NINCS ITT nincs itt esik az eső hajlik a vessző haragszik a katona mert megázik a lova esik eső karikára Kossuth Lajos kalapjára
Esik az eső vigasztalan
Imádom IMÁDOM ezt szeretném sokszor leírni
Rossz a papír, rossz a toll. Kapirgálás, kapirgálás, kapirgálás. De imádom Őt. Bár imádni csak Istent volna szabad. Tegnap álltam a kapuban, és az ujjaimat szagolgattam. Megmaradt a bőre illata a körmöm alatt. Most napokig nem látom. Tudom, hogy nem rajta múlik.
A képével alszom, a képével ébredek. Mint abban a dalban, amit anyám szokott énekelni. Nagyon hiányzik. Hallucinálok. Hallom, ahogy hiába szólongat. Aztán a kert alatt, mintha a kapu csikordulna.
Mi ez? Napló?
Én tulajdonképpen nem akarok naplót írni. Én, szegény Sudár Anna, negyvenhét éves koromra. Mint egy süldő lány. Bő két hónap, s befordulok a negyvennyolcadikba. December 29-én születni elég szerencsétlen dolog. Semmilyen idő – senki földje idő két ünnep között. Minek írom ezeket a sorokat? Kinek írom?
Nincs itt. Pedig szereztem hullott körtét a maradék cukorhoz. Szereti a kompótot. Értesítést sem kaptam, hogy nem jön. Kínoznak. Talán nem szándékosan. Kálmus nyugtatgat. Mindenesetre AKI ILLETÉKTELEN EZEN SOROKBA BELEOLVAS, RÖSTELLKEDJÉK ERŐSEN.
Kálmus nem olvas bele. Annál sokkal fáradtabb. Kálmit meg nem érdekli. Ankuca pedig soha nem nyúl a holmimhoz: tudja, hogy hiába a fiam felesége, hiába kedveljük egymást, úgy-ahogy, mégis csak vendég a házamban. Én is az vagyok náluk, a hatodik emeleten. Be nem nyúlnék a 5fiókjukba. Kálmi ezt nem érti. „Az anyám vagy, nem?” „De csak a te anyád, Kálmi!” Egyébként Ankuca rendes. És csinos is, akinek a barnás bőr és a fekete haj az esete. Szerencsére, Ő szőke és egészen fehér a bőre. És az a kék szem! „A babonás kék szemednek a bolondja lettem…” Anyus énekelte. Ő még kapott éjjelizenét. A Dunakorzó mellett laktak. Még én is ott születtem, Magyarországon. Kétéves koromban hoztak ide. Itt kapott az apám állomásfőnöki állást, 1940-ben, a Cseferénél. Magyarul államvasutak. Hát ezt minek írom? Még egyszer kérdem magamtól: mit akarsz, Sudár Anna, Üllősné, lágy szavú Kálmus asszonya, társa a jó embernek jövőre immár huszonkilenc esztendeje? Mit akarsz, szegény Sudár Anna? Nem vagy te nagyasszony, mint a néhai Árva Bethlen Kata, s különben is, késő az önéletírásra, miért éppen most, ha tizenkilenc éves korodtól hallgattál? Mert egyszer már volt nekem naplóm. Nem ilyen rücskös-szürkés papíron, nem ilyen folyton akadó, merev tollal írtam. Amikor végképp lemondtam az egyetemről, és férjhez mentem, akkor hagytam abba az írását. Annak még valódi bőrkötése volt, és kis lakattal zárult. Még anyus hozta lánykorában. Abban sziporkáztam. Mert én valamikor nyelvész akartam lenni. Összehasonlító nyelvész, bizony. Nagyon érdekelt minden hasonlóság és minden különbözés. Hogy mitől az egyik, s mitől a másik? De lám, ma már azt sem tudom megfogalmazni pontosan, mi mindenért akartam annyira egyetemre menni… Talán Kolozsvár is vonzott. Kiszakadni az elzártságból. Mégis nagyváros. Ha nem is anyus álma, Budapest. És ha őszinte akarok lenni, ma már azt sem értem, végül miért nem éltem azzal a kis lehetőséggel, hogy jelentkezzem? Miért halogattam? Az kétségtelen, hogy beugrottam anyám félelmeinek. Ő riogatott, várjak, várjak, megint szigorodás van, elő fogják újra venni az apámat, mit keresnék én ezzel a duplán veszélyes származással az egyetemen?… Minek felpiszkálni a múltat, jobb meghúzni magunkat… pedig akkor még létezett a Bolyai is. Csak két évvel később verték szét a románok szüntették meg az illetékesek. „No ugye, kezdődik?” – mondta anyám keserű diadalmasan, pedig már akkor is csak folytatódott… Miért hagytam, hogy ennyire elijesszenek? Vagy Kálmus felbukkanása volt az oka? A gyors, korai házasság? (Isten ne vegye a kérdést újabb bűnömül, hiszen én a két derék fiamat – higgyük, hogy azért nem vesztek el egészen –, az én Farkasomat és Kálmit ennek a házasságnak köszönhetem, valamint Kálmusnál békésebb férfiembert nem hordott hátán a föld, megütöm a számat, ha rosszul szóltam!)… Volt nekem az a régi naplóm. De elégett. Saját kezűleg égettem el, hetvennyolcban, amikor elsőszülöttem, név szerint Farkas ügyében naponta vártuk a házkutatást. Már nem 6emlékszem, miről írtam abban a naplóban. Csak arra, hogy egész oldalakat vezettem franciául, hogy anyus ne tudja elolvasni. A líceumban még folyékonyan beszéltem franciául. Minden bizonnyal ma is folyékonyan beszélnék, ha volna kivel. Azt azért tudom, hogy a világnak akartam valamit megmutatni. Azzal, amit beleírok. Ma én már nem akarok megmutatni semmit. Nem értem, miért írom ezt… Teljesen felesleges. Jobb az óvatosság. Bárki belenézhet, bármikor, bármilyen ürüggyel. Nem kér engedélyt a szekuritáte, aki kíváncsi. No, hát akkor csak hadd mondják: kitalál ezt-azt, hőbör asszonyszemély, afféle mihaszna, nem dolgozik, nem keres egy banit sem, nem tesz ehhez a mondhatom GYÖNYÖRŰ szocializmushoz egyetlen téglát se… MESE az egész, kérem, ez az egész csupán mese, komolyan ne vegyék! Nem szabad bajt hozni a családra. Kálmus aránylag normális poszton van, magyar létére, a DAC-nál. A gazdasági ügyekért felel. Hulladékot gyűjtenek, feldolgozzák és hasznosítják Nem valami finom állás, mégis nagy dolog! Kálmus mindig nagyon jó volt a szakmájában. Közgazdász. Neki erre adódott lehetősége. Bízvást mondhatom, az a hét esztendő, amivel öregebb nálam, az neki csak javára szolgált, neki egy s más az indulásnál viszonylag sikerült. Itt még az ötvenes évek is jobbak voltak, mint ez a mostani. A természete is szerencsés. Kálmi is ezt örökölte, ezt a csendességet, akárhogy szuttyongatják, például ez a hebrencs Ankuca, ő csak visszahallgat, szépen. Farkas az én vérem! De Farkas nekem már olyan, mintha egy másik életben dajkáltam volna… Farkas elmenekült. Mondják, jól tette. Hát persze, menjetek mind… szaladjatok, fussatok, velünk pedig…
Minek firkálok én itten?!
Irány a temető! Nekik már jó.
Elolvastam, amit már csaknem másfél hónapja írtam, attól kezdve. Milyen görcsös. Helyenként csapongó. És lényegtelen keveredik a lényegessel. Nem szabad ezt folytatni. Nagyon berozsdálltam.
Egy hétig együtt voltam Balázzsal. Micsoda csontot olvasztó, tébolyító boldogság! A csókja.
Minek írom? Kinek írom?
Fogalmazzak, költőieskedjek? Vagy szorítkozzam inkább a szigorú tényközlésre? Mindkettő unalmas. És nem fejezi ki ezt a
Tegnapelőtt megszakadt az áramszolgáltatás. De ma… csak el tudnám mesélni! Fölmentem a folyóhoz, a mart szélére. Ilyen nyáriasan me7leg novemberre nem emlékszem. Egészen kék volt az ég (Balázs szeme!), és sütött a nap, semmi pára, semmi ködfoszlány. Szél se volt. Hullottak a levelek, de teljesen zaj nélkül, és olyan lassan, mint egy lassított felvételen. Színes levelek hullottak. A fejemre, a vállamra, s ahogy ültem ott, az ölembe. Isten megengedte, hogy egy kicsit együtt legyek Vele. Egyedül Balázs jutott közben az eszembe. Kötöttem neki egy csokrot a színes levelekből. Csodálatos délelőtt volt. „Volt, volt, volt…” Nem tudom kifejezni, nem tudom, nem tudom
Most egyszerűen lemásolom a mai napomat.
Reggel öt óra: felkeltem. Mentem az alimentárába tejért.
Hét óra: az orrom előtt fogyott el. Másfél órát álltam sorba, hiába! Sokat romlott az idő, már fáztam.
Nyolc óra: Találtam még egy aránylag ép, kukacos káposztát a kertben.
Tizenegy óra: kitakarítottam. A porszívót megint nem tudtam használni.
Egy óra: megfőztem a kiskályhán, az égerfa levágott száraz ágával. Kinyitottam a szobaajtót, bemelegítettem legalább egy szobát. Menü: burgonyaleves, káposztafőzelék habarva, tojással. Az utolsó tojások. Utána vizet tettem fel a kondérban a kályhára, elmosogattam, felmostam a konyhát. A gáz fél órára visszajött, de már későn.
Három óra: Kimentem az oldalba bokrászni. A bogyóból szörpöt főzök, keserűen is van benne vitamin. Megnyírtam a bukszust, így tél előtt, utoljára.
Öttől hatig: Isten ne büntessen, nem csináltam semmit. Ültem a sötét konyhában, ölbe tett kézzel. Délután nagyon átfújt a szél, a maradék meleget élveztem. És Balázsra gondoltam.
Hat óra: A gázkazán működni kezdett. A fűtőtestet egy fél órára át tudtam langyosítani.
Hét óra, este: Végre hazaengedték Kálmust. Nyolcig nem gyújtottunk villanyt. Már túl vagyunk az engedélyezetten. Kálmus megette a vacsorát. Odabent is káposzta volt, feketelisztes tésztával.
Nyolc óra: bekapcsoltuk a tévét, aztán elzártuk. Az is csak fogyaszt. És úgyis csak ez a █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███████████████████████████████████████████████. No nem. Kálmus megígérte, hogy ha vasárnap nem rendelik be, visszaszereli a kettétört antennát. Tavaly törött le. De előbb meg kell tudni, engedélyhez van-e kötve ez is. Már annyira szeretnék valami jó magyar filmet látni. Vagy Balázsnak mutatni valami kedvére 8valót. Van, ahol simán veszik Magyarországot. De mi itt le vagyunk árnyékolva.
Fél tíz: megint hideg a víz, macskamosdás.
Tíz óra: Kálmus már alszik. Éppen van villany, hát írom ezt. Fázom. Csendes, normális nap volt. Holnap még korábban kelek. Holnap nálam lesz Balázs. Muszáj valamit szereznem.
Megint becsaptak! Ekaterinához vitték. „Úgy jött ki a lépés.” Törjön ki a bokátok, nyavalyások! (Megütöm a számat.) Ezzel be van ez a teljesen fölösleges iromány fejezve.
