Senki nem látta kétszer.
5 6A vonat nem síneken, hanem egyetlen iszonyú pengeélen futott, így hát a városi közlekedés rendjének kiegyensúlyozott, baljós őrülete és egy reszkető belső pánik, mely a megérkezést jelentette a Keihan vasúttal: ez volt a kezdet – kiszállni a Shichijo után a hajdani nyomtalan Rasho-mon oldalán a Fukuine negyedben, hirtelen másféle épületek, másféle utcák, mintha egyszeriben színek és formák vesztek volna el, érezte, hogy kint van a városból, mindössze egyetlen megállóval, de kívül került Kyotón, noha az legmélyebb titkait, s főleg ilyen hirtelen, természetesen itt sem vesztette el, délre tehát, délkeletre Kyotótól, ott volt, és onnan indult, szűk és labirintusszerű utcákon, hol balra fordult, hol visszatért az egyeneshez, aztán megint balra, végül is a legteljesebb bizonytalanságban kellett volna legyen, és tulajdonképpen abban is volt, mégsem állt meg, nem érdeklődött, nem kért útbaigazítást, hanem épp ellenkezőleg, ment tovább kérdezősködés nélkül, nem tűnődött, nem tétovázott egy-egy sarkon, hogy akkor most merre is, mert valami azt súgta neki, hogy amit keres, azt úgyis megtalálja, néptelen utcák, az üzletek zárva, most tűnt ki, hogy nem is tudott volna kitől útbaigazítást kérni, mert kihalt volt valahogy minden, mintha valahol ünnep lett volna, vagy baj – de másutt, messze innen, ahonnan nézve ez a kis kerület most senkit nem érdekel, elmentek, akik voltak itt, mind elment, mind egy szálig, még egy szökött gyerek vagy egy 7tésztaárus, vagy valamelyik ablakrács mögött egy mozdulatlan, figyelő, majd hirtelen hátrahúzódó fej se látszott, ahogy arra egy efféle napsütötte, csendes késő délelőttön azért számítani lehetett, egymaga van, állapította meg, és elkanyarodott balra, aztán újra egyenesen, s akkor egyszer csak ráeszmélt, hogy egy ideje emelkedik felfelé, hogy az utcácskák, amelyeken ő maga hol balra, hol egyenesen, azok egy ideje egyértelműen felfelé vezetnek, ám ennél bizonyosabbat nem állíthatott, mivel nem mondhatta, hogy innen vagy onnan kezdődik egy meredek, inkább valami ráeszmélés volt valóban, egy határozott érzés, hogy az egész, vele együtt, egy ideje emelkedik – így jutott el egy hosszú kerítésfalhoz, tőle balra, minden dísz nélkül, bambuszvázra vályogból rakva, fehérre festve, s a tetején, a magasban, keresztirányba fektetett, kissé megkopott, türkizkék cseréptető, hosszan ment mellette a gyalogút, és nem történt semmi, átlátni nem lehetett fölötte, ahhoz túl magasra építették, megpillantani innen, hogy bent mi van, nem volt lehetséges, de még egy ablak, egy ajtócska vagy egy résnyi nyílás se útközben, amikor aztán egy sarokhoz ért, ott balra fordult, s onnan egy darabig megint szorosan a fal mellett haladt az út, végül egyszer csak vége lett, a vezető irány egyenesen beletorkollott egy finom, könnyű, és éppen finom és könnyű volta miatt szinte lebegni tetsző fahídba, cipruskéregtetővel fedett és ciprusból is ácsolt, a tökéletességig csi8szolt oszlopokon a lépésekre lágyan meg-megringó, már esővert, puha padozat, s kétoldalt lent: mélység, és minden csupa zöld. Odalent a kis völgyet sűrűn benőtte a növényzet, és felfutó meredekjein is mindenütt dús lombú fák, friss juhar és tölgy és vad, sűrű cserjék, még elöl is, ott, ahová a híd kijárata mutatott: tomboló zöld és zöld mindenütt.
Átívelvén a völgyet, a híd véget ért, viszont nem kezdődött el ezzel semmi más, csak folytatódott a fal, dísztelen, fehérre festett, vastag és tömör vályog, s fent, a tetején, kereszt irányba rakva egy-egy szembefordított sor türkizkék kúpcserép; ment kitartón, keresvén a bejáratot, miközben az volt az érzése, hogy ez a különös hossz, a falnak ez a rendíthetetlen zártsága és változatlansága itt a balja mentén nem pusztán egy hatalmas terület egyszerű jelzésére szolgál, hanem arra is, hogy tudassa: nem kerítés ez, hanem a belső mérete valaminek, melynek megjelenítése e falban csak figyelmeztetni akarja az érkezőt: hamarosan másféle mértékegységekre lesz szükség, mint amiket eddig megszokott, hamarosan másféle léptékek lesznek az irányadók, mint amik közé eddig az életét zárta.
9A kaput nem ott találta, ahol feltételezte, mire észrevette, hogy belülre jutott, már bent is volt, nem lehetett észlelni, hogy került az ember – át, egyszeriben csak ott volt, és előtte, szemben, a Nan-Daimonnak nevezett hatalmas kapuépítmény már a falon belül, az udvar közepén magasodott föl hirtelen, négy pár vastag, hatalmas, simára csiszolt hinokioszlop egy emelt kőlábazaton, s rajtuk egy csúcséleinél enyhén ívelt kettős tetőszerkezet, két tetőzet egymás fölött, valahogy oly módon, mintha lett volna egy pillanat, amelynek az elején és a végén egymás után lefelé ereszkedőben két hatalmas, szélein már kissé megperzselődött, őszi falevél közül csak az egyik érkezett volna meg, de az az egyik már tényleg meg is érkezett, és meg is nyugodott az oszlopok gerendázatán, míg a másik meg mintha még úton lett volna lefelé a levegő tökéletes szimmetriájában, mely mintha egy leheletnyi vonzás kifejezhetetlenül nagy erejével, nem engedte volna, hogy mozgása befejeződjék, és ráereszkedhessék a társára, ott tartották tehát a magasban, az alsó már az oszlopfőkön, ő meg fönt, két tető hajszálpontosan egymás fölött bonyolult konzolok hibátlan összhangjában, s alul az a négy pár hatalmas, a tökéletességig finomra csiszolt oszlop, és állt az egész magyarázat nélkül, mert hisz elsőre: miféle kapu az, amit egy minden irányban tágas és szabad udvar vesz körül, hogy tehát körüljárható, mint egy épület, melyet éppen hogy ennek a tágas és szabad udvarnak a közepére akartak oda10építeni, és oda is építették – miféle kapu, mely a lehető legmagányosabban így áll egy tiszta, szögletes, csendes térben, s bár formájára nézve a legteljesebb mértékben kapu, elhelyezésére nézve azonban rejtély inkább, hogy minek a kapuja, ezt nem árulja el, mintha el volna tévesztve valami, vagy a kapuban, vagy a szemben, amely nézi, viszont annyira nyilvánvalóan fegyelmezettnek tűnt föl a gondolat, mely hajdan dolgozott e tervezésben, hogy most elég volt néhány pillanat, és világossá vált: ez a monumentális szerkezet kapu ugyan, csak másféle kapu, egy kapu, mely az érkezőt más irányból várja, és más irányba vezeti, máshonnan máshová – ahogy teljesen egyedül állt egy puszta udvarban, négy pár óriási oszlop, közöttük, eredetileg arra ítélve, hogy majdnem örökké zárva legyenek, három pár kapuszárny, s az oszlopokra egy gigantikus, sarkéleinél enyhén felfelé ívelő kettős tetőrendszer ereszkedett le tehát, egy kapu, melynek oszlopai közt a három nyílás, a három lehetséges útvonal elrekesztésére az odarendelt, az odaakasztott három pár súlyos kapuszárny közül most a jobb szélső be volt törve: az egyik szárny félig leszakadva lógott a bronzpántról, csüngött, bedőlt, megroggyant, halott.
11Genji herceg unokája rosszul lett az úton, és hánynia kellett. Egyedül érkezett, kíséret nélkül, nem lehetett a segítségére senki. Szeretett volna elkerülni a főútról, ahová az állomásról kilépett, de a Keihan-vonaltól még mennie kellett egy kicsit a Honmachi-dorin, hogy be tudjon fordulni az első utcába. Ott pár lépés után nem bírta tovább, bal kezével megtámaszkodott a falban, előredőlt, s egész testében meg-megrándulva öklendezni kezdett.
12Volt valami persze a labirintusból valóban, ahogy a keskeny, rövid utcák folyton egymásba szaladtak, elindult az egyik, de néhány épület után már rögtön el is ért az egész a végére, és jött egy sarok, ahol fordulni kellett, és jött egy újabb utcácska balra vagy jobbra, ám az is éppoly szűkre és kurtára szabva, mint az előző, mindössze néhány házacska egymással szemben, s már be is fejeződött, hogy egy másikba szaladjon át, valami egy labirintusból, persze, de ugyanakkor korántsem félelmetes, még kevésbé hiábavaló, inkább játékos zűrzavar lengte be ezeknek az utcáknak a szerkezetét, s ahogy a finoman megmunkált kerítések, az aprócska eresztetőzettel védett tolókapurácsok, s a fölöttük ki-kihajló bambusz friss zöldje vagy egy selyemfenyő leheletszerű, ezüstös, kibomló tűzijátékra emlékeztető lombozata két oldalról, mint egy tükörben, szorosan ráhajoltak a járókelőre, mintegy védték is, óvták, vendégként kezelve e szorosra zárt kerítésekkel és kapukkal, bambuszágakkal és selyemfenyőlombokkal, vagyis hamar az értésére adták annak, aki itt közlekedett, hogy biztonságba helyezték, itt nem lesz bántódása, itt nem érheti baj, menjen csak nyugodtan e házacskák között, és élvezze a bambusz kihajló ágait vagy a selyemfenyő leheletszerű lombozatát, csak sétáljon nyugodtan fölfelé tovább, és nyugtassa meg tekintetét olykor egy-egy magnóliafa lélegzetelállító virágzatán, mely épp most bontotta ki hatalmas kelyheit a csupasz ágakon a ragyogó fehér 13legteljesebb szépségében, csak hagyja, hogy eltereljék a figyelmét, arról, amiért idejött, hogy elvonják a gondolatait a szinte már robbanó rügyek az aprócska előkertekből itt-ott felbukkanó szilvafákon.
14A távolban még nem látszott a Keihan szerelvénye, amelyen Genji herceg unokája utazott, de már kevesebb mint egy perc volt hátra az érkezésig. A megálló peronján nem várakozott senki, a vasúti alkalmazott se bújt még elő az épület szolgálati helyiségéből, bent gubbasztott, a közlekedő vonatok útját ábrázoló elektromos kijelzőasztalt figyelve, feljegyezvén éppen a szolgálati füzetbe, amit feljegyezni fel kell, senki odakint a peronon, csak egy enyhe szellő, mely egyszer-egyszer végigsuhant az állomás épülete előtt, hogy feltakarítson az utolsó pillanatban, hogy még egy aprócska hajszál vagy odahullott dohánymorzsa se maradjon ott, hogy lefújja a peron kövezetét, hogy megtisztítson mindent annak az útja előtt, aki majd lábaival érinteni fogja a peronnak ezt a kövezetét, mindössze ez a szellő néha-néha, más semmi, meg két szorosan egymás mellé állított vagy inkább egymás mellett felejtett, rozoga italautomata hívogató lencséi kacsintgattak az épület sarkában, a jobb oldalon, hogy igyon forró vagy jeges zöld teát, hogy igyon forró vagy jeges csokoládét, hogy igyon forró algalevest vagy jégbe hűtött miszót, a piros kacsintás azt jelentette az egyiken, forró, a kék kacsintás meg azt a másikon, hogy hideg, lehetett választani, nyomja meg, és igyon, mutatták a villogó lencsék az italautomatákon – meg az az egészen langyos, lágy, bársonyos szellő, hogy tényleg minden a lehető legtisztább legyen, amikor kilép.
15Feljebb, a mélység fölött átívelő kis fahíd közelében, de az átellenes oldalon, egy szabad tisztás közepén egy óriási ginkgófa állt. A kicsiny utcácskák rendszerében jószerivel ez volt az egyetlen szabad térség, persze ez is éppen csak akkora, amennyi még lehetővé tette, hogy ez az ősi fa létezni tudjon, hogy levegőt kapjon és napfényt, s hogy legyen ereje szétteríteni gyökérzetét a föld alatt. Minden egyéb növény a Fukuine-negyed felfelé vezető utcáin tartozott valamihez és valakihez: tulajdona, éke, dísze, féltett, ápolt kincse volt egy-egy családi épületnek, az aprócska, tiszta udvarokról hajlottak ki virágzó vagy rügyező ágaikkal, a kicsiny, rejtett kapuk tetőeresze mellett bukkantak ki örökzöld lombozatukkal, vagy szabályosan ismétlődő kerítéslécek – az elhaladó szemének folyton kábítón vibráló – nyílásain sejttették meg hűsítő nyugalmukat – egyedül ő, ez a ginkgó nem tartozott semmihez és senkihez, állt egymagában a tisztáson, mintha nem is lehetne mihez odakötni, mintha nem is tartozhatna semmihez, amolyan féktelen, vad, veszélyes lényként messze minden épület és tető és fa fölé emelkedve, s a szokatlanul korai enyhe tavaszban már teljes, friss koronával, az enyhe szélben sóhajtozó, különös, legyező alakú, vagy sokkal inkább egy-egy középen megtört szívre emlékeztető leveleinek a tízezreivel az ágain, ő, ez a ginkgó, maga mögött földtörténeti korok mérhetetlen, dermedt mélységével, s vastag törzsén mindössze egy shinto kötél papírszalagjait vi16selvén el, s alul, egy az oldalához odanőtt magyalbokor vad sűrűjét, volt tehát az egyetlen, mely kiemelkedett e nyugalmas világból, s amely jól látszott odalentről is, mint valami torony, mert minden más szinte bújtatta egymást, egyik ház a másikat, egyik utcácska a mögötte levőt, egyedül ő, ez a hatalmas s minden más növény közt ijesztően idegen és kiismerhetetlen ginkgófa magasodott föl elrejthetetlenül, mintha közvetlenül a sötét krétakorból érkezett volna ide, a kréta százmilliójából, amelyből származott, hogy még annak is észre kellett vennie, aki lentről nézett föl, lentről, az állomás felől, mikor megérkezvén a helyes irányt kutatva körbetekintett.
17A Keihan fővonal Sichijo utáni első megállójában nem szállt le senki, nem szállt föl senki, a vonat megállt, az ajtók gépiesen kinyíltak, aztán pár másodperc múlva nagyot szisszenve összezárultak, az állomásfőnök feltartotta a jelzőtáblát, majd egy-egy pillantást vetve a néptelen peron két szélére, megnyomta a gombot az indítóoszlopon, végül lassan, szertartásosan, mélyen meghajolt az üres szerelvény előtt, ahogy az halkan kihúzott az állomásról, hogy folytassa útját tovább: le, Ujiba, délnek.
18Fönt a dombtetőn, a kolostorkapu kettős tetőzete fölött az addig derűs, világoskékben ragyogó égen hirtelen néhány óriási, sötét, haragos felhő jelent meg, mintha valami néma, mozdulatlan, közömbös színpadra hirtelen egy csapat fenyegető horda rohant volna be, az egyik pillanatban még a ragyogó ég, a másikban már – hátában egy rettenetes erejű széllel – ez az északkeletről érkező komor, súlyos, terjeszkedő tömeg, melynek méreteivel nem is lehetett igazából tisztában lenni, mivel egyre csak nőtt, megjósolhatatlan méretekben dagadt, türemlett, kavargott, áradt, néhány perc, s már el is borult tőle az ég, mert az a pokoli vihar hajtotta, űzte, kergette maga előtt, verte, lökte, taszította ezt a fekete, halálos masszát, amitől hirtelen be is sötétedett, csend lett, elhallgattak a madarak a környéken, abbamaradt a gyenge szellő, de akkor támadt egy pillanat, és minden megállt, egyszerűen: jött egy pillanat, amikor leállt az egész világ, s erre az egyetlen pillanatra megszűnt a rebegés a levelek között, megszűnt a rugalmas ingázás a növények ágain, de megszűnt az áramlás is odabent a törzsek és a szárak és a gyökerek edényeiben, megtorpant egy hangyatörzs, mely készleteit eddig egyre csak hordta és hordta keresztben egy ösvényen át, egy kavics, mely az előbb nekieredt, most nem gurult tovább, a szuvak abbahagyták az oszlopokban és a konzolokban, lefékezett és feltartotta a fejét a kicsi patkány a zöldségeskert hatalmas káposztái mögött, egyszóval minden 19állat és növény és kő és az összes titkos belső folyamat egyszeriben felfüggesztette egy pillanatra a létezést – hogy aztán jöjjön a következő pillanat és folytatódjék minden, ahol abbamaradt, a patkány visszahajolt a káposztatorzsára, a szú tovább rágta a járatot, a kavics előregurult egy kicsit, de megindult tényleg minden, az áramlás a törzsben és a szárban és a gyökérben, az ágak ingája és a levelek rebbenő játéka, újra nekiindult az egész világ, előbb csak óvatosan, aztán már harsányabban is csivogni kezdtek a madarak a közelben, kezdett világosodni odafönt, az a komor ég északkeletről kezdett kiderülni, azok a súlyos felhők meg, hátukban azzal a rettentő szélviharral, csak rohantak egy teljes tébolyban délnyugat felé, már alig volt hihető ennek az egész előbbi tömegnek a mérhetetlen volta, már csak a vége látszott, a sarka, aztán már csak egy foszlány, egy csapzott, szaggatott, baljós rongy az égen, mely most, az ég – mintha nem is történt volna az imént semmi – már újra korábbi kékjében fürdött, sütött a nap, annak a vad, viharos szélnek már nyoma sem maradt, sőt ismét megjelent a kapuszárnyak között az az előbbi lágy, enyhe szellőcske is, és meg is próbálkozott rögtön a jobb oldali szárnnyal, de persze az, ahogy bedőlve, beszakadva, súlyát teljes egészében annak a felső bronzpántnak nyomva, mely tartotta még, beledermedt a hajdani rombolás történetébe, mozdíthatatlannak bizonyult, no, persze ez a szellő is éppen csak végigsimította, inkább csak 20úgy incselkedett vele, milyen nehéz lehet, aztán tovafutott, ki az udvar szabad terébe, hogy ott körbeszaladván kezdje különös munkáját megint.
21Genji herceg unokája a Nagy Kapu előtt állt, s egy fehér kendőt húzott elő kimonója rejtett zsebéből. Kihajtotta a gondosan éleire igazított, leheletkönnyű selymet, s apró mozdulatokkal felitatta vele a szája sarkában összegyűlt nyálat.
Még mindig gyönge volt, a legjobb lett volna, ha megpihenhet valahol.
Felnézett az égre.
Az elmúlt ezer évben sokféle szél megfordult odafönt.
Volt nappali szél és éjszakai szél, volt hajnali és kora esti, volt havat hozó és meleget hozó, volt a tavasszal érkező és volt az ősszel, volt gyöngéd és játékos, és volt veszedelmes és pusztító, a Beaufort mind a tizenkét tartományában volt milliárdnyi és milliárdnyi, még akár neki is lehetett volna állni, hogy valaki felsorolja és rendszerezze őket, hisz voltak uralkodó s voltak hirtelen támadt bökszelek, volt turbulens és volt gradiens szél, voltak geostropikusak és voltak ciklonok és voltak anticiklonok, és így tovább, így ment ez végig ebben az utolsó ezer évben, a Beaufort tizenkét tartományában csak jöttek és mentek, kergette, űzte, hajtotta egyik a másikát, jöttek a passzátok és antipasszátok, jöttek a talajközeliek és a magaslati szelek, volt jet-stream odafönt a már elérhetetlen messzeségben, lent meg ott volt a várva várt vagy rettegett tengeri szél, voltak a szárazföldön és voltak a barlangokban is, voltak a folyók sodrásának tengelyében, és voltak az őszi kert22ben is, tényleg a lehető legelképesztőbb fajtákban és irányokban és méretekben mindenütt, de valójában – megszámlálhatatlanul és felsorolhatatlanul – csak annyi történt, hogy itt voltak mindig, még a szélcsendben is – és mégsem voltak itt, mert ha jöttek, akkor nem jött semmi, ha mentek, belőlük semmi nem maradt, még a szélcsendben sem: láthatatlanok voltak, amikor megérkeztek, és láthatatlanok, amikor elmentek, és ebből a végzetes láthatatlanságból kitörni nem bírtak soha, voltak és nem voltak mégsem, lehetett tudni, hogy itt vannak, és azt is, hogy hol, látszott, ahogy megrebbennek tőlük a levelek a fákon, látszott, ahogy kicsavartak egy lombkoronát egy viharban, látszott a felvert, körbekergetett porban, a becsapódott ablakban, a felkapott szemétben az utcán, lehetett hallani őket, ahogy susognak és búgnak és sírnak és fütyölnek és süvöltenék és bömbölnek és elcsendesednek és szellővé lesznek, még egy arc is érezte, ahogy végigsimítják őt, vagy egy reszkető tengelice tolla az ágon, egyszóval látszott a világon, és hallatszott, és érződött, hogy vannak, csakhogy nem voltak mégsem, mert minden rájuk mutatott, mozgás, hang és illat, de rájuk mutatni, hogy ott vannak, hogy azok ott ők, nem lehetett, mert létezésük mindig a legmélyebb közvetettség kísérteties tartományában zajlott, mert kézzelfoghatók voltak, de elérhetetlenek, mert jelen lévők voltak, de megragadhatatlanok, mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagy23is oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.
24A kapuszerkezet mögött pontosan kétszer tíz ken távolságra, az udvar központi tengelyében, tehát pontosan az első, a Nan-Daimon középső vonalára helyezve egy második, Chumonnak nevezett kapu állt az udvar északi vége felé, de még mindig a tágas, szabad térbe vetve, mely nem az első tükörképe volt, nem egyszerű eltolása, nem puszta megismétlése annak valamivel hátrébb, sokkal inkább a megemelése, a súly megkétszerezése ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazon a tengelyen, ahol a bebocsátás, a megérkezés értelmét feladattá tették, hogy ugyanis aki átlépett egyszer az előbbin, az elsőn, a Nan-Daimonnak nevezett kapuépület magas küszöbe fölött, az itt már az ima helyét találja meg, a megszabadulásét, a fegyelmező jelét annak, hogy innentől az emberi létezés aljas története után olyan kérdések kitüntetett alanya lesz, ahol emberre vonatkozó kérdések többé már nem merülnek fel, s ahol a hinoki-oszlopokat is vastagabbra, erőteljesebbre méretezték, és magasabbra is nyúltak, mivel egy sokkal, de sokkal nagyobb terhet kellett hordozzanak bonyolult, áttekinthetetlenül szövevényes, csodálatos konzoljaikon, mint az előző kapunál, mert ha ott óriásinak volt mondható a kettős tető, mely az oszlopokra nehezedett, akkor itt szavakkal már igen nehezen lehetett megnevezni, hogy akkor ez itt, ez a második tetőzet valójában mekkora is, mert nagy volt ez is, és óriási volt, és hatalmas volt, ahogy aláereszkedett a levegőből, és ebben az aláereszkedésben, akár 25az előző, ő is a levegőben maradt, ugyanakkor viszont ezekkel a nagyobb, ezekkel az óriásibb, ezekkel a hatalmasabb méreteivel szinte kifejezhetetlen könnyűség járt együtt, sőt ez a könnyűség mintegy átjárta minden egyes oszlopát és a konzol összes gerendáját, átjárta a kettős tetőzet minden elemét, az agyagcserepek kúpjainak káprázatos ritmusát, a tetők felhajló íveinek elragadó szépségét a négy saroknál, átjártak mindent a csúcsoktól a küszöbig, nem csoda hát, ha az érkező úgy érezte magát alatta, hogy védve van, hogy oltalom alá vették, hogy menedékre talált, mert valami egészen nagy van kiterjesztve most fölé, egy rettentően, egy félelmetesen, egy tündöklően kecses szárny, mely már készül is, hogy ezt az egészet, ezt a nagyot, mert szinte itt az idő, felemelje.
