„Az egyes szám első személy használata nem azt jelenti, hogy: én.”
Yan Fu munkajegyzeteiből Montesquieu A törvények szelleméről című művének fordítása közben
5 6Nincs reménytelenebb ezen a világon, mint az úgynevezett Délnyugati Regionális Buszállomás Nanjingban 2002. május 5-én, nem sokkal reggel hét előtt a szitáló esőben és a csillapíthatatlan, jeges szélben, ahogy ennek a buszállomásnak az udvaráról az induló járatok áttekinthetetlen káoszában, az ötös számú állás elől és a járatok s a tócsák közt ide-oda hullámzó nyomorult, büdös, mocskos emberek tanácstalan tömegében csak lassan vergődvén át az utca forgatagáig, egy vidéki busz nekivág a nyomorult, büdös és mocskos utcáknak, nincs reménytelenebb, mint ezek az utcák, mint kétoldalt ezek a végeérhetetlen, az ideiglenesség örökkévalóságába beledermedt barakképületek, mert nincs szó erre a reménytelen színre, a barnának és a szürkének erre a lassan gyilkoló változatára, ahogy beteríti ezen a reggelen a várost, nincs szó erre a kilátástalan ricsajra, amely be-becsap olykor, ha a busznak egy-egy nagyobb kereszteződésben vagy buszmegállóban röviden várakoznia kell, s a rongyos arcú kalauznő kinyitja az ajtót, kihajol s újabb utast remélve kikiáltja, mint valami rekedt vércse, hogy mi az úti cél, mert nincs szó, mely lényege szerint adhatná vissza, hogy amerre tolmácsolni felkért társammal most utazunk, az szemben van valahogy a világgal, mi megyünk kifelé belőle, a világ meg egyre távolabb és távolabb, egyre inkább mögénk kerül, rázkódunk, zötykölődünk előre a vigasztalan barnának és szürkének ebben az 7egyre sűrűbb, leírhatatlan ködében, arrafelé, amerre már tényleg alig hihető, hogy van valami a barna és a szürke eme ijesztően sivár keverékén kívül, ülünk hátul a rozoga buszban, májusra öltöztünk, de egy másikra, így hát fázunk és reszketünk és próbálunk kinézni az ablakon, de alig látunk át a koszos üvegen, így aztán csak azt hajtogatjuk magunkban, hogy hát, jó, rendben, valahogy elviseljük az efféle körülményeket, csak azt az egyet ne eméssze fel ez a mocskos és reménytelen köd kívül és belül, hogy ahová megyünk, az van, hogy ahová ez a busz állítólag elvisz minket, hogy a buddhisták egyik legfontosabb szent hegye, hogy Jiuhuashan 1 : az egyáltalán létezik.
Nagyjából négyórás lesz az út, mondták a jegyváltásnál, s aztán csak úgy segítőleg, fejüket kissé félrefordítva és magyarázólag hozzátették, hogy hát úgy értik: négy, négy és fél, amiből már akkor sejthető volt, miféle buszra szállunk, az azonban csak most, az első óra után nyilvánvaló, hogy valójában senki nem tudja, mert nem is tudhatja, mennyi időre lesz szükség Jiuhuashanig, hisz annyi, úgynevezett előre nem látható akadály és véletlen lassítja utunkat, hogy ezek miatt minden, különösen az idő, teljességgel megjósolhatatlan, akadályok és véletlenek, melyek voltaképpen, csupán minékünk előreláthatatlanok, mivel mindezeket tulajdonképp jórészt a személyzetnek lehet köszönni, a vezetőnek és a kalauznak, akik – mint ez a város elhagyása után hamarosan kiderül – saját üzleti vállalkozásukként fogják fel az előttük álló feladatot, s már nemcsak az előírt megállókban, de úton-útfélen lefékeznek, s megpróbálnak újabb és újabb utasokat felvenni az országút szélén gyalogló emberek közül, szinte vadászat folyik egy-egy újabb utasért kilométerről-kilométerre, olyanokért, akikkel aztán valamilyen, egy nekünk át nem tekinthető megegyezés szerint, mert szó alig hangzik el, egy pillanat alatt megköttetik a megállapodás, pénz villan fel az egyik kézben, s tűnik el a másikban, feketefuvarozás zajlik tehát az 8egyre tömöttebb járaton, mármint tömött a busz elején úgy a közepéig, mert hátra, ahová mi szorultunk, alig ül valaki, nem őrültek meg, itt ugyanis sokkal hidegebb van, mivel idáig nem ér el a vezetőülés körül sejthető egyetlen működő fűtés melege, így aztán ide tényleg csak az ülésekért folytatott harcban gyengék s a legkevésbé kivételezettek kerülnek – micsoda egy rohadt balszerencse, ismételgetjük dideregve a műbőrüléseken, hogy Nanjing és május és mégis ezek a szinte februári állapotok. De szólnunk igazából nincs kihez, mert az egyébként ismerkedésre, beszélgetésre mindig kész kínai útitársak, s közülük most azok, összesen négyen, akik ide hátra kerültek, se egymáshoz nem szólnak egy szót sem, se hozzánk, mindenki a lehető legtávolabb ül a másiktól, s begubózván a kabátokba, sálakba és sapkákba, miután hosszú perceken át elrendezik csomagjaikat a lábak alatt s a szomszédos üléseken, csak szótlanul bámulnak kifelé a mocskos üvegen át a barnásszürke ködbe, amelyben fogalma sincs senkinek, hol van, mert az már biztos, hogy belevesztünk a Nanjingtól délnyugatra eső végtelen térbe, egyszerűen nem lehet megállapítani, meddig jutottunk s mennyi van hátra, figyelem az idő múlását az órámon, és érzem, hogy ez így még nagyon sokáig fog tartani, olyan sokáig, hogy már mindegy lesz, tényleg, hogy négy vagy négy és fél, mert ez az egész az idővel már nem jelent majd semmit – a busz meg csak zöttyen nagyokat a kátyúktól foltos úton a sűrű forgalomban, és rázkódik, és zörög az egész bádog tákolmány, és dobál minket ide-oda a jéghideg üléseken, de kitartóan haladunk előre egy vak bizalomban, mellettünk meg, az országút szélén, hatalmas batyukkal, szatyrokkal felpakolva, tényleg, az a rengeteg ember: mennek valahova, ők is előre, libasorban, belehajolva a jegesen szitáló szélbe, esőbe, s csak némelyik int igent az olykor-olykor kihajló s kikiáltó kalauznak, s száll fel közénk, a többi mintha meg se hallaná, csak kissé félrehúzódik az útból, míg elrobogunk kísérteties menetük 9mellett, aztán visszalép az aszfaltra, hogy folytassa tovább vánszorgását a batyuk és szatyrok súlya alatt, nyilvánvalóan ők is ugyanabban a vak bizalomban, mint mi itt fönn a buszon, ahogy sarat fröccsentve rájuk elhúzunk mellettük, mintha volna bármiféle közös ok erre a bizalomra, mintha a képtelenség, hogy e baljós homály távlatában valójában nincsen semmi, épp elég volna arra, hogy mindnyájan elhiggyük: még ma mindenki célba ér.
Az órám nyolc után kilenc percet mutat, amikor három nagy országút kereszteződésétől alig száz méterre egy kanyarban a vezető hirtelen lefékez, s az út széli sárból egy nyilvánvalóan épp erre a buszra várakozó középkorú asszonyt vesz fel, hogy nagyjából innen kezdődjön el utazásunknak az a része, ahonnan már nem titkolhatjuk el egymás előtt, a tolmács meg én, hogy ennek a tervnek, hogy eljussunk a Jiuhuashanra, talán nem gondoltuk át az összes nehézségét, hogy ugyanis megéri-e a kockázat egy ennyire bizonytalan úticél esetén, mert hiszen, mondom a hidegben még mindig reszkető, álmos társamnak, mi itt, ez a két fehér európai, nem értünk az égadta világon semmit ebből az egészből, hiszen már azt sem értjük, hogyan működik egy ilyen járat, hogy honnét tudta ez az asszony, hogy itt kell várakoznia, meg hogy a buszvezető honnan, hogy az asszony pont itt fogja várni, ebben a kanyarban, ráadásul pont ebben az időben, mondjuk így: nyolc körül, hiszen menetrendről a mi esetünkben egyáltalán nem lehet beszélni, így van, nem érteni itt semmit, bólogat láthatóan kissé szorongva a tolmács, és akkor ez még csak egy, mondom, a sok, számunkra ismeretlen, de működő szabály közül, csupán csak kicsi töredéke egy egész rendszernek, amelyre ráhagyatkozunk, és amely azért valahogy mégis csak fennáll, hogy ez a járat meg az összes többi itt Kínában közlekedni tudjon, márpedig van belőlük és minden nap és minden reggel és este és délelőtt és délután néhány millió, és van közlekedés – csak egy a sok közül, nézzük az asszonyt, 10ahogy a nyíló ajtón felmászik az elöl szorongók közé, aztán ahogy szó nélkül odanyom néhány yuant 2 a kalauz kezébe, majd a rögtön nekiinduló jármű utasai közt átpréseli magát a busz végéig, s a mellettünk lévő oldalon, egy sorral előttünk, elhelyezi hatalmas, csomóra kötött batyuit, végül leül az ablak mellett – szürke vattakabát van rajta, a fején ellenzős posztósapka, a nyakán vékony sál körbetekerve, a lábán olcsó bakancs, és az egész teremtmény teljesen el van ázva, annyira, hogy még percekig csöpög belőle a víz, és így annyira nyomorúságos benyomást kelt szegény, hogy olyan, mint egy loncsos, kivert kutya, ráadásul teljességgel megkülönböztethetetlen lény, van valami benne, amitől hiába nézem például az arcát, innen, egy sorral hátrébb, ez egy teljességgel behelyettesíthető arc, behelyettesíthető bárkiével, szinte csak egy arc átlaga, amit képtelen vagyok megjegyezni, hiába nézem, képtelen vagyok elkülöníteni a többitől, mert nem lehet, mert pontosan olyan, mint ezer meg ezer, meg millió és millió az embereknek ebben a felfoghatatlan tömegében, ami Kína, s ahol ez a „Kína” lehet, hogy nem is egyéb, mint az embereknek egy a világtörténelemben példátlan, mérhetetlen és kifejezhetetlen tömege, ez határozza meg minden ízében, ez teszi olyan ijesztően mássá, olyan ijesztően megismerhetetlenné, s ahol ennek az asszonynak az arca, az egész jelenség, ahogy leül előttünk egy sorral elébb, a túlsó oldalon, olyan érzést kelt, hogy nem tudom, mert nem lehet megmondani, ki ült le ott, mivel ott bárki leülhetett, ez az asszony bárki lehet, ez a nő, és ez volt a kegyetlenebbnél is kegyetlenebb igazság, ez volt a legigazságtalanabb tény: mindegy, hogy kicsoda: ül ott, csöpög belőle a víz, néz ki ő is a mocskos ablakon – s akkor ez a behelyettesíthető, ez a lehető legátlagosabb, ez a megjegyezhetetlen lény, anélkül, hogy bármi is megváltozna a maga behelyettesíthető, átlagos, megjegyezhetetlen mivoltában, valami egészen váratlant művel, valamit, amire nem lehet számítani: kinyitja ugyanis az ablakot – fogja 11az ablak kilincsét, s félrerántja, elhúzza legalább félig, amitől persze rögtön becsap a jéghideg eső s a jéghideg levegő, annyira váratlan tényleg, hogy az első pillanatokban fel sem ocsúdik senki, se mi, se a többiek, azok itt négyen, akik még velünk együtt ide hátraszorultak, annyira ellentmond a józan észnek, hogy valaki, aki ennyire el van ázva, és aki ki tudja, mennyi időt töltvén odakint a hideg, szitáló esőben, nyilván agyonfagyva felszáll, leül végre, s akkor kinyitja magára és ránk az ablakot, hogy se én, se a társam, se a többi négy nem tudunk szólni egy jó darabig egy szót sem, csak nézzük a nőt, ahogy a becsapódó szél félig lesodorja fejéről az átázott sapkát, bámuljuk elhűlve, ahogy megigazítja, majd lehunyja a szemét, s a fejét kissé hátravetve megtámasztja az üléstámlában, és nem mozdul, vág be a szél, mi meg csak meredünk rá, és nem értjük, mit művel, de nem szólal meg egy jó darabig senki – és így megy velünk a busz, bele a ködbe, a sűrű szembeforgalomban, előre, állítólag Jiuhuashan felé.
12Már több mint négy órája vagyunk úton, amikor az aszfalt váratlanul véget ér. A busz egy hepehupás földúton halad tovább, majd újabb fél óra múlva átmegy egy betonból épített sajátos kommunista diadalív alatt, amelynek közepén, fönt, egy pillanatra még láthatjuk a vörös csillagot, kétoldalt meg néhány eső mosta jelszót a munka dicsőségéről, végül ide-oda billegve a hatalmas kátyúk között bekanyarodunk néhány elmondhatatlanul nyomorúságos viskó közt egy nagyobb udvarra: a vezető a fékre lép, a kalauz kinyitja az ajtót, s a jármű nagyot sóhajtva megáll.
Mi meg se mozdulunk, de amikor látjuk, hogy az utasok egykedvűen szedelőzködni kezdenek, s egymás után mindenki leszáll, nincs más hátra, mint hogy mi is ezt tegyük. Nézünk erre, nézünk arra, de sehol valami hegyforma a környéken, köröskörül sík gabonaföldeket látunk, meg velünk szemben egy mocskos betonépületet: a vezető és a kalauz szótlanul összepakolja a holmiját, s olyan gyorsan elhagyják a buszt, hogy alig bírjuk őket utolérni.
– Ez, ugye, még nem Jiuhuashan – mondjuk. – Mikor indulunk tovább?
Legnagyobb megrökönyödésünkre se a kalauz, se a buszvezető nem szól egy szót sem, még csak le sem lassítanak, mint akiknek nagyon sietős: egy pillanat, s már el is tűnnek az épületben. Jiuhuashan, próbálkozunk hol az egyik, hol a másik utasnál, de nem áll velünk szóba senki. 13Jiuhuashan, mondjuk néhány fiatal férfinak, akik az épület eresze alatt álldogálnak, de azok is csak néznek ránk, aztán nevetgélve, zavartan elfordítják a fejüket. Akkor észreveszek egy kis csoportot: ezeknek most feltűnik valami, mert egyszeriben fogják a cókmókjukat, s nekierednek a sáros udvar hátsó sarkának: néhány viharvert kisbusz várakozik ott. Bár semmi nem árulja el róluk, hogy valamire is használnák őket, viszont mindegyikben ül egy-egy ember, s ha nem csinálnak is semmit, ha nem adják is semmiféle jelét, hogy utasokra várnának, de a nekilódult emberek mintha ezt valamiből jobban tudnák – mi meg úgy véljük, ennél a tökéletes tanácstalanságnál, amelybe belezuhantunk itt a világ végén, rosszabb semmi nem lehet, így beállunk a kisbuszok felé iparkodó, amúgy azonban nem túl bizalomgerjesztő kis csoport mögé, s megkíséreljük megint:
– Jiuhuashan?
Egy hatvan éves forma nő vidám, barátságos tekintettel visszanéz ránk, bólint, s a viharvert járművekre mutat.
– Jiuhuashan!
A csoport hamarosan szóba elegyedik az egyik kisbusz kormánya mögött ülő férfival, de az olyan közömbösen néz maga elé, mintha teljesen egyedül lenne az egész világegyetemben. Az emberek azonban nem adják fel, egyre csak mondják, és mondják, és mondják, mire a férfi lassan odafordítja a fejét, végignéz rajtunk, aztán kikászálódik, s mintha nagyon a kedve ellenére volna ez az egész, morcos képet vágva, s jó hosszan bíbelődve a zárral, de végre kinyitja előttünk a kisbusz ajtaját, mi meg betódulunk, kezdődik az ilyenkor szokásos harc a helyekért, s bár ez ezúttal elég nagy nehézségbe ütközik, mindannyian úgy csinálunk, mintha rendben is volna minden, s már nézünk is előre bizakodva és készségesen, a férfi darabról-darabra végignéz rajtunk, mintha leellenőrizne, vagy jobb esetben mintha megszámolna bennünket, aztán odavet valamit a mellette ülőnek, és begyújtja a motort.
14Mindkét oldalon két-két hely van a buszban, összesen nyolc ülés meg a vezetőülés mellett egy, de mi tizenöten vagyunk, mint kiderül, úgyhogy a nagybuszhoz képest, amivel idáig eljutottunk, itt még képtelenebb helyzet áll elő, kilencre tizenöten, meg a csomagok, de senki nem tesz fel több kérdést, például hogy mi volna, ha a másik legalább három kisbuszból legalább egy még vállalkozna az elszállításunkra, nincs morgás, egy rossz szó nem hangzik el, ellenkezőleg, valami megelégedésféle érződik a levegőben, egymáshoz szorulunk, ahogy csak bírunk, s ha hihetetlennek látszik is az elején, egy perc alatt mindenki a helyén, egymás hegyén-hátán, szorosan egymáshoz préselődve, de mindenki bent – mi persze megint a jármű leghátuljában, ám közvetlen elénk az az előbbi vidám, barátságos tekintetű nő kerül meg egy nyilvánvalóan vele együtt utazó másik, az is nagyjából úgy hatvan lehet, ők a szó legszorosabb értelmében vett szomszédaink, és kettejüknek ez a közelsége a változatlanul nem túlzottan bizalomgerjesztő arcok között valahogy azonnal megnyugtat, mert túl a nyilvánvaló biztonságon, amit az ittlétük jelent nekünk, egyrészt biztosítékot adnak arra nézve, hogy az irány, amit keresünk, helyes, másrészt meg feltámasztják bennünk a hitet, hogy lesz azért, amit majd mi is megérthetünk ebben az átláthatatlan szabályok közt működő országban, például hogy mi ez az egész, s hogy mi itt a magyarázat: mert ez itt nyilván egy távolsági buszvégállomás, csak Nanjingban nem mondta senki, idáig járnak a nanjingi nagybuszok, innen kisebb járművekre kell szállni, ha az ember tovább akar, márpedig mi tovább, nagyon is, ülünk csendben, felnyomva a hátsó falra, és nézünk előre a vezető felé, hogy indulunk-e már, és közben egyre jobban megnyugszunk, tényleg, mind a ketten, én is, a tolmácsom is, hogy lám, mégsem tévedtünk el, hogy nem mentünk rossz irányba, s hogy így a keresett szent hegy, reménybeli úti célunk, a Jiuhuashan, nem lehet olyan nagyon messze már.
15Az út, amelyre hamarosan rátérünk, már egy lapos domboldalon fut, és sokkal rosszabb, mint bármi, amin eddig jöttünk. Valójában nem is út, csak egy amolyan kijárt kettős nyomvonal a sárban, de az utasok nem látszanak aggódni egyáltalán, ellenkezőleg, amikor egy-egy kikerülhetetlen kátyúba belezuttyanunk, és a busz feldob a tetőre, nagy kacagás a válasz, vagy ahogy még ebből a leírhatatlan állapotú utacskából is egy idő után még rosszabb lesz, s csak egy lélegzetelállítóan keskeny, szerpentinszerű sáv marad belőle, amelynek jobboldaláról épp hogy nem lóg le a kerék, az emberek nem nyugatalankodni kezdenek, hogy jaj, mi lesz, még megcsúszunk, és lezuhanunk a most már egyre mélyebb és mélyebb, bár az egyre sűrűbb ködben már nehezen kivehető szakadékba, nem, inkább valami élénkség terjed elölről hátra, és hátulról előre, és megindul a beszélgetés, s még én is azon veszem észre magam, hogy nem a kétségtelen veszélyekkel és bizonytalanságokkal foglalkozom, hanem az előttem guggoló s nekünk szoruló két nővel, mert vagy tíz perc után, hogy beleheljük a buszt, és kezd melegedni idebent, mindketten hátratolják a csuklyát a posztókabátjukon, s látni, hogy kopasz a fejük 3 – de akkor már feltűnik, hogy mind a kettőnek ugyanolyan anyagból varrt, és ugyanolyan sárga útitarisznyája van, és más semmi, á, villan meg bennem, akkor hát zarándokok, s ettől még nagyobb jelentősége lesz innentől fogva számomra már az útnak, nézem őket, különösen a vidámabb tekintetűt, aki oly barátságosan a segítségünkre volt a végállomáson, szemügyre veszem az arcvonásait, és örömmel állapítom meg, hogy nem egyszerűen barátságos meg vidám az a tekintet, hanem van benne valami egyszerű báj, egy állandóan sugárzó, együgyű, ártatlan derű, így néz ki az ablakon, így veszi tudomásul, ha egy-egy nagy zuttyanásnál felharsan a nevetés, és így néz néha vissza rám, a fehérre, ahogy azzal a neki nyilván multatságosan nagy orrával ez a soványka fehér épp azt kémleli, hol jár, kik között, s hogy kik lehetnek ezek 16itt elöl, ebben az egyforma, hosszú posztókabátban, ölükben ezzel az egyforma, sárga tarisznyával. A társa nagyon különbözik tőle, állapítom meg: komoly, értelmes, megfontolt arccal néz előre, mintha az utat vizsgálná, hogy jófelé megyünk-e valóban a most már csak szitáló esőben, s öltözetük s lenyírt koponyájuk egyforma volta mellett is hamar kiviláglik, ő teljesen másféle ember. Figyelem finom szemüvegét, elegáns, ápolt kezét, a testtartásában is megnyilvánuló büszkeséget és határozottságot, s arra gondolok, hogy amazzal ellentétben, ő valószínűleg gazdag és művelt, meg mintha ridegebb is volna, vagy inkább szigorúbb, parancsolóbb vagy világiasabb, egy biztos, szögezem le magamban, ő abból a modern Kínából jön, amelyből én menekülök, így hát ha zarándokok is, de teljesen különbözők, s figyelmemmel akaratlanul is vissza-visszatérek a barátságosabbhoz, mintegy elárulva, kivel is rokonszenvezem inkább, ami persze igazán nem olyan nehéz, tudniillik választani, hisz emennek abban az együgyű, derűs, barátságos lényében van valami lefegyverezően szeretre méltó – ülök a kisbusz leghátsó ülésén, nézem én is, amit lehet, az útból és a szakadékból az ugrándozó vállak és fejek között, aztán vetek egy újabb pillantást erre a derűre, erre az állandóságra, erre az ártatlanságra, és azt gondolom, na, ő az, akire aztán az ember – még itt, Kínában is, ahol különösen a magamfajta utazó az előrelátó tanácsok szerint soha nem lehet eléggé óvatos – tényleg rábízhatná mindenét.
Igyekszem kivenni a tájat odakint, amennyire ez csak szorult helyzetem mellett lehetséges, mert érzem, hogy emelkedünk, de egy darabig többet látok a kedves zarándoknőből, mint az amúgy is egyre sűrűbb ködbe került, kanyargó, életveszélyes szerpentinből, hallani, ahogy a motor erőlködik, ahogy a vezető küszködik a sebességkapcsolóval, mert folyton a hármast erőlteti, de csak a kettesben képes, túl meredek most már, s a kanyarok is túlságosan élesek, fék, kettes, hármas, és gyorsan vissza kettesbe, dőlünk erre, dőlünk 17arra, néha úgy érzem, magam tartom az egész rakományt, olyan erővel nehezednek rám az előttem ülők, viszont mégsem ezzel törődöm, nem érdekelnek a nehézségek, a vidám élénkség átragadt rám, és mi van, ha ez már a Jiuhuashan, gondolom egy kanyar után, ó, szólok oda hangosan is a tolmácsomnak, lehet, hogy már a Jiuhuashanon vagyunk, magán a Jiuhuashanon haladunk fölfelé – látom, hogy az utasok pénzt vesznek elő, s adják előre a vezetőnek, megkérdjük mi is a barátságos zarándoktól, mennyi, azt mondja, fejenként öt yuan, társam kiszámolja a tizet kettőnkért, és odaadja a zarándok kezébe, mutatván, hogy adja akkor előre, általános a jókedv, nyilván nem mi vagyunk az egyetlenek, akik hosszú utat tettünk meg, míg idáig értünk, és most már érezhető, hogy az utolsó kilométereken vagyunk, most már biztos, hogy mindannyian hamarosan megérkezünk, mindenki fönt lesz mindjárt, ha arról, hogy ki is ez a mindenki, nincs is határozott elképzelésem, és nehéz is volna, hisz a sötét, nyomorult arcokból nehéz megállapítani, hogy miért jöttek, hogy turisták, hogy dolgozni járnak ide, vagy esetleg itt fönt laknak-e, még az is megfordul bennem, hogy a két zarándoknak nézett nő talán nem is az, hanem apácák odafönt valamelyik női kolostorban, szentég, próbálok valahogy úgy hajolni, hogy kilássak a kisbusz aprócska ablakán, itt vagyok a Jiuhuashanon, és most, az utolsó szakaszon fölfelé, ahogy visszagondolok a nanjingi indulásra s a Nanjingból idáig vezető útra, ahogy visszaemlékszem, milyen véletlennek köszönhetem, hogy a végállomáson az imént megtaláltam az idevezető buszt, ahogy az eszembe ötlik, milyen reménytelen is volt, sőt, egyre és egyre és egyre reménytelenebb az idetartó út, mint egy népmesében, egyszeriben biztosra veszem, hogy jól tettem, igen jól, hogy a klasszikus kultúra törmelékei után tervezett nagy kutatásom első úti céljaként éppen Jiuhuashant neveztem meg, éppen ezt az elhagyatott buddhista hegyet, amelynek felkereséséről mindenki lebeszélt, ugyan mit gondolsz, mit találsz ott, 18kérdezték kínai barátaim, nincs ott már semmi, arra, amiben Te reménykedsz, nincs semmiféle remény, méghogy Jiuhuashan, jegyezték meg rosszallóan, s csak csóválta mind a fejét, én meg most, az elhagyatottságnak éppen ebben a távlatában láttam biztosnak, hogy jól jövök, hogy ide kellett jönnöm, hogy pont ezeken a sáros utakon és pont ezen az életveszélyes szerpentinen, amikor valami mozgolódásféle támad előrébb az üléseken, s valami haragosabb beszéd foszlánya üti meg a fülemet, a vezető az, vesszük ki a társammal, ő az, aki most elkezd valamit dühösen mondogatni, és mutogatni kezd ránk, persze nem értjük meg, csak lassan, a helyi tájszólásban, mit akar, hogy a pénzt, azt küldjük már végre, mondja, a tíz yuant, veti hátra fenyegetően, s magyarázzák s mutatják elöl a többiek is, hogy mi még nem fizettünk, a vezető egyre dühödtebb, de most már mi is, mert már hogy is ne fizettünk volna, feleli a tolmácsom, az előbb adtuk oda a pénzt, néz a derűs arcú zarándokra, de az nem erősíti meg a szavunkat, hanem legnagyobb meglepetésünkre elfordítja a fejét, nem avatkozik bele a beszélgetésbe, mely egyre baljósabb lesz a tíz yuan miatt, mi csak hajtogatjuk, hogy odaadtuk a zarándoknőnek, a vezető meg kiabál, hogy ugyan őhozzá az a tíz yuan bizony nem ért el, és rálép a fékre, és már csak ez hiányzik, a többieké megvan, a zarándoknő meg csak hallgat, és bámul kifelé az ablakon a maga változatlanul derűs tekintetével, ez nem lehet igaz, robban ki társamból a düh, s elkezd veszekedni a zarándokkal, hogy igenis odaadtuk, éspedig a kezébe, a tíz yuant, mire ő azt mondja ekkor előre a vezetőnek, hogy ő nem tudja, milyen pénzről beszélnek ezek az idegenek, erre teljesen eláll a szavunk, én döbbenten keresem a pillantását, a tolmácsom egyre haragosabban próbálja kikényszeríteni, hogy emez itt adja elő a pénzt, és így megy ez egy darabig, amikor egyszerre két dolog is történik: egyrészt a zarándoknő társa, a komolyabbik és a kevésbé rokonszenves odaszól halkan emennek, mire az előveszi a tíz yuant, és szó nélkül előreadja, másrészt pedig én is 19megértem, hogy ez a tiszta együgyűség, ez az ártatlan derű, bizalmamnak és szeretetemnek ez a hirtelen támadt tárgya: tolvaj, el akarta lopni a tíz yuant, értem meg, de nagyon nehezen, mert egyszerűen nem akarom elhinni, pedig ez történt, a busz nekiindul újra, s a beállt csendben, ahogy az ügy szerencsés megoldódásával elhallgatnak elöl az emberek, fel kell fognom, el kell ismernem, bele kell törődjek, hogy ez a buddhista zarándok vagy apáca: becsapott, és még hogy!, hisz épp olyan derűs nyugalomban ücsörög itt a helyén, a hátát nekem vetve, és épp olyan ártatlan tekintettel néz kifelé az ablakon, mintha nem történt volna semmi, mintha nem is lopta volna el a pénzt, pedig ellopta, és ez fáj a legjobban, hogy egy zarándok, hogy egy apáca, hogy ebben a posztókabátban és ezzel a zarándoktarisznyával felszerelkezve, útban a Buddha 4 felé, és akkor becsap egy amúgy is kiszolgáltatott idegent, de akkor már egészen közel vagyunk a célhoz, mint valami varázsütésre, a busz egyszerre csak kiemelkedik a ködből, megpillantjuk a hegy tetejét, és mindenütt ragyog a nap, egyenesen betűz a kisbusz koszos ablakain, minden szín éles, mély, meleg és minden lobog a zöldben, Jiuhuashan, mondja társam megnyugtatólag, s hogy valamiképp el tudjak emelkedni a dologtól, a karomra teszi finoman a kezét, Jiuhuashan, bólintok rá, de ez nem megy nekem ilyen gyorsan, még nem vagyok képes felocsúdni az előbbi történetből, viszont odakint ragyog a napfény, narancssárgacsuhás szerzetesek mellett zötyögünk el, igen, itt vagyunk, felelem zordan a tolmácsomnak, s aztán megkérem, fordítsa le a zarándoknőnek, mert akarok neki mondani valamit, ugyan hagyd, próbál lebeszélni, nem, kérlek, fordítsd le neki, erősködöm, mégpedig azt, hogy:
– Mégis, hogy fogja ezt elintézni a Buddhával? Ezt a koszos tíz yuant?!
FELEZNEK?! Vagy hogy?!
Á, hagyjuk, csitítgat a tolmács, és kimutat a sűrűsödő épületekre a hegyoldalban, a másik oldalon meg a léleg20zetelállító szakadékra, hagyjuk, tényleg, int a fejével előre, s akkor már látni az első kolostorépületet, láthatóan ez a főutca, nagy a nyüzsgés, mindenütt szerzetesek, kegyszerüzletek és még egy szállodaféle is – és éppen itt állunk meg, éppen itt szállunk ki a buszból, tűz a nap a szemembe, teljesen elvakítva próbálom kivenni, hol vagyok, de csak ez a váratlan ragyogás, meg az érzete annak, hogy valahol arra, a bal oldalon, a hegy meredekje és híres csúcsa lehet, beletelik vagy egy fél percbe is, hogy sikerül kivennem valamit, aztán egyszer csak váratlanul meglátom az egészet egyben, és eláll a lélegzetem, mert mindenütt rengeteg kolostor, odanézz, oda, oda!, mondom örvendezve a társamnak, és nem is bírok még a csomagjainkkal törődni, csak bámulok magam köré, nézem a hegyoldalt sűrűn átszövő épületeket, a gyönyörű narancssárga kolostorfalakat meg a zöldet és zöldet mindenütt, nézem a kíváncsian körénk sereglő szerzeteseket, akárcsak bennünket ők, aztán távolabb az innen, a főutcáról fel-felfutó ösvényeket a kolostorokhoz – és feledve már minden, majd később átgondolom, döntöm el, hogy ez az egész előbbi kis tolvajlás mit akart jelenteni, hogy mire véljem, s hogy egyáltalán: mit jelent, mi az értelme, s valójában nem értettem-e valamit félre, amikor váratlanul odajön hozzám a komoly tekintetű zarándoknő, vagy apáca, és a lehető legbarátságosabban elmagyarázza társamnak, mikor látja, hogy kettőnk közül egyedül az érti a kínait, hogy ez a szálloda, amelynek bejárata előtt várakozunk, megfelelő, ide bátran mehetünk, mutatja, akármelyikbe Jiuhuashanon nem lehet, figyelmeztet jóakaratúan, nem mindegyik… jó, billenti félre a fejét, de ez az, ebbe lehet – int aztán mosolyogva búcsút egy finom mozdulattal s mintha egy kissé bocsánatkérően is a kellemetlenségért, amit kísérője miatt el kellett szenvednünk az imént, végül nekiered az egyik ösvénynek, gyors, apró lépésekkel, fel, a magasba, egy kolostor felé, hogy utolérje társát, a bűnöst, aki korát meghazudtoló frissességgel már szalad is a mere21dek utacskán, s még jól látom egy darabig azt az együgyű, szeretetreméltó, kedves arcot, mely csak ragyog és ragyog az éles, tiszta napfényben, ahogy vissza-visszanéz rám, mintha csak azt akarná megmutatni, amíg végleg el nem nyeli az ösvény zöldje, hogy azt a megcsodált, csalóka ártatlanságot onnan semmi, de semmi nem törölheti le soha.
22Megállapodni a szobaárról, elhelyezni csomagjainkat a szálloda első emeletén, átgondolni, hogy mit hagyjunk ott, és mit vigyünk magunkkal, az egész nem tartott tovább tíz-tizenöt percnél, tíz-tizenöt perc, és állunk teljesen megdöbbenve a szálloda előtt, nem múlt el több, míg odabent voltunk, és most csak nézünk körbe, és nem akarunk hinni a szemünknek, mert annak az iménti tűző napfénynek, annak a tiszta, átható világosságnak, annak a szemet kápráztató zöldnek és zöldnek a narancssárga kolostorfalakkal a hegyoldalon: vége, a völgyből feljött a köd, jegyzi meg bizonytalanul a tolmács, igen, ez nyilvánvaló, bólogatunk mind a ketten, ez történt, de hogy ilyen gyorsan történt, az egész azalatt, míg mi megegyeztünk a szállodásokkal, és a lehető leggyorsabban végeztünk bent, hogy kisietve a főutcára, újra lássuk a Jiuhuashant: fényben, nos, van ebben a képtelen sebességben valami egészen váratlan, sőt pontosabban szólva: hihetetlen, igen közel vagyok hozzá, hogy azt higgyem: valami közvetlenül ránk vonatkozó döntés, amikor nem pusztán arról van szó, hogy az ember azt gondolja egy felindult állapotban, mint amilyenben én most például vagyok, hogy egy úgynevezett nem evilági intézkedés áll a dolgok mögött, hanem egyenesen egy csalókán játékosnak tetsző, valójában félreérthetetlenül személyre szóló elrendezést gyanít, mely mintha azt akarta volna, hogy meglássuk ezt az egészet először: ragyogásban, és aztán soha ne lássuk újra 23többé, hanem lássunk valami teljesen mást, a Jiuhuashant: ködben, s ha a megdöbbenés nagy is, és ha van is benne, kétségtelenül, csalódás, hisz nehéz szabadulni a ténytől, hogy az előbb láttunk mindent, most pedig nem látunk semmit, mégis: ez a csalódás pillanatról pillanatra kezdi átadni az erejét valami teljesen másnak, egy lassan kibontakozó csodálatnak tudniillik, és ahogy ott ácsorgunk a látványtól dermedten, kezdjük felfogni, hogy ha most a köd és a szitáló eső lett is úrrá a hegyen, ez a köd a Jiuhuashant az elképzelhető leggyönyörűbb alakban takarja el.
Az történik ugyanis, hogy állunk az utcán, és magunkat látjuk jól, és látjuk magunk előtt a közvetlen környezetünket is, a földet a lábunk alatt, s mindazt, ami úgy nyolc-tíz méter távolságban van, de ha teszünk egy lépést előre, márpedig az első döbbenetből felocsúdva teszünk, akkor minden ilyen lépésre, sőt minden mozdulatunkra a földből, a főutca épületeiből, a hegyből, az ösvényekből, a szerzetesekből, a fákból, a kolostorfalakból folyton más és más darab homálylik elő, tulajdonképpen nem is lehet látásról beszélni ettől fogva a Jiuhuashanon, nem látjuk, hanem sejtjük csupán a dolgokat, ahol pillanatról pillanatra változik, mi a világ, és mi a Jiuhuashan, mert a sűrűbbnél is sűrűbb ködben, ami egy-egy lépést követően arra a pillanatra a maga bizonytalan alakjában elénk tárul, az a következő lépésre már el is enyészik hirtelen, folyton más és más részlete bukkan elő a helynek, ahogy ide-oda mozgunk, és keresünk valami kiindulópontot, amelyről a Jiuhuashant felfedezni elindulhatnánk, csak hát épp ez a legnehezebb, tudatában lenni annak, hogy hol, melyik pontján vagyunk a főutcának, már a szállodát is szem elől vesztettük régen, és fogalmunk sincs, hogy akkor onnan jobbra, fölfelé, vagy balra, lefelé indultunk el, mindegy, meresztgetjük ebbe az elbűvölően váratlan és szokatlanul nehéz, áthatolhatatlan ködbe a szemünket, én még az eddig a kezemben szorongatott térképet is a zsebembe gyűröm, mert nem segít, mert 24nem segít itt semmi, vetem oda lelkesen kísérőmnek, ugyan mi a fenét kezdhetne ebben a helyzetben az ember egy térképpel a kezében!, hisz nyilvánvalóan másról van szó, másról, valami másról, hajtogatom lázasan, és ahogy eljutunk az első ösvény feljáratához, gondolkodás nélkül el is indulok rajta fölfelé, hisz bizonyos, hogy mindegy, merrefelé vágunk neki, nem mi fedezzük majd fel Jiuhuashant, szólok hátra egyre jobban felvillanyozódva, hanem… – hanem?, kapaszkodik a társam némi elnéző derűvel utánam, aki miközben nem akarja teljesen lerombolni az én csodálatomat a bekövetkezett változások láttán, azért a maga gyakorlatias észjárásával csillapítólag csak megjegyzi, hogy hát lidércesnek tényleg elég lidérces ez a váratlan fordulat, de ez azt is jelenti, mondja, hogy amivel nekünk mostantól egy kétségtelenül jogos elragadtatás mellett szembe kell néznünk, az egy kellemetlenül szitáló, hideg eső és egy tökéletesen ránk záruló köd, s ezek olyan körülmények, fűzi hozzá józanul, amelyek közt bizony elkelne valamiféle esőkabát és meleg holmi… De nekem ugyan mondhatja, engem teljesen magával ragad, amit látok, és amit rögtön a következő métertől már el is vesztek megint, ezért aztán úgy nézek a legközelebb álló magas fenyők első sorára, amelyek mögött a következők már vissza is lépnek a legsejtelmesebb térbe, hogy végül az utolsó sor fel is olvadjon a semmiben, mintha egy Huang Shen- 5 vagy egy Ying Yujian 6 -festmény valóságos káprázatába tévedtünk volna be: olykor egy kiugró sziklaorommal találjuk szemben magunkat, máskor meg egy az előző lépésnél még nem is sejtett szakadék nyílik meg lépteink előtt, egyszóval méterről méterre haladunk fölfelé az ösvény lépcsőfokain, és újra meg újra eláll a lélegzetünk, még a tolmácsomon is látom, hogy azért elbűvöli a homályba merített isteni természetnek ez a különleges varázslata, ha nem állja is meg időnként megjegyezni, hogy az a bizonyos, az a már említett esőkabát és az az úgynevezett meleg holmi több mint szükséges lesz, ha így megy tovább. 25Márpedig nyilvánvaló, hogy itt ugyan egy darabig nem fog változni semmi, a köd nem mozdul, az eső szitál, és a Jiuhuashan folyton elmosódik és szétesik közvetlenül a szemünk előtt, mi meg csak lépdelünk fölfelé óvatosan a síkos lépcsőkön, fogjuk a csúszós korlátot, és megyünk kitartóan a magasba, de hogy hová, arról fogalmunk nincs, noha kétség nem fér hozzá, hogy ez az ösvény vezet valamerre, mégpedig jó irányba vezet, erről meg vagyok győződve, mert ekkor már egyáltalán nem hiszem, hogy mindezt, ezt az előre láthatatlan fordulatot az úgynevezett időjárásban idefönt, valami véletlen magyarázza, amiképp azt sem, hogy véletlen volna, hogy éppen itt vagyunk, a Jiuhuashannak éppen ezen az ösvényén, a síkos lépcsőn, s a csúszós korlátok között.
A kolostor, amit elsőként elérünk, lehetne bármelyik a térképről korábban azonosított nevezetes templomok közül, de nem az, valamelyik kevésbé jelentős épület inkább, ha szépségben bizonyára nem marad is el tőlük, ez a többit még nem ismerve is bátran állítható, úgyhogy azonnal a nevét szeretnénk tudni, amint belépünk, rögtön megszólítjuk az ott szundikáló fiatal szerzetest, de nem értjük, mit válaszol, olyan tájszólásban beszél, amit tolmácsom képtelen lefordítani, így csak mosolygunk egymásra, s körbenézünk a templomban, mely láthatóan felújítás alatt áll éppen, mindenütt állványzatok és szerszámok és gyalupadok és létrák és gerendák és forgács, de munka nem folyik, és munkást egyetlen egyet sem fedezünk föl, talán ködben nem dolgoznak?, próbálok tréfálkozni a szerzetessel, de társam fordítását nyilvánvalóan nem érti ő se, amiként mi se, hogy ő erre mit felel, úgyhogy marad a szótlan nézelődés a buddhista templomok között rendkívül ritka belső térben, rendkívül magas a templom tere ugyanis, és ami még meglepőbb, hogy a mennyezet kialakításánál nem a szokásos sűrűn rakott vastag cédrusoszlopok s a bonyolult konzolrendszerek tartotta megoldást választották, hanem egy az 26európaira emlékeztető áthidalórendszert a magasban, amitől egészen nyílt a tér, szinte monumentális, és ami a legfontosabb és legszokatlanabb, hogy ily módon itt látszik a mennyezet, s a tekintetet legalább annyira felfelé is vonzza, mint amennyire az oltár vonzza magához ezt a tekintetet – és ahol most üresen áll a különben láthatóan restaurálás alatt álló lótusztrón, a Buddha nincs sehol, így, miközben udvariasan átnyújtjuk a fiatal szerzetesnek névjegykártyánkat, már próbálkozunk is minden nehézség ellenére egy újabb kérdéssel, s legnagyobb meglepetésünkre a szerzetesfiú most érteni látszik, mit keresünk, s eddigi zavarát hirtelen a legőszintébb szívélyesség és segítőkészség váltja fel, int, hogy kövessük, s a kártyákat finoman az ujjai közt tartva, majd menet közben becsúsztatva azokat sárga csuhája 7 rejtett zsebébe, fürge léptekkel elvezet a templom túlsó sarkába, amit eddig nem is lehetett kivenni az ideboruló, szinte teljes sötétben, rámutat egy hatalmas valamire, amit egy ócska ponyvával takartak le, rámutat, magyaráz valamit, s mintha az előbb rászóltak volna, váratlanul megmagyarázhatatlan tisztelettel viselkedik velünk, miközben beszél, meg-meghajol felém, végül fölemeli a ponyva egyik sarkát, mi is segítünk, hogy jobban kitűnjön, mi van alatta, és alatta, mutatja a fiú, s szinte ragyog a büszkeségtől, egy vadonatúj Buddha-szobor van, mutatom neki, hogy ha lehet, szedjük le teljesen a ponyvát, és mintha innentől kezdve mindent értene, máris teljesíti a kérést, a ponyva lekerül, s ott ül egy óriási, vadonatúj Buddha, egy Buddha, amelyik szemben minden egyes korábbi utam során látott, újonnan készített, elkeserítően lélektelen, primitív, vásári Buddhával, szép, sőt fenséges, éppen olyan, amelyikben egy hívő valóban ott találhatja a Buddhát, s ez annyira váratlanul ér, ez a szépség, s hogy valóban a Sákjamuni 8 Buddhát látom, hogy szóhoz sem bírok jutni, a fiú ragyog, társam pedig ösztökélni próbál, és néz rám, és várja, jelezzem már, mit fordítson a fiúnak.
27Továbbra sem tudok azonban semmit se mondani, sőt megszólalni a még nyers, még festetlen, még aranyozatlan, s illatából ítélve valószínűleg szantálból készült Buddha sugárzó ereje miatt később se nagyon sikerül, így aztán a tolmácsom saját maga kezdeményez valamiféle beszélgetést, amiből – mint pár perccel később előadja – annyi kiderül, hogy a szobor itt készült, a Jiuhuashanon, mert van itt egy műhely, és van abban a műhelyben egy Buddha-faragó mester, na, az csinálta az ő szobrukat, mutat a fiú, az örömtől, hogy nekünk is ennyire tetszik, egyenesen tündöklő arccal valahová kifelé, nyilván arra, ahol az a műhely áll, benne az ő Buddha-faragó mesterükkel, de akkor már vissza is térünk oda, az asztalhoz a bejáratnál, ahol az imént a fiú szunyókált, s kiterítünk egy papírost, hogy lerajzolja nekünk, hol is van az a minket láthatóan nagyon érdeklő műhely, persze nem értünk a rajzból semmit, hisz azt se tudjuk, hol vagyunk, és egyáltalán, hogy hol mi van, nézzük az ügyetlen, de alapos rajzocskát, melyre még a nevét is felírja, hogy majd szükség esetén rámutathassunk, bólogatunk, ahogy az ujjával követve saját vonalkáit újra és újra elmagyarázza, merre menjünk, hogy megtaláljuk, aztán meg-meghajolva egymás felé mi is szívélyesen megköszönjük a segítségét, s indulnánk kifelé, de ő akkor mutatja, hogy várjunk egy kicsit, és elszalad valamerre, hogy egy perc múlva egy egész kis rakomány ajándékkal térjen vissza, két könyv a Lótusz-szútra 9 kínai fordításával, aztán egy-egy rövid turistakiadvány a Jiuhuashanról, aztán két kicsi, zsírkőből faragott Buddha-szobrocska, végül valami díszdobozba csomagolt magnókazetta egy buddhista imádsággal, mindenből kettő, egy a tolmácsnak, egy nekem – gyaníthatóan ez minden, amije ennek a fiúnak van, és most ezt a mindent feltétlenül nekünk akarta adni, egészen zavarba jövök az ajtóban, mert látom, hogy ez a kedves szerzetes még ezt is nagyon kevesli, kíván valamit adni még… vagy mondani, próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, igyekszik úgy használni saját dialektusában a 28pekingi nyelvet, hogy a társam megértse, de most nem sikerül, valami fontos tanács, vagy biztatás, vagy intelem lehet, de sehogy sem lehet kivenni a lényegét, rázza a fejét a tolmács, és már én is teljes erőmből igyekszem és próbálok segíteni neki azzal, ahogyan hallgatom és nézem, mert olyan az egész, mintha óvni akarna valamitől – de persze mindez csak találgatás, nem értek semmit, rituálisan összeillesztett kézzel meg-meghajlunk egymás felé, így búcsúzunk, s lépünk ki végül a templom kapuján a gomolygó semmibe, táskánkban megható ajándékok, emlékezetünkben pedig az a hatalmas, nyers Buddha a maga felejthetetlen fenségében a ponyva alatt – a kapuban meg ott a fiú, hajlong és integet, míg csak el nem enyészik az alakja a ködben, de mindvégig úgy, mint aki még mindenképp, de mindenképp szeretne valami nagyon fontosat mondani.
Délre vagyunk a Jangcétól, s tényleg úgy öltöztünk, ahogyan erre a vidékre májusban kell, azaz a lábakon nyitott szandálok, felül meg csak egy-egy könnyű vászoning, illetve póló, úgyhogy miután amúgy is átfagytunk már az idáig tartó úton, most, amikor újból kilépünk a hideg esőbe, pár száz méter a vizes lépcsőkön elég, hogy társamat, a shanghai diákot, aki önzetlenül, a puszta ügyszeretet jóindulatában csatlakozott hozzám erre az útra, egész testében reszketni lássam. Kéne tehát tényleg az az esőkabát, mondom biztatóan, meg az a meleg holmi is, vigasztalom, tehát visszamegyünk, határozzuk el azonnal, megkeressük valahogy az utat, amelyik levezet a főutcára, s aztán ott majd bevásárolhatunk. Logikus mód rögtön az első kereszteződésben ama lépcsősor mellett határozok, amelyik lefele visz, de választásomról hamar kiderül, hogy semmi értelme így gondolkozni itt, mivel egy darabig tényleg lefelé halad az a lépcső, de aztán gondol egyet, s egy kanyar után újból megindul fölfelé. És így megy ez aztán ettől fogva, egyszer le, egyszer föl, újra le és újra föl, kanyargunk erre-arra, és újabb és újabb kereszteződésekhez érünk, ahol dönteni kell, és én rendre rosszul 29döntök, vagy nincs is most a számunkra jó döntés egyáltalán, mert még azok a tanácsok sem segítenek, amelyeket olykor a szembejövőktől kérünk és kapunk, akik – hozzánk hasonló turisták vagy zarándokok – egyre csak mosolyognak és mutogatnak, hogy csak tovább és tovább, folyton csak integetnek és bólogatnak, hogy jó, hogy nagyon jó, hogy ennél jobb irányba már nem is haladhatnánk, csak tovább, tovább, tovább, csicsergik vidáman, de még azt sem tudjuk, értik-e egyáltalán, mi volna a célunk, mert magyarázzuk mi kézzel-lábbal, hogy – most még! – nem ezt és ezt a kolostort keressük, hanem a falut megint, oda kívánunk visszatérni, mire a válasz mindig a lehető legszívélyesebb, hogy éppen ez, hogy ez a jó út arra, csak menjenek, csak így tovább, csak mindig előre, és mindjárt ott lesznek, aggodalomra semmi ok – s már néhány lépés után vígan el is tűnnek a ködben.
Természetesen semmiféle utat nem találunk lefelé, ellenkezőleg, egyre inkább belebonyolódunk a Jiuhuashan labirintusába, viszont az egyik magaslaton, egy most értelemszerűen üresen álló kilátópavilon mellett a hegyoldalban egyszer csak árusok sátraiba ütközünk: olyan hirtelen ugranak elő a ködből, hogy szinte visszahőkölünk. Van bicikliseknek való esőkabát, és van hordozható, zárható tetejű, műanyag teásibrik, de lehet kapni zarándoktarisznyát, Amida-szútraszöveget 10 műselyemre nyomva, Guanyin 11 -jelvényt, imafüzért, füstölőt, piros, viaszpapírból készített napernyőt, könyvet, szójazselét és hamisított CD-t és VCD-t minden mennyiségben, de ami a legfontosabb: árulnak forró teát is, úgyhogy meg vagyunk mentve, lélegzünk föl, rögtön megveszünk két esőkabátot, két hordozható, zárható tetejű, műanyag teásibriket, teletöltetjük azonnal, majd odaállunk a sátrak alá, hogy addig se érjen az eső, és a kezünkbe veszünk egy-egy csésze forró, gőzölgő teát, és kortyolgatjuk, és égeti a szánkat, és égeti a torkunkat, és kimondhatatlanul jó érzés, ahogy átmelegít néhány perc alatt, ahogy össze-összerázkódunk, mikor megy ki a hideg 30a testünkből, és annyira jó, hogy nem törődünk mi most egy darabig semmi mással, még az se bosszant, hogy kétszer annyit kellett fizetnünk, mint amennyibe az áruk valójában kerülnek, végül is Kínában vagyunk, ütjük el ezúttal a dolgot, és csak nézzük őket, ezeket a kelletlenül ácsorgó, s nyilván a rossz üzletmenet miatt meglehetősen kedvetlen árusokat, hogy vajon most ezek földi teremtmények, vagy netán másfelől érkeztek hirtelen ide…
A műhelyre pontosan akkor bukkanunk rá, amikor a ködben bolyongásnak egy bizonyos pontján úgy határozunk, a sorsra bízzuk magunkat, és nem a korábban kiválasztott kolostorok után nyomozunk, ez úgyis reménytelen, hanem megelégszünk azzal, amelyik az utunkba kerül, és pontosan akkor, épp egy újabb üres pavilon alatt pihenünk, mintha hallanék valamit, valamiféle kopácsolást a távolban, feltartom az ujjam, jelezvén társamnak, hogy hallgasson egy pillanatig, így fülelünk bele a csendbe, de akkor már tisztán hallatszik, csak nem folyamatosan, az a bizonyos kopácsolás, neki is eredünk rögtön, hiszen azt megtalálni!, a műhelyt!, rázom meg lelkesen átfagyott tolmácsomat, az tényleg fantasztikus volna, képzeld, igyekszem belé egy kis lelket önteni, egy Buddha-faragó műhely!, és itt, a Jiuhuashanon!, ahol egy ilyen műhely nyilván pontosan olyan, mint száz meg száz évvel ezelőtt, mert ez nem az a hely, ahol bármi is megváltozik, mondom, hála istennek, ez az egész annyira messzire van a világtól, hogy itt minden ép maradt és sértetlennek tetszik, egyszóval próbálom elvonni lelkesedésemmel a figyelmét arról, mennyire fázik, de tényleg fel is lelkesít a gondolat, hogy ez a kopácsolás esetleg azt jelenti, rátalálhatunk a helyre, ahol az az iménti gyönyörű Sákjamuni készült, haladunk tehát a lépcsőkön, mint két ázott lidérc a biciklis esőkabátban, teszünk néhány lépést a hangok felé, aztán megtorpanunk, mert a zaj abbamarad, majd nekiindulunk megint, mert hallani újra, egyikünk azt mondja, onnan, a másik azt, hogy inkább amonnan, és így 31kormányozgatjuk egymást a hangok felé, egészen addig, míg vagy egy félórányi kísérteties kutatás után agyonfagyott tolmácsom elveszti a türelmét, és azt mondja, te, ez teljesen olyan, mint amikor elindultunk az előbb, közli, hogy ő pontosan ugyanolyan távolról hallja a kopácsolást, és ennek így semmi értelme nincs, ő nem megy tovább, bár azt nem tudná megmondani, hogy akkor pontosan mit csinál, ha nem, mindenesetre leülünk az első pavilon alá, mely rögtön ott van egy pár méterre most, iszunk egy korty forró teát a hordozható teásibrikünkből, nézünk bele abba a nagy, gyönyörű, káprázatos semmibe körülöttünk, és ahogy így meresztgetem a szemem, hát, látom, hogy a pavilonunktól még épp látható távolságban, vagyis nem több, mint tíz méterre, oldalt, balra, egy kapubejárat dereng a ködben, egy kapu, mondom: és ez volt az, a műhely bejárata, a hely, amelyet annyira és oly hiába kerestünk ez idáig, innen jött az a kopácsoló hang, meg-megszakítva, apró kis szünetekkel – a műhely, amelyben valaki azt a csodálatos Buddhát csinálta a ponyva alatt.
A mester legnagyobb meglepetésünkre egészen fiatal s egészen apró ember, nem lehet több harminc-harminckét évesnél, és amikor társam elmeséli, kik vagyunk és mi járatban, majd kicseréljük névkártyáinkat, azonnal szívélyesen behív az irodájába, mely valójában egy a műhelyhez ragasztott kulipintyó inkább, s leültet a nyilvánvalóan csak jelentős vendégek számára fenntartott díszes karosszékekbe, egész pontosan engem az egyikbe, a másikba ő ül, a tolmácsomnak pedig oldalt, a salétromos fal mellett, egy hokedliszerű, alacsony ülőalkalmatosságon talál helyet, ahol aztán rögtön teával kínál, s el kell mesélnünk egész részletesen, honnan is jöttünk, mit is akarunk, hogy mennyiből is lehet megélni Magyarországon, amelynek a nevét határozottan hallotta már, sőt már mondja is, hogy Petőfi Sándor, akinek költői életművéről tud minden idősebb kínai, mert modern kultúrájuk nagy alakja, Lu Xun 12 egykor lefordítot32ta a „Szabadság, szerelmet”, aminek nyomán aztán mások is és egyre gyakrabban megpróbálkoztak a magyar költővel, s így a végén az egészből egy állítólag teljes Petőfi-kiadás kerekedett ki, melyből különösen a Lu Xun-féle „Szabadság, szerelmet” kívülről fújja szinte minden harminc feletti ma is, a miénk is itt, ami után már haladunk is tovább, és el kell mondanunk, hány lakosa van Magyarországnak, és túl kell tennünk magunkat azon, hogy ő sem, mint Kínában általában, nem hiszi el, hogy mindössze tízmillió, mivel az nem nép, amelyik ennyi, és egy ilyen semmiféle tízmilliócskának nem lehet olyan nagy alakja, mint Petőfi Sándor – meg én, teszi hozzá vendéglátónk elismerően, én, aki abból a messzeségből, amelyről a mesternek azért csak igen homályos fogalma van, az ő Jiuhuashanjukat látogatásával megtiszteli, mondja, s tovább faggatja tolmácsomat, ki vagyok, mivel foglalkozom, és csak hümmög egyre nagyobb tisztelettel, és csak méreget egyre felhőtlenebb vidámsággal a tekintetében, ami után válaszként már kísérletet sem teszek rá, hogy elmagyarázzam, én magam korántsem vagyok Magyarországnak Petőfivel összevethető alakja, ez reménytelen is volna, a mester szép, értelmes tekintetén látszik, hogy úgysem hinne nekem, kötelező szerénységnek és kötelező udvariasságnak tudná be csupán, ha bármi jelentőségbeli különbségre felhívnám a figyelmét Petőfi és énközöttem, úgyhogy erről nem ejtünk szót többet, annál inkább arról, legnagyobb örömömre, mi folyik itt, mióta áll ez a műhely, kitől tanulta a mesterséget, s hogy ő-e az alkotója annak a hatalmas Buddhának, amiről nagy lelkesen beszámolunk. A teától egészen átmelegszünk közben az enyhén fűtött helyiségben, így aztán tolmácsomnak sem esik már olyan nehezére elhagyni az irodát, és átmenni a műhelybe, ahol viszont pontosan olyan hideg van, mint odakint, mert bent sem nem fűtenek, sem pedig az ajtót nem tartják csukva, hisz a munkások folyton ki-bejárnak rajta, így nyilván nem érdemes, viszont be kell mennünk oda rögtön, 33és ott is maradni egy jó darabig, mert dicsérő szavainkra nagyszerű Buddha-szobráról a mester azonnal meg akarja mutatni, hogy lássuk, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg róla, hogy bizony hogy ebben a műhelyben, és ő csinálta, ami ilyen nagyon elnyerte a tetszésünket, mondom is neki erre, hogy nem egyszerűen a tetszésünket nyerte el, hanem abban a szoborban rendkívüli erő van, olyan sugárzó hatalom, amely csak magából a Buddhából eredhet, amire aztán a mester szép szemei elfátyolosodnak, átöleli a vállam, odavezet munkásai között saját asztalához, és leültet maga mellé egy háromlábú székre.
A műhelynek ez a része olyan, mint valami gyémántcsiszoló, kis asztalok mögött kisfiúk hajolnak sorban egymás mellett a kis ablakocskákon beáramló gyönge fényben egy-egy fadarab fölé, s kicsi vésőkkel és kicsi, könnyű kalapácsokkal a kézben igyekeznek abból a darab valamiből, amit odaadtak nekik, egy-egy munkafázist addig gyakorolni, míg nem megy hibátlanul, meséli a mester, de a műhely nemcsak ebből a helyiségből áll, mondja, vannak egészen nagy hangárok is, viszont az még ráér, most figyeljek rá, int magához közelebb, s az ölébe húz az asztalon a legnagyobb összevisszaságba hányt nagy halomból egy már szinte késznek tűnő, s színében a leginkább még a téli hold fényére emlékeztető, nagyjából félméteres Guanyin-szobrot, az ölébe húzza, s kezében egy finom, hegyes vésővel és egy kalapáccsal, fölé hajol, és attól kezdve nem beszél, nem szól hozzám, nem magyaráz, hanem elkezdi alakítani azzal a vésővel és kalapáccsal ennek a jórészt már előkészített szobornak a tekintetét, egy darabig még van olyan érzésem, hogy nekem mutatja, miattam csinálja, hogy a látogatóját akarja bevezetni a Guanyinfej-készítés rejtelmeibe, de ez az érzés, ahogy telik az idő, egyre halványodik bennem, aztán végleg ki is húny, mert amikor vagy egy félóra is eltelik, és ő egészen a Guanyinarc fölé hajolva, én meg egészen közel húzódva hozzá, oldalról, hogy a legkisebb mozdulatát is lás34sam, figyelem, miként lesz élővé előbb az egyik szem, majd a másik, ahogy látom, miképp tűnik elő lassan a csupasz fából egy eleven Guanyin homloka, orra, ajka, álla, tekintete, addigra teljesen nyilvánvaló, hogy a mester megszűnt a számomra most, egész pontosan: én szűntem meg az ő számára, elfelejtett, nézek rá meglepve, és biztos vagyok benne, hogy így is van, mert amikor közel egy óráig tartó munkája után először hátrahajol, eltartja magától, és nézi, vizsgálgatja, kicsit elfordítja jobbra, kicsit elfordítja balra, hogy lássa, felmérje, a különbözőképpen beeső homályos fényben ez az arc mit mutat, akkor látni: legalább annyi időre van szüksége, hogy felfogja, ott vagyok mellette, hogy visszatérjen hozzám, hogy a tudatára ébredjen, valaki mindvégig nézte, mit csinál, mint amennyire szüksége volt ahhoz, hogy egy órával ezelőtt kimenjen az emlékezetéből ugyanez, és belemerülhessen a vésés aprólékos, leheletfinom műveleteibe, amely műveleteknek most az eredményét már büszkén mutatja, egy szépséges, földöntúli, isteni tekintetet, és nem tudom, hogy csinálta, ott ültem mellette végig, a szemem egy pillanatig le nem vettem a véső hegyéről, a kalapács éléről meg az illatos fadarab előre lecsiszolt felületéről, de nem tudom, hogyan bűvölte ki ebből a fából ezt az ettől fogva megérinthetetlen, bánatos szépséget, és sírni volna kedvem az egésztől, hogy nem tudom – ha nem figyelmeztetne egy másik valóságra az időközben a legnagyobb kínokig jutott tolmácsom, aki korántsem ilyen lázas elmélyültségben töltötte ezt a kurta órát, hanem ide-oda járkált a műhely ifjú munkásai közt, mert újra elkezdett nagyon fázni az átható hidegben, mint most elárulja, és ebből a gyilkos, ebből a csontjáig hatoló hidegből, mert eddig tűrt, hogy ne zavarjon, de most már kétségbeesve, de most már azonnal, reszket elkeseredetten, kiutat kell találjon, nem bírja tovább, néz rám elgyötörve, úgyhogy az évődni látszó mesterrel az oldalunkon visszatérünk az irodába, aki valahogy mulatságosnak tartja, hogy társam ennyire fázik, bizony, bólo35gat hamiskásan, elég hideg van, ahhoz képest, hogy május, és hunyorog rám, mintha az egész csak valami jó kis tréfa volna, aztán megoldódik minden, mert valahonnan az iroda mögött húzódó egyéb szobácskák valamelyikéből előkerül egy valódi huo tong, a nevezetes, parázzsal fűtött kád helyi változata, amelybe bele lehet ülni, majd be lehet bugyolálnia magát az embernek, és ez is történik, tolmácsom mintha a mennyország üdvözítő magasába került volna, leírhatatlan boldogsággal az arcán tűri, hogy beleültessék a meleg üstbe, hogy betakargassák egész a derekáig valamiféle pokrócokba, de akkor már ott van egy asszony is meg két apró purdé, hozzák a friss teát, és mindenkit a legnagyobb vidámsággal tölt el, hogy a tolmács ott ül a huo tongban, és a jótékony forróságtól félig elalélva lehunyja a szemét, így ér jó véget a tolmács ügye, az enyém pedig, aki talán épp a hely szelleme miatt ezúttal jobban tűröm a nehézségeket, aképpen, hogy a mester megint int, hogy kövessem, és átvezet a műhely melletti hatalmas, félig a földbe ásott s egymásba nyíló két hangárba: mert ott állnak azok a hatalmas deszkatömbök, a munka különböző fázisai szerint hol még csak mint fűrészelt áruk, egymás mellé helyezve, hol már összeácsolva, egyetlen darabbá, hol pedig már a legfontosabb feleslegektől is megszabadítva, hogy egy-egy Buddha vagy bódhiszattva 13 óriás alakjának ily módon előállt, nyers körvonalairól a bentieknél idősebb munkások itt a szemem előtt elképesztően ügyes és biztonságos szekercecsapásokkal lehántsanak minden további szükségtelen anyagot, repül, pöndörödik a forgács az ütéseik nyomán, a mesternek nagyon tetszik, hogy ennyire képes vagyok gyönyörködni a munkájukban, csak áll mögöttem büszkén, néha megveregeti a vállam, és int, hogy csak figyeljem nyugodtan, hogy mennek nála a dolgok, csak tanulmányozzam kedvemre, mi történik ezekkel a csodálatos anyagokkal – amikor megpróbálom megkérdezni tőle, hogy jó, értem, ezek a munkások itt összeállítják és egymáshoz préselik és táblásítják ezeket a hatalmas fatöm36böket, aztán lefűrészelik, végül szekercével lehántják róluk, ami nem kell, jó, rendben, igyekszem megmagyarázni szavaimat kézzel-lábbal, de hogy lesz belőlük Buddha?, hogyan válnak Buddhává?, mire a mester, mintha ezúttal kikövetkeztetné, mit akarok tudni, odaáll a leginkább előkészített, gigantikus szoborváz elé, melynek tulajdonképpen még a térdéig se ér föl, és pici kezével felmutat ez a pici ember a magasban már nyersen megfaragott fejre, és mintha csak valami huncut trükkről volna szó, rám kacsint, és egy leírhatatlanul kifejező mozdulattal jelzi, hogy hát, úgy, hogy ha minden elő van készítve, akkor jön ő, felmászik oda, és a vésőjével szépen addig faragja, míg egyszer csak… Buddha lesz az egészből.
Az irodában változatlanul nagyon jó a hangulat, amikor visszatérünk, s míg társam a kád előnyeit élvezi továbbra is, addig én a mesterrel előbb az ő eddig elkészült műveinek fényképeit nézegetem egy színes, műbőrbe kötött albumban, amit mint valami kincset, hoz elő az egyik hátsó helyiségből, aztán pedig az irodában szétszórtan látható szobrokat kezdem el vizsgálgatni, és kérdem, vajon mennyiért vehetnék én is egyszer, ha nagyon sok pénzem lesz majd, egy ilyet – mutatok egy kisebb Guanyinra, mire a mester komoly arcot vág, leül a karosszékébe, maga mellé mutat, hogy én is üljek le, és odaszól a tolmácsnak, kérdve, hogy most fordítsa le, legyen szíves, amit mondani fog, és hosszú, lendületes, szenvedélyes beszédbe kezd, látom, hogy a tolmácsom erősen koncentrál a kádban, hogy mindent megjegyezzen, de végül aztán egyetlen rövid mondatban foglalja össze a mester szónoklatát, mely így szól: ő, mármint a mester, nagyon megszeretett engem, és kéri, legyünk barátok.
A legnagyobb örömmel mondok igent, erre a mester felkel a karosszékéből, és megöleljük egymást, aztán kihoznak egy fényképezőgépet, és míg beállunk valamennyien a képhez, középen persze a tolmács a kádban, mi meg az asszonnyal s a két gyerekkel körülötte, a műhely ura – mint 37ettől fogva a legjobb s egyetlen külföldi barátjának – ünnepélyesen megígéri, hogy egy egészen rendkívüli szépségű Guanyint fog kifaragni, az árral pedig ne legyen semmi gondom, mert a lehető legkedvezőbb árat fogja ő nekem kikalkulálni, de mégis mennyiért, faggatom, mire ő zavartan nevetgélni kezd, mint aki odabent már számol, megkérdi, mekkora Guanyinra gondoltam, mutatom, mekkorára, hát, tűnődik még mindig zavartan mosolyogva, nekem egy ilyet, de ez lesz a legeslegszebb, amit ő valaha is csinált, emeli fel a mutatóujját, énnekem egy ilyet… elkészít nyolcszáz yuanért – jó, válaszolom, akkor nyolcszáz yuan, és a legszebb Guanyin, amit életében csinált. A fénykép elkészül, és nagy jókedvben szerterebbenünk, a gyerekek és az asszony el egy ajtó mögött, mi meg lassan készülünk kifelé: leírjuk egy papírra a hazai postacímet, ahová az a minden eddiginél szebb Guanyin majd a mester jóslata szerint úgy két hónap múlva feltétlenül megérkezik, kifizetjük a nyolcszáz yuant, és hozzáteszünk még kettőt a postai költségekre, s már indulnánk, de a mester láthatóan elérzékenyülve áll az irodájában, és sehogy sem akarja, hogy máris útnak eredjünk: előbb azt javasolja, hogy ebédeljünk együtt, legyünk a vendégei innentől kezdve egész napra, aztán amikor elmeséljük neki, hogy olyan kevés az időnk a Jiuhuashanon, hogy ha egyáltalán látni akarunk még valamit sötétedés előtt, akkor bármilyen fájó szívvel, de vissza kell utasítsuk az ajánlatát, hirtelen olyan szomorú lesz, hogy alig bírjuk megvigasztalni, még egy teát meg kell tehát igyunk, aztán még egyet és még egyet, de akkor már tényleg kint vagyunk az udvaron, s már megyünk a kapu felé, ő meg ott áll az iroda ajtajában, és integet, és még utánunk kiáltja, hogy az a Guanyin tényleg a legszebb lesz, és látni, ahogy töri a fejét, vajon mivel hívhatna bennünket vissza, mint aki egyáltalán nem akarja, hogy elmenjünk innen, mint aki egyáltalán nem akarja, hogy a védelemből, amit ő nyújthat számunkra, mi újból a Jiuhuashan kiismerhetetlen ködében elmerüljünk.