Szerelmem, szerelmetes szerelmem, hanyatló életem rendező csillaga, hát itt voltál, teljes három napon át mégis, még most is langyos a térdem, a kezed érintését érzem, a hajad a nyakamat csiklandja, és ahogy hozzám bújtál az éjszaka, mennyei élvezet! A fejedet oldalt fordítottad, a leheleted egyenest az arcomat érte, a leheleted eperszagú, én ha nagy ritkán epret látok, akkor is a Te szuszogásod jut az eszembe. Az este mostam a hátát, a kisebbik égerfa maradékát múltkorról szerencsére megmentettem, jól bedurrantottam a konyhában, nem tudom, minek itt a fürdőszoba, ha ugyis dézsában kell fürdeni, mert a bojlerben soha nincs elég gáznyomás… Annyira élvezte, nem győztem a kőről a vizet itatni utána. Volt még egyujjnyi Adriatic fürdőhabom, három éve vettem egy jugoszláv turistától, hát azt beleöntöttem neki, zöld lett a víz, és felhabzott, azt látni kellett volna, azt a bolondos örömöt, ahogy markolta a habot, próbálta megfogni, pancsolta a fejére, „sapkám van, sapkám van…” Kellett hozzá egy kis erély, de inkább furfang, hogy a hűlő vízből kicsalogassam, „gyere élet-virág-szerelem, gyere kicsi hajtás, mami bimbaja, bújj a dunna alá, várj meg engem, ha lesz még villany, csinálok neked a falra árnyék-nyuszikát, és jön a mese is még…” „Az Öcsit, az Öcsit… a nadselü gondolatait…” – visongott, folyton kiugrott a lepedőből. A szoba éjjelre kihűl, ez az egy is, amit használunk, a másik kettő, mint a jégverem, s folyton be akar a picim menni, nem érti meg, hogy amit nyáron szabad, azt nálunk tilos télen… Mint a csík, olyan eleven, éjjelre sem hagyhatom külön, Kálmus ilyenkor leköltözik a díványra, Balázs alszik velem, velem aludt most is, de nem maradt a helyén, sose marad, egészen hozzám bújik, a kezét-lábát általveti a mellemen, a hasamon. Elalvása utolsó percéig fogni kell a kezét, sőt még azon is túl, amíg bele nem bódul a mélyalvásba, különben megremeg és felriad, és egé9szen vékony hangon sikoltozik, követeli a kezemet, a védelmet követeli, és tőlem, amíg az Isten itt tart engem, ebben a cudar világban, meg is fogja kapni. Átharapom a torkát, aki Téged bánt, akár csak egy ujjal is! Téged nem fognak megnyomorítani, nem fogják elvenni az álmaidat, nem engedem, nem engedem megnyirbálni a szárnyaidat, Balázs, édes Balázs, kisistenem (bocsáss meg, Uram!), én téged fölnevellek, a világ csudájára, esküszöm… nekem már a bölcsődben is Te voltál a „dalai láma”, a szabadító, mindenikünk reménysége… Ankuca nagyon megkínlódott érted, ezt nem lehet tőle elvenni, három nap, három éjjel vajúdott, már azt hittük, rámegy, nem akarták a császárt megcsinálni, hogy a jövőbeli szüléseket ne kockáztassák, hát akkor nagyon sajnáltam Ankucát, mert bár románul jajgatott, szívszaggató jajgatás volt az mégis. Különben beszél ő magyarul, törve-keverve. De hát mindenki az anyanyelvén szenved. Ezért nem lehet senkit sem kárhoztatni. És akkor – emlékszem, délután háromnegyed kettő volt – végre fölmutattak a homályos ablakon át az egyenpólyában. Ott szorongtunk Kálmival, már órák óta, nem volt egy szék, álltunk a többiekkel, románok, magyarok vegyesen. Ekaterina nem ért rá, ügyeletes volt az óvodában, nem bántuk, sem én, sem Kálmi, csak Ankuca hívogatta az anyját, amikor a kábulatból fölébredt, és kiújultak a fájdalmai. De Te, élet-virág-szerelem, Balázsok Balázsa, amilyen gyönyörű vagy ma, három és fél esztendős korodra, olyan ronda voltál, megbicsaklott a vékony nyakacskád, sárga mézga ragadt a pofácskádon, az átlagosnál is ráncosabb volt a szemed alja, a szemed csukva. Kálmi apád meghökkent. „Ilyen öreg…?” – ezt kérdezte, nekem kellett vigasztalni, nincs jelentősége az első napoknak… Nem akartam Kálmit megbántani az igazsággal: hogy te, fiam, szépségesen szép baba voltál, mutogattak a szorák, és látod, fiam, elkezdtél tízéves korodban csúnyulni; szeretlek, fiam, de így huszonhárom éves korodra se lettél az a kimondott férfiszépség, persze ez még nem indokolja, hogy az első utadba eső román lányt kellett megejteni és el is venni, azonnal, amikor még a diploma se száradt meg a fenekeden… No az is igaz, Ekaterina megfojtott volna, ha az egyetlen lányát benne hagyod a pácban (egyébként meg is verte Ankucát a csizmahúzóval!). Ég tudja, milyen vádat húzatott volna rád, ahogy ez itt szokásos, és akkor elevenen megrohadhatsz néha előfordul, nem lehetett kockáztatni, és ne is panaszkodjunk, rögtön kaptál állást, és rögtön tervezőmérnökit, s itt, közel, a Combinatul Chimic igazgatóságán… Ők intézték a lakást is. De ne kalandozzunk el: a téma nem Kálmi. S nem is Farkas, aki viszont satnyán született, az idejénél korábban, s olyan férfivá cseperedett, hogy elcsöppent a lányok-10asszonyok nyála, ha csak egy pillantást vethettek a délceg alakjára! Nem csoda, hogy örült az az Ibolya, hogy a pokolból az áldatlan szituációból kimenekíthette… Több mint négy éve nem láttam, amióta áttelepült. Én meg már nyolcadik éve nem mehetek át! Farkas tehetséges. Persze hogy odaát is írt valamit… De ő sem téma! A téma Te vagy, Balázs. Üllős Balázs, ha már nem lehetsz Sudár Balázs, utánam. Pedig azt kiáltottad most is, kapaszkodtál a kapufélfába, amikor vittek haza, azt kiáltottad, amikor vonszoltak: „Nem akarok hazamenni… A mami fia akarok lenni. A mami fia akarok lenni…!” Ankuca sötét szeme még jobban elsötétült, csak húzta a gyereket maga után, „vegyél fel, oppá, vegyél oppá…!”, „nem bírlak már el, kisfiam, gyere szépen anyuval…” – Ankuca sírt, s én megint megsajnáltam… negyvenöt kiló, és a szél is elfújja! Utánuk szaladtam, lecsitítottam a kis vadamat: „Legyél jó a mami kedvéért, s ha újra jössz, szerzek neked vajas kenyeret…” Ankuca ennek se örült, hogy a gyerek első szóra hallgat rám, rám hallgat, de egy rossz szót se szólt, igyekszik betartani a formákat, ezt írjuk a javára! Balázs, szerelmem, nem vehetlek el tőlük. De beléd költözhetem, betölthetlek: nincs törvény, nincs hatalom, ami ebben megakadályozhat! Bevallom, amikor még nem bújtál ki a világra – különösen eleinte –, bizony, haragudtam rád. Hiszen általad lett Kálmi megzsarolva a házasságba beugratva. Csak közvetlenül a születésed előtt kezdett bennem valami fényesség, valami jel földerengeni, hogy hátha… Aztán amikor a szülészet üvegablakában megpillantottalak, s Te nem Kálmi kocogtatására, gügyögésére nyitottad fel a szemedet, hanem mintegy válaszul életed első pillantását rám vetetted – eldőlt minden! „Én vagyok itt – mondtam, egyáltalán nem hangosan, sőt, jószerivel inkább csak az ajkam mozgott, bűvöltelek igen erősen. – Én vagyok itt, apai nagyanyád, szegény Sudár Anna. Nézz vissza rám, te, ott bent lakozó angyal… ismerj fel engem, kifosztott Sudár Annát, adj jelt, hogy az enyém leszel, hogy a miénk leszel, testestül-lelkestül, mert igen szűkölködünk, ládd, elhalunk, segíts rajtunk, ember-fiú…” – S akkor felpattant a ráncos szemhéjad. Tündökletes kék sugár állt a szívembe. Megkerestél a tekinteteddel, igen, s moccanatlanul a perc töredékéig nézésembe tapadtál… Kálmi apád ezt soha nem fogja elismerni. Kálmi apád azt mondja, a virrasztástól kimerülten a káprázat játszott velem, Te egyikünk felé sem néztél, amikor nagy unottan, épp csak résnyire kinyitottad a bal szemedet, hanem egy bölcsre valló hallatlan rezignációval a svábbogarat figyelted, amelyik buzgón iszkolt az egyik ablakréstől a másikig, az üveg külső oldalán. Ankuca – aki szült téged – persze mindkettőnket kinevetett. Egy újszülött még nem néz, nem lát semmit. Egy új11szülött örül, hogy kibújt végre a világra, s ezzel túljutott a kínlódáson. Ankuca realista. Ami pedig a túljutást illeti… ez aztán a naivitás!
Köztünk akkor is szövetség van, Balázs! Nem véletlen, ahogy ölelsz, ahogy utánzol. Bevallom, lánynak vártalak A lányt talán nem veti oly nagy próba alá az itteni sors, mint kiváló fiainkat. A lány – ha nem oly izgága, mint én – talán még csöndesen beletörődve, de boldog is lehet. Nagy az esély, hogy a fiak porrá zúzatnak. De hát így jöttél – fiúbőrben. Azt is bevallom, ennyire azért nem akartalak megszeretni. De legyőztél. Tied vagyok –
és most három nap után hazavittek. Csökkent a járvány az óvodában. Csak ne legyen korai, hogy újra odacipelnek! Az utolsó éjjel hármat tüsszentettél!
No, Kálmus jó emberem ma visszaköltözhet az ágy jobb oldalára. Kicsi neki a dívány, de nincs egy zokszava. Azt mondja, ha egy kicsit nagyobb lesz a szentecském, megtanítja fúrni-faragni, hátul a műhelyben majd elmatatnak. Nem akarom kedvét szegni, de ez a gyerek teli van fantáziával. Ez a gyerek tudós lesz. Vagy művész. „Vagy forrongó idealista és áldozat. Gondolj Farkasra.” – Kálmus aggályos. – „Vigyázz, Annóka!”
Élet-virág-szerelem. Mára abba kell hagynom az írást. Elgémberedtek az ujjaim, lila a körmöm. A hátam is szúr. Az éjjel lehúztad rólam a dunnát. Élet-virág-szerelem: többé a késztetéssel hadba nem szállok. Írok, amíg a tollam nem törik – amíg ki nem verik a kezemből. Írok, amíg papír van a boltban, írok, ahogy sikeredik, különösebb fontolgatás nélkül, a lehetséges(!) őszinteséggel –
mert már tudom, hogy kinek. És azt is tudom, hogy minek. Neked, Balázs. Neked és érted, szívpalánta. Majd, ha az leszel, akinek szánlak, akinek szánunk – én pedig az leszek már, aminek az Úr ítélete szánt: elolvasod. És ez a borzasztóságos szeretet akkoron újólag beburkol
Ekaterina névnapot tart. Kálmus szerzett valami iszonyú drótvirágot – Ekaterina szereti a giccset. Kálmus munkából hazajövet átviszi neki, ne érje szó a ház elejét. Én most valóban nem tudok a városba bemászni, a náthám tegnap óta rosszabbodott. Különben is: ő mindig elfelejti az enyémet. Igyekszem Ekaterinával szemben tárgyilagos lenni. Nagyon szívós nő. Az óvodához mániákusan ragaszkodik. Vezető az óvodában. Így aztán Balázs nincs közvetlenül a keze alatt – én ezen csak örvendezek. Szerencsére még van egy magyar kiscsoport, a négy román 12mellett. Ekaterina savanyú képet vágott, hogy azok között kellett Balázst viszontlátnia. Ekaterina arra számított, hogy a megegyezéskor a maga nemzetiségébe keríti a gyereket, de Kálmi a sarkára állt (egy kicsit én is egyenesítettem rajta), és ebben az egyben nem engedett. Ankuca meglepően közönyös volt az ügyben. A vállát vonogatta. De az anyjának állítólag azzal érvelt (Ekaterina dühében visszamondta nekem, ne diadalmaskodjak annyira), hogy teljesen mindegy a „választás”, az is mindegy, milyen oviba jár a gyerek, a helyzet olyan, hogy előbb-utóbb úgyis román lesz. Arra tereli minden: az erőszak is, meg a jól felfogott érdek is. Ő – mármint Ankuca – nem fog a magyar férjével ilyesmin ellenkedni. Ő nem haragszik a magyarokra – személy szerint. De ő – személy szerint – román se szeretne lenni, hanem inkább svéd. Ekaterina az utóbbit őszinte felháborodással vallotta ki – s nekem is furcsa volt ez Ankucától. Mindenki ragaszkodik a saját nációjához – nem hiszem, hogy az a helyes: megtagadni. Inkább megjavítani, megtisztítani, megtisztítani ettől a █████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████████████ Talán akkor nekünk is bírhatóbb lenne.
Farkastól már hírem sincs, ma éppen egy éve. Elfogják a levelét? Mert Magyarországon talán őt magát nem csukják be, mint amivel itt fenyegették, megverték mégsem érte baj, vesésen került át, remélem, egészségileg javult, és az a lányka, az a két éve született (s már nem Ibolyától)… az a kis Barbara, akárhogy is, unokám az is, vajon milyen? Unokám…? Akit sohasem is láttam, jószerivel képem is csak olyan van róla, hogy a számomra éppoly ismeretlen anyja mellén lóg – de nem őt látni, hanem szinte csak azt az idegen, nagy, duzzadt női mellet…
Bezzeg Balázsom
Én tudom, hogy sok szép gyerek van. De ilyet, akinek ennyire arányos minden porcikája…! Kis, kerek, kemény popsi, formás lábak karcsú bokával és erős vádlival… a kezecskéje mintha porcelánból volna, az erek átsejlenek rajta, és azok a hosszú ujjak! Ezt nem tagadhatják: a keze teljesen az enyém, még a köröm bordázata is szinte hajszálra megegyezik. Hát nem, szőke hajam nincs, de fekete sem, mint Ankucának vagy mint eredetileg Ekaterinának. Aki most festeti, sötétvörösre, de nincs elég ideje vagy türelme, vagy a festék vacak, így aztán mindig foltos a feje, mint egy rozsdás vasbili, olyan, ráadásul őszül a választéknál, ez már a harmadik szín, el lehet képzelni! Pedig ugyancsak hiú teremtés, 13különösen az alakjára hiú, mindössze ötven kiló, igaz, százötvenkilenc centire nőtt csak, a lába is jó, csak parányit görbe… Azzal dicsekszik, hogy Balázs az ő szemét örökölte – de hiszen az ő szeme zöld, üvegzöld, Balázsé pedig mint az azúr… Nem az én szemem, jó, Kálmié se, mi „diószeműek” vagyunk, ahogy engem szegény apám becézett, anyus elmondása szerint, de Ekaterina szeme meg Ankucáé is egészen közel van az orrtőhöz, a mienk meg szakasztott Balázs-módi: inkább egymástól távol ül az arcban. Nemcsak a szín számít, hanem a jelleg, a forma! Egyébként anyám volt szőke és kék szemű. Ez az ág él tovább benne. Ankuca apját nem ismertem, amikor hígításként idetelepítették őket közénk ideköltöztek, Ekaterina már özvegy volt. Szerencse, hogy Balázs fejformája is teljesen a mienk: egy icipicit kerekded, de inkább ovális. Hathónapos koráig balra csúcsosodott a koponyája, hogy én mit küzdöttem, fektetgessék a jobb oldalára, szoktassák, akár éjjel is, annyira el volt a fél oldala feküdve! Rettegtem, hogy körtefejű lesz, mint Ekaterina, mert ha valamit igazán nem szeretek Ekaterina külsejében, hát ez a körtefej: keskeny homlokrész, de a pofacsontnál, mint a pézsmapocok, kétoldalt kidagad, aztán összeszalad az egész a keskeny, csapott állban. Macskatípus. Én macskát a házamban egyébként sose tűrtem. Szőre hullik, büdös, és nem hűséges a gazdához, csak a vackához, legfeljebb. A kutyánk pedig – drága Burkus! – három éve, még fiatalon, de mégis valami fertőzés következtében beálló végelgyengülésben kimúlt. Nem bírt annyit, mint egy ember. Az egész környéken nincs kutya. Csak állatkínzás lenne. Ha nagy ritkán csonthoz jutunk, az nekünk is csemege. Ekaterinánál még él egy macska. Sovány, agresszív dög: egyszer Balázst is megkarmolta. Balázs is undorodik a macskától. Balázsnak nagyon fejlett a szépérzéke. Úgy udvarol, mint egy kész férfi. „Szép a mami?” „Nem szép… dönölű!” – s ezt meggyőződéssel mondja, nem a szajkóztatott gyerekek hadaró módján. „Dönölű a hosszú haja, dönölű szép hosszú a mami…”
Igen, igen, élet-virág-szerelem, valamikor valóban mutatós nő volt a te mamid, ezt ma már önteltség nélkül elismerhetem. Kálmus jó emberem ugyan még most is ebben a hitben tart, meg néhány erre vetődő hízelgő, például az öreg Petrum, nem mulasztják el, hogy bókoljanak… Az mindig sokat jelentett, hogy igencsak magasra nőttem, és ha valaha fenyegetett is az elhízás, ettől a veszedelemtől ez az állam fokozatosan megszabadított ez a veszély már jó ideje nem fenyeget. A hajamat mindig sajnáltam levágatni, bár Ekaterina jóindulatúan figyelmeztetett, negyvenen felül nem illik vállig érő hajat hordani, de amikor így olyan egyszerű és természetes, csak hátrafésülöm és elöl visszatartom egy 14pánttal. Hiszen még nem is őszül! Balázsom élvezettel turkál benne, fonja, fonogatja, aztán bontogatja, terítgeti a szék támláján… közeleg az öregség, de még nemigen érzem.
