Juhász Ferenc Az őrangyal és a szél Új versek 9-635065-36-1 88 Balassi Budapest 2003 Szák András 3-83 tagelés kész
Juhász Ferenc
Az őrangyal és a szél
Új versek
Dante-árnyék
Az ágy mellett a műláb, akár egy talpas kancsó,
a csonkvödör narancsszín műanyag-liliomkürt,
a lábszár, lábfej fából, fekete félcipőben
és nikkelpántok, csuklók, csavarok, övek, forgók.
Az ágyban az értelem, mint a kaszált rét fekszik:
száradt, szilárd fűhalmaz. Hanyatt-homorú sírkő:
esőtől vályúsra rágott szürke kőszálka-matrac.
A mély hasbőr homoktoll pillaszőr-tengerpartból.
A csonk kiáll a törzsből: ág sírkő-repedésből,
mint vastag mutatóujj, zsiráf-ágaskodással.
Végén géztekercs-gomba, kövér fehér gézgyűszű.
Gond-erdőm: Dante-árnyék. „Szeretnék már meghalni!”
A csonk görbén fölhajlik, mint az elefántormány,
himbál a levegőben a csonkolt láb-maradvány,
vagy hirtelen felszökken, mint egy kékpettyes szöcske,
szállna, de a kék hártyák a combcsontra ragadva.
A csontrúdra kötözve szögesdrót érhengerrel,
fehér kasza a lábrész, hattyú elvágott szárnya,
s a térdpogácsa reccsen géz alatt vicsorogva,
mint gyeplővel fékezett hab-dühödt lóröhögés.
5
A lábszár, mint egy száraz venyige, halál-hártyás,
kék lovagláncing-hálós repedezett zománc-bőr,
pikkelyes mozaik-tér, vérpontrács-palatető,
mint a zöld ponty oldala, csonttű-kés hátuszonnyal.
És közben a többiek kerekesszékben ülve,
kézzel bicikliküllős gumikereket hajtva
gurulnak erre-arra cikázva a szobában,
mint vízbőrön molnárkák lábszárvég-hab-sítalppal.
Egy láb-nélküli apró haragcsönd-öregasszonyt
könnyű bicikli-széken tol lánya mosolyogva:
a nemzőszervig-nincsen két lába düh-felhőcskét.
Mint óriás lukas fog az alkony-bíbor szájban.
Te gyűrten kitakarva, mint háború-véres út,
millió kő-redőből hosszú homorú kőtál.
Ő nyakig-csomagolva, frissen ondolált hajjal,
akár egy gipsz-mellszobor műterem-fakorongon.
És mennyezetig zsúfolt angyalok a teremben,
mint szirteken a sziklák: hasábok, tűk, szilánkok,
azokon fenyőerdők, s a sziklarepedések
tűcsipke-kúptörpéi a fény-rúd felé törve.
Az angyalok mind szörnyek, nagy krokodilfejük van,
csontvázas hártyaszárnyuk, akár a denevérnek,
a hasuk gyémánt-szőnyeg, mint a tejút szikrázik,
és párolognak, mint a hajnali tó kéken.
És szemük, mint meglékelt görögdinnye vérkürtös,
a szemük sárgadinnye, csőr-szájuk ezüstfűrész,
farücsök-kéregpallos farkukra dűlve ülnek
és vastag verseskönyvek sárga-ág mellkezükben.
6
Van tonnás, pont-mákszemnyi, zöld gyíkújszülött apró,
tűhegynyi és atomnyi, párapont-elektrontest:
pikkelyeik közt fény jön, akár a csillagokból.
De te őket nem látod, pedig rád vigyorognak.
És halál a csönd-tájban, mint a nyálkő a szájban,
a nyelv alatti nyálkahártyába csomagolva:
a selyemtűz-anyagban piciny kemény borsószem.
Az emberben mint magzat sírágy nő: a koporsó.
7
Befele szállok, milyen titokba?
Ha befele szállsz, sose tudhatod a véges végtelen sötét űrben,
a fekete-mínusz vákuum-tömbök képtelen-szűz üregeiben
a héjtalan héjak hártyáihoz, feszültség-falaihoz ragadva
mikor látsz titáni fénykoszorút, golyóhömpölyeg fénycsomók habzó
uszony-gyűrű hömpölyeg forgását, sűrű-tömeg tűzhalacskák tűzköd
lángos-forgását, mintha a bohóc tányért pörget a cirkuszi pálcán,
és átszállsz a tűzkörön, mintha nagyujjad és hüvelykujjad prése
közé fogott aranygyűrűn átszáll a kékbundás tömzsi dörgő darázs,
vagy átlukasztod az aranyhártya-vitorlát, mint lőlapot a golyó,
hogy szállj tovább a függésháló-lap mögött a másik szűzgyász sötétben
és ez a sűrűség mégis mintha nagylikacsú rosta lenne, tűzpont
szitaszövet, mert az égitestek között iszonyú idő-méretek
fekete ürege, s nem tudhatod, a vákuum-űrágakon hol mereng
a tigris, a zsiráf, az okapi, fehér majom, a hattyú, a sárkány,
hogy merre élet, vegetáció, bűn, szerelem, s a csönd gyász-árnyain
ülnek a lények, mint zuzmarás fák zuzmara-gondjain a zuzmara-
téboly madarak, s pislognak néha arany-hárfás szemekkel, mint titkos
csillagok, ha néha kiderengnek a mérhetetlen magány átlátszó
fekete anyagából és szemük gömb-taknyán csipkés pára-szemfödő,
vagy görnyedten állnak, mint havas fák, bokrok a téli erdőben, kertben,
kristálypihesúly tonnái alatt, földig-lenyomott gally-koronákkal,
ág-szárnyakkal, s csak a vadrózsafa piros csipkebogyó-térhálója
vérzik vagy alvad, mint fagyott sebek, mintha tízezer szív rügyezne a
testbőrön, koponyatetőtől a lábfejekig, minden ősz hajszálon,
8
a combon, hason, mellkason, háton, a lábszárakon, a végtag-ujjakon,
s a sombokrok havas kék szemében, a fanyar-kocsonyapont-zenében
a fagy májbarna mélyhegedűi és hó-boglyák a néma madarak.
S lent a hó alatt rovarpáncélok, szelvényes, csápos, kukker-szemcsöves
lovagpáncélvitéz-öltözetek, cafatos, tört keringéstelen
szárnysziták, mint jégbe-temetett hegedűk, s dülledt szőlőfürtszemes
bogarak belűl üres héjhártya buborékhalmazai szárazan,
fehéren, mint a vén szappanosvíz megfagyott habja nagymosás után
az udvarra kiöntve, celofán-buborékgyíkok, békák.
Én befele szállok, az énbennem-titkok végtelen világűrébe,
nem a tengelye-felé, hiszen nincs tengelye az örök terpedésnek,
nincs iránya, mása a fekete tágulásnak s a bomlás-szabálya
se más, mint a tűz-átalakulás, másfajta ugyanaz-megmaradás,
szállok az idő ős-kezdetéig a lüktető őspont-végigéig,
a kezdetbe, folytatásba, végbe, a sohasincs-vége ragyogásba,
ami után új ragyogásháló őscsomag-térszövete terül szét,
hiszen ezért is végtelen zene, az arannyal töltött vákuum-szűzesség,
a háromdimenziós pontháló-végtelen aranyfüggés nyers örvény-szerelem,
tűzhabgolyó-torlasz meta-bajusz, az Isten kezével kipödörve,
bezsírozva fénnyel és hegyesen, ökörszarvszerűen csavarosan
gyötörve, a herélt állandóság halandó galaxis-szivacsai,
kiszűrve az üresből a létet, mint tengeri szivacsállat-erdők,
a zsákállat szürőszita-lények, tűzből horgolt vak éhségedények,
akiken átáramlik a csönd-hozat, mint lukacshab-sziven az áldozat,
akik a semmi falán tenyésznek, aranytű-hegyvonulat őskazlak,
s bár átszúrják a sötétet, fullánk-döfésük csak virágzik, mint
a zöld nyári réten a gólyahír, s sárga, sárga, sárga a fekete
üresség híg semmi-van töltete, s virágzik magányban a magány.
Én befele szállok, én befele repülök, a bennem-titok
örök mélységébe, az örök csönd tűzözön-felhői, fényszövete
közt, amely zajlik mégis, mint vihar-gyűrte tenger-rénszarvas-vonulás
tízmillió agancs-folyamával, a csontbozont-ősgyík víz-sárkánnyal,
a szarvashátak rézfutamával, ezüst-trombita hömpölyegével,
égig-torlódó hab-koszorúkkal, nyerítés-vízkagyló héj-halmazzal,
9
vízpermet-esernyők nyílásával, víz-ősgyíkok pikkelyes hasával
és ez a víz-dörgés, szél-dörrenés mégis a kimeríthetetlen csönd,
szállok befele a titok-ősig, ha elérem és ha el nem érem
és szállásomnak nincs szárnya, feszes vitorlája, urán-rakétája,
nem ülök táltoslovon, Griffen, a gigászi mesemadáron, annak
Földgömb-szemei között a szaru-nyereg csőr-tövön a ferde orrlik-
pár büdös barlangjaiba dugva lábam a toll-támfal homlok alatt,
Szeráf-háton sem ülök, mint kristály-Pegazuson, szárnyas csikóhalon,
hatszárnyú Látomáson, a gyémánt-angyal Isten-hírhozáson,
csak szállok mint a neutron: az az elektromosan semleges nehéz
elemi részecske, mint a kicsi neutrinó, a nulla nyugalmi
tömegű töltés nélküli kis rész elemi részecske, sebtelenűl
átütve anyagot, teret, időt, a csönd-zajlás vákuum-puttonyait.
Hátamból már kinőtt koporsóm, mint a csigaház, a csiga húsából,
nyálából, véréből fölfelé szült mészváz-héjtekercs trombita-barlang,
életem már megszülte halálom recés, hurkalemez-pagodáját,
s így szállok mindörökké befele, hátamon mészbuboréktrombita
temetőmmel, a titok felé mint különös héjbuborék púp-madár
a bennem-titok mélysége felé, hisz amit kívülről látok az csak
a szem virágzása a fény-segéllyel a természetben, a lágy és szerves,
a szilárd és szervetlen anyagban, csak a két szemgolyó agyban-virág
tér-bizalma és zord tér-szégyene, az csak testem alkalma emberi
szerelem, vágy, gyönyör, csodálkozás, az csak ember-lényem végtelen
vágya a végtelenség felé, a megfejthetetlen felé ember-vagy
lényegem elmondhatatlan nehéz türelem-magánya a kint-titokban,
ami testem körül, ami hús, csont, vér, velő, belső és nemiszervek,
fej, s a fejben barna látó-gömbök, végtagok, külső szervek és szagok
egy-alakja gyűjtemény, aminek a fényben árnya van, lapos, nyúlt, gyűrt,
s ami bőrrel, szőrrel beborítva, ami majd egyszer úgyis elrohad.
Mert mi marad majd a pupillákból, a vágyból, a sírásból, a lángból?
Minden halandó, az égitestek is halandóak, a tűzköd-csigaház
ultra-galaxis magánya, fényköd-gigásztüze, a fekete lukak
gravitáció-másikvilága, túlvilág-függéssúly irtózata.
Halál alatt a halál, mint a havas kertben a holt vázak a hó alatt,
10
halál alatt élet, mint a havas erdőn a kis csomaggá hajtogatott
zöld-leszek virágremények, mohák, s az űr, mint az őz fehér far-szivű
ácsorgó bámulása óriás hólyagcsönd vérhínár-szemgolyókkal.
Élet alatt halál, mert egyetlen temető a Nap körül keringő Földgolyó,
csontvázakkal megtömött gyönyörű bolygó, amin élnem rendeltetett.
Élnem és élnünk a ki-sohase számitható csönd-befejezésig.
Ha kifele nézek is, minden ami körülöttem él, hal, ég, tenyészik:
odabent is ugyanúgy, a benti titok-végtelen vákuum-fagyhoz nőtt
elmerülés és kimutatkozás, virágzás, elvirágzás az őspont
robbanás-kezdetéből erjedve születve, megvalósulva lázzal.
Hová menjek most egy szál rózsával?, anyámhoz a temetőbe, sírja
kövére ülni, mint totyogásom után vékony kis kötény-ölébe?
De hisz magukra hagyjuk örökre a halottakat, mindíg magukra.
Hát befele szállok, szemembe lét-köd szivárog, nehéz belső gomoly,
mint őszi bokor-váz domboldalon és sírt a köd és könnyezett a köd.
És bent-világom fekete titok, fehér a fehérben, feketében.
És mit tudja azt az Emberiség, hogy van-e Pokol, Isten, vagy Éden?
11
A magányos villanymozdony
Magányos villanymozdony robog át a vashídon
feketén a februári kopár alkonyatban,
a töltés két válla között az ezüst vashídon,
csattog, zörög, szuszog, sikít, s holddá lesz a holdban.
Rombuszváz-test áramszedője kék kristályidom,
csillagokkal pettyezett méhű test-szögletesen:
fordított szánként csúszik hálós áramhídon,
mint falevél-talpú vizipók vízbőr-feszesen.
Áramszedője zöld szikra-csalánlevélcsomót,
sárgakék törpe páfrány-agancsokat köp tűzből,
mikor átrohan a hídon s ernyő-léghólyagot
fúj üveges doboz-orrával a híg jéghegyből.
Jaj, gyermekkor, jaj ifjúság, ti villanymozdonyok!,
nehéz békében, vastag háborúban duruzslók,
szerelvényt húzó áram-szívű páncélrovarok,
potrohszelvény alakú kerekes zöld vas-ollók!
Hányszor vittetek, hoztatok faluból városba,
városból faluba, s a bejáró falu-népet!
Fülkéitekből, mint nőstény darázs petét ontva.
S fénykúp-agyarú fejetek túrta a sötétet.
12
A zöld vaskerekekhez csavart piros lendvasak,
mint vízszintes villámok cikáztak a sín fölött,
s füttyögtek, mint a nomád fű-horda íj-lovasok,
s péppé törték a havat, a ködöt, a lét-időt.
