Fázós, vékony alak feketében, ezüstfej, ezüsthang, felsikló kacaj, egy kisfiú örvendező szeretete, amely elrévedő oldalpillantással át tud váltani valami másba, a mindennapos agónia szigorába, tud átkarolni és a nyakadba borulni, tudja megfogni az alsókarodat, amikor valami fontosat és mulatságosat mond, tud elérzékenyülni attól, amit mond, és tud csibészesen megátalkodva vitatkozni, hozzátartozik magányához a társaság, Kondor, Erdély, Nagy László és még millióan, mert kedves ember, majd elfújja a szél, csak a szellem hajtja, akkor is, ha a hasa fáj, elhanyatlik a betegágyán, mint egy kaméliás hölgy, és már felül, mert elmond egy szédületesen humoros és morbid történetet, már ül, és hadonászik, és gesztikulál, és a hangja még vékonyabb, mint egy ezüstsíp, mint egy elefántcsont tollkés, magasba emeli a karját, szép kreol ujjait, mint egy csupasz bokor, vasalt pizsamát adtak rá a nagynénik, akik nem engednek he nőt hozzá, semmi emberi nem idegen tőle, habár egy konzervatív vidéki kisfiú, szörnyű vallomások és mindig úriember, tépelődő és vibráló tapintat, aki őt megbántaná, az a törékenyt akarja összetörni, merő tévedésben, mert ő, akár a gyémánt romlóbb anyagok körében, és akármit mond, 5még ha butaságot is, akkor is édesen szállong fölöttünk, ha pedig megidézzük, angyaljósággal le is száll, mondjuk a Váci utcába, ahol legott egy idegen egyenruhát viselő katonatiszt beleköt Pilinszky Jánosba, és lökdösi, a katona illuminált, de nem a szellemtől, ám előáll egy köpcös, szakállas, fekete alak, hihetnéd csúfondáros prófétának akár, kezet nyújt a lökdösődő tisztnek, az meg, mint sok részeg, készségesen parolázik, Erdély Miklós keze olyan, mint Mona Lisáé, nőies, enyhén párnás, hosszú, elvékonyodó, meglepődő szemünk észleli, hogy a katona letérdel, majd a földön fekve összegörbed, s a próféta még mindig mosolyogva továbbra is kezet fog vele, hosszú jajgatás, amíg végre elengedi, Nagy László és Baranyi Antal, Sarkadi és Kondor ott állnak védőgyűrűben, a tisztkollégák sem avatkoznak be, „Miklós, kérlek!”, Pilinszky könyörületért protestál, az elesett, részeg katonatiszt valóban olyan elesett most a már bezárt Anna bár előtt, jövet az építészpincéből, amelynek Kondor festette ki a falát, ahol ma elképzelhetetlenül szerény összegért gyalult fenyőasztalokon ehetsz, ihatsz pirosló félhomályban, a törzsasztalt lassan körülülve, Kondor félszegen, azazhogy fél seggen ül, mert a másik fele fáj, aminek okát a nőben keresd, Ágnes asszony akkoriban divatos, igen hegyes orrú körömcipőjében, tudvalevő, hogy izmos lábon az ilyen körömcipő elsőrangú fegyver farba rugdalózáshoz, az eset megtárgyalása törzsközvigalom volt még az este korábbi szakában, most azonban, jóval éjfél után, amikor még 6együtt maradnak, csak hogy együtt maradjanak, kisfiús fohász vezeti őket a Fehérhajó utcába, a hatodik emeletre Kondor műterme felé, ahol már a feleségen is erőt vett a megbánás, Ági boldog, hogy a férje megjött, délután tudott valamit csinálni, ő is művész, nemcsak Kondor Béla, alias Samu, de most a kályha körül jólesik a körbetelepedés, valamelyik Vujicsics elfoglalja a harmóniumot, és szomorú ószerb zsoltárokat hallat, ha Tihamér, szárnyalóbbakat, ha Sztoján akkor barlangosabbakat, Erdély valami művészeti folyóiratot lapoz, vagy hasra fekszik a műterempárkányon, és sír, ki tudja, miért, talán a katonát sajnálja, van sírni ok a világban elég, Kondor lerúgja a cipőjét, és gyapjúharisnyában, törökülésben vodkáspohárral a kezében bekuporodik szőnyeggel letakart nagy heverőn a benyíló sarkába, innen szemmel tarthatja Ágnest, akinek mind Sarkadi, mind pedig Pilinszky hevesen teszi a szépet, okkal, hiszen Ágnes szép, ideges, okos és valamelyest gonosz is, ezt érezni, ezt kihallani meghökkentően éles észrevételeiből, olyannyira, hogy idő múltával megint annál a cserépkályhánál ülve rideg nehezteléssel beszél Sarkadiról, aki tőlük, abból a műteremből lépett ki az ablakon, most azonban Pilinszky még Simon Weilről és Chestertonról beszél, a hit kalandjáról és lehetetlenségéről, ő maga naponta küzd a hitért, mert hét elvetemült ateista van benne elásva, de a szellem tud a szellemről, őhozzá elért annak a zsidó nőnek az üzenete, és Tamás evangélistáé is, nemkülönben a jeruzsálemi 7Talmudé, amelyekről gyakran beszél, művekről kell beszélni, nem ügyekről, ami az emberit üggyé teszi, az a megoldhatósága, a költőt viszont az állandó megoldhatatlanság érdekli, a metafizikai dráma és nem az élettechnika, utóbbihoz elég a szerelő telefonszáma, ezért csapnivaló szerző például Brecht, mert ő árulást követett el az irodalom dolgával szemben: kiutat kínált, mert amíg halál van, addig nincsen kiút, ezt József Attila tudta, Brecht nem tudta, most azonban már átugrottunk hatvanból hetvenbe, János ült már számos hölgykoszorúban, szüksége van a nőkre, nekik beszél, nők gyámságában él, két nagynéni vigyázza álmát, meg a szerető nővér, mindenféle rissz-rossz nőt nem eresztenek be hozzá, a világnak nem kell bejönnie, a napfénynek sem kell bejönnie, jobb ebben a téveteg sötétben, nappal is csukott ablaktáblák mögött, ágyszag, citromostea-szag, nehéz bársonyok szaga, és az ágyban egy szent clown hadonászik, vékony csuklóján visszacsúszik a pizsama, van egy kis rum is, se ok, se kedv kibújni, ich bin ein wenig reduziert und zimperlich und traurig, hallom a telefonba, aztán a nagy költőminiszternek, la mélancholie m’a attrappé, jön a hívás Párizsból, szép csendesen innen-onnan, költőtalálkozó őnélküle lehetetlen, mert ennek az ezüstsirálynak minden tóra le kell szállnia, ő nem fog lepkehálóval szökdécselni, mint Weöres, de felszökik egy asztalra táncolni Zbigniew Herbert mellé, ha kell, és leköti a szemét annak, aki egyszer megpillantotta, ennyi kellett annak magyaráza8tához, hogy meghívottak legyünk egy Párizs környéki szemináriumon az alkotó képzeletről, „imagination créatrice”, amely, lévén katolikus a gyülde, nem tévesztendő össze a fantáziával, és halljuk mindezt egy ramboullet-i kastélyban, van mindenféle felszólalás, mi, két magyar, ülünk kukán, nem vagyunk oly fennköltek, mint az a jezsuita, akinek az alkotó imagináció egy hófehér galamb képében ereszkedett alá az ablakpárkányára, magától értetődik, ő volt a szentlélek mosolya, miáltal, akárha diktálnák, leírta ezt a szonettet, amelyet íme felolvas, hallgatom a szonettet, Pilinszkyre nézek, komolyan mered maga elé, de az ajka körül mindannak, ami itt zajlik, pindurka mozgásokból szinte sátáni cáfolata, fölösleges a szentségről beszélni, van, aki szent, van, aki nem az, van, aki bűnbe esve is szent, van, aki szentbeszéd mondása közben sem az, honfitársam, akit egy magas, rövid hajú szőke hölgynek bemutatok, hallván, hogy a hölgy berlini, nyomban lecsap a Párizsban élő berlini irodalmárasszony bálványára, Brechtre, és vele szemben József Attila költői tisztánlátását magasztalja, a hölgy udvarias, alig ismeri József Attilát, de ami Brechtet illeti… s jön érvre érv és ellenérv, parázs vita, két világnézet, egy nyugat-európai hűvösebb, ironikusabb, távolságtartóbb, érdeklődően engedékeny, meg egy föld alatti mélységekkel, ércekkel, vérfolyókkal érvelő, szökkenőbb, illogikusabb, halálkísértőbb, s a melodráma határát borzoló, mindkét fél a legjobb fegyverzetben mutatkozik, mert a szeminá9riumi szócséplést szinte átaludták, most tehát vörösborral a kézben és valami mosollyal a szemben Juta, a későbbi feleség rendíthetetlenül fogadja és visszagörgeti Pilinszky János attakírozásait, utóbbi sem lankad, ilyen vitákból nagy szerelmek lesznek, Párizsban és Budapesten lehet éjjel-nappal, asztalnál és ágyban vitázni, van összebújás is, de van benne egy „igen, de” is, egy „mais oui” is, quand meme, és már Polliniről van szó, Kocsis Zoltánnal szembeállítva, mindenki magasztalja a saját térfél bajnokát, Pollini és a Nyugat technikája, Kocsis a Kelet mélysége, és egy rendes német asszony, sziléziai háttérrel, nem tudja elhessenteni a gyanús mélységek csábítását, ezért is foglalkozik tudományosan annyi bolond század eleji orosszal, s a vita valami másról szól, nemcsak a racionális analízis és a szubsztantív intuíció mérkőzéséről, János lecsap, Juta pilickázva adogatja vissza a labdát, János azt szeretné, ha itt laknának, Párizsban nem tud verset írni, de világos, hogy nem lakhatnak tartósan Budapesten, talán nyári vakációra eljön Juta, Kassákné házába, Nagymarosra, a Duna-partra, Breuer Marcel-székek a teraszon, vacsora után Armagnac, Juta panorámát fest a kelet-európai disszidensekről, szeret, archivál, elemez, rendszerez és nem utolsósorban segít bennünket, mikor én néhány napig egy zárt szobában aludtam, Juta megmozgatta a nyugati sajtót, János azt mondja, lehet, hogy két birodalom, de az egyik rákos, a másik pedig nem az, kedves történetek, elégia, és már az eltávolodás megrázkód10tatásai, a porondon nincsen csattogás, csak egy történet egy New York-i házról, amely a költő szeme előtt omlott össze, lefordítja franciára, az ember fáj a földnek, l’homme fait mal à la Terre, de aztán mond valamit, tu me fais mal, mosolyog Juta, de még mielőtt elálmosodnának a háziak, üljünk kocsiba és hagyjuk magára Pilinszky János költőt egy hölggyel, aki, mint előtte és utána a többiek, neheztelően imádja és időlegesen gondját viseli, mert arra szüksége van, hogy gondját viseljék, az angyalféléknek szüksége van erre.
11Csak néhány héttel ezelőtt jött a hír, hogy Danilo Kišnek a tavalyelőtti tüdőrák már a gerincére is átterjedt. Leszállt a repülőgépről, és elkezdett a háta iszonyúan fájni. Aztán ő is telefonált, nem voltam otthon, a feleségemmel beszélt, azt mondta: haldoklik. Meg akarták operálni, de nem engedte. Kérte a hozzátartozóit, hogy engedjék meghalni. Nehézségei támadtak a beszéddel, rohamosan fogyott, nézte a televíziót, praktikus dolgok foglalkoztatták, kommentálta a kelet-európai eseményeket. Az utóbbi hetekben növekvő erejű morfiuminjekciók tették számára elviselhetővé a létezést, de még így is szenvedett. Otthon akart meghalni. Nem evett, a két utolsó napon nem beszélt.
A végidőben csak a most van, csak a fájdalom és a tudatlanság, csak testhelyzet, várakozás az ápolónőre, szúrás, enyhület. A test önállósulása. Már nem akar veled maradni. El akar hagyni, mint egy vásott cipő.
Borisz Davidovics síremléke, Kert és hamu, Holtak enciklopédiája – csupa halál-előkép. Ez a gyermekes, aranyszívű, mulatságosan szertelen, nyakigláb, mély hangú bohóc, ez a bölcs és 12nagy író, ez a pompás, holtáig fiús-loboncos férfi a könyveiben állandóan a halál körül kereng. Az apja magyar-zsidó ügyvéd, megölték; őt az anyja görögkeletinek keresztelte, s magával vitte Magyarországról szülőföldjére, Montenegróba. Itt is, ott is, Danilo olyan vidéken élt, ahol sokat öltek. Anyja is csontrákban halt meg többéves gyötrődés után, mely idő alatt a tizenkét éves fiú volt a kenyérkereső és az ápoló.
Danilónak igen kifejlett halálérzékenysége volt, és ahhoz is volt bátorsága, hogy ne röstellje a halálfélelmét. Susan Sontag megpróbálta rábeszélni a maga nagy hírű orvosára, aki őt kigyógyította a rákból, Danilo makacsul kitért: az az ember kíméletlenül beszél, a hírek szerint ijesztgeti a betegeit, viszont az ő orvosnője kedves, megérti a páciens halálfélelmét.
Az emberi túlélésnek minden bizonnyal velejárója a felületesség és a közöny. Nem tudjuk felfogni a barátaink halálát. Nem is akarjuk igazán érteni. Az élő kerüli a halál gondolatát.
Találkoztunk Budapesten, New Yorkban, Jeruzsálemben, Lisszabonban. Konferenciák, amelyeknek egyetlen haszna, hogy az írók találkozhassanak. Ilyenkor minden túl sok. Több tucat ember, akivel szívesen beszélgetnék külön-külön 13lassan. Ilyen tömegben az írók élvezhetetlenek. Miért beszéljenek egymással az írók irodalomról? Az ember elolvassa a másik könyvét, esetleg mond egy-két szót róla. A téma súlypontja hajlamos átcsúszni a politikába. Danilo Kiš és Adam Michnik bemutatkoznak egymásnak, és megkedvelik egymást. Csengetnek, az ember beül a konferenciára, felveszi a fülhallgatót, hülyeségeket rajzol és ír, megfájdul a feje, suttog, csibészkedik, mint az iskolában, elmondja, hogy az egész élet pokoli marhaság. Danilo szép, mély, kissé rekedtes hangját élénk szemvillanások kísérik. Nyakigláb, szórakozni vágyó fiú, kicsit már fáradt, sőt talán nagyon fáradt, de ha van kedvére való társaság, akkor még hajnali háromkor is szívesen beül egy italra a hotelbárba. Kicsomagolás-becsomagolás, check in, check out.
Lehet, hogy D. elmegy majd egy másik szemináriumra is, ha nagyon hívják, mert az is egy jó nagy marhaság lesz, de ő ott is talál valakit, akivel jól fog beszélgetni, aki gyönyörködve tudja őt hallgatni. Ha van inspiráló közönség, akkor előáll a nagy színész, aki az ő pincehangján remekül eltrillázza egy bizonyos naiv hölgyike csiripolását, miközben ez a bizonyos szende hölgyike az étlapról egy előkelő vendéglőben a Saint-Germain-de-Prés-n ördögi pontossággal választja ki a legdrágább ételeket minden fogásból, oly katasztrofális végkifejlettel a lovag pénztárcájára nézve, hogy másnap bizonyos párizsi jugo14szlávok körében mulatság tárgya: íme Danilo is megvacsoráztatta azt a kis csipegető madárkát. És ahogy csereberélte a szerepeket, ő volt a hölgyike, a pincér, és ő volt ő, majd az őrajta röhögő barátok. Igazi írói munka volt, ő volt mindenki.
Hálás volt, ha meleg érzéseket kapott. Ha valakit kedvelt, akkor az a másik érezhette, hogy Danilo kedveli. Bámulatosan szabad volt az érzelmei kimutatásában. Szívesen vette a barátságot, érdekelték az írók, az a furcsa nemzetközi banda. Gondosan elolvasta mindazt, ami róluk a mellékelt információs lapokon állt, tanulékony volt, rendesen végighallgatta a többieket, időt szentelt rájuk. Arra is, hogy együtt igyanak, hogy megnézzék egymást. Ha valakit szeretett, Sontagot, Miłoszt, Zagajevskyt, Enzensbergert, akkor felragyogott, és kiterjesztette a fényét. Néztük Miłoszt, ahogy a párjával áthalad a szálloda előcsarnokán, Danilo félrehajtotta a fejét: „Aranyos!” Szerette, hogy a közép-európai klán feje még férfi a talpán. Ahogy a hölgy karján vonul, mint egy köztársasági elnök. Közben odaküld egy diákos mosolyt, az illő távolságot azonban megtartja.
Jeruzsálem óvárosában sétáltunk, őt az arab negyed nem érdekelte annyira, mint engem, ismeri otthonról, Boszniából a muzulmán bazárt, ellenben komoly megfigyeléseket tett arról, hogy az 15izraeli nők feneke az elmúlt évtizedekben eltávolodhatott a földtől, vagyis hosszabb a lábuk, mint amikor még Koestler járt ott a háború után, mert akkor a kelleténél alacsonyabban hordták a feneküket. Gyaláztuk a kiadókat, akik sosem szegények, eltérően az íróktól, akik majdnem mindig szegények. Ő egy kis műtét után volt, és fáradtabb, mint azelőtt, a szobájában olvasgatott, ha nem velünk volt, és ha nem vitték magukkal a jugoszlávok. Ő azt hiszi, hogy a magyarok összetartóbbak, de őt is mindig körülvette a szerb-horvát nyelvközösség. Jeruzsálemben, a Mishkenot Sha’ananim nevű vendégházban szomszédok voltunk, békésen ittuk a szaléziánus szerzetesek kiváló borát, és fecsegtünk a hosszú, oszlopos teraszon, de már csengett a telefon, és vitték egy kibucba, ahol öt jugoszláviai zsidó nő, koros asszonyok mind, el akarták neki mondani a történetüket. Ők is ott voltak Golij Otokon, a dalmáciai kősziget-börtönben, és csak a szabadulásuk után jutottak el Izraelbe. Mielőtt még meghalnak, szeretnék elmondani a történetüket neki, éppen neki, hogy írja meg. Danilo egyáltalán nem akart erről a szigetről írni, amely az ő országában egyszeriben divatos téma lett, lágerregény-infláció, nem úszik együtt semmilyen uralkodó áramlattal. De ez az öt nő a sürgetésével felkavarta. Majd ír valamit a tizenhatodik századi raguzai-dubrovniki zsidókról, mondta kitérőleg. És most ezek az öregasszonyok? Majd visszajön, és magnóra veszi, amit mondanak. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörtén16ni. (Egy évvel később megtörtént, szép tévéfilmet csinált velük élete utolsó évében.)
Finoman volt emigráns, hazajárt, de egy kicsit otthontalan volt Belgrádban. Ott mindenki etnikai-nemzeti lázban ég, a fél-magyar-zsidó-fél-montenegrói Danilo a kevesek egyike maradt, aki jugoszlávnak mondta még magát. Így ült két kolléga között, az egyik szerb, a másik szlovén, ezek egymást kerülték, nyilvánosan összecsaptak, Danilóhoz viszont mind a ketten ragaszkodtak, belátták, alkalmatlan a törzsi konfliktusokban való elköteleződésre. Szarkasztikus giccsérzékenysége, humorérzéke és a luciditása nem engedte meg, hogy csatlakozzon nemzeti haragokhoz és gőgökhöz. Látta az ilyen szenvedély színét is, meg a visszáját is, együtt tudott érezni, de be is tudott telni vele. Egy darabig hallgatta, aztán elfáradt, kikapcsolódott.
Jó minőségű, laza tweedzakójával, kitűnő franciaságával, zsebre dugott kézzel, nyájasan vagy szarkasztikusan vigyorogva átsétált országokon és városokon. Jó utasként, kis csomaggal; mindenütt nyitottan és tartózkodóan. Itt Budapesten egy kissé kevésbé volt tartózkodó. Nem tudok róla, hogy sok francia íróbarátja lett volna, de itt Budapesten körülvették és szerették. Gyerekkori nyelv volt az ő magyarsága, és ettől fiúsabb lett magyarul, vagányabb, szilajabb. Ha 17szabatosan akart fogalmazni, olykor átkapcsolt franciára. De az ő magyartudásában benne voltak az olvasmányok is, utóbb éppen Kosztolányi Dezső prózájáért rajongott, és Ady Endrétől Petri Györgyig úgy fejezte ki elragadtatását egy-egy vers iránt, hogy a magáévá tette: lefordította. Közülünk való volt, testvér volt. Asztalomtól balra fordulok, ott ül velem szemben a magas támlájú karosszékben Danilo, megfoghatatlanul komolyan.
18Egyike volt a század nagy festőinek.
1932-ben még a Párizsban összejött nemzetközi élcsapat egyik tagja volt. Ő is, mint többen mások, kelet-európai zsidó. Magyar zsidó. Vagy ahogy 1944-ben hivatalosan átfogalmazták: Magyarországon élő zsidó.
A deportáló vonat, amelybe belepréselték, 1944. július 10-én érkezett Auschwitz-Birkenauba. Ötvennyolc éves volt, súgták neki, hogy hazudja: még nincs ötven, de nem tette ezt. Beállt a gyerekek és az öregek közé a vonszolódó sorba a zuhanyozó felé, ahol a belépők melegvíz helyett fojtógázt kaptak.
Gazdag, kivételezett zsidó volt. Először rákerült az életben hagyható kétszázötvenek listájára, később a szorgos feljelentői leszedették róla. Az Auschwitzba tartó vonatból sikerült kicsúsztatnia egy levelezőlapot Herczeg Ferencnek, a kor tekintélyes hivatalos írójának, aki mellesleg Farkas örökölt nagy kiadóvállalatának az egyik főszerkesztője volt, és aki ígérte, hogy közbenjár Horthy kormányzónál az érdekében. Csak egy mondat állt rajta: Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.
Nem lett volna muszáj hazajönnie Párizsból Budapestre, de a rámaradt patinás nagy cég arra 19kötelezte a fiút, hogy folytassa az apja művét, akinek ahhoz hasonló kifakadó-leszámoló levelet írt (és nem küldött el), mint Franz Kafka az ő apjának.
Erőtől duzzadó, behemót és goromba alapító atyák népesítik be a huszadik század eleji családregényeket és biográfiákat keresztények és zsidók körében egyaránt, a fiúkat pedig elcsalta a folytató utódlástól az irodalom, a művészet és a filozófia.
Az apa csodálta magát, és nem sokra becsülte a fiát, a fiú tehát bizonyítani akart. Önként ment az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia seregében a frontra, példás tiszt volt, kitüntették, repült, lovagolt, felderítőként rejtőzött, és nem futotta az őt kerülgető halált. Délkelet-Európa frontjain és az olasz fogolytáborban rajzfüzettel a kezében jobban érezte magát, mint 1919–20 telén újra Budapesten, bukott forradalmak után, gazdag zsidók körében és antiszemita kormányzat alatt.
De már 1920 őszén Észak-Olaszországban, a Garda-tó partján, a csataterek és a fogolytábor közelében a tehetős turista, a tanult festő rajzol és naplójegyzeteket ír.
A Márkus-templom elölről olyan, mint egy felcifrázott habos torta, vagy mint egy parvenü, ki mindent magára rakott, amit csak meg lehet venni… Téren állandó fotografálás. Mindenki gyöngéd lesz, s galambokat etet. Szorgalmasan 20esznek, s hosszabb kérés után egy felröpül a kitartott kézre. Alkalmasint amelyik szolgálatban van… Olyan örömet, mint a természet, illetőleg a kép, amit én látok, ha meglátom – nem okoz nekem semmiféle műremek. No, talán párat kivéve. – (Ma túl sok rosszat láttam.)
A formák, dolgok, színek megjelenítését parancsolja magának, úgy, ahogy neki megjelennek. Független szellem, nincs fölötte semmi doktrína és senki ember sem, hacsak a hóhér nem némi haladékkal.
Nem megcsalható, messzire, semmibe, látszatokon át a halálba néző szemeket lát, de ha magát rajzolja, az ő szeme mindig csukva van. Úgy lát. Ha emberi alakokat, akkor viszonylataik reménytelenségét, örömtelen egymásra ítéltségüket. Kalapos, fekete árnyakat, hosszú szoknyás, függőleges sziluetteket, megkapaszkodó, üreges szemű öregeket, egymásra nem nézőket, de néha leselkedőket. Mintha az öreg valóságosabb lenne, mint a fiatal. Vége, elvégeztetett, ilyenek a címek. Vörös az ég, keserű arcok, nincs kiengesztelődés.
Nincsenek szép, ifjú nők a képein, hároméves korában halt meg az anyja. Farkas állítólag nagy nőfaló volt. Gyors fellángolások; ekkor éppen egy amerikai útitársnő iránt: Senkit nem szerettem még ennyire… Tegnap reggel végre megérkezett a várva várt levél… Nevettem, ide-oda járkáltam, szerettem volna vele táncolni, a mezőkön szaladni és ugrálni. Soha levelet még így nem vártam. Soha levélnek még így nem örültem. So21hasem olvastam el ennyiszer egy levelet. Ma is már vagy ötször olvastam. A hölgy nemsokára eltűnt a látóhatárból.
Nem fényes, nem ragyogó olajképek, száraz, matt temperák. A szürkésbarna háttérből, a végső alkonyatból nem is annyira kivágott, mint inkább kiemelt, valamelyest előhúzott, de végül is visszafoszló figurák. A horizont mindig halálos, a kézen fehér kesztyű, benne sétabot támaszkodás és eltávolítás végett. Az ember néha csak egy vonalka üres síkon, játékkocka-épületek tövében. Az ember használható folt és árnyék, eszköz egy festői filozófiához. A balkáni frontokon embereket rajzolt, a bajtársait, foglyokat, papokat, tiszteket, kivégzendőket, nem elvont foltokat. A tengerparton feltarajosodó hullámokat, a víz mozgalmait, a felszín alatti dús életet, az eget-földet-víztömegeket elválasztó horizontvonalat, magányos fehér tornyokat, kopasz fákat.
A húszas évek jól sikerültek, barátságok, összetartozások, felfedezés, odaadás, saját út keresése, felesége – gazdag zsidó bárónő, régi bankház tulajdonosa, aki maga is festett – három gyerekkel ajándékozta meg, ő pedig meg akarta mutatni, hogy tud kedvesebb lenni hozzájuk, mint az apja volt őhozzá.
A művész megkölti önmagát, sikerült: csak ő tudta a művészetet és a vállalatvezetést, fájdalmasan bár, de egyesíteni. Amikor átvette a céget, gyászkeretes levélben értesítette barátait a festő 22Farkas István haláláról. A gyászhír korainak bizonyult.
Ha már a hétköznapjait betöltötte a könyv- és hetilapkiadás, mintegy kétszáz alkalmazott vezetése és az érzékenyen egyensúlyozó kultúrpolitika, vasárnap a Balatonon vitorlázott, és a hajóról megfigyelt egy pontot Szigliget fölött, a Kammonkő-hegyen, ahonnan, úgy képzelte, jó lelátás tárulna elé. Fölment, a telket megvette, és házat, műtermet építtetett oda. A szürke-barna-vörös tengerparti képek után a szeme itt fogékony lett a zöldre.
Más művészek is találtak maguknak helyet, nekem is van egy házam a közelben, az egyik, jó fehér bort adó, kialudt vulkán, a Szentgyörgy-hegy tövében, és szívesen nézem a tavat a Farkas-villa tornácteraszáról, amely ma szerényen látogatott vendéglő, bent három szobával, ahol az érdeklődő megnézhet néhány Farkas-képet.
Én is a szerenitást kerestem és találtam meg ezen a vidéken, amelyet egyik másik látogató Provence-hoz vagy Toscanához hasonlít. Egyik oldalon a hazát álmodó ember, a másikon millió külső tényező eredőjeként 1944-ben a németek által megszállt Magyarországon a közrend őrei elviszik, verik és a halálba kísérik a tegnap még tekintélyes nagypolgárt.
Addig még történik egy és más. Sötét öltönyére Farkas maga varrta fel a viselni kötelezően elrendelt sárga csillagot. Egy neves költő, akit egy 23időre megbűvölt a nemzetiszocializmus, a kiadóhivatalban kajánul üdvözölte: „Milyen jól áll önnek a sárga csillag, igazgató úr!”
Farkast, első világháborús katonai érdemrendjeiért, fehér karszalagos, kivételezett zsidóvá minősítik, aki olyankor is kimehet az utcára, amikor a többiek nem, de az általa választott keresztény stróman, más szóval a formális igazgató, aki a propagandaszervek bizalmát élvezi, hogy a cég végül is az övé lehessen, utánanyúl Farkasnak, nehogy kijöhessen az internálótáborból, és nehogy lemaradjon a soron következő deportáló vonatról.
Farkas nagyvonalú mecénás volt, hálából némelyik támogatottja szidta a gazdag zsidót. A második világháború után, mikor a kommunisták emelkedtek hatalomra, ugyanezek, vagy mások, akiket ugyancsak segélyezett, Farkast holtában, ezúttal mint a kizsákmányoló burzsoát, tiltották ki a művészet történetéből.
Engem egy történelmi véletlen hozott közel Farkas családjához és megmaradt, rejtőző művészetéhez. 1973-ban egy házkutatás során az állambiztonsági szolgálat elkobozta a naplójegyzeteimet, és azokat államellenes izgatásra alkalmasnak ítélte, az urbanisztikai kutatóintézetet pedig, ahol dolgoztam, elbocsátásomra szólította fel, aminek főnökeim siettek eleget tenni. Később úgy emlékeztek a történetre, hogy meleg baráti viszonyban voltunk.
24Akkor írtam a Cinkos című regényemet, amelyhez elmegyógyintézeti tapasztalatra volt szükségem. Néhány hónapon át egy kastélyból lett vidéki elmegyógyintézetben dolgoztam pszichológusként. A társalgóhelyiségként is szolgáló nagy előcsarnokban, ahol vagy száz beteg üldögélt, fölkeltette a figyelmemet egy érdekes arcú, tizennyolc éves lány, aki földig érő sötét kabátban, a hóna alatt rajzmappával keringett a betegek között, és engedélyt kért a társaitól, hogy lerajzolhassa őket. Több füzet és mappa megtelt. Festő barátaimnak mutattam a munkáit, tehetségesnek vélték, de az ábrázolt alakok spagettiként lecsüngő ujjaiban a tényleges elmebaj jeleit sejtették. Bandi Judit Farkas István unokája volt, olykor ironikusan beszélt a kórházigazgatóval, ilyenkor elektrosokkot kapott.
Budapestre hoztam, az apja nem fogadta be, ránk maradt harmadiknak a két gyerekünk mellé, de az élet vele nehéz lett. Ha valamivel elégedetlen volt, csomókban tépte a haját, és a fején kopasz fehér foltok keletkeztek. Leleményes volt az abszurd cselekedetek kieszelésében: útlevél nélkül felült a moszkvai gyorsra, ami a határsértésnek akkoriban rendkívül szokatlan iránya volt. Gyorsan váltogatta az önkínzó panaszt és a szarkasztikus kacajt, kitűnő humorérzéke volt, büntette magát, kaján volt, és együttérző.
Tőlünk más gyámokhoz került, majd Rómában élő nagybátyáihoz, onnan Ausztráliába, és vissza egy budapesti elmegyógyintézetbe. Itt halt meg fiatalon. Rövid örökséglánc vezetett a ro25busztus dédapától Juditig, akiben fel-felcsillant a nagyapa, Farkas István tehetségének a visszfénye.
Juditnak volt egy gyámja, egy hajdan módos zsidó pékmester, akinek volt egy sarokháza, abban a műhely és a nagy lakás. 1944 végén a nyilasok, a magyar nemzetiszocialisták a péket és a feleségét elvitték egy parkba, és másokkal együtt géppisztolysorozattal lelőtték. A kivégzőkülönítményben volt egy fiatalember, aki valaha az idős pék jó bánásmódban részesülő inasa volt. Valamilyen nyugtalanság arra késztette, hogy visszamenjen a hullahalomhoz, és kihúzza belőle a mestert és a feleségét; éltek még mind a ketten. Egy kézi tolókocsin elhúzta őket egy kórházig, életben maradtak.
A Farkas unoka ügye vitt el engem az öreg pékhez, akinek üzemét, házát 1950-ben állami tulajdonba vették, de kettejüknek meghagytak két szobát.
Itt voltak, helyesebben: lappangtak Farkas István itthon maradt képei, vagy inkább egy részük. A szobafalakat padlótól mennyezetig beborították, sőt még a mennyezetre is fel volt némelyik erősítve, úgyhogy egy karosszékben hátradőlve alaposan szemlélhettem őket egy sokágú bronzcsillár fényében.
Halállal eljegyzett arcok, a magabiztos gentleman, a büszke profil az önarcképeken sejthette, hogy mi jön. Nem tartotta volna elegánsnak, 26hogy elmeneküljön a sorsa és a felelőssége elől. Kár, hogy 1932-ben hazajött Párizsból. De lehet, hogy ott is utolérte volna a horogkeresztes halál.
Művei tavaly betöltötték a Budapesti Történeti Múzeum számos termét, halála után hatvan évvel veszi észre a város, hogy egy nagy művészét hagyta megölni. A műértők, a gyűjtők és a kereskedők elkezdtek Farkas István művészetéről beszélni.
27Ma ötven éve csizmás lábak között négykézláb kellett átkúsznom a nyilasok razzialáncán, hogy mentsem a bőröm. 1944-ben megtanultam, hogy a felnőttek váratlanul megőrülhetnek, és egyenruhában vagy anélkül nekilátnak gyerekekre, öregekre vadászni.
A vadászok között volt mindenféle, laza kötelékben működtek, közös volt bennük, hogy föl lettek hatalmazva az embervadászatra. Hogy szabad nekik csak úgy lepuffantani valakit, akkori szóval a helyszínen felkoncolni, mert zsidó vagy katonaszökevény.
A házunkból is kísértek embereket a Duna-partra karácsony táján, hogy arccal a víznek felsorakoztassák, és aztán egy sortűzzel, mint a kuglibábukat, lebillentsék őket a zajló jégtáblák közé.
Jöttek ilyen emberek abba a lakásba is, ahol nyolcvanadmagunkkal szorongtunk. Nem voltak gépek, hozzánk hasonló emberek voltak, csak éppen másképp látták a világot. Pénzt, jegygyűrűt követeltek, és az állambiztonság érdekében összeszedték a konyhakéseket.
A ház előtt kellett sorakozni, várakoztunk; ha a Duna felé vezetnek, mi gyerekek úgy döntöttünk, hogy szétszaladunk, mindegyikünket nem 28találják el, valamelyikünk megmenekülhet. Aztán jött két ember katonatiszti egyenruhában, lehordta a fegyvereseket, és visszaparancsolt bennünket a házba.
Aztán megint jöttek a nyilasok, az egyik néhány felnőttet elvitt lelőni, bennünket, gyerekeket otthagyott. Majd meg egy jóképű, magas fiatalember a kapualjban mellettem egy öregembert fejbe lőtt, pisztolyát énrám is rám fogta, néztük egymást, leengedte a kezét, megfordult és kiment.
Ezekben a karszalagos fegyveresekben is lezajlott egy döntés. Rájuk volt bízva, hogy lőnek vagy nem lőnek. Nem kellett a törvény előtt sem megokolni, sem igazolni a döntésüket. Nem volt törvény, csak az ő lelkük, szellemük.
Azt kell mondanom, készületlenek voltak, szinte gyámoltalanok, tétováztak, hogy mitévők legyenek. Mert azt is megtanulták, hogy ne ölj, de azt is, hogy ilyeneket vagy olyanokat kell, lehet és könnyű megölni. Akire a vezér rámutat, arra lőhetsz. Szívükben ott volt egy vezér, aki erre vagy arra rámutat.
Mondhatnám, hogy az az idő régen elmúlt, és a normális civil férfiak ilyesmire már nem volnának képesek. Naponta látjuk mégis, hogy tőlünk délre, néhány száz kilométernyire egy nyelvet beszélő normális, civil férfiak időnként esetlegesen agyonlőnek valakit, mert katolikus, mert görögkeleti, mert mohamedán.
29Őseiket hol ez, hol az parancsolta-térítette a maga hitére, és most azért, mert az egyik így imádkozik, a másik meg úgy imádkozik ugyanahhoz az istenhez, vagy még csak nem is imádkozik, olyasmiért tehát, ami korábban egyáltalán nem akadályozta őket a közös munkában, a barátságban és a házasodásban, most egyszeriben dühös korlátoltaktól feltüzelve összevissza ölnek. Némelyikük szeret orvlövészként álló alakokat egy ujjmozdulattal elfektetni.
Mit mondanak ezeknek a fiatalembereknek a papjaik? Mire biztatja őket a közvélemény-formáló értelmiség? Magas állású, tanult emberek azt mondják nekik: nem élhettek együtt egymással, szét kell válnotok. Olyanoknak mondják ezt, akik egész jól összefértek egymással. Nem az egyszerű emberek kezdték a polgárháborút. Ez a szellem, ez az oktalan, leszegett fejű megátalkodás, hogy mostantól nem viseljük el egymást, néha házasokat, barátokat, szülőt és gyereket is elfog. Mert ideje van a nyitásnak és a csukásnak.
Mi azonban úgy is dönthetünk, hogy szóval, tettel, művészettel a megértésért dolgozunk. Választhatjuk az embervadászat helyett az embervédelmet.
Legtöbb védelemre azok szorulnak rá, akikkel egy fedél alatt lakunk. Nemcsak attól kell félniük, aki az ajtón kívül van. Mindig időszerű védeni az emberiséget legelőször önmagunktól.
Akkor, ötven éve is voltak embervédők, akik a parancsot a saját lelkiismeretüktől kapták. En30gem is ilyenek mentettek meg, okom van úgy érezni: ha valakire illik a hős szó, ők azok.
Ha Carl Lutz svájci követségi titkár – a svéd Raoul Wallenberg méltó kollégája – Budapesten 1944 végén nem adott volna ki bátor zsidó munkatársainak segítségével több ezer menlevelet, amelyek tanúsították, hogy alulírott a Helvét Konföderáció védelme alatt áll, ha egy svájci köztisztviselő, némiképp renitens módon (mert a követ nem volt hajlandó aláírni ezeket a menleveleket), nem tette volna túl magát lelkiismerete parancsára a hivatali előírásokon, akkor talán én sem volnék abban a helyzetben, hogy most Carl Lutz emléke előtt hálásan tiszteleghessek. A nyilasuralmat magam is egy svájci védett házban élhettem túl, amelyből jó néhány embert esetlegesen elvittek a Duna-partra, a többség azonban életben maradt.
Ebből a történetből, a svájci kollektív kivándorlási útlevél, a nagy tömegű svájci Schutzpass-ok történetéből is kitetszik, hogy az egyéni érzések a legbaljóslatúbb helyzetben is sorsdöntőek lehetnek. Lutzot nem utasították embermentésre, ő egyedül adott utasítást önmagának.
És amikor átadott egy emlékeztetőt a nyilaskormánynak, amely Roosevelt elnökre hivatkozva a felelősök személyes büntetését helyezte kilátásba további barbárságok elkövetése esetén, akkor a módszeres deportálás és elhurcolás lendülete alábbhagyott, mert a bűnösök megremegtek.
31A terrorral szemben is lehet tenni valamit. Egy-egy embert, akár ezreket meg lehet menteni. Ha az ellenállás erélyes, akkor a terror parancsnokai is elbizonytalanodnak, és legalább néhány áldozat megmenekülhet. Ritkán adódnak tökéletesen zárt és reménytelen helyzetek.
Carl Lutz körül néhány bátor és önérzetes zsidó végezte el a közvetítő munkát, cionisták többségükben, akik filozófiájuknál fogva elutasították a beletörődő áldozat szerepét. Ha az embervédők feladnák a játszmát, akkor a gonoszság és a közöny áttörhetetlen végzetté keményedne. A mentés azáltal vált lehetségessé, hogy voltak emberek, akik belevágtak, akik megtalálták Carl Lutzot, vállalták a tett kockázatát, tudva, ha meg sem próbálják, akkor biztos, hogy nem lehet.
A zsidók önvédelmében a cionisták voltak a legeredményesebbek, többnyire a félhivatalos-félhamis papírok osztogatásával. Ha a magyar zsidóság akkor felnőtt nemzedéke bizalomteljes lojalitásában, törvénytiszteletében nem hunyta volna be a szemét a végleges megoldás fokról fokra előrehaladó tervezete, az európai zsidóság megsemmisítésének gépezete előtt, akkor legalábbis tágasabbak lehettek volna a szökés rései, akkor azok, akiknek a kezébe nyomták a hamis papírt, megpróbáltak volna élni vele, akkor a magyar zsidók nagy többsége nem utasította volna el a törvénytelennek látszó utat, gyávaságból is bizonyára, de mert bátor férfiak is ezt tették, inkább bizalomteljes lojalitás hatása alatt.
32Ez nyilatkozott meg a Zsidó Tanács felhívásaiban is: legyünk engedelmes, törvénytisztelő állampolgárok. Elhintették a reményt, hogy a meghajlás jutalma méltányosabb bánásmód lesz. Az öntudat feladását a hatóságok a gyorsított halál technikai lebonyolításával jutalmazták.
Ez az illúziókergetés nyilatkozott meg abban a tényben is, hogy mi Waldsee-t erdős tópartnak képzeltük. Hallottuk, hogy odavisznek, és nem tudtuk, hogy ez Auschwitz fedőneve. Lett volna már rá mód, hogy ismerjük a valódi nevet és azt is, hogy ez mit jelent, ha szüleink és nagyszüleink nemzedéke nem hunyta volna be a szemét, mert nem akart hinni az elé táruló egyre irgalmatlanabb látványnak.
Egy fél évszázad elmúltával az európai zsidóság kiirtásának egyetemes történetén belül a magyar zsidóság kiirtásának fokozatairól egymást követik a megemlékezések. Mert ennek a processzusnak számos fokozata volt, és amíg csak az idegen állampolgárokat érintette, amíg csak a vidékieket érintette, amíg csak az elővárosokban lakó zsidókat érintette, addig mindig volt remény, s valami megokolás is, hogy őket miért igen és bennünket miért nem.
Amikor ezt a sok fejezetből álló és mind kérlelhetetlenebbül előrehaladó tervet felidézzük, amelyre a különböző országokban élő zsidók nem tudtak megfelelő tisztánlátással és határozottsággal válaszolni, akkor indokolt önkritikusan megvizsgálni a tehetetlenség szellemi és erkölcsi okait.
33A deportálás fegyveres és polgári adminisztrációja nem a semmiből jött, nem az alvilágból merült fel. Ha a zsidók éleslátóbbak, akkor meglátták volna, hogy mi van. Akik közülük tettek valamit, azért tették, mert tudták, hogy mi van.
Nem szabad elfogadni az áldozat szerepét. Akinek gyereke van, az nem lehet beletörődő. Az áldozat szerepe rossz szerep, mert felelőtlen. Az áldozat nem dönt semmiről, csak engedelmeskedik. Pedig az embert döntésre jelölte ki a sorsa, arra, hogy élete minden napján döntsön arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Akit nem kerített be egészen a rezignáció, az tudott valamit tenni az övéiért, és több esélye volt a megmenekülésre.
A zsidókat akkor lehet kiirtani, ha olyan a világ hangulata, hogy népcsoportokat ki lehet irtani. És ha a zsidókat ki lehet irtani, akkor sorban jönnek utánuk a következő szükségtelennek nyilvánított népcsoportok. Akkor nincs felebarát, csak kategória, rubrika, szám.
Máson segíteni csak az tud, akinek van elegendő lelkiereje és szuverenitása ahhoz, hogy magán segítsen, és amilyen minőségében támadják, abban a minőségében védje meg magát.
Ha az embervédelem nem uralkodó eszme, akkor csak itt-ott némelyeket védenek meg a Föld igaz emberei, akik az erkölcsi megértés útján előbbre járnak, mint a többiek, és hősök akkor is, ha nem szentek, mert tökéletlenek. Mindannyian többlelkű és tépelődő lények vagyunk, ez a 34mi gyarlóságunk és nagyságunk, ezért nem vagyunk gépek.
Akit megmentettek, annak kötelessége van a megöltekkel és a megmentőkkel szemben. Mélyen igaznak találom a talmudi mondást, hogy aki egy embert megment, az az egész világot menti meg. Az ilyen ember kaput nyit a reménynek, és ablakot a világosságnak. Bizonyítékát adja, hogy van felebarát, akiben bízni lehet, és kézfogás, amelynek érvénye van.
35Magyarországot Németország 1944. március 19-én szállta meg. Száz nap múlva Budapest kivételével már az egész ország zsidómentes volt, a nevezetes – Adolf Eichmann irányítása alatt álló – Sonderkommando instrukciói szerint a magyar csendőrség és az SS a teljes vidéki zsidó lakosságot deportálta, túlnyomórészt Auschwitzba, úgyhogy amikor Raoul Wallenberg 1944 júliusában a semleges svéd követség humanitárius ügyekkel megbízott harmadtitkáraként állomáshelyére, Budapestre jött, a vidéki zsidó gyerekeket és öregeket Birkenauban már elégették, így az ő sorsuk már nem számíthatott humanitárius ügynek, maradtak tehát a budapesti zsidók, a szűkebb városmagban élők, mert az elővárosok zsidóit ugyancsak elvitték Auschwitzba.
Nyitva volt még mintegy másfél százezer budapesti zsidó sorsa, akiknek a deportálása már elő volt készítve, de Horthy Miklós kormányzó az utolsó pillanatban hozzá lojális csapatokra támaszkodva külső nyomásra meg tudta akadályozni a terv végrehajtását – ideiglenesen.
Amikor Wallenberg Budapestre jött, akkor már szökött foglyoktól a magyar vezetők, a zsidó elöljárók, a semleges diplomaták (és általuk a szövetségesek) tudhatták, hogy mi lett a tényle36ges sorsa a munkára Németországnak kölcsönadott zsidóknak, ha az a tény nem ütött szöget a fejükbe, hogy miért visznek el munkára csecsemőt, öreget, beteget, mindenkit.
Kiskorú iskolatársaimat, unokatestvéreimet a magyar állam akkori hivatalos szóhasználat szerint munkaszolgálatra kölcsönadta a német államnak.
A katolikus egyházfő post facto kérte, hogy a kikeresztelkedetteket hozzák vissza, a többiekkel pedig bánjanak emberségesen. Pásztorlevelét postán elküldték az ország összes plébánosának egy csomagban, a küldemény egyhez sem érkezett meg a kétezer címzett közül.
A deportálás különösen a belügyi államtitkárnak és a csendőrség parancsnokának volt a szívügye, összevonták a csendőröket Budapesten, az összes zsidó elvitelét puccsal kötötték volna össze.
Akadt egy páncélosdandár-parancsnok, aki, mert lojális volt Horthyhoz, felkocsizott a tankjaival, és körülvette a csendőrlaktanyákat: vagy elvonulnak, vagy szétlövi őket. A játszma egyelőre eldőlt. Magánakciók, pusztító vagy mentő szándékú elfogultságok sorsszerű hatalmat nyertek.
A legfontosabbat néhány nap múlva Wallenberg már tudta és jelentette. Már csak az volt a kérdés, hogy a maradékból kit hogyan lehet megmenteni, ha egyáltalán valaki erre teszi fel az 37életét, és azt mondja: „Megpróbálok minél több emberéletet megmenteni, minél több embert kiszabadítani a gyilkosok karma közül.”
A szerep nem minden, egy humanitárius ügyekkel megbízott követségi titkár nincsen predesztinálva arra, hogy mintegy fél év leforgása alatt hőssé, az embermentés archetipikus bajnokává legyen, hogy jó családból való, értelmes fiatalemberből az embervédelem zsenijévé fejlődjék.
A kondíciók nem voltak reménytelenek, mögötte volt Gusztáv király és Danielson nagykövet támogatása, a War Refugees Board kapcsolatai és pénzeszközei, és az a semleges svéd szerep, amely magyar állampolgárokat is diplomáciai védelemben részesített az országgal háborúban álló szövetségesek területén, és amelynek a vöröskeresztes, segítő, élelmező, gyógyító tevékenysége ellenállhatatlanul tiszteletre méltó volt.
A semleges hatalmak követségei, a svéd, a svájci, a vatikáni, a spanyol és a portugál diplomaták egyeztetve és együttesen léptek fel az üldözött zsidók védelmében, és az alapvető keresztényi és emberiességi érvekre, valamint az ország történelmi jó hírére hivatkoztak. Ők voltak a legitim külföld, rajtuk át jött Roosevelt elnök üzenete, hogy a tetteseket meg fogják büntetni.
1944 nyarán a Vörös Hadsereg már a határon volt, nem lehetett nem gondolni rá, hogy a néme38tek és szövetségeseik voltaképpen már elvesztették a háborút.
Ha a budapesti zsidók deportálását Horthy le tudta állítani, felvetődik a kérdés: vajon a vidéki zsidókét nem tudta volna megelőzni, ha megkíséreli?
Tény, hogy az adminisztráció gördülékenyen lebonyolította a gettósítást és a deportálást. Eichmann roppant elégedett volt, a magyarok kooperatív buzgalma nélkül nem boldogult volna. Ami jelzi az államapparátus mentalitását.
Ahogy azonban volt a jobbára csatlós szellemű tisztikarban egy lojális páncélos ezredes, úgy volt szerteszét a hivatalokban és a parancsnokságokon számos egyén, akinek nem tetszett a zsidók elpusztítása, és hajlandó volt különböző hivatalosnak tetsző iratok alapján elengedni csoportokat és egyéneket.
Wallenberg ezzel számot vetett. Felfogta, hogy azokkal van dolga, akik helyben vannak, akiknek hatalma van, akiktől függenek az emberéletek. Az ördöggel is koccintana, ha ezzel egy embert megmenthet, mondta. Megértette, hogy a hóhéroknak is lelke van, hangulatai, szeszélyei, sőt rokonszenvei is lehetnek.
Jöttek a telefonok, hogy itt vagy amott összegyűjtik és viszik a svéd védett zsidókat. Studebaker autóján, amelyet többször elgázolni próbáltak, nagy karimájú Eden-kalapban, sötétkék felöltőjében a követségi titkár megjelent, és nemegyszer barátságosan mosolygó ismerősöket talált az intézők, a terelés vagy a bevagonozás kö39rül parancsosztó hivatalosok között. Olyan is akadhatott köztük, akit korábban már megvesztegetett, akitől már vásárolt néhány életet.
Olyan is akadhatott köztük, akivel az előző napokban üdvözölték egymást az Arizona bárban, ahol az alulról megvilágított forgó üvegszínpadon a kor lehetőségeihez képest fantasztikus revüparádék voltak láthatók, és ahol a követségi titkárnak és az uraknak a Gestapótól megvolt a maguk páholya.
Szeretetreméltósággal párosuló erélyt mutatott, és mindig a svéd királyi követség nevében a magyar királyi kormányhoz intézve a szót, jegyzékekre, megállapodásokra, külön engedélyekre, elővarázsolt törvényes alapokra hivatkozott.
Elszánt gyilkosokkal szemben állva is merte és tudta felemelni a hangját. Játékos volt, vakmerő és gyáva.
„Hasenfuss”-nak nevezte magát, tudta félteni magát bombáktól és kétszínű társalgópartnereitől, de tudott uralkodni a félelmein, és voltaképpen hitt abban, hogy a svéd követségi titkár voltaképpen sérthetetlen. Tudott félni, de kockáztatni is. Fegyvertelenül utasított esetenként részeg fegyvereseket. Felismerte, hogy hajszálon múlik az élete, de neki egy hőstett nem volt elég: délelőtt is benn volt az oroszlánbarlangban, már délelőtt is csoda volt, hogy egyáltalán ő maga ki tudott jönni, bement hát délután is, mert ki akart hozni svéd védetteket.
40Többször is mondta magáról, hogy ő igazában gyáva, volt annyira bátor is, hogy megengedhette magának ezt a vallomást. Volt képzelőereje, és tudta, hogy kikkel áll szemben. Nem kellett túlerőltetnie a fantáziáját, hogy a gátlástalan gyilkosokban felismerje a gátlástalan gyilkost, aki még akkor is el tudná őt tenni láb alól, méghozzá minden hasfájás nélkül, ha előző este még együtt nevettek egy viccen.
