Múltkoriban, amikor fönnjártam a Hargitán, találkoztam egy medvével, gondoltam, megkérdem, ha már így utamba hozta a szerencse, igaz-e, amit róla beszélnek, írnak, szereti-e a mézet, a málnát, igaz-e, hogy olykor-olykor meg szokta dézsmálni a hegyi pásztor csordáját, nyáját? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel hozakodtam elő a billegő járású mackónak.
Őkegyelme egy darabig eléggé barátságtalanul dirmegett-dörmögött, de aztán kötélnek állott, látva, hogy csak egy husángot, afféle alkalmi kézbelit, botot markolok s nem medveölő puskát.
– Nos hát – dörmögte barátságosan nyújtva felém a mancsát –, nos hát, beszélgessünk, ha nincsen egyéb dolga – mondta a medve, s azzal mellém telepedett a gyepre. – A mézet valóban nagyon szeretem.
– S a málnát?
– Málnászni voltam éppen, az volt az ebédem – törölte meg illendően a száját –, szeretem nagyon 3a málnát és az áfonyát is, noha szaporátlan s megfogja a fogam s szájam, az elébb is egy bokron pár szemet találtam, és tessék, még az ínyem is csupa festék. Ha tudtam volna, hogy találkozunk, megtartóztatom magam, nem szeretném, ha azt hinnék rólam, hogy nem mosom a fogam.
– Dehogy hiszik, dehogy hiszik – nyugtattam meg a mackót, s kivettem a tarisznyából pár kásásodó vackort –, amíg hazaér, ez is megteszi, leviszi a nagyját, magam is, ha nincs éppen kéznél a fogkefém, almát, körtét rágok. – Megköszönte a medve a vackort s a tanácsot, és elkezdett illendően majszolgatni.
– Na látja? – tartottam a zsebtükröm elébe, mikor a vackort megette –, nyoma sincs már az áfonyának.
– Holtáig tanul az állat – somolyodott el megelégedve, s megjött a kedve. És hálából elárulta, hogy azok a vidám medvetörténetek, kalandok, amiket mesélni, írni szoktak róla, álmában történnek meg véle. Azért is alussza át a telet, hogy hőstetteiről minél többet mesélhessen.
4– Szeretem embernek, gyermekek közt játszónak álmodni magam – mondta a mackó boldogan –, egyébként maga az első élő ember, akivel valaha is szót váltottam.
Ettől én nagyon meghatódtam. Érthető, ha a további kérdezősködésről megfeledkeztem. Nem is lett volna tapintatos ezek után leütött borjakról, ellopott juhokról érdeklődnöm. Meg aztán ő is megkérdezhette volna, hogy szeretem-e a húst? Hová lesz az a sok borjú, bárány?
De ne firtassuk. Elbúcsúztunk, s a megható búcsúzásnál, barátságom s hálám jeléül, neki adtam a tükröm. Hátha ezen a télen valami tükrös történetet álmodik. Vagy legalább lesz mibe belepillantania, ha fölébred, s illendően rendbeszedheti magát addig is, amíg leballag a télvégi patakhoz kimosni szeméből az álmot.
– Jó éjszakát, mackó barátom – kiáltottam még vissza az ösvényfordulóból –, szép álmokat kívánok!
Tízet se léptem még lefelé jövet, amikor megzörrent a bokor előttem.
Mi tagadás, egy pillanatra inamba szállt a bátorságom.
A medve magaslott előttem. Kétlábon.
– Megbocsáss...son – dörmögte elfogódottan. – Nem emlékszem, álmodtam-e, vagy fenyőrigó füt567työgte-é, hogy az emberek közt a jó barátok tegeződni szoktak. Ha meg nem sértenélek, már megbocsáss, én vagyok, ha nem is az idősebb, de a magasabb, tegeződjünk össze – már nyújtotta is a mancsát, de előbb még a bundája belső zsebéből előhúzott egy fakéreg butykost: – Málnaszörp. Valódi. A feleségem csavarta tulajdon mancsával. Ez is megteszi. Ugyanis mi szeszes italfélékkel nem élünk. Ambrus volna a becsületes nevem.
Magam is bemutatkoztam illendően s ráköszöntve meghúztam a butykost. Ő is utánam.
– Egészségedre!
– Egészségedre!
– Szerbusz, barátom!
– Szerbusz, barátom!
Még össze is ölelkeztünk. Csak úgy ropogott minden porcikám a nagy megilletődöttségtől.
Aztán elváltunk, mert már erősen alkonyodott. S a szél is igencsak ősziesnek kezdte mutatni magát.
8Ment, ment a medve úttalan utakon, ösvényeken, csapásokon által, az én zsebtükrömmel a mancsában, egyenesen a téli szállása felé. Mentében mindegyre bele-belepislantott a tükörbe, s miután jól kigyönyörködte magát, a tükröt bundája belső zsebébe tette.
– Így ni – morogta megelégedve –, lesz öröm, ha meglátják a mackók s elmondom, hogy a vackor milyen kitűnő fogtisztító szer.
Így brummogott vidáman a medve, s azt gondolta, jó volna ezt a magvas versikét kiszegezni a többi talpas okulására a legeslegnagyobb vadvac9kor fára, de hirtelen valaki belenyöszörgött a jókedvébe.
Megállott, hallgatózott, majd elindult a nyöszörgés irányába, félrehajtogatott egy málnabokrot, nem akart hinni a szemének: látja, hogy a róka egy apróka nyúl fülét cibálja.
– Hagyod abba azonnal, te csúfság! – ragadta galléron a mackó a rókát.
Kétszer sem kellett mondani a rókának. Elengedte a nyúl fülét, és elkezdett mindjárt mentegetőzni, hogy ő csak mókázgat, hancúrozgat a nyuszival.
– Tapsolni akartam a fülével, ha már tapsifülesnek mondják.
Elengedte erre a medve a rókát. Az meg illa berek, nádak, erek, vitte az irháját, mire a nyuszi is szóhoz juthatott volna, már árkon-bokron túl inalt a róka. De nem állta meg, hogy futtában vissza ne kiáltsa:
10– Kerülsz te még a kezembe, te nyafka!
A nyuszi meg füleit tapogatva elpanaszolta, hogy mit mívelt vele az álnok tyúktolvaj.
– Rámfogta, hogy átugrottam az árnyékát, s azzal őt rettentően megsértettem, elkapott és cibálni kezdte a fülem, jaj, mi lesz velem, mi lesz velem! Hallhatta kelmed is, mikor elment is fenyegetőzött.
A medve erre előhúzta bundája felső zsebéből a tükröt s odatartotta a nyuszinak, hogy az egy kicsit rendbeszedhesse az ábrázatát.
– Ne bőgj, na! Valamit majd csak kitalálunk, csak ne lennél olyan alamuszi.
– Nem bőgök, nem bőgök – pityergett tovább a nyuszi –, de a te nyuszid se bőgjön, mert akkor nem tudom abbahagyni.
– Micsoda? – képedt el a medve.
– Ott a mancsodban, bocsánat, a tenyeredben.
Jót nevetett a medve a nyuszi csacsiságán, majd összevonta bozontos szemöldökét s azt dörmögte:
– Lám, lám milyen kitűnő ötletet adtál, már meg is vagy mentve – derült újólag jókedvre a medve. – Magad vagy ez, kiskomám, vagyis tükörképed, ez a kis fényes micsoda fog megmenteni téged. Föltéve, ha eszed is lesz hozzá. Kölcsön adom pár napra ezt a fényes kis micsodát, de vigyázz rá, mint a szemed világára, mert nekem ezt 111213egy szívbéli jó barátom ajándékozta, el ne veszítsd, el ne törd, mert törékeny, akár az üveg. Fogd hát s menj és törd a fejed, ha lesz egy kis eszed, alaposan megtréfálhatod a goromba rókát.
Azzal már el is tűnt a medve a sűrűben. Törtetett tovább a barlangja irányába.
A nyuszi meg csak ámult-bámult, forgatta, nézegette picike mancsában a tükröt, a tükörben meg tulajdon ábrázatát, addig-addig nézegette magát oldalról, elölről, mígnem egy töprengő, gondolkozó nyuszi nézett rá vissza a tükörből.
14Ült, ült a nyuszi, töprengett, hogy még a füle is kétfelé állott, értette is, meg nem is a medve adta jó tanácsot.
