Ha megkérdezik, hogy van, Kalligaro általában azt mondja, hogy jól, néha meg odáig vetemedik, hogy azt mondja, nagyon jól, elvégre a puszta tény, hogy még él, és méghozzá különösebb testi fájdalmak nélkül, hálára kötelezi a sorssal szemben. Gyerekkorában a kertben, a baromfiketrec előtt álldogálva, fültanúja volt egy párbeszédnek. Az egyik kakas a másik hogylétéről érdeklődött. A kérdezett azt mondta: boldog, hogy ízletes, morzsolt kukoricát kapott, és hogy nappal a ketrec előtt kapirgálhat. A másik keserűen felkacagott: „És azt nem láttad, hogy a húgunkat a szakácsnő kivette közülünk, és elvágta a nyakát?” „Az én nyakam nincsen elvágva, de úgy látom, a tiéd sem” – mondta a boldog, epikureus kakas, ám sehogy sem tudott megegyezni tragikus szemléletű barátjával. Kalligaróhoz fordultak, aki akkor még nem járt iskolába, és még értette a baromfinép beszédét, nemkülönben a kecskéét és a gólyáét is. „Uraim – mondta az ötéves békebíró –, az eset, amelynek önök mind a ketten szemtanúi voltak, megesett, testvérhúguk ígéretes életének egy könyörtelen konyhakés vetett véget. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy 5egy darabig még bírunk tovább élni a hozzánk tartozók halála után. Úgy hallottam, némelyik kakas szép kort él meg, aminek örülök, mivelhogy a kínai asztrológia szerint a kakas évében születtem, vagyis mondhatni rokonok vagyunk. De hogy önökből, kedves uraim, előbb-utóbb finom kakasleves lesz, netán fehérborral egy kissé megbolondítva, afelől nincsen kétségem. Egyikük azonban túl fogja élni és – ahogy illik – meg fogja gyászolni a másikat.” A két kakas nyomban azon tanakodott, hogy ki lesz az első, és ki a második, ezen majdnem összevesztek, mert mind a kettő második akart lenni, aztán tovább kapirgáltak, és a szemük okos bánattal volt tele.
Az én szó állandó használata unalmas, ezért ennek a könyvnek a hősét időnként Kalligarónak nevezem. Kalligaro van, mert nevet adtam neki, és olykor a névből kibújik egy ember. Ezt a nevet Hegymagason, egy Balaton-felvidéki faluban találtam kútkávákon, itatóvályúkon. Megtetszett és eltulajdonítottam. Szükségem van erre a talált névre, hogy némelykor harmadik személyben beszélhessek egy emberről, akivel már hetven éve együtt élek, és akinek szívesen jósolnék világ körüli csavargásokat, félő azonban, hogy ez csak badar hetvenkedés lenne. Lassan értettem meg, hogy az ilyen kútból kikelt alakoktól sok minden 6kitelik. Kalligaro fel tud venni engem magára, és nem riad vissza a személyiségszínlelés bűncselekményétől sem. Elvált tőlem, és kalandokba bocsátkozott, amelyeket én nem igényeltem. Nincs előtte átutazhatatlan távolság, behunyja a szemét, és áthelyeződik. Amúgy civilben a levitáció tanára, de csak azoknak árulja el a lebegés titkait, akik maguk is lebegve jönnek. Én is kóválygok a múltamban, máskor meg előrelesek valahova, ahol még nem jártam, de ahova felderítőként magam elé küldöm Kalligarót. Engedélyezem, hogy rögtönözzön, szemlélődjön és szórakozzon kedve szerint. Meglepően hasonlítunk egymásra, még a dörmögésünk is, de valahogy ő a kedvesebb, a társaságképesebb, ellenben a troglodita szörny én vagyok. Kalligaro Berlinben hat éven át a Művészeti Akadémia elnökét játszotta, és őszinte meglepődésemre nem kergették ki cirokseprűvel a város határáig, hogy soha eszébe ne jusson visszatérni. Kalligaro sok minden volt már, ami én magam is voltam valaha, de sok olyasmit is művelt, amit én soha: tanulmányozta az írásaimat, személyes viszonylataimat, belém dolgozta magát. Egy darabig beérte ezzel, de aztán arra is kedve támadt, hogy mint egy önkényes házfoglaló, belülről is elfoglaljon engem, ami már szinte átlényegülés. Tetőtől talpig az adataimba öltözött, és attól tartok, bárki összecserélné velem. Már többet tud rólam, mint én magamról. Nem szabadulhatok meg tőle, és lehet, hogy nem is akarok, mert amíg Kalligaro tevékenykedik, addig én lophatom a napot.
7Menj csak, Kalligaro professzor (az ilyen szélháziak mind professzorok és doktorok), és vidd a cókmókot, menj a sűrűségbe olyan feladatokkal, amelyek fontosak, nemesek, és a közélettel a legidőszerűbben összefüggenek. Mint a postagalamb-tenyésztő, eleresztelek, húzz fel a magasba, menj a célra, majd visszajössz. Repülj, tartsál előadásokat, társalogj, vacsorázz, koccintsál, mosolyogj sokat és lefegyverzően! Én meg itt maradok abban a burokban, amely mindenhol rajtam van. Kalligaro elhatározta, hogy megpróbálja elsajátítani az üresség tudományát. „Ez neked menni fog” – mondtam neki, de nem sértődött meg, eltökélten és megátalkodottan jól érzi magát. Van úgy, hogy belenézek egy közeli kútba, és nem látok semmit, csak a vödröt és a megsötétedett téglafalat; ha követ dobok belé, csobban a víz odalenn. Fölé hajolva belekiabálok: „Kalligaro, gyere ki!” Aztán egyszer csak levél jön tőle, az áll benne, hogy fájhat a fejem és a lábam, kínlódhatok bármely nyavalyával, csak szóljak neki, általa ignorálhatom a bajt, szívesen átvállalja, mindent átvesz tőlem, minden életrajzi adalékomat. Egyszer séta közben a kútból szemem láttára kiszállva, Kalligaro elém állt, és nyájasan nyújtotta a kezét kislányunknak, Zsuzsinak, aki a jövevény kedvéért nem volt rest engem faképnél hagyni. Kalligaro belépett a családunkba, és jóformán mindent elfoglalt, ami elfoglalható. A karját kínálta anyámnak, és persze ő sem vett 8észre semmit. Sőt, ez a Kalligaro még szorgalmasabban hordta neki a csemegét, úgyhogy anyám csak annyit gondolt, hogy a fia most, lám, figyelmesebb. Hízelgett és udvarolt a feleségemnek, nevetésre ingerelte, ami persze jól jött, mert egy háromgyerekes anyának némelykor elege van az egész napos rohangálásból, intézkedésből, gyerekvisításból, szeszélyeskedésből, disznóólból. Ilyenkor a panasz az enyém volt, de erre a szemfényvesztő házibarátra Jutka mosolygott.
Kalligarónak rám esett a választása, pedig a sarkon egész sor pofa közül választhatna, hiszen műanyagból ott áll minden neves személyiségnek a fejre húzható, szemrést és lélegzetvételt biztosító álarca. Az emberek eleinte állatokat, szörnyeket, mitológiai figurákat húztak a fejükre, később azonban élelmes üzletemberek rájöttek arra, hogy meg lehet csinálni korunk minden neves személyiségének az élethű maszkját az arcbőr megviselt ráncaival, a mosolygó és a keserű arcvonásokkal együtt, hogy az álarc magán viselje a személyiség savát-borsát, tetszetősségét és gusztustalanságát. Így aztán minden nevesebb ember megjelent az utcasarkon, olyannyira, hogy némely híresebb személyiségből több tucatnyi szaladgál egyidejűleg a városban. Ma már az sem szégyen, ha kiderül, hogy az arc csak álarc, a kettő egyre megy, a 9reprodukciónak is megvan a maga értéke. Voltak ugyan híres személyiségek, akik beperelték az álarcok felderíthetetlen gyártóit, többeket azonban meghatott, hogy más emberek őbeléjük akarnak bújni, és ahogy múlt az idő, mindenki belátta, ha egy üzletág virágzásnak indul, akkor a hatóság nem sokat tehet ellene, csak nevetségessé válik a tilalmazásával. A hamisítás szenvedélye a személyiségvédelmet olyan sokoldalúan játszotta ki, és olyan tömegessé vált, hogy a végén nem lehetett tudni, hogy ki kicsoda.
Oldalról figyelem ezt a kútból felszállt szemfényvesztőt, külön megyünk, Kalligaro fontoskodik és fickándozik, mint Gogol novellájában az Orr, aki a tulajdonosától meglóg, és cilinderrel, bundában, sétapálcával hintóba száll. Kalligaro képes a bankban aláírni a nevemet, és én, ahelyett hogy hamisítót kiáltanék, hallgatok. Mindenütt megjelenik, ahol én szoktam, fel-alá járkál az utcánkban, ácsorog könyvesboltokban, kávézik kávézókban, borozik borozókban, előadásokat tart és interjúkat ad helyettem. Ebbe belenyugodhatnék, mint a férj, akinek lefűzik a nőjét, de ő ebbe nem hal bele; lehetnék most valaki más. Fatális eset, hogy ez a Kalligaro kinézett magának engem a lexikonból, és úgy döntött, hogy ezentúl ő viseli a képemet. A dologban az a figyelem10re méltó, hogy ez neki jobban sikerül, mint nekem. Mindenütt úgy lép fel, mintha ő lenne az igazi, engem meg a könyökével hátralökdös, vagy mint az ikertestvérét mutat be, aki valami száraz foglalkozást űz, esetleg kárbecsüsnek mond egy biztosítótársaságnál. Belejött az alakoskodásba, társaságban vonzóbb, mint amilyen én lennék. A nevem alatt bármit elkövethet, az én hangomon dörmög, barátaimmal és kiadóimmal telefonoz. Előre-hátra szökdécsel a biográfiámban, helyettesít és kivált engem. Számos témáról van mondanivalója különböző nyelveken, de goromba nyelvtani hibákkal. Eleget tesz felmerülő kötelességeimnek, mégsem tudom jó szemmel nézni sokasodó előfordulásait. Megesett már, hogy meguntam ezt a Kalligarót: „Hordd el magad, szemfényvesztő fráter!” Erre őneki volt képe azt felelni, hogy beperel hitelrontásért: zavaros ostobaságaimmal ártok neki. És még ezt is mondta: „Eleget voltál már itt. Biztosan unod is már. Nem lehet olyan részegítő folyton önmagadat játszani.” „Házfoglaló!” – mondtam neki, és ő röhögött. „Vérszívó!” – mondtam neki, ő pedig azt a fintort jelenítette meg az arcán, amely elnézően fogadja az ízlés eltévelyedését. Néha eltűnünk egymás szeme elől, ő is, én is elnémulunk. Ha Kalligaro az a részem, amely beszél, viselkedik, akkor miért nincs itt? Ma este föl kell lépnem, miért nem segít? Hol bujkál?
11Kalligaro ide-oda sétál az életrajzában. Harmincháromban született, és a debreceni klinikáról apja új házába költözött. Negyvenháromban még minden tűrhető volt, még éltek az osztálytársai, a következő évben már gáz és tűz nyelte el őket, Kalligaro megúszta. Ötvenháromban kizárták az egyetemről, és összeköltözött egy diáktársnőjével. Hatvanháromban másodszor is megházasodott, a gyermekvédelem és az orosz meg a francia klasszikusok magyar fordításainak szerkesztése volt a munkája. Hetvenháromban rendőri hercehurcák nyomán elbocsátották városszociológusi állásából, második regénye fennakadt a cenzúrán. Nyolcvanháromban német és amerikai ösztöndíjas magyar regény- és esszéíróként Berlinben és New Yorkban ült az írógépe előtt, majd hazajött a teljes betiltottságba. Kilencvenháromban nemzetközi elnök és hazai közgondolkodó volt, könyvei jelentek meg, kisfiait nézte, ahogy a legmagasabb faágakon rejtőznek. Kétezer-három nyaráig még elnöke volt a berlini Művészeti Akadémiának, majd abbahagyta ezt, és szabadságolta magát Budapestre meg egy kihalt vulkán, a Szent György-hegy tövébe, falusi házukba, ahol az írás jobban megy, mint máshol. Háromszor házasodott, öt gyereke és egyelőre még csak három unokája van. Hetvenen túl az ember szívesen továbbad, hagyatkozik, a forgóajtón bemegy és kijön rajta, nem marad odabenn sokáig, és cinkosa lett a körforgásnak, szereti. Elutazások és visszatéré12sek, fellendülések és lehanyatlások, Kalligarónak az őszi hervadás nemcsak a tavaszi zsendülés reményében tetszik. Az ember ebben a korban szívesen passzolja a labdát egy gyorsabb csatárnak, a másik elé teszi az esélyt és a tányért. Meghajol az esetleges mai nap előtt, ez a birtoka, ittlétének eltűnő árnyéka. Megpróbálja kifejteni magát az öntudatlanság és a hiányos emlékezet félhomályából. Régi barátokkal könnyen és természetesen folytatódik a beszélgetés fél évszázados szünet után, de a hajdani találkozások ott maradnak a megsemmisült és örökké létező időben, és amikor utánuk nyúl, az már egy másik esemény. Elfoszló képekből összefüggések, amelyek nem térnek vissza többé.
Akkor van a legjobb formában, amikor nézelődik. Ha valóban figyel, akkor a véletlen: kegyelem. Az arcképírónak a másik ember arca talált tárgy, a magáé is az, rovásírását betűzgeti. Eltökélheti, hogy minden történet néma, de ki is bonthatja a neki címzett táviratot. Úgy döntött, hogy ha kitavaszodik, víg nyugdíjasként körbeutazza az országot. Reggelenként kimegy valamelyik pályaudvarra, és elvonatozik valahova egy kis oldaltáskával. Nem tudja, mit keres, valószínűleg semmit, talán azt kereste, amit talált. De az is elég, ha felsétálnak a feleségével falu13si házukból a hegyi kápolnához vagy az oroszlános kúthoz. Köszön minden neki juttatott teret, falut, mezőt, világvárost; ez, ami van, ez is nagy tér körülötte, de még az is, amit az ablakából lát, vagy csupán a szobája. Megsejt emberi állapotokat, a megértés munkájában az egész testével vesz részt, meghökkenéssel, undorral és ámulattal. Ha már volt sok más, ha már sokszor átöltözött egyik kortársából a másikba, akkor talán könnyebb elviselnie a halál gondolatát. A világot olyan regénynek látja, melynek a szerzője egyetlen embertől és állattól sem tagadja meg a megértést, és ennek érdekében akár az erkölcsi rend felfüggesztésére is hajlamos. Vonakodások és hajlandóságok, isteni rendről beszélni önkényes, vak alakulásról beszélni ugyancsak önkényes. Úszunk egy hullámon, a sodrásról nem ajánlatos megfeledkezni.
A történet egy elmenő alakról szól, aki a Kalligaro nevet viseli, és a szerzővel sok rokon vonást mutat, tegezi, biztatja, kineveti, hergeli, majd a pokolba küldi. Nem tervez akciókat senki ellen, a környezetét inkább érteni próbálja, szembenéz, de nem áll szemben vele. Indulatos kos, de gyanakszik az ítéletekre, átlép az eszmei sorompókon, és már régen nem aszerint nézi jónak vagy rossznak az embereket, hogy őhozzá milye14nek. Kényelmes a közszerepléshez, irodákban, gyűléstermekben otthontalan, és szívesebben tölti az éber órákat az asztalánál egyedül. Ha telefonon felhívják, elég barátságos, de a távollevőknek nem ír, fájdalmasan, kínosan nem ír leveleket; és a találkozásokat inkább elfogadja, mint kezdeményezi. Ha meglátogatják, vagy ha vendégségbe megy, nem undok. Mindig talált annyi embert maga körül, amennyit el bírt fogyasztani, és nem fogyasztott belőlük többet, mint azok őbelőle. Kedvességgel vásárolta meg a szabad idejét. Igyekezett mind kevésbé tartani másoktól, és attól, amit mondanak. Ha semmi különösebbet nem akar az emberektől, akkor nem kell azon buzgólkodnia, hogy tessen nekik. Ha kontinensközi repülőúton van, Kalligarót megszállja a kényszer, hogy az egész emberiséget mint egyetlen élőlényt gondolja el, de az arányérzék határain belül a magáévá teszi a helyi ügyeket. Majdnem minden hely megfelelő, de nem egészen, ezért kell továbbmenni. Magában, Kalligaro, az a rémes, hogy mindig az a pad a legjobb a világon, amelynek van szerencséje a maga növekvő súlyát tartani.
Asztalhoz ülve Kalligaro folytatni próbálja a tegnap félbehagyott magánbeszédét, megy a tolla után, egyik mondatról a másikra lép. Nincs a 15szöveget megelőző cselekmény, az észjárás maga a mese, egyik szó hívja a másikat, az emlékek egymásba kapaszkodnak, és így lesz a könyv hosszúra nyúlt tartalomjegyzék. A gyermeki ránézés az első lépés, azután elkezdődik az áramlás, amit a pontosító sűrítés követ. Az író a saját vállára áll. Később észleli, hogy az érvényes, megtartható szöveg kidomborodik a papírról. Hány élő van a fényképdobozban? Meggyilkoltak, öngyilkosok és természetesen elhalálozók talán majd találkoznak valahol, esetleg éppen ezeken az oldalakon. Mellőle sokan meghaltak, eltávoztak, és ő ezt túlélte. Minél öregebb az ember, annál nyugodtabban gyászol. Örül, hogy a gyerekei és az unokái éppen olyanok, amilyenek, kíváncsi rájuk. A másik ember, mihelyt kilépett az ajtón, nyugalmas kép lesz, noha Kalligaro tudja, hogy a távozó önmagától nincsen távol, és egyáltalán nem nyugodt, de nincsen írás koncentráció, más szóval önzés nélkül. Nem érez bűnbánatot amiatt, hogy a kötelezettségeiről időnként megfeledkezik. A köré záródó világot hordozható kofferré alakítja át. Az arányos látáshoz távolság kell, visszatekintés és az egész bekeretezése. Regényt épít, ahogy más házat. Áthalad egy nagy időtávon a gyerekkortól máig, és visszanéz az elmúlt századra. Úgy rakja össze ezt a könyvet különböző szövegrétegekből, ahogy a borász különböző borfajtákból komponál. A mondatok között távolság, hézag van, amelyet az elképzelő megértésnek kell áthidalnia. Minden nap kötelességteljesítés, tenni és nem beszélni róla, hódolat a gya16korlat előtt. A cselekvésnek mindig kettős értelme volt: megtenni a dolgot és emlékezni rá. Aligha volt lényeges élethelyzete, amelyet csak önmagáért választott, s nem azzal a hátsó gondolattal is, hogy majd egyszer megírja. A saját halálát is megírná, ha tudná.
Életviteléhez hozzátartozik a nyilvános gondolkodás: arról beszél, amiről kérdezik, vállalja a kockázatot, nem keresi a legnagyobb biztonságot, megtanulta, hogy gyakran azok lettek mészárlások áldozatai, akik elrejtőztek a zugolyukban. A megoldási javaslatokra Kalligaro válasza a hitetlenség, mert nem gondolja, hogy az emberi problémákat meg lehetne oldani. Enyhíteni és elviselni őket, bánkódni miattuk, szórakozni rajtuk és elmélkedni róluk, ez még talán lehetséges, a tények tartósak. A cél, a terv: menekülés a jelenből, Kalligaro pedig éppen abba szeretne megérkezni. A létezést Kalligaro általában jónak érzi. Nem gondolja, hogy amíg mások szomorkodnak, addig neki nem illik örülnie. Ugyanattól a kellemetlenségtől mások kétségbeestek, ő nem. Kaland nélkül nincs regény, a hős belekeveredik valamibe, a kezébe nyomnak egy csecsemőt, letartóztatják őt magát vagy közeli hozzátartozóját, kibombázzák, vagy leég a háza, egy vallási őrült beledöfi a kését, de a füzete, amelyet a belső zse17bében visel, nem engedi át a kést. Megmenekülések, téged üldöznek, vagy te üldözöl, elkapod a gyilkost, leleplezed a csalót, ártalmatlanná teszed a bűnös szörnyeteget, vagy éppen te magad vagy az. A kávéházban csendesen szól a zongora, és hajlékony acélseprűvel a dob. Mi másra gondolna a vendég, mint a paráználkodásra? A depresszió holnap kezdődik, ez most a mániacsúcs. Arra készül, hogy egyszer csak felgyullad az égetően fehér fény, és aztán semmi. A megdönthetetlen bizonyosság állítólag már úton van. Tisztelt olvasó, ha nem hiszed ezt a Kalligarót, hát nem hiszed, akkor tedd le a könyvet, és mérgelődj, hogy feleslegesen adtad ki a pénzed. De te ide, kedves olvasó, nem azért léptél be, mert a színigazat akarod hallani, hiszen azt itt csak úgy kaphatod meg, ahogy a magántalálkahelyen a tiszta szerelmet, habár az sem lehetetlen.
Az írás nem célja, de valószínű, hogy írni fog, amíg tartani bírja a tollat, ahogy reggelenként tisztálkodik. A kenyérkereső munkája nézőpontnak is megfelel, valameddig. A legkönnyebb és a legnehezebb magáról beszélnie. Ha tudni akarná, hogy milyen ember, a halálán túlról kellene visszanéznie a biográfiájára, amiből az következik, hogy ember nem ismerheti meg önmagát, mert nem tudhatja, hogy milyen volt az élete – a ha18lála fényéből visszanézve. Kalligaro nem megy el a tetthelyről, vár. Akarhatja is, hogy ilyen vagy olyan legyen, de az akarata nem elég erős játékos a sorsával szemben. Félvakon tapogatózik a megvilágítás felé, és csak késve fogja fel, hogy ez, éppen ez a tapogatózás az útjának a célja. Közben alkalmi célokat helyez maga elé, amelyeknek a jelentősége nem a jövőben van, hanem a jelenben, amelyben hozzá tartoznak, és őt ábrázolják. Fiatal- és középkora elmúlt, ráncosodik a szeme, és most már a szája is. Az öregek alvadtvér-színű háza előtt félig vakon, megzöldült bronz koponyatetővel üldögél a költő: „Hass, alkoss, gyarapíts!” A reformkor szentje emlékezteti Kalligarót a kötelességeire. Az elnök adjon teret a kiválóknak és kielégülést a hiúságoknak! Nincs kisember és nagyember, ha nagy vagy, akkor hajolj le! A közszolgálat első követelménye: nem megsértődni! Mint a pestist, úgy kerülni az arrogáns, gőgös, ellenségeskedő hangot! Mindenkibe beférkőznek a kisebbségi érzések, mert mindenki ingatag talapzaton áll, mert az embereket többnyire a történelmi hullámverés meg a véletlen tette oda, ahol vannak, és nem a teljesítményük. Szoronganak, hogy ez kiderül, és hangossággal, mások bántásával nyugtatják magukat. Kalligaro ott próbál megállni a lábán, ahova elvetődött. Ha a szétszórtság az otthona, ott kell helytállania, ahol még nem volt. A járó ember mindenféle lehetséges hangon folytonosan beszél a második személyhez: „Azt mondod, hogy ideje van? Most te csak ülj le ide szépen, én addig egy ki19csit odébb megyek, à l’anglaise.” Nem lehet tudni, hogy valójában ki szökik a másik elől, de miért üldözné Kalligaro a halál angyalát?
Az angyal fölvesz magára másokat, különböző, már csak volt emberek képében jelenik meg. Kalligaro mondhat mindenfélét neki, időnként muszáj belebotlania, vele hozzák össze a találkozások. Mivelhogy lusta a gyalogos vándorúthoz, talán Hegymagasra emigrál, talán az éjszakába. Elindul a város távoli negyedébe felfedezőútra, de visszakotródik a barlangjába, medveszokásokat vesz fel, nem hív fel senkit, ide se, oda se megy el. Mostanában éjfél után egykor, kettőkor olt villanyt, reggel hétkor felkel, olykor még hamarabb veti ki az ágyból valami nyugtalanság, ötletvihar. A könyveit, a magánügyeit árulja, hogy a felesége cipőt vehessen a gyerekeknek. Tessék csak beljebb, hölgyek és urak, tegyenek látogatást Kalligaro életében! Meddig bírja? Már minden csak: még. Még látszólag egészséges, csak a vérnyomása magas, naponta szed gyógyszereket, néha elfelejti. Még kinyomja ugyan hússzor a tízkilós súlyzót mind a két kezével, de már szuszog a lépcsőn fölmenet. Még hallja, amit a többiek mondanak, de gyakran visszakérdez: „Hogy mondod?”, és néha ingerülten kéri, hogy beszéljenek hangosabban. Éjszakánként többször ki kell mennie vizel20ni. Az orvos se jót, se rosszat nem tud mondani, lehet, hogy operálni kell, lehet, hogy nem. Kalligaro nemcsak a gyógyulásra számíthat, hanem romlásra is. Szoktatja magát, de még nem tudta megszokni, hogy számoljon ezzel az eshetőséggel. Ennyi önfegyelmet elvárhat magától. Nincs joga a zúgolódásra, mert eddig is többet kapott már, mint az átlag, a sorsa kivételez vele. Csendre utasítja magát, viselje, ami rá van mérve, szabad ellenben kíváncsiskodnia, olvasóinak felderítője lehet a gyorsuló elmúlás vidékén. Gépi zakatolás, alattomos moraj, kaparászás az ajtaja előtt. Nem valószínű, hogy bárki is átlőné a lépcsőházra nyíló ajtót. A kis kopasz, mokány maffiózónak, akit egy budai, rózsadombi bárban ismert meg, acélbetonnal bélelt előszobaajtaja van. Párizsi alagsori szobájában Kalligaro feje jól meg volt világítva, és a sötét, gyepes udvarból meg lehetett célozni. A csobánkai földszintes parasztházban is el lehetett volna találni kívülről a koponyáját.
Nagy önhittség. Ki akarná fejbe lőni? Különben is, lehetne mondani, hogy eleget írt már, gyönyör is adatott, használta eleget a fejét és mindenféle szervét. Megölelt egy illúziót, és eleresztette, megölelt egy másikat, és azt is eleresztette. Gondolhat az illúzióira együttérzéssel akkor is, ha már idegenek tőle, és ha ma már azt az örömöt sutának, 21és azt az elragadtatást elvakulásnak véli. Igen, talán éppen itt lesz boldog, itt, ahol van, isten tudja, miért. Ugyanazon a sétatéri padon tud a bőréből is kiugorni, és tudja magát üres vadgesztenyehéjnak is érezni. Látja magát szerettei fáradt gyűrűjében; van egy határvonal, amelyen túl menthetetlenül teherré változik. Az ember nem tudja elkerülni, hogy amíg él, rá ne akaszkodjon a többiekre, sőt szüntelen ezen mesterkedik, ránehezedik a tudatukra, azután majd elpárolog. Elmúlása legyen mindenekelőtt tapintatos. Amíg szolgál, maradjon, de ha már őt kell kiszolgálni, akkor inkább tűnjön el. Húzódjon meg csendesen, és csusszanjon be – lehetőleg mások igénybevétele nélkül, legföljebb a szakszemélyzet közreműködésével – a temető gödrébe. Hol? Hegymagason? Vagy inkább Berettyóújfaluban a nagyszülei sírja mellett? Vagy inkább a budapesti zsidó temetőben szüleinek a sírja közelében? Netán egy szerény urnában Szent György-hegyi sétaútja mentén, ha egy kis telket baráti temetkezésre megvásárol ott? Nem igényeli az őt túlélő emberek megilletődését temetői lakásának a meglátásakor, de egy udvarias pihenőhelyet mégiscsak építtetne a Szent György-hegyre, hogy az arra sétálók, ha elered az eső, behúzódhassanak a tartós anyagokból épült fedél alá. Védje a nyitott hajlék a letelepedőt a nap hevétől is, nézhesse onnan a magasból, egy lócáról a tavat. Legyen a hegy a választás helye, ha már a születés helye a síkon megzavartatott. Ám égjen el, és legyen hamuvá, annyi gyerektársa és egy hosszú haladék 22után kerüljön ő is krematóriumba, mivelhogy a temetőn kívüli temetkezésnek az elégettetés a feltétele. Koros fejjel is hódol annak a fiatalos szokásának, hogy mindenféle szökésről képzelődik, eltűnésekről és világcsavargásokról. Hadészből is idelógna egy borospince elé, magántemetőjébe, a Balaton fölé.
Negyvenéves volt, amikor először lakott egyedül egy lakásban, és nyugodtan hagyhatta az asztalon szerteszét a papírjait. A járókelő bemegy a titkok házába, ahonnan pihenés kijönnie a maga emberi kicsinységébe. Megy, amíg bír, ameddig a lába engedi, nem hunyja be a szemét, közeleg a nagy kivilágítás, amelytől elég az agya. Az agyában tárolt magán- és közvagyonnak egyaránt része az idill és az iszonyat. Milyen szerencse, hogy beleszületett a témájába, és hogy napjai keretéről mint agyalágyult és fantasztikus történelemről gondolkodhat. Ebben a késő délutáni elkomorodásban minden gyászosabb és ócskább, estére ráereszkedik a szomorúság, Kalligaro ünnepet akar. A sors úgy tapasztja magához, hogy ellöki. Szerző a regényén át kisétál a képből, mint a kínai művész, aki a festett tájába átlépve eltűnik egy sétaúton. Cselekedjen-e, vagy húzódjon vissza a lehető legcsendesebb jelenlétbe? Nem lepődik meg, ha értesül róla, hogy 23a ragadozó húst akar enni, a pók legyet akar fogni, és hogy az ember viszont sok mindent akar. Felkérik egy könyv bemutatására, egy kiállítás megnyitására vagy egy előadás megtartására, illik eleget tenni némelyik kérésnek, és akkor már benne van a láncolatban, mert egyikből következik a másik. A nyilvánosság hívása örvényszerű, és az álfontosságok bozótjába visz. Körülveszik a papírok, a régi jegyzetek, és ezekből látja, hogy nagyjából mindig ilyesmin nyűglődött. Nyugtatja magát: csak az a kötelessége, amit magának parancsol. Ha visszanéz egykori dilemmáira a régi rend korából, szomorú derű tölti el, az akkori drámák összezsugorodtak. Más korból nézve vissza, az idő által szinte külföldi lett a saját múltjában. Kalligaro üdvözli magán az általános embersors tüneteit és azt a szőlőhegyen baktató idős férfit, akit a belső tükörben meglát. Most ezt kell játszania, most ebbe a gúnyába helyeztetett. Mélyedjen el a közeliben, azon a helyen van, ahova vágyódott.
Járva érdekesebb, mint ülve. Az élvezet és az irodalom ugyanaz. A kacsasápogás élvezet, a kakaskukorékolás is. Azokra az ügyekre, amelyek a közfigyelmet lekötik, nem élvezet hosszasabban odafigyelni. Aranyfénybe mártóznak az üres hinták. Kalligarót még viszi a lába. Ez a való24ság, nincs szenvedés. Mi ennek az életnek a titka? A viszonylagos igénytelensége. A helybeliek nem akarnak olyasmit, ami nekik nem elérhető. Falun Kalligaro régi nadrágjába, cipőjébe búvik, a mindennap frissen mosott inget nem vasalja, csak a testén, hozzá sem nyúl a nyakkendőkhöz, húsigénye is alábbhagy. Nem kell több, mondja ezeknek az öregeknek a viselkedése. Megbecsülik hosszú időn át ugyanazokat a tárgyakat. Jó, hogy itt még van föld, amelyen az ember ruganyosan lépkedhet, jó, hogy ezek a mezei és erdei utak még nincsenek aszfalttal beborítva. Húzódjunk egy kicsit széjjelebb! Sok hely van még ebben az országban. Ki-ki keressen magának egy olyan házat, amely közel van az erdőhöz-mezőhöz, folyóhoz, tóhoz vagy csak egy kis libaúsztatóhoz. Ez még nem tönkretett, beépített táj. Ez a visszamaradottság a kincsünk, nem muszáj a nyugati tévedéseket sorban megismételni. Titkon-bizton anarchistamód szemléli ama dolgok legtöbbjét, amelyeket nyugati barátai fontosnak tartanak. Hegymagason lehet jól élni, van annyi hálózat, hogy ne legyen isten háta mögött. Az író cselekvése az írás maga. Mondatok és bekezdések egymás után helyezése, átrendezése, módosítása, erősítése. A mű elkészítése hosszú évekbe telhet. Az olvasó számára a mű azonos azzal az élménnyel, amelyen átesik, miközben a könyvet végigolvassa. Ami az egyiknek éveket jelent, az a másiknak napokat, talán csak órákat. A valóságos cselekmény az a lelki eseménysorozat, amely az olvasóval megesik a szöveg ingerlő hatására. 25Az olvasó bekapcsolhatná a televíziót is, ott csak „cselekszenek”. Ha nem verekszenek vagy lőnek, akkor autót vezetnek, lovagolnak, vagy legalább ölelkeznek. Sokat mennek esőben. Ha sokáig nézem, az agyam egy szőnyegbombázás nyomait viseli.
Föl kellett volna még hívnia kitűnő embereket, de fáradt volt, felhúzta magát a szobájába, ott is a dolgozóból feljebb, a hálóba, és nem hívott fel senkit sem. Le akaródzik tennie magáról a megválasztott és így másokat is képviselő közéleti személyiséget, az elnöki tónust is megunta, sok egy helyben üléssel jár együtt, és testsúlygyarapodáshoz vezet. Esettanulmánynak tekinti magát, figyeli egy lassan és későn érő személy próbálkozásait, mint ahogy a kutató fölé hajol a kísérleti állatnak. Kijön a kötelességek világából. Miért is lenne azonos egy művészeti akadémiával? Legyen mégoly nemes célzatú, semmilyen intézményről sem vágyik szeretetteljes önzéssel, többes szám első személyben beszélni emelvényről, felolvasópult mögül, hangosbeszélőn át a megtelt széksorokhoz, az egybegyűlt hölgyekhez és urakhoz. Nem megszólítható szeretne lenni a délután közepéig. Megy a sétamester bámészkodni, megy hajdani önmaga mellé, és nézi magát. Mit kezdett azzal, amit kapott? Hogy mit kapott? A sorsát, a 26testét, a szüleit és a csillagokat a feje fölött. Séta közben sok mindenfélét találhat a járdán, amibe hosszú esernyője végével belebökhet. Ilyesmi lehet a saját életrajza is, amelyet mint talált tárgyat történelmi kutatások témájává nyilváníthat. Egy térbeli és egy időbeli körút találkozásai. Az életrajz helyzetei – szemlélőpontok. Előáll egy csavargóregény Budapesten és más városokban; mindenki, aki a látóterébe jön, regényalak. Aki sokat tartózkodik a járdán, különös véletleneknek lehet a tanúja. Egy öregasszony megy hazafelé, megáll a járda mellett egy autó, két jól öltözött fiatalember száll ki belőle, le akarják tépni róla a válltáskáját, nem adja, a földre rántják, a táskával beszállnak az autóba, elindulnak, és úgy húzzák az öregasszonyt, aki még mindig görcsösen kapaszkodik a vállszíjába, és a feje beleverődik a kövezetbe, ami után agyvérzések támadnak rá, és a kórházban meghal. Ki gondolná, hogy a balvégzet üzenetét két elegáns fiatalember kézbesíti?
Tanul az anyjától, aki magányos óráit fél évszázada halott testvéreivel töltötte. Ha behunyta a szemét, előjöttek. Élete nagyobb részére Kalligaro nem emlékszik. Lehet, hogy amit elmond, azt ma igaznak látja, holnap meg már nem. Miért kellene mindig ugyanannak lennie? Azzal szórakozik, 27hogy elmozdítja a válaszfalakat a lehetséges és a lehetetlen között. Ő az, aki itt megjelenik, mondhatni vadidegenként, szűzen minden róla való tudástól, egy jelenés, annyi, amennyit elbeszél magáról. 1933-ban született, ma, e jegyzet elkészültekor 1999-et írnak, közben eltelt hatvanhat év, 33-66-99. Szép diabolikus számsor. Eladta magát a világi hiúság ördögének? A megszűnés elől némi életfokozással szökött, amihez némi fontoskodás is hozzátartozott. Regényei folyamatos, némileg begyakorolt aktivitásokból születtek, nézte, hogy mit művel. Igyekezett oldalról, felülről nézni magára, mert nem kívánt egészen belecövekelve lenni abba a helyzetbe, amelyben éppen volt. Minden leírás ítélet. Minden leírás fölmentés. Vonaton ül, szürke állványokat lát, kimegy a vécébe, tükörbe néz, felülről esik a fény a hajára, sok fehér szál csillog. Felhők, talajvíz, kis vékony csatornák, partjukon fűzfák és kis zöldségeskertek, egyforma téglaházak, fekete talpfák felhalmozva, a csatornában békalencse, a partján bodza, szaporodnak a legelésző lovak a tájon. Tehenek heverésznek a legelőn, hosszú hajú szőke lányok bicikliznek, négy kéz, négy láb. Nesztelenül, simán, nem is gördül, hanem szinte csúszik a vonat. Sok piros tető és sok piros autó, fehérre festett vastraverzek, sárga munkagépek, kék villanyvonatok, ezüstös emelődaruk és szürke kamionok. Azért kell a képzelődő lebegés, hogy a többiek ne tudják körülkeríteni.
28Ha valaki, akkor az épeszű író globalista, mert megkapta eleven örökségként a világirodalmat. Ha nem érdekli, az ő baja. Az irodalom emancipációja aránylag új keletű, két-három évszázados. A szolgálat morálját felváltotta a kutató morálja. A kutató ellenpólusa a harcos, a katona, a forradalmár, a hitvédő; ebben a körben a másik legyőzése a cél. A művészethez nem tartozik hozzá a másik legyőzése, mert az ellenfél nem a másik, hanem a művész saját értelmének a határa. Nem a másik van az útjában, hanem az ő esze rövid. A tegnapi ellenfelek fokozatosan jutnak el a dialógus viszonyáig, ez a cél, és az, hogy finomuljon a kín. Van-e művészet túlzás nélkül? Megjön a figyelmeztetés, hogy túlságosan messzire mentél. És van-e kaland a figyelmeztetés elszánt mellőzése nélkül? Van-e művészi radikalizmus, amely nem a soha és a sehol felé tart? Mi mást akarnál tíz ujjal megfogni, mint az időtlent? Kiváltképpen így van ez, ha a kéz már megismerte a fogás elerőtlenedését, de az erő időnként visszatér belé. A síugró transzcendál egy nagyot, aztán szép ívben leesik. A művészetre ránehezedik a hülyeség gravitációja, elsősorban a magunké. Kalligaro megpróbálja elhárítani az idétlenségeket, amelyek jönnek, mint a légy. Ha elűzhetetlen képzelődéseiben szörnyű arcok néznek rá, nagyjából olyanok, amilyeneket zsenge ifjúságában látott, ha egyre csak jönnek a ronda pofák hívatlan, akkor mit lehet csinálni? Kinyitja 29az ajtót, hadd jöjjenek! Összeakasztjuk a bajuszt, majd meglátjuk, ki marad állva. Hemzsegjenek csak a sarokban, elleszünk egymás mellett. Kalligaro szelleme átugorja a saját árnyékát, az agónia munkálatait, és rátapad az időtálló formára. Akit körülkerített a halál, aki sok megsemmisülő arcot látott, annak a szeme a megsemmisíthetetlen formát keresi. A művészettel állítólag ki lehet szökni az időből. Kalligaro éjszaka kisurran a hitvesi ágyból, és felcseréli két szó vagy két mondat helyét. Avagy nem bolond-e az olyan ember, aki nem bolondja semminek?
Kalligarót elképzelések csalják magukkal sorba rendezett képekből, amelyek részei egy átfogó képnek; egy válogató erósz dönti el, hogy mit hova. Az atyától sem várható el, hogy ne ismételje magát. Természetesen a fiútól sem, és a legkedvesebbjeink sem kivételek. Ismétlés a világ anyja, kevés mutációval fűszerezve. Az írás mámor, a világ érzékelése szavakkal. A részletek kiemelkednek, és új jelentőséget kapnak. Kis tárgy, nagy tárgy, nem ez a mérce, a nagyban a kicsi az érdekes, a kicsiben a nagy. A textus megbízhatósága és sűrűsége nem mond ellent egymásnak. Az uralkodó felületességgel szemben a megbízhatóság és a szilárd állékonyság radikális követelmény. Kalligaro behunyja a szemét, lapoz 30a múltban. Zsebfüzete a valóság, az összes többi csak képzet, a testi jólléttel és a kellemetlenségekkel együtt. Történése pillanatában az esemény roppant erős, visszanézve ellenben csupán múló benyomás. Az író és az olvasó fogalmai arról, hogy mi a valóság, és mi a látszat, aligha egyeznek meg egymással. Az olvasónak Kalligaro könyvei képzetek, neki életkorszakok. Folytonos könyv, szövegfolyó, nem szűnik meg sosem, Kalligaro kíváncsian figyeli, hogy merre kanyarog. Csak újraolvasva, átírva, kijavítva, egységeket összekapcsolva kezdi felfogni, hogy mit is írt. Árnyak kergetik, árnyakat kerget. Amikor éppen valamilyen elnök, olyankor naponta akár többször is kénytelen dönteni. Ki vezeti a rögtönzéseiben? Valaki, aki érti a sorsát? A sorsa a tárgya. Mint egy önálló és tőle független lény. Mindig eltérés van közöttük, Kalligaro és a sorsa között. Ettől van egyáltalán játszma. Kalligaro oldalpillantásokkal figyeli a sorsát, rajta tartja a szemét lehetőleg mind a tíz körmén. Ismerem a trükkjeidet, mondja inkább csak a hatás kedvéért, mert valójában még sohasem sikerült túljárnia a sorsa eszén.
Kezdetben volt az ige. Minden beletorkollik a szövegbe. Az ember maga elé dobja a mondatot, és kúszik utána. Vagy eléri, vagy sem. Kalligaro 31biztatja magát, bátorság, menj utána, ne maradj le tőle, fuss! Rohanatnak nevezte régen azt az írásmódot, amelyben nem néz hátra, amelybe beleadja magát, mit sem törődve a mondatok elválasztásával, a helyesírással és a legarányosabb tagolással. Az első változat – a hiteles kiinduló stáció – a rohanaté, azután lelassul, tagolja, szabatosítja, rendezi, fűszerezi, részegíti, bolondítja, és megint józanítja, ritkítja, egyeli, összevonja, sűríti. A gátlástalan fogalmazás közben születik meg a forma, amelynek saját eszméje van. A fogalmazás részegsége szüli az eszmét. Vesd bele magad, ne törődj vele, hogy jó-e, vagy rossz-e, ebben a stádiumban csak a haladás számít. Beleugrik az ember az ismeretlenbe. A szósodrás jókora darabokat tör le a partból. Kalligaro akkorát kortyol a táltospálinkából, hogy nem fél a lovak nyakába csördíteni. Áll a kocsis ülése előtt, ordít, hogy figyeljenek rá, és térjenek ki előle, mert ő most mindeneken keresztülrohan. Aztán majd lelassul, és már csak bandukolni fog a fájós lábával, amely annál kevésbé fáj, minél többet megy vele. Ez az ember, ez az alak, ez a lény, akiről beszél, nincsen, írás közben születik. Fél perccel ezelőtt még nem tudta őróla azt, amit most tud. Alakul, gyúrja, és ő is formálja magát. Kikel az alaktalanból, a ragacsból, egy másik én megvalósul, akarja magát, önépítő alany, meg akar születni, sőt mindennap újjá akar születni. A szerző kicsinyesebb és száz kiló, a keletkező figurának nincsen súlya, és abban az imaginárius közegben él, ahol minden lehetséges, mert nincs be32legombolva ebbe a nehéz anyagba, amelyből, ha eleresztik, lehet akár tökéletes semmi is. De az is lehet, hogy másodpercenként millió alakot vált. A lélekvándorlás brutális formáját űzi, áthajszolja magát számos alakon, mert az alaktalanságból kikelő, a kútból érkezett személy meg akar formálódni.
A sétát és az írást Kalligaro kiváltképpen jónak érzi, nem kell hozzájuk mások közreműködése, szerepleoldó műveletek. Fej- és kézműves, tárgyakat állít elő, regénye éppúgy tárgy, mint ez a töltőtoll, vagy mint ez a számítógép. A sajt ennivaló, a bor innivaló, a cipő lábravaló, a regény olvasnivaló. Nincsen semmiféle indítványa, levetkőzteti az olvasó előtt az agyát, és megeshet, hogy közben az olvasó agya is csendesen levetkezik. Életünket regénynek látni nemcsak gőg, inkább olvasni tudás. Kérdés, hogy ő maga csinálta-e meg az élete tervét, vagy csak elolvasta, mint egy kész tervrajzot? Akarta-e azt, ahogy ma van, a folytonos elmúlás állapotában? Visszalengve a múltba, Kalligaro, a cirkuszigazgató, üdvözli a közönséget, képeket magyaráz, és egy pálcával mutogat, majd látogatóba megy a gyerekkor helyszínére. Egybecsúsztak az időszigetek, a régi dolgok térben, egymás mellett vannak, és nem egymás után következnek. Ez a szö33veg nem bűnvallomás, és nem is jegyzőkönyvi nyilatkozat; amit Kalligaro ír, az senki ellen nem használható fel, ellene sem. Ha van egy idős baktató, akinek a látószögével egy könyv erejéig azonosulni van kedvünk, ha van egy gyalogos járókelő, akinek az öltözékét felvehetnénk magunkra, akkor nevezzük ezt az alteregót Kalligarónak. Mert nincs hatalma azon, aki tegnap volt, és azon sincsen, aki holnap lesz, ezért Kalligaro nemcsak a többiek fennhatósága alól bújik ki, de a sajátja alól is. Az írás arra is jó, hogy megszökjön magától. Kalligaro neve alatt a szerző a szokásosnál többet enged meg magának, kísérleti munkaruha, mint egy áruházi, szürke öltöny, de van benne valami kétes, lehetne a viselője cirkuszi átváltozóbűvész is. Kalligaro meglép, tilosban jár, és maga elé beszél. Van egy műhelye a házban, külön a lakásuktól, ott senki sem szokta megzavarni.
Itt-ott a világban lőnek, itt-ott az országban fegyveresen rabolnak, de amíg nincs végveszély, az pedig ritkán van, Kalligarónak falun jobb. Majd ősszel útra kel beszélni, más városokba, messze innen, bár van, amikor a máshollét és az ittlét egybeesik. Falusi kertjükben elaludt az asztalánál, a gyerekek a szomszédból beáramlanak, nagy élet zajlik, lassan elhúzó felhőfoszlányok 34között forrón tűz a nap. Mondják, hogy aki szembenéz a halálával, az tovább él. Kalligaro este mámorosan betöltötte a saját látóhatárát, reggel újra el kell helyeznie magát a világfolyamatban, de legalábbis az árnyékszéken. Érzi, hogy milliomodrésze a városnak, helyettesíthető, felcserélhető, jelentéktelen és véletlen, még akkor is, ha díszpolgár, jelentéktelen már csak azért is, mert talán ebben a pillanatban, mikor éppen azt akarta volna mondani, hogy Ah, de szép ez a nyár!, berepülhet a szájába egy antihumanista darázs, és egy mély lélegzettel lesodródhat a légcsövébe, aminek következtében a jeles uraságot lábbal előre viszik ki az ajtón. Kalligaro a fürdőkádban is a helyére teszi magát. Felismeri, hogy a teste nem kíván nagyobb kalandokat, elég a séta reggeli után, közben szerzői instrukciókat ad magának. Szalad az eszmélet a kép után.
Hova viszik Kalligarót az utazásai bármiféle járművel vagy akár egy helyben, a tudat röppályáin, ideértve a mámor zarándoklatait is? Mit akar? A távolságot megnyerni és a csillagokat bekebelezni? Jár körben a világon, kibontakozva az egyik város ügyeiből és elválasztva már a földtől, oda túl, nem tudni, hol. Egy gyalogjáró száll a felhők fölött, el valahova és onnan vissza. Elmegy és visszajön, elfelejt és újra fölfedez. Idős 35férfi útjai repülőgépen, vasúton, átsétált hidakon, és most Berlinben egy texasi-mexikói vendéglőben chilli con carnét rendel. Áll a Spree-parton egy hatalmas sárga fűzfa alatt, a földet is elborítja a lehullott levelek sárga szőnyege. Ez a folyó alig mozog, hangzatos nevű hajók, mint A Spree Királynője, viszik fel és alá a turistákat, egy férfi fél kézzel a kormányt fogja, a másikkal a kávésbögréjét. Kalligaro autóbuszra vár, a fű sárga, száraz, a fenyők ernyedten lógatják az ágaikat. Ápolt villák előtt egy vadgesztenyefa alatt egy öregasszony mozdulatművészetet tanít, a barátnője, egy másik fehér hajú, idős nő csukott szájjal, szigorúan nézi egy padról. Az idegen helyekkel Kalligaro ugyanolyan képzeleti viszonyban van, mint az idegen nőkkel. Lát az ember egy szállodai reggelizőhelyiségben egy nőt, és el tud játszani azzal a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha most ő ülne annak a férfinak a helyén, ha most ő jött volna le a párjával, ezzel a nővel a szobájukból az étterembe, ahol egy tálalóasztalon minden, amit az emberek reggelenként enni szeretnek, ki van téve. A hölgy elkezd táplálkozni, és mond valamit a férfinak. De jó, hogy Kalligarónak nem vele kell a napját eltöltenie! Minden szállodaszobában át tudja adni magát az otthonosság élményének. Elég hozzá egy lámpa fényköre is, ha már lepakolta az összes bőrmappát és egyéb szükségtelen holmit az asztalról, és ha sikerült arról is megfeledkeznie, hogy vele szemben egy tükör van. Ha utazik, hajnali négykor csörög az óra; ő maga sem 36érti, hogy miért szállong annyit, talán, mert szereti, hogy kicsi, kényelmetlen és ideiglenes helye van a gépben.
Iskolában, állásban, konferenciákon, vendégként Kalligaro szeret bliccelni, mulasztani, nem ott lenni, lelépni, és mivelhogy olykor sokat kap az ünnepségekből, igyekszik hiányozni a többségükről. Ha odamegy, teszi, amit kell, örvend a találkozásoknak, kezeket szorongat, köszöni az elismerő szavakat, a hogylétét firtató kérdésre pedig mindig azt feleli, hogy jól van. Szép, hogy megjött, és itt van, mondják köszöntésül. Valóban, szép, hogy itt lehet, ahol éppen van. Az utcán mindenkinek tagoltan és többnyire előre köszön. Vendéglátó szívélyességet és kínai mosolyt helyez önmaga és embertársai közé. Családja megélhetését a honi állapotoktól függetlenné teszi, és attól sem megzavarhatóvá, hogy milyen új kormány veszi át a hatalmat. Ezek a kormányok 1989 előtt sem tudták a megélhetésüket fájdalmasan korlátozni, amikor több hatalmuk volt, most sem fogják tudni, amikor kisebb a hatalmuk. Az istenit Kalligaro a megértéssel azonosítja, hozzátéve, hogy a megértés legalább annyira könyörtelen, mint amennyire könyörületes. A folyamatos búcsúzás hangulatában minden élménynek, mint talán utolsónak, szokatlan belső 37izzása van, és mintha a tárgyak is meg akarnának szólalni. Megadja a szerszámoknak a megbecsülést, ami jár nekik, mert végtére is nemcsak Kalligaro ír a tollával, hanem a tolla is diktáltat magának vele. Az öregkor esztétikája animista, abból indulva ki, hogy a sámlinak és a papucsnak is lelke van.
Már nem otthon, és még nem az úti cél helyén, amely isten tudja, hogy miért lett a célja. Kalligaro csak addig van, ameddig bírja a lábát a térben előretolni, elmegy, hogy visszajöhessen, ez az önmagát eltörlő mozgás megnyugvást kelt. A tengerentúlról Budapestre tartó repülőgépben már halad vissza a legfelső légtérből, az űrutazók derűjéből a budai lakásukba. Állta a sarat, lesz annyi pénzük, hogy egy darabig megéljenek belőle. Álmában az apja rámosolygott: „Jöszmékelsz, kisfiam, mint fing a fürdőben?” Budapesten van hol kószálni, esténként a legegyszerűbb a saját családját meglátogatni, a saját ágyában éjszakázni, másnap reggel pedig a saját életrajzában felébredni. A mozgássérült is, a kerekes székhez, az ágyhoz kötött is szeretné kihasználni az élet végső ajándékait, az alkonyi fényeket, a vénasszonyok nyarát, az utolsó kortyot, mintha minden, amihez hozzáér, veszőfélben lenne, és eltűnni készülne. Az egyhelyben38lét nézőpontjából mindaz, amit az út tanácsol, felesleges. Hetvenéves kora táján Kalligaro felszabadította magát a gyalogos vándorútra, arra, hogy csekély poggyásszal továbbmenő átutazó legyen, most itt, később ott, ezért ügyelnie kell rá, hogy mit visz magával, mindennek súlya van, nem kell megterhelnie magát, a legszükségesebb is elég nehéz, a továbbhaladás tárgyi-technikai részletkérdései lekötik a figyelmét. Ez a kísértése, a kibontakozás a környezetéből, lefejteni magáról a viszonylatait, a javakat, amelyekkel dolga van. Ha már nyugalomba vonultál, akkor késznek kell lenni a végleges eltávozásra is, ezért gyakorolni kell a kis eltávozásokat, és inkognitóban, névtelenül a fel nem tűnésbe átvándorolni. Tisztás, vízpart, sárga és lila vadvirágok, viharra ítélt halálos vízfelület. Őrjárat birtokod határán, küzdelem az életköröd összehúzódása ellen, a kaland naponta megismételhető. Csak már induljon el a körhinta, szóljon a gépzongora, és forogjunk, és kerengjünk!
Most hagyjuk ezt az embert még egy darabig jönni, menni, szerepelni. Az alkalmi feladat sok, Kalligaro ideje pedig már kevés. Ingázó vendégelnök volt Berlinben, a Művészeti Akadémián, igényelte a forgatagot és az elvonulást, visszahúzódott és vegyült. Néha sokallta a felelősséget, 39hogy rajta múlik egy nagy ház hírneve, ennek a hajónak a méltóságos úszása, mert ő a kapitány, pedig fiatal kora óta tudhatná, hogy ő csak ideiglenesen szokott beugrani kapitányi szerepekbe. Idejében befejezte, még mielőtt megszokta volna, hogy úgy beszéljen, mint egy valódi elnök. Volt néhány szép összejövetel, írt és felolvasott tűrhető szövegeket, gondoskodott a család megélhetéséről. Otthon a felesége az úr, Kalligaro jámboran vigyorog a zajlásban a konyhaasztalnál. Járja azzal együtt, aki volt, kíséretül a régi munkaterületét Budapesten, és a helyváltoztatásnak önmagában rejlő értéket tulajdonít. Ment zsebre dugott kézzel, kalapot, kesztyűt nem viselt, a falakon a golyónyomokat számolta, hangokat sejtett és fényt látott az üzletlakások leeresztett redőnye mögött. Körüljárt egy történetet, a vizsgálati szemle a tervezettnél hosszabban elhúzódott, és az sem lehetetlen, hogy eltart Kalligaro utolsó órájáig. Mint amikor egy csoportfényképből egy arcot kiemel, és népes kíséret jön a nyomában végtelen. Egyedül van egy vonatfülkében, a város kimagasodik a térből, betonkerítéseken graffitik, víztartály gömbje, magas gyárkémény, olajfinomító, gabonasiló, sok villanyvezeték. Kalligaro az étkezőkocsiban szemezget egy pohár vörösborral, ki kellene nyúlnia érte, mozdulatával útba ejti a gyufaskatulyát, amelynek tetején egy fényképen Ernst Bloch rágyújt a pipájára. Kis szemüveg teszi bagolyszerűvé a filozófus arcát, a pipafüst eltakarja a száját, figyeli a föllobbanó gyufalángot. Mindig a jövő40re, a reményre akarta irányítani önmaga és mások gondolkozását, és nem adott teret a múltnak, a kétségbeesésnek, a halálnak. Nem megadni a halál rangját, nem látni a szétesés valószínűségét hiba, az élet pedig nem élvezhető a halál előíze nélkül.
Egyik része az előőrse, aki előremegy, keres, kutat, megfigyel, olvas, húzdelvondelgyurka, akit leküld a tengerszint alá, és felzavar a havasokra, ahova Kalligaro semmi pénzért nem menne, mert a járt utat a járatlanért el nem hagyja, az erdőben pedig a kék turistajelzést követi, különben is alföldi, sík vidéki kedéllyel áldotta meg a végzet. Ez a benne lakó aktív figura, ha kellett, ha rájött, elrepült valami konferenciára, ment előadni, tanítani, nyilatkozni, elnökölni, vagy egy másik elnöknél vagy nagykövetasszonynál vacsorálni. Szívesen megadta a rangnak a magáét, igen tisztelt miniszter úr, kedves Frici, írta, ha történetesen volt egy Frici nevű miniszter barátja, mellesleg nem volt. Egy asztalnál kanalazta a levest három másik elnök úrral, és rájárt a nyelvük, hogy néha ők is elnök urazzák egymást. A korábbi utazások alatt vizsgálta magát, hogy mennyire ette meg a Nyugat, és ha kiteszi magát a kísértésnek, megszökik-e a küzdőterepről? Be tudja-e bizonyítani, hogy a kommunizmus nyo41mása alatt Budapesten is lehet normális, vagyis szabad polgár? Elszökni és úgy visszakarattyolni nem művészet. Fél szemmel azt figyelte, hogy mennyire nehezíti meg a hazatérését. Nagyon stratégikusan tervezte, hogy nyugaton erőt gyűjt, a helyzetét megszilárdítja, mint valami egyszemélyes hadsereg. Semminek sem engedett, ami a helyestől tartósan eltérítheti, sem a szerelemnek, sem a családnak. Diktátora volt saját magának. Valamennyit húzhatnak a könyvéből, az egész úgyis ugyanarról szól. Ami túlságosan explicit, az valószínűleg nem is olyan jó. Aztán már nem húztak, mert erre ők is rájöttek, és nem adtak ki tőle semmit sem. Ez nem igazán politikai mérkőzés volt, nem egy csapatot akart győzelemre vinni, nem akart elérni semmilyen magas pozíciót. Csak éppen egzisztenciális, egész valóját igényelő sport volt, nem akart megbukni a saját szemében. Milyen élvezet elszakadni a vasúti peronoktól, visszatekintve az utolsó kocsi leghátsó ablakából az elrohanó sínek fényességére! Kelet-európai állomások elszennyeződött feliratai és lámpái, utasok elmélyedő arca, útközben az emberek többnyire egyedül vannak.
Kalligaro, a sétamester, a felolvasó, vonaton étkezőben jegyez, elvetemült grafomán. Még áll a vonat a belgrádi pályaudvaron, van nyolc órája, 42belekapaszkodik egy füzetbe, az írás mániája el tud hatalmasodni a lelki szervezeten, mint a rák. Más szenvedély nem is jut tápláló életerőhöz, kialszik tehát. A város szegényesebb, úgy hagyták, elhanyagolták, nem javították meg, a régi tárgyak, régi törülközők, régi szokások még tartanak. Most is le kell még adni a szállodaportásnál az útlevelet, majd másnap visszaadja, aznap még a rendőrség ellenőrzi. Reménytelen ügyek, a ragaszkodás egész Koszovóhoz, a gyilkos hadúr a szomszéd étteremben énekel jó társaságban, az előző étteremben méltatlankodik a nemzetközi ügyésznő, aki a kiadatását követeli. Szegényesebben öltözött emberek, egy magyar nő pontosan le tudná írni a ruházatban való elmaradást. Az étkezőben a szokásos kép, az egyenruhás rendőr, pisztoly, bilincs, meg egy civil ruhás rendőr meg egy kelekótya civil, akinek nem tudni, mi a szerepe, kártyázik a konyhafülke melletti asztalnál. Mindig ez történik, kávé, sligovica, ásványvíz. A csempésztömeg emléke a nagy plasztikbáláikkal, amelyeket az ablakon kidobáltak. Ez most nincsen már. Az asztalokon vastag üvegvázákban hervadó szegfűcsokrok. Lassít a vonat, csatornán, hídon megy át. Végtelen fekete szántóföldek, laposság, hatalmas kukoricások, vékony fekete lány, fekete nadrág és kabát. Ez már Szabadka? Nem, ez még csak Verbác. Az állomás falán: No islam. A bizonytalan szerepű személy nyakmasszírozást ajánl. Nagy siló, rendetlen csatorna, dülöngő kerítés és góré, pipacsos gátoldal, a kukorica levele széles, húsos 43vadzöld. Két fiatal nő folyamatosan SMS-üzeneteket nyomogat. A búzatábla fele learatva. Lassan lebeg a táj fölött egy sas. Távolban semmi más épület, csak egy nagy fehér tömb. Egy széles hátú, vastag karú ember cigarettázva keveri a paklit. Zöld síkság fölött fehér halászmadarak. Az egyik kártyás ravaszul mosolyog. Kicsit unatkozik. Valamit tervez. A vonat a nyílt pályán megáll. A kártyások asztalától valaki barátságosan felordít.