26A kairo régi értelmében megépített korridor hiányában a kolostor egész területét körbezáró új kerítés, mintha csak idáig tartana, az első udvart egy hatalmas négyzetben zárta be, s itt, e fal hátsó vonalának közepén, azaz a Nan-Daimon és a kairo nélkül maradt Chumon középtengelyének meghosszabbításában, most már valóban magába a vályogfalba vágva egy harmadik, társainál jóval kisebb és jóval szerényebb kapuszerkezet is állt, mely egyfelől az utolsó volt a sorban, másfelől pedig valóban kapuként szolgált, azaz a szó köznapi értelmében is az volt a feladata, hogy beengedje az érkezőt a következő udvarba, ahol a tér a kintihez nagyban hasonló, egy négyszög szabad és tágas alakjában terült el, ám itt a végtelen tisztaságban tartott, fehér murvával felszórt síkból balra egy háromemeletes pagoda emelkedett ki jellegzetes háromszárnyú tetőzetével, egy eredendően a Buddha szent ereklyéit őrző, valójában magának a Buddhának a személyes ittlétét ígérő és sóvárgó, nemesen felrakott fatorony, egyetlen valódi bejárat, egyetlen valódi ajtó, a legkisebb valódi nyílás jelzése nélkül, csak vakablakokkal, melyek sehova se néztek, csak vakajtókkal, melyek nem nyíltak sehová, így tehát tökéletesen zárt építményként emelkedett a háromemeletnyi magasba, ahová senki nem léphetett be, és ahonnan senki nem juthatott volna ki sem, azaz valóban a Buddha háza volt, ezer év óta ember meg nem zavarta, ember meg nem sértette, ő volt odabent, ha bent volt, ezer év változat27lanság és sértetlenség, ezer év levegő és ezer év por, ezer év nehéz homály és ezer év titok, hogy ezer éve nézték, minden nap és minden pillanat milliárdnyi kétsége idején, kutatva, félve, szégyenkezve és mit sem értve, ostobán: vizsgálgatták és méregették, hogy akkor, hogy akkor ezer éve már, hogy akkor vajon ma is, tényleg, odabent van-e.
28Az átellenes oldalon, a pagodával pontosan egy magasságban – korántsem a megszokott helyén, tehát a Főcsarnok mögött, a kincstárral és a szutratárral szemben, ahol általános esetben lennie kellett volna – egy harangtorony állt. Magát a bronzharangot belülről a szokásnak megfelelően csupán középen függesztették föl, de a súlya nagyobb volt, mint amit a rozoga faszerkezet anélkül elbírt volna, hogy a harang lengésekor ne mozdult volna ki újra és újra, így aztán mára a rendszeres javítások jól látható elmaradása miatt a középre nehezedő súly ellenére az egész kissé már meg volt dőlve, a rögzítő csapok eresztékein észrevehető volt, hogy nem illeszkednek már úgy, ahogyan illeszkedniük pedig kellene, a tartókötelek foszladoztak, a tetőzsindelyek egy helyt megcsúsztak odafönt, mint amiképp az egykor ügyesen csomózott kötélrendszerbe fűzött, majd kilazult, a földre zuhant s ott hagyott ütődorong helyzetéből is nyilvánvaló volt, hogy ezt se lesz már, aki felemelje, a helyére tegye, majd a kötelező idő eljövetelekor, azaz a korai estét jelző fél ötkor megüsse vele a harangot, s így az lengeni kezdve bezengje a kolostor területét, nem lesz senki, mert úgy tűnt föl, mintha nem is lett volna itt már senki, mert úgy látszott, mintha nem is lett volna már mit jelezni többé, egy percre olyan benyomást keltett az udvarnak ez a része a harangtoronnyal, hogy nem, harangtoronyra most már nincs és többé nem is lesz szükség, hogy tehát az első, ami nem kell majd, az éppen 29ez a harangtorony lesz az udvarnak ebben a magára hagyott, elhanyagolt részében, úgyhogy mintha azt mondták volna, hogy akkor most már maradjon is minden így, ahogy van, csak a tetőzsindely csússzon majd tovább, csak a kötelek foszoljanak tovább, csak a csapok váljanak egyre lazábbakká a felső konzolokban, s egyáltalán: hogy napról napra egyre jobban dőljön meg az egész, hogy mire a földön heverő ütődorongot benövi a gaz, ledőljön a torony is egy nap, és így aztán elmúljon nyomtalanul mind az ezer év.
Egyedül egy aprócska, ezüstös tollú, büszke, rövid csőrű énekes gondolta e pillanatban úgy, hogy szüksége van rá nagyon: egy éles, játékosan szeszélyes, zuhanó ívben lekanyarodott a magasból, ráült a torony csúcsának csillogó bronzdíszére, s fel-felkapva a fejét olyan gazdag, olyan lágy, olyan szívbemarkoló dalba fogott a napsütötte késő délelőtti csöndben, hogy ha volt valahol párja a környéken, annak figyelmét legalább egyetlen percre egész biztosan elnyerte magának.
Mert egyetlen perc, addig tartott a dal. Utána a madárka egy nyílegyenes vonal mentén felkapott a levegőbe, majd néhány zuhanó és emelkedő ellipszist berepülve, már ott sem volt, végleg elszállt a messzeségbe, olyan nagyon magasra, hogy nem volt szem, amelyik azt az aprócska foltot, azt az egyre kisebb és kisebb tűhegynyi pontocskát még képes lett volna felfedezni az azúrkék égbolt ragyogó távlatában.
30A kő, amit az udvarok tökéletes felszínének kialakítására használtak, s amit hosszú időn át kogetsudainak neveztek, nem a környékről származott, hanem azt egyéb kevésbé jelentős források mellett legfőként az innen vagy jó száz tengeri mérföldre fekvő kies Takasago tartomány nagy gonddal kiválasztott kovahegyeinek oldalából bányászták eredetileg, ott őrölték apró darabokra hatalmas, öszvérekkel forgatott malomkövek között, s onnan szállították aztán folyamatosan az egész országot bűvöletben tartó Kyotóba, s hordták föl kis kordékkal a nemesebb kolostorokba, amiképpen ebbe is itt, a Fukuine kerületben, hogy leborítsák a kolostor hátsó területén, a gazdasági épületek és a zöldségeskertek között egy némiképp elhanyagolt területen, ahol aztán erre kijelölt fiatal szerzetesek láttak neki, hogy nehéz kőzúzó kalapácsokkal elérjék a zúzalék megfelelő, egységes méretét, s behordhassák az udvarokra, hogy szétteríthessék ott, s hogy aztán egy nagyobb vihar vagy esőverés után, vagy csak úgy hajnalonként és a tavasz beköszöntének örömére a második hónap vége felé nekilássanak a széles, vastag fogú gereblyékkel megadni a végleges formát, azaz a tökéletesen vízszintes síkot újra meg újra kialakítani egyfelől, másfelől a gereblyék fogazatával belehúzni a párhuzamos hullámokat a fehér murvafelületbe, hogy azután így ne pusztán a képzete, hanem a valósága álljon elő annak a paradicsomi tökélynek, mely ugyan mintha valami nyugtalan tengeri felszínt, s itt-31ott vad sziklák körül örvénylő hullámokat mutatott volna, valójában azonban a szépség fokozhatatlan egyszerűségébe álmodta bele, hogy minden van, és még sincsen semmi, hogy a felfoghatatlan, rémületes sebességben létező dolgok és folyamatok a felvillanás és a megszűnés befejezhetetlennek tetsző kényszerébe zárva mégis bírnak valami káprázatos állandósággal, mely annyira mély, mint a szavak tehetetlensége egy megközelíthetetlen szépségű, értelmetlen táj előtt, olyan, mint a hullámok miriádjainak rideg egymásutánja az óceán irdatlan távlatában, olyan, mint egy udvar egy kolostorban, ahol egy fehér murvával egyenletesen felszórt és gondosan elgereblyézett felszín nyugalmában egy nagyon megriadt szempár, egy tébolyba zuhant tekintet, egy megroggyant agy megpihenhet, és átélheti, ahogy egy ősrégi, elhomályosult tartalmú gondolat egyszeriben megelevenedik, s egyszeriben látszani kezd, hogy: csak az egész van, és nincsenek részletek.
32Genji herceg unokája a harmadik kapuban állt, és a pagoda tornyát nézte. A szellő ismét végigfutott az udvaron, elérte őt is, meglebbentette kimonója alsó szárnyait.
Karját keresztbe fonta a mellén, s nem mozdult egy darabig, mert úgy vélte, valaki majd csak feltűnik most már a szerzetesek közül, akit megszólíthat. De nem csupán szerzetesek nem adtak életjelet magukról, még egy cseléd se bukkant föl, valami szolga hátulról, a konyha, a fürdő vagy a zöldségeskertek felől, hogy lélekszakadva odaszaladjon hozzá, a rendelkezésére állva.
Teljes csend honolt mindenütt, a belső udvaron egy teremtett lelket sem lehetett látni, úgyhogy ő, getába bújtatott lábaival szinte alig-alig súrolva a földet, lassú léptekkel elindult az aranycsarnok felé.
A főbejárat előtt füstölőt gyújtott, tisztelettudóan félreállt a rézüst mellé, imára zárta a kezeit, és lehajtotta a fejét.
Azt mondta magában: legyen a Buddha irgalmas, és adjon valami fényt, hogy merre keressék.
Azt mondta magában: legyen a Buddha irgalmas, és mondja meg, van-e egyáltalán értelme a keresésnek.
És azt mondta magában: nem tudjuk már, mit gondoltál a világról. Minden szavadat félreértjük. Elvesztettünk egészen.
És befejezésképpen hozzátette még: amiképpen megjósoltad, drága, édes, felejthetetlen Buddha.
33Genji herceg unokája akkor leeresztette, s feszesen az oldalához szorította a kezeit, felemelte a fejét, és kétszer mélyen meghajolt.
34Odalent, félúton, a ginkgófához nemcsak az az út vezetett föl, amelyet Genji herceg unokája használt az imént, de meg lehetett közelíteni a domb meredekje felől is, hátulról, amelyet ember nem is használhatott, annyira sűrűn benőtte a cserje, s oly szakadékszerűen lejtett lefelé. Ösvénynek is alig volt nevezhető, inkább egy kijárt, szűk kis csapa volt, tökéletesen elrejtve a szúrós ágak s az összenőtt bokrok zárt lombjai alatt, láthatatlanná téve így azt, s valamelyes védelmet is nyújtva ezzel annak, aki ezen közlekedett, és aki most ezen éppen közlekedett e napsütötte, ragyogó délelőtti csendben, annak erre a védelemre jól láthatóan a legteljesebb mértékig szüksége is volt, ha rettenetes vonszolódását egyáltalán még közlekedésnek lehetett nevezni: egy félholtra vert állat mászott fölfelé a meredeken a sűrű cserjék és az összenőtt bokrok védelme alatt, egy fajtájára nézve már meghatározhatatlan, véres csatakban úszó, csapzott, elgyöngült, csontig soványodott s a végtelenségig kimerült szerencsétlen kutya. Valóban: félig szinte agyon volt verve: egyik lábára, a hátsó jobbra egyáltalán nem lépett, azt folyton megpróbálta a levegőben tartani, ahogy húzta előre magát a többivel, s ugyanazon az oldalon, a szeme teljesen kifordult a gödréből, és véres volt a szőre is mindenütt, pamacsokban ragadt össze a hasa alatt meg a fejénél, s magát a fejét is valahogy úgy féloldalt tartva gyötrődött felfelé, mintha a másik oldalon, a bal szemére még látott volna valamit. Sérüléseiből nem lehetett 35megállapítani, hogy bottal akarták-e agyonverni, vagy valami perverz, borzalmas, bestiális kínzás csapdájából sikerült még éppen élve valahogy elmenekülnie.
A meredek tényleg nagyon meredek volt, s ez nyilvánvalóan még inkább megviselte: mozgása egyre lassabb lett, egyre közelebb tartotta a hasát a földhöz, amelyen szinte inkább csúszott felfelé, mintha attól kellett volna féljen, hogy kifordulnak a belei, s ettől, hogy még a lehető legalacsonyabban is kellett tartsa magát a földhöz képest, vagyis egészen meg kellett rogyassza három, úgy-ahogy működő lábát, még gyakrabban vesztette el az erejét, még gyakrabban kellett megállnia, és lefeküdnie a földre, hogy aztán pár perc múlva induljon megint. Mellkasa gyorsan zihált, olyan hevesen, s olyan aprókat, mintha fájt volna neki a légzés is, s mintha egyre kevesebb levegőt tudott volna így összetört tüdejébe belélegezni, de lélegzett, kapkodva és nyögve, és nem adta fel, zihált, mászott tovább, a jobb hátsó lábát a levegőben tartva, s fejét balra félrefordítva, hogy lásson előre legalább egy kicsit, hogy elkerülje az ágak szúrós végeit, de néha persze nem kerülte el, úgyhogy még azok is bele-belehasítottak a bőrébe olykor, akkor halkan felvinnyogott, megállt, remegett, lassan lefeküdt a földre megint, hogy aztán egy perc múlva ismét induljon tovább fölfelé.
Biztos célja volt, nyilvánvalónak látszott, hogy valami nagyon fontos az, amiért ennyire 36kínozza magát ezen a meredek és veszélyes úton, s erejének rettentő megfeszítéséből látni lehetett, hogy ezt a célt el is fogja érni.
A ginkgófa volt a célja.
Amikor felért a hátsó oldalról, ahonnan nem vehették észre az útról, ahonnan sem ember, sem állat rá nem láthatott, akkor remegő tagokkal odavonszolta magát a fa vastag törzséhez, melyet ebből az irányból sűrűn elborított egy fiatal magyalbokor, bekúszott a lombok közé, hogy tényleg láthatatlanná váljon, egész szorosan odaszorította reszkető testét a ginkgó meleg törzséhez, kieresztette elkínzott tagjaiból a maradék erőt, lefeküdt, még sóhajtott egyet, aztán egyetlen hang nélkül, pár perc alatt, csendben kiszenvedett.
37Minden ép volt, és minden épnek is látszott a kolostorban. A kondo belső csendjét nem sértette semmi, kintről, az imént meggyújtott füstölőedény felől lassan kígyózott be a szantál illatos füstje. Maga a Buddha is, melyet egykor egy kisgyermeknél nem nagyobb drága kashitölgyből véstek ki, mozdulatlanul állt odabent az oltár közepére helyezett, különleges védettséget jelentő, belülről is, kívülről is gazdagon aranyozott fadobozában, melyet hátulról egy vékony fallal zártak le, három oldalról viszont finom rácsozattal faragtak meg, hogy beessen rá némi fény, s hogy legalább valamelyest látható legyen, és végül hogy ő maga is tudomást szerezzen a világról, ha onnan hívő egy pillantással keresni akarja. Mozdíthatatlan volt, és nem változott, pontosan ezer éve ugyanazon a ponton állt, mindig a helyén, hajszálra középen a szerfelett biztonságos, aranyozott fadobozban, állt rendíthetetlenül, mindig ugyanabban az öltözetben, mindig a legnemesebb mozdulatba fagyva, és fejének tartásán, szépséges, híres tekintetén se változtatott soha az ezer év alatt: szomorúságában volt valami szívszorítóan finom, valami elmondhatatlanul emelkedett, s fejét a leghatározottabban félrefordította a világ elől. Azt terjesztették róla, hogy azért fordította félre, mert hátranézett, hátra, egy Eikan nevű szerzetesre, akinek beszéde oly szép volt, hogy ő, a Buddha tudni akarta, ki az, aki mondja. A valóság azonban gyökeresen más volt: aki csak egyszer is látta, azonnal tudta: azért fordí38totta el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen néznie, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot.
39A kolostor egykor óriási területre terjedt ki, ami azonban megmaradt a leégett zarándokszállások s az enyészetnek átadott laikus vendégházak, az elárverezett bambuszligetek és a kivágott vörösfenyőerdők elvesztése után is, az még mindig elegendő volt arra, hogy kiterjedését hatalmasnak nevezhessék, s mint ahogy egykoron, úgy e kiterjedés talán ma sem, az eltelt ezer évben sem valódi méreteinek köszönhette ezt az elismerő megjelölést, nem a tulajdoni regiszterekben feljegyzett, ri-ben és cho-ban és jo-ban megadott elkápráztató nagyságú adataival érdemelte ezt ki, hanem úgyszólván azzal a rendkívüli adottságával, hogy területét megépítésének különlegesen bonyolult volta tette teljes mértékben, beláthatatlanul monumentálissá, a főépületek, a kondo és a tanítási csarnok, a rezidenciák, a hivatalok és a cellák, a refektórium, a recepciós termek és a rendfőnöki rezidenciák elhelyezése, a gazdasági épületeknek, a temetőnek, a zöldségeskerteknek, valamint a konyhának, a vendégfogadó termeknek, a fürdőnek és a mosókonyháknak egy magasabb megfontolás szerinti ésszerűsége, az egészet kiadó részek egymáshoz való viszonyában érvényesített, de köznapi szemnek nehezen, vagy egyáltalán át nem látható rendszer, az az ugyanakkor határozottan sejthető tény, hogy e rengeteg épület s a köztük vezető utak, illetve fedett folyosók irányának meghatározása egy tévedhetetlen terv hajszálpontos utasításainak végletes és feltétlen követésére alapozódott, 40amelyet nem vonhatott kétségbe senki, semmiféle köznapi tapasztalatokkal érkező zarándok, és persze ezt nem is tette meg soha, hiszen ő maga élte át, hogy aki megérkezik a Nagy Déli Kapu felől, aki átlép a második, a Chumon kapuépület magas küszöbén, aki bemegy a belső udvarba, s megpillantja egyfelől a pagoda három emeletét, a másik oldalon pedig a harangtornyot az éppen éneklő madárral, annak már nem kell azon tűnődnie, merre menjen ebben a kolostorban, mert az utak, a kétoldalt levert facövekekkel és a sodrott rizskötelekkel kijelölt gyalogösvények maguk vezetik az érkezőt, hogy mindig pontosan azt és eltéveszthetetlenül azt az épületet találja meg, amelyiknek elmélyedése elősegítésében éppen következnie kell, így ismeri meg előbb a kondónak nevezett aranycsarnok, majd a tanítás termének csendjét, aztán az egymás után következő udvarokat és kerteket, így pillantja meg az aranycsarnok felől a rendfőnök személyes birodalmába vezető ajtón a díszes zárat, és a látogatók számára fenntartott helyiségeket, és nem marad ki a számára semmi, és nem felejt el meglátogatni egyetlen szentélyt sem, még ha sokáig úgy érzi is, hogy valamit, talán épp a leglényegesebb pavilont majd biztos el fogja mulasztani, mivel az egésznek mondhatni a térképe mindvégig hiányzik a fejéből, de nem, de mégsem, mert itt, a látogatás útja egy felkínált szellemi elmélyedés javaslatára épül, egy szeszély irányítja tehát, egy légies, nem evilági, könnyed, játékos s vala41mi különleges erejű rögtönzéssel dolgozó, de hibátlan szeszély, melynek alkotása, ez a fenséges kolostor, így azután csupán egy felszínes, elhamarkodott ítéletben tűnhet fel úgy, mint valami zűrzavarosnak, egymásra hánytnak, összebuheráltnak a tisztátalan elegye, mint valami nagy kazal, ahol össze van hajigálva minden, igényes és igénytelen, értékes és zagyva, mert nem, mert mégsem, ez a szeszély olyan volt, mint a semmi, vagyis ugyanaz, amelyik az égbolt ragyogó kékjét teremtette meg odafönt, amelyik előírta a halálra vert ebnek, hogy melyik út vezesse őt a tüskés bokrok sűrűje alatt a megszabaduláshoz, ugyanaz a szeszély, mely kiírta a szelek egymásutánját, a ginkgó gyökérzetének rendszerét, az énekes dallamának lejtését és ritmusát a megroggyant harangtorony tetején – s azt a szívszorítóan finom, fokozhatatlan szomorúságot a kondo Buddhájának félrefordított tekintetében.
42Genji herceg unokája nem nyerte vissza az erejét. A kendőt a kezében szorongatva egy ideig reménykedett abban, hogy valami kolostorhoz tartozó személy egyszer csak odasiet, de amikor nyilvánvalóvá lett, hogy erre itt kint hiába vár, abban bízva, hogy valamelyik szentélyben mégiscsak talál valakit, folytatta útját, s a legközelebbi felé sietett. A legközelebbi a tanítás csarnoka volt, úgyhogy amikor elért a bejáratáig, kibújt a getából s a kezében tartva, mezítláb, pontosabban a lábát takaró hagyományos fehér tabiban belépett a szentély néma rendjébe, s miközben megcsodálta a bent uralkodó tökéletes tisztaságot, az ülőpárnák párhuzamosait, az oszlopok szabályos ismétlődését az épület egyszerű szimmetriájában, a felvigyázó-szerzetes melletti alacsony asztalka szépségét a polcára rejtett teaedénnyel, a füstölőtálcával s a mellé állított bambuszhengerrel, melyben a füstölőpálcákat tartották, miközben elismerő pillantással még megállapította, hogy minden a legmesszebbmenőkig a helyén van, a szertartásvezető ülőpárnája, illetve előtte kissé, a jobb kéznek hibátlan pontossággal és természetességgel elhelyezve az elmélyedés kezdetét és végét jelző páros ütőfa, hogy ott az inkin, a kis bronzharang a nemes selyemből varrott tartópárnácskával s a harangütővel, mint amiképpen ott áll a Buddha-oltár két óriási főpillére is, ragyogva az aranyban és a nyugalomban, minden a legteljesebb rendben volt, rögzítette egy folyamatos szédülésben, az egész helyiség az elvárható ala43possággal ki volt takarítva, a shojik és fasumák opálos papírborításán is beszűrődött annyi fény, amennyi még éppen elég világosságot adott, hogy át tudjon kelni a szentélyen a hátsó kijáratig, de minthogy bent nem volt egy teremtett lélek sem, itt csupán ezt tehette, itt, ebben a csarnokban semmiképp nem maradhatott, átkelhetett a termen, de ennél többet nem, ráadásul mire megtette ezt az utat, s végigment rajta, már gondolkodnia sem volt min, mert érezte, hogy egyre inkább elhagyja az ereje, hogy nem bírja tovább, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meg kell pihenjen valahol. Kilépett hát a csarnokból, visszahúzta a lábára a getát, elindult egy fedett folyosón egy szerényebbnek tűnő apró altemplom felé, ott megkereste az aprócska kert hosszában végigfutó, s magához a kert síkjához képest jó egy méterrel megemelt faterasz legtávolabbi, legzavartalanabb pontját, mely terasz tulajdonképpen az altemplom belső padlózatának meghosszabbítása volt a kert, az udvar felé, és leült, hátát egy oszlopnak vetette, megtörölte verejtékező homlokát, s amikor a ráboruló, jótékony csendben megütötte a fülét, hogy egy kis tavaszi patakocska csörgedezik valahol a közelben, akkor végre lehunyta a szemét, s még arra gondolt, alszik egy keveset ebben a nyugalomban és zavartalanságban – de nem elaludt, hanem elveszítette az eszméletét. Amúgy is sápadt, finom arcából egy pillanat alatt kiszaladt a vér, és teste lecsúszott oldalt az oszlop mellett. Fejét erő44sen beütötte a terasz padlójába, aztán úgy maradt, félredőlve, mozdulatlanul. A kimonó felpúposodott, meggyűrődött a hátán, az egyik geta leesett a lábáról, s csak jobb kezének ujjai mozogtak még egy ideig, mielőtt lassan megmerevedtek volna, mint a halálra vert eb izmai a ginkgófa tövében – egész lassan kinyíltak, majd széjjelnyílva megdermedtek, hogy ebből a kinyílt tenyeréből végül az addig ott szorongatott selyemkendő most kicsússzon, kilebbenjen onnan, s lehulljon a kert porába.