– Mit is mondott a talpas? – morfondírozott a nyuszi –, csak ne lennék olyan alamuszi, azt mondta, s amikor ezt a kis fényes micsodát a kezembe nyomta, akkor meg azt mormogta: fogd hát, s ha eszed is jól vált, meg fogod tréfálni a rókát. Ezt mondta. Könnyű azt mondani egy olyan nagy behemót mackónak, de nekem szegény kis szürke nyúlnak, jajaj, jajaj, a könnyeim is hullnak. Hullt a könnye, mint a harmat, sőt, mint a záporeső. Talán még most is pityeregne, ha a málnabokron billegő fenyőrigó meg nem sajnálja.
– Ó, te világ butája, nézz bele abba a fényes micsodába. Gondolkozz, ne csak bömbölj.
Belenézett a nyuszi s hát a tükörből megint csak egy síró-bőgő nyuszi néz vissza rá. Erre elhallgatott, el a képmása is. Mozgatni, rezgetni kezdte a bajszát, mintha murkot majszolna. A másik is nyomban. A bámulattól majdnem a tükörbe 15ért a nyuszi orra. De éppen az volt a furcsa, ahogy közeledett a fényes kis micsodához, az a másik nyuszi sem tágított. Csaknem összeért a két orrcimpa, és fordítva, ha távol tartotta magától a tükröt, akkor az a másik nyuszi is visszahőkölt. Próbálta képmását fülöncsípni, megpofozni, sőt – még mondani is röstellem – szembeköpni, de abbahagyta, mert megijedt, a végén még el talál törni az a kis fényes, ördöngös micsoda.
– Mégiscsak a mackónak lenne igaza? – tűnődött el rettentő okos képet vágva – s az a másik nyúl csupán a képem mása? A bajsz az én bajszom, s a mancs a mancsomban az én mancsom. Akárcsak reggel a patakban. Ez pedig? – emelte magasba a tükröt –, ez pedig a patak egy darabja, ugyebár?
– Az, az, te nagyokos, egy darab patak – füttyentett vissza a jókedvű madár –, aszalt jég, csak aztán okos légy, okos légy – füttyentett újra, de már a levegőből.
– Persze, okos leszek – jött meg a nyuszi önbizalma. – Máris okos vagyok. Itt hagyom ezt a patakot, ezt az aszalt jeget, benne a képmásommal, én 16meg illa berek, elszaladok. Ha jön majd a róka, mind cibálhatja a képmásom fülét. Hihihi-hahaha.
– De jókedve van valakinek! Mi van, nyafka, nem fáj már a füled? – állt elő a málnabokor mögül a róka.
A nyuszi megszeppent. Nemhogy ugrásnyi, moccanásnyi erő sem maradt a horgasinában. Már majdnem elájult ijedtében, mikor megérezte a tükröt a kezében, s meghallotta a bokron a rigót, mert az visszaröppent, hogy ne hagyja magára az árva nyulat.
– Trük-trük, fri-fri – füttyentette el magát a rigó.
Hirtelen olyasmi történt, ami eddig még soha a nyulak történetében, olyan éles lett a nyuszi elméje, mint a borotva, s maga is elcsodálkozott, amikor nagy hetykén azt mondta:
– Nem bújnál vissza, ahonnan jöttél, a bokorba, te goromba?
– Trük-trük, fri-fri – füttyentett újra a rigó.
– Megmondtam, vidd azt a ronda-orrod! – állott két lábra a nyuszi. – Te, te, te sunyi.
17A róka nem tudta mire vélni a dolgot. Szaglászott, nézelődött, nincs-e valaki a közelben, nem hitte, hogy a nyúl egy szál magában ekkora vakmerőségre vetemedne.
– Ne szimatolj, ne nézelődj, nincs itten a medve.
– Jobban szeretek meggyőződni – óvatoskodott a róka –, valóban senki sincs a közelben, hadd halljam, most nyelvelj.
– Lassabban a testtel.
– Micsoda! – horkant föl a róka – térdre, de azonnal.
A nyuszi fölpillantott a rigóra. A rigó meg újra csak füttyentett:
– Trük-trük, fri-fri.
– Kotródj, te tolvaj – így a nyuszi.
18– Mi-i?
– Tolvaj, tolvaj – nyelvelt tovább a nyuszi.
– Te, te, te – veresedett el még jobban a róka. És ugrott volna a nyuszinak.
– Trük-trük, fri-fri – füttyentett újra a rigó.
– No-no! Mondtam, hogy lassabban a testtel, te csúfság, nem egy, de négy rókát nyúztam, mióta elinaltál, ihol az egyik, nézd csak! – tartotta a dühös róka elé a tükröt.
A róka döbbenten visszahőkölt.
– Mutassam a többit is? – cserélte át másik mancsába a tükröt.
De a róka már nem volt kíváncsi a többire. Megfordult, s uccu, vesd el magad, menekült hanyatt-homlok, ahogy csak győzte a lába.
– Trük-trük, fri-fri-fri-trük! – füttyentett boldogan a madárka.
A nyuszi meg elkezdett örömében bukfencezni, de előbb óvatosan letette a tükröt, nehogy el találjon törni.
19Hol is hagytuk abba a múltkor a mókát?
Ha jól emlékszem, ott ahol a fenyőrigó biztató, bátorító füttyögetésére az alamuszi nyuszi, a medveadta, tőlemkapta tükörrel megfutamította a rókát. A róka még máig is futna, ha bírná a lába. A nyuszi még most is kecskebukázna, de… – kötelesség is van a világon.
– Bizony van, barátom – találta el a gondolatát a mogyoróágon ringatózó rigó.
– Vissza kell vinnem a tükröt a medvének.
– Ha nem tudnád az ösvényt, elkísérlek – ajánlkozott a kedves rigó.
– Köszönöm, magam is odatalálok – mondta kedvesen a nyuszi, de magában azt gondolta: –Egy nyúlnak akarsz te ösvényt mutatni, öregem, de különben is elegem van a folytonos füttyögésből, ha egy rókával el tudtam bánni, a medvéhez is eltalálok.
Vette a tükröt, farkzsebébe dugta és ment.
De a rigó újra csak ráfüttyentett:
– Nem arra, hanem erre.
20– Ejnye! – mérgelődött fel a nyuszi zavarában, röstellte, hogy mindegyre rászorul a rigó eszére, tanácsára, és kikérte magának, hogy ne szóljon, ne füttyögjön folyton a más dolgába. És dühtől vereslő fülekkel ellappogott csak azért is a rossz irányba.
– Na nézzünk csak oda, miből lesz a cserebogár! Az imént még alig tudtam lelket fütyülni belé, majd elájult, mikor meglátta a rókát, de lám csak, milyen fenn hordja az orrát. Most is jót akartam, ismerek egy rövid kis ösvényt, egy kettő a medvénél lett volna, de most már menjen, kerülje meg a hegyet, ha nincsen más dolga. Én leveszem róla a kezem. De repülök s valamit eszem, mert rég volt dél, rég bizony. – Ezeket fütyölte a rigó a nyúl után, aztán elrepült, úgy úszott a levegőben, mint a gyermekek szoktak nyáron a szelíden hullámzó tenger hátán föl-le-föl ringatózni. Röptében még csak annyi jutott eszébe, hogy ennek a tapsifülesnek nemhiába van, akárcsak a szamárnak, két hatalmas füle. A nyuszi meg ment, csörtetett-törtetett nagy dérrel-dúrral, olyan zajt csapva, mintha legalábbis egy vadkan masírozna. Aztán egyszer csak megállt s billegett olyanformán, mint a hintaló.
21 22 23Kereste az irányt. Bezzeg jól fogna most a rigó. Mozgatta szaporán a cimpáját s füleit, két lábra állt, de csak nem lelte a megfelelő irányt.
– Jaj, hova jutottam, hova futottam? – szeppent meg az iménti hős – sehol egy ismerős bokor, madár. Ott vagyok, ahol még a madár se jár.
Ijedtében a tükör is kicsusszant farkzsebéből. Ott is hagyta a földön, nehogy a keresgélésben összetörjön.
Makogott, tapogott, körbe szimatolt minden közeli bokrot és hajlatot. De hiába, még csak nem is sejtette, milyen irányban lakhat a medve.
Rettentően el volt keseredve.
Bánatában nekiállt legelészni, mert az éhség is elővette. Ette az áfonyalevelet, ette, és evés közben mind messzibbre távolodott a földön felejtett tükörtől.
Hirtelen még a füle is kétfelé állt az örömtől. Ismerőst látott: egy vén fenyőt. Körbe is táncolta szaporán.
– Na végre, hogy jókedvű vagy, kiskomám –füttyentett rá a fáról a rigó. – Hazavitted a tükröt?
– A tükröt, a tükröt – makogta a nyuszi – hol is hagytam, hol is hagytam?
Visszaindult volna, amerről jött, de merről jött? Egyforma volt minden fa, bokor. A nagy táncolásban irányt tévesztett megint.