Már majd egy órája áll a vonat Szabadkán, Kalligarónak fogalma sincsen róla, hogy miért rostokolnak itt. Az autóút üres, de Belgrád felé szakaszonként áll egy rendőrkocsi, megállít, igazoltat, ellenőriz. Természetesnek tartott, megfellebbezhetetlen értelmetlenség. Most már a magyar határállomáson vesztegelnek, együttesen két órát vesztenek el. Ennyi a várakozási idő, mondják a legtermészetesebben a magyar határőrök, kedves fiatalemberek. Laza ingujjban, alumíniumlétrával bajuszos, revolveres magyarok járnak-kelnek, minden mennyezet fölötti résbe bekukucskálnak, nehogy valaki illetéktelen bejöjjön. Kelet-Európában nincs az időnek értéke. Itt a hatóság lusta kényelme az első érték. Ide Kalligaro jó darabig nem jön, semmilyen baráti unszolás nem fogja meghatni, nem érdeklődik me44leg empátiával ez iránt az elmegyöngeség iránt. Megindult a vonat, fiatal emberek szállnak be az étkezőkocsiba, a szakács klopfolja a bécsi szeletet. Magyarországon megsűrűsödnek a tanyák, a síkságon tehenek legelnek, a házak bemeszelve, piros cseréptetejük megújítva, nincsenek romépületek, kerítés veszi körül a tanyát, egybeépítve a kicsépelt szalmagöngyöleg, a kerítésoszlop fehérre mázolva, a szalmakazal náddal letakarva, a szántóföldeket erdőcskék szegélyezik. Csinos virágágyak, nagy terasz, fonott székek, fehér fóliasátrak, telepített fenyőerdő, új szőlőültetvény, frissen körülfonatozott kerítések. Időnként dudál a gyors ütemre váltott mozdony, minden serényebb, kevésbé üres és beletörődő. A két kisasszony barátian hatalmas porció bécsi szeletet kap, mindenki falatozik. A professzor, aki rimánkodott, hogy Kalligaro jöjjön, hazatért Belgrádba, eddig Linzben tanított, most úgy beszél, hogy a szó passzoljon, dicséri az ortodox egyházat, itt ez van most elvárva, a szívében mindig hevült a vallás. Kalligaro is kedveskedett, jószívű utas volt, s közben elment a kedve magától, miután azt mondta, hogy Közép-Európa olyan itt-ott és néha, mint Danilo Kis, Aleksandar Tišma és Miroslav Krleža volt, és ezzel nem is mondott olyan nagy marhaságot. Lám, már megvolt nekik is, csak vissza kell térni hozzá, követhetnének hazai példákat.
45Várja, hogy jöjjön a kalauz, hogy megkérdezhesse, mikor érnek Budapestre, de nem jön, csak fegyveresek jönnek, útlevélellenőrök, létrások és vámőrök. Mi a vonat, szolgáltatás vagy az államhatalom terepe? Mindenki tömi a fejét, a bécsi szelet zöldborsófőzelékkel, rizzsel, hasábkrumplival és a sajtos paradicsomsaláta mindenkinek jó. A konferencián összetalálkozott az osztrák és a szerb hivatalos semmitmondás. Nagy szőlőtelepek, silókban hatalmas bortartályok, gépileg kapált, nyílegyenes szőlősorok, ezekben a mai magyarokban van már egy kis szégyen, ha a házuk lepukkant. Egy angolul beszélő ember időnként zavaróan felnyerít, majd szorgalmasan utánaszámol a számlának, és elteszi. A pincér újságot olvas, pasziánszozik, és udvariasan kezet fog az összes fegyveressel, akik időnként melléülnek, és fogyasztanak valamit. Nincs nagyobb baj, iparkodás jelei, a táj rendezettebb, és tovább csinosodik. A házakon tv-antenna, a lányok divatosabbak, több a mosoly, mint a határ túloldalán. Budapesten át a Keletiből a Délibe, és már a Dunántúl képei. Vonaton az ember előbb újságot olvas, aztán kinéz, aztán alszik. Sorompók, mellékvágányok, fűzfák. Zöldre festett vaskorlát, vörös tégla raktárépületek, a Szent György-hegy egy nagy, rejtelmes ősállat. Színárnyalatok a zsengezöld és a barnazöld között. Őrizzük meg a hősök emlékét! – olvasom egy címlapon. Strandcsúszda, horgászstég, padsor, fehér tornyos villa, a 46Lengyel-kápolna és a Tarányi-ház. Barokk présház a hegyoldalban, az út mentén cseresznyefák piroslanak, kőkereszt és hegyi ösvény. A parton a strand, a borozó, az árusítók, a költözködő vidámpark, mindenki készülődik. A tóparton alvó csónakok felébrednek, felhúzott lejárók visszabocsátkoznak a vízbe, vitorlás áll nem messze a parttól, mezítlen árboccal. Egy nő alszik Kalligaro padja mellett, fénylik az arcán a krém. Az utas ki akar szállni, de egyre inkább beszáll. Jógalégzés, mozdulatlan izomgyakorlatok, bor és fű. Kalligaro a hegymagasi kertbe képzelt színpadon azt csinál, amit akar. Egész napos ünnepi mámort kíván mindenkinek. Maga is ilyesmiben sántikál.
Los Angeles, Pacific Palisades, 2003. A távoli gépek dörejétől nem lehet szabadulni. Az öreg kerüli, a fiatal csinálja a zajt. Felélénkülések és elálmosodások Daisy házának a kertjében, a medence partján, nagy napsütésben. Az éjjel hűvös volt, novemberi nyár. Kalligaro kezdi érteni magas pálmák és kövér virágok között, egy felállással megpillantva az óceánt, miért érezhették a német-zsidó emigránsok paradicsomnak Dél-Kaliforniát. Idős embernek a közérzetét meghatározza az időjárás, az örök május. Nagy csend van, annál is inkább, mert a whisky és a pipa mellé 47társul a füldugó: az álmodozó csendet Kalligaro tetszés szerint előállítja. Élvezeti szerek, fény, ásványvíz, felállás, leülés, séta, óceánbámulás, arcára támaszkodó napsugarak, nyugalmasan tornáztatja az agyát. Mindenütt van valaki, akit kedvelhet, akitől testi léte fenntartásához némi segítséget kaphat. Ennivalót, ágyat mindenütt talál, és ha egyébként el tudja szórakoztatni magát, mi hiányzik akkor? És ha még az a fényűzés is osztályrészéül jutott, hogy a feleségével vendégeskedhet hetvenéves korában húszéves kori diák barátnőjénél, aki nemcsak okos, de mutatós is, elmés nagyasszony, akkor a nap megérdemli, hogy figyelmesen haladjon át rajta. Itt, fenn a hegyen, napáradáskor a Pacific Palisadesen, látótávolságban a Nagy- vagy Csendes-óceántól, kellő távolságban Európától, ahol a helyi önérzetek fészkelődnek, veszekednek, lökdösődnek, ahol a sértett neheztelés kinő a talajból, itt felszabadító, hogy messze vannak, hogy nem kényszerül észlelni őket, hogy nem érzékeli az ösztöneivel a hazai környezetet, még akkor is, ha bezárkózik a szobájába, mert akkor is körülnéz, ha befelé néz, meg nem zavartatva honfitársaitól. Módjában áll tanulmányozni őket, ha kedve van hozzá, de nem függ tőlük. Gyakran nyomasztotta, hogy olyanoktól függ, akik aligha mondhatók a jóakaróinak. Válaszul gyakorolta magát abban az érzésben, hogy eufórikusan képes figyelmen kívül hagyni a zavaró tényezőket.
48Ehhez nem muszáj okvetlenül Los Angelesben tartózkodnia, elég, ha lemegy az alagsori irodájába Budán, vagy ha leül a padra a hegymagasi kertben, ahol ilyenkor, este kilenckor (itt dél van), már betölti a fülét a csönd, és még a repülőgépek sem hallhatók, mert nem lógnak a mennyezeten örökké, mint a lámpák, hanem a magasban kis fénypontként húznak át, mint a bolygók és a műholdak. Egyik boldogság nem ellentétes a másikkal, Kalligaro igyekszik jól meglenni, elszórakozni, úgy, hogy közben másoknak legalábbis nem árt. Daisy kedvességéből arra következtet, hogy az asszony elégedett az ittlétével, még az is lehet, hogy a jósága neki is jó. Kalligaro túl van már a konferencián, ahol az édes száműzetésről volt szó, erre a vidékre, amely a kertészet helyébe a növényszobrászatot tette, és ahogy a faházak is különbözni akarván lettek egyformák, úgy a kertek és a medencék is, mert a kertgondozó szakszolgálat gyors, csendes, mexikói vagy koreai szakemberei, akik elindítják az automatikus öntözőberendezést, és lenyisszantják az előírt, mondjuk tökéletesen gömbszerű formából kiágaskodó ágvéget, gyorsan, ügyesen hetenként fenntartják a megállapodásszerű formát, amelyet kertdivatlapból választottak ki. Bármekkora is a variációk száma, a házak és többé-kevésbé a lakóik is egy skatulyából vannak kihúzva. Kalligaro szembeszegül azzal a nézettel, hogy délelőtt nem való konyakot inni. Csak arra ügyeljünk, 49hogy konyakospohárból igyuk, előzően tenyérrel melegítve. Jutka és Daisy elment, mindenki elment, Kalligaro megígérte, hogy nem fog elmenni, örülhet a semminek.
A halott házigazda, Henrik, nagy szlavista volt, Novgorodról is írt könyvet: fehér épületek téres vidéken, magányos templomok sok körívvel, frissen meszelve vízparton, azok is, akik ezt építették és megtöltötték, az istenközeli együttlétet keresték. Kalligarónak ez itt, helyben adva van. Nem kell érte kapaszkodnia, csak hagynia, észrevennie, és ha csengetnek, kinyitnia az ajtót. Mister God? Örvendek. Parancsoljon ennél az asztalnál helyet foglalni! Tegye kényelembe magát! Ha fel akarja gyújtani a házat, habozzon egy darabig, de aztán, ha nagyon muszáj, tegye meg! Nem szívesen hallgatnám el, hogy barátnőnknek, Daisynek rosszulesne ez a tűz. De hogy egy szinttel lejjebb ereszkedjem: miért kell a fejünk fölött repkednie ezeknek a berregő motoroknak? Kalligaro kiüríti a napjait, élvezettel nem veszi fel a telefonkagylót. Jó napjain a világ hívásai olyanok, mint a madárcsicsergés. Nem kell szót fogadni, ne légy készséges, a redukció minden életkörben ajánlható. Ne siess, húzódj inkább hátra! A következő mondatra várva behunyja a szemét. Ez a Kalligaro egy átutazó, aki a szerzőn is átmegy, 50akár a Sóhajok Hídján, de azért van benne hajlandóság egy hegyi padon elülni szemben a Csendes-óceánnal. Azon a hegyi padon még az autóút távoli robaja is elviselhető. A szerző meg itt marad, felosztva magát, elfogadva, hogy ellentétesen egymásba kapaszkodó részekből van összerakva. Verekedjetek, részeim, így heherészik a szerző Daisy kék rózsái között. Az ápolt sövények fölött átberreg egy helikopter. Kalligaro színszomjas, nem érdeklik a különféle gyilkosságra készülődések. Ahogy van veszett kutya, úgy van veszett ember is, elkapták.
Találkozások ötven év múltán, hetvenéves korunkban, visszakanyarodások egykori magunkhoz. Hogyan győzted le az időt, kedvesem? Hogy maradtál életben? Hogy bírtad ki ezt az egészet? Mi éltetett, mi volt a rejtett erőforrásod? Miben hittél? Hogy én miben? Hiszek a Cabernet Sauvignonban és a novemberi napsütésben. Gyere csak, gyere, mondja Kalligaro a napnak. Az orra felüdül a tenger közelségétől. Túlságosan fennkölt lenne mindig óceánt mondani. Jön egy mexikói ember, és elkezd a kertben munkálkodni, kigöngyöli az öntözőcsövet, kihorgássza a faleveleket a medencéből, nyírja a bokrokat, hogy zavartalan egyenletes síkság legyen a tetejük. Egyre több helikopter zsizseg Kalligaro fölött, dolguk 51van-e, avagy csak élvezkednek? Csövekből víz spriccel, hűsíti a levegőt. Hegymagason már csak kabátban lődöröghetne a kertben, egy-két napig élvezni fogja még az ittlét jótéteményeit. Egy megátalkodott antivendég legyőzi a türelmetlenségét. Kalligarónak szent meggyőződése, hogy egy óceánparti vendéglő fehérborral, kagylóval, rákkal, tintahallal arra való, hogy az életünket meghosszabbítsa. Ez a hajdani kollegina mellette ült a padban, hajlandó volt mindent kicsúfolni, súgni-búgni, és fegyelmezetten tűrni, hogy Kalligaro a combját markolja úgy, hogy a padszomszédok ne lássák. Néha mormolt valami hízelgőt, „ne őrjíts meg!” Boldogító volt megbizonyosodni arról a feltevéséről, hogy a másik is ugyanarra gondol. Szerzett magának jóleső meglepetéseket. Ilyen lehet egy borús tegnap után az is, ha reggel napsütésre ébredünk. Alkonyattal, mikor egy szabad este ígérkezik, Kalligaro bebújik a zakójába, fű, pálmafa, kis gömbökre szaggatott felhősáv, beleszagol a levegőbe, és megpróbálja elviselni az utálatos fűnyíró gépeket. Az emberek kimennek a zaj közepéből, hogy ők maguk odakinn zajonghassanak. Jó napjain Kalligaro lesúrolta magáról a vágyakat és az érzékenységeket, és megpróbált semmit sem észrevenni abból, ami bosszantó. Lenyírja az elterelő ingereket. Hova kell kimenni az emberek közül, hogy ne kellemetlenkedhessenek? Nagyapáink is ugyanerre vágytak száz évvel ezelőtt, kiültek a tornácra vagy a verandára.
52Keresd a nyugalmat, kedves kortárs! Fény, ásványvíz, felállás, leülés, séta, arcára támaszkodó napsugarak, nyugalmasan tornáztatja az agyát. Kisfiúkorában, ha anyja reggel leengedte a kis rézágy elülső hálóját, és megkérdezte: „Mit álmodtál, kisfiam?”, tartózkodón csak annyit felelt, hogy „Nem aludtam, édesanyám, csak behunyt szemmel gondolkoztam”, amely állításban lehet, hogy volt egyszázaléknyi igazság, de az se kutya. Hegymagason alig kell másokkal együtt lennie, van úgy, hogy a kertkapun ki sem lép, sétaszükségletét a kertben kielégítheti, nincs kitéve mások fürkésző tekintetének, és nem kell senkinek sem köszönnie. Az a falat az övé, amelyet nem nyelt le, az a szó az övé, amelyet nem mondott ki. Mindazonáltal persze hogy bele akar harapni a tiltott almába, és persze hogy hallgat a kígyóra is. Az én hovatovább egyértelmű a bűnössel. Öregszel, gyűjtögeted a bűntőkédet. Egy roppant pénztárkönyvben számon tartják a mulasztásaidat. Mennek a zarándokok ahhoz, aki a gyarlóságukat megérti, aki vállukról a bűn homokzsákját lesegíti. Mezítláb gyalogolnak, akár meg is ostorozzák magukat, ételhez se nyúlnak, csak a bűntől mentesüljenek. Bocsánatot nyertél, dicsekedsz a búcsújelvényekkel, nem akármilyen lélek a tied, tisztára mosott, bűntelen, ezzel szemben a többiek förtelmesen bűnösek. Aki ott volt a jó helyen, aki a szent gyűlés hajlékára a kellő órában elzarándokolt, kiváló a kiválóak kö53zött, közvetítő a magasságos és a közönséges között, megsuhintotta a szentség. De vannak zarándokhelyek, ahova egyedül megyünk: még mindig ott áll a fa, amelynek támaszkodva az a csók végre megtörtént, ott áll a fal is, amelynek támaszkodva utoljára láttunk valakit, és ott van a kőpad, ahol az isteni hatalom valamely kegyelem vagy sújtás alakjában kinyilvánította magát.
Keveset tud magáról. Ki az, aki cselekszik benne? Mije van? Néhány magához intézett kérdés. Képzelődő elme, könnyen föllelkesül, de másnap gyanakvóan vizsgálódik, és az elszáguldó lendületből megpróbálja kihámozni az arasznyi mozgást. Engedi az agyát nekirugaszkodni, tessék, hagyd eszelős nyomaidat a papíron, majd holnap meglátjuk, hogy mit fecsegtél össze. Tudta már a régi rendben is, hogy lassan a szellemi ellenálló szerepe is lecsúszik rólunk, és jön majd egy kor, amelyben nem fogunk romantikus áldozatot és kívülállót alakítani. Hallgatja a rögtönzéseit régi magnetofonkazettákon, még bennük van a kutyaugatás is meg a gyerekzsivaj, már akkoriban olyasmit is tudott, amit azóta régen elfelejtett, és most újra fölfedez. Tudatának megvilágított csarnoka titkos folyosók által van összekötve a homályosabbakkal. Eszmélete ebben a föld alatti folyosórendszerben sétál, és olyan zugo54kat világít meg, amelyekre valahonnan emlékezik. A fölidézett múlt nem az, ami volt: az emlékezés költészet. Apja csak annyiban van, amennyiben Kalligaro emlékezik rá. „Biztos vagy ebben, kisfiam?” – mosolyog rá az apja. A fiú nem ismeri magát, lehetőségeinek csak parányi töredékét valósította meg, az lett, aki lett, nem magyarázható meg a múltjából. Nincs kötelezve rá, hogy azt tegye, ami az életrajzából következnék, szabad önmagát is meglepnie. Semmiféle determináció nem indokolja ezt a mondatot. Mit tett, miért tette, mit tegyen? Útelágazások sorozata. Minden könyv valamilyen helyzetben születik, és a könyvnek használ, ha ez a helyzet nem unalmas. Kalligaro fiatalon számot vetett azzal, hogy kalandos mesterséget űz, aki Budapesten komolyan veszi az írást. Aránylag nagy a szabadsága, váratlan lépések is elgondolhatók. Kalligaro magától olyan, amilyen, vállalja a felelősséget a saját művéért. Az ember érdekesebb, mint a műve, az alkotóját meghaladó mű elgondolhatatlan. A tettei hibásabbak, mint az apjuk, különben nem tudná helyesbíteni őket.
Volt – és van is talán – bőven dohogás, dühösködés, idegesség, de volt beletörődés is abba, ami nem természetes. Volt általános gyanakvás, sértettség, irigykedés, aggódás a megélhetésért, a 55fölfelé jutásért, továbbá mértéktelen dohányzás és szeszfogyasztás. Az önérzetes tudatlanság fellengzőssé tette a nyelvet. Volt folytonos, savanyú vereségtudat, kaján tehetetlenség, harapós közöny. A közhit szerint akkoriban a külső erőknek iszonyú túlhatalmuk volt, szemben a mi nevetséges gyengeségünkkel. Ezért hát nem bonyolódsz a többiek ügyébe, ki-ki magáért sem. Bársonyos egérlyuk-stratégia, amihez társult a kis-ügyesség papos beszéde, a meghittség esztétikája és a regresszió pszichopatológiája. És te mégis boldog vagy, illetőleg voltál? Igen. Van valami különös okod erre? Nincs. Kalligaro mágikus jelentőséget tulajdonít a helynek, ahol napjai lezajlanak. Kiindulópontja a ház, a kert, a minimumkörnyezet, egy szinten lakik a talajjal. Megölném újra, mondta a falusi kocsmában egy ember, aki leszúrt egy másikat, mert az mogyorónak nevezte. Biztos ebben? – kérdezte Kalligaro. Nem kapott választ. Kalligaro nem hisz a megbánásban. Megbánhatja-e az eséseit futás közben? Ostobaságot mondott? Amikor mondta, akkor úgy gondolta. Több olyan nővel szerelmeskedett, akit nem szeretett. Ki hinné el, hogy sajnálja? Egyszer csak feláll az ember, bezár maga mögött minden ajtót, kaput, és maga sem érti, hogy miért, útnak indul, elviszi a lába. Nem, mint a nyulat, futtában, kap egy kis időt a vadásztól, hogy felkészüljön. Elmegy, hogy visszajöjjön, megsikálja magát az idegenség dörzskövével. Ide már csak (ha eltart addig) szótlan öregnek jön vissza. Fölösleges kapálózással töltenie ezt a hátralévő kis 56időt. Nem szökik meg, úgyis rátalálnak. Mindig az utolsó könyvét írja, de mert makacs utóvéd, titoknak akarja látni a tér járókelőit, tudva bár, hogy az ember a boncasztalon nem titokzatos. Ellenben a nő, akit a strandkabinban meglesnek, miközben vetkőzik, abban a néma szempárban, talán egy kisfiúéban, titokzatosan érdekes.
Ha fúriák üldözik, a gyaloglásban nyer nyugalmat. Mit dúdol a vándorlegény? Miket hazudozik a zarándok? Kalligaro teadélutánra hívja a halottait. A halott nem fél, neki mindegy, Kalligarónak még nem egészen mindegy. Szívesen sétált egyedül, nem kapaszkodott úti tervbe, átment mások életén. Kitől örökölte ezt a förtelmes továbbmenést? Csukott szobákon megy át, ajtóról ajtóra új látványok nyílnak. Most az a váratlan kaland, hogy mi jut eszébe a következő oldalon. Azok voltak a legjobb percei, amikor megérezte, hogy az öröklét folytonos, és hogy a létezés minden pillanatában örök. Jött a megvilágosodás, a ködön átderengtek az alakok. Majdnem minden kalandjába a megértés heves óhaja vitte. Folytonos séta ismeretlen városban. Minden város kihívás az ismerkedésre, és úgy tárul fel a szeme előtt, mint egy másik ember gondolkodása. Értelme nekiütközik valami alaktalannak, és az szöveggé tagolódik. A kísérlet és a közegel57lenállás játszmájában mintázódik meg az önarcképe. Kalligaro várakozást érez a levegőben, útra bocsát könyveket, amelyeknek helyt kell állaniuk magukért, némelyikben elegendő erő gyűlik össze, hogy ne hagyja magát eltemetni. Létezni akarnak, mint az emberek, erkölcsi személyiségük van. A bűnök mögött Kalligaro egyéni és közbutaságot lát, olyan embert, akit nem érdekel, hogy a másiknak rossz, amit ő művel. Ahogy a megértésnek nincsen erkölcsi határa, úgy a gonosztevők az empátia idiótái. Ha az ember a maga útját járja, ha van saját törvénye, akkor természeti adottsággá válik, se lenyelni, se kiköpni nem tudják. Rossz időben megölik, türelmesebb korban egy kicsit hallgatnak rá. Elvállalod magad? Meg fognak büntetni. De fogadhatod azt, ami jön, úgy is, mint a telet, válaszul befűthetsz. A motoros sem lepődik meg azon, hogy ha gyorsít, jobban vág a szél. Egy igazság akkor sem lesz tévedés, ha egyedül te mondod. Nincs rá az embernek semmi különös oka, és mégis, a homlokán feltűnnek a hátsó gondolatok, és az elméjét átitatja a kérdés, hogy mit nem tanácsos gondolni. A félelem szaga átüt a bőrön és a mondatokon.
Menjünk még egy darabig ezen a megterhelt kövezeten, hátha ez az utolsó sétánk, és akkor, no lám, milyen különös! Az elmúlt hetven év megír58ta Kalligarót, ő is megpróbált saját országának jó királya lenni. A legnagyobb akadály ő maga volt, saját korlátoltsága. Bármilyen komisz a világ, hanyagságával, lustaságával és a maga iránti durvaságával Kalligaro ártott a legtöbbet magának. Szerencséjére megcsömörlött a fanyar tipegéstől a tilalomfák körül. Szokásaink különböznek, nem a természetünk, mondta Konfucius. Megmaradt egy közmondásnál: magadhoz legyél szigorú, másokhoz legyél elnéző! Meg amit biológiatanárától hallott: a koncentrált, türelmes munka a legnagyobb egészség. A fiúnak folytatnia kell az apját, az életben maradottnak a megölteket. Van jobban és rosszabbul sikerült mondat, van jobb és rosszabb ember. Kalligaro látható, az ellenszél a testére tapasztotta a ruháját, erős én és erős nem-én. Utóbbi akkor igazán erős, ha meg tud ölni. A régi rend a második félidőben meglágyult, és mint az egérfogáshoz lusta macska, ölni sem akart már. Mikor az alvég dühös a felvégre, a tragikus tyúkpöröket nézve Kalligaro hümmög, és eszébe jutnak a felvégen lakó jó ismerősei. Egy helyben állni jobb, mondta az apja, továbbmenni jobb, mondta a fiú. Kalligaro sehol sincs úgy a helyén, hogy a jelenléte ne lenne vitatható. Ha elment is, visszajött magamagától az egérfogóba, hallotta, ahogy a háta mögött bekattant az ajtó, és már a kezükben volt. Innen már nem mehetsz vissza, amikor jólesik, csak amikor engedik. Kakánia melankóliája, kedélye és csalafintasága csupán egyetlen fogás az étlapon, földiskolában minden ország egy szemléltető szertár. A helyben lakó tart az utas szemé59től, és ami a város falai között izgalomban tartja a kedélyeket, az a városkapun kilépve jócskán veszít a horderejéből. Kalligaro számolt azzal, hogy a kertjébe holtáig benéznek a megfigyelők, és alkalmasint be is nyomulnak. Vidulhatsz, hogy túljártál az eszükön. Ne félj, ők is vidulnak.
A kihívás rendszerint kívülről jött, a történelemből, felsőbb hatalmak akaratából, a sors fricskáiból. Gondolhatná azonban azt is, hogy nincsen semmilyen felsőbb akarat, csak a sajátja a környező emberi akaratok átláthatatlan erdejében. A sors se nem jó, se nem gonosz, nincsen erkölcse, Kalligaro pedig nem bízhat abban, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a büntetését, noha elvétve ez is megesik. A fordulat előtt ült a padon a bolondokházában és egy sírkőasztalnál a harangozóház kertjében. A házban nem volt fürdőszoba, annál több volt az egér és a füst, ha fűteni próbált. Idős korára kilépett a vesztes szerepéből, több helyen elnök, sőt nemzetközi elnök lett, azután ennek is véget vetett. Volt sok szertartás, virág a színpadon, zene az elején és a végén. Letéve tisztségeit, Kalligaro megkönnyebbül, kioldódik mindenféle intézményi felelősségből, már csak szabadúszó háziiparos. Ha szidalmazzák, nem is hallotta, olvassák el a könyveit. Van, akire ránéz, és olyan is van, akire rá sem néz. Heves tirádá60kat hallgatván azon gondolkodik: ezt meg mi lelte? A bolond szeret meghatódni magától, nagyzol, dicsekszik, és csak az adja meg neki a jelenlét élményét, ha folyamatosan jár a szája. Beszél, tehát van. Találkozásokon Kalligaro tartja a száját, kérdez, átnyújtja a labdát, érdeklődik. Ügyel, hogy kevesebbet beszéljen, mint a másik. Saját házában imádja az imádandókat, de legalább két ajtó legyen köztük és közte. Ura és parancsolója a mindennapos dialektika, a fölkelés és a lefekvés, a kezdet és a vég lélegző összetartozása. Nem sérti egymást a nekilendülés és az elfáradás, a megtáltosodás és az elbutulás eszméje. Ezzel az énnel, amely rendelkezésére áll, vagyis vele, szembe van helyezve egy sokarcú te, és ebben benne van a felesége, az anyja, a gyerekei, a barátai, az emberek körülötte, itt Budapesten vagy szerte a világban. El és vissza. Hova vissza? A családba, gyermekkorába, az együgyűségbe, a földbe, a semmibe. Olyan munkát keresett és talált, amely megengedi a kerti nyugalmat. Érzi, hogy az ágak szeretnének megszólalni, a levelek az ő szavaik.
Keresztények és buddhisták abból indulnak ki, hogy az élet rossz, baj, nyomor, betegség, gyász, magány. Kalligaro meg inkább azt mondaná, hogy az élet jó, az élettagadás gyönyörével és mindazokkal együtt, amiket az élettagadók em61lítenek. Maga is csak héj volt, valaminek a látszó felszíne, arca valakinek, akiről nem sokat tud. Miért föltételezi mégis, hogy egyszer megláthatja életének az önvezérlő szerkezetét? Attól tart, hogy nincsen olyan bíróság, amely illetékesen átengedné a fénykikötőbe, ahova minden vágy és vallás kívánkozik. Szíveskedjen várni ítéletnapig. Kalligaro leginkább ebben a városban próbálta elkerülni, kibírni és túlélni mások cselekedeteit. Ezt a könyvet azért is ajánlja Zádor István és Danilo Kis emlékének, mert egy napon magnetofonkazetták között böngészve véletlenül egymás után az ő hangjukat vette elő. Zene helyett megszólalt egy rekedtes, robusztus férfihang, és indulatosan azt mondta, hogy marhaság! Hát igen: Danilo! Majd mintha a saját hangját hallaná, de jóval fiatalabban az 1956-os forradalom előzményeiről. Ő nem tudott volna erről ilyen értelmesen beszélni. István volt az, vele egyidős unokafivére; egy évvel a halála előtt, 1959-ben Londonban tartott egy előadást, azt vették föl a barátai magnetofonszalagra. Kelet-európai sorsok, magyar falvakból indulnak el, mindkettejüknek megölték az apját, csak mert zsidó volt. István Oxfordban, Danilo Párizsban halt meg. Cipelték magukkal ezt a régiót, ahonnan származtak. Kalligaro ma tíz éve fölhívta Danilót, már a hátgerincére is átterjedt a rák, leszállt a repülőgépről, és elkezdett iszonyatosan fájni, csak a morfium segített. Már nem félt a haláltól, csak a testi fájdalomtól, rohamosan fogyott, nehezen beszélt, mentőkocsi vitte a kórházba a mindennapos besugárzásra. Azt mond62ta, jók hozzá, Bernard-Henry Lévy megszerezte neki Párizs legjobb orvosát, van még néhány hete. Neki csak most van, csak fájdalom, tudatlanság, testhelyzet, várakozás az ápolónőre és a szúrás. „Mit csinálsz?” – kérdezte Kalligaro. „Haldoklom” – felelte Danilo.
Kalligaro éjjel-nappali álmában István, nála csak egy hónappal fiatalabb, de okosabb unokafivére, aki Oxfordban állítólag öngyilkos lett, szembejön vele egy hegyi utcán, nagy fák alatt, térdig érő hóban. Mind a ketten emelgetik a lábukat, Kalligaro bakancsa akkora nyomot hagy, mint valami ormótlan patás állat. István lábnyomai összezárulnak, mint egy sebszáj. Unokafivére könnyedén mosolygott, ahogy a vörös nap eltűnt a fehér dombtetőn, és a faágak koromfeketén markolták a szelet. „Ne akard visszahozni! Hagyd a múltat a helyén! Az esemény nem arra való, hogy megőrizd.” Kalligaro nem hitte el, amit mond. És ha el is hinné, akkor sem fogadná meg. Nem vette észre, hogy az emléktelenek figyelmesebben élnék a mai napot. Valami beszédet kellett tartania a kisebb gyerekei világi, zsidó iskolájában. Hallgatói, a gyerekek szépek voltak, finomak és fényes szeműek. Szóba hozta az újfalui zsidó elemit, és hogy az iskolatársait megölték. A gyerekek elszomorodtak. Lehet, hogy nem kellett vol63na ezt elmondania? Úgy érezte, hogy az ő kis osztálytársai itt járkálnak körülöttük. Ma már ők is hetvenéves hölgyek és urak lennének, a régi, szép lányoknak csupa folt és krikszkraksz az arca. Megátalkodott túlélő, kosfejjel megy neki a holnapi napnak, és általában előremenekül. Most talán ezzel a mindennapos menetgyakorlattal húzza ki magát a csávából. Lelépések és bebújások az odúba, csavargóstációk. Saját életrajzi tényállását alkalmas szemlélőpontoknak véli, nézheti – rájuk támaszkodva – a csillagos eget és a többieket. Nincs válogató előírás, hogy ki kaphat helyet odabenn, és ki nem. Jók, rosszak, urak, szolgák, aki belép a tudatunk házába, észrevevéseink porondjára, mindenki törvényes lakó. Mivel az élet véges, minden oka meglehetne a sietségre, de mert az élet véges, semmi oka sincs a sietségre.
Az ember, ha sokat ül, akkor sokat ír. Önmagunkkal túlterhelni az olvasót ormótlanság. Ha a könyvesboltokban nagy rakás könyv kínálkozik ugyanegy szerzőtől polcon-asztalon, megcsömörlünk. Mester, nem fogná be kis időre azt az aranyszáját? Kalligaro helyesli, ha mások ülnek fel a ringlispílre, most őket nézzék! Ő már lovagolt. Most már elég, ha kedves azokhoz, akiket mellé sodort a végzet, szórakoztassa őket! Amúgy szükségtelen morálisan illatoznia, farigcsálhat 64egy nyugodt különvéleményt. Ki tudja, mire nem adta volna a fejét, merő gyerekességből, ha a felesége nem tanácsolja el a felfelé vivő mozgólépcsőktől. Azt jobb szemmel nézi, hogy a férje ebben a pincében szöszmötöl, vagy hogy a vendégeit átviszi a Vasas vendéglőbe vagy a Hegymagas környéki kocsmákba. A feleségek jóváhagyják, ha a férjük a műhelyében, a munkazugolyában tesz-vesz, ahogy a csobánkai méhész felesége sem bánta, ha a férje nem lábatlankodik a konyhában, és nincsenek ötletei, hanem hátramegy a kert végébe, a kunyhójába, és az öreg szerszámaival ott gondoskodik a kaptárairól, ott öntögeti a mézet. Ahhoz, hogy meglegyen, nem kell semminek sem másképpen lennie. Az eszével ítéli magát a hiányra, a vágy és a valóság közötti távolság szenvedő átélésére, vakon arra, ami jelen van. Világos pillanataiban olvas egy keveset az őt érő élményözönből. Élete során mindenféléből elég sokat kapott, meleg fürdőt, hideg patakot, hegyet, mezőt, ölelést, könyvek teljességét vagy a szemlélődés ürességét. Nem fázik, nem ázik, van mit ennie, van hol aludnia és tisztálkodnia, van asztala és ágya, van családja, és vannak barátai, mi hiányozhat még? Az volt az élete, ami volt, ami megesett vele, amire emlékszik. Ez az óra az övé, ez a délután és ez a fény, ez a valami, ami semmi lesz, mert másvalami lesz a helyén, és ő sem fog emlékezni rá. Kalligaro érzi a tőle elrepülő pillanatok percenését, elpercen, kipercen.
65Egy közönséges járókelő is mondhatja, vagyok, aki vagyok. Miért is tagadná meg magát, ha bujkálva, rejtőzve is, de ugyanaz marad. Sok helyen van jelen, és hajlamos egy sétatéri padon a világról mint egészről gondolkozni. Kalligaro lát egy gyanús tekintetű zömök embert, ahogy őt méregeti, mire visszanéz, és most már ketten méregetik egymást, aztán felnéz a magasba, a másik is, és most már ketten szemlélik a felhőket. Kalligaro időről időre visszatér a színhelyekre; reggel nekiindul és megy, előbb ruganyosan, kihúzva magát, aztán előregörbedve és kezét hátul összekulcsolva. Nem kerekedik senki fölé, nem beszél rá senkit semmire, nem szégyenít meg senkit sem, de nem is nyugszik bele a dolgok végzetességébe, hiszen talán nem is léteznek valójában. Kalligaro a puszta létezését is kísérletnek tekinti. A kép csak akkor erkölcsös, ha tarka, bölcs és esztelen. A tökéletlen kreatúra nem tudja magáról, hogy ő csak egy tréfa részecskéje. Teremtője imád létrehozni dolgokat, de mindenbe beleun, és a játékait szertehagyja. Kalligaro nem akar semmit, de úgy kell tennie, mintha akarna. A hivatalban van tennivalója elég, de arra is szakít időt, hogy a liftben egy vicclapot tanulmányozzon. Ezzel a vicclapbarátsággal már korán baja volt, mert amikor hatodik gimnazistaként templomba kellett volna mennie, péntek délután, általában nem volt semmiféle fö66veg a fején. Földhözragadt kezdetlegességéhez illett, hogy az egész istentisztelet alatt egy fehér harisnyás, elég vékony lábat nézegessen, amelyhez tág szem és vastag copf tartozott, meg néhány kis szeplő az orrocskán, amely az amúgy is mozgalmas arc közepén rengeteg izgést-mozgást végzett. Amikor felhangzott a Sema, Kalligaro is felpattant, ezt a végső imát boldogító felszállásnak érezhette, felfelé ugrásnak egy síugró sáncon, és akkor a legvégére érve, Halld Izráel, ez a fehér harisnyás lábacska, az egyedülvaló, egyetlenegy lábacska is megindult felé, és Kalligarót a boldogság torkon szorította.
Utána szólt azonban az Úr: „Megengedem, hogy vicclapból hajtogassál sipkát, és hogy a mély hangú rabbinust kicsúfold, mert nekem sincs ínyemre, hogy olyan tekintélyes pocakot eresztett, nem kellene folyton libatepertőt falnia. Még azt is eltűröm, hogy a vicclapsipka helyett legközelebb négy sarkán összecsomózott zsebkendőt viselj a fejeden. Most még dús a hajad, és szívesen túrnak bele a szép, Király utcai kurvák, akik ennek a huszadik századnak a végéhez érve már öregasszonyok lesznek, vagy vihogó koponyák a köztemetőben, de majd téged is elszólítalak a maszatos lépcsőházból, sőt az istenek kertjéből is. Az élet négyötöde mögötted van, és a mara67dék egyötöd az elmúlás gyorsulása miatt különösen rövid lesz. Megetted a kenyered javát, te pedig úgy érzed, hogy még csak most kezdődik a tánc. Hatéves gyerek vagy, kukucskálsz a sötét függöny mögé, kíváncsiskodsz. Még csak a kezdetén vagy a tanulásnak, legföljebb az első osztályt jártad ki. Ha nagyon berzenkedsz ez ellen, akkor jó, rád hagyom: a másodikat is. A továbbiakról lemaradtál.”
Anyja már a terhesség tizedik hónapjában volt, sétálgatott a debreceni klinika parkjában, Kalligaro pedig lusta volt. A szülés nem volt könnyű. Ahogy a feje kibukkant, az orvos észrevette, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Ha így csúszik kifelé, megfullad. Az orvos visszatolta anyjába, és ott megfordította, hogy lábbal kifelé jöjjön a világra. Kijött, de nem akart felsírni. Bokájánál fogva fejjel lefelé lógatták, lengették, hideg és meleg vízbe mártogatták, dögönyözték, paskolták, csak hogy bőgjön és lélegezzen. Tíz perc is eltelt, amíg végre megnyikkant. Ennek a tíz percnek, amíg az agya nem kapott oxigént, elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy idióta legyen. Állítólag ronda volt, és az apja igen mulatságos képet vágott, amikor felidézte, hogyan nézett ki a fia, és hogyan nézett ő rá. Mást várt, de azért örült, hogy egy szép kislány után fia is 68van. Anyja sapkácskák, ahogy ő mondta, kapisonok alá rejtette csúcsos, kopasz, vörös fejét. Rengeteget bőgött, éjjelenként nem hagyta anyját aludni. Négy és fél kilóval született, és ehhez bőségesen táplálkozott. Anyjának még egy gyerekre elegendő teje lett volna. Tíz hónapos koráig szoptatta. Kicsi korában rózsaszín függönyös rézágya rácsai közül leskelődött, hogy mi történik. Az ágyterítő is rózsaszín, de a széktámlán a beszivárgó holdfényben oroszlánná változott át. A redőny nyiszorgott, talán egy karom mélyedt a rések közé, rabló kapaszkodott fel a falon, szájában a nagy késsel. Lábát a rézrúdon átvetve Kalligaro kimászott az ágyból, hajnalfényben mezítláb át a fürdőszobán, és bekukucskált a szülei hálószobájába, fölébredtek-e már? De sajna még aludtak, nem ugrálhatott a fésülködőasztalról az ágyba, amely gyakorlat neki jobban szokott tetszeni, mint nekik. Kiment a nappaliba, nyár vége volt, indultak dél felé a gólyák a zsidó templom frigytáblája mellől. Lesz úgy, hogy a szülei már nem élnek? Föld lesz apja szájában a mosolya helyén? Egy érzelmes kisfiúnak ilyenkor könnybe lábad a szeme, de aztán hosszasabban ül apja karosszékében felhúzott lábbal, és azt gondolja, hogy ő már akár most is képes lenne meghalni. Visszafeküdt az ágyába, a nővére felől egyenletes pihegés érkezett.
69Az 1945. január tizenhetedikéről tizennyolcadikára virradó éjszaka számos kortársa életrajzában sorsfordító volt. Ők a harmadik emeleten voltak, az ostrom az ablak alatt zajlott, egy tank pedig szétsöpörte a kockaköveket, amelyekből a Szent István park és a Pozsonyi út sarkán öreg zsidók nyilasfelügyelet alatt barikádot építettek. Az előző napokban néhány öreget a karszalagos fiatalok semmiségekért agyonlőttek. Azon az éjszakán a világítórakétáktól narancsszínű volt az ég. Abbamaradt a Dunába lövések és a „helyszíni felkoncolások” kattogása, záporoztak az ostromló sorozatok, csikorogtak a páncéltalpak, a védők elfutottak a barikád mögül. A tankok továbbhaladtak a belváros felé, majd egyszerre csend lett. Hajnalodott, a betört ablakot pokróccal és rajzszöggel eltakarták. Amikor reggel kikukucskáltak mögüle, vattakabátos, géppisztolyos férfiakat láttak kitaposott, rövid szárú csizmában. Ketten nemsokára dörömböltek az előszobaajtón, és megkérdezték, hogy itt van-e Hitler és Szálasi. Egyik sem lakott náluk. Mikor erről megbizonyosodtak, mentek tovább keresni ezt a két illetőt. Kalligaro leszedte a kabátjáról a rávarrt sárga csillagot, és lement az utcára. Az emberek kimerészkedtek a pincékből, szánkón tolták a motyójukat, sokan sokfelé igyekeztek. A katonák nem sokat törődtek a civilekkel, unokaöccsének szeltek egy darab savanyú, fekete kenyeret. Feltörték a kapu melletti illatszerboltot, és megitták 70a kölnivizet. A többi portékát a környék lakossága emelte el, Kalligaro csak egy szájharmonikát, amelyet később kockacukorért elcserélt. Bár a németek még átlőttek Budáról, Pesten mehettek kihamvadó házak és pucér lócsontvázak között, ahova akartak, haza például. A hátizsák, amelybe belegyömöszölték mindenüket, nehéz volt, a pokrócba kötözött paplan és párna ki akart bomlani, de attól már nem kellett tartania, hogy ezek a géppisztolyosok őt, csak úgy, szinte játékból lelövik. Gyerekkorában sok egészséges, épelméjű férfinak az ölés volt a mindennapos, hazafias munkája. Most béke van, utcán vagy börtönudvaron az állam emberei a törvény nevében embert nem ölhetnek, és az emberölés gyilkosságnak minősül.
Gyerekkorában a dadáival, német és osztrák kisasszonyokkal töltötte az ideje java részét, nagyjából a kristályéjszaka idejéig. Ők voltak szép és testies felnőtt barátnői. Apja, módos vidéki kereskedő, a deportálásból hazatérve 1947-ben vett egy kétszoba-hallos lakást egy budapesti keskeny, belvárosi utcában, a Vármegye utca 7. szám alatt egy ügyvédtől, aki az országot elhagyni készült, mert nem látott biztató jövőt maga előtt. Apjának akkor még eszébe sem jutott eltávozni, noha a környezetében már többen készü71lődtek erre. Látható volt, hogy a polgárságot felültették: azt mondták, hogy csak a nagybirtok és a nagybank, hogy csak a nagytőke vétetik el, és kerül felszámolásra. Akinek százegy alkalmazottja van, nagytőkés, akinek kilencvenkilenc, az még nem az. A kizsákmányoló osztályt likvidálni kell. Természetesen csak mint osztályt. A személyeket, ha lojálisan közreműködnek a szocializmus építésében, nem semmisítik meg. Talán kitelepítik őket a lakásukból, talán kényszerlakhelyet, talán kényszermunkahelyet jelölnek ki a számukra. Kalligaro a Vármegye utcában töltötte gimnazista éveit, innen járt egyetemre, innen ment az első feleségéhez, a második feleségéhez, és ide jöttek vissza nem túl előnyös lakáscsere révén, mert meghalt az apja, és úgy volt természetes, hogy anyjával egymáshoz közel költözzenek. 1947-ben ötödik gimnazistaként a félig betonozott udvaron, sorban állva hallgatták egy sovány latintanár, az akkori igazgató félénk és magasztos évnyitó beszédét, amelyben, akár a habcsókban, nem volt semmi más, csak levegő. Kalligaro unta, de még nem annyira, mint később. Akkor még érdekes volt mindenki, mert olyan, amilyen. Nem voltak vadidegenek, valahonnan emlékezett rájuk. Ilyet már valahol látott, és íme, egy képzet megtestesült. Az osztályból előbb négy-öt arccsoportot észlelt, néhány nap elteltével a csomagok szétbomlottak személyekké. Úgy vette észre, hogy a körülötte ülők éppoly kevéssé ragaszkodnak az iskolábanléthez, mint ő, aki az iskolát tiszteletre méltó, kollektív fogdának érezte.
72A diák a nap felére rab, nem mehet oda, ahova menni szeretne, és nem maradhat az asztalánál. Kalligaro a reggeli fogékony órákban nem igényelt ennyi embert maga köré, és nem esett jól hangos, bogaras urakra figyelnie. Matematikatanáruk őt mint a romlatlan vidéki fiút állította szembe a renyhe agyú, logikátlan pestiekkel. Minden osztálytársa hosszúnadrágban járt, neki még nem volt ilyen, térdnadrágot viselt, beszédének az íze, körülményes formulái és udvariassága mind a vidékit mutatták. Szemérmesebb volt a többieknél, részéről erőltetés lett volna, ha a nemi dolgokat, miként a pesti fiúk, csak úgy pőrén néven nevezi. Nem nevezte ő azokat sehogy sem. Regények mozogtak a pad alatt. Megállt mellette a vegytantanár, látta, hogy Kalligaro olvas, lecsapott. El akarta kapni, lesben állt, be fogja bizonyítani, hogy a nagy regényolvasó nem tud semmit. Felordít: mit gondolnak, meg van-e ő fizetve ezért a pimaszságért, hogy amíg a lelkét kiteszi, addig a diák szerelmes regényt olvas? Ha Kalligaro valamit jól mond, akkor megállítja, a tanárban benne fészkel a gyanú, hátha megtéveszti a piszok diák, ezt éppen tudja, de csak ezt, mert a tanuló, helyesebben a nem tanuló a lustaságát ravaszsággal toldja meg. Van esze a csirkefogónak, de ábrándozik, van esze a betyárkutyának, de nem az iskolai munkán járatja. Magántanuló szeretett volna lenni, rakodómunkás vagy teherautósofőr vagy járadékos, magányos sétá73ló, bármi, csak ne kelljen ott ülnie a padban, noha jó barát mellett ült. Föltételezte, hogy tanárainak is börtön az iskola, mindennap be kell jönniük, és őket, undok és szemtelen kölköket nézniük. Vegytantanára felmutatta foszlott ingmandzsettáját: „Nézzék meg, kérem, nincs pénzem új ingre. Három gyerekem van. Örülök, ha nem maradnak éhen vacsora után. Nem esznek sonkát, nem esznek szardíniát, mint egyesek maguk közül. Miért járnak, kérem, gimnáziumba, egy neves tanintézetbe? Azért, hogy megalázzák a tanárukat? Katona voltam, fogolytáborban voltam; azt hiszik, öröm nekem magukat tanítani?” Nem, ezt nem hitték.
Úgy érezték, hogy neki egyáltalán nem öröm már léteznie sem, és minden reggel ugyanebben a testi alakban fölébrednie. Már ettől a veres orrtól, kedves tanár úr, nem szabadulhat. Minden reggel ugyanaz a pocak és ugyanaz a zakógomb, amely nemsokára le fog esni, és ugyanazok a stoppolt zoknik. Nem lehet annyira szeretni a tárgyunkat, hogy minden reggel az ellenséget traktáljuk vele. Fiatalokat, akiknek a szemén látszik, hogy kényszerből hallgatják meg. Az egyik sorozatban gyártja az obszcén rajzokat, a másik a padot faragja, és kinéz az ablakon, a harmadik partitúrából vezényel a pad alatt, a negyedik teniszlab74dát szorongat, hogy erősödjön a keze. Költői pillantások tapogatják a szemközti ház szürke falát, de akit a tanár felszólít, annak a szemében a megerőszakoltság makacs fénye csillog. „Mondja csak, kérem, mit mondtam az előbb? Feleljen, kérem, miről volt szó a mai órán? Maga egyáltalán nem volt itt? A lélek elszállt, mint tavaszi fing az alkonyatban, csak a kadáver tehénkedik az első padban?” Amikor délben kicsengettek, akkor jött el a jó világ. Ricsajozva, harsányan tódultak ki, és hiába voltak a mérséklő beszédek, hogy sorban, hogy egyenként, hogy legalább addig becsüljék meg magukat, amíg az iskolaépületben vannak, ha kiléptek a lengőajtón, akkor – lehetőleg néhány sarokkal odébb – utat adhattak lényegüknek, a vadállatnak. Kalligaro ugyan nem csúszott le a simára koptatott lépcsőkorláton, amelynek márványfelülete eredetileg recézett volt, ám a sok diákfenéktől tükörsima lett, de már a földszintre érve, a nagy barna kapu fél szárnyán kigomolyogva föllélegzett. Minden jó, ami odakünn van, a verebek a szódáskocsi lovainak trágyájában, vagy a Pálma presszó, ahova beültek a tudós osztálytárssal, aki vagy a nőkről, vagy a dzsesszről, vagy az atombombáról beavatottan közölt Kalligaro számára vadonatúj híreket.
75Felséges volt megnézni a Royal Revue Varieté kirakatait és Lizavetta művésznőt, akinek nemhogy a combjai nem voltak eltakarva, de jóformán még a feneke sem, és az a fényes, narancsszínű selyemdressz meg Joshua Strongman szaxofonja, ahogy a zenekari árokból Lizavetta művésznő alsóteste felé ágaskodott a flitteres atmoszférában, ez a túlzás, hogy az ember mást csinál magából, mint ami szokásosan, valóban felséges volt. De már az nem, amikor kijöttek a művészbejárón, ez más volt. Kalligaróban a hócipő vagy a kalucsni, a félrecsúszott turbán vagy az arc gyűröttsége nem csalódást keltett, hanem együtt érző csodálatot, mert lám, hogy fölészárnyalnak odabenn a színpadon a gyarlónak. Egy magas kucsmás férfi úgy vezette a medvéjét, mintha kutya volna, mondjuk újfundlandi, körmét az aszfalton kocogtatva lassan ballagott a medve a gazdája után. És az a hórihorgas, vörös hajú Babette, aki egyik nap egy Buickból szállt ki, és előkelően tűrte, hogy a sudár, fekete kabátos, perzsakucsmás férfi az ajtóig kísérje, és ott egy kézcsók kíséretében megköszönje a találkozást, az a Babette másnap motoron érkezett egy pepita sapkás, bőrzekés vagány mögött ülve, ahogy akkoriban mondták: a tyúkrázdán. A motoros terpeszben letette a lábát, és Babette művésznő forrón belecsókolt a nyakába.
76Kalligaro destruktív volt, és cinikus, némi belső megelégedéssel, a körülményekhez, a pozitív kedély államhatalmi túláradásához képest, lappangva már, de egy nagy mekegő-röfögő vihogás vágyával terhesen. Koporsót rajzoltak a táblára, s belé jó tanárukat, még gyertyát is ragasztottak a koporsó négy sarkára. Sírba tették, mert az ő órája következett, övé volt a hatodik óra, késett, és talán ő is ott volt, ahova tanítványai szerettek volna már menni. Délben egykor kitódultak a járdára, és hátulról lerúgták az előttük haladó táskáját. Röhécseltek az előttük ülőn, akinek előzően fokhagymával bekenték a kabátgallérját, tudták, hogy randevúra megy, bekenték, hogy bűzölögjön. Lépteiket a bordélyházak utcája felé irányozták, ahol hosszú lócán ültek a nők, egy-kettő már kint állt a kapuban. Ez akkor még ugyanolyan természetes volt, mint kenyeret vagy karajt árulni. Itt is sok hús volt, mert a lányok kövérek voltak, többnyire. A szobácskáikban mosdóállvány tartott egy fehér lavórt, kancsóból öntöttek bele hideg vizet és egy üvegből rózsaszínű hipermangánt. A fiúnak ki kellett tennie először a nemi szervét, és a nők megmosták, mint egy zoknit, anyásan, természetesen, vastag tenyerükbe fogták, megtörölték, és megvizsgálták, hogy nincs-e valami baja. A szekrényük tetején birsalmakompót volt. Hanyatt feküdtek nagy testükkel, hagyták, hogy a fiatal vendég tanulmányozza, mi van a széttárt lábuk között. Ráérősek voltak, barát77ságosan, mély hangon nyögdécseltek. Hagyták, hogy a fiú utána egy kicsit aludjon hozzájuk bújva, még be is takarták, és csak később mondták, hogy ezért fizethetne kevéssel többet is, ami rendben volt. Rongyszőnyegre léptek le az ágy mellett, és megint a lavór, és még sütött a nap az egyenetlen kockakövekre meg a többi kapura, amelyekben más nők álltak cicegve, ajkukat csücsörítve, nyelvüket kidugdosva, mutatóujjukkal hívogató mozdulatokat téve.
Kalligaro felszállt egy találomra kiválasztott villamosra, és kiment egy ismeretlen külvárosba, bizonytalankodva, hogy vajon miképp talál vissza. Minden egyes házat megnézett, mind oly különös egyéniség volt, mint a tanárok és az osztálytársai, vagy mint az utasok. Ujjongás, ha felszáll egy pocsékság, golyva, daganat, sömör szíves fogadtatásra lel. Rendesen kinyitotta a szemét, amikor látott a villamoson vele szemben egy embert, akinek a csuklója a mellette ülő rendőréhez volt hozzábilincselve. Az utca érdekesebb volt, mint a mozi. Az utcán ő maga szerkeszti meg a látványt, miként a kézikönyvtár polcairól is azt veszi le, amit akar, vagy ahogy a lányok közül most ezt követi, majd meg azt, megy utána, de nem meri megszólítani, valami biztató jelet várna, nézi a tarkóját, a mozgását, a lábát, a lány belép egy 78kapun, ő pedig andalog tovább, és bámul a magasba a kebles kőmúzsákra, kariatidákra, kürtös angyalokra, szirénákra és villámhárítóra a háztetőkön. Beles az udvarokra, kerteket lát porolóval, rozzant háromkerekű biciklivel, behorpadt gumilabdával, támla nélküli paddal. Édessége volt már a hanyatlásnak, az alkalmatlanná válásnak, a tárgyakba ivódott halálnak. Miért legyenek a dolgok tökéletesek? Az emberek is gyarlók, ingóságaik is azok, mennek a szemétdombra. Hazamenet a Kossuth Lajos utca sarkán befordulva, megnézte az egyetemi könyvesbolt kirakatát, a Gourmand eszpresszóban kávét és rumot ivott. Áramlottak ki az emberek a Puskin, azelőtt Fórum moziból. „Nagy marhaság volt!” – mondta az egyik, „Ennél hülyébb filmet még nem láttam!” – így a másik, kelet-európai művészfilm volt. A taxiállomáson piroskockás taxiban unatkozott a sofőr, a túloldalról kiugrott egy ember a harmadikról, és zuhantában még visszakiáltott: „Margit, szeretlek!” Bundás nő ment a nőgyógyászhoz, és a belvárosi divatszalon vagy a hírneves fogorvos is olyan látogatókat fogadott, akiknek a parfümillata emlékezetes maradt. A szomszéd lakásban lemezkoncertet rendezett a házigazda, aki talán nagy lázadó volt, talán rendőrkém.
79Egy sápadt, finoman táskás arcú házmesternő járt hozzájuk takarítani, amikor Kalligaro szülei még vidéken laktak. Munka után meg is fürdött. „Ugye, még fiatal a testem?” – kérdezte, amikor kilépett a fürdőkádból, és még szinte nedvesen bejött a szobába. A teste valóban fiatalosabb volt, mint az arca. Egy vaskos férfi vállalati kocsin hazahozta az utcájukban lakó Katát, aki nem ennek az embernek a felesége, de a férje ekkor katona volt, és talán ez az ember nyújtotta neki a tartalékos szolgálatot, drága ajándék kíséretében. Kata meglátta Kalligarót a hirdetőoszlop mögött, és azt mondta vaskos kísérőjének, hogy most fáradt, és szeretne egyedül maradni. Odanyújtotta neki csókra a kezét, és belépett a kapun, még egy titkos pillantást vetve a hirdetőoszlop mögé, Kalligaro felé, hogy kövesse, ha szabad a tér. A szomszéd ház 1949-ig kupleráj volt, ebben a csendes utcában vonultak az 1820-as években az örömlányok virággal a romantikus költők alig megvesztegethető tekintete előtt. Itt volt a sarkon a vendéglő, ahol a költők az 1848-as forradalmi időkben édes süteményeket fogyasztottak sör és tepertős pogácsa helyett, ami perhez is vezetett. A helyiséget bérbe adó sörgyáros abból az igazságból kiindulva, hogy mézes-cukros torták és bélesek után nem ízlik a sör, megtiltotta a vendéglősnek ilyenek árusítását, s ezzel sértette mind a vállalkozó, mind a fogyasztó szabadság80jogait. Az ifjú beszélyíró advocatusnak ez volt az első ügye, védelmezni a sörgyárossal szemben az édesszájúakat.
Ha felfedezőútra indul ifjúsága övezetébe, akkor el kell mennie néhány címre, hogy azt a szoros teret, amelyen ismétlődő mozgásai lezajlottak, megtekinthesse. Keskeny belvárosi utcákba vezeti el az olvasót, innen járt gimnáziumba, egyetemre, ide tért vissza az első feleségétől, itt lakott a második feleségével; mindösszesen vagy negyed századot töltött ebben a házban, a belváros közepén. Túloldalt a megyeházát látta, egy kormossárga, múlt század eleji klasszicista épületet, a tetejét öreg, barna cserép borította, és mivel ők az ötödik emeleten laktak, szeme elé ez a jobbra-balra messzire elnyúló cserépmező tárult, amelyen az idő elszíneződései ugyanolyan szemlélhető folterdőt alkottak, amilyen látási örömöt ad egy érett szobafal repedéshálózata. Túl a vármegyeházán távolabbi, magasabb épületekre, tornyokra látott, és látogatói önkéntelenül ugyanarra a közhelyre bukkantak az ablakhoz lépve, hogy olyan párizsias, ezt mondták azok is, akik még csak a moziban látták Párizst. Kémények és tetőhágcsók labirintusa fölött csak madárszárnyak szabdalták az eget, és néhány antenna, ki 81tudja, kié. Volt a házban vagy harminc lakás, általában kétszoba-hallosak. Poszteklektikus homlokzat, tartózkodó tagolás, erkélyük is alig emelkedett ki a falsíkból. A ház földszintjén a kis üzlethelyiségeket az utca felől egy szatócs, egy úri szabó és egy órás bérelte. Amikor jött a szocializmus, a kis fűszeresbolt megszűnt, pedig Daróczy úr hajnali négykor már ment a kézi tolókocsijával a nagyvásártelepre friss áruért, és olyan örömmel adta hírül minden lakónak, hogy van friss juhtúró vagy eper, hogy az ember ebben az örömben maga is osztozni akart. Megszűnt az órásműhely is, kihalt belőle a kopasz, rejtélyes mester, aki hatalmasat tudott nevetni, mikor a magas, festett hajú színésznő hívogatta a papagáját, mert a kíváncsi madár leereszkedve a keskeny utcaszakadékban és ilyet addig még sohasem tapasztalva, letelepedett a járdán az órás nagy, fekete kandúrmacskája elé: és várt, várt, amíg az rá nem tette a mancsát.
