hártya-szekér és membrán-tölcsér, kiégve minden látásra-szervezett folyékonyság és tömény hígság, fény-tapintásból csók-döbbenet.
S csak a rugalmas sötét, az ujjheggyel benyomható fekete visszadomborodás-golyó. S húgyszagú sár a vakság, mint golyóvá gyúrt ecet s por.
Egy lila kéz áll ki az összedőlt ház betonlap, vasbetondrót-híd, tetőgerenda, tetőcserép, kiszakadt ablakkeret, kormos tégla-sejt tömegéből,
mint szemétdombon nőtt aranykoponyás lila árvácska, mint redves, karcsú, kékpettyű-kucsmás gombatelep vén fa vastag gyökérhurkai közt,
mint magányos zsákállat-szitagally-sziget, s körmei feketébbek, mint a szurokba mártott pénzek, s reggel-háromszögekkel fénylik az ujj-köz,
s lukas zászlókat csattogtat a szél, s a zászlók címere fénysziszegéssel párzó kék parázs, korong-hamvadzás az őszi ég kék üveg-öregéből.
Ó, te lila zsákállatka-kéz, szitafátyol-gally-meredés az eleven-halott óceán-mély sziklatorlaszainak hasadékából fény-püffedéssel kinőve
a roppant, hömpölygő, eleven nagyító-üveg alatt, mintha utazni vágyó intene az éjben, hátha valaki gép megáll, s elvisz messzire magával,
a szétlőtt rom lakóhajó roncs-mélyében jelentésed folytatása, a nem-látható halott test, csak érezhető romlása emberdög-szagával!
Mint óriás halálfejes lepke félszárnya, a szeszben kifeszült eres, pamut-zsindelyes pázsit-hártyahárfa! Szebb vagy mint Hamupipőke elhagyott félcipője.
Szebb vagy és jövőtlenebb! Hisz annak a tűsarkú körömcipőnek a konyha-föld meleg hamu-ágyán alvó szegénylány királynő-sorsa a jövője.
Puffadt lila embergally, fekete köröm-rügyes többágú horgony alakú ember-rész, büdös romlásodban is szebb vagy, mint a királyfi-bálban
futva elvesztett kicsi aranysajka-kakas tánc-cipő, mert tündér-változásnál szebb az emberi igézet, bomló életben, virágzó halálban.
Emberi bogáncsvirág, bogáncskóró, lila parázspehely-gumókkal kisarjadt bogáncsbokor, a lehetetlen legyezője, ezüstlepkék kikötője.
Mint légy összetett szemében irizálva szivárványlik a fény, s szivárvány-parázs kastélyt épít a pontszemcsövecske kötegek kéve-kútjában,
az egymás tükrei csövek, kocsonyakehely látóüvegek egymásra-lőtt tükörfény-visszhangja parázs-szivárvány idomokból szőtt ház,
amely, mint óceán-mélyi márványkastély a mesében, ezer márványtornyú tündérpalota, amin tengersúlyból irdatlan csöndomlás:
parázs-sercegéssel hunyorog, bizsereg a lila emberkezű reggel, s ízelt aranydrót-mankókkal támaszkodik a fény lepke-gúlában.
S a lukas zászlókban gyűrt gong, feszes gong kék égből, s himbálnak a néma gongok, a kék üresség zászló-harangok, lódulva kéken,
s arany hólyag-folyókat fúj át a nyers, könny-igaz, nedv-mohó őszi szél a gyűrt és feszes és ráncos és egyenes, félig-összehajtott zászló-lukakon,
és csattognak a zászlók, mint selyem-kasztanyetták, keményítőben merevre ázott vászon-legyezők, tölgyfalomb márványfalakon,
mint égig-magas, hasábos, lemezes sziklafalnak sárga hab-harapással dörgő tenger, melynek alja zöld moszat, vize felhő-feketében.
S az égig-rom szakadék-vályú utcán, mint fölrobbantott folyóhidak láncai, huzalai, drótjai, vaslámpa-töredékei, kócai:
a fölbontott utcakövekre, gránitkocka-piramisaira, kő-henger púpjaira durván, lazán lefolyó vastag villamosvezetékek,
föltépett hengerrács-vályúrács vasroló-üzletajtók félgörbe tábláit rázza a szél nyikorogva, durrannak a vaszászló-lengések,
s egy félbevágott emeleti szobában üvegcsillár leng csillogás-fürtökkel csobogva, s egy barna zongorán csipketakaró cérna-láncai.
S egy elmebeteg kicsi nő fodrászt keres az utcaszemétben bolyongva, szeme szúr, mint a darázs, szava méhfullánk a szívben,
kis barna füstfelhőből őrült darázs, háromezer-pont szúró sisakarc-szemmel, s a lila kéz, mintha kankalin nő vulkán-salakon,
száraz égés-szivacs salakhegy rozsdacsont-kúpján, s vonatkoztatásaiból hálót sző a nő, s mint halász kidobja terpedt ívben.
A ragyogás-hálót, a szabadság-nyálhálót, a boldogság háló-születést őrjöngve és sikongva a kőhervadásra dobja mosoly-fehérrel,
mint tántorgó és támolygó zöldmárvány tengervízre hálóját a halász, a vasgubanc-idomgyülekezetre téveszmehálót roppant erővel vet,
titán-nő asszony-erővel a kicsi asszony, tündérsárkánynő gigász-erővel, denevérsátán égbolt-erővel, kis nő-Toldi Miklós malomkövet,
és csacsog és fecseg és ordít és sziszeg kígyó-pikkely-kérdőjelként és zokog, mint pokolba lökött angyal, s szívében eljátszik egy hosszú konyhakéssel.
S emberek őgyelegnek, mint sárga virágok a lápon, mint sárga virágszigetek fekete, vastag lápmezőn, sárga gyermekláncfű szirommorzsa-pénzek,
egymás körül tolongva a zöld tejes-szárú sárga gyapjúgombok, pamut-koszorúcskák, s mint kéményfészken piros-szárú gólya, gépfegyver kelepel,
s szorongó lassu nép ragyog, mint ikrás méz, lépesméz üvegben, egy nyitott péküzlet előtt, s van aki eloson hóna alatt két forró veknivel,
s az ablak, mint elszáradt méh-szem, száraz cellahólyag-hártyacsokorral néz, s a fölszedett utca, mint magtalan napraforgó-korong cellafészek.
Mint sodródó, szennyes lassú folyóba, a széles, olajos, mohafekete, hamuzöld lomha folyam dörgő és ágaskodva szilánkos lemeztaréjt szülő
jéglapjai közé bomlottan és lefelé homorú ívben omló, fölrobbantott híd vas-szerkezet-trapézszövevénye, lánc-bajszos csontváz-igája:
folyóba zuhant híd most az utca, folyamba ferdén és esetten csúszott vashíd, oszlop-sátorrá túródott a villamos-sín, s a beton-pálya,
s a vashuzalok merülés-apálya sodrott-feketén lóg, folyó-iszapba süllyedt drótfonat-gálya az utca, s fölötte az ég nagy piros tüdő.
S nagy, öreg teherautók robognak bukdácsolva és köhögve, s kis öreg teherautók szállnak zörögve, zölden pattogva, mint a sáska,
a zöldhártyás drótszerkezet-kecskebakok, szögesdrót lábszárral, ízelt zöld szájlábkoszorú-szakállal, s az autók fémfülke-fejébe szúrva
zászlórudak, s a cserebogárcsáp-szerű autólámpák mellett is zászlók, a sárhányó s a motorház szelvényes potrohteste közé szorulva,
s lobognak, csattognak a zászlók, függőleges folyékonnyal úsznak, s a címerlukak korongja kék sün, szélfényből arany-táska.
Rajokban, függőlegesen, ahogy a naphalak, sünhalak, koronghalak, homályos zsírpapír-levélhalak, lapos fejszehalak, pettyhalak:
nyüzsgő csomókba összebolydúlva, gyors rebbenéssel éj-űrré szétritkúlva úsznak, lengve, lebegve rajzanak a szélben a zászlók,
a rohanás-szélben, a zötyögés-szélben, a kattogás-szélben, a didergés-szélben, az akna-jaj szélben, az agyvérzés-szélben haltest-virágzók,
a domború pikkelylap-virágzók, csillámgyűrődés-rohanáslapok, a gutaütéses menny áramlás-anyagában óraként ketyegnek, sóhajtanak.
S a teherautók kapcsos zöld féldobozaiban fiatal férfiak, öreg férfiak, lányok, fiúk, gyerekek, asszonyok, legények, vének, aggastyánok,
Miféle fájdalom, dac, gőg, hóbort, üresség, lehetetlen és pokolvak természetesség, kóborlás, száműzetés és tervezett hiány, bűn és ártatlanság edénye
vagy te nappalból nemzett éjszaka, éjszakából szült nappali fölgyülemlés, hegyi csorgások, sziklából folyékony fakadások, porló víz gyűjteménye,
eget villogtató, gőz-birkanyájat terelő, fenyveserdőt alúlról, belűlről lényedből visszamutató, szikla-árnyat fölcsúsztató hegyi tó, a kő higany-virága?
Egy szürke, nagy, fehér-szám vízjeles tank fordul be a papír-cipősdobozként széttépett utcasarkon, szinte lengve, mint kézvesztett harmonika kinyílva,
ahogy szelvényesen, görbén szétnyílik, az ég kék válláról csobogó hangrózsaként lelóg, aztán szelvény-sorozatával összezárul, tank-vasharmonika,
páncélosan csúszva megpördül, mint hullámos jégen az óriás szarvasbogár-hím ahogy sercegve csúszik, fekete gong ágyúcső-orrmánylika,
s a hernyókerekes oldalütéstől piros lékben, fekete ékben kitörve a maradék házsarok, s a hernyótalp vastéglái között zöld fény, mint a gyep lenyírva.
S fölcsapódik a tanktorony páncélfödője, mint bogárhát fedőszárnya, a páncélhéj szárnyfedő, az érfátyol szárny fölötti csuklós, nehéz csont-kanál,
s egy fülkagylós vattasisakú fej túródik föl a forró páncélkútból, ahogy a fekete tücsök fekete kitin-kecskebak fejével föld-odúkapuján kinéz,
s fekete kitin-fűszálak elvékonyodó hosszú csápjai, aztán a forró páncélkút forró peremére, ahogy a polip csillag-ágakkal sziklára ülepszik, a kéz,
ahogy kristályos tejfehéren a százlábú sírlap élén átmászik, görbe kristály-sikálókefe araszolással, két kéz kapaszkodik a felvilág partjainál.
S tolongva, löködve, bozsogva és torozva, nevetve, egymást cibálva, nyelvheggyel, fogsorokkal jelszavakat dobálva, vigyorogva, némán, ordibálva
emberek másznak a nagy néma tankra, ujjal levegőt böködnek, keletre mutogatnak, zászlót cserélnek, ágyúcsőre ülnek, mint lónyeregbe,
mintha lovat nyergelnének, nyüzsögnek, mint lepkék, pillangók, méhek, darazsak, legyek a part-kőre vetődött tátogó nyálkás halat belepve,
s mint papírcella-sejtrózsa szürke darázsházba a sürgő darazsak, a tankba bemásznak, a tankból kimásznak, s rajtuk pikkelynyálka, kopoltyú-nyálka.
Aztán aknatűz, aknarobbanás, akna-jaj, akna-zuhogás, akna-zokogás, mint vasmalom-sátánröhej, a Földgolyó-tengelye Sátán vad, széles fing-durrogása
s iszkol a nép, ezer gyomor-remegés iszkol, ezer hasmenés iszkol, fut görnyedten ember, katona, gyerek, az őgyelgő költő egy kis eszpresszóba iszkol,
a földön hasal, akár a többiek, az eszpresszós-nő hason-csúszva hozza kis fémtálcán a kávét, szeme tintával leöntött hólyag sárga zsírpapírosból,
fehér köténye a kőpadló szemfödője, könyöklő kezében reszket a tálca, ezüstből fogvacogása, s reszket a bordás pohárfalon a kávé szőke habkarikája.
A pohárbelső falán a sárga habkoszorú sziromhólyagokkal rezeg, mint fekete olajpázsit-virágfej sziromszilánkgyűrűje, s szőke pehelyoszlással lazul.
S kávét szürcsöl a nép könyökölve fekve hason a széklábak között, az asztalok alatt, s a kávéfőzőgép sistereg, sziszeg, szuszog, mint téli gőzmozdony fúj,
mint kis tengeralattjáró, kis nikkelkoporsó, ami a benti erjedéstől forró párarongyokat lövell résein, s telefon cseng, mint égő csillagszóró, a szikrapermet-ujj,
s csillagtébollyal, mint az űr rezeg a földig érő ablaküveg, s a kőpadlón kalapok, cipők, télikabátok, homlokok, kezek, ahogy a lepényhal lapul.
S eszembe jutott, ahogy gyerekkoromban mondtuk, épp akkor jutott eszembe, ahogy gyerekkoromban mondtuk, ha a keritésen átmászva körtét loptunk fára mászva,
körtét a szomszéd kertből, pirosbelűt, sárga bőrbe kötözött nagy piros könnycseppett, piros könnykása sárga viaszcsöppet, amelynek bőrén ércicoma zölden,
s jött a bajszos szomszéd, jött nagy botot rázva, bajszosan kiabálva, s mi azt mondtuk: „iszkiri”, s iszkoltunk a lándzsás léchegyekre ömölten,
a pudvás, zöldpenész, kékmoha léc-csúcsok recsegés-vonalán kalimpálva, kapirgálva, mint ujjhegyek közé szorított szöcske csáppal, drótlábbal hadonászva.
hogy el ne érjen a bajszos bot-ütés, a bajszos büntetés, a csizmás káromkodás, hogy a csontig-repedezett vastag kazánkovács-kéz fülünket ne cibálja.
Ez jutott eszembe akkor ott, az az iszkiri, az a régi szó, az az őslétből enyves rügyekkel kisarjadó, meg ifjú apám, meg ifjú apám gombos harmonikája,
meg az a sramlizenekar, meg születésem idején az a sramlizenekar, a halál-sramlizene, az az élet-sramlizene, a gyász-szalag karika fekete nagykabáton.
Toncsit az asztalra állították, a lakodalmas-asztalra állították, a tizenkét-éves fiút, a kis napszámos-fiú Mozartot, a fehérdamaszt asztal tetejére,
ő volt a hegedűs, ott hegedűlt a nagy levesestálak, pörköltös-tálak, boroskancsók, poharak, torták között, részeg szemgolyók szalamandra-gyűrűjében,
a kis gyárimunkásfiú Mozart ott hegedűlt, arcán aranycsillogás-levelekből a hegedű csipkelobogás tükörfénye, zöld imádkozó sáska volt a vonó a kezében:
Már egy hete esett a hó, zuhogott zenélve, sustorogva, sziszegve és loholva, mintha végtelen hattyúhorda üllepedne lávásan, lemez-sisakkal a tájra,
s a hópamutszitafal mögött a nap, mint piros hattyúszem, Jani dobolt, a kisdobot verte, a nagydobot ütötte, a cintányérra sózott, a tűzkorongra,
s füstgombaként dagadt az izzásgyűrű-sorozat hőkupola, a hangszikra-vulkánláva, s nyálcérna-tátogással nézte őket a falu összes bolondja,
s kinyílt, összecsukódott, a hangdoboz, mint egy gyönyörű övesállat, Krisztus keresztre-szögezett karjaiként szétfeszült karú fiatal apám gombos harmonikája.
Ahogy a Krisztus-karok a keresztfa ágaira szögezetten széttárva ferde egyenessel szétfeszülnek, s a kezek ujjcsápjai mindenség-ölelés helyett
s a két szög-kucsmagombás tenyér között a kín szelvénydoboza a hörgés lampion-dobozaként széthúzódva hajtogatás papírcsővel láthatatlanul kifeszül:
apám széttárt kezeiben a harmonika, hajlik és kanyarog, mint üres kígyóbőr, csillogó pikkely-hengerládika, aztán szirmaival rózsává sűrűsül.
Aztán haza, száll, mint a hajóhinta, a hóban a stráfszekér, az Isten-gyermekei hang-sziget, hang-csillag, a habzó szálkás, buborékzó sramlizenével.
Én még anyám hasában. S Toncsi a házunk ablaka előtti havas szilvafára mászott, ott hegedűlt, apám nyakig a hóban ülve nevetve harmonikázott.
S eszembe jutott, hogy verekedett, hogy védte öccsét egy búcsú-bál utáni óriás-tücskös, óriás-csillagos, árny-óriás éjszakán, nem kukoricázott:
a kerítésléceket tépte ki futva az utcán a kerítésekből, azzal ütötte a legényeket, sujtva, kaszabolva, kaszálva a lécek szögtüskés felével.
Ahogy a lovagok vívtak középkori csatában, vas-terpeszként, vasba-öltözötten, ló-vesztetten, mert páncélszoknyás lovukat a tatár nyíl kilőtte,
a tatár-íj hosszú gyors nyila, a páncélszoknyára borított aranyhímzéses mise-palást lepkeszárnya alatt a vas-szügymellény résén fúródva a szívig
s a földre roggyant ló, mint bíborköpenyű nagyharang, s arc-sisakja homloktüskéje alatt, mint két látcső, a szemekkel töltött cső, a ragyogás-híg,
s a vaskürtő orrlik-kagylókból halál-prüszkölés, haldoklás-gőz, véres nyál fújódik ki habos virágnövekedéssel, a kimászó takony-tarajosgőte.
S a dárdával, karddal, vastüske-buzogánnyal pörgő, forgó, suhintó, kaszaboló páncélba-öltözött vitéz, nyakig páncélszelvényekbe csomagoltan,
mint az ászka, mint fölágaskodó óriás hím szarvasbogár, mint páncélos ormányos bogár, ízelt vascső-kesztyűben, csillagsarkantyús, tüskés vaspotroh-cipőben,
s a vasnadrág lábszár-lemezei, a térdforgók páncélkagylói, s a vasing fölött a templomkupola vascsőr-sisak, s a karon a vastollak, mint legyezőben,
s a homlokig hajó vascsőr s a vashólyag fejburok közt keskeny vasrostokból hosszúkás látórács, a szem rostély-ketrece, amiből szempillaszőr áll ki fagyottan.
Mint buzogány barnabársony piheszőre a jégből, mint jégbefagyott hal hátuszonya merev tűhártya-sarlóval a jég fehér lemez-magányából pettyes tűcsokorral.
Mint vasollókra támaszkodó vaslétra-kettős Ájtatos Manó áll a vasba-bábozott lovag, óriás vas-hegedű a hegedűnyak csigás fatekercs-fejével,
fújtatva, fújva, nyikorogva lép, többezer szemével néz, mint a légy, nyikorog, csikorog, s szikráznak a pántokat, héjakat, lemezeket, burkokat rézzel
összefogó, egymásra préselő csillagos vascsavarok, réz-fogaskerekek, s mint kopoltyúk nyílva lélegzenek az egymásra héjazott csévék, csapok a szoborral.
És nyílvessző-hemzsegés és lándzsasuhogás és hosszú dárdalökés a vassal héjazott fejre, ahogy krétázott-orrú dákóval csillogó súlyos biliárdgolyót löknek
és fejszecsapás, egyenes kardél-csapás, vasnyelű vas-sün csapás a vas-teknőc hátra, a vasnyereg-vállborításra, hogy az csillagosra-reped, behorpad,
mintha meteorit dörren csapódva az űrből a földre, s fél-földrészt túr halál-tölcsérré az égi kő, s súly-tüzétől a fenyves-vadon, sziklahegy elolvad,
s megfullad a gázban, megsül a tűzben, megfő a lángban az ős-sárkány titáncsorda, a páfránypálma, amit halandónak tudtál, hittél öröknek.
A repülő gyémántpáva-sárkány, a színeskő-gyíkkolibri, a hártyahattyú-lepedődenevér, óriás kőkúp-fejében a két kőkerék-kocsonya toronyóra,
a keményen borzongó pikkelyliget, a fekete fátyolmohaerdő, az alga-köpenyű viziszörny, a nyálkás kék pikkelykürtből kinövő uszonyos asszonyszirén,
a képzelet minden lény-dadogása, akarat-motyogása, a kimondhatatlan-szövevény élet-mennyiség, a megkövült zongora-állat a kőfelhő szívén,
s elpárolog és szétfolyik ami volt, s ami nincs az sietve dugdossa magát, s rajta az árny, mint posztó-nagykabát, s hóna alatt kis papírzsák-motyója.
Így verekedett apám, a szöges kerítésléceket a kerítésfalból kitépve, a mohos deszkalándzsa-rácsból, azokkal ütve a részeg rárohanókat.
S nem szólt a hold, a sárga kénlepény meggyújtva égett, nehezen csöpögtetve kék olvadás-lángját, csak a kabócák nyüszítettek fehéren,
fehéren a feketében, meg a kutyák a láncon a holdas udvarokban, meg az elásott öngyilkosok a temetősarokban, az árokfű árny-ketyegésben.
S kalapja elröpűlt, mint egy képzelt űrhajó, más csillagról való tojáshéj-korongtest, s a diófán a bagoly, mint égő gyertya, nézte a viaskodókat.
Ez jutott eszembe akkor. S aknák sikoltottak, aknák hörögtek, aknák suhogtak ív-üstökös sikolygörbe lobogással, s zörgött a négyemeletes bérház,
s oly könnyű lett a léglökések iszonytató súlykötegétől, mint gyufásdoboz, zörgött, mint tenyérben rázott gyufásdoboz, amelyben gyermekcsontok a gyufaszálak.
S a kapualjak büdösség-barlangnyílásában a befőttpenész-egyenruhás kiskatonák, a hajdani régi bakák, a falhoz lapulva leskelődve álltak,
s fölöttük lángtölcsér-alsótestű, görnyedt kőizom-óriások, a kőrács-doboz erkélyt tartó félistenek, s égő utcalámpák, mint fölgyújtott csontváz.
drótvázból, drótháló-szerkezetalakból, s nagy kiálló gipszgolyó-térdük cserepesen kitöredezett héja, mint nyitott szájú gipsz-halotti-maszkban az űr
befelé táguló vákuum-végtelenében az elrohadt, szilánkos, kitöredezett fogsor, a lukacs-szivacs kerítés, amelynek fekete szigeteibe dohpenészt gyűr
a kinti magasság, a lehetetlenűl belső sötét múlandóság-szagába a fény aranyhálócskáit ragasztja, s a torzó s az egész szakállakból, hajcsigákból, izmokból, emlőkből.
S a meztelen, görnyedt, kőpálma, márvány-sírkőszobor testek ágyékán tölgyfalevél, csipkés zacskótáska, mint csipkés dereje, gipszből, kőből, márványból,
s az izmos hasak köldökeiben finom, törpe pókhálófészkek, porszál-csillagokból máglyázott fekete üstöcskék, mint fekete gyopár, a törpe városi pókok habházai,
s a sárga márvány-lábujjakon, a lapátvályú-körmös kő-lábnagyujjakon koszpettyek, galambszar, verébszar lángsalakja, a városi madárvirágzás szirmai,
s a kidülledt gipsz-pupillájú szemgolyók, mint befagyott lékű befagyott folyók, fagyfolyók, ha rájuk kénes füstport fúj a szél, s a drót-homlokok kő-hiányból.
És piú, piú, piú, piú, a fegyvergolyó, ami tőlünk messzire elszáll, és pak, pak, pak, pak, a fegyvergolyó, ami felénk száll, a csipogás, kattogás háló-keveréke,
a csipogás, kattogás habos huzalszövedéke halál-függésmező, s a magasból kötegesen szétbomló papírlapok hullnak gyűrűzve, örvényesen, hintázva, tántorogva,
mint lassú, lemezes, omló vulkánpernye parázs-eres, elszáradás-vízjeles könyvlapjai, az égből papírlap-eső hull, papírhintaként szállva, lombként csorogva,
mint lengve lefelé alásuhogva hemzsegő papírsárkányok gyermekkor-tömkelege, alatta fényspárga gomolyhullás, mintha most lenne gyermekidő-béke.
S az utcán egy kisfiú fut át, szökdellve szalad a villamossínek között, mint pici piros-sálú szöcske, aztán fölbukik, bukfencezve gurul, csúszva arcán a kövön,
ráng még a kő vas-barázdás tenyerében, mint gyermektenyérben kiboncolt békaizom, mint elevenen kivágott denevérszív, a hús-eper, a kamasz véres kezében,
aztán már csak egy véres viaszcsomó, vérszínű rongyrózsa, alvadtvér ruharózsa, fehér harisnyában, fekete magas-szárú cipőben, s aranyszínű a vér kővályúk négyzetében,
s tarkója fölött lenyúzott zöldfoltos barna békabőr a felhős ég, s kagylóbélés-tollfülű patkósorrú denevérfej a füst, s az esernyő-hártyaszárnyak karomujja fény-köröm.
Ó, te golyó-találta kisfiú ott a villamossínek között az utcakövön! Ó, te halott kisfiú, rettegő kölyök, kíváncsi kölyök, kölyök-kölyök a deres, mocskos flaszteren.
Véred, mint nedves, bársonyos iszaplepény az aranymosó szitateknőjében, aranyszín selyemragyogás, alvadt láng, lila vizilónyelv, sziklalapon mohasziget!
Szétszórt hajadnak százlábú-fény a rovarkoszorú-töviskoronája! Hol van anyád, hol van apád, akiknek vérkesztyűs viaszgally kezed nem ad már ácsszöget.
Hol vagy jövő? Mit tettél tékozló idő? Koporsód öreg éjjeliszekrény, rádió-címeres papírláda lesz, égő gyertyák alatt fekszel majd, nem égő gyertyák közt ravatalasztalon.
Ó, halott kisfiú az utcakövön! Belőled a csönd, mint végtelen mágnesesség árad! Mint végtelen mágnes-erő lényed csöndje, halálod csöndje. Csönd-rózsa.
Ha rózsa lehetnél! Dehát halott kicsi test vagy. Halott kisfiú az utcakövön. A villamos-sínek közt az utcakövön. Halott anyag-bucka, száraz fűszálas halál-kupac.
S ahogy kisebb-nagyobb bolygótömegeket forgó egyensúly-hálóvá köt a gravitáció, őscsillag tömegvonzása csillagtelepeket sző maga köré, s lesz gigászi fényszivacs:
körötted, fölötted, s lehet a kő alatti földben alattad távoli, közeli emberszemek gyűrűje, koszorúja, karikája, mert vonzásodnak minden szem élet-adósa.
Óriás-csönd vagy te halott kisfiú ott az utcakövön! Gigász-csönd. Titán-csönd! Óriás csönd-csillag, pici test, akit ollói közé fog a szelvényesen hátráló rák,
a rubint-cikkely potrohú városi alkonyulás, hisz még akkor is ott fekszel, halott kisfiú a villamossínek közt az utcakövön, s a lámpák a ködben, mint tengervízben rángó bóják,
s néznek a meztelen kirakati nő-bábuk, a kirakati kabátok, ingek, kalapok, esernyők, s a neoncső-pókhálófény alattomos sötétet lüktetve mohón rág.
S a kirakatüveg ablaka mögött ketyegnek, összevissza ketyegnek a zsebórák, karórák, csengőkalapos órák, asztali órák, kakukkos órák, aranylepény fénylengésű vasuborkás faliórák.
A mérhető s a mérhetetlen! A mérhető idő, s a mérhetetlen idő! A mérhető idő s a mérhetetlen halál metszéspontja vagy aranyvér-szirmú áldozat-csöpp,
metszésvonalak kötözéscsomója halálhurok, az egy és a sok, a magány s a tömeg keresztezési pontja, önmagad gyermektest sírhalma, fehér-fekete hullajel,
vígasztalanság-poshadás-öröm, rothadás-kezdetű, kövezetre zuhant könnyű égi lomb, vérből fölpúposodó néma kérdezés, kérdőjel amire Isten sem felel,
gyermek-kupacnyi halálpusztaság halott kisfiú a villamossínek között az utcakövön. Vérbukfenc-befejezés, véres krétapálcakazal kezdet, csöndlárma küszöb.
És ketyegnek az órák a kirakatablak vastag üvege mögött, összevissza ketyegnek, a rugófölhúzás-ideje szerint, összevissza, zöld bársony-sámlikon, kékbársony lépcsőzeten,
aranyozott deszkafal szögein, kampóin függesztve lógva ketyegnek, s a kirakat, mint trópusi madarak üvegháza, trópusi madárház, ketyegés-üvegdoboz,
amelyben Jácintkék ara, Szarka-szarvascsőrű madár, Ráncos-csőrű orrszarvú madár, Nagy Kékszarvú madár, Türkiz tangara, Vörösmellű nektár-madár hoz
békét, Aranysapkás aratinga, Orix szövőmadár, Fehérbőrarcmellényes Zöld papagáj, Füles kuvik, Bóbitás bajszika, Rulrul, Sáma rigó a hangütem.
Kétszínű gyümölcsevő, Sisakos madár, Sárgabóbitás kakadú, Vöröscsőrű tokó, Sárga-kék ara, Vörös ara, Óriás tukán, a Fehérpofájú turakó,
Kacagó Jancsi: a Dacelogigas, a Kookabura, az Örvös araszári, Galléros papagáj, Nimfapapagáj, Énekes papagáj, Rozella papagáj, Mezei gezerigó,
Pikkelyes galambocska, Guvatgém, Aranyfácán, Hóbagoly a zengés, a fütty, a sikoly, a károgás, rikkantás, rikácsolás, a hörgés, csaholás, turbékolás a zöld harang.
Mert egymást ketyegés-vonalakkal, ketyegés-kötőjelekkel, ketyegés-ízekkel, ketyegés-pálcikatörmelékkel, ketyegés-szaggatott-vonalakkal, ketyegés-tűkkel
És kint lassú, sárga hold-savó csöpög, hullása szirmokká dereng, mintha hold-alatti magasból lassan hull a sárga lusta hó, a derengés alja borzas szirom-bozót,
s nem hallatszik a ketyegés-üvegkastély, a ketyegés-madárház szálkás, higanyiszap-palavonaltörmelékes beszéd-özöne hang-tűz, tűzözön-gyomor,
nem hallatszik a működő idő, s a sok szerkezet: fogaskerék, rugó, trapéz-lengő, kalapács-lengő, tengely, feszítés, hajtás, kerékfog-biccenés, a hang-szobor
szervezete működés-beszéd, mint üres pokol, amelyben nincsen örökre elitélt, se márványhideg ördög-járatok, amelyben koptatják az Isten-tagadót.
Mit mértek ti órák, ti üvegvár fém-szívei, mit mértek ti fémszivek, órák, az üvegtest belsejében ketyegő mérőeszközök, mit mértek, miféle jajt, időt?
Mintha egy üveghúsú sárkánynak egyszerre száz szíve lenne, kicsi, nagy, óriás, dob, doboz, lap, pénz-forma, hagyma-alak, házikó-alakú, korong, tök.
Élet-zajotoknak része nincs az őszben, fűrészeléstek, kaszálástok, harkály-kopogástok, mint hangtalan ragyogás, ősgyantában izzó őslepke-szem szőlőfürtök,
két bársonyló arany pettyhalmaz-vese szemüveg a kitincsuklya-lepkekos fejen, kékzománc pázsit-nyereg sisakoz szemként volt ős-létezőt.
Ó, halott kisfiú ott a villamossínek között az utcakövön! Benned az életnek már semmi mikroszkópikus működése, biológiai vegytan, biológiai számtan,
benned már semmi mikro-magasság, mikro-mélység, mikro-szűk mikro-távolság, mikro-űrben gigászi cselekvések, gigászi csobogások a jelenség hálózatában.
Makroszkópikus rohadás-angyal kicsi tested. S egy feldöntött sárga villamos hernyósan, drótharmonikásan csuklókkal összetett áramszedőjén egy angyal ül fekete palástban.
S most csak a tárgyi világ dolgozik: a neonpókháló lángja kékpiros fénysziklában férfiak, nők állnak dermedt arannyal, mint darazsak, gyíkok ősborostyánban.
Angyal? A csuklósan behúzott áramszedőn fekete férfi-nagykabát lóg, feketebársonygallérú fekete télikabát, mint amilyet apámtól vettem el ha tél jött.
Pedig hogy fázott a vörhenyes-szőke tüdőbeteg, dehát kiméletlen a gyermek, önző és kegyetlen, nem érdekli kis-zakós, sálas, micisapkás ifjúvén apja!
Azt hiszi bűne csak másnak lehet, hisz benne a világegyetem Isten-szagú asztrálfüst-végtelene lebeg, szivében függvény-terek, a mindenség a kalapja.
Pedig szivében a bűn ül, mint a kozmosz üregében a Sátán. De gőgje bűnre-öntudatlan, arany-betüket a hóba pisál, a havazásba virágzó almafát köpköd.
És hosszú volt a fekete nagykabát, a fiúnak bakancs-bokáig érő, néha derekán kötéllel átkötötte, kötél-máslit hurkolva hasán, nagycsomós kötél-lepkét,
mint a szerzetesek, koldusok, klosárok, úgy járt a hóba redőboronát húzva maga után, mint egy kifordított kémény, korom-pipa, szurok-kakas, fekete kenguru,
bakancsos, függőleges posztófelhő-csigaház, s apja rongyos szvetterben, szűk barna kiskabátban, sárga sálban a havas udvarban matat, s köhögés-tűzlabda gurul,
havat söpör, venyigét tördel, fát aprít, két tenyerébe bögre meleg bort fog, vért köp, rózsahabot krákog, a télnek most csak testét adja, máskor a földnek elrohadni lelkét.
Kié vagy fekete nagykabát? Ki akasztott az áramszedő csuklós hosszú vasháromszög-csúcsára? Hogy ott lógsz lengéstelenűl, mint padlás-gerendára szögezett óriás denevér,
fekete malac-orr fejjel, rubintpáfrány-bélésű óriás fülekkel, gyász-esernyősen fodrosan összecsukva, mint önmagad nemlétéből csüngő fekete önmagad jelentése?
Állt az a fuldokolva véresen köhögő, s ha szövet-ostyás, rongy-ereszes sapkájára havat szórt a fára koppanó téli madár, cinke, rigó, harkály, varjú bársony-kereplése,
vagy szeplős nagy szalmakesztyű-kezére, orra húsból lángsipka-hegyére, fölnevetett, s odvas sárga fogsora zörgött, mint fagy-göröngy úton saroglyás kocsiszekér.
S az a másik! Az a fénytelen árny-kabát, az a testemre forrasztott feketeposztó alvilág, az a fekete bársonygallérú végtelen alvilág-kabát, árnycsövek összege bűn,
amit még most is hordok, mint levethetetlen halálomat, már én is öregen, mintha ólomból volna, páncélmezőből, minden erőt magába szívó neutroncsillag-anyagból,
amelynek gyűszűnyi mennyisége egymillió tonna, ha nem több, az a kabát távoli s közeli környezetéből mindent magába húz, magába hörpint a tér-tudatból,
s test-anyagába zárja a hőt, a fényt, a sugárzást, s így foglya a fény, foglya az elmúlás, börtöne az izgatott időnek az a kabát. Mint jégtű-domb kazalrácsa tetűn.
Így hurcolom a testemre-nőtt alvilágot, a testemre-nőtt bűnt, a testemre nőtt halált! S íly súllyal élni nem könnyű nekem! Dehát kinek is volna?
S te másik ott, a fényplakátok kék, lila, sárga, piros, zöld fénytömbjeibe zárt testtelen bizonyosság, test-nélküli feketebéléses szövetmagány, kaméleon-színváltozás:
gazdád ki volt, mióta birtokolt, s el mért hagyott, hogy ott ázz most a fénykristály színesőben, s állj ott, mint óriás szivárványpapagáj, tolla bohóc-zománcozás,
a higanygőz-dzsungel száraz, eres lángpálma-emeletei, gigászi páfrány-pillangói, fátyolmoha mimóza-tornyai, áloéi, orchideái közt a lassú hóesés pehelytüzét szagolva, szimatolva?
Mint óriás aranycsőrű titáni bohóc-papagáj, papagáj-görögtűz, papagáj-tüzijáték a hullva-merülő szinanyag-lapok, fényásvány-táblák, láng-zászlók alatt,
bennük és alattuk, mint tengerfenék szárnyelű fénybóbitája kabát-hal, kőrostokból font páncélzat-lovaghal, amely ott lebeg csomós, ízelt fekete víz-ágon
s hull rá billegve, lengve, hintázva, némán sűllyedve és forogva a háztetőkről a fénykönyv-lapozás, a sötétbe zárkózás és megnyilatkozás szivárvány-álom,
mintha tengervízbe aranypénzt, ezüstpénzt szórnak, színes kristály-deszkákat dobálnak, s azok bukdácsolva, csúszva tántorognak a mélybe a víz alatt.
Nézem, s közben gépfegyver-csaholás, s színes álarcokban az emberek, mint farsangi bálban, mint Velence-karneválban, mint Szilveszterkor az utcán hemzsegő nép,
kék, sárga, lila, zöld, piros fény-álarcokban a hangyaboly őszi ember-sokaság, színes fénypapír-maszkokban, disznófejekben, ördögfejekben, kutyafejekben aranyozott keménypapír-fényből,
s valahol ágyú dörren, nem is oly messze, nem is közelben, s már a fodros, rózsalepényes hajnal-vaginán a napfej kibuggyan, mint születő gyermek, feje magzat-mézből, hüvelyvérből,
kilép a világosság a sötétből, mint bearanyozott meztelen gyermek fekete térdig-szakállas fekete férfi fekete köpenyéből, ragyogása aranybőrhéjazat-meztelenség.
Kis vesszője, kis heréi: apró aranykakas, teste hólyagos aranycsövekből összelemezelt mozgékony törpe izmosság, iszamosság, árnya aranygyűrésből fehér redő-alak,
lábai, kezei aranyiszaptollak, legyezőcskék, körmös aranygallyacskák, lényével fölbomlott aszályt aranyoz be, bomlás-szagot majszol, mint rák döglött cigányhalat,
s fölszáradnak a leolvadt fényálarcok, koca-álarcok, szörny-álarcok, Gorgó-fejek, Medúza-fejek, a gyík-szemöldökök, vipera-szakállak, vonagló, gyűrűző, tekeregve ágaskodó kígyó-hajak.
Lám így horgolja éposszá magát a történelem, a cselekvő idő, az önmagával önmagát cselekvő anyag, amelyben csak a működés igénye, idea-bizonytalanja.
Ahogy a Képzelt Isten, a Létező Titok hagyta, hogy a világ legyen, mert akarta, hogy a világ legyen, de nem tudta milyen lesz, itt, ott mi lesz, miféle alak,
szűrő-esernyő szájú vizitehén, lapulás-mámor, settenkedés-szabály, tömör tér-erő vonzás, sejtelem-mágnesesség, az égitestek nem hallható pörgés-hangja, dübörgés-harangja.
Mert Isten csak néhány alap-tényt gondolt ki, néhány alap-erőt, néhány alap-állapotot szórt szét az önmagán-kívüli ürességben, a végtelen semmi-tömbben,
az volt az ihlete, az alap-sugárzás egyenlet-képlete, aztán magára hagyta képleteit, dolgozzanak, tegyék amit akarnak, kezdjen működni a tűz és a feszültség!
S horgolni kezdte a semmiben tenyésző pontokból önmagát a világ, önmagát horgolta önmagából csipkézve és lobogva, a sejtes-cellás megvalósulásban a készültség,
ő volt a horgolótű, a horgoló kéz, a horgolásanyag cérnafonal, a horgolás szülte lét, s a létezés a létben, az önmagát meghorgolt élet-tudat a titkos-szerkezetű vákuum-közönyben.
És nem tudta Isten, hogy lesz tigris és orchidea, a fekete-sárga csíkos, zöld pázsithagyma-óra szemű lángmacska, a nyál-cseppkőszakadék-ásítozás,
s a csíkos növényi szirom-fülhegyezés-koszorús márványputtonyok sárga, rózsaszín, fehér bokorfája illat-vegetáció, dögevő keselyű, csontokat törő sas,
hosszú aranytrombita-csőrű szivárvány-szempillaverés kolibri, a vákuum buborékhártyafalára belűl görbén tapadt hal-fészek galaxistelepek magánya élő s halott ragyogás.
Hogy lesz billiószor billió test, létező, állat és növény-alak, felhő, víz, kő, iszap és nádas, nádbojt, róka, szitakötő, futómadár, gázlómadár, énekes-madár,
ibisz, flamingó, gólya, pelikán, hattyú és viziló, orrszarvú, elefánt, zsiráf: a mozaiktorony szavanna-őz, árvácska, liliom, fenyőerdő, ibolya, rózsa,
hogy az öntudatlan természet fölé nő a közönyből kicsapódva, majd az ember, a halandóság-tudat múlandóság, aki halálával is az elmúlás adósa,
hogy lesz bánat és bizalom, bűn, szigor, borzalom, bűntudat, a természet fölé virágzó gyász, s boldog ifjú ember, akit pálmalevelekkel beszórt kő-úton hátán visz a szőlőhordó-pocakú, fekete pamutszemüveges kis szürke szamár.
Csak hagyta, hogy horgolja magát a világ! Horgolja önmagát önmagából önmagával! Hiszen az ihleten kívül neki a teremtéssel nincs már semmi dolga!
Létrejön önmagával önmagától, akár az éposz, ha fényösszeg vonalháló-szerkezetét töprengve kigondolta a megvalósulás-vágy feszült költő-tudat.
S csipkésen horgolódnak lényekké, alakokká, világsejtelemmé, roppant-hő szerelmes történelemmé, gyötrelem-gyülekezetté, csillag-tenyészetté a szavak.
S olyanná ragyog az anyagból éposszá meghorgolt idő, mintha a Kezdet-akarat, az Indító-indulat részleteit, héjazatát, mikro-fizikáját, mikrobiológiáját is kigondolta volna.
Így teremtődött az Istenen kívűl az Isten vágy-gondolatából a világ. A vágy-virágzás így hozatta létre a világot, önmagából önmagát-horgolással a lehetetlent legyőzve,
mert lényegéből nem szülhet üresség ürességet, mert lényének létezés-bizonyítása a világ halandósága és ragyogása, az izzás a fátylakban, anyag-csomagokban, a burkolatok héján,
mert kell a világ, hogy pikkelyes fény-csillanásával ő is lehessen, mint tükörből visszanéző napsütötte lomb, ő a tükör, s mélyéből aranyszülte lombként ő néz vissza énrám.
S a minden-irányú végtelen horgolás-tömeg függése, lobogása, páfrányos zuhogása, tajtéktűz végtelen ágaskodása forog tényében hamvadva, fehér selyemesernyőként kinyílva, legyeződve.
Mit horgolsz nekem luk-címer zászlós, fegyver-ropogás ősz? Mit horgolsz nekem önmagadból tankágyú-dörgés ősz, kézigránát-halálcsattogás ősz? Mit horgolsz aranyvért őszidő?
Aki most zöld ablakkeresztre döntve forró homlokom egy kő-süvegű bérház negyedik emeletén állok, s töprengve nézem: széles, hosszú fénylemezeid a folyóvízbe csúsznak ferdén,
mintha egy arany mese-Griffmadár döfné szétlegyezett-tollú gigászi szárnyát a hömpölygő lassú, olajmoha vízsodorba, s pikkelyes lábfenyői a háztetők füst-kelyhén.
S a kőhorgolat ipszilon folyóhídon, mint hangyászsün, ormányos hangyász-medve, ormányos tatu-kőkakas: végtelen tank-sorakozás, s fölcsapva minden toronykupak, mint ezüstkancsó kávésfödő.
S a tankok sziklásan, olajosan, kagylóhéjasan tiszták, zöld nyitott páncél-legyező kagylóhéjként lemezesen csillognak és ragyognak, mint tengersziklán száradó óriás csigaházak,
s a tankok véresek, mint a hentestőke, mint az emberboncoló fémasztal, zöld márványasztal, mint véres hullabelsőt kitörlő rongy, szív-gödört, tüdő-gödört,
rajtuk házfalból kitépett sárga habarcs-leveles drótgubanc, mint ekével tövestől kiszántott tavaszi vadrózsabokor, tüskés kökénybokor, amit a nehéz vas-túrás kitört,
rajtuk léc-zúzalékból sárga szálka-terítő, piros tégla-törek, barna szivacs-csont szilánkos gerendatörmelék, kék edénycserép, ok, téboly, magyarázat.
Mint száz méter hosszú, bőrhéjazatában ízelt, bőrszelvény-gömbkaktusz-sorozat talpas, kemény vashernyó, egyetlen végtelen kövér vashernyó a híd-ágon a tankok,
s gyöngyház-szemölcsökből mereven kiálló hosszú kristályos testszőrük, hosszú tűkristály bőrtövisük a szanaszét körben, s oldalt ferde szögben meredő fehérgyűrűs, füstszűrős ágyúcsövek,
s fönt a kékben, a kék mélység-mesében fehér bárányfelhő-köteg futva liheg, mint a fölgyújtott őszi tarló fölött fehéren, laposan, taréjosan hengeredő füst-émely-lebegés meleg,
mint hullámosra mángorolt szélpelyhek vattamezője tiszta gőz, s hatalmas árny-kalászokat bólint a szél, jegenyékkel bólogat a kék üdvözülés, lengnek galambnyáj-harangok.
Töprengve nézem a hatalmas hosszú vastüske állatot odalent a hídon, az összetorlódva hosszú nehéz vastövis-állatlánc doboz-sort, a véreset, fényeset, drót-habarcsosat,
vastégla-hernyótalp oválisukban a telt, tömött vaskerekek dologtalanúl sorakoznak, mint gombos harmonika gyöngyház-pénzei a csuklós billentyűk ujjhegyén,
nézem a lenti vas-aligátor csordát, ahogy rücskösen, páncélosan, hosszú páncélcsőr-fejjel szinte egymásra kardozva, egymásra lombozva alszanak a hínárszőr iszaptakony fövenyén,
szinte egymásra mászva, egymásra csúszva szárazon, repedezetten, véresen, nedvesen, mint sziklabütyök-sarló kőfolyó, kő-pattanásos kőuborka-áradat.
Töprengve nézem, a zöld ablakkereszt hosszlécére szorítva arcomat, hogy arcom kettőbe megosztott, mint függőleges barna kitinpánttal a sárgafoltos-májfoltos arcú darázsé,
hogy a függőleges kehelyszár-övtől jobbra és balra egy-egy sárga kristályrózsákkal teli kristályvödör lóg a koponya-szív kitin-hólyag pitvaraiba ágyazottan,
s úgy látok jobbra-balra én, ahogy a darázs íves arc-léccel kétfelé osztott mozaik-tekintetében dolgozik a fény, áramlik a fénytestecske-tömeg a sejtekben, molekulákban, atomokban.
S tudom, hogy nincsen remény! Hisz nincsen remény. Húzhatja ezer cigány, szikráztatva ezer vonót és hegedűt. Hisz ami enyém volt, az most már mind őszi rombolásé, téli pusztulásé.
Az most már mind az elmúlásé! Hiába száll, megőszült öreg cigány, megőszült ifjúság-éjszaka, csillagokból szőtt űr-gigász, hiába röpköd hegedűvonód a feszes hegedűhúrokon!
Nem hegyes zöld sáskaként hegyesen nyilalló hang-lobbanás hegedűvonód hajnal-csúszása napfény-húrokon, nem öröm-beszéd, vígasz-beszéd, vigasság-fénytánc, szerelem-szó.
Mert minden mámor aki szólva voltál, minden arany huzavona csiszolódás dallamcsodája, cifra és egyszerű barna hegedűhang halálkristályként csorog mint a só,
hát törd ketté hegedűd, törd ketté térdeden, fogd jobb és balkezedbe a szilánkos hegedűcsonkokat, s mint elszakadt erekből a vér, lövell a vér a húrkalász-búcsúsóhajon.
A lengő húrkévén, a csengő, zengő, cirpelő húrnyalábon. S törd ketté vonód is, mint az itélet-pálcát aranyfelhő-körmű, rózsabélésű finom fekete kezeid közt,
törd szét a gyalázat-szőrű, kentaur-lófarka-szőrű, Pegazus-lófarka-szőrű karcsú, hattyú ívelésű vonót is barna Paganini, fekete Mozart, ólomkék Vivaldi.
Hisz nem aranybál, hajnali rózsaköd lakodalom, nem farsangi havashold fénykukorékolás, nem tündér-esküvő most a világ. Hangvívó! Meg kell halni!
Bújj barlangba, űrbe, takaróddz csigaház-halálba, eltört hegedűd lemezeit, fekete fatekercs fejét, szőrét, húrját az üresség-sírba dobálva. A kenyérkereső munkaeszközt.
S egyszerre lecsukódnak a kupakos tanktorony-tetők, mint ezüstre-festett szemhéjak, nyikorogva fordulnak a lövőcsápú tornyok a hegy várkastélya felé,
s rugózva, rengve, rángva lőni kezdenek, füstcsomókat köpve, böfögve az ágyúcső-szájak, s fehér foszforvonalakkal húrozzák be a bárányfelhő-vattanyáj alatt a kéket,
enyhe dombívben terűl a fehér foszforhúr-híd, mint karcsú bambusznád híd zuhatag-szakadék fölött, s az üvegkastély-könyvtár, ahová csapódnak a lövedékek
gigászi láng-tulipánokat lövellve ég, mint a pokol. Csak hát a pokolban hideg a láng, hideg lángkelyhek üvöltenek a márványszobákban. Hiszen a hőt az ördög nem értené!
A gyújtóbomba-lövedék fehér sistergéshab-páravonalaiból szövődik hatalmas dőlt hárfa, gőzezüst cimbalom a híd s a vár között a levegőbe,
s zeng a hárfa-cimbalom zene halálbeszéd, a zene-üvöltés halálhúr hullámcsattogás, a zengés, pengés, cirpelés, pattogás, csipogás, öböl-dörgés lüktető óceán-haragból,
aztán szétbomlanak a cimbalmok, hárfák, sugárhidak, foszforcirok óriás-söprűk, pelyhesen, pihésen elbomlik a sistergés-csík, elfolyik, mint lélek a harangból,
mint jéghártya-lemezkék vonal-lepedője, bajszosan borzolódva, hajfüstként olvad göndör habnyál-szőre, a húrháló-rettenet, ami megszületett tankágyúkból kilőve.