24Indult volna erre, indult volna arra, emerre, amarra. Végül is lecsüccsent az avarra és elkezdett sírdogálni.
– Fri-fri – füttyentett vigasztalóan a rigó –, ne sírj-ríj, te csacsi.
De a nyuszi csak sírdogált, sírdogált.
25Szegény nyuszinak még a füle is lekókadt a nagy szomorúságtól, könnyeit a nap sem tudja fölszárítani. Hiába füttyög a rigó, hogy: ne sírj-ríj, te csacsi, hiába vigasztalja, hogy borúra derű szokott következni. Ő csak kesereg:
– Ja-ja-jaj, mit tegyek, mi lesz velem, letépi a medve a fülem, ha megtudja, hogy elveszett a tükre.
– Hát ez már több a soknál – háborodott föl az eladdig kedves rigó –, hát mást sem tudsz, csak sírni meg ugrándozni, nagyképűsködni. Amikor felajánlottam, hogy elkísérlek, vigyük el ketten a tükröt a medvének, bezzeg nagy fiú voltál, most meg, hogy elvesztetted, csak zuhog a könnyed, mint a záporeső, megérdemelnéd, hogy magadra hagyjalak. Hadd leljen rád a róka, tudom, istenesen megtáncoltatna!
Erre úgy megijedt a nyuszi, hogy az ijedtségtől a könnye is elapadt, két mellső mancsocskáját is összetette, könyörögve nézett a rigóra.
26– Ne félj, na, nem hagylak cserben – enyhült meg a haragos rigó. – Szedd magad szépen rendbe. Szaladj el a patakra, addigra előkerítem a tükröt, de siess, mert mindjárt itt az este, és messzire lakik a medve.
Azzal a rigó elröppent, a nyuszi meg elindult a patakra. Mire a mosdással kész lett, a rigó már egy csutakon fütyörészett, tartotta a tükröt, hogy a nyuszi a bajszát illően kipödörhesse. Ki is pödörte s a tükröt a rigónak hálásan megköszönte.
– Szóra sem érdemes, nem is hagytad messzi – hárította el a rigó a nyuszi hálálkodását.
A nyuszi makogott, a rigó fütyörészett, az lett a vége az egésznek, hogy örök barátságot fogadtak egymásnak. A rigó rászállt a nyuszi hátára, gyönyörű nótát fütyült a fülébe. A nyuszi két tapsi fülével megtapsolta a madarat. Emlékül meg kitépte egy szál bajszát s odaadta, a madár a szőrszálat gyűrűként bokájára kötötte, majd legeslegszebb tollát kitépte, azt meg a nyuszi tűzte a füle mögé. Vették a tükröt, 27megállapodtak, hogy fölváltva viszik, aztán nekiveselkedtek a sűrűnek. Ott körözgetett a rigó a nyúl fölött, folyton csevegett, füttyögött, mutogatta az irányt, s azzal szórakoztatta a barátját, hogy fölvilágosította arról a téves hiedelemről, amelyik azt tartja:
– Először is a rigó nem rikkant, lehet hogy a kertekben tanyázó sárgarigó rikkant, de egy igazi fenyőrigó az mindig füttyent. És igenis, korán kel. Nem lustálkodik.
A nyuszi meg elmondta a nyulak történetét, már ahogyan ő tanulta:
– Ahá, értem – fogta föl a vers értelmét a fürgeeszű rigó –, ezek szerint ti házinyulak voltatok, aztán kiszabadultatok a mezőbe, erdőbe.
– Hát inkább a mezőbe – vallotta be röstelkedve a nyúl –, láthatod, milyen nehezen boldogulunk a sűrűben, ha te nem segítenél…
– Jól van, jól, barátok vagyunk. Hát, azt jól tettétek, hogy kiszabadultatok. Borzasztó lehetett a ketrecben. Nincs szebb a szabad életnél. Most már értem, mért vagytok olyan félénkek, attól féltek, hogy visszavisznek. Egyet se félj, barátom, amíg engem látsz. De ni-ni, már meg is érkeztünk. Odanézz, ott a barlang. Siessünk, nehogy lefeküdjön a medve, mert akkor várhatunk, amíg fölébred.
Szerencséjükre még idejében odaértek, már pizsamában volt a medve, de azért két ásítás között még a tükröt átvette.
29A nyúl s a rigó illendően elköszöntek, s a völgynek le visszaindultak ki-ki az övéihez. Medve barátunk meg becsukta barlangja ajtaját. A tükör addig kézről kézre járt. Medvéné asszonyság s a bocsok csodálták benne tulajdon ábrázatuk. Addig-addig nézegették magukat, s a legkisebb bocs meg, a család ezermestere, addig-addig forgatta, vizsgálgatta a tükröt, hogy már rá kellett szólni, nehogy összetörje.
– Dehogy töröm, értem már a trükköt – és fokával mutatta a tükröt.
– Az árgyélusát! – ámult el az apja. – Parányi billentyűk s gombok vannak rajta.
– Jaj csak meg ne nyomjátok, nehogy robbanjon – sopánkodott medvemama –, megint valami emberi csalafintaság.
– Mért volna csalafintaság – mordulta el magát az én barátom.
– Egy jó barát ajándéka nem lehet csalafintaság, még akkor sem, ha ember az illető.
30– Nyugi, nyugi! Csak semmi izgalom – szólt közbe az ezermester –, ez alighanem egy tranzisztoros tükör.
Meg is nyomta, s hát uramfia, hasát fogta nevettében az egész medvefamília, mert a tükörben megjelent az apjuk, ahogy ült a gyepen s majszolta a vackort, aztán ahogy az ínyét vizsgálgatta megelégedve. Az igazat megvallva rajtam is derültek, mert még én is látszottam a tükör sarkában, nyakamban a tarisznyával, kezemben a bottal.
Na látjátok – örült meg a mackó, amikor engem meglátott –, ott az én barátom. És még erre az emberre mondod, anyjuk, hogy csalafinta, ejnye, ejnye!
Medveasszonyság lesütötte a szemét, röstellte magát, hogy akaratlanul megbántott engem, de minden édesanya félti a családot, aggódik övéiért, különösen manapság, amikor annyi a vadász meg a puska, hogy a sok durranástól, puffanástól már szunyókálni sem lehet békében.
31 32 33Föltették hamar a tükröt a polcra, hogy jobban lássák, és nézték, mint mi a tévét.
Együtt brummogták a vackoros verset:
Sajnálkoztak alamuszi nyuszi alamusziságán, és derültek nagyon a róka-mókán, amikor a nyuszi a rókát mégiscsak megkergette. Aztán egy darabig csak az eget mutatta a tükör. Ebből az okos bocsok menten kitalálták, a nyuszi a tükröt valahol elhagyhatta. Szegény tükör, hátán fekve csak az eget fényképezte. Nagyon örültek a mackók, amikor az égen meglátták a rigót, aki, mint tudjuk, a tükröt megtalálta. Egyszóval lepergett előttük mindaz, amit eddig a tükörről meséltünk. Pompásan szórakozott mackó barátom népes családja. Alig akarózott ágyba bújni a bocsoknak, de aztán mégiscsak szót fogadtak, bekotródtak gyorsan az ágyba, de előbb Ezermester a tranzisztoros tükröt (nevezzük annak, ha már a bocs is annak titulálta), tehát Ezermester újra megnyomta a billentyűt, vagyis elzárta. Ott hagyták a tükröt a polcon, eloltották a lámpát, siettek aludni, mert ha későn alusznak el, későn is ébrednek, ami azt jelenti, hogy későn lesz kikelet, mert köztudomású, hogy 34igenis a medvék s nem pedig a fecskék a tavasz hírhozói.
Aludt a medvecsalád, békésen horkolászott. A polcon pedig felparázslott a tükör titkos varázsszeme. Hogy miket látott a sötétben, azt majd később mesélem el.
35Már egészen meg is feledkeztem a fenyőrigóról meg a nyúlról, amikor egyik reggel arra ébredek, valaki kopogtat, de nem az ajtón, hanem az ablakon. Azt hittem, csak a tavaszi szél tréfálkozik velem. Kapom a papucsom s az ablakhoz baktatok.
– Fri-fri-fri, én vagyok.
– Jó reggelt, rigócska, hát téged mi szél hozott ide a messzi városba, ahol még a madár sem jár?
– Nem a szél, a szárnyam. Örülök, hogy végre megtaláltam az ablakod. Annyit röpködtem föl-le-föl tetők és kémények között s fölött, hogy a tollam is csupa füst és korom.
– Kerülj beljebb, madaram.
