a szemét.

A pap elengedte az állát. Csend volt.

Aztán pofon ütötte.

– Elmehettek.

25

– Szerencséd, hogy nem járt a pofád – súgta neki Tömör az ajtóban.

A pap is kijött utánuk, a biciklijéhez ment. A fiúk még egyszer köszöntek neki.

– Mindörökké – válaszolta, és Ferkót nézte.

– Tudod, miért kaptad!

– Igen – válaszolta lassan a kisfiú, és mereven a pap szemébe nézett.

26
Ha okos vagy, mint a kígyó

Katt-katt-katt. Az altiszt sorba kattogtatta a kapcsolókat. A neoncsövek jóval későbben kezdtek villogni, halkan sercegtek, aztán hideg, közömbös fényt vetettek a fehér falakra.

Már a villanások közben észrevettem a szobrot. Felszikrázott az első dühös fénycsóvában – és aztán már a pillanatnyi puha sötétség sem tudta eltakarni előlem.

Gyűlölöm a neont. Hideg, fehér fényében a tárgyak lelkükvesztve hevernek egymás mellett, lehámlik róluk minden emberi melegség. A terem magas volt. Magas, boltíves és fehér. Nem tudom magamban felidézni anyám hangját.


A homály észrevétlenül lopózott be a szobába. Összefolytak előttem a betűk. Kint még világos volt, egy darabig bámultam az ablak világos, szögletes foltját – aztán a falakon is fehér, kék, vörös téglalapokat láttam. Az ismerős tárgyak egyszerre távoliak és érthetetlenek lettek. Ebben a homályban nem lehetett kényelmesen elterpeszkedni, hátradőlni a széken. Figyelni kellett. Minden idegen lett. Kiáltani akartam. S akkor bejött anyám. Leheletfinom, könnyed, kis árny, odasurrant az asztalhoz, levette a lámpa cilinderét, és belelehelt. Hallottam a rongy nyiszegését a nedves üvegen, aztán sercent a gyufa. A láng kihúzta magát, megnőtt a cilinderben, egy-kettőt bizonytalanul lobbant.

– Vizezik ezek a petróliomot – mondta anyám, de akkor már puha fény úszott körülöttünk. Kint egyszerre sötét lett, az ablak most már feketén bámult befelé.

Mindenre emlékszem, a barna, rovátkás mestergerendára, a négy védelmező falra, a téglából rakott, fehérre meszelt tűzhelyre, a bútorokra.

Csak anyám hangját nem tudom felidézni. „Vizezik ezek a petróliomot.”

27

A fal mellé állították sorban a szobrokat. Fésülködő lány, martinász, két Petőfi, szökőkúttervek, meztelen fiúk, lányok. Anyaság. Puffadt, kifejezéstelen csecsemők. Az anyák mereven belebámulnak a levegőbe, az arcukon idegen, hazug öntudat. A testük picit előredől, a lendületet a kéz a végtelenbe szeretné röpíteni. De csak az orrig sikerült. Ezeket ismerem.

Tudtam, hogy a szobrot Bánó Gellért csinálta. Nem mertem odanézni. Nem szem előtt állt. A terem sarkába tették, közömbösen. Behordták a szobrokat a zsűrinek. A szállítómunkásoknak nem kötelességük ítélkezni. Behordták, és kész. Egyikben-másikban talán megragadt egy mozdulat, egy arckifejezés vagy valamelyik póz. De a szobrokat sorba rakták. Érkezési sorrendben, valamennyit a fal mellé.

Nem mertem odanézni. Hallottam magam mögött a beszédfoszlányokat, a zsűritagok beszélgettek. A hangok elúsztak a fülem mellett. Nem is akartam odafigyelni. De azért feszülten hallgatóztam. Hátha Vizsó is észrevette már. De Vizsó nem szólt. Csak Melczer és Bokros hangját hallottam, időnként közbeszólt Ray Ferkó is. Közömbös, semmitmondó dolgokat mondott.

– Akkor talán kezdjük – mondta Vizsó.

Csend lett.

– Igen – mondtam én –, igen, kezdhetjük.

A szobor ott állt a sarokban.


Anyám pápaszemmel olvasott. Régi, ócska szemüveg volt, a bolond gróftól kapta.

– Ezzel talán jobban lát, próbálja meg – mondta a bolond gróf, és esetlenül kaparászott a zsebében.

– Egyik szára letörött – tette hozzá aztán.

– Mint a kukker, gróf úr! – mondta boldogan anyám, és bal kezével fogta a szemüveget, hogy le ne essen az orráról.

– Kössön rá cérnát, vagy a gyerek csinál rá egy drótot, igaz, gyerek?!

– Igaz – motyogtam gyorsan, és nem mertem a bolond gróf szemébe nézni.

Ma már nem szorul össze a szívem, ha a bolond grófra gondolok. Értem őt. Csak most értettem meg igazán. Talán nem is volt gróf. Igaz, egyszer címeres autó kereste. Itt volt a bolond gróf felesége, hívta volna haza, de a bolond gróf be sem engedte – mondogatták a faluban. A címeres autót én is láttam. Hátul 28egy nő ült benne. Csak egy pillanatra láttam. A kék ruháját és az arcélét. Ez nagyon tisztán bennem maradt, és aztán sokat álmodtam róla. Néha még most is megállok az utcán, amikor elsuhan előttem egy ilyen titokzatos autó. Mert vannak titokzatos autók. A bolond gróf feleségét keresem. Az éles profilú, kék ruhás nőt, akit a bolond gróf be sem engedett.

Lehet, hogy gróf volt.

Koldult.

Máról holnapra jelent meg a faluban, megvette Szűr István rozzant falu végi házát, és másnap már koldult.

– Mit adnak a bolond grófnak? – kérdezte, és kockás nadrágjában esetlenül vigyorogva állt az ajtóban.

Egyszer, még kisfiú voltam, az állomáson láttam őt.

– Itt a bolond gróf – mondta valaki.

Vigyorogtak.

Odament a pénztárhoz. Behajolt a nyíláson.

– Pestre szeretnék utazni… egy jegyet, ha lehetne…

– Hohogyne, gróf úr! Magának mindent – mondta széles, ravasz mosollyal a pirospozsgás forgalmista. Kotorászott ottbent, aztán egy jegyet nyomott a gróf kezébe.

– Köszönöm – motyogta –, nagyon köszönöm – és megilletődötten állt a váróterem közepén.

– Likas jegyet kapott – suttogta röhögve egy gyerek, és a bolond gróf a jegyre nézett.

Lukas volt. Segélykérően nézett körül, de akkor már vigyorgó pofák ágaskodtak körülötte.

– Hosszi útra megy, gróf úr? – kérdezte valaki, és az esetlen kockanadrágos figura zavartan tekergette a nyakát. Közben valaki hátulról egy virágot tűzött a kalapja mellé.

Jött a vonat. Az emberek kitódultak a sínek mellé, ő meg csak állt, bambán bámulta a lukas jegyet, a törött szárú virág ide-oda nyaklott a kalapján.

Akkor már csak ketten álltunk bent.

– Bácsi – mondtam neki, s hogy nem figyelt rám, megismételtem – bácsi! Virág van a kalapján.

– Ja, igen… – motyogott, és lassú mozdulattal levette a virágot a kalapja mellől.

Aznap éjjel anyám fölébresztett.

– Mit kiabálsz, kisfiam? Rosszat álmodtál?

– Igen – mondtam és nekikezdtem bőgni.


29

Az ajtó mellett kezdtük a zsűrizést. Táncoló lány.

– Az örök téma – mondta ironikus mosollyal Bokros. – A szocializmus ihletésében. – Lebiggyesztette a száját.

– Persze, Kállói – toldotta fitymálását Melczer. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte tőlem.

– Nézem – mondtam mogorván. Vértelen szobor volt. Tőlem várják a döntő szót. Persze, hiszen én vagyok a zsűrielnök.

Ray már a következő szobornál tartott.

– Na, milyen a táncoló lány? – szólt oda neki Bokros.

Ray felénk fordult. A levegőbe nézett a fejünk mellett.

– Egyszer láttam egy táncoló lányt – mondta –, már nem emlékszem rá, ki csinálta…

Ryk Wouters – gondoltam magamban. Ryk Wouters csinálta.


– Nézd, fiam, egy lány! – mondta anyám, és felém tartotta az újságot. A szemüvege mögött melegen csillogott a szeme. Mosolygott. – Egy lány, nézd fiam, egy lány! – A kép egy szobrot ábrázolt. A „Táncoló lány”-t.

– Igen – mondtam közömbösen –, már láttam, valami szobor fényképe.

Csak pár perc múlva vettem észre, hogy anyám megsértődött. Bontani kezdte az ágyakat – ha valamiért neheztelt, mindig szögletesek lettek a mozdulatai. Figyeltem. Nem nézett rám. Lefeküdt. Az újságot gondosan az ágya mellé tette egy székre. „Az újság az enyém, te ehhez a lányhoz értetlen vagy, és énhozzám is értetlen vagy.”

Tanulnom kellett volna, de sehogy sem ment. „Lány”! – na, bumm. Anyámnak mindig van valami rögeszméje. Semmi különös nincs rajta. Egy hiányosan öltözött nő szobra. Vigyorogni próbáltam. Hiányosan öltözött? A képet csak futólag néztem meg – végiglapoztam az újságot. De a képet nem tudtam fölidézni magamban. Legalábbis most már nem voltam benne bizonyos, hogy hiányosan öltözött. Legszívesebben odamentem volna – egyszerűen megnézem és kész. De nem lehetett – gondolkoznom kellett.

Néha egy felületesen megnézett tárgyat később részletesen magam elé tudok idézni. Jelentéktelen kis semmiségekre is visszaemlékszem, ha nagyon erősen koncentrálok.

Ez a kép azonban kiszaladt az emlékezetemből. Láttam az aláírását. Vastag keretben volt, de a keret bal szára középen nem 30ért össze teljesen, valami nyomdahiba miatt. Az aláírás dőlt betűs szedés. Lassan elrendeződött bennem az egész újságoldal. Csak a kép helye tátongott üres, fehér foltként.

Anyám már aludt.

Feszültem néztem magam elé. A lány! Régen elfelejtettem, hogy azon kezdtem töprengeni, meztelen-e vagy sem? Akkor már megjelent előttem a vonal. Nem tudom visszaidézni, akkor pontosan tudtam-e, de később már világosan emlékeztem rá, hogy egy felemelt láb és egy kéz harmonikus, felködlő vonala volt. De elúszott előlem pillanatról pillanatra. Pedig akkor már ott sejlett bennem a bizonyosság, hogy ez a vonal tökéletes. Egy mozdulat absztrakciója, amely kevesebb is meg több is az ábrázolt mozdulatnál. Van benne valami tünékeny, a megnyugvásnak egy olyan fajtája, amikor az ember egy bonyolult matematikapélda megoldása közben rájön a következő helyes képletre, de tudja azt is, hogy ezzel még nagyobb erőfeszítést kívánó munka elvégzése elé érkezett, és a megtalált képlet csak egy villanásnyi örömet okoz – a megnyugvás nem tökéletes, és valahogy ez a jó.

Ahogy most mindezt hosszú évek után végiggondolom, és döcögök a szavak göröngyei között, érzem, hogy sok mindent másképpen mondok, mint ahogy volt. Az egész egy pillanat tört része alatt zajlott le.

Már határozottan éreztem a vonalat, tudtam, hogy tökéletes, és mégsem tudtam felidézni. Kínzó hiányérzet fogott el. Látni akartam. De ugyanúgy vágyakoztam arra is, hogy egyszer csak ott, a helyemen ülve megjelenjék előttem a szobor.

Mégis fel kellett állnom. Odatérdeltem a székhez, hogy jobban lássam. Kábulat fogott el. (A lány, persze, meztelen volt, nem is tudom, hogyan képzelhettem másképpen.) Mély és soha nem tapasztalt megnyugvást éreztem egy pillanatra – aztán kínzó nyugtalanságot. Mintha valami még hiányozna.

A képet kivágtam. Még akkor este kivágtam, és két celofánlap közé ragasztva a zsebembe tettem. Sohasem váltam meg tőle, most is itt van a tárcámban.

Három esztendeje néztem meg utoljára.


– A kis Inkey – mondta Bokros, és elismerően bólogatott.

– Látod – nézett rám Melczer Hugó büszkén, és a hátamra ütött –, a kis Inkey!

31

– Állandóan szocialista realizmusról vitatkoznak! Mit vitatkoznak! A kis Inkey meg tudja érteni a mát.

Bokros körülnézett, hogy erre mit mondunk. Ray köhögött, Vizsó elmélyedve nézte a szobrot. A csendben Bokros segélykérően rám nézett.

– Igen, a mát! – mondtam nehézkesen.

A kis Inkey megint martinászt csinált. Két éven belül ez a harmadik martinásza. 19...-ben állami ösztöndíjjal három hónapra Sztálinvárosba küldték. Tanulmányozza a kohó életét. Nézzen körül a munkások között. Azt hiszem, tizenkétezer forintot kapott erre a három hónapra. Talán két hetet töltött Sztálinvárosban.

– Unalmas egy hely, öregem – azt mondta.

Utána martinászokat csinált. A szövetségben előadást tartott a munkásábrázolásról, és elmondta, hogy mi a véleménye az újfajta művészetről. Már nem emlékszem, miket mondott, pedig az előadást én szerveztem, én mondtam hozzá a megnyitót is.

A kis Inkey nem volt tehetségtelen. Évfolyamtársam volt, a kollégiumban egy szobában lakott velem. Velem és Bánó Gellérttel.


Szeptember eleje volt, langyos vénasszonyok nyara, már Kelenföldön, amikor leszálltam, kigomboltam az ingem nyakát. Éreztem, hogy csáléra áll a gallérom, ahogy baktattam föl a hegyre, és ettől jókedvem kerekedett.

Aránylag hamar megtaláltam a kollégiumot.

Ez nem képzőművész-kollégium volt, hanem bölcsész-, de erre az évre itt szorítottak nekünk helyet, aztán itt is ragadtunk négy esztendeig.

Az ablak melletti ágyon egy vékony, barna fiú ült, kenyeret evett. Gyanakodva pislogott rám.

– Ez a szoba a szobrászoké – mondta.

– Tudom – válaszoltam –, én is az vagyok.

Erre elmosolyodott.

– Szevasz – állt fel. Nyújtotta a kezét. – Inkey Zoltán.

– Kisgerőcz – mondtam, és rávigyorogtam.

– Micsoda? – kérdezte, és ráncolta a homlokát.

– Kisgerőcz. Kisgerőcz András.

– Faramuci neved van – nevetett.

– A falumban sokan vagyunk, azt az utcát, ahol lakom, úgy is hívják, Kisgerőcz sor. Minden második házban egy Kisgerőcz lakik.

32

– Nem kérsz zsíros kenyeret? – tolta elém a zsírpapíros csomagot.

– Kösz, ettem a vonatban.

De azért elvettem egy darabot. Kiválasztottam az ágyamat az övé mellett. Egymásra nevettünk.

Bánó Gellért csak másnap jött meg. Neki jutott a legrosszabb hely az ajtó mögött, legtávolabb az ablaktól és a fűtőtesttől. Ronda csontkeretes szemüveget hordott és kitaposott, csámpás cipőt. Nagyon halkan beszélt, éppen csak berakodott a szekrényébe, aztán el is ment.

– Szép kis madár – biggyesztette le a száját Inkey.


– Megint egy martinász – mondta Ray, és félszájjal nevetett.

– Van benne lendület – szólalt meg végre Vizsó is.

Aztán hosszan és hallgatagon álltunk a kis Inkey szobra előtt. Tulajdonképpen nekem kellett volna kimondani a döntő szót, bár az első körút csak a szobrok számbavevésére szolgált. Hogy lássuk az anyagot. A tulajdonképpeni zsűrizés csak ezután kezdődött, de azért mindig ez az első körút volt a lényegesebb.

Ennek a martinásznak nem volt lelke. Bronz volt, nem martinász. Ügyesen csinálta meg a kis Inkey.


– Ez mi? – kérdezte tőlem Bodvári professzor, és álmosan hunyorogva nézte a kibontakozó formákat.

– A vizsgamunkám, professzor elvtárs. Martinász.

Az alsóajkát behúzta a foga közé, résnyire szűkült szemmel nézte a szobrot.

– Micsoda?

– Martinász.

Nem szólt. Továbbsétált.

– Marha vagy – mondta Inkey, miután megnézte a szobrot. – Marha vagy!

Még jóval a leadási határidő előtt figyelmeztettek, hogy csináljak másik szobrot. Azt mondták, dekadens, tehetségtelen baromság. Szóról szóra így. Anatómiai abszurdum.

– Szándékosan torzítottam, professzor elvtárs.

– Marha vagy! – mondta megint a kis Inkey, de már csak inkább magában.

Ültünk az ágyon. A kis Inkey evett, Bánó Gellért az asztalnál rajzolgatott.

33

– Az én nagybátyám martinász – mondtam.

Hallgattak.

– Egyszer elvitt magával a kohóba…

– Te nem pályázol? – kérdezte válasz helyett Inkey.

– Hol? Mikor?

– Valami termelőszövetkezeti szobor. Kint van a papír a tanulmányi előtt. Első díj tizenkétezer.

– Nem tudom – motyogtam. Igazából nem is nagyon figyeltem, még mindig az izzó torkú kemencékre gondoltam, a hatalmas csarnok törpe kis emberkéire, a füstre, süvítő gőzre.

– Minek hozta ide ezt a kölyköt – üvöltött valaki a nagybátyámra. Nem hallottam, mit válaszolt, a sistergés elnyelte a hangját.

– Hát te, Gellért?

– Nem pályázom!

– A vizsgamunkádat sem kezdted el, Bodvári hőbörgött. Bánó Gellért mosolygott. – Két mackót csinálok – mondta. – Gyerekszobrokat.


– Ez mi? – kérdezte a bolond gróf, és kivette a kezemből a gyökeret. Szerettem volna utánakapni, aztán mégsem mertem.

– Gyökér – mondtam sietve.

Eltartotta magától, nézte, és elmosolyodott.

A gyökeret a kiserdőn találtam, a tavalyi irtáson. Télen csak elfűrészelték a fák tövét, elvontatták a szálfákat. A tuskókat tavasszal szedték ki, mikor megereszkedett a föld, a csákány vasára sár ragadt. Néhány gyökérdarabka ott hevert még. Látszott rajtuk, melyiket vágta egyből a fejsze, melyikhez kellett kettőt odacsapni. A vágások megnyirkosodtak, még a halott, eldarabolt gyökerekben is megindult az élet. Egyik-másik meg is kapaszkodott a földben, apró, hajszálvékony gyökereket eresztett lefelé, és nyáron pici levélkéket hozott. Ezek leginkább nyár- meg nyírgyökerek voltak, de ez a fa ritka errefelé. Itt inkább cser volt, de többnyire akác. Ezeknek a fáknak elszáradt a gyökere a napon. Ezek nem tudtak új apró gyökerecskéket engedni a földbe.

– Az arca szomorú! Igaz? – nézett rám a bolond gróf.

A gyökér egy bodzabokor tövében feküdt. Mint egy fej nélküli emberi törzs, szétcsapott kezekkel, kinyújtott bal és felemelt jobb lábbal. Éppen úgy, mint a szobor, amelynek képét a zse34bemben őriztem. A felemelt jobb láb, s a jobb kéz vonala éppen olyan volt, mint a szoboré. Ugyanaz a befejezettség, ugyanaz a befejezetlenség. Feje nem volt a gyökérnek. A fejét lecsapta a balta. Letettem magam elé a földre, és néztem. Sokáig néztem, aztán meg kellett ráznom a fejem. A szobornak arckifejezése volt. A mozdulat tovább folytatódott egy nem létező, szomorú arcban.

– Az arca szomorú! Igaz? – mondta otthon a bolond gróf.


Mégis befejeztem a martinászt. Meggyötört volt és szenvedő, a törzse furán megcsavarodott, megnyúlt végtagokkal, görcsös pózban állt két mozdulat között, kicsit roggyantan, mégis szilárdan. Hosszú, csomós kezei is szenvedtek, külön életet éltek. Ebből a szenvedésből akartam kihozni a győzelmet és a küzdelem újrakezdését – nem tudom jól elmagyarázni –, mindezt a szoborral talán pontosabban fogalmaztam meg. Bár egy kicsit túlságosan szenvedőnek éreztem – valamit elvétettem rajta. De jó szobornak tartottam.

A szobornak nem volt arca.

A nyaka csonkban végződött. Lehet, hogy megalkuvás volt ez a megoldás – de nem tudtam fejet csinálni hozzá. A csonkkal azonban sokat vesződtem, többet, mint bármelyik más részlettel. Először simán akartam hagyni, aztán természetesen, ahogy tört. Nem volt jó. Sokat rajzoltam hozzá, míg megtaláltam a törés igazi vonalát. Mikor elkészült, a törés lényegtelennek látszott. Ennek örültem. Én tudtam, hogy lényeges.

És még valaki tudta.

Április négyre kellett elkészülni a vizsgamunkával. Előtte pár nappal végignéztük egymás szobrait. Véleményt nemigen mondott senki, Bodvári sem. Csak az én szobromra legyintett. A kis Inkey sem szólt. Elnézett a szobor mellett. Aznap nem is igen beszélt velem. Ott maradtam, nem mentem tovább. Leültem a kész szobor elé. Vajon erre mondaná-e a bolond gróf, hogy arckifejezése van?

Bánó Gellért visszajött. Szótlanul leült mellém, esetlenül a szék alá húzta a lábát. Dühös lettem. Mit akar itt ez a csámpás?

– Arckifejezése van. Igaz? – mondta Bánó Gellért.


– Megkerülik a szocialista témákat. De ez is állásfoglalás – mondta Bokros. – Csak néhányan vannak, akik azt csinálják, ami kell.

35

Ezt bevezetőnek szánta a „Zászlós férfi” elé. Kárász Iván: „Zászlós férfi”.

– Még szerencse, hogy a zászló színe nem látszik – mondta Ray.

Melczer Hugó kapkodta a fejét, hol Rayra, hol meg rám nézett, én mit szólok ehhez. „Igen, szerencse” – gondoltam magamban.

– Na, Hugó – biztattam a bajuszos sunyi emberkét, és egy kis düh is szorult a hangomba. Mondd háta véleményedet, fajankó. Melczer nem értett a szobrokhoz. Egyáltalán semmihez sem értett. Korábban festeni próbált, de eltanácsolták az ecsettől. Művészettörténész lett a felszabadulás után. Melczer elvtárs, maga foglalkozott képzőművészettel – mondták neki, és Melczer Hugó bólintott. Talán lehetett volna belőle jó művészettörténész, bár azt hiszem, ehhez nem volt lelke. De tegyük fel, hogy lehetett volna – az ember előtt korlátlan lehetőségek állnak. Melczer Hugó azonban nem lett. Brosúrákat tanulmányozott művek helyett.

– Ez a kettő – mondta –, az Inkey és a Kárász. Mindig ez a kettő – és jelentős félmosolyt küldött felém, hogy na, persze, és a harmadik. Kisgerőcz András.

– Dehogy – szólt közbe Vizsó –, dehogy!


Bánó Gellért még sokáig ott ült mellettem. Nem szóltunk. Nem tudtam mit mondani – és nem is volt fontos. „Arckifejezése van! Igaz!” – ezt mondta Gellért.

Eszembe jutott az anyja. Fekete kendős, idős parasztasszony volt Gellért anyja, egyszer bejött a kollégiumba.

– Apád köszöni a pénzt – mondta –, de most éppen nem kell.

– Két százast tett az asztalra – mert eladta az üszőt, elég jó áron megvették. Mi miattunk ne fájjon a fejed, kisfiam. Bánó Gellértnek órája volt délután, és az anyját én kísértem ki a Keletibe.

– Köszönöm, fiatalúr – mondta, mikor föltettem a bőröndjét a csomagtartóba.

– Édesanyád lefiatalurazott, mikor kikísértem az állomásra. Neked órád volt, emlékszel?

Gellért elpirult.

– Egyszer kijössz velem Vizsóékhoz. Jó? Már beszéltem rólad.


36

Martinász, zászló, ez még nem szocializmus – mondta Vizsó sőt legtöbb esetben egyáltalán nem az. Ez a szocializmus!

Görcsösen összehúzódtak az izmaim. Mereven néztem a falat, a meszelés érdes fehérségét, a mész-szemcsék megnőttek előttem.

De azért jól láttam Vizsó ujját. Egyenesen abba az irányba mutatott. Szerettem volna, ha remeg a keze, vagy indulatosnak látszik. De nem. Nyugodt volt és határozott.

Lassan fordultunk a szobor felé.


Vizsó egy rózsadombi műtermes villában lakott. Nagy hodály volt ez a műterem, befűthetetlen, mégis rokonszenves, csupa üveg, csupa fény. Itt dolgozott Bánó Gellért. Megmutatta a szobrait.

Először értetlenül álltam előttük, zavarba hozott a látszólagos szertelenség, különböző stílusok rendszertelen változatossága.

Azt hittem, nem is egyedül ő csinálta a szobrokat.

– Hányan dolgoztok itt? – kérdeztem.

– Csak én – mondta Gellért, és nevetett.

– Mit gondolsz, mit szólna ehhez Inkey – kérdezte később.

Akkor már végignéztük a szobrokat. Szótlanul. Csak egyszer mondta Gellért, hogy „rosszak”. Komolyan mondta, nem azért, hogy ellenkezzem vele, és mondjam azt, hogy jók. Nem is mondtam volna, mert valóban nem mind volt jó. Talán nem is szobrok voltak. Csak kísérletek és tanulmányok. Elkapott mozdulatok, vonalak. Megkövülten álltam előttük. Ha ezt Inkey látná? – gondoltam magamban, és elképzeltem a barna arcon végigfutó örömet. Ekkor szólalt meg Gellért kissé fitymálva, de inkább szomorúan, hogy „Mit gondolsz, mit szólna ehhez Inkey?”

– Örülne – válaszoltam azonnal.

– Gondolod? Nevetett rajtam. „Különben ez nem is fontos” – tette hozzá aztán.


Inkeyt szerettem. Sokkal jobban szerettem, mint Bánó Gellértet, mert nyíltabb volt, vidámabb, bizalomgerjesztőbb és jobban megközelíthető. Gellértben volt valami nehézkes esetlenség, ami elviselhetetlenné vált időnként. De ebben az esetlenségben rejlett az ereje is – erre csak jóval később jöttem rá. Nem kellett volna Inkeyt bántanod!


37

Ködös őszi esték jutottak eszembe. Ilyenkor Pest csupa sikátor. Az még más Pest volt. Igazibb, mint ez a mostani, hidegebb és kegyetlenebb. Ültem egyedül a kollégiumban. Most már tudom, hogy Gellért már akkor is Vizsóhoz járt. Ilyenkor dolgozott, néha beült az ablakmélyedésbe, a hatalmas üvegtábla mögé. Az volt a kedvenc helye.

Ott csókoltam meg először Erzsit.

Akkor azonban még nem volt Erzsi. Csak köd volt, kavargó idegen város. A fűtőtest melege jólesően áradt a lábamra, de később ebben a rendületlenül áradó melegben is volt valami ijesztő. Nem gyújtottam meg a villanyt, bámultam ki az ablakon. A Gellérthegy oldalát láttam, fákat, bozótot, itt-ott felvillantak a gondosan ápolt, kaviccsal kirakott utak. Ilyenkor ősszel kevesen jártak arra. A hegy lankás részei fölött messzi városrészek fényei villogtak. A lámpák füzérei valószínűtlenül hunyorogtak a messzeségben, mint egy távoli világrész morsejelei.

Inkeynek köszönhetem, hogy ez az idegen Pest más lett, a szürke kőrengetegből házak váltak ki. Házak, amelyekről intim dolgokat tudtam meg, hogy csáléra áll a számtáblájuk, hogy az első és második emelet között törött a lépcsőkorlát, lakásokat láttam, kiült székeket, barátságos rendetlenséget, sötét, bizalmatlan lépcsőházakat – és az emberek elmosolyodtak, mikor a csengetésemre kinéztek az ajtó mögül.

– Szervusz, Kisgerőcz!

A köd átszivárog az ablaküvegen, halkan motoz az ember szemén, végigkúszik a csontok és az izmok között. Döngenek a magány vasajtói. Egyre távolabb, egyre halkabban – köd van.


A bolond grófhoz csak én jártam egyedül, senki más. Én is csak nagy sokára, egy őszön jutottam be hozzá.

– Már négy napja nem jön – mondta anyám –, biztos beteg.

A bolond gróf az ablaknál ült. A házra nagy ablakot csináltatott, még az első héten, mikor odajött.

– Köd van – mondta.

– Levest hoztam, anyám küldte.

– Láttad az autót? – kérdezte.

Igen, láttam az autót, és a szőke nőt is láttam, merev derékkal ült a hátsó ülésen. Nagyon szép nő lehetett.

38

A bolond gróf az ablakkeretre támaszkodott, bámulta a ködöt.

A szobája tele volt képekkel. Sorban álltak a falnak támasztva. Akkor a sötétben még nem tudtam, hogy ezek festmények. Nem tudtam, hogy a bolond gróf fest. Senki sem tudta a faluban.

– Ezt a ködöt kellene megfesteni. Látod?

Aztán megette a levest.

– Már kihűlt – mondtam neki.

– Nem baj. Jó leves – válaszolta.


Kicsit hátrább toltam a széket, mert a fűtőtest égette a lábamat. Hallottam a folyosón a lépéseket.

– Hát te? – kérdezte Inkey.

– Nézem a ködöt. Köd van.

– Köd? Eszed tokja! Látni a lámpákat, odanézz!

Tényleg a lámpák hunyorogtak a messziségben.

Inkey nem gyújtotta fel a villanyt. Leült az ágyára, így nem láthattam, mert háttal ültem neki. Feszültem figyeltem, tudtam, hogy mondani akar valamit. Valami fontosat.

Azt mondta: „Velem jöhetnél. Nem szeretek egyedül mászkálni.”

Ez nagyon fontos volt.

Még a villamoson is aggályoskodtam. Nem hívtak, mit szólnak, ha beállítok.

– Nagyon hülye tudsz lenni – mondta csendesen Inkey.

Legszívesebben megöleltem volna.

A háznak csáléra állt a számtáblája. Második emelet kettő. Inkey addig nyomta a csengőt, míg ki nem nyitották az ajtót.

– Zolti! Lenyakazlak – kiáltott ki Magda az ajtó mögül, amíg a zárral babrált, de Inkey csak akkor hagyta abba a csengetést, mikor kitárta az ajtót.

A szemét láttam meg először. Rám mosolygott. Nem lepődött meg, hogy én is jöttem, a mozdulatai határozottak, biztosak voltak. Később is. Magda soha nem bizonytalankodott. Mindenhez úgy kezdett, mint aki már meg is nyerte a csatát. Biztosan tudott állni, nézni, kezet nyújtani. Csak alvás közben változott meg. Puha lett és bizonytalan – az arca jellegtelenné vált, és a szája szögletében megjelent egy keserű, kegyetlen vonás. De csak évek múltán láttam alvás közben.

Az előszobában telezsúfolták a fogasokat kabátokkal, soknak nem is jutott rajta hely – ezeket ledobálták egymás hegyére-hátára a földre, a szobából tánczene szűrődött ki. Kicsit izgultam.

39

– Ugye nem kell mindenkinek bemutatkozni? – súgtam Inkeynek.

– Nem kell – mondta Inkey helyett Magda, és nevetett. Hangtalanul nevetett, csak elhúzta a száját. Sohasem hallottam hangosan nevetni.

Valaki átszaladt az előszobán sietősen, és közben odakiáltott Inkeynek: Szevasz, Zolti. „Zolti”! Engem itt nem ismernek. A kiáltás mögött hosszú, napfényes utcák húzódtak, házak, indián törzsek, közös könyvek, fogócskák s együtt átizgult dolgozatírások. „Zolti”! A srácok golyót csereberélnek a téren, titkokat súgnak egymásnak és csúfolják a lányokat. A lányok megvetően lebiggyesztik a szájukat, egyik-másik a nyelvét is kiölti.

Engem itt nem ismernek.

– Új fiú! – kiabált Margó.

A teremben lehettek vagy harmincan, fiúk, lányok vegyest. Táncoltak, az egyik sarokban valaki vicceket mesélt.

– Nem is árt egy kis erősítés – mondta Margó, és most már ott állt közvetlen előttem. Valaki felerősítette a hangszórót. „Joe, Joe, Joe” – a szoba telezsúfolódott a hanggal, jóleső szédülés fogott el. Jó zene. Amerikai lemez volt, akkoriban csak a sportolók és a külkereskedelmi utazók jutottak amerikai lemezhez. Jól szituált család – gondoltam magamban. Nevettem – tetszett a zene.

– Jó kis lemez, igaz? Az öreg hozta – mondta Margó. – Különben hogy hívnak?

Megmondtam a nevem. Margó nevetett.

– Falusi vagy, mi?

Akkor már táncoltunk, és Margó a fülembe súgta:

– Azért ne keseredj el, öreg, és főleg ne mondd el senkinek, én is falusi vagyok.

Szép teste volt. A haját hidrogéneztette, és mikor megmondtam neki, hogy szobrász vagyok, azt mondta: „Jól van, kisapám.”

Éjfél után két óra felé már csak hárman voltunk. Inkey, Magda és én. Margó fél órája ment el, két fiúval. Engem is hívott, de Inkey intett, hogy maradjak. Pedig szívesen elmentem volna. Fene tudja, jópofa lány volt ez a Margó.

– Jól választott – nevetett Magda.

– Miért?

– Nem kell vele sokat vesződni – mondta Inkey, és ő is nevetett. Atyáskodva és cinkosan.

40

Megvontam a vállam. Ugyan!

– Máskor is jöjjön el – nézett rám Magda szúrósan. – Ha akarja, olyankor Margót is meghívom – tette hozzá kis szünet után, és megenyhült az arca.

Magda apja egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Négy nyelven beszélt, külföldön monsieur volt és mister. Itthon is, de itthon Szekeres elvtársnak hívták.

– Jó pályát választottatok, fiaim – mondta –, lehetőségeitek vannak.


– A ködöt kellene megfesteni – mondta a bolond gróf. Ott álltunk a képek között. Megfordította őket, kirakta velük körben a szobát. A gyökeret a kezében szorongatta – elkérte tőlem, sohasem vált meg tőle. Maga elé tartotta, nézte, aztán járkálni kezdett a képei előtt.

– Még mindig kockát? – kérdeztem tőle.

– Igen – válaszolta –, még mindig.

A bolond gróf rajzolni tanított. Három hónapig egyfolytában kockát kellett rajzolnom. Csak három hónap múlva bólintott a bolond gróf – és azt mondta: – „Jöhet a henger.”

Ha nála voltam, sohasem dolgozott.

Járkált a képei között, szorongatta a gyökeret. Olykor megállt a hátam mögött, megnézte a rajzot. Néha kivette a kezemből a ceruzát és belejavított. A bolond gróf zseniálisan rajzolt. Akkor még nem értettem, hogy miért fest mégis furcsa vonalú színfoltokat, semmire sem hasonlító alakzatokat. Volt ezekben a festményekben valami lenyűgöző, de én nem tudtam hozzájuk közelférkőzni.

De nem minden képe volt ilyen. Egy kép – egyetlenegy, amelyet a falra akasztott – egy fiút ábrázolt. Ez a kép csodálatos volt. Ugyanazt kellene róla elmondanom, amit a szoborról – csak ez szomorúbb volt, reménytelenebb. Szépség áradt a képről. Színek és vonalak mesteri kézzel egybehangolt szépsége.

A bolond gróf ez előtt a kép előtt állt a legtöbbet, ilyenkor mindig nyugtalan lett, néha beszélt is magában. Szaggatott hangon, idegesen, nem lehetett megérteni.

Nagyon-nagyon sokára mondta el, hogy mit akar, egy nyári délután – akkor beszélt velem utoljára.

Nagy tűz égett az udvarán.

41

– Disznót öl, gróf úr? – kiabált be neki valaki, de nem válaszolt. A tűzoltókat értesítették, hogy a bolond gróf tüzet csinál. De nem csinált tüzet, nem is akart, hiába jöttek a tűzoltók, addigra már elaludt a tűz.

A képeit égette.


A harmadik találkozásunkkor lerajzoltam Magdát. A képről akkor azt hittem, nem sikerült. Szégyelltem, mert Inkey azt mondta, hogy én rajzolok legjobban az évfolyamon, a többi szakot is beleszámítva. De a képen Magda puha lett és bizonytalan, az arca jellegtelenné vált, és a szája szögletében megjelent egy keserű, kegyetlen vonás.

Ma már tudom, hogy, a rajz jó volt. Láttam Magdát aludni.

Inkey elbúcsúzott.

– Hát csak rajzoljatok tovább.

Magda is a főiskolára akart jönni, láttam a rajzait. Nem tetszettek, de nem is voltak rossz rajzok.

– Miféle bolond grófot emlegettél?

– Mikor? – kérdeztem ijedten. Nem akartam, hogy Magda tudjon a bolond grófról. A bolond grófról senkinek nem beszéltem, csak egyszer, nem sokkal később Erzsinek.

– Igaz, kicsit rózsás kedvében volt az úr – nevetett a lány.

– Semmiféle bolond grófra nem emlékszem.

Nem tudom, miért nézett mindig sóvárogva. Le nem vette rólam a szemét. Égetett a szeme.

– Ha csak nem magamra gondoltam. Én voltam a bolond.

– Miért?

Összehúzta a szemét.

– Mert nem csókoltalak meg.

A keze után nyúltam, de ő hidegen nézett rám, mélyen leeresztett szemhéjai alól. A kezem félúton megállt, és lehanyatlott.


Nem tartott hosszú ideig, amíg Bánó Gellérttel együtt dolgoztam, nekem mégis rendkívül hosszúnak tűnik. A lázas munkába felejtkezés időszaka volt ez – a szertelen képzelődés, a tévelygések és a felfedezések öröme. Néha vitatkoztunk. Gellért egy időben szeszélyes formájú tömböket formázott, erőteljesek voltak és kifejezőek, de hiányzott róluk a humánum. Kegyetlenek voltak ezek a tömbök, és hazudtak is. „Kompozíció” – mondta rájuk Gellért. Én is próbálkoztam ilyesmivel. Nem őt utánoz42tam, ezek a forrongó tömbök belőlem szakadtak ki, de mindig idegennek éreztem őket. Zörejek és harmóniák indultak belőlünk ujjunk érző bőre felé – az agyag azonban nem engedelmeskedett. Az agyag nehezen barátkozik meg az emberrel, idegenül és ellenségesen fekszik a formázóasztalon, lusta dudorokkal, amorf, megközelíthetetlen testében vonalakat, formákat őriz.

A csodák kertje volt ez a műterem, ahol minden lebomlott, és minden kitárult, fanatikus küzdelmek színtere, csatáké és megbékéléseké.

Az ablak.

Ha nagyon elfáradtunk, beültünk az ablakmélyedésbe, a párkányra, a hideg falnak támasztottam a hátamat, Gellért ott ült velem szemben. Ott csókoltam meg először Erzsit, és ott mondta nekem Gellért:

– Csak azért érdemes élnünk, hogy azt a szobrot megcsináljuk. S ha beletörik a tíz körmöm, ha százszor összeesem is, meg kell csinálnom, érted, meg kell csinálnom, mert különben minden értelmetlen. Én nem mesterember akarok lenni. Azt a szobrot meg kell csinálnom.

Gellért szerelmes volt. Azt mondta egy napon.

– Ha nem haragszol, ma vendéget is hozok. Erzsit. Szőke lány volt. Apró és kecses. Messziről jelentéktelennek látszott, túl vékonynak és bizonytalannak. Pedig nem az volt. Ez a nő maga volt a bizonyosság. És tiszta volt. Olyan tiszta, hogy erős lett tőle és félelmetes.

– Csak egy ismerősöm – mondta Gellért, amikor elment a lány.

Örültem, hogy ezt mondta, tudtam, hogy nem igaz, mégis örültem. A lányra gondoltam, ahogy megilletődve megállt Gellért egyik szobra előtt. Kőszobor volt, fehér, könnyen faragható mészkő. „Ez a bánat” – mondta neki Gellért, ő meg egyik lábáról a másikra állt, időnként végigsimította az arcát. Erre a szoborra büszke volt Gellért, úgy érezte, új utat talált, szobrászatot, valahol közel a zenéhez, közel az áttétel nélküli kifejezéshez. És akkor azt mondta Erzsi:

– Ne felejtsd el, hogy anyaggal dolgozol. Kővel, bronzzal, agyaggal. Ezt ne felejtsd el, Gellért!


A bolond gróf természetellenesen egyenesen állt a tűz mellett, nem is volt emberi arckifejezés, ahogy a lángokat nézte. Li43hegtem a futástól, nem tudom, miért, azt kérdeztem először: „A fiút is?”

– Nem – mondta ő –, a fiú bent van.

Megnyugodtam. A fiú nagyon fontos volt nekem.

És akkor elkezdett beszélni:

– Nincs erőm újra kezdeni! Amikor megfestettem a fiút, én magam elbámultam a szépségen és az emberségen, amit magában hordott. Sokat néztem ezt a képet. Tudom, hogy nagyon jó kép. Túlságosan jó. Eleinte elégedett voltam vele – csak később, jóval később, évek múltával nyilatkozott meg nekem ez a kép igazán. Túl sok volt ebben a képben. Egyszerre csak zavarni kezdett a valóság. Egyedül csak az érdekelt, amit ki akartam fejezni, és amit ezen túl akaratlanul is kifejeztem vele. A fiú zavart. Zavart a fej, a kezek, a földön álló lábak. Olyan volt ez a festett test, mint egy börtön, amelynek rácsai között szépség és erő szunnyad. Ki kell szabadítanom, ezt gondoltam. A szépséget akartam megfesteni, áttételek nélkül. Te mindent láttál, fiam, valamennyi képemet. Talán azt is tudod, amit én. Hogy a fiút sohasem sikerült elérnem. Néha illúziókban ringattam magam. De nem. Ezt a szépséget és ezt az erőt, ezt a természetfölöttit, ami a valóságban van, nem lehet visszaadni a valóság nélkül. De utak vannak, tudom, hogy el lehet indulni.

Rám nézett, melegen, de azért valahogy visszautasítóan is. Aztán bement a házba, és belülről bezárta az ajtót.

A bolond gróf soha többet nem szólalt meg. Feküdt az ágyában, kezében szorongatta a gyökeret, amelyet egykor a Kiserdőn találtam. Úgy is halt meg a gyökérrel a kezében. Amíg élt, a falusiak hordtak neki enni, s a temetésén ott volt az egész falu. Nem tudom, mit tiszteltek a bolond grófban.


„Ne felejtsd el, hogy anyaggal dolgozol. Kővel, bronzzal, agyaggal. Ezt ne felejtsd el, Gellért!”


A rendőrtiszt. Jegyzettömbbel a kezében ült velünk szemben az asztalnál, szúrósan nézett ránk. Középen Bodvári ült, mellette a párttitkár és egy idegen civil. Féltem. Tudtam, hogy nekem semmi bűnöm nincs, mégis nagyon féltem.

Gellért esetlenül állt mellettem, kicsit hátrább, mint én, és ez valahogy hangsúlyozta, hogy mi már nem tartozunk együvé.

44

– Egy hónapja voltam ott utoljára – mondtam –, azóta egyszer sem.

– Beszélt maguknak Vizsó ezekről a külföldi kapcsolatokról?

– Nem – mondtam sietve –, nem beszélt, én talán kétszer találkoztam vele egész idő alatt.

Bodvári Gellértre nézett.

– Igen, nekem beszélt – mondta Gellért. – Leveleket is mutatott. Egy francia festővel levezett és egy amerikai barátjával. Valamikor együtt voltak Párizsban.

– Hol vannak most azok a levelek?

– Nem tudom.

– A tartalmukra emlékszik?

– Igen, azokéra, amiket felolvasott nekem Pista bácsi, azokéra emlékszem.

Csend lett.

– Folytassa – mondta szelíden a rendőr, és ceruzájával dobolt a jegyzettömbön.

– Kiállításokról, festményekről írtak, politikai dolgokról soha.

– Úgy látszik, maguknak az is elég volt – szúrta közbe Bodvári. Olyan arcot vágott, mint aki köpni akar. Aztán a szobrainkra nézett.

– Ezeket maguk csinálták? – biccentett feléjük a civil, akit nem ismertem.

– Igen.

– Azt is tudják, hogy szemét.

– Nem szemét – mondta Gellért. – Lehet, hogy sokszor tévedtünk, de…

– Tévedtünk!… Tévedni, azt tudnak – szólt közbe megint Bodvári.

– Igen, lehet, hogy sokszor tévedtünk, professzor elvtárs, de az embereket hagyni kell tévedni is…

– Csend! – mondta az idegen. – Nem kérdeztük a véleményét.

A folyosón Erzsi várt bennünket. Mikor Gellértet meglátta, lehajtotta a fejét. Gellért éppen csak biccentett neki, rá sem nézett. Elment. Léptei magányosan kopogtak a visszhangos folyosón.

Erzsi csak akkor fogta meg a kezemet, mikor eltűnt a kanyarban.


45

– Köszönöm, fiatalúr – mondta az asszony, mikor feltettem a bőröndjét a csomagtartóba.

– Ugyan – morogtam –, nincsenek már fiatalurak, meg különben is.

Egyik lábamról a másikra álltam, szerettem volna elbúcsúzni. Hallgatag asszony volt Gellért anyja, egész úton a Keletiig egy szót sem szólt.

– Dehogynem, magukból már urak lesznek… Gellértből is. Én mindig tudtam.

Fakó, összegyűrt fényképet szedett elő.

– Ilyen volt. Ugye, rá sem ismerni?

A kép vézna, durcás kisfiút ábrázolt.

– Ötéves volt. Egyszer valami rosszat csinált, hogy mit, arra már nem is emlékszem. Én meg batyut kötöttem a hátára, és küldtem világgá. Nem kellesz, azt mondtam neki, ilyen rossz gyerek nem kell nekem. Rám nézett, semmi félelem nem volt a szemében, könnye se jött, aztán megfordult, és elment. Csak másnap találták meg a csendőrök tizenöt kilométerre a falutól. A batyut rendületlenül cipelte magával, pedig csak rongyokat tömtem bele.

– Akkor én búcsúzom is… mindjárt indul a vonat…

– Köszönöm, édes fiam, köszönöm… aztán sokat kérdeztem tőle még nagy korában is, hogy hova akart menni. Mosolyog rajta. Isten vele, fiam, isten áldja!


A két cédulát egy időben függesztették ki a tanulmányi hirdetőtáblájára. Az egyiken az állt, hogy Bánó Gellértet és engem fegyelmi vétség miatt kizártak a DISZ-ből, és Bánó Gellértet „népellenes cselekedetek elkövetésében való részvétel gyanúja miatt” a főiskoláról is. A másikon pedig: „Az április 4-én kiírt termelőszövetkezeti szoborpályázat első díját Inkey Zoltánnak ítélték Állatgondozónő című szobráért.”

Inkeyvel együtt álltunk a tábla előtt.

– Mázlid van – mondta –, téged is kirúghattak volna.

Rettenetesen szégyelltem magam.


Simogatta a hajam. Ki kell tartanod – ezt hajtogatta. Majd meglátod, minden semmivé lesz, csak ez a kitartás nem. Egyszer majd meg kell mérned magad.

46

Ült a fűben, és beszélt. Az eget láttam, egy darabja kivillogott a fák koronája közül. Göröngyre feküdhettem, mert nyomta a hátamat. Lassan nem figyeltem már Erzsire, a szúrás a hátamban egyre erősebb lett, eleinte még éreztem pontosan a helyet, ahol fájt, aztán már csak nagy fájdalmat éreztem, testem megfeszült – fel kellett ülnöm.

– Megint pályázatot hirdettek.

– Pályázz! – mondta Erzsi. – Csináld meg a szobrot. Megértik majd, majd meglátod, hogy megértik, hogy ma már csak így lehet szobrot csinálni.

Idegesen megrántottam a vállam.

– Ugyan, a pályázatra más szobor kell.

Akkor már egy hónapja egy pillanatig sem foglalkoztam a szoborral. Még nagyon régen villant fel bennem a terv, még a Vizsó-féle műteremben. Még aznap éjjel csináltam hozzá rajzokat. Megszállottan dolgoztam egészen Vizsó letartóztatásáig. Aztán sokáig hozzá sem nyúltam, később azonban mégis folytattam. Csak Erzsinek beszéltem erről a szoborról – és tudom, hogy ez lett volna az első igazán valamirevaló alkotásom. Bármihez kezdtem, mindenünnen ez a szobor úszott elém, kényszerített rá, hogy foglalkozzam vele.

– Meg kell csinálnod! – mondta Erzsi.

– Hallgass! – ordítottam.

A hang durván csörtetett végig a fák között. Hűvös szél támadt. Fáztam.


Inkey nézte a rajzot. Mosolygott.

– Tévedsz. Nekem ez a véleményem.

Magda is a rajz fölé hajolt. Egy darabig komolyan, elmélyedve nézte, aztán megrázta a fejét. Szólni nem szólt.

– Formalizmus – mondta Inkey. – Egyszer majd magad is meglátod. Zsákutca. Mindent kezdhetsz elölről. Ne hidd, hogy én nem próbálkoztam ilyesmivel. De te magad is tudod, mi az igazi út, csak a realizmus.

– De hiszen ez az. Ez realizmus.

– Nem. Ez betegség! Hidd el nekem, nem szósz az, amit mi a főiskolán hallunk. Lehet, hogy túl sokat mondogatják, lehet, hogy néha erőszakosak, vagy legalábbis annak tűnnek. Ne felejtsd el, hogy a falukba bevezették a villanyt, iskolákat építenek, a parasztnak adták a földet…

47

– Éppen ez… éppen emiatt.

– Dehogyis. Tévedsz! Bánó Gellért azt mondta, adják meg neki a tévedés jogát. Hülyeség! Az út világos. Egészséges világban élünk. Diadalmas világban élünk. Ne hivatkozzatok Picassóra. Neki azt kell csinálni, amit csinál. Nem veszed észre, hogy görcsös tiltakozás a művészete a világ ellen, amelyben él, és amelyből nem lát kiutat. Csak a kiúttalanság fordítja el a valóságtól a művészeket. Izmusok – halottasházak – temetők! Nekünk tiszta és egészséges művészetre van szükségünk. Azért utasítanak rendre, hogy ne tévedjél, ne maradj le évekkel a többiektől…

Ez mind igaz volt, amit Inkey mondott. Valahol mégis sántított, valahol hazudott azzal, amit elhallgatott. Ő is tudta. Ma már tudom, hogy Inkey nagyon pontosan tudott mindent. Csak eleinte áltatta magát, aztán már tudta, hogy elvesztette a csatát. Görcsösen ragaszkodott hát a régihez.

– Inkább pályázzál! – mondta Magda. – Ezt tedd el, várjál vele, aztán vedd elő évek múlva, és ha még mindig meg akarod csinálni, akkor megcsinálod. De én biztos vagyok benne, belátod, hogy tévedtél.

Sokáig szótlanul ültünk az asztal mellett. Barátságosan néztek rám, a szemükből szeretet áradt. Tulajdonképpen nem kellett volna törődniök velem. Mégis barátságosan néztek rám.

– Mi az, ifjúság, gyászoltok?

– Nem, apa, dehogy, csak Andris megint butaságot akar csinálni.

Szekeres megnézte a vázlatot.

– Nem vagy tehetségtelen, fiam. De egyet ne feledj! Légy okos, mint a kígyó.

Értetlenül néztünk rá, én meg Inkey is. Magda maga elé nézett. Ő értette.

– Pályázom! – mondtam neki az ajtóban.

Megfogta a kezem. Aztán közelebb lépett hozzám, és átkarolta a nyakamat. Csók közben az órámat néztem. Fél hat. Még odaérek. Erzsi is éppen most indul hazulról. Aztán lehunytam a szemem. Legszívesebben maradtam volna, mégis elmentem. Vittek a lábaim, mentem, mint egy automata.

– Azt mondták bent a kollégiumban, hogy sokáig dolgozol, nekem még ma vissza kell menni. Ugye, nem zavarlak.

48

Odafutottam hozzá az ajtóba, fölkaptam. Lepkekönnyű volt az anyám, félelmetesen súlytalan.

Megforgattam. S a második fordulatnál már tudtam, hogy hazudok. Régen nem éreztem soha nevetségesnek ezt az ölelést. Most csak forma volt, esetlen mozdulatok, üres, kellemetlen félperc. Lecsúsztattam magam elé, és lehajtottam a fejem. Ő is érezte az idegenséget – láttam rajta –, szögletesek lettek a mozdulatai.

– Olyan ritkán írsz – mondta –, talán beteg is voltál.

– Nem, nem voltam beteg.

Szerettem volna, ha nem néz a szoborra, széket vittem neki az ablak mellé, háttal a „Marokszedő lány”-nak. De anyám akkor már a szobrot nézte. Egy darabig figyeltem az arcát, aztán elfordultam.

– Ezt te csinálod?

Távolinak tűnt a hangja.

– Igen.

– Szép szobor – mondta anyám.

– „Nézd, fiam, egy lány! Egy lány, nézd, fiam!”

Emlékeztem még arra az őszi éjszakára.


– Jobb, ha abbahagyjuk – mondtam a telefonba.

A drót túlsó végén csend támadt.