45A fedett folyosókat láthatóan nagy gonddal tervezték. Anyaguk ugyanaz a hinokiciprus volt, mellyel a hajdani templomi ácsmesterek, az úgynevezett miya-daikuk ebben a kolostorban is a legszívesebben dolgoztak, a legszívesebben, amíg megtehették, hogy egy kolostor megépítésének határozata és a rituális felkérés megérkezte után ők, maga a mester és néhány idős, tapasztalt ács nekiindulhatnak Yoshino tartományba a megfelelő faanyagot kiválasztani, mely valójában egy hosszú, olykor hetekig-hónapokig tartó nehéz, fáradságos és korántsem veszélytelen vállalkozás volt, hiszen az odautazás általános terhei mellett még az istenek előtti felelősséget is cipelniük kellett a vállaikon, hogy valóban a megfelelő fát, a megfelelő erdőt, a megfelelő hegyet találják meg, válasszák ki és vásárolják meg, ugyanis erről volt minden esetben szó, az ősi és változtathatatlan elvek szerint megtalálni, kiválasztani és megvásárolni azt, ami az adott esetre a legmegfelelőbb, vagyis tudatában lenni annak, hogy mindössze három dolog ismerete a fontos: a napé, a szélé és az esőé, majd ennek szellemében megtalálni, kiválasztani és megvásárolni nem egyszerűen a legjobbnak tartott japán hamisciprusok egy nagyobb mennyiségét valahol Yoshino tartományban, hanem egy egész hegyet ott, egy olyan hegyet, amelyen a hinoki, ahogy ők nevezték, korára, érettségére, elhelyezkedésére és egészségére nézve valóban alkalmasnak látszott a célra, hogy aztán sokak hitetlen megdöbbené46sére csak évtizedekkel ezután, de egy napon végre elkezdődjön az irtás szent rítusa, azaz hogy mindenekelőtt a kokoroe rendje szerint, mely végső soron a mesterács fogadalmát tartalmazta, hogy ugyanis a hinoki kidöntésével „semmi olyan cselekedetet nem fognak elkövetni, amelyekkel e fáknak az életét megszüntetik”, elvégezzék a fák kivágását, gallyazását, válogatását, majd szállítását a földön és szállítását a folyók zuhatagjain, aztán pedig a helyszíni feladatok pontos megjelölése után, ebben az esetben tehát a főszentélyeket összekötő fedett folyosók útvonalának és fajtájának meghatározásával elkezdődjék az ács időtlen, egyszerű művészete, a kijelölés, az alapozás, az oszlopok alapjainak biztosítása, a vízelvezetés árkainak kivitelezése, s a végleges, nagy művelet, az oszlopok előkészítése, méretre vágása, csapolása és tökéletes csiszolásuk hónapokon át tartó feladatai után maga a szerkezet létrehozása, az oszlopok felállítása, az összekötő gerendázat megácsolása, a tető megépítése és a járópadlózat lefektetése és rögzítése, száz és száz olyan tevékenység, amelynek már az előkészítése is olykor tényleg hónapokba került, és száz és száz olyan tevékenység, amelynek teljes áttekintése mindössze egyetlen emberre volt bízva, a miya-daikura, mindenki más végezte a saját dolgát, pontosan, hibátlanul, az éveken át, a gyerekkor óta tanult és tapasztalt módszer szerint, s lett eme együttműködésnek az eredményeképpen megépítve végül a kolostor vala47mennyi szentélyéhez hasonlóan, de most, az adott esetben tehát az úgynevezett fedett folyosóknak ez a bonyolult rendszere, ez a csodálatos lélekvezető, ahol most, az elhagyatottságnak ebben a kísérteties sivatagában, a kolostorra borult ijesztő csendnek ebben a rejtélyes órájában oly különösnek tetszett, hogy mintha innen, egyedül e fedett folyosók felől valami zaj mintha mégis hallatszott volna: a teljes csendben úgy tűnt föl, mintha a tükörsimára csiszolt és tükörsimára járt padlózat hosszú deszkázata az ezer év alatt megőrzött járások történetéből egyetlenegy apró emléket most visszaadna, mert éppen csak túl a csend határán, de ott viszont határozottan hallatszott, hogy egy ponton megreccsent, ahol bizonytalanabbá vált a felfüggesztés éppen, hogy ott megnyikordult egy ponton a folyosó padozatának deszkázata, megismételvén és újraidézvén mára egyetlenegy hajdani lépés súlyát, egy emlék bizonyosságát, hogy egyszer járt itt valaki.
48Jó néhány utca, apró kereszteződés és sarok volt már mögötte, s mert innentől nem csupán olyan érzése volt, de határozottan tapasztalta is, hogy az út felfelé vezet, kétség sem férhetett többé hozzá, hogy nem egy dombocskán halad, amint azt korábban esetleg feltehette, hanem egy hegyen kapaszkodik előre, egy hegyen, mely talán a Keleti Hegyek Oishi-hegyének egyik északi nyúlványa lehetett. Természetes növényzetről a szinte teljes beépítés miatt beszélni egy jó ideig nem is volt helyes, úgyhogy csak a hídról lepillantva, azaz a híd alatt, lent a völgyszakadékban fedezhette fel, hogy a jellegadó növényzet itt elsősorban sűrűn nőtt juharból, tölgyből, ja no hiréből, haranból, aztán különböző Rhododendron- és Podocarpusfajtából, végül jó néhány japán vörösfenyőből és hamisciprusból áll. Az örökzöldek ittléte és megpillantása nyugalommal töltötte el, különösen a vörösfenyőké, melyeknek törzséből és magasságából úgy ítélte, míg átkelt a hídon, hogy legalább három-négyszáz évesek, s amelyek lebegő, áttetsző lombozatukkal, vastag szíjakban leváló kérgű, egyenes, vörösbarna törzseikkel különösen és mindig is nagyon közel álltak a szívéhez – egyik-másik olyan magasra nőtt, hogy az igen mély völgy aljából indulva is némelyik szinte végigseperhette, végigsimíthatta felső lombjával azt, aki a hídon áthaladt. Távolabbra innen ellátni nem volt lehetséges, egyik oldalról a magas kolostorfal, a másikról pedig a hatalmas ginkgó zárta el a kilátást, úgyhogy csak 49amikor egy jó ideig gyalogolván a kerítés mellett elérte a tulajdonképpeni bejáratot, s mielőtt belépett volna, körülnézett egy pillanatra, látta meg a távolban a Keleti Hegyek közelebbi s távolabbi csúcsait, de akkor is szinte csak annyit belőlük, amennyit a megszokás s az eddigi ezeréves tapasztalat megengedett, hogy természetesen ott vannak körös-körül, hogy zöldjeik kékbe játszó érzékeny árnyalataival természetesen közlik távolságukat, azt, hogy ez a hegy itt, amin ő áll, hozzájuk tartozik, hogy ez itt a kolostorral csak egy közülük, azaz, állapította meg figyelmének homályos, holt hátterével, mielőtt belépett volna a kolostor területére, hogy van ez a nagy egész, az úgynevezett Keleti Hegyek, és ezek a Keleti Hegyek, mint ahogyan ezer éve mindig, úgy most is nyilván azt akarják közölni vele ebben a belépés előtti pillanatban, az Oishi csúcsának közelében, hogy mehet bátran tovább, legyen egészen nyugodt, a Keleti Hegyek ebből az irányból feltétlen védelmet jelentenek a varázsos Kyotónak.
50Hogy teljesen kihalt volt minden utca és ház, egy jó ideig nem látszott foglalkoztatni Genji herceg unokáját, s mert a ténnyel történt első szembesülése idején azt találta gondolni, hogy valami ünnepség lehet valahol, vagy valami baj, maradt is ennél, s nem töprengett azon, hogy akkor ünnep vagy baj, figyelmét lekötötték a bájos utcácskák, a finom észlelet, hogy fölfelé tart, a várakozás, hogy mikor éri már el, amiért idejött, elragadták figyelmét az alacsony fakerítések rácsai közt megpillantott belső udvarok csodálatos arányai, egy-egy nemes alakú kő helyesen megválasztott pontja a fölébe hajló törpeciprus szelíd lombozatával, elvonták gondolatait a kapubejáratok melletti kőkutak a bambusztálcájukba csordogáló víz halk csobogásával, egy pillanatra megállásra kényszerítette egy-egy különleges megoldás valamely magánkertben odabent, egy száraz vízesés tökéletes illúziója, egy apró pavilon átgondolt elhelyezése, ahonnan az egész kertecskét egyetlen pontból be lehetett látni, egyszóval nem tűnődött az okán, hogy e teljes elnéptelenedés mögött akkor ünnep vagy baj, sőt meg is feledkezett a dologról, így aztán fel sem tűnt neki, amikor a kolostor bejáratából egy pillanatra visszanézett a Keleti Hegyekre, hogy azok zöldjeik kékbe játszó, érzékeny árnyalataival nem nyugalmat, békét és biztonságot árasztanak errefelé, mint ahogy ő figyelmének abban a homályos, holt, hátsó tartományában gondolta, hanem valami sötét feszültséget, baljós közlést, fenyegető 51üzenetet tartalmaznak ezúttal, melyekkel egyértelműen jelezni kívánják, melyekkel határozottan közölni akarják, tudatni, minden zöldjük minden kékbe játszó árnyalatával felhívni a figyelmet arra, hogy nem, hogy vigyázat, már nem jelentenek védelmet sem neki, sem senkinek, sem a varázsos Kyotónak, feltétlenül.
52A Keleti Hegyek legfelső végén a város valódi oltalmát jelentő Hiei-hegy, s rajta a híres Enryaku-ji innen nagyon-nagyon messze volt, ezért a kolostor önmagában is hiánytalanul, e támogatás nélkül is eleget kellett tegyen az építés rituálisan kötelező védőelveinek. A hegy tetején rögtön a déli oldalba telepedett, azaz észak-északkeletről, vagyis a veszély hagyományos irányából épp a hegy csúcsa védte meg, délre előtte pedig, a házak, a kémények, a tetők, a póznák, a tv-antennák s a villanyvezetékek zaklatott erdeje miatt ugyan innen föntről láthatatlanul, ám ott állt lent egy tó előírás szerint, amiképpen keletről is ott folyt a Kamo, és nyugatra is ott volt a megkövetelt út, sőt ami azt illeti, út a kolostorhoz több is indult, és mind kizárólag nyugat felől, ahogyan innentől is kizárólag nyugat felé vezetett az egyetlen irány, egyszóval az elhelyezés mind a négy nagy előírása maradéktalanul teljesült: északról hegy védje, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó – így hangzott a négy nagy előírás, úgyhogy amikor megtörtént, s a hely ily tökéletesen kijelöltetett, s vele magával is közölték a kolostor megépítésének szándékát, méreteit és célját, a miya-daiku indulhatott is, s ezzel kezdetét is vette egy nem egyszerűen évekig, hanem évtizedekig tartó hosszú folyamat, melynek főszereplője nem ő volt, az ácsok művészi mestere, a maga egyedülálló tudásával, nem a zseniális Kobo Daishi utóda, a rend vezetője, aki vallási értelemben állt a nagy terv mögött, nem az egyes 53épületek, az aranycsarnok, a pagoda, a tanítás terme vagy a kapuk elkészült remekművei, nem a munkálatok lenyűgöző összehangoltsága, nem a Buddha megfaragása a félrefordított fejjel, nem a tömérdek arany, mely özönlött az oltár, a szent szobrok, a tolóajtókra festett képek s a szentélymennyezetek felszínére, még csak nem is a kolostor maga mint egy káprázatos egész, amikor elkészült végleg, és felavatták, hogy a Buddha örökkévaló szeretetében nekikezdjen ennek az egyezer évnek, nem, a főszereplő egy növény volt, egy fa, egy egyszerű anyag, amely mindennek az alapjául szolgált, a főszereplő a hinokiciprus volt, amelyért eredetileg Yoshino tartományba kellett elutazni, a hinoki, melynek már a kiválasztása is hónapokig tartott, a hegy kiválasztása és megvétele, vagyis az egészséges, vagyis az egyenes törzsű, vagyis a nem világos és nem sápadt levélzetű, vagyis a legalább ezeréves fákkal benőtt hegy melletti döntés, már ez az első szakasz hónapokat vett igénybe, hogy erre következzenek aztán az évek, amikor a rend türelmetlenebb és tájékozatlanabb vezetői szemében megbocsáthatatlanul nem történt semmi, de megnyugtatták őket, meggyőzték őket, lecsillapították a háborgó indulatokat, mondván, a miya-daiku tudja, mit kell tennie, amiképpen a miya-daiku tudta is tényleg, hogy mit, mert tudták az ősei is mind, évszázadokra visszamenően, hogy most, az elkövetkező években, mi a feladat, tudniillik hogy miközben szorgalmasan és el54mélyülten számolnia és mérnie kell, rajzolnia és újrarajzolnia, a legfőbb dolga lesz, hogy figyelje a fákat, és ő valóban nem is tett mást hosszú-hosszú éveken át, csak újra meg újra hetekre és újabb hetekre Yoshinóba utazott, és körültekintően megfigyelte a megvásárolt hegyen a hinokiciprusok fejlődését, hogy nyomon kövesse őket, és megnézze, hogyan nőnek az északi, és hogyan a déli oldalon, hogy hogyan alakulnak a hegytetőn és hogyan a hegy tövében, mert a későbbi munkálatokhoz pontos tapasztalatokra volt szükség, hisz tudomással kellett bírjon arról, hogy hogy éri őket a nap nyáron, és hogy viselik a tartós esőt a monszun idején, a miya-daiku eképpen szó szerint együtt élt a fákkal, ismerte őket külön-külön, mint egy hatalmas családot, és ez tényleg éveken, hosszú-hosszú éveken át így zajlott, aminek következtében aztán nem csoda, ha a rend vezetőivel történt első megbeszélés és az építkezésnek csak a puszta kezdete között is hihetetlenül sok idő telt el, annyi, hogy egy egész erdőnyi japánciprus közben elérte a megfelelő kort, és ez sokakat őszintén megdöbbentett, és sokan fölöttébb értetlenkedtek, hogy ennyit kell várni, csakhogy ennek, közölte a miya-daiku az értetlenkedőkkel, márpedig így kell lennie, és azért, mert nem lehet másként, a hinokiciprusok kivágására ugyanis kizárólag a megfelelő időben kerülhet sor, és azt pedig, hogy melyik a megfelelő idő, azt egyes-egyedül ő, a mester tudja, és ő is az őseitől, és meg is mondta, hogy tudja, 55hogy mikor, és nem is tétovázott bejelenteni, amikor ez az úgynevezett megfelelő idő elérkezett, s ő megkérhette a jelet az elöljárótól a kokoroe-szertartás megtartására, aztán meg is tarthatta, s le is tehette az esküt az irtás első órájában, melyben neki, a miya-daikunak meg kellett ígérnie az első hinoki előtt, hogy ő a saját életével felel azért, hogy kidöntésével nem pazarolják el az életét, hanem „a szépség életét adják neki”, és csak akkor kezdődhetett a valóságos munka, és a türelmetlenkedők is csak akkor kezdték megérteni, hogy azokra az évekre és évtizedekre igenis szükség volt, megértettek szép lassan mindent, amikor látták, s amikor elmagyarázták nekik, hogy a kivágott, elszállított és az egy évig még a Kamo folyó vizében tartott japánciprusok közül például azokból készítették a komoly terhet vállaló, súlyos oszlopokat és gerendázatokat a szentélyeknél, amelyek a hegy tetején nőttek, s azokból a hosszú áthidalókat, melyek a hegy alján, mert a hegy alján növő fa erősebben kellett megküzdjön a napfényért, mint a hegy tetején élő, következésképpen az alulról kivágott sokkal jobban nyúlt, hosszabb s vékonyabb törzset növesztett, mint a másik, mely viszont vastagabbat és erősebbet, és így tovább, ekkor már nem volt olyan nehéz átlátni, hogy az eltelt évtizedekben mindent egy jól átgondolt, monumentális terv és egy ősi tapasztalat bölcs útmutatása irányított, mely szerint mindennek hajszálpontosan úgy kell történnie a szentélyek építésénél, mint amilyen 56módon az a fák természetes életében lezajlott a yoshinói hegyen, vagyis a hegy északi oldaláról származó fákat például minden esetben a szentélyeknek is az északi oldalánál használták fel, hogy a szentélyek csúcsgerendázatára is kizárólag olyan ciprust választottak, mely egykor a yoshinói hegy legtetején nőtt, azaz végül mindenki előtt világossá vált, hogy az egyes hinokiciprusok pontosan azt a helyet kapták az egyes szentélyépületekben, amelyeket természetes életükben elfoglaltak a hegyen, és hogy minden egyes fa abban az életkorában foglalta el ezt a helyet az oszlopok között, a konzolok gerendázatában, vagy a tetők ívében, amikorra belső szerkezetük erre a feladatra a leginkább éretté tette őket, ugyanis ki kell bírják az idők mostoha csapásait, magyarázta a miya-daiku egy ízben egy fiatal tanítványának, ki kell bírják az időt, mondta neki, amikor kettesben maradtak egy nehéz nap végén az ideiglenes pavilonban, mert az lehet, hogy nem fognak örökké állni, tette hozzá, de az időt, mosolygott talán első ízben a munkálatok évtizedei alatt a miya-daiku a fiatal tanítvány szemébe nézve, az időt ki fogják bírni. Szakét ittak apró pohárban, és aznap este sokat nevettek.
57A fafaragók ezúttal is ott voltak a koreai Paekchéből, de mára már inkább csak a biztonság kedvéért ragaszkodtak a jelenlétükhöz, hisz a Buddha tanaival együtt érkező szobrászművészet első megjelenése óta eltelt évszázadok alatt, s a számos kínai tanulmányút során a japán mesterek maguk is olyan tökéletesen megtanulták az isteni szakmát, hogy képességeik nemcsak hajdani tanítóikat kápráztatták el Paekchéből, de magukat a szerzeteseket és a laikus hívőket is, így ők, a koreaiak, most is elsősorban a hagyomány előírása miatt vettek részt a kiegészítő szobrok elkészítése idején a hosszas munkálatokban, inkább csak a főbb, vagy inkább csak a formális útmutatásokban voltak a helyi szobrászmesterek és faragómunkásaik segítségére, valójában nem avatkoztak bele a tényleges folyamatokba, sőt az igazat megvallva, már nem is nagyon tudtak volna, mert olykor maguk is elámultak az éppen csak egy kissé, de mégiscsak új technikai megoldások láttán, az üreges szobrok faragásának japán megoldásain, megcsodálták a továbbfejlesztett véső- és faragószerszámokat, a csiszolásban mutatott helyi jártasságot, elcsodálkoztak a lakkanyag számukra ismeretlen összetételén, s természetesen elkábultak a rengeteg arany láttán, melyet a rend az elkészült szobrok teljes aranyozására küldött, s amit egyébiránt felolvasztásuk s leheletvékony aranylapocskákba történő kiöntésük megkezdéséig a legszigorúbb biztonságban tartottak a rendfőnök zárt reziden58ciájában, egyszóval a csarnokok, termek, cellák és pavilonok, a fedett folyosók, a lélegzetelállító tetőszerkezetek, a pagoda és a harangtorony, a hármas kapurendszer, illetve a kerítésfal megépítésével egy időben nekikezdtek tehát a szentélyekben majdan elhelyezendő szobrok megfaragásának is, nekiláttak a szent munkálatoknak, hogy aztán egy idő múlva az a furcsa helyzet álljon elő, hogy a műhelyekben, amelyeket egyébként nem az építkezés helyszínére, hanem a városon belülre, de a túloldalra, a Nyugati Hegyek közelébe telepítettek, a hatalmas Buddhák és Boddhiszattvák már rég készen álltak arra, hogy végleges helyükre kerüljenek a kolostor szentélyeiben, ámde évtizedeket, s még egy-egy rendkívül fontos Buddha-szobor esetében is, amikor a munkálatok szintén hosszú időt vettek igénybe, éveket kellett várjanak e műhelyek védett raktáraiban, hogy ez az esemény, végleges helyükre kerülésük, bekövetkezhessék, mert a kolostor lassabban készült, mint a szobrok, magától értetődően, így aztán a műhelyekbe hosszú időn át csak megcsodálni jártak őket a kivételezett szerzetesek és az előkelők, akiknek egy-egy ilyen látogatás engedélyezve volt, és meg is csodálták őket, érdemük szerint, hisz valóban elragadóan szépek voltak valamennyien, a hatalmas lótusztrónus végtelen nyugalmában elmerülten ülő óriási Amida-Buddháktól kezdve az utánozhatatlanul békés Sakyamuni-ábrázolásokon át a legkisebb buddhista védőszentig mind – csak azt nem 59tudta senki, csak arról nem volt fogalma még a legbeavatottabbnak és a legkivételezettebbnek sem, hogy a legfontosabbat, az aranycsarnok központi helyére megrendelt s az egész kolostor védőerejének szánt fő Buddha-szobrot hol, melyik műhelyben és kicsoda faragta vagy faragja éppen, ezt a legteljesebb titokban tartották, erről nem lehetett tudni semmit, ezt nem láthatta senki, sőt valahogy úgy volt megszervezve az egész, hogy a rend vezetői összekeverték az információkat, hogy a kíváncsi törekvések megzavarására egyszerre többen is úgy higgyék, egyedül ők, de ők tájékoztatva vannak, hol, melyik műhelyben és kicsoda, úgyhogy végül voltak többen is, akik azt hitték, hogy egymagukban őrzői a titoknak, akik meg voltak győződve róla, hogy tudják, hol készül a híres Buddha, terjedtek az álhírek és a mendemondák, de tudni valójában szinte senki nem tudott semmit, egészen addig, míg eljött a napja, a kolostort felavatták, s a félrenéző Buddha az aranyozott dobozában végleges helyére odakerült – hogy aztán ezzel pontosan az ellenkezője történjen annak, mint amire valamennyien számítottak, mert nem, a rangos hívőktől az utolsó bámészkodóig az avatási ceremóniák ünnepein az emberek nem a csodálat és a leborulás, nem a meghatottság és a hála jeleit mutatták, hogy végre-végre évtizedeken át épített kolostoruknak most már a főszentje is a helyén van, hanem a megdöbbenését, mert valóban megdöbbentett mindenkit, aki csodálatára, s hogy ál60dozzon előtte, elébe járult, sőt az egyszerűbb lelkeket egyenesen meg is ijesztette, amit az aranycsarnok oltárának díszhelyén a nagy-nagy tülekedésben megpillanthatott.