Negyvenéves koromban öregebb voltam, vissza tudok rá emlékezni, és bizonyos értelemben fásultabb is. De amióta Te megszülettél, furcsa, de visszafiatalodtam… nekem mindig lányos arcom volt, ránc még most sem igen szabdalja. Emlékszem, amikor Balázzsal bementünk Kolozsvárra: amíg a fiatalok valami hivatalos ügyet intéztek, én leültem a csecsemővel a Templom téren, odajött egy kismama, megkérdezte, kinek van ilyen kék szeme a családban, s hogy könnyen szültem-e…? Az idegenek ma se mondanák, hogy Balázs az unokám. A „mami” jelenthet anyut is!
Ekaterinát Bábusnak hívja. Kedves szólongatás. Én találtam ki ezt is. A „bunica” helyett. Bábus! Kálmusom csipkelődik: szerinte a vasorrú bábára gondoltam… de igazán nem! Ekaterina jó a gyerekhez, a maga módján. Csak keveset ér rá, az óvoda nagyon lefoglalja. Néha még ünnepnap is bent kotlik, mert itt aztán édes mindegy, ünnep vagy nem, ha kinyilvánítják, hogy mégis dolgozni kell, megy ám a szülő ész nélkül, próbálna nem menni, előfordulhat, hogy berendelik sürgős munkára a szülőt.
Élet-virág-szerelem, most, látod, miattad örülök annak, hogy itthon vagyok, pedig milyen nehezen szoktam meg, milyen nehezen és fokozatosan építettem le – építtették le velem – a vágyakat, hogy ha nem is mentem egyetemre, de azért lehessek valaki, csinálhassak valamit, aminek értelme van, ami segít ezt a tébolyt a dolgokat elviselni… végül is harminckilenc-negyven éves koromig állásban voltam, egészen számszaki csoportvezetésig vittem a Kollektívában, nagy ügy, mondhatom, szívem csillaga, ha valamit utáltam, hát a számok voltak azok, a matematika volt az egyetlen bibi a végig színkitűnő bizonyítványomban… De hát beletanul az ember, mindenbe beletanul, s még ma is ott ülnék talán a penészes irodában a lakkozott, virág-girlandos Csau. kép feliratok alatt, ha Farkas nem keveredik bele abba, amibe belekeveredett, azt sose felejtem el, ahogy tekertem le a derekáról az elgennyedt kötést, amikor bizonyíték híján végül istencsudájára hazaengedték… milyen állapotban került haza, s milyen hónapokat éltünk át mindannyian… Akkortájt hagytam abba a „hivatalt”, Kálmus nem engedett be dolgozni, annyira magam alá zuhantam, minden kontroll megszűnt bennem, nem tudtam, hol a fiam, él-e, hal-e, és a félelem nemhogy belém forrasztotta volna a szót, de éjjel-nappal beszéltem, ordítoztam, fenyegetőztem, én fenyegettem őket… 15Egyszerűen – ma már megértem – be kellett engem a házba zárni. Hiszen Kálmus posztja is veszélybe került, de akadt egy jóakarója, s hálásan végig kellett hallgatnia, ezzel tarthatta meg az állását, hogy a derék lojális apa nem felelős az elrugaszkodott, nacionalista-irredenta, imperialista-fertőzöttségű fiáért… Aztán Farkas, amikor a veréseket kiheverte később még szemrehányást is tett neki, hogy nem vágott oda mindent ő is, hogy lenyelte a gyalázkodást, de mondd meg, életem rendező csillaga, majd mondd meg egyszer nekünk, mit csinálhattunk volna? Ha Kálmust is kirúgják, miből élünk? Kálmi apád még iskolás volt, éppen a tizenkettediket járta, mi lett volna vele is? Kálmus később sem engedett vissza a Kollektívába. Tizenöt kilométer utazást jelentett úgyis, naponta. Sárban-fagyban. S kezdtek a természetbeni juttatások is megszűnni. Csak lopni lehetett, de én sosem voltam ügyes tolvaj. Ankuca is panaszkodik – mert most ő írnokoskodik ugyanott. Nincs sok választási lehetőség. A románnak sem. Egy kis beosztással kijövök Kálmus jó emberem béréből. Úgysincs mire gyűjteni. Az kerül nagyon sokba, ha egyszer-egyszer jól akarunk lakni. És nagyon körülményes feketén hozzájutni egy kis vajhoz vagy ilyesmi a beszerzés. Látod, Balázsom, így aztán csak Te vagy nekem –
Szól a kapuharang, talán a postás Farkastól
Délután 5 óra: Nem a postás volt. Madarasné csöngetett, a harmadik szomszédból. Volna-e egy kanál olajam december 3-ig, az osztásig, kölcsön? Madarasné már több családot feljelentett annak idején, akik ezt-azt adtak neki. Valutázásért, uszító beszédért. A hír gyorsan jár! Madaras Mihályék rosszabbak, mint a legvadabb román mint el lehet képzelni. Kiírták a kapujukra: Mihail Madarascu. Igyekeztem kedves lenni vele, mint aki nem gyanít semmit. „Olajat? Hónap végén? Kölcsön? – tágra nyitottam a szememet. – Nekünk épp annyi van, ami elég. Beosztjuk, elvtársnő. Beosztjuk. Csalódottan távozott. Talán mégis adni kellett volna. A feljelentők mindig találnak ürügyet. Ha nem ezért, hát azért. Egy kicsit nyugtalan vagyok.
Farkas bátrabb volt; fizikailag is erősebb. Nekem egy pofon is elég. Adott esetben.
Ma bementem a városba, és sikerült vennem egy kétrészes, nadrágos flanelotthonkát. Jó meleg, apró rózsamintás, zöld indákkal és parányi katicabogarakkal. A gyenge világításban persze nem tűnt fel, hogy az egyik válla ferdén van bevarrva, és lóg a bal zsebe. Balázs nem veszi ész16re. Balázsnak nagyon fog a minta tetszeni. Egy kicsit csicsás az összhatás, de még mindig ez volt a legszolidabb. S nem áll rosszul. Ezt veszem fel vasárnap. Csak jöjjenek! Nem felejtettem ám el, csillagom, amit ígértem! Holnap viszek két Amo szappant a vajért a Jancsi vendéglősnek. Már úgyis egy kicsit kiszáradtak, még hetvenhétben vettem Pesten. Budapest az Budapest… Majd ha megnőlsz, együtt elmegyünk, én fogom megmutatni neked azt az utcát is a Duna-parton, ahol a dédid – akit Te már nem ismerhettél – lánykorában élt. Nyolc éve még megvolt a ház. De ott is annyi minden átalakul, úgy hírlik, annyi minden. S nem biztos, hogy jól.
Istenem-Uram, segélj meg bennünket!
Elnézem az ablakból. Egy kis vesszőcskével a bukszust paskolgatja. De nem gorombán. Ez inkább simogatás. Eleinte előfordult, hogy csattanósat ütött a kis kezecskéjével, de erről is leszoktattam. Tapicska, mondtam, csak tapicska… s megértette. Paskolgatja a karomat, hátamat, sohasem okoz fájdalmat, igaz, ő maga se tűri a legcsekélyebb fizikai erőszakot sem, Kálmus rávert a fenekére, amikor véletlenül eltörte a hígítós üvegét a szerszámkamrában, hát azt hallani kellett volna, azt a kétségbeesett bömbölést, kivörösödött az arca, gyöngykönnyeket hullatott, szívet tépően azt kiáltozta: „Nem szelet a papa… nem szelet a papa…” Alig lehetett megvigasztalni, sokáig kerülte is Kálmust, pedig Kálmus igazán nem az az ember, aki goromba, a mieink se kaptak tőle soha komolyan, szó, ami szó, inkább én voltam az, akinek gyorsabban eljárt a keze… de hát Balázs más. Sokkal, de sokkal érzékenyebb idegrendszer, csak szeretettel és „varázslással” lehet vele boldogulni, tudja már Kálmus is. Különben is, minek kellett azt az üveget az alsó polcon hagyni?! Most már meg nem legyintené a világ minden kincséért sem, de még ráordítani se tanácsos, megrezzen, sír, és elkezd félni…
Az anyám ideges asszony volt. Minden oka megvolt erre az idegességre. Itt maradt egyedül egy még nem egészen hatéves leánygyerekkel, ebben a nagy, de tulajdonképpen kevés hasznot hajtó házban, itt hisztériázott szegény, kivel, ha velem nem, ma már megértem… A mi családunk szétfoszlott. Anyai nagyszüleimet egyszer láttam, valamikor negyvenhétben, amikor még át tudott anyám vinni, homályosan emlékszem: egy öregember, mintha felelősségre akart volna vonni, rám mutogatott egy csarnokszerű, hiányos bútorzatú szobában a botjával, és egy cipókövér öregasszony figyelmeztetett, ne morzsáljak a földre, mint egykor a neveletlen apám… (Ők aztán a kitelepítések idején pusztultak el egy 17kunsági tanyán. A férfi városházi főtisztviselő volt, a kövér néni nem dolgozott soha.) Anyám később elmagyarázta, hogy szülei apámat okolták – s így közvetve engem is, mint „koloncot” – a lányuk sorsáért. „Apád formálisan megszöktetett – mondogatta anyám félig keserűen, félig büszkén. – Én imádtam Budapestet, apád meg ide vágyott vissza. Ahonnan suttyó korában elszármazott. Édes Erdély! Hát megkapta…!” Apai nagyanyám már negyvenben sem élt, amikor apám „idehurcolta” a családot, én négyéves voltam, körülbelül, Balázsom, amikor apám apja, Lukács nagyapó egyik napról a másikra elszenderedett. Szerencsére, a fia elhurcolását már nem érte meg. Lukács nagyapót szerettem. Furcsa, de azt nem tudom neked elmesélni, mi mindenért szerettem annyira, semmi különöset nem csinálhatott, mert akkor a részletekre is emlékeznék. De egyvalami mindig előttem van: anyám üldöz egy óriási fakanállal, én futok a kerten át, le a lépcsőkön, és már majdnem utolér, amikor két, durva posztóba öltöztetett térd védően eltakar, és a fakanál nagyapám óvó karján törik ketté. „Ne dúljál már, Mártika. Nem szabad az Annuskát bántani!”
Hát Téged se fognak, élet-világ-szerelem! És én mindent elkövetek, hogy majd a részletekre is emlékezz, Isten engem talán a kedélybetegségtől megóv, talán nem tér vissza az a szörnyű, mély melankólia, ami Farkas megkínzatása és elmenekülése ügye óta csak-csak beletaszított a gödörbe… ebből Te engem a két kis kezeddel kihúztál, az angyal ember képében jelenik meg, nemhiába hiszem és hirdetem
megyek megyek engem hív különben is meg fog fázni
Nálam hagyták megint öt napig! A blokkjukban teljesen leállt a fűtés. Milyen jó, hogy itt ez a kis kályha! Kálmus szerzett gallyakat, végül is ez a mi erdőnk, de azért rettegtem ezektől a █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███████████████ de hát csak A lehullottat hoztuk el, ezennel tudtul adatik Madaraséknak is. A régi gyerekkocsiban cipeltük. Mert a benzint már „elpazaroltuk”. Szokatlanul enyhe a tél. Semmi hó. Szinte hidegebb van bent, mint kint.