Az órás fekete köpenyben magasodott a belépő elé, aki az ajtóval egy kis kolompot és egy macskát hozott mozgásba. Szűkös műhelyének hátulsó részében volt az ágya és a mosdója, sötét falát nemes zengzetű faliórák borították. Ez a vad ember, akin furcsa volt a hunyorgással szeméhez vont lencse és ujja közt a finom csipesz, egyszer 82csak, még a kommunizmus kezdetén kihalt a helyiségből, és annak kirakatablakára belülről olajzöld függöny került. Kalligaro rossz arcú embereket látott besurranni oda. Mondták, hogy az államvédelmi hatóság tisztjei találkoznak az egykori órásműhelyben időnként a spiclikkel. Évek múlva egyszer az volt a benyomása, hogy nézik, odaugrott a pillantása, és úgy rémlett, hogy egy szem tekint rá áthatóan a kikapart festékhézagon át: néz, nem hunyja be a szemét, nem mozdul a résből, és nem rejtőzik el. Az órásműhely belülről fehér olajfestékkel bemázolt üvegfala mögött ott kuporgott egy ember, akinek nem volt más dolga, mint hogy Kalligarót és a látogatóit lesse. A titkos értesülést, hogy benn kuksol valaki, a házmesterné kottyantotta el. Későbbi lakásuk utcai ablakával szemben a Belügyminisztérium csak arra tartott fenn egy üres lakást, hogy onnan hozzájuk átkukucskáljanak. A szemközti lesőlakásban nem volt semmi, csak két szék az ablaknál. Ha netán megfélemlíteni akarták volna ezzel az általános jelenléttel, a hallgatózással és a leskelődéssel, ez valamelyest sikerült, de nem túlságosan. Nem azért, mert Kalligaro oly nagy jellemszilárdsággal rendelkezik, hanem inkább, mert szórakozottan elmerült a gondolataiban, és így azt sem vette észre, hogy a házuk előtt áll egy jellegzetes, magas antennájú, fekete belügyi kocsi. Benne pedig a kicsi és a nagy, a kövér és a sovány, a mérges és a jópofa, az érzelmes és a durva, egyszóval az ideális pár. Unatkoztak, cigarettáztak, tízóraiztak, ebédeltek, visszafojtották a vizelhet83nékjüket, és megfigyelték, követték, lehallgatták számos poloskájukkal és kamerájukkal, akárcsak némelyik barátját.
Színes jelenség volt a lépcsőn szembejövet a vörös hajú, magas nő, aki hosszú csípőjén angolos kosztümökkel vonult le a lépcsőn a harmadik emeletről, őt fanyar, tárgyilagos illatuszály követte. „Színésznő” – mondta egy lakó a liftben, „telefonszínésznő” – mondta a másik. Egyszer egy diplomata-rendszámú, nagy Hudson kocsi jött érte sofőrrel, máskor harmincöt vérvörös rózsát hozott neki. A nő is magas volt, és a köszönése is magasból jött. Ugyanaznap, amikor őt, kitelepítettek még két másik lakót is a házból, egy cseh-német bárót és egy zsidó bárónőt. Mi is vártuk a kitelepítési végzést, mint a környéken garázdálkodó fertőző betegséget, a pecsétes írást, amelyet kora délelőtt rendőr kézbesít, és amely felszólítja a címzettet, hogy éjjelre csomagolja össze a legszükségesebbeket, megadván személyenként a súlyhatárt, néhány bőröndnyi holmit. Majd jönnek értünk és elszállítanak új kényszerlakóhelyünkre, amelyet elhagynunk csak a helyi rendőrség engedélyével lehet. Az ismerős kitelepítettek egy-egy gazda házába kerültek, a nyári konyhába, és az ő lakásukba nem sokkal később betelepítettek egy-egy „népi kádert”, belügyi vagy 84párttisztviselőt, tanácsi vezetőt, embereket, akiket magasabb pozícióba emeltek, akiknek a társadalmi állásához már nem illett a fürdőszoba nélküli, szoba-konyhás lakás, akiknek helyet teremtettek a villanegyedekben és a belvárosban, az „osztályidegenek”, illetőleg az „osztályellenség” otthonaiban. Mindent ott kellett hagyni bennük rátestálva az új lakóra, aki az ágyba befeküdt, a férfiinget és a női szoknyát, ha a mérete megfelelő volt, viselte, az értéktelen családi emlékeket pedig kidobta.
Kalligaro húszéves, kereken húsz, mi más akarna lenni? Övé ma a legszebb születésnap, április másodika: nem egészen a bolondság napja, csak majdnem. Neki a szabadság napja, tegnap jól megviccelték: kizárták az egyetemről, és kitették a képét a szégyentáblára. Holnap reggel már nem kell, sőt tilos bemennie, ami szabad időt ad, csak az a bökkenő, hogy ősszel esetleg elviszik katonának, kellemetlen lesz, de azt is kibírja. Legalább megtudja, hányadán áll ezzel az egésszel, ami itt van körülötte, és amiben minden benne van, ez a Gourmand eszpresszó is, amelybe, lévén lakóházához, a Vármegye utca 7.-hez a legközelebb, időnként beül. Tíz nappal azelőtt állt a Hősök terén, s körülötte az egész egyetem, zengett a Beethoven gyászinduló Sztálin halála után. Ko85mor ábrázatok, találgatások, a beszédeket nem hallja, csak azt hallja, ami érdekli, állva is tud aludni. Az egyetemen a félemeleten egy félköríves apszisban ma talán Mária áll leomló palástban, és mert az apszisokban valami magasztosnak kell lennie, akkor, 1953-ban egy roppant gipszfej volt bearanyozva, a fél világ uráé, de hát mindennek rendelt ideje van. „Győzünk, győzünk, aztán egyszer csak a halál győz” – mondta Sztálin, és mert nem akart összetalálkozni a saját halálával, ezért több egyforma hálószobája volt, hogy a halál hercege, ha érte jön, és keresi, eltévedjen, vagy hogy az álmában rátámadó orgyilkosok valamelyik tévesen kiválasztott hálószobában törjenek rá, és még akkor sem tudnák őt lelőni, mert törhetetlen üveg mögött fekszik, mint a ravatalon. Kalligaro akkor is ide ült be a Gourmand eszpresszóba, tél végén, kora tavaszon, akkor is esett a kései porhó, és megállt a szemközti épület, akkor a Szovjet Kultúra Háza, ma a Magyarok Háza, valaha a Nemzeti Kaszinó erkélykorlátján, akkor is ezt a kerek műmárvány asztalt választotta. A csíkos huzatú szék azóta talán megújult, a kávéfőző gép akkor is sistergett. A Semmelweis utca neve nem változott, a Kossuth Lajos utcáé és a Magyar utcáé sem. Dús pelyhekben hull a hó, ferdén szemben az Astoria szálló elegáns szürke kőfala és sárgaréz betűs feliratai.
86Akkor talán gyérebb volt az autók áradata, villamos is járt még, ma már csak autóbusz. A Gourmand-ban, a sarki kávézóban, Kalligaro, mint egykor, két lágytojást kér pohárban, és teát rummal. A zenét senki sem hallgatja, kár, hogy nem hozott füldugót. Egy dombormű az utcanévadó Semmelweis Ignác szülészorvos emlékére. Ő vezette be, hogy az orvosnak a kórházban, ha a proszektúráról jön, mielőtt egy szülést levezetne, kezet kell mosnia, mert ha nem teszi ezt, a fertőzésbe a mama is és a baba is belehalhat. A nagy felfedezések olykor meglepően egyszerűek. Odakünn egy felirat a Las Vegas kaszinót hirdeti. Az utcán egy göndör, vörös hajú lány siet el előtte. Akkor is egy ilyen lány foglalkoztatta: gondolta, hogy felhívja Verát, de végül nem telefonált. Inkább odament a villamosmegállóba a Múzeum körút elejére, és sikerült felszállnia arra a villamoskocsira, amellyel Vera jött az egyetemről, már a nyolcadik hónapban járt, kapott ülőhelyet. Volt olyan kollegina a villamoson, aki már nem fogadta Kalligaro köszönését, ellenségnek mégcsak nem is biccentett, korábban barátságos érzelmeit egy nap alatt eltüntette. Ha itt a szemközti házban megtudják, hogy kirúgták, esetleg nem kap több hülye fordítanivalót. Hóesésben kevesen járnak az utcán. A hetvenéves Kalligaro a hóesés miatt vett egy sapkát, barett, a legnagyobb számot, de kicsi, minden tökfödő komikusan billeg a feje búbján. A televízióban egy 87hajkorona, egy barna sörény hullik alá, az orra előtt felugrik egy lány, fenékig érő ezüstszőke haját jobbra-balra lengeti, és egy fiatalember tarkóját vakarássza. Óbégató, jajongó slágerek ellen a viaszos füldugó sem véd meg, minden kornak megvan a maga idiotizmusa, most mindenütt ez a zeneterror. Fehérmárvány padló, a Café Gourmand belső építészete ötven éve ugyanaz, a hulló hó fala egyre kevésbé átlátszó, ferdén hullanak a pelyhek, nagy esernyők alatt karolnak egymásba a párok. Zavarodott galambok csóválják a fejüket egy falipárkányon.
Édeskés fölénnyel mosolyog egy bakancsos, sovány fiatalember a barátnőjére; az átlagnál inkább háromszor, mint kétszer terjedelmesebb fenék emelkedik, és bocsátkozik a fiatalember vékony combjára. Meddig bírja? A dagi felemelkedik, erős hangja van, de duruzsol a mobiljába, áttesz egy randevút máról holnapra, és visszahelyezi a fiatalember térdére ezt a feneket, amely alig fér el a széken, és újabb telefonbeszélgetésben valami hormonpanaszt emleget. A kövér lány behunyja a szemét, és álmodó mosollyal simogatja a vékony bajszos és szakállas fiatalember fejét. Valami jó hely kellene, ahol összebújhatnának. Közlekedési akadályokról beszél a rádió, a kövér a vastag arcával elnyeli a fiú orrát, a fiatalember egészen 88eltűnt a lány alatt. A tévében szebbnél szebb hajak és szebbnél szebb gólok, ez a rémes lánykórus agyonvinnyog. Az utcán fekete ernyő alatt közeledik egy nő, hatalmas rom, Kalligarót aggasztóan emlékezteti egy Dob utcai kurvára a régi időkből: mutatta az albumát, a kitüntetéseit, sok képecske volt a falán, törzsgárdatag volt, és eredményes kultúrmunkát végzett a nőszövetségben. Szívből feküdt le Kalligaróval, de nem bánta volna, ha mégiscsak ad egy kis pénzt, „mert érted, ugye, ha nem fizetnél, azt kérdezném, hogy mikor jössz legközelebb, és ha nem jönnél, azt mondanám, te dög. Így meg csak annyit, hogy kedves kuncsaft voltál.” A múló idő jótéteménye, hogy nem muszáj felismerniük egymást.
Kirándulásairól visszatért a Kisposta eszpresszóba, a Párizsi utcába, royalisták és szociáldemokraták, mindenféle lecsúszottak, tegnapi képviselők, a szocialista rendszer ellen dohogó besúgók közé. A royalisták asztala alól időnként cipősarok-csattogás hallatszott, a finom urak mindannyiszor tapintatosan összeütötték dupla talpú, kézzel varrott sevrócipőjüket, amikor kiejtették őfelsége (Habsburg Ottó) nevét, márpedig sokszor ejtették ki. Minden reggel izgatottan találkozott a vele szemben lévő kétüléses kanapén egy szép hölgy egy elegáns úrral, és a szép hölgy min89dig egy kissé késve, úgy is mondhatnánk, zaklatottan érkezett, ha a zaklatott szóban nem rejtőzne valami kevés ildomtalanság, mert a nő izgalma hibátlanul belül maradt az illendőség határain. Az úr fogta a hölgy kezét, ő pedig minden reggel beszámolt azokról a szörnyű atrocitásokról, amelyek otthon érték, mert köréje tekeredett a gyanú hálója. Házasságának sokadik és a párhuzamos barátságnak valamivel kevesbedik évében a férj már kezdett sejteni valamit, és egyszer azt mondta: „Tudom, nem örülne, ha elkísérném.” Ilyen közönséges! Nyílt az ajtó, és behengeredett egy csonk. Kézzel lökte előre magát, egyáltalán nem volt lába, izmos karja föllendítette egy székre a törzset, rátámaszkodott az asztalra, és átvette a társalgás vezetését, vitte, vitte, vitte a szót, akár a labdát egész a kapuig, ő lőtte be a gólt, csattantotta el a poént. Csevegésükbe belehallgatott a tintával és tollszárral fölfegyverkezett bölcsész, aki a Kisposta eszpresszóban is úgy érezte, hogy a legjobb helyen van.
Volt ott még egy állandó reggeli vendég, egy művészfilozófus-építész-költő-festő-filmrendező-színész-avantgardista-misztiko-cinikus próféta, szóval egy összetett, eléggé testes és kopasz egyéniség, aki szerette bal szemmel méregetni a kávéház vendégeit, szemöldökét egy kissé felhúzva, a 90nőket is, kivált, ha magas és erőteljes férfiak társaságában ültek. Az illetékes lovag előbb indignálódva visszanéz, egyre vörösebb a feje, és már közel áll ahhoz, hogy megkérdezze ettől az arcátlan, köpcös paprikajancsitól, akinek olyan finom, hosszú, tövükben párnás, a körömnél már elvékonyodó ujjai vannak, mint Mona Lisának, szóval hogy föltegye a kérdést, amely után szó szót követ, hogy „Miért fixíroz bennünket az úr? Minket ez zseníroz. Szíveskedjen elfordítani a tekintetét, nézzen ki a kirakatablakon, vagy bámulja a plafont, vagy számolja meg a terítő rojtjait, de a mi kis társaságunkat ne méregesse ilyen gunyorosan az úr, mert kap egy akkorát, hogy áthalad az ablaküvegen.” Ilyesmi készült, de odaállt az örök Csöpike, erre évődött, arra évődött, úgyhogy nem történt semmi sem. „Inkább engem nézzen a kedves vendég, nekem az nem sértő. Nekem az a sértő, ha a mérnök úr másokat néz, főként, ha csak alkalmilag betérő hölgyeket.” A próféta a városépítészeti tervezőintézetnek volt a még éppen eltűrt, de inkább kedvelt lángelméje. Később megkérdezte Kalligarót, hogy ki a kedvence a Bibliából, és ő rávágta, hogy Salamon, azért, mert őt hozzák hírbe az Énekek énekével és a Prédikátor könyvével, volt mindene és mégsem volt semmije, csak az öreg uralkodó megsemmisítő tudása. Erre ez a különös próféta a fejébe vette, hogy jobb lesz féltenie Kalligarótól a feleségét, és társaságban muszáj volt sírva fakadnia, ha arra gondolt, hogy fogja őt faképnél hagyni a felesége, noha hűtlenségre gyanakodni kettejük közül ép91pen neki nem volt oka. „Megcsalod, és őrá gyanakszol, elhívsz magadhoz, de csak a feleséged van otthon, kiszeded belőle, hogy miről beszélgettünk, és szenvedsz, hogy jól megértettük egymást, mondd, te normális vagy?” „Nem – felelt sietve a mérnök –, nem vagyok normális, te vagy normális, én transznormális vagyok.”
Fiatalon idősebbeket, börtönviselteket faggattak; a terrorról csak úgy lehet írni, mint Kafka, mondták, és beavatták Kalligarót a háború alatti ellenállás, az illegális mozgalom, a titkosrendőrség intimitásaiba. A fiatalok lúdbőröztek a kihallgatási módszerektől, és elandalodtak a börtönmitológián. Az értelmiség játszott bolsevistát, antibolsevistát, megint bolsevistát, megint antibolsevistát, Kalligaro látta a gondolkodókat összevissza hajlongani a változó áramlatokban, és megállapította, hogy semmi sem idegenebb tőle, mint azokat sajnálni, akik hittek és csalódtak, mert aki hagyta magát becsapni, az hólyag. A csalódott kommunisták is kommunisták maradtak. Ez volt a tárgya a rögzöttségüknek, ezt értelmezték, ettől voltak megbabonázva, ezt szidták, nem bírtak leszállni róla, ahogy nem bírtak mással foglalkozni akkor sem, amikor vonat alá kötözték magukat, amikor a hómezőn golyósziszegésben futva megérkeztek nyugatra, és akkor is, ott is, mindörök92ké ezt a valamit leplezték le, ezt a darabot, amelyben ők is színpadi alakok tudtak lenni, hősök és árulók. Ebben a darabban a humoristát felkötötték, vagy ő volt a hóhér éppenséggel. Baráti körben azt fejtegette, hogy a huszadik századi értelmiség legmozgalmasabb kalandja (mert másképp nincsen hatalom, csak az állam által) a radikális etatizmus volt, amelybe könnyű belehalni. Aki nem akar hatalmat, formalista lesz, kisepri a fejéből az etikai-politikai elfogultságokat. Akkor csak leírás, fenomenológia, módszer és professzionalizmus van. Amibe bele lehet törődni. De azért élt Kalligaróban a gyanú, hogy aki itt, a huszadik században meg tudta őrizni az elfogulatlanságát és az etikai semlegességét, az nagy szarházi lehet. A jobboldali kaland után a baloldali kalandnak is vége lett, maradt a könyvtár. A gőg mutatványai leszerepeltek, tanulmányozzunk örök dolgokat, városunkat netán, ízes falat, minden nap új téma, egyik ötlet kioltja a másikat. Ifjú feleségének könnyű, puha, acélkék télikabátja volt, a Duna-parton jött a könyvtárba, a fejét kissé lóbálva, a víz felé ejtve, mert így, félig oldalvást nézve, a város szédületes volt, és a hidak felágaskodtak, mint a ló.
Ötvenhat tavaszán a legparázslóbb név Nagy Imréé volt. Ha az öregúr átsétált az Orsó utcából 93a Nagykörútra, és végigballagott Pesten, akkor számíthatott arra, hogy a szembejövők észreveszik, megmerevedik a tekintetük, lezajlik bennük az azonosítás, és föltűnik a dilemma, hogy most mi legyen. Kalligaro jó napot kívánt, Nagy Imre egy kissé megemelte a kalapját, ha nem is mosoly, de valami szívélyes hajlandóság játszott a bajusza alatt. Beszélgethettek volna, ha Kalligaro veszi magának a bátorságot, hogy elé járuljon, és bemutatkozzon, ő azonban a köszönésnél tovább nem merészkedett. Általában nem volt bizalmas természetű, előadás után nem ment ki a katedrához, hogy a professzort még egy kis külön beszélgetésre elcsípje, magánkérdéseket tegyen föl neki, és a hozzáértését mutogassa. Kicsoda ő ahhoz, hogy megszólíthassa a hatvanéves Nagy Imrét, a tegnapi – és remélhetően a holnapi – miniszterelnököt? Módfelett csodálta unokafivérét, Istvánt, aki fesztelenül elmesélte, hogy elment „az öreghez”, becsengetett, és átadott egy levelet Szigethy Attilától, főnökétől, amelyben a dunántúli parasztvezér és államigazdaság-igazgató felajánlotta, hogy tartana egy beszédet a parlamentben, amely vádirat lenne Rákosiék gazdaságpolitikája ellen, kimutatná a magyar gazdaság csődjét, és ezzel talán meg lehetne buktatni a zsarnokot. Eladdig senki sem mert fölszólalni a vezér ellen az országházban. István üldögélt az Orsó utcai ház teraszán, Nagy Imre előbb hűvös volt és óvatos, elképzelhető, hogy ügynököt, provokátort gyanított a fiatalemberben, átment a másik szobába, telefonált. Negyedóra múlva csengett a telefon, 94az exminiszterelnök megint átment a másik szobába, s amikor visszajött, barátságosan mosolygott, már ígéretes diákot láthatott Istvánban, és előbújt belőle az egyetemi tanár, a töprengő idős ember, s kifejtette fiatal látogatójának a várakozás stratégiáját. „Eszerint ön a Háború és béke által jellemzett Kutuzov stratégiáját követi? Hátrálni, hátrálni, és mire az ellenfél a nagy hódításban kifáradt, akkor rátámadni?” „Igen” – mondta némi gondolkodás után Nagy Imre.
Lebeszélte Szigethy Attilát – István közvetítésével – a „puccsista” elgondolásokról. „Majd a politbüró eljön hozzám, és ölembe teszik a pártfőtitkárságot.” István komolyabb és rangosabb ügyekben volt érdekelt, mint Kalligaro, annyi neki elég volt, hogy gyakran járt arra, amerre Nagy Imre kanyarította a sétaútját. Évtizedek múlva azon kapta magát, hogy ő is sétaútvonalakat rögzít, és ismétel. A kezét évek óta hátul összekulcsolja, apja is így sétált, egyik fia és unokája is így megy néha, elgondolkodva. Az állandó pálya idősebb férfiak szklerózisa, önvédelem: ezt már ismerjük, azon túl kitörhetjük a nyakunkat, rosszul léphetünk. Féltjük magunkat, rövideket lépünk, esékenyek lettünk, néha le- és fölsegítenek. „Az öreg” – kerekded, szívélyes-méltóságos férfi – fiatalabb volt, mint ő most. Érezhető volt a te95kintetében, hogy akkoriban rátalált a szerepére, megmakacsolta magát, és azonos lett önmagával. Ez újszerű volt: elvek miatt kirekesztve lenni. Az ő föllépése tette három évvel korábban lehetővé Kalligaro visszatérését is az egyetemre. Ő vezette be az enyhítéseket, hazaengedte az internáltakat, a politikai foglyok zömét, és feloldotta a kényszerlakhelyre történt kitelepítéseket. Moszkva egy jobb pillanatában őt jelölte ki magyar kormányfőnek, és hogy aztán ez az ember a birodalmi hűség helyett a hazai népszuverenitást választotta, s meg is maradt amellett, bár sejthette, hogy ezért a nyakasságáért felkötik, ez már a drámai rugó a jellemében. Akkor, ötvenhat tavaszán, földrengés, árvíz, szerelmek, föleszmélések, nekibátorodások, homlokfölemelések tavaszán harmadszor zárták ki Kalligarót az ő egyetemükről, de most már ezt nem gondolta olyan logikusnak, szinte kézenfekvőnek, mint első kizáratása után. „Nem vagyunk egyek, de együtt élhetünk. Ha Nagy Imrének sikerül.” Az öregnek két év múlva sikerült – formás méltóságát el nem veszítve – egyenesen megállnia az akasztófa alatt.
Akkoriban kísérgette a festőnövendék Barna Évát is a judaisztika nagy tiszteletű professzorához, Scheiber Sándorhoz, hogy ott menedékre leljen, mert otthon kereste az új karhatalom. Mentek a 96Klotild utcába, Éva jól ellátott és nem bizonytalan testben működő, finom orrlyukakkal érdeklődő lénye ezúttal sem jött ki a sodrából. Kérte Kalligarót, hogy a lépcsőházban várja meg, a szülei mondták, hogy jöttek érte, és összecsomagoltak egy útitáskányi holmit. Kísérhette Évát megint, ezúttal a rabbihoz, aki valószínűleg kevéssé gyanús, de az orvos szülőknek családi barátja volt, így amíg Éva tovább nem mehetett, őnáluk oltalomra lelt. Nem mozdulhatott ki a házból, hátha elterjesztették a fényképét, a rémlátó apa konspirációs utasításokkal nyaggatta a közvetítőket. Kalligaro ment Éva lakására, és hozta a pulóvereket. A rabbinál diós süteménnyel kínálták, és mivel Éva nem mozoghatott, unalom ellen ő is megfelelt. Szívesen látogatta meg Évát, és már nemcsak azért, hogy lássa őt, kinek a fő témája amúgy is most a vendéglátója, a nagy tiszteletű úr volt, aki egy évszázados, kikopott, kiült bőrfotelben félrehajolva könyökölt, és az ujjaival dörzsölgette a fejbőrét, hátracsúsztatva a hímzett selyemsapkácskát. A rabbi nem értette, hogy miféle logika vezeti ezeket a kommunistákat, „mert mi zsidók, ugye, mondjuk, hogy háromezer éve Mózes szavaihoz próbáljuk tartani magunkat, a keresztények nagyjából kétezer éve Jézusra tekintenek, a muzulmánok ezervalahány éve Mohamedre, és ezt azóta egyik vallás sem vonta vissza, ezeknél a tekintélyeknél mind kitartottunk. Ezek meg néhány évvel a temetése után kiteszik a sírjából az istenített vezért. Így aztán nem lehet vallást alapítani.”
97Mivel telt az idő a forradalom után, ahogy mondani szokták: a megtorlás éveiben? A közügy alulmaradt goromba külső erőkkel szemben, ilyenkor az ember hosszú regényeket olvas, és a barátaival állólámpák fényében híreket cserél. Utálkozni- és csúfolnivalója bőven terem. Rossz lelkiismerettel gondol a börtönben levőkre, miért ő, miért nem én? De ha kisétál a Duna-partra, a rakpart kő lépcsősorának alsó fokain ülve nem kívánkozik a sápasztó villanyfénybe, a börtön barna téglafala mögé, mert irtózik az intézeti háztartásoktól, katonaságtól, kollégiumtól. Hogy a bűntudatot, mint egy papírhajót leúsztassa a Dunán, hajlamos volt néha azt is gondolni, hogy az aktív alkatok bedolgozták magukat a börtönbe, vagy kidolgozták magukat az emigrációba. Szégyellte ezt a gondolatot, de körülötte settenkedett. A kószáló figyelmű merengők, akik nem bírják a hosszú gyűléseket, a maguknak való ődöngők, a hallgatni szerető egyedek nem hívják magukra a hatóságok szertelen haragját, inkább csak borzolják a vezetők idegeit. A lassú meg lesz figyelve, gondolkozni fognak róla, hogy bevarrják-e, vagy sem, de talán mégsem csukják dutyiba, és ez az eldöntetlenség aggkoráig elkíséri. 1956 végén búcsúztatások járták át Kalligaro napjait, és ő megállapíthatta, hogy ki mindenkit és mi mindent tud elnélkülözni, felfogva, hogy a másik legalábbis az ő számára már nincsen. A csapás erkölcstelenné tesz, és a rezignáció 98másik neve: meghunyászkodás. Ha megszokja a veszteséget, megkeményedik a szíve. Az osztálytársai fele elment, talán majd egyszer hazalátogatnak, talán majd találkoznak harminc év múlva az érettségi banketten. Nem lép le, és nem adja fel, habár a maradás mint cselekvés nem nagyon érdekes. Mit akart bizonyítani? Azt, hogy belül van? Aznap szép idő volt, egyedül maradt a peronon, és körülötte még vagy százan, akik hasonlóképpen egyedül maradtak, és hosszan néztek a vonat után. Beszédesek voltak a levegőben fennakadó nyitott kezek. Hosszúnak, esetleg végérvényesnek ígérkeztek az elválások, a távozó biztatóan mosolygott, a maradó sírt.
Állása megszűnt, elment segédmunkásnak, fordított, álnéven írt, egy volt a többi gyanús között, és a hivatalosok a kávéházi alvilág szellemi terrorját panaszolták. A cenzúra mindig lendületet ad a szóbeli irodalmi életnek, sűrűsödnek a találkozások. Ideig-óráig akadtak menedék-folyóiratok és cinkos szerkesztők. A forradalom közepén, géppisztolyát maga mellett tartva, Kalligaro tolsztojánus lett, Erasmust olvasta, a gandhizmus filozófiája érdekelte, úgy vélte, hogy a forradalom nem megismételhető, és elment a kedve a radikális nagyhangúságtól is. El a reformkommunistáktól, a revizionistáktól is, mert ez veszett kár99tya. Túl közel mennek a hatalomhoz, és mégis lelepleződnek mint árulók az ortodoxiával szemben. Úgy kapták meg az emberek a rezsimet, mint egy járványos betegséget. Emigráció helyett kalandozásra vágyott, nem függeni sem a hazától, sem a nagyvilágtól, senkitől. Vendég akart lenni, nem ki-be vándorló. Az emigráns simulni és tapadni próbál, nem szigetre húzódva átvészelni. De mit akart Kalligaro? A lábát megvetni a saját házában, hogy a gondolatnak teste legyen? Kintről az ember – riasztó újsághírek alapján – sok rémséget képzel otthon, jobban fél, mint odahaza, és vastag előtörténetet szerkeszt távozásának az igazolására; minél inkább üldözték, annál jelentősebb személy. Amikor benn van, hányavetibb. Ha le akarják fogni, tegyék, nagyjából tudja, hogy az milyen. Nem akart kiszolgáltatott lenni; ha kér valamit, akkor függ. Belekapaszkodott a sétaterek vaskorlátjába. Napos, havas ragyogásban jutottak el a Keleti pályaudvarra, a vonaton fiatalabb emberek hátizsákkal, titokzatos arckifejezéssel ülőhelyet kerestek. Kalligaro nem tartotta vissza sem Verát, sem a nővérét, ki-ki menjen a maga útján. Rágta a zablát: visszavonja magát mindenféle elköteleződésből, nem ígéri, hogy őt akarja újra meg újra. Szerelmi hűtlenségei mentegetésére sima lapú iskolai füzeteket írt tele. Ezeket később, hogy magánügyeibe hivatalnokok ne leshessenek bele, elégette lakásuk vajsárga cserépkályhájában. Az utcán várakoztak akciójuk kezdetére a titkosrendőrség fekete kocsijában ülő ismeretlenek.
100Most – 1956 októberében – kinyílt a határ, de hamar becsukódik, és jó darabig nem fog újra kinyílni. Itt maradtunk, önkéntes börtöntöltelékek. Ma ennek a búcsúnak a bánata elhalványodott, kevésbé érthető, mert ha jöhetsz-mehetsz, akkor nincs dráma, a régi történet elvesztette a fájdalmas súlyát. Hogy nem lehetett utazni, elmenni? Hogy ünnep volt, ha mégis? Ma már ez olyan, mint amikor a jóllakott emberek hallgatják az éhesek történeteit. Hallgatják, hallgatják, aztán megunják, ők már nem éhesek. Szegények, mondják, és témát váltanak. Aki teheti, az utazik, aki nem, az nem. Kalligaro tudta, hogy ha az egyetemen vagy valamelyik kiadóban dolgozik, akkor is nagyjából itt marad a belvárosban, itt fog a kollégákkal ebédezni, kávézni. Még az egyetemi ösztöndíjából is ebédelhetett az előkelő Százéves vendéglőben, legalábbis aznap, amikor fölvette a pénzt, majd aztán lektorként is megengedhette ezt magának. A különmunkáknak mi más értelmük lett volna, mint valakivel a városban vacsorázhatni? Szerette, hogy váltogathatja a presszókat, benyitott a Piccolóba, ahol egy nagy ajkú, borzas fejű, dús keblű felszolgálónő mosolygott rá. Tudott magától értetődően helyet foglalni egy ludaskása mellett, annak a tudatában, hogy mi sem természetesebb annál, mint hogy ő itt otthonosan étkezzen. Az otthonosság nem más, mint ismétlődés és csak annyi új elem, hogy az ne nagyon zavarjon. 1956 decemberében 101a felesége nekivágott a nagy útnak, ment nyugatra, hogy világot lásson, és helyet teremtsen a családnak. A lakásban hárman maradtak, Vera édesanyja, Ilus néni, az előző férjétől való kislánya, Virág Judit, és Kalligaro. Néhány nap múlva nyílt az ajtó, és beragyogott Vera. „Pupákok vagytok” – mondta, látva, hogy nem volt semmilyen karácsonyi készülődés. Szereztek fenyőfát, angyalhaj helyett vattát tettek a karácsonyfára, meggyulladt, nagy volt az izgalom, Judit sírt. Háromnapos távolléte után mind nagyon örültek Vera hazatérésének.
Hogy milyen volt a fiatal férfikor világa 1960 táján, amikor látszólag gyengült a Nyugat, és lehetségesnek látszott a Kelet győzelme, amikor úgy látszott, hogy ez van, ami van, és hogy ezt kell túlélni? Ha nem ment el a forradalom leverése után, akkor kezdeni kell valami újat. Mások számára az volt a kérdés, milyen hatalmat lehet fölépíteni a forradalom letörésére, és hogyan alakuljon a helytartóság a moszkvai vonalhoz hűen, de kis eltérésekkel a végrehajtásban. Működött az alkalmazkodás, a lassú felülkerekedés és a túlélés önvédelemként, de ki kíváncsi ma az igazodás és félrehúzódás régi kis stratégiáira és arra a gyilkosan kezdődő, majd többeknek elég kellemes diktatúrára, a Kádár-rezsimre? Az ország 102behódolt a Keletnek, és kacsintott a Nyugat felé. Kinek mi volt az életbölcselete, a tartalék ereje, mi segítette át a válságokon, és volt-e olyan döntése, amelynek nagy volt a tétje, esetleg az élete vagy a becsülete? Kalligaro nem akart a saját szemében idétlennek mutatkozni. Valaki néz, gondolta, és ügyelt rá, hogy a cselekedeteinek formája legyen. És újra teleírt füzeteket a kávézókban, ahogy a birkának nem bír nem nőni a gyapja, hiába nyírják. Tea rummal, kávé konyakkal, ásványvíz, mindig ugyanaz. Csevej a bő keblű felszolgálónővel, aki őszintén megmondja, hogy nem állhatja az anyját, és éjjel kinyitotta az ablakot, hogy mind a ketten tüdőgyulladást kapjanak, lehetőleg inkább a mama, de csak ő, a felszolgálónő lett influenzás, a mamának kutya baja, továbbra is szekírozza, kártyázik és cigarettázik. Az egyik nyugatra ment, a másik börtönbe vagy politikai állásba. Mostanában, az ezredfordulón lett az ötvenhatos nemzedék nagyjából hetvenéves. Kortársai, akik ezt a félszázadot felnőtten megélték, egyben sorstársai is: irány a temető és talán egy archívum. Az akkori búcsúzók egy mai banketten viszontlátják egymást. Egyikük gondosan nyilvántartja a címüket, és mindenkit értesít, könyveli, hogy ki él, ki nem, összejönnek. Telefonoznak a barátok és a hajdani szerelmek. Mi történt az arcunkkal ötven év alatt? Az arc is talált tárgy. Bármit lehet vele csinálni, egy része halotti maszk immár, és kívül van az időn.
103Kit szeretsz jobban: az embereket vagy az országot? Mi vagy: kutya vagy macska? Akiket szeretett, kivéve a szüleit, javarészt elmentek, Kalligaro maradt. Foglalkoztatta a Budapest-terv, az olyan-amilyen város akkori állapotának a leírása, ötvenhat kora őszén, a forradalom előtt az Életképek szerkesztőségében már ezzel próbálkozott. Sokféleképpen lehet valaki budapestológus, úgy is, ha emberekre úgy tekint, mint Budapest metaforáira. Az volt a kiindulópontja, hogy Budapesttől semmi emberi nem idegen, őt pedig ne fogadják be sehol sem, már megvan az asztala. Nem szalad a hullámokkal. De a hétköznapok közül mégis leginkább ezek ötlenek fel, az elmenések és búcsúzások. Ifjúkorában alighanem úgy képzelte, hogy az elnyomás érdekesebb, mint a szabadság, mert szabad országban csak az számít, hogyan tudja eladni magát. Amivel szemben nincsen alternatíva, az unalmas. A kommunizmusban viszont az ellentétes erkölcs – nem eladni magunkat – valóban kísértő alternatíva volt.
Barátai közül ötvenhat után, aki nem ment el, bunkert, áttelelő zugot, rejtőzőhelyet keresett. Kalligaro ragaszkodott a körjáratokhoz az ismert házak körül, az útvonalhoz az egyetemre a 104Kossuth Lajos és a Kígyó utcán át. Megszokta, hogy séta közben bemegy a főpostába, és mindig ugyanabból a kabinból bizalmasan kacskaringózó telefonbeszélgetéseket folytat. Később ott dolgozott a főposta mellett egy azóta lebontott ház harmadik emeletén, a Magyar Helikon könyvkiadóban. A másodikon ott lakott Pilinszky János költő, a félkör alakú lépcsőházban meg lehetett állni vele, ott lakott a nagynénjeivel, akiknek őrizete alá került a háborús, tábori barakkok után. Lemenni akkor a belváros szívébe ígéretes volt. Még nem állt az Erzsébet híd, de a felrobbantott régi híd csonkja éreztette, hogy itt a centrum, hogy ez a romos hídfő önmagáért való, és nem átjárásra szolgál. Pilinszky csak átment a Ferenciek terére, a Vigiliába, a katolikus szerkesztőségbe, amelyre kettős – állami és egyházi – cenzúra nehezedett. Erről a költőnek nem volt semmilyen illúziója, de neki kellett ez a közeg, ezek a véletlen találkozások, amelyekre itt a város közepén, a kávézókban számítani lehetett. Ezek megvoltak Pesten azelőtt is, és túlélték meglehetős veszteségekkel a kommunizmus bevezetését. A város parancsolta a szokásokat; vasárnap ki kellett menni a budai hegyekbe vagy a Duna-partra, este pedig valamelyik színház vagy a Zeneakadémia volt műsoron. A helyek magukhoz kapcsolták a látogatót, voltak megkerülhetetlen kávéházak és vendéglők, ahol sejthetted ugyan, hogy szem előtt vagy, de hát annyi baj legyen! Kalligaro ragaszkodott az ismétlés lehetőségéhez, annak a természetességéhez, hogy ha innen el is megy, 105legalább visszajöhessen. Akkor még nem tudta, hogy hányszor fog búcsúztatni szinte végleg elutazókat, repülőtéren, vasútállomáson, hajókikötőben. Tartozott ezzel a kísérettel a bizonytalanságba indulóknak. Azok most kíváncsiak a jövőjükre, akár a holnapi napra is, ő nem volt különösebben kíváncsi. Ők elmentek, ki tudja, mikor látják egymást, talán sohasem.
Itthon, vitathatatlan helyen kívánt együtt lenni az atyafisággal, a kézenfekvő nyelvi hazában, ahol nem rosszabbul beszéli a nyelvet, mint a helybeliek. 1959-ben, amikor barátainak egy része börtönben volt, a másik rész pedig szerte a nagyvilágban, Kalligaro Balatonlellén dolgozott mint a nyaralókat szórakoztató szakszervezeti kultúrmindenes. Régi, sárgára festett, belül fehérre meszelt verandán ült fonott karosszékben, és belefogott egy regénybe három barátról, akiknek szertekanyarog az útja, és mind a három nagyon izgalmas személyiség. Érdekesebb tárgyat keresett, mint ő maga, huszonhat éves fiatalember, elég kellemes szobában, egy tóparti villában a feleségével és a nevelt lányával, mivelhogy önmagát nem gondolta elég regényesnek. Hogy lehetne regényhős egy fiatalember, aki még csak nem is ölt? Unokabátyját, amikor azon a nyáron Párizsból megjött, és lelkendezett az áruháza106kért, Kalligaro tolsztojánus érveléssel dorgálta: hogy lehet olyan dolgokért rajongani, amelyek áruházakban kaphatók? Jó néhány évvel később ő is kitehette a lábát Magyarországról, és Bécsben szállt meg egy másik unokabátyjánál, aki büszke volt Bécs polgárias sikerültségére. Hogy azok a boltok oly tökéletesek, az a bátyja szemében az elvárható tények közé tartozott; egy pillantást vetett rájuk, így van rendjén, ezek a kézzel varrott talpú cipők, ezek a skót kockás zakók, ezek a vöröses bőrtáskák, ezek a töltőtollak, nyakkendők, mandzsettagombok, esernyők és kalapok, ezek a pupliningek és -alsók, ezek a térdharisnyák már majdnem kiadnak egy embert. Ezt mind csak fel kell venni, és magasból, jóindulatúan nagy kezünkbe fogni a másik ember kezét. Csak annyi szót kell rájuk vesztegetni, amennyit megérdemelnek. Tudjuk a módját, hogyan reagáljunk, vagy ne reagáljunk, ha a másik excesszusokba téved, és feleslegesen magyarázkodik. A jól öltözött férfi ezt mind észleli, s a formátlanságnak hamarosan véget vet.
E darabok viselője, ahogy a Grabenenen végigment, ismerős volt, Kalligaro keresett hozzá arcokat, hogyan is ülne most az ő helyében a Landtmann kávéházban. Megnézte a bécsi alteregóját, 107amint az Operába megy a hitvesével, vagy kacsákat etet a városi parkban, vagy spenótot eszik tört krumplival és fasírttal, valamint egy korsó sörrel egy józsefvárosi bejzliben, amint elcsodálkozik, hogy hány furcsa hely nyílt a környéken, félig kocsma, félig galéria, félig bűnbarlang. A kalapját megemeli, ha egy hozzá hasonló úrral találkozik. Cégének igazgatói szobája ajtaján konzervatív rézplakett viseli a nevét, és ő maga pontosan az lenne, amit a névjegye mond, amit elért, aminek látszik, amennyije van, amennyit ér. Ott lennének a díjak és az elismerő szövegek, hogy mint elnöke vagy alelnöke számos egyesületnek, ez a magasan és a legkitűnőbben született doktor professzor példamutatóan helytállt az élet rábízott őrhelyén. Alteregója minden különösségre, hitre, viselkedésre rábólint: ez is legyen, az is legyen, isten állatkertje gazdagodjon, a mindenség ízelődjön, finom részekre bomoljon, és sok olyan ember legyen, aki nem hasonlít őrá! Nem tart arra igényt, hogy rengeteg hozzá hasonló utódja hemzsegjen a világon. Mindenki boldoguljon úgy, ahogy van, ott, ahol van! Még az is, aki őt olykor szeretné agyonütni, mert elképzelhető, hogy nem minden pillanatban vágyik erre, és talán van valaki, akihez nem gonosz. Alteregójának a legtöbb emberrel semmiféle viszonya nincs, és nem is kívánhatja, hogy megváltozzanak. Elfogadja a magaviseletek sokféleségét úgy, ahogy a sors kezeli őket, nem választ ki ilyen vagy olyan magatartásokat, hogy ennek kivételével mehet az egész, mivelhogy ez a világ nem kérdezi meg, hogy el108fogadja-e, vagy sem, így, ahogy van, legföljebb ő kérdezheti meg magát, hogy marad-e, vagy lelép.
Öregemberek beszélgettek egy eszpresszóban a hatvanas években. Hangfoszlányok: „Egy ezüsttálca ötvenezer, azért vehetek egy fotelgarnitúrát meg egy tévét. Tudja, mennyit fog ez érni ötven év múlva?” „A Dezső ilyen vékony volt, amikor én a KAC-nál voltam edző.” „Mondtam a lányomnak, Budapest ma alpári; ha a finomat keresed, akkor, szívem, ne gyere ide.” „A Moskovitz ezért százat adna. Adjon húszat, és fizessen egy gesztenyepürét! Már hogy ne lenne ezüst!” „Becsületszavamra, egy betűt sem hazudtam!” A kis öregek valakiről beszélnek, aki nagykutya volt, a gorillák csoportvezetője. „Kérem, az az ember lezárathatta a Sztálin utat. Nagyon nagy ember volt, a kormányőrségnél csak megmutatta az igazolványát, és minden úgy volt, ahogy ő akarta. Maga ezt nem tudhatja, maga nincs benne a brancsban.” Belép egy vendég: „Mi van? Razzia volt? Elvitték a vendégeket?” Szép gázszerelő jön be, és finom bőrtáskát hoz be az eszpresszós-kisasszonynak. A kisasszonynak nagyon kedves a mosolya, becsukja a száját, és elpirul. Komoly lány, a szép gázszerelő el fogja venni feleségül. Magas termet, karcsú boka, izmos láb, keskeny 109derék, gömbölyű csípő, hegyes mell. Szikrázik a villamos áramszedője. Fiatal korában Kalligaro számon tartotta, hogy ki hol tanyázik, kinek hol van a törzshelye, vadászterülete. Föltéve, hogy már belekeveredett a fiatal magyar értelmiségbe, amely akkoriban még jámboran föltekintett az idősebbekre. Olyan volt ez, mint alsósnak lenni a nyolcosztályos gimnáziumban. Akkor még élt a tisztelet a törzsfők, a nagy életrajzok és a hosszú könyvlisták iránt. Esemény volt akár csak megpillantani a jeles nevek hordozóit.
Ebben a kávéházban volt felszolgáló Mari, aki azt mondta, hogy jó Kalligarónak, író, tanár, szociológus, az jó. Miért jó? „Nem dagad meg a bokád. Persze azt is mondhatod, hogy vagy legyen ülő foglalkozásom, vagy ne legyek kilencven kiló. A hasam domború, de nem ráncos. A vőlegényem szereti rátenni a fejét. Ha nincs rendben az igazolványod, akkor menjél nemsokára, mert razzia lesz. Van egy fiúm a cégtől, attól lehet ezt-azt hallani, jó, ha az embernek szerteszét nyúlnak a kapcsolatai. Ismer téged, azt mondja, hogy elég veszélyes vagy. Engem érdekelnek a bűnözők, a kéjencek, a rendőrök. Ha nincs bűn, nincs izgalom. Neked is az tetszett bennem, hogy egy féltékeny őrült tábornoknak voltam a felesége. A múltban Géza csak százados volt, megál110lapodott a lengyel partizánokkal, hogy nem lőnek egymásra. Fegyvert is adott nekik, megbeszélt időpontban a levegőbe durrogtattak, hogy a németek ne fogjanak gyanút. Emberveszteség nélkül hazahozta a századát. Jó, mi? A háború után fővadászmester lett a hadügyminisztériumban és protokollfőnök. Szeretem az idősebb férfiakat, azért mentem hozzá, mert jól tudott hozzám nyúlni, és szépen beszélt velem. Tudta, mit hogy kell, mit hogy illik. Előbb titokban csaltam meg, aztán professzionálisan. Egy eszpresszós barátnőm a kedvesebb vendégeknek mutatott egy könyvet aktfotókkal, köztük az enyémmel. Ha a vendég meg akart ismerkedni velem, a barátnőm megszervezte. Egyszer a férjem beosztottja jött, a hülye, emlékezetből lerajzolta a hasamon az anyajegyeket, mint egy csillagképet. A férjem a papírral a kezében egyeztette az ábrát a valósággal. Azután leült, félórát csendben gondolkodott, és azt mondta, Mária, kérem, váljunk el!”
1960-ban, huszonhét éves korában Budapesten Kalligaro összecsomózta a nyakán a sálat, ment a városba a dolgait intézni, meglátogatta a szüleit, végül kikötött az Astoriában, ott ült Erdély Miklós, jót beszélgettek. Kalligaro azt mondta 111– a gyarlóság utcáiból jövet –, hogy a filozófiák többnyire olyan értékeket hangsúlyoznak, amelyek egy halhatatlan lényhez illenek. A valóságos embernek, ha nem csapja be magát, a halálfélelem és ennek alfajai vezérelik a cselekedeteit. Megesett már, hogy a félelem, mint egy kardcsapás, kettészelte. Aznap délelőtt itt is, ott is mondott valami hivatalból üldözendőt. Annát várta, egy közismert besúgó telepedett a szomszéd asztalhoz. Elmesélte, hogy a megcsalt késdobáló véletlenségből szíven szúrta a szerelmét. Aztán azt kérdezte Kalligarótól, hogy ismer-e nyugati újságírókat. Kalligaro vigyorgott. Ebbe a kávézóba bárki bejöhet, ő is bejött, meghúzza itt magát, egyik helyről a másikra űzi a francnyavalya. A kávéskisasszony folyamatosan törülgeti a pultot, rázza a nagy, fekete sörényét, a fenekére ráfeszül a szoros nadrág, a hajában fémcsatok vannak, darál, rendezgeti a marcipánmalackákat és kéményseprőket. Magas, fehér cukrászsapka villog a háttérben. A kisasszony hosszú, festett szempillái sebesen rezegnek, a mellén keresztbe fonja a karját, unatkozik. Zene nyikorog, vékony lábú cukrász rohangál idegesen, a sütemények édesítőszerrel készülnek, a kisasszony hirtelen sikongatni és vinnyogni kezd. A Pilvaxban Annával marhasültet és vörösbort ebédeltek. Kalligaro főnökét aznap délelőtt eltemették, szép idő volt, temetéshez való idő. Ebből a könnyű roséból a legokosabb egy egész palackkal rendelni, hogy töltögethessen magának, amikor jólesik. A pohár, a terítő és a többi vendég is szép, nagyszerű, 112hogy vannak emberek, fák, kabátok, kutyák és biciklik körülötte. Ha kialudta magát, napsütésben minden lakott hely tudott neki tetszeni. Az embernek minden jár, ami a világon van. Kell a ragyogás, és kell az árnyék, a szabad tér és a zegzugos sikátor, a hátsó udvar és a park.
Ment az ügyfeleihez környezettanulmányozásra, megtörölték a feneke alatt a széket, csobogott a szó. „Hát, bizony, az úgy volt!” Elálmosodott. Járni, csak járni, mondta magának Kalligaro, leltározta a várost, az öntöttvas székeket is számon tartotta, ragaszkodott a kilincsekhez és a fogantyúkhoz. Mindig ugyanaz a nő az ablakban bordó selyembársony pongyolában; és az a kar, ahogy felhúzza a redőnyt! Felmenjen? Ne menjen? Meglátogatott volna a Nefelejcs utcában, egy üzletlakásban egy álmos, terjedelmes, szobáztató nőt, de nem volt otthon. Kivárta a fűzővarrónőnél a várakozó kliens próbáját, majd az ajtóra kikerült a tábla, hogy ebédszünet, és már Kalligaróra hárult, hogy a főnöknő fűzőjének számos kis kapcsát kioldja. A pesti utca lassított film, túltáplált, döcögő nők, evésdrog. Szerezni bármilyen tárgyat, ami nyugatról való! Milyen ünnepien szeretik a vacakot is, ha onnan való! Általános kétértelműség, az emberek mindenért borravalót várnak, és meg lennének sértve, ha a rendes 113fizetésükért kellene elvégezniük a munkájukat. Halogatják a befejezést, megfeledkeznek a határidőkről, és nem válaszolnak a levelekre. Majd holnap, ma nehéz felállni és áttekinteni az elintézendőket, egy kis elmélkedés, egy kis fecsegés, egy kis szuszogás, eltelik valahogy az idő. Nem érdekes, hogy mi van a világban, pletykás, várakozó közhangulat, bulisták, simlisek, ügyeskedők rámenős, progresszív önérzete. Nyugati utakon naivan önelégült, gyerekesen nyílt pumpolás, a keletiek szerint a nyugatiaknak az a dolguk, hogy segítsenek. Ráérünk, elkésünk, semmi baj, az időt betölti a főnökszidalmazás és a hivatali kiszúrástechnológiák taglalása. Te magad is alattomosan betarthatsz a másiknak, ez leköti az indulatokat, meg a kíváncsiskodás, hogy ki kivel baszik, és hogy ki kivel baszik ki. Elhúzódó vendéglátás, van egymásra időnk, nagy nemi saláta, jóváhagyó kíváncsiság, kedélyes szemezgetések, megbámuljuk a furcsát. Nem akar függeni a befogadók kedvességétől, mondta Kalligaro a kocsmában. „Büszke magyar – mondta a csaposnő. – Mi hősiesség van abban, hogy ülsz a fenekeden?”
Az Anna bárban Kalligaróval szemben egy fiatal pár körül szerelembura volt, a fiú állandóan a lány vállán vakargatta a pulóvert, a lány folyton 114a fiú tarkóját simogatta, és belekacagott a szájába. Egy tengerentúli nő és egy helybeli férfi egyszer csak észrevette egymást, szikracsere zajlott közöttük, megbabonázott és egyszerre kihívó tekintettel kulcsolódtak össze. Hosszan vitatkoztak ugyanarról, mozgósítottak ezer érvet, egyik sem hagyta magát, de mert sikerült mindenen összeveszniük, mert a nő parádésan fitymált, és mert a férfi győzte, újabb és újabb összefüggéseket taglalva, röppentyűzve és borongva tragikum és sulivicc határán, ezért igen valószínűnek látszott, hogy módot lelnek még a találkozásra. Az utcára kilépve kísértetiesek a szembejövő dudák, ördögnyelvek és rikácsoló maszkok. Lehetett a nőt odavezetni a várfalperemhez, a mellvédhez, és megmutatni a budapesti panorámát. Egymásnak támaszkodtak, maguk elé mondtak szavakat, hátukat a falnak vetették, és valami egész másról szóló beszélgetés közben Kalligaro magához vonta és szájon csókolta a sétatársát. A vékony alak messze földről jött, hogy fölfedezze önmagát, hogy megcsodálja a tárgyakat, a szép, öreg gáztűzhelyeket és lifteket, hogy olcsón egyen a Kiskakasban vagy a Kiskacsában, hogy a helyi, számára filléres cigarettát szívja. A hasist a melltartójában hozta. Ha muszáj, Kalligaro emlékszik hosszú szoknyákra és combokra, de igen rövid szoknyákra is. A kéz alájuk nyúl és a hason felsiklik a mellre, leóvakodik az ágyékra, majd onnan újra fel, és le megint a derekán, majd kis ideig a hasán, a pihéin és az anyajegyein tájékozódik. A vékony nő már megjelentetett egy regényt, Kalliga115ro meghívja magukhoz, lesz még vacsora, zene, füstölés, de másnap be kell menni az intézetbe, az iskolába. A vendég a családtól távozóban taxit rendel, és csókokkal búcsúzik. Otthonába érve, november végén, hosszú télikabátban besétál az óceánba, öltözéke elnehezedik, testét a hullámok kivetik a partra.
Kalligarót mindig is foglalkoztatta a budapestológia, az olyan-amilyen város leírása; ötvenhat kora őszén, a forradalom előtt az Életképek című folyóirat szerkesztőségében már ezzel próbálkozott. Aztán a forradalom veresége után jött a kérdés: elmenni vagy itt maradni? Ötvenhat végén kóborlások, mászkált, még nyakában a veszéllyel. Nem ment el a hullámokkal, őt ne fogadják be, megvan az asztala, a nyelvéből és az addigi életrajzából nem akart kibújni. Szabad országban az foglalkoztatná, hogyan tudja eladni magát, és ezt egy kicsit unná. Azt művelte, amit később, céltalanul kószált Budapesten, társaságkereső barangolás, valahol csak talál használható beszélgetőtársakat. Vannak gócok a városban, ahol gyakrabban megfordul, ahol tenyérnyi folton összesűrűsödik mindenféle érdekesség, ahonnan kiágaznak a fontos csápok, amelyek más tömörödésekhez vezetnek. Minden kávézóhoz tartozik egy arc, valakivel volt ott, valakit nézett 116ott, körültekint: tündéri és ocsmány pofák. Ez is, az is gyanakvó, alattomos kíváncsisággal lesi. És most már egy nyugdíjas járókelő a városban körbe-körbejár, ott megy, ahol mennie adatik. Keresi a helyet, ahol szabadjára engedheti az eszét, ahol eleresztheti a gyeplőt és vitetheti magát. A nem cselekvés helyeit keresi, ahol nem kell felvenni a telefonkagylót. Az ember nyílása és csukódása hol a kitárt kar, hol meg a hátat fordítás jegyében váltakozik. Nem vagyunk egyetlenek, sőt inkább helyettesíthetők, más emberek képzelődéseinek ideiglenes állványai, írta az ifjú Kalligaro a Belvárosi kávéházban általános iskolai, sima lapú füzetébe. A szerelmeskedést néha csak illetlen szokásnak tudta látni. Barátja, Hernádi Gyula, aki három évig volt szovjet fogságban, leszögezte: táborokban a közrendű foglyok mindenekelőtt jól akarnak lakni, de a szakácsok már szerelmeskedni is próbálnak.
Előző este az Astoria bárban whiskyt ittak, és tisztelettel hallgatták a dobos elmésségeit. Zúgott a feje Olga közhelyeitől, hosszú lábú barátnője könnyen megsértődött minden, az átlagosnál csak kicsit is szellemesebb mondattól. Szőke pihés combját Kalligaro szépnek találta, ha kissé vastagabbnak is az eszményinél, de hát az eszmény sérelmeiben valósul meg. Rajta múlik, 117hogy alámerül-e a vágyba, vagy sem. Lustaságból, hagyományból, jobb híján alámerül. Megejtő volt barátnőjének a kedvessége, gyerekessége és takarossága, de Kalligaro halként siklott ki minden olyan helyzetből, amelyben neki kell közvetítenie egy külföldi asszony és Magyarország között. Ő itt él, tehát ezt szereti. Ha Olgának valami nem tetszik őbenne, az országra hárítja, ha az országban nem tetszik neki valami, akkor Kalligarót okolja. Siettette a pályaudvari vendéglőben társnőjét, hogy hajtsa föl a borát, nehogy lekésse a vonatot, és amikor meglódult a gyorsvonat, megnyugodott. Kelet-Európa alkalmas védelem volt a nyugati vagy a nyugatra vágyó nőktől. Nem akart függeni senkitől, és nem akarta megígérni senkinek, hogy tartósan másutt él. A házbeli fodrásznő azt mondta, hogy ő olyan frizurát csinál, amilyet a vendég parancsol, egy kissé persze mérsékli az utasítást, és ha azt mondják, hogy rövidre nyírja, akkor hagy belőle rendesen, a hasára szorította Kalligaro koponyáját, a befőtteiről és a sonkáiról beszélt, majd hajmosás és nyírás után a szesszel bedörzsölést olyan mesteri erővel és olyan finom ujjmunkával végezte, hogy Kalligaro fagylaltozni hívta egy sétahajóra. Férfiak nyitott autókat bütyköltek a járdaszélen, mellettük állt piros szandálban az egyik szerelő kislánya. Ágybérletben lakó magányos, csúnya nő vonszolta magát a hőségben. Azt mondta: „A kurva anyád baszod szájba!” A kocsmában egy öregember elevenkedett, mindenféle pálinkát 118összeöntött, táncolt, énekelt, félmeztelen, idétlen kis prolitest. Az egyik csapos odalépett hozzá, és kiküldte. Az egyik csővázas asztalnál gyufaskatulyát pöcköltek fel.
Kint a járdán a házfal kutyahúgyos tövébe rézpénzeket dobtak, a falról az érmék visszapattantak, akié a legközelebb volt a falhoz, az vitte el a többiekét. Leggyakrabban egy fogatlan, öreges arcú, besúgó szemű kis vagány vitte a pénzt. Mindig csalt, ezen lehetett folyton veszekedni. „Tudtad, hogy csalok, miért kezdtél mégis játszani velem? Legközelebb is csalni fogok, előre megmondom. Te meg csak azért játszol velem, hogy rajtakaphassál.” Kalligaro bement a rendelőintézetbe, minden lelete negatív. Otthon távirat a kiadótól, sürgősen várják a fordítást. A novellája végét húzta, még mindig nem volt elég ruganyos-tömör. Voltaképpen elbaszott nap, semmit sem fejezett be, nem tudott egyedül meglenni, már a fogadalmakhoz sem volt kedve. Beugrott Anitához a tervezőintézetbe, aki a férje féltékenységéről susmorgott, meg a saját szakmai reputációjáról. Találkozott színházrendező barátjával, az iskolában ő volt Danton, Kalligarót csak kinyírták. Ötvenhatban a hátán egy gépkarabéllyal Kalligaro egy kis bátorságot kívánt önteni bele, és a vé119delméről biztosította, de nemsokára újságban olvasta, hogy rendező barátja Moszkvában sikeres tárgyalásokat folytatott. A sarkon valaha kávéház volt, aztán valami unalmas, poros, elfüggönyözött hivatal. Házuk alagsorában az asztalos meghalt, nem szeretett dolgozni, ült a pincelejárat előtt egy padon, napozott, és mindenkinek azt ígérte, hogy majd a jövő héten. A házak vakolathíjasak, füstszürkék; ondolált hajú öregasszony néz ki egy földszinti ablakon; sovány polgár botoz a borozó felé; az udvarban retikülzárjavító, a függőfolyosókról konyhák nyílnak, az udvari műhelyben ebédel a mester és az unokája, a küszöbön virág, a kapualjban tűzrendészeti felirat. A művészet éppen annyira cinikus, mint vallásos, számára nincsen szilárd pont az egyetemes közöny és Isten között, mondta Kalligaro a feleségének uszodába menet; hosszú úszás után a tetőn, napozóágyakon béke volt közöttük. Az alagsori néni nagy kosárban hozta az üres telek macskáinak a vacsorát. A sárga padon egy öregember előregörbült. A kávéházban mellette két őszes tanárnő mulatott egy harmadik rovására, élénken cigarettáztak.
A felszolgálónő férje keresztrejtvényt fejtett, a feleségére várt, aki elment mellette, és megsimogat120ta a haját. Cigányok és magyarok, vegyes házasságok szülöttei, együtt katonáskodtak, üzleteltek. Hosszú hajú, szép cigány fiú fehér ellenzős sapkában, zsebre dugott kézzel állt a társaság fölött, kibicelt a sakkozóknak. Börtönből szabadult csövesek vonultak odakünn párosával, spárgafogantyús plasztikzacskóval, abban volt mindenük. A szomszédos asztalnál egy középkorú munkásnő sörözött és cigarettázott, őszülő barna haj, széles arc, hasonlított egykori szakácsnőjükre, Vilmára, akivel Kalligaro Budapestről vakációra hazalátogatva többször szeretkezett. Fények játszottak a nők arcán, vadmacskák, hiúzok. Kamaszkorában a nagy testű kurvák kellettek, aztán kikötött a lányos Évánál, de egy vasgyáros, mikor már majdnem bezárult a határ, elvitte Évát, külön engedéllyel. A zongorista ujján pecsétgyűrű, csuklóján aranyóra, sötétkék öltönyben játszott minden este. Kalligaro szidta magát a figyelmetlenségéért. Több szakma, paradox érdeklődések, kereszteződő szerelmek, futkosás titkos lakásokba. Oldaltáskába tette a szerszámait, és vadászkörútra indult, türelmetlen erő lökte tovább. Kire várt a Hungáriában, az Astoriában, a Belvárosiban, és ki az, aki belé karolt a Margit-szigeten? Életkorszakai különböző otthonokhoz köthetők. Nyugtalan természettel áldva-verve ment tovább egyik helyről a másikra, abban a felcsillanó reményben, hogy amott esetleg boldogabb lesz.