Békében. Háborúban, mikor vagontetőre
ragadva vinnyogtunk, mint enyvpapíron légykupac,
s néztünk ponthalmaz-köb szemekkel a más-jövőre,
mert tél volt és fagy volt, kék ég és nem volt még tavasz.
S egy leszakadt hüvelykujj-vastag sodrony villanydrót
a mellettem-fiú lábát combtőnél levágta,
s hevert a nadrágos, zoknis, cipős láb, a csak-volt,
mint egy szöcske combtőnél letört ugró-villája.
S a vérlavórban a herezsák, heretojások, apró vesszőcske,
mint disznóöléskor belsőrészek zománc-tálban,
s a vérvirág gyermek-nemiség pamut-cipőcske
lét-tág asszonyhüvely alatt a születés-bálban.
S oly gyorsan hullt le az a láb, mint a csönd-áldozat
tuskóra hajtott feje, ha pallos, bárd, nyaktiló,
fejsze, kard levágja, s röhög a tömeg-átkozat,
s habos a lefejező-gép, mintha vágtat a ló.
S a fiú vigyorgott, szemében őrület helyett
rovarnézés-közöny térrács-gömb tapló-kürtökből,
ült, mint barlangi kőoltáron Buddha-révület,
rózsa-romokon, bajszos mosolya ős-jövőből.
Féllábú márvány-emberisten: a munkásfiú.
Talán élő még, talán halott már, nem is tudom.
Körötte a kék napsütésből fenyőkoszorú.
És hab-hatalom a szélfütty vagontető-úton.
13
Fényképen láttam egyszer térdeplő elitéltet,
nyakát a suhogó kardpenge úgy metszette át,
hogy levegő-kehelyben fejét, a lemetéltet
a fény fogta, s a fej nézte vér-szökőkút nyakát.
A nyakról lecsúszva a nyak mellett állt bozonttal
a levegőben, hajtalpa vérkorong kör-síkból,
s az árva fejes nyakrész a fejtelen nyakcsonkkal
érintkezett: pénzérmék pereme alvadt bronzból.
Az a térdeplő hulla! S a fej a levegőben
a halál-térdeplés vulkánláng-nyakcsonkja mellett:
hajcsillag-állat, tajték-kan, nyitott szeme kőben:
anyjából kicsúszott csikó, szalmája enyv-dermedt.
A csöndfej a levegőben, mint műterempolcon
gipszfej, s mellette a tarkólappal egyvonalban
a térdeplő kéreg-szobor nyakcsonkja, s vérbolyhon
vér-ing. Levágott rózsa. S éj a test-űr alakban.
Mintha egy lenyúzott emberfej mellett az űrben
lenyúzott embertest térdepelne vérselyemben:
izmok, inak, erek tércsipkehorgolás-tömbben,
s kesztyű, cipő a lehúzott bőr a boncteremben.
S mint görög bronzszobrok szemgödrében zománcgolyók,
kék kristály-szilvák a szemek a bronz-koponyában,
topáz egresek, arany pupillával ámulók:
világított az üresség a fej-kocsonyában.
Így láttam én a lábat a mocskos vagontetőn.
Mint keresztfa-részt, amit keresztes-hordák hoztak.
Ültem táskám ölembe szorítva vérlepedőn.
S kenderzsákokban rózsamalacok visítoztak.
14
A láb! Skarlát rezgett szarvasbogár-hát temetőn,
s lefolyt a kocsi-oldalon s a koszos ablakon:
hínárosan erezve szét a jégvirág-mezőn,
mint szemgolyóban a gömbtér hajszálér-csipkelomb.
S darázsfürtként a peronlépcsőn lógó utazók!
S barátom kizuhant a ködüst-tél nagykanyarban.
Ferde hinta-lendület rúgta a kapaszkodót.
S ott feküdt a fehér szemfenék szakadék-aljban.
Kiszakadt baloldalán a mellkasába láttam:
a lila tüdőszivacsok közt szive még kettyent,
mint láz-óra, mielőtt leáll vér-ájulásban.
Koporsóját vittem hullaszag-fátyolköpenyben.
A koporsó résein szivárgó vak muszlin-bűz
öltöztetett dög-édesémely gyász-ingbe engem,
s pontszem-tömb szemem, mit görbe kitin-ráccsal befűz
a légy-arc: irizált kristály-fénytörés selyemben.
Az ezüst vashídon úgy robogott a magányos
villanymozdony a február-mészfüst alkonyatban,
hogy csattogott a lila-halmaz holdkőzet-város,
s sercegett a drót-csókja csáp szikra-taréjokban.
Mint ősi prérin hímbölény, vastag bölénybika,
mindenség-agancsú szarvasbika ezüst tavon,
vaddisznó-kan hold-rejtelem alatt: düh-tátika.
Mint szorongó elnyomás-súlyban a forradalom.
Mintha jégkorszakból olvadt volna ki ősmamut,
s fénylő, fehér, csontláng gigász-horog agyarai
fölött csöpp szeme: katicabogár, kazettás kút
parázsból. A fej feketepettyes vérpontjai!
15
Ó, az a béke! Gyárimunkás-kamaszkor! Vonat!
Ó, az a háború! Égő márványmáglya-pokol
a szívben, gyomorban, a heg-májfoltos térd alatt.
S a félelem, mint ernyő-pillás köd-tőr hattyútoll!
S a háborúban épp e töltés kúp-oldalára
rettegve ragadtam: fűz-ágra levelibéka,
arcom száraz fűszőrbe merítve, föld-hajába.
S bomba-sikoly, mint rázott bádoglemez, jaj-létra.
Mint a pokolba lökött bűn-angyal özöncsóva
sikoltozása, káromkodása, őrjöngése,
légynyafogás-nyüszítés tűfok-gégekorsóval,
és szétnyílt a föld, tűzvihar, fém-láng öldöklése.
S nyitott szemeim a fűszárak tört rácsrendszerét,
a fűtövek csöpp vulkánjait látták iszonnyal,
s penge-élek szemgolyó-vizemen, kis drótkefék,
levegő-százlábúak a látástér-takonyban.
Szemgolyóm görbe könny-sírjára kis hangya ragadt,
s ott sírt csuklós, rézcsipkehorgolás-talpú lábak
özönével, vulkán-pontgyűszű csáp-orra alatt
a szemkása gombja, mint szép szivemben a bánat.
Meddig még, élet? Nézem múltamat, az ős-holdba
robogó magányos villanymozdonyt a vashídon:
mintha tojássárgájába kék darázs fúródna.
S a halál-ablakot éj-űrtér csöndre kinyitom.
S a bennem-űrtér csillagköd-magánya a kívül
tomboló tűztér-magánnyal faggyá összeolvad.
Hisz a hold után a világegyetem is kihűl!
És ebbe a magányos Isten is beleborzad!
16
Együgyű máglya
Minden elmúlt nappal az élet-nap kevesebb.
Menedéket múltban, jövőben nem keresek.
Nem rejtőzöm kőbe, fába, égitestekbe,
tengerbe nem bújok: a tenyészet-istenbe.
Így kelek, így fekszem, a jelenre hagyatva,
amíg el nem nyúlok koporsó-alj-hanyattra.
így dolgozom, élek, lángom: benned-vigasszal,
amíg el nem éget a sír-mélye föld-asztal.
Fülem a költészet mellkasára tapasztva
hallom szívverésed szivem habzó tavasza:
gyöngyvirág-függőkert, világ-szemhéj, színarany
kezű Csokonai, Berzsenyi, Ady, Arany.
Téged Vörösmarty, téged Petőfi Sándor:
hiteddel etettél, fiókát madárszájból,
mint madár-apa csőr-szorgalma legyet a fán,
s a lágy csomag szája füst-méhű vértulipán.
És téged nádas-árny tavon: Vajda, Tóth Árpád,
Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula: köd-hárfád.
Téged Illyés Gyula, szénagyűjtő fény-villa.
S tüzed, csontod, sírod űrlomb József Attila.
17
Téged bánat-dzsungel, titok-föld Galapagos:
sárkányok: gyöngy-tornyok, tűzliliom-illatos
egylábon álló kék, mirigyszakáll-madarak,
Szeráf-tojás teknőc-tonnák, toll-szökőkutak.
Árny-test magatokból együgyű máglyát raktam,
s nedves az ág, a fű, a fenyőtű alattam,
mint öreg favágó jegesesőben harag
téli erdő alján, testem jéghernyó-harang.
Gőzöl hajam, ruhám, fehér kéreg arcomon,
kezemen jég-kesztyű, s lángba csöpög iszonyom.
S őz néz, bagoly, róka, varjú, szarvas, cinege,
s fönt tű-örvény zúgás, s jégvíz világ-köpenye.
Hegedűm húrjai, jégcérna-híd, jégcsipke
csúcsfeszülés hangszer fa-címerre feszítve.
Tenyerem alatt láng-kosár, mint kígyófészek,
fázom, hát átadom marásnak, sziszegésnek.
Együgyű én máglyát raktam szavaitokból:
rózsaliliomból, gyászbűnből, lét-titokból.
Néz a minden engem: a világ-gömb vak óra,
én meg az egészre: fény-kristály koporsóra.
Együgyű szavakból máglyát raktam végtelen
szemgolyódban világ, egyszerűség, s rejtelem.
Sorsom arany-pontok gyűrt permet-társulása,
s a bomlás fagy-űrben mindenség tágulása.
18
Csontváz a pokolban
Hőség. Aszalt minden:
fű, kő, falevél, föld.
A lomb: rom-földszinten
réztoll, cseréptető.
Egyik sírgödörtől
a másikig járok.
Port lángol a sírföld:
a gyászra szivárog.
Könnyekre hullt szemcsék:
szemgolyó-víz alkony!
Virágpor szüzesség
a por darázs-arcon.
A sírásók, mint a
kőcsiszolók vastag
por-ruhában. Lent a
koporsó földtől vak.
Kőcsiszoló fehér
eleven por-szobrok
a sírásók. Kövér
víz a lisztes homlok.
19
Nézem a halottat,
pedig nem is látom.
Gallyra madár: tollak
burka szó-magányom.
Szárnyam zománcosan
a hátamba szőve.
Így vagyok dal-magam
halállal benőve.
Szivemben nagy árok,
higany-ősgyík abban,
alszik, mint árny-lángok
tó-alja ladikban.
Mint tószéli vízbe
süllyesztett bárkában
nyír-rezgés ezüstje:
kés, rongy, rög sík nyálban.
Zöld moszat-szakállak,
hínárfelhő kúpok
közt békák ugrálnak:
köd-rügy vigyor-csúcsok.
Mint kitömött madár
ülök lakk-csönd ágon,
szemem üveg-kosár
csőr-arc tollpajzs-tálon.
Szemem üveg-parázs
koszorú, pupilla
közepén fény-vonás
zár, nincs kulcsa, titka.
20
Szemem üveg-varázs
szőr-kráter fény-gömbje.
Bennem az elmúlás
kóc, fű száraz tömbje.
Élek a halálban,
mint zománctojásban.
Reményem, se vágyam
nincs: föltámadásban.
Hitemben magasság,
vágyamban űr-mélység.
Nincs róka-ravaszság!
Erdőm: őz-szelídség.
Ragadozó-nézés
nincs merengésemben,
pupillás arany-kés
lét-tekintetemben.
Osonás, csúszkálás,
szarvasbogár-csontág
nincs bennem, ezüst-rács
börtön-atombombák.
Élek hűség-erdő
világ-vadonában.
Fölöttem zöld felhő,
árny-kazlat fog vállam.
S pont-köd lesz az egyből:
csontváz a pokolban!
Csillag-gyémánthegyből
púppá nőtt sár-kútban.
21
Amely, mint púpos pók
világűr-rácsgondban.
Fején szempetty-bimbók
szőr-sír kazettákban.
Pedig láng-gomolyban
tőr-pontból születtünk
s a világ-anyagban
teremtő szerelmünk.
Végül is korhadó
szemétté hullunk szét,
elfövünk olvadó
habos dög-szappanként.
Leszünk, mint beszűkült
szén-öreg pupilla:
látás-vak tér-eskük,
égi tó-vak kínja.
Élünk, míg kihűlve
forr létünk víz-zsírja!
S sír néz halál-űrre,
halál-űr a sírra.
Akár tó a holdra,
akár hold a tóra.
Az Öröklét Pokla
a holt Földgolyóra.
22
Az őrangyal és a szél
„Az őrangyal mindig ott áll a hátad mögött” –
mondta anyám.
„Vigyáz rád!”
Bár most is hallanám!
És most is hallom, mint gyermekkoromban.
És én naponta többször hátranéztem
nyakam tekerve jobbra, balra,
düh-erővel, százszor,
mint ahogy akasztáskor
a fejet tenyérrel csavarja
a csigolyatörésig a hóhér,
sárga kéz-esernyővel a kivégző-árny,
de sehol a hósivatag-szárny,
az üveghúson, a magzati belső-túlsón
áttetsző érszoborban futó vér.
Az angyalt sose láttam,
se teljes lénnyel egészben, se részben,
mint egy sugártömörből épült mézanyag kristályfát,
legalább mindenütt-szem arcát,
mint a két gyöngygolyó-sisakpúp gombát
az angyal-szitakötő szivárványfejet,
legalább mindenütt-szemgolyó mellkasát:
a látás ágyékig-lógó pupillakása pajzsát,
23
legalább mindenütt-szem: esernyőként kinyitott
szárnyait,
amelyek szemekkel-benőtt óvó tollait
rámteríti, mint zivatarban a körtefa-háromszög fű-
fészkén
a tojásain, a kékszeplős barna életgyöngyökön ülő
cinke,
hogy a vízgolyós szikrázó toll-kupola
ragyogott, mint egy lángoló gyöngykorona,
s a cinke feketepettyes barna szeme
aranycsipke-mirigylánc koszorúban.
Nem volt angyal!
Védő, megőrző, óvó, vigyázó:
se szárny-szó, se csönd-szó.