És ég ami éghet, s az is ég, ami nem éghet, a kő, a levegő, a fény! És elfújja az aranyból kimosott szél, mint habot a ruhagyúrás gyors kézmozgása a kékitővizes nagymosáskor,
s szikrázik a vékony nappali holdkaréj, mint a mosónő ujján az aranydrót-karikává elkopott jegygyűrű, hisz le sose húzza azt a halál felesége nő,
csak halál-kezéről húzza le gyermeke majd, a csontig bemaródott körcérna testet, a pikkelyes ráncos ujjbőrben aranyvályút, amiben sárga homály-visszhang lett az idő,
mint csomós, bütykös viaszágról a láng pehelyfészke körüli izzó olvadás-karikát ujjhegyével a halott után a halottasházból utolsónak kimenő, ravatalgyertya-elfújáskor.
És ég, ami éghet! Hidegen lángol! Mert hideg a láng, mint a pokolban. Mert a pokol teste és tartomány-ténye hideg tűzből, hideg izzásból, hideg lángözön-töltelékből,
a titkos márványkastély minden márványszobája, márványterme, márvány-pincéje, márványkútja, márványtornya, márványbalkona hideg lángolás-anyagból,
s a termek és szobák, báltermek, trónszobák, ravatal-kápolnák, szülő-szobák márványágyain fölhúzott térdekkel jajgatva fekvők, a láng-patakból
kibámulók, a márványasztalok körűl márványszékeken ülők, márványsámlikon kuporgók, a testlélek halottak szinte ki se látszanak a hártyásan habzó hideg láng-függelékből.
A mínusz százezer fokos hidegben, a mínusz százezer fokos lángtenger-kastélyházban ülnek, állnak, bámészkodnak, nemzenek, szülnek, ásítoznak, fehéren merednek,
a fagyhatatlan és halhatatlan lélektest halottak, mint fehér, súlyos, hóföldig lecsüngő zuzmara-erdő, hócsipke-gubancerdő, élő sírkövek, eleven gallybozótok behavazva,
hideg lángóceánnal bemetszve és ojtott ágként lángrügyekkel, hideg hegyes repesz-mozaik fülekkel beporozva, a bőrsebeket láng-raffiával szorosan becsavarozva,
és gőzölögnek mégis, mint folyékony nitrogénből kivett vércsomag, emberi spermiumcső, csöpp lét-hagyma tehénembrió, hidegen párolognak akik párzásban egyesülnek.
Mert hidegebb a pokol, mint a tiszta, teljes űr! És ez az élő hideg láng-öröklét ki tudja hol van? Talán a Föld-bolygó belsejében, vagy a Földgolyó körűl valahol?
Mert szétterpesztett szárnyaival áll a Földgolyóban a Sátán, testéhez, hátához, nyakához, lábaihoz, karjaihoz forrasztott küllős, fekete esernyő-hártyaszárnyai
a Föld bal héjlemez-félgömbkerületétől a Föld jobb héjlemez-félgömbkerületéig érnek, mint az őssárkány-gigászmadár csontvázas lepedőhártya-vitorlalángjai,
mintha Földgolyó-nagy denevér állna egyhelyben lebegve szállva, kereszt-súlya Krisztusként kifeszűlve a Földgolyóban, mint lepkefejből kétfelé csipkésen ágazó óriás horgolt fekete csáptoll.
Feje tízezer tonnányi fekete pamut-disznófej, kétlukú aranytányér disznó-orral, fülei a Földgolyóban csáposan szétálló smaragd-tenyér bélésű feketebársony levélkagylók.
Szárnya feszes cikkelyhártyája a titáni kettős Sátán-tölgyfalevél folyékony kövön, szilárd kövön áthatol sértetlenűl, mint Swedenborg angyala a nehéz és kemény fizika-anyagon,
hártyáját nem bántja se szikla, se tűz, se magma, se kocsonyás izzásvér belső gömb-palást, semmiféle képzet és mámor, akarat, indulat, erjedés, forrás, száradás, tartalom,
szemei bársonycsészében zöld világok, kétezer tonnás zöld szőlőszemek, amikben a sárga szem-erezet, mintha kiszáradt halott fogsoros tátott szájába bozontos hálót sző a pók.
Így a Földgolyó-belsőt kifeszítve lebegve betöltő Sátánkrisztustest-esernyőlevéldenevérlepke, a végtelen Denevérpillangó-aranypatkós-szájú pirosfekete újévi-malac.
Mert Sátángömb a Föld, Sátán-töltetű anyag-golyó. S én aki e Sátángömbön élek, látom: nagy tank pici tankot rövid láncon a hídra húz dübörögve, nyikorogva és csörögve.
Mintha szarvasbogár húz katicabogarat. Aztán a katonák zászlóját letépik, csizmával megtapossák, a hídkorláton át a folyóvízbe dobják, s az hull lefelé lukasan pörögve,
címerét átfestik, benzinnel feltöltik, s már megy is a törpe vasdoboz, mint gyerekkori karácsonyi pléh-tank, ami tűzkő-szikrát köpött, s gumi-fogaskerék hernyószalagától rács-piszkos lett az angyalarc.
S a Sátán feketebolyhos ágyék-emlőjén egyszülött kicsinye csüng, apró szárnykörmeivel, picinyke lábkarmaival az ágyékbolyhokba, a piros alhas-bőrbe kapaszkodva,
kismalac-szájjal szopik, a Sátán-emlő tejét issza, hogy ő is majd világ-birtokossá növekedjen, csámcsog, a csöcsgombon cuclizik, szájszélén a fogsorcsapda-patkón habrózsa a tej,
látom a Földgolyóban őket, ahogy üveggolyóban a színörvény-csigaházat. S hol vagy hit, magyarázat, hol vagy elme-okosság, hogy szörny-kérdéseimet legyőzve tovább énekelj,
hogy ne motyogj, ne vakkants, őrült prófétaként támolyogva sivatag-émelyeiden, énekes szádba forró, férges homokot tömve, meztelenűl Isten-átkot dohogva, megkopaszodva.
Mert amit látok halálnál halálabb halál! S lennék sivatag-remete már, aki hártyás, száraz kezével kanyarintva a kékpettyes, hártyatoll szalmasáskát röptében elfogva,
úgy majszolja fogatlan lila inyével csaholva, mint borostás öregember a száraz, kősűrű pogácsát, sivatagi ugrógyíkot eszik elevenen, sivatagi ugróegeret,
s ajkain egérszőr, pikkelymocsár, véres nyálfüstből átok-lehelet, s nem fél csörgőkígyótól, viperától, skorpiótól, s aranylemezzé aszaltan őrülten nevet
s körötte bár a roppant hő aranyrács-börtöne már, ő mégis ezüst-csomóvá égett vak-szemének, szabadság-szerelmének, sikongó sivatag-redő tébolyának foglya.
Mert az elszakadt hegedűhúrokból vér lövell, mint gránátszilánktól fölszakadt nyaki ütőérből, robbanás-fényfejszétől levágott emberláb csonkjából a vér,
s a véres vonószőr úgy lobog, mint egy lófarkas kopja, s a győztesek csontváz-lovakon robognak, s a csontváz-ménesek robajló fehér rács-úszása, rácskereplő csattogása,
mintha hajlékony kő-hegedűk úsznának, kő-hegedűfejjel előre, kőhúrok pengésével pattogva, a kővé dermedt iszonyat felhős hegedű-horda vonulása, csapkodása
és mint koponyatetőig, bokacsontig érződő fogtömés: idegen-test, tömör, nyálaztató szégyen a szív idegölt pitvaraiban. És mindent elborít fekete lénnyel a füst-kövér.
És visszajön a pici tank most, egyedűl, a pici játék-szerkezet, s a hernyótalpak fölötti lapos bádogvályúkban, hosszú bádogtepsikben vörös aranymassza rezeg lilulva,
mint a napra-tett száradó marhamáj, amelyen zöld legyek pezsegnek, felhőkben dulakodnak, páncélos, kristályos törpe-kaktuszokként tenyésznek sírva, dönögve,
Nézem, s úgy érzem, már a világűrben forgok én, mert elengedett a gravitáció, a Földgolyó-tömegvonzás, lelökött magáról a Föld, s forogva eltűnök az űr-éjben, Földemből kihullva.
Földemről lelökve, Földemről letaszítva, Földemről leszakítva! Mert halálsúly-szégyensúly szemeimtől elgörbűlt, megszűkűlt, gyáva lett az óriás anyagpont-tömegvonzás,
s lehulltam a Föld hatalmas szeretetéről, mint fán-függő piros-almáról a drótráspolytalpú-kitincipőivel rosszúl kapaszkodó hangya, elcsúszva fényes piros bőrén, mint kisgyerek jég-dombon,
s úszok a mérhetetlen és véghetetlen sötét-üresben, mint világűrbe kilőtt kicsi űr-szonda, a fényképezőgép-rádióadó-számítógép űr-szimatoló nem-görbűlt pálya-gondon,
a csápos, tányérfüles, tükrös, napelem-fénygyűjtőszárnyas elektronikus-agy szerkezet, s itt-ott, tízbillió, kétmilliárd fényévnyi messze egy-egy óriás izzó pont, izzástörpe-fényhasonmás.
S úgy áll a Sátán a Földgolyóban, mint a Mítikus Menny titán-almájában kinyitott fekete esernyő, a feszes héj-belsőig küllős hártya-szárnyakkal félgömb-kupolákká cikkelyeződve,
mint sárga ablakkereszt középküllőire hosszú üvegfejű gombostűkkel odaszögezett óriás denevér-pillangó, a csipkeívek alatti pázsitpor-zsindelyek talaja feszes hártya,
mint vértelen megfeszülés, mohapehely-szemfödő szűzhártya-repedésen, mint a rángatódzó dróthattyú-hajó elevenség, aminek elmúlásból árny-kabát fekete nagykabátja,
s fénymorzsa-tojás pillangó-szemeiben apró szikra-keresztekből szorzott domború lánc-mező beszél, szikrakereszt-párna kutyatej-virágos domb, a halállal tegeződve.
És dolgoznak a tankágyúk, mint a szövőszékek, foszforfonalakból feszes fehér lepedőt szőnek a kék levegő-mezőre, működnek a vaspáncél-szorgalom szövőgépek,
a pántok, csapok, karok, csapók, orsók, huzagolók, vetélők, hosszú hab-papír-vásznakat, a sziszegés-csík szöveteket szövik vad zakatolással, csattogás-szorgalommal,
szövik a halált, szövik a halál-posztót, ahogy az ördög szövi az embert, mint a posztót, ördög-vigyorral, ördög-suttogással, angyal-hiányú pokolfüst-nyálalommal,
ördög-potrohból, a szövőszemölcs-szülőpontból kifolyt pókfonálból, bűnből, hiányhúr potroh-adományból, selymet-szülő gyémántrögös púp-magányból, s a fonalak, mint a férgek.
Ül a drótkeretes szemüvegű ördög, kis lángmárvány sámlin ül, mint borostás, bajszos öreg paraszt, ül pokol-szövőszék előtt, mellette mint fémrács-asztal kotta-állványon kotta-könyv,
az óriás szövőkönyv-Biblia, a Sátánkirály-világkönyve írás, amit a Sátánkirály írt folyékony tűzaranyba mártott kisujja hosszú buzi-körmével kaparászva, az Aranykönyv-utasítás,
ül a drótkeretes szemüvegű ördög, mint tíztonnás Koronás Keresztespók, az Araneus diadematus, s önmagából szövi az embert, szövi a poklot, s pokol-szövése halál-írás,
szikráznak fejtorán a trapéz-alakú szemnégyszögekből kiálló gyémánt-teknőchéj középszemek, s az oldalszemek úgy csüngnek a szőrsziget ribizliszemeként, mint szempillák között a könny.
S gigászi szőrös tojáspotroha hasvége-alján úgy állnak ki a fonószemölcsök, mint hegyes, feszes kecskecsöcsök, tehéncsöcsök, a szövőmirigyek kijárat-tüskéi, fonálkivezető kitin-péniszei
s ragyognak a fonószemölcsök előtti piskóta-alakú fonalszűrők, s fonószemölcseiből végtelen sperma bugyog, a három-pár fonószemölcsből a selyem-szálvégtelen magömlés, ördög-ejakuláció,
s lábfejízével, lábfejtőízével úgy szövi az ítélet-utáni ember-magányt, a lábfejtőíz hosszú hajlott tüskéi közötti, a tüskeközi kisebb tüskék fésű-boronáival úgy dolgozik a fésű-kefe-náció,
s a pókpotroh-hastestből úgy csobog a száraz nyálcsillogás fehér testfonal, a selyemanyag szövőszál, mintha kövéren, vastagon hullna a hó, s a hórács-fénypihe-zuhogás a tájat fehérre eszi.
Ül a tíztonnás Araneus diadematus-Koronás Keresztespók ördög, s szövi a halhatatlan halandóságot, ahogy a pókok fogóhálót készítenek, könnyű, feszes, bozontos zsákmány-szigetet,
küllőkre kifeszített körkörös szálakból köralaku, vagy sokszögü kerek-hálót, sok kúsza fonállal fölerősitett sürübben szőtt hálólapot: vitorlahálót,
tölcsérhálót, sziklarepedések, sűrű bokrok, gyepek vastag hálólapját, amelynek egyik sarkán, vagy közepén kivezető cső van, szövi a finom, szakadékony hálótölcsér-elevenzabálót,
s csillog sok drótkeretes szemüveglencséje, mintha egy selyembáb szoborfejre nyolc szemüveg-drótkeretet raknak, az orra, homlokra, szájra, s a selyemkoponya is kap egy drótkeretet.
Ül a drótkeretes szemüvegű ördög, s alsóhas-csöcseiből a finom fonal a szövőszékre ömlik csorogva, mintha vizesés zuhog lengve és lobogva, a szövőfonal-zuhatag hull énekelve fehéren,
mert kicsi a szövőszék, mint egy földre-állított gyermekhárfa, s néha megnyálazott jobb nagyujjával az emberszövő-kottakönyv arany-betükkel teleírt oldalait lapozza,
a törvénykönyv-emberkottát olvassa sok-szemüvegű nyolc-szemével, néha ásít, s ásítása, mintha sárga cseppkő íny-szakállal tátog a fölfújt levélfejű kobra,
s látszik már a gyermek-hárfa szövőszéken az Isten-hasonlósággal megszőtt emberarc, mint kárpit-képen a fekete ikon-fej, s egy szőtt-kép alsókar, mely Jézust tart arany-tenyerében.
Megváltót? De ki vált ki engem ebből a pokolból? Kiemeli föl tiszta fénymező-magasba látomás-súlya neutroncsillag-nehéz szemeim, a csontok felé hajló márvány-álarc súlyos temető-arcom?
Jaj, miféle ördög-látomásból, Denevérsátán-földgolyóforgásból állomás, állapot és jövő? És nincs álom-ágy, ahol e szívbénító üszkös ragályt magamból izzadva kialszom.
Nincs tér, tető, támasz, sziget, aranyfugákkal mozaik-falú ország, márványcölöp-fogsorú kikötő, ahová kikötném époszi papír-hajóm, hogy helyettem ő virrasszon.
Hajnali remény-ág, ahová leszállnék, mint hajnali énekesmadár, feketerigó, csalogány, fülemüle, bülbül, s piros torkom lenne csengettyűm, fuvolám, hajnali arany-orgona madár-malasztom.
S a szennyes, mohazuzmó-zöld, agyagsárga, dinnyehéj-fényes folyamban hullámosan, félig elmerűlve úszik a kicsi, csíkos rongyvászon-téglalap, a kivágott-címerű, folyamvíz-lencsekorongos síktest,
korong-üregében összegyűrt víz, csipkésen fölkásásodik, szennyhab-gyíkokkal a hólyagos vászon-lebegésen csiszolt lepénnyé eresen szétcsúszik, fölbukkan, elmerűl, mint vízbe-zuhant zöld árvizi lomb,
mint víz-alatt lebegő emberhulla fekve tántorog, hanyatt bukdácsol, hullámosan biceg, önmagát hólyagosan túrva, önmaga gyűrés-lápjából kisimúlva a víz alatt lefele szállva forog, csapong,
s a zászlóban a lazán-reszkető vízkorong, mint vak, kocsonyás, hályogos szem, mint szöggel átdöfött szemgolyó, szőlőhús-buggyanó, ami már nem lát se vesztest, se győztest.
Percről percre, óráról órára, napról napra, ahogy én ezt az époszt, szövi az ördög az ember-szenvedést, oly könnyen, mintha hárfázna lassan, a hárfahúrokat pengetve ujjlegyezővel,
legyezőszétnyílás ujjaival, mert ujjai, ahogy a cserebogár barna, nyeles, kitinlemezekből barna harmonika-doboz, tégla-alakú lemezrózsa csápja kinyílik, ha fölrepűl,
hárfahúrokról fölszálló ujjai kinyílnak, hárfahúrokra szálló ujjai ízelt buzogánycsáp-sörteként, ízelt rovarláb-futásként sokszögű kanyarral sokasodnak, s ha a húr csöndesűl
százlábú-irammal a húrokon szaladnak. S hegyesre gyalulja a fényfába tolt sötétség-rudat az ördögkés-halálidő, mint én az époszt-író zöldlakkos ceruzát aluminium-hegyezővel.
Ki kényszerit? Mi kényszerit? Ki lökdös hátúlról, hátamat tenyerével taszítva, nyitott kézzel tolva, mint halálra-itéltet a vesztőhely lépcsője, lábcsiga-tekerős, nyakhurkos-fája felé?
Mint kezét farcombjai fölött megbilincselt elitéltet lökdösnek, izzadt-ingű hóna alá karolva húznak, ahogy pici fekete hangya húz óriás csuklós tű-harang lábú sárga kaszáspókot?
A kivégző-állványra, a keretben hulló széles ferde-pengéjű suhogó bárdlap felé, a kőfal melletti tonett-szék felé, amelyre kötéllel rákötöznek, nem adva búcsúcsókot.
Ki kényszerit a halál felé, halálom felé, ami már senkié, ami hisz mindenkié, mégse az Istené, mégse az ördögé, mégse a mindenható álnok könyörületé. Csak az emberé.
Ki kényszerit, hogy lehozzalak az akáctüskés, akáccsomós, fejszével durván-nyesett eleven tövisfáról vériszap-ing mellkasú, vérhabgyík-ajkú, sárga szuvas csődörló-fogsorú,
zöld epeváladék-lemezes, vércsimbók-köteges szakállú, véres viviszekció-szívű, véres circumcizió-péniszű, sárga ejakulátum-méz teknőc-kagylós térdű Halhatatlan Test,
Halhatatlan Halál, megbénúlt, kuporgó békaként zöldfoltosan, barnafoltosan függőlegesen hanyatt, kúposan összegyűrődött, halálvartyogás utáni Magány, aki nem nevezted meg a tettest,
akinek pupillája fölötti szemlencse-húsán most egy kék légy ül, mint szilánkos, tüskés gálickő-darabka, s kék ajakpumpáját a vérhálós szemhúsra ragasztva működteti, mint kovács a kézi-fújtatót, ami legyezőzacskó-lopótök, hólyag-ostorú.
Ki kényszeritett, hogy lehozzalak a Szenvedés Fájáról: Szenvedés? Mintha egy elitélt Isten-fiú bűnöző titáni döglött imádkozó sáskát hoz le márványlépcsőkön, földig-érő márványlétrán,
a Földre, s szúrja, döfi bűnhődni-gyáva, bűnhődést-tagadó szivét a veserügyes zöld háromszög-fej páncélkúp-csőrszája, s a szögfésű-félholdas fogókarok heréit eszik, a tűhegyes boronafogak,
s a szárnyak, mint zöld, eres, mozaik-kazetta hályogos márványhártya-sátrak, s a combok, lábszárak, mint lávakővel töltött vas-tölcsérek, vascsövek, s atombomba-robbanás tűzgyűrű-emeletsora a potroh-alak,
s az egész állat-egész, akár egy frissen kaszált gőzölgő, mámoros fűkazal, mintha vasvillával hoz zöld csalamádé-köteget a szolga a tehenek jászlába az istállóba meztelen vállán.
Mit lát a látó? Mit lát a vak? A vak sötét belső teret lát, fekete befele-tágulást, amely egyre bővebben mélyűl, egyre tompábban messzi merülés befelé, egyre társtalanabb terülés, amelynek nincs iránya,
s vaksága szurokfalát át nem pirosítja nap, csillagfény, villámszilánk óriás aranytöviság, gyertyaláng, gyufaláng, villanyláng, nagy belső ködszikla-terek háromdimenziós csöndjében ténfereg.
S nem látja, ami az anyagból tüskésen, ágasan, lombosan kiáll, ami befelé gyűrődik az anyagba, ami a testek közötti tér, élők közötti párhuzam, ami csillog, gőzölög, felhőzik, lebeg.
Nem látja, amit hall, ami az élőből, erdőből, bozótból feléje közeleg, ami mászik, ami hull, ami száll, ami úgy védi magát, hogy egy másikhoz igazul, ami rovarszőrbe csimpaszkodva röpül, hisz sorsa szárny-hiánya.
S mit lát a látó? Amit szemével észrevesz, ha fölfogni tudja a fénnyel szemébe tolt látható világot, ha látni bátor, ha látni meri a szemmel-megismerhető rejtőzködő és mégis látható világot,
amit látni akar, mert szemével tudni akar, s nem tolja szeme elé ember-vakitó tenyerét, mert látni gyáva és látni léha, pedig egybe-lát, nem osztottan lát, mint az összetett-szemű közönyös rovar,
vagy csak azt látja, amit látni akar, a többit észre sem veszi, még akkor se ha szemébe szúr, akár a zsibbasztó injekcióstű, ha szemére szállva, mint a bogár tűráspoly-gallytalpaival szemtestén kapar,
ha megharapják a szelíd és ártatlan dolgok, a meglátásra-éhes lények és galaxisvilágok, mint a bottal földühitett kutyák, az állatok, madarak, hegyek, sziklák, legyek, odu-manók, vizi-koboldok, éhség-virágok.
Mert azt is látom én, hogy a híd túlsó oldali házból, a fehér márványlap-emelet dobozból egy férfi jön ki, vaddisznósörtés vadászkalapban, térdig-bundában, kezében térkép, vigyázzba áll, a tank-tisztnek szalutál,
kezét nyujtja, s keze kéz-érintetlenűl úgy áll a levegőben, mint hókupacba szúrt arany-vasvilla, aztán a kezét visszahúzza, mintha egy kesztyűt lehúzna, aztán a tankra mászik, a tanktoronykútba merül.
S elmegy a tank és visszajön a tank véresen, fal-omladékosan, mintha egy vas-sisakú, vas-öltönyű véres Macbeth nyikorogna véresen, hiszen még úgy van hogy nincs már, nem tud beszélni emberül.
S kiszáll a tank-tiszt, kiszáll a civilvadász, kezet nyujt, keze, mint felhőtőgy lebeg a levegőben, aztán a házba visszamegy. S akkora a csönd az összegyűrt időben, mint mikor az emberben halál-infarktusban a szív megáll.
És hol vagy Mama? Hol vagy anyám? Most már a sírban, a biai temetőben. De hol voltál akkor anyám? Hol voltál Mama? Hol voltál kislányom kislány, ötéves copfos, máslis gyerek hol voltál?
Nem is oly messzi tőlem, a Tópart-utcai házban, két ajtó között a széles ajtókeret levegő-dobozában, arccal anyám kötényes hasára, kötényes ágyékára szorítva reszkető könnyű tajtékkő-kezekkel,
s kint ordítás, üvöltés, káromkodás, tajtékzó utcanép-cécó az utcán, csaholó fenyegetés, s fütyülve, sipolva, csicseregve tankágyú-lövedék repesze csapódott, mint aki vassal keresztel,
az udvarra, a kis szines fa-rollert kaszabolva szét, és „slussz az óvodának”, s a barna nádas-sövényekkel kockásra-osztott tó szikrázott, mint gigászi légyszem, amin arany-mozaik-kupola a vízbőrű fény-homoktál.
S a költő asszonya hol volt? A költőé, akit vállán akart vinni a hömpölyögve, tolongva menetben áradó ifjúság, s vitt is egy darabig az éneklő, nevető, fecsegő, cigarettázó, megtorlódó, vibráló ifjúság-folyam?
Az az édes, az a bolond, az a logikus-zagyvaság, rendezett zűrzavar, az a tébolyúlt okosság, kis barnakontyú darázsfej, korompetty-töltetű hálószivacs-vesékkel homloka alatt: hatezer tekintetével,
az a törékeny pici asszony-aranyág, az a vad tűz-összevisszaság, akinek haja, mint a barna-bolyhok cirom-diója nádbojt, fekete bársony-szalaggal tarkóján lepkésen hurkolt nádbojt surolódott beteg-ingével,
az a barna templom-angyal arcú kígyó-sziszegés, depresszió-jégsziklák szive tűzözön, nehéz, szines, fullasztó dzsungel-bozót éneke, rikoltása, károgása, kacagása, kaffogása, ugatása a zöld erjedés alkonyaiban, hajnalaiban.
A költő kenyérért állt sorba a péknél, a sorbanálló ezer között egyik volt a költő. Egyik a költő az ezer közül. És vette a kenyeret és vitte a kenyeret, a forró, gőzölgő, pirosbőrű, haltestű kenyeret. Nem magának.
Ment az óriás őszi gesztenyefák alatt, ment az óriás őszi platánfák alatt, az őszi gesztenyesorban, az őszi platánsorban, piroskockás sálban, szorítva a két zománcos piros óriáshalat ballonkabátos hónai alatt,
s a kenyerek, mintha a költőnek hóna alatt nőttek volna ki hatalmas veséi, ment sárga ballonkabátban, két hóna alatt óriás-vesékkel, s körötte, fölötte lövés-csipogás, fütyülő golyó-cikkanat,
ment, mint gyalogló virágméh, két első-mellső lába alatt, a tor-hónalj hártya-boltívéből kinőtt óriás virágpor-vesékkel, s körötte angyalok, ördögök tolongtak a lövéshálózat-levegőben, élet-árnyak, halál-árnyak.
Ó, ősi, őszi óriás platánfák, gesztenyefák! Ó, fiatal ősi ősz! Úgy álltatok ki a betonhólyag-szemű, vasrács-szempillájú bolygó-talajból, mint fekete gyászlovak réztölcséres homloktetejéből a fekete csótárok,
a gyászbóbiták a mindenség-temetésen, s a kék és aranyfüst lemezekkel beüvegezett hosszú út volt a gyászhintó, feketeküllős kerekei küllő-közei borostyánkúp-szirmokból margaréta,
s a nehéz, vastag szél volt a két ló, s a lombok között csúszó hegyes felhőtorony a halottas-üveghintó cikkelyes bőrpad ülésének kocsisa, fején a fehér nappal-hold szivacsos kalap-taréja.
Így vonultunk mi, őszi temetés, te meg én, őszi temetés, kerék-küllőig, térdig gesztenyeavarban, platánavarban, s kifakadtak a hold-fölötti ég holt-baktérium duzzanatai sárga sárfránnyal, mint a tályog.
Ó, az az út, az az út, az a gyaloglás, az a kenyér-hónaljú gyaloglás az óriás őszi gesztenyefák, óriás őszi platánfák alatt a sárga titok-kastély vasleveles-vasvirágos-vaskacskaringós hárfa-kapujáig!
A csönd-szigetig, a sikoly-szigetig, a mánia-szigetig, a sziszegés-szigetig, a búskomorság-szigetig, a katatónia-szigetig, a Kacor Király kandúr-szigetig, a homoszexuális-szigetig, nekrofilia-szigetig,
a skizofrénia-rózsakertig, a neurózis-mennyországig, a dühöngés-alvilágig, az ágyketrec-lakói élő emberólig, a kiégett kopár ember-vulkán elmeláva-szigetig, ahol a boldog emberszart eszik!
S kurválkodnak a bugyitlan, kosz-vászoninges nő-nyájak, feketebozontos, nyálas picsájuk mutatják, mintha vörös rózsát nyújtanának megszagolni. S rikácsolva sétálnak asszony-pávák, férfi-pávák haláltól-halálig.
Most mind szelidek, békések, arcuk szinesen világít mint lézerfénnyel átszúrt kristályrög. Angyalszárnyuk vállukról, hátukról lazán, nyitottan földig hullva, mint a hattyúknak, pelikánoknak.
Angyal-hattyú csoportjuk a költő körül áll tolongva, mint óriás, asszonyfejekkel virágzó tollhabkorong, s mind a kezét nyújtja, tenyérrel fölfelé, lassú ujjakkal csápozva, mint languszták, homárok.
S a költő kenyeret oszt, nagy konyhakéssel karéjozva a meleg kenyeret, egy-egy karéjt ad mindenkinek, s esznek a boldog semmiben-virágzók, a semmi tengeri virágállatai, s szájráncaik, mint a csápnyalábok,
s fogsoraik, műfogsoraik, a csontmalmok a kenyérbelet, kenyérhéjat nyállal darálják, s nem feszülnek, mint sűrű-szitára ötezer arc-szemével a légy, zúgva mohóság-mohás arccal az ablak-vasrácsoknak.
Ó, te ősz! Te sziszegő elmekórtan-ősz! Hatalmas fényszivacs-sziklahegyekként sárgulsz a gesztenyefák, platánfák törzs-rácsozata, halálrongy cafat-tűz koronája fölött a felhő-teve ügetésben,
megyek jégszikla-fényvonulásod alján, mint tengersziklás tengerfenéken, a csönd mozgékony, eleven zárványai között most, s köröttem naphalak, rózsahalak, sün-halak, hal-trombiták, polipok, szépiák,
fény-fenyőfa fejű őskőzet hal-gesztenyék, s állati virágtelepek, csillagtenyészetek, vörös ostorcsillagok, rákok, ráják, csigák, s örvény-libegésüktől szép világ
most ez a mélytengeri, Istennel-átvilágított csönd. Kenyér-szaporítás után, kenyérosztás után. S meztelen, védtelen szivem mellett ember-alakú üres héjpáncélom hever, levedlett szenvedésem.
Ó, az a boldog, mosolygó táplálkozás! Ették, habzsolták, falták, szinte itták a friss kenyeret. Mert úgy fogták a narancskérgű, habos kenyérszeletet, mint a söröskorsót, hörbölték a kenyérbelet, mint a sörhabot,
fogsoraik, mint a cséplőgép-zúzórosták, amik közé a kévekalászok sárgán zizegve mállnak, katatón fogsoruk, mint a kőmalom szikrakő-korongkereke csiszolódik, zörög, zakatol és morog,
szelid csámcsogásuk, mohó majszolásuk, nagykortyú habszívásuk akár a csecsszopóké, ahogy az újszülött a duzzadt nagy anyaemlőt szopja, szívja, rágicsálja, s íny-harapása lila horog,
s kitúródik a szájszélek pióca-csücskén a habfürt-tejszőlő, fogaikból, szájszélükből kenyérpép, fehériszapos nyál csorog, s ami szivükben megkövesedett, érzik a megolvadt jégként tócsásan csillogó tegnapot.
Mert mit tudtak ők a Titok-kastélyon túli elvarázsolt világból? A nyomorúságból, pára-kalapos sötétbarna őszből, a lenti őszi gőzhajó-város sötétkék gőzkürtjeiből, a lengésküllőkből és hiányból,
mert szabadságuk csak, mint úszó jégtorlódás, jégsziklák fehér lebegés-kristálykönnyűség hegysúlya fekete óceánon, fagyott hóredő-sivatagból kiálló száraz bogáncsbokor, Krisztustövis-bokorág,
mert szabadságuk semmi telített tartományból, csak vákuum-szerkezetű bonyolúlt hiányból, deres magányból, rettenetes zuzmara-szabályból, s mint meggygömbben a mag, bennük csonthéj a láng,
bennük csonthéjas mag az ember-magma tűz, s szivükben úgy szövi magát a rendezett kúszaság, mint pontos vonalsüveg bozonthálót a pók, amelynek szerkezete azonos három-dimenziós hálótér-mozaik-mélyülés minden irányból.
Akik késsel és villával ehetnek, nagy ünnepekkor körül-ülve a porcelánnal terített selyemterítős asztalt, nem ágyszélen ülve, inzulinsokk, vagy elektrosokk után ködösen himbálódzva, nyálazva,
nagy lila égés-pénzekkel a két halántékoldalon, vörös elektrosokk-gép korongtárcsa csókkal halántékukon, s a tárcsa-lenyomat, mint császár-fej domborműves ókori aranypénz, abban az erek,
s azon a megégett bőr pörk-szilánkjai, mint gyíkhártyapikkelyek, levedlett kígyóbőr sejt-szigetek, s az áramütéssel átszúrt agyban már itt-ott, néha hajnalodás, józanság szendereg,
akik zongoráznak, bálokat tánccal cifráznak, önmagukkal szindarabokat csinálnak az ebédlő deszka-sziget fényében, nagy kék, piros pettyekkel arcukon, mint aranyfoltos darázsfej, fekete katicabogár pirossal pontozva.
A beteg árvák! A hisztérikusak, paranoiások, nimfománok, agylágyultak, ködösek, neurotikusok, alkoholisták, skizofrének, nárcisztikusok, mániás-depressziós kötekedők, nagy horgolótűkkel harminc éve virágmintás függönyt horgolók,
az óriás kötőtűkkel a csöndet kötögető kiégettek, a defektesek, a harminc éve falsaroknak forduló szótlanok, az anyagyilkosok, embert-evők, nyaktól-talpig kitüntetésekkel borított hajbókolók,
koldusok, királyok, fejedelmek, tábornokok, katatónok, homoszexuálisok és leszbikusok, akik, mint a meztelen csigák, házas csigák nyálasan, habos fodor-talppal egymásra tekerednek, a nyalók, szopók,
Mit tudtak ők rólad lenti lángoló világ, mit tudtak rólad Titok és Történelem? Mit tudtak rólad Szabadság s Szabad Szenvedély, mit tudtak rólad törékeny ember-idő, ami mint száraz hártyakő,
belűlről kievett rovarváz, rovarház, amely mint celofán-kesztyűujj, s a potroh ivarnyílásán, a hártyakör-ponton vörös hangyák sürögnek bajszosan befelé, a szelvénymintás hártya-uborkába
s a fogószáj kitincsizma orrán, a megrepedt bőrhólyag kéreg-vágatán sodródnak kifelé, mintha vékony fekete vasláncot húzna át a zizegő csönd zsírpapír-trombitán, s a láncnak százmillió lába,
mert munkálkodik az idő és szorgalom, egybefűzve közöny és szánalom, természet-bizalom, halál-tilalom és egyszerűbb a jóság s a borzalom, mint a bütykös lábakkal széttaposott cipő.
Megyek, a bánatot magára hagyva, megyek, a bánatot elhagyva, megyek a bánat felé, megyek hazafelé, megyek, a bánat után, megyek, a bánat előtt, megyek a bánattól a bánathoz, most hazafelé megyek,
megyek az őszi gesztenyefasorban, megyek az őszi platánfasorban, hová megyek?, hazafelé megyek, az üresből az üresbe, a láng-dobozból a némaság-dobozba, a tűz-ketrecből csönd-kriptába megyek én,
térdig gázolva a gesztenyelevélben, platánlevélben, a vörös, barna, sárga, aranyszín, zöldbőr, narancs-erezet levélhalálban gyalogolva, mint száraz, kocsonyás, zörgő hínárlomb-folyómeder telkén,
megyek a zöldlángú csíkos tigrishörgés, tűznyelvű sasvíjjogás, selyemmajom-csivitelés, gorilla-pusmogás dzsungelkékjéből hazafelé. Mert nincs máshová mennem, hogy valahol én is otthon legyek.
Egyszer a szőr-Himalája gorilla-nőstény négykézláb előrehajolt, s fara gigászi takonyrózsájából, amely úgy vöröslött, mint hajnali napgolyó, ha fekete hegyek forditott árny-háromszögében moccanatlanúl gomolyog,
a vörös őstűz-magfúzió-golyó, önmaga örvényét csavarva önmagából, igen, fara gigászi tűzrózsa-taknyából egy takonyrög-gyantát csípett ki szőrös, hosszú kék-körmű, barna ránc-bélésű ujjaival,
hímje, a férje, megnyalta, s csámcsogva megette, a szőr-Himalája gorilla-férfi, s bódult és részeg lett asszonya pina-taknya nemi illatától, rámászott s baszta, asszonya hasát, mellét szorítva szőrdorong karjaival.
Fölöttem az aranykék őszi égben gorilla-arcú, kuporgó, fekete gomolyfüst-szeretkezés. S fehér őszirózsa-csokorral jön egy öregasszony, s hosszú arany-mankókra támaszkodva a fél-lábú alkony, a tejút-bozontú űr tipegve elém-csoszog.
Hová megyek? Hazamegyek. Haza megyek. Hová megyek? De hol az én hazám? Ki az én hazám? Mi az én hazám? Mi az én országom? Miféle lángból, zűrzavarból, gyűlöletből, hagyományból és hittevésből?
Megyek a titok-éjből egy másik éjszakába, az ember-éj zagyvaság-szigetről ellökve époszi-papírhajón, a természet-éj fekete városába csúszik át teremtményeim Noé-bárkája, vízjel-ablakaiban állatok, növények.
Mert akármi tűzözön, akármi vízözön, maradjon meg az élet, mert az élet jövője az élet, mert folytatásunk nem a halál, folytatásunk csak az élet, a szőrös, pikkelyes, tollas, páncélos, szárnyas, kopasz teremtmények,
s nem ölheti a költőt gyász, elmebaj, rettenet, fuldoklás, sötétség, nem vághatja föl mellkasát eleven szivéig kórboncnok-szikével a forró emberszivet zabáló költőre-éhség. Ami húsból, fogakból, rettegésből.
Egyik éjből a másik éjbe, egyik éjszakából a másik éjszakába. Egyik halálból a másik halálba. Egyik tetszhalálból a másik tetszhalálba. Egyik múltból a másik múltba, egyik jövőből a másik jövőbe.
S úgy rágja, harapja, eszi sárga fogaival a napnyugvás-rózsapárna, a rózsaszivacs-kifli szájú alkony a fényt, ahogy fekete tehén lassan himbálva, lehajtott fejjel előre csúsztatva rózsafelhő-ajkait, eszi a méregtelen füvet,
s megy lassan a lassú végtelen korom-tehén, a fény-gyermekláncfű-pehelygolyót harsogva harapó, csámcsogva legelő, s piros szivacs-folyosó orrlikaiból nyálcérna-csorgásbojtok ontják takonyszőr-lényüket.
S a csönd akkora, mint egy feketesziklás hegyvonulat, s a csönd akkora, mint egy fénytelen, tengerbe szájazó barlang-hólyag láncolat a Föld centruma felé sarjadó szikla-ősben, s néma árnybozót árnybozótba nőve.
Megállok. Cigarettára gyújtok, s a körmökig lobogva fölfolyó kékeres, arany-izomzat gyufaláng pirosan ujjhegyeimbe harap, mint egy lapos, csipkés gyűrt arany-tollpihe állat, mint kis piros tűfogsorú hal, lánghal-fűrész,
s pikkelyeivel elbomlik, eloszlik gyorsan, apró parázsbütyköt lógatva görbe faszén-cérna nyakára, mint picíny tűzhal-kopoltyút, aztán füstbolyhok terpedése pókszál-sziget, szikraszivacspénz parázs,
s aranygyűrűs foszlás-pehely-gomb az égő cigaretta a gesztenyefasor-sötétben, vörös sercegés-vonalakból és hamvadás-szálakból szőtt százszorszép-fej, kráter-kalap izzás-gyűszű, s vérzik a sötét hüvelye, mint a méhkaparás,
mint méhkaparáskor a fémcsövekkel kitágított asszony-hüvelyből a vér csorog: a sötétség csorgó vére a cigarettaparázs, az asszonyi méh mélye lüktető kút vértüze, s az ágyékbozont a füst. És sziszegő kanál-tűrés.
S egy fegyverlövedék fütyül felém. Puskagolyó, géppisztoly-töltény acélcsőre, a gyilkos kolibri gyémánt-magánya zizegés? S az öreg, széles gesztenyetörzs aranyrepedés-mintázatú, ős-sárkány-bőrű kérgébe csapódik,
pontosan fölöttem, húsz centire fölöttem, mert a gesztenyetörzs, mint ősföldkori gyíksárkány-titán félelmetes hátsó lábszára, kőpikkely-templom-oszlop, abba fúródott az este halál-hangszálú lövedéke,
s hullt hajamba a nyers, parfümszagú faforgács, fakéreg szilánkszemét, a mohos fekete héjcafat, mintha villanyfúróval fúrnának mély lukat a fatörzs szívós, kemény, könnyes testszövetébe,
s forogna ki a sárga faforgács, mézszínű szilánkpor a fúrófej csigamenet-titániumörvény késének csigahéj-kürtkanyarulataiból a pengeörvény-szög vályú-kanyaraiból. S a halál-hang, mint vas-sisak vas-szemhéja: lecsukódik.
Ki lőtt rám? Mért lőtt rám aki lőtt? Vagy csak a sötétből kivérző parázspikkely halacskát látta, a sötétség-küret vércsöppje parazsat? A piros izzáspont-csöndet a feketében, a rózsapillangót, rózsakagylót?
Vagy csak véletlenűl, félelmében, szorongás-őrületében, gőgjében, tehetetlen dühében, páncélos, kékpettyes, narancspettyes, csonthorgony-mosolyú, rózsakék rák-arcú szégyenében lőtt aki rámlőtt?
Vagy mint puskával templomtorony-ablak kő-ajkára könyöklő gyerek, akit odaküldtek, ellenséget-vigyázni, s szörny-sünsasokat lát, boszorkányvihogást hall, zöld-óriás sárkány-szemgolyót lát, feléje tóduló Macbeth-i erdőt
s fölötte néma harangok lógnak, s a toronyóra faszerkezete, egymást keresztben metsző fa-fogaskerék gyülekezete nyikorog, mint a vizimalom, az óramutató kattan, az óriás fémkard, s rettegi a fehér szellem-álarcú torony-baglyot.
S meghúzza a ravaszt, s bevizel ijedtében, s hányni kezd a fegyver-csaholástól. Ki lőtt rám? Tudta mért lőtt rám? Hisz honnan tudta volna, hogy rámlő, honnan tudta volna hogy én vagyok ott, honnan jöttem, hová megyek?
S megyek tovább. Tovább, tovább, megyek városomból városomba tovább. S hirtelen, mintha az űrben lebegnék, végtelen és féktelen galaxis-szövevények fényszivacs-függönyei, aranyponthalmaz-dobozai, gyémánthab-hálókupolái közt:
lángnyelvekből szőtt emeletsorok fölött lángnyelvekből szőtt emeletsorok haláltündér-kastélyházában lépdelek én már, égő aranyrács-dobozok láng-pillantású tartályában, s lángtükör lángot tükröz,
lángnyelv-rács lángnyelv-rácsba fonva, mintha a város az égő és fénybő égitestekkel tenyészve és tombolva virágzó világűr fényekkel összevissza-varrt gömb-végtelene volna. Isten-üres láng-rengeteg.
Mert a házak ablakaiban gyertyák égnek. Gyertyák égnek a házablakokban. Minden csukott ablak mögött gyertya ég. Égő gyertyasor-emelet égő gyertyasor-emeletre rakva vízszintesen, sík emelet-lángok sík emelet-lángokon, a gyász-folyó,
mint a túlvilág-savó szellem-szemei, lélek-szemei lángok, mint zuhogó végtelen láng-vizesés, rózsaszínsárga márványrácsfonat ajtók sokasága muzulmán templom, aranylemez-csíkokból ragasztott kastély,
mint a nagypénteki virágsír festett gipsz-Krisztusa fölött az égő emeletes gyertya-oltár, a mézszagú, sercegő füstös Megváltó-magány égő gyertya-orgonája, amit gyermekszemeddel legelni mindíg siettél.
S egy szobortalapzat előtti vasrács-kerítésű kis kertben friss sírba dugott fehér krizantémok, s a síron száz égő gyertya. S az a fejfátlan gyereksír, mint dohos kikötőben égő lampionokkal láncosan koszorúzott kínai ősi kis agyaghajó.
Te földbe-ásott ravataldoboz, aranytollú Griffmadár-törpe földből, fehér krizantém-sisakú törpe föld-uszály, gyermekhalott-szállitó iszap-tutaj, tőzeg-tutaj, lánggal-virágzó láp lidérc-tüze éj,
mocsarak gázláng-csóvái kőrisbogár-szagú szellem-éjszakája, fényfátyol-páratűz a bomlás-mély erjedő, lövellő, sisteregve gejzirként fölsziszegő kék és zöld gáz-kalászaiból, arany kalász-süvegű szalmahajó,
vaskerítésű szoborkert kicsi sírja, kamasz-sír, akárha enyém lett volna a háborúban, földmélyi csontváz-asztal csontvázzá olvadó hullateste hiába mondom én, hiába mondanám: kelj fel, járj, beszélj!
Mert nem vagyok Jézus. Nem vagyok Jézus, aki föltámasztotta a halottat, kiráncigálva őt túlvilág-mágnes emberisten-kezével bomlásbűz-barlangjából, poshadás-szagú, hullaerjedés-tartalmú sziklaodú-sírjából,
és sugárzó túlvilág-mágnes keze szívta a rothadás-anyagot, istenhús-ujjaival csókolva az embermocsár-rothadáskesztyű-kezet, a barna enyvként szálkásan szétszálazó, méz-szakállasan csurgó kezet,
s fölült a halott, áloé-tömjén-mirrha-olaj-kocsonyás vászontekercseit letépte mocsári üveghal-kékaszalék szemű fejéről, s kezdtek az inak, izmok, bőnyék, lágy részek rajta és benne visszajönni, s fellobbant benne az emlékezet,
mint egy számítógép információ-rendszeréből, s kő-ágyáról leszállt, szívta az isteni kéz, szívta az elmúltat újrateremteni bízó tudás-tárolás akarat, s a barlangszáj fénykorong-kapujában megállt, aki föltámadt halott önmagából.
S elréműltek a dögevő madarak, gyémántrög-pezsgéssel szétrajzottak a zöld, a kék dögevő legyek, a hullalegyek szétpezsegve dühödten és őrűlten zenéltek, mint a fény fehér kúpjaira állított kristálycitera, légy-hárfa, gyémánt-cimbalom,
hátrafele ugrálva, zománccal legyezve víjjogva menekültek a kígyófejű keselyűk, kobrakeselyűk, s iszkolt a rothadás-pettyű sakál, a rozsdarókakutya, az orrtőtől farokvégig fehér-sörényű hiéna, mint jégen-csúszó szőrtaréj-holdas római harci vas-sisak
s a hullaférgek száján, fülein, ánuszlikán, testbőrét kilukasztva tülekedve kitódultak, s a földre-folytak, lüktetve csobogtak, mint apró fehér víz-izmokkal rángó, vonagló, fehér vízhajszál-gyökerekkel hullámosan omló patak,
mintha bomlás-odvas és rothadás-nyálú szájüregéből nőtt volna ki fehér szakálla, mintha hányna, epét és tésztamaradékot: földig csorogva folyt szájából a fehér féreg-szakáll, menekülés-rojtkendő, féreg-vízesés, féregszalma-alom.
Ó, én nem tudlak föltámasztani: kamasz-hozzám-hasonló fiú! Mint Jézus azt az embert, akiből, akitől a nem-lét készítő, a csontvázat-szorgalmazó, szerkezet-vágyakozó lények kicsorogtak és a sivataghomokba hátrálva viszakoztak,
dolgozni vissza-alakultak, mert a rohadás-mocsárból mágneses teremtéstudat ujjhegyeivel újra formává, alakká, szerkezet-szövetté, összesített élet-magassá szívta őket az emberlátomás-erő, a halált-legyőzés megváltó-érve.
Nem tudlak megváltani, nem tudlak föltámasztani kamasz-hozzám-hasonló fiú, akinek fényképe ott ring, mint kis emberarcú lakkpapír-tutaj az őszirózsák fehér habszilánk-gömbje szigetcsomóján, mint felhőben ember-ablak.
Az igazolvány. A luk-köldökű kis bádogcsillaggal leforrasztott fényképű igazolvány, a kis azonosító-könyvecske a fényképnél kinyitva, hogy aki keresi majd a földön, az életigazolvány-dögcédulát pillantva, a földön megtalálja.
És sercegnek a gyertyák, s autók dudálnak, teherautók zászlósan, fürtösen kiabálnak, tankok csikorognak hernyósan himbálva lassan, mint óriás, rovar-botcsápos vashullámok, hernyósan gyűrűző vasak láng-szakadékban,
s csak a szobortalapzat mohos és embervéres kőkockái fugarésén kinőtt kis ecetfa hallgat, a piros tollküllős, ólom-ősbőrű kis ecetfa, a levegőtoll-páfránylevelű kicsi ősfa, amelynek csipkehézag-berakása rubint-hasítékban.
S a lángnyelv-paloták, lángnyelv-házak, mint ragyogó folyadékból szőtt óriás kárpit-képek, kárpit-dobozok láng-csönd emeletekkel magasodnak a magányos óriás sárga holdig, amelynek nap-ihletű fénye sem több, mint önmaga égitest-homálya.
Hova költő? Hová haza? Sehová-mindenhová. Mért csókolgattad a bolondot, mint mese-királyfi a csöpp tüzes-varangyot, aki hüvelykujja kúpján úgy kuporgott, mint óriás enyves zöld gesztenyerügy, négylábú zöld dió,
a kis béka-banya, nedves, eres parafagolyóból arany-lándzsarombusszal pislogó eleven gyantacsöpp, a mézlencsés mézpálcika-söprű kezeit virágállat-hajcsillagként behajlítva kapaszkodó, s tűzfoltjai izzanak hasbőrén,
akár a tavirózsák zöld békanyálas kis kerti tavon, s kuporgása, mint erdei apró süvegmanó pirospettyes kucsmagombán. Azt hitted tündérnőt rejt a békatest, a nedvesség-rügyes, mézmirigyes. Hogy az a homálytudat-éhség-élőlény
megváltja majd irgalmatlan költő-magányod? Hisz tudtad, hogy nem igaz, hát akkor mért tetted azt? Magadat mért csaptad be újra? Mert tudtad, a mese embernek való? S más földrészre nem száll veled repülő, nem úszik hajó!