Szereztem mikulásra (háromórás, majdnem verekedéssé fajuló sorállással) egy figurát préselt nugátféléből, de még ilyen rondát! Nem az a szép melegpiros, hanem világító rózsaszín, mégis matt a papírja, a sapkája törpesapka, balra lefittyed, és esküszöm, még ennek is ██████████████ hasonlít a pofája…! De a csillagom azért örült neki, mindjárt meg is ette, 18csak úgy ropogott az a kemény valami a fogacskája alatt… Aztán bújócskáztunk. Mindig hagytam magamat megtalálni, egy kis győzelmet hadd érezzen.
Aki azt hinné az előzőekből, hogy én csak játszom a gyerekkel, nagyon téved. Tanítom is. Ez az öt nap nagyon gyümölcsöző volt. Beputyukáltam a hárászkendőbe, kiültünk a tornácra, mondogattam neki a felsejlő csúcsok neveit, s megneveztem külön-külön a bokrokat, a fákat, mindegyikhez kerítettem neki egy-egy mesét, kell, hogy éljenek benne ezek a nevek, kell, hogy fejlődjön a szókincse, nem nagyon bízom az óvodában, ott van Bábus… Nekem nincs ellenérzésem Bábus iránt, ha egyszer már így hozta a sors, nem lehet a másik ágat teljesen negligálni, de Bábus épp csak gagyog egy-két szót magyarul, érteni se ért. A Regátból települt át; az a csoda, hogy Ankuca fejlődik a magyarban. Tárgyilagosan meg kell állapítanom, mégiscsak nagyon szeretheti a fiamat, ha arra is hajlandó, hogy amikor hármasban vannak otthon, magyarul beszéljenek a gyerekkel, persze amikor Kálmi nincs, románul mond mindent, és Ekaterina-Bábustól sem lehet kívánni, hogy kuka legyen… Szerencsére egy ennyire tündöklően okos fiúcska idővel biztosan meg fogja érteni, melyik a valódi nyelve, és melyik a kötelező… Én is végigjártam ezt az utat, és végeredményben a franciában még segített is a romántudás. Bábus feleannyit se ér rá vele foglalkozni, mint én – úgy veszem észre, nem is nagyon ambicionálja, hogy bármit is ráerőltessen… Persze, szükséges azért a román, a gyerek saját érdekében is, mert aki nem tudja például románul elmondani a panaszát a kórházban, és nincs kéznél véletlenül egy magyar orvos vagy ápolónő, fölfordulhat, hozzá se nyúlnak, aki nem tudja az állami nyelvet, fontos szituációkban is hátrányba kerül. Anyus csak a legelemibb szavakat tudta. Persze, az ő idejében szinte még színmagyar volt a környék. S ahhoz, amivel ő tartotta el magát apa kínhalála hirtelen halála után, igazán nem kellett nyelvtudás. Ő még lánykorában illemből, szórakozásból tanult meg varrni, szabni, alakítgatni: ebből éltünk, amíg férjhez nem mentem, s már mindketten kerestünk Kálmusommal. Akkor aztán természetesen mi tartottuk őt.
Balázsnak hallatlan nyelvérzéke van. Majd a franciát is elkezdem vele. Egyelőre nem akarom keverni. Így is nagyon sérti a fülemet, amikor egy-egy román kifejezés becsúszik a magyarba. Túl gyorsan beszél, talán túlságosan is közlékeny, nagy a bizalma, boldog-boldogtalannak köszönget, mindenki szereti… Lehet is! Egy csöppség, aki már két és fél éves korában azt mondta Petrunak: „Bácsi, ha majd megnövök, segítek neked fát vágni. De csak a gonosz fákat vágjuk ki, a jó fákat nem.”
19Balázsom, maminak nincsen barátja-barátnéja. Sose volt. Talán az iskolában utoljára. Balázsom, mi itt nem vagyunk túlságosan közlékenyek. Attól félek, a te pergő nyelved is megakad majd. Ha majd először fordítják gyanútlanul szavaidat tulajdon ellened. Arról ne végy példát, hogy neked mennyit beszélek. Egyébként szegény Sudár Anna nagyon is megtanult befelé szólni – még befelé sírni is, pedig az a legnehezebb. Fiatal koromban de sokat sírtam-ríttam, olykor a legcsenevészebb okkal is… felhólyagosodott a szemhéjam, mint a kelt tészta, megdagadt a képem, no, nem mondtad volna, „a mami dönölű”, aztán valahogy elapadtak a könnyek, amikor Farkast hazahozták és láttam az elrondított testét akkor sírtam utoljára. Nagyon vigyázz, életem rendező csillaga! Nem élném túl, ha a te patyolat testecskédet ███████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████ A verejték ver ki, nem akarok rémképek foglya lenni. Te okos leszel és szilárd, de egy kicsit ravaszabb… Nem fecseghetsz annyit, ha majd iskolás leszel, ezt meg kell időben szoknod. Meg lehet szokni a némaságot. Olyannyira, hogy amikor nyolc éve Magyarországon voltam, lépten-nyomon azt kérdezték tőlem az igazán részvétteli ottani magyarok: „Miért nem panaszkodik? Miért olyan csöndes?” Bizony, még kevélységgel is megvádoltak, pedig, élet-virág-szerelem, nem dölyf ez, csak valami maradék méltóság, minek sivalkodjak, kinek sivalkodjak, amikor úgysem segít senki… akik tudnának, nem akarnak, akik akarnak, nem tudnak, s hogy most keservemben nem vagyok igazságos, ez is meglehet…
Zörög Kálmus, vasárnap ide vagy oda, itt az ideje, hogy azt a gyér kis veteményest végre felássa, csak korán sötétedik
Hogy a tegnapit folytassam: itt látszólag hidegszívű lesz az ember. Dermedtszívű, inkább. Nem is nagyon szerettem, ha ezt a dermedtséget odaát jóindulattal próbálták olvasztgatni. Csak rosszabb a felengedett szívnek, ha aztán újra hibernálni kell. De Te, Balázs, más vagy. Neked az élő vérért nagyon mélyre szúrtam magamban. Téged táplálni foglak minden belém fojtott szavammal, átplántálom a megzizmált vágyaimat, az én földemben már-már elsorvadt erőmagvat benned fogom föllombosulva látni, így lesz, így kell lennie…! Mert ha ez sem, hát semmi sincsen. Akkor még az Istent is megkáromlom, kérve, szeressen hanyagabbul, ha csak ily folytonos veréssel tetsződhet ki az Ő irányomban kegyelmes indulatja…
20Ó, egyetlen enyém, akinek szólhatok! Nagyapád Kálmus nagyon jó ember. Mennyit nyaggattam, egybekelésünk óta, kuncorogtam a nyakában, mindig meg akartam valamit disputálni, megválaszolhatatlan kérdésekkel mindig teli voltam, a nyugtalanság majd szétvetett. Nagyapád Kálmus megsimogatott, sóhajtott, s mint a nyelveszakadt, ment válasz nélkül a műhelyébe, csak szegelt-kalapált, szegelt-kalapált… Amikor Farkast megnyomorították vád alá vonták, akkor javította ki a székelykaput, azokban a szörnyű hetekben. Manapság is onnan tudom, hogy valami baja van, ha sok időt tölt a kevés szabadból hátul… Megint zargathatják, mert tegnap, a szabad vasárnapján fölszerelte az új antennafélét is a tetőre. Tudod, azt hiszem, neki a kézmíves munka a menedék. A csillapító. Nem könnyen idomultam, Balázs. Nem könnyen. Néha még most is nyitom a szám. Aztán észbe kapok, körültekintve, és már csukom is bé. Balázs, te kis beszédes társam, sose tudd meg, milyen nagy egyedülség az ilyen. Hát hogyne rezegne fel a lelkem, ha járjuk az erdőt, s én mutatok egy ágat: „A Fehérlófia, ládd-e!” – s Te azonnal látod. Felelsz is, hozzátoldva a magadét: „Kardja is van. Ott fölötte!” „Mindjárt leveszi és fölcsatolja.” – S akkor moccan a szél. „Már le is vette, már indul is, mami, a csatába…” – Így társalkodunk.
Öreg Petru a kitermelésnél vár minket. Gyökeret gyűjt, különböző alakzatokra megfaragja neked. S te mindegyiket felismered. A manót, a madarat, a púpost, a kígyót… Ó, amikor a kígyót külön tetted a zsebedben, hogy meg ne egye a madarat…! Remélem, Ankuca nem dobja ki őket. Célzott rá, hogy lakótelepi lakásban nincs hely ilyesmire. Persze, nálunk is tarthatjuk. Üríthetek a kamrában a limlomok között egy polcot. Más úgysincs benne, csak az anyám üres befőttesüvegjei. Emlékszem, volt egy idő, amikor még főztem lekvárt, cukorral…! De hát ez most mellékes. Igen, igen. Ide fogjuk rakni a gyökereket. Megkérjük Kálmus papát, szerezzen lakkot, azzal tartósítjuk… Petru már akkor is favágó volt, amikor annyi idős voltam, mint most te. Két kerek, piros folt virított az arcán, mintha festette volna. Talán még most is ugyanazt a báránybekecset, süveget hordja: de legalábbis a réginek szakasztott mását. És még most is ott lakik, abban a kalibában, a csúcs alatt, s még most is asszony nélkül… Petru tud magyarul, de persze, nyelvtanilag sokat hibázik. Balázs jókat kacag rajta. „A te mamid én ismer kicsikor. A te mamid volt arany kisleán, adtam neki síp.” Meg is fogom keresni azt a sípot. Anyus berregtette a tornácon a varrógépet. Már rügybe borult a természet. Én kihurcoltam a kislócát a kapuba. Ültem rajta, és sípoltam, Petru sípjával. Azt játszottam, hogy én adom azt a sípjelet, amire a rügyek mindig egy 21újabbat pattannak… Anyus később elkobozta a sípot. „Bolond Petru… szétmegy a fejem!”
Hazudtam, élet-virág-szerelem. Hogy nincs és soha nem is volt barátom. Hiszen Petru szeretete mindig végigkísért. Csak hát nehéz megvallani, hogy egy félnótásnak tartott román favágó az ember egyetlen barátja. Most már a mi kettőnké is. Soha nem szólt hozzám románul, pedig én olykor kísérletet tettem. De csak rázta a fejét, és magyar szót adott vissza: „Én istengyermek. Te istengyermek. Petru így is érti.”
Petru nem ismeri az önzést. Nem ismeri a gyűlöletet. Nem ismeri a hazugságot. Nem ismeri a faji gőgöt. Nem akar uralkodni. Megveti a tulajdont. Ahhoz, hogy mégis életben maradhasson, az kellett, hogy egy kicsit hülyének tarthassák. Őt nyugodtan szeretheted, Balázs.
Ma este tévét nézünk, Kálmus ígéri, bejön Budapest. Már annyira ki vagyok éhezve.
Ui.: A ruhám egyébként annyira tetszett Balázsnak, hogy a katicabogarakat folyton le akarta szedegetni róla!!! És azt mondta, „cinosz” vagyok benne!!!
Este: Hétfő!!! Adás nincs!!!
Ma is nagyon csalódtam. Valami ostoba show-műsort adtak, fertelmes tollboákban vonaglottak pucér fenekű lányok, osztrák–magyar vegyes műsor, süthetik meg… És utána egy sorozat közepéből valami telepesek Mexikóban, mittomén-melyik században… Az egyik így, a másik úgy █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████ A kulturális magazinnál pedig éppen megszűnt az áram. Kálmus azt mondja, azért színesben más lehet ám a látvány. A fekete-fehéret mindig kalkuláljam bele.
Holnap megint feladok egy nyílt levelezőlapot Farkas utolsó címére. „Kedves fiam! Sajnáljuk, hogy több mint egy éve egyetlen sort sem írtál, nyilván a sok munkád miatt. Szeretnénk tudni, hogy vagytok, nyilván a kis Barbara szépen fejlődik. Mi jól vagyunk, öcsédék sokat és szorgalmasan dolgoznak, apád szintén a régi helyén. Balázs egészséges és nől, mintha húznák. Csókollak, ölellek Nárcisszal együtt: Anyád plusz apa.”
Ez megfelelő szöveg. Informatív és elég primitív ahhoz, hogy gyanút ne keltsen.
22Nárciszt nem ismerem. Ez már a második asszony. Ibolyától, aki átvitte, fél év után elvált. Kálmus ritkán szól, de akkor néha éleset: „Új szag kellett neki – Nárcisz! Az Ibolyát már megunta.”
Ibolyát Farkasom sose szerette. Ibolya eszköz volt, s ezért én elsőszülött fiamat elítélem. Bármennyire sürgős volt neki, ezt nem szabad csinálni. Nem volna szabad. Se neki, se másnak. Kálmi azt mondja, a helyzet a hibás, amelyik jellemtelenségbe taszítja a kétségbeesett férfikat én azonban úgy vélekedem, hogy a rajtunk esett sérelmet bűn egy másik személy sérelmére kiigazítani. Ezt neked is írom. Balázs… egyszerűbben, hogy megértsed: Te aztán ne tégy ilyet. Akkor inkább egy tisztességes névházasság. Ezt Ibolya nem érdemelte. Nem is igen értettem eleinte. Farkas ugyan mit szerethet rajta: csúnyus is volt, suta is volt, elmében sem tündökölt, hozzá képest Ankuca világklasszis… Dehát épp ezért felelt meg Farkasnak, most már tudom, mert az ilyet lehet aztán egykettőre lecsatolni, az ilyen még a rúgás után is zokszó nélkül meghúzza magát!