121Negyedrészt zsidó kisiparosnő nagy lendülettel kanyarodott a kapu elé. A férje parkinsonos, ül az ágyon és remeg, egy kis settenkedő ember ápolja. A falon festmény, arckép a nőről; tornacipőben vándorolt a festő, egy kis borért megfestette. Az udvarlóját negyvennégy nyarán két hónapra elítélték államellenes izgatás miatt, mert azt mondta, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút. Három tanú bizonyította, hogy ezt mondta, sok a szarember. Aztán egy nyilas jött érte, elvitte. Az apja utánament, két ütéssel megölte a nyilast, és vitte vissza a fiát. Az apa bokszoló volt. Jolánnak volt egy zsidó barátja, rákos lett, meghalt. „Jött elém a konyakommal és a sörömmel.” Ha Jolán este színházba ment, a barát egész nap nem evett, mert csövön jött ki belőle a szar, bélrákos volt. Hiányzott egy arasznyi a gerincéből. Féltékeny volt, és mikor Jolán elhagyta, feljelentette adóügyben. Ki volt állítva a kisiparosok adóbevallása, nézték egymásét, és feljelentették egymást. A barát halála előtt Jolán mégis szépen kitakarította a lakást, és vendégeket hívott. Harmincan voltak, ettek-ittak, búcsúztatták a bélrákos Jenőt, beszélgettek a szép időkről, amikor ők még színházba jártak együtt. A reszketős férj egy év óta ugyanazt az állatos képeskönyvet lapozgatja, semmi sem érdekli, ül az ágyon, és mindent elfelejt, a televíziót sem tudja kinyitni. Jönnek a rokonok nyugatról, a férfiak megvadul122nak, hogy itt a nők azonmód hanyatt vetik magukat. A bátyja hivatásszerűen zsugázik Svájcban, az üzletemberek tízezer frankkal ülnek be kártyázni. Már hozzák is a vörösbort és a füstölt sonkát, isznak, vesztenek. „Tudja, minden rendbe jönne, ha a férjem végre már meghalna. Múltkor is kérdezte egy kollégám: ’Mondd, anyukám, meg van oldva a szexuális életed?’ Dehogy van! Az a fontos, hogy a lelkiismeretem szerint éltem.” Novemberben halt meg a barát, Jolán már iszonyodott tőle a rák miatt, habár tudta, hogy nem fertőz. Kereste, hogy kivel pótolja. Aztán még abban az évben őt is elvitte a májrák.
Miért tisztelné Kalligaro jobban a durvát, mint a finomat? Nem teszi a meleg érzést a hűvös ész fölé, a sikertelenséget a siker fölé, és nem érez elfogódottságot az alacsonyabb intelligenciahányadostól. Ha a moralista óvatoskodást lelki nemességnek gondolja, akkor ostoba. Ha visszagondol rá, fiatal férfi korának leginkább a jámbor kisszerűsége fogja meg. Nagy biztonsággal vett birtokba egy cselédszobát, ha meg még az sem volt, akkor csak annyi helyet, amennyi egy rafiával bevont spanyolfal mögött adódott. Egy kertvendéglő bádogasztalán írt nagy gesztenyefák alatt egy-két oldalnyi laza szóhalmazt ömlesztett kapcsos dossziékba. Írt a szigeti kőpadokon, temp123lomok szúette könyöklőjén, és ettől kissé megnyugodott, mintha szeretkezett volna. A kevés is elég volt, az erkélyen is idill adódott Dorka lányukkal. Juli az ágyban olvasott, Kalligaro meg egy spanyolfal mögött írt többnyire közölhetetlen mondatokat. Harminc táján mind megcsaládosodtak, lakást szereztek, sok munkával kifizették a cseréhez, vételhez szükséges pénzt. Kalligaro orosz és francia klasszikusokat szerkesztett, és fordításokat hasonlított össze az eredetivel szerény különkeresetért. Julival kölcsönkértek ismerőseiktől kisebb összegeket, amelyeket ígért időben egyenletesen törlesztettek, hogy beköltözhessenek első nagyobb és már a maguk erejéből szerzett lakásukba, ahol két rácsos ágy állt a kis szobában. Kalligaro tágas szobájába saját elgondolású csővázas könyvesállványt építtetett be, logarléccel táblázatokon mesterkedett. A gyámhatóságról vagy az urbanisztikai intézetből kijövet másodosztályú eszpresszók sarkába telepedett, azokat szerette, ahol öreg férfiak olyasmin civakodtak, hogy ki volt az alpolgármester a lóvasút megszüntetésekor, s hogy az első világháború előtt melyik évben távolodott el legalább arasznyira a nők szoknyaszéle a kövezettől. Nyúlánk kisasszonyok ringatóztak a tálcával, amelyen kávé, konyak és szódavíz közeledett. Kalligaro meg nem írt regényekről ábrándozott, az erkölcsi tartás és az általános távolságtartás viszonya foglalkoztatta. „Nem bemenni az utcájukba” – mondta a barátja, és hosszú ujjaival az asztalon zongorázott.
124Negyedszázaddal ezelőtt második felesége, Lángh Júlia Párizsból telefonált a Budapesten elmogorvásodott Kalligarónak, lelkesedett a fizikai és a mágikus világkép egyesüléséért és szinte mindenért, ami új és terjed. Kétéves korában rájuk bombázták az ötemeletes bérházat, ők lent voltak a nyirkos pincében. Julika belázasodott, az anyja tudta, ha ott maradnak, a gyerek meghal. Karra vette, sorba járta az ismerőseit, fogadnák be egy száraz lakásba. A közeliek nem fogadták be, egy távolabbi ismerős igen. Juli apja, Lángh Gyula bányaigazgató volt, kirúgták, de mint jó szakember az energiaelosztó központba került. A Várhegy mélyében, egy sziklabunkerben volt a munkahelye, szemben a falméretű országtérképpel, amelyben körtécskék villogása mutatta a villanyáram forgalmát erőművek és fogyasztók között. Töltött fegyverrel egy államvédelmis katona ült vele szemben, hogy megakadályozza a politikailag megbízhatatlan szakembert holmi szabotázsakció kivitelezésében. Volt olyan őr, aki folyamatosan rátartotta a géppisztolyát. „Honnan fogja tudni ez az őr, hogy amit mondok a telefonba, az helyes utasítás volt-e, vagy szabotázs?” – kérdezte Juli apja aggodalmasan. A munkahelyén meg kellett hagynia, hol van szabad idejében, hogy bármikor el lehessen érni telefonon. Az apa migrénesen feküdt az ágyon, a felesége váltogatta a homlokán a vizes zsebkendőt, a gyerekek 125lábujjhegyen tipegtek. Juli anyját egyszer bevitték az államvédelmi hatóság központjába, és ott végigkísérték egy hosszú folyosón. Ismerős gyereksírás hallatszott egy ajtó mögül. „Mamika! Mamika!” – így nevezték a gyerekei. „A maga gyerekei – bólintott a tiszt –, itt maradnak, amíg maga nem beszél.” Családi ékszerekről volt szó, amelyeket a sógornője őnáluk a vécé fölött egy falrésben elrejtett. Valaki följelentette őket, jött az államvédelmi hatóság, minden családi ékszert elvittek, gúnyos megjegyzéseket tettek a nemesi kutyabőrre, egy dédapa ős grófi címerére, meg a Ferenc Józsefet ábrázoló bronzplakettekre. „Hol a többi ékszer? Hova dugtad?” – rivallt Juli anyjára a kihallgató. Nem volt több.
A szülei könyörögtek Julinak, hogy ne mondja el az iskolában, amit otthon hall, de hogy semmiképpen ne lehessen baj, inkább nem is beszélgettek semmiről. Talán csak séta közben, ha egymásba karolva elsurrantak a gyerekek mellől. Juli unta a templomba járást, a gyónást és a penitenciákat, a sok riadalmat és szorongást. Szegény, régi úriemberek, sokat kellett félniük, hogy továbbra is azok lehessenek. Juli apja is, anyja is korán halt meg. A vidám, szőke Julika, a kis kemence, mire felnőtt, összeszokott a szellemekkel. Ahogy a vízcsaphoz nyúlt, megfogták a kezét. Félnie kellett 126halott anyja arcától, ahogy a szobasarkokban felbukkan, mindig változó megvilágításban, gunyorosan vagy fájdalmas nehezteléssel, de ritkán biztatóan. Nem lehet egy kisgyereknek büntetlenül ilyeneket mondani: „Az erdőben találtunk.” Már házasok voltak, Juli olykor felriadt álmából: hátha nem is igazi gyermeke az anyjának és az apjának. Úrilánynak kellett lennie, habár apja halála után a legszegényebb volt az osztályban. A többiek sem voltak gazdagok, de még élt az apjuk. Juli anyja a bábszínházban dolgozott varrónőként, de a szívbaj miatt nem tudott munkába járni. Kicsi nyugdíj, szép étkészlet; „vadas marha” – mondták, amikor Kalligaro először volt hozzájuk udvarlóként ebédre híva. Csak később vallotta be Juli, hogy a marha nyerített. Éjjel, húszévesen, fel kellett kelnie az ágyból, hogy ne reggel menjen haza. Az sem baj, ha hajnali háromkor, de még az ötórai kapunyitás előtt. Így lehetett azt is mondani, hogy sokáig voltak társaságban. Nem volt fontos, hogy elhiggyék, nem is hitte sem az anyja, sem a nagymamája, de annak is van értéke, ha az ember a látszatot megőrzi. „Julikám, a modern emberek azt hiszik, hogy a látszat semmi, de hidd el nekem, hogy tévednek” – mondta a nagymama. A látszat az volt, hogy a húszéves Juli nem fekszik le senkivel, csak udvarolnak neki komoly szándékkal, házasság céljából. Mihelyt befordultak a Keleti Károly utcába, amelynek felső végében lakott a gimnáziummal és a katolikus templommal szemben, Kalligarónak nem volt szabad a vállára tennie a kezét.
127Tíz éve voltak Julival házasok, két gyerek, kétszoba-hallos lakás Dél-Budán. Sok napsütésre emlékszik, az ablakon beáramló fényre és nagy záporokra. A gyerekeik – Anna (Dorka) és Miklós – hetvenháromban nyolc- és hatévesek voltak, iskolába, uszodába jártak. Otthon viháncolás: két nyuszi, két egérke surran este pizsamában, amikor már letelepedtek a vendégek. Egy baráton, Bikin hancúroznak, összekócolják, ráugranak. Kalligaro már akkor is mérsékeltebb volt az ifjabb barátoknál ezekben a kipirosító hempergőzésekben. Időnként azonban nagy hal volt, hasra feküdt a két díványon, amelyeket összetoltak (az egyik valamivel magasabb, a másik valamivel alacsonyabb volt, az egyik gödrösen homorodott, a másikból kiállt a rugó), és amelyeket egy nagy keleti perzsaszőnyeg takart. Nagyokat huppanva és dülöngélve, vészen és óceáni viharokon át így szállította a két utasát rendelt kikötőkbe keresztül-kasul át a glóbuson. A bálnának egy közeli fagylaltozóban kellett a leggyakrabban kikötnie. Húsz évvel később Kalligaro előtt egy barna fadoboz, tollak, kapcsok, üveggolyók, régi óra, használatlan ezüst öngyújtó, szelencék. Nekitámasztva Miklós fia automata fényképe, előrehajtja a homlokát, felnéz bohócosan, gazemberesen, csupa éles, háromszögletű rajzolattal vigyorog. Juli családjától származott néhány szép bútordarab, lakásról lakásra költözködő empire asztal, méltóságos 128karosszékek, damasztabroszok bárói koronával, volt ezüst étkészlet is címerrel, hiányosan. Juli nagyanyja ragaszkodott ahhoz, hogy a kutyabőr visszakerüljön a falra bekeretezve, mindenki becsülje meg a saját családját.
Azokat vette feleségül, akikben a leginkább megbízott, akiknek a látószöge, humora a legközelebb állt az övéhez. Julinak nagyon sok ereje volt, robogott fel-alá a lakásban, Kalligaro meg félt, hogy elgázolja, és kitért az útjából. Úgy is erős volt, hogy hátulról nekijött, és eltolta a helyéről, akár egy sumómester. És úgy is, hogy két állást is ellátott, varrt, mosott és főzött a gyerekekre, hogy elnyargalt valami férfilakásra, de hazajövet leleményesen és takarékosan bevásárolt. Könyveket szempillantás alatt elolvasott, és a rádióban mulatságosan, lendületesen recenzált, élvezet volt a szerzőnek, ha reggel fél nyolckor Juli csevegett róla. Némelyiknek sikerült közel kerülni hozzá, ezt Kalligaro nem bocsátotta meg senkinek, jóllehet magának az összes házasságtörést nemhogy megbocsátotta, de még biccentett is rájuk. Hol a feleségével, hol a szeretőjével, máskor mind a kettővel jelentek meg a társaságokban, ahol a földön ülők keveset beszéltek, zenéket hallgattak, és sokat nevettek. Kalligaro ítélet és irigység céltáblája lett, hogy ezt is, azt is össze 129tudja egyeztetni, szóbeszéd tárgya lettek a városban, de a hangnemben volt valami a nagycsalád méltányosságából. A barátnőnek meghalt a férje és a fia, rendjén való, hogy hozzá illő férfira találjon, ha nem is egészen, de osztozva rajta egy másik asszonnyal. Nők és férfiak párt harácsoltak maguknak a város erdejében. Honnan? Egymástól. A felesége tíz évvel fiatalabb, jöttek a vele egykorúak vagy a tanítványai, Kalligarót barátságos, de kimért okosjánosnak tartották. Tudós szerzőtársával, Szelényi Ivánnal tudott a legjobban beszélgetni. Az írók túlságosan hiúak és féltékenyek. Mindenkinek annyira a testéhez nőtt a stílusa, mint a szaga, a másiké büdös, a magunké nem annyira.
Életkép a nyolcvanas évekből. A dunai hajócskákon nagymamák, unokák és szerelmesek közlekednek. Trikós lány feltűri a hasán a trikót, mellette megy a barátja, aki a lány csupasz oldalán nyugtatja a kezét. A kedves öreg hentesek finoman szeletelnek. Magánzöldséges, magánpapírbolt, magánvendéglő, az emberek nagyjából úgy vannak öltözve, mint másutt. A Margit hídon sárga giliszták a villamosok, a régi paloták napsütésben most is szépek, csak kopottak. Felbukkanva a mozgólépcsőn az aluljáróból: barokk templomok, borozók, a hajdani Fehér Kereszt szállo130da és a mai Casanova bár. A cukrászda tele van turistalányokkal és egy hatalmas újfundlandi kutyával. A lépcsőházban nehézkesen kapaszkodik fel egy öregasszony, a lift elromlott. A környéken lakó volt miniszter megy a könyvesboltba új regényeket venni. Az édességboltban a gondosan berakott szőkeségű elárusítónő azt állítja, hogy az ő élete kész regény. Az aluljáró tele van csövesekkel, a buszvégállomás előtt vastag sor áll, a gesztenyefák virága már elhervadt. Nyáron Miklós fiával lemennek a kertmoziba, párnát és pokrócot visznek magukkal, hűvösek az esték. Miklós már többször látta a filmet, de még mindig tud nevetni rajta. A Duna-parton sétálnak Makk Károllyal, ugyancsak berettyóújfalui filmrendező barátjával, a Zen-buddhista gyümölcsboltos néni a művész urat nagyon tiszteli. Itt van kocsmája a hajdani vízipólós világbajnoknak, aki minden irodalmi pletykát gyűjt és továbbad. Kalligaro csúnya, kövér szolgákkal sörözik-borozik, a gyávaságukat felülmúlja a rosszindulatuk, beleveszett a fecsegésbe. A lélek összehúzza magát; nehogy bárkit is megbotránkoztasson, lehetőleg semmitmondóan beszél. Mézespuszedlit visz haza a mézesboltból. Kövér nők traccsolnak a gyógyteák körül, meg egy férfi csúf trikóban. Üres nagyotmondások, hetyke közönségesség, mindenki maga alatt van, és gyorsan öregszik.
131Kalligaro nem tudja, miért jön időnként ehhez a sarokasztalhoz, kávé, szóda, konyak. Két kövér ember a helyzet ura akar lenni. Pezsgőznek, hangoskodnak, a nadrágjukból meglepően buggyan ki a sörhasuk, kötekedő tekintettel méregetik Kalligarót, fogdossák a szorongó kávéskisasszonyt, pártfogóan lapogatják a vállát. Hogy tudnak férfiak ilyen ronda trikót húzni magukra? A felszolgáló-kisasszony meghúzza az egyik pöffeszkedő vendég fülét. Vörös-fényes blúz, fekete szoknya, a zene megszakad, napi hírek, egy taxis elgázolt egy motoros táviratkézbesítőt, egy nő meztelen kiugrott az ablakon, életben maradt. „Na gyere, Tibi cica, megisszuk ezt a patkánymérget.” „Zsófika, én úgy szeretem magát, csak egy kis konyakot fogadjon el tőlem.” Zsófika: „Törzsvendégtől csak kávét. Nem mondom, néha egy Camparit is elfogadok, de nem törzsvendégtől, valaki mástól, aki csak úgy betér. Most hogy fog udvarolni a lányoknak, plébánoskám?” Plébános: „A Böbe nagyszerű nő. Nagy kár, hogy iszik. Lefejte ezt a hülye gyereket. Ezt a Tibit. Ha adhatnék neki észt, biztos, hogy nem így élne. Nagy szépséggel áldotta meg az isten Böbét. Kár, hogy olyan hülye. Néha egy féldeciért lefej egy férfit. Zsóka, drága, ne értsen félre, én nagyon ínyenc vagyok magára. De ha már részeg a nő, nem tetszik. Jön a Böbe, kinyitja az ajtót, beesik, mint a fél tégla. Fogtam egy taxit, egy százas a taxisnak, vigye a nagyságos asszonyt, aho132va akarja. Előtte nap minden jó volt. Kaja-pia volt, jött a műhelyembe, megvolt minden, ami kell. Szép nő, de ha részeg, akkor énnálam nem jön számításba. Borjúpörköltet ettünk ma délben jó házi nokedlivel.” Zsófika: „Nekem persze nem hozott belőle.” Plébános: „Legközelebb, Zsizsikém, hozok egy egész lábossal. Megyünk, Zsizsikém, Lengyelországba, megnézzük a pápát. Tudja, hány éves voltam én harmincnyolcban az eucharisztikus kongresszus idején? Emlékszem arra, amit a papok ott nekem tanítottak. Az még mindig itt van a fejemben, az ujjamban.”
Plébános: „Eljön még az idő, hogy nem leszek tróger itt, ebben az ócska lebujban, hanem reverendában járok-kelek majd a híveim között. Kis bikinis apácák vesznek majd körül, nagy kereszt lesz a mellükön. Francia apácák, halványzöld színűek. Mindig ott térdelnek a templomban. Szép arcú nők, félórát térdelnek, imádkoznak. Az anyám még mindig odajár, hívő. Én nem vagyok az. El fogok kárhozni. Szürke ürge lettem. Hogy miért véres az arcom? Csak, elestem. Berúgtam. Dominus vobiscum. Elment az ünnep, mint a többi nap. Na, felkapcsolom a villanyokat.” Zsóka: „Jaj, de nagyon fázom. Ma nem lesz semmi, csak a nagy hideg. Majd megmelegít engem a férjem, ha meggyógyul. Nincs énnekem 133semmi bajom, csak az az egy, hogy beteg a férjem. Mínusz tíz elviszi a náthát, de nem az enyémet. A vendégeket ez a nagy hideg mindenesetre elvitte. Le vagyok teljesen romolva. El is vagyok romolva. (Bejön a plébános monoklival a szeme alatt.) Már tudom, hogy a Szilvivel kaptatok össze, plébános. Szilvi kezén kaparások. Tibicica! Nem nyílott ki az ejtőernyőd. Motorosszemüveged van. Jól bevágott neked a Szilvi. Reggel meg mit mondtál? Földrengés volt, és kiestél az ágyból? Nem fogadok el még egy konyakot. Adjál még harmincat.” Plébános: „Ennyi a világon nincs.” Zsóka: „Majd meg tetszik keresni. Ráfáztam, plébánoskám. Felgyújtom ezt a kurva Veronikát. Hogy tudna egy ilyen öreg Jankó begyújtani? Tibicica, nem tudsz melegíteni. Bezárunk, megyünk haza. Nem jól imádkozott, plébános úr. Nincs forgalom, sem este, sem délelőtt. Holnap azért nem lesz, mert szombat lesz. Jól állnak neked ezek a zacskók a szemed alatt. Ennyire nem lehet elesni. Lazítok. Majd az egyház megfizeti nekem a forgalomkiesést.” Új vendég: „Kezét csókolom, egy kávét kérek.”
Kalligaro nagynénje már nyolcvannégy éves, nem ismeri meg az unokaöccsét. Kalligaro mondja a szülei nevét, felderül az öreg hölgy arca, de nem emlékszik. Olvas, de nem érti, hogy mit. Negyed134óránként közli, hogy németül, angolul, franciául tudott beszélni, két évig egy svájci leánynevelő intézet növendéke volt. „Úgy néz ki, hogy eső lesz.” Ezt ismételgeti. Elfelejti, hogy evett, negyedóra múlva újra kér. Már csak az ujja hegyét mossa meg. Hetenként egyszer fürdeti a lánya, aki nem szereti. „Anyám volt a legbutább a családban, apám csak fénykép után vette el, a húgát akarták hozzáadni, az okos volt, de kövér. Végül anyámat választotta, mert ő volt a szebb.” „Miki jó fiú” – mondja nagynénje a gyengeelméjű unokára. Miki csakugyan jó fiú, mongol-idióta. „Gyuri bácsi, én olyan erős vagyok!” És mutatja a karizmát, tekergeti a fejét, vigyorog. Folyton szégyelli magát, „nem vagyok szokva vendégekhez” – mondja. Kertgazdaságban zsákol, dicsekszik a cselgáncstudásával. Ő úgy behúzna, ha megtámadnák, de sohasem támadják meg. Szégyell szánkózni, mert az gyerekes, de nagyon szeretne. Egy fényképet mutat, unokabátyja esküvői képét, tetszik neki a menyasszony. „Huszonnégy éves vagyok, ez a legszebb férfikor” – mondja. Nagyon szomorú, hogy kicsi maradt. Frissen vasalt inget vesz fel, kínlódik a begombolással. Miki panaszkodik, hogy a nagymama eldugta az ő pénztárcáját. Az anyja, Kalligaro unokanővére finoman rászól. Mindig nagyon kedves vele. Meg akarta tartani a férjét, a híres zongoraművészt, és noha Rh-incompatibilis, második gyermeket akart tőle. Az első gyermek szép és okos lett, de neki még egy kellett, hogy a férjét magához kösse. Ő is orvos, tudta, hogy lehetetlen, a kollégák is eltanácsol135ták, végül talált egy lelkiismeretlent. „Hátha sikerül” – biztatta ez az orvos, és meglett Miki. Jó fiú. „Csak a lányok nevetnek rajtam!” – huhogja. Vasárnapi ebéd, az elmegyönge nagymama, a gyengeelméjű Miki meg a sikeres, okos lány és a vőlegénye, falusi tanár, egyszerű arc, nyugalmasan mosolyog, szükség van rá.
A képezhetetlen idióta Ferike apja ebben a kávéházban árulta írógéppel másolt költeményeit fillérekért. Arabok hadartak a szomszéd asztalnál, a pesti néphit szerint valószínűleg terroristák. A túloldalon a vizelde már a magánszektor diadalmas része volt. Már nem úgy kommunista, ahogy azelőtt, olajos-kátrányos húgyszaggal, ingyenesen. 1982-ben mindenhova ki van írva, hogy a vizelde használata két forintba kerül. Zene szól, mint a repülőtéren, és egy öregember les. Decens, vízcsurgásos, angyalkórusos magánvizelde, nyugati újságírók szívesen élcelődnek róla. Itt állt meg a háta mögött, még a régi időkben Ézsajás, nem a próféta, hanem a homoszexuális kárpitos, kés volt a kezében. Kérte vissza az öt gyerekét, Kalligaro meg, a gyámhatóság embere, nem akarta visszaadni őket. „Én imádom a gyerekeimet” – így ő. „De nem ad nekik enni” – így az ifjúságvédelmi felügyelő. Maradnak egyelőre még az intézetben. Ézsajás bilgericsizmában 136járt, művészhaj, vékony, izmos ember, tudott sírni, letérdelni, elájulni és megvadulni. Élettársát, egy nagydarab, húsos asztalost végigverte a keramittéglákkal kirakott udvaron, újra meg újra leütötte, vér mutatta a nyomukat. Az asztalos összeadta magát egy nővel, Ézsajás engesztelhetetlen volt, az asztalos attól félt, hogy megöli. Ézsajás azt állította, hogy Jézus is homokos volt, és hogy megvilágosult férfiaknak nincsen szükségük nőre. Az asztalos nem volt kellően megvilágosult.
Meglátogatja egy orvos barátját az elmegyógyintézetben, egy narkomán tanárnő lesi az öregasszonyokat. Szájukba nyomják az ápolónők a gyógyszert, de az ápoltak nem tudják nyomban lenyelni. A tanárnő kikapkodja a szájukból, és lenyeli. Mindegy, hogy milyen, csak gyógyszer legyen. Egy fiatal lányt az ideggondozó orvosa a szülőkkel egyetértésben elmebeteggé nyilvánít, gondnokság alá helyez, és súlyos gyógyszerekkel kezel. A lány beleszeretett egy cigány fiúba, eszerint hebefrén. A szülőknek kisebb szégyen, ha elmebeteg a lányuk, mint ha egy cigány fiúval van viszonya. Egy kocsmakertben vasszék, vasasztal, betonkorlát, vasállványon csíkos ponyva. Egy értelmes arcú, idősebb nő élénken kérdez valamit egy szép és szófukar cigány fiatalember137től, aki nagy, fekete kalapot visel. Mert választ nem kapott, a nő sem szól, a fiú elfordul tőle, és hallgat. Kalligaro túl van azon a korszakon, amikor a vereségbe, a depresszióba, a kocsmapadlóba kapaszkodott, és leginkább azok érdekelték, akik minden játszmát elvesztettek. Volt ebben elszánt iszonyodás is az emberitől, fekete ellenvízió a hivatalos rózsaszínűre. A beszervezhető humanizmussal szemben valami beszervezhetetlen antihumanizmus. Már nem illetődik meg a hivatásos lejmolóktól, tarhálóktól, kéregetőktől, a professzionális segélyezettektől, támogatottaktól. Együtt érez a bolondokkal, részegekkel, fogyatékosokkal, de az igazságot nem a hivatásos szerencsétlenektől várja. Fiatal korában hivatalos támogatásban részesült az alul lévők dühe, a munkásifjú kitörése. Keresztény úri családok gyerekei parasztnak játszották le magukat, zsidó polgárgyerekek proletárklisékhez idomultak, és divat volt a bunkóság. Kalligarónak ellenszenves volt az érzelmes követelmény, vagy akár az utópia is, amelynek nincsen valóságfedezete. Jött a fordulat, és neki át kellett mennie a megválasztott vezetőbe is, akinek döntési dilemmái vannak, aki nem az intézmények alján van, hanem épp ellenkezőleg, a csúcsán is megfordul, és elidőz olyan tisztségek körében, amelyeknek viselőiről Kalligarónak eddig meglehetősen gyanakvó véleménye volt.
138Elég kicsi hely ez a föld, hát még, ha ketrecekre parcellázzuk! Mit akar az, aki be van zárva? Kitörni. Mit akar a várúr? Hogy ne jöjjön ki más hír a várkastélyból, csak az, amit a kürtös hirdet. Ne csúszhasson ki a rések között a várúr beszédének semmilyen cáfolata. De ha sikerül kicsúsznia, akkor elkapni! Legegyszerűbb, ha a zavaró szöveg meg sem íródik, legegyszerűbb, ha az írógép hallgat. A ketrecben elpoharazgat a felelős író és a felelős szerkesztő. Kalligaro arról tudósít, ami számára van, a végtelenből a csekélységről, ami neki jutott. A papírhajónak a tengeren szerencséje van, ha néhány percig fenn marad, de az áramlást nem módosítja. Az ember attól szenved, hogy valami mást akar, valami többet és magasabbat, hogy nem fér a bőrébe, hogy keres, kutat, kalandozik, ahelyett hogy meghúzná magát. Lehet, hogy Kalligaro bamba; megszidta egy kritikus, mert mindenütt tudott boldog lenni, a kommunizmus idején is. Ha majd jön valami rossz, azt is kibírja. Az majd akkor lesz. A boldogság nem sokszorozható semmilyen érték halmozásának a függvényében. Lemondott a meghaladás, a hódítás és a gyűjtés szenvedélyéről. Járja az utcákat egy városban, amely átalakult, az ismerősöket kikerüli, bemegy egy kocsmába, szól a tömör zene, van mindig füldugó a zsebében. Nem remél mást ettől a várostól, mint amit magamagától ad. Nem akarja semerre terelni, és attól sem 139tart, hogy rossz irányba fordul. A hülyeségeket, ha előbb hajlik is rájuk, utóbb levetkezi. Ha tudtán kívül is, Kalligaro benne volt egy Duna-parti vallásban, amely szereti a sikertelenséget és a vesztesek önigazolásait. A vesztes eleganciája volt a régi rendben a divat, és együtt érző iróniával néztük a félszeg kísérleteket a kilábalásra. Labirintusba, inkognitóba, föld alatti zugokba rejtőzött a kelet-európai ember. A ki nem fejeződés narcizmusa divatban volt. Az értelmiség belement tekintélyuralmakba. A politika és az irodalom még nem vált el. A terepet igénylő akarnokok a politika mezőin nyújtózkodnak, ágaskodnak, pöffeszkednek. Az autoritárius ember bennünk van. És bennünk van a közép-európai bohóc is vele szemben. Aki összenevet veled.
Barátkozzon meg a balsorssal, és ízlelje édességeit? Feszegesse a réseket? Adja át magát a nyugdíjas lét finomságainak? Tartson mentálhigiéniai előadásokat arról, hogy a szellem lábát szűk cipőben járatni nem egészséges? Bizonygassa a budin ülve a vízöblítéses árnyékszék előnyeit? Kelet-európai üzlet: ádáz viszontagságokkal, amelyek nem is olyan nagyon ádázak, sajnálkozó leereszkedést kelteni. A nyolcvanas években kezdte úgy érezni, hogy a disszidensgúnya kezd olyan lenni, mint a cifraszűr, az egyenruhát pedig szó140ba hozni sem érdemes. A népek a birodalmakat nem győzik le, csak túlélik. Időnként fölszedi ugyan a sátorfáját, de az ember nemcsak lovagolva lehet nomád. Továbbállásaival is jelzi ernyedetlen ragaszkodását a diófához és a meggyfához. A színpad ott volt, ahova merőn nézett. Kalligaro nem az igazság bajnoka, nincsen körülötte fegyvercsörgés. „Mondd, nem kívánsz te túl sokat?” – dúdolta a kérdését Kalligarónak egy sanzonénekesnő a zongoránál. Játszani is a színpadon, írni is a darabot, meg csak úgy elfogulatlanul nézni is? Valóban, nem kívánsz te túl sokat? Ő csak védekezik a rá leső veszélyekkel szemben, mondta pironkodva Kalligaro. Halkan lépve a fűben, megjelenik valaki a ház sarkán, nem is egyedül, és autók állják el a keskeny utca két torkolatát. Többé-kevésbé mindent lemásolt, hogy rejtett nyoma maradjon. Gondosan, megfontoltan, kísérletezve félt. Feljogosítja magát, hogy ebben a magányos kertben olykor többes szám első személyben mondja a magáét. A belső emigrációnak és a betiltottságnak sok előnye van; kevés a postája, nem hívják sehova előadni, nem kérnek írásokat tőle, arcképét, mondatait nem látja viszont az újságokban, nincs gyakori telefoncsöngés, módjában áll saját vackában elheverni az idő téres ágyán.
1411989 előtt Kalligarónak Budapesten nem kellett a saját ügyeit intéznie, mert nem voltak ügyei. Ritkán kellett sötét ruhában, nyakkendősen mosolyognia, és eljátszania Kalligarót jelentős gondolatokkal és nyelvi hibákkal. Az ébredéshez hozzátartozik képessége a mindennapos újjászületésre. Délelőtt buzog az erő, mindenütt érzi az emberiség melegét, mindenkit megért, telefonál, helyből felszáll a repülőgépe, ebéd előtt nem is lakik a földön, csak mindig odafönt, asztala a központi légikikötő. Az irodalomnak csak egy részét lehet megérteni. Jobb, ha az olvasó egy csinos vereséggel megy ki a könyvből. Ha az egészet beveszi, mi marad holnapra? Mert nem szeret dühösködni, nem is lehet megsérteni. Lázadó elnyomottak? Ez szép, de miért ilyen szószátyárok? Lehet, hogy túlbecsülte a nyilvánosságnak azt a szűk kis szelvényét, amelyet földalatti magánkiadásnak neveznek, megilletődött a szinte vallásos odaadástól, aztán ez is a maga helyére került. Kevesebb újságolvasás, kevesebb bosszankodás. Hagyd itt a kertben a vesztest, a cinkost, az áldozatot, a lázadót és az útmutatót, ott vagy otthon, ahol kiadnak, mondta egy okos kolléga Kalligarónak, aki bár nem volt nagyon okos, de nem hagyta, hogy az utas lenyelje a polgárt, a vendég a házigazdát. Hogy miért ajánlja a demokráciát? Olyan sok az undok fráter, talán egy kis védettséget ad tőlük. Hol a jó disszidens, hol 142késik az éji homályban? Hivatásos túlélők baromi szívóssága, minden felfordulás, haláleset, zaklatás, veszteség után Kalligaro talpra áll, összeszedi érveit az agónia ellen, és hazasétál a temetésekről. Fél, hogy egy nap nem kel föl, mert nem lesz kedve hozzá. Gyerekkora óta még nem maradt reggel betegség miatt ágyban, olyankor sem, amikor hiányzott az iskolából. Ilyenkor játszhatott. Megengedheti magának a szépírás nyugalmát, polgári kötelezettségeit teljesítette. Magának ír, nem gondol rá, hogy másnak megfelel-e; ha neki jó, akkor talán az olvasót is érdekelheti. Mondja, kérem, milyen hely ez? Menny vagy pokol? A pokol az a hely, ahol az embert folyton piszkálják. Ahol meg békén hagyják, ahol nem kell félni, és a többi ember nem undok hozzánk, az maga a paradicsom.
Szeretett lesietni a sárga csempés lépcsőházban valahova, talán a Margit-szigetre, ahol elkezdhetné a napot, esetleg a strandon, reggel fél hétkor a nagy medencében, amelyben ilyenkor még kevesen úsznak. Ha már hevert a napozón is, akkor meleg, nyári napokon már délelőtt jólesett félrehúzódnia a sziget árnyékos öblébe, a romok közelébe, itt-ott egy pad volt a kolostorhelyiségek derékig érő falmaradványai között, vagy leülhetett a kőasztalok egyikéhez, amelyeket a ker143tészeti hivatal tett oda. Néha arra is telt, hogy egy eszpresszó teraszán kávézzon, ahol a nagy, olajfestékkel fehérre mázolt vasasztalon kirakhatta mindazt, ami a táskájában volt, papírt, tollat, dossziét és egy francia nyelvű könyvet, amelyet okvetlenül el kellett olvasnia, hogy lektorálhassa, és egy kis pénzt keressen, de előbb meg kellett volna értenie. Nehézfejű volt, és lassan készülődő, olvasni sem tudott gyorsan, a tempósnál sebesebben lépkedni sem szeret. Azután ki a kerthelyiségből! Kiszámíthatatlan vándorút padtól padhoz. A jó nap úgy volt elképzelve, hogy már délelőtt végezzen a magára mért leckével, s aztán még jut néhány óra csavargásra is, mehet a könyvtárba, valakit meglátogathat, de ne felejtse délután ötkor elhozni a gyereket a bölcsődéből, mert Verának hatig még órája van az iskolában. Ő már tanított, Kalligaro még diák volt, az egyetemi kizárások miatt vesztett egy évet. Lehet, hogy kedve volt felbuszozni a hegyekbe, s a kisvasúttal valamelyik erdei vendéglőig eltöfögni, a fekete táskából ott is elővette a szerszámait, és nézte a nagy selyemfenyők alatt a dongók és lepkék röpködését. Úgy érezte, hogy Budapest az övé, hosszú sétákkal fizet érte. Minden hely, ahol megfordult, amire emlékszik, amit elképzelt, az övé. Nem tartotta a játszótéri padot egy párnázott ajtajú szobánál kevésbé előkelőnek. Szabad ég alatt senki sem szólt rá, s ha valaki ráakaszkodott, odábbállt.
144Mit javasolt az ismeretlen alattvalónak a régi rend? Összehúzod magad, mozdulatcsökkentés, körömbevonás, szertelen gesztusoknak itt nincs helyük. Kiváló nehézfejű, érdemes nehézfejű. Lassú Béla a leendő hullájához idomul. Többen felülről megszabott játékszabályokat nem szegve meg, sub rosa merész dolgokat engedtek meg maguknak. Az okosak azt firtatták, hogy mit lehet csinálni az állami médiumon belül. Polgárosodás apródonként, de Kalligaro nem talált benne elég örömet. Odúlakó volt, odú volt a feje is, a nyelv is, meg a séta is a gesztenyesor alatt. Anyját meglátogatni, gyerekeit szünidőre várni, piacra menni a párjával, együtt vacsorázni barátokkal, egyik-másik klasszikust újraolvasni, ez mind odú volt. És bár tudta, hogy mi fán terem a rendszer, már nem látott semmilyen ördögi általánosságot, csak személyek ügyetlen és patetikus történetét. Emlékvilága nem szorul stilizációra, elvégezte ezt a munkát az idő maga. Ebéd utáni álmát aludta az udvar, lehetett igen derűs reménytelenségben is élni. Aki fingás, horkolás, böfögés közben megszólal, az sérti a közcsendet. Csak így maradjon, ahogy van, csak ennél rosszabb ne legyen, szigetoltalmazás, ez volt a mi kalandunk. Itt vagyunk, hercegem, a lapulás szigetén! Meleg, nyúlós, lélekbőséges környezet, nekrológpoézis. Gondolod, hogy az örökkévaló lelkiismereti fájdalmat érez ezért a világért? Nem valószínű, legszívesebben megfeledkezne róla. Csendes mélyeibe csal145ta Kalligarót a kerti misztika és a fehér sziklatető. Hiába illegette magát a huszadik század vége, Kalligaro félrenézett. Autóból szemlélődött, a bal keze alatt egy karcsú comb, másik keze egy hasas szilvóriumos üvegen. Már a felét kiittad, jegyezte meg a társnője inkább elismerően, mint rosszallóan, de Kalligaro tudta, hogy ennek a generozitásnak is megvannak a határai, jobb lesz tehát a szilaj bolondságot féken tartani. A kert mélyében vörös szilva hever a fa körül a csalános gazban. Kalligaro felszed egy tálra valót, a többit hagyja. A földön rothadó szilva pálinkaszagot áraszt. Délutánonként Kalligaróra rátör a búskomorság, estére már semmi kedve élni, aztán tíz körül még egy fellobbanás.
Kalligaro nem volt hívő, meggyőzhető, engedelmes, megvásárolható, beszervezhető, kezelhető, közösségi, nincsen megváltva, és nem is igényeli a megváltást mások által. Nem hagyta, hogy elbolondítsák, ez a legfontosabb neki, hogy ne menjen lépre. Ideje alaposabban megnézni a csalásait, cinizmusait és múlékony áhítatait, imádkozott, és kinevette az imákat. Inkább átlátszatlan, mint átlátszó, a titoktartás kívánatos. Ha kicsit mámoros, az emlékezete táncra perdül a telihold alatt. Simogatta nők hasát, hogy a fenekük libabőrös legyen. Inkább átlátni, mint ta146nácsolni, inkább elbeszélni, mint vitázni, és hűvösen, ősziesen csak a csücskét elárulni annak, amit gondol. A legnagyobb figyelmesség a többiekkel szemben, ha megőrzi emléküket. Szeretne igazságosabb lenni a kortársaihoz, mint azok egymáshoz. Ha eljön a cselekvés órája, megteszi, amit kell, de most még nem jött el. El tudja képzelni, hogy lesz olyan idő, amikor az ő íróasztali műveletei hidegen hagyják a rendőrséget, és ezért neki sem kell attól tartania, hogy a könyveit elégetik. A nyolcvanas években kapott olyan levelet, amelyben tudatták vele, hogy a regényét elkobozták, és elégetik. Kellemetlen, de még mindig jobb, mintha őt égetnék. A biográfia ritmusa vándoréveket írt elő. Nyugaton a repülőtéri vámosok Kalligaro táskájában a kéziratokhoz nem nyúltak hozzá. Bár az irodalom a határok fölött lebeg, a magyar vendégírót honvágy sanyargatta, aztán ahogy a szabadságos katona vasárnap este megtér a kaszárnyába, Kalligaro hazajött állama útjában lenni. Nem az vagy, ami nem megy, hanem az vagy, ami megy. Amíg élsz, kell hogy menjen. A város nem tud nem tenyészni, kimutatja darabos erejét, Kalligaro pedig ahhoz nyúl, ami van, a léha, alpári valósághoz. Hosszú várakozás, keresi azt a néhány szót, amely el tud jutni a többiekhez. Már eleget gondolkozott azon, hogy szabad-e gondolkozni. Nem tud olyan pokolit mondani, ami ne lenne istentisztelet.
147Az a meglett ember, akit eddig még minden rendszerben megvertek, mondta Kalligaro. „Magát verték már?” – kérdezte a kihallgatója hirtelen támadt kíváncsisággal. „És maga vert már?” „Ritkán, de csak huligánokat, ha szemtelenkedtek.” A humoristának, azelőtt a politikai rendőrség őrnagyának piros volt a tenyere, viccelt, hogy a sok pofozkodástól. Mutatta is, kicsit panaszosan, mintha üzemi baleset érte volna. Forró és meghitt téma, lehet róla sokat mesélni. Akit megvertek, az valószínűleg kevésbé hiszékeny, mint annak előtte. Csak rágondolni rossz, a verés még valami jó érzést is ad, lám, ezt is kibírja, és még sokáig bírná. Van egy pillanat, amikor érzéketlenné válik. Innen könnyű átcsúszni a végérvényes érzéketlenségbe. A munkaszolgálatos századot, amelyben Marci bácsi szolgált, büntetésül a frontra vezényelték aknaszedésre. Volt egy őrmesterük, aki tenyéréllel egy fiút úgy ütött nyakon, hogy az nyomban meghalt. Egy államvédelmis tisztet az ötvenes években éppen akkor hívatott a főnöke, amikor zsonglőrködve pofozta az őrizetesét. Feldobta a levegőbe a szobája kulcsát bőrtokkal, és mielőtt elkapta volna, egy gyors pofont törölt be neki. A főnöke egy ügyiratot kért számon tőle, s ő hamarjában nem tudta megmondani, hol van. Addig verték, amíg megkerült, ott hevert a főnöke asztalán. Elnézést, mondta a főnök. Ilyen anekdoták nem kerülik el az őrizetes képzettársításait. Már megszokta ezt a szobát, bár nem érzi 148magát kényelmesen benne. Ha keresztbe veti a lábát, a kihallgatója rászól, ne feledkezzen meg róla, hogy hol van, tegye egymás mellé a két talpát. A könnyebbség kedvéért a két térdére támaszkodik, ettől akaratlanul is kihívóbb a tartása, mint a kihallgatójáé. A kihallgatott gyakran megszomjazik, és kér egy pohár vizet. „Nincs, aki behozza” – mondja a kihallgatója, emlékezteti, hogy nem kávéházban van, ő maga pedig nem hagyhatja Kalligarót egyedül a szobájában.
Tulajdonképpen saját magamat vertem, mondta a páciens az elmeorvosnak. Az orvos sietett, elkészült a kórházkertben az uszoda; csak az egészségügyi személyzetnek, magas dróthálóval elkerítve, túl a teniszpályákon. Az állomás is üres, a kocsma is üres, az autóbusz is üres még, majd jönnek. Bemegy a kocsmába a helyi rendőr a kutyájával. Tisztviselők kiszállásra mennek, a kocsi sofőrrel kint várakozik, indulás előtt valami erőset kell magukhoz venniük, délután visszaérnek, és jön még lábtenisz után a marxizmus–leninizmus esti egyeteme. Kalligaro agya még a felületesség állapotában van, de udvariasan teszi a dolgát. Túl a rezignáción mindig kezdődik valami. Meghallgatja, de unja a sértődötteket, szívesen mondaná nekik, hogy mikor a sértődés fogal149maival gondolkozunk, nem sok győzelemben lesz részünk. Legyél nyugodtan furcsa, de ne legyél megsértve! Megismerte a kiközösített állapotát, legszívesebben nem gondolt a kitagadóira. Idő múltával valószínű, hogy leszáll az árad, kirostálnak, és nem sikerül meghosszabbítani az ittlétedet. Az is lehet, hogy előbb hal meg a híred, mint a szíved. Vannak biztató hírek is.
Volt itt Pest-Budán egy baráti kör a maga kárpótlásaival, nagyobb fokú összetartozással és sok vidámsággal. Most vannak ezek a legkülönfélébb kötelmek, közcélú teendők és illendő összejövetelek. 1989 előtt is jöttek hozzá a nyugati újságírók, mert Magyarországon kevesen álltak szóba velük, és kevesen mertek egyenes kérdésekre egyenes válaszokat adni. A pontos kérdést az értelmiségi köznyelv provokatív kérdésnek nevezte. A kérdezettek zöme úgy gondolta, hogy olyan állást tölt be, amelyet szükségtelen könnyelmű nyilatkozatokkal kockáztatni. Talán a naivitásából adódott, hogy amikor először megkérdezték, nem volt képes az elé tett mikrofonba mást mondani, mint amit akkor mondott volna, ha semmit sem rögzítenek belőle. Budapest a huszadik század elején esztelen volt, pazarló, kurvás és mohó; a nyolcvanas években óvatos lett, és nehézkes. A budapesti társaságokban a férfiak nem nagyon figyeltek 150arra, amit a nők mondtak. Értelmiségi kiválóságok jöttek Kalligaróhoz, és ha egyedül maradtak Jutkával, amíg ő kiment kávét főzni, zavarba jöttek, nem tudtak mit kinyögni. Ha beszéltek, Kalligaróhoz intézték a szót. A kaszárnya, a hivatal, a bíróság, a börtön, a hely, ahol félni kell: férfias. A szálloda, a színház és az áruház nőies. A több és gyorsabb férficél, a jobb és nyugodtabb női cél. A művészet és az anyaság a két legjobb dolog, a többi egy kicsit rosszabb! A nőit elutasító feministák úgy járnak, mint az asszimiláns zsidók. A legtöbb férfi nem is tudja, hogy milyen okos a felesége, némelyik azt gondolja, hogy egy órával kevesebb szakmai-politikai vita és egy órával több séta a felesége oldalán időpazarlás. Az asszony ezt a tuskó férjet is szereti, de nem bánná, ha egy kicsit fogékonyabb volna. Kalligaro szívesen emlékezik idősebb kollégájára, aki az ebédlőben hajlandó volt némi korlátozott figyelmet szentelni a hozzászólóknak, de ha a hozzá intézett beszéd fecsegésnek bizonyult, akkor a zsebébe nyúlt, és kikapcsolta a halláserősítő készüléket. Kalligarónál ez a kikapcsolás nem gépileg áll elő, hanem csak úgy, hogy csendesen elszunnyad.
Nézd meg magadat szemérmetlenül, mint egy hullát, aztán szaladj álarcosbálba! Az udvari kultúra előnyös álarcosbálok rendezésére. A tizenki151lencedik században szebben csináltuk. A huszadikban szerencsétlenebb volt az előadás. A rendező stílusa zagyva, a maszkok sem szépek. Kizártuk egymást, bezártuk egymást, mereng a régi barát, aki Kalligarót a médiumokból kizárta. Ha nem vigyáz, rámerevedik a szerepe, mint egy gipszmaszk. Még leginkább a kísértő maskaráját bírja. De ez az idióta szigor!? Budapest olyan város, ahol a legkedvesebbeknek is ijesztő hajlandóságuk van az erkölcsbíráskodásra. Bájos, ifjú hölgyek morcos-pisze nézetekkel. Hisznek is, meg nem is Kalligarónak, amikor azt mondja, hogy akármi történt velünk, azért mi mégis barátok maradtunk. A temetésen harminc kézfogás. Még az árulóink is a mieink. A halál képes rá, hogy annak a szeméből nézzen rád, akit a legjobban szeretsz. Valamirevaló férfinak nő a gyilkosa, anyának a gyereke, mesternek a tanítványa. Gyerünk, hölgyeim és uraim, a sohanemvoltba, egy mulatságosabb szórakozóhelyre! Kalligaro igényt tart rá, hogy születési és halálozási dátuma között mégiscsak történjen valami. A divatos márványmedence tele van szarral, és benne kimérák hemperegnek, fetrengenek, nyelik, hörbölik a csúf közeget, majd kéjes vonaglásokat művelnek benne. A tudomány mai állása szerint szarba nem lehet szöget verni. Ebben az onirikus közegben nem folyt semmi más, csak az említett matéria, abból állt a bevétel is, nemcsak a kiadás. Hiába leplezték le a lényeglátók a jelenség mögött a végső szubsztanciát, csak az a felismerés tárult ámuló szemük elé, hogy a szar mö152gött is csak szar van. Nincs még egy anyag, amely ilyen bámulatos homogeneitásra lenne képes. Aki a szarra tett, az nem csalódik, mert abból holnap több lesz, mint tegnap volt. Úriember nem politizál, hanem undorodik, esetleg megbetegszik. Játékfeladók, megrekedtek, rokkantak eltársalgunk. Kalligaro látja az irigység szemvillanásait és a monstruózus önérzetek tenyésztelepét.
A norma nem a vértanúság, még csak nem is a szenvedés, hanem az önuralom. Egy kisvárosi férfiú nagyvárosokban előszeretettel csodálkozik. Bármit iszik, magánál marad, és azon van, hogy a lelki elhízásnak határt szabjon. Gondolatban üdvözöl mindenkit, aki odafigyel arra, amit csinál, aki valamilyen munkaasztal fölé hajol, billentyűket érint, kerekeket forgat. Csak őt ne nyomassza számon kérhető terv és kötelesség, lehessen majdnem olyan szabad, mintha már nem is lenne. Az ég madarait nem veri a földhöz a holnap gondja. A valóságot, ha már egyáltalán nem fél tőle, akkor unja. Házukban a háború végén több embert megkínoztak, a régi lakók szerint a megkínzottak a kertben vannak eltemetve jeltelen, nem bolygatják őket. Sétált a Duna-parton, onnan az akadémiai könyvtárba ment, de az zárva volt, kiült egy hajóbár teraszára, fújt a szél, behúzódott 153a fedett helyiségbe, született néhány ötlete. Legkevésbé sem bánta, hogy muszáj keményen dolgozni, anélkül ugyanolyan rosszul érezte volna magát, mintha nem tisztálkodhatnék. A verseny nem tartozik rá, akit a feljebb jutás szenvedélye leköt, az Kalligarót nem tudja lekötni. Vonzotta a renden kívüli szerzetesség, nem félte a kortársi ítéleteket és a piac undokságait. Jobban érdekli, amit huszonöt éve látott, mint amit tegnap este. Inkább átlátszatlan, mint átlátszó, a gyóntatópap nem fecseg, valamirevaló író sem fecseg.
Találomra üssük fel a naptárt, legyen 1981, nyár! Csobánkára menet a helyiérdekű villamosvasútról Pomázon autóbuszra kellett átszállnia. Ismerős volt a sofőr, ismerősek az utasok, és a kocsmáros is a buszmegállóban. Néha lekéste az autóbusz indulását, és akkor várni kellett, mert gyalog hosszú lett volna az út. Ődöngött az állomás körül, leült egy piros-poros padra, ismerősök telepedtek mellé, az elmegyógyintézeti nővér is, akinek az eszén a munkaterápiás részegek nem tudnak túljárni, ha azonban becsületesen megmondják éjjel, amikor csak a kis kék lámpa ég, hogy randevújuk van a szenespincében egy másik ápolttal a női részlegből, akkor a nővér megengedi, hogy lemenjenek. Aztán szorosan mellé ült egy cigány, aki a házkutatások után elé154gedetten és befogadólag tapogatta Kalligaro hátát, és többször elismételte, hogy „jó srác vagy”, de gyorsan rátért arra, hogy mindenféle használt öltönyét szívesen hordaná. Üdítő volt a beszélgetés az ökológus-teológus-filozófus fordítóval, akinek ajkát az egész diskurzus alatt egyetlen epés szó sem hagyta el. Kevésbé üdítő az írótárssal, aki sohasem tudott a végére jutni csavaros gondolatmenetének, amelynek az lett volna a lényege, hogy bár a zsidók sok rosszat művelnek, ő azért mégsem antiszemita, de az már mégiscsak sok, hogy ez meg az a zsidó mit mondott. Bár nem várta el Kalligarótól azt, hogy miattuk és helyettük ő szégyellje magát, de annyiszor biztosította erről, hogy Kalligarót mindenféle szégyenérzés elhagyta, és már csak nézte, hogy tekereg a kolléga esze az ő ellentétes kényszerei között. Ördög verte a feleségét, Kalligaro ült a padon mozdulatlanul, a hegyek csúcsát hol sötétség, hol ragyogás vonta be. Jó szagú szelek jöttek a házak előtt őrségben álló, hosszú szárú liliomok és a hársfasor felől. Megjött az autóbusz is, és Kalligaro húsz perc múlva leszállt a végállomáson, a téren a kocsma, a községháza, a posta és a lacikonyha között. Megnyílt a pékbolt, és szebb kenyeret tartott, mint a vegyesbolt, megnyílt egy bazár is mindenféle kacattal, amelyek a fiát érdekelték.
155Becsukott viszont a mozi, mert gazdaságtalanul üzemelt, a fehérek már nem jöttek, inkább csak a cigányok, kicsi volt a közönség, a gyerekek fel-alá futkostak, csókolózást látva cicegtek, és folyamatosan köpdösték a foggal szétpattintott napraforgómagok héját. A felnőttek rászóltak a rendetlenkedőre, a tekercs néhányszor elszakadt, ilyenkor szünet következett, és mindenki kitódult a füves kertbe. A kamasz fiúk és lányok vihogtak, egy fiú csákót hajtogatott magának újságból, azt kiáltozta, hogy ő a csókos huszár, és minden lányt megcsókolt, még azt a vékony öregasszonyt is, akinek apró meseháza kertjében, ahol a macskájával élt, fenyőfa nagyságú kenderbokor nőtt, amely körül részeg galambok totyogtak. Kalligaro elhaladt a szerb templom előtt, ahol a kihaló szerb közösség rokonai évente egyszer összegyűltek, húst sütöttek, bort és pálinkát ittak, majd szent és nemzeti dalokat énekeltek, utóbb pedig lemezeket tettek fel, délszláv táncdalokat, és késő estig táncoltak. Ilyenkor menekülni kellett, még a dongók is elmenekültek, Kalligaróék pedig mentek a bányatóhoz, amelynek a túlsó partjáig ritkán úsztak el. Nem esett rosszul megvacsorázni a tóparti falusi vendéglőben, a Gazdakörben. Becsületes flekkenek és fánkok terpeszkedtek a sima fehér tányéron. Benéztek a szomszédos falvakban ismerősökhöz, iható bor került mindenütt az asztalra. A házigazdák elújságolták, hogy az állami teherautóval, amelynek hivatásos sofőrjei voltak, 156milyen javakat mentettek haza gyárudvarokról. Az óvodás gyerekekből iskolások lettek, az asszonyok arcát Kalligaro kétszer megcsókolta, a férfiakkal erős kézfogás, egymás vállát meglapogatták. Valami közismert személyt elküldtek, mást a helyére kineveztek. Valaki ölt, valaki meghalt, valaki valakitől elvált, valaki valakivel összeköltözött. Téma mindig volt, terhességről, gyerekszületésről szívesen beszélgettek. Jó napot kívánt mindenkinek, megtárgyalták, hogy szép idő van-e, avagy szeles-esős. A disznótrágya szagát a harmadik szomszédból áthozta a szél, valahol a gépi fűrész vijjogott.
Benyomta a nyitott kertajtót, felnyúlt az eresz alá, leemelte egy szögről a maga kalapálta álkulcsot, kinyitotta a konyhaajtót, a lavórban kezet-arcot mosott. A zománcozott fehér vödörben a vizet kék fonallal hímzett szegélyű kendő takarta le, félliteres bögrével meregetett belőle. Benyúlt a szekrénybe, hogy kiemelje a zubbonyát. Lenézett, már nem volt ott az a három fehér tárcsa, amelyeket előző nap betett oda, mert nem tudta, hogy mitévő legyen a lehallgatóberendezéssel, amelyet a harangozóház padlásán a födémgerendák közötti döngölt agyagból emelt ki. Minden helyiség fölött tenyérnyi tárcsák, ódivatú tapsifülek lapultak. Ezeken át jutott el az agyukba a 157tartós írógépkopogás? Megesik azonban, hogy az ember akkor is beszél, amikor nincs rajta semmi ruha, és az is lehetséges, hogy ezt nem szánja más férfiaknak, sőt egynek sem, hanem csak annak a furcsa rajzolatú vendég kisasszonynak, akinek mindene aszimmetrikus. Az egyik melle nagyobb a másiknál, a bal csípője jobban kiáll, a bal szeme kékesebb, a jobb szürkésebb, és ez a sok meglepő vonás mind kívánatossá tette nyúlánk formáit és vékony csontjait. A házigazda holdfényben szemlélte a kertben a meztelen alakot, amelyen csak egy rövid ingecske volt, amint épp (túlságosan közel a házhoz) a fűbe pisilni támadt kedve. A vendég azt mondta, hogy most már menjünk be a szobába, mert ez a holdfény ijesztő, és a kutyák is nyugtalanítóan ugatnak. Mi bajuk van? Mintha kínoznák őket. A rejtélyes körülmény, hogy a lehallgatókészülék már nem volt a szekrényben, csak azzal a feltevéssel volt magyarázható, hogy amiképpen az álkulccsal Kalligaro is könnyedén benyitott a konyhájába, mások is megtehették ugyanezt. Rendben van, majd valami modernebbet fognak beszerelni.
És jöttek a kertbe másfajta kíváncsiskodók, szelíd jelenések, akik szívesen látogattak ki a városból a faluba kora délután úgy, hogy a vacsorát már otthon elkészíthessék a családnak. Három 158órakor még lovagolnak, a hajukat dobálják, a mellüket rázzák, nedvek ömlenek belőlük, majd utóbb dideregnek a paplan alatt, huncut titkaikat elárulják, beavatnak a nagyszülők emlékébe, aggódnak férjük előmeneteléért, nevelési dilemmáikat taglalják, fényképpel bizonyítják gyermekük szépségét, és búcsúzóul beleharapnak a házigazda alsó ajkába, legalább őrajta maradjon egy jel. Vagy éppen elalszanak, talán néhány korty ital hatására mély álommal, a házigazda pedig asztalához ül, kis neszek jönnek, a vendég kezdi magát otthonosan érezni.
Mindig volt párja mindenhol, elég szép, kedves, okos, finom nőre lelt, legalábbis Kalligaro ilyennek látta őket. Hozzá közel álló környezetből jöttek, fontos volt nekik az irodalom, olvasni szerető bölcsészek, megértették, tudtak miről beszélni. Tetszettek a fintoraik, a mozdulataik, nem hiányzott az együttléthez semmi. Elég készségesen megült mellettük, aztán valahogy elsodródtak egymás mellől, az is lehet, hogy Kalligaro hagyta el őket, kihasználva elutazásukat, neheztelésüket. Bizonyára meg kellett bosszulniuk a hűtlenségeit. Ha távol voltak, vagy eltávolodtak, fölhívták Kalligarót, vagy becsengetett hozzá valaki, és ott maradt a szobájában. Ha sikerült megállapodnia egy nő mellett, hálás volt neki ezért. Azzal 159maradt együtt, aki szívósabban akarta, hogy vele éljen. Aki fontosnak tartotta, hogy lássa, láthatta, aki megsértődött, az nem. A szeretet nem önzetlen, hanem lefoglalás, hatalomgyakorlás. Lehet szeretettel is erőszakosan körülkeríteni a másikat. Kalligaro évekre eltűnik barátok mellől, de ha újra találkoznak, ott folytatják a beszélgetést, ahol abbahagyták. Másokban több odaforduló hajlam van? Kinek-kinek megvan a maga territóriuma, mint az állatoknak. A medve egyedül cserkészi az erdőt.