Szerettem volna, ha Erzsi szemrehányó hangon szólalt volna meg, vagy durván, közönségesen. Akkor azt gondolhattam volna, hogy „na, lám, ilyen, most kimutatta a foga fehérét”. Örülök, ha a nők szakításkor jeleneteket rendeznek. Megkönnyebbülök.

De Erzsi azt mondta alig hallhatóan:

– Jó – és letette a kagylót.

Szerettem a szurok szagát. Ha aszfaltozókat látok az utcán, akár arra van dolgom, akár nem, feléjük indulok.

Közvetlenül a kazán mellett mentem, amikor észrevettem.

Ugyanazt a csontkeretes szemüveget hordta, a térdén bőrkamásnit viselt, és egy simítófával egyengette a füstölgő, forró aszfaltot.

Önkéntelenül feléje léptem.

– Vigyázzanak – mondta figyelmeztetően a kazán mellett álló munkás, és megforgatta a forró latyakkal telt hengert.

Izzó aszfalt fröccsent szét a kazánból, egy apró csepp éppen a homlokom közepét találta el.

49

Felszisszentem, és ijedtemben mély lélegzetet vettem. Teleszaladt a torkom, maró, keserű füsttel.

– Mondtam, hogy vigyázzanak – kiabált a munkás, és odalépett hozzám. – Ne piszkálja, semmi az egész – tette hozzá.

Gellért még mindig ott görnyedt a simítófával a forró aszfalt fölött. Nem tudom, észrevett-e? Bekanyarodtam egy mellékutcába.

– Egy darabig még látszik, aztán elmúlik. Járhatott volna rosszabbul is – mondta az orvos.

Egy fekete jegy volt a homlokomon.

– Kisgerőcz András, a portán várják – a megafon hangja betöltötte a folyosót.

Azt hittem, Magda. Megbeszéltük vele, hogy ma találkozunk, majd felhív. Lehet, hogy ő jött – gondoltam. Már nem fájt a homlokom, a foltról meg is feledkeztem. De Magdáról mindig eszembe jutott.

– Nézzétek, Káin! – kiáltott, mikor először látott meg a folttal, és rám hunyorított.

Azután mindig a homlokomat csókolta meg először. „Egy fix pont” – mondta. „Ez a mi fix pontunk.”

Idegesített.

Az előcsarnokban egy férfi állt, kinézett az ablakon. A hátát láttam meg először, aztán kitaposott, csámpás cipőjét.

– Nem jószántamból jöttem – mondta Gellért, és nem is köszönt.

– Szervusz – mormogtam.

– És azt se gondold, hogy Erzsi küldött.

– Mit akarsz?

Kurtán és érdesen tört fel belőlem a hang. Gellért esetlenül állt velem szemben, a fejét lehajtotta.

– Ő nem akarja neked megmondani, de azért jobb, ha tudod: terhes.

Gyűlöltem Bánó Gellértet.

– Na és?! Talán azt akarod mondani, hogy tőlem?! Mi?!

Felemelte a fejét, tágra nyitott szemmel, csodálkozva nézett rám, a szája széle megrándult, mintha mondani akarna valamit. Aztán mégsem szólt. Zavart, rövid mozdulattal hátrábbtolta a szemüvegét az orrán, és lehajtotta a fejét. Újra a követ nézte.

– Mi?! – mondtam még egyszer, túlságosan is hangosan, a portás letette a szemüvegét, kifelé bámult az üvegkalitkából, 50fölfelé fordított szemmel, mintha még mindig rajta volna a szemüveg, és fölötte nézne el.

Bánó Gellért megfordult, és elment.

Lefelé menet megcsúszott a lépcsőn, és egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.

De nem esett el.

Gyűlöltem Bánó Gellértet.


Délelőtt tettem le az utolsó vizsgámat, délután megesküdtünk Magdával. Aznap láttam meg Erzsit a Rákóczi út túlsó oldalán a Rókus kápolna előtt.

– Egy pillanat, várj meg – mondtam Magdának, és átrohantam az autók között.

Egy személykocsi csikorogva fékezett.

– Marha – szólt ki a vezető az ablakon, és sápadtan szorította a kormányt.

Erzsi fehér volt, szinte áttetsző. Lefogyott, a szeme megnőtt.

– Majdnem elgázolt, miért nem vigyázol.

Reszketés fogott el a hangjától, csomók gyűrődtek bennem. „Miért nem vigyázol?” Meg akar alázni. Védekeznem kellett.

– Csak azt akarom mondani, hogy a gyereket nem szabad megszülnöd.

Minden erőmet össze kellett szednem. Aztán túl voltam rajta, megnyugodtam.

A lány csak állt. Kezét a mellére szorította, és rázta a fejét. Bőgni fog – gondoltam.

Az emberek közönyösen mentek el mellettünk. Délután öt óra volt, csúcsforgalom.

– Neked is jobb úgy – mondtam rekedten.

– Nem kell félned – válaszolta a lány. – Nem kell félned.

Sokáig néztem utána, pedig pár lépés után elnyelte a tömeg. Ide-oda dőlő vállak, lengő karok között tűnt el. Reméltem, talán fölbukkan valahol, és megláthatom még. De Erzsi nagyon pici volt.


A kitüntetést délelőtt tizenegykor adták át a Parlamentben. Az apósom is eljött, egymás mellett ültek Magdával a harmadik sorban. Nekünk kitüntetetteknek az első sorban jelölték ki a helyet. Távolról hallottam a nevem. Felálltam. Láttam magamat fekete ruhában az elnöki asztal felé menni. Mintha hátulról egy 51oszlop mögül néztem volna a jelenetet. Egy Kisgerőcz András nevű szobrászt kitüntetnek. Most könnyedén meghajol. Kicsit remeg a keze, mikor átveszi a piros bőrtokot és egy borítékot. A borítékban ötvenezer forint van. Most megfordul, szemben áll az ünneplő közönséggel. Tapsolnak.

Vér szaladt az arcomba. Láttam az apósomat és Magdát, aztán az ő arcuk is összefolyt egy fekete, világos foltokkal tarkított masszába. Anyám nem jött el.

„Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találjon. Tudatom veled, hogy nem tudok szerdára Pestre menni, mert megint bennem van valami nyavalya, a doktor azt mondja, nem veszélyes. A pénzt nagyon szépen köszönöm, de máskor ne küldjél ilyen sokat, mert nem tudok tőle aludni, attól félek, valaki betör miatta. Az ilyen magányos öregasszonynak, mint anyád, úgysem kell a pénz. De azért jó volt, hogy küldted, mert így legalább tudtam neked ajándékot venni a kitüntetésedre. Gyere haza egyszer hosszabb időre, kisfiam, a Cseténé mesélte, hogy már autód is van – akkor igazán semmibe sem kerül…”

Elfáradtam.

– Hazamegyek.

– Ugyan, nem hagyhatod itt az ünnepséget, a miniszter mondta, hogy beszélni akar veled. Nem mehetsz el! Ennyivel tartozol neki.

Úgy mondta ezt az apósom, mint egy parancsot. És az is volt. Parancs. Az apósom befolyásos ember. Én most a minisztériumban dolgozom. Sokkal tartozom neki. Megvártam a minisztert.


Kutattam a szekrény tetején. Valahova ide dobtam a rajzot, itt kell lennie. A másik szobából behallatszott a vendégek lármája. A miniszter nem jött el, kimentette magát. Egy fél rajzlapra rajzoltam a karikatúrát – tényleg jól sikerült. Ez lesz az, gondoltam, és kihúztam egy rajzlapot.

Sokáig ott ültem a rajz előtt a földön. „Formalizmus” – mondta rá Inkey. A vázlatban erő volt. „Majd évek múlva, ha még meg akarod csinálni, megcsinálod!” A rajz már idegen volt. Mintha nem is én csináltam volna. Próbáltam magam elé képzelni a szobrot. Nem ment, pedig a rajz ott feküdt előttem. Akár csak annak idején a táncoló lányt.

Most felállsz, itthagysz csapot-papot és hozzálátsz a szoborhoz. Erőtlenül fészkelődött bennem a gondolat – éreztem, irdat52lan távolság választja el a cselekvéstől. Irdatlan távolság, amelynek innenső szélén ott ül Magda, az apósom, s a szomszéd szoba is ott áll a távolság innenső végén, tele vendégekkel, Inkeyvel, aki most éppen rám emeli poharát. A ház a falu végén állt, hatalmas üvegablakkal. Még mindig kockát – mondta a bolond gróf.

– Mit csinálsz?

Magda közvetlenül mögöttem állt. Ő is nézte a rajzot.

Nem várt feleletet. Kutató arccal nézett rám, aztán megkeményedtek a vonásai. Fölvette előlem a rajzot, és visszadobta a szekrény tetejére. Biztos kézzel benyúlt a papírhalmaz közé, és kihúzta a karikatúrát.

– Gyere – mondta –, már várnak.

Óvatosan osontam ki az előszobába, mégis megláttak. Egyik minisztériumi kollegám állt elém.

– Hát te? Miért öltözöl?

Kicsit tántorgott, berúgott a kitüntetésem tiszteletére.

Nem válaszoltam neki. Félretoltam, és kinyitottam az ajtót. A második és az első emelet között törött a lépcsőkorlát.

Nem tudom, merre jártam. Néhány fára emlékszem, sietős villamosokra és a Dunára. Hosszan néztem a vizet, talán órákig ültem a lépcsőn. Nem gondoltam semmire. Csak néztem a vizet. Szürke volt, a szélén kis örvények fadarabokat, szalmaszálakat és papírszeleteket pörgettek.


– Mit iszol?

– Mindegy – mondta Margó.

Éppen olyan volt, mint amikor utoljára láttam.

– Mit lógatod az orrod. Láttam a fényképedet az újságban, valami érmet kaptál. De fő a guba, igaz?

– Szép lábad van.

Nevetett. Hosszan és gúnyosan, a szeme sarkából állandóan nézett.

– Na, gyere – mondta.

Parkokon mentünk keresztül, aztán hosszú villasorok között. Belém karolt. A hegyről látszottak a város fényei.

– Légy okos, mint a kígyó.

– Ne filozofálj, kisfiú.

Margó itt lakott a hegyen, az ablakból is a városra lehetett látni.

Még aludt, amikor felöltöztem. Sokáig néztem az arcát. Álmában ráncok gyűrődtek a homlokára.

53

Hirtelen minden átmenet nélkül ébredt fel, és azonnal felült. Rám mosolygott.

– Alvás közben ráncolod a homlokod – mondtam neki.

– Máskor is gyere el.

Megfogta a kezem.

– És ne keseredj el. Néha én is érzem, hogy nekem is újra kellene kezdenem. S talán tudnám is. Veled, vagy valaki mással. Ne menj még el.

Kirántottam a kezem, és kirohantam.


Az autó nyelte a kilométereket, élveztem a rohanást. Délfelé már feltűntek az ismerős faluk. Aztán a fák is ismerősek lettek. A kanyarban feltűnt a falu. Beletapostam a fékbe.

A bolond gróf háza helyén egy hosszú piros tetejű épület állt. Istálló.

Megfordultam. A kocsi négy kereke félkör alakú nyomokat hagyott a porban. Idáig jött egy autó, és itt megfordult. Talán elvesztett valamit.

Talán azért anyámhoz be kellett volna mennem.


Ott álltunk Bánó Gellért szobra előtt. Melczer Hugó ide-oda mászkált előtte, lehajolt, alulról nézte, megtapogatta.

Rá akartam szólni.

Vizsó komolyan nézett rám.

– Látod?

Bánó Gellért szobra.

Az én szobrom volt. Egészen más szobor, mégis az enyém. De én zsűrielnök vagyok.


Inkey állított be a megrendeléssel. Monumentális emlékmű. Kettőnkre gondoltak.

– Nem – mondtam.

Inkey csodálkozva nézett rám. Magda összeszorította a száját.

– Nem – mondtam.

Magamra zártam a műterem ajtaját. Elővettem a régi rajzokat. Idegenek voltak. Lázasan dolgoztam. A formák lelke azonban eltűnt. Csak formák voltak. Az agyag szemérmetlenül vigyorgott az asztalon. Sírtam. Másnap újra kezdtem megint. A szobor valahol elveszett.

Margóhoz szerettem volna menni.

54

Aztán nem mentem mégsem.

– Szemét – mondta Inkey.

Ült az ágyam mellett. Idegen volt.

Tényleg szemét – gondoltam magamban. Bodvári nyugatra szökött.


Bokros rázta a fejét.

– Mi ez?

– Szobor – mondta neki Ray. – Az első szobor, amit ma láttunk.

Rám néztek.

Eszembe jutott Bánó Gellért, ahogy végigment az üres folyosón, kopogtak a léptei.

Csend feszült közénk. És a csendben egy kisfiú ballag batyuval a hátán. Egy szemüveges férfi áll a Parlament dobogóján, overallban, a keze szurkos. Vörös bőrtokot nyújtanak át neki. Feszült csend van.

– Ilyent nem lehet kiállítani. Egyesek nagyon elvetik a sulykot.

– Az első díjat ennek a szobornak ítéljük – mondtam halkan, és megfordultam. Elindultam az ajtó felé. Nem hallottam a lépteim koppanását.

Az ajtóban Magda állt.

Siettem. Futott mellettem, szorította a kezem. A lámpák hol zöldet, hol pirosat mutattak. Az utcákon nagy, csukott, fekete autók száguldoztak.

– Ne haragudj rám – mondta Magda.

Vacogott.

Tényleg hideg volt. Nekikoccanva a kirakatok üvegének, végigsompolygott az utcákon a májusi fagy.

55
Epizód

Báró állhatatos szelídséggel nézte a csapost, ösztövér kis testét nekidöntötte a pultnak – a fémszegély éppen a melléig ért –, megindító, állati vágyakozás csillogott vizenyős, ráncokkal körülfutott szemében. A csapos egy darabig idegesen, undorgó arccal bámulta, a szája sarka bosszúsan megrándult, aztán pálinkát löttyentett egy mosatlan pohárba, s az öreg elé tolta a lucskos bádogon.

– Na, most aztán tűnés!

Örömében hörgésszerű hang tört fel a torkán, megmarkolta a poharat. Nagyon diszkréten, bocsánatkérően örült, látszott, senkit sem akar zavarni. Ahogy ivott, abban mégis volt valami görcs – lottyadt, puhány énjétől idegen merevség.

Visszatette a poharat a pultra, nagyon gyorsan megfordult, akaratereje utolsó szikrájával elindult az ajtó felé.

Rögtön megtorpant, mikor az idegen fiatalembert észrevette, óvatos macskaléptekkel megindult az asztal felé, most már eszébe sem jutott, hogy elmenjen. Az idegen nem törődött vele, hogy az asztalához ült, látszólag észre sem vette. Csak akkor nézett fel, mikor a csapos odakiabált.

– Mondtam már, Báró, hogy tűnj a francba!

Báró védelmet kereső, riadt tekintettel nézte a fiatalembert. A csapos kilépett a pult mögül, megindult az asztaluk felé, megállt az idegen háta mögött, szemben az öreggel.

– Nem érted!

– Mit iszik? – kérdezte az öreget a fiatalember.

Báró nem tudott megszólalni, csak szája széle mozgott, mintha suttogna. Az idegen szemében ekkor undor és félelem gyúlt, gyors mozdulattal a csapos felé fordult, és csendesen azt mondta:

– Hozzon két fél szilvát.

Koppant előttük a féldecis pohár alja, nézték egymást, hosszú ideig csend volt, az idegen újra kért két féldecit, a Báró szemében 56fények úszkáltak, most már rá mert ülni a székre egészen, eddig csak a sarkára támaszkodott.

Aztán a fiatalember minden átmenet nélkül vihogni kezdett, néhányan megütközve emelték fel a fejüket. Báró nem lepődött meg, hátratámaszkodott a széken, és rekedt, gurgulázó hangon ő is nevetett, mintha éppen egy jó viccet meséltek volna egymásnak.

Az idegen felállt, átnyúlt az asztalon:

– Sós László vagyok – mondta, és megszorította Báró piszkos, töredezett körmű kezét.

– Báró – mondta az öreg, s mintha nem hitt volna ebben a históriában, megismételte: – Báró.

– Igazi báró? – kérdezte Sós.

– Nem – mondta Báró töprengve –, nem igazi.

A fiatalembert egyáltalán nem lepte meg ez a közlés, legyintett, és azt mondta:

– Nem baj. Akar még inni?

Báró sietve bólintott, aztán megvilágosodott a szeme, Sós meglepődve nézett rá, ez a tekintet sehogy sem illett össze a csupa ránc, mocskos vénemberrel, s most, ezután a mohó bólintás után különösen nem illett hozzá.

– Minden mellékes… a nők a legmellékesebbek – suttogta határozottan az öreg.

– Nem mellékesek! Egyáltalában nem mellékesek – felelte Sós, és ökölbe szorította a kezét. – Az én feleségem erőt ad nekem! Érti! Erőt! Mert nagyon tiszta és csodálatos nő.

Már úgy látszik, kicsit berúgott, mert a feje előrebukott, és úgy ismételte meg, lassan, minden szótagot jó erősen megnyomva.

– Cso-dá-la-tos!… Maga, ugye, nem ismert csodálatos nőket?

Báró tétován belenyúlt a levegőbe, mintha valamit meg akarna fogni, a mozdulat végül mégis fáradt legyintés lett.

– De ismertem… egyet nagyon jól ismertem… hehe…

– Az én feleségem mégis nagyon rendes!

– Mégis! – emelte fel a poharát Báró. – Igyunk!

Sós László a gyárból aznap egyenesen hazament. Mindössze csak az ajtó előtt tétovázott kicsit. Ahhoz, hogy a szobájukba jusson, át kellett mennie az apjáék nappaliján – és nem akart az apjával találkozni. Aztán futólag eszébe villant, hogy az öreg talán a hálóban van, vagy esetleg a vécén ül, s így elkerülhetik egymást. Nem volt szerencséje. Már az előszobában meghallot57ta, hogy a nappaliban recseg a rádió, a rövidhullám ütemesen süllyedő és emelkedő zajában fáradtan evickélt a bemondó orrhangja.

Benyitott, egy darabig nézték egymást, a fiú tekintete tétova volt és kutató, az apáé biztos és keserű, tele volt nagyon mélyről jövő, soha felszínre törni nem tudó szeretettel, amely éppen ezért nagyon gyakran csap át gyűlöletbe, s kifejeződési formája is inkább gyűlöletnek látszik, mint szeretetnek.

Gyorsan belépett a szobájukba, az apa visszafordult a rádióhoz, felerősítette a hangot, de azért a fia még meghallotta azt a jellegzetes nevetést, amiért mindig kétségbeesetten meggyűlölte az apját. Csukott szájjal nevetett az apja – vagy talán nem is nevetett –, mindenesetre a szokásos nevetéstől merőben eltérő érzelmeket fejezett ki ez a csukott szájú, torok mélyéről feltörő, rövid kaccanás, amely az orrból hirtelen kiáramló levegő szisszenésétől egy kis gúnyos mellékzöngét is kapott.

Felesége az ágy szélén ült ölébe ejtett kézzel. Elnyűttnek látszott, háta fáradtan meghajlott.

Mosolyogni próbált, mikor meglátta Lászlót, a férfi az ajtónak támaszkodott, lehunyta a szemét, de így is látta a törékeny, félénk kis testet, a kézfejen kirajzolódó kék ereket, s az elnyűtt pongyola rojtos szélét. Nagyon szánalmas volt a felesége.

Fölkelt, átölelte Lászlót, eleinte nem tudott szólni, mintha megoldhatatlan, nehéz feladattal került volna szembe – László úgy érezte, a felesége súlytalanul úszik valami ködös sötétség idegen közegében.

Kinyitotta a szemét.

Az asszony mosolygott, tétován simogatta az arcát, és azt suttogta:

– Minden jó lesz, majd meglátod… szedd össze magad…

Iszonyú súlyok nehezedtek rá, ellökte magától a feleségét, kirohant az ajtón – az apja most feléje sem fordult, de a nevetését még kint az utcán is hallotta.

Báró dudorászott.

– Ide figyeljen – mondta neki Sós, s mikor az öreg felé fordította vizenyős kék szemét, folytatta –, nem szeretem az apámat! Kéjes érzés töltötte el, de azért lelke mélyén valami nagy félelem kezdett gyülekezni, kénytelen volt másodszor is kimondani.

– Gyűlölöm az apámat!

58

– Huh! – mondta Báró – az apákat szeretni kell. Mi az, hogy gyűlölöd az apádat!

Egyáltalán nem volt furcsa, hogy letegezte.

– Gyűlölöm – mondta bizonytalanabbul.

– Az apámnak pofaszakálla volt – mondta Báró –, és egy húszfilléres nagyságú zsírdudor volt a homlokán.

– Micsoda?

– Zsírdudor. Gyerekkoromban ő szokott fürdetni, mikor megtörölt, egy ládára állított, és ha azt akarta, hogy megforduljak, azt mondta: Fordulj, bolha… Hehe… Fordulj, bolha…

Sós László összehúzta magát.

– Nagyon szeretem az apámat – mondta Báró.

Tiszta röhej. Azt mondja ez a vén tragacs: „Nagyon szeretem az apámat.”

– Most mit csinál az apád?

– Hogyhogy mit csinál? – csodálkozott Báró. – Hát meghalt… persze…

– Az apám miatt van minden – mondta Bárónak.

Báró részegen hunyorgott.

– Fizess még egy felet – mondta. – Az apád egy disznó, piszok disznó!

– Kuss, hülye – ordított rá Sós, és odaszólt a csaposnak: – Még két felet.

Mikor előttük volt a pálinka, újra Báró szólalt meg.

– Nem az apád miatt, te miattad van.

– Igaz – mondta Sós, és kiitta a pálinkáját. – Meg a találmányom miatt.

– Hihihi – röhögött Báró –, a találmányod… Hihihi.

– Ne röhögj! Igenis, a találmányom!

Aznap éjjel már biztos volt benne, hogy mégis meg tudja csinálni a ciklusrögzítőt, mámoros lett a boldogságtól. Talán nagyobb zajt is csapott a kelleténél, mert a kis Vikit kétszer is felébresztette. A kislány felült az ágyban, betakargatta az öccsét, és megkérdezte:

– Mit csinálsz, apu?

Boldog volt, hogy a gyerek fölébredt. Az éjszaka ellenséges közegében nagyon egyedül érezte magát az örömével – éppen föl akarta ébreszteni a feleségét –, kikapta a kislányt a kiságyból, összecsókolta, jókedve átragad a kislányra is, hunyorgott, dagadtra aludt szeméből jókedvű, szeretetteli fények sugároztak az apjára.

59

– Apu ciklusrögzítőt csinál – suttogta a kislánynak, tudta, hogy nem értheti meg, de már régóta kínozta a vágy, hogy kimondja ezt a szót: „ciklusrögzítő”, és elképzelte, ahogy reggel majd a gyárban csodálkozó szemek merednek rá: „Megcsináltad?! – Lehetetlen!”

– A Zolikának majd nem mutatjuk meg – suttogta neki a kislány, és alvó kisöccsére nézett. – Jó?

A férfi elmosolyodott, jól esett neki, hogy ez a pöttömnyi kislány azt akarja, hogy közös titkaik legyenek.

– Jó – mondta és visszadugta a gyereket az ágyba.

Még egyszer bekapcsolta az áramot, kezdetleges műszereivel csak durván tudott mérni, de így is kiderült, hogy a ciklusrögzítő működni fog.

Az apjához is szeretett volna átrohanni, fölrázni, és a fülébe kiabálni: Megvan!

Az öreg sok éjjel rányitotta az ajtót, késő éjszakáig szokta hallgatni a nyugati adókat, Lászlót eleinte idegesítette a rádió kellemetlen recsegése, aztán belemélyült munkájába, és észre sem vette.

Az apja hunyorogva nézett rá az ajtóból.

– Kár a szemedet rontani. Ha már egyszer a főmérnököd csinált egyet.

– Az nem jó. Kényszermegoldás. Palotai is tudja, hogy nem gazdaságos.

– Gazdaságos… röhej… a ti népi demokráciátokban ez édeskeveset számít.

Kínlódott.

– Hallgasson, apa! Hagyjon dolgozni! Legalább most hagyjon.

– Kisapikám, igyál még – mondta Bárónak, és eléje nyomta a pálinkás poharat. – Tőlem mindig azt kérdezték, hogy „apja foglalkozása?”

Báró fölröhögött.

– Kérem, én ezerkilencszázharmincötben születtem, a felszabaduláskor tízéves voltam.

– Nem érdekes! – mondta szigorúan Báró. – Az apja foglalkozását kérdeztem.

– Nyugdíjas – mondta a fiú.

– Nem most, a felszabadulás előtt – ingatta a fejét Báró.

– Főmérnök.

60

– Aha, szóval főmérnök. Milyen üzemben?

– A Shultz–Kovásznai-féle hadianyaggyárban.

– Úgy?! Értem – mondta vészjóslóan Báró, és reszketeg, bizonytalan ujját Lászlónak szegezte. – Szóval, nyilas volt?

– Nem, semmiféle pártban sem volt.

– Semmifélében… úúúgy… – Báró kicsit elbambult, húzott egyet a pálinkáspohárból. – Sajnálom, nem tudjuk fölvenni… sajnálom… hihihi… nagyon sajnálom…

– Marha, marha vagyok – mondta László, és nevetni próbált.

– Nagyon sajnálom, reakciósgyerek – motyogta Báró.

– Hagyd abba! Azonnal fogd be a pofád.

– Akkor is reakciósgyerek…

Ugyanaz a félelem szorította össze a torkát, mint annyiszor a káderesek előtt. Ez a marha Báró!

– Ilyen már nincs! Most már nem számít, ki volt az apád.

– Nincs! Apád sincs! Igyunk – mondta Báró.

– Az öreg Hérics – mondta László.

– Éljen a Hérics! – kiabált Báró. – Igyunk!

– Hülye vagy, azt se tudod, ki az a Hérics!

– Nem baj, akkor is éljen… Ki az a Hérics?

– Azt mondta, érted, azt mondta, elmennek a francba ezzel a hülyeséggel, Shultz–Kovásznai ide, Shultz–Kovásznai oda, ez a gyerek érti a dolgát, ki kell nevezni, és kész! Érted?!

– Értem.

– És ki is neveztek a kutatócsoportba. Érted?!

– Ki az a Hérics? – kérdezte Báró bambán, az érdeklődés minden jele nélkül.

– Egy melós, egy öreg melós, nem ilyen rongy, mint te!

– Én egy rongy vagyok! – visszhangozta meggyőződéssel Báró.

– Nem vagy rongy – mondta elérzékenyülten Sós –, te megértesz engem.

Báró szemében megint fölgyulladt az értelem fénye, és riadtan nézte Lászlót. Csendesen ingatta a fejét.

Hérics a nyakába ugrott örömében, mikor kipróbálták a ciklusrögzítőt, pedig két perc után kiégett.

– Fiam – suttogta –, fiam… – mást nem is tudott mondani.

– Kiégett – motyogta idegesen László.

Az öreg mosolygott, fölemelte az ujját.

– Grafit – mondta hunyorogva –, grafit!

61

Azonnal megcsinálták a másodpéldányt az öreggel együtt, ezúttal grafitbetétet alkalmaztak. Héricsnek igaza volt, a grafitbetét bevált.

Nagyon boldogan ment haza, kereste az apjával a találkozást, de az öreg beletemetkezett az újságjaiba, az ablak felé fordult, széles, konok, ellenséges hátát fordította feléje.

– Legalább százezer forint, érted, – mondta a feleségének, és a gyerekek elé áll: – Ki vagyok én?

– Apu – mondta Viki, és a kis Zoli utánamondta: Apu.

– A nevemet kérdeztem – mondta tettetett szigorral.

– Sós László – mondta Viki.

– Tévedés. Edison vagyok.

A kislány nevetett, a felesége elnézően, kedvesen csóválta a fejét, és finom ujjú, törékeny kezével megsimogatta László karját.

– Tehát ki vagyok!? – kérdezte még egyszer a kislányt.

– Edison – mondta boldogan a kislány, örült apja játékos kedvének.

– Edison lakást vesz nektek – mondta László. – Folyathatjátok a vízcsapot, ordíthattok, különleges családi ünnepen lehet az asztalon táncolni. Anyátok lesz a várúrnő, apátok a várúr. Ha hazajövök, felvonjuk a címeres lobogót. Megértettétek?!

Az apja beordított a nappaliból:

– László, ne zajongjatok!

– Olyan szeme van, mint egy sündisznónak – mondta László.

– Tévedés – tiltakozott Báró bizonytalan mozdulatokkal –, a sündisznónak nagyon szép szeme van, kis fekete gomb… nekünk volt sündisznónk.

– Akkor olyan szeme van, mint egy kígyónak, ronda hüllőszeme…

– Úgy van, hüllőszeme!

– Azt kérdezte: Ezt Sós elvtárs teljesen rajzok nélkül csinálta? Igen, Sós elvtárs teljesen rajzok nélkül csinálta, éjszakái mentek rá, Sós elvtárs ez idő alatt négy kilót fogyott, és Sós elvtárs boldog volt közben, lehet, hogy nem azért volt boldog, mert hasznot hajthat a népi demokráciának, hanem azért volt boldog, mert egy kedvére való munkába feledkezhetett, mert birkózhatott az anyaggal, s mert sikerült neki! S mert Sós elvtárs előtt fölködlött egy új lakás képe, és Sós elvtárs azt hitte, hogy talán majd a Népszabadságban is lesz egy cikk fényképpel, hogy, íme, 62Sós László ifjú technikus, egy reakciós főmérnök fia, akit nem engedtek egyetemre, mégis hűségesen szolgálja a rendszert, lám, most is mit csinált, egy csodálatos ciklusrögzítőt, olyant, amilyent az amerikaiak sem tudtak még csinálni, ez a Sós László rajzok meg minden nélkül, csak úgy nekivágott, csak a hite meg a nehezen összekaparászott tudása vitték előre, egészen addig, amíg odaállhatott a főmérnöke elé, hogy lám, itt van a ciklusrögzítő, az egész nyolcvan forintba kerül, akkor, amikor az amiké tizennégyezer dollár, a főmérnök elvtárs külföldi folyóiratokból lopkodott kreálmánya meg kétszáztizennégyezer forint, és ráadásul nem is jó… tessék, ez az a Sós László.

– Hüllőszeme volt – motyogta részegen Báró.

László elhallgatott, megzavarodva nézte Bárót egy darabig, aztán szomorúan azt mondta:

– Igenis, hüllőszeme van! Miért kérdezte, hogy rajzok nélkül csináltam-e? Mit gondolsz, miért?

– Inni akarok – mondta Báró.

– Majd meglátjuk – mondta Palotai –, ügyes dolognak látszik, de rajz nélkül nem fogadhatom el. Akármilyen zűr közbejöhet. Nem blamálhatjuk magunkat.

Micsoda zűr, ugyan micsoda zűr jöhet közbe – gondolta magában, és zavartan pislogott a főmérnökre, magas, kopaszodó homlokával rendkívül távolinak és hatalmasnak tűnt, olyan volt, mint egy idegen istenség, aki egyetlen kézmozdulatával rendelkezhet sorsok, életek fölött – legalábbis most olyanak tűnt Lászlónak –, úgy érezte, semmiség, amit csinált, teljesen jelentéktelen, hiszen itt ez az ember, micsoda magabiztosan tud ülni, milyen határozottak a mozdulatai… Sós László alacsonyabb rendűnek érezte magát, és természetesnek tartotta ezt az alacsonyabbrendűséget ezzel az emberrel szemben, aki valami egészen más világban él, mint ő, megfoghatóbb és reálisabb dolgok között.

– Majd Piskó megcsinálja a rajzot, beszélje meg vele – mondta Palotai, és apró fejbiccentéssel jelezte, hogy vége a beszélgetésnek.

– Milyen Piskó? – kérdezte Báró.

– Hogyhogy milyen Piskó?

– Röhögtél, és azt mondogattad, Piskó, Piskó.

László erre újra vigyorogni kezdett, előredőlt, rátámasztotta homlokát a karjára, és szakadatlanul nevetett, de Bárónak egy pillanatra úgy tűnt, mintha sírna.

63

Piskó megcsinálta a rajzot, a méreteket László adta meg neki.

Két hét múlva László véletlenül összetalálkozott a gyárudvaron Palotaival.

– Ja, igen – mondta csak úgy mellékesen a főmérnök –, Piskó elvtárs elkészítette a rajzot, megnéztük alaposabban, nem teljesen tökéletes, a vezérszálakat át kell helyezni.

– És én még töprengtem, miért kell a vezérszálakat áthelyezni… Én marha!

– Jó, ha a vezérszálakat áthelyezzük – mormogta részegen Báró.

László legyintett.

Még akkor sem engedték az újítási irodán leadni a találmányt, mikor a vezérszálakat valóban áthelyezték.

– Nagy piszkok ezek, nagy piszkok – mondta Hérics –, teljesen mindegy, hogy a vezérszálak hol vannak. Nagy piszkok ezek.

Palotai elvégeztette a ciklusrögzítő matematikai számításait is Kozárival.

– Olyan volt ez a számítás – mondta László Bárónak –, mint egy…

– Hülyeség – mondta Báró.

– … mint egy olyan villanyégő, amihez falba szerelik a kapcsolót is, csak éppen a vezetéket felejtik el.

– Katt… ég a villany – mondta Báró.

– Katt… nem ég!

Mikor elkészült a számításokkal, bevitte Kozárinak, és azt mondta:

– Így kellett volna!

Kozári leszállt az íróasztalról, letette az újságot, két ujja közé fogta a papírlapokat, nézegette egy darabig, aztán lefittyesztett szájjal mondta:

– Majd kijavítom. Mert remélem, tudod, hogy hibás.

Erre László kifordult az ajtón.

Úgy ült Palotaival szemben, mintha a székhez szegezték volna.

– Piskó és Kozári elvtárs közreműködésével életképes lett az újításod – mondta Palotai.

Piskó félbeszakította:

– Ne szerénykedj, Palotai elvtárs, a te módosításaid nélkül nem lett volna belőle semmi.

64

– Ezt hagyjuk – legyintett Palotai.

Kozári egy gyufaszálat rágcsált, és kinézett az ablakon.

Ez legalább nem szól – gondolta László.

Az újítást találmánnyá minősítette az újítási iroda. Azonnal elfogadták, továbbították a találmányi hivatalba. Két hét múlva már az újság is írt róla, Palotai nyilatkozott a Palotai–Kozári–Piskó–Sós-féle világszenzáció-számba menő ciklusrögzítőről.

Nyolcvanezer forintot kaptak. Negyvenet Palotai, tizenöt-kikitizenötöt Piskó és Kozári, tízezret Sós László.

László nem volt hajlandó átvenni a pénzt, ezért postán küldték el a lakására. Két hétig nem ment be a gyárba, Palotai felhívta telefonon, de otthon sem volt, idősebb Sós szűkszavúan közölte a főmérnökkel, hogy fia vidékre utazott, és lecsapta a telefonkagylót.

Két hét múlva bement a gyárba, tudomására hozták, hogy ez egyszer kegyelemből nem bocsátják el fegyelmivel. Palotaival akart beszélni, de Palotai és Piskó Brüsszelben folytattak tárgyalásokat a ciklusrögzítő ügyében.

A székeket felrakták a piszkos faasztalokra, az ajtón hűvös levegő áramlott be. A csapos kétszer is szólt nekik, hogy menjenek már, mikor fölkeltek, és egymásra támaszkodva kibotorkáltak az ajtón.

Egy bérház előtt Sós megszédült, teljes súlyával ránehezedett Báróra, az öreg nem tudta tartania terhet, és mindketten a földre zuhantak. Báró fölállt, de László csak a ház lépcsőjéig tudott mászni. Nekitámasztotta a hátát a hideg falnak, és nyögött.

– Csak semmi félelem – mondta Báró.

Körülbelül öt perc múlva ért oda a rendőr.

– Menjenek haza – mondta.

Meg sem mozdultak.

– Ne tessék zavarni, a barátom feltaláló – mondta Báró. A rendőr kivette az ülő alak zsebéből a személyi igazolványt, s miközben a pislákoló utcai lámpa alatt az adatait másolta, László lassan fölkecmergett, odatámolygott a vasráccsal védett csenevész fácskához, körülölelte, és hányt.

65
Mit tettél, Forrai Lőrinc!

– Rohadt büdös van itt – mondta Illés Ézsaiás, amikor a gondnok megmutatta neki a szobát.

– Szellőztessen – válaszolta némi undorral a gondnok. Nem lehetett tudni, az undor a büdösnek vagy Illés Ézsaiásnak szólt-e.

Mindenesetre a fiú kinyitotta az ablakot.

– Ha nem lesz elég a két pokróc, szóljon le holnap – mondta a gondnok az ajtóból.

Illés Ézsaiás egyszer már mondta, hogy elég lesz, most nem szólt semmit.

Fölrázta a szalmazsákot – apróra töredezett, laposra hevert szalma volt a zsákban –, aztán bontogatni kezdte a lepedőket. Érdekes – gondolta –, a munkásszálláson soha sincs olyan jó szaga az ágyneműnek, mint otthon. Ebből mintha sohasem lehetne kimosni az izzadságot. Azért a tiszta ágyneműnek örült, élvezte, ahogy a kicsit összetapadt lepedő sercegve kibomlik.

Mikor végzett az ágyazással, egy darabig kibámult az ablakon. A szálló lejtős hegyoldalba épült, Illés Ézsaiás messze lelátott a völgybe. A fenyőkön hócsomók fénylettek, lent a völgyben egy kis falu játékszernyi házai fagyoskodtak, középütt ki-kivillant a drótkötélpálya acéllábakon araszoló vezetéke. Olvadt – a táj szomorú lett a fenyők közt sötétlő nedves földdarabkáktól s az ablak előtt húzódó latyakos, fekete földúttól.

A vidék nagyon idegen volt, a falu is, a fenyők is meg a drótkötélpálya merev, fekete sziluettje, a fiú sehol sem talált egy biztos pontot.

Visszafordult. A szobában két emeletes ágy volt meg két barna szekrény, középen egy összevissza farigcsált asztal és négy szék. Az egyik széken egy koszlott kockás ing fityegett, a nyaka fekete volt a szénportól. Illés Ézsaiás a bal oldali, alsó ágyon rendezkedett be. Válogathatott, mert a négy ágy közül csak egyetlen volt foglalt, a többin meztelen szalmazsák meg huzat nélküli párna hevert.

66

Illés Ézsaiás szerette volna, ha megjön már az ember, aki vele lakik. Cigarettára gyújtott, tapogatta a bútorokat. A másik ágy és a szekrény között katonaládát vett észre. A katonaláda domborított tetejére kemény drótból csináltak fogantyút. Elöl jókora lakat fityegett rajta, alatta fehér festékkel mázolt, bukdácsoló betűkkel egy név világított.

„Forrai Lőrinc” – olvasta a fiú, és egy alacsony termetű, barna, kiálló csontú, áhítatos-durvára faragott embert képzelt maga elé.

De Forrai Lőrinc nem ilyen volt.

A fiú éppen a hátán feküdt és cigarettázott, mikor Forrai benyitott. Azonnal felült az ágyon.

– Jó estét – mondta.

A csontos, aszkétasovány férfi éppen csak feléje fordult, sziszegett valami köszönésfélét, de hogy mit, azt nem lehetett érteni.

Forrai az ágya előtt megállt, zöld, jóval térden alul érő lódenkabátját levetette és a felső ágyra dobta. Nem ült le, bütykös, hosszú ujjú kezét a combja mellett lógatva ingerülten nézte a nyitott ablakot, aztán érdes, halk hangon megkérdezte:

– Ki nyitotta ki az ablakot?

– Én – mondta a fiú –, büdös volt.

Ekkor Forrai anélkül, hogy Illés Ézsaiásra nézett volna, az ablakhoz lépett, és becsukta.

Már szürkült, a szobára barátságtalan félhomály telepedett. Forrai Lőrinc lerúgta a bakancsát, ruhástul az ágyra heveredett, és a fal felé fordult.

Na, ezzel szépen bevásároltam – gondolta a fiú. Elhúzta a száját, fölkelt, a szekrényből előkotorta a szappant meg a törülközőjét, és kiment a mosdóba. Hosszasan mosakodott a szürke betonvályú fölött, de a villanyt nem gyújtotta meg. Mikor megtörülközött, a mosdó ablakához állt, a piszkos üvegnek nyomta az arcát. A völgyben már párás árnyékok úszkáltak, lent a faluban pislogott néhány ablak.

– A rosseb egye meg – mondta hangosan Illés Ézsaiás.

Mire bement, égett a villany, Forrai az asztal mellett ült. Szalonnát evett kenyérrel. Az újságpapírt, amiből a szalonnát kigöngyölte, kisimította maga előtt, s időnként közelebb hajolva hozzá, beleolvasott.

A fiú nem tudta, mihez kezdjen, az ágya szélére ült, rágyújtott.

67

Forrai az újság fölé hajolt. Egy pillanatra abbahagyta az evést, az új falatot tartó jobb kezét visszaejtette az asztalra.

– Barmok – mondta.

A fiú ránézett, de nem szólt semmit, érezte, hogy Forrai ezt nem azért mondta, mert beszédbe akar elegyedni vele. A másik folytatta az evést, de később újból megszólalt, most már hangosabban és érthetőbben.

– Rohadt csirkefogók – mondta.

A fiúra nézett, torz volt és gyűlölködő.

Kis ideig mereven nézték egymást, aztán Illés Ézsaiás megkérdezte:

– Kicsodák?

Forrai körülintett a másik kezével.

– Ez az egész rohadék szocializmus.

Nevetségesen groteszk volt, ahogy így lázongott, a fiú azt gondolta: bizonyára fölidegesítették aznap, azért ilyen. Ez fel is oldotta benne a görcsöt, úgy érezte, magyarázatot talált szobatársa kurta-furcsa viselkedésére. Elnevette magát.

– Mi baja a szocializmussal?

Forrai fölállt, a kenyeret meg a szalonnát az újságpapírba gyűrte és bevágta a szekrénye fölső polcára. A kezét a nadrágjához törölte, és a fiú felé fordult. A szeme megnőtt, vékonnyá aszott orrnyergén ráncok gyűrődtek, seszínű, kócos haja a homlokába hullott.

A fiú arcáról lefagyott a mosoly.

– Tönkretettek – mondta Forrai.

Illés Ézsaiás undort érzett, mindig undorodott, valahányszor olyan emberrel találkozott, aki vadul acsarkodott, mert úgy érezte, mások elrontották a sorsát. Illés Ézsaiás tudta, hogy a sorsát mindenki maga intézi. Minden körülmények között!

– Talán elvették a gyárát? – kérdezte gúnyosan, a hangja kissé bántóbbra sikerült, mint szánta.

Forrain látszott, hogy sohasem volt semmije se. Legfeljebb a főlakáji állását vesztette el egy grófnál – gondolta epésen a fiú. De Forrai túl fiatal volt ahhoz, hogy valaha is grófi lakáj lehetett volna.

– Nem a gyáramat – mondta megszállottan és a gúny miatt gyűlölettel, a fiú azt hitte, mindjárt leköpi őt Forrai. – Az apámat. Megölték az apámat. Meg a bátyámat.

68

A fiút megdöbbentette a hang, megnyúlt a nyaka, elemi erővel támadt fel benne a részvét, felállt, tétován nézte Forrai asztalra ejtett, erős, szánalmas kezét.

– Az apját? Mi volt az apja?

– Paraszt – mondta Forrai. – A földosztás előtt két holdja volt. Negyvenötben kapott hozzá négyet.

– Ezért nem öltek meg senkit – mondta a fiú.

Megrebbenő szemmel a fiúra nézett, látszott: értelmetlennek és zavarónak tartja a közbeszólást. Azért nyugodtabb lett, a hangja nem akadozott annyira. Hanyatt feküdt az ágyán, két karját a feje alá kulcsolta.

– Ezerkilencszázötvenben minden kukoricáját elvették. Télen megdöglött a tehene. Akkoriban nagyon szótlan lett, anyánk írt, hogy beteg. Kórházba akartuk fektetni, de nem ment. Azt hajtogatta, „nincs semmi bajom”.

Hirtelen felült az ágyon, a könyökére támaszkodott.

– Tudja, milyen ember volt az apám? Azt hitték róla, bolond, mert hosszú, vállig érő hajat hordott. Olyan haja volt, mint a drót, külön állt minden szála. A szakálla is erős volt, gyerekkorunkban, ha megölelgetett bennünket, játékból az arcunkhoz dörzsölte a borostás állát. Olyan volt, mint a drótkefe… jó szúrós szakálla volt.

Elhallgatott. Egy darabig még félkönyéken támaszkodott, de most már nem a fiút nézte. Pislogás nélkül elrévedt valamerre. Aztán visszafeküdt az előbbi pózba, a szemét lehunyta. Jó sokára szólalt meg újra.

– Sebestyén is nagyon szerette.

– Kicsoda? – kérdezte a fiú.

– Sebestyén, a bátyám.

Megint elhallgatott. Illés Ézsaiás nem akarta zavarni. Nézte az arcát. Furcsán eltorzult a sovány férfi arca, a fiú hallani vélte, hogy csikorgatja a fogát. Hosszú ideig várt, de Forrai nem szólalt meg. Megenyhültek a vonásai, egyenletesen lélegzett. A fiú halkan felállt, a villanykapcsolóhoz lépett, lekattintotta.

– Ne kapcsolja le – szólalt meg ijedten Forrai.

– Azt hittem elaludt – mondta Ézsaiás.

Forrai kissé fölemelte a fejét, hunyorgott a fényben.

– Ötvenegyben vett egy üszőt – folytatta váratlanul –, hazamentünk Sebestyénnel, boldogan mutogatta – ejtette vissza fejét a párnára. – Nagyon jó kedve volt. Sebestyén kérdezte tőle, 69tudja-e teljesíteni a beadást. Azt mondta rá, hogy nem, de kukoricája azért marad. Ami az államnak jár, azt csak adja be, mondtam neki. Erre hátratámaszkodott a széken, megmerevedett az arca, az öklét az asztal lapjára feszítette, és azt mondta: Ami az államnak jár, azt megkapja.

Megint hallgatott, Illés Ézsaiás rágyújtott, a gyufa sercenése úgy hallatszott a feszült csendben, mint egy robbanás.

Mikor újra megszólalt Forrai, sírós volt a hangja, vinnyogó, Ézsaiásnak megfeszült a teste.

– Talán azért, mert a fiai ávósok voltak.

– Kicsodák? – kérdezte a fiú.

– Sebestyén meg én. – Talán azért merte…

– Maguk ávósok voltak?

– Azok. Sebestyén negyvennyolcban vonult be, én negyvenkilencben. Egy év alatt tisztek lettünk. Ötvenegyben Sebestyén százados volt, én hadnagy… Harc volt az, kíméletlen harc, de lehet másképpen harcolni?

– Nem tudom – mondta bizonytalanul Ézsaiás.

Forrai erre felugrott, a fiú elé állt, és ordítozni kezdett.

– Kilencéves voltam, almát akartam lopni a főjegyző kertjéből, elkaptak, hátul a földre szorítottak, és a főjegyző fia a pofámba hugyozott. Érti?

Illés Ézsaiás kimeredt szemmel nézte a férfit.

– Odajött Sebestyén, ki akart szabadítani, erre őt is lefogták, s a főjegyző fia azt mondta: „kár, hogy már nem kell hugyoznom”, és száraz disznószart gyömöszöltek a bátyám szájába.

A fiúnak hányingere támadt, összeszorult a nyelőcsöve.

– Érti?! – ordított Forrai, a szájából fröcsögött a nyál.

– Igen – mondta a fiú.

Forrai elhallgatott, elfordult Ézsaiástól, kibámult az ablakon.

– Hívatott bennünket Szauer őrnagy. Mind a két Forrait.

– Ki volt az a Szauer őrnagy?

– A parancsnokunk. Az arca olyan volt, mint a jég. Máskor is szigorú volt, de akkor vágott a szeme. Azt mondta, mutatok maguknak valamit. Először azt hittem, a bátyám csinált valami hülyeséget… Keményen, egyszerre léptünk, az alagsorban kongtak a lépések. Az őrnagy kinyitotta a fogdaajtót.

Megint csend lett, Forrai ellépett az ablaktól, hátat fordított Ézsaiásnak.

70

– A betonfal mellett bilincsbe vert kézzel állt az apám. Az arca véres volt.

Ézsaiás felugrott, maga felé fordította Forrait.

– Miért?

Forrai eltolta magától a fiút, visszafeküdt az ágyára.

– Azt kérdezte Szauer. Tudják, ki ez? Igen, mondta Sebestyén, az apánk. Ez nem az apjuk, ordított Szauer, ez egy hazaáruló, gyilkos! Kulákbérenc!

A hangja most már monoton lett, színtelen. Úgy mondta, mintha valami közömbös témáról beszélne, a kezével gyűrögette a pokrócot.

– Nem akarta beadni a kukoricáját. Furfangos volt, rajt hagyta a csévét, és úgy vágta le a szárat. Aztán kévékbe kötötte, és behordta az udvarára. Mindenfelé keresték a kukoricáját. Azt mondta, nincs. Egy félcigány szarházi volt a végrehajtó, mindig vigyorgott, az volt a szavajárása: Mi az, talán nem ízlik a demokrácia? Háromszor is kint volt az öregnél, első két nap nem talált semmit, harmadnap meg egyenesen odament a kukoricaszárhoz, kivett egy kévét, kibontotta, és egyenként letördelte a csöveket. És vigyorgott az apámra. Hát ez? – azt kérdezte. Csalunk, Forrai úr? Apám nem szólt semmit, bement az istállóba, kihozta a járomszöget, és kétszer fejbe csapta az adószedőt. Utána bement a tanácsházára, letépte a vörös zászlót, és a titkár szobájában leverte a falról a Lenin-, Sztálin- meg a Rákosi-képet. A véres járomszög még akkor is a kezében volt. Ott fogták el… Aztán ott állt a betonfal előtt. Mereven nézett ránk, a dereka egyenes volt, a fejét fönt tartotta. Egyszerre összekeveredett előttem minden, nem mertem a bátyámra nézni. És akkor az apám… az apám előregörnyedt, és azt nyögte: Fiaim!, a szeméből ömlöttek a könnyek, és engem hirtelen irtózatos gyűlölet fogott el. Úgy bőgött, mint egy gyerek, könnyei mosták az arcáról a vért. Ordítottam vele: Most mit bőg… mit bőg itt nekünk, vén állat! A bátyám felordított, az arcomba vágott, odarohant az apámhoz és átölelte, gurgulázva zokogott. Szauer ordított: százados, vissza, de Sebestyén meg sem hallotta, zokogva szorongatta az apámat…

Megint elhallgatott, aztán hirtelen gurgulázó lett a hangja, éppen olyan, mint annak idején a bátyjáé lehetett, felugrott, ökölbe szorított kezét a feje fölé emelte.

71

– És akkor intett az az állat, nem is tudtam, mit cselekszem, abban az irtózatos ködben, csak láttam, hogy int, előkaptam a pisztolyomat, és beléjük lőttem…

Illés Ézsaiás már állta hátát hihetetlen erővel nekifeszítette az ágynak.

– Hagyja abba! – mondta.

– Akkor is átölelve tartották egymást, mikor eldőltek, lassan csúsztak végig a fal mellett, a bátyám még holtan is úgy feküdt az apámon, mintha meg akarná védeni.

– Hagyja abba! – ordította Ézsaiás. – Hagyja abba, ez nem igaz!

Forrai Lőrinc arcát fintorgó vigyor torzította el.

– Egy pillanatra az a vadállat is meglepődve nézett rám, hátralépett a zárka ajtaja felé, és akkor még egyet beléjük lőttem. Pedig már halott volt mind a kettő.

Illés Ézsaiás eltakarta az arcát, a szekrényhez lépett, előráncigálta a bőröndjét, sietve belehányta a holmiját, egy húzással a hóna alá gyűrte az ágyneműjét. Forrai odalépett hozzá, megfogta a kabátját a mellén, és maga felé húzta:

– Mit csinál? Hova akar menni?

A szeme eszelős volt, görcsös tekintet fúródott a fiú arcába.

– Ne menjen el!

– Eresszen – suttogta Ézsaiás, és kirántotta magát a férfi kezéből.

A földszinti iroda ajtaját éppen zárta a gondnok.

– Hát maga?

– Másik szobába akarok menni – mondta Ézsaiás.

– Nincs máshol hely.

– Akkor elmegyek.

– Ember, megbolondult maga?

– Itt a cucc – mondta Ézsaiás, a gondnok kezébe nyomta az ágyneműt, és sietve, szinte futva megindult a kijárat felé.

A fenyőerdőn keresztül a falunak vágott, néha letévedt a gyalogösvényről, ilyenkor csúszkálva, botladozva kereste az utat. Mérhetetlen súlyok nehezedtek rá, egyre jobban meggörnyedt, szaporán szedte a lábát, néha futott, a fenyőágak az arcába csaptak, de észre sem vette, egyre csak Forrai Lőrincet látta maga előtt, az aszkétavékony arcot, az eszelős tekintetet. Mikor a kötélpályához ért, megállt, egy acéloszlop tövébe ült, a bőröndjét maga mellé tette. Az erdő sötéten zúgott körülötte, 72a csillék csikorogtak a dróton. Illés Ézsaiást hirtelen roskasztó szánalom öntötte el. Azt hitte, rögtön fölugrik, visszarohan a szállóba, magához öleli azt az embert, rémületes módon magához szorítja, és vele együtt sír. Föl is ugrott, de a mozdulat félbeszakadt, mereven megállt, és szörnyű erővel tört fel belőle a kiáltás: „Mit tettél, Forrai Lőrinc!”