Csak a ravatal-zászlós asztal,
csak a kert, a fák, a viperás kőfal,
az ecetfás kút,
csak a lefele-út,
a nádfödeles ház,
a tó, a nádas, a békakuruttyolás állati Bach-zenéje,
a tücsök-csillagszimfónia Mozart-éjjel élve,
meg a satnya krumplibokrok az agyagos
veteményeskertben,
meg a trágyadomb bűzkráter nappali temető-éje,
kriptás rothadása, disznóröfögés, kukorékolás,
kacsahápogás,
tyúk-kaparászás: bogár, kukac, mag, giliszta-keresés,
óriás lótetű-futás kékbársony-mellényes páncél-
ingben,
szegénység-ünnep és szegénység-boldogságtemetés,
meg a hó, meg a fagy, meg a jég, meg a tavasz, meg a
nyár,
24
meg az udvar-szederfa őszi vérbeborulása a sáron,
mint akit pikával lóhátról mellbeszúrtak,
mint Petőfi Sándort az egyszerű cár-katona
Segesváron,
meg a tántorgás a szikrázó fényliszt fátyolköd
idegszorongásban,
meg a kisfiú-botorkálás a rámzuhant éjjeli részegség-
sziklát
cipelő depresszióban,
mint aki hóviharban tántorog és nem tudja hol van
és nem tudja mi az amit lát,
csak evickél vakon
a magány-sivatagon.
Csak az volt:
a tél, a tavasz, a nyár, az ősz
meg a tószéli sekély víz foncsorüvegében,
a tó vékony, fenékgyökér-érrendszerű ködüvegében
a tószél zöldszivacs fűvizében
ácsorgó, merengő, féllábon álldogáló
gázlómadarak: a Rózsás gödény, Borzas gödény, a
Bakcsó,
a Szürke gém, Vörösgém, Daru, Pártásdaru, a Gólya,
az Üstökös gém, a Kanalas gém, a Fekete gólya,
a Pásztorgém, Batla, Kis kócsag, Nagy Kócsag,
Gólyatöcs,
az Énekes hattyú, Gulipán, Csigaforgató.
Úgy állt az alkonyati, hajnali tóban
egylábon ez a hosszúnyakú tollcsomag
merengés, mint elhagyott öreg temetőben
a fejfák, keresztfák, fakeresztek,
piros-márvány kereszt-oszlopok.
És ez az alkonyi-hajnali tó:
az árva temető madártutaj-oszlopcsomó.
25
Árnyékkal derékszög.
És a feketebársony női magassarkú cipőhöz
hasonló óriáscsőrű büdösen károgó varjak
a kertben, a léckerítésen, a tar fákon, az égen,
a zöldmohos léckardok esőrágta hegyén,
meg a kisfiú-bukdácsolás az utcán, az iskolában,
a dunyhás szobában:
fejbúbtól talpbőrig vacogva
a zárt barna csonthéjjal benőtt bánat-dióban:
a semmi-jóban,
és mart a szégyen, mint akit hordó sósvízbe állítottak
meztelenül
és mérgezett, ölt az értem-mégse értem,
mint akit vízben oldott lúgkővel, vagy kék gyufafej-
foszforcsöppekkel
itattak,
s ettől lesz halál-szivacs és világra vak,
csak ez volt,
meg a csordabőgés, a kecske-disznó-tehén
csordaözönlés
a hajnali nyárban a méteres rózsaporban,
a kis horpadt réztrombita, meg a kanásztülök a
rózsavárban,
disznóköröm-tehénköröm-kecskeköröm kettősök az
utcalekvárban.
Meg a kisbaltás részeg ordítozás, részeg röfögés,
nyálhólyagfürtöt habzó piros köhögés, röhögés,
meg a szúnyogasszony egyhangú cérna-vinnyogás:
szitán rázott liszt-szipogás, rovarköd-jajzakatolás.
Kiskonyha fönti pokol.
Angyal nem volt sehol!
Mi maradt hát nekem?
A természet, meg a természetem.
26
Meg a szél, meg a szél, meg a szél, meg a szél,
amely ha jött keletről, északról, nyugatról,
aranyfekete tajtékkal, tág vérfekete, szivacsliliom
orrlikkal dühöngő villámszarvú bivalycsordaként
tolongva délről:
üveghártya hólyaghalmazaival, üvegkürtmillió-
vicsorgással
és lila virágporkása lázzal és gyásszal,
áttetsző vitorlahalmaz-háborgással és fujtató patás
tódulással,
tűláva szúráskötegekkel, gombostű-tűzözön-vörössel,
láthatatlan izmokból csavart viharvastag kötelekkel,
dörögve, zörögve, csörögve, zakatolva, Isten-csorda
vadként
hömpölyögve, bőgve, sikítva, dünnyögve, darázsként
dohogva,
hogy tántorgott és dülöngélt az ég,
ropogott a táj minden tárgya, figyelme, virágszerelme,
állatbokra,
rám üvegkazlakat dobva,
mintha földrengésben összedől és összetörik a
felhőkarcoló-üvegváros:
az éjszaka fénydoboz házhalmaz torony-világos:
meztelenül kifeküdtem a kis zöldsziget-udvar
közepére,
hanyatt az eget nézve,
bámulva a dülöngélés-mézre:
nyáron meztelenül és mindig mezítláb,
ősszel ingben és fekete klottgatyában és mindig
mezítláb,
télen öreg fekete nagykabátban, a kabát alatt semmi-
ing, semmi-nadrág,
csak a ruhátlan test, a bánat-szabadság,
zoknitlanúl, magasszárú fekete fűzőscipőben,
27
amely nyálas volt, mint hüvelymélység a nőben,
tavasszal kékcsíkos vékony pamuttrikóban, mint egy
karcsú lódarázs:
a szabadság-vágy akarás
aranygyűrűsor-kitinujj-potrohával,
lóbab-szem kristályikra-uborkával:
a repüléshit vágy
és megint mezítláb,
s nyáron ha kamasz-kukacomra, mint kibomló fodros
rózsabimbóra
zöld sáska ugrott, mint valami dugattyús, apró
bőrbádog
szárnyas űr-ugráló gép,
s uborkás potroh-szelvényzacskójában az emberiség-
maradék,
babérkoszorús zöld száját kanalas örvénnyel forgatva:
vízmerő kútvödör-kerékként,
a kisujj-koszorús salátalevél-koronakehellyel a levegőt
majszolgatva,
s csápjai, mint feketezöld rugócsipkeselyem-tornyok
mozogtak jobbra-balra,
s zöld üveghorogkoronás szájával a semmit halászta,
ette, itta, harapta,
s pupillátlan szemében, a szitabab kővesében
nem tükröződtek a földi, az égi dolgok
és a boldogtalan létben csak ő volt zölden boldog:
nem iszonyodtam, nem nevettem, csak néztem a fönti
habos
csillag-kendermagos tyúk-égre,
önmagamtól égve
a fönti kék égre,
a tajtékos világrészre
és ittam a tiszta szélből:
a tavaszból, a nyárból, az őszből, a télből.
28
Ó, a cinkék, rigók, varjak, verebek,
rózsapirókok, őszapók, zöldikék, seregélyek!
Ó, azok a néma gázlómadarak, piros, fekete, sárga
csőrrel:
hosszú fej-tőrrel
a bóbita alatt,
akik úgy álltak a ködliszt-harmatpor reggel-vizen,
vagy az alvadtvérlila alkonyati tóvíz sekély
tükörtüzében,
mint vékony szálkás karók, leszúrt, vízzel és sárvérrel
bilincselt
lábú keskeny púpos, parafa-teve oszlopok,
tollas lándzsák, tömör penészgomba-pikák: a
bölömbikák,
úgy álltak ott, mint keresztfa-erdő, mint túlvilági
alkonyati temető,
s fölöttük csak az Isten a tető, ha nem bennük a tető:
szívükben,
s árnyuk a vízliszt laposon, a síkhalmaz álmoson,
mint kenyérgyürke-rücskös barna seb-hegek, hosszú
kardvágás-seben nőtt fekete varratok, kék, szárnyas
jégcsapok,
úgy állt a madár-tömeg, mint a sereges lándzsák
a Csönd felkelő-paraszt-kezében,
Dózsa György had-hordaléktömegében,
csukott fekete óriás-ollók
a tófenék sárga mocsárbársony dunyhájába szúrva
és lobogott sziszegve a nádas, lengett ringva és
zokogva,
mint a láthatatlan és ismeretlen rejtelemhorda
angyalcsorda
a tavat megkopasztva szálanként szétrepülni
a pécitök hold felé, a fényt-szivárgó seb-sikoly
csillagok közé.
29
De angyal sehol!
Én pedig az udvarra a szélbe kifeküdtem,
hogy fújjon, marjon, harapjon, cibáljon, ragadozzon,
süvöltés-fogsorával húsomba harapjon,
testembe gyúrja önmagát, hogy érezzem sikolyos
láng-szavát,
mert tudta, hogy szeretem, mert tudta, hogy nem
haragszom,
hogy átfújjon rajtam, mint egy sűrű könnyűszitán,
homorúvá feszített rézrácshálózatán,
hogy belémszivárogjon a fönt, meg a lent,
hogy érezzem a végtelen-ős végtelent,
hogy a Földgolyó magma-szívéig érjen befelé-
tömködésem,
hogy átjussak minden tömörön és minden résen,
hogy találkozzon ragyogva érintése és érintésem,
hogy Földgolyó-világanyaggá itatódjon minden
pórusom, tömörebb anyagom és szövedék-
szenvedésem,
legyek magam is a Földben a föld,
világanyagból szőtt
boldog őrület,
aki így szület,
mert csak így születhet,
még halálom előtt
a sziklagömb-mozaik fölött,
az őslekvár-paradicsomtűz fölött,
a láthatatlan csontváz-had tiprásban és taposásban,
a celofán-ménes trombitavihogásban,
a celofántrombita-mindenségteli kéve-nyihogásban,
a celofán-vadlócsorda patazuhogásban,
könnyű áttetsző lobogó taposásban,
ami mégis nehéz, mint a fölfújt, száraz, zsírhínár-eres
30
száraz, barna iszalag-pántos marhabél,
amit fekete ólomrúd kitölt,
hogy ne törjön, ha ütve ölt,
könnyű ne legyen, mint a boldog sóhaj,
vagy az ollóval levágott ezüstboglya öreg haj,
amit higannyal, a kék alannyal kitölt az önfeledés,
hogy szúrjon, mint a tömeges üvegkés
ez a csupa lázmérő láb, ez a hőmérő üvegtaposás!
Ami mégis öröm, ami mégse gyász.
Feküdtem a tavaszban, az őszben, a nyárban, a télben
a szélben, a vicsorgó nem-kevélyben,
hogy égesse belém a szél,
szívemig dúlva a ropogó, ragyogó celofán-szenvedély:
hogy csak az él, aki él.
S aki nem él, az már halott.
Kihűlt szar-gyapot!
Ha már élve nem volt halott!
Hiszen a legtöbb ember-élő, állat-élő, növény-élő
ha összegöndörödik, ha magasra nő:
már élve halott!
Apám meghalt már.
Anyám meghalt már.
Öcséim meghaltak.
Úgy ahogy nem kellett és úgy ahogy kellett.
Nem kaptak a léttől türelmet.
S akkor se volt angyal!
Se törpe, se óriás,
se titán, se gigász,
se mákszemnyi, atomnyi,
se elektronnyi,
mint a cikázó sejtelem erő-semmi,
se köd-testébe belenyúlható,
se szikrázva lebegő, mint a csillám-sziklafal függőleges
31
hullása hó,
se anyagi, se anyagtalan,
se testi, se szellemi, mint ami van,
se fekete, se fehér, se átlátszó-üveg, se halhatatlan.
És az ámulat ott volt az akaratban.
És az akarat az ámulatban.
Az élet-döbbenet az elmúlás-tudatban.
És csak az nem fél, aki fél.
És mi maradt nekem?
Költő-hit kamasz-életem,
kamasz-láng, ami verssel döngicsél,
mint a tavaszi darázs,
meg a nyári harmat-újulás, lepke-düh varázs.
Csak a szél, csak a szél, csak a szél, csak a szél.
A szél-taposta meztelen szabadság,
a mégis-győzelem,
ami a kötött természetben a kötött rejtelem,
a szélcsóvaláng tiporta vihogásból vadság, kiszúrt
lószemű vakság,
amit nem öntött körül az ólomláva félelem,
hisz annak nem örül az értelem
és fényes volt a fekete türelem,
mint aki suvix-kefével:
a gyors szőr-cseléddel,
ráköpött nyálú, hagymalevéllel bedörzsölt cipőt kefél.
Mert nem voltam otthon odabent.
Pedig a konyhában mindig nagy volt a rend.
A rend mégis merev és sivár volt,
mint a hold.
Gyűrten-sima, akár a rettegés, sejtelem-titok.
Hisz volt rá bőven ok!
És nem voltam otthon otthon.
Pedig csak otthon voltam otthon!
32
Hát kimenekültem a szél átlátszó világszívébe:
hajnal és reggel és nappal és este és éjszaka
beleragadtam a szélbe,
mint a muslica anyám szigorú, ámult, könnyes
szemébe,
s ott feküdtem meztelen szívvel tetszhalott-éberül
a szél-csaholásban, a szél-ugatásban, a szél-röhögésben,
mint a gyilkosság a kisbaltában, a konyhakésben,
ott feküdtem a kis zöld udvaron,
mint egy zöld növényhab-tutajon,
mint egy fehér kamilla-tajték tutajon,
mint egy selyemnyál-moszathab-tutajon,
mint egy véres avar-tutajon
a szederfalevélen, diófalevélen, orgona-levélen,
ecetfalevélen,
kifeszítetten is csobogva, mint az elmúlás a vérben,
ott feküdtem a sár-tutajon,
esőszál-szalmafonat víz-tutajon,
a hó-tutajon, testem, fejem hó-vályú-keresztben
kis jéggel-bőrözött zománcos fagyhártya-kereszt a tél-
tutajon,
mint jéghártyával benőtt tyúklépés-nyom, libatalp-
nyom
a hókristálykéreg talajon,
forró anyag a hideg anyagon,
szív-lázas vágy a pörgő Mindenség-gömbegészen,
mint a háromezer látózacskójú légyszem: a havon:
a látópontok ikrapajzsa arc-duplán, a
látó gránátalmákkal,
mint akinek arcára nőtt két pikkelyponty ezüsthal,
feküdtem a keringő Földgolyón
a virágon, a füvön, a mohán, a sáron, a száraz
cickafark-lovon,
33
a deres rögökön, a havon, az esőn, a jégen, a fagyon,
a ringástalan és forgó és mégsem-éreztem pördület-talajon,
és nekem az mégse volt pokol!,
mint egy Földgolyóra hullt meteorit-darabka,
űrből-zuhant világanyag-titokanyag labda
a gömbtér-tágulás csillagos űr alatt.