38A lépcsők legalább olyan lényeges elemei a Jiuhuashan szent magaslatának, mint maguk a kolostorok, keresztül-kasul behálózzák a hegyet, pihenőpavilonokat jelentenek, összekötő utakat, kitérőket, nyomvonalakat, s nyilván gyönyörű kilátópontokat is, valamint biztos járást a különben járhatatlan meredeken, azaz egy határozott kapcsolatot a számos kolostor között, viszont olyan bonyolult a rendszer, amely így megszületett, különösen az afféle ködbe került alakoknak, mint mi vagyunk, hogy órák folyamatos menetelése se elég ahhoz, hogy a szakértőivé váljunk, sőt ami azt illeti, most, hogy újra kint mászkálunk a lépcsőknek ebben a bonyolult és alapvető hálózatában, be kell vallanunk, hogy egy tapodtat se jutottunk előrébb abban, hogy valami fogalmunk legyen róla, vajon mégis milyen meggondolások mentén jött létre, épült ki az a rendszer, amelynek ismerete ugyanakkor elengedhetetlen volna a hegyen való közlekedéshez – és nemcsak hogy bevallanunk kell mindezt, hanem egyenesen a lehető legkeserűbben vallani be, mivel valahogy megint hosszú percek és tízpercek és húszpercek telnek el, és mi nem bukkanunk végre egyetlen áhított kolostorra sem, csak megyünk, mindig abban reménykedve, hogy a következő, de a következő pillanatban most már biztos előugrik valami, egy kapu, amely a Baisui Gongba 14 vagy a Huatian Sibe bevezet, és nem, sem a Baisui Gongot, sem a Huatian Sit nem találjuk a ködben, miközben társam rezignáltan megjegyzi, hogy szerinte ráadásul: sötétedik – az nem lehet, tiltakozom, nyilván csak a súlyos köd zárja el tőlünk erősebben a fényt, de nem, csóválja a fejét tolmácsom kedvetlenül, őszerinte ez nem tévedés: itt a legkézzelfoghatóbb okoknál fogva, tudniillik az óra a karján már délután négyet mutat, egyszerűen esteledni kezdett.
Ha délután négy van valóban, húzódunk be ismét egy pavilon teteje alá a szűnni nem akaró esőpermet elől, ha tényleg négyre jár, mondom, akkor ez azt is jelenti, hogy hamarosan be fogják zárni a kolostorokat. És akkor nincs 39értelmesebb, feleli a társam, mint holnapra halasztani minden egyebet, hazamenni a szállodába, venni egy jó fürdőt, és betakarózva kipihenni ezt a nem akármilyen megpróbáltatást jelentő napot. Néz rám reménykedve, s látom rajta, hogy a leghevesebb vitára is kész, csak hogy meggyőzzön engem, adjuk föl – adjuk, hajtom le a fejemet, kiisszuk az utolsó korty teát a hordozható, zárható tetejű, műanyag teásibrikjeinkből, és elindulunk, hazafelé. Furcsa, de most rögtön megtaláljuk azt a lépcsősort, amely valóban lefelé vezet, azt, amelyik később se kap hirtelen a magasba újra, mint oly sokszor már a mai rendkívüli napon, lépdelünk lefelé, fogjuk a korlátot, mert nagyon csúszik, amikor a köd miatt megint csak eléggé váratlanul egyszeriben feltűnik előttünk egy ember. Ruganyos járásából ítélve fiatal férfi, és látszik, hogy lábán gumicsizmával, kezében egy műanyag reklámszatyorral ő is tartósan lefelé vette az irányt, s idáig minden rendben is volna, csak ahogy megy ezen a lépcsőn lefelé előttünk, az szúr szemet rögtön mind a kettőnknek, ugyanis egyrészt van valami szokatlan eltökéltség a mozgásában, másrészt pedig… nem normálisan lépdel, mint mi, a korlátot fogva, egyenesen, hanem: kacsázik, ahogy gyerekkorunkban neveztük az ilyet, kacsázik ide-oda, miközben szisztematikusan ereszkedik lefelé, elmegy az egyik oldaltól, mondjuk a jobb oldali korláttól a bal oldali korlátig, de közben lép is lefelé vagy hármat-négyet, tehát halad, mégpedig, és ez itt valóban a helyes kifejezés: szisztematikusan, és tényleg, mint aki előtt van még néhány kilométer, valahogy egészen komolyan teszi mindezt, amikor egyáltalán nem lehet arra gondolni, hogy ez az ember itt előttünk, abban a biztos tudatban, hogy úgysem látja senki, játszik, nem, nézünk egymásra hitetlenkedve, ez nem játszik, ezzel az emberrel valami nincs rendben, ráadásul amikor közelebb érünk hozzá, és ijedten, hogy van valaki a háta mögött, visszanéz, az is azonnal világossá lesz, hogy nem is bolond. De akkor mi? És mi ez az egész? Nézek kérdőn a tolmácsra, de az is csak rázza a fejét, 40s elhűlve figyeljük, hogy ettől kezdve sem vált át rendes közlekedésre, most, hogy tudja, hogy nézzük, hanem ugyanúgy halad ide-oda kacsázva a lépcső bal és jobb oldala között.
Felgyorsítom a lépteimet, intek a társamnak, hogy kövessen ő is, melléérek, de kénytelen vagyok felvenni az ő stílusát, s elkezdek én is úgy menni, keresztbe-kasul, lefelé, lehetőleg tényleg pontosan úgy, mint ő, hogy megszólíthassam, mert arra sem változtat különös stílusán, hogy ott van mellette valaki.
– Nem tudja véletlenül, merre van a szálloda?
– A Huacheng Sit 15 keresik?
– Nem, a kolostorok már valószínűleg be vannak zárva. A szállodát.
– A Huacheng Si erre van.
Nagyon ijedtnek látszik. A lehető legbarátságosabban nézek rá, hogy megnyugtassam, s ugyanezt teszi a tolmács is, aki a hátunk mögül fordít.
– Idevalósi?
– Nem. Csak dógozok itt.
– Mindig ilyen errefelé a május? Nagyon nem akar elállni ez az eső.
– Néha ilyen.
– Hogy szokott ez itt maguknál lenni? Holnap is esni fog?
– Holnap még lesz. Utána már nem lesz.
– Honnan tudja?
– Néztem az időjárásjelentést tegnap a tv-ben.
Megyünk tovább az ő cikkcakkját követve, s egy darabig nem jut az eszembe semmi. Ő szólal meg előbb.
– Jó így menni.
41Nem nagyon tudunk mit felelni erre. De mivel az az érzésem, jobb ezt ráhagyni, másra terelem a szót.
– Mondta az előbb, hogy itt dolgozik. Mit lehet itt dolgozni?
– A hegyre szállítok.
– A hegyre? Hova?
– Fel. Hol építőanyagot, hol zöldséget. Ami kell. Ide mindent fel kell hordani.
– De hát ez nagyon hosszú út.
– Naponta kétszer. Most már megvót a második. Megyek haza. Nem itt lakok.
Újra némaság telepszik ránk. Megnyugtató, hogy már nem látszik olyan ijedtnek, s visszanyerte korábbi mozdíthatatlan egykedvűségét, de valahogy megint nem akar az eszünkbe jutni semmi, mert nem beszélhetünk a legfontosabbról: hogy miért megy így. Követjük, amennyire pontosan csak bírjuk, de néha eltévesztjük a lépést, s akkor kénytelenek vagyunk kettőt csalni. Ő azonban nem téveszti el, megy hibátlan tempóban, gyorsan, fürgén, abban a most már véglegesen visszanyert rendíthetetlen egykedvűségben, megy lefelé a lépcső egyik szélétől a másikig, és vissza, és megint. A lépcső kanyarog, csak egymást látjuk, a köd, hiába ereszkedünk gyors iramban, nem ritkul körülöttünk.
Megint ő töri meg a szótlanságot.
– Húsz yuan.
– Mi húsz yuan? A jegy hazáig?
– Néha kicsit több mint húsz yuan. De harminc alatt.
– Á, ezt kapja azért, hogy dolgozik?
– Egy napra.
– Kétszer kell felmenni. Csingafával viszem.
42Ez egy bambuszrúd, magyarázza a társam. Ezzel viszik az árukat a teherhordók. Ráakasztják a dolgokat a bambusz két végére, a bambusz rugalmas, s ahogy a lépésekre meg-megring, a mozgásban van egy lélegzetvételnél is kevesebb, de életfontosságú szünet, amikor a súly nem nehezedik a vállra. Akkor lépnek.
Szóval teherhordó, nézek a tolmácsra. Igen, mondja, és azt hiszem, őket hívják hegyi kulinak.
Hirtelen nagyon megsajnálom ezt az egykedvű embert. Uramisten, ezeken a lépcsőkön, nehéz teherrel, kétszer egy nap! És húsz yuanért! Összeszorul a szívem.
– Vacsorázott már?
– Nem itt lakok.
– Pedig már igazán itt van az ideje a vacsorának.
– Előbb hazamegyek. Aztán vacsorázok.
Mintha soha nem akarna elfogyni a lépcső. Már legalább tíztizenöt perce megyünk lefelé folyamatosan. Egyre nagyobb zavarban vagyok, mert félek, még megsértődik, amiért pont úgy megyünk, mint ő. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy gúnyolódunk rajta.
Akkor visszanéz a tolmácsra, mint aki fel akarja hívni a figyelmét arra, hogy most fontos dolgot kíván mondani, és int neki, hogy ne a hátunk mögött jöjjön, hanem jöjjön mellette, a másik oldalán.
– Így jó menni.
– Igen, értem.
– Négy lépés oda, négy lépés ide.
– Hogy tehát a negyedik lépésnél kell elérni a lépcső egyik oldalát, és onnan újra a negyedik lépésre a másikat?
– Így jó menni.
43– Miért? Könnyebb így? Nem fárad el annyira az ember?
A teherhordó sokáig nem felel egy szót sem. Már azt hisszük, nem is fog, amikor újra a tolmácsra néz. Aztán megállítja. Most egy percre egyáltalán nem látszik egykedvűnek. Félreérthetetlen aggodalommal néz ránk. Aztán rám mutat, s int a tolmácsnak, hogy fordítsa le nekem, pontosan.
– Így jó menni.
S int, hogy várjunk. Sokkal lassabban, mint eddig, négy lépéssel elmegy az egyik korlátig, rám néz, aztán négy lépéssel a másikig, s megint rám néz. Nem mozdul, erre lassan lemegyünk utána, és megállunk az oldalán. Most már nem szól többet, csak néz rám, bólogat, hogy fontos. Bólogatok én is, hogy megértettem. Akkor elindul újra, mi utána. A ködből egyszer csak előbukkan egy templom. Csodálatos látvány. Teljes némaságban áll, életnek semmi nyoma, nyilván bezárták már mára. A teherhordó egészen a kapuig vezet, rámutat a kapura, és azt mondja:
– Huacheng Si.
S egy pillanat alatt nyoma vész a ködben.
44Zeng Laide, az istenáldotta tehetségű, Sichuan tartományból származó kalligráfus saját üvegpalota-múzeumában él Peking északi részén. Nagyhatalmú, gazdag, nevezetes ember, segédek és tanítványok adják a kezébe egész nap, amire szüksége van, s elnyervén a fővárosi irodalmi és művészeti élet jó néhány kiemelkedő tagjának feltétlen tiszteletét, most, negyvenhetedik születésnapján a sichuani rokonok és barátok mellett ők, e neves írástudók ülik körül az asztalát. A vacsora felséges, különleges, soha nem látott és ízlelt sichuani ételeket szolgálnak fel közelebbről meg nem határozott asszonyok, s a társaság a kezdeti enyhe elfogódottság után gyorsan túlesik ezen az elfogódottságon, vidám és egyre emelkedettebb hangulat uralkodik el, amelyben ő maga, Zeng Laide, ez a pocakos, energikus s orrán egy az ő kerek arcához nem igazán illő, komoly, elegáns szemüveget viselő ember a legfelhangoltabb, mind gyakrabban és gyakrabban veszi át a szót a többiektől, és harsány hangon mesél, adomázik, ontja poénjait a hálásan hallgató közönségnek, míg végül a vacsora befejeztével a vendégek nagyobb része tisztelettudóan elköszön a nagy mestertől, s csak néhányan maradunk körülötte.
Átvezet minket egy tágas műterembe, melynek egyik falát, teljesen szabadon hagyván, arra használja, hogy erre ragassza fel egy-egy mágnesdarabbal, mint egyik barátja most lehalkított hangon elmeséli, az érzékeny, a vastag, 45a hófehér papírokra festett nagy méretű kalligráfiáit, ide ragasztja fel, rögtön azután, hogy elkészülnek, hogy megfelelő távolságból lehessen őket szemügyre venni, de mindet, a nagyméretűt és a kisméretűt egyaránt, a műterem közepén álló nagy asztalon készíti el, mondják, itt tartja az ecseteit is, hallgatom a beszámolót, itt tartja a tusokat, a tégelyeket, a tálakat, a tisztítószerszámokat, a kisebb papírokat, a műanyag vödröket az előkészített tussal, s az asztal valóban akkora, hogy a szélén még jó néhány könyv és a napi posta legsürgősebb része is elfér. A rövid bemutató előadás közben a maradék társaság elcsendesedik, maga a mester se szól nagy meglepetésemre senkihez, tesz-vesz, ide-oda járkál az asztal körül, papírok közt válogat, bele-belenéz a legnagyobb tusos vödörbe, mint akinek le kell ellenőriznie, hogy elegendő és megfelelő sűrűségű-e benne a tus, sőt még az arca is, az az egyébként még percekkel ezelőtt is oly mulatságos képe is, most komoly, elmélyült, szinte morcos, mintha zavarná valami, már arra gondolok, talán mi vagyunk azok, a hirtelen ideszabadult európai vendégek, én meg a tolmácsom, akik zavarják őt, ám hamarosan kiderül, hogy éppen az ellenkezőjéről van szó, hogy éppen mi vagyunk azok, a két távolról jött magyar, akinek a kedvéért ez a sok-sok forró szilvabortól felhevült házigazda most jól láthatóan készül valamire.
Már teljes a csend, de a mester még mindig csak mászkál erre-arra a helyiségben, valamit errébb tesz, valamit arrébb, belekotor egy tégelybe az asztalon, kedvetlenül elhúzza a száját, mint akinek nagyon nem tetszik, amit ott talált, aztán hirtelen megperdül a tengelye körül, és elszalad a műhelynek abba a sarkába, ahol eddig még nem is járt, egyetlen mozdulattal előhúz egy hatalmas tekercsnyi fehér papírt, odaugrik vele, és villámgyorsan leteríti az asztalra, akkor visszafut, egyik kezével kivesz egy óriási ecsetet valahonnan egy tálból, de a másikkal, az előbbi mozdulattal szinte egyidejűleg, már fel is kap a padlóról egy piros vödröt félig tele 46tussal, és visszaugrik velük a papír elé, aztán – miközben keveri-keveri-kevergeti az ecsettel a vödörben a tust – hátrál, méregeti a papírt, feltolja az orrán mulatságos szemüvegét, majd előredönti a fejét, és kinéz fölötte, közelebb lép, hátrál megint, kever és méreget, egyszóval van benne valami, amitől nem tudom igazán komolyan venni, van benne még mindig valami, amitől olyan az egész jelenet, mintha tréfa volna csak, egy újabb huncut sichuani móka, amire mindjárt kitör a nevetés, ahogy eddig is, odakint az étkezőasztalnál, mert ezek az előkészületek, meg ahogy most méricskéli az asztalon ezt a hatalmas papírt, ahogy hevesen kavargatja a tust a vederben, ebben az egészben van valami, ami eltúlzottnak, színésziesnek, vagyis túlzottan is szórakoztatónak tűnik ahhoz, hogy azt gondoljam: ez a mester most, ezzel a rengeteg illatos szilvaborral a tekintélyes pocakjában, s ezzel a hatalmas vödörrel meg ezzel a hatalmas ecsettel a kezében valami egészen nagyszerűt fog festeni itt nekünk.
Fel sem lehet igazán fogni, mi történik, olyan villámsebesen történik aztán minden, úgyhogy inkább csak utólag tudom felidézni a gyors mozdulatokat, ahogy festett, a heves érzelmeket, amelyek láthatóan hullámoztak benne, s azt a szavakba nehezen foglalható szenvedélyt, ami nyilvánvalóan egészen magával ragadta, míg dolgozott, mert most csak azt látom, hogy az előbbi kevergetés és hátrálgatás, az előbbi tétovázás és kissé humorosnak ható összpontosítás után egyszeriben csak itt van a papíron egy megdöbbentő, egy elragadó, egy zseniális festmény, egy monumentális kalligráfia, mely mindössze két, fekete tussal odakent hieroglifából áll a hófehér papíron, xie huai, olvassa fel halkan a tolmácsom a hátam mögül, és ez azt jelenti, out of breath, igen, erősíti meg egy angolul kitűnően beszélő költő, Xi Chuan is a társaságból, de mint hamarosan kiderül, tévesen: out of breath, s a mester odainti az egyik inasát, s azzal még gyorsabban felmágnesezi a falra, s elhátrál tőle, majd 47beáll ugyanabba a pózba, egyik lábáról a másikra nehezedve, most már a kész mű előtt, ahogy az előbb álldogált, ugyanúgy nézi, méregeti, vizsgálgatja, tanulmányozza, mint az imént az üres papírt, vagyis majdnem ugyanúgy, mert már van benne a józanodó emberből valami, már érezni a lényében a távolodás lassú tényét, a megnyugvás kezdetét, hogy már utána van, ha még egy kissé benne is, áll, ide-oda billegeti a fejét, aztán elkezd hátrálni megint, mintha óvatosan kijönne belőle, az ecsetet vakon beleereszti a vödörbe, aztán leteszi az asztal mellé, és már visszatért közénk: már mosolyog, már vidáman nevetgél, már hálás kacagásokkal fogadja a társaság elragadtatásának kitörő megnyilatkozásait, mert egyik a másik után, a vendégség valamennyi tagja, a legnagyobb lelkesedéssel már méltatja is a hirtelen ideszületett alkotást, legkivált én magam, aki a jelenlévők közül természetszerűleg a legkevésbé értek a kalligráfia művészetéhez, mégis szegényes tudásomból arra képes vagyok, hogy felfogjam, és egy idő után annak a vendégnek a segítségével ezt el is mondom, akire Európában élő barátom, a költő Yang Lian bízott rá mintegy, hogy segítsen majd ezen az utazáson, de akivel tulajdonképpen csak most találkozom első ízben, mert ő hozott el ide, azaz ide beszéltük meg telefonon, erre a születésnapra, az első találkozást, szóval az ő segítségével, aki szintén jól beszél angolul, őszintén felvillanyozódva elő is adom a mesternek, hogy amit látok, az lefegyverző: a vonalak magukkal ragadó sebessége, a két jel lüktető ritmusa, a fekete tus, ahogy ég a fehér lapon, az ecset mozgásának a tiszta, természetes lendülete, a festés most már örökre odafagyott pillanata, az arányok halálosan pontos harmóniája, hogy mindez együtt: igazán csodálatos!
A mester bólogat, picit meg-meghajtja a fejét, hogy köszöni a dicséretet, majd elfordul, és a segédeknek kezd el magyarázni valamit, én pedig tovább lelkendezem Yang Lian barátjának, Tang Xiaodunak, akiről még nem sej48tem, kivé válik ő majd e hosszú utazás során nekem, s akinek voltaképpen tehát még csupán a nevét ismerem, de akinek attól fogva, hogy megérkezésünkkor megláttam, egy különös szokása akkor is felkeltette volna a figyelmemet, és megnyert volna vele magának, ha Lian még Münchenben, ahol személyes útravalómat megkaptam tőle, nem jellemezte volna aképpen: Tang Xiaodu a legjobb barát.
Ő az az ismeretlen ugyanis, akinél gyorsabban senkit sem fogad a szívébe az ember, és aki ezt egyetlen különleges tulajdonságának köszönheti: úgy cigarettázik, olyan módon, ahogy rajta kívül egyetlen lény se ezen a világon.
A születésnapi este kezdetén, még az épület bejáratában találkoztunk a megbeszélt időben, s míg megnyomtuk a csengőt, s arra vártunk, hogy Zeng betonoszlopokból és üvegből épített palotájának valamely távoli zugából a kapuhoz érjen, ami beletelt néhány percbe, Tang Xiaodu eltaposta előző cigarettáját, amellyel érkezett, de láncdohányosokra utaló módon rögtön elő is húzta zsebéből cigarettásdobozát, kivett belőle hármat, hogy kínai szokás szerint a barátság jeleként az egyiket a tolmácsom kezébe adja, a másikat az enyémbe, a harmadikra pedig ő gyújtson rá, de mi nem dohányoztunk, úgyhogy egyedül maradt a cigarettájával, s a szenvedélyes nikotinfüggők jellegzetesen éhes mozdulatával meggyújtotta, aztán a hüvelyk- s a mutatóujja közt a tenyerébe fordítva, tehát befelé tartva, egyszóval – mint nálunk, Magyarországon, néhány munkásnál láttam, akik a szabadban dolgoztak, s talán a széltől védték így a bagójukat – a markába rejtve fogta, s úgy szívta meg lassan és mélyen, hogy ugyanilyen mélyen és lassan fújja ki, amit beszívott, miközben udvariasan elfordította a fejét, hogy ne jöjjön ránk a füst, amit éppen kifúj, és akkor jött, párhuzamosan fejének elfordításával, az a kísérő mozdulata, akkor állította be, anélkül, hogy a tudatában lett volna, amellyel olyan gyorsan levett a lábamról, és amellyel mindent elárult magáról egyetlen pillanat alatt, tudniillik egészen messze 49eltartotta testétől a jobb kezét, amelyikben a cigaretta lapult, kinyújtotta, hogy a felszálló füst ne zavarjon se engem, se a tolmácsomat, egyszóval azt, akivel éppen beszél, és aki vele szemben éppen nem dohányzik… de pontosabban szólva ez csupán az egyik eleme a dolognak, a másik az a szög, amellyel a karját a füstölgő bagóval a tenyerébe fordítva eltartotta magától, s ahogy közben beleszívott, és újból eltartotta, sőt ahogy olykor, ha a szél minden elővigyázatossága ellenére mégis a beszélő, ebben az esetben, felém sodorta a füstöt, a bal kezével gyorsan, mielőtt még a füst elérne engem, igyekezett azt onnan gyorsan az ellenkező irányba hajtani, nos, mindez együtt olyan megható volt, és olyan árulkodó, tudniillik olyan mélységben árulta el, ki ezeknek a mozdulatoknak, ennek a fej- és kéztartásnak, ennek a fajta rejtve dohányzásnak a gazdája, hogy már a Zeng ház kapuja előtt nagy rokonszenvet éreztem Tang Xiaodu iránt, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ami miatt majd igazán megszeretem, mielőtt még megismerném valóban, hogy ami miatt majd azonnal a szívembe zárom, az csak később jut el a tudatomig, mégpedig fokozatosan, mondhatni egy kettős lépcső eredményeként, ugyanis azt csak nem sokkal ezután vettem észre, hogy Tang Xiaodu mindig eltartja azt a kezét, amelyben a cigarettáját tartja, hogy Tang Xiaodu mindig elfordítja a fejét, ha kifújja a füstöt, akkor is, ha olyanokkal társalog, akik ugyanúgy dohányoznak, mint ő, hogy aztán mindezek után, de még a vacsora elején, amikor még csak az étkezőasztal körül álldogáltunk, és beszélgettünk, a második lépcsőben, tehát végül azt is észleljem hirtelen, s így jussak el a végső megvilágosodásig, hogy ami ezekben az önmagukban is kedves, tapintatos, udvarias, elegáns és szerény emberre jellemző mozdulatokban, ebben a tartásban olyan szívet ütően megkapó, az az, hogy Tang Xiaodu akkor is így tesz, pontosan így, ha nincs a közelében senki, hogy ő akkor is eltartja magától a cigarettáját, és akkor is félrefújja a füstöt, ha például egy képet szemlél, azaz: Tang Xiaodu, ha tökéle50tesen egyedül van, akkor is így csinálja, vagyis, állapítottam meg, s zártam tényleg a szívembe őt, Tang Xiaodu tökéletesen egyedül van, ő a legmagányosabb ember, akit mindeddig Kínában láttam, és én, vallottam be magamnak akkor, még a vacsora elején, s vallom be magamnak most megint, ahogy kettesben maradunk, csak és kizárólag a magányos embereket tudom őszintén szeretni.
Leültet a műterem polcokkal elválasztott hátsó részében egy kényelmes fotelbe, ő is mellém telepszik, az asztalról teát tölt, látszik, hogy otthon érzi magát Zengnél, én meg boldog vagyok, hogy végre van alkalmam beszélgetni vele, s miután meghallgatom, ahogy kissé kiigazítja annak a két írásjegynek az iménti magyarázatát, vagyis hogy az a két karakter inkább a lelki feszültségnek a felszabadítását, a szellemnek szinte valaminő kirobbanó áradását takarja, mondani kezdem neki, milyen nehéz helyzetben érzem magam, hiszen azt, amit annyira csodálok, a klasszikus kínai kultúrát, amiről kínai útjaim elején még azt hittem, a mélyben törhetetlenül él, van, s ebből a mélységből élteti a mai kínai világot is, nos, tehát elpanaszolom neki, hogy ezt az utolsó ókori civilizációt, az emberi teremtő szellemnek ezt a magasrendű megnyilatkozását, amelynek alkotásait minden műfajban csak elragadtatással szeretni lehet, most veszni látom, most halottnak látom, most pusztulásában látom viszont, és hogy nincs kivel beszélnem erről igazán, és félek, nem is lesz, mert ma inkább azt tapasztalom, hogy az emberek vagy pont az ellenkezőjét vélik igaznak, s a legszörnyűbb s a legközönségesebb tudatlanságban felújított úgynevezett műemlékekben a kínai tradíciók megújulását ünneplik, vagy pedig kizárólag a modern élet köti le a figyelmüket, és egyáltalán nem foglalkoznak már azzal, mi volt, ha elmúlt is, saját szellemi hagyományuk, szóval félek, mondom Tang Xiaodunak, hogy nem lehet erről beszámolnom rajta kívül senkinek, s még neki is félve, mert attól tartok, sértéssé lesz, amit mondok, pedig ha valamit, hát megsérteni aztán nem 51akarom annak a hajdan nagyszerű nemzetnek egyetlen tagját sem, amelynek a kultúrája olyan sokat jelent nekem.
Tang Xiaodu nagyon törve, nagyon halkan, nagy-nagy csendekkel beszél, és ezt feleli:
TANG: Olyan világban nevelkedtem, Mao után, amelyben semmi nem volt fontos. Nem voltak világos céljaink. Az én generációm gondolkodásmódja nagyon leegyszerűsítette a dolgokat. Közömbösek vagyunk mindennel szemben. És nem is szembesülünk, nem is nézünk szembe a valódi problémákkal.
Az ókori világban ugyanakkor a kultúrában az volt lényeges, hogy miként alkalmazható, amit kultúrának nevezünk, az ember hétköznapi életében, vagyis hogy miként tehető személyessé, tehető a napi élet lényegévé a költészet, a filozófia, a zene, a festészet, a kalligráfia, vagyis hogy életté válik-e mindez, az én életemmé lesz-e, végső soron tehát hogy az én személyes életemet képes vagyok-e egy magasrendű hagyomány eszménye szerint vezetni. A művészet, a filozófia és az élet a régi hagyományban nem vált élesen külön egymástól. A mai világban megszakadt a kapcsolat a hagyomány és a hétköznapi élet között.
Hosszú szünetet tart, mint aki azon tűnődik, elég pontosan és elég szerényen fejezte-e ki magát. Látnivaló viszont, hogy ebben a hallgatásban az már nincs benne, hogy miképpen is folytassa gondolatmenetét, ezért megkérdem, hogy ha így van, akkor mit lehet tenni ebben a tragikus helyzetben?
TANG: Nem sokat. Csak olyképpen gondolkozhatunk, hogy megpróbáljuk magunkat és magunk körül a közvetlen valóságot módosítani, alakítani, változ52tatni, emelni, értékesebbé tenni. Mi például, néhány értelmiségi, köztük közös barátunk, Yang Lian, alapítottunk egy társaságot, a régi shuyuanek, a régi magánakadémiák mintájára, ahol időnként párbeszédet folytatunk a régi kultúra felélesztésének a lehetőségéről. Itt persze rendkívüli nehézségek vannak: egyrészt az ókori kultúra mélyen összefügg a klasszikus nyelvvel, viszont különleges gondot okoz egy modern kínai nyelv használata, a mi mai nyelvünk használata közben az ókori nyelvre épülő ókori kultúra felélesztéséről egyáltalán csak beszélni is.
A shuyuanekről annyit tudok, hogy ezek úgynevezett nemformális, szabad akadémiák voltak, ahol időnként jeles írástudók összegyűltek, és megvitatták az örökérvényűnek ítélt kérdéseket. Ezeknek a felújítására tett minden kísérlet nagyszerű, mondom, de ki lehet-e jelenteni, hogy ez, vagy ehhez hasonló kísérletek jellemzőek a mai értelmiségre? Mindannyian, az értelmiségiek egésze keres valami kivezető utat ebből a krízisből?
TANG: Az értelmiség megosztott. Az, amit Nyugaton technokrata értelmiségnek neveznek, itt nálunk rendkívüli mértékben előretört, és nemigen tart kapcsolatot a humán értelmiséggel. És a hagyománnyal, a humán hagyománnyal se. De el kell mondjam neked, hogy ez valójában nem is olyan új fejlemény. A humán gondolkodók helyzete mindig drámai volt Kínában. Az igazán eredeti gondolkodókra és művészekre mindig hasonló nehézségek vártak, mint ma: magányosan és elnyomottan éltek a maguk korában, mint ahogy ma is elnyomottak, és ma is magányosak.
Kiisszuk a teát, és szótlanul nézünk egymásra. Aztán Tang Xiaodu lehajtja a fejét, elnyom egy cigarettát, és rögtön 53rágyújt egy újra. A válla görnyedt, látom, milyen fáradt és szomorú. Szabadkozik, hogy ő erről csak keveset tud mondani. Nekem, majd ha visszatérünk a Nagy Utazásból, Ouyanggal, Xi Chuannal és Wang kisasszonnyal kell beszélnem. Ők erről sokkal többet tudnak. Mindhárman itt vannak, bemutatkozunk, de a beszélgetésekre, ahogy Xiaodu ezen az estén megjósolta, valóban csak hetekkel később kerül sor.
Mert hetek jönnek, egy hosszú lidércnyomás a legutolsó ókori civilizáció romjai között.
54Nanjing nemcsak 2002. május 5-én, Nanjing mindig reménytelen, mert nincs, tényleg nincs reménytelenebb Nanjingnál: sok-sok millió ember, sötét, aljas utcák, irgalmatlan, durva, elvadult közlekedés, kegyetlen bádogbuszok, melyeknek azokra az utasaira, akik csupán a járművek hátsó, valamilyen rejtélyes okból megemelt részén találnak helyet, olyan erővel ömlik a kipufogógáz, hogy csak a legedzettebbek bírják, vagy a nagyon fáradtak, akik még ezt az áldozatot is vállalják, hogy leülhessenek, pokol az egész, és pokoli a rideg, fémes hangulat ezeken a buszokon, a buszvezetők mocskos arca és mocskos fehér kesztyűje, a buszvezetők kimozdíthatatlan, kegyetlen, rendíthetetlen közönye, de pokol és pokol a piszok mindenütt, a barakkszerű házak falán, az éttermek asztalán, a járdakövön, egy ajtókilincsen, a teáscsésze oldalán, szemét és ragacsos kosz az éttermek és kifőzdék hátsó konyháiban, ahová soha nem léphet be vendég vagy idegen, mert akkor nem hinne a szemének, hogy hol vágják fel a zöldséget meg a húst, és soha nem enne többé, és rettenetes közben az úgynevezett megújuló Kína ide is beszűrődő szelleme, a tőke fáradhatatlan erővel munkálkodó járványos kísértete, aminek egyik jellegzetes tüneteként itt is, a főbb utcákon, már ott állnak a világ leglehangolóbban csillogó nagyáruházai, már belőlük is ömlik kifelé a lebírhatatlan, nyávogó, émelyítő kínai pop, leállíthatatlanul támad a hangszórókból, amitől olyan az egész város, 55mintha be lenne lőve minden utca és sarok, mintha tényleg minden szöglet be volna hangosítva ezzel a ragacsos, fertőző, undorító, hangzó fertelemmel, és akkor ez még csak a föld, az, ami lent van, mert akkor még nem is került szóba, ami mindezek fölött feszül, nem beszéltünk az égről, erről a szürke, tömbszerű, ólomnál is súlyosabb mennyről fölöttünk, amelyen úgy tűnik, soha, de soha nem törhet át a nap, vagy ha mégis, annál rosszabb, mert akkor csak még jobban láthatóvá teszi, mi van az utcákon és ezeknek az utcáknak a millió és millió épületében, a nyomorúságos lakások millióiban és millióiban, legbelül, hogy mi van e voltaképpen megszámlálhatatlan, vergődő, rohangáló, rezzenéstelen arcú, de mindig mindent eladni kész sokaság világában, és hogy miért él ez a rengeteg férfi és nő, és hogy tulajdonképpen milyen szerencsétlenek is mind, hogy most, a politikai szorítás lanyhuló korszakában, a világhatalom felé igyekvő Újnacionalista Kína építésének leírhatatlan lázában, vagyis a pénz birodalmának felépítése alatt a legnagyobb élvezettel vakulhatnak bele a tévedésbe, mely szerint az évszázados nyomor után a boldogságos megváltást az eladás és a vétel felszabadulása hozhatja számukra el – azaz ha át is törne az a nap azon az ólomnál is súlyosabb mennyen odafönt, csupán fénybe állítaná, miféle életet él is Nanjing magányos népe, úgyhogy a megérkezés órája egyúttal annak az órája is, amikor az ember azonnal tervezni kezdi, hova, de hova megy innen sürgősen el, leül az ágyra a sokcsillagos, minden ízében talmi, elegánsnak szánt, méregdrága hotelek egyik „bídermejer” szobájában, kinéz az ablakon, meglátja, hogy mi megy odalent, s már nézi a térképet, már próbálgatja is, hogy jut el a legközelebbi taxival a vasútállomásra, mert nem segít semmi, hiába gyűri le a vendég az első benyomás keltette menekülés elemi vágyát önmagában, s látogatja meg, ami tudomása szerint ebből a közel kétezer éves városból a taiping felkelés 16 utáni – számunkra csak a negyvenötös Berlinről készült képekkel összevethető 56– rombolást követően még „megmaradt”, nem talál semmit, az ég adta világon semmit, mert minden, amit helyreállítás címén ebben a szerencsétlen metropoliszban szemügyre vehet a híres városfalaktól a szánalmas mód újra felépített Beiji tornyon 17 és a még szánalmasabb állapotban látható Jiming-kolostoron 18 át a Song 19 - és a Ming-kor 20 nevezetes Mochou taváig 21 s ama utánzatig, amelyet Nanjing leghíresebb császárának, Zhu Yuanzhang 22 sírjának védelmére hajdan mint valami kisebbfajta birodalmat, megépítettek, attól a lehető legmélyebb letargiába esik, hisz minden olyan szomorú: szomorú, hogy az a hajdani iszonyatos pusztítás a taipingok 23 után olyan gyógyíthatatlannak bizonyult, és szomorú, amit a polgárháború során az egymást gyilkoló kínaiak és főleg a példátlan módon vérengző japánok 24 tettek itt, de szomorú az is, amit ma csinált ebből a romhalmazból ez a mostani ember, mert szomorú a rengeteg hazugság és csalás és hamisítvány, a rengeteg utánzat, a leállíthatatlan kísérlet, hogy rekonstrukció címén a dicső múltból iderittyentsen valamit a kor szelleme, amihez aztán mint látványossághoz a városba érkező ártatlan látogatót a gátlástalan és arcátlan turistaipar odavezetheti, s azt mondhatja neki, na, nézd, ez a kétezer éves Nanjing – elkeserítő és végzetes, hiszen ezt a folyamatot semmi sem állíthatja meg, és semmiféle erő nem fordíthatja vissza, mert nem tehető jóvá, ami itt történt, és az sem, ami éppen most történik itt, és ezen még az sem segít, amikor az ember egy kétségbevonhatatlan véletlen jóvoltából, csak mert görnyedt háttal ülvén az ágyon szórakozottan rábökött a térképen abban a bídermejeres hotelszobában a Linggu Si 25 kolostorára, fogja magát, és odamegy, mivel az egyébként többször is elpusztult s újjáépített Linggu Si pontosan annak a véletlennek köszönheti, hogy egyáltalán egy része, a Wuliang Dian 26 mögött pár száz méterrel még megvan, mint amelyik véletlen az előbb annak az embernek az ujját éppen a városnak erre a távoli pontjára vezette, ugyanaz a véletlen, s ha 57lehet, így még nyomasztóbb, még leverőbb, nevezzük így: a nanjingi tapasztalat, hiszen a Linggu Sinek ez a kis darabja úgy áll ott, ebben a romhalmazra épített csalárd és omladékony modernitásban, mint egy apró gyermek a csatamezőn alkonyatkor, ahol körülötte mindenki halott – mi is csak állunk ott, a tolmácsom és én, a szakadó, hideg esőben, elmerülünk a kolostor bensőséges, zárt udvarainak zavartalan békéjében, nézzük a pavilonok kecses tetőszerkezetének ívét, a hámló törzsű, vénséges, kiszáradt ciprusokat, figyeljük a néha-néha feltűnő szerzetesek halk lépteit a kövezeten, meg ahogy középen, a hatalmas áldozati bronzüstbe szúrt pálcikák kicsi parazsát és füstjét még ez a kitartó, hideg eső sem képes teljesen kioltani, aztán visszatérünk a városba, kifizetjük a számlát a hotelben, kimegyünk az állomásra, s gondolkozás nélkül megvesszük a legközelebb induló vonatra a jegyet, a vonatra, amely elvisz innen, de amelyik soha többé nem törli ki az emlékezetünkből, hogy hol is ért véget ezúttal pontosan kétezer év.
És a legközelebb induló vonat Yangzhouba visz, de azért mégsem egészen véletlenül, mert a választást nem pusztán az „el innen!” gyászos sietsége befolyásolja, hanem az az elkeseredés szülte ötlet is, hogy ha itt, Nanjingban ennyire szörnyű ez a kora májusi öröklét, akkor ne fokról fokra óvatoskodjunk előre, hanem próbáljuk meg rögtön az ellenkező végleten, akkor próbáljuk meg a sókereskedők városában, Dél-Kína egykori gazdasági és kulturális központjában, a Nagy Csatorna 27 és a Jangce találkozásánál, a Sui 28 - és a Tang 29 - és a Song-dinasztiák felejthetetlen civilizációs virágoskertjében, kíséreljünk meg ott felkutatni valami elevent, akárha egy-egy kis darabja volna is már csak ép, ahol a klasszikus szellem fénye évszázadokon át dicsőségesen ragyogott, s ahol tudósok, festők, költők, kalligráfusok, kertművészek és építészek, ahol a „Yangzhou pinghua” 30 , az utcai történetmondás népszerű alakjai, ahol a legmagasabb rendű kínai műveltség alkotói, fenntartói, támogatói és 58élvezői, Ouyang Xiu 31 , Su Dongpo 32 vagy a buddhisták és Japán szent embere, Jianzhen 33 oly emlékezetes módon otthonra leltek. És nem is mondhatni, hogy nem találunk semmit, amiként azt sem, hogy itt is minden romokban és a nanjingihoz hasonló nyomorban áll, nem, épp ellenkezőleg, Yangzhouban, a csatornák és a hidak városában az első, ami megcsap, az az ÚjKína gazdagságának, a friss jólétnek a félreismerhetetlen szaga, melyben nemhogy vadásznunk kell a hajdanvolt emlékhelyekre, hanem egyenesen zavarba hoz, és először jótékony megkönnyebbülést okoz, ahogy az egykori nevezetes helyek feltűnően nagy tömege szinte ránk dől, mert az első órákban, amint egy baráti autóval – mely Tang Xiaodu háttérből irányított segítségével áll elő nekünk – járjuk keresztül-kasul a várost, olyan érzésünk támad, hogy de hiszen itt a keresett múltból szinte minden megvan: még ha némiképp egy modern újvilág által gettóként körbekerítve is, de megvan az eredeti alakjában ezeréves, majd a Ming-kor végén újjáépített Wenfeng Ta 34 , a most graffitiszennyben álló, s talán mert a mai központtól túlságosan délre esik, kissé magára hagyott, de hajdan a város jelképéül szolgáló hétszintes téglapagoda; megvan a városi múzeummá lett és szokatlanul szépen tartott Shigong Si 35 , mely Shi Kefának 36 , a mandzsuk ellen harcoló hős hadvezérnek az emléktemploma volt valaha; de megvannak a híres kertek is, a He Yuan 37 , a Ge Yuan és a Xi Yuan mind, és száguldunk a Daming-templomtól 38 , a szeretett Jianzhen kolostorától a nemrég kiásott Han-kori 39 sírhoz, teperünk a helyi Nyugati-tótól 40 a Tang-kori városfalmaradványokig, a Guanyin-templomtól az Ouyang-emléktemplomig 41 , vagyis az első órákat – egészen úgy a délután közepéig – ez a száguldozás és ez a teperés, ez a futkorászás és szaladgálás, egyszóval a váratlan öröm tölti ki, megvan, mondom a tolmácsnak lelkesen, megvan ez is, és ez is, és ez is, vitetjük magunkat ide-oda a Pekingből megszervezett baráti kocsival le-föl, hogy aztán az alkonyat beálltára nyilvánvalóvá legyen: lassan 59elcsöndesedtünk ebben a baráti kocsiban a hátsó ülésen, kezdtünk ugyanis visszamenni újra, hogy alaposabban szemügyre vegyük a nevezetes emlékek helyszínét, és kezdtük elölről az egészet, és bemegyünk most már mindenhová, és valami baj van, érzem, s látom, hogy érzi a tolmácsom is, valami baj ezekkel a jól konzervált kertekkel, ezekkel a kifogástalanul rendbe hozott templomépületekkel, baj van a Daming Sivel, valami nem stimmel az Ouyang-templommal, a mindeddig csak a távolból megszemlélt Nyugati-tó 42 parti, úgynevezett Fehér Sztúpával 43 , a Tang-város falával, a Guanyin-templommal, van valami baj az egész régi Yangzhou felett, állapítom meg este végül a szállodaszobában, amiből aztán az éjszaka közepére már csupán az a csupasz mondat dübörög az agyamban, hogy Yangzhouval baj van, ez lesz az éjszaka közepére a megérkezés felhőtlen boldogságából, az éjszaka közepére, mert a nyugtalanság miatt, hogy azt azért nem tudom még, mi az, amit itt tudnom kellene, egyszerűen nem jön a szememre álom. Nincs eldöntve, és nem mondjuk ki, de reggel, ahogy ébredés után a reggelinél egymásra nézünk a társammal, ugyanarra gondolunk mind a ketten, tudniillik hogy ami jön, az nem egyszerűen a következő, az nem a második nap lesz Yangzhouban, hanem lehet, hogy az utolsó is, lehet, gondolom én, és kezdjük elölről megint, de másként, mint tegnap, már nem ide-oda rohangászva, hanem úgy, hogy bevesszük magunkat Yangzhou legmegragadóbbnak ítélt kertjébe, a He Yuanbe, és ott is maradunk órákon át, sétálunk a kerti ösvényeken, megcsodáljuk újra a pavilonok káprázatosan finom szépségét, ahogy egy szinte a csipkeverők érzékenységével kifaragott és lecsiszolt mélybordó faszerkezetben meg-megcsillan a ragyogó ablaküvegek ékkőként beépített, apró lapocskáin a fény, felmászunk a teraszok emeleti folyosóira, és lenézünk a kert tavára, figyeljük ezt az egészet, és próbáljuk megérteni, mi hiányzik innen, mert hiányzik valami, ez szembeötlő, viszont rájönni sem én, sem a tolmácsom nem 60jön rá, mi az, így hát átvitetjük magunkat a Daming Sibe, aztán a Guanyin-templomba, végül a városi múzeum, a hajdani Shigong Si szép pavilonjai közé, a kertbe, mert határozottan kerüljük mindazt, amiről már tegnap estére is megállapíthattuk, hogy talmi, hogy csalás, hogy hamis, hogy nem eredeti, hogy gagyi, hogy csak rossz másolat, így fel sem merül, hogy még egyszer visszatérjünk a Daming Si mögé, az Ouyang-templomba, a Jianzhen emlékházba, vagy a Nyugati-tóra, eszünk ágába sem jut, hogy visszamenjünk a Fehér Sztúpához, a Tang-falmaradványokhoz, vagy a Wenchang utcában 44 a hajdani taoista kolostor helyén megépült úgynevezett pihenőparkhoz, nem, határozottan kerüljük, hogy ezekből a valódinak álcázott, valójában a lehető legközönségesebb gazdasági vállalkozásként s annak nyers üzleti szempontjai szerint újra megépített turistalátványosságokból vonjunk le következtetést, kizárólag az igazinak tetsző helyszíneket keressük fel újra, de csak nő, különösen bennem, a tanácstalanság, már a végén, kora délutánra jár, nem is mozdulunk el a városi múzeum vörös homlokzata elől, a baráti kocsi baráti sofőrje nem érti, mi van, úgyhogy köszönettel elküldjük őt, és egyedül maradunk a múzeum előtt, a csatornaparton, és elkezdünk sétálni ezen a csatornaparton, mert ez a legszebb, döntjük el, ahogy itt ez a kis szűk medrű csatorna ide-oda kanyarogva csak úgy folyik nyugat felé, elered az eső, és elnéptelenedik a környék, a part két oldalán, a behajló füzek és szilfák és hársfák és vadgesztenyék alatt az egyszemélyes, keskeny járdán nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem, csak egy döglött kutyával, ahogy tetemét lassan mossa, áztatja a víz, előremegyünk vagy négy-ötszáz métert, aztán megfordulunk, és vissza azt a négy-ötszáz métert – átlépve újra a kutya loncsos hulláján – a múzeumig, a társamon látom, hogy bemenne már valahová az eső elől, mert egyre jobban rákezd, és ettől persze megint lehűl a levegő, de én még nem bírok, mert szeretnék rájönni, mi az tehát, ami hiányzik innen, rájönni 61végre, mi hát a baj Yangzhouval, és biztosra veszem, hogy ez csak itt történhet meg velem, itt, a csatorna keskeny partján, de tévedek, mert nem jövök rá egyáltalán semmire, majd a buszon, gondolom magamban, amikor elvitetjük magunkat egy taxival a buszállomásra, majd ha elindulunk, és visszanézek, és meglátom Yangzhout, majd akkor, a búcsúzó pillanatban – de nem, nem történik semmi ilyesmi, nem tör rám semmiféle megvilágosodás, pedig eljön az este, rábökünk megint a térképre, és azt mondjuk, legyen akkor a következő az ismeretlen Zhenjiang, és felszállunk egy buszra valóban, és elindulunk, és visszanézek, de semmi, ott van mögöttem Yangzhou, a sókereskedők híres városa, a művészet évszázados központja, de nem történik a fejemben semmi, mert arra várnom kell még, hogy ebben a tehetetlen, ostoba fejben történjen valami, várnom egészen addig, míg Yangzhou el nem tűnik végleg a szemem elől, mert megvan ez írva előre, hogy mit és mikor, mert megvan az szigorúan előre, hogy ahogy ülök ott a leghátsó ülésen, és nézem a busz koszos ablaküvegén át a sötét országutat, és visszagondolok Yangzhoura, megvan az, hogy hajszálra pontosan eddig kelljen várnom ezzel a visszagondolással, mert akkor visszagondolok, és összeszorul a szívem, hogy hiszen Yangzhou, de hát az nincs is, hogy Yangzhou, az már nem is létezik, mi nem Yangzhouban voltunk, döbbenek rá egyszeriben, előveszem a kis füzetemet, amit a majdani legfontosabb események feljegyzésére nyolc maóért 45 még Pekingben vásároltam, és azon az oldalon, ahol az áll, hogy Yangzhou, áthúzom a szót a tollal, végül kis gondolkozás után a dátumot is, ami ott virít fölötte, át, erősen, hogy egyáltalán ne látszódjon, hogy egyáltalán ne lehessen kibetűzni soha többé a tollvonások alatt, hogy Yangzhou, de azt se, hogy kétezerkettő, meg hogy május hét és május nyolc.
Este van megint, az úti cél Zhenjiang tehát, és most a látszatok miatt tényleg úgy könyvelhetnénk el, hogy ezt a Zhenjiangot a véletlen hozza, ha volna véletlen, s ha ujjun62kat valóban az vezette volna, de nincs, mondom hangosan magam elé, és azt az ujjat nem az vezette, lesz csakhamar teljesen világos, mert amikor egy bő óra múltán, átszelvén a Jangcét, bekanyarodunk ebbe a Zhenjiangba, és meglátjuk az első utcákat s az első embereket a sötétben, nem hiszünk mi már semmiféle véletlenben, csak egy hajlíthatatlan, gonosz, kegyetlenül igazságos s egy velünk amúgy felettébb barátságtalan szellemben, mely minket menekülésben Yangzhouból épp idevezérelt, hogy lássuk, a nanjingi nyomorúság és Yangzhou nyomtalan eltűnése után van még hova tovább, tovább, tudniillik lefelé, egyre lejjebb a kiábrándító tapasztalatban, amit ezúttal úgy neveznek, Zhenjiang, a kétmilliós kereskedőváros a Nagy Csatorna és a Jangce kereszteződésében, amit ezúttal úgy hívnak, a hely, ahol Wang Anshi 46 megszületett, s ahol Mi Fei 47 meghalt, s amiről végül az hírlik, hogy itt áll a Wenzong Ge-pavilon 48 , ahol hajdanán a híres könyvgyűjteményt, a Siku quanshut 49 őrizték az értékeikre oly gondosan vigyázó úgynevezett régi emberek. Egy rossz szellem jár a nyomunkban, és az irányít minket, és bármit próbálnánk is ellene tenni, hasztalan a küzdelem, látom be már az első óra vége felé, hasztalan, foglalom össze aztán – és még visszafogottan! – érzéseimet a tolmácsnak, hisz nemcsak hogy rossz helyen vagyunk hiábavaló érdeklődéssel, de már az első lépéseinket itt más, mint nyilvánvaló balszerencse, nem is kísérheti, és lőn, leintünk egy leírhatatlanul mocskos taxit, s elkezdünk vadászni egy még korábban, valami útikönyvből kinézett s ott az egyetlen „elfogadható”-ként ajánlott hotelre, mely kalanddal történetesen nem az a baj, hogy a taxis ezt a hotelt nem találja meg, hanem hogy megtalálja, mivel a hotel, az egyetlen, mely most, kétezerkettőben, írja a bédekker hangsúlyozottan, itt igénybe vehető, a lehető legegyértelműbben be van zárva, és ahogyan be van zárva, tulajdonképpen az a rettenetes, ott áll némán és sötéten a megadott helyen, egy egészen alvilági elhagyatottságban, fent a homlokzaton még 63kibetűzhető a név, mely szerint ez itt a Dahuangjia Jiudian, azaz „King Hotel”, de az ablakok durván bedeszkázva, a bejárat eltorlaszolva bádoglemezekkel, deszkapalánkkal, műanyag lapokkal, viszont jól láthatóan reménytelenül kísérelvén meg, hogy újra meg újra betörjenek, mert már ez is szét van félig verve, ez a barikád, és most ugyan nem lehet se belátni, se bemenni, de halálbiztosan tudni, hogy belül már minden kongóan üres, hogy odabent nincs már semmi, de semmi, amit el lehetne lopni még, vagyis hogy teljesen értelmetlen az épület sorsaként – talán a teljes lerombolásáig – előírt újabb és újabb betörés, viszont tudni azt is, hogy ide mégis és állandóan és fáradhatatlanul be fognak törni – állunk ott, hallgatjuk, ahogy a hátunk mögött várakozó taxi beteg motorja, mint egy haldokló lélegzete, ki-kihagy egy-egy rövid időre ebben a várakozásban, vetünk egy pillantást a taxis végtelenül közönyös arcára, ahogy rá van írva erre az arcra, hogy ő úgyis tudja, hogy itt nincs semmi keresnivalónk, sőt hogy a legjobban akkor járnánk, ha fognánk a sátorfánkat, és elhúznánk innen még ma, mégpedig oda, ahonnan jöttünk, de az is, hogy tőle ugyan maradhatunk, őtőle aztán egész nyugodtan, ő ráér, és odavisz, ahová mondjuk neki, és oda is visz, a legközelebbi szállodához, amely nyitva van, ott kifizetjük neki az eredetileg kialkudott, de a végén kétszeresre emelt összeg kétharmadát, azaz tehát vesztünk is, nyerünk is, ahogy az itt már csak, ÚjKínában a külföldiekkel a legjobb esetben történni szokott, majd elfoglalunk egy koszos, lepattant s százötven yuanről tovább már lealkudhatatlan ocsmány szobát a mindenen átsütő nyomorban csillogni hiába tervezett hotel, a Fenghuang Ling második emeletén, és nem szólunk egymáshoz ettől kezdve szinte egy szót sem, csak megkíséreljük a mosdást a barna rozsdától elszíneződött vízben, majd feladjuk, megesszük a még Yangzhouban, a buszpályaudvaron vásárolt élelem maradékát, aztán lefekszünk az ágyba, s a szörnyű testi fáradtságtól, mint akit agyonütöttek, alszunk 64egészen reggelig. Nincs meg a Wenzong Ge-pavilon, és nincs meg a nevezetes Siku quanshu sem, mint ahogyan írmagja sem maradt Wang Anshi szülőházának, vagy akár egyetlen valódi darabnak a kolostorból a Beigu-hegyen 50 , de nem is ez a legdöbbenetesebb, ahogy elkezdjük a bánatos portyát Zhenjiangban, hanem hogy nincs meg a Nap, reggel kilenc körül jár, és a Nap mintha nem jött volna fel, kilenc, és Zhenjiangban sötét van, és a taxiban, amellyel az első felmérések lesújtó tapasztalatai után a város legnagyobb nevezetességéhez, az Arany-hegyhez 51 vitetjük magunkat (mert arról szeretnénk meggyőződni, állnak-e még legalább azok a templomok, vagy belőlük valami a Jinshan dombján, amelyek hajdan szinte elborították a területét), csak nyújtogatjuk a nyakunkat, és nem hiszünk a saját szemünknek, mivel tényleg olyan az egész, mintha a nagy nekibúsulásban mi túloztuk volna el, mert egyszerűen hihetetlen és képtelen, és meglehetősen ijesztő, mintha napfogyatkozás volna, egy afféle majdnem teljes napfogyatkozás, mert ahogy a taxi nagy nehezen vergődik előre a szűk utcákon összezsúfolódott tömegben, ahogy dudál és fékez és kanyarog és megint dudál és megint és megint, és kanyarog, és fékez, és így megy ez hosszan, vagy egy teljes órán át, szinte semmit se lehet látni, szinte éjszakai homályban haladunk előre, mégpedig lépésben haladunk, ami közben így van időnk bőven magyarázatot keresni, mi ez a lidércnyomás, és persze hogy van azért magyarázat, és persze, hogy egy idő után világossá válik, mi az, tudniillik hogy egyfelől – mint valami zhenjiangi specialitás – a szűk utcák fölött olyan sűrűn nőtt egybe a két oldalt húzódó fák lombozata, mely eddig még sehol nem tapasztalt módon egyetlen tökéletes, tömör tetőt képez odafönt, s így a legkisebb rést sem engedvén meg, teljesen elzárja a kilátást az égre, másfelől pedig hogy ez az ég maga is alig bocsát le fényt ma reggel, nehéz, vastag, fenyegető, vihar-szürke, mozdulatlan felhők borultak fölénk, melyek egyáltalán nem eresztenek át szinte semmi65féle világosságot, megyünk előre az állandó nyitva tartással egy zsúfolt, zavaros zsibvásárra emlékeztető Daxi lun s a környező utcákon át a taxival, kanyargunk, dudálunk, fékezünk és kerülgetjük a szembe bolyongó embereket… és talán ők a legfélelmetesebbek, mivel úgy tűnik föl innen, a nehézkesen vánszorgó taxi belsejéből, amint olykor vetnek egy-egy gyanakvó pillantást ránk odakintről, hogy nekik ez a sötétség reggel kilenckor teljesen rendben van, vagyis hogy egyáltalán nem számít semmit, ugyan már, mi olyan különös ebben, mi olyan rendkívüli?, árasztják ránk ezek a be-bebámuló közönyös tekintetek, meg egyébként is, mért?, nem tök mindegy?, látom a szemeikben, hogy este van reggel, vagy hogy?, és nem látni semmit? – miközben a fénynek ebben a részleges visszavonulásában az jól kivehető, hogy őket nemcsak ez a természetellenes tény nem képes kimozdítani, de nem izgatja fel őket más se, az ég adta világon semmi se, ezt közlik a maguk beszédes módján ezek a koszos, bizalmatlan, komor és rezdületlen arcok, mennek a dolgukra, hiszen valamiféle dolguk csak van, ha mennek, gondolom, de hogy reggel kilenc van, vagy tizenkettő, hogy sötét van-e vagy világos, hogy feljött-e a nap, vagy nem jött fel, az az ő számukra, ennek a kétmilliónak itt Zhenjiangban, állapítom meg az autó ablakából, egyáltalán nem jelent semmit. A Jinshan és az egész terület Zhenjiang északnyugati csücskében voltaképp egy sziget, amit egy vékony földsáv köt össze a parttal, a sziget körül a Jangce, s a szigeten magán pedig annyi templom állt a Jiangtian-kolostor virágzása idején, hogy a templomoknak ezt a rengetegét nagy jelentőségénél és széles körű ismertségénél fogva máig használt közmondás örökítette meg. Nem lepődünk meg ugyanakkor, amikor kiderül, hogy ez ma már nincs így, és még azon sem, hogy a Jinshan bejáratát egy hatalmas sártengeren átvergődve lehet csupán elérni most, e napfény megvonta délelőttön – amit azonban odabent tapasztalunk, azon nemcsak meglepődünk, de az legelvakultabb rémlátá66sainkban sem szerepelt. Mindenekelőtt az arcátlanul magas belépődíj lefizetése után rögtön balra egy nagy kiterjedésű játszótérbe ütközünk. Elhűlve nézzük, mint akik elvesztették a józan eszüket, bámuljuk, hogy igen, a Jinshan-kolostor első látványossága, nem a szemünk csal, egy valódi játszótér, és hogy e játszótéren megvan műanyagból minden, ami ezek szerint egy buddhista kolostor udvarán egy játszótérhez szükségeltetik, megvan a Hófehérkétől a Donald kacsáig a teljes euro-amerikai mesevilág, ha mondjuk egy ennyire elfajzott Hófehérkét és egy ennyire rossz arcú Donald kacsát még nem hozott létre sehol a világon az emberi teremtőerő. Egy játszótér tehát, állapítom meg, s gyorsan átvágunk rajta, majd azt célozzuk meg, amiről úgy sejtem, hogy a legnagyobb esélye lehetett a legalább részleges fennmaradásra, az „Égalatti első forrását” 52 ugyanis, a játszótér brutális idiotizmusától fejbe kólintva arra vesszük az irányt, s azon tűnődünk, maradt-e valami, és micsoda az egykor császári ellenőrök által a legkiválóbbnak minősített vizű kútból, és meg is találjuk nagy nehezen az oda vezető utat, ahová az utolsó százötven métert egy mesterséges tavon csónakkal kellene megtennünk, de a parton rajtunk kívül senki, csak egy rozoga csónak kikötve egy lampion alakú, műanyag bójánál, viszont ember, aki ezt a csónakot átvezesse velünk, oda, ahol a forrásnak lennie kell, sehol: kiabálunk, zajt csapunk, igyekszünk felhívni a figyelmet magunkra, amire aztán egy idő után valahonnét a homályos bizonytalanból elő is kerül egy morcos öreg, s bár köszönünk neki udvariasan, nem viszonozza, sőt nem is szól hozzánk egy árva szót sem, csak mutogat, mintha hülyékkel állna szemben, akikkel még beszélni sem érdemes, mutogat ingerülten, hogy szálljunk be a csónakba, aztán átevez velünk egy tökéletesen néptelen szigetfélére, itt is turistákra méretezett ízlésre építve minden, egy élettelen, randa kert, néhány újonnan felhúzott randa pavilon, de minden zárva, tanácstalanul téblábolunk erre-arra, míg csak fel nem 67fedezzük az „Égalatti első forrását” váratlanul, vagyis azt, amivé lett, mert nem is az a kiábrándító benne, hogy körbe van kerítve egy hamis-márványból faragott randa kerítéssel, hogy eltértek volna az eredeti négyzettől, vagy hogy a méretét, hogy húszszor húsz, megváltoztatták volna, hanem a víz a kiábrándító, ami e medencében odalent lötyög, mivel olyan piszkos, hogy még a füvet locsolni se volna jó, nem hogy teavíznek, amire nagy tisztelettel használták századokon át, mint Kínában ráadásul a legeslegjobbat, ami csak létezik, valami bugyborékol a felszínén, nyilván ott jön az, ami a forrásvíz lehetett régebben, de akkor már elfordulunk, visszamegyünk a sziget partjára, ahol az imént kiszálltunk, megint elkezdünk kiabálni, át a túloldalra, jön az öreg, még egyszer megpróbálunk köszönni, legalább így a másodszori találkozásnál, de reménytelen, nem válaszol, csak visszaevez velünk, kirak a másik partra, és láthatóan megkönnyebbül, mikor eltűnünk a közeléből, és visszamegyünk – a felfoghatatlan értelmű játszótéren át – a kolostorterület központi útjára, s nekivágunk a Jinshan meredekjének. Valaha, a leírások, a beszámolók és az ábrázolások szerint, a templomok csodálatosak voltak itt, s bár az épületeknek egy töredéke ma is áll, ráadásul messziről rájuk nézve a lehető legjobb állapotban, mégis, ahogy közelebb megyünk, és végigjárjuk valamennyit, s újra szembesülünk az újkínaiak újjáépítési szisztémájának végtelen kártékonyságával, a durván közönséges ízlés borzalmával, a hozzánemértés megfellebbezhetetlenségével, és épp az eredeti kínai szellem kifinomult érzékenységének gyökeresen ellentmondó, alacsony rangú megoldások tömegével, egyre inkább rám tör valami dühödt elkeseredés, hogy aztán mindez a legmélyebb undorba forduljon át, tudniillik amint járjuk a kolostor egyik pavilonját a másik után, elég gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy mi nem egy kolostor és különösen nem a Jiangtian 53 megtekintésével vagyunk elfoglalva, hanem egy szafariparkba csöppentünk, ahol semmi nem igazi, de ahol minde68nért fizetni kell, kiderül, hogy itt minden épület új és hamis, és minden luohan 54 és minden úgynevezett Buddha és Bódhiszattva új és hamis, és minden csapolás és minden oszlop és minden centiméternyi aranyfesték vadonatúj és hamis, hogy csalás tehát az egész, ahol bármerre megy az ember, folyton valami buddhista boncnak öltözött eladóval találja magát szemben, a templomépületeknek olykor minden sarkában árulnak valami elrettentő vallásos bóvlit, drágán és agresszíven – vegyen emléklapot, mondják, és imagyöngyöt és Buddhanyakláncot és papír-Guanyint, vegyen füstölőt, kántálják szútra helyett, vegyen képeslapot, vegyen zarándokszatyrot, és vegyen igazolólapot, hogy itt járt, a nagy pecsét rá öt yuan, a kis pecsét rá két yuan, de ha nem vesz semmit, úgy is jó, mordulnak a látogatóra a kereskedővé züllött szerzetesek, akkor is tessék fizetni, fizetni mindenért, azért, hogy ide- vagy oda belép, azért, hogy ezt vagy azt a „szent” ereklyét megtekinti, fizessen a kapuban, fizessen a pavilonokban, fizessen, és gongatunk magának egyet, és vegyen, ha éhes, vegyen, ha szomjas, de persze lehetőleg háromszoros áron, a lényeg, hogy míg magánál fogy a yuan, addig minálunk nő, úgyhogy a végén, amikor tényleg menekülésre kerül a sor, és sietősre fogva lépteinket elindulunk a kijárat felé, már megfordul bennem, hogy ebben a több mint ezer éves kolostorban az az egykor itt élt, gonosz Fahai 55 szerzetes talán nem csupán a híres legendában szereplő házaspárnak ártott oly emlékezetesen, hanem árt ő még ma is, mert mintha itt hagyta volna a szellemét, és örök időkre megrontotta volna a helyet, hogy így éppen azokat csúfolja meg, akik ide a Buddhát látni, és hozzá imádkozni zarándokolnak el. Hiába ülünk eztán újra taxiba, hiába hajtatunk át a nyomorúságos sikátorok sötétbe halt zsibvásárán keresztül a város északkeleti csücskéhez, és hiába hajózunk át egy kis komppal Jiaoshan 56 szigetére, hogy a turistaipar ott is fertőző jelenlétének árnyékában, gagyi kilátótornyok és gagyi szórakoztatóparkok közt végre találjunk valamit, 69legalább egyetlen monumentumot, amely viszont töretlenül őrzi a klasszikus múltat, már ott tartunk, hogy ez még jobban fáj, egy egész városnyi ordenáré modernitás, egy egész városnyi, bírvágy uralta, pusztító „hagyományőrzés”, az általános kiárusításnak, a megsemmisítő erejű csalásnak, a hamisítás örökkévalóságába beleragadt esztelen üzletnek, egyszóval a végletesen lezüllött erkölcsöknek ebben az újkínai Armageddonjában egy épen maradt, nagy értékű emlék, mint ez itt, a Jiaoshan szigetén, még nagyobb kínnal jár, mint a hiánya, hiszen belépni az egykori Beilin 57 kapuján, ráadásul abban a tudatban, hogy ez is csak egy újabb csalódást hoz majd, belépni és szétnézni a kertekben és elkezdeni a sétát a falakba épített kőtáblák csodálatos feliratait böngészve, belépni ide és megérteni, micsoda kincsre leltünk, egyúttal a legnagyobb aggodalmat is azonnal felébreszti bennünk, hiszen meddig maradhat ez meg így, kérdi szorongó arccal a tolmácsom, mennyi ideje lehet hátra az általános elüzletiesedésnek, az általános elaljasodásnak ebben a veszedelmes viharában, nézi aggodalomba merülve a halhatatlan feliratokat az egyszerű, tisztán tartott, meszelt falakon, amire persze mi mást tehetek, mint hogy hallgatok, hallgatok egyetértően, hisz az én fejemben meg az jár, hogy semeddig, ez az utolsó napja, az utolsó órája, mert mindjárt megjelenik a kapuban a kor szelleme, s máris nekikezd a tönkretétel és a bevétel egyeztetésének, és tényleg sokkal fájdalmasabb látni, hogy ez itt maradt, ez a monumentális kertegyüttes, a kőbe vésett klasszikus kalligráfiának ez a gyönyörű múzeuma, mint beletörődni abba, hogy nincs, vagy hogy már az ismert kritériumok szerint ÚjKína szelleme újjáépítette, nehéz megmagyaráznom, mert örülnöm kellene, nem bánkódni, hogy itt van, mondom is rögtön a társamnak, hogy micsoda egy lehetetlen alakok vagyunk is mi ebben az egész kalandban, hogy napok óta, sőt most már egy hete keressük, ami megmaradt a klasszikus kínai civilizáció számunkra egyedül értékes eleven rendjéből, hogy 70nekivágtunk abban a teljesen megalapozatlan hitben a magas kultúra tradicionális központjainak a Jangcétól délre, hogy elevennek hisszük valahol, a mélyben, mint Yang Lian fogalmazott, Kína eredeti szellemét, és amikor megtalálunk egy darabot belőle, mint most, akkor meg sírunk az itt-létén és a kiszolgáltatottságán és a veszélyeztetettségén, de hát így van, mind a kettőnkben közös az aggodalom, és ebben a közös aggodalomban oldalazunk a falaknál, s bámuljuk Beilin, azaz a Sztélé-Erdő, vagy szebb megfogalmazásban, a Kőtáblák Ligetének nagyszerű alkotásait. A teljes együttes több udvarból áll, melyek egy központi tengelyre nézve szimmetrikusak, az egyes udvarokat pedig kerítések választják el egymástól, melyekbe Hold-kapukat 58 vágtak, hogy ezeken át zajlódjon a közlekedés. Maguk az egyes udvarok mind jól láthatóan ugyanannak az elvnek rendelődtek alá, tudniillik hogy a falaknak, az udvarok közti átjárást szolgáló kapuknak, a pázsit- és mohakerteknek, a növényzetként alkalmazott bambuszoknak és törpefáknak, a pavilonoknak és a falakat védő korridorok oszlopainak, a kúpcserepeknek a korridor tetején, egyszóval mindennek, még annak is, hogy mivel van levakolva a fal, és mivel van lefestve ez a vakolat, szabályosan ismétlődnie kell, de a legfőképpen alá kell rendelődnie az egyedüli célnak, mely szerint a Beilin minden eleme ki kell emelje azt, amiért létrehozták, ki kell emelnie ugyanis a barna fakeretbe zárt és üveglappal védett, összesen – mint hamarosan, a Kert rokonszenves, dülledt szemű, hórihorgas, fiatal vezetőjétől megtudjuk – négyszáz kősztélét a fehér falakon, vagyis úgy kell irányítani a tekintetet, magyarázza a fiatalember, hogy az bármerre vetődik is, az Önök tekintete, az akadálytalanul a sztélékre írt feliratoknál nyugodhasson meg, és ott is nyugszik meg, ez a mi tapasztalatunk, mondjuk neki elismerően, aztán oldalazunk tovább a négyzetes udvarok cseréppel fedett korridorjain, s hitetlen csodálattal állapítjuk meg, mi minden van itt, s fedezzük fel – társam klasszikus kínaiban való néminemű 71jártasságának hála – hogy uramisten, ez itt Mi Fu 59 előszava az Orchidea Pavilonhoz 60 , ez meg Zhao Mengfu 61 , ez itt meg Su Shi 62 írása, az ott meg Weié, a híres taoista mesteré, amelyekből egyébként, mármint az ilyen hírneves iratokból van itt bőven, hívja fel a figyelmünket az újra meg újra előkerülő fiatalember, de aztán csak egyet említ, és ahhoz vezet oda, az 1500 éves Yi He Ming-sztéléhez 63 , melynek egy külön pavilont építettek fel, csak ezt az egyet, pedig a Kert tele van a klasszikus kínai kalligráfia remekeivel, kint a korridoroknál a fehér falakba építve, s bent a különböző kisebb pavilonok tárlói alatt, csak csapongunk aztán egyik udvarból és egyik pavilonból a másikba, egészen addig, míg egyszer csak rá nem eszmélek, hogy de hiszen már itt vagyunk vagy három órája, és azóta ide egyetlen ember nem sok, annyi be nem tette a lábát, persze rossz az idő, mondjuk vigasztalón a fiatalembernek, persze az eső is lóg már, búcsúzunk el végül a kijáratnál, ahová elkísér, igen, mondja, tianqibuhao, rossz idő, igen, int egyetlen rövid mozdulattal búcsút a kapuban, végül savanyú képet vág, és még utánunk szól, hogy jiuyao xiayu le, vagyis hogy hát igen, nagyon úgy néz ki, hogy az eső, az bizony hamarosan esni kezd.