Balázs, látod, anyának sem vagyok elfogult. Elhiheted, ezért hiheted el: Te más vagy. Különb vagy. Különbbé nevellek, jobban figyelek rád, mert az én vétkem is, ami a fiam vétke…
Igen derék az idő. Még mindig nem fordult mínuszba. Holnap megyek az alimentárába, negyedikén nem hozták meg az olajat. Bár ez a túl enyhe tél sem jó, kedvez a bacilusoknak, és egy betegségtől itten Isten mentsen
Ha látni akarom, nekem kell megkeresnem. De a panelban fulladozom. És zavar, ha Ankuca hallja, ahogy és amit egymással beszélünk.
Nem voltak tegnap délután otthon! Hova hurcolja azt a szerencsétlen gyereket? Vasárnap is!?
Ma nem tudok bemenni, mert mosni kell, de nem is akarok. Egy kis büszkeség maradjon már bennem! Ha sírna utánam, ha toporzékolna, bezzeg csak idehoznák!!!
Balázsom, bocsáss meg. Nem akarom, hogy sírj. Csak azt akarom, hogy szeress. Hogy ugyanúgy vágyódj utánam, mint ahogy én epekedem érted. Olyan nagy bűn ez? Helyapáti tisztelendő úr azt mondaná: 23igen. Bűn behelyettesíteni az Istent. De hát úgy látszik, nem vagyok elég szigorú katolikus. A zugban tanult hitemmel.
Mindenesetre Balázst – jó, hogy eszembe jutott! – megtanítom a Miatyánkra.
Karácsony előtt már nem látom, Kálmus hírt hozott: most kapták meg a fiatalok a nyári szabadságuk maradékát, kivételesen egyszerre, elmentek néhány napra Segesvárra, valami unokatestvéréhez Ankucának, velem nem közölték a terveiket, azt sem tudom, ki ez a hirtelen előbukkant rokon, és minek kell télvíz idején a hideg vonatban egy ennyire érzékeny gyereket zötyögtetni, még ha a keresztanyjához mentek volna Szebenbe, bár az is szép keresztanya, Kálmus nagybátyja második feleségének a lánya, életemben ha kétszer láttam… De hát kit választottunk volna, aki meri vállalni?
Eddig, élet-virág-szerelem, két nagy győzelme volt – veled kapcsolatosan – a te mamidnak. Ankuca a fejébe vette, modern nevelési elvként, hogy a csecsemőt nem vesszük fel, ha sír. Kálmi nem szólt bele, nem akarom Kálmi apádat kisebbíteni, de a békességért a tüzes szöget is lenyeli, kiváltképp, ha a felesége tartja elibe a tenyerén… Ankuca nehezen állt talpra, a szülés nagyon megkínozta, az utolsó percben elvégzett császárral, de ezt már egyszer leírtam. Három hónapig itt laktatok, szerencsére tavasszal születtél, ki lehetett nyitni a többi szobát is, Ekaterina csak sápítozott, de vállalni nem vállalta a szolgálatot, az állására hivatkozott, s ezt meg is lehet érteni, hónapokig nem maradhat ki, ilyen nincs, fizetés nélküli szabadság… amikor még a törvényben biztosítottat is önkényesen, kegyként és jutalomból adják ki. Különben is, az ő háza legalább olyan egészségtelen és kicsi, mint a telepi, nem is értem, hogy egy ennyire ügyes asszony hogy fogadhatta el, a túlsó városszélen, szinte még a lapályban… vizes és salétromos, két parányi szoba, kád a konyhában! Nem tudom elképzelni, mit hagyhatott érte a regátban hátra, miféle ígéretet kapott, hogy a még serdülő Ankucával ideköltözzön? Ha jóhiszemű vagyok, elhiszem, hogy az emlékei űzték el, néhai Mirceája emléke, ebbe az indigókék-padlizsánlilára cifrásított kutyaólba. Amit egyébként – ezt írjuk javára – igyekszik tisztán tartani, csinosítani, de ettől a nagy igyekezettől az összhatás még visszataszítóbb. Majd, Balázsom, magad is megítéled ezt a cifra nyomorúságot. Hangsúlyozom: erről Ekaterina alapjában nem tehet. De a különbséget, élet-virág-szerelem, már most látod a saját szemeddel! Nem véletlen, hogy nálam, a hatalmas 24kertben, megrészegülsz! Nem véletlen, hogy a nyáron csak futkostál egyik szobából a másikba! Ekaterina köpésnyi kertje csupa gaz, a gazból kandikálnak ki a satnya virágok. Megjegyzem, a román házak többnyire ilyenek: vad színűek, és alig van udvaruk. De ez nem ítélet. A mássághoz mindenkinek joga van. De mindenkinek! Ezt jól jegyezd meg, Balázsom! Ne olvadj be soha!
Tegnap sürgősen el kellett mennem egy bizonyos helyre. Egy bizonyos ismerős (nevet, címet nem említek) üzent egy másik aránylag megbízható ismerőssel, hogy sikerült áthoznia, amit kértem. Egy hótaposó csizmát Balázsnak, olasz márka, garantáltan vízálló, és ráadásul kék-fehér, ami a legjobban illik a szeméhez. Talán két számmal nagyobb, de ez még mindig jobb, mint ha kisebb volna. Senkinek sem lesz itt ilyen csizmája! És ráadásul fizethettem lejben, igaz, Kálmus egyheti keresetét, de ez az illető így is nagyon rendes volt, mert most igazán nincs mit adnom cserébe, ez még külön gond, karácsonyra valami tisztességes ennivalót hol szerzek… bár Kálmus rebesgeti, a „vezetők” kapnak majd egy kiló karajt újévre, ilyenkor örülök, hogy meghagyták ebben a silány kis „vezetésben”. Talán Farkas lapját is átengedik! Ti pedig itt lesztek, életem rendező csillaga, s akkor igazán nem tudom, mit kívánhatnék az élettől többet…?
Azért holnap még bemegyek a Florenába, hátha érkezett valami, Kálmus se mostohagyerek, Kálminak és Ankucának keresek egy ízléses virágtartót, Balázs annyira szereti a virágot. A múltkoriban kinéztem Ekaterinának egy bolyhos pizsamát, bakfis méret, csipkegallérral, ő az ilyesmit szereti. Nem is értem magamat, miért nem vettem meg azonnal, fogadok, holnapra már nem lesz… Petru nem fogad el semmit. Egyszerűen képtelenség megajándékozni. De ő mindig kitalálja, mire gondolok. Megfaragja fából az álmaimat.
A gondok meg az intéznivalók mindig kizökkentenek, látod, fiúkám! A tegnapihoz kapcsolódva: ott tartottunk, hogy a szülés után ideköltöztetek hozzánk, három hónapra, aztán öt lett belőle… Ankuca még sokáig görcsök, a hasán a vágás nem dobta ki a varratot, de meg sem is emésztette a nejloncérnát, keserves egy állapotban volt, no meg az is riogatta, hogy ilyen gyengén-nyavalyásan menni kell a munkába vissza, az a néhány hét, amit ilyenkor adni kegyeskednek, eltelik egykettőre… szóval az átlagosnál is kukacosabb volt, gyorsan akart nevelni, szoktatni. „Ha sír: sírjék. Enni kapott, inni kapott, feneke tiszta. Ne tessék felvenni, 25Anna kérem!” Mindig így szólít: Anna kérem. Igaz, hogy „anyázzon”, nem is igénylem. Kálmi Bábusnak hívja Ekaterinát. Kedves áthidaló megoldás. Tulajdonképpen Ankucának is lehetnék mami. De mit csináljunk, életem rendező csillaga, ha a „mami” egyedül neked van fenntartva?
Hát el tudod azt képzelni, hogy én hagytalak sírni, ríni?! Éjszakának idején, amikor körülvettek az árnyak, és még citromos teával sem csitíthattalak, mert honnan vettem volna citromot és cukrot? El tudsz képzelni ilyen kegyetlenséget rólam? Ankuca se kőszívű, ne hidd azért, fölkelt ő is, már az első éjjel, ott tördelte a kezét a bölcsőd fölött, kesergett veled együtt, de összeszorította a száját, tartotta magát keményen. „Csak két hetet kell kibírni, Anna kérem. Aztán fogja magát megszokni.” Három órát sírtál egyfolytában! Egy alig tizenegy napos parányi élet! Hát én bizony kimartalak a bölcsőből, erősebb voltam, mint Ankuca, akinek fél kezével a derekán a kötést kellett tartania… Kimartalak, és odafektettelek a mellem közére, úgy feküdtem vissza, veled együtt az ágyba. A két kis rúgkapáló lábad a hasamba belesüppedt, ágaskodó fejecskédet gyöngéden a vájatba visszanyomtam, szilárdan összekulcsoltam a kezemet a hátacskád fölött, és akkor énekeltem neked először, ahogy éppen a szájamra jött, ahogy éppen akkor kifundáltam:
És így rázkódtunk, a rögtönzött ritmusra-rigmusra, együttes gyöngéden. Hát nem rögtön megcsendesedtél? Hát nem rögtön belealudtál a testembe? Ankuca szeme alatt olyan a bőr, mint az éretlen szilvahéj. Ha haragszik, ez a szilvahéj egészen sötétre kékül. Így történt akkor is. De nem merte a gyereket rólam letépni. Írjuk a javára, végül is csak legyintett és sóhajtott. Vánszorgott vissza az ágyába. „De akkor tegye ezt mindig, Anna kérem!” Ez viszont az ő igazsága volt. Hát tettem is… Minden hajnalban négykor jött rád, életem, az árnyak bántása: minden hajnalban, mintha ölnének, úgy riadtál, verted a kis fejecskédet jobbra-balra a pólyapárnán, én meg zsupsz, már kaptalak is ki, vagy ha a fáradtságtól ólmosan elnyomott az álom, maga Ankuca csapott a hasamra téged: „No csinálja vele, Anna kérem, azt a valamit…” S lám, milyen szépen leszoktál aztán a hajnali patáliáról! Megérezted, hogy nem kell félned. Elmene26kültek azok a gonosz árnyak. Petru is így magyarázta. Ma már ez csak játék, szertartás, elmaradhatatlan szertartása a találkozásainknak: „Mami, ügeteljünk…!” Kálmus mosolyog rajtunk, s minden alkalommal megjegyzi: „Nehéz már ez a gyerek, Annóka!”
Egyébként Kálmi elárulta, hogy Ekaterina megpróbált utánozni, de nem sikerült neki: a bordái kiállnak, melle nincs, és dohányszagú a bőre. Mostanság meg biztosan elejtene, tizenhat kiló is megvagy, Fehérlófia, amikor hirtelen belém csimpaszkodsz, majd leszakadok én is…
A második győzelem – hogy szavamat ne felejtsem – a keresztelő volt.
Valóban eladták már azt a csipkés pizsamát. Tulajdonképpen jól van ez így. Ekaterina úgysem hiszi a karácsonyt, tavaly sem viszonozta a figyelmességemet. Ankucának találtam rövid szárú bugyikat: húsz lejt adtam a nőnek, kihozta a raktárból. Kálmi egy sárga inget kap, és egy bordó kötött mellényt. Virágtartó nincs! Kálmusnak szeretnék egy elegáns szabadidőruhát, de nem ám ezt a buggyos-trottyos tréninget! Előbb kellett volna, a bizonyos ismerős által, intézkednem. Most aztán fogalmam sincs, mit csináljak Kálmussal, ő annyira igénytelen, ugyanakkor minden személyre szóló apróságnak annyira örül…
Még gyorsan el akarom mesélni a keresztelőt, aztán megyek fürödni, éppen ad a bojler egy kis langyos vizet, jó a gáz, persze, az Amo szappanokat elcseréltem, most egy kicsit sajnálom.
Az a helyzet, Balázsom, hogy titokban kereszteltünk meg. Ekaterina háta mögött. Azt mondta Ankucának, hogyha megtudná, hogy ilyen babonaságban vesz részt, kitagadná. Azt nem tudom, miből tagadná ki, de az ilyen kilátásba helyezett átok mindig hatásos. Ekaterina még a saját hitét sem tartja, sőt csúfolja, kineveti! „Te hiszel, Annu? – ezt kérdezte, még az esküvő előtt. Egy ilyen okos asszony?!” Kálmi később kikotyogta, hogy Ekaterina úgy magyarázza az én „állítólagos” vallásosságomat, hogy az nem lehet más, mint a magyarok ellenállásának szervezett formája. Csoda, hogy akkor meg nem gyűlöltem. Sőt. Fegyelmezetten, mosolyogva hallgattam végig az anyakönyvvezető szövegét, még itt is hivatkozással ███████████████████████████████ Hányinger! Az egyházi esküvő is csak úgy történt, az éj leple alatt, a kistemplomban, no, olyan is volt… De a keresztelőhöz is ragaszkodtam! Egy év és hét hónapig tartott a küzdelem, amíg végre Ankuca ráadta a fejét, neki különösebb „elvi” kifogása nem volt, csak egyszerűen és egyfolytában félt, hogy 27az esküvővel együtt ez is kitudódik, a Kollektívában ő az Utecse propagandistája, aztán megnézheti magát… az anyja pedig agyonveri. Aztán végül is nyélbe ütöttük, nagy zártságban, Helyapáti tisztelendő úr szépen, de feddően beszélt hozzánk. Édes életem, hát azt sosem felejtem el, akkora voltál már, hogy a kancsót majd kiverted a tisztelendő úr kezéből, és amikor csöndesen énekelni kezdtünk, te is rázendítettél, de mire, de mire…? A „gyia paci, gyia ló-t” énekelted, csengő hangon, hangosan, mindannyian nevettünk, de bezzeg akkor mind megrendültünk, amikor a tisztelendő úr kérdésére, „ellenállsz-e az ördögnek?” – Te feleltél a keresztszülők helyett, igen-nel feleltél, ezt az igen-t bátran kiáltva…
Legyen úgy. Legyen úgy. Ó, te soha ne gyöngülj bele ebbe a █████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ Mint például ██████████████████████████████ Soha, soha, soha! Most megyek, nyakig merülök a kádba. Utána lesz rossz a hidegben.