Mint egy gyémánt-kriptában:
a pontozott fénymámor-éjszakában.
Ujjongva szorongásom és mámoromat.
De őrangyal nem volt sehol!
Csak a világgal-azonos-lét képzetem,
Mindenség-atom akaratom.
Csakhogy az legyek, ami vagyok: a világ!
Anyagból hit és hitből megmaradás-ág,
ami kinő a Semmi-törzsből zölden és virágosan
és feketén burjánzik és nem hajnalszűz-világosan,
nő a fehérben, mint egyhónapos magzat-
szemgolyóban
a kapilláris piros hínár-gomoly, mint hínárfelhő a
tóban,
és nem gyász és nem mosoly,
csak végtelen-sűrű rubint-tűz hálócsipkelomb-
szövedék,
ami úgy piros, hogy szinte ragyogva kék,
amiben a megtartó anyag ég:
az idegmozaik-szövedék,
a vörös tó, titokból horgolt látás-itató, látás-biztató,
a fény-tudatosító,
a tér-tárgy-dolog-szerkezet-látás anyaga vörös és sárga
gomoly,
a gombtöltelék-fonadék világtapintó toll.
34
És őrangyal nem volt sehol.
Hogy képzelték ők?
Mit képzeltek ők?
A szülők,
nagyszülők,
dédszülők,
ős-szülők,
a Szent Könyveket író
balgák, együgyűek, próféták, misztikusok,
teológusok,
a költészet-csodaelmék, ájtatosok, szentek,
filozófusok,
apostolok,
a mezítlábasok, fakéreg-lábszárasok, koldusok,
a bőrszíjkosár-sarusok, halászok, ácsok, asztalosok,
sáskaevők, magevők, halevők, lepénykenyérevők,
vízivók, borivók, vizesbort-kortyolók,
a szakállasok és szőrbokor-vándorok,
a kőhullám-csipkesivatag, homokszita lila ég vándorai,
az asszonytalanság kétlábú homok-lapjai:
hogy a nem-látható Isten és a látható ember között
azok a láthatatlan szárnyas látomás-emberalakok,
a szárnyas köd gomolyai:
a túlvilág angyalai:
a kétszárnyúak, négyszárnyúak, tizenkét-szárnyúak:
az a híd:
amin fölfelé csorog és csobog a hit,
mintha vízesés a tóból robogva fölfelé
a szirtből-forrásig folyik, az Isten felé,
vagy lefele zuhan
csattogva, szikrázva, fröcskölve a kékkristály-zöld-
szédülethab,
vastag véredénnyel,
35
tűzszekér-lábú ítélet-küldeménnyel,
kezükben sárgán izzó égitest-naranccsal,
aranyfogsoruk közt lövődő Isten-paranccsal,
s ami van abban:
a Láthatatlanból a szigorú láthatatlan.
Hogy a kobrafejű óriás szúnyogok, ködszita-
istensasok,
csörgőkígyó-fejű gigászi, vagy pöttöm
szúnyogtehénbikák:
a mi ítéletünk, sorsunk, ember-iszonyunk lehetetlen
űrhajója,
üzenet-küldő, üzenet-vivő, üzenet-hozó számítógép-
madárfarkasok,
szent és parancsot-teljesítő Internet-koldusok,
hogy ők a Láthatatlan Isten Szívéhez láncolt és
horgonyzott túlvilág-bója:
a Szeráfok, Kerubok,
Élet-angyalok, Halál-angyalok,
élet-őrző, bűn-előtti Titokzatosok:
a hit titok-tokjában
zsírosan ragyogva,
becsomagolva, majd kicsomagolva,
mint lárvában a selyemhernyó,
mint lárvában a fehérkristályként áttetsző lepke,
akinek még csak óriás rácspontgömb-szemgolyó a
teste,
hogy ők a minket-őrző, ránk-vigyázó Sereges Hadak,
a felhősen zizegve lebegő szúnyog-alkonyat:
a túlvilágiak
vastag sziszegés-malomörlőkerék-zümmögés-
oszloposan
az alkonyvér égig, Isten lábáig érő rovarrezgés
bizsergés-tornyok,
ez a szúnyog-angyaláradat,
36
ami, mint egy gigászi selyemszita-toronyláz,
közönyös zümmögés-varázs,
fölfújt szárnyas selyemharisnya az űr lábára húzva,
Isten és ember között szárnyasan tántorog,
sisteregve bolyong, dől, nő, terped és zuhog
vagy lefelé a Pokol felé,
vagy fölfelé a Menny felé
csorog,
az űrben, a levegőben,
az árnyékban és a hőben,
a naplemente-végzetidőben
a Teremtő Szívéig nő zúgva vörösen a fekete
alkonyatban,
hogy ránk világegyetem-lisztet szitáljon,
megváltó vagy büntető hangeső szitatornyot, ami
álom.
Egy alakban és milliárd alakban.
És mi a megnyugvás és mi a öröm abban?
Akár a zöld tószéli sás,
ami tényével nem a tagadás,
de a kétélű zöld-suhogás,
zöld merengés-állítás,
a foncsor-mozaik vízben a zöld biztatás,
ami mert van:
angyaltalan!
Angyalok! Angyalok! Áttetsző Hadak!
Ó, az a ködselyem-zuhatag,
az a selyemút,
az a selyemköd-létra
szárnyasán tolongó láthatatlan áradat,
mely csipkésen, tollpillaszőrösen fehér vízesésként
zuhog,
37
akár a tél-kevés
hóesés,
és a szitasejtekből fény lövődik, az özönsejtek űr-
celláiból,
akár a csillagokból,
mintha izzó égitestekből lenne horgolva a lényük,
tébolyuk-fény nem-nélküliségük!
És mindenütt szemek!
A tollazatot, a fejet, a csőrt, a szemhéjakat,
a szárnyakat, apró selyemcsiga-fülüregeket,
a lábakat, lábszárakat, combokat, a hátat, a nyakat, a
hasat, a hónaljakat, combközöket,
kézujjközöket, lábujjközöket,
herezacskót, péniszt,
a karokat, vállakat, csuklókat, kézhátakat, ujjakat,
tenyereket, a nincs-is-talán ánuszlukat
beborítók, benövők,
hogy lényük borostyán-eres zöld ribizlifürtök
zöld bokraként izzik, viaszosan ragyog.
Ó, Angyalok.
Képzelet-nemzette, képzelet-szülte Szörnyek és
Szépek.
Örökös Miértek!
Ti Szem-burjánzás Vagytok-e Szellemek.
Ti Szem-dagadvány Látás-Millió Buborék-kazlak,
Gombaerdő-zsákok!
Lényetek a Fényszűz Eltorzult Büszkeség:
mint a gén-manipulált légy,
a kétszárnyas zümmögés, dongás, dörrenés, a Szem-
hegyvidék:
38
akinek homlokán, tarkóján, tor-hátán, potrohán alul
és felül,
lemezdonga-hasán, farcsúcsán, a szárny-hónaljak alatt,
a kitinsonka-combokon, a kitin-drót lábszárakon,
az izelt-csukló térdeken, golyvaként a toka-véseten,
a száj szívó-dugattyúján, a szájszélek kitin-ollóércein,
a mellső lábak között, mint a tehéntőgy, kecsketőgy,
a feketepettyes,
és magán a két óriás-napraforgó összetett szemen,
a szűkpánt arcvason, a homloklemezen, drótcsipke-
páfránylevél-talpain
óriás légyszemek nőttek, mint szappanhab-fürt
hártyasziklák osztott rács gomba-pontdugók,
mintha szappanhab lemezhártyás buborékhegye
lenne,
óriás áttetsző-szivárvány eprek, sejtes gombatelep-
erdők,
óriás terpedő herpeszek,
buborékdomb-látásdiók,
a potrohvég szivárványbuborék-herezsákok,
szappanhabszakáll-szőlőfürtök,
tányér mézbe öntött kukorica, főtten, mákszemhegy
a buborékbödönben,
gigászi eprek, titáni málnafejek
a szemek,
hogy az egész lény, mint egy elrákosodott
Szem-költemény,
Légy-költemény szem-daganatokkal rákosan benőve,
torz szem-ragyogás Légy-alakú pihés és erezett szárnyú
állat-kereszten,
s így 30-40-50-100 ezer pontszem nézett lógva,
dagadva, herpeszesen rücskölődve,
s mindez millió látópálcika-látórudacska
39
üvegtrombita kürtvödre, hegye, dombja,
s ragyog az egész szemekkel benőtt Idióta és
virágoskert-szem-szédült
Légy-Egész:
mint a szem-varázslat gyümölcsöskertje, ortopéd
látás-galaxisvonulat Nem-Szenvedés,
mint a parázsfürt egerekkel cincogó szembimbó-virágzás habsivatag,
s odabent a fénytörés szem-mélye,
idegedényén a szivárványmillió, mint a színes hó.
Mint egy lézersugárral átvilágított Kozmosz-nagy kristály.
Ó, a Szem!
A celofánszárnyakon is pontszemekből összetett óriás
légyszemek!
Mint a szárnyak tevepúpjai, zebu-nyakpúpok!
A szárnyerek sík borostyán-gallyait befedve,
a szárnycellák mozaikhártyáit betakarva,
mint szappanbuborékhalmaz-keménykalap,
szappanosvízhártya-cilinder,
szappanbuborékpiramis-felhőgömb.
S a légy-ajak szívófallosza végén, mint egy vastagabb
fallosz:
habfürt-szeder pontszemgyűjtemény lógott feszesen,
szivárványosan.
S úgy áll ez a szemekkel benőtt Égi Horda Angyal-
Borulat
az égen, ez a Szem-özön-légycsorda-látásdaganat Rák-
Hódolat,
mintha egy titáni üvegteknőből a fürtöző szappanhab
kidagadna,
s a szappansír-habdagadáshegyben csontváz heverne
óriás koponyával.
Mindenütt-szárnnyal és seholse-szárnnyal.
De fordítva is
40
annak aki hisz:
mintha egymáshoz láncolt, egymásba kulcsolt és
táncolt
angyaloktól lenne
függőleges függőhíd:
Istentől a Földig,
a Földtől Istenig!
Ó, Angyalok! Angyalok! Angyalok!
A Képzelt Isten Küldetés-Madarai,
A Képzelet Képzetei, a Hit Szárnyas Parancsszavai!
Kik vagytok ti, kik volnátok, ha vagytok egyáltalán?
Az elvágyódás és az őrzés embertest-alakú szárnyas
lovai,
a közvetítés toll-vitorlákkal lebegő öntudatlan
komor-agyai,
csupa-szem: mégis vak
Isten-ménese lovak?
Angyalok! Angyalok! Angyalok!
Ítélet-Madarak!
Az ember-alakúnak képzelt és hirdetett Isten végtelen
lábszárán
ugrálva fölfele futkosó,
oldalt ugráló, fejjel-lefelé ugrálva duplán pattogó
hosszú piros fejsipkás, vörösbársony koponya-
tollpalás
Fekete Harkályok, Háromujjú Hőcsikek,
Fehérhátú Fakopáncsok, Zöld Küllők vörös
álarcsisakban,
fekete háromszögben a feketepettyes borostyánsárga
lencseszemekkel,
barnaörvény Nyaktekercsek: a fejtetőn
kereszttollkendő
kékcsíkos-feketecsíkos toll-párnahuzat,
41
s a Fehérhátú Fakopáncs háttolla rózsaszín és sárga
torok és mellényboltozat,
mint rózsaszirom és sárga levéláradat
a rózsabokor alatt, a meggyfa alatt, a bodzafa alatt:
madarak,
akik ugrálva kalapáltok és pattogva-pihenve kapáltok
a téli kerti fán, az erdei fán,
a fatörzsön, olajba-áztatott fekete villanyoszlopon:
ősztől, fagytól elbújt férget, bogarat, kukacot, lárvát,
selyemhálórács-pénzzel ajtósan befödött száraz
kéregüstben
ülő száradó-nyál nyári pókot,
dermedt, tél-szunnyadású haltest-pikkelybogarat,
lárvát, ami a zorduló természetből
magát megőrizni tavaszig megmarad,
petét, rovarszarvú kitinpecsétet,
a Feltámadásra váró végtelen állatszerkezet-hadat,
jövő-kezdetet, holnap-ihletet,
hogy majd zenéljen, lobogjon, égjen
ez az eleven újszülött állati levegő-szitaáradat
a lég könnyűségét és súlyát lényszerkezete rezgés-
hálójával beszőve,
szarvasbogár, hőscincér, cserebogár, katicabogár:
a kettős, barna vastag horgony-olló-fejű, a
tízcentiméteres feketepettyes
ólompálcika-csápú, a sárga-hasú barna zúgó gyerekkor,
a feketepettyes piros láng-kalap, nyitott-harmonika-
csápú május-fekete ostor.
Ó, Angyalok!
Ti mit kerestek?
Ti kiket kerestek,
hosszú sárga vas-szarú csőrrel kopogtatva az Isten-lábszáron?
Angyalkurva-férget, patás és patkós szőr-dühödt
42
ördögbogarat,
bűn-lárvát, kétely-petét,
az elmúlás mesteri dermedés-játék-üzenetét,
pókkurva nyolcszemű istentagadót,
hazugság-bábot,
szőrös eleven alvó mirigybábot.
Mert enni csak így kaptok!
Semmi mást!
A Rejtelem elől apró pihés és zsírkristályos Rejtelem-
elbúvást.
Mert ételt angyalnak az Isten nem ad!