És a követségi titkár komoly maradt a szerepében, úgy kezelte az összes hatóságot, az összes létező autoritást, mindenkit, akitől életek függenek, mint valóságos és komolyan veendő, respektábilis, felelős személyt. Függetlenül attól, hogy mit gondolt az illetékes illetőről, úgy kezelte, mint egy komoly állam képviselője egy másik komoly állam képviselőjét, egyszóval színész volt a javából, olyannyira, hogy kevesen tudtak eligazodni rajta. Mert akik még azelőttről ismerték, azok nem ismerhették igazán, mert nem tudták, hogy mi történt vele. Hogy mibe látott bele, hogy hány útfélen hagyott, fejbe lőtt embert kellett megnéznie ahhoz, hogy néhányat papírokkal, amelyeket alkalmasint helyben rögtönzött, kiemeljen, szerencséjében bízva, a sorból.
Néha sikerül, néha nem, néha elvarázsolja a hatósági közeget, néha valami éles gyanút, konok ellenszegülést tapasztal.
Vannak megszállott parancsnokok, akik frontsikerek hiányában zsidóirtással kárpótolják magukat, és sporttá fejlesztik a zsidók belelövését a Dunába.
41Vannak pártszolgálatosok, nyilas csendőrök, akik fáradtak este még egy zsidó csoportot levezetni az alsó rakpartra, aznap már két csoportot leúsztattak a jeges Dunán.
Nyilas pártszékházak önállósítják magukat, utcasarki vagányok és szabadon bocsátott fegyencek, eszelős militánsok, polgárgyűlölő, fajvédő proletárok, fanatikus néptanítók egyenruhához, karszalaghoz, géppisztolyhoz jutnak, bandákban betódulnak a zsidó házakba, ötletszerűen kiválogatják a kivégzendőket, de előbb meztelenre vetkőztetik őket, hogy a holmijukon osztozhassanak.
Karszalagos rablógyilkos bandák uralkodnak a városban, amelyben a központi hatalom szétesett, de ha lenne, akkor sem ellenezné a zsidóellenes akciókat, például kolostorokban, egyházi árvaházakban elrejtett gyerekek leöldösését.
Némelyik csak a nyakláncért és a jegygyűrűért ölt. A frontra nem mertek kivillamosozni, mert közben a pártbeli testvérek elemelték volna a szajrét.
Wallenberg látta, hogy milyen semmi egy ember élete. Hogy a mindennapos túlélés merő véletlen. Harapós kedvében reggel így köszöntötte közeli munkatársát: „Á, maga még él? Merő véletlen!” Ezt önmagáról is elmondhatta volna.
Mindenesetre felépített egy nagyvállalatot, munkatársak százait emelte ki a svéd védőútlevelekkel ellátott zsidók közül, nagy tudású, önfeláldozó emberek dolgoztak mellette, köztük nem egy hős és vagány, gyerekgondozónők és or42vosok, ügyvédek és szállítómunkások, feketekereskedők és szerzetesek, akiknek ő volt a lelke, akik nélküle is dolgoztak egy darabig, de kellett az ő meg-megújuló akarata és összefogó, szervező, kreatív erélye, noha képes volt a reménytelen kétségbeesésre is: „Mindennek vége, nem megy tovább.”
Aztán hallott egy ügyes húzásról, amellyel meg lehetett néhány embert menteni, és feléledt, csinálta tovább. Számtalan jegyzéket intézett a magyar külügyminiszterhez és minden más hatósághoz. Sikerült néhányat aláíratnia a nagykövettel, de aztán már csak ő írta alá őket, úgy lépett fel, mint Svédország maga, függetlenítette magát az időnként hüledező kollégáitól, akik csodálták, féltették, és némiképpen önmagukat is félteniük kellett Wallenberg hazárdjátéka miatt; kiváló emberek voltak, de Wallenberg még azonfelül is volt valami.
Az improvizáló hit abban, hogy ha odamegy és koncentrál, akkor van esélye a győzelemre, akkor valakit levesz a lábáról, és a sorból néhány embert kiemel, papírral, címmel és pénzzel lát el. Hogy a hipnózis – rendes summákkal megfejelve – ezúttal is, ha részlegesen is, de hatni fog.
Észlelhette, hogy az embermentő játék akaratok mérkőzése, és hogy ő fegyvertelenül erősebb, mint számos fegyveres, de az erejéhez hozzátartozik a szemben álló fél sznobizmusa, és az, hogy ő nem mint ellenfél, hanem mint nagyvilági, 43semleges, udvarias tárgyalófél lép fel, mint aki ösztönszerűen feljebb van, de az előkelőséghez barátságos magaviseletet párosít. Valószínű, hogy az összes hatósági ember Wallenberg társaságában kis időre önmagában is megértésre lelt a humanitárius szempontok iránt.
A követségi harmadtitkár a nyilas külügyminisztert is félig-meddig a saját emberévé tette, sokirányú offenzíva alá helyezve Kemény bárót, jeles történelmi család eltévelyedett sarját. Egyrészről megmondta neki, hogy a háború után kedvezőbb elbírálásban lesz része, ha a védetteket megkíméli. A nyilasuralom – október 15-én, mikor már kezdett a vezető körökön erőt venni a kijózanodás, a kormányzó dilettáns kiugrási kísérletének kudarca után – annak deklarálásával kezdődött, hogy zsidó és zsidó között nincs különbség, nincs kivétel, nincs mentesség, tehát mind elpusztítandó. Következésképpen Wallenberg sikerei mind engedmények ehhez az elvi állásfoglaláshoz képest.
Ehhez az kellett, hogy ő maga is úgy tegyen, mint aki szigorúan különbséget tesz a svéd kapcsolatokkal rendelkező és ilyenekkel nem rendelkező, tehát védettséget sem élvező zsidók között, érzékeltetve, hogy őt a zsidók nem mint zsidók vagy általában emberek érdeklik, hanem csakis mint svéd nemzeti érdekhez kapcsolódó, védőútlevéllel ellátott, és alkalmasint Svédországba bebocsátható személyek. Bár komolyan vette a különbségtételt a Svéd Királyság által védett és nem védett zsidók között, ha egy módja volt rá, 44mentett nem védett zsidót is, de ez már az ő határsértő és ezért részben eltitkolt szabálytalanságai közé tartozott.
Ilyen volt az a bensőséges viszony is, amelyet a nők körében sikeresnek mondott követségi titkár a külügyminiszter bárónő feleségével ápolt, ami számos mentő célzatú intézkedést eredményezett. Kellett, hogy a meghitt pillanatokban Wallenberg fején átfusson az a gondolat, hogy vajon hány életet keres meg ezzel a szenvedélyes szolgálattal.
E sorok írója még találkozott idősebb hölgyekkel, akik azért bocsátkoztak halálos kockázatokba embereket rejtegetve, repülőgépestül lelőtt amerikai pilótát, ellenállót, zsidót, mert beleszerettek a svéd diplomatába.
Nem tartom lehetetlennek, hogy ez az iróniára is képes idealista gambler nem minden élvezet nélkül észlelte viselkedésének a kétértelműségeit. Látja magában formalitások mániákusát, aki naponta többször elküldött írásos jegyzékeiben nagyvonalú udvariasságokkal kíséri tudósításait a visszaélőnek tételezett hatósági személyek gyilkos aljasságairól, gyerekmenhelyek elhurcolásáról, járásképtelen betegek lelövöldözéséről, kínzásokról és öldöklésekről, és látja magát mint fantaszta szélhámost, aki létrehoz egy fikciórendszert, fikciókra épített fikciót valóságos alap nélkül, és azt úgy-ahogy elfogadtatja az ellenfeleivel.
45Az alapvető fikció az, hogy ő nem ellenfél, hogy ő semleges. Persze hogy ellenfél, és persze hogy nem semleges. De ha nem ezt játssza, akkor nincs mit játszani, akkor már csak az a kérdés, hogy ki lő először. Akkor csak szökni-lőni lehet.
De ő tárgyalni megy a mindenkori illetékesekhez és döntéshozókhoz, amivel együtt jár a társalgás, és annak színlelése, hogy vannak dolgok, amikben ugye egyetértünk, ha nem is mindenben, mert ha el akar valamit érni, akkor nem fog az elvekről vitatkozni a másikkal, hanem valamilyen közös alap és nyelv jegyében el akarja csábítani, például azért, mert a beszélgetőpartner nem tudja maradéktalanul helyettesíteni a keresztény szót az árja szóval, és ezért kivételesen talál valami enyhítő-mentesítő formulát.
Wallenberg kíséri, nyomon követi, megfigyeli az elhurcoltakat, újra és újra visszaköveteli őket, persze nem mindet, csak a svéd védetteket, szám szerint hivatalosan négyezer-ötszázat, valójában hétezret.
Mi, svájci védettek sokkal többen voltunk, Carl Lutz konzul tartózkodóbb személyiségének árnyékában egész mentőgyár létesült zsidó aktivistákból, nem nélkülözve a kommunista és a cionista irányzatokat sem, de a nagy szám nem nélkülözte az inflációs hátrányokat, a svájci Schutzpass alacsonyabb fokú védettséget nyújtott.
Aki tenni akart valamit, aki nem idegenkedett az ellenállás esztétikájától, az beállt a különféle 46embermentő, földalatti irathamisító csoportokba. Menteni halálosan veszélyes volt, de valamivel kevésbé veszélyes, mint nem menteni, és várni a balsors beteljesedését.
Wallenberg törődött azzal, hogy a munkatársakban a reményt életben tartsa, mert önmagából tudta, hogy az ember milyen esékeny. Mikor a rémhírterjesztésért halál járt, sajtószolgálatot létesített, hogy tudják, hol áll a front. Felment a Gellérthegy tetejére, hogy lássa a szovjet előőrsöket.
Illik a végidők hangulatához, hogy a teljes körülkerítettségben a nyilas bandavezérek közül a legeszelősebbek kerekedtek felül, akik azzal szerették volna megkoronázni napok múlva véget érő uralmukat, hogy halomra géppuskázzák a zárt gettó közepén, a Klauzál téren az összes zsidót.
Volt olyan terv is, hogy a zárt gettó összes lakóházát felrobbantják vagy fölperzselik. Másodszor mondtam, hogy „zárt gettó”: ennek az ablakai be voltak falazva, az utcasarki végződései deszkafallal kerítve, ebből kimenni nem lehet. Ez volt a tulajdonképpeni gettó, Erzsébetvárosban, a zsinagógák és az ortodox közösség vidékén, régi, gyakran komfort nélküli bérházakban, a város egyik legszínesebb negyedében, ahol a mozik, a szállodák, a mulatók és a bordélyok, az aranyművesek és a nyomdászok, a kávéházak és a szakszervezeti kocsmák nagy sűrűségben fordultak elő, olyan utcákkal és házakkal vegyítve, amelyeket a köznép a „lordok há47zának” nevezett, mert oda zsúfolódtak össze a rendőri felügyelet alatt állók. Ez volt a valóságos gettó, amelynek a lakói nem tudtak átalakulni svájci, svéd vagy portugál várományos állampolgárrá.
És volt a semleges diplomaták műve, a „nemzetközi gettó”, a védett házak csoportozata a Szent István park körül az Újlipótvárosban, ahol a húszas és harmincas években emelkedtek fel a modern urbanizmus, a Bauhaus-iskola jegyében született, középosztálybeli családoknak való, összkomfortos, mutatós bérházak.
Én is e házak egyikében laktam svájci védelem alatt, amely sok tekintetben hathatós volt, de még a szomszéd szoba lakóit sem tudta a Dunába lövetéstől megmenteni, bennünket azonban, öt gyereket – szép, fiatal nagynénénk gondjára maradva –, úgy mentett meg, hogy egy nyilas azt mondta:
„A magáé ez az öt gyerek?”
„Csak egy”, mondta a nagynéném, „a másik négynek oda vannak a szülei.”
„És magára maradtak?”, kérdezte a karszalagos katona.
„Rám”, mondta a nagynéném.
„Na, minden jót”, mondta a katona, és ment a többiek után, akik már elég sok embert összeszedtek.
Ezek az összeszedett emberek nem jöttek vissza, csak egy fiatalember, aki csupán könnyeb48ben sérült meg, eloldotta magát az apjától, akivel össze volt kötve, és a jégtáblák között úszva és kapaszkodva kikeveredett a Lánchídnál a Dunából.
Ilyen kiúszóknak gyakran a rendőrök nyújtottak segítséget, mert a városi rendőrök inkább csak flegmák voltak, de nem fanatikusok, néha meg emberségesek is, ruhát kerítettek a vízből kikapaszkodónak, és hazakísérték.
A különféle hatóságok embereinek a különféle viselkedése adott némi manőverezési esélyt a tudatos embermentőknek, lehetett játszani ezen a konfliktusmezőn, így Wallenberg boldog volt, amikor elérte, hogy a gettóba száz rendőrt vezényeltek, mert ez is némi biztonságot adott. Addig ugyanis a nyilasok magánpasszióból lövöldöztek a gettóban a zsidókra.
Visszatérve a helyzetek különbözőségére, volt bizonyos elitárius kivételezettség a nemzetközi gettó összetételében a zárt gettóhoz képest. Valami névleges oltalom alatt álltunk.
A bátrabb asszonyok kimentek sárga csillag nélkül a házból, hogy valami ennivalót szerezzenek a másfél szobában lakó harminc embernek. Elvben többen lettünk volna, de az óvatosabbak lehúzódtak a légoltalmi pincébe. Bennünket ezek a divattervező és tánctanárnő hölgyek síbakancsban és norvég mintás gyapjúpulóverben fenn tartottak a lakásban, ahol ugyan a belövés esélye nagyobb volt, de mégis, a környezet emberhez méltóbb volt.
49Nem könnyű megállapítani, hogy ki járt jobban, mert a nemzetközi gettó szenvedélyesebben felkorbácsolta az alacsonyabb sorból összegyűlő nyilaskülönítmények osztályharcos gyűlöletét, úgyhogy a rablással párosuló gyilkosság bennük az igazságtétel élményével társulhatott, és ezt az élményt többször meg akarták ismételni.
A végidők terve úgy szólt, hogy bennünket, védetteket vagy a Dunába, vagy a gettóba visznek, ahol aztán jön a végső leszámolás és beteljesülés, a nagy hullahegyépítés a Klauzál téren.
Már minket is levezényeltek a ház elé többórás sorban állásra, míg eldöntik, hogy hova. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy egyszerűen a Dunába. Aztán jött két nem egészen szabályos egyenruhás alak, ordítozott a nyilasokkal, és visszaparancsolt bennünket a házba.
Nem tudom, hogy ki volt ez a két embermentő, de hogy az volt, az bizonyos. Még Wallenberg emberei között is voltak ilyen merészek, akik mindenféle álöltözetekben, egyenruhától szerzetesi kámzsáig, embereket a valószínű halálból kimenekítettek.
Nem tudom tehát, kiket öltek buzgóbban. Említett nagynénémmel felszabadulásunk másnapján bementem a zárt gettóban lévő kórházba. Az épület azelőtt iskola volt, és a háború után ismét az lett, 1945. január 19-én azonban kórház működött benne. Az aránylag magas első emeleti folyosó ablakán kinézve velem egy szintig emelkedő hullahegyet láttam.
50Az egyik osztály-, illetve kórteremben megtaláltuk nagynéném édesanyját, csak úgy lelőtték. A golyó a bal arcán ment be, és hátul a füle mögött jött ki a koponyájából. Még élt, örült a lányának, másnapra meghalt.
Biztos, hogy Wallenberg járhatott ebben a kórházban, és láthatta azt, amit én láttam. Láthatta azt is, hogy a tér sarkán a kávéház mennyezetig tele van hullával.
Mindenesetre a többiek életben maradtak, a gettó teljes lemészárlására nem került sor. Az emberek legyilkolásához sok ember együttműködésére van szükség.
Az emberek megmentéséhez ugyancsak.
De vannak kimagaslóak. Elmondhatjuk, hogy az az érdektelen hivatalnok, akinek sikerült a legtöbb zsidót a halálba küldenie, Adolf Eichmann, a másik Adolf akaratának beteljesítője, a korszerű megsemmisítés géniusza volt.
Az embermentés géniusza – Wallenberg – nem volt szürke, és nem volt gépies, inkább rejtelmes. Mert honnan az erő, amelynek kisugárzása, mint valami múló delírium, kis időre megbénította a hétköznapi, dolgos gyilkosokat, és kiszabadított néhány embert a halálraítéltek oszlopából?
Wallenbergnek szüntelenül döntenie kellett, legtöbbször rögtönözve, és a döntés szükségképpen nemcsak emberbaráti volt, hanem kegyetlen is.
Mert amikor A-t megmentette, le kellett mondani B megmentéséről, és ha véletlenül sikerült B-t is kihoznia, akkor is benn maradt a többi betű.
51Honnan az ihlet, amely a politikai ésszerűség és a könyörület sugalmazásai között választani tudott? Méghozzá egyszer így, másszor amúgy.
És amikor egy egész házra való embert, akikhez kijárt, akikben tartotta a lelket, akiket ellátott, akikkel tréfált, szóval amikor több száz embert egyszer csak megölnek, és tréfásan közlik, hogy már mind a Dunában úsznak, és amikor Wallenberg felnyög: „De miért?”, egy jelentéktelen százados odaveti: „Mert piszkos zsidók.”
Amikor ennyi elég is volt magyarázatképpen, akkor Wallenberg valamit megsejthetett a romantikától mentes pokolról, mert az ördög voltaképpen hülye, amivel nem akarom a veszélyességét lekicsinyelni.
Igen, leöldösték az árvaházbeli gyerekeket, mások életben maradtak, ő is illegalitásba húzódott, mert már vadásztak rá.
Wallenberg január 17-én már úgy érezte, hogy a védelem misszióját úgy-ahogy teljesítette, és már talán más feladatot adott magának, talán az éhezők táplálását, valami nagyszabásút, és már felvette a kapcsolatot a szovjet hadsereggel.
Egy udvarias NKVD-s százados társaságában elbúcsúzott a munkatársaitól, és elindult kelet felé, Debrecenbe, ahol az ideiglenes demokratikus kormány székelt, és ahol találkozni kívánt Malinovszkij marsallal, a második ukrán front parancsnokával.
Megszokta, hogy a fejhez megy.
52Az aktatáskájában sok pénz volt, talán egymillió pengő, és más értékek. Megszokta, hogy nála van a legfontosabb munkaeszköz, föltételezte, hogy újabb fegyvereseket kell megvesztegetnie.
Pénzét, értékeit, jó minőségű svéd holmijait valószínűleg elvették, és sem Malinovszkij, sem az új magyar kormány elé nem engedték. Gyanús lehetett, talán amerikai kém, talán kettős ügynök, az NKVD-s fantázia nem igazodott rajta el.
További sorsáról nincs mit mondanom. Sem a svéd kormány, sem a család nem erőltette különösebben Wallenberg kiszabadítását, és akár meghalt – megölték 1947-ben, ahogy Gromiko közölte –, akár még élt továbbra is, hiányát véglegessé tette a rezignáció.
Nemrégiben egy idősebb svéd újságíró barátom közvetítésével megkeresett Wallenberg féltestvére, mert valami nyomot sejtett, amely elvezethetne Wallenberg állítólag lemásolt és elrejtett naplójához. Föllelkesedtem, de a nyom tévesnek bizonyult.
Olvasom a követségi jegyzékeit és a mentőakciókról szóló fegyelmezett beszámolókat munkatársai tollából a már halott dr. Lévai Jenő könyvében, és nagyon szeretném közelebbről érteni ezt a szent kalandort és példás svéd hazafit, akiről fiatal svédek, úgy vettem észre, nem sokat tudnak; a zsidómentő, igaz férfi emelvényén Bernadotte gróf áll.
53Raoul Wallenberg szobra jelenlegi lakásomtól nem messzire áll. Kisgyerekeim féltek a magas, szomorú bácsitól, megnyugtattam őket, jó bácsi volt, szerette a gyerekeket.
A Klauzál téren pedig, ahol a gettólakók hekatombájának kellett volna emelkednie, nemrégen felújították a játszótéri bútorzatot, az új játékok tetszenek a gyerekeknek, köztük a szomszédos zsidó iskola tanulóinak is, akik a többiekkel elvegyülnek, persze a környéken lakó cigányokkal is.
54Szemközt a plébániakertben Zsigmond atya füvet kaszál, szőlőt metsz, körtefát gallyaz, rózsabokrot farag, falat meszel, padláslétrára mászik, tetőcserepet igazít, répát kapál, vizet húz, kerti asztalt ácsol, villanyt szerel, körmenetre virágot tesz az ablakba, lefelé fordított pohár fenekére gyertyát ragaszt, napszámosokkal alkuszik, kőműveseket igazgat, az emésztőgödör kiszivattyúzására felügyel, egyházi telekeladásról tárgyal, sírkőtervrajzról vitatkozik, számlákat rendez, párttitkárral diplomatizál, hittanbeíratást szervez. Ez nem is könnyű, mert csak egy délelőtt és egy délután lehet beíratkozni, a szülők viszont feledékenyek, az iskola pedig nyomban értesíti a szülő munkahelyét. Zsigmond atyának nem szabad elmennie a hívekhez, mert az már propaganda lenne.
Akkoriban, húsz éve, Csobánkán a kertben ülve, akárcsak itt, Hegymagason, a templomtorony keresztje is benne volt a látóteremben. A harangozóház márvány sírkő asztala előtt, ahova legmagasabb plébánosi áldással ülhettem, a harangszó megnyugtatott. Jöjjenek csak Zsigmond atyához, hallgassák és kövessék, mert amit ő mond, az helyénvaló. A maga egykori parasztgyerekeszét ránevelte az évezredes bencés józan55ságra, annak tudására, hogy a szó fölött a liturgia, a gesztusrend és jelképnyelv tartós érzelmi közösséget tart fenn a hívők nemzedékei között.
Az atya megérteni látszott Jézus humorát, lelki szabadságát és a mester–tanítvány ethoszát. Iróniát tapasztaltam reakcióiban az érzelmes giccs ellen. Azt tette, gyakorolta, amit egy falusi gazdának kell: tellett az idejéből kapálásra és olvasásra. Az emberi valóságra nem válaszolt sohasem szenteskedő formulákkal. Amikor vele beszélgettem, éreztem, hogy többet tud nálam, és nemcsak a kora miatt.
Elhittem neki, amit mondott, hogy a szüzességet nem olyan nehéz elviselni. Ha talán eltért is tőle valamikor, maradjon ez az ő titka. Értettem a teljes odaszentelődés nagyszabású életfelfogását, azt az axiomatikus tudást, hogy ő nem önmagáé, hanem a falué, a híveké első szinten, az egyházé második szinten. Hogy Jézussal és Istennel hogyan boldogult, ez legyen az ő titka csakúgy, mint a szerelmi kísértés.
Volt a szobájában papucsszag és költészet, birsalmasajt is került az asztalra, és desztillált vízzel főzött püspöki málnapálinka, Tarzícia nővér műve; az apácák sokat tudnak. Jó volt egymáshoz átmennünk este egy kevés diskurzusra. Tapintatosak voltunk mind a ketten, és mert nekem több nőlátogatóm volt, külön méltányolnom kellett Zsigmond atya kedves elfogulatlanságát és készségét velük is, bárkivel a szellemes társalgásra. Szerényen viselkedett, de legalábbis egy falu tudásától szilárdan és bizonyos kecsességgel is. Volt 56érzéke a bohóckodáshoz és a kitörő nevetéshez, amelynek elpalástolására a kert mélyébe kellett hirtelen futnia, hogy amúgy istenigazában kiröhöghesse magát, csontos, kopasz fejét a pirosodásnak átengedve.
Nagy híve volt XXIII. János pápának, de hevesen gúnyolta a feudális-barokk-érzelgős felületet, a gondolattalan fundamentalizmust, a nem személyes, az élettel össze nem szőtt, a valóságon át nem szűrt hitet. Akkoriban a férfiak közül az ő magatartása tetszett nekem a legjobban, és talán neki is köszönhetem, hogy többet olvastam a zsidóságról, hogy egy cseppet elmélyültem a judaizmusban.
Hogy én zsidó vagyok, az őt éppoly kevéssé zavarta, mint engem az, hogy ő keresztény. Jól megvoltunk egymással, és már én is benne voltam abban a korban, amelyben az ember a barátjának értelmes autoritást kíván. Külön varázsa volt Zsigmond atyának, hogy a templom első soraiban elfogadta a cigánygyerekeket, akik Jézus költészetére és a bibliai jeleneteket ábrázoló diafilmekre talán még kíváncsibbak voltak, mint a falusi magyar gyerekek. Ők sikongattak és ujjongtak a moziban is, ők vállalkoztak arra is, hogy megkopasszák a meggyfáimat, nekem is szedve, jól is lakva, kötényükbe is gyűjtve. A meggyfákon mint a madarak ültek a kisebb-nagyobb, többnyire igen vékony lábú cigánygyerekek.
Húsz évvel ezelőtt Csobánkán reggelenként fölmentem a temetőbe, voltak kedvenc sírjaim, né57melyikre letelepedtem, néztem az átellenes Oszoly-tetőt, boldog voltam, hogy ott vagyok, hogy ott lehetek a völgy felett, ittam a vízcsapból, betűzgettem a régi sváb és szerb sírok feliratát, ahogy a kő recéibe a zöld moha lassan beette magát. Gyereksírok, férfisírok és sok páros sír, amelyben a férfi már régen ott feküdt, az asszony még lent jött-ment a faluban. A sírkövön az ő neve után is ott állt a születési évszám, de a halálozási még hiányzott. Néha azonban félreverték a harangot, meghalt valaki; sokáig kongott, mindenki tudta, hogy ki halt meg.
A kanyargós, hegyre menő utcácskákon az öreg építész és a mézes bácsi, a szigorú anyós, aki elverte a háztól a vejét (amiért a lánya leugrott a szikla tetejéről, előbb csokoládébonbonokat fogyasztva), a kocsmában a rexezők, a cigánykocsma előtt napozók, a hegyoldalon a budapestiek mind észben tartották, hogy most valakit felvisznek a ravatalozóba, hamarosan valakinek a sírgödrét körülállják, és odateszik a kertjükben vágott és csokorba kötött virágot.
Mentem tovább a fehér salakkal borított mezei úton, visszanéztem a völgykatlanra a túloldalon, amelyben fapáncélosok zöldre festve szolgáltak, ki tudja, milyen katonai gyakorlatokra. A letérő mezei utakat mindenütt sorompó állta el, tiltott katonai területen haladt át az út. Hűvösödött, a madarak nyugtalanul csipogtak, megindult a szél, beborult az ég, izgatottan dongtak a rovarok, de az őzek bizalmasan haladtak mellettem, nyulak futkostak keresztül az erdei ösvényen. Az 58őzcsorda figyelt, és látva, hogy nincsen semmi rossz szándékom, tisztes távolságból, de velem párhuzamosan a fák között sétált.
Leértem a szent kúthoz, amelynek vize talán gyógyítja a gyász mardosását is, de a meddőséget biztosan. Találkoztam az erdőben a sógorral, akit azért neveztek így a faluban, mert az asszonyok szerint olyan, mint az ördög, hatalmasakat nevet, télen-nyáron félmeztelen jár, szépnek tartják, és elvarázsolóan csillog a kék szeme, de ahogy a kocái között áll a sáros udvaron, ahogy a kecskéjét feji, ahogy a galambdúc előtt motyog, látszik, hogy több köze van az állatokhoz, mint az emberekhez. Miután a felesége elhagyta, ide kiköltözött, hivatalt nem akar, csúzlival űzi a szőleje fölül a seregélyeket.
Átugráltam patakokon, alkalmas helyeken terméskövek feküdtek a kavicsos mederben, vékony siklócskák tekergőztek a kövek alatt, kidőlt fatörzseken léptem át, elkerültem az írótárs remetelakát, üldögéltem az erdei kápolna lépcsején, még ismeretlen ösvényekre térve elkanyarodtam az útirányomtól, de minden ösvény visszavezetett a templomhoz és alatta egy kissé lejjebb a harangozóházhoz, amely nyáron hűvös volt belül, és a régi parasztbútorok között néhány könyv, írógép, nagyon kevés személyes holmi jelezte, hogy már nem a nyugdíjas szürke apácák laknak benne, ők már jobb, kényelmesebb, komfortosabb házba költöztek; a harangozóház fürdőszoba nélkül a kétes budapesti írónak megfelelt.
59Egy huszonhat éves fiatalember – skizofrén, impotens, kissé iszákos – beleszeret egy lányba. Szeretkezni próbálnak, nem sikerül. Elvonótabletta van benne, ráiszik, berúg, rosszul lesz. A nyílt elmeosztály pszichológusa ezt a fegyelemsértést nem tűrheti, át akarja tenni zárt intézetbe. A fiatalember a jószívű idősebb orvosnak panaszkodik: skizofrénia, impotencia, alkohol, zárt kör az élete. Nem lehet megoldani. De még nem készült fel az öngyilkosságra. Miért akarnák őt büntetésből egészen leépíteni? A jószívű orvos nekiad egy félórát az idejéből, többet nem tehet. Ha a védelmébe veszi, a beteg látja kárát, bosszút állnak rajta. Így is megtudja másnap, hogy a fiatalembert csöndben, altatóinjekcióval átvitték a zárt osztályra.
A munkaterápiás műhelyben ül egy depressziós orvos. Golyóstoll-alkatrészeket állítanak össze. Unja egész nap ezt a bárgyú műveletet. Ha beteg is, az értelme szellemdúsabb feladatokat kíván. Néha nem figyel, elréved, kimegy sétálni. A pszichológus ezért gyűlöli. Ha orvos is, ne kívánjon kivételezést, vesse alá magát a munkafegyelemnek. Az orvos legnagyobb bűne: utál röplabdázni, ügyetlen is hozzá, elismeri, hogy gyógyhatá60sú, de ő nem áll be a játékba. A pszichológus kijelenti, ha nem tud a nyílt osztály mozgalmasabb életébe beilleszkedni, menjen vissza a zárt osztályra. A beteg orvos retteg, mégsem röplabdázik, a pszichológus vár.
Egy mániás-depressziós fiatalember most a mániás korszakába lép. Az ápolók a depressziósokat kedvelik, nincs sok baj velük. A mániások kényelmetlenek. A főorvos közli a fiú apjával, két napra, hétvégére átteszik a fiút a zárt osztályra, ott jobban pihenhet. Egy hónapig marad bent, sokkolás, kényszerzubbony, hálós ágy. Kiengedik félig agyonvert öntudattal. Megkérdezi a főorvost, miért csapták be. Miért mondták, hogy csak egy kis hétvége. Ugyan, ugyan, mondja a főorvos. A fiú sírva az asztalra borul. Bejön egy ápoló, kivezeti. Útközben a folyosón: „Bevágjunk megint a zárt osztályra?” A fiú hüppög: „Ne! Ne!” „Akkor fogd be a pofád.”
Egy fiatal grafikus a bíróság előtt. Izgatás, garázdálkodás, halmazatban két évet is kaphat. Tustollal rajzolt egy plakátot, rajta egy asszony nyárson süt egy csecsemőt, és egy szelet kenyeret tart a lecsöppenő zsír alá. Alul szöveg: „Anyák napja 1975.” Szerkesztett egy műanyag figurát, s az erkélyen késsel nekirontott. Piros folyadék lövellt ki belőle. Lentről a közönség riadalommal nézte a gyilkosságot. A harmadik bűn: feketére fes61tette magát, s három napig mint néger járt-kelt a városban, figyelve, hogyan bánnak vele. A plakát miatt bukott le. Átadta a vállalat fénymásolórészlegének, az alkalmazottak megmutatták a csoportvezetőnőnek. Ez szólni akart az igazgatónak, de már nem találta bent. Nem késlekedett, még aznap feljelentette a huszonkét éves grafikust a főkapitányságon. A feljelentő áll a bíróság előtt, és elmondja: nagyon megdöbbent, úgy is mint édesanya. A képen ő nem látott humort, csak a magyar anyák meggyalázását. Szerinte a fiatalember az új családjogi törvényt is meggyalázta. Ez a törvény támogatja az anyákat. A védő megkérdi a kék kalapos feljelentőnőt: tudja-e, hogy egy ember sorsáról van szó. A bírónő ingerülten rászól: ne befolyásolja a tanút. A feljelentő tanúra a bírónő testvérien mosolyog. Negyvenéves, csúnya, kis zsíros kontya van, bizonyára ő is édesanya. A védő megjegyzi: a tanú laikus a képzőművészet dolgaiban. Az ügyész követeli: figyelmeztessék a védőt, tartózkodjon a tanú sértegetésétől. A védő Swiftre és Boschra hivatkozik. Az ügyész megint figyelmeztetést kér, a védő gúnyt űz a tárgyalásból. Hárman voltunk nézők, egyszer mosolyogtunk. A bírónő közölte, hogy kiutasít, ha megint mosolygunk. A vádlott barátja a szünetben megkér, hogy vigyázzunk, a fiúnak árthatunk. Lehet, hogy jobb, ha nem is védem, mondja az ügyvéd rezignáltan, csak akkor elnézőek, ha megsajnálják. Az ő védencei általában többet kapnak, mert a bírák tőle lesznek ingerültek. A fiú felfüggesztett börtönbünte62tést kap, nyolc hónapot. Hála istennek, megsajnálták.
Egy narkomán tanárnő az intézetben lesi az öregasszonyokat. A szájukba nyomják az ápolónők a gyógyszert, de nem tudják nyomban lenyelni, esetleg kiejtik a párnára. A narkomán tanárnő összeszedi, kikapkodja a szájukból, és lenyeli. Mindegy, hogy milyen, csak gyógyszer legyen.
Egy tizenhét éves lányt a kerületi ideggondozó orvosa a szülőkkel egyetértőleg elmebeteggé nyilvánít, gondnokság alá helyez, és súlyos gyógyszerekkel kezel. A lányt véletlenül megvizsgálják másutt is, semmi baja. A kórházi szakorvos felhívja a kezelőorvost, felvilágosítást kér. Az ideggondozó orvosa: a lány beleszeretett egy cigányfiúba, eszerint hebefrén. Ettől a kapcsolattól vissza kell tartani. Még mindig kisebb szégyen a szülőknek, ha elmebeteg a lányuk, mint ha kitudódna, hogy egy cigányfiúval van viszonya.
Az elmegyógyintézetből kijár a lakásába egy fordító, ideje nagyobb részét otthon tölti. A feleségét megölte, mert harmincéves koráig nem szült gyereket. A meddő asszonyok halált érdemelnek, mondta. Az intézetben összebarátkozott egy kétgyermekes idősebb asszonnyal, összeköltöztek. 63Az élettársa időnként visszajár kezelésre, s hetekre a kórházban marad. Ilyenkor a fordító meglátogatja, de mérgelődik, hogy mért nincs otthon az asszony. Panaszkodik a szomszédnak. „Látja, M. úr – mondja a szomszéd –, mégse kellett volna megfojtani azt a kedves, jó Sárikát, miatta nem kellett a kórházat járnia.”
64A feleségem, a lányom, a barátaim nagyrészt március végiek, április elejiek, csillagjegyük szerint kosok, cselekvésre és kezdeményezésre hajlandóak, a csillagpálya az asztrológia szerint velük indul.
Én 1933. április másodikán születtem, gyerekkoromtól fogva sajnálom, hogy nem elsején. Nem érzem egészen véletlennek, hogy ilyen jól összejöttünk a naptárban, mégiscsak lehet közünk az égitestekhez.
Kedves kosok! Barátnőim és barátaim a kos jegyében! Április igen tisztelt bolondjai! Az emberiség nem elhanyagolható kisebbsége, pontosan egytizenkettede. Ez most a mi időnk. Levetjük a kabátot, feltűrjük az ingujjat, és nekilátunk. Úgy látszik, ránk maradt. Nincs újrakezdés, nekilendülés, fölszállás nélkülünk.
Jó barátunk, a bika majd hozzáigazítja a vágtát és a suhanást a talajadottságokhoz. Az iker társat ad hozzá, a rák otthonosítja és kiábrándoz belőle, az oroszlán majd palástosan, ékszeresen fölemeli középütt a jogart és így tovább, de a tánc velünk kezdődik, az újító játékmesterek, az ötletgazdák, a tegnaptól és a földszinttől elszakadni tudó szellemek mi vagyunk.
65A kosnak csapata van, az asztal körül és a játszótéren köré gyülekeznek. Tudja, hogy mi van, neki is van szeme, de hogy melyik a valóságosabb valóság – a kísérlet-e, vagy a kudarc –, erre a kérdésre mindenkinek filozófiai válasza van. Április bolondja alighanem azt feleli, a kísérlet. Én, és nem a hátráltató körülmények. A közlekedő, és nem az útakadály. A légtornász, és nem a nehézkedés.
A kos néha nekiugrat szarvval annak, aki elé áll, és bosszantja, de nem mindennek és mindenkinek, és nem is rúgtat-rohan folyvást. A kos nem hülye. Nem a sziklát ökleli. Ott tör előre, ahol ígéretes, ahol van esély.
A kos utál függeni. Ha csicskást, csatlóst keresel, ne fogadjál kost fel. Barátnak ajánlható, szolgának nem alkalmas. Megy a maga útján, amely a tiéddel összetalálkozhat, de nem lesz párhuzamos. Megadja, ami az ő útjának jár. Ha egy dologba belefog, megszállja, és hagyja magát is megszállani tőle; nem kell attól tartani, hogy csak ímmel-ámmal csinálja.
Ádáz figura, ha barlangi mozdulatlanságából előbukkan, akkor forgalom támad körülötte. Ha megjön az inspiráció, tűz keletkezik: a szemében és a keze alatt. Ilyenkor maga is éget, és a felgyulladottak, a fázékonyak megpróbálnak köré telepedni.
De ne remélj cserépkályhát. Lába van. Még itt ül melletted, de a gondolata már ott jár. És egyszer csak a teste is megy a képzelete, néha csak az orra után. Ne csodálkozz, ha a műhelyében 66találod egyedül. Ha meglesed, talán nem mersz bemenni hozzá. Ha mégis, akkor nem lesz barátságtalan.
Tudnak ezek a szarvas vadócok igent és nemet mondani. Se hideg, se meleg óvatoskodásra csak ideig-óráig kaphatók. Szókimondásuk átszakítja a papírfalakat. Nem akarták a botrányt, de lett. Kicsit persze akarták. Azt hiszed, hogy megszelídítetted? Vár, nyugton van, kezes bárány. Aztán egyszer csak megrázza magát, te pedig megtudod, hogy hol lakik az úristen.
Vannak köztük angyalszelídek. Ne csak a zsarnokkarneválra gondolj, hanem erre is, aki melletted hever, és hagyja magát simogatni. Majd meg a szarva közé veszi a napot, és ha letörik a szarvát, a koskürt rikoltása újjászületésre szólítja föl a halálon átkelő lelket.
Akkor megsejted, honnan jött az aranygyapjas démon, az ő hívogató tekintetével. Onnan jött, és oda megy vissza. Figyelj rá, amíg itt van. Vendégeld meg illendően. Ne tartóztasd, ha menni akar.
Április bolondja felmászott a toronyba. Mit keres ott? Körül akar nézni. Tudni akarja, hol van. Káprázik a szeme a teljes táj megpillantásának igyekezetétől. Észleli, hogy nincs elég magasan. Feljebb kapaszkodik, pedig alatta már régen elfogyott a csigalépcső és a torony. Szalad följebb egy láthatatlan szálon, mint a pók. Húzza-vonja egy bizonyos látomás.
Nézd el már! Az előbb még ott volt fönn, elveszőben, most meg hogy talpra szökkent! Mi ez, 67kos? Macska? Avagy holmi szárnyas jószág? Ne faggasd, hol járt. De ha kivárod, ezt-azt elmond, muszáj a tapasztalataival előhozakodnia. Csend és beszédözön váltakozik, áprilisban minden váltakozik: vihar és tündöklés, virágba boruló száraz ágak, ne örvendezz és ne bánkódj soká, egy óra múlva minden más lesz.
68Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy Isten szólal meg bennük, hogy általuk egy magasabb szellem gondolkozik. Én nem vagyok én, én több vagyok, mint én. Én, ha kinyitom a számat, égi hatóság szól hozzátok, kérlek, tiszteljetek és szeressetek. Nem volt könnyű gyerekkorom, és sokszor vagyok szomorú. Néha azonban mi egyéb lennék, mint maga a szent lámpa. Ilyen okoskodás a rajongó-búskomor féleszűek körében gyakoribb, mint az átlagnépességben. Van közöttük egy szmirnai polgár, mediterrán, európai utas, eléggé tudós, jó énekes színész, rögtönző szürrealista játékmester, aki megrendezi a nagy menyegzőt, és a boldogságtól zokogva táncol a menyasszonyával – egy tóratekerccsel. Szűzen vészel át két házasságot, nem nyúl derék hitveseihez, akikhez a hagyomány hozzájuttatta, sem az elsőhöz, sem a másodikhoz, válnak, s életében először egy vizionáló kurvával ölelkezik, aki messziről felismerte benne, Sabbatai Zeviben a zsidók királyát.
Aztán képzeljük el, hogy a szegény lelki beteg, akiről Scholem doktor azt mondja, hogy psychosis avagy neurosis maniaco-depressiva a kórisméje, egy jeles fiatal pszichiáterhez fordul (a lurianista kabalista lélekelemzési iskola hívéhez), a 69gázai Nátánhoz, ez meg leborul előtte, és azt mondja: „Te vagy a Messiás.” Csoda-e, ha az ember elhiszi azt a sok szépet, amit mondanak neki? Különben jó esetben félbolondnak nézik. Inkább messiás, mint félbolond.
Mind Isten gyermekei vagyunk. És ki az, aki nem gondolja, hogy sokan vannak az elhívottak, de csak kevesen a választottak, s e kevesek egyike éppen ő, mondjuk éppen Sabbatai? Tartózkodó kabalisták szóltak bizonyos rejtőző, sőt olyannyira rejtett messiásokról, akikről sem mások, sem ők maguk nem tudták, hogy azok. Isten beérte azzal, hogy ő, és egyedül csak ő tudja.
Ha meg az ember a várakozás korában él, mondjuk éppen 1666 előtt, az apokaliptikus fordulat küszöbén, amikor mindenki vár valamit, azt például, ha megérintette a kabala szelleme, hogy isten visszatér a világba, ahonnan visszahúzódott, teret adva jó és rossz vitájának, a halálra ítélt emberinek.
Egy színházi tehetségnek pedig ekkoriban eszébe jut, hogy ne csak a nyakat szegő szablyaél pirosán csillanjon meg a rejtőző isten üzenete, ne csak a halálra szántak győzelmében vagy pusztulásában, hanem inkább jelentse magát barokkos-teátrálisan, zászlóvirágos gályákon, ünnepségek és akadémiák keretében. Következzen a nagy Messiás-játék! De mit művel a Messiás? Okosakat mond? Azt a doktorokra hagyja. Harcol? Azt a katonákra hagyja. Zsoltárokat éne70kel. A szövegről Nátán, az ifjú kabalista gondoskodik, Sabbatai mellett ő lesz Paulus. Nem utólag, hanem most. Mellette. Te ne sokat beszélj, inkább énekelj, majd én beszélek.
Gondolhatnánk, hogy a mániás-depressziós Sabbatai mellett Nátán a hideg stratéga. De nem gondoljuk ezt, mert vajon ő miért hitte, hogy a szultán meghódol majd, ha meglátja Sabbatai pompáját, ezt a szép, nagy, kövér embert, ezt a piros orcájú, ragyogó szeműt, az ő gondosan nyírt körszakállával, hogy a szultán, ha meghallja a mestert dalolni, leszáll a trónjáról, és odatessékeli Izrael házának királyát, és azt mondja, tessék, ülj te ide, mert jár neked ez a hely. Ez a fiatalember túlságosan el volt mélyedve a tanulmányaiban, és ezért alaposan túlértékelte a zsoltárok hatalmát. Hogy komoly tudósok, hajózásban, kereskedelemben, pénzügyekben járatos emberek, könyvszerzők és nyomdászok mind osztoztak Nátán illúziójában, az dicséri mindkettejük tehetségét. Jó pár voltak, Sabbatai és Nátán, a misztikus illuzionisták, a fellépéseik sikerültek. Ami jelzi, hogy a kortársaknak kellett ez a mutatvány, a levegőben benne volt, hogy most kell jönnie a csodának, a fordulatnak, valami várva várt váratlannak.
Komolyabb zsidó messianisztikus kísérlet eddig a Sabbatai Zevi-lázig nem volt, csak egy: Bar 71Kochbáé, akinek az oldalán ott volt a szellem embere, Rabbi Akiba. Ez volt a fegyveres fölkelés, a népi forradalom a birodalom ellen. Nem sikerült, megölték őket. Akiba kérte a felgyújtóit, időnként locsolják meg a tüzet, hogy égése tovább tartson, nem szeretné elhamarkodni az utolsó imát.
Megemlíthető a másik, a sikeres kísérlet, a názáreti disszidens esszénusé, egy korai tolsztojánusé. Ne állj ellen erőszakkal a gonosznak! Egy megátalkodott zsidó kereszthalállal áll helyt a szavaiért. Ezrével feszítették keresztre akkoriban a zsidó értelmiségieket. A mártírhalál mint a megváltás, a rabbié helyetted, egyszer s mindenkorra. Az áldozat áthárítódott Jézusra. A megváltás amúgy láthatatlan, ebben a földi országban nem lesz a tiéd, majd csak odaát.
A zsidók egy része nem találta kielégítőnek a hitet a másik ember kereszthalálában. Ők a fennmaradásban hittek, mert tudták, hogy az nem könnyű. Ezért az ő szimbólumuk a pátriárka, az idős férfi népes családdal, netán királysággal, az Énekek énekének érzékiségével és a Prédikátor irgalmatlan tisztánlátásával. Inkább a tapasztalt, mint a kezdő. Végül is Mózes, a törvényalkotó. Aki a népet papi néppé kívánja emelni azáltal, hogy elválasztja az istenit az emberitől, hogy elutasítja Istennek minden ember formájú ábrázolását. Ez az érzékenység elfogadhatatlan engedménynek tartotta a halott test istenítését. 72Megtörtént a skizma, elvált a két vallás, kölcsönös szerencsétlenségükre.
Miben bízhattak a zsidók, miután kiűzték őket Hispániából, és mészárolták őket ukrán-lengyel földön? A cionizmus akkoriban még nem tűnt fel, a jeruzsálemi zsidók szegények voltak, éppen Sabbatai mestert kérték, hogy menjen el pénzt gyűjteni az ő javukra a gazdag alexandriai zsidókhoz, majd a sabatajánusok vállalkozását is egy gazdag amszterdami zsidó tartotta fenn. Alexandria és Amszterdam gazdag, Jeruzsálem szegény hely volt.
Fennállt a bajok sokasága mint tény, és fennállt az igény, hogy valaminek történnie kell. Valami nem fegyveres akciónak. A zsidók szükségét érezték valami új örömhírnek, az evangéliumi történet, a kereszthalálé, az áldozaté nem volt elég örvendetes nekik.
Akkor hát? Tegyünk úgy, mintha? Higgyük, hogy egy mámoros társaság tarka hajókon megszédíti a mediterráneumot? Higgyük, hogy mély értelmű mondásokkal, zsoltárokkal és ünnepségekkel, amelyek a szerelmi szabadságnak is helyt adnak, meg lehet indítani az uralkodók szívét? De vajon hitték-e? Komoly emberek hitték-e?
Tény, hogy nagyon szerették volna hinni. Ez a sabatajánus kaland, ez volt a zsidóság nagy, groteszk delíriuma.
73Sabbatai kísérete abban a reményben száll partra, hogy a mester megtéríti a szultánt. A válasz tömör volt: „Vagy fölveszed ezt a turbánt, vagy levágatom a fejedet!” Sabbatai fölvette a turbánt, és így járult a kapu előtt várakozó hívei elé. Megverték, megköpdösték, faképnél hagyták, de nem mind.
Volt, aki úgy értelmezte a történteket, hogy a szentnek át kell esnie az önmegtagadás bűnén, a halálos bűnön, a hitehagyáson, hogy megmenekítse magában az újrakezdés esélyét. A maradék hívek elfogadták a gyarló messiás gondolatát. Egy darabig.
Tragikomédia keres egy szerzőt. Scholem professzor, akit a zsidó misztika vonzott ugyan, inkább a tudós vagy akár a rabbinikus moralista szigorával nézi ezt a történetet a nagy barokk szélhámosságról, imposztorságról, amelynek szépségét az adja, hogy annyian hittek benne. Jó darabig nem jön több zsidó messiás. Ez az utolsó kísérlet is komikumba fulladt.
Jobb lett volna a darab, ha Sabbatai levágatja a fejét? Sabbatainak a turbán voltaképpen csak jelmez volt. Kedvelte a furcsa, színpompás öltözeteket, miért ne viselné – akár kedvességből – a muzulmánokét? De hát melyik fejfödő nem jelmez? Láttál már nem-jelmez kalapot? A többiek persze kicsinyesek, de nem várhatják a mester74től, hogy jézust utánozza! Ő különféle kalapokkal énekel, amikor énekelni van kedve, a közönség megvan, ő pedig még elhordozza egy darabig az irháját. Az sem volt ostobaság, hogy a fejvesztés alternatíváját elhárítva még egy kis utóéletet szerzett magának. Rokonszenvünknek ez a gyarlóság nem szab határt. Ez a szegény, beteg, de minden bizonnyal tehetséges bohóc volt az utolsó messiásunk.
Ez volt az utolsó vallási kísérlet, amely Izrael házának egészében sok embert az elragadtatás hangulatába bírt hozni. Aztán jöttek ugyan a caddikok, és jött doktor Kafka meg az ő fajtája, de ezek már a transzcendencia egyedi esetei voltak. A 17. században még stílszerű volt ez a misztikus vitorlázás, ez a hálózatszerűen szétterjedő közös mámor, a hit abban, hogy ez a kitüntetett idő, a beteljesedés ideje, és a hit abban, hogy felismerhetjük a messiást ebben a furcsán viselkedő, nagydarab emberben, sőt éppenséggel mi vagyunk a meglátói. Mert az üzenet igenis benne van az ő talányos mondásaiban és az ő szövegmagyarázóiban: az éneklő, táncoló hajósokban. Igen, ez a most, ez a csábítás és elcsábíttatás volt a nagy idő. A tény, hogy sokan elhitték: a zsidóknak királyuk van, aki úgy győz, hogy énekel és nem öl. Ez olyan jóleső mese volt, hogy egy darabig érdemes volt hinni benne. Aztán, amikor ez a história kétértelműbb és bonyolultabb lett, akkor elkezdődhetett volna a realista zsidó regényirodalom, nagyjából Cervantes idejében. Akárcsak Don Quijote, Sabbatai is nekilátott a lehe75tetlennek. Korai abszurd hősök. El tudom képzelni, hogy Heinét érdekelhette volna Sabbatai figurája, de ironikus, világi metafizikára zsidó szerzők már inkább csak ebben a században vállalkoztak, két-három évszázados késéssel. Mitológiájukban önálló hely illeti meg a gyarló messiást, a művész kollégát. A szultán aránylag kegyes volt: miután fölvette a turbánt, hagyta élni Sabbatait Isztambulban.
76Dicsőség a kiválasztottnak! Jaj a kiválasztottnak! És jaj a nem kiválasztottaknak. A kiválasztott kiválasztódik. Az lett a király, akit az Úr akart? Azt akarta az Úr, aki király lett?
Az öreg próféta a legutolsót akarta, a szép pásztorfiút, aki juhai védelmében medvével és oroszlánnal is elbánik. Fölkente. A fiú nem sokáig maradt pásztor. Talán azért esett az Úr választása Dávidra, mert hallotta a lantpengető fiú dalait. A felkent rejtett erőforrásokra ismer rá önmagában. Megtanul győzni. Ő az a vezér, akit a sereg, a papság, a vének és a próféták kara elfogad. Vannak szerencsés konstellációk, mikor összejön a megfelelő jelölt és a jó szemű zsűri. A kiválasztott varázsköpenye a többiek hite őbenne. De tudni kell viselni azt a köpenyt. Aki táncával és lantpengetésével el bírja űzni a gonosz szellemet, aki sűrűn fordul az Úrhoz és hallja az üzenetét, amely tettre vagy mozdulatlanságra biztat, azt körülveszi a győzelem mítosza, amely a munka felét elvégzi, de a másik felét a kiválasztottra bízza. Más szóval a kiválasztottság nem egyszer s mindenkorra szóló, hanem óránként és percenként igényelt és kapott sugallatszerű segítség, kegyelmi cirkuláció. Minden pillanatban végérvényesen megszakítható. Szegény kiválasztott minden 77percben érezheti, hogy talán ez volt az utolsó, és hogy a következő lépés már nem megy, hogy az Úr elvonja tőle a jóváhagyó tetszését. Van azonban addig, amíg a kiválasztott bírja az Úr bizalmát, van egy sugárzó időszak, amikor az ifjú bajnok megy fölfelé, amikor a nehéz rézpáncél helyett az erények sugárpajzsa oltalmazza, de ez mind nehezebb menet, mert a történet kiemelkedő hősét körülveszi számtalan kísértés a rosszra. Mint égen a szivárvány, olyan a győzelem aureolája.