– Köszönöm, de hozom a csomagom. Fönn hagytam a tetőn.
Rippent-röppent s már hozta is a csomagot, egy pici kis mogyoróháncs-kosárkát, akkora volt az egész, mint egy dióhéj.
– Hogy is bírtad idáig elcipelni a messzi Hargitáról? – ámultam el, amikor megemelintettem a kosárkát. – Hogy te milyen erős kismadár vagy!
36Jólesett a dicséret a rigónak.
– Fri-fri – mondta és hálásan körülkeringte a rádiómat.
Aztán megkérdeztem, nem szeretne-é fürödni.
– Az bizony jó volna, a sok füstöt és kormot lemosni.
Betessékeltem a fürdőszobába. Finom meleg vizet engedtem a kádba. Szabadkoztam, hogy sajnos nem lesz olyan hideg, mint amilyenhez ő van szokva, de azért megteszi.
– Pompás lesz, pompás lesz.
– A hátad megmossam?
– Köszönöm, meg tudom.
Azzal szépen magára hagytam, mert úgy látszik, a madár is jobban szeret egyedül tisztálkodni. Nekiláttam, hogy valami reggelit készítsek a vendégnek. Nagy gondban voltam. Már éppen el akartam szaladni a boltba. De kitalálta gondolatomat a rigócska. S kikiáltott a kádból:
– A reggeliért ne aggódj, barátom. Hoztam magammal mindent. Azonnal kész vagyok. – Azzal már kint is termett, csak úgy ragyogott csőre, tolla, lába.
– Pompás volt, pompás volt, tudod-e, hogy még sosem fürödtem kádban?
– Örülök, igazán örülök, hogy kedvedre volt a fürdő, csak azt röstelltem, 37hogy semmi, de semmi néven nevezendő rigóeledel sincs a házban.
– Egyet se röstelld. Mondtam, hogy van minden a kosárban. Még neked is hoztam valamit, a nyuszi küldte – és kezdte kipakolni a kosárkát, kezembe nyomva egy gyönyörűen kipingált tojáskát.
– Rigótojás, én tojtam, a nyuszi meg hálából szépen kipingálta.
– Kedvesek vagytok, igazán, de hát mivel szolgáltam rá erre a szép tojásra?
– Jótett helyébe jót várj.
– De mi jót tettem én nektek? – szabadkoztam.
– Ha nem adtad volna a tükröt a mackónak, akkor ő nem adhatta volna a nyuszkónak, nyuszkó nem tréfálhatta volna meg a rókát. Nos hát együnk.
Ettünk is nagy vidáman. Még egy-két fenyőrügyet is elropogtattam, hogy kedves vendégemet meg ne sértsem.
Aztán jól kitrécseltük magunkat. A búcsúzásnál csak összecsapja szárnyait a madaram:
– Nagy ég, majdnem elfelejtettem a mackó levelét.
Azzal a kosárka aljáról nagy buzgón előszedte.
38Vajon, mit írt nekem a medve abban a rigó hozta levélben? Itt volna az alkalom, de azon gondolkodom, vajon illik-e baráti levelet az embernek közhírré tennie. Bizony nem illik, jól tudom. De mentségemre szolgáljon, hogy a levél utóiratában ez áll:
Ui.: Egyébként, kedves barátom, jelen soraim akár mesébe is szőheted, meg is verselheted, ahogyan jónak látod, üdvözöl s ölel tisztelettel hűséges, jó barátod, Ambrus.
Akár hiszitek, akár nem, nagyon örültem ennek a meghatalmazásnak, talán még jobban, mint magának a levélnek, de még ennél is jobban a nevének. Mert az igazat megvallva, hiába törtem a fejem, eszembe nem jutott, hogy kit tisztelhetek ebben a derék medvében, borzasztóan röstellem, hogy már ennyit beszéltem róla, s azt sem tudom ki s micsoda nevezetű volna. Így jár az ember, ha nem figyel a bemutatkozásnál, meg aztán szó ami szó, a mackó is éppen csak eldörmögte a nevét. De az vesse rám az első követ, akinek az effajta 39bemutatkozásnál helyén van a szíve, az esze, és meg sem rezdül a horgasina. Utólag bevallhatom, bizony meg-megrendült a nadrág rajtam és nagyon futásra bizsergett a talpam, amikor ott a Hargitán Ambrussal szembe kerültem. De az a tulajdonságom, hogy ha nagyon szorul a nadrág, vagyis, ha fogytán a bátorságom, akkor versekkel biztatom magam. Akkor is mind azt mondogattam magamban, hogy
Ettől aztán erőre kaptam, s ha a nevét nem is tudtam megjegyezni a bemutatkozásnál, azért derekasan megálltam, illetve ültem a helyem a medve mellett a gyepen. Ajánlani tudom nektek is, a szép vers nagy erőt tud adni az emberfiának, s a világ is mindjárt megszépül tőle.
No, de a sok beszéd szegénység, ahogyan mondani szokták, nézzük a levelet.
40Kedves Barátom,
Sajnálom, hogy a telet nem töltötted nálunk, lett volna számodra is egy kényelmes ágyunk. Igazán röstellem, hogy nem invitáltalak meg a barlangomba, legalább istenesen kialudhattad volna magad, még a talpamat is szívesen megosztottam volna veled. Együtt álmodtuk volna azokat a csodálatos történeteket, mert olyanokat álmodtunk ezen a télen, hogy ha majd egyszer elmesélem, kétfelé áll a világ füle az álmélkodástól. Éppen azért, hogy elmesélhessem, veszem a bátorságot s meghívlak a nyárra, nemsokára érik a málna. A szüretre szeretettel várunk. Szállásod itt leszen nálunk. Jöhetnél családostul, ha lehet, nejem is megismerhetné a feleségedet, s milyen jól játszhatna a bocsokkal a gyerek. Mézben sem lesz hiány. Egészséget kíván egész famíliám.
[sic kép: két medvetalp]
Ekképpen szól az én Ambrus barátom levele.
Mi már javában készülődünk a találkozásra. Mesénk ösvénye is aszerint fog kanyarodni, merre tart a nyári utazásunk.
41Itt gyönyörű a nyár, pirosodik a málna, mi pedig lázasan készülődünk Ambrus barátomékhoz, a Hargitára. Ma újra nálunk járt a fenyőrigó és sürgönyt hozott, melyben az áll, hogy jó volna, ha még estére, a Lépesméz Ünnepére ott lehetnénk.
– Ez a mackók legnagyobb nyári ünnepe –, magyarázta meg készségesen a rigó. – Nagyobb még a Nagy Málnaszedő, vagy az Édes Áfonya napjánál is. Csak az a baj, hogy nincs soha pontos dátuma. Mindig akkor tartják, mikor a méhek árulni kezdik a mézet.
Ez pedig függ az időjárástól, a virágnyílástól, no meg a méhek jókedvétől.
– Szeszélyes egy társaság az a zümmögő népség – rótta meg őket a rigó. – De azért jólelkűek, s példaadóan szorgalmasak, amilyen picik, olyan nagy a tekintélyük. No de siessünk, el ne késsünk. Repülök máris, mert otthon még rám is dolog vár.
– Könnyű neked – mondtam a rigónak –, de aki gyalog jár… Erről jut eszembe, mi lenne, ha mi is repülnénk?
42– Csakhogy a Hargitán nem jár a repülőgép – szomorodott el a kisfiam.
– Ha eddig nem járt, miért ne járna most. Elvégre már meg kell érkeznünk a Lépesméz Ünnepére, nem hagyhatjuk cserben a barátomat. S ha nem tudnátok, helikopter is van a világon.
– Hű, de pompás lenne, hű, de pompás lenne! – lelkesedett a famíliám, de még a rigó is, akit megkértem, helyezze magát kényelembe, fürödjön meg újra, ha van kedve, mert együtt megyünk, együtt repülünk, ő fogja mutatni az irányt.
Kaptam a telefont és helikopterért telefonáltam. Elmondtam a Helikopterek Igazgatójának, hogy milyen sürgős és fontos esemény forog kockán, s hogy most már ez az egyetlen reményem, hogy a családom a Lépesméz Ünnepére elérjen. Meg is értett az igazgató nyomban. Csak arra kért, hogy neki is van egy Ági nevű lánya, aki nagyon szereti a medvéket s nagyon szeretne látni egy ilyen nagy ünnepséget, vinnők el őt is, ha nem lesz terhünkre.
43– Hogyne vinnők – mondtam –, ezer örömmel, legalább a fiamnak lesz játszótársa, s a bocsoknak is nagyobb lesz a mulatsága, öröme, ha nemcsak egy kisfiú, de egy kislány is lesz a körünkben.