Pedig el kéne menned innen! Futva, sáros, hant-pávás szántóföldeken sár-csizmás lábakkal cuppogva gyalogolva, mintha szilvalekvárban tocsognál térdig, meszes tarlókon loholva, a sűn-borítás szalma-szögeken,
fácántyúkok, fácánkakasok, foglyok, varjúkárogás-pernyék, őzek, mezei pockok, egerek pupilla-hálójában vergődve: a fekete pontok hullámzó síkrácsa szánalom-szövetében evickélve lassan,
az állat-tekintet sejtelem-szövedékben, átfolyva a szemgolyórács-háló sejt-likacsain, mint a víz, kifolyva a fogó-háló halász-csöndjéből hogy ne dobáld magad tátogva, gyémánt-rostaként, a selyemnyál-ragacsban
rángatódzva, zúgva, zörögve ne bábozódj halottá, mint pókháló állatgesztenye-rabja légy, ahogy sikítva tekeri önmagát a hálószál-rácsravaszba s pontszemgyűjtemény málnafején selyem-álarc, a látó-mirigyeken.
Pedig el kéne menni innen! Láng-hullámként futva, mint a róka, futva vízszintesen tekeredve folyva, mint a tarlótűz, bújkálva, mint barna róka barna nádasokban, hosszú barna szőrháromszög homlokú fejével,
fehérszőr-mécseskancsó alsó állkapcsával hegyesen csúszva, mint a siklókígyó a barna nádszálak jégcellákba fagyott rács-erdejében, míg fönt függőleges barna bojt, lent vízszintes barna bojt a jégen,
s csusszan és kapar körömkopogása, s puha az öt pázsit-gomba talp-pogácsa, s nem hisz a nádban, a nád közt, a nádon ugráló madárnak, s nem bízik a természet más-szivében, csak ön-eszében
s a temető fölött kutyák csaholnak, kutyák ugatnak, vagy a rókát-látó halottak a földben, az Istent-nem-látó halottak ugatnak a földben, a Sátánt látó halottak őrjöngenek, mert bűnhődnek ők a testtel és igével.
El kéne menni! De hová? Kihez? Hová? Minek? Kiért? Miért? Hová mehetek én, hova futhatok, hova szaladhatok? Szenvedéseim varangy-mirigyes, hideg, mély, keserű-vízű kútjából ki hogy mászhatok?
Kéz-láb négyágú kereszt-csillagom tenyere, talpa nem oly mászás-ragasztó, csúszás-szivacs párna-kampó, mint a vizipók mágnes-szivacshab korong-légpárna-hólyagocskákból-napraforgófej talplencséi, a mirigy-kehely-paták,
hogy vízhártyán ragadva, kör-kőfal-oldalon tapadva lengéssel továbbvigyenek, a felszin-létre csúszni segítsenek, mint legyet a hőszívás enyvmirigy-vánkos elektromosság-rács mágnescsók lencse-paták.
Hová mehetsz költő? Máshová hová? Egyik kútból másik kútba ugorva, mintha a költő gigászi pettyes szöcskén lovagolna, kétlábú táltos-lova az volna, az a márványvödörből lángot kortyoló, parazsat evő mese-dolog.
Schulteisz Gáborékat, Gonda Árminékat úgy lökdösték a szögesdrótrács-ablakú vörös marhavagonba, mint a csökönyös, gyapjasan hanyatt hátrafelé faroló, bégető fekete-arcú juhokat az állomáson,
Steiner-bácsit kocsilőccsel verték, s ő üvöltve, véresen úgy kapaszkodott a konyhaajtóba, mint a Mennyország peremébe az ártatlan angyal, a bűntelen halott, hogy ne taszíthassa Pokolba a márvány-ítélet,
a szeplős sváb parasztot, s lapos kalapja messzire repűlt, mint elhajított fekete posztókerék, mint nyitott fekete esernyő, és szikrázott, mint a kovakő és verték a kocsilőccsel és még mindíg volt benne élet,
s egy évre rá Holzer bácsit, a sváb boltost géppisztoly-aggyal, gumibottal, mert kellett háza a máshonnan-kiűzöttnek, és sas-gyűrűben körül az utcanép, mint szemgolyókból szőlőkoszorú, hogy lásson.
Ütötték puskatussal a kerekeskút mellett a házudvaron, meg nagy málé legényfiát, aki apját védeni akarta, csizmával fogait kirúgták, hülyére verték, s azontúl csak makogni, vartyogni, vinnyogni tudott,
a szines emberpávián, hórihorgas elmevarangy, piros bojt-tollas óriás árvaszúnyog, apró kövér anyja meg kék sváb-kötényébe pakolva libát, kakast, kismalacot, amelyik rózsásan sivalkodott,
állt, mint mítosz-törpévé átkozott hajdani asszonyi jóság, aki nem bánta ha pénzünk nincs, de van adósság, hát nyelvével-nyálazott tintaceruzával lilán füzetbe írta, s a süvegcukorból szilánkot adott,
állt, mint fejkendő-sátor süvegű gipsz-törpe, mintha terhes lenne a háziállatokkal, állt hatalmas kékkötény-pocakkal, állt az állat-magzatos Mária-szűz, az Isten-nélkül úgy-maradt asszony. S a kakas kukorékolt, a liba gágogott.
S őt is ütötték, rúgták, akit emberként szántam, s emberként nem szerettem! És mindíg vesén és mindíg herén! Mindíg veséit, heréit ütötték, rúgták a volt-barátok, a földművelő-társak, a kulákot.
S ha a börtönből aratni kijött, azt mondta nevetve: „Seggrepacsit játszottam a püspök úrral!” Kis vászonkendő-motyójában: szappan volt, kenyér, szalonna. Hisz menni kellett újra, ha elzizegett az aratás-gond.
S kislányomról a pólyát adóba elvitték egy éjjel, s anyja mezitláb, hálóingben, sikoltozva futott az elhurcolás-házba, a kínzás-házba és megállithatatlanúl sikított, mint a sziréna. Akkor lett bolond.
S engem meg mindíg beidéztek, vallattak, faggattak, maceráltak, úgy rágalmaztak, hogy szóval cibáltak, mosolyogva fenyegettek és magyaráztak. S azt mondták: „Ezért lett dekadens. Elfújjuk, mint a gyufalángot.”
Pedig el kéne menned innen költő! Hát önmagamból hová menjek én? Hiszen én önmagam vagyok önmagam hazája! Ez a nyelv az én hazám! A te hazád ez a nyelv, költő. És nincs Isten, aki nyelvedből kiűzhet!
Hát bújj nyelvedbe, mint a csigaházba, héjkürt-tornyába magadat alázva! Gömbölyödj nyelved csonttűgömb-köpenyébe, akár a sün, ha éji kutyafej-cikkanat denevér bőrkönyvét fekete kismalac-orrára lapozza,
kőműves-fia költő, építs világegyetem-házat szavaidból, amiben a teremtés elfér, s szikrázik, ragyog, izzik, lobog, tüzzel és tenyészettel gomolyog, légy, mint a világ, amely ihletével és ihlet-anyagával a halált, halandóságot okozza.
S akármi halál lesz is halálod, nem fog rajtad a halál! Nem győznek le a teremtést-gyűlölő ellen-erők! Csak néznek bordás hártyaszárnyakba csomagolva kuporogva, kráter-láva szemmel lényed szagolva, mint Ördög az Istennel-magzatsúlyú Szűzet.
Ez a nyelv a te akaratod! Ez a nyelv a te hited! Ez a nyelv a te reményed! Ez a nyelv a te hódolásod és születésed! Ez a nyelv a te irgalmad! Ez a nyelv a te szépséged, ájulásod, hatalmad!
Ez a nyelv bizonyosság-máglyád, boldog gyémánt-sírod, a mindenség szülőcsatornája, a mindenség szülőnyílása húsrózsa-sziromösszeg! Ez a nyelv a kezdetpont-csíraösszesség méhbeli növekedés-magánya,
ez a nyelv a csírahólyag-ébrény-embrió-magzat megvalósulás-iránya, asszonyhas méhburok-gömbjében a magzat-szív és a méhlepény, a megtermékenyűlt asszonytest kocsonyaméze magzatvíz, a hő adománya,
ez a nyelv nemző-tombolásod, csatakos nemző-lángolásod, a herék ondótermelése csomós bizalom, nemző-botod asszonytestbe döfése, méhkapuig furakodása, s makk-pupilláján rezeg az utónyál, mint kalapos gombán a harmat.
Ez a nyelv: látásod, hallásod, szaglásod, ízlelésed, tapintásod! Látószerveid, hallószerveid, szaglószerveid, ízlelőszerveid, tapintószerveid lehetőség-léthálózata remény, kozmosz-neuronszövevény, mindenség-ütközet
roppant csatája bonyolúlt tűz, szétszórt mindenség-molekulák, mindenség-atomok, mindenség-elektronok és apróbb erő-magok és hullám-magok táguló, távolodó és mégis egybe-szőtt terpedés-láza,
eleven összevissza-zűrzavar beteljesűlt boldog egyszerűség, mint zavaros neuronszövet-folyadék, kicsi és óriás, törpe és gigász hullámcsomagok, erőcsomagok, tűzcsomagok, gázcsomagok, olvadás-csomagok fonata létszövet.
Ez a nyelv: sorsod virágmezője ifjúság, tószéli nyári virágmező, amelyben úgy feküdtél háton, a fűkoporsóban, a zöld boldogságos ágyban, a csöves fűszálakon, a zöldtű-uszonylevél fűkalászon, hogy hallottad, láttad szinte
ahogy körötted és ráhajolva fölötted sercegve és zöld szökőkútként fölfele szökve és csobogva nő a fű, hallottad a sejt-dagadás szigorúan préselt sejt-növekedést, ahogy a fűtörzs hajszálcsöveiben és csövecske-ereiben suhog a víz,
s selyem-szigorral fölfele, a pengés levélszélek fésűzet-szerkezet ércsövecske-tollazatában sziszeg a víz, mintha folyékony kígyók csúsznának a kapillárisokban, s a víz-szál terpedés a csövekben tűz-tutajokat tol, visz,
hallottad az egész mezőt növekedni, nőni, fény-felé tülekedni, s a gólyahír, kutyatej, vadkapor, pitypang-szőrpálma-gömbszerkezet, pipitér, kankalin, istenke-kesztyű bólogatott és párolgott fekvésed körűl, a virágokból-összetett-szemű Isten-tekintet.
S láttad: hangya mászik a fűlevélen, szagol, araszol, tipeg, bólintgat, topog, forog, homlokbotokkal levegőben támolyog, mint csöpp rozsdalánc-töredék, fut, mint pici barna vas-szekér barna vas-lovakkal, kalász-sarló pata-cipőkkel,
mint vasas harci szekér zöld jégmezőn, s a kalász-lándzsára katicabogár száll, odahull, mint vörös viaszcsöpp, fekete pettykupolával a hátán, s puha szárnyai még az osztott héj alól kilógnak, mint eres barna hártyanyelvek,
s csápjai fekete bársonybotok, s nagy toronyadag felhőgomolyag lassú házascsiga-kúszását néző szemeid fölött kék szitakötő zizeg, mint gyémánt-köszörülés szilánkcsóvája-szikrazsák, ami túlvilágfénnyel telt meg,
a herezsákos tűzsejt-rúd hímvessző, az ősföldkor evezősuhogás-üzenete négytollas gyémánt-csónak, hártyamerev-szárnyú ősláva-buzogány, a kékkristály-almapár, amely kristálygallyhoz ragadva száll trachea-tüdőkkel.
S láttad: fölötted sárga lepke lobog, mint arany-tapsolás, aranyszőrhártya tenyerecskék bársonytapsa csönd, s az aranytaps-csobogás csöndet úgy beszél, mintha vízjeles ostyát fölkap, elfúj a szél, s az fény-nyálba olvad,
s hallottad: a vén ezüstnyárfák ezüsthamupikkely-zöldvonaglás-zománc-szeleteléssel szelet zuhognak, s hallottad, valahol fönt, fönt a kék tündöklésfehérben, a szilárd és fölfele végtelen mézben, a kékvarázs fényhomályban
pacsirta szól, akár a szorongás-föloldódás a szivedben, ha egyszer józanúl jött haza apád, úgy csivitel, csilingel, cseng, csiripel, vöröshártyapázsit gége-tilinkóval úgy játszik, mint kis szárnyas Mozart-hegedű kristály-palotában,
s szemeddel őt keresed, a mezei pacsirtát, s szemed a mennybe belevakul, pupilládon túlvilág-fénytorlasz a vakság, s fényvakúlt pupillád szines üveg-morzsa mozaik-korong, mint gótikus rozetta-ablak, a papírcső kaleidoszkóp tükör-pénzén, amit a gyerek forgat.
Mert ezt kaptad szegénységedért jutalmúl, ezt a virágmezőt, pacsirta-eget, a zöld sás-szuszogást, zöld nádas-tömeghajlongást a könnyű kék nyári szélben, részeg apádért, vesebajos, gyönyörű anyádért, ezt kaptad jutalmúl!
Mert ez a nyelv: sorsod csillagmezője ifjúság, amelyben úgy feküdtél a kamilla-cickfarok-lepedősziget udvaron, hogy pupilládon át szemgolyódba lógott, mint végtelen, könnyű, kamillavirágokból szőtt fátyol,
mint lehetetlen és véghetetlen, sugárzó könnyű asztrálhab fátyolfüggés, fátyolmélység és fátyolterülés hullástalan sárgapázsit-fejű, fehér sziromgyűrűs hullástömkeleg kamillavirágból, s tudtad, a mindenségnek majd hiányzol,
ha nem leszel már, ha ez a végtelen-öreg, mindenség-mély virágcsönd-tűzförgeteg és hideg fátyolözön páratömeg fénypont-dimenzió úgy szív magába, mint lebegő hólyagmedúza-tenger, polip-nyáj, pedig rojt-kendő csápjával rád se hull, gyöngyostor-karjaival rád se szorúl.
Mert ez a nyelv a te világmindenség-szerkezet káosz-tisztaságod, Földgolyód barna alkonya, csillagtenyészetek virágállat-telep-rengetege éj, s a kozmikus sötétben a csillagok közötti nem-üres üresség tág magánya vagy te,
tűz és pont-tüzek közötti fagysötétség-üregek minden irányban egyre mélyebb-cellaház-társulása, a bőség nyálcsordulása fény-szövődmény izzás-irgalom valóság-szövetség, ami nincs is talán, ami lesz mégis ha te már nem vagy.
Mert ez a nyelv a te halandóság-jutalmad, mámor-bizalmad, agyadnak gyémánt-tudása, halál-győzelmed egyetlen fénybárka-túlvilága, aranykard, ha a fény-gyáva árny-hajtogatás-vitorla Sátán szivednek békét nem hagy.
Mert életed kéri szavaidért cserébe, rádsziszeg, rádfúj, rádköp, nem megy a fenébe! S azt hiszi megfagysz denevér-vigyorában. De hasadóanyag-sugárzásnál erősebb sugárhús-teste. Hiszen a fáról a kivégzett embert levette.
Hát hová mehetnél, költő, önmagadból? Hová mennél? A nyelved-hazából, a szavad-hazából, önmagadból hová mennél és hová mehetnél? Hová futnál, önmagaddal önmagadból hová ugornál?
Mint később az az asszony, aki kivégezte önmagát, nyeles könyvtár-falépcsődobozra állt, vörös selyemövből hurkot kötött nyakára, s a halálba ugrott, önmaga ormáról önmaga szakadékába,
mint ejtőernyős, aki a repülőgép-ajtón kiugrik, de hátán nem volt ejtőernyő-csomag, kötelekkel csattogva kinyiló szelvényes selyemhólyag-virág, óriás, kötéltölcséres selyemtégla-párna,
s úgy lengett még, mikor lánya megtalálta, mint könnyű sárga szalmaszobor-bábú, régi rézfánk-korongok: borbélytányérok a szélben a borbélyüzletek ajtaja fölött, tárcsájuk fényidomokat vibrál.
S fölfújt selyempapír-kesztyű kezek, fölfújt selyempapír-harisnya lábak, fölfújt krepp-papír szemgolyók, fehér selyemblúz, barna rakottszoknya, lemezesen szétnyílva, mint harmonika-harang, izgalommal
szétfújt barna lemezcsáp-könyv, cserebogáré, s gégeporctörés, nyakcsigolya-törés, kis sárga vizelettócsa a hintázva lengő test alatt a padlón, félrebillent kontyos fej, porcelánbaba-arc rózsakéken,
aranylilán, liliom-törésben, s kis parfümös fehér-zsebkendő a selyemharisnyás lábak alatt a földön. S nincs már börtön, se könyv, se szerelem, se működő mániás atom-máglya fölötti depresszió-páncélfödő, se szégyen,
csak mentőautó, rendőrség, nyomozók, halottas-autó, bádogkoporsó, halottaktól-elhasznált szürke fémteknő, s a fekete puli a rózsafához kötve, s az esti utca-susogás, mintha hökkent szél beszél borzolódó lombbal.
Aztán a nyitott sír. Aztán a szikrázó jégkéreg-kupola a szikrázó koszorú-dombon. Mintha átlátszó jégkunyhó lenne rózsa-lakókkal, szegfű-lakókkal, liliom-lakókkal, babérgyűrű-fenyőágkerék-lakókkal.
S az sem mindegy nekem, milyen földben lesz helyem, ha már a föld felszinéről letörli árnyamat a törvényes természet-jóváhagyás, mint zöld tábláról, fekete tábláról a mindenséget-hordozó világegyenletet a tudós,
a krétával-fölírt egyszerű képletet, amely azért oly egyszerű, mert benne a bonyolúlt mindenség minden története, folyománya, működése és tartománya összesűrítve lapúl, mozog, erjed. S csak az ember könnye sós.
S a drótcsontvázú zöld vastag mohakeréken sárga rózsákból körkörös sűrű lángfonat, a sárga sziromhabgyűrűcső bevonat. S azt is tudod, mért hallgat a halott, a porcelán-selyembáb mért nem marta szád búcsúcsókkal.
Mert van csók, ami mint a kígyómarás, hosszú cseppkő-ínyhorgokkal ajkadba, nyelvedbe halált fecskendező, a sarlós méregcsöves csonttűkkel, mert az a csók halál-harapás és van csók, ami mint sziromparázs,
s van csók ami, mint asszonyi havi tisztulás, van ami, mint a méhkaparás, s van csók hideg, mint a hulla-érintés, s az aranyozott oszlás-szagtól dögbűz-recedomb ujjbegyeidhez hasonló viasz-vak,
s van ami, mint az újszülöttek zöld kaka-szaga, mint mangalica-disznók combközi tátika-szaga, combközi fekete here-szaga, bikák tajték-vizelete szagú, s van ami fényes víz-érrel töltött, mint a jégrianás.
Mert a jégrepedés hosszú lék-cikkanatából, dörrenés-ágbogából, végtelen üresség-hajszál-vályújából ami hosszan, kanyarosan, erezetesen, cikcakkosan kilátszik, mint hosszú ágbogas, cikcakkos eleven szem-test,
a nézés-repedés ér-ásványhosszúsága, a higany-gallyak vízszintes hossz-terjedése szem-anyag, mint a tengerbe-burjánzó folyam-delta néz, ha dörgő repülőgépről látjuk, tízezer méter magasból,
ha szememmel csókolom, s az visszacsókol mélyzöld és mélykék, világoszöld és világoskék, szétterpedt, mozdulatlan ágbogával, vízszintes-terebély bozontjával, s az a csók messzi-mély hangtalan vízbozót, szétosztott anyagból.
Az a csók, akár a merengés óceánba-ereződő vízlapály-tágulása. Mint elhasznált öreg láb kék visszér-hálózat tágulása, zöld visszér-pogácsák, visszér-varangy-szigetek nyirokduzzanat-szigetrácsa, vak mohaszőttes.
S azt mondta a börtönből-szabadságolt férfi, aki tudta, a börtönbe visszaviszik majd nemsokára újra: „Jól odasóztam a püspök úr valagára, s a püspök úr is jól odasózott a valagamra. Így játszottunk.”
S én nézem most az őszi éjszakát, a láng-éjszakát, a gyertyaláng-éjszakát, a gyász-tűz város-éjszakát, mert emeletes parázsdobozokkal ragyog most az utca, s a nép a parázsdobozfalak vályú-mélyében úgy csobog,
reng, ring, lökdösődik, hömpölyög, apró hullámtaréjokkal lökődve táncol, gyűrűzve csorog, egymásra-csúszva suhog és csacsog, mint napsziklák között tántorgó lassú árvizi folyó, s héján aranysörények a habok,
s magában magával úsztat és görget zöldleveles fa-koronát, borjúdögöt, fölpüffedt lila kismalacot, szénakazlat, farönköt, élő kakast, ami úgy ül a habon, mint kakastollas csendőrkalap. S a kis habtaréjok csigahéjak. S barna iszap a víz alattuk.
S a tömeg-nézésfürt szemgolyókban néma, nedves gyertyalángok, a tűzvályúban, mint hatalmas szőlő-vályúban a vastagon, kövéren, növényhúsgolyó-lávaként lefele ömlő, a darálógép tölcsére felé csúszó szőlőfürtök,
s a millió ember-pupillában millió néma gyertyaláng, pici eres aranylevél mítosz-királyok aranylevél-koszorújáról letört aranylevél, telt-mező aranytoll, s a füstgomolyként fölrajzó galambok, csiripelő verebek,
gubbasztó feketerigók, kupola-baglyok pupillájában is néma apró gyertyalángok, mert a zajló emberszem-folyó, az arannyal-csillanó fekete pupilla-folyó, tükörfolyó, levegőben ide-oda cikkanó madárpupilla-láng összevissza-kúsza bozót-rengeteg,
mintha az őszi-őszi éj csillagtenyészet-hálóösszevisszaság tűzszivacs-telepúszása volna. És most már nem tudom, milyen nap is volt akkor, a hét melyik napja nap az a láng-éj: kedd, szerda, vagy az éjvarázs csütörtök?
És az a reggel! Semmi-virágok reggele, minden-virágok reggele, halál-virágok reggele, köd-virágok reggele, titok-virágok reggele, gyűlölet-virágok reggele, boldogtalan és béna virágtenyészet.
Vastag, húgysárga, fordítva nőtt gombaduzzanat ég, ásványos húsú felhőfödő, vakság-homályfödő, mint szemlencse fölött a hályog, finom kék és piros hajszálérbozóttal húsában benőtt,
a szilárdkocsonya korong-gyantában háromdimenziós kapilláris-mozaikokkal szétterjedő smaragdszálacska-bokor, párafinom tűzbozót a borostyán-pogácsában, a peremszélekről hajlottan görbén visszafordúlva nőtt,
s a hajszálérbozót-szerkezet-tartalmú vaskos enyv-pénz, bőrös bársonyhús tányérgomba-kalap a fény halála látást-bezáró kerek jáspis-kapu, amin át hiába néz aki néz, vak, mint a természet.
Vak, mint az ember-alatti természet, az ember-előtti nézés, hiába van százezer szeme, osztott hólyagcsokorral összetett hólyagpontocska-szövedék félgömb-pár, vese-alakú, körtealakú összetett szem,
fényérzékeny homloklemez-lapocska, egy-gömb kettős szem, mint vízszintes hártyával két félre osztott szappanbuborék, a lapos, vizet-túró bogáré, az egyik félgömb fölfele lát, a másik félgömb a víz-testet látja,
ami a vízhártya alatt él és történik, madár-szemgolyó, állat-szemgolyó, tigrisek, zsiráfok, krokodilok, kígyók, vizilovak, orrszarvúak, őzek szeme, lényeké, aminek összezárul parafagyöngyház csillag-kupola-palástja,
kő vizi-létezők fürtös szőlőfa-szeme, a sün barna-szempillás újszülött-szeme, a bálna barna húsredők-vaginacsónakjában parázsló piciny vénasszony-szeme, kaméleonoké: rombusz-ház alakú bőrpikkely-köcsögben.
Mind csak részleget lát, amitől fél, amire gyanakszik, amire szüksége van, amit meghódítani, vagy megölni akar, ami nemi illatával, tüzelő, farmélyi, aranyszeplős tűzliliommal, a hím-vágy kocsonyával
szívja maga felé, magára, farára, hátára, vagy combjai közé a hasára, a béka, a varangy, az elefánt, a majom, pók, gyík, kígyó, ahogy a másikkal összecsavarodva hempereg, himbál, mint kettős szederinda-fonat,
a sas, a páva, hoatzin, tukán, a béka, aki víz fölött lengő leveles faágon kuporogva a lenti vízfülledésbe petét csurgat, petét szarik, folyat, lövell, mintha a tűzfoltos béka-űr most ürítené a pontfátyol tejutat,
polip polippal összekötözve gomolyogva forogva, mintha két púpos, szemgolyós, porceláncső-kéményes gyöngykorbács tüdő terítené be egymást csáp-ölelés tapadókorongtűz gyémánt-nagykabáttal.
A létezés minden formája, alakja, állapota, ténye vak a világra, vak az Egészre, nem lát túl önmagán, nem látja létezés-terén túl a meglévő burjánzó, vagy kopár teljesebb messziséget, a szerves és szervetlen világ
összegét, ami azontúl van ahogy ő van, ahol ő van, nem lát ki léte homály-zsákjából, ha szeme van homlokán, hátán, vagy hasán, két gyöngygolyó kitin-rudakon, két szikra-lopótök szarvként kiágazva fej-oldalaiból,
látja a csillagot, s nem tudja mi a csillag, fényből lát fénnyel, s nem tudja mi a fény, pedig ott szikrázik osztott szemének süngömb csapjaiban és pálcikáiban, agyáig csobogtatva az osztott mezőkben láthatót aranyból és higanyból,
árnyat lát, s nem tudja mi az árny, nem is fél tőle, csak ami az árnysziszegés csipkebarlangjában lapuló ragadozó éjszaka-kábulat, zöld pihegömbizzás éhség-tudat, attól hátrál ha látja, a közöny, szomjúság, szomorúság.
És mit lát a kő? És mit lát a víz? És mit lát a tűz? És mit lát a fény? És mit lát a föld? És mit lát a növény? És mit lát a hegy? És mit lát a tengeriszap? És mit lát a folyómeder? És mit lát a sivatag-homok? És mit lát az égitest?
Mit lát abból ami körülötte van és mit lát önmagából? Látása nincs, csak léte és magánya, és hígsága, sűrűsége is csak szükséglete, összetorlódás üregből és hiányból, látás-hiány szerkezet-adományból, lét: vakság-tartományból,
története se történelem, csak megtörtént kegyelem, szövődmény-tömöttség, belső-tér, külső kerület, töltet, héj, burkolat, bőrözet, felület, tulajdonság, tartam, tartalom benti tömény szigorú szabályból,
akarata sem akarat, hisz akarata nincs, csak állapota, folyamata, halála sem halál, csak megszünés, feloldódás, széthullás, elpárolgás, s ha tette éhségből gyilkolás, az csak a fönnmaradás. Nem kérik számon a tettest.
Nem büntetik. Hisz bűne nincs a természetnek magának. A természet bűntelen! S mert látni csak az ember tud, ha látni mer, ha nézni nem gyáva, csak az embernek van történelme és látomása, s bűne is ezért van,
mert övé a döntés és csak az övé, körötte minden csak a fennmaradás-háló cselekvés-szövevénye, lélektelen, mert öntudattalan, jót vagy rosszat csak az ember tehet, s csak benne van, mert értelem: könyörület.
S csak benne virágzanak a képzeletek: titánok, gigászok, istenek, félistenek, angyalok, arkangyalok, kerubok, szeráfok, kentaurok, Minotaurosz-bikák, Griffek, hétfejű sárkányok, tündérek, mese-kövület
Ó, ez a reggel! Ó, ez az őszi reggel! Ó, ez az októberi reggel! A hegyről szalagosan, hullámkanyarulatosan lefutó betonút egyik szalag-öble beton-sarlója alatt a mély szárazfű szakadékban, barna kráter-üstben
összetört nagy zöld teherautó fekszik háton, gumikerekeivel fölfelé, a homály-ég felé, a sombokrok, kökénybokrok, galagonyabokrok, vadmogyoróbokrok, bodzabokrok, ecetfák, vadrózsabokrok tetején, a gallyözön tülekvésben,
mint tengeröböl víz-ággyűjtemény sziklatölcsérében fölborúlt hajó, bordáit kivillogtató bálna-rothadás, s a bokorlevelek, mint kis zöld halak ki-be rajzanak a tátott száj nyitott napernyő szűrő-fátyol muszlin-dülledésen.
S a füvön, a fű közt, bokorágakon, bokorleveleken, bogáncsbozót lila szőrkristálymakk-telepen kitört emberfogak. Mint fehér sakk-lovak, sakk-bástyák, krétacsonk őslénytöredék fosszíliák. Az egyikben ezüst-gyökér. Mint ólomkatona. Véres csákóval a kalász-ezüstben.
Mintha sárga lófogú kukoricával, sárga kukoricaszemekkel szórta volna be a hajnal az ősz-véres, ősz-arany, ősz barna bokor-szakadékot, ahogy anyám, ahogy én szórtam a baromfiudvarra,
a hajnali baromfiudvar gaz-szemetére, szar-szemetére, disznóröfögésben, malacsírásban, kakaskukorékolásban a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak, s odazuhantak fekete lánggal a varjak,
s a verebek, mint csiripelő trágyadomb-felhő, s az ég megkövűlt ősgyík-szeme: a hold, a megkövűlt ciromkerék, páfránykerék úgy állt az arannyá olvadó rózsaterpeszkedésben, mint tóba fagyott ponty, jégben pikkely-ablak,
mert megfordítva most a fény és sötét, a jégfehér a falfekete, a tejes átlátszóság a homály, s az oldalán fekvő ponty, a falevél-alakú pikkelydomb ezüstből a látható halál, s a lila tüdőzuzmó-csipketoll a csontkagylóra kivarrva.
A fejkagyló sarlószéle és a test sarlófugája közti vékony vályúkanyart a lila oxigénszűrő lemezpelyhek tüdőmoszattoll csipkekoszorúja szegi be, mint vörös pázsithorgolás-gallér, páfrány-díszítés,
s az uszonytüskék behorpadt hártyaközeiben jégerek küllőlegyezője, s a zöldalma-szem pupillája a benti kukacjárat kürtő-ablaka a zöld almabőrön, s a szem körűl izom-tojásfehérje,
s nincsenek szempillák, s a száj gumigyűrűje, mint kibontatlan óvszer, és sárga a has fehér pikkelycsík selyemfutása, mint egy zöld gáz-csillag közepe felé vágtató táltosló tűztajték-sörénye,
a kékfehér gázgömbóriás könnyűségben úszó táltosmén üstökös-út fehér jégpikkely-kévéje, a has jégsörénye fordított üstökös, aminek mélye magasság, magasság a mélye. S nincs általa csoda, világpusztulás, üdvözítés.
Ó, kitört emberfogak! A zuhanás-ütésben kitört emberfogak! Véralvadék-fészkes gödörkoszorú ínyek, sárgák, lilák, vagyontalan lepedék-kutacskák sorozatából patkók, viaszból, halálból!
Fogak, fogak, emberfogak a Krisztustövis növényi rénszarvas-agancson, a vadkapor száraz, tűküllős barna morzsatányér-rézcsipkehab-korong merengésén, a vízszintes vérkard ecetfalevélen,
mint apró csigaházak, megkövesedett ősi csigaházak, mint elhasznált, töredék kréta-darabok az iskolatábla zöld vályújában, kis barna hártyacsillag-tányérkalapos fehér porcelánbogyók, gomba-törpék fehéren,
úgy hevertek ott szanaszét mállva, fehéren szétdobálva, mint jégverés után a jégszemcsék, jéggolyók, jégbimbók, mint virágzó almafa fehér virága vihartól lekaszálva, lényetek fehér nem-olvadásból.
Az egyik ezüst-köpennyel redőzve, begyűrve, mint pici ezüst-kalap, a rothadás ezüstbe-burkolódzás csöndje, mint ezüst-héjbőrű mandula ezüst burkolat-repedéssel hosszanti irányban sárga éllel,
sárga kagylóhéj-élekkel, s a repedés-lékben látszik a barna, pórusos, barnaszőrös csonthéj, mint pici sárga porcelán-törpe ezüst lovag-ingben, ezüst-gyűrődés lovagkalappal, mint karácsonyfa ezüstözött diója,
mint fűbe-hullott ezüsttoll-dupla-taréjos ezüst-indiánfejgyűrű csillag, amire úgy vágytam kamaszkoromban, mert padtársam ujján hamvazott az iskolában, mint ezüstgyapjú nyúlfül a folyóparton, a föld ezüst-savója,
a növényi nyuszifül, s rajta arany-sejtlapcsiszolás-gyűjtemény a dörmögő darázs, lisztporos matatás, majszolás, lábfésűvel csápbajusz-kefélés, gyors-cikkanás kitinszőr-kefesúrolás rovardüh-szenvedéllyel.
Ó, kitört emberfogak! Fehér zománcos cseppkő-zúzalékok! A száj szilárd őrlőmagvai, fogak! Ki gondolta volna tegnap, hogy ma már itt feküsztök fűben, fű között, bokorlevélen, bokortüskén ragadva vérrel,
mint meteorit-becsapódástól apró darabokra széttört márványváros oszlop-szilánkjai, szobor-szilánkjai, Isten-szilánkjai, Istennő-cserepei, apró gyíkcsontvázak széthullt csigolyái, koponyái,
mint fehéren megkövesedett ősfák, a kőfák kőtörzséből kimállt rögdarabjai, a fehér kőkristály-parázs rögszilánkok, összetört kőgallyak csigolya-csontjai, apró korongrudacska-tömbök, kőfák királyi
kőkoronáinak cserépcsont-törmeléke fehéren, itt-ott a növényi száraz semmit-tevésben, a ködhabos őszi csönd-erjedésben, mint csecsemő-ínyből itt-ott kinőtt fogak, s habzik a kis száj nyál-kövérrel.
Ki gondolta volna tegnap, amikor bő, tiszta fénytágulat-aranymustár öbölben ringott a város, mint százezer kőtornyú, kő-kürtű, kő-buborék medúzafejű végtelen kő-hajó, s a kémények füstje,
mint kibomló, elbomló, gomolyogva néma, eloszló, szétfolyó, semmivé száradó páfrányerdő, ami a kő-őskor bolygóból kinőtt, s rezesen, szárazon, csipkésen, bolyhosan úgy rezeg, mint páfránylevelek,
s a folyamon kis tömzsi, szorgalmas és dünnyögve-dohogó fehér tolóhajó óriás fekete uszályokat tol fölfelé a mohaiszap-színű, zöld parázs-bőrű vizen s kis harangja cseng, mint vasbottal ütött üveg,
s hajódudája mint Mózes kürtje szól, rikoltozik, rikkant, tülköl vékonyból megvastagodó hangtekercs-csavarodással, mint Jeruzsálem kő-sikátoraiban a szakállas, pajeszos öreg zsidó parasztok kos-szarv-kürtje, tehénszarv-kürtje, Isten-ünneplés-kürtje.
Ki gondolta volna tegnap, mikor lovasok mentek a hídon át, lovasok mentek a folyam-hídon át, vaspatkóval kövön kopogva, vas-ütéssel követ csókolva, fényes barna lovak, fekete paripák,
ötven ló, száz ló, s lovas, mit tudom én!, s a lovasok fején áll alá szíjazott csúcsos, csúcsgombos ezüst sisak, ahogy Árpád lovas-seregét festette a körképen a csak magyar-mód festeni tudó Feszty Árpád,
s a sisakok ezüst bordapillérekből ívesen, csúcsgombban összefutó függőleges pántokból csúcsosodó hegyes kupolák, s a görbűlt pillérlécek közötti ezüst háromszög-héjszeletek villogtatják a kocogás irányát,
s a lovasok szeme, mint a sas-szemek, fekete bozótból kardként kiszúró gyilkos szigorúság, s a lovasok szeme piros, mint a galamboké, eres piros ribizliszemek izzanak, mint dohányparázs-üstű pipák.
telt szarukelyhek dobverőivel kopogva, csattogva, büszkén dobolók! Vas-félholdak ütnek kő-mezőt, a vas-ütés szikrája arany-legyezőcske-tölcsér, szikra-tövisek pillanat-koszorúja a paták körül.
Mennek a fekete, barna, sárga, fehér, feketefoltos fehér, fehérpettyes-feketetarka, szürke lovak, farkuk tövén szíjgyűrű, nehéz zabláik gyeplőkarikái szájhabosak, a fekete-rózsaszín szájcimpákban sárga rózsa szenderül,
s fejükön oldalt, a szemek mellett két sárgával csipkésen beszegett fekete bőr-négyzet szemtakaró levél, mint régi harci vas-sisakok halánték-takaró páncéllemez-héjai, a szemek felé kanyarodók.
Hogy csak előre lásson a ló, előre, célirányba, nagy véres, könnyes széntojás-szemével ne láthassa mi történik oldalt, csak előre nézzen, vagy csak arra nézzen, amerre a karikás szíjvas gyeplőszára húzza!
Mennek a lovak táncolva, toporogva, prüszkölve, nyerítve, horkanva, nyihogva, fújva, s a lovak nyergében az ezüst-sisakú ringó lovasok bajszosan, bajusztalanúl, némán, peckesen ülnek,
s néha egy ló kigyűri farok-alatti rózsabelsejét, ahogy a kerti csiga kibugyogtatja önmagából önmagába visszagyűrt szemét, fingik széna-széllel, s nyálkás szénatojást böffent, s a rózsacsücsörgés-ünnep
lila cimpa-trombitája vissza-omolva húzódik önmagába, s a lovasok lábán fekete csizma van, zubbonyukon váll-keresztszíjas bőröv, s ágaskodik a ló, ha gazdája gyeplővel fejét fölhúzza, véknyát sarkantyúzza.
Micsoda parádé! Micsoda cirkusz! Micsoda menet! És tajtékos és nyálas a zablavas a sárga óriás-fogsorok mögött a lószáj ezüstgally-szőrös cimpavágatát feszítve, nyomva, s a lótérdek itélet-fényesek
s a nyereg alatt, a nyereg sárga posztófülei alatt az eres has-gömbölyű könnyedén reng, mint egy papirusz-gálya, s a herélt sárga combközeiből feketén előre-ágyúzó csődör-tok, mint puha csővirág bársonyból,
s a szökőkút vízhullás-lombbal púposan leomló fekete, barna, sárga, fehér lófarkak szőr-kérdőjel lengésfüstjei úgy lőnek ki a lóhát-befejeződésből, mintha állva roggyantan fölfele-kanyarral pisálna, mint a kakas-faroktoll.
S hova mennek a lovak? Hova mennek a lovasok a lovakon? Hova megy mind a ló, s lovas, ilyen cirkuszi cifrán, ilyen porond-büszkén, ilyen promenád-tánclábbal? Ilyen nyerítés-gőggel ez a ló-lovas-üteg?
Hova mennek a lovasok? Hova mennek a hídon át? Hova mennek a lovak, lovasok? Hova mennek a lovak, lovasok a hídon át? Hova mennek a hídon át, hova mennek, hova a lovasok, lovak?
Hova mennek a hídon át a rendőrök?, katonák? Hova mennek a hídon át, hova mennek ilyen cirkuszi cécós cifrasággal, ilyen táncos-topogós operett-cicomával, huszárcsárdás-csattogással, büszkegőg-kopogással?
Hová megy ló, s lovas? Hová a hídon át, ilyen ezüstkupola-hullámúszással, ezüstbuborék-záporúszással, mintha esőhólyagok tolonganának viharfény-záportócsán, vízhólyag-tojás tülekvés-szivárvány-pattogással?
Hová mennek a hídon át, hová mennek a rendőrök, katonák, hová mennek a hídon át? S a lószemekben alkonyi rőzsetűz füst-fényből, rózsaszirom lángból, s mint ezüst-alsóállkapocs ezüst-fogsora az ezüstrács-sűrűség sok sisak.
Hova mennek a lovasok? Hova mennek a hídon át? Hova mennek a fényen át? Hova mennek a reggeli őszi páramagas fényben, a felhő-rühesség fényperem-hártyaszélű moha-morzsa ótvarai alatt? Hová? Hová?
Mintha óriás szines százlábú masírozna, nem is lábakon, lábakkal kövön kopogva, patákkal kutyákként csaholva, de olvadt ezüstként hólyagosan csobogva! Mert hullámosan vonagló óriás százlábú rovar ez a lovas-sereg!
Lólábak, lólábak, lólábak függőleges szőroszlop-rácsrobogása, csuklós, térdes, combos, patás kerítés-vonulása kettőzötten és százszorozottan s a comb-erek, mint vastag hálós szőrből sodort kötelek,
s a százlábú ló-had vonagló hullámsereg, mint a híd-utat betöltő gigászi szappanhab-gyík, fut, kanyarog, csúszik, orrlikas gyöngykúp-feje a híd végén, gyöngyrépa farka a híd elején. Mintha a gyász önmagát osztaná!
S a láb-árnyak sűrű alvilág-kerítésvonulása a reggeli rózsaragályban, a reggeli páramagas fény-ájulásban, a hajnali szűzesség-maradék vérben, a szűzesség-vesztés vérfoltjaiban a hajnal után,
a szűzesség-vesztés éj után, az ég alja vérszáradék-lepedő kék kínja alatt, a lábak rács-árnyvonulása a híd-kövezeten vízszintesen, mintha lapos, mérhetetlen árny-tutaj úszna sodródva a folyóban,
mint villanyfényes vonatablakok arany-négyzetsor-suhanását függőlegesen szeletelve fölosztó vas-villanyoszlopok zúgnak süvítve el az éjszakát bámuló utas előtt, aki áll az elzokogóban,
és cigarettázik, s nézi ahogy földszelvény-korongjával elforog a táj, pörög, mint sikoltozó óriás búgócsiga, s látja: a sínkanyarban a fény-dobozsor elejét, mint hal oldalvonala fénypontsorát, s a sötétséget a kiegyenesedő fénypontlánc után.
Hová mennek a lovasok? Hová mennek a hídon át? Ki gondolta volna még tegnap is, hogy így lesz? Ő se, a fiatal férfi, aki a híd vaskorlátjának dőlve háttal, cigarettázik, verseire gondol, s nézi a lovas-vonulást.
S akkor se, évekkel azelőtt, mikor a világító utca-óra szigetén állt, s mellette rendőr a kopott tömegben, s fegyvertáskájában fapisztoly volt, vagy csak lécdarab, mert az is félt aki őrzeni küldte, az is akit őrzött, s az őr is rettegett egyszerű szivében,
ki gondolta volna, hogy majd úgy lő a fekete keménykalapos falábú, szájában égő szivarral, s bicegve támolyog, mint a szöcske, aminek tüskés lábszára letört térdéről, s térdcsontja bütykös forgójára támaszkodik ferdén s combja kitinnyereg-patkója a testdőlés mélyben,
míg a másik villás-láb, mint a hattyú szállna! Ki gondolta volna, hogy az őszi bokorszakadékban emberfogak, s hol vannak már a vonuló lovasok, lovak, hogy leomlott falak, lángolva sikoltozó katonák, s a füst a városra terülő rejtelem-ezüstpalást.
Ki gondolta volna? Ki gondolta volna? Igen, néhány éve csak, mikor a költő, meg a festő ott állt a vasúti pályaudvar vascsipke-üvegkazetta-rácsfal melegháza előtt, a villamossín-hurok öbölben,
s bennük is virágzott, fekete pipacsokként vadfüves töltésoldalakon, a szív-tudat gyászpettye virág-siralom: a személyessé összetett társas magány, a pontszem-rácshólyagként osztottan együtt-látó társadalmi szégyen,
a rácsmagány-emberközösség futóka-virágként spárgahálóra, drótháló-kerítésre, veranda-oszlopokra, kiskert-karóra fölkúszó emberszemláng-gyűjteménye viráglomb, a pupilla-feketében
szinesen visszabeszélő neon-havazás árvaság-szenvedélye és szeszélye, mint tűzijáték tündér-dzsungellé szétrobbanó csönd-rakétafürtjei, mikor mély éjszakádban álltál, asztrál-fátyolba göngyölten.
Mert a tejút sziporkázva és tündökölve, selyemhernyógubószál fényes selyemszőreként laza végtelen sziporka-tömkelegben és szigorú fénypára-rejtelemben omlott és szitált zizegéstelen szita-tömeg-tágulással
hajadba, homlokodra, szemedbe, hátadra, lábaidra, s nem volt az éjnek hangja semmi, csak a láthatatlan tóvíz lágy kotyogása, álom-kotyogása, mint éji tyúkok az ólpadláson, öreg szederfán.
S messze, elzuhogó vonat fütyűlt, a villanymozdony sípja, suhant a vas a vason, s a vonat-elsuhogás, mint háborús sziréna jajgatás-karéja s elhúzott a vascsörgés, mint Griffmadár-orkán,
mintha csörgőkígyó farokperselye a hang-fillérekkel már messze csörög, a csonthólyag-dobpersely már csönddé alvad, mert elzörgött az is, a fű-szöges homokpuszta sziklahidegébe a kígyó-futással.
Karácsony előtt volt, lassan hullt a hó, egymás-alatti-fölötti-melletti-előtti-mögötti nagy térközökkel, mintha egy kéz nagy papírcafatokat, csipkésen széttépett fehér papirost szórna a magasból,
a fekete, szines magasból, s a háromdimenziós nagy térköz-sejtek neonláng-lüktetéstől, neontűz-fölragyogástól kékek, vörösek, zöldek, sárgák, lilák, mint szines kristályidomokból rakott kocka,
emberek jöttek, mentek, tömegek ácsorogtak kopottan és szegényen, kis fenyőfát cipeltek hátukon, vállukon, mentek, mint óriás zöldkalász-taréjú, ezüstfenyő-taréjú kétlábú törpe ősgyíkok a havat csipkésre taposva,
mint apró fenyő-sünök, óriás zöld kalásztoll-sörényű, zöldkalász hátsövényű kétlábú fekete mítosz-lovak, zölduszony-gerinctaréjú kétlábú halak, arany-tollkoronájú páva-hímek, agancsos hím-szarvasok fény-ragacsból.
Egy álló-étterem kocsmába mentünk, s ott bent, a söntéspultnál nagy fehérporcelán köpőcsésze, porcelán-korongváza peremére könyökölve állt szótlan az óriás-villanykörte fejű törpe, nagyfröccsöt ivott,
óriás nyúlszőrkalapja lennt a földön, mint barna-bélésű nyúlvirág-kehely, nézte, ahogy fölszállnak a fröccsben a szódabuborékok, üvegtű-fölzizegéssel a buborék-szaggatott-vonal-doboz a sárga folyadékban,
mások az oszlopokhoz pántolt egylábú asztaloknál ettek: paprikáskrumplit, babfőzeléket, paradicsomoskáposztát, hamisgulyást, kanállal, mások meg drótfülű konzervdoboz-csajkákkal ácsorogva lesték ahol maradék van,
álltak spárgával átkötött kiskabátban, s tenyér-éllel a dobozokba sodorták az ételmaradékot, összelotyolva mindent, mint Trézsi, a cigányasszony-koldus kék, füles tejeskannába amit kapott.
Kimentünk. Aztán kicsapódott a kocsmaajtó! Részeg asszonyt rúgtak ki onnan, a füstölgő éhség-vulkán kráterből, a forró gőzgomoly-szájú élet-barlangból, s a nő aranylila volt, mint többnapos halott,
nem asszony volt ő, csak egy asszony-darab!, kis vaskerekű deszkataligára ültetett asszony-fél, mint lapos üres tengericsigahéjra, a kürttekercs-alapra ragadt tengeri hajcsillag, a hajszálvulkán: haarstern,
mert két lába combtőtől levágva, s gurúlt a hóban négy-vaskerekű apró asszony-asztal oltár-taligája, kibomlott haja szoknya-koszorúban a havat söpörte, s nem volt benne Isten,
kezére bújtatott vaskefével, mint a lóvakaró olyannal, lökte magát, a deszkataligát, s a kefe a betonra tapadt, mint a légy cellás hólyagocska-napraforgó kitinsörte-szívóvánkos talpa. S ordított: „Baszni akarok! Baszni akarok!”
Aztán vaskefe-talpas, vaskefe-patás kezével gyalogolva evezve eltűnt a havazásban, az üvöltő, nagymellű fiatal asszony-rönk, a fekete-parókás, gyökér-csonkos nőstény-fatuskó, mint tengerbe mélyűl púposan, rombusz-lobogással a polip, a rája.
S nagy szines lepedőket terített, hajtogatott a vegyi-tűz reklámfény a körúti havazásra, mint anyám, ha a mosott, fagyüveg ruhát az udvarról télen a konyhába ölelve behozta, s összehajtogatta.
S a pisztolytáskákban, a bőrtok-halfejben fából volt a kis fegyver, vagy csak egy lefűrészelt lécdarab volt, mert mindenki félt: az őrzött, az őrző, s az is aki őrizni küldte őt, s ezért a világot rejtetten becsapta.
S lassan éjszaka lett, neonnal kivilágított kopár hiány, szines óriáspapagáj-társadalomtudomány fémgyásza fény-üres hiábavalóság, havazás-szitadobozok szél-lengette, szél-dobálta, szél-rázta hit-üres város-éjszakája.
Ki gondolta volna? Ki gondolta volna tegnap, vagy tegnapelőtt? Amikor a folyamhídon át ügettek csattogó lágy ringással a lovasok, lovak, ki gondolta volna, apró hullámütemmel ringottak a huszárlovak,
mint hintázva sodródó lassú dzsunka-sereg, ezüstsisakú, ember-orrlikú, ló-orrlikú, ember-arcú, lófejű, patás, csizmás szőr-hömpölyeg, ki tudja miért?, s a költő is csak sejtette ahogy cigarettázva nézte,
hogy egyszercsak innen is, onnan is, amonnan is énekelve, zászlókat lengetve, fütyülve, tapsolva, jelszavakat közösen kiabálva elindúl a véghetetlen emberhömpölyeg, s összetorlódva, széterezve részre
és söprű-kötözéssel egy-lényeggé csomózva zizeg, szitál, szálaz, kévézik, beteljesűl, anyagból erővé módosúl, szétrobban, összeragad, roppant csillaghőt, szupernóva-hőt gerjesztve magából, mint az élő csillag magfúziója, atommáglyában a hasadó-anyag.