A dicsőségnek jaj az ára.
Ha Jézust – aki Dávid után ezer évvel lépett föl, és akiről azt mondták, hogy Izrael (legalábbis szellemi) királya – Dávidtól eredeztetik az életrajzírói, ami nem csupán királyi eredetre utal, de az eszményi királytól való származásra is, akkor a keresztény templom mintegy a Dávid által alapított templom egyik kiágazásaként tekinthető, hiszen Jézus is ebben a jeruzsálemi Dávid és Salamon által épített templomban szerette volna az ő igazát hirdetni. A templomhegyen, annak a tövében vagy a közvetlen közelében három vallás tart szentnek köveket, épületeket, barlangokat. Dávid és Salamon, az apakirály és a fiúkirály műve előtt lépett fel Jézus, és éppen onnan repült föl Mohamed is. Utóbbiak mind a ketten fölmentek az égbe. Dávid és Salamon teste lent maradt a földön, amelybe eltemették őket. Mennybemenetelükről nincsen híradás. Földi királyok voltak mind a ketten.
78Dávid? Ő a pásztorból lett költőkirály, aki bejárja a férfiélet összes állomását. A mesebeli harmadik fiú, sőt nem is harmadik, hanem hetedik, egyszóval a szombat. Az ártatlanságból indul, harcolt már, de embert még nem ölt, csak oroszlánt és medvét, szinte puszta kézzel, megküzdött velük bárányainak védelmében. Ő a megkísértett és a bűnbe eső, ő a megbüntetett és a vezeklő, a szerelmes és a többnejű, a kíméletes és a kegyetlen, és részben ő írta a zsoltárokat, más részük az ő udvarában született. Ő egyesítette az országot, Izraelt és Júdeát, ő alapította meg a fővárost, ő teremtett erős királyságot, és ő nemzette Salamont, az ő szerelméből lett király a legalkalmasabb, aki az öröklött uralmat nagyszabásúra fejlesztette. Költőnek költő a fia, a zsoltáros Dávidnak a bölcsnek mondott Salamon, aki – a vágyaktól átitatott elbeszélés szerint – szerzője az erkölcstanként használható Példabeszédeknek és az Énekek énekének, amelyet tetszés szerint lehet misztikus vagy érzéki szerelmes versnek tekinteni, majd tőle származik a Prédikátor könyve, amely szerint mindennek rendelt ideje van, és minden nagy hiábavalóság. Dávid a nyers történet és a nagy ábránd. Ő volt az, akiből szobor lett. Ő volt az, aki a birkák mellől a fölkent székébe emelkedett, aki az Úrnak krisztusa lett, vagyis messiás, vagyis szent olajjal föl kent király, aki a frigyláda őrzője, akit a papok támogatnak, aki vad törzsi harcosból a törvény megszabója és az isten előtt való megalázkodás énekese lett. Életrajzírói odaadtak neki mindent, az élet összes antipódusát, minden 79kétértelmű és drámai helyzetet megkapott. Lehetséges, hogy az ő története az Ótestamentum anekdotikus szíve. Több szó esik róla, mint az ősatyákról együttvéve. Dávid a beteljesülés, vele kezdődik az aranykor, ő az ünnepi pillanat, amikor sikerül. A zsidóknak ez volt az aranykora, amely az érett és önmagán túlnéző Salamonnal ezüstkorba hajlott. Ebben a nagyszabású elbeszélésben az ősatyák és a törvényt alapító Mózes után következik az uralmak egyesítése, és még egy felragyogás. Azután jönnek a viharok, a szétszóródáson belül a térbeni és időbeni szigetkísérletek, illumináció és elsötétülés. Akárhogy is alakult a zsidóság és a kereszténység viszonya, Dávid a bibliaolvasók kedvenc ószövetségi hőse, a gyakorló férfi, nem a tanító, hanem a mélyből magasba jutott vezér, aki ismeri a hatalom gőgjét és a megalázkodást, aki ismeri az ártatlanságot és ismeri a bűn kísértő hatalmát, de tud ellenállni is egy magasabb törvény nevében ennek a kísértésnek. Dávid mindent megkapott, amit ember megkaphatott. Táncolt a diadalmi menet élén, olyan volt, mint a boldog bajnokok az olimpián, és istennel tudta azonosítani magát, mert a próféta őt kente föl, és így a győzelme isten akaratának a teljesülése volt. Ez a zsidó tánc az Úrral: elkülöníteni magunktól, amilyen messze csak lehet, eltolni az elvont végtelenségbe, hogy ne lehessen lehúzni a földre, hogy senki emberfiának ne jusson eszébe önmagát az Úrral összetéveszteni. Merész gondolat volt elhatározni, hogy isten nem olyan, mint mi vagyunk.
80De azért ott vannak szigorú beszédükkel a próféták, és hogy melyik igaz, melyik hamis, azt a kortársaknak nehéz eldönteniük, hiszen mind az Ő nevében szól. Papi nemzet, mondta Isten Mózesnek, ezért minden zsidó feljogosítva érzi magát erre a közbülső szerepre, az Úrral való dialógusra, erre a folytonos egyezkedésre az ő nagyon is evilági személyisége és az Örökkévaló között, aki a föltételezett végtelenség. Erről szól a vallás, egyeztetni kell az emberien végest az istenien végtelennel. Ha az Úr nem lenne végtelen, akkor nem követelne végtelenül sokat, akkor nem kellene magunkat és mindannyiunkat isten képére teremtett gyarló kreatúrának tekintenünk, olyannak, aki a legmagasabbat magában hordja. Lám a közönséges pásztorfiúból hányféle tökéletesség bukkan elő, mint olyan bányából, amelyet isteni jelzésre tár fel az ihletett személy. Ezúttal Sámuel próféta az, akinek isten jelt ad, hogy ne érje be a fölvezetett hat testvérrel, hanem igényelje még a hetediket, a beteljesülést. És utolsóból lesz az első, ez a nagy népmese. Méghozzá többé-kevésbé tisztán lesz király. Noha módjában lett volna egy lándzsadöféssel is királlyá lenni, nem tette ezt, mert a vérontást az Úr bünteti. És mégis ez az alapítók sorsa, hogy vért kell ontaniuk, emiatt pedig nem mehetnek be az ígéret földjére, és nem áll jogukban felépíteni a templomot, mert túl sok vérontásért felelnek, habár a szentélyt Cion hegyén elhelyezhetik.
81Dávid érzelmes ember, tud szeretni és képes a bűnbánatra. Fényes tekintete, arcának és termetének a szépsége rögtön feltűnt az öreg Sámuel prófétának, értette, hogy miért éppen őt választotta az Úr, a juhok után menő szerény pásztorfiút. Dávidban fokozatosan emelkedik a királyi szintig a méltóság. Saul szereti Dávidot, aki előtte táncol, de lándzsát dob rá. Az úr kedvencének azonban jók a reflexei, ért az elhajlás művészetéhez. Dávid táncol és énekel Saul előtt, aki egy fejjel magasabb a többieknél, és ő is kiemelkedik a szépségével. A kisebb, de kecsesebb Dávid Saul királynak kedves hadnagya, udvari embere, de azt, amit az idős vezér a feltörővel szemben tud érezni, azt Saul is érzi most: nem bírja elismerni, hogy gyengébb. Az uralkodó, akiben megvan az elsőség érzése, az nem bír hátralépni másodiknak. Mind a ketten dicsérve voltak; ezret leverni a filiszteusok közül – az sem kutya, de hát Dávid tízezret vágott le, ami elviselhetetlen. Kétszáz filiszteus előbőrét adja Dávid a királylányért, a körülmetélés alighanem legyilkolással párosult. Dávid ugyanabból a világból való, mint a kortársai. Nem mondja azt, hogy az ő országa nem ebből a világból való. Az ő országa innen való, csak ő mint király valamivel jobb. Nagy szomorúság Dávidnak, hogy Saul, akit ő szeret, akihez hű volt, a király, akire Isten váltakozva jó és gonosz szellemeket küld, meg akarja öletni. Sziklavárba búvik az üldözött, a zergék kőszikláján fekszik. Nagy szomorúság Dávidnak, amikor hírét veszi, hogy lemészárolták a 82papokat családostul, barmostul, mert őneki szállást, ételt és kardot adtak, nagy szomorúság halált hozni azokra, akik segítőink voltak. Az üldözött, aki bújt, és aki felé kard nyúlt barlangjába, mikor a felgyorsult szívdobogása lecsillapodik, úgy érzi, hogy mindenki ellene van, és hogy vele nincsen mondhatni senki sem. Még nem tudja, hogy meglesz a királyság, még körülveszi a halál. A kedvenc hadvezérből lázadó lett, mert a dicsőségből több jutott neki, mint Saul királynak, és ezért Dávid halál fia. Ő is megölhetné a királyt, de nem emel kezet az Úr felkentjére. Döglött kutyának, árva bolhának nevezi magát alázatosan. „Nem vétkeztem ellened, és te mégis el akarod venni az életemet?” Ez valóban nem ésszerű. A pokol az emberi történelemben – a pokol, amely itt lappang köztünk, és itt garázdálkodik ezen a csekély glóbuson élő személyekbe, kortársainkba, netalán mibelénk bújva – ebből az ésszerűtlen gyűlöletből áll, amelynek nincsen szüksége józan indoklásra, megvan anélkül is. Az előlegezett gyűlölet a történelem ördöge; roppant szívós ördög, hisz a gyanakvó képzelet táplálja; ez az ördög falja az eszméket; és különös előszeretettel csemegézi a képzavarokat.
Dávid minden fontosabb döntése előtt megkérdezi az Urat, ez pedig mond neki valamit, tanácsokat ad. Közvetlen beszélő viszonyban vannak, nincs szükségük holmi próféta-tolmácsra. Dávid attól kiválasztott, hogy az Úr szóba áll vele. Is83tennel megosztott magány, de a barlang mélyén sötét van, és az éjszaka árnyai az oroszlánölőnek is félelmetesek. Boldog a zsoltáros, van kihez fordulnia, de van, amikor az üldözött nem tud énekelni, csak borzong és didereg, és nem hallja az angyal szárnysuhogását, csak a denevérét.
Az életrajzírónak, amelyet akár sorsnak is nevezhetünk, vagy az Úr elhatározásának, kell a végső elárvulás képe: csak így tudja később Dávidot a mesebeli igazság tekintélyével megjutalmazni. A királylány kezéhez és a királysághoz megpróbáltatások vezetnek. Akkor lesz hiteles a köré sereglés képe, ha előbb mindenki elhagyja.
Lehet sajnálni az ifjú Dávidot nagy búsulásában, vigasztaló azonban, hogy ő még nem tett olyat, amiért maga ellen kellene fordulnia; vigasztaló, de nem különösebben drámai. Dávid akkor lesz valóban sajnálatra méltó, amikor királyként halmoz bűnöket a maga fejére, vagy mert él, vagy mert nem él a királyi hatalmával. Hibáival halálokat okoz. Nem lehet királynak lenni és nem hibázni. Az Úr kiválasztotta, majd idő teltével lesújt rá.
Kell lennie valamilyen lelkiismeretednek, valami elhalkuló és fölerősödő belső hangnak, amelytől nem tudsz megszabadulni. Ha képes vagy a bűnbánatra, vagy ha rád esik a választás, eljön hozzád az angyal, hangot hallasz, látomásod van, és érezni fogod, hogy az Úr veled van, ott van, ahol te vagy, mert látható vagy a magasból a homokon.
84Mivel az ember magában hordja istent, elég közel van hozzá, hogy ne tudjon sehova elrejtőzni előle. Ezért a végtelenségig tart ez a kettős bújócska – hol Ádám búvik el az Úr elől, hol meg az Úr rejtőzik előlünk, fátyolként maga elé húzva netán a krematórium füstjét.
Ha nem lenne feletted az Úr, akkor a kevélységed nem ismerne határt. Kell az ember és a király, a próféta által olajjal meghintett személy fölé a nagyobb, a végtelen hatalom, amelynek ő is alá van vetve. Kell hogy legyen az ő akaratánál magasabb akarat, ezt gondolták a régi zsidók, akik megérezték, hogy milyen porlandóak a bálványok.
Hogy milyen karakter ez az Úr? Felsokszorozása a kor vad erkölcseinek, mert végtelen haragra tud gerjedni, és többször haragszik, mint örvendez. Némelykor tobzódik a büntetésben, máskor meg az ő éppen lesújtó kezének megálljt parancsol, ő tudja, miért. A kor vad férfiainak istene. Minden kornak, minden népnek megvan a magához hasonlító istenképe. Az emberek istenének is van története, nevelési regénye. Mindenen túl van és végtelenül messze, és innen van minden máson, végtelenül közel.
Azt olvassuk, hogy Isten gonosz szellemét küldi a bűnösökre. Vannak tehát jó és gonosz küldöttei. Ami ellentmondást az emberi lét mutat, azt megleljük ezekben a bibliai históriákban. Ezért megfelelő irodalmi alak ebben a nagy családregényben Dávid, isten felkentje. Az ő tettei és szavai által megtudunk valamit az ember és az 85isten viszonyáról. Az beszél istenről a zsoltárokban, akinek ismerjük a cselekedeteit.
Minden kisfiú vezér vagy király akar lenni, és az a nagy mese, ha valamelyik csakugyan az lesz. Örökölni a királyságot kevésbé érdekes, ahhoz csak a többi trónkövetelő fivért kell megölni. Dávid a self made king. Méghozzá a sikeres király. A parittyás fiú, aki egyesíti az országot, és költ, lantol, táncol, szerelmeskedik, ráadásul prófétál is, minden férfi ráismerhet benne némely ábrándjára. Nagy Károly az új Dávid akart lenni, és benne látta Michelangelo a tökéletes ifjút. Fia, Salamon talán bölcsebb volt, de nem ő a csillag, és nem őhozzá vezetik vissza az életrajzírók Jézus családfáját, hanem az alapító apához, aki a maga erejéből lett király, aki egyesítve a déli és az északi országrészt, elfoglalta Jeruzsálemet, és megalapította benne a fővárost, amely attól fogva a szentély helye is lett. Dávid király alárendelte magát a prófétáknak, nem lett istenkirály, de papi uralomnak sem engedett. Dávid és Salamon az értelmes kompromisszum, a szellemileg irányított reálpolitika emberei, egyezséget szereznek a próféták és a katonák, a törzsek és az állami szervezet között. De minden ilyen egyensúly természeténél fogva törékeny, Salamon után el is törik tehát. Ez a későbbi hanyatlás melankolikusabbá teszi Dávid egyszeriségét.
86Az alak esztétikai és nem etikai tökéletességéről van szó: Dávid mint regényalak tökéletes. Esztétikai igazsága van, ami magasabb megértést feltételez, mint a csupán etikai megítélés, mert több szempontú és gazdagabb, ugyanis a személy teljes igazságát latolgatja, noha nem vonatkoztat el a bűn és a szentség követelő antipódusaitól. A mai földkerekségen sehol sem tartanák érthetetlennek Dávid történetét; a mai kamaszoknak is tetszene, és a mai öregek is magukra ismerhetnek benne, a férfira, aki magasra hágott, de tudja, hogy van felette úr. Ráismernének a cselekvő és imádkozó emberre, aki a hűséget, az erkölcsi találékonyságot és az ihletett tisztánlátást becsüli a legtöbbre.
Hogyan kell a hatalmat törvényesen megszerezni és törvényesen átadni a kor felfogása szerint? Példázat a törvényes királyságról. Kiviláglik a történetből, hogy az lesz a király, akit a próféta felken. Igaz, hogy a próféta, vagy az általa tolmácsolt Úr néha olyan vad követelésekkel áll elő, hogy megnyugvás tudni: nincsen királyi hatalma. A próféta hosszan hallgat, és néha a balsors tudójaként, vagy akár a balsors nagyköveteként jelenik meg. És mi más lenne a balsors, mint isten üzenete? Íme, az ember reménytelen kísérlete, hogy a történést mint nevelő sorsot, mint a gondviselés intelmét, mint jutalmat és büntetést értelmezhesse, hogy a sorsba valamilyen erkölcsi értelmet lásson bele. De ha isten 87felelős azért, ami történik, akkor nem igazságtalan-e. Vagy nem felel, mert nincs? Ezt a két gondolatot el kellett űzni a zsidók tudatából, mert ha nem hisznek a nagy szövetségesben, akkor ők sincsenek. Akkor praktikusabb legalábbis színleg ide-oda konvertálni. Hinni kell csak azért is az alig hihetőt.
Dávid teljes erővel járja a szent táncot a szövetség ládája és az Úr színe előtt egész Izrael örömrivalgásának, kürtzengésnek, citerának, lantnak, dobnak a kíséretével. Viszi haza a veszedelmes ládát, amely az alkalmatlanul hozzányúlót megöli. Legyen a közelében, de ne a házában, őrizzék csak a papok, most nyugvóhelyére viszik ökrös szekéren a szövetség ládáját, amely, mivelhogy csak egy van belőle, sérülékeny. A szent ládából egy van, nem másolható, de ami benne van, a szóba foglalt hang, az a néhány parancsoló és tiltó elv, jónak és rossznak a megkülönböztetése, az írás igen, a történet és a vers továbbadható. Akár Dávid király írta a zsoltárokat, akár körülötte íródtak, ilyen dalokat adtak elő mindenféle ciprusfa hangszer kíséretével, ilyen dalokra táncoltak Dávid udvarában alighanem részegen a bortól és az Úr megszólításától. Azóta is éneklik őket háromezer éve, különféle templomokban. Amilyen közel érezte magához Dávid az Urat, olyan nagyokat tudott szökkenni áhítatos táncában; körülötte meg ott forgolódtak a rajongó nők.
88Látta ezt az ablakból Mikál, az első feleség, Saul király lánya, a hűvös királylány, aki több férfi mellett is gyermektelen maradt. Nem nézte jó szemmel a juhakolból mellé kapaszkodott Dávid bakkecske-ugrándozását, „és szívből megvetette őt”. Ezért még megkapja a magáét: az Úr – Dávid szájával – tudatni fogja vele, hogy nem lesz gyereke. Azért nem, mert Dávid nem nyúl többé hozzá? Vagy hozzányúl, és mégsem? A király másképp látja a dolgot, mint az asszony. A nép, a törzsek és a papság átmenetileg kiegyezett, nincsen nagyobb külső veszély. Ha az Úr egyelőre megáldani látszik az egyesült királyságot, akkor a főváros-alapító az égig ugrik örömében, és táncol, mint a bolond az Úr színe előtt, kivetné magát a testéből is, és összefogózik boldog-boldogtalannal. Áll az alku, igyunk, emberek, verjétek csapra a hordókat, jusson mindenkinek lepény és datolya! A szövetség megerősíttetett. Dáviddal a próféta tudatta, hogy a háza és királysága örökre megmarad.
Az Úr fölemeli majd Dávid utódját, aki az ő véréből származik, aki majd házat épít az Úr nevének tiszteletére, és szilárddá teszi a királyságát. (Dávid és Betsabé fiának, Salamonnak a királyságát?) Ha bűnt követ el, megfenyíti, férfihez illő bottal és embernek kijáró csapásokkal, de nem vonja meg tőle a szeretetét. Ami a botot és a csapásokat illeti, az ígéret megtartatott. És ami a szeretetet illeti? Nem irtatott ki egészen a nép, amely az Úr és az ember közvetlen beszélő viszonyát próbálja makacsul gyakorolni, kerülvén az 89Úr képének minden olyan azonosítását, amely az emberi képzelet számára lehetséges, hiszen isten éppen attól isten, hogy túl van azon, amit el tudunk képzelni. Ez az igény, amely az örökkévalót minden ábrázolhatón túl létezőnek gondolja el, nem tudja nem túlélni a bármily viszontagságos évezredeket. Az Úr szemmel nem látható, de hangként a lelkünkben hallható. A vizuális pesszimizmusnak és az auditív optimizmusnak ez a különleges társulása auktoroktól, a könyv embereitől származhat csupán. Dávid abban bizakodik, hogy az utódai között is lesznek felkentek, lesznek kiválasztottak és az Úr tetszését elnyerők. Sokan lesznek az érdemesek, de nem mind lesz kiválasztott. Valamelyiknek talán sikerül Dávid hagyatékát felfogni: a juhok pásztorából is lehet népének pásztora. Olvasunk egy királymesét, amelynek a hőse egy gyarló ember, nem elhihetetlen szent, nem a szellem eszelőse, nem vajákos, nem csodatevő, nincs belepréselve semmilyen egyoldalúságba, de magában viseli az ingamozgások mindkét pólusát. Épp a gyarlósága által a testvérünk. Él bennünk Dávid megvetése az árulás iránt, és testvérünk ő a jámborságban is. Vannak hasonló fogalmaink a becsületről. Közel van, és mégis messze, mert az emberi faunában nem gyakori példány az olyan, akinek, bár hatalma van, mégis bírja önmagát semminek látni.
Dávid ezekben a kettős, ambivalens helyzetekben valamilyen nem szokásos, magas szintű dön90tésekhez jut emelkedettebb lojalitástól vezettetve. Minden egyes élethelyzet ellentétes sugallatokkal teszi próbára. Ízig-vérig a valóság embere, nem próféta, bár néha prófétál, akárcsak Saul, akinek a helyére lép. Sokoldalú. Meghallgatja a prófétát, de politikai cél vezeti: az északi és a déli ország, Izrael és Júdea, az Éli- és a Jahve-kultusz egyesítése a törzsileg semleges, frissen elfoglalt, de katonailag és esztétikailag előnyös Jeruzsálemben, ahol a helyi jebuzeusokat sem irtja ki a kor szokásai szerint, hanem inkább beolvasztja.
Dávid nemcsak hadvezető, de életszervező és struktúrateremtő is. Jeruzsálemben egymás közelében, de mégis egymástól külön helyezi el a királyi palotát és a frigyláda hajlékát, a templomot. Egymástól elválasztja az államot és a kultuszt. Van egy politikai víziója, amelyet profetikus segítséggel megvalósít. Elkerüli a királyi hatalomra emelkedés bűnös eszközeit, ezért tud mitologikusan jóváhagyott, törvényes király lenni.
Van egy másik szempontja is, amit a lelkiismeret hatalmának is tekinthetnénk. Egy transzcendens lelkiismereti követelés, amely istentől ered, és amelyet a próféta közvetít: ez a legfőbb úr. Dávid maga fölé emeli az úrnak a lelkiismeretét, teret enged a papoknak, meg tudja haladni a közvetlen érdeket, szembe tud fordulni magával, képes a bűnre és a bűntudatra, tud győzni és tud veszteni. Látjuk a győzelmi menet élén – rajongó nőktől körülvéve – Dávid hivalkodó táncát, amelyet a felesége megutál. Felvirágozva, részegen 91táncol, önmagától, az üdvrivalgástól és a közszeretettől megittasodva.
Rövid a kéj, hosszú a bűnhődés. Ha egy király történetesen a palotája tetején sétál, és nincs a hadakozó seregénél, talán mert már unja az ölést, és ha egy ablakon át meglát és megkíván egy igen szép termetű nőt, amint éppen fürdik a barátnői és szolgálói körében, ha a király óhajára emberei elhozzák neki a nőt, akinek Betsabé a neve, ha a király vele hál és teherbe ejti, akkor már a túlzás vétkébe esett, hisz ott vannak neki a saját feleségei, és rámaradt előző urának, Saulnak is az ágyasháza, épp elég nő vár rá, de még eddig nagyobb bűn nem esett.
Dávidnak azonban ez az asszony nemcsak egy éjszakára kellett, kell neki a születendő gyerekével együtt egészen, nem osztozkodva rajta a férjjel, Uriással, aki neki hűséges tisztje. Uriás parancsot kap, hogy csatában előretörjön, emberei pedig parancsot kapnak, hogy egy pillanatban hagyják magára, mire Uriást az ellenfél levágja. A parancsot az áruló cselre a király adta.
Az Úr Nátán próféta által megüzeni Dávidnak, hogy mindent neki adott, és még többet is adott volna, Dávid azonban kevesellte ezt, telhetetlen volt, ezért az Úr még azt is elveszi tőle, amije van. Mert a vágyának fegyverrel szerzett érvényt, ezért a fegyver nem távozik el soha Dávid házától, és a baj is az ő házából, ágyasházából támad.
92Elsőnek az Úr megbüntette Dávidot azzal, hogy meghal az erőszakos nász gyermeke. A király bírt szenvedni, sírni, böjtölni és könyörögni, hogy ne haljon meg Betsabé csecsemő gyereke. Dávid keresi a kapcsolatot az Úrral, vezekel, szeretné megmenteni a legkedvesebb asszonytól, a bűnnel szerzett Betsabétól való beteg fia életét, de a csecsemő meghal.
A királynak és Betsabénak tovább kell élniük, hiszen nekik még világra kell hozniuk Salamont, az elmélyülő modernistát, a kor felséges cinikusát, aki megértette, hogy milyen messze van az isten az embertől, és köztük zajlik a világfolyamat, amelyben mindennek rendelt ideje van.
Mire Betsabé második fiából király lesz, addig Dávid többi fia kölcsönösen kiirtja egymást, megszeplősítik a féltestvér-húgukat, és megnyomják az elgyengülő királyapa feleségeit, megbecstelenítik a királyi feleségek ágyasházát, vendettáznak rogyásig.
A patriarkális család királyian túlzó kiterjesztése oda vezet, hogy belülről felrobban. A férfitól, aki túl sokat akar, mindent elvesznek, ha már gyengül és vénhed, ha már letaglózza a bűntudat és kétség, ha már felülkerekedik benne a vágytalan szeretet.
Kié a nő? Ki szerzi meg a nőt? Hiteles históriák férfiakról. Nem szentekről van szó, hanem többnejű férfiakról, akik kevesebb gátlással követik érzékeik parancsoló akaratát, mint a maiak, rabolnak maguknak asszonyt. A fiaknak büszkeség – nem az anyjukat, hanem – az apjuk többi 93ágyasát „megnyomni”. A lázadó fiú mindenki szeme láttára bemegy az apja ágyasházába. Az apa, a királyi példány leverése és a fiúk fölemelkedése az ő helyére, és az, hogy az apa nem hagyja magát: ez az elemi történet az, amely az emberek között ugyanúgy megismétlődik, mint a csordában.
Dávid a normális férfi, akit rendesen meglátogat a kegyelem és a kísértés, ő az igazságos és az istenfélő, egyszersmind azonban ő a barbár is, akinek nem nagy ügy azt parancsolni: öld meg. Sok felesége van, buja és szerelmes, szerette az asszonyait, és hű hozzájuk. Mert valaha az ő felesége volt Mikál, noha már mással él, akarja, hogy legyen megint az övé, visszaveszi, éljen körülötte. Ő az, aki a nagy családban akar gyönyörködni, és ebből lesz a viperafészek.
A sok ágyastól sok fiú, akik az udvarban zabolátlankodnak és féltékenykednek, sértegetik egymást, bosszút állnak, és vért fertőznek a féltestvér-húgukkal, majd eliszonyodnak attól, akit megerőszakoltak. Minden jelenet a többértelműség sűrítménye.
Egy nagy regény körvonalazódik előttünk fragmentumokban. A nagy próza kegyetlen igazsága. Nincs feloldozás. Nincs fekete-fehér. Angyal és bűnös egy bőrben. Van bűn, amit akar az ember, és van bűn, amelyet dehogyis akart, mégis elkövette. Mindenki végigmegy a maga végzet rendelte útján, a történetnek belső logikája van: 94Dávid fiának, Absolonnak muszáj föllázadnia az apja ellen. A királyapa hiszékenyen odaküldte Absolon húgát Ammonhoz, egy másik ágyastól való fiához, aki megerőszakolta és megutálta. Mire Absolon megölte Ammont, amit az apja nem tudott igazán megbocsátani, ami az apagyilkos indulatot magyarázza. Minden alak hiteles, minden cselekedet valószerű.
Dávid nem isteni, bár néha bölcs, és meg tudja a jót a rossztól különböztetni, mint isten angyala. De őt az Örökkévaló királynak választotta ki, a kiválasztottság viszont nem a nyugalom kapuja, még kevésbé a boldogság kalauza. Gondra, töredelemre, odaadásra, küzdelemre és szenvedésre választja ki az Úr azt, akit megtesz uralkodónak. És minden cselekedet magával hozza az érte járó büntetést. Sokat ölnek abban a világban; Dávidban talán kisebb az ölési szenvedély, tud uralkodni magán, van szíve, és tud leborulni isten előtt.
„Vigyázzatok nekem a fiúra!” – ezzel bocsátotta útjára a seregét, hogy menjen csatába a magát önkényesen királynak kikiáltó fia, Absolon ellen, aki ráadásul apja meggyilkolására készül, hogy a trón kétségbevonhatatlanul az övé legyen. „Csak a fiút kíméljétek!”, kérte az öreg Dávid. De ha Absolon harcosait nem kímélik, akkor őt magát sem. Rettentő halál: fennakad talán a hajánál fogva egy tölgyfán, és Joáb, a parancsnok, a király hűséges embere, bár tudja, hogy mi volt a 95király akarata, háromszor is átveri lándzsájával a függő testet, majd amikor az már földön hever, ráuszítja a testőreit, hogy tiporják ki egészen belőle az élet maradékát.
„Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon!” Így nyög az öreg király, mikor a hozzá hű sereg leveri és megöli a lázadó fiút, csapataival együtt. Absolon azt kapta, amit a lázadó trónbitorló a kor szokásai szerint megérdemel, és ami a sereg akarata lehetett. Miért véreznének, ha nem a győzelemért? Közülük meghaltak sokan, haljon meg tehát az ellenség vezére is, így kerek a győzelem. A sereg diadalmasan tér meg, örömünnepet remél, de a király sír és jajgat. Jön a kemény vezér és a király szemére veti, hogy azt szerette, aki gyűlöli, és hogy Dávid alighanem kevésbé bánta volna az őérette harcolók pusztulását, mint a fiúét. Jöjjön ki végre a király a palotából, a nép és a katonák közé! Kiül a városkapu elé Dávid magába roskadva, és innentől fogva didereg. Még helyén az esze, nagylelkű, vagy legalábbis óvatos döntéseket hoz, de már szüntelen fázik.
A vének tanácsa a legfigyelmesebb döntést hozza, egy szüzet rendelnek mellé, hogy esténként fölmelegítse. A tudósítók, akik azt is tudják, hogy mi zajlik a takaró alatt, erkölcsösen hozzáteszik, hogy Dávid a szűzzel hált ugyan, de nem ismerte meg. Dávid története csupa szívszaggató paradoxon. Mert ugyan megvédte a maga, a feleségei, az ágyasok, a hozzá hű udvari és hadi nép életét 96és a trón méltóságát, de hol van a fia? A legyőzöttet megölik. Elementáris és barbár világ ez, amelyben megszületik egy nép szövetsége egy erkölcsi hatalommal. Nem tudom, hogy Szentírásnak kell-e tekintenem ezt a szöveget, én regénynek tekintem. A nagy elbeszélések példázatok minden kor számára.
Dávid az a regényhős, aki cselekszik. Aki elkezd, megépít, fenntart és megvéd. Ám aki cselekszik, az bűnbe esik. Nem cselekednie viszont nem lehet. Megadja istennek, ami istené, de a királyi állásnak is megadja azt, ami jár neki, és ezt is, azt is megadni nem egyszerű.
Sámuel könyvében úgy fekszik a történet, mint szarkofágban a tetszhalott, Dávid kiszáll belőle. Aki újra elolvassa, magára ismer benne, arra, amire vágyik, és arra, amit nem lehet elkerülni, mert a legdicsőségesebbek is vereséggel zárják a pályát. Valami azonban megmarad: a legkedvesebb, az elrabolt asszony, Betsabé fia, Salamon, és a szentély alapja.
Ennek a bibliai elbeszélésnek az a nagysága, hogy nem ad oda egyetlen személynek minden igazságot; hogy látja és bevallja minden cselekedet árát, és azt, hogy az élet csupa döntés, amelyek mindegyike olykor szörnyűséges veszteséggel jár. Mégis: vannak jobb és vannak rosszabb, istennek tetsző és nem tetsző döntések, de ha azt teszed is, amit az angyal tanácsol, akkor is elkövetheted a bűnt, amelyért vezekelned kell, és amely alól téged senki meg nem válthat, mert a bűn megesett, és nem lehet meg nem történtté 97tenni, vele élünk akkor is, amikor mulatunk. Diadalittas gőgre Dávid története nem jogosít fel.
Nem maradhatott volna fenn ez a regény, vagy mondjuk krónika, ha nem minősült volna Szentírásnak. De csak egyvalami szent ebben a történetben: az emberi igazsága, a regényes igazsága, az e világban, ellenfelek között létező királyság bonyolult igazsága.
A királyság katonai legyőzésére, a fizikai vereségre, a birodalmi megszállásra válaszul adódik az eltűnés, a felolvadás lehetősége. És van egy másik is: a szellemi felülkerekedés. De hát az megint királyságokban testesül meg. Az egyik válasz: megteremteni a nemzeti államot; és azóta is nagy szorgalommal teszik ezt a népek, ami sok haszonnal és gonoszsággal jár. A másik lehetőség azt mondani: ami a császáré, az az övé, vigye. De ha már Konstantinus is megtér, ha az emberi kondíciókból, családból, államból kilépés tanítása államvallás lesz, akkor ismét előállnak bizonyos nehézségek.
A nagy államférfiakat a nagy szörnyetegektől az különbözteti meg, hogy voltak erkölcsi meggondolásaik és emberkímélő döntéseik, hogy nem mindig a legrövidebb érdek szavát követték, hanem meghallották a tartósabb érdek sugdosását is. A cselekvési mező korlátozott volt, a döntésekkel együtt járó államférfiúi nagysághoz sok erő98szakos halál tapadt. Dávid is nagy volt, a létébe sok ember halt bele. Mint minden királyéba, aki valamilyen egységet kovácsol a népéből, egységet, amely fennmarad.
Egy isten lenni akart, egy isten akart magának egy kultuszt. Egy istenhipotézis megátalkodott védelmezőket szerzett magának, akik – ha férfiak – hajlandóak alávetni magukat, pontosabban a csecsemő fiaikat a körülmetélés követelményének, ami egyébként egészséges. Fölmerült egy kép a papi népről, amely önmagát erre a megkülönböztetett szerepre választja ki. Ennek a népnek el kellett vetnie a kényelmes utakat, a sokféle helyi érdek szerint kötött istenkompromisszumokat. Exkluzív monoteizmusra szegődött el, nincs más isten. A dávidi királyságban létrejött egy relatíve stabil, plurális szervezet, amelyben a szellemi és az anyagi bonyolult alkuviszonyban volt egymással.
Ha van erkölcsi értelme ennek a történetnek, akkor az éppen az igazságában rejlik, hogy igen, ez így lehetett, ennek nagyjából így kellett lennie, így hihető. Így néz szembe az ember isteni hangokat hallván a maga helyzetével. Talán holnap csata lesz, holnap talán már nem él. Menjen vagy ne menjen? Kihívja vagy ne hívja ki? A hősnek szakadatlanul döntenie kell, és mivelhogy fölkent és a próféta által kiválasztott személy, a hős 99cselekedeteinek példaértéke lesz. Sugallatot kér a döntésekhez, igényli az istennel való összekötöttséget, jogosult erre a dialógusra. Joga van arra, hogy megjelenjen számára az Úr, hogy hangot, szólítást halljon, hogy angyal látogassa meg.
Két vagy három királyban ábrázolódik az ember viszonya a hatalomhoz. Saul hadakozik érte, Dávid megcsinálja, Salamon elkormányozza, pompássá teszi, és eljut a hiábavalóság felismeréséhez, eljut a vég belátásához. Ez a három király bejárja a hatalom ballisztikus pályaívét. Az ókorból kevés nagyobb elbeszélést olvastam; Homérosznál modernebb, shakespeare-ibb. Ebben a leírásban az emberi kondíció: a folytonos küzdés a kettősségeinkkel. Egyik oldalon van egy isteni hang, amely szüntelen követel tőlünk valamit, másrészt van az, amit éppen csinálunk a világban, az itt és most, a mi világunk, ez a világ.
A próféta alakjában a költő üzenethozó mester is, sok ember által elfogadott és követett szellemi tekintély, akit ezért alkalmasint meg is kínoznak vagy meg is ölnek, de aki a nép stratégiai tájékozódásáról néha csak századok múlva igazolódó víziót hordoz. Az Ószövetség legnagyobb alakja Mózes, a dadogó vezér, aki ott járt istennél, és a legnagyobb üzenetet hozta le, a kőtáblára írott tízparancsolatot, ami az egész zsidó-keresztény világ erkölcsi fundamentuma, és amiből további 100szövegek ágaznak ki, mint a hegyi beszéd. Szövegeket írnak és szerkesztenek a papi szerzők, krónikával szolgálnak, alapvető mesékkel élünk. Tavaszi regékre vágyunk ilyenkor áprilisban, a kos havában, tavaszi képre, mint az ifjú Dávid, aki a Kánaánba elérkezett, Mózes utáni zsidóságnak valószínűleg a legnagyobb alakja, már csak azért is az, mert őróla esik a legtöbb szó, és a neki tulajdonított zsoltárok által ő a leggyakrabban énekelt költő, az ő szavait használják keresztények és zsidók, amikor istent keresik.
A vallás több mint felszólítás – cselekvés is. Mózes és Dávid nemcsak hirdetik a szót, de végrehajtják is a prófétavezér és a király szerepében. Szembesítik a környezetükkel a profetikus megbízatást, és megvalósítják azt a politika eszközeivel, amelybe az ölés is beletartozik. Ezért isten a siker beteljesülésétől eltiltja őket: Mózes nem jut be az ígéret földjére, Dávid pedig, aki a királyságot megteremti, Jeruzsálemet meghódítja, és fővárossá, szellemi és politikai fővárossá teszi, az alapító király lerakhatja ugyan a szentély alapkövét, de a templomot csak Salamon építheti fel, mert őneki törvényesen örökölt királysága során megadatott kevesebbet ölnie, mint az apjának.
És miért lett az evilági bibliai figurák közül Dávid a Biblia központi hőse? Mert ő a legfrissebb, akit a legjobban megértünk, akinek a döntései101vel együtt tudunk érezni. A próféták nem tudják összetartani a törzseket, szükség van az istennek tetsző királyokra. És Dáviddal új fejezet kezdődött az ősi drámában a szellemi és a fizikai hatalom között, amely végigkíséri az emberi történelmet. A bibliaolvasók eszméletében él egy eszményi király, aki szinte mindenben jól döntött, de a szerelmes természete bűnbe vitte. Ő az, Dávid.
102Egy ódon Volkswagen cserebogárban a kormány mögött látok egy szemüveget s a mögött egy finom, öreg arcocskát, fiúsan hátrafésült ősz hajat, hunyorgást és a száj sarkában ottfelejtett mosolyt, amelyet belülről táplál egy nyolcvanévesen is lányosan idealista lélek. A kocsi néha kicsit ütközik, horzsolódik, parkolásnál csattanással jelzi, hogy meddig bír előre-hátra menni, és mert a vezetővel már réges-rég összeszoktak, ahogy az apró öreg hölgy mondja, magától is tudja már a járást Bécs és Budapest között, mint a tehén a legelőre és onnan haza magától is eltalál.
In die alte Heimat? – kérdezte Ilonától az osztrák határőr jóindulatúan –, oda, és én most büszke vagyok rá, hogy a régi hazában az ő természetes lakcíme akkoriban, a kora hetvenes években a mi lakásunk volt, ahol pompás egyetértésben tudott anyámmal, feleségemmel, gyerekeimmel a konyhában eltanyázni, mert a ráérős eszmecserét, meséből, humorból és ideákból szőtt beszédcsobogást Duczynska Ilona igen kedvelte. Jár ez nekünk, mondta, nem vagyunk mi kutyák, habár a kutya szó sem hordott az ő ajkán semmiféle lekicsinylést magában, mert volt neki is egy nagy, öreg kutya barátja erdőszéli, szakadékparti faházában, Pickeringben, Toronto közelében, 103ahol egyedül élt, a szomszédok szíves figyelmétől övezve, de úgy érezhettem, több szót vált más emberekkel a régi hazában.
Ezt szerette, a találkozásokat. Zsúfolt programot bonyolított, térdharisnyával, hátrafésült hajával, mindig ugyanabban a kosztümben vitte őt az öreg masina Budapesten lakásról lakásra, baráttól barátig, beletörődve, hogy gazdája hajlott korában is képes újabb hosszú társalgásokat megnyitó barátságokba keveredni, hiszen ez éltette a tisztes korú cserebogarat is, ez a ki nem hamvadó együttérzés és inkább lelki, mint szellemi kíváncsiság, ami Ilonát egész baráti körünk mesebeli, kicsit manószerű nagyanyjává tette.
Ez a kép idestova húszéves, akkoriban kezdtünk nyíltan szembeszegülni a különféle cenzúrahatóságokkal, ami némi konspirációt igényelt, lehallgathatatlan pusmogásokat Duna-parti padokon, üzenettovábbítást, alkalmasint levél- vagy kéziratcsempészést, és Ilona mindezekben a csínyekben felülmúlhatatlanul professzionális volt. Már ötvenöt évvel azelőtt, az első világháború végén beletanult a szakmába, amikor Ilona éppen ennek az első világháborúnak akart véget vetni.
Az elszegényedett úrilány hazajött Svájcból, ahol megismerkedett a forradalmár pacifistákkal, a zimmerwaldiakkal, Angelika Balabanovával, és megbeszélte velük, hogy Budapesten is elindítja a háborúellenes mozgalmat. Vas megyei főispán rokonainál kis csalódás érte, mert hazajövet a csendőr vigyázta megyeházán bált és élő104képet talált, amelyben imádott nagynénje, aki a kastélyparkban a gyerekeknek Spinozát és Kantot tanított, horribile dictu, jelmezben, napernyővel állt a megvilágított színpadon. Mely léhaság! A tizenkilenc éves Ilona elvonult Badacsonyra a család kis présházába, hogy merített papíron megfogalmazza a békekiáltványt. Magányában a tó fölött végiggondolta a dolgot.
Talált hozzá segítőt a Galilei-körben, egy fiatalembert, aki, mint a láng, magasan lobogott, és akkor még fényt árasztott maga körül. Ez elég ok volt, hogy ketten vágjanak bele a történelmi feladatba és a házaséletbe is egy időre. Dobálták be a röplapokat a gyárudvarokra a magas kerítésen át, megszervezték a szakszervezeti bizalmi férfiak hálózatát, de az egyik, megszorítva, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, tájékoztatta a rendőrséget. Noha már sikerült tizennyolc januárjában az Andrássy úton munkás békemenetet szerveznie, a sugárzó fiatalember társaságában a vádlottak padján ültek nemsokára, és csak a jólelkű foglár kegyéből találkozhattak azután a börtönfolyosón.
A hatalomgyakorlás Ilona rendíthetetlen, de szelíd lelkétől idegen volt, ezért a Tanácsköztársaságról nem szívesen mesélt, és Moszkvából is eljött 1921-ben, amikor a forradalom már létrehozta fattyát, a vörös zászlókkal díszített új autokráciát. Ilona a mentésben volt inkább érdekelt, a segítésben, a közvetítésben, például egy fogpasztatubus szállításában Moszkvából Bécsbe. Cári gyémántokkal volt hátulról teledugdos105va, az itt emigrációban várakozó magyar kommunistáknak küldte a Komintern, ha jól emlékszem, Radek és Rákosi adták át neki azzal, hogy Lukács György kezébe adja tovább, ne pedig Kun Béláéba, mert a filozófus egy gazdag bankár fia, s az ilyenek nem lopnak, míg egy kispolgári zsurnalisztát könnyebben lázba hoznak a drágakövek. Nos, csempészésben, mint említettem, Ilona művész volt. A kommunista pártból kevéssel a fogpasztás tubus után kizárták, méghozzá a filozófus javaslatára, mert Lukács a drágakövekkel valóban korrekten sáfárkodott, az elméleti elhajlást azonban, amelyre Ilona természettől fogva indíttatást érzett, nem tűrhette.
Hogy ki a barát, és ki az ellenség, azt Ilona nem a teóriából eredeztette, nem is a tagsági könyvből, hanem inkább kézfogással, szembenézéssel, a hangot hallva, a szavakat belül még egyszer szinte olvasva, egyszóval találkozásból állapította meg. Netán költött szövegekből is. Még mielőtt megismertem volna, hallottam már Ilonáról Pilinszky Jánostól, a huszadik századi magyar líra szentségtörésre hajlamos szentjétől. Versolvasóként lett Ilona János barátja, s nekem is igen jólesett, hogy A látogató című regényem vezette el hozzánk Duczynska Ilonát. Nagy jutalom volt ez nekem, többek között azért is, mert pompás öregekkel ismerkedtem meg általa. Például Károlyi Mihályné Andrássy Katalin grófnővel, akivel a forradalmár Ilonát nemcsak a műveltség alapossága és kifinomultsága, nemcsak a gyermekkori nevelkedés néhány hasonló eleme 106kötötte össze, a déclassé merénylőjelöltet a vörös grófnővel, hanem az a remek képességük is, hogy a világon és önmagukon olyan jól tudtak kacagni, hogy a hazugokat olyan kecsesen tudták semmivé nyilvánítani, és hogy az igazmondó vádlottat megjelenésük súlyával védelmezték a bíróságon. Egy harmadik, oroszlánszerű asszony, a kivégzett Rajk László özvegyének kíséretében ott ültek mind a hárman a bíróság nagy tárgyalótermének első sorában, ahol a vádlott Haraszti Miklós fiatal író volt.
A bíróságot, a közönséget és a felsőbb állami szerveket impresszionáló, tüntetésszerűen bevonuló idős nők mindhárman rendkívüli férfiak özvegyei. Polányi Károly (alighanem a legoriginálisabb modern magyar társadalomtudományi gondolkodó) érdemelte ki Ilonát. Katalin grófnőt gróf Károlyi Mihály, az első magyar köztársaság elnöke tizennyolcban, a kevés modern magyar politikus egyike, akinek erkölcsi előkelősége dicsőségben és bukásban, gazdagon és szegényen vitathatatlan maradt. Ott volt tehát a három koros grácia mögött három lenyűgöző férfi profilja, de én mégis azt mondom, a férjek érdemelték ki ezeket a pompás, merész nőszemélyeket. Például Ilonát, aki míg Karli a Nagy átalakulás kézirata fölé hajol nyugalmas londoni szobájában, addig a feleség a bécsi munkásfelkelés sebesült harcosait próbálja kimenteni titkos utakon Ausztriából.
Lőni, ez nem illett volna hozzá, egyszerű emberekre, egyenruhásokra Ilona nem emelt volna 107fegyvert. Más eset, ha gróf Tisza Istvánt kellene végre lelőni, a magyar miniszterelnököt az első világháború vége felé, a magas, délceg vasembert, aki nem akart belemenni a háborúba, de amibe belement, azt megcsinálta, azt végigcsinálta, mint általában a bihariak, ahol a földbirtoka volt. Nos, Tiszát meggyőzni nem lehetett, neki ellentmondani falra hányt borsó volt, és vele ki-ki a maga módján küzdött. Károlyi gróf párbajra hívta ki. Özvegye a körmébe harapva mesélte azt a borzalmas éjszakát, amikor egész éjjel karddal vívtak a kastély túlsó szárnyában, ahol ma irodalmi múzeum van. A békepárti Károlyi volt a rosszabb vívó, de ő meg akarta sebezni a háborús Tiszát, aki csak arra ügyelt, hogy vér ne folyjon, és egész éjen át elpöccintette magától Károlyi kardját, anélkül hogy ellenfelén sebet ejtett volna. Ilona is úgy nézett a másik kastélyszárny felé, hogy a szemében láttam azt a két fehér inges férfit, akik a becsületért hajnalig csattogtatják pengéjüket a nagy fogadóteremben körbetáncolva, ahonnan a párbaj idejére a grófnő ki volt tiltva.
Arról a sebezhetetlen sportemberről Ilonának is volt egy emléke, 1918-ból való, és 1975-ben, ötvenhét év múlva még mindig egy ki nem hullott könny futotta el a szemét, ha felidézte az akkori történetet. Hogy a békének Tisza áll az útjában, azt a fiatal lány szentül hitte maga is, mint akkoriban már oly sokan, és ezt az útakadályt elhárítani Ilona a sorstól ráhelyezett küldetésnek hitte, tudva bár, hogy aki az ország miniszterelnökére 108kezet emel, az maga is a halál lánya. Ő mégis szerzett egy pisztolyt, méghozzá a Fővárosi Könyvtár sápadt, tudós igazgatójától, aki mellesleg a szociálanarchizmus jeles teoretikusa volt. A kor regénye azt is előírja, hogy a pisztolyátadás helyszíne a budai, farkasréti temető legyen. Ott a magasban, a lélekharang zengedezése közben, füzek alatt, a hegytetőn a vékony kezű történész megmagyarázta Ilonának, hogyan kell elsütni a pisztolyt. A temetőkapun már egyedül lépett ki Ilona, levillamosozott a városba, fel-alá sétált az Andrássy úti platánsoron a Tisza-villa előtt, ahová hintó szokta hozni a miniszterelnököt délebédre. A merénylő kisasszony a táskájában megragadta a revolver agyát, mert a csendőrautóból már kiugráltak a biztonsági emberek, s nyílt a hintó ajtaja, amikor Ilona háta mögött egy rikkancs süvítette világgá a hírt, hogy lemondott Tisza. Aznap délelőtt feladta a játszmát, és így egy szempillantás alatt megváltozott a helyzet. Egy nyugállományba vonuló embert nemes merénylő nem végez ki az egyetemes békevágy nevében. Tarsolyából Ilona a pisztolyt nem húzta ki, csak nézte a vasember előreroggyanó vállát és lehorgasztott fejét, ahogy a parlamentből jövet a háza kapuján belép.
A pisztoly még aznap délután visszaadatott. Szabó Ervin is nehéz órákat élt meg időközben, százféleképpen látta Ilonát már, vérbe fagyva vagy megbilincselve, majd amikor ő is meghallotta a rikkancsot a belvárosban, és nem hallott semmiféle merényletről, akkor előbb boldog volt, 109majd elszomorodott, amikor pedig Ilona megkérdezte, hogy „mit éreztél a hír hallatán?”, a tudós azt mondta: „sajnáltalak”, és mindkettejük szeme könnytől fénylett. Ahogy ötvenhét évvel később az a könnycsepp Ilona szeme sarkában újra megjelent, csak sejteni véltem, hogy a sajnálat tárgya a pompás trófea elszalasztása, mely balszerencsés körülmény egyébként a kötelet is elhárította Ilona feje fölül. De hát ez utóbbi gondolat kicsinyesnek is tűnhet fel, mert akit a végzet kijelölt, hogy egy pisztolylövéssel nyissa meg az utat katonák milliói előtt hazafelé, a tragikus hősnő felkészült a tragikus végre, ám a nagy rendező elvette tőle a szerepet. Kárpótlásul hozzávágta a bizonytalan jövőt. Azt a fiatal hölgyet még hat évtizeddel terhelte meg, házassággal, lánygyerekkel, unokákkal, emberekkel, akiket szeretni, akiken segíteni esedékes.
Egyebek között matematikai tudománnyal is még a zürichi egyetemről, amelynek Ilona még a radikális pacifista föllépés előtt doktora lett, és amely tudás hozzásegítette immigrációs hazáját, Angliát a szuperszonikus vadászrepülőgépekhez. Ezeknek a kifejlesztése rengeteg termodinamikai számítást és kísérletet igényelt. Tegyük át tehát a szép ifjú merénylőnőt egy negyedszázaddal későbbre Londonba, egy külvárosi garázsba, amelyben nagy titokban zajlottak a légierő számára oly létfontosságú kísérletek. Akié a lökhajtásos repülőgép, azé az ég, és azé lesz a szárazföld is. Ment tehát a verseny a német és az angol-amerikai kutatók között. Hogy a német kutatókat föld alatti 110palotákban minden kényelemmel és felszereléssel ellátták, arról Ilona a háború után saját szemével meggyőződhetett. Ő és kollégái csak ezt a garázst kapták, amelynek a teteje is lyukas volt, úgyhogy a becsurgó eső alá lavórt kellett odatenni. Amúgy a hangulat baráti, különc alakok jöttek össze, egy hindu fizikus időnként jógaülésben a padlón meditált, egy amerikai, ha elfáradt, nyúlt a szaxofonjáért, és játszott, de csinálták, bombázás idején is folytatták, és előbb lettek kész vele, mint a németek, aminek következményei ismeretesek.