A hang végigszáguldott a havas fenyők között, s a hegyek tömören zúgták vissza: Forrai Lőrinc.

73
A doktor víkendje

Hirtelen ébredt, mintha valamilyen elmulasztott feladat riasztotta volna föl, azon nyomban felült, végignézett a szobán, az arca eltorzult, jó erősen lehunyta a szemét, fejét felhúzott térdéhez szorította, a takaró alatt görcsösen mozgatta a lábujjait. Reggel nyolc óra lehetett, az ablakon besütött a nap. Lerúgta magáról a plédet, a heverő szélére ült. Fázott. Maga sem tudta, miért, ezek az ócska, reggeli rendetlenségek mindig a hideg érzetét keltették benne. Ruhái az ágy elé szórva hevertek – nem emlékezett rá, hogy vetkőzött le – odébb rúgta a nadrágját, egy darabig görnyedten ült, mint aki képtelen minden további mozgásra, aztán automatikusan rágyújtott, bár már az első szívás előtt érezte: a füsttől fölkeveredik a gyomra, nem is annyira a füstre, mint inkább a cigarettával meg a gyufával való bíbelődésre volt szüksége. Fölállt, bekapcsolta a rádiót, a szétszórt üres üvegek, felborult székek között az ablakhoz botorkált, kinyitotta, kihajolt, hosszan bámulta a gazzal és elvadult bokrokkal benőtt udvart, jóleső langyosan áradt köréje a kinti levegő, megfordult, közben a kinyitott ablakszárnyban meglátta az arca tükörképét, gyűrött moslék arc nézett vissza rá, végighúzta a mutatóujját puffadt, vörös szemhéján. Mint egy meztelen csiga – gondolta magában. A rádió bemelegedett, sipító búgás meg elmosódó hangfoszlányok csaptak ki belőle, a skálamutató baloldalt, valahol Nice és Monte-Carlo környékén fehérlett, odasietett, közben a térdét beverte az asztal sarkába, megcsörrentek az üres poharak, a politúrra dőlt italmaradványok fénylő hátán parányi remegés futott át. Találomra megcsavarta a gombot, éppen csak mozdított rajta, a mellékzörejek megszűntek, egyszerre nagyon tisztán egy gyermekkórus kántáló imádkozása töltötte meg a szobát:…et benedictus fructus ventris… a doktor nyerítve felröhögött, a lehető leghangosabbra állította a készüléket, a kórus után felcsengett az előimádkozó meleg felhangokkal teleszőtt kisfiú-szopránja: Ave Maria gratia plena… Cél74talanul mászkált föl-alá, jobb lába nagyujjával a csikkeket pöckölgette. Megint megszólalt a kórus, belehasítottak a gyerekhangok, tekintete a falra tévedt, fölordított dühében, valaki a falra egy fényképet tűzött, rajzszeggel, a kép közepébe bökte a rajzszeget, a két alak – a felesége meg a kislánya – fejjel lefelé fityegett a falon, éppen Zsófi keze fejét bökte át a szög, meg a hozzásimuló kislány derekát. Odalépett, a dühe elpárolgott, vállára döntött fejjel próbált Zsófi szemébe nézni, de sehogyan sem sikerült. Hol a francba találhatták meg ezt a képet – gondolta –, bár nem lehetetlen, hogy ő maga tűzte oda. Megfogta, megrántotta – azt hitte, kipattan a falból a rajzszeg, és a kép sértetlenül a kezében marad, de nem így sikerült, a kép közepe kiszakadt, s a falon ott maradt Zsófi keze meg a gyerek puha ívben meghajló háta.

Maga elé tartotta a lyukas közepű képet, a gyerek akkor kétéves lehetett, a fényképezőgéptől megilletődött arcon felfedezte a saját vonásait, a szeme éppen olyan, mint az enyém – gondolta, s azonnal eszébe jutott puffadt, vörös szemhéja, ahogy előbb az ablakban látta, furcsa mód úgy érezte, hogy ettől csak élesebb lesz a hasonlóság, ködös érzelmek szállták meg a ramatyul széthányt szoba közepén, aztán Zsófi arcára nézett, a felesége mosolygott a képen – akkor még azt hitték, a világ végéig együtt élnek –, de a mosolyában bujkált valami szomorúság, Zsófi arca eredendően szomorú arc volt, semmilyen érzelem, semmiféle mimika nem volt képes elfedni ezt a nagyon szép, legbelülről jövő, tiszta szomorúságot.

Megint a fehérvári presszó képe úszott eléje, merev derékkal ültek mindhárman az apró asztal körül, talán még ő volt a legoldottabb, szerencsére akkor már megivott három konyakot, jóleső nemtörődömség terpeszkedett benne. „Összeházasodunk Gézával, azt akartam, hogy tőlem tudd meg – mondta Zsófi halkan, kissé kapkodva –, és a gyerektartásról lemondunk, nem akarom, hogy kötelezettséged legyen velünk szemben.” A többes szám használata idegesítette, a hangja rekedten csengett: „Az nem veletek szembeni kötelesség, a gyereknek fizetek.” Zsófi arca ellenséges lett, egy darabig kereste a szavakat, nyilvánvalóan nem akarta megbántani őt, a mondat mégis bántóra sikerült, pedig nagyon szelíden mondta: „Nagyon kérlek, hogy ne fizess. Ez nekem fontos.” Meggörnyedt háttal ült, az asztal lapját bámulta, csak néhányszor pillantott rájuk. Okos, áldozat75kész arca volt a másik férfinak, ezek azok, akik mindenféleképpen pofára esnek – állapította meg magában kárörvendve. „A kislányt mikor láthatom?” – kérdezte. „Amikor akarod – mondta Zsófi –, csak írj vagy táviratozz előtte Anyának, majd odaviszem Jocit – itt apró, kellemetlen szünetet tartott, de ugyanolyan határozottan folytatta –, ne haragudj, nem akarok veled többet találkozni.” „Oké” – mondta rekedten, s azonnal meg is bánta, hülye, oda nem illő szó volt ez az „oké”, borsózott tőle a háta. Felállt, sok boldogságot kívánt nekik, hülyén mosolygott, s indult volna az ajtó felé, de Zsófi hangja megállította, furcsa, határozatlan hang volt, alig jutott el hozzá, de azért pontosan értette: „És ne vezess részegen, jó?” Gomolygó ködbe billentették a halk szavak, furcsa mód megint ez a hülye „oké” tolult az ajkára, de idejében észbe kapott, mégsem mondta ki, szó nélkül megfordult, és elment.

A lyukas képet a mutatóujjára húzta, és megpörgette, a másik kezével dörzsölgette az arcát. Kiment a fürdőszobába, a képet gondosan apró darabokra tépte, és bedobta a kályhába. Hideg vizet eresztett a fejére, prüszkölt, törülközés közben eszébe jutott: lehet, hogy valaki megint itt döglik a belső szobában, gyakran előfordult az ilyenfajta murik után, hogy a másik szobájában töltötte valaki az éjszakát, némelykor többen is, egyszer egy kövér újságírónak másfél óráig kellett magyaráznia, hol is van tulajdonképpen. Nem szerette az ilyen meglepetéseket.

A szoba most üres volt és kegyetlenül sivár, a tegnapi mulatozás hullámai ide is átcsaptak, erről tanúskodtak a csikkek, a szertegurult üres poharak, az összegyűrt szőnyeg. Itt is kinyitotta az ablakot, csodálkozott, hogy egy majdnem üres szobában ekkora rendetlenséget lehet csinálni, hiszen csak egy nagy szőnyeg, három csergével letakart matrac meg egy orvosi műszerszekrény volt a teljes berendezés – ebből a szobából Zsófi a válásukkor elvitte a bútorokat, igaz, hozni is ő hozta, a doktornak nem volt kedve berendezni, csak a műszerszekrényt hozta be az előszobából.

A rádióból most már valami ünnepélyes zene hullámzott, a hangok összekeveredtek, föl-fölerősödve felzengtek a szomszédos állomások adásai is, pedig a skálamutató ugyanott állt, mint amikor a gyerekkórust hallotta. Lassan öltözött, céltalan mozdulatokkal, akaratlanul is húzta az időt, az öregasszony csak egy óra felé jön takarítani, nem érzett erőt hozzá, hogy ő maga 76kezdjen rendezkedni. Latolgatta, mivel üthetné agyon az időt délelőtt, sorban fölrémlettek az ismerősök, lemondóan legyintett, az egyik földön heverő üvegből kiitta a maradék konyakot, nem esett jól, az üveg nyitva volt egész éjjel, elillant a szesz ereje.

Nyikorgott a kertkapu, a váratlan hangtól a doktor megmerevedett, elnyomta a cigarettáját, és a szekrény mellé lapult. Egyszerre érzett várakozó örömöt meg viszolygást, valami csodára várt lelke legmélyén, ki tudja, ki jön, egyszerre minden könnyű lehet, valaki belép, barátságosan int, és eltűnik ez a kosz lakás – vagy a hipochonder Kántorné küldte megint a gyereket, rosszul van, te úristen, megint végigtapogatni a szörnyű testét – a doktor a szekrényhez lapult.

A postás sötétlett fel az ablak négyszögében, benyitott, hangosan toporgott az előszobában, és köszörülte a torkát. Egy táviratot adott át, cinkosan hunyorgott, mint aki pontosan ismeri a szöveget, és persze, nem is akármilyen szöveg, jó szöveg, doktorkám, magát imádják a nők.

„Ha nem felejtette volna el, cinikus doktorom, ma van tizenhetedike, mától két hétig bármikor jöhetsz. Judit.” Ez állt a táviratban, a doktor ráncolt homlokkal, fél szájjal mosolygott, tényleg ma van tizenhetedike, gondolta – és fütyörészni kezdett, ez a szokatlan táviratszöveg, a hol magázás, hol tegezés, nagyon illett ehhez a lányhoz.

A Balaton partján ültek, hűvös szél fújt – talán azt is lehetett volna rá mondani: kellemetlen –, a doktor mégis gyerekként ült a kövön. A lány sorra vette a doktor bal kezének ujjait, mindegyikre egy tincset csavart hosszú, szőke hajából, aztán azt mondta: „Nézz a szemembe.” Odafordult, az arcuk majdnem összeért, érezték az egymásból áradó meleget. A lány akkor elmosolyodott, mindentudó mosollyal, a doktor elkapta a tekintetét, szégyenkezett, meg ujjongó öröm fogta el, olyanféle tiszta, minden árnyéktól mentes reményt érzett, mint kamaszkorában. Megszorította a lány kezét, a fejét a melléhez szorította – egymáshoz simulva ültek néhány másodpercig, úgy érezték, kiszolgáltatottak egymásnak, s ebben a kiszolgáltatottságban mindketten örömüket lelték.

Hirtelen felegyenesedett, megfogta a lány másik kezét is, törzsüket megcsavarva néztek egymás szemébe.

– Tudod, mért választottalak téged?

77

– Miért? – kérdezte megütközve Judit, az arca megnyúlt a rosszat sejtető kérdéstől, hiszen eszébe sem jutott, hogy a doktor a barátnőjét, Manyit is választhatta volna, annyira természetes volt, hogy őhozzá jön. Csak kétszer-háromszor tévedt össze a pillantásuk, mielőtt megszólalt a zene, de Judit akkor már érezte, hogy az élesen metszett arcú férfi felkéri majd, a mozdulatát is látta, ahogy lezseren meghajol előtte, és magában már próbálgatta, ahogyan igent int s feláll, tudta, a mozdulat nem lesz mohón gyors, sem lekicsinylően lassú – egyszerű, természetes mozdulat lesz. Hogy Manyi is ott ül, erről meg is feledkezett.

– Azért – mondta a doktor, a hangja reszelős lett –, mert úgy látszott, veled kevesebbet kell vesződni.

A lány hallgatott, mereven nézte a vizet, az arca ijedtnek látszott.

– A barátnőd jobban tetszett – folytatta a doktor –, mert nagy melle van. Aznap estére szerettem volna egy nagy mellű nőt. De látszott rajta, hogy szűz. – Elakadt, tudta, az ilyesfajta őszinteségre nincs szükség, ez már perverzitás, kéjeleg benne, hogy fájdalmat okoz magának is, meg Juditnak is. Az ilyen ügyeket magában intézze el az ember. Az utolsó szavakat már csak a lendülettől mondta, kicsit akadozva, sokkal halkabban: – Nem szeretem a fölösleges bonyodalmakat.

A lány hátrafeszítette a derekát, s szokatlan, éles hangon, szinte kiáltva mondta:

– Én is szűz vagyok.

A doktort úgy érte ez a kijelentés, mint a kígyómarás, eltorzult az arca, mindenre számított, csak erre a szörnyű primitív reakcióra nem, arcul csapottan nézett Juditra, az előbbi könnyű lebegés, amikor azt hitte, közelebb már sohasem kerülhet a lányhoz, eltűnt, döbbenten hajtogatta:

– Nem kérdeztem… ki kérdezte, hogy szűz vagy-e?

– Ne haragudj – mondta gyorsan a lány –, ne haragudj rám, tudom, szörnyű butaságot mondtam, csak kiszaladt a számon, ne haragudj!

Aznap éjfélig sétálgattak a parton, a doktort újra elöntötte a bizakodás, gyerekesen jókedvű lett, s amikor lefeküdt, hangosan nevetni kezdett, nem igaz, két hete mászkál egy nővel a Balatonnál, és „nem történt semmi”, és csuda jó, hogy nem történt semmi, a barátai mit röhögnének rajta, és a doktor tudta, ő is röhögne a barátain. Biztosan érezte magát, mint aki újra 78mindkét lábbal a földön áll, úgy érezte magát, mint egykor Zsófival.

Másnap hazautazott, átment a gazos udvaron, orrba vágta a bezárt lakás áporodott levegője, kitárta az ablakot, leült a heverőre, gubbasztott, úgy érezte, egy kő van a gyomrában, egyre jobban összehúzta magát, negyedóráig mozdulatlanul ült, aztán elrohant. Kerített egy nőt. Másnap mosléknak érezte magát.

Tízkor indult a vonat, még gyalog is könnyűszerrel elérte. Kilépett a kapun, könnyednek és nagyon fiatalnak érezte magát, meleg, kék ég ragyogott fölötte, a házak is barátságosabbak voltak, mint máskor.

Manyiék házát fehér, méltóságteljes, tornácos parasztháznak képzelte, tágas szobákkal, kicsit rövid, kényelmes ágyakkal, súlyos, egyszerűen faragott bútorokkal. Valahol a Bakonyban volt egyszer ilyen házban, a konyha vastűzhelyét húsz emberre méretezték, ajtóin a számtalan, ki tudja, mire való rekeszén tükrösre fényesített rézpántok ragyogtak. Abban a házban békesség fészkelt, védettnek érezte magát métervastag falai közt, a kicsinyes emberi machinációk távolinak és nevetségesnek tűntek.

Már a második hét vége felé beszéltek róla, hogy a doktor felmegy Juditékhoz Pestre, a lány azonban ijedten rázta a fejét, s bár a doktor nem kívánt magyarázatot, mégis dadogott valamit szülei régimódiságáról meg effélékről. Akkor beszélték meg, ha Judit lemegy Manyiékhoz, látogassa meg őket.

Öröm volt kifutni az otthoni tájból, ellebegtek az ismerős dombok, a doktor nevetett, súlytalannak érezte magát. Csak a kerekek kattogása tűnt valóságosnak, megfoghatatlan világ volt ez a vonat, a doktor idegen lett, mint akinek semmi köze a széthányt üvegektől rendetlen orvoslakáshoz, a kilyukasztott közepű képhez, s ahhoz az alföldi házhoz sincs köze, ahova utazik. Utazásának ezek a percei semmihez sem hasonlítható részként kiszakadtak életéből, az idő egyetlen tömbbé sűrűsödött benne, egy semmiféle mértékegységgel nem mérhető közeg tartozéka lett

Bizonyára boldog volt.

Az ósdi, szürkére kormolt állomásépület sem szegte kedvét. „Itt kell átszállnia” – mondta a kalauz. Egy órát kellett várnia a csatlakozásra az idegen kisvárosban, ráérősen kereste meg a kijáratot. Az állomás előtt otromba tér hevert, kőtörmelékkel, 79fabódékkal – minden vidéki kisváros állomása előtt ilyen otromba terek vannak –, a doktor kedvtelve nézegette a csenevész, sárguló fűcsomókat, a parkosító igyekezet földhányásait, a gödröket, a sarkon strázsáló ütött-kopott taxit, a BOR SÖR PÁLINKA föliratot. Ebbe a térbe torkolt a főutca, nyílegyenesen húzódott a messzeségbe egy büszkén feszítő templomtorony felé. Szegényes sárgára meg szürkére mázolt házak szegélyezték, minden koszosnak tűnt, nyomorultnak, az emberek arca szánalmasan feketéllett. Gyűrött arcok, gondosan begombolt olcsó ingek, kopott, vetemedett zakók. Mintha a holdra ért volna, semmi felelősség nem kötötte ide, elnevette magát, micsoda idegen vidék, talán nem is Magyarország, hihetetlenek tűnt ez az apró közösség is, hogy ő is Magyarországon él.

A vonat ritmusa zajgott még benne, a csehóban sört ivott, jó volt odanyújtani a pénzt, tolakodni az idegen vállak között, belefújni a rezgő habba, a hűvös sör selymesen csurgott le a torkán. Nekiindult a végeláthatatlan utcának, először azt gondolta, azért boldog, mert nem itt kell élnie, aztán megérezte: boldogsága mélyebbről fakadó. Öntudatlanul mosolygott, a szembejövők arca megfényesedett a mosolyától, olyan lett, mint valamikor nagyon régen, amikor még tiszta volt, pöttyök nélküli. Eszébe jutott, ahogy medikus korában a Rókus kórháznál kilépett a Rákóczi útra, reggel volt, borús őszi nap, a járdán tócsák fénylettek. Egy lány jött vele szemben, messziről látszott, hogy kurva, zöld, likacsos pulóvert viselt, melltartó nélkül. Festetlen arccal sietett valahová, beleillett az őszbe meg a tócsák közé. A szép mell meg a kecsesen hajló csípő kihívó biztonságával jött, s mégis volt rajta valami szánalmas, valami megfoghatatlan szomorúság, amitől tisztának látszott. A szemük összetalálkozott, a doktor elmosolyodott, s ugyanabban a pillanatban a lány is, mindketten tudták, most valami nagyon szép történt velük, rejtett, szokatlan érintkezési pontot találtak, emberi mosoly ült az arcukon. Megtorpanás nélkül mentek el egymás mellett – tudták, legalábbis a doktor tudta, az a legfontosabb, hogy ez a mosoly most már beleivódott az arcukba. Amerre ment, a szembejövők fölkapták a fejüket, elmosolyodtak, a doktor mögött jól kivehető árnyalattal világosabb lett az őszi Rákóczi út.

Ez jutott eszébe.

80

Éppen olyan tisztának s reménykedőnek érezte magát, mint akkor. Nevetségesnek tűntek az azóta felvett gesztusai, úgy érezte, ez igazán ő, aki most itt megy ebben az idegen városban.

Bekanyarodott egy mellékutcába, itt, a kátrányos deszkakerítés mellett bukkant a gyerekre. Elmélyülten, lábujjhegyen állva írt a kerítésre, látszott, legszívesebben toronymagasra vésve, óriás betűkkel adta volna a világ tudtára, hogy VELENCEI HÜJE. A doktor megállta háta mögött, a gyerek megérezte, hogy nincs egyedül, villámgyorsan fordult meg, menekülésre készen, a riadalom a doktor mosolyába ütközött, a gyerek mozdulatai lelassultak, olyan lett, mint egy óvatos macska.

– A hülye elipszilon – mondta a doktor, a gyerek fölpislantott a föliratra, aztán vissza a doktorra, lábujjhegyre állt, lenyálazta a J betűt és LY-t írt a helyére.

Összenevettek, a doktor éppen olyan lett, mint a gyerek.

Fütyürészve ment vissza az állomásra, a füstös, zajos váróteremben végigböngészte a vonatok indulását közlő, légyszaros papírtáblázatot, de nem tudott eligazodni a MÁV megkülönböztető ikszei, kalapácsai meg kisdéjei, nagydéjei között, kiment hát a sínekhez, kérdésére öten is mutatták a vonatot, a doktor jókedvű fintort vágott az ezeréves kocsikból álló vicinális láttán. Fölszállt az egyetlen első osztályú kocsira, elolvasta a peronon kifüggesztett „Szabályzat”-ot: „A nőknek fenntartott szakaszba férfiaknak belépni tilos” hirdették néhány évtizedes késéssel az ósdi kalligráfiával metszett betűk.

Mint aki meseországba tévedt, úgy ült a poros plüssön. A vicinális nagy zöttyenésekkel megindult, s békésen baktatott a lapos, alföldi tájon, a doktor otthonosan nézte a homokot, a csenevész ligeteket, a borzas, szegény-rokon akácokat, s bár sohasem járt erre, úgy érezte, innen szakadt ki, ebből a tájból. Kikönyökölt az ablakon, szúrós szénszemcsék csapkodták, valamelyik kocsiban nótáztak, a doktor azt kívánta, bár sose érne véget ez az utazás.

Az egyik kocsi ablakán egy kettészakított, kiszemezett napraforgótányért dobtak ki, szép ívben esett az árokba, eszébe jutott a Párizs–Lyon között közlekedő gyors, műanyag dobozok, parádésan színezett borítópapírok repültek ki percenként az ablakokon, ez a napraforgótányér most fölébresztette benne az idegen táj, a könyörtelen rohanás fémes, hideg emlékét, s százszorosan tudta, hogy otthon van, gyerekkora vicinálisán 81utazik, a kettészakított napraforgótányér forró nyarakat villantott fel benne.

A vicinális egy nagyobbacska állomáson hosszan várakozott. Ellenvonat, ellenvonatra várnak – kiabálta az érdeklődőknek a kalauz, aztán tompa, egyre erősödő dübörgéssel elszáguldott mellettük Közép-Európa. Bordó, zöld, fekete kocsik, PRAHA, WARSZAWA, BERLIN, BUCURESTI – hirdették a táblák, az expressz üdülőket hozhatott, az ablakokban fürtökben lógtak a fürdőruhás, barnára sült emberek, térdig kiemelkedve szép combú lányok, szalmakalapok, villogó barna bőr… sehogy sem illett ide ez a vonat, a doktor fél napraforgótányérja birtokában sajnálkozva nézett az elúszó, zsúfolt szörnyetegre, vajon ezek az idegenben rohanó emberek megtalálják-e azt, amit ő megtalálni vélt ezen a kocogó vicinálison. Először nem vette észre a lányokat a vonatra várók között – sokan ácsorogtak a virággruppokkal körülvett, kis, emeletes állomásépület előtt. Kedvetlenül lépett le a lépcsőről, egyszeriben elvesztette az utazás feloldó hangulatát, s abban a pillanatban meglátta a két lányt. Balatonpartra illő ruhában álltak kissé távolabb a többiektől, Judit hajzuhataga kihívóan csillogott, Manyi mélyen kivágott blúza, kacéran kivillanó pompás mellei s a fenekéhez simuló halásznadrág gyanakvóvá és félénkké tette a doktort.

Más körülmények között ezek a ruhák nyilván természetesek. De itt, a félrehúzódó két lánytól egyszerre élesen kirajzolódott a többi várakozó alakja is – sokáig emlékezetében őrizte ezt a kontrasztot –, csupa sötét szín, leginkább fekete, puritán fehér foltokkal, egyszerű, bezárkózott arcok, néhány fejkendő, lecsüngő, barnásvörösre cserzett, fekete körömszegélyű kezek.

Jobban szerette volna, ha ezek közül várja valaki.

A parányi viszolygást megérezték a lányok is. Kelletlenné tette a találkozást, kényszeredetten ölelték meg egymást Judittal.

– Mint a grófkisasszonyok – mondta a doktor.

A lányok nevettek.

– Ettől a vacak gönctől? – kérdezte Judit, s ebben igaza is volt, a ruhájukon tulajdonképpen nem volt semmi feltűnő.

Hosszú utcán vonultak végig, Manyi a szembejövőknek nem köszönt s azok se neki.

– Itt nem szokás mindenkinek köszönni? – kérdezte Manyit.

A lány feléje fordult, elcsodálkozott.

82

– Nem ismerősök.

– Aha – válaszolta a doktor –, szépek a virágok.

Tényleg, minden ház előtt, az árok és a járda között, széles sávban virágok virítottak. Természetellenes színű, kehelyszerű viráguk, és vastag, húsos levelük szobanövényszerűvé tette őket – igazából nem is tetszettek a doktornak.

A szülőfaluja járt az eszében, ha nagy ritkán hazament, felszabadultan köszönt mindenkinek, annak is, akit nem ismert, s ez – bár sokszor maga is nevetségesnek érezte – mindig jókedvűvé tette, nem gondolkozott rajta, miért: a védettség érzése fogta el ettől a köszöngetéstől.

A vállukra tette a kezét – nem sok természetesség volt a mozdulatában, s éppen ezért levenni sem merte, mert az most már még kellemetlenebb lett volna. Ezért hát így mentek, éppen csak elfértek a keskeny járdán. Néha lopva Juditra pislantott. Nem sok látszott az arcából a malomkerék nagyságú szemüvegtől.

A biciklik híre felderítette.

A három kerékpárért egy parasztudvarra mentek. Aprócska parasztudvar volt, a palatetős ház fatornácán feszesre húzott drótszálakkal támogatott futóbab virított.

Egy véka, bucsér, kocka alakúra formált hasábfa rakás, keményre döngölt földű „dolgos” udvar. A futóbab előtt sokszoknyás parasztasszony. Széles járomcsontú, rokoni arc. A doktor rosszkedve elszállt. A színből kiballagott egy kajla kalapos, ritkás bajuszú paraszt, a doktor mosolyogva nyújtott nekik kezet, de a mosolyát egyikük sem viszonozta, nemcsak az asszony, a férfi is csupán ujjhegyét nyújtotta a kézfogáshoz. Ebben nem volt semmi ellenséges – természetesnek tűnt a mozdulat. Manyi tárgyalt valamit velük, a doktor hátrább húzódott, érezte: a sokszoknyás asszony meg a kajla kalapos férfi és a halásznadrágba bújt parasztlány között áthághatatlan fal emelkedik. Célszerű, fűszertelen, lakonikus beszélgetés folyt le köztük.

– Apu brigádjában dolgozik, a harmadik biciklit ő hozta be kocsival – mondta kifelé menet a lány.

A biciklin ülő doktort már nem fogadta magába a táj. Pedig jó volt a kerékpáron ülni, a szokatlan erőkifejtés felfrissítette. Egyben azt is érezte, milyen nehézkessé lett, ha hátrafordult, egyik kezével el kellett engednie a kormányt, a törzsét is meg kellett csavarnia.

83

A vidék semmiben sem különbözött attól, amit a vonatról látott. Messze elöl biciklizett, a lányok jócskán lemaradtak. Egyszer Zsófit még a házasságuk elején hazavitte a falujába, fölébredt benne a vágy, hogy a feleségét gyerekkora részesévé tegye. Hiú ábránd volt persze, ezt azonnal érezte, de ahogy pecsenyevörösre sülve mászkáltak az elhagyott dűlőkön, egyszer csak rádöbbent: lehet, hogy Zsófinak csak egy egyszer látott kedves vidék emléke marad meg ebből az útból, de neki a gyerekkori fészekszedések, dinnye- meg szőlőlopások, egész napos csavargások, az öreg szederfa meg a völgyek vonulatai közé otthonosan odafészkelte magát Zsófi is.

A lányok kiabáltak neki, balra kellett kanyarodni, egy dűlőre, most már csak arra volt gondja, hogy le ne billenjen a keskeny gyalogösvényről, s a homokban meg ne csússzon. Itt már Manyi ment elöl. Egy magányosan álló, aprócska tanyaháznál fékezett, fura mosoly ült az arcára, a szégyenkezésnek, az örömnek és a reménynek különös keveréke. Hazaértek.

Nem olyan ház volt, mint a bakonyi, sokkal kisebb, szegényesebb. A doktor bebiciklizett a nyitott kapun, s még bent az udvarban sem szállt le, igyekezett a lehető legkisebb sugarú körben többször körbekerékpározni. Az udvar végéről egy fiatal, loboncos korcs kutya vágtatott elő, vak dühvel támadt a doktorra, mintha régi ellenségét pillantotta volna meg. Manyi nagy nehezen tudta elkergetni.

– Dicső fogadtatás – vigyorgott a doktor, de belül kellemetlen érzés fészkelődött benne.

A hangra Manyi anyja is kijött a házból, a doktor első pillantásra látta, hogy ezzel az asszonnyal nem tud majd összebarátkozni. A mosolya miatt. Nem lehet tudni, ez a doktor felé küldött, kicsit lenéző, tartózkodó mosoly minek szólt. Talán kétesen homályba vesző vendég minőségének, vagy a városi lánynak, akit lám, ide is követnek a gavallérok.

Korábban azt hitte, majd jóízűeket beszélget Manyi anyjával meg apjával – hiszen szenvedélyesen érdekelte minden, ami földdel kapcsolatos. De erre nem került sor. Akkor sem, amikor megjelent a családfő. Éneklő hangú, kicsit tutyimutyinak tűnő ember. Az asztal körül valamennyien elveszítették természetességüket. Judit egyetemi történeteket emlegetett, Manyi kicsit affektáltan nevetgélt, a két öreg félrehúzódva, gyorsan evett, 84nem lehetett tudni, a fiatalok zavarják-e őket, vagy azt hiszik, ők zavarják a fiatalokat.

A ház már szemmel láthatóan Manyi ízlése szerint volt berendezve. Legalábbis az előszobává átalakított befalazott tornác és az egyik szoba. Az előszobában fonott garnitúra terpeszkedett, az asztalon Váci utcából származó faháncs gyümölcstartó. Az első szobát dugig megtöltötte egy levegős, nagy ablakos lakásba illő garnitúra, a világos bútorok közül kirítt egy régi, hímzett párnákkal agyonzsúfolt, vacak kis heverő. A szekrény üvegezett könyvespolc részén glédába állított, piros kötésű könyvsorozat virított. A doktor fellélegzett, amikor bement a belső szobába, és meglátta a két egymás mellé állított barna ágyat, fölöttük Manyi szüleinek merevre sikerült esküvői képével.

Nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni, a doktor szeretett volna Judittal négyszemközt maradni, de tudta, erre legalább estig várnia kell. A két lány a konyhában sürgölődött, a doktor helyet csinált magának a díszpárnák között, s egy könyvet nézegetett. Manyi behozott egy üveg pálinkát, az asztalra tette. Jó pálinka volt.

Később a doktor kiment az udvarra. A kutyát kereste. A kút mellett állt feszült figyelemmel, ugrásra készen. A doktor megindult feléje, becéző szavakkal hívogatta, csapkodta a térdét. A kutya hátrálni kezdett, morgott, felhúzott orra alól kivillant piros ínye.

A lányok végeztek a konyhán.

– Valamit csinálni kellene – mondta Manyi.

Hosszasan hallgattak, a doktornak nem volt kedve semmihez, ahhoz sem, hogy bent üljön, de hát vendég volt, találjanak ki valamit a lányok. Azt találták ki, hogy elmennek a folyóhoz.

Félúton Manyi visszafordult, valamit elfelejtett. A doktor tudta, valóban azért fordult vissza, mert elfelejtett valamit, s nem azért, hogy egyedül hagyja őket.

– Mintha nem is az lennél, akivel a Balatonnál voltam – mondta a doktor.

– Nem tudom, miért hiszed – válaszolta szomorúan a lány. – Alig vártam ezt a napot. – Szünetet tartott, egyensúlyoztak a göröngyök között. Távolról már látszott a gát világoszöld sávja. – Valami bajod van. Nyilván valami történt veled.

A férfi nevetett.

85

– Valahogy nagyon idegennek érzem itt magam. Az emberek barátságtalanok. Még az a rohadék kutya is vicsorog rám.

Judit most mosolyodott el először jókedvűen.

– Elég furcsa kutya – mondta –, de ami azt illeti, elég furcsa a doktor úr is.

Fölkapaszkodtak a gát meredek oldalán. Az árterületen gyümölcsösök, kukoricások és vadvizes nádasok váltogatták egymást, a folyó nem látszott.

– Nagyon kedves emberek laknak erre. Elhiheted – mondta a gáton Judit. – Semmivel sem rosszabbak, mint felétek. Biztos, benned nem stimmel valami.

– Hát bennem nem – mondta a doktor, és fürkészve, ijedt arccal nézett a lányra. – Beléd akarok kapaszkodni. Azt akarom, hogy szeress. Bízni akarok benned.

– Minden tőled függ – mondta halkan Judit. – Tudhatod.

Két idegen ember állt egymással szemben. Ezerféle lehetőséget rejtettek magukban.

Összeölelkeztek, a doktor szűkölve szorította magához a lányt.

– Nyugodj meg, kedves, nyugodj meg – mondta szeretetteli hangon Judit, és egy kis félelmet érzett.

– Ne haragudj rám – mondta a doktor.

Összekapaszkodva mentek a folyóig – hang nélkül –, de egyiküket sem fogta el az a boldog lebegés, mint annak idején a Balaton partján.

Sokáig ültek összesimulva a menedékes, homokos parton, a folyó az előtte való napokban sokat apadhatott, erre vallott a víz fölötti széles, iszapos sáv.

Judit hirtelen kihúzta magát a férfi karja alól, levette a szemüvegét, fájdalom nélküli, kutató tekintettel nézett rá.

– Azt hiszem, nem szeretsz már!

– Csak nem ismerlek – mondta rögtön a doktor –, egy álomlányt képzeltem magamnak. Nem akartam, tudtam, hogy nem jó, de fölruháztalak magamban mindenféle nekem tetsző tulajdonsággal. Ez nagy baromság.

– És nem olyan vagyok?

– Nem tudom, milyen vagy. Nem ismerlek. De tisztaság sugárzik belőled… érted… sugárzik belőled a tisztaság.

– Hidd el, én nagyon szeretnék rendes lenni. És te biztos olyan vagy, hogy melletted rendes lehetek – mondta gyorsan Judit, s váratlanul sírva fakadt.

86

A doktor nem nyúlt feléje, hátradőlt, a könyökére támaszkodott, nézte a vizet.

– Miért nem akartad, hogy elmenjek hozzátok Pestre?

Judit abbahagyta a szipogást, tágra nyílt szemmel nézett rá, megszorította a karját.

– Azért, mert nagyon szegények vagyunk. Pokoli szegények. Nem akartam, hogy lásd!

– Kár volt – mondta lassan a férfi, felegyenesedett, átkulcsolta a lábszárait, állát a térdére támasztotta. Bezárkózott.

– Azt hittem, sokkal jobb lesz, ha itt találkozunk – mondta a lány –, itt nem köt bennünket semmi, senkihez semmi közünk. Ahogy a Balatonnál.

– Nincs semmi baj – próbált mosolyogni a doktor. Felállt.

Kézen fogva indultak haza, akkor már hűvösödött.

A gáton újra csókolóztak, nem gondoltak semmire, nagyon jó volt fönt állni a keskeny, füves peremen.

– Egy életen át csókolóznék itt veled – mondta a doktor.

Judit ettől elkedvetlenedett, és azonnal megkérdezte:

– Miért váltatok el?

A doktor elkomorult, a keze lehanyatlott.

– Mindig ki tudjátok választani a legmegfelelőbb alkalmat.

– Ez az volt. Nem vetted észre, hogy ez volt a legmegfelelőbb alkalom?

– Lehet – morogta a doktor.

– Na miért? Mondd meg!

– Mert elromlott. Egyszer minden elromlik.

– Nem igaz, hogy minden elromlik. Te még most is a feleségedet szereted.

A doktor gúnyosan mosolygott, szeme szögletéből a lányra nézett.

– Ó, te napkeleti bölcs – mondta.

A gúnyos hang megnyugtatta a lányt. Elindultak vissza, valami megértésféle telepedett közéjük, fogták egymás kezét, és lóbázták, mint az elemisták.

A doktor valóban úgy érezte, hogy nem szereti Zsófit. Azt a Zsófit szerette, aki valaha volt, s aki egy szép napon aztán már nem volt többé. A gyomra helyén tátongó űrt érzett, amikor belépett az üres lakásba. Sokáig nem találta a helyét, fölugrott, most nyomban utána megy és megöli. Mindez csak egy pillanatig tartott, fáradtan leült a heverőre. „Tudod, hogy nagyon 87szeretlek. Talán ez is volt a baj. Emberszámba kellett volna venned engem is.” Régi részegeskedések, vad murik jutottak eszébe. Még részegen is büszke volt a feleségére. „Reggel nem szeretnék a bőrödben lenni! Csap egy kis murit a feleséged” – mondták neki. Büszkén elmosolyodott. „Kispofám, felöltözve vár, az asztalon ott lesz a vacsora. Jól idomított nej!” Röhögött a többiekkel, de furcsa mód azt érezte, több náluk, mert őt otthon várja a felesége. A világ legkülönb felesége. Az, hogy agyongyötörte, eszébe sem jutott.

– Emberszámba – mondta hangosan.

– Mit mondasz?

– Semmit. Az jutott eszembe, hogy mindenkit emberszámba kell venni.

– Nem értem – mondta a lány.

A doktor megszorította a kezét.

– Nem fontos – mondta –, csak kicsúszott egy szó a számon.

Vacsora után az öregek rögtön lefeküdtek. Ők még hallgattak a telepes rádión – villany sem volt a tanyán – egy kis tánczenét, a petróleumlámpa szaga otthonias érzéseket keltett a doktorban, a pálinka elzsongította.

A világos garnitúrával berendezett szobában ágyaztak neki, az ódivatú heverőn, a lányok a szomszéd szobában aludtak az öregek esküvői képe alatt. Hogy az öregek hol alszanak, nem tudta, nem is érdekelte. Máskor nyomasztóan ült a mellén, ha valakinek akár akaratán kívül is kényelmetlenséget okozott, most nem érdekelte.

Manyi néhányszor átsétált a szobáján a grófi budoárok lámpáit utánzó tejüveg kalapos lámpával, aztán csend lett, hallotta, hogy a lányok bent viháncolnak, Juditnak tetszett a métervastagra dagadó parasztdunyha. Manyi meg boldogan szekundált példaképül választott városi barátnőjének – végre ő is tud valami újat nyújtani. A doktor a két lány viszonyán töprengett. Néha olyan érzése támadt, tulajdonképpen gyűlölik egymást. A csiszolatlanságát affektált modor alá rejteni akaró parasztlány gyűlölte a mindenféle társaságban találékonyan mozgó, könnyed, szellemes városi lányt, a rongyokból is kitűnő ízléssel öltöző Judit meg irigykedett a kis falusi liba pénzére, jóllakásaira, robusztus egészségére. Lehet, hogy a doktor csak dühében gondolta így, mert különben két ilyen ember nagyon jól kiegészítheti egymást, ha megtalálják az illeszkedési pontokat. Ha 88férfiak lennének – gondolta a doktor –, akkor igen. A nők tulajdonképpen mindig utálják egymást.

A lányok már elcsendesedtek, de a lámpa még égett benn. Forgolódott az ágyban. Arra várt, hogy Judit kijöjjön. Homályos érzések kavarogtak benne, a tenyere megizzadt.

Ekkor nyitott rá Judit.

Egy darabig csak ült az ágy szélén, simogatta a karját. Ez nagyon jó volt. Szavak nélkül teremtett rendet, sugárzott.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta.

– Miért veszítenél el – mondta meggyőződéssel a doktor, és magához ölelte.

Kábultan szorították egymást, a doktor keze önkéntelenül siklott a hálóing hasítékán Judit mellére. Becéző szavakat dünnyögött, egy pillanatra felrémlett benne, hogy nem kellene ezt csinálnia, aztán már nem törődött semmivel, felülkerekedett benne a lapító hím, ügyesen hámozta ki a lányt a hálóingből, ott feküdtek egymás mellett anyaszült meztelenül, a doktort vad mámor kapta el, jól ismerte ezt az érzést, valahányszor egy szép test birtokába jutott, ugyanezt érezte.

A heverő szűk volt és rövid, a doktor most már vadász lett, éber figyelemmel szervezkedett, vigyázva, nehogy leessenek valahogy, s elillanjon a lányból a mámor. Ügyesen fordította maga alá a lányt, s mikor érezte, hogy a karcsú, hűvös tapintású, szép lánytestet gyöngyöző veríték lepi el, majdnem felkiáltott örömében. Judit ernyedten feküdt, de amikor a doktor teste ránehezedett, hirtelen megmerevedett, összepréselte a combját, s hangtalanul zokogni kezdett. A doktor tudta: ezt tulajdonképpen a beleegyezés jelének is tekintheti. Valami mégis megpattant benne, csak egy tétova mozdulatot tett a lány térde felé, aztán maga mellé ejtette a kezét, fejét Judit vállára hajtotta, lemondóan elernyedt. Egy darabig így feküdtek, Judit lélegzet-visszafojtva figyelt, a doktor lecsusszant melléje, megsimogatta az arcát.

– Menj, feküdj le, kedves – mondta.

– Drága vagy. Nagyon szeretlek – hüppögte boldog hangon Judit, odatérdelt a heverő mellé, csókolgatta a doktor mellét. Gyengéden eltolta magától a lányt – s tényleg igazi gyengédséget érzett, amikor azt mondta: – Feküdj le szépen.

Másnap meg sem csókolták egymást. Mindegyik könnyednek érezte magát, felszabadultan fecserésztek, s amikor kettesben maradtak a szobában, csak ültek az asztal két végén, az ember 89azt várhatta volna, hogy kerülik egymás tekintetét, de nem kerülték – olyanok voltak, mint két vadidegen.

A doktor úgy tervezte, keddig marad, addig ráért volna, de most azonnal a vonatok indulása iránt érdeklődött. Baromi szerencse, hogy nem mondtam meg, meddig maradhatok – gondolta.

– Csak nem akar már elmenni? – kérdezte az asszony.

– Muszáj, vár a munka – mondta könnyedén a doktor.

– Nagyon fáj a fejem, ugye, nem haragszol, ha nem kísérlek ki az állomásra – mondta indulás előtt Judit.

– Dehogyis, csak maradj. Pihenj – mondta megkönnyebbülten a doktor, de valami szomorúság is rátelepedett ettől a közléstől, szó sincs róla, nem valami éles, csontig hatoló fájdalom volt ez, csak olyan zsongó, monoton nyomás, ami még jól is eshet az embernek.

Odalépett Judithoz, hüvelykujjával lehúzta az alsó szemhéját.

– Kicsit vérszegény vagy. Gyakran fáj a fejed?

– Nem nagyon gyakran.

– Fölírhatok neked valamit?

– Á, van nálam Dolor – mondta a lány –, hagyd csak.

Tulajdonképpen ez volt a búcsú.

Manyival bekarikáztak az állomásra, nem tudták pontosan a vonatindulást, jó fél órát várni kellett.

– Menj csak haza – mondta a doktor –, ne udvariaskodj.

– Á, dehogyis, ha már egyszer kijöttem – mondta mosolyogva Manyi megvárom a vonatot.

Egy verébszaros padra ültek, a doktor arról beszélt, milyen különbség van az ő faluja meg az itteni világ között. Manyi figyelmesen nézte a férfit, az ajkát szorosan összezárta.

– Miért nem szeretitek egymást? – kérdezte váratlanul.

– Kicsodák?

A doktor meglepődött, időt akart nyerni, azért kérdezett vissza.

De a lány nem folytatta. Elfordította a fejét, lábával a sárga kavicsos sódert túrta.

– Ha egyszer engem valaki megszeret, azért én mindenre képes lennék – mondta. – Akár meg is halnék érte.

A doktorban szánalom ébredt, összehúzta magát, úgy érezte, valami bűnt követett el.

– Csak engem még nem szeretett senki – folytatta a lány. – De egyszer csak jönni kell valakinek. Nem igaz? Irtózatosan fogom szeretni. Csak szeressen.

90

– Akárki lesz? – kérdezte sötéten a férfi.

– Akárki – mondta a lány.

A doktor elfordította a fejét. Valamit motyogott.

Befutott a vonat, kezet fogtak, a doktor szeretett volna valami vigasztalót mondani a lánynak, valami olyasfélét, amitől saját maga is megvigasztalódik, de nem tudott mondani semmit. Örült, hogy elutazhat.

Egyetlenegyszer sem nézett ki az ablakon. A városban átszállt a gyorsvonatra, a járófolyosó melletti hely jutott neki, pillanatonként mentek el mellette az emberek, a doktort félelem fogta el, mikor meglátott valakit közeledni, azt hitte, a közeledők az arcába akarnak csapni. A támlának feszítette a hátát.

91
Bokszlegenda

Első találkozásom Árvai Lajossal – Árvai, mondom, pedig most már tudom, hogy nem ez az igazi neve – az ökölvívó csarnokban esett, három vagy négy évvel ezelőtt. A csapatbajnokság egyik elmaradt találkozóját bonyolították le a Meteor és a CSMTK között, s bár ennek a találkozónak már sem a kiesés, sem a bajnoki cím szempontjából nem volt jelentősége, a lelátók mégis megteltek, mert a Sportban közzétett párosítás néhány igen jó mérkőzést ígért. Azt hiszem, a CSMTK nyert kis pontkülönbséggel, de erre sem mernék mérget venni. Ami viszont a nehézsúlyúak mérkőzése, tehát a találkozó hivatalos befejezése után történt, arra mozzanatról mozzanatra emlékszem, olyan élénken, mintha tegnap történt volna.

A versenybíróság asztalánál izgatott sugdolózás kezdődött, a fehérbe öltözött bírák élénken vitatkoztak a ring sarka mellett. Aztán figyelmeztetően felcsendült a gong, a megafon recsegő hangon jelentette:

– Kedves közönségünk, tekintettel a két hét múlva sorra kerülő felnőtt válogatott találkozóra, válogató jellegű mérkőzést rendezünk a nehézsúlyban Mosonyi Gyula és Árvai Lajos között.

Egy pillanatra csend támadt a nézőtéren, a ruhatárnál tolongók visszarohantak helyükre. Aztán megkezdődött a zavart zsibongás, a nézők értetlenül bámultak egymásra. A szövetség megőrült, ágált valaki a felső sorokban – tele van analfabétákkal. Ki az az Árvai? Mi ez egyáltalán? Mosonyi Gyulát természetesen mindenki ismerte, ő volt a legjobb magyar nehézsúlyú – a szurkolók Bivalynak becézték –, s bár a nemzetközi mezőnyben nem sokat számított, hazai versenyző már hat éve nem győzte le. A válogatottban váltakozó sikerrel szerepelt, de soron következő mérkőzésén a kétszeres Európa-bajnok és olimpiát nyert Alexander Knurok ellen a legkisebb esélye sem volt a győzelemre. Ezt mindenki tudta. Hogy most itt válogatósdit rendeznek, 92ez mégsem tetszett senkinek – nem érezték tisztességes dolognak. Valamelyik marha meglátott vidéken egy nehézsúlyút, és most ide cipeli Bivaly ellen, csak azért, hogy Bivaly érezze, bármennyire hatszoros bajnok is, a válogatottban jobb nehézsúlyúra lenne szükség. Van annak szabályos útja-módja, hogy összekerüljön Bivallyal, indítsák el az egyéni bajnokságon vagy valamelyik emlékversenyen. Ott bizonyítson!

Hogy ez az Árvai kicsoda, azt nem tudta senki. Valaki tudni vélte, hogy Nagykanizsán van ilyen nevű versenyző, de szomszédai leintették, a nagykanizsai Árvai légsúlyban nyert ifibajnokságot két éve, ha csoda történt volna vele, akkor sem lehetne most nehézsúlyú. A vitáknak Bivaly és Árvai megjelenése vetett véget. Egymás után jöttek ki az eredményhirdető tábla alatti öltözőajtón, Bivaly szokásos bemelegítő tánclépésekkel, a nyakizmait lazítgatva. Árvai valamivel magasabb volt, mint Bivaly, lomhán lépkedett, hajlott háttal a vállait leengedve. Bivaly mellett arányos, jó testi felépítése ellenére puhának látszott, valószínűleg betegesen fehér bőre miatt.

Még ki sem értek a küzdőtéri ülések közül, már zúgott az aréna, s mikor beléptek a kötelek közé, ütemes kórus zendült: Üsd ki, Bivaly, Csapd szét, Bivaly.

Ennek az Árvainak valami hihetetlen szomorúság ült az arcán. Megálltak egymással szemben a ring két sarkában, Mosonyi apró termetű edzője – máskor mindig élénk gesztikulálás közben megállás nélkül szokta tanácsait ontani tanítványainak – fölényesen, jóságosan mosolygott, mint aki egy pillanatig sem kétkedik a mérkőzés kimenetelében. Árvai egyedül állt a másik sarokban, edző nélkül, s ez az egyedüllét meg a szomorúság bűvös kört vont köréje, magányosnak és sérthetetlennek tűnt, mint egy tengerből kiálló szikla.

Hogyan engedhetnek egy ismeretlen embert Bivaly ellen kiállni? Ezen töprengtem, de akkor már megszólalt a gong, a két versenyző megindult egymás felé. Néhány tapogatódzó ütés, a távolság felmérése, aztán egy gyors Bivaly beugrás, óriási bal horog. Gyetvai vezette a mérkőzést, azonnal álljt kiáltott, és rászámolt Árvaira. Számolás közben valószínűleg látta, hogy tévedett, mert bizonytalanná vált, bizonytalanságától a közönség is elcsitult, s valahogy ekkor, ebben a néhány másodpercben tudatosodott mindenkiben – talán Bivalyban is –, hogy ezt a mérkőzést a fehér bőrű nyeri.

93

Számolás után felhangzott a „boksz” vezényszó. Árvai káprázatos gyorsasággal támadott, beugrás, elhajlás, újra beugrott, megsorozta Bivalyt, villant a jobb ökle, a közönség felmorajlott, félelmetes erejű jobb csapott Mosonyi állán, Gyetvai megállította a küzdőket, és rászámolt Mosonyira. A nézőtéren néma csend ült, ilyent még senki nem látott. Bivalyra számolnak, ez nem lehet igaz, mert ha külföldi ellenfeleitől ki is kapott, megrendíteni sohasem lehetett. Azt mondták, sziklából van a feje. Pedig néhány pillanat múlva láttak különbet is. Árvai egy újabb bal csapottjától Bivaly a földre került, s bár megpróbált fölemelkedni, rángatózó lábán és kótyagos, egyensúlyvesztett mozdulatain látszott, hogy a mérkőzés véget ért, Bivalyt kiütötték.

A kis edző berohant a kötelek közé, vadul lóbálta a törülközőt Árvai orra előtt, s mikor letámogatták Mosonyit a ringből, az edző a versenybírósághoz rohant, izgatottan magyarázott valamit. Nem hallatszott föl a lelátóra, de érezni lehetett; azt magyarázza, hogy Árvai csalt, preparált kesztyűvel öklözött. A vizsgálatot azon nyomban megejtették, de semmi rendellenességet nem találtak.

A közönség nem mozdult, s a bírák, vezetők asztalánál újabb suspitolás kezdődött. Árvai elindult az öltöző felé, de intettek neki, hogy maradjon, a válogatott edzője néhány szót szólt neki, ő beleegyezően bólintott, a kötelek között visszabújt a ringbe. Leült, két karját végignyújtotta a kötélen, fejét hátrahajtotta, és merev tekintettel nézte a lámpákat, talán azért, hogy ne kelljen a közönségre néznie. Akkor már sejtettük, mit akarnak. Az első sorokban ott ült Bayer Pubi, a BRSC nehézsúlyúja – ő volt az egyetlen, aki néhányszor megszorította Bivalyt, de győzni ő sem tudott ellene soha –, vele is tárgyalt a szövetség elnöke, s Pubi – kerek, szőke haj keretezte gyerekarca miatt nevezték Pubinak – elindult az öltözők felé. Nyilván a vezetők arra számítottak, hogy Mosonyi könnyűszerrel legyőzi az idegent, s hogy nem így történt, egyszerre kétségbeestek, átkozták magukat, amiért belementek ebbe a kétes játékba, mégiscsak lehetetlen máról holnapra egy vadidegent beállítani a válogatottba, az is lehet, hogy véletlenül győzte csak le Bivalyt, és Knurok ellen majd az első pillanatban kikészül – óriási blama lesz a vezetőségnek. Ezért kérték meg Árvait, hogy mérkőzzön meg Pubival (Mosonyi ugyanis a szabályok szerint, kiütéses veresége miatt egy hónapig nem léphetett szorítóba), remélték, Pubi megveri, és 94mégis egy igazi ökölvívó veheti fel a harcot a legendás hírű olimpiai bajnok ellen.

Pubira sokáig kellett várni – nyilván bemelegített –, Árvai mozdulatlanul ült a sarokban. Úgy lemerevedik, mint a pinty – mondta valaki a mögöttem levő sorban, s szinte ugyanabban a pillanatban megjelent Bivaly edzője egy fürdőköpennyel, és Árvaira terítette. Árvai fölpattant, az edző felé fordult – most látszott az arcán először, hogy kapcsolatot teremtett valakivel –, nyilván meg akarta köszönni, de a kis ember visszanyomta az ülőkére, megveregette a vállát, és lelépett a dobogóról.