Mert ez a Buddha kicsi volt, mint egy hároméves gyermek, vékony volt és törékeny, mint aki inkább maga szorul védelemre, nem trónolt a lótuszban, hanem állt egy aranyozott dobozban, mint aki épp csak egy pillanatra időzik itt, s a nemes, nem evilági szomorúság a tekintetében meg az, hogy félrefordítja a fejét, olyan botrány szelét vetette előre, hogy a rend vezetői rögtön az avatási ceremóniák heteit követően úgy döntöttek, előkeresik azt az iratot, még ha nem létezik is, melyből majd határozottan kiolvasható, mi történt, vagyis hogy Eikan, a hajdani csodálatos szónok, hogy a Buddha, akit megejt szépséges szavainak ereje, s hogy hátranéz, hogy lássa, ki az, és hogy úgy maradt, örökre, tanúsítván ezzel, hogy az emberi szó szépsége, ha igazsággal párosul, akkor, lám, megfellebbezhetetlen, és így tovább, és így tovább, ily módon fordítván tehát a beláthatatlan következményekkel terhes hátrányt ügyesen előnyre, aminek szerencsés levezetésével aztán a botrány szele, mielőtt még igazán feltámadott volna, már el is csendesedett, s ő, a páratlan szépségű, törékeny Buddha fogadhatta a hamis csodálatot és a hamis áldozatokat egyezer éven át, előrevetítvén jövendőbeli sorsát is, hogy egy idő után már viszik majd egyik templomból a másikba, mert nem találják a helyét, próbálják 61elhitetni a legendát Eikannal, vagy mással, de nem lehet, mert az a félrefordított fej az aljasság menthetetlen történetéről fog beszélni félreérthetetlenül, mert az a félrefordított fej a szépségről fog beszélni mindörökre, a mozdíthatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlanul közönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedettségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről – s mindezt úgy, hogy csupán egy kicsinyke aranyozott doboz védi, három irányból vékony faráccsal, háta mögött egy lepkevékony fallal, az aranycsarnok oltárának a közepén.
62Egy fecske suhant végig a teraszon, s talán éppen ez a lágy érintés volt az ok, amint egy egészen enyhe zuhanást és egy egészen enyhe emelkedést mindössze két pillanatba sűrítve egy kissé felkavarta átviharzó, néma lendületével a levegőt, hogy Genji herceg unokája visszanyerte az eszméletét. Nem tudta, mennyi idő telt el, a nap fényéből arra következtetett, hogy már délutánra jár. Észrevette a lehullott kendőt a kert porában, lehajolt érte a teraszról, felemelte, letisztogatta, aztán felszedvén a getát is, a lábára húzta, a kendőt a markába szorította, s elindult az altemplom oldalában. Hol az oszlopokban támaszkodott meg, hol pedig, önkéntelenül, mikor elvesztette az egyensúlyát, még a pavilon felől a shoji keretében is, vaktában lépett előre, gondolkodni nem tudott, fájt a feje, s láthatóan fogalma sem volt, hova is megy voltaképp.
Erősen imbolygott még, nem látott tisztán, minden lépésnél kapaszkodnia kellett.
Kiért egy zárt udvarra, melyet kőkerítés övezett, elment valami kőlépcső előtt, mely pár fokból állt csupán, s mely egy szintén kőből faragott, egyszerű kapuboltozathoz vezetett, elment e bejárat előtt, még vetett is egy pillantást abba az irányba, hogy mi van odabent – valami udvarféle volt az is, valamiféle kert, talán egy házacskával, egészen kicsi, s mintha a háttérben ott állt volna egy kis fából épített szentély is, amolyan igénytelen kunyhócska inkább, amit csak a bent lakó használ talán, vagy még ő se 63nagyon, látta egy pillanatra ezt a pár kőlépcsőt, látta egy villanásra ezt a kapuboltozatot, s ami odabent volt, azt a valójában eléggé igénytelennek, sőt valahogy elhagyatottnak, sőt egyenesen elhanyagoltnak tetsző kertet, s már ment is tovább, már néhány lépés után el is felejtette az egészet, egyszerűen semmiféle jelentőséggel nem bírt a számára, sőt igazából: észre sem vette, föl sem fogta, hogy látott valamit, inkább csak a vaklátása érzékelte, hogy ott az imént volt valami, valami érdektelen, és ment, bizony elég gyakran még mindig meg-megroggyanó lábbal, ilyenkor megállt, fél kézzel megtámaszkodott valamiben, amiben éppen lehetett, leggyakrabban a falban, mely itt egyszerű nyerskőből rakott kerítésnek tetszett, aztán folytatta útját, de láthatóan maga sem volt tisztában vele, hova is, és miért is, és főleg hogy minek tovább, ha egyszer ilyen tartós gyöngeség tört rá, mert valóban gyönge volt most már nagyon, gyöngébb, mint eddig bármikor, le kellett volna feküdnie valahol, meg innia végre egy pohár tiszta vizet, mert szédült, annyira szédült, hogy alig látta maga előtt, hova lép.
64Általános esetben egy rend temploma a maga szent szutráit mindig megkülönböztetett helyen tartotta, leggyakrabban az aranycsarnok főoltárának a hátsó oldalában, az ott szépen kidolgozott, finomra csiszolt és finomra lakkozott, valamint zárakkal jól őrzött szekrényekbe állítva, és nem történt ez másként itt sem, a legfontosabb, a legértékesebb és a legrégibb szent szutrák közül azokat, amelyeknek különleges rituális jelentősége volt, itt is éppen ezekben az oltár mögötti falba szerkesztett, zárt szekrényekben őrizték, azonban némileg eltérvén a később már általános szokástól, ebben a kolostorban a legrégibb hagyomány szerint az összes többi kincs és könyv számára megépítettek még két teljesen azonos méretű és alakjukban, tetőzetükben, gerendázatukban és minden külső formájukban is tökéletesen egybevágó, különálló épületet is az aranycsarnok háta mögött a soron következő udvar jobb oldalán, amelyek közül az első, a shoso, a rend kincseinek, a második, a kyozo, úgy nagyjából húsz hiróra, azaz körülbelül húszölnyi távolságra ettől, a napi használatra szánt szutrák tartása mellett minden egyéb könyvészeti mestermű tárolására volt szánva. A két csarnok, egyébként igen nagy távolságban és szemben azzal az épületegyüttessel, melyben az udvar másik szélén a rendes hagyomány szerint ideépítendő harangtorony helyett a szerzetesek cellái, a vendégházak és az irodahelyiségek voltak találhatók, semmiben sem hasonlított a kolostor többi épületéhez, 65nem kapcsolódtak egyetlen más pavilonhoz sem, nem csatlakoztak be a fedett folyosók rendszerébe, más volt a méretük, más volt az alaprajzuk, hatalmas, öles hinokioszlopokon álltak, vagyis meg voltak emelve, s ily módon maguk az épületek hozzávetőleg közel másfél ken magasságban kezdődtek csak el a döngölt föld felett, és az oszlopközöket nem töltötték ki, vagyis jól látszott az „emelés”, továbbá a falakat nem bambuszrácsra vakolt vályoggal, hanem vízszintesen egymáshoz rögzített, kissé nyersen kérgezett, egyenes hinokigerendákból rakták föl a lehető legegyszerűbb keresztcsapolási technikával, emellett egyedülálló módon mind a két épületet vékony, szellős, egyszerű, szinte falusias deszkakerítéssel vették körül, s ha a tetőkön ugyanazokat az agyagcserepeket használták is, mint másutt, mind a kincstár, mind pedig a szutra repositorium a lehető leghatározottabban ki akarta fejezni, hogy értelme, célja, rendeltetése és rituális jelentősége más, mint minden egyéb szentélyé a kolostor területén, és ki is fejezték, elsősorban azzal, hogy sehol sem volt rajtuk ablak, mind a két épület mind a négy oldala szabályosan, folyamatosan felrakott, tökéletesen zárt, vízszintes hinokigerendákból állt, és semmi egyébből, majdnem teljesen befalazott szerkezet volt tehát mind a kettő – majdnem teljesen, mert a főhomlokzatoknak pontosan a közepén nyitottak azért rajtuk egy-egy ajtónyílást két súlyos szárnynak, bejárat tehát természetesen volt, és66pedig mindkét épületnek tényleg pontosan a közepén, két ajtó, két bejárat, négy nehéz, akamatsufából ácsolt szárny összesen, két egyforma épület, ugyanazon elvek alapján, egymástól nagyjából húsz hiro, azaz húszölnyi távolságra – csak épp az állapotuk volt egészen más, csak épp az állaguk nem volt most még csak össze sem vethető.
A kincstárat felgyújtották, de érthetetlen módon, mintha nem rablás lett volna a cél, ugyanis az épületen amúgy az égadta világon semmi egyéb sérülés nem volt látható: még a kifejezés is, hogy felgyújtották, kissé túlzónak tetszett, mivel inkább csak látszott a gerendákon s a tetőzeten, hogy fel akarták gyújtani őket, hogy a gerendák megégtek, hogy színüket vesztették, s most feketén a koromtól árván állnak a megpörkölődött hinokioszlopokon – de az ajtót nem nyitotta ki senki, úgy látszott, meg sem próbáltak behatolni: a szárnyak sértetlenek voltak, a zár épnek tűnt, még egy karcolás sem sehol, valami apró nyoma a feszegetésnek, nem, semmi, ellentétben a szutra repositorium épületével, amit ugyan nem gyújtottak fel, viszont valamely távoli, megmagyarázhatatlan, de talán nem teljesen véletlen párhuzamban az első udvar Nan-Daimonjának lerontott kapujával, ennek mind a két szárnya be volt szakítva, be volt törve, ám itt is csak az alsó sarokpántokból tudták kiverni a szárnyakat, a felsők még tartották őket valamennyire, hogy azokon lógjanak, saját feladatuk szomorú emlékeként, a 67támadt nyíláson ily módon oda eresztve be fényt, ahová azt beereszteni eddig nem volt a hatalmában soha senkinek.
A szutra repositoriumot arra tervezték, hogy homályban álljon, és homályban védje a könyveket.
Genji herceg unokája lassan körbejárta a shoso négy oldalát, aztán megállt a másik repositorium előtt.
Nézte a beszakított ajtót.
Végre be tud menni valahová.
Talán egy pohár vizet is talál odabent.
Levetette a getát, gondosan eligazította a lépcsők tövében, majd fehér tabijában nesztelen léptekkel felment a falépcsőkön, óvatosan átemelte lábát a magas küszöb fölött, és belépett a szentélybe.
68A bambuszcsíkok felszeletelése rendkívüli gondosságot igényelt. Tekintettel kellett lenni az évszakok páratartalmára, a vékony lapokra vágott bambuszlemezek szárításában szerepet játszó valamennyi körülményre, és efféle körülmény volt éppen elég, ismerni kellett az adott bambuszfajta összes tulajdonságától kezdve ennek a fajtának az érzékenységét a különböző évszakokban, a különböző éghajlati viszonyok között, tudni kellett, hogyan viselkedik a meleg és a hideg árnyékra, a tompított vagy az éles napsugárzásra, s egyáltalán figyelni kellett az égadta világon mindenre, hogy a felszeletelt, majd a kártevők ellen gondosan lekent, tűz fölött óvatosan szárított bambuszlapocskák valóban megfeleljenek a célnak, azaz hogy felszínük szép legyen és egyenletes, és ennek a szépségnek és egyenletességnek az elérése után lehessen rájuk írni, mert erről volt szó, az első szutraszövegeket kezdetben ilyen bambuszcsíkokra írták tussal és ecsettel és biztos kézzel és apró, rosszul megvilágított műhelyekben, vékony, és fontosságuk mértékében különböző hosszúságú bambuszlapocskákra, amelyeket aztán igen ötletes, de kissé bonyolult módon selyemmadzaggal vagy bőrszíjjal egymáshoz kötöttek, hogy ilyeténképpen létrehozzák az első bambuszkönyveket, és ezek voltak a legrégebbiek, ezeket nem is itt, a szutra repositoriumban, hanem a legértékesebb darabok között, bent az aranycsarnok főoltárának hátsó szekrényében tartották, akárcsak a velük nagyjából egy idő69ben felfedezett úgynevezett deszkakönyveket, melyek alatt négyzet vagy téglalap alakúra vágott, körültekintően lecsiszolt, rövidebb levelek vagy jelentések, azaz úgy száz írásjegyet meg nem haladó szövegek rögzítésére használt, s ugyanolyan nagyságú, borító falapokkal fedett, különleges könyvészeti mesterműveket kell érteni, mely példátlan mesterművek eme fedőlapjain aztán szerepelt az író és a címzett neve, és szerepelt természetesen maga a cím is, ahová küldték, hogy végül az egészet, azaz a két falapot egy madzaggal összekössék, megcsomózzák, ezt a csomót agyagba mártsák, és ebbe meg egy úgynevezett pecsétaggyal belenyomjanak még egy pecsétet is, hogy illetéktelen személy ne nyúlhasson hozzá a sértés nyilvánvaló bizonyítéka nélkül – azaz volt tehát mit őrizzenek az oltár mögött a szekrényben, ahogy magától értetődően a kyozóban is, mert hát persze nemcsak a napi használatra szánt szutrákat tartották itt, hanem minden egyéb könyvet is, melynek nem volt feltétlenül szükséges közvetlenül az aranycsarnok Buddhájának védelmező közelében tartózkodnia, például a selyemkönyveket, ezeket azért itt talán, hisz régiségükhöz és rendkívüli értékükhöz nem fért kétség, mivel a kyozo fényszegény viszonyai között, vagy még inkább a kisebb páratartalom miatt nagyobb biztonságban tudhatták őket, mint az aranycsarnok nyílt s az időjárásnak jobban kiszolgáltatott terében, a selyemkönyveket tehát, a könyvművészet következő nagy fejezeté70nek darabjait, mert ez volt az újabb korszakos lépés a könyvek megteremtése felé, amikor ugyanis az eddigi bambusz- vagy deszkakönyvek helyett elkezdték hófehér selyemre írni a szent szutrák szövegét, olyan selyemre, amelyet feltalálásuk és elterjedésük után nem sokkal már külön erre a célra szőttek, oly módon, hogy meghatározták az írandó szöveg hosszát, majd az arra elegendő nagyságú selymet kiszabták, beleszőtték az írásjegyek sorainak elválasztására szolgáló hasábvonalakat, majd eme piros vagy fekete hasábvonalak közé tussal beleírták a szent szövegeket, és aztán egészen rendkívüli hozzáértéssel becsomagolták őket, összehajtották vagy feltekercselték, hogy végül az egész művet legutoljára egy kék selyembe belekössék, melynek becses példányait természetesen a legféltőbb gonddal őrizték itt, a kyozo állandó homályában, a falak mentén, illetve a szentély közepén egy kisebb, négyzetes alakban megépített úgynevezett belső könyvtár ragyogóan lakkozott polcain, ahol most jól láthatóan sem a selyemkönyvek féltőn őrzött épsége, sem a ragyogóra lakkozott polcok fénye, sem a védelmező homály, sem pedig a még mélyebb oltalmat jelentő egyezer éves csend nem érdekelte azt, aki az ajtót betörve korábban beszabadult ide, nem érdekelte, fel is döntött a belső négyzet szekrénypolcaiból egyet, de ez azt is jelentette, hogy ha feldöntötte, különösebben nem foglalkozott azzal, hogy kárt tegyen benne, sőt egyáltalán nem volt értelmezhető, mi történt 71itt bent a kyozóban tulajdonképpen, mert sem rablásra, hiszen első látásra is látszott, hogy nem vittek el semmit, sem valami barbár pusztító szándékra nem lehetett abból következtetni, ami a látványból adódott, vagyis nem rabló volt, és nem is valami hirtelen eszét vesztett jelent meg itt, aki egyszerűen csak valami őrülettől hajtva neki akart rontani mindannak, ami értékesnek tűnt a számára, nem, ezt rögtön világosan lehetett látni, de hogy akkor viszont mi volt az oka itt és a Nan-Daimon kapunál ennek a végső soron és nyilvánvalóan beszédes, de megfejthetetlen, durva voltában is szinte finom, szinte jelzésszerű s ily módon nem igazán evilági betörésnek, hogy voltaképpen mi volt a célja tehát ezzel annak, aki a Nan-Daimon ajtaját beszakította, aki a shosót megkísérelte felgyújtani, ide meg berontott, azt éppoly sűrű homály takarta, mint magát a kyozo értékeit a polcokon az elmúlt egyezer év alatt.
72A nagashizuki módszer lényege abban állt, hogy egy egy shaku magasságú s körülbelül három shaku hosszúságú szitát nem egyszer, hanem többször is belemerítettek egy vizenyős rostkásával teli kádba, azzal a céllal, hogy a rostkását így több rétegben felfogják a szitán, egészen addig, míg a rajta fentmaradt anyag, a könyv történetének forradalmi tetőpontján felfedezett papírlap, a kívánt vastagságot ezzel el nem érte. Sokat számított, mikor rájöttek arra, hogy ha a hibiszkuszokhoz tartozó tororo-aoinak nevezett növény különleges gyökeréből nyert neri nevű kivonatot hozzákeverik a kádban tartott rosthoz, akkor azzal nyúlósabbá, ragacsosabbá, lustábbá teszik a sűrű folyadékot, ezzel is tovább lassítják ennek a kásának a belső állagát, s így még könnyebben megtapad az anyag a szita felszínén. Rostháncsként eredetileg a kozo nevű növényt használták, mely a faepernek volt egy változata, s ezt cserélték fel később a mitsumata, majd a gampi nevű növény háncsanyagával, mely utóbbi különösen finom és rugalmas papírhoz vezetett.
A papírkészítés teljes művelete rendkívüli tisztasági követelmények szigorú betartása mellett zajlott, úgy érezték, hogy valóban értékes papíranyaghoz csak így, a legteljesebb fegyelmi szabályok betartásával juthatnak el. A munka minden egyes elemét részletesen szabályozták a nyersanyag előkészítésétől egészen a legtermészetesebb módszerrel, azaz a napsugarakkal történő fehérítés fontos szakaszáig, s ál73talános volt a meggyőződés, hogy kizárólag ennek a fegyelemnek lesz majd köszönhető a létrehozott washi bámulatos minősége, mely a legkiválóbb papírok esetében igen gyakran csak évszázadok múlva mutatkozott meg, viszont akkor igazán megmutatkozott.
Mert ez volt a könyv felfedezésének a legdöntőbb fázisa valóban, a papír felfedezése, a papírkészítés eltanulása a nagy, a mindenben bámulatos, az utolérhetetlen és megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendő, páratlan Kína műhelyeiben, majd meghonosítása otthon, a kolostorok és az előkelők házainak hátsó zugaiban, a papír és a tekercskönyvek megjelenése a történelemben, elsőként a tekercskönyveké, melyek kezdetben úgy készültek, hogy a tele írott papírdarabot a végénél egy csíkban egyberagasztották a következővel, azt meg a következővel, így adódott ki egy hosszú papírlap a teljes szöveggel, amit kezdetben még csupán összehajtogattak a híres legyező alakban, s elnevezték szutrakötésnek, de később rájöttek, hogy van egy más módszer is, ami jobban védi a könyvet, mégpedig ha feltekerik, ha tekercsben tartják, először csak úgy, egyszerűen, megfogva, és egy gurigába feltekerve, majd a napi gyakorlatból szőtt tapasztalat alapján hamarosan megszületett a rúdra tekert változat, s ezzel létrejött a valóságos tekercskönyv, ahol a rúd a leggyakrabban pusztán egy vörösfenyőből finomra csiszolt vastag és festett bot volt, értékesebb esetben elefántcsontból, mázas agyagból, 74aranyból, sőt jádéból is készülhetett, a lényeg, hogy erre tekerték fel az írott papírt, de hogy hogyan, az persze legalább olyan lényeges volt, vagyis az egésznek a nemes volta, ez magától értetődően rendkívüli fontossággal bírt, amiképpen persze a védelme is, melynek érdekében az írott papírt vagy selyemre, vagy egy másik erős papírra még fel is kasírozták, hogy tartósabbá, ellenállóbbá tegyék, s hogy végül az erősítő selymet vagy papírt túllógatva a feltekert szövegen, megadják a klasszikus tekercskönyv jellegzetes formáját, egy aprósággal, mely egyként szolgált fontos gyakorlati célt, de szolgált a szépség iránti vágy kifejezésének korlátlan tárgyaként is, hogy ugyanis e túllógatott s a tekercsre ráhajtott védőborításba még belefűztek középen egy finom kis madzagot, és így kötötték össze valójában a tekercset a rúdon, el-eljátszva évszázadokon át azzal, hogy aztán e kis madzag finom kivitelezésében a színeknek, a szövet arannyal vetekedő értékének, vagy magának a kötés játékos eleganciájának biztosítsanak-e döntőbb jelentőséget.
75Rendes körülmények között semmiféle esélye nem volt annak, hogy odabent, egy kyozóban, vizet talál majd, maga is inkább vágyott rá, mint igazán reménykedett benne, így aztán igencsak meglepődött, amikor belépvén a szutra repositoriumba, a beszűrődő fényben észrevette, hogy a helyiség bejáratánál, ahol a bal oldalon vagy tíz-tizenöt apró mécses feküdt egy faládában, a másik oldalon, jobbra egy egyszerű asztalka áll egy székkel, mintha valami őrködő szerzetesnek tették volna oda, s hogy ezen az asztalkán ott van egy félig telt kancsó víz, mellette pedig két horpadt bádogpohár.
Kitöltött az egyik pohárba néhány korty vizet, előbb megnedvesítette az ajkát, aztán kiitta az egészet.