Mint a Napban, az élet-adományozó csillagban a nekünk-örökös atomfúzió, maghasadás, az önmagával önmagát önmagában gerjesztő csillagtömb-atommáglya, a belűlről kifelé, kívűlről befelé gomolygó
sárga gömbtudat tűz-öntudatlanság, amelyben súlyzószerűen száras tűzgolyó-súlytömbök billegnek és forognak, a csillag-egyensúlyt más-más belső térpontra nyomva, a szívtől távol, kéreghez közelebb,
vagy a fortyogó lángiszap héjfalra, vagy a héjfalon túlra, s ez az izzó aranysúlyzó tűz-billegés tüdőtömegével a szivet oldalabbra túrja, ez a hólyagocska-burjánzás tüdőállomány központtá közeleg,
pedig nincs is szive a fortyogó, bugyborgó, páfránytűz-indamedúzákat lövellő tűzgolyó-csillagállapotnak, a tűzcsomag-fénytudatnak, s ki tudja hány billiárd még az űrben hozzá hasonló?
Ki tudja? Ki tudta? Ki gondolta volna? Ki gondolta volna akkor? És hol vagytok zöld rénszarvasok, zöld lapátagancsú fekete rénszarvasok, zöld háttaréjú leguánok, hókristály-varánuszgyíkok:
börtöntől-félők, vagy börtön-lakókat látogatók, ha láthatók, akik nem láthatók, drótrácson-átnéző gége-dagadtak, véres szemgolyókkal a drótrács-sejtekbe ragadtak, ember-szőlőfürtjei a rácsfalaknak,
És hol van a négy vaskerekű kis taliga-asztalon, a guruló földszintes deszka-ravatalon bizsergő és önmagával gomolygó asszonyfél-nőstény, a csápkoszorú-bolyongás, szívóka-kévenyaláb-koszorú állatvirág,
a hullámfüst-sisakként örvénylő csápfonál-hajú virágállat, a törpe pálmatörzsű hajcsillag, a Haarstern csillagállatvirág hol van, aki egyszerre volt szekér és ló és lóhajtó kocsis, vaskefés kezeivel úgy kapált
a kövön, mint vaspatkó-omegás lópaták, szikrát köptek a kezeire bújtatott lapos vastégla-boronák, a vastüske-tenyerű vaskesztyűk csapásaival evezett csikorogva, sikítva kefélve a kövön, kőbe szögeket kalapált,
mint koporsóba és nagy mellei lengtek az egyszerű szelíd havazásban, s nyihogott, mint a ló, s zörgött a szekér, s vas-sündisznók szaladtak taliga-asztal szekere mellett, s részeg káromkodása Baudelaire-i szomjúság, szomorúság.
Csúszott, görgött a csak pinától fölfele test asszony, s vállain rikácsoltak a szines neonfény-papagájok, csúszott, csörgött, csörömpölt, csattogott, kapált, kalapált, mint félbetört márványasszonyos ladik,
mint Vénusz-istennő torzós tutaj, mint a vaskerekeken guruló pokol, amin a kettőbe szétfűrészelt asszony segg-golyóktól felső fele ring behavazottan, s szájában márványkapuk jégszakadéka tűz,
hideg lángolás, fagy-bozont cseppkő-szövedék kései szűzesség, elkésett szeretők, kihalt szeretők korallcsontvázbozót sziget-köze szűz,
s káromkodik, hány, röfög, böfög, sörtekoronás-sörtekévelánc rőzsetűz tarkóval, háttal tespedten kövéren ül, mint talicskán, tragacson tolt-vaddisznó-kan, a levágott-combú hetvenkilós, parókás varangy, aki asszony, s szivében kislánnyá tavaszodik.
Úgy tolja magát, hogy szinte csoszog, mint egy zöld óriás-teknőc, s havas láb-lábszár-térd-comb-dzsungel körülötte, észre nem veszi senki, s aki észreveszi, hát kikerüli, mint a leprásokat Indiában:
hátamon kopogtattak nyálas, gennyes, lila ujjcsonk-gally kezükkel, dörömböltek hátamon, mint egy szövet-ajtón, s megfordúlva láttam: arca nincs a koldus-házaspárnak, a lila hús-süppedésben a szemgolyó alá
húzódtak tolódva a viaszgyűrű orrlikak, s a gégéig nyitott fogsortalan lila gödörből úgy lógott ki vaskosan, lepedékesen, bíborfeketén a nyelvük, ahogy a csődörló folyatja ki hosszan lila vesszőjét a fekete tokból fekete tökei közt izgalma alá,
hegyes hús-sugárban a fűig, a földig, hosszú sárgarépa-testként, s szemükben olvadó gyémánt-kocsonyák, s fejük, mint kettétört görögdinnye-fél a zöld héjgömbből kirohadt dinnyebél, s feketemagos hús-szilánkok s mosoly-terülés a piros dinnyelé-pocsolyában.
A hús-szakadék vigyor-legyező! A lila szakadékmosoly fülekig-szétnyitott csontlegyezővel! Mintha lila holdkráter-tájra napfénytócsa folyik, s fény-üllepedés a lila sziklák, gödrök, kráter-lukak szövedéke völgyben!
S a nyelv, mint gégéből kinőtt vörös, pórus-pikkelyű óriásgyík nyálszárazon az állcsontpatkón átfolyva, gégegödörig lóg, vörös pázsitfej-tollkúpjával, s az arc-üres fölött a szemek, nedvező tűz-varangyocskák!
Ó, koldusok, koldusok, koldusok, Földgolyó koldusai! Világ koldusai, mi! Nedvező leprások és száraz-leprások! Hangtalan vigyorgók! Néma kéregetők! Hol van ami megvált minket? Hatalom, Erő, Ország?
Ki a mi könyörületünk és mi a mi könyörületünk? És ne túlvilágot adjatok nekünk, öröklét-ígéretet, másfényű vágytalan örök magányt. Csak ítélettelen szabad föltámadást. Virág-hajót virág-öbölben.
S áradt, hömpölygött, ömölt, tódúlt, tolongott, vonúlt, folyt, torlódva zuhogott az ember, a jó, a rossz, a bűnös, a bűntelen, a hóhér, az áldozat, a tiszta, s a szenny-szemű, a bosszú-dühös, s az örömre-szomjas,
a munkában száraz szivaccsá aszalt, s a bűnöző, a mindenféle nézet izgalom-gyűjteménye embersokaság, nő, férfi, fiatal, öreg, volt birtokos, s új hatalomra-éhes, a társadalom patakzó összevissza lángja:
ordibált, fütyűlt, énekelt, nevetett, a zászlókból a kalász-koszorús címerpajzsokat ollóval, bicskával kivágta, a házmester is, pedig rá nem volt parancsa, s létének tegnapelőtt is, meg tegnap is más volt a parancs-iránya.
S vonúlt a nép, mint nagy lakodalmi menet, rikkantva, kurjantva, ünnep-csönddel gyalogolva és futva serényen, s a többi meg nézte őt, a járdaszéleken tolongva, hogy mit tesz a muszlinfátylas, mirtuszkoszorús, rozmaring-ág kalapos lakodalmas?
A népet nézte a nép. Mert nép volt az is aki nézte, s az is aki vonúlt. Mert a nép mindenféle emberből szorzott összeg összesség-sokasága ritka és sűrű rácsosztott és osztatlan magányból,
okos és buta, szélhámos, suta, büszke és szerény, gazdag és szegény, közönyös és szigorú szégyenből kötött, öntudatlan és megégett idegként fájó, sár-egyszerű, s agyi neuronhálózatként finoman,
mint én a zöld léc-zöld vonal-piciny zöld kecskebakfej-háromszögkettős-ugrás sáskát piros tenyérkanyarintással a szőlőben, s a zöld-motyogás sáskaszáj kitin fejeskáposztából, fejes-salátából.
S a nép az is, aki az utcákra, terekre ki se jött. Csak tette dolgát a lakásban, a házban, munkahelyén: gyárban, irodában, üzletben, üzemben, gyógyszertárban, kórházban, temető-hullaházban,
a kőműves a házfal létra-padló emeletrácsán, a pék a dagasztóteknőnél, a kenyértészta-keverőgépnél, amelynek vasbunkó-kanálkeverője úgy forgott a nyúlós tésztában, mint vízben csuklós evezőlapát,
mosott, főzött, vasalt, kenyeret formált, a tésztát lisztben görgetve, tenyérrel pofozva, halottat mosdatott, halottat borotvált, halottat öltöztetett, anyjából húzta ki a véres arccal fodorkapun kibuggyanó babát,
szerződést gépelt, szivet operált, kis porcelántálban porcelán-gombával mérget dörzsölt szét gyorsan, s ahogy a tojásfehérjét tányérban habverővel szálkás habbá verik: vele a lágy félelem úgy szilárdúlt a millió mozgásból szőtt matatásban.
Volt aki azt mondta: „Hülyeség.” Volt aki azt mondta: „Fuss, állj gyorsan sorba a bolt előtt.” Volt aki azt mondta: „Költözzünk a pincébe, vigyünk ágyat, dunyhát, vánkost, pokrócot, babakocsit, nyugágyat.”
Volt aki azt mondta: „Forradalom.” Volt aki azt mondta: „Ellenforradalom.” Volt aki azt mondta: „Ki ne tegyétek a zászlót.” Volt aki azt mondta: „Be ne eresszétek a fegyveres fiúkat. Hova futsz kisfiam?”
Volt aki azt mondta: „Babot, zsírt, krumplit ne adjatok kölcsön.” Volt aki azt mondta: „Itthon maradsz!” Volt aki azt mondta: „Csőcselék!” Volt aki azt mondta: „Börtöncsürhe, kurvák, stricik dáridója ez, ami van.”
S egy, aki azt mondta: „Holnap már vérben fog úszni itt minden! Mert már régen elindult a csőrös, csápos, hernyós vas-hömpölyeg, dübörgő páncélos gép-üteg. Holnap bíbor iszapban ébred, aki ma fehérrel vet ágyat.”
És szóltak a nyitott ablakokba kitett rádiók. Híreket, kiáltványokat mondtak, parancsokat, tiltásokat, bűn-vallomásokat, bűntudat-függönyzuhatagot, verseket ontottak a vászon-tányér szájú hangtölcsérek,
és zenéltek és délben harangoztak és a Radeczky-mars és Johann Strauss aranyozott csipketánc valcere szólt, a rózsaszín, álarcos Habsburg-bálförgeteg aranycipellős, rózsaszirom-örvény keringője úszott a nehéz
vonuló, áradó emberzengés hömpölyegén, mint lapátkerekes nagy fehér dunai hattyú-hajó, amelynek kékcsíkos vászonsátrú fedélzetén boldog őszi bál van, s csigaparókás sisak-csigaházak, legyezős csipke-kéz,
púderes marionett-bábúk frakkban, cilinderben, selyemcipőben, bársonycipőben, fekete lakk-csizmában tülekszik az arany-körhinta tánc-forgatag, az operett romlott, buja, buta, sárló, tüzelő népsége, s bugyijuk nyereg-pántján hüvelyméz-enyvkéreg.
S pörgött-forgott az aranymanócska-aranygyűszűcske, szemmel-is-üzekvő, kanbot-huszárkardú bál-sokaság a boldog, habzó, nyájas és édes, fülledt valcer-zenére, s lapátkerékforgás habzene-vizizene méz-sziget,
s a hajóponyva sátormélyén úgy állt a Nap, mint úrnapi virágszőnyegen négy-tartónyelű, aranyrojt-körszélű nehézselyem baldacin alatt sétáló pap kezében az arany-monstrancia, s letérdeltek a népek a porban.
A Mississippin, a tengerszéles higanypusztaság-folyamon hallottam ezt a zenét, álltam egy Noé-bárka széles, két-lapátkerekű fehér gőzhajón, s a kormányház fölött, mint gigászi réz-hárfa felhőkig-szabottan:
gőz-orgona meredt, óriás rézsíp-legyező, mint arany oltáriszentség-tartó csipkekör-tüskenap, s billentyűzött a zenész, s a gigászi rézcső-oszlop gőz-sípok forró gőztől fújva, sikítva, égig-tolúlva játszották valcerüket.
gyászmenet-komédiája, micsoda paprikajancsi hullabál, főúri bohócok és szolga-bohócok csicsergő, csacsogó, torokhangú ravatalház-bálszinháza ez a pattogó, trombitás, méz-hegedűkön nyiszált őszi zeneömlés,
epekő-nagybőgőkbe ugrálás talppal, hogy „egy cica, két cica, száz cica haj, megfogta az icipici egeret”, hogy „álom, álom, édes álom, tündérszép”, amiben asszony szülő-sikolya, fulladás-zsíros halál-hörgés!
Jaj! micsoda Shakespeare-i bitang vérjátszma fennsík-haláltető, Harmadik Richárd, a púpos, alvadtvér-trónszéken ül, vihog, Macbeth véres keze, vér-őrült arca, és mennyi vér, mennyi vér van egy emberben, piros szövet-oldat!
Mert volt aki tudta, s ha tudta se hitte! S volt aki hitte, s ha hitte se tudta! És emberiségem, mi minden történt meg veled, mióta történelem vagy? Hány fölkelés, lázadás, forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, lángolás,
Éhség, Szegénység, Jobbágy-nyomorúság, Rabszolga-embermélység, Eszme, Rögeszme, Bűn, Tévedés, Hatalom-vágy és Vagyon-megőrző Gyűlölet? Jaj hányszor hitted hogy szabad vagy, mikor nem voltál szabad?
Hányszor hitted hogy győzni fogsz, mikor már belűl is le voltál győzve, a kezdet-pillanat virágbomlás-ihletében. És ha hitted is, lett-e jobb ami jött, a más? És űrig-nőtt kristály-angyal zokog, Földgolyót tollazó szárnya esernyős láng-zuhogás.
Angyal? A kristálytestű, parázstestű, fényhústestű, lángörvénytestű, túlvilágsugárderengés-testű, az áttetsző magzathús testű, a ködmárvány-testű, a párakő-testű, a felhő-áthatóság-testű Titok!
Úgy ül a Földgolyón az angyal, mint madáranya a fészektojáson, a csőrrel és lábakkal szövött, has-aljjal kerek-öblösre dörzsölt fűcsésze kékpettyes, zöldszeplős tojásán ha villám arannyal habot fűrészel,
lila ég-moslék tajték dörög, nehéz, gyors, villogó, szikra-csaholó zápor zuhog, s a falevelek zöld hajlás-koldulással fényesen görnyednek, hátuk erezet-árnyékú bőre zöld lakk-esernyő külső-merevitéssel,
s a madár szétlegyezve kiteríti szárnyát, toll-kupolát nyit önmagából a fészek fölé, a fű-üst pereméig bezsindelyezve a fészket, s kemény ív-boltok a szarucső-törzsek, szarucsövecske oldalágak lapjai, az egymáshoz ragadt szőrpilla-sorozatok.
Angyal!, sugárözön-páraköd lényeddel a fekete űr-ág fénytelen száraz fészkét védve betakaró!, megvéded-e?, megvédeni tudod e pórusos magánnyal behéjazott szivünk csíra-hitét, forró lüktetését?
Szétterpesztett-szárnyú irgalom-lényed megvéd-e minket a haláltól, az irtózatos súly-összeg csillag-zuhogástól, tűz-zuhanástól, tűzözön-förgetegtől, a parázs-zápor arany-kaszabolástól, szárnypajzsoddal fölfogva a láng arany-kardütését?
Irgalmad telepít-e irgalmat és reményt, mészhéjburkot test-növekedéssel szétrepesztő életünk-küldeményt, mert növekedésünk a tojásgömb-belső hártyabőréig dagad, a héjbelsőt kitölti peremig a test-csomag, az óriás sejtet magává oldó.
Angyal? Hiszen az angyal csak képzelet! Nem látta soha senki! Angyalt nem látott soha senki! Az angyal csak hit és képzelet! Csak hit és képzelet az angyal! Hitből képzelet! Élő angyalt még sose látott!
Se angyalt, se arkangyalt, se kerubot, szeráfot nem látott soha senki. Swedenborg se látta, a látnok, Reiner Maria Rilke se látta, hiszen az angyal láthatatlan gyűrődések fodor-vályúiban a könnycsepp, szálkabordázatú világító eszmék
atombomlás-tüze halhatatlan hő, halandóságunk sötét, nehéz háttérsugárzása rádióhullám-erőanyag, a világegyetem-kezdet ős-derengés titok-jelenléte kezdet-jelentkezés, sugár-kezeiben az Ószövetség, Újszövetség.
S nem látott semmi mítosz-lényt, mese-lényt, halandóság-nemzette szellem-lényt, tündért, Sátánt, ördögöt, csodát az élet-vak ember, a halálba-vakuló emberiség! Hiszen látni még azt is gyáva volt: a benne-rejtőző, körülötte-virágzó anyag-világot.
Angyal? Hiszen az angyalnál bonyolúltabb, rejtelmesebb és titkosabb a valóság! Vagy amit mi annak hiszünk! Valóságnak! Szilárd és puha, folyékony és gázszerű, páraképes, áttetsző és kemény anyagnak, anyag-sorsnak, anyag-erőnek,
az egymásba láthatatlanúl csomagolt, egymásba-tekercselt, egymásba-belegyűrt dimenziók roppant tömegének és kimondhatatlan test-belsejének, tér-tünetének kúsza egyensúlyából szövődött kifele-befele terjedés-tüzét.
Álmomban egy borostás, ráncos öreg férfi beszélt, szemgödreiben, a szemgolyók helyén korongos gyűrt világoskék gumihártyák voltak, mint két világoskék, gumikarikás óvszer, aztán vastag befőttpenész lett a szemgolyó-helye gumihártya lét,
két pici zölden-iszamló békanyál-tó, s mint csecsemőszemű zöld rügyek álltak ki a zöld nyálkorongból a békafejek, aztán a szemgolyó körűl, mint piros-tenyerű szőrgally-koszorú csimpánzcsecsemő-kezek fekete körmökkel kinőttek.
És gyűrték kör-koszorúsan a zöld nyálmoszat-tócsaláng mélyébe a világot, szőrös, feketekörmű, rózsapánt-ízelt-ujjbelsejű ujjmozgással a világot, ahogy az Ájtatos Manó zöld kitin-szájláb-gallykoszorújával a rabot szájába tömi,
a zöld kitinkanalak salátabokor-szájüregébe, lehúzva a világot önmagáról, mint a szilvabőrt, ahogy a totyogó kisgyerek az asztalterítőbe kapaszkodva lerántja azt, magára húzza, szájába gyűrve enni kezdi,
ahogy a sáska a porhanyó aranypettyes, szőrszikra-kék darázspotrohot, bogár páncélhéját tű-rókafogsoraival összeroppantva összetöri, a szitakötőszem szikrapettygömb gyémántlucskát csámcsogva harapja, mint zöld almát, harapását gömbhúsba terjeszti,
húzza a csimpánzcsecsemő kéz szemüreg körüli koszorú önmagáról lerántva a világot, s az anyag-lét helyén a semmi tértömbjei, az üres üresség, a tar tiszta tömény kopaszság, hiszen a fényt, az anyagot, a lángot a zöld spenótkút-szemüregekbe gyömöszöli.
Világoskék gyűrt, hajtogatott gumikorong-óvszerszemébe gyűrte, tömködte, gyömte a semmi szerkezetéről lehúzott vak világot a vak, a szemüregek körüli puha, fekete rózsaszín majomkéz-küllőkoszorú, mint üstbe véres lepedőket!
Mert mit lát a világoskék gumikorong-ablak vakság? Mohón magába tömi a szabadságából elrabolt világot, mint csápbizsergés-füstkéve özönkoszorú fejű virágállat a halat, a füstgomoly-bozontláva köldöke törzs-szájba amit lopott az élettől,
ami az enyvcső-szökőkútbozótba ragadt, s nyel napfoltos pikkelyt, csücsöri szájcsöcsös rózsakő-kúp fejet, szemhéjtalan piros szemgolyókat, aranytű-hárfa uszonyredőket, mint összegyűrt indigópapír-selyemcsóvát. Temető eszi a temetőket.
És Lehár Ferenc és Kálmán Imre és a Rákóczi-induló, Hervé, Suppé, Offenbach, Orfeusz az alvilágban, Szép Heléna és a Szép Galathea, Boccaccio, és Millöcker, A koldusdiák, fúvós-indulók, magyar-nóta, cigányzene,
és Johann Strauss!, az ifjabb, A denevér, A cigánybáró, meg Huszka Jenő, Jacobi Viktor, meg Ábrahám Pál, meg a Luxemburg grófja, meg a Mosoly országa, meg a nagymenő Csárdáskirálynő, meg ez az egész halálbalett, buffó, valcer-vígjáték,
hogy „Sej cica eszem azt a csöpp kis szád, még a Mennyország is gondol rád”, s közben gépfegyver kelepelt, magányosan, mint kéménytető óriás gally-nádbozót-kazal töviskorona-fészkén a gólya, aki piros boton áll, mint liliomgálya nyár-ajándék,
s itt-ott egy gyors puskalövés dörrenés-dudája a kő-vadonban, mintha vaddisznó-vadászat, szarvas-vadászat, nyúl-vadászat, fácán-vadászat, róka-vadászat volna éppen s a száraz, béna erdő hajtókkal csörögne, kutyákkal csaholna, vadakkal vérzene.
Vadászat volna éppen. Mintha őszi vadászat volna éppen. Dohányszín vizslákkal, sárga tacskókkal, feketefoltos-fehérpettyes vadászkutyákkal, fekete agarakkal, piros kotorék-ebekkel, vérebekkel, nagy hajcihő-ünnep, hisz ő az istenük,
s csaholás, vinnyogás, kutya-ugatás, eb-nyilallás, kutya-rohanás, mint a talaj fölött szálló feketebársony-nyílvesszők, háromszög-rózsafejű róka-sikítás, röfögő, sörte-púp piros vaddisznó-köhögés, habos nehéz ló-robogás, tajtékos könnyű ló-iram,
zománc-szivárvány fácáncsörgés, rozsdapetty fogoly-szökdösés, s bottal ütik a hajtó-szolgák a vérlombos ágat, lombezüst-higanyfelhőt, mohás fatörzset és kiabálnak, fütyülnek két ujjal a szájban, hujjognak, nevetnek a köd gyöngyhalmaz-kúpjaiban
s a fegyverdurrogás lövedék-sikolya, s az operett ének-nász mű-cukor nyál-hídjain egymás felé hajol a szubrett és a bonviván, két vágy-vitorláshajó két árboc-kosarában. És: „Túl az Óperencián boldogok leszünk.”
És közben folyik a vér. S kis füstpamatok bolyongnak erre, arra forognak, gomolyognak, mint a denevér, mint fehér lepkét ha fúj a szél, s az emberek arcára fehér hálókból tengert sző az ősz, s az ember-fejek, mint selyemgubók,
vékony selyemszálakból sűrű kristályhaj-bábok az emberfejek, s nagy tigrisek, párducok lépkednek csíkos és pettyes aranyból rózsafej-talpakkal az összekaszált városon, és szivük szelíd és szivük nincs haragból
és a kiégett tankok fekete oduiban a büdös csend, mint fekete gyöngypolip, fekete izom-ostorokkal begyűrűzött fekete púp, és beszél a néma, hall a süket, s hallgat akinek teste tornya virágfonat-csipkezuhatag szavakból.
S óriás sárkánygyík-madarak ülnek a háztetőkön, templomtornyokon, gótikus rózsa-ablak szemükben az Apokalipszis szörnyei, kelyhei, szeráfai, arkangyalai, óncellás üvegkép ítélet-alkonyok, büntetés-adók.
S a sárkánymadarak szárnya lelóg az utcakövezetre, mint gigászi egy-köröm karú bőrlepedő-zászlók, ülnek, mint gyíkfejű denevérek, krokodilfejű, aligátorfejű, kajmánfejű óriás hártyamadarak fehéren,
és nincs a testükben semmi szégyen, és nincs a testükben semmi megmaradás, az ős-óceán fölött vitorlázva lebegők most úgy ülnek önmagukba dűlve az őszi operett-hab városon, a zene-cicoma korhadék fölött,
mint viharban összedőlt cirkuszi sátrak, s ponyvák, cölöpök, kötelek, karók, tartógerendák, feszítő kupola-vázak, deszkák, löttyedt és zűrös kazlaiként halott szivük már nem rejt vigaszt, megváltást, áhítatot, örömöt,
s nemsokára majd úgy alkonyul, mint a terméketlen világ-özön csillaghalmazai közt a csönd. Mintha Isten takarodót fúj, öreg katona aranyszín trombitával, füléig tekert vikszos bajusszal a ráömlő feketében.
A denevér! Mert a denevér! Az élet-vadászat, vér-vadászat! Mert úgy keresi, kutatja a létezés-éjben cikkanó, csapkodva surranó hártyaszárnyas idő hogy hol van a forró vér, tiszta vér, zárt vérpatak,
mint a vámpírdenevér, az apró hártya-emlős, akinek orrán, hiéna-vigyorgás arcán, a húscsipke-szörnybohóc, sátánsakál felső-ajkán, a malacorrszerű orrlikas hússzivacs-félholdon hártyabőr bajusz van,
két fölfele álló szivacshús-pajzsika, két redőcsipkés páfránylevél, patkós babérkoszorú hártyahúsból, vaskos pici szivacshús-tölgyfalevél, csipke-csillag hús-marcipánból, hús-tátika hártya-kancsó, hústoboz pikkelykúpban,
ez a hőérzékelő földelt idegszerv-levélszerkezet az orra hegyére, a szája fölé szerelve, mint hő-radar tapogató, forróság-szimatoló hőérzékelő csillag, amellyel vérforróságot úgy szagol, mint rakéta hőszivacs-szaglószerve, a vérereket, amik nem látszanak.
A lóhát, öszvérhát, szamárhát, birkahát, emberhát forró vérereit, amik nem látszanak a szőr alatti testbőr-homályban, az ereket, amelyekben forró vér folyik és csobog, a csövekbe zárt életnedv-piros,
a vastag és vékony csővezeték-hálótérkép vörös delta-táját, a tehén-nyak, bivaly-far vértartományát, amelyre hártyásan csapódva fekete cikkanat-esernyőkkel ráragad, s tű-fűrész fogsorával a duzzadt eret is átharapva
kiharap egy húsrögöt a testből s a gőzölgő, bugyogó vércsobogás láng-iszapra hajol hártya-radaresernyős orrú szörnycsipke-sátánhiéna fejével, s higanyostor-nyelvével lefetyeli a vért, mintha kutya tálból iszik, kígyózó nyelvvel a vért kaparva,
a vért habzsoló, a vért hörbölő pici hártyaemlős, a hét-nyolc centiméteres, nagy érküllős fülkagyló-belsejű szőrmanócska vámpíregér-hártyaéjlevél, s orrán a hőérzékelő hártyaszivacs-hőradarpajzs csillag-alakú itatós-papiros.
Mert megtalálja a forró vért, aki vérre éhes, megtalálja az éjszakában. Megtalálja, mint a vámpírdenevér. Megtalálja éhsége eleven vígaszát a sötétben, akinek sívár száraz test-éjszakáját eleven halála gyógyítja csak,
mint a csörgőkígyó, akinek kopár kőpikkely-falloszmakk arcfején hőérzékelő szerv van, hőszem a szem-vascsöppek között, s az piros hőtérkép-testként látja a lapuló, futó, ugráló állatot az éjszakában,
az állat testhő-tömbje, mint bíbor parázs-alak, sercegő vöröslila parázs-szobor kirajzolódik az éjből, kiég alakjával a sötétből a hőmágnes-szivacstestrajz látás infravörös átvilágítás-tapogatásban,
a hőérzékelőszerv hőtérkép-látástudatában, s toroktőig tátott fejjel csörrenve lecsap a piros hőparázs-alaktérkép áldozatra, mintha két kagylóhéj zölden összecsapódik, rugós fagylaltos-kanál félgömbjei fémmel harapnak.
Csörgőkígyó! Vámpírdenevér! Mit tettem én, mikor ti voltatok az éj?, mit tettem én, hova bújhattam hőszemetek, hőpajzsocska-mimóza-ágleveles orrotok infravörös látása elől? Éhség és Halál, Rejtelem-fönntartó Mohóság?
Ti is egy megmaradásért szimatoltok és tapogatva szagoltok hőszemetekkel, hőérzékelő hús-bukszus-pajzsos orrotok megvilágítást-nemző mágnestűz-erejével. Ti is az éjszaka titkai vagytok, éjszakák éjszakái titkok, sötétség árnyai,
Éhség és Halál, Halál és Éhség, Éhségért Halál, Halálért Éhség, s csak az eleveneknek van mozgása és magánya, társas iránya, s csak az eleveneknek van élet-árnya, s csak az eleveneknek emelő-szárnyai, röpítő-szárnyai.
A halottaké csak az egyszerű elhagyottság, nedves bomlás, szorongás helyett fordított hőgomolygás, a volt-ból a nincs-felé tolongás, bonyolúltból egyszerűvé romlás. Kimondásból lebontás. Penésszé száradt testiszap-tócsák, lélek-ürüléktócsák.
És lett-e más, aki most azt hitte más? És lett-e jobb, aki most azt hitte jobb? És aki most nyilvánosan gyónt, mintha máglyaoszlophoz kötözve állna, mintha vérpad deszka-emelvényén térdepelne, lett-e később irgalmasabb és bűntelenebb?
És aki most fegyverrel rohant, mert azt hitte kezében az a lant, a hamis-Orfeusz, az ál-Orfeusz, bőr-micisapkában, ferde antantszíjas bőrkabátban agitált, szervezett, tárgyalt, parancsolt, autóval suhant, lett-e tisztább-szavú?
És aki igaznak hitte magát: igaz volt-e valóban, vagy lett-e igazabb, aki a cellából kijött, s a verseken mindjárt megütközött, mert másképp gondolta a költészetet odabent is, meg idekint is, s lett-e az üvöltöző szavára halkabb hajlamú?
És aki félt, tudott-e nem félni szivében és szavában? És tudta-e a homály-agyú, hogy a mocsár-sivatag belső homályban ki nem nő fény-csíra ág, fény-ágból fény-levél? S a gyémántot termő szívű szívsúlya a kozmosz súly-összegénél nehezebb!
Ó, micsoda tiszta fényvihar-mindenségerő! És micsoda sejtelem-szárnyak selyem-evező suhogása! És micsoda titok-terek megnyilatkozása, egymásba-összekevert öröm, vád, boldogság, gyűlölet, óvatosság, hazudozás, bűn, hit, látszat,
csönd és harsogás csipkés, tajtékkal tarajló lüktetés-massza tetején lebegve csúszó fény-tutaj, virágzó űrbe-telepített hűség-sziget súlytalanság lakói voltunk! Mint a Hold felé szálló, szorongó, lebegő, súlytalan-testtel zárt térben úszó
űrhajósok, a rakéta-tracheatüdős gigászi fémpók szorongó, halállal-eljegyzett lakói! Mert mi lesz ha Holdra érünk, ha dugattyú-lencsetalpas lábait a Hold talajára ragasztva áll a gép, kiszállunk, s mese-csizmás úszó
óriás-léptekkel szinte szállva járunk, mint lassított filmen a vágtató zsiráfok, mert kisebb a Hold-tömegvonzás, mint a Földé, s állunk az új világban ahol vagyunk, de még nem a miénk. S kék csöpp a Föld, a lét-magyarázat!
volt ez az együtt és csak-veled, nélküled-nem veled habzás, mámor, iszonyat, rettenet, bilincstelen kiáltozás, összevissza-zagyva tűkazal eszme-őrület, a régi meg az új egyszerre dáridója, megszállottak és megszállók kavarodása!
És gyász-iszap, vérbemártott zászlókkal asszonyok gyász-vonulása, árny-rengeteg alvilág-vonulás a lila-kristály timsó-alkonyatban, s volt aki őrt állt, mintha önmagának lenne őre, s volt kinek gondja csak fosztogatásra.
S a kerti vaskapu előtt könyvekre vizelt a szobrász, s azt mondta: „Gyere, pisálj te is”, s az óriás gesztenyefák, platánok vörösen égtek a ködgomoly őszben a nehéz ősztől, mint egylábú parázs-madarak, néma lángkazal őrtüzek.
S megint kenyérért sorban a bolt előtt. És mindenért ami van vehető, cipőkrém, fagyasztott tonhal, vékony deszkadobozos szalonnalekvár, a timsó-színű Hitler-szalonna, ahogy mondták a háborúban, ecet,
konyhasó, fekete cipőfűző, bors, babérlevél, köménymag, befőttesgumi, zöldüveges szidol, talán liszt, talán kristálycukor, tarkabab, fehérbab, hiszen minden elcserélhető az adod-adom törvénye szerint.
Mert hol vannak már a halott, kisérleti malac-újszülöttekből egymáshoz apró körmös lábaikkal font szívalakú koszorúk a hentesüzletek kirakatüvegei mögött vastrapézokon lógva, a malac-csecsemő csillagok, mint
kis húsparafa-pénz orrú kinyújtott csillagrészek, rózsaszín nyújtózkodás-rügyecskés-húságak, a kirakatpolc rózsás bárányfelhő-lebegése kismalac-hullákból, s csöpp combjaikban, csülkeikben kék erezet.
Mint zöld páfránylevél rózsaszín üveglap alatt, mint a pávahím farktolla: arany napkorong körűl kék zománc-sugárzás, lila-arany szőrpilla-hártyalapokból barnazöld aranyló kacskaringók, a tollszőr-erjedés sugár-zománca:
a malacbőrben a napkorong-hullafoltok, az áttetsző rózsapázsit-húsban a kék vérerek hajszálfüst-gomolygása, a halál aranyzöld ujjlenyomatai, mint recepajzs oxidált ezüst zsebórák, rézfillérek a viaszbőre belenyomva,
s a malac-szájakban zöld krepp-papírral betekercselt drótszárú fehér papír-rózsák, s látszottak a malachas apró emlőpont előárnyai, a viasz szeplőgumók, mint átlátszó víz alatt heverő halottak nyitott szemei, penészbe vonva,
s a szőke-szempillás malac-szemhéjak, mint szemgolyót befedő piros rózsaszirmok, fölfordított piros sziromcsónakok, kék dermedésre csókolt sziromkupakok és sárga a malacok vigyora, hosszú mosoly-ránca.
És hol vannak már a hentesüzletek kirakataiban lassan, finoman olvadozó zsír-szobrok, zsír-büsztök, a fehér disznózsír-politikusfejek, fehér disznózsír-mellszobrok, hurkapálcás papírzászlókkal vállaikban,
és hol vannak a fehér disznózsírszobor-felvonulások, éneklő disznózsírszobor-menetek, amiket láttam eresen, gyöngyözve, lágyan szétcsorogni, viaszeres gyertyacsonk-vulkánná töppedni, ragyogva könnyező láng-tálban,
akiket láttam olvadozni és rothadozni a napfénydüh-aranytágulásban, mintha náderesz vaskos rücsökszálköteg jégcsapja önmagát folyatva, csöpögtetve fogyni kezd és vizelni lassan a szivacsos szétritkulásban,
mert tavasz, tavasz, tavasz, kék mindenségből aranytüdő kezd forróságot fújni a jégerő-fürtök téli fogsorára! S a kék papír-fillérrel bélelt zsír-üreg szemek apró könnyeket, csapokat nyálzanak, csipkésen nyúlva, mint a kenőszappan.
S a zsír-szobor menet zászlókat vitt és a zsírszobor-menet énekelt, s a tátott zsírszájak nyelve piros papíros volt, és a tátott zsírszájak redőbarlangja rózsaszín krepp-papír-gyűszű volt, lila krepp-papír csigaház,
rózsaszín krepp-papír búgócsiga, bordás kagylóhéj-felső lila krepp-papirosból, rózsaszín papírüst, jégbefagyott piros selyempapír-bárka, piros gyűrt papírkupola, s a fülkagylók, körmök piros papírflitterek,
és hurkapálcika-nyelű papírzászlók a zsír-kezekben, a disznózsír-menetben, s piros papírszalag-láng a zsír-ének, ez a zsírtéboly olvadó áradás, s állnak és nézik bambán, vigyorogva, összekacsintva az élő tömeg.
És villamosok csörögnek sárgán a síneken, s áramszikra-esernyőt köp a vasrombusz-kettős áramszedő, kék autóbuszok füstölnek torlódva és dohogva, s egy barna ránckagyló-bőrdiványú konflis fut puhán, kocsisa mint a gyász.
Mert az is volt, konflis! Nagy, csámpás, csontos szürke lova, mint óriás oroszlánvirág, virág-ajkas bársony oroszlánkancsó, szeme két űrcsöpp égitest barna takonyból, véres szemsarkaiban csipa-olvadás rögök, takonyfürtök,
feje a földig lóg, farka a földig lóg, szürke szőrbevonatán szürke kötél-ing az erezet, csámpázik trappolva vénen és szegényen, s legyeződik harmonikásan a fény a piros festés-szálka küllőcsillagos gumipántú keréken,
s keménykalapos öreg kocsisa pettyesen, májfoltosan motyog, arca aranyfoltos, barna-májfoltos, mint a darázsfej, darázs-szem, raffia-csengő bojtos ostor a kezében, kocog a ló, ő dudorász a jármű-keverékben,
s hatalmas fehér habtorony-Bábeleket tol a folyékony celofán-kesztyű űrmagas szél a fönti kékben, s finom vér szivárog a napból, mert vérzik a nap, mint a csillagosan, redő-rózsásan szétnyílt asszony-köldök.
Ó, hol vannak már a vörös papírvödröcske-szájüreggel éneklő zsírszobor-menetek, a hurkapálcás papírzászló vállszárnyú disznózsír-mellszobrok, hol vannak a halott malaccsecsemő-koszorúszivek, hulla-koszorúk?
Most állunk egy bolt előtt, venni a vehetőt, legalább kenyeret! S egy koporsó-alakú, gumikerekes zöld páncélautó áll meg hirtelen a szatyros, kalapos, kendős ember-hullámtömeg eleven kerítés-köteg szorongó, éhes sorfala előtt,
s a koporsóteknőből szögletes körben úgy álltak ki a fegyverek, puskák, mint tüskéskagyló csonttűi, mint zöld gesztenyehéj tüskéi, mint a patkós-orrú denevér hosszúkás hártyakutya alsó állkapcsából a csonttű-csontkúp fogredők,
s mintha csigabiga kitúrja szarvát: egy-egy páncélsisakos emberfej buggyant föl a páncélteknő-mélyből, aztán csigaszemként befele ömölve önmaga mélyébe visszafolyik, aztán megint föltolúlt a száras higanygolyó-redőcsöcs, tapintani a látás-szigorút.
S golyószóró-állványán a golyószórót egy katona lassan, vízszintesen, karéjosan csúsztatni kezdte, jobbra-balra a réműlt, rettegő sortömeg fölött, mintha kaszálna, mintha görbe hosszú kaszát lengetne halál-vízszintesen,
mint mikor tanítónk nádpálcával jobbra-balra suhogtatott az elemi iskolában, s mi a pad alá bújtunk, a padra borúltunk, a pad alatt másztunk, hogy bot-suhogása el ne érjen, csípős csapása ne vonalazza pirosra arcunkat, nyakunkat, kezünket:
így a tömeg sikítva földre-borúlt, egymást fölfele túrva a falra tolúlt, eldőlt, lehasalt, fölkelt, dominó-kerítés legyező-borulással feketén egymásra hullt, hörgött, sírt, mint megtébolyúlt darázs-rengeteg, látta tömegsír-fekhelyünket.
Aztán elment az autó, s szivünkben forgácstekercskaréj-fájdalomcsigahéj feszűlt, nőtt, szúrt, mint idegen-test a húsban, vállban fegyvergolyó, a nem-idegen félelem, s néztük a boltajtót, mint Rimbaud kölykei a pékablakra tolúlva, kenyérlesen.
Aztán visszajött! Oly döbbenetet és szorongást szorozva, mintha temetőben kiásnak egy másnapos koporsót, s az a sárga hantrög-dombnégyszög mélyéből kötélhíd-kantáron húzva rombusz-idommal fölmerül,
s ott lebeg sárosan, névvel beírva, évszámosan, s nézik a fejfák, fakeresztek, bronz Madonnavénuszok, temetőszobor-giccskórusok, széttárt-szárnyú ezüstözött ólompelikán-óriások, márvány-rózsafák,
a fehér márvány-kérdőjel márványszakállas Jézusok, akiknek szemgödréből fekete eső-árny csurgásrojtok hullámszalagai és rozsda-erei tapadnak a márvány-sün szakállra, a márvány ingruhát becsíkozzák
s a sarutlan márvány-lábon, márvány-lábnagyujjon, mint a hullafoltok, ráégett eperlevelek értollas tűz-árnyai. És mit se tud a fönti cicomáról, a gyász elmebaj-nászról, a föntiről, aki lent csontvázzá szenderül.
Visszajött a koporsó-autó! Mint egy trópikus erdő szülötte óriás páncélos bogár. S az állványos forgótárcsára szerelt golyószórót, mint ormány-csápját mozgatta félkörben jobbra-balra, balról jobbra, jobbról balra,
a koporsótesttel keresztvonalban, félkörívben, ahogy körzővel iskolásgyerek grafitvonal-félkört húz fehér papírlapra, mintha karmester-pálcával kanyarintana vízszintesen mozgás-sarlót a karmester,
sarlót lengetne marokszedő, s a nép!, a nép!, a boltajtó-nyílásra váró, az üvegvillogás nyikorgásra, a kenyérre váró, az ecetre, élesztőre, borra váró, mint a Golgota-felé vánszorgó Krisztus tántorgott a kereszttel,
térdre-hullt, fölállt, támolygott, arcra-esett, fölállt, meglökték, rúgdosták, keresztjét toszogatták, taszították, köpenyét rántva cibálták, tántorgott, izzadt, vért vizelt, s ment tovább, hogy fölszögeztessen a kereszt-alakú függőleges ravatalra!
A nép, a jelenért-ácsorgó, holnapért-várakozó, megváltást-nem-hozó, megváltásból-nem-származó, megváltással-nem ajándékozó, megváltásért-nem-furakodó: sikoltozva előre dűlt, hörögve hanyatt zuhant, előre-hátra,
lengett, mint az emberiséggel peremig-tömött, emberiség-fürtökkel púpos szőlőkád Földgolyó-hajóhinta, lobogva, suhogva hullámzott zizegve és sziszegve, mint a zöld nádas, barna nádas-erdő, selyemarany búzaföld a szélben,
arcra-esett, seggre-zuhant, gomolygott és iszonylott pezsegve, forrva és bomolva hosszú, tarka őszi sortömegében, előre-hajlott, hátra-dőlt, fejét behúzva motyogott, jajgatott, szepegett, szipogott tántorgó félelmében,
a gyerekeket tömege mélyébe tolta, a nadrágszárak közé, a comb-forró szoknya-öbölbe, a gyerekarcokat felnőtt-hónaljak alá gyömöszölve a rémület-reményben, a biciklikerekű babakocsinak nagykabát volt a sátra.
Mint a hullámvasúton! Mintha hullámvasúton ülne a tömeg! Mintha hullámvasúton ülne! Ahol keskeny sínpáron suhan, rohan, kapaszkodik, zuhan, tolódik, szalad a mozdonytalan görgő pad-vonat, a padsor-vonatszekér,
az iskolapadok-harmadosztályú vagon-lécpadok csörömpölő, csikorgó, nyikorgó lánca mozdonytalan, apró vaskerék-sorozat-sűrűség kocsisor, hullámokban, hullámívekben, csigaház-emeletkanyarokban fölfelé, lefelé,
ahogy a gyerek kacskaringó-tölcsért és hullámvonal-kanyargás mező-hullást kaszabol körözve és cikkanva ceruzával a papírra, s azt mondja: „ez az Isten!”, s a többi már a felnőtt-töprengés bajszos férfié,
s fut görögve és dörögve a hajlatokban, ívekben és tölcsérező kanyarkörökben a vaskerék-polipkar-szívókorongos padsor-vonat, a padlánc-kocsikígyó és sikoly és hörgés és sóhaj, okádás, amíg végállomásához lassúlva elér.
Mint a számítógép-rajz: a tölcséres, gyűrűsorozat hullámemelet-tágulású, spirálgyűrű-levonulású állványszerkezet-sínpárcsigaház, benne üresség, körötte üresség, héjháza láthatatlan csigatorony, pedig van, a vonalszerkezet-hálóépület
amin a görgés-vonat nyikorogva, szikrázva, sikoltozó sineken, szirénázó kerékgörgőkön szalad, s ha suhanva meredeken lefelé zuhan előre-bukik az utasa sokaság, sikítozva előre dől, mintha összegörnyedve okádna,
s ha merészen, szinte fejjel lefelé rohan a kanyar-magas körhurok-fordulatban, mint hátára fordúlt sportrepülőgép, ahol fönt a lábak és fejjel lefelé a pilóta, s spirálhullásban csavarosan falevélként ágról lemállva
zuhan a pad-vonat: utasa a padhoz odaragad, mert rápréseli a nehézkedési erő, rászívja a zuhanás mágneserő súlya, belefúródik, mint kullancs a bőrbe a zuhanás súly-puttonyába, s levegő-hiánya fuldoklás-rémület.
Akár a hullámvasúton! Úgy sikoltozott, hörgött, sírt, visongott, jajgatott, nyöszörgött, a vaskarszékvázakba kapaszkodott, egymásba csimpaszkodott egymás karjába, nyakára, hátára, vállára, fejére, ölébe, térdére borúlt halállá riadtan,
hullámosan és szorongva dőlt jobbra-balra, előre-hátra, a házfalhoz tapadva, az aszfaltra tapadva, mintha egyetlen gigászi csigabiga volna, aki nyálas, habos redőlángos fodortalpán és redőtoka-arcán csúszik s gége-nyílásából
nyál csorog, s redőkupola-szája, szemölcsgomb-szőnyeg nyelve közé az iszonyat ékelődik, a kristálygúla feszűltség mérgezett ékköve ragad, s zsigerzacskós kürt-tekercs mészhéj-vázában irtózatos áram-mennyiség erő, mintha kürt-hátából
vízszintesen kilógva elfekvő redőhurkalángos kocsonyateste, elől a négy vasgolyóvirágú redőcsészés tapintás-redő-rudakkal, szaglás-redőcsöcsöcskékkel: az üres fekete űrben hullámzó kozmosz volna, asztráltest-függvény, csillag-halmazokból összetapadtan.
És mindez miért? Miért? Miért? Miért? Egy kis félelemért! Mert ez a törvény! Mert az a törvény, hogy mindíg az féljen aki gyöngébb! Mert az a törvény, hogy mindíg az féljen, akinek szivében a tisztaság fénysziget-virágtutaja lebeg?
Inkább a bűntelen, mint a bűnös. Vagy az is bűntelen aki félelembe szorít, mintha szakadékperem felé zavar, szikla-szélre kerget hörgésnyál-fogsorvigyorával, zöldláng szemgolyó-tömegével emberhúsra-éhes vadak gomolygó társadalma,
akiknek szivében nincsen se gyűlölet se szégyen, se más emberi és erkölcsi módosulás, az csak az embertudat-hiánya biológia csomósodás izmokból, csövekből, pitvarokból, billentyűkből, sövényfalakból. Nincs jó és rossz hatalma.
Hiszen halandók vagyunk mindannyian, tudatos, közönyös létezők. És az is félt, aki a fegyvert fogta, a félelmet így a félelem szorozta. És eltűnt a zsarolás. És villanyvezeték-hálóval, vasoszloppal, őszi liget-varázzsal telt meg az izzáspor fény-üreg.
Mindenféle egyszerű, bíztató földi jóval. Mint gyermekkorom karácsony-asztala, a fehér damaszt-abrosszal leterített asztalon a nagy fehér sziromkosár porcelántál almával, dióval, földimogyoróval,
mazsolával, aszaltszilvával, kétszer fehér papírrojtszoknyás ezüst-szaloncukorral, s az abrosz fehér selyemdoboz-merülése a padlóig lógott függőleges négyszögével, s a selyemhajtás sarokcsőrök is
a padlóig lógtak, mint óriás csőralsó-bőrzacskós pelikán-csőrök, mint vízig-leejtett hattyúszárnyak, mint albatrosz elkeskenyülő hegyes szárnyai, nagy fehér hajó volt az asztal, s négy fehér vitorla hova visz?,
s a földimogyoró olyan volt, mint a selyemgubó, a selyemhernyó gubója, csak sárga növényi rostszövet-héjból, pórusos, ropogó csontszövet, ami körbe-keresztbe rácsosan befonva sárga növénycérnával, érvonal növényi pókhálóval.
És füge és szentjánoskenyér! Sárga spárgagyűrűre húzott szárazfüge-koszorú! S a barna ráncbőrű fügék, mint pogácsa-sejtek nyomódtak egymásra körben, mint barna, redős, redőgyűrt óriás-sejtek mézzé száradtan és aszaltan,
s a szentjánoskenyérnek zsákszaga volt és tengerhajó-szaga volt, és kikötőraktár-szaga volt és kereskedelmi kikötők vascölöp-kőöböl rakpart-szaga volt, hajótörzs zöld moszatszakálla, zöld nyál-uszony-szaga
és bálnaszáj-bálnahát-bálnafarokvitorlavilla-szaga volt, prüszkölés, vízfújás-gőzbóbita fejtető-luk szaga volt, óceán zöld márványhempergés-szaga, Ázsia-szaga, Afrika-szaga, s mint a karéjosra hold-késsel szeletelt éjszaka
a szentjánoskenyér, a bordás ízelt, belső mézszivacs magvas bőrkaréj, a lapos barna bőrkifli, aminek szelíd Európa-változatát szedtük a tövisfa-Krisztus-akácról, s széthúzva óriáshab-hüvelyét nyaltuk hüvely-belsejét, a méz-szappant.