Hát keresse meg magának! Vagy kiszárad!
Ami a Jövő, a Halál!, az Élet, a Szerelem, a Bánat!
Ó, Angyalok! Az Angyalok!
Vékony fenyőfatörzs-karomcsillagboronás
lábakkal ugrálnak a Végtelen Isten-lábszáron,
mint harkályok a fatörzseken, villanyoszlopokon,
kettős talppal pattogva előre, hátra,
fölfelé, lefele, mint gyerekek
a keresztjáték krétavonal-kockáin,
fapálcával földbe-túrt vályúkocka-kereszt
négyzetlapjain.
Ó, az a kiszámolósdi!
Az ember tudja, hogy mi baja.
Áll a béka-gyémántkúp-sivatag tószélen,
mint a gyűrt vallomás.
És a bokros kákics, meg az üveg-pengeélű sűrű sás
a sekély foncsor-mocsárvíz
gyökérborostás barna mocsarából
kinőtt zöld haja.
És tudja a gyermek
A Képzelet-hajó, a Képzelet-repülő hova visz?
43
Az állatoknak van-e őrangyala?
A növényeknek van-e őrangyala?
A virágoknak van-e őrangyala?
A zsiráfnak, a párducnak, orrszarvú robogás-kőnek,
a lepkének és a keselyűnek, a termeszanya-nőnek,
a lávának és a kőzeteknek,
a gyémánt-temetőknek, csorgás-aranyrojtkendőknek
a földben,
a neutronnak és az óceánvizeknek,
bálnának, polipnak, rájának, kalamájóknak, csigának,
a halaknak és a tengerfenék-fényvirágzás-gyásznak
és mindenféle természet-ugyanaz alak-másnak
és alaktalan elmúlásnak, megmaradásnak,
működésnek, vonzásnak, taszításnak,
az atomnak, elektron-titoknak, neutronnak,
az elektromosságnak és mágnesességnek,
a gravitációnak és a mindenséggel-töltött vákuum-
üregtérnek?
Vagy csak az ember Istenének?
A Képzelet Öröklénynek?
Vagy csak az Isten emberének?
Vagy csak agyunk titok-sejtelem Rettenetének
világvak szárnyas hangyái ők:
a lebegő felügyelet-hártyakoporsók, pikkelyes
habfátyol-temetők,
rácsosan áttetsző szitaszobor-szárnyasok,
gyémánt-tűz-szekér-talpasok,
titán emberevők,
a se-férfi-se-nő gigászi fénykereszt szitakötők,
a titokzatos és emberalakú szárnyas világsziták, Isten-
Szűrők,
a dzsungel-rengeteg
szövevény-párolgás nem-nélküliek?
44
És mért volna őrangyala
ennek a vad és szelid,
gyilkos és gyilkosan-se-gyilkos,
ártatlan, érzékeny, higannyal-töltött szappanbuborék-
szemű,
buta, éhes, buja, lomha, ragadozó,
csíkos, tarajos, tüskés, csigaházas, pikkelyes, szőrös,
tollas,
bőrpáncélos, fujtató, tonnákat szaró, virágpornyaló,
kocka-mintás, feketecsíkos, púpos, röhögő,
majdnem-ember, de fán-fészkelő gyömölcsevő,
lomha, szagos, virágillatos,
alattomos
lélek-alatti természet-szövevénynek,
ennek a nem-én-vagyok-nem-te-vagy
anyag-szövetségnek,
lét-magányba gyömöszölt
vörös, kék, lila, fekete, barna, sárga, zöld
szerves és szervetlen szövedék-létegyesülésnek?
Ha vagy, magad vagy, akár a puszta föld.
Az Őrzők, a Megváltók mindig késnek.
Hagynak a Halálnak, halál-előtti Szenvedésnek!
Ó, Angyalok!
Ti kék higannyal töltött szappanhabgolyó-szeműek!
S a kék higanygolyó-töltelék köldökén
arany-vitorláshajók többárbócú aranyhártya
vitorlalapokkal:
az osztott dagadó sóhajokkal,
arany-repülőgépekkel, arany-űrhajókkal!
Ó, Angyalok!
Ti testetek és szárnyatok minden részén
hatalmas dagadvány-légyszemekkel:
45
a ponthalmaz-buborékhegyekkel,
ti milliárdszor milliárd osztott térgörbe-látású Isten-
vakok,
vagytok-e valahol?
Vagy csak ebben
az együgyű ember-képzeletben?
Mert angyal nincs sehol?
Csak a szél, csak a szél, csak a szél, csak a szél!,
amelynek átlátszó, vijjogó, vinnyogó, dörgő szívébe
feküdtem, mint frissen ásott temetői sírmélybe,
a celofánkoporsó-szenvedélybe.
S a Földgolyó végtelen-suhogású erő-hűvöse
csontvázam pórus-hálózatáig
átszőtte rajtam mérhetetlen hidegség-szitáit,
keringés-szövedék hajszál-rengetegét az örök
szívásban,
s feküdtem a hideg erőgomolyban, mint gigászi
parókában
és sűrű Földgolyó-keringésvonal jég-rácsozat
volt meztelen testem az ég alatt,
vágy-házamból, ihlet-héjamból kibújt csiga-testem
a kék vagy arany, vagy fekete márványfény alatt,
a nyári kék, a téli kék, az őszi vöröstajték, a tavaszi
zöld
hatalmas, nyikorgó, láthatatlan vitorlaláng örvény-
tömege alatt,
s beszőtte testembe hideg, Földgolyónyi titáni
létezés-rengetegét,
mint gyermekszívbe az anya-száj a mesét.
Hidd el, Hitem: őrangyal sehol.
46
És az a szélben-fekvés a megváltás volt és nem a
pokol.
És se testem fölött,
se a földben, sem az égben,
a hiányban és a szükségben,
a mámorban és a szenvedésben,
a rettegésben és a szenvedélyben,
húsom-elnyomta árnyam alatt,
se szemgolyóm világerő-szikra-szárnyaiban, ahol a
gyász a köd,
nem volt angyal.
És könnyű volt a Könny akár a toll
mikrosúly-bolyha,
mint meglőtt énekeshattyú véres szárnyatolla.
Csak a testem volt, meg a fű, meg a föld, meg a sár,
meg a hó, meg a jég:
a télszilánk széttört szappanbuborék,
a jég: a kristályszekér, ami négykerekű tél!,
üvegkerekű üveghintó, és négy hó-margaréta kerék,
s befogva nyerítettek a szél-lovak
és a jégvirágos üveghintóban nem volt halott.
Mulandó ember se volt, öröklét-angyal se volt.
Fölöttem izzó, csikorgó, ropogó celofán-hab.
Így nőttem a csillagok alatt!
Tudva, hogy a csillaggömb-öröklét egy pontszemére
fekve:
világ a Világba esve,
nekem beszél
a szél, meg a szél, meg a szél, meg a szél.
A világhatalom!
Az őrület-selyemhajó-malom.
A vízimalom-kerekű hajó-álom, a szél!
47
És most az Idő szemhéját nyomkodom,
az Idő-szemtest hatalmát és nyugalmát,
mint egy pupillás és barnaszőrű birsalmát,
héja alatt, csillogás-bőre alatt a szemvíz kemény rugalmát.
Amiben a látás fényvakon nem haldokol.
Őrangyal nem volt sehol!
S ha vannak démonok, szörnyek, ördögök,
rémek, dzsinnek, koboldok, boszorkányok,
söprűn-lovagolva szálló vihogás-ősanya-kancák,
gonosz vadak, tízezer-fejű alvilág-kutyafalkák,
szellemlény-árnyak, vijjogó árny-sereg fekete lángok:
tudtam, csak úgy leszek szabad, velük-nem-örök,
ha vállamon ülnek, mint a sasok,
a madár-ragadozók,
emberszív-evők, halálra hatalmasok,
tudtam, hogy sarlós karom-bilincs lábukat eltörve
harcolok,
hogy hátamról őket fejüknél, csőrüknél fogva
letépem,
s ujjaimmal a szemgolyókat kinyomva
véres lesz ujjrecém, körmöm, a madárarctoll, a csőr-
szarugerinc,
s a csőr-orrlik csontszalag-szegéses babszem-ürege,
rettegésem,
se szörnyem-könny, se madárnyak-vér, se pikkelykincs
nem bénít, mint a sárkányrepülőket a köd:
a férfit, aki vasváz-keresztbiciklin hasonfekve röpköd
óriás lepkeszárnyakkal a feje fölött,
tudtam: azzal ölöm meg őket, hogy megértem:
csak úgy leszek szabad,
ha nem hagyom
hogy karmát, csőrét belémvájja az isten-üledéke árny-
alkalom,
48
hogy belémharapja vámpírfogát, szörny-fogsorát a
bűn,
ami Istentől légyszar, fekete petty, mint üveg-
rombusz tetűn,
a testközépen, a hátél tetű-üveg-élvonalán a gyomor pont-kútjai.
S fölöttem a szörnyeteg-rettenetek ejtőernyőként
kilobbant titáni szárnyai!
Mert mi volt a volt?
A mindig-holt sose-holt?
Részegség, sírás, sikoly, szerelem,
én meg a békítő szorongás, vacogó türelem,
egyszer anyámhoz vágta a kisbaltát apám a
konyhában:
most megölöm, gondoltam akkor,
mert rettegve nyüszített a vacogó gyerekkor,
nyüszített, sírt, mint a tenyérrel elkapott fekete légy,
mert elég, elég, elég, elég, elég!,
és ködgolyó depresszió burkolta a légy háromezer
pontszemét,
és sírni kezdett a részeg hosszú fehér gatyában:
bokán máslizott slicces, barhet-ikerkályhában,
aztán hortyogás, köhögés, hurutköpés, vérköpés,
aztán a reggeli máskor, a hajnali nyögés-zápor,
a depresszió-fátyol:
amibe burkolva tántorogtam, mint a halottak
föltámadáskor,
az öngyilkosság-vágy a vonatkanyarban:
fejest-ugrani a villanymozdony elé, akár a tóba, a
sínekre,
a talpfás vasgerinc-létrasík egyenesre,
hogy a fényteli sínek közé feküdjek én is,
meg a költészet-remény is.
Mert ami halál volt: az élet volt akkor abban!
49
Hát karjaim szétvetve a fű-tutaj föld-keresztfán,
mint halott a gyilkos asztallap-deszkán,
mint kamasz-Krisztus:
ködásvány-lélek, eleven hús
feküdtem a kamilla-sár-fagyjég-hó űrhajón magamat
kifeszítve,
mint egy szalmazsákon az ágyban,
(bár nálunk kukoricacsuhéval volt a széles, slicces
tutajzsák kitömve,
keményre izzadva, vizelve, gyűrve, szilánkosra
gyötörve,
és szúrt, mint a krokodil mozaik-rücske, faroktaréja,
körme,
mintha kőszilánk-asztalon feküdnénk apámmal:
tüdőtlen hátgödrében fejemmel, a sisakhaj-kosárral,
a fáradt lefekvéskor mintha krokodilusokon
hevernénk
és holt volt álmunk, elménk,
s nyögve ébredtünk, a csontvázig sajogva,
szédülve, ásítva szédelegve, mint akit megmart a
kobra:
a gyöngytűben aranykard szemű eleven falevél.)
Akárha jéggé temet az éji vánszorgásban a tél.
A hajnali nem-mennék-mennék.
Ez a szegénység volt, a mára-se-már emlék.
A szegénységben a félelem, a félelemben a véres
szégyen.
Hát inkább örökké ébren!
50
Hát lefeküdtem az udvar közepére,
hogy érezzem a Világegyetem-vihart,
amit a Mindenség a kezdet után a Földdel is akart
a megvalósuló világtest-lüktetésben.
A kialakulás-küldetésben!
Hát kifeküdtem az udvar közepére,
a kis talajszilárd tutaj-hárfára,
hogy érezzem a Földgolyó-magszíve magmatüzet,
amit a Földgolyó-belseje koponya-varratos
sziklagömb-köpeny
vastag hűvöse engem fűteni nem engedett,
átfűteni, mint a kályha-vasat, cserépdoboz-
virágfüggést,
hogy erezzem a sziklahideget, az ásványhideget,
a benti terpedő kristályfákat, a benti forrongó vizet,
a lázadót, a kőbe-zárt óceánokat,
a kőcsövecskék edény-pókhálóiban szorongó
nedvesség-szüzet,
a gravitációt, mágneses teret,
elektromágnesesség felhőgomoly szigor-szenvedélyt,
a pamutsapka titokerő-gomolyt,
a pörgés-iramot, forgás-lendületet, perdület-erőt,
a golyósűrűbe zárt gáz-tömböket, a sziklák-közt
tüdőt,
a hallgatag olaj-tengereket,
a milliárdszor milliárd ősállat-csontvázat:
a gyíksárkány-csontvázhegyeket, a Dinoszaurusz-
csontházat,
az ember-előtti és emberkori csontvázak millióinak
hegedű-hidegét, brácsa-tüdejét, a hangtalan ősi fényt,
az odabenti fagy-szenvedélyt,
s a talajban tenyésző mikrolények szövevény-
szövetét:
51
a lebontó, átalakító, építő, fertőtlenítő baktérium
föld-küldeményt,
az Élet-Reményt,
a Földgolyót,
amibe a szél belepréselt,
áttetsző lábakkal taposva szívemet Szívéig:
a beteljesülésig,
vagy a halálig!
Amire az ember titokban sose vágyik
a megsemmisüléstől a föltámadásig.
Vagy a végtelen halálig:
ami azzal élet, hogy élet volt valaha,
s az örök elmúlásig
a vágy tárgya, természete, hite, árnya, anyaga.