Csobánka, 1980. Keljfeljancsi, ne hagyd magad! Büszkeség – veszély. Nemet mondani? Kalligaro nem vérbeli, költői, vasakaratú nem-mondó. Nagyon is igen-mondó. Kíváncsisága inkább megérteni, mint rombolóan megmásítani igyekszik a viszonyokat. Amennyire vonzza a radikális, annyira vonzza a konzervatív-mérsékelt állásfoglalás is. Egy status quót, ha nem véres, nem tud teljes erejével támadni. Megférne a rendszerrel magával, csak a hazugságával önmagáról nem fér meg, amelyet ott érez minden kapcsolatban, benne van a rosszkedvben, bambulásban, iszákosságban, benne a körülötte szaporodó öngyilkosságokban. Az aktivizmusra nincsen se tehetsége, se vágyódása. Sajnálja az időt a szervező-szereplő cselekvéstől, nem hiszi, hogy megérett 160az idő, és nem hiszi, hogy ő a megfelelő személy a változások előrehajtására. A demokratikus ellenzék lenne itt a legérdekesebb vállalkozás, és egyszersmind a hiúság útja. Nincs rá sok ideje, alkalmasabb a mérlegelő, mint a harcos magatartásra. A hazajövetelének annyi értelme volt, hogy a búcsúkönyvet nyugodtan megírhatja, mint aki befejezte a munkája egyik korszakát. De vajon hány kötetes lesz ez a búcsú? Itt nincsenek morális kötelezettségei, nem tartanak igényt rá, inkább csak elviselik, belé törődnek. Igyekszik elkerülni eltúlzott kitagadottsága ellenszerét, a túlzó elhivatottságot. A vérbeli disszidens elutasítja a fennállót szőröstül-bőröstül, úgy, ahogy van, ezen nincs mit javítani, roncstelepre az egészet! A praxis neki csak trambulin ahhoz, hogy felszállhasson az általános igazságok tükörfényes égboltozatára. Hosszabb nyugati útjáról Kalligaro hazajött, íme hát meglelte hazáját, már innen gondolkodik, már nem közelítik meg pénzváltási ajánlattal a belvárosban sündörgő arabok. A hazaérkezése utáni napokban még rászálltak. Újabban már nem, az öltözéke még ugyanaz, a tekintete már nem.
Húsz évvel ezelőtt, a nyolcvanas években Kalligaro számolt vele, hogy a cenzúra nem fog egyhamar lebomlani, és alighanem belekerül tíz-161húsz évbe, amíg a dekompozíciója végbemegy. Addig tisztázatlan, hogy kihez beszél, és milyen fórumon. Csinálhatja továbbra is, hogy nyugaton publikál, és onnan visszafolyatja ide, amit ír, ez elég különös státus, kérdés, hogy igazán jó-e. Itt sincs, ott sincs igazán otthon, vagy legalábbis jelen, és van az itthonlétének valami kényes, furcsa, majdnem obszcén jellege, ami miatt az állandó lakóhelyén is emigrációban van, ha az államhatáron belül is. Az ismerősök nem hívják fel, nem merik felhívni. Azokat, akik felhívják, a rendőrség besúgásra próbálja rábírni. Az értelmiségi establishment nem tud természetesen beszélgetni vele, feszélyezik egymást, a viszonyuk hallgatólag elutasító. Az ő puszta léte akaratlanul is szemrehányás azoknak, akik nem a cenzúra keretein kívül gondolkoznak és írnak. Csodabogarak egymás szemében. A csobánkai kocsmában is furcsa alak volt. Nem volt egy a vendégek közül. Bejött a kertjébe a szomszéd nagymama hullott körtét szedni, összecsípte a csalán, panaszkodott, hogy kevés a hullott körte, de sok a csalán. De vajon muszáj volt bejönnie?
A rendszerváltás előtt nyomottak voltunk az alattomos honvágytól – ki tudja, hova? Szenvedélyes villongások csaptak fel a bensőségesen összefonódott társaságban, és büszkeség tárgya volt, hogy 162milyen merész tagjai vannak, majd egy hangulatváltással elkövetkezett a merészek ócsárolása, az érzelmes gonoszság, a rokoni erkölcsszapulás, az összetartozáson belüli rosszmájúság, azután ez is alábbhagyott, és átadta helyét a humoros ráhagyásnak. Nem kemény, hideg, tartós ellenségesség volt ez, hanem csak a megszólás gyönyöre, amely nélkül unatkoztunk volna. Ez a könyv a távollétről szól, elfogadni mind a szétszóratást, mind az összegyülekezést, így – ingázva – tartozunk össze. Így lesz egy nép legyőzhetetlen, mert a maga különállásában is tartja az összetartozást a többiekkel. Kisebbségeknek ez a szétrajzó összetartozás a stratégiájuk; hol a szétszóródás, hol meg az egybegyűlés van napirenden. A fordulat előtt, a régi rendben Kalligaro úgy vélte, hogy nem illik megszökni a küzdőterepről. Lelépni és kívülről hazabeszélni nem nagy művészet. Erőt akart gyűjteni, és kint, ha sikerült nyugaton töltenie egy-két évet, befejezni soron következő könyvét, biztonságba helyezni a kéziratot, elindítani a kiadását, aztán hazajönni, akkor már jöhet, ami jönni akar és tud. És ha az, ami jön, más szemével nézve kellemetlennek látszanék is, Kalligaro dolga, hogy búsító hatását közömbösítse. Nem árt emlékeztetnie magát, hogy ő teszi azt, amit tesz, akkor is, ha – nem előre láthatatlan következményeivel – rossz neki. Ha átadja magát a depressziónak, sőt még a gondolataival is hozzájárul, és még biztatja is magát rá, akkor átállt a presszió oldalára. Helyeslésével és a cinkosságával a saját esze engedélyez olyasmit, amit amúgy nem helye163sel, és nem igényel. Azért, ami az ő közreműködésével történt, ő a felelős. Nem jönnek érte, nem viszik el, benne székel a bíróság, és viszi magával mindenhova. Cipeli a hátán az életrajzát, súlyosbodó teher lenne, ha nem jönne felmentő erőként az amnézia fehér serege. A múltja és ő elvannak egymással nyögés nélkül.
Az ajtózárat bárki egy szöggel kinyithatja, és mindent elvihet. Kalligaro szívélyesen kiszolgáltatta magát a véletlennek. Egér fut át a könyvespolc alatt, csiga tapad a fatörzsre, egy madár pedig épp Kalligaro szemüvegére piszkolt. Az egerek egy időben eltúlozták a bizalmaskodást, az egyik fölmászott a lámpazsinóron, és nézte Kalligarót, ahogy az írógéppel kopog, máskor ott üldögélt a párnáján, és nem átallott közben kis fekete pálcikákat elhelyezni maga körül, olyan alakúakat, mint a tortára való csokoládéreszelék. Egyenrangúan nézett Kalligaróra, mintha legalábbis ketten bérelnék a házat. „Szögezzük le, hogy nem vagy a bérlőtársam” – jelentette ki Kalligaro szabatosan. Az egér elfutott, és sértetten kaparászott az ágy alatt. Kalligaro még aznap szalonnát tűzött a rugós egérfogóra, és három nap alatt végzett az egérfamíliával. Csattogtak a fogók, és ő vitte a friss, meleg hullákat a macskának a szomszéd kertbe. Az egér mindha164lálig rág. Ha Kalligaro tudná, hogy ez az utolsó napja, lehet, hogy akkor is íróeszközt venne a kezébe, és papírt húzna maga elé. Régóta veri a gépet itt Budapesten. Mikor ifjúságvédelmi felügyelő volt, környezettanulmányokat írt hányatott életű családokról a gyámhatóságnak. Mikor városszociológus volt, tanulmányokat írt az építésügyi minisztériumnak és az érdeklődő közönségnek. Mostani szövegeiből nem lesz államigazgatási határozat kiskorúak ügyében, se lakásreform, senkit sem ösztönöznek semmilyen hatósági döntésre. Megadatik szinte minden, ami kell neki, a legfontosabbat nem tudják elvenni tőle, ebben a kertben Kalligaro a súlypont stratégája.
Egy tavaszi délután elment Áron fiáért egy nyolcgyerekes zsidó családhoz, osztálytársa és a többi hét meg a szülők marasztalták, nem hagyta ott. Volt égő gyertya az asztalon, és sapka a fejükön, volt purimi bensőség. Áron kérdezte, hogy ők miért nem gyújtanak gyertyát. A gyerekek a zsidó iskolában eljátszották Eszter könyvét, Laci, a tanító volt Ahasvérus király, Jutka, a tanítónő volt Eszter királynő. Közben sokszor ettek Hámán-fülét, és amikor Kalligaro megkérdezte, hogy az egy sütemény-e, Áron csodálkozott: hogyhogy nem tudja? Neki természetes, ha az ünnepet megtartják, és tetszik neki a nyolc gyerek 165a szegényes lakásban. A ház is tetszett, az ütött-kopott, a háború óta tatarozatlan bérház, és az is, hogy a szemetet egy aknán át lehet ledobni. Szívesen maradt volna, Kalligaro meg érezte magában azt a merevséget, hogy ne keveredjünk túlságosan, hogy ne kelljen neki most a fia révén ezekkel a minden bizonnyal kedves emberekkel összejönnie. Benne volt az újfalui úrifiú, aki látogatóba esetleg elmegy ezekhez a szegényebb zsidókhoz, nem sérti meg a vallásos érzésüket, de aki a levetett cipők halmazát és a sok testet, ételt, szerves anyagot látva valamelyest hátrál vissza a kevesebb embertől belakott térbe, az alagsori irodába. Akkor már inkább a hűvösebb, kevésbé elkötelező formák. Ha az antiszemiták nem is akarnak benne mást látni, csak a zsidót, hagyján, ez az ő észjárásuk. De hogy ezt az absztrakt irányzatos gondolkodást ő maga is átvegye? Hogy ő mindig a zsidót lássa magában? Ez fárasztó volna. Bár tiszteletben tartja ezt a sok óhajt, hogy mindenki a maga másokéval közös identitását ápolja, ahogy ezt mostanában határozatokban és szerződésekben mondani szokás, de Kalligaro nem kíván senkivel sem közös identitást ápolni. Gimnazista kora óta destrukcióval volt megvádolva. Ő ezt a szégyenbélyeget kis önelégültséggel vállalta. Ezt a sok szorgalmasan közösködő embert nem akarja megzavarni semmiben, de igyekszik valamelyest kikerülni őket.
1662004 szeptemberében Auschwitz-Birkenauban volt. Barátja, Rajk László épület-, díszlet- és kiállítástervező vitte magával kocsin. A táj a Kárpátokon, az Alacsony- és a Magas-Tátrán át elragadóan szép volt. Menet, jövet Krakkóban szálltak meg, Kalligaro számára újdonság volt Kazimiers, Krakkó egykori zsidónegyede, ma – mint általában az egykori zsidónegyedek – a bohémia fészke, amelyben művészek és diákok töltik meg a kávézókat, de a lényeg az úti cél volt, és nem az utazás. Rajk, az utastárs pedig csak annyiban, amennyiben ő volt a kalauz, a Reiseführer és a tájékoztató. Ő volt otthon a magyar zsidók hamuja mellett, mert ő odament, tanulmányozta a történetet, beszélt a helybeli muzeológusokkal, és elkészítette a kiállítást. Más csak ábrándozik arról, hogy jó volna, ha lenne ilyen, ő odamegy és megcsinálja. És közben felfedez nyomokat, amelyekre mások addig nem is igazán néztek oda. Téglába karcolt személy- és helységneveket meg dátumokat 1944-ből. Lefényképezte ezeket a szöggel vésett, alig látható és lassan eltünedező nyomait embereknek, akiknek talán még a cipőjük is ott van abban a barakkban, ahol a kiállításon kívül tárolt cipőket őrzik, hiszen ártatlanul vértanúvá lett felebarátaink minden maradványa kegyeletes védelmet érdemel. Azok az emberek, akiket a német hatóságok az emberi személy minden attribútumától meg akartak fosztani, legalább a nevük kezdőbetűjét hátra akarták hagyni. Valami 167jelet, hogy ők is léteztek, és olyanok voltak, mint az emberek, ha most már nem is látszanak annak, mert ők már csak legyengült, csíkos öltözetű bábok, mozgó darabok, bármikor kivégezhető, alsóbbrendű lények, akiknek az életével nem kell elszámolni, fogyóanyag, de végezni kell vele mihamarabb. Hozzák is szépen a szerelvények az utánpótlást, 1944 nyarán éppen a magyar zsidókat, közöttük Kalligaro iskolatársait. Az Auschwitz-Birkenauban megölteknek több mint egyharmada magyar zsidó volt. Rajk Laci azt kérte, hogy írjon ezekhez a betűkarcokhoz szöveget, hogy kép és írás együtt legyen egy könyvben. Kalligaro ráállt, és azt kérte, hogy vigye el oda.
Szerette volna ezeket az aláírásokat a maguk eredeti környezetében látni, abban, ami maradt, ami így a maga véletlenszerűségében is elfogódottan őrzött emlékanyag, múzeumi tárgy, szemléletes üzenet az emberi határövezetéről. Hova tudnak eljutni többé-kevésbé közönséges emberek, akiknek vezéreszméje az engedelmesség és a végrehajtás – kérdéstől és kételytől mentes – parancsa? A szolgálatnak mi más lenne az erkölcse, mint az engedelmesség? Ha a vezér azt mondja, hogy ezek eltüntetendők, mert ártalmas férgek, akkor az odaadó féregirtó, a karácsonyozni, bálozni is tudó exterminátor kevés szóval, de a leg168nagyobb hatékonysággal elvégzi az irtást, úgy méghozzá, hogy haszna is legyen az egész procedúrának, hogy a háborúban álló nemzetet minden fogoly az utolsó pillanatig erősítse életével és halálával, beleértve a gázkamrából kivonszolt halottak szájából kiszaggatott aranyfogakat. Ehhez olyan lakó- és munkahelyet kell elgondolni és megteremteni, ahol a parancsteljesítésen kívül, a vezér, a felsőbbség akaratán kívül semmi sincs – a fogoly számára. Mi van, ha az odaszállított, elárult polgár felfogja, hogy hova került? Mi van, ha már semmi sincs? Mi van, ha nincs hova fordulni, ha sehonnan nem jön segítség, ha nem időszerű életet menteni? Mi van, ha ésszerűen megfontolva a dolgot, a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a halálra szántak végre meg is halnának már. A vágójószágnak a meghalás a dolga. De addig? Mert nem megy varázsütésre, az ölés sok és felelősségteljes munkába kerül. Mert például nem engedhető meg, hogy a fogoly magával vigye az enyészetbe a haját. Amíg a vanból nincs lesz, amíg az elpusztítottaknak végre nincsen jövőjük, folytatójuk, mennyi technikai leleményt és tüzetes szervezést igényel a szállítás, a szűrés, a munkáltatás, és megint a szűrés, majd a feldolgozás! Kalligaro egyszer járt a marhavágóhídon: „Originál alakban, kérem szépen, a marhának innen a kerítésen át legföljebb csak a bőgése juthat ki” – így hivalkodott a főmérnök.
169Rajk László ragaszkodott hozzá, hogy a kiállításnak ez legyen a címe: Az elárult állampolgár. Tűrjük-e állampolgártársaink elpusztítását? Kiadjuk-e Hitlernek a zsidókat? Könnyebb lesz-e a lelkünk, ha ők már nem lesznek itt? Belefekszel az ágyába? Szájadba veszed a kanalát? Tudod a kabátját viselni úgy, hogy ne gondolj őrá? Egyszer csak kilép a kemencéből, leporolja a ruháját, csendben közeledik, egyre nő, nagyobb nálad, és a szájadba töm valamit, a sárral összekeveredett emberhamut, amelyből még kis csontdarabkák állnak ki. Mit szólnál, ha ez a rémalak a torkodba tömné a krematóriumból kikotort hamut, amelyet a mocsaras gödrökbe szórtak, ahol a talajvíz egybemosta a sárral? Ez az örök kérdés: mire vagy képes a másikkal szemben? Mit bírsz megtenni érte vagy ellene? Ölelni-ölni egyaránt? Megteszed, amit muszáj, vagy csak kézenfekvő és kényelmes? Vagy inkább egy belső parancsnak kellene engedelmeskedni? Mit súg az angyal, és mit súg a démon, és mit súgnak a különböző angyalok és démonok némelykor gyors váltakozásban és szerepcserében? Itt van veled szemben és a kezedben a kihívás: egy vagy ezer vagy millió másik ember. Te döntheted el, hogy milyen sorsra jussanak. Mi legyen velük? Ha ellenség, öljük meg! De ha megöljük őket, nem lehet csak úgy feliben-harmadában. Ha a gyereket életben hagyod, bosszút áll majd az anyjáért, apjáért. Akkor a gyereket se! Azt a legkevésbé! Ráadásul haszna sincsen. El170titkolod a tett nyomait? Miért? Mert úgy tudod, hogy bűnt követtél el? Mielőtt még téged is megölnek, minél többet magaddal rántasz? Tudod-e egyáltalán, hogy ki az, akit meg akarsz ölni?
Mi történhet egy emberrel? Mi a szokványos provokáció? Mások többé-kevésbé kicsinyes rosszasága? Véletlen balesetek? Ártatlanul belekeveredik valami kalamajkába? Mert nem tetszik a pofája? Mert megnézett egy nőt? Mert megnézett egy férfit? Mert kiderül, hogy zsidó? Mert sötét a bőre, a haja, a szeme? Mi bajuk volt a keresztényeknek a Biblia népével? Mi bajuk volt a könyvnyomtató németeknek az írás népével? Féltek tőle? De ha lenézték, miért féltek tőle? Ha nem nézték le, miért nem keresték a barátságát? Egy sok ezer éves kérdésnek mindmáig nincsen megoldása. Himmler és Eichmann lelke érdektelen. Roppant közönséges lelkek, nem talányosak. Kalligarót a zsidók tekintete érdekelné, amikor ide, Birkenauba megérkeztek. Amikor megértették, hogy ez a vége. Hogy itt minden azért van, még az is, ha egy pálcaintéssel kegyelemben részesülnek, hogy nekik rossz legyen. Szorgalmas, hozzáértő mesterek dolgoztak ezen, összeadták a tudásukat. A munkaerények – intelligencia, szervezés, átlátás, gazdaságos tervezés – mind azt szolgálták, hogy az ő osztálytársait gyorsan megölhessék. Az elgázosítás hangza171varát olykor lefödte a zenekar. Mindig akad néhány művész, aki a gyár munkáját esztétikai élményekkel kíséri. A halálgyárban is kell a klasszikus zene és a giccs a borzalom díszítésére.
Az auschwitzi főtábor megvalósítóit áthatotta a fegyelmezett, hazafias, kötelességtudó gonoszság, amihez hozzátartozott a színház, a zenekar és a nevelő célzatú kapufelirat, amely szerint a munka szabaddá tesz. Kalligaro osztálytársait a vonat egyenesen a rámpára vitte, három kilométerrel odébb, Birkenauba, a válogató szűrés helyére. Aznap este már nem éltek. Nekik nem játszott a női zenekar, amelynek tagjai alighanem többféle szolgálat ellátására kényszerültek. Ők nem ordíthattak a tábori őrök kórháza mellett. Az első, kezdetlegesebb gázkamra és hamvasztókemence az anyatáborban a legfőbb irodaépületek mellé, a parancsnokság villáitól a kelleténél csekélyebb távolságban épült, lángolt és bűzölgött, és nem volt kellően hangszigetelve. Az elgázosítottak túl hangosan ordítottak, a zsidók még megsemmisülni sem tudnak szép csendesen, zavarták a bordély és az SS-kórház nyugalmát. A parancsnokság irodáiban sem akarták a fuldoklók hangját hallani, ezért ez az első berendezés 1944-ben már nem működött. A használatban lévő, modernebb és nagyobb teljesítményű hamvasztóke172mence – kéménye fölött a lángkoronával – Birkenauban volt látható. Ott semmi felirat, a vonat átmegy a kapun háromezer emberrel, kettéágazó sínek fogják körül a rámpát, ahonnan a különböző csoportok válogatás után különböző irányokba mennek el. Az öregek, a gyerekek, a gyengék és a betegek hátra a gázkamrába. Két-két szerelvény fér el egymás mögött. Jobbra-balra a végtelen barakksor veszi körül a rámpát. Balra még állnak a fabarakkok, jobbra már csak kevesen, mutatóba, és nem maradt belőlük semmi más, mint a füstjárat és a kémény. A távolba vesző, hosszú kéménysort egy hibátlan egyenes köti össze. A tábor mocsárban végződik. Aki a vízelvezető árkot ássa, annak derékig vízben kell állnia, amibe télen nem nehéz belehalni. Itt már csak a puritán gyilkolás szelleme uralkodik. Egyik oldalon lángol és füstöl a kémény, a másikon tódul be a friss emberanyag. A zuhanyozóterem, valójában a gázkamra előtt fertőtlenítésre vállfán kell leadni a ruhájukat, felszólítják a vetkőzőket, hogy jegyezzék meg a vállfájuk számát.
Két méter széles ágyon nyolc életben hagyott, ötvenévesnél fiatalabb, tizennégy évesnél idősebb embernek kellett elférnie. Egy fogolyra huszonöt centi fekhely jutott. Semmi szalmazsák, semmi szalma, talán egy pokróc, az ágy a láb fe173lé lejt, a tető alatt rések vannak, oldalról besüvít a szél, negyvennégy-negyvenöt tele különösen hideg volt. A tábor kisebb négyzetes egységekre van felosztva, ha az egyikben lázadás törne ki, és magával ragadná a foglyok zömét, ne terjedhessen át a szomszédos négyzetekre, és ne tudjanak az egyikből a másikba átseregleni. Ebben a rengeteg szögesdrótban mindenütt villanyáram volt? Hosszú a vezeték, vastag a drót, nagy az ellenállás, roppant költséges lett volna állandóan áram alatt tartani a kerítést. Megérte? A szövetségeseknek megvolt a két tábor légi fényképe, de a gázkamra túlságosan közel volt a barakkokhoz, a síneket pedig kár bombázni, mert nyomban helyreállíthatók. A térbeosztás jól volt kiszámítva, hogy könnyű legyen a barakkok közé lőni. Néhány lengyelnek sikerült megszöknie, zsidóknak nem, mert nem volt kapcsolatuk a szomszédos civilekkel. A környező lakosságnak kellett hogy legyen valami kapcsolata a táborral. A város, Oswiecim dolgozott rá, és ma is részben belőle él, a turistaforgalomból. Tucatjával hozzák a turistabuszok a felkészített érdeklődőket, köztük az eltökélt japánokat.
Novemberben Himmler leállította az elgázosítást, titkos tárgyalásokat folytatott Svájcban, tudhatta, hogy tudják, de a többi kivégzési mód 174változatlanul működött. A foglyokat januárban elvitték, indultak nyugat felé a halálmenetek és a vonatok, a legyengülteket, a betegeket hátrahagyták azzal, hogy az SS-parancsnok végeztesse ki őket, mintegy hétezer embert. Az ezredes talán arra gondolt, hogy a temetés túlságosan körülményes lenne, a krematórium már föl volt robbantva. Életben hagyta őket, és elmenekült. Ott maradtak a foglyok jártányi erő nélkül, az előrenyomuló szovjet sereg orvosai és ápolói próbálták életben tartani őket, sokan meghaltak. A táborszemle után délután négykor a két barát Auschwitz városában ebédelt egy pizzériában, majd egy cukrászdában kávéztak. Itt voltak a meghitt Monarchiában, habár a Kárpátok túloldalán. A hajdani beszállítók unokái bicikliznek, szekereznek az országúton, vonulnak már az izraeli fiatalok is csapatkötelékben nemzeti zászlóval, és fel-alá sétálnak a táborban a magányos szemlélődők, gondolkoznak a látottakon. A fürdőbarakkon például, ahol két-három perc alatt kell a betonlap kerek lyukán át ürülni, majd a tus alatt tisztálkodni, mikor odahajtják a barakk népét, négyszáz helyett olykor ezer embert. Az ürüléket komposztálják, semmi sem mehet veszendőbe. Ez az ésszerűség nem hebehurgya és forradalmi, hanem józan, köznapi, praktikus. A fabarakk lóistállószabványok szerint készült istállófalelemekből, a foglyok építették maguknak. Ők maguk dolgozzák föl egymást, fogolyból lesz a felügyelő kápó is, fogoly a „kanadás” is, aki a rablott és elraktározott javakat gondoz175za-kezeli. Egy év alatt a foglyok felismerhetetlenné változtak át. Mi minden történhet a testtel! Mit érez a láb, ha már ötödik órája áll a számlálótéren szemben a sínnel, amelyre a fegyelmezetleneket szokták felakasztani. Egy ember belekarcolja a nevét a téglafalba. Vagy a kéménybe a barakk padlásán. A barakk kapuja mellett egy-egy fülke, a kapoké, saját priccs, asztal és edény. Ezért már érdemesnek látszott ütni-vágni a többieket. Kedvezményes beosztásra mindig vannak jelentkezők.
Tökéletes geometria, Rajk László szerint télen, hó alatt a tábor nagyon szép, végtelen nyugalom, merednek a kémények, sehol az egyenes meg nem törik. Az egésznek a lelke az őrt is, a foglyot is áthatotta. A táborlélek alól nincs kivétel. A tábort a rabok építették, ők csapolták le a mocsarat, sokan életüket adták a táborért. A vizesgödörben elestek, és úgy maradtak. Fokozatok voltak, az anyatáborban a mosdó majolika volt, és vécékagylókon (nem lyuksoros betonlapon) lehetett ülni. Az auschwitzi barakkok, első világháború előtti laktanyaépületek, Birkenauhoz képest szállodák. Ide hozták vissza, a szalmazsákos ágyra a cirkuszi törpét fényképezésre, hogy lám, milyen gnómok a zsidók, vagy a fogorvost, akire szükség van, mert az SS-katonáknak is szokott fájni a 176foguk. Lehet, hogy a karcokban a törpe és a fogorvos hagyta maga mögött a nevét? Fennmaradt egy filmtekercs, híradósok forgatták, négyes sorokban, felemelt kézzel sárga csillagosok mennek Budapesten, a Rákóczi úton és a Wesselényi utcában, oldalt civil ruhás őrök és csendőrök tízsoronként, nem úgy látszik, mintha ki lehetne lépni az oszlopból. Kérdés, hogy akiket nem vittek el, a Budapesten maradók Horthynak köszönhetnék-e az életüket. Annak, hogy 1944 nyarán végre a sarkára állt volna? Esetleg azért, mert Amerikából üzenetet kapott, hogy ha nem állítja le a deportálást, akkor nemsokára háborús bűnösként perbe fogják? Aligha hihető. Miért nem tette addig? Valószínűbb, hogy a vagonok katonai szállítmányokhoz kellettek. A hadsereg érdeke kis időre előbbvaló lett, mint a zsidóirtás. Höss volt a legkomiszabb. Leváltották, hogy a munkaerő ne menjen túl korán tönkre, de mikor Eichmann a belső körökben újra megerősödött, akkor megint Höss lett a táborparancsnok, és robbanásveszélyessé izzottak a hamvasztókemencék, olyannyira, hogy az egyiknek a kéménye be is omlott. A parancsnokot itt akasztották fel, ahol ő maga akasztatott. A tábor sarkára épített emeletes parancsnoki villában Höss gyengéd apa volt, és a gyerekeiben családi bensőségtől fényes karácsonyi emlékek maradtak 1944-ből.
177A judaizmus teste az ősatyák óta öröklődő Izrael népe, amely akár hisz, akár nem, akár jó és tiszta, akár piszkos és bűnös, egy biblikus rögeszme szerint mindenképpen eleve választott nép. Nem elegendő a négy gyerek, kell egy ötödik is, talán egy kislány. Folytatni kell a megölteket. Kalligaro szeretné, ha megölt osztálytársai, Baumöhl János, Feuerstein Miklós, Nemes Gábor, Klein Vera, Blau Baba és Grünwald Ica szelleme oltalmazná a gyerekeit. Mindenki keresi a választ arra a kérdésre, hogy mit tegyen, és hogy éljen abban a világban, amely hatalmasabb nála. Hadd legyünk igazságos túlélők! A sors játszik velünk? Nem hihető el, hogy a zsidó gyerekeknek a gázkamra volt az istentől kijelölt sorsuk. Ha arról, ami történt, valami felsőbb akarat tehet, ha lenne olyan felsőbb akarat, amely az ő meggyilkolásukat parancsolta volna, akkor ez a felsőbb akarat gonosz és hülye. Amiből Kalligaro arra következtet, hogy nem volt semmiféle felsőbb akarat, hogy emberi ügyeink alakulását nem kell összekötni valamilyen isteni tervvel. A gyerekek megölésére, a vegytiszta, józan gonosztevésen kívül nem volt semmiféle elfogadható indok. Abszolút bűn volt, sok bűntárssal, cinkossal és támogató nézővel.
178Van olyan gettó, amelyre kívülről rázárják a kaput, és van olyan is, ahol egy kisebbség a maga jószántából gyűlik össze, mert otthonosabban érzi magát a hozzá hasonlók körében, ahol a rítusközösség természetes és ismerős a kívülálló szomszédoknak is, ahol a különfélék már jó ideje megszokták egymást. Budapesten a belső Erzsébetvárosban sűrűsödött a leginkább össze a második világháború előtt a fővárosi lakosságnak mintegy egyötödét kitevő zsidóság vallásos, hagyományőrző része, nem messze a zsinagógáktól, abban a kerületben, amelyben a lakosság, a kereskedelem, a sajtó, a munkásmozgalom, a színházi és a kávéházi élet a legnagyobb sűrűséggel helyezkedett el. A módosabbakat kiszívta Lipótváros és a hegyvidéki villaövezet, a kisemberek maradtak Erzsébetvárosban, a tizenkilencedik század második felében kiépült bérházövezetben. A budapesti régi zsidónegyednek megvolt a megfelelője Prágában, Varsóban, Berlinben, Amszterdamban, Párizsban és Barcelonában, ma már kevés zsidóval és élénk turistaforgalommal. Észlelhető, hogy a bohémia, az alternatív művészet és divat világa szívesen települ a régi zsidónegyedekre, a vendéglátóhelyek pedig esténként megtelnek. Nem lehet nem érzékelni a hiányt. Sejteni és tudni lehet, hogy itt volt egy másik élet, hogy innen sok embert hurcoltak el táborokba, és hogy helyben is nagy mészárlások történtek ebben a gettóban, amelyet 1944 őszén palánk és fegyveres 179őrség vett körül. A ház, a város a saját történetével teljes. Itt vannak mindazok, akik itt éltek. Velünk, bennünk, körülöttünk. Tartozunk önmagunknak és az árnyaknak egy olyan felújított városkép megalkotásával, amely a benne élőknek otthonos, de csendes tisztelgésnek is tekinthető a hajdan itt éltek emléke előtt.
Szellemi érettség jele a megszabadulás az isteni és a sátáni antinómiájától. Annál erősebb vagy, minél inkább megszabadultál ettől a babonás kettősségtől, amellyel együtt jár az ellenségkeresés vagy -képzés mérges szenvedélye is. Sátáninak szokás mondani azt, ami bennünket meghalad. A rejtelmes anyagi és szellemi termékenység, életrevalóság, szívósság sátáninak is látszhat, de nézhetnénk a rendkívüli teljesítményt istenáldásnak, sőt isteninek is. Mivel a görög mitológia nem dualista, az ő képzeletvilágukban nem jelenik meg a sátáni eszméje. Az ő isteneik jók is, rosszak is, többarcúak, többértelműek. Módunkban van magunkban is felismerni és uralni azt, amit sátáninak szokás mondani. Kalligaro elhiszi a lét isteni mivoltát, nem ateista, úgy érzi, hogy ez az egész: isten. Mi is abból vagyunk, egy-egy parány, bolhák isten bundájában, az ő tekintetének egy-egy villanása. A vallások? Nem elég szentek. Túlságosan földiek, önzők, anyagiasak, tulajdonhoz és 180hatalomhoz ragaszkodók, középszerűek, emberiek. A vallások olyanok, mint a papok, azok meg legjobb esetben is csak olyanok, mint a tanárok, tisztviselők, funkcionáriusok. Égivel díszítik a földit. Nem igazolják szellemi teljesítményekkel az autoritásukat. Az elhatárolásokban gyönyörködnek, és háttérbe szorítják a humanista empátiát. Tilalmaikat, parancsaikat, ortodoxiáikat Kalligaro folklórnak tekinti. A vallások mégis kellenek. Megformálják az életet, megszabják az ünnepek naptári rendjét, szertartásokkal veszik körül, formába, szokásba, viseletbe, művészetbe vezetik át a főbb élettartalmakat és -eseményeket. Mindig megmarad a kettősségük, hogy egyszerre transzcendensek és nagyon is földiek, ettől humorosak. Ha isten is emberi, sőt túlságosan is emberi, miért ne legyen a papság is az? De akkor mi marad a transzcendencia hordozójaként? A világirodalom, mert az integrálja, magában foglalja, viseli, szemléli és kineveti a vallásokat.
A megértés az ellentétek vadállatait kocsija elé fogva kemény kézzel tartja a gyeplőt. Dávid történetét Kalligaro időnként újraolvassa, és megpróbálja elképzelni a királyt, aki mindenkinek jelenthet valamit. A prófétának az volt a dolga, hogy megkeresse a leendő királyt. Sámuel felkeni az Úrnak krisztusává azt a fiatal pásztort, akire 181az Úr rámutat, és aki minden ízében és pillanatában halandó, háromezer éve halandó: Dávidot. A történet itt szunnyad mindenki szeme láttára. Mózes után minden út Dávidhoz vezet, a leszármazási vonalak nála futnak össze. Az ifjú birkapásztor, úgy látszik, a legelőkelőbb ős. Tőle származni Jézus életrajzíróinak is tetszett. Származni valahonnan és pontosan csúzlizni többen tudnak, jól uralkodni az országon és az uralkodón önmagán kevesebben tudnak. Halmozódnak az erények és a bűnök. A költőkirály elküldi a testőrét, hogy vágja le a szerelmi riválist, de közben minden tettéhez az Úrtól kér ihletést. Eljutunk Dávid öregkorához, kincsesbánya az apának és fiainak a bonyolult viszonya, előbb Adonia, aztán Absalom és végül Salamon. Kinek adja át a királyi székét? Bejön hozzá Bethséba, ott tevékenykedik Dávid körül Abiság, akit a legszebbek közül válogattak ki Dávidnak, hogy ne fázzon, hogy az ágyban ölelje és melegítse. A bibliai szerző fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „nem ismeré meg”, amit elhiszek, ha hinni akarom, de nem kötelező. A fiak mind az apa helyére akarnak lépni, továbbá intrikus asszonyok, udvaroncok, alvezérek, próféták, isten, vér, hatalmi harc és bujaság. Dávid adja a férfi alaptörténetét, született eposzi hős az ifjúságával és a vénülésével. A gyarló király zsoltáraival beszélnek zsidók és keresztények az Úrhoz. Dávid és fiai. Apokrif történet a Királyok könyvéből. A zsoltárok és a példabeszédek csak a stiláris keretet adják, így beszélnek hőseink, ez a lírájuk és a filozófiájuk.
182Budapesten a harmadik évezred elején már nem olyan magától értetődő, hogy a király azt mondja hű emberének, menj, és vágd le. Néhány bibliai mondattöredékből ki lehet bontani az örök példázatot. Dávid a teljes férfi, amilyen csak egy lehet. Nem királyfiként, elkényeztetve nőtt fel, nem az ölébe hullott a királyság, megharcolt érte, megteremtette, bejárta a teljes utat, ő az alulról jött ember, aki megéli a felemelkedést és a lehanyatlást, a tündöklést és a bukást, a mindenki fölött való uralmat és a másoktól függést, az elerőtlenedést. Minden megadatik neki, ami egy férfinak járhat. A nagyszerűen sikerültnek kell hogy gyűlölői legyenek, esetleg éppen a fiai. Nem kevésbé bűnös, mint a többi ember. Istentől sanyargatva bűnös, bűnhődve bűnözik. Tud zokogni és az önimádattól ujjongani. Nézi álmában az asszony, és tudja, hogy fel fog kelni mellőle, és megy az ő útjaira. Dávid és Salamon a csúcs. Minden nemzetnek van egy-két napkirálya, akinek a nevét visszatérően emlegetik. Ha nincs átmenekvés a túlvilágra, az itteninek Dávid a hőse, emberi hangot ad a sorsnak. Dávid, a fiú megtelik az apaság tudásával és példázataival. Mikor elgyengül, mindenki azt kérdi, hogy ki lesz a következő király. Ezt akarják tudni a fiai is, a fiak anyái és az ő feleségei is. Dávid addig az, aki, amíg nem adja ki a kezéből a hatalmat, amíg ő a király. Mindenki türelmetlen, csak neki nem sürgős a trónöröklés kérdése. Ki lesz a fiak közül az örökös? Kímélet183lenül elteszik egymást az útból, és elveszik egymás nőjét. Akitől elveszik, annak fölébe kerülnek. Leginkább a papa ágyasaira fáj a foguk. Salamon mesél a fáraó lányának, ő már nagyvilági és kifinomult, hozzá képest Dávid parlagias. Salamonnal a zsidó királyság eljut a csúcsra. Ezen túl már csak a szétesés jöhet.
Meg szeretné írni az utolsó vacsorát, Jézus felkészülését a lefogatásra. Ez is egy apokrif – a gyarló ember vallása. Hogyan születik meg a misztikus messianizmus egy lélekben? Hogyan hiszi magát egy fiatalember előbb tanítónak, aztán prófétának, majd pedig messiásnak, ha egyáltalán annak hiszi magát? Egy titkos-misztikus énduzzadás története. Hogyan születik meg egy fiatalemberben az a hit, hogy a kiválasztott nép körén belül személy szerint ő a kiválasztott? Meg kellett győznie magát, hogy ő nem hamis próféta, aki sok bajt okoz, és az embereket megszégyenülésbe viszi. Jeruzsálem környékén sok fiatalemberben megvolt a hajlandóság arra, hogy prófétának higgye magát, aki fölött nincsen senki más, csak a Mindenható. Ez a szembefordulás nyilatkozik meg abban a párbeszédben, amelyet az Ótestamentum hősei folytatnak az Úrral, a néppel, bárkivel, aki hallja. Isten mond nekik valamit, ők is mondanak valamit istennek. Ez a dialógus az Úr184ral a zsidók sajátsága. Jézushoz nem szól az Úr, tisztázatlan a viszonyuk, a rokonságot az elbeszélők állítják. A párbeszédes viszony az Úrral nem engedné meg, hogy egy zsidó azt mondja önmagáról: ő az út, az igazság és az élet, meg hogy az Örökkévaló az ő édesapja, és csak az övé. Ez valóban furcsa lenne. Hogy emelhetné ezután istenre a tekintetét? A hős nem köteles engedelmeskedni életrajzíróinak. Mondhatott mást is, mint amit a szájába adtak. Minden tudósítás irodalom.
Amerika, Kelet-Ázsia és megint Európa – Kalligaro körüljárta a glóbust, megmerítkezett a föld és a városok misztikumában. Fejet hajt az élőlények és a dolgok előtt; lehetőleg semmit sem rombolni, semmit, ami van és működik. Szeszélyes változékonysága ellen védekezve kőházat, szívós napirendet és egy alapos belső esküdtszék által jóváhagyott nézőpontot igényel benne a rendérzék. A kerti padon a hátát a kerítésfalnak támasztja, van egy bazaltkő, amelynek a homorulatába bele tudja illeszteni a koponyáját. Ott, ahol van, óvóhelyet akar, amelyben ne történjék semmi sem. Mi történt? Vadászat vagy szökés. Vagy ő üldöz, vagy őt üldözik. Olykor megszabadulás és kivonulás a sötétség birodalmából. Rendes kelet-európai néhány megfigyelésre méltó összeom185lást megélt. Ennek köszönhetően a történeteknek némi feszültsége, rendje, íve van. Ahogy a keleti szőnyeg, úgy a regény is legyen sűrű szövésű. Az ember legyen olyan, mint egy fa, és ne ugráljon, ilyeneket mondott magában. Azt pedig, hogy nem tetszik neki a kormány, és annak sem tetszik ő, megszokta, ez nem újság. Mindig van elég ember, aki tetszik neki, és ő igyekszik inkább csak azokat látni, az utálatosak meg csak akkor kerülnek a szeme elé, ha kinyitja a televíziót. Hol nyitja, hol meg nem nyitja. A földszint alatti íróasztalától fölfelé nézve, az ablakon át a járókelők kalapját látja elhúzni. Árnyékpálcák hadonásznak a papíron, meg-megrezzen a kapudöngésekre. Kalligaro, ha szidalmazzák, nem is hallotta, nem tartozik elszámolással senkinek sem. Van, ami nem tartozik másokra, van, ami senkire sem. Volt, ami volt, és ami megtörtént, az ott marad kioperálhatatlanul a maga idejében. Senki ellen haragot, vádat nem táplál, vele szemben sincsen tartozása senkinek.
Jön a felesége, sétálni indulnak, az utcán átmennek a túloldalra, hogy ne zavarják meg a szomszédasszonyt, aki lassú séta közben a férjét támogatja. A szomszéd úr régóta betegeskedik, több agyvérzés némította el, lassanként becsukódnak az érzékei, látása is elbizonytalanodott, 186magába süpped, nem öltözik fel, puha nadrágban, összegörbedve ül, etetni kell, és a vécén sem boldogul egyedül. „Ha nincs is remény, akkor is reménykedni kell, ugye?” – kérdezi a szomszédasszony. Kalligaro helyeslően bólint. A szomszédasszony megkérdezi, hogy hisz-e a lélekvándorlásban. Nem hisz. A szomszédasszony levonja ebből a maga következtetését: „Akkor az élet még ebben a nyomorult állapotban is jó, nem igaz? Mert egy kis meleg leves azért jólesik szegény uramnak.” A szomszéd úr valaha jól öltözött, több nyelven beszélő, művelt tisztviselő volt, magas állást töltött be a miniszterelnök gazdasági munkatársai között, aztán bebörtönözték, szabadulása után már nem volt a régi, magába roskadt. Munka után, estefelé Kalligaro fáradtan ül az erkélyen, és csak rövid ideig tudja gyönyörködve nézni a piros és rózsaszínű muskátlikat, a gömbölyű, majd csúcsíves fakoronákat, a hegyen felvillanó lámpafényeket és szemben az ablakot, amely mögött a két első gyereke született, hamar elbóbiskol. Már érezni lehetett a vendég fészkelődéseit felesége hasában, ha Kalligaro rátette a kezét, az az izgő-mozgó figurácska odanyomult. Jutka megmondta a fiúknak, hogy kistestvérük lesz, örültek, és a titkot nem közölték az apjukkal. Később egy kissé meg voltak sértve, hogy ő is tud róla. Józsi lányt is szívesen venne, bár a lányokat általában nem állhatja, egyet kivéve: a mamát. Ahogy Kalligaro nézi a szeme alját, sok minden van ráírva, félszeg és kalandos nagylányból gondos feleség lett, 187odaadta magát Áronnak, Józsinak és Zsuzsinak, gyerekkönyveket írt, tanult, gazdálkodott, kertet, házat, szobabelsőt csinált, viccelődött, bölcselkedett, nyafogott, lelkendezett, meghúzódott a sarokban, aztán betöltötte a színpadot. Kíváncsi volt, és lemondó, tudta a semmit is üdvözítőnek érezni.
Kormányváltozás készülődik, Kalligaro több időt tölt újságolvasással, mint máskor, holott az ország miniszterelnöke az ő számára nem sokkal érdekesebb, mint a budapesti vagy a hegymagasi polgármester, Kalligaro egyiktől sem fél, de mind a kettőnek megadja a barátságos és illendő tiszteletet. Átérezhetné azt is, hogy a képviselője az ő képét viseli, és láthatná magát általa helyettesítve, bár innen csak egy lépés azt gondolni, hogy a mindenkori kormányfő testesíti meg Kalligaro nemzeti identitását, mi több, lényegét, aki felhatalmazva érezheti magát, hogy helyette gondolkodjon, döntsön és ünnepeljen, ami nagyon kedves tőle, leveszi a válláról a munkát. A politikában a mindenkori Mi a legjobb. A mindenkori Ti nem a legjobb. Ez a legkevesebb, amit mondhatunk. Ami nekünk édes győzelem, az nektek keserű vereség, és megfordítva. Az európai nemzetek egymás ellenében találták ki önmagukat. Kellenek az ünnepek, hogy időnként meghatód188hassunk közös önmagunktól, és hogy szűkösebb magánéletkörünkből magasabb távlatba emelkedhessünk. Kellenek a vasárnapi érzések, nemcsak a hús és a bor, de kell a pátosz is. Amit a falusi templom már nem tudott megadni, azt megadta a haza. Akik a tudományos lelkesedés századában a magasztost keresték, azoknak az volt a legszentebb, aki az életét adta a hazáért: az ismeretlen, elesett katona. A polgári művész a hősért lelkesedik. Minden nemzetnek szüksége van eredetmondára, dicsőséges anekdotákra és a közös szenvedés emlékeire. A vallási ünnepek mellé felsorakoztak a hazafias, nemzeti ünnepek, amelyeknek érzelmi erejét a hozzájuk fűződő elbeszélések adják. Akinek nincsen története, az nincs. Naiv, nyugodt időkben a közfalakon csatakép, otthon csendélet és portré díszeleg, és a lelkesedők még nem tudják, hogy mire visz a nagy felbuzdulás, amikor a nemzeteken eluralkodik a delírium, és hisztériába csap át. Mi, akik már ismerjük a történet csúnya végét, látjuk az egymás ellen dühöngők hasonlóságát. Semmi sem nemzetközibb, mint a nemzeti mítosz. A korok pátosza nincsen védve a mulandóság humorától.
Nemrégiben volt egy televíziós vita a lágy drogok fogyasztásának kriminalizálásáról vagy dekriminalizálásáról. Kalligaro állásfoglalása a ken189derfogyasztás büntetése ellen antipolitikus volt, azt mondta, aki másnak nem árt, az nem bűnös, a fogyasztás pedig magánügy, a hatóságnak semmi köze hozzá. Az egész országgyűlés ellene szavazott, ő meg örült, hogy sikerült ilyen szép egységbe összehozni őket. A vitázók többsége, a parlamenthez hasonlóan, az övével ellentétes állásponton volt, és a betelefonálók között akadt olyan is, aki úgy vélte, hogy Kalligarót fel kéne akasztani. Észleli annak visszfényét is, hogy hír szerint a színfalak mögött húzogatja a drótokat, még akkor is, ha falun kuksol, és senkivel sem találkozik. A fantomkép különválik a hordozójától, és állítólag bajt hoz az ifjúságra, sőt az egész nemzetre. Ha Kalligaro csak a suton pipázik, akkor is minden bizonnyal ördögi hatalommal teszi ezt, és a pipája bódorgó füstkarikái messzire elérnek. Addig nem politizál, amíg az álláspontok sokasága megnyilatkozhat, amíg senkit sem pécéznek ki, hogy közgyűlölet tárgya legyen, amíg nincs a hatalom közelében szervezett, mozgalmi gyűlölködés. A parlamentáris keretek között zajló politikával szemben ritkán érez állásfoglalási kötelezettséget, majd szavaz, végzi dolgát, és a könyveiből sok minden kiolvasható. Amíg az ablakot be nem törik, amíg az előszobájába fegyveresen be nem hatolnak, addig a pártok kormányozzanak, és bukjanak meg, hogy egymást válthassák! Az ügyesek ügyeskedjenek, a csalók csaljanak, a bölcsek bölcselkedjenek, a kurvák kurválkodjanak, ne legyen a társadalom se fekete, se vörös, se zöld, se barna, se kék, legyen szép 190tarka! Ésszerű törvények és illendőségek között mindenki éljen a passzióinak, vallási passzióinak akár, csak őt hagyják békén velük! Nevetséges apróságok végezhetnek velünk, mondja Kalligaro, minden sorompónál hálálkodhatunk, milyen pompás, hogy nem ütköztünk össze egy mozdonnyal, amikor meg a villám csapkod és meghasad az ég, akkor kuncoghatunk kárörvendő egér módján, mert fedél alól pillogatunk ki a záporesőbe.
Time kávézó, gyönyörű nyár vége. Sajnos ez a hely se zenementes, ha elnémulna a zenegép, a fiatal személyzetnek légzési nehézségei támadnának. A fali festményen nagy szemű fiú pezsgőzik, szivar lóg a szája sarkából. Egy őszülő bajszos széptevő mobiltelefonon fölényeskedik, és engedékenyen nyugtatja egy zöld szemüveges lány vállán a kezét. A teraszok között néha óvatosan elkanyarog egy autóbusz. A járdán terhes fiatal nő cipeli a bevásárlószatyrát. Odajön Kalligaróhoz egy hajléktalan, és azt mondja, magának van a legnagyobb igazsága. A pincér ezt az embert zaklató koldusnak véli, és el akarja kergetni, Kalligaro szerényen megfizeti az elismerést. Ma ő a harmadik megszólító, aki ilyesmit mond. Egy úr a három bölcsész lánya nevében is köszöni, amiket írt. A vonaton egy ittas úr megkérdezte, 191hogy milyen érzés zseninek lenni, Kalligaro szabadkozott, az ismeretlen úr megharagudott, hogy nem akarja elárulni. Tetszetős ifjú hölgyek a volán mellől mosolyogva utat engednek Kalligarónak, ha át akar menni az úttesten, Pesten barátságosabbak, mint Budán. A szemközti ház homlokzatát majolikamozaik díszíti. Fiatal nő ül a bárszéken, és mákos laskát eszik, a pincér odahajol hozzá, a lány megsimogatja az arcát, a pincér belecsókol a barnára sült, szőke szépség tenyerébe. Ez a lány a simogatás mestere, jobb kezével szaporán villázgatja a laskát, bal kezével a pincér tarkóját bözsörkézi, ott simogatja, ahol éri, a fiú inge alá nyúl, a hátát vakargatja, ott morzsolgatja a nadrágon át, ahol a legérzékenyebb, lehúzza a fiú fejét, és a nyakába csókol, nem feledkezve meg a szorgos és folyamatos laskázásról. Bedugja a fejét a fiú hóna alá, de a munkálkodását sem szünetelteti, plasztikdobozt vesz elő hazulról hozott kosarából, gyümölcskompótot kanalaz, és buzgón eteti a fiút. Terített asztalok, szalvétagúlák, fiatal, kopaszodó üzletemberek jó minőségű műfogakkal, és éles arcú, szemüveges, hosszú lófarkas, izmos lábikrájú ügyintézőnők tódulnak be, gyors és tárgyilagos beszéd tölti be a helyiséget. Kalligaro Budapest díszpolgára lett, feljogosítva érzi magát, hogy sárgarépa- és narancslevet igyon egy padon. Övé a város, bejárja.
192Milyen a tökéletes ember? Olyan, mint a kormány, a közszolgálat, a párt, az egyház, a cég, az egyetem, a reklámok embere. Az igyekezet, hogy a sorsává lett mintának megfeleljen, szorongást kelt, hátha nem felel meg, és a pályán bizonyára vannak nála különbek is. Attól félve, hogy megszólják, bántják, a tökéletes látszattal álcázza a gyengeségeit. Erőlködőn és nyúlósan előírásszerű, pempősíti és tetszés szerinti formára gyúrja át jellemét, mindig valamilyen túlzáshoz igazodó tökéletességeszmény nevében. Az egyszerű emberek elég barátságosak a gyarló Kalligaróhoz, szakácsnők, takarítónők, pincérnők és titkárnők kedvelni is szokták. Rejtett mosoly terjed benne, amikor sikerül fesztelenül szembekerülnie a főáramban képviselt nézetekkel, amikor valamilyen elismert jóravalóság nevében felbosszankodnak ellene, és megnyugvás tölti el, hogy úgy látszik, igaza van. Mindig tudta, hogy mivel ingerelhetné maga ellen a bien pensant többséget. Már-már elindul felé a jóindulat, és akkor puff, szétszakítja. Valamivel elrontja a dolgát, mond, ír vagy tesz valamit, amivel magára haragítja a hivatásos felháborodókat, olyannyira akár, hogy a köztéri felakasztását javasolják.
193Kalligaro azon a helyen van, ahova mindig vágyakozott. Lassan építette fel a szabadságát, megöregedett közben. Akart egy nagy kertes, falusi házat, benne családot, legyen benne pipa, pálinka és egy jó írógép, indulhasson rajta a vágta. Rohan a kutya a labda után, és lihegve visszahozza. Szalad az eszmélet a kép után. Azt remélte, hogy lesz feleség, gyerek és szabadság, néhány jó könyv, az ő munkája meg még valamelyes megélhetés is. Megfontoltan lépegető stratégia volt ez, beletelik az egész élet a megvalósításába. Az ember mindig az alapfeltételeket akarja megteremteni, és közben elveszíti a neki kimért időt. Úgy képzelte, hogy hat évig dolgozik a családjáért, hogy aztán neki is legyen hat éve. Mire? Az írásra magára mint folyamatos mérkőzésre a saját meszesedő agyával. Legyen hálás csavargó, akit vagy a szívinfarktus, vagy az agyvérzés fog elvinni, ha nem sikerül előbb a vénkori elbutulásban kikötnie. Hogy a fény felé megyünk, ezt nem egészen könnyű elhitetnünk magunkkal. A lelkesültség, hogy a jövő felé nyújtózunk, azzal a gyanúval párosul, hogy fülkénk az óriáskeréken gyorsulóan halad lefelé, az elme elhomályosodása felé. Mintha derűvel üdvözölnénk magunkon az általános embersors tüneteit. Most ezt kell játszanunk, most ebbe a megfigyelő állapotba, gúnyába helyeztettünk. Kalligaro tökéletlen, tehát van. Az embert a tökéletlensége teszi végessé, tehát valóságossá. A tökéletlenségnek erkölcsi érte194lemben a gyarlóság a szinonimája. A gyarló nem ilyen vagy olyan, hanem tökéletlenül ilyen vagy olyan, tehát ilyen is, és olyan is. Erkölcsfilozófia csak a gyarlóságra építhető, és arra, hogy elvagyunk a gyarlóságainkkal, néha meg összeszedjük magunkat, változtatgatunk, aztán megint elvagyunk. A családját, a hozzá közelállókat Kalligaro a gyarlóságukban szereti, valóságos tulajdonságaikért, amelyeket lehet jónak és rossznak ítélni, de a szeretet a jón és a rosszon túl van, és éppen ezekhez a tulajdonságokhoz tapad, mert ezek legalább vannak.
Itt vagyunk januárban, a magunkhoz való szigor havában, elszámolás, áremelés, elbocsátás, érvénybe lépő szerződés, fogadalom és új életrend idején. Szilveszterkor terpeszkedett a lélek, farsangkor ismét alakoskodni fog, maskarákban hivalkodik, és tavaszi előszeleket érez. A hóhullásban elcsöndesül a város, medveszokásokat veszünk föl, nehezebb a fölkelés, és álmosabbak a gyerekek a reggeli mellett. Egy esztendővel mindannyian korosabbak lettünk. Aki boldog újévet kívánt, szilveszterkor talán már nem fog poharat emelni. Valakinek a munkahelyén új arc jelenik meg, majd elválik, hogy barát-e, vagy ellenfél. Kiderül, hogy kevesebb jut, mint képzeltük, esedékesek a kényszerrendszabályok. Sza195porábban oltogatjuk a villanyt, vastagabban öltözünk, óvatosabban fűtünk. Januárban, a fegyelem havában már nem tetszenek a tavalyi hibák; amit eddig megengedtünk magunknak, az mostantól fogva tilos. Már nehéz azt mondani, hogy majd jövőre; irgalmatlanul közeledik a határnap. Amire vállalkoztunk, azt, igen, még idén teljesítenünk kell. Hideg van, a karácsonyra kapott új kesztyű és sál meleg is, mutatós is. Vörös kézzel turkálnak a guberálók a szeméttartályokban. Itt az érettségi, itt az ezredforduló, búcsúzhatunk az önáltatástól, kiderül a tudás minősége, és lelepleződik az erkölcsi selejt. Jön a vizsga, és nem azt fogják kérdezni tőle, hogy miért nem volt más, mint ami valójában volt. Ebben a jeges fényben, azt kérdi tőle egy láthatatlan hang, hogy miért nem volt önmaga.
Kalligarónak az volt a kalandja, hogy Kelet-Európában él, és azt írja, amit gondol. 1983-ban ideiglenesen Nyugat-Berlinben dolgozhatott olyan könyvespolcok között, amelyeken megtalálhatóak voltak az ő könyvei is németül. Berlinben normális író volt, mondhatni nyugati. Nyugat-berlini szemmel nézte egy budapesti író életét, tájékozott volt az ügyeiben. Néha megfeledkezett arról, hogy kiket cipel magával, kilőtt a bolyból, és kis időre mellőzte azt a lovagias köte196lezettségét, hogy a kollégákkal együtt baktasson. Alkalmi berlini körülményei a létük fenntartását lehetővé tették: ösztöndíj, kiadási lehetőségek, elismerték, más helyzetben volt, mint hónapokkal azelőtt. Nyugodtan telefonozhatott, levelezhetett kiadási ügyeiről, fénymásoltathatta a kéziratait, érintkezése az olvasóval leegyszerűsödött. Utolsó búcsúnapok Nyugat-Berlinben, édes, fájdalmas napok. Jó volt abban a gyengéd lakásban egész nap írni, és közben felmenni a nappaliba, hogy Jutkával kávézzanak, vagy csak kinézni az ablakon át a fekete fenyőkre. Fehér kerítések, ablakkeretek és nyírfák öt sorban a Vogelsang nevű sétányon, amelyről egy politológusnő azt mondja, hogy „ez a filé Berlinben”. Velük szemben állt egy őr, a Pacelliallee túloldalán egy kastélyvilla előtt, ebben lakott az amerikai városparancsnok. Az őr nem engedte, hogy a taxi ez előtt az őrzött ház előtt megálljon, de egyébként az utasa a legkevésbé sem érdekelte. Budapesten Kalligaro valószínűnek tartotta volna, hogy a szemközti házat védő őr őt is szemmel tartja. Az utcáról fel lehetett látni kivilágított szobájába, ahogy az asztalánál ül. Berlin nem vonzotta ki hevesen az odvából, nem volt eléggé elvarázsolva a sétáiktól. Egy kolléga nemcsak megnyugtatónak, hanem már szinte lelkifurdalást ébresztőnek találta állandó jelenlétét a lámpa fénykörében. Berlinben télen elég korán sötétedik, és elég későn világosodik. Kocsik mentek el előtte folyamatos sorban, emberek kevesebben.
197A repülőgépen elpillednek a tengerentúlra szálló utasok. Mindent megeszegetnek, amit kapnak, a száraz sósmogyorót is. Tíz óra hosszat magaddal kell lenned. Levetik a cipőjüket, harisnyában álldogálnak a szőnyegpadlón. Jumbo Jet, Frankfurt, New York, mindvégig világosban. Amerikaiak ismerkednek egymással, barátkozósabbak, mosolygósabbak, mint a németek. Jutka nézegeti budapesti lakása fényképeit, barátok küldték, akik benne laknak, amíg ők ketten távol vannak. Jutka két-három napon át megfontoltan, célszerűen és folyamatosan dolgozott, felszámoltak egy háztartást. Hova tegyük a könyveket, papírokat, kell ez még? Kalligaro inkább Budapestre vágyakozott, s íme, most New Yorkba mennek. Meghívta a New York Institute for the Humanities, szerény ösztöndíj, hét-nyolc hónapig megélhetnek belőle. Élhetnek New Yorkban nem turistaként, hanem szinte mint az odavalósiak. Eleinte a Gramercy Park Hotelben fognak lakni, azután albérletben. A fallal körülvett Nyugat-Berlinben majdnem ugyanabban van, mint otthon, Budapesten. Illúziósziget, másoktól függ. Város, amelyben fizikai valóság a vereség. New Yorkot is eltörölhetné a föld színéről egy hidrogénbomba, de itt talán többen vannak olyanok, akik úgy képzelik, hogy tehetnek valamit önmagukért. Ma tulajdonképpen mindenki kicsi. Aki nem tudja biztosítani az életét, az kicsi. A repülőgépen komoly, barátságos, jóakaratúan mosolygó, kicsit bizonytalan és kicsit 198buta férfiak. Látszik rajtuk, hogy hajlandóak az utastársnak kiönteni a lelküket. Ha valami mélyet mondanak, az egy kis pszichológia. Megolajozni a megélhetési hajszában elszáradó lelket. Másik ország, másik nyelv megint, átmászni a falon, miért? Sok telefon, sok társalkodás, sok udvariassági találkozás vár Kalligaróra, sokat kell mosolyognia, muszáj, mert otthon nincs miből élniük. Ahhoz, hogy írhasson, mosolyognia is kell. Miért jött ide? Eloldódási, eltávolodási gyakorlat? Otthon vágja a fát maga alatt. Be kéne fejezni a politikai korszakot. Tíz év elég volt.