Viseltes, olcsó, sötétkék öltöny van rajta, s magassága miatt kissé meg kell görnyedjen, és le kell hajtsa a fejét, hogy elférjen a Hold-kapu bejárata alatt, s csak áll ott a legnagyobb magányban, néha az égre néz, és kinyújtja a tenyerét, hogy jön-e már az első csepp, néha meg utánunk pillant, ahogy távolodunk, utánunk, hogy sohase felejtsük el.
72Shanghaiban, a meghatározhatatlan méretű metropoliszban, ÚjKína büszkeségében, Mr. Moloch kínai fővárosában, a Nagy Lehetőségek Álomi Földjén és a korábban ebben az országban elképzelhetetlen vagyonok tulajdonosainak lakóhelyén legalább nincs semmi keresnivalónk, itt nincs múlt, amit verejtékes munkával le kellene rohasztani, itt nincs védelemre szoruló műemlék lényegében semmi, ez egy modern és fiatal város a szó legszorosabb értelmében, ahol a múltat mindössze a XIX. században létrejött, hajdani francia negyed s néhány szétszórva elhelyezkedő európai épület, illetve a Yu Yuan 64 , ez a különben pompázatos, Ming-korból megmaradt, óriási magánkert képviseli, mert itt nincsen csak jövő, ami azt is jelenti, hogy Shanghainak voltaképpen nemcsak múltja nincs, de nincs jelene sem, vagyis nincs ideje a jelenre, mert a jövője elvakítja, ahol tehát összességében semmiféle várakozás nincs bennünk, sőt még némi megkönnyebbülést is érzünk, amikor az első esték valamelyikén elsétálunk végre a száz esztendős európai homlokzatokkal dicsekvő hírneves bulvárra, a Bundra 65 , ahonnan a Huangpu 66 folyó fölött a túloldalon megpillanthatjuk az oly sok millió újkínai szívét megdobogtatni mindig képes ultramodern negyed, a Pudong 67 felhőkarcolóit, igen, megkönnyebbülést érzünk társammal, ahogy ott ácsorgunk a népes és vidám fiatalok tömegében a folyó korlátjánál, és ezt a Pudongot nézzük, sőt egyenesen valami enyhe elég73tételfélét, mert jó látni, szólok oda vidáman tolmácsomnak, hogy ezúttal nem a dicső múltat, hanem a dicső jövőt zárták gettóba, a Pudong ugyanis gettó a maga nemében, egy zárt terület arra, hogy ÚjKína bebizonyítsa önmagának, miszerint sikerült: sikerült megépíteni az első kilométereket azon a szimbolikus SuperExpresswayen, amely ezt az ÚjKínát a most már nyíltan állami ideológiává lett és görcsösen áhított és csak kínaiul érthető „Középső Birodalomba” 68 visszavezetheti.
Egy találkozóra igyekszünk, hogy elkeserítő shanghai tapasztalok után, melyeket számos neves értelmiségivel esett rossz emlékű dialógusok, a tüntető jólét kisebbségének s a küszködő nyomorultak döntő fölényének a napi párharca, valamint a Yifu Színházban 69 egy sokáig vadászott kunqu 70 -előadás során szereztünk, megoszthassam valakivel gondolataimat a hagyományos kultúra helyzetéről, egy vacsorára Yao Lurennel, egy fiatal, jól öltözött és jómódú egyetemi tanárral, aki irodalomtörténetet oktat valamelyik nagy shanghai főiskolán. A Peace Hotel előtt van a találkahely, onnan visz el bennünket egy irtózatosan zajos és zsúfolt, többemeletes modern étterembe. Nagy nehezen átvágjuk magunkat a lefoglalt asztalunkig, elhelyezkedünk, s miután társam tolmácsolásában bemutatkozom, elárulom, hogy nagyon fel vagyok dúlva, kétségbe vagyok esve, és olyasmire készülök ebben a beszélgetésben, amire különben sose vetemednék: őszintén, mindenféle udvariaskodás nélkül, ezt a feldúltságot és kétségbeesést egyáltalán nem titkolva fogok beszélni, sőt ha kell, ellent fogok mondani neki, ha kell, vitatkozni fogok, és addig próbálkozom gondolataim kifejtésével, amíg csak nem érzem úgy, hogy megértette őket. Még az előételt sem várom meg, máris elkezdek neki mesélni, éspedig nagyon őszintén, mint ha egy baráttal ülnék szemben.
Nagyobb hibát el sem követhettem volna.
74Azzal kezdem, hogy bevezetésképpen elmesélem neki: amióta csak Kínának ebben a hagyományosan legértékesebb tartományában utazom, keresvén a klasszikus kultúra emlékeit, elsősorban a kerteket és a templomokat, keserű tapasztalatokra tettem szert. Látom az új életet, a modern Kínát, mely a pénz és a pénzzel megszerezhető dolgok iránti irtózatosan heves vágy helyszíne lett, látom a turista tömegek áradását az említett emlékhelyekre, de azt is, hogy ezek az emberek már nincsenek kapcsolatban a klasszikus kultúrával, mint ahogyan az emlékhelyek sincsenek, mert felújítás címén lényegüket, a lelküket egy ordenáré ízlés és a legolcsóbb befektetés, illetve a legnagyobb haszon elvének terrorja egyszerűen drasztikusan megsemmisítette. Megkérdem, hogy a benyomásom egyezik-e az övével? Hogy helyesen látom-e egyáltalán, hogy a klasszikus kultúra helyzete megrendült a mai Kínában?
YAO: Egész biztosan nincs erről szó. Sőt, véleményem szerint a klasszikus kultúra még jobb helyzetben is van, mint bármikor eddig. Ezzel azt akarom mondani, hogy történeti értelemben, amikor a modernizáció elkezdődött a múlt század elején Kínában, akkor az ezt irányító mozgalom egyáltalán nem azt tette, hogy megsemmisítésre ítélte volna a klasszikus kultúrát. Sőt erre a modernizáció esetén nem is volt szükség, mert a klasszikus kultúrának van egy fontos tulajdonsága, mégpedig az, hogy nagyon alkalmazkodó, nagyon nyitott más kultúrák felé, nagyon könnyen felveszi a kapcsolatot azokkal, s nem elutasítja őket, amikor más kultúrákkal szembesül. Erre a legjobb példa, hogy a Han-kor előtt Kínában nem volt vallás a vallásnak abban az értelmében, mikor hívők állnak szemben egy istennel, vagy istenekkel, az, vagyis az így felfogott vallás csak a buddhizmussal jelent meg, egy 75idegen vallással, amit a Han- és a Tang-kor között egyenesen államvallássá tettek. És ez csak egy példa, amit kiterjeszthetünk, és mondhatjuk nyugodtan, hogy Kína kulturális téren mindig eléggé barátságos volt a környező népekkel való találkozásai során. Miért lenne akkor barátságtalan ma a nyugati, a modern civilizációkkal? Ha a XX. századot nézed, a felszínen azt gondolod, hogy a modernizáció a hagyomány elleni mozgalom volt. De ez nem igaz. A modernizáció valódi célja abban állt, hogy e modernizációban a hagyomány tovább éljen, csak megújult formában éljen tovább. Azok, akiket ma e mozgalom kiemelkedő alakjaiként tisztelünk, például Lu Xun, éppoly járatosak voltak a klasszikus kultúrában, mint a modernizációt megelőző korok írástudói.
Közbevágok, és a bocsánatát kérve azt mondom erre, hogy nem érintve most, amit a Han-kor előtti vallástalanságról mondott, amennyire én ezt megítélhetem, a modernizáció gondolatát a XIX. század végén, a XX. század elején, vagyis a kultúra és a társadalom megújításának feltétlen kényszerét alapvetően épp a hagyománnyal szembeni mély elégedetlenség váltotta ki. Persze hogy legnagyobb alakjai, fűzöm hozzá, még a hagyományos oktatásban nyerték el klasszikus műveltségüket, másféle oktatás nem létezett, de az egész általuk beindított mozgalom célja a hagyományos kultúra helyett egy modern kultúra megteremtése volt. És nem a kettőnek valamiféle egyesítése.
YAO: Elismerem, hogy a folyamat a hagyományos kultúra rovására egy modern kínai kultúra felé változott. De ez nem jelentette, és nem jelenti ma sem, hogy a kínai értelmiség viszonya a hagyományos kultúrához megváltozott volna. Az értelmiség kul76túrájának az alapja ma is a hagyományos klasszikus kultúra.
De hát ezt mégsem gondolhatja komolyan, nézek a tolmácsra, jelezve, hogy pontosan fordítson! Ez itt Shanghai, mondom. Az Ön városa. Kinézek az ablakon, megyek az utcákon, beszélgetek az emberekkel. Mindenki kivétel nélkül a modern Kína megteremtéséért… hm… fáradozik fáradhatatlanul. Én csak olyan tömegeket látok, akik kizárólag a modern világban végbement folyamatokra kíváncsiak, azt tanulják, azt imitálják, ahhoz igazodnak. Az értelmiség megnyilvánulásaiban én azt tapasztalom, hogy alapvetően az érdekli őket, ami Amerikában, ami Európában, ami Japánban stb. történik. És Ön, nézek rá a lehető legnyíltabb tekintettel, s egy efféle tekintetre biztatom őt is, itt ül velem szemben, és azt mondja, hogy az értelmiség a hagyományos kultúrában él? Hogy kultúrájának az alapja a hagyomány? Nekem, mondom, minden egyes találkozás után az az egyértelmű benyomásom, hogy az értelmiség a maga egykori kultúrájával már nem áll kapcsolatban, már csak üres kijelentések szintjén reagál arra. Úgy érzem, ez annyira nyilvánvaló, pont itt, ebben a förtelmes sebességgel modernizálódó gigantikus városban, hogy nem is tudom, mit mondjak! Ismét a bocsánatát kérem, hiszen tudom, hogy felrúgom a jó illem szabályait, és ellentmondok vendéglátómnak, de nekem, próbálom meggyőzni tiszta szándékaimról, mint akinek ez a hagyományos klasszikus kínai kultúra kimondhatatlan sokat jelent, azt állítani, hogy ez az értelmiség, amely napjait nyilvánvalóan a modern amerikanizált világ értékeinek valóságos megszerzésével és lélektani átvételével tölti, tiszteli a hagyományt, több, mint amit én most érzelmek nélkül valami udvariassági szabályt követve szó nélkül hagyhatnék! Hogy a magáénak tudja?! Sőt mint a sajátját éli?! Azt még csak megértem, hogy ezt egy olyan embernek mondja, akiről azt gondolja, hogy semmit sem ért a kínai 77kultúrából és a kínai modernizáció lényegéből, de azt nem, hogy úgy tűnik, saját maga is elhiszi, amit mond.
A tolmács látható kínban van, de fordít hűségesen. Beszélgetőtársam végighallgatja, de már alig tudja kivárni a végét.
YAO: Ön nem tesz különbséget a művelt osztály és a lakosság széles rétegeinek kultúrája között. Másrészt nem veszi figyelembe, hogy a hagyományos kultúra két rétege között mindig volt egymásra hatás, átjárás. Mondok egy példát. A kunqu színházat nemcsak az értelmiségi réteg kedveli, kedveli azt nagyon a lakosság széles köre is. És nemcsak öregeket lát a nézőtéren, hanem fiatalokat is. Van kunqu-kutató társaság, mely még a kulturális forradalom 71 után létesült. Ez csak egy példa. Nagyon sokféle szempontból lehet kutatni a klasszikus kínai kultúrát.
Arra számítok, ha továbbra is megmaradok a magam kertelés nélküli beszédmódjánál, előbb-utóbb Yaonak is meg kell nyílnia. És újabb bocsánatkérés után azzal folytatom, hogy ő nem is arra válaszol, amiről én kérdezem. Egyébként is, teszem hozzá, kutatni és élni, az nem ugyanaz. Kínában még néhány évtizeddel ezelőtt is az volt a fantasztikus, sőt félelmetes, hogy az embernek olyan érzése lehetett, hogy ez a klasszikus kínai kultúra tényleg napi valóság, mert elpusztíthatatlan, a mélyben. Még én is ebben a titkolt reményben indultam el most, igyekszem az őszinte megnyilatkozás védelmébe húzódni, mert az ember, mondom, mindig valami titkolt reménnyel indul el ebben az országban, de hát ez a néhány hét, mióta itt vagyok, teljességgel lehetetlenné teszi, hogy tovább ápolgassam ezt a reményt magamban, hiszen ma azt mondani erre a társadalomra, hogy még volna bármi köze a saját hagyományaihoz, vagy hogy ez 78volna a napi valósága a mélyben, ez egyszerűen képtelenség. Az elmúlt évek hihetetlen éhsége egy piacgazdaság felépítésére, éhsége a pénz és a vagyonok megszerzésére az ilyenféle kijelentéseket nevetségessé tette visszamenőlegesen is. Ami a példáját illeti, nézek rá határozottabban, a példája ugye nem azt kívánja bizonyítani a kunqu-kutatóközpont létrejöttével, hogy a kunqu él és virágzik? Hiszen a kunqutársulatok haldokolnak, mert sem az értelmiség, sem a „lakosság széles rétege” nem ül ott a nézőtéren. Semmiféle széles réteg nem ül ott. Az is csoda, hogy egyáltalán van egy pár ember a nézőtéren. Ha egyáltalán van előadás.
YAO: A klasszikus kultúra a mélyben él tovább. A felszínen lehet az a látszat, hogy amíg ennek az ipari társadalomnak a megépítése folyik, addig a klasszikus kultúra háttérbe szorul, de ha ez létrejön, akkor majd újra a klasszikus értékek lesznek a fontosak, ahhoz nyúlnak vissza, mert szükségük lesz rá, szükségünk lesz a saját kultúránkra, és ez a kultúra lényege szerint nem lehet más, mint a klasszikus. Ez nem változhat meg.
Hirtelen felmerül bennem, hogy talán jobb lesz, ha a fogalmak tisztázásával folytatjuk, s megkérdem, mit ért ő tulajdonképpen klasszikus kínai kultúra alatt.
YAO: Számomra ez egy hitet jelent. Mások azt gondolják, hogy a klasszikus kultúra az életnek legmagasabb rangú elvek szerinti gyakorlása. Maga ezt nem értheti, de így van, még a mai fiatalok is arra törekszenek, hogy ne csak hétköznapi életet éljenek.
Miért ne érteném, tárom szét a kezem. Mást se kívánok, mondom, mint hogy találjak tényeket, amelyek miatt én is 79így gondolhatom. De nem ilyen tényeket találok, eresztem le a kezeimet. A mai fiatalok? – idézem iménti kifejezését. Ő saját maga is a fiatalok közé tartozik, győzködöm, és nyilván tudja, mivel tölti az idejét a mai kínai fiatalság a városokban. Miért mond nekem mást? Hisz ők a computerek vagy a tévék emlőin lógva, illetve sokkal jobb esetben a könyvesboltokban és a könyvtárakban vagy a nyugati tömegkultúrát igyekeznek megismerni, és azzal szórakoztatni magukat, vagy emelkedettebb esetekben ugyane nyugati kultúra magasabb értékű teljesítményeit törekszenek megismerni, és alkalmazni saját intellektuális életük berendezésekor.
Nézem Yaót, és érzem, hogy érveimre egyre hűvösebb tekintettel méreget. Tulajdonképpen itt már abba kellene hagynom, de csak nem adom fel, s megpróbálok még hátrébb menni, keresvén valami fogódzót, valami közös pontot, s arról kezdem faggatni, ő hogy látja, mi a kultúra lényege egyáltalán?
YAO: A kultúra az az erő, amely segít megtalálni az élet lényegét. Varázs. A kínai kultúra mindig folyamatos volt, soha nem vált nyugativá. Most sem fog. Mert a hagyomány erősebb, mint Ön gondolja.
Ekkor már azt is érzem, hogy beszélgetésünk tulajdonképpen zuhanás, ahol azonban csak én zuhanok. Kezdem elveszíteni a türelmemet, kezd kimenni a fejemből, hogy pont ez az, amit – ha meg akarom értetni magam – semmiképp nem tehetek, így hát elönt valami terjeszkedő szomorúság, s bevallom neki, hogy én volnék a legboldogabb, ha a hagyománynak ezt az erejét tapasztalhatnám. Csakhogy én, felelem bánatosan, az ellenkezőjét tapasztalom. Mindenütt. A nagyvárosokban ez annyira nyilvánvaló, hogy nem is érdemes itt bizonyítgatnom. A falvakban meg hát, mi másra vágynának az emberek, különösen a fiatalok, emelem rá 80ismét azt a két őszinte szememet, mint hogy a nagyvárosoknak ebben az úgynevezett modern tömegkultúrájában, mert hisz arról van szó, vagy az értelmiségiek esetében a nagyváros nyújtotta előnyök közt a nyugati elitkultúrával kapcsolatba kerüljenek, és azt a magukévá tegyék? Mégpedig minél előbb és minél nagyobb számban… Minden városban, minden ismerősnél, barátnál, minden beszélgetésben, emelem fel a hangom, ez a tapasztalatom. És tudja, fűzöm hozzá, az én utam célja nem az, hogy megtudjam, vajon tisztelik-e a kínai értelmiségiek a hagyományt a szavaikban, hanem hogy élik-e. Az magától értetődne, ha tisztelnék. De élni? Vagy ha ezt nem lehet, mit tehetnének a gyakorlatban? Odaállnak Önök, vágok felé elkeseredetten, odaállnak a templomokat úgymond felújító hozzá nem értők elé, és védelmezik testükkel a műkincseket? Mentik a művészeti tárgyakat Kína-szerte, és viszik be a múzeumokba, hogy legalább ott menedékre találjanak? S aztán elmennek a gyerekkel ebbe a múzeumba megnézni őket? Nem, rázom meg a fejem, azt hiszem, nem ezt teszik. Pedig az eredeti műalkotásokat vagy a polgárháború, vagy a maoista idők, vagy a mai turista-gengszterizmus, vagy maga az idő semmisíti, vagy ami még rosszabb: hamisítja meg, s árulja, mint valódit. Amit én, mutatok magamra, az esetek legnagyobb részében az elmúlt tíz év alatt az általam bejárt tartományokban a templomokon és műemlékeken láttam, az nem más, mint az arra nem méltók kezébe adott magasrendűnek a megsemmisítése. Hamisítással és csalással találkozom, amerre csak járok. Mert, folytatom keserűen, templomokat hamisítanak meg azon a címen, hogy felújítják. Műemlékeket „mentenek meg”, de nem megmentik, amire különben ezek mind és nagyon rászorulnának, hanem a hozzá nem értés, az olcsó üzleti szemlélet miatt anyagi megfontolásból tönkreteszik őket. És így aztán azt látom, lassítom le a szavaimat, mert érzékelem, hogy túl gyorsan beszélek már a tolmácsomnak, hogy azt a valamit, ami egykor valódi templom, 81valódi szent hely, valódi Buddha-szobor volt, most mint vadonatújjá „varázsolt”, vagy újramázolt hamisítványt akarják eladni, és sajnos el is tudják a mit sem sejtő kínai turistának. Ez történik, ez a tapasztalatom, ismétlem meg, s úgy érzem, sikerült visszatérnem egy nyugodtabb hangnemhez. S így, magyarázom, ezúttal tekintetemben jóindulatomról biztosítva őt, éppenhogy megsemmisítik a saját kultúrájukat, amit talán élhetnének is. De nem akarják ezt a hagyományt élni, Önök, mondom, és körbemutatok a ricsajos teremben, az úgynevezett modern piacgazdasággal együtt járó tömegkultúra és az annak piszkos örvényéből kikevert úgynevezett elitkultúra számomra iszonyatos alacsonyrendűségét élik, önként – egyébként akár csak mi, Európában. És szólok a tolmácsnak, hogy megint csak, és most már mindig, tegyen hozzá egy-egy bocsánatkérést. Azt feleli, folyamatosan ezt teszi. Szinte minden mondatom után. De jelzi, hogy a beszélgetést már nem lehet semmiféle barátságosabb mederbe visszaterelni. És igaza van. Yao arca merev, hangja egyre magasabbról száll alá. Már alig van mondat, amit még nekem szánhat.
YAO: Ön téved. A hagyományos kultúra döntő szerepet játszik a mai Kína életében – a kapitalista tendenciák ellenére.
Néhány pillanatig csendben maradunk, én gondolkozom, Yao eszik. Mit tegyek? Folytassam? Hagyjam abba? Nem hagyom abba, határozom el, s megkérdem, van-e még a mai állapotok közt, e sajátosan mohó piacgazdasági Moloch uralma alatt az értelmiségnek esélye arra, hogy bármilyen döntésben részt vegyen? Van-e még valami jelentősége az értelmiségnek annak befolyásolásában, hogy mi történjen Kínában? Mert tudja, igyekszem a figyelmét arra terelni, hogy van és feltétlenül van közös a helyzetünkben, a világ egyéb, úgynevezett fejlett társadalmaiban a helyzet tra82gikus: a független értelmiséginek nevezett réteg, s vele a művelt osztály lényegében egy szinte minden hatalmától megfosztott réteg és osztály lett. Már nem befolyásolják a folyamatokat, már nem fontos, mit mondanak, írnak a világ állapotáról, a döntéseket nem az ő hatásukra, befolyásukkal hozzák, a dolgok olyan szinteken dőlnek el, amelyekkel a régi értelemben független értelmiségnek semmiféle kapcsolata nincsen. Ha csak nem választja egy-egy tagja a szolga, a függő alárendelt, a szerkezet alapjaival nem kritikus viszonyban álló szerepét a valódi döntések színterén. S akkor az eszembe jut, mivel téríthetném vissza Yao figyelmét a beszélgetéshez: maga a műveltség is eltűnt, mondom, s vele tulajdonképpen a műveltség fogalma is. És erre – ha rövid időre is, de – valami érdeklődésféle tényleg felcsillan partnerem szemeiben.
YAO: Ez egy különleges kérdés. Az értelmiség véleménye, ítélete, hatása nem érvényesül közvetlenül a társadalmi folyamatokban. Az értelmiség a kultúra közvetítésével, az oktatással változtat a valóságon. A császári Kínában például az értelmiségiek voltak magának a császárnak a tanítói is. Iskolák alapításával, az ott folyó oktatással tudták irányítani az uralkodót, még ha közvetlen politikai szerepük nem volt is. Erre nem talál példát máshol, sehol a világon, ilyesmi csak Kínában létezett, s azóta sem hallani hasonló intézményi mechanizmusról…
Fellélegzem, mert úgy tűnik föl, sikerült visszatalálnunk oda, ahonnan a beszéd fenntartható, s lelkesen helyeslek, mondván, hogy igen, ez csodálatos volt, ez a múlt. Ez az, amiért rendkívüli módon tiszteljük, mi idegenek például, a hajdani kínai konfuciánus 72 berendezkedést. Egy olyan ideálisnak is mondható rendszer képe látszik az ő több ezer éves múltjában, ahol a műveltség, mely lényege szerint az 83erkölcs szerinti életet jelentette, mint a legfontosabb érték, beépült a társadalom szerkezetébe, sőt az, e szerkezet, ezen az erkölcsbe vetett hiten épült fel. Nem folytatom, hiszen, jelzem csak egy kézmozdulattal, ő ezt sokkal mélyebben és pontosabban tudja, csak a kérdést teszem fel, hogy ugyanis mi maradt ebből? Semmi, Yao úr, mondom neki, én azt állítom. Egyetért?
YAO: Nem. Határozottan nem. Az értelmiségi szerepe ma is épp olyan fontos, mint volt a múltban. Ön elmesélte, mi történt az értelmiséggel az angolszász fejlett államokban. Kínában viszont nem ez fog történni.
Nyilván látszik csalódott ábrázatomon, hogy nem erre a válaszra számítottam. És ki is fejezem neki ezt a csalódottságot, vagy inkább értetlenséget, csodálkozván, hogy hát azt gondolja, az a világkonstelláció, amelybe Kína a piaci értékrend bevezetésével, engedélyezésével került, az nem ugyanaz mindenütt? Hogy azt gondolja, a tőke, a pénzpiac, a globális gazdasági törvények érvénye majd Kínában, és egyedül Kínában ezt az érvényét majd elveszti, és másképp viselkedik hirtelen?
YAO: Kína az nem ugyanaz. Kína más. Kínát nem lehet hasonlítani semmilyen más országhoz. Itt sajátosak, mások a törvényszerűségek. Például az értelmiség társadalmi súlyának, kivételes jelentőségének, az írástudók létfontosságú és elismert szerepének nagyon erős a hagyománya.
Látom, hogy ezt feltétlenül ki szeretné fejteni, így hát pusztán segítő mód vágok közbe, jelezvén, hogy magam is így gondolom, és megkérdem, mivel magyarázható ez a kitüntetett társadalmi szerep.
84YAO: Az írás minden mással összehasonlíthatatlan, elsőrendű szerepével. Mióta írás van, a kínai írás és tudói döntő fontossággal bírnak a kínai szellem és társadalom történetében. Az írásnak, egy írásrendszernek sehol a világon soha ilyen sorsdöntő jelentősége nem volt. Az, hogy Kínát a konfuciánus elvek igazgatták, hogy Kína a konfuciánus hagyományra épült, s maradt egyben máig, azt a konfucianizmus írástiszteletének köszönhetjük. A kínai írás szent volt, megfellebbezhetetlen, feltétlen tisztelete pedig kötelező, így a voltaképpeni klasszikus kultúra az írásban megőrzött, követendőnek tartott, kétségbevonhatatlan hagyomány. Nem állítom, hogy a konfucianizmusnak nincsenek, nem voltak káros hatásai, lemerevítették a társadalmat, ezt mindenki elismeri, de ez a hozzáállása az írás tiszteletéhez, s ily módon az írásban létező kultúra egyedülálló világának a megteremtése fontos és máig elismerésre méltóvá tette és teszi…
Közbevetem, hogy én sokadmagammal a konfucianizmusban nem a társadalom lemerevítésének eszközét látom, hanem egy olyan társadalomelméletet, amely állandóságot biztosított a társadalomban. Nem lemerevítette, hanem állandóságot adott neki. Vagy talán nem is ő maga adta neki ezt az állandóságot, hanem csupán kimondta, kodifikálta, hogy a társadalom, az valami állandó. S megkérdem tőle, őszerinte lehetséges-e a konfucianizmusnak bárminemű reneszánsza?
YAO: A változás állapota felmérhetetlen ma. De úgy érzem, ezek a változások külsődlegesek. A mélyben a hagyomány dolgozik. És ennek egyik döntő eleme a konfucianizmus. Viszont nem hiszem, hogy változatlan formában újjáéleszthető. De fontos szere85pe a jövőben is kétségbevonhatatlan. A társadalom most nyugtalan. Ha visszatér a nyugalom, akkor visszatér Kína a hagyományaihoz is. Énszerintem Kínában pont az ellenkezője történik majd annak, mint ami Kelet-Európában, az ottani volt kommunista társadalmakkal történt. Magyarországon az értelmiség nagyon csekély szerepet játszott, össze sem lehet hasonlítani a kínai értelmiség szerepével. Kínában ez a szerep nem csökkenhet. Mert nagyon erős volt.
Nagyon erős kétségeim vannak egy ilyen érvvel szemben, de hogy ne szakadjon meg most már, ami megindult, kérdem, hogy nem távolodott-e el túlzottan ez a mai értelmiség a társadalom úgynevezett széles rétegeitől?
YAO: Ez a viszony tradicionálisan, azaz soha nem volt igazán jó. Az értelmiség mindig úgy gondolta, hogy a világ, azaz Kína sorsa az ő kezében van, ez a kínai értelmiség egyik legnegatívabb vonása. Nem törekedett valódi kapcsolatra a lakosság széles körével, egyedülállónak gondolta magát, mivel valójában lenézte az alattuk álló rétegeket és osztályokat. Egy demokratikus megújulásban ennek meg kell változnia.
Utolsó mondata, az e mondatban megnyilvánuló üres demagógia, vagy inkább valami mérhetetlen hazugság megint lever, úgyhogy megpróbálok gyorsan áttérni valami más területre, vagyis hát inkább más oldalról ráközelíteni ugyanarra, mert nem tágítok, nem tudom abbahagyni, zuhanok a lejtőn, s csak kérdezek és kérdezek, ezen a ponton például úgy, hogy vajon miféle reménye lehet annak a fiatalnak, amelyik meg akarná ismerni a maga klasszikus kultúráját? Mert ma már honnan, milyen forrásból teheti ezt? Hiszen 86ez a klasszikus kultúra nem a hétköznapok és nem az ünnepek valóságos, eleven kultúrája, egy modern kínai kultúra van helyette. Honnan tudhat meg tehát bármi ténylegeset egy fiatal a maga saját eredeti kultúrájáról? Nem reménytelen ez? A művek meghamisítva, a műemlékek restaurálása helyett valami csalárd üzletmenet folyik, így az, aki a kínai tárgyi kultúrát szemlélve akarja megérteni, mi a klasszikus kultúra, az tehetetlen. A klasszikus írás, a klasszikus műveltség ismerete pedig erősen úgy tűnik föl, hogy nem áll a fiatal nemzedék érdeklődésének a középpontjában. Ők egész más dolgok iránt érdeklődnek, nem?
YAO: Megvannak a szükséges feltételek, hogy valaki megismerhesse a klasszikus kultúrát. Az igaz, hogy a történetírás mindig rendkívüli mód tükrözte egy-egy új dinasztia szemléletét, s így folyton átírták az egyes dinasztiák a múltat. De az értelmiségnek mindig volt egy része, amelyik megőrizte a függetlenségét, és titokban megírta a valóságot. Ezek a művek bármelyik fiatal rendelkezésére állnak.
De hát el tudják még ezeket a régi szövegeket olvasni, kérdem. Sőt, emelem fel egy kicsit a hangom, el akarják egyáltalán olvasni ők még ezeket a műveket? Ha elmegyünk egy könyvtárba, a kikölcsönzött könyvek listáján ezeket a klasszikus köteteket látjuk a leggyakrabban?
A hangomban érezhető lemondás most már nyilvánvalóvá teszi a számára, mit érzek felőle. A válasz jéghideg, és a lehető legrövidebb.
YAO: Egyre többen foglalkoznak a régi írások olvasásával.
Kérdem, komolyan beszél-e. Tolmácsom elvörösödve fordítja. Az este jóvátehetetlen.
87YAO: Igen. Egyre többen. És egyre nagyobb az érdeklődés a klasszikus kultúra mint életmód iránt.
Nagyon neki vagyok már búsúlva megint, úgyhogy valami okból ettől fogva nem érzem kötelezőnek, hogy továbbra is mentsem, ami még menthető. S ami még soha nem fordult elő velem, tehetetlennek érezvén magam, kezdek gúnyolódni, s szóba hozom, hogy az ő élete, életmódja nem tűnik olyannak, mint amelyik bizonyítaná mindazt, amit elmond. Őbenne minden, így ránézésre, egy modern, az ipari civilizációban élő, és ott jól élő értelmiségire emlékeztet…
YAO: Ez csak a látszat. Most farmerben vagyok. De otthon van egy hagyományos kínai ruhám.
És néha felveszi, kérdem.
YAO: Igen. És otthon mindig hagyományos kínai teát iszom.
Tehát nem Colát, mint most.
YAO: Nem, teát.
És mit olvas? A klasszikusokat? Este lefekszik, előveszi valamelyik Tang-kori klasszikust, és azzal alszik?
YAO: Vannak klasszikus könyveim. És ha nem is mindennap, de néha olvasom őket. Vagy mondok mást. Sokat utazom. Sokszor megállok egy-egy szép tájban, és én akkor ugyanazt érzem, mint a klasszikus kultúrában nevelkedettek. Mindig eszembe jut egy klasszikus verssor. És szeretem a hagyományos zenét, színházat is.
88Tolmácsom próbál megfékezni, de már nem lehet, úgyhogy arról faggatom, hogy hát miképpen tartja fenn a kapcsolatát mindezzel? Hogy találja meg az ilyen koncerteket, az ilyen klasszikus előadásokat? Hiszen ezekre még itt Shanghaiban is szinte vadászni kell, olyan ritkák…
YAO: Talán gyakran nem járok ilyen eseményekre. Néha azonban igen.
De ez nem azt bizonyítja éppen, csapok le rá, hogy ő, még ha akarna sem élhetne a klasszikus kultúra elvei és eleven világa szerint? Legföljebb azt teheti, hogy kegyeletből nem adja fel végleg a hozzájuk fűződő elfogadó s tiszteletteljes viszonyát, nem?
YAO: Nem lehet mindenben a klasszikus kultúra szerint élni. Ez egy modern Kína.
Már az is örömet okoz, hogy egyáltalán kimondta. Tudakolom, hogy az ismerősei is ugyanúgy vannak-e ezzel a hűséggel a hagyományhoz, mint ő.
YAO: Az ismerőseim nem. A nyugati élet kényelmesebb. Jelenleg az az ideál. A hagyományos életmód nem biztos, hogy megfelel a modern időknek, ma. Ezt meg kell érteni. Ezért van az, hogy nem a klasszikus kultúra mindennapos használatáról beszélhetünk. Ott van például a hagyományos, fekete, sajátosan gombolódó s az írástudók által egykor közkedvelt hosszú kabátruha. A hagyományos kínai gombolás. Ez kényelmetlen, ugye. Nehéz gombolni. A nyugati sokkal egyszerűbb, kényelmesebb. Miért ne vegyük át? De ez azért nem azt jelenti, hogy nem szeretem a hagyományos gombolást mint tradíciót.
89Példáját hallván igyekszem megőrizni a komolyságomat, s kérdem, hogy de akkor ez mást se bizonyít, mint hogy a hagyomány már halott, emlék a legjobb esetben, anyag a múzeumban, vasárnapi kirándulás célja a gyerekkel, aki már tíz perc múlva menne a McDonald’s-ba. Egyébként is: hogy zajlik le egy ilyen dialógus? Ő a gyermekét a klasszikus hagyomány elvei szerint neveli?
YAO: Ez ma nem lehetséges természetesen.
Akkor hol érvényesítheti, nézek a szemébe kíváncsian, a klasszikus kultúráról kialakított álláspontját, hogy ugyanis az az ő saját kultúrája? Át tudja adni az egyetemen a diákjainak, ha a gyerekének nem?
YAO: Úgy érzem, a diákokat növekvő számban érdekli a hagyományos kínai kultúra. Szerintem csak kevesen vannak, akiket ez nem érdekel.
Ettől megint csend lesz az asztalunknál. A ricsaj ugyanakkor egyre magasabbra csap az étteremben. Egy darabig némán eszünk. A tolmács megbök titokban, hogy mondjak már valamit. Megtörlöm a szám, félreteszem a pálcikáimat, s már nem törődve azzal, hogy miként kapcsolódik ez az előbbiekhez, vagy felhoztam-e már, elmondom, hogy sok buddhista kolostorban jártam, de mindegyiket, amihez csak hozzá lehetett nyúlni, hozzá nem értők kezébe adták, és azok tönkretették, meghamisították őket felújítás cím alatt. Gagyit csináltak a szentből. Egy ilyen épületben nincs helye a Buddhának.
YAO: Ön uram, csak pár napot tölt itt, maga csak a felszínt látja.
90A válaszom erre az, hogy én hónapokat töltök itt, és nem először, és nem az utóbbi évben kezdtem, hanem 1990 óta, és megállíthatatlannak tetsző folyamatokat látok, a most folyton szóba hozott tönkretett kolostorok mellett például magas belépődíjat, példátlanul agresszív kiárusítást, csalást és hazugságot. És ezt a saját kultúrájukkal teszik.
YAO: Ez csak a felszín.
Ártatlan szemekkel nézek rá. Mit tehetnék, hogy ne csak azt lássam, a felszínt, ha így van?
YAO: Önnek semmi lehetősége nincs rá, hogy megismerje a kínai kultúrát.
Tehát semmi, hajtom le megadón a fejem.
YAO: Ahhoz itt kellene élnie, és meg kellene ismernie a kínai életet. És még valami: Ön nem ismeri a kínai írást. A kínai kultúra alapja a kínai írás ismerete. Maga sose fog megtudni a kínai kultúráról semmit.
Minthogy bennem is meg-megfordult időnként ez a gondolat, helyeslek, és bevallom neki, mennyire elgondolkodtató, amit mond. Mert én is érzem e hiányosságom következményeit. S neki is kezdtem a tanulásnak. Cserébe megkérdem, ő ismeri-e a mi kultúránkat?
YAO: Hogyne. Engem úgy tekintenek, mint az európai kultúra jó ismerőjét.
Meddig élt Európában, tudakolom.
YAO: Még nem voltam ott.
91Ezt most őszintén nem értem, úgyhogy újabb ötlettől hajtva újabb kérdést teszek föl, tudniillik hogy akkor milyen nyelveken beszél?
YAO: Japánul és kínaiul. Ez elég. Minden le van fordítva, ami fontos. Különösen az utóbbi években.
Óvatosan, nehogy újból megkockáztassam, hogy vendéglátónkat az est befejezésére kényszerítsem, felvetem neki, hogy nem gondolja-e, hogy Európa, az európai kultúra megismerésekor neki ugyanazokat az elveket kellene követnie, mint amikre engem figyelmeztet?
YAO: Nem. Egy kínai értelmiségi más, mint egy európai. És Kína nagyon gazdag és nagyon nagy kultúrával rendelkezik. Amit ilyen módon mi megértünk a többiekéből, az elég nekünk, hogy kialakítsuk a véleményünket. Kínát Kína érdekli, a mi feladatunk Kína hagyományain keresztül visszavezetni Kínát a világban betöltött régi nagy szerepéhez.
És ez az a pont, ahonnan nem megy tovább. Érzem, hogy ha nem akarom vérig sérteni, akkor jobb, ha abbahagyom. A töméntelen vendég ricsaja szinte fizikai fájdalmat okoz. Az ételhez alig nyúlok. És láthatóan Yaonak is elege van a beszélgetésből. A tolmácsommal értekezik az időjárásról, Shanghai fejlődésének elképesztő sebességéről, kérdi, láttuk-e már a Pudongot, mondja a társam, láttuk, kérdi, láttuk-e már a Bundot, mondja a társam, láttuk, kérdi, vásároltunk-e már valami divatos ékszert vagy ruhát, mert ha valamit, azt itt érdemes, mondja a társam, nem, akkor vegyen, legalább magának, udvarol Yao egy kicsit, maga mégiscsak egy fiatal ember, magát bizonyára érdekelni fogja a világszerte elismert shanghai divat. A társam azt feleli, nagyon hálás a tanácsért.
Ő itt él. Tudja, hogy reménytelen.
92A Tai-tó 73 alatt Jiangsu tartományban, úgy nagyjából a Shanghai, Hangzhou, Shaoxing, illetve a Taihu által határolt térben, egy egész hatalmas, időtlen birodalom terül el. Csatornák és folyók hálózzák be, és rengeteg faluból áll, de az egész olyan sűrűn van és olyan bonyolultan, hogy a helyieken kívül senki más nem bír eligazodni itt. Ha idegen ered neki a tájnak, természetesen azonnal és mindenütt ezekbe az összevissza kanyargó csatornákba és ezekbe az erre-arra forduló kis tavacskákba ütközik, nem csoda, ha már az első kilométerek után egyáltalán nem ismeri ki magát, sőt egy idő után már fogalma sincs, hol van Észak és hol van Dél – fogalma sincs, ami az ő esetében azt jelenti, rajta a tájékozatlannak hihetetlenül komplikált buszközlekedés miatt egyes egyedül csak a gyors belátás segít: nem erőltetni egy-egy korábban eltervezett, térképről vagy baráti információból származó úticélt, hanem beérni azzal, ami az ember ölébe hull: mert szinte minden harmadik buszmegálló mögött ott búvik egy kis falu, és az a falu: a bizonyíték, hogy az idő nem folyamatos, az a falu, nézzük elhűlve magunk is az első ilyet, a Ming-korban jöhetett létre, és ott is maradt, mert ahogy mondani szokás, megállt fölöttük az idő, amiként megállt e kicsi falucska felett is: úgy este hat körül járhat, alkonyodik, kivételesen enyhe az idő, és… ott van előttünk a Ming-kor vége, gondolom, és uramisten, mondom a tolmácsnak, ahogy egyelőre még messziről, a buszmegálló93ból nézzük az egymáshoz búvó házacskák lapos tetejét, a sűrűn rakott kék és szürke kúpcserepek ritmusát, uramisten, ismételgetem, de nem bírom folytatni, mert egyszerűen nem találok szavakat, mert nem hiszem, hogy ez lehetséges, hogy itt van Shanghai úgy nyolcvan kilométerre, hogy itt van Shanghai úgy hatvanra és negyvenre és százra és százhúszra, hisz mindenfelé Shanghai van, köröskörül a shanghai birodalom a maga szenzációs sebességével s a maga fájdalmas mélyre züllöttségével, ez itt meg, indulunk befelé egy kitaposott gyalogösvényen, amelyen ezúttal egy helybéli fiatalasszony kalauzol barátságosan egy kislánnyal az oldalán, ez itt meg: a Ming-kor, mondom a társamnak, vagy „maximum”, igazítja ki lelkesedésemet ő, a Qing-kor 74 eleje!!! – itt jöjjünk, mutatja az utat az asszony mosolyogva, és még mond valamit, a tolmácsom nem érti pontosan, mit, de mindegy is, képtelenek vagyunk most ezzel a barátságos fiatal nővel meg ezzel a még barátságosabb, és egészen elbűvölő mód zavarba jött, édes gyereklánnyal foglalkozni, mert ott a Ming-kor, odafagyva az időbe, vagy „maximum”: a korai Qing. Csak a képzeletemben létezett ez a világ, mivel máshol nem lehetett már a számára hely, mégpedig hajszálpontosan abban az alakban, amilyenben most látom, csak és kizárólag a képzeletemben, épületről épületre, kapuról kapura, utcáról utcára így építettem föl a fejemben a festmények, a rajzok, a történetek, a költemények és a regények mesebeli messzeségéből, úgyhogy emiatt értelemszerűen soha nem hittem, hogy ez lehetséges, hogy egyszer csak, kibuszozva valahonnan, történetesen Shanghaiból, csak mert Yang Liantől annak idején hallottam valamit, hogy nem is olyan nagyon nagy távolságban pillanatnyi helyzetünktől úgynevezett „vízivárosi gyöngyszemek” rejtőznek a csatornák között, hogy tehát hirtelen mindez előbukkan a valóságból, ezt egyszerűen alig bírom felfogni, beérünk a házacskák közé, s elindulunk a keskeny járdán, és tényleg olyan az egész, mintha nem egyszerűen egy Ming- 94vagy Qing-kori faluba, hanem egy csodálatos álomba értünk volna be, mely akkor játszódik éppen, a Ming vagy a Qing idején, mert itt nem változott semmi, mondom a tolmácsnak, aki ugyanúgy el van képedve, mint én, de hát hogy lehetséges ez?, nézünk egymásra kérdőn, aztán elköszönünk a fiatalasszonytól s a kislánytól, akik most hazaérkeztek, s barátságosan invitálnak, látogassuk meg őket otthon is, de egyelőre elhárítjuk, mivel odakint akarunk maradni, vagyis benne az álomban, mert ez azért, bármennyire meg tudom is érinteni a salétromos falakat, bármennyire érzem is az utcácskák közepén futó csatornák vizének a szagát, és bármennyire látom is a helybéli embereket a házaik előtt ácsorogni, vagy ahogy egy asszony éppen ruhát mos lent a csatornában, azért ez akkor is csak egy álom, igaz, annyira szép, hogy érzem, egyre nehezebb lesz a szívem, nézem ezeket a gyönyörűséges utcácskákat a keskeny csatornák két oldalán, nézem az erősen ívelt, apró kőhidakat, amelyek alatt nem evilági, bár valóságos, hosszú, fekete sajkák úsznak el, nézem a korhadt ajtófélfákat, a nyitott kapukat, s odabent a méteresnél is keskenyebb, viszont hihetetlenül hosszú, sötét, zárt folyosókat, melyeknek csak a távoli s a távlattól egészen aprónak látszó végén látszik egy kicsi téglalapban a fény, egy udvar vagy ki tudja, minek a fénye, nézem mindezt, és azonnal tudatom a tolmáccsal, hogy maradunk, minden egyéb terv értelmetlen, nem megyünk mi innen sehová, maradunk, feleli ő is a legnagyobb egyetértésben – s csak járjuk tovább a hosszú estében ezt a Zhouzhuang nevű falucskát, s a legédesebb melankóliába zuhanunk, ahogy egy nő kijön az egyik házból, és bekiáltja a a csatornaparton játszadozó gyerekeit, hogy kész a vacsora, valami kimondhatatlan, földöntúli béke van Zhouzhuangban, öregek ülnek egy padon, és ezúttal nem a megszokott gyanakvással, mint a valóságban, hanem a legbarátságosabb tekintettel néznek meg jó alaposan maguknak, ahogy egy efféle álomban talán magától értetődő, megnéznek, aztán derűsen fogadják a 95köszönésünket, hol vagyunk?, kérdem hitetlenkedve a tolmácstól, lehetséges ez?, s megyünk tovább, esteledik, a falusiak lassan el-eltünedeznek az utcákról, lassan magunkra maradunk, de még nincs teljesen sötét, az ég derült, telehold van fölöttünk, langyos szél fúj, s látni jól a homályban, és mi nem szűnünk meg nézni és nézni, milyen a Ming-kor vége, vagy „maximum”, teszi hozzá most már élcelődve a társam, a korai Qing. Egyetlen nyilvános helyet találunk nyitva, egy elbűvölő teaházat, gyönyörű vörösesbarnára lakkozott s üvegezett farácsozat fal helyett a csatorna felé is, az utcácska járdája felé is, s odabent egy öreg házaspár ücsörög a pult mögött, egy kis tévét néznek éppen, de jöttünkre rögtön abbahagyják, s bár igen borsos áron, viszont kitűnő Longjing-teát tesznek máris elénk, s mi boldogan szürcsöljük a szép csészékből, s hallgatjuk az öreg teaház-tulajdonost, Zhang Jihant, ahogy mesélni kezdi, hogy Zhouzhuang, hát, igen, Zhouzhuang, az lényegében érintetlen, látja, mutat körbe, és ez nem pusztán az ő teaházát jelenti, hanem most az egész falut, itt senkinek nem jut az eszébe, hogy bántsa azt, ami régi, és Shen Wanshan óta, vagyis nagyon régóta, de mégis, mikor pontosabban?, vetem közbe, hát, nagyon-nagyon régen, mosolyog az öreg, szóval, ez a Shen Wanshan a Baixian folyón kezdett szállítani gabonát meg ezt-azt a falu északi részén, mutatja az öreg, merre is van az az Észak, na, azóta kezdődött itt el a mi életünk, bólogat kicsit fáradtan, mintha ő maga is azóta ülne itt, aztán az emberek a Nagy Csatorna vizét bevezették Nyugat felől, meséli tovább, a Liu-folyóét meg északkeletről, így alakultunk, így hozták létre az Ősök Zhouzhuangot, és ez így áll a mai napig, mondja, és nagyon nagy urak építettek itt olyan házakat, hogy még Yangzhouból és Suzhouból is a csodájára jártak akkoriban, Shen, ugye, saját magának, aztán a Zhang család, aztán a Xu család, de aztán jött Liu Yazhi vagy Chen Qubing, vagy egy olyan híres tudós, mint Zhang Jiying, az öreg olyan folyékonyan mesél, mintha ő maga 96volna a hely jegyzője, aki mindent tud, és akinek mindent pontosan tudnia is kell, hörpöljük a forró, illatos teát, az öreg int, hogy mostantól nem kell fizetnünk, s új füvet hoz, és újra tölt nekünk, és nincs erőm felkelni, és magukra hagyni őket, mert nincs erőm itt hagyni ezt az embert a feleségével, a történeteivel, itt hagyni ezt a varázslatos épületet a nyitott ajtókkal a csatornára s a falura most már teljesen leereszkedett éjszakában, mert nem merek megmozdulni se, nehogy kiderüljön, elég a legkisebb mozdulat, és ez az egész álom, huss, szertefoszlik.
Reggel nyolckor érkezik az első légkondicionált luxusbusz a kinti országút felől, és aztán megállás nélkül jönnek és jönnek és jönnek a buszok egymás után, és elkezdenek ömleni kifelé, mint valami kimeríthetetlen bugyorból, a turisták, árad, hullámzik, harcolja magát befelé a rengeteg utas, az a száz és száz újabb csoport, mely feltartóztathatatlanul, mint valami támadó sereg, hihetetlenül rövid idő alatt megszállja a Ming-kor végét, vagy a Qing-kor elejét, és elkezdenek ordítani az idegenvezetők, elkezdenek kiabálni azon a gyűlöletes, vékony hangon a megafonjaikba, és mire észbe kapunk, már tele is van Zhouzhuang, de annyira tele, hogy fél kilenckor szó szerint nem lehet megmozdulni a szűk utcákon, egészen meg vagyunk ijedve, nem tudjuk, mi van, még alig ébredtünk fel, és ülünk a teaházban, ahol tegnap este, és egyszer csak lecsap az iszonyatos ricsaj, a turisták vidámak, és ők is ordítanak és kiabálnak és megrohannak mindent, amit csak lehet, megrohanják a gyönyörű kis házacskákat, amelyekről most lehámlik a tegnap esti nyugalom, és kitűnik, hogy boltok ezek, ha feljön a nap, odabent pultok és rengeteg áru: étel, édesség, szuvenír, igazgyöngy, szárított hal, népi CD, százszámra csecsebecse a polcokon, mi történt itt?, meredünk egymásra döbbenten, és riadtan elköszönünk az öreg tulajdonostól, aki még a lelkünkre köti, hogy a Zhen- és a Zhang- és a Shen-rezidenciákat 97el ne mulasszuk valahogy, nemsokára nyitnak, mondja, de mi már kifelé küzdjük magunkat a sűrű tömegben, valahova kifelé, pontosabban, mert arról fogalmunk sincs, merre van a ki, mindenesetre küzdjük magunkat előre, szemben a tömeggel, mert az ő mozgásukból arra következtetünk, amerről ők jöttek, nekünk arra kell mennünk. Zhouzhuang kicsi, így hát viszonylag hamar elérjük az országutat, leállunk egy helyen, és ahogy láttuk a kínaiaktól, nem teszünk mást, mint várunk, várjuk türelmesen, hogy jöjjön valami, hogy leintsünk egy buszt, amely előre visz, ha azt e pillanatban még nem is nagyon tudjuk megmondani, mikor az egyik megáll, hogy hol van ez az előre, társamtól kérdik, na, merre, és valamit mondani kell – ő néz rám, hogy akkor hova kérje a jegyet, én meg bemondom az egyetlen helynevet, amelyre Yang Lian beszámolójából még emlékszem, Zhujiajiao, mire a vezető nevetve megrázza a fejét, arra nem megy, az nem erre van, de ha akarjuk, Tongliba el tud vinni. Tongli?, néz rám a tolmács boldogtalanul, mondom neki, jó, menjünk akkor Tongliba, így aztán egy félóra múltán Tongliban is vagyunk, az országúton tesz ki megint a busz, és egyelőre csend van, viszonylag néptelen a környék, ez jó jel, biztatjuk egymást, Zhouzhuang olyan, mint egy börtön, reggel nyolckor nyit, este hatkor zár, mint ezt még iménti menekülésünk közben egy tábláról leolvastuk, s talán, fűzi hozzá a társam, az a nő, aki tegnap este bevezetett a faluba, épp ezt akarta elmagyarázni, hogy jókor jövünk, mert elmúlt már hat óra, és ilyenkor Zhouzhuang más, valami ilyesmi lehetett, jut az eszébe tolmácsomnak hirtelen, de talán Tongli, az más, mondja, talán Tongli, az csak egy egyszerű falu, ahol nem kell efféle zhouzhuangi barbár támadásra számítanunk, már nem szólok semmit, mindenesetre látok néhány kúpcserepes tetőt úgy kétszáz méterre az úttól, úgyhogy arrafelé indulunk el, és nem is tévedünk, ami az irányt illeti, mert mint hamarosan kitűnik, Tongli tényleg arra van, viszont csak az irány az, amit nem tévesztünk el, min98ket magunkat viszont nagyon is eltévesztjük, mert kétszáz méter múltán lecsap ránk a kegyetlen valóság, hogy ugyanis nekünk itt aztán semmi keresnivalónk nincsen, mi már megint nagyon elvétettünk valamit, mi már megint nagyon beleszaladtunk valamibe, mert ha azt kell mondanunk, márpedig azt, hogy az éjjelente békén hagyott szerencsétlen Zhouzhuang a turistaipar kezére került is, akkor Tongli, ez az éppen olyan varázslatos vízivároska egyenesen maga a főhadiszállása minden turistairodának egész Jiangsuban, és a középpontja a tartomány és a fél Kína turistaálmainak, már megint egy csodálatos település a múltból, ugyanazok a keskeny utcácskák, ugyanazok a keskeny csatornák a fekete, lassan úszó sajkákkal, ugyanazok a salétromos falak és kapubejáratok és teaházak és ugyanazok a lenyűgözően megfaragott s a víz felé nyitva tartott, vörösesbarnára lakkozott ajtók a pavilonokon, de a szórakozni vágyó siserehad, a rombolva létező turisták száma itt minden elképzelhető mértéket meghalad, meghaladja a Zhouzhuangot pusztító tömegét is, és amit menekülésünk közben legalább nem láttunk, azzal itt könyörtelenül szembe kell nézzünk, hogy tudniillik minden eladó, és ezt a mindent el is kell adni, ez látszik a helybéliek vagy ki tudja, kicsodák űzött tekintetén, amiként ugyanakkor a másik oldalon is megvan erre a válasz, hogy ugyanis mindent meg lehet venni, és meg is veszünk mindent, ez meg a turisták tekintetéből sugárzik, kimondhatatlanul undorító, ami zajlik itt, úgyhogy aképpen döntünk, megnézünk legalább három, az eligazító turistatáblákon szereplő rezidenciát, ha már elmulasztottuk ezt Zhouzhuangban, aztán szedjük a sátorfánkat, és leszámolván az illúziókkal, befejezzük a kirándulást. A szívünk szakad meg, mert amit látunk, az nagyon-nagyon szép megint, csodálatos a Tuisi-kert, csodálatos a Jicheng- és a Feigong-rezidencia mind, csodálatosak a csatornapartok, a házak, a hidak, minden-minden a lehető legkáprázatosabb, de nekünk menekülnünk kell, mert nem bírjuk, ami törté99nik itt, mivel nem kibírható a messzi idők e csodálatos zárványainak ez a mérhetetlenül visszataszító kiárusítása, azaz: újra az országúton vagyunk, újra lecövekelünk tehát egy ponton, aztán kezdünk egy kicsit gondolkozni, és ugyanarra jutunk mind a ketten, hogy tudniillik nincs kegyelem, ha ez van Zhouzhuangban, ha ez van Tongliban, akkor ez lesz Wuchenben, Liliben, Xinshiben, Linghuban, Doumenben, Nanxunben, Xitangban, Dongyangban és Wujianben és mindenütt ezen az egykor varázslatos tájon, így aztán lassan átballagunk az országút túloldalára, elkezdjük figyelni a visszafelé közlekedő buszokat, aztán felszállunk az első Shanghaiba menő járatra, és semmi mást nem csinálunk a rákövetkező napokon, csak bámuljuk a Huangpu korlátjáról a Pudong ultramodern épületeit, és megpróbálunk ébren maradni, és megkapaszkodni a valóságban, és felejteni, felejteni: elfelejteni, amit láttunk, sőt kiverni a fejünkből, hogy egyáltalán láttunk valahol valamit.
100A világ egykori legszebb városában, a Déli Songok 75 páratlan székhelyén az első pillanattól kezdve az utolsóig soha semmilyen csalódás nem ér. Hangzhou nem hazudik. Látszik, hogy itt volt pompa és ragyogás, látszik, hogy itt volt műveltség és szellem, látszik, hogy a város mostani szembeötlő és kivételes gazdagsága nem egyszerűen a Deng és a Denget követő új időknek köszönhető, hanem a hajdanira épült rá, de nem állítja magáról, hogy neki, ennek az újnak bármi köze volna ahhoz, a hajdanihoz, mely persze megsemmisíthetetlen abban az értelemben, amiképpen az egy gyilkosság helyszíne, vagy egy nagyon makacs emlék az agyban, de nincs, jelenti Hangzhou, itt, ezen a helyen ne keressék – hogy csak jöjjenek, mert ez mégiscsak annak a jelene, aminek a múltja itt volt egykor, ilyet nem mond, mert nem csal, mert nem szorul rá, hogy csaljon, és az egykori nevében adja el a frisset, el tudja azt adni a saját jogán is, vagyis gőgből, büszkeségből, hogy van ez az új, ez a gazdag, nem is óhajt abban a szerepben mutatkozni, hogy bármi is összekötné őt a régivel, elfogadta, hogy vége, és örül annak a néhány maradványnak, ami megmaradt, ez ma Hangzhou, és ennek köszönhető, hogy mióta elindultunk, most érezzük magunkat először kifogástalanul, vagyis hogy hát kifogástalanul éreznénk, ha nem esne folyton az eső, ha nem volna hideg, ha nem volna örökké borús az ég, amitől soha, egyetlen órára sem látni a tó túlsó oldalát, de jó, ennek elle101nére, jó minden, mert nem várunk semmit, és nem vagyunk abba a helyzetbe kényszerítve, hogy bármit is számon kérhetnénk, ebben a mai Hangzhouban nincs mit, élvezzük az itt-ott halványan átderengő egykori szépséget, élvezzük, és megelégszünk ennyivel, ha közben megfordul is a fejemben, hogy atyaisten, micsoda erős szépség lehetett ezen a városon, ha annyi végérvényes megsemmisülés után olykor még mindig érezni belőle valamit, mint egy levágott láb helyén, ha jön a front. Mert inkább érezni csak, igazítom ki tolmácsomnak a magyarázatot, amibe belebonyolódom, mikor néhány nap után megkérdi, mi a baj, és mi a benyomásom, mert szokatlannak találja, hogy ennyit hallgatok, inkább érezni, mondom, hogy szép volt, hogy nagyon-nagyon szép lehetett itt, hogy szép volt Kína mindörökre leghíresebb tava, a legnagyobb költőktől s az általuk mindennél szebben megénekelt Xihu 76 , vagyis a Nyugati-tó, hogy szép volt az Árvahegy-sziget 77 , s a két Bai Juyi-gát 78 a tóban, hogy szép a chan-buddhisták 79 Jinci-temploma 80 és szép, sőt lélegzetelállító a Feilai Feng 81 , az Iderepült Csúcs, és a Jáde Császár-hegye 82 és a Viharcsúcs-pagoda 83 és a Jáde 84 - meg a Tigrisugrás-forrás 85 és a longjingi teaföldek, és szép, hogy mindenből maradt itt valami, sejtelemként, sőt még azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen sok minden ott áll az eredeti helyén, és mi egy Tang Xiaodu által riasztott helyi fiatalember idegenvezetésével meg is keressük ezt a mindent, ámbár egyáltalán nem csodálkozom, amikor vezetőnk elsőként saját titkos kilátóhelyére, az Árvahegy-sziget fölötti hegy csúcsára felvezet a csúszós sziklákon a hideg esőben, mellyel azt ígéri, hogy onnan majd, fentről, arról a csúcsról, amit ő gyerekkora óta nagyon szeret, az egész Nyugati-tó és az egész Hangzhou látszani fog, meg sem fordul bennem, hogy számon kérjem, hogy akkor tehát hol van, mert persze nem látszik föntről az égadta világon semmi, a tavat és a várost sűrű köd, az eget pedig fölöttünk nehéz felhő takarja el, újdonsült barátunk nagyon szomorú, én azon102ban nem, mert tisztában vagyok vele, hogy nem is volna ez lehetséges még ragyogó napsütésben sem, Hangzhout látni, de nem magyarázom el neki, mire gondolok, csak vigasztalom, hogy így is szép idefent, és kedves a vezetőnk és kedves, amit látunk odalent a tóból, az a köd, és azok a felhők Hangzhou felett, hisz már az is elég, hogy itt lehetünk, és elég, hogy aztán láthatjuk a hajdani longjingi teaültetvényeket s a kis falut, ahol a teaszedő munkások éltek s élnek láthatóan ma is, mint ahogy örömmel veszem tudomásul, hogy megnézhetem a város leghíresebb templomát, vagyis ami a Lingyin Siből 86 mára lett, egy felújításnak áldozatul esett lélektelen búcsújáróhelyet, mert azért az volt a hely… de a legfőképpen az tesz boldoggá, amikor a bűvös Feilai Fenghez, az Iderepült Csúcs névre keresztelt hegyhez lelkes vezetőnk elkalauzol, s a világ buddhista szobrászművészetének ebbe a minden kétséget kizáróan egyik legjelentősebb és alig ismert művébe bevezet, és ahol rendkívüli erővel hat rám, most, itt a föld alatt, szemtől szemben állva velük, hogy őket, ezeket az egymásba kulcsolódó vizes barlangok oldalfalába belefaragott Buddhákat és Bódhiszattvákat és luohanokat és szerzeteseket a maguk halhatatlan szépségében semmiféle módon nem tudták elpusztítani, de – és ez az, ami lélegzetelállító – hogy még megzavarni sem, ezeket az irtózatosan kemény kőbe faragott szobrokat ugyanis talán csak felrobbantani lehetett volna, ezt viszont elmulasztották, és most már késő, most már a nemzeti kultúra megőrzésének úgynevezett főiránya s az ideözönlő turista hadból származó jelentős bevételek megvédik őket, egyszóval itt vannak, épen, sértetlenül, áznak a barlangok mennyezetéről csöpögő vízben, és sehol nem látni, egyetlen barlangtemplomban sem, nem látni ilyen döbbenetes arcokat, ilyen hátborzongatóan szuggesztív tekinteteket, ilyen földöntúli sugárzást egy-egy szemből, sem Longmenben 87 sem Datongban 88 , sem sehol, csak itt, a föld alatt, a hegy mélyén, úgyhogy amikor innen alkonyatkor ifjú vezetőnk 103még elvisz bennünket az Árvahegy-szigetre egy barátjához, Ge Youlianghoz, aki a hírneves Louwailou-pavilonok 89 tulajdonosaként teaboltjában kinyitja a tóra néző gyönyörű lakkozott ajtókat, szívélyesen leültet, és megkínál a legjobb longjingi teából egy csészével, az én boldogságom tényleg őszinte és felhőtlen, mert nem reméltem semmit, mert nem reméltem a régi Hangzhouból, és nem is kaptam semmit, viszont jó volt azon a sziklacsúcson, mesélem később a társamnak megnyugtatásként, jó volt Longjingben 90 , jó a Feilai Feng alatt, és jó a teapavilonban az Árvahegy-szigeten, szép volt, mondom, a Nyugati-tó, ahogy ezerszer és ezerszer meg-megcsillant az alkonyatban az ezernyi és ezernyi ráhulló esőcsepp leheletfinom érintésére a mozdulatlan víztükör, úgyhogy minden a legnagyobb rendben, nyugtatgatom tolmácsomat, s pár napra rá nekivágunk egy találkozásnak a hangzhoui művészet egyik kiváló alakjával, a város kunquszínházának aligazgatójával, nekivágunk, hogy visszakeveredjünk valahogy a valóságba, a vesztés valóságába, hogy visszatérjünk oda, ahová saját fölöslegessé lett érdeklődésünk és hibás feltételezéseink vezettek, vissza a csalódásba, hogy amiről azt mertük hinni, még van, még eleven, az nincsen, és nem eleven, vissza egy ember méltósággal és derűvel viselt keserű szavain át az érzéshez, hogy nekünk itt, ebben a Kínában, a magunk nagy szeretetével e kultúra magas rendű értékei iránt, semmi, de igazán semmi keresnivalónk nincsen.
A színház csupasz, lepattant, panelből készült lakóépületek közt áll, pontosabban egyike azoknak egy eldugott, félreeső utcában, még megtalálni is alig képes egy helyi taxis, kunquszínház?, kérdi, és ingerülten csavargatja az ölében a térképet, majdnem elkésünk miatta, annyira nehezen megy neki, mire végre, nagy tekergés és borsos számla után, kitesz a kért helyen. Egy zsákutcában vagyunk, szó szerint, persze ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a bevezető szakaszt a bejáratig egy hideg paneltelep kellős közepén, s ha 104egyáltalán zsákutcának azt, hogy befelé visz út, de a színház csúf betonépülete mögött valami elhagyott villanytelep vagy trafóházféle lényegében lezárja az utat, és nem enged tovább.
A kunquszínház aligazgatója nagyon sovány, átlagos magasságú ember, a szegény köztisztviselők ma is viselt egyenruhájában van, sötétkék, kopott, kikönyökölt és kitérdelt öltöny, gyűrött, fehér ing, csomóra kötött nyakkendő, s a kezében örökké: egy füstölgő cigaretta. Mosolyog, teával kínál a lepusztult irodában, amiben csak egy rozoga íróasztal áll meg néhány szék. A falak piszkosak, alig jön be odakintről fény, ráadásul fönt, a kicsi ablaknyílásra egy jó vastag rácsot szereltek. Hallgatózom, de odakintről, az épületből egyáltalán nem hallatszik be semmi, az emeletről, vagy a folyosókról valami, bármi, egy kis zaj, emberi beszéd, egy kiáltás, hogy bizonyítsa, azért nem vagyunk teljesen egyedül.
De. Egyedül vagyunk, mondja mosolyogva az aligazgató. Most, köszörüli zavartan a torkát, nincsen próba. Talán később lesz. Talán? – nézek rá kérdőn. Ő csak mosolyog, hallgatja a tolmács és fiatal vezetőnk bemutatkozó szavait, majd hogy mit keresünk itt, miképpen találtunk éppen rá, mi a célunk ezzel a beszélgetéssel, hogy ugyanis megtudjuk tőle, nem lehetséges-e, hogy a kínai klasszikus kultúra végső kihunyásának időszakában a kunqu az, amely mint elfelejtett, elhanyagolt műfaj épp elfelejtettségének, elhanyagoltságának köszönhetően megőrzött valamit ebből a kultúrából, hogy a maga hagyományátadásának speciális módszere révén, vagy magában a módszerben nincs-e odarejtve egy egészen picike tényben: az egész… Mert egy korszak, mondom, vagy akár korszakok egymásutánja eltörölheti a föld színéről a kunquszínházakat, megsemmisítheti a kunqu szövegkönyveit, elzavarhatja vagy átképezheti a kunquszínészeket és a zenészeket, de arra talán nem képes, hogy kiverje egy mester fejéből, amit tud, és amit – ha túl105éli a nehéz időket – át is tud adni a tanítványainak. Bólogat, hogy érti, de sokáig nem szól semmit. Teát tölt, aztán tölt megint. Nem párbeszédre, hanem előadásra készül. Újból megköszörüli a torkát, s belekezd.