Elkezdtünk gyorsan csomagolni. Meleg ruhát magunknak, a bocsoknak cukrot, rahátot, Medvéné asszonyságnak a feleségem sütött valami finom kalácsot. Ambrus barátomnak vettem még a télen egy igazi agyarra való makrapipát, most hozzá finom dohányt is szereztem; a nyúlnak festéket káposztalapuba csomagolva. Egy rövidke óra sem telt bele s már a házunk fölött berregett a helikopter. Ágica integetett belőle. Leszállt a gép a lapos tetőre. Mi pedig kimásztunk a tetőre, onnan be szépen batyustól, rigóstól a helikopterbe.
Most úton vagyunk. A rigó ott ül a pilóta ablakában, az útirányt dirigálja. Semmi kétség, estére ott leszünk a Lépesméz Ünnepén.
44Zúgott, berregett a helikopter, de nem úgy, mint az autó, mely sokszor akkora port ver, hogy felhőnek képzelné az ember. Ez a mi masinánk valóságos felhőkkel, fellegekkel verekedett, mert alighogy elindultunk, vihar kerekedett. No, nem kell megijedni, csak amolyan viharocska, de kifogott rajta a pilóta, fölkormányozta a helikoptert a magosba. Mi pedig túl lévén a megszeppenésen, énekelni kezdtünk a csavaros gépen. Mégpedig azt a nótát, hogy: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. De mert nem Kanizsára mentünk, s nem is gőzössel, hát így énekeltünk:
Ezen még a pilóta bácsi is mosolyogva pödörítette meg a bajuszát. Repültünk hát nagy vidá45man, völgyek és hegyek fölött, magunk alá gyűrve felhőt és ködöt.
– Még egy-két perc és ott leszünk – füttyentette el magát a pilótaablakban figyelő rigó –, az a nagy hegy már a Hargita.
Kíváncsian hajoltunk ki az ablakon. Elkezdtünk integetni, hátha észrevesznek a ránkváró mackók.
– Jaj, kiesett, kiesett! – esett kétségbe a kislány. Ijedten néztünk össze, hogy melyikünk esett ki. Megvoltunk mindannyian.
– A gomb esett ki – vallotta be szemlesütve a kisfiú.
– Miféle gomb?
– Az az izé.
– Mizé?
– Amelyiket lecsavartam.
– Honnan csavartad le?
Megmutatta, hogy honnan csavarta le. A pilóta bácsi arca elkomorodott.
– Hű a nemjóját! – azzal már vissza is fordította a helikoptert. Mi pedig kétségbeesve láttuk, hogy éppen most ér földet, utolsót csillantva, mint egy nagy esőcsepp, a gomb. A leszállást irányító billentyű gombja.
– Nem tudunk leszállni. Vissza kell fordulnunk. Otthon majd leeresztünk egy zsineget, s arra majd kötnek egy leszálló-billentyűgombot.
46– Mert neked mindig mindenhez hozzá kell piszkálnod – korholta a kisfiút az édesanyja. Én meg el voltam szomorodva. És röstelltem, hogy estére nem lehetünk barátoméknál a Lépesméz Ünnepére.
– De hol a rigócska? – néztünk össze ijedten.
– Ő is kiesett – vallotta be a kislány –, csak nem mertem szólni.
De alighogy ezt kimondta, mosolyogva pödörült a pilóta bácsi bajsza.
– Fri-fri, itt vagyok, karmom között mi ragyog?
Mi más ragyogott volna, a billentyű lepottyant gombja.
Visszatért újra a jókedvünk. Fölharsant újra a nóta. Már ereszkedtünk is a tisztásra, ahonnan a helikopterburrogásra mackóbrummogás, nótánkra meg medvenóta volt a válasz:
Hát így érkeztünk meg. Csak úgy ropogott a csontunk a sok medveöleléstől. Magáról az ünnepségről majd a következő alkalommal számolok be. Addig engedjük útjára a helikoptert s a pi47lóta bácsit, hogy még idejében hazaérjen. Mondanom sem kell, hogy a kedves mackók úgy ellátták a pilóta bácsit lépesmézzel, hogy valóságos mézesgéppel emelkedett magosba. Fenyőrigó pedig készséggel visszakísérte, nehogy valami kóbor felhőhöz ragadjon a gépe.
48Láttam én már ünnepélyt, ünnepséget, kicsit, nagyot, mindenfélét, olyat is, hogy már alig-alig vártuk a végét, de ilyen egyszerűt és nagyszerűt, amilyen a Lépesméz Ünnepe, mióta a világ világ, legalábbis a Hargita még nem pipált. Meg sem próbálom leírni, úgysem sikerülne. Azzal kezdődött, hogy leültünk szépen a fűre, hogy az utazást egy kicsit kipihenjük, s hogy nyugodtan összeismerkedjünk, mert Ambrus barátomat s magamat kivéve csak hallomásból ismerte egymást mind az ő, mind az én házam népe.
Azzal kezdem, hogy nejemet és magamat ajánlva, illendő csókot nyomtam Ambrusné, Sára asszony mancsára. Ambrus is akképpen cselekedett feleségem kezével. Aztán a két asszony, ahogyan a fehérnépek szokták, barátságosan egymást arcon cuppogtatták. A bocsok is, Samu, Sára, Márton, tisztelettudóan hajlongtak a páston. No meg a kisfiam s Ági sem feledkeztek meg az illendőségről. Kétlábra állt a nyúl is, és hirtelen, mintha 49csak az égből pottyant volna, közénk repült a kedves kis rigócska.
– Fri-fri, a helikopter békében hazaszállt.
– Akkor kezdhetjük – dördült meg mellettem Ambrus. – Rajta hát!
Megmozdult erre a tisztás széle, mackók jöttek, lassan lépve, mint akik nagy terhet hoznak. Hoztak is, sőt gurítottak, höngörgettek rönköt, szálfát, csutakokat. Percek alatt asztalt raktak s körbe mellé ülőhelyet. Még abroszt is terítettek, pajzsikából, zöld páfrányból s tányérokat reá háncsból. Térültek, fordultak a mackók, s mint az ablakreparálók hozták hátukon táblaszámra a finom lépesmézet. Mancsukban meg málnával teli háncskosarakat, kászukat cipeltek. És énekeltek:
Körbeültük a frissen rakott asztalt, körbehordoztam a tekintetem. Fél falut kitett volna a vendégkoszorú. De mielőtt nekiláttunk volna, Ambrus barátom beszédre köszörülte a torkát, s mancsával gyöngéden megdöngette az asztal sarkát.
50– Kedves barátaink, várva várt vendégek! Nagy öröme vagyon ma minden medvének. Nagy tisztesség nekünk, mindnyájunkra nézve, hogy ti eljöttetek a kis ünnepségre.
– Úgy van, éljen – tapsolták meg a szónokot a mackók. – Halljuk, halljuk!
– Mondom, nagy tisztesség s emberségre valló, hogy barátja lehet embernek a mackó.
– Éljen, éljen, jól beszél!
– Igazat brummogsz, Ambrus, folytassad.
– Mivel folytathatnám, meg vagyok hatódva:
Összeölelkeztünk Ambrussal. A vendégkoszorú meg könnyben úszó tekintettel tapsolt a mi nagy barátságunk láttán. Válaszképpen én is kerek kis beszédet mondtam. Biztosítottam az egybegyűlteket az emberi szeretetről és megértésről, egyben bocsánatot kértem a puskás emberek vétségeiért, s kértem, ne egy-két lövöldöző embertársamról ítéljék meg az egész embernemzetséget. Hatalmasan megéljeneztek engem is.
51 52 53Aztán nekiláttunk a finomságoknak. Különösen a gyermekek s a bocsok. De erre intelem is hangzott el még idejében, s éppen Sára asszonyság szájából:
Asztalbontás után különböző medveügyességekben gyönyörködhettünk. Volt fáramászás, rönkgörgető-, bukfencező- és szálfatépő-verseny, mindaddig, míg föl nem jött a gyönyörű hold. Aztán aludni tértünk, s még álmunkban is azt motyogtuk: gyönyörű, gyönyörű, talán igaz se volt.
54Őszre fordult megint az idő. A Hargita fölött szigorú szél suhog. Hóharmaton csúszkálnak, csicsonkáznak reggelente iskolába menet a bocsok. Vége a málnának, áfonyának, s vége már régóta a gyönyörű nyárnak. Még a versnek is vadvackor íze van. Ezt mondogatják untalan:
Megfakult az erdő, megkopott zöldje. Még az örökzöld fenyők is kéken ágaskodnak a sűrűsödő ködben. Csupán az emlék virít még bennünk, nem árt annak az ősz, sem a tél. Pedig már mi is régóta hazajöttünk a Lépesméz Ünnepéről. A gyerekek már óvodába, iskolába járnak, s mondanom sem kell, hogy a bocsokkal azóta is sűrűn váltanak levelet.