1983 szeptemberében New Yorkban meleg volt, nedvesség és izzadás. Az első napokban a Gramercy Park Hotel tizenhatodik emeletén, a 8-as szobában laktak Jutkával ketten. Rángatózott az arca, fájt a jobb karja, ha felemelte, gyenge volt. A testének nem tett jót ez a város. Amikor ezt írta, hirtelen elhomályosult előtte a betű, lehajtotta a fejét, és patakokban tört elő belőle a veríték. Le kellett feküdnie. Összekuporodva mind szelídebb képeket látott, hazai tájakat, azután a Soho utcáit, és lassan kieresztett belőle a görcs. Előbb valami erő megmakacsolta magát benne, és kényszerítette, hogy semmit se szeressen itt, testi vágyódással álmodozzon Budapestről, és mielőbbre tervezze a hazautazás időpontját. Szegény 199Jutkát betegre nyomasztotta földig sújtó életgyűlöletével. Az ember azért mozdul ki a vackából, hogy a külföldieket másképp ne állhassa, mint a honfitársait? Embergyűlöletének keres változó céltáblákat? Rossz klíma, rossz ételek, gyenge minőségű és ízlésű ruházat, barbár mennyiségi halmozás, nyers és kifinomítatlan kapitalizmus. Nagyon gazdagok és nagyon szegények; az utcán mindenütt roncsok, magukban beszélők, magukat szerencsétlenül vonszolók, tébolyodott senkinek prédikálók. Egy fekete valamit hirdet a Washington Square egy padján, senki oda nem figyel rá. Beözönlöttek a feketék, a spanyol-amerikaiak, a szegények, a kelet-európai kisemberek; itt van a négy világtáj, itt van minden bőrszín, hozták a maguk ízlését, ámulnak a forgó fénykarikáktól, giccsparadicsomot csináltak, de megférnek a szeméttel, a gyanús szagokkal, örülnek a kacatoknak, nem sok közük van az európai kultúrfejlődés paradoxonaihoz. Kalligaro már nosztalgiával gondolt a zártabb, a belső paradoxonokat jobban figyelő európai kultúrákra, és elfogult fanyalgásoknak adta át magát, amikor a testéből végre kitört a veríték. Ez vadabb, magát csináló társadalom, amely mindig testi erővel keríti a hatalmába. Megsanyargatja, ha nem fogadja el. Föléleszti, ha képes meglátni New York esztétikáját. Mindent egybevetve mégiscsak ez Babilon, a legszabadabb város. Ezt nyomasztja legkevésbé a saját állama, már csak azért is, mert az nincs itt. A városnak módjában áll a kormányzatra mint valami ideiglenességre 200gondolni. Négyévenként megújuló divat. A planetáris kapitalizmus az emberi boldogulás kísérletének hatalmas és mégis esendő képe. Itt az emberek olyanok lettek, amilyenné lenni bírtak. Ez telt tőlük. Csengetés, kemény sárgaréz csengetés a folyosóról. Kalligaro nem áll fel az asztal mellől, Jutka nyugtalankodik: talán tűz van? A folyosón senki. Kalligaro odamegy a csengőhöz, alatta vörös lámpa ég, és utasítás, hogy tűz esetén menj le gyorsan a lépcsőn, és hagyd el a házat. Kalligaro elolvassa, visszamegy a szobába, és hanyatt fekszik az ágyon. Bolondosan nyikorgó ágy, melyik holmit vigye? Jutka aggodalmasan lekémlel az utcára, aztán egy kicsit megnyugszik: nem lát semmi feltűnőt. Kalligaro behunyt szemmel hallgatja Jutka finom kis csámcsogását, sajtos kenyeret eszik.
A szobája négyszer öt méter. Egy ajtaja van, hátul a bal sarokban, az átellenes sarokban, a ház legfölső emeletén két ablak enged széles kilátást a városra. Csak három bútordarab van benne: egy ruganyos matrac piros takaróval leterítve, egy keréken gördülő, régi, súlyos irodaszék és egy fekete fém íróasztal nagy, guruló fiókokkal, felül sötétszürke linóleummal bevonva. Nem számítható bútornak a talált virágcserepekre helyezett 201deszka, a könyvespolc. Látja az északi ablakon át az East Rivert, a Lower East Side házait, kéményeit, nyugatabbra az Empire State Buildinget, kivilágítva naponta más-más színű toronyfényben. A nyugati ablakon pedig végigtekinthet a négyes utcán, s ha ügyeskedik, megpillantja a World Trade Center két tornyát is. A falujában is számba vette reggelenként a magaslati pontokat, minden reggel megnézte a kakast a református templom tornyán és a frigytáblát a zsinagóga tetején. Gyerekkora óta ez az első lakása, amelynek az ajtaján jobboldalt, felül ott van a mezüze, a fehér tokocskába foglalt pergamentekercs a Sema szövegével: „Halld Izráel, én vagyok az örökkévaló, az egyetlenegy.” Hát persze hogy te. Legalább nincsen emberi arcod, legalább felhőbe és villámba burkolózol. Itt be van ez a tokocska festve vérvörös olajfestékkel ugyanolyan pirosra, mint az előszobaajtó, amelyen nagy sárgaréz zárak vannak. Csukózzanak, javasolja mindenki, kerestek lakatost, kicserélték a biztonsági zárat. Egy látogató, mielőtt idejött volna, elmesélte a munkahelyén, hogy hova megy. „Szeretsz veszélyesen élni? – kérdezte egy fekete kolléga. – Vagy vásárolni akarsz valami jó anyagot?” Kalligaróék az Avenue A. és a 4. utca sarkán laknak. A kábítószer-kereskedelem központja itt van a szomszédban, az ötödik utca sarkán. Az Avenue A.-n kényelmesen álldogáló fekete fiatalemberek sziszegik a foguk között: smoke, smoke vagy sensy, sensy. Most éppen rossz idő jár rájuk, a rendőrség szigorúan köröz, a lakók felzúdultak az áru202sok ellen, és ki akarják űzni az utcájukból a kábítószer-forgalmat. Az árusok átteszik a székhelyüket a Union Square fái alá.
Ez a környék, az East Village most az avantgárd avantgárdja, s néhány évig talán még az marad. Az ék vándorol a városban, követi a polgárság és a megállapodott művészet, az akadémiai világ. Elöl mennek a művészek, megszállják az ipari negyedet, a szegénynegyedet, a lepusztult házakat, a loftokat, nyílnak a vendéglőcskék, színesedik az utca, aztán kiteszik őket, mert már nem tudják fizetni a fölemelt lakbért, jönnek a helyükre a műkereskedők, és már rózsaszín damasztterítő van az ebédszendvicset kínáló kis alagsori vendéglők asztalán. A tőke támogat, a tőke kiszorít, a tőke szereti a bohémiát. WH Audent ma mindenki szereti. Itt lakott a Saint Mark Place-en, a 77. szám alatt. Ezt a helyet választotta magának. Amerikai állampolgár lett, a háború alatt jött ide. A költőakadémia kancellárja volt, és szerette ezt az ukrán-zsidó negyedet, amely már akkor is a bohémia fészke volt. Megvoltak az Auden-ünnepségek, költők mondták el a Guggenheim múzeum auditóriumában a hozzá intézett, neki ajánlott verseiket. Brodszkij rabbi- és pópahangon énekelte angolul a versét, amelyben bőven szerepeltek ilyen szavak: állam, diktatúra. Ashbury 203szép csontszerkezetű, eléggé négyzetes, Eliotéhoz hasonló, őszes fejével, karcsún, jól szabott szürke öltönyben, hűvös, áttételes, magát ironikusan kezelő előkelőséggel mondta a magához hasonló verseit. A napfelkelte az ablakból gyönyörű és ünnepélyes. Kék háttérben állnak az előbb még halvány rózsaszín, most már bíborfényben fürdő tornyok. Környékük vonzerejéhez hozzátartoznak a lengyel-ukrán hentesek. Kalligaro már első ittlétekor elhatározta, hogy éppen ezen a környéken, a Lower East Side és az East Village határán fog lakni. Berlinből jövet is itt üdült fel a kedélye, olyan, mint az Erzsébetváros, mondta. A könyve megjelentetése alkalmából jött, elkapta egy kissé a forgatag, interjúk, fogadások, publikációs rituálé – miért ne tartozna hozzá az irodalomhoz a ceremónia is? New York leckéje: fogadd el magad! Itt minden individuális, a siker is, a vereség is. Itt a piszok, a drabális, a vaskorszak is hozzátartozik a varázshoz, a veszély is, a vadság is.
Megvette Wittgenstein filozófiai jegyzeteit az utcán egy feketétől, azt mondta, tíz dollárt adok érte, ha hozzácsapja Schopenhauert is, A világ mint akarat és képzet. A könyvek a földön hevertek, az elárusító filozófia szakos diák volt. Két kis fekete fiú nagy sztereo rádiómagnetofont árul kendőbe göngyölve, biztosan lopták, mondja az öreg 204vaskereskedőnő, akinek felkínálták megvételre, és akinek a boltjában mindenféle áru kapható. Vörösessárga lámpafény, téglavörös falak, New York hússzínű város. New York is a brutal town, mondja egy fiatal nő a legnagyobb természetességgel. Gyengéknek, betegeknek nem ajánlható, fiatal immigránsok sorra betegszenek meg benne, változatos fóbiákkal és idegbajos rigolyákkal válaszolnak a kihívásokra. Ha jutányos lenne is, már nem bírnak belépni egy használtruha-boltba. Tiszta, jó minőségű, új és drága ruhadarabokat kívánnak. Egy filozófus a taxiban boldogan mondja: „Itt együtt van a korrupció és a destrukció, és ez a jó ebben a városban; csoda, ha bármit is rendesen meg lehet csinálni, és csoda, hogy működnek a dolgok, de végül is minden működik.” New Yorkban az írás kényszere visszahúzza Kalligarót a szobájába, Budapest kopárabb, de nagyobb benne a csavaroghatnékja. Azért csábítóbb, mert otthonosabb? Vagy a lélek eredendő provincializmusa kapálózik a határolatlan nagyvilág ellen? A múltunk tiltakozik az új környezethez tartozó lelkiállapot ellen? Budapesten szeretett a városban írni. Talán, mert közben valami történhet vele, inkább valami jó, mint valami rossz. Háttal ül az Atlanti-óceánnak és Európának, készülődnek hazafelé. Ez is jó volt, az is jó lesz. Minden országnak megvan a maga igazsága, akárcsak az embereknek, és nem a vagy-vagy viszonyában állanak egymással. Nincs USA vagy Európa, nincs New York vagy Budapest, neki mind a kettő kell, de Budapest alighanem job205ban kell. Ha a világ egy, akkor a városok meg nem haladható egyéniségek. Feltűnő, hogy a hazautazás előtt már nem az innen eltávolodás foglalkoztatja, hanem az ide visszatérés esélye, reménye. New York érzékibben vonzza és taszítja, mint bármely más város.
1984 nyarán hazajöttek Jutkával Berlinen át New Yorkból, berendezkedtek az ő Torockó utcai lakásában, és összeházasodtak. Két éven át úgy éltek a nagyvilágban, mint férj és feleség, hátha itthon is sikerül. Vannak órák, amikor Kalligaro élvezi, hogy megint itt lehet, és szeretné hibernálni magát, beágyazódni kívánkozik ennek a szobának a békéjébe, és ki sem dugni az orrát, amíg az új könyvét meg nem írta. Tele van a szobája olyan könyvekkel, amelyeket szeretne elolvasni. Volt könyvtárban és uszodában, a körút füttyös, seggre verős bolondjával is diskurált már. Feladatainak egy része letudva. Kétéves nyugati tanulmányútjáról hazajövet a magyar építészek mesteriskolájában azt állította, hogy a nagyváros a legpazarabb műalkotás. Olyan sűrűsödés, amely maga is alannyá válik, egyéniséget vesz föl, jellemmel bír, kiválasztja és magához vonja a neki megfelelő embereket. Minél nagyvárosibb az ember, annál inkább kreatúra, mesterségesen kifejlesztett ellenvalóság, önmagát alakító sza206badság. Itt nemcsak az emberrel játszanak a vak erők, hanem az ember maga is játszik. Megszállások és zsarnokságok idején itt lelni a leginkább védettségre, búvóhelyre, pártfogóra. A nagyvárosban összegyűl annyi szabadságakarat, amennyi az elnyomást legalábbis megenyhíti. Az ellenszegülést nem tűrő parancs itt látszik a legképtelenebbnek. Itt a legszembeötlőbb a közösség sokfélesége és az egyéniségek titokzatos pompája. Ezzel a sokféle büszke emberrel a felsőbbség legföljebb csak megalkudni tud, az állam szüntelen bosszankodik, mert a nagyváros kíváncsisága és varázsa túlhatol a határsorompókon. Világváros ott keletkezik, ahol a nemzetállam nem fojtja és szürkíti el a nagyvárost. A fiatal és tehetséges emberek odamennek, ahol valami történik. Jönnek a vidékiek, ámulnak a tarkaságon, sopánkodnak, hogy itt minden drágább, de az ő tudásuk is itt adható el a legmagasabb áron. Egy nagyváros akkor lesz világváros, ha a környék legszabadabb helye, ahol összetömörülnek mindenhonnan a politikai emigránsok, ahol a furcsaság és a stilizáció elismerésben részesül. Bábel okos, szemtelen, kaján és frivol.
Itt szépen összejönnek a kémek és merénylők, kábítószer- és fegyvercsempészek, divatdiktátorok és sznobok, akik imádnak hírességek körül 207szaglászni, a csillapíthatatlan kíváncsiságú haspókok és a bizarr, önelégült prostituáltak, akiknek a vendégkönyvében híres nevek olvashatók. A világváros eléggé kihívó ahhoz, hogy legyenek ellenségei, savanyú szájú erénycsőszök, akik szívből utálják az érdekes embereket. Budapest lehetne Európa egyik legkellemesebb városa, de nem az. Lakói rosszul tudnak nyelveket, és nem különösebben barátságosak az idegenekhez. Budapest nem lett volna kávéházak nélkül az, ami volt, kellenek a sűrűsödési pontok, a megfizethető vendéglátóhelyek, amelyek éjszaka egymás mellett sokáig nyitva vannak, amelyekben érdekes arcú nők és férfiak élénk társalgásba mélyednek. A nagyváros kihívó jelenség, és ösztönösen kozmopolita. Inkább a kísértéseivel hat, és nem az erkölcseivel, és ezért számos horrorlátomást hív ki maga ellen. Mindenki, aki bír, odamegy a hiúság vásárába, a versenyporondra, a mesterséges csodák cirkuszába, a karavánszerájba, ahonnan az utas nem kívánkozik továbbállni. Az urbanizáció legerősebb hajtóereje a kísértés: papok és próféták ostorozzák, de a szidalmazók is benne élnek. Jó mulatság belülről szidni a világvárost, csak belőle magából, csak a méhéből lehet vizionárius humorral és érzékiséggel dörögni ellene. Onnan, ahol a legnagyobb a laksűrűség. A nagyváros a bizonyíték arra, hogy az embernek kell a többi ember. A nagyváros áldozatai mind ott maradnak, a roncsok itt szeretnek a legjobban roncsolódni. Hány romantikának volt közös szólama a városellenesség! Vágytak el 208innen a múltba, a jövőbe, megmondták a magukét a keresztények, a hazafiak, a kommunisták, a természetvédők, mind kivágyakoztak a jelenből, de a várost nem hagyták itt. A nagyváros pimasz jelen, vonzó test, amely legyőzi a zsarnokságokat. Inkább nőnemű, mint hímnemű, adja magát, befogad, elnyel, parádéra, divatra és bohóckodásra csábít, ma ennek hódol, holnap annak. Az érdekes más, mint a jó, az unalmas más, mint a rossz.
Előtűnnek a politikai zarándokutak, felvonulások, amelyekben Kalligaro részt vett, és sok más emberrel együtt valami jelszót mondogatott nem túlságosan hangosan, inkább csak udvariasan. A körülötte haladók is ezt tették, látszólag elégedettebben önmagukkal, mint ő, aki nemsokára kimaradozott a menetből, ahogy a konferenciákról is legtöbbször meglógott. Feszélyezett volt ebben az együttes vonulásban, még ha maga szervezte is a közös sétát a lázadó költő szobrától a levert szabadság emlékmécseséig, és groteszknek érezte a sorsfordító, rendszerdöntő tüntetéseket is: emlékeiben a vallásos-áhítatos elemmel az ügyetlenség képei váltakoznak. Sok ember ilyenkor rendkívüli hangulatba kerül, úgy érzi, hogy itt az idő, most oda kell lépni a fegyverek elé, és szétnyitni az inget, kutya, ide lőjél, ha 209mersz! Kalligaro ezt nem tenné, mert ugyan ez a föllépés esetenként lehanyatlásra készteti a fegyvereket, megesik azonban, hogy egy revolveres, kesztyűs kéz éppen oda, a felkínált mellkasra lő. Az is megesik, hogy a tiszt tábornokká lép elő, és az áldozat, aki a revolvergolyót túlélte, ezen az igazságtalanságon úgy elkeseredik, hogy legközelebb saját kezűleg végez magával. Vannak idők, és vannak hullámok, melyekben az élet természetes féltése alábbhagy, ilyenkor az emberek részeg-vidoran lépnek alá a semmiségbe, és gyerekes anyák viszik át a zászlót a golyózáporon. A forradalmak az önkéntes áldozat ünnepei, ergo nem normális jelenségek. Sok ember összejön a téren, noha lőhetnek, noha számolni lehet a fegyveres személyzet megtorlásával, végső esetben akár sortűzzel is. És akkor kezdődik a jelképes kötélhúzás, hogy kinek van nagyobb elszántsága és kitartása; az egyik végén mind többen, a másikon mind kevesebben húzzák, és az egyensúly felbillen. Az egykor csekélyke ellenzékből, a szinte nem is létezőből nagy és félelmetes erő duzzad. Nem kell nagyon szervezni, az emberek maguktól százezrével összejönnek a téren, ha a szívük is odaszólítja őket, a tüntető oszlopba becsatlakoznak a józan családanyák és családapák, erőszakkerülő, nem kötekedő polgárok, és most érthetetlenül odaállnak a fegyverek csöve elé.
210Máskor óvatos emberek halált megvető bátorsággal ott maradnak a téren. Akik korábban lesütötték a szemüket, most állják a fegyveresek tekintetét. Az inkább félős, mint vakmerő polgárok ilyenkor részesülnek az együttes élmény szentségében. Saját félelmüket legyőzve ünnepi hangulatot terjesztenek. A felbuzdulásnak ezek a jelenetei, a szokásos térhasználat megszakításai – történelmi fordulópontok. Ilyenkor nem elég megállni a téren, menni kell, vonulni egyik szimbólumtól a másikig, szobrokat dönteni, börtönt nyitni, elfoglalni a hírközpontot, a nyomdagépet, a rádiót, a televíziót. Csinos fiatalemberek zászlót lengetnek egy erkélyről, és valami humanista tudóst kituszkolnak oda, hogy – látva az egybegyűlt, forró hangulatú nagyközönséget – olyan ünnepélyes mondatokat ejtsen ki a száján, amilyeneket nem szokott. Volt Kalligaróban némi kajánság, amikor felidézték azt a sétájukat nyolcvankilenc október huszonharmadikán, amelyen ő is rábeszélte Göncz Árpádot, hogy legyen köztársasági elnök. Ott sétálgattak a Kossuth téren a Parlament előtt, akkor már megjelent a hangos jobboldal, és arról Göncznek sem volt jó véleménye. Ordítoztak a téren mindenféle, a föld alól felbukkanó, eddig ismeretlen forradalmárok, szakadt alakok, akik most előálltak az érdemeikkel, és jutalmat akartak érte. Már járta a zsidózás is, már nagyon magyarok voltak sokan, akik fél évvel azelőtt még nem voltak azok. Mihelyt valaki valakiknek az 211apja, vezetője, főnöke, elnöke akar lenni, mihelyt dönt és rendelkezik, előállnak a szokásos dilemmák, és az lesz a természetes, ami abban az épületben, a kormányfő és az államfő termeiben elhangozni szokott. Szerepének lényeges alkotórésze, hogy titkárnő jelenti be a látogatót nála, hogy kiszolgálják, körülveszik, hogy sokan akarnak hozzá bejutni, tőle valamit kérni, neki egy meghívást átadni, és hogy megtisztelve érzik magukat, ha ő beszél velük. Az ember fontosabb lesz önmagánál, ha megy mögötte a bolhászsák, ahogy ezt a szót Václav Havel a titkosszolgálattól mellé beosztott testőrökre értette.
Bár a testőrök nagyon derék emberek, de Kalligarónak, ha valami főnök lenne, emberségét bizonyítandó beszélgetnie kellene velük, és már főleg belőlük állna a környezete, legalábbis ideje nagyobb részében ők vennék körül, a humánus viselkedés pedig megkívánja, hogy a testőr legyen barát is, akire rá van utalva, ahogy a földesúr és az inasa, ahogy a király és a katonái, udvaroncai, inasai szimbiózisban élnek. Polgáremberek megszokják ilyen módon a körülöttük szolgálatot teljesítő testőrök révén, hogy milyen az, ha inasuk, lakájuk, cselédeik vannak, mert aki a koffert viszi utánuk, az olyasmi, mint ré212gen a házi személyzet, csak éppen nem a gazda fizeti őket, hanem az állam. Életének egyik oszlopa lesz a titkárnő, aki behozza a kávéját, akinek diktál, aki beosztja a napirendjét, majd emlékezteti, hogy hova ígérkezett el. Muszáj elmenni? Kell neki ez a sok megnyitás? Hányszor lehet naponta megnyitni, az esemény kellő rangját megadva? De hát, ha király, ha elnök, ha miniszter, ha polgármester az ember, akkor illik elígérkeznie; a public servant, a közszolga ígérkezzen, mert ez a dolga. Kalligaro itt Budapesten kicsusszant ebből a harapófogóból, hogy a köz szolgája legyen, inkább a kérdéseivel szolgálja a közt. Lehet, hogy ez is kell az olvasó lelki egyensúlyához, hogy a nemlét, a semmi nézőpontjából tekintsen vissza a minden bizonnyal kérdéses és kétséges, a semmi repedéseitől átszőtt valamire. Kicsusszant ebből a komolyságból, amihez kell az is, hogy sokat szeressen beszélni, hogy legyen benne valami tanáros beszélhetnék. Nem törekszik vizsgázni, fellépni, szerepelni. Szemben a közönséggel tudja magát szemléleti tárgynak, plasztikai objektumnak, fortélyos robotnak is tekinteni. Belényomják a kérdést, és ő – bármely kérdésről rendelésre meditáló szórakoztatóiparos – beszélni kezd.
Igénytelen jószág, és hogyha koffernyi holmiját kicsomagolta egy új szobában, megvan akárhol. 213Aki úton van és gyakran vált szálláshelyet, néhány napra megotthonosodik egy szállodaszobában, és éjjel felriadva is könnyen megtalálja a villanykapcsolót, a pohár vizet, az éjjeliszekrényre tett könyvet, szemüveget és a fürdőszobát. A keze már a második napon önkéntelen nyúl a dolgok után, de ha tovább kell mennie, egy másik városba, egy másik szobába, akkor mindezt el kell felejtenie, és újra meg kell tanulnia. Holnap másokkal fog reggelizni, vacsorázni, másokból áll a helybeli társasága, mások életrajzába bonyolódik bele, és már ez a másik város lesz körülötte a világ. Azt a másik várost fogja érezni maga körül, nemcsak a tekintetével, hanem a hátával is. Ha a két karját kinyújtja, az utas tudja, hogy milyen égtájakra mutat. Ez a gondolkodást sem igényelő megszokottság, amely talán már a harmadik napon előáll, új odatartozást jelent. Érkezése után néhány nappal az utast már kezdik érdekelni a hely hírei az újságban. Helybeli meghívólevelek, telefonszámok, névjegyek és üzenőcédulák hevernek az asztalán, találkozásokat javasolnak. Minden estéje foglalt, és mindennap mással ebédelve az utas átélheti a fontosság illúzióját. Már nem kell a térképet böngésznie, hogy eltaláljon valahova, az otthoni emberek és utcák nevét pedig lejjebb süllyeszti. Kalligaro bárhol ezen a földön találna egy kertet és egy padot, meg valami egyszerű ácsolású asztalt, ahol ideiglenesen vagy tartósabban meghúzhatja magát. A pad a szegénység állapota. Néha pipára gyújt, vagy iszik valamit, néha fölegyenesedik, kihúzza magát, a 214vállát forgatja, mélyeket lélegzik, aztán magába süpped. Szereti a rögtönzést, és megengedi magának, hogy hülyeséget is mondjon, amikor hangosan gondolkodik egy másik nagyvárosban, ahova könnyű táskával megérkezett. Üljön egy darabig nyugodtan, és ne képzelje, hogy odaát is folyton csapongani fog.
Az újságok már nem emlegetik a szaharai forróságot, megjött az eső, de a föld még száraz. Igen, uram, mondható, hogy ez a körforgás egy kissé egyhangú, sőt kicsinyes is a benne rejlő ismétlés miatt. De hát, jó uram, nem maga irányította körbe-körbe a napot és a holdat, és nem maga a mérnöke ennek a mindent magába vonó körforgalomnak? És mi más lenne az ingázás, mint körjárat, és még a szív verése is az, egy-kettő, egy-kettő, aztán csak egy elnyúló és kiegyenesedő vonal. Az én: folytonos bizalom, és ha nem üldöznek, ha nem vagy körülkerítve, akkor csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlnod innen. Ha van értelmes jelző az életre, mindenekelőtt egy illik rá: rövid. Mire észbe kapsz, már vége is van. Értsd meg végre, nincs több dobásod, eltáncoltad a táncaidat. Te már nem fogsz megtanulni se japánul, se sízni, se fagottozni. Hallgatóid még egy kicsit elérzékenyülnek, ha elmondod, hogy parázson lépkedtél kel215lő meditáció után, de most már nem tudsz parázson lépkedni. Tanár úr, nincs más dolga, csak ez: bal, jobb, bal, jobb! Megy a menésért, biceg, tipeg, húzza a belét, el innen oda és oda túl, és azon is túl. Szigorúbban nézve Kalligaro autóból kiszállásait könnyednek nevezni túlzás volna, kikászálódásról beszélhetnénk inkább, ha a szónak megadnánk a neki járó becsületet. Elszórakozhatnánk a komótos alaposságon, ahogy egy szállodai recepció pultján a bejelentőlapot akkurátusan és kalligrafikusan kitölti. Nem szokása a hanyag, elkapkodott, alig vagy sehogy sem olvasható aláírás, úgy írja le a nevét, mint minden más szót, hogy el lehessen olvasni, jól kirajzolt nagy kezdőbetűivel, nem firkál, nem cirkalmaz, nem huzigál farkincát a neve alá. Odaadja átfuttatásra a hitelkártyáját, egyszóval szinte úgy viselkedik, mint egy normális vendég, aki nem fog meglógni fizetés nélkül, mégis, valahogy furcsa.
Fárasztó ez a Kalligaro, most éppen Berlinben a Neue Kantstrassén ült be egy Aman nevű kávézóba, a környék tele van törökkel, arabbal, egy nagy bajuszos ember ül az ajtóban, és az ismerős vendégekkel kezet fog. A Kant utcának ez a szakasza elszínesedett, a kispénzű embereknek való boltok tarka sűrűsége a Chamber Streetre emlékeztet, de ezt ellensúlyozza a XIX. század végi 216nemes épületállomány. Törekvő zsidók építették és lakták valaha. Egy másodunokatestvére örökölt ebben az utcában egy bérházat, a kommunizmusban nyaggatták érte, hogy a lakbért állami csatornán át hozassa be az országba, aztán fiatalon meghalt, nem volt elég erős a szíve. Csavaroghatsz, lehetsz rosszposztó, kibújhatsz az unalmas teendőkből, a saját tekintélyedből, a látszataidból. Elég, ha Kalligaróból csak az látszik, amit írt, vagy ahogy nem egészen daliásan biceg. Írt egy fejtegetést, felolvasta, pénzt kapott érte. Vacsorabeszéd az előétel után és a főétel előtt. Nagy-Európa vagy Kis-Európa? A hallgatóságban ott ült a Frankfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai szerkesztője is, másnap a repülőtéren bemutatkozott, és elkérte a lapja számára a szöveget. Kalligaro először örült, aztán nem, valami eltávolodást érez magában attól, amit írt. Helyesli a harcot a fegyveres iszlamizmus ellen, és ebben valószínűleg igaza van, de ez nem elég, szeretnie is kell az igazát. Nem könnyebbül meg, látván az ellenség halálát. Ha muszáj, akkor lő, de ha nincs végszükség, akkor inkább nem lő. Okos megfontolásból még kevésbé.
Talán ez a spanyol kávéház a berlini Kreuzbergben megfelel. Az asztalon van egy újság, a pápa azt mondta, hogy azért nem lehetnek nők a pa217pok, mert Jézus az apostolokat csak a férfiak közül választotta. Azt is lehetne mondani, hogy csak a zsidók közül választotta, tehát a papok csak zsidók lehetnének. Egy fehér kutya fut el Kalligaro mellett, meg egy fekete ruhás lány biciklivel. A falon az imperialista gyilkosságok ellen mozgósító plakát nagy tüntetésre hív. Egy kissé bolondnak látszó nő az ujjain számol. Ez a zene unalmas, sok dobütés, kár, hogy nincs nála füldugó. Egy házaspár gyerekkocsival ül mellette, intelligens arcuk van, az asztalon gyertya ég, a szétszedett Die Zeitot olvassák. A dobolás és a harangjáték között egy lankadt nő nyávog. Felvágják az óriási magas, szabálytalanul összevissza domborodó csokoládétortát. Kutyák szaglásszák egymást. Városról városra kell mennie, szeret vonatablakon kinézni a mellette elfutó sínekre, vas villanyoszlopokra, vár rá egy Europa-papa jelmez. Felhők fölött, tejszínhabban megy az utasszállító, orrából időnként tűzcsóva ugrik elő, de te vedd be magad egy háborítatlan helyre. A regényben valami nagy ünnepségre készülsz törpével és helikopterrel? Híre terjed, hogy egy nagy látnok Szent György-hegyen egy sziklakatlanban fog kinyilatkoztatást tenni, a szószék előtt ott vannak a mikrofonok és a padok. A nagy kultúrparádénak egy leállított gyár a színhelye. A közeli elmegyógyintézetből kiszabadultak a betegek, a meggumibotozott cigányok tombolni kezdenek. Enyhe földrengés jön, senki sem mer fedél alá menni. Áthalad egy katonai szerelvény tankokkal a színen. Egy feltűnően sovány ember a kígyójá218val mászkál, és egy rénszarvaspásztorral beszélget, akiről kiderül, hogy álruhás thaiföldi herceg. Egy kislány halottlátó, kelj fel és járj, mondja az árnyaknak, hírlik, hogy a csatornában vízihullát találtak, és hogy az emeleti fogadóban kegyszertolvajokat csíptek fülön, meg hogy a halottak morogva feltápászkodnak.
Kalligarónak mindig öröm, ha vízpartra néző szállodaszobát kap, húzódik a vízhez, szeret reggelenként a Duna-parton sétálni, vagy körüljárni egy kisebb tavat, hidakról letekintve izgatja az apadó és dagadó vizek látványa, kövezett tengerparton, mólókon megmámorosodik, át tudja érezni saját körülhatárolt csekélységét és azzal szemben az elemek, az ég és a víz határtalanságát. Csodás élménye volt ötéves korában, 1938-ban a Hungária szálloda franciaerkélyéről nézni a Dunát és a királyi várat, mesevárosba érkezett, de az sem volt kutyafüle, még kisebb lehetett akkor, amikor megáradt az a szerény folyócska, amelyről első világa, Berettyóújfalu a nevét kapta, és Kalligarónak megadatott a Berettyó hatalmasra terjedését nézni. A pesti embert, legalábbis Kalligarót, a Dunával szerelem köti össze, boldog és rettenetes képek, veszély és gyönyör. A Duna érdekes, elválaszt és összeköt, a két partján más-más ország, ám a Duna ugyanaz, feljebb szala219dós, lejjebb hömpölygős, népeken megy át, folyó-Broadway, széles vízi út, nyelveken is átömlik, erőszakoskodhatnak vele, de túlmegy rajtuk, és megbünteti őket előbb-utóbb. Fiatalon Kalligaro szerette a lassú kapaszkodást fölfelé a Dunán, a kofahajón Mohácstól Pestig; jöttek a parasztasszonyok a piacokra, a vásárcsarnokba, a nők a padon aludtak, a libák a kosárban, és a hajó kora reggel kikötött. Ment az államosított gyárosból lett, büszke, magánzó kecsegehalász a szállodakonyhába eladni a zsákmányát, repesztett a motorcsónakjával a nyugdíjas miniszterelnök, ladikokban merengtek a horgászok, ment Kalligaro is csónakkal meghódítani a másik elemet. A realizmus a szárazföld és a Nagyalföld különösképpen, ezen a szilárd talajon elvagyunk valahogy. A másik kettő, az ég és a víz: romantika, hívnak tengerre szállni, kinyílni, megnyitni magunkat a végtelennek, elmerülni és beletörődni abba, hogy egy másik elem önkénye lett úr mirajtunk.
Úton Tokióból Kiotóba. Habár ez hét éve történt, mivel emlékszik rá, most történik. A vonat sebessége 270 kilométer óránként. Tízpercenként vágtat végig ezen a félezer kilométeres pályán egy szuperexpressz. Ahogy megérkezik a tokiói állomásra, villámgyorsan ellepik a takarítók, és nyomban indulhat vissza. Hálózatok, sínek, 220parkolók, házfürtök, ferde tetejű építmények, vas ablakkerettel, szorosan egymás mellett állnak, célirányos területfelhasználással. Mindenütt művek, mindenütt lakott terület van, itt-ott apró, zöld dombok és félszobányi kertek a fecskefészekként egymásra torlódó házikók mellett. Már a műanyag szendvicsdoboz is arra tanít, hogyan lehet a dolgokat a legésszerűbben összeszorítani. Feszülj meg, mondják kedvesen és biztatóan egymásnak. Tetszenek a hidacskák a dombocskák között, nemkülönben a piros acéltornyok, a kábelek, a parabolaantennák, a vaskerítések, a keskeny homlokzatok, a száradó fehérnemű az erkély vaskorlátján, a vastag, fényes csövek, a felsistergő gőz, az ipartelepek, a gyárak, a raktárak, a daruk, a konténerek, a nagy szállítókocsik, meredek hegyoldalon kapaszkodó apró házak és a csupa kő temetők, de a vonat többnyire alagutakban halad. Szűkösség, szorosság, összezártság, az autóutakon száguldás, összetorlódás. Egy városon átszáguldva Kalligaro folyamatos háztetőtengert lát, csatornát, ládahegyet, ócskavashalmot, néha világoskék, de többnyire szürke cseréptetőt és elfüggönyzött ablakokat, magas, acélhálókkal körülvett sportpályákat, hevenyészett, gányolt házakhoz ragasztott toldaléksufnikat, aszfaltmezőn autónyájat, roncskocsihegyet, tömérdek összepréselt fémhulladékot, és vegyi anyagokat fényes tartályokban. Mindenütt betűk, feliratok. A kunyhók közül kimagaslanak a toronyházak. Kék és narancssárga vonatok rohannak el mellettük ellentétes irányban. A teraszosan kiképzett 221hegyoldalon odaerősített létrák segítik a feljebb jutást. Pindurka aszfaltozott udvarokon áll a családi autó. Hosszú alagutakon megyünk át, többet rohanunk sötétben, mint világosban, kibukkan a vonat az egyikből, és máris búvik bele a másikba. A hegyvidék nem kerekded, hanem meredek, szakadékos, szirtes, lakhatatlan. Hova rejtették a kedves természetet? Bádogház, bádogtető, napelemek, radarernyők, sima, réstelen betonfalak, ablak nélküli gyárak. Kék szegélyű, plasztikba foglalt tó partján rengeteg csónak, szorosan egymás mellett. Egy erkély kiölti a rózsaszínű nyelvét egy rozsdás ipari bádogépületre és a hatalmas cementciszternára. Kalligaro melegházban rózsakertet lát, minden tenyérnyi hely ésszerűen van kihasználva. Pici temető csak kolumbáriumoknak és elégetett halottaknak. A sima földeken nincsen állat. Mindent fölépítenek, megoldanak, de nincs több tér. Van ellenben vidító, tojássárga gyárfal, ennek sincs ablaka. Fehér vonatciszternák, deszkabódék, fészerek, raktárak, emberkéz által elcsúfított táj. Japán megtelt. Az idősebbek rövidek, a lábuk is kurta, a fiatalabbak, a jobb táplálkozásnak köszönhetően hosszabbak. Iparkodó emberek, belebújnak a munkaüregbe, kicsinyítik a térfogatot. Mindenütt pici nők egyenruhában, kalaposan, vékony hangon újságolnak örömhíreket. A vonat csak egy percig áll Kiotóban, gyorsan szállj le, vigyázz! Nemcsak térben, hanem időben is összeszorulunk.
222Elborítva az időszerűvel, mi mást akarna Kalligaro két marokkal és tíz ujjal megfogni, mint az időtlent? Mit lehet tenni, ha elűzhetetlen képzelődéseiben szörnyű arcok néznek az emberre? Nem kívánja látni őket, jönnek hívatlan. Hát csak jöjjenek, hemzsegjenek a sarokban, ellesznek egymás mellett! És már Berlinben ocsúdik az asztalánál. Történtek ebben a városban már olyan elhatározások, amelyek Kalligarót gyerekkorában kellemetlenül érintették. A meg nem gondolt gondolat pusztításaitól szeretné megóvni a gyerekeit és az unokáit. Azt kívánja, hogy az utódai kikaparják a hamuból a családi fennmaradás értelmét, tudjanak vágtázni, de tudjanak fékezni is, időnként legyenek mámorosak, de ne bolonduljanak meg. Akkor is fogja majd a kezüket, ha bizonytalanabb lesz a látása és a járása, mint az övéké. Átmegy a szomszédba, a szövetségi elnök kastélyába a meghívott vendég, Steven Spielberg kitüntetése alkalmából. Bundesverdienstkreuz. Özönölnek az autók a lépcsőbejárathoz, a civil ruhás személyzet megismeri Kalligarót, valószínűleg talál ismerősöket, rendkívül magas, mindenféle arcszínű, szép, fiatal nők sorfala között lép be, kap mosolyt és egy kis kartont a nevével és rajta az asztal számával, amely tiszteletet kelt, az elnök és a kitüntetett vendég mellett. Az elnök kellemesen beszél, Spielberg is kellemesen beszél, van bája, szelídsége, tud gyerekesen mosolyogni, és tud felnőttes-komoly és megrendült 223is lenni; elegáns rajta minden, a humoráig bezáróan. Auschwitzról esik szó és a túlélők interjúiról, Spielberg birtokában van ötvenezer életrajz, kelet-európai zsidók beszéde Kaliforniában tárolva. Itt van mindenki, aki számít, az egész jó társaság, mindenki minél több embert szeretne üdvözölni, hét órára mindenkinek volt ideje estélyibe és szmokingba átöltözni, ragyognak, integetnek, mosolyognak. Az étel kiváló, halacskák, húsocskák, Kalligaro figyelmetlenül kér-vesz, elmerül az asztalszomszédjával való beszélgetésben, jobbjára kapott egy kedves parlamenti elnöknőt, keresik a közös témát. A hús után és az édesség előtt bevonul egy dixielandzenekar, ezt már nem muszáj végigélvezni.
Másnap este Kalligaro a fiatal művészeket dicséri és bosszantja, mondván, hogy a művészet szó mellett minden melléknév (lásd: idős, fiatal, nemzeti, szocialista, női, homoszexuális, keresztény, zsidó, muzulmán, buddhista, arisztokratikus, népi, munkás, polgári stb.) inkább gyengíti, mint erősíti a főnevet. Több városban egymás után felolvas szemelvényeket a regényéből, voltaképpen eljátssza a szöveget, a vándor író mesékkel és képekkel válaszol, ha kérdezik, udvarias és nehezen megközelíthető. A nyugvópont min224denütt a szálloda, az átmeneti lét jellegzetes állomása, végtelen ajtósor mellett halad el, a vécében is szól a zene. A nagy hengerben két kivilágított felvonó jár fel-alá, Kalligaro szobájának az ablaka is ide néz. Élvezze a hotel utánozhatatlan intimitását, kéri az igazgató. Az esti mutatvány emlékezetes volt, de őt másnap reggel már várja a vonat, és a közönség is mintha csak álmodta volna a felolvasót. Kalligaro leereszkedik a nagy alumíniuműrbe, amelynek a fenekén van a kávéház. A nagy újság irodalmi referense csak jegyez, nem használ hangfelvevőt, Kalligaro is lassabban beszél, mintha diktálna, két elme összehajol. Egy óra múlva a vendége föláll, jön a másik nagy újság irodalmi referense, ő is csak jegyez, és kialakul még egy ötletes beszélgetés, Kalligaro azon van, hogy ne ismételje magát, mind a két látogatóval más domboldalon szánkáznak. Vendéglátói hátul ülnek, hogy Kalligaro nyugodtan szemlélődhessen elöl. Sziklák, öblök, bevásárlóközpontok, benzinkutak, hátul irodalmi duruzsolás az ő kedvéért angolul, de Kalligaro inkább hallgat, kinyitja az ablakot, friss levegőre vágyik. Az autó hullámvonalban keringél a sziklakiszögellések, fenyvesek, tavak és családi házak között. Jön a vacsora, a házigazda a hirdetésszakmát köti össze a könyvszakmával, zárkózott könyvpiacukra kontinentális európai műveket akar bevezetni. Európa mindenütt valahol máshol van. A lazac, a marhahús, a saláta és a fagylalt kitűnő, a háziasszony szép, a gyerekek kedvesek, a kislány 225kihúz a szájából egy végtelen szalagot, a papája azt szeretné, ha köszönne. Kezdték a nappaliban whiskyvel, majd a szalonban fejezték be kávéval és konyakkal.
Kalligaro megy a szállodafolyosón a szaladó ember faliképei és a kiutat jelző nyíl után, az ajtók előtt kitett tálcák, a lámpák megvilágítják az ajtó számát, sok nyelven kijárat. Biztonságérzését fokozza a tűzoltó felszerelés és a forgó, elektromos cipőkefe. Kalligaro kiválasztja a megfelelő gombot, recepció és reggelizőhelyiség, kérdezők várják a kávéházban. A politikai rendszerek kész emlékcsomagokat építenek bele állampolgáraik tudatába, az eredendő emlék is ott van a raktárban, de csak mint tartalomjegyzék, vagy mint egy lakcím. Ha akarja, Kalligaro odamehet ahhoz a házhoz, beléphet a kapuján, és beleveszhet, pedig valahol másutt van elvárva. Ha kellően odafigyel, minden helyzet gazdag, bármilyen kopár. Egy Duna-parti kisvárosban Kalligaro a fluvializmusról révedez; ahogy az erek és a vízgyűjtő patakok, úgy az ideák is összefolynak. Sem a hatalmas szárazföld, sem a végtelen óceán nem adja nekünk a kellő tanítást, hanem inkább a folyóvizek, testvéreink, akikkel együtt élünk, akik az egybegyűjtés, az egymásba áramlás tanítói. Az ember úgy él együtt a folyóval, mint a lóval. Diákkorában úgy 226vélte, hogy vízparton kell élni, és kisétálni reggelenként a Dunához. Kár, hogy a vasúti hídon oly gyorsan megy át a vonat, utána színsokszorozódás következik, friss zöld mezők, mélybarna szántóföld és a csúcsos hófehér templomtorony. Hidak tövében a betonlábazaton Dávid-csillagban horogkereszt, alatta: „Ki a nácikkal!”, alatta: „Te disznó, kutya!”, alatta: „A tehén legel, és nem olvas.” Felhők lökdösődnek a hegycsúcs körül, zökkenéstelen surrogás. Földre hasaló falvak, mérsékelten szegényes, sátortetős családi házak a szocializmus korából és tehervonatokon autónyájak a kapitalizmus korából. Ebben az őszi ragyogásban a lakótelepi házak sem csúnyák. Jámbor, nem pökhendi vidék, itt nincsen semmi nagyzolás, nem elhanyagolt, tisztes, munkás környezet, végre egy fenyves és egy kőszobor. Szegényes faluvégen kibelezett autóroncsok. Kopaszodó fák, nagy táblák, tágas üresség. Még robog a vonat, de Kalligaro megérkezett, mert mindig helyben van. Gyalog közlekedik, nincsenek parkolási nehézségei, a lába nála van.
Nem a nézőtérnek írta a szokásosnál rakoncátlanabb szentbeszédeit, nagy, falusi szobájában, az egykori ivóban nem súlyosodott rá néhány száz szempár figyelme és várakozása. Ebben a négyszemközti viszonyban az ismeretlen olvasóval 227nem végzett kultúrpapi szolgálatot, habár a ceremóniamesterség szórakoztatta, és még cinikus tébolygásokat is megengedett magának. Lecsúszik a lábáról az újság, most nem érdekli az Európai Unió. Repül a légi csavargó, megy a pipás magyar, megy oda, ahova a fene űzi, cammog az idegen nyelvek bozótosában, szaggatja a grammatikát. Városról városra jár, mint egy cigányprímás, az a dolga, hogy a közönséget megrendítse, csillogjanak a könnycseppek a szemek sarkában. Valami magasabb helyre kell felcsábítani a lelket. Amikor éppen nincs szolgálatban, és senki sem ül mellette, gondolhat egy kicsit semmire. Valahányszor lépteket hall szobájának ajtaja előtt, Kalligaro összerezzen. A világ sietésre nógat, a tempós lassúság azonban nemcsak a közmondás javaslata, de írói nézőpontnak is használható. Legyen csak a nyugati újkor varázsszava a gyorsulás, de nem a lassúista Kalligaróé. Apollinaire azt mondja, ha lenne négy tevéje, bejárná és megcsodálná a világot. Neki sem volt négy tevéje, Kalligarónak sincsen. A cég jó hírnevét öregbíteni? Ezzel nem kell törődni, ez másodlagos, öregbedik az magától is, ha a cég megbízható portékát szállít, mondaná atyja. A túlélés tudása női tudás, nem párbaj és elvágtatás, hanem zongora és regény. Női módszer: a könyv magát írja, leülsz, figyelsz, vársz, ajánlatok érkeznek, a türelmesen kivárt mondat megállja a helyét. A forradalom után Kalligaro gyámhatósági kistisztviselő volt, diskurált a padon a bolondokkal, kattogtatta az írógépét egy sírkőasztalon a szegényes ha228rangozóház kertjében. A pályakorrekciónak is eljött az ideje, 1989 után kilépett a vesztes szerepéből, több helyen megválasztott elnök lett, szolgálta az írók világszövetségét és a művészek intézményeit. Ebből is elég lesz nemsokára, a közéleti személyiségnek a szekrényben van a helye, mint az ünneplőruhának.
A büntetése belé van helyezve, és ő maga a végrehajtója. Bűnei az erényeinek a negatív tükörképei, a hold túlsó oldala. Régebben a bűnt ostobaságnak tartotta: a bűnös ember pontatlanul ítéli meg a helyzetet, és lehet, hogy el sem követné a bűnt, ha el tudná képzelni a következményeit. Rövidlátó az álmaiban, türelmetlen, hebehurgya, hisztérikusan cselekszik. Sietteti az eseményeket, mintha az élet még nem történt volna meg vele. Mindig úgy érzi, hogy valami mást kéne tennie, mint amit éppen tesz. Veszélyes, mert ő az okos buta, akinek sok jó képessége van az empatikus képzelőerőt kivéve. Eluralkodik rajta az a rögeszme, hogy most azonnal cselekednie kell. A legtöbb ember azért képes a bűnre, mert a körülményeknek eltúlzott jelentőséget tulajdonít, ellenállhatatlannak érzi a hatalmukat, őket látja úrnak, önmagát csupán vergődő áldozatnak. Ő pedig mi más lenne? Ártatlan, bűntelen, felelőtlen. Különös, hogy ez a disszidens magatartás ma is meg229maradt. Aki akkor hajlandó volt aláírni egy szöveget, amellyel egyetértett, az ma is hajlandó erre. Ma is van különbség a vállaló és a nem vállaló alkat között. Emlékszik azokra, akik hosszan gyötrődtek, amíg végre elutasították az aláírást. A disszidens, ha aszerint mérlegelné az álláspontját, hogy hoz-e szavazókat-vásárlókat, vagy sem, akkor politikus, ha nem aszerint mérlegeli az álláspontját, akkor lehet antipolitikus is. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg Kalligaro létezése a bűnös és a botrányos, sőt a megsemmisítendő köréből a polgárian normális körébe emelkedett. Az olvasó beállítódást keres, hangulati viszonyt a világhoz, azt kérdezi a könyvek nála bölcsebbnek tételezett szerzőitől is, hogy mit szóljon mindezekhez, amik történnek. A gyerekek filmnézés közben mindig ezt kérdezték: „Mama, ez a bácsi jó?” „Mama, ez gonosz?” A kétéves Áron mindig azt kérdezte: „Pánt?” (bánt?) „Nem pánt?” „Nem tudom, Áronkám, kedvesnek látszik, de lehet, hogy alattomos.”
Ki-be járnak a fiúk-lányok, hemzsegnek a házban vagy heten, ez a nyár, lehet heves programokra indulni, gyorsan, gyorsan, minden malacságot az asztalon hagyva, lehet rohanni valahova, ahova, ki tudja, miért, nagyon sürgős elrohanni. Íme a nyaralás, kitenni magunkat mozgás 230közben napnak, szélnek, tartani a vitorlát, állva a tavon, és mindenhonnan visszakanalazni a teniszlabdát, a pingponglabdát, a tollaslabdát, és dobni a vízben hintáról és csúszdáról jövet. Tegyünk meg mindent a testtel most, később talán már nem lehet, hajszold meg magad, mutass fel rekordokat! Kinek hány volt, könyvelték az osztályban a faszverés numeráit, egy vastag gyerek hét esetről számolt be. Ott volt a nadrágban az a kellemetlenkedő szerv, amely egyszer csak kidagad, és ha mellettünk ül egy nő, aki tetszik, őkelme annyira ágaskodik, hogy csak némi érintkezés kellene ahhoz, hogy a vászonnadrág elöl nevetséges-gyanúsan megnedvesedjen. Az illattal jött a nőből a varázs, egymás mellett ültek, odanyúl, ráteszi a kezét, és akkor történik meg a kispriccelés, a kisasszony pedig azt mondja, hogy jó meleg nyarunk van. A villamoson a kabátot vagy a levetett zakót maga elé tartotta a diák, hogy semmi föl se tűnjön. Ez a dolog a duzzadozásaival elterelte a figyelmét az akadémiai könyvtár vastag, eltolható üvegszekrényfalaitól, a könyvtároskisasszony lábát többször lehetett látni mindenféle formában, felhúzta a szoknyáját, és úgy ült meleg nyáron a pultja mögött, leeresztette a vászonrolót, felhúzta, kinyitotta és bezárta a faspalettákat, tevékenységekbe bocsátkozott, a helyzetet minden percben javítani akarta. Kalligaro egyszer könyvtárzárás után megvárta és utánaeredt, de hamarosan elkedvetlenedett, amikor a könyvtároskisasszony egy megtermett fiatalember nyakába esett, aki a villamosmegállóban várta.
231Voltak időszakok, amikor Kalligaro, talán mert éppen szerelmes volt, vagy legalábbis hite szerint hosszan tartó viszonyba bocsátkozott, új szerelmi élményeket nem igényelt, nem akart ölek mélyére hatolni, és újra meg újra megbizonyosodni arról, hogy igen, ez lehetséges, igen, most átkarolhatod, most tedd nyugodtan a karjára, a vállára kezed, amely meleg lesz, ha ő fázik, és hűsítő, ha melege van. Hazudd, hogy éppen ez a kis különösség, egy kiálló csont, egy vékony avagy vastag comb egyszerűen gyönyörű. Alig hihető, hogy a tulajdonosa nem szeretné hallani a combja dicséretét, mindenkin találsz valami bókolnivalót, mondhatod, hogy olyan szaga van, mint a libanoni szőlőnek. „Az a fontos, hogy a szép hölgy – mondta Amin Husszeini – énnálam a saját palotájában érezze magát, ahol ő az úrnő, ahol mindenki az ő kedvét lesi, ahol minden illat az ő orrának hízeleg.” Amin is bizonytalan lehet már ott, a szenvedés útjának nyolcadik stációjánál, az ő ifjúsági szállodájában és a pipaárudájában, mert a fegyveresek itt is, ott is megfélemlítik a kereskedőket, akik a másik embert csábítani szeretnék és nem kényszeríteni, ezért Amin Kalligarótól többet kért ugyanazért a pipáért, mint a másik vevőtől, csak mert észrevette, hogy tetszik Kalligarónak, és mert a szeme világosan beszélt arról, hogy crazy, Kalligaro crazy, bolond, lüke, eszement, elszállt, vagyis olyan ember, akivel lehet beszélni. Megtanulhatta ezt a bölcsességet Kalli232garo is, amikor még fontosnak tartotta, hogy a nap bármely szakában odaférkőzhessen a vékony avagy vastag combok közé, mert ott virrad rád a mennyország fénye, mert odatolonganak a farkas spermasejtecskék, nagy haddal odairamlanak, de nem mindig tartotta fontosnak ezt. „Fasza után élő ember” – mondta egy öreg esztergályos, aki figyelmesen vett gondjaiba elhagyatott, csavargó gyerekeket, akik sziklára másztak, barlangba kúsztak, csónakot loptak, hogy a Dunán lecsuroghassanak egy határzárig. Jó szaga volt ennek az embernek, elözvegyülve egy könyv fölött bóbiskolt, és épületes meséket mondott a csavargó gyerek könnyűvérű anyjának.
Kalligaro ideje nagyobb részében budapesti járókelő, mindenhonnan továbbmegy, sehol sem tanyáz hosszasabban, nekitámaszkodik a falnak, és a zsebfüzetébe jegyezget. Budapest minden reggel más, és mi sem természetesebb, mint hogy minden állás- és ülésponthoz hozzátartozik egy lelkiállapot. A pinceablakból fölnézve Kalligaro most éppen egy mentabokrot lát; egy levelet leszakított, betette a teájába, és a feltámadó illat Jeruzsálembe vitte a Via Dolorosára, ahol otthonosan ült egy arab kereskedő boltjában, és ma sem hiszi, húsz év múltán, hogy az akkori megértés ne lenne folytatható. Lehet, hogy néhány rög233eszme Amin fejében is megkövesedett, de életpárti és kedvesen élveteg, vékony férfiú volt, kevés foggal, a tekintete azonban világított, megértették egymást, egy közös vízipipa két csövét szívták a földön, párnákon ülve, és szívesen vették, hogy egy Ali nevű kamasz fiú hozza a parazsat, a mentaleveles teát és a szorosan hajtogatott perzsa dohányt, amely a vízipipához illik. Kalligaro el fog menni Jeruzsálembe, már-már félretéve azt a hitét, hogy a halálos szembenállás voltaképpen félreértés, neki viszont az a rögeszméje, hogy miért is ne lehetne valamiféle megállapodásra jutni a másik emberrel, akivel egy asztalnál ül tea vagy bor mellett, az is emberből van, nem kőből, és képes valamit felfogni abból, amit Kalligaro mond neki, összeszoknak valahogy, ha megértik, hogy nem képesek eltüntetni egymást. Egy öngyilkos bombarobbantó azt írta utolsó levelében: „Ti az életet szeretitek, mi a halált.” „Hólyag” – dörmögi Kalligaro.
Kalligaro a hegymagasi kocsma előtt, a teraszon ül fehér ernyő alatt, mondhatni cégér gyanánt. Jobbra a hegyet látja, balra az utcába tekint le, ha egyáltalán bármerre is bámészkodik. Oldalt az országúton halad a forgalom, a helybeliek, az ismerősök befordulnak, és jönnek idegen autók is furcsa, véletlenszerű utasokkal valamilyen sze234szélytől vezetve a kocsma elé, amely vendéglővé alakult át, elterjedt a jó híre, s noha már este nyolckor bezár, ami nem örvendetes, de tűrhetően főznek, és ha Jutka nincs itt, akkor a fiaival leballagnak, és itt ebédelnek, lassan ideszokott, erre a megfigyelőhelyre. A változás miatt a hangos részegek elszoktak, az egyik, aki azelőtt reggeltől estig itt ült, időközben meghalt. Kalligaro kávét és ásványvizet kér, többen megismerik, és beszélgetni akarnak, ami nem baj. Megkínálják, fizetnének akármilyen italt, csak igyon velük, azt mondja, napközben nem iszik, csak majd öt után, ez elfogadható. A kiskutyát odakötik egy oszlophoz, sok a kézfogás, művész úrnak szólítják, vagy a nevén. Remek esőszag jön be, hirtelen beleng az ablakon egy friss fuvallat. Holnap megbeszélteti a hegymagasiakat, hat öregember beszél majd a régi öregekről és általában a hajdani életről a faluban. Kalligaro fogja kérdezgetni őket, legyen a falunak megőrzött emlékezete. A temetőben nincs háborúság, a holtak emléke körül az élők kiengesztelődhetnének. Váratlan figurák jönnek, van, aki kellemetlenkedik, és ronda zenét hangosít fel az álló kocsijában, vagy megbőgeti a motorját. Kalligaro visszaballag a szobájába, amelyben a középső ablaknál nagyszerűen érzi magát, rács takarja, hogy ne tudjanak bejönni, és ne tudjanak az ablakon át semmit sem rabolni. Ükke, német festő, Kalligaro nagy szobáját goetheinek mondta, meglepődött, de csakugyan hasonlít a mester nyári házára, munkaszoba, habár van benne fotel is, meg egy falusi parasztágy, három 235asztal, négy ablak, körül könyvek, sövénykerítés az ablak előtt, azon át fákra, kéményekre lát. Itt béke van, és semmit nem akarnak tőle, amit ő maga nem akar.
A halottak emléke mindnyájuké. Mindenki őriz róluk egy képet, azokról is, akiket Kalligaro naponta látott elmenni az ablaka előtt, mint például Fonvisák bácsiról, aki néha beleesett a virágágyba, vagy arról a rút, kis fiatalemberről, aki morcosan jött-ment, lesunyt fejjel, és évek múltán megkérdezte, hogy tudna-e neki valakit feleségül ajánlani, mert a magányt már nem bírja elviselni. Másoknak is föltette ezt a kérdést, de senki sem tudott segíteni rajta. Darabokra tört egy borotvapengét, és lenyelte, nem tudták megmenteni. Egy ember, aki mindig ott ül a buszmegálló padján, a templom mellett, és már nagyon elbüdösödött. Egy fiú nem hajlandó megmosakodni, és abban a ruhában marad, amelyben akkor volt, amikor az anyja meghalt. Végül erővel levették róla, tiszta ruhát adtak rá, de ahhoz már nem ragaszkodott. A halott mindnyájunké, akit láttunk, az a miénk, ahogy mi is azokéi vagyunk, akik láttak bennünket. A faluban benne vannak a most élők és a már elhaltak, az aktákban és a memóriákban. Egy koros férfi ül a falusi kocsma előtt, és vár valakit. Itt kanyarodnak be a kocsik, és ér236deklődnek, hogy hol lakik Kalligaro. Megmondják nekik, ő az. Csak az nem jön, akit vár, aki nem halt meg, de megszüntette a nyomait. „Mikor találkozunk?” – kérdezte Kalligaro, ő pedig azt mondta: „A hetvenedik születésnapodon.” Az már elmúlt. „Várok valakit” – mondja a kocsmárosnénak, egy vékony, érzékeny teremtésnek. Egyszer csak jön egy nő a leépült, gyerekes férjével, Kalligaro ráköszön, az meg játssza a bambát. Ezt várta? Délutánonként Kalligaróra rátör a búskomorság, estére már semmi kedve élni, de még jön egy fellobbanás éjfél körül. Az akadályok néha eltompítják, máskor fokozott agyműködésre serkentik, nem adja föl.