Barátnője, az emigráns köztársasági elnök már ötven felé járó hitvese kiképeztette magát vadászpilótának, Churchill miniszterelnök azonban, akivel jó kapcsolatban volt, nem engedte a grófnőt harcba szállni. Mindenkit másképp foszt meg a végzet a tragikus nekrológtól, és teszi, hogy együtt üljünk egy papírokkal, régi levelekkel telezsúfolt szobában, ahol a grófnő egész napos archiváriusi kutatásai eredményeképpen sugározva adja elő felfedezéseit. A nagymamát, egy Andrássy gróf hitvesét és az ifjú Kossuth Lajost, a későbbi nagy magyar republikánust még ifjú gazdatiszt korában költői barátság fűzte egymáshoz. Lelkesült és melankolikus leveleket váltottak, a nagypapa viszont Párizsból társasági és kártyahírekkel szórakoztatta feleségét nagyjából az idő tájt, amikor a koncepciónak meg kellett esnie. Nem teljesen megalapozatlan tehát az a sejtelem, hogy a rebellis Kossuth volt a titkos nagyapa, ami jól kiegészíti és magyarázza a lánykori vonzalmat Károlyi grófhoz, aki ha va111gyonokat kártyázott is el, megkomolyodott, és Katalin oldalán ő lett a másik rebellis köztársasági elnök.
Gondolható, hogy Ilonát mennyire föllelkesítette ez a gondolat. Ő az elődeiről, birtokaikat sikerrel elkártyázó lengyel arisztokratákról különösebben érdekeset nem mesélhetett, habár a nagypapa furcsa ember volt. Ahogy szegényedett, eladván kastélyait, úgy költözött mind kisebb hajlékokba, végül csak egyetlen helyisége volt, igaz, azt dór oszlopok vették körül, ablakait vaslemezek védték, s a szoba közepén egy kút volt, hogy ha netán a felbőszült parasztok meg akarnák ostromolni, ő hetekig kitarthasson, s ne gyötörje szomjúság. Az ablakok mögött a falnak támasztva puskák, úgyhogy egymaga is hathatósan védekezhet, kétszersülttel és vízzel felüdítve testét, semmi ostrommal elérhető és agyoncsapható nem lesz. Ha lehet mondani, hogy ebben a magaviseletben van valami furcsa, azt el lehet mondani az apáról is. Minden bizonnyal zseniális mérnöktisztként végül is csupán szerény fizetésű vasúti tisztviselő lett Bécsben, és családjával egy kétszoba-konyhás lakásban kellett meghúznia magát. A származási rangjához illő kiszolgálásról azonban nem bírt lemondani, esténként a tejbegrízt fehér kesztyűs inas hozta be a konyhából, ahol egy ládán aludt. Az apa vonzódott a természetgyógyászathoz, és napkúrában, levegőkúrában kívánta részesíteni a családját, nyaranta a nagyapa zsugorodó kertjében, a virágágyak között anyaszült meztelen kellett libasorban körbe-kör112be sétálniuk, hogy a fény és a friss levegő minden porcikájukkal érintkezzen. Végül a papa eltűnt Amerikában, ahova találmányaival fényesen meggazdagodni ment, de a találmányát a társai ellopták, őt magát pedig gyanús körülmények között tehették el láb alól. Úgyhogy Ilonának kora ifjúságában meg kellett tanulnia a szegénységet, ha voltak is gazdag rokonok, akiknek a kastélyában vendégszoba várta.
A szegénység azonban egész életében hű kísérője maradt. Bécsi szoba-konyhás lakásában a fényűzésnek semmilyen jelét nem láttam, az idős hölgy azonban otthonosan megvolt benne, megszokta, hogy az árnyékszék a gangon van. A vén cserebogár itt is otthonosan szállította hasonlóképpen hajlott korú barátnőjéhez, aki maga is a legkülönösebb történetek tárháza volt. Mondhatom, hogy Ilona élvezte mindahányat, akkor is, ha nem először hallotta őket. A jó történetek, kis groteszk részletekkel, az évek során érnek, mint a bor. Mesélni is csak az tudja jól, aki maga is élvezi őket, és akinek a szája sarkából, ahogy maga elé néz, szinte sohasem tűnik el az a leheletnyi mosolyka, amely a téli kályhatűz mellett, mert Ilona szobájától a központi fűtésnek még a gondolata is idegen volt, a vörös parázshalomban minden figurának, jónak, rossznak egyaránt megadja az emberi rangját, hiszen a mesehősök már nem élnek, csak hiányoznak, mikor az árnyékból előszólítjuk őket.
113Duczynska Ilona: A merényletterv?… Az úgy volt, hogy adódtak a dolgok, minthogyha összerakódnék egy kép. És ez tényleg sorsszerű volt. Hogyan gondolhattam én, hogy utamba kerül egy Browning, amihez értek. Szabó Ervinnel találkoztunk, de az már nem abban a dolgozószobában volt. Egy határozott helyen: s ez a Farkasréti temető volt. Vasárnap délelőtt sétáltunk a sírok között, s ő azt mondta, ez így nem megy. Nem ellenezte egyáltalán, mégpedig elvből nem ellenezte. Később azonban volt egy pillanat, amikor azt mondta, ez így nincs jól, mert neki kellene ezt végrehajtani. Ez már nagyon közel volt az akció kitűzött idejéhez. De én ezt így gondoltam ki, hogy én csinálom. Ez valahogy sorsszerű volt. Szabó Ervin azt mondta, hogy politikailag ez azért esztelen, mert én nem vagyok ismert, én nem vagyok semmiben benne, külföldről jövök, s még azt is rám lehet sütni, hogy külföldi ügynök vagyok, az entente ágense. Én azt gondoltam, valahova csakugyan tartoznom kell. Ő erre azt mondta, jelentkezz a Galilei-körbe, diák vagy, ez való neked. Ő egyébként ki nem állhatta a Galilei-kört, utálta. Azt mondta, ez nem megy másképp, be kell oda mennem, ott meg kell hogy ismerjenek. Már eléggé benne voltunk az időben, már tudtuk a helyet, az időt, mikor, 114hol lehet látni Tiszát. Már május közepe volt. Fölmentem a Galilei-körbe. Az első találkozás a galileistákkal lesújtó volt. Voltak filozófiai szemináriumok, voltak szociológiai szemináriumok, voltak Mach-szemináriumok, csak egyvalami nem volt: politikai akció. Egyetlen kérdés volt, amit Hevesi (Stern) Jolán tett föl, azt mondta: „Maga Zürichből jött? Akkor mondja meg nekem, hogy milyenek az oroszok?” Ennek borzasztó hatása volt rám, hogy ezek a világon semmi szükségét nem érzik valami mozgalmi teendőnek. Ez erősítette természetesen az elhatározásomat. Fönn voltam egy délután, ez már a harmadik alkalom volt, és ugyanaznap voltam a gróf Károlyi utcában Szabó Ervinnél. Itt soha azelőtt nem jártam, nagyon konspiratívok voltunk, s ez nagyon szabályellenes volt. Akkor mondta ő azt, hogy alapjában ezt neki kellene csinálnia. De ez végre is valami elbúcsúzás volt. Onnan mentem az Anker közbe, ez délután volt, s ültem egy ilyen szörnyűséges szemináriumon, s akkor kinyílt az ajtó, s az ajtóban állt Darvas Simon galileista, egy újságot tartott a kezében, és azt mondta:
„Gyerekek, Tisza megbukott.”
Mentem a körúton Madzsarék felé, már öt-hat óra felé járhatott, s ott összeültek már a dolgozószobában, Szabó Ervin és Madzsarék. Amikor egyedül maradtam Szabó Ervinnel, megkérdeztem: „Mikor hallottad, mit gondoltál?” Egy szót mondott: „Sajnáltalak.” Ott ültünk gyászba borul115tan, mert vége volt ennek a szikrának, egy lehetséges történés szikrájának. Szabó beszélt: természetesen Tisza marad a spiritus rector, de minden sokkal nehezebb lesz, mert látszat szerint valami változás áll be, valójában azonban nem lesz semmi változás. Csak eltűnik egy szimbólum a tömegek szeme elől. Ő visszalépett a háttérbe, és akkor már nem volna értelme a merényletnek. Már senki sem értette volna. Eltűnt a sebezhető, megdönthető szimbólum.
És akkor jött az igazi összeomlás, és az a szó: „sajnáltalak”, nem volt alaptalan. Egész nyáron át tartott. Most nincs mit csinálni. Elmentem anyámhoz, a családhoz, el Budapestről. Ez aztán valóban kísérteties volt, Szombathelyen. Életem legkísértetiesebb órája. Megérkeztem Szombathelyre, ahol a nagybátyám főispán volt, elmentem a megyeházára, előtte ült a megyehuszár. Ezt a megyehuszárt Csillag Pistának hívták, gyönyörű jelenség volt. Régebben Bécsben, kisgyerekkoromban ő és felesége nálunk voltak mint inas és szakácsnő. Abban a két és fél szobás lakásban, ahol a szüleimmel éltünk, ez tökéletesen bizarr és őrült dolog volt, anyám hozta őket magával. Szóval én Csillag Pistára emlékeztem hároméves koromtól fogva. Ott ült, mint a hatalomnak a megtestesülése. Azt mondta, menjek csak a Savaria Szállodába, az Aréna utcába, ott vannak mind, ott van egy jótékonysági előadás életképekkel. Rettenetes. Az élőképen volt egy fiatal ember, lila mellényben, leírhatatlan, buggyos ujjú jelmezben, gitárral, és egy ifjú leány, és kívülről egy virágzó 116almafaág hajolt föléjük, s ültek egy nyírfaágakból ácsolt padon, nem hazudok. Ott volt tehát egy gyönyörű fiatal leány és az ifjú, nem is gitárral, hanem lanttal, meg sem moccantak, üldögéltek, és azt kellett nézni, hogy ez milyen szép. Ott volt az egész megye, és ott volt az egyetlen ember, akit apámon kívül még tiszteltem. S az Békássyné Bezerédy Emma, nagynéném, kiváló asszony szellemileg és lelkileg, de hát a főispán felesége. És mikor beléptem ebbe a nagyon erősen kivilágított pajtaszerű épületbe (voltam azóta abban a kertben, elbontották már), láttam, hogy Emma néni megy középen, és elöl a színpad közelében áll vörös reverendában a szombathelyi Mikes püspök. Bezerédy Emma lehajol, vasszínű haja volt, copfban, mint egy korona a feje körül, lehajol, és kezet csókol a püspöknek. Én pedig úgy, ahogy az állomásról jöttem, poros, piszkos, izzadt és letört voltam, s ez a látvány, mintha egy koporsófedelet eresztenének rám. Kimentem Zsenyére, Bezerédy Emma kastélyába. Itt nagyon különös élet volt, mert az én nagybátyám egy vad dzsentri volt, zsarnok és buta, a felesége viszont egy Bezerédy volt, a maga tizennyolcadik századba illő szellemével, alapjában jó házasság volt, hét gyermekük született, de nem lehetett látni, mi köti össze őket, kivéve a hét gyermeket. Ezek az unokatestvéreim nekem majdnem olyanok voltak, mintha testvéreim lettek volna.
Bezerédy Emma, akinek esze és szíve volt, meglátta, hogy valami van. Feljött a szobámba, és 117azt mondta, tudod mit, beszéljünk arról, hogyan képzeled el az életedet. Ezzel telt el a nyár, igazamat igyekeztem bizonyítani, hogy egy forradalmárnak joga és kötelessége adott esetben az erőszak gyakorlása. Ezt ő nem fogadta el, abból semmi jó nem származhat, mondta, és akkor újra egy kísérteties dolog történt. Megjött az unokatestvérem, civilbe öltözött, együtt ültünk hárman, és én azt mondtam: Nézd, Mami néni, itt van a Tibi (?), megjött a frontról, ő erőszakot gyakorolt, de ezt szervezett keretek között tette, én ezt szervezeten kívül akartam tenni, nem volt körülöttem egy hadsereg, csak bennem egy belső parancs. Miért nem teszel neki szemrehányást, s nekem miért igen? Ott volt egy hosszú fenyőallé, ezt már azóta részben kivágták, ott jártunk fel-alá. A dolog sohasem dőlt el. Kimondhatatlanul művelt volt Emma néni filozófiában, kilencéves korunkban logikára, a matematika elemeire tanított bennünket, oda soha pap nem jött, ez egy deista-ateista világ volt. Ezért is bántott, hogy kezet csókolt a püspöknek, mert az egyetlen tiszta ember volt a családban, s ezzel úgy éreztem, elárult valamit. Nem is lehet mondani, hogy szép volt, csak gyönyörű. Mi úgy hívtuk: a legmagasabb bölcsesség, vagy a legbölcsebb magasság. A nagybátyámnak semmi mondanivalója nem volt számunkra, de Emma nénit mi, gyerekek folyton körülvettük. Hogy lett a férje főispán? Hát valakinek kellett ott a főispánnak lenni.
118Hogy engem mi tett lázadóvá? Az sokkal előbb kezdődött. Talán azzal, hogy engem az anyám négyéves koromtól fogva elvitt Magyarországra, különböző birtokokra, Bécsből, ahol nagyon szegényes élet volt. Apám kistisztviselő volt a vasúttársaságnál. Kilenctől háromig hivatalnok volt, megebédelt, és akkor délután háromtól hajnali háromig saját dolgaival foglalkozott, verseket írt, találmányokon töprengett, homeopata volt, és embereket gyógyított. Én azt hiszem, nagyon eredeti ember volt. A magyarországi rokonsággal szemben nagyon distancé volt, de azért néha elment hozzájuk. Kivárta, hogy meglegyen a húsz éve, tizenkilenc éves korától harminckilenc éves koráig letöltötte a szolgálatát, nyugdíjjogosult lett, anyámnak adta a nyugdíját, és elment Amerikába a találmányait értékesíteni. Ott három év alatt elpusztult, talán éhezett is, soha teljesen világossá nem vált a halálának oka, gengszterek pusztították el, köztük magyar dzsentrik. Ő naiv volt, és jóságos, alapjában áldozatul esett ennek a sötét társaságnak. Valami életbiztosítást kötöttek közösen, ki akarták használni, és minden valószínűség szerint hozzásegítették a halálhoz.
Négyéves koromban eljöttünk Magyarországra. Nagyapám építette azt a kastélyt, kölcsönadták anyámnak. Magyargencsen volt ez, s anyám barátnője, Hertelendy Laura adta kölcsön ezt a kastélyt anyámnak. Nem jártam iskolába, mert a falusi iskolába járni nem lett volna elég előkelő. Magam tanultam, házitanárom nem volt, kevés 119pénzünk volt, a nyugdíj csak. A kastélyt nagyapám építette, két torony volt a két sarkán lőrésekkel ellátva arra az esetre, ha netán megtámadnák és védekeznie kellene. Az nem volt világos, hogy ki támadná meg, föltehetően parasztok. Sőt még egy kutat is fúrt a kastély belsejében, hogy ha körülzárnák, akkor is legyen vize. Nagyon komolyan felkészült. Talán a kilencvenes években építette ezt a kastélyt. Félt, mert zsarnok volt. Tőle is féltek, a családja főként, a fiai, anyám. Én nem féltem, én csak négyéves voltam. Azt hiszem, általában mindenkivel zsarnok volt, kivéve ezt az unokát, aki én voltam. Ő is egy vad dzsentri volt, és a fiai közül jó néhányan ezt örökölték. Vad dzsentri, ezen azt értem, műveletlen és zsarnoki. Nem pénzgyűjtő volt, inkább rögeszmés; építkezni szeretett, mind kisebb kastélyokat, minden eladáson vesztett, az utolsó építménye már csak egyszobás volt, de ez is kastély volt, mert ő lakott benne. Ezt az egy szobát egy gádor vette körül. Az előzőeket mindig eladta, és újakat épített. Kicsit bolondos volt, nagyon karakteres, a fiai középszerűbbek. Borzasztóan félt, mindenhova spalettákat rakatott, mert e nélkül az ablakon be lehet látni, tehát be is lehet lőni. Ezek a spaletták vastag deszkából készültek, és azokat nyomban betették, ahogy a szürkület beállt. Pápán is spaletták voltak, ő ott töltötte a telet, de az nem volt kastély, csak ház. Birtoka is volt Nagytimán, de mindig kisebb lett, talán eladogatott belőle. Tizenhét éves korában elszökött a gimnáziumból, és beállt a szabadságharc had120seregébe katonának. Hogy karakter volt, az biztos. Végigharcolta, de aztán kevésbé vonzó lett a jelleme. Volt egy első felesége, akit Nedeczky Ilonának hívtak, és gyönyörűségesen szép volt, Deák Ferenc unokahúga, és az ő neve után lettünk mi mind Ilonák. Aztán lett egy másik felesége és attól hét gyereke, ő gazdálkodott, és tökéletesen csődbe vitt mindent, azt hiszem, az építkezéseivel elsősorban, de a gazdálkodáshoz sem értett. Végén már csak egy öreg szakácsnéja volt, Treszka. De amikor még ezt a kastélyt építette, akkor még több lehetett.
Ami az én életemet minden időkre determinálta, az, hogy két világ között, két osztály között voltam gyerek. Ez nagyon erős élmény volt, és nem könyvélmény. Egyik sérelmemre nem én emlékszem, egyik unokatestvérem mesélte el. Nyáron Pista bácsi, a nagybátyám minden gyereknek építtetett egy-egy ladikot, s mindegyikét más-más színűre festették. Megjöttünk mi is, és a helyzet már készen, mindenkinek volt ladikja, nekem nem. Egyik idősebb unokatestvérem nagyon szép, nagyúri gesztussal odaadta nekem a ladikját. De nekem nem volt ladikom. Én csak egy sérelemre emlékszem, de az nagy fájdalom volt, tökéletesen titkolt fájdalom. Emma néni, progresszív gondolkodású asszonyként, mindegyik gyerekét Angliában neveltette, egy akkor nagyon progresszív iskolában. Mindegyik gyerekét tízéves korától kezdve. Szívem vágya az volt, hogy abba az iskolába kerülhessek. Az volt az érzésem, hogy ezek a zsenyei gyerekek abban az is121kolában megtanulják a szocializmust. Mert ők mind piros nyakkendőben tértek haza, ez volt az iskola jelvénye, csak én nem tanulhatom meg. Tizenhárom éves korukig vették fel oda a gyerekeket, s tizenharmadik születésnapomon úgy éreztem, az én életemnek vége van, most kezdődik a halál. Erről szó sem lehetett volna, drága iskola volt, s bár gyámleánya voltam nagybátyámnak, ez materiálisan sohasem mutatkozott meg. Hogyan öltöztem? Abban a reformiskolában különösfajta Indiából behozott öltözködés honosodott meg, szép volt, és olyan, amilyen senkinek sincs. Aztán nekem is varrtak olyan ruhát, de azt mégsem érezhettem igazinak, mégiscsak utánzat volt. Ez szörnyű szenvedély volt, ez a vágy az angol iskola után, de tökéletesen titkoltam, mert hiszen lehetetlen lett volna.
Zsenyén voltam tehát, tizenhét augusztusában húszéves voltam. Megkértem Emma nénit és Pista bácsit, hogy eresszenek engem Badacsonyba, volt ott egy szép szőlejük, egy nagyobb ház és egy kis ház. Ez a kis ház présház volt, szoba-konyha, beépülve a domboldalba. Emlékeztem rá egész kicsi koromból, a szüleim is itt lehettek, mielőtt születtem, ez a présház valami álma volt annak, ami jó. Megengedték, hogy elmenjek Badacsonyba egyedül. Már ért a szőlő, s így szőlőn, kukoricán és kenyéren éltem két hétig. A kis présház már nem áll, valóban szeretett hely volt. Akkor leültem, és írtam egy manifesztumot. Az a manifesztum húsz írott oldal volt, árkuspapíron, így 122kezdődött: „A magyarországi forradalmi szocialisták pártja” stb. Abban azt írtam meg, hogy alakulnia kell egy kis csoportnak. Kell hogy legyenek olyanok, akik velem egyformán gondolkodnak és éreznek. Mi leszünk az a kis csoport. Kell hogy legyen egy nyomdánk. Az is benne volt pontosan, hogyan fogunk azzal a nyomdával dolgozni, hogy milyen összetartás, milyen szolidaritás lesz majd közöttünk, és hogy ez a kis összeforrott csoport érintkezésbe lép majd a gyári munkásokkal. Mikor ezt mind leírtam arra az árkuspapírra, akkor elmentem Pestre.
Azt hiszem, másokban is érlelődtek a dolgok. Ez szeptemberben volt már. Júniusban a levert bolseviklázadás. Egyszer kaptam egy levelezőlapot Stockholmból, Angelika Balabanovától, emlékeztetett arra, hogy ez így nem megy; akkor mentem el Badacsonyba. A Galilei-körben úgy látszott, hogy összeállhatunk néhányan. Polányi Károly régi galileista volt, ő nem számított, az külön klasszis volt, de hasonló kezdő eszmélődésen ment át két fiatalember, Hász Árpád és Sisa Miklós. Közülük egyik sem él. És a későbbi hét-nyolc főre bővült csoportból sem él már senki sem. Lényeges tagja a csoportnak Sugár Tivadar volt, egész más klasszis, mint a többiek. Ezek a többiek nagyon gyalogos pasik voltak. Sugár szónok volt, neki is voltak orosz álmai, és azonkívül természetesen egy nagy szerelem kezdődött. Szép volt, egyidősek voltunk, mind húszévesek. Olyan volt, mint egy láng. Sugárt nem szerették a Galilei-körben. Ezek a gyalogosok. Tudott beszélni, 123tudott a munkásokkal beszélni. Ezek a Hász Árpádok szürke, irigy kis emberkék voltak. Persze volt Sugárban egy csomó romanticizmus. Hogy féltékenyek voltak-e, mert szerettem? Ez olyan nyílt dolog volt, hogy ez ellen már semmit sem lehetett csinálni. Hogy én milyen voltam? Az iskolában, úgy emlékszem, tetszettem a fiúknak.
Ötven év múlva meglátogattam ezt az iskolát, és néhány életben maradt egykori osztálytársammal levelezni kezdtem; az egyik azt írta: mind szerelmesek voltunk beléd. De ezt akkor nem mondták, akkor még a fiúk nagyon szemérmesek voltak, ott meg különösen.
124Mielőtt az esernyője fogantyújával vagy az öklével megverte volna a templomablakot, háromszor, hogy világos legyen, valaki dübög, de még nem lehetett tudni, hogy bebocsátásért-e, vagy csak figyelmeztetésképpen, a taxiban nevetgélt, nem értette, ha itt fáj, miért vizsgálják őt ezek a kiismerhetetlen orvosok ott, és itt is, ott is, mindenütt; nevetgélt, mondom, kisfiús értetlenséggel, csodálkozva ennyi logikátlan cselekedeten, és én, aki a taxiban elöl ültem, feneketlen orvosi tudatlanságom ellenére is sejtettem, hogy miért teszik ezt az orvosok, hogy miért helyezik őt egy csőbe, amit computer tomográfnak neveznek.
Lehet, hogy ez korábban volt, mentünk társaságba, zajlott a PEN világkongresszus, Magyarországról Csoóri Sándor meg én voltunk meghíva, voltak jegyek és belépőkártyák, Erdély mindenhova szívesen elment volna, ha kísérik, ha támogatják, mert fájt a háta, kísérték, támogatták, ott ült a mozihelyiségben, ahol volt közönsége, kaptunk, New York-i vagy ott időző magyar barátokon kívül is; áthaladt a szcénén, ezt a jelentős embert az ő profetikus súlyosságával és gyermeki elérhetetlenségével kezdték New Yorkban elfogadni, figyelni, és imitt-amott szeretni is.
125Partnereivel meghívták a kápolnába is a második sugárút és a tizenkettedik utca sarkán, amelyben némelyik estén kétszáz költő olvashatta fel a versét, máskor, mint például ezen a nehéz, esőtől zajos estén, a nagy csöpögés-csurgás a falon belülre is került, mindenféle színű esernyők, jobbára feketék lógtak fejjel lefelé, de valami ördögi lurkók vizet locsolgattak beléjük, mintha nem lenne elég ebben a vízözöni időben, nejlonlepedők próbáltak felfogni valamennyit, vártunk, vártunk, az ablakot megint megverték, de Erdély már nem tűnt fel, az est fénypontja váratott magára, csak a lurkók locsoltak szorgosan, csak a homorú esernyők csurogtak szánalmasan, és az ablakot valaki ismét erőszakosan és dühösen megverte, mindenki összerezzent, ez ő. De még nem jött, még verette magát az esővel a templom különböző ablakai alatt, mert itt is, ott is kopogtatott, körül voltunk véve az ő sötét sziluettjével, amely itt-ott az ablaküveg mögül feltűnt, és aztán egyszer csak odamentek a segédek az ablakhoz, amelynek szárnyai kivágódtak, szél csapott be, mintha szélgép kergette volna, és aztán nehézkesen, székről-létráról följebb húzódzkodva, súlyos önmagát kalapostól-ernyőstől a résen átpréselve, és bár oldalt támogatva, megállt szemben velünk, kihúzta magát, ahogy bírta, még mindig a fekete ernyő alatt, csöpögősen, de mint aki felmérte a helyzetet, és tudja, mire számíthat, egy hátsó ajtó felé vette az útját, áthaladva rajtunk, akik folyosót nyitottunk neki, elhaladt közöttünk, de már nem sok jelet váltott velünk.
126Aztán, talán még aznap este, szelíden ült egy nagy karosszékben, és szokatlanul nyájasan mosolygott. Tetszett neki, hogy körülveszik, odaülnek a lábához és odafigyelnek minden szavára. Angolul nem tudott, csak franciául; tolmácsoltak neki, tányérokat és poharakat tettek a keze ügyébe, csillogó szemmel fogadta a hódolatot, mint a lázas gyerek, akit körülülnek a felnőttek, akihez mindenki a szokásosnál is kedvesebb. Szóba hoztam régi képeket, hogy egy évig néztük egymást reggelenként a Kisposta eszpresszóban, mielőtt bemutattak volna egymásnak. Én írtam, ő nézelődött. Volt olyan férfi vendég, aki kikérte magának, hogy a társaságában lévő hölgyet fixírozzák. Csöpike, a felszolgálónő meg én tanúskodtunk, hogy az úr minden élőlényt fixíroz nemre, korra való tekintet nélkül, akár egy kiskutyát is. De New Yorkban, a nagy vörös fotelban leginkább az foglalkoztatta, hogy kerekesszéken fogják betolni a repülőgépbe.
127Hölgyeim és uraim! Kálmán Éva orvosnő temetésére és Fazekas György újságíró és politikus újratemetésére jöttünk össze, megemlékezők, éppen itt, az ötvenhatosok nevezetes 301-es parcellájában – mert Fazekas Györgynek és feleségének itt a történelem által kijelölt helye van, ha ezt a szót kettős értelemben használjuk: úgy is, mint alakulást, történést, cselekedetet, és úgy is, mint ezeknek szabad és nyilvános tudomásulvételét.
Kálmán Éva tizenkét évvel túlélte a férjét, de Fazekas György hamvait fémdobozban magánál tartotta haláláig. Vele együtt, doboz doboz mellett kívánt eltemetkezni a ma már panteonszerű, szimbolikus képektől zsúfolt háromszázegyes parcellában.
Kálmán Éva fiának, barátomnak, Gergely György nyelvésznek és pszichológusnak a tapintatos fölkérése, hogy mondanék-e valamit ezen a temetésen, összetalálkozott az én óhajommal, hogy kifejezzem a hálámat és szeretetemet Fazekas György emléke iránt, és hogy fejet hajtsak az előtt az odaadás és szenvedély előtt, amellyel Éva csodálta, körülrajongta Gyurit.
Némely napokon társa volt az ivásban, vagy meg is előzte őt, pokoli jelenetek színhelyévé téve a barátságos nappali szobát, másnap azonban 128újrakezdve az idillt, pecsenyék, sütemények és borok társaságában várta az unokát, akiben Gyurinak elsőrangú öröme telt, és a barátokat, akiktől hallotta, amit hallott, és akik az ő művészetének a tanúi voltak.
Majd pedig Gyuri halála után Éva mindent megtett azért, hogy Gyuri emléke ne vesszen el. Maradtak Fazekas György után saját diktálású könyvek, maradtak magnetofonkazetták, de nem maradhattak fenn azok a késő estébe nyúló délutánok, amelyek fokozatosan hatoltak mélyebbre az emlékezetben és az indulatban, amelyeknek ő volt a vitathatatlan hőse, de mindig a humorisztikus mellékalak szerepében, akire azonban néhányszor főszerepet is osztott a sors, méghozzá nem is akármilyet.
Azt a jegyzéket, amely Nagy Imre miniszterelnök nyilatkozatát tartalmazta arról, hogy Magyarország kilép a Varsói Szövetségből, át is kellett adni az első számú címzettnek, a szovjet kormánynak, annak budapesti nagykövetségén. Nem versengtek ezért a megbízatásért a szóba jöhetők, kellemetlen feladat volt.
Gyuri tudott oroszul, bátor és belevaló legény volt, vállalta. Ült is érte és egyebekért annak a társaságnak a lojális tagjaként, amelyet Nagy Imre baráti köreként szoktunk emlegetni, és amelyet a bosszúálló hatóságok a „Nagy Imre és összeesküvő társai” formulával emlegettek, s akiket az előélet, a közös gondolkodás, az ötven129hatos akciók, a törékeny menedék, a száműzetés, a per, a börtön, és ha még éltek, a szabadulás utáni összetartás valóban a szó mélyebb értelmében baráti közösséggé tett, túl vitákon és sértődéseken, mert azoknak nincsen súlya az együttes élményhez képest, hogy e kör egyik tagjának, Mérei Ferencnek a szavát idézzem.
Összejöttek kávéra és süteményre családostul, megjelentek filmbemutatókon és kiállításmegnyitásokon, együtt álltak a temetőben barátok friss sírjánál. Rajk Júlia, Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós voltak a legtiszteletreméltóbbak, a doyenek, akik egymással szemben sok mindent megengedhettek maguknak. Például azt, hogy Haraszti Sándor, amikor Donáth Ferenc megjött, egy kis taslit adjon a tarkójára, és azt mondja: „Na mi van, te kopasz?” Amitől Donáth Ferenc szélesen elmosolyodott. Ez a kis érintés neki jólesett. És ezt a mosolyt láttam rajtuk, amikor meglátták Fazekas Gyurit, valami jó érzés, valami bizalmas otthonosság fogta el a vele kezet fogókat. Nagy, erős keze volt, és gyönyörű barna szeme, aminél talán csak a hangja volt még szebb: mély fekvésű, lentről jövő, indulatokról is hírt adó, de gyönyörködni, örvendezni is tudó hang. Az egész ember beszélt ezzel a hanggal. Alighanem a beszéd, a mesélő történetmondás, ez a borközi, a részleteknek néha vidékiesen a módját megadó, humort és filozófiát egyesítő mesélés volt az ő fő műfaja. Mikszáth és Krúdy sokszorosan elolvasott személyes klasszikusai voltak, de Fazekas Györgynek az a medvebarna gordonka130zengés a rendes beszédmódja volt. Ehhez társult a vidéki zsidó ember ízes iróniája és sötét fordulatokat elképzelni tudó realizmusa.
Sem a diktált szöveg, sem a hangfelvevő nem tudja visszavarázsolni azt az egyszeri hatást, amelynek becsípett részese voltam, amelyet Fazekas Gyuri egy-egy hosszú estén megfelelő boroktól és érdeklődéstől felélénkítve mintegy műalkotás gyanánt előállított. Volt abban mindenféle hangulat, elérzékenyülés és akasztófahumor, tárgyszerűség és a szófűzés hedonizmusa. Ami dokumentumokban megmaradt, az célra irányulóbb, és gondolom, a politikai fontosságra koncentrál, de a művészet a részletekben van. Fazekas szívesen kanyarodott el, és adott elő kis novellákat mellékszereplők históriáiból, további elágazásokba kalandozva.
Tudott – komoran maga elé nézve – elérzékenyülni, mert sok halál fűződött be ezekbe a históriákba, de volt valami fantasztikus képessége a lelki megújulásra, és már megint támadt elegendő derűje megadni a következő anekdota ízét-bűzét, ami kell neki, hogy tősgyökeres Damjanich utcai história legyen, közel a Garay-piachoz és a New York-házhoz, akkor még a sajtó házához, a kávéházzal alant, előbb azonban még útba ejtve az Erzsébetvárosi sörözőt a Dohány utcában, ahol ő tanított meg arra, hogy a bor kísérő gyanánt is fogyasztható a pálinka mellé. Bemenni a szerkesztőségbe és hazatérni őneki, aki 131akkor a Magyar Hírlap olvasószerkesztőjeként nyelvhelyességi hibákat takarított ki a lapból, alkalom volt egy nagy merítésre a mély vízben fickándozó pletykák, bizalmas értesülések, spekulációk és cikkgyűjtemények körében. Erre neki szüksége volt, bár többször is mondta, hogy vágyik arra az időre, amelyben más állami tisztviselővel már nem lesz dolga, csak a postással, aki a havi nyugdíját hozza.
Látszólag szívesen tette bele magát ebbe a visszatekintő szerepbe, hiszen eleget jött-ment, cselekedett és raboskodott, de volt benne életszomjúság, és alighanem cselekvésszomjúság is. Ez az útját kereső életerő, amely rögzött pályán dühös ivászatokban csapódott le, szabadabb körülmények között őt arra is képessé tette volna, hogy egy igazi nagy újság vezető szerkesztője legyen, ahol nem kell dekkolnia, hanem mondhatja, írhatja, sugallhatja a magáét. Még sok életpályát bejárhatott volna, mert valljuk meg, korai nyugdíjas volt.
Egy nemzedéknek egy nagy föllépése van, és utána emlékezőként maga is emlékké változik, noha még jó testi erőben van, ha kínozzák is nyavalyák. A harmincas évektől a hatvanas évekig terjedt Fazekas György szenvedélyes memóriája. Ami nyolcvankilencben lett, az már egy másik nemzedék színháza.
Én Fazekast csak a hetvenes években ismertem, én az ő estéjének voltam tanúja, vitézkedé132seiről pedig csak az ő előadásából értesültem. Ha nem is volt ezeknek a történeteknek minden porcikája igaz (de hát mi szokott teljes egészében igaz lenni?), mindenesetre jól voltak megszerkesztve és elbeszélve. Számomra hitelesek voltak. Biztos vagyok benne, hogy ezekhez a ritka produkciókhoz kellettünk mi is, nagyra nyitott szemű hallgatók.
És kellett hozzá Kálmán Éva, aki talán minden fordulatukat ismerte, és kínálóként el-eltünedezve és fel-felbukkanva biztatta Gyurit, mint egy dalénekest, hogy most ezt, most azt mondja, mert Éva ismerte a remek darabokat, és szerette volna, hogy ebben a mai előadásban is jól sikerüljenek.
Mondtak egymásról és egymásnak mindent, amit két ember, aki fontos egymásnak, mondhat, ha nem tévedek, még egy háztetőn is kergetőztek, de az a magnetikus csodálat, amit a feleség sugározott a férjre, és néha a fanyar kiegészítések, nélkülözhetetlen alkotórészei voltak az előadásoknak, nemkülönben a kacsapecsenye és a töltött káposzta, ami csak a közelállóknak járt.
Egy titkot vittek el magukkal az elhunyt barátok, egy házaspár enigmatikus titkát, végletes érzések elválaszthatatlan összetartozásának élményét, és egy nagy személyiség emlékét, amelyet Kálmán Éva férje halála után bámulatra méltó eréllyel és alázattal próbált életben tartani.
Illő, hogy ezen a helyen elmondjam: azok közül az idősebb barátok közül, akikre – nevek említé133se nélkül – a Cinkos című regényem köszönetnyilvánításában utalok, mondván, hogy az ő történeteik inspirálták ezt a könyvet, elsőnek Fazekas Györgyre gondolok. Adottságainkat a végzet úgy osztotta el, hogy nem az írja, aki teszi, hanem talán egy tanítványa, aki a mesternek a mesélés tudományában csak szeretne a nyomában járni.
Akik ezen a háromszázegyes parcellán sírok között elmélkednek, azok életpályák számtalan kanyarulatával szembesülnek, amelyek emberileg mélyen érthetőek, de semmiféle ideológiai és morális ortodoxiával nem egyeztethetők.
Lehet, hogy az ő helyükben mi is úgy cselekedtünk volna, lehet, hogy nem. Mi azoknak az embereknek az emlékét ápoljuk, akik tették, amit tettek, és éltek, ahogy a sorsuk és a szívük diktálta.
A Vándor, aki állítólag sírköveknél meg-megáll, egy jeles emberpár hamvai fölött eltűnődhet azon, hogy egy ember lehet művész anélkül, hogy tudna róla, és hogy a nagy összetartozások roppant teherbíróak, mert fennmaradásuk erejét titokzatos forrásokból merítik.
134Izgatott diákcsoportot lássanak maguk előtt a bölcsészkar egyik helyiségében a rádió körül; 1956. október 28-án bejelentik az új kormány névsorát, a diákok tudják, hogy melyik név mit jelent, de nem olyan pontosan, mint a számukra idős, nekem ma fiatal, akkor negyvenhét éves férfi, ki a fejét hátravetve minden nevet másfajta – inkább szarkasztikus, mint elismerő – mosollyal jutalmaz, majd elmagyarázza a bölcsészkari forradalmi bizottság tagjainak, kik jobbára a marxista tanszék tanársegédei, de vannak köztük hallgatók is, meg az ott csellengő, fontoskodó, türelmetlenkedő diákoknak, hogy egy hete ez a változás még sok lett volna, most már kevés. Bizonnyal.
Hallgatói között van egy, nevezzük K.-nak, aki akkor nyáron végzett, s a vállán most hetvenkét lövetű géppisztolyt visel. Az éjjeli őrködés miatt egészséges álmából csak dél felé ébredt, és íme, a forradalmi kötelességtudat beűzte szép ifjú hitvese mellől szolgálattételre ebbe a cigarettafüstös és az entrópia szokatlan jeleit mutató egyetemi helyiségbe, ahol frissen megürült húskonzervdobozok púposan rakva csikkel, de a sarok135ban egy zöld literes üveg is kandikál, vászonba göngyölt kukoricacsutkával bedugaszolva, a benne illatozó hetvenfokos házi és hazai kisüstiből egy pattanásos forradalmár kolléga sutyiban-dugiban megkínálja K.-t, akinek sötétkék, meghökkentően súlyos, de nem nagyon meleg felöltőjéhez tükör előtt is jól illik a tegnap kapott géppisztoly. A forradalmi bizottság bölcs elnöke és fekete szemű fő ideológusa az ilyen italozást rossz szemmel nézi, de a jámbor kortyolgató leküzdhetetlenül széles mosollyal visszasomfordál a tanár úr helyzetértékelésének hallgatói közé, s máig hallja azt a magabiztos, éles hangot, mely a felsorolt kormánytagok értelmi képességére és pályaalkalmasságára, illetve ezek hiányára több szót veszteget, mint az erkölcsükre. A jelenlévők még nem tudják, hogy négy nap múlva lesz egy másik, kiegyensúlyozottabb, négypárti kormány, jobb, mint ez, majd pedig nyolc nap múlva megint lesz egy kormány, újra egypárti, ennél sokkal rosszabb. A jelenlévők benne vannak a jelen pompás és izgalmas tudatlanságában.
A kiselőadás után a tanár úrnak mennie kell Kopácsi rendőrfőkapitányhoz, hogy valami nagyon fontos és bizalmas ügyet megtárgyaljanak. Az utcán sok a fegyveres, a forradalmi bizottság elnöke rábízza a tanár urat a hosszú kabátos és hosszú hajú K.-ra, aki már néhány kérdést föltett a tanár úrnak, vagyis már kapcsolatba került vele. „Kísérd el, vigyázz rá, nagyon értékes 136ember!” A géppisztoly a bal vállon lógott, hogy ne akadályozza a társalgást. K. néha feltekintett a Váci utca ablakaiba, hogy nem kuksol-e valahol egy megveszekedett orvlövész. Ha fegyveresek jöttek szemben, ő is átvette jobb vállra a maga szerszámát, de azok is nemzetőrök voltak, piros-fehér-zöld karszalaggal. Testőrködését a kapitányság Deák Ferenc utcai kapujáig lelkiismeretesen ellátva, K. a tanár úrtól jó tizenöt évre búcsút vesz.
„Te voltál az? Emlékszem arra a hosszú hajú fiúra; azon az elég rövid útszakaszon annyi kérdést tettek föl nekem, hogy már zúgott tőle a fejem.” Amikor ez a második beszélgetés zajlott, K. akkor már megjelentette első regényét, amelyről a tanár úrnak jó véleménye volt. „A legokosabb ember Magyarországon”, mondta egy irodalomtörténész a tanár úrról, a kedvező vélemény jó hírét újságolva K.-nak. Lovaggá ütötték. Addigra a legokosabb ember elfoglalta a helyét mesealakként K. regényvárosában, egyszer talán felsétál a szabadtéri színpadra.
Látjuk egy sötét tífuszos barakkban, egy szovjet fogolytáborban, télen. Amúgy sem herkulesi termete az éhségtől és a betegségtől igen gyatra állapotban, így kell őt megpillantania Fazekas Györgynek, aki akkor szovjet katonaköpenyben testileg is egy kissé feljavulva a fogolytábo137rokban antifasisztákat gyűjtöget. Szovjet köpeny a tanár úrra is került. A következő kép őszi börtönudvar, körben sétáló fegyencek, a tanár úr is beöltözött, most csíkos a divat, s íme – durván megsértve a börtönszabályzatot hátrakiált egy másik fegyencnek, nevezett Fazekas Györgynek, hogy „ma tizenöt éve jöttünk át a Vereckei-szoroson a felszabadító Vörös Hadsereg tiszti köpenyében”. Az őrmester ordít, de a tanár úr végigmondta a mondókáját.
A kedélye odabent is rendben volt, mivelhogy karbantartotta a szellemét. Műemlékvédelem, állagmegóvás. A börtön csak annyiban pokoli, hogy meglehetősen unalmas. Az ingerek egyhangúsága szép csendben leépíti az elmét. Dolgozni, kutatni kellene, de mit kutasson egy lélekvájár ilyen szoros körülmények között? Téma ugyan volna elég, vannak körülötte rabtársak bőviben, de a technikai feltételek nem ideálisak. Először is nincsen írószerszám, és nem is szabad rabnál ilyennek lennie. Egy neves rabtárs, a kor egyik legkitűnőbb regényírója magánzárkájában két évig nem kap tollat és papírt; pihenjen. A tanár úr többedmagával van, és eltökéltebb, a felkelő munkásifjaktól kap fából, drótból és szénből összeeszkábált ceruzát, amelynek csonkját áhítatosan kézbe vehettem, s a cella kollektíven igen takarékosan bánik a vécépapírral, hogy az öregnek legyen mire írnia.
138De mit? Egy tudós megfigyeléseket tesz. Megfigyelje a rabtársait? Ez annyi volna, mintha felcsapna vamzernek, börtönbesúgónak, mert jöhet olyan körültekintő hipis, cellamotozás, amely a tilalmas holmit elorozza, az irományokat legfőképpen. A nevelőszemélyzet – mert aki fürkész és árulkodókat toboroz, az nevelőnek képzeli magát – minden emberi adatot értékesíteni tud. Egyetlen korrekt választás marad: önlelkének megfigyelése mintegy működés közben, kívülről, tárgyként kezelve. Nem különösen meglepő, ha a mélylélektannal küzdő szociálpszichológus a saját álmait kezeli objektum és adat gyanánt, szigorúan statisztikus feldolgozás céljából. A kutatás végeredménye nem megrendítő, mert elképzelhető, de nem tudható biztosan. Az emberkutatásban ennek a biztonságnak a közelítését érezzük olyan heroikusnak, az áldozatos, elmélyült procedúrát. Tételezzük fel, hogy az álmok témájuk szerint három csoportba oszthatók, ha már éppen szeretnénk őket három csoportba osztani. Az első: gyerekkor, család. A második: munka, társaság. A harmadik: börtönélet. Ahogy múlnak az évek, hogyan mozdul el ennek a három témakörnek az egymáshoz viszonyított aránya?
Szép. Ehhez fel kell jegyeznie az álmait. Ezt megelőzően azonban meg is kell jegyezni őket. Kétóránként fel fogja ébreszteni magát. Kéri zárkatársait, hogy a háromemeletes priccs legfölső szintjén alhasson, ahova némi fény beszűrődik, 139ahol sötétben úgy írhat zseblámpával, hogy a többieket ne zavarja. Zseblámpa? Az külön történet, de nem itt. Ugye, a kis felkelők, akik nemcsak bicskát, de rádiót is tudnak szerkeszteni. Kétóránként felébredni nem könnyű. S ha sikerül, s ha jó a fogás, ha odaát a tó partján jó kapás van és megnehezül a háló, a motívumok illő lejegyzése időt igényel, aminek büntetése a nagy álmosság felkelésidőben. Reggelenként az őrség zárkaszemlére jön, a tanár úrnak pedig a magasból lekecmeregve, klakkban-frakkban lent kell sorakoznia. Ezzel szemben leereszkedik egy csíkos nadrág – kulissza gyanánt –, s mögüle egy naiv-ravaszdi lábszár, nem egy atlétáé, abban a hitben, hogy a zárkaszemle alaki követelményeinek láb és nadrág így különváltan is megfelel, ha a csípőjéhez belső könyökkel szorosan odafogja a nadrág korcát. Nem így az őrség, amely – mint tudjuk – szívből-szívesen macerál, s ellibbenti a csalárd díszletet ama lábak elől, hogy a hozzájuk tartozó fej megszégyenüljön. Az a kicsi ember az ilyen helyzetben elég jól tud szórakozni, szégyen nincs.
Múltak az évek, gyűltek az álmok, strigulahalmazok jelezték a három álomtartomány mérkőzését az éjszakákért. Igen, a siker, a társaság, a politika elhalványul, helyükre nyomulnak a zárt tér, s a férfiak szorosságának fantazmagórái, de maradt áldott sérthetetlenséggel az álomszínpad közepén szülő, feleség, gyerek. Ez 140volt az eredmény; rejtekhelyen gyűltek a vécépapírok, a mikroszkopikusra tömörített históriák, s volt év, amely teljes egészében kárba veszett, mert vagy nyolcszáz álmot elragadott egy veszekedetten alapos zárkamotozás. Sohasem kapta vissza őket. Végre aztán elkészült a tanulmány, dús jegyzetapparátussal, szakszerűen, ábrákkal, függvénygörbével, ahogy tudós munkához illik. Azzal a tömzsi kis ceruzával tizenhárom toalettpapíron. Ha kicsi a tömeg, simább ügy kicsempészni, hogy odakint megvárja az álmodót is, hogy a szerzőnek már csak lemásolnia kelljen ezt a zanzásított textust százhúsz gépelt oldal terjedelemben. A betűk kisebbek, mint egy bolha, akkorák, amekkorákat egy bolha írna. Az elkészült műben a tanár Úr a kutatás körülményeiről hűvös és ironikus tárgyilagossággal számol be röviden. Néhány éves küzdelméről az ép eszéért. Aki egy ilyen vécépapírlapot megérinthet, az megsejt valamit a tudományos eljárás mondhatni önmagáért való, aszketikus szépségéből.
Kérdeztem a tanár urat egy igen éles elméjű filozófusról, aki a recski internálótáborból jövet nála nyert befogadást, és a család vendégszeretetét behatóan igénybe vette. A vendéglátó házigazda arcát hálás öröm futotta el. Történt ugyanis, hogy a sokat szenvedett vendég rendszeres beszámolókat írt az 1955-ben állástalan, fordításból tengődő lélekbúvár politikai vélekedéseiről az államvédelemnek; a tanár úr élvezte az okos tár141salgópartnert, és nem látott át a vendégén. A forradalom után az okos filozófus távozott, és kiváló nevet szerzett a szakmájában egy híres nyugati egyetemen. Hátramaradtak azonban az ő tolmácsolásában a tanár úr nézeteinek summázatai. Mikor aztán két év múlva a házigazdát gyors kocsi vitte a Gyorskocsi utcába vendégeskedni, ezek a nézetek ismét felbukkantak. A kihallgató fel-felolvasott egy-egy passzust, rekonstruálandó az ellenséges tevékenység előzményeit, élvezte mindentudását, nem titkolta a forrást sem, a szökött spion kiadható. A tanár úr hálatelt szívvel gondolt vissza a keblén melengetett kígyóra. Mert olyan okosan foglalta össze a nézeteit! Mert az ő előadásában a tanár úr okosabb volt, mint eredetiben. Tetszettek neki ezek az absztraktumok. Gyermekies derű volt az arcán, amikor ezt a kellemes emléket felidézte. Hogy azok a feljelentések milyen eszmedúsak és lucidusak voltak! Hitetlenkedve csóválta a fejét. Jöhetne most is az a filozófus, hogy összegyűjtse a tanár úr válogatott elmésségeit. Jöhetne most is, ha már nem lenne ő is régóta halott.
1421953 júniusában húszéves voltam, az egyetemről politikai okból kizárt diák, üdítőbb távlatom, mint az ősszel rám váró háromévi katonai szolgálat (munkásszázadban) nem volt. Mindenfelől hallani lehetett, hogy az új miniszterelnök beszéde, amelyet a rádió este teljes egészében közvetíteni fog, érdekes lesz. Az volt.
Nagy Imre miniszterelnöki székfoglaló beszéde egy jóindulatú, igazságszerető ember hangja. Húszévesen elég kicsinek éreztem magamat a magyar államhoz, és még inkább a szocialista táborhoz képest. Kérvényeket nyújtottam be az Oktatási Minisztérium tisztviselőihez, hogy kicsapatásomat a budapesti egyetemről vonják vissza.
Hevertem 1953-ban a Vármegye utcában, ötödik emeleti lakásunkban a kanapén, amikor Nagy Imre az új kormányprogramot felolvasta a Parlamentben, és a rádió az egész beszédet közvetítette. Ezzel kezdődött a történelmi igazságtétel. A magyar állam egy kissé magába szállt. A jövőben, ha igaz, nem lesz olyan kíméletlen. Ott ült az anyám és az apám is, nekik is tetszett a beszéd, lehetett megint egy kissé reménykedni.
Nagy Imre kormánya eltörölt számos büntető megkülönböztetést, az enyémet is, lehettem to143vábbra is egyetemi hallgató egy olyan országban, amelyben, íme, valami épeszű változás kezdődött, és hozzá volt kötve egy megbízható hangú és külsejű, vidékies, tanárforma ember próbálkozásához.
Bolsevik, hivatásos forradalmár? Inkább iskolaigazgató. Nem mondott semmit sem arról, hogy ki mindenkit kell ellenségnek tartani és bántani. Azt mondta, hogy ki mindenkit nem kell a továbbiakban bántani. Hogy fogja ez a derék bácsi megállni a helyét a furfangos eszelősök között, a hatalom csúcsán, ahova a sorsa vetette, ki tudja, miképpen?
Volt némi párhuzamosság a sikerpályánk között. Amikor ő jött egy emberségesebb, új szakasszal a kormányzásban, engem visszavettek az egyetemre, írhattam és kinyithattam a számat; két év múlva pedig, amikor a sztálinisták őt megbuktatták, engem megint kirúgtak. Úgyhogy lett időm délelőttönként arra sétálni, amerre ő tette ezt, állandósult útvonalon át a belvároson. Köszöntem, és meghajtottam a fejemet. Nagy Imre is jó napot kívánt, és megemelte a kalapja szélét.
Egy év múlva őt várta vissza mindenki miniszterelnöknek, én diplomát kaptam és szerkesztőségi gyakornok lettem, a forradalom alatt pedig nemzetőr, géppisztolyos diák, a Nagy Imre miniszterelnök támogatására diákokból szerveződő civil sereg tagja. A szovjet tankok eltaposták a forradalmat, az általuk hatalomra segített Kádár János kormánya Nagy Imrét felköttette.
144Nemzedékem, az ötvenhatos fiataloké, ha nem menekült Nyugatra, de a kollaborációhoz sem volt kedve, akkor megpróbálta túlélni a rendszert. Ezt a pár évtizedet guggolva is, betiltva is kibírom, mondtam, és felhajtottam a vörösboromat.