Árvai Bayer Pubi elleni mérkőzése nem egészen egy percig tartott. Pubi jóformán még ki sem nyújtotta a kezét, máris két megrendítő erejű ütést kapott, Gyetvai kétszer számolt rá, s amikor a második számolás után elkezdődött volna a küzdelem, Pubi edzője bedobta a törülközőt.

Másnap sokat cikkeztek az esetről a lapok, Árvairól óvatosan nyilatkoztak, de egy vezető újság tudósítója megkockáztatta a kijelentést: ehhez az emberhez hasonló tehetségű ökölvívót még magyar szorítóban nem látott, s biztosra vette, hogy a válogatott meccsen Alexander Knurok méltó ellenfélre talál. A Sport beszámolt a különös ügy előzményeiről is.

Árvai a Dinamó edzésén kereste fel a válogatott kapitányát, Láng mestert. Láng meghökkent, amikor az ismeretlen fiatalember arra kérte, a válogatott mérkőzésen engedje őt bokszolni Knurok ellen. – Nem kockáztat semmit – mondta –, Knurok fél kézzel megveri bármelyik magyar nehézsúlyút, olyan mindegy, hogy én kapok ki tőle vagy Mosonyi. – De hát tud ön egyáltalán bokszolni? – kérdezte Láng. – Igen – mondta Árvai –, ha kívánják, nagyon szívesen megmérkőzöm Mosonyival is. – Akkorra már többen odasereglettek a beszélgetők köré, s valamelyiküknek eszébe jutott, nem is lenne rossz egy kis hecc, hadd kapjon néhány pofont ez az őrült pasas, s rábeszélték Lángot, hogy engedje az idegent kesztyűzni kicsit Feketével, a Dinamó nehézsúlyújával. Láng, az ördög tudja, miért, beleegyezett, a fiúk a jó hecc reményében előre dörzsölték a tenyerüket. – Játsszál vele kicsit – mondták Feketének. – Bízzátok csak rám – válaszolta magabiztosan Fekete, de magabiztossága csak addig tartott, amíg be nem nyalta az első jobb egyenest. Már az első perc vége felé tisztelni kezdte ellenfelét, a többiek is elhalkultak, látszott, nem pancserrel van dolguk. Árvain látszott, hogy bármelyik 95pillanatban ki tudná ütni Feketét. Láng megállította a küzdelmet, és megkérdezte Árvait, hol tanult bokszolni. Csak magánúton, mondta fanyar mosollyal Árvai, ennél többet nem is lehetett kihúzni belőle.

Először úgy gondolták, hogy a Mosonyi elleni meccset zárt ajtók mögött játsszák le, de Mosonyi és edzője – azt hitték, valamiféle kelepcébe akarja őket rántani a szövetség – ragaszkodtak a nyilvánossághoz. Így aztán a csarnokban került sor a mérkőzésre.

Sokat járok ökölvívó-mérkőzésre. Kiválasztott klubom nincs, csak „embereim” vannak, akiknek szívvel-lélekkel szurkolok. Mérkőzéseiket mindig szorongva várom, s egy-egy „emberem” mérkőzését majd annyira megszenvedem a lelátón, mint ő, bent a szorítóban. Talán azért, mert képtelen vagyok ordítozni, átitatódom székhez szegező, robbantó feszültséggel. Kedvenceim mérkőzése után olyan kimerültnek érzem magam, hogy aznap már semmiféle nagyobb energiát igenylő tevékenységre nem vagyok képes.

Árvai László Bivaly elleni mérkőzése előtt lépett be kedvenceim sorába, azzal egyidejűleg, ahogy megjelent az eredmény-hirdető alatti ajtóban. Hirtelen ébredt rokonszenvemre máig sem találok magyarázatot, de egyáltalán követhetők-e az ilyesféle érzelmek, gyökerükig? Nem hiszem. Tény, hogy Árvai Knurok elleni mérkőzése előtt már egy héttel nem találtam a helyemet, ideges, figyelmetlen lettem, mint valami váltóláz gyötört az elkövetkezendő kilenc perc. Most visszagondolva akkori állapotomra, hajlok arra a meggyőződésre, hogy tulajdonképpen ez az izgatottság nem azért vibrált bennem, hogy Árvai mindenképpen győzzön. Nem tudnám pontosan megfogalmazni – s lehet, hogy nem is így volt –, de valami rendkívülit vártam ettől a mérkőzéstől, izgatott várakozásom olyan beteljesülések jegyében vibrált, amelyek a józan ész szerint semmiféleképpen sem tartozhattak egy ökölvívómérkőzés kereteibe. Azt latolgatni, hogy ki győz, úgy hiszem, eszembe sem jutott.

Knurokék válogatottja jó európai középcsapatnak számított, kemény, robbanékony, de nem túl technikás versenyzőkkel (természetesen Knurok kivételével, mert hozzá fogható ökölvívót keveset hordott hátán a föld), a magyar csapat tehát a siker reményében vehette fel velük a küzdelmet. Ez a siker nem is maradt el, a zsúfolásig telt nézőtér előtt a magyar fiúk már az 96alsó súlycsoportokban bebiztosítottak a győzelmet. A végeredményt tehát a Knurok–Árvai találkozó nem befolyásolta. Mégis – ez előtt a mérkőzés előtt forrt fel a csarnok levegője, pattogtak a túlfeszített hangulat száraz szikrái.

Knurok olyan magas lehetett, mint Árvai, s „civil”, azaz ringen kívüli mozgásában volt valami medveszerű, ugyanúgy hajlott háttal, leeresztett vállakkal lépett a csarnokba, mint Árvai. Arcán gyermeki mosoly ült, távoli minden ellenséges vagy nagyképű mosolytól, úgy lépett a szorítóba, mint a gyerek, akit végre leckék, rendszabályok, falak közül egy szellős, széles térségre engedtek játszani. Lágy vonású, keleti jegyeket hordozó arca barátságosnak, majdhogynem szeretettelinek tűnt.

Knurok a támadó harcmodort kedvelte, az ellenfél próbálkozásait játszi könnyedséggel védte ki, bal egyenesekkel bevezetett támadásait egy villámgyors jobb horoggal vagy jobb lengővel fejezte be, s jobb kezeseinek kevesen tudtak ellenállni.

A mérkőzésvezető kézfogáshoz rendelte a küzdő feleket. Árvai arcán kerestem a múlt heti, mélyen belevésődött szomorúságot, de most a bűvös körnek nyomát sem lehetett látni, olyan benyomást keltett Árvai, mint aki egy reménytelenül nagy, idegen tömegben váratlanul régi jó ismerősre bukkan, s piheként röppen el magányának szorító érzése.

Aztán a ring összekapcsolta a két embert. Knurok szokásos modorában kezdett, megindult előre, bal egyenes, újabb bal egyenes, lendült a súlyos jobb – s ekkor érte az első meglepetés, Árvai villámgyors bal egyenessel verte keresztbe a támadást, elhelyezett egy jobb csapottat a meglepett Knurok mellén. Knurok óvatosabb lett, felvillanyozódott – a mérkőzés után azt nyilatkozta, hogy ebben a pillanatban érezte meg: ez a mérkőzés élete egyik legszebb bokszcsatája lesz.

Hiába kísérelném meg a páratlan szépségű küzdelem leírását. A legváratlanabb helyzetekből kibomló támadások, ütések, védések, elhajlások sziporkázó kavalkádja.

A közönség reagálása volt a legmeglepőbb. Azt várta volna az ember, fröcsögő lelkesedés tűzijátéka veszi majd körül a mérkőzést. A csarnok nézőtere azonban szokatlan csendbe süllyedt, csak néha rebbent fel egy-egy elismerő moraj, bele-beledübörgött a csendbe a nyíltszíni taps – de ez igen távol állt az ökölvívó-mérkőzések fortyogó, üvöltöző hangulatától, sokkal inkább olyan volt, mintha egy entellektüel közönség valamilyen 97 kimagasló szellemi produkciót részesítene őszinte elismerésben.

Ezek, ott a ringben, minden menet után olyan boldogan ölelkeztek össze, mintha rég elveszettnek hitt testvérükre leltek volna a kötelek között.

A mérkőzés végén pedig ismét példátlan eset történt. A gongszó után mindketten a sarokba léptek, Knurok valamit magyarázott az edzőjének. Az edző felhúzott homlokkal megrántotta a vállát, Knurok átment Árvaihoz – úgy beszélgettek, mintha tudtak volna egymás nyelvén, széles gesztusok és élénk mimika nélkül. Végül Árvai lelkesen bólintott, kart karba öltve vonultak a versenybíróság asztala felé eső oldalra, Árvai előrehajolva leszólt, lent az asztalnál egy csomóba röppentek a fejek – aztán felszólt egy hang: Saját felelősségükre!

Kihirdették az eredményt. Ezzel a válogatott mérkőzés véget ért, a mérkőzésvezető kilépett a ringből, a versenybíróság szedelőzködött, a ring fölötti reflektorokat félerőre kapcsolták. Ekkor azonban a versenybíróság elnöke a mikrofonhoz hajolt: – Kapcsolja vissza – mondta.

A közönség mozgolódása megszűnt, bámultak a ring felé, Knurok és Árvai még mindig ott álltak a sarokban, megindultak egymás felé, kesztyűik összeérintésével üdvözölték egymást és bokszolni kezdtek. Tíz vagy tizenegy percig vívtak egyfolytában, bíró nélkül, saját szórakozásukra. Csupán kétszer álltak meg, egyszer, amikor Knurok mélyet ütött, s felemelt karral jelezte a szabálytalanságot, másodszor is Knurok emelte fel a kezét, megnézte Árvai vérző homlokát, széles mosollyal jelezte, hogy jelentéktelen semmiség, s folytatták a küzdelmet. A közönséggel akkor már szemmel láthatóan mindenfajta kontaktust elvesztettek, még azt a keveset is, amelyet a hivatalos mérkőzésen még érezni lehetett. Maguknak bokszoltak.

Hirtelen, átmenet nélkül fejezték be, anélkül, hogy összebeszéltek volna.

Az egyesületek edzői, vezetői a kijáratnál nyüzsögtek, Árvait várták, sokan telefonon beszéltek egyesületük főmuftijaival, mit ígérhetnek Árvainak. Mindenki szerette volna megszerezni őt saját csapata számára. Árvai azonban egy óra múltán sem került elő, valaki végigszaladta az öltözőket, benézett a fürdőbe, de a fiút nem találta. Nyilván a szabadtéri pályákra vezető mellékajtón ment ki, átmászott a kerítésen, s eltűnt a város forgatagában.

98

Sokat nyomoztak utána, de sohasem sikerült föllelni.

Egyre ritkábban emlegették az Árvai-legendát, bár meggyőződésem, akik látták ezt a mérkőzést, sohasem felejtik el, s ha nem beszélnek róla, azért van, mert egyre nyomasztóbbá válik az emlék, bennem is azt az érzetet keltette, hogy valami nagyon fontosból végérvényesen kimaradtam.

A történetet csak azért kezdtem el, mert a minap egy erdőgazdaságban jártam. Egy vadászházhoz igyekeztünk régi ismerősömmel, Barta Ignác vadőrrel, dűlőutakon és nyiladékokon keresztül. Az egyik tagban favágók dolgoztak, s egy farakás mellett néhány beszélgető munkást és egy gumicsizmás, vadászkalapos férfit pillantottam meg. Villámként ért a felismerés, azonnal futásnak eredtem, megálltam a vadászkalapossal szemben – s nevetséges, de talán vádlóan csengett a hangom – rákiáltottam: – Ön Árvai Lajos!

Mindannyian meghökkenve néztek rám, nem értették a jelenetet.

– Árvai? – csodálkozott fáradtan a férfi. – Uram, bemutatkozhatom, Biczó Ferenc vagyok.

Elvörösödve, zavartan hápogtam, s amilyen sok reménnyel, jókedvűen indultam ide az erdőbe, olyan letörten ballagtam most tovább Barta Ignác mellett.

– Ismeri a mérnök urat? – kérdezte.

– Nem, összetévesztettem valakivel – mondtam gyorsan.

Szótlanul baktattunk egymás mellett, az öreget zavarta a csend, a múlt évi szarvasbőgésről beszélt, hogy a kapitális páratlan huszonkettest sikerült egy nyugatnémet vadásznak kilőnie.

– Amelyiket két éve néztük az Iharosban, emlékszik?

Nem figyeltem oda, a kérdés megzavart, megálltam, s automatikusan megkérdeztem.

– Jól ismeri ezt az erdőmérnököt?

– Gyerekkora óta. Szlamkapusztai. Ott volt főagronómus az apja.

– Szokott bokszolni?

Az öreg hunyorogva nézett rám, szája szögletében gunyoros kis mosoly, mintha most azonnal pikáns titkokról hullna le a lepel.

– Hát maga tudja?

Nem tudom, miért villant belém, hogy ravaszkodnom kell, attól féltem, ahogy az öreg kideríti, hogy semmit sem tudok, 99elhallgat, pedig én azt szerettem volna, ha egyszerre tömbként zuhan rám a titok nyitja. Még azt az időt is sokalltam, amíg szavakba öntheti valaki.

– Láttam bokszolni – mondtam.

– Itt az erdőben? – kérdezte mohón.

– Igen – vágtam rá gyorsan.

– Az a fekete az unokabátyja. Őrültek voltak, mi?

– A unokabátyja is idevaló? – kérdeztem.

– Hát nem tudja? A vonat elé ugrott. Valami nő miatt.

– Mikor?

– Négy vagy öt éve. Nem sokkal azután, hogy hazajött.

– Honnan?

Figyelmesen nézett rám, talán akkor jött rá, hogy nem sokat tudok az ügyről. Nehezemre esett, de igyekeztem közönyösen, izgatottságomat palástolva ránézni.

– A második háború alatt, gyerekfejjel került külföldre – mondta az öreg –, úgy mondták, Afrikában van. Ötvenben jött haza. Szlamkapusztán dolgozott az erdészetben, különben Biczóéknál lakott, mintha a fiuk lenne. Nagyon szomorú egy ember volt, én már akkor gondoltam, hogy nem jól végzi ez. Valahogy olyan formája volt. Bokszoló lehetett odakint, mert az orra laposra volt verve, hát hiszen látta maga is. Feri akkor még gyerek volt, ez meg tanítgatta bokszolni. Eleinte csak játszódtak, nevetgéltek, ott csinálták az udvaron, nézhette őket bárki. Aztán egyszer csak elhagyták. Nem törődött vele persze senki. Elhagyták, hát elhagyták. De aztán én észrevettem, hogy kijárnak a Kútvölgybe, maga is ott láthatta őket, van ott egy tisztás, azon verekedtek. Én elég sokszor meglestem őket. Első alkalommal közbe akartam avatkozni, azt hittem, agyonverik egymást. Pedig hát nem. Azt hittem, nem normálisak. Mert verekedés után, olyan boldogan mentek haza, hogy azt én el nem tudom magának mondani. Két marha. Ne haragudjon már, hogy ezt mondom, de mit lehet mondani rájuk? S látta volna, hogy az a kriptaszökevény hogyan mosolygott. Madarat lehetett volna vele fogatni. Aztán a vonat alá ugrott. Egy kurva miatt, mindenki cemendéje volt, épp abba szeretett bele!

Egy hétig maradtam az erdészlakban, hasonlóan a korábbi évekhez, de visszaindulásom napján most nem éreztem magam kipihentnek, szétforgácsoltabb, fáradtabb voltam, mint amikor 100idejöttem. Máskor teleszívtam magam az erdővel, eggyé tudtam válni a fákkal, füvekkel, zegzugos erdei utakkal. Most egyetlen élményt se őriztem magamban, csupán mindennapos sétáim végcélja, a kútvölgyi kis tisztás vésődött belém, de ez sem úgy, mint az erdő más tájai, ennek a kútvölgyi tisztásnak – ahol egyébként nyoma sem látszott semmiféle küzdelemnek – semmi köze sem volt már erdőhöz, természethez.

Ignác elkísért az erdő széléig, innen még négy kilométert kellett gyalogolnom az állomásig. Az út jó darabig az erdőt érintve kanyargott, s csak lent egy kiszögellésnél fordult élesen a mezőnek. Itt, ennél a kiszögellésnél lépett ki az erdőből Biczó Ferenc.

Megemelte a kalapját, zavartan nézte az arcom.

– Nagyon megkérem – mondta –, ne szóljon senkinek a találkozásunkról. Csak kellemetlenségekkel járna.

– Megígérem – mondtam nevetségesen ünnepélyesen, mint egy összeesküvés fogadalmát. De mozdulni nem tudtam, pedig talán várta is, hogy elköszönjek.

– Magából nagyon nagy versenyző lehetett volna.

– Hát az voltam – nevetett fanyarul –, ha látott a csarnokban, ugye, ott látott? akkor tudhatja.

– Arra gondoltam, hogy olimpiai bajnokságok, esetleg profi világbajnokság. Ön előtt nyitva állt az út.

A fanyar nevetés még mindig ott bujkált az arcán, rám nézett, érdeklődés villant mosolya burka mögött.

– Az állomásra megy?

– Igen.

– Elkísérhetem?

Megindultunk egymás mellett a kocsikerék vájta homokteknőkben.

– Karesz tizennyolc éves koromban beküldött a megyeszékhelyre, hogy lépjek be a csapatba – mondta.

– Karesznak hívták az unokabátyját?

– Igen. Honnan tudja?

– Beszélték az emberek. Az erdőőr látta magukat bokszolni a Kútvölgyben.

Csodálkozva rám nézett.

– Látott?! Őrültnek tart bennünket az öreg, ugye?

– Hát…

101

– Tudja, talán azok is voltunk. Magának azt hiába magyarázom. Bocsásson meg, nem akarom megbántani. Azt hiszem, senkinek sem tudnám megmagyarázni. Legfeljebb Knuroknak – elmosolyodott –, de ő amúgy is tudja. Meglehet, hogy van még néhány ember. Nem tudom. Hallott Gypsi Tomról?

– Hogyne, azt mondták, ő lesz Joe Louis méltó utóda. Aztán egyszerre eltűnt. Ha jól tudom, dél-afrikai volt – itt már világosság gyúlt bennem. – Ő volt?

– Igen. Minden idők legjobb bokszolója. Ezt nekem elhiheti.

– És miért hagyta abba?

– Amiért én, bent a megyeszékhelyen. Akkor már felkészült, képzett bokszoló voltam. Az első kesztyűzésemet egy edzésen úgy kezdtem, ahogy kint az erdőben szoktam Karesszal bokszolni. Mit mondjak rá? Szóval boldogan. Belefeledkezve. Az ellenfelemnek fogalma sem volt a bokszhoz, egész lényéből sugárzott a győzniakarás. Győzni akart, érti?

– Minden sportoló győzni akar.

– Lehet. Én nem akartam. Eszembe sem jutott a győzelem. Bokszolni akartam. Talán ez nehezen érthető…

– Értem – mondtam –, láttam a Knurok elleni mérkőzését. Meg azt a ráadást. Amit egymásnak adtak és nem a közönségnek.

– Igen – mondta –, Knurok csodálatos volt. Itthon láttuk egyszer televízión. Szegény Karesszal. Ez az, mondta, na, látod, ez az!

Szótlanul bandukolt mellettem.

– Otthagyta a megyeszékhely csapatát?

– Igen. Mindenképpen otthagytam volna, akkor is, ha nem akarom. Nem ment a bunyó. Mindig valami idegen közegben éreztem magam ellenfeleimmel szemben, csupa görcs lettem. És mérhetetlenül szomorú. Akkor határoztam el, hogy azontúl csak Karesszal bokszolok. Emlékszik rá, Mosonyit is meg Bayert is azonnal kiütöttem. Nem tehettem mást, ha tovább kell velük szemben állnom, kikapok.

A nyárfák felkiáltójelei között feltűnt az állomásépület.

– Na, rögtön ott vagyunk – mondta felsóhajtva, mintha egy tehertől szabadult volna meg.

– Knurok más volt?

– Az más – mondta felfénylő arccal –, tudja, mi az, hogy nagyon tiszta öröm?

102

– Azt hiszem – mondtam bizonytalanul –, azt hiszem, tudom.

Kutatóan nézett rám. Nem válaszolt.

Már hallottuk a vicinális távoli csattogását.

Kézfogás nélkül váltunk el, felkapaszkodtam a meredek lépcsőkön. Még akkor is mereven állt a sínek mellett, amikor elindult a vonat. Lerántottam az ablakot, kiintettem neki.

Azt hiszem, látott, de nem intett vissza.

103
Isten választott embere

Számítottak rá, hogy a fegyveresek lecsapnak a városra, de ilyen korai időpontra senki sem gondolt, tavaszra vagy még inkább nyárra várták a támadást, amikor a kilombosodó erdő jobban fedezi a mozgást. A védelmet is eszerint szervezték, a szükségesnél talán kissé lanyhább ütemben, az erdő végigpásztázása is csak ímmel-ámmal történt, mintha a tél, a csikorgó hideg valószínűtlenné tette volna, hogy fönt, a zegzugos hegyek rejtett völgyeiben mindenre elszánt, elvadult emberek tanyáznak. Hetente röppentek csak fel a vadászbombázók, hogy bombaterhüket találomra szétszórják a félelmetes erdő téltől csupaszított fái közé, a tüzérségi tüzek meg szinte ritkaságszámba mentek, hiszen a megfigyelő egységek semmiféle mozgást nem észleltek fönt.

Olykor már-már hihetetlennek tűnt a város fölött gunnyasztó veszély, oktalan bizakodás terjedt az emberek között, lábra kapott a béke kellemes, elengedett illúziója, a vezetők sorra tartották a gyűléseket, optimista, mosolygós nyilatkozatok nyugtatták az embereket, az ősszel kiosztott – hivatali fiókokban meg a munkapadok mellett lapuló – fegyverekről meg is feledkeztek, homályba vesztek az elszenvedett kínok, a felakasztott papok, kiszúrt szemű gyermekek, a kegyetlenül meggyalázott nők, és az irtózatos kínok közt meggyilkolt férfiak emléke elhalványodott, mintha nagyon régen történt volna, nem is az ő életükben. Néha még azok is megfeledkeztek a szorongató gyűlöletről és gyötrő félelemről, akiknek családi tragédiát okozott a „törvényen kívüliek” – így nevezték a városban, a hegy fegyvereseit – emberfeletti kegyetlensége. Talán védekezés volt ez – az örökké túlfeszített, ronggyá gyötört szervezet így pihent, így próbált regenerálódni.

Erre a reménykedő fellélegző városra zúdult a támadás egy fénylő téli nap delén, szinte hihetetlen, hogy a törvényen kívüliek hogyan tudták észrevétlenül megközelíteni a várost, erre 104sem akkor, sem később nem talált senki magyarázatot. Lehet, hogy a támadás napját megelőző éjszakákon szivárogtak be a városba, vagy árulásnak estek áldozatul a mit sem sejtő, már-már megnyugvó emberek – nem lehet tudni. Úgy termett ott a torzonborz, rongyos sereg, mintha a földből nőtt volna ki, görcsös rémület bénított meg mindenkit. Mintha egy óriás kéz durva szövésű vásznat repegetett volna az égen, úgy hangzottak a hosszú, diadalmas géppisztolysorozatok. A törvényen kívüliek pillanatok alatt foglalták el a város stratégiailag fontos pontjait, megszállták a középületeket, belövöldöztek a lakóházak ablakán.

A városházára egy tíz-tizenöt tagú csoport rohant föl, a bentiek jól hallották a nehéz vaskapu csapódását, a sötét körlépcsőn csattogó lépteket. Nem nyúlt senki a fegyveréért, a rádióban akkor már megszólalt egy idegen, hideg hang: „A várost elfoglaltuk, minden ellenállás értelmetlen lenne, aki mégis fegyvert emel ránk, fölkoncoljuk, családostul. Aki betartja a Vezér parancsait, annak megkegyelmezünk.”

Kis szünetet tartott, a rádiókészülékek egyhangú sipítása talán még a véres fenyegetésnél is kegyetlenebbül hangzott aztán újra elmondta a szöveget, érezni lehetett, nem papírról olvassa, mert kis változtatásokkal mondta mindig – de ugyanazt mondta.

A tizenöt törvényen kívüli, mint a birkanyájat, úgy terelte a nagyterembe a városháza dolgozóit, nem érdekelte őket rang, beosztás, mindenkit válogatás nélkül gyűjtöttek egybe. A remegő csoport a hátsó falnak szorult, minél távolabbra a fegyverüket rájuk irányító borostás, kegyetlen szemű férfiaktól.

Egy magas, kékesszürke esőköpenyt viselő ember volt a főnökük, legalábbis ez a tíz-tizenöt ember főnökként nézett rá, s a parancsokat is ő osztogatta. Madárfején fura, silt nélküli bőrsapkát viselt, amikor beszélt, azt hihette az ember, óriási, hegyes ádámcsutkája kiböki nyakán a bőrt.

– Itt van mindenki? – kérdezte.

Nem válaszolt senki, hiszen honnan is tudták volna, hogy itt van-e mindenki!

– Kérdeztem! – mondta fenyegető hangsúllyal az esőköpenyes. – Te, ott elöl!

Csak a fejével biccentett, mégis azonnal érezni lehetett, kire mutat, a választottnak megroggyant a térde, zavartan, segítségkérőn körülnézett, és így szólt:

105

– Én csak adminisztrátor vagyok.

A törvényen kívüliek vad hahotába kezdtek, csak a madárfejű arca maradt változatlanul komoly.

– Kapsz tizenöt percet – mondta –, ha van valaki a házban, idehozod. Ha nem jössz vissza tizenöt percen belől, az egész brancsot kinyírjuk.

A falhoz lapuló csoport felmorajlott, s bár csak a rémület hangja volt ez, a madárfejű ugrásra kész merevvé dermedt, s ettől metsző, moccanatlan csend támadt.

A választott elindult, hogy végigjárja az épületet, egymagában, a madárfejű nem adott mellé emberei közül kísérőt.

Közben két törvényen kívüli a hivatalnokok fegyvereit hordta össze a házból, arcukon kaján mosoly ült, ahogy az íróasztalokhoz támasztott géppisztolyokat, karabélyokat s a fiókok mélyén lapuló pisztolyokat a nagyterem parkettjére hányták.

Aztán csend lett, a madárfejű az óráját nézte, s minden perc elteltével fölemelte a fejét, végignézett a fal mellett remegőkön, az arca olyan lett, mint egy dögkeselyűé. Amazok reménykedtek, hogy társuk a megadott időn belül visszatér – szürke kis ember volt, kevesen ismerték közelebbről, de most mindannyian bizalmat éreztek iránta, még azok is, akik annak idején lenézték, és szóba sem álltak vele.

A madárfejű igazgatta csuklóján az órát, aztán váratlanul leengedte maga mellé a bal karját, a csoportból megint feltört a rémület moraja, azt hitték, lejárt a tizenöt perc. A madárfejű megvárta, míg megint percegő, súlyos csend ült rájuk, és azt mondta:

– A Vezér azt csinál veletek, amit akar.

Újra felemelte a bal kezét, nézte az óráját, a fal mellett állók azt hitték, megmondja még hány perc, de különös, hátborzongató bejelentése után nem szólt már semmit.

A csendben léptek kopogása hallatszott. Belépett a terembe az adminisztrátor, félreállt, s mögötte az ajtónyílásban egy embert vettek észre.

– Több nincs?

– Nem találtam mást – mondta az adminisztrátor.

– Odaállsz! – intett neki a madárfejű, s a többiektől távol eső helyet mutatott neki az ablakok előtt. – Most átkutatjuk a házat, ha találunk valakit, agyonlövünk. – Az emberei felé fordult: – Ketten menjetek.

106

A két fegyveres megindult az ajtó felé, az ember, akit az adminisztrátor hozott, még mindig az ajtónyílásban állt, mikor azok ketten odaértek, egy darabig farkasszemet néztek, aztán az újonnan jött belépett a terembe, utat engedve félreállt. Olyan magas lehetett, mint a madárfejű, az arca élesen rajzolt – s bár nem volt túl öreg –, mélyen barázdált. Széles, erős homlokán, közvetlenül vastag szálú, őszes haja tövénél két szimmetrikus dudor. Álla felé keskenyedő arcát erős borosta fedte, mintha maga is a törvényen kívüliek közé tartozott volna. S bár a hivatalnokok közül nem ismerte őt senki, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az idegen a törvényen kívüliek közé tartozhat. A szeme miatt. Mert ennek az embernek szép, világosan fénylő, jóságos szeme volt.

– Megtanítsalak gyorsabban mozogni? – kérdezte tőle a madárfejű.

Az idegen erre alig észrevehetően elmosolyodott.

– Hát néha nem ártana – mondta.

Mély, kellemes hangja csak azért nem tűnt lágynak, mert fel-feltörő reszelős felhangok szőtték át.

A mosoly meg a nyugodt hang bombaként csapott közéjük, az esőköpenyes fölkapta a fejét, a hivatalnokok ijedten összehúzták magukat, szemük kerekre tágult.

– No, nézd csak! – szisszent a madárfejű. – Hát akkor társalogjunk.

Elmosolyodott, mosolya szörnyűségesebb volt a keselyűarcnál is.

– Nem sok társalogni valóm van veled! – mondta a másik. – Nem szeretem a tefajta embereket.

– Úgy? Szóval nem szereted? – kérdezte tettetett szelídséggel a madárfejű, jobb kezében lógatott géppisztolyával ütögette az esőköpenyét. – És miért nem szereted, ha szabad érdeklődnöm?

– Mert süt belőletek a gonoszság, rohadtok belülről – mondta csendesen az ember, a szeme fénylővé gyúlt –, és azt hiszitek, tiétek a világ, hogy kegyetlenkedésetekkel, rablásaitokkal, gyilkosságaitokkal kiharcoltok magatoknak valamit, azt hiszitek, mert fegyver van a kezetekben…

– Csend! Fogd be azt a rohadék pofádat! – üvöltött a madárfejű vörösre gyúlt arccal. Felemelte a géppisztolyát, ideges ujjakkal csattantotta fel a závárt.

107

– Mit ordítozol? – kérdezte az ember – mit gondolsz, ki ijed meg tőled? Csak az, aki maga is azt hiszi, hatalmas lesz, ha védtelenekre fogja a fegyverét.

Most már mosolygott, lépett egyet a madárfejű felé.

– Úgy fogtok elpusztulni, mint a kutyák a szemétdombon. Rángatózó lábakkal!

A fegyveresek elképedtek, egyik-másik hátralépett, s mindannyian az idegenre tartották fegyverük csövét.

– Szétlőlek, miszlikre aprítalak! – üvöltötte a madárfejű, a hangjában parányi remegések bujkáltak, a magasabb hangoknál mutáló, kellemetlen fejhangok törtek fel a torkán.

– Te engem nem tudsz szétlőni, én sérthetetlen vagyok – mondta a másik fénylő mosollyal, s előrelépett a fegyvercsövek felé.

– Ha még egyet lépsz… ha még egyet – dadogott a madárfejű, s észre sem vette, hátralépett, ő is meg az emberei is hátráltak a fénylő arcú elől. – Nem érted, állj meg! – üvöltötte, s aztán rémült torokhangon szakadt fel belőle a kérdés: – Ki vagy te?

– Isten választott embere vagyok – mondta a másik.

Akkor már a falhoz lapulva álltak a fegyveresek, egymáshoz bújtak, alaktalan tömegükből, mint a sündisznó tüskéi meredeztek a géppisztolycsövek.

A falhoz szegezte őket isten választott embere fénylő tekintete. De a falhoz szegezte amazokat is, a hivatalnokokat, akiket most másfajta, bizsergető rémület szorongatott.

Bizonyára az iszonyatos rémület tette cselekvőképessé a madárfejűt. Szűkülve a dühtől, torzult arccal pattant ki a többiek közül, Isten választott embere mellének nyomta géppisztolya csövét. A férfi elmosolyodott, szomorkás, magabiztos mosollyal.

– Mit akarsz? Mondtam, Isten vá…

Felberregett a géppisztoly, a madárfejű a teljes sorozatot Isten választott embere mellébe eresztette.

Megpörkölődött az inge.

Törzséhez szorított kezekkel dőlt el, kicsit előregörnyedve. Néhányat rándult még a lába. Az arca holtan is mosolygós maradt.

– Nem fogja a golyó! Isten választott embere! – üvöltött fékevesztett, rémült diadallal a madárfejű.

Előrerohantak a többiek is, megragadták a halott lábát, vad diadallal vonszolták ki az ajtón, mindannyian ott üvöltöztek 108mellette, átrángatták az előcsarnokon, a foglyokra ügyet sem vetettek, mint az ámokfutók húzták a lépcsőn, a halott feje tompon kopogott a körlépcső éles fokain.

Nem lehet tudni, mitől rémült meg a madárfejű. Ő rohant elöl, az első lépcsőkanyarban visszafordult, mereven bámulta a békés, holtában is fénylő arcú halottat, és váratlanul felüvöltött:

– Elengedni!

Hangjából sütött a szorongató rémület, szeretett volna megszabadulni ettől a halottól. De emberei nem törődtek vele, vonszolták tovább a tetemet, rémült, artikulálatlan hangok törtek fel a torkukon, a madárfejű még egyszer elordította a parancsot, s bár ettől a pokolbéli hangtól lehet, hogy elengedik a halottat, de már nem jutott rá idő, a madárfejű azonnal lőtt, két társa előrebukva zuhant Isten választott embere lábához, valaki azonnal kapásból rálőtt a madárfejűre, de nem találta el jól, fityegő bal vállal továbbfutott, fedezéket keresett a lépcsőkanyar oszlopa mögött, a többiek is lekushadtak, lövés lövést ért, fütyültek a kőfalon gellert kapott golyók.

A madárfejű lassan hátrált a kapu felé, tüzelt föl-fölvillanó embereire, s azok is vakon lövöldöztek mindenfelé, akkor már nemcsak egykori parancsnokukra, egymásra is.

Kitódultak a kapun, jól begyakorlott, gyors mozdulatokkal kerestek fedezéket, és eszeveszetten lőtték egymást. Néhány pillanat múlva beleavatkozott a küzdelembe egy utca végi géppuska is, bár az irányzó látta, hogy saját embereik csatáznak, odalőtt. A törvényen kívüliek hökkenten hallották a lövöldözést, fegyvereik után kaptak és elözönlötték az utcákat. Fejvesztett lövöldözés kezdődött. Eleinte kis csoportokra szakadozva lőtték egymást, aztán oszlottak a csoportok, egyes emberekre szakadozva harcolt mindenki mindenki ellen, ha elfogyott a lőszerük foggal s körömmel tépték egymást, mint a veszett kutyák.

Sötétedett, mire csend települt a városra. Senki sem mert az utcára lépni, baljós várakozásban telt el az éjszaka. Hajnalodott, mikor az első kíváncsiak kimerészkedtek. Eleinte a falhoz lapulva osontak utcáról utcára, aztán egyre bátrabbak lettek, diadalmas üvöltéssel ugráltak a törvényen kívüliek hullái között. S ez az üvöltés – bármennyire vad volt is és rémítő – kicsalta a városlakókat otthonaikból, egyszeriben ellepték az utcákat, felszakadt belőlük a megkönnyebbülés örömteli kiáltása.

109

Nem volt más dolguk, csak a hullákat kellett összeszedni. A város lakói közül senki sem halt meg a támadás során. A törvényen kívüliek véres, megszaggatott tetemeit eget verő hejehujával dobálták a város dögkútjába.

Az a férfi, aki Isten választott emberének mondta magát, nem a város polgárai közül való volt. Mikor ráakadtak holttestére a városháza lépcsőházában, megdöbbenve nézték a mosolygó, tiszta arcot. „Vajon ez miért keveredett közéjük?” – kérdezték.

A hivatalnokok közül, akik szemtanúi voltak halálának, senki sem kereste, nem is hozták szóba ezt az esetet, ki tudja miért; hallgattak róla egész életükben. Isten választott emberének holtteste éppen úgy a dögkútba került, mint a törvényen kívülieké.

110
A maikai trombitás

Iza meg a gyerek kézen fogva ballagtak az úttest közepén. A gyerek üvöltött, ahogy a torkán kifért:

A maikai trombitás
egy jó fej, nem vitás

Ezt ordította piszok hamisan. Az első „a”-t húzta, mint a rétestésztát.

– Milyen trombitás? – kérdezte Iza.

A gyerek beszüntette a kornyikálást, fölpillantott.

– Hát milyen lenne, maikai – mondta.

– Miért maikai?

– Mert ott lakik, Maikában.

– Jamaikában – mondta Iza.

– Miii? – elhúzta a száját, amúgy is dülledt, seszínű szemeit kerekre nyitotta. Olyan lett tőle, mint egy kis béka. – Ilyent még nem is hallottam – mondta fölháborodottan –, nem jól tetszik tudni. A Karesz is mindig így énekli. Olyan nincs is, hogy Jamaika. – elvigyorodott. – Ugye, viccelni tetszik?

– Persze – mondta Iza, és szomorú lett.

Csikorgott mögöttük egy fék.

– Jesszus – kiáltott Iza, és kirángatta a gyereket a járdára.

A vezető kihajolt az ablakon, mondott valamit, szerencsére a motorzúgástól nem lehetett érteni. Bár nem biztos, hogy nagyon csúnyákat mondott, mert ahogy meglátta Iza arcát, elmosolyodott.

– Azt mondta, cukibaba. Miért mondta? – kérdezte a gyerek.

– Nem hallottam – mondta sietve Iza.

– Azért mondta, mert az úttesten flangáltunk?

– Micsináltunk?

– Flangáltunk. Ezt is ő mondta, nem tetszett hallani.

– Nem.

111

– Meg csúnyát is mondott.

– Jó, csak ki ne mondd!

– A, hogy tetszik képzelni, nagyon csúnya volt.

Iza egy pillanatra csordultig telt kíváncsisággal, úgy érezte, meghal, ha nem tudhatja meg azt a csúnyát. Majdnem megkérdezte a gyereket.

Baloldalt megszűnt az utcát szegélyező házsor, hepehupás nagy tér hevert előttük, egy valamikori szeméttelep. Most már táblák tiltották a szemét lerakását, a hepehupákat szerbtövis, ragadáncs és beléndek nőtte be.

– A préri – mondta boldogan a gyerek.

– Az – bólintott Iza.

– Géza bácsi itt lakik a prérin?

A gyerek most mondta ki először Géza nevét, eddig úgy viselkedett, mintha sétára indultak volna, és nem látogatóba. Iza szerette volna azt mondani: „Igen, itt lakik.” Egy darabig gondolkoznia kellett, miért szeretné azt mondania gyereknek, hogy Géza itt lakik a prérin. Aztán eszébe jutott. Mert ha tényleg itt lakna, akkor megkedvelnék egymást. Géza meg a gyerek. Jaj, de klassz lenne, ha itt lakna – gondolta magában.

Hangosan azt mondta:

– Itt nem lakik senki.

De azért ahhoz nem volt szíve, hogy odamutasson az új lakótelepre. Pedig már látszottak a házak felső emeletei a beléndeksáv zöldje felett.

Géza éppen borotválkozott. Úgy nyitott ajtót, szappanhabosan.

– Örülök, hogy megismerhetem a nagyságos urat – mondta a gyereknek, és a pamaccsal egy habpöttyöt kent az orrára.

A gyerek kancsalított, mert látni akarta orra hegyén a habot, Iza meg tele szájjal nevetett.

– Nocsak – mondta Géza, és Iza orrára is pöttyintett egyet.

– Megnézzük – mondta Iza –, nyomás!

Orrukon a szappanhabbal betódultak a fürdőszobába.

A tükör kicsit torzított, muris pofák bámultak vissza rájuk. Egy fiúsra vágott hajú szőke lány, nagy, kőszürke szemmel meg egy seszínű, szeplőkkel agyonpöttyözött, békaszemű kölyök, s most, hogy vigyorgott, az is látszott, a tükörben, hogy foghíjas. Mindkettejük orrán szappanhabpötty.

Mögöttük Géza hosszúkás, lefelé keskenyedő kelta arca. A szappanhabmaszk miatt nagyobbnak látszott a szeme. A lány 112óvatosan ránézett a tükörben, s arcizmai megtartották ugyan a nevetés pózát, de belülről már nem mosolygott. Félt. Pedig Géza szeme most nem tűnt hidegnek, inkább rokonszenves, mélyről fakadó bánat volt benne.

A gyerek a keze fejével letörölte orráról a habot, körülhordozta tekintetét a fehér csempés falakon, odalépett a fürdőkádhoz, megsimította, és felvillanyozottan felkiáltott:

– Fürdőkád!

– Az – mondta Géza, és mosolygott. Mosolygott Iza is.

Míg Géza borotválkozott, bent ültek a szobában.

– Piszok éhes vagyok – mondta a gyerek, és gátlástalan kíváncsisággal nézte a szobát.

– Mi, micsoda? – kérdezte Iza. Messze kalandozott, nem figyelt a gyerekre. – Mit mondtál?

– Semmit – mondta a gyerek, és lekuporodott a székre. Merev derékkal ült. Megbántódott.

Iza meg kapkodott az elhangzott mondat foszlányai után, s egyszer csak összeállt az agyában – mintha ismét hallaná: „Piszok éhes vagyok.”

– Ó, hát lesz itt kaja, ne félj! – mondta sietve, és virgonc, biztató mosolyt röppentett a gyerek felé. Eszébe jutott, hogy ő is éhes.

A gyerek ettől feloldódott, meglazultak megfeszített izmai, négykézlábra ugrott, bukfencezett, szabályos törökülésbe vágta magát, meghajlított karjait oldalt, a vállával egy magasságba emelte, kiguvadt szemmel feszítette csenevész izmait, és azt mondta:

– Reszkessetek, jön az izomkolgrosszus.

– Ojjé – csapta össze a kezét Iza –, micsoda izmok! Kolgrosszális!

A gyerek elégedetten a bicepszére nézett, aztán lassan, hangosan kifújta az orrán a levegőt, és közben leeresztett, mint egy lyukas autógumi. A feje a térde közé hullott. Onnan nézett föl hamiskásan, és mintha egy ezrednek vezényelne felrivallt:

– És fürödni is szeretnék. A kádban.

– Jó, eszel, aztán fürdesz.

– Nem! – ordított az izomkolgrosszus. – Előbb fürdeni – itt szünetet tartott, majd még hangosabban: – azután enni!

– Jó, akkor előbb fürdesz – mondta Iza.

A gyerek fölpattant, körülrohanta a szobát, finoman végighúzta a kezét a tárgyakon. A könyvespolcon egy biedermeier 113óra állt, egy meztelen nő ölelt át szövevényes cikornyákat, s a cikornyák közepén volt a számlap.

A gyerek mutatóujjal megérintette az előreugró porcelán mellet.

– Mit csinálsz? – kérdezte Iza.

– Ezt megnézem – mondta a gyerek, és fordított egyet az órán, mögé nézett. És mindjárt vissza is kapta a tekintetét, mert belépett Géza. Egyenesen a gyerekhez ment. Megfogta az órát, visszaállította eredeti helyére.

– Hol kell felhúzni? – kérdezte halkan a gyerek.

– Itt – mondta Géza, és a számlapra bökött.

Aztán még icipicit igazított az órán.

– Ugye, megfürödhet? – kérdezte tétován Iza.

– Persze, csak fürödj – mondta Géza, és vállon veregette a gyereket. – A piros csapból meleg, a kékből meg hideg víz folyik.

A gyerek lassú léptekkel kiment a fürdőszobába.

– Van valami itthon? – kérdezte Iza. Gubbasztott a heverőn, s a hangja is olyan gubbasztó volt.

– Enni?

– Igen. Éhes… meg én is.

– Van pörkölt. Tegnap csinálta az öregasszony. Csak egyetek.

Egy darabig csend volt, hallgatták, ahogy a fürdőszobában csobog a víz.

– Baj, hogy elhoztam? – kérdezte Iza. – Olyan szerencsétlen szegény.

– Á, miért lenne baj – mondta Géza, és legyintett. Most, hogy nem volt szappanhabos az arca, a szeme már nem tűnt szomorúnak.

– Igazán nem akartam neked kellemetlenséget okozni – mondta a lány.

– Ez az, aki újságot árul?

– Ez – mondta Iza.

– Kik a szülei?

– Nem tudom. Azt mondja, az anyja meghalt, de nem hiszem.

– Miért nem hiszed?

Iza nem szólt. Kinézett az ablakon, látta az egykori szeméttelep zöld szegélyét. Tekintete lassan visszasétált Gézára. A férfi mintha megijedt volna ettől a tekintettől.

Kint megszűnt a vízcsobogás.

Iza szeméből eltűnt a révület, pislogott.

114

– Hogy miket tud ez kiabálni – jóindulatú mosollyal csóválta a fejét, és elvékonyított hangon utánozta a gyereket: Esti Hírlap, estihírlap. Véres autótolvajolás a Körúton… A vietnámok újabb győzelme… – kuncogott –, azt mondja vietnámok.

– Miért nem hiszed? – kérdezte újból Géza.

– Micsodát? Ja, hogy az anyja… Mert el akartam vele menni a temetőbe, de mindig kitalál valamit.

– Úgy hazudhat, mint a vízfolyás – mondta Géza.

– Hát, biztos, hazudik néha. Persze hogy hazudik – mondta Iza.

A férfi mondani akart valamit, de bennakadt a szó, hirtelen megnyújtotta a nyakát, fülelt. A fürdőszobában üvöltve énekelt a gyerek:

A maikai trombitás
egy jó fej nem vitás…

Géza visszaengedte a nyakát.

– Nem egészen normális, mi?

Iza mereven ült, elszürkült az arca, pupillája megnőtt, végigcsurgott az arcán két könnycsepp. Eldőlt a heverőn, hüppögve sírt.

A férfi elbizonytalanodott, ijedt rángások vibráltak az arcán. Odaült a lány mellé.

– Na, ne bőgj, kisszívem – mondta, és békítően, szeretettel simogatni kezdte a haját.

Mikor bejött a gyerek, éppen nem beszéltek, Izán akkor már nem látszott, hogy sírt.

– Na, akkor eszünk – mondta, és mosolyogni próbált.

– Klassz pörkölt van – tette hozzá biztatóan Géza.

– Nem szeretem a pörköltet – mondta a gyerek.

– A pörköltet? – csodálkozott Iza. – Hiszen a pörkölt irtó jó étel.

– Nem szeretem. Erős – mondta a gyerek.

– De ez egyáltalán nem erős – mondta a férfi –, majd meglátod.

A gyerek nem szólt, állt az ajtófélfa mellett, úgy tűnt, gonoszul csillog a szeme.

– Na jó – mondta Iza, és most már egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha gyerekkel beszélne –, majd így fogadok el tőled én is mindent.

A gyerek is meg a férfi is érezte, hogy ott billeg a sírás peremén.

115

– Én hogy örültem a virágodnak… meg a csokoládédnak is.

A gyerek lehajtotta a fejét, úgy mondta lehajtott fejjel:

– Meg nem is vagyok éhes.

Iza mély lélegzetet vett, biccentett Gézának, hogy várjon csak, majd ő elintézi, és a gyerek elé lépett.

Géza az ablaknak fordult, bámulta a sivár tájat.

– Gyere – mondta Iza sétálunk egyet.

A gyerek bólintott, de nem látszott öröm az arcán.

A lépcsőházban azt kérdezte:

– Azt az órát hogy kell felhúzni?

– Megmondta a Géza bácsi, nem?

– De, megmondta – válaszolt mogorván a gyerek.

Iza megállt, fölcsattant a hangja.

– Miért csinálod ezt velem! Mi?! Mondd, miért csinálod!?

Egy darabig bámulta a gyereket, tehetetlenül fújtatott, mint egy rossz harmonika, úgy hullámzott a melle.

– Azért is enni fogsz – kiáltott, megragadta a gyerek felső karját. Vonszolta. A gyerek elégedetten futott mellette.

A Közért olyan volt, mint egy pince, lépcsőn kellett lemenni bele. Iza elengedte a gyereket. Mosolytalanul nézték egymást.

– Mit ennél?

– Ezt – mondta a gyerek, és odabökött az üvegre – parizert.

Parizert vettek meg zsemlét.

– Ne egyél az utcán – mondta kint Iza –, visszamegyünk, és ott megeszed.

– Sétálni akarok – válaszolta a gyerek.

– Géza bácsinak van villanymozdonya, játszhatsz vele.

A gyerek behúzta a nyakát.

– Sétálni akarok – mondta.

Iza erre elengedte a kezét, az arca meggyűrődött, egy pillanatra olyan lett, mint egy öregasszony.

– Ó, de szerencsétlen vagyok – motyogta –, olyan egyformák vagytok.

A gyerek megint üvölteni kezdte a maikai trombitást, de most még dallamtalanabbul és valahogy erőltetetten.

Egy mellékutcában mentek kertes, sátortetős családi házak között.

– Ne ordíts, megőrülök – mondta Iza.

De a gyerek akkor már a drótkerítés mellett guggolt.

– Pipipi – ordított torkaszakadtából.

116

A tyúkok bent megriadtak a hangtól.

Iza megállt, a gyerek fölött émelyítő tyúktrágya és tápszerszag csapta meg az orrát. Megemelkedett a gyomra, a homlokát kiverte a veríték.

A gyerek most már halkabban hívogatta a tyúkokat. Letört egy darabot a zsemléből, és bedobta a rácson. Aztán egy darab parizert is. A tyúkok közelebb jöttek.

– Elég volt, menjünk – mondta a lány.

A gyerek indulatosan megrántotta a vállát. Nem szólt. Egyre vadabbul csipkedte a zsemlét meg a parizert, és dobálta be a tyúkoknak. Izát megmerevítette a düh meg a szégyen, tarkóját a nyakának feszítette, ökölbe szorult a keze, még a lábujjait is görcsösen összehúzta.

A gyerek bedobta az utolsó morzsát is, fölpattant, eliramodott. Iza bőgve utána rohant.

Zegzugos mellékutcákon futottak, a gyerek a sarkoknál el-eltűnt a lány szeme elől. Bizonytalanul, csetlőn-botlón futott a magas sarkú cipőben, s azt mondogatta: istenem, istenem.

Mikor a bozótos, elvadult, tenyérnyi kis parkhoz ért, sehol sem látta a gyereket. Megrémült. Maga sem tudta, miért, hiszen tudhatta, hogy csak elbújt a kölyök a bokrok között, mégis sajgó rémület csapott bele. Magas, hisztériás hangon kiáltozta a nevét. De a gyerek nem szólt. Egy bokor alatt akadt rá, hason feküdt, arcát szorosan a földhöz préselte.

– Na, kelj föl! Menjünk! – mondta Iza.

A gyerek nem mozdult.

– Nem hallod!

A gyerek, anélkül, hogy felnézett volna, összeszorított foggal mondta:

– Meghaltam.

A lány újra megrémült. Hisztérikusan kiabált:

– Ne hülyéskedj, azonnal kelj föl – és rángatni kezdte a kisfiú karját.

A gyerek fölállt, összehúzott szemmel nézte Izát.

– Na, gyere – mondta neki békülékenyen a lány –, visszamegyünk, játszol a villanymozdonnyal.

A gyerek rázta a fejét.

– Na, ne bolondozz! Géza bácsi vár.

A gyerek konokul rázta a fejét.

Izát elöntötte a méreg.

117

– Hát akkor mit akarsz? Mondd meg, mit akarsz! Bánom is én, mit csinálsz!

– Haza akarok menni – mondta a gyerek.

Iza kézen fogta, elindultak a buszmegálló felé. Egyikük sem szólt, ahogy egymás kezét fogták az is ellenségeskedést sugárzott.

Ott álltak ketten a buszmegállóban, szemben. A gyerek hunyorgott. Iza szeretett volna valami nagyon keményet mondani, de nem mert megszólalni. Félt, hogy értelmes szavak helyett csak artikulálatlan hangok törnének fel a torkán.

A sarkon befordult a busz, növekedett ormótlan, kék alakja. Már lassított, amikor a gyerek elbőgte magát.

– Iza néni, Iza néni – kiáltotta, és a lány nyakába ugrott.

Vékony karjai úgy szorítottak, mint a vaskapocs. Mind a ketten bőgtek. A buszvezető nézte őket a visszapillantó tükörből, várt. Aztán a lány felsegítette a gyereket a lépcsőn.

A kis békafej éppen csak felérte a hátsó ablak alsó peremét. Kitartóan nézett visszafelé, látta hogy a lány előreesett vállal, görnyedten áll a megállóban, és nem indul el semerre.

118
Öt, hat, hét

A szerelőcsarnok zaja vicsorogva csörtetett ki az ablakon, le akarta teperni a világot, letépni a fák leveleit, falakat bezúzni, dobhártyákat repegetni. Hogy aztán meddig jutott? Nem tudom. A felhőkig biztos nem, az erdő közepéig biztos nem, a magvak és madártojások szívéig biztos nem. Talán már a szomszéd utca végén ijedt kuvaszként húzta be a farkát, megszelídült, lépett még kettőt, s elenyészett. Mihozzánk az emeleti irodába mindenesetre még elhatolt, de már közeli halálának tudatában, éppen hogy csak surrogott-zurrogott.

Nem zavart hát bennünket, ahogy ott ültünk a komoly asztal körül, komoly férfiak, komoly feketében, fejünkben fogaskerék-áttételek, transzmissziók, súrlódási együtthatók, sinusok, forgatónyomatékok, szögeltolódások, vegyértékek és atomsúlyok.