Mert mi volt az az apró, nádfödeles ház
a tó fölötti faluszéli utcán,
a véres és rózsaszín és barnafekete békabrekegés,
kummogás,
ümmögés, kuruttyolás víz-síkján, a sok pofa-
hólyagemlő-dudás,
a sötét és gyémántosan csillogó vartyogás
varázs-szőnyege fölött lebegve
a légyszemként hólyagosan bevarrt üvegkúp-cellás
hangpaplan
fölött szegénység-tisztán
a kis osztott vályogdoboz, a nádtetős,
mint egy légpárnás repülő-szerkezet,
ami légsűrítés-lábú fúvókáitól tolva
a szegénységben a szegénység fölött lebeg,
aminek korhadó, ágaskodó-gyík-hosszú kövirózsás,
moha-herpeszes nádsátra az udvarfélig leért,
mint hosszú vastag szempilla,
52
s télen a pillaszőrökből jéggyökerek, mirigyes
jéglegyezők nőttek,
s a ház ablaka kicsi, párás, felhős és ködös,
mint fénye az ősznek,
mint a régi kétfödelű utasszállító repülőgépeké,
üvegén fehér festékbőrt-vedlő fakereszttel,
üvegén a holddal
és a csillaghimlős arcú éj aranyszeplős fagygolyó-
szemekkel,
üvegén a ráhömpölygő téli halál-tollal.
A habszilánk vastag télszigor-gyapothomály-
kristálycsipke-testtel.
Mi volt az az apró nádfödeles ház,
amiben a vágy nőtt és az értelem:
bennem és velem.
Ami történelmem volt és nem érdemem!
És amibe nem tudtam habosan behúzódni,
mint a négy szem-lopótök ágú csigatest a csigaházba.
Hiszen alig a vigaszba, mindig a gyászba.
A mindig-viszályba, néha-megnyugvásba.
Az a Rettenet Kürtje volt! A reménytelenség az
elbúvásba.
Az alig-volt remény a csönd-megtisztulásba!
Ami volt gondom!
Most is csak mondom.
Most se panaszlom.
Fordítva, mintha alszom:
nincs belőle hasznom.
Az ott-elbúvás:
vágott akár a kés
a tyúk hátára görbített fejű nyakát
és vér volt mindenütt:
53
vérpetty, vérláng, vérrojt. Vér. Szenvedés.
És vér volt anyám kezén,
amikor kisbaltával
a szoknyás két térd közé szorított dulakvó,
hernyósan kihúzott nyakú
vonagló-fejű tyúk tollas fejét a tőkén levágta,
vér volt a tyúk tollazatán,
a baltafejen, kisbalta-élen, a késpenge fény-erezetén,
vér volt, vér, vér, vér, vér,
kéklila pép, bársonyzöld lilakék lepedék,
lila bársonylángos, lila bársonyvánkos,
ahogy fej nélkül (ami a fűben),
fölágaskodó gyík-teste-nyakkal,
a tollassal, vagy a kopasszal,
szétterített csapkodó szárnyakkal
futott az udvaron körbe-körbe
a még-élő végfutás-csapkodás-karika, a halál-görbe
és vérgatyában tollgatyás lábai
és véres tarajcsipkehíd-koponya-álománya
és véres a csőre a sárga szaruban üresség-
köd orrlikakkal,
amik körbeszegve csonthorgolás fogaskerék-diadallal
és rezgett a szemhéj mint egy vérkupa fedője,
s a kupa-üregben a pupillás szemvíz-tojások.
A szemgolyó pogácsa-gyászok,
amik már nem látnak az időre!
Köhögés a csillaghömpölygés közötti űrben,
mintha a megszakadt üresség kaverna-szigetcsoport
fulladással hörög
és szórta a hajnal a víz-illatú rózsaport,
krákogás a szelíd bűnetlenség-bűnben,
amiben a Mindenség szárad, aszalódik, zörög, dörög,
döbbenet-ugatás a szív pitvaraiban és kamráiban.
54
Ahol a Minden van. Ahol a Semmi van.
Ahol a rettenet csöndes, szelíd, pettyes üvegpára-
szemű
őz-ácsorgása van.
Meg szótlan szavam.
Az aranypettyes-szívű, a bársony-émelyű, a hű.
De odakint a tavasz, meg a nyár, meg az ősz, meg a
tél!
Meg a szél, meg a szél, meg a szél, meg a szél.
S lent, a tóparti ház vályog-falu könny-vödre alatt,
a tó körül, a víz körül, a sík jégkorong-szem körül
a zöld, a sárga, a barna, a lószín-fekete nádas barna
szőr-címeres zuhogása,
akár egy középkori páncélos csata-sereg,
kereszteshad páncélos, bőrsisakos, szőr-sapkás,
birkabundás viszály és hitnek örül
kard-tenger rabló-hit vonulása.
A sár, meg a víz-hömpölyeg növény-áradása
a szélben, a szélben, a szélben, a szélben,
mint szeretkezőkben a vak nyerítés,
mint szerelemben a becsukott-szemű párzás-lüktetés,
mint szerelem-csúcstüzön a villám-kisülés.
Én kifeküdtem a kis udvar közepére,
mint a sebkötés a vérre:
hús-kereszt,
diófalevéllel, szederfalevéllel behullott ember-kereszt,
dér-kereszt, hó-kereszt, jég-kereszt, sár-kereszt,
a kopár és kopasz tél-talajon: hűség-kereszt,
fű-kereszt, mályva-kereszt, cickafarok-kereszt, virág-
kereszt,
s tudtam: a szél nem ereszt,
a föld nem ereszt
55
tőle és magamtól megszökni engem,
a hűséget nem szabad elengednem,
nem ereszt a rámégő celofán-hattyúhorda szél,
nem ereszt a húsomon átégő hidegével a Föld,
a Földgolyónyi vonzás gravitáció-párapalotája!
De a megmaradáshoz ez mind kevés.
És mégse kevés.
Súlyosabb, mint az elmúlás,
mint a köd-doboz párazsír ketrecrács
és könnyebb, mint az emlékezés
és párolgóbb, mint a szenvedés
és hidegebb, mint a havas sziklaszirt-csokor kőkaktusz-
bokor.
És tömegvonzása kisebb, mint a türelem.
És izzása égetőbb, mint a láng, mint a parázs, mint a
láz:
a megtisztulásban negyven fokos.
És mocorgó terhe édesebb, mint az asszonyé, ha állapotos.
Ahogy éltem:
akkor az volt a kor: nem a Menny, nem a Pokol.
Vastoll, kőtoll, márványtoll.
Nem sírt senki értem.
De őrangyal nem volt sehol!
Így éltem akkor.
Mint aki kormozott vasból.
Világfényből és világhabból.
És szelíd kereszt lettem a magányból kinőtt
kaktusztestű dacból.
56
Magány-vagy után és új magány előtt.
S élek, hisz éltem
és angyal nem jött értem,
s nincs bennem se Menny, se Pokol.
A találkozás keresztjére értem.
Csak embervágy van: világmindenséggé válni a
szélben.
S az ég felé hiába néztem:
árnyéktalan fénytest-árnnyal betakarva test-
keresztem,
titok-szárny esernyőivel szikrázva, imbolyogva
fölöttem,
hogy védjen és szeressen,
se halálfélelem, se szégyen nem ámított engem,
azt ami voltam: világanyagból
szőtt, másoktól ismeretlen
szövedék-szorongás csillaghű gyöngy-akol.
Őrangyal nem volt sehol!
Árván lettünk két sors-gyűjtemény:
a Világegyetem, meg belőle én.
Tudtam: magam vagyok, hisz magam voltam
és az leszek holtan.
Meg a szél, meg a szél, meg a szél, meg a szél:
ami, mint celofán-tankhorda rajtam zúg, zörög,
nyikorog, zakatol.
És angyal sehol.
Hát hús-kereszt lettem, pehelypikkelyes gőzölgő
szobor a fehér üresben:
ember-kereszt a hóvályú-keresztben.
És fagy-kereszt, szétfeszülésem téli kristálykereszt,
57
jégszilánkos dac-gyúrta test
és mellhártyagyulladás-kereszt: a tavasz.
És hő-kereszt: a nyár.
És láz-kereszt: az ősz.
A szél-tiporta, szél-gyilkolta földre szögezetten.
Fagyott nyál.
Deres halál-ismerős.
Növényből szőtt virágerő-ravasz.
Akaratomat a Földgolyó-szerelemmel átszőve:
a keringésünk irgalom-erejébe nőve.
Hogy legyek apró ember-világegyetem
a végtelen világegyetem egy fénytelen, kicsi
pontgömbjére vak, vad, jajgató széllel kifeszítve
szögezve.
Hisz sohase azt akartam
ami a hús szenvedélye és szégyene rajtam,
de lenni szárnyas világűr-gyémántkocsi
élet-gyönyörrel, amit sikít az ajkam.
Lenni a kegyetlen kegyelem-világszövedék
mindenség-azonosság
az ugyanaz másból, a másból a végtelen-szabadság,
hogy a Mindenséget testemmel is megértsem,
ne csak agyammal éljem.
Az volt ez: a szél-lángokban fekvő dac és őrült
szabadság.
Dac: érted Világ és nem ellenem, de értem:
csodahit kozmikus kamaszgőg vadság.
Az volt az egész
gyűlölet-hiány meztelen védekezés.
Titok-bujaság, bűvölet-világvadság-hitláng.
Ami azzal van, hogy szüntelen hív
és fölfelé úszik az űrbe a szív,
mint kristály-csörgés hegyi patakban a pisztráng.
58
Mert tudtam: az Isten mindenütt van,
minden természeti és ismeretlen dologban, feketén,
fehéren,
mint az éhség a kenyéren.
És nincs is talán és talán nincs is a Teremtő-Ahol.
És hiába néztem
és hiába kértem:
őrangyal nem volt sehol!
59
Ragadozó hártya-szegénység
Fehér, öreg, csontos, csámpás, csontszőr-nyereg
fejű ló, akinek szétrepedt hordó-hold
patája, mint szaru-rózsa, kövirózsa,
nagy szirom-pogácsa, kőpáncél-ráktitán,
szeme félbevágott apró görögdinnye:
közepén gyászserleg, fekete pohárkút,
csipája, mint arany-kukac, nyálzó csillag,
lötyögő vén szekér, mint rothadt koporsó,
amivel mi jártunk: ki a szőlőhegyre,
a venyigét hozni, a lemetszett gallyat,
amivel a trágyát vittük, az erjedést,
akár egy halottat: kukoricaföldre,
hogy ott vasvillával hányjuk, teregessük,
s a kis földszalagon tocsogtunk zöld-ében,
jövőt-hozó szegény lekvár-büdösségben,
mezítláb, zokniban, nagy cúgoscipőben,
szálkás, húgyos, szaros erjedés-szőnyegen,
mint a hullamosó asszonyok szagosan,
mint halott-fürdető nők vér-szappanosan.
Nekünk nem volt lovunk és szekerünk se volt,
napszám-kölcsönbérért jártunk a fogattal,
s röhögött a falu, ha a lovat látta,
és tehenünk se volt, csak egy öreg kecskénk:
olyan vékony volt, mint májfoltos papírlap,
60
mint újságpapírból gyűrt szakállas szobor,
s hátsó combjai közt uborka-fürt tőgye
szeplős, mint az égbolt nyári sötétsége,
s szakállában bogáncs: lila szőr-koponya.
Hoztuk a kölcsön-bér szekérrel, vak lóval
a földről a tököt, krumplit, kukoricát.
A babot vállunkra hólyagzott lazsnakkal,
kamasz-vállra dobott zsákkal hagymát, répát.
Ilyen volt az egyik szegénység, a régi,
a harminc egymásra ragadt szegényhártya
közepe szegénység, az a faluszéli!
S szívemben nyitott könyv, mint rózsában lepke,
szétterített bársony-hímzés, kék-koponyás
szárnyú, vagy becsukott szárnyú: pávaszemes
kinyitott legyező, csukott könyv-esernyő
az a lepke: a könyv, a nyitott szabadság,
a széthajtott szárnyú, a becsukott mámor,
lepke az éjszaka árny-világ csöndjében,
szitamorzsa-szemén harmatpor csillagfény,
minden egyes gombán, mindegyik púp-pöttyön,
a babszem-alakú, a vese-alakú
fényhabszivacs-görbén, a görbe tér osztott
és szivaccsá szorzott látórács-csöndselymén
aranypont-sündisznó, aranyjég-olvadás,
mintha harmincezer ráccsá tolt gombostű,
üvegfejű gomb-tű, gombostű-üvegfej
térrács lenne kitin-vesetálba szúrva,
a szem, mint fordított sün, hiszen a tűszár
hegye befelé, nem fölfelé áll heggyel,
üres napraforgó-tányér a szem éje,
cellaszita-sírok temető-mélyébe
víz fagyott, az csillog, többezer jég-pikkely,
jéglaprács-mozaik szitatojás a szem,
s benne a kozmosz-köd hajszálércsorgása,
61
a mindenség fénypettyhalmaz terülése,
amely a lepkeszem-kazettákba égett,
mint az aranyerdő véres népmesében.
Ilyen a néző könyv, ilyen a látó könyv
a kozmikus rózsa vákuum-szívkelyhében.
Ő bennem, én benne szirompúp-sötétben.
Temetődomb alatt vittem vad reményem,
vágyam árny-keresztjét, hitem, a fény-tetőt,
hogy még meg ne haljak, hogy leszabaduljak
kőkeresztemről, mint meszelt sírkert-Krisztus.
S szívemben láng-örvény, vers-akarat vulkán:
tűzzel földühöngő Földgolyó-virágkürt,
hogy mélybe ne húzzon, sár-talpig ne rántson
sárgazöld derengés tenger-szívószája,
víz-súly mocsár-aljra, hogy ott virágozzak,
mint fénydoboz állat, bojt-lámpás tűzrács-hal,
piros virágállat, mészcső-pókháló-lomb,
mélyvízi féreg-nyáj, önmagába kötve,
csiga, mészkürt-tölcsér-erdő az ős-csöndben,
kagyló, óriás-rák: szelvények, szemrudak,
ollók, láb-kaszák és páncél-szerelvények
szenvedély-nyugalma, szenvedés-bánata,
hogy mélybe ne szívjon, magába ne rántson
a tóig lelógó fátyolköd-tejúttal
a cirpelés-háló bánat-köd éjszaka
mélység és magasság, falu-éj, szegénység,
betegség, vérhányás parancs-rémuralma!