Elmenni magától, faképnél hagyni a sorsát, egyik tévedéssel lerombolni a másik tévedést. Péter agyonüti Pált, Pál fia agyonüti Pétert, és ez így megy tovább, nemzedékeken áthengeredve. Kalligaro reggelenként dolgozik, déltájban felmegy a hegy derekáig, és onnan lebocsátkozva beül ide a kocsmába, majd hazatéved. Amikor a ló megrúgta, a feje nekiütődött egy fának; azóta a halottak az ő tudatában élnek, látja őket, és mesél róluk. A kocsmai közönség nem tudja, hogy igaz-e, amit mond, vagy nem. A fiatal kocsmárosnő, ha Kalligarót bosszantják, elküldi az illetlen vendéget. Senki sem merne neki ellenszegülni, van a sa237rokban egy melák fiatalember, akinek elég a főnöknőtől egy pillantás, és már indul a kötekedő vendég felé. Ami kell neki, megadatik Kalligarónak, a legfontosabbat pedig nem tudják elvenni tőle: ebben a kertben kitalálhat és berendezhet egy olyan várost, amelyben nagyszerűen érezné magát. Fel-alá járva a kertben meggyfák, diófák és nyírfák között, varázspálcával mutogat, mint egy cirkuszigazgató. A ház, amelyre erős tekintettel a pálcáját rászegezi, nyomban átváltozik, mint egy engedelmes színésznő a rendező legújabb instrukciója szerint. Gyerekjáték ideültetni kedvenc tereit a világvárosokból, és benépesíteni a kedvére való kávéházakat válogatott élő és halott barátokkal és barátnőkkel, akik a maguk teljes valójában tetszenek neki, a tökéletlenségeikkel együtt, a girhes csakúgy, mint a köpcös, ha görbe, akkor görbe, ha sánta, akkor sánta. Testi valójukhoz leginkább az arcukat képzeli hozzá, a hunyorításaikat, a fintoraikat, a beszédességüket és az elnémulásukat, mert mindezek a pillanatnyi események sokatmondóak, és hosszan lehetne szavakkal kihüvelyezni a közleményüket. Mi mindent mond el a barát egy ajakbiggyesztéssel! Igen, ez ő, Kalligaro megörül, ha megint feltűnik valamelyik furcsa, de gyakran előforduló szava, amin aztán lehet csúfolkodni, hogy megint mondta, de jó! A szem, a fül és az orr elégedettségén kívül gyönyörködik az észjárásában; a tévedéseivel és az önismétléseivel együtt, szőröstül-bőröstül a barátja.
238A barátság – talán a biztonságkeresés okán – az óvodától kezdődően kizárólagos. Féltékenységre vagyunk ítélve általa, biztosak akarunk lenni abban, hogy holnap is találkozhatunk. Ha van barátod, akkor nem vagy elveszve, akkor van kivel találkoznod, akkor az estéknek lehet érdekessége, körülbástyázod magadat vele az unalom, a magány és az önlekicsinylés ellen. Kalligaro lányainak és fiainak már a játszótéren is volt barátjuk, a homokozóban egymás mellett emelték a magasba a feneküket homoktorták előállításán dolgozva, nagy igyekezet és szuszogás közben megtanultak alagutat építeni, méghozzá úgy, hogy az egyik itt kezdi, a másik átellenesen, a furatok pedig csodálatosképpen összetalálkoznak. Van, akivel szemben vértezetlen maradt évtizedeken át, mert eleve tetszett, amit tesz, és amit mond, az első pillanatban levette a lábáról, és ez így maradt. Vannak a tartósak, akikben nem lehet csalódni. Az ilyen barátnak mindig igaza van, akkor is, ha józan, akkor is, ha részeg. Hogy mire bólint, mit söpör le, mire dühös, min nevet, annak költői logikája van. Közhelyutálat, az igazi tisztelete, arcátlanság és nagylelkűség. Hogy mer ez az ember ilyen magas lóról nyilatkozni nagyságokról? Hogy tud ez az ember ilyen fiúi tisztelettel fölnézni rájuk? Elkezdődik az iskolaév, de neki nem kell sehova visszatérnie szövetben, komolykodva, elment a vad kánikula, jön az áldott ősz és a vénasszonyok tündéri nyara, engedélye239zett magányos napokkal. Lezajlott a családi tolongás, nincsen muszájmunka, a szövegeit faragcsálja, az üresjárat is hoz valamit. A fasoron poroszkál az öreg egyházfi az őzével, eladta az erdőben szedett vargányagombát. Kalligaro agya még a felületesség állapotában van, de udvariasan teszi a dolgát. Idő múltával valószínű, hogy leszáll az ára, kirostálják, és nem sikerül meghosszabbítania az ittlétét. Lehet, hogy előbb hal meg a híre, mint a szíve. Amit Kalligaro nem tudott megcsinálni sehol sem, azzal itt fog elkészülni, azon a színpadmaradványon, amely még a tizenkilencedik századból maradt itt a zsidó kocsma udvarán, mert minden környezet csak díszlet, amelyet itt pillanatok alatt összeállíthat.
Mivelhogy nem szeret sokáig távol lenni, mindent és mindenkit idetelepít, mint akár a tegnapelőtti bolyongást azon a nagy térségen az Odera partján, ahol egyszer csak éjfélkor – amikor Lengyelország is tagja lett az Európai Uniónak tíz másik országgal együtt – elindult néhány ezer kamion, mert már nem kellett a hosszú vámeljárásra várakozniuk, robogtak az óriások Skandináviából Perzsiába. Ők az igazi transznacionális vándorok. Kalligaro még egy kicsit részesült az életükből, evett a büféjükben vastag kolbászt, és ivott cseh sört mellé; mindig ezt szerette igazában, a 240teharautósofőr-ételeket annak megfelelő kocsmákban. A szimpóziumprogram: a határ ellégiesítése, átszellőzése, súlytalanítása, elvalótlanítása, de a sofőrök már vágtáznak rakományukkal át a lengyel síkságon egészen a belorusz határig, és akkor ott kezdődik az egész cirkusz, ott kell megint egy hétig állomásozniuk. Alkalmi bódékban mosakodnak, ürítkeznek, jönnek a környékről a kurvák, a kocsifülkékben gyors, tárgyilagos szerelem, együtt mennek a büfébe enni. Mondja az egyik a másiknak, hogy milyen volt a nő, átpasszolják egymásnak, tapasztalatcsere arról, hogy ki, hogy csinálja. A kurvák ápolónők, testi szolgáltatást nyújtanak, mint egy gyúrónő. Mennek a sofőrök és az új barátnőik tusolni, ebédezni, baszni, és aztán, ha végeztek a dolgaikkal, akkor mennek tovább, megőrzik egymás emlékét, talán még egyszer találkozni fognak, talán nem. Mindenkinek van családja, a nőnek is, gyerekei, szülei, pasija, valakit el kell tartania. A legfontosabb szavak minden nyelven megtanulhatók. Jönnek a csempészek is, a hallatlan báláikkal és a valószínűtlen útvonalukkal, a stratégiájukkal és logisztikájukkal, hogy mit honnan hova visznek. Ebben a lengyelek voltak a fordulat előtt a legképzeletdúsabbak, létrehozva minden kelet-európai városban a lengyel piacokat. Megfizették a vámosokat, tudták és elmondták egymásnak, hogy hol mennyit kell vesztegetésképpen adni. Hol megy az euró, hol inkább a dollár? Mert biztos, ami biztos.
241Kalligaro érzi a bizonytalanságot, mikor a repülőgép kettős veszélynek van kitéve, óceán fölött és a magasban, zuhanhatsz, merülhetsz, megsemmisülhetsz pillanatok alatt, de a magafajta sík vidéki ember, akinek egy keskeny folyó volt a víz (oda sétált el a nevelőnőjével, ott érezte, hogy a másik part már másik világ, az már Berettyószentmárton), nem tapasztalta, hogy a föld meghasad a talpa alatt, és úgy megrázza magát, hogy a sörényébe kapaszkodó házak porba dőlnek. Ezt látták a próféták, de a nyugalmas, alföldi férfiú nem látta, ő inkább bombázást látott, égből érkező halált meg ágyúgolyó szaggatta odvat a házak falában, meg kézifegyver okozta lyukat mellen, halántékon, és bár látni nem látta a gázkamra ajtajához tapadt holttesteket, de mert emlékszik gyerekkora társaira, mind gyakrabban látta fulladás közben a szemüket. Maga is szeret röpködni, még inkább felfedezni a Dunát, ahogy jön repülőgéppel haza, és aztán el a szigligeti mólóra, megy a víz szavát hallgatni, és örökmozgó felszínén nyugtatni a szemét. New Yorkban is vízpartra ment, a német Utéval és a bolgár Ginával ott folytatott kultúrantropológiai összehasonlításokat Amerika és Európa között, hevertek a forgalomból kikapcsolt nyugati autóút naptól meleg betonján, felhőkarcolókból talajszintre jövet futtatták a tekintetüket az ikertornyokon. A tenger nagy vízszintese, a házak merész függőlegese elfogódottá tette Kalligarót a nagyvonalú iránt, és 242bár elnézővé, de nem gyönyörködővé a kicsinyes iránt, de minthogy mindaz, amiről beszélgettek, megoldhatatlan volt, a legcélszerűbbnek az látszott, ha lemennek a Manhattan déli csücskéig, a Battery parkig, és visszajövet betérnek a Diner vendéglő rostélyosait tanulmányozni, mivelhogy nothing is finer, than a dinner in the Diner, dúdolta egy lebke nőke, aki sosem evett húst, de a salátája mellől elismerően szemlélte Kalligaro győztes küzdelmét a dupla vastag marhaszelettel, amely után elégedett szertetekintés következett, és a gigantikus teherautók sofőreinek csodálata, a karizmok rendben voltak, az étvágy sem hibádzott, és a tekintetükben sem volt rosszindulat.
Tegnap este Hegymagasról hazajövet Kalligaro a vonaton elaludt, és mikor a Déli pályaudvarra befutott a vonat, és a többiek leszálltak, kisvártatva valaki megérintette a vállát. Kalligaro felugrott, a csomagja után nyúlt, de nem volt ott sem a hordozható számítógép az összes lemezzel, egyévnyi munkája, sem a válogatott régi kéziratokkal jól megtömött táskája és abban az útlevelétől kezdve sok fontos irat. Aki fölébresztette, egy talán hajléktalan férfi, azt mondta, hogy két nő vitte el a két táskát. Ez volt a harmadik számítógéplopás csomó szöveggel. Ehhez a lopáshoz meg a betöréshez és besurranáshoz képest – mert 243a tartalmat egyszerűen kitörlik –, a hajdani rendőri elkobzások finomkodásnak látszanak. Két fiatal nő volt a vagonban egy sokat síró kisbabával, elég ridegen csitították, egy fiatalember lebzselt körülöttük, néha odajött, halkan beszélgettek, és eltűnt, más vagonba ment át. Kalligarónak nem lett volna szabad egyedül utaznia a vonaton, és nem érti, hogy miért hozott mindent magával, miért ragadta el valami eszelős aggódás, hogy elvész a szöveg, hogy nála legyen, hogy körülvegye. Amikor ő maga nincsen jó állapotban, akkor jön a büntetés, amikor öntudatlan, akkor kirabolják. A magas vérnyomás elleni gyógyszerektől elálmosodott, ráadásul sok bort ivott. Ilyenkor annyira körülveszi a kétségbeesett öngyűlölet, hogy a veszteséget megérdemeltnek látja, mert valami lényegeset elhanyagolt, mintha a régi rendben konspirációs mulasztásban lett volna vétkes. Hiba volt az új rendet, amelyben a hatóságtól már nem kell tartania, biztonságadó állapotnak tekintenie. Hogy egy kismama rendes öltözetben ezt tegye, ez a régi rendben valószerűtlennek látszott, ma valószerű. Hogy vele szemben egy ellenséges világ áll, amely lesi, hogy mikor lehet elvenni tőle valamit, hogy a másik ember valószínűleg ellenség, aki sokféle bűnre képes, ezt Kalligaro még nem tudta megszokni. Hovatovább fortélyos riasztókészülékekkel kell magát körülvennie, minden neszre elő kellene rántania a pisztolyát, ha lenne neki is fegyvere, ahogy az apjának volt, aki kulcsra zárt fiókban tartotta a browningját az óvszer mellett.
244Ha Kalligaro az asztalnál felkészült, akkor lecsúszik a kútba. Csúszik befelé, ki tudja, meddig, süllyedés közben nem bír telefonozni. Ez a lebocsátkozás úgy is szemlélhető, mintha magára zárná a börtönajtót. Az írás autizmus, elszakadás. Az elmélyülés fonákja csupa mulasztás, hanyagság és a figyelem megvonása másoktól. Ahogy bemegy az írószobájába, itt hagyja azt a másik világot, amely szokásosan körülveszi, és besétál egy másikba, amely az A/4-es papírlapon vagy a képernyőn nyílik meg előtte. Ezekből a szolipszista megjegyzésekből a kedves olvasó ne következtessen arra, hogy látogatás esetén a szerző harap. Ha vendég jön, vagy ha ő megy vendégségbe, nem szokott undok lenni, sőt nagyra becsüli az udvariasságot, amelyet az érdeklődéssel rokonít. A túlságos kedvességről azonban lebeszéli magát. A háttérben nagyapja a hintaszékben ül a verandán, takaróval a térdén, napozgasson, odafigyelhet a beszélgetésekre. Apja sem az, aki volt, hanem akit formáz belőle. Ugyanígy jár el önmagával is, gyurma a saját kezében. Milyen ildomosan kevés adatra csökkenünk, gondolhatnánk a temetői sírfeliratokat, fejfák véseteit, lágerek téglafalába karcolt monogramokat olvasva. Az embernek volt neve, nincs neve, egy nagy vizes szivacs lemosta a tábláról. Sejtések, derengések, emlékrögök, papír repülőgépek; székre áll, és elengedi. Amikor az utunkat megtettük, ami245kor kellőképpen elhülyültünk, akkor a Mindenható szánalomból hagy még rugdosni, kapálózni egy darabig, de aztán lesöpör az asztalról. Megunta a nyafogásainkat, az öntetszelgést és az önsajnálatot, ezt a sok sértettséget, bosszút, és nem leli élvezetét ebben a szagos fortyogásban. Azt kérdi: mit hányja-veti magát, mit óbégat a nyavalyás? Emberelje meg magát, és lásson a dolga után! Hol vannak a világ szerelmesei, akik körüljárják és megcsodálják a földet? Nekik csinálta, meghívta őket vacsorára, ezek meg nem veszik észre, hogy mit esznek?
Galambok kiáltoznak, a gólyák menni készülnek, csattog a kis vonat a távolban. Kalligaro elmondta már a magáét különböző előadótermekben, ringatózott eleget a beszéd hullámain. Túl van az akarásokon, nincs világraszóló üzenete, nem tudja, mit tanácsolna egy kanadainak vagy egy jorubának. Take care, vagy mach’s gut, ilyeneket. Szép időt és jó ebédhez jó étvágyat kívánna, továbbá alacsonyabb nyomást (vérnyomást) magának és a barátainak. Szerencsétlen öreg szív, mint egy kutya, már nehezen bírja a pumpálást. Pumpálás a mélyből, a pincéből a magasba, a padlásra. Réges-rég felfogadott, hűséges alkalmazott. Mindig az énnel volt hiba, a szolgák serények, csak az elbizakodott uraság dorbézol fi246gyelmetlenül. Eleinte a kilengés erősebb, aztán a nyomás, a hullámvonal ellaposodik. Ura és parancsolója ez a kétütemű ritmus a fölkelés és a lefekvés között, a kezdet és a vég lélegző összetartozása. Nekilendül és elfárad, megtáltosodik és elbutul. Halottakkal is ott folytathatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Kalligaro belép, ha tud, a házak kapuján, elálldogál az udvarokban, és nézi a régi épület jóravaló arányait. Az ismerkedés jegyzőkönyvét főként kávézókban írja, az ember ne legyen sokat egyedül. Saját fűtött szobájában, fákra, hegyre nézve, nem nehéz átadnia magát az elmerülésnek, védve van, gondolhat akármit. Kávézókban írni kompromisszum a séta és a saját szobája között. Amikor elnök úrként előreengedik az ajtón, hall egy pimasz megállapítást: „Eladtad magad a világi hiúság ördögének.” Dolgozott volna szerencsétlen Kalligaro a családjáért bármi mást is, de mit? Ezt az elnökölést, ezt tudta csinálni, nem egészen eltitkolva, hogy egy aktivista és egy passzivista birkózik benne megállíthatatlanul. Szemügyre vette, hogy mit is művel valójában. Akármekkora bolondság az, inkább használ, mint árt, meg van bocsátva. A hátsó agyából sakkozik, és csak utólag fogja fel a lépés értelmét. Mindez azonban nem volt merő pihenés, lehetséges, hogy csak fárasztani kívánta magát? A játszmában csak azzal nyert, hogy túlélte a többieket, és ezért az övé lett az utolsó szó.
247Sírbeszédeket mondott, búcsút vett, megemlékezett, és emlékiratfélékkel nyomakodott a könyvesboltok kirakatába. Kalligaro jár a réten, a hegyen, tanulja a napfényes délután nyugalmát, nincsen tartozása. Amíg benne volt a szerepeiben, addig nem igazán látott ki belőlük, és nem látta kívülről magát. Csupasznak kell lenned, hogy megláthasd a felöltözöttet a maga valójában. Most jöhetnek a párhuzamos életrajzok, az emlékező kerekasztal, a személyes történet után beszámoló a többiekről, a vér szerinti család után a választott, a baráti családról. Ki mit játszott, és mit nem játszott? Megannyi választás. Minden nemzedéknek fel van adva a lecke, hogy a történelmi helyzete és az ő törekvései közötti távolságot valahogy áthidalja, és ha ez nem sikerül, hogy a szakadékba beleessen. Erre a játékra szokott a sorsunk kihívni bennünket. Elénk áll és acsarkodik, mi pedig szelídítjük, háziasítjuk, hozzánk hajlítgatjuk ezt a néha csúnyán ránk vicsorgó akaratos lényt, talán éppen azzal, hogy megköszönjük az adományait. Az ember a játszmában a sorsa ellen természetesen győzni akar, felülkerekedni rajta, és megmutatni, hogy ki az úr a házban. Kalligaro nem kívánt semmit sem lemetszeni, lecsonkolni magáról holmi identitás nevében. Ha nem erőltetik semerre sem, akkor az embernek sokféle hovatartozása van. A nemzet akkor lesz valóság, ha nem vallás, hanem az életrajz része, mellette ott van a családi és társadalmi állás, 248a mesterség, ott vannak a szenvedélyek és az emlékvilág. Az író a többi ember között néha olyan, mint az óvónő a gyerekek között. Megdöntötték az előző rendszert, nagy súly alól szabadultak fel, de jött nyomban az új túlbuzgóság, a kapitalizmus szelleme, a növekedés, az előrehaladás, a sietés kényszere, ami alighanem a Nyugat lényeges tulajdonsága. Az emberek valami előrehelyezett, nem a jelenben megvalósuló, hanem a jövőben feltételezett, óhajtott és remélt jóért élnek. Növekedniük kell, hogy a meglévőt fenn tudják tartani. Sietnek, hogy nyugalmi pontot találjanak, pedig a cél az ittlét élménye. Az a pillanat, amikor leigázottan tudják azt mondani, hogy itt van.
Ez egy mogorva ország, amelyben a szegénység és a csekély jólét zsugorodásától való félelem összeszorítja a szíveket. Mi egyebet remélne a kapitalista újonc, mint anyagi boldogulást? És mitől rettegne, mint ennek az elmaradásától? Attól tart, hogy kiveszik a széket alóla, hogy kimarad, hogy lemarad, hogy nem jól mutat a lakása, a kocsija, a műveltsége és a zakója. Itt az irigység nagy úr. Aki látszik, arról beszélni szoktak. Érdemes bebizonyítani, hogy a híres ember nem érdemli meg a hírét, hogy megöregedett, kiégett, elbutult, meghízott, elfonnyadt, és már tulajdonképpen élőhalott. Úgy kell tenni, mintha nem 249lenne, de az elhallgatás, a szándékos név-kinemmondás kétélű eszköz, az elhallgatók is megkaphatják. Aki azt mondta, hogy ő már nincs, az nem bánná, ha csakugyan nem lenne, csakhogy visszatekintve is igaza legyen. Mindazonáltal Kalligaro a harmadik évezred küszöbén nem kívánja a nagyszabású változást ezen a tájon. Szeretné ezt, ami van, nagyjából így, ahogy van, a gyerekeire hagyni. Kerülő úton akarja a sikert, nem siet felé ott, ahol a többiek, de ha betéved, megkérdezi, hogy volna-e kedve egy kávéhoz. Ahonnan elment, onnan kitudják. Most jön az utána következő korszak. Indokolt egy kissé kiradírozni az emlékét. A visszajövetelnek később lesz itt az ideje, amikor már a tegnapi, sőt a tegnapelőtti fiatalok is megöregedtek, és ő – szívósan átlépdelve az új hullámokon – még mindig itt van, ha van. A szelek mozognak, nem a fa. Mit susog a szél? Azt, hogy siker, siker, siker? Hogy szaporodjanak az olvasói, az említései, a róla kedvezően szóló mondatok, hogy legyen tele diadallal a koporsója? A valódi siker az, ami jön magától, ha nem jön, ezt észre sem vesszük. Nem észleljük, hogy a kutya sem hív, hogy a boltunkba, amelyet minden reggel kinyitunk, már évek óta nem lép be senki. Együgyűségektől szenvedünk, és együgyűségektől vagyunk boldogok. Kalligaro notóriusan továbbmegy, ahova a véletlen alkalom és a szeszélyes kíváncsisága vezeti.
250Kalligaro gyalogos krónikás, nyitva tartja a szemét, de bízik a véletlen ajándékban is, amely meglepetésként érkezik. A szemlélő és a kezdeményező belső vitájára humorral tekint vissza a kocsmateraszon. Fejben megismételi a budapesti sétáit, a kevés is sok. A maradandóság és az átváltozás játékai szórakoztatják, a belátható életpálya untatja. Szívesen folytatná elődeit, nem bánná, ha fatalistának neveznék, mert amit a sors kitalál, jobb, mint amit ő tudna kitalálni. Dédapjának Gottfried Sámuel volt a neve. Istenbékéje Samu? Ez is megjárja. Jutka hajnalban nem tud aludni a szomszédból átengedett kutya ugatása miatt, Picur az ablaka alatt körültáncolt egy sündisznót, az pedig megszúrta az orrát, a kutya meg tehetetlenségében éktelen haragra gerjedt, és nem tágított az áldozattól. Kalligaro seprűvel kergette, aztán egy kefével, amely ugyancsak szúrós, ettől (mintha a sündisznó kezdett volna fenyegetően röpködni) Picur elmenekült, Kalligaro meg a sündisznót kitette a kapun túlra. Finoman lengeti halványzöld hajzatát a fűzfa, amelyet a vihar kettéhasított, de a fél oldala tovább él. Üstökös szállt el a ház fölött, négyezer év múlva jön megint. A kert végében hosszú, elnyújtott léptekkel settenkedik a szomszéd macskája. Lassan elhúzó felhőfoszlányok között forrón tűz a nap. Az ágak megszólalni kívánnak, a levelek az ő szavaik. Kalligaro olyan munkát keresett és talált, amely megengedi a kerti nyugalmat. Az akácpa251don, szemben a Szent György-heggyel kalandozhat, nincsen kötelező feladványa, semmilyen veszekedett kötelességtudat nem rángathatja el innen. Az elmúlt nyáron itt volt a fia, a lánya, anyja, nővére, anyósa, kisgyerekek, barátok, laktak néhányan a házban. Harangoznak, fölé hajlanak a diófa ágai. Az éjszakákban kevés az ember okozta fény ezen a tájon, és kevés az ember okozta zaj, meghatónak tartaná, ha a szomszéd kutya is abbahagyná az ugatást. A régi emberek már mind halottak és mesealakok. Az embert a cselekedetei öltöztetik, azokból lesz adat az életrajzi lexikonban. Hősünk, akinek Kalligaro a neve, van-e? Nézd meg a kútgyűrűket, rajtuk áll a neve, azokról vettem kölcsön.
Az ideiglenesen megszálló átutazó azt is megengedi magának, hogy behúzódjon egy falusi szobába, ahol háborítatlan körmölhet. Ha valaki belép a szobájába, és eltéríti a figyelmét attól, amin éppen gondolkodott, az olyan, mintha váratlanul megütötték volna, a torkában izgalom, elbutult arccal, lélegzetért kapkodva udvariaskodik. Elszégyelli magát, rendben van, kitesz magáért, árad a derű, de már tolja ki belőle a pofáját a szörnyeteg ellenállhatatlanul. Lemegy az utcára, jár egyet, lecsillapodik, ballag az esze, amerre jólesik neki. Kiszorítja magát a hemzsegésből, de visszavágyódik 252belé. Semmi sem egészen jó, semmi sem egészen rossz, sokszor az is tetszik neki, ami voltaképpen nem tetszik neki. Lelkesen vállalt kötelezettségeket, és savanykásan próbált kibújni belőlük. Elfáradt, ha egy másik emberre huzamosabban figyelnie kellett, unta a csevegő, tanyázó együttléteket, időzavarral küszködött, loholt, hazudott, egyensúlyozott, hogy erre is, arra is jusson. Hegymagason éppen az a jó, hogy kevesebb van abból, amit szeret, emberi melegségből, telefonokból, sírásokból, kacajokból, becézésekből. Ha vágyik valahova Budapestről, még a leginkább ide, s nem a Bleekers Streetre, nem a Rue Saint-Michelre, nem a Bleibtreustrasséba, hanem a Széchenyi utcába, amely egy birka- és egy tehénistállóval végződik a patakparton. Kimegy a szobából a kertbe, és onnan felnéz a hegyoldalra, a gyér lámpásokra, várja a posztumusz kajánság. Az üres házban egy gyerekszobában talált szilveszteri trombitával és kakasfejjel egy anarchista infantilis-szenilis imposztor dudál. Lám, ez is, az is odavan már, jönnek a gyászkeretes levelek, de ma mulatunk. Családja visszament Budapestre, Jutka a három gyerekkel elhelyezkedett a kocsiban, szép volt és titokzatos, mint Kalligaro egykori fantazmája az elérhetetlen dámáról, aki illatosan, sötét hajában néhány ősz szállal a kocsijába beszáll. Mind tőle remélnek napsugarat, folyamatos mosolyt, szeretetnyilvánítást, jóváhagyást és feltöltést. Gyermekeink sohasem egyszerűek, és mindig tartozunk nekik, ahogy természetesen anyánknak is, barátainknak is, mindenkinek.
253Karácsony táján az adás és a kapás vágya megemelkedik, kell valami szívhez szólónak lennie a fa alatt, nem lehet sehova üres kézzel menni, visszük a tárgyakba préselt szeretetet és lelkifurdalást, mert mind okkal vagyunk egymással szemben bűntudatosak. Most azonban úgy rémlik, máig teljesítettük a teljesítendők nagyját, tele volt autóval a város, tehetőssége szerint mindenki mindenkiről megemlékezett. A kedves szomszédasszony a kertben áll a kutyájával, az újjal, Bobival, az előző, Muki már meghalt. Ahogy azt is, úgy ezt is a karján viszi föl és le. Éva gondoskodik a négy macskáról is, őt várják a macskák a kapu előtt. A szomszédasszony ebben az évben elvesztette a férjét is, a kutyáját is, egyedül maradt, fáj a lába. Nem akar a hosszú öregségre gondolni, most lesz hetvenéves. A nagy elsötétedéskor folyamatosan egymásba úsznak a téli ünnepek. Chanuka is megvolt, a fény ünnepe, a fiúk gyertyát gyújtottak, és benn az iskolában megajándékozták egymást. Áron minden osztálytársát rárajzolta egy-egy mandarinra. Induljunk ki az év végéből, a karácsony és az újév idejéből, mert ez a leghosszabb éjszaka tájéka. Ilyenkor akarnánk családi fényekkel kivilágítani sötétségeinket, ez a télközép, ez a medveálom jelenti a fordulót. Ilyenkor Kalligaro eggyel több évesnek kezdi érezni és talán mondani is magát. Ilyenkor már elege van a télből, habár vágyik még szikrázó, tiszta napokra, de itt a füst254ködben alig lélegzik egy jóízűt. Ilyenkor fájdalmasabban vagyunk távol, egymásra gondolunk, és megszámoljuk, hogy hány éve már az elválásnak, az ideiglenesnek és a véglegesnek, a halálosnak. Ilyenkor bálozni akarunk, házibulik adódnak a városban, nagy készleteket gyűjtünk, megtöltjük a kamrát több napra szóló töltött káposztával és pecsenyével, diós-mákos tekerccsel. Kalligaro tudja ebben a pincesarokban nagyszerűen érezni magát, ez az alagsori iroda több barátjának irigy ámulatát váltotta ki. Ezt akarják ezek a férfiak mind, a búvóhelyet, közel a családhoz és mégis távol tőle. Kell ez a jövés-menés, ki az ágyból, be az ágyba, el a mamától és vissza hozzá. Dicsekedünk neki, és dicsekedünk vele.
Az én mamám, az én feleségem a legkülönb, hiszen az enyém, akkor is a legkülönb, ha nem az, mert az elemi viszonylatokban az elfogultság elvárható. Itt a feltétlen és minden bírálaton felüli választás a törvény, olyanra mondok igent, aki egyetlenegy, aki helyett más nem is lehetséges. Rendes férjeknek akkor is szent a feleségük, ha megcsalják. Ilyenkor a hivatásos nőcsábászok és kurvahajcsárok is otthon vannak, a törvényes, a legigazibb mellett. Ilyenkor találkoznak a nemzedékek, ilyenkor védekezünk a családiasság fá255rasztó túlsága ellen, ilyenkor a gyerekek már elbágyadtak a rajzfilmáradattól, ilyenkor Áron félrehúzódik a versfüzetével, és három görbe sort ír bele olyan képekkel, amelyek másoknak nem jutnak az eszébe, ilyenkor Józsi valami új faragnivalóra lel, ilyenkor Zsuzsi a földön rázza magát a klasszikus Beatles-számok ritmusára, törökülésben a földön ringatózik, két karja a magasban, pattintgat, felhúzza az orrát, kis, huncut ráncokat okozva, tülköl és visongat. A fivérei már belefáradtak, inkább olvasnak, már eleget csodálták. Addig kell sírni ilyenkor, ez áll a babák szolgálati szabályzatában, amíg az összes jelenlévő teljes figyelmét, szívét-lelkét nekünk, ádáz csecsemőknek nem szenteli. Az ember harcoljon magáért, akárhány éves. Kalligaro ma ismét ordító Balambér volt a reggelizőasztalnál, aminek az a lényege, hogy nagy baromságokat kell ordítania úgy, hogy a fiúk gúnyosan összekacsinthassanak, mert közben a papa henceg is, hogy ő a legokosabb, és ezt cifrázza vég nélkül, de egyre-másra a legképtelenebb butaságokat kell mondania, hogy jóságos fölényben legyenek vele szemben, és a háta mögött szüntelenül kinevethessék. Ezt akkor játszották, amikor ők még kisóvodások voltak, de ma is működik, pedig kisiskolások már. Ilyenkor hó esik mindenre, elcsendesednek az utcák, és a televízió kékes fénye köti össze az ablakokat.
256Áron fiát rémálmok üldözik, panaszolja, hogy van egy kép előtte, mondjuk egy kutya, benne pedig megszólal egy hang: „Nőjön vámpírfogad!” – és nő. Ő ezt nem akarta, nem tudja azt a hangot elhallgattatni, hiába parancsol neki, nem fogad szót, nem kotródik. Miért? Honnan? És miért nem tűnik el? Lehet, hogy őrült vagyok? – kérdi Áron félig mosolyogva, félig sírva, szemérmesen. Kalligaro mondja neki, hogy gyerekkorában a nővére bolyhos, rózsaszínű ágyterítőjét nézte a homályban ráugorni készülő oroszlánnak, és hogy a redőny rései között egy fölfelé kapaszkodó gonosztevő ujjait vélte felfedezni, és a fenyegető vigyorát, amelyet némileg kényszeredetté tett, hogy kést szorított a foga közt. Tudta, hogy az oroszlán visszaváltozik ágyterítővé, ha kibújik az ágyból, és villanyt gyújt, nem a szobában, hanem a szomszédos fürdőszobában, hogy a nővére ne ébredjen fel a hirtelen fényre, de ehhez ki kell másznia az ágyból, és közben talán ráugrik. Áron ezen elmosolyodott, és hogy neki együtt kell élnie a fejével, amely ilyen tréfákat űz vele, hiszen a versíró képzeletadományának a rémlátó képzelet az ára, csóválta a fejét, hogy bár ez talán így van, mégiscsak cifra és cudar eset.
257Időszerű lett egy orvosi vizsgálatsorozat; a szíved nagyobbodott, a májadnak nem tett jót a kiürített borospalackok sokasága, prosztatád is megduzzadt. A szervezet jeleit adja, hogy bizonyos időre van tervezve, kezd a sűrűsödő romlás korszakába jutni. Foglalkoztat az idős emberek magányos szembenállása az elócskulás mind nyomasztóbb hatalmával. Még bírod a súlyzót, a lábadat és a fájdalmat is, bár ebben a percben semmid sem fáj. Ha van tűz odabent, akkor a lábad sem fázik, akkor ingujjban is kimehetsz a hóba. Rendellenes, hogy még nem őszülsz, és az is, hogy egyéves lányod van. Körülülitek a vacsoraasztalt, újévi jókívánságokat cseréltek, bulizni fogtok valahol a városban, megcsókoljátok éjfélkor a legkedvesebbeket, meghallgatjátok a köztársasági elnököt, és elindulnak a táncos rajok. A fiúkkal kirándulnak, a Hűvösvölgyben még áll a hó a turistaúton is. Felrohangálnak a hegyoldalon, eltűnnek és feltűnnek, Kalligaro egyenletesen lépked. Ifjúkora óta ellenszenvet érez a meredek kapaszkodók iránt. Alföldi eredet, szeret egyenletesen baktatni, jó hosszan akár, de sem a fel, sem a le nem csábítja. Maga is egy szinten látja kiterítve a dolgokat a nagy síkon, az időt is, mintha térképen lenne, nem úgy sorban egymás után, ahogy a képek vagy az oldalak követik egymást a könyvben. Jönnek szemben a kirándulók, olykor köszönnek egymásnak, jót beszélgetnek a végállomás kocsmájában a kocsmárossal és egy ven258déggel. Valaki a havas erdőben megszólítja, hogy ő-e ő, s hogy a két fiú az unokája-e. S mikor mondja, hogy saját, elismerően bólint, jó egészséget kíván, fiatalember a feleségével és a két kisgyerekével. Szívélyesebb, mint az a szembejövő idősebb hölgy, aki Kalligaro mellett elhaladván azt mondta: „De ronda vagy!” – amivel talán nem azt akarta kifejezni, hogy Kalligaro, tárgyilagosan szólva, az átlagnál feltűnően csúnyább lévén, annyira kellemetlen látvány neki, inkább arról van szó, hogy megismeri, és nem szereti, amiket ír és mond.
Ahogy az idő múlik, azt veszi észre, hogy nem szereti a sajtóhíreket, mert a jó hír nem hír, a rossz híreket pedig, amelyek a világ utálatosságát ecsetelik, inkább távol tartaná. Nem érdekli jobban az a metrószerelvény, amelyet felrobbantanak, gázzal árasztanak el, amely elgázol egy elé lökött utast, amelyben lövöldözés támad, szóval nem érdekli jobban egy ilyen eseménydús földalatti-szerelvény, mint az, amely baj nélkül elviszi innen-oda. Útközben nézhetik békésen egymást az utastársakkal, igen, ti is mentek a mamához, a sógornőhöz, ti is mentek összekarolva a feleségetekkel, vezetitek az autót, a vendéglőben ő sört iszik, ti ásványvizet, a mai napba még beletuszkoltatok valami családiast, még vala259kihez okvetlenül el kell menni. Megint a tegnapi idegesség, anyja nem veszi fel a telefonkagylót, Kalligaro tart tőle, hogy kissé meg van zavarodva, hogy kóborolni fog, hogy egyszerre tud tiszta és zavarodott lenni, és ezt nem lehet rögtön észrevenni. Mindenesetre még nincs itt, abban reménykedik, hogy anyja taxit rendelt. Havazik, legjobb volna, ha ki sem mozdulna, de jön, mert itt a család, mert Zsuzsi érdekli a világból a legjobban, jön, mintha mágnes húzná, nézi Zsuzsit, és gyönyörködik, ha Zsuzsi örvendezik a fürdőkádban. Már mindentől lehet tartani, attól például, hogy elesik, hogy elvéti az irányt. Azt kellett volna mondania, hogy érte megy, hogy elhozza, de nem mondta ezt, még azt hitte, hogy el tud jönni. Túlságosan lassan, kényelmes lassúsággal veszi észre anyja hanyatlását. Föl kellene mennie a lakásba, egy beteg gyermek, egy lábtöréses anyós és egy síró baba van fenn, és mennie kéne anyja után. Az nem zavarja Kalligarót, hogy anyja az időben tévedez, és őt a fiával vagy az apjával összetéveszti, mert ez kissé csodálkozó korcsolyázást jelent az időben, és az elme önkényes játékai anyját is mosolygásra késztetik. Az apa, a férj, a fiú és a fiúunoka összetéveszthetők, van a képükben valami több mint hasonló, valami azonos.
260Anyja itt volt tegnap délután, kötözte a szaloncukrot, szép ajándékot hozott, és mint mindig, el volt bűvölve a legkisebb unokájától, Zsuzsitól. A férfiak kordában tartását anyja, a kis szívós megtanulta, talán az ő anyjától, aki hasonlóképpen erős asszony volt, talán az összes ősanyjától, akik mind akaratosak és zsarnokoskodók lehettek. Kalligaro nagyanyja vezette az üzleteket, nagyapja pedig tekintélyes megjelenését adta az ügyletekhez, villásan fölfelé pedert bajusz és Ferenc József-esen kétfelé fésült szakáll, cvikker, átható tekintet, pocak és mellényzsebből kiágazó óralánc adott nyomatékot annak, hogy ő a főnök. Nagyanyja szerényen megült a sarokban vagy a kasszában, vagy a konyhában, kamrában; természetes, hogy a ház és a háztartás a családanyák országa, amelyet megosztani bárkivel is lehetetlenség. A ház családi része fölött anyja rendelkezett, a bolt felett apja, térben elkülönültek a hatószféráik. Anyja mindenesetre papuccsá tette a férjét, ami nemcsak annyit jelent, hogy apja szinte mindenben alávetette magát anyja akaratának, de azt is, hogy talán ennek köszönhette az életét, mert anyja megtette, amit kell, hogy letartóztassák, apja mellé csukatta magát, és tartotta benne a lelket. Majd amikor kezdett Ausztriába deportáltan rosszra fordulni a helyzetük, akkor tíz-egynéhányan megszöktek, erdőben bolyongtak, és ennek is anyja volt a kezdeményezője. Anyja érzéketlenebb volt a veszéllyel, a féle261lemmel szemben, kevésbé volt hajlamos remegni a térde, ezért, amikor a Gestapo jött a házkutatásra, ő kísérte őket, tudva, hogy a veszélyes helyeken ő könnyebben tud majd faarccal továbbhaladni, és semmilyen idegességgel nem árulni el semmit. Van valami célirányos zártság a lelkében, jó anyja volt, érzelmeiben rendíthetetlen. Tartja magát, egyedüllétre panaszkodik néha, hetenként háromszor jön immár taxival, többet szeretne, több melegséget. Ittléte hosszú délutánjain akadozik a beszélgetés, a gyerekek furcsállják a pákosztosságát, és riadoznak, ha meg akarja csókolni őket, noha tisztelettel elismerik matrónai szerepkörét. A gyerek is megnő, és már nem lehet ölbe venni, az öregek keze üresen marad.
Ha még a nyolcvanas években Kalligaro meglátogatta az anyját, egy csokor virággal, finomságokkal és két szerelmes regénnyel, vitte a havi hozzájárulását is a költségeihez, de anyja nem költötte el, megtakarította, tervezte, hogy tavasszal kifesteti a lakást, volt még egy kis aranylánca, annak az árát is beleadja. Ott volt Marci bácsi, aki egyidős volt a huszadik századdal, és elmondta, hogy a zsidó nevében még egy pótnév is van a halál angyalának a megtévesztésére, a rabbi adta bizalmasan az apjának. Az ő apja nevében is volt egy ilyen pótnév, de a halál angyalának az eszén nem 262sikerült túljárni, meghalt harminchárom éves korában. Kalligaro anyja kávé hozott be és süteményt, ő mindig jól van, Marci bácsi is mindig jól van, az öregek már mindig jól vannak. Kalligaro beült olvasni a rá várakozó szobájába, amióta nyugatról hazajött, a szekrényébe még nem nézett bele. A falon ott virított a két gyerek, Dorka és Miklós fényképe. Panaszkodtak, egyedül maradtak Párizsban, Juli, az anyjuk Münchenben, apjuk Budapesten, mi dolog ez? A vasárnap délutánok elég kietlenek. Van egy csirke, de Miklós elment a barátaihoz, Dorka miért is sütné meg egymagának? Talán örülni fognak az újonnan kifestett nagy lakásnak, de nem maradnak benne. Ebben élt Kalligaro a családjával, itt töltötte be negyvenedik évét, az ötvenediket Berlinben, aztán hazajött Jutkával az ő Torockó utcai lakásába, és kétéves, együttes távollét után összeházasodtak. Jutka nagyanyja szinte láthatatlanul, gyengélkedve varázsolt négyfogásos ebédet, kiváló rakott káposztát és almás lepényt. Délután elment kártyázni nyolcvanöt éves nővérével. Hazajövet gyengének érezte magát, egészen összekuporodott, az arca beesett, szédült, nehezen bírt lehajolni, hogy a magas szárú cipőjét kifűzze. Jutka, az unokája kifűzte. A nagymama: „Ne kényeztess!” „Miért ne?” „Mert akkor hozzászokom, és már nem fogom a cipőmet kifűzni.” De a ruháját nem engedte lesegíteni, kiküldte a lányunokáját a szobából. Nemsokára meghalt, és az ágyát Kalligaro örökölte. Innen őt már csak lábbal előre fogják kivinni, mondta a barátja.
263Az kell, aki azonkívül, hogy tetszetős és kedves, azt is elvárja, hogy rendesek legyünk hozzá és a gyerekekhez. A dolgozószobában lehetsz bolond, ihatsz, pöfékelhetsz kedvedre, mondhatsz akármit, vállalhatsz politikai kockázatokat, de a te szobádon kívül ne dohányozz, és ne hozz haza vírusokat! Jutka 1978 decemberében, Párizsban becsengetett Kalligaro kölcsönlakásába, és megkérdezte, hogy kér-e egy kávét. Kért, de nem kapott, ellenben az a vékony lány széles, túlméretezett cipőjében hosszú sétára indult vele. A Pere-Lachaise temetőben útba ejtették Balzac és Flaubert sírját, és családi kriptafülkékbe húzódtak be az eső elől. Két nő jön érte az irodába, egy magas meg egy kisebb. A magas, Judit, huszonöt éve bandukol mellette, a kisebb, Zsuzsi, most jött meg az iskolából, már ő is a tizedik évében van, és Kalligaro már csak az unokákat emelgetheti, azokat sem soká, hiszen ő sem szeretné, ha emelgetnék. A szomszéd szobában van egy nő, akinek szívesen főz reggel kávét, este teát, aki még kislányosan pityeregni is tud, és szenvedélyesen heveskedni a kisebbik fiával, mert az is szenvedélyesen tud heveskedni az anyjával. Ez a nő madárhangon csiripelt a legkisebbhez, csak neki fabrikált szavakkal. Két élet szemben egymással, összekapaszkodás, kétségbeesés, lélekroham, elfáradás. A babának kellett egy egész ember, aki vigyáz arra, hogy ne kaparintson meg egy piros ceruzát, és ne döfködjön vele a szeme irányában, 264és hogy ha már fel tudott mászni az ágyra, ne fejjel lefelé igyekezzen le onnan, hanem inkább fenékkel, hogy ne legyen fejre ejtett nokedli. Tudni kell mindenkiről, hogy kinek mit kell vinnie az iskolába, hogy kinek mikor kell újra fogszabályozásra vagy szemvizsgálatra mennie, hogy mikor van a különúszás és a különangolóra. Kalligaro keresett egy törékeny lényt, akit csúfolgathat, óvatos, leányos, és kitér, de tud lenni kőkemény harcos is. Megértő, de nem mindent megbocsátó, és nincs meg benne az a sütkérező henyeség, az a nemtörődöm elnézés, amely Kalligaróban már csak azért is megvan, mert sajnálja a jókedvét vagy az idejét mindenféle kicsinyességek és hamisságok szemrevételezésétől.
Kalligaro megadja a rangot mindenkinek busásan, és mindenkit készséggel felültet a trónra, de lehet, hogy aztán elhúzódik mellőle. Ha valamihez hűséges volt, akkor a papírpocsékoláshoz, de nem volt hű semmilyen közszolgálathoz. Sok testületbe bement, de mindből kimaradt, akár méltó formában, akár csak úgy, hogy nem jelentkezett többé. Kapott szidalmat és elhallgatást is eleget, leveleket goromba fenyegetésekkel, zsidózást és politikai megbélyegzéseket egy-két undok szóval. Aszerint, hogy hosszú életet kívánnak neki, vagy halállal fenyegetik, jeles tanító lett és ártó 265szellem. Újságban elkísérik a kellemetlen magyar politikai események, ezek az újak is sok embert leváltanak, ez a passziójuk. Mi más lenne a hatalom, mint ez: leváltani és kinevezni? Az alattuk lakó idős besúgó nyugdíjas bokszolókat, hajdani nyomozókat ajánlott neki testőrként, s mikor ő azt mondta, hogy nincsen szüksége testőrre, akkor a koros szomszéd nagyot kacagott. „Azt maga csak hiszi, hogy nincs szüksége, nem árulhatok el többet, de biztosan tudom, hogy nagyon is szüksége van magának rájuk. Nem fenyegetik?” Szó, ami szó, igen. „Megdöglesz” – tudatja vele egy hang, és biztatólag hozzáteszi, hogy még a héten. A szomszéd azt ajánlja, hogy nézzen körül, mielőtt lelép a járdáról az úttestre, és mindennap más útvonalon haladjon. A budai ház előtt rengeteg macska heverész nagy kupacban, amikor idesüt a nap az ablaka elé, a tavalyi vadszőlőavarban fekszenek, és egymásra hajtják a fejüket. Aztán felpattannak, és a kis fenyők között ugrálnak, rigófiókát elkapdosnak, és mindig odateszik a házkapu előtti lépcsőre.
Reggel uszodába ment, Árpád jött érte, ma kivételképp engedékenyen, csak fél nyolckor, már sütött a téli nap, jó volt a hülyéskedő magázódás, férfidiszkréció, uszodabarátság, viszi, hozza és kineveti. Mondta, hogy halad az örök munkájá266val, végeláthatatlan monográfiájával a kis gömböc zsarnokról. Rákosi idejében kamaszodtunk, 1949-ben ő lett az első ember az országban, mindenek ura, sok száz halál okozója. Eredetileg persze ő sem volt gonosz ember, humoros volt, nyájasan évődött a fiatal nőkkel, néha félt és dühöngött. Szerette a titkárnője és a szakácsnője, a kertésze és a fodrásza, mert lám, a kopaszoknak is van fodrászuk. Árpádnak a Lukácsban bérlete van, mindennap megy, tegnap már hatkor ott toporgott a Lukács előtt, ő volt a második, aki a medencébe belecsobbant, de aztán jöttek a többiek, az állandók, akik közben kicserélődtek. Az öltöző és a tus az elméskedés és az anekdoták színhelye, mások is belehallgatnak, minden habozás nélkül be kell sétálni a huszonkét fokos hideg vízbe. Egyik-másik úszómester és kabinos még a régi, Kalligaro egyre inkább szereti az öreg platánfákat, a márványtáblát az uszoda falán: Makacs lumbágó évekig kínozott, Szent Lukács abból kigyógyított. Szent Lukács sok szenvedőt megszabadított gyötrelmeiből, kiépültek a nyavalyáikból, és márványtáblát tétettek a fürdő dicséretéül a falra. A kabinban hallgatja a jól értesült szellemeskedéseket, ezt az örök Lukács-beszédet, amely szép időben a tetőn folytatódik a napozópadokon. Ha gyógyfürdőbe kívánkozott, nagyapja Karlsbadba és ide járt Nagyváradról, és három-négy hetet töltött akkor az elsőrangú Lukács Gyógyszállóban, villásan felágaskodó bajsza és Ferenc József-szakálla mögül barátságos félmosoly virított. A legfontosabb a szokások állandósága, mondta nagy267apa, és úgy ballagott sétabottal, úgy szendergett és bóbiskolt ebéd után öregkorában is, ahogy ezt már ifjúkorában tette. Kalligaro szeretne eljutni ehhez a bölcsességhez, hogy semmit se kelljen eldönteni, mert minden eleve el van már döntve; az is, hogy az ember reggel hova megy, mit reggelizik, és hogyan üdvözli a családját.
A Lukács mai vendégei is pontosan annyit úsznak, amennyit tegnap, és amennyit holnap fognak. Senki sem kísérletezik pillangózással, ha valaki ilyet tenne, ez megdöbbentő volna. Még az is megrökönyödést vált ki, ha valaki a medence széléhez érve nem rúgja magát vissza a csempés falról, hanem kerek ívben, úszva fordul, és egy másik sávon jön vissza. Ez annyira idegen és illetlen cselekedet, hogy nem is tartják lázadásnak, hanem egyszerűen csak neveletlenségnek, enyhébben szólva, beavatatlanságnak. „Bolondok ezek a Lukácsban?” – kérdi egy amerikai barát. Kalligaro megnyugtatja, hogy őt látták bolondnak. Van az a fehér sörényű bácsi, aki a tusban a hideg és meleg vizet váltogatja, és mindig háton úszik. Nélküle a Lukács nem lenne az, ami. Nyolcvan éve jár ide naponta, ritkán marad el, sosem betegség, csak mindig utazás vagy történelmi megzavartatások, ostromok és forradalmak miatt. De ahogy az utcán már nem dörögnek 268a fegyverek, az igazi Lukács-vendég is elindul az uszoda felé. Kovács úr is bement a kabinsorra, és fehér bajszával, a trikóból kifeszülő, napbarnította, széles vállával délcegen végigvonult a felül nyitott és egymással eszmecserében álló kabinok között, mindig egy kicsit felülről kezelve a vendéget. Bongiorno Caballero! – süvöltötte érces hangon, majd az asztalánál uzsonnázgatott, elvette a csukásért, nyitásért a borravalót, elmesélte az aznap hallott, inkább sikamlós, mint politikai viccet, és Kalligarónak az volt a benyomása, hogy az úszómesterek és a kabinosok sosem úsznak. Lent elment a tizenegyes villamos, heverésztek, és felhúzták a combjukat a budapesti értelmiség legszebb női, a gondos lipótvárosi kurvák, akik több nyelven tudtak beszélni a nyugati üzletemberekkel, és akikért kocsi jött a szállodából. A vacsorának fénye volt a társaságukban, de a szomszédos presszóban a rájuk beosztott államvédelmis tiszt megtudott mindent tőlük a szóban forgó üzletemberről, aki a Pipacs bárban mértéktelenkedett előző este. Az egyik szép örömnő már Kaliforniában van, és nem is olyan szép, a másiknak még mindig óriási a szeme.
Az igaziak mindig ugyanott parkolnak, és ugyanabban a sávban úsznak, ugyanazt a kabint kérik, és a hátukat a kabinos törli meg frottírtörülkö269zővel jó hevesen, kis dögönyözéssel egybekötve, hogy pezsdüljön a vér. Előzően az egyik öregúr a másik öregúrral átment a gőzbe, majd a jeges medencébe, majd a forró vízbe és ismét a fagyosba, leereszkedve, mint ahogy örvénybe bocsátkozna le gyertyaállásban, habogva a test meglepetésétől, forróból jegesbe, vacogtatóból kopasztóba. Amikor hazamennek, a lépcsőn a lábuk kicsit remegősen viszi őket. Tartják magukat az érett nők és férfiak, eldobják a mankót, és úsznak, itt ébrednek fel. Kalligaróék régi mókatára is működik, mert Árpád jelenléte valósággal megihleti, biztos, hogy az ő társaságában fordítva indul el a forgóajtón, elfelejti kivenni a szekrényből a fürdősapkát, viszont kint hagyja a cipőjét, és a szórakozott balfaszság megannyi tanúbizonyságát adja, amitől Árpád mindig hajlamos felvidulni: „Drága mester, ez kezd terád hasonlítani.” Kalligaro meg nagyon szereti, hogy Árpáddal éppen ilyen ütődött. Nyom egy csapóajtót, nem, az istennek sem akar kinyílni, Árpád a háta mögött türelmesen várakozik. Van egy alternatív elgondolása: „Talán, ha nem a zsanérnál nyomnád, hanem a kilincsnél.” Kalligaro ellenőrzi a hipotézisét. Van benne valami. Az úszómester egy fűtött üvegkalickából nézi a vendégeket, különösen a fiatalabb nőket, és ha szép az égnek álló fenekük, kibiccent, nézi, hogy ki süllyed el; senki sem süllyed el. Leadják a fürdőruhát, törülközőt, mennek zsebre dugott kézzel ki a nagy platánfák alá, gyógyteákat és büdös vizet ihatnának a csarnokban. Árpád kocsin hazaviszi. 270Útközben a Retek utcában, a piacnál megállnak, Kalligaro ibolyát visz Jutkának, a nárciszt is szereti, de a kényeskedő, nyafka virágokat nem.
Az izmai elfogytak, öntudatlan, mély nyögésekkel lélegzik hanyatt fekve, nyitott szájjal. Az orra kihegyesedett, a szeme résnyire nyitva, maga elé néz, olykor remeg, mintha fázna vagy félne. A nyelve hólyagos, rücskös, már nem válaszol ízekre, és visszatorlódott a szájában, megakadályozva, hogy valami lemenjen a gyomrába. Már nincs kedve enni, nem cuppog az ajka, mint azelőtt, ha a kanál hozzáér. A háta, a csípője, a sarka vörös-lila, véraláfutásos, vettek különös gyógypárnát a feneke alá, Dolinay Zsuzsa, a gondozója próbálja átfordítani a másik oldalára, nehéz, és mivel nincs ereje kikelni az ágyból, a fölfekvések elkerülhetetlenek. Megkapott mindent, amit megadhattak neki, csak a sorstól nem kapott további haladékot. Az elmúlt évben, december 14-én töltötte be a kilencvennyolcadik évét. Öt testvér között ő volt a legtörékenyebb, és ő lett a legtörhetetlenebb. Lehet, hogy Kalligarónak ott kellene lennie mellette, de hajnali háromkor itt van a szobájában, az anyja haldoklik, és ő nem fogja a kezét, amely hol nyirkos és hűvös, hol meg fölmelegszik. Délután fogta, de este nyolckor eljött, és rábízta az anyját Zsuzsára, 271akit megfizet, de több lelki odaadás van benne, mint őbenne. Anyja most küszködik, zihál, gyűlik a víz a tüdejében, kiszárad a torka, elfogyott a teste, csont és bőr, tartástalan és elernyedt. Ha nála volt, Kalligaro melléült a kanapéra, amelyen ő szótlanul, magába süppedve gubbaszkodott, simogatta anyja fejét, az arcát, fogta a kezét, és a szóra kiéhezett gondozónőjével, az értelmes Zsuzsával beszélgetett. Nem tudta elfojtani azt a sejtelmét, hogy anyja meg van sértve, észleli, hogy kimaradt a forgalomból, de erre a még teljesebb hallgatás volt a válasza, és már nem lehetett tudni, hogy valami lelki viadal zajlott-e le benne, vagy csak az agy könyörtelen meszesedése zárta el a világtól. Nyelő- és emésztőcsatornájának a működése lefoglalta, és amellé nem sok egyéb mulatság kellett, például, ha egy lefelé fordított feketekávés csészealjat forgatott-mozgatott körbe-körbe egy kerek, peremes tálcán. Nővére megmutatta anyjuk New York-i naplóját egy kis noteszben, gótikus, huszadik század eleji, hegyes tetejű betűk, takaros mondatok. Az utóbbi időben már csak egy füzetben ceruzával jobbra-balra húzgált gépies firka kötötte le. Olykor azonban azt mondta Zsuzsának, hogy jól, amikor kérdezte, hogy aludt. Kalligaro nem tudhatta, hogy mit lát, hogy mi zajlik az eszméletében. Megjött Dorka lánya Párizsból, hogy utoljára lássa a nagyanyját, ő volt az első és a legkedvesebb unokája. Rá egy órára megjött Éva nővére is vagy harminc különféle üveggel, bennük mindenféle csodaszer, meg egy könyvvel, az alterna272tív gyógyászat bibliájával. Mindezekkel új életet akart adni anyjuknak, és a reggeli, mindenfajta jótevő porokat tartalmazó kásáját nem engedte mézzel megédesíteni. Meggyilkolod anyukát a süteményekkel, mondta két nappal korábban telefonon. Megjött, és azt mondta, hogy ő nem adja fel, de lassan felfogta, hogy mi van. Ez a játszma el van vesztve, de anyja szervezete még harcol. A test megalázottsága az öregség törvénye. Minden a lélek. Meddig ég a tűz? Ameddig igazán akarjuk, addig bírjuk, aztán egyszer csak elfáradunk. Az egész életet végigkíséri a tusakodás a megsemmisüléssel, görcsökben szüli meg a halálát. 1969. december 15-én, házasságuk negyvenedik évfordulóján, apja feje félrebillent, és anyja kiszaladt a konyhába, talán hogy hideg vizes borogatást hozzon a mellére. Apját szívinfarktus érte, délután kettőkor lett rosszul, mellette voltak, és hajnali négy körül, mire anyja bejött a konyhából, apjának a szeme fennakadt, és a keze hűlni kezdett. Anyja nem értette, sírt. Nem él? Nem lélegzik? – kérdezte, és ez neki hihetetlen volt, reggel még együtt mentek le vásárolni, szépen elkezdték a közös nyugdíjas hétköznapot, moziba mentek volna délután a nyugdíjasok mozibérletével. Ebéd után azonban a férje leesett a karosszékről a földre. Utolsó órájában apja már tudta, hogy meg fog halni, és csodálkozott, hogy ez így jött, és hogy milyen semmi egy ember élete. Utolsó óráiban anyja szelíden és aprókat lélegzett, Éva volt mellette, már azt hitte, jobban van, aztán jött egy mély, hörgős lélegzetvétel, és 273abbamaradt, minden abbamaradt, az arca fehéreszöld lett, a teste még meleg volt, a lába már kihűlt.
Mentek Jutkával a hitközségre, igen, mindent elrendeznek, a halottszállítók elvitték anyja testét a nagy cinterembe, ahol az öltöztetők mindent szakszerűen elvégeznek. Otthon a nővére és Zsuzsa szépen felöltöztették, anyja fekete kosztümben távozott a lakásból, de mikor a hideg kőfolyosókon át eljutottunk a holtak termébe, ott már csak fehér lepedőbe volt beburkolva. Egy idősebb férfi felajánlotta, hogy egy évig minden szombaton imádkozni fog a sírnál bizonyos összeg fejében. Kalligaro kérte, hogy tegye ezt, és fizetett neki ezért, még az is lehet, hogy megteszi; ügyetlen, testes ember volt, nem látszott huncutnak. Egy idősödő hölgy, aki ott az öltöztetésben, anyja lepedőbe csavarásában főnöki szerepet tölthetett be, megköszönte (Kalligaro nem igazán értette, kinek-minek a nevében), hogy anyja milyen gondosan volt tartva, mert a meztelen test elmondja, hogy bántak vele. Talán a halálra váró öregasszonyok nevében mondta, amit mondott. Egy percre Éva nővéréből kitört a sírás, és már felsorakoztak a koporsó két oldalán a vele párhuzamos padokban, jobboldalt a hímneműek, baloldalt a nőneműek a búcsúztató imateremben. A pénzügye274ket Jutka rendezte el, Kalligaro még látta anyja nyitott szájú arcát, a mély szájüreg sötétségét és a besüppedt szemet, a megfeketedett szemhéjakat. Valaki már nem akarta Kalligaróban, hogy ezt a valamit tekintse anyjának. Szívesen emlékszik arra, hogy anyja magasabb és erősebb, mint ő, és arra, hogy a rézágya szélére ül, mosolyogva fölé hajol, megimádkoztatja, és szép álmokat kíván. Ugyanezt Évikével már nem kell megtennie, ő addigra szépen elaludt. És látja a fiait, hogy milyen elfogódottan csodálják az anyjukat, akiben a bölcset, a kislányt, a vihart és az aranyalkonyatot gyors váltakozással megtalálják. Egy végleges altató a lebomlás fokozatos szégyene helyett? Kalligarót a teljes elalvás, a gyors átcsúszás a semmibe egyáltalán nem borzasztja. Mondhatná ő is, hogy amíg a maga ura, amíg ő kormányozza az életét, addig hajózik, és ha nem megy, elsüllyeszti magát. A magunk dolgában tűrhető a gőg, a szüleinkében kötelező az alázat.