Nem érek rá írni. Térdig lejártam a lábam, de olyanok a fenyők, mintha szándékosan törték volna őket mozsárban. S már most hullanak! Kénytelen lesz Kálmus megkockáztatni, hogy éjjel nekiinduljon és ███████████████████████████████████████████████████████████████ █████████.
MEG VAN OLDVA!!! Kálmus nagyapád, csillagom, azért valódi férfi! Háromszor akkora lesz a karácsonyfa, mint te! Csak vigyázni kell, nem szabad az ablak elé állítani, vagy annyira be kell függönyözni, hogy kintről még az árnyéka se látszódjon! Madarasné sasszemű! Kálmiék tegnap este beugrottak, nincs semmi baj, jönnek huszonnegyedikén este, de elég későn, mert Ankucát hosszúzni rendelték be, és Kálmi is csak öt után végez a Combinatulban. Előre mentegetőztek: ne vegyem rossz néven, ha vacsora után sietnek vissza, mert huszonötödikén mindketten reggel hatkor kelnek, de számítsak úgy nyugodtan, hogy Balázs egy-két napot itt marad… „ha nem terhes”. Ha nem terhes nekem, hallod ezt, Balázs? Mindenesetre igyekszem nem teljesen kiadni magamat, nem jó, ha látják, ennyire odavagyok érted, úgyhogy meg is kérdeztem, hát a Bábus nem akarja az unokáját az ünnepekben látni? Ankuca egy kicsit ingerülten azt felelte, ezt már tavaly is megkérdeztem, és ő már tavaly is megmondta, a Popescu utcában nem karácsony a karácsony, ő személy szerint kedves szokásnak tartja, de az anyja nem, annyira nem, hogy 28bent marad az óvodában, és igyekszik a gyerekeket is minél tovább bent tartani… amivel ő, Ankuca személy szerint szintén nem ért egyet, de mivel az állam is ezt támogatja – láthatjuk jól –, okosabb csendben csinálni az egészet.
Ilyenkor, Balázsom, alig tudom az ösztönös borzadásomat leplezni. Ami az elvet illeti. De – megfogadtam, hogy a lehetőségeimhez képest teljesen őszinte leszek! – az érzéseim ujjonganak! Nem kell rajtad még formálisan sem osztoznom. Az idén már nagyobb vagy, talán már megértesz valamit ebből a misztériumból, s évről évre mélyebben érted majd meg, ki születik a karácsonyban újra, ahogy a nagybátyád és az apád is végeredményben megértette, csak Farkas aztán azt mondogatta, egyelőre itt és most nem aktuális a „tartsd oda a bal orcádat is” tanítása, ez csak az ellenség malmára hajtja a vizet, itt még ótestamentumi időket élünk, „szemet szemért – fogat fogért”… Kálmi pedig mintha nagyon elfásult volna. Egyszer elárulta, ő ugyan hiszi az Istent, de szerinte Isten és ember: két külön dolog, nem avatkozik bele a nagy és felséges Úristen a pitiáner világ sorsába… Ez persze, Balázskám, marhaság, fából vaskarika, de hát én is hibás vagyok, ha a fiaimnak hitből csak ennyire telik, talán nem voltam velük elég következetes, talán túl fiatal voltam még
Hoztak csontot!!! Oda kellett átrohannom. Lesz levesünk. A húst nem adták ki, de Kálmus azért ██████████████████████████████████████████████████████████████, így aztán mindenkinek jut majd egy-egy vékony szelet. A tejért még nagyobb őrjöngés van, holnap hajnali négykor odaállok, a cukrot tartalékoltam, tojást tegnap szereztem, el fognak ámulni, madártejet csinálok utána! A mák ismeretlen fogalom. Istenem, mák… emlékszem, még ötvenháromban sütöttünk kalácsot. Még ma kifényesítem a díszeket. Ezek ötvenéves díszek. Anyám még Budapestről hozta magával. Nekünk még van viaszangyalunk. Igaz, egy kicsit szürke… Az üveggömbökről imitt-amott lepattogzott a festék, de még mindig szebbek, mint amit itt elő lehet keríteni… Kálmán hozott szaloncukrot is. Amit annak neveznek. Apró kődarabkák, penész- és émelyítő cukorpótló ízekkel.
Kálmusnak még nincs ajándéka! Azt sem tudom, hol áll a fejem.
Istenem, add, hogy szépen sikerüljön a holnapi este!
Ui.: Szerencsére kaptam Kálmusnak egy jó erős, vastag kezeslábast. Fogja a műhelyben élvezni.
29Balázsom, ez lesz a negyedik karácsonyunk!! De talán az első, amire már képes leszel vissza is emlékezni!
Farkastól semmi hír… Havazás nem várható.
Szüless meg, szüless meg! Krisztusom, szüless meg! És ne halj meg tavasszal. Jaj, milyen bolond vagyok
Köszönöm, Istenem, köszönöm! Várakozáson felül sikerült minden! Öreg Petru huszonnegyedikén délelőtt leballagott a hegyről, beadott a kerítésen egy kis betlehemet, furcsa betlehem, nincs benne más, csak Mária meg az ő kicsi Jézusa, se József, se pásztorok, csak ők ketten, a gyermek a puszta földön, teljes plaszticitással megfaragva, Mária előtte térdel, s a két karjával szinte bekeríti, húzza magához, de a kicsi nem néz rá, a kicsi kifelé néz, a fecskéjét emelve… Máriának hosszú haja van, az arcát nem látni. De ez a Jézuska…! Mintha Balázst látnám, csecsemőkorában. Még a szeme vágása is hasonlít! Ezt tettem a fa alá, s mellé egy külön gyertyát, hogy Balázs rögtön ezt lássa meg… Csak a csillagszóró nem szuperált, olyan bűzt terjesztett, hogy ki kellett az ablakon hajítani, remélem, Madarasné nem leselkedett. Valami kis meleget kivételesen adott a radiátor is – tíz éve kapcsoltak be minket a gázszolgáltatásba, mi pénzért, egek! Azóta fagyoskodunk, jószerivel, de most a kandallót (én eszem, hogy nem engedtem lebontani!!) megtömtem, bár a fa már nagyon fogytán van, de majd Kálmus megkockáztatja és ███████████████████████████. A fejsze még Lukács nagyapóé volt. De mit locsogok itten. A lényegre, Sudár Anna!
Azzal kezdődött a jó, hogy korábban jöttek, mint számítottam. Már fél hétre ideértek, nem kellett idegeskedni, izgulni. Kálmus szétnyitotta a nagyasztalt, én anyus herendi porcelánjával terítettem, ezt sikerült megóvni, a kertben ásták el, csak negyvennyolc után mertük újra előkaparni… Ritkán használom, de tudom, hogy Balázs megőrül a lepkékért, így is történt, sikongatott a gyönyörűségtől, ahányszor a fogyó étel nyomán „előszállt” egy-egy újabb pillangó… „Ed, kető, hálom, hét…” – meg is számolta őket. Persze, ez már mind a fagyújtás után történt, nem győzöm nyugodt sorjában felidézni…
Ott zsúfolódtak a konyhában, amíg meg nem ráztam a csengőt, aztán Kálmus nyitotta az ajtót, a gyereket én vezettem be, a nagy fényesség egy pillanatra meghökkentette, belekapaszkodott a szoknyámba. Az éneket is én kezdtem. „Ó, gyönyörűszép titokzatos éj…”, Kálmi és 30Kálmus bizonytalanul csatlakozott, Ankuca nem énekelt, de határozottan meg volt hatva, Balázs pedig belesimította a tenyerét a tenyerembe, hol rám nézett, hol a fára, hol a kis betlehemre, és én csak énekeltem, „benned él az édes Úr, téged szomjaz, rád simul, egy világgal ér fel…” Egy világgal ér fel! Fölemeltem, biztattam, fújja el a gyertyákat, hát majdnem fölborította a fát, szerencsére annak Kálmus, jó emberem szilárd talpat készített, aztán átadtuk az ajándékokat, először Balázsnak
holnap folytatom valahogy úgy elerőtlenedtem
Megérkezett Farkas karácsonyi lapja!!! Valami kubista festmény, Madonna a gyermekkel, kockák és háromszögek. „Drága anyám, apám, kedves testvérem! Jó ünnepet! Levélben – mint eddig is! – bővebbet. Anya, boldog születésnapot! Mi egészségesek vagyunk, csókolunk Farkas, Nárcisz és a fürtös fejű Barbara baba…”
Levélben, mint eddig is, bővebbet! Legalább tudom, hányadán állunk. Nem lett teljesen hűtelen. Mert nem így kellett volna neki! De hát elítélhetem, azok után, amit itt kellett elszenvednie… a körülmények után?!
Balázs már nemcsak okosabb, de lelkileg is szilárdabb lesz. Arról én gondoskodom. Ha nem lelem aránylag korán pusztulásom. Néha olyan megmagyarázhatatlan, sugárzó fájdalmat érzek deréktájt. És szúr a hónom alatt. De ez most lényegtelen. Még mindig teli vagyok a karácsony hangulatával, s még most hozzá Farkas jeladása!!!
Egyébként mindenki nagyon örült az ajándékoknak, Balázs nem akarta levetni a hótaposót, egészen beleizzadt a kis lába, a szüleitől valami borzalmas robotembert kapott, elemes, irányítható, képzelem, mi pénzt dobtak ki érte, made in West Germany… berreg, süvít, sugárpisztollyal villog, jellemző a gyerek lelkületére, hogy sürgősen visszacsukta a dobozba, fél ő az ilyesmitől, hát ezt jól eltalálta Ankuca, mondhatom! Hogy valaki ennyire ne ismerje a saját kölkét! Ámbár Kálmi erősködött, időben hozzá kell szoktatni, erőszak is van a világon, nemcsak lepkék, madarak, manók… Azt én nagyon jól tudom! Azért játszunk Fehérlófiát. Aki legyőzi a gonoszt a csodakarddal. Aki megbünteti az ártatlanok megnyomorítóit. De ez nem robotbosszú – és nem robotfegyver a csodakard sem. Micsoda különbség! De hát nem álltam oda Szenteste magyarázni, a hangulatot rontani. Balázs úgyis rám hallgat, beszéljen bármit bárki!
Kálmus jó emberem – ég tudja, honnan, miből? – akasztott a fára számomra egy vékonyka aranyláncot, rajta medál a csillagjegyemmel: 31bak vagyok Ami volt aranyam, még anyámtól, pénzzé tettük, Farkas mentésére és az áttelepülés „sürgetésére” kellett, csak a jegygyűrűm maradt, meg egy kicsi brillgyűrű, egy kígyó, a kígyó szeme a két mákszemnyi brill, de ezt sem viselem, Balázs utálja a kígyókat, ezt a láncot azonban egész este nézegette, fölpróbálta, nem is olyan hosszú neki… Balázs áprilisi születésű, kos, a kos és a bak annyira hasonlít, mármint ábrázolásban, hogy nyugodtan hordhatná ő is a nyakában, persze, nem adhatom oda, Kálmus – bármennyire szereti a gyereket – megbántódna… Nem panaszkodhatom, a fiatalok is kitettek magukért, Kálmusnak egy divatos búvárórát vettek, mintha nem volna neki egy ennél sokkal értékesebb régi… de a szándékot kell nézni! Nekem meg egy igazán mutatós, finom kalapot, megy az arcomhoz, de hova fogom én ezt felvenni?! Balázs persze megoldotta ezt is: „Ebbe játsunk kilályost, mamikám…”
És amit Te rajzoltál nekem, élet-virág-szerelem! Az a két girbegurba szív, az egyik óriási, a másik iciri, és kezük is van, és a nagyobbik szív fogja a kisebbik szív kezét! És ahogy a fülembe súgtad, ezek mi vagyunk ketten, de ez titok… Titok bizony! Hadd gondolják, hogy mi csak szimplán nagymama és unokája vagyunk. Ne jöjjön rá senki erre a titkos kötésre…
A tévével is szerencsénk volt. Ankuca és Kálmi valóban hamar elmentek, talán még kaptak buszt is. Tíz óra körül kezdődött egy valóban nagyon szép film a pesti adón. Aránylag jó volt a vétel. Dickens, Karácsonyi ének. Balázs szeme majd leragadt, de azért végignézte. Égett az arca az izgalomtól, forró volt a keze. Amikor jöttek a túlvilági lények és megmutatták Scrooge-nak, mi vár rá, ha nem változik meg, hangosan beleszólt. „Ne bántsd a bácsit! Azért ne bántsd! Majd megjavul…” Egy kicsit talán még nehéz történet ez egy negyedik évében lévő gyereknek – de oly ritkán van valami, amit érdemes végigülni, és Balázs annyira értelmes, és a történetnek végeredményben annyira megnyugtató a végkifejlete, hogy megkockáztattam. S valóban: nyugodtan aludt el mellettem, szuszogva… „Ó, fogyhatatlan, csodálatos éj, kék szemű gyermek, kis rózsalevél…”
Kálmus jó emberem azért belém plántált egy kis lelkifurdalást, forgolódott a díványon, nehezen aludt el, igaz, ébren voltam én is… „Annóka, látod, nem mentünk éjféli misére!” Ezt nem szemrehányóan mondta, inkább tárgyilagosan. Amióta az eszemet tudom, most mulasztottam el az éjféli misét először. Tavaly még elvitték Balázst tőlem. De most – hogy hagyhattam volna a gyereket egyedül? És ha fölébred? És ha megfullad a cihában? Isten megérti. Engem csak az bánt, hogy amíg 32Kálmus nem szólt, eszembe se jutott. Hogy egyáltalán van éjféli mise. Ez nem helyes. De olyan boldog voltam! Másnap is, harmadnap is… A reggeli misére már elvittem, a mi kistemplomunkba. Helyapáti tisztelendő úr szemrehányóan villantotta rám a tekintetét, de amikor Balázsra nézett, már mosolygott… Sajnálom, hogy nem térdelhettem az áldozók közé, de a nagy kapkodásban elfelejtettem meggyónni. Bár (ha kötelez az őszinteség) mi van nekem halálos vétkem?! A többit meg, a bocsánatosakat, hát nem el-elsuttogom magamban? Nem „gyónok” neked, élet-virág-szerelem, ezeken a lapokon, már-már görcsbe ránduló csuklóval, eleget? „Isten helyett neked…” – lehet, hogy éppen ez a bűn? Lehet, hogy éppen ezt kéne meggyónnom? De nem akarok erre gondolni. Alig akartad ott hagyni a jászolban a Jézuskát. És elmotyogtad, egy kissé még keverve, a Miatyánkot. Vedd ezt is számba, Istenem! Aztán sétálgattunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk, néztük a pesti adást.