1981 októberében, a forradalom huszonötödik évfordulóján körbefutott a hír a városban, hogy az óbudai temetőben, Bibó István történész, a Nagy Imre kormány államminisztere sírjánál lesz valami megemlékezés. Azért nem Nagy sírjánál, mert nem tudtuk, hol van, jeltelen gödörben volt elkaparva. Összejöttünk egy-két tucatnyian, és szerteszét a fasorokban, párosan, egymásba karolva, vagy száz titkosrendőrnő és titkosrendőr sétált fel-alá, jól megvoltak egymással. Néztük egymást. Aznap este, úgy, mint máskor, vidám nép töltötte meg a vendéglátóhelyeket. A forradalom emléke még aludt.
Harminchárom évvel a forradalom után az akasztott ember megelevenedett. Az igazságáért halálra ítélt ember kijött a föld alól, amelynek felszínén semmi sem jelezhette elkaparásának a helyét. A koros férfi, aki valóban emberi volt, hol tétova, hol meg kemény, fölakasztása után harminc évvel, 1988 júniusában, a forradalom elfojtott emlékével együtt kibontakozott a könyvtárak zárt anyagából.
A közvélemény abban az évben Nagy Imrével azonosult. Ez már nem a még élő, de már rogyadozó és bomlott agyú Kádár János országa volt. A letűnő, fegyveres apa helyett egy halott apát 145választott magának címerül a magyar nemzet, az akasztott embert. Ez az a rejtelmes Tarrot-kártyalap, amely címerképe lehetne a demokraták temetésének és a demokrácia születésének.
1988. június 18-án még gumibotot kapott az a néhány száz ember, aki méltó temetést követelt Nagy Imrének, és demokráciát az országnak. 1989. június 18-án másfél százezer ember hallgatta kézen fogva a kivégzettek listáját ábécésorrendben, amelynek a megszerkesztéséhez és a tisztelgő liturgiához némi felszabadulás kellett.
Sok kényszertörténésnek volt színhelye ez az ország, amelyeknek egyéb hatalmak voltak a kezdeményezői. Ötvenhat valóban a miénk, akik akkor itt éltünk. De mert ritkán adódik olyan szerencsés csillagállás, hogy az írja meg hitelesen, hogy mi történt, aki tette, aki benne volt, ha másképp nem is, de mint szemtanú, ezért az akták tanulmányozása törvény szerint a következő nemzedékre marad.
A lista szerkesztője, a sorsok és az iratok kutatója egy fiatalember volt, Rainer M. János, aki az eszmélés évében döntötte el, hogy valódi történészként akarja megérteni és megértetni az ötvenhatos magyar forradalomnak, ennek a hitelesen hazai drámának a szereplőit.
Lebilincselve olvastam Nagy Imre életrajzát, nemcsak azért, mert Rainer M. János, az életrajzíró szinte mindent tud hőséről, mindent, ami tudható, nemcsak a korrekt, pontos és tapintatos prózája miatt, hanem azért is, mert szépnek találom a biográfus empatikus, tisztelettudó és éleslátó vi146selkedését tárgyával szemben, és azért is, mert megelevenítette ifjúkorom dilemmáit, amelynek odaadó, részt vevő megfigyelője voltam.
147Egy ember, aki látva jár. Egyike a bátor íróknak, akiket a veszély nem tántorít el a dolgok megtekintésétől. Rátalál az ismerőseire öt kontinensen, és valahonnan majdnem mindenki ismerős neki. Az egész világ érdekli. Látott vagy három tucat forradalmat, és ezt a szemlélőt már nem könnyű megtéveszteni. Átlát a katonák, politikusok, papok diktatúráin, és nem bírja elvonni a szemét a kínzókról és a megkínzottakról. Megvan benne az érett emberek ethosza; a hazugságot és a terrort szívből elutasítja, ámbár delejesen nézi. A megfigyelés hőse, nem a forradalomé. Az elszenvedett erőszak és a tőle való szabadulás utópiája Kapuściński nemzedékének meghatározó élménye volt, de ez csak rejtett háttérsugárzás, mert velünk szemben egy szerény, méltóságos és rokoni meleget árasztó ember áll.
De mert szörnyen fáj a háta, ha egy mód van rá, hasra fekszik, mert még ez a testhelyzet a legelviselhetőbb neki. New Yorkban találkoztunk először 1986-ban egy PEN kongresszus alkalmával, meghívott vendégek voltunk mind a ketten, ugyanannak a kiadónak szerzői. Többen faggattuk Ryszard Kapuścińskit a Szolidaritás földalatti hálózatáról. Akkoriban ő Lengyelország-szerte 148templomokban előadott, ha hívták, mennie kellett, vitte a kötelességtudat. A haza és a szabadság rengeteg idejébe került. A világutazó az idő tájt már sokat időzött otthon, az állami hírügynökség előtt lelepleződött, nem küldték sehova. New Yorkban is fegyelmezetten megtanácskozta a szolidaritásbeli kollégáival a teendőket. A magyar ellenzék spontánabb volt, a lengyel szervezettebb, összehangoltabb, inkább politikus, mint antipolitikus. De hogy ez az ironikusan mesélő ember élőbeszédben is a nagy megfigyelők egyike, ez hamar kiderült. És mondhatom, Kapuściński úr méltóságának ez a hason fekvő nyögdécselés egyáltalán nem ártott.
Magára vonzotta figyelmünket, megkapott benne a közeli és a távoli, az egyszerű és a talányos folyamatos váltakozása. Csodáltam transzkontinentális empátiáját. Előzően kényelmetlen és veszélyes helyeken bolyongott, vállalta a nagyon hideget és a nagyon meleget, beteg volt, kínlódott, és aztán ment tovább, legyőzte a testét. Úgy volt, hogy lelövik, szerencsésen megmenekült, aztán megint olyan helyre ment, ahol megint úgy volt, hogy lelövik. Bámultam, mint a mérnököt, aki vitorlás csónakkal egyedül körülhajózza a Földet, vagy mint az ornitológust, aki madárhangokért távoli őserdőkben bolyong. Különös ember, a szakma szerzetese, évtizedeken át kellően álcázta magát, hogy az állami hírügynökség kiküldje Afrikába. Távoli, nem kommunista zsarnokságokról írt, amelyek az ő leírásában 149mégiscsak eléggé hasonlítottak a kommunista zsarnokságokhoz. Kapuściński hazulról tudta, hogy milyen a zsarnokság. Egy nyugati tudósító nem költött volna bele a tárgyába – a zsarnokságok anatómiájába és lélektanába – annyi otthon megélt és átvilágított tapasztalatot. Önmagából tudta, nemcsak mint az etnográfus, hogyan köti egymáshoz a félelem az elnyomót és az elnyomottat, ismerte a huszadik századi önkény és szervilizmus szimbiotikus működésmódját. Kapuściński sokat időzött a hóhérok és az áldozatok közelében. A tudósító udvariasságával álcázva körüljártatta a maga egyáltalán nem semleges tekintetét a kortársi barbárság színterein. Várható volt, hogy megjelenik ott, ahol véres tettek esnek, ahol katonai dzsipekből géppuskáznak parasztokat napverte földes utakon, amelyeken a halál esztelenül és véletlenszerűen szedi az áldozatait.
Kapuściński olyan helyeken szokott közlekedni, ahol aknák robbannak, fegyveresek randalíroznak, ahol kamaszoknál több száz töltény van. Néztem az író fényképeit, színes fiatal nők és férfiak mindenféle szedett-vedett ruhában, géppisztollyal. Ahhoz, hogy valaki a világnak fontos legyen egy szegény országból, csoda kell, de ahhoz, hogy veszélyes legyen, csak egy géppisztolyt kell szereznie, a kezelését percek alatt megtanulhatja. A harmadik világban a gátlás a fegyverhasználattal szemben és az egyéni élet értéke alacsonyabb, mint a módos Nyugaton. Kapuścińs150ki ismeri azt a klímát, amely alatt a vérontás és a másik test szétrombolásának az öröme banális, ismeri az embergyötrés, a tompa képzelethiány és az ideológiák (vallások) hármas szövetségét. Érdekli a félelem sokfélesége, mindenre kiterjedő logikája, az összes mentség és ürügy, amely vele jár. Érdekli az áldozati állapot, a megkínzatás, amikor az ember csak test, és figyelmét lenyűgözi az a gépezet és gondolkodásmód, amely a másikat valamilyen szavak nevében egyszer csak szemétnek, tárgynak, semminek tekinti. Felismerte a harmadik világ jelentőségét, de nem lett „tiermondiste”, nem akarja Európát a harmadik világ normáihoz igazítani, és felismerte a Közép- és Kelet-Európában is benne – bennünk – lappangó harmadik világot. A mérsékelt autoritárius rezsimektől a paranoiás önkényuralmakig a rendszerek nagy változatosságával találkozott útja során. A harmadik világ a Földön túlnyomó, és már nem is harmadik, hanem a másik.
Kapuściński egy olyan generációhoz tartozik, amely megélte a meglepetést: az orosz, majd a német megszállást, és még gyerekként megtanulhatta a békés lét veszélyeztetettségét. Megtapasztalta, hogy az élet normális rendjét egyszer csak elfújja a háború. Ezt a gyerek metafizikusabb ősélményként raktározza el, mint a felnőtt. Ez magyarázza a későbbi vadászt, oda megy, ahol felfeslik a látszat, és kifakad az indulat. Behorpadónak, látszatszerűnek látjuk vele az életbiztonságot, vékonynak és törékenynek a civilizációs kér151get. A rossz akármikor bekövetkezhet. Mint egy influenzajárvány, egyszer csak itt terem. Utasunk ismeri a lelki ragályokat, és a forradalmakban is meglátja a hisztériát. Azt a felajzott lelkiállapotot, amikor minden keserűség egyetlen ütésben koncentrálódik. Tud együtt érezni a forradalmárokkal, de azt is tudja, hogy ugyanaz lesz – másképp. Kapuściński nem a mizériák leltárát adja, hanem a történelem cselfogásainak panorámáját. Az ember kísérletezik, rendszereket dönt és épít, és mindig másképpen jár pórul. Útikalauzunk kimutatja a cserélődő elemekben az állandó alkatot, a visszatérő erkölcsi szokásokat. Tud mosolyogni a nagy pálfordulásokon és metamorfózisokon, elkíséri a forradalmárt a győzelembe és tovább, a diktatúrába, amelynek élén mindinkább hasonlít megbuktatott elődjére.
Szerzetesinek tartom, hogy bár nem muszáj, valamiért magára vette a fizikai megpróbáltatással és a halálveszéllyel szembenézés terhét. Én – ha nem muszáj – inkább elüldögélek otthon, járok egyet a városban, és a másik világot, csak azért, mert más, nem próbálom magamra mérni. A közeliről is alig tudok valamit. Saját hazája és a nagyvilág Ryszard Kapuściński által többet tud önmagáról. A szerző minden igyekezetével azon volt, hogy megszülethessenek a könyvek, a szövegek, amelyek nem romlanak el. Nos, a könyvek jók, bírják az időt, túlélték az első tíz-húsz évet, amelyek köztudottan a leggyilkosabbak, és a könyvek java részét eltemetik. Kiváló tör152ténelmi regények bukott kortársakról. A tudósító belülről megnézte a figurákat, beléjük bújt, és úgy beszél, de akkor is sűrű Kapuściński-szöveget mond, ha éppen ajtónálló vagy rendőrfőnök képében mondja azt. Ezek az alakok ott hagyják abba, ahol kell, vigyáznak, hogy ne legyenek unalmasak. A regényíró az ő alakjait a végük felől nézi, a császárt és a sahot is, bukásuk magyarázza meg a vállalkozásuk természetét. Nem lehet agyafúrtabb zsarnokságokat kitalálni, mint amilyeneket korunk diktátorai megvalósítottak. Összeadták a gonosz fantáziájukat a megtörés és az elbizonytalanítás módszereinek továbbfejlesztésére. A karizmatikus uralkodók varázsának nem tesznek jót Kapuściński könyvei. Mindazonáltal el tudom képzelni, hogy a diktátorok szeretnek ennek a kedves, szerény embernek a társaságában hencegni.
Ritka kaland és teljesítmény az övé: két lábon áll hazája földjén, és nagy ívű érdeklődéssel figyeli az emberiség négyötödének küszködéseit, forradalmi drámáit, az ember szembesülését önnön vadságával. Minden jelentős alkotó esetében csodálni lehet azt az egyszerre kiszámított és holdkóros stratégiát, temperamentum és intelligencia együttes művét, amely által az emberi szellem felülkerekedik az ellenszegülő körülményeken; csodálni lehet, hogy jár túl a tehetség a világ eszén, csak hogy a műve elkészülhessen. A művészek stratégiája nem másolható, de paradigmatikus, megtestesül az életrajzban és a köz153napi viselkedésben, érzékeny választás, dönteni tudás ez, hogy a készülő munkának mi kell, mi nem kell. Ez a stratégia a mű őrzőangyala.
Kapuściński nem lett emigráns, nem kellett azt kérdeznie, hogy ő maga kicsoda-micsoda, nem kellett az egzisztenciális kérdésesség élményével küszködnie, és noha az ő útja különös és magányos út, nem kellett azt éreznie, hogy nincs kihez tartoznia. A tudósítót veszedelmekben, úgy képzelem, az író mentette meg, a vadászt a szemlélődő, a kalandort az, aki a szobájában is otthon van, és akire nem áll Pascal mondása: bajt kever, mert nem tud megülni az asztalánál. Együtt vacsoráztunk, habár még fájt a háta, élénk formában volt; Kapuściński finom volt, és gyengéd, fantasztikus, vad dolgokról úgy beszélt, mint köznapi eseményekről. Számára egy véres diktátor ugyanolyan banális figura volt, mint egy kocsmai hangoskodó.
Egy valódi író ment országról országra, saját szeme-esze volt a titkos felforgató anyag, és hogy számos határon átcsempéssze magát, a legcélszerűbb volt a tudósító álarcát fölvennie. Egyszerűbb, mint a tudósét, testibb, vagányosabb. Ez is egy sport, begyűjteni a forradalmak és a polgárháborúk képeit, aki elsőnek adja le a hírt, az nyert. Kapuściński mester szép helyezést ért el abban a versenyben, hogy ki érzi meg a legfinomabb szimattal, hol kell szobát bérelni, várva a következő robbanást.
154Kapuściński regényhősei országok: Etiópia, Irán, Angola, Mexikó, Salvador, Honduras és újabban Oroszország. Mintha egy történelmi regényíró járna-kelne a földön sajtóigazolvánnyal. Kíváncsisága az íróé, ő az akarnok, akit a talált anyag másodlagos feldolgozása izgat, a könyv, amivé a talált metszetek összeállhatnak. A megérteni akaró ember átugorja a korlátait, egy földlakó kíváncsi a földre. Ennél a világon semmi sem természetesebb, kivételes mégis. Nehéz magunkra mérni az együttérzés terhét távoli népek ügyeivel.
Kapuściński kolléga kiverekedte a sorstól a szabadságot, vagyis annyi szabadidőt, hogy a forma távlatával válogassa az összeszedett zsákmányt. Természetesen minden dokumentum fikció, válogatás, kollázs, szóbeli tények kiemelése környezetükből, és egymáshoz illesztésük, hiszen már maga az észrevevés is önkényes. Hiába rejtőzik a szerző a tények mögé, jelezve, hogy nem ő mondja, hanem azok beszélnek, valójában a legröghözkötöttebb dokumentumpróza sem mentesül a kompozíciós önkény felelőssége alól. A művel szemben csak egy követelmény merül fel jogosan, hogy a szöveg mint kép megállja a helyét. Kapuściński úr metaforikus esszéprózája megdolgozott és keresetlen, tiszta és sűrű, minden mondata jelentésdúc, érzékletesen követhető, munkáiban nincsenek üres helyek. Kárpótlásul azonban a mondatokban sincsen rendetlen homály, a sejtelem és a gondolkodás világossága honol a leg155véresebb kínzócellákban is. Nem különül el egymástól deskripció és analízis, és a gondolkodó leírásokban egyszersmind élvezhetjük az iróniát is. Ez a száj tud rejtve mosolyogni, tudja alázatosan és szánakozóan idézni a helyszín retorikai elemeit. Ez az ember szeretne elszabadulni hőseivel, hogy regényalakokként szőhesse őket tovább, de ott van a tudósító fegyelme, aki az élő alakoktól kénytelen elbúcsúzni, mert az utas új útitársakra, más városokban más emberekre lel, látszik azonban a fájdalmas mozdulat, a fogó kéz nem szívesen ereszti el a másikat. Szerzőnk a valóságprózán belül ereszti el a képzeletét, hiszen az elképzelés csak egy másik üzemmódja az emlékezésnek. A fantázia lóugrásokkal emel ki ezt-azt a memóriából, és mindabból, ami így együtt sohasem volt, végbemegy a kompozíció, az egymás mellé helyezés, az építőkocka-játék a noteszlapok jegyzeteivel, a magnetofonhangokkal, a rémálmokkal. Kapuściński mester megadta a művészetnek, ami neki jár, és megkapta az áldást: művészet keletkezett az orra előtt a papíron. A díj is szép, de már csak ráadás.
156„Hihetetlen! Hihetetlen! – kiáltotta vigyorogva Adam Michnik fiatal lengyel történész és ellenzéki értelmiségi 1980 szeptemberében egy üres varsói parkban, szitáló esőben. Hogy ő aznap délután az egyetem aulájában beszélhet? Méghozzá a tiszteletreméltó rektor meghívására, és az ő bevezető szavai után?
Ő? Aki akkor már vagy ötvenszer volt letartóztatva napokra-hetekre, mert vonatozott szerte Lengyelországban, hogy a városokban önként szerveződő „repülőegyetemeken” előadást tartson? Ami korábban elképzelhetetlen lett volna, most milyen normálisan egyszerű lett.
Ekkor vált törvényessé a Szolidaritás, a független szakszervezet, amelynek létrehívásához nem kértek felsőbb hozzájárulást a szervezői, köztük egy talpraesett, élénk beszédű, vallásos, sokgyerekes villanyszerelő az óriási, gdański „Lenin Hajógyárban”, Lech Walęsa.
Karol Wojtyła krakkói püspök már két éve, II. János Pálként, a hívő katolikusok legfőbb szellemi tekintélye lett, viszonya a lengyel ellenzékkel barátságos volt, és az emberi méltóság, az alapvető emberi jogok tiszteletének egyetemlegesen, az egész földkerekségen érvényt kívánt szerezni.
A sztrájkoló munkások és bányászok védelmé157re szerveződött értelmiségi csoport, a KOR erősödő kapcsolatot ápolt a Szolidaritás néven az egész államgazdaságban, a hivatali világban, sőt a magángazdálkodó parasztság körében is szerveződő szakszervezettel. Elfoglalták a hajógyárat, sztrájkot hirdettek, a munkások követték őket, és ez is hihetetlen volt a pártállamban.
Tárgyalások indultak meg, egy államminiszter elment Gdańskba, egyenrangú tárgyalófélként kezelte a munkásokat és mérnököket, a hangulat feszült volt, a szavak élesek, végül pontokba foglalt szerződést kötöttek. A pártállam látszólag beletörődött az egész országban terjedő szakszervezet létébe.
Az új típusú kelet-közép-európai ellenzék stratégiájának javaslatát ellenzéki értelmiségiek fogalmazták meg, posztkommunista, újliberális fiatalok és a háború alatt a németekkel szemben ellenálló, liberális konzervatív, az egyházhoz közel álló professzorok.
A legintenzívebb hatása két barátnak volt, az egyik a nemrég elhunyt Jacek Kuron (cigaretta, vodka, széles váll, farmering, erős torokhang, a saját szobájából kisugárzóan is vezéregyéniség), a másik az előbb említett Michnik, aki a maga hiányos franciatudásával, szenvedélyesen szólni kívánó dadogásával, beszédes fintoraival és hatalmas kacagásával számomra minden lényegeset közölni tudott.
A javaslat lényege az volt, hogy a párton belüli megújulásra tenni nem érdemes, lám, ezt próbálták 1968 előtt Prágában, nem ment, független 158társulásokat kell létrehozni, szabad kezdeményezések hálózatát, és cenzúrázatlanul, földalatti sajtóval kell a nyilvánosság elé lépni, vállalva a megtorlás – már nem halálos – kockázatát, de a nemzetközi szerződésekre és a nyugati sajtóra támaszkodva.
Látszólag elfogadták az egypártrendszert, nem ellenzéki pártot alakítottak, hanem szakszervezetet, de bárhogy nevezzék is, ha autonóm, vagyis ha nem felső utasítást követ, akkor úgy fog működni, mint egy ellenzéki párt. És akkor már az a kérdés, hogy ki a dudás a csárdában: a párt és a kormány, vagy ez a zavaros valami, ami, lám, most keletkezett? A kenyértörést nehéz elkerülni.
Este a zsúfolt teremben Michnik ezt mondta, de hozzátette, a fegyveres összecsapást, 1956-os magyar módra, úgy, hogy lengyel öljön lengyelt, el kell kerülni. Tanultak ötvenhatból is, hatvannyolcból is, hátha ők most feltalálták a spanyol viaszt, és elkerülik a szovjet tankokat. Államférfiúi, meggyőző beszéd volt, és csodák csodája: Michnik egyszer sem dadogott. A katedra dobogóján, a hallgatósággal szemben ülve, láttam az egyetértő szemcsillogást.
Két nappal azelőtt érkeztem, Varsóban nem volt könnyű Adamot megtalálni. A telefonja süket, több lakás, több család, politikai száguldozás, ki tudja, hol van? Az út: írótársakat felhívni, ők tudják, hol keressék. Egyszer Kazimierz Brandyst, máskor Jacek Bochenskyt, előbbinek a húga volt éppen Michnik barátnője, kiváló színésznő, nagyra becsült dáma, a másiknak pedig 159Miroslav Chojecky volt a veje, az ellenzék földalatti nyomdásza és kiadója, Michnik barátja, egy fel-alá járkáló, ritkás szavú, szőke szakállú ember, akinek mondasz valamit, hümmög, dünnyög, bólogat, és semmi kedvet nem mutat az okos beszélgetéshez.
Beéri annyival, hogy „Küldjetek embereket, megtanítjuk őket a ramkával, szitavászonnal sokszorosítani, meg néhány technikai, szervezési fogásra.” Rajk László és Demszky Gábor megtanulták, amit kellett, még villamosítaniuk is sikerült a lassúbb kézi eljárást. Kis János, akinek elemzéseit a lengyel barátok nagyra becsülték, még lengyelül is megtanult, Haraszti Miklós pedig a magyar független sajtóból szerkesztett egy baráti csokrot a lengyel kollégáknak.
A varsói utcának különös hangulata volt: az emberek megszépültek, a jól öltözött, gondosan festett, karcsú nők, és a megvékonyodott, de emelt homlokú férfiak láttán arra a következtetésre jutottam, hogy a szabadság jó szépítőszer, különösképpen akkor, ha a boltokban csak uborkakonzervek és török teásdobozok voltak kaphatók. Az étteremben a húst krumplikrokett helyettesítette, ami nem rossz éppen, de nem az igazi, Bochenskyék azonban a magyar kollégát valahonnan hirtelen elővarázsolt karajjal tudták megvendégelni, a villányi vörösbor pedig megkoronázta a lakomát.
A Szolidaritás nagy erő, az egymást erősen megfogó kezek rajza pedig mindenütt feltűnő jelkép lett. Walęsa sokat szónokolt, a sztrájkok nagy 160béremelést küzdöttek ki, amelyeket meredek áremelkedés követett. Ez nem látszott különösen ésszerűnek. Mikor erről beszéltem, egy lelkes francia újságíró, a Le Monde állandó varsói tudósítója kifakadt: „Ti vagytok a Kelet-Európa svájci bankárai.” A magyar értelmiség lassúbb módszere, a gazdasági önállósodás és a fokozatos liberalizáció, a fellazítás és a polgárosodás a nyugati ismerősök szemében nem volt lelkesítő, romantikus példa.
Kalkulálunk? Tetszetős volt a lelkesedés a hozzá párosuló nagy szavakkal, de a szovjet tankhadosztályok mozdulatairól, a középhatósugarú atomrakéták mindkét oldali riadókészültségéről sem feledkeztünk meg: volt egy éjszaka, amikor a világháború rémképe közelebb jött egész Európához. Lengyelországban sztrájk, Magyarországon maszekolás, kiskapitalizmus. Ott dráma, itt csendes folyású epika. Mögöttünk 1956 sok halottal, ami ijesztő, és egy alkalmazkodva és fortélyosan gyarapodó, mindazonáltal elég rossz kedvű ország.
Kitört a kultúra szabadsága. Megnyílt a lengyel képzőművészek első szabad nemzeti tárlata. Nem volt hivatalos, esztétiko-politikai szűrőzsűri. Minden művész azt állított ki, amit akart. Hozták a festők a képeiket, és dacosan akasztották a legőszintébb művet a falra. Aztán körülnéztek, és meghökkentek: jóformán minden kép fekete volt.
Varsó felélénkülő hangulata átragadt a magyar írók nem csekély részének kedélyére is, az 161Írószövetség 1981. decemberi közgyűlésén mind többen jöttek bele a szókimondásba. Aczél György, a párt kultúrpolitikai főnöke a kongresszus szünetében bennünket, ellenzékieket – Eörsit, Csoórit, meg engem – keresett a nyüzsgő teremben egy kis kötetlen disputára, erősödő szél duzzasztotta a szabadság vitorláit, míg el nem jött a másnap, és a hírözön a tankokról, amelyek megszállták az országot. Csakhogy most nem a szovjet, hanem a kebelbeli lengyel hadsereg tankjai. Fegyveres összecsapásra nem került sor. A szükségállapot szabályainak megfelelően barátainkat és a Szolidaritás aktivistáit internálták, az egykori náci koncentrációs táborok megmaradt téglabarakkjait megint használatba vették, és a sajtóra is lecsaptak. Az Írókongresszus termében és folyosóin nagy tanácstalanság és hírcsere uralkodott, senki sem tudta, hogy mi lesz, a hivatalos belülállók talán még jobban meg voltak ijedve, mint a garázda kívülállók, este azonban meghitt, ellenzéki körben toroztunk.
1956-ban a hatóságnak még csak lőfegyverei voltak, 1981-ben a lengyel rohamrendőrség könnygázgránáttal és vízágyúkkal dolgozott, és ijesztő egyenruha meg pajzs mögé rejtőzött. A hadsereg szükségtelenné tette a szovjet tankok bevetését, házilagosan csendet teremtettek.
1982 szeptemberében, a Szolidaritás megalakulásának második évfordulóján a budai Bem téren vagy százegynéhányan csendes tüntetésre jöttünk össze, a rendőrség kiürítette a teret, vonakodva széjjeloszlottunk, Rajkot, Demszkyt, 162Harasztit, Nagy Bálintot bekísérték, Pákh Tibort elvitték jó messzire, és az országúton kitették a rendőrkocsiból, menjen haza, ahogy tud.
Karácsony előtt többször egymás után lecsaptak a „Rajk-butikra”, és elvitték a független kiadványokat. Én adtam át skandináv újságok szabadság érdemérmét a börtönben ülő Lech Walęsa képviselőjének, a beszédem közben a Stockholmi Nemzeti Színház színpadán Mirek Chojecky megint elkezdett fel-alá járkálni. Én a Népszabadságban kaptam fenyegetést, mondván, hogy nem babra megy a játék, de meghalt Andropov szovjet pártfőtitkár, és megindult a bomlás, a helyzet fenyegető volt, de nem igazán komoly.
Az évtized végére, 1989-re Kelet-Közép-Európában megszületett a sajtószabadság és a demokrácia, igaz, hogy egy kis késéssel, kétszáz évvel a francia forradalom után, de mégiscsak belső erők sikereképpen.
163Prágában voltunk a feleségemmel. Pozsonyból hívtak, hogy találkozzam Havellel és Michnikkel Prágában. Repültünk, taxi egy villanegyeden át, Hotel Jalta, drága, szemben a Vencel tér túloldalán egy másik szálloda hatodáron, de oda kell valamit csúsztatni a portásnak, hogy legyen szoba. A szállodaportások barátságtalanok, a vendéglőpincérek kedvesek. Az óvárost valamelyest rendbe hozták, minden ódivatúbb, mint Budapesten, aminek többnyire örültünk. Csendes utcák, kevés autó mozog, nem kaparja torkodat a füstköd, megmaradt a reneszánsz házak között a macskakő, sok kis söröző-kávézó-borozó elérhető áron, a nagy kávéházban rézcsillárok, szalonzenekar, a vendéglőkben mérsékelt árú, fantáziátlan, de tisztes ételek, főtt hús, mártás, gombóc, korsó sör, elpilledés, szelídség. Talán azért háborodtak úgy fel a csehek a rendőrség brutalitásán, a november tizenhetediki gumibotzáporon, mert olyan civilizált, szelíd emberek. Megyünk az utcán, többnyire enyhe kis mosoly játszik a száj körül, a szemek méltányosan tapogatnak végig, megnyugszom. Nem tudom elképzelni, hogy ezek közül az emberek közül bárki rám támad, nem érzek agressziót a levegőben, nincs az a sértett gyűlölködés, torz hetvenkedés, amit itthon gyak164ran megérzek. Nincs kirívó elegancia, nincs kirívó szegénység, kiegyenlített, kissé unalmas, jóravaló öltözetek, belélegezhető levegő, kitűnő morva vörösborok, a kávéházban grog, dús hentesboltok, érdekes füstölésmódok, kellemes császárzsemlék, az utcán waffel- és fagylaltárusok januárban is. Szeretik az édességet, de kevesebb a kövér, mint a pesti utcán. A boltokban olyan ruhadarabot vagy cipőt nem találtunk, amit szívesen megvennénk, sok műanyag, fényes huzatú vattakabátok, a szürke és a barna színárnyalatai leginkább. Gyakran szólítanak meg a pusmogó pénzváltók, többnyire arabok, de csehek is. A taxisofőr szépen megköszöni a tízszázalékos borravalót; itthon, ha nem adsz húsz százalékot, a kiszállásnál vissza sem köszön. Az utcai zenészek a maguk mulatságára játszanak, néhány barát körülállja a gitárost, csendesen énekelnek, tányérozás, kalapozás nincs. A felszolgáló hölgyek készségesek, van bennük némi régimódi méltóság. Ennek a népnek voltak olyan – magaviseletben tükröződő – városi és polgári hagyományai, amelyeket sem a német, sem az orosz uralom nem pusztított el. A könyvkirakatok kevéssé vonzók, még az előző korszak válogatása. Minden a tegnapra emlékeztet, a linóleumpadló, a tiszta, fehér damasztabrosz a vendéglőkben, a népi negyedben díszes kávéházak, a négyszögletes márványasztalok, szeretik az üvegfityegős csillárokat, kifényesítik a sárgaréz karokat, az üvegszekrényben vastag csokoládétorták bő vajkrémmel. Nemcsak a turisták, de a helybeliek is 165megállnak az óvárosi téren az óratorony alatt, és várják minden kerek órában a szentek körbevonulását csengettyűszóra, amelyet kis csontváz húzgál, majd a ráfelelő rekedt harsonára, amelyet angyalok fújnak.
Havel, mindenütt Havel képe-neve, és ő maga is mindenütt. Pan Václav, és egy szív krétával a falon. Havel na Hrad, mármint Havelt a Várba. Az egyik képen meghatottan néz, a másikon mosolyog, a harmadikon aranyos, van, amelyiken elszánt is. Nagy mókamester és kemény legény. A börtönben aztán végképp megtanulta – ha addig nem tudta volna –, hogy kivel áll szemben. Megyünk a Vaclavske namestyről a Havelska utcába, már a neve által is otthon van. Látom a képét a lakások ablakában is, belülről fölragasztva. Üzletben, ivóban mindenütt ott van, a maguk jószántából a falra teszik. Nézem a fotóarcát, hallgatom a hangját, mert a rádióban, pontosabban a szlovák parlamentben is most éppen ő beszél, nemsokára beszélni fog a lengyel parlamentben és a magyar televízióban is. Ó, ez már igen, postabélyegen is az ő arca, meg kis jelvényeken, amelyeket az emberek a szívük fölött viselnek. Ha nyár volna és lehetne nyomtatott T-shirtöt kapni, a lányok talán a keblükön hordanák.
Két hónapja még az őt elnémító és időnként bebörtönző uralom, most meg Havel a várban. És 166ott magaslik Prága fölött a vár, és benne az az ember, akit a prágaiak a szívükben elfogadtak szószólójuknak. Egy író a Hradzsinban, az elnöki palotában, az elnöki zászló alatt, amely jelzi, hogy otthon van-e éppen, mert ha mondjuk Pozsonyban van, az autó viszi az elnöki zászlót, s hozza is; a zászló mindig ott van kitűzve, ahol ő van. Masaryk és Beneš utóda, az övén kívül ezeknek a képét látni még sok helyen; Gottwald, Novotny és Husák fölött összecsukódik a felejtés. Voltak a jó elnökök, aztán jöttek a rosszak, most ismét van egy jó. Azok is könyveket írtak, ez is könyveket írt. Becsületes, okos ember, jó hazafi, éveket töltött börtönben, tud még mosolyogni, erős, meleg hangja van, humoránál van mindenkor. Idekívánkozik az a mondata, amely a fényképei alatt áll: az igazság és a felebaráti szeretet legyőzi a hazugságot és a gyűlöletet. A prágaiak a gomblyukukban vagy az ő képével, vagy még inkább az OF jelvénnyel – Obscanske (polgári) Forum, amelynek O betűjében szemecske, szájacska van rajzolva – fel-alá sétálnak ráérősen a Károly-hídon, ifjú mama, papa, kisgyerek, a testvérke meg a babakocsiban. Túl vannak valamin, reménykedően néznek valami elé. Most már the right man at the right place, Havel a várban van. Nem sietnek, komótosan sétálnak, nem úgy látszik, mintha keresőmunkával töltenék a hétvégét, tudnak pihenni. Figyelembe véve a bolti kínálatot, vásárlási igényeik sem tudnak szertelenek lenni, arra azonban telik, hogy beüljenek egy cukrászdába, és halkan gördülő társalgás167ba mélyedjenek. A szernek egybekapcsolódnak, a beszélgetők mosolyognak, figyelnek egymásra. Nem látom, hogy a kocsmában vagy a kávéházban az egyik beszélő különösképpen fölébe akarna kerülni a másiknak. A csaposnő olyan kellemes, csinos hölgy, akivel szívesen beszélgetnénk, ha tudnánk csehül, kár és szégyen, hogy nem tudunk. Odakönyökölnénk a borozópultra, és a beszélgetésben felhangzanék annak a férfinek a neve, aki a falról is ránk mosolyog, és aki hasonlít ezekhez az emberekhez.
Obscanske Forum. Vajszínű, klasszicista palota a Vencel tér sarkán, hetekkel ezelőtt még a Csehszlovák–Szovjet Baráti Társaság háza. Tömegtüntetés élén Pan Václav kikövetelte a kormánytól a Polgári Fórumnak. Adták, s a következő tüntetéseken a leendő elnök már onnan beszélt a Vencel téren összesereglőkhöz. Gondolom ide is ugyanolyan nyugodtan, karonfogva mentek a prágai polgárok, mint Pozsonyban, ahol láttam, sűrűsödően tartottak szépen felöltözve a főtér irányába, mintha látogatóba mennének. Meglátogatták egymást a Vencel téren. Falmélyedésben gyertyafény rezeg a szürke vakolat barna foltjai alatt, alvadt diákvér. Ez volt az összejövetel ára. Szóba kerül Temesvár: „Ugyan, nálunk ez lehetetlen lett volna, így is szörnyen elvadultak a rohamrendőrök. Na de lőni!? Hova gondolsz, Prágában vagyunk.”
168Ha bejutottál a Polgári Fórum belsőségeibe, s kedves hölgyek állnak félre előled egy lépcsőlejárat előtt, odalenn ismerős látvány, sok érdekes arc és figura, pompás szakállkiállítás, rövid szoknyácska alatt remek combok, fentebb vörös hajkorona alatt forradalmi komolyság, méltóságos nyakkendős, bajuszos, szakállas, valamint kopasz miniszterek, újak természetesen, és idetartozók, a csinos, okos mosolyú igazságügy-miniszter asszony, aki a bíróság előtt védte a demokratikus ellenzék embereit, egy kisportolt harmincas munkás, élénk érvelés, könnyed kézmozdulatok, ő volt a nagyüzem polgári fórumának élén a természetesen kiválasztódó sztrájkvezető, most szociálpolitikai miniszter, éppen a börtönből szabadultak elhelyezésének nehézségeiről beszél a piros szvetteres miniszter asszonnyal. És itt áll egy pohár sörrel a kezében a nagynevű disszidens, Peter Uhl, akinek franciasága és elméssége a rövid beszélgetés alatt is élénk tetszést vált ki a látogatóból. Forradalmi szocialistának állítja magát, halljuk egy jelen lévő angol újságírótól; talán ő húzott le a chartások közül a legtöbb évet a börtönben. S ki áll mellette? No ki?
Adam Michnik, akitől most is kaphatsz széles ölelést, nagy nevetést, kérdéseket velős egymásutánban, valami új ideát, és felgyúló lelkesedést, ha te is valami jót mondasz. Hetvennyolcban már negyvenöt letartóztatás volt a háta mögött, aztán – a Szolidaritás-idők után – megint 169jó néhány év börtön. Nem csodálatos, hogy ilyen mosolyt sem a Csehszlovák, sem a Lengyel Köztársaságban nem találsz, mint ezé a két megátalkodott másként-gondolkodóé, akiknek szerfölötti pontossággal működik a szabadságérzékenysége? Ami egyszersmind annyit jelent, hogy a nem-szabadságot, a hamis retorikát frissen megorrontják. Adamról még lesz szó, tereljük rá a fényszórót egy karcsú fiatalemberre – pulóver, fekete haj, magas homlok, szívélyes, elegáns, szemérmes viselkedés, működő és lényeges angol beszéd. Szasa Wondra a neve, Havel barátja, tanácsadója, titkára, emlékezete. Földrajzot tanult, börtönben is ült egy kicsit, aztán politizált, szerény, ironikus, nem kapkodó. Átlátja, észben tartja és elvégzi a teendőket. Most még itt a Fórumban, aztán a Slávia kávéházban, Jutkával, Michnikkel, Szigetivel, holnap a várban, az elnöki kancellária ajtajában. Az elnök most Pozsonyban – parlamenti beszéd és az új demokratikus magyar lap, a Nap szerkesztőségében tett látogatás, valamint sok egyéb teendő után – nézi A Mester és Margarita új szlovák operaváltozatát. Holnap, kora reggel zászlajával együtt visszarepül Prágába, hogy tíz órakor, frissen borotválva, a Hradzsinban fogadhasson bennünket.
Termeken megyünk át sietősen, amelyek lehetnének akár Versailles-ban vagy Schönbrunnban is, de történetesen itt vannak a prágai várban, amelyben nem a Nemzeti Könyvtár és Galé170ria van, mint Budán, hanem százötven tisztviselővel az elnöki hivatal és rezidencia. Utóbbit Havel nem foglalta el, alszik inkább a saját ágyában, ír inkább a saját asztalánál. Felesége nem szokott idejárni, nem kedveli az elnökné asszony szerepét, hivatalos útjaira nem kíséri, Amerikába azonban muszáj lesz elmennie, mert a Fehér Házat feleségestül illik látogatni. Mire kezet fogunk a Csehszlovák Köztársaság elnökével, akit a csehszlovák kommunista párt főtitkára és az előző miniszterelnök tavaly még senkinek, nullának nevezett, érezzük, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. Michnik hozza a házigazda könyveit lengyelül, valami jó konyakot, csókolózik. A pulóveres, farmeres, egyenes tekintetű házigazda az üdvözlés után nyomban megmutatja elnöki trófeáit, fura valamiket, amiket más elnököktől kapott. Nevetgélünk, diákhumor, rendjelpróbálgatás. Körbemutat, szabadkozik, ez volt Husák ízlése, olyan széles bőrfotelek, amelyekbe akár egy víziló is beleülhetne. A képeket már kicserélték, a design tavasszal megváltozik, még amíg ő itt van: Forman díszlettervezője fog valami mást csinálni. Az előszobában barátok, hatalomba emelt értelmiségi szakemberek. A tömegakarat idefújta őket, élükön a mesterrel, aki most is színdarabot ír, rendez, játszik, szívenütő vicc! Persze, hogy halálosan komoly.
Michnik azt mondja, ebben a két évszázadban még soha nem voltak – lengyeleknek, csehszlo171vákoknak és magyaroknak mind összesen és külön-külön – ilyen jó esélyeink. Mire is? Arra, hogy a saját történelmünknek önálló alanyai legyünk. Ha minden összejön, előáll valami olyan kivételes tünemény, amilyet a történelem még nem pipált: hatalom és szellem játékos találkozása, egy nagy politikai föllélegzéssel összekötve. Most ha valami csúnyát művelünk, az nem muszáj lesz, hanem a belső csúnyaságunk kimutatása. Ez az elnök és a barátai, meg a társaságuk által becsült személyek – hasonlítanak. Azt mondják, hogy jó csapat; lehet, jó arcok. Szellős és intenzív forradalmi kormányzás, a mozdulatok még oldottak, hisztériának nyomát sem látom. Fanyar enthuziazmus; nem forró és nem szilaj, inkább hűvös és eltökélt odaadás. Munkacsapat, világos struktúrával. Megválasztották az elnököt, ezt a prózai külsejű, bajuszos cseh embert, akit ha eltiltanak a színháztól, abba nem nyugszik bele. S mert vérbeli mester, más dimenzióba helyezi át a színházat: alaposan közreműködik a „gyengéd forradalom” nevű sikerdarab színpadra állításában. A komolynak és a tréfásnak ez a keverése, úgy képzelem, tetszik a helyi nagyközönségnek, nem sérti az ízlésüket. Pátosz és gyalázkodás vegyülékeire itt, azt hiszem, kevesebb vevő akadna, mint nálunk. Egy prágai nagypolgár – húszéves szellemi ellenállás pedigréjével – a helyén van ebben a várban. Egyszerre előkelő és népi figura.
172Ki a várból, társaságunkban az elnök lekívánkozik a legközelebbi sörözőbe, a Vitus-székesegyház mellett. Egyszerű, tiszta vendéglátóhely, a finom mosolyú pincér a belső szobába vezet. Söröskorsók, a hagyománynak megfelelően van külön elnöki pohár is, magasabb a többinél; külön elnöki sonkás zsömle nincsen. Odamenet kósza, alternatív tévések előtt eljátszatik a vendégek átkarolása, a kameraman is haver. Jön a tévé új főnöke, megnyerő, nagydarab szakállas férfi, beesik Jaroslav Sabata, kiváló pacifista disszidens is, aki már évek óta európai polgári – ha tetszik, civil társadalmi – parlamentet tervez, akkor mosolyogtunk rajta, most büszke. Pulóveresek jönnek-mennek: „Vasek, vár a parlament alelnöke! Vasek, legalább három fontos papírt alá kellene írnod!” A munkatársak utánahúzódnak; a szomszédos nagyobb helyiség gyalult asztalainál, söröspoharak mögött komoly tárgyalások zajlanak. A választásokig, júniusig ki kell nevezni kilencvenkét parlamenti képviselőt, eddig a régiekből annyi mondott le. De honnan vegyenek annyi embert? Hiszen a fontos munkatársakra szükség van a választási kampányban meg az új hivatalokban. Jön a pápa meg a dalai láma, aki időre pontosan megjósolta a fordulatot. Kis neheztelés egyházi körökben, hogy egy mondatban emlegette őket. A közeli programban Amerika és Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió. Havel divatba jön, elnökök várják mindenfelé, de előbb a szomszédok. Pan Václavnak, a színházi embernek lesz egy-két 173olyan lépése, amin törhetik a fejüket a politikusok. Például: Washingtonban csak két napot tölt, a körutazás elmarad, hazajövet nem Londonban áll meg, hanem Reykjavíkban, nem azért, mert utóbbi hatalmasabb főváros, hanem mert az itteni miniszterelnöknő előzően az izlandi nemzeti színház igazgatója volt, s mi több, az ő egyik darabját is műsorra tűzte.
A hivatásrendbe beszabadult egy furcsa figura. „Képzeljétek, én hoztam össze egy helyiségben a német kancellárt és elnököt; amúgy nem szoktak beszélni egymással.” Nem kívánok pletykákat kiszivárogtatni, de az új csehszlovák elnök elég szuverén módon vélekedik kartársairól, s ennek megfelelően egyenrangúan viselkedik velük. Ami csak helyeselhető, ha kis ország vezetője áll szemben nagy országok vezetőivel. Méltósága nagyobb, mint az ország keményvaluta-készlete. Mivelhogy a politikában elsőrendű fontossága van a mítosznak és a varázsnak, ez az alacsony növésű, vállas cseh író, aki hétvégén hazamegy soron következő beszédeit megírni, mert ő a saját szövegét akarja felolvasni, és mert ő valóban azt írja, amit gondol: emblémája lett a közép-európai erőszakellenes, demokratikus átrendeződésnek, amely az öreg kontinens hiteles polgáraivá avat bennünket a magunk különös egyéniségével, saját otthonunkban. Havel mostanában furcsákat álmodik. Ott ül a börtönpriccsen, és meséli a zárkatársainak, hogy ő bizony elnök 174volt. Azok meg a fejüket csóválják, nevetnek, a homlokukat kopogtatják: „Vasek, agyadra ment a dutyi?”
Őexcellenciája Václav Havel csehszlovák államelnök úr egy napot töltött Budapesten, kitűnő titkosszolgálati kísérettel nagy fekete kocsik vitték szabott időben, percnyi pontossággal a következő találkozó- vagy tisztelgőhelyre, előzőleg barátja, egy filmforgatókönyv-író – most az elnöki hivatal vezetője és egyben protokollfőnök – bekukkant: „Vasek, már csak három perced van!” Mindenütt sok ember forog körülötte, melege van, az autó ablakát szeretné kinyitni, nem lehet, golyóálló, s kezdi úgy érezni magát, mint tavaly a rabszállító kocsiban, amelynek ugyancsak nem lehet kinyitni az ablakát, annál is inkább, mert nincs neki, de mikor ezt a hasonlatot kiejti a száján, egy kis hallgatás következik, mert lehet, hogy valami másra is érti ezt az Olgának, a feleségnek szóló börtönlevelek magánfilozófusa, most filozófuskirállyá változva, rendelkezve a kormánykinevezés, a parlamentfeloszlatás és a legfőbb hadúr jogaival, s arról ábrándozva, hogy királycsinálóként egy barátnak passzolja át a Hradzsint, ő már tudja is, kinek, csak a világ nem tudja, mert a jó színház csupa talány és meglepetés, ő, aki az elnöki állását, a prágai várat az európai színház avantgárd fellegvárává változtatta, megtöltve az autoritás termeit mindenféle művészcimborával, mondván, hogy a disszidensek elfoglalták 175a hatalmat, tudva, hogy mind vissza akar menni a színházba, s velük ő maga is, most egy darabig, amíg be nem érik a demokratikus uralom, anélkül hogy elkomolytalanítaná a közszolgálatot, csak mert kiszabadítja azt a barátaival az államszocialista unalomból, valamivel közelebb hozza a politikacsinálást a művészethez, mert ez a szerény és szemérmes ember, aki a fejét lehajtva dörmögi félkomoly-félironikus kommentárjait a helyzethez, amely pünkösdi királyságnak is mondható, bemutatva, bocsánatkérőleg, hogy a reflektorfény legelsősorban rá esik, az előadás többi szereplőjét mintegy kézen fogja, kiviszi őket a függöny elé, dicsekszik velük, némileg ugratva őket, az író, aki mint díszletmunkás és világosító kezdte, most azt mondja fordítója, Varga György lakásán, egy félórára megszabadulva a zakójától és egy kissé meglazítva a nyakkendőjét, amit egyébként nem visel: „Ne haragudjatok, amiért most én beszélek, de ha nem beszélnék, nyomban elaludnék a fáradtságtól”, szóval az író, aki ma reggel sem tudott az asztalához ülni, mert ahelyett tárgyalásról tárgyalásra, szájjártatásról szájjártatásra vitték, néhány pillanatra maga elé néz: ki tudja, hogy ki van jobban bepáncélozva a szerepébe, az, akit a zsuppkocsin, vagy az, akit a golyóbiztos elnöki Mercedesben visznek?
176Ma este az alkotóházból átjön Orbán Ottó és Komoróczy Géza a párjával, mind a két urat 1960-ban már ismertem. Ottó akkor még kóválygott a Belvárosban, és nagylélegzetű, újexpresszionista verseket írt arról, hogy negyvennégyben megölték az apját, és ő árvaházban volt, ahol egy egész költői műre való árvaságot gyűjtött össze, amelybe visszazárta évekkel ezelőtt a betegség, egyfajta Parkinson, ami hősies jelentőséget ad minden mondatának és mozdulatának, mert mind küzdelemből születik.
Komoróczy Géza szobatársam volt a Magyar Helikon Könyvkiadónál, egy azóta már lebontott, múlt század eleji, klasszicista bérházban, amelynek a helyén ma a belvárosi telefonközpont áll. Géza akkor már lefordította a sumér hőseposzt és a szerelmes énekeket, neki az ékírást olvasni gyerekjáték volt, és magától értetődően olvasott héber és arámi, görög, latin szövegeket, az ókori Közel-Kelet tudósa, asszirológus. A műveket szerette eredetiben élvezni, és ezt meg is tehette a fontosabb európai nyelveken. Akkor végezte az egyetemet, huszonhárom éves volt.
Most hívott Polonyi Péter telefonon, és mondja, hogy Fehér Feri meghalt. A hatórás krónika elő177híre volt, kinyitottam, szívroham, filozófus, kritikus, két könyvcím, mikor ment el, mikor jött vissza, a felesége Heller Ágnes. Barátunk volt, nincs, marad utána feleség, egy felnőtt fiú, néhány könyv és néhány emlék másokban, későbbi szívrohamra ítéltekben, még le nem ütött sakkfigurákban. Utána sápogunk, elképedünk, és minél öregebbek vagyunk, annál szívtelenebbül természetesnek érezzük egymás halálát. Tőle is elmaradtam, miatta is hibáztathatom magamat. Zádor István és Krassó Miklós mellett ő volt ifjúkoromban a legokosabb barátom. Mind a hárman meghaltak már. István 1960 tavaszán Oxfordban gázzal megmérgezte magát, Miklós 1986-ban a konyhában kinyitva a gázcsapot, de a gyufát csak hosszabb gondolkodási szünet után gyújtva meg, súlyos égési sebeket szenvedett, és azokba belehalt. Feri kedvesen vacsorázott Ágival, terveken lelkesedett, jól érezte magát az új lakásban a hozzá illő nevű Gutenberg téren, és aztán másfél óra múlva meghalt. Nagyon megfájdult a háta, az első orvos azt mondta, reuma, a második orvos, miután Feri lefordult a székről, megpróbálta feléleszteni, de nem sikerült. Ez a szívroham olyan erős volt, hogy az előző kolléga sem tudta volna a kedves férjét megmenteni, mondta a hirtelen elözvegyült Áginak.
Piros kocsiban megjöttek Orbánék, Eszter lányuk vezetett, hátul Komoróczyék. Ottó rögtön kérdezte, hogy hallottam-e Ferit, de több178ször nem került szóba, mert a társalgás inkább a humor körében van tartva. Még Ottó betegsége is pikareszk bohózat lett. Az ő különös Parkinson-kórjára, dopamin-elégtelenségére a tremor és a rigor közül az utóbbi, az alkalmanként rátörő merevgörcs a jellemző. Tiszta tudat, de a teste úgy marad, nincs parancstovábbítás. Legutóbb a Bécsi úton, az úttest közepén, gyalogátkelő sávon esett ez meg vele, és innen hazáig akadályokkal megterhelt röhögtető-képtelen vándorutat kellett megtennie. Minden lépése stratégikus, minden mozdulatát meg kell terveznie, állandóan számolnia kell azzal, hogy a teste nem engedelmeskedik, és ha a lába nem fogad szót, kézzel muszáj feltápászkodnia.
Egy bőrbe zárva a sors bizonytalanságával, különös állapot ez a kettősség a testtel, hogy ki tudja, mit művel. Én és a testem, az kettő? Ki vagyok neki szolgáltatva, és nem tudom kiszámítani? Ha nem is ellenség, de önálló és makrancos lény, folyamatosan egyezkednem kell vele? Különös állapot, mondtam, mert másnak megadatott az én naiv egysége a testtel: itt benn önmagunk és odakünn a sors szeszélye. A világ alkalmasint hátráltató közbeavatkozása a testünkön kívül van, mindenesetre az a normális állapot, hogy az én és a világ határa a bőröm.
Erre nagy nevetés volt a válasz, állítólag ez a „mindenki” inkább csak én vagyok. A normális ember, ha nem is annyira, mint Ottó, de folytonosan küszködik a fájdalmaival és fóbiáival, és 179nem múlhat el nap, hogy a teste miatt ne kelljen aggódnia.