A múltkor magáról az ünnepségről már meséltem. Most még csak annyival szeretném megtol55dani az egészet, hogy miképpen ért véget. Mert kereken egy hétig s még egy félig tartott. Szavamra, nem füllentek. Tanú rá a két gyerek, no meg a feleségem. Harsogott a jókedv kilenc nap s kilenc éjjel. Még annyi időm sem volt, hogy megborotválkozzam. Így aztán úgy elborostásodtam, hogy akár medvének is beillettem volna. A sok méztől, meg a többi erdei finomságtól úgy meghíztam, hogy már-már járni is alig bírtam. Billegtem, mint egy igazi mackó. Csupán a táncra nem voltam fáradt. Úgy jártam a csűrdöngölőt, mint sok-sok évvel ezelőtt legénykoromban. Nem dicsekvésből mondom, de még a medvemenyecskéket is megizzasztottam.
– Medve vagy te, igazi medve! – mondta is, dicséretképpen vállamra csapva Ambrus barátom. – S hogy itthagysz minket, szívemből sajnálom.
Ráborult a vállamra Ambrus és rákezdett egy régi gyönyörű nótára. Olyan szép, hogy ide kell másolnom:
Abbahagyta a nótát, utána meg a könnyei is kigördültek.
56– Ne menj el, barátom, ne menj el!
– Sajnos, barátom, mennünk kell. Vár a munka, a kötelesség.
– Maradjatok, maradjatok – dörmögték kórusban a bocsok.
– Találunk mi neked munkát.
– Találunk, találunk.
– Legyél a mi királyunk – mondta egy öreg medve –, lemondok a javadra. Nem vagyok ugyan király, csak amolyan elölbillegő, mert már mifelénk sincs efféle méltóság divatban. De ha közöttünk maradsz, királlyá koronázunk. Meglátod, nem lesz okod majd panaszra – azzal már hoztak is egy fakéreg-koronát s a fejemre illesztették.
Megköszöntem a nagy tisztességet, de el nem fogadhattam. Köztársaságpárti voltam egész életemben. Csak álltam, álltam, s a meghatódottságtól könnyem törülgettem. Aztán elindultam borotválkozni. Nehogy még a végén kötélnek kelljen állnom, s csupa illendőségből úgy kerüljek ki a meséből, mint a medvék koronás királya.
– Ejnye, csípje kánya, hát nem a fürdőszobában felejtettem a borotválkozó tükröm? Ambrus barátom, ha még megvolna az a tükröm, mit tavaly neked adtam, mert az enyémet lám csak otthon hagytam.
57Ambrus elpirult és zavarában négylábra ereszkedett.
Láttam, hogy rosszat szóltam.
– Elveszett, eltörött? Egyet se búsulj érte, megborotválkozom a forrás tükrében.
– Dehogy veszett, dehogy, csak… Ejnye, micsoda szégyen. Hogy mi történt a tükörrel, azt majd elmondom a következő mesében.
58Ott hagytuk abba, hogy az én Ambrus barátom négylábra ereszkedett zavarában. Annyira röstelkedett, hogy megsajnáltam s együttérzésem jeléül majdnem hogy én is négykézlábra álltam. De aztán meggondoltam, mert már szappanos volt az állam s féltem, a szappan reámszárad. Le kellett húznom a borostámat.
– Egyet se búsulj, öregem – mondtam, hogy elűzzem a szomorúság felhőjét barátom feje fölül. – Mondottam, hogy a tükröt nélkülözhetem. Menjünk a patakra szépen, megborotválkozom a patak tükrében.
El is indultunk, de a medve annyira meg volt még illetődve, szomorodva, hogy négy lábon maradva jött a nyomomban.
– Röstellem, röstellem – mind csak ezt dörmögte.
– Embereld meg már magad, Ambrus! Rá se hederíts arra a semmi kis tükörre.
– Még ha az lett volna is, de…
59– Az volt, nyugodj meg, pár lejért vettem. Majd küldök a rigótól egy másikat.
– Köszönöm, de ne küldj, ha meg nem sértelek, inkább visszaadom.
– Hát megvan? Akkor nem értem az aggodalmad, röstelkedésed. Én csupán csak borotválkozni kértem volna.
– Nagyjából megvan, csak nem nálam.
– Megengeded, hogy kitaláljam, kinek adtad?
– Nem nehéz kitalálnod – derült most már jobb kedvre a medve. – Na, találd ki! – mondta egy korhadt csutakra kuporodva, mert időközben a patakhoz értünk.
Letérdeltem és nekiláttam a borotválkozásnak.
– Hinnye! A végén már a fejemet is elhagyom – bosszankodtam –, most meg a pamacsomat felejtettem a barlangodban. A szappan pedig az úton reám száradt. – Már éppen föl akartam tápászkodni, hogy visszamenjek a pamacsomért.
– Maradj csak! Nem vagyunk híján a pamacsnak!
Azzal már mellettem is termett s a 60mancsa fejével olyan habot habzott az államra, hogy még a legjobb borbélynak is tátva maradt volna a szája az álmélkodástól.
– Kérem alássan! – hajolt meg, mint egy igazi borbély, amikor kész lett.
Alig akadt már dolga a késnek, úgy vágta, mint a vizet, borostámat a borotva. Mire visszaült a medve a csutakra, már meg is voltam.
– Akár borbélyműhelyt is nyithatnál itt a Hargitán, Ambrus – dicsértem meg fürgemancsú barátomat.
– Ugyan már, semmiség – hárította el a dicséretet, de azért láttam, hogy jólesett neki a jó szó. S a javaslatom sem lehetett idegen, mert ekképpen dörmögött: – Borbélyműhely, ránkférne, nem mondom, kuncsaftban nem lenne hiány, de a sok utánajárás, iparengedély, felszerelés meg miegymás. Kár is szót vesztegetni efféle tervekre.
– Ha csak ezen múlik, ezen ne múljon, segítek én neked a felszerelés, és engedély dolgában, rám igazán számíthatsz. Igazán nem nagy dolog.
– Hogyan is fogadhatnék el ilyen 61 nagy áldozatot tőled, amikor még arra a tükörre is méltatlan voltam.
– Miért lettél volna méltatlan?
– Mert másnak adtam. De most jut eszembe, nem találtad ki, hogy kinek.
– Bizonyára tapsifülesnek.
– De azt nem találod ki, hogy miért?
– Hogy védelmül szolgáljon neki a róka ellen. Ezt igazán nincs miért röstellened. Ezért, barátom, nemhogy neheztelnék, de egyenesen meg vagyok hatódva, hogy ilyen jószívű, a gyöngébben segítő barátra leltem benned. Éppen ezért örömmel támogatom minden tervedet, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy mielőbb megnyithasd a borbélyműhelyedet – mondtam egyszuszra s lelkesen, miközben törülköztem.
A mackó pedig meghatódva ült a csutakon, de mintha a szomorúság felhője most hatalmas vállára ereszkedett volna. Aztán csak kitört belőle a zokogás.
– Semmi ember vagyok, medvének is utolsó, utolsó.
– Miket beszélsz, te Ambrus?
– Igazat, csak a színtiszta igazat – zokogta, és elkezdte fejével döngetni a csutakot.
Annyira megrendültem, hogy már csak a következő mesémben ha el tudom mondani, mi tudta annyira bántani az én mélyen érző barátomat.
62Ültünk a patak partján. Barátom mogyorónyi könnyei, ha későre is, mint az őszi harmat, lassacskán fölszáradtak. Könnyei apadtával aztán eleredt a szava. No, gondoltam, megtudhatom végre azt a titokzatos tükör-történetet, hogy miért is adta tulajdonképpen a nyúlnak, s miért tartotta magát minden medvénél alábbvalónak.
– Szégyenlem, szánom-bánom, hogy gyanúba fogtalak, kedves barátom – kezdte Ambrus, mancsa fejével még egyszer fölitatgatta szeme harmatát.
– Gyanúba? Csak nem vadásznak vagy éppen orvvadásznak gondoltál?
– Annál is rosszabbnak, kémnek.
– Mifélének?
– Úgy, ahogy mondom, kémnek.
– Ezt igazán nem értem, ne titokzatoskodj, barátom.
– Nem titokzatoskodom, de hadd mondjam még egyszer, szánom-bánom, te pedig közben bocsánatod jeléül háromszor üss háton.