Persze, huszonhetedikén szakadásig dolgozhattam, alig győztem rendbe tenni mindent. Természetes, hogy elerőtlenedtem estére…
Arra nincs kedvem, hogy az elválást ecseteljem. Mintha a húsomat tépnék. Nem akart velük menni. Pedig nem rosszak hozzá, ezt nem győzöm hangsúlyozni. De hát annál becsesebb ez a ragaszkodás.
Holnap leszek negyvenhét. Vajon eszébe jut-e valakinek?
Csak Kálmusomnak. Derék jó Kálmusomnak. Már hajnalban várt öt szál fehér rózsa – a pincében rejtegette tegnap óta. És ő is rajzolt nekem! Egy nagy, ákombákom fiúcskát, a haja égnek áll, a lába aranyosan csámpás. Még szöveg is van hozzá. „Szeressen engem is az én Annóka mamikám…”
Persze hogy szeretem. A csacsi. Képes egy kisgyerekkel versenyezni. Ma este megölelem. Éreznie kell, milyen fontos nekem. Ez egészen más dolog. Soha nem volt az életemben rajta kívül férfi.
Tegnap még annyira örültem. Ma valahogy lehangolódtam. Születésnap. Lefelé lefelé lefelé és nincs kedvem firkálni
Kálmus ma korábban szabadult, nem szeretem, ha figyelik írás közben az arcom, összeszedtük a rothadó leveleket, mielőtt leesik a hó
nincs értelme
33 34Dicsértessék
az Úr Jézus Krisztus
(Az Úr ████ újabb esztendejében,
valamikor, valahol.)
Istenem, világosíts meg minket!
35 36Nagyon besüppedtem. Most kezdek egy kicsit kijönni. A születésnap nekem mindig balul üt ki. Nem tudom, mi van velem, verejtékezve ébredtem. Már elkezdődne a szervezet feslése? Ilyen korán?
Kálmus jó emberem csak csodálkozott, milyen nyugtalan vagyok. Nem találtam a helyemet, fölugráltam, a kertben is folyton ledobtam a gereblyét, tegnap aztán behúzódtam a konyhasarokba, befűtni se volt kedvem, csak gubbasztottam anyám hárászkendőjében. Azért Kálmi és Ankuca emlékezhettek volna a születésnapomra. S ha már ők nem, hát Kálmus figyelmeztethette volna Balázst. Jobban örültem volna ennek a figyelmességnek, mint az öt szál rózsának. Lehet, hogy nekem kéne erre is ügyelnem: valami versikét megtanítani neki ilyen alkalmakra, de nem ezeket a bárgyú kínrímeket, amivel a napisajtó tele van mostanában traktálják őket, hanem igazi verset… Nagyon elmaradtam az irodalomtól. Farkas barátai sem járnak már ide – volt egy-két esztendő, amikor három-négy vendég is megfordult a házunkban, egyszerre. Meg is adtuk az árát! Ahol emberek vannak, elkerülhetetlen a beszélgetés. S ahol beszélgetés van, ott előbb-utóbb előkerül a nyomorult helyzet, a kétségbeejtő kilátástalanság a probléma. Könyvet is kellett volna ajándékoznom a családnak, ki ha nem én? De nincs semmi – semmi érdemleges. A mieinket most nagyon kigyomlálták, Magyarországról se engedik át például █████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███ hogy csak ezt a néhány nevet említsem. Még Farkas hívta fel ezekre a figyelmemet. Farkasnak volt ízlése. De Kálmi nem szeret olvasni, legfeljebb szakirodalmat. Ankuca pedig az „Elfújta a szelet” bújja, ezt bezzeg magyarul is kiadták, de nekem még megvan anyus sárgára fakult, háború előtti példánya, tudom, hogy hülyeség, de legalább a figurák élnek, a „Réztábla a kapu alatt” viszont bestsellernek is unalmas… ezeket kiadják! Ezzel dokumentálják a szabadságot. Ezekből olvassak fel Balázsnak? Vagy netán a mozgalmi versikéket? „Ő most nekünk tudás és a béke, felé halad minden gyermek lépte!” Ezt is magyarok írják!!! Kálmus elalszik a könyvön, nem kárhoztatom, reggel hattól sokszor este hétig járja a telepeket, veszekszik, és nyeli a sok mérget… hogyan kárhoztatnám?
37Én talán olvasok? (Őszinteség, Sudár Anna!) Múlt időben: olvastam sokat. Faltam a könyveket. A Dickens: Karácsonyi ének is megvan. Elő fogom keresni, ezt már Balázs is követni tudja, hiszen látta a televízióban. Velem.
Bizony, Balázsom. Mami rengeteg verset tudott. Könyv nélkül. Valaha. A francia költőket szerettem. Eredetiben olvastam. Hiszed-e? Bolondja voltam a francia nyelvnek. A magyar természetes volt – mint a levegő, mint a víz, ami éltet. De a francia nyelv muzsikája, Balázsom, mint a pezsgőbor… meg fogod őket szeretni! „La blanche Aurore à peine finissait / D’orner son chef d’or luisant et de roses, / Quand mon Esprit qui du tout périssait…” – utána kell néznem, nincs-e benne helyesírási hiba, ennyi év után! Illyés Gyula fordította le (úgy emlékszem) magyarra, „A fehér hajnal épp megkoszorúzta rózsával és arannyal homlokát, midőn én lelkem, mely pusztítja-zúzza…” – Nem jut a folytatás hirtelen az eszembe, pedig a vége a legszebb, a végéért idéztem az egészet, de meg kell még a kötetnek lenni, hacsak Farkas barátai el nem hordták, mint a könyvtár java részét, amit nem vihetett át magával… Még ma este meg kell néznem! Egyáltalán: nem süppedhetek bele, újra kell bizonyos dolgokat kezdenem, máskülönben kitől tanulod meg, Balázsom, kinek lesz erre gondja ebben a húsdaráló, lélekzsugorító világban…? Te nem közönyösülhetsz el, mint Kálmi, de itt sem hagyhatsz minket, mint Farkas, te itt fogsz fényleni, s én büszke leszek, hogy én neveltelek…
Jövőre már megjegyzed, mikor születtem. Azt is tudni fogod, hol születtem, és hogy kerültem ide. Megérted, mi minden akartam lenni s mi minden nem lett belőlem. Te nem fejlődhetsz a Madách-szerinti „szokott pimasszá…” Neked küldetést adott az Isten, és én leszek a Te Jánosod, kiáltok előtted a pusztában… Te nem fogsz megalázkodni, te nem fáradsz bele az akarásba, hiszen már a járókában – kilenc hónapos ha voltál –, ahogy megtanultál felállni, le se akartál többé ülni, aggódtunk érted, álltál, kapaszkodtál a műanyag rácsban, álltál órák hosszat, remegett a lábad, hiába fektettünk le, tápászkodtál újra, ha éjszaka megpróbált a makacs Ankuca lekötözni, pirosra-sebesre dörzsölte a frottírköpeny öve a vállacskádat… Aztán hagytuk: úgy aludtál el, állva, a buksidat a járóka peremére hajtva, lassan csuklottál össze, s hamarosan pattantál megint… Te csodálatos mandarin leszel, ez egy Bartók-táncjáték, majd megismered, Te leszel a csodálatos mandarin, akit nem lehet gyilokkal addig megölni, amíg célját el nem éri… Háromszor kell kitáncolni, a szín közepére, késsel a hátunkban, háromszor, aztán meg százszor is
38Nem látom már a betűket Új esztendő Istenem megint egy új év, fordítsd valahogy jóra végre könyörülő Isten, a Te fényességedből dobj reánk egy sugárnyit
Megtaláltam a verset!! Maurice Scève!… „midőn én lelkem, mely pusztítja-zúzza / s a dolgok alján húzza meg magát, / visszatért hozzám s biztatott tovább, / hogy daccal nézzek a halálra, sírra; / de csak te vagy, mivel csak lényed bírna / végzetem alól feloldani engem / te vagy nekem a sose romló mírrha / halandóságom gyors / férgei ellen…” (Kiemelés tőlem!)… „Tu me seras la Myrrhe incorruptible – contre les vers de ma mortalité…” – Hallod ezt a muzsikát? Meg kéne próbálnom lefordítani románra is, bár lehet, hogy már megcselekedték. Ne legyen benned előítélet: ne a költőiket, ne a valódiakat hibáztasd!
Leesett az első hó. Hamarosan mehetek lapátolni, ha hét végén elhoznának, építhetnénk hóembert.
Semmi, semmi, semmi. Madarasné túl nyájasan köszönt. A hó gyorsan elolvadt. Fekete latyak minden.
Tegnap Kálmus nagyon megbántott. Azt mondta, hiábavaló a nagy sündörgésem Balázs körül: a gyerekek önzők, s ha később úgy fordulnak az érdekei, elfelejt ő is minket. Ez nekem nagyon fáj. Ha visszanyomozok, ezt a naplót is azért kezdtem el írni, mert akkor is valami hasonlóval idegesített fel, még valamikor tavaly szeptemberben, ez az egyébként oly békés ember, hogy ennek az egész „szentségimádásnak”, amit állítólag körülötted, Balázsom, csapok, mire felnősz, minden illatos füstje szertefoszlik, a befektetés – így mondta, a maga szaknyelvén – nem lesz azonos az eredménnyel. „Mintha nem kapnál, Annókám, különben, elég szeretetet…” – mondta Kálmus, tegnap. Nézd, Balázs, én megütöm a számat, ha Kálmusomra panaszkodom. Nekem nem volt más férfi az életemben – ismétlem! De nem tudom (őszinteség!), ez teljességében az én érdemem-e. Ó, Balázs… olyan hitványka legények lebzseltek körülöttem! Igazi bálok se voltak. Anyus elmesélte, milyen volt az ő első bálja: a gólyabálra hívták meg, tizenhat éves korában, a mamája gardírozta (kísérte!), fénykép is készült róla, majd egyszer megmutatom, az anyám valami könnyű, habos, fodros hosszú muszlinruhában, a vállát egy gyöngyvirágfürt fogja össze, anyám feje kissé oldalra hajlik, a bal 39kézfeje kecsesen az álla alatt, a könyökét valami csavart lábú alacsony oszlopfélére támasztja, és az egész kép halványlilára satírozva… Mesterkélt, persze! „Giccses.” De azért elárulja a különbséget. Az ő ifjúsága meg az enyém közt.
Élet-virág-szerelem: tőlem ellopták az ifjúságot. Csupa félelem. A Sudár Demeter lánya. Azé az állomásfőnök Sudáré, akit negyvennégy őszén többedmagával – a rajta lévő ruhában – internáltak Fogarasra. Mire negyvenöt tavasza után feloszlatták a táborokat, már nem élt az apám. Hogy mi volt a vétke? Semmi. Hiszek anyámnak. „Annuska, apuska csak a munkáját végezte… megszállottan, igaz. Haza csak aludni járt. A légynek se tudott ártani. De Magyarországról frissen visszajött magyar volt, és felelt egy egész állomásért. Indoknak ez untig elég.” Már betegen került a táborba, mert akárcsak Farkast később, előtte félig agyonverték egy szerencsésebb társa azt a hírt hozta, hogy ott egyszerűen megfagyott. Nekem a „váltás” esztendejéről semmi képszerűen felidézhető emlékem nincs. Csak belül emlékszem valami zűrzavarra, valami akkor számomra érthetetlen, rám kényszerített óvatoskodásra, valami – általam természetesen nem megfogalmazott – „státus-zuhanásra”, ahogy szinte egyik napról a másikra váltunk „valakikből” senkikké… A homályos, de aránylag biztonságos első öt és fél esztendőt elmosták a későbbi éles, de annál bizonytalanabb évek. Hogy ami történt, teljesen feldolgozzam magamban, tulajdonképpen személyiségcsere kellett volna. Hogy ne az legyek többé, aki voltam.
Úgy érzem – már felnőtt fejjel –, anyus sose bocsátotta meg apámnak, hogy elhozta Budapestről. Képzeld el, Balázsom, egy ízig-vérig pesti lány, gyanítom, egy kissé el is kényeztetett, a háborús Erdélyben! Hogy a későbbiekről ne is beszéljek. Szegény anyus. A halála percéig haragot tartott ezzel a tájjal.