LAI GUOLIANG: A kunqu nemcsak a legrégibb kínai színjátéktípus, de úgy tartják, hogy a görög tragédia és a szanszkrit színművek mellett ez a világ három legősibb színjátékformáinak egyike. A görög, illetve a szanszkrit színház már több mint kétezer éve nem létezik, így csak a kunqu maradt fenn máig, s így egyike azoknak a forrásoknak, amelyek képesek voltak megőrizni és fenntartani a kínai szellemet. Ősinek nevezzük, és az archaikus színház egyik alapvető formájának tartjuk, noha az, amiként ma ismerjük és gyakoroljuk, egy ókori eredetből folyamatosan fejlődő, de közvetlenül a Ming-korból, éspedig a Suzhoutól északkeletre fekvő Kunshanban Wei Liangfu 91 által létrehozott változat. A Ming- és a Qing-kori regény s a kunqu között rendkívül szoros a kapcsolat. Azt is lehetne mondani, hogy a klasszikus kínai regény a kunqu mentén jött létre. Tang Xianzu 92 : Mudanting (Bazsarózsa lugas) 93 , Hong Sheng 94 : Changsheng dian (Az örökélet palotája) 95 vagy Li Yu 96 : Fengzheng wu (Papírsárkány-tévedések) 97 , nos, ezek a híres kunqudarabok mind a klasszikus kínai kultúra részei. A kunquhoz mindig a klasszikus kínai regény felől közelítünk, a klasszikus kínai irodalom felől, mert a legmagasabb rendű klasszikus irodalmat képviseli.
Nézem ezt a gyűrött, sötétkék öltönyt, hallgatom ezt a sovány embert, észlelek a szavai mögött valami lelkesültséget, minden megtörtsége ellenére valami vidámságot, s úgy érzem, jó helyen vagyok. Látom, hogy nagyon szeret106né tovább mondani, amit elkezdett, így aztán azt is, hogy nekem viszont igyekeznem kell visszatéríteni őt a konkrét kérdéshez, s megismétlem, hogy mindabból, ami klasszikus, szinte semmi nem maradhatott eleven máig. Ez ugyanakkor itt egy kunquszínház. A kunqu a klasszikus műveltség része volt. Hogy lehetséges, hogy a kunqu túlélt mindent?
LAI: Azt nem tudom, hogy túlélte-e! Mindenesetre a műfaj megőrzésében vagy inkább feltámasztásában éppen ennek a színháznak, a miénknek itt, nagyon fontos szerepe volt. Mi vagyunk a Zhejiang Tartományi Kunqu Társulat. Ez a helyiség, ahol most Ön ül, az igazgatói szoba. Vagyis hogy az aligazgatói, mert nincs igazgatónk, csak aligazgatónk, és ez én vagyok. Na most, hogy értse. 1956-ban a Zhejiang Tartományi Társulat eljátszott Pekingben egy hagyományos darabot, az volt a címe: Shiwu guan (Tizenöt füzér pénz) 98 . A Kínai Népköztársaság létrejötte után ez nagy esemény volt a kunqu szempontjából. Mindjárt megérti, miért. Mert erre a pekingi előadásunkra az egész ország felfigyelt. Zhou Enlai 99 külön konferenciát hívott össze a kormány székhelyén, hogy ezt a sikert megvitassák. Zhou Enlai! És cikk jelent meg róla a Renmin Ribaóban 100 . A mi társulatunk lett az első állami kunqu társulat. Ekkor állították vissza a kunqu becsületét.
Érzem, hogy kezdünk lekanyarodni az ígéretes ösvényről, ezért a beszélgetést a hagyományátadás módja felé visszaterelendő, mintegy visszaidézem iménti szavait, hogy ugyanis a kunqu, az egy nagyon ősi műfaj. S mint ilyet, tulajdonképpen nem lehet, csak speciális módon megtanulni. Hogy folyik ez, kérdem. Hogyan tanítják a kunqut?
107LAI: A kunqu nemzedékről nemzedékre adódik tovább, ahogy Ön ezt nagyon helyesen mondta az elején. Az ötvenes években még élt a legnagyobb mester, Chan Zibei. Az ő tanítványai mind a mi társulatunkban játszottak. Ezért a Zhejiang Tartományi Kunqu Társulat volt a leghíresebb. A Tizenöt füzér pénzt és az utána következő darabjainkat mind filmre vették. Nagyon magasra értékelték, amit csináltunk.
Nem engedem eltéríteni magam attól, hogy megtudjam, ha ez a kedves, szegény ember erről tud valamit, hogy hogy működött, vagy hogy működik ez a kultúraátadás. Közbevágok tehát, s kérdezem újra, hogy de miképpen folyt az oktatás? Hogy tanított Chan Zibei?
LAI: A hagyományátadás ősi módján. Mint a kézművesek, vagy a kínai orvosok. Nézze meg a kínai hagyományos orvoslást. Hogy megy ez? Ott vannak az orvosságok receptjei, vagy az akupunktúra. A fejed fáj, de a lábadon szúrnak meg. Honnan tudják? Nincs összefüggő elmélete, mint a nyugati orvostudománynak, de a felhalmozódó tapasztalatoknak van egy összefüggő gyakorlata. A kínai orvoslást nem lehet egyetemen elsajátítani. Kell hozzá egy mester. Aki tudja. És ez a mester a gyakorlata révén adja át tudását a tanítványainak, akikből majd magukból is mester lesz, és ugyanúgy megy tovább. A kunqu is csak így tanítható. Kell egy mester. Ő az, aki megmutatja, eljátssza, gyakorolja, csinálja, és a diák eleinte nem is tesz mást, csak utánozza a mesterét. Nem kérdez, nem olvas, nem kunqu iskolába jár, nem ír dolgozatot és nem vizsgázik a kunquelméletből, hanem figyel és utánoz. Hosszú évek múlva alakítja csak ki, ahogyan 108utánozza a mestert, a saját egyéni stílusát. Az előadási mód változik persze: változik a korral, az élet körülményeivel, az emberek szépérzékének a változásával, változik a felhasználható anyagokkal. Ezek a változások mind tükröződnek a kunqu történetében. A kunqu kifejezési eszközeiben. De meg kell mondjam, a kunqu igen szigorúan ragaszkodik a hagyományokhoz, a megírt színművek szövegeihez, az azokban megjelent jellemek állandóságához, s ha az egyes korok azért rajta hagyták is és rajta hagyják is a bélyegüket, van, ami semmilyen körülmények között nem változott és nem változhat: s ez a kunqu felfogása a térről és az időről. Nagyon nagy tisztelet övezi nálunk a nyugati színjátszást, de figyelje csak, hogy van ez Önöknél. Gondoljon Shakespeare-re. Egy várban játszódik a cselekmény, tehát a színpadon megépítenek egy várat. És ez meghatározott tér- és időbeli képzetet kelt a nézőben. De a színészt korlátozza – a mi tradícióink szerint. A kínai színházban, különösen a kunqu színpadán semmiféle várat nem lát. Ezt a kunqu színészének kell megteremteni a maga eszközeivel. Használja tehetségének minden eszközét, ügyességét, mozgását, énekhangját, és a közönség átéli és megérti, hogy a cselekmény éppen egy várban játszódik. A színész maga teremti a teret és az időt. Ez a kunqu és az egész kínai színjáték alapelve. Úgy nevezzük: xuni, vagyis „üres utánzás”. És a kunqu az egyetlen, mely megőrizte ennek az ősi lényegét. Megőrizte a jelmezek színeit, a mozgás szabályait, a kifejezés gesztusainak a rendjét, az arcfestés szimbolikáját… Vegyük az arcfestést. Miért alakult ez ki így? És miért alakult ki ez egyáltalán? Nem vagyok a kunqu professzora, én csak egy aligazgató vagyok a Zhejiang Tartományi Kunqu Társulatnál, 109de sokat gondolkoztam erről, miközben amellett, hogy intézem a színház ügyeit, én kezelem a világítást is az előadásainkon. És talán éppen emiatt, a világításban való jártasságom miatt jutottam a következő megállapításra. Régen, a kunqu sok-sok évszázada alatt nem volt reflektor. Csak fáklya, és annak a fényénél játszottak. A reflektor fénye lehetővé teszi, hogy a színész arcának legkisebb rezdülését is lássuk. Ez a fáklya fényénél nem lehetséges. Másrészt: a kunqu hagyománya figyelembe vette, hogy az emberek a mi civilizációnkban a színekhez pontos jelentést társítanak. Például a piros színt nézze. A piros szín a becsületesség, a lángoló érzelmek, a szenvedély színe. A fehér: az ármányé, a jellemtelenségé. Amikor a kunquszínész a színpadra lépett, és meglátták, azonnal tudták az arcfestésből: ez rendes ember, ez gazember. Ez látszott a fáklyafényben. Most reflektort is használunk, de ragaszkodunk az arcfestéshez. A reflektor nem változtatja meg a lényeget. És nem alakítja át a kunqut. Nem változtat az arcfestés jelentőségén. Ha átalakítaná és változtatna, akkor inkább még mindig fáklyafénynél játszanánk…!
Kizárólag régi darabok mennek itt, kérdem.
LAI: Nem. Játszunk új darabokat is. És az új daraboknál már nincs jelentősége az arcfestésnek. Tudja, László elvtárs, a mai ember felfogóképessége, esztétikai érzéke, intellektuális képessége sokkal fejlettebb már, mint az elődeié. Mert a mi elődeink valahol a hegyek között éltek, vagy egy folyóvölgyben. És nem távoztak el onnan, nem utaztak el onnan soha, így egyáltalán nem ismerték a külvilágot. Most nem így van. Az emberek utaznak. 110A közönség nagyon jól ismeri a külvilágot, és az ítélőképesség sokkal magasabb fokú. Tehát a színház is más lesz, mást igényel. Csak egy nem változhat. A kunqu. Én megértem, hogy a modern világgal együtt a színjátszásnak is változnia kell, mert megváltoztak az emberek, de van egy nagyon fontos dolog, amit most szeretnék Önnek hangsúlyozni: a kunqu nem változhat meg. A kunqu nem változhat át – jingjuvé 101 , pekingi operává. A kunqu az Kunshanból ered, a kunqu az kunshani opera, nem lehet más. Mert akkor az már nem kunqu. Ez az én véleményem.
Itt van az a pont, gondolom ekkor, amikor szóba hozhatom mindazt, amire a kunqu kapcsán felemelkedhetünk. Szóba hozom újra, amit szinte minden efféle találkozásnál megint és megint meg kell tennem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok én itt, úgyhogy nekikezdek, és elmesélem Lai úrnak, hogy többször és hosszabb időt töltöttem Kínában az elmúlt évtizedben, és nagy fájdalommal kísértem nyomon, hogy vész el nem is egyszerűen a régi kultúra, mely még pár évtizede élő kultúra volt, ha a legszigorúbban be volt is tiltva, hanem a régi kultúra szelleme. Most azt tapasztalom, számolok be neki is róla, hogy rengeteg régi épületet felújítanak, és sok pénz ömlik a „múltba”, sőt sok értelmiségi azt mondja nekem, hogy a régi kultúrára még sosem vigyáztak ennyire, mint ma, s még azt is olykor, hogy a mai embert voltaképpen a mélyben még mindig a régi kultúra, a régi hagyomány irányítja. Én meg, mondom neki szomorúan, ehelyett úgy látom, most semmisítik meg istenigazából azt, ami a régi kultúra volt, mert most már világosan látszik, minden kétség nélkül, hogy a klasszikus kultúra semmilyen lényeges szerepet nem játszik az emberek életében, és az az érzésem, hogy a baj, ami ezzel történt, visszafordíthatatlan, s így végleg eltűnt az utolsó ókori civilizáció is a világ színpadáról.
111Lai úr ugyanolyan szomorúan helyesel, mint ahogy én beszélek erről, feltölti a csészéket teával, közben bólogat, hümmög, bólogat és hümmög, majd megköszörüli a torkát, és mélyen a szemembe néz.
LAI: Ez a kérdés már jó pár éve foglalkoztat bennünket. És ezek a problémák nemcsak a mi társulatunkra vonatkoznak, hanem az egész kínai kultúrára. Például a népzenére, a hagyományos festészetre, az irodalomra… Mind nagy nehézségekkel küzdenek. Én vezetem ezt a színházat, de azt is mondhatom, hogy csak egy világosító vagyok a Zhejiang Tartományi Kunqu Társulatnál. Viszont van véleményem, mert sokat gondolkozom a dolog felől. És én úgy látom, nem csupán a hagyományos kultúra van veszélyben. Úgy vélem, mi most azt sem tudjuk, maga a kultúra milyen szerepet játszhat az emberek életében. Nem tudjuk, nem tudja senki, pedig nagy szükség van rá, hogy megoldjuk ezt a kérdést.
Nem leplezem, mennyire örülök a szavainak. És nem azért, mert alátámasztják, amit én gondolok erről, hanem mert úgy érzem, végre magától értetődő őszinteséggel találkozom ebben a lerobbant aligazgatói irodában. Lai úr, mondom, én azt hiszem, van egy világfolyamat, amely feltartóztathatatlan. És ez vagy megsemmisíti, vagy turistalátványossággá zülleszti a kultúrát. Nem egyszerűen egy-egy nemzeti kultúra van veszélyben. Az emberi artikuláció, az önkifejezés nemes hagyománya, az egyén hagyományokba foglalt szabadsága és függetlensége. Én néha arra gondolok, lassítom le a szavaimat, mert a tolmácsom jelzi, hogy már megint túlságosan hadarok, és nem hagyok neki elég időt a fordításra, néha arra, hogy itt nem pusztán az a félelmetes, hogy éppen ez meg ez a kultúra elvész, elenyészik, kihal, hanem hogy nem lesz többé sehol embereknek olyan közössége, amely tudatában volna, 112hogy annak az adott civilizációnak, amelyben él, mi volt a legmagasabb rendű szellemi teljesítménye. Hogy a megítélés kritériuma is elhomályosodik. Hogy értelmét veszti még egy ilyen beszélgetés is, mint a miénk. Vagy már el is vesztette, és amit itt csinálunk, az nevetséges és szánalmas.
LAI: Most mi itt, és talán Önök is, Európában, de talán mindenütt a világon, a gazdasági fejlesztés nehéz időszakát éljük. És a gazdasági fejlesztés időszaka az én véleményem szerint a nemzeti kultúra számára a legnehezebb korszak. Mi volt Japánban a második világháború után? A kabuki is egy nagyon szomorú időszakot élt meg, és a nō is. Később Japán elérte a jólétet, és azóta feltámadt bennük a felelősség a nemzeti kultúra iránt. Van tehát remény, hogy nálunk is ez történik majd. Most nehéz valóban. Ma a kultúra rangját nem tudjuk megadni. Most a kunqu számára ez a legnehezebb időszak. Tudja, László elvtárs, én nem azt mondom, hogy nincs remény. Japán is felvirágzott, és most egy kabuki vagy egy noh-színházjegy nagyon drága. Hetekig, hónapokig megy egy-egy kabuki-darab. Nem kizárt, hogy ez nálunk is megtörténhet. De egyvalamivel tisztában kell lennünk. A kunqu az sohasem lesz a széles néptömegek színháza. A kunqu az mindig a keveseké, a művelt rétegeké volt. Most és talán soha többé nem kívánhatjuk meg a fiataloktól, hogy özönöljenek a kunqu színházba. Ők a szórakozást máshogy és máshol képzelik el. Ez rendjén van, ezt nem tilthatjuk meg nekik. De egy dolgot elvárhatunk tőlük, hogy ne tagadják meg őseik kultúráját. Legalább néhányan ne.
Az a benyomásom, hogy Lai úrral ebben a reménytelen színházban és ebben a reménytelen irodában nem érde113mes tovább a reményről beszélni, s különben is, gondolom, amiről Lai úrral valójában beszélni kell, amit Lai valóban tud, annak még mindig nem értünk a végére. Bevallom neki tehát, hogy ha egyáltalán van valami hely még a reményre bennem, akkor ez arra a helyre koncentrálódik, ahol a hagyományátadás megtörténik. Tudnánk-e még egyszer beszélni tehát arról, ismétlem meg korábbi kérésemet, hogy egész pontosan miképpen folyik le ez az egész. Hogy kezdődött például ez a tanulási folyamat az ő életében?
LAI: Eredetileg nem kunquszínésznek tanultam. 1979 előtt a Zhejiangi Dal- és Táncegyütteshez tartoztam. Táncos akartam lenni. Én táncot tanultam, a feleségem kunqut a tartományi művészeti főiskolán. És nekem Zhejiangban nagy szerencsém volt. Mert a táncot az akkori időknek megfelelően az orosz balettiskola hagyományai szerint oktatták, viszont éppen ez a főiskola nagy súlyt helyezett arra, hogy komplex képzést adjon, ezért kunqut is tanulnom kellett. Így aztán tanultam hagyományos éneklést, hagyományos zenét, sőt még anatómiát is. A feleségemnek és nekem ugyanaz volt a mesterünk. És hát hogy ment ez? Úgy, hogy az ember figyelte a mesterét, figyelte a darabokat, és elkezdte utánozni, ahogy mondtam, a mestert, egészen addig, míg el nem ért arra a szintre, amikor minden instrukció nélkül a saját személyiségének az ismeretében és a saját műveltségének az adottságai között valahogy lassan, lépésről lépésre megértette az alakot, akit meg kellett formálnia, ez a döntő, a megértése az ábrázolandó alaknak, a többi, a színházi tapasztalat és a többi és a többi: csak segít. Hogy aztán mi lesz az az alak, amit egy életen át alakítani fog az ember, az nagyon sok mindentől függ. Elsősorban az életkorától, a tehetségétől, a műveltségétől, az érzé114kenységétől meg a véletlentől. És az ember a kunquben nem egyszerűen egy férfit játszik. Mert mint talán a jingjuből, a pekingi operából tudja, különböző férfiszerepkörök léteznek. Nálunk is van az úgynevezett xiaosheng, a fiatal férfi, van a laosheng, az idős férfi, van a festett arcú férfi, a da hualian, a bohóc, a xiaochou, illetve a wusheng, a harcos. Az alapképzés idején még mindegy, melyik szerepkörhöz tartozol vagy fogsz tartozni, el kell sajátítsd a legfontosabb színészi képességeket. Meg kell tanulnod a színpadi lépéseket, a „hajlított váll”-gyakorlatokat, a hosszú selyemujj leengedését, az alapvető éneklési módokat: nos, ezeket mindenki megtanulja. Aztán ha mondjuk wusheng leszel, akkor attól fogva az ennek a szerepkörnek megfelelő gyakorlatokat végzed, ha xiaosheng, akkor azt. Úgy mondjuk ezt, hogy a wusheng a wushengmestert, a xiaosheng a xiaoshengmestert követi. Azt mindig az adott mester dönti el, hogy te az ő szerepkörére alkalmas vagy-e. Ő választja ki a tanítványait.
Ezt tényleg úgy kell elképzelni, vetem közbe, hogy nincs semmi: se könyv, se leírás, se titkos zsebkönyvek, se semmi, csak a mester?
LAI: A tanítvány a mestertől tanul. De természetesen az egyes daraboknak megvan a maguk szövegkönyve. Így megvannak a szerepkönyvek is. Egy-egy kunqudráma szövegkönyve tartalmaz drámai utasításokat természetesen. Ez úgy néz ki, mint ahogy a nō-darabok szövegkönyvei Japánban. Ahol például a kottát és a szöveget egyetlen könyv tartalmazta. Úgy nevezték ezt régen: a gongchi-kotta 102 .
115Fel sem tűnik, annyira figyelek a szavaira, illetve a tolmácsoméra, hogy megértsem az övét, fel sem tűnik, mennyire elszaladt az idő. Több mint két órája ülünk már ebben a szegényes irodában, s hallgatjuk ezt a keserű, ezt a vidám embert. Szabadkozunk, és lassan búcsúzkodni kezdünk, de amint kivezet az irodából, felajánlja, hogy megmutatja a színházat. Két olyan teremmel rendelkeznek, amely Európában egy stúdiószínpad próbaterme lenne: elöl néhány négyzetméteres színpad, a bejáratnál néhány négyzetméteres nézőtér, illetve úgy négy-öt sor szék, köztük külön helyek, amelyeknek a funkciójára nem jövünk rá. Lai Guoliang tréfálkozva mutatja végig, amijük van, nem sok, mondja, a közönség meg kényelmesen elfér, kacsint ránk a maga keserű derűjével, aztán meg-megáll a nyomorúságos, félhomályos folyosón a hidegben a falra akasztott fényképek előtt, rámutat egyre-egyre, s tudatja velünk egy-egy hírneves kunquszínész nevét, végül kikísér a kapuig. Nem köszönünk el rögtön, még szeretnék megtudni valamit.
Lai úr, hajolok közelebb hozzá, megenged egy bizalmas kérdést? Annyit beszéltünk a kunquról, de mit jelent Önnek személyesen a kunqu? Igazán meg vagyok hatódva attól, mondom, amit hallottam Öntőt, és amit láttam a színházból, de közben, tudja, eléggé szomorú is lettem. Lai úr, mutatok körbe, kifelé. Ebben a városban olyan rengeteg a gazdag ember… Annyi mindennel lehetne sok pénzt keresni… Maga meg itt ül abban az irodában, intézi ennek a szegény kunquszínháznak az ügyeit, esténként meg, ha éppen van előadás, akkor meg kezeli a reflektorokat. Mondja, miért csinálja?
LAI: Én kunquszínész vagyok. És nem vagyok teljesen egyedül. Úgyhogy azok nevében is beszélek, akikkel együtt azt mondhatom, ez itt a Zhejiang Tartományi Kunqu Színház. Nem vagyunk sokan persze, de mi itt mindannyian a kunquért dolgo116zunk. És ha azt mondom, büszke vagyok a magunk kultúrájára, hogy büszke vagyok a klasszikus irodalomra, zenére, festészetre és persze a színházra, akkor ez így is van. De azt hiszem, van még valami. Én szeretem a kunqut. És szeretem a klasszikus kultúrát. És szeretem Kínát, László elvtárs. Mit számít akkor, hogy szegény vagyok, és soha nem lesz egy fityingem se?
Kezet ráz velünk, bezárja utánunk az ajtót, aztán elfordul, s eltűnik a szemünk elől.
Másnap elutazunk Hangzhouból.
117Van egy kézzel írott cédula a kezünkben Tang Xiaodu barátjától, hogy mi az a nyolc látnivaló, amit majd meg kell nézzünk, ha tényleg komolyan gondoljuk, és odamegyünk, meg van egy oldalunk az alulmúlhatatlanul szar Lonely Planet című sorozat kínai útikönyvében, amiből az ég adta világon semmi nem derül ki a helyről, ahova készülünk, ezzel szemben viszont nincs semmiféle komoly információnk sem Yang Liantől, sem Tang Xiaodutól, sem senki mástól, mintha minden távoli és kevésbé távoli tanácsadónk hallgatólagosan le kívánna beszélni erről az irányról, így amikor mindezeket átgondoljuk s a gyér anyagokat áttanulmányozzuk a Shaoxing felé vezető országúton, biztosra kéne vennünk, hogy Shaoxing pontosan olyan lesz, mint Hangzhou, hogy olyan lesz, mint Yangzhou, vagy olyan, mint Nanjing vagy Zhenjiang, ugyan miért volna más, mint ezek, lesz néhány műemlék a felújítás sajátosan ilyen vagy olyan állapotában, lesz néhány szörnyű hotel a nyomorúságos csillagok ilyen vagy olyan színvonalán, lesz vagy tízezer turista legalább, és mindenütt magas belépőjegyek és alacsony bóvli és árusok elkerülhetetlen és elviselhetetlen siserehada, egyszóval minden, és összefüggően, arra próbál rávenni minket, hogy ide, Shaoxingbe ne, hogy ezt egyáltalában nem érdemes, hagyjuk ki, menjünk tovább, máshová, csak ide ne, mert itt nemcsak hogy nincs, de nem is volt soha semmi érdekes, viszont mi mégis odamegyünk, és 118mégis Shaoxing a következő úti cél, fogalmam sincs, miért ragaszkodom ennyire hozzá, hogy miért nem változtattam legalább az utolsó pillanatban, amikor még lehetett volna a hangzhoui keleti buszpályaudvaron, talán mert kisütött a nap? – tényleg nem tudom, mindenesetre már ott, a buszpályaudvaron, ahogy álltunk a sorban a pénztár előtt, hogy megvegyük a jegyet, a hetek óta tartó borúnak hirtelen vége szakadt, és olyan gyorsan kisütött tényleg a nap, mintha felkapcsolták volna, kisütött odakint, és ezt bent is, ott a sorban állva is észre lehetett venni, mert a napsugarak egyszer csak bevágtak, ferdén beestek a pályaudvari üvegablakokon, mutattam is a társamnak, ahogy egy nyaláb, mint valami finom, langyos szőnyeg, egy pár percre éppen a lábunk elé terült, aztán tovább vonult és elenyészett a mocskos kövezeten, egyszóval valószínűleg semmi, de semmi más nem akadt, amely elhatározásomat befolyásolhatta, csak ez a váratlan napfény a pénztár előtt, a többi – ahogy mondani szokás – csupán érzés volt, érzésre váltottam meg a jegyet, kettőt Shaoxingbe, mondtam s mutattam ezúttal én, csak oda, magyarázta mosolyogva és elnézést kérő ábrázattal a tolmácsom a hátam mögül, mikor a pénztárosnő nem nagyon akarta megérteni, hogy ha jegyet kérni tudtam, akkor most miért nem válaszolok a kérdésére, hogy ugyanis csak oda, vagy oda-vissza kérem, csak oda, csak oda, erősítgettem aztán én is, mikor megértettem, miről van szó, majd még egy darabig elmulatván a történet fölött, felszálltunk a buszra, én még egy kicsit büszkén is, hogy megint sikerült kimondanom úgy egy kínai mondatot Hangzhouban, amit egy kínai megértett, ha az utána következő jelenettel nem is lehettem annyira elégedett, nos, hát akkor mondjuk úgy, hogy megérzésre tehát, de elindultunk Hangzhounak ebből az egyetlen szegénynegyedéből dél felé, és az útirány Shaoxing volt, az egykori Shanyin, aminek aztán a végleges nevét a dzsürcsik felett aratott győzelme feletti boldogságában, mint hírlett, Gaozong császár 103 változtatta meg, legyen 119ugyanis, jelentette ki, s a császári jegyzők már írták is a gyönyörű ecseteikkel a gyönyörű császári papírosokra, legyen, diktálta Gaozong 1230-ban: „Ismét Felvirágzás”, és az lett, és attól kezdve így hívták a várost, amelyhez oly érthetetlen okból, a céltalan, a könnyelmű, a megfontolás nélkül meghozott döntések jellegzetes felhangoltságában, hirtelen, mint a napfény, ragaszkodni kezdtem, de hát mit akarsz Shaoxingben, kérdezi most a tolmácsom is, én meg csak kifelé mutogatok az ablakon a buszból, mutatom, hogy süt a nap, és nem szólok egy szót sem, mint aki tud valamit, pedig nem tudok én semmit, csak mosolygok tovább, és élvezem, ahogy besüt rám a hetek óta kínzó hideg és sötét után, hogy egyáltalán besüt rám a nap, és melegít, mondom boldogan már a megérkezéskor, érzed?, kérdem lelkesen a szintén egyre jobb kedélyre váltó társamat, érzed, hogy melegít? – és tényleg melegített már, sőt, amint a szálloda kiválasztása és az elhelyezkedés után gyorsan nekiindulunk a városnak a Jiefang beilun, kezdjük szép lassan leszedegetni magunkról a felsőbb ruhákat, előbb az esőkabátot, aminek itt ugye aztán, mert a szó szoros értelmében ragyog fölöttünk a színtiszta ég, valóban semmi értelme nincs, majd következik a hideg ellen hordott s hegymászókra szőtt melegítőknek az a rendszere, amit szép lassan kellett felépítsünk a nanjingi megérkezés és a rendkívüli májusi körülmények elkeserítő ismeretében az elmúlt néhány hét alatt, így, mire elérjük az első jelentős építményt a városközpont felé, már mind a ketten egy szál ingben, illetve pólóban vagyunk, leginkább saját magunk legnagyobb meglepetésére, mert ami a shaoxingieket illeti, ők mindannyian hasonló könnyedséggel vannak öltözve, mintha május lenne, nézünk körül boldogan, mintha igazi május lenne végre itt, délen, jóval a Jangce alatt. Az a bizonyos első jelentős építmény alig két-háromszáz méterre van különben attól a ponttól, ahonnan az imént megint csak eléggé koszlott szállónktól kikanyarodtunk a főutcára, és nem pusztán jelentős, 120de egyenesen eláll tőle a lélegzetünk, a Dashan-pagodát 104 ugyanis, mert erről van szó, tökéletes állapotban találjuk, hét kecses, téglából épített szintje tudniillik még áll, éspedig 1004 óta áll, bámuljuk a fehérre festett, de a későbbi díszítések peremeinél a mellette el-eljáró kormos buszok miatt persze már szinte megfeketedett falakat, áll, nyújtogatjuk a nyakunkat fölfelé, bár voltaképp a legjótékonyabb elhanyagoltságban, ami azt jelenti, hogy a Dashan egész egyszerűen része az életnek itt, lesz nekünk is rögtön nyilvánvaló, nincs elrekesztve, nincs kiemelve, nincs körbekerítve, nincs elé téve egy pénztárosbódé, nem kell elviselje tehát a cirkuszi attrakcióvá züllésnek semmiféle megszokott s megalázó állapotát, és erről nem pusztán az árulkodik, hogy közeli buszjáratok mellett a helyi fiatalság, amelyet itt még talán lehet akár külvárosinak is nevezni, összevissza firkálta a belső falakat, ameddig csak érte, hanem hogy ezek a fiatalok ezek szerint az estéiket akár itt is tölthetik, bejárkálhatnak ide azokon az estéken vagy nappalokon, mert nincs kerítés sem, és mert nincsenek kapuk a földszinten, csak négy nyílás az oktagonális alaprajzban a bejáratok helyén, szabadon lehet tehát ki-be, éspedig mindenkinek, még a helyi külvárosi fiataloknak is, akik mit sem tudva arról, mit tesznek, teleirkálják a falakat, míg ki merik egyszer mondani e sűrű firkák alatt valakinek azt, amit korábban felvéstek a vakolatba, vagyis: a Dashan-pagoda része maradt a hétköznapi életnek, bármilyen veszélyekkel jár is ez a hétköznapi élet a falakra nézve, része maradt, állapítjuk meg, és elviseli azokat a szavakat a falakon meg még a mocskos kipufogógáz kormát is a közvetlen közelében, azaz elviseli, hogy bárki bemehet, és bármi elroboghat mellette, ahogy az elmúlt ezer éven át elviselte, hogy a külvárosnak ezekkel a faragatlan küldötteivel s e kormos és büdös buszokkal bezárólag átjárt rajta és elment mellette ez az egyezer év. Megyünk tovább, és attól kezdve az elkövetkező napokban szépen sorba vesszük mindazt, amit Tang Xiaodu 121barátja a hangzhoui búcsúzáskor a keleti buszpályaudvaron azon a kezünkbe nyomott cédulán felsorolt, elmegyünk a nagy megújító, Lu Xun szülőházába, majd Lu Xun későbbi lakóépületébe, végül abba a magániskolába, ahol Lu Xun elemi tanulmányait a császárkor vége felé elvégezte; meglátogatjuk Xu Wei 105 , a Ming-kori festő műtermét, kiutazunk a hármas buszjárattal Wang Xizhi 106 Orchidea-pavilonjához, megtekintjük a nemrég feltárt s a Yue Királyság 107 itteni létezésének mindezidáig egyetlen bizonyítékául szolgáló királyi sírt, majd megnézzük a város délkeleti csücskében a kettessel a legendás, vizeket megállító Yu Király 108 temetkezésének feltételezett helyszínét; felmegyünk a város központjában a Song-kori Yingtian-pagoda 108 tetejére, végigsétálunk a csatornákkal sűrűn átszőtt város eleven sikátorain, mindent szemügyre veszünk, mindent megnézünk, mindenhová elmegyünk, ami fel van írva, és aztán, mint akiket fejbe kólintottak, csak fekszünk az ágyban egy-egy nap végén a szállodában, mert bár holtfáradtak vagyunk, egész egyszerűen nem megy az alvás, mivel sem az első, sem a második, sem a következő napokon nem bírjuk elhinni, ami pedig az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy ugyanis Shaoxingot elfelejtették, hogy tudniillik Shaoxing kimaradt a Nagy Modern Megújulásból, hogy tehát Shaoxingról úgy határoztak, nem kell, vagyis Shaoxing ép, vagyis Shaoxing megmenekült, vagyis Shaoxing maradt, maradt egy csodálatos, egy nagyon szegény, egy elbűvölő, egy csendes vidékiességbe süppedt, egy úgynevezett elmaradott és békés és szerény zárvány a múltból, ha azt nehéz is megmondani, próbálgatjuk a magyarázatot esténként a hotelszobában, melyik múltnak a zárványa lett, mert amikor kint voltunk a várostól délnyugatra fekvő Kuaiji-hegy 109 völgyében a Chi-pataknál, ahol minden idők legnagyobb kalligráfusának, Wang Xizhi mester Orchidea-pavilonjának ligetes kertjében eltöltöttünk egy fél napot, akkor átadván magunkat a hegy, a patak s a hajdani világhírű költői verseny 110 122 emlékezetes sztéléin fennmaradt feledhetetlen szépség szinte természeti békéjének, úgy éreztük, hogy Shaoxing a IV. századé, megfellebbezhetetlenül. Aztán amikor a következő nap a Lu Xun-épületeket látogattuk meg újra, és elbűvölt a kínai tradícióknak az a nemes egyszerűsége, mely a vidéki, a Jangcétól délre elterülő kisvárosok életének, udvarházainak belső rendjét kialakította s tartotta meg egészen az összeomlásig, akkor azt mondtuk, nem, Shaoxing az összeomlás előtti Kína székhelye. És így ment ez ezután is: ha Xu Wei magával ragadó kicsi kertjében s apró műtermében jártunk, akkor úgy éreztük, a Ming-kornál állt le lényegében az egész; ha egy-egy estébe hajló délután a végkimerülésig gyalogoltunk a keskeny kis csatornapartok mentén meghúzódó sikátorokban, ha elvegyültünk ezeken a szűk utcácskákon tolongó sokaságban, ha szíven ütött e séták közben egy-egy jelenet, hogy percekig nem tudtunk továbblépni a tömegben, mert például nem bírtuk a szemünket levenni egy öregemberről, aki gatyában és trikóban épp kijött nyomorult kis lakása ajtaján egy lavór vízzel, s mert odabent nyilván vagy pancsolni nem akart, vagy túl kicsit lett volna a pancsoláshoz az az odabent, nekiállt az ide-odahullámzó emberek közt az utcán az esti mosakodásnak, mégpedig jó alaposan, tetőtől talpig, mintha egyes egyedül lenne kint, akkor azt kellett mondjuk aznap, hogy ez az ember a lavórral a Qing-korból jött elő, és mikor befejezte, és jó szárazra letörölgette a testét, oda is ment vissza – és mindig így volt, folyton így zajlottak a dolgok Shaoxingban, mert mindegy, hol jártunk, valami minduntalan történt, ami egyszerűen nem eresztett tovább: egyszer egy vándortársulat alkalmi opera-előadását néztük végig egy csomó öregember között a Yu Király Mauzóleuma közelében, véletlenül akadván az egészre, akik aztán, ezek a környékbeli öregek, ahogy elhangzott az utolsó ária s a színészek nekiláttak lebontani a színpadot, fogták is rögtön a székeiket, a hátukra vették, és szép csendben, kissé meggörnyedve azok alatt a székek alatt 123számunkra felejthetetlen békességgel hazaballagtak az alkonyatban; máskor a vékony, hosszúkás testű, félig fedett s kátránnyal feketére mázolt, eredetileg teherszállításra használt, ámbár inkább amolyan lélekszállítónak tetsző, s ezért egymás közt csak „halálbárkák”-nak nevezett vízi járművek kisebb kikötőit figyeltük meg, s örömmel ismertük fel, hogy úgy néznek minket azok a csónakoslegények, mint akik egyáltalán nincsenek hozzászokva az idegenekhez, egyszóval minden egyes napon, minden egyes órában tapasztaltunk valamit, ami boldoggá tett, s aminek a mélyén az a felismerés fogalmazódott meg, hogy Shaoxing él, de élete nem a kétezredik évhez, de még csak nem is a XX. századhoz van kötve, hanem a régi Kínához, melyben Yu Királytól kezdve a késői Qing-dinasztiáig valahogy minden egyben van – egészben, mondja most a társam, hogy megállapodván abban, újra elhalasztjuk az indulást, maradunk még egy napot, nekiindulunk a városnak, de már nem a felfedezés és a rácsodálkozás izgalmával közlekedünk, hanem rendre ugyanoda megyünk vissza, már nem akarunk valami újat látni, csak Yu Király sírját és az Orchidea-pavilont és a Dashant és a Lu Xun-házakat és a csónakosokat és a Xu Wei-műtermet megint és megint, semmi újat most már, csak a régit, amit már ismerünk, folyton ugyanazokon az utcácskákon közlekedünk, s amikor aztán egy nap olyan érzésem támad, hogy ugyanoda is kezdünk már lépni, mintha otthon volnánk, s hogy szinte vakon kezdünk már befordulni egy-egy sarkon, mintha nem is kéne gondolkozni, hogy mi is és merre is, akkor mondom a tolmácsnak, menjünk, pakoljunk össze, menjünk, és utazzunk végre el, vegyük fel a hátizsákokat és tűnjünk el innen, és soha, de soha ne beszéljünk erről a helyről senkinek, és ne is hallgassunk róla túlságosan feltűnően, vagyis titkoljuk el hibátlanul, és rejtsük el tökéletesen, hogy soha ne jöhessen rá senki, hogy Shaoxing van, hogy Shaoxing él még – ha nincs is helye Shaoxingnak már ezen a földön.
124A Tiantai-hegység 111 gyönyörű természeti szépségei közt áll a Sui-dinasztiában alapított s nevét a hegyről nyert Tiantai szekta temploma, a Guoqing Si 112 . A szekta egy rendkívüli egyéniség, egy Zhiyi 113 nevű szerzetes körül jött létre, aki annak a különleges gondolatmenetnek a segítségével, miszerint a világon minden azonos jelentőségű és a világnak ebben az azonos jelentőségében minden, a legkisebb részecske is tartalmazza a Buddhát, a kínai buddhizmus akkor, a Sui-dinasztia korára már alapvetőnek látszó krízisében, hogy tudniillik a buddhizmus hátramaradt és egymástól gyakran homlokegyenest eltérő értelmű szövegeinek zavarba ejtő sokféleségét hogy is lehetne a Buddha szavaira visszavezetni, meglepő megoldást javasolt. Úgy tekintette a hínajána 114 és a mahájána 115 szent iratait, mint amelyek a Buddha életének különböző időszakaihoz kapcsolódnak, s amelyek a Buddha tanainak különböző fokozatait fejezik ki. Kronológiába állította tehát és a történeti Buddha életének egyes pontjaihoz kapcsolta az összes addigra kínaira fordított szentiratot, amelyek közül végül kiemelt egyet, a Lótusz-szútrát, melynek mint a Buddha gondolatait legmélyebben kifejező szútrának, központi jelentőséget tulajdonított. Zhiyi volt tehát, aki elsőként tett kísérletet a buddhizmus szétszórt változatainak az egységesítésére. S ami személy szerint oly fontossá tette számomra az alakját, az az, hogy e történelmi kihívás meg125oldásának a hátterében, azaz miközben megpróbált az egymással versengő irányzatok közt békét találni, mintha az a kérdés nyomasztotta volna, hogy vajon igazából lehet-e egyáltalán valami módja annak, hogy ha megtudni nem is, de legalább megsejtsük, mit mondhatott és mit gondolhatott a Buddha: valójában. Én magam az elmúlt évek során egyre közelebb kerültem Sákjamuni Buddha alakjához, következésképpen megoldhatatlan probléma elé állított, hogy szavait csak több száz évvel azután foglalták írásba, hogy elhangzottak. Közel járván a helyhez, ahol Zhiyi élt, és tudván, hogy a kyotói életem idején megismert testvérszekta, a japán Tendai 116 alapítója, Saicho 117 a IX. században személyesen itt tanulmányozta Zhiyi szellemét és tanítását, abban a reményben jöttem fel a hegyre, hogy egy véletlen majd olyan szerzetes elé vezet a kolostorban, akivel kínzó gondomat megbeszélhetem.
Belépve a Guoqing Si belső udvarára, nem sokáig habozok tehát. Megszólítom a legelső rokonszenves fiatal szerzetest, és minden kertelés nélkül megkérdem tőle, volna-e kedve és ideje velem erről diskurálni. Int, hogy várjak, s eltűnik valamerre. Nemsokára azzal jön vissza, hogy kövessem. A sors nem teszi lehetővé, hogy vele társalogjak. A sors a Guoqing Si egyik vezetője, Pinghui apát úr elé visz. Egy emberekkel zsúfolt irodába kerülök, ahol állandóan nagy a jövés-menés, s ahol engem leültetnek egy fotelbe. Folyton csörög egy mobiltelefon, valaki felveszi, talán valami titkár, mond valamit gyorsan a készülékbe, aztán leteszi. De az csöng megint. És csöng szinte állandóan, míg ott ülök a fotelben, csöng örökké, míg én azt remélem, hogy attól, aki most velem szemben ül, attól majd ebben a fotelben megértő választ kapok.
Velem szemben egy középkorú, komoly, szigorú s mint hamarosan kiderül, nagyon elfoglalt ember ül narancssárga szerzetesköpenyben, s az orrán egy hatalmas, fémkeretes szemüveg. A tekintete átható. Bemutatkozásom alatt, 126melyet tolmácsom kissé elfogódottan közvetít, egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Én se róla.
Azzal kezdem, hogy beszámolok neki arról, milyen nehéz helyzetben vagyok. Mert könnyű volna, mondom, ha zarándok volnék, ha egy volnék a látogatók közül, vagy ha azért jöttem volna, hogy megismerjem a híres kolostort, Hanshan 118 , Fengkan 119 és Shide 120 híres történetének helyszínét, vagyis ha turista ülne itt, abból a rengetegből odakintről. Csakhogy én, mutatok magamra, és ezzel most azt is jelezni szeretném, mennyire pőrének érzem magam őelőtte, nem vagyok egyik sem, nem ezért vagyok itt. Nem először utazom Kínában, vágok bele a már rengetegszer előadott bevezetésbe, és mint eddig is, most is nyomokat keresek a régi klasszikus kultúrából, nyomokat keresek, de nem találok szinte semmit, vagy ha igen, akkor az még kétségbeejtőbb. Beszélnem kell erről, nézek átható, rezzenetlen tekintetébe, de valójában ide nem ezek a kétségbeesések vezettek. Amiért megtettem ezt a hosszú utat a Guoqing Sihöz, árulom el, az mindössze egyetlen kérdés, egy kérdés, amely kezd a legfontosabb kérdéssé válni a számomra, és amelyre választ szeretnék kérni tőle. Megint felcsap a ricsaj a szobában, csörög a telefon, valaki kiszalad, valaki más meg beront az ajtón. Abbahagyom, a tolmács néz rám tanácstalanul, hogy mit fordítson, de én nem tudom folytatni, mert ahogy ebben a káoszban ebbe a szempárba nézek, egyszeriben megértem, hogy vagy most jöttem rosszkor, vagy ide mindig rosszkor jönnék, így végleg abba kell hagynom, mielőtt még belekezdenék, mert ez a két szem, a Guoqing Si apátja, tekintetének, lényének minden rezzenetlensége ellenére, valójában: türelmetlen. Zavarba jövök, s úgy teszek, mint aki fel akar állni, s csak annyit mondok, hogy már őt megismerni is nagy élményt jelentett, s kérdésemet majd egyszer máskor adom neki elő, hiszen úgy érzem, ez a mostani nap nem alkalmas 127erre. A kérdésem annyira nem illik ide. Ő nagyon elfoglalt, szabadkozom, neki itt, mint látom, nagyon sok dolga van, talán visszajönnék később, egy más alkalommal.
De az apát ellentmondást nem tűrő módon int a kezével a tolmácsnak.
PINGHUI: Nem, szó sincs róla. Hallgatom.
Most már biztos vagyok benne, hogy mennünk kellene. Nagyon köszönöm, mondom, de őszintén kérem, mondja meg, ha most nincs ideje egy nyugalmasabb beszélgetésre…
Az apáton látszik, hogy kezd kijönni a sodrából.
PINGHUI: Nem, mondja csak. Mondja.
Mit tehetek, maradok ülve, s megpróbálom elhitetni magammal, hogy ha megtalálom a megfelelő szavakat, s a tolmácsom a megfelelő módon le tudja azokat fordítani, talán van valami remény a beszélgetésre. Számos udvariassági formula után belekezdek tehát, és elmesélem neki, amit minden alkalommal muszáj, bemutatkozásként, hogy ki vagyok, mit akarok, s hogy mit keresek itt. Elmondom, hogy eredetileg abban a hitben indultam el, először 1990-ben, hogy Kína – a XX. század minden rémsége és szenvedése ellenére – a mélyben megőrzött valamit a szellemből, amelyet én Kína szellemének nevezek, és amelyről mindeddig azt gondoltam, hogy valami csoda folytán soha nem tűnhet el. Azt hiszem, jelentem ki az apátnak nyíltan, hogy tévedtem, mert ez a szellem eltűnt. Különösen, fűzöm hozzá, a mostani utam ver le nagyon, mert a Jangcétől délre eső területet járom hetek óta, és egy olyan világot találtam a klasszikus műveltség hajdani középpontjában, amelyik már kapcsolatban sem látszik lenni azzal a hagyománnyal, amely Kínának ezt az elpusztíthatatlannak érzett szellemét óvni és 128fenntartani tudná. S mert a világban ez a súlyos tapasztalatom, próbálok rátérni arra a nehéz útra, mely igazán személyes kérdésem felvetését esetleg majd lehetővé teszi, ezúttal, ezen a jelenlegi úton számos buddhista kolostort és kegyhelyet keresek fel, mert egyrészt itt remélem a leginkább, hogy mégis rátalálok valamire, vagy valakire, aki e szellem kihunytát legalábbis ugyanazzal a keserűséggel éli át, mint én, másrészt meg mert maga a buddhizmus az elmúlt években egyre fontosabbá vált nekem. Végigjártam számos ilyen kolostort és templomot, mondom, és a helyzetet rendkívül aggasztónak találom. Biztosan nem lepi meg, ha úgy fogalmazok, mélyesztem tekintetem az övébe, hogy nem azért, mert lerombolva vagy elhanyagolva találtam őket, hanem mert éppen ellenkezőleg: felújítva, viszont éppen e felújítás módja miatt egyúttal meg is semmisítve azt, ami a lelke egy templomnak vagy kolostornak. Én képtelen vagyok ezekben az újra megépített, hamis épületekben, ezekben a vadonatúj Buddha-szobrokban a buddhizmus szellemét látni. Én ezekben, vallom be neki, a turistaipar szellemét látom, a pénz ördögi szellemét, az úgynevezett virágzás szellemét. Minden megmaradt buddhista templomot és kolostort igyekszem felkeresni, mert nagyon kívánom látni a Buddhát, de ezekben a templomokban és kolostorokban már nem találom ott, mert ezeknek a rossz, dilettáns, túlaranyozott szobroknak semmi közük a valódihoz. És meg vagyok döbbenve, mi van ezekben a templomokban és kolostorokban, keseredem el a saját szavaimtól. Minden bűzlik a pénztől. Magas belépődíjat szednek, egyáltalán: belépődíjat!, a kapukban, pénzért árusítják azt, amit nem lehet, talmi hülyeséget, a legalacsonyabb vallásos giccset, és pénzt dobatnak a hívőkkel a perselyekbe, és este kiborítják, és szép akkurátusan megszámolják, mennyi a bevétel…! És nem egyszerűen árusok, hanem szerzetesek…! Apát úr, hajtom le önkéntelenül a fejem előtte, engem ez mélységesen lever.
129PINGHUI: Zhiyi volt az alapító atya templomunk létrejöttében. Miután 597-ben meghalt, a testét itt temették el. Ezért jött létre itt egyházunk központja.
Nézek a tolmácsra, hogy ez most mi, de jelzi, hogy ő pontosan azt fordítja, amit az apát mond. Erre megpróbálok közbevágni, de az apát szóhoz sem engedi jutni a tolmácsot, nyilvánvalóan lehetetlennek tartja, hogy félbeszakítsák.
PINGHUI: Zhiyi itt lakott, s van egy szútra, a Lianhua jing (Lótusz-szútra), amit ő rendkívüli mélységben tanulmányozott, s erre a szútrára épült föl mindaz, amit…
Megszólal megint egy mobiltelefon. Pinghui apát úr elhallgat, ránéz a titkárra, ezúttal bólint, erre az átadja a kezében tartott készüléket.
PINGHUI: Jó napot. Jó, jól van… nem baj. Ha jönnek, akkor beszélünk.
Visszaadja a telefont a titkárnak, aki kikapcsolja. Nem szólok semmit, és ő nem is várja el, hogy ezt tegyem. Áthatóan néz, mint aki igyekszik visszatalálni iménti gondolatmenetéhez, aztán feljebb tolja az orrán a szemüvegét.
PINGHUI: Igen. A Guoqing Sit, vagyis a Tiantai szekta kolostorát, Zhiyi halála után építették.
Egy lehetnyivel feljebb emelem a hangom, és azt mondom neki, hogy valami félreértés lehet, talán a tolmácsolás nehézségei miatt, nem tudom, de a kérdésem egészen másra vonatkozik, ugyanis arról akartam beszélni, hogy Saicho alakjával és a japán Tendai szektával történt találkozásom 130miként vezetett engem arra a gondolatra, hogy felkeressem a helyet, ahonnan mindez ered, és ha megengedi…
Nem engedi meg. Leinti a tolmácsot.
PINGHUI: Igen. Ezt elmondom. Nemcsak japán, hanem koreai szerzetesek is érkeztek ide. Már a Sui-dinasztia alatt tanult itt koreai szerzetes. A Tang-korban az idevándorló Jianzhen vitte el először egyházunk hírét Japánba. Jianzhen itt tanult. Tanára Hanyin volt. Hanyint mint a Zhiyit követő harmadik generáció legjelentősebb alakját tiszteljük. Magának Hanyinnek a tanára Zhan’en mester volt. Nos, Jianzhen, miután elérte Japánt, a magával vitt számos szútrát megismertette szerzetestársaival, s ennek következtében megindult a japán szerzetesek zarándoklata. A legjelentősebb esemény 803-ban történt, akkor jött ide s attól kezdve tanult itt Saicho, aki aztán japánban megalapította az ottani Tiantai (japánul Tendai) szektát. Saicho tizenegynéhány évet töltött itt. De megfordult nálunk Kobo Daishi 121 is, a másik nagy japán buddhista, a Shingon 122 szekta alapítója. Az egész Tang-korban rengeteg japán szerzetes jött hozzánk, az összes japán szerzetesnek legalább a kétharmada. Ez jelzi a Tiantai-kolostor jelentőségét a japán buddhizmusban.
Megadom magam, alávetem magam az apátnak, és megpróbálok az általa felajánlott nyomon elindulni. Engem, hajtom meg a fejem ismét, nagyon foglalkoztat Zhiyi személye. Zhiyiben a kínai buddhizmusnak azt az egyedülálló alakját tisztelem, aki először mert szembenézni a kérdéssel, hogy ugyanis mi az, amit a Buddha eredeti tanainak fogadhatunk el… Az apát, amint ezt meghallja, azonnal belefojtja a tolmácsba a szót.
131PINGHUI: Ezt szektánk legfontosabb szútrái pontosan tartalmazzák. A már említett Lótusz-szútrán kívül ide soroljuk a Daban niepan jinget 123 , a Dazhidu lunt 124 és a Zhongguan lunt 125 . Zhiyi volt az, aki először összegyűjtötte az alapvető szútrákat, egész pontosan rangsorolta, jelentőségük szerint felosztotta őket, s aztán az ő nyomdokain később a Tiantai nagy alakjai létrehozták a Sandabut (Három fontos rész) és a Wuxiaobut (Öt kis rész). A Sandabuból az első rész a legfontosabb a számunkra.
Van azonban még valami, amit Önnek el kell mondanom. És ezt elmondom most. Kezdetben az északi és a déli buddhisták között nagy nézeteltérés támadt, ezt teológiai nézeteltérésként értse. Az északiak a buddhizmusban a hangsúlyt a folyamatosan, a kitartóan gyakorolt elmélyedésre, az egyre koncentráltabb, megszakítatlan meditációra, vagyis arra a meggyőződésre alapozták, hogy ez a tartós elmélyedés, ez a kitartó meditáció egyszer meghozza gyümölcsét, s a szerzetes egy hosszú folyamat végén eljut a nirvánába, ezzel szemben a déliek a vezérlő elvet kizárólag a lényeg hirtelen megtapasztalásában vélték megtalálni, vagyis úgy gondolták, hogy a nirvána kizárólag egy váratlan, irracionális és előkészíthetetlen pillanatban érhető el. Ez a jelentősége Zhiyi mesternek, aki megfogalmazta a különbség lényegét, és egyesítette a két iskolát. (Írja egy papírra:) A csak a hirtelen megtapasztalásra súlyt helyező déliek tanítását úgy nevezték: chan ding 126 , az északiak irányzatát pedig úgy: zhi hui 127 , látja, mindkét fogalom két-két kifejezésből áll. Zhi En mester mindkét jelből felhasznált egy-egy jelet, így fejezvén ki, hogy az egység lényege az elméleti és a gyakorlati megközelítés egyenrangúsága. Ezt ding huinak nevezte. És így írta le…
132A két szóból bekarikázza a ding és a hui szavakat, majd egy nyilat húz lefelé, s odaírja, most már az új szót: ding hui 128 .
Ekkor azonban az iroda végén, egy papírokkal megrakott íróasztalon megint megszólal valamelyik mobiltelefon: hosszan, gyötrelmes csilingeléssel küzd, hogy valaki felvegye. Végül az előbbi titkárforma fiatal szerzetes felemeli a nagy nyüzsgésben, aztán lefogja a mikrofont, odaszól az apátnak, mire az int, hogy adja oda neki megint a készüléket.
PINGHUI: Halló!… Igen… 16 darab… jó… Rendben. Akkor csütörtökön?
A mobilt visszaadja, rám néz, megint hosszasan vizsgálja a tekintetemet, aztán hirtelen folytatja.
PINGHUI: Zhiyi rendkívül fontos személyiség volt, mert Sákjamuni Buddhától kezdve rengeteg irányzat működött a buddhizmus név alatt, s rendet kellett teremteni közöttük. Zhiyi tevékenységét tekinthetjük ama fordulatnak, amely után volt lehetőség megkísérelni az egységet a változatok között. Ő volt az, aki kijelölte az utat a Wuji bajiao 129 meghatározása felé. Aki Zhiyi után, az ő útmutatásai alapján, ebben az egységben látta és tanulta a buddhizmust, az könnyen megtalálhatta a saját útját, a saját módszerét is.
A nagy gondom az, próbálom saját kérdésem felé iránytani őt, hogy mi is a Buddha tanainak úgynevezett helyes megközelítése…
PINGHUI: Zhiyi mester összefoglalta a Buddha tanainak tartott megnyilatkozásokat és öt időszakra, valamint nyolc fokozatra osztotta fel azt. A Buddha 133negyvenkilenc éven át tanított. Tanítása mérhetetlen mély, így ha valaki a Zhiyi által összefoglalt rendszerben tanulja ezt, van módja a helyes megközelítésre. Ezért tartjuk olyan nagyra Zhiyi mestert.
De hogy jutott Zhiyi mester egyáltalán arra a gondolatra, próbálom provokálni az apátot, hogy a Buddha eredeti tanai és a buddhista irodalom zavarba ejtő sokszínűsége között, ahogy finoman ezt kifejezni lehet, ellentmondás van?
PINGHUI: Nincsen ellentmondás. Legelőször a Tiantai szekta jött létre. Később csak a Chan-szekta működött. Ha azonban a fordulat után nézzük a Tiantai-tant, akkor azt mondhatjuk, hogy a Tiantai is felhasználja a chan tudását. A chant nagyra kell értékelnünk, mert a chan a Buddha eredeti tanításán nyugodott, közvetlenül. A mai helyzet az, hogy a Tiantai által gyakorolt tanítás szerint a chan és az elméleti alap kölcsönösen kiegészíti egymást. A Chan-szekta elveti ezt, és csak a chan-tapasztalatot ismeri el. A Chan-szekta szerint nem kell leírni semmit, a szútráknak nincs jelentőségük. A chan nem is hagyott hátra írást.
Semmi értelme a beszélgetésnek. Ide-oda rohangálnak különböző emberek a helyiségben, nagy a hangzavar. Mivel azonban az apát nem mozdul, mint aki várja az újabb kérdéseket, el kell döntenem, merre menjen ez az egész tovább. Az jut az eszembe, hogy akkor hát beszéljen arról, milyen volt e nevezetes kolostor napi élete. Apát úr, kérdem, hogy élt itt Zhiyi. A kolostor csak a halála után épült föl. De ő maga akkor hol élt? Egy barlangban? Vagy volt már itt Zhiyi életében is valamiféle épület, mely aztán a kolostor alapja lett? És egyáltalán: hogyan élt Zhiyi? Sőt ha lehet ilyet kérdezni: hogy telt el egy napja?
134De nincs semmi remény, hogy e nagy hatalmú pap valaha is arra fog választ adni, amit kérdezek tőle, s amikor most hallgatom, olyan érzésem támad, hogy nem valami fordítási nehézség, valami a nyelvjárásból eredő félreértés miatt teszi. A tolmácsom megint jelzi, hogy higgyem el, ő azt fordítja, ami elhangzik.
PINGHUI: Fél négykor van ébresztő. Ezt imádság követi a templomban, amely fél hatig tart. Utána reggeli, majd minden szerzetes a maga saját feladatát végzi, van, aki szútrát olvas, van, aki meditál, van, aki a kolostor ügyeit intézi, van, aki a csarnokokat felügyeli. Fél tizenegykor van az ebéd. Egy órakor újra kezdődik a délelőttről megismert program fél ötig. Öt óra tizenöttől kezdődik az esti imádság. Utána szútraolvasás, meditálás, kinek-kinek a kedve szerint. A kolostorban mi tartunk fenn egy buddhista iskolát is, ahol elsősorban a Tiantai doktrinát tanítjuk, de tanítunk általános buddhista elméletet is.
Megpróbálkozom valami erőltetetten tréfás fordulattal, és közbevágok, hogy ugyanis ugyanakkor mennek-e aludni, mint Zhiyi annak idején? A tréfa valami halvány hatást kivált, mert: az apát elmosolyodik egy pillanatra, aztán mintha elvágták volna ezt a mosolyt, visszatér a szemébe az a könyörtelen, hivatalos szigor.
PINGHUI: Általában hét után… Á, nem, bocsánat, rosszul mondom, fél kilenc-kilenc körül…
Az én fejemben az jár, hogy mi lenne, ha nem vennék tudomást erről az egészről. Ha nem foglalkoznék azzal, hogy az apát láthatóan nem akarja, hogy arról beszéljünk, ami miatt felkerestem. Fordítsd le neki, szólok a tolmácshoz halkan, hogy engem mindez most egyáltalán nem érdekel. De kér135dezd meg tőle, és ne engedd, hogy ne feleljen rá, hogy ha volna egy kérdésem, ami aggaszt, ami nyomaszt, amiről úgy érzem, tönkretesz, ő meghallgatna? Segítene, hogy megoldjam? Segítene nekem, hogy választ kapjak rá? Beengedne a kolostorba? Felvenne ide a szerzetesfiúk közé? Tényleg, van erre lehetőség? Hogy valaki ide bekerüljön a rendbe? És hogy megy ez?
PINGHUI: Van lehetőség.
Fogalmam sincs, miért kaptam most választ a kérdésemre. Felbátorodva folytatom, s kérdem, hogy mi a módja ennek? Mi a feltétele? Bárki jöhet? Én is megállhatok a kapu előtt, várok három napig, esőben ázom, nem eszem, majd a harmadik napon kinyílik a kapu, beengednek és…
Pinghui felemeli a kezét, leállítja a tolmácsot.
PINGHUI: Először is van három szigorú feltétel: a jelentkezőnek hívőnek kell lennie, aztán másodikként nem lehet perben, harmadrészt szülői engedélyt is megkövetelünk. Ha mindez rendben van, akkor jön fél év próbaidő. Azt mondjuk, hogy az lehet itt nálunk szerzetes, akinek „a szeme, orra… a helyén van”.
S aztán, ha ezeknek a feltételeknek megfelel, s lejár a fél év?
PINGHUI: Fél év után megint megnézzük, megfelelt-e minden feltételnek, ha igen, levágják a haját. Aztán jön a shouji-e 130 , majd a férfiaknál a biqiu- 131 , a nőknél pedig a biqiuni 132 -szakasz.
Egészen felbátorodom, mert hirtelen olyan, mintha valóban beszélgetnénk. Hirtelen ötlettől hajtva elmondom, hogy én már annyi emberrel találkoztam Kínában, és min136dig betartottam azokat az udvariassági formákat, amelyet ez az ország megkövetel. Itt azonban, ebben a buddhista templomban, nem érzem ezeket kötelezőnek. Megérti? És elmondhatnám, mi járatban vagyok?
Pinghui arca meg sem rezzen. Végighallgatja a tolmács szavait. Gondolkodik.
PINGHUI: Az imának, amikor a hívő a tiszta lelkével odaáll a Buddha elé, vannak rendkívül fontos alkalmai. Vannak ünnepeink. Például a Zhiyi mester születésének és a halálának az évfordulója, illetve háromévenként van egy többnapos ünnepünk, a Jiangjing. Aztán van még a hetedik holdhónap 15-ik napján a Yulan fenghui 133 …
Hogy megint visszazuhantunk oda, ahová folyton zuhanunk, váratlanul elkeseredett merészséggel tölt el. Magam sem tudom, mi lel hirtelen, de mondatonként várva meg, hogy tolmácsom fordítson, én sem veszek tudomást arról, amiről ő beszél, hanem azt mondom neki, amit gondolok, ami épp nyomja a lelkemet, vagyis hogy amikor felértem ehhez a kolostorhoz, kimondhatatlan bánat ült a szívemen. A tolmács nagy szemeket mereszt rám. Odaszólok neki, hogy ha tudja, szó szerint fordítsa. Tele voltam fájdalommal, folytatom, hogy ami nekem fontos, a klasszikus kultúra szelleme, szépsége, ereje, az már régen, már nagyon régóta nincsen. Hogy évek óta csak áltatom magam, hogy ennek az én személyes kutatásomnak itt, a modern Kínában, van valami értelme, és hogy nem akarom belátni, milyen nevetséges ez, milyen nagyon szánalmas. És most, hogy őt hallgatom, állom jéghideg pillantását, úgy érzem, ide is hiába jöttem, mert ő nem felel…
Pinghuihez már kérdésem lényege sem jut el, legalábbis szó szerinti alakban nem, mert már akkor leinti a tolmácsot, ezúttal egészen nyilvánvalóan türelmetlenül, amikor 137az mondandómnak ahhoz a részéhez ér, amit a klasszikus kultúráról mondtam. De most már biztos vagyok benne, pontosan tudja, és mindig halálpontosan, mit mondok, mit akarok, mit kérdezek.
PINGHUI: Véleményem szerint a klasszikus kultúra egyáltalán nem pusztult el. Újra lehet látni a klasszikus hagyományból itt maradt, felújított épületeket, festményeket és kalligráfiákat, s ebből én azt a következtetést vonom le, hogy ez a kultúra él még. Itt vannak a hagyományos szertartások is. Ezek is megmaradtak, ha kicsit más formában élnek is tovább. A japán teaszertartásban a ceremónia külsősége a legfontosabb, a koreaiaknál már a tea íze is lényeges meg a külsőség is, a kínai kultúrában, vagyis nálunk a teaivás mint tradíció, megmaradt, de minden külsőség nélkül. Úgy fejezném ki, hogy nincs ceremónia, nincs külsőség, de van belső tartalom, van imádság.
Apát úr, emelem fel a hangom, s a szobában a ricsaj egy pillanatra alábbhagy, én nem hiszek a fülemnek! Ön tényleg úgy gondolja, hogy az elmúlt idők szerzeteseinek érzelmei, ez a mindennél fontosabb belső tartalom, sértetlen maradt? Tényleg úgy véli, hogy azoknak, akik ma élnek itt Ön körül, ugyanolyan a lelkük, mint a régieknek? Nekem gyökeresen más a véleményem. Én tudniillik úgy gondolom, mondom neki, és nyilván megbocsáthatatlan udvariatlansággal közelebb hajolok hozzá, hogy a Sui-kor szerzetesei meg ezek a maiak itt a mobiltelefonjaikkal meg az üzleteikkel, még csak nem is hasonlítanak egymásra. Egyszerűen nem ugyanaz a szívük.
Pinghui meg sem moccan, még a szemüvegét sem igazítja meg, pedig már lecsúszott megint az orrán.
138PINGHUI: Van egy kifejezés, a suiyuan, ami annyit tesz, elrendelés szerint, a sors szerint. A Sui-dinasztia alatt a buddhisták az akkori suiyuan szerint éltek, a maiak a mai suiyuan szerint. A forma más, de a lényeg változatlan.
Miért van az, tárom szét a kezem tehetetlenül, hogy az én benyomásaim annyira mások? Mert európai vagyok? De hát, Apát úr, mondom hangomat ezúttal lehalkítva, mindaz, ami a templomok újjáépítése címén zajlik, mindaz, amiről beszámoltam Önnek, a pénz utáni hajsza, egyáltalán a pénz beeresztése a kolostorok világán belülre, a turisták áradata és az erre épült turistaipar beépülése az egyházba, ezek mind-mind…
Pinghui elvágja monológomat.
PINGHUI: A szerzetesek ma is ugyanazt tanulják, a ding huit meg a wuji bajiaót. A taoizmus is hasonló módon működik a modern világban. Más szavakat használunk, mint a taoisták, de ugyanazt keressük. Ez sem változott.
Járom a városokat, dőlök most hátra a fotelban, megyek az utcákon, és itt egy olyan világ van, amit sajnos jól ismerek. A szupermarketek, a mega-bevásárlócentrumok, a vásárlás láza egyfelől, s az eladás láza másfelől, a vágy, hogy birtokoljanak, a kiürült rítus a templomokban, Apát úr, mondom neki bizalmasan, mintha ennek a bizalmasságnak lehetne bármi alapja, én éppen hogy az ellenkezőjét látom annak, amit Ön mondott az imént, vagyis inkább úgy lehet, hogy formálisan ugyan mintha menne minden a templomok oltára előtt, de a belső lényeg már teljességgel elveszett…
Az apát most megigazítja a szemüvegét.
139PINGHUI: Az iskolákban is egyre fontosabb szerep jut a klasszikus kultúra művelésének. Nálunk a buddhista iskolákban is tanítjuk például a klasszikus kínai nyelvet, és a Qing-dinasztia előtti kultúrát. A Song- és a Tang-dinasztia kultúráját. Itt például, nálunk tanítjuk a Lunyut 134 , a Yijinget 135 , a Zhuangzit 136 , a Mengzit 137 , a Laozit 138 .
Azt felelem erre, hogy mindez igen dicséretes, de miféle hatással van ez arra, ami a kolostorudvaron folyik? S ami egy szerzetes lelkében?
PINGHUI: A klasszikus kultúra, s benne a buddhizmus célja, hogy segítsen az embereknek elkerülni a három rosszat. Ez a három rossz megvan az emberben, és meg is marad, bármekkora is a fejlődés, és mi a hagyománnyal segíthetünk leküzdeni ezt.
Apát úr, eresztem le a hangomat, s amennyire csak bírok, közel hajolok hozzá az asztal fölött, én úgy látom, hogy beszélgetésünknek itt komoly akadálya van. Tudom, hogy fel kellene álljak, s már mennem kellene, de megkísérlem utoljára, és azt mondom neki, hogy igen, még egyszer, utoljára megpróbálkozom, hogy előadjam, miért is vetett engem a sors őelé… Nagyon régóta, folytatom egészen halkan, jó néhány éve már, hogy egyre erősebben vonzódom mindahhoz, amit a Buddha mondott. A Buddha filozófiája évről évre egyre fontosabb lett nekem. Szerettem volna tanulni róla, mondom neki szinte már suttogva, közelebb jutni hozzá, forgattam a Tripitakát 139 , és embereket kérdeztem erről, de nem a Buddha eredeti gondolataihoz jutottam el, hanem a buddhizmus eredeti tanaihoz. És úgy tapasztaltam, hogy van itt egy drámai feszültség. A Buddha, mint beszélgetésünk elején már megpróbáltam megfogalmazni ezt, és 140mint közismert, nem írta le a tanait. Azok, amik a szóbeli hagyományozás példátlanul kifinomult technikái ellenére ezen a címen később készültek, fordítások, mégpedig páli és szanszkrit, illetve még későbben kínai és tibeti, aztán koreai, végül japán nyelvre. Nagyon mélyen érint a kérdés, nézek rá azzal a két őszinte szememmel, kérem, mondom neki, segítsen nekem: hol találhatom meg az utat, mely a Buddha eredeti gondolatmenetéhez elvezet?