A repositorium teljes keleti oldalán a magas, lakkozott polcokat végig a kolostor drága selyembe csavart tekercskönyvei foglalták el, díszes rúdjaikkal kifelé mutatva, s az azokról lógó apró fatáblácskákon ott szerepelt minden lényeges adat, a szerző neve, a szentkönyv címe és hogy hanyadik számú tekercs ez éppen itt a teljes műből, azaz hogy mely szutráról, mely császári üzenetről, mely épületes vallásos történetről van egybekötözött anyagukban szó. A nyugati oldalon ezzel szemben a nyomtatott könyvek sorakoztak, a dúcba vésett, valódi nyomtatott könyvek első példányai, a könyvtörténet kiteljesedésének újabb sorsdöntő fejezeteként, mégpedig úgy, hogy a polcok egyik részében azokat gyűjtötték egybe, amelyek még 76lepkekötéssel készültek, tehát ahol a fűzés régies módszere miatt két nyomtatott oldalt két üres oldal követett, a másik részben pedig azokat, amelyeknél a kötést a lapok másik oldalára áthelyezvén a lepke nem röpült tovább, a lepkeszárny bent ragadt, mert már befelé fordultak az addig rendszeresen előbukkanó üres lapok, ahol tehát minden kihajtható oldal olvasható volt, s ahol az egyes füzetszerű kötetek már keményebb védőborítóba voltak fogva. Egy-egy mű, legyen szó akár egy japán himnuszokat tartalmazó Shoshinge wasanról, akár egy Kannon reigenki-kiadásról, legyen szó akár a Hyakuin-isshu híres költészeti válogatásáról, vagy egy értékes Genji Monogatari Emakiról, egy ilyen mű minden esetben sok vékonyka kötetből állt, így tehát a védelmükre egy idő után már általánosan elterjedt a kék színű szövettel borított kartondobozok használata, s aztán ez így is maradt, feltalálásuktól kezdve a leggyakrabban ezekben a dobozokban tárolták a nyomtatott könyv történetének számos termékét, és így volt ez itt is, ebben a kyozóban, ahol a polcokat ezen az oldalon szinte kizárólag ezek a nagy, kék színű szövettel borított kartondobozok foglalták el, hogy a különben oly sérülékeny könyvecskék védelme ily módon biztosítva legyen végre, s hogy kialakuljon ezzel a hagyományos japán könyv jól ismert formája, a kezdetektől az utolsó technika megjelenéséig szigorúan követvén a hagyomány minden előírását, követvén a szó legszorosabb értelmében, 77hisz születhetett bár egy mű a történet bármely korszakában, a hagyomány, jelentse ez éppen a dúcról nyomtatott könyvlap két oldalánál az összehajtás vonalának, az úgynevezett dúc-szívnek a mindvégig fönnmaradó jelentőségét, jelentse a könyv „szájának”, a könyv „gyökerének”, az aranybrokáttal bevont borítósarkoknak a megnevezését és előállításának módszerét, jelentse a fűzés különböző gyakorlatát, anyagát, végül a kötetek elhelyezésének rendjét egy repositorium lakkozott polcain, például itt, az aranycsarnok mögötti udvar kincstára mellett a kyozónak nevezett szutra repositoriumban, a hagyomány mindvégig eleven maradt, a hagyomány az utolsó elkészült példány esetében is a munkálat kizárólagos útmutatója volt, azaz a könyvet, amiképpen ennek a kyozónak a kincseit is, a hagyomány hozta létre, és a hagyomány tartotta fönt, mely tulajdonképpen nem is jelentett egyebet, mint a tapasztalatra épült gyakorlat előírásainak fegyelmezett, de mindvégig rugalmas, természetes követését, a lehető legkövetkezetesebb eljárásokat és mestereket, végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható.
78Valaki látni vélte a Shichijo utáni első megállóban, ezért az a nyolc-tíz férfi, akiket a megkeresésére előre küldtek, itt szállt le a Keihan szerelvényről.
Valamennyien európai ruhát hordtak, és mindnyájan teljesen be voltak rúgva.
Elveszetten, imbolyogva, tanácstalanul álldogáltak egy jóideig a megálló mögött, s az onnan kiinduló utcákat nézegették. Aztán csak úgy találomra valamelyikük rámutatott az egyik irányra, erre elindultak végre. Elöl ketten egymásba kapaszkodtak, ezek vezették a csapatot. A többiek szédelegve, támolyogva, bukdácsolva követték őket. Néha a hátsó előrekiáltott valamit az elsőnek, de az első nem válaszolt.
Az utcán nem volt egy teremtett lélek sem, csak följebb, egy ház résnyire nyitott kapuján hajolt ki egy öregasszony, s előrenyújtott fejjel, bizalmatlan tekintettel mérlegelte, kik lehetnek a közeledők. Gyanakvó pillantása nem sok jót ígért, de nem volt más választásuk: őt kellett megszólítsák.
Nem látta Genji herceg unokáját errefelé?
A vénasszony egy darabig meg se rezzent, olyan képpel méregette őket, mintha valami visszataszító lucskot nézne a járdán.
Aztán egy szó nélkül megrázta a fejét, majd gyorsan, mint aki attól fél, hogy megtámadják, visszahúzódott az udvarba, rátolta a fareteszt a kapura, de nem hallatszottak a léptei, hogy bemenekült volna a házba, így hát feltehetően 79csak állt ott a bereteszelt kapu mögött, és várt, és hallgatózott, hogy elmentek-e már.
Genji herceg unokája.
Részeg disznók.
Sose hallotta ezt a nevet.
80A kyozo belső terében, pontosan a szentély közepén, magának a kyozónak a kisebbített mása állt. Négyzetes alaprajza hűen, csak jó néhány shakuval kisebb méretben követte magának a kyozónak az alaprajzát, s a polcokból felrakott négy fal, mellyel magának az épületnek a falait utánozták, illetve hogy ácsoltak a négy, polcból készült fal tetejére még egy jelképes tetőszerkezetet is, mintegy megkülönböztetett jelentőséget adott ennek a példa nélkül álló belső szentélynek, melynek egyébként a bejárata, egy nagyon szűk és nagyon alacsony nyílás, tulajdonképpen a polcfalba vágva, szemben nyílt magának a kyozónak az ajtajával, s nem titkolta, hogy egyetlen emberre vágták bele ebbe a polcból készült falba, hogy egyetlen emberre gondoltak csupán, amikor megszerkesztették, arra, aki a fejét jócskán lehajtva, s kizárólag a testét oldalt fordítva tud majd becsúszni ebbe a belső térbe, hogy tehát úgy képzelték, hogy odabent, e kisebb szentélyben a nagy szentélyen belül, amelynek közepén mindössze egyetlen széles és alacsony asztal állt, minden esetben csupán egyetlen ember fog ülni, csupán egyetlen ember fogja a mécsessel az egyik kezében kihajtani és lapozni a keleti vagy a nyugati oldalon tárolt, onnan kikeresett, idehozott s kitekercselt vagy kinyitott könyv lapjait, mert több embernek egyszerűen nem is volt hely itt belül, aképpen szabták meg a méreteit, hogy nyilvánvaló legyen, egy embernél többre egy időben egyáltalán nem számítanak, így volt eltervezve, és 81így is építették meg, ami pedig magát a polcokból épült négy falnak a feladatát illeti, melyből most az egyik elem a padlón feküdt, ledöntve, összetörve, érthetetlenül, az is meglehetősen egyértelműnek látszott, ott tartották ugyanis a kolostor számára nélkülözhetetlen, napi használatra szánt imakönyvek szövegeit, melyek közül jó néhány becses darabot most persze maga alá temetett, maga alá gyűrt a letaszított polc, s azok most széjjelszóródva hevertek a pusztítástól a szentély padlózatán, a betörésig ott őrizték tehát a Gyémántszutra több száz azonos példányát, de mindezeket a tároló kartondobozok elejével, címzésével, a jelölések és az eligazítások írásjegyeivel kifelé fordítva, azaz hogy kívülről lehessen azonosítani, elérni, levenni őket a polcokról, s anélkül kivinni őket a kyozóból, hogy be kellene lépjenek ama belső térbe, mely teljesen más célra, más feladatra volt szánva, arra, hogy ott valaki elmerülhessen a Hyakumanto Dharani imáiban, arra, hogy valaki ott Kobo Daishi zsenijének az emlékeit keresve zavartalanul tanulmányozhassa a shingon hitének írásos világát, arra, hogy a Tendai, a Miroku és a Dainichi szent könyveinek eme példátlan gyűjteményében egyszerűen csak nyugalmat találjon, a békének és a háborítatlanságnak legalább néhány óráját, amiképp történt ez most Genji herceg unokájával is, aki valóban megtalálta itt ezt a békét és háborítatlanságot, mert elkerülvén a pusztítás helyét, az ajtónyíláson át bújván be e belső szentélybe, tisz82telettudóan meghajolt az átellenes oszlopfő felé, aztán leereszkedett a tatamira, majd – miközben lassan, sorról sorra vizsgálgatni kezdte a közelében található szutrák címeit – szemhéja elnehezült, s hamarosan elnyomta az álom.
83A Tokugawa-kor utolsó évtizedében olvasott róla először, amikor véletlenül a kezébe került a híres „Száz szép kert” című illusztrált mű, belelapozott, lenyűgözte azonnal, s habár mind a kilencvenkilenc rendkívül érdekes volt, őt leginkább a századik, az úgynevezett rejtett kert rajza ragadta meg, olvasta a leírást, nézte a rajzot, s az olvasott szöveg és a rajz együtt rögtön valósággá tették a képzeletében, s attól fogva nem szabadult meg tőle soha többé, attól fogva ez a rejtett kert sohasem engedte el, egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből, folyton látta maga előtt, anélkül hogy a létezését tapintani tudta volna, látta, és egy idő után magától értetődő volt, hogy látni akarta a valóságban is, vagyis megbízást adott arra, hogy keressék meg, azaz kiadta a parancsot, hogy fogjanak hozzá haladéktalanul, és kutassanak, csak aztán ez a bizonyos kutatás még elindulni is elég nehezen indult el, hát még ahogy a későbbiekben zajlott az egész, nehézkesen, gyötrelmes lassúsággal és folyton csak bizonytalankodások és találgatások és feltételezések, a megbízott akadémikusok zavartak voltak, és láthatóan kerülték az alkalmat, hogy beszámoljanak róla, hol tartanak, feltűnő volt az akadozó beszéd, amikor végre valamelyik híres tudós kapható volt rá, hogy mondjon valamit, igen, köszörülte meg a torkát, igen nagy nehézségek árán ugyan, de már találtak egy úgynevezett nyomot, mely úgy tűnik: vezet valahová, amiből ő, a herceg unokája rögtön tudta, hogy az egésznek semmi jelentősége 84nincs, hogy szó sincs róla, nem találtak semmit, nincs is semmiféle nyom, és persze maga is tisztában volt vele, hogy a tényleges ok maga a „Száz szép kert”, az ott olvasható leírás ugyanis s az az elragadó rajz játékosan kegyetlen módon nem adott sem pontos, sőt az igazat megvallva: semmiféle felvilágosítást arról, hogy ez a szóban forgó, rejtett és valóban bűvöletesnek mutatkozó kert akkor hol is van pontosan, még a várost, a helységet, a tartományt is rendkívül nehéz volt beazonosítani, ha nem éppen reménytelen, mert bizony nem egyszer tűnt fel úgy, hogy ez az egész teljességgel reménytelen és reménytelen és reménytelen, hogy ez az egész csak egy kilátástalan vállalkozás már a kezdetek kezdete óta, hogy talán ez a kert csupán a „Száz szép kert” szerzőjének a képzeletében létezik, csak az ő személyes, bizalmas, félrevezető tréfája teremtette meg, így aztán elég sokszor álltak úgy a dolgok, hogy abbahagyják a munkálatokat, sőt, be sem várva a tőle kiinduló kezdeményezést az ügy befejezésére, egyes felkért tudós kiválóságok, különösen a Meiji-kor elején, többször is megkísérelték összeszedni a bátorságukat, hogy rábeszéljék őt, vessen véget az évszázadok óta tartó nyomozásnak, de persze végül se a tettből, se a bátorságból nem lett semmi, nagy zavarban, és sokáig húzván-halasztván még a puszta jelentéstételt is, amikor sor került rá, azt mondták neki, hogy épp abban a pillanatban még nem boldogulnak, még nem találják, sőt magát a 85„Száz szép kert” című művet, az egyetlen példányt, mely éppen Genji herceg unokájának a legbecsesebb tulajdona volt, hozták a hírt egy szomorú napon, sem lelik már a helyén, a hercegi könyvtárban, ahol tartották, és ahol lennie kellett volna, sem sehol, ahol lehetne még, pedig feldúltak érte már mindent, pedig lefejeztek már érte mindenkit, aki felelős lehetett az elvesztéséért, eltűnt nyomtalanul, borultak le előtte, nincs meg, vallották be, s hogy így aztán ez a kert, ha létezett valaha is, mondták sírva a büntetéstől, most már odavan – ha létezett valaha is, visszhangzott Genji herceg unokájában, s aztán visszhangzott még emlékezetében sokszor és egyre gyakrabban, viszont őbenne soha nem valami hitetlen bánattal a háttérben, mint ahogy az őérte aggódó kíséret suttogó tagjainál, hanem ellenkezőleg, valami szelíd, kitartó, erőteljes biztatással az emlék árnyékosabb oldaláról, hogy hát persze hogy van, hogy hát természetesen ez a kert, ha a könyv tényleg elveszett is, azért nagyon is létezik, hogy kétségtelenül el van rejtve nagyon, de valahol minden tavasszal új életre kel, és minden télen nyugalomba tér, egy egészen kicsi kert, szólt az eredeti leírás, egy nagy kolostor érdektelen, senki által fel nem keresett, nem látogatott, elhagyatott részében, viszont ott van, közölte a szerző nyomatékosan, és aki rátalál, fogalmazott elragadtatottan, és megpillantja, az nem fogja túlzónak ítélni az ő, a „Száz szép kert” írójának lelkesedését, amikor erről a kertről ír, 86mert tapasztalni fogja, hogy ez a kert magának a kert gondolatának a végső kiteljesedése, mivel a legpontosabban úgy lehetne jellemezni, hogy alkotója „elérte az egyszerűséget”, egy kert, írta érezhető szenvedéllyel a szerző, mely végtelenül bonyolult erők révén fejezi ki a végtelenül egyszerűt, sőt a leírás szerint: „tovább már nem egyszerűsíthető” varázs, mely ugyanakkor a természet teljes belső szépségét példátlan erővel sugározza szét, egy kicsi kert tehát, ezt kereste, és ez volt az, amit – hiszen bejárván már a kolostor minden olyan részét, ahol melléktemplomra, kiegészítő szentélyre egyáltalán az építőknek alkalma volt – ezúttal sem talált a feltételezett helyen, és most, itt, az alkonyatba süllyedő szentély álomi csendjében, úgy érezte, talán elérkezett a pontra, ahol annyi reményben eltöltött évszázad után be is vallhatja legalább önmagának, hogy nem, hogy nem találta meg, s ha létezésében nem kételkedik is, talán bölcsebben tenné, ha mostantól igazat adna azoknak, akik ezt a benne soha nem csillapodó vágyat, hogy megtalálja, már betegségnek, egy lázas vonzalom hisztérikus görcsének, egy eltúlzott és kellő indok nélkül már évszázadok óta túlságosan is nagy erőket igénylő, értelmét vesztett, megszállott kutatás beismerni folyton elmulasztott kudarcának tekintették – ült egyenes derékkal a kyozo békés csendjében, ült, aludt, és nézte a gyönyörűen lakkozott asztal tiszta felületét, és arra gondolt, hogy hát… ezek szerint, nem… itt sem fedezte fel, azok az 87utóbbi információk, melyek ezt a kolostort jelölték meg, mint esetleg szóba jöhető helyszínt, úgy látszik, mégiscsak tévesek voltak, hogy megint csak félrevezető információk gyújtották lángra a képzeletét, már megint hamis adatok és javaslatok tüzelték fel, s indították el, ami azt is jelenti, hogy hiba volt, hajtotta le álmában a fejét, hiba az egész kaland ezen a mai napon, elvesztegetett idő a késő délelőttben és elvesztegetett idő az alkonyatban, hogy eljött, hogy észrevétlenül eltűnt a kíséret szigorú biztonságából, hogy beazonosította a Keihan gyorsvasút állomásait és menetrendjét, hogy megszerzett egy térképet, és áttanulmányozta, hogy merre futnak az utcák, s hogy nagyjából merre találja majd a kolostort magát, hiba volt, és teljességgel eredménytelen ez az egész a titkos tervvel, a szökéssel, a Keihannal és végül a gyaloglással az aprócska utcán a hegyen fölfelé.
Látta a lerombolt polc alatt megsérült szutrák szomorú halmát, látta a kyozo keleti és nyugati polcait, érzékelte a betört ajtón beszűrődő, s most már egészen alkonyati fényeket – amikor hirtelen átvillant az agyán egy kép… s már el is illant, egy kép, de oly sebesen, hogy még csak nem is volt képes megállapítani, mit tartalmazott, csak átsuhant rajta, felcsapódott, majd kihunyt, s ő ott ült a belső szentély asztala előtt s a kép megjelenésétől és eltűnésétől egész testében megfeszült, annyira gyorsan érte, és annyira gyorsan vesztette el, hogy csupán a jelentőségét fogta föl, a súlyát, de a tartalmából sem88mi nem maradt, így hát tényleg, minden izma megfeszült, úgy várta, hogy valahogy visszatér mégis, ami váratlanul felbukkant, erőltette, gyötörte, megfeszítette azt az épp álomba süllyedt emlékezetét, erőltette, gyötörte és megfeszítette azt a tönkrement, túlontúl érzékeny, beteg agyát, hogy hátha mégis elő tudja hívni, hogy mit látott, miközben már tudta, hogy felesleges, miközben már tudta is, hogy hiába, hisz hányszor történt meg, hogy egy-egy efféle emlékfoszlány megjelent az emlékezetében, hogy aztán végleg kitörlődjön onnan, és hát nyilván ez lesz most is, állapította meg keserűen, az a kép, bármi volt is, most már végleg eltűnt, soha nem tér vissza, mintha mindössze már csak arra lett volna képes, hogy az a tönkrement, túlontúl érzékeny, beteg agy felvillantsa egy pillanatra, aztán kitörölje, amit felvillantott, azonnal, végérvényesen, visszahozhatatlanul, örökre.
89Mindössze egyetlen pohár víz egy bádogpohárból, mindössze néhány óra alvás a kyozo belső szentélyének nyugalmában, s Genji herceg unokája visszanyerte az erejét.
Ült mozdulatlanul a tatami finom illatában.
Pontosan olyan mozdulatlan volt, és már pontosan ugyanolyan éber, mint körben, a polcok épen maradt rendjében, s lent, a földön a Gyémánt-szutra példányai, így hát semmi nem volt már odabent, aminek nagyobb sebessége lett volna a többinél.
Mintha nem is lélegzett volna. Tekintetét továbbra is az asztal tükrözően ragyogó, fekete lakkozására összpontosította, s hogy ezen a ragyogóan lakkozott asztalon: nincsen semmi.
Odakintről, a bevert ajtó nyílásán már laposan esett be a nap mélyülő fénye.
A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.
Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.
És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.
Leszállt az este.
A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.
90Csak akkor mozdult meg, amikor már szinte teljesen rásötétedett. Lassan felemelkedett, s nesztelen léptekkel kijött a kyozo ajtaján. Mehetett volna akár nyílegyenesen a Nan-Daimon felé is, hisz már tudta, hogy amit keresett, azt nem találta meg, mehetett volna, de aztán úgy döntött: mielőtt végleg elhagyja a helyszínt, a biztonság kedvéért a másik irányt választja, és leellenőrzi a teljes területet.
Felhúzta hát a getát a lábára, s elindult a repositoriumoktól tovább, lefelé, majd átment az udvar túloldalára, végignézte az irodaépületek, a mosodák, a fürdők és a refektórium néma homlokzatait, végül elgyalogolt egész a kolostor végéig, oda, ahol a temető kezdődött és a zöldségeskert, oda, ahová a gazdasági épületeket és a halastavakat telepítették, aztán elindult vissza, el még egyszer a repositoriumok, az altemplom, s a tanítás csarnoka mellett, átment az udvar túloldalára, s elhaladt a rendfőnök rezidenciájának lezárt főbejárata előtt, megkerülte az aranycsarnok hatalmas épületét, végül megállt a nagy áldozati bronzüst előtt, meggyújtott egy köteg újabb füstölőt a vastag hamuba szúrva, félreállt, kezét imára emelte, és lehajtotta a fejét.
A kolostor végében, a halastavak mellett egy igénytelen deszkabódé állt. Genji herceg unokája nem találta érdemesnek arra, hogy az imént megnézze közelebbről is. Végül is igaza volt, nem volt miért, ami őt érdekelte, abban nem segítette volna.
91A deszkabódé oldalán valaki tizenhárom aranyhalat szögezett föl, csak azok lógtak ott holtan, s már rájuk aszott a fényes pikkely.
A szöget a szemükön át verték a deszkába.
92A kolostor alatt megremegett a föld.
Apró, alig észlelhető, finom rengés volt, de mindehhez már annyira hozzáedződtek a dolgok errefelé, egy-egy efféle földmozgáshoz már annyira hozzászokott minden épület, hogy ezúttal sem érződött semmi a kolostorban, nem volt érzékelhető sem a tárgyakon, sem az élőlényeken, hogy valami félelemféle végigfutott volna rajtuk, pedig látszott, hogy remegnek a szentélyek, hogy remeg a három nagy kapu és a harang a toronyban, hogy remegnek a fedett folyosókban a konzolok, hogy remegnek a tartóoszlopok, a pagoda és az összes tető a falak fölött, hogy reszketnek odabent a Buddhák és a shojik a keretekben, hogy reszketnek a tekercskönyvek a polcokon és a szétszóródott szutrák a padlón a kyozóban, látszott, hogy reszket a halott kutya odakint a ginkgó tövében, és reszket aranyozott dobozában maga a félrenéző Buddha is, de tényleg semmi nem volt érezhető a félelemből, mindössze valamiféle… várakozás, valahogy minden egyes tárgy, minden egyes tekercskönyv, minden egyes Buddha és minden egyes kapu és hangya és magnólia és még a patkány szőre is: várt, várta, hogy mi lesz, hogy lesz-e a finom rengésből valami más, csupán ennyi, egy várakozás, egyéb semmi, mindössze ez volt érzékelhető, amíg tartott, és az egész nem tartott tovább talán egyetlen hosszú percnél, s már vége is lett, abba is maradt, le is állt, a föld megnyugodott, a dolgok megnyugodtak, s abbahagyta a remegést az 93összes szentély, az összes kapu és az összes Buddha a szentélyek közepén, abbahagyta a reszketést minden oszlop, minden tető, minden szutra és még annak a patkánynak a szőre is a káposztáskertben, megállt minden újra legalul, ismét nem mozdult semmi az alapzaton, nyugalom honolt, és visszatért a csend korábbi természete éppúgy, amiképpen abbahagyta az ingást annak a tizenhárom kiszegezett aranyhalnak a bűzlő és aszott teteme is, melyek az előbb, abban a hosszú percben, mint valami halotti táncban, együtt, egy ritmusra, enyhén lengeni kezdtek a vasszegeken.