Kiválasztódunk erre-arra. Mérgeződünk az akadályok belsővé fogadása, beépítése által, az óvatlan önszeretet, a hiábavaló biztonságkeresés, megszégyenülések, utólagos átköltések, a lelki szakadozottság, zavarosság üledéke által. És ehhez társul a csapás, a történelmi balsors, az, ami illetékességünkön kívül van. Nem tudom, hogy miképpen különböztethetnénk meg magunkat genetikus poggyászunktól, a testünktől, amelyről nem tudunk, mert olyan udvarias, hogy nem szól, és csak teszi csöndesen a dolgát. A fájdalom talán nem én vagyok? A seb, a lob, a gyulladás, a vészjelző ingerület nem én vagyok? A görcsbe merevedett lábamtól hogyan is válhatnék el? És miképpen különböztethetném meg önmagamat attól, aminek látszom, aminek a többiek látnak, a testi alakomtól?
A gnóm, ha megáll a tükör előtt, mondhatja-e, hogy ez a gnóm nem én vagyok? Hát akkor ki vagy? – kérdi magát. És itt aztán megáll a tudomány, kezdődik a képzelet birodalma. Mert nemcsak a gnóm vágyhatja-tudhatja szépnek látni magát, de ezt a képet átviheti környezetére, publikumára, országára, akár E. T. A. Hoffmann történetéből a kis Zaches, vagy a régi magyar fordításban a kis Zakár, a rút törpe, aki elbűvölő ifjúnak tudta láttatni magát.
A zsarnoknak ez a hipnózisa: egy póz bálványozásához megnyeri a közönséget, és a vakar180csot daliának nézik. Ez való tényállás lehetett századunkban is néhányszor. A legtöbb ember nem is törekszik erre, és osztályrészül sem jut neki ez a nagy ámítás, embertársai többé-kevésbé olyannak látják, amilyen.
Csak a szerelemben adatik meg a testet csupán burkolatnak látni, mert a másik valódi lénye úgy van túl a testén, mint isten a földkerekségen. Ha szeretek, akkor azt állítom: te vagy. Te létezel. Hiszek a valóságodban.
Mivel ennek bizonytalanságától szenved a legtöbb ember, nem bír hinni abban, hogy ő maga valóban van, s nem csak kósza árnyék olyan járgányban, amely ellenkezésével a roncstelepre kívánkozik. Aki tud előlegezni, az maga is kap eleget. Akit szeretnek, azt megváltja ez a ráirányuló támogatás a saját tökéletlenségétől, alkalmi rútságától, és átemeli a „még akkor is”, az „örökké” végtelen mezejébe, az emberi dacolás metafizikai vidékére, mert mi más a metafizika, ha nem az ember csak azért is válasza a halálra. Hogyha te, halál, azt mondod, hogy én nem vagyok, akkor én azt mondom, hogy te sem vagy! Az ember legfőbb igazságai gyermeki igazságok.
Heller Ágnes felhívott telefonon, hogy én mondjam a búcsúztató beszédet a barátok nevében Fehér Feriről; akik talán illetékesebbek lettek volna, éppen nem voltak Budapesten. Nekrológ Fehér Ferencről:
Kedves Heller Ágnes, kedves Fehér György, igen tisztelt gyászoló barátok!
Nekrológírás közben a kertem sarkában az első gondolatom: milyen igazságtalan hiba, hogy Feri nem ült és már nem is ülhet ennél a diófa asztalnál, hogy egy negyvenhét éves barátság megújíttassék, számba véve, hogy most hol is tartunk.
Tudom, hogy körüllakva, -gondolkodva, -tanítva és -írva a világot, Fehér Ferenc metropolitán gondolkodó is arra vágyott, hogy megállapodhasson pesti lakásában, a Gutenberg téren és falusi házában-kertjében, Somogyszilen.
Most tudott volna hazatelepedve kiengesztelődni a világgal, korához illően hálásan a jelenlétért. A neheztelés romantikáját felváltotta volna a kertsarok klasszikuma.
Az elmúlt tíz-egynéhány évben ő is, az ország is sok mindent megtanult, a természetes dialógusnak már nem volt akadálya, már taníthatta a budapesti diákoknak a romantikus esztétikát.
Egy nagy elégedetlen, aki a közönséges fölött mindig látni vélt, vagy legalábbis akart valami magasabbat, akinek a különbségtétel az igazi és a nem igazi között profetikus, szarkasztikus, tanáros és vagányos szenvedélye volt, most tudott már, tudhatott volna már humorral gyönyörködni a világ bonyolultságában.
És talált volna műveket, amelyeknek szerzőit oly rendkívüli tudások birtokosaiként ábrázolta volna, amelyekről nekik maguknak sejtelmük sem volt. Mert ez volt az egyik szenvedélye – fel182avatni a mesterművet, tudott szeretni könyveket. Volt nagyszabású ízlése és elfogultsága. Tudott barátokra haragudni, felségesen haragudni, egy pillanatra sem szüneteltetve a barátságát.
A minőségérzék heves munkája teszi a valódi kritikust, vagy tette legalább azt a veszendő fajtát, akinek az érték és a nem érték szívügye, és aki eléggé tehetséges ahhoz, hogy értékítéleteit nagy ívű fogalmi keretbe helyezze kidolgozott és szerteszét cikázó okfejtéssel.
A gimnáziumban ellenfelek voltunk, az egyetemen már barátok, a diákszövetségből előbb ő zárt ki engem, majd évek múltán együtt zártak ki belőle mind a kettőnket.
Húsz év múlva egy időben macerált mind a kettőnket a titkosszolgálat, majd amikor engem megakadályoztak abban, hogy otthon aludjam, Ági és Feri eljöttek, hogy Dorka lányom és Miklós fiam aludjon most náluk, könnyebbítendő feleségem szabad mozgását. Miklós kitűnően játszott Fehér Gyurival, majd lefekvés előtt megkérdezte, kissé raccsolva, Ferit: „Mondd, te rendes ember vagy? Tudod, mire gondolok.” Feri nyugodt lélekkel felelhette: „Értem, Miklós. Igen, azt hiszem, rendes ember vagyok.” Igen, Feri valóban az volt.
Munkaszolgálatos apját megölték, anyjával és húgával szűkösségben éltek. Mire leérettségizett, Feri már túl volt a maga mozgalmi korszakán. A bölcsészkaron összebékültünk, megkedveltük egymást, megláttam a család jó fiát, aki már reggel hétkor viszi a jeget, a krumplit és a tejet. Ör183vendezve nyitottam ajtót a segítőkész évfolyamtársnak, aki jegyzetekkel és buzdítással látta el a figyelmetlenebb kollégát, és hosszú eszmecserék során mind több kérdésben értettünk egyet. Nagy Imre idején szorgalmaztuk a tanügyi reformot, bukása után vádlottak lettünk fegyelmi bizottságok előtt. Egymás mellett aludtunk a katonai sátorban, és egymás mellett jelentünk meg első írásainkkal.
Akkor még párhuzamosnak látszó indulópályákkal, mi, harminchárom környékén születettek, ötvenhat táján végző diákok irodalomtörténeti értelemben is nemzedéknek látszottunk, amelyben Fehér Ferenc az egyik legerősebb elme volt. Ha minden jól, azaz normálisan megy, akkor ő lett volna hamarosan a szöveget is érzékelni tudó filozófiai esztétika nagy tanára valamelyik magyar egyetemen. De mert a mintadiákot kizárták az egyetemről, raktári segédmunkás lett, s amikor Csepelen gimnáziumi tanári állást kapott, Feri berendezkedett arra, hogy a tanítás mellett néha ír, ha egy kis szabad ideje marad.
Tanítással, fordítással keményen meg kellett dolgoznia a megélhetésért, sorsa nem kényeztette el. Feri közben bámulatra méltó műveltségre tett szert, és előbb hevesen tagadott, majd szeretett mesterétől, Lukács Györgytől módszert és ideákat nyert, s ahogy az évek múltak, ő lett Heller Ágnes oldalán a budapesti iskola szószólója és vezére is talán, márpedig vezérnek lenni, ha többé-kevésbé ellenzékben is, Budapesten nem egyértelműen hálás szerep.
184Hármas tehetsége, hogy irodalomtudós, ideológiatörténész és filozófus egy személyben, megnehezítette barátunk akadémiai besorolását, s ez a rendkívüliség egész életében elkísérte. Itt is, ott is, itt se, ott se, amott se. Számos klasszifikálhatóbb és ezért simább előmenetelű pályatársánál Fehér Ferenc sokkal többet tudott, és sokkal eredetibb volt, szellemének minden mozdulata érdekes a hallgatónak, olvasónak egyaránt.
Nem volt nagy akadémikus, de nagy értelmiségi volt, azzal a morális lírával, éleslátással és gorombasággal, az illetékesen szólásnak azzal a biztonságával, akár fejtegetett, akár nevettetett, amely súlyos baritonját oly lenyűgözően hatotta át.
Egyik kezdeményezője voltam egy európai írótalálkozónak Berlinben, amely az Álom Európáról címet viselte. Sok laza beszéd után, amikor ez a súlyos bariton megszólalt, akkor nagy csend támadt, és a választékos angolságú budapesti-New York-i előadót úgy hallgatta a nagy terem, mint olyan embert, aki az alapos megfontolás hitelével tudja, miről beszél. Szobákban, termekben, ahol többen összejöttek, ha Feri megszólalt, akkor történt valami, de hogy mi, azt nem volt könnyű előre kitalálni.
Ellehetetlenülve itthon, az ausztráliai egyetemi meghívásból emigráció lett előbb Melbourne-ben, majd New Yorkban, tanulmányok, könyvek világnyelveken, sok kiváló ember hajtott fejet szerte a világon Feri robusztus tehetsége előtt.
Műveiről – az egyedül és a feleségével, Heller Ágnessel írottakról – még lesz szó, ennek a be185nyomást keltően termékeny szellemi barátságnak és többes szám első személynek a rendkívülisége is kutatási téma lesz bizonyára, csakúgy, mint a különbség vizsgálata, hogy miben mások az egyedül jegyzett munkák, amelyekből a kilencvennégyes évszám által bekeretezve íme életmű lett.
Igen, Feri kutatási téma lesz, halhatatlan lesz, de hát mi most azért vagyunk itt, mert meghalt. Mi pedig szeretnénk egy asztalnál ülni, nem a halhatatlannal, hanem a halandóval. Tanuljuk az alkony realizmusát, nem először temetünk barátot, és mert az emlékezés táguló helyet foglal el tudatunkban, fogunk még találkozni Ferivel, magunkban folytatjuk őt. De aki még képes az asztalába fogózni és egy mély lélegzetet venni, az tudja, hogy ez nem vigasz. Az emlékezés nem pótolja az életet.
186Én Fehér Ferencet 1947 szeptemberében láttam először a Madách Gimnázium második emeleti folyosóján, ahol egy érdekes arcú, mély hangú fiú előbb heveskedett, utóbb röhögött, közben azonban inkább humorosan, mint indulatosan egy hasonló korú, vele isten és a törvény előtt egyenlő felebarátját seggbe rúgta.
A felebarát nem adta vissza, amiből következik, hogy esélytelennek tartotta a párbajt, ismervén kettejük egyenlőtlen erőviszonyát. Azt az érdekes arcú fiút láthatóan nem mardosta az erkölcsi szégyen, amiért ilyen rútul visszaélt erőfölényével.
A jelenet közértelmezése ott a folyosón az lehetett, hogy a nyápicabb másik szemtelenkedett, mire az az érdekes arcú tagbaszakadtabb megmutatta neki, hogy hol az ő helye az erősebbek és a gyengébbek közötti hierarchiában. A folyosó népe ezen nem ütközött meg, mondták, hogy ez a Fehér Feri okos fiú, kicsit verekedős, nagy kommunista.
Egy év múlva intellektuális vitákat folytattunk a folyosón regényekről; Feri a szememre hányta, hogy nem ismerem eléggé a szovjet irodalmat, és óvott a barátságtól padszomszédommal, egy gyáros unokájával.
187Még az évben Fehér egy fegyelmi bizottság diákelnöke volt, amely rólam ítélkezett. Vétkem egyebek között az volt, hogy az osztályban, egy olyan vitában, amelyet irodalomtanárunk erőltetett, és ahol én előbb hallgatni akartam, mert arról volt szó, hogy kinek van igaza az éppen akkor zajló meglehetősen egyoldalú vitában Révai József és Lukács György között, amely abból állt, hogy Révai megbírálta Lukácsot, én az utóbbi pártján voltam, amit mindenki tudott, csak ki akarták ugratni a nyulat a bokorból, hogy kimondjam, hogy szólaljak meg, hogy szavamon lehessen fogni, és ki lehessen zárni engem emiatt a jóravaló diákszövetségi tagok közösségéből, mert az lett volna a helyes, ha Lukács nyomdokán haladva én is önbírálatot gyakorolok.
Ezt értettem, de nem állt módomban, így hát Fehér Ferenc elé kerültem, aki egyébként kimutatta irántam való rokonszenvét a folyosón, itt azonban szigorú volt, a kor stílusában egyesítette a kihallgató, a közvádló és a bíró szerepét, és mint a megtestesült történelmi szükségszerűség, fölém magasodott, és kizáró ítéletet hozott.
Ezt nemcsak velem tette így, s mi néhányan, polgári arisztokratizmusunkért megbíráltak, akik nem énekeltük együtt a mozgalmi indulókat a többiekkel, akik énekeltek ugyan, de a szövegbe disznó rímeket csempésztek, egy mozi előcsarnokában arról vitatkoztunk, hogy a tizenhat esztendős Feri Robespierre-e, avagy Saint-Just.
Feri természetesen az egyenlőség eszméjének meggyőződéses híve volt, ellenezte a kizsákmá188nyolók kiváltságait, és még egyetemi hallgató korában is tudott személyes haragot érezni a jól öltözött polgárok egybegyűlt társaságát látva egy esküvői szertartáson, mondjuk épp a Dohány utcai nagy zsinagógában. Hát ezeket nem bírja, nem, hiába is jövök én a humanizmusommal, ezek golyót érdemelnek. Ellenvetésemre, hogy hiszen nem is ismeri őket, azt mondta, hogy ismeri a fajtájukat, a burzsoáziával nincs mit kezdeni. Legalábbis az idősebbekkel. Tudniillik a menyasszonyhoz is, hozzám is baráti rokonszenv fűzte, és mi kettőnket nem szeretett volna a történelem szeméttelepére vetni.
Egy Heller Ágnes nevű ifjú filozófusnőt sem, akinek az Új Hangban megjelent tanulmányát először félredobta a pad alatt a bölcsészkar nagy előadótermében, reménytelen eset, a polgári arisztokratizmust intellektuális arisztokratizmusra váltotta át. Biztattam, hogy olvassa mégis el, nem butaság. Elolvasta, és napokon át visszatért a témára. Akkorra már kételyek szövődtek elvhűségébe, és észlelte, hogy a helyi közvádlók szemében ő is gyanús.
Fehér Ferenc apját mint zsidó munkaszolgálatost megölték. Nekem úgy rémlett, nagyon szerethette az apját. Művelt, baloldali magántisztviselő lehetett, nem magas pozícióban, akit talán a pénzszűke akadályozott meg abban, hogy itthon vagy külföldön diplomát szerezzen.
Azt a szörnyűséget, ami mögöttünk volt, és amiről a nyitott szemű Ferinek sok tapasztalata volt, az urak csinálták, meg a cinkosaik.
189Választani kell, mondta.
Hogy zsidó kispolgárok – felnőttek, gyerekek – akkor az előző urakkal teoretikusan szemben állókat választották, a munkásosztályt, a népet, a kommunista pártot, ez akkor gyakori eset volt.
Ritkább volt az a szenvedélyesen éles, az az oroszlánosan radikális gondolkodás, amelyhez párosult három másik tulajdonság, a tudásvágy, az emberi érdeklődés és a kritikai készség, amely az értékes és a vacak között nem bírja nem érzékelni a különbséget, még akkor sem, ha az értékes elvetendő, a vacak pedig helyes.
Az örökzöld dilemmát szabadság és egyenlőség között ő is megtapasztalhatta mindkét oldaláról, mert a tudást megkívánták ugyan, de a kiemelkedő tudást bűnösen gyanúsnak gondolták a kor bien pensant elméi, hát még az ellenséges kritikát, amely a polgári szabadságeszméket próbálja becsempészni.
Szóval Feri gyanús lett, mert falta a tudást, és gyanús lett, mert unatkozott az unalmas órákon, és a diákok tárgy- és óraválasztási jogáért lépett fel az egyetem rendjével szemben, amely a hallgató egész napját lenyelte, és mindenkinek egyentudást adott.
Csak kibújt a szög a zsákból! Mert ugyan segítette a gyengébb diákokat, jóságosan megtárgyalta problémáikat, de nem bírta eltitkolni predilekcióját az olvasás javára, illetőleg a mozgalmi és népdalok csoportos éneklésének kárára, és noha volt humora gyakorlatilag mindenkihez, s a hülyéket hülyeként bírta korlátozott ideig élvezni, de nem éreztette velük, hogy okosnak tart190ja őket, ami akkor öreg hiba volt és lesz is talán, amíg ember él a földön.
Egyszóval védte a szabadságát az egyenlőséggel szemben. Azzal a bizarr egyenlőséggel szemben, amely a párttitkárt a hallgatók felett mindenható úrrá tette.
Kizárták. Raktári segédmunkás lett, vattakabátban cipelt nehéz ládákat egy pincelépcsőn le és föl.
Akkor már nem volt meggyőződve arról, hogy Révai Józsefnek, s mögötte a szovjet elvtársaknak a priori igazuk van.
Akkor már Feri többszöri áttanulmányozás után megengedte magának, hogy egy olyan alternatív szocializmusnak, amely a választás szabadságával összefér, éppen a nagy megbírált, Lukács György filozófiájában lelje föl az elméletét.
A reálisan létezőn belül a lappangó legjobbat választotta. A mestert, akit gyengébb tanítványai a pártközpont óhaján megtagadtak, ő, Fehér, sohasem, ha nem volt is a belső körben, ha a tanítványok rangsorában fokozatosan emelkedett is a legmagasabb szintre, amit ki kellett érdemelni.
Hűségben és szolidaritásban rögtön ő volt az első. Amilyen keményen elutasította Lukácsot még a gimnáziumban, olyan keményen állt mellé az egyetem végeztével, s lett ilyen módon egy olyan ígéret szóvivője, amely látott fantáziát a kommunizmusban: egész jó lehetne, ha nem ilyen lenne, amilyen, hanem amolyan, amilyen még soha, sehol nem volt.
Ezt igényesebb elmék vonzónak találhatták keleten-nyugaton. Ha kellő alapossággal elolvas191ták volna A tőke harmadik kötetét, akkor a gazdaság nem így állna, ahogy áll, mondta az öreg.
Ekkoriban egy jeles nyugati marxista a táborokat azzal magyarázta, hogy Sztálin félreértette Hegelt, és megragadt a szükségszerűség kauzális értelmezésénél; más lett volna a helyzet, és nem lettek volna táborok, ha Sztálin megérti a szükségszerűség sztochasztikus értelmezését.
Sajnos, Hruscsov, Brezsnyev és más párttitkár kollégáik sem értették meg, s ha felszámolták is a táborokat, a kultúra rendőri ellenőrzését nem, talán abból a józan felismerésből kiindulva, hogy ha a marxizmuson belül eltűrik a pluralizmust, akkor kénytelenek lesznek a marxizmus kerítésén kívül is eltűrni azt, ami elvezet a szabadság szubsztantív értelmezésétől annak formális értelmezéséig, a plurális demokráciáig, amelyen belül nincs se ilyen, se olyan vezető ideológia és vezető párt.
Fehér Ferencet az okossága elvezette az alapfogalmak kettős természetének, dialektikájának a taglalásához. Mert ha jól emlékszem, elméskedtünk azon, hogy az emberek zöme felfelé egalitárius, lefelé antiegalitárius, amit korrigál felfelé a sznobizmus, lefelé a részvét.
Amiből következik, hogy mind az egalitárius, mind az antiegalitárius teóriák a teoretikusok személyes históriájával együttesen kezelendők regényként, maga a szöveg pedig csak annyira érvényes, mint a regényalaké – a maga kontextusában.
Ha ennél messzebb menő érvényességre törekszenek, és befolyásolni kívánják a tényleges vi192szonyokat, akkor veszedelmesnek tekinthetők az ideologikusan egalitárius vagy antiegalitárius politikák, mert ez is, az is teret ad mind a zsarnoki hajlamnak, mind pedig a részvétlenségnek.
Kevésbé veszedelmes az olyan gyakorlat, amely az egyenlőtlenség mindenkori valóságából indul ki, csak számot vet annak dimenzióival és ezek helycseréivel. A realista és méltányos politika abból indul ki, hogy koronként és tájanként más-más egyenlőtlenség uralkodik, de a mobilitást is észlelve, segíti az egyének fölfelé jutását és fékezi a lecsúszásukat, hogy új esélyt kapjanak a szabályozott versenyre.
Annál is inkább, mivel a plurális hierarchiák attól erősek, ha friss erők áramlanak beléjük, és ha élénk mozgás zajlik közöttük.
Hogy a gondolkodónak, ha őszinte, és ha a tehetsége nem fér el a szolgálat képmutató szerepeiben, elsőrendű érdeke a szabadság, arról Fehér Ferencet is, mint kollégáit is meggyőzte a maga sorsa.
A belüllét és a kívüllét dilemmái őt is alaposan meggyötörték.
Mert belül volt ő az országon. Mint mondtam, értett az egyszerű emberek, külvárosi iskolások nyelvén, robusztus, plebejus humorát minden beszélgetőtársa élvezhette.
De valahogy – talán a filozófia végzete ez – az ő kérdése az volt, hogy a rendszeren, a marxista szocializmuson belül van-e, avagy kívül. Belül, de nem úgy, mondta már igen fiatalon, de hogy miképp, azt nem sikerült ábrázolnia.
Például úgy, mondta egyik hosszú esszéjében, 193mint az én A látogató című regényem, amit ő nagyszabású baráti elokvenciával a szocialista humanizmus mintapéldányaként fogadott a vezető irodalmi folyóiratban. Tény, hogy A látogató hősétől, aki az íróasztal egyik oldalán ül, nem idegen az empátia a túloldalon ülők iránt, de nem győzött meg arról, hogy miért lenne az empátia szocialista érzés. De hát annyi baj legyen.
Szóval amikor negyvenéves kora táján Fehér Ferenc feladta azt a makacs ábrándot, hogy a dologból még lehetne valami jót kihozni, ha elolvasnák ezt meg azt, ha az irányadó ideológusok kicserélődnének, s amikor valóban megértette, hogy a szocializmuson belül ő még akkor sem lehetne a tehetségének megfelelően szabad, ha ő lenne az irányadó ideológus, ami ismerve az ismerhetőket, ugye nonszensz, akkor ő nemcsak egy téves hipotézisen került kívülre, nemcsak a rendszeren, nemcsak az államon, hanem itt, ahol élt, az értelmes cselekvés, a publikus gondolkodás szféráján is kívül került, és hogy szabadon írhasson és taníthasson, olyan országokba ment, ahol alapelv a filozófiák és politikák versengő pluralitása, ami nem jelenti azt, hogy ami győz, az eleve kiváló, lehet érdektelen vagy éppen sok bajt okozó ostobaság is, de mindenesetre neki, Fehér Ferencnek is több esélyt ad, hogy írhasson és taníthasson, ha nem itt, akkor ott, és folyamatosan kísérletezhessen egy olyan többes szám első személynek az elképzelésével, amelynek még inkább igaza van, mint a többieknek.
Fehér Ferencben láttam és csodáltam a vezéri alkatot, láttam és csodáltam a lázadó debattert, 194a plebejus szarkasztikust, aki az intézmények és ítéletek világában, mondhatnánk az ő valóságos emberi környezetében hol ebbe, hol abba ütközött bele, lelkesedett és csalódott, elismerte a szellemi rangot, megvetette a hivalkodó nagyképűséget, ronggyá csúfolta a felfuvalkodottakat, és kedvesen tudott beszélgetni a mamámmal.
Igen, Feri lehetett volna mester, és már szinte az volt, de valahogy mégis mindig újra marginális lett. Én éppen ezt csodáltam benne, a belső drámát, hogy ő egy személyben több ember volt, kitelt belőle néhány erős profil.
Biztos vagyok benne, hogy ha most itt ülne, akkor valamelyik énje mondana valami olyat, amin alaposan gondolkozhatnánk. Fehér Ferenc úton volt, és mert rendelkezett az originális gondolkodóknak azzal a képességével, hogy legalább annyira reflektálnak az úti élményeikre, mint az olvasmányaikra, szenvedélyes karaktere még sok kalandot ígért volna. Találgatni is érdekes, hogy miket tett, mondott, írt volna a barátunk, ha még itt lenne velünk.
195Századik születésnapján a művészeti akadémia elsősorban azzal tiszteleg a letelő század egyik nagy német írójának emléke előtt, hogy láthatóbbá, elképzelhetőbbé teszi az alakját, hogy megmutatja a hagyatékot, a nyomait, az otthonát, az ágyát, a karosszékét, amelyekből a test eltűnt, a papírdarabokat, amelyek táplálták azt a nagyszabású imaginárius színházat, amelyet – túl minden viszontagságon, ahogy lehetett – meg is valósított.
A polgári Németország ünnepeli egyik legkeményebb kritikusát, belőle származott ellenfelét, a nagy kihívót, a szarkasztikus kérdezőt, aki megpróbált a maga polgári egzisztenciájából kivetkőzni, de ez csak részben sikerülhetett neki, mert az ember az élete vége felé álmaiban és emlékeiben visszatér oda, ahonnan elindult, és ha költő, akkor erről az elégikus állapotról versekben tudósít.
Canetti írja Brechtről, hogy kirítt az amúgy tarka kávéházi társaságból, nem csupán aszketikus és kaján okosságával, hanem a jelmezével is, proletárrá stilizálta át magát. Az a munkás- és katonazubbony, amelyet Brecht magának tervezett (Mao Ce-tungot megelőzve), megfelelt az individualizmusából kilépő művészforradalmár ábrájá196nak, illett a kőkemény harcos és a késéles elemző bolsevik romantikájának, s jelezte felemás viszonyát a polgári életformához és kultúrához.
Az első világháború véget ért, de egy fiatal generáció nem szerelt le igazában, a radikálisabbak nem lettek újra civilek, öltözetükben és gondolkodásukban maradt valami katonás, a szolgálat és az alárendelődés ethosza. Az első világháború megmintázta a civilbe, félcivilbe átöltözött katonák gondolkodásmódját. Az aranyló húszas évekhez hozzátartoznak a paramilitáris káderek, akik szívesen alkalmaznák a hadsereg szervezetét és viselkedési praxisát a polgári társadalomra, pontosabban éppen ellene. A jelenség nem volt kivételes, kereskedők és bankárok fiai nem akartak annak látszani, amik voltak, és valamilyen elképzelésektől űzve valami marconább és fenyegetőbb szerepet alakítottak ki, amely aztán kemény társadalmi intézménnyé vált, és felszámolta a kísérletező játékot, a szerep megette a viselőjét.
A nagy szocialisták a polgárság önkritikusai voltak, de a játszma végösszege a század végén a polgár győzelme. A proletár nem alternatívája a polgárnak, mert ha módjában áll, kispolgár lesz, vagy funkcionárius, később pedig, ha minden jól sikerül, újgazdag polgár. A polgárellenes kísérletek mind a rendőrállamhoz vezettek. A burzsoázia belülről jövő híres megtagadói voltak később a reális szocializmusban a funkcionáriusok hasznos bolondjai. A nagyszabású, és éppen ezért gyanús címeralakoknak az volt a rendeltetése, hogy igazolják a funkcionáriusok uralmát, ők 197voltak a pártvallás apostolai, akiket aztán meg kellett fegyelmezni.
A Rendszabály a legjobb sztálinista darab, őszinte, és a cinikus vigasztalanságig kemény. Tizedik színművében, ebben az 1930-as évszámot viselő tandrámában Brecht a végső következetességig vitte a bolsevik értékhierarchiát, amely alárendeli a személy autonómiáját, az érzést, a véleményt, a szolidaritást, ha tetszik, az emberit, a pártfeladatnak, és az egyén autonómiájának igényét az osztályellenség fegyverének tartja. Lehetett akkor még Berlinben ilyeneket írni, mondani és játszani. Ez a jelmez elfért a kávéházban, ebben a jellegzetesen polgári keretben, amelyhez egyenesen illik a szerepek diverzitása, és amelyben király lehet a modernitás atlétája, akinek a század húszas éveiben rajongania kell az autóért, a bokszmeccsért, a moziért és a gengszterhistóriákért, ahogy az előző század romantikusai a nemes haramiát kedvelték.
Illik ez az intellektuális jelmez az archívum szelleméhez is, amelynek része az az udvariasan szolgáló semlegesség is, ami a pincérek, szállodaportások vagy éppen temetésrendezők hivatásához is hozzátartozik. Az archivárius nem pártos lény, illik rá a „polgári objektivizmus” – Brecht választott államában egykor rosszallóan használt – formulája. Az archivárius a világ elé tárja értelmes csoportosításban azt, ami a raktárban van, egy élet dokumentumait, amelyek a néző198ben egyszerre ébresztenek kíváncsiságot és elfogódottságot, hisz elvégre is Brecht nem igényelte volna a mi ténfergésünket az ő bútorai és a jegyzetei között.
Az archivárius szemében a hagyaték és a művész ellentmondásai egyáltalán nem leleplezőek, ellenkezőleg, a tárolva megértő szemlélet éppen ezektől a bonyolult nagyvadaktól jön izgalomba. Ahol nincsen belső ellentmondás, ott valami más van: unalom. Hát unalmasnak Bertolt Brecht nem volt mondható. Nos, lépjünk be ennek a kiállításnak a keretében a Brecht-házba, amelyben a nemes, bár alkalmilag összeszedett jópolgári bútorzat, a könyvtár és a csecsebecsék gyűjteménye a feleség hálószobájában a kommunista vagy a művészforradalmár arcképét nem támasztja alá. A ház egykori lakója íme százéves lett, most már klasszikus, most már megőrzendő közkincs a maga ambivalenciáival, a Sztálin-díjával és a nagyúri kiváltságaival Kelet-Berlinben, azzal, hogy kap egy színházat, és az elképzeléseit megvalósíthatja. „Scheisse, sie hat es gefühlt!”, mondta Brecht dühösen az egyik előadás szünetében, a színésznő átérezte a szerepét. Hiba! Távolságtartóan, csak jelezve, ésszel és nem szívvel kellett volna játszani az ő darabjait, amelyekben pedig mi utólag nem annyira az ész konstrukcióit becsüljük, mint inkább a latens szenvedélyeket, nem az oktatót, hanem az írót, akit elragad a tolla.
199Brecht most lett százéves, most minden cédulájáért fizetnek, értelmes fiatalok neki szentelik idejüket, mindent tudnak róla, nem hódolattal, de elfogultan Brecht javára, mert a jelenség mérete, intenzitása eltakarja a helyes, nem helyes kérdéseit. Egy idő múltán kialakul valami értéksemleges csodálat – a páratlan szörnyeteg iránt. Igen, rosszul bánt a nőkkel, sok nője volt, kihasználta őket a mű javára, kényúr volt, mondja egy szerző a vastag kötetében. Jönnek a detektív monográfusok, felkutatnak minden nőt, akivel a mesternek viszonya volt, számon tartanak mindenkit, akivel egy ágyba feküdt, rendezgetik minden elejtett szavát, összes magánérzését, amit letett a fiókjába, hogy egyszer megszabaduljon tőle, hogy egyszer felhasználja valamire. Ez most mind a közé, most aztán klasszikus lett, most aztán a világnak mindent tudnia kell a magánemberről, és lehet rágódni viselt dolgain, bálvány lett, lemeztelenítik, szétszedik és összerakják, tanakodnak rajta.
Brecht példa lett, hozzá lehet hasonlítani vagy tőle lehet megkülönböztetni mindenki mást, most ő olyan nekünk, mint egy nevezetes, furcsa nagybácsi, akinek viselt dolgaival tisztában vagyunk, akinek mindent megbocsátunk, mert komoly vagyont hagyott ránk, örökösökre. Századik születésnapja után a nagy művész monstrummá változik, jón, rosszon túl, és már inkább természeti – ultramorális – jelenségnek látjuk. A százéves 200Brecht olvasható úgy is, hogy felakasztjuk a fogasra saját világnézetünket, amiképpen azt a kérdést is, hogy az olvasottakkal egyetértünk-e, vagy sem. És fölmerül előttünk a radikális átlátó, a konfliktusok mámoros felfedezője. Olvassuk a szellemes antitéziseket, a kihívó szöveget, és halljuk annak az okos-arrogáns fiatalembernek a hangját, akinek szúrós tekintetétől és éles elméjű gúnyolódásától a többiek egy kissé féltek, aki az asztalnál, mihelyt odaült, a legfontosabb személy lett, aki Canetti leírása szerint még a mindenekfelett ítélő Karl Krausst is udvarló szelídségre kényszerítette jelenlétének az erejével. Mindenben század eleji forradalmi eltökéltség, a dramaturgiában és a társadalomban egyaránt: cinikusan, érdesen rávilágítani a kegyetlen realitásra, nem a múlt századi kiegyensúlyozó és pepecselő realizmussal, hanem kihívó tézisekkel, paradoxonokkal, de mindig költői fegyelemmel.
Mindenekfelett a színházat szerette, és benne az együttdolgozást, a magát elvállaló színházat, ahol a színpad nem akar véletlenül oldalt nyitva felejtett szoba lenni, hanem a lucidus megértés közös iskolája, amely nem zsongít el, és nem hozza összhangba az ellentéteket, amely a polgári középúttól elszakad.
A párt nem dicsekedhet a dilettánsokból, a közepesekből szerveződő funkcionáriusokkal, akik201nek a politikai karrier az egyetlen emelkedési lehetősége; érdekesebbek azok, akik mindenképpen felkerülhettek volna. A magasból jöttekkel lehet dicsekedni, ám lehet gyanakodni is rájuk, és lehet tanakodni az ellentmondásaikon. Az a paradigmatikus, amikor a kivételes tehetségek, a művészarisztokraták teszik meg ezt a döntő lépést, az átállást, az önátadást, a konverziót, belépnek a rendbe, és szerzetesek lesznek, lemondanak önmagukról, és egy magasabb cél szolgálatára kötelezik el magukat.
Nem tudom, hogy Brecht megszállottja volt-e a kommunizmusnak, a pártba sem lépett be, de minden bizonnyal megszállottja volt a brechti színháznak és dramaturgiának, a saját életművének. Egyesítette a színházat a költészettel, azt akarta, hogy találkozzon a líra és a test, a magányos művész és a közösség. Elfogadta a szocialista állam frazeológiáját, de a művész eredendő önvédelme és művédelme megőrzött valamit a polgári életstratégiából, aminek tanúja lehet az is, aki a lakást megnézi.
Megilletődve látjuk a lapszéli jegyzeteket, az állandó kísérő olvasmányokat; Brecht örököse volt a nagyszabású szerzésnek, „onnan veszem a javaimat, ahol találom őket”, mondhatta volna Molière-rel és Shakespeare-rel Brecht is. Helyzeteket, történeteket, szövegeket átültet, asszimilál, újrakölti a mitológiát. A szellemi tulajdon másodrendű, a maga részéről köztulajdonba veszi és a nézőknek adja át, amit a világirodalomban 202talál, és ami megtetszik neki. Boldog erotika, a világtörténelem számára anyag, amiből lehet valamit a színpadon csinálni. Elkészíti a nagy elbeszélések új változatait, társszerző; a kispolgári aggályosság, hogy mi az övé, és mi nem az övé, kevéssé érdekelte. Mohó és termékeny szellem, sehol sem unalmas. Brecht a kiállítás tanúsága szerint sokat olvasott az európai nagy korszakokról, Kínáról, a mitologikus történetekről, átértelmezte az alapmeséket, és lázadóan szembehelyezkedett az emberiség ismert történetével. A húszas-harmincas években nagy etikai kihívó volt, az ötvenes években átment a hivatalos keleti békeretorikába. Akármi volt Brecht aktuálpolitikai helyzete, a művek függetlenednek ettől.
A szöveg mindenütt okos, tiszteletlen, aforisztikus, népi nyers vagy intellektuálisan éles, a szerzőnek sok hangja van. A visszatalálás Berlinbe, ez a kiábrándító beteljesülés változtatta vissza Brechtet félhivatalos polgárrá, aki ragaszkodott a maga nyugati támpontjaihoz, és nem adta magát egészen annak az államnak, amely az ő eszméire hivatkozott. Magas kulturális funkcionárius lett voltaképpen, színházigazgató, a szocializmus művész-arisztokratája, de a kelet-berlini gyülekezeteken belül, például a művészeti akadémia összejövetelein ő az, aki Nyugatról és Nyugatra beszél, megtámasztva az osztrák útlevéllel, műveinek frankfurti kiadójával, legitim nyugati bankszámlával, a színház nyugati közönségével, az általa is támogatott Sinn und Form nyu203gati olvasóival, a nyugat-európai baloldal csodálatával. A világpolgár hazajött, egy német, akinek nem volt miért szégyenkeznie, és aki megkapott szinte mindent, amire vágyott, de nem egészen ingyen. Az életkedvével, a zsenialitásával, az alkotó lendületével fizetett. A polgári tudás átmentője lett, ahogy Lukács is az volt, a kulturális örökség védelmezője és a művészi szabadság egyeztetője a pártos lojalitással. Brecht, a radikális, óvatos lett az akadémián, fontosnak tartotta a többes szám első személyt, részben egyetértett, részben fenntartásai voltak a vezető elvtárs dörgedelmeivel szemben, a felszólaló Brecht felemás, egyensúlyozó megnyilatkozásaiban felismerni a félelem nyelvét. Megpróbálja mérsékelni a politikai bírálatokat, de ehhez alapjában egyet kell értenie velük, vagy legalábbis hangoztatnia kell az egyetértését, és némi bizonytalanságot kell jeleznie ellenérveinek felsorakoztatásában. Támogatja a munkásfelkelés leverését, de kigúnyolja a leverők triumfalizmusát. A tépelődő állami művész falusi elégiáiban hangot ad elkedvetlenedésének és lelkiismeret-furdalásának. Óv a hatalomgyakorlás szélsőségeitől, a belső emigráció hangjait pedzi, nem bánná, ha az előadás lassan véget érne.
Az antikapitalista szellemnek Brecht volt a protagonistája, a megvalósult szocializmusnak azonban, ahogy a művészeti akadémia vitáinak a jegyzőkönyvét olvasom, már az egyik főcenzor a 204bajnoka, akinek sikerült személytelenné válnia; mindegy, hogy kicsoda, a lényeg az, hogy adott időpontban ő a párt ideológiai titkára. Ő világosan és határozottan beszél, nem úgy, mint nagy író. Teheti.
Brecht életútjából adódott, hogy a második világháború után nem maradhatott Nyugaton, művének a lendülete Kelet-Berlinbe és a megcáfolódás csöndes drámájába vitte.
Benn találta magát a hatalomban, kapott egy jó otthont. Ilyen volt a német történelem, hogy neki különböző államok fennhatósága alatt kellett élnie ahhoz, hogy Berlin közepén lakhasson megint, szemben a temetővel, ahol mind végezték, mind a kollégák, akik ezt a sorsot járták, a hamvaik egymás szomszédságában nyugszanak.
Örvendünk, hogy a vándorévek után megadatott Brechtnek a lakás és a műhely, a ház és a színház közelsége, és érvényesülhetett az ő rendhagyó szuverenitása; hogy nem választotta el egymástól a barátságot, a színházat és a szerelmet.
A nagy áthágó néhány elképzelését megvalósította, és megpróbált úgy élni, ahogy neki tetszett. Belefeledkezett a munkába, megszállottja volt, beleölte magát, odaadta a színházért a lelke egyik felét. Az adósságot a halál teljesen behajtotta, nem érte be a felével. Mi pedig – hozzá képest szerényebb elmék – élvezhetjük a múló idő fölényét: előttünk járva Bertolt Brecht felismert és tévedett helyettünk, nem ő néz, mi nézzük őt.
205Három író állt a Kudammon, taxira vártak, egymásra néztek, és megkérdezték egymástól: „Olvastátok egyáltalán Heiner dolgait?” Cinkosan hümmögtek. A mindenkinél olvasottabb diáklány, Susan Sontag nem volt olyan határozott, mint máskor, „Sure, something”, angol fordításban. Az az ember, akit viszontlátáskor mindig szívesen ölelünk át, és elég, ha csak ül és maga elé néz, Andrej Bitov is beérte ennyivel: „Tak, cstonyibugy.”
Mentünk a Volksbühnébe éjjel egykor, mert mindenki ott van, színészek olvassák fel Heinert egyfolytában, éjjel-nappal. A Kudammon alig lézengett néhány ember, egy bundás, rövid szoknyás hölgy barátságos mosolyára emlékszem csak. A taxiban egy darabig csend volt, valószínűleg mind a hárman a halott kollégára gondoltunk, akihez a régi Berlin jobban illett, mint az új.
Egy budapesti padra telepedjünk át most, 1979-ben, a Várhegy oldalán lenézve a Dunára, a hidakra, Pestre, én meg fél szemmel ezt az érdekes profilt figyelem. Van komolysága, majdhogynem szigora, nem hamarkodja el a dolgokat, nem pazarolja a dicséretet, amit Budapest javára szeret206nék inkasszálni. Ginkának és a bolgár barátnőjének tetszik, Heinernek fenntartásai vannak.
Hogy a boltokban több minden van, mint Kelet-Berlinben, az őt inkább fanyarrá tette, járkált ő a Kudammon is, ahhoz képest ez az erőlködő átmenet szegényes, habár népi energiákról tanúskodik, de az iránya neki nem kedves, itt valami piacgazdaság készül.
Francia baloldali urbanisták reagáltak így a pesti munkás családi házakra: engedmény a kispolgári szellemnek, tessék kitalálni valami originálisabbat. Ez a város és benne minden olyan kerekded, rundformig, és a Duna is csak megkülönbözteti Pestet és Budát, de nem választja el őket, ti általában lekerekítitek a dolgok élét a pesties viccekkel és iróniával. Heiner a szakadékosat, a megszakítást, a radikálisan mást kereshette, nem igazán tudom, hogy mit.
Mert amikor még előző este sok alkohol után érzelmesebb irányokba tapogatóztunk olyasmit mondott, hogy őt inkább az érdekli, amiért az emberek az életüket is odaadnák, a heroikus életáldozat, valami ilyesmi, mondhatta Heiner, és elbűvölően elmosolyodott. Benne a németet inkább ez érdekli, nem a magyarok életvidám ügyeskedése. A forradalom? – kérdeztem ravaszul. Heiner bólintott: – Aha.
Az ő szemében Kelet-Berlin inkább hasonlított a szocializmushoz, mint Budapest. Az én szememben is. Én a létező és rendszereken átöregedő, folytonosan újjászülető városból indultam ki mint epikus valóságból, ő a radikális alternatíva esz207méjéből, amely szükség esetén fegyverhez nyúlva túlteszi magát a liberálpacifista aggályokon, és a történelemben tragikus konfliktusokat lát, számol a katasztrófával, a nagy pusztulásokkal.
Lukács György egykori választása is szóba került, hogy két hét alatt, 1918 októberében megfordította a filozófiáját, és úgy döntött, hogy a taktika legyen a meghatározó és az etika a meghatározott, nem pedig fordítva. Ami a bankár fiánál filozófiai választás volt, az őnála családi determináció. De a filozófus döntésével egyetértett. Velem nem, de ettől még tudtuk kedvelni egymást. Érdekes ember, a jelenlétének súlya volt, kíváncsi voltam arra, hogy mit mond, a fenntartásainak, a különvéleményének a természetére.
A taxi megérkezett a Volksbühne elé, fény, embersokaság, zsúfolt színházfolyosók, bizarr frizurák és fiziognómiák, egy teremben valóban olvassák Heiner műveit óránként váltva egymást, a földön ülnek, hallgatják, szóhíd a friss halál fölött. Az ő jegyében jött össze Berlin egész alternatív ifjúsága, őt fogjuk magunk is búcsúztatni szövegeinek a felolvasásával a színpadon, amelyen Brecht után ő lett a következő mester, a nemzeti költő, a meghasonlott, aki számos mentséget tudott a „nagyanyai zsarnokságra”, ahogy ő jellemezte államának a mentalitását. Kritikus intimitással Heiner a nagymamát választotta, aki viszont ővele többnyire elégedetlenkedett, és aki Heinernél butább és unalmasabb volt.
208A taxiút során fürkésztem az egykori határ nyomait, hogy odaát vagyunk-e már, a város kezdett egybenőni, a nagymama az őrtornyaival átköltözött a mitológiába, ahol biztos, nyugdíjas hintaszék várja.
Kezdtem sejteni, hogy az egyesült Berlin realizmusában Heiner Müller képviseli a szarkasztikus forradalmi romantikát. Legalábbis ezt a szerepet osztotta rá egy olyan dramaturgia, amely számunkra mindig talányos marad.
Az amerikai, az orosz és a magyar írót körülvették egy szomszédos kávéházban, a hajdani zsidónegyedben Heiner munkatársai, fiatal írók és színházi emberek. Igen, ő volt a mester, fölnéztek rá, tartottak tőle, hálásak voltak neki, azt mondták, sokat kaptak tőle. Mindent tudtak, minden gyengeséget. Akkor is. Mert a fölszállások, az a sok „take off”, amit Heiner társaságában, és az ő szövegeit színpadra téve megéltek, az volt a minden homályon átfénylő szubsztancia.
Végül is az a magas homlok, a fából faragott mesterember, az a szellemi éberség, a dünnyögő sötét humor, amely őt kapóssá tette minden asztal mellett, emblémává lett, amelybe a németek nagy része bele tudta képzelni magát, önmagának egy mélyebb változatát.
De hogy igazában ki volt Heiner Müller, erre a kérdésre másnap a nyitott sírba lebocsátott koporsó fölött állva sem tudtam magamban válaszolni. Ezt később fogjuk megérteni, amikor ez a 209kinek rémes, kinek kedves nagymama már végképp elbeszéléssé finomul, mindazzal együtt, ami belőle származott és hozzá tartozott, és marad a szöveg, a vonatkozások terhe és támasza nélkül.
Heiner Müller tanulmányozói, enigmáinak fölfejtői, vonzóerejének méltányolói odaadó emberek jóvoltából hozzájuthatnak a kézirataihoz, terjedelmes hagyatéka rendeződő káoszához. A feldolgozás első stádiumának íme egy montázsa.
És hogy ezt a behatolást ebbe a nagyszabású koponyába éppen a Művészeti Akadémia házában folytathatjuk, azt jelképesen indokoltnak érzem, mert a szobában, ahol vendégeinket fogadjuk, hátam mögött egy olvasószófa áll a sarokban, amelybe Heiner bocsátkozott, elcsigázott testének a félig fekvő helyzet jólesett, és ha a vendég dohányozni kíván, Heiner hamutartóját kapja, és ehhez a két tárgyhoz minden bizonnyal utódaink is kegyeletesen ragaszkodni fognak, mert neki is köszönhető, hogy a két akadémia egyesülni tudott, és hogy az archívum osztatlanul szolgálja a művészek emlékezetét, keletiekét, nyugatiakét, vagy éppen keletnyugatiakét, amilyen ő maga is volt.
Az archívum olyan temető, amelyből ki-ki lehet szállni. Íme van feltámadás, vagy inkább szabadságolás, a polcok, dobozok, irattartók közül a napfénybe, a kaszárnyából a társaságba, ahol Heiner Müller szelleme közöttünk sétál. Itt senki más nem szivarozhat, csak ő.
210A szerző, Hans-Henning Paetzke valódi német, de már lassan egy évtizede Budapesten él. Nekem, ha pontosan utánaszámolok, huszonhét éve barátom és fordítóm, a könyveim az ő írógépeiből érkeztek a Suhrkamp Könyvkiadó lektorainak az asztalára, az ő agyán át jutottak el a német olvasó kezébe. Mint az első közös gyermekünk, egy társadalomelméleti esszé az értelmiség korántsem csak elnyomott szerepéről az államszocializmusban. Kérdésemre, hogy lefordítaná-e, telefonon mondott igent.
Az a könyv akkor, Magyarországon bűncselekmény volt, nagy nyilvánosság előtt elkövetett államellenes izgatás. Szerzőtársammal és barátommal, Szelényi Ivánnal, ma a Yale egyetem szociológiaprofesszorával mi semmiféle izgatásra nem készültünk, csak lehessentettük trónjáról a cenzúrát, oly módon, hogy tárgyunkká tettük mint a rendszer nélkülözhetetlen részét, amiért rövid vizsgálati fogságban volt részünk, mert ezzel a lehessentéssel az állambiztonsági rendőrség nem tudott egyetérteni. Ez a kurta háttér.
A corpus delicti egy sűrűn gépelt, karbonpapiros másolatról mikrofilmezett, majd kinagyított és fénymásolt kézirat volt, amelyet elolvasni házastársi együttműködést igényelt, és amely körül 211konspiratorikus csendnek kellett honolnia, amíg a könyv a boltokba nem érkezik.
Minden normális fordító visszahőkölt volna ettől a vállalkozástól. Ha egyszer a szerzőket a könyv megjelenése esetén az ügyészi figyelmeztetés szerint végigvitt büntetőeljárás fenyegeti, akkor a fordító sem számíthat kultúrpolitikai díszvacsorára Budapesten.
Ahhoz, hogy ezt az elméleti esszét és egy regényt, a Cinkos címűt Henning lefordítani kívánja és tudja, ahhoz neki magának is cinkosunknak kellett lennie, a maga világában disszidensnek, vagány fickónak, aki szolidaritásból olyan tettekre is vállalkozik, amelyekhez józan, törvénytisztelő nyugat-európai fordítóknak nem lett volna kedve. Mert például azt kockáztatták, hogy még egyszer beléphessenek az ország területére. Ami olyan ember esetében igen kellemetlen lehet, akinek magyar felesége, kislánya és kisfia van, akik Budapesten nevelkedtek, és most egyszeriben Frankfurt am Mainban járnak iskolába, mert az apjuk néhány éves budapesti tartózkodás után normális, vagyis szabad német állampolgár kívánt lenni, ha már ebben fiatalemberként barátságtalanul akadályozva volt. Amivel azt mondom, hogy volt mit vesztenie.
Kelet-Németországban katonai szolgálatmegtagadás miatt nyolc hónapot ült, és politikailag kétes kapcsolatai miatt esélytelen volt nem csupán a karrierre, hanem a tisztes megélhetést nyújtó szerény beilleszkedésre is. Magyarországon már nyugta lehetett volna, és akkor lelép, és maga után húzza a családját is! Rendben van, 212kinn van, normális nyugatnémet polgár lett, de akkor miért bosszantja a szocialista magyar államot ezzel a Konráddal és más ellenzéki gondolkodású írókkal?
Márpedig Henning hozott és vitt, sokszorosítógép-alkatrészeket hozott, és tilalmas kéziratokat vitt, konspiratív furfangokkal párosítva a bátorságát. Más körülmények között folytatta előző önmagát, ügyelt magatartásának erkölcsi koherenciájára. Vízumkérelmeit elutasították, de ha a német külügyminiszter támogatta, akkor a zord határon is rés nyílott.
Ez a politikai társasjáték azonban csak melléktevékenység volt, mert közben Henning egy másik emigrációt is végrehajtott, választott magának egy második hazát: a magyar irodalmat, félszáznál bizonyára több könyvet – prózát és verset – fordított magyarról németre, igényesen, beleadva erőit, és nem a könnyűt, hanem a jót keresve. Olyan szerzőket és olyan műveket, akik és amelyek neki is tetszenek.
Hallgatag apjától valamit megörökölt, kérdésre egy könyvcím vagy a megfelelő lexikonoldal volt a válasz. És még azt is, hogy szeret a szobasarokban öreg bútorok között megülni, mindenféle szótárakkal körülbástyázva. Nem meghatározó, hogy Frankfurtban vagy Budapesten ül az íróasztalához reggelenként, hanem a választott hivatása a meghatározó, amely az idők során természetévé is lett: irodalmat csinál, túlnyomórészt magyar irodalmat, németül.
Segítette ebben előéletének egy általam nem ismert szférája, a színház körüli téblábolás. Mások 213bőrébe belebújni, hangokat cserélni, a könyvmoly és a vándorszínész vívta csatáját egy komoly és fegyelmezett protestáns németben, aki a magára mért szobafogságból kisebb-nagyobb szerelmi kirándulásokat is engedélyezett magának. Két magyar feleség, Györgyi és Gabriella adta az otthon és a gyerekek állandóságát.