PINGHUI: A Buddha valóban nem írta le tanításait, de halála után leghűségesebb tanítványa, Ánanda 140 az első zsinaton, a zsinat felkérésére, hűen felidézte a Buddha szavait. Mindez úgy történt, hogy a zsinat felkérte Ánandát, mondja el újra, szóról szóra, mit mondott a Buddha. S akkor ott mindezt megjegyezték, s ebből lett a buddhista kánon. Ebben nem lehet kételkedni.
Be kell valljam neki, hogy énbennem viszont, nagyon mélyek a kétségek. Tudomásom szerint az Ánandával kapcsolatos történet, emlékeztetem rá, hogy tudniillik rögzítették a szavait, sokkal régebbi keletű, mint a Buddha halála utáni közvetlen idő s a Buddha szavait nem is akkor, hanem az időszámítás előtti első században írták le először. S ez sem a magadhai nyelv volt, amin ezek a szavak a Buddha szájából elhangzottak, hanem fordítás, pálira és szanszkritra. Elképzelhetetlen, hogy ne sérült volna, esetleg alapvetően, mindaz, amit a Buddha mondott! Aztán ha a mahájána buddhizmusra gondolok, magyarázom, ott rengeteg elem gyökeresen más, mint a különben általa is tiszteletben tartott Tripitakában rögzített anyagban. Személyes dráma nekem ez a bizonytalanság, ömlik belőlem most már. Kérem, mondom neki még mindig ugyanolyan halkan, segítsen. Hisz kitől kérhetnék tanácsot, ha nem tőle? A Tiantai apátjától?
141Pinghui fáradtan hátradől a fotelban. Szavaim, a vallomás, láthatóan semmiféle hatással nem voltak rá. És nincsenek. És nem is lesznek, állapítom meg, amikor ismét megszólal.
PINGHUI: Ami a kánonban le van fektetve, az az utolsó szóig mind a Buddha által mondott tanítás. Mind a hínajána, mind a mahájána közvetlenül a Buddha eredeti, közvetlen kinyilatkoztatásaira megy vissza. Szó szerint minden úgy van.
Apát úr, figyelmeztetem leverten, a Tiantai szekta alapvető szútráját, a Lótusz-szútrát nem is a Buddha mondotta, az egy későbbi, több évszázaddal későbbi buddhista műve…
PINGHUI: Igen, de amit tartalmaz, a szelleme, az eredeti.
Most már nyilvánvaló mindenki előtt a szobában, hogy ez az európai áthágott minden udvariassági szabályt, és olyasmit tesz, amiről mindenki tudja, hogy tilos. Én azonban, töprengek egy pillanatig, mit tegyek? Ellent kell mondanom. A buddhista irodalom nagyon gazdag, ezt egy percig nem tagadom, fejtegetem. De az egészen nyilvánvaló, hogy ezek a tanítások Sákjamuni istenné alakításával, a többi buddha 141 megjelenésével, a Buddha alakjának eredetileg tiltott ábrázolásának engedélyezésével, az ima bevezetésével és így tovább: nagyon távol esnek attól, amit a Buddha gondolhatott és mondhatott.
Az apát keményebb, mint eddig bármikor.
PINGHUI: Amit a Buddha eredetileg tanított, az az Ágama-szútrákban 142 benne van. A négy Ágama-szútra. Meg a Lótusz-szútra, meg a Nagy Nirvána-szútra 143 , meg a Nagy Általvezetés Bölcsessége-szútra 144 …
142Az ablaknál az íróasztalon most egy régi vezetékes telefon szólal meg. Csörög, egy pillanat szünet, aztán csörög megint, de nem veszi fel senki. Én hallgatok, az apát hallgat, a tolmács a legmélyebb zavarban. Megszólal a korábbi mobil is, s miközben a vezetékes telefon az íróasztalon továbbra sem érdekel senkit, pedig vannak a szobában vagy négyen-öten megint, ezt a mobilt a titkár ezúttal szó nélkül átnyújtja az apátnak.
PINGHUI: Igen. Köszönöm, köszönöm… Nem! Semmiképp! 16 elég lesz… Köszönöm… Jó napot.
De mi ekkor már állunk az irodában, felsegítem a tolmács hátára a nehéz hátizsákot, aztán ő meg az én hátamra az enyémet. Ott állunk, két nehéz, szerencsétlen hátizsák az ajtóban. Végre az apát befejezi a telefonálást.
Tisztelt Apát úr, hajtom meg a fejem, nem vennénk továbbra igénybe a drága idejét. Engedje meg, hogy köszönetet mondjak, hogy fogadott minket. Most kimegyünk, mert még nem is láttuk a templomot. Kimegyünk, Apát úr, és keressük tovább.
Pinghuit nem lepi meg a távozásunk. Inkább megkönnyebbülni látszik. Hideg szertartásossággal biccent.
PINGHUI: Csak nyugodtan. Keressék csak.
Bejárjuk a kolostort.
A busz, amelyik lefelé visz a hegyről, minden órában indul.
A legközelebbivel elhagyjuk a Tiantait.
143Ott, ahol a Fenghua-folyó összefolyik a Yao-folyóval, s Yong néven megy tovább a közeli óceán felé, fekszik egy iparáról és kikötőjéről nevezetes, közel hatmilliós város, mely hajdan igen jelentős szerepet játszott a Japánnal folytatott kapcsolatokban. Barátaim nem értik, miért akarok oda is elutazni, ennek tényleg semmi értelme nincsen, figyelmeztetnek, még a minden lépésünket a maga sejtelmesen jóindulatú figyelmével irányító Tang Xiaodunak sincs hozzáfűznivalója, amikor tudatom vele, hogy következő állomásunk Ningbo, e-mailemre nem jön valódi válasz, ha természetesen itt is, mint majdnem mindenütt, vár már valaki, egy barát Tang Xiaodu népes ismeretségi köréből, egy Rong Rong nevű nagyon kedves, nagyon barátságos és nagyon önfeláldozó írónő, aki barátjával, a felejthetetlen Jiang Yuqinggel, aki leginkább egy félig alvó, nehézkes és ügyetlen, kicsi bagolyra emlékeztet, megérkezésünk után rögtön bevezet egy gyökeresen másféle Ningbóba, mint amiről előzőleg tudtunk, mert elvisznek A Yu herceg (azaz eredeti nevén az indiai Asóka, a nagy buddhista uralkodó) gyönyörű templomához 145 a Sui-dinasztia korába, ahol a Buddha koponyájának egy darabját őrzik, mert elvisznek a legnagyobb és a leglenyűgözőbb chan-buddhista kolostorhoz a IV. századba, a Tiantong Chan Sihöz 146 , a Taipai-hegy 147 lábához, s közben etetnek a hamisítatlan déli ételek hihetetlen tömegével, ebédek és vacsorák követik egymást, 144boldogan szédelgünk a rokonszenvesebbnél rokonszenvesebb írók és költők hullámzó társaságában, egy kedélyes és vonzó vidékiességben, messze mindattól, ami a világ, messze mindattól, amitől messzire is szeretnénk kerülni.
Utoljára tartogatják a legnagyobb meglepetést, amellyel tényleg egészen elkápráztatnak, ha ebből az elkáprázottságból aztán kesernyés szomorúsággal ébredünk is. Elvisznek a búcsú napján a Tianyi Ge-be, a nevezetes Ming-kori magánkönyvtárba, s úgy szervezik a dolgot, hogy maga az igazgató – egy nagyon vékony, magas, komoly, tudós fiatalember – fogadjon minket. Gong Liefei bevezet egy kapun, ide-oda kanyargunk, ajtókat nyit ki s zár be utánunk, végül egy csodálatos Ming-kori fogadócsarnokban találjuk magunkat, gyönyörű faragott bútorok és szépséges festmények között. Az igazgató a terem közepén álló két díszhely egyikébe ültet, ő maga a másik oldalt foglalja el, tolmácsomnak és Rong Rongnak, aki ezúttal elkísér, oldalt kínál helyet. Percekig nem is tudok megszólalni, annyira meglepőnek találom ezt a pompát, annyira hihetetlennek, hogy itt, az isten háta mögött, van ilyen, s elfogódottan nézem ezt az embert, ahogy itt ül mellettem büszkén, a torkát köszörülgetve, s várva, hogy feltegyem neki az első kérdést.
Az embernek az az érzése, mielőtt Ningbóba megérkezik, kezdem, hogy ide a madár se jár. Kínai barátok azt kérdezték tőlem, minek mész te Ningbóba? Semmiféle kultúra, csak gazdaság, kereskedelem, ipar, kikötő. Olyasmiből, amit Te keresel, oda nem jutott. Az már az igazi Dél, és nincs ott semmi, és kész, és soha nem is volt. S akkor a város körül, folytatom lelkesen, fantasztikus emlékhelyek, templomok! Most pedig, hajtom meg a fejem feléje, itt ülök Önnel egy óriási múzeumban, mégpedig a legkülönlegesebb múzeumban, mert ez itt könyvek múzeuma, mint hallom és olvasom: Kína legrégibb magánkönyvtára. Hol vagyok? És hogy 145került ide ez a gyönyörű épületekből álló kert? Hogy került ide egy magánkönyvtár egyáltalán? Hogy lehetséges ez?
Az igazgatóban van valami egy jól felkészült iskolásgyerekből. Még a levegőt is úgy veszi, mint valami diák, s magabiztosan belekezd a már számos esetben elmondott leckébe…
GONG: Jól tudja, ez Kína legrégibb magánkönyvtára. A Ming-dinasztia Jiajing 148 éveiben épült. Egy ningbói hivatalnok hozta létre, aki annak idején a Ming-korban hadügyminiszter-helyettes volt. Ötvenöt éves korában visszatért szülőföldjére, és akkor alapította ezt a magánkönyvtárat. Megszületésekor 70 000 kötetet őriztek itt. Két nagy egységből áll. Az egyik az úgynevezett helytörténeti feljegyzéseket tartalmazza, vagyis a Ming-, illetve az azt megelőző korszakok egyes helységeire vonatkozó történeti leírásokat, a másik a vizsgázók archívuma. (A császári Kínában a vizsgázók a jinshi 149 /a.m. „bejutott tudós”/ rangra törtek, s aki elérte, abból lehetett tisztségviselő, ezt nevezik a vizsgarendszer általi kiemelésnek. S a sikeres vizsgázók anyagát, vizsgadolgozatát archiválták.) Nálunk őrzik a Ming-kori helytörténeti feljegyzések 35 százalékát az egész Kínából. A vizsgaarchívumoknak pedig a 90 százaléka itt található. Közülük igen sok egyedi példány, ami azt jelenti, hogy csak egy van belőle az egész világon.
Itt, Ningbóban, kérdem.
GONG: Igen, itt, Ningbóban. Eme értékek miatt mi itt a Tianyi Ge-ben államilag kiemelt jelentőségű kulturális védettséget élvező intézmény vagyunk. Ázsiában a miénk az első hely a magánkönyvtárak között.
146Udvariasan azt tudakolom, hogy mikor is alapították pontosan.
GONG: Archívumunk 440 éves, és alapításától kezdve folyamatosan, megszakítás nélkül működik. A mai Tianyi Ge már persze nagyobb, mint kezdetben, s annak ellenére, hogy egyrészt a Qianlong 150 -féle Siku quanshuhoz kölcsön adott 638 kötetből az udvar ígérete ellenére csak egy kis töredék került vissza, illetve köszönhetően annak a szörnyű zűrzavarnak és pusztításnak, amit Kínával együtt a Tianyi Ge-nek is el kellett viselnie a XIX. és a XX. század végzetes évei alatt, a gyűjtemény az ötvenes évek elején már csak 13 000 darabot számlált ebből az eredeti 70 000-ból, viszont az ötvenes évek óta megindult rendkívül eredményes gyűjtésnek, a helyi donátoroknak hála, jelenleg több mint 300 000 kötetnyi anyagot archiválunk. Ezek mindegyike klasszikus, eredeti mű, nem mai utánnyomás, hanem fadúcról nyomtatott, kínai módra fűzött kötet, anyaguk papír, nyomtatási módjuk központozás nélküli.
Arra vagyok kíváncsi, hogy volt képes fennmaradni. Annyi háború, tűzvész, történelmi vagy családi viszály, sorolom…
GONG: Könyvtárunk azért tudott fennmaradni ilyen hosszú ideig, mert különleges módon őrizték és őrzik.
Látszik, hogy beszédének, válaszainak előre meghatározott koreográfiája van, így hát folyton ügyelvén az udvariasság előírásaira, igyekszem társalgásunkat az engem érintő kérdések körül tartani. Úgyhogy arról faggatom először, hogy az egész mi módon jött létre? Általános volt ez akkoriban, 147hogy egy hivatalnok magánkönyvtárat alapítson? Milyen megfontolásból tette? Hogy jött létre ez a könyvtár pontosan?
GONG: Hát, akkor most egy kis házi történelem. A gyűjtemény gazdája, Fan Qin kétfelé osztotta a hagyatékát. A könyvtárat választhatta az egyik fiú, a tízezer liang 151 ezüstöt mint az örökség pénzbeni részét, választhatta a másik. Az apa előírta, hogy aki a könyveket kapja, annak nem jut a másikból, aki az ezüstöt, annak szintén nem a könyvekből. Vagyis a könyveket együtt kellett tartani. S ez így is maradt, és attól kezdve a könyveket, bármi történt is a családdal, nem volt szabad felosztani. Végül az egész gyűjtemény úgynevezett közös családi vagyonnak minősült, amelyért együttes, osztatlan felelősséggel tartoztak valamennyien, mégpedig akképpen, hogy például a Fan család minden egyes ágának volt kulcsa a könyvtárhoz, de kinyitni csak akkor lehetett, ha a teljes család jelen volt, vagy létezett egy olyan, csak a Fanokra vonatkozó törvény, hogy aki a családon belül megsértette a könyvtárra vonatkozó szabályokat, azt kizárták abból a jogból, hogy áldozhasson az Ősök Csarnokában, és ennél súlyosabb büntetés aligha létezett a feudális Kínában – nos, ilyen típusú előírásokkal sikerült nagyjából egyben tartani ezt az egészet több mint négyszáz évig. Az említetteken kívül az egyben tartásnak ezt a sikerét különböző egyéb rendszabályok is biztosították. Hadd mondjak példákat. Az egyik, hogy a könyveket semmiféle körülményre tekintettel nem lehetett elvinni innét, azaz nemcsak hogy eladni, de még csak kölcsönadni sem volt szabad. (Itt az egyetlen kivételt a már említett Qianlong-féle híres könyvgyűjtemény előkészítésének a Tianyi Ge-re háru148ló kötelezettsége és az ebből eredő kár jelentette.) Aztán: minden évben az esős évszak után a könyvtár minden egyes darabját meg kellett tisztítani, levegőztetni, átpörgetni, s ha szükséges volt, szárítani.
A kérdésem most, vetem közbe, hogy mit jelent konkrétan: megőrizni épen egy könyvtárat?
GONG: Ningbóban vagyunk, és ez Délkelet-Ázsia, ahol az év egyik fele száraz, a másik esős évszak. Penészesőnek is nevezik. Amikor véget ér, minden egyes évben sok embert mozgósítva nekiláttak, hogy ajtót-ablakot kitárjanak, szellőztessenek, s eltávolítsák a penészt. Ma már persze van légkondicionálás, szellőztetőrendszer, fényvédő, porvédő illetve rovarok elleni berendezés, de régebben másféle módszereket kellett alkalmazni. Példának okáért volt egy növény, a yuncao, mely amúgy gyógynövény volt, de kitűnőnek bizonyult a rovarok, elsősorban a szú elriasztására s a papírt megtámadó nedvesség elszívására. Minden egyes könyvbe tettek egy-egy darabkát ebből a növényből.
Hová, szakítom félbe. Az elejére? A közepére? A végére?
GONG: Mindegy volt. Bármely két lap közé tehették. Aztán volt még egy módszerük: a tavirózsaszirom, ezt kellett a könyvbe valahova, mindegy hova, beletenni, s akkor nem rágták meg rovarok…
Miért nevezik a könyvtárat Tianyi Ge-nek, teszem fel az újabb kérdést.
GONG: Az elnevezés a Yijing egy közismert mondatából ered. „Az Ég elsőként a vizet teremti”, azaz 149kínaiul: „Tian yi sheng shui”. A ge a pavilont jelenti. A választásnak, tudniillik hogy éppen ennek a nevezetes sornak az első két jelét választották, az az oka, hogy a könyvekre sokféle veszély leselkedett, de a legnagyobb veszély mindig a tűz volt. Szó szerint tehát: „Az Ég elsőként pavilonja”. Az első két jelből, „Tian yi”, egy kínai azonnal az idézett mondatra gondol a Yijingből, és rögtön tudja, a névadással a tűztől való védelem fontosságára, a tűz ellenségére, vagyis a víz védelmének a szükségességére igyekeztek már magában az elnevezésben is utalni.
Mit értsünk azalatt, tudakolom, hogy ez itt egy magánkönyvtár. Kizárólag könyvek találhatók itt?
GONG: Ó, nem. A gyűjtemény legnagyobb része természetesen könyv, de ezenkívül van vagy négyezer kalligráfia, továbbá rengeteg hagyományos festmény. Ezek döntően Song-, Yuan 152 -, Ming- és Qing-koriak.
Négyezer kalligráfia és festmény?, képedek el.
GONG: Igen, körülbelül négyezer! De ezt úgy értse, hogy ezek mellett gyűjteményünk rendelkezik vagy ezer bei-jel, azaz kőbe vésett felirattal is a Tang-kortól szintén az utolsó dinasztia idejéig.
Hogy néz ki az egész könyvtár, vágok ismét a szavába. Itt ugye rengeteg pavilon van, mondom lelkesen, gyönyörű kertek, olykor egészen megdöbbentő váratlansággal itt-ott ősi állatszobrok a fűben…
GONG: Ezek a Han-korból valók, és tényleg csodálatosak. Összességében a mai könyvtár területe – 150ezt pontosan tudom, mert egy igazgatónak ezt tudnia kell – huszonnyolcezer négyzetméter, s ebből körülbelül nyolcezer a régi stílusú épületek alapterülete… De ez nem is fontos. A hely valódi fontosságát számomra nem a mérete, hanem az adja meg, hogy ez a legjelentősebb azon könyvgyűjtemények közül, amelyek Kína-szerte létrejöttek, s amelyek nélkül, s különösen a ningbói nélkül a klasszikus irodalom egyszerűen nem maradhatott volna fenn. Tisztában van ezzel minden mai látogató. Mert minden mai írástudónak nagy vágya, eljutni ide. És hát sokan el is jutnak, évente körülbelül vagy százezer látogatónk van.
Ettől a számtól én megriadok, ő büszke rá. Százezer látogató, ismétlem meg az adatot óvatosan. Nem teszi ez tönkre az egészet? Nem rombolja le ez az áradat a hely szellemét?
GONG: Mi nem valami közönséges könyvtár vagyunk. A könyveket valójában csak szakemberek láthatják. A közönséges látogatót egy kiállításon vezetjük végig, ahol egy általános képet kap a könyvtár egészéről, de nem léphet be a könyvtár valóságos helyiségeibe. Ide csak tudósok léphetnek be. De nemcsak beléphetnek, hanem dolgozhatnak is. Mármint a könyvtárak pavilonjaiban, mert még ők sem jöhetnek be oda, ahol most tartjuk a könyveket, sem ide, ahol most ülünk, ez ugyanis valóban kizárólag magas rangú vendégek fogadására szolgáló épület, Ön előtt miniszterelnököket, vezető politikusokat köszöntöttem itt, legutóbb például abban a Ming-kori székben, amelyben Ön ül, ült a román parlament elnöke.
151Engedje meg, állítom meg ekkor, hogy még egyszer szóba hozzam a magánkönyvtárak történetét Kínában. Általános volt ez a szokás, hogy vezető hivatalnokok, írástudók könyvtárakat gyűjtöttek? Képzeljem el úgy, hogy Kínában minden valamirevaló tanítónak, írástudónak, hivatalnoknak volt otthon egy pavilonja egy könyvtárgyűjteménnyel?
GONG: Sok írástudó házában valóban voltak könyvtárak, de nem jól őrizték ezeket. Akadt olyan, amelyet képesek voltak egyben tartani néhány évtizedig vagy esetleg egy évszázadig. Nagyjából ötszáz magánkönyvtár egykori létezéséről tudunk a Jangcétől délre eső területen, de nem vigyáztak rájuk eléggé: ma már csak néhány van meg belőlük, a hangzhoui, a pekingi, illetve a legnagyobb, ez, a ningbói.
Valami olyan részéhez értünk a tudásának, ami nagyon érdekel. Tudniillik semmit sem tudtam arról, bár nyilvánvaló volt, hogy ilyesmi létezik, ez a magánkönyvtári rendszer. Semmiféle elképzelésem nincs erről, úgyhogy kezdem faggatni, hogy például mennyire volt ez a könyvgyűjtői szenvedély általános? Hogy képzeljem el?
GONG: A hagyományos társadalomban a műveltségnek, s mindenekfölött az írásnak rendkívüli jelentősége volt. Akár gazdag, akár szegény családról beszélünk, a tudás megszerzését tekintette minden felfelé törekvő család a maga legfőbb céljának. A társadalom felsőbb rétegében ez teljesen általános volt, de az alacsonyabb rangban élőknél is az előmenetel, esetleg a kitörés kizárólag az oktatás és a vizsgák által volt csak elképzelhető. Amikor pedig ezek a célok valóra váltak, s a jelöltek tisztségviselőkké lettek, akkor vagy azért, hogy az elméjüket 152csiszolhassák, vagy azért, hogy úgymond érdemeket halmozzanak föl, könyvgyűjteményeket kezdtek létrehozni. Egy-egy szegényebb családban például azért kezdett el a családfő könyveket gyűjteni, hogy az utódok előmenetelét ily módon elősegítse.
Mivel még halvány fogalmam sincs arról, mekkora jelentősége van annak, amivel csak később, utam befejeztével szembesítenek, hogy ugyanis a császárkori Kínában nem léteztek úgynevezett „piaci viszonyok”, most úgy érzem, nem boldogulok az igazgatóval. Engem az érdekel, milyen volt ennek az egész kérdésnek a „valósága”. Ezért azt kérdem szívósan tőle, hogy hogy jutottak emberek írásművekhez? Mi volt a módja, hogy megvegyenek egyes köteteket? Volt kereskedelme a könyveknek? Vagy cserélték egymás között? Ajándékba kapták? Hogyan zajlott egy ilyen magánkönyvtár felépítése?
GONG: Például Fan Qin, e könyvtár megteremtője esetében ez a következőképpen zajlott le. Amikor elérte a császári vizsgákon a megfelelő rangot, akkor elkezdődött hivatalnoki pályafutása, s így szolgálatot teljesített Shaanxiban és Henanban, Guangdongban, Guangxiban és Yunnanban, de megfordult Fujianben és Jiangxiben is, s e helyeken rendszeresen áldozott szenvedélyének, a könyvgyűjtésnek. Különös figyelmet szentelt a helyi annaleseknek, politikai események feljegyzéseinek és a vizsgadolgozatok dokumentumainak. De érdeklődött a költészet és a próza kőbe vésett remekei iránt is. Ő tehát így hozta létre, lépésről lépésre ezt a hatalmas könyvtárat. De ezt csak azért tehette meg, mert Kínában a könyvnyomtatásnak komoly múltja volt. Évszázadok óta száz és százszámra működtek nyomdák, ahol fadúcról nyom153tatták a könyveket. Egy-egy könyv beszerzése ezen belül aztán voltaképpen már csak pénzkérdés volt, illetve hogy az illetőnek hivatalnoki munkája során miféle vidékeken kellett szolgálatot teljesítenie. De a lényeg, ismétlem, a pénz, mert a könyv ára nagyon magas volt.
Na, de, szakítom meg, nem lehetett mindenkinek olyan rengeteg rézfüzérje, vagy ezüstje, s nem lehetett mindenki olyan magas rangban, mint a mi Fan Qinünk. Az ő társadalmi rangja alatt élő értelmiséginek akkor nem is volt módja könyvvásárlásra?
GONG: Az, aki nem viselt tisztséget, nemigen gyűjthetett könyveket olyan mennyiségben, hogy abból könyvtárat építhessen. De természetesen minden írástudónak lehetett egy könyvtárszobája, ahol egy asztalkán ott sorakozott azért néhány könyv, vagy egy szekrény, öt-hat polcnyi könyvvel. A Tianyi Ge jelentőségű könyvtárhoz azonban ez az általános állapot még csak nem is hasonlítható. Mert a Tianyi Ge gazdája különös ember volt. Ő a legértékesebb könyveket gyűjtötte, s kétségtelenül az volt a célja, hogy nagy és felülmúlhatatlan becsű könyvtárat hozzon létre.
Valami kezd megvilágosodni, de még nem egészen. Makacsul kitartok tehát a téma mellett, s kérdem tovább, megismételvén, hogy jó, minden rendben, értem, amit mond, de hogy jutottak hozzá az írástudók a vágyott könyvekhez? Vették őket? Vagy máshogy?
GONG: A könyv iránti tisztelet a régi Kínában általános volt. Minden egyes könyvet nagy becsben tartottak. Gyakran előfordult, hogy ha egy-154egy fontos kötet megvolt egy írástudónak, a barátai kölcsönkérték tőle. Vagy azt mondták egymásnak: van egy mű, ez és ez, az egyik fele már megvan, de a másik nincs. Úgy tudom, Neked megvan az a példány, kérlek, add kölcsön két-három hónapra, lemásolom, vagy lemásoltatom, s visszaadom. Legközelebb majd én adok kölcsön neked. A könyv iránti szenvedély és tisztelet nemcsak azt jelentette, hogy erejükhöz mérten vásárolták őket, hanem azt is, hogy otthon másolatokat készítettek róluk. Így tett jó néhány ritkaságával maga Fan Qin is.
Mi volt egy könyv értéke, próbálom a leggyakorlatibb oldala felé terelni a dolgot.
GONG: Ma azt állítjuk, hogy a legszebb, legértékesebb könyvek Song-koriak. Egy Song-kori könyv egyetlen lapjának az értékét aranyban számolják. Vagy van egy kalligráfia-stílus, az úgynevezett Song-stílusú kalligráfia, ezt tartják a legszebbnek – nos, az ilyen kalligráfia értéke megint csak aranyban mérhető egyedül. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy ezek a könyvek itt mind, a Tianyi Ge-ben, műkincsek, védettek, úgyhogy igazán ki se lehet fejezni az értéküket pénzben, csak az eszmei értéküket, ezt pedig rengeteg minden határozza meg, a papír fajtája, a minősége, a nyomtatás módja, kora, a könyv tartalma, ritkasága és így tovább.
Nem hagyom magam, s újra firtatni kezdem, hogy régen, a maga korában mi határozta meg egy könyv értékét.
GONG: Léteztek kiadás- és katalógus-szakértők. Ők voltak tisztában azzal, milyen nyomtatási értéke van egy műnek. E szakértők a könyvek kolofón-155adataiból dolgoztak, ha volt a könyveknek kolofonja, máskor megnézték, hol és mikor vésték a dúcokat, s ennek alapján állapították meg az árat. Van aztán, amikor a pecsétek és a bejegyzések alapján meg lehetett állapítani, ki köttette be a kötetet, vagy ki köttette be újra, vagy kinek a tulajdonában volt, azaz a könyvismerethez hozzátartozott a pecsétek ismerete is. Például ha egy könyvben Li Taibai 153 névpecsétjét találták, tudták, hogy az adott könyvet Li Taibai előtt adták ki. Sokat elárul az ún. névtabuk rendszere. Ez azt jelentette, hogy Kangxi 154 idején vagy amikor Li Shimin 155 a dinasztiát alapította, ha olyan írásjegy szerepelt egy könyvben, amely azonos volt az uralkodó személynevének az írásjegyével, akkor azt kicserélték valami másra – ebből az adatból a szakértő tudta, hogy a könyvet mikor adhatták ki, nyilván az adott uralkodó alatt vagy utána.
Csökönyösségemet, most már belátom, nem koronázza siker, s mert természetesen nem értem, miért nem válaszol egyenesen „az árról”, a „könyvpiacról” és a „könyvadásvételről”, megkísérlem egy másik oldalról a dolgot, és elmondom neki, hogy szeretném magam elé képzelni azt a régi kínai értelmiségit, azt a régi kínai hivatalnokot, azt a művelt írástudót, ezért bocsássa meg nekem, hogy naivan megkérdezzem: hogy olvastak régen az írástudók? És hogy olvas ma egy kínai értelmiségi? Van-e különbség az olvasás módja, oka, formája között?
Az igazgató most lehalkítja a hangját, hogy a többiek ne hallják, csak én, s hirtelen a büszke és formális igazgatóból egy kissé szomorú és kiábrándult igazgató látszik.
GONG: Vannak dolgok, amik nem változnak. Van, amikor az olvasás a munkához kell, máskor lelki szükséglet. Van, amikor hangulat kérdése, hogy 156tegnap még volt kedvem, ma nincs kedvem az olvasáshoz. Ma is úgy van, régen is így volt. Azt hiszem, a változás nem is közvetlenül az olvasást érinti, hanem a világot, amelyben olvastak régen, és amelyben olvasunk ma. A régi világban az olvasás emlékezetes módon teljes zavartalanságot feltételezett. Ez a zavartalanság, ez a béke egy pavilonban, a kertben, ahogy az ember kezébe vesz egy könyvet, leül a pavilon nyitott ajtajai elé, odakintről a csendből egy-egy madárhangot hall, vagy a szél suhogását – ez nincs és soha nem lesz többé, az idő változott meg, László úr, a világ változott meg, tudja, és ezen már nem lehet segíteni.
Szavai után csend lesz, nem szólal meg senki. Rong Rong végül azt javasolja a beállt zavarban, hogy akkor talán menjünk, s nézzük meg, amit lehet. Amit lehet? – nézek rá. Mutatja, hogy majd megértem.
És látunk mindent, a Mingzhou-pavilont 156 a Kőtáblák Ligetével, ahogy itt a sztélék múzeumát nevezik, a Qian Jin szobát 157 a nevezetes Jin-dinasztia 158 kori feliratos téglagyűjteménnyel, látom a Bai E-pavilont 159 , e különös, kőből faragott, csipkézett díszítésű, négyzet alapú, áldozati ceremóniák tartására szolgáló szentélyt, amit a Zuguan-hegységből hoztak ide át, de látom a Qing család őseinek templomát 160 , látom a lélegzetelállítóan szép, barokkosan aranyozott és barokkos gazdagsággal díszített szabadtéri operaszínpadot, aztán a könyveket és a kalligráfiákat bemutató termeket, a Zhuangyuan-pavilont 161 , mely a Zhan családé volt, a Yunzai-épületet, mely a Cheneké, látom az Északi Kertet és a Déli Kertet, s újra az érkezésnél már észlelt Han-kori állatszobrokat a fűben, és végül látom magát a Tianyi Ge-t, a furcsa arányokban megépített, kétszintes hajdani könyvtárépületet, s megtudom róla, amit csak lehet, egyszóval tehát látok én mindent és 157megtudok én mindent, ami csak elképzelhető – csupán a könyveket nem látom sehol, a könyvtárat nem látom sehol, mert bent, a Tianyi Ge-ben egyetlen darab nincs belőlük, kérdem, hol vannak, mire Gong úr összecsücsöríti a száját, megköszörüli a torkát, és közli, hogy ja, a könyvek azok nem itt találhatók, azokat elvitték innen, ott hátul, mutat valahová a távolba, oda, ahol csak modern betonépületek állnak, na, ott vannak, mondja a vékony igazgató, mert ott tudtuk biztosítani nekik a legnagyobb védettséget, tudja, fordul hozzám bizalmasan, a szükséges páratartalom, a szükséges szárazság, a rovarok elleni modern védelem, mi már a nyugati technikai körülmények közé tudtuk őket helyezni, őket?, kérdem tiltakozva, de hát a könyvtár?, akkor az tulajdonképpen már nem létezik – de igen, ellenkezik Gong úr idegesen, itt van, mutat a Tianyi Ge-re, amely üres, de hát ez nem ugyanaz, Gong úr, mondom neki, a könyvtár az az, amikor a könyvek a helyükön vannak, érti, Gong úr, a helyükön, a Tianyi Ge az, amikor a könyvek, az a tizenhárom ezer, mely megmaradt, ott áll a szekrényekben, vagyis minden egyes darab a maga helyén, de erre Gong úr, mint aki elveszti a türelmét, előresiet, hogy megbeszélje a közelgő ebéd részleteit a beszédesen hallgató Rong Ronggal, megyünk kifelé, ez már a búcsú, akkor Rong Rong, ez az újdonsült drága barát lemarad, hogy beérjem, a vállamra teszi a kezét vigasztalón, s húz magával előre, valami étterem felé a Hold-tó 162 mellett – mondom neki, hogy de hát miért csinálták ezt, a Tianyi Ge, a nemzet büszkesége, az egyetlen, ami megmaradt, és akkor bezárják egy széfbe? – Rong-Rong csak bólogat, ahogy a tolmácsom fordít, és még szorosabban átöleli a vállamat, végül, mielőtt belépnénk egy vendéglő ajtaján a Hold-tó partján, ahol a búcsúztatásunkra összegyűlt ningbói barátoktól majd elköszönhetünk, odasúgja, hogy de legalább volt – mi volt, kérdem a tolmácsot, mert nem értem, mire érti, hát hogy azért ez Ningbo, magyarázza 158Rong Rong mosolyogva, és legalább volt egyszer itt egy Tianyi Ge hetvenezer csodálatos kötettel…
Másnap kora hajnalban indulunk, egy rozoga lélekvesztő visz be az óceánon. A célunk Putuoshan 163 , Guanyin lakóhelye, a messze földön híres buddhista zarándokhely, Putuoshan, a gyöngyszem, olvassuk egy ocsmány prospektusban, a hajó háromnegyed része a vízben, de nem süllyedünk el, hanem csodával határos módon bő egy óra múlva kikötünk a szigeten, szállodák, sipákoló árusok és rossz arcú taxisok a parton, bent luxushotelek és luxuséttermek, s a buja, gyönyörű fasorok és ápolt növények között gazdag, unott képű, elegáns turisták, atyaisten, mondom a tolmácsnak, miután találunk egy viszonylag kevésbé méregdrága szállodát, és nekivágunk a helynek, ez nem zarándokhely, ez a yangzhoui, ez a pekingi, ez a hongkongi, ez a shanghai elit Mallorcája, ez a kínai Aranypart, a jóistenit, hova jöttünk, mondom aztán hol én, hol a tolmácsom, és csak kóválygunk ebben a rendkívüli mód kényelmesen berendezett, és rendkívüli mód elbűvölő putuoshani turistaparadicsomban, az „Aranyhomok”-nak 164 , a „Száz lépés homok”-nak és az „Ezer lépés homok”-nak ebben a mennyországában, a beach-ek és vendéglők e kiépített gyöngyszemében, Guanyin hajdani székhelyén és hajdan örökkévalónak tetsző birodalmában – és még jó, hogy megtaláljuk a három nagy kolostort, még jó, hogy megvan a soha-nem-látott szépségű, hatalmas Puji Chan Si 165 , még jó, hogy megvan a szelíd Fayu Chan Si 166 és a hegy csúcsán az éghez legközelebb épült Huiji Chan Si 167 , még jó, hogy nagy nehezen megtaláljuk a Fayutől nyugati irányban, egy jelentéktelen templomocska hátsó szentélyének az eldugott falához odaállítva Yan Liben 168 leírhatatlan szépségű Guanyin-ábrázolásának feledhetetlen sztéléjét, még jó, mondogatjuk, hogy itt már csak három napot tölthetünk, mert még a végén megfeledkeznénk arról, mivégre is vagyunk mi ezen a földön, és miért is 159jöttünk mi erre a szigetre, mert még a végén felejtvén céljainkat, Putuoshan kimondhatatlan természeti csodáinak és kellemes gyönyöreinek a hatása alá kerülnénk magunk is, s hagynánk a fenébe ezt az egész nagy kínlódást a klasszikus ez meg az, meg a Buddha igazi arca után, amiképpen az összes tarisznyás, elvadult, agresszív zarándokcsoport kerül itt azonnal a szépségek, e kellemetes bűvöletek szuggesztiója alá, hiszen bármerre lépünk, csupa-csupa kirándulóval találkozunk: zarándok-egyenruhában, vagy csupa-csupa elegáns úriember és unatkozó bombanő fekszik a tengerparton a beach-ek valamelyikén, még jó, mondom a társamnak a harmadik napon, ahogy beszállunk a szuperhajóba, mely négy óra alatt röpít el Shanghaiba, vissza, a hullámzó óceánon, még jó, hogy el bírunk menni innen, és majd senki, de senki nem fogja megkérdezni, hogy oszt a Guanyint, Putuoshan szentjét, Avalókitésvara 169 kínai alakmását, a könyörület Bódhiszattváját, őt láttátok-e, mert mindenki csak azt kérdezi majd, és tényleg így is történik mindenütt, azt kérdik irigykedve és vágyakozva Shanghaiban és Pekingben, Tokióban és Budapesten, Berlinben és New Yorkban, hogy ó, de jó lehetett nektek, ó, Putuoshan!, ugye, a víz a legcsodálatosabb?
160Annyira fáradtak vagyunk, mire visszatérünk a Shanghaiban bérelt lakásba, hogy az elkövetkezendő napokban csak alszunk és sétálunk, aztán, mert elsietettnek tűnik már az első néhány úgynevezett séta is, újra csak alszunk, pontosabban csak fekszünk az ágyon a Fudan Egyetem 170 mellett, a szocialista realizmus nemzetközileg bejáratott, négyszintes, betonpanelekből összeeszkábált, de a patkányodúk még archaikusabb szellemének a hatását is magán viselő lakótelepén, olyasmiben tehát, amit rajtunk kívül még millió és millió shanghai az otthonának tekint, alvás vagy csak egyfajta féléber állapot Shanghaiban, ez tölti ki a napokat, melyekben nincs fény sehol, odakint sem, tömör és mozdulatlan felhőtakaró borult erre a kifejezhetetlen méretű metropoliszra, s mert nincs változás, hiába fekszünk az ágyon, nem múlik sem a kimerültség a tagjainkban, sem a felhőtakaró fölöttünk nem takarodik el, úgy határozunk, hogy mindössze egyetlen találkozást nem mondunk le a megszervezettek közül, s elmegyünk a Shanghai Múzeumba, hogy miután megcsodáltuk a gyűjtemény valóban káprázatos szobrászati anyagát és gondos elrendezését, Mrs. Liu Huali, az intézmény egyik vezetője, a szépséges és e szépségét folyton elleplezni igyekvő Executive Chief, mint névjegykártyájáról zürichi találkozásunk után most másodszorra is leolvasom, válaszoljon a kérdéseimre – ha vannak, teszi hozzá hűvösen, s lemegyünk egy liften jóval a föld alá, majd néhány 161folyosót magunk mögött hagyva, belépünk egy igazán váratlan, hatalmas térbe, egy a múzeum épületének modern stílusából egyáltalán nem levezethető Földalatti Ligetbe, szó szerint egy Ligetbe, egy légkondicionált Kertbe érkezünk meg, mondhatni: a szabadba a föld alatt, fák hajlanak be egy kies teázó fölé, növények pompáznak az asztalok körül, madárcsicsergés hallik valahonnan, s ha felnézünk, a legkékebb eget látjuk, egy színtiszta mennyboltot odafönt, de megdöbbenésünkre mindent műanyagból, s a semmiképp ki nem magyarázható kínai giccs színes modorában, úgyhogy az első percekben, míg Mrs. Liu egy néma intésére megjelenik egy kislány a teával, olyan nagyon már én sem tudom, fogok-e tudni kérdezni itt egyáltalán, de aztán egy korty a finom csészéből, és erőre kapok, s belekezdek, kissé már rossz lelkiismerettel, hiszen már annyiszor kezdtem így, eképpen, hogy:
– Tisztelt Liu asszony, Ön jól tudja, hisz meséltem már Önnek róla Zürichben, ahol megismerkedtünk, milyen mély tisztelet és rajongás él bennem a klasszikus kínai kultúra iránt. Számos beszélgetést folytattam különböző entellektüelekkel és számos helyen megfordultam most és korábbi útjaim során is, és akkor is, most is elkövettem egy nagy hibát: úgy hittem, hogy Kína még ma is ugyanaz az ókori birodalom, mely e nemben az utolsó s egyúttal, mint ilyen, példátlan a világtörténelemben, vagyis példátlan módon még mindig a klasszikus szellem irányítja voltaképp, a modernitás minden szándéka, a megújulás, a nyitás, ahogy Önök nevezik, minden kétségbevonhatatlan és a maga módján lélegzetelállító tényei ellenére. Ezt hittem, és utazásaim és beszélgetéseim közben folyton ezt kértem számon ebben az oszágban, és ezért a számonkérő alapállásomért keserűen megfizettem, mert hát ez ugye nyilvánvalóan nincs így. Össze vagyok törve, ha megenged nekem máris egy ilyen bizalmas bejelentést, de tudom, hogy ezt kizárólag 162magamnak köszönhetem. Képzelje, például folyton ilyesmiket kérdezgettem, hogy vajon van-e esélye annak, hogy ami Kínát egyben tartotta, fejezzük ki így, évezredeken át, hogy vajon a konfucianizmusnak vannak-e esélyei a visszatérésre, a megújulásra, s hogy Kína, ez az új birodalom ismét e nagyszerű filozófia mentén rendezze be saját életét, azaz vezesse be a hétköznapi életbe az erkölcsöt magát, látja, Mrs. Liu, ilyen botor voltam, de vagyok is még egy kicsit, mert Magától is ezt kérdezem: mit tart a konfucianizmusról, van-e remény, hogy bármi az eredeti szelleméből visszakerüljön a mai kínai társadalomba és kultúrába?
Olyan válasz következik, amelyet képtelenség felidézni. A banalitásoknak olyan megsemmisítő, olajos valósága árad a nő szavaiból, hogy már akkor, a beszélgetés első percei után a Földalatti Ligetben, azonnal különféle udvariassági szabályokon kezdem törni a fejem, keresvén egyet, amelynek alkalmazásával le is zárhatnánk a társalgást, mivel ebből az egészből, nézem Mrs. Liu rezzenetlen tekintetét, ez egyértelmű, úgysem lesz semmi. Újabb kérdésbe bonyolódom azonban, s nemhogy kikeverednék ebből az atmoszférából, hanem még jobban belezavarom magam.
– Ön, Liu asszony, azt mondja, a nemzeti kultúra egy újabb és fényes korszakába lépett, amely ugyanakkor nem nélkülözi a nehézségeket. Jól van. Értem. De akkor hadd fogalmazzam meg úgy a dolgot, hogy ha kimegy az utcára, és megnézi az embereket odakint, vagy körülnéz itt a múzeum pénztára előtt sorban álló tömegen, a lehető legjobb szándékkal sem mondhat mást, mint hogy ezek az emberek – esetleg – oda juthatnak el, hogy elkezdik majd tisztelni a saját régi kultúrájukat, de hogy az az ő saját kultúrájuk lenne most, vagy lehetne valaha is, ez vagy tévedés vagy hazugság.
163Mondanom sem kell, hogy a válasz ezúttal sem esik ki egy jottányit sem a banalitásoknak abból az imént beindított rettenetes lendületéből, így hát elszótlanodom, Mrs. Liu meg mondja, hol angolul, hol kínaiul, nem bírok figyelni, segélykérőn nézek a tolmácsomra, nem tudna-e valami tanácsot adni, hogyan menekülhetnénk el innen, de nem ad, csak kínlódik, hogy kerek mondatokban adja vissza a nagyvilági mód öltözött, s a gazdag, világlátott Executive Chiefről megalkotható képnek minden ízében megfelelő Mrs. Liu fájón üres gondolatmenetét, úgyhogy egyre ügyetlenebb mód egyre újabb és újabb kérdésbe kergetem bele magam.
Beszélek arról, hogy csodálni egy kultúrát, vagy tisztelni egy kultúrát, az nem ugyanaz, mint élni, mint megélni, saját személyes hétköznapi életünkként gyakorolni, és hogy mi Európában, amit Mrs. Liu nagyon jól ismer, hasonlóan vagyunk ezzel: hiszen tiszteljük mi nagyon az ókori görögök és az ókori Róma kultúráját, de azt álmunkban sem gondoljuk, hogy a mi kultúránk, a mai, a „mélyben”, azonos volna azzal. Itt viszont az a fájdalmas, hogy e nagyszerű ókori kultúra kihunyása csak a közelmúltban következett be, amikor az ember még elkövetheti, s ami engem illet, el is követi, azt a tévedést, hogy csal, hogy megpróbálja becsapni magát, hogy azt a hitet dédelgeti magában, hogy talán mégsem történt meg ez a drámai fordulat, hogy Kínában még semmi nem dőlt el, még semmi nem végleges, hogy Kínában mégsem kell teljesen összeomoljon az, ami évezredek óta itt van.
De Mrs. Liut nem olyan fából faragták, hogy kiessen a ritmusból, olyan érzésem van, mintha egy kínai pártgyűlés egyik felszólalóját hallanám, akiből akadálytalanul és befolyásolhatatlanul ömlik a közhely, de ami sokkal inkább lever ebben a műanyag Paradicsomban, hogy Mrs. Liu nem érti, miről beszélek, hogy Mrs. Liuhoz el sem jut, amit mondani akarok, mert Mrs. Liu számára „a változás a történel164mi fejlődés természetes törvénye”, ahol „a modernnek és a hagyományosnak meg kell találnia az összhangot”, na, nem is erőltetem innentől a dolgot, és nem is kell, mert a joggal nevezetes Shanghai Múzeum Executive Chiefjének nem kell kérdés ahhoz, hogy mondani tudja, amit megtanult, és Mrs. Liu csak mondja és mondja a leckét – amikor egyszeriben csak észreveszem, hogy ennek a magas rangú funkcionáriusnak, ennek a megközelíthetetlen hivatalnoknak, ennek a szépségét és nőiességét a funkcionáriusok és a főhivatalnokok egyenruházatának kötelező semlegességébe rejtő lénynek egyetlen emberi vonása elrejtetlen, mert talán elrejthetetlen maradt: feltűnik, hogy beszéd közben, olykor, mint aki egy rossz szokásnak enged, Mrs. Liu megfog egy tincset gyönyörűen csillogó, ébenfekete hajából, valahol ott, ahol az pici és finom bal fülénél a válla felé ereszkedik, megfog egy tincset, egy egészen vékony tincsnek a végét pontosabban, előrehúzza az arca mellett, és a szájába veszi a végét, nyilvánvalóan öntudatlanul, és mondja és mondja, amit mondania kell, de közben szopogatja egy pár másodpercig ezt a nyilván édes hajtincset, majd mint aki észbe kap, gyorsan hátradobja, eligazítja a többi tincs közé, hogy aztán néhány perc múlva, amikor ismét megfeledkezik magáról, kezdje az egészet elölről megint.
Nem marad meg egyetlen mondat, egyetlen szó sem a körülbelül egy óráig tartó úgynevezett beszélgetésből, csak ez a kis hiba a Liu-féle gépezetből, nem emlékszem a szép, nemes arcra már pontosan, nem tudom megmondani, milye színű volt a ruha, amit viselt, összekeverem már három-négy nap múltán, hogy akkor két vagy három ragyogó gyémántgyűrű volt-e az ujjain, s hogy hordott-e egyáltalán például karperecet, erre sem, és semmire szinte, csak arra a mozdulatra, ahogy előre lopja azt a kis fekete hajtincset, s ahogy elszopogatja egy kicsit a végét, csak ez marad meg a szép Mrs. Liuból, a híres Shanghai Múzeum egyik Főkurátorából, minden egyebet elnyel az idő, mi 165meg csak fekszünk még néhány napot otthon a sötét lakásban, majd közeledik egy búcsú megint, és elkezdem keresni, hogyan is búcsúzhatnék el Shanghaitól, nekikezdünk a sétáknak megint, és nincs, és nem találom Shanghai szívét, bolyongunk a Peace Hoteltól a hajdani francia negyedig, a Központi Pályaudvartól a Yu Yuanig, amikor az utolsó esték egyikén, a könyvesboltjai miatt gyakran felkeresett Fuzhou luról kikanyarodunk a Nanjing lu 171 felé, és a fellendülés első korszakából származó felhőkarcolók között az esti neonfények megvilágításában egyszeriben észreveszek egy különös, magas toronyházat – az első percben csak egy érzés, hogy az ide-oda vetődő pillantások közt volt egy, amelyik valami fontosat talált, keresem, újból keresni kezdem, mi volt az, és akkor meglátom, hogy mit láttam meg az imént, meglátom annak a toronyháznak a többiek takarása miatt nem is az egész tömegét, csak az utolsó felső harmadát, de ez éppen elég, mert ami a lényeg, hogy meglátom a tetejét a sötét égbolt háttere előtt.
Valami jellegzeteset, valami emlékezeteset, valami olyat akartak a tervezők ennek a felhőkarcolónak a tetejére tenni, amire felfigyelnek az emberek, ami mintegy az új Shanghai szimbóluma lehetne, és ezek a tervezők úgy vélték, a legjobban majd e toronyház tetején egy óriási, egy gigantikus lótuszvirág fog mutatni, arannyal lefestve, és megvilágítva az éjszakában, és tényleg, ragadom meg izgalmamban társam karját, s megállunk a Nanjing lu hullámzó tömegében, az épület legtetején, messze lenyúlván róla, ott virít egy hatalmas, aranyszínű lótuszvirág a lehajló szirmaival, a legragyogóbb neonreflektorokkal valahogy rejtett módon megvilágítva, és így ott van a magasban, a sötét, éjszakai égen egy monumentális Lótusz 172 , egy lótusztrón, mondom a tolmácsnak, és csak bámuljuk, és búcsúzunk, és mind a ketten arra gondolunk, hogy mivel valamiféle puszta lótusztrón-szobrászat, talán Ceylon kivételével még a Buddha-ábrázolás tilalma idején sem létezett soha, így ennek, külö166nösen Kínában semmiféle emléke s ekképpen tradíciója nem maradhatott fent, tehát fel sem merülhet, hogy efféle utalásról volna szó, hogy tehát akkor viszont ők vajon miért nem gondoltak arra, azok a tervezők, hogy ez a trónus azt is jelenti, hogy ezen a trónuson nincsen senki, és hogy vajon a tudatában voltak-e, hogy akaratuk ellenére tökéletesen kifejezték, amivel ez a város megnevezheti önmagát, hogy a lehető legügyesebb formában tényleg megtalálták ennek az új Shanghainak a legbeszédesebb szimbólumát, az aranyban foszforeszkáló Lótusztrónust, amelyen már senki nem ül, képet adván arról, hogy a Buddha elhagyta a várost, hogy ez a gigász, Shanghai, magára maradt saját gigászi csillogása alatt, hogy tehát vakon tör valahová a maga irtózatos sebességével, miközben a trón: üres.
167A neves költővel, Xi Chuannal ülök egy kitűnő sichuani vendéglőben. Még vacsora előtt vagyunk, s én megpróbálom összefoglalni ennek a világlátott, művelt és érzékeny művésznek, milyen tapasztalatokkal és benyomásokkal érkeztem vissza a Nagy Utazásból. Figyelmesen hallgatja, amit mondok, s miután befejezem, még hosszan gondolkodik. Aztán rámutat a táskámra.
XI CHUAN: Szeretném, ha most elővennéd és bekapcsolnád a magnetofonodat. Rendben? Kész? Megy már? Jó. Akkor figyelj rám. Te azt mondod, Kína elveszítette a hagyományait, Kína elveszítette a kultúráját, Kína elvesztette önmagát. Szerintem a probléma egy kicsit komplikáltabb. A történet ugyanis kicsit korábban kezdődött. Mindenek előtt: 1919-ben. Ezt az évet nevezhetjük ama évnek, amelyben Kínát megsemmisítették a japánok és a nyugati szövetségesek. Kínát arra kényszerítették, hogy nyissa meg önmagát. Ami utána jött, Szun Jat-szen (Sun Yixian) 173 és Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) 174 kora, egy olyan időszak volt, amikor Kína egyszerűen nem tudta fenntartani, megszervezni önmagát mint társadalmat. Kína szétesett. Kína mint nemzet meghalt, nem létezett. Így tehát amikor Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek megnyilatkoztak, a céljuk 168a rend volt, és nem a szabadság. Szükségük volt az európai tudományra, hogy fegyverekhez jussanak a Nyugat ellen. Ez a háttér. Ekkor vette át Mao a hatalmat. Ezzel jött a marxizmus. És Mao úgy gondolta, hogy nem kell az európai tudomány, elég a marxizmus, az lesz a fegyver a Nyugat ellen. A marxizmus nyugati dolog – vajon miért nem mondták akkoriban, hogy Kína elvesztette a kultúráját? Mért nem mondták, noha a marxizmus a Nyugatról érkezett? Talán gyerekes a példa, de hadd hozzam fel: ismerek embereket Nyugaton, akik bélyeget gyűjtenek. Lelkesen gyűjtik a Mao alatti bélyegeket. És nem mondják, hogy ezek nem kínai bélyegek! Viszont nem gyűjtik a mai korból származó bélyegeket, mert azt mondják, ezek már nem kínai dolgok. A kulturális forradalom idején készült bélyegeket azonban lelkesen… Szeretik a vörös színeit, a jellegzetes formákat, alakokat: tehát összefoglalóan: az Mao kora, tehát még kínai volt…
Aztán Kína megváltozott. És ekkor mi elvesztettük a tradicionális kultúránkat. Nagyjából ez az, amit mondasz, ez az, amit a nyugatiak Veled együtt gondolnak. Csakhogy én máshogy gondolom. Én azt gondolom, hogy mi a kultúránkat jó száz évvel ezelőtt vesztettük el. Nem ma, ez a tévedés. Az egész elmúlt kerek évszázad arról szólt, hogy elvesztettük.
Értem, Xi Chuan, mondom, rendben, de attól a tény tény…
XI CHUAN: No, jó, szóval… vannak értelmiségiek, akik azt mondják, bye-bye Kína. Ugyanakkor vannak mások is, akik meg azt mondják, ahhoz, hogy meg tudd őrizni a tradicionális kultúrát, ahhoz 169nagyon sok pénz kell. Ez egy nagyon fontos dolog. Csak külföldieket ismerek, akik itt élnek, megvesznek hagyományos kínai házakat, és felújítják… Azért csak ilyeneket, mert ez nagyon sokba van. Ezt egy normál kínai nem engedheti meg magának.
Azért, próbálok közbevágni, a tradicionális kultúrának a fenntartása nem…
XI CHUAN: Ott van India. Hasonlóak a problémáink. Régi kultúráink vannak. De ugyanakkor szükségünk van, közösen, valami kilábalásra a szegénységből, az elzártságból. Ők azt kérdezik, mi történt itt az elmúlt évtizedben. Mit jelent az, hogy fejlődés? Kezdjük ennél a fogalomnál. A Song-dinasztia idején a fejlődést – megállították. Az oka az volt, hogy az a Kína elérte a virágzás maximumát, az uralkodó osztály nagyon gazdag volt, az embereknek egyszerűen nem volt szükségük arra, hogy fejlődés – legyen.
Azt állítod ezzel, hogy…?
XI CHUAN: Igen, igen, azt állítom, hogy a kínai kultúra ettől a korszaktól kezdve kezdett el süllyedni. Ez volt a mongol hódítás ideje, erre jöttek a mandzsuk…
Ez nagyon meglep, felelem. Az egész gondolatmenet nagyon meglep. De bevallom, rögtön nagyon meggyőző. Akkor tehát nem száz év története a hagyományos Kína pusztulása, hanem már…!
XI CHUAN: Igen, ezt állítom! Az a folyamat, ami a Song-kortól elkezdődött, vezetett a Qing-dinasz170tia összeomlásához. A kínaiaknak is kritikusan kell vizsgálniuk ezt a kérdést. Írtam erről egy cikket régebben. Arról, hogy különböző moralitások vannak. Az egyik: a morál a kultúrában. A másik: a morál a életben. És hogy ez a kettő különbözik. Nekünk el kell viselnünk az élet terhét. És nem lehet azon csodálkozni, hogy az élet terhének elviselésével szemben az emberek, például ma, könnyebbé akarják tenni az életüket. A hetvenes években a krízis lényege itt az volt, hogy szükségünk volt tudományra, hogy megváltoztathassuk a gondolkodásmódunkat. Ma azonban egy másféle krízisről van szó. Ennek egyik jele, hogy a konfucianizmust megpróbálják visszahozni a kínai oktatásba. Már Pekingben is vannak iskolák, amelyek a hagyományos elvek szerint tanítanak. Vannak professzorok, akik azt mondják, nekünk tényleg vissza kell térnünk, vagy fel kell építenünk egy újkonfuciánus rendszert, és vissza kell utasítanunk az idegen befolyást. Én azonban erről azt gondolom: nehéz.
Sokan gondolják ugyanezt, jut eszembe egy négy évvel ezelőtti beszélgetés, sokan gondolják úgy, mint ezek a professzorok, és én úgy tapasz…
XI CHUAN: Vannak veszélyek. A legveszélyesebb, hogy vannak ugye morális princípiumaink, amelyek a császárkorból származnak. Ezek a morális princípiumok meg voltak erősítve az Ég által. A forradalmak után ezeket a morális princípiumokat az emberek eltávolították az életükből. S akkor most ma – újra vannak morális elveink, de ezeket az égadta világon semmivel nem tudjuk megtámogatni. Nem tudjuk mire építeni, mire felépíteni, mivel biztosítani ezeket… És azokat a régi morális princípiumokat 171meg aztán végképp nem támogathatjuk semmivel. Az új, a mai korszakban például lényegében elfogadjuk a kereszténység moralitását, még ha nem is értünk vele egyet, de a veszély itt rögtön az, hogy akkor van egy morálunk – de tehervállalás nélkül. Vállalják és akarják a modernitást, de nem vállalják és nem akarják a modernitás terheit! Ez nagyon veszélyes! A marxizmus teljesen összeomlott. A fiatalokra egyáltalán nem hat. És a fiatalok tényleg cinikusak lettek.
És így…?
XI CHUAN: De hol van ennek a moralitásnak a tengelye – kérdezem én. A sebesség óriási. A régi dolgok összeomlottak. Voltam Indiában. Ott nagyon méltányolják, ami Kínában történt. A fejlődés, a fejlődés irdatlan sebessége miatt. De ennek az oka, hogy itt volt marxizmus! Viszont most már nincsen, csak új modernitás van a maga speciális moralitásával, ami azonban nem támaszkodik semmire. Lóg a levegőben az egész! Minden eddigi morális princípiumnak volt mire támaszkodni, még a marxizmusnak is, ma viszont csak a princípiumok léteznek, de nincs semmi, ami megtámassza őket. Ez tényleg veszélyes. Nekünk szükségünk van valamire, kell hogy legyen valami a kezünkben. Nem az a baj, hogy nincsenek elvek, hanem hogy eme elvek mögött nincsen semmi.
Nem létezik tehát, vetem közbe, egy ideál, amely felé a társa…?
XI CHUAN: Nem létezik. Márpedig mi nem akarunk egy olyan társadalmat, amelyik megint összeomlik. Szükségünk van valamire, amit megfog172hatunk, amit a kezünkkel megragadhatunk. De ha most kinyitjuk a kezünket, nincs benne semmi. És ez nagyon veszélyes. És a megoldás rettenetesen bonyolult. Tegyük fel, hogy a konfucianizmus visszatér.
Lehetségesnek tartod, kérdem.
XI CHUAN: Nem, én csak azt mondom, hogy tegyük fel, hogy visszatér a konfucianizmus. A Nyugat nagyon kétszínű ebben az ügyben. Ők kritizálják Kínát, mert Kína nem demokratikus. OK, OK, rendben… csak néha úgy érzem, ez a kritika tartalmaz ellentmondásokat. A nyugatiak rajonganak a hagyományos kínai kultúráért, amely azonban tisztán diktatórikus volt! A diktatúra nagyon rossz dolog, mondják… Na, de a diktatúra is nagyon régi!!! Azért is rajonganiuk kéne, nem?
Hagy most egy lélegzetvételnyi időt, beleiszik a teáscsészéjébe, úgyhogy kihasználván e rövid szünetet, beszámolok neki róla, hogy erről én is azt hiszem, hogy a működésben lévő európai demokratikus társadalomszervezési elvek nem működhetnének Kínában… Kína túl nagy ehhez. Ezt senki nem érti, aki nem járt itt egyszer. S én magam is, mondom, aki ennek az ellentmondásnak a megtestesítője vagyok, azt gondolom, hogy valamiféle szigor nélkül, mely döntéseket egyáltalán lehetővé tesz, valószínűleg megint összeomlana minden egy perc alatt…
XI CHUAN: Ott van Montesquieu. Kritizálja Kínát, mert szörnyű diktatúrára épül. Ugyanakkor kijelenti, hogy egy ekkora ország csak így működhet. Vagyis a demokrácia dicsérete mellett, s Kína bírálata mellett, hogy itt diktatúra van, azt állítja, hogy itt nem is lehet demokratikus rendszer. Hogy is van ez?!
173Felteszem, szúrom közbe, hogy Montesquieu nem tudott azért olyan nagyon sokat Kínáról, azt hiszem, akkor nem is igen tudhatott többet, mint amit tudott. Vagy Schopenhauer, aki viszont szerette… Egy biztos, mondom, az európaiak sokáig nem látták, s talán ma sem látják világosan, mi volna Kínában a helyes. Én azonban egyet tudok, jelentem ki barátomnak, s az az, hogy ami a hagyománnyal ma történik, az bizonyosan helytelen.
XI CHUAN: A helyzet nagyon bonyolult. És tényleg nagyon veszélyes.
Kérdem tőle, mi az értelmiség válasza a mai helyzetben? De válasz már nem érkezik, mert ebben a pillanatban megjön Ouyang Jianghe, a kortárs költészet másik nevezetes alakja. Xi Chuan odafordul hozzá, és arra biztatja, nyilvánítson véleményt.
OUYANG: Mi van?
XI CHUAN: Hogy milyen választ adhat az értelmiség arra a krízisre, amely ma van…
OUYANG: Mi van az értelmiséggel?
XI CHUAN: Hogy milyen hatalma, ereje van?
OUYANG: Az értelmiségnek a micsodája?
XI CHUAN: Hát, a szerepe…
OUYANG: Az új Kínában?
És kényelmesen elhelyezkedik az asztalnál.
Jön a vacsora.
174A tányérokon izgalmas és gyönyörű, ígéretes ételek, és olyan mennyiségben hordják, csak hordják az egyszerre nekiindult pincérek a tányérokat, hogy egy darabig szó sem lehet arról, hogy másra figyeljünk, mint az elénk terülő látványra. Sok hasonló vacsorát ettem már végig kínaiakkal, így aztán ezúttal tudom, hogy beszélgetésről egyelőre szó sem lehet, ki kell várnom, míg az első tálakkal, aztán még a másodikkal és a harmadikkal végeznek, de szerencsére nagy az éhség az asztalnál, társaim viszonylag gyorsan eljutnak abba az elégedett állapotba, amikor már van esélye, hogy Ouyangot megszólaltathassam. Ouyang úr, kezdem tehát, egy hosszú utazás után beszélgetek Önnel, s nagyon kíváncsi vagyok a véleményére. Eredeti szándékom szerint azért utaztam be a Jangce alsó folyásának városait és falvait, ennek a hagyományosan a művészetek, a szellem, a kultúra forrásának tekintett híres vidéknek a tartományait, mert arra vágytam, hogy lássam a klasszikus kínai kultúra még elérhető emlékeit. Kolostorokat, emlékhelyeket, sírokat, városokat, falvakat és nevezetes természeti helyeket kerestem fel, mesélem neki, amit már annyit és számtalanszor, és – hogy régiesen fejezzem ki a dolgot – kimondhatatlan bánattal a szívemben tértem vissza Pekingbe. Az történt, hogy a klasszikus kultúra még elvben fellelhető emlékei helyén a turistaipar alacsonyrendű érdekeinek alárendelt újjáépítések nyomán: a lényegükben tönkretett emlékekre bukkantam majdnem 175mindenütt, hamisítványokat láttam valódi helyett, csalásban volt részem igazság helyett, s miközben engem lesújtott és mély bánatba taszított, amivel szembesülnöm kellett, az említett tartományokban vidám, kiegyensúlyozott, reménykedő s egyre nagyobb jólétben élő emberekkel volt szerencsém találkozni, akikkel – minthogy teljesen érthetően a gazdasági prosperitás áldásainak élvezetével, örömével voltak elfoglalva – még csak meg sem beszélhettem bánatom, csalódottságom okait. Egyszóval: a klasszikus kínai kultúra értékeit én romokban láttam. Mi erről az ő véleménye, kérdezem. Nem valami véletlen balszerencse vetette így elém a dolgokat? Vagy ha nem, és élményeim a valóságot igaz fényükben láttatták, lehet-e valamit tenni a folyamat ellen? Mert én csak a múzeumokban láttam arra példát, hogy valami értékmegőrzésre tesznek kísérletet. De múzeum kevés van, ahhoz képest, hogy mit kellene, vagy inkább kellett volna megmenteni a turistaipar visszataszító alakjainak karmaiból…
OUYANG: A mai kínai értelmiség máshogy gondolkozik erről az egész folyamatról, mint az európaiak, és egészen másként viszonyul a klasszikus kínai kultúrához, mint ahogy azt Ön gondolja. Szerintem ma nem kevés, hanem rengeteg múzeum van Kínában, és ezt az egész múzeumkultúrát én egyáltalán nem látom olyan pozitív fényben, mint Ön, sőt, inkább valami olyasminek, ami idegen tőlünk, valami, ami Európából és egy európai gondolatból ered. Az európaiak mindig múzeumokban vélték megőrizhetőnek a kultúrát, a kínaiak nem. Az európaiak ugyanis úgy vélik, a kultúra az valami olyasmi, amit megfoghatnak, amit megérinthetnek, mert számukra a kultúra tárgyakból, vagy azok maradványaiból áll, amikor is ez a tárgy, ez a maradvány magában rejti az eredeti lénye176gét. A kínaiaknál ez teljesen máshogy van, számukra a kultúra lényegét csak szellemi formában lehet megőrizni. A kínaiak az épületeiket példának okáért mindig fából építették, és nem kőből, mert nem volt fontos nekik, hogy az az épület meddig marad fenn. Viszont ez nem azt jelenti, hogy a kínaiak nem akarták volna megőrizni a kultúrájukat, a múltat, de annak a módját ők egészen másképp képzelték el. A kínai értelmiség a múltat az írásban érezte méltónak megőrizni. A kínai írás egy egészen rendkívüli adottság, a kínai nyelv jele ugyanis valójában nem pusztán egy szó, egy fogalom leírt alakja, hanem egy vízió, egy látomás, a lényege valami nem-materiális, és ez ugye valami gyökeresen más egyrészt, mint ami az európai nyelv, illetve megint csak más, mint amit az európaiak csináltak, akik a szóban forgó múltat mint értékmegőrzést mindig tárgyias alakban tartották és tartják csak elképzelhetőnek. A kínai kultúra lényege tehát nem fogható meg az anyagban, mert ez az anyag a kínaiaknak, szemben az európai emberrel, nem árulja el a megőrzendő kultúra esszenciáját, mert az teljes egészében szellemi, s csak az íráson keresztül közelíthető meg… Szemben az európai tradícióval, mely azzal, hogy tárgyias értelemben tartja fent a kultúra értékeit, és így voltaképpen nem a lényegét, nem az egészet őrzi meg, hanem külső alakjában idézi meg és darabokra bontja annak a kulturális értéknek a teljességét, a valóságát, nos, ezzel szemben a kínai saját kultúrájának egészét, és annak az egésznek a lényegét a szellemiben, az immateriálisban tudja a legbiztosabb helyen, amit számára kizárólag az írás képes közvetíteni, fenntartani, s fel- és megidézhetővé tenni.
177Meglep nagyon, hogy Xi Chuan barátja, aki őt, Ouyangot nagy tisztelettel hallgatja, az én fülemnek milyen korlátolt dolgokat mond az európai kultúráról. A vendéglő barátságos hangulata, Xi Chuan barátom jelenléte azonban arra biztat, hogy őszinte mederben folyjon a beszélgetés, ezért ellentmondok neki, és kifejtem, hogy szerintem ő talán egy kissé leegyszerűsíti az európai kultúra lényegét. Az nem egyszerűen tárgyias kultúra, magyarázom neki, másrészt pedig egyáltalán nem biztos, hogy egy tárgyias műalkotás, például a reimsi székesegyház ne volna képes éppoly immateriális tartalmat közölni, mint amelyről ő beszél…
OUYANG: Jó, jó, de a különbség nemcsak itt tapintható, hanem például abban is, hogy például az európaiak számára egy-egy új tárgy feltalálása lényegesen fontosabb volt, mint a kínaiaknak, itt, Kínában egy találmány inkább „szellemi” értékénél fogva volt megbecsült, inkább filozófiai tartalma miatt. Találmányaink tehát elsősorban szellemi, filozófiai találmányok – s ebben érzékeli egy kínai elsősorban a maga sajátos kultúráját. Még egyszer kimondom tehát, hogy a hagyományos európai kultúra tárgyi kultúra, míg a hagyományos kínai kultúra szellemi kultúra.