Mert cukorra-éhesek voltunk mindíg! Lobogott bennünk a cukor-vágy, mint a hajnali tóban a rózsaderengés, ahogy a vizet a halhátakig, haluszonyokig, fenék-mocsár nádgyökér torzsás rózsagubancáig sűllyedve pirítja,
s nyaltunk, szoptunk, szívtunk mindent ami édes: kitépett lepkeszárny tövéről, a porzsindely-érlevél csukló-tövéről a pici mézcsöppet, rózsaszín jázmin-virág zöld rózsalakk-csészécske szivéből a ragacsos méz-parazsat,
lerágva a picinyke sárga porzószál-koronát a szív-köldök fénypereméről, zöldsáska édes potrohát, az apró habos állati kukoricacsövet, erdőkben keresett édes-gyökeret, amit az akácos földből kövünk, csigahéjunk, körmünk kikapart,
És aszalt szőlő! A padlásgerenda spárga-nyakáról levágott aszalék-fürt, a polyvasár-padlás újságpapír-terítőjéről hozott. A poros pókhálóbozont száraz galaxis-tolongás mozdulatlan szikrázatában függő fürt-aszalék-test.
A barna érbozótkúp aszalódott bőr-csöppjei, töppedt lila, hullaviola, éj-alja-kék, szigonysárga, levelibéka-hátbőr zöld, hold-egész fehér ráncos golyócskák! S a rohadt, penész-poshadt hulla-csöppek a golyórács-függésben.
És narancs. És mandarin is néha! Narancs is volt néha a fehér porcelántálban, Afrika-asszonyos, Ázsia-pálmafás, szines kereskedő-címeres, héber-írású, arab-írású, görög-írású, szagos selyempapír gömb-köntösében.
És ez már nem is földi jó! Ez már a világ bősége jó volt! Jónál jobb jó a jóból! A karácsony-asztalon, a kis angyalhajas, szaloncukros fenyőfa alatt, ami mint az újszülött Jézus szivéből kinőtt világfa: sziporka-végtelen éjűr-szőttes.
Mert megtelt a gumikerekes katona-koporsó utáni döbbent, roppant fény-üreg, a fénybőség halálhiány-üreg, mint szörnyű szívkoszorúér-görcs, a gyémánt-bilincs szív-szorítása, gyémánt-töviskorona harapása után bő vérrel a szív,
boldog bő vérrel, nagy-sóhaj gyönyörű élet-könnyűséggel az elpárolgott szorongás, verejték-álarc, veríték-ing elpárolgás után a szív-test, meg az egész embertest, mert oly könnyű lettél, mintha a Holdon lépnél mese-csizmában,
hogy lépted szinte száll, mint a gázlómadáré, mint a szöcskézve futó zebracsikóé, mint az ős-földkor gigászi futómadaráé, szinte jársz a levegőben, mint az óriás a mese-égben, mint Jézus a víz tetején, a Genezáret-hullámban,
mint vízhártya-tetőn a vizi-boglárka, ahogy hat mágnespázsit lencsetalp-tutajjal csúszik a vízbőr fénytetején, s szálkasörte-buborék-hólyagocska-szövedékkenyér taszító-ellenmágnes szivacs-talpa csúszása alatt a vízfelületről bőrredő-csipkelevelecskéket szív.
Mert egyszerre ott volt minden, ami addig is ott volt! Csak a halál-testtől nem volt látható! Csak a halálfélelem fekete szemüvegétől nem volt látható, mert az emberszemek fölött fekete olajfestékből száradt ostya-korongok,
vagy mint a vakok fehérre-meszelt szemüvege, a vakság fölött fehér cukorpor-ostya, s csak belső káprázat van és külső sötétség, s hiába néznek, fejüket a sűrűbb hő-hullámok fény-tömbjei felé emelve,
létük csak a sötétség dobozába zárva, mint gyufásdobozba kabóca, szöcske, sáska, katicabogár, szarvasbogár, csak nekifúródnak a vékony deszka-papír dobozbelső falaknak, s csáppal, sarlós rágószervekkel reszelve,
apró, ízelt kitingyöngyhorgony lábfejekkel kaparásznak, vájnak, kaparnak, hogy messziről hallatszanak a sercegés-hangok, kaparás-köröm harangok, mintha élve eltemetett kapar a koporsófalon, s önmagát habbá eszi, csillag nem hall földalatti visszhangot.
Ott volt a villamos-sín, s a villamos-síneket összefoglaló olajos fekete talpfák vízszintes létra-sora, s a talpfák között a szürkerozsdás bazaltkő töredék-terítő, s a villamos-vezetékek merev húr-asztala, az áram-cimbalom-asztal,
s a drótsodrony-vezeték-hidat tartó szürke vasoszlopok fekiáltójel szürkesége, s egyik oldalon a bérházak koszos, golyósorozat-robbanás-likacsos, zárt-ablakú habarcs-szakadéka, mint fecskefészkes, darázsház-sajtos sziklafal,
s a másik oldalon a major-liget őszi fái, az őszi, őszi, őszi fák és őszi bokrok zizegő, sercegő parázspikkely-kupolái, parázspikkely rostkazlai, meg a gyerek-homokozó, s a fák alatti piros levéltemető a zöld székekkel, padokkal,
s egy kisgyerek a síneken átszaladt, s anyja sikítva utána rohant, s villamos csilingelt, vezetője a csengő-gombot ütötte, és szárazon alkonyúlt, s megteltek a levegő cellái, sejtjei, üregei, aranyrácsdoboz-kútjai véres, mérgezett viasszal.
S az egy-vízágú szökőkútból öregasszony ivott: a kőkehely nyomókerekét, amely a kehelyközép vasmargarétás nyomótengelye volt a kehely pinaluka köré csövezve, megnyomta tenyérrel, s ráhajolt bajszos szájjal a fölszökő görbe víz-ágra,
mint kontyos ezüst felhő folyékony kristályágra, ahogy gomolygó füstkazal borúl göndören lehömpölyögve lángsugár-aranyvirágra, kortyolt, ivott, aztán száját tenyérrel lassan megtörölte s elcsoszogott a liget-árny temetőben,
s egy férfi, akinek széles nemzeti-szín szalag volt keresztben derekáig a mellkasán, a hátán, mint esketéskor az anyakönyv-vezetőnek, a házasság-jegyzőnek, lengő nagy léptekkel ment a járdán kamásnis, gumikalucsnis félcipőben,
s lengő, hintázó, zuhanva-suhanva szétmálló fehér papírlap-kötegek, fehér papírlapok omoltak lágyan, lassan, keringve az alkony-égből, s nem látszott a repülőgép, aki rászórta ezt a nyomtatvány-havazást az árva világra.
Jobb válláról bal csípőjéig széles piros-fehér-zöld szalag-gyűrű a mellkasán, a hátán keresztben, nemzetiszínű széles, ovális selyemkarika, a bal csípődomb fölött óriás kokárdával összefogva, ráncos, lemezes hajtogatás-rózsával,
óriás piros-fehér-zöld dáliafejjel, napraforgóvirággal, mert napraforgó volt az szivárványból, s a szalag-körpánt télikabátos felsőtestén, mint igásló nyakán a nehéz hám, a sárga posztóval párnázott csúcsos bőrgyűrű-ív, fordított
bőrgyűrű nehéz párna-szív, felsőtestén az a szalag-koszorú, mint légyszemben a szivárvány-szalag, a kristálymorzsa sír mélyén a görbe szivárványpánt-ív-vonulat, mint zápor után a kék ürességen szivárványboltozat jelenség-csíkok,
állt ott, mint Petőfi Sándor Barabás Miklós festményén, nemzetiszín-szalag általvetőben fekete zsinóros dolmányán, s kard-markolat helyett pisztolytáskáját fogta. S a domború-pajzsú markolat betekercselve aranycérnával.
Mint Petőfi Sándor! Mint Petőfi Sándor 1848-ban. Ahogy a festményen látta. Ahogy mi látjuk a költőt képzeletünkben. Képzeletünkben és hitünkben. Fehér inge a zsinór-csontvázbordás fekete mentére szélesen kihajtva,
alsó ajkán a szájív alatt, az állcsúcs fölött, a csöpp szakáll, mint nagy, szőröspotrohú fekete légy barnapázsit feketemálna szemekkel, fekete szárnykettőse laposan, feketén erezve,
s a feketeszőrös potrohszelvénytok füst-ceruzává hegyezve, picinyke fekete láng az ajakszakáll, apró fekete bogáncs, csöpp fekete moszat-csillag, fönt az orr alatt s a feketepáncél-homloktető s markolat-pajzs arc-vas a szemeket keretezve, a szigonyos pödört bajusz, mint csikósbajusz keményen kihegyezve,
s a nagy sárga homlok alatt fekete tengerszemek a fekete szemek, fekete kráter-tavak, s a fekete kráter-tavakban fekete gömbcsillagok a pupillák, még-feketébbek a feketénél, s fekete ménesek a fekete pupillákban, égi pusztára kihajtva!
Ó, ez a férfi, mint óriás, kétlábon-álló, száraz dohánylevél-barna vizsla, mint a menny kékmellényű mellkasára ágaskodó zsömlesárga vizsla, vinnyogó, nyafogó, türelmetlen, vastag dohánylevél-eres barna vadászkutya,
barnabársony testbőre, eres, szikrázó kutyatakarója külön mozgott testhúsa fölött, gyűrötten, redősen arc-csontjain, kéz-csontjain, ujj-csontjain, tarkóján, nagy ernyedt dohánylevél fülei alatt, mintha barna őszi avart ráz, mozgat a szél.
Állt a nagy, széles trikolór-szalag gyűrűbe bújt törzsű, óriás trikolór-rózsával csípőjén, mintha Antant-szíj keresztezné mellkasát, a hátát, nemzetiszínű derékövbe forrt szivárvány, színpára kristályhurok és fodros a csípő-rózsa virágszeszély,
állt, mint egy bőrruhás autóverseny-győztes: nyakában hasig lógó vastag, nemzetiszín-szalagos babérkoszorúval, mint egy piros-fehér-zöld koszorús bronzférfi sírszobor, bricsesz-nadrágban, térdig-érő ezüst patentgombos szürke kamásnival. Ezüstlábú egyiptomi sír-sólyom, sakálfejű Anubisz halál-emberkutya.
De ez a férfi ősz volt és öreg. Ősz volt és öreg, ahogy ment nagy léptekkel, mint a gólya, ment, megállt, ment, megállt, nagy csillagos arany-tölgyfalevél léptekkel, mint a kócsag, a gém, a bíbic, a gólyatöcs, az alkonyvéres tósekélyben,
az alvadtvér-iszap tósekély pocsolyában, s kékhígarany sugárzás-alkonymezőben a bíbor napkorong mögötte, a mindenség vérfillér-merülése, s a barna hegyek zöld pára-pusztulás téboly-talányban feketűltek lila homállyá,
állt önmaga udvarában, ahogy árva gólya áll magában, állt az őszi pirosban, ahogy megszenesedett, hamuszivacs-parázsmozaik, füstöt, füstpihét pöfögő faoszlop áll a lassan-üllepedő lángban, állt mintha önmagát várná,
vagy ellenséget keresne, állt, mint elmúlás a hiányban, mint piros kazalban fekete cövek, mint friss fejfa-kereszt fenyőág-babérág-kerekű piros tulipán-koszorúval, tulipán-koszorú hámmal, szalag-igával a ködsárga villanyfényben.
Mit akart? Mit keresett? Kit akart? Kit keresett? Honnan jött? Hová ment? Kiért? Miért? Honnan? Hová? Kihez? Mit tudom én? Vagy sejtem én? Vagy nem is sejtem, hiszen tudom, ha nem is tudom, hiszen akkor is tudom.
Ment a nagy feketelakk-gumiladik tokú cipőben, kalapja fején, mint lehajló, csillagkürtös kék harangvirág-kehely, cakkos-csipkés-karimájú kék kalapja fején, mint kék harangvirág, s orráig sűllyedt fürtjein a kék növényharang-kürtkehely,
kesztyűje nem volt, csak széles körmei, mint a vaskos kövirózsa szívalakú zöldhús szirompikkelyei, és sárgacsíkos zöld nyakkendő-csomóján egy apró ezüst-teknősbéka pórus-pontozott rombusz-mozaik páncélpúpja, mint ezüst légy összetett szemében egy-egy látókehely,
a pontszem-összetevők ezüstpúp össz-alakja, s a teknőc fejecskéje ezüstkígyó-kérdőjelecske, farka rajzszögtű, négy lábacskája pillérkampósan a selyemre-támaszkodó ezüst kaporfejecske. S áll néz, mint kínai ezüstszekér a selyemúton.
Igen! Hát ilyen a világ! Ki erre megy, ki arra megy, ki erre néz, ki arra néz, ki erre vág, ki arra vág, ki erre hág, ki arra hág, ki mást emészt, ki magát emészti, kit a lét emészt, kit a szegénység, bánat, szomorúság, van aki beleőrül
sorsába, sorsa rettenetébe, s egymáson hemzsegő kígyókat lát a szobasarokban, pikkelytekergésből, tekeredő pikkelykötelekből sziszegő nagy kosarat, sziszegés-asztalt, s azt árúlja, mint piacon a virágot, kígyócsavarodás-asztal őrületét,
s szétcsúsznak a szobák sarok-élei, a háromszög-ág vonalak, aztán a stupor, mint örökké mozdulatlan kálcedon-ág, jáspis-virág, cseppkő-bozontból szálkás némaság, s nem látszik a kopár kintből a tűzvihar lélek-betét,
s van, aki másban ünnepli halál-ünnepét, izzad, szorong, s ópiumtól forog, mint selyemhólyag-pörgettyű búgócsiga, láz-lovas, láz-hintós kristály-ringlispil, higany-körhinta eszeveszetten, s arcra-zuhan, ha forgása higany-tál korongján okádva pördül.
S van akinek tóparti nádkunyhó a szivében, s a kunyhócsótár barna kötözött nádkévéből, s a barna ciromláng-pehelyköteg kúprozsdáján verebek hintáznak, félig süppedve a növényszőr-bóbitafüstbe, és zajonganak és veszettűl csiripelnek,
van kinek szivében lángból-font angyal tombol, mint az ördög, akit piros barlangba zárt a büntetés, s kívűl ártatlannak látszik, jónak és szabadnak és szeme akár a megzápúlt madártojás, mészhéjjal burkolt belső büdösség, mert halál,
látástalan zöldszeplős kék mészhéj-vakság, s van akiben áramdrót-karám a szabadság, s fényei, mint öreg legelésző foltos és fekete tehenek füvet harapnak bambán és szegényen, s víztócsában úgy ülnek, mint gyerek az éjjeliedényen, s van aki nem talál
magában, csak másban menedéket, s van aki ugorva kilöki maga alól a széket, s van akiben beomlott tárnák vize ragyog sötéten, mint feledés a száműzetésben, s nem látja, hogy egy másik csillagon tomboló anyag-bál van, vulkánok Isten-vért lövellnek.
S van akiben tigris, párduc, keselyű, orrszarvú, krokodil, medvesün, leguán, elefánt, zsiráf, zebra és viziló egy gömbbé gomolyodva forog, pördül, pörög, gomolyog, mint toll-csőr-csont-pata-hús-ormány-orrtüske-fül-szemgolyó gyanakvás-gömb,
iszony-gömb, ragadozás-gömb, szelídség-gömb, s a villogó nedves szemgolyók, mint zöld-tüzű drágakőbetétek, rongylabdára varrt gyöngyházgombok, fasírtgombócba gyúrt gyöngyök, izzanak, lángolnak és ragyognak, s ez az állat-golyó, mint égitest forog,
s van aki egyszerű, mint egy vasalt fehér ing, és jégszagú, mint a téli udvar spárgahídján száradó nagymosás, s van aki bonyolúlt, mint az anyag, részecske s hullám-titokzatosság, s a szilárd csak páraköd akarat, dimenzió-dolog,
s van akiben a gyász: mindíg-termékeny pete-újulás, mint nőben a havi tisztulás, nem nőstényben, csak a nőben, mert az állatnak nincs menzesze, talán csak a majomnak. S nincs túlvilág, ki az asszonynál bonyolúltabb és különb!
Igen, ilyen ez a lét. Fényes és sötét, fekete és fehér, faggyal virágzó s tűzzel indázó, bozótos, pusztaság, sivatag, láp-világ, méz-homály s fény-barnaság keveréke, láz, hideglelés, kiszáradás, víz-gyűjtemény test-épület,
nehezen-szuszogó fölvizezett anyag, eleven anyag, amelyben tócsák, tavak, patakok, víz-erekből megtöltött kutak, víztárolók, nehéz, halálos vízgyülemlés a sejtekben s a sejtek közötti térben, hogy vízalatti cserjebokor a tüdő,
s a hasgömbben egy kisebb óceán, s a lábak, lábszárak szét-nem-zuhanó hurkás, fényes vízoszlopok, s a visszérkötegek, mint venyige-kéve a lábszárakban, s a combközökben, ágyék-dombövekben széles folyamdelta nő,
hogy a sejt-molekula-atom-szerkezet lebeg szinte az összefoglalt vízben, mint tengermélyi korallbozót-csontváz-sziget, s nem tudja kioldani magából az üszkösödő test a fuldoklás-súlytömeget, a tikkadt-feszülés víz-fölösleget.
Igen, ilyen az élet. Csúnya is, szép is, boldogság, s rettegés is, kiszolgáltatottság s alázat, magyarázat, s hiába-magyarázat, jó is, meg rossz is, látó és vak, lehetetlen és összetevőivel-mégis-lehető, igaz és gonosz, reménytelen,
mert van, s azzal-reményű hogy lenni lehet, gyönyörű borzongás-hajnal, és sötét borzongás-üdvtelenség, elgörbülés, megtörpülés, eres, száraz hártyacsomóvá, szakállas hártyakérdőjel asszonytemetővé zsugorodás, sugárfelhő-szem,
májfoltok-pettyek-szemölcsök-bibircsókok-lila bőrárnyszigetek-csomók-bütykök absztrakt ember-atommodell-szobra, szőrveszteség a hónaljban, szempillán, szőrkopás, szőrhullás az ágyék-bőrön, férfi és asszonyfejen,
termékeny és halott, magtalan s embert-szülő, szánalommal kibogozhatatlanúl összetekert, összekevert gyűlölet, irgalmatlanság, irgalom, kegyelem, szeretet, tárgy és tárgy-hiány üresség, bűntelenség ami bűn, bűn, ami bűntelen.
Mert mit tudott magáról ez az érett dohánylevél-színű, kék értoll-bőrös embervizsla, mit tudott magáról és a világról, ez az Anubisz, a holtakat pártfogoló egyiptomi mitológiai isten, a sakálfejű ember, akit a halottkincs piramis-sír munkával és világegyetemmel festett kobrás szobája őrként viselt,
mit tudott a fényről és az árnyról, a világosságról és a létezés-hálószabályról, az elhagyott pókszövet finom feszülés-rácsszigorúság égő, szikrázó fonalkürt mindenség-tartományról, a bűnről, a büntetésről, az ihletről és az ihlet-hiányról, a csillapíthatatlan rettenetes tűzről amiből a lét megszületik,
ez a vadászkutya-homálykristály, a csönd-kristályidomok belső homálya többdimenziós fénytelen feszes tér, és mit tudott az a másik, aki úgy állt ott, mint aki önmagából ki se látszik, mint akiben a köd virágzik, s szétterpesztett lábbal pisált, s nézte a húgycsík
aranyrezgés-hátú habbuborék-deltáját a kövezeten, két ujjal csípve szerszáma legyűrt bőrkelyhű feketepettyes lila makkját, a pipacs-sziromcsésze hús-bibe szivét, s tán asszony-jégrianásra gondolt, kan-lüktetésre nagy rózsacsigaszájú asszony-combok között. Aki az akasztott mellett vizelt.
S míg ürítette feszülő, dagadt húgyhólyagát aprókat nyögött, mint egy anyakoca, pedig férfi volt s nem is öreg, nyögdécselt, mint a bús gerlice a versben, sóhajtozott, mint kis szél lökdös nyikorgó, hártyás papírusz-vitorlát, cölöphöz láncolt csónakot, borzolva nyárfalombot,
és észre se vette ami körülötte ragállyal virágzott és lila aszállyal hőtömb-mágnes tornyokkal és kapukkal fölkelve és vándorolva tombolt, mert benne a hólyag-feszítés és hólyag-nyomás inger-súlya, őt húgyozása kötözi aranykötéllel, pára-ívvel a kőre,
s nem véreres hártyatojás, gyöngyházselyem levegő-hólyag lebegteti, mint vízben a halat, csak Gargantua és Pantagruel vizelése áradású vizeletét nézi, a végtelen-mennyiségű idegfeszültség-vesefolyadékot, s nem néz a történelemre, mint nősténypárduc-nőre,
s nem látja az idő-sejtszövedék sejtjeként önmagát, nem lát múltat, jövőt, jelent, csöndje, mint iszapba-sűllyedt mohos kővályú, fejében imbolygó könnyű hínár-ringás, nem lát mennyet, poklot, lila halottat, s röhögik a pislogva bámészkodók, mint Krisztus sárga, egymásra-szögezett lábai alatt onanizáló bolondot.
Mert mit vett észre az ősz, öreg, szalagkoszorús férfi, aki úgy állt ott, mint önmaga bronzpatinás sírszobra, s a bronztörzsön keresztben új koszorú nyakától a far-golyóig, hurkolódva ferdén, mint hősi emlékmű megkoszorúzva,
észre mit vett a mámorból, magányból és hiányból, aki úgy pörgött maga körűl, mint rulett-asztal lapos-tölcsérű legyezős szám-korongja, s a legyező-tölcsér fekete-fehér keringésben a keringés más-útja golyó-pörgés,
a pörgésben a pörgés, a forgásban a forgás, a keringésben a keringés, hogy majd a legyezős fémtányér-búgattyú, a legyezőtál-búgócsiga ha forgását csitítva, zörgését csillapítva megáll: a szám-kancsóban a golyó-begörgés
nyereséget ad-e, vagy veszteséget, észreveszi-e ez az ősz, öreg, szalag-koszorús felsőtestű, kopott Mídas-király, látja-e ami fölszáll, suhanva fölrepűl, őrangyalként a levegőben áll, ami a földre lehullva, rács-sejten behúzva?
Mit tudom én! Csak azt látom, hogy működik benne a beszédjelző búgás, mint utcai telefonban a fémpénz, vagy az érem, ha az áramkört összeszívja, mert szájához emeli behajtott tenyerét, mint a telefonkagylót, s abba motyog,
s látom, hogy a villamosok körszigete beton-téren egy fölcsapott toronyfödelű tank ég, s úgy füstöl, gőzölög, ropog, mintha fém-vízforraló kancsóban a víz lobog, forr, gőzzel sziszeg, sustorog, táncol, kupak-tetőt
föl-fölemelve forró gőz-tolással lüktet, egy nagy, fehérrel számozott tank ég a villamossínek között, a villamosdrót huzalháló pókhálótányér-szigete alatt, maga köré hullat vasból patakzó láng-lepedőt,
s nagy vastégla-láncú hernyótalp-oválszalaga vaskerekek között eltörve lóg, mint kettétört vaslétra, letört vasrács-erkély, temető kripta-kerítése rozsda-kacskaringógyűrűs rozsdalánzsából, s nem nézik meszelt kő-Krisztusok.
S a visszahajtott födél-fülű tanktorony páncélkéményéből, mint tengeralattjáró-páncélkémény tetőtlen cilinderéből egy égő katona lóg ki, láng-arccal, láng-kezekkel, láng-hajjal, lángcsipkeomlással a vas-sárhányóra folyva,
mint egy szétbomlott sárga búzakéve, mint égő búzakéve, mint villámsujtotta apró nádtető égő gólyafészekkel, égő kőrózsavirágzás-csigabigákkal, égő mohaputtonyokkal, égő fecskefészkekkel, égő fülesbaglyokkal, égő nádhajó-sűllyedéssel,
már túl a síráson, üvöltözésen, már túl a mászáson, kapkodáson, kaparászáson, már túl a káromkodáson, már túl a sikoltozáson, már túl az iszony-csodákon, már csak lángból, láng-ropogásból, bőrhólyag-vízpattanásból vízhólyag égés-repedéssel,
halottan, mintha kivágott kis fa dőlne lánglomb-magánnyal a földre ömölve, kis őszi fa, láng-fa, s égő emberhús-szag, égett haj-szag, égő posztó-szag, szövet-szag, s kidurrant szemgolyói, mint virágmedúzák, a feszültség nélküli takonycsillagok arcán eresen szétfolyva.
Mert úgy lóg ki a halott lángkéve-ember a tankból, mint félig-rohadt barna almából a megszáradt kukac. A rothadásban májfoltosra, gyűrt penészránc-parókává égett almagörbület héjgömb-közepén pici luk, abból lóg ki a testfonal,
a hártyaránc-gyűrűsorocska fonalzsák, amelynek száraz gégecső-végén a gesztenye-alakú koponyafej, s két fekete gyöngy a koponyába szúrva: szemei, s ez az egy-ág halál-fürt is az elmúlás meg a szégyen, ahogy mikroszkópikus mirigylánc-szájíve csókol,
csókol a hullaszáj hullabőrt, halál a halált csókolja, halott halottat csókol, halottat halott, s a leveles almafa-gallyról pörögve pók sűllyed lassan lefelé, mint karima-nélküli szűrküllő gyémántcsillag, púpos polipként lebeg, mintha űrhajóból
lövődne ki ejtőernyő, búvársisak-körablakú kabingolyó, csápos acélgömb, sűllyed a pók önmagából-ontott szikrafonalán, a kukachulla fölött megáll lassú ereszkedése, aztán a halottra száll, s a tetem fölött kupolát képez szőr-gally kitin-lábaival.
Ó, Földre-érés! Életre-hullás! Halálra-ereszkedés! Az élő halálra-rápörgése selyemsziporka-fényfonállal! Ó, Föld-héj, Föld-kéreg, almabőr! Hússal és rothadással, héjgörbület penésze, rücske, ránca, herpesze, ráncmező gyűrt görbület-penésze!
Halál! Halál! Halál! Halál! S égő embercsont bűze rettenetes! S a sátras bárka-alakú vasdoboz, a halál-dzsunka réseiből, fugáiból, lemez-vonalaiból, hernyóiból, doboz-részeiből, olajhordó-hátizsákjaiból fekete füst szívárog, zölden gomolyog,
s a keréksor-fölötti tetőtál-vályúba arccal omolt sikoltozó-rikoltozó láng-madár szenes csonkjai is füstbodrokat pöfögnek, mint kihűlt lávatalaj, ősi láva-táj, amelyből a Földkezdetkori működés metánja, széndioxid-gáza fölcsobog.
Évmilliárdok halál-mélyéből, a lesűllyedt, elkövesedett tevékeny szenvedésből fölszívárog többezer-méter mély kőzet-szegényből, a nem-eleven üledékből a hajdani, egykori roppant magányos élet gáz-maradvány-párarésze, feledhetetlen erjedése.
Hol lehet apja, anyja? Ki lehet anyja, apja? Öccse, nővére, huga, bátyja van-e? Menyasszonya van-e, felesége, kis családja, ahogy mondani szokták, nekem oly méz-szagú szégyenkezéssel, és mit tehet az egészről?
Kis tatár-fiú lehetett, akinek mosolytalan nézése, mint aki nevet, pedig csak széles súlyos arc, egymástól két kiálló pofacsont-messzeség fölött a ferde szalakóta-arcsáv-bajusz szemek, a higanymetszés hólyag-vonalak,
kis aranyszikla-tál mongol arc, akit szuronyos puskával a téren őrzeni láttam, állt a hozzá hasonló, mint egy íjjas, tegzes, tegezlemezes, nyílvesszős katona-gyerek Batu kán seregéből, többszáz-évvel ezelőtti lovak
között törpe, velencei-gondola orrú csizmában, földig-érő zöldposztó katonakabátban, amely mint redős papi ingruha, szerzetescsuha, daróc-súly reverenda bőven lógott testén, s arcán a láng árnya-fénye színjáték szorongásból és rettegésből.
Mert mi köze is volt neki ehhez az egészhez? Mi köze lehet ehhez az egészhez? És hol van az a messzi-messzi-messzi földrész, az a sivatag-tündérföld, hegyszikla-patakzuhatag-hegymező varázsország, ahonnan ide hozták?
Krumplit szedne, ásna, kapálna, gránátalmát enne inkább: a mákgubó-szerű gyümölcsöt, amelynek csonthéjlemezekből csillagszelvényekre-osztott növényi csontkéreg-koponyabelsejében piros szemekből atomsűrűség hústöltelék van,
piros bogyószemekből gyöngyöző hús a háromszögletű küllő-rekeszekben, inna csöcsös korsóból, pataktavacska fénygyűrűzésre hajolva vizet nagy hangos kortyolással, szőrös ajakszívással, mint a teve, a ló, a birkanyáj torlódás-hozam,
ülne fehér kaftánnal, fekete turbánnal a tevenyakon, a ringó szőrpúp-gálya tevén a sivatag-dombok közt kanyargó teve-úton, s a turbán, mint fekete rózsa, óriás, fején kinőtt fekete rózsa, s teve-útja rózsa-vonulás-szagosság.
Ülne kis törpe lovon ménesek körűl, juhnyáj körűl nyargalászva, kis nagybozontú, medveszőr-bozontszoknyájú, mamut-szőrbozót kazah-lovon, kirgiz-lovon, kazár-lovon, üzbég-lovon, oly törpe alacsonyan hogy szinte földig ér a lába,
mint Illyés Gyula versében a vezérnek, Árpádnak, kocogva, ügetve, vágtatva az akácos, jegenyés, vadrózsa-cserjés, fű-alacsony sziklatájon, fűdomb púpmező tájon, sárga agyagfallal kerített agyag-falu viskói közűl gyerekét vinné iskolába,
kis, rossz, zötyögő, hörgő teherautó-tragacson, s a falu-középen óriás agyagkörte, az a tűzhely, az a közösség-kemence, azon főznek, vizet forralnak, lángos-kenyeret sütnek, s az agyagkörte körűl asszony, gyerek, sürögve tétován álldogálva,
s az agyagkörte, mint egy égi titán sár-szive, sárrá száradt könnycseppje, s végtelen két-méter magas elefántfű-tenger, kóró-sivatag, s vastag és kemény a fű, mint a száraz barna nádszál, mint a bodzafa vattahús-belű, kőszövet-bőrű ága.
Vagy vinne apró kétkerekű szekér-taligán csöpp fekete szamár-csecsemőt, fekete csacsi-újszülöttet a városi vásárra, szamár-húzta szekér-taligán fehér kisszamarat, s az öreg kanca-szamáron, vagy csődör-szamáron kétoldalt óriás zsák-golyók
lógtak, a hátat begörbítve, a hasat a földig nyomva, mint hatalmas vesék, súlyzó-nyereg, s a szamár-nyakon a pálcás férfi ült, meg a kamasz-gyerek, s a port-söprűző szoknyájú asszony mezítláb gyalogolt a nem-Jézusi Jeruzsálem-menet után,
a piacra, ahol két népmesét láttam egyszerre én: állt véres fehér rongyba tekert óriás hallal, talán vizával, harcsával, csukával egy ősz, jegenye-alakú száműzött öreg férfi, hóna alatt a hal, mint pikkelysarló, szája földig ért, farka földig ért, rothadás-szagán
lebegett könyörgése, hogy: „halat vegyenek!”, hisz csoda érte, kifogta a mese-halat, de ki nem mérhette, hisz nem volt rá engedélye, s ki vesz félmázsás büdös, zöldfoltos halat, egész halat?, s vizenyő-csöpögésből, vér-csöpögésből a nyálkás uszony-tollak, híg szemgolyók.
S a másik mese: a piacon, ahol szennylé, mocsokpatak, hólekvár-ürülékmocsár, féllábú mankósok, lábatlan, autókerékgumi-segg-golyó-talpú földszint-taligás férfi-tuskók gurultak kezükkel söprögetve s látszott péniszük, herezsákjuk
csomagja a föld-alacsony guruló asztallapon, mint ágyékuk előtt fekvő tarisznya, hátizsák, nyúzatlan nyúl hentestőkén, s kovászos-uborkás hordók, gránátalma-pultok, a sárban egy öregasszony ült, ráncrózsa-bőrtakony szegénység, előtte sárra terített
zsebkendőn egy fürt szőlő, a másik zsebkendőn kis kupac zöld dohánypor. S jöttek a mese-ravasz ember-rókák, „szabad?” kérdezték, s kóstolni lecsíptek egy szőlőszemet, s orrlukukba tömtek ujjhegynyi zöld dohányport, s elment aki mézet kóstolt, nagyot tüsszentett,
öklével orráról taknyát letörölte, s az bütykös kézbőrén, mint fényes enyv-út, mézga-szalag, s jött egyik a másik után, s utánuk csak két üres zsebkendő maradt meg a szőlőfürt bozontos ércsontváz-kúpja, meg a büdös haldög, üresség-arcuk, nyomor-árnyuk.
Mert mit tehettek ők arról ami így van? A kiszolgáltatottak. A ravaszság-gyűlölet-törvényességgel elítéltek? Mit tehetett a kis kövér zsidó ecetgyáros falumban, nem is olyan régen. Aki szivenszúrta magát félelmében. Aki úgy rettegett, hogy megölte magát.
Az ecetgyáros ágya mellett pizsamanadrágban állt mezítláb, s hosszú tőrkéssel mellkasába döfött, a szív felé, de nem sikerűlt a szívbe szúrnia, aztán újra döfött és újra döfött üvöltve szinte tébolyúltan, s spriccelt, fröcskölt melléből a vér, mintha vulkán kitör.
S véres lett a padló, a fal, az ágynemű, a menóra, s állt mint akit késsel gyilkolnak sikoltozva és zokogva, míg összedöfködött, szúrás-hálózat mellkasában nagy zsidó-szíve, mint a dárdával szétvágott Jézus-szív kinyílt, mint reggeli tulipán, a hús-szirom-öböl,
s állva halt meg a vér-fülledt, vér-görnyedt ellen-Macbeth, az ecetgyáros, a kis kövér falusi zsidó, s aztán térdeire zuhant, mint vastüske-fejszével homlokon vágott tehén aki fölugrik, s behajtott térdeire hasra zuhan. Feküdt, mint szivenszúrt áldozati bárány, Dávidból lett gyilkos Góliát.
Mert benne nem volt annyi hit, mint falumban Józsinak, a kovács fiának! Dehát hogyan is lehetett volna? Hogyan, miből, miért? Nem akart, mint kemence-tűzben a tetves ruha elégni! Miért is akart volna? Azt csak torozva és röhögve mások akarták!
Kemencében elégni! Gázdoboz-autóban megfulladni! Jött a cirkusz nagy csinnadrattával, dobbal, cintányérral, trombitával, s nagy viharvászon-buborék kötélsátrat épített, cövek-feszítőkkel, sárga vászonkupolával, s mikor tojással, pénzzel fizetve a boldogság-templomba gyűlt a falu-nép:
a medve után, a majmok után, az egyetlen szív-rózsa szájú röhögés-bukfenc bohóc után, azt mondta a cilinderes, frakkos kikiáltó: „Íme itt Cája János”, s ki is jött Cája János mint két ős-futómadár lábú: Phororhacos-lábú hús-büszkeség,
vállpántos-úszótrikóban, „mindent megkap, aki legyőzi!” Aztán a porondra ment Józsi, a kovácsfiú, ingét levette, s úgy a földhöz vágta, csak úgy nyekkent, s feküdt az izompacni, a bohóc sírt, a ballerina tánc-cipője hegyén tipegett, s nézni az emberek egymást röhögve tapsolták.
Mert ez a fiú szarvainál fogva egy bikát is földre-rogyasztott! Addig nyomta a sárga göndörszőr-homlokú, óriás lengő heretojás-kettős fekete tökzsákú állatot, amíg tajtékos fekete orrlikú szája a földbe túródott sötéten,
nyaka bőrlebernyege, mint tarka uszony, óriáshal hasuszonya, mint földre-fektetve hajtott veszteség-zászló, mellső térdeire rogyva habosan hörgött, nyálasan szuszogott, farka, mint szőrbojtos szőrlándzsa állt mereven,
hátsó lábaival kapált, hasított körme a földbe szív-vályukat vájva, durrantott, feszűlt, kicsúszott hosszú hegyes vessző-ormánya, lilán csöpögött, ondónyál-huzat-szövetet folyatva lengett a bikaistálló karám-szigeten:
mert minden faluban van egy Toldi Miklós, nemcsak Ilosvay és Arany János arany-magasság, rózsaérc-mélység époszában! Minden faluban van egy, Toldi Miklós, aki kivirágzik mint rózsamályva a munka, a szegénység gazdag ölében.
A cirkuszt még az éjjel lebontották! A cirkuszt még éjjel lebontották! Hisz habzott a röhögés meg a szégyen a vándorcirkuszosok, s az egyszerű, gazdag, gőgös és pökhendi, szegény, rátarti, buta, irígy, és vágy-komoly falunépben,
mint a lilaszenny-tajtéktömb támolygás a viharkezdete zöld szőrmoha-haranghörgés nyárdélutáni égen, amikor sárga párafény-ritkulás hatalmas hódolat-üregébe a fekete konda özönlik villámkörmökkel csörögve, ürülék-adóval,
mert az izom-háromszögek hiány-lukakból és bronzhólyagrudakból összecsomózott Henry Moore-szobrát, a beolajozott-testű birkózó-Kassák Lajost úgy odacsapta a kovács-fiú, mint mészáros félbevágott marhát a tőkére, semmi-szóval,
mint a levágott-fejű, fehér borda-létrás hústeknő belsejű, belső szerveitől, zsigereitől, májától, tüdeitől, gyomrától, veséitől, szivétől, húgyhólyagától, tökétől, nemzőtest-tartóizmaitól megfosztott féltehenet, bika-felet, súly-nyögésben.
A vastag barna, síkos vérnyálát lesikált, véres ronggyal letörölt, bárdél-csapkodással keresztben összevissza vágásvonal-háló térképpé vagdosott bontó-asztalra! S a fél-marha, mint Rembrandt fehér kerítés bíbor-üregű tehén-fele
sötétbarnaderengés-bíbormerengés festményén, ahogy szétfeszített hátsó lábakkal a hentesüzlet vashorog-szögein a lábszárinakra akasztva lóg, úgy odacsapta, mint egy óriás strucctojást, hogy meg se nyikkant, csak pislogott az ember-pacalpók.
Elzörgött hát a holdas éjszakán, a tücsöktéboly-cirpelésnász holdaranytenger ezüst-éjjelen a cirkusz-kocsik muskátlis-ablakú festett, kerekes doboz-sora, mint kettős-lapátkerekű fehér gőzhajó, s a hegyes kúpsisakos könyökcső-kémények periszkóp-
csöve füsthajat szivárgott az állvány-patkós sisak-alja üresség-korongokból, mint hajcsillag-tenyészet-állatvirágot, szőrtányér-kaporpénz-omlást, s a petróleum-lámpafény-négyzet ablakok függönyei lezárva, mint halott szemfödele.
A nehéz, vaskos muraközi lovak vontatta szekérdobozok után zörgött a nehéz, vaskos muraközi lovak húzta ketreces-szekér, a vasketrecek doboz-ragálya, mert egymáson, mint dobozraktárban: ketrecek, kalickák, rács-vasak:
a majom, az oroszlán, a medve, a kétlábon-sétáló oroszlánná nyírt, nedves-orrú bundagolyó-fejű fehér pincsikutya, a görbe csőrével dobozból jóslat-cetlit kihúzó szivárvány-papagáj, s nagy hosszú vastag kötélen a vénséges törpe-elefánt,
a kőredők ránc-lepedője szikla-rakottszoknya elefánt, piros orrlik-szives kőredő-csigaszem-ormánya, mint lepke pödörnyelve a két sárga agyarfog csontsarlói közé betekerve, kőgatyás seggel ment a senkit-se-bánt,
fülei, mint őslápba száradt ősgyíksárkány-lábnyomok, őskőzet-sziklatálba fagyott angyalgigász-ujjlenyomatok, a kőér-kőrecetál-lapulevelek, s ment az árva vonulás, a vereség, a veszteség, s utána űrből sziporka-csönd, gyémántrács, ami vak.
Így volt? Így is volt, meg úgy is. Így is, meg úgy is, meg másképpen is, meg amúgy is! És éjszaka volt és csillag-sötét. Az elmúlás ránkborította végtelen ráncos, ezüstös mágnes-köpenyét, a halandóság embercsontvázunkról hús-ingét lehúzta,
s világított az élet-rejtelem meg a halál-sejtelem, mint a töklámpa kukoricafosztás-ősz éjszakánkban, mikor a sárga-zölderes disznótök foszlós kenyérbél-szerű növényhab-töltelékét kikapartuk a tyúkoknak alumínium-evőkanállal,
s a növényzsír-foszladék sárga kalácshús magvait, a kaucsuk-peremszegésű ovális hártyafilléreket, s a tyúkok csipegetni kezdtek gyorsan, s a kakas is odacsípett néha, s csőrükből is húshab kilógott zöld nedvesség-zsír szállal,
s késsel szájnyílást, holdas üresség-sarlót, szemkorongokat vágtunk a tökhéj-húsba, a szájperem üresség-tava köré hegyes fogakat a tökhúsból, csipkefogsor-koszorút, tökhúsból fűrészfogút, s az az üreget koszorúzta.
S égő gyertyát ragasztottunk a tök-koponya belsejébe! Mert a tök hab-belsejét, a kristálynedv-vattapuhát, a magokkal pikkelycsontvázú hab-velőt, mint madártömő, állat-tömő, múmia-embertömő a csonthólyagból,
a hártyacsont-hólyagzsák koponyákból az agyvelőt, a hajdani buta, szűk, tompa, vagy kozmosz-tudat velőállományt hosszú kampós tűkkel, kanalakkal kikaparták az orrlikakon át, úgy mi a tökhéj-gondolatból,
s a bent-égő gyertyától piros lángfény-ablakok, piros lángfény-kapu világított az őszi éjszakára, s huhogtunk, mint a baglyok, s egymás felé rohantunk, egymás elől piros tökkel cikkantunk az utcára az udvarból,
mint nagy piros, piros ribizligolyó-szemű legyek, s a rubint-tű gömb-sün szemek, a smaragdgyöngyfejű-skarlátgombostű parázs-félgömbköteg szemek látták az éjszaka szörnyeit, rémeit, mint ultraviola-átsugárzásban, nézne ibolya-tartomány sugárzásból.
Cikkantunk, egymás-felé ugrottunk, kuvikoltunk, kakukkoltunk, fehér ágylepedő-köpenyben suhogó szellemet játszottunk a rózsaderengő tök-lámpákkal a kezünkben, a piros tök-koponyákat hónaljunk alá fogtuk,
nullás géppel kopaszra nyírt fejünk tetejére, a hajtarló-koponyatetőre állítottuk a pirosan átfénylő, vörös-szemű, vérarany-szájú tök-koponyákat, combjaink közé szorítottuk az aranybíbor tök-koponya-hólyagokat,
s rémüldöztek a kukoricát-fosztó asszonyok, rémüldöztek, fecsegtek, pletykáltak és nevettek, s emlőkig-süppedve ültek a lefosztott, bajusz-növényszőrös kukoricalevelekben, mellük elé vékony csónakokat
vájva és túrva a nedvhideg-bőrhártyaszáraz levelekből, arcukon, ágyékukon bajuszt, szakállt, pinaszőrt utánozva a növényszőr-kukoricabajuszból a petróleumlámpafényben, mi meg a szederfa, diófa árnyékzizegését tökfénnyel túlvilággá loptuk.
Az csak a játék! Az csak a játék volt. Boldog szellem játszás, túlvilág-játszás, alvilágot-játszás, túlvilágot-játszás, halált-játszás, szellemsuhogás-játék lengő, lobogó, csattogó ágylepedő-köpenyben, lila-
bogyómirigy lepény-gyümölcs tányérú bodzaág-jogarral, óriás, újságpapírból hajtogatott csákóval fejünkön, mert mi voltunk a szellem és halál, alvilág, túlvilág, halottak éjféli bolyongó szelleme, töklámpás angyalok,
mi voltunk a föltámadt éjféli temető, földsírokból, kőkriptákból lebegve kiszállt éjféli halottak lidércláng-palást csavarodása, vállig körben befátyolozott fejjel, vállig fátyol-harangban sakkló-vászoncsomagok,
mint a beduin harcosok, kisfiúk: muzulmán lányok, iszlám-szigorúság dogma-asszonyok, tündérhattyú-lányok, táltosmén-varázsfiúk, mese-alvilágba szálló óriás Griffmadár fején utazók, a mesék győztes legkisebb fia.
Mert úgy ültem a gigászi, szőrpáfrány-büdös tollkupola fejen, a Griffmadárén, mint esőrohadás-illatú hatalmas fekete szénaboglyán, s meztelen lábaim kétoldalt a két óriás szem-tojásra lógtak,
mintha tevepúpon ülnék, mintha mohahíd-nyergű üveghegy tetején ülnék, s két lábam a tengervíz-kék üveghegy két ferde-zuhanású oldalán lelóg, mintha a két gigászi madárszem lenne két heretojásom,
mintha alattam, a tollkupola-üstnyereg alatt tengerszem-nagy, vulkántó-nagy óriás üvegdiók, gigászi üveggolyók izzanának mereven, hidegen, függőlegesen a vörös-szemhéjas tollkoszorúban, a kráter-gyűrűrácson,
az alvilági halottas-hajó fedett csontháztetős csónak: a tollszőr-félkoronás csőr-tő fölött, s a pupilla-óriások a szemekben, mint a napfogyatkozás fekete korongja, s bennük a lábak, mint tóban a gallyas lomb: visszaszólnak.
S a gótikus templomhajó-nagy sárga csőr orrlikas sziklasátra fölött, a Tyrannoszaurusz rex többtonnás gyíksárkány fejéhez hasonló madárfej két oldalán a szemek: hártyabőrözött kocsonya-Földgömbök,
s a szemhús-Földgolyó erezete, mint csipkésen és csipkeláz-domborulattal szétfutó földlemez-repedések, amikből az ősláva vörösizzás ragálya kilátszik, vörös lávapatakok a földlemez-repedésekben,
izzó lávafolyók, vörös lávagyökerek eleven vonaglás-csipkéje az ínhártya-fehérben, szivárványhártya-parázsmoszat-zöldben, s a pupillákban, a feketeláng nedvkorong-kútban, mint éji tükör-fészekben,
csillagpárafátyol-függés sokaság tükre éji tóban virágos barackfa-ág, a kisfiú-láb, az első ifjúság, meg az egész, tág mindenség-kúszaság végtelen rendje, rendezett káosz, meg az Isten, meg az Ördög.
A tök-lámpa! A világító tök-koponya! Az csak játék volt. Játék, meg képzelet. Játék, mert képzelet. De miféle játék ami most itt van? Miféle játék? Miféle képzelet szülötte mese-ország?
Miféle játék és miféle ajándék? Miféle megvalósulás a képzeletből és hiányból? Mese, mítosz, legenda, rege, szörnyűség-találmány, riogatásdüh-ábránd? Túlvilág-hőseposz, túlvilág fényalakjai sugártömeg, csobogó láng.
és élethiány-bánat, életvágy-sorsadósság csordapásztora, árny-csordát terelő, akik mint bikák, borjak, tehenek bőgnek, istenek, istennők, isten-gyermekek, héroszok, gigászok, titánok, félistenek, angyalok gyülekezete komorság?
Mert démonok, dzsinnek, koboldok, manók, szellemek, állat-istenek, madár-istenek, a fény, a sötétség, a teremtés, a termés, az éjszaka, a halál, a nap, a tűz, a vízözönt-hozó, a tűzözönt-adó, a gyűlölő, a megbocsájtó,
a bika-ember, az emberló-kentaur, a pánsípon-játszó ember-kecskebak, az istenkutya, lófejű tündérasszony, róka-menyasszony, isten-sakál, varázstollas kígyó-királynő, hétfejű sárkány, aranykoronás varangyosbéka-herceg,
s mind a többi itt nyüzsög égett emberzsír-szagú éjszakámban, szénroncs-hajóvá égett embercsontváz-éjem csillag-pázsit eszmélet-küszöbén, mikor fölöttem egy karcsú ostorlámpa kitin-szárnyfödős neonlángvonala serceg,
s úszik éjszakám árvízhab csillagtáj-sodródás tetején a nátriumkarbonát-oldatban tartósított világ s az agyától, heréitől, belső szerveitől üres világ-tok, mint lassú fekete hajó, hulla-hajó, aminek kormányosa fekete alvilág-zászló.
Mint embermúmiák, krokodilmúmiák, madármúmiák, kígyómúmiák, macskamúmiák, feketére szenesűlt fehér vászoncsíkokkal betekercselt üres testek, a tömjén, mirrha, áloé, gyanta, méz, olaj, virágpor kenőcsével vastagon
bekent halottak úsznak fölöttem a világok. A mindenféle kémiával, anyag-varázzsal és misztikus tudománnyal öröklétűvé-pácolt, maradandóvá-hitt halandóságok és halott világok, túlvilág-csomagok: föltámadásra-várva!
Úsznak a halandóság fény-tartományok, fényszövetség-szivacsvégtelen zárt függés-kert illat-hagyományok, a múlandóság fénysziget-titánbozótjai úsznak, mint éjszakai árvizen virágzó vadrózsabokrok, virágtébolyok vára
úszik fölöttem, mint sárga szalmatetős ól, mint végtelen-véges süveg-szalmaház méhkaptár, aminek szalmarács-fonatkéve-falán, szalmakapú kaptár ajtaján méhek zsongnak, tolongnak, egymást-csáppal-érintve szagolnak: a csillag-méhvadon.
S én itt az ostorlámpa zöld fényharangja alatt, amely emberégés-füstöt ereszt át harangfalán, mintha ablaküvegen átporlik a fény, Chartres-ban, a katedrális ólomkazettás üvegfestmény-ablakain, az üveg-Biblián,
itt állok, mint egy fénylő ködharangban, s kék, lila, zöld, rózsaszín, sárga, bíbor, fehér, narancs fénypettyek és fénypontok rezgés-milliója az oszlopos kupola-magasban, és most csönd és ember-némaság, s magányos ló üget az árny-lugasban,
s csillagtörők, fegyverhordozók, karszalagos mozdulatlanok, megállt utcai órák, mint kivilágított templomtornyok, s mint összetört darázs-szemek cellásan vak templom-kupolák, s a házakról csönd folyik, mint a kenőszappan,
s hazamennék, de most nem megy a vonat, s nincs mód megtenni most a hegyeken, erdőkön át a gyalog-utat, a húsz-kilométeres magányos éji vándor-utat, hogy meglássam mi van otthon. Mi van velük? Mi van Bián?