És ekkor nyikkant a kilincs. „Nem megmondtam, hogy senki…” – mondta az igazgató, de torkán akadt a szó, s nekünk is, technikusoknak, mérnököknek, művezetőknek, főgépészeknek, masinisztáknak, diszpécsereknek elakadt a lélegzetünk. Az ajtóban egy pipacsvörös inges, vérvörös frakkos, paradicsomvörös nadrágos, fehér szakállú öregember állt feketerigó-fekete csizmában, feketerigó-fekete kalapban.

A fehérszakállút sem az igazgató hangja, sem a felzengő csend nem torpantotta meg, tekintetével senki mást nem érintve hozzám lépett.

– Várja önt – mondta, feketerigószín csizmája földbe gyökerezve, feketerigó-fekete kalapja fönt, magasan, akár egy szarkafészek.

– Kicsoda, kicsoda vár engem, nem látja, hogy dolgom van? – kiabáltam, mert rám zuhant a bohócos vörös és az ördögfekete félelme meg a rendetlenség miatti nyugtalanság, a pár tucat szempár sugara – úgy éreztem – még megóvhat, pedig már vádolt, pedig már ellenséges volt, pedig már eleresztett.

– A virág – mondta a vörös-fekete –, a virágja.

119

Nevetések bugyborékoltak, kettős értelmű szusszanások, még hogy virág, az arcom frakkvörösre, nadrágvörösre, ingvörösre váltott.

– Miféle virág, nem ismerek semmiféle virágot – sziszegtem, de agyamban már a vegyértékek táncra kérték a fogaskerék-áttételeket, a forgatónyomatékok bokáztak, a súrlódási együtthatók, mint egy zeneszerszámot, vállukhoz illesztették a transzmissziókat.

Ó, fejek feketében.

Az öregember, mintha észre sem vette volna a zavart felháborodásomat, így szólt:

– Az erdőben várja önt, a tisztás közepén.

Ezzel ki is hátrált a szobából, az ajtóban a kitörni készülő hahota megállította, feketerigó-fekete szemét végigröptette a társaságon, mintha deret lehelt volna a jókedvükre, ültek zúzmarakomolyságban, amíg ki nem lépett.

Csak akkor csattant, buffant, szökellt, zúgott a haha és a hihi és ujjak rám, és tekintetek és fogsorok hidakkal és hidak nélkül, á-szájak, ó-szájak, szilvaszájak, hernyószájak.

Csendesen felálltam – szép bál a fejemben –, nem haragudtam sem a nevetőkre, sem a furcsa öregre; harag, hogy is jutott volna ilyen eszembe, amikor már majdnem biztos voltam benne, hogy egy erdei tisztáson vár engem egy virág. Az üzemudvarra érve, már nem kételkedhettem virágom létezésében, hiszen a zaj nem mert megérinteni, elsuhant a fejem fölött, a hátam közepének tartva kettévált, tisztes távolban megkerülte vállamat, a talpam alá sem merészkedett.

Engemet tényleg vár egy virág!

Lám, a városszéli kutyák ugatása sem jut el hozzám, csak a tátogó pofákat látom, az acsargó fogakat, a hang pár méterre tőlem, mint a kő, a földre hullik.

Futásnak eredtem.

Az erdőben az üvegbúracsend halk pukkanással lefoszlott rólam, a madárhangok, levélneszek bőrömhöz értek.

A tisztáson ott várt egy fehér virág. Vacogott.

– Fázom – suttogta –, segíts!

Melléje kuporodtam, két tenyeremmel óvón körülfogtam.

– Fázom – mondta újra.

– Rád lehelhetek – motyogtam, mert hiszen hogyan is melegíthettem volna föl?

120

– Napot, napot akarok – mondta.

– De hát fönn a nap az égen. Rád süt – feleltem neki.

– Megfagyok – suttogta szánandóan.

– Nem tudok segíteni – mondtam elkeseredve, de félbeszakított.

– Igenis, tudsz! Ma hétfő van, ez itt fölöttünk a hétfői nap. Add nekem a keddit! Add nekem a keddi napot!

Azt akartam mondani, hogy nincs nekem ahhoz hatalmam, de a füveken s a fákon láthattam, hogy nem mondhatok ilyet, a füvek és a fák felém hajoltak, hátuk megfeszülő íve biztatás, bizonyosság.

– Jó – mondtam a virágnak –, neked adom a keddi napot.

Alig mondtam ki, keleten vérvörös fejjel megjelent a keddi nap, hunyorgott, tétovázott, aztán, mint egy elszabadult léggömb emelkedni kezdett a híg levegőben.

Virágom szirmai szemlátomást nőttek, színük kankalinos sárgára váltott.

– Látod, jó langyos, látod – motyogta, egy szemvillanásra elmosolyodott, s a két nap pompázó fényében még mindig vacogva azt mondta.

– A szerdait is!

És én boldogan tártam a kezem az ég felé, hadd jöjjön, s a vöröslő, mérges buborék már úszott is a zenit felé.

Három nap ragyogott az égen, háromszoros fény vibrált a fák között, a meleg meghintáztatta a földet, hátára vett bennünket, mint egy sűrű vizű, jóindulatú tenger, lebegtünk, lengtünk, emelkedtünk, virágom szirma megtelt, húsosodott, tengerzölddé vált mosolya a csontjaimig szivárgott, átjárta a fákat és a füveket is, a bokrok ágai fölfénylettek.

– Napot, napot, még napot – kiáltotta boldogan, hangos, tiszta nevetésre fakadt, s intésemre, mint egy szárnyas csodaparipa, felfelé szökellt a csütörtöki nap is, a fény és a meleg jólesően körülfont bennünket, szorított, a fénnyel átitatott föld sugarasan ontotta magából a meleget, a fák öntudatlan boldogságban ingatták törzsüket, a fény hajszálgyökerükig hatolt.

Virágom tulipán nagyságúra nőtt, drágakövek kék villódzásával pompázott, fénylett, akár odafönn a négy nap.

Maguktól törtek fel belőlem a szavak:

– A pénteki is legyen a tiéd, gyerünk, pénteki nap!

S már jött is, aranylóan, méltóságteljesen, a fény a földhöz nyomott bennünket, a meleg szorított, mázsás súlyként települt 121ránk, hallatszott a fák akadozó, kéjes lélegzése. Virágom tompavörös lett az öt nap ragyogásában, buja és kacér, verejtékcsíkozta arcom előtt imbolygott, vörösében felsziporkázott a gőg, öt nap az égen, öt olvasztott arany golyó.

– A szombatit is! – kiáltotta a virág, és én magam sem tudva, mit teszek, utánaszajkóztam: – A szombatit is!

A szombati nap lihegve kelt fel, nehezen emelkedett a forró fényözönben, szemünk már alig bírta a késpenge vakítást, a forróság a földhöz lapított, a fák dereka recsegett az észveszejtő meleg szorításában, már csak lihegtünk, arcomat a földhöz szorítottam, bíborszín ömlött el körülöttem, tudtam, virágom bíborszínre váltott, már magasabb volt nálam, karvastagságú zöld szárában látni lehetett a nedvek áramlását, artikulátlan hangon felrikoltott, s én, földhöz lapított, félig agyonnyomott, tudtam, mit akar, megemeltem a kezem, éppen csak látszott a mozdulat vagy inkább moccanás, de már el is indult társai után a vasárnapi nap. A fényesség most már hangot adott, zúgott és fortyogott, a levegő folyós lett, sűrű, mint a higany, azt vártam, felszív a forróság, magába olvaszt, a szememre szorítottam a tenyeremet, már talán nem is élek – gondoltam –, már talán az egész világ homogén, sűrű láva, ott úszom én is benne, sejtjeim lassan távolodnak egymástól, finoman megérintik a növények, halak, madarak szétszéledt sejtjeit, aztán atomokra bomolva úsznak, keringenek egymás körül, virágom atomjaival, kövek, földek, gyárkémények, gyerekjátékok atomjaival együtt, ó, hét nap az égen!

– Fogadjunk, most fekete vagy – nyögtem a virágomnak, de akkor egyszerre hűvös lehelet simított végig a hátamon, éreztem, hűs párák hullanak rám, fölemeltem a fejem, egy pillanatra vörös fény vakított el, aztán semmi, éppen csak láttam a hét kődarabként lezuhanó nap vöröslő szegélyét, sötétség fogott körül. Fekete, fekete, virágfekete.

A hűvösség átjárta a bőröm, lassan, kegyetlenül szivárgott a zsigereim felé.

– Hol vagy – kiáltottam –, hol vagy? – de válasz nem érkezett, virágom nem felelt.

Lassan, óvatosan tapogatni kezdtem magam körül a földet, kerestem a virágot, de csak fű, kavics, kavics, fű. Egyre gyorsabban kúsztam, már azzal se törődtem, ha a mégis utamba kerülő virágot legázolom, legalább összetört szárát, gyűrött szirmait megérinthessem, tudjam, hogy van, érezzem a virágomat.

122

De nem találtam. S akkor villant eszembe, úristen, hat napig sötét lesz, hat napig egyetlen nap se kel föl, rohanni kezdtem, azt hittem, hazafelé, de indák csavarodtak a lábam köré, ágak csaptak az arcomba, fatörzseknek ütköztem. El-elvágódva bolyongtam az erdőben, elcsigázottan, az álom csak néhány percre zuhant rám, a kitartó sötétségben nem tudtam, kedd van-e vagy péntek, reggel-e, éjszaka-e, motyogtam, kiabáltam, talán sírtam is. Sötét, sötét, sötét. Már-már azt hittem, meghalok, reményvesztetten, átfagyottan hevertem a halotthideg földön, bagolyárnyak húztak el fölöttem, megdermedt bőrömet hüllők pikkelyei érintették.

Ó, hétnapú ég, lávaforróság, fekete, fekete virág!

Aztán, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, az ég alja derengeni kezdett, a szürkeségből sötéten váltak ki a fatörzsek. Hajnalodott.

Futva indultam a város felé, amikor a gyár lármáját meghallottam, félelem és boldogság fogott el.

– Ne haragudjatok – mondtam társaimnak –, ne haragudjatok a hat nap sötétségért.

Csodálkozva néztek rám, szemöldöküket magasra húzták.

– Miféle hat nap sötétségről beszélsz? – kérdezték.

Hátamat a falnak szorítottam. Észre se vették, hogy hét nap sütött az égen, észre se vették a hat nap sötétséget! Hátamat a falnak szorítottam.

123
Mese egy szembejövőről

Ennek az embernek, aki szembejött, irtózatosan nagy feje volt. Mint egy ház, mint egy gáztartály, mint egy uborkaszállító vagon.

Dörr-bömm-dörr, hegygerincekre taposott meg városokra.

Azazhogy nem is volt akkora feje.

Csak, mint egy krumplifőző denfer, mint egy szapuló, mint egy abáló üst.

Bimm-bumm-bimm, folyókra lépett, hidakra, ligetekre.

Tulajdonképpen alig volt nagyobb a feje a normálisnál.

Mint egy jól megtermett úritök, egy rózsaszín luftballon, egy felfújt marhahólyag.

Csirr-csörr-csirr, házakra lépett, virágoskertekre, játszóterekre.

Mondhatnánk azt is, normális nagyságú feje volt.

Mint neked, nekem vagy neki.

Tipp-topp-tipp, pásztorkutyákra lépett, csűrökre, búzaföldekre.

Nem is volt normális nagyságú feje. Kisebb volt.

Mint egy konzervdoboz, mint egy uborka, mint egy nagyobbfajta alma.

Csisz-csosz-csisz, kismalacokon, pipacsokon, ingecskéken csoszogott.

Persze, egészen kicsi feje volt.

Mint egy gombostűfej, mint egy mákszem, mint egy ruhatetű.

Sity-suty-sity, szép formákon, virágillaton, álmokon lépkedett.

Ennek az embernek, aki szembejött, egyáltalán nem is volt feje.

124
A város megmentése

Egy sűrű szemöldökű fickó jött oda hozzám. Azt mondja: „Apám, nagyon fontos ügyről van szó.”

De ez a sűrűszemöldökű nem volt olyan, mint aki fontos dolgokról beszélhet. Azt mondtam neki: „Menj a francba!”

Ettől kivirult, olyan lett, mint az égő csipkebokor – csakhogy rosszul, feketén égő csipkebokor. Már láttam, hogy ő majdnem az ördög, oda kell rá figyelni.

Mondtam: „Figyelem önt, uram.”

Tele szájjal röhögött. Érezte, hogy ez az „uram” ez nem szívből jövő. Nem is volt szívből jövő.

– Holnap összedől a város – mondta. Alig volt kaján. – És kiválaszthatsz öt embert. Öt ember nem hal meg. Csak nevezd meg őket.

– Öt? – kérdeztem.

– Persze – mondta konokul.

– Laci – vágtam ki vitézül.

Bólintott, a hüvelykujját feltartotta.

– Egy.

– Babó Titti – kiáltottam.

A mutatóujját is feltartotta.

– A külvárosok is? – kérdeztem rémülten.

– Naná – mondta, és sűrűbb volt a szemöldöke, mint bármikor.

– Akkor Pisti és Ágota.

– Négy – rivallta kárörömmel.

– És az a kövér nő, aki szemben lakik velünk, a húgom, Nagybabó, egy taxisofőr a Kiskunságból, a mongolszemű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap, Borszéki Miki, Bogatir Ábrahám, Illés, Bertha, Rita, Verocska, a kilencvenötös buszjárat összes vezetői, Handel Editke, Édi, Aradi, a feketefejű, Kökörcsin Laji, Okos mama, Bözsike, a knégelman, egy csomó futbalista, Kerecsen Pistike, Giccsék, Köbcsi, 125Borz Ödön, a három Etelka, Janikovszky, Kovács János, Juh, Gyömbérgyökér György, Haraszti egy, Haraszti kettő, Haraszti három, Panna-feleségem és összes testvérei, főleg Madi és mindenki, akit Madi szeret…

– Elég! – ordított a sűrűszemöldökű.

Kicsit összezsugorodott, s szemöldöke se volt már olyan sűrű. De én kíméletlenül folytattam:

– A Medvék, Király Ernő, Margitka és az a pofa, aki fütyörészve szokta verni a buszok oldalát, és a pénzesek és a pénztelenek, a fiúk, a lányok, és Keserű Ilona és Bátor Aladár és Bátortalan Aladár is…

A pasas teljesen összezsugorodott. De én nem szántam meg, keményen fölsoroltam mind a kétmilliót.

– Ez az az öt – mondtam.

Előbb kihullott a szemöldöke, aztán teljesen eltűnt.

Hát így mentettem meg a várost!

126
A taxi

A sofőr, akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, nem volt már túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimoshatatlan olajüledék rakódott volna. A szeme pillátlannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, törött fogú fésű nyoma, zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak feje búbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorult, függőfolyosós, húgyszagú, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott, gyártövi bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyermekkorában a rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek és pléhdarabok közt matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág pórusú bőre savanyú, sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit.

Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet.

Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd morcan, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer.

A katonai repülőtérről visszafelé nemigen akad utas.

Persze mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet bizergálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?” – erre gondol majd. Azért, amikor a szavak – „katonai repülőtér” – kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra.

De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás.

– Visszafelé nem lesz utasa – mondom.

Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most 127látom csak – mintha az egyszerre látott két szem anód és katód sugara lámpát villantott volna bennem –, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca belső rétegeibe. Valami különös finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdett volna a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoztam volna.

Lopva a profiljára pillantottam.

Most nem volt rajta semmi fény, semmi ellengő.

Düh fogott el – magam sem tudom, miért.

Valamivel meg kellene bántanom, dobolt bennem. Meg kellene aláznom.

Fensőbbségesen ült mellettem, mint egy lenyűgöző arányú, görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus.

És hazudni kezdtem.

– Micsoda ostobaság ez – mondtam –, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz… Értelmetlen rohanás!

– Itt hatásvadász szünetet tartottam. – Bezzeg amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik…

Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is.

A sofőr meg se rezzent.

– Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer néhány száz méteres földön rohanás – folytattam dühösen. – De így?! Mint egy rossz vers! Aszfalt, aszfalt, aszfalt.

Megint rám nézett. Mintha mosoly villant volna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy az is régebbi emlék.

Előrehajolt. Rátaposott a gázra. Az öreg Warszawa nekilendült, a sok vihart látott karosszéria berezgett. A sofőr egy aprót nyögött, hátradőlt, s szép óvatosan elemelte a kocsit az útról. A kerekek surrogása megszűnt, sóhajtva ellebegtek mellettünk az útmenti fák koronái. Görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, és ámulva néztem a város felszikrázó, elektromos csillagait.

Azóta itt keringünk a kivénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit.

128
Állattörténeteim

Ha majd gazdag leszek, tartok egy kutyát. Kertes, családi ház gyümölcsfákkal, vaskerítéssel, otthon mindig fölveszi valaki a telefont, és a hentes jól ismer bennünket… szóval gazdag leszek. Tulajdonképpen azért akarok gazdag lenni, hogy tarthassak egy kutyát. Skót juhász lesz, méltóságteljes, bozontos, már a nevét is kitaláltam: Sir Arthur MacKinley. Csodás kutya lesz, mindenféle mókás és nem mókás rendkívüliségekre alkalmas. És persze: írni fogok a kutyáról. Állattörténeteket. Pokolian szeretnék állattörténeteket írni. De hát jóisten, mikor lesz még az! Sir Arthur MacKinley fölmérhetetlen távolságra ül tőlem. A Gergely utcai hentesnek fogalma sincs, ki vagyok, mindazonáltal, az albérletem tágas és kényelmes.

Hogyan is írhatnék állattörténeteket?

Hacsak Szerdahelyi Lajosról nem írok. Az ám, Szerdahelyi Lajos!

Nem is tudom pontosan, hogyan kezdődött. Tény, hogy Szerdahelyi Lajos egy szép napon megjelent. Akkor még neve sem volt – névtelenül átkoztam szegényt, ősi indulatszavak buggyantak ki belőlem. Otthon azonnal lerántottam a nadrágomat, és vadul lebegtettem a fürdőkád fehér katlana fölött. Szerdahelyi Lajos a jobb nadrágszáramba fészkelte magát, a térd és a boka közé, különös előszeretettel tüntette ki a zokni szegélye fölötti karimát és a térdhajlat lágyabb mezejét.

Árgus szemmel figyeltem, mikor pattog a kis fekete pötty a mérhetetlen, fehér fürdőkádprérin, hogy végre kéjes élvezettel ráereszthessem a vizet. Nem volt ment némi szadizmustól az elképzelés, ahogy kétségbeesetten küszködik a lefolyó szörcsögő örvényében, s percek múlva mára főcsatorna bűzös poklában úszik.

Röhintettem is kettőt.

De Szerdahelyi Lajosnak aztán lebegtethettem! Meglapult a nadrágvarrás biztonságot adó fedezékében.

129

Nem tartozott az agresszív bolhák közé. Szolid, rendszerető, példamutató életű bolha volt. Délelőtt tízkor reggelizett, kettőkor löncs, délután némi kis sétával egybekötött szabadfoglalkozás, este a boka tájékáról könnyű vacsora. Két nap múlva már megvolt a neve. S egyszer délután kettőkor a Körúton elfogott a félsz: semmi mozgás a jobb nadrágszáramban. Úristen, elvesztettem Szerdahelyi Lajost! De nem, fél háromkor szerényen megmozdult. Elszunyókálhatott.

Éjszakára mindig tisztességesen a nadrágszárban maradt, gondolom, vizsgálgatta a szövetet összefogó cérnaszálakat, tornázott egy kicsit és aludt. A reggeliig.

Szerdahelyi Lajos bevonult a családba, számon tartott személyiség lett. Jesszus, mondta egyszer a húgom, mikor vakaródzni kezdtem, ennyire elszaladt az idő? Tudta, két óra van, Szerdahelyi Lajos ebédel.

Aztán persze… sajnálom, egy bolha maradjon bizalmatlan. Egy délután a legnagyobb lelki nyugalommal mászott ki szabadfoglalkozás közben térdemen átvetett jobb lábszáram szabad térségeire. Akkor láttam először. Semmi pöffeszkedő rest kövérség; szép filigrán, világosbarna, kellemes külsejű bolha volt.

Mikor elpattant két kegyetlen körmöm közt, összeszorult a szívem. Szomorúan bámultam a hamutartó limlomjai közé, ahol szétlapított teste eltűnt.

Később megbántam, hogy nem egy szép tiszta papír közepén szenderítettem jobblétre. Körülkeríthettem volna tintával, s odaírhattam volna: Itt nyugszik Szerdahelyi Lajos.

Bár ez se lett volna jó.

Ezt Gerzson óta tudom.

Gerzsonnal eleinte egykedvűen szemléltük egymást. Azt hittük, soha nem zavarjuk egymás köreit. Ez más oldalról persze azt is jelenti: nem hittük, hogy valaha is összebarátkozunk.

Gerzson nagy szorgalommal szövögette hálóját az ágyam fölötti sarokban, megfigyelésem szerint soha semmit sem fogott, a jó ég tudja, miből élt, mindenesetre ott lakott már egy hónapja. Mondom, nem történt köztünk semmi különös, mindössze egy este mondtam neki, ha éjszaka meg találna csípni, hát nem tudom, mit csinálok vele. Gerzson erre olyan megbántottan hallgatott, hogy elszégyelltem magam. Ne haragudj, Gerzson – mondtam, s tulajdonképpen akkor derült ki, hogy Gerzsonnak hívják.

130

Egy reggel méla, mozdulatlan lustaságba dermedve ültem az ágyam szélén, tűnődve, melyik cipőmet húzzam föl előbb (a lusta embernek tökmindegy, min tűnődik, csak mozdulnia ne kelljen), s mikor végre nagy nehezen megmozdultam, kiderült: Gerzson a fejemhez kötötte a fonalát. Összekötött a mennyezettel. Ki tudja, mióta várt erre az alkalomra, hogy végre felfedezzen egy, az ágy egyhangú síkjából kiemelkedő, szilárd pontot, ahova az alapszálat kötheti. Nyilván valami félelmetes hálólabirintust tervezett, úgy képzelte, beszövi az egész szobát, csodálatos pókháló katedrálist épít. S ekkor, bumm, felállok. Óvatosan fejtettem le tarkómról a szálat, Gerzson ijedten menekült a mennyezet felé, abban a pillanatban biztos csalódott a világban, amely durva gesztusaival foszlányokra zúzza a pókzsenialitást.

Azt hittem, Gerzson többé nem kísérletezik. De kísérletezett. Akárhányszor elanyátlanodva, félálomban ücsörögtem az ágy szélén, Gerzson serényen összekötött a mennyezettel. Gondolhattam volna arra is, hogy mindez lustaságomat kipellengérező ironikus pókgesztus, de valahogy ez akkoriban eszembe sem jutott.

Megszoktuk ezt a szertartást, Gerzson később már nem is menekült olyan vehemesen, mikor kénytelen-kelletlen széttéptem a nagy mű alapfonalát. Tökkelütött módra csak hetekkel utána jöttem rá: a nagy mű már kész, ezek a reggeli fonálláncolások egy pók barátságának kézzelfogható jegyei. Akkor is, ha nem azok.

Félálomban egy pókfonállal összekötve a mennyezet különleges világával, gyakran támadtak kényszerképzeteim. Ám keljek föl, menjek, tegyem a dolgom, de azért hagyjak ott magamból egy részt, valami ki-tudja milyen szilárd vázat, amihez egy pók örök időkre bízvást hozzákötheti a fonalát. Az ember félálomban sok lehetetlent kigondol.

Aztán meglátogatott egy lány, a szobám egyszeriben barátságossá vált tőle, a falon fények úszkáltak. Rögtön felkiáltott: „Jaj, egy pók!” „Persze – mondtam –, Gerzson.” Nem tűnt fel neki, hogy a pókot Gerzsonnak hívják. Azt mondta: „Nem maradok egy pókkal egy szobában!” Mondom: Gerzson a barátom, minden reggel összeköti a fejemet a világmindenséggel. „Ne hülyéskedj!” – mondta a lány. Elszomorodtam. Azt hittem, a fényesség, ami vele jött, most rögtön elmúlik. De nem múlt el. „Csapd agyon” – mondta. Ráztam a fejem, Gerzson akkor még azt 131hihette, nem árulom el. Persze elárultam. „Én kimegyek – mondtam –, csapd agyon, ha akarod.” Most már tudom, ez nagyobb bűn volt, mintha saját kezűleg öltem volna meg. Kívülről hallottam a csattanást. Gerzson egy pacni volt a falon, nyolc lábából hat lehullott, a maradék kettő segélykérően simult a mészre. A lány le akarta piszkálni, de nem engedtem. „Egy döglött póktól csak nem félsz?” Azt mondta: nem.

Így aztán Gerzson azóta is itt van.

Sir Arthur MacKinleyről bizonyára szebb történeteket írhatok majd.

132
Részegek

A fickó egy szögletes orrú lánnyal ült. Bár meglehet, hogy én voltam részeg. Esetleg a szögletes orrú lány is velem volt. Nem tudom. Mindenesetre együtt ültünk ezzel a fickóval.

Szeretném elmondani az arcát. Persze… az ő arcát vagy az enyémet? Szóval azét, aki a szögletes orrú lánnyal ült. De a szögletes orrú lánnyal ülő férfi arca nem elmondható. Arc. Ennyit mondhatok róla.

– Van egy kitűnő barátom – szólt az Arc –, bizonyos Sándor. Ő már megmondta.

– Milyen Sándor? – kérdezte a másik.

– Petőfi. Petőfi Sándor. Ő már megmondta. A harc hiábavaló, de harcolni kell. Csak a harc, amely úgyis hiábavaló, az az egyetlen, ami nem hiábavaló.

– Na jó – mondta a másik –, valamelyikünk részeg.

A szögletes orrú lány mellől mondta vagy vele szemben? Nem tudom.

Na igen, Petőfi Sándor! Van egy ilyen fiú, akit agyonszúrtak. Lándzsával, dárdával, pikával vagy ilyesfélével.

– Ez persze nem fontos.

– Micsoda?

– Semmi – ordított.

Csak tudnám, hogy ő volt a szögletes orrú lánnyal vagy én. Mert ez az ordítás más így és más úgy. S különben is: melyikünk ordított?

– Évekig laktam ott – mondta.

Tudtam, hogy ez már más ügy, egy nagy ugrás a barátjától (Petőfi Sándor vagy kicsoda) – szóval évekig lakott valahol. Úgy mondta, ahogy az albérletben lakók szokták mondani. Ennek, hogy „laktam”, nem volt sok hitele.

Pedig hát ott laktam. Albérletben. Ezt igazolhatja könnyedén a szögletes orrú lány.

133

– És én soha – folytatta, és mondott még egy hosszú, kacskaringós mondatot, de nem figyeltem oda. Csak annyit jegyeztem meg: „És én soha.”

Figyelmesen nézett rám.

– És te soha – mondtam az odafigyelők egyetértő ábrázatával. De ez hazugság volt. Az odafigyelés is meg az egyetértés is. Ebben persze nem vagyok biztos. Attól függ, melyikünk ült a szögletes orrú lánnyal.

– Te állat – mondta –, de nagy állat vagy!

Meg kellett volna sértődni, de kinek van ereje megsértődni, amikor olyan igaz. Nagyon is igaz. Meg részeg is az ember. S ráadásul nem sértődős részeg.

– Minden albérletben képek lógtak.

Lógnak, általában lógnak. A képekre ez a legjellemzőbb – gondoltam akkor –, hogy lógnak.

– Két évig laktam a Ferdeszájú Márikánál.

Jó név, nagyon jó név. Ferdeszájú Márika! Biztos nem is így hívták. Ahhoz túlságosan jó név.

– Kovács Ilona volt hivatalosan, igaz?

Elhúzta a száját.

– Ferdeszájú Márika! Mit is mondtam?

– Hogy két évig laktál nála.

– Igen, és a képek!

– Képek lógtak a falon.

A szögletes orrú lány felállt. Valahova el kellett mennie. De látszott rajta, hogy visszajön. Mert nem volt teljes az öröm attól, hogy felállt. Aki véglegesen el akar menni, az nem így áll fel.

– Azt kérdezte tőlem: Ön, ugye, albérlő? Mondom: igen. Fehér köpenyt viselt. Vagy kéket. Milyen ágya van? – kérdezte erre. Röhögni való. Arra gondoltam, olyan ágyam van, amelyikben mindig nyirkosak a lányok. Bár ez képtelenség. Valamennyi lány nem lehet nyirkos.

A másik arra gondolt, hogy érdekes, ez a szögletes orrú is mindig nyirkos.

Hogy ki gondolt erre, ő vagy én? A fene tudja, melyik volt a szögletesorrúval.

– Nyirkosak – kiáltottam.

– Igen, de neki nem ezt mondtam. Azt mondtam neki: barna ágyam van. „Biztos benne?”, kérdezte ő. Nem, mondtam, nem vagyok biztos, lehet, hogy fekete.

134

– Fölöslegesen röhögött – mondtam kisegítőleg.

– Nem fölöslegesen, fölényesen – emelte fel az ujját a másik –, nagyon fölényesen. És azt kérdezte: „Vannak képek a szobában?” Vannak, mondtam. „Milyenek?”, kérdezte ő. És gondolkoztam és gondolkoztam.

– Nem jutott eszedbe.

– Nem.

– Két éve laktál ott.

– Igen, két éve.

– Jó, nem emlékeztél, hát nem emlékeztél!

A szögletesorrú visszajött, odaült amellé, akivel volt.

– A skót viszki itt harminchárom forint – mondta egyikünk. Valószínű, az, aki nem a szögletes orrú lánnyal ült.

– És mit gondolsz, mit csináltam? – kérdezte, rá se bagózva a skót viszkire, az, amelyik albérletben lakott.

– Fogalmam sincs – mondta a másik.

– Hazamentem, és megnéztem a képeket.

Egy rózsaszín ruhás pincérlány skót viszkit hozott. Nagyon szép, látszólag szánalomra méltó lány volt. De egyikünk sem merte megszólítani, hátha a hangjából kiderül, hogy nem is szánalomra méltó.

– Szóval megnézted.

– Igen. Két évig nem vettem észre. De akkor megnéztem. Egy macska ült a képen. Kicsit bandzsa macska. Nagyon fehér. És jobb felől mellette egy gyümölcsöskosár. Almákkal, körtékkel. Minden almán jól látszott a fény.

– És a körtéken?

– A körtéken? – kérdezte elgondolkozva. – Miféle körtéken?

– Még kérjél skót viszkit – mondta a szögletes orrú lány.

Az, amelyikünkkel volt, intett a rózsaszínruhásnak, és azt mondta:

– Még egy skót viszkit! – aztán ránézett a másikra, és megkérdezte: – Van pénzed?

Nevetséges. Egy fél deci skót viszki csak harminchárom forint. Kibírják. Kibírjuk. Kibírom. Egynapi keresetemből majdnem három skót viszkire telik. Ámbátor a Makk Bikában hétért kapsz egy fél konyakot. De oda a szögletesorrú nem jön be. Az ám, melyikünkkel is volt?

– És?

– Mit és?

135

– A képek.

– Ja. Attól kezdve megjegyeztem ezt a képet. A barátom, Mihály…

– Csokonai Vitéz – vetette közbe.

Elmerengve rám nézett.

– Kicsoda?

– Csokonai Vitéz Mihály.

– Nem. Egy másik, Borbás Mihály.

– Tudhattam volna – mondta a másik.

– Nem tudhattad volna.

– Na jó, nem tudhattam volna.

– De igenis, tudhattad volna, mert te vagy az a Borbás Mihály. Ordított.

– Vagy te – mondtam én békítőleg.

– Lehet, persze, lehet, hogy én.

– Mit mondhatott Borbás Mihály?

– Hogy felejtsem el. Hogy ne gondoljak arra a képre ott az albérletben.

– Igaza van – mondta a másikunk – Borbás Mihály, akár te vagy, akár én, egy észkoncentrátum.

– Persze hogy igaza van, de hogyan felejtsem el?

– Két évig észre sem vetted.

– Itt van – ütögette a tarkóját –, milyen agy ez, hogy kitörölhetetlenül őrzi a gyümölcstálas macskát!

– Még skót viszkit – mondta a szögletesorrú.

A pincérlány rózsaszínűen odalebegett. Még szánalmasabb volt, mint valaha.

– Magával szeretnék élni – mondta neki valamelyikünk.

Elképzeltem, ahogy este fáradtan hazajön a pincérlány, és az ölébe hajtom a fejem.

A pincérlány nem értette. Látott már máskor is részegeket.

– A macskának durung lába van, jól láthatóak rajta a karmok.

– Nincsen macska tövis nélkül. Felejtsd el! A méregzöld biliárdasztalra emlékezz s a vörös falakra.

– Azzal a képpel sohasem éltem együtt.

– Akkor is rá emlékezz.

Fölugrott, körülrohanta az asztalt.

Egy hosszú úr jött oda, a nadrágján fekete csík. Ahogy a tábornokoknak vörös, neki fekete. Valamit mondott. Talán azt, hogy nem kocsma ez. De látta, hogy skót viszkit iszunk.

136

– Hát miféle agyam van nekem – mondta emez, már az asztalnál ülve –, hát miféle agysejtek vannak ebben a rohadt koponyában! Megőrzik azt a gyümölcstálat meg azt a szörnyű macskát. Hát miért ítéltettem erre?!

– Még skót viszkit – mondta a szögletesorrú.

A pincérlány már tűnőfélben lebegett körülöttünk a rózsaszín ruhában.

– Magának van otthon képe? – kérdezte tőle.

– Milyen képem? – csodálkozott a pincérlány.

– A falon, a falon lóg kép?

Megrántotta a vállát.

– Hát nem tudok ettől megszabadulni! Miféle istenverés ez? El akarom felejteni!

– Sohasem felejted el – mondta kárörvendve a szögletes orrú lány –, sohasem!

Pedig biztos oda sem figyelt. Csak látta: valaki üvöltve kesereg, mert nem tud valamit elfelejteni. S erre kárörvendően azt mondta neki:

– Sohasem felejted el!

S igaza van! Oda se figyel, és igaza van!

A macska a gyümölcstállal. A művész szemből ábrázolta, mert oldalról nem tudott macskát festeni.

– Szereted ezt a pincérlányt?

– Szeretem. Nagyon szeretem.

– Őmellette el tudnád felejteni albérleted festményeit?

Nem tudtam (vagy nem tudott) válaszolni, mert a szögletes orrú lány éktelen vihorászásba fogott, s az, amelyikünk vele volt, ettől elszégyellte magát.

137
Utazás

Arra gondoltam először, hogy csak Győrig. Igaz, a határig félárúval megyek. Négy konyak. A féllábú szerencsére fröccsöt iszik. Fröccs, azt mondja, Győrig fröccs. Lehet, hogy a Wiener Walzer megáll Győrben? Dehogy áll! Fiúk, most már Hegyeshalomig. Még négy konyak. Ja, és egy fröccs a féllábúnak.

Ezek még magyar bakterházak, mondja a bal oldali szomszédom, és kimutat az ablakon. Az ablak előtt egy roggyant szemétvödör és egy olajos rongy hever, a járda mellé állítva egy kisuvickolt Skoda, szemben málladozó falú bérház. Szürke. Talán ködbe szaladt a vonat. Kalauz úr! Vagy pincér! Lesz szíves most már Bécsig.

Zürichnél nagyot változott a táj, a Skoda elment, ráláthattunk a bérház ablakaira.

Milánónál egy kutya ágaskodott a szemétvödörhöz.

A féllábú elaludt, a pincér keltegette. Ne bántsa, kusettje van.

Beszálltak, kiszálltak. Volt, aki ugyanazon a vonaton ellenkező irányba utazott. Volt, aki bent ült, mégis lemaradt. Az ülések egyre távolodtak. Elfelejtette, hogy nyolc év múlva újra találkozunk. Éppen öt perc alatt eltelt a nyolc év. Talán a feledékenysége is ilyen gyors. Mint a szélvész. Eszébe sem jut valami, máris elfelejti. A kerekek kattognak. Egyik szerint konyak, konyak, a másik szerint fröccs, fröccs, fröccs.

Ez a francia-olasz határ. Menton. Ventimilia. Hiányzik egy gé. Ki ad egy hiányzó g-re? Uraim, nem helyesírási gyakorlat ez. Ez egy utazás. Kitt-katt-katt-katt. Suhan mellettünk a táj. Rongyalpesek, szemétládavárosok, bérházégbolt. Beaulieu-sur-Mer. Most már úgyis mindegy, konyak, sör, bor, pálinka. Nizza. Cannes, Martin Luther King. Onyiscsenkó. Ne mesélj, ilyen állomás egyáltalán nincs. Ez az állomás elutazott. Keresse Dél-Amerikában, ott van most a városgyűlés. New York rázza az 138elnöki csengőt, Tokió és Párizs lógnak, isznak egy kocsmában. Moszkva énekel. Város város hátán, az emberek meg, látod, mint a hangyák, futkosnak a feltépett földű, üres telkeken, minden város helyén egy sivatag, a hidak is elmentek. Majd visszajönnek, ne félj! Egyszer csak fémes suhogás tölti be a föld légterét, s láthatod, ahogy elrepül fölötted Osaka, Baltimore és Ciudad Bolivar. Helsinki eltévedt. Valahol a Feketetenger partján akar leszállni. Hé, Helsinki! Északabbra! Északabbra!

Na, jön már Budapest is. Csakhogy megjöttél. A szakadt szájú csatornacsövek keresik az illeszkedési pontokat, kis mocorgás, és megint itt áll a város. Szuszog. Úgy látszik, sietett.

Nem megyek sehova! Isztambul, ha látni akarsz, kerekedj fel. A Vérmezőn várlak. Síppal, dobbal, csimpolyával. Meg hagymabördővel, ha tudnám, mi az.

A pincér mindig kicseréli a hamutartót üresre. Így nem tudom, hány cigarettát szívtam el. Lehet, hogy egyet sem? Százat? Tinta. A tollal törődni kell. Tintát kell adni neki. Általában mindennel törődni kellene. Hogy ne hagyjanak cserben a dolgok. De amikor azok hagynak legkevésbé cserben, akikkel nem törődsz. Tudod is te, kivel törődsz! Az emberi természet azért ilyen, hogy legyen mit ne ilyennek hagyni. Természetes? Micsoda szó! Képzeld, ha mindig természeted szerint élnél! Nem lehet rögeszme nélkül. Csak a rögeszme természetes.

A betegség, a halál, a gyilkosság, a paráznaság, a csalás, az önzés, az irigység.

De ha valaki prédikál a madaraknak?

Mária az Óhegy utcában mindig fölényesen néz rám. Lekicsinylően. Mintha színészkednék neki. Talán nem hiszi, hogy igazán szeretnék vele beszélgetni. Uram, hiszen csak egy szobor. Mit beszélget egy szoborhoz? Békén hagynátok? Annak beszélgetek, akinek akarok. Joga van válaszolni és joga van nem válaszolni.

Mária nem válaszol. Nem bízik bennem. De legalább meghallgat. Ez a gyanakvás az arcán nem az ő bűne. A szobrászé. Annyira szerettem volna, Mária, ha faszobor vagy. De biztos gipsz vagy. Az arcodról már pattogzik a festék. A feleségem látta a Taj Mahalt, azt mondja, gyönyörű. Én téged láttalak. Gyönyörű vagy. Nem ér fel veled semmiféle Taj Mahal. Vagyis hogy a sugaraid gyönyörűek. Ahogy kibújnak hozzám a kerítés rácsain. 139Akarod, nem akarod, jönnek. De biztos akarod. Mária, én is szeretnék ragyogni rád.

Majd lesznek napok, amikor jó leszek.

Marseille. Megérkeztünk. Már csak egyedül szállok ki a vonatból, a kalauz lehúzza mögöttem a rolót. Úristen! Elfelejtettem visszafelé jegyet venni! Úristen! Szemétládaházak, rongyházak, bérházak.

Szeretnék visszamenni. Lehet valahonnét visszamenni?

Soha.

140
Öt szentimentális történet
1. Tulipán

A pasas az egykori szeméttelep beléndekkel benőtt hepehupáin lopakodott a templom felé. Valamit a zakója alá rejtett, a szövet dudoráról ítélve egy futball-labdánál alig nagyobb, de sokkal kényesebb holmi lehetett; a pasas lágy ívben meghajtott bal keze óvón emelkedett a dudor elé.

A beléndektenger szélén, a szemét lerakását tiltó táblánál megállt. Innen már jól láthatta a templom kerítésén belül álló Mária-szobrot. Az utcai lámpa fénye éppen Máriára esett, a gyér fényben hótisztán fehérlett nappali világításban már meglehetősen kopottnak tűnő, agyonázott ruhája, és válláról leomló palástja is teltebb kék volt, mint nappal.

A pasas bal kézzel leemelte a sapkáját. Átment az úttesten, arcát a templomkerítés rozsdás vasának szorította. Nézte Máriát. A szobor – repedéseiről ítélve – fából lehetett. Hosszanti szakadások csíkozták a palástot és a ruhát, a Mária talpa alatt tátogó kígyó szája is tovább repedt. A pasas látta, hogy a réseket pókok és százlábúak lakják, s bizonyára fészkelt ott sok másfajta ízeltlábú is. Ez megnyugvással töltötte el. Sapkáját az aszfaltra dobta, s zakója alól előhúzta, amit addig rejtegetett. Egy csokor virágot. Nem akármilyen csokor volt, ezt a pasas is tudta, mert elmosolyodott, amikor a virágokat odamutatta Máriának. A szarkalábak közt pipacsok virítottak, szende fehérségű violák, csomorika is volt benne és lila kígyószisz-sudár, néhány pici, kék tyúkhúr, s mint a hőscincér bajsza, kihajlott a virágok közül két illatos rozmaring vessző.

A pasas tanakodott, hogyan tegye a csokrot Mária elé. Ahhoz, hogy a rácson benyújtsa, túl messze volt a szobor, meg amúgy is sajnálta volna a csokor szép, borzas fejét áterőltetni két rozsdás vasrúd között. Dobni nem akarta, mert a tyúkhúr meg a csomorika kihullott volna a többi közül. Úgy gondolta, átmászik a kerítésen. Fél kézzel elég bajos volt – a másikkal a virágot kellett szorongatnia –, de azért hamar fent volt a tetején. A lándzsa141hegyek bökték a fenekét. Már leugrott volna, de ekkor Mária mögül egy ember ugrott elő. Fekete talárt viselt, a talár alatt rézgombos dolmányt. Villogtak a rézgombjai.

– Vissza! – kiáltotta.

– Ezt a virágot… Máriának – motyogta a pasas, és igyekezett megtartani az egyensúlyát.

– Takarodjék! – ordította a taláros, s ettől a pasas dühös lett.

– Azért is Máriáé – kiáltotta, és beugrott a templomkertbe.

Ekkor azonban még egy alak ugrott elő a szobor mögül, kezében perselyrúddal, a rúd végén ott fityegett az üres bársonyzsákocska, az aljára szerelt csöngettyű vékonykán csilingelt.

– Takarodjék – mondta a perselyrudas is, és birkózó állásba helyezkedett Mária előtt.

A pókok és a százlábúak menekültek a repedésekbe.

– Azért is – mondta elszántan –, azért is Máriáé!

A csokrot úgy tartotta, mint egy Vécsey-kézigránátot.

A sekrestyésféle meglóbálta a perselyrudat, és a pasas felé sújtott. Finom mozdulattal tért ki az ütés elől, s abban a pillanatban észrevette, hogy a taláros lehajol egy kőért. Előreugrott, és a kezébe rúgott. A perselyrúd most talált, a pasas a vállán hallotta csilingelni a csengettyűt, hallotta a kettétörő bot reccsenését is, a bársonyzsákocska a törött botvéggel a gazba zuhant. A csengettyű elhallgatott.

Valaki dobogva futott az utcán, átvetette magát a kerítésen. Most már hárman voltak, de a pasas keményen harcolt, pedig közben elszántan óvta a virágokat, csak fél kézzel ütött, de meg kell hagyni, a rúgásai se voltak kutyák. A környező házakban sorra felfénylettek az ablakok, futó lábak döbögtek, árnyak szökelltek át a kerítésen.

– A mi Máriánkat akarja! A mi Máriánkat! – zúgták.

Bunkók, kábelek, gumibotok, homokzsákok csattogtak a pasas fején.

– Ne engedjük, testvéreim! – kiáltotta valaki.

És nem engedték. A pasas vérbe borult fejjel küzdött, egyre csak Máriához akart közel férkőzni, észre sem vette, hogy a virágcsokra már a múlté, egy kocsányokból, szárakból álló, lecsupaszított vesszőseprűt szorongatott. De nem adta fel.

Egy védő, fegyvert keresve, megrántotta a kerítés egyik vasrúdját. A kezében maradt. Rikkantott örömében, és a pasas 142fejére húzott vele. Mint a letaglózott ló, úgy esett össze. Jobb keze előrevágódott, és a vesszőseprű csokormaradvány odaesett Mária lába elé, a tátogó kígyó méregfogaihoz.

A csapat megrettent, báván nézték a földön kinyúlt pasast. Valamelyikük ijedségtől elvékonyodó hangon elsóhajtotta:

– Meghalt.

Mintha vezényszó lenne, hátat fordítottak, majomügyességgel másztak át a kerítésen, a harcmező pillanatok alatt elcsendesült. A pasas békésen feküdt a földbe taposott pipacs-, viola-, csomorika- meg tyúkhúrszirmok között, a rozmaringszálak meg a kígyószisz olyanok voltak, mint egy-egy felibül-harmadából lerágott halcsontváz.

A hívők – vagyis hát ki tudja, hívők voltak-e, mindenesetre azok, akik megvédték Máriát a virágtól – sokáig ébren lapultak házaikban. Végül aztán, hajnalfelé egyikük mégiscsak föltárcsázta a rendőrséget. Egy hulla fekszik a templomkertben, a Mária-szobor előtt.

Az URH-s kocsi sivítva érkezett a templomkerthez. A két marcona törzsőrmester fogta a rácsot, és bebámult a szobor elé.

– Átvágtak bennünket – mondta egyikük.

– Át – toldotta meg a másik, és káromkodni akart, de Máriára való tekintettel visszatartotta.

A szobor előtt vadvirágok nőttek – az egyik rendőrnek úgy tűnt, hogy az az apró kék, tyúkhúr, és felismerni vélte a csomorikát is.

A virágtenger közepén egy tulipán virított. Akkora, mint egy tejesköcsög.

A pasast soha többé nem látta senki. Talán nem is létezett.

2. Három piros rózsa az ifjú gróf mellén

Hogy honnan támadt az ifjú gróf balsejtelme, senki sem tudta. Talán egy gyermekkori álom idézte fel. Az ifjú gróf egy elhagyott város macskakövein futott. Léptei, mint a dobszóló: dömm, dömm, dömm. És senki, csak talán a fegyverek csöve, ablakokban, rejtett zugokban, vaskerítések belső oldala mellett ácsorgó ezüstfenyők mögött. Az ifjú gróf futott, lába lármája már-már elviselhetetlenné erősödött, s akkor szemben meglátott egy magas kőkerítést. Felkolompolt a szíve: ott a menekülés. Minden 143erejét összeszedve elrugaszkodott a földtől, szép lassan, libegve repült a kőkerítés tetejéig, jobb kezével rátámaszkodott, lendítette a lábát, hogy ugyanolyan könnyedén lehuppanjon a park bokrainak védelmébe. S ekkor három tompa ütés a mellén. Érezte, ahogy a felszaggatott erekből a jó meleg vér szétárad mellkasában. Szárnyaszegetten, lendületeit odahagyva hullott a fal tövébe, s még látta mellén a három szép, cakkos szegélyű rózsát.

Másnap eszébe sem jutott az álma, csak nagy sokára bukkant újra elő, talán egy másik álomtól, a templomkert kőkerítésétől vagy három rózsától. De az is lehet, hogy a cigányasszony miatt. A cigányasszonyt elűzték a birtokról, már nem is rémlik az arca, az emlékezet alkotott a valódi helyett egy egyre csúnyább, egyre ráncosabb, krétából és földből kikevert arcot, csenevész, lógó mellű testet, sosem volt rongyokat aggatott rá, elfakult virágminták barna alapon, a ruha alól kikandikáló, karvalykörmű, sárfoltos láb is az emlékezet műve, lehet, hogy cipő volt a cigányasszonyon.

Az ifjú gróf kimerítő vágta után, tagjaiban kellemesen bizsergő fáradtsággal lovagolt a kastély felé, a habkönnyű, tavaszi zöldek között, amikor szembetalálta magát az elűzött cigányasszonnyal. Lova meghőkölt, az ifjú grófot szánalom és félelem öntötte el, a cigányasszony könyörtelen, görbe mutatóujja megcélozta őt.

– A huszonegyedik születésnapodon három piros rózsa ékesíti a melled – mondta, és buzogva fölnevetett, a vágtára váltó ifjú gróf után még sokáig futotta hullámzóan erősödő, gyengülő kacaj, talán még akkor is hallotta, amikor a cigányasszony már abbahagyta a nevetést.

Három piros rózsa az ifjú gróf mellén.

Egy időre a cigányasszonyról is megfeledkezett, de akkor már tudata alján ott fészkelt a három piros rózsa, tétovább, mélább lett, a kezébe vett tárgyakat gyakran elejtette, ritkábban lovagolt, s kerülte a vadászatokat. Az öreg gróf szelíd kérdései váltak mégis végzetévé, kint a repkénnyel befuttatott filagóriában, ó, bár soha ne mondta volna ki a rettentő szavakat, el ne gyengült volna, csak soha ne késztették volna igaz válaszra a völgyi patak szelídségével csobogó kérdések.

De kimondta, kibuggyant belőle, a sejtelem egyszerre alakot öltött, sötét, fenyegető gnómmá szilárdult a képzelgések ellebe144gő, fekete fátylaiból. A kimondott szavak vértezetében formái véglegesültek, torz vigyora vastag ajkára merevült.

Az öreg gróf hahotázott.

– Anyád, az volt ilyen – mondta –, ó, ti ködlovagok, rémgyártók, szellemidézők.

De nevetése, bármily szívből fakadónak indult is, feleúton megfulladt, az ifjú gróf lisztfehér arca, a mozdulatlan elszánt kéz a nyugágy karfáján, az esett tartás, a nyak finom félrebillenése mellbe ütötte az öreg grófot.

– Bolond vagy, fiam – mondta csendesen s fia vállára téve kezét, szótlanul ballagta végig a kastélyhoz vezető kavicsos utat. A szellem befészkelte magát a kastély falai közé, lobogtatta fekete fátylait. Az öreg gróf szerette volna elűzni a kísértetet, vándorszínészeket, énekeseket, örömlányokat, bohócokat, artistákat hozatott a kastélyba, a csendhez szokott ősi park eleinte méltatlankodva figyelte a zenebonát, a helytelenkedést, az elszórt szemetet, de aztán maga is megifjodott, hozzáidomult az új élethez, csínytevő lett és cinkos. De a lárma, a harsogó énekszó, a dobok és cintányérok buffogása, a bőgök és hegedűk eszeveszett riadói, a táncoló lábak dobaja, a lányok röpke nevetése, a tarkabarka harisnyás bohócok idétlen tréfái, a kötéltáncosok és légtornászok nyaktörő lendülései nem űzték el az árnyat, ott gubbasztott folyvást a kastély kéménye tövében, elrejtőzött a park bokrai között, belengte a komor boltíves termeket, a visszhangos folyosókat, megbújt a pincelejáratok zegzugaiban, tornyok ódon ívű ablakaiban, a falra futó repkényben s a szökőkút fáradtan visszahulló vízsugarában. A csepűrágók kedvüket vesztették, a zenészek szomorú, halk melódiákra zendítettek, az artisták elvétették az ugrást, az örömlányok imára kulcsolt kézzel bámultak ki az ablakon, részeg matrózok és fényreklámok közé vágytak.

A kastély elnéptelenedett, a személyzet is fogyatkozott, régi, megpróbált hű cselédek szöktek el éjszakánként, járandóságukat, kis motyójukat odahagyva.

Azon a napon már csak ketten maradtak a kastélyban; az öreg gróf s az ifjú, reszketve bámulták egymást, az öreg keblére vonta fiát.

– Nem lehet semmi bajod! Semmi!

A kastély egy ablaktalan szobájába rejtette a fiút. A nehéz tölgyfa ajtót négy kulccsal zárta be, s nem mozdult az ajtó elől. 145A néma kastély, mint egy kripta vette őket körül, egy-egy sarokban apró zaj ébredt, végigsercegett a nyújtózkodó folyosókon, neki-nekikoccant a hallgatag falaknak. A percek – mind-mind egy elpattanó hegedűhúr – kínnal-keservvel múltak, de aztán megjött az este, az öreg gróf torkában dobogó szíve csillapodott. Félóránként be-beszólt a fiának, s a fiú suttogva válaszolt.

– Mindjárt vége, fiam – mondta a gróf, megtörölgette verejtékező homlokát. – Ó, Uram, múljon el a rontás.

Már percek voltak csak éjfélig, már ott álltak a győzelem kapujában. Egy óra elzengedezte a háromnegyedet, a percek pattogása felerősödött, s ekkor… s ekkor bentről iszonyú zaj hallatszott, bútorok recsegése, lábdöndülések, egy földre zuhanó test puffanása, az öreg gróf feltépte az ajtót, berontott, előreszegezett fegyverével, háromszor belelőtt a zengő hangzavarba.

A lövések után késcsendesség.

– Fiam – suttogta.