Ha Henning magyarul beszél, hallgatói csak időteltével kezdik gyanítani, hogy a magyar nem az anyanyelve. A böngésző filosz segíti a mimikrimestert. A fordítás vándorszínészet: könyvről könyvre más vidéken, más szellemi éghajlat alatt kell berendezkednie. De az asztal és a grammatika marad. Akár hölgy, akár úr, akár víg, akár tragikus, kénytelen alanyt és állítmányt használni, és kénytelen ezt az anarchikus magyar szórendet a német szintaxis fegyelmébe vonni.
A fiatalember már nem olyan fiatal, most, ahogy utánaszámolok, mintha hatvan lenne. Ó, borzalom! Megfeledkeztem a születésnapjáról, mert Henning bármily önérzetes, szerény is, mint az ibolya, és egy szóval sem emlékeztetett. Pedig joggal elvárhatta volna, hogy az ünnepélyes hatvan csúcsára elérkezvén megsüvegeljem, főhajtás kíséretében.
Küzdelmes az élet, Paetzke úr, csupa döntés, amelyekről csak utólag derül ki, hogy jó volt-e, vagy rossz, és súgja is egy belső hang, amelyre ráhagyatkozni nem árt. Elég bírálatban részesít a világ, legalább te magaddal kössél békét, ne ellenkezz a belső hanggal, mert az úgysem fog elnémulni. Hogy a nagy történelem mit súg, az bi214zonytalan és sokféleképpen magyarázható, de ez a halk susogás az igent vagy a nemet mindig egyértelműen mondja, csak talán mi vagyunk szórakozottak és figyelmetlenek. Henninget a passziói is a belső hangra tették figyelmessé, mert az irodalomban lakni, mások fejében és szívében sátorozni mi egyéb lenne, mint a belső hangra való fölneszelés praxisa, és ezt teszi akkor is, amikor a megfelelőnek ígérkező szavak között választ.
De ha már annyiszor adott németül alakot mások élményeinek, ha már töviről hegyire ismeri például az én életrajzomat, miért maradna homályban az övé? Hiszen neki is van egy életregénye, méghozzá, amint látjuk, meglehetős belső komplexitással, alakokkal, akiket nem ismerek, akikről imitt-amott hallottam már tőle valamit, de itt megadta a módját, hogy a saját történetével is megismertesse olvasóit.
Új volt nekem ebben az olvasmányban voltaképpen a háborútól felkavart, majd a szovjet jelenléttől szigorúan ellenőrzött keletnémet valóság, amely valóban más volt, mint az egykorú magyar valóság. Lehet, hogy aki ott élt és ott maradt, ugyanarra másként emlékezik, vagy legalábbis másként szeretne emlékezni. Henninget az ő empatikus-kívülálló pozíciója tisztánlátástöbblethez segítette. A távlat fegyelmét Henning megtanulta, és a fordító fölkészült az emlékezésre. És minthogy a fiatalembert a kíváncsi fantázia nemcsak új munkák, könyvek, szerepek felé űzi, hanem új testek mellé is, nagyapakorban ön215magában a hajdani szexvadásznak megbocsát, és már nem erőlködik e kalandok titkolásán.
Nem vagyok nagy ismerője a keletnémet irodalomnak, de eddigi olvasmányaim alapján sejteni merem, hogy barátom könyve azon belül is újat nyújt. Feltételezem, hogy regényes autobiográfiája megtalálja a neki megfelelő német olvasókat, akiket magukat is foglalkoztatott a döntés kérdése szorosan determinált helyzetekben.
Mindenkinek van egy családregénye, ha akarja, hogy legyen, ha képes az apjában-anyjában felfedezni a regényalakot. Hans-Henning Paetzkének van mit elmesélnie, és van fogékonysága a részletek iránt, hogy olyasmit is el tudjon beszélni, amit pusztán fantáziával nem tudott volna elővarázsolni.
Igaz? Nem igaz? Kár erről faggatni a szerzőt, ha igaznak látszik, akkor az. Egy ember átfogó története rengeteg kis történetből áll, és a pásztázó, megelevenítő érdeklődés, amelyet vonzódásnak is nevezhetnénk, mindig tartalmaz valamit abból a kettősségből, amelyet a hogyan is volt? és a hogyan is kellett volna lennie? kérdések különbsége jelez. Az elbeszélő leír és helyesbít, egyszóval mesél, olykor pletykál is. Nem voltunk tanúi Henning tanuló- és vándoréveinek, és nem leskelődtünk a randevúin; a hőstettek és a félelmek most vizsgáznak az olvasó befogadó képzelete előtt.
Halottakra könnyebb emlékezni, mint élőkre, az embernek nem árt valamelyest korosodnia ahhoz, hogy saját múltjával fesztelen közelségbe 216kerüljön. Hans-Henning Paetzkének kellett a többszörös emigráció és a falomlás, mind megannyi eltávolodás, amelyeket úgy is felfoghatunk, mint utazást és annak stációit önmaga felé. Rendelt ideje van az utazásnak el, el messzire, és egészen közelre, ami az érett embert különösképpen szórakoztatja.
217Tízezrek haláláról értesültünk tegnap, láttuk kiterítve a felszín alatt rohanó szökőár fának, falnak csapott, majd az óceánba sodort áldozatait.
Azután egy ismerős arc jelent meg a képernyőn, Susan Sontag amerikai írónőé. Hogy kerül ide? Látok két évszámot is, 1933 a születése éve, az enyém is. Azután jön még egy évszám a gondolatjel után: 2004. Ez mit keres itt? Igen, végzett vele a rák. Már 1970-ben megtámadta, műtét, sugárzás, Susan felülkerekedett. Az életerő rekordere, hatalmas teljesítmény, hogy ilyen hosszan ellen tudott állni.
Tizenhét könyv, ezen belül négy regény, egy elbeszéléscsokor, tizenkét esszékötet. Egyik legsikeresebb könyve – A betegség mint metafora azt üzeni, hogy szembeszállhatsz a csapással – amely régebben a tüdővész volt, aztán a rák –, ha nem fested át ördögi-romantikus mítosszá, mert te is játszol, nemcsak a könyörtelen sors. És ő játszott, még három évtizeden át. Élte a saját életét, és nem a rákbetegét, esze ágában sem volt megadni magát.
Ha eszményképük felől érdeklődtem amerikai diáklányoktól, a többség őt említette, lenyűgözte őket, hogy szép, okos, nagy tudású, hogy olyan kitűnően ír és beszél. Egy önálló nő, aki kiskutyává kezesítette a sikert.
218Ha a nézőtérről figyelem a színpadot, ahol egy hosszú asztal mögött neves írókoszorú jött össze, akkor nem lehet levennem a szememet a középen ülő, hosszú hajú, mély hangú, nagy szemű asszonyról, aki a helyére teszi a dolgokat, szót ad, figyelmeztet, megnyit és lezár, aki a komolyat és a vidáman elméset nagyszerűen vegyíti, aki többé-kevésbé mindenkit ismer, és ha nem, akkor pusmog és kérdezősködik, és olyan tekintéllyel elnököl, mintha megválasztották volna az írók köztársaságának elnöknőjévé, aki mintha már az elemiben arra készült volna, hogy hazájában az elsőként említett írónő legyen.
Igen, írónő, és nemcsak esszéírónő, noha az esszé műfajában kétségtelen az első volt, de ő úgy szeretett volna élménydús regényíró lenni, ahogy Tolsztoj volt az. Kislánykorában még azt mondta, hogy nagy értelmiségi akar lenni. Tizenöt éves korában érettségizett, húszéves korára túl volt a chicagói egyetemen, a házasságkötésen, a gyerekszülésen, és hogy doktoráljon, a Harvardon és Oxfordon. Tizenötezer kötetes könyvtára volt a legnagyobb teher rajta, számukra elég téres lakást bérelni New Yorkban, nem olcsó mulatság; más írók könyveire keres, mondta.
Nehezen viselte el, hogy létezzen olyan jó könyv, amelyet ő nem olvasott. Ha egy tehetséges kolléga számára ismeretlen munkájáról volt szó, felírta gondosan a nevet, címet, kiadót, biztos, hogy előbb-utóbb elcsípi. Az első kérdés, hogy van megírva, tudott rajongani és megkívánni. Önmagában az olvasót az író elé helyezte, Amerikában az európai kultúra képviselője volt, 219anyanyelvén kívül franciául, olaszul és talán még más nyelveken beszélt és olvasott. Nemzedékének egyik leghatásosabb esszéírója; de valószínű, hogy nem az elbeszélő prózája fogja megörökíteni a nevét, hanem a csapongó, villogó, kíváncsi és bátor okossága.
Apja szőrmekereskedő valahol Szibériában és Mandzsúriában, szőrmók vadember, eltűnt, lelőtték; anyja idegbeteg, sznob és iszákos; ő börtönnek érezte az ifjúságát Arizonában és Los Angelesben, ahol iskolás lányként fölkereste a nehezen megközelíthető, emigráns Thomas Mannt, hogy kérdéseket tegyen fel A varázshegy című regényéről. Kapott magyarázatot és süteményt.
Éldiák volt, és vendégtanár, semmilyen egyetemi élet mellett nem bírta elkötelezni magát, hogy biztos társadalmi helyzete és jövedelme legyen, maradt a piaccal, kiadókkal viaskodó szabadúszók lovagrendjében, nagy szolidaritással a kollégák iránt, bárhol élnek is a földkerekségen.
Részt vett a hatvanas évek végének felbuzdulásaiban és életmódkísérleteiben, de mert sok beszédnek sok az alja, visszamenekült a dolgozószobájába. Amerikai volt, és zsidó, az értelmiségi radikalizmus korabeli szokásai szerint szenvedélyes elégedetlenséggel bírálta az Amerikai Egyesült Államokat és Izrael Államot.
Fiatalon tovább ment, és nagyokat mondott, mint például: A fehér faj rák az emberiség testén. Ami nem radikális – untatta. Úgy hitte, hogy Észak-Vietnamot kell tollával védeni saját hazája hadseregével szemben, és a palesztin ra220dikálisokat az izraeli hadsereggel szemben, a bosnyák szeparatizmust a várost körülvevő és ágyúzó boszniai szerb milíciákkal szemben, de már aztán nem tudta hova tenni a manhattani kettős torony lerombolását és az iszlámista terrort. Bár a tömeggyilkoságot elítélte, ragaszkodott annak leszögezéséhez, hogy az öngyilkos kommandó nem volt gyáva. Bírálóit felháborította az áldozatokkal való együttérzés vélt hiánya.
Volt egy szerencsés periódus Jimmy Carter elnöksége idején, amikor számomra tetszetősebben tudta azonosítani magát az amerikai világstratégiával, az emberi jogok univerzális védelmével, és amikor azokkal vállalt szolidaritást, akik a szovjet típusú diktatúrákkal helyezkedtek szembe, a prágai tavasz szereplőivel, a szovjet és a kelet-európai disszidens írókkal. Nagyra értékelte az Amerikába emigrált Brodszkij költészetét és barátságát, tudott műveinkért tárgyilagosan lelkesedni, és ha nem tekintette is a zsarnokság leleplezését szellemileg vadonatújnak, baráti elnézéssel fogadta a mély közhelyeket.
Meghallgatta, hogy Amerika nem New York, de azt már nem ismerte el, hogy New York nem Amerika, szerette a várost, büszke is volt rá, cinkos volt vele, tudott nevetni rajta, viselte magán az ízlését, értett hozzá, ahhoz, amit campnek nevezett (olyan rossz, hogy már jó, olyan csúf, hogy már szép), és az öltözködésében is egyesítette a szedett-vedettet az elegáns újjal, nem volt pedáns, élvezetét lelte a világ rendetlen zsibvásárában. Jellegzetesen New York-i szellem volt, de ve221gyük figyelembe, hogy az Amerikában megjelenő könyvek fele New Yorkban talál olvasóra.
Tudott mint jó pajtás nagyokat nevetni, élénken siklott arcról arcra a tekintete, érdeklődése friss és fáradhatatlan volt. Éjfél után bárhol a világon beülni valahova egy pohár borra az ő társaságában, számára is, barátai számára is a nap megkoronázása volt.
222Berettyóújfalu nagyközségben, csonka Bihar vármegye székhelyén, szemben a Lisztes fogadóval, a Kispiac téren volt egy a nézőközönséget görögös oszlopokkal fogadó mozi, Royal Apolló fimszínház, amely a zárt terem mellett még a kertben is nyújtott vetítést a teljes társadalmi keresztmetszetnek, hátul a páholyokban jobboldalt a dzsentriknek, baloldalt zsidó polgároknak, középütt iparosoknak, gazdáknak, s a legelső sorban a cigányoknak, akik, ha a vásznon csókban forrt össze két ajak, nagyokat cuppogtak. A tulajdonos szerzett egy kis földet is, értelmes és szellemes fiát, akinél több filmet senki sem látott, a debreceni piarista gimnáziumba adta, érettségi után pedig felhozta Budapestre, és beajánlotta a filmgyártók és -rendezők közül ismerősöknek, hogy hozza a sört, a virslit, és tanulja meg a szakmát. A növendék bevált, mutatós volt és talpraesett, kellemes mély a hangja, emlékezetes a fintorgása, beszédesek a kézmozdulatai. Hozzáértő mesterek mellé került, gyakorlatban látta a film keletkezését, megtanulta, mitől kacag vagy könnyezik a néző, és a rögtönző helytállást abban a percben, amikor itt a kamera, ott a színész, és most te jössz. A háború után, amikor a fiatalok előtt tér nyílott, ha reálisan mérték fel a 223terepet, rendező szakos főiskolásként, majd asszisztensként, ahogy illik, a mesterlétrán fölfelé, a falusi mozis fia nemsokára sztár lett, és elsodorta a környezetét. Büntetlenül azonban nem sodorhatott, letették falura traktorosnak, egy kis büntető átnevelésre, de hamarosan ismét fenn volt, mert a karakterében pezsgő életkedv megnyitotta előtte a párnázott ajtókat és a női szíveket. A bölcs huncutság csillogása mögül a mozinézőre visszanézett egy tűnődő komoly arc is. A legszebb színésznők voltak a társnői, és a Margitszigeti Nagyszállóból járt kamerával a forradalomba, hogy megörökítse feledhetetlen képeit, néha leguggolva az autóban, hogy át ne lyukassza egy golyó a rendező és a kameraman fejét. Kihívó volt, de kedves, nem tudtak rá igazán haragudni. Ahogy az írónak a papír és a toll, a rendezőnek kellett a forgatási lehetőség, és minden más csak azután jön. Nem elég elgondolni a művet, nem elég képzeletben beleszeretni, engedély és pénz is kellett hozzá, tudni kellett kezelni mindazokat, akiktől függünk, pártfőember, bankfőember, mindig van valaki, akin múlik a dolog, akit el kell varázsolni valamivel, ami csak lesz, de fel kell mutatni az eddigi műveket, és tudni kell szívósan várni és elvárni, és mindig újra szóba hozni és érlelni a dolgot, amikor meg eljön a nagy idő, akkor bízni kell az angyalban. Van, akihez jön, van, akit elkerül. Ehhez az én földimhez, Makk Károlyhoz az angyal szeretett eljődögélni. Mert a hagymához és a pecsenyéhez is jól nyúl hozzá. És a konyhájában vagy a te224raszán jólesik a bor, mert van mit körülvennie, egy született elbeszélő remekül fűszerezett bihari töltött káposztáját, dió- és mézszagú bejglijét; az étel megkapta azt, ami jár neki. Jó ösztönnel jó szövegekhez nyúlt, olyan írók munkáihoz, akiket a barátaivá tett, és ahogy lehajtja a fejét és dörzsöli a szemét, hogy lássa a jelenetet, bízni lehet abban, hogy születik egy látomása, és helyén lesz az ízlése. Mint kutya a vizet, úgy rázza le magáról a korszerű giccset; amibe más belepottyan, azon ő átlép, talán azért is, hogy kímélje drága és finom cipőjét. Néhány remekműve filmtörténeti klasszikus, és velük is előáll az a varázslat, hogy minden kockájuk él, ma is él. Mit tehet ilyenkor a művész? Körüljárja a saját szobrát, megpöcköli a kalapja karimáját, és utána valami új csínytevésre indul. Ebben a korban? Nyolcvanévesen? Miért is ne, akkor sem volt olyan fiatal, amikor a szabadságért protestált a fordulat előtt és után. Ahogy nézem, hallgatom, Makk Karcsi élt, él és élni fog.
225Jött egy berettyóújfalusi ismerős, Tardos Tibor író, már hetvennyolc éves, nekem még mindig ő a nagyfiú, a legendás alak, akinek apja, dr. Tardos Henrik ügyvéd apám barátja volt, kopasz fejére kiválóan emlékszem, annyi idős korában halt meg, amennyi én vagyok most, hatvanhárom évesen, cukorbetegen. Tisztán látó újfalusi ügyvéd volt, elküldte Párizsba Tibor fiát, aki nőkkel és tenisszel szívesebben foglalatoskodott, mint a tanulmányokkal, de voltaképpen író akart lenni.
Tibor a politika iránt sem érdeklődött különösebben, maga tehát nem jött volna rá, hogy menni kell, de 1938-ban, München után Henrik bácsi számára világos volt, hogy Kelet-Európát a szövetségesek nem védik meg Hitlertől, tehát a sorsunk meg van pecsételve. Magas, nyájas ember volt, mutatós, realista, cinikus, vagyis nem dőlt be a retorikának, és tudta, hogy milyen érdekek húzódnak meg a szavak és tettek mögött.
Elment dr. Rajk Endréhez, a megyei tiszti főorvoshoz, és megajándékozta egy arany cigarettatárcával. Tibor mentesítést kapott a katonai szolgálat alól, és így mehetett Párizsba.
Jó falu volt, békében megvoltak egymás mellett az emberek, amíg ezek a német őrületek nem 226jöttek. Volt valami rend. Makk Karcsi barátunk apjának a mozijában a bal oldali páholyokat a zsidó polgároknak adták, a jobb oldaliakat a keresztény uraknak. Megemelték a kalapjukat, átbiccentettek egymás felé különböző érzelmekkel, némileg elkülönítve, de ugyanabban a teremben. Előttük a parasztfiatalok, és a legelső sorban a cigánygyerekek. A Makk-moziban, az Apolló filmszínházban vasárnap délutánonként ott volt a falu teljes társadalmi keresztmetszete.
Ami a barátságot illeti, el tudják különíteni az érdektől. Mert Henrik bácsi volt a berettyóújfalui zsidó hitközség ügyvédje apámmal szemben annak a követelésnek a szószólójaként, hogy apám vágasson le egy métert újonnan épített egyemeletes házából, mert a hitközség szerint a telek bal széléből, amelyen a szolgalmi út vezetett a kertünk mögött álló zsinagógához, a ház egy méternél többet foglalt el, mint jogos lett volna, elkeskenyítve a szolgalmi utat, amely így is három méter széles volt, és amelyre az emeleti erkélyről péntek este mindig lenéztem, hármasával mentek a templom felé a fekete kalapos férfiak, vitték a hónuk alatt begöngyölve az imaköpenyüket és az imakönyvet a kezükben, élénk beszélgetésbe merülve, láthatólag elfértek.
De a hitközség vezetői, apámnak ugyancsak barátai és osztálytársai kieszelték ezt a pert, és engesztelhetetlenek voltak, talán ingerelte őket ez az emeletes ház a főutcán, akkor ott az egyetlen a községházán kívül, mert az alföldi nagyközségek széltében terültek el, minden horizon227tálisan nyúlik el, síkon siklik a képzelet, apám vertikális lázadását büntették, a pert fölvitték a kúriáig legmagasabb fokra, apám nyert, de a barátságot a per egyáltalán nem zavarta meg, és szóba sem került a vasárnap délutáni összejöveteleken, amelyeket kávé, torta és likőr kísért.
Csodálkoztam, hogy Tibor nem igazán ismerte saját apjának a történetét; tudta, hogy Ausztriába deportálták, de nem tudta, hogy a Gestapo tartóztatta le Henrik bácsit, apámmal és az egyik Kepessel együtt. A másik Kepest Auschwitzba vitték, de visszajött, a számmal a karján. Ezek a Kepesek erős, magas, köpcös férfiak voltak, nem különösebben iskolázottak, de okosak, elöljárók, minden hájjal megkentek, tekintélyesek, jóindulatúak. Az egyik fakereskedő, a másik bor- és szeszkereskedő. Taníttatták a gyerekeiket, diplomást faragtak belőlük, és maradtak, ahogy Henrik bácsi is maradt, idevalósiak voltak.
A feleségük Auschwitzba került, és meghalt, egyiküknek a lányát is megölték. Szép, művelt lány volt, ahogy Spernáth doktor úr lánya is szép volt, a fia pedig daliás ifjú, még él, mint Wehrmacht-tiszt élte át a háborút. Nagy huncutságoknak kellett történniük a papírokkal: szüleit Auschwitzban megölték.
Volt okuk a berettyóújfalui zsidóknak politizálni, és gyermekeiket valahogy kimenteni, de ők nem mentek, mert ők jól voltak ott, ahol voltak. Felépítették a házukat, az életrajzukat, a társadalmi helyüket, rajtuk volt a többiek szeme, 228becsületet vagy szégyent hoztak magukra, de apám, nagyapám, dédapám és ükapám mind becsületet szerzett magának és a családjának. Volt megbízhatóságuk attól, hogy a tűzifa, vagy a bor, vagy a szekértengely, vagy a vászon, amit a boltjukban, a telepükön eladtak, az megbízható, jó portéka volt. Miklós fiam szeret kicsúfolni, amikor azt kérdezem cipővételkor: „És mondd csak, kisfiam, jó komótos?” Talán észrevette, hogy apámat idézem, de csak magamban mosolyogva, mert a kérdést ítélőerőm helybenhagyta: lényegre törő.
A ház is legyen jó komótos; ezek a falusi zsidó polgárok parasztházat is úgy építettek a múlt században, hogy minden nagyra legyen méretezve benne, hogy jól elférjenek a helyiségeikben, és legyen körülöttük levegő. Értelmesen kapcsolódtak össze a környékbeli falvakban a zsidó kocsma, bolt és mészárszék egy házban megtalálható helyiségei, mint például Nemesgulácson. Galántai György szobrász barátunk Kapolcson vett egy elhanyagolt házat, eredeti tulajdonosát családostul deportálták, odapusztultak mindannyian. Egy Kertész nevű asztalos volt a tulajdonos, Európában sokfelé járt, gondosan kitanulta az asztalosmesterséget, és a műhely igényei szerint építette a házát, ahol a szárítótól a festőműhelyig ésszerűen volt megszervezve egy épületsor a lakóház mögé. Kívülről parasztház, belülről tágas polgárház. Kapolcson voltak többen zsidók, nem 229volt szabad beköltözniük Tapolcára, a közeli kisvárosba, csak az ezernyolcszáznegyvennyolcas forradalom után.
A múlt század végén is voltak kilengések, pogromfélék, amelyek során agyonverték a nemesgulácsi boltos-hentes-kocsmárost, de amúgy elvoltak békén, egyiknek is, másiknak is megvolt a maga imaháza, hasonlóan beszéltek, öltöztek, és a parasztok sem értették, hogy most mi van, most miért viszik el a zsidókat, ismerték őket, látták, hogy milyen dolgos iparosok, kereskedők. Apámat sem kellett munkára ösztönözni, vérünkben van a szorgalom, úgy látom, a nővéremben és a gyerekeimben is, aminthogy a feleségemben is. Apám barátaiban is megvolt, ha voltak is uraskodó, vadászó, kártyázó, dzsentrikkel italozó karikatúrafigurák közöttük is, mert amúgy a zsidó polgárok nem vadásztak, de volt külön teniszpályájuk, és mellette volt a keresztény urak teniszpályája. A zsidó pályán angolul számolták a mérkőzés állását, a másikon magyarul. A zsidó polgárok német nevelőnőt tartottak a gyerekük mellett, és lehetőleg franciára vagy angolra is megtaníttatták a gyerekeiket.
Tegnap, nyolcvanhat éves korában Tardos Tibor Berettyóújfaluban született magyar író Párizsban meghalt. Az apját, dr. Tardos Henrik ügyvédet jobban ismertem, mint őt magát, és ma is látom magam előtt azt a megilletődött férfit, aki talán 1946-ban puha kötésű francia nyelvű 230könyveket emelt ki az üveges könyvszekrényből: a fia, Tibor műveit. Kért, hogy vigyázva fogjam őket, mert széthullásra hajlamosak.
Nagy bohém, mondták jámbor szüleim, de hát mégiscsak a fia Henrik bácsinak. Tibor az ellenállásban kommunista világnézetre tért át, a pártba is belépett, és a háború után hazajött. A Szabad Nép gyakran közölt riportere lett, átlagos újságírói fizetését az apai támogatás egészítette ki, gyári riportjait Henrik bácsi kommentár nélkül eltette.
1956-ban Tibort kizárták a pártból nem utolsósorban keserűre fordult írásai miatt, és ez jót tett neki, az akkori írószövetségi forrongásokban és kezdeményezésekben Tibor is benne volt, a magukat „Gömbfej” néven említő írók társaságában otthon érezhette magát, jelzésül Sarkadi Imrét, Cseres Tibort, Szeberényi Lehelt, Márkus Istvánt említeném ebből a körből. Mint az Életképek című ötvenhat őszén induló folyóirat kezdő munkatársa láttam őt, a szerkesztőségben, amely leginkább a Gömbfej territóriuma volt.
Mint fegyveres őr engedtem be őt a jogi karon az értelmiség forradalmi bizottságának helyiségébe, a rektori hivatalba. A forradalom leverése után Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán társaságában Tardos Tibor is börtönbe került.
Legközelebb a Murányi utcában találkoztunk, mutatta új lakását, új felesége is volt, és büszke volt arra, hogy a rendkívül élénk színű falakat ő festette, a francia irodalomból a szürreális-ab231szurd műveket dicsérte, Ionescut és Beckettet, és mutatott az új könyvéből (A tenger vize sós) egy fejezetet, amely eredeti helyet érdemelt a francia „új regényírók” körében.
Tardos Tibor az emigráció mellett döntött, itthon nem volt itthon. Végzett a kommunizmussal, és ezt a viszonyt nem akarta húzni-nyúzni. Nem a siker és a jólét kecsegtette, hanem a szabadság. Párizsban szegény volt, egyetlen szobája nyílt egy öreg lépcsőházból. Özönvíz előtti Deux Chevaux kocsiján nagy kedéllyel vitt engem valahova 1970-ben egy találkozásra. Vállalkozott A Látogató lefordítására, de a regényt meg akarta húzni, amihez én nem járultam hozzá.
Kétszer ment száműzetésbe Magyarországról, két rezsim fenyegette az életét, zárta börtönbe és némította el, harmadszori kísérletre nem vállalkozott. Közben a rendszer is megváltozott, de 1989-ben ő már hetvenegy éves volt, és maradt a párizsi lakásában.
Erős nyelvi képzeletét, izmos szófűzését, szókimondó humorát az irodalomtörténet és az olvasók emlékezete remélhetőleg megőrzi. Jó barátja volt Örkény István, az Egyperces novellákból egy kötetnyit Minimítoszok címen Tardos Tibor fordított franciára. Ha valamiről nagy egyetértésben tudtunk beszélgetni, az gyermekkorunk közös színhelye, Berettyóújfalu volt. Tisztelettel és szeretettel őrzöm az emlékét.
232Kigúnyolja magát, mert született disszidens. Jeruzsálemben született 1945-ben, mert a szülei elébe helyezték a kommunizmust a cionizmusnak, hazajöttek a szocializmust építő Magyarországra, kisfunkcionáriusoknak. Miklós vékony, nem magas, csinos, fiús, sötét bőrű és fekete hajú ember. Az arca szép és melankolikus. Mozgása könnyed, ügyes; mesterien fintorog, sokszor depressziós. Ő maga is, észjárása is karikaturisztikus; visszanevet rád úgy, hogy a fontoskodásodért elszégyellheted magad.
Akkor van formában, ha konfrontációban; civil szabadságharcos. Anarchista és militáns, költő és bohóc, született kiélező. Könnyű megbántani, tud könnyezni is, sokszor kicsinyes. Ha nagyon a fejébe vesz valamit, fárasztó perszeverációkra hajlamos. Kétségbeesett pátosszal tud bizonyítani valamit, nem takarítva meg az élénk karmozdulatokat.
Hű a barátokhoz és a barátnőkhöz, mindazokhoz, akiket szeretett, lehet számítani rá, ha kell a szolidaritás. Érte nem sokan álltak ki, ő már sokakért. A demokratikus ellenzékben ő áll ki szinte hivatásosan a gyanúsítottakért, vádlottakért, nemcsak auktorokért, hanem szolgálatmegtagadó és börtönt vállaló ifjú katolikusokért, és a népi el233keseredettség, a népi rendszerutálat szószólóiért. Akkor is, ha nem tetszik neki, amit mondanak. Jogvédő rögeszmetár, ezt a címet adta egyik szellemes esszéjének. Lehetetlenek vagyunk, tehát megpróbálunk létezni. Nem tartozol közénk, éreztetik itt vele sokan, és ő az, aki a legmakacsabbul veti meg itt a lábát. Kortársai közül kevesen értékelték igazán, talán csak azok, akik szerették. Az átlagot az ő lénye inkább ingerli.
Nagyon gyorsan olvas, és kap el egy labdát, ilyen villanásokkal kapja el a dolgok lényegét, s találja el a rejtély szívét. Inkább egy kis történetfilozófia, mint egy kis történelem. Őneki a múlt kevés. Haraszti Miklós tizenhat éve egyik legjobb barátom. Nem lévén öcsém, ifjabb testvéremnek fogadtam. Nekem, úgy látszik, mindig kellett egy radikálisabb barát, aki mellett én a konzervatív idiótát játszhattam. Hivatkozni az empíriára és a történelemre, mindig egy kissé idiotikus egy radikális tézissel szemben. És ez a radikális tézis nem is olyan abszurd, sőt mintha igaz lenne.
Az elköteleződés demokrácia nélkül – ez van adva neki – összezsugorítja az életterét, vagy legalábbis föld alá nyomja. Demokrácia elköteleződés nélkül, ez sem igazán az ő világa. Volt Miklós Párizsban, Nyugat-Berlinben, Londonban, New Yorkban, tud valamit a nyugati világról. Ahányszor elmehetett, mindig hazajött.
Nem jól illik ebbe a világba, holott ízig-vérig budapesti tünemény. Szeretetéhes és szemtelen egyszerre, tud nagyon finom és rebbenékenyen tapintatos lenni, bohócosan lát a vesédbe, meg234tapsolod a rögtönzéseit. Arcjátékát és csibészes oldaltekinteteit a legjobb szövege sem tudja érzékeltetni.
Korán repült a kezébe sok jó is, sok lány, némi világsiker, külföldi tájékozódás, konfrontációs sport, demokratikus mozgalmi tapasztalat. Benne valóban a munkásmozgalom romantikája olvadt át a human rights ideológia új univerzalizmusába.
Ha itt demokrácia lenne, az én barátom híres mediaman lehetne, mivel azonban nincsen, Miki fantom lett, mumus, lidérc. Továbbá a hús-vér Miki a barátoknak, egy budapesti értelmiségi nagycsaládnak. Ki tudja, hogy vajon nem finomabb és egyetlenebb-e az, ami itt Budapesten jutott neki, ahol ő, a kommunizmus kultúrájából jövő fiú a szellemi szabadság egyik legmerészebb játékosa lett?
Amikor megismertem, éppen rendőri felügyelet alatt állt, természetesen megszegte, letartóztatták, éhségsztrájkolt, mesterségesen táplálták, kiengedték, többen szót emeltek érte, Lukács György is. Mi is volt a bűne? Talán egy lakásszeminárium? Egy barátnő lakásán, néhány évvel fiatalabbaknak; a lány papája, jó állásban, följelentette.
Természetesen a följelentő is ugyanabból a zsidó kispolgárságból jött, mint Miklós szülei. A följelentett Darabbér című könyve országos botrány volt. Egy ötödéves filozófia szakos egyetemi hallgató és ifjú költő, kizáratva az egyetemről, elmegy egy gépgyárba marósnak, egy évig 235csinálja, megfigyeli, megírja, odaadja a kiadónak, néhány barátnak, tíz-egynéhány példány köröz a városban, remek szöveg, kiváló esettanulmány, feszes irodalom, izmos és éles az egész. Egy partin ülünk este sokan barátok, egy másik ellenzéki veszekszik Mikivel, másnap aztán nem alhatjuk ki magunkat.
Mert hatkor csengetnek, rendőrség, házkutatás, Miki gyanúsított. A Darabbér államellenes izgatás, őt letartóztatják, engem csak kihallgatnak, házkutatás, elviszik naplójegyzeteimet, azzal gyanúsítanak, hogy megpróbáltam külföldre juttatni Haraszti kéziratát, aztán mert naplójegyzeteim izgatásra alkalmasak, engem is gyanúsítottá nyilvánítanak. Aztán én csak tanú leszek: idős takarítónőnk bizonyítja, hogy a szekrényem zárva volt, tehát nem olvashatták mások a naplómat (például kilencéves lányom, vagy a feleségem), mert ha olvasták volna, akkor már vádolható lennék. Ez 1973-ban volt. Elkezdődött akkor Magyarországon egy ellenreformhullám.
Miki vádlott lett, sokan tanúskodtak mellette, hírek a nemzetközi sajtóban, riporterek jöttek, beszámoltak róla a magyar nyelvű nyugati rádiók, a budapesti értelmiség megismerte Haraszti Miklós nevét, a társaságok szóba hozták, közben pedig zajlott az élet a posztbalos-poszthippis, neoavantgárd, koncept-artos, body-artos, szociológus, filmes, szemiotikus, dokumentarista, preposztmodern ifjúság köreiben, sok pompás, érdekes ember, akiknek jó része azóta szétfutott a 236nagyvilágba, vagy öngyilkos lett, vagy baleset áldozata, s aki még él, ha nem is áll szóba a többiekkel, romantikus elfogódottsággal gondol rájuk.
Miki ebben a könyvben, ebben a nyomozásban, ebben a perben formában volt. Művésze az ilyen helyzeteknek. Egy tüntetésről később elhurcolták a rendőrkocsi felé. Miki professzionálisan húzatta magát a flaszteron, de hirtelen eszébe villant szép új cipőjének az orra. Pardon, mondta, megyek az urakkal, s ment, mint egy diplomata.
Haraszti könyvét, a Darabbért tucatnyi nyelvre lefordították, neve egy csapásra ismert lett a kelet-európai disszidens-hírek olvasói között, itthon természetesen nyomtatásban nem jelenhetett meg. A Nyugaton ismertté váló fiatal író saját városában hivatalos un-person, de a Fiatal Művészek Klubjában, amelyet a Kommunista Ifjúsági Szövetség tart fenn, s rak meg besúgókkal, s ahova mégis mindenki elmegy, aki későn este találkozni akar a többi fiatal művésszel, de nem szeretne sokat fizetni, szóval ebben a klubban Miklós híresség volt akkoriban, ellenbáró. Benne volt a guruk koalíciójában. Minden guru körül van egy kis udvar, a tanítványok. Az idős guruk bosszankodva néznek le a magasból; ki hadonászik és kritizálgat, ki csúfol ki minket? Már megint ez a Haraszti? Már megint, és mindig újra. Az viszont biztos, hogy Harasztival állami kiadó (márpedig ma még nincs más) a belátható jövőben nem fog szerződést kötni. A lehetetlen szerzőnek el kell tehát gondolkodnia a lehetséges 237irodalom természetén. Ha én lehetetlen vagyok, így tűnődik, akkor milyen a lehetséges?
Akit a tanító az osztályterem sarkába állított, az visszapislog, nézi a padban ülőket, a jókat. Mi hiányzik belőlük, ami őbenne, a szégyensarokban állóban megvan? Mit tudnak, amit ő nem tud? A cenzúra esztétikája című könyvében Haraszti megköltötte a lehetséges, a kiadható író vázát. A tételt, hogy a cenzúra nélkülözhetetlen része a hatalmi elit által elfogadott irodalomnak, és mintegy a szíve az államszocialista kultúrának, ezt a tételt a hetvenes évek közepének a hangulata sugallta. Úgy látszott, hogy a kommunizmus tartós civilizáció, amit nemcsak a rendőrség tart fenn, hanem a komoly, nemes eszmék, a tiszteletreméltó személyek is.
A cseh játszma már véget ért, a lengyel még nem kezdődött el, a magyar ellenzék még csak csírájában, Haraszti volt az egyik csíra. Rálátás kínálkozott a tiltott és az ilyenként elvállalt pozícióból a többiekre. Légy tilos, legyél tökéletesen lehetetlen, követelte egy barát. Miklós azt vehette észre magában, hogy nem igazán szereti a lehetséges irodalmat. A levesben benne van az a hajszál, hogy engedélyezték. Olyan, amilyet engedélyezni szoktak. Nem mentes egy kevés alamusziságtól.
És aztán jött a Szolidaritás idő, és aztán elmúlt a Szolidaritás ideje, akkor még Brezsnyev volt, most már Gorbacsov, mozgalmak, válságok, reformok, polgárosodás, de a párt vezető szerepe mindenütt, tehát az irodalomban is az alapok 238alapja. Aki elfogadja, hogy irányítsák, az van. Aki nem fogadja el, az nincs. Haraszti nincs. E sorok szerzője sincs.
Hát igen, az írók írnak, és igyekeznek megjelentetni a könyvüket itthon, az anyanyelvükön, szeretnének írásból megélni. Azt hiszed, kérdik az elővigyázatos öreg vadak, nem tudom erről az egész piszkos históriáról azt, amit te tudsz? Tudok én annál még többet is. Te az illegálist választod, én a legálist. Mindenki megfizeti a maga adóját – így az öreg vad, s ki-ki megy a maga útján. A már nem is olyan ifjú disszidens pedig látja, hogy a nagy legálisok hogyan alkalmazzák egész tudatukat ahhoz a tényhez, hogy ők legálisok. Több ez, mint önellenőrzés, önvisszavonás; ez már valami kreatív ethosz, átolvadás egy kollektív és központi állam-egóba. Nemcsak exorcizáció, hanem religió is.
Államszocializmusban nem az író szabadságáról, hanem a felelősségéről kell beszélni, aki a szabadságról beszél: felelőtlen. Ebből az irányító központból Haraszti a könyvében valami szuperközpontot stilizál. Az irányított íróból is egy olyan bizarr tudatot, amilyen igazában nincs, amilyen ő maga volna, ha ő egy állami író bőrében történetfilozófiai pamfletet írna illegális kiadásra, kifecsegve a beltitkokat. Talán nem vagyok gonosz, ha megjegyzem, hogy ezt a könyvet nem tekinteném az engedélyezett írók és az engedélyezett irodalom plasztikus leírásának. Inkább a kritikáról szól, az irodalompolitikáról, az esztétikai ortodoxia műveleteiről. Arról, hogy mit 239akarnak az írótól. Iróniája beállította Harasztit ebbe a diabolikus nézőpontba: mi van, ha az államszocializmus világcivilizáció, amely egyre csak duzzad, és minden kritikát integrál? Ahogy az ókínai, vagy az európai-középkori. Ugyanúgy az eszébe juthatott ez, ahogy Orwellnek az 1984. Megpróbált úgy beszélni, mint aki eltökélten belül van, mert tudja, hogy a nyerő lóra tesz.
A disszidens azt kukorékolja, hogy minden disszidens hülye, ezzel szemben a tamburmajor nagyon okos ember. A bohóc előadja, hogy milyen lenne a cirkuszigazgató történet- és művészetfilozófiája, ha lenne neki olyan. Kétségtelen persze, hogy a bohóc is a társulathoz tartozik. A bölcs majom rájön, hogy ő is csak a cirkusz majma.
Az irányított kultúra pontosan úgy néz ki, mintha irányított kultúra lenne. Amíg az uralkodó egypárt vezető szerepe mindenre kiterjed, többek között az irodalomra is, ez meglátszik az engedélyezett irodalmon. Általában tisztességtudó, ünnepélyes és óvatos. Esetleg tréfás, körültekintően szemtelen. Az írót felemelték, és megfogták a kezét. Érdemrendet, díjat, kitüntetést adnak neki, az ilyesmit az emberek el szokták fogadni. Életében vagy holtában mindenki elfoglalja a helyét a nemzeti kultúra panteonjában, ami természetesen állami panteon. Vannak, akik diszkréten, késve állnak a helyükre.
Késve fog odaállni ez az okos és humoros, érzelmes és sebezhető, lángoló és keserű, nagylelkű és aggályos ember is, akit kihívónak tartanak, 240pedig egyre szelídebb. Haraszti Miklós olyan jelenség Budapesten, akire egyszer még büszkék lesznek a város lakói, hogy itt volt.
241Szelényi Iván lakó- és munkahelyei sokszor változtak az idők során, viszont a beállítottsága és a meghatározó témái nem: ahogy egykor Budapesten, úgy később New Yorkban és Los Angelesben is a magyar, és tágabban a kelet-európai társadalmak változásai foglalkoztatták. Konzervatív tudós apa fiaként Budán nevelkedett, tíz évig itthon dolgozott, majd 1975-ben hatósági zaklatások után – a felkínált kivándorlást elfogadva – élt Angliában, Ausztráliában és az Egyesült Államokban, nagy egyetemek közelében, hogy gyalogszerrel is besétálhasson a irodájába, ahol nagyra értékelt professzor, tanszékvezető, és egy terminusra az amerikai szociológiai társaság elnöke is volt, most éppen a nagy hírű Yale egyetem tanára.
Témája kezdettől fogva a magyar, illetőleg a kelet-európai társadalom, annak különböző rétegei, osztályai, városiak és falusiak, gazdagok és szegények, ahogy iparkodnak, gyarapodnak, lesüllyednek vagy fölemelkednek, ahogy a hatalmat gyakorolják, és ahogy annak nyíltan vagy rejtetten ellenállnak. Szelényi Iván úgy tudja és szereti nézni a társadalmi színpadot, hogy azon mindenféle ember mindenféle szerepben felvonul, lökdösődik, szónokol, ravaszkodik, és boldogul, avagy veszít. 242Barátom szereti nézni az ellentétes érdekű szereplők drámáját, és elkerüli azt a tudományon kívüli csábítást, hogy a játékosok egyikével a többiek ellenében odaadóan azonosuljon. Mit szeret a leginkább? Látni és érteni az egészet mint rendszert nagyban és kicsiben, felülről és alulról. Méltányos és korrekt tudós lévén, Szelényi Iván kalapot emel az ütköző igazságoknak.
Fiatal tudósként fogorvos feleségével összehoztak egy kis budai társasházi lakást, abban hajoltunk statisztikai táblázatok fölé, a fejünk fölött pedig Iván és Kati három gyereke repdesett. Mikor már nagyon nehéz volt összeegyeztetni ezt a két foglalatosságot, akkor Iván felszólalt: „Vagy lesz nyugalom, vagy jön a pipaszár!” A markában füstölgő, angolos pipa elég rövid szárú volt. A gyerekek szerették ezt a fenyegetést, pompásan tudtak kacarászni tőle. Vissza a táblázatokhoz! A papának volt tehetsége ahhoz, hogy átmenetileg ne vegye észre a körülményeket, és volt távlati bölcsessége is, hátha a gyerekek megunják a rosszalkodást.
A fiatal tudós, ahogy a könyvben meg van írva: egy ösztöndíjas év után Amerikából jött, mesterségének a címere: városszociológia (ki hogy helyezkedik el és mozog a térben). Ebben találkozott az érdeklődése az erzsébetvárosi, azaz „csikágói” gyermekvédelmi felügyelőével (aki akkor voltam): hogyan működnek a térben a személyek és az embersokaságok, és hogyan lehet adatainkat a rendszer hivatalos önarcképével szembesíteni? Mivel a lakásárak folyamatosan 243emelkedtek, a keresetek viszont nem, Iván kiszámolta, hogy beköltözésük óta mennyivel többet keresett az ő szerény társasházi lakása, mint ő maga az akadémiai szociológiai intézet tudományos titkáraként.
Egy tervhivatali vitaértekezleten ismerkedtünk meg. A pipája mögül kissé leereszkedő nyájassággal és megbocsátó mosollyal kérdezte, hogy csinálunk-e mi is valami survey-t. Mi? Néhány hónapja a Városépítési Tervező Intézet tudományos munkatársa voltam. Miért ne folytatnánk közösen egy annak rendje-módja szerint való városszociológiai kutatást, amilyennel még senki sem próbálkozott ebben a hazában? Attól fogva gyakran találkoztunk, és együtt utaztunk vidéki városokba, de leginkább Pécsre és Szegedre, nagy gonddal szerkesztett kérdőíveink kitöltését könyvtárosnőkre bízva, és sokat beszélgetve mindenféle rendű és rangú helybeliekkel. Órákon át jártuk a terepet munkatársainkkal, mellékutcai kocsmákat sem kerülve el: „A séta a városszociológus első kutatási módszere,” mondta Iván megfellebbezhetetlenül. Járva gondolkodás, hosszú, bandukolós diskurzusokból nőtt ki egy épkézláb teória, meg egy tartós barátság. Amúgy zakó, nyakkendő, modor, minden rendben volt, Iván olyan volt, amilyennek a szakmájában lenni kellett. Rangos ember, aki megengedheti magának, hogy általában szívélyes legyen.
Szelényi nem tartotta természetesnek, hogy valamilyen ideológiai kívánalomhoz igazítsa kutatatási eredményeit, és azt sem, hogy munkatár244sával, e sorok írójával együtt letartóztatják, amikor független nézőpontból vizsgálja kora társadalmát. Családostul kivándorolt egy papírlappal, amelyen az állt, hogy elmehet, de az nem, hogy vissza is jöhet vele. Ötödmagának új életet teremteni, és nemzetközi mértékkel is érdekes és sokra becsült eredményekre jutni, ehhez barátomnak, aki minden maratoni futáson hatvan fölött is részt vesz, a hosszú távú gondolkodásban is kiválónak kellett lennie, aminek a magyar tudósvilágban is megotthonosodó elismerését a 2006. évi Széchenyi-díj is tanúsítja.
245Bak, zárt, öntörvényű, élesen elhatárolt, szabatos. Szemből is, profilból is könnyű látnom, ha elképzelem, különösen emlékezetes a hegyesszögekből harmonikusan összeszerkesztett arcél. Mondataiban felismerhető, gesztusaiban hű magához, vannak kedvenc szavai. Az iskolai futballcsapatban ő a természetes kapitány. Atléta és teológus, kis táska, könnyű kabát, ruganyos léptek. Büszkeség és jó modor, humor és tartózkodás adja az első benyomást. A kíváncsiság letagadhatatlan bűnjelei. Már az első megszövegezésben a pontos leírás és elemzés igényét támasztja. Mérnöki pontosság az apától, jogászi pontosság az egyetemről és a lelki tapintás pontossága, ez a személyes grácia, ami vagy van, vagy nincs, ami nélkül nincs irodalom. Jókötésű, szarvasszerű férfi, ein schöner Mann, hallani látogatóitól, irodalmi hölgyektől. Adomány, amelyet ápolni kell, és keresztényiesen lovagiasságba átfordítani. Önfegyelem alá fogott testi és szellemi hajlamokat érez a fiatal ismerős, a redukció feszültségét. A Saulus című regény évekkel megjelenése előtt készen volt már, majdnem ugyanaz, mint a végső változat, közben azonban éveken át a szerző finom bicskával itt-ott valamit lenyesett róla. 246Ne legyen nap húzás nélkül. Pattanjon a szöveg, mint a teniszlabda. Préselt otthon.
Fogyasztásminimalista. Megvesztegethetetlen. A kettő összefügg. A lakás nagyvonalú, a vendéglátás puritán: kenyér, szalonna, bor. Az átvészelés éveiben meseíró, átíró, bábíró. Megtalálja a lehetetlen falán a rést. Lehet az írómesterséget itt és most a világcéh több ezer éves rendi erkölcse szerint művelni, tehát az uralkodó mintától elhajlóan. Hogy a látásnak fókusza legyen a fekete lyuk és az Omega pont között, vagy, ha tetszik, az Omega pont és a fekete lyuk között. Az odaadást rejtett erők táplálják. Tehetség kell ahhoz, hogy egy férfi a hatvanadik születésnapján mellkasát teleszívva egy nagy fújással a torta körül mind a hatvan gyertyát eloltsa. Nagy fújásokat kívánunk neki a hetvenedikre-nyolcvanadikra is. Ez a tehetség átsegíti a szerzőt betegségeken, bajokon, újjászületésekre képesíti, átmenekíti a feledékenység öniróniáján. Egy sokszor operált fájós jobb kéz küzdelme az írószerszámokkal. Azokat csak akkor teszi le, ha bozótot irt és fát ültet faháza köré, amelynél kevésbé fényűzőt nem könnyen találsz. Megvédte a szabad idejét, hogy öreg írógépe fölött mélázhasson. A mesterségtől sem ide, sem oda. Betölteni a körülhatárolt teret. Következetes autonómia és a határok ismerete.
247Itt is megvan Babits szüreti latinossága, ruganyos, aforisztikus mondatok kishatárszemlén, Szekszárdon. Ismert borvidék a Római Birodalomban is, itt présházakban és zárt verandákon élni lehet a műveltség folytonosságát visszafelé kétezer éven át a birodalom legkezelhetetlenebb népének földjéig, amely az uralkodó és a helyi prioritásoknak engedő többistenhitet a maga konok egyistenhitével tagadta, ami az elkövetkező kétezer év számos viszontagságának forrása lett.
Látok Mészölyben hajlamot valami mediterrán, szikár pogányságra, amelynek a keresztény inkább bűntudatot, elgyengítő női hatalmat jelent, átszellemítést. Kell lennie ott valami átszellemítendő helyi igazságnak is, ami egyébiránt a római kori borvidéken évezredek óta folyamatosan a helyén van, egy olyan igazságnak, amely a halált sem legyőzni, sem megédesíteni nem próbálja, amely a szüreti hangulatot kénytelen tankcsatákkal környezni, valamint „vagy én öllek meg téged, vagy te ölsz meg engem” helyzetekkel. A pogány narrációhoz jobban illik a sors, mint a gondviselés képzete. Ezen a latinosságon átsötétlik valami barbár tapasztalat. Több évszázados apácáknak van mit panaszolniuk, de hát a mértéktartás pattanósra kell hogy sűrítse a lamentációt. Az ifjúságot a strandon éri a vihar. Értelmetlen háborús bolyongások, alkalmasint egyenruhában, sok halállal körülövezve. A katonatörténetek és a szentek története között fi248gyelemreméltó különbség van, mindenkinek van miért vezekelnie. A háborúból megtért katonának, a malomellenőrnek, az újságírónak, a kezdő novellistának, az Új Hold társutasának, Németh és Kassák, Pilinszky és Nemes Nagy szomszédjának, egy sétányira tőlük, de hát Mészöly könnyedén átsétál oda, ahova más járművekkel menne; a problematikus kereszténynek itt maradt a bűn és hit koegzisztenciája, mi több, promiszkuitása, a szentség talánya Simon Weil és Camus kommentárjaival. Eszmék és fegyverek szövetsége, fenyegetettség, visszahúzódás, bunkerélet, csak az előszoba van fűtve, hársfatea egy kis mézzel, irodalmi szalon. Sárközi Márta és Polcz Alaine megállapítják hogy mely sarkokban érhetik az ágyon fekvőt veszedelmes sugárzások, szívesen látott jövevény itt minden, ami para és transz, találkozik a tizenhetedik századi erdélyi emlékiratok, valamint a tibeti halottaskönyv szenzualizmusa. Megnyugtatásul: az asztalra porkolábvölgyi házi bor és szárazkolbász kerül.