94A rendfőnök rezidenciája összesen öt egymásba nyíló helyiségből állt. Méretüket mindössze néhány tatamiban ki lehetett fejezni, s rendeltetésük nyilvánvaló volta miatt elég könnyűnek tűnt elkülöníteni őket. Az aranycsarnok felől érkező fedett folyosóról elsőként egy teljesen üres szobába nyílt ajtó, de ezt a bejáratot nyilván nem használták, mert egy hatalmas, díszes lakat zárta le odakintről. Ebben az aprócska térben valóban nem volt semmi: hat tatami fedte a padlót, falak helyett pedig a mozgatható tolóajtók, a fusumák futottak körbe, ezúttal mindegyik mozdulatlanul, szigorúan összehúzva, s rajtuk erősen megkopott, kínai stílusú festmények nyomai látszódtak az elmocskolódott rizspapírokon. Innen egy nem sokkal nagyobb irodafélébe vezetett át az út, mely feltehetően a rendfőnök hivatala lehetett: európai asztalok, székek és szekrények álltak kétoldalt, s ezek az asztalok, székek és szekrények tele voltak zsúfolva aktákkal, jegyzetfüzetekkel, irattartókkal, modern kiadású könyvekkel, elektromos asztali lámpával, egy öreg komputerrel, telefonnal, írógéppel, hogy aztán e fönt, az asztalok és szekrények magasságában uralkodó zűrzavart mindössze egy széf súlyos nyugalmával ellensúlyozzák, lent, az egyik sarokban, a padlón. Ezt a helyiséget nem zárták el igazán a következőtől, vagyis kiszedték az egyik pár tolóajtót, mely határozottan elválaszthatta volna a kettőt, így a rezidencia eme részén mintegy megnyújtották, szinte kétszer akkorára növelték az alapterüle95tet, mintha jelezni akarták volna, hogy az átjárás az egyikből a másikba szabad, mintha fontos lett volna tudatni, hogy az iroda s ez az innen nyíló másik, mely feltehetően a vendégszoba lehetett, ahol a rendfőnök a hozzáérkezett laikus híveket, vendégeket és szerzeteseket fogadta, összefügg. Középen egy sárga selyemmel bevont kényelmes ülőpárna jelezte a rendfőnök helyét, körben pedig kisebb s durva nyersvászonba csomagolt párnácskák hevertek szanaszét, rendetlenül, ide-oda hányva, mintha csak most keltek volna fel, s hagyták volna el a látogatók a helyiséget. A rendfőnök ülőpárnája mögött féloldalt, a falba épített tokonomában egy vékony tekercskép lógott, rajta harmincegy írásjeggyel egy rejtélyes és szabálytalan waka-idézet Kobo Daishi kitagadott híres fiától:
Szemben a falban már egy újabb tolóajtó választotta el ezt a föltehetően tehát látogatók fogadására szolgáló szobát egy ennél még tágasabbtól, melynek rendeltetését viszont igazán nehéz volt megítélni, azon kívül, hogy ez volt a hely, ahová az érkező kívülről beléphetett. Lehetett a hívők, a vendégek vagy a szerzetesek várakozására szolgáló pihenőterem, vagy egy 96alacsony asztalkából ítélve, mely mögött szintén egy ülőpárna látszott, lehetett amolyan titkári helyiség, ahol a rendfőnök egy-egy bizalmasának módjában állt megszűrni, ki mehet tovább, megtudni, ki milyen ügyben érkezett, s eldönteni aztán, kinek mire van valójában szüksége, s elkerülhetetlenül fontos-e, hogy a rendfőnököt egyáltalán megzavarja, így tehát lehetett a visszatartás terme is, de végül az sem kizárt, hogy pusztán arra szolgált, hogy a hivatalos helyiségek és az innen az ellenkező irányba nyíló, a rendfőnök magánéletének helyszínt adó szoba között legyen a számára valami védelem.
Mert valóban: innen, e negyedik, nagyobb teremből nyílt a rendfőnök belső rezidenciája, egy egészen kicsi szobácska, a legkisebb az öt közül.
Fusuma helyett ide európai ajtót építettek be, s európai volt a zárja is.
Rendkívüli zsúfoltság és áttekinthetetlen rendetlenség volt odabent.
A legkülönbözőbb tárgyak egymás hegyén-hátán: áldozati ajándékok, áldozati szakés üvegek tömege, könyvek és képes magazinok a földön, egy nagy amerikai filmplakát a falon, egy vetetlen ágy, s szemben az ággyal a falra szerelt polcon egy villás antennával felszerelt primitív televízió-készülék, egy karóra, egy telefon, szintén a földön, nadrágok és ingek és zoknik és cipők összekeveredve számtalan dogival és egyszerűbb használatra szolgáló kimonóval, övvel, 97tabival és getával, újságok, tányérok, evőpálcikák és levelek, borítékok és műanyag reklámszatyrok mindenütt, bábeli káosz, kitakaríthatatlan kosz, egy rendfőnök hétköznapjának titkos helyszíne, mely általában a legszigorúbban el volt zárva a külvilágtól.
A szoba közepén egy alacsony asztalka állt, rajta beszáradt poharak között négy nagy Johnny Walker-es üveg. Három már teljesen üres volt, a negyediknek úgy az alsó harmadában még volt whisky.
A rendfőnök siethetett, amikor távozott.
Az üveg kupakját elfelejtette visszacsavarni.
Az egész aprócska szoba bűzlött a whiskyszagtól.
A vetetlen ágyban pedig, csak úgy olvasás közben, pontosabban, ahogy az ember az olvasást valamely aktuális ok miatt éppen felfüggeszti, és amit olvasott, azt ideiglenesen, s ezért hanyagul félredobja, a gerincével fölfelé, széthajtva nagyjából a közepénél s valóban a takarókra lökve, egy francia nyelvű könyv feküdt. A címét le lehetett olvasni a gerincről, s a címe az volt, hogy „A végtelen tévedés.” Írója így nevezte magát: Sir Wilford Stanley Gilmore.
98Genji herceg unokája imára kulcsolta a kezeit, és kétszer mélyen meghajolt az aranycsarnok felé.
De nem kifelé indult el, nem a kapuk felé, hanem vissza, a kolostor jobb oldalán.
Azt remélte, hogy még ha teljesen kiürült is most itt minden, a templom elöljáróját azért nyilván a helyén találja.
Megállt a rendfőnöki rezidencia előtt, ott, ahol felirat jelezte a bejáratot, megköszörülte a torkát, és halkan beköszönt.
Nem kapott választ, erre óvatosan megpróbálta félrehúzni a tolóajtót.
A tolóajtó nyitva volt.
Genji herceg unokája belépett, megállt az első, a visszatartásra vagy a várakozásra szolgáló teremben, s most már hangosan köszöntötte az elöljárót.
Nem kapott választ.
Teljes volt a csend mindenütt.
Semmiképpen nem óhajtott úgy távozni, hogy ittlétéről épp a templom vezetője nem értesül, ezért körbenézett, s úgy döntött, benyit egy ajtón, mely a legközelebb esik hozzá. A legközelebbi ajtó, bár ő nem tudott róla, a rendfőnök magánrezidenciájába vezetett, s amikor lenyomta a kilincset, s megbizonyosodott róla, ez az ajtó nyitva van, levette a getáját, rendben egymás mellé helyezte a bejáratnál, aztán fejét meghajtva belépett.
Senki nem volt a szobában.
Akkor, még az első pillanatban, anélkül hogy körülnézett volna, azt gondolta, keres egy arra 99alkalmas papírt, ecsetet és tust, s néhány sorban tudatja a rendfőnökkel, hogy itt járt, s hogy sajnálja, amiért találkozásuk, melyet oly nagy reménykedéssel várt, ezúttal nem jöhetett létre.
Azonban megtorpant a küszöbön.
Végignézett az egymásra hányt ruhák és tányérok és evőeszközök és dogik és kimonók és geták és poharak és whiskysüvegek ide nem illő káoszán, végignézett a helyiség meglepő tárgyain, megakadt a szeme a falon egy amerikai film plakátján, az ággyal szemben felszerelt televízión, a padlón hányódó telefonon meg egy karórán, amelyre majdnem rálépett a padlón, s megdöbbenésében, hogy egy ilyen világot talált egy ennyire nem erre rendelt helyen, még a kötelező udvariasságról és tiszteletről is megfeledkezett, egyszerűen megfeledkezett önmagáról, mert nem jött ki azonnal, mert nem hagyta ott az egészet, mert nem csukta rá rögtön az ajtót a rend vezetőjének birodalmára, ahogy azt minden körülmények között tennie kellett volna, hanem ebben a megdöbbenésében lassan, mint aki nem hisz a szemének, beljebb lépett, leereszkedett az ágyra, s mert figyelmetlenségében majdnem ráült az otthagyott könyvre, a kezébe vette, megnézte a címét, és zavartan belelapozott.
Semmiféle zaj, a legkisebb nesz nem hallatszott semerről az épületben.
Kint már egészen besötétedett.
Genji herceg unokája sokáig lapozgatta a könyvet, aztán egy papírdarabbal megjelölvén, 100hol volt kettéhajtva, óvatosan összecsukta, és helyet keresett neki a szobában.
Félrehúzott néhány tárgyat az egyik falipolcon, és a könyvet oda állította be.
Pontosan tudta, hogy nagy meggondolatlanságot és nagy tiszteletlenséget követett el.
Nem keresett papírt, ecsetet és tust.
Legközelebbi látogatásakor egészen biztosan jóvá kell majd mindezt tennie.
De Genji herceg unokája nem gondolkozott el most ezen.
Szomorú tekintettel még egyszer körbenézett a helyiségben, aztán kilépett a várakozás termébe, belelépett a getájába, lassan elment a kijáratig, majd behúzta maga után az ajtót, s gyors léptekkel átvágva az udvarokon, sietve elhagyta a kolostort.
A távolban, a két repositorium közelében, a sűrű azáleabokor alatt a veszett rókát rázni kezdte a görcs.
A róka haldoklott.
Azokban a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben már nem égett semmiféle őrület.
Megtört bennük a fény.
101Sir Wilford Stanley Gilmore műve igen vastag volt, több mint kétezer oldalra rúgott, s a kiadó rövid előszavában – kissé szokatlan módon – nem valamiféle kötelező s a kiadást lehetővé tett támogató személyek dicséretét tartalmazó udvariasságnak vagy annak a szokásnak engedett, hogy talán a széles nagyközönség előtt még kevéssé ismert tudóst olvasójának megkülönböztetett figyelmébe beajánlja, nem, egyáltalán nem, hanem meglehetősen nyers hangnemben kikérte magának az esetleges olvasói vádat, miszerint két kötetbe osztva kényelmesebb, könnyebben forgatható, kecsesebb lett volna az egész, s ezzel az egyébként magyarázat nélkül álló, teljességgel indokolatlan kirohanással, valamint a fogalmazás meghökkentő nyíltságával vagy inkább keresetlen hangnemével (szinte folyamatosan használta mind a „basszátok meg”, mind a „szar”, mind az „anyátok picsája” kifejezéseket) azt a benyomást keltette, hogy e bevezető írója nem is valami különálló személy, hanem maga a szerző, s mikor egy kiadó egyes szám harmadik személyébe rejtve bele önmagát arról értekezett ebben a fölöttébb eredeti bevezetésben „az író” munkájának és életének rendkívüli nehézségeiről, hogy a két kötetben való megjelentetés, tehát az első kötetnek az esetleges elválasztása a másodiktól, alapjaiban rombolná le műve egységét, tette volna nevetségessé gondolatmenetét, húzta volna keresztül, ahogy kurzívval ez ott állt: a szerző „számításait”, akkor végleg azt az érzést 102keltette, hogy ezt nem írhatta semmiféle kiadó, s hogy a szerző, akárki legyen is az, egyáltalán nem bízik semmiféle olvasóban, lenézi, nem kívánja és nem tartja őket az égadta világon semmire, valamint nem hiszi el, hogy akad majd bárki is, aki végig fogja olvasni könyvét, s azt pedig különösen nem, mint egyes szám harmadik személybe öltözvén a maga sajátos modorában ezt hozzáfűzi, hogy ez az olvasó ennek a szerzőnek ezt a művét a maga jelentősége szerint értékelni egyáltalán képes volna, a gondolat annyira forradalmi, olyan rendkívüli, annyira eredeti és megbotránkoztató, írja, hogy ő, a kiadó, sajnos a legmesszebbmenőkig kétségbe kell vonja bevezetője végén, hogy akár a jövőben is létezik majd bárki, aki az itt kiadott mű lényegét és rendkívüli következményeit egyáltalán képes lesz megérteni…
A kötet impresszumában egy Bures-Sur-Yvette nevű kisváros, valamint a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle Institut des Hautes Études Scientifiques neve volt feltüntetve.
A több mint kétezer oldalas könyv, úgynevezett hártyapapírra nyomva, szinte teljes egészében arab számokból állt.
A belső címlap tartalmazta a szerző nevét, a mű címét s a kiadás évszámát, majd egy üres oldal következett, hátfelén az apró betűs impresszummal, aztán a következő oldalon minden szöveges magyarázat nélkül arab számok kez103dődtek el, a nullától az egyesen, a kettesen, a hármason, a négyesen, az ötösön, a hatoson, a hetesen, a nyolcason és a kilencesen át a tízes számig, és tovább, sűrűn és egészen apró, szinte mikroszkopikus méretű szedőformával szedve jöttek a számok egymás után, hamarosan a százasok, az ezresek, a tízezresek és a százezresek, de az összes, valóban, minden egyes szám a megkövetelt sor lineáris, szigorúan előrehaladó rendje szerint, majd a milliók, a milliárdok és a billiók, iszonyatos pontossággal és alapossággal egyetlenegy számot sem hagyva ki, ugorván át, lépve túl, csak itt, amikor az ezermilliárd után az első billiót elérte, akkor fordult elő első ízben, hogy már nem közölte a számok egymás utáni rendjét, tehát nem írta le minden egyes szám alakját, hanem megállt, meg, abban az értelemben, hogy csak a mértéket jelezte, hol tart, tehát hogy az egybilliónál tart, azaz leírta, hogy 10 000 000 000 000, majd odavetette még a következőt, tehát hogy 10 000 000 000 001, s hozzáfűzte, hogy így tovább a tízbillióig, a százbillióig, az ezerbillióig és a tízezerbillióig, majd a százezerbillióig, és ezeknél a mennyiségeknél már csak magukat az egységeket közölte, tehát például itt az ezerbilliónál, vagyis az egytrilliónál csupán odanyomtatta, hogy 1 000 000 000 000 000 000, de nem folytatta, hogy 1 000 000 000 000 000 001, hanem vette a tíztrilliót, a száztrilliót, az ezertrilliót és így tovább a quadtrillióig, közben mindvégig kipontozva a kihagyott számhelyeket, a quad104trillióig tehát, mely az egyes után huszonnégy darab nullát tartalmazott, és aztán tovább a quintillióig, mely az egyes után harminc nullát tartalmazott, és nem állt meg, folytatta a sextillióval, a septillióval, az oktillióval, a novtillióval, a dectillióval, melyet undectilliónak nevezett, miután leírt az egyes után ezúttal már hatvanhat nullát, és sorolta tovább, jöttek a rettenetes mennyiségű nullák a duodectillióktól a vigintillióig, majd elért az egycentillióig, hogy jöjjön az egymilliócentillió, az egymilliárdcentillió, az egybilliócentillió, az egytrilliócentillió, végül az undecentillió-egycentillión át az undecentillió duocentillió következett, és innen jutott el könyvének vége felé a következő megdöbbentő számhoz, mely így hangzott, ha ő nem írta is le betűvel, csak számmal természetesen, mint eddig is, azaz jött a kilencszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenc-undecentillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilene-duocentillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonavintaseptillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonaginta-sextillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonaginta-quintillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonaginta-quadrillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonaginta-trillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonaginta-billió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenki105lene-nonaginmillió- kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc-nonagintillió, hogy aztán itt a szokásos függőleges pontokkal jelezze, hogy ugrik egyet, mégpedig mérhetetlen nagyokat ugrik, majd hirtelen közli, hogy itt, ennél a pontnál használja ugyan a hatványozást, de minden egyes esetben az olvasónak ki kell mondania a megadott számot, mert ki lehet mondani, amit olvasni fog a sorban, tehát leírja hatvánnyal a „tíz a százhuszadikon mínusz egy” jelzetű számot, és kijelenti, hogy ez a szám az utolsó kimondható szám a „Leszámolás a Végtelennel” című nagy műben, mint e helyütt először saját munkáját megnevezi, az utolsó kimondható szám, jön erősen kurziválva, hogy jelentőségét az olvasó semmiképpen ne hagyja figyelmen kívül, az utolsó kimondható, mert ezek után, állítja a szerző, Sir Wilford Stanley Gilmore a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle matematikai kutatóintézetből, a sor úgy folytatandó, hogy „tíz a százhuszadikon plusz egy”, hogy „tíz a százhuszadikon plusz kettő”, hogy „tíz a százhuszadikon plusz három”, ami alatt ugye, magyarázza a szerző, az egyes után száztizenkilenc darab nullát és utána egy hármast kell érteni, ezt a sort kell folytatnia annak, aki, mint írja, látni akarja, hogy a számok rendje véges, és nem végtelen tartomány, és ezt aképpen teheti meg, hogy innen továbblép, és maga elé képzeli az összes olyan tárgyat, amelyre írni lehet, és ezek legelső darabjának az elejére felírja a legkisebb elképzelhető, de valósá106gos – hangsúlyozza Sir Gilmore: valóságos! – számjeggyel az egyes számot, majd ugyanezen méretben, mely rendkívüli méret rendkívüli intenzitással kicsinyíthető, aminek csak a tudomány adott teljesítőképessége szabhat határt, a lehető legsűrűbb sorokban teleírja nullával a föld és az elérhető univerzum összes erre alkalmas, tehát arra alkalmas tárgyát, amire írni egyáltalán lehet, írjanak rá, magyarázza Gilmore, annyi nullát, amennyi lehetséges, úgy, hogy az utolsó helyre ebben az írásra alkalmas univerzumban, az utolsó helyre tehát az egyes, majd a kettes, majd a hármas kerüljön a kilencesig, hogy aztán ezen az utolsó helyen ezt a kilencest felcserélje a nulla, viszont az utolsó előtti helyen megjelenjen a nulla helyett az egyes, a kettes, a hármas egészen a kilencesig, majd ott is nulla cserélje föl ezt a kilencest, de úgy, hogy viszont az ezt megelőző harmadikként utolsó helyen megjelenjen az egyes, a kettes, a hármas egészen a kilencesig, ily módon nem egyszerűen a létező összes papír, hanem az írásra alkalmas teljes tárgyi univerzum teljes tartományában tehát végigvonul eképpen a tízes számok sora a két mérhetetlenül kicsiny egyes számjegy között az utolsó helytől visszafelé az első helyig, ott pedig nem egyéb történik, világosít fel Gilmore, mint hogy a rájuk való írásra alkalmas tárgyi univerzum első helyén álló egyest a kettes követi, azt a hármas egészen a kilencesig, hogy közben persze még egyszer végighullámozzon az utolsó helyről visszafelé az első he107lyen álló kettes, majd a hármas, végül a kilences irányába a számok kilences készlete, hogy így legeslegutolsó sorban eljussunk a végeredményig, mely a világban és az univerzumban található összes olyan tárgyra, melyre írni a lehető legkisebb számokkal lehet, leírható ÖSSZES KILENCES SZÁM, ez, fejezi be a szerző a maga forradalmi gondolatmenetét, az UTOLSÓ SZÁM, a legnagyobb szám, amelynél nagyobb nem létezik a valóságban, mert a valóság véges, adja tudtul a kimerült és megdöbbent olvasónak, a végtelent kizárólag konstruálni tudjuk elmés absztrakciók és az emberi tudat azon természete okán, hogy a véges mennyiség valódi nagysága olyan mértékben meghaladja ennek a tudatnak a képzelőerejét, a felfogóképességét, hogy a valóságosan, de a számára felfoghatatlanul nagyot nem bírván végigkövetni, azt végtelennek érzékeli, mely neki, természetesen, szinte azonos is a végtelennel, nem azonos viszont a végtelen valóságával, azzal nem, mert ezt csak velejéig gonosz, elvetemült, s valójában egy játékba, s nem a valóság kutatásába belefelejtkezett, úgynevezett elméleti matematikusok absztrakt szerkezetek konstruálásával merték állítani, például olyan konstrukciókkal, melyek szerint ha például azt mondjuk, hogy a legnagyobb számnál mindig létezik egy még nagyobb szám, akkor szerintük ezzel máris megvan a végtelen vitathatatlan bizonyítéka, vagyis az ő egy életen át folytatott munkájának, azaz e könyv tételének az úgynevezett cáfolata, csakhogy ez nem 108cáfolat, írja a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle Institut lakója, ez puszta konstrukció, ennek az érvényét a valóságban nem fedezhetjük fel, nem bizonyíthatjuk be, azon egyszerű oknál fogva, mert a valóság nem ismeri a végtelen számot, mert nem ismeri a végtelen mennyiséget, a valóság számára végtelen mennyiség nem létezik, mert a valóság kizárólag véges tartományokban létezik, különben maga a létezés, különben maga a valóság lehetetlen volna, azaz a valóság tárgyi jellegű, mondja kissé hevenyészett fogalmazásban Sir Gilmore, és amíg vannak dolgok, addig vannak közöttük fogalmi távolságok is, és amíg két dolog között van ilyen értelmű távolság, addig a valóságban, amelyet én, hangsúlyozza a szerző, nemhogy nem tagadok, de egyenesen csak a valóság meglétét ismerem el, mert csak és kizárólag a valóság van, tehát amíg a valóságban két dolog között, mely jelentheti akár az anyag legeslegparányibb részét is, míg tehát két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom, két sóhajtás, két lövés, két érintés között távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig az univerzum: véges, és nem végtelen, mert végtelen, érkezik el műve utolsó mondatához Sir Wilford Stanley Gilmore, csupán egyetlen esetben állhatna fenn, ha ugyanis létezne két dolog, két elem, két részecske, ha létezne két isten, két madár, két virágszirom, ha létezne két sóhajtás, két lövés vagy két érintés, amik között nincsen, amik között nem volna távolság, a végtelenről 109csak és kizárólag ebben és csak ebben az esetben beszélhetnénk, csupán egyetlen esetben, ha ez a távolság nem állna fenn. De ez a távolság bizonyíthatóan fennáll, fejezi be több mint kétezer oldalas művét Sir Gilmore.
A mű legvégén szerepel még egy rövid Megjegyzés, melyben a szerző durva szavakkal különböző erejű és különböző színvonalú, de valamennyi esetben rendkívül trágár kifejezések kíséretében szidja a következő matematikusokat, elsősorban egy bizonyos Georg Cantort, majd Bolzano, Dedekind, Frege, Zermelo, Fraenkel, Brouwer, Whitehead és Paul Cohen kapja meg a magáét, hogy aztán a szerző a legkeményebb szavakkal egy bizonyos David Hilbertnek rontson neki, ahol szinte minden mondatban ott szerepel már a „baszd meg”, „az anyád”, „a szart” és más, hasonlóan nyers kifejezések, végül újra és újra egyetlen névhez tér vissza, ehhez viszont tényleg fáradhatatlan, kimeríthetetlen dühvel, Georg Cantor nevéhez, haragja itt csap a legmagasabbra, ha csak leírja a nevet, hogy Cantor, érezhető a sorok között, ahogy elborítja az agyát a vér, mert Cantor az, írja, aki egy Kronecker nevű higgadt elme minden elővigyázatossága ellenére megpecsételte a nyugati világ szellemét, a nyugati világ tudományos gondolkodásának felháborítóan korlátolt történetét, ő, ez a szerencsétlen platonista, ez a szánalmas istenhívő, ez a súlyos depresszióban szenvedő elmebeteg győzte meg ezt a korlátolt nyugati világot arról, hogy a végtelen: létezik, 110hogy a végtelen maga a valóság része, ő, ez a Georg Cantor, aki pedig még azt sem érdemli meg, áll az utolsó sorokban, hogy elfelejtsék a nevét.