Remegő kézzel kapcsolta fel a villanyt, a szobát sárgás gyenge fény öntötte el. A szemközti falnak vetve hátát, félrebillentett fejjel feküdt az ifjú gróf.

Három piros rózsa a mellén.

3. A szabatoni lovas

Az arcán mindig éjszaka volt. Csillagtalan, holdtalan. Még emlékeztek a nehéz, langyos éjszakára, amikor a mént hazahozták Szabatonra. Tizenkét igás fogat nyekergett a hepehupás erdei úton, a baljós nyikkanások, a kerekek, lőcsök száraz reccsenései egy idegennek kísértetiesnek tűntek volna, de a kocsisoknak meg talán a lovaknak is békével kecsegtető hazatérés muzsikája volt ez a lassan szivárgó, ritmustalan zaj. A mént az első kocsi saroglyájához kötötték, egyszerűen csak kötőfékkel, szelídnek látszott ez a ló, bárányszelídnek.

Miféle csődör az ilyen – kérdezték az emberek, amikor először szemügyre vették –, birkákat nemz ez, nem csikókat. A mén kezes volt, egyszeriben engedelmeskedett a parancsszavaknak, szelídségéből még egy véletlenül ráhullott ostorcsapás sem tudta kibillenteni. Talán csak akkor változott meg egy pillanatra, amikor kötőfékét a saroglyához bogozták, ingerülten hátralé146pett, a fejét fölkapta, a csodálkozva rápillantó kocsis látta kivillanni szeme fehérjét.

A csillagtalan arcú ember messzire eléjük jött, még jó óra járásra lehettek a pusztától, amikor a bárányszelíd mén nyugtalankodni kezdett. „Hé, te!”, szólt rá a kocsis, az éles kiáltás, mint az ostor csattant a bóbiskoló kocsisor fölött, innen is, onnan is hangok érkeztek, az éjszaka megváltoztatta a hangszíneket és a távolságokat is, az első kocsis úgy érezte, valamennyien közvetlenül a füle mellett dünnyögnek, megrémült, s akkor már észrevette az út világosabb sávjában előtte sötétlő árnyat. Egy ember. Megállította a lovakat, a karaván azonnal mozdulatlanná dermedt, a hirtelen rájuk zuhanó csend félelmet ébresztett bennük, nem hallatszott semmi, csak néha-néha egy-egy tompa dobbanás, az idegesebb lovak gyors patacsapásai.

– Hé, ki az? – kérdezte az első kocsis, és már el is szégyellte magát, ugyan miféle félsz fogta el egy éjszakai járókelőtől.

– Én vagyok – mondta halkan a csillagtalan arcú ember, ja, a földesúr, ismerte meg a kocsis, és a sötétben önkéntelenül leemelte a kalapját. A mén meg, mint akit ostorcsapás ért, táncolni, hörögni kezdett, táguló orrlyukai, mint a rekedt trombiták, a kocsis látni vélte világító szeme fehérjét és kivillanó fogsorát.

A földesúr közelebb lépett a tomboló lóhoz, az első kocsis már-már rá akart szólni, de nem jött hang a torkára, még a mént csillapító szavak is a tüdejébe szorultak.

A nyugtalanság szétáradt a levegőben, a szelíd, fáradt igáslovak is kapkodni kezdték a fejüket, némelyik ficánkolt, a meg-megránduló kocsik, suttyanó farkok, döndülő paták kísértetzajai elöntötték az erdőt.

S ekkor a csillagtalan arcú ember fölnevetett, közvetlenül a tomboló mén feléje csapkodó patái előtt, éles, száraz nevetés volt, gonosz, diadalmas nevetés, állatok, emberek lecsendesültek, a csillagtalan arcút még soha nem hallották nevetni, mosolyogni se, reszkető csend lett, s akkor a földesúr szó nélkül megfordult, beváltott az erdőbe, egy gyalogösvényre, hangtalanul, macskaléptekkel indult haza.

A kocsisor nekilendült, a mén most már egész úton nyugtalanul kapkodta a fejét, de otthon szelíden követte az első kocsist az istállóba, a vizet és az abrakot azonban nem fogadta el.

Másnap a csillagtalanarcú már kora hajnalban talpon volt, a puszta népe nem tudta mire vélni ezt a sietséget, hiszen hétal147vónak tartották a fekete embert, jószerivel átaludta azt a hónapot, amit a pusztán töltött, egy hónapja már, hogy megvette a birtokot, de levegőn is alig volt azóta, aludt meg gunnyasztott bent a kastélyban, az eget nézte az ablakon át, mintha valami csodás jelre várna, hogy végre futhasson, ugorhasson, robbanhasson.

Nem érdekelte az új birtok se, nem járta végig a földeket, nem kocsizott ki az erdőből kihasított ezer holdra, az istállók se érdekelték, nem sétált végig a tisztára söpört placcon az esti fejés szívvidító idején, nem hallgatta a zabot őrlő lófogak monoton, békéltető zenéjét.

De most ezen a reggelen már kora hajnalban lovaglóruhát öltött, fürgén mozgott, mint a sokra hivatottak, csak éjarca maradt a régi mozdulatlan, csillagtalan, holdtalan.

Az istálló felé sietett, és már léptei rémisztők voltak, elfordulásra késztetők, a cselédasszonyok eltakarták arcukat.

Még be sem lépett az ajtón, a mén már nyihogott és kapált, fantomtáncot lejtett a strájfák között, felsírtak az oldalához ütődő gerendák láncai.

Ember, állat mozdulatlanná dermedve figyelt, csak ők mozogtak, a vadságában megvaskosodó mén és az éjfekete ember.

Úgy nyergelte meg a toporzékoló lovat, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, meghal, a mén agyonrúgja vagy nekilapítja a jászolnak.

Még bent az istállóban nyeregbe ugrott, a ló vágtában vette célba az ajtót, s amikor az ember a szemöldökfa alatt a mén nyakához simult, abban volt valami megejtően szeretetteli.

De kint már újra gyűlölték egymást, nagy, fekete gomolygás, a ló ágaskodva forgott körbe, meg akart szabadulni lovasától, vad, rövid vágtákba fogott, a végén előrefeszített első lábaival fékezett, tomporát földobta, a lovas megemelkedett a nyeregben, de sosem zuhant le, lába biztosan feszült a kengyelben, s bár egy hangot se hallatott, a kocsisok hallani vélték éjszakai nevetését.

Délig tartott az iszonytató lovaglás, gőzölgött a ló, gőzölgött az ember, fehér tajték kente össze mindkettejüket. A kastély elé kormányozta a fekete ember a lovat, leugrott róla, a mén vágtázott az istálló felé, az ember meg lassú, fáradt lépésekkel beballagott a bukszusokkal körülbástyázott vaskapun.

Az eszelős lovaglás aztán mindennap megismétlődött. A két gyűlölködő test végigviharzott a pusztán, a mén gonosz forté148lyokat eszelt ki, mintha emberi értelemmel ruházta volna fel a harag, a kútba akarta belehajítani lovasát, nekidöntötte a rozoga faszerkezetnek, néha már-már mindketten belezuhantak, ócska vasak, ekék, lókapák közt vágta magát földhöz, saját testi épségét is kockáztatva, de a fekete ember mindig idejében lépett le róla – könnyed, szinte balett mozdulattal –, s fel is, a ló nem tudott olyan gyorsan felpattanni, hogy lovasa közben ne ugrott volna a hátára.

A szabatoni lovas híre elterjedt a környéken, az őrült ló és az őrült ember, de megnézni senkinek sem volt mersze, csak a puszta népe látta a szabatoni lovaglásokat. Meg akarják egymást ölni – mondták, s alig-alig mertek közeledni az emberhez is, a lóhoz is, pedig az ember soha egy rossz szót sem szólt senkinek, s a mén kezesbárány szelíd maradt mindenki máshoz.

Egy téli lovaglás szerencsétlenül végződött. A ló földhöz vágta magát, és egy ekevas fölszakította a hasát, alig-alig tudott felállni, a vas szakította sebből rózsaszínűen dudorodtak ki a belei. A csillagtalan arcú hófehér lett, lóhalálában rohantak az állatorvosért, az csak a fejét csóválta – nem, alig van rá esély, hogy megmaradjon. A fekete ember naphosszat az istálló előtt gunnyasztott, hóesés, csípős hideg nem zavarta, tízpercenként kellett neki jelenteni, mit csinál a ló.

Mégis megmaradt. Tavasszal már újra toporzékolt, élettelien nyerített, a fekete ember arcán, mintha egy pillanatra felragyogtak volna a csillagok.

Márciusban újra kezdődtek az öldöklő lovaglások, a csúszós, sáros talajon rohantak, dübörgött a föld, keresztet kellett vetni, uramisten, micsoda sátáni pár ez.

Talán a csúszós talaj volt az oka, talán nem is akarta a mén hanyatt vágni magát. A lovas alászorult, egy fojtott, elhaló kiáltás, a ló fölugrott, erőtlenül táncolt a földön fekvő rongycsomó test körül.

Levetett kalappal vitték a holttestet a kastélyba, akkor látták csak, hogy ez az ember a ház egyetlen szobáját lakta, fapriccsen aludt és egy szekrény, egy ikszlábú asztal meg egy csuhéfonatos szék volt a szoba összes berendezése.

Ott ravatalozták fel a priccsen.

A temetésre csak egyetlen ember érkezett, egy lefátyolozott arcú, merev tartású nő, hangtalanul nézte végig, ahogy a park fái közt elhantolták a csillagtalanarcút, nem sírt, a válla se rán149dult. A temetés után bement az istállóba, megállt a ló mögött. Mereven nézte, a mén felemelte a fejét, hátrafordult, ideges rángások futkostak a bőre alatt.

A nő sarkon fordult, elment.

A ló attól a naptól kezdve, nem ivott, nem evett. Minden hajnalon mereven bámulta az ajtót. Várta a csillagtalan arcú embert. Egyre nyugtalanabb lett, már senki se merte megközelíteni. Egy világos, tavaszi éjszakán elszakította kötőfékét, nekirontott a bezárt ajtónak – a két lomha, vasalt ajtószárny kitárult –, kirohant az éjszakába. Az éjjeliőr felébresztette a férfiakat, de senki egy lépést sem tett a ló után, döbbenten bámulták a fantomlovat, ugyanúgy rúgkapált, ágaskodott, mintha hátán ülne halott lovasa.

Még világosodás előtt bevágtatott az erdőbe. Sohasem kereste senki, nem is látták többé. De azóta viharos éjszakákon hallani vélik, hogy a mén versenyt száguld a széllel, házakat, erdőrészeket ugrik át, patája könnyed érintésével megcsörrenti a háztetők cserepeit. Nagyon sokáig azt hitték, hogy a szellemló egyedül száguldozik az éjszakában, de aztán egyszer meglátta valaki. Megesküdött rá, hogy egy fekete ember ült a lovon, arcán csillagok és holdak ragyogtak.

4. Hildácska kacag

– Mint a varjú. Brrr – rázkódott össze az erdei tanító felesége –, olyan ez a vénasszony, mint a varjú.

– Ugyan, kedves – mondta a férje –, öreg, ennyi az egész. Majd kialussza magát és elmegy. Hadd aludjon.

– Mint a varjú – hajtogatta az asszony.

Tényleg volt benne valami varjúszerű. Már délután, amikor észrevették – összehúzódzkodva bandukolt az öregasszony a keményre taposott havú erdei úton, furcsa volt, hisz sosem járt erre idegen, különösen télen, most meg a karácsonyi szünet derekán jártak, még a pirosra csípett arcú gyerekek csizmás karavánja sem tűnt fel reggelente a hóval lepett fák közt – felkiáltott az asszony: nézd, éppen olyan, mint egy madár.

– Mint egy agyongyötört, fáradt madár – mondta a férje.

Az öregasszony alakja nőtt-nődögélt, madárszerűsége behúzódott a szoknyája ráncai közé, emberi alakot öltött, madársze150rűségével félelmetessége is odalett, csak szánalmassága maradt vele kitartóan, s amikor már a kopogásra ajtót nyitottak neki, láthatták, hogy a szánalmasság az arcába is beette magát, mint a rozsda, tekintetét is megtépázta, örök időre szólón meggörbesztette vállát, megrongálta dereka ívét és térde hajlatát.

Mégis volt benne valami varjúszerű. Mintha lesütött szeme bármelyik pillanatban gyors feketerigó-röppenéssel megmérhette volna őket, a házat, isten háta mögötti magányos lakásuk csendjét, homlokuk pajzsa mögött ágaskodó gondolataikat.

– Fáradt vagyok – mondta az öregasszony, szürke ázott veréb volt a tekintete, nem feketerigó-röppenés, szinte nem is érintette a tanítóék arcát.

Enni adtak neki meg vörös bort. A tanítóné kérdezősködni akart, de férje egy gyors pillantással leintette, csendben evett hát az öregasszony, ijedten, vajpuhán, mintha bármely pillanatban fölkiálthatott volna az étel, nem, nem akarom ezt a testet táplálni.

A tárgyak azonban némák maradtak, de egyetértően némák, az öregasszony reszkető kézfejjel törölte meg a száját, fölegyenesedett, a hátralökött hokedli sikkantott mögötte a kövön.

– Az Isten áldja meg magukat – mondta, s a hangja, tekintete megkeményedett, olyan volt ez a köszönet, mint egy átok vagy legalábbis az erdei tanítóékon kívül mindenkinek az elátkozása.

A vendégszobában bontottak neki ágyat, az erdei tanítóné, miközben a hosszú, nyirkos folyosón a tiszta huzatot cipelte, arra gondolt, ezt holnap valamennyit eldobja, elégeti, és undorral fogta a ropogós, fehér ágyneműt, pedig akkor még nem is érintette az öregasszony teste.

– Ne haragudjanak – mondta az öregasszony –, az ajtót magamra zárom.

Megremegett, a szeme megvillant, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy villant, csak egy parányi időre kitágult, de sugarai nem kifelé lobbantak, inkább be, a koponya belseje felé, mint egy puskacsőbe fulladt lövés, olyan volt ez a szemtágulás.

– Csak zárja – mondta lassan a tanító, igyekezett könnyed és vidám hangon beszélni, mintha mi sem lett volna természetesebb, minthogy az amúgy is zárt lakásban a vendég még külön bezárkózik.

– Mint a varjú – hajtogatta ott bent a felesége, a tűzhely torkában lobogó ágyneműkre gondolt, a kis Hilda ágyát közelebb 151húzta a magáéhoz, s rögtön lefekvés után fölpattant, s kulcsra zárta a hálószoba ajtaját.

– Ugyan, ugyan – mondta zavartan a férje, de a kulcs-csikordulástól ő is megnyugodott.

Másnap reggel kicsit megszégyenülten néztek egymásra, már nem értették, mitől riadtak meg olyan ostobán előző este, az éjszaka eltakarodott, belőlük is elvitte a homályos zugokat.

Az öregasszony is felébredt, a reggel mintha neki is békességet hozott volna; arca, mint egy szép, sokat tudó fatörzs. Úgy tett, mintha évek óta ott lakna, egy sámlira kuporodott a konyhában, szelíden nézte a tevő-vevő tanítónét, később kivette kezéből a szakajtó krumplit, és maga látott a hámozáshoz.

Hildácska is kitotyogott a konyhába, félelem nélkül közelítette meg a varjú-vénasszonyt, az meg hirtelen letette a szakajtót, a krumplihéjat az öléből a földre söpörte, ráejtette a kést és gyökérkarjait a kislány felé tárta, mintha legkedvesebb rokonát akarná keblére ölelni.

A gyermek mosolyogva röppent az ölébe, a tanítóné hökkenten nézte, hogy a görbe karvalyujjak a kislány hátára tapadnak. Mintha nem ölelni akarná, hanem összeroppantani.

A köszönete átok is, az ölelése fojtogatás is. Ó, csak menne el – gondolta a tanítóné.

De a vénasszony nem ment el. Soha nem kérdezte, maradhat-e, a tanítóék meg nem szóltak semmit, úgy maradt ott az isten háta mögötti házban, mint ahogy szelíden, magától értetődően megjön a nyár után az ősz.

Pár hét múlva már hiányzott volna, ha elmegy, nemcsak azért, mert sokat segített a ház körül, s mert a kis Hildával imádták egymást. Másért is. Talán az ódon, töredezett kövű folyosó is bánatosan felsóhajt, ha egy este nem hallja lassú, csosszanó lépteit, ahogy szobája felé igyekszik, kezében a magasra tartott petróleumlámpával.

Soha nem beszélt arról, kicsoda, micsoda, mit csinált eddigi életében. A tanítóék meg nem kérdezték. A bánat miatt, csupa bánat volt ez az öregasszony, szenvedéssel teleírt, még hátulról is lehetett látni rajta, hogy nagyon sokat szenvedett.

Nem kérdezték tőle. Csak egyszer fordult hozzá a tanítóné, hónapok múltán: „Hát nincs magának senkije?”

– Csak maguk – kiáltott az öregasszony –, csak maguk!

152

Visszanyelte a feltörni készülő sírást, s napokig szavát sem lehetett venni.

Lassan-lassan az öregasszony lett a ház belső minisztere, a konyhába a tanítóné akár be se kellett tegye a lábát. Áldás lett neki az öregasszony, ünnepeken, iskolai szünetek alatt napokra elmehettek hazulról, ráhagyhatták Hildácskát, hiszen az anyja kezében sem volt jobb helyen.

Csak az a rákövetkező tél ne jött volna, csak az a férfi ne jött volna!

A férfit a faluban látták, tíz kilométerre erdei házuktól, a presszóban. Ősz haja volt, baljós tekintettel bámulta roppant markába rejtett poharát. Arcát lassan – mintha fájna neki nyaka elfordítása – a pult mögött álló lány felé emelte.

– Itt kell neki lenni – mondta –, itt az erdőségekben.

A lány nem válaszolt neki, látszott rajta, hogy fél.

– Semmiféle idegen öregasszony nem él erre – mondta egy férfi. – Mi aztán tudnánk, ha itt élne.

Az idegen mintha nem is hallotta volna a közbeszólót, ugyanolyan csigalassúsággal, mint az imént, a pult mögött álló lány felé fordult.

– Le kell számolnom vele – mondta. – Rendezni kell a számlát.

Marka veszett erővel ölelte körül a vastag falú pálinkáspoharat, ökle bütykein megfehéredett a bőr.

Az erdei tanító feleségében oktalan félelem ébredt, akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés.

– De hát mit vétett magának szegény?

Az ember most vadul kapta fel a fejét, súlyos pillantással mérte végig az asszonyt, mintha azt latolgatná, megéri-e, hogy fölugorjon, és szétmorzsolja a kérdezőt.

– Szegény! – mondta megvetően, aztán elfordult, újra maga elé bámult, és beszélni kezdett.

– A bizalmamba férkőzött ez a némber. Ó, pokol… még szerettem is. Rábíztam a kislányom. Érti?! A kislányomat! Még most is hallom a nevetését. Minden éjszaka hallom a kislányom nevetését, amikor tiszta csendes idő van.

Elhallgatott.

A tanítóné torkában ott feszült a kérdés, de nem merte kimondani, nem mert megszólalni, lélegzetet venni se mert.

Az idegen fölállt. A poharat csörrenve az asztalra dobta.

153

– És megölte, értik! Megölte a lányomat! Hároméves volt. Nem hallják? Nevet. Most is nevet.

Feszülten figyelt, az arca szinte gyengéd lett, mutatóujját magasba emelte.

A tanítóné akkor már roppanó ujjpereccel szorította a férje karját.

– Menjünk – suttogta.

– Ha el nem viszi a rendőrség előlem, ezzel a két kezemmel tépem szét – mondta az ember, s maga elé tartotta roppant kezeit, mindkettőt külön, külön hosszasan nézte, mint kedves, nagy feladatra hivatott gyermekeit. – És csak tizenöt évet kapott. Tizenöt évet! Holott ezer évig kellett volna forró szurokban főzni, szöges korbáccsal ostorozni, miszlikbe vágni! Tizenöt év! Ott a bíróságon megmondtam, ez az ítélet nekem nem elég. Az én lányom fehér koporsójáért sem elég, a lányom kisujjáért, egyetlen haja száláért nem elég! Egy éve szabadult, azóta keresem.

Megint maga elé emelte iszonyatos markát, s hosszasan nézte.

– Megtaláljuk, biztos, hogy megtaláljuk – mondta nekik, s vicsorogva elmosolyodott.

A tanítóné felugrott, kirohant az ajtón, a férje alig győzött utána menni.

– Úristen – jajongott a nő –, úristen, már négy napja egyedül van vele.

– Ugyan – mondta a férj –, rémmese az egész. Bolond ez a férfi. Nyugodj meg.

Rohant velük a terepjáró a sötét erdőn keresztül, s óráknak tűnt, míg megálltak az erdei ház előtt.

Égett odabent a lámpa. A tanítóné hanyathomlok rohant a házba, feltépte az ajtókat, mellében már meggyúlt a sikolyra kész levegő.

A szobában a kályha mellett ült az öregasszony, ölében Hildácska. Mind a ketten nevettek, fénylett a szemük.

A tanítóné sírva fakadt, odatérdelt melléjük, egyszerre ölelte át az öregasszonyt és a gyermeket. Sokáig nem tudott szóhoz jutni a görcsös zokogástól.

Az öregasszony hamuszürke arccal állt fel.

– De hát mi baj van, az istenért?

– Semmi, semmi – mondta a tanító. – Kellemetlenségeink voltak, ne törődjön vele.

A tanítóné átkulcsolta az öregasszony nyakát.

154

– Ne haragudjon rám, drága, ne haragudjon.

– De hát miért? – kérdezte sírósan az öregasszony. – Dehogy haragszom, miért haragudnék.

– Nincs semmi baj – mondta a férfi. – Egy bolondság megriasztott bennünket. Aludjunk rá egyet. Aludjuk ki.

És éjfélkor éles zörrenések az ablakon.

A tanító hangja tétován bukdácsolt a sötétségben.

– Ki az?

– Gyere ki, vén szipirtyó! Megjöttem – hallatszott odakintről.

A tanító köpenyt kapott magára, az ajtóhoz rohant.

– Mit akar?

– A vénasszonyt.

A téli éjszakában kísértetiesen világított az ősz haj és a megszállott szem kútja.

– Ez egy másik öregasszony – magyarázta a tanító –, rossz helyre küldték, uram. Régről ismerjük, és…

A férfi előrelépett.

– Magát is szétlapítom. Érti!

A tanító ekkor könnyed érintést érzett a könyökén, lepkekönnyűt.

– Engedjen ki – mondta az öregasszony.

– De hát nem magát keresi – üvöltötte a tanító. Nem a dühtől ordított, hanem a félelemtől.

– De igen – mondta az öregasszony –, engem keres.

Kilépett, becsukta maga után az ajtót. A tanító verejtékezve lapult a fal és a becsukott ajtó szögletébe, mozdulni sem tudott. Tompa puffanást hallott kintről, s ahogy egy liszteszsák a hóra dől. Aztán csend lett. Csillagok csendje.

5. Kócember kócszerelme

– Hát nem érted?! Szeretlek – a szavak gőzölögve buktak ki a száján, és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén ülő lányig.

– Tavasz óta idejárok – folytatta Simf –, minden áldott este itt papolok neked, s te meg sem mozdulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd már meg, hogy szeretlek.

A szavak megragyogtatták a kirakatot, a gyenge villanykörte fényében siváran gubbasztó, poros papírok, rongydarabok önál155ló fényt kaptak, hogy aztán a beszéd elhaltával még szürkébbek, még visszataszítóbbak legyenek.

A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva, egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobbra-balra, megállás nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vonalai is csak nagy ritkán lazultak, valami mosolyféle derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte, gunyoros, néha meg azt, hogy örömteli.

– Megint a kedvenc ruhám van rajtad – mondta Simf, és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. – Hallod, meghalok ezért a ruhádért is!

Fehér, rövid ujjú, nyersvászon ruha volta lányon, egy könnyű kis szandál, kicsit vékonyka, kamaszos karja s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet, el nem tudta képzelni, hogy ebben a ragacsosan koszos kirakatban hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni.

– Szólalj már meg – kiáltotta –, mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét.

A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgást, tekintete megállapodott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre szomorúbb lett, a szeméből áradó szomorúság egy kerek, világos foltot égetett a kirakatüvegre, mint amikor deres ablakra lehelünk, Simf megbűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét, s öt ujját széttárva Simf felé mutatta.

A férfi elszörnyülködve hátraugrott.

A lány ujjai hegyén fölfeslett a bőr, s kunkorodó kócszálak, vékonyka, szakadt drótvégek kandikáltak ki alóla.

– Kóclány – üvöltött Simf –, egy kóclányba szerettem.

A lány visszahelyezte kezét térdére, szeme újrakezdte az ingamozgást.

Simf megfordult, tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítette. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csurrantott nyersvas tömb.

Nem bírta sokáig, egy barátra lett volna szüksége, egy jó barátra. Fölpattant hát, és kitalált magának egy barátot. Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki, de valahogy nem sikerült ez a barát, szeme aszimmetrikusan ült az arcában, egyik 156a szemöldök felé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pamatokban fedte a fejét, füle a nyakszirtjén.

– Te! – kiáltott dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát ízületei nem kapcsolódnak, a darabokból álló testet csak a ruha tartja össze, a barát elnyaklott a széken, Simfnek oda kellett ugrania, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre.

De a barát élt, lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcra gyűrődő vigyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemelte a kezét, Simfre mutatott.

Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt, és fölordított. Kezén fölfeslett a bőr, jól láthatta az ujjhegyeken és az ujjközökből kiálló kunkori kócszálakat, töredezett drótvégeket.

Megbűvölten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az akkor már eltűnt, a megrettent szék árván állt a szoba közepén. Simf föltépte az ajtót. Kócember kócszerelme, zakatolt benne, amíg a kirakat felé rohant. Nem lehet, nem lehet – döngték a léptei.

Félt, hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzásához, de már az első ütésre reccsenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szorította a lányt, és teljes erejéből a vállába harapott.

A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el, Simf nyakára kulcsolta karjait, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől, és Simf akkor már látta, hogy harapása helyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakatüveg tépte sebektől.

– Ó, drága kócszerelmem – mondta boldogan –, hús-vér szerelmem.

Ragyogott körülöttük a kirakat, vércseppjeik, mint a gyöngyök.

157
Játék álarcban

Illés Ézsaiás még a sziklafalon lógott, amikor észrevette Friászt. A patkó alakú kőbánya nyitott oldalán gázolt az övig érő ragadáncsban a meredek kőfal felé.

Illés Ézsaiás már végzett, de azért egy követ még megpróbált megmozgatni a lábával. Szilárdan állt a helyén, ezzel nem lesz baj – gondolta, és átnézett a másik rámoló, Gyenese István felé. Még javában dolgozott, macskaügyességgel lengette magát a szikla tetejéről lebocsátott kötélen, lába apró mozdulatával megbillentette a robbanás után fennakadt köveket, a mázsás tömbök neki-nekikeccenve a sziklafalnak, hangos robajjal hullottak a bányamező fenekére. Jó volt nézni, Illés Ézsaiáson finom öröm illant át, tudta, hogy ő is ilyen kecsesen, minden fölösleges mozdulat nélkül dolgozik. Átkiáltott a másiknak: „Hahó!”, s rámolótársa visszahahózott, hangjából öröm és jókedv csengett. Éppen olyan ez, mint amikor két hajó találkozik a nyílt tengeren – gondolta Ézsaiás. Igen, két hajó találkozott a nyílt tengeren. Elmosolyodott, szabad keze fejével letörölte a szája szélére rakódott sós lepedéket – a kőpor ingerlően karistolta a száját –, s fürgén fölmászott a kötélen.

Föntről kicsi pontnak tűnt Friász, pedig akkor már sokkal közelebb járt, de még nem ért ki az övig érő bogáncsból.

Jöhetett volna az úton is – gondolta magában Ézsaiás, aztán megrántotta a vállát –, arra jön, amerre akar.

Lent a teknőben találkoztak, Friász éppen akkor ért ki a ragandáncsból, ruhája tele volt a karmos tüskékkel benőtt kis zöld golyókkal. Megállt, három-négy lépésre Ézsaiástól, és azt mondta:

– Ma este eljöhetsz a Körbe.

– Miféle körbe? – kérdezte, és maga sem tudta, miért, kissé meghökkent, ő is megállt, nem ment közelebb Friászhoz.

– Emberek Köre – mondta kifejezéstelen arccal Friász –, nyolckor a Szirén előtt találkozunk.

158

Ezzel megfordult, s amerről jött, a ragadáncs-tengeren át elindult visszafelé. Illés Ézsaiás egy darabig bámult utána, a kötéltől szúrósan égő tenyerét végighúzta a homlokán.

Kiskabátját a kezében lógatva indult el. Lazán, tagjait puhán lengetve ment, szerette ezt a kellemes, zsongító fáradtságot, szinte érezte, hogy friss, bő vízzel lemosott testének kőportól megszabadult pórusai tágulva isszák a levegőt.

Már hűvösödött. A délelőtti eső még nem száradt föl, saruja talpa alatt puhán omlott a szemcsés, nedves por.

A kőtörő melletti lejtős hegyoldalnál megállt, kedvtelve nézegette a tenyérnyi széles kőporgleccsereket, aztán kikanyarodott a patkóból, rátért a keményre taposott erdei ösvényre, fütyörészve ballagott a köves talajon törpén maradt tölgyek között. Egy helyütt letért a gyalogútról, halkan beosont a sűrűn nőtt bokrok közé, egy darabig előrehajolva figyelt, pár pillanat múlva már hallotta is az ágak érintésének leheletnyi neszét. Ott volt az őszapó.

– Szervusz, őszapó! – mondta hangosan.

Az apró madár a hangra átlibbent egy másik ágra, egy darabig mozdulatlanul ült, mintha figyelne, aztán elrepült.

Illés Ézsaiás visszament az ösvényre.

Látta az őszapót, tehát találkoznia kell a vörös hajú lánnyal is. Enyhe várakozó izgalom feszült benne, s amikor a városba ért, nem kanyarodott a Magaslati út aszfaltjára, hanem nekivágott a Havi-kápolna felé vezető hepehupás útnak. Erre, a girbegurba mellékutcákon szokott találkozni a vörös hajú lánnyal.

Egyszer meg kellene szólítani – sokszor gondolta már magában, de amikor föltűnt a libegő, leheletnyi lány – mint egy virág, mint egy szép fehér virág –, sohasem merte megszólítani, még ránézni is csak titokban mert. Vajon tudja-e a vörös hajú lány, hogy szerelmes vagyok belé? Most már nem is nevetett ezen a szón, hogy „szerelmes”, csak eleinte kuncogott néha, amikor ritkábban látta a lányt, nem is tudta maga elé képzelni az arcát, a szoba társai táncolni hívták, meg lányokhoz, ő meg csak rázta a fejét, nevetett, és azt hajtogatta: Úgysem mennek velem semmire, szerelmes vagyok.

Egy őszi napon látta először a lányt, szemerkélő esőben. Különös, nyomasztó idő volt, a felhők ráültek a házak tetejére, szürke lucskos idő volt, otthontalan idő. Ilyenkor nagyon egyedül érzi magát az ember, és Illés Ézsaiásnak akkor még igazán 159senkije sem volt ebben a nagy, idegen városban, csupa ismeretlen arc vette körül, néha összegörnyedve feküdt a munkásszállóban a vaságyon, és éktelen honvágy gyötörte a faluja után, az anyja után, az apja után, napsütéses nyári délutánok után, amikor hadvezér volt és varázsló volt és indián volt és párduc volt, hasalt a kert végében a terebélyes lapulevelek alatt, a föld nyirkos volt, és kesernyés szag lengte körül, aztán lassan és puhán, nagyon barátságosan lopóztak a kert felé az árnyak, este lett, hallotta az anyja elnyújtott hangját: „Ézsaiás”, körülülték a nagy asztalt, az arcukra esett a petróleumlámpa sárgás, meleg fénye, a láng körül libegő pillék szárnya irdatlanul nagy árnyékot vetett a falra, az apja szép, szabályos karaj kenyereket vágott mindegyiküknek.

A vörös hajú lány hirtelen lépett eléje egy saroknál, ő is sietett, majdnem egymásnak ütköztek, a lány csodálkozó arccal nézett Ézsaiásra, aztán föllobogott a szeme – vagy csak Ézsaiásnak tűnt úgy, hogy föllobogott –, mindenesetre csodálatos szeme volt a lánynak, egészen mélybarna, meleg szem. Egy pillanatig nézték egymást, aztán elindultak, Illés Ézsaiás előtt még sokáig ott lebegett a lány finoman rajzolt, leheletnyi szeplőkkel teleszórt arca.

Azok a nyarak már sohasem jönnek vissza, és a kert is más, talán a lapulevelek szaga is megváltozott. Illés Ézsaiás előtt napokig lebegett a két mélybarna szem, az arc éles vonala hamar eltűnt körüle – csak álmában látta maga előtt világosan a lány arcát, de könnyed, libbenő mozdulatai benne maradtak.

Mikor másodszor látta a lányt, arcába szaladt a vér, a szíve nagyokat dobbant.

A lány bizonyára nem tudta, hogy lapulevelek, surranó kedves esti árnyak, libegő szárnyú pillék és meleg nyári délutánok helyére lépett, s ha tudta volna, talán megriad.

Illés Ézsaiás fölfedezte a lány kezét is. Hosszúkás, keményen kirajzolt ízületű, mégis finom, fehér keze volt a lánynak.

Ma mégsem találkozott vele. Ejnye, őszapó – mondta magában, és szomorúan elmosolyodott. Apró kis babonáiban akkor is hitt, ha sokszor csalatkozott bennük.

A Felsőhavi útnál visszakanyarodott, még egyszer végigjárta a bosnyák városrész földhöz lapult házai között költői szabálytalanságban húzódó apró, kis utcákat, de a lányt nem találta. Nem volt kedve hazamenni, elindult a Budai-külváros felé, 160megkerülte a porcelángyárat, ácsorgott kicsit a Balokány-ligetben, aztán eszébe jutott Friász, ijedten az órájára nézett, és sietve elindult haza.

A munkásszálló a város másik végén volt, jó időbe telt, míg hazaért. Tiszta inget húzott.

A Szirén előtt nekitámaszkodott egy hirdetőoszlopnak, kényelmetlenül érezte magát, már-már elment, mikor az utca végén a gesztenye-allé boltíve alatt meglátta Friászt.

Szótlanul mentek egymás mellett a hegynek vezető kis, szabálytalanul beépített utcákon, az utcai lámpák halvány fényében néha Friász arcára nézett – Friász most már nem volt egykedvű, valami magasztos, de kemény vonás jelent meg az arcán.

Egy kőkerítés előtt megálltak, Ézsaiás azonnal megérezte, hogy célhoz értek, és befelé nézett, kereste a ház körvonalait, de a sötétség áthatolhatatlanul terpeszkedett szeme előtt, hang és fény nélkül állt a ház valahol a kert mélyén.

– Alkalmazkodni kell a szabályokhoz – mondta Friász, és kérdően ránézett, hogy beleegyezik-e.

Először meg akarta kérdezni, hogy milyen szabályokhoz, aztán mégsem szólt semmit, bólintott.

Friász kotorászott a kapu mögött – benyúlt a rácson –, röviddel ezután hallotta a kulcs csikordulását, kitárult a kapu, sarkai kenetlenül nyikorogtak. Friász karonfogta. Ézsaiás semmit sem látott a sötétben, csak azt érezte, hogy egy egyenetlen, valószínűleg téglával kirakott úton mennek. Később balra fordultak, most már kezdett hozzászokni a szeme a sötétséghez – egy fürdőkabinszerű, apró faépítmény előtt álltak.

– Van itt valaki? – kérdezte Friász.

– Azonnal – hallatszott egy tompa hang belülről.

Friász visszahúzta Ézsaiást a bokrok közé.

Hallották, ahogyan nyílik a kabin ajtaja, egy sötét árny lépett ki rajta, Ézsaiás próbálta kikeresni az arc fehér foltját, de nem sikerült, s az alak szinte azonnal beleolvadt a sötétségbe.

– Gyere – mondta Friász, és belépett előtte a kabinba.

– Fordulj meg – mondta bent Friász, és valami köpenyfélét adott rá, Ézsaiás érezte, hogy könnyű, selymes anyagból van.

Vállban kicsit szűk volt.

– Ezt is vedd föl – mondta Friász, és valamit a kezébe nyomott. Ez is ugyanolyan anyagból készült, mint a köpeny, csak sokkal kisebb volt.

161

– Mi ez? – kérdezte Ézsaiás.

– Álarc.

– Maszkabálba megyünk?

Friász egy darabig hallgatott, matatott valamit a sötétben, aztán komoly hangon megszólalt:

– Ne hülyéskedj, ez komoly dolog. Mondtam már, hogy az Emberek Köre.

Ettől fogva Illés Ézsaiás egy szót sem szólt.

Felvette az álarcot, és a tetejére a szemüveget, amit Friász a kezébe nyomott. Végül a talár csuklyáját is fejére húzta, és elindultak.

A köves előszobában is teljes sötétség honolt, Friász tapogatva kereste a kilincset, aztán kitárult a hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó, és vakító fény csapott a szemükbe.

A terem vége nem látszott a gomolygó füsttől. Szeszélyes formájú csillárok ontották a fényt. Hatalmas templomszerű teremnek tűnt, Illés Ézsaiás sokkal később jött rá, hogy tulajdonképpen nem is olyan hatalmas terem. A padlót vastag, süppedős szőnyeg borította, a fehérre meszelt falak kopáran világítottak.

A terem tele volt fekete taláros, álarcos emberekkel.

– Mindenkit tegezhetsz – mondta Friász, s azonnal el is lépett mellőle, beleveszett a fekete talárok forgatagába.

Illés Ézsaiás nem tudott megmozdulni.

Az álarcok szemeknek vájt rését fekete szemüveg fedte, csak a kezek villogtak fehéren. Illés Ézsaiás az ajtó mellől a falhoz lépett, nekitámasztotta a hátát, érezte, hogy a homlokán gyöngyözik az izzadság, szerette volna végighúzni rajta a keze fejét, de nem tudta, mert az álarc eltakarta a homlokát is.

Valaki megérintette a karját. Illés Ézsaiás önkéntelenül arrébb lépett, csak aztán nézett a mellette álló alakra. Kövérkés, alacsony figura volt, Ézsaiás azonnal a kezére nézett, ez volt a sok feketeségben az egyetlen biztos pont – ennek az alaknak furcsa, kicsiny, kövérkés keze volt, olyan, mintha az ujjaiban nem is lenne csont, sajátosan fonnyadt, erőtlen keze volt, egyszerre emlékeztette őt egy emberszabású majom mancsára, egy ragadozó madár karmaira és fonnyadt, rothadó zöldségre.

– Nem jössz ki velem? – kérdezte a majomkezű mohó, mutáló hangon.

– Minek? – kérdezte viszolyogva a fiú, a sötét előszobára gondolt, s az árnyakkal telezsúfolt homályos udvarra.

162

– Pederaszta vagyok – mondta vijjogó, sírós hangon a majomkezű.

Illés Ézsaiás elfordult, és megindult a szoba belseje felé. A hájas követte, dühödt hangon sziszegte a fülébe:

– Nem ítélhetsz el, én is ember vagyok, érted, ember!

A sarokban halk zene szólt, néhányan összebújva táncoltak, fura látványt nyújtottak az egybefonódott, taláros alakok. Különben több beszélgető csoportot is látott a teremben, ide-oda őgyelgett köztük, a buzi végre nyugton hagyta, eltűnt valamerre a többi fekete figura nyüzsgésében.

Illés Ézsaiás újból nekitámaszkodott a falnak, most már a terem közepe táján, nem volt ereje, hogy a fülébe jutó szófoszlányokat szétválogassa. Néha ki-kinyílt az ajtó, ilyenkor vagy jött valaki vagy párosával, hármasával, négyesével kimentek, a nőket még a bő talár alatt is jól fel lehetett ismerni széles csípőjükről és kidomborodó mellükről.

Ekkor két test vágódott Illés Ézsaiás mellé, éppen a lábánál ültek le a földre, a hátukat a falnak támasztották. Művészetről vitatkoztak. Kicsit arrébb lépett, és nekiütközött valakinek. Önkéntelenül arra fordította a fejét, pedig tudhatta volna, hogy egy ugyanolyan sötét, taláros alakot lát maga mellett, mint a többiek.

– Bocsánat – mondta.

– Nem tesz semmit – válaszolt a másik, az álarc alól különösen tompán szivárgott fel a hangja. – Új vagy?

– Új – mondta Ézsaiás.

– Meg kell szokni – bólintott a másik, és halkan nevetett. Ézsaiás szerette volna megnézni a kezét, de az álarcos a háta mögé dugta a kezét. Jó fejjel magasabb volt Ézsaiásnál – a hangjában volt valami mély szomorúság – vagy legalábbis egy olyan árnyalat, ami szomorúnak tűnt – és ez rokonszenvessé tette.

– Mi értelme van ennek? – kérdezte kis szünet után Ézsaiás.

– Itt szabad vagy – mondta a férfi.

– Hogyhogy szabad?

– Megszabadulhatsz az előítéletektől, rangodtól, rangtalanságodtól, itt csak ember vagy. Az álarc mögött ellazíthatod különböző pózokhoz szokott arcizmaidat… eldobhatod az igazi álarcot… amit mindig hordasz. Minden szavad, minden cselekedeted önmagában álló külön egység, s következményei sem lehetnek mások, mint amennyi egy önálló, külön élő cselekedet vagy szó következménye lehet.

163

– Nem látom senkinek a szemét – mondta Ézsaiás.

– A szemek hazudnak. Szerepet játszanak – mondta a magas.

– És a kezek? A kezek nem?

– A kezeket nehezebb eltakarni – mondta a másik. – De elhanyagolható.

– Egy baráti tekintet többet ér – mormogott Ézsaiás. – Ennél az egésznél többet.

– Erre itt is lehetőség van. Sőt csak itt – mondta a másik –, mert itt egyetlen baráti érzelmet sem veszélyeztet az árulás lehetősége.

– A barátság csak az árulás lehetőségével ér valamit. Minden érzelem csak az árulás lehetőségével ér valamit – mondta kissé hangosan Illés Ézsaiás.

A magas ekkor előrelépett. Három keményet tapsolt – ekkor megnézhette a fiú a kezét. Erőteljes, rokonszenves kéz volt.

– Embertársaim – mondta a magas, amikor csend lett. Nem beszélt túlságosan hangosan, a hang mégis jól elhallatszott a terem minden sarkába. – Az imént találkoztam egy új embertársunkkal. Nem hisz az Emberek Körében. Nem mondta ki világosan, de érzem, hogy nem hisz. Azt hiszem, tele van konvenciókkal. Nem tudja, hogy arcunk viselése mennyi hazugságra kötelez bennünket. Nem tudja, hogy még az utcai ruha is megbéklyózza az embert.

Illés Ézsaiás egy pillanatig rémülten nézett a beszélőre, mert azt hitte, most majd megfordul, és rámutat, hogy íme, ő az, de a magasnak ez esze ágába sem jutott, s pár pillanat múlva már Ézsaiás is tudta, hogy félelme teljesen alaptalan volt. Itt nem mutatnak rá senkire.

– Javaslom, hogy hozzuk fel az utcáról az első járókelőt – mondta a magas –, hadd lássa meg az új társunk, hogy milyen egy arccal maszkírozott utcai ruhás ember.

A terem végében mozgolódás támadt, halk pattogó beszélgetés hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és néhány taláros kiözönlött rajta. A többiek mintha vezényszóra tennék, körülülték a termet, mindenki a földre ült, a falak mellé, olyan volt, mintha valami társasjátékhoz készülődtek volna. Az udvarról bejöttek még néhányan, gyorsan leültek a többiek közé. Illés Ézsaiás is a fal mellé ült, vigyázott, nehogy a hosszú férfi mellé kerüljön.

Csend volt.

Egy fekete vonal, villogó fehér kezek sortüze.

164

Illés Ézsaiás megmerevedett, tarkóját keményen a falnak nyomta, és beharapta az alsó ajkát. Senki sem láthatta, az álarc a száját is eltakarta.

A vele szemben ülő vékony, taláros alak kezét nézte. Hosszúkás, keményen kirajzolt ízületű, mégis finom kéz. A csuklya alól fekete álarccal fedett homlokára hullt egy égővörös hajtincs.

Illés Ézsaiás csikorgatta a fogát.

Ekkor az ajtó felől dulakodás hallatszott, valami kétszer tompán nekivágódott az ajtó tömör fájának, lábak dübörögtek, távolodva, majd közeledve – emberi hang nem hallatszott. Kitárult az ajtó. A feketeálarcosoktól nem lehetett jól látni a férfit, akit behoztak. Kockás inge villant fel egy pillanatra és csapzott szőke haja. A terem fényétől meglepődött, mert egy pillanatra megszüntette az ellenállást, a talárosok most már sokkal lazábban fogták, néhány el is engedte.

A magas feketetaláros ekkor felkelt a fal mellől – a kezéről és a mozgásáról könnyen rá lehetett ismerni, és a szőke férfi felé ment.

A szőke előrehajolt, a talárosok szorosabban fogták. A magas felemelte a kezét, valamit mondani akart, mikor a szőke előreugrott, kiszakította magát őrzői kezéből, és kést rántott.

– Vigyázz! – kiáltott valaki, a szőke előrelendült, de abban a pillanatban valaki hátulról elgáncsolta, és nagyot lökött rajta.

Esés közben rosszul tartotta a kést. A mellkasába fúródott.

Fel akart kelni, kirángatta a melléből a kést – vastag sugárban tört fel a sebből a vér –, aztán újra előreesett, hörgött, céltalanul kaszált néhányat a kezével. És nem mozdult.

Valaki felkelt a fal mellett ülők közül, a heverő testhez ment, mozdulatain látszott, hogy orvos. Mikor felegyenesedett, széttárta a kezét.

Illés Ézsaiás akkor már állt, pár lépésre az összemocskolt ingű halott mellett. Remegett.

– Nézd meg az iratait – mondta a taláros.

Az orvos átkutatta a halott zsebeit. Hosszas keresgélés után csupán egy zsebkendőt dobott a szőnyegre, s még egy összehajtogatott papírt húzott ki a halott zsebéből.

– Más nincs – mondta.

– Biztos? – kérdezte a hosszú.

Az orvos erre újra lehajolt, még egyszer megnézte a halott zsebeit. Nem volt nála semmi.

165

– Mi van a papíron? – kérdezte a hosszú.

Az orvos széthajtogatta a papírt, és a másik elé tartotta… Illés Ézsaiás éppen rálátott. A papírra piros ceruzával ügyetlen mozdulatokkal – feltehetően egy gyerek kört rajzolt, oldalt kívül rá két kisebb kört, a nagy körbe két pontot, a két pont közé egy függőleges vonalat, s a függőleges vonal alá egy kétoldalt felfelé görbülő lendületes vonalat.

Többen is odasereglettek, értetlenül bámulták a papírt, majd egy női hang azt mondta.

– Egy arc.

Illés Ézsaiásból ekkor száraz, állati üvöltés tört fel, tépni kezdte magáról a talárt és az álarcot. Szemét elhomályosították a vak düh könnyei, még azt sem tudta kimondani, hogy „állatok” – kitépte a rajzot az orvos kezéből, és kirohant.

A kapunál nem keresgélte a kulcsot, egyszerűen átmászott a kőfalon. A kőfal tetejére rakott üvegcserepek felsértették a kezét, mikor leugrott, érezte, hogy hosszan felrepedt a kabátja.

Tántorogva indult el az úton. Nem tudott parancsolni a torkának, időnként nyüszített. Az egyik kanyarnál valaki a nevén szólította.

Megállt, hosszú pillanatokba telt, míg felismerte Gyenese Istvánt. Elernyedt a hirtelen örömtől, nekitámaszkodott a falnak.

– Mi bajod? – kérdezte Gyenese, aztán szó nélkül Ézsaiás hóna alá nyúlt, és azt mondta: – Gyere be hozzám, itt lakunk nem messze.

166
Az anyajegy

„A gonoszok pedig a földről kivágattatnak és a hitetlenül cselekedők kiszaggattatnak abból.”

(Példabeszédek könyve 2. 2)

A hullaszállítók ketten voltak. Csak úgy vállalták a munkát, ha mindkettőjüket fölveszik. Majd felváltva csinálják, azt mondták, egy fizetésért, de nem felváltva csinálták, mindig ketten voltak. Fekete kocsijukat két ló húzta.

A lovakkal inkább Samu törődött, ő adott nekik enni, tisztogatta őket, és friss almot tett alájuk mindennap. A lovak alá itt nem volt szokás mindennap almot tenni, csak minden másnap. Paulinyi szólt is Samunak, hogy mi az istennek minden nap tiszta szalma, takarékoskodjon, az intézet nem lopja a pénzt. Samu azt mondta, hogy jó, de azért másnap is meg harmadnap is friss almot hozott a lovak alá. Paulinyi is látta, de nem mert szólni, mert azt hitte, hogy Samu bolond.

Kettőjük közül Ibrahim látszott öregebbnek, pedig ő volt a fiatalabbik. Télen, nyáron sárga sapkát viselt. Fura alakú sárga sapkát, olyant, mint egy megroggyant kupola. Valami bélelt szövetféleségből volt ez a sapka, és a tetején, cérnával jó erősen odavarrva egy fekete gomb fénylett. Ibrahimnak egyébként az arca is sárga volt, meg a haja is. És ha sokáig nézte az ember, a szeme is sárga volt.

Igazából nem Ibrahimnak hívták, csak Samu hívta Ibrahimnak. Nem is tűrte, hogy más így szólítsa, Szomori, a boncmester egyszer tréfálkozni próbált vele:

– Na, hogy ityeg a fityeg Ibrahim?

Ibrahim ránézett hunyorgó sárga szemével, és azt mondta:

– Nem vagyok Ibrahim.

Mint ahogy valóban nem is volt az, de az igazi nevét nem tudta senki. Talán Samu tudta, de Samu Ibrahimnak szólította.

A hullákkal Ibrahim vesződött. Ő tolta a merev testeket a fekete kocsi hasába, és ő emelgette ki őket. Könnyen emelgette, mert nagyon erős volt. Sokkal erősebb, mint amilyennek látszott.

167

Samu alacsony volt, barna, a jobb szeme fölött egy vágás helye vöröslött, meg a kapcsoké, amikkel a vágást annak idején összefogták.

A hullakamrához kulcsuk is volt, mert az idegklinikán sokan meghaltak – ide vitték be a súlyos sérülteket, az öngyilkosokat és a balesetek áldozatait –, és néha éjjel is dolgozniok kellett. Ilyenkor megszólalt a telefon az istállóban – Samu és Ibrahim ott laktak –, a hang azt kérdezte:

– Hullaszállítók?

– Azok – mondta Samu, mert mindig Samu vette fel a telefont, pedig gyakran megesett, hogy Ibrahim ébredt fel először a csörgésre. De Ibrahim nem nyúlt a telefonhoz.

– Az idegről beszélek – folytatta a hang –, jöjjenek ki, csinálni kell egy-két fordulót.

A villanyt sohasem gyújtották meg, mikor befogtak. Tompán dobogtak az istállóban, aztán kivezették a lovakat, és befogták a kocsi elé. Ibrahim kinyitotta a csikorgó kaput, és a fölötte himbálódzó lámpa fényében intett Samunak. Samu elindította a lovakat. A hullaszállító kocsi ilyenkor úgy zörgött az udvar bazaltkövein, mint egy üres pléhdoboz.

Samu nagyon szerette ezeket az éjjeli utakat, ült fönt a bakon, és fütyörészett. Az idegosztály jó messze esett, húsz percig is el kellett kocsizni, míg odaértek.

Az utcák fölött lámpákat lóbált a szél, a derengő fény ide-oda futkosott az aszfalton, Ibrahim mindig ezeket a szaladgáló fényeket nézte.

A lovakat Samu hajtotta.

– Lehet, hogy ő lesz – mondta Ibrahim.

– Lehet – felelte Samu, és megsuhogtatta az ostort.

A lovak gyorsabban lépkedtek. Ibrahim előrehajolt, az utcai lámpák fényében sárgán megvillant a szeme.

Halk zörgéssel kanyarodtak az idegklinika aszfaltos udvarán a hullakamra ajtaja elé. Az udvar tágas volt; a magas, szögesdróttal szegett kőkerítés mellett belül sötét hársak álltak. Az első udvart alacsony, fehérre mázolt vaskerítés választotta el a parktól. A parkot az ápoltak tartották rendben. Nyílegyenes kavicsos utak világítottak belőle az éjszakába, katonásan sorakozó, szabályosra nyírt bokorszegéllyel. Hátrább az egész kavargó homállyá folyt össze.

168

A fekete kocsi sötéten állt az épület előtt. Samu és Ibrahim a bakon ültek, mozdulatlanul.

Az ajtó fölött kigyulladt a villany, sietős, csoszogó lépteket hallottak. Az éjszakai portás jött le a lépcsőn. Alacsony, fehér bajuszú vénember. Kulcsokat csörgetve megállt a kocsi előtt.

Azok ketten meg sem mozdultak a bakon.

– Na, mozogjanak már – mondta az öreg.

Ibrahim lemászott a bakról, lassan, vigyázva, mintha félne a földre lépni.

A vénember motozott a kulcscsomón, egy kulcsot levett, és Ibrahimnak adta.

– Négyet vigyenek, két fordulóra biztos elmegy.

– El – mondta türelmetlenül Ibrahim, és az ajtóhoz lépett.