63 64– Dehogy ütlek, barátom.
– De ez minálunk így szokás, különben nem érvényes a szánom-bánom.
– Kezdd el hát, nem bánom, de nagyot nem ütök.
– Pedig nagyot kell ütnöd, különben nem érzem a megbocsátást és vissza kell ütnöm, meg kell verekednünk, hogy végképp kibékülhessünk. Ezt pedig nem szeretném. Üss, amekkorát csak tudsz, ne félj, kiállom.
– Furcsa egy szokás. Na kezdjed, nem bánom.
Ambrus ültében a térde közé húzta a fejét, kidomborította hatalmas hátát és előre-hátra ringatózva elkezdte dörmögni:
Intett, hogy üthetem az elsőt.
Ütöttem is, de nem túl nagyot mégsem.
– Nagyobbat-nagyobbat, mert nem érzem.
– Majd másodszor.
65Ambrus tovább mormogta:
Intett, s én másodszor ütöttem, most már valamivel nagyobbat. A mackó bólintott és folytatta a bűnbánatot:
Ütöttem harmadszor is, méghozzá akkorát, hogy magam is megijedtem. Ambrus elbődült, de 66amint kiderült, örömében, amiért reá harmadszorra akkorát ütöttem.
– Köszönöm – mondta, miközben csontjaim ropogtatta az ölelése.
– Csak azt nem tudom, hogy mit köszönsz, mert én reád soha egy percig sem nehezteltem. Nem értem, miért kellett ilyen borzasztó szigorú átkot mondanod magadra. És nekem meg nagyokat suppantanom a hátadra. Áruld el már, mi történt azzal a vacak tükörrel. Milyen nagy szerencsétlenséget hozott reád, s miért néztél engem kémnek?
– Mindent a maga idejében – dörmögte vidáman Ambrus –, és most már nem is érdekes. Meg aztán nem halhatunk éhen.
– De engem bizony érdekel. Tudni szeretném az igazságot.
– Azt is megtudod, de előbb menjünk reggelizni, mert attól, hogy megbocsátottál, rettentően megéheztem. Gyerünk, várnak a többiek.
Mentünk és nekiláttunk a reggelinek.
67Nem tudom, ki emlékszik még s ki nem arra, hogy mi történt a tavaly télen a medveszálláson, amikor az én Ambrus barátom és családja téli álomba szenderült s a tükör fölkerült a polcra és elkezdett hunyorogni, mint egy varázsszem. Én őszintén szólva erről teljesen megfeledkeztem. Ez abból is kitetszik, hogy az esetet azóta sem emlegettem. Az történt ugyanis, hogy tavaszra kelve, a medvecsalád álmát a tükör szépen visszapergette, mint egy filmet. Fölvette, amit a mackók álmodtak. És ez esett rosszul Ambrusnak. Azt hitte, hogy én tudván tudva, azért adtam neki a tükröt, hogy álmukat kikutassam. Ilyen ravasz embernek gondolt a barátom. De tudta a kánya, hogy annak a tükörnek ekkora a tudománya. Közönséges, olcsó tükörként vettem, és gyanútlanul zsebre tettem. S amikor a medvével találkoztam, barátságom jeléül nekiadtam. Rosszat a világ kincséért sem akartam.
– Dehogy akartál, dehogy akartál – vigasztalt Ambrus, amikor szomorúan mentegetőztem. – 68De ki lehetett az a gonosz, aki így rá akart szedni minket?
– Ha én azt tudnám, istenesen megtáncoltatnám.
– Ha én egyszer a mancsomba markolhatnám, minden porcikáját megropogtatnám. Elmenne a kedve az efféle álnok játéktól.
– El egy életre, mert az mégsem járja, hogy az embernek még az álma se legyen a sajátja, azt is kifirtassák.
Így háborogtunk Ambrussal, a gyepen üldögélve. Hogy mit ki nem találnak ember és medve szégyenére. De örültünk is, hogy végre-valahára fény derült a tükör titkára.
– De többet ne háborogjunk – mondta a medve. – Elvégre játszódjon vele a nyuszi kedvére. S használja fegyverül a róka ellen, mert hogy szavamat ne felejtsem, én első dühömben össze akartam törni, de a kisebbik bocsom, aki nagy ezermester, alaposan elbánt a titkos szerkezettel. Kiszedte a szerkezetet belőle, egy aprócska televíziót. A fényes részét meg Nyuszinak adta.
– Engedd meg, hogy a fiadhoz gratuláljak.
– Szó ami szó, jó esze s ügyes keze van az ebadtának.
69– Még mérnök is lehetne belőle.
– Kedve volna hozzá. Csak hát nincs a Hargitán egyetem, meg az is nagy baj, hogy a teleket át szoktuk aludni, s a tavasz s az ősz kevéske idő tanulni. Meg aztán az anyja sem szívesen engedné el magára a gyereket.
Erre én sem tudtam mondani egyebet. Csak hümmögtem.
– Bajnak baj – mondtam –, de hátha ki lehetne találni valamit nyárra. Mondjuk, egy külön medve-egyetemet. Majd csak kiókumláljuk, mire megnőnek a bocsok. A borbélyműhely dolgában addig is minden hivatalt megmozgatok. A medveborbélykodásnak van is hagyománya itt a Hargitán. Olvastam egy gyönyörű könyvben, hogy egyszer régen működött itt, ha nem is valami sokáig, valami borbélyműhely féle. Ha jól emlékszem Irgumburgum Benedek uram volt benne a mester.
– Beszélik még az öregek – brummogta Ambrus –, de nem sok jót dörmögnek róla, nem járt volt szerencsével.
– Ha neki nem sikerült, mért ne sikerüljön neked?
70– Nem szakállat vágott az, de fület. Így beszélik az öregek, márpedig a szavuknak hinni lehet.
– No, én ilyen ügyetlenségtől téged nem féltelek. Legfönnebb csak a mások titkára, álmára kíváncsi gonoszok fülét nyisszented le, azok pedig úgysem érdemelnek egyebet.
De hadd vágom el én is most ezt a történetet, melynek végére nemsokára végképpen pontot teszek.
71Február van megint. Kezd már ereszkedni a jégcsap az ereszen s a fákon. Csöpp-csöpp-csurr. Megcsordul. Mire medvéék fölébrednek, a csermelyek már jéghátán csörgedeznek. Lassan megpattan a rügy is a fákon, no hiszen addig még van mit várnom. A február meg csalóka, jól tudja ezt a Hargita minden lakója, de kivált a medvék, hogyha február nagyon langyos, nyájas, nincs vége még a téli táncnak. De nincs ám! Csúnyán meg szokta járni az a medve, aki a tapasztalatra fittyet hányva, a hízelkedő nap sugarára azt hiszi, vége a télnek. De én nem féltem az én medvémet, sem háza, azaz barlangja népét. írtam egy sereg kérvényt, telefonáltam különböző hivatalokba. Készen van minden akta, írás, ha jön a tavasz, kezdődhet a Hargitán a borotválás s a nyírás.
Ambrus barátom mától kezdve a Helybeli Erdei Szőrtelenítő Szövetkezet tagja. Nyírhat és borotválhat s a gonoszaknak, semmirekellőknek, 72árulkodóknak, leselkedőknek, hallgatózóknak és ehhez hasonló álnokul puhatolózóknak fület is vághat.
Megvan már minden kelléke, szerszáma: olló háromféle, bajusz- és hajkefére is volt gondom. Fésű, sűrű és ritka, nemkülönben öt príma borotva. Szappan, szagos víz, púder, krémek finomabbnál finomabbak, patyolat kendők, mit nyakba akasztanak, szárító- és hajvágógép a legeslegújabb gyártmány. És, hogy látványban se legyen hiány, vettem egy hatalmas tükröt is, de előbb alaposan megvizsgáltam, kifogástalan tükörnek találtam. Nem tud semmivel sem többet, mint amit tudnia kell egy tükörnek. Pamacsra nincs szüksége, annak, ott a mancsa. Mégcsak egy forgó-pergő széket vásárolok s akkor az egészet szekérre! Fölszállítom szépen a barlang elébe. Tudom, lesz öröm mikor megpillantják.
Örültem én is, míg mindezt meg- és beszereztem, pedig nemegyszer bosszankodtam, sőt veszekedtem. Egy alakkal meg majdnem hogy ölre mentem. De aztán meggondoltam a dolgot, azt mondtam magamban: Na, megállj, ezt még megkeserülöd. Levágatom a füled a mackóval.
– Mit keserülök én meg? – nézett rám összehúzott szemmel.
73– Hű, a mindenét, ez az az álnok ember – gondoltam újra.