111Sem a rosszullétei, sem az ájulásai valójában soha nem értek senkit meglepetésként a környezetében, a legkevésbé őt magát. Kisgyermekkora óta úgynevezett „rendkívüli érzékenységben” szenvedett, amint a tudós doktorok fogalmaztak még a Heian-kor vége felé, olyan érzékenységben, mely szoros kapcsolatban állt Genji herceg unokájának összes előző életével, ahogy akkoriban kifejezték, egy érzékenység, fogalmaztak, mely általában nem egyszerűen egy mások számára még előreláthatatlan, őneki azonban már a valóságban is közeledő eseményre válaszol a szervezet rendkívüli izgalmi állapotával, hanem elég volt már ennek az eseménynek a homályos eshetősége, egy esemény bekövetkezésének a puszta esélye, hogy ez az érzékenység rombolni kezdje az idegrendszerét. Őt ugyanis, jelentették a tudós szerzetesek, nem a valóság, hanem a valóság lehetősége teszi védtelenné, szolgáltatja ki, s vezeti bele a testi rosszullét egy-egy hevesebb vagy kevésbé heves tünetébe, ez fog történni mindig, erre nincs gyógyszer, mondták, és nincsen terápia, amiként tényleg nem volt ma sem, mikor már az az egyszerű ötlet, hogy valamiképpen megszabadítja magát egy fél napra a császári várostól, hogy valamiképpen megszökik kíséretétől ezen a délelőttön, hogy valamilyen ügyes furfanggal elmenekül a közelükből, egyedül marad, s nekivág egy dombon vagy hegyen álló kolostornak, melyen egy nemrég a környezetébe került fiatal tudós szerint a keresett kert 112megtalálható, nem csoda, ha már ennek a puszta gondolata elegendő volt ahhoz, hogy ezek a testi tünetek újra meglepjék, és kínozni kezdjék, hisz épp ezt kívánta, hogy egy valóság most végre bekövetkezzék – előbb, még a Keihan vagonjában, csak valami enyhe, alattomos, hirtelen gyöngeség, majd a kolostort elérvén, egy tárgytalan levertség formájában, később fokozatosan, egyre fojtóbb fájdalomban, ahogy ment beljebb és beljebb a Nan-Daimontól az aranycsarnok felé.
Igen, határozottan valamiféle fájdalom volt, de – mint mindig – forrás, kiindulópont, megnevezhető középpont nélkül, mely csak szorította, magába zárta, mintha soha nem akarta volna elereszteni többé. Egy fájdalom, mely azonban voltaképp semmiféle meglepetést nem okozott neki, hiszen már a bevezető jelek után tudta, hogy most is számolnia kell vele, vagyis fel volt készülve rá, s emiatt az egész roham egyáltalában nem ijesztette meg, és nemcsak azért nem, mert az ő különleges életére a vonatkozó törvények is különlegesek voltak, vagyis bizonyos fajta veszélyt is csupán az jelentett a számára, ha nem talál ilyen esetekben valahol embert, némi nyugalmat, és mondjuk, jegyezte meg ilyenkor erőtlen hangon, egy pohár vizet, hanem hogy ezt a veszélyt, ha egyáltalán annak volt nevezhető, elképzelhetetlen volt nem elhárítani, hisz valami emberre, nyugalomra és történetesen egy pohár vízre azért mindig számíthatott.
113És most sem kételkedett benne, hogy így lesz, noha ezúttal, az altemplom teraszán, amikor magához tért, akár még aggódhatott is volna, hisz végül is még mindig nem állt mellette senki. Pedig nagyon hiányzott, hogy már így legyen, mert az öntudata nem volt pontosan a helyén, most már nagyon kívánta, hogy lefektessék, hogy gondoskodjanak róla, hogy testét kinyújtóztassák, fejét eligazítsák, s biztosítsák számára a teljes háborítatlanságot, és mindenekelőtt: hogy legyen ott valaki, kezében például egy pohár vízzel – ez volt ugyanis mindig az első, amit Genji herceg unokája egy-egy efféle rosszulléte után rögtön megkívánt, esetleg egy pohár víz, szólalt meg alig hallhatóan, vagy csak intett, s már oda is tették a kezébe, már fogta is a poharat, már ki is itta, s már érezte is, ahogy tagjaiba visszatér az erő.
De hiába hiányzott, hiába kívánta, a dermedt csendből csak nem lépett ki senki, hogy a szolgálatára legyen, így hát az öntudata sem tért vissza pontosan oda, ahol lennie kellett – viszont mi mást tehetett volna, mint hogy elindul: támolyogva, de valahogy csak nekivágni a teraszon, teljességgel bizonytalanul, akár egy vak, de elhagyni az altemplomot, elhaladni egy melléktemplom kőlépcsői és kőkapuja előtt, amelyek csak úgy elúsztak mellette egy gomolygó, sűrű ködben, nem látni és azonosítani bármit is – kőlépcsők?! kőkerítés?! –, csupán átvágni ezen a súlyos homályon, valahogy kiérni, kijutni ebből a ködből, meglátni végre valamit 114ebben a szédületben, azaz: nyugalmat találni, egy embert legalább, és azt a tiszta pohár vizet, végre, valahol…
Annak nagyon örült, amikor pár lépés után felfogta, hogy az imént kihullott selyemkendője ott van a markában.
Hála istennek, nem veszítette el.
Megnyugtatta a selyem hűs érintése, s ezt az érintést nem pótolhatta a számára semmi más.
115A kert a kolostorban kettős értelemben is el volt rejtve.
El volt rejtve, mert maga az az udvar és szentély, amelyben feküdt, kiesett a kolostor fő- és mellékútvonalainak a hálózatából, azaz egy olyan területet jelentett, amit ezért szinte mindenki elkerült, nem járt oda senki, egyetlen szerzetes sem, elöljáró meg különösen nem, minek, de egyáltalán: még csak az eszébe sem jutott senkinek, hogy oda valamiért bemenjen, egyszerűen mindenki tudta, hogy nincs bent semmi említésre méltó, kizárólag egy laikus barát tartózkodott ott, aki felesége elhunyta után már évek óta egyedül élt a szentély mellett felhúzott rozoga házacskájában, és aki egyedül látta el a legszükségesebb feladatokat a házacska, a szentély s a kert körül, amikor épp nem a shakuhachiját fújta. Másrészt viszont: el volt rejtve abban az értelembon is, hogy ha az ember, bár nem lehettek különösebb illúziói, mégis felment a kőlépcsőkön, mely a leghatározottabban nem ígért semmit, és átlépett a kőkapu alatt, mely még kevesebbet, minthogy onnan már be is lehetett látni az udvarra, akkor már azzal is mint befejezett ténnyel szembesülhetett, hogy valóban, éppen úgy van, ahogy a kőlépcsőkön és kőkapu alatt gondolta, ide bejönni nem érte meg, vagyis a rejtés művelete úgy épült tovább, hogy ha mindennek ellenére valaki még ezek után is tett egy pár lépést az udvaron, melynek végén, szemben, a szentély állt, oldalt pedig a házacs116ka, akkor még mindig nem tudta, hogy egy valódi kert is rejtőzik itt, mert ha szétnézett, előszörre és felületesen, látott ugyan egy udvart maga körül, melyet akár még kertnek is nevezhetett, de ez nem volt több, mint egy fűvel benőtt aprócska háromszög egy teljesen elszáradt öreg hinokival, egynéhány aprócska cserjével és egynémely csenevész fácskával, azaz volt benne némi elevenség, egy kis feketefenyő, egy kis vörösfenyő és egy kis tölgy, volt benne egy kis kaméliabokor, egy kis teacserje, és egy kis száraz buxus is, meg volt ott egy kis momiji, egy kis satsuki, egy kis maki és egy ja no hire és haran természetesen, de mindez meglehetősen elhanyagolva, az udvarnak a bejárattól számított első háromszögében, mert az egészet úgy kell elképzelni, hogy ha az ember belépett a kőkapun, az udvar téglalapja pontosan a jobb átlójának a vonalában egy járdával ketté volt választva, két háromszögre, mégpedig élesen, a bal oldalon, a felső háromszögben sorakoztak, rendetlenül, egymás hegyén-hátán, kicsit elvadulva, egymás kárára s nem különösebb örömére bárkinek is, az említett fácskák és bokrocskák, s az a szánalmas, elszáradt öreg hinoki, az átlóban keresztbe húzódó járda másik oldalán viszont, egész pontosan a járdának a jobb oldali szélén meg ott nőtt még néhány ezekből a fácskákból és bokrocskákból, többnyire csak néhány szerény ágacska, s hevert még itt-ott, amolyan megszokásból egy-két nagyobb faragott kő is, rajta néhány épületes szutraidézet117tel – tehát aki bejött, mindössze erre bukkanhatott, még látta hátul a szentélyt, mely egy szintén inkább a rozoga házacskához hasonló igénytelen fakamra volt, középen egy védőráccsal, egy harangnak szánt egyszerű kolomppal a felső gerendán, bent pedig a nyitott kicsi szentélyben egy határozottan csúf, fából faragott buddhista szentmásolattal, de más semmi, meg hátul a szerzetes háza, egy amolyan tákolmány, tényleg ez volt minden, s aki bejött, már ment is kifelé, és soha többé, még csak az eszébe se jutott, hogy visszatérjen, így aztán soha nem is tudta meg, hogy tévedett, hogy nagyot tévedett, hogy figyelmetlensége bár érthető, de rendkívüli következményekkel járt, elmulasztotta ugyanis észlelni a keresztben húzódó járda jobb oldalán, hogy a járda széle mellé még odatelepített fácskák és bokrok mögött, mintegy a takarásukban, hátul, az alsó háromszögben: ott van egy kert, egy egészen kicsi kert, a világ legegyszerűbb kertje, egy utánozhatatlan, megismételhetetlen, lélegzetelállító alkotás, melyet két oldalról, tehát a melléktemplom jobb oldalán, egy magas, kissé penészes, egyszerű kőkerítés vett körül, s amely kert ennek a kerítésnek és a rejtő fácskáknak és bokroknak a védelmébe bújva tulajdonképpen nem volt egyéb, mint egy a talaj teljes felszínét teljes egészében benőtt, egybefüggő, legalább egy tenyérnyi vastag, ezüstös színben játszó, kemény tömegű, de végtelenül lágy tapintású mohaszőnyeg, amelyből nyolc, 118nagyjából egyidős és nagyjából ötven év körüli hinokiciprus nőtt ki, koronájukat egészen a magasba tartva.
Egy mohaszőnyeg nyolc hinokiciprussal.
Megpillantani és utána beszélni róla, meglátni, és utána szavakat találni rá, meglelni a helyes kifejezéseket, megidézni a lényegét, ez mindennél nehezebb feladat volt, mert e kert olyan erős hatással volt a szemlélőjére, hogy bármily higgadt volt is ez a szemlélő, első kábulatában, amit csak követett egy egyre mélyebb kábulat, ahogy egyre inkább felfogta, mit lát, meg is volt fosztva attól, hogy beszéljen róla, sőt, nem is attól fosztották meg, hogy helyes szavak és kifejezések segítségével leírhassa ezt a kertet, hanem árnyaltabban fogalmazva is, annak, aki meglátta, mi van a keresztben átfutó járda jobb oldali, alsó háromszögében, aki rátalált, véletlenül, és vetett rá egy pillantást, az utána nem akart beszélni róla, az akaratát semmisítette meg elsőként ez a kert, azt a szándékot, hogy mondjon róla valamit, ezért volt tulajdonképpen olyan nehéz ez a beszéd, a szavaknak és a helyes kifejezéseknek ez az úgynevezett megtalálása, mert a kert voltaképpeni végtelen egyszerűsége – ugyan már! hisz az egész mondjuk nyolclépésnyi mohaszőnyeg az egyik kerítésfal felé, és mondjuk tizenhat lépésnyi mohaszőnyeg a másik kerítésfal felé, négy hiroszor nyolc hiro, amiből kinőtt nyolc, nagyjából egykorú, magas, úgy harminc méter koronájú hinokiciprus…! –, az, hogy semmiféle lé119legzetelállítóan rendkívüli növény nem volt benne, semmiféle fantasztikus alakú kő, semmi különlegesség, semmi látványosság, szökőkút, vízesés, faragott teknőc, majom vagy kút, hogy nem látványosság volt tehát és nem cirkusz, és hogy így semmi köze nem volt a kellemességhez és akár az emelkedett, akár a közönséges szórakoztatáshoz, egyszóval, az egyszerűsége, mely a lényege volt, egyúttal a szépségnek tovább már sűríthetetlen koncentrációját jelentette, az egyszerűség bűvöletének olyan erejét, aminek hatása alól nem vonhatta ki magát senki, és aki meglátta, az nem is kívánta kivonni magát soha többé, mert az ilyen csak állt ott, és nézte ezt a mohaszőnyeget, mely lágyan, hullámzón követte az alatta meghúzódó talaj egyenetlen felszínét, csak állt, és nézte, hogy ennek az egybefüggő szőnyegnek a zöldes-ezüstje olyan, mint valami mesebeli táj, mert belülről fénylett az egész, belülről tündöklött azon az egybefüggő, vastag mohatakaró-felszínen az a leírhatatlan ezüst, és ebből emelkedett ki, elég szorosan, néhány méternyire csupán egymástól az a nyolc hinokiciprus, a maga gyönyörű, vörösesbarna, vékony szíjakban foszló háncsszövetével a törzsön, s azzal az eleven, friss zöldben fürdő lombozattal, ennek a lombozatnak a finom csipkézetével a magasban, egyszóval, aki megállt, és nézte ezt, az nem akart már mondani tényleg egyetlen szót sem, csak nézte, és hallgatott.
120Ha valaki lenézett a mélybe, ha valaki lenézett abba a mérhetetlen és láthatatlan, de nem végtelen föld alatti térbe, amely évszázmilliók rettenetes, mert mérhetetlen és láthatatlan, de nem végtelen munkájával létrehozta a pillanatot, a kertnek azt az egyetlen, megismételhetetlen pillanatát a mai késő délelőttben, midőn Genji herceg unokája szenvedvén egy szédületben, vakon elsietett a bejárata előtt, ha valaki lenézett tehát a mélybe itt, vagy hát belegondolt, hogy megtudja, mi van a kert alatt, akkor tehette volna azt is, hogy végigfuttatja tekintetét a kontinentális litoszférának nevezett réteg alsó határáig, tehette volna, hogy megáll itt, valahol a nyolcvanadik és a századik kilométer felfoghatatlan mélységében, azaz hogy tekintetét megállítja a felső köpenynek nevezett földréteg e határánál, hiszen ez a rendkívüli réteg, az úgynevezett felső köpeny volt és maradt a kőzetek születésének a valóságos szülőhelye, mert itt jött létre a négy nagy jelentőségű ásvány, az olivin, a piroxén, az amfibol és a flogopit, és belőlük, tulajdonképpen csak a szemcsenagyságban térve el tőlük, de abban eltérvén tényleg: éppen hogy e kert alatt a szerpentin s a klorit maga, mert itt születtek meg az úgynevezett accessoriák, azok a rendkívüli kiegészítő ásványok, melyek a föld fejlődésének összes kifejezhetetlen erejű folyamatát túlélték, a nyomás és a hőmérséklet, a mozgás és a törés, az olvadás és a megszilárdulás százmillió éves történetét, túlélték, ami azt jelenti, hogy néhány 121ilyen különleges és tényleg bűvöletes ásvány, köztük történetesen a legcsodálatosabb cirkon, egy nem evilági állandóság védelme alatt, változatlanul élte túl, anélkül hogy a szerkezetében akár a legcsekélyebb módosulásra is sor került volna, noha az a bizonyos nyomás és hőmérséklet, a lemezeknek az a bizonyos mozgása és törése, az a bizonyos olvadás és megszilárdulás valóban elképzelhetetlenül nagy erejű és tartós volt, nos, tehát aki lenézett, az ezt láthatta volna, meg hogy aztán mi történt a köpeny fölött, a földkéreg borzalmas, monumentális folyamataiban, amikor a tektonikus lemezek lassú csúszásai és gigantikus zúzódásai közepette kialakult a kéreg a maga nagyjából egységes magmás szerkezetével, hogy e szerkezetben aztán ismét az olivint, a piroxéneket, az amfibolt és a biotitot találja meg, vagyis láthatta volna a gabbrót, amelyből ez a kéreg valójában áll, az követhette volna, ahogy feljebb és egyre feljebb haladván mint jöttek létre az úgynevezett savanyú kőzetek, köztük a híres és szintén rendkívüli állandóságáról nevezetes kvarc, hogy hogy alakultak ki az óriási hasadásokban a dolerit telér kőzetei, hogy miképp emelkedett aztán ezek fölé a bazalt rétege, tetején a párnalávával s az elmállás irgalmatlan folyamatában az úgynevezett üledék, az tehát nézhette volna akár úgy is, hogy hogyan épült fel mindaz az ijesztő mélységek felől, ami itt a felszínhez vezetett, a felszínhez, azaz az üledék legtetején ahhoz a víz, a szél, a forróság és a jeges hideg meg természe122tesen a baktériumok milliói által létrehozott néhány méternyi talajhoz, mely éppen ez alatt a kert alatt sötét, termékeny, lágy, a helyiek által kurotsuchinak, fekete földnek nevezett talajt jelentett – az tehát, aki itt tudni akarta volna, és képes lett volna rá, hogy lenézzen tényleg, az választhatta volna ezt az utat is, de azt is, amelyik a kristályok világához vezet, és akkor azzal foglalkozott volna, miközben lefelé néz, vagyis lefelé gondol, hogy miféle erő, az isteni véletlen miféle kifejezhetetlenül bonyolult s felmérhetetlenül komoly játéka hozta létre a szilárd anyagot, az ionoknak és az atomoknak ezt a varázslatos rendjét az univerzumban és itt a Földön is, hogy miféle isteni értelem teremthette meg magát a rendet, minden rend alapját, egy kristály szerkezetét, azzal foglalkozott volna, hogy megértse, miért törekszik az eredendően rendezetlen anyag zaklatott, szabálytalanul mozgó, kavargó részecskéivel a geometria törvényei közé, hogy miért akar egy szabály szerint elrendeződni az, ami addig minden szabály nélkül sodródott az úgynevezett véletlen erők csatornái között, az azzal törődött volna a kert mélységét kutatva, hogy valóban felfogja az értelmét annak, amit a kristályrendszerek, a kristályosztályok, az elemi cellák, a kristályalakzatok végtelennek tetsző változékonysága, vagyis a szimmetriatörvények megléte jelent, a szimmetriatörvényeké, a törvényé, amely szerint a halhatatlanság forrása nem egyéb, mint az ismétlődés maga, eshetett volna így is, választ123hatta volna ezt az utat is, aki ekkor, ebben a késő délelőttben, amikor Genji herceg unokája a kőlépcsők s a kőkapu előtt elment, tudni akarta volna, mi hozta létre ezt a kertet a föld alól, ám végső soron akkor járt volna el a leghelyesebben, ha megállván e kertben, s azt akarván tudni, mi van a kert alatt, mely létrehozta, egyetlen sorsdöntő elemre irányítja a figyelmét, mely minden, a Föld és e kert felépítésében is alapvető anyag alapjául szolgált, mely az SiO2 különböző formában kiegészült és elosztott rejtélyes képletébe zárva ott volt az olivinben és a piroxénben, ott az amfibolban és a biotitban, ott a kvarcban és a cirkonban, ott volt szinte mindenben, ami ott lent ezt a Földet létrehozta, azaz ha egyes-egyedül a szilíciumra koncentrál ebben a hatalmas történetben, a szilikátok családjának királyi jelentőségére, mely egy mérhetetlen és láthatatlan, de nem végtelen időben és térben annak az isteni gondolatnak az uralkodó kulcspontja volt, melynek a másik, a szembenső oldalán ez a sötét, gazdag és termékeny talaj, ez a mohaszőnyeg, ez a nyolc hinokiciprus, ez a kert állt ma, a késő délelőttben, abban az egyetlen percben, amikor Genji herceg unokája valami biztos helyre vágyva, valami nyugalmat, embert és egy pohár vizet keresve, épp meg-megtámaszkodva a kerítés falában, elhaladt a bejárata előtt.
124A kíséret közben egyre reménytelenebbül mutatott a Fukuine negyed üres utcáin. Minden második sarkon találtak egy italautomatát, és arra gondolva, hogy az majd feltétlenül segít, behajigálták az összes aprópénzüket, mindannyian megnyomták a gombokat, és megittak még ott, az automata előtt, egy-egy újabb doboz sört, de ez nemhogy nem segített rajtuk, hanem még tovább is rontott a helyzeten, részegségük ugyanis csak mélyült, és őket egy egyre nagyobb tanácstalanságba vezette át, úgyhogy egyórányi ide-oda támolygás után, egyórányi ide-oda vándorlást követően az egyik sörautomatától a másikig, olyan állapotba kerültek, hogy felejtvén már eredeti küldetésüknek még a homályos emlékét is, kétségbeesetten kezdtek körbetekintgetni, hogy rajtuk ki tudna segíteni, noha aligha bírták volna pontosan megmondani, pontosan mi is a baj: az-e, hogy nem tudják, merről jöttek, vagy az, hogy nem tudják, merre vezesse őket valami, az-e, hogy fogalmuk sincs, kicsodák, vagy az, hogy nem tudják eldönteni, miért kerültek ide, mindenesetre nehéz és fenyegető volt mindaz, ami tekintetükből ítélve rájuk várt, mert annyit képesek voltak megállapítani, hogy nincs senki, akihez fordulhatnának, az utcák még mindig tökéletesen kihaltak, egy teremtett lélek nem jön, nem megy, nem közeledik és nem távolodik, amikor is hirtelen az egyiknek az eszébe jutott, hogy útjuk elején, valahol egy állomás közelében egyszer azért találkoztak egy asszonnyal, nosza, kész volt a terv, őt kell meg125keresni, így hát elindultak, ezúttal a reménytől hajtva nagy sebességgel, el is érték a Keihan vasúti rendszerének egy délebbi állomását, berohantak szinte a Tobakaido nevű megállóba, hogy ott aztán azonnal megrohanják a halálra rémült vasúti alkalmazottat, de olyan összefüggéstelenül beszéltek, ráadásul egymás szavába vágva, hogy az, azon a kezdeti halálos rémületén lassan úrrá lévén, elhatározta, felteszi őket egy városba induló szerelvényre, s azzal talán visszajuttatja őket oda, ahonnan feltehetően jöttek.
Így is történt. Addig beszélt, addig magyarázott folyamatos, szüntelen, őszinte hajlongás közepette, hogy a következő vonatra, mely a város belseje felé tartott, nekik a legfeltétlenebbül fel kell szállniuk, hogy azok, mintha valami parancsot kaptak volna, amelynek az értelmét és a célját nem nekik kell értelmezni és értékelni, vakon engedelmeskedtek is, fel is szálltak a következő szerelvényre, de aztán ott, mikor már mozgott velük a vonat, hirtelen az egyiknek az eszébe jutott, hogy Genji herceg unokáját viszont útközben, mint fogalmazott, elhagyták valahol.
És Genji herceg unokája? – ismételgette folyamatosan.
Addig hajtogatta, míg mindannyian felfogták, mit mond, és megijedtek.
Nélküle nem mehetnek vissza.
A következő megállóban le is szálltak azonnal, s most már ismét volt cél, ismét volt világos feladat.
126Keresni, akit elvesztettek, keresni és megtalálni, s aztán visszatérni valahogy, ahonnan jöttek, visszatérni a biztonságba, mely azonban egyelőre, nézték maguk előtt a járdát, újra ugyanazon állomásépület előtt imbolyogva, ahol ma már feltűntek egyszer, bizony még igen távolinak tetszett.