– A kulcsot tegye a szokott helyre.

Ibrahim nem szólt, az öreg visszacsoszogott a lépcsőn.

A vasajtó nagyokat kondult, míg Ibrahim a zárban forgatta a kulcsot. A bal térdét meg a bal vállát az ajtónak nyomta.

Jellegzetes, émelyítő szag csapta meg a kitárt ajtó sötét torkából. A lovak felkapták a fejüket.

– Nono – szólt békítően Samu, és a két ló közé köpött.

Ibrahim sovány alakja még a fekete háttérből is kisötétlett. Mereven állt az ajtóban, tág orrcimpákkal szagolt a levegőbe, aztán belépett. A szeme gyorsan hozzászokott a homályhoz, látta a fal melletti fapadkán sorakozó, lepedőbe csavart hullákat. Nagy fehér foltnak látszottak. Ibrahim számolt. Hangosan, izgatottan.

– Egy, kettő, három… tizennégy.

Samu figyelmeztetően krákogott kint a kocsin. Ibrahim kiszólt.

– Tizennégy.

Ekkor nyúlt csak a villanykapcsoló után. Halvány, sárga fény öntötte el a kamrát. A hullák a hátukon feküdtek, némelyiknek a lába kilógott a lepedő alól, de az arcukat betakarták. Odalépett az elsőhöz, feszült figyelem ült az arcára, a száját keskeny vonallá préselte. A keze kicsit remegett, amikor lehúzta a halott arcáról a lepedőt. Mindjárt utána csalódottan betakarta. Egy sovány férfi feküdt a lepedő alatt.

A negyedik hulla nő volt. Ibrahim sokáig bámulta az arcát, aztán megrázta a fejét.

– Öreg.

169

A halott nő nem lehetett több harmincévesnél. Bal szemét résnyire nyitva tartotta, mintha figyelne. Ibrahimot ez nem zavarta. Visszahajtotta a lepedőt, és ment tovább.

A férfiakkal nem sokat törődött, a nőknél azonban megállt, és hosszasan nézte az arcukat, görcsös figyelemmel. A tizenharmadik hullánál felkiáltott. Nem emberi kiáltás volt ez, inkább valami rémületes, mégis diadalmas, rövid ordítás.

Samu leugrott a kocsiról, ostorral a kezében, megállt az ajtóban.

– Itt… ez – motyogta Ibrahim.

Samu közelebb ment. A hulla lába térdig kilógott a lepedő alól. Sima bőrű, formás női láb, a térd telt, meleg hajlatát még a halál sem tudta megkeményíteni. A sötétfekete hajkorona alatt azonban arc helyett kékesvörös seb tátongott, a két sárga, szabályos fogsor ijesztően villogott a letépett ajkak helyén.

Föléje hajoltak, a fejük összeért. Ibrahim sapkája ettől kissé hátracsúszott, és sárga hajából egy-két tincs a homlokára szabadult.

– Ez?

– Ez.

Egymásra néztek, Samu izgalmában nagyot nyelt, miközben Ibrahim lassan húzni kezdte a hulláról a lepedőt.

Samu még a lovaknál matatott. Ibrahim már lefeküdt a fapriccsre. Széles fapriccs volt, szépen elfértek rajta ketten. Ibrahim belül feküdt, a fal mellett. Ruhástul szoktak aludni, csak a bakancsukat rúgták le, de Ibrahim a sapkáját is a fején hagyta.

Egy darabig szótlanul feküdtek, bámulták a sötétséget. Samu tudta, hogy Ibrahim nemsokára megszólal. Meg is szólalt.

– Pontosan olyan volt… csak a keze…

Samu nem válaszolt. Mit is mondhatott volna. Újra Ibrahim szólalt meg.

– Tegnapelőtt láttam.

– Hol? – kérdezte Samu, pedig tudta, hogy hol, ő is látta a lányt tegnapelőtt a Varjas úton egy fiúval.

– A Varjas úton – mondta Ibrahim. – Egy fiúval.

A fiú körülbelül olyan magas volt, mint Ibrahim. Fehér inget viselt, szürke nadrágot, és magyarázott a lánynak. Nem közönségesen magyarázott – Samu ezt akkor rögtön észrevette –, hanem úgy, ahogy a szerelmesek szoktak. Nem tudta volna megmondani, mi a különbség a közönséges meg a szerelmes 170magyarázkodás között, de arról a fiúról látszott, hogy szerelmes. A lányról is.

Ezt a lányt, akinek a bal keze fején egy vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt, gyakran látták. Nagyon szép lány volt. A szépségversenyen ismerték meg. Nagyon-nagyon régóta eljártak minden szépségversenyre. Itt a városban minden évben tartottak szépségversenyt. Száz lány vonult fel, s a közönség döntötte el, ki legyen a szépségkirálynő. Mindenki kapott egy cédulát, a lányok számokat tartottak a kezükben, és kinek ki tetszett, ráírta a számát a cédulájára, és leadta.

Ibrahim sohasem töltötte ki a céduláját, mindig Samunak adta. Egykedvűen nézte az elvonuló lányokat, a száját gúnyosan lebiggyesztette. Samu más volt. Mohón figyelt, egy mozdulatot sem mulasztott el a parádéból. Ibrahim csak akkor kezdett ideges lenni, amikor Samu elővette a cédulákat, hogy ráírja a kiválasztott számot. Lopva Samu céduláira pislogott. Samu mindig, mind a két cédulára ugyanazt a számot írta. Legutóbb ötvenkilencest. Ibrahim akkor már tudta, hogy az ötvenkilences lesz a szépségkirálynő, mert Samu sohasem hibázott. Mindig a szépségkirálynő számát írta a papírjára.

Ibrahim nem látta meg hirtelen az ötvenkilencest. Samura nézett.

– Melyik az?

– Ott, az a fekete.

– A keze…

– Nézd meg a kezét – mondta Samu, és Ibrahim átfurakodott a tömegen.

Mikor visszajött, vörös foltok égtek az arcán.

– Rajta van – mondta Samunak.

– A bal kezén?

– Igen, a bal kezén.

Samu lúdbőrös lett.

A szépségkirálynőknek mindig patkó alakú vörösesbarna anyajegy volt a bal kezükön. Mindig, mióta ők ketten Ibrahimmal szépségversenyre jártak, de lehet, hogy azelőtt is.

Kihirdették az eredményt. Örömteli kiáltozás úszott a tér fölött. A szépségkirálynőnek választania kellett valakit a tömegből, akárkit, és fent az emelvényen megcsókolni. Mindenki tülekedett, reménykedtek, hogy őket választja majd a lány, csak Samu és Ibrahim nem. Ők a kapu felé siettek.

171

Kint megálltak. Hallgatták a reménykedés és a tolakodás összefolyó lármáját, a lány választását kísérő jókedvű rivalgást, és a csattanó hurrát, ami a csókra támadt.

A tömeg zsivajogva özönlött ki a kapun. Egyesek megálltak Ibrahim és Samu mellett, még egyszer látni akarták a királynőt. Az emberrengeteg szétfolyt a téren.

Az utcák elnyelték a beszélgető, lármázó csoportokat, amikor megjelentek a kijáratnál a versenyzők.

A várakozók összeverték a tenyerüket, minden lány láttán, s azok finom, hűvös főhajtással jutalmazták ezt a lelkesedést, amely kissé fanyar, kényszeredett volt, maguk a lányok is tudták, hogy a kapunál a győztest várják, és akkor tör majd ki az igazi éljenzés, a lelkes hejehuja.

– Jön – mondta Ibrahim, és izgalmában egyik lábáról a másikra nehezedett.

Samu bólintott, és mereven figyelte a lányt. Nagy csoport vette körül, tülekedtek, mindenki közelebb akart jutni hozzá, a szülei is ott jöttek mögötte, mérhetetlen büszkeséggel, hogy íme, a mi lányunk.

A várakozók elcsendesedtek, hogy annál parádésabb legyen majd a kitörő éljen, amiért a lány aztán rájuk mosolyog, kicsit fáradt, boldog mosollyal.

De az éljen mégsem tört ki. A csend befagyott hirtelen, hang nélküli jeges izgalommá vált minden. Samu miatt.

Samu előrelépett, amikor a csoport elérte a kaput, kissé előredöntött felsőtesttel éppen középre állt a kijárat elé, sötét fenyegető erőnek látszott ez az ember, s egyszerre groteszkül félelmes lett, amikor tétova lépésekkel Ibrahim is odaállt mellé.

Kitágult szemmel figyelték őket, az izmai mindenkinek pattanásig feszültek, de ez nem cselekvés előtti feszültség volt, inkább olyan, mintha mindenki megbénult volna. Samu is beletartozott ebbe az általános feszülésbe, csakhogy aktívan, cselekvésre képesen és lenyűgözően. Ibrahim roggyantan és puhán állt mellette, sárga sapkája miatt még erőtlenebbnek látszott, mégis olyannak tűnt, mint egy görcsbe csomósodott gonosz indulat.

A lányt nézték mind a ketten, a szemébe néztek kitágult, távolba néző pupillákkal, mint akik sokkal többet látnak mindenkinél.

Valaki megszólalt a lányt körülvevők közül, halkan és bizonytalanul.

172

– Mit akarnak?

– Mi a hullaszállítók vagyunk – mondta Samu.

Ha valaki később visszagondolt erre a jelenetre, nevetségesnek tűnt, de akkor mindenki úgy érezte, pontosan tudja az eset jelentőségét. A lány is.

Ez az érzés azonban hamar elmúlt. Már akkor, mikor a két ember megfordult, kis csalódást keltve, mert valamit még vártak, nem tudták, mit, de azt hitték, ezek ketten most még csinálnak valamit, ami teljessé teszi a szituációt. De nem. Samu és Ibrahim elment.

Kicsivel később már mindenki nevetett. Elfelejtették a szorongás, a kétségbeesés nehéz és valószínűtlennek tűnő perceit, az egészet kedélyes komédiának fogták fel. Lelkük mélyén azonban maradt egy kis keserű íz, egy ugrásra kész gyanakvás-állatka, mely időnként kegyetlenül és dühösen beléjük mart.

A szépségversenyre, a lányra gondolt ezen az éjszakán Samu és Ibrahim, meg az emberekre, akik a kapuknál várják a szépségkirálynőket, és azokra, akik hangos lármával udvart alkotnak körülöttük.

Nem aludtak. Sok olyan éjszaka volt, amikor nem aludtak, azokon az éjszakákon soha, amikor megtalálni vélték a hullák között az anyajegyes lányt, és kiderült, hogy mégsem ő.

Reggel beszólt Paulinyi.

– Na, fiúk, ma lesz szórakozás!?

Samu felült az ágy szélére.

– Milyen szórakozás?

– Nocsak, nocsak, hát megfeledkeztünk róla, megfeledkeztünk?

Samunak egyszerre eszébe ötlött, hogy ma lesz az ez évi szépségverseny. Tényleg megfeledkeztek róla az éjszaka szakadatlan izgalmában. Fölugrott. Ibrahim is ült már akkor, és azt morogta:

– Ma lesz a szépségverseny.

Nem sokkal ezután telefonáltak a gyerekkórházból, hogy hullákért kell menniük.

Az udvaron kőművesek dolgoztak, félmeztelen, jókedvű fickók, akik szemmel láthatóan örömet találtak a téglák kongó hangjában, az egyenesen és szilárdan emelkedő falban, a saját barna bőrükben, abban, hogy élnek. Az, hogy pár lépéssel arrébb hullakamra áll, kicsit nyomasztotta őket, a vízben úszkáló halot173takra gondoltak, a penészes félhomályra, de a napfény elűzte ezeket a gondokat, tréfálkoztak egymással, s egy kis szöszsárga hajú inasnak minduntalan azt mondogatták:

– Gyorsabban, Sanyi, mert jönnek a hullák.

Mikor meglátták Ibrahimot, lehetetlen sárga sapkájában, ahogy álmos szemekkel kiténfergett az istállóból, jóízű, gúnyos nevetésre fakadtak.

– Ni, a vén madárijesztő! – kiáltott le egy legény a falról.

– Szép sapkád van.

Röhögtek. Ibrahim esetlenül, hajlott háttal állt előttük, mint aki megijedt a hirtelen támadástól, pedig valójában egyáltalán nem törődött velük.

– Megemelhetnéd a tökfödődet – mondta mély hangon egy tagbaszakadt legény, közvetlenül Ibrahim mellett, ott ült egy téglarakáson és cigarettázott.

– Hülye – mondta Ibrahim. – Hülyék – tette aztán hozzá.

Nem kihívóan mondta, inkább csak magának, elég csendesen, és meg is fordult volna, hogy elmenjen, de a legény fölpattant, és elkapta Ibrahim mellén a kabátot.

– Mit mondtál?

Ibrahim nem ijedt meg, meg sem lepődött. A legény ettől még jobban felbőszült. Akkor már Samu is ott állt az ajtóban, kocsikenőcsös dobozt meg egy nagy csavarkulcsot tartott a kezében, és kifejezéstelen arccal nézte Ibrahimot meg a legényt. A többiek megszeppentek, szerettek volna szólni társuknak, aki nem érezte a hirtelen keletkező furcsa feszültséget, csak a saját indulatát.

Ibrahim lassan, nyugodtan emelte fel a jobb kezét, a legény mellének támasztotta, és hirtelen nagyot lökött rajta. A fiú meglódult, szédületes erejű volt ez a lökés, átrepült a törmelékek, maltercsomók fölött, és ügyetlenül, ijedten elterült a földön.

A kőművesek aznap sokáig nem fütyörésztek és nem is tréfálkoztak. Szótlanul nézték Samut és Ibrahimot, ahogy lassú, tempós mozdulatokkal befogták a lovakat, s rájuk sem hederítve kihajtottak a kapun.

Az emberek elszörnyülködő arcában gyönyörűséget találtak, mert a járókelők mindig kissé rémülten néztek a fekete kocsira, s egyiket-másikat talán egész nap nem hagyta békén ez a kényszerű találkozás. Samu mindig a járókelőket nézte. Ibrahim ritkábban. Ő inkább maga elé bámult sárgán és szerencsétlenül, nem érdekelte más, csak a hullakamrák mélye, a lány, az anya174jegyes lány, aki egyszer majd mereven, fehéren fekszik a durva ácsolatú padkán, s az emberek úgy járkálnak kint az utcán, mintha valamijük elveszett volna, valami olyan, amiről eddig föl sem tűnt, hogy van, de ha nincs, akkor mégis kínzó hiányérzetet teremt.

Az anyajegyes lányt megint a Varjas utcában látták meg. A jobb oldali járdán ment, lassan, sétálva, egyedül. Samu kezében egyszeriben feszesebbé vált a gyeplő – a lovak ezt rögtön megérezték és meggyorsították lépteiket. Ibrahim kiegyenesedett. A lányt hátulról is megismerték – mert háttal volt feléjük –, ugyanabba az irányba haladt, amerre ők, egészen a járda úttest felé eső szélén.

Ha egészen közel hajtok hozzá, Ibrahim akár el is érhetné a kezével – gondolta Samu, és a lovakat lassú ügetésre nógatta.

A lány kissé beljebb lépett, amikor a lovak mellé értek, de nem nézett hátra, csak akkor, amikor látta, hogy a kocsi lassít mellette. Két arcot látott. Egy sárgát, egy barnát, egy sárgát, egy barnát, egy sárgát, egy barnát – sikoltani akart meg futni egyszerre, de sikoltani nem tudott, csak rohant először neki a háznak, aztán megfordult, és a lovak előtt próbált átszaladni, az úttesten valami kék villant föl előtte.

Autóbusz gázolta el. A garázsba ment üresen, nem túl gyorsan, nem is lassan. A tanúk már ott a helyszínen azt vallották, hogy a lány megijedt valamitől, s a hullaszállító kocsi előtt belerohant a buszba.

Sokan verődtek össze, bámulták a lányt, még le sem takarták akkor. A rendőr idegesen kiabált:

– Menjenek a dolgukra!

Hosszú kocsisor állt az úton, megakadt a forgalom, nagy nyüzsgés mindenfelé, mert a rendőr kiabálására senki nem mozdult.

– Talán öngyilkos akart lenni – mondta egy öregasszony, és könnycseppeket törölt ki a szeméből.

A zsivajgás közepén ott feküdt a lány zilált hajjal, kicsavarodott testrészekkel, és ott állt a fékezéstől keresztbe csúszott busz meg a fekete hullaszállító kocsi.

– Maguk látták az esetet?

Samu különös, csillogó szemmel felelt, de ez nem tűnt föl senkinek.

– Igen.

– Hogy történt?

175

– A lány szándékosan vetette magát a busz elé. Szándékosan – mondta Samu. – Aláugrott.

A rendőr Ibrahimhoz fordult:

– Így volt?

– Az anyajegy a bal kezén… az anyajegy – motyogta Ibrahim.

A rendőr azt hitte, hogy a szörnyű baleset elvette a sovány ember eszét, és abbahagyta a kérdezgetést.

– A nevüket fölírom. Mi a nevük?

– Mi a hullaszállítók vagyunk – mondta Samu.

– A hullaszállítók – tette hozzá Ibrahim.

A rendőr rájuk nézett, kicsit értetlenül, de nem kérdezte még egyszer a nevüket: „Az esetnél jelen voltak” rubrikába beírta: a hullaszállítók.

A mentő lassan, szirénázva törtetett a tömegbe, de a lány akkor már halott volt. Csak a gépkocsivezetőt vitték el, aki a gázolás óta az aszfaltra borulva sírt. Görcsösen zokogott, akkor is, amikor a két ápoló megfogta, és gyengéden betuszkolta a kocsiba.

A lányt a hullaszállítók vitték el. Samu és Ibrahim. Ibrahim az udvaron kihúzta a kocsi hasából a koporsót, és szinte gyengéden vitte a hóna alatt a hullakamra felé.

– Hogyhogy ilyen gyorsan visszajöttek? – kérdezte Paulinyi.

– Éppen baleset volt az utcán, itt a Varjas utcában – mondta Samu –, egy lány a busz alá ugrott. Ez!

Paulinyi belenézett a koporsóba.

– Jóisten, hiszen ez Magda, a szépségkirálynő, négy évig volt a szépségkirálynő, egymás után, jóisten…

A kőművesek is mind odaszaladtak, körülállták a koporsót és hitetlenkedve, megütközve nézték a halott lányt.

– Tényleg a Magda, a szentségit… a Magda.

Ibrahim megindult a koporsóval. A hullakamra ajtaját becsukta maga mögött, a lányt kifordította a földre, a koporsót félredobta. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és gurgulázva, őrjöngő boldogsággal nevetni kezdett. Belerúgott a lányba, többször is egymás után, a karcsú összeroncsolt test elfordult.

Akkor látta meg a bal kezét. Először nem hitt a szemének, a földre guggolva megfogta, és egészen közelről megnézte. A lány kezén nem volt a patkó alakú anyajegy. Ibrahim kitámolygott az ajtón.

– Biztos, hogy ez volt a szépségkirálynő?

176

– Biztos – felelte Paulinyi csodálkozva –, persze hogy biztos.

Samu lassan indult az ajtó felé, Ibrahimot figyelte feszült ábrázattal, Ibrahim meg visszabámult rá kétségbeesetten. Bementek az ajtón, Paulinyi és néhány kőműves utánuk merészkedett.

– Az anyajegy – súgta Ibrahim Samunak.

Samu mereven nézte a lány bal kezét, aztán a körülállókra nézett meg újra a lány kezére. Eltorzult az arca, a forradás megmélyült a homlokán, olyan lett tőle, mint egy fantom, Paulinyi akaratlanul hátrább lépett.

– Az anyajegy – kiáltott Ibrahim –, az anyajegy!

– Mi az, megbolondultak? – kérdezte Paulinyi, és Samu rászólt Ibrahimra.

– Ne ordítozz! – és meglóbálta a kulcsot, hogy most már kimehetnek. Az arcán nyoma sem látszott az előbbi felindulásnak, csak a hangja lett valamivel fakóbb.

Sokáig ültek Ibrahimmal az istállóban szótlanul az ágy szélén, nagyon sokáig, nem hallották a külvilág zajait, egymásról sem vettek tudomást, csak ültek mereven.

Arra eszméltek föl, hogy a kőművesek kint befejezték a munkát, és hangosan tréfálkoztak, valamelyikük még énekelt is. Szombat volt, szombat délután, mindenki igyekezett a szépségversenyre, a kőművesek is.

Az idei szépségverseny rendkívüli érdeklődést váltott ki. Az emberek közelharcot vívtak a jegyekért, az esélyesek latolgatása néhol hangos szópárbajjá fajult, a szabadtéri színpad bejárata előtti tömeg zsivajogva, izgatottan kavargott. Sokat beszéltek még a régi szépségkirálynőről, aki éppen aznap halt meg, találgatták, hogyan történt, természetesen a legfantasztikusabb elképzelések láttak napvilágot. Ez a haláleset egyben a verseny érdekességét is növelte, mert nyílttá vált a küzdelem.

Samu és Ibrahim kevéssel a verseny megkezdése előtt indultak el hazulról. Az utcán egymás mellett mentek. Ibrahim kissé előrébb, oldalt mögötte fél lépéssel Samu. Nem beszéltek. Szótlanul adták le a kapunál a jegyeket, mind a ketten megkapták a szavazócédulákat. Az első sorba kerültek, közvetlenül közel a színpadhoz. Ibrahim átadta Samunak a szavazócédulát, és várt.

A lányok bevonulását eget verő üdvrivalgás fogadta. Ibrahim fészkelődött, és lebiggyedt szájjal nézte a menetet. Samu feszülten figyelt. A szavazás ideje még messze esett – a lányokat 177egyenként is bemutatták előbb –, de Samu már elővette a szavazócédulákat, és mindkettőre 19-es számot írt.

A tizenkilences számú lány fejedelmi szőke jelenség volt. Ibrahim nem emlékezett rá korábbról, igaz, ő nem is szokta megfigyelni a lányokat. De a szőke lányra Samu sem emlékezett. A szavazás Samut igazolta. A szépségkirálynő a szőke lány lett. Egyedül állt a dobogón, boldogan mosolyogva – az egész tér örömmámorban úszott.

Te suttogta Ibrahim mély torokhangon, és a kezével tétova kaszáló mozdulatokat tett a szeme előtt. Samu feléje sem fordult, egy apró fejmozdulattal jelezte, hogy figyel.

– A keze!

Mind a ketten egyszerre hajoltak előre. A szőke lány bal keze fején egy folt sötétlett.

Akkor már többen felkeltek a helyükről, és közelebb mentek a színpadhoz. Ibrahim megint belefurakodott a tömegbe, az emelvény felé.

Samu ülve maradt a helyén – várt.

Ibrahim sápadtan jött vissza, zavar látszott az arcán és bizonytalanság.

– Rajta van?

Bólintott.

Nem várták meg a verseny végét. Még egyszer közel furakodtak a színpadhoz, szembe a lánnyal, és mereven nézték, mind a kettő az arcát nézte. A lány észrevette őket, és zavarba jött – hirtelen úgy érezte, meztelenül áll a pódiumon, és ijedten maga elé kapta a kezét. A két férfi azonban már akkor eltűnt a tömegben.

A lány kezén vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt.

Az istálló ajtaját nyitva tartották éjszakára – fülledt volt a levegő. A nyitott ajtón kósza neszek szűrődtek az ágyig. Idehallatszott a sörkertből a tánczene is, ezt elég gyakran hallották, de nem szerették hallgatni. Samu mindig fölkelt, és becsukta az ajtót, pedig a zene csak nagyon halkan szűrődött idáig – a sörkert messze esett innen.

Most azonban egyikük sem mozdult, nem is hallották a zenét, feküdtek egymás mellett, bakancsostul, ma éjszakára egyikük sem vette le a bakancsát.

178

Már jócskán elmúlt éjfél, mikor Ibrahim felült az ágyban. Szeme fénylett a félhomályban. Samu oldalra fordított fejjel figyelte.

– Elmész?

– El – mondta Ibrahim.

– A kulcsot odatámasztottam az ajtóhoz.

Ibrahim bólintott. Átmászott Samun, kicsit állt az ajtóban, kifelé bámult az éjszakába, aztán lehajolt a csavarkulcsért, és elindult.

Hamar visszajött. Samu meg sem mozdult addig, ugyanúgy felhúzott térddel feküdt, mint amikor Ibrahim elment. Halkan jött be az ajtón, a csavarkulcsot visszatámasztotta az ajtó mellé. A mozdulatai gyorsabbak voltak, mint általában, nem sietősebbek, gyorsabbak és biztosabbak. Samu az ablak felé fordult, a jobb oldalára, nézte a faráccsal négyzetekre szabdalt világos foltot, sütött a hold, az ablakon jól meg lehetett látni a piszokfoltokat.

Ibrahim nem feküdt le.

Sétált végig az istállón, az ajtó előtt megállt, feszülten fülelt. Samu látta rajta, hogy szeretne kirohanni az ajtón, vissza oda, ahonnan a csavarkulccsal jött, kéjesen szűkölve, örömtáncot járna az aszfalton. Már meg is lendült, hogy kimegy, de Samu rászólt.

– Hova mész!

Nem kérdezte, parancsolóan mondta, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Sehova – mondta Ibrahim, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

Ekkor szólalt meg a telefon. A csörgésre egyszerre megmerevedtek. Ibrahim kimeredt szemmel nézte a fekete jószágot – ott volt egy lépésre tőle, csak ki kellett volna nyújtania a kezét. De Ibrahim meg sem mozdult. Samu lassan felült, leszállt az ágyról, és fölvette a telefont.

– Hullaszállítók – mondta.

A hang a drót túlsó végéről magyarázott valamit, éles, pattogó hangon, de hogy mit, azt Ibrahim nem értette.

– Jó – mondta Samu. – Negyedóra múlva – tette hozzá később.

Letette a kagylót, a készülék rövidet, halkat csöndített. Egymást nézték. Mereven és diadalmasan.

– Ő? – kérdezte Ibrahim.

179

Samu bólintott.

A lovakat nem siettették, a fekete kocsi lassan döcögött az éjszaka kihalt, néptelen utcáin.

– Itt láttam meg – mondta Ibrahim a kanyar előtt. Szűk, keskeny kis utca volt, bal oldalán magas kőkerítés húzódott, jobb oldalán házak. A kerítés mögött gesztenyefák álltak, lombjuk kinyúlt az utca fölé. Már a sarokról meglátták az embercsoportot. Szorosan a kerítés mellett, fél kerékkel a járdán két autó állt, reflektoruk halványan világított.

A hulla az utca közepén feküdt. Körülötte rendőrök álltak. Az autóknál egy ballonkabátos fiatalembert fogtak közre. Magas, szőke fiú volt, az arcát nem lehetett látni a félhomályban, de a testtartásán látszott, hogy összetört, a kocsi sárhányójának támaszkodott, és mereven nézte az utca közepén fekvő holttestet.

– Ez vele volt – mondta Ibrahim.

– Melyik?

– A ballonkabátos.

– Meglátott?

– Fenét.

– Semmire sem emlékszem, kérem, semmire – mondta a fiatalember sírós hangon.

– Arra sem, hogy mivel ütötték le?

– Nem hallotta, hogy jön valaki a háta mögött?

A férfi rázta a fejét.

– De nem gumibottal ütöttek le, kézzel – mondta –, tenyérrel, valaki tenyérrel a fejemre ütött.

– Ne beszéljen marhaságot, tenyérrel nem lehet leütni egy embert.

– Előfordulhatott – szólt oda valaki a hullától. – Baromi erejű ember csinálta, a fej tökéletesen kettévált az ütéstől.

– Ez a vőlegénye – mondta az egyik rendőr –, azt mondja, a lány ma első lett a szépségversenyen.

– Ez az? – kérdezte a másik meglepett hangon, és közelebb ment a holttesthez.

A hullaszállító-kocsi akkor már ott állt szemben az autókkal.

A gyér fény a lovakra meg Ibrahimra és Samura vetődött.

– Elvihetik – mondta az egyik rendőr.

A hullakamrában meggyújtották a villanyt, és kifordították a lányt a koporsóból. Szőke haja csuromvér volt, de Samu meg 180Ibrahim csak a kezére voltak kíváncsiak. A bal kezére, amelyen ott kell lennie a patkó alakú anyajegynek.

Ibrahim a fény felé fordította a formás, lakkozott körmű keskeny kezet. Véres volt, Ibrahim letépett egy darabot a lány blúzából, és tisztára törölte.

Samu akkor már mereven állt – látta, már akkor látta, mikor véres volt –, hogy a lány keze fején nincs ott a patkó alakú anyajegy. Ibrahim kimeredt szemmel fordult feléje, még fel sem egyenesedett. Egy hangot sem hallatott, düh sem látszott rajta, csak rémület.

Samu rosszul ütötte meg Ibrahimot. Nem is azért ütötte meg, amiért máskor szokta, most méregből, dühből ütött. Ibrahim a falnak tántorodott, és nekirohant Samunak. Átölelték egymást – így nem lehetett ütni, túl kicsi volt a távolság. Samu Ibrahim nyakát szerette volna megkaparintani, Ibrahim meg kicsit távolabb szeretett volna férkőzni, hogy Samu arcába vágjon. Hangtalanul dulakodtak, néha hallatszott csak egy erősebb dobbanás és akkor, amikor elestek. A halott lány testében buktak föl. Elengedték egymást. Fölálltak. Egyik sem nézett a másikra. Samu leporolta a ruháját, Ibrahim kótyagos, tántorgó léptekkel kiment az ajtón.

Némán feküdtek egymás mellett összeszorított foggal. A válluk összeért.

Másnap az egész város megtudta a hírt, már kora reggel, hogy a tegnapi szépségkirálynőt az éjszaka meggyilkolták. A szabályok értelmében ilyenkor új szépségversenyt kellett tartani. Még aznap.

– Mind megölöm. Mind – mondta Ibrahim reggel Samunak.

Ennyi ember még soha nem gyűlt össze szépségversenyre. Egymás hegyén-hátán álltak, s harsogva, harciasan lármáztak, amitől Samu és Ibrahim kicsit meghökkent.

Néma csend támadt, mikor a kikiáltó bejelentette a lányok bevonulását. Minden szem az emelvényre szegeződött, és harsogó éljenzés tört ki, amikor megjelentek a lányok. Hosszú sorban jöttek, a végét nem lehetett látni a tarka sornak.

A lányok nem fértek fel az emelvényre, leszálltak a tömeg közé, az emberek utat nyitottak nekik, és éljeneztek, valami féktelen mámor töltött el mindenkit. Samu ijedten szorongatta a szavazócédulákat, a ceruza régen kiesett a kezéből. Ibrahim nézte a lányokat, fehérre vált arccal.

– Oda nézz – mondta Samunak.

181

Samu látta.

Minden lány kezén vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt. Ibrahim meglódult. Vicsorgott, az emelvény felé rohant, az emberek idegenül és meghökkenve néztek rá, de ebben a hökkenésben nyoma sem volt félelemnek.

Ibrahim az emelvény előtt roskadt össze, az emberek szánakozva néztek rá.

– Rosszul van – kiáltotta valaki, mások mentő után kiabáltak. Felkapták Ibrahim testét, kézről kézre adogatták a fejek fölött a kijárat felé, ahol már ott állt a nagy, fehér testű mentőautó, az ápolók ágaskodva néztek át a tömeg feje fölött.

Samu a kezeket nézte. A kezeket, amelyek Ibrahim testét tartották egy pillanatra, aztán lehanyatlottak, és új kezek, megint új és megint új kezek villantak fel előtte. Valamennyi kézen ott sötétlett a patkó alakú anyajegy. Mindenki kezén, Samu szomszédain is, öregasszonyok, kisgyerekek, kamaszok, férfiak, asszonyok, lányok, mindenki, mindenki kezén ott sötétlett az anyajegy.

Samu lassan hátrálni kezdett a tömegben, nem ütközött ellenállásba, az emberek utat engedtek neki, pedig senkinek fel sem tűnt, hogy Samu hátrál.

Ibrahim teste kint feküdt a mentőkocsi mellett. Az orvos elengedte a csuklóját.

– Majd szóljanak a hullaszállítóknak – mondta.

Ebben a pillanatban harsogott fel a tömeg. Megválasztották az új szépségkirálynőt.

182
Általános leszerelés

A sereg fölsorakozott az alakulótéren. Zömök paripák táncolnak a fénylő arcú katonák alatt, a napsütésben csillognak a zöld, sárga és piros csákók. Mert szerencsére besüt a függőfolyosóra néző konyhaablakon a nap. A sorok ugyan elég kesze-kuszák, egy jobb tábornok bizonyára rájuk dörrenne, hogy balra nézz! Igazodj! Mik maguk, szabadnapos kereskedősegédek vagy katonák!? De az itteni tábornok nem ennyire rigolyás, és szerencsére a tábornok fölöttesei sem rigolyásak, aminek külön örvendek, mert a fölöttesek mi vagyunk: a gyerek meg én.

– Ez ki? – bök a gyerek az egyik vitézre.

– Ez egy tizedes – mondom, mert valóban olyan tizedes formája van.

Úgy látszik, a tizedes ellen semmi kifogása, mert nagyra tátja a száját, s hogy félelmesebb legyen a dolog, zord pofát vág, s hozzá egy rettenetes csatakiáltás, egy hosszan elnyújtott áá.

A tizedes tudja, mi a kötelessége, máris ugratja péceli kenyérből készült lovát, szalonnaarcán példamutató elszántság, zöldpaprika-csákója meg se rezdül, vágtat be a tettek mezejére. A hős tizedes eltűnik.

– Most egy századost kérek! Áááá!

A százados nem tétovázik, micsoda bátor hadsereg ez!

– A következő legyen egy ezredes – mondom a rangoktól megrészegülten –, s az ezredes csörömpölő kitüntetésekkel, méltóságteljesen bevégzi küldetését.

– Most egy huszadost kérek – kiáltja a gyerek.

– Huszadost? Olyan rang nincs.

– Miért nincs?

Tényleg, miért nincs? Kicsit bambán nézek magam elé, azt fontolgatom, hogy magyarázat helyett itt, ebben a mi hadseregünkben, se szó, se beszéd, kinevezhetnénk valakit huszadosnak.

– Húsz katonának nem kell parancsolni? – szakítja félbe a ranglétrát forradalmasító gondolataimat a gyerek.

183

– De, azt hiszem, kell – bizonytalankodom.

– Hát akkor?! Mert az ugye úgy van, hogy a tizedes tíznek, a százados száznak, az ezredes meg ezernek parancsol?

– Nagyjából úgy – mondom, s hogy ne látsszam katonai dolgokban járatlannak, hozzáteszem: – Az alezredes meg kilencszázkilencvenkilencnek.

– Az mennyi?

– Eggyel kevesebb, mint az ezer.

– Aha… akkor egy olyat kérek!

Az alezredes teljes díszben, pompázó paradicsomsisakban elvágtázik. S hogy a világ tökéletlenségein javítsunk valamit, követi őt a huszados. Semmivel sem gyávább, mint a többiek, az új ranghoz méltóan viselkedik.

– Te amikor katona voltál, hánynak parancsoltál?

– Egynek se – vallom be férfiasan.

Ezen kicsit elmélázik, hosszasan nézi az arcomat.

– Szóval nullados voltál.

Ez szíven üt. Ez a nagy nulla.

– Tudod, azért egy titkos alattvalóm nekem is volt – mentegetőzöm.

– Annak parancsoltál?

– Annak igen.

– Ki volt az?

– Én magam.

Igen. Megpróbáltam eldönteni, mi jó, mi rossz, mit kell megtennem akkor is, ha nincs kedvem hozzá, és mit nem kell megtennem, ha szeretném is.

Azt persze már nem vallom be, hogy mindez hányszor, de hányszor nem sikerült. Olyankor nullados voltam, ez kétségtelen. Most aztán pironkodhatok.

– Akkor te egyedes voltál.

– Körülbelül – mondom zavartan.

Közben őrmesterek, hadnagyok, közlegények tűnnek el a színről.

– Ha katona leszek, én is egyedes akarok lenni.

– Ez nagyszerű – örvendek –, de tudod, ahhoz nem is kell katonának lenned. Ha akarod, máris egyedes lehetsz.

– Hogyan?

– Például nem rohangálsz a nagykéssel föl-le a lakásban. Mint egyedes gondolkozol előtte, és eszedbe jut, hogy eleshetsz, és 184megsérted magad. Nem verekszel szíre-szóra a testvéreddel. Ha a mama kér tőled valamit, nem morogsz, mert jobb volna játszani, hanem megcsinálod.

Látom az arcán, hogy az egyedesség sokat vesztett vonzerejéből. Nem szól.

Közben a büszke tábornok egyedül maradt az alakulótéren, eljött az ő ideje is, elvágtat hadserege után.

– Most, ugye, csatáznak odabent?

– Eszük ágába se jut – mondom ijedten –, mind letette a fegyverét, valamennyiükből egyedes lett és építkeznek.

– Mit építkeznek?

– Hát, hogy fényesebb legyen a szemed, keményebb legyen az izmod, nagyobbat tudjál rúgni a labdába, ne fáradj el hamar, és könnyebben tanuld meg a betűket meg a számokat.

– Mert, ha harcolnának, akkor fájna a hasam.

– De még mennyire!

– Akkor inkább legyenek egyedesek.

– Én is úgy gondolom.

Lecsúszik a székről, kiterjeszti a karját, és elberreg. Semmit kétség, itt egy repülőgép emelkedik a levegőbe. Nagy elégedettség száll meg, mi most ennek az öreg bérháznak a harmadik emeletén, a függőfolyosóra néző konyhában megvalósítottuk az általános leszerelést. Most már csak az hiányzik, hogy nagy országok, kicsik és közepesek kövessenek bennünket. Példát mutattunk. A repülő közben a sztratoszférába emelkedett, ott köröz, könnyedén és boldogan. Bennem meg egy parányi félelem fészkelődik. Harci gép ez vagy utasszállító? Egy egyedes repül odafönt, vagy egy huszados? Na majd ha leszáll, megkérdezem.

185
Illés-mese

Martincsák Illés a barátom. Ez már biztos. Miért ne lenne az embernek egy ötéves barátja? Tilos téma hát nincs közöttünk. Két jó barát arról beszél, ami az eszébe ötlik. Ami a szívébe ötlik.

– Te meséket írsz? – kérdezte Illés.

– Igen – mondtam.

– Hát az jó, nagyon jó – örült Illés –, ugye írsz nekem egy mesét.

– Kettőt is – mondtam nagyképűen.

– Csak egy kell. Egyetlenegy – mondta Illés.

Mert megkérdezte a nagymamáját:

– Mondd, nagymama, te meghalsz?

– Meg. Egyszer meghalok – mondta a nagymama.

– És én – kérdezte Illés –, én is?

– Te is – mondta a nagymama –, egyszer mindenki meghal.

– A nagypapa is?

– Az is.

– Anyu is?

– Igen.

– És a nyuszi?

– Milyen nyuszi?

– Aki a piros tojásokat hozza.

– Az… az nem hal meg – mondta a nagymama.

– És a Télapó?

– A Télapó se.

– És miért? Ha te is meg én is, anyu is meg a nagypapa is, akkor ők miért nem?

– Mert… azért, mert ők a mesében vannak – mondta a nagymama.

– Nagyszerű, hogy te meséket írsz – mondta nekem Illés.

– Miért nagyszerű?

– Mert most beleírsz engem egy mesébe. Jó?

– Jó.

186

– És a nagypapát, anyut, aput, a Sumi kutyát… a Sumi kutyát is bele tudod írni a mesébe?

– Bele.

– Meg a Nánit is?

– A Nánit is.

– És ezt a söprűt meg ezt a széket, a kéményt, a házat, a füstöt is írd bele, az se haljon meg, és a felhőket meg a Budapestet meg a Tamásit meg ezt a hangyát, jó? Bele tudod írni ezt a hangyát?

– Bele.

– És magadat is írd bele.

– Persze, magamat is beleírom.

És beleírtam mindenkit: az apját, az anyját, a nagymamát, a nagyapját, Nánit és a Sumi kutyát, a széket és a füstöt, a felhőket is és magamat is, meg mindenkit, aki belefér egy mesébe. Bár az a gyanúm, Illés… na, de minek mondjam, két jó barát szavak nélkül is megérti egymást.

187
Szamárfül

Akinek még sohasem tűnt el fél pár zoknija, az akár bele se kezdjen művem olvasásába. Mert akkor nem abba az embercsoportba tartozik, ahová én és a családom, s számára ez a rendkívül súlyos problémakör nem létezik.

Nálunk bizony el-eltűnnek a fél pár zoknik. Ott áll valamelyikünk a szoba közepén, és vadul lobogtat egy zoknit „Hol a párja, hol a párja?” – kiáltozza kétségbeesetten. S persze hiába, a másik zokni nincs se égen, se földön. Pedig átkutatunk, föltúrunk mindent. Olyan helyeket is, ahol egy jól nevelt fél pár zokninak semmi keresnivalója. De nincs és nincs!

Lássuk be, van valami misztikus a dologban. Mert előfordulnak más váratlan eltűnések is a lakásban, eltűnik egy konzervnyitó, egy könyv, egy olló, ne adj isten egy fél pár cipő, de ezek mindig megkerülnek. A fél pár zoknik soha. Próbáltam rá racionális magyarázatot keresni, de hiába, beletörött a bicskám. Ám örömmel jelenthetem (vagy inkább búbánattal?), hogy tegnap megoldódott a titokzatos félpárzokni-eltűnések rejtélye.

A lányom tankönyvével kezdődött. Amit döbbenten és porig sújtva tartottam a kezemben.

– Rémes – mondtam –, ha ezt Gutenberg előre tudja, soha ki nem találta volna a könyvnyomtatást.

A lányomnak is megvan a magához való esze, azt kérdezte: „Ki az a Gutenberg?”

– Most ne gutenbergezz – mondtam mérgesen –, hanem ezekről az iszonytató, rémületes, gyalázatos szamárfülekről beszélj! Hogy bánsz te a könyveiddel?

Ilyenkor az a módszere, hogy megsértődik.

– Te kezdted a gutenbergezést – mondta megbicsakló hangon, kikapta a kezemből a szamárfüles könyvet, és sírós képpel átvonult a másik szobába. Bennem meg viaskodott a fel-fellobbanó következetesség a lelkiismeret-furdalással, egyszóval ma188ga a pedagógia csődje voltam, miközben gyerekkori tankönyveimet próbáltam magam elé idézni.

Így telt el egy jó félóra. Akkor nyílt az ajtó, és belépett a lányom. Szemrehányóan rám nézett.

– Te ugye azt képzeled, hogy ezeket a szamárfüleket én csináltam?

– Miért? Talán a padszomszédod csinálta? Vagy netalántán kötelező az iskolában a szamárfül? Külön szamárfülező óráitok is vannak?

– Most ne viccelj, fontosat akarok mondani. – Közelebb hajolt.

– Nem hallottál még sohasem éjszaka surrogást meg motoszkálást?

– Dehogynem.

– Na és tudod, ki surran és motoszkál?

– Ki?

– Hát a szamárfülező manó! Bebújik szépen a kulcslyukon, és hipp-hopp, már szamárfülez is. Tegnapelőtt is itt járt a harmadik emeleten, ha nem hiszed el, nézd meg a szomszéd gyerekek füzeteit meg könyveit.

Már a nyelvemen volt, hogy akkor az én könyveimet miért nem szamárfülezi ki ez a fránya manó, amikor megvilágosodott az agyam.

– Te – suttogtam –, lehetséges, hogy ez a te szamárfülező manód hordja el a fél pár zoknijainkat?

– Hát persze – mondta felcsillanó szemmel –, nem tudtad?

– Csak azt nem értem, mire jó neki a fél pár zokni.

– Mert fél lába van – világosított föl a lányom, aztán mélyen elgondolkodott és helyesbített – azazhogy nem fél lába, hanem egy. Fél lába akkor volna, ha valaha kettő lett volna neki. De sohase volt. Így született. Ez egy egylábú manó. Úgy ugrál, mint a kenguru. És szükség esetén repülni is tud.

– És szamárfülez meg lopkodja a fél pár zoknikat.

– Bizony, a múltkor kitördelte az összes ceruzám hegyét.

– Te – mondtam ijedten –, ma reggel találtam az arcomon egy új ráncot, idenézz, itt. Lehet, hogy ezt is a te egylábú manód véste ide?

– Lehet – mondta kissé elbizonytalanodva – ráncvésést is csinál.

Meg hajfestést. Beoson, és ősz szálakat bűvöl az ember hajába, meglazítja a fogakat, tompítja a látást, kis szúró fájdalmakat 189cseppent térdbe, derékba, a homlok mögé, hideg ujjakkal matat a szív körül. Szamárfülez ott benn az agyban is.

– Ajjaj – sóhajtottam –, elég rettenetes manót találtál ki.

– Én? Kitaláltam? De hiszen nem találtam ki, kérdezd meg akárkitől.

Hát akkor most megkérdezem: Önökhöz is jár ez az egylábú manó? Szamárfülez?

190
Egy kis lalala

Előjött a sötétből Hiripi.

Csáléra állt a füle, az orra, a szemöldöke, a szájaszéle, a homlokránca, de még a tekintete is.

Minden csáléra, hajszra meg semmi! Ajaj!

Már mondja is Hiripi.

– Jaj, de boldogtalan vagyok!

Na, nem! Engem aztán nem! Én nem olyan fából vagyok faragva. Replikázok.

– Én meg boldogtalalalan, jaj de boldogtalalalan!

Hiripi a meghökkenéstől egy pillanatra kizökken a boldogtalanságból, már-már hajszulnak arca alkatrészei, de ezt nem engedheti, gyerünk csáléra, vissza csáléra, sírósan nyekergi:

– Ne böllenkedjen velem.

– Ki böllenkedik itt? Ki akarja a másikat… igenis boldogtalalalan vagyok, boldogtalalalan.

De őt sem olyan fából! Nézz oda, mi özönlik Hiripi kitátott száján.

– Jaj, de boldogtalalalalan vagyok.

Nekilátok én is.

– Én meg boldogtalalalalalan.

Ő se hagyja.

– Boldogtalalalalalalalalan.

Én se.

– Boldogtalalalalalalalalalalan.

Hihi. Mint egy nóta. Legközelebb egy kis dallamot is szövök bele. De arra már nem lesz idő, huhú. Hiripi legyőzhetetlen, nem fogok én itt szóhoz jutni soha többé. Hallod?

– Jaj, de boldogtalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalan.

Ezt nem lehet kibírni. Kimegyek a konyhába, persze közben is szúrja a hátamat a lalala, főzök magamnak egy feketelevest, erre az alkalomra az való, semmi más, lalala, a feketeleves daráló 191nem tudja túlharsogni, lalala, a főző sem tudja túlsisteregni, lalala, lalala. Ez a Hiripi, ez a Hiripi, összelalalázza a világot.

Lám, itt is van már a konyhaablakban egy szemrehányó arc, Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor arca, mi a szösz ez, miféle zelala-bolala, nem tudok tőle anglaszul virtuózni, na tessék. És már ott is van mellette Frukkancs, ő meg nyilván nem tud a zajtól kézikázni, és sorra jönnek ám, figyeld csak ott van már Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, miezittkérem, mifélelalala, jönnek a költőlányok, Geszter és Ánimán, lalala, nézd ők meg Árger úrfi és Áresz kisasszony Mohácsról, te jó ég, csak nem hallatszik el Mohácsra is? De bizony, egész Mohács lalalul és lililul, rögtön kaszárakapára, s akkor aztán lesz nemulass és újabb feketemohács. Aj, te jó ég, mit csináljak? Ráadásul jön Tyzsa asszony is a csőre töltött, hatlövetű Erika írógépével, ilyen körülmények között nem lehet célbalőni, kérem, mondja mérgesen és lób-lób a hatlövetű írógépet, jaj, csak nehogy hozzám, és hozzám se, mondja a falon Kölcsey úr, fakeretben, én már több, mint száz éve megmondtam, hogy első a jókedv, a jókedv kérem, még a bőség is ráér, csak jókedv legyen, lalala, lalala, az ablakban egyre nagyobb a tömeg, az Erkel utcában sereglik a nép, a Csarnok tér felől egy rendőrkocsi, nénótitú, a Vámház körút sarkán egy tűzoltó kocsi, titunénó, ennek a fele se tréfa, hagyod abba rögtön, Hiripi! De nem hagyja, lalala, lalala, lalala.

Tragédia! Tragédia! De legalábbis tragédia, dalban elbeszélve.

Vagy tán mégsem? Kellemetes hangok szivárognak be az ablakon. Akármi legyek, ha ez nem vihogás. De vihogás bizony! Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Frukkancs, Hapciter, Ánimán, Geszter, Árger úrfi és Áresz kisasszony összedugták a fejüket és ihognak, vihognak. Nagyon jó jel! Még Ófirencia kisasszony is ellebegtet egy mosolykát. Lopva Tyzsa asszonyra pillantok, hátha ő is, de nem, ő még ott fuldokol a lalalában.

– Lehet, hogy énekelni akar – mondja Radibenc.

– Csak talán botfülű – tódítja Tiszilli.

– Az, az – kapok a hazugságon – nem tud hova lenni a boldogságtól, de a legsajnálatosabban botfülű.

– Akkor segítsünk neki – mondja Ánimán és finoman bekapcsolódik a lalalába, hipp-hopp, lop bele egy kis dallamot, figyeld, most följebb viszi, most lejjebb, dó-ti-dó, már énekelnek a többiek is, muzsikál Frukkancs hangja, trillázik Áresz kis192asszonyé, szárnyal Zsigula, Geszter és Hapciter. Tyzsa asszony is abbahagyja a lób-lóbot és beáll dallamászni.

Fordul a kocka.

A felbőszült nép elhallgat, haragja elpárálló, fekete felhő, megáll a tűzoltónénó, a rendőrtitú, az egyenruhások dalárdába rendeződnek, az utca népe fújja a dallamot, a dallam fújja őket, lebegnek. És micsoda basszus! Hát persze, a százéves bérházak is rázendítettek. A Mátyás utca aszfaltjából előtüremkedik egy orgonabokor, bontja a virágját. Hé, ordítok rá ijedten, nem látod, hogy október van!

Ez az a pillanat, amikor Hiripi észbekap. Mi ez? Elhallgat. De elhallgathat bátran, nem veszi észre senki. Az ég nagy üstdob, zengedez. Hiripi egy darabig hallgat, aztán nem bírja tovább, zümmögni kezdi a dallamot, aztán bátrabban, még bátrabban. De hiszen nincs is botfüle! És a hangja is! Ej, te lalala. De most nincs idő sopánkodni, énekelek én is torkomszakadtából.

Na, látod, milyen szépen hajszra állítottuk, ami csáléra állt!

193
Jó napot

Hiripi sétálni ment. Lement egy völgybe, fölment egy dombra. – Pfúj! – mondta odafönt. – Az égen borzongató viharfelhők, az ereszeken szúrós jégcsapok, befúj a kabát alá ez az eszeveszett szél, az út csúszik, majd a nyakát töri az ember, mérges hópelyhek vágnak az arcodba, a harkályok idegesítően kopácsolnak az öreg diófán, az öreg diófa is olyan, mint egy csontváz, a rémes égbe markol hegyes águjjaival, és ráadásul ez a füst, ki az, aki ezt a kibírhatatlan kátrányszagot beleeregeti ebbe az amúgy is átkozottan szomorú délutánba. Pfúj!

Ezt mondta Hiripi, és lenyűgözően szomorú volt. Rosszkedvű, mint egy bedőlt fenekű hordó, bánatos, mint egy üres éléskamra, lelombozott, mint egy tűzvész utáni lucfenyő, mord, mint egy kiszuperált gőzmozdony, zord, mint egy elhagyatott várrom, keserű, mint az avas olaj, savanyú, mint egy vödör almaecet, letört, mint az elhányt őzagancs, konya, mint egy lehullni készülő falevél, levert, mint egy láz tépte nagybeteg, gyászos, mint egy sebesült holló, úszott a rosszkedvben szegény Hiripi, lubickolt benne.

És akkor észrevette Hiripát.

Jött lobogó, piros szoknyában, cifra bekecsben, hetyke kalapkában. Virult.

– Na még ez is – morogta Hiripi –, más nem is hiányzott.

Hiripa már messziről kiabált.

– Szervusz Hiripi! Micsoda gyönyörűség!

– Már mi lenne itt a gyönyörűség? Ebben a szurokhervadásban – morgott Hiripi.

De Hiripának aztán moroghatott.

– Nézd ezeket a méltóságteljesen gomolygó csodafelhőket, a jégcsapok, mint az ékszerek, és érzed ezt a finom szelecskét, felpezsdíti a lusta vért, és nézd, hogy táncoltatja a hópelyheket, jaj de kecses tánc, figyeld csak, Hiripi, és hallod a harkályokat, boldog ritmusokat kopácsolnak az öreg diófán, s látod az öreg 194diófa ágai milyen csodálatos vonalakat rajzolnak az égre? Mint egy festmény Hiripi, látod? És érzed ezt a finom, finom füstszagot – mélyet lélegzett Hiripa –, hű, de jó borókaillata van, régesrég nem éreztem ilyen jókedvre derítő, borókaillatú füstszagot.

– Krhmrmr – morgott Hiripi.

– És hogy te is itt vagy, az meg mindennek a teteje – folytatta Hiripa. – Úgyis annyira szerettem volna veled találkozni.