– Jól gondolta, én vagyok – mondta, olvasván megint a gondolatomban. Erre dühös lettem.
– Mit mind jár a nyomomban? – kérdeztem mogorva ábrázattal.
– Na, ne legyen olyan goromba hozzám – mondta most már nyájasan mosolyogva. – Hát nem ismer meg?
– Nem én, uram, de mintha…
– Tőlem vett volt egy tükröt, nem emlékszik?
– Hű a mindenségit! Hát maga volt az? Szégyellhetné magát.
– Szégyenlem is, de még inkább sajnálom, mert abból a tükörből csak egyetlenegy van a világon.
– Akkor már csak volt, megnyugtathatom.
– Csak nem történt valami az én csodatükrömmel? Jaj, milyen ügyetlen voltam, ott tartottam a boltban a közönséges tükrök között, és eladtam. Magának adtam el s azóta is folyton keresem, mondja, mi történt vele? Ne is mondja, elég, ha gondolja, én majd ezzel a gombbal a gondolatából kiolvasom.
– Miféle gombbal?
– Ezzel itt ni – tartott elém a tenyerén egy fületlen gombforma valamit.
74 75Erre én egy kicsit megpöccintettem a tenyerét. Azon nyomban földre, méghozzá egy kőre pottyant a gombja és darabokra törött. Az illető majdhogynem nekem szökött. De én sem voltam rest, keményen megmarkoltam a karját s azt mondtam:
– Hallja, maga csak ne akarjon olvasni az én gondolatomban, és senki máséban sem, érti?!
Megszeppent erre az egyébként elég nyápic férfi. Könyörögni kezdett, hogy ne bántsam.
– Nem bántom – mondtam, de azért egy kicsit még szorítottam –, nem bántom, de többé ne lássam, hírét se halljam.
– Nem én, a gazdám akarta. A bolt ura.
– A te gazdád – fogtam most szorosabbra –, hát ki a te gazdád, mondjad?
A szorításból majdhogy térdre roskadt.
– A Mindentlátó Szemet s a Mindenhalló Fület szolgálom.
– Ne lódíts.
– Nem lódítok.
– No, akkor mondd meg a gazdádnak, szedje a sátorfáját, kotródjék a mi vidékünkről, mert különben Semmitse-Hallót, Semmitse-Látót csinálok belőle. Most pedig lódulj!
Vitte is az irháját. Én meg ott ma76radtam bosszankodva, mert köztudomású, hogy február a legrövidebb hónap. Olyan rövid, hogy amíg az álnok emberrel bajlódtam, azon vettem észre, hogy márciusban állok, s még nem vásároltam meg a vásárolni valómat, a pörgő-forgó borbélyszéket. Ráadásul az üzletek is zárva voltak.
– Na, én jól szégyenben maradék Ambrus előtt – gondoltam háborogva. – Itt a tavasz. Fölébredtek a medvék és még se székem, se szekerem, amivel a fölszerelést a Hargitába kivihetem. Már csak a tél mentheti meg a becsületemet.
Szerencsére, úgy is történt. Még most márciusban is olyan hó áll a Hargitán, hogy akár január is megirigyelhetné.
Bevásároltam mindent ami még hiányzott, nem is szekeret, de egy szánnak is beillő szánkót béreltem. Így még időben ott lehettem a barlang előtt a batyuval. Csöndesen lopakodtam, nehogy zavarjam a medvecsalád álmát, mert így tavasz felé már nagyon ébrenalvók.
77Nem is vette észre senki, hogy ottjártam, csak az egy kis Nyuszi, aki nagy segítségemre volt a hegyre való kapaszkodásban, ő tolta a szánkót, s kis mancsával még meg-megtörölgette izzadó homlokom. Az igaz, egyszer majdnem elviccantotta magát… mikor meghallotta Ambrus jóízű hortyogását. – Még időben lepisszegtem.
Lefelé jövet aztán, kiadhatta kedvét. Dörmögött, hortyogott, utánozta a medvét. De azért úgy vezette a szánkót, mert ő volt a kormányos, hogy egyetlenegyszer föl nem borultunk, pedig már majdnem gurultunk a nevetéstől. Úgy siklottunk, suhantunk, hogy a Rigócska, aki valamiképpen neszünket vette, alig ért nyomunkba. Azért beért lenn az aljban. Kis csőrében egy szép szál kései hóvirágot s egy még szebb korai ibolyát szorongatott megilletődve.
– Fri-fri, itt a tavasz! – tette le a rigó a két szál virágot elibünk, a zöldülő fűre. Meg is osztoztunk rajta illendően. Én kaptam az ibolyát, Nyuszi a hóvirágot. Azzal váltunk el, majd a mackófodrászat avató ünnepségén újra találkozunk.
78 79Elúszott végre a tél is, elvitték a zubogva siető patakok. Ki lehet nyitni az ablakot. De nem csak úgy egy kicsit, egészen, hogy a tavasz beférjen a szobába, s ott kedvére nyújtózkodhasson. Én mostanában még éjszaka is úgy felejtem, nyitva. Ez a nyitja, hogy a tegnap reggelre kelve a párnámon egy levelet leltem s mellette egy cédulát. Vajon ki járt a szobámban, amíg aludtam. Már a cédula láttán gyanítottam, mert amolyan madár-ákombákom volt az írása. Ez csak az én rigóm lehetett, ő hozhatta a levelet.
Ez állt a cédulán:
Fri-fri, jó reggelt, a nap már rég felkelt. Remélem, jól aludtál. Sietek, dolgom van, munka vár a barlangban. Zavarni nem akarlak, üdvözöl sokszor a Rigó madarad.
Ezek után azt sem volt nehéz kitalálnom, hogy a levél kitől származhat, de mégis meglepett, mert 80még Ambrustól sohasem kaptam hivatalos borítékú levelet. Ennek pedig a feladója ekképpen díszelgett:
Erdei Szőrtelenítő Szövetkezet
Hargita
központi s egyben egyetlen fióküzlettel.
Barlangi Ambrus üzletvezető-mester.
Kibontom nagy kíváncsian s hát belül is így folytatódik a papír bal felső sarkában a már említett feladó, alatta az iktatószám: No. 1/1969, a jobb felső sarokban a keltezés: Hargita, 1969. április 1. Közepén az én címem s azt követően alul a megszólítás:
Tisztelt Cím, Drága Barátom!
Azért mégiscsak van jóérzés az én barátomban, érzékenykedtem el, barátjának, sőt drága barátjának szólít a hivatalos levélben is, és az sem kicsiség, hogy a legelső levelet a cég papírján nekem írja, de nézzük csak, mit ír:
Megkaptam küldeményét, fáradozását ezúttal a magam és az üzlet nevében köszönöm.
81Itt azért valami mégsincs rendben, ez az Ambrus mégiscsak megkukult, lelketlen hivatalnok lett belőle – morfondíroztam, de aztán tovább olvastam.
Értesítelek, hogy az üzlet megindult. Vendégben sincs hiány, állunk a tisztelt Címnek is bármikor szolgálatára. Téged, drága barátom, természetesen ingyen szolgálunk, ha igényled, életed végéig ingyen nyírunk és borotválunk.
Na, ez kedves, gondoltam. De el is nevettem magam, mert Ambrus is abbahagyta a hivataloskodást, s a régi hangon folytatta:
Nagyon meg voltunk hatódva, amikor fölébredtünk s az ajándékot ott találtuk a barlang előtt. Munkához is láttunk mindjárt, ahogy magunkhoz tértünk a hosszú álomból. A barlang előcsarnokát egészen átalakítottuk, rá sem ismernél, Nyúl és Rigó nagy segítségünkre voltak. Egyébként mindketten alkalmazottai a boltnak. Rigó a kifutó s ő gondoskodik zenéről. Futkos és repdes, de főképpen ő a füttyös. Nyuszi lett a kasszás. Az én dolgom a habzás, nyírás és borotválás. Megy minden, mint a karikacsapás. De míg el nem felejtem, járt itt egy alak, azt lódította, te küldted, aztán kiderült, hogy a Mindent82halló Fülnek a szolgája. Hát én semmit sem hallót csináltam belőle, úgy lemetszettem a két fülét, hogy gyönyörűség volt nézni, most már ezzel sem lesz több bajunk. Egyébként maradunk hűséges barátaid. Kívánunk erőt, egészséget, hogy fejezhesd be te is a mesédet. Kívánunk minden jókat az olvasónak. Ambrus, a mester és családja, Nyuszi, a kasszás, Rigó, a füttyös.
Én már csak annyival toldom meg: itt a vége, fuss el véle.
83