Jártam egyszer a princetoni egyetemen, és láttam ott a múzeumban egy régi görög pénzérmét, amely a maga korában talán csak egy yuant ért, ma pedig lehet, hogy egymillió yuant – a lényeg, hogy pénzben kifejezhető értéke van ma. Egy kínai szellemi találmánnyal, egy filozófiával ez nem eshet meg, értéke természetszerűleg nem fejezhető ki valami materiális formában, például pénzben.
Gondolja, próbálom a hibás összehasonlítás veszélyére figyelmeztetni, hogy mi ki tudjuk fejezni Kant vagy Platón 178filozófiájának értékét euróban? Vagy úgy gondolja, Európa egyáltalán nem hozott létre úgynevezett immateriális formákban megjelenő értékeket?
OUYANG: Jó, jó, jó, de én a bajt másban látom, mint Ön, mégpedig abban, hogy a modern kínai kultúra egyre közelebb került az európaihoz. Így van ez például a modern kínai költészetben, ahol egy mai költő nem a saját múltjában él, hanem az európai kultúrában, amit világkultúrának gondol. S egyáltalán: a mai életben a kínai értelmiség, de maguk a tömegek is meg akarnak szabadulni a maguk tárgyiasult múltjától, lebontják a régi házakat, mert számukra azok kényelmetlenek, nem civilizáltak, nincs bennük WC, légkondicionáló, minek lakjunk benne? – s épp ezek azok az épületek, amelyeket egy európai keres és csodál, ezek azok, amelyekben ő meglátja a múlt eszmei lényegét… Mi, Calvinóval szólva, egy Zéró-Nulla időszakban élünk, már nem a múltunkban és még nem az egyre gazdagabbnak gondolt jövőnkben, így hát itt nálunk az ókori kultúra már csak eszmei értelemben szép, valójában, a maga valóságában, ha egyáltalán maradt még valami belőle, a mai kínai számára: teher. Van egy külföldi ismerősöm, aki már nem szeret Kínába jönni, mert szerinte is úgy van, hogy a mai Kína az ókornak azt az Ön által is csodált magasrendű szellemiségét nem tudja felmutatni. A mai embernek, mondja ő, csak a pénz a fontos, csak az érdekli, mi mennyit ér. A mai Kína a piacgazdaságnak él, ahol az ókori kultúra maradványait csak megnézni lehet egy múzeumban, belépődíj ellenében… Egy kínai nem is megy oda. Mert számára az ókori kultúra már csak egy múzeum, az meg nem azonos igazából ezzel az ókori kultúrával.
179Két dolgot is közbevetek ekkor, egyrészt, hogy a kínai, ahogy ő használja, igenis elmegy a múzeumba, nagy tömegek járnak oda, volt alkalmam százszor szenvedni miatta… Másrészt az idézett ismerőséhez kapcsolódva hadd mondjam el, mondom, hogy ettől a beszélgetéstől fogva van még egy ilyen ismerőse, aki nemigen fog szívesen ebbe a modern ÚjKínába jönni egy darabig. Itt ül őelőtte… De a legfőbb bajhoz, folytatom, tudniillik hogy ez a klasszikus kultúra már nincs meg, társult még egy nagy baj: az a felismerés, hogy az ez után érdeklődő külföldit a mai Kínában egyre nyilvánvalóbban már nem szeretik olyan nagyon, már nem fogadják szívesen a kérdéseit, leintik, kioktatják, hogy amit keres, azt ne keresse, vagy hogy amit keres, azt különben sem találná meg, ő, az idegen, aztán meg végképp nem, semmiképpen. Azaz: lényegében hazaküldik. Pedig ő tényleg olyan valaki, mondom Ouyangnak, akit ez az ókori kultúra őszintén lázba tud hozni. Aki valóban csodálja Kína és a kínai emberek elmúlt kultúráját. A mait nem, az távol áll ettől az alaktól. Az távol van tőlem is. Mit szeressek a modern Kínában, mondja meg?!
OUYANG: Valószínűleg Önt ez meglepi, de szerintem lehet, hogy ez a mai Kína sokkal szebb, mint a régi volt. A hagyományos Kína nagyon szegény országot jelentett, most Kína egyszerűen az óriási lehetőségek hazája. Ennek a lehetőségnek vannak megragadható elemei, ilyenek a mérhetetlen gazdasági és a demokratizálódó politikai lehetőségek. Ezek mérhetők, kifejezhetők, akár számszerűleg is. Ám van még egy vonása ezeknek a lehetőségeknek, ez már sokkal nehezebben megfogható, egy sokkal mélyebb, titokzatosabb változásnak a valósága. Én a lehetőségek Kínájának ezt a vonását érzem a legfontosabbnak. Néhány külföldi azt mondja erre, ezt csak én képzelem bele a valóságba. Mégis azt mon180dom, ez a valóság létezik, atmoszferikusan. És erről szól mindaz, amit a mai legjobb kortárs irodalom csinál. Kétszáz, háromszáz év múlva majd ezekből az írásokból fogják tudni megmondani, mi volt Kína az ezredfordulón, mi volt a kultúra lényege akkor, ezért nagyon fontos, hogy Önök ne csak a klasszikus szerzőket ismerjék, hanem a mai írókat és költőket is.
Tudja, mondom erre, semmi nem véletlen. Nem véletlen, hogy én és a hozzám hasonlók azért jönnek Kínába, hogy megcsodálják Kína császárkori kultúráját, illetve ennek a kultúrának az emlékeit, a fragmentumait, ha már a valóságát és az egészét többé nem csodálhatják meg, aztán visszafordulnak, mert még ezeket az emlékeket is egy közönséges ízlés elviselhetetlen alacsonyrendűségében látják viszont. Nem véletlen, mert engem, mutatok magamra, meg a hozzám hasonlókat már nem vonz mindaz, amit ő, Ouyang, modernnek nevez. Nem véletlenül lett olyan fontossá, hogy egy kiteljesedett magasrendű klasszikus kultúrát még szemre vehessünk, még megmerítkezhessünk benne, hiszen a miénk, az az úgynevezett modern, ami előtt Kína áll, és ami felé Kína rohan, az se nem hely a kiteljesedett ember számára, se nem magasrendű. A modern a számomra, bökök megint magamra, és a hozzám hasonlók számára az eszményi formában kifejeződő titokzatos, varázslatos, felemelő valóságot megsemmisítő erőként jelent meg – és tudom, hiába mondanék bármit, nézek partneremre, ő nem értené meg ennek a kritikus hangnak az értelmét, mert még előtte áll. Azt meg végképp nem, miért olyan fontos a számomra és a hozzám hasonlók számára egy olyan kivételes, nagyszerű kultúra, amely most itt a szemünk előtt szinte, mint az utolsó ókori birodalom kultúrája, végleg elenyészni látszik…
181OUYANG: Jó, jó, jó, de itt el kell mondjak valamit. Hagyjuk az ókori kultúrát, tiszteljük, nagyra tartjuk, rendben, de mi már egy teljesen másik világban élünk, ezzel szembe kell nézni. Foglalkozzunk a saját dolgainkkal, az ókori kultúra ügyének vége. De ha megbocsátja nekem, van itt egy nagyobb baj is, amelyik összefügg ezzel, mégpedig a kortárs irodalom ügye. A mai Kína két nagy kortárs generációval bír. Az egyik, a régebbi, amelyhez én tartozom, s amelyről az imént beszéltem, nemcsak az irodalmi formákra figyel, hanem vannak társadalmi-politikai tapasztalatai is, s ezek is benne vannak a műveikben. Sok műfajban dolgozunk, én magam a verseken kívül prózát és drámát is írok. És könnyen lehet, hogy velünk a jövő irodalma már nem is fog tudni mit kezdeni, mert a másik, a legújabb, szinte csak Európára és Amerikára tekintő kortárs generáció az irodalmat kizárólag pénzkeresetre és a siker, a gyors siker elérésére használja. Elképzelhető, hogy teljesen el fog veszni a művészet igaz tartalma – és ez a jövő irodalmának, a jövőbe húzódó irodalmi folyamatnak a lényege… És akkor hol vagyunk már attól, hogy ókori irodalom! Mi magunk vagyunk akkor veszélyben! Nem egyszerűen az ókori, hanem mindenféle művészet értelme, tartalma, jelentősége! Tudom, hogy egy új korszak kezdődik.
Lemondóan legyintek. Hát, az egészen biztos. De higgyen nekem, mondom Ouyangnak, valami azt súgja, az ő és a kínaiak viszonya a saját klasszikus kultúrájukhoz, s a saját irodalmi-szellemi generációjuk válsága: mélyen összefügg.
OUYANG: Jó, jó, jó, értem, értem, de sajnos, mennem kell.
182Kitakarítja az utolsó tányérkákat, elköszön, s eltűnik a vendéglő ajtajában. S mintha csak ez volna jeladás, szinte azon nyomban, nyilván Xi Chuan barátom kedves figyelmességének hála, egy újabb vendég érkezik: a kortárs kínai írástudók egyik kedvence és sztárja, a csodálatos, különleges szépségű divattervező, Wang Xiaolin ül le az asztalunkhoz. Az arca olyan, akár egy szfinxé, a lénye pedig olyan férfias, annyira szigorú, hogy amíg kérdésemre választ ad, senki nem mer megszólalni sem. Ennyire kemény nővel soha életemben nem találkoztam még.
183Az új vendég alig nyúl az ételekhez. Néha belekortyol a teáscsészéjébe. S miután Xi Chuan elmeséli neki kínaiul, ki vagyok, s mi járatban vagyok itt, ő nem vár semmiféle kérdésre, ő nem beszélgetni akar, hanem nyilatkozni. Megvárja, míg bekapcsolom a magnómat, s rezzenetlen, szépséges szemeit rám vetve, belekezd.
WANG: 1993-ban jöttem fel Sichuanból Észak-Kínába, Pekingbe. Na, én ezeket a kínai ruhákat… hm… mivel én még nem éltem abban az időben, amikor még… a hagyományos ruhákat viselték, akkorra a hagyományos kínai viselet már a múlté volt, indifferens, a jelentőségét vesztette, és csak egy-két dolog maradt meg, például akkor még hordtuk azt a… valamilyen miaót, és még a másikat, na, azt a… xiao lingzit 175 , a hetvenes évekbeli ruhákat. Volt még egy, aozhaónak 176 hívták, valami kiskabát pamut béléssel, belül nincs neki ilyen… izé. Na, egyszer láttam, azon a hogyishívjákon, láttam exportra készült, külföldről rendelt ruhákat, láttam egy farmeringet, s ennek az elején kínai hagyományos gombolás volt, és akkor nagyon elcsodálkoztam, egyfajta izgatottságot éreztem, hogy a farmeranyag egy nagyon modern dolog, és hogy lehet mégis rajta ilyen gombolás? Úgy éreztem, nem volt 184még ilyen ruha abban az időben, hogy az a modern anyag és az a tradicionális gomb rajta… Ez a kettő együtt…
Akkor vettem egy kis mintás anyagot, nagyon modernet, és varrtam belőle néhány olyan kínai stílusú liant 177 , olyan ruhákat, amiket azelőtt soha nem láttam. És én is hordtam közülük egyet, és sokan kérdezték, hol vetted? Aztán csináltam még néhányat, beadtam egy üzletbe, és jól fogyott.
Abban az időben is… öö… az emberek… Kínában… kábé a húszas-harmincas évekről van szó, már nem hordták, vagy nem jellemző, ezeket… na, a harmincas évek után meg már egyre kevésbé hordtak hagyományost, nem lehetett attól kezdve ilyet látni, aztán miután az emberek sok mindent megtapasztaltak, átéltek, ezután elkezdődött egyfajta nosztalgia, egyfajta visszagondolás a… a múltra.
A piacon kapható ruhák, még a reformok előtt, mind nagyon egyszerűek voltak, a nyitás és a reformok után kezdtek bejönni az európai, a nyugati ruhák, a modernek. Aztán kezdték kérni az emberek, mert a hetvenes évek ruháit és a nyolcvanas évek ruháit összevetették ezekkel, kezdték kapcsolatba hozni a modernet a hagyományossal, és ilyet még sosem láttunk.
Az én ruháim… szóval nyáron varrtam egy ma jiát 178 , aztán hogy hidegebb lett, félujjas kellett, aztán még hidegebb lett, és hosszú ujjú, aztán kérdezték, nincs-e bélelt stb. Így késztettek arra, hogy elkezdjek gondolkodni, és arra gondoltam, csinálhatnék én egy erre specializálódott boltot, szóval a piac igénye ösztönzött… Később ebből lett egy ruhacég, ami a modern és a hagyományos öltözködésre specializálódott. Eredetileg úgy gondoltam, hogy ez a piac… kicsi, de később Hongkongot visszacsa185tolták, aztán Makaót, ugye Taiwan is beletartozik a képbe, ahol a kínai kultúra eléggé komoly, a taiwaniak különösen szeretik a hagyományos ruhákat, sokan repülőre szállnak, csak hogy ruhát vegyenek, és eljönnek értük Pekingbe, hozzám.
Az elején úgy gondoltam, hogy három-négy év, és már nem fogják szeretni ezeket a ruháimat, és senki se veszi majd. De 1996 óta csinálom, s egészen mostanáig a ruháimat nagy érdeklődéssel fogadják. Ennek az oka szerintem az, hogy a kínaiak megtapasztalták, hogy hazájuk fénye, ragyogása folyamatosan csökken, s arra gondoltak, hogy meg kell találják a saját gyökereiket, meg kell találják ebben a modern korban is a saját kultúrájukat. És hogy fejleszteniük is kell ezt a kultúrát. Én a tradicionális ruhák tervezésekor tehát figyelembe veszem a piac igényeit, évről évre figyelem, mi van, lehet, hogy az idén a kék jön, a jövőre meg a zöld… Igyekszem kielégíteni az embereknek az élethez és az igényeikhez való… hm, szóval érti. Na, most én, a tradíciót folyamatosan összekapcsolom a piaccal, a korral. És az emberek a ruháimban megtalálják a gyökereiket, és ezzel egy időben a modern dolgokat is, ilyesmi. Úgy gondolom, ez az én ruháim lényege.
Én azt akarom, hogy a ruháim olyan fontossá váljanak, mint a pekingi kacsa vagy a Wangfujing 179 , vagy ilyesmi, a kínai tradicionális dolgok, mint… öö… a pekingi opera, vagyis hogy az én Muzhenliao nevű cégem a kínai öltözködéskultúra egy speciális követe legyen, a hagyomány és a modernség, a két dolog együttélésével, egy ilyen örök megjelenítője a klasszikusnak, vagyis ha Hongkongba, vagy bárhová megyünk, akkor a hagyomány és a modernség érzése ne felejtődjék el, hogy örök legyen, mint a Tiananmen 180 .
186Én folyamatosan fejlesztem a kultúrát, ami aztán átfordul valami újjá. Folyamatosan olvasok a hagyományos építészetről, a hangszerekről, a zenéről, ezekről olvasok mindig. Van egy ruhám, elöl a nyak alatt van egy kör-kivágás, s ezen átmegy egy kínai gomb, hogy ezt honnan vettem? Vagy milyen érzésből jön? Van egy régi berendezési tárgy, egy nagy szekrény, ezen középen van egy kerek réz zár. Innen jön.
Az én ruháim a kínai kultúra egyfajta reprezentációi, a tervezéskor sok ilyen eredeti faktort hozzáadok a dolgokhoz. Ránézve a ruhákra, érezni, hogy ez a ruha nemcsak egyszerűen szép, hanem látni benne a kultúrát. Aki az én ruháimat vásárolja, az tulajdonképpen kulturális munkát végez. Lehet így mondani. De különben sok francia is veszi a ruháimat, sok külföldi nagykövetség van itt Pekingben, és jönnek ruhát rendelni. Hogy miért? Mert egyrészt ezek a külföldiek szeretik ezeknek a ruháknak az anyagát, ilyen szatént sehol máshol a világon nem lehet kapni, nagyon fényes, ott, annak a felszolgálónőnek (mutatja) a qipaója 181 is abból készült. Ez az, ami csak Kínának van, és nagyon szép, és jól passzol az emberek érzéseihez. Ez az egyik oldal. A másik, hogy a külföldiek nem nagyon szeretik a túl régi dolgokat, szeretik, ha van benne valami modern is, pénzt adnak ki arra, hogy ők egyfajta „kultúrát” viselhessenek, hahaha…
Énnekem a kínai hagyomány, ezek a dolgok, ezek, minthogy Kínának néhány ezer éves, ez a… történelme, ezért ettől súlyos, erős. Ezt a súlyosságot nem lehet összehasonlítani egyes modern kultúrákkal, amik mögött nincsen semmiféle múlt. Régen az emberek a hagyományos kultúrát olyan nagyon… komolyan vették, hogy mondjam, a szí187vükön viselték, ugye. Nem, mint ma, amikor itt ez a túl sok ilyen-olyan, mindenféle… szar. Úgy látom, Kínában, miután az anyagi civilizáció gazdag lett, egyre fontosabb lesz a szellemi igény. És eléggé nagy figyelmet szentelnek a saját tradícióknak. Nem Amerika kell meg Japán, nem, mert mi már… itt már a kultúra is egy összetevő, itt a klasszikus kultúra a mi alapunk. Itt vannak például ezek a magas épületek, az lehet, hogy a magas részeket az amerikaiak meg az európaiak vagy a japánok csinálják, de az alapokat, azt a kínaiak ássák ki, és ez az alap.
Kína sok nehézségen átment a múltban, de most sokkal jobb minden, úgy kell elképzelni, hogy eddig aludt, most meg felébredt. Az agyunknak van egy része, a mélyben, ez nem változott meg, ezzel gondoljuk át a dolgokat, ez miatt vagyunk függetlenek, ilyesmi. Ez pont olyan, hogy az ember nem felejtheti el a szüleit, az anyját, a kínai sem felejtheti el a saját klasszikus hagyományát. Kína sokáig tévúton járt, ember és ember között, ember és a párt között sok ellentét és félreértés volt, az, aki ezt másképp gondolja, és azt mondja, hogy ma, amikor felébredtünk, és visszatérünk a saját kultúránkhoz, az nem igaz, és csak egy zavaros modern kultúra van, az hazudik, az beteges valahogy, az lelkileg… hm… ilyesmi. És egyáltalán nem kell félni attól, hogy üzlet. A piac a döntő. Az igény. A múlt az nagyon fontos szerintem, de a vége? A vége, az az üzlet. Ott csapódik le a dolog. Ott mérheti le az ember, mit csinált. Úgyhogy nincs itt ezzel semmi baj. Majd adok neked is egy ilyen ruhát, hahaha, gyere el a Muzhenliaóba, majd megbeszéljük, itt van a Wangfujingon, majd választasz egy ilyet, és akkor meglátod. Rendben? Ti csak ne féljetek attól, 188hogy üzlet. (Megszólal a mobilja, s ebbe mondja:) Wei 182 … á… még tart, igen, egy kicsit… még tíz perc kábé, és jó, várjál… Hazamész? Várjál egy kicsit, és akkor én is… Mert még beszélgetek… Yang Lian úrnak van itt egy barátja… Ő is külföldi… mi?!… Ja? Író… Jött Kínába… kulturális utazás… a tradicionális kultúra és a modern kultúra kérdése… jó. Majd később megbeszéljük. Aha. Oké.
És Wang kisasszony feláll, s amikor búcsúra nyújtja a kezét, azzal számolok, hogy bizonyára nagyon férfias, erős kézfogása lesz, de egyáltalán nem: gyöngéd, épphogy megérinti a kezem. Monológja közben vagy tízszer nézett az órájára, s kétszer nevetett. Most elköszön Xi Chuantól, mosolyog, és csak e mosolyban látszik igazán, milyen gyönyörű tényleg, aztán kikísérjük az ajtóhoz, nézzük, ahogy beszáll egy sokmilliós jeepbe, s ahogy sofőrje elviharzik vele a pekingi éjszakában. Csendben visszatérünk az asztalunkhoz, egyikünk sem szól egy ideig egy szót sem, mindketten csak nézünk arrafelé, amerre elviharzott, mint valami szigorú szellem után – végül lassan életre kapunk, Xi Chuan is, én is, nem beszélünk többet „komoly dolgokról”, csak eszünk, iszunk, felbomlik a rend, újabb ételek jelennek meg, Xi Chuan arca kisimul, néha hátradől, kezeit összekulcsolja a pocakján, és felszabadultan nevetgél.
189Még ébren találom a Mamát, amikor éjfél felé hazaérek. Először csendesen dugom bele a zárba a kulcsot, s nyitom ki az ajtót, nehogy felébresszem, de aztán látom, hogy még ég a szobájában a villany, erre halkan odamegyek, beszólok, Mama, még ébren van?, persze, kiált ki vidáman, gyere be, beszélgessünk.
Nagyon szeretem a Mamát.
Annyira pici, annyira törékeny, annyira halk, hogy csodával határosnak tűnik, hogy idáig megmaradt, és hihetetlennek, hogy mint orvos, kibírta ezt a hatvan valahány évet, és végigdolgozta az életét. S dolgozna még ma is, ha egy betegség miatt nem volna ágyhoz kötve. Már hetek óta nem jöhet ki a friss levegőre, nem hagyhatja el a szobáját sem, be van zárva, nagyon sajnálom. Amikor csak lehetséges, odaülök az ágyára, és hallgatom. Van egy pianínója, régebben néha zongoráztam is neki, de olyankor mindig sírt, úgyhogy ma már nem zongorázom. Csak elmondom neki, mi történt aznap velem, aztán meg meséltetem. Mint most is.
– Mama, erről még soha nem kérdeztem: milyen volt az élet kisgyerekkorában? Milyenek voltak akkoriban a hétköznapok?
MAMA: Azt tudod, hogy 1934-ben születtem, de persze közvetlenül abból az időből nincsenek emlé190keim. Az első dolgok, amikre emlékszem, a japán megszállás idejéből valók. A japán… (keresi az angol szót, amelyen beszélgetünk) …háború. Az egész egy nagy meghatározó benyomás volt inkább, mint emlék. Hároméves lehettem… Akkor egy nagy robbanás… Egy nagyon nagy robbanásnak a hangját hallottam. Iszonyú erős volt. Egy hutongban 183 laktunk akkor, és a szobámban nagyon féltem. Elbújtam az ágy alá, hahaha. Más… nincs ebből az időből.
És tulajdonképpen így kezdődött az életem. Ezzel a nagy robbanással. Később, amikor kicsit nagyobb lettem, amikor már ismertem néhány dolgot, arról, hogy a japánok elfoglalták Pekinget, az érzéseim olyanok… voltak, hogy úgy gondolom, az én életemben nem volt semmi boldog… semmi vidám dolog… Semmi, egyetlenegy se. Amikor a japánok megszálltak minket, az élet nem volt biztonságos. A puszta élet, úgy értem én. Az apukám munkája sem volt biztos. Mert az én apukám 48 évvel idősebb volt, mint én, a Shifan Egyetemen 184 dolgozott, és mivel elég idősnek számított már akkor, ezért félő volt, hogy elküldik. És az árak nagyon magasak voltak! Akkoriban a japánok csupán egyetlen ennivalót hagytak nekünk, ez a xiliang 185 volt, a fehérgabona. Rizshez szinte alig jutottunk. De a legnagyobbrészt kukorica, vagy árpa. De sajnos, ezeket romlottan kaptuk meg, mi, a kínaiak a japánoktól, rossz volt az ízük, és zöldes volt a színük. Amit már nem lehetett megenni, azt adták nekünk. Úgyhogy az egyetlen, amit tehettünk, hogy otthon tartottunk tyúkot. Elég sok tojást tojtak, ez nagyon tetszett nekem. Mi alig vásároltunk, nem volt pénzünk. Úgyhogy így ettünk, főleg tojást. A gabonát pedig nem ettük meg, hanem a tyúkoknak adtuk. Így volt.
191Akkoriban az otthoni élet se volt túl jó. Anyagilag. Mert egyedül az apukám keresett pénzt. Mi meg négyen voltunk testvérek. Az anyukám otthon lakott velünk. Ő vezette a háztartást. Az apukám mindig dolgozott, az anyukám meg otthon, elég keserű volt az életük. Minden tekintetben nyomor uralkodott. Azonkívül, hogy iskolába jártam, nem engedtek ki minket. És semmiféle hely nem volt, ahol játszani lehetett volna.
– És a barátok? Azokkal azért csak lehetett valamit játszani?
MAMA: Nem voltak barátaink! Mondom neked, hogy csak az iskolába engedtek el, ott meg tanultunk csak, ott persze játék nem volt, honnan lettek volna barátok? Később, hogy egy kicsit nagyobbak lettünk, még moziba se mehettünk. Mert a mozikban a japán katonák szórakoztak. Meg amúgy se költhettünk volna a háztartási pénzből ilyesmire. Egyáltalán nem voltunk moziban. Ahogy vége lett a tanításnak, hazaengedtek rögtön. De nem maradhattunk az udvaron, mert a szomszédságunkban japánok laktak. És a japán gyerekek általában bántották a kínai gyerekeket. Ők mindig kint voltak az udvarukon, és játszhattak. Mi nem. Ha elmentünk mellettük, megvertek minket. úgyhogy nem is nagyon mentünk az udvarba egyedül, csak úgy, hogy felnőtt kísért. Vagy a mamám, vagy a ház vezetője. Az iskolába is kísértek minket, erre emlékszem. Egy gyereket könnyű megverni. Ezért mindig valamelyik felnőtt kísért az iskolába. Bent aztán, az iskolában, már nem volt semmi baj.
– Hogy zajlott különben a tanítás?
192MAMA: Ez csak egy átlagos iskola volt. Gondolkodnom kell egy kicsit… Hahaha… Ja, igen… Volt egy nagy kapu, fölötte vízszintesen egy felirat… Semmire sem emlékszem pontosan. Hogy mi volt ráírva… Talán mintha az lett volna, hogy „Li Yi Lian Chi” 186 , egy mondás Konfuciusztól, az ő mondása volt, ez biztos… Aztán jön az osztályterem. Hát, az eléggé egyszerű volt. Kis asztalkák, kicsi székek, egy tábla a falon, amire krétával írt a tanító. Az óra elején, amikor a tanító bejött, az osztálybizalmi felkiáltott, hogy felállni!, aztán leülni! Az órán mindig hátratett kézzel ültünk.
– Lányok, fiúk együtt tanultak?
MAMA: Igen, az általánosban együtt.
– Meddig tartott az általános?
MAMA: Ötéves kortól jártam hat éven át, 1945-ig. Amikor a japánok kapituláltak. Augusztus 15. A kapituláció. Ekkor kezdtem el a középiskolát.
– De ne menjünk még olyan gyorsan! Mama, mit tanultak az általánosban?
MAMA: Versmondás volt, nemzeti nyelv, számtan, harmadiktól japán nyelv is, a többire most…
– És hogy folyt le egy óra?
MAMA: …És valamivel később… történelem, földrajz…
– Szóval hogy zajlott egy óra?
193MAMA: A tankönyv alapján tanítottak. A tanító magyarázott. Mi pedig írtunk. De mikor magyarázott, nekünk nem volt dolgunk, olyankor hátratett kézzel kellett figyelni. Nem volt szabad matatni, sugdosni, ilyesmi… Hahaha…
– Mama, még nincs előttem, hogy ment ez az egész…
MAMA: Hát, úgy, hogy elsős korunkban a tanító felírta, aztán velünk olvastatta, kórusban. Ő felírta, mi utána mondtuk. Például hogy Tian liang le, nem… (Gondolkozik erősen…) Tian ping te yi an tian, ezt például… Régen is volt egyfajta pinyin 187 . Zhuyin zimu, így hívták. A kiejtést valahogy le kellett írjuk, míg nem tudtunk rendesen kínaiul, tulajdonképpen most is ugyanígy van… (skandálja:) bopo, így… mo-fo… de-te… ne-le, így volt, ez a mostani pinyin is ezt csinálja, de most már mindig ezt használják, ezt az angol betűs átírást, helyettesítve a kínai írásjegyet… De mi még a zhuyin zimut 188 , azt használtuk. Először ezt tanultuk meg. És miután ezt megtanultuk, jöttek a leckék, ezeket meg kellett jegyezni. Elsőben ezt guoyunek 189 nevezték. Most yuwennek 190 hívják (vagyis: nyelv és irodalomnak). Az első lecke a Tian liang le (Az ég fényes lett). Ez volt az én általános iskolámban az első lecke! Tian liang le, igen! Az első lecke!
– Az első? A legeslegelső? Méghogy a Mama nem emlékszik semmire…!
MAMA (nagyon büszke): Igen. Tian liang le. Aztán a második lecke: Didi, meimei, kuai qilai („Öcsi, hugi, gyorsan felkelni!”) Ez volt a második lecke! Az eszembe jutott! A harmadik meg…: Jie shuo 194(„A nővérke mondja:”) Wo ai taiyang hong, wo ai taiyang liang, wo ai zaoshang de taiyang guang (Szeretem a nap vörösét, szeretem a nap világosságát, szeretem a kelő nap fényét.). Így ment ez leckéről leckére. Aztán jött, hogy tian, hangonként: te-yian: tian (ég), a tanító olvasta, tian, mi meg mondtuk utána, te-yi-an: tian… Az egész terem kórusban visszhangozta. Mindenhol csak ezt lehetett hallani, annyira mondtuk! Először be kellett ugyanis magolni, aztán a következő alkalommal kihívott a táblához, hogy írjad. Szólított, hogy ez és ez jöjjön ki a táblához. Ezalatt a többiek írhattak, de ha nem írtál, a kezedet a hátad mögé kellett tegyed. Nem lehetett a kezed így meg így (mutatja), csak itt hátul, szépen. Így kellett az órán viselkedni. A számtanórán is. A tanító, miután befejezte a magyarázatot, írta és mondta, mi meg skandáltuk utána, hogy (mondja ő is szótagonként skandálva): yi jia yi dengyu ji, yi jia yi dengyu er… (egy meg egy az hány, egy meg egy az kettő)… És így ment ez a vizsgáig… A vizsga pedig az volt, hogy kiosztottak egy feladatlapot, mi meg megoldottuk.
– Konfuciuszt tanultak-e?
MAMA: Azt nem mondhatom, hogy Konfuciuszt tanultuk, de Konfuciusz mindig benne volt a leckéinkben. A yuwen óra keretében.
– Tehát azért nem rögtön a Lunyut olvasgatták?
MAMA (nagyon nevet): Persze, hogy nem, hahaha… De Konfuciusz szelleme áthatotta a tankönyveket. És ahogy nagyobbak lettünk, egyre több lett a Konfuciusz-szöveg is. De azt, amit Konfuciusz 195abban a régi rendben jelentett, a japánok előtt, tulajdonképpen otthon tanították. Mert otthon tanultuk meg a legalapvetőbb törvényeket az életre, és ez Konfuciusz bölcsességén alapult. Otthon mondták meg, hogy például tisztelni kell a szülőket, hogy a testvéreknek egymást segíteni kell. És azt is otthon tanultuk meg, hogy amit kell, azt hogyan kell tennünk. Hogy hogyan kell embernek lenni.
– Pontosan mire tanították otthon magukat, Mama?
MAMA: Hogy jól kell tanulni. Hogy hogy kell illendően köszönni. Hogy hogy kell gondoskodni magunkról. Mi nagyon szófogadóak voltunk. Arra tanítottak, hogy szorgalmasak legyünk, hogy majd magunk is önállóan dolgozni tudjunk Kínáért… És hogy ne menjünk ki.
– De mi volt ebben Konfuciuszból?
MAMA: Minden. Az egész. De tulajdonképpen nem is kellett minket tanítani. Én úgy érzem, nem volt szükség arra, hogy az öregek azt mondják nekünk, csináld ezt meg azt, gondold ezt meg azt. Mert mi figyeltük az öregek viselkedését. Nem kellett mondani, hogy így kell tenni, láttuk, hogy az idősek hogy csinálják, ezért mi magunktól tudtuk, mi a helyes, hogy tisztelni kell az idősebbeket, hogy segíteni kell őket, ezenkívül kiskorunktól volt egy könyvünk, a Kong Rong rang li 191 , és ennek a főhőse maga megtanította nekünk, hogy az időseknek kell odaadni mindent, a kisebbnek kell odaadni mindent, vagyis hogy a jót nem magunknak kell megtartani. Mi már nagyon kicsi korunktól kezdve ismertük Kong Rong történetét, és ez a történet meg az ilyen törté196netek is tanítottak minket, hogyan kell jónak lenni. Például ha volt négy almád, a két nagyobbat oda kellett adnod a szüleidnek, a kisebbet a testvérednek és csak a legkisebbet tarthattad meg te magadnak. A szülők meg ahhoz tartották magukat, hogy mindent a gyerekeiknek kell adniuk. Nagyon szófogadóak voltunk. Úgy csináltuk, ahogy láttuk. Tudtuk, hogy tisztelni kell a szülőket. Nem kellett erre tulajdonképpen minket megtanítani. Tudtuk magunktól. Tudtuk.
– A szülei, Mama, vallásosak voltak?
MAMA: Nem.
– És a nagyszülők?
MAMA: Az apai nagyszüleimről nem tudok semmit, őket nem is láttam soha. De úgy hiszem, hogy őket sem lehetne buddhistáknak nevezni. Csak hatott rájuk. Hatott az életükre. Befolyásolta őket.
– És a taoizmus?
MAMA: Ennek sem voltak a hívői, sem a szülők, sem a nagyszülők. Ha már valamelyik, akkor inkább a buddhizmus. De nem lehetett azt tudni, miben hisznek ők. Inkább csak hatott rájuk a buddhizmus vagy a taoizmus filozófiája. De erősen befolyásolta őket a tudományos, a nyugati gondolkodásmód is. Nem mentek imádkozni a Buddhához például. A buddhizmusban azt tisztelték, hogy a buddhizmus szerint jónak kell lenni. Arra, hogy a szívük jó legyen, és hogy ne tegyenek rosszat. És hogy a rossz, az büntetést von maga után. De nem 197úgy, hogy majd valaki jön, és az megbüntet téged, hanem hogy lesz büntetés…
– Mama, mit értettek az alatt, hogy rossz gyerek?
MAMA: Abban az időben féltünk a lopástól, mert akkoriban nagyon sok szegény ember volt, és volt néhány köztük, aki rosszat tanult, a szegény ember szíve pedig ugye jó kell maradjon, de akadt, aki mégis lopott dolgokat. Akkor még minden ház lapos tetejű volt, és hát az ilyen rossz gyerek felmászott a házra, onnan be az udvarba, aztán ily módon lopott dolgokat. Az anyukám tartott csirkéket is otthon, és két sárga csirkét valaki ellopott! Ezért féltünk, és ezért este jól be kellett zárni az ajtókat, kapukat. Féltünk, hogy bejön, belopózik valaki. Még a tanítónk is mesélt nekünk egy történetet, hogy volt egy fehér inge, azt kimosta egyszer, és kiakasztotta az ablakba száradni, amin csak papír volt, és valaki beszakította azt a papírt, és ellopta az inget, ezt maga a tanítónk mesélte. Hát, hogy ne féltünk volna a tolvajoktól?
– Tehát akkor a rossz az, aki lop?
MAMA: Ó, igen, meg még valami, a japán katonák is rosszak voltak. Tőlük is féltünk. Mindig bőrcsizmában jártak, a hátukon meg egy kard volt. Féltünk tőlük. Aztán ott voltak a koldusok. Nagyon sok volt belőlük, rengeteg gyerek, ott éltek az út mellett, és kéregettek, s bár szánalom is volt bennünk irántuk, tudtuk, hogy köztük is nagyon sok a rossz. Mi magunk ugyan tudtunk enni, ezért nem tartoztunk a legszegényebbek közé, de azért nagyon sok emlékem van arról, mennyire fáztunk például télen… 198Majd halálra fagytunk! Az ablakokon meg az ajtón dőlt be a hideg!
– Mama, az anyukája és apukája szigorúak voltak? Szerette őket? Vagy félt tőlük?
MAMA: A nevelési követelmények nagyon szigorúak voltak, de nem kegyetlenek. Az én szüleim tele voltak szeretettel irántunk. Szeretők és védelmezők voltak. Fontosak voltak az elveik, hogy jól kell tanulnunk, meg hogy ne pazaroljuk az időnket összevissza, de nagyon szerettek is…
– Mama, nem fáradt még? Elmúlt éjjel egy is…!
MAMA: Nem, dehogyis! Maradj még! Beszélgessünk! Nekem már pár óra alvás elég…
– Akkor arról meséljen, hogy telt el egy este?
MAMA: Hazamentünk az iskolából, vacsorát csináltunk, nem volt semmi különös.
– Együtt vacsoráztak?
MAMA: Sokszor nem. Mert a papám sokáig dolgozott, és ilyenkor mi már lefeküdtünk, amikor ő hazatért. De az anyukám mindig megvárta, hogy beeressze az ajtón, mert nem volt kulcs, csak belülről lehetett az ajtót kinyitni, kívülről nem, és emlékszem, egyszer egy télen nagyon sok hó esett, és csúszós volt az út, és én a takaró alatt nagyon féltem, hogy az apukám hazafelé jövet majd elcsúszik. Ilyenkor én nem bírtam aludni, együtt vártam az anyukámmal, hogy az apukám megérkezzen.
199– Mama, miről álmodtak? Mi volt a legnagyobb vágyuk?
MAMA: Abban az időben nem volt túl sok elképzelésünk, mert az élet elég feszült volt. Csak azt reméltük, hogy mindig járhatunk iskolába. Hogy megvehetjük az iskolába a felszerelést. Hogy lesz pénz hozzá. Reméltem, hogy a szüleim egészségesek és boldogok maradnak. És persze reméltem, hogy egyszer odakint biztonságos lesz az élet. Akkoriban nem lehetett másról álmodni…
– De hát minden gyereknek van valami nagy álma! Egy szép piros ruha?
MAMA: Én ilyesmiről sose álmodoztam akkor. Mert úgy gondoltam, hogy ha van mit ennünk, az elég. Ezenfelül nem volt értelme álmodozni. Nem akartuk terhelni a szüleinket valami ilyesféle álommal! Nem akartuk nehezíteni a szüleink gondját. Újévkor mindig kaptunk egy cipőt. Az anyukánk meg csinált egy-egy új ruhát. Egyszer, emlékszem, elvittek minket az egyetlen pekingi rokonunkhoz, egy nagynénihez, ahol kaptunk ajándékba pénzt. Ez volt a legvidámabb nap a gyerekkoromban. Piros borítékba tette nekünk. Én ezt soha nem költöttem el. Gyűjtögettem, őrizgettem, soha nem nyúltam hozzá, egész a felszabadulásig. És akkor jött a felszabadulás, és az én pénzem hirtelen egyik napról a másikra elveszítette a teljes értékét.
– Hány évig őrizgette?
MAMA: Nagyon sok évig. És tulajdonképpen csak azért voltam egy kicsit szomorú, mert én ezt a szüleimnek őrizgettem, hogy odaadjam egyszer. 200A többi testvérem mindig szeretett volna valamit, én nem. Én csak a szüleimet szerettem. De aztán hiába őrizgettem nekik.
– Mama, most már viszont én kezdek álmosodni. De azért még az eszembe jutott valami. Hogy érezték-e a gyerekek a szülők irántuk való szeretetét? Kifejezték-e?
MAMA: Igen, nagyon is! De jól kellett tanulnunk.
– És ha valami rosszat csináltak, mi volt a büntetés?
MAMA: Mi sose voltunk rosszak.
Felnézek a feje feletti faliórára, és már tényleg nagyon késő van. Látom, hogy a Mamának is le-lecsukódnak a szempillái. Végre elköszönök, és megyek lefeküdni.
Mi sose voltunk rosszak.
Megigazítom a fejem alatt a párnát, és magamra húzom a paplant.
Mi sose voltunk rosszak.
Mama, miért nem élsz örökké?
201Közvetlenül Kínába történt elutazásom előtt Münchenben még találkoztam Yang Liannel, aki ismervén 1998-as kínai tapasztalataimat s az e tapasztalatra épülő véleményemet az „otthoni” helyzetről, egyáltalán nem osztotta azt: szerinte a kínai szellem nem halott, a kínai szellem a „mély”-ben még mindig alapvető, s amikor befejezte előadását a kérdésről, hallgatott egy kicsit, aztán huncut tekintettel rám nézett, és szavai megerősítéséül mintegy hozzáfűzte még, hogy de várj csak, menj el majd az apámhoz Tianjinbe, el ne mulaszd: mert akkor látni fogod, hogy a klasszikus kultúra bizonyosan él, látni fogod a klasszikus kultúrát teljes életnagyságban, mert ő, az én drága apám, Tianjinben, maga a megtestesült klasszikus kultúra.
Most itt ülök ezzel a méltóságos, gyönyörű, ősz hajú, idős emberrel egy tianjini lakótelep szegényes, kicsi lakásában, mely egyébiránt nagyon emlékeztet arra, amelyet én béreltem Shanghaiban a Fudan Egyetem közelében, ott ülök szemben Yang Qinghuával, s rögtön beszélgetésünk elején elmesélem neki, mit mondott róla a fia. Nagyot nevet, de nem felel rá semmit. Úgyhogy megkérdem még egyszer, hogy igaz-e, hogy benne a klasszikus kultúrát tisztelhetem. Azt hittem, nevetni fog megint, de nem, ezúttal nem, most elkomolyodik, s rövid gondolkodás után válaszol.
YANG: Érdeklődöm a klasszikus kínai kultúra iránt.
202Akkor, mondom, hogy rögtön a közepébe vágjak, engedje meg, hogy megkérdezzem a véleményét arról, mi a szerepe, vagy mi lehetne ennek a klasszikus kultúrának, vagyis Kína hagyományos kultúrájának a mai életben?
Yang úr megint gondolkodik egy darabig, majd mély levegőt vesz. Ebből már tudom, hogy előadás következik. Hamar kiderül, hogy Lian édesapjának minden szóbeli megnyilvánulása: kinyilatkoztatás. De arra is hamar rájövök, hogy mindaz, amit elmond, egyszerűen igényli is ezt a fajtáját a gondolatok kifejtésének. Rendszere van mindannak, amit mond, valami nemes retorikája, egy hajdani, nagyon régi retorikát hallok a távolból, amely tulajdonképpen már nincsen.
YANG: Úgy vélem, a hagyományos kultúra befolyása a modern életre, mireánk… mindannyiunkra hatással van. Mi vagyunk a legdicsőbb ókori civilizáció. Egyedülálló ez az egész világon. Mert a mi kultúránk egy igazi különlegesség a történelemben. Minden egyéb ókori civilizáció, az egyiptomi, a római és így tovább, mind véget ért, eltűnt. A miénk az egyetlen, amelyik még mindig életben van, és ennek az az oka, hogy a mi tradíciónknak van egy rendkívül különleges vonása. Történelmünk ugyanis írott történelem, és ez alatt azt értse, hogy ez egy olyan kultúra, amely az írás feltétlen primátusára épült. A kínai történelem az írott nyelv hatása alatt fejlődött. A kínai nemzet számára az írás volt a legfontosabb. És itt máris szólnom kell Konfuciuszról. Én nem szeretem Konfuciusz gondolatrendszerét, és azért nem, mert túlhangsúlyozza a tekintély szerepét a társadalomban. Ha te ebben a társadalomban létezel, meg vagy határozva egy tekintély által. Alá vagy vetve az apának, alá vagy vetve a császárnak. Én nem szeretem 203a tekintélyt. Én a szabadságot szeretem. A szellem szabadságát. És Konfuciusznak van egy ellensúlya a kínai hagyományban: Laozi, illetve Zhuangzi. Az én véleményem szerint ők, az ő filozófiájuk a legmagasabb rendű Kínában. És egyúttal ez az, ami rám a legnagyobb hatással van.
De ahogy kimondtam az imént a Konfuciuszt bíráló szavaimat, máris igazítanom kell rajtuk valamennyit. Konfuciusz ugyanis magától értetődően benne van a gondolataimban, abban, ami vagyok. Ismerem Konfuciusz műveit, és nagyon sok tanítása mélyen befolyásolta, mit gondoljak a világról. A konfuciuszi iskola tudniillik nem az elméletre hatott, hanem a hétköznapi életre. Ha volt egy barátom, aki valahonnan messze földről eljött engem meglátogatni, boldoggá tett. Már hogy is ne lettem volna boldog? És ez: Konfuciusz – nyilván ismeri, melyik híres jelenetre és mondatra utalok 192 . Összefoglalva tehát: mi mindannyian Konfuciusz árnyékában éltünk és élünk.
Ámde amikor húszegynéhány éves voltam, amikor kezdtem megismerkedni a nyugati szellemi világgal, akkor példának okáért találkoztam azzal a fogalommal, hogy demokrácia. Semmi ilyesminek nincsen nyoma a kínai kultúrában. Pedig ez valami jó dolog, értettem meg. Az egyenlőség, a szabadság, a demokrácia. Úgy gondoltam, ezek mind helyes, pozitív eszmények. És hamarosan ezen eszmények kezdtek beépülni az én kínai kultúrámba. És mivel a gondolataimnak a kínai kultúra a bázisa, a kiindulópontja, a gyökere, a külföldről szerzett információk, a nyugati hatás engem soha nem fordított szembe a saját kultúrámmal. És egyensúly jött létre bennem, és ez azért történhetett így, mert én magam a saját kultúrámat Laozire és Zhuangzire alapoztam, 204akik azt tanították, hogy te szabad vagy, ha a belső világod szabad. Így hát kijelenthetjük, hogy akár Konfuciusz, akár Laozi, valamiképpen mindenki itt az ókori kínai kultúra befolyása alatt áll.
De: ha mélyebbre mégy, beszélned kell az értelmiségről. Az értelmiség a mi tradíciónk szerint: a legjobb, a legnemesebb része a társadalomnak. Ezek azok az emberek, akik megvédik a tradíciót. Nélkülük nincs haladás, nincs kultúra. Így hát ők a legfontosabbak: az agyak, akik gondolkoznak. A dolgozó emberek, a munkások, a parasztok nem erősek a gondolkodásban. Ők a közösség befolyása alatt állnak. Gondolataik: közönségesek. Közönséges, ahogy gondolkodnak, és közönséges, ahogy cselekszenek. De ők is az ókori kínai kultúra hatása alatt teszik, ami tenniük kell. Viszont míg ők változatlanok, állandók, addig az értelmiség, és csak az értelmiség újra és újra megújul a maga szellemében, ők azok, az írástudók, akik újra meg újra a szellemhez fordulnak, és kezdik látni: mi az élet.
Meg kell mondanom, hogy én… beszélek egy kicsit magamról. Nekem vannak gyerekeim, van Lian, van a lányom, van egy kisebbik fiam, nekem három gyermekem van. Nagyon jó a véleményük rólam. Ők mind nagyon szeretnek engem. És elmondhatom: nincs köztünk generációs konfliktus. Mert én értelmiségi vagyok, nekem nincs és nem volt nagy kedvem nyomasztani őket, mindig szabadon beszéltem és beszélek velük, de nemcsak velük, minden emberrel így beszéltem egész életemben. Úgy vélem, ha az ember szabadon, nyíltan beszél, nincs tévedés a beszédében. És te beleszólhatsz, ha nincs igazam. A lányom azt mondja, én vagyok a legjobb ember az egész világon. Azt mondja, sehol nem talál egy olyan embert, mint én. Aki enge205di őt beszélni. Aki hagyja, hogy ő elmondja, amit valóban akar. Van néhány olyan igazság, amit én mondok, van néhány olyan, amit ő: én elfogadom, ha neki van igaza. Ha neki van igaza, megváltoztatom a véleményemet. Sőt, én véleményednek azt a részét is akceptálni tudom, ami nem igaz. Soha nem mondom: ezt nem engedem… Tedd, amit szeretsz. Én persze tudom, mi az, ami nem helyes. Ott van a fiatalabbik fiam, amikor katona volt, húszéves kora táján, mi történt? Van egy nagyon rossz tradíció a kínai hadseregben. Mindenki cigarettázik. Iszonyúan cigarettázik! Ez rossz az egészségnek. De én soha nem mondtam a fiatalabbik fiamnak: hagyd abba a dohányzást! Így ő maga hagyta abba. A helyes tehát: hagyni, hogy az ember szabadon válasszon.
Talán ezért szeretnek a gyerekeim. Ők elmondják, mi a gondjuk, én elmondom, mit gondolok erről. De nem erőltetem rájuk a véleményemet. Lehet, hogy az én véleményem nem mindig helyes. Nekik kell eldönteniük. Nekik kell átgondolniuk, az-e.
Nos, visszatérve tehát az értelmiséghez: vannak emberek, akik egy jobb világ dicsőségét hordozzák. Ez egy nagyon fontos hagyományunk. Hogy van ez az emberi minőség. Az értelmiség minősége a kínai kultúrában. Ez nagy különbséget mutat a nyugati és a keleti rendszerekben. A korai időktől kezdve az európai államok mindig egy erős katonai hatalomra törekedtek. Egy európai állam mindig komoly figyelmet szentelt a katonai oldalnak. Azok voltak a legkiválóbb emberek, akik a legtöbb ellenséget voltak képesek megölni. Ugyanakkor nekünk itt Kínában azt mondja Konfuciusz: „Nem gondolok sokat azokról az emberekről, akik bátrak abban, hogy hegyeket tartván a vállaikon eljutnak a keleti 206tengerhez… Nem értékelem sokra az ilyen embert. Én azokat az embereket szeretem, akik gondolkodnak.” Egyszóval: a gondolkodók, a tanítók a fontosak. Nos, ez a mi tradíciónk.
És ez a tradíció nagyon szorosan függ a nyelvtől. A nyelvünk négyzetbe foglalt írásjegyekből áll. Mégpedig tökéletes arányban férnek el mind egy-egy négyzetben. Ennek jelentősége van. És ezzel a jelentőséggel minden művelt értelmiségi tisztában volt, és tisztában van.
Ezen a ponton elmesélem neki, hogy nagyon sok értelmiségivel beszéltem az elmúlt hetekben, és korábbi útjaim során is. Kérdeztem őket, nem éreznek-e veszélyt. Hogy nem érzik-e a veszélyét annak, amit a pénznek ez a mindinkább totális uralma jelent. Hogy nem érzik-e úgy, kérdeztem tőlük, hogy a bomlás és a széthullás van abban, ha megszűnnek a morális értékek? Nekem más a véleményem a konfucianizmusról, vetem közbe egy zárójelben, mint neki, de hát persze én, ismerem el kissé lehajtott fejjel, nem Kínában éltem, és élek. Én a konfucianizmust éppúgy tisztelem tudniillik, mint Laozit és Zhuangzit. Mert számomra, mondom tovább, a konfucianizmus az egyetlen szociális filozófia, amely az erkölcsöt bevezette a hétköznapi életbe, az emberi életbe. Ez a kereszténységnek nem sikerült. És amikor erről beszéltem, számolok be most róla, minden beszélgetőtársam bólogatott, és azt felelte, igazam van, konfucianizmus nélkül nincs Kína, s bár érzik, hogy van veszély a mai társadalmi fejlődésben, azt tagadták, hogy a konfucianizmus eltűnt volna ebből a társadalmi rendszerből. Ez megdöbbentett, mert én ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam, és tapasztalom.
YANG: Egyetértek Önnel. A konfuciánus iskola jó hatással volt az emberekre. Az erkölcsöt mindig 207magasabbra helyezte, mint a sikert. Te lehetsz sikeres, lehetsz híres hivatalnok, de ez morális szempontból nem jelent semmit. Helyezd magasabbra az erkölcsöt, mint a sikert, mondta Konfuciusz. A konfucianizmusnak ez a hatása feltétlenül jó. Egyetértek. És abban is, hogy itt, ennél a kérdésnél a konfucianizmus mélyebbre hatolt, mint a kereszténység vagy a buddhizmus. A kereszténység, a buddhista vallás: nagyon jók. Amennyire én látom – és én metodista iskolába jártam, tehát ismerem a kereszténységet – a kereszténység nagyon pozitív vallás, elsősorban azért, mert figyelmet szentelt a szeretetnek. Azt mondja, neked szeretned kell az embereket. Ez például számomra sokkal fontosabb, mint a konfuciánus erkölcs. Mert mi itt Kínában soha nem fordítottunk kellő figyelmet a személyes szeretetre. Kétfajta ember van, akivel nehéz bánni: a gyerek és az asszony, mivel mind a kettőt az érzelmei vezetik. Konfuciusz soha nem beszél a férfi és a nő közti szeretetről. A szerelemmel sem foglalkozik. Ezzel szemben a kereszténységben a szeretet áll a középpontban, és ez engem nagyon mélyen érintett mind a mai napig, és ez az én életemben mindig azt jelentette: szeresd a gyerekeidet. Pontosabban: mutasd ki a szereteted a gyerekeidnek. Ez mindennél fontosabb. És ez az, ami nálunk nagy gondot okozott, és okoz ma is. Mindenki kínozza a gyerekét, hogy tanulj, tanulj, de nincs szeretet! Itt mindenki azt mondaná Önnek, de hiszen én szeretem a gyerekemet! Amire pedig én azt mondom: akkor szeresd, tényleg! Mutasd meg nekik, hogy szereted őket! A legtöbb tévedés, a legtöbb félreértés és a legtöbb meg nem értés ebből származik. A kereszténységet tehát, összefoglalva a dolgot, azért tartom nagyra, mert hangsúlyozza a szeretet jelentőségét.
208A buddhizmus az ürességről beszél, minden létező ürességéről, vagyis hogy a dolgok vége az üresség. Azt hiszem, ez tökéletesen, ez makulátlanul igaz. Mindennek van kezdete, mindenkinek és mindennek élnie és halnia kell, és mindennek és mindenkinek van vége, az univerzumnak is vége lesz. Nem tudjuk, mi volt a kezdete és mi lesz a vége az időnek. Tudjuk, hogy vannak határok, de tudjuk azt is, hogy valójában minden határtalan. Soha nem lehet eljutni valaminek a végére. Sem a nagy, sem a kicsi ismerete nincs meg bennünk, sem a kis időé, sem a nagy időé, sem a kis téré, sem a nagyé. És akkor jön a buddhizmus, és azt mondja, minden üres, és minden üressé válik. És ez megfellebbezhetetlenül igaz. Ez a teljes igazság. Azt hiszem, nekünk tanulnunk kell ebből. Azt hiszem, nem kell túl nagy figyelmet szentelnünk a sorsnak, a világnak, mert mindezek üressé lesznek. A mi saját személyes életünk is üressé lesz. Semmivé. Ezt tanítja a buddhizmus, és ezért a buddhizmust is nagyon nagyra tartom.
De nekünk itt, Kínában Laozi a legfontosabb. Laozi nagyon bölcs ember volt. Ha olvassa az ember a könyvét, abban mindennél mélyebb tudás van. Mert mivel kezdődik az egész? Hogy az igazság kimondhatatlan. Nem mondhatjuk, hogy ez igaz. De nem mondhatjuk azt sem, hogy nem igaz. Az igazság valami olyasmi, amiről nem beszélhetsz.
Te nem juthatsz el a dolgok végére.
És most beszéljünk a modern világról.
Én nagyon aggódom.
Az emberiség jövője miatt. Nemcsak Kína jövője miatt. Az egész világ miatt. Nagyon aggódom.
A XX. század annyi fejlődést hozott, amennyit talán húsz évszázad se addig összesen. Biztosak lehetünk benne, hogy a XX. század jelenti a legnagyobb fej209lődést a történelemben. Viszont: a dolgoknak borzasztó sebességük lett, és én nem tudom, ki fogja megállítani ezt? Hiába állítjuk meg majd a romokban, akkor már késő. Nagyon aggódom.
Nem szeretem a modern világot. Nem szeretem a sebességet. A szellem nem boldog ebben a világban. Túl sok tárgyad van. Van televíziód, van computered. Ott van a computer: senki sem tudja, mi ez valójában. És hogy mit tudunk vele csinálni. Engem már zavar a computer. Miért? Tudom, hogy a computer nagyon érdekes. Én szeretek játszani. Órákat tudok eltölteni előtte. De nincs hozzá energiám. Ez megöl engem. Na, várj! Várj, várj néhány évet, és utolérlek!… De az életem nem elég, én nem tudok ennyit… játszani! Ettől a sebességtől, ettől a borzasztó sebességtől aggódom én nagyon. Az egész emberiség nevében. Ki fogja megállítani? Te nem tudod megállítani. Ami ma fantázia, az néhány napon belül tény lesz. És akkor az agyadat össze tudod kapcsolni a computerrel. Ha ez megtörténik, akkor mindent meg tudsz tanulni. Minden tudás a te személyes computeredben lesz. Nem ismerem a magyar nyelvet, de benne lesz a computeremben.
Ez tényleg ijesztő. El fog tűnni az összes kultúra, és ebbe beletartozik a klasszikus császárkori kínai kultúra is, amit én annyira szeretek! Semmivé lesz. Vegyük a fiatalokat. Őket egyáltalán nem érdekli a klasszikus kínai kultúra. Nincs idejük tanulni. Olvasnod kellene könyveket, hogy megtudd, mi micsoda, de neked nincs időd. Játszani akarok a computeremen, relaxálni akarok, könnyűzenét akarok hallgatni, és táncolni este. Őket nem érdekli az ókor, őket nem érdekli a kultúra. Nincsenek vele viszonyban.
210És ezt sem tudod feltartóztatni. A fejlődés borzalmas. Ilyen fordulatot, ami végbement, nem lehet érzelmekkel követni. Semmit nem tudsz azonban tenni, hogy megállítsd.
Nagyon egyszerűen, nagyon pontosan fogalmaz, és szavainak egyszerűsége és pontossága mögött egy harmonikus világmagyarázat mély átgondoltságát érzékelem: megnyert magának teljesen, érzem, ahogy egyre inkább fellelkesít, hogy végre valódi dialógust folytathatok egy igazán bölcs emberrel, s mert talán ezt érzékeli ő is, saját szavainak hatását rám, nem éri igazán váratlanul, amikor sokkal bizalmasabb hangra váltva elmondom neki, hogy én e folyamat mögött egy metafizikai hatalmat keresek, s az egészet én is megállíthatatlannak érzem, és úgy hívom, ördögi hatalom. Tehetetlenségünk, mondom, hogy nem tudjuk ezt a világot, ezt a sebességet, a folyamatnak ezt az ijesztő sodrását megállítani, ez a tehetetlenség engem nagyon emlékeztet tehetetlenségünkre az ördögivel szemben. Az emberek egy része őhozzá, Yang úrhoz hasonlóan fél a sebességnek ettől a megállíthatatlanságától, de én még jobban félek attól az erőtől, aminek ezt köszönhetjük – Yang úr, kérdem minden szót erősen hangsúlyozva, érti a különbséget? Én úgy gondolom, hogy ha a rossz megjelenik, azzal szemben senki nem tud tenni semmit. És ha erre gondolok, kimondhatatlan félelem lesz úrrá rajtam, folytatom, mert tudom, hogy ekkor elvesztünk az időben, mert elvesztettük a jelent. Nincs jelenünk. Mindig csak a következő pillanat van meg, a most nem létező következő pillanat. És ez ördögi. És nem tudunk ellene tenni semmit.
Én úgy gondolom, hogy csak egy új metafizika segíthet rajtunk, fejtegetem Yang úrnak a tianjini szűkös lakótelepi lakásban. Ez a metafizika azonban gyökeresen más kell legyen, mint minden eddigi. Nem épülhet semmiféle dichotómiára, nem épülhet ellentétre, kettősségre, egy újfajta rej211tély megnevezésére, nem épülhet kifejezések megváltó erejére. Nem hiszem, magyarázom, hogy a szavaknak szerepük lehet benne. És nem hiszem, hogy a fogalmaknak szerepük lehet benne. Megkérdezem tőle, szerinte van-e valami esélye annak, hogy egy ilyen új metafizikát felépíthetünk?
YANG: Nagyon nehéz kérdés. Egy ilyen feladatot senki nem tudna megoldani a kommunista rezsimben. A kormány nem tud tenni semmit. A tanítók, az írók, az értelmiség még csak nem is gondolkodnak ezen. Nem érzékelik a problémát, hogy van probléma. Nem találnak semmit, ami probléma volna. Ők azt érzékelik csak, hogy van fejlődés, hogy minden jobb, mint tíz évvel ezelőtt, ők most boldogok, nem éreznek veszélyt. De az én véleményem az, hogy fordulóponton vagyunk: és most az egész emberiségre gondolok. Elértünk egy korszak végére, és most nem tudjuk, mi az, ami van. Mert már benne vagyunk egy új korszakban, és ez nagyon más, mint az ezelőtti. A tudomány és technika világa olyan gyorsan megváltoztatja a dolgokat, hogy meg tudta változtatni a saját testedet is. Így hát hiába volt itt egy ókori eredetű kultúra, megáll ezen a ponton. Van valamilyen hatása, valamilyen folyamatossága, de az egészet nem tudja értelmezni és átalakítani, valamilyen abszolút erővel befolyásolni. A következő korszak tele lesz veszéllyel. Tele lesz nehézségekkel. Valószínűleg ez nem lesz egy jó jövő az emberiség történetében. Lehet, hogy az emberiségnek ez az új korszak a véget jelenti.
De senki nem tudja megállítani.
És mit tehetek én? Én megpróbálom a saját befolyásommal azoknak az életét, akiket szeretek, akik körülvesznek, segíteni. Sok ember hallgat engem. Hallgatják, amit mondok. Szeretik azt a szellemet, 212ami az enyém. Én befolyással lehetek rájuk. Talán jó hatással is, olyannal, hogy ők is jót tegyenek maguk körül. Persze a leginkább a gyerekeim érdekelnek. A gyerekeim jövője. Mit gondolhatnak ők a világról? Mit tehetnek ők a világért?
Mit? Azt hiszem, segíteni kell őket, hogy boldog életet élhessenek. Hogy boldogan éljenek. A halálukig. Ez a legfontosabb dolog. Nekik egy boldog életet kell élni. Ha sikeresek, ha sok pénzt keresnek, ha nevet szereznek, ez mind megtörténhet, de ez nem fontos. Lehetsz sikeres, lehetsz sikertelen, de lehetsz boldog is. És ez az, amit én teszek. Sokan nagy házakban élnek, én ebben a kis lakótelepi lakásban. Nincs semmim. Nem érdekel. Sok osztálytársamból sikeres ember lett, soknak nagy hatalma lett. De az osztálytársaim közül egyedül én vagyok boldog. Az az én stratégiám, hogy boldog vagyok.
Engem nem érdekel a hírnév, lusta vagyok, nem szeretek írni, ahhoz, hogy írjál, össze kell szedjed az agyadat, és én ezt nem szeretem. A gyerekeim azt akarják, írjak valamit, de én elutasítom ezt. Szóval: nem érdekel ez sem, és a gazdagság sem, csak a boldogság. A nagyapám mandarin volt, és nagyon gazdag: viszont soha nem volt boldog. Nem szeretnék olyan lenni, mint ő. Nagyon kegyetlenül bánt a szegényekkel, ezért mindenki az ellensége volt. Pontosan kell tudni: mi fontos, és mi nem. A hírnév nem fontos, mert nem ad boldogságot. A hatalom sem. Vannak barátaim, akik hatalmasak lettek. Ma van hatalmuk, és te egy senki vagy, és engedelmeskedsz nekik. De egy nap elfáradnak, és nincs hatalmuk többé, és hirtelen senki nem engedelmeskedik nekik többé. Megéri? Boldogok? Maguknak fontosságot tulajdonítottak, de ez csak egy álom, egy látszat, egy tünemény, ami elmúlik, vége lesz, kész.
213Azt teheted, hogy megmondod az embereknek, mi a boldogság, és hogyan válhatnak boldoggá. Én egész életemet boldogságban éltem le. Mert szabad voltam.
Teljesen a hatása alá kerültem a szavainak, és ezt be is vallom most neki.
De egyvalami az eszembe jutott, fűzöm hozzá, és ez mindig az eszembe jut, ha a személyes boldogságról hallok. Én hosszú-hosszú évek óta, mondom, állandóan vándoroltam, most itt vagyok Tianjinben, holnap Pekingben leszek, aztán Suzhouban, aztán elindulok valamerre Nyugat felé, és ezelőtt Berlinben voltam, meg Zürichben meg Londonban és Párizsban meg Szarajevóban meg Budapest VIII. kerületében, azelőtt New Yorkban és Barcelonában és Kyotóban és Tokióban, de mindegy, hol, megyek az utcán, és látom a nyomorúságot, látom a boldogtalanságot, hallgatom a borzalmakat, amik megtörténtek, és látom a borzalmakat, amik megtörténnek, egyszóval látom, hogy a világ tele van rosszal és borzalommal és fájdalommal és reménytelenséggel, látom, hogyan működik az emberi gyűlölet – és ilyenkor, ha erre gondolok, ha ezzel találkozom, akkor nehezen tudok mit kezdeni az ő szavaival, zavarba jövök tőlük, mert hát hogyan is követhetném én az ő tanácsát, hogyan törekedjem a személyes boldogságra – a boldogtalanok között? Hogy teremthetek boldogságot magam körül, miközben látom a világ borzalmát és szomorúságát? A Buddha azt mondta: a világ szenvedés. És a Buddha nem mondott semmit arról, hogy szabad vaknak lennem a szenvedés kellős közepén. Én nem tudok otthon ülni, és szeretetet adni a gyerekeimnek, miközben tudom, hogy másnak nem adhatok. Megfojt, megbénít, Yang úr, mondom neki egészen nyíltan. Most hallgatom az ő rendkívüli szavait, az ő rendkívül egyszerű szavait, és úgy érzem, nem veszi zokon, ha megkérem, adjon tanácsot, mit tegyek ebben a képtelenségben?
214YANG: Számomra ez egy könnyű kérdés. Te szereted a másikat, neked szeretned kell a többi embert. Neked a szeretetet, a barátságot kell reprezentálnod. Ki kell fejezned az együttérzésedet a szenvedőkkel. Ez elég. Meg kell tenned, amit megtehetsz. Lényed legjobb részével segíts mindazokon, akiken tudsz. Érezz együtt velük, és ez elég. Iszonyatosan sok szenvedés van a világban, neked segítened kell a szenvedőkön, de te nem tehetsz meg mindent.
De én nem tudok együttérezni az elvetemültekkel és a megátalkodottakkal, ellenkezem.
YANG: Természetesen. Neked gyűlölnöd kell őket. Neked szeretned kell az embereket, akik szenvednek, de a gonoszokat gyűlölnöd kell. Én is gyűlölök embereket, de tenni, nem teszek ellenük semmit. Ők könnyen megölhetnek engem. De én őket nem. Nekem nincs hatalmam ehhez. És nem is akarom, hogy legyen.
Ezen gondolkoznom kell. Yang úr hallgat, hagyja, hogy gondolkozzam. Aztán úgy érzem, nagyon elfáradtam, és az eszembe jut, hogy ha én így vagyok, milyen fáradt lehet ez a hetvenéves öregember. El kéne mennem, és hosszan gondolkoznom mindazon, amit mondott. A nagy csend után végre megszólalok.
Yang úr, mondom, nekem még soha nem esett ilyen nehezemre, hogy abbahagyjak egy beszélgetést. De ránéztem az órámra, és ránéztem Önre: látom, hogy elfáradt. Már biztosan aludna, én meg feltartom. Éjszaka van. Ne haragudjon. Nem hagyom pihenni.
215YANG: Ugyan! Soha nem alszom éjjel. Csak reggel, délelőtt. Naponta hétszer alszom, de mindig csak egy kicsit. Éjjel nem. Soha.
Soha, soha nem alszom éjjel: visszhangoznak bennem aztán Yang úr szavai, és nem mozdulok, nem kelek fel, nem indulok, pedig illő volna már, meg talán szükséges is, hisz el kellene érnem az utolsó vonatot Pekingbe, s már éjszaka lehet – csak hát képtelen vagyok megmozdulni, felkelni és elindulni, mert csak hallgatom Yang Qinghuát, aki újra beszélni kezd, csak hallgatom, ahogy mondja, csak nézem ősz fejét, nemes vonásait, csak csodálom ezt a mandarint a tianjini lakótelepen, ő meg csak mondja, a maga rendkívül precíz angolján csak mondja és mondja a világ legegyszerűbb mondatait, és odakint már valóban késő éjszaka van, késő éjszaka, késő éjszaka.