Hiripi Hiripa hetyke kalapkájára pislantott. Hm. A kalap mögött látta a gomolygó felhőket. Na, nem is olyan gyászosak. Egy vidám hópehely megcsiklandozta a nyakát, s közben valami szívderítő ritmust hallott. Alighanem a harkályok az öreg diófán. S finom illat csapta meg az orrát, hm, boróka, borókás füst, de kellemes.

– Gyere, csúszkáljunk – mondta Hiripának, és válaszra sem várva nekifutott.

Hiripa utána.

Csúszkáltak, lobogott a ruhájuk. Ha hasra estek, nagyokat nevettek. Csillogtak nekik a fényes jégcsapok. Vidámak voltak, mint két fényre szabadult kiscsikó.

Látod, micsoda szép délután!

Jó napot.

195
Hiripa

Előjött a sötétből Hiripa.

Sírt egy sort, nevetett egy sort, aztán megint sírt, megint nevetett.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Az attól függ – mondta egy mosoly és egy hüppentés között.

– Mitől?

– Hogy sírok-e vagy nevetek.

– Ha nem tudnám, ki vagy, most már bekumott szemmel is tudnám.

– Hogy én vagyok Hiripa.

– Hogy te vagy Hiripa.

– Szemrehányni azt tudsz – visította, a könnyei, mint a záporeső, egy kisebb tüzet biztos könnyedén eloltott volna.

– Ha nem lesz állásod, elszegődhetsz tűzoltónak.

– Érzéketlen fatuskó vagy – sírta – önző majom, taplószívű, süketszívű, vakszívű vasszívű, kőszívű.

Sorolta volna estig, ha közbe nem kérdezek.

– Miért?

– Na látod, te taplószívű, ha a te süket, vak és vas szívedről van szó, rögtön közbe tudsz kérdezni, de ha az én sírásomról-nevetésemről, akkor…

– De hiszen megkérdeztem.

– Mit kérdeztél, te balgatag, emlékezz!

Ami igaz, igaz, azt kérdeztem, sír-e vagy nevet.

– Bocsánat – szégyenkeztem. – Most jön az igazi kérdés: Miért?

– Mit miért? – kérdezte kéjesen, abbahagyva sírást-nevetést.

– Miért sírsz, akarom mondani, miért nevetsz, vagyishogy miért sírsz-nevetsz?

– Azért sírok – nevetett –, mert nem tudom, boszorkány vagyok-e vagy tündér.

Nem tudom, a kedves olvasó került-e már ilyen horderejű kérdések elébe, engem mindenesetre lesodort a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy nevetett, amikor azt mondta, hogy sír.

196

– Tehát akkor nevetsz, amikor azt hiszed, hogy tündér vagy, és akkor meg, ha a boszorkányt gyanítod, sírsz.

Ráncolta a homlokát.

– Most nagyon összekevertél. Tehát, amikor nevetek boszorkány, amikor sírok, tündér?

– Fordítva.

– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.

– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!

Ha holott, akkor ezer jaj nekünk. Zuhanórepülésben, mint egy vándorsólyom, rátörtem Ófirencia kisasszony megszelídítésére.

– Azt hiszem, egyedül csak te tudsz segíteni – mondtam neki szemérmetlenül.

Máris eltűnt szeméből a sziriszur, finomkásat csücsörített, mint akit hájjal kenegetnek.

– Mi a probléma? – ereszkedett le közénk fensőbbségesen.

Mondtuk.

De ezt már hallotta Frukkancs, Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, Geszter és Ánimán is, akik odasereglettek a hablatyra és hebehurgyaságra. Sőt hallotta Tyzsa asszony is, aki fölemelkedett hatlövetű Erika írógépe mellől és kipillantott az ajtórésen. Méghogy tündér! – méltatlankodott a tekintete, mivel Tyzsa asszony minden nőt boszorkánynak tartott, mentségére szolgáljon, hogy sajátmagát is. Puff, bevágta az ajtót, és visszaült a hatlövetű mellé. Tratata – célbalőtt.

– Egy szavazatot kaptál a boszorkányra – mondtam Hiripának. – Úgy van, szavazzunk – értették félre a többiek, és nagy, összevissza ordítozás zúdult a nyakunkba: tündér, boszorkány, boszorkány, tündér. Ki ahol érte.

– Kuss, ti alantas népség – szisszentett Ófirencia –, csak nem képzelitek, hogy ez a vakarcs itt tündér vagy boszorkány, ugyan, hol van ő attól… jaj, jajaj!

Jaj bizony, jajaj! Mert, huss, egy bagoly röppent ki Hiripa szeméből, rácsapott Ófirencia kezére, belecsípett, jajaj!

– Húúú, boszorkány – sóhajtottuk mind. Csak Ófirencia kisasszony jajveszékelt vérző kézzel.

197

– Ó, ez a csúnya bagoly – mondta Hiripa –, ne haragudj – és megsimogatta Ófirencia kezefejét, hipp-hopp, a seb begyógyult, hipp-hopp, elmúlt a fájdalom.

– Húúú, tündér – sóhajtottuk mind.

Na, akkor most tündér vagy boszorkány?

Még szerencse, hogy a hablaty és hebehurgy Mohácsra is elhallatszott, mert, íme, nagylihegve jött Árger úrfi és Áresz kisasszony.

– Mohácsról azt üzenik, hogy tündér – jelentette Árger úrfi. Áresz kisasszony elképedve nézett rá.

– De hiszen éppen ellenkezőleg! Azt üzenik, hogy boszorkány.

Hiripa boldogan nevetgélt.

– Megmutatom a boszorkányruhámat – mondta és magára öltött egy végre való fekete krepdesint, tüllt, vásznat, selymet és tafotát, fekete gyöngyökkel, fekete rojtokkal, fekete csipkékkel, fekete gombokkal.

Gyönyörű volt.

– Jaj, de rút – kiáltották kórusban a lányok.

Mármint Ófirencia, Frukkancs, Áresz kisasszony, Hapciter, Geszter és Ánimán. Még Tyzsa asszony is segített nekik odabentről, pedig nem is látta Hiripa boszorkányruháját.

– Gyönyörű – kiáltották kórusban a fiúk.

– És tündérruhám is van – folytatta Hiripa és máris fehér fodrokban csillogott, ragyogott.

– Gyönyörű – zengték a fiúk.

– Jaj, de rút – zúgták a lányok.

Na erre eltörött a mécses.

– Akkor most boszorkány vagyok vagy tündér?

– A vak is láthatja, kedves Hiripa, a vak is láthatja… – dadogtam.

– Miért nem mondod? – kiáltott rám, s mivel nem válaszoltam, nekiállt, sírt egy sort, nevetett egy sort.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Te érzéketlen fatuskó, te önző majom – sírta –, te taplószívű, süketszívű, vakszívű, kőszívű!

Ezt mondta, pedig akkor már régen beleszerettem.

198
Ők ketten

Az írót felvillanyozta a gondolat. Nem is rossz. Látta a szokványhelyzetet, ahogy a boltban a keskeny vállú, görnyedt öregasszonyt foghegyről odalökött félmondatokkal sértegeti az eladó. Milyen is legyen az eladó? Kövérkés, fiatal nő, rikítóra lakkozott körmökkel? Vagy inkább egy rókaarcú férfi, piszkosfehér köpenyben? Az eladó valahogy nem akart összeállni, egyelőre nem is fontos – gondolta az író – és tovább építette a történetet: Megjönnek ŐK KETTEN. Na persze, ez sem túl egyszerű. Milyenek legyenek? Hogy mind a kettő férfi, arról nincs vita. De milyen korúak? Hogy vannak öltözve? Hasonlítanak egymásra, vagy teljesen különbözőek? Az íróban ekkor földerengett egy réges-régen látott kép homályos emléke. Ádám és Éva kiűzetése a paradicsomból… Ott az az alak a lángpallossal. Úgy is van! Az arkangyal! Olyanoknak kell lenniük, mint az arkangyaloknak. Szoborszerűen szép, fiatal férfiak. Az egyik lehet szőke, a másik barna. Egyszerű, modern ruhába vannak öltözve. Farmer, garbó. Vagy nyitott nyakú pamuting. Mindenesetre lenyűgöző figurák. És hogyan jelennek meg a boltban? Halkan benyitnak az ajtón és lassan közelednek az öregasszony meg az eladó felé? Vagy egyszerűen a semmiből tűnnek elő? Az előbb még semmi, most meg ott áll két Michelangelo-figura, a szemük szigorúan fénylik, a bőrükön apró, elektromos kisülések villognak. A kezükben mogyorófa pálca. Szó nélkül megragadják a pökhendi eladót, lenyomják a pultra és huszonötöt vágnak rá. Na nem, huszonöt, az sok. Mondjuk tízet. Vagy ha a kövérkés nő mellett dönt, öt is elég. Most nem ezzel kell vacakolni, hogy hány ütés! Suhog a pálca, az eladó torkaszakadtából ordít. A boltban mindenki megkövülten áll, még az üzletvezető is, pedig az előbb még ott motoszkált az agyában, hogy rendőrt kellene hívni. De senki sem mer moccanni, míg ŐK KETTEN nem távoznak. Kimennek az ajtón? Eltűnnek? Fokozni kell benne a csodás elemet? Vagy éppenhogy semmi csodaszerű ne legyen 199benne? Ezt még nem tudja eldönteni az író, arra gondol, írás közben úgyis eldőlnek a részletkérdések. Most még csak annyi bizonyos, hogy az öregasszony ijedten kiszalad a boltból, fél, hogy bosszút állnak rajta, hiszen ez a verés őérette történt, odakinn az utcán nagyokat dobban a szíve, jól megkapta ez a durva alak, de egyúttal valami rossz érzés is környékezi, most már aztán soha többé az üzletbe be nem jöhet, pedig ez a lakásához a legközelebbi. Járhat három utcával arrébb. Már bánja, hogy éppen őt választotta a két fiatalember. Megbosszulhatták volna más sérelmét is. Hiszen van belőle bőven, s kijut mindenkinek.

De hamarosan kiderül, hogy nem kell tartania az öregasszonynak az üzletbeliektől. Mert szinte bizonyos, hogy akkor ŐK KETTEN újra megjelennek és újra megsuhintják a mogyorófa pálcát. Jönnek sorban a hírek. Orzókról, becsapókról, átvernökökről, kijátszókról, rászedőkről. Akik éppen oroztak, becsaptak, átvertek, kijátszottak, rászedtek. Bizony megjelentek ott ŐK KETTEN, megsuhogtatták a pálcájukat és huszonötöt vágtak a bűnösre.

Az író dörzsöli a kezét, micsoda fényes lehetőségek, mennyi humort, mennyi geget lehet beépíteni ebbe az írásba.

Akiknek félnivalójuk és a félnivalójukhoz hatalmuk is van, persze hajszát indítanak a két pálcás lény ellen, de elfoghatatlanok, legyőzhetetlenek. A város egyik része reszket, a másik része ujjong. Nem mer már senki csalni, hazudni, lopni. Tényleg! Hányan reszketnének és hányan ujjonganának? Az író elidőzik kissé ennél a kérdésnél, hamar rájön, hogy a dolog bonyolultabb, mint hitte, az ujjongás és a reszketés alighanem összekeveredne egy kicsit. Sebaj! Ebből is nagyszerű jeleneteket lehet kicsiholni.

És akkor aztán föl lehet vázolni a becsület városát. Széles ecsetvonásokkal (hogy ezeket a széles ecsetvonásokat írásban hogy képzelte az író, azt nem tudom), lendületesen.

Nem is vacakolok tovább! Munkára! – kiáltott az író és papírt fűzött ócska, Ideal típusú, traktor nagyságú írógépébe. Csupa nagy betűvel leírta a címet: ŐK KETTEN, és belekezdett az első mondatba: Az írót felvillanyozta a gon…, de ekkor kénytelen volt abbahagyni a gépelést, mert valaki a vállára tette a kezét. Ijedten fölugrott – hiszen úgy tudta, hogy egyedül van a lakásban – és megpördült, hogy lássa a háta mögött állót. Ketten 200álltak a háta mögött. Az írónak egy szikrányi kétsége sem lehetett, hogy ezek ŐK KETTEN. Igaz, a szemük szelíd volt, nem sugárzott belőle a bosszúállás, és a bőrük felszínén sem pattogtak elektromos szikrák, de monumentálisak voltak és lenyűgözők.

Az író mosolyfélét próbált az arcára erőltetni.

– Ugye, nagyszerűen kitaláltam magukat? – kérdezte bizonytalan hangon, de választ nem kapott, ŐK KETTEN megragadták az író felsőkarját, gigászi erő sugárzott a markukból, rányomták az íróasztalára, úgy hogy a melle éppen az Ideal tetejére került, a kocsi visszahúzó-csonkja mint egy tőr döfött a bordái közé, szúrta a sorközállító, a hengeremelő kar, de jaj, mindez semmiség a farára zuhogó ütésekhez képest. Először úgy gondolja, férfiasan kiállja ordítás nélkül, de már a harmadik ütésnél felvisít, ordít tele torokból, pedig tudja, hogy nincs kegyelem.

A huszonötödik után elengedik, az író, mint egy zsák, eldől. Előbb a székére esik, aztán a padlóra, a teste egy merő sajgás, nyilalló fájdalom.

– Mondjátok meg, hogy mért kaptam? – ordítja.

ŐK KETTEN rá se hederítenek, kimennek az ajtón, végigballagnak a függőfolyosón és beszállnak a liftbe.

Vajon hova igyekeznek?

Lehet, hogy Hozzád, kedves olvasó?

201
A fehér zászló

Nem tudom, esett-e akkor hó vagy sem. Akár esett, akár nem, a kép, amit idebent őrzök, sötét tónusú. Szürke. Majdnem fekete. Egy asztalkendő színének kivételével. Mert az életre szólóan fehér. Az ő fehérségét szeretném fölidézni 1944 teléből.

Nyolcéves voltam. Az égen ezüstcsillanású liberátorok úsztak, a rádióból ömlött az „achtung, achtung”, és a hídfőállás és hősies ellenállás, és rugalmas elszakadás és az Apatinnál átkeltek és az egyenlőtlen légiharc. A megfogható az volt, hogy nem kell iskolába járni, a megfoghatatlan, hogy jönnek az oroszok. Akkor már ezer kilométereken át jöttek, feltartóztathatatlanul. Nem tudom, mire gondoltak a szüleim, amikor úgy döntöttek: menekülünk. Mindenesetre egy reggelen néhány hevenyészett csomaggal a kocsiderékban, útra keltünk. Karavánba rendeződve, mert velünk tartott a sárszentlőrinci főjegyző is, veje, lánya, unokái, egy másik kocsin néhány pesti értelmiségi, aki a bombázások elől menekült falura. Köztük Alajos úr, a jogtudományok doktora, földhivatali tisztviselő. És persze Hegedűsné, aki hosszú szipkából cigarettázott és nadrágban járt. Cigarettázó nőt láttunk már korábban is Alsórácegresen, de nadrágban járót még soha. Úgy bámultunk rá, mint egy világcsodára. Batyuk, madzaggal átkötött papírdobozok. Nyekeregtek a szekerek, mentünk nyugatnak. Éppen negyven kilométert. Mezőszentgyörgy mellett, Garaspusztán letáborozott a karaván. A Balatonnál megállítják őket, itt már biztonságban vagyunk, mondta valaki és lesütötte a szemét. Aztán elhangzott a bűvös név. Amerika. Ohájó, suttogta a főjegyző veje.

Egy tapodtat sem megyek tovább, mondta ekkor anyám, és Ohájó, mint egy elszabadult luftballon eltűnt a szürke égben. Ennyi tehát az otthon védőbúrája. Negyven kilométer. Itt kezdődik az idegen világ, ezen a körön túl bármi történik, már másképpen történik.

202

Hegedűsné kivette a szájából a hosszú szipkát és azt mondta: Én se megyek sehova. Így aztán ott maradtunk valamennyien. És egy hajnalban riadt, elharapott hangok, halk kopogás az ablakon.

Jönnek.

Valamennyien kisereglettünk a ház elé. Garaspuszta alatt, tőlünk olyan kilométernyire, az országúton szürke tömeg gomolygott. Szekerek, autók és gyalogoskatonák sokasága. Vonultak, mint a vulkánból kiömlő láva. Az oroszok.

Alajos úr, a jogtudományok doktora, földhivatali tisztviselő fejvesztetten futkosni kezdett, szotyolaszárra egy fehér asztalkendőt erősített és lobogtatni kezdte. Megadta magát. Vagyis megadta magunkat. De a lávafolyam rá se hederített, vonult elszántan, mint a történelem. És bennem itt a kép, Alajos úr megadja magát a fehér asztalkendővel. Hisztérikusan lobogtatja. És az usankák, lötyögő csizmák, katyusák, dobtáras géppisztolyok, mint a kőgörgeteg. Még csak nem is köpnek Alajos úrra.

Szóljanak már a hülyének, hogy ne lebegtesse azt a szalvétát, mondta Hegedűsné. Bennem meg valami szúró szégyenkezés. Miért? És miért lobogtatja máig is bennem az az észre sem vett ember a szotyolaszárra tűzött fehér szalvétát?

Szólni kellene a hülyének, hogy hagyja abba.

203
Kézgogás

Nézzük a tévéhíradót. Éppen két politikus hosszantartó, férfiasnak és barátságosnak szánt kézfogását látjuk.

– Te Apu! – mondja a fiam (tízéves), olyan még nem volt, hogy az egyik politikus annyira megszorította a másik politikus kezét, hogy az felordított fájdalmában?

Sajnos nem ismerem ilyen tüzetesen a diplomácia történetét, de az ötlet elragad. Képzeljék, ahogy az ünnepélyes kísérők között, a tévékamerák kereszttüzében Gorbacsov és Bush kezet ráz, egyszer csak az egyik erőlködéstől eltorzult arccal szorítja, ahogy csak bírja, a másik meg fölordít, fájós kezét a hóna alá kapja, féllábon körbeugrál, s imígyen szól: Te marha!

Nagyon jó!

Esetleg, ahogy kiszállnak a hadihajó nagyságú, felzászlózott, golyóálló autómonstrumokból és elindulnak fölfelé a lépcsőn, valaki az elöl haladó elnök fenekére húz, s amikor az fölháborodva hátrafordul, az összes hátuljövő előrenyújtja a kezét és az ujjait billegtetve zümmög: zíí-zűű, s ha az elnök nem találja el, ki adta a simát, vissza kell mennie az autójába, újból kiszállni, és addig folytatni a játékot, amíg el nem találja.

Vagy az se kutya, ahogy Jelcin és Mitterand mennek az Élysée-palota folyosóján, és egyszer csak a kockás kövezeten Jelcin ugróiskolát kezd játszani. Háromszor féllábra, aztán szétvetett kettőre, megint félre – ez a nyaki – leng a zakója, lobog a haja, újra kettőre, pördülés! Mitterand se hagyja magát, féllábra kap, nosza a kíséret is, háromszor féllábra – dönn-dönn-dönn – szétvetett kettőre – bumm – zeng az Élysée-palota.

– Hallod, Apu, mit kérdeztem?

Hallom, hallom, csak egy picit várj még, ezt megnézem, az ENSZ-ben vagyunk, a Biztonsági Tanács ülésén, a delegátusok a hasukat fogva röhögnek, mert egyiküknek a hátára van tűzve egy cédula „HÜLYE VAGYOK” fölirattal, de akinek a hátára van tűzve, az nevet a legjobban, mert egy másiknak is a hátára 204 van tűzve, de ő meg még jobban, mert ő meg azt hiszi… de nicsak, mindenkinek a hátán ott a fölirat, dőlnek a röhögéstől, azt hiszik, ők maguk kivételek, kipirult arccal, fulladozva nevetnek, de jó kis ülés ez, röhög a Biztonsági Tanács, Karinthy után szabadon.

– Apu!

Most zavarsz, amikor Bush éppen a Kreml elé érkezett, és a szovjet kormányszóvivő közli vele, hogy Gorbacsov elbújt, keresse meg az elnök úr, ha bírja, ne arra tessék, az hideg, hideg, hideg, úgy, föl a lépcsőn, az már jobb, langyos, langyos, most meleg, arra hideg, jaj, megfagyok, melegszik, melegszik, forró, forró, Gorbacsov kiugrik egy kredenc mögül és vérfagyasztó arccal kiáltja: húúú, Bush a szívéhez kap és azt mondja: „Nem ér a nevem, ijesztget a Misa!”

– Apu, volt már olyan?

A képernyőn e pillanatban ér véget a kézfogás, természetesen minden incidens nélkül – sajnos egyik fél sem vette a bátorságot.

– Láthatod – mondom – ezek mindig így fognak kezet.

Zajlik tovább a híradó. Nézzék meg, nincs egy cédula a hátamon?

205
Foci

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

– Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focista-nevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

– Na vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!”… Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne?

206

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

– Akkor meg lehet rá kérni?

– Mire?

– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba. Aha, hát erre ment ki a játék.

– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe – mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

– Mit gondolsz, beáll?

– Reménykedjünk – mondom és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

– Megígérte? – kérdezi.

– Meg – mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, most már nincs visszaút.

207
Közjáték

Nem kétséges, egy kicsit összegörnyedve ültem. Elanyátlanodva. A szobában félhomály. Talán a közelítő estétől, de az is lehet, hogy belőlem szivárog. Az ablakom előtt egy surranó mozdulat, vagy lebbenés… nem is tudom. Valami rátapad kívülről az ablaküvegre. Először azt gondolom, madár, de nem. Egy gyík. Itt a Lónyay utcában, a negyedik emeleten? Képtelenség. Fölkelek, elhúzom a függönyt. Pikkelyes hasa egy ovális folton rásimul az ablaküvegre, karmos ujjai alatt, a talpán, kerekded tapadókorongok. Szinte érzékelhető az erő, ahogy odaszívja magát. Az üveg viszolyog az érintésétől. Na, nem olyan nagy dolog. Csak egy gyík. Azért a kezem az ablak kallantyújára téved, ha lehetne, még jobban bezárnám. Mi van ennek a vállán? Esernyődrótszerű, hegyes csontok között feszülő, áttetsző bőr. Néha meglebbenti, mint a virágport szedő méhek. Szárnya van. Mint a bőregérnek. S most már a gerincén végigfutó, tüskés tarajt is látom. Hess! – lebbentem felé a kezem. De ahelyett, hogy elszállna, nagy csattanás az ablakon. Ijedten hátrahőkölök. Megjött a párja. Előbb izeg-mozog, csapkod a farkával, lebegteti a szárnyát. Reménykedem, hogy lecsúszik, de a tapadókorongok meglelik az alkalmas helyet, hasa pikkelyes, ovális foltja rásimul az üvegre. Lázasan töröm a fejem, mivel tudnám elkergetni őket. De akármi jut eszembe, ahhoz ki kellene nyitni az ablakot.

És, csatt, megjön a harmadik. Hé – ordítok torkomszakadtából –, takarodjatok innen. De már látom, a szemben lévő háztető felől jön a következő, mint a puskalövés, csattan az ablak, és megint, és újra, zuhogva jönnek, nyüzsögnek, mint egy darázsraj a lépen, már alig látok ki az ablakon, valami kézbeli után kutatok, de úgyis hiába minden, pendüléseket hallok, apró kis robbanások, nem bírja tovább az üvegtábla, mindjárt beszakad alattuk, már látom, ahogy ellepik a szobát, nekem esnek.

Ülök megadóan, a kezem elernyed. Ez hát az ítélet.

208

De ekkor odakinn valami fehér lebbenés, a kis szörnyetegek méltatlankodva fölbozsognak, tapadókorongjaik eleresztik az üveget, a mellemben is érzem, hogy az ablakra nehezedő nyomás enged, valami történik odakinn, fölizzanak és hamuvá hullanak a karmos lábak, az áttetsző bőrszárnyak. Mint a parázsba vetett fűszál, kunkorodva válnak semmivé a hetyke taréjok tüskéi, hamueső szitál az ablakom előtt. S ahogy ritkul a por, látom, hogy egy angyal lebeg odakint. Kamaszangyal. A haja kicsit kócos, az orra tövén szeplők virítanak. Teleszívja a mellkasát, kikerekedik a képe, ahogy teljes erejéből fújja a szárnyas szörnyeket. Ráfuvint a menekülőkre is. Pernye lesz mind.

Boldogan kitárom az ablakomat. Gyere be – mondom neki – gyere be hozzám. A kamaszangyal megvetően rám néz, kicsit liheg az erőfeszítéstől, a homlokán legurul egy verejtékgyöngy. Elhúzza a száját és tövig rám ölti a nyelvét. Beee! Aztán libben egyet, át a szemközti ház tetején, át a Czuczor utcán, s eltűnik egy Csepel fölött parkoló felhőben.

209
Galamblövő

Először nem látszott élőnek. Olyan volt, mintha Tussaudné panoptikumának egy viaszfigurája keveredett volna ide a Népköztársaság útjára. De nem lehetett viaszfigura, mert mozgott. Lassú, majdhogynem csoszogó léptekkel közeledett a buszmegálló felé, ahol tízen, tizenöten várakoztunk. Mindenki feléje fordult, pedig még nem történt semmi különös. Hacsak azt nem tartjuk különösnek, hogy valaki egy nagy kaliberű, távcsöves vadászfegyverrel közlekedik a város egy forgalmas útján.

A fegyvert a tus és az elsütőszerkezet között markolta, lazán lógatta maga mellett, a cső kissé lefelé, a szíj majdnem söpörte az aszfaltot.

De nem a fegyver miatt szegeződött rá minden szem, arra esküdni mernék. Hanem mert látszott rajta, hogy mindjárt lőni fog. Szorongva néztük, ahogy az eget kémleli, a fák koronáját, a háztetőket. Ekkor a Bajza utca felől egy galamb ereszkedett a járdára. A puska emelkedett. A galamb lépett kettőt, a feje előre-hátra bókolt, ahogy menés közben a galamboknak szokott. A puska akkorát szólt, mint egy ágyú. A galamb szinte szétrobbant, véres, tollas cafatok fröcskölték tele a járdát. Elefántölésre szánt fegyver lehetett a viaszemberé.

A forgalom zsongott, mintha mi sem történt volna, a járókelők behúzott nyakkal siettek, mi pedig álltunk az aszfaltba gyökerezve. Vártuk a megváltó autóbuszt.

Csak a galambok reagáltak a dörrenésre. Riadt rajok keringtek az utca fölött. A viaszarcú emelte fegyverét. Lőtt. Kettőt egymás után. Odafönt két galamb robbant föl, darabjaik szertefröccsentek, mint az aknaszilánkok, a galambraj tűhegyes repüléssel elhúzott a Kodály körönd felé, föntről tollpihék szitáltak, mintha kiszakadt volna egy égi dunyha.

Csak ne tévedjen ide most már egy galamb se! A Hősök tere felől föltűnt a busz. Csak gyorsan, csak gyorsan! És ekkor a 210hátunk mögött álló pad támlájára ereszkedett egy galamb. Fekete keretes gombszeme táplálék után kutatott.

Ha merem, befogom a fülem. De csak annyira telt, hogy hátat fordítottam. A dörrenés után, mintha vér fröcskölt volna a kabátomra, apró tűszúrások a hátamon. És ekkor valaki hisztérikusan fölsikoltott.

– Mit csinál, maga vadállat, mit csinál!?

Egy cérnavékony, feketébe öltözött öregasszony, fején mókás kis kalap, kezében műanyag háló, a hálóban újságpapírba csavart kenyérdarab és két alma.

– Szégyellje magát – kiabálta magánkívül, és a szatyrát lóbálva megindult a viaszarcú felé.

A busz fékezett, a vezető nyitotta az ajtókat.

A viaszarcú felemelte a fegyverét, és gondolkodás nélkül lőtt. Az öregasszony teste megrándult, a lövés ereje hanyatt vágta, melléből, mint egy vörös gejzír, sugárzott a vér. A viaszarcú még nem engedte le fegyverét.

Föltülekedtünk a buszra, a csengő élesen berregett, becsukódtak az ajtók, a vezető indított.

Szokásos ütemben zajlott a forgalom.

211
A ház

Ott hevernek egymásra hányva a lebontott ház kicsorbult élű, piros téglái, a gerendák összegabalyodva meredeznek a világtájak felé, szomorkodik a halomba dobált, szürkésfekete apatini hódfarkú cserép, a füvön vakolatdarabok, a diófa alatt üvegtörmelék. Odafarol a teherautó, döng a plató, elnyeli a még használható építőanyagot, a rakodók meghurkolják a köteleket, fölkapaszkodnak a rakomány tetejére, a motor felhörög, fekete füstöt böffen a kipufogó – elzúgnak. Az egykori ház alapgödre elhagyott lövészárok. Nagy csend. Üresség.

Rutinmunka volt. Lebontottak egy házat. Ami elvileg téglából, fából, habarcsból volt. Romlásnak indult ház volt, gazdátlan, lakatlan. Lebontásra érett. Hogy lelke is volt? Ugyan, kit érdekel?! S ha volt is; magánügy. Nem tartozik senkire. Valóban nem, s amúgy is alig elmondható az a valami, ami a vastag falakból sugárzó védelem érzetéből, anyám simogató kezének mozdulatából, tejeskávéillatból, mosolyokból, felhüppenő sírásból, faropogásos kályhamelegből, a mogyoróbokor konyha kövére vetülő árnyából, homályos sarkokban lapuló mesehősökből, a meztelen gyerektalpat simogató hűvös folyosókő érintéséből, tücsökcirpelésből, a petróleumlámpa imbolygó fényéből, settenkedő éjszakai neszekből áll össze. Arról meg aztán igazán kár is beszélni, hogy ez a ház tulajdonképpen a Jó és a Rossz választó bástyája volt, a háta mögött, arra északkelet felé, gonosz, támadásra kész árnyak mocorogtak, valamerre arra kezdődött az idegenség, a hideg, a rémület. A másik oldala, a délnyugati meg mézcsurranás, öröm, arrafelé nézve megtudta az ember, hogy mégsem kell félnie semmitől. De most itt egymásnak eresztették a Gonoszt és a Jót. Nincs köztük semmi. Átlátni a házon.

Valóban; ez nem tartozik senkire. Csak rám, meg erre a levegőből kivágott, elnyújtott téglalapra.

Alsórácegrespuszta valamikor a múlt század második felében épülhetett – az 1851-ben kiadott Fényes Elek-féle helység212névtár még nem említi. Apponyi-birtok volt, a gróf 1920 táján adta el egy cecei nagygazdának, aki 1938-ban – tehát amikor én még jószerivel karonülő voltam – apámat fogadta meg gazdatisztnek. Akkor költöztünk a vastag falú, uradalmi-sárga intézőlakásba, amelyet szülőházamnak tekintek. 1951-ben vette át a birtokot az állami gazdaság, családunkat kitették a házból, s mivel vagyonunk megegyezett a korábbival, azaz a rajtunk valón és a bútorainkon kívül nem volt semmink, egy közeli faluba költöztünk albérletbe. Ettől kezdve csak a szárnyas hírek kötöttek össze szeretett hazám-házammal. Egy-egy feketeszárnyú halálhír, de jöttek a fehérszárnyúak is. Hogy a közös konyhás cselédlakásokat átalakították egy-két szobás lakásokká. Önálló konyhával. Lepadlózták a szobákat. Bevezették a villanyt. Új kutat fúrtak. Élt a ház is. Iroda lett benne, kultúrterem, aztán üzemi konyhává alakították, építettek, bontottak benne, falakat, ajtókat helyeztek át, befalaztak néhány ablakot, de élt. Alsórácegrespuszta fitogtatta az izmait. Legalábbis úgy tűnt, mert amikor nekiduráltam magam és meglátogattam, mást mondott. Az én virulóképű menyecske-pusztám helyett egy ráncosarcú vénasszony-pusztát találtam, sütött róla az elhagyatottság, a pusztulás. A ház is sérülten hevert a kivágott-fájú, gazverte kertben, padláslépcsője, kerítése korhadozott, nagy foltokban hullott róla a vakolat, egyetlen lakott szobájában az átmeneti szállások enyészetszaga, a többiben piszkos félhomály lötyögött, csak délre néző sárga homloka ragyogott ugyanúgy, mint régen. A régi lakók közül szinte senkit sem találtam. Véged van Alsórácegres? De nem, mert aztán megint jobb hírek jöttek. Hogy új istállókat építettek a régiek mellé, s aztán a mindent betetőző újdonság: négy kilométeres aszfaltozott utat építettek Sárszentlőrinctől Alsórácegresig. S közvetlen utána: a pusztát lebontják. Vaklárma lehet csak, gondoltam, nem létezik ekkora esztelenség, hogy nagy értékű, jó állapotban lévő gazdasági épületeket csak úgy odadobnak az enyészetnek. Hiszen maguk is építettek hozzá, a három istálló helyett most már öt van, nem is beszélve a műútról, hány forintba kerül egy négy kilométeres aszfaltozott út? Csak tán nem azért építették, hogy könnyebben elhordhassák a bontott építőanyagokat? De bizony, valahogy olyasformán volt mégis. Mert amikor a hírre (most már Budapestről és autóval, hiszen nem kellett félni a kátyús földúttól) odarobogtam, már féltérden állt szegény puszta. Törmelékes 213gazos négyszögek a lebontott istállók, a magtár helyén. A csiraistálló maradványait éppen rakodták. De a ház akkor még állt. Valaki azt mondta, nem bontják le, valamilyen tervük van vele. A terveik! Balga vagyok, hogy egy pillanatig is hittem benne.

Most hát egy négy kilométeres aszfaltút vezet a semmibe.

Ez volt a herdálás kora. Az esztelenségé, a fejetlenségé. Az összeomló, üres parasztistállóké. Az elherdált szaktudásé. Sose felejtem, amikor megláttam egy környékbeli nagygazdát a Körúton utcát söpörni. A kezében, fejében felhalmozott tudást erre kell használni? Utcasöprésre?

Persze engem most legjobban a ház izgat. A nincs-ház. Hány meztelen gyerektalpat simogathatott volna még az a hűvös folyosókő. Hányan hallgathatták volna még a kályhalyukban huhogó téli szelet, hányan állhattak volna a vastag falak óvó fénykörében.

És mi lesz a Rosszal és a Jóval? Most, hogy nincs köztük a ház, lassú gomolygással elindulnak egymás felé. Küzdenek? Recseg ropog minden? Villámlik? Megbomlik a világ egyensúlya?

De nem! Látom, ahogy a távolodó teherautóról kis fénypászmák válnak le, kiszabadítják magukat a téglákból, gerendákból, vaskos ablaktokokból, visszasurrannak a régi ház helyére, látom, ez nagyapám göcögő nevetése, ez a vasárnapot átlengő borotvaszappanszag, ez meg annak a kujtorgónak a görnyedt tartása, aki az előszobában állt. A ház lassan fölépül. Láthatatlanul ugyan, de semmi kétség, a helyén van minden. Ott áll a Jó és Rossz között.

214
Múzsa

Most aztán nagy bajban vagyok. Írnom kellene. Nem is akármit, valami jókedvűt, humorosat, nem is sokat, két gépelt oldalacska megteszi – mi az? semmiség! – más elvárása a megrendelőnek nincs is, hacsak az nem, hogy a vállalkozókat, ha egy mód van rá, ne bántsam. Isten ments, dehogy bántom. Igaz, jobb szívvel nem bántanám a vállalkozókat egy olyan lapban, amelyben adandó alkalommal nyugodtan bánthatnám is őket – de ennek jelen esetben semmi jelentősége, egyfelől, mert ha ez a kis félmondatocska nincs, eszembe sem jutnak a vállalkozók, másfelől meg vállalkozáspárti vagyok, azt is szeretném, ha tele lenne az ország vállalkozókkal. Jókkal persze, tisztességesekkel, olyanokkal, akik megkönnyítik az életemet. Ha meg elvi alapokon tántoríthatatlan vállalkozásellenes volnék, fognám magam és elmennék az Ördögadta Vállalkozók című laphoz és ott tenném közzé dörgedelmeimet. Tudomásul vettem, hogy a sajtószabadság így működik. Ami természetes. Ha például nekem volna egy lapom és abban valaki az anyámat akarná ócsárolni, úgy kivágnám cikkestül, hogy a lába sem érné a földet. Ugyanis én anyámpárti vagyok. Persze semmit se tudnék tenni az ellen, hogy elmenjen az Anyámellenes Hírlaphoz és ott közzétegye a számomra rémséges förmedvényét. Mivel ő meg nem anyámpárti.

Így aztán mindenki rálelhet a saját szája ízének megfelelő lapra. Vagy mégsem? Lehet, hogy vannak olyan írók, akik egyik félnek sem kellenek? Ennek túl sós, annak sótlan? Könnyen lehet. Akkor talán meg kellene alapítani az Enneksekell-Annaksekell című orgánumot, hogy ezeknek a szegény langyosaknak is legyen hol elrebegniük a mondókájukat.

Tőlem persze lehetne Hideglap, Forrólap, Langyoslap. Ott állnék porig sújtva. Mivelhogy képtelen vagyok írni. Ezt akartam elmondani a tisztelt megrendelőmnek. Mentegetőzésképpen. Nehogy meg találjon rám haragudni. De mit csináljak, rémes dolog történt velem. Elhagyott a múzsám. Arról a bizo215nyosról van szó, aki állítólag homlokon csókolja az embert. Aki egyszer csak, hipp-hopp, összeáll a szobasarki félhomályból, a falra vetülő fénypöttyöcskékből vagy a kinti utcazajból, csendből, könnyedén átlibeg a negyedik emeleti ablak üvegén és letelepszik valahová a szobába – a könyvespolc tetejére, a széktámlára, esetleg a csilláron hintázik. És mintha más dimenzióba kerülne tőle az ember. Más írók azt mondják, hogy ez marhaság. Az ember nekiül, küzd, izzad, vicsorog, birkózik a mondatokkal és kész. Persze, nincs ez másképp múzsával sem. De azért mégis… Ráadásul ez nem is az első múzsám, aki elhagyott. Ifjúkoromban volt egy szép, tüllökbe öltözött leánykám, világított a nagy, kerek, kék szeme, elárasztott csengő-bongó rímekkel, versfolyamokkal, epigrammákat, ódácskákat lebegtetett felém, a matematikatanáromnak nyilván fogalma sem volt róla, hogy miért hallgatom olyan átszellemült arccal a másodfokú egyenlet megoldó képletének magyarázatát, nem láthatta, hogy egy tüllbe öltözött leány ül mellettem a padban és számok helyett verset körmölök a kockás füzetbe. Hogy aztán mi nem tetszett rajtam? Nem tudom. Lehet, hogy a verseim? Mindenesetre – akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt – tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon és soha többé nem jött vissza. Soha többé egy árva verssort nem tudtam leírni. Eleinte még próbálkoztam, megrágott ceruzacsonkok között ücsörögtem éjszakánként, tekingettem jobbra, balra, hátha jön. De nem jött soha többé. Úgy gondoltam, az írás számomra, mint ifjúkori kaland, befejeztetett. De 1957-ben egy udvarvégi, sötét pécsi albérleti szobában valaki kopogott az ablakomon. Egy furcsa, meghatározhatatlan korú nő állt az ablak előtt, a szeme véraláfutásos, a ruházata különböző korok kelléktárából válogatva, gyöngyökkel kivarrt mellénykéje félig letépve fityegett rajta. „Mit akar?” – kérdeztem hökkenten, de akkor már, mint a füst, fölemelkedett a földről és besuttyant a szobába. – „Mit akarhatnék, te balgatag!” – mondta némi lenézéssel. Akkor kezdtem el prózát írni. Ez az új múzsád, öregem – mondtam magamnak és hogy’, hogy’ nem megszerettem ezt a loncsos, loboncos, szeszélyes némbert, aki olyan szép is tudott lenni, mint a nap, és rút is, mint bakacsinfekete éjszaka. Nem akarom untatni sem a tisztelt szerkesztő urat, s ha úgy adódna, a tisztelt olvasót még kevésbé. Elég legyen annyi, hogy fenekestül fölfor216gatta az életemet, annyi rémséget kellett kiállnom mellette, hogy bele se fogok a leírásába. Volt úgy, hogy hónapokra eltűnt, máskor a kocsmákat kellett járnom utána. Vedelt, mint egy kocsis, aztán meg előkelő urak között vonult, s amikor integettem, hogy, hé, itt vagyok, szemérmetlenül rám öltötte a nyelvét. De aztán mindig hazajött. Tépetten, rongyosan, kóvályogva vagy fénylőn – de megjött. Tavalyig. Azóta nincs. Pedig kutattam már utána erdők mélyén, tengerparton, isten háta mögötti nádasokban, réteken, múzeumokban. Mert most már semmilyen kocsmában nem látták. Bizony, szerkesztő úr, lehet, hogy végleg itthagyott. Talán vállalkozónak állt. Azzal hiteget valakit, hogy segít reklámot írni. Vagy memoárt. Kérem, ne higgyenek neki. Lop, csal, hazudik. Egy szava sem igaz. Amit meg komolyan mond, azt olyan különleges abrakadabra nyelven mondja, hogy senki más nem érti meg, csak én. Én se pontosan, pedig már több mint harminc éve ismerem.

Kérem, ha találkoznak vele, mondják meg neki, itt ülök és várom. Mert amíg haza nem jön, nem tudok a szerkesztő úrnak cikket írni.

217
Lenttipentti Kauszko és Passzerputh Limadogon

Az író matatást hallott az előszobából, mi a fene, belopódzott valaki, más nem is hiányzik már, csak egy besurranó tolvaj, fölugrott, fölrántotta az előszobaajtót.

Két hosszú, beesett mellű, ódivatú alak lebegett az előszobában, az író rögtön látta, hogy ezek nem lehetnek tolvajok.

– Kik maguk és mit akarnak?

Hogy lehet két ember ennyire avítt, a nadrágjuk is hajtókás, harminc évvel ezelőtti divat, a bőrük, mint a pergamen, és a szaguk! Mintha egy évtizedek óta bezárt szekrényből léptek volna ki, csonttá száradt levendulacsokrok, poros fóliánsok, nejlontakaróba burkolt öltönyök és összeszáradt cipők közül.

– Egy csöppet se vagyunk ismerősek? – kérdezte a hosszabbik, aki egy gyűrött, kockás micisapkát forgatott a kezében.

– Nem – vágta rá határozottan az író, pedig lelke legmélyén fölsejdült valami, igenis ezt a két alakot ismeri valahonnan.

– Egy régi, nagy barátság emléke nem rémlik föl önnek? – megint a hosszabbik kérdezett, mintha a másik nem is tudna beszélni.

– Az én régi, nagy barátságaim – mondta szemrebbenés nélkül az író – nem emlékek. Kézzelfogható valóság ma is valamennyi.

– Igazán? – Na ugye, hogy tud beszélni a másik is, és milyen reszelős hangja van.

– Aha – mondta kissé gunyorosan a hosszabbik.

Az író a gúnyos hangtól ideges lett, de nem szólt. Mit magyarázza ennek a két alaknak a barátságait?! Végiggondolta ő ezt ezerszer. Lehet, hogy már nem találkozik annyit a barátaival, olyikat évekig nem is látja, hírt se hall felőlük, de tudata legmélyén mégiscsak állandóan ott fénylik minden barátsága, immár élete szerves részeként, pontosan tudja, van néhány ember a világban, akikhez bármikor bejelentés nélkül beállíthat – és persze így van ez fordítva is – mit akar ez a két bohóc?

218

– Nem vagyunk bohócok – mondta tárgyilagosan a reszelős hangú.

– Ki mondta magukra, hogy bohócok?! – tiltakozott meglepetten az író.

– Ebben a pillanatban gondolta – mondta a hosszabbik –, de éppen annyira nem igaz, mint amit a barátságról képzel. Miért képzeli, hogy egy kert művelés nélkül is virul?

– Ah – biggyesztette le a száját az író a patetikus szövegre. – Viruló kert meg barátság… Semmiérő hasonlatok ezek – s valahogy el sem jutott a tudatáig a furcsaság, hogy két látogatója olvas a gondolataiban.

– Semmiérő vagy nem semmiérő, nekünk édesmindegy – mondta a hosszabbik –, mi azért jöttünk, hogy tessék minket végre megírni.

– Nem akarunk tovább a semmiben kóvályogni.

– Nem értem! Mi közöm nekem ehhez az egészhez?

– Hogyhogy mi köze!? Mondok önnek egy nevet: Passzerputh Limadogon!

– Nézd csak! – mosolyodott el az író. – Ezt meg honnan tudja?

Évekkel korábban, mit évekkel, van annak már huszonöt éve is, egy novellát akart írni a barátságról. Akkoriban több kilométeres nevű figurákat talált ki (ilyeneket, hogy Parmerozpazepan Pozmerozpozipul, meg Lahertiolainen Dzsongobalszurjan) és ez a két barát is ilyen hosszúnevű lett volna, az egyik Passzerputh Limadogon, a másik Lenttipentti Kauszko. Igen. Lenttipentti Kauszko és Passzerputh Limadogon. De aztán sohasem írta meg ezt a novellát, több más szépreményű tervvel együtt ez is elsüllyedt a semmi tengerében, emlékét egy darabig egy fecni őrizgette, amire a két nevet firkantotta, aztán a fecni is elenyészett szép csendesen, hadd borítsa Lenttipentti Kauszkót és Passzerputh Limadogont a tökéletes feledés.

– Honnan tudom, honnan tudom?! – háborgott a hosszabbik, és az író arcáról lefagyott a mosoly, te jóisten, még az ő apadó fantáziája is elég volt hozzá, hogy kitalálja, ez a két ember nem más, mint Lenttipentti Kauszko és Passzerputh Limadogon.

Rémülten képzelte el, hogy összes megíratlan hőse, az egy-két pillanatra felvillant figurák és a hónapokig, évekig dédelgetett alakok, akikről aztán később egyetlen sor sem született, mind idetódulnak, ajaj, be sem férnek az előszobába, állnak végig a függőfolyosón, a lépcsőházban, a sor vége leér a harmadik eme219letről az utcára, vigyázat, állatok is vannak köztük, kóbor kutyák, farkasok, egy rétisas, a rendőrséget is kihívják ennyi gyanús alak láttán, mi ez kérem, jelmezbál? Miért van maga űrhajósnak öltözve, honnan vette ön ezt a mordályt, nem szégyelli magát ilyen rongyosan az emberek között, kisasszony kár volt így öltöznie, a trubadúrok már rég kivesztek a világból… hacsak… hacsak az ott, az első emeleti lépcsőfordulóban nem egy trubadúr… Te jó ég, nehogy a többiek is fölbuzduljanak a példán! Az író ijedten sandított ki a függőfolyosóra, de szerencsére odakinn nem mozdult semmi. Úgy látszik nem közös fellépésről, csak egy kalózakcióról van szó.

– Fiúk – mondta megkönnyebbülten és kissé bizalmaskodva oly régen volt, amikor önöket kigondoltam, vagyishogy inkább eszembe villantak, hogy már nem tudok mit kezdeni magukkal… s különben is, annak idején bizonyára azért nem írtam meg a történetet, mert úgy gondoltam, hogy nem eléggé fontos.

– Tévedés – kiáltotta Lenttipentti Kauszko. – Azért nem írta meg, mert lusta!

– Épp egy ilyen lusta írót kellett kifognunk – morgott Passzerputh Limadogon is. – Aki a madarakat lesi, míg más, irigyelt írók keményen dolgoznak.

Az író kihúzta magát. Ezeknek a balfékeknek fogalmuk sincs róla, hogy a lustaságom mennyi mindentől megmentett – gondolta. – Nem írtam meg egy csomó fölösleges dolgot, nem ugrottam bele nagy haszonnal kecsegtető kétes üzletekbe, s mivel a kevés munka következtében keveset kerestem, nem kápráztatott el és nem csalt tévutakra a gazdagság. Nagy hasznára válna az irodalomnak, ha minden író olyan lusta volna, mint én!

Elmondani azonban nem mondta el ezeket az épületes gondolatokat – lusta volt hozzá. A két gondolatolvasó így is értett mindent. Fölkiáltottak:

– Lári-fári! Csak áltassa magát!

– Vegye tudomásul, hogy egy tapodtat sem mozdulunk innen, amíg meg nem ír bennünket!

Az íróban sercegett valami. A szívében? A fejében? Nem lehetett pontosan megállapítani, de az biztos, hogy úgy szólt, mint egy sehová sem vezető gyújtózsinór.

Nagykeservesen leült az írógépe elé, és leírta a címet: Lenttipentti Kauszko és Passzerputh Limadogon. Milyen barátságról is akart írni? Kiknek a barátságáról? És mit? És miért?

220

Egy darabig a halántékát gyűrögetve kínlódott, aztán az ajtóhoz óvakodott meglesni, mit csinálnak ezek ketten az előszobában. De nem volt ott senki. Kirontott, bekukkantott az előszobából nyíló összes ajtó mögé. Senki.

– Hurrá! – kiáltotta –, álmodtam az egészet.

Az írógéphez lépett, kitépte belőle a papírt. Távoli, elfulladó sercegést hallott. Fülelt, de már nem lehetett hallani semmit. Biztos valami kialudt.

221
Q

Az író leült az írógépe elé, befűzte a papírt, feltette a szemüvegét, és megköszörülte a torkát, mintha bizony nem írni, hanem szónokolni készülne. Sietett, hogy ne veszítse el az első mondatot, amely még odakint a konyhában eszébe jutott.

„Az író matatást hallott az előszobából, mi a fene, valaki belo…”

Itt kénytelen volt abbahagyni, mert éles visítást hallott.

– Nem csinálom! Én ezt nem csinálom tovább!

– Mi az? Ki ordít? – A hang furcsa módon az írógép felől jött, sőt ha ez nem volna képtelenség, azt mondanám, hogy az írógépből!

– Valaki meg akar tréfálni – mormogta az író.

– Ez nem tréfa, ez a legkomolyabb dolog – visított még élesebben a hang. – Én ebben, amit te írásművészetként művelsz, nem vagyok hajlandó tovább részt venni! Érted?!

– Hát ne vegyél! Ki az ördög hívott?! Azzal segítesz a legtöbbet, ha eltűnsz szépen – mondta az író hetykén, mert fogalma sem volt róla, kivel beszél.

– El is tűnök, ne félj semmit – hallotta az író, s döbbenten vette észre, hogy ki visít. Az a betű visított a papírján. Na még ilyet! – rossz sejtés szorongatta az író szívét. Az a betű meg folytatta: – És velem jön az ikertestvérem is. Elegünk van belőled. – Az á bólogatott.

Csönd lett.

Az író mereven nézte a fél mondatot, amit leírt. Így festett: ’z író m tt st h llott z előszob ból, mi fene, v l ki belo…”

– Hát olyan rémületeseket írok én, hogy szégyen benne részt venni? Ezer meg ezer firkász körmöli inaszakadtáig az égbekiáltó marhaságokat, és őellenük sose lázadtok föl.

Gyűlt a harag az író szívében.

Kifakadására azonban nem érkezett válasz. Hallgattak a szökött magánhangzók; tudtak, amit tudtak.

222

Az író tekintete végigpásztázta az írógép klaviatúráját, az ő alatt egy fehér pötty, az á helye, és fehéren virít testvére hűlt helye is a q alatt.

Ez az! – villant az íróba. – Itt ez az elhanyagolt, árva q betű. Életemben, ha ötször leütöttem, sokat mondok.

– Ide figyelj, te q! Mától fogva előléptetlek. Téged használlak az a meg az á helyett!

S már írt is:

„Qz író mqtqtást hqllott qz előszobqból, mi q fene, vqlqki belopódzott, mqs nem hiqnyzik mqr, csqk egy besurranó tolvqj, fölug…”

Megint visítás. Összevissza hangok, kiabálás, zűrzavar. Hé, egy szót sem lehet érteni! De nem is kell, láthatja, akinek szeme van, az összes magánhangzó elröppent az írógépből, el a papírjáról, szégyenkezett a q-k közé ékelt sebzett szöveg.

Semmi baj – gondolta az író –, ki az ördögnek kellenek a magánhangzók! Egy sereg nyelv írása kutyába sem veszi a magánhangzókat, mégis boldogul. Nagy hirtelen a sumér, az arab és a héber villant az író fejébe… Kis, tetű magánhangzók! Beképzelt fajankók, a világirodalom mekkora művei születtek nélkülük! S ráadásul neki itt ez az áldott q! Már írt is:

„Qz qrq mqtqtqst hqllqtt qz qlqszqbqbql, mq q fqnq, vqlqkq bqlqpqdzqtt, mqs nqm qs hqqnyzqk mqr, csqk qgy bqsqrrqnq, tqlvqj, fqlqgrqtt…”

Az író bámulta a szöveget. Egy kicsit furcsa, nem mondom, de a rajongóimat ez az apróság nem fogja visszariasztani. Tűzön-vízen át elolvassák az írásaimat, az egyszer biztos.

S ráadásul milyen egyéni, milyen merész! Kedvtelve nézegette művét. Rólam fog beszélni az egész világ!

Lelkesülten csépelni kezdte a gépét, csak úgy sistergett a sok q. Én vagyok a világ legeredetibb írója – gondolta, s arra már rá se bagózott, hogy közben elhagyták a mássalhangzók is. Elment az r, a t, a g, szép lassan elröppent valamennyi. Az író csak írt:

„Qq qqq qqqqqqqq qqqqqqq qq qqqqqqqqqqq qq q qqqq qqqqqq qqqqqqqqqqqq, qqq qqqqq qqqqqqqq qqq, qqqq qqq qqqqqqq qqqq qqqqqqq, qqqqqqq, qqqqqqq qq qqqqqqq qqqqqq…”

Semmi kétség: megqqlt szegény.

223
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]