Ne legyek én, mint a cső-ernyő giliszták,
csillagbarlang-szájú égő hal-kőszörnyek,
láva-pontokból szőtt vulkánkürt mély-erdő,
tengerfenékből nőtt mésztrombita-ménes,
gigász hűtőtornyok, termeszvár sejt-részeg
toronymagassága mélytenger-vitorla!
Ó, az a szegénység! Ó, azok a hártyák!
62
Egymásra ragadva hártyatömbbé nőve
a szegénység-lapok nyálkahártya-ténye,
s köztük, bennük, rajtunk hajszálér-vörösen
érzékenység-bolyhok, csövek, feszülések,
háromdimenziós csőgomoly felhőszál,
hálózat rácsrombusz térhálók egymásba
süllyedt, horgolt, gyömött szívós hajzat-láza,
az élet-erjedés, az élni-akarás ragadozás-könnye!
S szívemben vágy-jövő: hogy elmenni innen,
s szivemben a jajdüh: hogy nem ittmaradni,
nem maradni itt kis részeg porzászlónak,
vagy szélörvény-tölcsér portrombita részeg
forró forgásának, ahogy vihar előtt
csigaszemek nőnek az enyv-tajték égig,
s forgástölcsérükben falevél, szalmaszál,
szélrágott lócitrom, gaz, giliszta, bogár,
s néhány árva veréb évickél hő-fulladt
madár-szívrohamban halottá pörögni.
Hogy nem ittmaradni, harangszóhoz sütve,
óceántest alja sárba szőve, kötve!
S hátamból, mint rügyek nőttek ki a szárnyak,
csontpálcán a csírák héj-kazetta barna
lemeztokpúp-szemmel a szállni-kell nőtt ki,
aztán virágozni kezdett a rügybomlás,
mint az asszonypete, ha sperma fúródik
közepébe, s lázas osztódással erjed,
s szelvénycsíra lesz, majd tovább nő osztódva,
s benne már kezecskék, lábacskák, tűpont-száj,
s legelőbb lüktetés szívpontocska-élet,
fülkezdemény, erek, idegek, tűz-hínár,
mint hőtérkép, színes hőlemez-parázsból
az a láthatatlan itt van, nem lesz máshol,
formákká, érzékké épült szét a zsúfolt
trilliárd atomrács, az egyhelyű kötött
63
rezgés száz alakká, testlélek szavakká,
mint a szelvénycsíra: légyszemként befűzött
ősgömb osztódása érzékké, szervekké,
a látópont szemmé, a fülpont hallássá,
az agypont tudattá, a herék, a pénisz
könny-súlya a kezdet aljából vigasszá,
a vagina-vonal, rózsapára-dombok
közt titkos selyemkés, rózsaselyem-olló,
s odabent a kútban a hártyapénz-ernyő,
s az orrlikpont, ánuszpont hő-híd közt tűfok,
s az idegek, erek hajzata a húsban,
a körömpikkelyek, a piheszőr méh-arc:
a kozmosz-türelem, az a türelmetlen
kifelé-törés láng, csillagterpedés-szűz,
a szólni-vágyó hús, a tiszta lélekhús
eleven virágzás térhatalma vad tűz.
Szitakötő-szárnyú pettybőr-krokodil volt.
Így volt a szegénység: rigóének-tigris.
Így volt a szegénység: a ragadozó nyál!
Így volt a szegénység: mint kőszikla alatt
a sárgafehérré viaszosodott fű
gyantaszálak kúsza, lapos tér-gyötrelme,
borostyánbütykökből sík gyertya-agancsok!
Mégis ragadozó: itatóspapír-ház!
S közben vihar játszott, a kifestett bohóc,
villámmal suhintott, mint arany-kaszával,
vízkalászos függő lobogó szárfüggönyt,
aranykéssel szurkált, mint egy vágóhídon,
s vérzett a sikoltás, vériszap a hörgés,
fönt az égen lila tajtékbivaly-csorda
hömpölygött a sárga habmező-dörgésben,
s nyüszített a kutya kútfához láncolva,
nagy habcsillagokat sírt a rettegésben.
Én meg készülődtem, hiszen megszülettem,
64
s szívemben a törvény Göncölszekér-kristály,
s mikor lombosodni kezdett a virágzás,
s zöld szárnnyal a tavasz lett a lomb-kibomlás,
hogy zöld lengés legyen, billegés, majd romlás:
növényember-madár, madár-növényember,
mögöttem, előttem árnysík láz-ihlettel,
otthagyva a szegény hártya-csönd világot,
a kötéllel kötő vak szomorúságot,
kiszolgáltatottság száraz héj-türelmét,
ami beborítja a vers-vágyú elmét,
akár a dióhéj recés, redős, csontgyűrt,
kemény fegyelme a benti ihlet-esküt.
Nem akartam arccal a sírföldre hullni,
mint az őrült vihar örvény-vad szelétől
döntött temetői mészhártyás kőkrisztus:
homlokán vérpontok, mintha a fekete
éj harapta volna: a kozmosz-krokodil,
a fekete-arany űrszita-krokodil,
festék-tulipánfej szája lángkehely-kő,
kőbordás mellkasán piros kaszavágás,
kezein, lábain, az egymásra hajtott
kőgereblye-páron kőszögek vörösen,
mint a rózsabimbók, kőrombuszok, gúlák:
lilanarancs tajtékhorda döntötte le
arccal a temető lucskos szög-lepedő
kalászos sarába a csontváz-mész korpuszt,
a testet lóherés ágú kőkereszttel
súlya alá nyomva: hullát tömegsírba.
S a test: térdek, karok, a szöcskeláb-villák,
az arc, a homlok, orr, a kőből-rák ujjak
vályúja a földben akár teknő-kereszt,
s a Jézus-súly alján a kereszt-gödörben
a kőtest alatt a fű viasz-bozót lesz,
sárga asztalos-enyv kúsza, lapos abrosz,
65
rothadó szemfödő, lila cérnaféreg
tekereg Isten-súly nyomás alatt hosszan.
Én csak azt akartam: állni a viharban,
mint egy térszitában, ahol a sejtek közt
fütyül a szél, sikít, mint az Isten-nyúzás.
S a rajtam átdörgő, rajtam átdühöngő
vihar zokogása legyen ének-lángom,
legyen világ-lángom, legyek a világot
kimondó szabadság, szabad mámor-ének.
Hogy lehessek jó, hű nagy kozmosz-hegedű,
virágzó végtelen a Mindenség-többen.
Aki sorsával száll, mikor sorssá döbben!
66
Az éjszaka tavasza
Látóvá ki tesz vakokat?
Jön az éj. Halottak hozzák.
Az űrbe-nyílt csillagokat
az angyalok beporozzák.
Az angyalok dörögnek, mint
a cellás, kazettás szemű
méhek, sors-törvényük szerint,
s arcukon szőrgyűrűkből fű.
Dolgoznak az angyal-méhek:
szájjal, arccal, mellel, térddel,
szemmel a túlvilág-ének
lázport kenik szenvedéllyel.
Láng-üstök bozót-méhébe
túrják dongva, duruzsolva,
a fénytál hüvely-mélyébe
jelent jövővé szorozva.
Szemük parafa-csészébe
szúrt üvegfej-gombostű-sün,
mozaik-gömb látás-kéve:
kristály-tetvek félgömb-fésűn.
67
A nemzésporba bemártott
szemek, mint a fagyott könnyek!
Szigorú a szita-átok!
Jéghegy-ringás alatt szörnyek!
A fénynemzés-porba fúlt vak
angyalszemek, mint jégszirtek
ahogy lassan ringva úsznak,
mint csönd-kúppá dermedt könnyek.
Darázs-szemük, térdük, szárnyuk,
mellük, az arc-morzsahalom,
hím-fényliszttel szikra-árnyuk:
fény-kürtben nőstény-szorgalom.
Sárga por a fénynemzés-hab
a kitinkör-szemgyűrűkig,
sziták: lisztes emlők lógnak
a szívcsúcs kis száj-ollókig.
Sárga por a szemcsírákon,
a gomba-halmos arc-pajzson,
a pajzs-kerék kitin-ráfon,
az arc-vas kitin-szívfalon.
Fekete halottas-szekér,
halottashintó-üvegvár
az éj, súlya gomoly-fehér,
s tejútfarkú ló a rúdnál!
Fehérszeplős tömbrengeteg
fekete mindenség-testből
az a gyász-szigorú öreg
ló, galaxis-kalász füstből.
68
Fénytág égitest-fodrokból,
fényszűk égitest-gyűrűkből:
sejtelemből, tűz-haragból,
angyal-vágyú nemi csöndből.
Ím, a tavasz éjszakája!
Illatzsákban mély, magasság.
Csontváz-bál fönt az űr nyája,
s a földben is csont-mulatság.
Ím, az angyalok szorgalma:
a nemzés-irgalom lények
világot porzó buzgalma
segít a vágy-szenvedélynek.
Hogy virágba boruljon a
csönd, s legyen a láthatatlan
láthatóvá tett hatalma
fényliszt-szita térrács-paplan.
Arcomra hull a fénypára
űr-lófarok, mint a tóra
a gyerekkor éjszakája:
tücsöksírás fénygőz-búra.
S mint hínárba gabalyodott
csikóhal állok a fényhaj
létem köré csavarodott
hangmorzsa-csóvás sóhajjal.
S a talajon zöld robbanás,
fehér-tajték gyümölcs-remény.
Nárcisz, tulipán-tárulás.
Jácint-halál után fű-fény.
69
De a rózsák még alszanak
a gyík-fogsor rózsa-ágban.
A szár piros lombokkal vak:
rügy-szemük pikkelyzsák-zárban.
Így vagyok most tavaszomban,
merengve illat-sötétben.
Talán nem az utolsóban.
Új époszom vágya: éljen!
Hogy látó-vak láthassam még
írva kínom, túlvilágom.
S tudjam: nemcsak kék reménység
hitem, láng-özön a lángon.
Hogy elmondjam ezt a zsúfolt
itt-létet a természettel.
S mint a szemfenéki vakfolt
legyek éj az ítélettel.
70
Kass-Kassák

Kass János 75. születésnapjára

Óriási gyémántból csiszolnék
ezer-szirmú, pórusos-szivacsszárú őszirózsát neked,
hogy mindenség-tudó kezedbe adjam,
hogy világítson, mint a szerelem,
mint műveidben az értelem,
mint a világvégtelen,
s száraz gyémánt-tűz szirmaival
benője dagadva a lüktető örök egyetem
minden gyászát, könnyét, üregét,
mint a megvalósulás az Isten szivét,
hogy zuhanjon önmagába a sötét,
s ne lovagoljon a milliárd-szemű ősangyal hátán
a mítoszi nyihogó árnyüzekvés:
a Sátán.
Mert magadra maradtál és magamra maradtam.
Ülnék asztalomnál, a gyertyalángra hajolva,
mint padlásszobájában
Baruch de Spinóza
a gyémántcsiszoló Isten-természet-tudó,
gyémántporos orrlikakkal,
gyémántporos szakállal,
gyémántporfüstös pupillákkal,
71
gyémántporos körmökkel, ujjhegy-léckupolával,
pislogva, hunyorogva nézve
hogy alakul a lét a kezében
a szigorú anyagból,
mint az a Krisztus-utánzat kicsi óriás:
az áhitat, az ámulat, a hit, a csodálkozás
és megérteném ami lesz, abból.
Akinek szíve becsukódik,
mint rossz érintésre a mimóza.
S kinyílik ha rálehel a hajnali harmat-párásodás.
Dehát nincs vagyonom, kincsem,
gyémántom, aranyom nincsen.
Csak szavaim vannak:
virághatalmúak, tékozló véresek,
titkosak, mint a fűszál éjszakája,
hörgő, sikoltozó Saskirály-várszoba vonaglások,
s ha magamat ölöm:
a mindenséget hörbölöm,
mint az árny-szivárványok a túlvilágot,
s úgy állok a pokol fölötti pipacsok özönében,
mint sziven-szúrt látomás
a mellkasból lövellő vérben,
mint a katona,
akinek már nincs futni hova.
S benne a halál felnő,
mint titáni virágfelhő.
Csak azt adom, amit adhatok!
Mi ez? Sors-dolog, szó-dolog!
Lehetetlenebb vágy,
mint mész-csőrös csontjaimnak
a nappali ágy,
72
mint a mindennapi ébredés-gyötrelem,
ébredés-győzelem.
Amit az ember testével örökölt.
S mi lesz még?
Mint a nyári tó párolognak az eszmék.
És mégse hagyom,
hogy aranykés döfjön agyon,
mint pusztán-ácsorgót a szárazvillám.
Hogy bezárjon ami volt,
mint halottat a koporsó,
mint koporsót a föld.
A rejtelem-vágy bennem, mint a korpuszkula-hullám.
Legyen a múlandóság az utolsó!
Egyszer Kassák Lajos
nézett ránk izzadó viasz-szegényen, redői közt a szégyen.
A való világot összerakó.
Mint egy őszapó.
Kezében szalmakazal a sárga világrost.
És magánya elektron-titokzatos.
Ki szereti a lét-alja varázs-koszt?
Árvák maradtunk, János.
73
A szívre tett kalap
Juhász Gyula ünnepén
A tél-alkonyi ég, a felhős világfelelet,
mint szakállas arcod feszül fölém,
szőrhabos fekete lobogó,
mint egy óriás ikon-arc a Zagorszki kolostor barlangíve kapuján,
Rubljov festette óriás Krisztus-arc-ikon
a harmincfokos hidegben.
Ó, hányszor kérdezték tőlem, hányszor barátok, idegenek,
nők, férfiak, fiatalok, öregek:
apja talán, bátyja, testvére, rokona?
Nem, mondtam válaszúl, nem, nem, csak egyik csillag-ősöm!
És Babits Mihály azt írta rólad: homok, szélfújta alföldi
homok a versed,
az egyenletes pontsűrűség felhőviszálya csönd,
millimikronnyi kristálygolyócskák ködfelhője szita-rezgés,
alföldi homokpára-zászló
a szél hörgésben, vihar-hörbölésben.
Nem igaz, mondtam, nem igaz, nem, nem!