Unokabátyámnál, néhai Gera Györgynél találkoztunk, ők egy év híján kortársak, harminchat és harminchét éves komoly férfiak, félig-meddig marginális, az egzisztencializmus vádja alatt álló írók, én huszonöt éves kezdő. Feleségeink is hangot találtak egymással, a gyerekpszichológus és a két fiatal anya be-beviharzó gyerekeink ostromában, amiért is az apró emberek akár hipermotilisnak, túlmozgékonynak is nevezhetők. 249A falon Gulácsy és Kassák, Kornis és Gadányi. A könyvtár szubsztanciálisra sűrűsödve töltötte be a falakat, mert koronként el kellett adni mindent, ami nélkülözhető. Gera Andi körül ígéretes konyhaillat és sok kacagás, az ember szeretett volna a konyhában lenni, ahol Alaine, Andi és Lángh Juli, az én feleségem pompásan vigadtak, odabenn azonban Gyuri Artaud-ról vagy Blanchot-ról fejtegetett nagyváradi komótossággal és eleganciával valami megjegyzésre érdemest, maradtam a férfiak között, de azért át is kotnyeleskedtem a konyhába, és ez a kettős varázs végigkíséri a hatvanas éveket a Városmajor utcai Gera-lakásban. Ebben a takarékos, kimért, társasházi három szobában, ebben az adósságoktól nyomorított háztartásban kedélytől csillámló többfogásos vacsorákra emlékezem. Igen, volt akkor is előétel és főétel, saláta és desszert, bor, kávé és konyak, netán Armagnac, akkor is, sovány Gyuri bátyámban ott maradt valami a kiéhezett munkaszolgálatosból, ahogy Hernádi Gyulában, a vacsorák másik lehetséges résztvevőjében a kiéhezett hadifogolyból. Mészöly mértéket tartott. Soha nem voltunk fogytán a szónak és a témának, mindenki megadta a módját, szépen kitartva az okfejtést, majd egy cumulus Gitane-füsttel véget adva a magánbeszédnek, hogy az improvizáció apróbb fodrokat vethessen. Mészölyék öt percre laktak a Városmajor utcában, mi tizenöt percre a Keleti Károly utcában, ahova Miklósnak nem volt nagy eset átsétálni az írószobából kijövet, s megtekinteni ketrecét vidá250man rengető Dorka lányomat, hogy a kéz alatt vett papi bor mellett időszerű és időszerűtlen tárgyakról folytassuk a múltkoriakat. Asztalomat spanyolfal övezte, egyetlen szobánk fennmaradó terében zajlott a fürdetés utáni babafelmutatás, a vacsora és a társasági élet, Alaine rendelőintézeti és az én gyámhatósági történeteim komor színeket hoztak a társalgásba, de politika, film és csillagászat között, Teilhard és Cioran között minden dolog megkapta a maga helyét, és elviselhetővé vált, kivált, ha az ember kilépett az erkélyre, s úgy nézett a távozó barátok után a vadgesztenyefák alatt, majd visszafordulva a kiságyra meg a nagyágyra.
Bő negyedszázaddal ezelőtt öles vidéki léptekkel ballagunk a Grabenen, kellő méltósággal szemügyre vesszük a cipőt, a töltőtollat és a forgópisztolyt, majd Amszterdamban a kispiac környékén az élő húsárut, katonásan továbbmenetelünk, de Brüsszelben elválnak az útjaink, én fényűzően ülve szeretnék sörözni, neki állva is kellemes, kilengéseimmel, ha együtt maradnánk, költségvetési egyensúlyát veszélyeztetném. Újvidéken olvastunk fel valamit, eljutunk a honoráriumból Dubrovnikba, kőpadlós, hideg szobát találunk az óvárosban, a parton sült szardínia, dalmát bor, márciusi szél a várfalon, és mély beszélgetések kozmikus végkiárusításról és az aprólékos nyomozásról a gyerekkori ház után – akkor volt ötvenéves. Aztán még húsz év, minden barátság251nak korszakai vannak. Nekem jöttek a kirekesztés, a szilencium évei, neki már kijutott belőlük hosszasan, nem repesett folytatásukért, de ha kell, ha valóban fontos, Mészöly egyike volt a kevés megbízható aláírónak, az írást és az aláírást nem tartotta összeegyeztethetetlennek. Kiállásban, protestálásban messzebbre ment, mint kollégáinak nagy többsége. Tudta, hogy mit vállal és hogy mit nem vállal, akkurátus erkölcsi mérlegeléssel rajzolta meg a maga inkább sztoikus, mint radikális kihívásának a körvonalait, s ha egyszer lépett, annál megmaradt, állta a szavát. Úgy alakult, hogy számos névsorban az ő neve áll az első helyen, természeti jelenség ez, művének és jelenlétének szellemi nyomatéka okozza. Mészöly Miklós úgy járta végig ezt a vad és hazug fél évszázadot, hogy nem keverte össze a maga igazát hamis beszédekkel. Magyarország nem volt ebben az ötven évben szuverén, a hetvenéves mester az volt. Illesse ezért mindannyiunktól hódolat és hála.
252Vonul Hernádi sötétkék orkánkabátban a Belvárosi kávéház asztalai között, mondjuk 1960-ban, őt is, a kabátot is (nekünk még nincs ilyen, hiába, mindig Gyula a dandy!) szívélyesen megcsodáljuk, mert Hernádi Gyula úr megérkezik, és ha ő megérkezik, akkor történt valami, vaksi, aki ezt nem veszi észre, jobbra és balra kaján szívélyességgel mosolyog, elfoglalja a helyét szerény és kétes egzisztenciák között, akik inkább szimplát, mint duplát fogyasztanak, s amellett órákig elüldögélnek, meg vannak idézve szeszélyes, de nem érdektelen kiválasztással a szellem nemzetközi kalandorai, és Gyulának van mit hozzátennie az elhangzottakhoz, tud egyet-mást, nálad alighanem jobban a dologról, az is lehet, hogy a szóban forgó könyv ott van a táskájában, amelynek súlyától a jobb válla egy kissé alább süllyedt, és ha leült valahol Budapesten, kávéházban, eszpresszóban, a vécésasszonyságtól gyertyát és vattát kér, elvonul, bezárkózik, gyufát sercegtet (mit művelhet ez?), s kijön daliásan, kis gőggel szívélyes mosolyában, az egész helyiséget auditíve felszámolta, vizualiter tragikomikusabbá változtatta, mert fülében a viaszos vattagalacsin, mert megsiketítette magát, az a sok felesleges szó, a többieké, nem zavarja eszmélkedését, leül 253egy asztalhoz, megindulnak a nyelőizmai, eszébe jut egy meleg sonkás szendvics, nem, csokoládétorta nem juthat az eszébe, de ha mégis, akkor tizenhárom, egy volt fogolynak, egy ifjúkori koplalóművésznek van mit leennie a világon, de most mindezeken túl van, prémiumot kapott a hajózásnál, a tervhivatalban, a konzervgyárban, a csomagolástechnikai kutatóintézetben, majd pedig a városépítésiben, egyszóval valamelyik hivatalában, ahol nem elég, ha furcsa novellákat ír, értenie is kell az ügyekhez, mindenütt hasznát veszik, sehol sem akadályozzák komolyabban Hernádi Gyulát, ezt a budapesti Szindbádot az ő egyszerre korhű és anakronisztikus életművészetében, most annak a prémiumnak a fenekére verünk, nem Hernádit szokták vendégül látni, ez többnyire fordítva esik meg, ő arra született, hogy legyen annyi pénze, amiből tud egy-két barátnak is a Belvárosi kávéház hosszú, összetolt asztalánál pirított májat és sört rendelni, az embernek vagy van, vagy nincs született generozitása, neki van, tud álgoromba is lenni, de ha a harmadikról beszél, arról a kedves marháról, amit mond, az jóindulatú és találó, lojális ember lévén, képes megérteni, sőt ellágyulni is, nagy barna szemével rendesen megnéz, aztán egy-két hülyéskedéssel megbombáz, hogy kiderüljön, mennyire elmés vagy idétlen a válaszod, meg hogy dicsekedjen az új vicceivel, vagy inkább szóvicceivel, amelyeket a korábbi vendéglátóhelyen talált ki, fejét egy kissé hátravetve, ölében egy behajtott könyvvel, amelynek lapjai között 254tartja az ujját, mindjárt folytatja, csak ezen el kell gondolkoznia, gyakran esik ez meg vele, hogy így el kell gondolkoznia, talán le sem írja, talán csak egy kék spirálfüzetbe beleír egy emlékeztető szintagmát, ott lebegnek körülötte az ötletek, mint a luftballonárus feje fölött a tarka léggömbök, megy, mindjárt elszáll, viszi a szél, vagy már el is van szállva, mert ha nem lenne, akkor nem jutnának eszébe ilyen furcsa képek, ilyen paradox történetek, amelyek se neked, se nekem nem tudnak az eszünkbe jutni, ezek csak neki jutnak az eszébe, ezért, amikor a Belvárosi kávéház asztalánál Hernádi jelképezi az ő kétszobás, gangra nyíló Bethlen utcai lakásával az érett és beérkezett férfiúságot (e sorok szerzőjénél hét évvel idősebb, ezért vén fejjel is meg van tartva az öcs és báty viszony), akkor az érkező nagyúr talán épp egy elutasító levelet tart a kezében, amelyet valamelyik kézirat-elutasításra felhatalmazott személy nem röstell ormótlan politikai formulákkal meg is tűzdelni; jön Gyula, de a kedvét nem tudják elrontani, harminchat kilósan is bírta még az élet szigorát, a lágerkórházban megmaradt, egy zsidó doktornő megsajnálta és odavette felcsernek, még győzi, még húzza a belét valameddig, ha Ukrajnából haza bírt jönni, ha innen még megy valahova, ahol már nem lesz szüksége népes baráti kíséretre, ahova már egyes-egyedül megy, sőt surran, a város legváratlanabb pontjain feltünedezve, ő, aki semmit sem utál jobban, mint messzire menni, gyalog, netán hóban, ilyesmi ennek a hülye Konrádnak 255való, és ennek a hülye Sükösdnek is hogy jutott eszébe a Lágymányosra költözni, most mehetünk a világ végére, ma este talán éppen Danilo Kišsel fogunk megismerkedni, de azért micsoda ferde ötlet kiköltözni a városból a prérire, kis idő teltével azonban Gyula mester is ott lakik, és az a hülye Konrád is, a szőke Julijával és a szőke gyerekeivel, de azért a normális találkozóhely inkább valamelyik szálloda eszpresszója, ahány van, annyi, azok mégis egy kicsit polgáriasabbak, a bölcs pesti vándor tudja, hogy melyik milyen, s valamelyikben letanyáz, ott naponta megpillantható, ott ír felborzolt hajjal, sok pohárral maga mellett, ott magyaráz valamit nagy hevességgel egy boszorkánynak, aki ugyancsak nagy hevességgel magyaráz, állunk röhögve Gulyással az Astoria kávéház ablakánál, orrunkat az üvegnek nyomjuk, és nézzük Gyulát, ahogy magyaráz, odébb kotródjunk? vagy jelezzük, hogy ha netán kedvük volna, csatlakozhatnának hozzánk? meg van beszélve a dolog Baranyi Tónival is, akinek majd csak sikerül valami vitát csiholni, összeugrasztani bennünket, máskor éppen ő rendezi a találkozást, okos glosszázó moderátor, mígnem egyszer csak elmondja neked, dohányfüstös ujjain számolva, hogy mért logikátlan, amit mondasz; nagyot nevet, az asztal lapjához ütöget egy Munkást, rágyújt, vívódik, hogy kérjen-e vodkát, mert akkor ma este is elindul egy úton, amelynek maga is balsejtelemmel találgatja a végét, Gulyás pedig, a másik vándor, jön valamelyik kocsmából, ahol elálldogált egy deci 256bor mögött, a szürke télikabátjába visszahúzódva az aggasztó külső világból, és ebben a védett zugban is inkább csak csodálkozva azon, hogy most egy szájba a pálinka bemegy, aztán kijön egy halálhörgés, csodálkozik ezen Gulyás János Kossuth cigarettával a szája sarkában, ha csak decizget, több kocsmában ácsoroghat, a sarokban gubbasztva, hogy ne legyen feltűnő, hogy ne szúrjon szemet, hogy ne kössenek bele, ezt Tóni is szeretné elkerülni, de néha muszáj leütni valakit, vagy a söröskorsóval lelocsolnia egy ellenszenves alak fejét, ilyesmi Gyulával nem fordul elő, úriember, ő csak fölhelyezi a ruhatár magas pultjára a neves kritikust, asztaltársaságunk tagját, nem veri meg, csak fölteszi erre a nevetséges trónusra, ott ismételje meg, amit az imént mondott, nem ismételi, lejöhet, de most már egy házzal továbbmehetünk, nemsokára éjfél, ilyenkor ébred Jancsó az Emke fölött Kovács néni bútorozott szobájában az egész szobát beborító matracon, talán felnézhetünk hozzá, kifordulunk a forgóajtón, visszanézve a társaságra, amelyben sok kedves arc között ott ül elhessenthetetlen néhány kevésbé kedves, néhány többarcú pofa, menjünk egy házzal tovább, ki innen jött, ki onnan jött, hivatalból, családlátogatásból, vízóra-leolvasásból, könyvelésből, tanításból, könyvtárból, talán szerkesztőségből is, vagy netalán saját írószobából, amely jó esetben saját nászszobául is szolgálhat, alkalmasint barátoknak is, mindenki megtelt ezzel a súlyos nappal, mindenki lefáradt valamelyest, este legalább vil257logunk, kipirosodunk, Gyula verni fogja az asztalt, menjenek haza!, elegem volt!, ebből a pimaszkodásból elég legyen!, rájuk borítom az asztalt!, nem megyek be az utcájukba!, persze, Gyula, rájuk borítod, néha borít, aztán kevésbé, az ember élni szeretne, csinálni valami még eddig nem voltat, regényt, novellát, verset, drámát, filmet, színházat, kabarét, valamit, ami nem közhely, ami ha ingerli, hát csak ingerelje ezeket a fantáziátlan zsírfejeket, megőrülnek tőle, hát csak őrüljenek, olyan szemtelenségeket fog megengedni magának, amilyeneket csak ki bír találni, nyakkendő, öltöny a Váci utcából, cipő Bécsből, onnan a könyv is a gnosztikus fizikáról, a Kabaláról és a Káoszról, a viselkedés nyájasan szenátorias, a nagyapa a császár orvosa, az apa főjegyző Pannonhalmán, az atyák hintós szánon jönnek a nagyságos asszonyhoz kalácsra és csokoládéra délután, egy kis likőr is elfogyott, a bencés gimnáziumban nemcsak tudást, némi diszciplínát is lehetett tanulni, nem izzadni nyáron, nem fázni télen, a zakó, a nyakkendő Hernádin mindig gáncstalan, konzervatív kamgarnok, nem ellomposodni, úgy menni végig a Váci utcán, ahogy egy úriember végigmegy, jobbra-balra szívélyesen köszönve, kedves marhák, az oroszlán jegyből tréfásan sugározva fejedelmi kegyeit, igen, ki is ez? ja igen, fárasztó volt ez a nap, mennyi szó, uramisten, már csak ezek a nyesett fények, az embert végül megsanyargatják, egyetlen nap hány verés, visszük haza a törődött vándort, otthon lesz egy barátságos trió, 258Ica-Kriszti-Icuci, hálóruhás testek a kicsi lakásban, spárgafotelek, okszerű térkihasználás, ácsorgás az ablaknál, lenéz a lágymányosi Duna-partra, Csepel szigetére, Budafokra, ezt adta a tanács, ezt a kilátást, éppenséggel gyönyörűnek is láthatod, és Hernádi annak is látja a jobb agyfélteke jóvoltából, igen, a lakótelep kockáit is, persze a kozmoszba helyezve, némelyest elátkozottan, irodalmi főtisztektől kitagadva a jók közül, heideggerien heverve a rosszak közé, mi okosabbat tehetne, piros fejjel több asztaltársaságban, számos spicli előtt a legkevésbé hízelgő szavakkal illeti őket, aztán egyszer csak változik a téma, Hernádi nagyot röhög, azok is emberek, azok is tudják, amit tudnak, talán okosabb lenne ahelyett, hogy az asztalt borítaná rájuk, inkább az ujja köré tekerni őket, tudva, hogy azok is ezt szeretnék, mindenesetre, ami spektákulumot meg lehet csinálni, azt meg kell csinálni, Hernádinak a nehéz táskájában és magas, egyre skin-headesebb homloka alatt rengeteg ötlete van, mi kell, horror?, rémálom?, parabola?, neorealizmus?, szürrealista próza?; ott van a nehéz táskájában a szűz kézirat, leírta kézzel, legépeltette, a gépirat gyönyörű, hozza a dossziét haza, de előbb még, mielőtt hozzáfogna, élvezettel elfogyasztja ezt a kis káposztás kockát, meg a mai nap családi széphistóriáit, és mikor már mindenki alszik, kioson a konyhába, előveszi a dossziét, olvassa, elered a könnye, hiába, ami szép, az zseniális, ez ilyen egyszerű, ha például most az lenne a feladvány, hogy hajnali három órakor a ho259kedlin ülve a viaszosvászonnal letakart asztal előtt elképzelünk egy frenetikus cirkuszi előadást, akkor Hernádi mester cirkuszában volna mit nézni, sziporkáznak a fények, vakulj paraszt!, az árgyélusát, hogy kifundálta!, ilyen találékony eszű urasággal – ha délután a Váci utcában, a vállát hátrafeszítve vonul – csak eggyel találkozol, megeshet az is, hogy egy szembejövő öregasszony ráförmed: „Szőrmók!”, és vihogásba fog, a vállak azonban lejteni kívánnak, a könny is lepereg, szép volt a vers, Ottó nem ért a költészethez, ha ezt nem bírja felfogni, azt hiszi, hogy az ő spagettisorai jobbak?, távoli vonatok csattogása közeli kerekek csattogása, az embert az álmában újra meg újra elvihetik, viszik a lenge lányok a hegy öreg emberének birodalmába, az Óperenciás-tengeren is túl, a Maximba vagy a Moulinbe, ahol Gyula úr minden ujjára egy-egy kánkántáncosnő ül, és ő daliásan magasba tartja a kezét, öt-öt kánkántáncosnő pörög a mester finom, enyhén szőrös ujjain, majd leengedi őket szem magasságba, mosolyog az artistalányokra, megiszik velük egy pohár pezsgőt, mond nekik bókot is, égetni fogja a társaságukban idétlenkedő urat, aztán szépen leteszi őket, megvonja tőlük a figyelmét, és megy valahová, ahová követnünk már nem volna illendő ebben a hosszúra nyúlt éjszakában.
260Jovánovics György figyelemreméltó interjút adott a minap a televíziónak – saját szobrát, ötvenhatos emlékművét magyarázva. Figyelemreméltó volt a teljes odaadás, a majdnem tanárosan fegyelmezett összpontosítás a tárgyra, ahogy a felső és az alsó szint feszültségét taglalta. Láttam már őt jó tíz éve így szólni Gyulához, osztálytársamhoz és a Jovánovics gyerekek orvosához vacsora után: teljes komolysággal elmagyarázza a modern képzőművészet mibenlétét. A mester hitvestársával, Zsabóval akkor összemosolyogtunk, ahogy telefonon át most is ezt tettük, dicsértem Gyuri beszédmódját a kamera előtt. Szerencsére a saját műtermében történt a felvétel, ahol nyugodtabb, mondta Zsabó; ő is elismerésében részesítette a férjét, amiért ezúttal nem hadart. Csakugyan, nem hadart, gondoltam vissza én is. Mert szokott, pontosabban nem is hadarni, hanem inkább finom sajkával, kecses lélekvesztővel sikladozni saját szózuhatagán, amely árad és omlik kaszkádosan, hogy a dolgoknak a végére járjunk, hogy kövessük a kézenfekvő utalásokat, hogy a szó maga is ízleltessék a szájban. És megjön a közlés a lehajtott főből, a szemből, amely az asztalterítőn vagy a szoba homályos sarkában látja, amit mond, biztos, hogy látja, mert én is lá261tom, mert mindenki látja, aki a szobában ül, jön még a felidéző önátvitel. Szómágusi akció történt ilyenkor, és amikor vége szakad, a legokosabb hümmögni egyet, netán pipára gyújtani, amihez vörösbor is kívántatik. Szabad lazítani is.
Jöhet a második felvonás: és megint humor, hiperbolikus túlzás és megvesztegető pontosság. Úgy hajol a részletek fölé, ahogy a hegymagasi házát meszelte vékony festőecsettel. Semmi sem véletlen, sem az ablakkereszt és a hibiszkusz ferdeszöge kora reggeli napfényben, sem az, hogy Európa múzeumaiban melyik kép előtt áll órák hosszat, hogy már felhívja magára a teremőrök gyanúját. Ha van valami, aminek Jovánovics pontosan az ellentéte, ez a hanyag léhaság a családi környezet, a barátok és a mesterség dolgaiban. Semmi sem mindegy, mert minden számít. Mert minden jel, mert minden döntés, mert az élethez roppant koncentráció szükségeltetik, amibe belefárad az ember, és ez sok alvást, alig-létet, szendergő föld alatti bolyongást igényel. Elkínzottan botorkál Jovánovics mester az alsó szint bazalttömbjei között, mellkasáig, szívéig ér a nyomasztás, aztán felszáll a magasba, a kecses, a tiszta és a halk jelek övezetébe.
Halk jelek? Asztaltársaságoknak ez a szóval tartója (hozzá hasonló szógejzírt és előadóművészt helyi baráti körünkben Tamás Gáspár Miklóson 262kívül nem ismerek), Jovánovics mester, ez a vérbeli író (aki mellesleg nyög és öt napig küszködik, ha meg kell írni egy levelet a kéményseprő vállalatnak, de elmond egy este egy fél regényt), nos, vajon Jovánovics György lenne a rejtőző személytelenség, a közvetítések, a vonatkoztatások, a sejtetések és ki nem mondások, az épp csak megérintések mestere? Bizony, ő az, ez a szigorú tényállás. Mihelyt otthagytuk az auditív médiumot, és átmegyünk a vizuálisba, nincs több játékos eszelő, hosszú bénaság után jön az alkalmas mozdulat. A sugallatra, a felsőbb helyről jövő szikratáviratra várni kell. Fejfájás és szívfájás, hátfájás és létfájás lefoglalja az embert fényszünetben. De aztán jön! Jön! Jön! Föld! Föld! Föld! Kegyelmi bőség, nem tudni meddig, de most tedd, amit parancsol.
Egy éjjel parancsolt a mesternek eltörni többtucatnyi színes ceruzát az ikonosztáz rajzain, amely akkor még nem indult ikonosztáznak, hanem csak színes satírozásnak, körcikkelynek, amely földgolyóbisunkból metszet. Reccsentek a ceruzák, készültek a rajzok, ejtőernyőztek a szőnyegre, ahol a szétteregetett, egymás mellé pasziánszozott képekből előállt a képregény, egymás után következésből a történet. Hegyekről néz alá a próféta a városra, szent földön, zöld sivatagon, ahova egy londoni és egy pest-budai festő testvérbarátságban elmegy felfedezni áttörésszerűen a modern művészetet, és persze mindkettő 263mást lát, dombtetőn állva, sivatagi homokviharba nézve, és az elátkozott város tűzbe borulását egy könnyűpiros biccentéssel regisztrálva. Turner kolléga sorozatán is szembeszökően érvényesül a kék. Jovánovics György múlt századi, pest-budai festő, aki Turner úrral egy berlini szalonban ismerkedett meg, és akit véletlenek pazar koincidenciái finom ujjmutatásokkal visznek bibliai tájakra az angol festő immár baráti társaságában, Jovánovics úr ugyancsak él homokdombok és -förgetegek elkékítésének szabadságával, a semmisülés színével, előjelével, majd jön a kék elúszás, ha a város, ahol förtelmes dolgok esnek, elégett.
Száradjon el a karom, ha nem gondolok rád, Jeruzsálem, mondta a próféta és a néhai Krassó Miklós, budapest–londoni misztikus, akit egy találkozáson kívül az kötött össze Jovánoviccsal, hogy egyikük sem volt Jeruzsálemben, ahogy Turner sem volt. Poklok tátonganak a város és festője körül, de a szépség ezúttal sem győzetik le, ellenkezőleg! Mert az európai jövevények tudják, hogy tíz mérő szépséget kapott a világ, és ebből kilenc jutott Jeruzsálemnek. Bibliai tájakon felötlik Jeremiás, aki nem akart próféta lenni, de engedett az Úr unszolásának, nevetség tárgya lett, mindenki őt csúfolta, és elhatározta, hogy nem szól többet az Ő nevében, soha többé róla nem emlékezik. Ám a próféta szívében lángoló tűz égett, és beleharapott a csontjaiba. Utálja népét, bár volna 264a pusztában vándortanyája, otthagyná az áruló és parázna várost, az álszenteskedő jeruzsálemi prófétákat. Az Úr azonban megragadja, és Jeremiás már hirdeti a jóslatot az Úr nevében: Ti nem engedtétek nekem, hogy mindenki adjon szabadságot az ő atyjafiának és felebarátjának, ezért most én hirdetek nektek szabadságot a fegyverre, a döghalálra, az éhségre és a tűzviharra. És íme, figyeljétek meg, ott az a pici piros folt azon a szépséges képen, az a tűzvihar. Lenn gyötrődés, dögtemetőbe vetett igazak, dagonyába tiport koponyák, fent, hogy is mondjam: Mozart. Szerenitás és kiderülő égbolt, a forma győzelme az anyag fölött, az anyag formába kívánkozása, fehér városok magasból látott tisztasága, és íme a biblia földjén otthonos ikonosztázon Szent György-hegyi zöldek hívogatnak virradó kiengesztelődésbe. Jovánovics mester itt Budán átélte az emigrációt, rendezte számláját a várossal, aztán elaludt. Másnap pedig csudálkozott, hogy mi esett meg vele az elmúlt éjszaka; a rajzok azonban ott hevertek a szőnyegen.
Ez a huszonhét kép és a kommentárképek még csak a látható; de van, és koronként némely kiváltságosnak hallható is: Jovánovics György lázas bevezetése a csak elképzelhetőbe, a fikcióba, hogy ő másfél száz éve romantika és impresszionizmus között Mr. Turnerrel milyen eszméket cserélt Adolf Menzel német festőről Velencében, ahonnan Szidónba hajóztak át, és egyúttal a festészet 265zarándokútján is szépen előrehaladtak, átkelvén másfél évszázad kísérletein. Fáradságos kóborútja a Duna-völgyi utast némi kozmikus gyengédséghez segítette. Gömbölyded lakóhelyünket katasztrófák után végre úgy nézi, mint a hegymagasi kertet, amelynek természetes gyomnövényeit a mester virágágyként tiszteli, mindössze annyi beavatkozást engedélyezve önmagának, hogy a gyomvirágágyak között utakat kaszál szép kanyarulatokkal. Ha egy hitetlen szellem a látható képregény imaginárius infrastruktúrája felől tudakozódna Jovánovics úrnál, a kérdezett lefegyverző részletbőséggel ábrázolná, hogyan is zajlott ez a festőutazás. Kevésbé lenne beható a válasz, ha ama éjszakai exkurzió felől érdeklődne, amely ezeket a regénybe összeálló képeket szülte Jovánovics György közreműködésével. Táblázata már van, ahol minden mindennel összeér. Tudós barátok szállítják az adatcsemegéket, hogy az imaginárius történetileg is igaz lehessen. A narrátor a hallgatóra visszales, hiszik-e, veszik-e, követik-e az indázást. Egy jó irodalmat szimmantó lektor arra próbálná rávenni Jovánovicsot, hogy írja meg ezt a két képregényt, a Lizát meg a szentföldit, a lesőfülke-paranoiát és a végítélet-paranoiát, mindkettőt elegánsan érintve, elvégre is obszessziók eleganciája ez.
Ugyanabban az évben voltunk Berlinben, Jovánovicsékat meglátogatva a Mariannenplatzon néha felmásztunk a falnéző állványokra. A két 266fal között az aknamezőn vidoran ugrándoztak a nyuszik. Volt, aki kikerülte, mert nem akarta látni a falat, én nézni akartam. Akkoriban kezdtem piszkálni Jaltát, Kelet-Berlinből, Budapestről felhördülések jöttek válaszul, fenyegetés, hogy nem jöhetek haza. Majd meglátjuk. Hazajönni hosszabb nyugati szabadság után, olyasmi volt, mint afféle vasárnap esti megtérés a kaszárnyába. Ott volt a fal köztünk és az otthonunk között. Köztünk és önmagunk között. Enzensberger a maga tréfás modorában azt írta, hogy a jövő században a zöldek védeni fogják műemlék gyanánt a falmaradványokat, melyek a kiskorú berlinieknek átugrándozásra, mászókázásra is megfelelnek. A jövő században? Hunyjuk le egy pillanatra a szemünket, s tisztelegjünk, hogy ez a csoda íme megtörténhetett, hogy a kettévágott város emberei tegnapelőtt óta megint ide-oda sétafikálhatnak. Köszönet az Úrnak, vagy ha tetszik, véletlenek jóindulatú koincidenciájának, hogy ilyen meglepetések is vannak, mint ez az 1989-es esztendő, vagy mint az a termékeny éjszaka, amelynek képei itt függenek önök előtt.
267Mit tud a márvány, vagy akár a gipsz, összehasonlítva a szóval?
Ravasz. Beletaláltál, jólesik nekem ez a kérdés. Tudtam, hogy ma beszélgetünk, nem tudtam kitalálni, hogy miről fogok veled beszélni, régi jegyzeteket, interjúcsökevényeket néztem át, és egy följegyzett gondolat akadt a kezembe, amely éppen erről szól, amit te most kérdeztél.
Hogy szól az? Mi van odaírva?
A művészetek legizgalmasabb problémája számomra az idő. Ha az ember halhatatlan lenne, nem lenne művészet. Nem lenne szüksége rá. Feltehetően az istenek sem alkotnak műveket. A szobor, a márvány, a festmény is főként az időről szól. Az irodalom – de a zene is – kissé túlságosan nyilvánvaló kapcsolatban van az idővel, a szobrászaté vele rejtettebb, mert bár a zene és az irodalom kijelentései az időről rendkívül erőteljesek lehetnek, a tárgyként mozdulatlanul álló szobor vagy kép abszurd idővonatkozását, időjelentését elemezni nekem tanulságosabb, izgalmasabb.
A szobor észlelésének, körülszemlélésének időbeniségére gondolsz?
Erre is gondolok, de van ennél fontosabb is. Tételezzük föl, hogy egy szobrot egyetlen pillanatra látok: az alatt az egy pillanat alatt hatásának teljes ereje elér. Egy irodalmi vagy zenei művet elolvasásának, vagy meghallgatásának objektív ideje alatt fogok fel. Ha a IX. szimfónia negyvenkét perc hosszúságú, akkor nem tudom ennél rövidebb idő alatt a magamévá tenni. A képzőművészeti mű ebben az elvont pillanatban, mondhatni időtlenségében is a létről, tehát az időről szól.
Tehát?
A kettő a szobrászat vonatkozásában azonos. Mivelhogy a lét eleve tökéletlen, tehát nem isteni, ennél fogva időbeni.
Te mondtad egyszer, hogy Bécsben a Kunsthistorisches Museumban órákig álltál Vermeer A festő műterme című képe előtt, olyannyira, hogy már fölkeltetted a biztonsági szolgálat gyanúját. Egyszóval rászántál egy pillanatnál valamivel több időt.
Ez az! Hogy én akkor hat órán át az időn kívül voltam. Hat órán át néztem Vermeer képét, azt a léttökélyt, amely megszünteti a lét tökéletlenségét, tehát időbeniségét, és ezért a lét a műben egy 269lesz az időtlenséggel. A műalkotás tökéletessége – az isteni princípium elorzása. Megteremti minősége által a halhatatlanságot, amelyhez nincsen szükség többé az idő fogalmára. Tehát a művészeti tárgy az időt megszüntetve beszél az időről. Én azonban – az élő ember, vagy szobrász – élek, nekem telik az időm. Lehetséges, hogy a hatodik órában a kép nekem már mást jelent, mint az első percben, és ennek a feszegetése az a téma, amit legelőször fölvetettél – tehát a mű létezése a pszichikai időben –, jogos és hasznos, de az időben haladva már nem a műről, hanem rólam van szó. Az első pillanatban már minden kiderült a műről, a hatodik órában már csak rólam volt szó.
Gondoltál-e arra valaha is, hogy írsz, és magadra méred az időben baktatás terhét?
Tizenhat éves koromig író akartam lenni, és mert a művészet minden közegben ugyanaz, meg kellett keresnem azt a közeget, amely a fizikai adottságaimnak jobban megfelel.
Nem vagy éppen tehetetlen a szavakkal.
Igen, az élőbeszédben. Ha azonban írásra kényszerítenek, egy mondat előtt napokig gyötrődöm, tulajdonképpen ezért döntöttem tizenhat éves koromban úgy, hogy ha nem akarom egy vékony füzettel befejezni az életemet – más műfajt kell választanom. Körülbelül azt csinálom szobor270ban, amit írtam volna. Nem állítom, hogy a képzőművészetben locsogok, de a formálható anyaggal mégis könnyebben elbánok, mint a leírandó szavakkal.
Beszéd és írás között a szűzhártya érett korban is átszakítható.
Tekintsem ezt kihívásnak?… Egyébként van zeneművem: Vaszene, 1976. Műtermem építése közben a falakból kiálló beton vasszálakon rögtönöztem zenét, fölvettem magnetofonszalagra, és ezt az Új Zenei Stúdióban működő zenész barátaim lejátszhatóvá tették. Elő is adatott 1980-ban a Francia Intézetben. Nagy ritkán írok, igaz, hogy ezek az írások többnyire vizuális munkáimhoz kapcsolódnak, de én valójában önálló írásműveknek tekintem őket. Így tesz ezzel a kiadói világ is. Tízévenként öt-hat oldal a termésem. Írásaim: Lenin sakkjátszmáinak rekonstrukciója, 1970., Liza Wiathruck: Holosgrafos, 1976., Liza Wiathruck bábjátékai, 1980., Eksztatikus katalógus egy tömegsír katalógusához, 1992. Egyelőre ennyi.
Műfajod a ház is?
Nagyon is. Egyik alapvető élményem (kiszabadulva a hatvanas évek provinciális, bezárt Magyarországáról, bécsi és párizsi inasévek során): megyek a Beaux Arts-ról haza a Pont Neufön át, és a hídon megdermedve bámulok egy tornyot 271(ház?), hogy az innen milyen gyönyörű! Ez a torony – később tudtam meg – a Palais de Justice-ben a rendőrség szárnya. Nem lehetséges, hogy ő az én modellem? Miért mintáznak a szobrászok évszázadok óta arcot, testet, nem lehetne vajon mintázni tornyot, eget, felhőt? Mindent meg lehet, meg szabad, meg kell csinálni! Fölszabadulásom története volt ez a perc a Pont Neufön. Attól fogva – kilépve a témájában és eszközeiben erősen korlátozott szobrászat béklyóiból – azt vizsgálom, hogyan lehet a szobrászat nyelvére lefordítani mindazt, ami az ember agyán átfut.
A ház azonban számodra, ahogy én látom, nemcsak modell, hanem maga a mű is. Rosszul látom?
Nem, valószínűleg jól látod. Például a budai műtermem a Fillér utcában jut erről eszembe. Említettem, hogy azt hangszerként is használtam. Különleges építészeti eljárással készült (a Sámsondy-féle betonszövet-szerkezet egyik első alkalmazása volt), és amikor barátom és kollégám, Pauer Gyula a már elkészült műtermet meglátta, azt mondta: ez a legszebb és legnagyobb Jovanovics-mű. Ez téged igazol. Van tehát munkám, amelyet nem szánok műnek, mások szemében mégis az lesz. Ilyen a szobrász, a szellem embere, mégis eredendően kézműves: szereti az anyagokat és mesterségeket. Egy kollégám mondta egyszer: a szobrász az az ember, aki semmihez sem ért igazán, de mindenhez ért egy kicsit. Egy 272kicsit asztalosok, egy kicsit lakatosok, egy kicsit kőművesek, egy kicsit ácsok vagyunk.
Ahhoz, hogy a 301-es parcella emlékművét megcsináld, hány mesterségbe kellett beleártanod magad?
Nagyon sokba: voltam tervező és kivitelező kertész, tervező és művezető építész, terveztem különleges alapozást, voltam geológus és régész (mert az emlékmű konstrukciójában a kövek típusának, korának és színének nagy jelentősége volt), voltam tréler- és helikopterirányító (az egyik követ csak a hadsereg helikoptere tudta a kívánt helyre beemelni), és voltam found raiser, másképp pénzszerző. A köztársasági elnöktől a vezérkari főnökön át a bányamesterig és a temető éjjeliőréig minden illetékest megdolgoztam. Politikus és diplomata is voltam, gondolj csak a székelykapu-históriára. Az az igazság, hogy minderre egy ember nem lett volna képes. Olyan hároméves munka volt ez, amelyet feleségem, Hajós Gabriella mindennapos, reggeltől estig tartó közreműködése nélkül sohasem tudtam volna elvégezni. A vége felé a két gyerekünk már úgy elárvult, hogy bennünket, ha azt hitték, hogy nem halljuk őket, Denkmalpapa és Denkmalmami (Emlékműpapa és Emlékműmama) néven emlegettek.
Köszönöm, hogy Denkmalpapa látható gyötrődés nélkül mondta mindezt el.
273Ma hajnalban meghalt Eörsi István. Hozzá kellene tennem: költő, ezt tartotta a legfontosabbnak, elbeszélő, esszéíró, szatirikus, színházi ember, közíró, sarkantyú az állam véknyában, republikánus, ironikus, sportember, mindennapi versenyző és bajnok, hűséges és hűtlen férj, szerető és apa, egyre inkább apa és nagyapa is, megbízható barát, bökdösős, antiszentimentalista szentimentális, kisfiú és férfi a talpán, aki csak azért is mindig megmondja, akire sokan megharagszanak, bosszúból semmibe veszik, elfelejtik, úgy tesznek, mintha megunták volna, pedig csíp, amit mondott, abban van valami, nekem azt mondta, már eleget írtál a cenzúráról, menjél túl rajta, ő spontán, vagy eltökélt derűvel túlment rajta, például a márianosztrai börtönben, ahol a fegyőrök vizsgáló sorfala között meztelenül kellett elhaladnia, ha nekik ez kell, legyen, talán még viccelt is, ő pucéron is Eörsi István, más ötvenhatos elítéltektől tudom, hogy a zárka öröme volt, vele a jókedv beköszöntött a depresszióba, a humora, a kedélye a halálra készülő Lukács Györgyöt is felvidította, talán csak ő, mert nem akart semmit, szerette és csodálta öreg tanárát, és nem lett volna olyan elvi ok, amely a megtagadására késztethette volna, noha elvlovag 274volt, nyargalt, akár egyedül maradva is, Rosinantéján, örülök, hogy kereken hétszer nyargalt nekem is, ő számolta, de nem érdemesített több csapásra, mert abban sem volt biztos, hogy olvasom, de azt meglátta, hogy nem haragszom csöppet sem, jó egészsége jelének láttam, és azt gondoltam, amíg bokszol, addig jól van, edzett formában, de az az igazság, hogy akkor is tudott még bokszolni, inkább legyintgetősen, elégikusan, amikor már a sarkában volt a halál, amikor a nagy tréfamester már a fiát, Jánost gyászolta, akinek a betegségét, a leukémiát őrá is rámérte a sorsa, gondolhatnám, hogy magára vette, mert bár sokan haltak körülötte, hogy a fiú az apja előtt menjen a sírba, ezt az ősi abszurdumot nagyon nehezen viselte, és körülvette az utolsó, a Végjáték című munkájának a filozófiai hangulata, a bibliai Jób metaforájába költözött át, a feloldhatatlan, a helyrehozhatatlan veszteség, a megszépíthetetlen halál arcába nézve, volt benne elkomorodás, de fegyelem és elegancia is a szenvedés elviselésében, tárggyá tevő legyűrésében, a lökdösődő vagy lázadó fiú mellett ott ült egyre soványabban, komolyabban az öreg Pisti, aki mögött ott volt egy sereg szerelmi kaland és házibuli-rendezés minden szilveszteréjjel, de amikor egyedül volt az Erzsébet hídra néző Duna-parti lakásában, mondhatni a város legközepén, akkor a megmaradt kisebbik fiú, László, a régi barátok, nők és férfiak nem sokan, hozták a meleg levest, a törődő szeretetet, és mindinkább az ámulatot a természeti csoda láttán, hogy lábhoz 275tett és újra meg újra elővett komputerrel várja a véget, és csak azért is egy nappal megelőzi, és átadja kiadójának az utolsó kéziratot, ahogy az irodalom utóvéd várőréhez illik, a mesterség atlétájához, a bohóckodó sztoikushoz, a száguldozó moralistához, aki még elgyengülve, lázasan is maga vezeti autóját a kedves színházba, Kaposvárra, hogy még benne legyen a baráti együttesben, ahol mindenre képes volt, darabírásra, fordításra, újrafordításra, dalköltésre, sőt ha hagyták, rendezésre is, ez az állandó készség bűvölt el, hogy áll a kaland elébe, el kell menni egy tragaccsal átlumpolt-virrasztott éjszakák után valahonnan valahova, messzire, ő a sors markába csap, kiteszi a bal kezét az autó ablakán, hogy a szél hűtse, és ő ébren maradjon, felujjong, most majdnem meghaltunk, hál’ istennek csak majdnem, ő a veszélyt a legpompásabban, az utolsó, lélegzetelállító pillanatban kikerülte, mert tudod, Gyuri, én nagyon megbízhatóan vezetek, és ebben a pillanatban durr, belehátrált egy villanyoszlopba, havas úton; egy arra haladó sofőr lát egy felfordult kocsit, próbálja kideríteni, hogy él-e még benne valaki, Pisti rikkant rá tótágast, mintha régi ismerőst üdvözölne, és ha hiszitek, ha nem, pupákok, Pisti megeszik egy vizespoharat is, az üvegcserepeket gondosan szétrágja a társaság közepén, hogy ne sértse meg a nyelőcsövét, ami, ugye, bolondság, de amikor a rendőrségen faggatják még a régi rendben, hogy hova lett egy bizonyos bűnös kézirat, ahelyett hogy megmondaná, azt mondja, hogy elvesztette, ott 276hagyta egy telefonfülkében, készségesen tudatja, hogy melyikben, keressék, és amikor a börtönből kijövet a bölcsek megdorgálják, hogy miért megy mindig fejjel a falnak, Pisti a lehető leglogikusabb választ adja, „Nem én megyek neki, a fal jön nekem”, de nemcsak Eörsi volt leleményes küzdő, a fal is tud lenni rugalmas, átalakul gumivá, néma köddé, semmibevétellé, lepöccintéssé, amit ez a vigyori kopasz mond, azt eleresztik a fülük mellett, hadd mondja, írásra, harca készen, a békebontó csak akkor kap elismerést, amikor már nem sokáig húzza, akkor már jobban odafigyelnek rá, mert minden szónak megvan a hosszú árnyéka, visszhangja, és már mind többet jelent önmagánál, de erre a többletjelentésre ritkán és kevesen érnek rá odafigyelni, sokan szerették, azt hiszem, kevesen gyűlölték, és aki ismerte, olyasmit érezhetett, hogy micsoda dolog ez, Pisti, te, aki az életkedvet hozod a táskádban kolbász és pálinka mellett, azonkívül számos telefont, rohangálást és nyugodni még éjfélkor sem tudást, te adnád fel, öreg cimbora? most utólag nem hallgatom el, csodálom ezt a vígságot a vesztésben, a talpra állásban mester keljfeljancsit, és aranyosnak találtam a dünnyögő aggodalmát is, hogy mikor a házigazda azt mondta, tudod, Pisti, itt van Gazsi is (Tamás Gáspár), akkor a friss vendég elkomorult, és azt dünnyögte, lehet, hogy „ezt nem tudom ledumálni?”, de Pisti megtette a magáét, döntetlen volt, megosztoztak a társaság figyelmén, győzték két lábon járó irodalomként fáradhatatlanul, és bár 277igaz, hogy legvégül a halál angyala nem hagyta magát ledumálni, Pisti mégis acélos szellemmel folytatta, és egy elmélyült zárótétellel lezárta a maga párhuzamosát, életét és irodalmát, amelynek tanulmányozásához az ifjú érdeklődőknek bátor empátiát kívánok. Ha netán mennyei bírája elé kerül, amiben nem hitt, de ki tudja, akkor neki nem azt fogják mondani, hogy „Pisti, hagyján, hogy nem voltál Mózes, de miért nem voltál Eörsi István?”, nos ezt biztosan nem fogja mondani neki a legmagasabb bíró, mert Pisti szinte maradéktalanul az volt, aki, mi nagy szó, kedves barátaim.
278Ülök a szobámban, körülöttem vagy harmincan, a rézberakásos empire asztal alatt két lény kucorog, zsíros kenyeret kennek-esznek, valami fényforrás világítja át mellőlük a földig érő asztalterítőt, földön ülő gyerekeim is kíváncsiskodnak, hogy miért bújt be az a kettő az asztal alá.
„Dorka, miért?” – kérdezi Miklós, akit a világ rejtélyei felől a nővére, Dorka szokott felvilágosítani. „Zsíros kenyeret enni.” Magyarázatként ennyi legyen elég. Miklós többet akar: a konyhában is lehet zsíros kenyeret enni. Nagy, fekete szőrzetei közepén Halász Péter, ókori zsidó tanítómester a közönség körében ül és vigyorog. Megrendezte a játékot.
A másikat is New Yorkban, a huszonharmadik utcában, három házzal a Chelsea Hotel mellett. A lejtős nézőtéren tétovázok, hogy mit nézzek: a színpad hátterében a kirakatüvegen át az utcát, ahol egy magas fekete kukucskál be, és ő is vigyorog, ugyanis a színpadon egy szörnyen kövér nő álldogál és lamentál pucéron, boszorkánynak állítja magát, a színpad mélyén féloldalt az utca felé fordulva nagy, fekete szőrzetei közepén Halász Péter manhattani zsidó tanítómester vigyorog. Nem az ő férfiasságába fog a lánya revolverrel belelőni, hanem Bálint Pistiébe, méghozzá az ő lánya, ahogy illik.
279Az a nekem igen tetszetős mosoly mindenütt, amikor előregörnyedve megy a Rákóczi úton hátán a kislányával, Ráchellel, illetőleg Galuskával.
Vagy a szobájában a padlástérben, ahol egy művet vizionál, a New York Postból kivenni mindennap egy kőkemény bűnesetet. Megírni nyomban, hogyan is történhetett, és este már eljátszani, és holnap is, de már a holnapi bűnt, holnapután a holnaputánit.
Cora közben a bilin ül, és kikakálta magát. Szeretne felállni. Péter még széles karlendülettel magyarázza a művet, Cora türelmetlen, Péter megígéri, hogy nemsokára kitörli a fenekét, Cora szkeptikus. Francba az ilyen látogatóval!
Ennek a hol kopasz, hol bozontos férfiúnak sok olyasmi jut az eszébe, ami másnak nem.
Most tettem le a kagylót, Halász Péter megkért, hogy írjak róla nekrológot, és olvassam fel a Műcsarnokban, miközben ő egy ravatalon koporsóban, betakarva fekszik.
Koncepciója szerint nem sok idővel ezután valóban meg fog halni, de azt a kis eulógiát még a nagy folyó innenső oldalán meghallgatja.
Eszem ágában sincs arra biztatni téged, hogy ülj fel a koporsódban, és nyisd ki a szemed, hogy látva lásd, mint kanyarítok nagy kört az alkalomhoz illő fekete kalapommal előtted, ezzel fejezve ki meghajlásos tiszteletemet irántad.
A nagy színházmester körül koncentrikus körökben terjed a színház.
Lehet a színpadra is mindenféle köznapi limlomot felhurcolni, de azt is lehet mondani, és ez a 280kijelentés semmiféle cipekedést nem igényel, hogy az a hely a színpad, amelyen a lábunk tapod. Az a színpad, ahol vagy. Az ágyad, amelyen fekszel, a ravatal, amelyen fekszel.
Vicces, mondaná az egyik gyerekem, nem vicces, mondaná a másik elszomorodva.
Való igaz, ez a sok ember, akiknek a körében megfordultál, mind eljátszotta a szerepét, ahogy illik, a te szemedben.
Ennyi volt. Elég volt? Ennyi volt. Van, amiből a kevés is sok.
Abból például, hogy fogja magát, és kidobja az édes lányát az ablakon, a negyedikről. Csak úgy! És másnap is. Harmadnap is.
Galuska pedig tűkön ül, várja a percet, amikor ő jön, és a nevető szemű papa jön, magasba kapja, emeli, és aztán kiejti az ablakon, amelyen kívül kitárt karral áll a mama, és elkapja Galuska kisasszonyt.
Abban a házban élnek, ahol játszanak, és az egész társulat egy család.
Ülhet a nép, színjátszók, barátok és kíváncsiak a publikumból, szanaszét a nagy közös lakószobában, ahol üstben fő a leves, anyák halásszák ki a tumultusból a gyerekeiket, s viszik lefektetni őket.
A sokaság előbb-utóbb eloszlik, de már reggel újra van, aki odaül a jó helyekre. Letelepedhetsz egy csendes francia mellett, aki metronómpontossággal ingatja jobbra-balra a jobb lába meglepően hosszú nagyujját, és ezt nemcsak műveli, de nézi is. Én is nézem. Péter is nézi. Megnyugta281tó az ilyen szabályos mozgás, viszi a hátán az időt.
Nem muszáj beszélni. Semmit sem muszáj. Lehet egy szót sem szólni az idelátogató és szerényen érdeklődő, neves színházi kritikushoz. Annak a másik szamárnak sem kell mondani semmit sem, aki később tűzoltók után kiáltoz az avantgárd hetilapban közölt cikkében.
A lányok mindennap felmossák a házat, és ruháskosárban hozzák az ennivalót, mindenki dolgozik, vagy nyög, vagy sörözik, vagy füstöl, este meg játszik, aztán holnap megint ugyanazok a nagyszobában. Milyenek voltunk? Mennyi a kassza? Abból utal Anna kinek-kinek finoman mérlegelt szükségletek szerint.
Mindennap betoppanhat egy vendég Budapestről, ha elvergődött New Yorkig, akkor felbukkan ebben a szobában. Péter kellemes házigazda, semmi túlzás, tartózkodás, figyelem, társalgókészség.
A vécéfülkéknek nincs ajtaja, a tushoz létrán kell a pincébe leereszkedni, hallod fölötted az úttesten dübörögni a nagy teherautókat.
Az is színház, ahogy kinézel az ablakon. De mert abból a helyiségből, ahol én alhattam, nem nyílott ablak, jön Halász Péter tudós mosollyal meg egy fűrésszel, kopogtatja a falat, és láss csodát, jókora ablakot vág rajta. A fekete-arany plasztikfolytonosság megszakad, egy korábbi melegbár labirintusa félig-meddig visszavedlik polgári lakássá.
Esténként mi okosabbat tehetne a vendég, mint 282hogy részt vesz a ház életében, krumplit pucol, mondatot igazgat, lemegy a nézőtérre, és mindig mást figyel meg, mert most éppen az történt, hogy a színpadra beállított televízió képernyőjén borzalmas katasztrófa látható, tűzvészben hajolnak meg az égre törő tornyok.
Van ugyanis a járdán egy hokedli, azon egy láda, abban festett viaszépületek, amelyek egy kis tüzecskétől megolvadnak, meg egy kis kamera, amely belülről és alulról lát, a járókelők meg azt nézegetik felülről.
Sok minden történik a huszonharmadik utcában, amióta a Chelsea Hotel mellé beköltözött egy magyar avantgárd színtársulat, kommuna, mondhatnánk, akiknek nincsen kollektív szerződése, de lehet Annától egy plasztiküveg sörre valót kikuncsorogni.
Kapja meg Petya a magáét, sörözhessen a parkban, de ne igyon túl sokat, és maradjon annyi, amennyi a kicsiknek kell.
Az innenső járdán fehér tuxedoban Péter, a túlsó járdán ugyancsak fehér tuxedoban Pisti mereven kinyújtva a karjukat pisztolyt szegeznek egymásra.
Szörnyű tűzpárbaj ígérkezik, durrognak a vaktöltények, rendőrautó jön varázsütésre, Péter és Pisti széttárt karral dőlnek a rendőrkocsira. Ezek a nagy bajuszú coltos férfiak nem gondolják, hogy a színházat ki kellene terjeszteni az utcára.
A kelet-európai szabadságvágy olykor illúziókba csapott át.
283Hullámok jönnek, hullámok mennek, ami Budapesten működött, az a Manhattanen darab idő múltán már nem működött.
Ha nem kommuna, akkor Halász Péter számos megnyilvánulásában, egyetlen és páratlan személyiség, nagy kezdeményező.
Valóban mások voltunk, de nekem ez az ember mindig tetszett, akármit művelt, akármit eszelt ki, mert minden cselekedetét bekeríti egy nagy mosoly, csirkefogós bizonyára, unaloműző is, és kétségbevonhatatlanul helybenhagyó is. Életismeret volt benne. Ez nem tud hülye lenni, okos hülyeségre sem hajlamos, megismeri a hamisítványt.
Örültem a létezésének, Halász Péter hunyorításai mindig jól jöttek.
284