216Már nagyod fáradt vagyok, és nincs hova mennem. Már nem akarok látni még egy templomot, még egy múzeumot, még egy kiállítást. Elveszetten kerengek Pekingben. De nem maradhatok otthon, mégsem ülhetek örökké a Mama ágya mellett. Így hát mindennap kijövök a házból, de mindig ugyanazokon az utcákon megyek, s a vége is mindig ugyanaz: betérek a Guangji-templomba, egy elfelejtett, érdektelen, elhagyott buddhista kolostor néhány megmaradt épülete közé, mert ott nincs senki: egy lélek se, ahogy tegnap se volt, se szerzetes, se zarándok, ide már tényleg senki nem jön. Megkeresem a helyet, ahova tegnap is, meg tegnapelőtt is, hátramegyek a templomocska belső udvarára, s ott leülök ugyanannak a romos pavilonnak a lépcsőjére, és nem csinálok semmit, nem gondolkozom, nem vagyok.
Délutánra jár, vagy alkonyodik is már, laposan esik be a nap gyönge fénye. Még melegít egy kicsit, és ebben a melegben elnyom az álom.
Aztán hirtelen felébredek. Tang Xiaodu ül mellettem. Nagyon meg vagyok lepődve, nem értem, hogy kerülhetett ide. Honnan tudhat róla, hogy ide járok? Nem szól semmit egy ideig, rágyújt egy cigarettára, aztán hosszan kifújja a füstöt. Nem szomorúnak látszik, inkább fáradtnak ő is. Mielőtt megkérdezném tőle, hogy talált rám, elkezdem mondani neki, milyen helyzetbe kerültem. Hogy már nem vagyok kíváncsi, már nem akarok látni semmit, már nem akarok 217beszélgetni senkivel, s hogy ide szoktam jönni mindig, ebbe a védettségbe, és aztán bevallom neki, hogy kétségbe vagyok esve, mert amit kerestem, nem találom, és most már úgy tűnik fel nekem, hogy nem is találhatom meg soha, mert nincs, mert nem maradt belőle semmi, és hogy ráadásul azt hiszem, ezt az egész kétségbeesést kizárólag magamnak köszönhetem, hiszen senki nem hitegetett soha azzal, hogy amit annyira kerestem itt, az megvolna valahol, akinek adni lehetett a szavára, az soha nem állított ilyet, úgyhogy valószínűleg én találtam ki az egészet, hogy még mindig van valahol, és elkezdtem keresni, és persze nem találtam semmit, csak néhány szomorú embert és néhány szomorú helyet, s már dől belőlem a szó, Xiaodu hallgat, csendesen bólogat, én meg csak mondom, hogy voltam itt 1998-ban is, és akkor bejártam az egész klasszikus Kínát, és bár azt hajtogattam az embereknek, Li Taibait keresem, hát, persze, hogy már akkor is ez a klasszikus kínai kultúra volt a fejemben, és tudod, mondom neki, az az út mégis boldog volt, nem találtam akkor se semmit, viszont végül a végén mégis valamit, és ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az ég, ami fölém borult, az borult Li Taibai fölé és az egész klasszikus költészet fölé és az egész kínai hagyomány fölé is, és ez boldogsággal töltött el, hogy az ég ugyanaz, csak most elbizonytalanodtam, drága barátom, fordulok oda hozzá, mondd meg nekem, ez még, itt fölöttünk, tényleg ugyanaz az ég?
Tang Xiaodu sokáig nem válaszol.
Nem, ez már nem ugyanaz az ég, feleli aztán nagyon halkan, és közben nem néz rám. Itt lent a földön, mondja, minden megváltozott. Nincs már buddhizmus, nincs már taoizmus, nincsenek kolostorok, nincs festészet és nincs zene, nincs költészet és nincs hagyomány – megváltozott minden idelent, már akkor hogy is lehetne az ég ugyanaz fölöttünk?
Felkel, tesz néhány lépést erre-arra, aztán körbejárja az udvart, meg-megáll egy kicsit ott, ahová odasüt a nap, áll, 218és melegszik a napfényben, én meg nézem őt, és úgy érzem, megint el fogok aludni ebben a békességes csendben, itt a Guangji Si leghátsó udvarán.
De nem.
Felébredek.
És nincs mellettem senki.
Már nem süt a nap.
Lehűlt a levegő.
Az udvar teljesen üres.
219Menj Suzhouba, mondja Tang Xiaodu egy nap, és ez olyan meglepő tőle, aki ugyan mindig és mindenben segít, de soha nem avatkozik bele, mit csináljak, csak támogatja s a maga gondosságával megteremti a lehetőségét, hogy amit akarok, az az adott körülmények között a legjobban sikerüljön, de hogy felszólítson valamire, ez annyira távol áll tőle, hogy csak egész óvatosan kérdezem meg tőle, hogy biztos jól értem? Suzhouba menjek?, a kertek királynőjéhez?, a világ legszebb kertjeinek városába?, igen, bólint Tang Xiaodu komolyan, oda, ahol a Zhuozheng Yuan 194 , a Shizi Lin 195 , a Liu Yuan 196 , a Yi Yuan 197 , a Canglang Ting 198 és mindenekfölött a Wangshi Yuan 199 van?, oda, mondja Tang Xiaodu, de hát menjek a Jangcétől délre eső turistaparadicsomok világhírű helyszínére?, menjek a turistaipar kínai fellegvárába?, igen, feleli a lehető legkomolyabban szelíd pekingi barátom, és ez tényleg annyira váratlan, s hogy ráadásul magyarázat nélkül hagyja, hogy miért is kéne nekem, mikor már Suzhoun kívül eléggé alaposan bejártam a környéket, éppen Suzhouba mennem, hogy ettől fogva nem kérdezek tőle semmit, csak csomagolok, és már ülök a vonaton, és már meg is érkezem, egy reggel, úgy tíz körül, s persze gyalog megyek tolmácsommal az állomásról befelé, s mivel nem akármilyen helyre érkeztünk, szinte nem is kell térkép, annyira ki van minden írva, legalábbis a leghíresebb látnivalók, hogy első ízben nem is használunk semmiféle segédeszközt, 220hanem megyünk az orrunk után, a turistatáblák nyomvonalán, előbb el a Beisi Ta 200 , az Északi Templom pagodájának monumentális építménye mellett, s be rögtön a legnevezetesebb látnivalóhoz, be a Zhuozheng Kertbe, és irtózatos a tömeg, és irtózatos a féktelen turistacsoportokkal, illetve az idevágó s világrettentő japáni hagyományokat is megszégyenítő eleven hangosbeszélőkkel, az úgynevezett idegenvezetőkkel szemtől szembe összetalálkozni, úgyhogy csak szemrevételezzük a kanyargó, labirintusszerű ösvényeken, a lenyűgözően légies pavilonok és udvarok és tavak között, amennyire ez lehetséges, hogy a Zhuozheng Yuan tényleg káprázatos, már megyünk is át a közel fekvő Shizi Linbe, az Oroszlánkertbe, ahol a sors úgy akarja, hogy két turistatámadás közé ékelődhessünk be, s így valóban átadhassuk magunkat a csodálatnak, mert az a nehéz körülmények ellenére már Suzhou legnagyobb kertjében is szinte fejbe vágott, hogy a kínai kertművészetnek ezúttal a valóságos színhelyén tartózkodunk, de itt, hogy látunk is valamit, az Oroszlánkertben már meg kell állapítsuk, hogy egyszerűen bámulatos a szépség, amelyből e kertnek a szövete szőve van, hogy a Tai-tó extrém köveinek extrém mennyisége ellenére, mert ezek a kertek a mi szemünknek túlságosan is zsúfoltnak hatnak a rengeteg kőépítmény miatt, tehát hogy a kínaiak sajátos kőhasználata, a lyukacsos, morbid, tényleg extrém alakú és nagyságú kőkülönlegességek tömegének ide vagy oda, már a Zhuozheng is, de ez, az Oroszlánkert, varázslatosan szép – hogy aztán innen közvetlenül a város déli részébe buszozván, a hírek szerint a nehezen megtalálható Wangshi Yuanben, a Hálók Mesterének apró kertjében megadjuk magunkat végérvényesen, mert amit az előírásoknak megfelelően tényleg csak nehezen találunk meg, hisz semmit sem ígérő szűk sikátorokon kell végig bukdácsolnunk, hisz hervasztóan hétköznapi, csúnya kis házi építkezések állványai és malterosládái, barátságtalan tekintetek s ócska, málló vakolatú falak közt kell elhinnünk, hogy jó 221úton vagyunk, pedig jó úton vagyunk, és megtaláljuk, és amit tehát megtalálunk, az valóban nemcsak elsöpri a kétségeinket arról, hogy egy ilyen turistaközpontban bármi eredeti is a helyén maradhatott, sokkal több történik, mire idáig érünk, belátjuk ugyanis, hogy a suzhoui kert: van, hogy a klasszikus szépségnek ezek a zárványai: lényegük szerint épek, hogy ha belép az ember a Zhuozheng, a Shizi Lin vagy a Wangshi Yuan terébe, akkor belép az elveszett kínai hagyományba, nem értem, hogy lehetséges ez, de így van, jöttek nyilván ide is, nagy tömegben, a turizmusszakértők, jöttek, és kitették a jegypénztárakat, kiépítették a luxusbuszjáratokat, és megépítették a buszparkolókat, egyszóval felvették a listára a suzhoui kerteket, hogy ráengedjék a turisták végtelen sorozatát, de… nem tettek tönkre semmit, szinte képtelenség, de így esett, a kertek épek, és annyira meg vagyunk lepődve ezen, és annyira el vagyunk bűvölve, hogy csak most, a nap vége felé vesszük észre, hogy nem is szóltunk egymáshoz szinte egy szót sem a nagy elbűvöltségben, utazunk a Renmin lun, ettől kezdve a Főutcánkon, visszafelé, északnak, hogy a napot a Yi Yuanben zárjuk le, a nap, mely ma forrón sütött mindvégig, mostanra már veszít az erejéből, már csak világít és melegít, amikor megérkezünk a Yi Yuanhez, befizetjük a belépődíjat, már késő van, közel a záróra, figyelmeztetnek a pénztárnál, de magunk is így magyarázzuk, hogy a Yi Yuan szinte kihaltnak látszik, s a laposan beeső fényben, a kellemes, öreges melegben besétálunk a kétségtelenül legmeghatóbb kertbe, amit ezen a csodálatos és rejtélyes napon Suzhouban láttunk, besétálunk a csöndes sétányokon a suzhoui kert egy újabb halhatatlan alkotásába, ebbe a pici paradicsomba, ahol, bár közel a záróra, mondták a pénztárablaknál, mintha valaki megállította volna az időt, mert még arra is futja, hogy lassan járjuk végig a pavilonokat, hogy ráérősen nézzük meg a falakba épített sztéléket, sőt a végén még leülni is le tudunk a kert tavának partján, egy pavilon előtt, és átadhatjuk magunkat a 222kertre boruló nyugalomnak, a szavakba foglalhatatlan szépségnek, és anélkül, hogy az óránkra néznénk, elgondolkodhatunk a rejtélyen, hogy miért is vagyunk mi ideküldve, s hogy mi is kell várjon ránk akkor tehát pontosan.
Mert ettől kezdve folyton ez jár az eszünkben, legalábbis az enyémben feltétlenül, hogy mi az, amiért Tang Xiaodu leküldött Suzhouba, bármit látok, bárhová megyek, bárkivel találkozom, nem bírom közvetlenül átadni magam annak, amit látok, ahová megyek, és akivel beszélek, mert folyton úgy nézem és hallgatom a dolgokat, hogy közben megfejtsem, mit kell megfejtenem, vagyis hogy el ne mulasszam észrevenni, ha az kerül végre elém, az a kert, az az utca, az az ember, aki miatt Tang Xiaodu, vagy a véletlen, vagy a sors kifürkészhetetlen akarata Tang Xiaodu csöndes, de határozott javaslatában idevezérelt engem.
Tang Xiaodu egyik barátja vár a következő napon, egy olyan középkorú férfiú, akiről sok minden az eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy költő, pedig az, készített fel Xiaodu, mégpedig egy olyan suzhoui költő, aki nagy hatással van a kortárs irodalomra: Xiao Hai vár ránk egy modern konferenciaközpont nehézkesen elegáns, újkínai világában, ahol ő egy irodalomtörténeti konferencia szünetében tud némi időt szakítani a velem való beszélgetésre. Feszült, lopva folyton az óráját nézi, tényleg elfoglalt ember benyomását kelti, akinek sajnos mindig rohannia kell, de nem egy költőre emlékeztet, aki nagy hatással van a kortársaira, hanem egy hivatalnokra, ráadásul egy kishivatalnokra, akire nagy hatással vannak a kortársai, s mint kiderül a bemutatkozásnál, tulajdonképpen így is van, hivatalnoki állást vállalt, és emiatt a legjobb szándékkal is úgynevezett hivatalnok-költőt mondanánk, nyilván, hogy megéljen valamiből, belement a dologba, de úgy néz ki, túlzottan nem kedvére való az egész, van benne valami szerencsétlen, valami esetlen, egy belső költői nyugalom helyett inkább valami belső hivatalnoki idegesség, mégis figyelmesen hallgatom a kon223ferenciaközpont óriási épületében, valahol az első emeleten egy szállodai szobában, ahol leülünk az ágyra, és tolmácsom előadásában megismervén, mi járatban vagyok, belekezd egy monológba, s kétséget sem hagy afelől, hogy párbeszédre se kedve, se ideje nincsen, de nem is az az alkat, ő a hosszú kifejtések embere, egy gondolatmenet alapos előadásáé, komoly, megfontolt, aki gondosan válogatja meg a szavait, viszont végig, ahogy ül az ágy szélén ebben a hotelszobában, rezeg a levegő az idegességtől és a türelmetlenségtől, nyilván vissza kellene menjen már oda, abba a konferenciaterembe, ahonnan kiszökött a kedvemért, úgyhogy talán még az is zavarja, hogy az alapos kifejtésnek most nem adhatja át magát, csak tömören, számára láthatóan túlságosan is tömören kell megfogalmaznia mondanivalóját. Nem néz rám, miközben beszél. Egy kissé annak az embernek a benyomását kelti, aki mindig úgy érzi, nagy tömeg hallgatja a szavait – akkor is, ha egy hotelszobában ül egy ágyon, s egy idegen kérdésére próbálja összefoglalni egy félórácska alatt, mit is gondol ő a klasszikus kultúra jelenlegi helyzetéről.
XIAO HAI: A 90-es évektől a kínaiaknak egyre inkább a saját múltbeli kultúrájuk felé kell fordulniuk. A XIX. század 80-as és 90-es éveitől ugyanis, amikor a kínai művészek először szembesültek az európai művészettel és az európai világgal, akkor az óriási hatással volt rájuk, és nagyon sokat átvettek onnan, elkezdték utánozni – meg kell mondjam, hogy innen nézve inkább formai dolgokban, lelkiekben nem. Nem egy esetben ez a találkozás mély meghasonlással is járt, hogy ugyanis miközben az egyik oldalon ott volt egy rendkívül jelentős, modern és nekünk gyökeresen új művészetszemlélet, az európai, addig itt, a másik oldalon mégiscsak 224a saját kultúránk kellett legyen, amelyet elhagyni, ezt sokan érezték így, elhagyni, odaveszni semmiképpen nem szabad. Ma az álláspontom a következő: én ismerem és becsülöm az európai kultúrát, de a régi, a klasszikus kínai szövegek tanulmányozását fontosabbnak tartom. Mert a legalapvetőbb nem az a kérdés, hogy mit csináljunk az európai hatásokkal, hogy hogyan ötvözzük ezt a saját hagyományos kultúránkkal, ahogy ma a banalitások szintjén ez megfogalmazódik, nem, egyáltalán nem ez a lényeges, a lényeges az, hogy én, a költő, aki ki tudja már mióta, elveszetten bolyongok ebben a konfliktusban, megtaláljam a saját személyes utamat.
Annak, hogy mi a klasszikus, a hagyományos kínai kultúra, amelyről beszélünk, rendkívül sokféle magyarázata van, de egyik sem érdekes. Most például már lassan egy hete ülök ezen a konferencián, ahol a modernnek és a klasszikus irodalomnak az egyesítéséről és a kríziséről folyik a szó, de én halálra unom magam, mert a dolog nagyon egyszerű, nem kell hozzá konferencia, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy a klasszikus kultúra az nem más, mint a személyes út, mely elvezet hozzá. A kultúra csak akkor lesz valóban kultúrává, ha valakiben megtestesül.
Mostanában sok tudós foglalkozik azzal, teljesen feleslegesen, hogy összevetik a nyugati és a keleti kultúrát. Ezt csináljuk most mi is, ebben az épületben. De ez az egész csak formális eredményre vezet, s közben elvész a lényeg. Mert a kultúra, az valami eleven dolog, az, ahogy bennem, az emberben megjelenik. Csak az a hagyomány, amely valakiben hagyománnyá lesz, az nem, amely megfelel az erre a hagyományra vonatkozó úgynevezett formai kritériumnak.
225Kicsit görnyedten ül az ágyon, el is fárad ebben a tartásban, úgyhogy most hátrateszi a két kezét, és arra támaszkodva kinyújtózik egy kicsit.
A konfuciánus tanítás, folytatja akkor monológját, az erkölcsi magatartásra vonatkozó általános szabályok mély együttese volt. A mai Kínában elvesztette az érvényét. A mai Kína nem morális elvek mentén építi önmagát. Például egyáltalán nem jellemző a mai politikai életre az egyik legalapvetőbb konfuciánus parancs, hogy ugyanis az uralkodónak, a vezetőknek erényességben példát kell mutatniuk, s éppen így senki nem érti már, mit jelent, amikor Konfuciusz azt mondja, az uralkodó és a vezetők nem a döntéseikkel, nem az akaratukkal, nem a szándékaikkal vezetik az országot, hanem azzal, hogy erkölcseikben elöl járnak. A Lunyu elvei ma halottak. És ez a gyűjtemény az erkölcsi szabályok legfontosabb gyűjteménye. Azért említem, mert a Lunyu és nyomában a konfuciánus hagyomány a morál alatt egészen mást értett, mint amit ma értünk. Ma a morál elnyom az emberben valamit: bűnt, hibát, vétket. De a konfucianizmusban egyáltalán nem ezt értik morál alatt. A konfucianizmusban a morál az emberi személyiség kiteljesítésére szolgált.
Én tragikusnak látom a modern művészet helyzetét, mert tragikusnak látom a modern művészét a mai társadalomban. Egy modern művésznek ugyanis már nem az a rejtett, vagy manifesztált, de nyilvánvalóan egy ősi felhatalmazásból eredő célja, hogy művében és életével megmutassa, milyen erkölcsi módszerrel lehet valaki „emberségessé”, „ren”-né 201 . Tudnia kell, hogy az erkölcs a konfuciánus hagyományban esztétikai kritérium volt, Konfuciusz szerint az a szép mű, amely jóra oktat. A mai művészet ezzel szemben zavarosnak ható formai feladatokban merül el, és amennyire ezt én meg tudom ítélni, Európában is hasonló a helyzet. Mintha ki 226lehetne emelni a műalkotásra vonatkozó alapvető tényezők közül – az egyiket, az esztétikai kritériumot, és le lehetne mondani a többiről, a leglényegesebbről, a morális kritériumokról. Véleményem szerint részben ez az oka annak a generális folyamatnak, hogy a magas irodalom olvasóinak száma radikálisan csökken. És ez az oka annak is, hogy a költészet szerepe elvesztette korábbi vezető szerepét.
Így hát most itt röviden csak azzal tudom befejezni mondanivalómat, hogy megismétlem, és megerősítem Önben is: a művésznek az a dolga, hogy megtalálja a maga személyes viszonyát a saját kultúrájához. A mai kor művészének ugyanazt kell tennie, mint a régieknek: ahhoz, hogy létrehozza művét, vissza kell vonulnia a világtól, nagy távolságot kell tartania tőle, és teljesen egyéni életmódot kell kialakítania. A művész nem azonos a társadalom egy tagjával. Szerepe, jelentősége rendkívüli – ha elvész, semmi nem jön a helyébe.
Ennyit mond mindössze, egy pillanatig még ott marad az ágyon, hátratámaszkodva a két kezére, mintha elgondolkozna azon, hogy amit mondott, az teljességgel megfelelt-e annak, amit elmondani ma feltétlenül el akart, aztán hirtelen elnézést kér, hogy nem ér rá tovább, idegesen elköszön az ajtóban, s már el is tűnik a hatalmas épületben.
Soha nem látjuk többé, s amikor később néhány kísérletet teszek, de hiába, hogy megtaláljam, nem értelmezhetem a dolgot másként, mint hogy Xiao Hai küldöttje, hírnöke, futára csak annak, ami jön, márpedig a küldött, a hírnök, a futár gyors, lényegre törő, átadja, amit rábíztak, és már ott sincs, fut tovább.
227Xiao Hainak nyoma vész, de a lénye még valahol ott van a háttérben, mert az ő rejtett szervezésének köszönhetően kerülünk a rákövetkező napon vissza a Zhuozheng Yuanbe, amit, vagyis hogy mit jelent, általában csak igen bután lehet lefordítani, és bután is fordítják, mert úgy hangzik, hogy „Az egyszerű ember politikájának kertje” – nyilvánvaló az idézet, mégpedig Pan Yuétől 202 , és az is, hogy ez a kínai nyelv és szellem szabályai között remek elnevezése e kerti műnek, viszont minden más nyelvre lefordíthatatlan, vagy csak így, ebben az idétlen és félrevezető alakban, úgyhogy nem is kísérelem meg, hogy a névről faggassam a kert méltóságteljes igazgatóját, amikor pontosan délelőtt 11 órakor a kert zsúfolt kapubejárójában fogadásomra megjelenik, s a közönség elől elzárt területen, folyosók és mellékkertek kusza szövevényén át elvezet egy rendkívül pompázatos, nagy pavilonba, a Zhuozheng Yuan úgynevezett fogadócsarnokába, és leültet a korábbról néha már megismert s rendkívül megtisztelő szokásnak megfelelően a helyiség közepén felállított két gyönyörű Ming-kori karosszék egyikébe.
A bevezető udvarias formulák elhangzása után az elnézését kérem, hogy itt Kínában szokatlan módon az engem érintő kérdésnek rögtön a közepébe vágok, de ha megbocsát228ja, bólintok felé még egyszer az elnézését kérve, ezt teszem. Olyan kérdésekkel fogom terhelni, amiket ő itt nyilván már ezerszer és ezerszer hallott, és megválaszolt – legyen olyan jó, mosolygok rá, és válaszolja meg ezúttal is. Én az eredetre vagyok kíváncsi mindenekelőtt, mondom, tudniillik hogy hogy jött létre a kínai kert? Egyáltalán, hogy alakult ki, hogy a kert – legyen?
FANG PEIHE: A legősibb alapokat a Wu állam 203 kultúrája jelenti. Wu államnak nevezték itt ezt a Jangcétól délre eső területet. Wu értelmisége, írástudói találták fel, hogy érzelmeik kifejezésére mesterséges tavakkal, hegyekkel, növényekkel, pavilonokkal és bútorokkal egy olyan valóságot hozzanak létre, amelyben érzéseik valóban kifejeződnek. Maguk a suzhoui kertek közvetlenül azonban a kínai tájfestészetből erednek. Ezt a kertet például, amelynek e fogadótermében ülünk, ötszáz évvel ezelőtt a kert gazdája, egy Wang Xianchen 204 nevű visszavonult cenzor egyrészt saját elképzelései, másrészt a hagyományos tájképfestészet alapján csináltatta. Nem a természetet ábrázolta kertjében, hanem a természetet, ahogyan az megjelenik a kínai tájfestészetben.
Akkor tulajdonképpen, vágok közbe, a kínai kertet képzőművészeti, egész pontosan művészeti alkotásnak kell tekintenünk? Amelynek semmi köze a természet valóságához?
FANG: Minden, amit Ön ebben vagy más suzhoui kertben lát, az a legapróbb részletéig mesterséges. Minden fát, minden növényt ember ültetett oda, ahol van, minden falon felfutó növényt ember tervezett, sőt azt is, hogy hogyan fusson föl azon a falon. Ugyanakkor a kínai kert, és a miénk is itt, 229a Zhuozhengben különböző szellemi irányokból rakódott össze: benne van az eredetben a taoizmus halhatatlanság-eszménye, benne van a kínai ember örök vágya, hogy megszabadulván az élet terheitől, a természetben, a hegy és a víz 205 magányos világában merülhessen el, amiképpen benne van az is, hogy a régi kínai világ ki akarta fejezni azt, amit az univerzumról tud, és csodálni akarta ezt, és benne az öröm is, amit egy a nyugalomra és a békére és a felhőtlen szabadságra felépített kertben élvezhetett. A kert mindig az öröm forrása volt, és az is maradt.
Megnyugtat, hogy az a határozott érzésem, most nem egy hivatalnokkal ülök szemben, hanem egy tudóssal, aki tényleg válaszolni fog a kérdéseimre, és méltányolni képes kíváncsiságomat. Úgyhogy boldog izgalommal vágok bele, de nehéz elkezdeni, mert honnan is induljunk el? Azzal próbálkozom tehát, hogy megkérdem, mi volt a célja közelebbről a kert régi tulajdonosának? Milyen ember volt? Milyen érzelmeket igyekezett ő itt kifejezni?
FANG: A legfontosabb: a suzhoui kert mindig örömkert, vagyis az élvezete annak, milyen a természeti világ. Azaz, és ez a fontos: ezeket a kerteket élvezeti okokból építették. Ez az élvezet, az öröm, a boldogság elérése volt a valódi célja e tulajdonosnak, és minden más kert építtetőjének is. Hogy aztán ennek a kertnek mi a filozófiai tartalma, az nehezen eldönthető. Nem azért épült közvetlenül, s ez a fontos, hogy egy filozófiai gondolatot, képet jelenítsen meg. Ez tévedés. Hanem az öröm miatt. Az élvezet miatt. Az már más kérdés, hogy ez a szándék, az élvezet szándéka immanens módon minden esetben tartalmazott egy filozófiai gondolatot.
230A tulajdonosok, vágok megint közbe, ezekben a kertekben: laktak? Ez volt a lakásuk is egyben? Vagy onnan, a lakásaikból jöttek ide, élvezni, ahogy Ön mondja, a természeti élet e sűrített, mesterséges valóságát?
FANG: Suzhouban a tulajdonosok itt is laktak. És azt hiszem, ez általános. Ezeknek az építményeknek minden esetben két nagy része van: elöl a lakórész, kínaiul zhaiyuan, hátul a kert, houyuan, mely a fengshuinak 206 arra az elvére épül, hogy „elöl a lakás, hátul a kert”. Az egésznek, tehát a lakóépületek és a kertek létrehozásának az alapja a fengshui, ez határozott meg minden lényeges dolgot az építkezéseknél.
A beszélgetés máris zajlik, érzem végképp megnyugodva, úgyhogy mondom neki, hogy mielőtt elmerülünk a részletekben, meg kell magyarázzam, miért éppen a kínai kert eredete érdekel engem olyan nagyon. Mondhatnám, hajolok közelebb hozzá, amennyire persze ez az elegáns elrendezés mellett lehetséges, hogy mert egyszerűen gyönyörűnek találtam ezt az eredetet, bármi legyen is az, meg hogy – egyszerű szavakkal szólván – szeretem a természetet. Gondolom, ő itt, mosolygok rá, ezekben a gyönyörű székekben ilyesmiket hall a vendégeitől. Engem azonban, intek neki egy kicsit bizalmasan, más miatt érdekel mindaz, aminek ő a gazdája itt. És elmesélem neki, hogy engem alapvetően a klasszikus kultúra lényege foglalkoztat, azt szerettem volna megközelíteni, arról szerettem volna megtudni valami fontosat, ha ez lehetséges – ezért indultam most, 2002-ben újra útnak, s vettem célba a kolostorok mellett elsősorban a kerteket. Mert, és ez volt kiinduló gondolatmenetem lényege, a klasszikus kultúrára mint eleven, mint működő kultúrára „rátalálni” a legnagyobb nehézségekbe ütközik, hiszen ez a hagyományos kultúra az elmúlt bő egy évszázad alatt nagyrészt megsemmi231sült. S akkor jutott az eszembe, magyarázom tovább, hogy vajon van-e ennek a hagyományos kultúrának olyan műfaja, amely valami gyakorlati, valami egyszerű, kézenfekvő oknál fogva nem enyészhetett el. Amelyet tárgyi értelemben el lehet pusztítani, de a lényegét soha, ezért folyton újra és újra létrehozható. S azt gondoltam, hogy az egyik ilyen elpusztíthatatlan forma, a kínai kert. Mert itt, egy kínai kertben mint a klasszikus artikuláció egy magasrendű formájában az adott kert, ez vagy a szomszéd kert, megsemmisíthető ugyan, de a Kert, a maga szellemében, az megmarad, mivel se a növények nem irthatók ki a földről, sem a kövek nem tüntethetők el örökre, sem a pavilonok terveit, ábrázolásait, az építésük szabályait rögzítő összes könyvet nem lehet maradéktalanul elégetni, bezúzni, olvashatatlanná tenni, s így, ha ma, ebben a minden klasszikusnak ellentmondó korban hűen követi valaki a hagyományok leírását, akkor minden esetben az eredeti építhető fel, vagyis, fűzöm tovább gondolatmenetemet, akkor máris van valami, a kínai kert, amelyben az, amit elpusztítottak, s ami elpusztult, feltámasztható! Sok kertben jártam, Fang úr, mondom a lehető legbizalmasabb hangnemre váltva, de – hogy rövidre fogjam – nem találtam megalapozottnak eredeti elképzelésemet. Ez a mostani utam egy csalódás utáni út, egy véletlen következménye, a véletlen vetett ő és a suzhoui kertek elé…
FANG: Igen, értem, mit mond. Hogy az építkezés előtt készítettek-e tervrajzokat…
Hirtelen megriadok. Már megint valami félreértés? Nem, nem egészen, rázom meg a fejem…
FANG: …Sok suzhoui kert terve elveszett, de ezé, itt, a Zhuozhengé, szerencsére megmaradt. Tudjuk, 232hogy a tervezőjét úgy hívták, Wen Zhengming 207 . Ő volt a Ming-kor végén a négy legnagyobb művész egyike. Ők négyen, s köztük így Wen képviselték a Wu állam legmagasabb rendű kultúráját.
Lehet, hogy az előbb félreértett, de azt gondolom, ezen a nyomon is közlekedhetünk. Értem, mondom neki. Akkor beszéljünk róluk. Kik voltak ők? Kik voltak ezek a művészek? Írástudók? Festők? Költők? Kertészek?
FANG: Az előbb említett négy leghíresebb közt volt festő is, de költő is, ilyen volt például maga Wen Zhengming, aki festett is, és verset is írt.
Valami udvariassági formula, valami hiányzott eddig, valamit elrontottam, valamit nem tettem, vagy nem teszek meg, mert érzem, hogy a beszélgetés kezd átfutni egy másik vágányra. Úgyhogy nekiveselkedem megint, és visszatérítem társalgásunkat az eredeti kiindulópontra, mondván, hogy jó, amennyiben megvan a tervrajz, a kert bármikor újrateremthető, tehát elpusztíthatatlan, tehát van a klasszikus kultúrának egy olyan területe, amelyiket nem lehet elpusztítani, mert mindig feltámasztható, vagy feltámad… Ezt gondoltam, és ebben csalódtam, nézek az igazgatóra nyíltan, de most itt Suzhouban, utam végén, legnagyobb megdöbbenésemre, valóban sértetlenül megőrzött, nem imitált, nem hamisított, hanem a hagyomány szellemében megmaradt, illetve feltámasztott, illetve gondosan tartott kertekre találtam. És ezért most szeretném megismételni azt is, folytatom két csillogó szememet vetve rá, amit kiinduló gondolatmenetemről meséltem az imént: hogy mindent el lehet pusztítani, meg lehet hamisítani, csalás tárgyaként el lehet adni úgy a hozzá nem értő tízezreknek, mint igazit, meg lehet tenni ezt egy épülettel, egy templommal, egy rituális szoborral, egy festménnyel, egy vers kéziratá233val is akár, és meg is teszik nap mint nap, és azok feltámaszthatatlanok, de úgy tűnik nekem most, itt a suzhoui kertek bámulatos eredetiségében úszva, hogy a kínai kert esetében van remény. Mert megismétlem, ismétlem meg: a növények, a krizantém, a hortenzia és a wisteria, a lótusz, a bambusz és a szilva, a paulownia, a fenyő és az őszibarack, amelyek ezekben a kertekben alapvetőek voltak, ma is léteznek, és ideültethetők, azok a kövek, amelyekre szükség volt, ma is idebányászhatók, az elvek, a terv, és a tervben rögzített vízió az egésznek a lényegéről, megvan – íme, hát mégis valami, amiből biztosan képet kaphatunk az elvesztett hagyományról. Egyetért?
Az igazgató úr ragyog. Nem tudom, mit mondtam, de a bizalmas kapcsolat, a társalgás komoly és tartalmas lehetőségének reménye visszatért.
FANG: Egyetértek, ha tekintetbe vesszük, hogy a kínai kert az éppúgy egy állandóan változásban lévő művészet volt, mint bármely más a klasszikus hagyományban. A kert fogalmán, a kert stílusán, a kert megépítésének konkrét céljain az egyes korok mindig változtattak egy kicsit, mindenki hozzátett a lényeghez valami személyeset. Így, amikor ma felújítjuk a kerteket, mi ugyan visszamegyünk az eredetire, mi ugyan az eredeti tervekre tekintettel dolgozunk, de tekintetbe kell vegyük ezeket a különböző korszakokban esett változatokat és személyes hozzájárulásokat, vonásokat. Sőt, azt sem gondolhatjuk, hogy minden változatlanul úgy marad fenn, mint ahogy azt eredetileg ideépítették, vagy idetették. Például: volt itt egy festmény a falon, Wen Zhengming alkotása, amelyről tudjuk a tervekből, hogy itt volt, az viszont képtelenség ugye, hogy ez a kép ötszáz éven át sértetlenül, vagy egyáltalán fennmaradjon. Mit kell tennünk tehát? Nekünk és 234elődeinknek folyton pótolnunk kell, ami így természetes okok folytán elpusztult, csak ez a pótlás, ez a kiegészítés egy rendkívül szigorú szabálynak kell hogy alávesse magát. Mégpedig annak, hogy ha itt egyszer egy Wen Zhengming festmény függött, akkor itt vagy egy másik Wen Zhengmingnek kell függeni, vagy valami ugyanabból a korból származónak, amelynek a tematikája, a mérete, sőt az atmoszférája, a lényege ugyanaz kell legyen, mindig mindannyiunknak ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy itt, ezen a helyen nem függhet más kép, csak egy ilyen – mégsem akaszthatunk ide egy északi vagy egy hongkongi stílusú festményt! Vagyis: a helyes eljárás, ha mindig a stíluson belül maradunk.
De ezt honnét tudják, kérdem őszinte elragadtatással, mert úgy érzem, ha erre ez a tiszteletre méltó igazgató felelni tud, akkor valami nagyon fontos azonnal kiderül. Hogy mi a stílus? Amin belül kell maradni? Ez is fennmaradt a tervrajzban? A leírásokban?
FANG: Kell, hogy meglegyen egy esztétikai érzék azokban, akik ma ezekhez a hagyományokhoz, egy ilyen kerthez hozzányúlnak…
Jó, de honnan van ez az esztétikai érzék?
FANG: Ennek a kertnek ötszáz éves múltja van. Ha valaki csak ezzel az egy kerttel foglalkozik éveken át, egy idő után magától értetődően rendelkezni kezd ezzel az érzékkel… Egy ilyen kert, mint a miénk, nagyon nagy erővel hat arra, aki gondozza, építi, javítja. És ami azt illeti, némi büszkeséggel hadd jelentsem ki, hogy ennek a folyamatnak és kölcsönhatásnak megvan az eredménye: a 235Zhuozheng Yuan ma éli virágkorát. Ez a kert soha nem volt olyan szép, mint ma. Rengeteget áldoztunk és áldozunk rá folyamatosan. S azt ugyan nem állíthatjuk, hogy tökéletes, de azért az előbbi kijelentést, nagyon bízom benne, Ön sem fogja túlzónak találni. Miközben ez az önös dicséret nem jelenti azt, hogy a Zhuozheng Yuan most tökéletes. Nincs tökéletes kert. Egy kertnek mindig van hibája. Olyan, mint egy ember. Csak úton lehet a tökéletes felé.
Hirtelen az eszembe jut valami. Szabad megtudnom, teszem föl neki a kérdést, hogy mi az Ön véleménye a festészet és a kert kapcsolatáról?
FANG: Ugyanazt várták el a császárkoriak egy festménytől, mint egy kerttől. Az élet legmagasabb szintjének azt tartották, ha az embert egy festmény, vagy egy kert eljuttathat ahhoz az érzéshez, hogy visszatért a természetbe. Egy madár hangjának dallamát ugyanúgy élvezték akkor is, ha egy festményen látták, és akkor is, ha egy kertben, az úgynevezett valóságban. Miközben mindkettő távol esett a valóságtól. Mindkettő művészet volt. A szellemi emelkedettség helyszíne.
A legcsodálatosabb nyilván az lehetett, igyekszem emelni a hangulatot a lélegzetelállítóan szép teremben, ha egy kertben madárdalt hallgatván vizsgálhattak egy festményt, amelyen épp egy madár énekelt a hegyek közt…
Az igazgató úr nevet. Először nevet, mióta beszélgetünk.
FANG: Hát, igen. Az élvezetnek különböző fokozatai vannak…
236A derűsebb hangulat nem csak pillanatnyi, látom partneremen, hogy most már biztos bennem, s szívesen beszélget velem. Úgyhogy mélyebbre csalva őt, megkérdem, ki a lelke ennek a kertnek? Kell legyen egy ember, hunyorgok felé, aki ezt a csodát valahogyan kézben tartja. Mert látok itt kertészeket, munkásokat, különböző feladattal megbízott dolgozókat, de ahhoz, hogy ez a kert ebben a gyönyörű pompájában megmaradjon, kell egy centrális pont, egy szív, hogy úgy mondjam, egy valódi hozzáértő, aki tévedhetetlenül tudja, mit kell tenni, hogy ez a csoda csoda maradjon… Ki ez a személy?
FANG: Természetesen a Zhuozheng Yuannek van egy főigazgatója, egy főirányítója, ez vagyok én. De tudja, ez azért mégsem úgy működik, ahogy Ön az imént elképzelte. Nagyon szigorú rendje alakult ki a munka megosztásának, vannak csoportok, akik a növényekre vigyáznak, vannak csoportok, akik a kövekkel foglalkoznak, van egy külön csapat, amelyik csak a bonsai-okkal törődik, van, amelyik a hegyeket építi. Ezeket a munkacsoportokat ji gongnak hívjuk, és egy ilyen ji gongon belül négy szintet különböztetünk meg. Ez a négy szint egy hierarchikus rend, amelyik azt jelenti, hogy aki a legfelső szinten van, az tapasztalatainál, tudásánál fogva ama szakterület teljes jogú hozzáértőjének, szakértőjének és felelősének számít. És hát a dolgozók nagyobb része évtizedek óta itt dolgozik, tehát olyan nagy tapasztalata van mindenkinek, hogy tulajdonképpen abban az értelemben, ahogy Ön gondolja, nem is kell irányítani őket, mert tudják maguktól, mi a helyes, mi az adott esetben a teendő. Az egyes szakterületek emberei valóban szakértői annak a szakterületnek, én pedig, aki az igazgatójuk vagyok, nem vagyok a szakértője annak a kérdésnek. Itt van pél237dául egy speciális eset. Mi itt a Jangcétől délre a monszunövezetben el kell viseljük az úgynevezett penészesőt az esős évszakban. Ez a penészeső rengeteg termeszt jelent, amelyek tönkreteszik a faépületeket, vagyis az ellenük való küzdelem létfontosságú. Van egy ilyen csapatunk, akik csak ehhez értenek, csak ezzel vannak megbízva – és nekem fogalmam sincs, mit csinálnak. Az a fontos, hogy megóvják az épületeket a termeszektől. Az én szerepem inkább a szervezés, hogy egyben tartsam az egészet.
Nyilvánvaló, hogy mindent, ami személyesen érinti, ezzel lezárt, ezért most visszatérve társalgásunk korábbi témájához, felteszem neki a kérdést, hogy mi van a kert középpontjában? Mi a kert súlypontja? A kínai kert kifejezi a kínai ember kozmológiai elképzelését az univerzumról? Vagy ezek túl nagy szavak? És szó sincs ilyesmiről? Csak szép? S ők, a kínaiak ezt évszázadok óta valahogy ösztönösen érzik? És élvezik?
FANG: Nehezen tudnám szavakba foglalni a kert lényegét, középpontját, súlypontját, ahogy Ön érti. Ez túl nagy kérdés nekem. De a kertnek, és ennek is, a miénknek itt, a Zhuozhengnek: van középpontja, súlypontja, talán azt mondhatnám, hogy az arányok harmóniájában van ez valahol. És hogy ez a kert, a miénk, kifejezné-e magát az univerzumot? Nem kifejezi. Azt hiszem: a Zhuozheng Yuan maga az univerzum…
Érzem, hogy ez a megnyerő ember szívesen van velem, de végtelen eleganciájával azt is közölni tudja most, hogy lassan be kell fejeznünk a beszélgetést. Mondom is rögtön neki, hogy tisztában vagyok vele, az ideje nem végtelen, s hogy el tudom képzelni, mennyire elfoglalt lehet, a kert 238meg óriási, s a feladatai is irdatlanok. Így hát, mosolygok rá, nem akarom tovább elrabolni a munkájától. Csak egy utolsó kérdést engedjen még meg. Hogy nyilván maradt már egyedül a kertben, záróra után, egyedül. Van-e olyan pontja a kertnek, ahová ilyenkor odamegy, leül, s ott marad, hallgatja a patak csobogását, vagy a szél suhogását, vagy a levelek rezzenéseit, elmerül egy-egy növény szépségében, ahol nem a munkája miatt marad ott, ahol nem gondolkodik a teendőkön, hanem átadhatja és át is adja magát a kert varázsának?
Zavarba hoztam, de nagyon kedves mód úrrá lesz rajta, s látom, megbocsátja, hogy nyilván áthágtam már megint egy udvariassági szabályt. És válaszol. És amit most mond, azt halkan mondja, egészen áthajol hozzám az asztal fölött.
FANG: Van ilyen alkalom. És van ilyen pontja a Zhuozhengnek. S ilyenkor határozottan érzem azt, ami összeköt az ókori emberrel. Van egy pavilon, a Yu shui tong zuo xuan („Kivel üldögélhetnék együtt”)… hát, bevallom Önnek, hogy én, ha ilyen alkalom adódik, ott szoktam üldögélni.
És mit csinál ilyenkor, kérdem barátságosan mosolyogva rá.
Annyira halkan felel, hogy alig hallom.
FANG: Ó, semmit. Csak vagyok. Azt hiszem.
A búcsú szívélyes, Fang úr kikísér a pavilon ajtaja elé, s mielőtt még eltűnnénk a kertben, hogy újra megcsodáljuk, mosolyogva integet utánunk.
És nézem a kertet, de nem látom. Azon gondolkozom, mi lehet, amiért Tang Xiaodu ideküldött. Xiao Hai jár az eszemben, a látott kertek járnak az eszemben, és Fang úr szavai járnak az eszemben. Végigmegyek újra mindenen, és keresem az okát, miért vagyok itt.
239De fogalmam sincs. Nem tudok semmit, és nem értek semmit.
Van még egy név a jegyzetfüzetemben. Egy nagyon kedves shanghai kiadó, Chen Xianfa íratta föl velem még korábban, hogy ha majd esetleg Suzhouban járok, őt, ezt a suzhoui embert, amolyan gyakorlati segítségekért felhívhatom. Amúgy, mondta Chen úr, író az illető, de nem különösebben érdekes. Csak hogy ha valamit el kell intézni, magyarázta.
Csak akkor.
Egy telefonfülkét keresek.
Ji Yinjian, betűzzük ki a nevet a társammal.
A szám kicsöng.
240A Canglang Ting, Suzhou legrégibb kertje a legdélibb Suzhouban, és ennek kapujában beszéltünk meg találkozót Jivel, akit tehát shanghai barátom gyakorlati kérdések megoldására ajánlott, így hát a találkozó tökéletesen értelmetlennek tetszik, hiszen nincs nekem már semmiféle gyakorlati problémám, amit meg kellene oldani, az én problémám az, hogy nem tudom, mire várok, hogy nem értem, mire kell várjak itt. Ji mester, ahogy hamarosan bohócos habitusa miatt elnevezem, egészen különleges figura, tulajdonképpen a híres „yangzhoui nyolc különc” 208 néven a kínai piktúra történetébe bevonult festők elnevezésének szellemét követve inkább a „kilencedik különcnek” kéne hívnom Suzhouból, olyan bohókás, olyan morbid, folyton színészkedik, mond valamit, sőt beszél folyamatosan, s akkor hirtelen ugrik egyet, és eljátssza, amiről éppen beszél, nincs tekintettel semmire és senkire, egyáltalán nem érdekli, hol van, hogy hallják-e, amit mond, sőt kifejezetten élvezni látszik, ha dörgedelmes tirádáira fel-felfigyel egy-két látogató, élvezi a hangját, élvezi, hogy előadhatja nekünk, hogy semmi keresnivalónk nincs itt, mert ez a Canglang Ting már nem azonos azzal, ami ezen a néven hajdan a Canglang Ting volt, mert ez az egész már csak silány hamisítvány, egy ócska hanta, itt – vezet végig azért a kerten – semmi sincs úgy, ahogy lenni kellene, nézzék a kövezetet, mutat egy helyen a padlóra, ezek itt ugye négyzet alakú betonlapok, 241csakhogy itt nem négyzet alakú betonlapoknak kéne feküdniük, hanem ezeknél sokkal kisebb méretű kerámialapocskáknak, és azoknak is keresztben, átlósan, szóval az egész, úgy, ahogy van, rikkant föl dühödten, szánalmas hagyománypusztítás, de hát mit várhatunk, bődül el Ji mester, amitől jó nagy csend lesz a pavilonban, ahol épp vagyunk, mit várhatunk egy ilyen korszaktól, amelyik a Canglang kertjének, melynek a kapujában először csókoltam meg nőt, s amely a legrégebbi kert egész Suzhouban, mondja, elvették az értelmét, az értelmét, kiáltja haragosan Ji mester nemcsak nekünk, de mindenkinek, hisz elvették tőle a folyót, mert mit gondolnak, miért ez a neve, hogy Canglang Ting?, na, ki mit gondol? – néz körül ijesztő, de mégis mulatságos ábrázatot vágva, ki tudja, na?! – senki, biggyeszti le a száját, nem tanulták az iskolában, mondja csúfondárosan, ezt nem, akkor mit tanultak, lesz hirtelen szigorú megint, minden mulatság nélkül, á, hagyjuk, fűzi aztán hozzá, és ott hagyván a teremben álló ijedt kis csoportot, kivezet minket a pavilonból, és megyünk tovább mellette, mint két hű tanítvány egy hegyekből érkezett, elvadult taoista mellett, és nem lehet tudni, hogy Ji mester akkor most bolond, vagy mi, megyünk mellette, néha megpróbálok egy-egy kérdést feltenni neki, de nem érti rendesen a tolmács szavait, és nem is érdekli annyira, hogy a végére járjon, úgyhogy ha válaszolni látszik is néha, nem válaszol közvetlenül, viszont válaszol valahogy egészében, sőt néha akkor is, amikor fel sem teszem a kérdést, de fel akarom tenni, mint például amikor átérünk egy másik terembe, ahol a magas falat az egyik oldalon rengeteg arckép tölti be, ez az Ötszáz Írástudó, mondja Ji nagy komolyan, nézd, vált át bizalmasabb hangra innentől, itt van mindenki, aki számított akkor, és betette a szent lábát Suzhouba, ez itt Wu Zixu 209 , ez itt Tong Wengshu, ez itt Bai Juyi, ez meg itt Fang Chouyan, ez Su Dongpo, ez Li Bai, ez Xun Cunei, ez Han Shizhong, ez meg Weng Cengming, ez itt fönt Wen Tianxiang, az ott 242meg Liu Zifu, mind itt vannak, mutat körbe az óriási falon Ji mester, s mielőtt megkérdezném, vajon mit szólnának ezek a nagy mesterek a mai világhoz, ha most járnának Suzhouban, Ji arca mulatságosan eltorzul, aztán amolyan savanyú képet vág, végül mintha összerázkódna, és kérdésemet megelőzve azt mondja, brrr, hát, mit csinálnának ezek itt ma?, kérdi, meglehet, hogy ruhát cserélnének, csodálnák és élveznék a modern dolgokat, van mosógép, Su Dongpo ezt csinálná, Li Bai sírna szerintem, de a többiek tévéznének, mosnának a mosógéppel, Su Dongpo ezt csinálná, mosna, ebben majdnem biztos vagyok, de Li Bai nem, ő nem tudná ezt csinálni, ő inna, berúgna, aludna és káromkodna, te, fordul oda hozzám, miért használsz te fényképezőgépet, és miért használod ezt a magnót itt a nyakadon, kell ez?, csóválja meg a fejét, de mielőtt válaszolnék, a társam a segítségemre siet, és azt feleli, ő regényíró, és nem feljegyzi a dolgokat, hanem felveszi, hogy aztán, ha írni kezd róluk, ne pusztán az emlékezetére legyen hagyatva, mert azt azért nem képes pontosan, szó szerint megörökíteni, amit például Ji úr itt most nekünk elmesél, na, jó, bólogat Ji mester, az más, ha regényíró, annak lehet, vág valami egész vicces képet, a regényírónak össze kell szednie minden anyagot, hogy feldolgozza, vagyis meghamisítsa, én is az vagyok, úgyhogy tudom, ugye, viszont a költőknek itt, mutat a falra, ezeknek nem volt szükségük semmi egyébre, csak a benyomásra és az inspirációra, és kész – kész!, kiált fel Ji, és megint csak összerezzennek az emberek a teremben, különösen a két nő a terem végén felállított, árukkal megpakolt standon figyel kissé riadtan mifelénk, de nem mernek szólni egy szót sem, Ji mestert úgysem lehetne leállítani, de lelőni sem, belelendült, és nyilvánvaló, hogy nincs ember, aki most megfékezhetné, és miközben kimegyünk a teremből, és folytatjuk az utat a Canglangban, egyre jobban elveszíti az önuralmát, és szidja a kort, szidja azokat, akik Suzhout meggyalázták, akik felcserélték a kerámialapocská243kat, akik egy oda nem illő ablakot vágtak a falba, mutatja egy helyen, de ezek ellen nem lehet semmit se tenni, ilyen lett a korszak, ilyenné vált Kína, ezek beleszarnak a hagyományba, ezeket nem érdekli semmi, mert nem is értenek semmihez, azt se tudják, hogy itt, mutat egy Qing-kori bútorokkal berendezett pavilonban maga köré, nem ezeknek kellene állniuk, hanem Ming-kori bútoroknak, mert azok voltak itt, műveletlen bunkó ez itt mind, ordítja Ji mester, és a maga ijesztőnek szánt, mégis inkább mulattatóan harsány hangján felkacag, mi meg csak megyünk mellette, sok bunkó, hajtogatja, mi csak hallgatunk, mint akiket fejbe vágtak, egy szavunk sincs, és nem is lehet, mert fel kell fogjuk, hogy nem, Ji mester nem a gyakorlati problémák mestere, hanem sokkal több annál, de hogy micsoda, azt nehéz kibogozni ebből a cirkuszi produkcióból, amivel szórakoztat minket, mert szórakoztat, látszik, hogy a vendégszeretetet úgy értelmezi, hogy neki most minket, Chen úrnak, a leghíresebb shanghai kiadónak és a neves költő, Yang Liannek a közeli barátait szórakoztatnia kell, fárasztó is kicsit, meg elgondolkodtató is, és fáradok is, és el is gondolkodom, hogy hogy is volt ez, hogy is került Ji mester a képbe?, hogy ki is ő, és mit is akar mondani? – de idő, az nincs a gondolkozásra, mert Ji mellett figyelni kell, szívja a cigarettákat, egyiket a másik után, mint Xiaodu, és mesél és mondja és kiabál és közel hajolva belesúg valamit a füledbe, bohóc, mondom a tolmácsnak nevetve, de eszembe se jut, hogy el kellene szakadni tőle, vagy hogy most már, két óra múltán itt a Canglangban, le kéne lépni valahogy, egyáltalán nem, fel sem merül bennem, ellenkezőleg, azon töprengek inkább, hogy tudnám meghosszabbítani az együttlétünket, mert nem értem ugyan Ji mestert, hogy mi ez a bolondozás meg ez a kirohanás együtt, hogy ha haragszik, haragszik-e egyáltalán, vagy az egész csak amolyan jelenet a színpadon, ahol most ő egy nagy és vérfagyasztó tényről egy vidám, mindamellett kesernyés darabot ad elő a tisztele244tünkre, nos, épp ezen jár az agyam, amikor közli, hogy persze a Canglangot látni, az még igazán nem minden, hogy azért Suzhouban van még pár dolog, amit érdemes volna, mondom neki, Ji úr, őszintén beszélek, még soha nem éreztem magam ilyen jól, mint most maga mellett, és eszem ágában sincs maga nélkül Suzhouban bármit is csinálni, tudja, mire föl, hogy ő maga is igen jól érzi magát velem, s komolyan csücsörít a szájával, mintegy jelezvén, hogy ő is gondolkozik, miképp is legyen, de hát hogy képzelem, kérdi, hát úgy, mondom, hogy találkozzunk megint, erre azt kérdi, nincs-e szükségem valamire, mondom, nincs nekem az égadta világon semmire, illetve… esetleg… talán jó volna, ha valaki be tudna kapcsolódni eljövendő beszélgetéseinkbe, egy szakértője a suzhoui kerteknek, na, olyat ő ismer, válaszolja Ji mester nagy komolyan megint, holnap jó?, kérdi a maga pattogós beszédstílusában, holnap jó, felelem, én lemondok mindent, amit akartam, mert csak ez érdekel, így válunk el, hogy akkor telefon és holnap és minden közelebbit akkor – a társam csak rázza a fejét, megőrültél?, néz rám elképedve, mikor Ji mester elviharzik, mit akarsz ettől a félnótástól, amire mást nem mondhatok, mint hogy én csak ezt a félnótást akarom, ő az egyetlen, aki pontosan ugyanúgy érez, mint én Kínában, miért ne vele töltsem akkor minden időmet, a tolmácsom hallgat, nincs egészen meggyőzve, élvezni élvezte ő is, és meg is szerette Ji mestert, de hogy minden továbbit alárendeljünk neki Suzhouban, azt láthatóan túlzásnak és elhamarkodott döntésnek tartja, márpedig, közlöm vele, ettől kedve mindent alárendelünk Jinek Suzhouban, ettől kezdve semmi más nem érdeked, csak ami Jivel kapcsolatos – a társam hallgat, én meg gondolkozom, ahogy baktatunk hazafelé a szállodába, hogy miért is beszélek én ilyeneket? Ki is ez a Ji? És mért is olyan fontos ez?
De tisztában vagyok vele, mit beszélek, érzem, ki ez a Ji, sejtem, hogy nyomon vagyok, és hogy nem véletlen, hogy 245ma rátaláltam, egyszóval tudom, hogy ő az, tudom, hogy miatta vagyok én Suzhouban, még ha nem tudom is, hogy mit tudok, s főként, hogy miért is vagyok én mindebben olyan biztos, mint a halál. Ő az, ő az! – lelkesítem a tolmácsomat a szállodaszobában, ahol hullafáradtan megint beesünk az ágyba, és úgy alszom el, hogy még mindig ez jár a fejemben, ez az „ő az, ő az” – ha ekkor még arról persze fogalmam sem lehet, hogy ő ugyan tényleg az, akiről szó van, de ő is csak vezet valahová, nem önmagához, de elvezet: és ebben valóban nincsen tévedés.
246Másnap délután három órakor percre pontosan ott áll a Hálók Mesterének Kertje előtt a kapubejáratban Ji, egy Jivel egyidős, szép, nemes tekintetű nő, egy nálam valamivel fiatalabb, de ugyanakkor kissé kortalannak tetsző, hosszú, vállig érő, ősz hajú, gyönyörű férfi s még egy fiatalabb nő az ismeretlen férfi mellett, belekarolva, nyilván a felesége. A bemutatkozást követően Ji vezetésével átvonulunk a most csak szórványosan pusztító turistacsoportok között, s egészen a kert végébe megyünk, egy eldugott sarokba, ahol a legteljesebb védettségben, ami csak egy ilyen helyen lehetséges, helyet foglalunk egy néptelen teaházban. A teaház minden ajtaja nyitva, s a belső udvar vadszőlővel befuttatott hátsó falára, amelyre néz az asztalunk, s amelyre ily módon kiláthatunk, ömlik a délutáni napfény.
Wu Xianweng és a felesége, mutatja be az ismeretlen férfit Ji. Suzhouiak, de most Wuxiból jöttek át, hogy együtt töltsük a napot. Ez itt meg, mutat a szép asszonyra maga mellett, aki erre kissé elpirul, a feleségem. A személyzettől Ji csak forró vizes palackokat kér, majd elővesz a zsebéből egy nagy teászacskót, közölvén, hogy ez longjingi tea, ezt fogjuk inni, mert ez a legjobb. Kirakja mindenkinek a poharába a füvet, felönti vízzel valamennyiünkét, egy darabig csend van, egy kis elfogódottság, odakintről, az udvarból madárcsicsergés hallatszik, a személyzet visszavonul egy távoli pult mögé.
247Én szólalok meg elsőként, de mintha nem indítani kellene, hanem már benne lennénk a társalgásban, nem bemutatkozom, ahogy pedig talán illenék, hanem arról kezdek beszélni, mi fűz engem olyan szorosan a kínai művészetekhez. Hogy könnyebb legyen fordítani, rövid mondatokban kifejtem, miszerint úgy érzem, mindegy, melyik művészethez közelít az ember Kínában, mindegy, hogy a költészet, a zene, a filozófia, a festészet, az építészet, a színház, a kalligráfia vagy a kertművészet felől indulunk el, ugyanoda jutunk, mintha mindenféle művészi kifejezési forma egy és ugyanannak a megfogalmazására, vagy ábrázolására törekedne. Vagy kényszerítene. Mert valahogy, mondom, mint otthoni virágjainkkal, amiket nagyon szeretünk, úgy van e művészetekkel is: azt hisszük, mi választottuk és mi szeretjük őket, pedig ők választottak minket, s a maguk varázsos szépségével ők kényszerítenek, hogy szeressük és ápoljuk valamennyit, szenvedélyesen. Viszont minden virág egyformán szép. Közösen osztoznak a szépben. Tehát ránk van bízva, épp melyiket hozzuk szóba. És szóba, mondom Wunak, én ma a kertművészetet hoznám, erről szeretném a véleményét megtudni: hogy ugyanis a kínai kertnek ő, Wu úr éppen Wuxiből érkezvén, miben látja a lényegét, lehet-e még azt mondani, hogy az ember ma egyes egyedül egy suzhoui kertbe menekülhet, ha elmélyedni, ha gondolkodni s ha elmerülni akar egy szépségben, amely már minden másból kiveszett.
Wu nagyon sokáig nem válaszol. Olyan sokáig, hogy az asztal mellett mindenki zavarba jön. Zavarba, de mintha nem azért, mert magának Wunak ezt a hallgatását nem értenék, hanem mert mintha azt feltételeznék, hogy nekem nehéz ezt a hallgatást megérteni. Én azonban türelmesen várok, mert azt gondolom, hogy gondolkodik a válaszon. És így is van.
WU: A suzhoui kertművészet a császári Kína terméke. Azok hozták létre, akik úgy gondolták, hogy a saját személyes szabadságukat csak itt, kövek, 248virágok, fák és pavilonok csendjében találhatják meg. A kínai kert így a társadalomból való kivonulás jelképe és helyszíne egyben. Egy-egy embernek a kert a személyes világa, mintegy kiterjesztése annak, aki ő.
Átlagos magasságú, sovány ember. Ebben a közelségben, ahogy most mellettem ül az asztalnál, különösen feltűnő, milyen szép és milyen mozdulatlan az arca. A hangja viszont nagyon meglep, vékony és szelídnek tetsző alkatához képest erőteljes, mély, határozott hang, még akkor is, ha alig lehet hallani. Én ülök hozzá a legközelebb, de olyan halkan beszél ezen a különben erőteljes, mély, határozott hangon, hogy alig hallom, s alig hallja a tolmács is, aki közénk ékelte be magát. Mintha nagyon, mintha végtelenül fáradt volna. Hosszan hallgat megint, s mielőtt még megszólalhatnék, folytatja.
WU: A kertek azonban mesterséges teremtmények. Én magam, ha elvonulásra alkalmas helyszínre gondolok, sohasem keresnék egy kertet. Gyakran úgy van, hogy el akarok menni a csendbe. És ilyenkor el is megyek. Aztán a feleségemmel, vagy a barátaimmal is kimegyünk néha a városból. De sohasem jutna az eszünkbe, hogy kertbe menjünk. Csak a hegyek, egy patak, ki a szabadba.
Néhány mondatban elmesélem, milyen gyökeresen megváltozott a viszonyom a természethez az elmúlt tíz-tizenöt évben. Elmesélem, hogy néz ki a hely, a hegyek között az a távoli magaslati völgy, ahol lakom. S nálam a kert része annak a természetnek, amely körülveszi.
249WU: Ez egy szerencsés történet. Ez gazdag élet, egy emberhez méltó élet, nagy örömmel tölt el, hogy így él, László úr.
Azzal válaszolok, hogy elmondom, mennyire megváltoztatta ugyanakkor a hely, ahol élek, az íráshoz, a művészethez való viszonyomat. A nyelvhez való viszonyomat. Hogy folyton túlságosan durvának érzem, nyersnek, amin folyton, de folyton, a végtelenségig finomítani, enyhíteni kell.
WU: A művésznek az a dolga, hogy a bonyolultból az egyszerűhöz jusson el, de közben ne hagyjon ki egyetlen szükségszerű, közbeeső lépést sem. Az a dolga, hogy behatoljon az alapvetőbe, hogy eljusson az alapvetőig. És az: egyszerű.
Ki ez az ember? Érzem, ahogy meg vannak dermedve a tagjaim. Fogalmam sincs, mi történt velem. Ji mester látja, milyen hatással van rám a barátja, s valamennyire észlelem, hogy mindezt meglehetősen elégedett, kissé gúnyos derűvel fogadja. Wu minden mondata után nagy csendet tart. Ő maga szinte meg se rezzen, amikor beszél, különösen a feje nem mozdul, a tekintete, a szemei, amelyek valahogy úgy… sehova se néznek. Egy kicsit rám, aztán el tőlem, le az asztalra, a párolgó csészére, onnan fel újra rám, onnan meg ismét félre. Az ő csendes beszéde miatt úgy érzem, egészen kivételes csend borult magára a teaházra is. A legkisebb s a legtávolibb nesz is hallatszik. Ahogy a személyzet a pult mögött egyszer egy kicsit odakoccint egy csészét a másikhoz, tűrhetetlennek tűnik. Hihetetlen, milyen csend van.
WU: És ebben is, mint sok másban, a chan a legradikálisabb. A chant nem érdekli, mi van leírva. Neki nem kellenek szavak.
250Azt felelem, hogy Európában is felmerült már az a nézet, hogy talán igazi író az, aki nem hagy maga után írást.
WU: A buddhistáknak is ez a véleménye. Egy mester nem ír le semmit, csak tanít. A tanítás leírhatatlan. Ha az éggel társalogsz, különben sincs szükséged szavakra.
Ugyanakkor viszont, mondom, én mégsem tudom elképzelni szavak nélkül az életet. Őszintén bevallom, folytatom magam is önkéntelenül alkalmazkodván Wuhoz, mintha ettől fogva ez volna a beszéd normális menete, tehát halkan, hogy én már semmiképp nem tudnék meglenni szavak nélkül. Mert ahhoz, hogy azt a halhatatlant, ami árad egy tájból, ábrázoljam, mégis kell valami anyagszerű. Anyagszerű, hogy körbeírja azt a szépséget, ami nem megközelíthető szavakkal.
WU: Az üres felületen van a lényeg. Helyet hagy a gondolatnak. A klasszikus kínai költészet és a klasszikus kínai festészet is kevés szóval, illetve kevés tussal dolgozott. Li Bai, ha írt valamit, azt mindig csak néhány vonással, néhány szóval tette, mert tudta, hogy amit nem ír le, az adja a jelentés monumentális erejét. Az üres tér jelentőségét nagyon nehéz megérteni annak, aki Nyugatról jön. Az Önök fogalma a valamiről, gyökeresen eltér attól, amit mi értünk rajta. S Önöknél következésképpen nem létezik az ürességnek az a rendkívül gazdag jelentése, mint nálunk. Nem létezik, tehát nem is hasonlítható össze semmivel. Nincs hely Önben, hogy megértse, mi az üres. És a kínai művészet lényege ez az üres.
Ji közbeszól. S most alig ismerni rá, látszik, hogy mindeddig feszülten figyelt, mégpedig engem figyelt, csak most jut el a tudatomig, hogy mindvégig le sem vette rólam a szemét.
251JI: Meditálsz?
Mondom, a magam módján igen.
WU: Az jó. El lehet mélyülni.
JI: Igen, a szív ereje megsokszorozódik.
WU: A szív ereje határtalan.
Uramisten, hol vagyok? Látom a tolmácson, hogy ő se tudja, hova kerültünk, és szinte ijedten szorítja a széke karfáját. A hangulat egészen más, mint amire számítani lehetett. Komoly, emelkedett, szigorú. Úgy érzem, hogy egy nagy történetbe kerültem. A nap besüt most már az asztalunkhoz. Érzem, ahogy melegíti a hátam. A számban a longjingi tea rendkívüli íze. Néha hallom, hogy odakint az udvaron felerősödik a madárcsicsergés. Aztán elhalkul megint.
WU: A hagyományos kultúrának nagy értékei vannak. Ezek az értékek nem tűnnek el. És kevesen maradnak, akiknek mindez fontos lesz, de mindig lesznek, és ők sem tűnnek el soha egészen.
Melegíti a hátam a napfény? Akkor tehát már alkonyodik. De hát ez hogy lehet? Hiszen még csak most ültünk le! Ránézek az órámra: lehetetlen. Mindjárt este van. Hogy történhetett ez? A társaság is megélénkül, a két nő vidáman beszélget valamiről, Ji is közbe-közbe kottyant időnként valamit nekik, aztán visszafordul felénk, engem néz, látszik rajta, hogy örül, hogy boldog, hogy elégedett. Vidám társalgás zajlik, s nem is marad abba. A különös, hogy mindeközben Wu, aki figyelemmel kíséri azt is, amiről éppen folyik a szó, most már anélkül, hogy bármit kérdeznék, 252néha odainti magához a tolmácsot, s üzen nekem egy-egy mondatot.
WU: Nem kell mindennek az okát keresni, mert minden ok oktalan. Az ok mindig csak bizonyos nézőpontból tűnik oknak.
És abbahagyja. Visszafordul a többiek felé, és hallgatja, aki éppen beszél. Sőt, olykor bele is szól, kiigazít valakit, s ha a társaság történetesen nagy kacagással díjazza Ji mester újra és újra megcsillanó humorát, ő is derűsen részt vesz az általános vidámságban. De én résen vagyok. Tudom, hogy hamarosan megint mondani fog nekem valamit. És így is van.
WU: Nem szabad mások által befolyásoltnak lennünk. És nekünk sem szabad mások életébe beleavatkoznunk. Meg kell találni a saját utunkat. A személyes út a legfontosabb. Ugyanakkor nem mondhatunk le arról sem, hogy segítsünk másokon.
Annyira egyszerű szavak már megint. Meg vagyok zavarodva. Wu olyan határozott, mint a szikla. Mi ez?
WU: Az igazi írónak a mennyei hangra kell figyelnie. Ezt a hangot nem lehet hallani, csak érezni. László úrnak látom a tekintetéből, hogy ő erre képes. Remélem, hogy amit írni fog, az olyan lesz, mint egy hegyi patak.
Nagyon erősen koncentrálok Wu minden szavára, minden rezdülésére. A tolmács teljesen megfeszülve ül mellettem. Nem érti Wut, nem érti, hogy én mitől vagyok en253nyire feszült. Megnyugtatom, hogy minden rendben van, és kérem, fordítsa le neki, hogy negyvennyolc éven át megfeszített figyelemmel követtem nyomon a világot, de előbb csak kérdések támadtak bennem, amikre nem találtam semmiféle választ, majd az utóbbi időben már kérdéseket se nagyon találtam magamban, inkább egyfajta sodrást, egy személytelen, sejtelmes, természetes sebességet, amelyről nem tudtam meg a mai napig se, kitől ered. A Sákjamuni Buddha alakja ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan lett egyre fontosabb a számomra. Tulajdonképpen mára, pont mára, és ma éppen szerda van, elfogyott az utolsó kérdésem is, mondom neki, s így, hogy már kérdések sincsenek bennem, ezek kimúltával kezdem úgy érezni, hogy ahol elfogynak a kérdések, ott van a Buddha.