127A nyolc hinoki ideszületésének története a kínai Shandong tartomány közepén kezdődött, egy a Taishan közeli kis hinokierdőben, ahol a fák porzós tobozvirágzatának létrejötte, majd a portokok beérése és felpattanása után egy arra alkalmas napon, amikor száraz volt az idő, és szép csendesen melegített a nap, egyszerre nagyjából százmillárd pollenszem került hirtelen a levegőbe, melynek felhőjét egy forró légáramlat felemelte, és rábízta a magasban egy nyugat felől keletre haladó erős széláramlatra, hogy az vigye el, át a kínai beltengeren a japán Honshu sziget közepére, s eressze le Kyoto déli részén úgynevezett pollencsapadék alakjában a kolostornak erre a kicsi udvarára, pontosan eltalálva annak a ma már elszáradt anya-hinokinak a koronáját, mely csak erre a látogatásra várt.
Ez a meseszerű történet igaz volt ugyan, noha szerencsésebb volna arról beszélni, hogy mindez, a Taishan környéki hinokierdőtől a kyotói kolostor félreeső udvarán álló akkor még eleven hinokifáig, egy káprázatosan rémisztő és dermesztően érthetetlen csoda története inkább, hiszen az egész folyamat valójában arról szólt, hogyan emelkedik e felszálló pollenfelhő útjába a szó szoros értelmében millió és millió akadály, hogyan semmisül meg újra és újra ebből a százmilliárdból millió és millió virágszemként újabb és újabb millió és millió megint és megint, mert csak és kizárólag akadályok és nehézségek tornyosultak e nagy vándor128lás céljai előtt, mégpedig halálos akadályok és pusztító nehézségek, hiszen ez a százmilliárd, az élet továbbításának céljára szánt pollenszem, e százmilliárdnyi szemmel nem is látható, hímivarú, egyszerű, gömbölyű felszínű gameta a valóságban olyan mértékben volt kitéve a gyilkos véletlenek folyamatos támadásának, hogy ott, Kínában, a Shangdong tartomány közepén emelkedő kis hinokierdőben még teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy ebből a százmilliárdból akár csak egyetlenegy árva hinokivirágpor-szemecske eljut a célhoz, a kyotói kolostor félreeső udvarára, hogy megtermékenyítsen egyetlen nőivarú sejtet a termős tobozvirágok között. A világ e pollenfelhő számára a véletlen csatornáinak felfoghatatlanul bonyolult szerkezetű, kiszámíthatatlan útvesztője lett, ahol minden, a szó szoros értelmében minden a megsemmisítésére tört. Ha esett volna aznap az eső, amikor a pollentömlők felszakadtak, s a virágporszemek elhagyták az anyanövényeket, a teljes pollenállomány elpusztult volna. Ha nincs egy légáramlat, mely felemeli azon a napon a magasba ezt a felhőt, akkor szétszóródnak a környéken, ahol ezer veszély leselkedett volna rájuk: ha egy vízesésre, egy patakra, egy folyóra, egy tóra hullanak, lesüllyednek, az iszap részévé válnak, iszaplakó árvaszúnyogok, vizigiliszták falták volna fel őket, végük. Ha a légáram egy olyan szélcsatornába juttatja őket, amelyben a szél keletről fúj nyugat felé, és nem fordítva, az eredmény megjósolhatatlan, vagy 129nagyon is megjósolható, hisz ha a pollen növényre, fára, dzsungelszerű növényzetre, sivatagra esik, szinte semmi esélye sincs, vége. És ha át is értek a japáni Honshu szigetre, és nem csapódtak alá s süllyedtek el az óceánban, már az elég lett volna, ha a szárazföldön valahol a talajra hullnak csak úgy, mert ott csigák, hangyák, gombák és penészfélék seregei másra sem vártak, mint hogy azonnal megsemmisítsék mindet, tehát ismét csak: végük, végük, végük. Ha jön egy eső, s ők megtapadnak az erdők levelein, fák törzsein, megint csak nincs tovább – egyszerűen felsorolhatatlan, mert mérhetetlen és kitalálhatatlan megsemmisülésük lehetőségének az a rettenetes mennyisége, mely egyébiránt e shandongi pollenfelhő százmilliárdjának a legeslegnagyobb részét persze azért útközben meg is semmisítette, hisz iszonyatos volt a pusztulás, míg odaértek, borzalmas volt a veszteség, míg eljutottak a magányos hinokihoz a kolostorudvaron, és újra és újra: hihetetlen, hogy egy pollencsapat, mely még éppen elegendő volt, mégis elérte célját e százmilliárdból, s akkor megtörténhetett, amire szánva voltak, a virágszemek befurakodtak a magpikkelyek között, s ott a kedvező körülményekre, elsősorban melegre várva, végre eljutottak a csírakapuhoz, s egy pollentömlőt eresztve végre elérték a magrügyek belső anyagát, végül áttörték ezt, s egyesültek a petesejtekkel, s létrehozták a semleges nemű új életet, létrehozták a magot, mely beérése után, ami nagyjából egy 130évig tart, minden tulajdonságát az eljövendő hinokinak, kivétel nélkül az egész későbbi növényt tartalmazza már, s innen: sokkal, de sokkal kevésbé drámai e százmilliárd pollen és eme egyetlen hinokifa közös története, mert a magokra összehasonlíthatatlanul kevesebb veszély leselkedik, hiszen nekik elég, ha lehullnak a közelben, és jó helyre hullnak le, miután beértek egy tavaszon, és itt ez történt, s a hozzávetőlegesen tízmillió beért magból összesen nyolc nemcsak hogy jó helyre esett, de a lehető legjobb helyre egyenesen, egy a közelben fekvő, dajkafának nevezett, szinte már teljesen elkorhadt lucfatörzsre, a legjobbra, mert ott volt a legnagyobb védelem, mely egy ilyen hinokimag számára csak elképzelhető, úgyhogy kicsírázása s az aprócska növény, a magonc megszületése már nagyobb veszedelmek nélkül lezajlott, ha nem ért is véget ezzel ennek a nyolc kis magoncnak a megpróbáltatása, nem, mert ha a magra kevesebb veszély várt is, a tehetetlen, kiszolgáltatott, kicsi növényekre, melyek kihajtottak belőlük, annál több. Jöhetett az enyhe időre hideg télies, és hó zuhanhatott a gyenge növényre, amit ha derékba tört, vége. Maguk a szakadó esőcseppek is végzetesek lehettek volna, súlyuktól, ahogy a magoncokra zuhannak, a magonc a talajhoz csapódik, aztán felegyenesedik ugyan, de újra a földhöz verheti egy újabb hatalmas vízcsepp, aminek a végén a rombolás elroncsolja a külső védő szöveteket, vagy kimoshatja a talajból kicsi gyökereit, és akkor ki131szárad, vége. Aztán jöhettek volna a nagy ellenségek, a földigiliszták, a poloskafélék, a meztelen csigák, melyek lehúzzák őket a föld alá, ahol aztán már csak a gombákra és a baktériumokra várt volna a végső feladat, a piszkos munka, az eltakarítás – és mindez megtörtént millió és millió esetben, de nem történt meg nyolc esetben, itt, az anyanövénytől csak pár lépés távolságra, mert ebből a nyolc kis növénykéből – minden további veszedelmet túlélve – végül hatalmas fák nőttek, nyolc hatalmas, gyönyörű hinokiciprus egy kolostorkert udvarán, egy nagy messzeségből érkező felemelő mondat küldötteiként, egy üzenettel szétterülő gyökérzetükben, egyenes törzsükben és finom csipkézetű lombozatukban, egy üzenettel a történetükben és a létezésükben, melyet soha senki megérteni nem fog, hisz megértésük jól láthatóan nem az emberre van bízva.
132Genji herceg unokája rendkívüli szépség volt. Állt kissé lehajtott fejjel az áldozati üst mellett, és búcsúszavakat mondott magában a Buddha előtt. Selymes, csillogóan fekete, lehulló haja a válláig ért, s gyöngéden keretezte az arcát, mely ebben a rendkívüli szépségében valóban a nagyapja szépségére emlékeztetett. A sima, ránctalan homlok, az arc sápadt fehérsége, a bőr hamvasságának titka fiatalnak őrizte meg. Finoman ívelt szemöldöke, tökéletes biztonsággal metszett szemei, orrának egyenes, vékony, kissé hajlott vonala, dús ajkai már önmagukban is elegendőek lettek volna az emberek csodálatára, de mintha az istenek Genji hercegnek legalább egyetlen kívánságát mégis teljesíteni igyekeztek volna, az unoka tekintetébe építették bele mindazt, amit az egykori világhírű ős a ragyogó szépség tartalmáról tudott, s melynek örökös vesztét, omlását, végzetét oly sokszor megsiratta.
Genji herceg unokájának tekintete valóban lenyűgözte azt, aki megpillanthatta.
A valósága volt annak, hogy az emberi érzékenységnek, az együttérzésnek és a részvétnek, a kíméletnek és a jóindulatnak, a tapintatnak és az alázatnak, az emelkedettségnek és a nagyra hivatottságnak van világa a földön.
Az áldozati füstölő rudak már majdnem csonkig égtek a hatalmas bronzüstben.
Az illatos füst lassan egyre vékonyabb és haloványabb lett, ahogy szállt, örvénylett, kígyózott az aranycsarnok felé.
133A fehérlő vánkos moha különlegesen kicsiny spórái egy közelebbről meghatározhatatlan helyről származó, elhalt, kiszáradt, de érett spórákat még tartalmazó mohapárna pusztulása után kerültek a levegőbe, mégpedig szintúgy különleges körülmények folytán – éppen méretük rendkívül kicsiny, nagyjából 15 mikronnyi volta miatt – a legeslegmagasabbra, ahová még elképzelhető, hogy egy ilyen lebegő spórafelhő felkerül, s ahol aztán a jet-streamnek nevezett magas légköri áramlat többször megkerülvén vele és még milliárdnyi egyéb lebegő anyaggal, vírussal, baktériummal, pollennel, növényi törmelékekkel, algakolóniával együtt a Földet, egy légörvénnyel mintegy leeresztette a japán Honshu-sziget közepén az egészet, hogy a természet további rettentő véletlenjeinek áttekinthetetlenül bonyolult rendszerében végül eljuttassa őket a kolostor eme védett és elhagyatott udvarába, hogy körbevegyék a nyolc, már szépen kisarjadt hinokiciprust, s hogy itt is és ott is, egy mohapárna jövőjének a tervével egy számára is kedvező talajon, s a monszun bőséges esőinek idején valamennyien kicsírázzanak, vagyis elkezdjék mérhetetlenül hosszú és különös történetüket – kicsírázzanak, azaz kezdetben egy úgynevezett előfonalat hajtsanak, aztán sejtekre osztódjanak, s így kifejlődjön az előfonaltelep, mely beterítvén a talaj egy részét, már néhány kedvező hónap múltán képes létrehozni magát a mohanövényt, amiképpen itt, pontos nevén, azaz dél-134indiai eredetére utalva Leucobryum Neilgherrensee néven létre is hozta ezt, egyiket a másik után, még kicsike és nagyon védtelen növénykéket, még csak kicsike és védtelen levélkével, száracskával és gyökerecskével, amelyekből aztán hamarosan valódi növény fejlődött, valódi szárral, valódi levéllel és valódi gyökérrel, s aminek befejezéseképpen létrejöttek az ivarszervek is, egyetlen növényen a hím és a női ivarszerv, melyek közt aztán egy-egy odaesett vízcseppben az ostorokkal közlekedő hímivarsejt majd odaúszhat a női ivarsejthez, egybeolvadhat vele, amiképpen ez történt is, hogy megteremtődjön a lehetősége annak, hogy kialakulhasson a sporofiton-nemzedék, az ivartalan növény, s hogy ezzel így visszajussunk ugyanoda, ahonnan ez a varázslatosan céltalan gépezet elindult, a spóratartótokok létrejöttéhez, melyben kedvező körülmények fennállása esetén majd újabb spórák készülnek arra, hogy ez a történet soha ne érjen véget, hogy hajtsa valami, hogy űzze előre ezt az egész felfoghatatlan mechanizmust, leállíthatatlanul.
Itt a kertben a különböző és különálló párnák azonban, engedelmeskedvén fajuk törvényeinek, bár elvégezték az ivaros és ivartalan szaporodás előírásainak kötelező tevékenységeit, valójában úgy nőttek tovább, hogy egy és ugyanazon mohanövény újabb és újabb szárakat hajtott, így terjeszkedett a hinokifák körül, s nőtt egy nap tökéletesen össze a többivel, egyetlen hatalmas, összefüggő, ezüstbe-játszó, vastag és 135halhatatlan mohavánkost alkotva, mert hiszen ez volt a cél, a kezdet kezdetétől fogva minden, ama elszáradt mohatakaró levegőbe került spóráitól a jet-streamben a vízcseppbe került hímivarsejt megtermékenyítő közlekedésén át a mohapárnák egységes felszínének, opálosan derengő, holdbéli ezüstjének kialakulásáig, valóban minden, minden egyes apró esemény, fordulat és siker ide vezetett, ezt akarta, azt, hogy ez a nyolc hinoki ebben a káprázatos ezüstös vánkosmohaszőnyegben megszülessen, hogy megvalósuljon a világnak ez a bűvöletes kertje, hogy leírják, hogy bekerüljön még éppen a kilencvenkilencedik után századikként a „Száz szép kert” című illusztrált könyvbe, ez pedig örök vágyakozást ébresszen Genji herceg unokájában, hogy aztán ő keresse és kutassa fáradhatatlanul, s végre egy helyes útmutatást követve egyszer tán majd tényleg meg is találja, vagy hogy ne, mégse, ne találja meg soha, s mindezt valóban egyetlen pillanat, talán mindössze egyetlen perc miatt, az egészet csak azért, hogy ő egy nap, most, ma, késő délelőtt, elmenjen itt, szédülve még a rátört gyöngeségtől, csak azért, hogy meg-megtámaszkodva a kerítésben egy nyugodalmasabb szentély felé, ezúttal, vagy örökre elmulassza, csak ezért, semmi másért, az első spóráktól egészen addig, míg idehullottak a magasból a nyolc frissen zöldellő hinokiciprus közé.
136A halott kutya a ginkgófa törzsénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset, s olyan szelíd nyugalom áradt kihűlt teteméből, hogy ha láthatta volna valaki, azt hihette: legalább elérte, amit élete borzalmas végén elérhetett: a végső békét.
Csak megmerevedett négy lába tanúskodott valami másról, a két mellső és a két hátsó láb, ahogy a fájdalom utolsó percében még kinyújtotta őket, s azok úgy is maradtak, úgy is merevedtek meg, kinyújtva, de átellenesen, keresztbe vetve, a mellsőknél a bal elöl, a jobb hátul, a hátsóknál meg a jobb elöl s a bal hátul, s az egész kicsit fölfelé hajlott, a fájdalomtól, a levegőbe.
Ez a négy kicsi kinyújtott láb elárulta, hogy nem a végső békét találta meg, mert abból az iszonytató magányból, amelyből érkezett, nem volt sehova másfelé irány, csak egy másik és most már végérvényesen iszonytató magányba.
És még mindig futott.
Gyöngéden ölelte halálra vált testével a ginkgó törzsét, de még mindig futott.
Mert e két iszonytató magány közt ezen a négy átellenesen előre- s hátravetett lábon, ahogy kimerevedtek a levegőbe, minden kétség nélkül látszott, hogy nem bírják abbahagyni.
Még mindig szaladtak, rohantak, vágtáztak előre, mert szaladni, rohanni, vágtázni kellett, mert futni kellett, és futni, futni, mintha ennek soha, de soha nem lehetne vége.
137A vénasszonyt nem találták, de az igazat megvallva nem is volt sok esélyük rá, hogy meglesz, mert alig mertek elmozdulni a Keihan megálló közeléből, annyira féltek attól, hogy ha megteszik, és ismét nekivágnak az itteni utcák számukra fölöttébb rejtelmessé vált labirintusának, soha nem találnak vissza, hogy elvesztik az irányt visszafelé, ahogyan történt ez az elmúlt órákban is, így aztán ezúttal nem kockáztattak semmit, inkább csak úgy csináltak, mint akik neki-nekierednek egy-egy iránynak, tettek pár lépést óvatosan felfelé, de folyton nézegettek is vissza, nehogy szem elől tévesszék az állomás épületét, vagyis nem jutottak semmire, nem találtak senkit, és különösen magát Genji herceg unokáját nem, akiről ráadásul valahogy már meg is feledkeztek megint, alig telt el egy fél óra, s már nem tudták, mit keresnek olyan nagyon, már megint nem tudták, kit kutatnak olyan nagy szenvedéllyel, ezért aztán egy határozott pillanatban az egyikük azt mondta, ebből elég, menjünk vissza, mire a többiek helyeslően rábólintottak, s miközben csak bólogattak és bólogattak, azt mondogatták közben, hogy, igaz, teljesen igaz, úgy van, nagyon helyes, igaza van, és visszamentek, felszálltak a következő szerelvényre, és ahogy becsukódott mögöttük a vonat ajtaja, s ők szépen sorban egymás mellé ledőltek az üres vagonban az ülésekre, egyszeriben újra biztonságban érezték magukat, kinyújtóztatták a lábakat, meglazították a nyakkendőket, kigombolták a felső inggombokat 138valamennyien, aztán kissé lejjebb csúsztak az ülésen, s mire a vonat felgyorsított, és elérte a két állomás közti úgynevezett utazósebességet, ők már aludtak is, mint a bunda, mind, ahányan csak voltak, elnyomta őket a buzgóság, a nyakkendők félrecsúsztak, az ingek meggyűrődtek, a lábak újabb és újabb kényelmes helyzetbe vágyva hol jobbról, hol balról keresztezték egymást, úgyhogy mire a szerelvény elérte a Shichijo megállóját, s fékezni kezdett, őket már semmiféle zaj, semmiféle ajtószisszenés, a hangosbemondó-kisasszonynak semmiféle megsemmisítően daloló hanglejtése nem ébreszthette fel, pedig az hajthatatlan volt, és az egyre erősebb áporodott alkoholbűzben, a lassan mindent betöltő általános hortyogásban a maga utánozhatatlanul türelmes, idiótáknak magyarázó géphangján csak mondta, csak mondta, egy holdbéli elhülyülés összes bájával egyre csak mondta, tagoltan és vidáman, mintha minden, de ez a nap különösen olyan édes volna, és olyan fokozhatatlanul elragadó, hogy Shimaru dooro ni gochui kudasai, meg az örömtől szinte elfulladva, hogy Tsugi wa Shijo de gozaimasu, meg tündöklően tapintatos figyelmeztetéssel, hogy Mamonaku Shijo de gozaimasu és megint hogy Shimari dooro ni gochui kudasai, és így tovább, és így tovább, oda se figyelve a bűzre és a hortyogásra, búgón, bensőséggel, magabiztosan: a bárgyú erőszak kimeríthetetlen erejével.
139Genji herceg unokája a Keihan állomás bejáratában állt. Visszanézett a hegyre, de valahogy innen most nem látott semmit jól. Nézte az utcát, amelyből az imént kilépett: s már az az utca sem emlékeztette arra, amelyiken végigjött az előbb. Tétovázott a Keihan állomás bejárata előtt. Indulnia kellett volna, már nyilván nyugtalankodtak miatta.
Visszatért az iménti utcába, s elindult visszafelé.
Ez nem az az utca.
Előrejött a torkolathoz, benézett újra, hitetlenül csóválta a fejét.
Minden teljesen más volt: a házak, a járda, a kerítések, a tetők.
Elindult ugyanabba az irányba, amelyet lefelé jövet követett. Teljesen más utcákon járt, pedig biztos volt benne, hogy nem téved, itt jött az imént lefelé. Néha tétovázva megállt, vizsgálgatta az aprócska kereszteződéseket, a torkolatokat, néha tett néhány lépést vissza, félredöntötte a fejét, s korábbi tekintetével próbálgatta felidézni a házakat, a kerítéseket, a tetőket: ez egy teljesen más környék.
Léptei finoman siklottak a kövezeten. Várta, de nem érezte, hogy bárhol is emelkedni kezd az út.
Legalább tíz perce ment már visszafelé.
Már ott kellett volna legyen.
Az utcák egészen mások voltak, a házak idegenek, másféle kerítések, másféle tetők, bármerre néz.
140Biztos volt benne, hogy ugyanerre jött lefelé az előbb.
Elért egy pontot, ahol már a kolostorfalnak s a hídnak kellett volna kezdődnie.
Se fal, se híd. Apró házacskák, alacsony kerítések, lapos tetők.
Genji herceg unokája nem ment tovább.
Összehajtotta a fehér selyem zsebkendőt, melyet mindeddig a kezében tartott, négybe hajtotta, s becsúsztatta a kimonó rejtett zsebébe.
Nézte a helyet, ahol az imént járt.
Kereste a kerítésfalat, a hidat, a kaput, a kolostort.
Nézett figyelmesen fölfelé.
Hátha egy apró jel majd elárulja.
De hiába minden: nem volt ott semmi.
141Genji herceg unokája a Keihan szerelvényt várta az állomáson. Egymaga volt, rajta kívül csak a forgalomirányítót lehetett látni kis irodája ablakán át, ahogy a közlekedést ábrázoló elektromos kijelzőasztal fölé hajolva épp feljegyez valamit egy füzetbe, valamit, amit ilyenkor fel kell, más senki, csak ő, kezében még mindig ott volt a fehér selyem zsebkendő, amit az imént ismét elővett, hogy a szája elé tegye, így állt ott, szája előtt a fehér selyemkendővel, s várta a Keihan mostanra előírt járatát, háta mögött csak a két, egymás mellé állított italautomata kacsintgatott, mint két ügyefogyott, semmirevaló testvér, ahol a piros azt jelentette az egyiken, forró, a kék azt jelentette a másikon, hideg, mint a jég, lehetett zöld teát és csokoládét, algalevest és miszót, sört és energiaitalok garmadáját, a pirossal a forrót, a kékkel a jéghideget, csak ez állt Genji herceg unokája mögött a Keihan megállójában, csak ez a két árva, rozoga, szerencsétlen italautomata ezen a napsütötte, viharossá vált délelőttből indult s estébe fordult különös napon, ezen kívül semmi, egyetlen utas sem, csak ő, a halványkék kimonóban, mozdulatlanul, egyenesen, a fehér selyem zsebkendőt egészen szorosan a szája elé szorítva.
142A Keihan-szerelvény csikorgó fékekkel megérkezett. Beállt az üres peron elé, az ajtók kinyíltak, de nem szállt ki senki, és nem szállt fel senki, így az ajtók nagyot szisszenve össze is záródtak hamar, a forgalomirányító kötelességszerűen végignézett az üres peronon előbb balra, aztán jobbra, akkor intett a jelzőtárcsával, majd megnyomta a gombot az indítószekrényben, végül szertartásosan, mélyen, lassan meghajolt, s így is maradt, a földig hajolva, mozdulatlanul és fegyelmezetten, míg csak a szerelvény el nem hagyta a megállót, és el nem tűnt északra a Shichijo felé, hogy visszatérjen Kyotóba, a csodálatos városba, ahol most éppen nagy baj volt valahol.
143