Kihúzták Kalligaro összes fogát, behelyezhető műfogsort kap ideiglenesen, azután a csontokig beépítenek, implantálnak fogtalpazatokat, majd arra rácsavarnak műfogakat, amelyek állítólag sokáig, élete végéig tartani fognak. Szükség volt erre, mert tályogok keletkeztek a maradék fogak gyökerénél, és azok a gennyes gyulladások 275képesek lehatolni a szívig, ami előnytelen, ezzel vigasztalhatja magát, de nem egészen biztos abban, hogy valóban így van-e, és hogy így érzett-e, mikor a szívósan maradni akaró fogak recsegtek-ropogtak, néha fájt egy kissé az érzéstelenítés ellenére is. Maradt a véres üresség, csurog a vér a szája szélén, fogatlan bába, néha hörögve hangot adott, most gyakran megy a mosdóhoz vért köpni. Az ínye, amelyből dr. Végh András nyugodtan, tárgyilagosan és biztos kézmozdulatokkal a fogait érzéstelenítés után kihúzta, és amelyet ezután össze is varrt, úgyhogy érzi a nyelvével a műanyag szálak végét, a masnikat, szóval azt reméli, hogy az ínye összeforrad, hogy a varrás helyén összenő a hús, és nem kell megszakítania a kopogását az időnkénti vérköpéssel. Tömény szeszt szeretne inni, pálinkát kért a feleségétől, de ő ezt az orvos barátjukkal, Samuval (dr. Sándor Gábor) megtanácskozva, ha nem is megtagadta, de elhalasztotta. A fogorvosi székben Kalligaro behunyva tartotta a szemét, s a keze, mi tagadás, ökölbe szorult, és néha a térdét megszorította, így aztán sikerült nem adni ki magából mondhatni semmi hangot, egyszer talán csak, egy hörgésfélét, de mióta fogatlan csoroszlya lett, azóta csak integet, mint Ábel unokája, aki rámutat a dolgokra, és azt mondja, hogy öö, amivel elboldogul, lehet szavak nélkül is létezni, de már gyakorolta a hangképzést fogak nélkül is, sőt az s hangok és sz sziszegők is mennek a foghús és a nyelv megfelelő együttműködésével.
276Meg kell küzdeni a test nyavalyáival. A kis műtét után Jutkával kézen fogva gyorsan lépett ki, katonásabban ment, mint ahogy szokott, hogy minél hamarább elérjék az autót. Megálltak egy patika előtt, este volt, a vásárlók sorban álltak, Kalligaro fájdalomcsillapítót és enyhe nyugtatót kért, egy szem Valeriánával is beéri, akár a csecsemők. Az esti ügyelet nem nagyon sietett, Kalligaro a kezével eltakarta az arcát, hiúságból bizonyára, de mert az állára csurgott a vér, amit ő nem vett észre, mások azonban igen, nem maradhatott egészen feltűnés nélkül. Igyekezett az átellenes irányba nézni, el a járdától, néha azonban a visszapillantó tükörben figyelte Jutkát, ahogy sorban áll az éjjeli ügyeletet tartó gyógyszertár előtt, a járdán a várakozó sor csak lassan akart fogyatkozni. A tükörben látta, hogy az arca most hasonlít az anyjáéra, van valami halálos és hullaszerű a fogatlan, kiürített szájban, anyja is ilyen volt a halottasházban fehér lepedőbe csavarva. A homlok és az orr marad és kimered, az arc puha részei elvesztik a tartószerkezetet, az ajak besüpped, beszívódik. Ellenállásképpen Kalligaro akaratlan csücsörít, gyakorolnia kell a beszédet és a kevésbé ronda szájtartást. Ha engedi ellazulni az arcizmait, akkor csúfabb. Mozgasd az arcizmaidat, legyen nekik is akaratuk, uralkodj az arcodon, a hangodon! Jutkával az első órákban csak írásban tudott szót váltani, azt hitte, csak ez maradt, írásban nem pösze, és 277nem selypít. Egy kedves hölgy fogta a fejét, az orvos elmerülten működött a szájában, ő meg úgy érezte, hogy minden testrészétől megfoszthatnák, az agyát is kiemelhetnék a koponyájából, a szívét is eltávolíthatnák, és akkor még mindig maradna valami ebből a kóbor énből, amely jégtábláról jégtáblára ugorva menekül. Amikor nyiszitelik, vagdalják, metélik, akkor Kalligaro még mindig van, ezt is túléli, ha leszedik a végtagjait, a fejét, ha száz darabra vágják, azt is túléli, szívós, mint a giliszta vagy mint a kígyó, mindent kibír, minden fájdalmat, fogyatkozást. Lehet a még rémesebb felé csúszni. Fegyelmet parancsol magának, ha levágják a fejét, az is katonadolog.
Nem egészen alaptalan a remény, hogy a halál közeli állapotot is tárgyilagosan és figyelmesen viselné, kiáltás és nyögés nélkül. És ha kiáltana, akkor is menne tovább az üzem, jajgatva is lehet írni, de nincs jaj, nem szükséges a kellemetlenségnek engedni, tessék túllépni, elviselni, úszni tovább az időben. Különös, dagadt ajkat és nyelvet érez, a szája, ha magára hagyja, tartástalan, az állkapocsról a puha részek lefoszlanak. Látnia kell a saját elrongálódását, szétmállása processzusát, de mert a figyelme úgy-ahogy megmaradt, tűri a nyavalyákat, és ignorálja a bajt, akkor is, ha időnként ki kell köpnie a szájában fel278gyűlt vért. Fog nélkül is lehet aludni, korán kelni, fürödni, olvasni, gyümölcsőrleményt inni, lejönni a pincébe, tagolt hangot képezni a szájüregében, gyakorolni az aránylag kevésbé csúnya ajaktartást, elrejtőzni, és persze új életet kezdeni majd aztán. Lesz megint foga, beültetik, fájni fog, sokáig tart, sokba kerül, rendben van. Meg kell keresni összeszorított fogakkal, hogy beleharaphasson egy almába, hogy csikorgathassa és csattogtathassa a fogát, hogy fésűvel és vécépapírral, a foga közt szűrve a levegőt szájharmonikázhasson, és villogtathassa a vadonatúj, természethű csillogással ellátott fogsorát a televíziós kamera előtt, amikor hatalmas mosolyra fakad. Bekaphatja majd, ha eljön az ideje, és ha isten is megsegíti, a boncmester ujját, de nem harapná le, hanem kimutatva a foga fehérjét, rémesen hahotázna. Ha megfogasodik, ír egy elbeszélést temetői sétáiról. Der Tod als Standpunkt – ezt a hegeli mondatot még gimnazista korában magáévá tette. Honnan is kezdjük a budapesti sétát, amelyre elhívja a kedves olvasót? Talán a temetőből, talán a kelet-pesti, Kozma utcai zsidó temetőből, ahol rendeznie kellene a szülei sírkövét, amúgy is oda kellene mennie, alighanem ahhoz van a legtöbb köze, hiszen mind a ketten ott nyugosznak. Kalligaro csak alkalmi budai polgár, valójában legalább annyira pesti is, és ebben a beszámolóban Pestnek semmivel sem kisebb helyet ad, mint Budának. A Dunához képest, és amúgy is, Buda jobb oldali, Pest bal oldali. Magyarország közepe: a Lánchíd.
279Kalligaro keletről jött, olyan síkságról, ahol megszámolhatod körülnézve az összes látható tereptárgyat egy akácfával bezáróan, de ha valami szépet akar mutatni vendégeinek, akkor a Szent György-pincébe viszi el őket a nyugatmagyar tündérhegyen, vagy ha valami rendes vendéglőbe akarja invitálni őket, akkor a badacsonytomaji Muskátliba mennek, mert ott nem éri csalódás az embert, és a fiatalabb Szita úr magyarázataival és italleírásaival, receptkommentárjaival, kedves, irodalmias iróniájával valahányszor megfordulnak nála, megörvendezteti Kalligarót, egyszóval a Dunától keletre, nyugatra egyaránt tudna mibe harapni, ha lenne foga, így azonban potage-t fog kapni, jobban mondva papit. Jutka, mint egy jó mama, ellátja, ő pedig itt a pincében meghúzza magát, szégyenlősségből bizonyára. Különben is hajlamos a félrehúzódásra, ha baja van, nem nyomakszik középre, inkább, ahogy az állat, megbúvik valahol, háborítatlan zugolyt keres. Erre megfelel az ő budai pincéje, az alagsori irodája, amelyből most, ha kinéz, kerti virágot és kerítéssövényt lát, meg egy háztető sarkát és egy óriási lombos fát, amelynek nem tudja a nevét, megkérdezi Jutkától, ő talán tudja, szereti és ismeri a növényeket, az állatoktól idegenkedik, de ezt a torzonborz állatot itt a pincében kedvesen ellátja. Kalligarónak jó sora van az alagsorban, még a súlyzót is kinyomja egynéhányszor, de mert magából lassanként elege van, inkább 280beszélne másokról, akiket szeret, portrépingálásban élvezetét szokta lelni.
Eljön a nappal, amely után már nem lesz más, csak egy bizonytalanul elnyúló éjszaka. Mire lefekszik, mire elalszik, már Kalligaro is úgy érzi, hogy elég. Már annyi helyen volt, hogy minden újabb lépés szolgálat és kegyelem. Már nem muszáj emberként léteznie, szabad nem léteznie is, érzi az élet nagy lustaságát. A szív a saját verésétől is nyugodni kíván. Aki megjárta a nappal útját, azt megöleli az éjszaka. Nincs ellenség és ellehetetlenülés? Csendes halál van inkább, a dacos magabiztosság büntetéseképpen? Az én túlzása váltja ki a test legyöngülését? Egy erős férfi lecsapása: tiszta tudattal megérni a végelgyengülést. A szellem ébersége és a test agóniája. Kalligaro bivaly, medve, oszlop, pillér. Ha összeszid valakit, annak súlya van. A feleségének mondja, hogy szóljon a fiának, közvetlenül túl sok lenne, kisebb vétségek nem érdemelnek annyit. Bármi baja van, megtiltja magának, hogy az állapotáról beszéljen, holott sejti, hogy egyre inkább ez fogja lekötni, a testével való, már-már nevetséges bajlódás. A szembenézés a fő téma, és a halál angyala a fő ellenség. Pillanatnyilag inkább az a gondja, hogy daliásan, halkabb szuszogással menjen fel a lépcsőn, és egyszer se botoljon 281meg úgy, hogy a karfába kelljen kapaszkodnia. Azzal is számol, hogy közeledik az idő, mikor a hozzátartozók felismerik magukban a sürgető kíváncsiságot, hogy mi lesz azután. Mi lesz? Gyógyító közöny és egyenetlen, lassú megszabadulás tőle, a házibálványtól. Elég abból, hogy minden Kalligaro körül forog, hogy neki jönnek a levelek, az óvodás is azt akarja, hogy neki hozzon a postás levelet. A várban, a finom, biedermeier cukrászdában négy már nem egészen fiatal, erősen illatosított hölgy telepedett a szomszéd asztalhoz. A hangadó dáma föltette a kérdést: „Lányok, nem vagytok mind boldogabbak, amióta özvegyek vagytok?” A válasz négy „de igen” volt, nyomban vagy kissé vontatottan.
Egy jelentőségteljes éjszakán vihar tombol, szakad az eső, és a szél kiszakítja az esernyőt a felesége kezéből. Az asszony erősödik, a férje gyengül, és mintha hírt vagy akár meghívást kaptak volna, jelentkeznek az arák, illatos személyek a világ különböző országaiból. Nem titkolják, hogy nekik is közük volt a mesterhez. Alighanem beállt a csökkenés évada, alacsonyabb lesz, egyre kisebb világokba húzódik össze. Végül Kalligaro világa olyan kicsi és fehér lesz, mint egy hóbogyó. Mígnem a lélegzet is elszáll. Vallás nélkül is együtt élhet békésen az adottságaival. Amen282nyiben rajta áll, valami keveset változtat rajtuk, javítgatja őket, de nem vágyódik eltávozni a tapasztalati világából valamilyen tagolatlan fényességbe vagy a mindenkit magába ölelő boldogság álmába. Mindkét álom feltételezi a nagy visszautasítást, annak axiomatikus kimondását, hogy a lét botrány, elviselhetetlen, és hogy neki valami gyökeresen másra, attól, ami van, valami elvileg különböző, tökéletes és önmagában rejlő jóra van szüksége. Hogy szeretik a különböző vallások papjai az élet becsmérlését! Hogy szeretik a fekete metafizikát, amelyből nincs más menekvés, mint isten megbocsátó kegyelme! Szövetségben a papokkal, a tudományos vallás ideológusaival és a jelenvalóság engesztelhetetlen, művészi rágalmazóival, az egész jó társaság benne van a nagy szélhámosságban. Neked olyan vallás kell, amely folytonosan kimondja és kiüríti isten nevét? Az élet egészében szent, ha a figyelmeddel megszenteled. Nem az az igazi ateista, aki tagadja istent, hanem az, akinek nincs szüksége rá. Még akkor sincs, amikor a fájdalomtól nyögnie kell, betegség vagy kínzás okán. Azt szereti, ami van, akkor is, ha jólesik, akkor is, ha beleőrül. A rákbeteg, aki nem átkozza az életét, és nem jajgat istenért: felnőtt. Aki a fájdalomtól megfosztja: tolvaj. Aki azt a hasadékot, amely gondolkodása és a tárgya között van, letagadja, ostoba. Kalligaro nem egy a világgal, sőt elég idegen attól, de elszakadni sem kíván tőle, és beleolvadni sem, hogy ne lássa a szakadékot, és hogy elveszítse a távlatát hozzá.
283Rosszul vigasztalja, aki vagy őt meríti el a létező világban, vagy kimondja róla, hogy az nem létezik, és látszat csupán, és hogy csak egy őt szerető, legfelsőbb hatalom álarca. Higgye azt, hogy isten csupán incselkedik vele? És csak azért helyez önmaga és az emberek közé terrort, szívgörcsöt, hazugságot, hogy aztán, amikor elvonja a függönyt maga elől, annál mélyebben megalázkodjanak előtte? Sem Kalligaro nem akarja zárójelbe tenni a világot, sem azt nem akarja, hogy a világ tegye zárójelbe őt. Maradjon meg a szembenézése a környezetével, amíg csak él! Az istenit a megértéssel azonosította, és ezért Japánban, amikor egy ginkgó fa alatt megkérdezték, hogy mi az ő filozófiája, a komprehenzionizmus szóval, ezzel a szörnyszülöttel válaszolt, mivelhogy ilyen esetekre a latin szavak használata a legmegfelelőbb. A megértés vallása? A megértés legalább annyira könyörtelen, mint könyörületes. Mi emberek ítélkezünk, isten nem teszi ezt. Isten hallgat, nézi a garázdálkodásunkat. Az ítélkező ember szeret haragudni, Kalligaro idegesíteni szokta azokat, akik mások megtámadásában lelik gyönyörűségüket. A legegyszerűbb ott lennie jól, ahol éppen van. Akkor van a legjobb formában, amikor nézelődik, esetleg egy repülőtéren. Sok betonemelettel a földszint alatt elsiet mellette egy hasonló korú úr, a kézitelefonjába beszél, a többieknél hangosabban. Ez a hang átmegy mindenféle 284anyagon, kellemetlen, hogy Kalligarón is. „Uram, szíveskedjen a hangját tőlem távol tartani!” Millió ismeretlen hírecske futkos át rajta, nem hívta őket. „Mi vagyok én? Országút?” Kalligaro a cikázásból visszanéz a kőviskóra a kert hátulsó sarkában, a babérmeggy és a diófa mögött, elölről senki sem látja, háta mögött a bástyán túl csak a nyulak futkosnak a kukoricásban. Gyerekkora óta leginkább diófák alatt szeret időzni. Erre nem jönnek űzött emberek, akik mindig az emelkedő hullámon próbálnak vitorlázni, s amikor lemaradnak róla, megkeserednek. Az űzött ember annál, ami van, mindig többet akar, és ezt a pillanatot, a lemaradásét, éppoly kevéssé vette számításba, mint azt a másikat, a legutolsót.
Addig is: van boldogság, erre születtünk, ez a hivatásunk. Nem kell annyit mérgelődni. A hatalmasok boldogtalanok. A vágy, amely hajtja őket, vak arra, ami jelen van, arra, ami megvan. Ahhoz, hogy Kalligaro jól meglegyen, alig valaminek kellene másképp lennie, talán semminek sem. Vegye észre, hogy többet kapott, mint amennyire szüksége van. Összeszedi magát, feláll, mielőtt lemegy a nagyterembe, kezet-arcot mos, inget vált, nyakkendőt köt, és még imádkozik is egy keveset, erre a mai estére is kegyelmet kér. Az elnök tanácstalan, mire való ez az 285egész? Azután az eszébe jut valami, ezt el kellene mondani olyanoknak, akik értik, és a teremben biztosan lesznek ilyenek. Óránként egy kis kattanással át kell állítania a fejét. Az elnökség szétszórtság, minden este más beszéd, minden délelőtt tárgyalás, terminusai sűrű egymásutánban következnek. Kalligaro mint akadémiaelnök valójában cirkuszigazgató, meghívhat tetszése szerint bárki élőt és halottat sátorponyvája alá. Egyszerűen elemeli a szereplőit, mit sem vesznek észre elraboltatásukból, és finoman horkolgatnak a saját ágyukban, miközben Kalligaro gyengéd kézzel elcsórta őket. Kicsit játsszanak a színpadán, vegyenek részt éjjeli mulatságaiban, önmagukat kell játszaniuk. Kalligaro, a nemzetközi elnök fellép, megnyit, összefoglal, köszönt és búcsúztat, nyilatkozik és interjúkat ad, éjfélkor ül az erkélyén, nézi az eget, a fákat, az elzúgó vonatokat, bemegy a szobájába, és nehézkesen csoszog. Bevezeti a szerény autoritás humoros stílusát, beszélgetni akar velem a feladatáról, de elrejtőzöm, ha látom, hogy jön a nemzetközi elnök, szokás szerint a nemzetközi titkár társaságában. Mindent egyesíteni kellene és összefűzni, mondja, a vallásokat és a művészeteket, az erkölcsöket és a konyhákat. Az elnök valami mámorítószerek hatására gyanús szinkretizmusok felé nyargal. A nemzetközi titkár ilyenkor nagyon komoly képet vág, majd hirtelen komikusan kacsingat Kalligaro háta mögül. Ha látom, hogy jön, elbújok, és dörzsölöm a kezem.
286Nem panaszkodik, többé-kevésbé szívesen játszott. Várta a jegy a repülőtéren, nem kevesebbet repült, mint amennyit villamosozott, és nem bánta ezt a gyakori és mégis kissé szédítő áttájolódást, ahogy beszíjazza magát a repülőgépben, és becsukódik mögötte a város meg mindaz, amiben benne volt. A ceremóniamester kultúrpapi szolgálatot végez. A keynote speech olyan, mint a templomi szentbeszéd. Jönnek a vendégek, a legkedvesebbek a leginkább időigényesek. A berlini Wannsee partjáról a Pávák szigetére érkezve örvendez a találkozásoknak, kezeket szorongat, bemutatkozik, köszöni az elismerő szavakat, s alkalmas pillanatban félreoldalog egy ösvényen a platánok mögé. Távolról szemléli a zenekart, a parkban szerteszóródó hallgatóságot és az italostálcás pincéreket. A „Hogy vagy?” kérdésre mindig azt feleli, hogy jól van. Szép, hogy megérkezett, mondják. Felelje, hogy igen, valóban szép? A szállodafolyosón, ha a kelleténél egy kevéssel többet ivott, végtelen szobasor mellett kell elhaladnia. CNN mindenütt van, ismerős arcok néznek rá a világ bármely pontján. Femi Oke meteorológusnőt minden szálláshelyén elragadtatva nézi, mert ő is el van ragadtatva az időjárási eseményektől, nyári vihartól és jégesőtől, ugrál a föld térképe előtt, a kecses kis kezével csapdossa a kontinenseket. Bármilyen kicsi a keze, Kalligaro hazájánál a világtérkép előtt nagyobb. Beszédeiben az akadémia elnöke szóba hozza az ez287redfordulót. Ebben a meg nem érdemelt tetőponti helyzetben (hiszen kevés nemzedék alá csúszik oda egy millennium kilátótornya) vizsgáljuk meg az örökségünket, leltározzunk! Mit tesz az ember a kofferbe? Mit visz magával? A nagyját itthon kell hagyni. A végén a testét is itt kell hagyni. Ezt a megkülönböztetett ént ugyancsak. Általános kivetkőzés a világból. A kötelességekből varrott álruhát leteszi. Ahogy hámozza magát, hova jut? Ha a lélek a testet el akarja hagyni, menjen isten hírével!
Ha kijátszotta magát, elég a városokból, és egyszer csak föleszmél az orra, a földön rohadó szilva heves pálinkaszagot áraszt. A kert mélyében vörös szilva és nyári alma hever a fa körül a csalános gazban, Kalligaro felszed egy tálra valót, a többit hagyja. Van egy budapesti és egy falusi lénye, nem egészen értik egymást. Itt mindaz, amiről Budapesten szó esik, egy kissé idegen. Füstölt szalonnán hagymát pirít, ráteszi a hájtól, mócsingtól megtisztított, kockára vagdalt húst, fele disznó, fele marha, zöldpaprikát és paradicsomot vagdal bele, felönti vörösborral, hogy színültig ellepje, pirospaprikával megszínesíti, fövés közben pótolja a bort, s mikor a hús már kezd puhulni, hámozott, földarabolt krumplit dob bele. Itt a kertben Kalligaro lelassul, és kevesebb 288dologra figyel, de arra behatóbban. Nyugodt délután egy hegyvidéki kertben, a nyár végi nap súlyosan ráfekszik a vörös cseréptetőre és a pillangó szárnyára, a tó vize meghűvösödik, a fák közé növő árnyékok ereszkednek. Napnyugta után jólesik a kőasztalnál a vörösbor és a gyapjúpulóver. A sugárhajtású gépek moraja alatt a falusiak elcsöndesednek, behúzódnak a házaikba, az ágakon búcsúzó madárcsipogás. Kalligaro fütyül a sérelmeire, azért utazik el innen, hogy ide visszajöhessen, járja az ingapályát a nyugalom és a feszültség között, és nem hiszi, hogy a középnek van igaza, hanem inkább az ingának, ahogy a végletekbe lendül. Fényeskedjék a lelkünk örök világosságban, onnan jövünk, oda megyünk, de most még itt lüktetünk bölcsesség és bolondság között. Teremtőnk kifecskendett bennünket önmagából, és félő, hogy utána visszahúzódott a homályba. A megértés Kalligaro számára annyit jelent, hogy a kettősségeit hintának fogja fel. Ne legyen szűz a végletektől, közöttük volt, de nem középen. Nem volt egyetlen említésre méltó kanyarulata sem az életrajzának, amely ne függött volna össze a kelet-európai történelemmel: a politika ellen élt. Nem volt hívő, közösségi, meggyőzhető, kezelhető, nincsen megváltva, és nem is igényeli a megváltást mások által.
289Van valaki, aki belelát az agyába, akivel tegező viszonyban van, más szóval a követ, akit hozzá küldtek, a kiszámíthatatlan lidérce. Mindennapos odafordulás és elfordulás, mindennapos imádkozás és istentagadás. Mondhatja a rengeteg dolog neve helyett folyton azt, hogy isten, isten, isten, de ezt megunná, ezért inkább jöjjenek a nevek! Gondolván, hogy az idő az örökkévalóság szolgája, eltökélte, hogy lesátorozik a hetedik napon, és onnantól fogva csak ott létezik. De a kezdet és a vég közé, akár tetszik, akár nem, beszorul egy történet. Mikor az ember belép, a helyiség elég sivár, de amikor már benn ül, és a bár megtelik, akkor a falak megpirosodnak, rózsás derengés árad, és furcsa alakok lépnek be egyenként, jönnek a halottai, kérdéseket tesznek föl, messziről néznek rá és önmagukra. A könnyebbség kedvéért pontosan olyanok, amilyenek voltak. Egyebet elmondani magáról, mint ami itt áll, Kalligaro nem kíván. Ebben az ideiglenes és omlékony világban az örökkévaló mozgó képét kereste. A repülőgép is gerjeszti magát, mielőtt nekilendül, a súlyemelő is szertartásokat végez, körüljárja a súlyzót, behunyja a szemét, és imádkozik, mielőtt emel és szakít. Kilépni tér és idő korlátai közül, ez az álom a másvilágról. Ha a lélek kiszabadul a testből, akkor kiteheti magát akár a megkínzatásnak is. Törékeny alapokra építkezünk. Arra a feltevésre, hogy az aljasságnak vannak határai. Nincsenek. Az őrület és a gonosz290ság időnként alakot, arcot és nyelvezetet cserél. A sárkánynak mindig új feje van. Az erőszak vágya érzelgős közhelyekbe öltözik, így biztonságosabban követ el véres és hebehurgya tetteket.
A völgyekben fehér falvak, vízszintesen surran előre az expresszvonat, sima gördüléssel, hol megemelt pályán, hol meg alagúton át. Felemelkedik egy erdős dombhát, a táj hullámvasutazik föl és le, Kalligaro pedig vad iramban csúszik előre. Sűrűsödik a technikai hálózat, fiatal anyák bicikliznek, a rúdon kis ülés a gyereknek. Gyors ez a vonat, de nem nagyon, feldarálja a csendet. Fölmagasodni ezen a tájon csak a templomtorony és a jegenye tud. Egy pipacsos domb jótétemény a szemnek, amerre néz, zöld táblák, ember nincs rajtuk, csak egy fácán sétál a tarlón. Volt három házassága, két fészekalja gyerek, aztán jöttek az unokák, és még él, megúszta a nagyobb csapásokat, amelyek a többieket nem kerülték el. De hát mit akar ő igazában? Keveset, nem sokkal többet a semminél. Hozzátartozói, barátai, kollégái, honfitársai és az egész emberiség boldogulását lehetőség szerint. A gyerekek elmennek a világba, aztán hazajönnek többnyire. Gyakran gondolja, hogy hosszú életű lesz, de azt az értesülést is el tudná viselni, ha tudatnák vele, hogy nem így lesz. Beéri a faág mozgásával az ablak előtt 291és Budapest összes tömegközlekedési útvonalával, minden járműre felszáll, mindhez joga van, elmúlt hatvanöt éves, tehát ingyenesen utazhat minden magyarországi villamoson, buszon, hajón és vonaton, megy a végállomásig és vissza. Falun jól elvan a többiekkel egymás mellett, két szomszédos ház között nincs más, csak néhány gyümölcsfa meg a kutya. Az öregasszonyok is elvannak egymás mellett, bottal sántikálnak, nehéz, görbe test, bajos cipelni. Kalligaro látótávolába nem jön senki, itt csak némi levélrezgés a mozgás. Restelli, hogy számára ez az embernélküliség a boldogság képe, ezért nem kívánkozik semmilyen közkedvelt nyaralóhelyre, és csak egy kevesek által fölkeresett és tiltott bányatóban úszik. A nagy testtér körülötte és valamelyes háborítatlan magány jelenti a boldogságot, talán nemcsak a magas kor miatt. A bányatónál az egyik lábteniszezik, a másik pillangózik a vízben, vagy homokból krokodilt formáz.
Milyen jó, tágas szoba ez, lehet benne fel-alá járkálni az aránylag puha padlószőnyegen, rengeteg sarka van, legalább nyolc-kilenc, meg sem tudja számolni. Kilát a folyóra, amelynek színén az ablakok fénye tükröződik. Két napja van itt, megszelídítette a szobáját. Amilyen természetes, hogy jól megvan benne, olyan természetes, 292hogy elhagyja, és soha többé nem tér vissza belé. Az ilyen egyszeriségeket szereti, hogy most az egyszer van valami, amiből nem kell semminek sem következnie a jövőre nézve. Ezeket a nagy köveket is tudja szeretni a folyóparton, itt is jó lenni (még a bőrében), és felkapaszkodni a hídra, csoszogni az avarban, a vízen a fénypálcákat szemlélni, és hálásan megállapítani, hogy ma este minden ablak ki van világítva. Lehet minden percben úgy néznünk az életet, mintha ez lenne a vége, a legeslegvége. Magának való ember volt, tárgya a távollét, a nemotthon-lét, az ingából az el és annak változatai, meg a régi szép szakítások. El egy viszonyból, fölszabadulás elmagányosodással. Az elmenő és a maradó különbsége az állomás peronján. Egy kisvárosi vasútállomáson még igazi esemény a kikísérés és a fogadás, és aki leszáll a vonatról, az nagyon érdekes. Az utasember kitapogatja az otthonát, bele akar bújni az ágyába, de azután megint ki akar kászálódni belőle. Máskor bele akar bonyolódni egy érzelmes románcba, majd kisvártatva le akarja tudni magáról azt a ragadós, nedves habarékot, amely a többi emberből rákenődik izzadságból, váladékokból, nyálból, vérből. Egymásba keveredünk, összeszerelmesedünk, megígérjük magunkat egymásnak, aztán megbánjuk, és szeretnénk eltűnni. Kihez beszélek, ki vagy Te? Te könyv, te fa, te ház, te torony, te híd, te folyó, te meleg fűtőtest, te hideg szél, amely kintről bejön, te, ez a sok ablak körülöttem, amelyek mögött emberek ülnek, sok ismeretlen, aki nem én vagyok. Te, aki nem293sokára elindulsz, gondoskodsz a gyerekekről, énrólam és még sok másról, te, aki huszonöt éve a feleségem vagy. A Te az, akinek a leggyakrabban mondom, hogy te. Akkor is szoktam ezt mondani, amikor egyedül vagyok, amikor a Te az eredendő és alapvető második személy.
Szőlősdombok, templomtornyok, falusi kocsmák, vasúti átjárók, vegyesboltok között haladnak, a kéményekből még nem száll föl a füst, fordulékony szelek ingatják az ágakat. Kalligaro lesz majd együgyű, ütődött vénecske is, kimegy a rétre, keveset beszél, talán csak az egyik unokája szól hozzá, a család gondját viseli, hallgatja a tyúkot meg a tücsköt, pipázik, borozik a kerti verandán. De jó a nyugdíjasnak! Hallgathat naphosszat, társaságban észlelheti, hogyan tolakodik az előtérbe ez a sok én, mind sajnálja magát, márpedig az önsajnálat szereti a kifakadás romantikáját. Akit ez eltölt, az úgy gondolja, hogy többet adott, mint amennyit kapott, és most már kapni szeretne, az emberélet delelőjén kiváltképp türelmetlenek. A nyugdíjas figyeli a társaságot, amerikai futball: valaki magánál tartja a szót, a többiek ráugranak, beszélnek, tehát vannak. Mi a legjobb? A lelassulás a szemléletig. Az évek múlásával kevésbé állja a nagy szavakat és a sértődést. Ahogy a borban, úgy a beszédben is a szára294zabbat kívánja. Délelőtt nehezen viseli el az emberszagot, a felebarátok közelségét. Ha egyszer itt van, nem lehet ott, ahol ők vannak. Sok olyan van, ami nem tartozik másokra, van, ami senkire sem. Még annyi beszéd is elég neki, amennyit Picur kutyához intéz. Kalligarónak úgy rémlik, hogy érti, amit mond neki, Picur mesternek szólítja. Sétáikon a kísérője irigylésre méltó szagműveltségről ad tanúságot, legfőbb öröme azonban abban telik, ha a messzire dobott teniszlabdáért vad vágtában eliramodhat. Elkapja még a pattogása közben, és diadalmasan hozza vissza, de még tartja a foga között, nem adja nyomban át, ki kellene húzni a szájából, Kalligaro nem húzza, egy idő után Picur leteszi a lába elé, és megbökdösi, jól van, Picur mester.
Most már mehet, szeszélyeskedhet, megismételheti egykori vándorlásait. Hetven után csavaroghat nemcsak a láb, de az elme is. Átmegy városokon, ahol már volt, átutazik a korábbi színhelyeken, de most még maradjanak a történetek a benti gomolygásban. Azt a kört, amelyet a faluban őgyelegve és néhány célpontot meglátogatva körülrajzol, még át bírja tekinteni. Tőle sem idegen a készség arra, hogy a felszín mögül borzalmakat várjon kifesleni, hiszen a normatív felszín törékeny, és alant fortyog a barbárság pok295la. A természetes halál előjeleivel szemben is gyakorlatlan, de már nem hiszi, hogy ha valami nincs egészen rendben, akkor rosszul van, minthogy az egészen rendben és a rosszul lét között húzódik az a sáv, amely az élet nagy része. Kalligaro öröksége is elég vegyes, jó is, rossz is, elfogadja az egészet a családjával, a személyi adataival, a véletlenekkel, a jutalmakkal és a kellemetlenségekkel együtt, ez jutott neki, ennyi telt ki tőle. Idős emberek hajlamosak sűrűn fölemlegetni, szóba hozni a korukat. Gyengeség, kacérkodás, visszaélés, mentegetőzés, dicsekvés; Kalligarónak jobban tetszik kortalanná lenni. A fatalizmus vádjára azt felelte, hogy minden helyzet élvezhető, ha nyitva tartjuk a szemünket. Bizonyos határig persze, főként, ha túléljük. Általában az az érdekes, ha ad, és az se baj, ha kap, de nem erre megy a játék. Megköszöni, továbbadja, nem tartja magánál sem a labdát, sem a merőkanalat. Kalligaro úgy rendezte az életét, hogy elmehessen és visszatérhessen, mivel a magányra és az eltávolodásra éppannyira szüksége van, mint az együttlétre. Ha az orra hozzáér a tárgyhoz, akkor nem látja. Ha nem engedné meg magának a mozgékony időmúlatást, akkor megdermedne. Az asztalra könyököl, a homlokát a markába támasztja, és behunyja a szemét, a szemhéján át bal keze nagyujjával és hüvelykujjával megnyomkodhatja a szemgolyóját: zöld kertekben fehér házakat lát, éppen csak kitüremlenek a talajból. Jött vele szembe mindenféle alak, vándorszerzetes, kóborló isten embere, félbolondok, 296szandálas, sarus, szakállas emberek eltelve saját szentségük tudatával.
A menés zarándoklat, istentisztelet, olyan, mint az olvasó pergetése. Kalligarónak nem az a dolga, hogy eljusson valahova, hanem hogy talpaljon. Van számos hely, ahova mehet, amelyet harc nélkül megszállhat, és ahonnan nem űzik el, de ha el is űzik, folytathatja a bolyongásait, az úton van a helye. Nem is azért megy, hogy valamit megismerjen, tanulmányozzon, hanem hogy utat adjon a világos pillanatnak, az intő jelnek, hogy nyitott elmével fogadja az esetleg vele szembe jövő vendéget, de nem tudja, hogy ki a hírhozó. Keresi az ittlét és a még-lét gyönyörét, megszabadulva szinte az egész nyugtalan emberiségtől, önmagától is, az akaró lénytől. Halottakkal is ott folytathatja a beszélgetést, ahol abbahagyta. Ha István (negyvenhárom éve halott, vele egykorú unokafivére és barátja) most becsengetne, ugyanolyan alaposan beszélgetnének, mint ahogy ezt ötven évvel ezelőtt tették. István használná a szemét, figyelmesen körülnézne, és gondolkozna azon, amit tőle hall, közben okos, lényegre törő kérdéseket tenne fel. De hol a régi háttérzörej? Most nem dübörögnek az ablak alatt a megszálló csapatok páncélozott járművei. Most is olyan súlyosak a kérdések? Senkinek sem jut 297eszébe, hogy ideüljön a helyére, és írjon valamit a füzetébe. Az a jó helyzet, amelyet úgy birtokol, hogy senkit sem szorít ki onnan, ahol van. Ki ez az ember, aki a hegyen egy magánlócán helyet foglalt? Járókelő. Nem vezet autót, nem használja az ajándékba kapott mobiltelefonját, nem tud elküldeni egy levelet elektronikus postán. Jár a hegyen a szőlők között, némelyik kedvenc helyét elfoglalják a présházak tulajdonosai, de holnap már visszanyeri őket, mert azok mennek vissza a városba, és ő szokott ezeken a kerti padokon, tornácokon letelepedni, ő sütteti az arcát ezen a verandán, amely nem is tudja, kié. Itt hússütés zajlik, amott gyereknevelés, mindenütt zajlik valami, menyegző és vadászat. A tavaszi nyárban a tó vize égetően hideg, aztán fölmelegszik. A világ számára ő itt nagyon kevéssé létezik, könnyű bárányfelhők úszkálnak fölötte, és jólesik neki egy terméskő falon egyenesítenie a hátát.
Mozdulatlan nyári reggel a kertben, innen megy útjára a gondolat, a világörökséghez tartozó kihűlt vulkánok tövéből. Most kertjét, házát, ágyát elhagyja, de előbb még tanácskozik a diófával, a hernyó rágta nyírfával és a whiskysüvegével. Már nélkülözhető, de még bír járni, és még a vállára tudja akasztani a táskáját. A réten élvezi a talaj egyenetlenségeit a talpa alatt, letüdőzi a tisz298ta, meleg levegőt, nyújtózkodik. Keréknyomok között halad ebben a nagyra nőtt, vadvirágoktól és gyomoktól tarkálló dolgozószobában, egy nagy térkorong közepén. Társasága egy pillangó, egy nyúl és egy vadászó héja. Nem zavarja semmiféle parlagfű, szereti ezt a szeles hullámzást és a madarakat, ahogy a fű fölött surrognak. Itt a réten senki semmit sem akar tőle, senkinek nincs a terhére, háta mögött a fasor, a faluból ide már nem látni. Megáll, forog, örvend, hogy mindez van, ez a nagy semmi és a hegykoszorú körben a háromszáz éve lerombolt várromokkal és körülötte a szabadon fecsegő magány. Most van egy nyara a vidéki sétára. Az ember állítólag addig egészséges, míg tud dolgozni és szeretni. És amíg tud – nem sokkal később, mint kellett volna – elhallgatni is. A feltartóztathatatlan közeledése a legnagyobb kaland. Már a hetvenedik születésnap is egy hadüzenet. „Most aztán előbb-utóbb jövök” – azt üzente a mester. Addig is mit tegyen a nyugdíjas, aki már tulajdonképpen szükségtelen? Nyugodjon békességgel; tanulja meg, hogy nemsokára nem lesz, és ha mégis, akkor nyert. Értelmes, koros férfiak gondoskodnak az utánuk következőkről, hogy a halál ne baltacsapás legyen a nyakszirtjükre, hanem szembetalálkozás útközben. A hűlt helyét előkészíteni, esetleg hagyatkozni, csak annyi, mint beágyazni, rendet rakni maga mögött, kiszellőztetni a szobáját és a fejét.
299A felesége megjön a piacról, és csupa szép színű ennivalót húz ki a kosarából, egyik ígéretesebb a másiknál, a lapos lóbab pirosas mintázata hosszan szemlélhető, a nagy fazék körül terjeng a kolbászos bableves súlyos szagtömbje, és a sütőből kiáradva az egész konyhát kecses hullámokban betölti a fahéjas almás pite illata. Megjött az eső, de a föld még száraz. Kalligaro kimegy a kőviskóba, ahol nincs más, csak pad, asztal, terméskő fal, kőoszlop, tetőgerenda cseréppel, továbbá rovarok és zizegések; tőle balra mogyoróbokrok, tőle jobbra babér és borostyán. Egy pohár bor pipafüst mellé fölélénkíti, elfeledteti azt, ami a gondolatai körén kívül van, és elősegíti az elmélyülést, ha néha csapongó alakban is, de hát a szökkenések és cikázások a szakma velejárói. Megnyílik az érzékek kapuja, és lecsendesül az elvont agitáció közte és a dolgok között, élvezeti szerek segíthetik a beindulást, aztán az elme elkezd dolgozni, tovább gerjeszti önmagát, és ahogy az akkumulátort a motor feltölti, úgy a munka helyreállítja a fej vegyi háztartását, a koncentráció előállítja a koncentrációt előidéző hatóanyagot. Hegymagason Kalligaro kibújhat számos kötelezettségéből, elzsibbad az agya, ha sok beszéd veszi körül. Akár a húsevést, mérsékeli az emberevést! Megszólal a templomtoronyban a harang, kétütemű zengés, imára hív, emlékeztet valamire. Kell hogy néha legyen valami szabályos zaj egy faluban, ahol amúgy nagy csendesség ural300kodik. Annak is megvan a csábítása, ha egyedül van a házban, és nem akarhat tőle senki semmit sem, amikor nincsenek tartozásai.
Jutka társaságában meglátogatta a Pannónia utcában Szeréna mamát, aki akkor már nagyon öreg volt, és sötét, vaskos, faragott mahagónibútorok között élt. Ez a bútoregyüttes volt az irodája doktor Deutsch Lipót ügyvédnek, a szabadkőműves páholy tiszteletben álló tagjának, akinek a felesége segítő, gondoskodó, erős lélek volt. A húgát, Magdát, Jutka nagyanyját Szeréna egyszerűen kihozta a gettóból. Beszélgetett a nyilas őrrel, és mintha ez a legtermészetesebb lett volna, kihozta, és elhelyezte egy árvaházban, ahol ő gondoskodott a gyerekekről, ő volt a beszerző. Később is ilyen szerepei voltak, üdülőben volt gondnok, éttermeket vezetett. Voltak kis üzletei is, unokaöccsétől Párizsból kávét és más itt jól értékesíthető javakat kért, és azokat jó áron eladta. Ezekkel a kicsi üzletekkel eléggé fölingerelte a nagypolgárság ízlését magára mérő unokaöccsét. De magasztosabb turpisságokat is elkövetett: minden színházi és opera-előadásra, esetleg főpróbára, vagy ha sikerült, bemutatóra bejutott. Különböző színű jegytömböket szerzett valahonnan, kifürkészte, hogy milyen színű jegyeket adnak a vendégek a jegykezelőnek, és ő is olyat adott, olyan szí301nűt, megközelítőleg, majd beült az első sorba, középre. Elfogadták a hófehér hajú, egyenes tartású, méltóságos öregasszony csalafintaságát, nem tették szóvá, ismerték, tisztelték. Bár meglehetősen süket volt, valamit mégiscsak hallott a zenéből, sőt élvezte is. Gyönyörködött a díszletben, szép gyöngyház berakásos látcsöve és fehér, horgolt cérnakesztyűje volt. A selyemblúzát a feslésénél kajsza öltésekkel megvarrogatta. Lehet, hogy Kalligaro német márkáját ő adta el forintért, és így volt miből élniük. Hogy honnan volt Kalligarónak márkája? Leginkább abból, hogy a Frankfurtban élő Hans-Henning Paetzke németre fordította és el tudta adni az esszéit és regényrészleteit rádióállomásoknak. A tollából éltek, meg abból, hogy Jutka kislányokat tanított franciára, akik éppen azt tanulták, hogy le géant est méchant (az óriás gonosz). Picurka, kacagó lánykák voltak, a kis ujjaikkal emelték ki a meggyszemeket a kompótos tányérból, és amikor Kalligaro belépett Jutka szobájába, a székben összehúzták magukat.
Ha Kalligaro kellően nyugodt, akkor a legtisztább ügy a toll mozgása a papíron. Az enyhe csuklófájdalom elkerülhető a toll laza fogása által, a kézzel való írás megnyugtatja. A jó örökhagyó kézzel ír, abból még egy kicsit pénzelhetnek a hátramaradottak. Jámbor, beérkezett családapa lett, az eh302hez tartozó közhelyekkel és szklerózissal. Az én és a világ szembenállása valójában az én szembenállása a halált tartalmazó valósággal. Az én: folytonos bizalom, hogy talán megúszhatjuk. A valóság a halál, amely kívülről jön. Az énhez képest a test is külvilág. Csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlni innen. Az alapvető fikció a halhatatlanság. Az ember legmerészebb hipotézise isten, aki olyan, mint ő, de nem hal meg. Kilépni tér és idő korlátjai közül, ez az álom vagy a föltehető másvilág célja. A lélek ugyanoda jut el, mint ahonnan elindult, és nem talál jobbat ennél a saroknál a kertben. Ez az értelme a felismeréseinek, hogy máris a túlvilágban él, és hogy ezt akarja, ezt, ami már megvan. Halad rendíthetetlen a süketedés és vakulás országútján. Sok mulasztás terheli, hűtlen és figyelmetlen volt azokkal szemben, akiket szeret. A dolgok ott maradnak az időben, megtörténtek. Nincsen felszólítva semmilyen magasabb hatalomtól se bosszúra, se megbocsátásra. A számlát kinek-kinek önmagával kell elrendeznie. Aki nyugdíjas, az nyugodjon, annak már csak temetésre van joga, lesz méltatás és virág is, és ennyi legyen elég.
Kalligaro összecsukózást és mozdulatlanságot akar, noha kedvét leli a körülötte álló egy-két évszázados házak eklektikus-historista mohóságá303ban, a díszítések őrületében, a túlzó szimbólumhalmozásban, a majmoló felzárkózásban a világvárosokhoz. Magának való ember volt, és egy idő után úgy döntött, hogy nem is próbál más lenni, nem erőlködik, hogy másoknak valónak lássák. Egyezkedik a hiábavalóság igazságával, nincs kedve megadni magát neki. Nem nagyon érdeklik a kacér áthelyeződések, hiába igyekezne magától elillanni, újra meg újra visszazökkenne magába. Asztalhoz ülve ott folytatja a monológot, ahol tegnap abbahagyta, és megrögzötten akörül jár az esze, amit ír, ez az állapot betegségnek is minősíthető. Túl van a kötelezettségeken, semmi különösebbet nem akar az emberektől. Viszi magával a táskájában a világát, de nem az ő törvényeinek engedelmeskedik, mivelhogy nem a táskájában lakik. Milyen feladatot ad magának, és milyen játékszabályokat szerkeszt hozzá? A kísérlet tárgya: a saját eszméjéhez igazított élet, filozófia és biográfia egyesülése. Az üzenet uralkodik a hordozóján, mint tigris a bölényen. Szelídebb fogalmazásban: Kalligaro a ló, és a sorsa a lovas. A hordozó nyakába veszi a rábízott jelentést, alárendeli magát neki, szolgálja. Egzisztenciális sport volt ez, be akarta bizonyítani, hogy csak a belső szabadság számít. Lehet, hogy ez vallásos tézis volt. Utólag borzadhat is a műre, a szerzői létezésre szegzett életstratégia ridegségétől: semmit sem engedélyezett magának, ami ettől a tervtől tartósan eltéríthette volna, semmi sem volt ahhoz elég hatalmas, a saját maga diktátora volt, vigyori diktátor csakugyan. Különféle 304politikai rendszereken átöregedett. Nem volt sohasem megtérő, kitérő, betérő, nem tartotta bűnösnek a múltját, és nem akart a többiektől semmi olyat, amit ők maguk nem akartak. Tegnap sikerült aránylag elmés válaszokat adnia interjúkérdésekre, most csoszogó, idős férfit lát a tükörben, náthás magánember, hazamegy. Falra mászik a hátán cipelt nemzetközi elnök beszédeitől.
Megengedheti magának, hogy csak hálás csavargó legyen, akit vagy a szívinfarktus, vagy az agyvérzés fog elvinni, ha nem sikerül előbb a vénkori elbutulásban kikötnie. Születésnapján galambok kiáltoznak, a gólyák is megjöttek, csattog a kis vonat a távolban. Enyhe levélsusogás hallatszik. Öngyógykezelésképpen Kalligaro azt a feladatot adta magának, hogy elkószáljon a város távoli pontjaira, és onnan tudósítson megfigyeléseket. Budapesten utazgathat összevissza, krikszkraksz-hálózatot szőhet, ingyen van, övé az egész város. Nem zavarhatja meg semmiféle időjárási jelenség, alkalomszerű ruházatban van elvárva felderítői megbízatása színhelyén. Naponta négy-öt presszóba beülhet, többnyire ásványvizet kér, néha felhívja a feleségét, de a csavargás aszkézisének szigorúan átadja magát. Az első feladat a láb használata, a testmozgás, a térben való előrehaladás, a céltalan vándorlás, járni a járá305sért. Budapesten tetszőlegesen befordul erre-arra, rögtönözve, véletlenszerűen felszállva járművekre, kivált, ha ülni kíván, és ugyanígy ötletszerűen leszállva róluk. Így fog eljutni végül a családi ágyig, az álomba süllyedésig. A krónikás kétszintű életet él, mint egy kém, és ha aktuálisan érdekes dolgokról van szó, akkor úgy tesz, mintha nem érdekelné, mintha ő kívül állana a fontos dolgokon. Minden azonnal múlttá válik, minden emlékké csúszik hátra, Kalligaro a folytonos múltban él, amely a jövő friss testéből újabb darabokat harap le. Egy életvonal-kutató a saját életrajzát is kutatási témának minősíti, és az írás által köztulajdonná tette. Kereste a választ arra a kérdésre, hogyan éljen, mit tegyen. Ha már por alakban valahol itt a környéken békéhez jutott, bárki, akit érdekel, hozzányúlhat az életrajzához.
A kérdésre, hogy hol van a helyén, a válasz: sehol és mindenhol. Itt is, mert még van. Az az étel a tiéd, amit nem ettél meg. Az a nő a tiéd, akivel nem feküdtél le. Az a szoba a tiéd, ahonnan holnap elutazol. Ma este még járjál egyet, és ülj be valahova, a kávé, a konyak és az ásványvíz születésed óta hozzátartozik a napi konzumációhoz. Kalligaro leül egy kávéházi teraszon, fölnéz a szemközti házra, az ötödiken egy férfi az erkélykorlát306ra támaszkodva lenéz, intenek egymásnak. Nincs fal díszes gipszöntvények és kőfaragványok nélkül. Sok lámpafény, puhán surrogó járművek, rengeteg szép lány és csinos arcú, de nem túl értelmesnek látszó fiú vonul előtte. Három fiú leszólít három lányt, kis társalgás a sarkon, a lányok nevetve továbbmennek. Ősz férfiakba festett hajú nők karolnak. Szelíd hangulat, a magányos nőt, akármerre kószál, nem éri sérelem, a copfos, kontyos fiúk nem vadak. Tisztes párok négyesével ülnek be a kávézóba, nagy egyetértés van közöttük. A férfiak ingre vett könnyű pulóverben mennek, általában kisebbek nála, feketék. Szép, hosszú lábú, lófarkas lány úszik át a téren fehér nadrágban és kabátban, megtanult vonulni, csapkodja a haját. Gyerekkocsit is látni későn este. Kalligaro sok szemüveges, bajuszos-szakállas értelmiségi arcot regisztrál. Megakad a szeme egy öreg, kopasz, sovány arcon, Gauloise-t szív, buzgón szórakoztatja szép és hallgatag feleségét. Kalligaro szereti a repülőtér nagy betonmezején szerteszét futkosó autók látványát, meleg van, hetek óta úton van, nem dolgozott szinte semmit, fellépésekkel pénzt keresett, most egy darabig nyugta lesz, bár holnap Pécsre utazik, új könyve kapcsán lesz valami író-olvasó találkozó a művészetek házában. Alatta kajsza, girbegurba hegyi utak, krikszkrakszos táj, elszórt falvak, vacsorára otthon lesz az övéivel. Kicsi ez az Európa, és mennyi minden van benne, hány kis ország! A kiszáradás ellen védelmet ad még egy pohár bor.
307Az embert meghaladják a lehetőségei. Kalligaro abban leli mulatságát, hogy a kevéssel is beéri, a redukcióban, habár annak az ellentéte sem idegen tőle. Az volt az élete, ami megesett vele, az az övé, amire emlékszik. Ez az óra az övé, ez a délután és ez a fény, ez a valami, ami semmi lesz, mert másvalami lesz a helyén, és ő sem fog emlékezni rá. Több helyet akarsz elfoglalni a világból? Kevesebb is elég lenne. Ez a sok vállalkozás mind nagyzolás, ez az, amit akarnak, és amibe belehalnak. Emez meg, lám, nagyot ugrott a semmibe. A sztoicizmus hősi és gőgös lemondás, Kalligaro inkább a vidor elhárítás képzetéhez vonzódik. Mindenütt tudott boldog lenni, és persze a kommunizmus idején is. Látott egy szép lányt toporzékolni örömében, hogy nem nyomorék. Kalligaro is örvend, hogy nem az. Akit békén hagynak, az mesterkedjen. Egy bók: jó érzés önnel egy helyiségben tartózkodni, serkent és megnyugtat egyszerre. Érzi az arányos összefüggést az észben tartott kötelesség és a szemtelen derű között. A salzburgi szálloda (A szarvashoz), ahol ma éjjel megalszik, biológiai házi kosztot ígér. Helyi almalét iszik valami krumpliételhez, mindenütt a lokálist. Vendéglőben otthon a leggyakrabban marhapörköltöt és borjúpaprikást eszik galuskával, vagy bécsi szeletet petrezselymes krumplival, jóllehet nem gondolja, hogy ez a világon a legjobb. A bevezető irodalomkritikus elég dicsérőleg mondott két sűrű oldalnyit róla, kérdezte: mi308ért az egész családi háttér felvonultatása? Mert az ember összefügg a mitológiájával. Abba születünk, a személy és a háttér elválaszthatatlan. Miért is lennék itt, ha nem a családért? A család önmagáért van, és az elveszettekért, puszta létével a történelem korrekciója.
Nagyságod is egyetért, ugye, azzal az állításommal, hogy a magamfajta kétlábú tettei egyszersmind nem tettek, mulasztások, elvetett arcok és javaslatok, eshetőségek mellőzése, képsorok felperzselése. Ami pedig megtörtént, az ott marad a maga idejében. Ha rossz voltam, így dünnyög Kalligaro már néhány pohárka almapárlat után, akkor rossz voltam, ha jó voltam, akkor jó voltam, azzal jutalmaztam és büntettem magamat, amit cselekedtem. A döntés, amelyet meghoztam, az volt a büntetés és a jutalom. Ha magasztosnak is látszik a nagy sötétség és a végső ítélet, az öregségről való nyafogást Kalligaro mindinkább üresnek érzi, gyerekes hálátlanságnak olyan emberek részéről, akik szép kort megéltek, akárha csúf tapasztalások árán is. Az elvetemült túlélőkben az érdeklődés erősebb a megpróbáltatásnál. Jóleső biztonságérzéssel kezdenek hozzá a reggelijükhöz, és minden reggel belemarkolnak a még ismeretlenbe. Megerősíti őket a föld körbejárásának a tapasztalata, megpróbálják összeszedni 309magukat, bár gondolhatnák azt is, hogy előbb-utóbb tehetetlenné válnak, és haladnak nyílegyenesen a butulás királyi útján. Addig is Kalligaro semmit sem erőltet, nem közeledik, nem simul, a kedvességet elfogadja, de azokra is gyanakszik egy kissé, akiket szeret. Házmagasságú fák mozgatják könnyedén az ágaikat. Sötétebb és világosabb szürke felhőpászmák rácsozzák az eget. Aki csak egyetlen napot él, annak is megéri, ez a huszonnégy óra is igazolja a kalandot, amely sírással kezdődik, és egy hörgő lélegzettel végződik, amely által az ember kileheli a lelkét.
A tömegben ott bolyong Kalligaro, tömegiszonnyal persze, egy sárgaréz cégéres kocsmába tér be, és a kármentő sarkán, a sokadik pohár vörösbor mellett azt fejtegeti a kávésasszonynak, aki a zaccban meglátja a jövőt, hogy ha az emberiség elpusztíthatná önmagát, és mégsem teszi ezt, ez az értelem kétségtelen jele. „Pangloss doktornak még mindig nem nőtt be a feje lágya” – mondja a rezignált hölgy, és legyintget. Ünnepelni (most jönnek az őszi zsidó ünnepek) Kalligaro úgy fog, hogy lemegy a családdal Hegymagasra. Mehetnének templomba is, de inkább a rétre kívánkozik, lát embert eleget, s ha nem muszáj, akkor inkább nem ácsorog a többiek között. Az ember nagyjá310ból olyan, mint ahogy ír, beszél, ahogy tartja magát és néz. Kalligaro szubsztanciája nem választható el a porhüvelyének a viselkedésétől. Hogyan sorolja a gondolatokat egymás mögé az agya? Az említett urat sem tanácsos elválasztani az ittlététől. Lehet, hogy Kalligaro pogány, nem ateista, inkább zsidósan istenhívő pogány. Ha elfáradt, a mennyországot úgy képzeli el, mint kiszabadulást a testi nehézkedésből és mint lebegő kitárulkozást a szabad fényárban. Lelkében van egy fogoly madár és egy földön csúszó, földet evő kígyó, meg még egy dagonyázó vaddisznó is. A fényárban trónoló apához vágyik, de a földből kivonaglik egy gúnyos arc: miért ne ennél a tudás almájából és a kéj gyümölcskosarából? A tudás is, a kéj is a lét többszörözése. A végtelenszeres multiplikáció: Isten.
Mindenkinek van többé-kevésbé meggondolt életstratégiája, amely az élettörténetében mutatkozik meg. Minden ember életstratégiája jogosult, akkor is, ha szerencsétlen. Az öngyilkos életstratégiája is jogosult. A bűnözőé is, az árával – a büntetéssel és a bűntudattal – együtt. A bűntettes a fejében hordozza a vizsgálóbírót. A viselkedés időben zajlik, dimenziója a most, amely magában foglalja a múltat és a jövő elgondolását. A hosszú életen áthúzódó, nagy ívű életstratégia magában foglalja a 311pillanatok – a számtalan most – külön igazságát. Kiváltságos jelen időkben a múlt összesűrűsödik, és a gondolat tetté válik. A szopós baba a valódi most állapotában van. A most a nemzés, a fogamzás, a megszületés, a döntések, a küzdelem és a meghalás ideje. A lappangó idő jelenetei betódulnak a színpadra. Kalligarónak nincs egyebe, csak a biográfiája és a kihagyó emlékezete. Mi volt a kihívás? Egy életterv véghezvitelének a kalandja. Egy olyan történet akarata, amelyet inkább ő határoz meg, mint mások. Igyekezett nem félni másoktól, és megtanult kételkedni abban, amit körülötte mondani szokás. Ha nem vigyáz, elvakítják. A számára lehetséges felszabadulás vágya hajtotta: az volt a műve, ahogy az életét vezette, döntések sokasága, noha elismeri, hogy életünket műnek tekinteni önhitt túlzás és eltévelyedés. Nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a biográfiáját térben ábrázolható lénynek lássa, egy szerkezet, amely őt használja járműveként, egy test, amely keresi az útját nem mindig könnyű terepen. Kinek csinálja ezt? Ki a néző? Nem bír szabadulni attól az érzéstől, hogy szem előtt van. A harmadik szem kedvéért élni?
Kellemetlen, ha a gondolataiért piszkálják, de hát az embert annyian piszkálják, még a kedvesei is, mégsem emigrál tőlük, legfeljebb egy kissé odébb 312húzódik. Fogadta azt, aki jött, és elengedte azt, aki menni készült. Akkor megy előre, ha nem nagyon törekszik előremenni. Tiszteli a mai napot, ez a vagyona, ez a behatárolt lét, az ő született ostobasága, a lét látszatának ez a kis szigete, ez az eltűnő jelenés, az ittlét múló árnyéka, ez a kis rendezettség a nagy rendezetlenségben, ez a kivétel, ez a kísértő egyszeriség. Mindenki talányos, ha jobban megnézi. Mi lenne magasabb, mint az egyes emberi élet? Csak a siralomvölgy van, ahol lehet nevetni is. A végtelenbe igyekvő határátlépés igénye elválaszthatatlan az embertől, aki a halandóságával ismerkedik. Kalligaro kicsúszott a tanokból és vallásokból, elhúzódott a harcosok köréből, képeket nézett, amelyekben a most, a rég volt és a sohasem volt egyesült. Az a legfontosabb, hogy legyen egy jó délelőttöd. Azután pedig az a legfontosabb, hogy legyen egy jó délutánod. Ha újrakezdhetné, továbbra is érdekelné a világ, jól sikerült, gratulál az összes alkotónak.
Az a kérdés: mi az igazság? A többi akcidencia. Olyan tűz hajtja, amely önmagát táplálja, akkor is, ha magyaráz és gesztikulál, akkor is, ha lankadtan kuporog. Sokan, ismeretlenek is úgy cinkosok vele, mint az egykori osztálytársak. Igyekszik rávenni a környezetét, hogy nyugalmasan szeresse magát. Csak annak adatik jó holnap, aki 313a tegnapját megbecsüli; éjszaka a tegnapját újrajátssza, köszöni, hogy van háza, és lett vacsorája is, leélni érdemes napokat sorol egymás mellé, a városi örök idő foglalkoztatja, gyönyörködik az ünnepek leleményeiben, szertartásokban és szokásokban. Huncut zsiványok, mindig találtok valami megünnepelnivalót! Állt a temetőben a barátja temetésén, őt kérték meg, hogy mások között emlékbeszédet mondjon, de mialatt meghatóan beszélt a szomszéd halott még friss és hanyagul összelapított sírdombjánál állva, egyszer csak besüppedt alatta a föld, és Kalligaro térdig elmerült a porhanyós talajban. Kis rémület futott át a gyászoló közönségen, volt, aki halkan felkacagott. Kalligaro aránylag hamar kikelt a sírgödörből. A nullapont filozófiáját tette magáévá, mert mindig újrakezd, és a semmihez méri a történéseket. Ami annál több, az már megérdemli, hogy legyen. Köszönetet mond a tegnapért, és ahogy elmeséli magának, a tegnap megszépül, őt pedig eltölti a hála. Mi máshoz mérné a valamit, mint a semmihez? Kalligaro nem volt beavatott, nem is lesz az, de egy kirándulás vagy kaland során megsejtheti azt is, amit addig nem tudott, benézhet az örök időbe, amelytől a beavatottak elfordulnak, ők legalább egy napra szeretnének homályos értelemmel félni és reménykedni, úgy, mint mi többiek.
314