Igen! Otthon. Mama-otthon. Ahol a Minden van. Ahol a Minden volt! A töklámpa. A cirkusz. Az ecetgyáros. A temető. Meg az első szeretkezés. Meg a búcsú. Lánchinta, hajóhinta, céllövölde, a ringlispil,
az ágaskodva vicsorgó festett fa-lovakat, a fa-rózsafürtláncos, aranyhímzéses fehér fahintókat függesztő függőleges vastag rézcsöveket szidoloztam csillag-kibújásig, kis, feketévé aljasúlt ronggyal dörzsölve a zöldpenészes rézrudat,
s fönt, mint óriás hegyes körsátras kocsikerék a vízszintesen forgó faoszlop-küllőcsillag, aminek küllőrésébe állva a gerendára hasalva nyomtam a kereket, mezítláb futva a körpadlás széles deszkakarikáján a kör-utat,
a forgás-utat, a pörgés-utat, s alattam a rézrács-körketrecre függesztett fekete-fehér foltos, fehér, fekete, barna, fehéren-vicsorgó ló-körmenet, hintó-körmenet, s a gigászi búcsú-búgócsiga, mint bolygók gyűrűje, mint a spin.
Forgott tengelye körűl a lovas-szekér körvonulás, mint a bolygók gyűrűje a nap körűl, mint a spin: az elemi részecskék belső forgásimpulzusa és az ebből származó mágneses nyomaték! Ó, az a pörgés, az a forgás, kör-gyönyörűség!
Ó, az az óriás gerenda-küllők közti futás, a körforgó korongpadlásán lihegve loholva, mezítláb taposva, mint a szőlőskádban szüretkor, a küllőt gyomornyomással, izzadt tenyerekkel tolva, hogy aztán én is lóra ülhessek, mint a huszárok!
Ó, az a fizetség! Az a büszke kör-nyargalás! A cintányéros nagydob, meg a csigaház-alakú vörösbojtos réztrombita! Az a trombitahang! Az a trombitaszó! Hogy „Kislány kezeket fel, egy kis szerelem kell, három lövés tíz fillér!” Így szólt a bádog!
És tükrös kalács-szív, tükör-szívű mézeskalács-huszár, hurkapálcán rózsaszínű habcukor-felhő, seggreverős fakanál, seggbefújós kakas! Meg zöld agyagmalac-persely! Egy évi emlék, várakozás, szeplőtlen kisfiú-hűség!
Igen! Otthon. Mama-otthon! A töklámpa! A tök sárga habkása-töltelékét, a habos tökbelsőt úgy téptük ki a zöldcsíkos sárga töktest hús-tojáshéjából, mint anyánk a levágott, fölbontott tyúkból a gőzölgő zsigereket,
a sárga zsírcsipkés bélfodorcsomagot, a zúzát, a zöld epehólyag-szemgolyós májat, a sárga tojásfürtös zsír-ágakat, a finom-erezésű hártya-kelyhet, az ércső-koronás szivet, a tyúkbelsőt zsíros kezével kifosztva!
Az ecetgyáros állva halt meg! És nehezen ment az a boldogtalan balfácán szív-harakiri! Mert a harakirit elkövető két térddel térdepelve lábszáraira ül, úgy döfi hasába kardját, s ha már vért lövell metszés-hossza
a vízszintes kard-húzásnak a hasfalon, s belei csomósan, fodrosan ágyékára bugyognak: barátja egyetlen óriás bárd-suhintással lefejezi, fejét levágja, s az a földre hull nyitott szemekkel, s nézi a vérszökőkút-csonk nyak-tövet.
Igen! Otthon. Mama-otthon. Mi lehet otthon? Mi lehet azon az édes bodzafa-udvaron, orgonabokor-udvaron, szederfa-udvaron, diófa-udvaron, kőrisbogarak zöld óriásbajszú csiszolt smaragd-gyufaszál hemzsegése orgonafák
halottal-megtöltött koporsó-szagú udvarán, s fényes fehér kispárna a halott arany-lávakő száradás-függönytáj feje alatt, s a halott körmei, mint az ibolyaszirmok, a többi csak olcsó fátyol-szemfödő alatti sejtelem,
a mellkas, a has, az ágyék, a combok, a lábak, mint fehérharisnyás kapualjak, s a hullából fölszáll néha a lila-mosolyú aranyfolt-berakásos rothadás-illat, s csak a kezek a cérnaszita horpadásmező, hullámmező hold-kőzeten,
mint egymásba font ízelt, szőrös viaszgallyakból tompa kupola-sátor, deres nádkunyhó, jégverem nádcsótár-bojtos nádteteje, s büdös jég már a többi minden: raffiaostort pattogtató gyerek, harmonika, gyerekcsináló ifjú férfi-láng.
S úgy áll a költő a füstpára-szívverésű fénysugár-harangban, a sárga fény-tulipán ráboruló óriás kelyhe alatt, mint folyam-fenéken búvár-harangban a munkás, a búvár, aki valamit keres, szerel, szétbont, vág, fűrészel,
s nincs vágya más hogy lássa anyját, és nincs vágya más, hogy anyját megtalálja, s fölötte roppant víztömeg rohan, sodródik, suhog, vízszintesen zuhan, s lent homok, kavics, mocsár, iszap, moszat-tocsakos körtalaj amin áll,
s fönt a világ, a fény-gutaütéses város-pusztaság, szerelem-bozótban meztelenűl hempergő ifjúság, széttárt, fölemelt lábak között a hullám-lüktetéssel ágyéktúró meztelen fiútest, s az asszony sikolt, s a fiú, mint aki kaszál,
s fönt a fönt, és lent a lent, gomolygó kíváncsi embersokaság, fényfürtökből a tetők fölött virágos ág, vastraverz-függőkön terülő szőlőfürt laposdad fénykorongokból, s madár-felhők a fákon veréb-csiripeléssel.
Mert ennyi veréb! Ennyi veréb! Soha ennyi veréb! Tolongnak a platánfákon csivogva, csiripelve, zajongva, nyüstörögve, dulakodva, veszekedve, pofázva és zsibongva, mintha a nehéz öreg platánlomb minden levele, levelek közti szünete veréb volna,
mint testünkben a hatvanezerszer százmilliárd sejt, mint test-anyagunkban a sokszor kvadrillió atom zörgése, sürgése, suhogása, pörgése, dörgése, működés-zizegése, ha egyszer meghallanánk, a nekünk-nem-hallhatót ha egyszer hallanánk,
s halljuk is talán, halljuk egyszer: a haldoklás-hangszórótól kinagyítva, fölnagyítva, a test-búcsú hangszóró-erejétől belső hallásunkká fölmagasítva, mikor a csönd ércröge alá temetődünk, mintha hegyszikla hullna ránk.
Ezek a könnyű madarak! Mintha fölöttem a levegőben széles út-hossza vastag lávapatak csobogna kövéren, bugyborékolva, füstölve, vashólyag-pukkanással sodródva, zuhogva, mintha a levegőben végtelen vashídon végtelen gyorsvonat zakatolna.
Micsoda ünnep! Madár-ünnep! Veréb-ünnep. Mint a zsidók zsibongása Jeruzsálemben a Siratófal előtt, a Siratófal alatt, a fal előtt hajlongva, a fal-kövön homlokkal ritmikusan kopogva, a falat ujjakkal érintve, tenyérrel lapogatva,
mint a ló farát, nyakát, tehén oldalát a paraszt, kürttel, dobbal, cintányérral, harmonikával, trombitával zajongva, zenélve, tapsolva, zokogva, táncolva, tülökkel rikácsolva, kosszarv-kürttel riogva, körtáncot lejtve, darázsház-
cellás papírkastély óriás likacsos fekete taplógombáján darázsdulakodással selymesen, hártyásan bozsogva bolyongva, óriás napraforgótányérként sűrű ember-mozaikként énekelve, forogva! S mintha babrostán babot ráz
anyám gyerekkoromban: zengett, zizegett, ropogott a magasság fölöttem! Zsongott, zsibongott a veréb-ünnep! S minden fa ólmot-olvasztó nagy kormos üst volt. S mit tudott a veréb arról ami van? Csak beszélt az öntudatlan szárnyas pár-deka állat-mennyiség, a fákat csiripelés-tüdővé fonva.
Lüktető, szuszogó, fekete óriás-tüdők voltak a verebektől súlyosan, fürtösen, csomósan, kazlasan és golyósan megszállt platánfák. A mellkas-középen a mell alatt, sarló-kanyarban, vagy a háton tompor-kezdetig hatalmas
páfránytoll-kanyarral szétvágott éj fekete tüdői. A műtéti késsel, bordacsontvágó apró kézi villamos-gépfűrésszel fölbontott éj tüdői. Fekete sárkánytüdők a villanyláng-vér tömb-tócsáiban. Fekete tüdők verebekből.
Mert verebek voltak a tüdőhólyagocskák, az apró-hólyag légzsákocskák, verébfürtlebenycsomag-zengés-szövődmény volt a hatalmas tüdőállomány-platánfa, tollas fekete csipogás-hólyagok százezerszer százezer szorzata hílus-gyökerekből.
A csiripelő boldog szennyhab a fákon, túlvilág-kentaurok, gigászi emberló-ménesek gigászi szénatojás-ürülékhalmaza, a feketén csivitelő fekete égbolt csengés-masszája csengő-galaxis halál-csillagokból, amit agancsbozótján visz a fény-szarvas.
Mi lehet otthon? Mi lehet Mama-otthon? Aztán egyszercsak mégis hazamentem. A vasútállomásról gyalog, ahogy gyerekkoromban szoktam, s épp a bordás kő-oszlopon álló szétterpesztett-szárnyú kő-turulmadár előtt mentem,
amikor velem szemben, az utca túloldalán egy szétterpesztett lábú kövér férfi úgy szólt oda nekem, mint aki nem is nekem szól, mint aki hetykén, hegyesen kiköp, vigyorogva, alsóajkába vájt fogakkal pökve a szó-nyálat:
„Még van pofája hazajönni!”, két kezét csípőire tette, mint a pofázó kofák, s állt peckesen, kövéren, varangy-mérgesen, s arcán, mintha a nyári ég lila tajtékkal háborúl: torlódott, kavargott a gyűlölet, utálat,
s rendőrök könyököltek az őrs-ablakokban vigyorogva, s kabátom alatt bőrtokban tőr volt, és féltem, hiszen mért ne féltem volna, mert nálunk a költőt nem szokás szeretni! S a gyalogút-pocsolyában lányomhoz, anyámhoz siettem.
Ez is volt, meg az is! Ünnep, dicsőség, szikkadt sziszegés, fenyegetés! „Most nem írsz? Nana!” lökdösött nevetve, hátamat tenyérrel lapogatva, csapkodva baráti keményen egy fekete sport-Mercedesből kiugró katonatiszt,
amelynek bőrszelvény-liliom ülésdíványán úgy ült, mint trónszéken fiatal király, s elszállt a sűrű bicikliküllő-körkéve kerekű tetőtlen fekete autócsoda, az őszfény hosszú hajlott aranyhídján gurúlva.
S a folyóig lecsurgó zengő, zászlós, hujjogó, beszélő, hallgató, zászlót lobbantó, citerát pengető, kalapot lengető, kendőt lobogtató embertömeg közepén állt a kis óriás, félbevágott, csúcstalan kőgúla hős-állványzaton alkony-pirúlva,
az apró bronz-kakas, General Bem József, Petőfi Sándor osztrolenkai véres csillaga, pörge bronzkalapján bronz-kakastollak fehér sarló-csokra, kinyújtott keze bronz-ujjával egy csillag felé mutatott, bronzkezén csillagpor-liszt.
Állt némán a bronzkakas-törpe emberóriás, állt bronzból kiöntve zölden a szabadság bajnoka, s „Mon fils”, mondta, „mon fils, mon fils”, legalábbis én úgy láttam, vagy mintha láttam volna, mellette a darázs-szemű Petőfi Sándort,
állt a hosszú bronz-katonaköpenyes, s mellette, mint vékony hosszú fürkészdarázs-alak felhődarab lebegett a látomás-költő, s gyomra fölött a szív-táj mellkas-mezőn nagy vörös lék volt a húsban, döfés-csillag,
a vascsőr-hegyű hosszú farúd, a pika-fúródás mellkas-gödre, s kilátszott szíve, mint meglékelt görögdinnye befelé-negatív vörös húskúp-üressége, akár a dárdával átdöfött-szívű keresztre-szögezett Jézusnak,
úgy láttam én, úgy láttam én, hogy halkan motyog a kakastörpe óriás bronzalak, s mellette a fiú az alkonyra szögezve áll, mint a büntetés keresztje óriáslégy Fekete Saskirály! S a vándor nézi a halottat, s a halott nézi a vándort!
S ez a folyóig lehabzó zajongó boldog embertömeg, mintha csak fejekből, vállakból, karokból volna mérhetetlen emberláva-felhősűrűség, tajtékzó öröm, diadalmas ritmus-ünnep, a szabad vagyok láng-tengere nép,
s a kakaskukorékolás bronz-hajnal hős-szobor mellett a tömeglő embermerülésben, ember-magasságban, a százezer emberszemgolyó csillanás-buborék világtér-csillagszigete közepén egy kis ponyvasátras teherautó tetején,
az üvegezett zöld fémdoboz-fülketetőn, mint gólya a fészeksziget-kéménytetőn egyik lábát maga alá húzva, féllábon állt egy kis katonatiszt, csillagos vállpántját letépte, sapkáját a fémbordaváz-ponyvaházra dobta feketén,
s egy kockás iskolafüzetből szerelmes verseit szavalta, megállíthatatlanúl mondta, mondta a dilettáns költészet-remény, a kis avantgard-bohóc, és haja kóc és bajsza kóc. S volt aki hallgatta, volt aki azt mondta: „Őrület, elmebaj, bolond-beszéd!”
Igen! Ez is volt, meg az is! Meg így is, meg úgy is! Meg amúgy is! Meg mindenhogy és sehogy! A szabadság hányféle csápja, karja, kaszája, összevissza kúsza gomolygásháló vonalrándulása, a háromdimenziós sűrű szálszövedék,
a fonalrács-hálóbozót, hányféle tisztasága, bűne, fölszabadulása és homályköd-pusztasága, társulása és magány-pusztulása gomolygott együtt, mint a világegyetem a kozmikus üresség vákuumtartálya buborékjaiban,
amelyek, mint átlátszó hajszálvékony hablemez-falakkal elválasztott szappanhólyag-habtorlaszok dudorodnak és gömbösödnek feketéből, s a világok a héjfalak belső görbület-falain ragyognak halmazaikban.
Ferenczy Bénit nyakánál két marokkal fogva fojtogatta és rázta egy újságíró, s azt üvöltötte: „Te is elfogadtad tőlük! Te is elfogadtad tőlük!” S mikor hazafelé mentünk a sajtópalotából, fejünk között a falba fúródott egy puskalövedék.
És én éhes voltam és szomjas voltam! Éhes és szomjas volt a költő. Kamrája üres volt. Lakása üres volt. És nem volt senki aki neki enni adjon. Tányér forró levest az asztalára. Levest és kenyeret társbérletében.
S egy vendéglő zárt óriás udvarkapuján ököllel dörömbölt, az óriás sugaras fa-pajzson, hatalmas rézlevélköteg-kilincses fa-címeren, a vas-buzogány öklű árva Botond, s kilesett a gazda, besurrant a költő, s piroskockás-terítős asztalnál ülve
egy púpozott tányér marhavelőt kapott, kenyeret, s mikor azt befalta, bekanalazta, s fizetett, s költő-mód nagy borravalót akart adni a frakkos, csokornyakkendős, ősz Arany János öreg pincérnek, az talpáig izzássá hevülve
ordítozott: „Hát mit képzel maga! Mit képzel Juhász úr! Én holnap külföldre megyek innen!” És én szégyelltem magam és megértettem: az ünnep ma van. És az a kis halászcsárda volt akkor, mint Ádámnak, az első embernek, a Mennyország előtti Éden!
Mert micsoda evések, ivások voltak ott! Micsoda evések, ivások hajdanán! Nem is olyan régen! A szegénység-ország micsoda lakomái! Micsoda lakodalmas-asztalok szegény-bősége, micsoda illat-mámorasztal.
Micsoda Berda József-ihletű terített asztalok, nyálcsurgás-látomások! Micsoda úszó Berda-szigetek! Illat-csokrok, amik nem virágból! Micsoda lázak a nyomorúságból! Micsoda pontypörköltek, palacsinták,
halászlevek és túróscsuszák, süllők, sügérek, keszegek, csukák, harcsák vörös lében, rántva, sütve, roston! Micsoda gőzölgő, piros élet-szagok, és olcsó bort ivott a kocsmanép, volt aki rumot: „tintát”,
s ó, illatok, nem szagolt ilyet az illat-orgonát szagoló Théophile Gautier, a parfűmökkel és kábító mérgekkel töltött üvegcse-sort, az üvegcse orgonasípok hárfa-kötegét, a folyékony illat-sípok gőzét táguló dekadens férfikanca-orrlikakkal.
Egyszer, egy nyáron, a nagy étel-szünetben ültem a szőlőlugas-zöldsátor kocsma-kertben, mint úrnapi sátorban, a leveles tölgyfaág-barlangban, s egy Dunából-kifogott gigászi vizát hoztak, négy férfi cipelte, mint ezüst-ladikot,
négy méter hosszú volt, a Dunán fölúszott, mint Jónás cethala olyan volt, csak viza-alakú ezüst volt, kövér, hatalmas ezüstbárka, üvegporcelán csőrfeje, végén a fogsoros üveglapátok hegyes zöld összecsukott orrlikas párosával,
fark-uszonya: üvegbordázat-kerítéses kocsonyazászló, toka-tapogatói, mint hosszú vastag üveg-bajuszkötelek a földig lelógtak, nagy szeme, mint óriás zöld üvegcsészében fölütött tojás, rezgett sárgája a fehér tocsakban hártya-huzatával,
négy egymáshoz-tolt asztalon feküdt, mint a népmese hal-fejedelme, hal-testté megfogant, vizává-átlényegűlt mítosz-király, s fehér köténnyel jött a hal-böllér, s kését a fehér hasba szúrva az ezüst-burkolat-húsban hosszú vágást húzott.
S az óriás has-sebből ömlött, bugyogott, folyt, csobogott zsírosan a fehér ikra! Mintha a Tejút csobogna ki fehér zsírgolyócska-lávasűrűséggel a haltest piros virágbarlang, rubint bányakupola, bíbor húskoporsó forró üregéből,
a zsírosan bugyborgó, selymesen zuhogó fehér, kövér, vastag pete-halmaz három nagy vájlingot töltött meg rezgő kupacosan, mert ott álltak a fehérkötényes szakácsasszonyok, vájlingokkal, mint disznóöléskor
a rénfa alatt, aminek fa-szögein a hátsó lábinakra akasztott leforrázott, pléh-patacipőkkel kopaszra lekapart disznó lóg fejjel lefelé, s mikor nemiszervénél kezdve a csöcs-sor mellett a böllér késsel a hasat fölvágja, s kézzel a nyitott testbe kotor
vájlingba fogják az asszonyok a gőzölögve kibuggyanó belső szerveket, gyomrot, beleket, veséket, májat, tüdőket, szivet s a hajnali havon a csillag-éjszaka tükör-árnya kakaslépés, tyúklépés küllős üvegéből.
S a levágott disznófej a rénfa gereblye-szögére akasztva, mint a fehér szempillás, lehúnyt-rózsaszemhéjas disznófej-arcú hold a Vénusz ág-tövisére, a sziporka-szőr szerelemasszony csillag-ágra!
És jött a kocsmafőnök, a csárdavezető, kicsit ferdén állva, mint a szél-törte nádszál bojtja, s elénk-állt boldogan kiabálva: „Hölgyeim! Uraim! Ikrás palacsintát, ikralevest, ikrás palacsintát, ikralevest!”
S ettünk és ittunk a szocializmus zöld tutaján, a szőlőlevelekből-szőlőágakból-szőlővenyigékből font könnyű édes zöld gályán utazva a börtöncellák fölött lebegve zöld Noé-bárkánkkal a kő-óceánon, hogy elfelejtsd
mi van a kő alatt, mi van a szívben, mi forr zuhogva, mi szitál zokogva az elmegyógyintézet foglya nő kényszerűség-szűzben, hogy miféle rozsdás vaspáncél gyászkupolát rakott korod a piros virágra, fehér-ing ifjúságra!
És húzta a vigyorgó, fekete-merengés déli cigány, kopott nyirettyűjét, öreg hegedűjét cikkanva reszelte az öregárva húrokon, s a cimbalomasztal húrjain, húr-rácsán pattogott a gézzel-betekert fejű cimbalomverő,
húzta a déli cigány, mint Utolsó Ítélet előtt, mint akit majd akasztani visznek, s ivott is, egy-hajtásra ledöntve a bort az Ady-szemű fekete banda, hisz ihatott, mert mielőtt játszani ment a csárdába:
a szomszéd hentesüzletbe libasorban bementek, hónuk alatt a kopott hegedűtok, kis zománcbögrét vettek ki zakózsebükből, s azt mondták: „Ihatunk egy kis uborkalevet?” S az uborkáshordót körülállva
mertek a bögrékkel az uborkaléből, kortyolva lassan, hosszan ittak, aztán köszöntek, libasorban kimentek. És játszott a déli cigány s zenéjük szerelem-vágy, vagyon-hiány. És kint villamos csöngetett, zörgése, mint csontvázakkal fölkelt vágtató világ-temető.
Zörgése, mint üres bádogfazékban üres habverő, a hosszú körte-alakú nyúlánk dróthurok-csokor. Amikor a fémsöprű-körte a semmit habozza fehér keményre! A nincs a nincsent kotorja pörögve és fémet-pofozva!
Ó, ki tudta akkor, a Nagy Halevés-Ünnepen!, az Ikra-zabálás Boldogság-Napon, a halhús-bősége nyári asztalon, mert az az óriás viza, mint Krisztus hal-szaporítása megváltás-csoda volt, hitetlenség-jutalom,
gyönyörű büntetés szigorú, szegény, bűntelen életünkért, ki tudta akkor, hogy többé már nem lesz Hal-alkalom, hogy a csoda csak egyszeri megváltás, Hal-adakozás, hogyha üres jászolnál bőg az éhes barom
s nincs szénája, csalamádé-kévéje zöld, marharépája, téglás lila marhasója: benne gyémántnál keményebb pókháló-rácsbozontot sző az élet-tilalom s a hiány a hiányt szivében szőtt nyálráccsal halállá sokszorozza?!
Ha sejtettük is, mit tudtunk akkor: Boldog Evők!, Megállíthatatlan Részeg Ikra-Falók, Olcsó Bort Ivók, nagyfröccsöt, kisfröccsöt, hosszúlépést, házmestert, vicét, amikor az ólom-kakasfejű üvegcsöves szódásüvegből a sziszegő
szódavizet a borospohárba lőttük magasról, vagy a pohárszél üvegperemére támasztva a görbe kakascsőr ólomcsövet, s néztük: a sziszegő, szúrós üvegtű-vízkéve hogy bontja, pezsgőzi, gáztű kristály-söprűkkel felhőzi a sárga bort,
s az üvegtest-belső vízapadásban apró, hosszú buborék-kristálytű kötegek szállnak függőlegesen fölfelé, mint egy nomád lovashorda nyílvesszői, a mongol pokol, a magyarok nyila, suhogó nyíl-özön robogás, mely életet halállá maga alá sodort,
a felhős nyíl-hadú roppant erő, és nem látszik a lovas és nem látszik a ló, s az átlátszó vízben a horda-sehol, a leigázó, megszálló, romboló, gyújtogató, erőszakkal gyereket csináló, csak a szaggatott gáztű-szúrástömb, a vízkalász-zizegő.
Mit tudtunk akkor, ha sejtettük is! Ha sejtettük is, hogy ez a nincs-tovább! Mit tudtunk mi: akiknek a spórolás, meg a filléres szegénység, meg a bonyolúlt félelem, s az egyszerű szomorúság, szigorú kiszolgáltatottság
úgy fájt, mint az angina pectoris gyémántanyagú tűzbilincs-szorítása, a belső tövisfogsoros szív-bilincsé, a szív-koszorúér fojtogatásé, amelynek belső üreg-boltozata fogsortű-kupolabélés, mint a hal gégéje, szája,
úgy fájt, mint a bélcsikarás, csecsemő hascsikarása, mint a nyombélfekély, vesegörcs, epegörcs, amikor észre sem veszed, hogy aranyból vagy már kiöntve, kezed aranysárga, körmöd aranyhold, szemgolyód aranyspárga,
s a herékig döf a lüktető, égő fájdalom, mert a herékbe döf az aranylándzsa, s egy vesetál fölé kilógsz az ágyból, szádból a gyomorig nyelt piros gumicső lóg ki, s azon folyik a zöld epe s néz az orvos-okosság.
Mert a szegénység, mint az elnémíthatatlan tüdőbeteg-láz, tüdőbetegek csökkenthetetlen test-láza, apámé: kifoszt, megaláz, szűk tér-börtönre zár, szivedből alkalmazkodást kiéget, megfoszt a jó alvástól, megfoszt a jó ébredéstől,
megfoszt a térgörbe tág bolygó-világtól, izzaszt, mint a 37,7º-os állandó tüdőláz, s inged mindíg lucskos, hajad, bőröd, homlokod, halántékod, hátad, mellkasod verejték-szagú, s testszagod büdös, mint a tyúktoll,
s ha eszel, hát abbahagyod, mert gyerekeidre gondolsz, és könyvet se tudsz venni már, se papírt, se ceruzát, pedig mi vagy te nélkülük, mi vagy?, s szivedben hiába vagy remete, király, Giordano Bruno, apostol,
s undorod, mint egy vesetál zöldfekete aranysárga epefolyadék, s vér-köhögésed csak magányod végzete, nem a gazdagabb föntieké, s a nálad-szegényebb alattad valók, a koldus-klosár-csőlakó alvilág mit csinál az ennél is kevesebbel, levegő-evésből?
Lázad, ha lázad, ha lázadni mer. Bűnt tesz, ha bűnt tesz, ha bűnt tenni mer. Gazember lesz, vagy együgyű koldus-Jézus, stricik kurvája gazdag szétbaszott szegény, kéregető vízoszlop-lábú, vízdinnye-hasú totyogó szakállas Szűz Mária,
mint hajó, aminek tőkesúlya helyén van összecsomagolt vitorlája, zsebéből olcsó zöld borospalack áll ki, és szatyrában mindenféle üveg, eladni jó, hosszúkás, kerek, s neki a szemétben-guberálás, kukában-kotorászás aranybányával felér,
s ül veled szemben az öreg tudós, s sarlósan elszakadt nadrágközepéből kilógó sérves töke úgy ül a széken, mint sárga érháló-köpenyű nagy zöld cukordinnye, s észre se veszed és észre se veszi, kávét szürcsöl, s tántorog ha megy, mert nehéz már állnia.
Mit tudtunk akkor? Ha sejtettük is. Tudtuk-e akkor a Boldog Hal-evésben, a Boldog Bor-ivásban hogy nemsokára, nem is oly sokára eljön, ami majd jön: tüntetés, tankok szűk utcába csúszva kanyarodása, hogy a hernyótalp a kő-mezőn
szikrázó hullámpogácsa-húrokat kapar és csikar, mint vashullám-rácsborona, s az óriás fekvő bronz-oroszlánokon fiúk és lányok ülnek, s Rákóczi Ferenc bronz-ágaskodás lovas-szobrán is gyerekek, mint ringlispil-lovon, hajóhintán,
s összetekert újságokból tízezer fáklya ég, az eget lángcsóva-óceánnal estéből hajnallá pirosítva, hogy teherautókon fegyveres fiúk robognak összevissza, erre, arra, amarra, cikkanva, zúgva, mint a zöld légy, s lángpetty kristályrács-arcán,
s mint tehénlepényről, vicsorgó kutyadögről fölrajzó kék, zöld legyek, ahogy riadva felhősen fölszállnak, és smaragd-rögökként szitálva felhősen visszahullnak újra, s zsibongva dúlnak, matatnak, ajak-szívóhólyaggal pumpálnak, zabálnak: a csillagok az űrtest-Vérmezőn.
Ki gondolta akkor, a Szent-Halevésben, a Boldog Halbelső-táplálkozásban, hogy nemsokára, nem is oly sokára: a fülledt, néma, szorongó, szigorú, önmagára-léha, egyetlen Földgolyó-nagy szemgolyóként, legyek pontszemeként összetett ragyogó tömegbe lőnek:
vérétől piroslik a gyep, a fal, a tympanon-oszlop, a hosszú vályúcsík körfüggőleges ó-görög utánzat kőrács-merengés, s egy asszonytenyérben húsz grammnyi gyermek-agyvelő vöröslik sárgafehéren, mint trópusi béka, s a szilánküst-koponyájú gyerek,
mint száraz-szárú száraz mákgubó, golyócsipogás-késsel levágva fekszik a zöld gyepszőnyeg véres füvén, a teret szegélyező alacsony vashurok-hullámkör-kerítés uszonyán nyakkal fölakadva, s szájából rózsafürtök vérhab-gömbjei kinőnek.
Hogy úgy lóg az akasztott ember a platánfatörzsön, az ágaskodó sárgafoltos csikóhal-szalamandrán, mint hosszúkás lila léggömb, legalábbis én úgy láttam, mert könnyű volt már és súlyos a halott, a fára villanydrót-sodronnyal fojtották nyakát
és csizmája nem volt és kabátja nem volt, csak talpkantár-lábszáras zöld katonanadrágja, s köpésnyál-álarcban bíborlott az arca, és arca lila volt és szeme csukva és szája nyitva, s lengett, mint ember-alakú lila léggömb,
fölfújt gumihártya-emberalak és valaki szitkozódni kezdett az ámuldozó és szitkozódó, szelíd és őrjöngő tömegben, ami szétnyílt-összecsukódott, mint a Vörös-tenger a zsidók előtt, után, s az irtózatos vízfalak-szakadékban, a víztömb-
csönd-árokban a kiváltott nép-vonulás! Megváltás-Mózes! Úgy nyílt szét a tömeg, mintha kettévágnak egy napraforgótányért, széthúzzák, egy-alakká összenyomják, széthúzzák, s összenyomják újra, s látszik a fehérhab tányérbelső, s a fogsorgyűrűkből fekete korong. Így mondtak tank-jóéjszakát!
Hát mire való a költészet? Azt hallottam ma a rádióban, 1992 Február 12-én: úgy búcsúztattak egy hazatérő külföldi urat: csináltak egy óriás sztaniolpapír-Pegazuslovat, ezüstpapírból szárnyas ló Pegazust, óriást, s testét teletűzködték szendvicsekkel,
azt kellett kétágú szobafestő-létrára mászva a Költészet-lóról, az ezüst angyal-paripáról, a szárnyas ezüstpipáról lezabálni! Ó, ember-etető Trójai Faló, s hátúl a seggén ajtóüreg volt, s az ezüstpapír ló-belsőben marcipán-rózsák nyíltak, rózsakerttel
volt belűl kitapasztva a ló, marcipán rózsavirágzás édesség-csodával, s aki az ezüstpapír-lóba a seggén bement, tömhette száját rózsával, rózsamájjal, szagolhatta, mint Chaplin filmjében a rózsát finomkodva az asszonyokat égető ember,
hiszen manapság a költészet arravaló, mint a kívűl-belűl megehető ló, a belűl rózsakert! Aztán összepréselik, mint egy ezüst cilindert. A költészet a gőg-bálba begurítható Trójai Faló. Hasában lándzsás halál-sereggel, lándzsa-rengeteggel.
Ó, az óriás ló-segglik, az óriás alufólia-Pegazus, az óriás ezüstfólia Trójai Faló, a hatalmas ezüstszárnyas ezüst-Költészet-paripa hatalmas segglik-korongja peremére támasztott lépcső-létra, mint padlásajtó küszöbére,
mint középkori várfalnak támasztott létra, hadi-rács, amin fölfele tolongott a turbános török, kopaszra-borotvált, hajtincs-gyertyalángos, koponya-lófarkos janicsár, Jeruzsálem ó-falára vaskampókkal akasztott lovag-létra,
amin fölfele mászott, mint kitinpáncélos vasbogár-vonulás az ízelt vascséve-vasing-vassisak testű, szögecselt páncél-ászka cipőjű, szelvény-lovag hegyes, övesállat-gyűrűrács-futása csizmacipőjű keresztes horda,
a keresztesek, az európai vitézek, ízelt vascső-ujjú kesztyűkben, mellpajzs-hátpajzs teknővel, mint a teknőcök, hogy Jézust felszabadítsák, megváltsák a megváltót, karddal, dárdával, íj-puskával, számszer-íjjal s borúljanak szakállasan a sírbarlang márvány-fekhelyére!
A barbárok! Vas-ingesek! Vas-gatyások, páncél-kamásnis lábszárúak, páncél-kamásnis lábfejűek, vasászka-cipősök! A Megváltót megváltani akaró kegyetlen gőgösek, büdös Európa-szagú, háborúval-fölszabadítók, rühek,
a Fölszabadítót fölszabadítani özönlő kurvasegg-ragyogás Jézus-szeműek, mert az ördögnek a segge helyén is emberarcú ördögfej van, s sárkánygyík-denevér-hártya szárnya e vas-sereg nyikorgó szempillája, s arca, mint a halottnak!
Ó, Ezüst Pegazusló, Szárnyas Csődörholló, Mítikus Költészet-Jelkép, Mondák Vers-istene, Szárnyas Táltos, a Ravaszság Trójai Falova Győzelem-Igézet, mit tud aki óriás segglikadon, segged óriás korong-kapuján testedbe hatolhat,
tested belsejébe mászik, s áll ott, mint a Cethal gyomrában Jónás, a gyomorsav-tó gigászi hártyabarlangban, s áll ott mint Noé az óriás nádtetős bárkamélyben, a faborda-tál ringás-hüvelyében? Mit tudnak a falánk ünnep-ügyesek?
Mit tudnak mirólunk? Mit tudnak a Költészetről? Mit tudják, hogy a Költészet mirevaló? Mire rossz? Mire jó? Hogyha van: miért van? És sokszor miért nincs, hogyha van? És mi a szégyene, gyásza, győzelme, hatalma?
Mit tudnak a teremtés-ragályról és teremtés-szeszélyről, a lila tajtékmárvány viharról és a vihar-előtti szélről, a tűzviszályról, árapályról, apályról, dagályról, a teremtés őrült tudatos-öntudatlan titok-lováról, a rend tömegidejéről?
Mit tudnak ők, mit az egészről? Hogy hát itt nem lehet csalni, hogy hát ebbe bele lehet halni! A fabordázat-vázra ráfeszített ezüsthártya-Pegazusló hajó-barlang ezüst-bőre fehéren átdereng, s mint holdsütés a lóban, a csönd tüdejéről
patakzó ezüsthomály-sugárzás a kerti fák, bokrok lomblevelein, arcukon halálszín sárgafehér, frakkos, estélyi-ruhás halottak állnak odabent, a Pegazus-hasban, mint Utolsó itélet előtt fölállva a temetőföldben. S szemük zöld szikragolyó. Mint zöld legyek szeme: zöld alma.
Ó, nem Hölderlin sárga rózsazuhatag fürtfal-függése a tóra, ami odabent az Ezüsthártya Szárnyas Lóban, nem a Halhatatlanság csöndzuhatag magányrózsái sárga halandóság-anyagból, habgyűrű-szirompogácsák Istenben-függése,
mint a sárga galaxisok, csillagszövedék-táblák kvadrillió-fényév mennyisége hab-tér, fénytajték-forrászuhatag amely gömbtest-forgástömegével az űrcsöndbe lehull, mint éji tóba, s gyűrűket, karikákat borzol a vízre hullása-hangtalanúl.
Csak az ezüsthordó belső görbület-terének fodros cukortészta-pogácsa rózsakertje, ehető művirág, cukor-rózsa, bár egyszer egy nagy vörös rózsát részegen én is megettem, harapva, rágva, nyelve a bársonyfodor-tömbfejet csikó-szótlanúl,
dehát én tehettem, költő voltam, azt is megehettem amit nem én teremtettem, hiszen a virágok hatalmát ünnepeltem, a szerelmet, az elnyomás gyűlöletét, a szelíd illat-kutak győzelmét hirdettem, mikor a rózsát testembe temettem, az volt nagy dacom rózsa-temetése!
A szobafestő-létra! Jani bácsi, a szobafestő! Anyám bátyja, szobafestő! A télen temettük. Irtóztató hidegben. Úgy feküdt a koporsóban, mint egy rózsás marcipán-huszár! Pedig nem volt soha katona. Rózsaszínkék arca szögletesre-kúposra tört aranyköd-tojás.
Halállá-kopott rózsaszín marcipán-agyzápulás. Néztem és nem nézett vissza rám, pedig hányszor néztük egymást nevetve, mikor mészpöttyös újságpapír-csákóját levette s pihenni leült, vagy mikor fát fűrészeltünk az oroszoknak, s velőscsontot kaptunk érte,
cupákos marhacsontot, meg fekete kenyértéglát, s tetvesek voltunk, mint az éjszaka csillagokkal, s az istállóban együtt aludtunk a tehenekkel, lovakkal, ökrökkel, bivalyokkal, szalmán, pokrócon a ganéjon, azt mondtuk: halál helyett az életünkért minden megérte!
Ó, Rózsás-arcú Marcipán-huszár! Biai Anna-Jakab-napi búcsú Piros Mézeskalács Huszárja! Halál-madár-tojta Agyzápulás! Fehér kezeid, mint száradt cukorhab-zsinórcsontváz piroskatács-huszármentén. És halál vagy mindíg-rámgondolás!
Hogy féltél! És tudtad-e hogy félsz! Pedig vidám voltál mindíg! Részegen se részeg! Hogy féltél ha félni kellett, alacsony sváb szobafestő: Andresz János, akinek napszámos apja New Yorkba ment nagy szállítóhajón, onnan írt vers-levelet.
A gőzhajó hasában egy munkás-asztalon írta verses búcsúját, a bocsánatkérő vers-búcsút nagy pirossal-kockázott könyvelő-papírra, gót betűkkel, hegyes hosszú csipketűkkel, mintha szeizmográf festék-tűje rajzol földrengéskor papírhengerre,
hisz öt gyereket hagyott itthon, meg egy asszonyt, s egy év után hazajött, hajóval Fiuméig, onnan gyalog, s nem gondolt többet a gazdagságra, New Yorkra, Amerikára, a vastajték-márvány-hörgéssel dülöngélő felhőkarcoló hullámüveg tengerre.
S most már te is sárga sírba eresztve, betakarva sárga földdel, nem messze tőle, aki hősen fekszik a biai temetőben, a kiszáradástól mumifikálódva, mert Isonzónál az aknacsatában ráomlott a bánya, nagyapámra, s véres ingben, mezítláb temette el a hadsereg-kegyelet.
Ó, hát te tudtad valaha is? Tudtuk-e akkor, amikor úgy épűlt ránk e vad kor, mint náderesz alá a fecskefészek, a sárcsöppekből ragasztott ólomszinű csivitelés-felhő, mint India szikláira, a Tadzs Mahal kupolacsokor mohamedán királyházaspár-sír márvány-hónaljaiba,
a rózsasárga-márványpapírlap-ékek, hajtogatás-élek, csipkepárta áttört márvány-függelék ívhólyag ereszhónaljaiba az óriás fekete darázsfészkek, amik, mint cellaszivacs-papírajkak, márványra függő kinyitott fekete esernyők, vesszőkosár-nagy sejtüreg-szövedék papírszivacs-taplógombák.
Mert nem szívünkben szövődött, csak ráng ragadva, mint földig legomolygó felhő lila viharhabja, tudtuk-e, hogy élő emberből a szivet vágják ki egyszer, fölvágott mellkasából kitépik, mint földből a marharépát, hogy az ágyúszó milyen hasmenés-híg, gorilla-goromba,
s nagy hernyótalpas markológépekkel tépik föl az utcát, teret, börtönöket, alagutakat keresve, s a csillés, óriás villa-vas ajkú markolókanál úgy harapja, marja, vési a betont, lemezesre repesztve, mintha titáni sárkánygyík Triceratops-páncélt harapna, a száztonna húskő, a kétlábú csipogó teremtés-hiba.
És ez a gép!, ez a titáni imádkozó sáska, ez a titáni vas-Ájtatos Manó óriás betonlemez-darabokat harapott ki a tér-burkolatból, ez a titáni vas-imádkozó sáska, mint bogár páncélhátából, a kitincsont-héjazat szárnyfedőből,
és emelte izmos vasfésűbárd fogókarjaival szorítva, ölelve, aztán a földből harapott ki egy kisebb dombnyi részt vastag, görbe vasvilla-fogazat ajkú háromszög-csille-merőkanál fejével, kavicsos, fűgyökér-viaszlomb földet,
a földet harapva, marva, kanalazva úgy merte, borította, kotorta, hintázó fejjel rágta, emelte, nyikorgó nyaktörzzsel elfordítva kúppá hullatta, heggyé okádta, és csörgő lengő fogsor-kosárral otthagyta amit fölvett,
mintha tömegsírt ásna, mély, fekete földsírt ezer vagy tízezer halottnak, akiket majd nagy hintalendítéssel a sírba dobnak, karjainál, lábainál ketten fogva a halottat, vagy kotrógép lapát-ekével sírba kotornak, mert sok halott él egy temetőből.
Mert sok a halott és egy a temető! Elég egy is! Egy is elég! Minek annyi sír! Minek? A tarkón-lőtt világnak egy is elég! Akik éhen-döglöttek, szomjan-haltak, megőrültek, bűntelenek, hisz bűnük se más, csak a máshová-tartozás lét-szeszélye,
a más nyelv, más ország, más Isten, más szokás, egy másik elnyomás, szigorúbb értelem, gazdagabb szegénység, vagy más szerkezet-hálózat iszonyodás, másabb hegy, másabb mező, másabb folyó, tenger, másabb rettenet joga, személye,
s ott térdepelnek, vagy állnak meztelenűl, a büntetés közönyös haragfelhője alatt, mint az emberiség-teremtő bűn után Ádám és Éva a Paradicsomban, tenyerükkel emlőiket, péniszüket, heréiket, ágyékszőr-szivüket takarva, suttogva beszélve,
vagy hallgatva bambán, halál-rémülettől elhülyülten, csak szivük nagy harang-kongását hallják szemgolyóikban, agykoponyájuk kupola-lemezén, s szájukban édes habkockán kalácsfonat-rács émely-méz, mint anyánk női-szeszélye.
Az ünnep-sütemény! A gyermekméz-szájnak rácsmező-habkalács, a tésztarácsos kemény tojáshab-tutajocska kalács, amely úgy úszik a mézes gyermeki nyálban, mint a felhő-olvadás, mint lépesméz viaszlép-cellaszivacs téglalapja,
amit szívtunk, gyerekek, szegények, mint a Kereszten-függő fölszögezett a lándzsahegyen, bojtos izsóp-szálon fölnyújtott ecetes, epés szivacsot, az ecetbe, epébe áztatott kiszáradt rongylukacs-tengerállatot, szívták a halál-tikkadt ajkak,
a haldoklás-száraz Jézus-ajkak, s az epe-csók, ecet-csók visszacsókja büdös állathabrongy-felhő volt ecetből és epéből. Ott álltak, szégyenben, pucéran akikben még életvágy-homály zűrzavar, mint agylágyulás az öregben, s akik már semmit nem akartak,
akikben a nemrég, mint Alzheimer-kórosban a tar erdőben köd-foszlány múlt-idő, encephalomalaciásban a néha gyémánt-tűz tisztasággal fölragyogó emlék, akikben a halál-utáni gyász-buborék, mint az élve eltemetett fogason hagyott fekete kalapja.
Mert agy-összevisszaság, szív-zűrzavar, s a kiszáradt életvágy, mint elhagyott pókháló koszos habszál-bozontja, zavaros, rácsos, kúpos függés-pusztaság beomlott cserép-pikkelyű vályogház tapasztott, meszelt, vedlő, kormos, kripta-szagú szobasarkában,
a meztelen férfiak, nők, kisfiúk, rózsaszín hattyú-tátika lágyék-csőrű kislányok ártatlan iszonyatában, s hullnak sorba egymásra a gödörbe, előrebukva, fejjel előre-dőlve, testtel megcsavarodva, perdülve, görnyedve és pörögve,
és vonaglik még a ruhátlan ember-massza, a szemgolyók még forognak a halottban, minta búgócsigák, fehérjüket mutatják, mint a haldögök hasa, jobbra-balra mozognak, mint egy számítógép-robotember szimulátorban hömpölyögve,
s a meg-nem állt szivek ütései lüktetésükkel hang-erezet-hálót szőnek szét bokrosan, bozótosan a húsok, körmök, hajak, fogak, lábak, karok, kezek, emlők, hüvelyek, falloszok, fejek emberhalál-lomb halmazatában.
a vörös téglatorony-düledék vörös, agyagnyers-szagú munkaszobákban! Nem dzsungel-erjedés pára-zöld rikácsolása, kaffogása, bőgése, ugatása, víjjogása, trillája, kacagása létezés-iszapja alá merűlt kőgúla-templomok odvaiban, kő-isten magányban,
nem is sivatag-piramisok rejtett, aranyőr-múmiák aranylándzsás ajtóőreitől, kobragyűrűitől kampósan fölmeredő fölfújt levél-fej sziszegéssel védett titok-dobozban, a háromkoporsós egy-hulla túlvilág-kincstár, lét-értelmezéssel kifestett mítosz-szobában.
Nem is, mint a szkíta királysír, a kurgán, ami a sivatag közepén, mint óriás homok-gúla, sárga kúphegy finom homokból, s az óriás por-piramis alatt mélyen a homokföldben: királyi gerenda-ház, s a gerenda-kupola kripta-szobában
óriás karcsú, könnyű, finom, szkíta-elegáns királyi szekér, s az óriás halottas-szekér cifrán és pontosan kifestve, mintha szines virágokból fonták volna a szekeret: rózsákból, tulipánokból, liliomokból, tűzliliomokból, ibolyákból, gólyahírből,
s az az óriás virágszekér, mint az augusztusi éjen a Göncölszekér, szent vonat csillagfonat, sziporkagyűjtemény csillagkocsi, szikrapontokból űrjármű-kocsialak, aranyozott-pikkelyű virágszár-küllős kerekei, mintha napkorong, aranykör-holdhig-fehérből,
szekéroldalai óriás, könnyű, vékony aranyrács-téglalapok, rúdja gyémántsugár, kristályút-lövődés, s a szekérben a koporsó-fatok, tölgyfatörzsből óriás orsó, s abban a szív-oldalnál, halántékcsontnál kibontott, belsőszerveitől megfosztott, csontvázra húzott, fűvel-kitömött üres bőrtok: a fejedelem-halott ráhamvadt csillagos király-palástban.
Ez a gép! Ez a rejtelem-keresés, keresztrejtvény-kockázat, titok-kutatás, bűntudatlan bizonyos öntudat, bűnt-kutató bozsgó bizonyosság! És mindenki izgatott és mindenki bolydúlt, néz, tanácsot ad, fülét a földre-hajtva hallgatózik,
mint Alexander Blok szkíta-rettegői, a végűl is győztesek, hogy hallják-e a végtelen hujjogó hömpölygő könnyű szkíta hordák, a lóra-ült nomád ország apró ló-rengetegének patakopogását, Kulikovó előtt a csillagmező-csöndben,
s várnak pikával, pajzzsal, láncostüskés vasgolyóval, a hatalmasan pörgetett vasgesztenyével, karddal, fejszével, kaszával, a kiegyenesített fémtollal, nyílpuskával, számszeríjjal, hogy meglékeljék a horizont-széles lórobogás-hajót, s az földdé málljon a földben.
Hallgatja a város-erjedés fölbolydúlt hangya-vár népe, fülét a kőre tapasztva, a földre téve, hogy hall-e kopogást, hangokat odalentről, rabok kiáltozását, a jaj csobogását, a zaj szivárgás-fölcsorgását. És a gép dolgozik, mint egy titáni, kétlábon álló, szikla-lófejű, Földgolyót tépő sárkány-ősgyík.
Jaj, mennyi félelem, balsejtelem, rettegés, balhit, folyékony lángkőből lánggal-megolvaszthatatlan lávakőzetté, Földkeletkezés-kori szikla-súllyá aszalódott társadalmi téveszme, közös agy-szűkület árny-sikátor,
korai elbutulásos megöregedés: az Alzheimer-szindróma, a dementia praesenilis!, közösségek közös tudatzápulása nyomor, elektromosság-méhű, villámrepedés ágyékszegélyű szennytajték viharfelhők hályog-homálya,
jaj, mennyi jóság, bűn, butaság, szenvedély, szenvedés, okosság, józanság, gyűlölet, értelem, ember-világosság és ember-sötétség, pusztítás, penész, világ-hajnalodás vagy együtt-emberiségem. És gyáva, aki bátorként bűnnel közösül. És akit gyávának gyűlölnek: bátor.
Hatvanezer milliárd sejt van az újszülött emberben! És hányezer milliárd fénypont bokor-rengetege izzás-hódolat vagy mindenség-fénytudat költő, hányezer milliárd világító izzáspont világító, fényes űrszövedéke összetett elméd,
s ragyogás-bozontvégtelened sugárszövet-hálórács tespedése a lét és a nemlét egymásba-horgolt, egymáshoz-ragasztott szálas, fonalas, virágzó türelmét illatozza, mint virágos rét, virágzó bokrokkal, virágzó fákkal sűrű hegy,
ez a bozontos űrbeli tűzháló-magány fátylakkal, ködökkel, sárga és piros és lila és kék és zöld fátyol-erjedésekkel ezerdimenziósan szanaszét lebeg és mégis összefogva és összefoglalva sűrű irány, össztömege egy,
és mégis szétszóródás és mégis ritkuló terjedés-szövet, amely úgy tágúl, hogy végűl önmagához visszaér, végtelen határpereme lesz ritkulás-rács súly-ájulása, s összeomlás-csomója új petét, spermát erjesztő kezdet, mert ellen-halál a nem-lét.