Megmagyarázhatatlan módon végtelen bizalmat érzek iránta, ezért az egész most már teljesen úgy hangzik, mint egy vallomás Wu Xianwengnek – és azt hiszem, Wu meg is értette ezt. Olyan sokáig nem szól hozzám, hogy egy idő után úgy gondolom, akkor vége is a beszélgetésnek. Időközben a hangulat az asztal körül egészen magasra csap, mintha egy kicsit mindenki be lenne rúgva, olyan élénk és felhangolt mindenki, a két feleség boldogan nevetgél, Ji sziporkázik, s Wu is jókat nevet egy-egy sikeres poén után. A személyzet eltűnt, hogy odanézek a pultra, látom, nincs ott már senki, a tolmács elmagyarázza, hogy biztos nem figyeltem épp, de itt hagytak minket, hogy szórakozzunk csak nyugodtan, ők hazamennek, de odaadták a kulcsot Ji feleségének, elmondták neki, melyik az a hátsó kijárat, ahol majd távozhatunk, s hogy majd mit csináljunk a kulccsal.
Egymagunk a Wangshi Yuanben?
Ez egészen olyan, mint egy álom.
Igen, mondja mosolyogva a társam, és most már nem látszik rajta az eddigi idegességnek, az eddigi feszültségnek semmi nyoma, igen, mondja, egészen olyan, mint egy álom. Vagy az, nevet fel végül, s odafordul a társasághoz.
254Ji újratölti a csészéinket, és előbb a longjingi tea felülmúlhatatlan voltáról tart egy hosszú szónoklatot, majd nekikezd tósztokat mondani az asztal körül ülő emberekről. A feleségéről, Wu feleségéről, Wuról, akit minden további részletezés nélkül művésznek nevez, aztán a tolmácsomról, végül rólam is. Ji mester most már leállíthatatlan. A tolmácsom képtelen fordítani. A társaság minden tószt után dől a röhögéstől, taps, éljenzés, Ji mester ragyog, és folytatja tovább. Kifogyhatatlanul ömlik belőle a szó.
Egyszer csak Wu megint magához inti a maga szelíd mozdulatával a tolmácsot.
WU: Az esztétikum nem az első helyen van. Az erkölcs sem az első helyen van.
Kérdem, hogy akkor mi van az első helyen. Meg hogy egyáltalán van-e értelme a kérdésnek? És akkor Wu lenyúl oldalt a táskájáért, kotorászik benne egy darabig, aztán előhúz egy darab tiszta papírt meg egy tollat. Bólint, hogy van értelme a kérdésnek. Odainti maga mellé a tolmácsot, és leír a papírra néhány írásjegyet. Mutatja neki, hogy próbálja meg lefordítani. Valami olyasmi, mondja szabadkozva az, mert egy kézmozdulattal jelzi, hogy a szöveg meghaladja az ő képességeit, valami olyasmi, hogy „a legtökéletesebb, a beteljesedett szépségben égő erkölcsnek kell az emberség netovábbjának lennie”… Wu félretolja a papírt, és kérdőn néz rám, hogy értem-e. Bólintok, de nem értem. Wu elmosolyodik, megint maga elé húzza a papírt, és megint ír rá valamit. Ez most, mutat az egyes írásjegyekre a társam, aztán megrázza a fejét, tanácstalanul, tehetetlenül széttárja a kezét, végül azt mondja, ebből ő nem ért semmit. Nem baj, biztatom, ne foglalkozzon azzal, mit jelent az egész, hanem fordítsa le az egyes írásjegyeket. És akkor a tolmács minden egyes írásjegyre rábökve, lassan sorolni kezdi:
255S a lap legaljára, mutatja a tolmácsom, az van írva, hogy: „Citera, sakk, kalligráfia, festészet”.
Wu egy újabb papírt húz elő, de sokáig nem ír rá semmit.
Az asztalnál még emelkedettebb a hangulat.
Wu újra írni kezd.
Ide azt írta, mutatja a tolmácsom az egyes jegyeket, hogy: „Ha elgondolkozol a hanyatlás határain, a lelkedre nehezedik az emberi élet bizonytalansága, mulandósága.”
Wu idébb tolja a két papírt az asztalon, mosolyogva int, hogy az enyém. Nem nyúlok értük. Ji teljesen belemelegszik egy újabb előadásba, de ezúttal nem a következő gyors poén csattan, hanem valamilyen anekdotát ad elő, a szó szoros értelmében, tudniillik eljátssza a különböző szereplőket, megjeleníti a teret és az időt, ahol és amikor a dolog zaj256lik, a két nő visong a nevetéstől. Wu egy harmadik papírt húz elő a táskájából. Hosszan ír, vállig érő ősz haja most az arcába hull, ahogy előrehajol.
A tolmácsom rázza a fejét. Lehetetlen. Nem lehet lefordítani. Ennek semmi értelme nincsen, súgja oda, mintha Wu bármit is érthetne abból, amit ő nekem magyarul odasúg. Nem baj, intek neki, csak fordítsd.
Ez itt, mutatja a papíron, egy idézet Laozitől: „Nemlétből születik a lét, a létben születik a nemlét.”
De aztán, folytatja, csak különböző írásjegyek.
Nem baj, csak mondd, mit jelentenek.
Ez itt, bök rá társam a következő sorra, azt jelenti… de várj, elolvasom inkább folyamatosan, ahogy felírta őket, az egészet.
Wu összegyűjti a papirosokat az asztalon, rendbe szedi, és odatolja őket elém. Megint bólint, s mutatja, hogy vegyem el. Majd tanulmányozom, felelem meghatottan, és megkérem a tolmácsot, hogy amit eztán mondok, ne fordítsa. Odahajolok Wuhoz, és a vidám ricsajban közvetlenül a fülébe mondom magyarul: nem tudom megmagyarázni, 257hogy lehetséges ez, de minden szavát értettem, és értem. És soha szavak ilyen hatással még nem voltak rám. Egy barátom azt mondta nemrég, jöjjek le Suzhouba. Akkor nem értettem, most már értem, miért. Soha nem felejtem el ezt a délutánt és ezt az estét, soha nem felejtem el a Hálók Mesterének kertjét, ezt a pavilont, az udvar falán a vadszőlőre ömlő napfényt, nem felejtem a madárcsicsergést, nem felejtem ezeket a szívemhez nőtt embereket itt az asztalnál, soha nem felejtem el a longjingi tea ízét és illatát, és soha nem felejtem el őt, a szavait, az írásjegyeit, a hangját és a költészetét.
Későre jár, mondom aztán a többieknek, el kell érjük az utolsó buszt.
A társam meglepetten néz rám.
Ji mester arca egy pillanatra elkomolyodik, aztán egy végső, egy nagyon hosszú monológba kezd, mely az én rendkívüli erényeimről szól. A végén már minden mondata után tapsolnak és kacagnak a többiek. Ji elérkezik az utolsó mondathoz, felkel a helyéről, odalép hozzám, és megölel.
Aztán sorra megölelem a többieket én is.
Kimegyünk a sötétben a hátsó kapun át egy sikátorba.
Elkísérnek a Renmin luig, ott újabb szívhez szóló búcsúzkodás után beülünk egy taxiba, és kivitetjük magunkat az állomáshoz.
Szerinted van még innen busz ma éjjel?
A társamon látom, hogy rettentően kimerült.
Átölelem a vállát.
Persze, hogy van, mondom neki, hogy megnyugtassam. Persze, hogy van.
Suzhouból mindig van közlekedés.
És belépünk a sötétbe borult állomás kihalt épületébe.
258A Jiuhuashan felé tartó buszon nincs semmi változás. A nő itt hátul még mindig mozdulatlanul ül a helyén. Fejünk fölött a tetőt könyörtelenül veri az eső. Az utasok most már előrébb is hangosan zúgolódnak, hogy miért nem csukja be ez az ágrólszakadt azt a rohadt ablakot. Mindenki fázik, mi is reszketünk a becsapódó huzatban. Tényleg be kéne csukni már. A buszvezető és a kalauz legelöl azonban tudomást sem vesznek a dologról. A nő, mintha valami félkegyelmű volna, lehunyt szemmel szinte beletartja az arcát a beáramló, jéghideg levegőbe.
A társam feláll a helyéről, és nagyon udvariasan megszólítja, kérve, hogy húzza be, legyen szíves, mert ide hátra, ahol mi ülünk, nagyon erősen bevág.
A nő meg se moccan, mintha nem hozzá szóltak volna. A szemét se nyitja ki.
Akkor előrébb, az egyik utas, egy középkorú férfi, látván, hogy a mi bágyadt kísérletünk itt kudarcba fulladt, elszánja magát, hátrajön a nőhöz, megböki a vállát, hogy ébredjen fel, vagy nyissa ki a szemét, és azt mondja neki:
– Mondja, miért csinálja ezt?
– Micsodát? – kérdi az zavartan.
– Miért nem csukja be az ablakot? Becsap.
A nő erre beljebb húzza egy kicsit az ablak üvegét, de csak egy-két centivel.
Az utas újra megböki a vállát.
259– Még egyszer kérdezem magától, miért csinálja ezt? Miért engedi be a szelet?
A nő elpirul.
– Mert szeretem.
– Mit szeret?
– A szelet.
A férfi előrefordul, és odaszól az utasoknak.
– Ez bolond. Ennek nincs ki mind a kereke.
Nagy zúgolódással válaszolnak elöl, hogy jó, tőlük aztán lehet, de azért ettől még be kell csukni azt a rohadt ablakot. A férfi megfogja az ablak kilincsét, és behúzza teljesen.
A nő nem szól semmit. Látszik, hogy meg van ijedve. Hogy fél a férfitől.
És az nem is hagyja ott, nem jön vissza a helyére, hanem ott marad, szemben vele, és egész közel hajol hozzá, belehajol az arcába, míg csak el nem kapja a tekintetét.
– Aztán mondja már, miért szereti annyira a szelet?
Látszik, hogy a nő attól fél, a férfi meg fogja ütni. Próbál készségesen, őszintén felelni.
– Mert nem látja senki, mégis van – mondja egészen halkan.
A férfi felröhög, aztán, mint bolonddal szokás, aki úgysem ért a szóból, rálegyint a nőre, tudomására adván ezzel, hogy ha még egyszer hozzá mer nyúlni az ablakhoz, lesz nemulass, majd visszaül a helyére. Az utasok megnyugszanak, a buszvezető magához húzza a táskáját, és előveszi belőle a műanyag zacskóba csomagolt uzsonnát. Nagy, kövér, tohonya ember, lassan, komótosan eszik. Az ablaktörlők nyikorogva járnak a busz szélvédőjén. Fél kézzel vezet, közben harap, rág, s néha előrehajol, annyira nehezen látja az utat a szakadó esőben.
És előttünk, valahol, a sűrű ködben, állítólag ott van: Jiuhuashan.
260A könyvben a kínai nevek és kifejezések a Kínai Népkörtársaságban hivatalos, s világszerte egyre elterjedtebbé váló úgynevezett pinyin átírásban szerepelnek. Az alábbi lista a pinyinben megadott szavak megközelítő kiejtését adja meg. A magyar és a kínai hangkészlet különbözősége miatt az átírás természetesen nem pontos. A legfontosabb tudnivalók: az á-val jelölt hangok általában rövid á-nak ejtendők; a szótagkezdő mássalhangzó utáni h egészen rövid h hangot jelöl; a v szótagkezdő az angol w-nek felel meg; a hsz-nek átírt hang egyszerre ejtett sz és j; a zs-nek átírt hang egyszerre ejtett r és zs; a dz-nek és dzs-nek átírt hangok zöngétlenek.
A Yu – Á Jű
aozhao – ao-dzsao
Bai Juyi – Páj Tyű-jí
Baisui Gong – Páj-szuj Kung
Baixian – Páj-hszien
bei – péj
Bai E – Péj Ö
Beigu – Péj-ku
Beiji – Péj-tyí
Beilin – Péj-lin
Beisi Ta – Péj-szö Thá
289biqiu – pí-tyhjú
biqiuni – pí-tyhjú-ní
Canlang Ting – Chan-lang Thing
chan – cshan
chan ding – cshan ting
Chan Zibei – Cshan Dzö-péj
Changsheng dian – Cshang-seng tien
Chen – Cshen
Chen Qubing – Cshen Cshű-ping
Chen Xianfa – Cshen Hszjen-fá
Chi – Cshö
da hualian – tá huá-lien
Da zhidu lun – Tá dzsö-tú lun
Daban niepan jing – Tá-pán nie-phán tying
Dahuangjia Jiudian – Tá-huáng-tyjá Tyjú-tien
Daming Si – Tá-ming Szö
Dashan – Tá-sán
Datong – Tá-thung
Daxi lu – Tá-hszí lú
Deng – Teng
Didi, meimei, kuai qilai – Tí-tí, méj-méj, kváj tyhí-láj
ding hui – ting huj
Dongyang – Tung-jáng
Doumen – Tóu-men
Fahai – Fá-háj
Fan Qin – Fán Tyhin
Fang Chouyan – Fáng Cshóu-jen
Fang Peihe – Fáng Phéj-hö
Fayu Chan Si – Fá-jű Cshan Szö
Feigong – Féj-kung
Feilai Feng – Féj-láj Feng
Fenghua – Feng-huá
Fenghuang Ling – Feng-huáng Ling
Fengkan – Feng-khán
fengshui – feng-suej
290Fengzheng wu – Feng-dzseng vú
Fudan – Fú-tán
Fujian – Fú-tyien
Fuzhou lu – Fú-dzsóu lú
Gaozong – Kao-dzung
ge – kö
Ge Youliang – Kö Jóu-liáng
Ge Yuan – Kö Jüen
Gong Liefei – Kung Lie-féj
gongchi – kung-cshö
Guangdong – Kuáng-tung
Guangji Si – Kuáng-tyí Szö
Guangxi – Kuáng-hszí
Guanyin – Kuán-jin
Guoqing Si – Kuó-tyhing Szö
guoyu – kuó-jű
Han – Hán
Han Shizhong – Hán Sö-dzsung
Hangzhou – Háng-dzsóu
Hanshan – Hán-sán
Hanyin – Hán-jin
He Yuan – Hö Jüen
Henan – Hö-nán
Hong Sheng – Hung Seng
houyuan – hóu-jüen
Huacheng Si – Huá-csheng Szö
Huang Shen – Huáng Sen
Huangpu – Huáng-phu
Huatian Si – Huá-thien Szö
Huiji Chan Si – Huj-tyí Cshan Szö
huo tong – huó thung
hutong – hú-thung
ji gong – tyí-kung
Ji Yinjian – Tyí Jin-tyien
Jiajing – Tyjá-tying
291Jiang Jieshi – Tyjáng Tyie-sö
Jiang Yuqing – Tyjáng Jű-tyhing
Jiangjing – Tyjáng-tying
Jiangsu – Tyjáng-szú
Jiangtian – Tyjáng-thien
Jiangxi – Tyjáng-hszí
Jianzhen – Tyien-dzsen
Jiaoshan – Tyjiao-sán
Jicheng – Tyí-csheng
Jiefang beilu – Tyje-fáng péj-lú
Jiming – Tyí-ming
Jinci – Tyin-chö
jingju – tying-tyű
Jinshan – Tyin-sán
jinshi – tyin-sö
Jiuhuashan – Tyjú-huá-sán
jiuyao xiayu le – tyjú-jao hszjá-jű lö
Kangxi – Khang-hszí
Kong Rong rang li – Khung Zsung zsáng lí
Kuaiji – Khváj-tyí
kunqu – khun-tyhű
Kunshan – Khun-sán
Lai Guoliang – Láj Kuó-liáng
laosheng – lao-seng
Laozi – Lao-dzö
Li Bai – Lí Páj
Li Shimin – Lí Sö-min
Li Taibai – Lí Tháj-páj
Li Yi Lian Chi – Lí Jí Lien Cshö
Li Yu – Lí Jű
lian – lien
liang – liáng
Lianhua jing – Lien-huá tying
Lili – Lí-lí
Linggu Si – Ling-kú Szö
292Linghu – Ling-hú
Lingyin Si – Ling-jin Szö
Liu – Liu
Liu Huali – Liu Huá-lí
Liu Yazhi – Liu Já-dzsö
Liu Yuan – Liu Jüen
Liu Zifu – Liu Dzö-fu
Longjing – Lung-tying
Longmen – Lung-men
Louwailou – Lóu-váj-lóu
Lu Xun – Lú Hszün
Lunyu – Lun-jű
luohan – luó-hán
ma jia – má tyjá
Mao – Mao
mao – mao
Mengzi – Meng-dzö
Mi Fei – Mí Féj
Mi Fu – Mí Fú
miao – mjao
Ming – Ming
Mingzhou – Ming-dzsóu
Mochou – Mó-cshóu
Mudanting – Mú-tán-thing
Muzhenliao – Mú-dzsen-ljao
Nanjing – Nán-tying
Nanjing lu – Nán-tying lú
Nanxun – Nán-hszün
Ningbo – Ning-pó
Ouyang Jianghe – Ou-jáng Tyjáng-hö
Ouyang Xiu – Óu-jáng Hszjú
Pan Yue – Phán Jüe
Pinghui – Phing-huj
pinyin – phin-jin
Pudong – Phú-tung
293Puji Chan Si – Phú-tyí Cshán Szö
Putuoshan – Phú-thuó-sán
Qian Jin – Tyhien Tyin
Qianlong – Tyhien-lung
Qing – Tyhing
qipao – tyhí-pao
ren – zsen
Renmin lu – Zsen-min lú
Renmin Ribao – Zsen-min Zsö-pao
Rong Rong – Zsung Zsung
Sandabu – Szán-tá-pú
Shaanxi – Sán-hszí
Shanghai – Sáng-háj
shanshui – sán-suej
Shanyin – Sán-jin
Shaoxing – Sao-hszing
Shen Wanshan – Sen Van-san
Shi Kefa – Sö Khö-fá
Shide – Sö-tö
Shifan – Sö-fán
Shigong Si – Sö-kung Szö
Shiwu guan – Sö-vú kuan
Shizi Lin – Sö-dzö Lin
shoujie – sóu-tyje
shuyuan – sú-jüen
Sichuan – Szö-cshuán
Siku quanshu – Szö-kú tyhüen-sú
Song – Szung
Su Dongpo – Szú Tung-pó
Su Shi – Szú Sö
Sui – Szuj
suiyuan – szuj-jüen
Sun Yixian – Szun Jí-hszjen
Sun Zhongshan – Szun Dzsung-sán
Suzhou – Szú-dzsóu
294Tai – Tháj
Taihu – Tháj-hú
Taipai – Tháj-pháj
taiping – tháj-ping
Taiwan – Tháj-ván
Tang – Tháng
Tang Hu – Tháng Hú
Tang Xianzu – Tháng Hszjen-cú
Tang Xiaodu – Tháng Hszjao-tú
tian – thien
Tian liang le – Thien liáng lö
Tian ping te yi an tian – Thien phing thö jí án thien
Tian yi sheng shui – Thien jí seng suej
Tiananmen – Thien-án-men
Tianjin – Thien-tyin
tianqibuhao – thien-tyhí-pú-hao
Tiantai – Thien-tháj
Tiantong Chan Si – Thien-thung Cshán Szö
Tianyi Ge – Thien-jí Kö
Tong Wengshu – Thung Veng-sú
Tongli – Thung-lí
Tuisi – Thuj-szö
Wang Anshi – Váng Án-sö
Wang Xianchen – Váng Hszjen-cshen
Wang Xiaolin – Váng Hszjao-lin
Wang Xizhi – Váng Hszí-dzsö
Wangfujing – Váng-fú-tying
Wangshi Yuan – Váng-sö Jüen
Wei – Véj
Wei Liangfu – Véj Liáng-fú
Wen Tianxiang – Ven Thien-hszjáng
Wen Zhengming – Ven Dzseng-ming
Wenchang – Ven-csháng
Wenfeng Ta – Ven-feng Thá
Weng Cengming – Veng Cheng-ming
295Wenzong Ge – Ven-dzung Kö
Wo ai taiyang hong, wo ai taiyang liáng, wo ai zaoshang de taiyang guang – Vó áj táj-jáng hung, vó áj táj-jáng liáng, vó áj cao-sáng dö táj-jáng kuang
Wu – Vú
Wu Jun – Vú Tyün
Wu Xianweng – Vú Hszjen-veng
Wu Zixu – Vú Dzö-hszű
Wuchen – Vú-cshen
Wuji bajiao – Vú-tyí pá-tyjao
Wujian – Vú-tyien
Wuliang Dian – Vú-liáng Tien
wusheng – vú-seng
Wuxi – Vú-hszí
Wuxiaobu – Vú-hszjao-pú
Xi Chuan – Hszí Cshuán
Xi Yuan – Hszí Jüen
Xiao Hai – Hszjao Háj
xiao lingzi – hszjao ling-dzö
xiaochou – hszjao-cshóu
xiaosheng – hszjao-seng
xie huai – hszje hváj
Xie Zhimin – Hszje Dzsö-min
Xihu – Hszí-hú
xiliang – hszí-liáng
Xinshi – Hszin-sö
Xitang – Hszí-tháng
Xu – Hszű
Xu Wei – Hszű Véj
Xun Cunei – Hszün Chú-néj
xuni – hszű-ní
Yan Liben – Jen Lí-pen
Yang Lian – Jáng Lien
Yang Qinghua – Jáng Tyhing-huá
Yangzhou – Jáng-dzsóu
296Yangzhou pinghua – Jáng-dzsóu phing-huá
Yao – Jao
Yao Luren – Jao Lű-zsen
Yi He Ming – Jí Hö Ming
yi jia yi dengyu er – jí tyjá jí tengjű ör
yi jia yi dengyu ji – jí tyjá jí tengjű tyí
Yi Yuan – Jí Jüen
Yifu – Jí-fú
Yijing – Jí-tying
Ying Yujian – Jing Jű-tyien
Yingtian – Jing-thien
Yong – Jung
Yu – Jű
Yu shui tong zuo xuan – Jű suej thung cuó hszüen
Yu Yuan – Jű Jüen
Yu Zemin – Jű Dzö-min
Yuan – Jüen
yuan – jüen
Yue – Jüe
Yulan fenghui – Jű-lán feng-huj
yuncao – jün-chao
Yunnan – Jün-nán
Yunzai – Jün-cáj
yuwen – jű-ven
Zeng Laide – Dzeng Láj-tö
zhaiyuan – dzsáj-jüen
Zhan – Dzsán
Zhan’en – Dzsán-ön
Zhang – Dzsáng
Zhang Jihan – Dzsáng Jyí-hán
Zhang Jiying – Dzsáng Tyí-jing
Zhang Shen – Dzsáng Sen
Zhao Mengfu – Dzsao Meng-fú
Zhejiang – Dzsö-tyiáng
Zhen – Dzsen
297Zhenjiang – Dzsen-tyiáng
Zhi En – Dzsö Ön
zhi hui – dzsö huj
Zhiyi – Dzsö-jí
Zhongguan lun – Dzsung-kuán lun
Zhou Enlai – Dzsóu Ön-láj
Zhouzhuang – Dzsóu-dzsuáng
Zhu Yuanzhang – Dzsú Jüen-dzsáng
Zhuangzi – Dzsuáng-dzö
Zhuangyuan – Dzsuáng-jüen
Zhujiajiao – Dzsú-tyjá-tyjao
Zhuozheng Yuan – Dzsuó-dzseng Jüen
zhuyin zimu – dzsú-jin dzö-mú
Zuguan – Dzú-kuán
298E könyv nem jöhetett volna létre Dr. Surányi György és Dr. Joachim Sartorius;
valamint Marguerite és Cäsar Menz, Dr. Jörg Henle és Ginka Tscholakowa, Dr. Barbara és Wolfgang Sietz, Dr. Eva és Frederic Haldimann, Doris és Franklin Chow, Christine Hürlimann, Marika Heller, Frank Berberich, illetve a Zuger Kulturstiftung, Dr. Hanna Widrig és Dr. Heinz A. Hertach;
továbbá Yang Lian, Tang Xiaodu, Xie Zhimin, Zeng Laide, Ouyang Jianghe, Xi Chuan, Wang Xiaolin, Yang Qinghua, Tang Hu, Varga Mariann, Chen Xianfa, Xiao Hai, Lai Guoliang, Liu Huali, Fang Peihe, Ji Yinjian, Yao Luren, Jiang Yuqing, Rong Rong, Wu Xianwen, Gong Liefei és Pinghui apát úr felejthetetlen s viszonozhatatlan, baráti segítsége nélkül.
A szerző külön köszönetet mond felbecsülhetetlen értékű javaslataiért, tanácsaiért, egyes rendkívüli nehézségű szöveg értelmezéséért Csongor Barnabás tanár úrnak és Ferenczy Máriának, valamint a kínai szövegek hősies fordításáért Yu Zeminnek, Kalmár Évának és Kopcsányi Dorkának, amiképpen hálával tartozik lektori munkájáért, illetve a jegyzetanyag és a kiejtési útmutató elkészítéséért Salát Gergelynek, végül, de valóban nem utolsó sorban Hafner Zoltánnak, e kötet szerkesztőjének, aki egy szerkesztő munkáját messze felülmúló mértékben támogatta, hogy e mű megszülethessék.
299A kínai kifejezések első előfordulási helyét a szövegben a hozzá tartozó jegyzet száma jelzi. A jegyzeteken belül dőlt betűvel szedett szavakról a maguk jegyzetében további információt találhat az olvasó. A regény címbeli magyarázatához: Ég alatt, Égalatti (Tianxia, Thien-hszjá), vagyis „Minden, ami az Ég alatt van” – a régi kínaiak így nevezték a világot, s ami számukra ugyanaz volt: Kínát.
1 Jiuhuashan (Tyjú-huá-sán; „A Kilenc Virág hegye”) – Kína négy buddhista szent hegyének egyike, fénykorában két-háromszáz kolostor működött itt; nevét Li Taibai egyik verséről kapta
2 yuan (jüen) – kínai pénzegység; 2002-ben kb. 8 yuan ért egy amerikai dollárt
3 kopasz nők – a fej kopaszra borotválása hagyományos előírás a buddhista szerzetesek és szerzetesnők számára
4 a Buddha (a Megvilágosult) – a Kr. e. VI. században élt indiai Gautama Sziddhártha herceg, a buddhizmus megalapítója, aki szerint az élet szenvedés, s az életek láncolatából csak a vágyaktól, szenvedélyektől való megszabadulással lehet kilépni; később a buddhisták a Buddhát istenségként tisztelték
5 Huang Shen (Huáng Sen; 1687–1768) – híres korai Qing-kori festő, a „yangzhoui nyolc különc” egyike, különösen emberábrázolásairól volt ismert
6 Ying Yujian (Jing Jü-tyien; XII–XIII. század) – chan-buddhista szerzetes-festő, alkotásait a szabad ecsettechnika jellemzi
7 sárga csuha – buddhista szerzetesi viselet
8 Sákjamuni – „a Sákja királyi nemzetség bölcse”, a történeti Buddha
9 Lótusz-szútra – teljes nevén A Jó törvény lótusza szútra, Kínában az egyik legnépszerűbb mahájána szentirat, legelterjedtebb fordítását 406-ban készítette Kumáradzsíva; a szútra szerint a Buddha a lényeket képességeiknek megfelelően, különbözőképpen tanítja, de a cél mindig ugyanaz: a buddhaság elérése
10 Amida-szútrák – Amitábha, a Nyugati Paradicsom Buddhájának szútrái, a Tiszta Föld iskola legfontosabb szentiratai; tanításaik szerint a cél nem a buddhává válás, hanem a Tiszta Földön való újjászületés, amit imával, meditációval lehet elérni
11 Guanyin (Kuán-jin, szanszkrit Avalókitésvara) – eredetileg férfi bódhiszattva, de Kínában a könyörületesség, a gyermekáldás istennője, s így a legnépszerűbb kínai buddhista istenség
12 Lu Xun (Lú Hszün, 1881–1936) – a XX. század első felének egyik legjelentősebb írója, gondolkodója, a modern kínai irodalom atyja
13 bódhiszattva – a mahájána ideálja, olyan lény, aki eléri ugyan a megvilágosodást, de nem lép be a nirvánába, hogy a világban maradjon, és segítse az embereket az üdvözülés elérésében
14 Baisui Gong (Páj-szuj Kung), „A Százéves palotája” – kolostor a Jiuhuashanon, nevét egy százhúsz évet élt szerzetesről kapta; a templomban álló szobor állítólag az ő mumifikálódott teste
15 Huacheng Si (Huá-csheng Szö), „Fallal Körülvett kolostor” – 781-ben alapított kolostor a Jiuhuashanon, jelenlegi épületei Qing-koriak; neve arra utal, hogy hegyekkel van körülvéve
16 taiping felkelés (tháj-phing; 1851–1864) – Dél- és Közép-Kína nagy részére kiterjedt parasztlázadás, amelynek célja az egyenlőségen alapuló társadalom létrehozása volt; a felkelők fővárosuknak Nanjingot tették meg
17 Beiji torony (Péj-tyí) – 1385-ben épült csillagvizsgáló torony Nanjingban
18 Jiming kolostor (Tyí-ming; Kakaskukorékolás) – 1387-ben épült buddhista kolostor Nanjingban, jelenleg itt működik Kína kisszámú apácazárdáinak egyike
19 Song-kor (Szung; 960–1279) – a Song uralkodóházról elnevezett korszak, amelyet hatalmas technikai-gazdasági és kulturális fejlődés, ugyanakkor katonai gyengeség jellemzett
20 Ming-kor (1368–1644) – az utolsó kínai származású dinasztia kora, egy újabb kulturális felvirágzás időszaka
21 Mochou-tó (Mó-cshóu; Nebúsulj-tó) – Nanjing leghíresebb tava, nevét egy gyönyörű lányról kapta, akit akarata ellenére kényszerítettek feleségül egy hatalmassághoz
22 Zhu Yuanzhang (Dzsú Jüen-dzsáng; 1328–1398) – a Ming-dinasztia alacsony származású alapítója, aki birodalma fővárosául Nanjingot tette meg
24 vérengző japánok – 1937 decemberében a Nanjingot elfoglaló japánok a város több százezer lakosát lemészárolták
25 Linggu Si (Ling-kú Szö; A Lelkek Völgyének kolostora) – 514-ben alapított kolostor, Zhu Yuanzhang sírjának építésekor telepítették át mai helyére, a nanjingi Bíborarany-hegyhez; a taiping felkelés alatt leégett
26 Wuliang Dian (Vú-liáng Tien; A Mérhetetlen Buddha csarnoka) – XIV. századi épület a nanjingi Linggu Siben; Kínában szokatlan módon kizárólag kőből és téglából épült, ezért gyakran írják azonos hangalakú, de más jelentésű írásjegyekkel „Mestergerenda Nélküli” csarnoknak
27 Nagy Csatorna – a világ leghosszabb mesterséges vízi útja, a VII. században épült; a Jangce alsó folyását köti össze Észak-Kínával
28 Sui-kor (Szuj; 581–618) – a hosszú széttagoltság után Kínát újraegyesítő, rövid életű Sui-dinasztia uralkodásának korszaka
29 Tang-kor (Tháng; 618–907) – a kínai történelem egyik legfényesebb időszaka, a kínai kultúra aranykora
30 Yangzhou pinghua (Jáng-dzsóu phing-huá) – a Qing-kor első felében, Yangzhou városában virágzott mesemondó műfaj
31 Ouyang Xiu (Óu-jáng Hszjú; 1007–1072) – híres Song-kori politikus, prózaíró és költő
32 Su Dongpo (Szú Tung-phó; 1037–1101) – politikus, író, a Song-kor egyik legjelentősebb költője
33 Jianzhen (Tyien-dzsen; 688–763) – yangzhoui származású buddhista szerzetes, aki többszöri sikertelen próbálkozás után 753-ban eljutott Japánba, s fontos szerepe volt a buddhizmus ottani megismertetésében; Narában halt meg
34 Wenfeng Ta (Ven-feng Thá; A Műveltség Csúcsa-pagoda) – nyolcszögletes, hétszintes épület, a Nagy Csatornán Zhenjiangba érkezve ezt pillantották meg először az utazók
35 Shigong Si (Sö-kung Szö; Shi mester emléktemploma) – Shi Kefa emlékére 1772-ben emelt templom Yangzhouban
36 Shi Kefa (Sö Khö-fá; 1602–1645) – Yangzhou védelmének irányítója az 1645-ös mandzsu támadás idején; hősiesen védte a várost, s annak eleste után, mivel nem volt hajlandó behódolni, a mandzsuk kivégezték
37 He Yuan, Ge Yuan, Xi Yuan (Hö Jüen, Kö Jüen, Hszí Jüen) – Qing-kori parkok Yangzhouban
38 Daming templom (Daming Si, Tá-ming Szö; A Nagy Fényesség temploma) – az V. században alapított buddhista templom Yangzhouban; itt volt apát Jianzhen
39 Han-kor (Hán; Kr. e. 206 – Kr. u. 220) – az egységes Kínai Birodalom első nagy virágkora
40 helyi Nyugati-tó – kínaiul (Shou Xihu, Sou Hszí-hú), „Sovány Nyugati-tó”, ami egyaránt utal a yangzhoui tó hosszúkás formájára, illetve arra, hogy a tó a híres hangzhoui Nyugati-tó (Xihu) haloványabb, „soványabb” utánzata
41 Ouyang templom – Ouyang Xiu emlékére, egy tisztelője által emelt templom Yangzhouban; mai épülete 1934-ből való
42 Nyugati-tó = Xihu, (Hszí-hú; Nyugati-tó) – Hangzhou által körülölelt tó, a régi időktől fogva Kína egyik leghíresebb látványossága
43 Fehér Sztúpa (Bai Ta, Páj Thá) – a yangzhoui Nyugati-tó partján álló buddhista ereklyetartó építmény, a hasonló nevű pekingi épület másolata
44 Wenchang utca (Ven-csháng) – nevét az utca Yangzhou egyik Ming-kori nevezetességéről, A Műveltség Felvirágoztatásának tornyáról (Wenchang Ge, Ven-csháng Kö) kapta
45 mao – más néven jiao (tyjao), a yuan váltópénze; egy yuan tíz maót ér
46 Wang Anshi (Váng Án-sö; 1021–1086) – híres politikai reformer, költő, prózaíró
47 Mi Fei (Mí Féj; 1051–1107) – híres festő, műgyűjtő, kalligráfus
48 Wenzong ge (Ven-dzung kö) – a taiping felkelés alatt elpusztult pavilon Zhenjiangban, amelyben valaha a Siku quanshut őrizték
49 Siku quanshu (Szö-khú tyhüen-sú; A Négy Tárház Minden Könyve) – az 1770-es években kiadott császári könyvgyűjtemény, amely kb. 3500 művet tartalmaz, 2,3 millió oldalon, 1500 kötetben; összesen hét példányát a birodalom hét pontján őrizték külön épületekben
50 Beigu-hegy (Péj-kú) – valójában csak dombocska Zhenjiangban a Jangce partján, amely arról nevezetes, hogy innen vetette magát a vízbe egy III. századi uralkodó felesége; a dombon található III. századi Édes Harmat kolostor a második világháborúban jórészt elpusztult
51 Arany-hegy (Jinshan, Tyin-sán) – eredetileg sziget, ma félsziget a Jangcéban Zhenjiangnál, számtalan templomépületéről volt nevezetes (a mondás szerint: „A Jiaoshanon a hegy borítja be a kolostort, a Jinshanon a kolostor a hegyet”); a kulturális forradalom idején az épületek súlyosan megrongálódtak
52 az Égalatti első forrása – eredeti nevén Zhongleng quan (Dzsung-leng tyhüen, Középső-Hideg-forrás), korábban a Jangcéban fakadt, s a vizet különleges fedeles edényben a folyó aljáról merték; állítólag innen lehetett a legjobb vizet nyerni teaforraláshoz
53 Jiangtian kolostor (Tyjáng-thien) – valaha az egész Jinshant beborító kolostor, ezért nevezik Jinshan kolostornak is; eredetileg a Jin-korban (265–420) épült, mai formájában Qing-kori, s híres építményei Kína számos más épületének mintájául szolgáltak
54 luohan (luó-hán; szanszkritul arhat) – a hínajána buddhizmusban a megvilágosodás legmagasabb fokát elérő szent
55 Fahai (Fá-háj) – egy híres kínai mese gonosz szerzetese, aki megpróbál szétválasztani egy boldog házaspárt; a feleség azonban, aki nem más, mint az emberi alakot öltött Fehér Kígyó, megküzd a szerzetessel elrabolt férjéért
56 Jiaoshan (Tyjao-sán) – sziget a Jangcéban Zhenjiangnál, több híres műemlék található rajta; nevét egy remetéről kapta, aki háromszor is visszautasította a császár által neki felkínált hivatalt
57 Beilin (Péj-lin; Kőtáblák Ligete) – általában így nevezik Kínában a feliratos sztélék gyűjteményeit; a zhenjiangi Beilin a jiaoshani Dinghui (Ting-huj) templomban található
58 Hold-kapu – kör alakú kapu a falban, a kínai kertek és parkok gyakori eleme
59 Mi Fu (Mí Fú) = Mi Fei, (Mí Féj; 1051–1107) – híres festő, műgyűjtő, kalligráfus
60 Orchidea Pavilon – eredetileg a híres kalligráfus, Wang Xizhi rezidenciája Shaoxingnál; a hasonló címet viselő mű egy 353-ban itt tartott írástudói összejövetelt örökít meg, Wang által írt (mára elveszett) utószava a kínai kalligráfia leghíresebb alkotása
61 Zhao Mengfu (Dzsao Meng-fú; 1254–1322) – a Yuan-kor legnevesebb udvari festője és kalligráfusa
62 Su Shi (Szú Sö) = Su Dongpo (Szú Tung-phó; 1037–1101) – politikus, író, a Song-kor egyik legjelentősebb költője
63 Yi He Ming-sztélé (Jí Hö Ming; Áldozati Felirat a Darunak) – ma Zhenjiangban található, 514-ből származó, ismeretlen szerzőjű felirat, egy otthon nevelt darumadár elsiratásáról szól
64 Yu Yuan (Jű Jüen; Örömök kertje) – a XVI. század végén egy visszavonult hivatalnok által a pekingi császári parkok mintájára építtetett magánkert Shanghaiban
65 Bund – a shanghai folyópart belvárosi szakasza, híres sétány, itt áll a legtöbb XIX–XX. századi nyugati stílusú épület
66 Huangpu (Huáng-phú) – a Jangce mellékfolyója, mely keresztülfolyik Shanghaion
67 Pudong (Phú-tung) – a Huangpu folyónak a shanghai belvárossal szemben fekvő partján elterülő, 1990 óta felépült ultramodern kereskedelmi-pénzügyi negyed, számos magasépülettel és felhőkarcolóval
68 „Középső Birodalom” – Kína kínai neve Zhongguo (Dzsungkuó), vagyis „Középső Birodalom”; a hagyomány szerint a név arra utal, hogy a kínaiak szerint országuk a világ közepe (maga a kifejezés az ókori széttagoltság időszakából származik, amikor nem az összes kínai területet, hanem csupán a központi elhelyezkedésű fejedelemségeket jelölte)
69 Yifu Színház (Jí-fú) – eredetileg Tianchan (Thien-cshan) Színház, mely a mai nevét egyik szponzoráról kapta; Shanghai legrégibb és leghíresebb, hagyományos operát játszó színháza; virágkorát a két világháború közötti évtizedekben élte
70 kunqu (khun-tyhű) – a ma is élő több mint háromszáz kínai operastílus egyike, amely a XVI–XIX. század között élte virágkorát; az északi és a déli színjátékstílusok egyesítésén alapul, a zene, a szöveg, a színpadi előadás rendkívüli kötöttsége és kifinomultsága jellemzi
71 kulturális forradalom (1966–1976) – a kínai pártvezetés soraiban dúló hatalmi harc legszélsőségesebb szakasza, amelynek során Mao elnök az ellenfeleivel való leszámolásba bevonta az ifjúságot is; az időszakot kaotikus viszonyok, az értelmiség megnyomorítása, a kulturális értékek megsemmisítése és tomboló személyi kultusz jellemezte
72 konfucianizmus – ókori kínai filozófiai iskola, amely a Kr. e. II. századtól a kínai császárság meghatározó ideológiája volt; központjában az erényes viselkedés, a morális értékek állnak, fontos eleme a tekintély és a múlt tisztelete
73 Tai-tó (Taihu, Tháj-hú) – Jiangsu és Zhejiang tartomány határán fekvő tó, Kína negyedik legnagyobb édesvízi tava, fontos turistalátványosság; a környékén található különös alakú kövekről is híres, amelyek sok kínai kertnek váltak a díszeivé
74 Qing-kor (Tyhing; 1644–1911) – az utolsó, mandzsu származású császári dinasztia uralkodásának időszaka, első fele a konszolidáció, a hódítások, a gazdasági növekedés, egyben a hagyományos társadalom megmerevedésének kora, második felét a nyugati behatolás, a felkelések, s a régi világ gyors összeomlása jellemzi
75 Déli Song-kor (Szung; 1127–1279) – a Song-kor második fele; a barbár hódítások miatt a dinasztia Dél-Kínába szorult vissza, de példátlan gazdasági és kulturális fejlettsége a kort a kínai történelem egyik kivételes időszakává tette
76 Xihu (Hszí-hú; Nyugati-tó) – Hangzhou által körülölelt tó, a régi időktől fogva Kína egyik leghíresebb látványossága
77 Árvahegy-sziget (Gushan, Kú-sán) – sziget a hangzhoui Nyugati-tavon, valaha egy XVIII. századi császári pihenőpalota állt rajta
78 Bai Juyi-gátak (Páj Tyű-jí) – gátak a hangzhoui Nyugati-tavon (Xihu), amelyeket a hagyomány szerint a Tang-kori költőóriás, Bai Juyi építtetett itteni hivatalnokoskodása (824–826) idején
79 chan-buddhizmus (cshán; ismertebb japán nevén zen) – a buddhizmus egyik, Kínában létrejött változata, amely szerint a szerzetesek egyénileg érhetik el a nirvánát; az iskola befolyásosabb ága azt hirdeti, hogy az arra érett személy hirtelen, tudatos törekvés nélkül is megvilágosodhat
80 Jinci-templom (Tyin-chö) – kb. ezeréves templom Hangzhouban, a taiping felkelés alatt megrongálódott, 1949 után állították helyre
81 Feilai Feng (Féj-láj feng; Iderepült csúcs) – alacsony hegy Hangzhou közelében, nevét egy IV. századi indiai szerzetestől kapta, aki szerint a hegy egy indiai szent hegy iderepült darabja; a hegyoldalban és a hegy barlangrendszerében kb. háromszáz X–XIV. századi szoborfaragás található
82 Jáde Császár hegye (Yuhuangshan, Jű-huáng-sán) – híres kilátóhegy a hangzhoui Nyugati-tó (Xihu) mellett, nevét egy négy évszázada épült, ma teázóvá alakított taoista templomról kapta; a Jáde Császár legendás ősi uralkodó, a vallásos taoizmus egyik istensége
83 Viharcsúcs-pagoda (Leifeng ta, Léj-feng Thá) – híres torony a hangzhoui Nyugati-tó egyik félszigetén, amelynek eredeti épülete 1924-ben, ezeréves korában magától összeomlott
84 Jáde-forrás (Yuquan, Jű-tyhüen) – híres hangzhoui forrás; Taps-tónak is nevezik, mivel a legenda szerint másfél ezer éve egy taps hangjára tört fel
85 Tigrisugrás-forrás (Hupaoquan, Hú-phao-tyhüen) – a kínaiak szerint a világ harmadik legjobb vizű forrása Hangzhou kirándulóövezetében; nevét egy legendáról kapta, amely szerint a IX. század elején egy jó szellem két tigrissel elküldte egy itt letelepedett szerzetesnek a távoli Heng-hegy egyik forrását
86 Lingyin Si (Ling-jin Szö; A Lélek Rejteke kolostor) – 326-ban alapított kolostor egy Hangzhou közeli patakvölgyben a Feilai Feng lábánál, hatalmas, kb. húszméteres Buddha-szobráról híres; jelenlegi formájában a XVII. században épült
87 Longmen (Lung-men) – híres barlangtemplom-együttes Henan tartományban, Luoyang közelében
88 Datong (Tá-thung) – barlangtemplomairól híres város Shanxi tartományban
89 Louwailou-pavilonok (Lou-váj-lou; Paloták palotája) – híres étterem az Árvahegy-szigeten, amely hangzhoui specialitásairól ismert
90 Longjing (Lung-tying; Sárkánykút) – karsztkút Hangzhou külvárosában, környékén terem Kína leghíresebb teája, a róla elnevezett Longjing zöldtea; az igazi ínyencek a Tigrisugrás-forrás vizével készítik el
91 Wei Liangfu (Véj Liáng-fú) – XVI. századi kunshani zenész, aki korábbi operastílusok ötvözésével létrehozta a kunqu nevű operafajtát
92 Tang Xianzu (Tháng Hszjen-cú; 1550–1617) – a leghíresebb Ming-kori drámaíró, aki nagy hangsúlyt helyezett színjátékainak irodalmi értékére
93 Mudanting (Mú-tán-thing; Bazsarózsa lugas) – Tang Xianzu leghíresebb színdarabja a szenvedély hatalmáról, egy bonyolult szerelmi történetet mesél el, amelyben a szerelem először megöli, majd feltámasztja a fiatal lányt, így az egybekelhet szerelmével
94 Hong Sheng (Hung Seng; 1645–1704) – jeles korai Qing-kori drámaíró és költő; Az örök élet palotája című darabjának állítólagos erkölcstelen tartalma miatt kicsapták a Birodalmi Akadémiáról, így élete jelentős részét szegénységben töltötte a hangzhoui Nyugati-tó (Xihu) mellett
95 Changsheng dian (Csháng-seng tien, Az örök élet palotája) – Hong Sheng leghíresebb színdarabja, a Tang-házi Xuanzong császárnak és ágyasának híres, tragikus véget ért szerelmét örökíti meg
96 Li Yu (Lí Jű; 1611–1680) – neves regény-, novella- és drámaíró, kritikus, színházigazgató
97 Fengzheng wu (Feng-dzseng-vú, Papírsárkány-tévedések) Li Yu színdarabja, egy romantikus történetet mesél el, amelyben a szerelmesek papírsárkányra írt versekkel érintkeznek
98 Shiwu guan (Sö-vú-kuán; Tizenöt füzér pénz) – híres kunqu darab, amelyben két ártatlant halálra ítélnek egy mészáros meggyilkolása és kifosztása miatt, de aztán egy magas rangú és igazságos hivatalnok közbelépésére felmentik őket, és elfogják a valódi gyilkost
99 Zhou Enlai (Dzsóu Ön-láj; 1898–1976) – kommunista politikus, 1949-től 1976-ig a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke
100 Renmin Ribao (Zsen-min Zsö-pao; Népi Napilap) – a kommunista párt hivatalos napilapja
101 jingju (tying-tyű; pekingi opera) – korábbi formákat ötvöző, de viszonylag későn, 1870 körül, a császári udvar támogatásával létrejött operastílus; a kunquhöz képest viszonylagos kötetlenség jellemzi, így nagy teret enged a színészi szabadságnak, az improvizációnak
102 gongchi-kotta (kung-cshö) – hagyományos kínai kottafajta, amely a szöveg írásjegyei mellé írt jelekkel adja meg a hang magasságát és hosszát
103 Gaozong császár (Kao-dzung) – a Déli Song-dinasztia első uralkodója (ur. 1127–1162), akinek sikerült megállítania az északról támadó barbár dzsürcsiket, s Dél-Kínában fenntartania a kínai uralmat
104 Dashan-pagoda (Tá-sán; Nagy Könyörületesség) – negyven méter magas Song-kori téglatorony, korábban a hasonló nevű templom része volt, mára a templom elpusztult, csak a pagoda maradt meg
105 Xu Wei (Hszű Véj; 1521–1593) – neves Ming-kori festő, Shaoxing szülötte
106 Wang Xizhi (Váng Hszí-dzsö; 321–379) – a legnagyobb kínai kalligráfus, az ún. fogalmazó írás első művelője; az Orchidea-pavilon volt a lakhelye, amely híres írástudói találkozók helyszíneként szolgált
107 Yue Királyság (Jüe) – a számos egymással hadakozó államalakulat egyike a Kr. e. I. évezredben
108 Yu király (Jű) – kultúrhérosz, aki a legendák szerint a Kr. e. XXI. században a megáradt vizeket elvezette a tengerbe, s így véget vetett a világot sújtó özönvíznek
109 Yingtian-pagoda (Jing-thien Thá) – hétszintes, harmincméteres torony egy Shaoxing közepén emelkedő domb tetején; az eredetileg a Jin-korban (265–420) épült pagodát a Song-korban építették újra
110 Kuaiji-hegy (Khváj-tyí; Tanácskozás-hegy) – hegy Shaoxing mellett, nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint Yu király 210 itt beszélte meg embereivel a vízszabályozási munkálatokat
111 világhírű költői verseny – 353-ban Wang Xizhi rezidenciáján tartott találkozó, amelyen negyvenegy neves írástudó vett részt
112 Tiantai-hegy (Thien-tháj) – hegyvonulat Ningbótól délre, híres buddhista kegyhely, az egyik legjelentősebb buddhista iskola névadója
113 Guoqing Si (Kuo-tyhing Szö) – másfél ezer éves buddhista kolostor a Tiantai-hegy lábánál, a Tiantai iskola központja; jelenlegi épületei jórészt XVIII. századiak
114 Zhiyi (Dzsö-jí; 538–598) – híres buddhista szerzetes, a Tiantai iskola alapítója; 575-ben a Tiantai-hegyen állította fel remetekunyhóját, később itt lett az iskola központja; a Lótusz-szútrára alapuló tanai szerint a világ egynemű, minden átmeneti, s a Buddha minden porszemben jelen van
115 hínajána – „kis szekér”, a buddhizmus korai, „ortodox” változata, amelynek üdvtana csak az egyén megszabadulásával foglalkozik
116 mahájána – „nagy szekér”; a buddhizmusnak a Kr. e. I. században kialakult változata, amely az egyetemes üdvöt, minden élőnek a szenvedéstől való megszabadulását ígéri; Kínában ez a forma terjedt el
117 Tendai – a Tiantai iskola japán változata
118 Saicho (767–822) – híres japán buddhista szerzetes, a Tendai iskola alapítója
119 Hanshan (Hán-sán) – legendás Tang-kori költő, aki a hagyomány szerint a hegyekben élt, s buddhista hatást tükröző verseit sziklákra, fákra, levelekre írta; kb. háromszáz verset kötnek a nevéhez
120 Fengkan (Feng-khán; VII. sz.) – a Guoging Si tigrisen lovagló, különc chan szerzetese, állítólag ő talált rá a gyerek Shide-re, és hozta a kolostorba
121 Shide (Sö-tö; magyarul: Lelenc) – legendás Tang-kori szerzetes-költő, életrajzi adatai ismeretlenek, kb. félszáz neveshez kötődő vers maradt fenn; állítólag Hanshan barátja volt, s a Guoqing Siben élt szakácsként
122 Kobo Daishi (eredeti nevén Kúkai; 774–835) – híres japán buddhista szerzetes, aki megjárta Kínát is
123 Shingon (kínaiul: Zhenyan, Dzsen-jen) – Az Igaz Szó iskolája, az ezoterikus buddhizmus Japánban elterjedt változata; alapítója Kobo Daishi
124 Daban niepan jing (Tá-pán nie-phán tying; Maháparinirvána szútra) – fontos mahájána szentirat, a hagyomány szerint a Buddha által közvetlenül a nirvánába történt belépése előtt prédikált szútra, amely így legtökéletesebb tanításait tartalmazza; ez a mű írja le először a nirvánát, s azt személyes, örökkévaló, boldog állapotként jellemzi
125 Dazhidu lun (Tá dzsö-tú lun) – Nágárdzsunához kötött, a nagy fordító, Kumáradzsíva által kínaira ültetett százfejezetes értekezés a mahájána elméletéről és gyakorlatáról
126 Zhongguan lun (Dzsung-kuán lun; Madhjamaka-sásztra, Értekezés a Középútról) – Nágárdzsuna értékezése, a dolgok ürességét valló Madhjamaka, vagyis a Középút iskolájának egyik alapszövege
127 chan ding (cshán ting) – „elmélkedés és koncentráció”, vagyis a buddhizmus gyakorlata
128 zhi hui (dzsö huj) – „tudás és bölcsesség”, vagyis a buddhizmus elmélete
129 ding hui (ting huj) – „koncentráció és bölcsesség”, vagyis a buddhista elmélet és gyakorlat egyesítése
130 Wuji bajiao (Vú-tyí pá-tyjao) – öt időszak, nyolc fokozat
131 shoujie (sóu-tyje; „fogadalmat tett”) – a szerzetesekre vonatkozó előírások egy részét elfogadó személy, afféle novícius
132 biqiu (pi-tyhiu; szanszkrit bhikshu) – szerzetes, a rendi közösség végső felavatásban részesült tagja
133 biqiuni (pi-tyhiu-ni; szanszkrit bhikshuni) – buddhista apáca
134 Yulan fenghui (Jű-lán feng-huj) – a hetedik holdhónap 15. napjára eső buddhista „halottak napja”
135 Lunyu (Lun-jű; Beszélgetések és mondások) – Konfuciusz rövid mondásait és tanításait tartalmazó ókori mű
136 Yijing (Jí-tying; Változások könyve) – ókori kínai mű, amely eredetileg jóskönyv volt, később filozófiai mondanivalót tulajdonítottak neki, s felvették a konfuciánus klasszikusok közé
137 Zhuangzi (Dzsuáng-dzö) – ókori taoista filozófus, illetve a nevéhez kötött könyv; a Laozinél jóval terjedelmesebb Zhuangzi a filozófiai taoizmus legfontosabb összefoglalása
138 Mengzi (Meng-dzö, Menciusz) – ókori konfuciánus filozófus, leghíresebb tanítása szerint az ember természeténél fogva jó
139 Laozi (Lao-dzö) – legendás ókori filozófus, a taoizmus legfontosabb képviselője; a neki tulajdonított verses filozófiai költemény ismert mind Laozi, mind Daodejing (Tao-tö-tying, Az Út és Erény könyve) címen
140 Tripitaka – „Hármas Kosár”, a buddhista szentiratok három fő részből álló gyűjteménye
141 Ánanda – a Buddha unokafivére és tanítványa, aki több mint harminc évén át kísérte mesterét, így legtöbb tanításának fültanúja volt; a Buddha halála után részt vett az első buddhista zsinaton, ahol nagy szerepe volt annak megítélésében, hogy mit lehet a Buddha tanításának elfogadni
142 buddha – a mahájána buddhizmusban a tökéletes megvilágosodást elért, a létforgatagból kiszabadult ember; számos buddha van, ezek egyike a történeti Buddha
143 Ágama-szútrák – a szanszkrit buddhista kánon iratainak négy részből álló gyűjteménye
144 Nagy Nirvána-szútra = Daban niepan jing (Tá-pán nie-phán tying; Maháparinirvána szútra) – fontos mahájána szentirat, a hagyomány szerint a Buddha által közvetlenül a nirvánába történt belépése előtt prédikált szútra, amely így legtökéletesebb tanításait tartalmazza; ez a mű írja le először a nirvánát, s azt személyes, örökkévaló, boldog állapotként jellemzi
145 Nagy Általvezetés Bölcsessége-szútra (Da zhidu jing) – a dolgok végső ürességét fejtegető mahájána alapszöveg
146 A Yu herceg temploma (A Yu wang si, Á Jű váng szö) – A Yu, vagyis az i. e. III. századi Asóka király, a buddhizmus indiai elterjesztője emlékének szentelt templom Ningbónál
147 Tiantong Chan Si (Thien-thung Cshán Szö; Az Ég Gyermeke kolostor) – Kína egyik legnagyobb chan-buddhista kolostora Ningbo mellett, kb. másfél ezer éves
148 Taipai-hegy (Tháj-pháj) – hegy Ningbótól 30 km-re
149 Jiajing (Tyjá-tying) – a Ming-dinasztia uralkodásának 1522–1566 közötti időszaka
150 jinshi (tyin-sö) – szó szerint „bejutott tudós”, a három hivatalnoki vizsgafokozat közül a legmagasabb, a háromévenként tartott fővárosi vizsgán lehetett megszerezni
151 Qianlong (Tyhien-lung) – Qing-házi császár (ur. 1735–1799), uralma alatt érte el a gazdasági és kulturális virágzását élő Kínai Birodalom legnagyobb kiterjedését
152 liang (liáng) – uncia, a fizetőeszközként használt ezüst súlyegysége
153 Yuan-kor (Jüen; 1271–1368) – a mongolok kínai uralmának időszaka
154 Li Taibai (Lí Tháj-páj; 701–762) – a Tang-kor, illetve a kínai történelem egyik legnagyobb költője, költészetét, csakúgy, mint életét, a szabadság, a kötetlenség, a spontaneitás jellemezte (Magyarországon leginkább Li Taj-po átírással ismert)
155 Kangxi (Kháng-hszí) – Qing-házi császár (ur. 1661–1722), hosszú uralma a mandzsu dinasztia megszilárdulásának, a gazdaság stabilizálódásának és a területi terjeszkedésnek a korszaka volt
156 Li Shimin (Lí Sö-min; 598–649) – Taizong (Tháj-dzung; ur. 626–649) néven a Tang-dinasztia második császára, a kínai történelem egyik legjelentősebb uralkodója volt, aki apja hadvezéreként a dinasztia megalapításában is tevékenyen részt vett
157 Mingzhou-pavilon (Ming-dzsóu) – a Kőtáblák Ligete (Beilin) nevű feliratos kőtáblagyűjteményt őrző épület a ningbói Tianyi Ge-ben; összesen 173 sztélé található itt
158 Qian Jin szoba (Tyhien Tyin) – egy köztársaság kori hivatalnok több mint ezer feliratos Jin-kori téglát adományozott a Tianyi Ge-nek, innen a gyűjtemény neve: Ezer (Qian) Jin
159 Jin-kor (Tyin, 265–420) – gyenge központi hatalom, barbár támadások, széttagoltság jellemezte korszak
160 Bai E-pavilon (Páj Ö) – Ming-kori kőépítmény, eredetileg a Zuguan-hegységben (Cu-kuan) állt egy sírnál, 1959-ben szállították a ningbói Tianyi Ge-be
161 Qing család őseinek temploma (Tyhing) – 1923–25-ben épült templom, amely áldozatbemutatásra szolgált
162 Zhuangyuan-pavilon (Dzsuáng-jüen; Vizsgaelső) – a kép- és kalligráfiakiállításnak helyt adó hat épület egyike a ningbói Tianyi Ge-ben
163 Hold-tó (Yuehu, Jüe-hú) – festői tó Ningbo közepén, hajdan ide vonult vissza He Zhizhang (Hö Dzsö-dzsáng), az ismert Tang-kori költő-hivatalnok
164 Putuoshan (Phú-thuó-sán) – kis tengeri sziget Ningbóhoz közel, a négy leghíresebb kínai buddhista zarándokhely egyike, Guanyin (Avalókitésvara) kultuszának központja; a X. század óta kegyhely, valaha 300 templom állt rajta
165 „Aranyhomok” (Jinsha, Tyin-sá), „Száz lépés homok” (Baibusha, Páj-pú-sá), „Ezer lépés homok” (Qianbusha, Tyhien-pú-sá) – strandolásra alkalmas fövenyes partszakaszok a Putuoshan déli oldalán
166 Puji Chan Si (Phú-tyí Cshán Szö; Az Általános Segítség temploma) – a Putuoshan legnagyobb temploma, valaha ezer szerzetes lakta; 1080-ban alapították, ma is templomként működik
167 Fayu Chan Si (Fá-jű Cshán Szö; A Törvény Esője templom) – 1590-ben alapított templom a Putuoshanon, egyik csarnokában a Ming uralkodók nanjingi tróntermét állították fel, amelyet egy Qing-házi császár hozatott ide
168 Huiji Chan Si (Huj-tyí Cshán Szö; A Bölcs Segítség temploma) – a Putuoshan harmadik legnagyobb temploma, benne egy híres kőpagodával; az ide vezető útszakaszt hagyományosan háromlépésenként leborulva kell megtenni
169 Yan Liben Guanyin-ábrázolásának sztéléje – Yan Liben (Jen Lí-pen; 600–673) Tang-kori udvari hivatalnok-festő volt, Guanyinről festett (mára elveszett) képéről kővésetet, majd erről pacskolatot készítettek, s ez utóbbiról 1608-ban újra vésetet, amely ma is látható
170 Avalókitésvara = Guanyin (Kuán-jin, szanszkrit Avalókitésvara) – eredetileg férfi bódhiszattva, de Kínában a könyörületesség, a gyermekáldás istennője, s így a legnépszerűbb kínai buddhista istenség
171 Fudan Egyetem (Fú-tán) – Shanghai, illetve egész Kína egyik legnevesebb egyeteme
172 Nanjing lu (Nán-tying lú) – Shanghai leghíresebb bevásárlóutcája
173 lótusz – a buddhizmusban a Buddha, a végtelenség, az üdvösség jelképe
174 Szun Jat-szen (pinyin átírásban Sun Yixian vagy Sun Zhongshan; 1866–1925) – politikus, forradalmár, a császárság bukásához, a köztársaság megalakulásához vezető mozgalom vezéralakja, egy ideig a Kínai Köztársaság elnöke
175 Csang Kaj-sek (pinyin átírásban Jiang Jieshi; 1887–1975) – köztársaság kori politikus, 1927-től a Guomindang (Kuo-min-táng) kormányának vezetője, aki megpróbált leszámolni a kommunistákkal; 1949-ben Taiwanra menekült, s haláláig a szigetre szorult Kínai Köztársaság elnöke volt
176 xiao lingzi (hszjao ling-dzö) – magas gallérú felsőruha
177 aozhao (ao-dzsao) – bélelt felsőkabát, gyakori észak-kínai viselet
178 lian (lien) – egyrészes női ruha
179 ma jia (má tyjá) – a Qing-kori előkelőségek körében divatos mellényféleség, létezett mind férfi, mind női változata
180 Wangfujing (Váng-fú-tying) – Peking leghíresebb vásárlóutcája
181 Tiananmen (Thien-án-men; A Mennyei Béke kapuja) – kapubástya Peking központjában, a róla elnevezett téren; régen a császári palota bejáratául szolgált
182 qipao (tyhí-phao) – magas gallérú, hosszú, egyrészes, hagyományos női viselet
183 Wei! (Véj!) – Halló!
184 hutong (hú-thung) – sikátor
185 Shifan Egyetem (Sö-fán) – a pekingi Tanárképző Egyetem
186 xiliang (hszí-liáng) – kölesfajta
187 Li Yi Lian Chi (Lí Jí Lien Cshö) – „szertartásosság”, „kötelességtudat”, „becsületesség”, „szégyenérzet”; négy fontos konfuciánus erény, amely nagy szerepet játszik az oktatásban
188 pinyin (phin-jin) – a kínai szavaknak a Kínai Népköztársaságban hivatalos latin betűs átírása; az utóbbi években Nyugaton is elterjedtté vált
189 zhuyin zimu (dzsú-jin dzö-mú) – a köztársasági korszakban, illetve manapság Taiwanon használatos átírási rendszer, amely a kínai szótagok kiejtésének megadására használatos
190 guoyu (Kuó-jű; „nemzeti nyelv”) – a köztársasági korszakban így nevezték az észak-kínai nyelvjáráson alapuló hivatalos kínai nyelvet
191 yuwen (jű-ven) – (kínai) nyelv és irodalom
192 Kong Rong rang li (Khung Zsung zsáng lí; Kong Rong átengedi a körtét) – történet Kong Rongról, Konfuciusz Han-kori leszármazottjáról; a történet szerint a négyéves Kong egy kosár körtéből a legkisebbet választotta, hogy a nagyobbak az idősebb rokonainak juthassanak
193 – …nyilván ismeri, melyik híres jelenetre és mondatra utalok… – a Lunyunek (Beszélgetések és mondások-nak) rögtön az első bekezdésében található az alábbi mondás: „A mester mondotta: […] Akinek messzi földről jött barátja akad, vajon nem örülhet-e?”
194 Guangji templom (Kuáng-tyí; Az Általános Segítség temploma) – XIII. századi alapítású buddhista templom Pekingben, jelenleg a Kínai Buddhista Szövetség központja
195 Zhuozheng Yuan (Dzsuó-dzseng Jüen; Az Egyszerű Ember politikájának kertje) – Suzhou legnagyobb kertje, 1509-ben létesítették, a Ming-kori kertépítési stílus képviselője; nevét egy Pan Yue-idézettől kapta: „Kertjének művelése, hogy fedezze vele napi szükségleteit, ez az egyszerű ember politikája”
196 Shizi Lin (Sö-dzö Lin; Oroszlánkert) – 1350-ben, egy buddhista mester emlékére épül kert Suzhouban, a Yuan-kori kertépítési stílus megtestesítője
197 Liu Yuan (Liu Jüen; Megmaradt Kert) – eredetileg Ming-kori, mai formájában Qing-kori magánkert, Kína négy, központi védelemben részesülő parkjának egyike
198 Yi Yuan (Jí-jüen; Az Örömök Kertje) – a XIX. század második felében épült hivatalnoki magánkert Suzhouban
199 Canglang Ting (Cháng-láng Ting; A Kavargó Hullámok pavilonja) – a Song-kori kertművészet remeke Suzhouban, a X. században alapították, nevét a nagy ókori költő, Qu Yuan (Tyhű Jüen) egyik verssoráról kapta; mai formáját 1873-ban nyerte el, egyik épületében ötszáz suzhoui híresség képmása látható
200 Wangshi Yuan (Váng-sö Jüen; A Hálók Mesterének kertje) – Suzhou legkisebb kertje, 1140-ben építtette egy hivatalnok; a kínai kertművészet egyik legszebb reprezentánsának tartják, egy részletét a New York-i Metropolitan Museum of Artban is felépítették
201 Beisi Ta (Péj-szö Thá; Az Északi Templom pagodája) – kilencszintes, favázas épület Suzhouban, elődje egy III. századi templom volt; jelenlegi formájában 1673-ban építették, s a legszebb dél-kínai pagodaként emlegetik
202 ren (zsen) – „emberség”, az egyik legfontosabb konfuciánus erény, amelyet minden embernek gyakorolnia kell
203 Pan Yue (Phán Jüe; 247–300) – szépségéről, tehetségéről és szomorú hangvételű verseiről ismert költő; a Zhuozheng Yuan neve a Xianju fu (Hszjen-tyű fú, Leíró vers a gondtalan életről) című verséből származik
204 Wu állam (Vú) – kínai fejedelemség a Kr. e. I. évezred derekán a mai Zhejiang tartomány területén; később ugyanígy hívtak egy Kr. u. III. századi itteni államalakulatot
205 Wang Xianchen (Váng Hszjen-cshen) – Ming-kori cenzor, miután kegyvesztett lett, 1509-ben ő építtette Suzhouban a Zhuozheng Yuant; fia később egyetlen éjszaka eljátszotta egész örökségét
206 hegy és víz (shanshui, sán-suej) – a kínai kertek, parkok, tájképek két elengedhetetlen eleme, legalább szimbolikus formában (pl. sziklák, medencék) jelen kell lenniük; emiatt a shanshui szó tájképet is jelent
207 fengshui (feng-suej) – „szél és víz”, a kínai földjóslás tudománya, azon a hiten alapul, hogy az egyes helyeket meghatározó erők hatással vannak a hellyel kapcsolatba kerülők sorsára; ezért a sírok, lakóépületek stb. helyét a fengshui elvei szerint kell kiválasztani
208 Wen Zhengming (Ven Dzseng-ming; 1470–1559) – híres Ming-kori festő és költő
209 yangzhoui nyolc különc (Yangzhou baguai, Jáng-dzsóu pákváj) – Jin Nong (Tyin Nung; 1687–1764), Huang Shen (Huáng Sen; 1687–1768), Zheng Xie, más néven Zheng Banqiao (Dzseng Hszie, Pan-tyhiao; 1693–1765), Li Shan (Lí Sán; 1686–1762), Li Fangying (Lí Fáng-jing; 1695–1755), Wang Shishen (Váng Sö-sen; 1685–1759), Gao Xiang (Kao Hszjáng; 1688–1753), Luo Pin (Luó Phin; 1733–1799); Yangzhouban tevékenykedő festők, a kínai festészet megújítói, különösen virágábrázolásaik híresek
210 Wu Zixu (Vú Dzö-hszű), Tong Wengshu (Thung Veng-sú), Bai Juyi (Páj Tyű-jí), Fang Chouyan (Fáng Cshóu-jen), Xun Cunei (Hszün Chú-néj), Han Shizhong (Hán Sö-dzsung), Weng Cengming (Veng Cheng-ming), Wen Tianxiang (Ven Thien-hszjáng), Liu Zifu (Liu Dzö-fú) – hírességek, akiknek élete valami módon kapcsolódott Suzhouhoz; közülük a legjelentősebbek: Wu Zixu, i. e. V. századi bölcs, tragikus sorsú politikus; Bai Juyi (772–846), a Tang-kor egyik legnagyobb költője; Han Shizhong (1089–1151), kínai hadvezér és hazafi; Wen Tianxiang (1236–1282), Song-kori költő és prózaíró; Li Bairól = Li Taibai Li Taibai (Lí Tháj-páj; 701–762) – a Tang-kor, illetve a kínai történelem egyik legnagyobb költője, költészetét, csakúgy, mint életét, a szabadság, a kötetlenség, a spontaneitás jellemezte (Magyarországon leginkább Li Taj-po átírással ismert)