Hiszen te szenvedéssel és magánnyal viselős
roppant körülmény voltál, mindig viselős férfi,
akiben az asszonyiság testrózsa-felhője, virágoskert,
74
viola-vadon, liliom-erdő, rózsa-zuhatag, sziklazátony,
ünnepi temető, zöld búzaszentelés, éneklő fekete életrab-vonulás,
színes, lángoló és habzó és halott égitestek összsúlya Kozmosz,
akár a cellákból, kazettákból összerakott barna légyszem.
Rózsa, rózsa, rózsa, fekete csillag a halandóság kertészetében.
Te voltál az ovális gobelin-alázat,
mint otthoni vályogszobánk meszelt falán az ágy fölött
a hét tőrrel átszúrt szívű Szűz Mária,
a búcsúban vett nászajándék, a színesen hímzett
irgalom-gyász-gyertya, akinek nem fején a láng,
de emlői alatt a mellkasában
a piros hét-tőr-szirmú virág.
És Dankó Pista kőszobra mellkasodban
és a kő-zenész kőhegedűje kő-csöndet beszél,
akár a Tibeti bércek, havas rettenet-zenét,
csöndből-szőtt irgalmatlan egészet, sziklaszilánk-kúpokat,
s a múlhatatlan havas csúcsok fölött az örök nyugalom,
mint Goethe hitében: „Über allen Gipfeln.”
Sziveden a lassú Tisza folyik át fehéren, mint
az áldozat, mint a hömpölygő szerelem,
árva történelem,
sziveden a fehér Tisza folyik át,
amin sípolnak, dudálnak a gőzhajók,
mint a Mississippin,
s azokon a forgó, habzó lapát-szelvény-kerekes hajókon
gőzorgonák, mint az orgonasípok nyitott legyezője
szétálló ezüst hímpáva-farok.
És jajgat, sír, fütyül, csahol az orgona-zene.
Sziveden a széles, fehér Tisza folyik át, a lét-súlya víz,
és szikrázik, csillog, ragyog, parázs-robbanás szálkákkal és tűkkel
75
sziporkázik ez az egész töredék lét-egész,
mintha gyémántot morzsolna a titkos, gyűlölettelen űr
a vízre, a víz fölé kékítő-könnyűségbe mártott ősfekete kezével,
és szikrázva habzik, vízszintes hófúvásként hömpölyög
a szárnyeres hártyafeszülés, kazettahalmaz könnytelen szem-dolog,
az efemer gyémántos lénymorzsalék-szerelem-özön
a levegő-aranylemezekben, a vízfelszín szivárvány-dühében,
mert Tiszavirág, Tiszavirág, Tiszavirág,
a Palingenia longicauda
szivárványszőnyege a levegőben, a víz fölött, a vízben,
mint fodros, forrongó, repülő mese-mámor:
a kérészek habgöngyöleg gyémánt-szitaszűrése bolyong tolongva,
mint Swedenborg nem-nélküli angyalai, a köd-fátylas,
köd-szárnyas köd-gombostűk színes üveghólyag-fejekkel,
igen, ezek a gyémántmorzsa-angyalszédület-részegek
Tisza-szivedben: mindkét pár szárnyuk hártyás és
sűrűn erezett, imágóik rövid ideig, sokszor csak
néhány óráig élnek, szájszerveik csökevényesek,
nem táplálkoznak, a párosodás után az imágók elpusztulnak,
s a vízfelszint tömegesen borítják.
Ó, Angyalok! Angyalok!
Gyémántpor-Angyalok!
Szivárványtajték lánglepedő a rángó, bőröző
vízhéjon szivedben!
S a fodros, örvényfüles
felszín alatt, néha kiállva abból,
lobog a víz zöld haja,
mintha halott asszonyok, férfiak állnának a vízben,
a fenékmocsárba szúrva lábbal, a víz zöld, bajszos kukoricája,
akár a szőlőkben a szalmabábuk, madárijesztők:
hínárok, algák, moszatok lengnek, ringanak,
csigásan gyűrűznek a zöld hajak, zöld parókák.
76
Szivárványszemgolyók milliárdja alatt
elúszhatatlanúl csobog, egyhelyben tántorog
a víz zöld szakálla lágyan.
Szivedben jegenyefasor zöld-ácsorgás tetején,
a föld zöld óriáskardjai hegyén a narancspupillás
aranyörvény-máglya nap, a sugárszemgolyó alkonyat,
szivedben csontok, koponyák, szerelmek, kiásott föld-gödrök
teknő-mélye sárga alján népek, elhamvadt emberiségek
csontjaiból a csönd. Halál-csönd. Temető világ-aszály.
És harc-eszközök, korhadt nyergek, elrothadt kantárszíjak
munka-eszközök, feslett aranypikkelyvirágos bőr-övek,
sisak-maradványok, csatt-címerek aranyból, faszén-cipók, feketék,
bársonyköpenyek aranycérna virágrajza, szépség-korsócskák, cserép-fagyok,
szépítő-asszonyecsetkék, a halál elrothadt élet-jajszavai.
Nem márványkoporsók, cserépkoporsók
házaspár-öleléssel, címeres, szobros kő-szarkofágok.
Ó, te efemer-boldogság,
tiszavirág-életű, röpke, átmeneti elégedettség!
Ott ülsz egy öreg padon
a Tiszaparton
szívedre hajtott kalappal
és melletted ül a fekete bánat,
mint egy tiszaparti padon ülő gyászruhás özvegy öregasszony
csukott fekete esernyőjére görnyedve támaszkodva
bütykös, reuma-torz kezekkel, a torzonborz gyökér-virággal,
fején fekete gyászkendő dobozosra hajtogatva,
mint fekete lakkpapír-sátor,
őrült-csönd ravatal-szoba,
és arca olyan, mint a fekete-keretes gyászjelentés
és oly görbe, piros, fekete ránc-gyökércsuklyás orra
77
szinte a földig ér a fehér hömpölygés előtt,
két piros-láng szeme a bolygó-ősmélybe fúródva,
mint dupla-ragyogású látcső, a forró magmáig
tengerészesen letolódva
és oly görbült volt, mint gyufaláng-húgyozta szőrös
fekete kukac a semmi mutató s hüvelykujja között.
Olyan volt, mint egy földig-görbült sárga fűszál
hegyén ülő fekete lepke, gyászlepke, gyász-szitakötő
szénrózsa-szemdupla könnyűség,
fekete fátyolfoszlány az elhagyottság görbületén,
fekete cérnahorgolás özvegy Vénusz,
akinek óriás korompáfrány-csápjai, a szagló-toll legyezők
az alkonyat vérébe mártva,
s fénymorzsa-gombóc szemei az alkonyat
szemhéjába ágyazódva izzanak,
mint a lánglekvárt-fosó vulkán-kürtők.
És Anna észre se vette szőrhabos
depresszió-motyogásod,
észre se vette világ-éneked százezer csillagfutamát,
mindenséged szertelen hárfa-könnyét,
pedig benne volt
minden félrecsúszott nyakkendődben,
egész elrontott életedben.
Dehát a gyötrelem-koporsónál jobb a veronál.
Te pedig ott ültél a Bánat mellett
szegény, szakállas szerelem-halálraitélt!
Te Vajda János utóda
vele-egy Gina-koporsó, Anna kupleráj-kripta!
78
És mit tudta ő, hogy te ki voltál?
Honnan tudta volna
a dilettáns cimbalom, asszonyhús-ködmadár,
nőstény rózsamedve a Tisza-parton?
Hogy voltál, mint az űr-ajka habos láng, harmatpor
a bogárszemek cellás kitinhártya-rózsáin, Jézus-arc gyűrődése,
jegenyefanyikorgás a növény-szerelmet és türelmet
csontvázra rágó őszi szélben, a mindenség
lehetetlen pupilláján csúszkálva botorkáló, köhögve
korcsolyázó szenvedés, akárha felhőt űz a szél,
fodrosat, feketét,
és szép volt csüggedtre-gyötört büszkeséged,
akár a lónyerítés,
mének égre-emelt fejének tajtékos hártya-trombitája,
a kettős ló-orrlikas bársonyliliom fekete-sárga
lóröhögés,
és szép voltál, mint a nehéz halászat,
hálódban vizi-lények habzása, csapkodása, pikkelyömlenye,
szem-tágulás csodálkozása, uszonytoll hárfa-csattogása,
kopoltyúk kaktusz-lilája, tátogó vonatkozása,
te magyar ecsettől kihúzott, felhőzött, szinezett vízfestmény,
Anna közönykő szivére, a cédaság-kapura
ragasztott szelíd, okos halálszivárvány-akvarell,
lét-fordított remegés, fejjel lefelé fordult délibáb-harangozás
hőremegése, fordított Magyarország, fordított
hőjáték színpadi függöny, becsapott lefele függő hőrészeg hőremény,
amely úgy áll habragacs karmocska-pázsitpárna talpaival
az ég nyár-tetejére ragasztva, mint egy
zöldzománc óriáslégy, a földig lógó szívócső-ajakpénisszel,
dülledt zöld kristálykarfiol szemekkel.
79
Honnan tudta volna
az a tündérnek képzelt
szőke kanca-rothadás,
hajhab, húshab a rózsaszín gőgben
a majd meztelen részeg-jaj csonton, csontvázon.
Ó, te gyönyörű, gyönyörű, áldott, átkozott mesehős,
fordított élet-tudat, halál-testvére szánalom-szobor,
fénykentaur Bolond Istók, mindig igazat akaró
tündöklet-csámpás cselekvés,
mindenség-balga mindig-igazad-volt Bolond Istók,
bandzsa tevékeny látomás és akarat,
igazság-lámpás a szeretetben, ködbe-ágyazott mennyei fény,
szivárvány-palástos túlvilági őgyelgő, gyönyörű másvilág,
Tisza-parti földi Mennyország, nyitott
mindenség-szekrény, amiben úgy lógnak
a csontvázak, mint a ruhafogasok,
s rájuk a szerelem lenyúzott bőrei akasztva,
vedlett gyíkruha hártyacsillogás-hólyagkereszt-szobra,
angyalnak való emberfelsőtestű mítoszi ló,
merengés-kereszt a lótest-folytatásban,
szakállas Krisztus-pajzs, keresztesek
középkor-özönlése vasruhában, vassisakban, gyalog,
bátyám a hitben és megmaradásban,
te meg-nem-váltás akácfa-feszület,
szív-véres, szív-könnyes dicsőség-kereszt!
Ó, te depresszió-oltár, mánia-zsoltár, aki voltál
habos csonttá keményedett lávafolyó gipsz-szobor örökje,
véres viaszba nyomott kóc-szobor depresszió-ingerkoldus.
Merülj el szivemben!
Merülj el hitemben!
Merülj el énekemben!
80
Merülj el az összetett látó-egészben,
mint a háromezer méter mély óceán-árok fenekén,
a homályos, állatvirágos, piros állatvirágszegfűs, fényüstökös kődobozos
sárgán derengő mocsár-ősvidéken súlyosodó ősvíz
látás-vak, látás-láng tömegében,
mint egy csodaszép zöld légy összetett szemében,
a kocsonyakristály látóliliomok idegtűz kéve-kötegében:
a szerves szeretetben irizáló ívelő fénytörés-hídszalag
szivárvány-selyemtüzében.
Légy az én szenvedés-kút szivem víztornya édes reményem
te boldogtalan keserű szakállas szemérem.
Szavam légy, szemem és vérem!
Szivem-szívverésem!
Te szívverés a reménytelenség-szenvedélyben,
a nincsen-remény szakállas mellkasában.
A belső-hazában.
Ó, hogy ütött, vert, dobolt, sajgott, zenélt, sírt
az a szív,
az az eleven piros húsrángás-húsragyogás
az odabent-sötétben,
a csontváz-szervszigorban,
mint piros madár tövisbozótbokorban.
Az a hús-szobor élő fájdalom-robbanás!
Az ének-csodás!
Nem mint boncasztal eres márványteknő-alján
heverő, testből kivett emberszív,
halott lila hús-csomó a formalinszagú csönd
üvegkalapjával betakarva.
Mint az a csönd-üvegkalap rabja.
Romlás, bomlás, rothadás előtt.
81
És hol van a Föld?
Hol a mindenség-maradék?
De mit cifrázom,
mint Dankó Pista-Paganini
a szálloda-étterem deszkatutaján állva,
az a másik árva,
aki világhalló dobhártya
volt a fölszögezett Jézus bal fülében.
Csillag-zenét,
égitest Kozmosz-zenekart halló
Krisztus-fül az emberért,
föltámadást-valló!
Mellettem árny-alakod.
Szeretem árny-alakod.
Tedd a szivedre kalapod!
Tedd kalapod a szivedre,
mintha egy fekete liliom lenne,
úgy nézz,
te férfi Avilai Szent Teréz
a létre, az elmúlás-szigetre
te sose-halott. Tökéletesség útja. Belső várkastély.
És nyilalj föl a szivárvány-zenében
aranycsengettyű kalászponttőrrel sírva,
mint a pacsirta,
akit dal-cérnaszálon
fölfele-fúródás aranyrakéta-száron
húz a dal,
a szerelem-fiatal,
túl a meg-nem értett reményen.
82
Tedd a szivedre kalapod,
mint aki örök jövőt kapott,
s hajolj sírod fölé a tél-száraz sűrű páraliszt
köd fehér hódítás-tüzében.
Mögötted sok halott,
előtted sok halott,
akin nem segít se Pokol, se Éden.
Törd át a halandóság-falat.
És nézz a földbe, a csillag ősanyagba,
a nehéz bolygó-tudatba,
mint önmagadba
és nézd önmagad a földben
az emberiség-tömegtemetőben,
az állatiság őssárkány-zománc sárkánymadár temetőben,
láss az ősidőben,
láss a múltidőben,
láss a jövőidőben,
jelenemben
szegény halott,
sárga csontváz
árva emberszerkezet.
Ne gondolj arra ami most van!
Ne olvadj el a világiszonyban!
Jobb neked
ha hatalmad éneked!
Ne kérdezd: miért nem?
Hidd el magad.
Hegedű voltál az Isten álla alatt.
Hegedű voltál az Isten kezében.
83
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]