Mit tehetsz költő? Mit tehetsz világegyetem-nagy szemgolyó? Mit tehetsz világösszesség-szív? Mert amit tudsz, amiben világütéssel dobogsz, mert amit látsz, amit láttál: elég a halálhoz a szenvedés-világtál, a rettenet-istálló elég a halálhoz!
A bűn-világdoboz! A szenvedés-világtoboz! Amelynek minden pikkelyszív-tolla, sötétség-négyzetmillimétere, hörgés-köbcentije a bűnös és bűntelen, gonosz és sors-esélytelen emberkiszolgáltatottság sejthalmaz-csókja, sír-tartálya!
Mert hiszen ember vagy! Mert hiszen ember volnál, akár a többiek a Földgolyón. S mit tesz az ember, tenni mire képes! Ember az embernek kése, kötele, akasztófája, villamos-széke, lefejező bárdja, nyakvágó baltája!
Mit tehetsz költő? Jajonghatsz és üvölthetsz, kaparhatod körmeiddel mellkasod, mint kerítés alatt gödörré kutya a földet, hogy szívedig vájj bordás mell-húsodban, hogy a fény-csontváz űr nyomja arc-koponyáját szived forró, fibrilláló falához.
Mert volt akit élve temettek el még századunkban is!, a förtelmes-gyönyörű csoda-mágnes huszadikban! De előbb megpatkolták, mint a lovat! Nem patapatkót verve a patára, de bakancspatkót szögezve láb-sarkaira,
csizma-patkót, cipő-patkót, vagy csak a szarutalp-bokát, a láb-sarkat verték ki patkó-koszorúsan patkószögekkel, volt akivel sót etettek, sós vizet itattak vödörszám, hüvelykujjakkal feszítve ki a száját, két horoggal,
volt akinek húgycsövébe vékony üvegcsövet dugtak, halál-katétert s üvegcsöves hímvesszőjét, az üveg-merevültet üllőn kalapáccsal pépesre összetörték, volt akit kiheréltek, mint a kanmacskát, bikát, disznókant, s örömük volt a dologgal,
volt akit meztelen seggel izzó hengervaskályhára nyomtak, s úgy sistergett tökzacskója, segglikas közepű két fargolyója, mint izzó vastrónján Dózsa, a György-vitéz, aztán őrölt vöröspaprikát szórtak a far-sebek égés-csillag cafrang-kútjaira.
S volt akit elektromos ágyra feszítettek meztelenűl, hanyatt, a bokáknál, csuklóknál, nyaknál fémbilincsekkel, a vassodrony-drótszivacs-ágyra, mint dróthab-matracra, aztán az ágyba gyöngébb, erősebb áramot vezettek,
már a kínzás kedve szerint, s hullámzott, vonaglott a test-tenger üvöltés, volt akit lefogatva, kézzel, tenyérrel kőre feszítve, börtön-betonra tapasztva szemen vizeltek, szájába vizeltek röhögve és izzadva ingben, nadrágtartóban,
volt akit egyszerűen csak hülyére vertek, volt akit elevenen oltott mésszel bemeszeltek, volt akinek barnaszirom-feketeránc végbélrózsájába élő keresztes-vipera sárgafeketepepita csontszív-fejét dugták, mint homoszexuális péniszt szerelem-ólban,
nagy csípőfogóval szorítva a fejet, mint szívkalapú, négy keresztív-pántpillérű hatalmas vas-szöget, volt akinek körmei alá gombostűket döfködtek, s vérző ujjbögyeiből félhold-legyezőként, mint kaporvirág küllői álltak ki a fémszárú vasgömb tűfejek. S a tűk vért könnyeztek.
Ó, mennyi kínzás és mennyi gyötrés-mód, mióta emberiség! Fölsorolhatatlan! Mióta emberiség az ember! Mióta történelem az ember! Kígyókútba-dobás, oroszlánok elé lökés, aligátorokkal nyüzsgő tóba hajítás, s zabáltak a megkövűlt
ősfatörzs-darabok, pikkelyfák, pecsétfák elkövesedett törzs-részei, a hosszú, sárga csőrfej-mosolyú kőrücsök-szelvény gerendák, a zöld márvány-szelvény farkú, mohapislogás mozaik-kőpogácsagyík sziklakard-éhségövek,
amiken egykor, ember-egykortalan apró gyíksárkány-gyémántpávák, gyíkzománc-sárkánymadarak kapaszkodtak, mint a Föld-kezdetkor ember-előtti óriás-harkályai függőlegesen a páfrányfenyők törzsén, fátyolmoha erdő-rengeteg lángjai: madár-ékkövek,
az ős-fakúszok gyíkból és madárból, sárkányból, pávából! Jaj, mennyi kínzás, Sátán-gazdag kínzás-képzelet és diadalmas megvalósítás, mennyi vér, csont-törés, szem-kiszúrás, izzó vaskézzel szemgolyó-kiégetés. S volt aki megőrült, s ön-szivén, mint deszkaház-klozet korongos szaró-dobozán legyet hessentve ült.
Mert más ez a Bűn! Más ez! Másabb, mert halállal-gyűlöletes! Mert árulással, gyilkolással, tömeg-irtó tébollyal, boldog tömeglő hisztériával, szabadság-öléssel rettenetes! Másabb ez, mint a létem-környezte világ annyi esendősége, bűne, apró diadalma!:
a sok életért megalkuvó, galád, alávaló, csaló, besúgó, följelentő, ravasz, sunyi, tolvaj, becsapó, hazudó, elcsenő, sikkasztó, rabsic, garázda, rabló, csempész, részegen gyilkoló, vagy kiszámítottan ölő, mert ilyen is a nép, ilyen is a népből-való:
volt aki krétaport evett, hogy lázas legyen, s az orvos a munkából kiírja, volt aki favágó-tőkére fektetve kezét baltával levágta hüvelykujját, egy fejszecsapással balkeze ujjait, mint a gallyat, hogy rokkanttá bizonyítsa, aki arra-való,
s rokkant-nyugdíjasként aztán vígan éljen, s parázslott a cigaretta gallycsonk-csillag, gyertyacsonksor-forradás-villa kezében, s a borbélynál ült mindíg, s nézte magát a borbély-tükörben, mert otthon szitkozódott, káromkodott mindíg törpe, görbe, szakállas kora-öreg anyja.
Mert az ilyen csaló: mindenben csaló: munkában, szerelemben, halott-könnyezésben és más emberdologban. És belőle emberi közösünkben sok van. Lábujjait, vagy kézujjait baltával levágó, fitymabőrét félig lemetélő,
mintha egy szemhéjat borotvakéssel félig levágnak, levágott fejű tyúk nyakbőrét hosszan kihúzva a csigolyás vékony nyakhúsról, s azt nyiszálva konyhakéssel, végbelébe, hüvelyébe tintaceruzát heggyel fúrva,
hogy lilán megmérgeződjön, vérrel és lila végbélsavóval, hüvelyhab fürtoldat-tódulással dagadozzon a sziromgazdag, cimpakövén, lebenysaláta nőstény-nyílás, az aranyércsomó-koszorús pont feketét fújva
legyen veszettség-maszatos, halálhab-tébolyos, mintha lila őszirózsa nőne ki a hüvelylevelek közűl, a vörös kútból, nagy lucskos dália nyál-hólyagokból és hártyacsöcs kúp-koszorúkból. Halál-virágot lök az ember-élő.
Ül a lábujjtalan, kézujjtalan, kézfejcsonkos, lábfejcsonkos a forgótengelyes borbélyszékben, amelynek hátából, mint légytalpas légyláb bőrpárnás barna fejtámasztó áll ki, néha vízcsapot nyit, foghíjas fésűjére vizet ereszt,
s hosszan gereblyézve hosszan fésüli vékonyszálú korpás haját, amely sötét vérmozaik nyakán göndören fölpenderűl, mint a rőzsefüst, vagy fekete uszonyként szálkásan, hártyásan eres bőriszap nyakára lóg,
és símára, tapadósra boronált hajából fejbőre sárga papírcsíkokként kilátszik, s néz, mint aki megázott, zivatarból bicegett ide, nézi magát hosszan a borbélytükörben, szemei gyűrődés-csonthéjú diók,
míg a tükörben, a hosszúkás lapos ezüst-öbölben a borbélysürgés madártipegése, madárcsiripelése, a borbély kis tál szappanban habot ver gyors, forgó ecsettel, meztelen mellkasán a nyitott fehér köpeny szárny-csattogásban ezüstláncon ezüst kereszt.
Vagy áll a borbélyműhely ajtajában a csaló, a svihák, a szélhámos, apró-tolvaj, alkoholista, a vizes fésűvel letapasztott hajú, s büszke, mint egy cézár, aki kétkerekű harci-kocsija cifra pajzsdobozában áll,
vad horkanó, arannyal-befont farkú-sörényű tajtékparipák vontatta kétkerekű, pajzs-mellvéd érc-mellényű harci szekéren, hosszú, ágas ló-ostorral aranycifra-bőrkesztyűs, kézhát-pajzsos tuskó-kezében,
s nézi hogy megy a világ, az arany trónszekér előtt elvonúl: kétökrös szekér, két-bivalyos szekér, kapával, fehér batyuval, sárga lazsnakkal egy asszony, ballagó öreg paraszt, klottgatyás kisfiú, keze a váll-kereszt kapanyélen,
vékony, magas biciklikerekű, sátorernyős hajóhinta-babakocsit toló fiatalasszony, kerékpározó gyárimunkás, aki tököt, csalamádét hozott a földről, szeme alatt ólomhold, mert munkába majd éjszaka áll.
S látja, irtóztató sárga tajtékgyülemlés odafönn, sárga, lila, zöld hab-emelet háborgás, s a duzzadt és dülledt feketenarancs-lilaszenny szőr-lavina felhőomladék a vastag lószaros, tehénszaros útporig sűllyed tolongva,
mintha tülekvő, tolongó, bőgő, dulakvó fekete bivalycsorda volna, s a bivalyszemek végtelen golyós tömkelege villámmal sistereg, tajtékkal sziszeg, kalász-örvény szélüveg hullámcsattogással zizeg, villámrepedéssel durranva arany-ágakat lő,
s már zuhog a zápor, hörög a vihar, lebenykoszorús medúzaként lebeg, fúj, dühöng, csattanva földet kapar arany-bogárláb óriás villámaival, s az esőcsöpp-kráteres por pocsolyává szédül, s mint zöld falióra-sétáló-ingás: a jegenyehajlás, a vihar-idő,
s az üzlet előtt bőrző zöld záportavon esőbuborék gyors hemzsegés, vízhólyag pattog vízhólyagon, s lobog az egész kínai dzsunka-hemzsegés, s a borbély éllel fejszét állít fektetve a küszöb elé, s fut ki hova tud, a harangozó kiskabátját fejére húzva harangozni a templomtoronyba.
Ő meg csak áll, és nézi, mint a győztes! Mint aki csata-középen áll, a vasruhás király egy deszkából, gerendából ácsolt ló-alakú király-emelvény, fakápolna-színpad kengyel-vasaiba akasztott vascsizma-vasszelvény cipős lábakkal egyedűl,
s nem fogja nyíl, láncos vastüskegolyó, dárda, lándzsa, bárd, harci fejsze, vasbuzogány, számszeríj, nyílpuska tollas vasvesszője, s körötte fém-öltözetű lovak, fém-öltözetű emberek dörgő, dübörgő dulakodás-hömpölyege, csörgése,
így áll a csaló, mert hóna alatt mankó, mint két-hold félkerekű deszkaszék dupla hintaló, így áll a borbélyműhely ajtajában, s csörög a rizsnagy, babnagy, tojásnagy nyári jég, s az utca már vastag jéglepedék, vár, amíg kiderűl.
Míg eljön a győztes csatavég! A győzelem-napsütés! S fölötte ég-nyárból kék királyi sátor. Aztán mankózva, botozva hazamegy enni a mamához, a fiatal banyához, Szűz Mária-boszorkányhoz, hiszen nap süt, harangoznak,
s a harangszó ebédre hív, megéhezett már, s éhét a nagyfröccs agyába nyomta, mintha agyában kongana a gyomra, bendője agyában korogna, üres belei taszítják hazafelé, mint fölfúvódott hajóvitorlák,
megy, testét mankókkal előre-hajítva, a két fa-állványháromszög-rúddal lendítve, lengetve mint a hajóhinta, mint a két ugrólábvillás pettyes szöcske, ahogy szalmacső-övsor potrohát lódítja lábvillái közt, a száraz hártyaláng,
s elámúl, hogy a filléres-hintó, a kétlovas ponyvadoboz-kocsi, a celofán-ablakú doboz-szekér lassan görög a sárban a vasútállomásra, kocog a gyárba-utazókkal, s nézi far-lépcsőjén föl-leszálló embertartalmát a kocsikerekes sárga ponyvadoboznak.
Mert ilyen is a nép, meg olyan is a nép, ha már népnek neveztetik a más-más származású közösség-tömeg. Balga is, meg boldog, szorgalmas, buta, okos, igyekvő, gyűjtögető, léha, bolond, bitang, dolgos, beosztó, csaló,
tanúlni-vágyó, könyvet-útáló, falusi, városi, tanyasi, pusztai bonyolúlt magány, egyszerű bizalom, szorzott gyanakvás, gyökvonás-számítással meg nem oldható rejtély-matematika, sűrű gyanakvás-nyálból szőtt ragacstál-várakozás.
Több az egynél és eggyel több a többnél, és mégse magány, ha alatta földindulás, és szétszakad a föld, mint a dühhel-tépett papíros, s a földlemezek egymásra-torlódva állnak, mint jégzajlás jéglapjai és minden megmaradás
egymáshoz viszonyulás, s a viszonylat-háló, viszonyulás-habszálbozót rángása, lüktetése, szakadása, összetapadása a háború, s a béke szívritmuszavara, gyomorfekélye, fénysziget-csillaghajó reménye. A tűzözön, vízözön ne jöjjön! Mert nem az emberiség, csak az ember csaló.
Ne jöjjön Tűzözön! Ne jöjjön Vízözön! Tűz-Átok! Víz-Átok! Tűz-Büntetés! Víz-Büntetés! Ne jöjjön el a Mítikus Büntetés! Ne jöjjön el az édes, árva Emberiségre! Mítoszi Ítélet, ne jöjjön el a te országod!
Vízözön-Ítélet! Tűzözön-Ítélet! Ne zuhogj láng-óceánnal, víz-óceánnal az űr-magas Isten-háborgásból, a Haragból, Kevélységből, Ember-nemtudásból, Ocsmányság-Gyászból, Hiány-útálat Düh-Varázsból, Próba-Lázból,
Tündér-feledés Tűz-tartományból, Sátánra-hagyott Bűn-tudásból, Ördögfejedelem Öröksége Emberundor Pokol-öröklétből, hellén istenek, római istenek légynyüzsgés-útálatából, a Majomkirály Tűz-folyó bélsarából,
a Kozmosz-széles istennő-picsából nehéz, sűrű, vastag vizeletként hab-tengerré lövődve, ahogy guggolva huggyozik, vagy állva pisál, ne zuhogj, ne csorogj Tűz-Ítélet, Víz-Ítélet az Ember-Földgolyóra, nem érdemli sujtásod, harag-háborgásod!
Mert jó is az ember és rossz is az ember, ártatlan, mint a szivacsos, lila, lószájcimpásan szirompuha, selyemköd tó-liliom, s közönyös, mint a vért, hullavizenyőt zöld szájfújtató szívópumpával lefetyelő zöld kristálydoboz hullalégy,
a két zöldalma-szemű szárnyas zöld zománc-toboz, és habzó csöpp szájrózsával csücsörítve kiszolgáltatott és magatehetetlen, mint a gyermek-újszülött, és bambán göndör, mint a racka-kos hosszú csontkard-csavar-szarvú juh-feje,
s mégha emlékszik is arra, amit a magzatburokban enyv-vízben kuporogva lebegve hallott, kintről, az anya-pocakon túlról, emlékezete csak, mint az elő-ember előtti emberkezdeté: hogy valaha kopoltyúja volt, nem tüdeje,
valaha, amikor még vizi-lény volt az akkori miniatűr, vagy makroszkópikus kezdet, dehát ezt ő agyával sose tudja, csak valami létezés-emlékezet lágy sajgása gyűrődik, bomlik, erjed sejtelem-szövetszerkezetében, mint hajnali pára-száradás után növényben vízgőz-szövedék molekula-lég.
Mert csak az ember lehet bűnös, nem az emberiség! Hát nem büntethető az emberiség, csak az ember! Mért büntetné hát az Emberiséget az Ítélő Végzet, mért omlasztaná rá a tüzet, a vizet, hogy a kiválasztott óriás-bárkán, óriás nyírfatutajon
lebegjen a Büntetés Víz-óceánon, Láng-óceánon, és rettegő, árva szivében a megmaradás-hit ködfoszlányai, mint téli kopasz erdő fekete szár-rengetegű gally-korona bozótjaiban a földi vízgőz-tejutak szitapor fehér lepedéke.
Ó, a szegények, gazdagok, nagy-gazdagok, kis-szegények, létszinten élők, létszint-alattiak, szolgák, béresek, cselédek, napszámosok, páriák, érinthetetlenek és érinthetők, vagy másképp-érinthetetlenek, krőzusok, jómódúak egyetlen, fájdalmas közösség-szövedéke,
egy cellarózsa-papírház biológiai-létező lakói, akiket a származás-falak, osztály-falak, vagyon-falak mégis elválasztanak, s nem nyílnak ki a származás-ajtók, osztály-ajtók, vagyon-ajtók, csak a népmesében, giccs-operettben, s ha kinyílnak is nyikorogva: abból mi haszon?
Ó, vonagló, kúsza, gomolygó, füst-könnyű, cementhab-nehéz, fényes és sötét szálakból hosszában, keresztben, ferdén, átlósan, egymásra kereszt és háromszög és csillag-alakzat vonalakkal ragasztva, egymásból kiágazva és rács-dobozosan összerakva lüktető társadalom-szövedék,
sötét-üresség-téglákból és szikraláda-pókszálvonal koporsókból összegzett sejtcsomag óriás cellaház, fekete láz, fehér sziporka-dobozüregek szív-pumpája, vérnyomása, ideghálózat kozmikus virágzása, szövedék-tűz magány, szövedék-barlangok éje!
És most itt minden együtt: jóság, gonoszság, szabadság, bűntudat, félelem, bujkálás, menekülés, világcsönd, világzaj, mindenség-zajongás, csillaghullás, szupernóva föllobbanás kozmikus kollapszusa, neutroncsillag, fekete lyuk, az anyagsűrűség fénybörtön-veszélye,
S egy füst-penészes, korom-mohás, megolvadt hernyóláncú, szirmosan szétnyílt ágyúcsövű, páncél-vázzá kiégett, véres emberhajjal békahínáros tank mellett, a betontérsziget járdaküszöbén, a hurkos, félköríves, hidas, gyűrűs, folyamdeltás villamossinek
rendezett fémkóc-vonalhálózata előtt földig-érő zöldszürke posztó-nagykabátos, zöld páncélsisakos gyerekkatona áll, az őrnek odaállított fiú, állán hosszú-szuronyú hosszú katonapuska, keze a puskaszíjon, mint sárga keresztespók, köpenye alól csak csizmahegye látszik,
s a tank, mint óriás kék holdszarvú ganéjtúró-bogár, döglött ganajtúró, váz-lapok, görbe héjlemezek, dugattyúk, szelvények, pálcák, csapok, orrszarvú-koponyás néző-ablakok, buborékcsokor-hólyagrózsák koponyacímer ablakai, amikben fény nem virágzik,
a látás fénye fényt vissza nem ragyog, roncs-mítosz skarabeusz ez az egyszerű fém-halál összevisszaság, halott halál, nem élő halál, puha szerv-belsejét a hangyák, pókok, darazsak, legyek, méhek, sáskák kiették, s a maradék váz, hártya, görbe hátlemez, drót nem kell senkinek.
A héj, a csáp, a homlok-páncél, a csontszarv, a hártyaszelvény-csónak has-alj, a rágószerv-töviskoszorú kobaltkék kitinkanálban, az obszidián csípőfogó-ajkak, a páncéllal behéjazott csönd, a páncélozott üresség a szerv-nélküli tok ami szines kristályt nem vérzik!
Áll a kis katona, s körötte jön, megy, áramlik, tolong, őgyeleg, lődörög, ácsorog, bámul, néz, kószál, kóborol, mereng, ragyog, vigyorog, borong, les, fülel, fecseg, vihog, szeppenten botorog, szájal, hallgat, tülekszik, dulakszik, ámul, örvénylik, körbeforog az utcatömeg,
s moccanatlan a mandula-szemű kis katona, a kisfiú-katona, csak szeme jár jobbra-balra, balra jobbra, mint a gyíké, a szivárványhártya szemhéjak között, szinte rebben, mint barna madár, kék madár, zöld madár, ezüstszeplős aranymadár, ahogy hó-ágon lengve ül, rezeg,
s arcán a hártyás, karmos mohabőr félelem, a bordás hártya-cikkelyek csipkehullám sátorlegyezője, a csont-ágak közé feszült hártyaszigetek állatszirom-terítéke, a skarlát-küllő-kagyló bélésű rózsakanál-fülek, s a hő-tű sugárzás-pont szemek: nézésük, mint tűzliliom-atommáglyakút, mintha a szemgolyó vérzik.
Mint akinek arcába denevér csapódott, s az arcára ragadt, mintha olajos fekete rongyot csapott volna valaki arcába, gyűrt horpadás-szelvényes, hajtogatás-háromszöglemez-éles indigópapír-álarcot, fekete kéményseprő kormos kéztörlő rongyát,
s ott vonaglik és hártyásan horpadtan szétterülve lapúl a denevér-álarc, a nappal-vereség éj-gyásza cakkos és bundás emlős-madár, az elevenszülő éjszaka madár-lepke, a kicsinyét szoptató éji fekete puha vitorláshajó, sárkánymaradék-állatesernyő!
Embert így nem láttam félni még!, csak apámat láttam félni így, csak apámat láttam íly szótlan rettegésben, aki tudta is, meg nem is, aki nem tudta, meg tudta is: fekete félelem-selyemszalagokból csomózott eleven árny-szobor lesz az ember mire felnő!
S arcáról nem tudja letépni a vonagló, puha, hártyás, selymes kígyókutya-fejű, óriás feketebíbor szamárfűlű denevér-álarcot, az eleven félelem malac-orrával szemét döfködő fekete, cikkelyes hártyakutyáját, az állat-maszk halotti legyező-félkorongját.
Ki voltál kisfiú?, ki voltál katona?, ki voltál földig, a kőig, a gránit-pepita, kovakő-sakktábla másod-talajig, városi talajig katonaköpenyű gyerek, alíg-felnőtt, bajusztalan darázsfej-arcú, homlokod alatt gyöngymező-ovális ferde veseszemekkel?
Benned hányfajta tény és hányfajta fény csillantott kavarogva és aranypettyekkel egymást villódzva, őstér-szorzással sokszorozva valami ősi mást, üzenet-ájulást, kihalást, elmúlást, beolvadást, elnyomást, amit tudott-e akit küldtek, amit tudott aki küldött.
Néztelek. Nézett a költő. Néztelek, s szuronypuskás, katonaköpenyes, páncélsisakos apró legényke-tested helyén tükör-tóban álló tölgyfát láttam, aminek törzse, ágkoronája élő üveghús volt, s a tükör-tóban élő üveghúsból volt finom és vastag gyökérkoronája,
s látszottak a húsüveg mélyén és a határfelület-fedő üvegbőr-borításban a vérerek, nyirokerek, ideghálózat-szitaláz függés tengerek, a szív, a tüdő, a máj, a lép, a vesék, a gyomor, a vastag és vékonybelek, a húgyhólyag, a zsigerek, zsírok, hártyák, izmok, szövetek,
a hílusok, bronchusok, bőnyék, csontok, inak, mint a magzatvízben lebegve kuporgó magzati testben, ahogy dolgozik vibrálva az agy, ahogy pumpál a szív, áramlik a vér, s a hajhagymák sereglenek, s mint a lépesméz a sejtek, molekulák ragyogva rejlenek,
s úgy mozog hogy áll az atom-kvadrillió szövetség-rengeteg, s azokban, s azok közt erők, terek, vonalak, hullámok, sugárcsomag-tömeg foszlások, dagályok, apályok, vonzás-ragasztások, taszitás-hőkezek, cikkanás-mérleg súlyfény-egyenletek magánya, űre, nyája.
S az eleven üvegtölgyfa minden levele tükörből! A tölgyfalomb tükörből! Minden levele tükörből! A levélhát tükörből, a levélfonók tükörből! S a tükör-levelek közepén fekete pont, mint a katicabogarak piros hátán, nagy piros pont, mint
a fekete katicabogarak fekete osztott kitin-fedőszárny buborékán, alúl is, fölűl is a levéltesteken, a tükör-szív levelek bőrébe szőve alúl, felűl, s a rezgő tükör-tölgy, a reszkető tölgy-tükörfa villódzás-gomolyag pettytömeg-galaxis összetükrözése,
mint a pozitív-negatív világegyetem, egymásra lőtték, egymásból tükrözve egymásra tükrözve vissza-öntötték a fekete pontokat, a piros pontokat, ferdén, egyenesen, háttal, hanyatt, oldalt-síkban, ágaskodva és meredeken leszólva a tükör-részre,
tükörlevél-részből, a tükörszeletelés mozgás-hömpölyeg cellaszövésből, darázspapírház-sejtgyűjteményből a tükörlomb-egészre ontva, petézve, szórva, hintve, sokszorozva, visszalövellve, búza-vetésként dobva a tükrözés törvénye szerint.
S lefelé is, a tükör-tó befejezetlen végtelenéig, ahol a gyökérkorona érgubanc-hálófészke a főegekkel, mellékerekkel, hajszálerekkel, kapilláris hálóbolyh-függönyökkel befelé mélyül, mint térhálógömb-korallsziget,
lefelé is, mert befelé is a tükörlevelek tükörlombkoronája csillog, vibrál, fénnyel zizeg, rezeg, zsong, bozsog, fordított szökőkútként a tükörlomb-égből ernyőzve lefelé a mélybe fényláng-esőt permetez, fordított tűzhányóként fényláva-tüzet lövell,
s hull, száll, irizál, mint légyszem pontgyűjteményében a szivárványszalag-híd, a fénytörés szinkristály parázstest-sejtsúly szivárvány-szövése, a fény-molekula kristálytest fényparázs-süllyedése, s a vérbozót gyökerek közt, s a gyökértő-hüvely
S egymást tükrözi minden tükörlevél, s a tükör-lombot a tükör-tó tükrözi, s a tükör-lomb a tükörtóba mélyen sűllyedve ágazó gyökérgömböt tükrözi, a gyökérfonat-érgolyót mezősen, görbén, rácskeret pontszem-görbékkel cellamozaikká osztva, mint a légyszem,
s a tükör-levelek egymás tükrei, s fölűl is, alúl is, oldalt is a tükrök tükrei tükrök, s a tükör-levelek piros pontjai, fekete pontjai a végtelen és részletes, magányos és együttes tükrözöttségben gigászi háromdimenziós pontháló-halmaz,
egyetlen pontrácshalmaz gömbháló-szövedék, mint az éjszakai csillagos ég, csak fordítva ez is, mert itt a fény a fekete, s a fekete s piros pont a fénylő égitest, itt a világos a sötét, s sötét a világos, amit a tükrözés magává alkalmaz,
s a tükör-tóban mint emberszemek-gömbhalmaza, amely gömb-belsejében is göbmhalmazokkal töltött: a fekete és piros pontok, mint a chartresi katedrális Ószövetség, Újszövetség szines üveg-ablakaitól a szines fénypettyek a napsugár-rezgésrésben.
Ilyen tükör-tóban álló tükör-tölgyfát láttam én rettegő, szuronypuskás kis katona, őrt-álló apró tested helyén, ilyen látomás-fát látomás-tóban, s a tükör-levelek látomás-fényében az egymást milliószor visszamondó piros pont, fekete pont:
egy-egy nép-arc, egy-egy nyelv-arc, amit a tükrözés tükör-nyáj fénypók-tolongása egymásba szitált, egymásba rázott, egymásba szórva egyetlen ponthálógubanc jelentéssé sugárlökéssel kötve tükörrel összefont
és lengett összevissza a pontfelhő-végzet tükrözés-sokaság, s a piros a feketét bevérezte, s a fekete a pirosat magába itta, mint a neutroncsillag, a fekete luk láthatatlan, sűrű, gigász-törpe gömberő-gravitáció-súlya a sugárzást, fotont.
És nép-arcok, nyelv-arcok a tükörfa tölgylevelein, és mért száműztek ide rettegő, egyszerű kis katona? Miféle büntetés ez, és mért bűnhődsz, ha bűnt kell elkövetned? S ha néz a költő, mert látni kényszerül: nem a költő a bolond!
A tükör-tó tükrözte a tükörlomb-tölgyfát, a tükör-levelek fekete pontjait, piros pontjait, mintha a tükör-levelek milliószor millió piros katicabogárral, fekete katicabogárral lennének belepve, s piroson fekete pontok, piros pontok a feketén,
s a pirosan, feketén pettyezett tükörlombot a tükör-tó tükrözte vissza, s a tükör-lomb a tükör-tóba mélyen terpedve ágyazott üveg-gyökérborzasság vörös fészek-gömbhálókoronát tükrözte a gyökér-ágakat összetördelve, töredékekké szeletelve,
s lógtak a tükörlevelek hátán, hasán a tükör-lomb levélzizegéstől összevissza tépdesett, szakított gyökér-ág részletek, hajszálgyökér-hálócafatok, mint piros ujj-ízek, csigolyák, széltől tépett pókháló ragacs-vitorlák, mint tyúknyakon kihúzott tyúkgége porcgyűrűcső nyelőcsöve, tüdőcserje,
mint piros pamutszál-darabok, s a tükörlombú üveg-tölgyfa üvegben-élő emberszerveit is tükrözte a tükör-tó, s fordítva lent is működött a visszafordítva fönt, a benti testszerv-munka a lenti üvegtörzsben, csak fönt a húgyhólyag, lent a szív-remény.
Embert félni, így nem láttam soha még! Csak apámat láttam félni így!, amikor hadsereg-váltás, ország-váltás volt a háborúban, amikor részeg-józanon az izzadságfoltos dunyhát maga köré hólyagozva, köhögve, vért ugatva, pislogva fölült az ágyban,
és lábfejei kiálltak a dunyhacsomó alól, mint sárga napraforgófejek, zöld kaktuszlevelek, horgas nagykörmű jáspisgereblyék és nagy vörhenyszőrös szeplős kezei a dunyha-horpadáson, mint kékpettyes, lilapettyes, aranypettyes bízsergő languszták, homárok,
mert az ágy előtt a kis, nyitott ablakú fehér vályogszobában, a barna széken nagyapa-bajszú sárga öreg katona ült, térdei között a szuronyos puska, s azt mondta: „Sto gyelaty papuska”, s a mákoskalácsot a tenyeréből ette, mintha lovon esznek a huszárok,
s apám vacogott, mint egy higany-szomorúfűzfa, s szeme sarkában a könny, mint az ötszögű ásványkővé besűrűsűlt ürítés-folydék, lila-rózsaszín-kék kristályrudacska bogárvizelet, szeme sarkában szilárd volt a könny, s trikó-ingben volt, bokaszalagos, slicces hosszú-gatyában.
Arcodban népeket, nép-arcokat láttam én, megszállni-száműzött kis katona, rettegő gyerek-harcos, ott rezgett bezártan, hullám-sugármező mágneses kék gömbfoglalat titok-csomag feszültség-terében, mint atomban az elektronok, neutronok, protonok, kvark-összetevők,
ott rezgett az élő és a halott, a: tadzsik, onugor bolgár-török, türk, kazár, besenyő, kazah, üzbég-tunguz, burját, azeri, tatár, mongol, örmény, kirgiz, grúz, gagauz, komi-zürjén, udmurt, csuvas, vogul-manysi, oszét, udege, udmurt-votják, vót, ujgur, szamojéd, jugra-osztják-chanti,
arcodban mennyi nép, népcsoport, nép-töredék, párává olvadt jégmezők, megkövesedett fenyves-vadonok arc-szitája, zuzmó-mezők és zuzmara-erdők, elefántfű-pusztafű rénpásztor-halász-vadász apró vándor-embernyája! Moha-arc!
A fóka-vadász, a hal-vadász, a rénszarvason lovagló rénszarvas-vadász, a medve-vadász, a sólyom-vadász, az ölyv-vadász, a sas-vadász, a hódprém-arcú hód-vadász, a farkas-vadász, a nyáj-terelő, bagoly-arcú,
a róka-vadász, a nyérc-nyest-nyuszt-menyét-rozsomák-vadász, a nyírfakéreg-bögréből forró halzsírt ivó, a méhlepényt-megevő, a lovas, a pásztor, a szarvas-juhász, a révület-habzó, az epileptikus látnok, a halottakat fára ültető,
a holtakat lombavar-sírba temető, a holtakkal-együtt-csaholó, a tüdővészesen csak meleg zsírt ivó, a hóban ülő fagyott medvét késsel csontvázig szeletelő, a szarvaskoponyát istenhirdető, a jégkunyhóban meztelen, a guggolva-szülő
mind tükör-lomb arcodban néz, pislog, gomolyog, mint vonat-táj karéjos rohanás-legyezővel elforog, arcod jéghegy-temető, arcod föltámadás-utáni temető, s kimászik a sírokból, kriptákból, a kőből, a földből a föltámadás-kristály emberiség-szú!
S én nézek és állok, állok és nézek és nem látok titkot a Titokban. S a Rejtelem Jézus-szív arca hajol rám, s a Fölvágott Szív lék-sebéből, a Hatalmas Bíbor Isten-Eperből arcomba dől a vizes vér, mint piros kehelyből,
a sárga vízzé bomlott véranyag, a megváltást-igérő romlott testnedv-szövetanyag, vagy csak az ágyútűz mennydörgés-fényvére az?, vagy egy kattogó fény-plakát higanygőz-fényüdvözülése, a megváltatlan test szemragyogása?
S a villamos-sinek páros kanyar-futása, ezüstszikár folyamdelta szétágazása, mint vas-csontváza a beszáradó hulla-időnek, és mint csápos, botos, ollós, szelvényes rákcsontváz-páncélegész fekszik a tűzözön alatt a csonthéjas romlás lakása.
S a Mindenség végtelen pont-tűz időtér-hömpölyegén lebeg emberiség-éjszakám élet-hajója, az emberrel, állattal, növénnyel vemhes Noé-bárka, amit belső istenem parancsára papírból építettem, s papír-vára anyám emlője anyatejből.
S a hidak vaskorlát-fémzárólapjára zöld üvegpalackok nyakát ütik, két marokkal szorítva a borosüveget, s a zöld szilánk-koszorús üvegnyakcsonkból isszák a bort, fejüket hátradöntve, mint kelepelés után a gólyák, s az üres üveget a vízbe dobják,
s lépkednek lassan, büszkén, mint a hattyúk, aranyputtony alsócsőr-herezacskójú pelikánok, hónuk alatt vállszíjon lóg a géppisztoly, s könyv-máglyák égnek, s széttépve, nyitott mellkassal ég a könyvkazal, a füst-lampion könyveket a láng lapozza,
s apró, páncéltörő ágyúkkal, tankfúró gépágyúkkal, páncélpajzsos, gumikerekes, füstszűrő-lukacstok csővégű kis gyújtóbomba-ágyúkkal sün-tüskés körül a katonai lakótelep koszorús vas ajtó-bokra, s a balkonokon golyószórók állványozva,
mint háromlábú fényképezőgép-állványon a távcső-csigabigaszemű fényképezőgép: a három-lábú talpas állványokon a fegyverek, a lődobozból kilógó hevederek, ládákban kézigránátok, mint vasgúla-mozaik-tojások, s őrség és jelszó, szorongás-szigetet kerít homokzsák.
És a lángvágó sziszegő, aranytűkalász, aranyszőr-szegélyű kék lángtoll-kése amikor a Szobor-Gigász csizmáját elvágta sziszegve, vasparázs-morzsát spriccelve szét a liget-alkonyatban s dőlni kezdett a bronzszobor-óriás arccal a föld felé, nyakába hurkolt akasztókötéllel húzva,
táncolt, fütyült, térdét csapkodta, kacsintott, bámúlt, nevetett a tomboló víg, béna, szeppent, csődörként horkantó embersokaság, s a kőre hosszan, szélesen zuhanva kongott a bronz-arc, bronz-köpenykabát, mint mikor Isten Pokolba lelökte főangyalát,
a márványkút-alvilág márványbarlangszivacs lét-alatti Antarktiszára taszította, a Büntetés Északi Sarkára lökte, jégsivatag-jéghegy pokolvilágba, s a fekete világtest Főangyal-Hermafrodita, mintha jéghegyre jéghegy omlik: a jéggel összeforrasztotta Sátánangyalteste jéganyagát,
s hosszan úgy zengett, mint jégrianás, mint a kettérepedt világ cikcakkos üresség-érfutása, s az érvízben halak ugrálnak, kövér pikkelysarló fölcsapódással, pikkelysöprű ezüst-rázással, tátogva levegőt kortyolnak, a levegőt ezüst-suhintással rózsafonattá koszorúzva.
És nagy deszkaládák az utcán, s a ládákban, mint a zöld lomblevelek barnán, pirosan, kéken, tölgyfalevelek, platánlevelek, diófalevelek, gesztenyefalevelek laza kupac-halmaza avar: gyűrt, pödrött, pernyés, egyenes, eres, fodros, vízjeles, arcképes, Hortobágy-paripacsokor-fogatos pénzek,
papírpénzek: négycsikó-csikós-karikásostor-szekérfutás rézkarcú pénzek, s ménest-terelő csikós fonott-szíjkígyó ostorcsattogása a téglalap-alakú pénzek ovális kereteiben, csupa lombavar temető a ládák, gyűrt pénzekből papírkazal, Halottak Napja őszi kék,
s alkonyi szines fény-pókháló-szövedék, csupa Európa-hit szent együgyüség, dekadens márványromlott gőg, római-ős, ős-görög büszkeség, mert nem tudta hogy lovakkal ráözönlik a punok, a hunok hordája, a török, a kazár, a mongol, a tatár, a bolgár, a macedon-barbár, Ázsia-sűrűség, sztyeppe-sűrűség,
aztán rablás, fosztogatás, betört-üvegű üres kirakatok, fegyvertűz, részeg és józan összevisszaság, hús-osztás, tyúk-osztás, kakas-osztás, liba-osztás, krumpli-osztás, gyűlések, felszólalások, követelések, katonás teherautók robognak, vitézi kardjukat felkötik, Kossuth Lajosként a vitézek.
És ki tudja most, hogy a kimmerek, szkíták, thrákok, illyrek, kelták, eraviszkuszok, azaluszok, frízek, boiok, dákok, szkordiszkuszok, rómaiak, dalmaták, germánok, markomannok, gótok, vizi-gótok,
és nem-zsarnokok, hódítók, nomádok, isteneket hozók, győzők és legyőzöttek, ködként szétfoszlott lovas-hadakkal, népnyájjal gyalog vonulók, pusztai vándorok, építők, rombolók, gyilkolók, gyújtogatók, fosztogatók temetőjén áll bambán, mind gallyas ágon rigó-fiók.
Hogy ez a föld népek, embernyájak, hódítások, hatalmak, veszteségek és vereségek, vándorlások, hujjogó hordák, lovas-özönlés pusztítások, íj-pusztítások, nyíl-pusztítások, dárda-pusztítások, kard-pusztítások, hadak temetője,
és sírja sincs már a büszke hódítónak, megszállónak, elfoglalónak, honfoglalónak, a föld sírokkal van roppant égitest-szívközpontja felé, a lemez alá, a kéregbe szőve, csontvázakkal, koponyákkal a kéreg-anyag,
mintha egy köpeny, fekete bársonyköpeny fekete bélése lenne arany-fonállal kihímezve, nem a külső bársonyfelület, a malaclopó-posztószövet, s csak a bélés s test közti sötétben a hímzés-gally arany-duzzanat,
az arany kiálló érfutása, zegzugos, páfrányos csavarodása, szempilla-varázsa, mint a lábszár, vagy a combágyék, hasalj visszerei zölden, mint fényes rózsaszín nyálkahártyában a hajszálérlombok tágcsipke piros cérnamezője.
És sír ha van: valami nagy zöld domb a pusztán, zöldfüves tevepúp a hullám-hódolat síkon, kurgán talán, királyi földkúp-sír, harcosok, munkálkodók tömegsírja, kőkori, bronzkori, vaskori, nomád-kori földdel-fedett,
fűvel-benőtt, élettel-benőtt, városokkal-ráerjedt hullaüreg-szivacs, sírokból óriás száraz szivacs a földben, a földkéreg mikrobiológiájával élve izzó sötét árnytalan anyagában, baktériumok, kukacok, férgek, lárvák, peték,
aerob és anaerob lebontások, mikrofizikai és vegyi játszmák sötét cselekvés-tömegében, ahol nem romlás a romlás, mert törvény a lebontás, és halandóság-feladatát végzi minden egysejtű, fogaskerék-állatka, csövecske, fonal, vezeték,
s a földdel-eltömött ős-szivacs tapló-barlangjaiban és parafa-üregfészkeiben csontok, koponyák, csigolyák, fogsoros állkapcsok, térdbütykök, sarokcsontok, orr-hely csontszilánk-hártyakés szárnyak. A földdé-olvadt remény-kép, a halhatatlanságtól-elfeledett.
Ott fekszenek magányosan, és mindörökre magukra hagyva a mérhetetlen embercsont-mennyiségek, a mongol, a tatár, a török, az osztrák, az orosz, az ukrán, a fehérorosz, a lengyel, a ruszin, a szláv, a német, a brit, a szász, a rác, a bosnyák, a szerb, a horvát, a móc, a porosz, a vlah, a cseh, s ami emberiség-rész létükből megmaradt, ami nép-bizonyítékként létezésük csillaghab-örvényszívásuk forogva földbe-mélyülő tölcsér-csúcsukból megmaradt:
néhány bronzgyűrű, gyöngynyaklánc, beszáradt asszony-arc festékes apró kancsócskák agyagból, máz-zománc kék agyagtálon, tegez-borító arany-szarvas futású aranylemez, gyűrt, horpadt aranylemez-álarc, csont-varrótű, agyag-gomb,
zablapajzs-aranytárcsa: aminek virágkoszorús kosfej relief-domborítása, bronz-nyílhegy, bronz-kengyel, föld-zabálta tőr és kard, amelyik hosszú rücskös és lukas, mint kard-alakú szivacs, maradék penészes ködfüst hajlomb
a feketebarna koponyavarratok csontrece-fogaskerékküllőit szétfeszítve, mert a koponya, mint az epeműtét varrás-lázmérőszámlétrája a sérv-dudortól fölreped, fésűfogsor-vonallal kinyílik, s kibugyog résén ami belül van, a föld, az az-is-föld bél a hasbőr alatt.
S ha új sírt ásó sírásó, tömegsírt ásó munkaszolgálatos, csatorna-árkot, házalapot ásó munkás, traktoros ekesorral szántó közösség-tagja munkás-paraszt csákánya, ásója, kapája, lapátja, ekéje, vagy a földmarkológép sáska-szája
valamit megkoppint a földben, valamit kiharap a földből, valamit kilódít a földből, valamit kikapar a földből, csontokat, koponyákat, csigolyákat lét-maradványokat, akárcsak egy koponyát, mint Hamlet sírásója Yorick koponyáját,
jobban tudjuk hogy halál a halál, hogy mint a habos nyál márványrózsaszín temetőpark-asztalon a napözönben: a nép-elszáradás, hogy az élet amin áll, az is halál, mert az is élet, hogy mégis szüksége volna az embernek az Isten fiára, hisz halálát
azért adta a hit szerint, hogy mi meg ne haljunk, időben föltámadjunk, ha évmilliárdok múlva is bár, többszáz kvadrillió gömb-fényév után akár, mert örök a halál, s csont-koponya kör-övsor végtelen gömbmező a Földkéreg-némaságban a halandóság belső nyálkahártya-palástja.
Ki tudja mi volt? Ki tudja mi van? Ki tudja mi lesz? És mit tesz, aki tudja? És mit tesz aki mindent akar? És mit tesz aki semmitse akar? És mit tesz, aki nem is volt eddig és mit tesz, aki azt hiszi: lesz ezután? És mit tesz, aki azt hiszi most: joga csak neki van, senki másnak,
És mit tud aki azt hiszi: jobb lesz ezután. És mit hisz aki azt hiszi: nincsen emlékezet, s a múlt-idő, mint tóba-fagyott hal: halott, s a jövő-időnek ez a virága, ez a virágos ága, ez az őszi kék bárányfelhős szikrázó magasság-mennyiség?
És mit gondol a rab, a rabtartó, a rabverő szolga, meg akinek életbarlang-anyja a halálba tipegett a tömeglő, hömpölygő madár-gyaloglásban araszolva, s csontja-váz testét úgy égették, mint fahasáb-kúpban meszet, faszenet, mert úgy ég
az emberhús, mint sárga papírszobor, s csontja szivacsosra feketűl, vagy fehér rögökben szárazon szabad, s a fekete sejtötszög-ablakú üresség-csövecske cellakút-rögök, ötszögű szájascsillagú csőszövet-szövevény darázs-háza finoman füstölög, mintha öreg nők pipáznak.
S a késő-kor utánzat-gótika országház egyik óriás fakapuját kisgyerek-sereg ostromolja. Száz és ezer kisfiú, kislány tolong, sürög, nevet, visong, hülyül, röhög, kiabál, egymást-ráncigálva lökdösődik, ágaskodik, ujjal mutogat az oszlopos kő-baldacin alatt,
tömeggé összecsomósodva az óriás tölgyfacímer kapunak lódul, mint gigászi emberszülemény fürtös, copfos ikralepény, hatalmas angyalnyáj-gyerekcsorda, a kapu alíg-fölérhető réz-gesztenyerügy kilincsét kapkodva, a fa-pajzsot vállal, tenyérrel nyomva,
de nem mozdul a kőcsipke álkastély barna ajtaja, meg se moccan, s nekizúdul a gyereknép újra: düh-habokban, mintha tengertajték dörren parti sziklára göndör kos-ágaskodás hab-fehérrel, a szikla-függőlegesre zizegve forrva:
mert hiszen odabenn a nekik-sose-látható, a csoda-vár, tündércsoda-kastélykupola alatt, gótikus-csíkozás, aranycirádás oszlopok, vörös szőnyegek, szines ablakok szivárvány-mennyország-csöndje, freskó-történelemmel kifestett óriás teremfalak!
S egy tömzsi, sűrű, apró, izomgyíkokkal és izomgolyókkal zsúfolt kamasz, akinek inge sincs meztelen törzsén, csak ezüstpikkelyekből szőtt cirkuszi mellény, mint láncfonat-sodrony-ing, páncél-ing, szikrázó vas-kabát:
szétterpesztett lábbal a fa-kazettákban fagyűrős óriás kapu elé áll, körülnéz kakasosan, nézése szinte kukorékol, csillaglángos kezeiben tömör vasdorong, s karéjos félkör-szeletben a gyereksereg ámúlva visszahőköl,
s teste s a sistergő, pezsgő gyermekszemek lüktető hab-koszorúja között az oszlop-árnyékos tiszta tér-korong, a cirkuszporond, aztán odasújt a vassal a fára, mint nagydobra nagydobverővel irgalmatlan ütés-súllyal, teljes erőből,
hogy a vassal a fát kilukassza, mint Buvár Kund a hajó fenekét, hogy betörje azt, mint a kalandozások legenda-korában Botond vezér vastollas vas-buzogányával, vas-sündisznó tüskés buzogányával az óriás érc-pajzs ajtót, Bizánc városkapuját.
Egy óriás ütéssel, hogy léket üssön a kazetta-bordázatú, fekete vasgomb-szögecses, vaspánt-liliomos, réz-pávafarok-kilincsű, a varázsajtó, mennyország-ajtó sakk-királynő, sakk-bástya, sakk-ló kulcslukú tölgyfaajtóba,
mint feszes zsírpapirba, üres tojáshéjba mutatóujjhegy-baltával lukat, s a szilánkos kapu-léken beömöljön mászva, bucskázva, hintázva a gyermek-győzelem, mint a tajtékos víz, hujjogva bezúduljon a hódító mámor,
míg képzelet-lovai odakint kószálnak, nyerítenek, fogvicsorogva röhögnek, patkótlan patával kapálnak, s odabent, mint Matisse templomablakán a bezúduló lila fényzápor
nyílvessző-felhők szállnak zizegve és suhogva. De csak kong az ajtó, akár egy Buddha-szentély fa-gong, s a gyermek-szédület újra a függőleges fán habzik, lüktetve kecmereg, lángcsipkéivel a fát végig belepve az ajtóív harántkőig erjedve föltolódva.
Aztán egy öreg, vastag tetőgerendát hoznak kapkodva, lihegve gyorsan, ki tudja honnan, s százan is fogják, rengeteg kicsi izzadt tenyér, rengeteg kicsi kéz tapad habosan a fára, mintha rügy-ág szemű csigabigákkal lenne belepve:
s hó-rukk, kiáltják kórusban, kévésen toporogva, hó-rukk, lengetik vízszintesen a gerendát, hintáztatják előre-hátra, mintha hanyattfekvő százlábú fogna ezer kristálygallyacska lábával szalmaszálat, úgy rángatózva, evickélne,
s egy-lódulattal a kapura rohannak, a tölgyfalapba döfik a fenyőgerendát, mint göndör faltörő kossal, göndör-szarvú kosfejű rúddal a középkor janicsárai, zsoldosai, jobbágy-katonái várostrom-őrületben várfalat, várkaput s hull rájuk égve
szurok, nyílvessző, lándzsa, vödörből vizelet, emberürülék, üstből forró víz, forró olaj! De nem nyílt meg a tündérpalota varázs-kapuja nekik, nem nyílt meg a túlvilág-kastély, a mese-vár, akik ették volna a csodát szemmel, szájjal, gyönyörrel tülekedve.
A csodapalota! A varázs-vár! Az Elvarázsolt Kastély! Vagy inkább: az elvarázsoló! A Titok-Kastély, aminek sejtelmes falaiban ón-kazettás rózsa-ablakok, ón-sziromperemű ablak-margaréták, ólomsejtes szines üvegrózsák,
sziromkör-virágfej alakú ón-cellás üvegkép-történelem mozaik-ablakok, óriás szines boltív-ablakok sugárzanak és világítanak, mint a nagymacskák szeme, mint a tigrisek, párducok, jaguárok varázsgömb-szeme,
a hunyorogva zölden lapos legyezőkör-varázsszemek, amiknek zöld szelvénykorongjai háromszöggel kinyílnak, háromszöggekkel legyezősen összecsukódnak, a gyöngypázsit-lemezek szétnyílnak, összetolódnak, körszelete
nyílik, zárul, mint a fekete radarernyő zöld fényvonal-körsatírozása, a pupillára tolódik, vagy arról eltolódik zölden, mint kulcsluk rézlap-szív fedőlemeze, száradva félholddá szívódnak, telt holddá összezsibbadnak a zöldparázs fénymorzsák.
Ó, az az Ország-Kastély! Varázs-palota! A gyermekszív tülekvő, mohó kiváncsisága Bűvöletes Ház! Ahová bemenni vágyott, ahová betörni vágyott, ahová bezúdulni vágyott az apró, zsibongó kölyök-sereg, mint gyermek-keresztesek Jeruzsálembe,
a vasba, páncélba öltöztetett kölyök-Európa koszosan, mocskosan, tetvesen, rühesen, lázasan, éhesen és szomjasan, Jézushoz Jézusért, az ártatlan küldöttek és vad Jézus-szív nászra fölhevítettek, a gyermek-vasvándorlás folyam,
apró lovakon, csacsikon, csikókon, teheneken, tevéken, szamarakon, borjakon, bivalyborjakon, csöpp fekete borjubikákon ülve, kardokkal, lándzsákkal, botokkal, tarisznyákkal levegőt hegedülve, s zsíros hajuk a hát-vasra zuhan,
az elbódítottak és meg-nem-hódítottak, akik nagy bárkákra, tutaj-kompokra, vitorlás-hajókra zúdultak, s úgy kocogtak tovább Kis-Ázsia homoktüzében, okádás, vasgatyába-szarás, agy-pörgettyűforgás szédülés-nyálban, mintha egy hadsereg vonulna sírverembe!
Ó, a gyerekek! A gyerekek! A gyerekek! Akik úgy vágytak a kőcsipke-csodakastély kapuján bemenni! Mint az Elvarázsolt Kastélyba gyerekkoromban én, a Vurstli Varázslat-Kastélyházába kis fekete darázsként szorongva,
óriás fekete fényparázs-mozaik-gomba szemű kis karcsú kopasz fekete darázs! S az volt a bűvölet, az volt a csodás varázslat-megnyilatkozás, az öröm-surrogás, ami ott sziven-ért, akár a kinyilatkoztatás!, akár Jézus, a halott Krisztus
testi megjelenése az apostoloknak, sugárzó testi anyag-megnyilatkozás, a Túlvilágból embertest-alakú élő megmutatkozás, mintha virág nyílna ki az Alvilágból, húsos vérsaláta pünkösdi rózsa, párolgó, izzó eleven hús,
meleg emberhús, sugárszövet-Istenhús ember-alakban. A sugártest-emberhús illatosabb, mint a legjobb szappan, jázmin, jácint, rózsa, ibolya illata van, s ez az illat-túlvilág: ember-evilág fénypetty-cikkanáshálóval bezsongva.
Mert odabent! Mert odabent a házban! A deszka-szagú, papírtapéta-szagú, porszagú, olajszagú, vas-zsanér-nyikorgás-szagú, vashenger-görgés-sor szagú házban micsoda mézes rétvirágzás álom-illat, micsoda varázscsoda táj van:
ezerszer megsokszorozódva, a tükröktől ezerré szorozva bolyongsz és ámulsz a tükör-labirintus szobában, mintha ezer bolyhos virág, növénypamut nyuszifül lennél önmagadból, s kétezer szemgolyó néz vissza rád a tükördobozokból,
tükördoboz-folyosó szöglet-kanyarokból, tükörbarlang-alagutakból, görgő vashenger-szőnyegen tipegsz át, mint jégbucka-hullámmezőn a varjú, a padló vasgyűrű-orrlikából gőzgejzír sziszeg föl, páfránylomb levegősugár a lenti gőz-fújtatóból,
s a sikoltozó nők szoknyáját vállukra, fejükre fújja, s az mint mintás selyem-ejtőernyő hajukon elterül, bugyijuk kilátszik, vagy meztelen seggük, szőrös pinájuk, s kapkodnak visongva, s nevetnek, mint akiben bolond van.
S a torzító tükrök! A fej-szélesítők! A test-hosszabbítók! Amik előtt állva ha belenéztél: gyermeki fejed széles és kövér lett, mint a telihold a fagyderes decemberi ezüst-éjen, vagy keskeny, vékony, hosszú, mint a zöld-sáska Ájtatos Manó,
mint ezüst-hártyából tekerccsé tekert függőleges palacsinta, s lettél liliput-ember, törpe-manó, két-méteres vigyorú tojásfejű gnóm, összetöpörödött torz-alak, horpadás-gyűrődés-hólyagzás-szögletcsúcs-buborék-csavarodás sztaniol-oszlop,
mint félig-elrohadt, szivacsrúddá-korrodált ezüst kápolna-oszlop, szörny-alak test, Henri de Toulouse-Lautrec piciben, nála-még-törpébbre lekicsinyítve, vagy szőrös és sarlópáros-ajkú kitinkavics hangyafej milliószorosan fölnagyítva, amin pálmatörzs a csáp-bot.
S az óriás-hordó! A vízszintesen, levegőtengelyen forgó óriás hordóban tántorogtál, hasraestél, a forgó és elforgó hordófalnak zuhantál, s levegőből fényezüst korongok a hordó-oldalak, gigászi üresség-pénzek. S mint Vladimir Majakovszkij, azt mondtad: csudajó!
Ó, a gyerekek! A fegyveres gyerekek! Akik a gótikus kastélyházba törnének, mert odabent virágos kert van, virágoskert bársonyból, aranyból, s a szines üvegablakok, mint a virágoskertek tavaszi virágzásban, mint az almafák,
barackfák, körtefák, szilvafák, mint a virágzó lila, kék, fehér orgona, mint a virágmorzsa-hablepény bodzabokor, virágzó vadrózsa-függönyfal tüskés indazuhatagból, ágbozót csipkelegyező-hullásból, tulipánerdő, nárciszerdő!
De különös, hogy minden kisfiú fegyverre vágyik! De különös! De szörnyű! Mint én is! Egyszer a fenyveserdőbe mentünk télen, óriás agancsbozontú szarvasok néztek, mint Veronika-kendőjéről a vér-lenyomat Krisztus-arc, zöld tűfelhő-
tömkeleg zuhogott, suhogott nyikorogva, lengve fölöttünk, s volt egy első-világháborús katonapuskánk, öreg, rozsdás Mannlicher, de töltényünk nem volt hozzá, csak céloztunk vele, szánkkal pattogtattunk, krumplit sütöttünk, mint otthon anyánk.
Aztán havat kotortunk a parázsra. S hazamentünk, mert fáztunk. S láttuk már, a faluba érve, hogy titáni bodrokban fekete füstkéve gomolyodik föl az erdő-középből az alkonyvér nyúlszürkeség égre. És félt és kussolt a három kisgyerek.
Aztán csendőr jött értem. Az örsön ingben, nadrágtartóban, nehéz csizmákban voltak. Kérdeztek, vallattak, meg nem ütöttek. Én meg hazudtam, mint a vízfolyás! Dehát kár volt hazudni. Gyónni kellett volna inkább, mint a plébánosnak.
És ők is tudták, és én is tudtam. Reszkettem, mint a szél kezében a barnaszeplős zöld madártojás. Aztán hazamehettem. Már éjszaka volt. Nem ittam, nem ettem. Dunyhába bújtam. S álmomban csillagokat szórtam az elvarázsolt-fiú szarvasoknak.
Mert mintha atombomba hullott volna: az erdőből titáni tűzgomolyag-füstgomba nőtt a hiányos holdig, tűzgyűrű-sorozat szárú vörös óriásrózsa! Ó, a gyerekek, a fegyveres kisfiúk, géppisztolyos kölykök! A gyermekeknek minek a fegyverek?
Minek a fegyver a gyerekeknek? Minek? Minek? Minek? Minek a fegyver a kisfiúknak? Nekem, is minek kellett? Nekünk is minek kellett? Hisz nem a szivünkben volt a fegyver, tölténytár, tölténydoboz, golyó.
A gyermeki szívben nincs a halálnak erőszak-vágya! Nincs fegyver-vágy, gyilkosság-öntudat, harc-hódolat, öldöklés-remény a gyermek szivében. Csak a társadalmi rászokás szívódik szivébe, mint madárkalicka-rács,
az eleven, dróthintás drótkupola, amelyben nem a halandó a rab, madáralakú könnyű, szines, csőrös, sárga virágtipegés, csivitelés, rikácsolás, fütty, csőr-harákolás, apró aranykés-gégesikoly, dróthintán arany-horkolás,
de az éneklő anyagnál halhatatlanabb árnysúly-könnyűség pusztítás-dühe a befogott csicsergő apró tartomány, a lapos indigó-hajtogatás-kakas, amelyből úgy állnak ki a szemek, mint fekete papírlap korongja két oldalán a beillesztett üveggolyó.
Mert mi is azt játszottuk mindig: háborút, csatát, halált! Csatát, háborút, halált az erdőben, a szőlőhegy alatti kőbánya, sziklahegy-fal árnyában, réseiben, barlangjaiban, vájataiban, a kőlehelet árnyhasáb-hidegében,
a füves dombmezők szárazhullám zöld púpjain, kúpjain, a gyephullámzás föld-tengeren, a tópart bodzabokrai, gyermeknél-magasabb bürök-dzsungele, lila tapadó-szőrmakkos bogáncs-agancsóceánja alagút-árnyrácsaiban,
a tüskés, csipkeleveles Krisztus-tövis szamárkóró árnyhímzés-aranycsöndjében, a tó-sás, tó-kákics, tószél-nádas aranymirigy-koronás zöld bokorkötegeiben, penge-éleiben, mocsár-talpú bojtos cső-házaiban,
háborút, csatát, háborút, halált, harcot játszottunk a földön, az égben, a békanyál-nádkorhadék tószél vigyorgó gyémántkúp-kuruttyolásban, brekegésben és vartyogásban, a burjánzó zöld züllés boldog szégyenében.
Nyilunk volt spárgás fűzfavesszőből, nyílvesszőnk nádszálból, bodzavesszőből, zöld, barna, ízelt, bütykös, fényes és száraz, fehér-hímzés bőrű, növényvatta csőbelsejű, hártyapénz cső-szűzhártyás hosszú szálak, kemény szárak,
s a nádvégeken, bodzavessző-éleken nagy ácsszög a nyílhegy, szögheggyel előre, ezüst-kalapfillérrel a szárakra, csövekre tekercselt rézdróttal szorítva, s volt bodzapuskánk, csúzlink, paccstartó deréktarisznyánk is,
s fa-puskánk, spárga-kantáros, bot-puskánk, puskánk faragott kerítés-lécből, a léc-tus előtt lécre-tekercselt dupla vastag alumínium-drótból nagypajzs-hurok ravasz-kerítéssel, s a drótfélkosár-üregben a lécbe vert szög a ravasz, a halál-fétis,
s kardunk bot volt, spárgával meztelen derekunkra kötözve, késünk, tőrünk rozsdás vas-evőkés, sisakunk félbevágott, kikapart tökhéj, újságpapír-csákó, zölderes sárga növényi hímestojás-fél, lukas zománcfazék, ami fülünkig kéken áradt.
Dehát az játék, harc-utánzat, színlelés-halál, amit könyvekben olvastunk, moziban láttunk, tíz fillérért a mozi első fapadján ülve, és hosszú, keskeny Don Quijote volt a szinész, az olasz-abesszin háború, a harcosok,
katonák, mert megnyúlt a mozgás, meg a játék, mint az alkonyati árnyék, hiszen hátunkig hátradöntött fejjel néztük a mozivásznat, a fekete-kockás fehér hamuszemcse-szikramorzsa mezőt, függőlegesen ami ott dörög, beszél, mozog.
Dehát ez játék volt! Gyerekkor! Játék! Háború játék, gyerekcsorda-csata, játék-halál, játék-elvérzés, játék-győzelem, játék-vereség, játék-temetés, játék-föltámadás. Amíg szemgolyód tövében a szöges nádszál-nyílvessző rezegve zölden meg nem áll!
Dehát itt minden igazi! Harc, fegyverropogás, rövid csata, gyors halál, hosszú bérház-harc-szövedék, utcaharc-szövődmény, hosszú haldoklás, rögtön-halál, aranybíborral reszketve, szivárványosan száradó embervér a kövezeten,
férfivér, gyermekvér, asszonyvér, kamaszvér, csont és velőszivaccsá luggatott lányfej, kabátszövet-pörzsölés-szakadékból kibokrosodó embertüdő, mint lila parázsgumó, hártyába csomagolt vörös rózsabimbó-csokor, halálnyitott száj,
s fagyott nyelv bíbor bimbómozaik-redőlepénymezején a gyorsan-futó temetőbogár, vörös hártyacímer hátpajzsán fekete pontok, osztva fekete pettyek, s címerszél-kerítés fekete vonal-hegedűből, s szögletes virágpoloska-nyáj
szalad a hullanyakon: barna, hártyapontpénz-ablak szárnyhéj-beültetéses parafahártya lapos koporsócsorda, az ánizs-szagú, fenyőkoporsó-szagú fapoloska-ménes, a lehetetlen őszi bogár-küldemény, s oszlás-illatú az arany-hullaberakásos embertetem.
Minek a gyermek kezében a fegyver? Minek? A fegyver nem gyermekkézbe való! Halál!, mért nem iszkolsz iszonyodva, iszonyodban elfoszló köddé rohadva a gyermekszem kék, zöld, barna, fekete parázsbércei elől, mint az Isten-árnya Sátán,
aki pokol-odva barlangcseppkő-mennyezetére függeszkedik kaktusz-ágakból kiálló karom-csokraival, fejjel lefelé, testét hatalmas, ujjbordás, fekete hártyaszárnyaiba csomagolva, mert bántja az ősfény, a lét-tűz sugárzás-diadalma!
Mért lobbantod szét hatalmas denevér-szárnyaid vaksi bunda-kutya emlős, disznófej-orrú, bőrpatkó-bajusz fejű, turcsi, vicsorgó bőrlepény-palacsinta-saláta boxerkutya fejű Halál! Füst-szárnyaidnak füstfenyő a toll-bolyha, uralma!
Anya, aki kihortad gyermeked, s úgy vártad, dagadó hasadat lassú tenyérrel hosszan simogatva, a magzatmozgást csordultan mosolyogva, s úgy vártad hogy kettérepedj a szülésben, mint halott a föltámadást: mit teszel most holt gyermeked láttán?
Ifjú szívem még nem oly öreg, hogy megmentselek: Halál! Hogy magammal a föld alá levigyelek, mint Faustot Mefisztó, vagy az űrbe hurcoljalak, mint Ádámot Lucifer, a Titokba le, a Titokba föl, csak most fordított küldetésben.
Haza nincs hova mennem, ott mit csinálhatnék a kopár lakás-hidegben, lakás-üresben, az elképzelt boldogság vacak társbérletemben? Hát a Szobrászhoz megyek. Ott fekszem majd a műteremben, vizes rongyokba csavart agyagszobrok között,
hatalmas-mellű agyag-asszonytorzó alatt, forgó-állványon álló agyag-fejem mellett, olajfestmények, agyag-költők között. S az asszony megterít, „egy munkás halat hozott”, mondja, s drága porcelánedényen eszik a fiú, az asszony, a szobrász, s az ágyúdörgés-közök
csönd-émelyében: patkóbukszányi pirítós-kenyeret, csipetnyi halat, ami pici pikkelyüst, mint darázskolibri-fészek, eszi a pontosan szétosztottat, a Jézustól-nem-szaporítottat, az egy-halat az ember-háromság. Mint az Utolsó Vacsorán, föltámadás utáni Első Ebéden.
Ó, az a szorongó, könnyű halevés! Áttetsző, virágos porcelán-tányéron, kis kínai tálon, amelynek anyaga önmagán átdereng, mint a zsírpapír, összefogdosott, porszőrzsindely-kopasz, eres lepkeszárny, száraz növényi hártya,
ó, az az evés!, finom ezüstvillával, ezüstkéssel, s a hal a tányéron csipetnyi csak, mint a csecsemőknek, Babszem Jankó törpék gyűszűnyi kazla, csöpp hullatörmelék, csöppnél csöppebb trágyadombocska halál-ganéjból,
szétmálló csipetnyi fészekdarab, árva kis haltörmelék, halott-töredék, néhány ezüstlő pikkely, néhány apró rózsaszín csigolya-orsó, néhány fehér szálkatű és szálkazúzalék, fehér húsrögöcskék kis sírkupaca, mozaik-mintás halbőr a halottról,
amelyen a minta-lenyomat bevonat, mint fehér fűszálak viaszvonal-ábraidomai a nyirkos sárföldön a kő alatt, ha a követ fölemeled, s kígyózva elhullámzik a vörös cérnaféreg, s fut a fülbemászó, százlábú szalad: a gyertyagolyólánc rovar-hárfa.
Minden sült kenyérmorzsát megettünk, tányérról, abroszról, mint madár a hóról fölcsipegettünk, nyelvünk hegyére tettük, s úgy szopogattuk, mint gyerek a féregűző szivacs-cukrot, selyemcukrot, pikkelyt, porhanyó szálkát, a krétatűket,
falatnyi fehér halhúst, mint pici fehér felhőt, ághegy virága apró ködlepényt, ettük a halat, mint Grünewald égbenyilalló föltámadt Krisztusa mellett térdeplő asszony-angyala a sárga sugárkristály test körüli szivárványlepényt,
ettük a halcsipetnyit finom áttetsző porcelánon késsel, villával csörögve, s a kés, a villa, a porcelán csöngettyű-hangjai, csengő-szólamai arany lengéssel összekeveredtek az ágyúdörgéssel, s azt vártuk: hogy és miként,
mert négy napja dörgött már az ágyú, mint Vízakna s Déva közt, s kerekes-ágyú dörgés, tankágyú ugatás, csattogás, hörgés lukasztotta át az eget, s a földet, házakat, háztetőket, hangszivacs-alagúttá törve a kék hegedűket.
Mert egy volt a hal! S három az ember! S a hal oly picinyke, mint a népmese legkisebb fiának tenyerében az aranyhalacska! A tündérlány-halacska, a varázshalacska, az óceán királynő-tündére aranyhalacska-asszony, tündérhal-aranymenyasszony,
akinek hatszáztornyú márványpalota-háza az irdatlan-mély víz-kevély fehér liliombokra, rá tintahal-őrök, rája-vitézek, szépia-kocsonyakutyák, bálna-bárók, cápa-huszárok, üveg-pálmafa csótáros csikóhalak vigyáznak,
s a fiú-tenyéren a Titok aranypénze aranyhalacska, a pici, kopoltyús, uszonyos aranypikkely-dombhalmaz Megváltó, a megváltatlan megváltás aranyrács-csillaghalmaza halacska, s rácsfénye, mint a galaxisoknak szupernóváknak,
ettük a megváltó piciny halat, a megváltó halacskát, a piciny pikkelyes hullamorzsa-csomócskát, a Szent Testet, s jóllaktunk mégis, bár nem volt ragyogó, habzó, bő megszaporodása, mint az Újszövetségben, egy volt a hal, három a száj, hogy egy testet gyomrába osszon.
Kerekes-ágyú dörgött, tankágyú hörgött, aknavető lövedéke szállt víjjogva, nyávogva, nyafogva, sziszegő puttony-ívvel, zengés-hurokkal röpűlt, sikítás-púpokkal hálózva be a várost, mint a hullámvasút zörgése, ájúldozó ember-tölteléke,
s ha csattanva ledörrent, mintha földrengés morogva feszíti, tépi szét a földlemezeket, hatalmas cikcakk-zengésárkokat repesztve s hosszan rian az utózengés, az ős-moraj: zengett a kő-kupola sisakú bérház,
mint a téli dörgő jégfúvásban a szinespapír-istálló Betlehem kezemben, a papírdoboz-istálló, meg Mária, meg József, meg a Kisjézus, meg a jászol, meg a papírszamár, papírtehén, ahogy tarka papírfejjel méláz,
s a piros papírtorony csúcsán az aranypapír-csillag, az aranykéve-papírüstökös, a gyémántcsődör-táltosrepülés jelenés-égitest, amiről azt mondják: háborút jósol, ami itt arany-ebihal, arany-tarajosgőte, arany-szalamandra: béke.
Rengett, hintázott a hatemeletes bérház, kő-süveg kupola-tornya, mint kőfallosz makkja füstfelhő szőrhüvelyébe tolódik remegve. Pislákolt, arannyal pislogott a villanykörte fényüveg-körtebuboréka, fölgyulladt, kialudt, rezgett izzásrugó hídja,
én a műteremben egy díványon aludtam, aludtam, feküdtem, s forgó fakorong-fejű állványokon, mint fényképezőgépek körülöttem az agyag-népek, a sárga agyagtündér-asszonytorzó test-töredékek mosolyogtak óriás-emlőkkel,
szájuk mosoly-útja domború agyagredő-piócák hernyós fodorív duzzadás-súlya, s az agyag-csigaház hajsisak, s a vizes rongylepel nélküli emlő-óriások óriás-gombjai fénylő agyagbimbók, s alattuk az agyagtörzs az agyag-szív agyag-sírja, alúl az agyag-gyűszű köldökkel,
s az ágyúk torkolattüzétől ablakig-szivárgó északi fénytől árnykockarács-tűzüveg falak zuhantak testemre, arcomra, a műterem-szoba sötétség-dobozába, mint iszlám templomablakok áttört márványrács-viráginda árny-fény zsírja.
S a halra gondoltam akkor! Arra is amit közösen megosztva közösen megettünk. Arra a csöpp halacskára! A munkás-hozta pici halra. De a másikra is, amit évekkel azelőtt láttam, a márvány-mólón csillogó, tátogó ponty-óriásra!
Meg a gazdagra, meg a szegényre, meg a gőgre, meg az egyszerűségre. Egy kisfiú fogta ki a zöldszőke tóból, rózsaszín tóhajnalon, csöndpermet köd-harangban állva mezítláb, egy kopasz kisfiú, amilyen én voltam régen: állt a mólón, bot, boton spárga, spárgán horoggá hajlított gombostű.
Mellette egy férfi, kezében csoda-szerkezettel: bambuszbottal, azon tekerős tárcsával, mint az írógépszalag fém-orsója, kereplő-cséve, damilszál, merítőháló a kezében,
a bot-tő a hasán, a bojtos úszógömböcske parafagolyó a vízben. Állt ott órákig hal-nyereségtelenűl. A kisfiú egyet rántott, s húzta mint a répát mesében, s a görbe-bot spárga-ostor végén, a spárgával csomózott gombostű-horgon lógott a ponty-gigász, mint tátogó ezüstrács-töpörtyűspogácsa.
S a gazdag a szegényt elzavarta! Ordítva kergette el a kisfiút! Csak úgy hólyagzott szines dühében, mint szalmaszárcsövön fújt szivárványos szappanbuborék, s a kisfiú ijedtében kikapta ostorhorgát a vízből, s az a férfi fülcimpájába akadt.
Aztán a ponty-óriást hóna alá kapta, s úgy szaladt a kövön mezítláb csattogva, horog-ostorát a rózsahús fülcimpában hagyva, mint akit az Édenből kiűztek, s állt az ostorhorog-fülű gazdag, káromkodott, füléből a gombostű-kanyart kitépte,
s megtaposta a fűzfaszál-spárgazászlót, a proli-zászlót, aztán a vízbe rúgta. Én meg kimentem a ködliliom-erdő rózsavirradásból, s az a férfi dühből volt, undorból, meg gyászból. Aztán elcuppogott a kövezeten tökéig érő gumicsizmás lépte.
Ó, te tátogó, gumivödörrel levegőben fuldokló titáni ezüstrács-pikkelydomborodás Bizonyíték, zöld kocsonyagyökér-szakállú Egynapi Gazdagság, Üvegszemű Egyszeri Vagyon! Mesekincs Kisfiú-Öröm! Rád gondoltam, mikor az ágyúdörgéstől a hajnali ég, mint piros papíros kék cafatokra szakadt!
Rád gondoltam akkor kisfiú! Nagy hallal elszaladó kisfiú! Hajnali kisfiú! Rád gondoltam akkor. Klottgatyás meztelen kisfiú. Hónod alatt a vonagló, evickélő, óriás ponty, mint ezüstvesszőből font nagy, füles, lapos kenyérkosár,
nagy, hosszú, kenyértészta-bölcső ezüst vesszőkosár, amit szivárványos szappanhab tölt meg egymásra-halmozott, egymásra-ragadt, hártyalemezekkel gömb-belsejében két gömbfélre osztott, hártyalemez cellasejtkerítésű hólyagaival, buborékaival,
futottál a csillogás-dagadt ezüstfonat-vesszőkosárral, az óriás ponttyal a hónod alatt, mintha a félholdat loptad volna le az éjjeli, ezüstnyálka égről, s zúdúlna utánad a mindenség-harag űr fénylepedék-ugatás csillagaival,
mint tyúktolvaj után az éji kutyák, a kerítésre hörögve, a lécrácsra ugrálva vinnyogva és üvöltve, ott tombolva habosan, vicsorgás-fogsorhegyezés fehérrel, gőzölgő nyelv-lebegéssel, de fogja őket a lánc, lidérc, halálkuvik, a sár.
Úgy futottál, az óriás pontyot jobb karoddal meztelen, halnyálkás törzsoldaladhoz szorítva, két tenyérrel az ónezüst, véreres szemű, sárga gyűrűs gumihártyazsák szájpatkós óriás fejkúpot átfogva, mint nagy fénytompa ezüst szivet,
két hüvelykujjad a két kopoltyúkagylóban, mint körmös húshorgok, ezüstróka láb-barkáiban a tűfűrész-fogsorpatkójú kettős félhold-rostély vas-csapda, az összecsattant tűfésű vaskanyar, összezárúlt két vas-tojásfél,
úgy futottál, hogy el ne kapjanak, hónod alá szorítva az óriás, csillogó, nyálkás pontyhalat, mint ahogy mi futottunk, mint ahogy én futottam a halász-csősz elől a halastó-földgát száraz gyalogútján, ha tavasz volt, ha nyár, ha ősz, ha tél,
mert duplacsövű vadászpuskával jött mindíg, nagy fekete gumicsizmában, s mi iszkoltunk, mint a kölyök-angyalok, ha óriás Düh-Angyal jött gyalog, hogy segglikunkba paprikás sógolyót lőjön. S az ezüstnyárfák aranyszitái sziszegték ránk a fénypettyeket.
Rád gondoltam akkor. Rád és magamra. Akire oly sokáig zárúlt a kamra! Meg hogy gazdagság, meg hogy szegénység, meg hogy lebonthatatlan származás-falak! Hiszen egyszer úgy megsemmisültem az észre-nem-vevésben, mint akit bűnnel vádolnak,
pedig bűntelen, s ős-fosszilia hallá köveszti a szégyen, kőzetrács-pikkelyhomorulat kőlevél-lenyomattá a kőben, hogy nem láthatom a nőt a nőben, hisz neki ott se vagyok, ahol vagyok, pedig előtte állok bégetve, mint kis fekete bárány:
nyár volt, arany-tombolás fény-iszap, háború, kerítést csináltunk a fiatal földesúrnak, s doboz ácsszögért küldött a mester, s kijött a szinte gyermekasszony, kijött anyaszűlt meztelenűl, s állt ott, mint csillogó fekete ébenfa-bálvány,
emlőin, ágyékszőr-bokrán sűrű nyárfény-zsír, adta a szög-dobozt, észre se vett, testén a nyár akár a járvány, himlő, vörheny, rubeola, hisz neki nem voltam ember, se csikó, se macska, se vizsla. Talán egy bogár. S a gémeskútnál mohos favödörből dőlt merev vesszőmre a víz-zuhatag.
Rád gondoltam akkor. Meg magamra. Arra, hogy ki a gazdag, ki a szegény? A ragadozás-rácsra, meg az elmúlásra, meg a meztelen asszonyból áradó másvilági fényre, meg az Élet-Megtartó Szent Edényre, anyahasban ringó, kuporgó ember-küldeményre,
meg arra a véres őszi aranylombok fölötti messzi sárga hegyi palota-házra, ahol az elmeháborodottak laknak, az átmenet-háborodottak, a végleg-háborodottak, az elcsöndesültek, a ködös-hisztériások, hebefrének, elme-kancsalok, elme-bandzsák,
elme-csámpásak, katatónok, stuporok, Little-kórosok, debilek, ősz hülyék, híg félhülyék, horror-hősök, ember-vámpírdenevérek, fekete szakállú Drakulák, mert amikor kenyérrel újra odamentem, azt mondta az orvos: „sorsok, szivek, halandzsák,
a lengő réz-napos, vasuborkás faliszekrény-óra üvegajtaját is kinyitották, belűlről összetörték, géppisztolycsővel turkáltak szerkezetében, mint bottal koldus a szemétben, és mindenki visszabolondúlt és szarok az egészre, szivemnek nincs sétáló óralengés aranyhinta-fénye!”
És dörgött az ágyú! És abba nem hagyta! S én úgy álltam a műterem-szobában, mint aki szájában lázat mér, félig-nyitott szájjal, mert nyelve alatt, a mirigyzsákocska nyelvtőre szorítva fogakkal a lázmérő, a hosszú üveghólyag-sejtállat,
s a szobrok inogtak az állványokon, a vízszintes fakorong-forgólapokon, imbolyogtak, mint rózsák a szélben, rózsák, rózsák, agyagrózsák lengtek jobbra-balra, mint az óraütők, s az agyagszemekben körömmel kicsípett pupilla, csöpp tál,
s az agyagtorzó-asszony agyagvállába szúrt könnyű fakés, simító-toll, agyagfaragó-penge fából, szőkére lehelve, barnán erezve, s a torkolattűz villámfény-lepedők a nedves agyagnyers-szobrokra hullnak és most veszik el, most veszted el amit kaptál!,
és remeg a bérház, mint süveg-alakú sárga szalmafonat-méhkas őrjöngő, tajtékbősz lilafekete nyári viharban, amikor zölden, sárgán, villám-kötényét fan-szőrzetéről recsegve föllobbantva a világra hömpölyög az égi undor, mennyei útálat.
És én föntről nézem, mintha zsiráfnyakon ülnék, kétemeletes csőágon nyergű bicikli-zsiráfon: velocipéden, az óriás első-kerekű, törpe hátsó-kerekű biciklin, a zsiráf-kerékpáron, a vascső-zsiráfon, aminek hátra a föld felé lejt fekete-sárga
mozaik-háta, mint a zsiráfnak, s mint a zsiráf fekete zacskóban lengő fekete tökei: a pedálok, a zsiráfkan tojásai, s mint az óriás, törpe biciklikerék-páros hosszan, tojásdad-ferdén pörgő küllőárny fényszeletelés-gurulása a kövezet-alkonyon:
fényvonalak-árnyvonalak küllőpörgés százszorszép-virágfejgurulása a szobabútoron, az agyagos-ládán, az állvány-szobrokon, kezeimen, az arcomon és fut velem a képzelet-bicikli-zsiráf, a velocipéd és nem tudom: él e még anyám, gyerekem, asszonyom.
És vadászbombázó repülőgépek zuhannak hörögve, víjjogva az utcák fölé, mint nyers húsra a zöld legyek, petéjüket tojják, aztán orral az ég felé fúrva hurkosan fölkanyarúlva visszabillennek újra, s büdös az ég, s az éj labdarózsa-sárga.
S lent a, megfordított magasság-távcsőtől apró fekete bogárfutássá kicsinyűlt tankok úgy futnak, szinte csönddé sűllyedve a lencsefordításban, mintha megfordított távcsővel nézném a messzi táj lovait, autóit, birkanyáját, tehéncsordáját, szekereit,
s azok mozgó kis fekete pontokká sűrűsödnének, pontnyaláb-terüléssé, pont-futássá, petty-úszás hangtalan robogássá, a Dunán a hajó egysejtállat-üvegfogaskerék, lent úgy futnak a tankok, mint a fapoloskák, büdös virágpoloskák, a pont-pici halál-gépek,
mint a háromkerekű barna vászon-motorcsónakok, a Velorexek, a háromkerekű barna vászon-dzsunkák, cellulóz-előlap ablakkal, embergyökerek, kacskák, fél-idióták, rokkantak autói Hikomatok, guruló motoros vastüdők, amikből szakállas ősz fej áll ki, mint ősfatörzs-barlangból ezeréves remete, mint vasköcsögből fehér lucskos dália, s a hengertokban csecsemőtest a folytatás-igéret.
És hol vagyok én most? Nem is vagyok én itt! Egy kőhegyen állok, égő förtelmes szeméttelep fölött, a Gyehenna-szakadék koromláng büdösében, s néztem a kőre-terített mocskos, szép, sugárzó, gyűrt tetemet, amit halál-fájáról lehoztam. Az istenné lett emberit, az emberré lett istenit.
Ki-tudja-milyen mólsúlyú test, hiszen a mólsúly a vegyi anyagok molekulájának atomsúlyegységekben kifejezett átlagos tömege. Test, mint a vérrel zavaros, kásásra, lemezesre megfagyott víz. Világsúly Test!
Híg, sárga végbélvizenyővel, híg barna, habos ürülékkel, here-tejföllel, ejakulátum méz-száradék ránc-söprűvel szalamandra-foltos és varangypörsenés-bőrű, fardomb-hajlatú, combú, térdbütykű Test!
A lábujjak véres, ibolyafej-körmű, feketekoponyás lila árvácska-virág-körmű csámpás hernyó-horgain sárga vizeletfény ragyog, ami a vesszőből zuhogva odaspriccelt, mint lukas ereszcsatornából a zápor. Vonaglás-gyökerekből Gyűrt Test!
Aki itt fekszel a kőre kiterítve előttem! Akit a fáról kis tüskés, nyers akácfalétrán mezítláb araszolva hanyatt lehoztam! Cipeltem, mintha a Világot hoznám le a Világról, s ami utánad maradt: Világtól-Üresség.
Világ-nélküli fekete üreg, üreg-gömb végtelen, anyagtalan, fényanyag-hiány sötét, végtelen gömb-üreg ritka űr, súly-hiány fekete terpedés, nem nulla nyugalmi tömegű korpuszkulák hiánya Valami Más.
Ó, Test! Hozzád képest Matthias Grünewald festett oltárképén a Zöld Test, a rózsalevélzöld Gyökércsavarodás-Embergubanc, a mályvazöld, lapulevélzöld Fagyökerek-Összecsavarodása, a Tövis Sün Kimúlás,
mint egy könnyű zöld nyári felhő! Te Ausztrália tüskékkel borított gyíkja: moloch, farkasoktól összeharapott, hiéna-kutyáktól, sörényhátú sakál-sünöktől marcangolt Corpus Domini, Úr Teste Szentség!
Ó, Test! Corpus Domini! Kiszáradt Hatalmas Emberarcú Tövisfa! Ág-lombjaid, gigászi kosaras fejkoronád hosszú barna tövistű-folyományok, tövisgallyakból, töviságakból, tövis-szög-gomolyterpedésből csavart zsák,
a tövistolongás kúszadék-súlyok bőrödet, húsodat kilukasztják, mint ritka-kockázat-szövésű kenderzsákot a benne kazlasan tolongó vasszögek, és vasszögek állnak ki húsodból összevissza, s a szövésrács kereszt-vonalaiból
vér szivárog és nyák szivárog és nyál szivárog és húslé szivárog, mintha vadorzó lelőtt, darabokra szétvagdosott szarvast visz zsákban a hátán, s a hold-éjfelen ablakunkon bekopog, s vér szivárog a zsákszövet szivacs oldalaiból,
és suttogva kérdi: „Boris, kell-e szarvashús?” Aztán vérző zsákkal, szarvasfiú-súllyal caplat tovább. Vérző tested sárga tetem, mint a lázadó ördöghadaktól vámpírdenevér-fogsorokkal összerágott Mennyország.
Ó, Test! Ó, Fej! Fehér lucskosdália Arc! Ó, Hullatest! Fejeden a töviskorona, mint hatalmas, szálkás gólyafészek, mint töviságakból font óriás fonatkoszorú-karimájú töviskalap, mint tüskelavortál óriáslepény!
Mosolyod, mint a róka-sikoly, mosolyod, mint aranyvicsorgás, mintha sárga rizskása-félhold lenne félig-nyitott szádban, sült, mazsolás barna-bőrű rizslepény, véres és nyálas fogkása-mosolyod szádba-tömött sárga napraforgó,
sárga-színű fekete magrács-korong, mosolyod, mintha fehér rózsafej úszik sötétkék tintában, mintha áttetsző, lángfoltos-bőrű tarajosgőte lebegne alvadtvérfekete halálszirom-ajkaid között, mosolyod, mint sárga cérnaorsó,
mosolyod, mint amikor meztelen pestis-hullát dobnak ketten nagy hajítás-lendítéssel agyagsár sárga sírgödörbe, mintha dögkútba oltott meszet öntenek vödörrel, vagy nyers mészrögöket, s arra bugyborgást bontó vizet zúdít a dögfelelős legény!
De mi bűnöm?, mi büntetésem ez?! Hogy nézzelek és lássalak?! Hogy hamvas kék szemgolyóid nézzem, mint kék viaszhamvú fekete otelló-szőlőfürtöt? S fejed mellett óriás töviskoronád fekszik, mint rozsdarács-kerék koszorúdrót.
Mert fürtnyi a szem vérviasz-redőlap homlokod alatt, mint egy hamvas, viasz-kékzuzmó bevonatú fekete szőlőfürt. Legalábbis én szemeid így látom, fekete szemfürtté sokszorozódva, mert hulla-arcodba oly közelről nézek,
hogy golyóhalmaz-fürtté szorzódnak szemgolyóid közelre-vaksi romlott szemeimtől, s szemgolyó-galaxis dülled tátott, rád-éhes szemeimbe, fekete gömbhullámokkal csobogó kocsonyafolyó, s ezer pupillában ezer felhő-tenyészet.
Föl nem vittelek, csak lehoztalak, csak szerettelek, nem átkoztalak! Mi bűnöm van nekem Összetört Sors-Alak, Véres Láb-Kéz-Törzs-Izomgubanc, Kisimíthatatlan Isten-gyűrődés Aranypapír-kereszt Csomag, hogy én fizessem a büntetés-adót?
Mert itt fekszel alattam a véres kőpadon, mint aki meghalt a kínpadon! És minek már a fogók, csipeszek, ujjszorítók, here-prések, széthúzó csigák, tüzes vaskarók, emberhús-gyaluk, csonttördelő satu-szerkezetek, nyelvtépő harapófogók?
És mosolyodban nincsen Túlvilág és ágyékodban nincsen üdvösség! És bíbor kapilláris-hálólomb viasztakonyrózsa szemeidben nincs Csoda, csodálkozás, asszonymámor könnypont gyémántrügye, és horpadt hasad vérlukacsos aranyrosta.
És kőszikla halotti kiterítő ágyad sugalma szörnyű bánat, te hátamon-vállamon-karjaimban földre lehozott, függőlegesből a vízszintesre terített, aki kitártan az űrrel ölelkezett, elő-ravatalod ez a föld, a Földgolyó-keringés sejtje, föld-ostya,
s lent a Gyehenna-szakadék szörnyeteg szeméttelepe, állatdög-hulladék temetője lángol, kis füstkéve-kanyarokkal néz szeliden, bandzsán, szőr-korhadék, bőr-rothadék, csontmaradék rongyai, koponyái, lécei közt mint nagy fekete kesztyűk nagy keselyűk lengve suhogva ugranak, a halált-rabolók.
És a láng-erdő, büdös füst-szövet Gyehenna-szakadék Alvilág-alján, az árny-szűk térhasábok fényiszap-alvilágtelepén áll az agyagszobor-emberóriás: Moloch, az ókori föníciai Napisten, akinek emberáldozatokat hoztak, szája lángkoszorú,
óriás kemence-szájába élő csecsemőket dobtak, sikoltozó gyermekeket, velük etették az Isten-Napot, az emberhúsra, újszülött-olvadásra éhes Agyag-lángsírt, lángtemetőt. S mi, mint lángsírban Arany János walesi bárdjai!
És én nézlek Fáról-lehozott Test, nézlek Gyehenna-mélység, Sárszobor-Gigász Lángsír-Temető. Nézlek emberszemét-tűz, állatszemét-tűz, s nincs könnyem, szemem mint száraz üveggolyó, s pilláim pörzsölik Giordano Bruno máglya-lángjai!
Mert mit tettem én? Csak szorongva őgyelegtem én, s köröttem páncélos katonák, páncélsisakos fegyveresek, s köröttem gomolygó bódúlt nép-tömeg, szivemben jóság volt, csillagok virágoskertje, s versemet szögezte elnémulás-keresztre a kinti háború.
És egyszercsak csönd lett. Hirtelen csönd lett. És vége, vége, vége. És tudtuk, hogy vége, vége, vége. És tudtam, hogy vége, vége, vége. Akkora volt a csönd, mint egyetlen hatalmas szívdobbanás! Akkora, mint egyetlen óriás szívütés,
amibe belehal az ember, amibe bele szoktunk halni! Mint az utolsó gigászi szívütés, amit egész testével hall az ember, lábujjhegyekig, kézujjhegyekig, a koponyabőrbe ágyazott hajszálhagymákig hallja az ember az Utolsó Harangot,
belűlről hallja és a körmök, a hajszálak is hallják, a hónaljszőr, az ágyékszőr s a testbőrfelület is hallja ami odabent utolsóként döndül, ahogy a harangütő bronzkörte-nyelve a vastag bronzinghez verődik, mint kinti közeli harangszót, a belső szívlódulás utolsó hangot,
és tudja, hogy vége, vége, vége, és hinni nem akarja, hogy a megsemmisülés a béke, és akkora a csönd, mint egy óriás szívütés, s a Csönd-Szív csontvázzal kihajt, mint a virág, a Bolygó-Gömbkéreg gömb-cikkelyeiben a vízszintes beteljesülés.
Mert vége, vége, vége! És akkora a csönd, mint egy most-megállt szív. Akkora a csönd, mint a halott szívben. Mint a halottban. Mint a most megállt szívben, az új-halott agyban, még bomlás-kezdet előtt: óriás-csönd.
Mielőtt megindul a bomlás-zörej, romlás-dörej: akkora a csönd! És vége, vége, vége! És hol van már Móni bácsi, a kis csámpás, fekete sörte-álarc arcú, rozsdás-hangszálú szájharmonikaként harákoló, sípoló öreg zsidó,
a feledhetetlen kicsi öregember-jóbarát, aki a kávéházban úgy ült le mellém mindíg, a tonettszékre félig-fenékkel, mint habrács-tányér fehér bodzavirágra a veréb, gally-söprűre csöpp felhőrongy, mintha ághegyre hull a hó,
s azt kérdezte akkor: „Juhász úr, ideküldtek a lókupecek, meg a vásárosok. Mondja meg, mi van itt? Forradalom? Mert ha maga mondja, biztosan az van. A fákra papírokat szögeznek.” Úgy halt meg, el se köszönt.
És a Szobrász is eltemetve régen! Hol vagy ember-gyönyörűségem? Szólnék hozzád! De csak a bronz-csönd maradt utánad. S hiába szólok a temetőben az óriás kődoboz római szarkofágnak, ami alatt csontjaid, koponyádat égeti a föld,
hogy barna lesz csontszerkezeted, mint a gesztenye, aminek tüske-köpenye szétrepedt, elszáradt, s kórók, karók, korhadás csontszivacs-orsócsomók maradtak belőled, meg talán valami ingfoszlány, ruhapenész, hulladobozod rost-tolla,
mintha madárszárny hosszú szőrlemez-levél tolla földbe-keverten perzselődve puhán ragyog, mint obszidián vonalszövedék-hullám, s fogaidban az aranytömések, platinatömések szépiái, tintahalai, polipjai, csikóhalai vízmélyi fény-telepként ragyogva.
S a földben a szemfödőfátyol-maradék, mint hullaszájban a fehér nyálrács-cérnasejtház-pókhálólabdarózsa habszövedék-lepedék. Cseppkőtű-kristály szitalabda-rácsszilárddá aszalta a mély. Radiolária áttört-csipkefonat-váza üvöltő koponyádban. Amit a halál belőled örökölt.
Most újra szegény vagyok. Mint voltam annyiszor. S szegényként úgy élek újra, mint gyerekkoromban. Mintha gyerekkorom országában élnék megint, úgy élek sorsom földjén szegényen újra, tűnődve és teremtve az anakronizmusban,
mert sors-ágam gyökere felé visszahajlította a Sors-szívó Mágnes, vas-szív talajához visszaragasztotta a Féktelen Tömegvonzás, sorsom kilőtt nyila kezdet-földemre visszahullt, űr-röpítő rakétám tölcsér-csokra lángolva visszazuhant:
és semmim sincs már és pénzem könyvet venni sincs már, s élő szivek rezgő halmazán ülök, mint IV. Béla király menekülés-csónakjában a lágyan-kotyogó, újszülött-szeme kék Adrián, a választás három útja ágtövénél és kéken csörög a víz-hant
és semmim sincs már, pedig csak magamat pazaroltam. Pedig nem öltem, nem raboltam, mégis a büntetésbe értem, s létem a büntetésem, s nem értik akik néznek, hisz nem látnak: miért szállok mégis, ha már lehulltam?
Mert úgy élek ebben az új világban, mint abban a gyermekkori régi világban, ahol a szegénység, jómód, gazdagság, vagyon, származás, vallás, gőg, kiszolgáltatottság, munkanélküliség, faj, éhezés, napszám, tüdőbaj lemezrétegei fentről lefelé, lentről fölfelé rakottan,
föntről lefelé sűllyesztett emeletekkel, föld alá sajtolt létezés-lap könyvekkel volt az az egyszerű-szövésű cifra és bonyolúlt rácsrendszer-szövődmény társadalom, amely törvényeivel magába télt, s amelynek törvény-talajából magamat kitéptem,
mintha egy fa tépné ki önmagát a földből, a neki temetőből, mert nem is fa ő, de madár, nagy zöld lomb-terebélyei madárszárnyakká átalakúlnak, lekötöttség-hálóbozót-magánya gyökereiről a mélybe hull, s elnyilallok zöld hattyú-küldetésben.
S szálltam az űrben suhogva, énekelve, csillagszerkezet-habrács-tömbmezők tízmilliárd fényévnyi sugártűz szövedékragyogás szigetei között, a képzelt angyalnál másabb szárnyas lény, nem-túlvilág-küldemény, de költő: madár-állapotban.
Mert mit ér minden új, ha régi? Mert nem az a csodás, ha fordított változás! Ha a visszaváltozás tíz létezés-emelettel lejjebb taszít! Az emberből varanggyá elátkozás. De ha a nyirkos, büdös, mirigypúp-hideg varangyot megcsókolás embertündérré lényegít vissza!
Az a varázs!, az emberré változás! Az a Virágzó Éden! Akár a mesében! És mit ér minden bizonylat, gőg, új öntudat, ha a szegény tovább is szegény marad, s mint tengerfenékre a vizilény-halál-üledékek, lebegve, ringva, lengve omlanak az új szegények a csöndiszap-talajra?
Ha összefonódva a régi elnyomás, meg az új elnyomás, mint kerítésfonat tüskegally-rács, szögesdrót-hengerek összecsavarodás vízszintes spirál-kútjai, mint frontok elválasztó drót-tüskés hengerhullámai! Ha mindkettő süket a túlsó bajra, jajra!
Hol vagy Szobrász? Akivel együtt vettük ki a mélyből a roppant lángot, roppant szenvedést, kősisak-kupolás ablakodnál állva, mintha kő-repülőgépből néznék a pokol-keverék mélység tűzhárfa-zengést, ami a mámort foszfor-húrjaiba issza.
És elzuhantál! Magadból forgás-örvényt kavarva, forgás-gombolyagot gyűrűzve testeddel, ember-búgócsigaként pörögtél. Agyad összetört. Agyad bevérzett. Oldalt dőlve csigavonal-orsó pörgéssel a padlóra zuhantál. Ott hevertél a vérköd-semmiben.
És utána bénaság! Utána némaság! Kórház. Kezedet fogtam. Arcod viaszránc-motyogás mosolya. Ujj-akaratod gyönge gyíktorok-pihegése ujjaimon, mint viasz-gyíkok olvadás-kupaca parázs-gally izzáson, a likacsos tűz-szövet csövecskék füst-pihéin.
Aztán telek, tavaszok, nyarak, őszök, hó, eső, köd, csillagbozót-űr, hajnalcsillag, Göncölszekér. Sárga-kékcsíkos selyemkarosszékben ülsz, mint óriás barna-vérzománc kék fácánkakas. Bal szemed befagyott kék krátertó. Szemtest-üveggolyó. És szó-kín. Agy-kín.
Térdeid között mankó-sétabot. Viaszcsokor-kezeid a boton. Szó-sakk. Nézlek. Szó-sakk. Kérdezlek. Óriás rezgőnyárfák aranypetty-ezüstláng szövőszékére feszítve ülünk. Kérdés-sakk. Szó-némaság. És amit mondasz: nem, igen. Igen, igen, igen, igen, igen. És: nem, nem, nem, nem, nem!