De nekem ez az otthonom. És neked is! Nincs más… Megint elkalandoztam. A báloknál tartottunk. Meg az ifjúságnál. Eleinte azt reméltem, majd a Bolyain találkozom valaki hasonszőrűvel. Aki magyar is, okos is, és ráadásul jóképű. Már csak ilyenek a lányok. Csuda nagy ábrándjaim voltak, ami a nagy „Ő”-t illeti. A valóságban azonban nem került sor az egyetemre – és senki se dobogtatta meg a szívemet. Én tizenkilenc éves koromig nem voltam egyszer sem szerelmes. (Ami nem jelenti azt, hogy belém nem voltak, ajaj, de sokan!) Kálmus akkor került a városba, képzeld, ugyanehhez a mostani vállalatához, illetve ennek az elődjéhez, mint gazdasági szakértő, korához képest komoly, megbízható fiú, apja-anyja halott, de ő maga szándékában nagyon is eleven, formára 40tetszetős, magas, nem kellett mellette a hónom alatt hordani a sarkos szandálomat, és úgy tudta mondani: „Annóka, megvédelek…!” Itt, a kapu előtt, a kislócámon csókolt meg először, s nekem nem esett rosszul… Elkezdtem hát szeretni. Őt szeretni. Annyira meleg, kedves érzés volt! Biztonságos. És az ma is, lassan huszonkilenc éve. Hála a sorsnak.
Ugyan, kivel cseréltem volna fel? Ugyan, ki hasonlíthatott, például a Kollektívában, arra a soha meg nem testesült ábrándra? „Ő nem járt a Duna táján soha, egy halk csókú és halkszavú legény…” Ady Endre. Majd vele is megismertetlek. Meg Petőfi, Arany, József Attila, Babits – csak így kapásból egy-két óriás. Akikről Te ha a perspektíva nem változik talán már nem tanulsz semmit.
Pedig hát Kálmus is halk szavú. Soha nem éreztem durva bántását, sem elpártolását – asszony őt mellőlem soha, még nyoszolya-ropogtatónak sem téríthette el. Kálmus a maga csöndességében – s ez így igaz, Balázs! – a szeretetet megadja. Ha olyan nő volnék, aki felettébb kedvét leli mostanság is még holmi szerelmes ficánkodásban – hát akkor sem róhatnék fel jó emberemnek semmi hanyagolást. Mi ezen a téren is szépen, egyformán megvagyunk egymásnak. (Ezen téma az, amelyről részleteiben nem ízléses szólani, még neked sem, aki férfivá serdülve, ugyancsak megtapasztalod majd a hasonlókat.) Mit akarok mégis mindezzel számodra kifejezni? Elsősorban azt: ne hidd, hogy a te mamid kókadozó kóró, aki szomjában epekedik… Nem ily reális s könnyen kielégíthető dolgokban szűkölködöm.
Egy kéz érintése. Egy friss kézé. Szavak mámora. Élet-virág-szerelem: két összehajló arc. Az az édes melegség. Az a kifejezhetetlen valami. Áradó, áradó, áradó és színes, mint a szivárvány…
Holnap lesz tizenegy napja, hogy elszakítottak tőlem.
Kálmus kivett ma nagy nehezen egy szabadnapot. Visszaszívta, amit tegnapelőtt mondott. Átölelt az ágyban, és azt susorogta, nem is tudja az a kisgyerek, mi mindent kap tőlem, mi mindent köszönhet nekem, és ő büszke arra, hogy én vagyok a felesége… Nincs ennél szebb előjáték, nincs ennél pezsdítőbb, mint ez a beszéd! Édes jó Kálmusom. Neked se könnyű. Hát egy kis enyhet, tán annyit se érdemlesz?
Ráfér a pihenés. Helyes, hogy nem hozzák folyton Balázst. Felaprítottuk a karácsonyfát. Ez mindig szomorúsággal tölt el. Viszont kitűnően ég a kályhában!
41Balázsom, tegnap azt (hogy „helyes”… stb.) nem gondoltam ám komolyan. Csak hát fegyelem is van a világon. És tapintat, hogy nem sírom tele szegény ártatlan Kálmusom fejét. Anélkül is tudja, miért hervadozom – ígérte is (kéretlenül), hogy ma benéz hozzájuk. El akarta vinni nekik azt a margarint, amit ő kapott egy magyarországi partnerétől, tárgyalás után… Hogyisne! Ravasz légy, Sudár Anna! Csak említse meg, hogy van itt valami, s akkor érte jönnek!
Elolvastam, amit tegnapelőtt írtam. Be kell vallanom, Balázs: vagy kifelejtettem, vagy kihagytam (nem is olyan könnyű ám az őszinteség!) egy dolgot. Azt írtam, lánykoromban senki sem dobogtatta meg a szívemet. Nem így igaz, nem egészen így. Világosan emlékszem, kora tavasz volt, osztálykirándulás keretében mentünk Kolozsvárra, a román nyelv tanára vitt bennünket „a dák emlékek” megtekintésére. A vonat késett, a szeles, huzatos vágány mellett álldogáltunk, csiviteltünk, és akkor én megpillantottam egy fiatal férfit. Olyan, de olyan másnak látszott, mint a többi! Ápoltabb, karcsúbb, magasabb – ahogy ő is ott várakozott, a szél átfújta a fényes szőke haját, a szeme mint a türkiz, ragyogott, és határozottan engem nézett, mellém sodródott a tömegben, a keze érintette a kezemet, és én tetőtől talpig megremegtem, mintha áramot vezettek volna belém… Néhány másodperc volt, közben csak nézett rám, s én azt éreztem, ő is belerendül ebbe a hirtelen találkozásba… és amikor a tömött vonatlépcsőn még egyszer – lapjára fordulva, összesimulva – beleleheltünk egymás arcába, már szinte minden fontos megtörtént közöttünk, csak a szó volt hátra, a találkozás véglegesítése, a realitás pecsétje… S akkor megszólalt, izgatottan, románul. Azt kérdezte: „Fetiţo şi tu ne ureşt…?” – ami magyarul annyit tesz: „Kislány, te is gyűlölsz minket?”
Felelnem kellett volna? Ugyan mit? Én, éppen én lettem volna hivatott, ott, a zsúfolt, piszkos vonaton tisztázni ezt a már tisztázhatatlan ellentétet, vitát nyitni arról, mi volt előbb, az ok vagy az okozat? Meggyőzni, hogy általában senkit sem gyűlölök, a gyűlölet egyébként is a szótárakból törlendő…? Mindenesetre elszállt a szerelmes kedvem, mintha leforráztak volna. Román, román, román… ezt zakatolták a kerekek. Mit kezdjek egy románnal? Pánikszerűen tovább-tolakodtam, talán még a két öklömet is nekifeszítettem a mellkasának. Azt se láttam, később hol szállt le. De az az egy-két perc – előtte! – azért igaz volt. Azt az évek során meg lehetett idézni. Azt az ösztönös vonzódást, ami egymáshoz lökött, éppen mi kettőnket. De megmaradt az ellehetetlenülés iszonyata is. A tiltás parancsa.
42Bezzeg Kálmi apádat már semmi ilyesmi nem tartotta vissza. Hiába óvtam – persze, óvatosan, tapintattal –, a vegyes házasság mennyi csapdát rejt magában, mindkettejüknek, legyünk igazságosak… Én anyádat sose bántanám, nem érdemli, már csak azért sem, mert megszült nekem téged – de a hálót mégiscsak ő vetette ki, azzal, hogy a futónak induló kapcsolatot a „bejelentéssel” komolyra változtatta. Persze, az is igaz, mit csinálhatott volna, itt nincs egy nyomorult tabletta, se semmi, ha elveteti, becsukják az orvossal együtt, no meg az abortusz különben is hitem és elvem ellen való, az már csak egy kétségbeesett megoldás… Nem kell belekezdeni, Balázsom! Ezt jól jegyezd meg! Nem kell belekezdeni, mert aztán belegabalyodsz. Kálmi apád azzal védekezett, a magyar lányok nagyon „rátartiak”. Kálmi apáddal, talán! Őt mindig nagyon nyomta a bátyja árnyéka. Gyanítom, még ma is nyomja. Gyanítom, kell neki a tudat a mindennapi rettegés ellen: hogy neki nem lehet baja, legalább a magyarságáért nem, hiszen román nő a felesége… aki a Te anyád, és akit Te soha meg nem ítélhetsz, mert azért nagyon szeret ő is téged…
A szerelem, életem rendező csillaga, majd meglátod, kizökkenti a világot. A szürke homály átvált rózsaszín derengésre. A köd megopálosodik. A szerelem tükör, amelyben végre meglátod a legszebb, de legtitkosabb orcádat. A szerelem nincs korhoz kötve, mert – s erre öregedvén kellett rájönnöm – alapjában nem testi dolog. A margarint betettem egy virágcserépbe, majd Te fogod megkeresni, víz, víz, langyos, tűz, tűz…
Kíváncsi vagyok, mivel indokolják, hogy majdnem kerek két hétig felénk se néztek?!
Megjött a hír: Ekaterina beteg! Méghozzá súlyosan! Az óvodából vitték el, még január másodikán, valami agyérgörccsel ott esett össze. Ankuca naponta szaladgál hozzá a kórházba. Annál inkább nem értem, miért nem hozta ide a gyereket. Csak útban van ilyenkor. Kálmus azt mondja, értsem meg, nem akarnak a fiatalok túlzottan terhelni. Kifogás. Üres kifogás. Szerintem Ankuca nem kívánt az anyja betegségéről velem konzultálni. De hát miért nem? Holnap bemegyek, meglátogatom. És visszafelé fölpakolom Balázst. Néhány napig kimarad az óvodából. Annyit, mint ott, tanul nálam is!
Alszik a drágám. Itt szuszog, éppen velem szemben a nagyágyban. Ekaterina kétségbeejtő állapotban van. Nagyon megesett a szívem rajta. Jövök már, jövök… Balázs kiabál! Hát nem megérezte, még álmában is, a hiányomat!?
43Napok óta nem volt annyi nyugalmam, hogy a dolgokat rögzítsem. Most jöttem meg Ekaterinától. Kálmus jó emberem matat a műhelyben, kivitte magával a gyereket, csak meg ne fázzanak! Igaz, a hótaposó csizma meleg.
Szegény Ekaterina. Édes Istenem, csak az ilyen állapottól kímélj meg engem! Ez a csípős nyelvű, eleven nő, mint a vágott csirke, olyan sárga. A bal oldala alig mozog. Sírni is csak a jobb szemével tud: a bal szeme száraz, amíg a jobbal a párnáját lucskosra sírja… Az orvos szerint nem olyan reménytelen a dolog, mint ahogy látszik, közepes erősségű támadás volt, fel fog szívódni, szinte nyom nélkül. Bár lehetne neki hinni! Ez is része annak a hazugan optimista propagandának, amivel a népet etetik a módszernek, hogy mindent lakkozni… Bár úgy lenne! Bár adná Isten! Megsimogattam az érző kezét. Láthatólag nagyon jól esett neki. Az ujjai még mindig kénsárgák a nikotintól, no, a bagó az, amitől most aztán végképp el kell búcsúznia. Folyton pöfékelt, s a legbüdösebb cigarettákat szívta. A margarinnak levágtam a felét, bevittem neki. Beszéltem a szorával, ha már rendesebben tud nyelni, kenjék apránként a kenyerére. Ankuca szerint kár volt, ellopják, megeszik ők maguk… inkább az orvosnak kellene valamit szerezni, célzott is rá, hogy az ikrei szeretik a csokoládét. Ebben nem tudok segíteni. Az orvosnak kutya kötelessége gyógyítani – ha a saját fajtájától elvárja az ilyesmit, mit csinál, ha a beteg magyar?! Ezért kérem mindig az Istent, „ne ily halált adj, Istenem, ne ily halált adj énnekem, legyek fa, melyen villám fut keresztül…” Tizenketten fekszenek egy szobában!!! Ankuca azon van, hogy minél hamarabb „kiszabadítsa” az anyját – szép, szép, de ki fogja ápolni?
Behívom a gyereket a kertből, a sok a jóból is megárt!
„Ügeteltünk.” Gyia, paci, gyia ló, messze van a Gyilkos-tó, odamegyünk ügetve, el is érjük szüretre… S akkor egyszerre csak azt kérdi: „Mami, a Bábus meg fog halni?” Meglepett, hogy mennyire szenvtelenül kérdezte, inkább kíváncsian. „Nem, dehogy. Meggyógyul.” „De egyszer csak meg fog halni?” – „Egyszer igen… majd.” – Bólintott, mint aki jól sejtette. De csak folytatta – s most már elsötétült a szeme, a hangocskája határozottan megbicsaklott – „És te is egyszer meghalsz, mami…?” – „Bizony én is.” – „És akkor hol leszel? Lent vagy fent?” – Micsoda gyönyörű kérdés! Mit lehet erre felelni? Körbemutattam: „Körül.” – „Mint a levegő? Nem látlak majd?” – „Bizony nem látsz. Csak érzel.” Sírni kezdett, po44tyogtak a gyöngykönnyei. „Nem akarom, hogy meghaljál. Mami, tedd, hogy te ne halj meg…” TEDD hogy te ne halj meg!!! Nem szabad, nem szabad, életem, szegény Sudár Annát isteni tollakkal ékesítned, nem szabad, nem volna szabad tán ennyire bíznod bennem, vacak kis teremtményben…! Belefutamodtam a véget nem érő Fehérlófia-mesébe, csakhogy gyászos gondolatait eltereljem, szerencsére sikerült. Nem kellett volna kora délután engednem, hogy Kálmi bevigye őt Ekaterinához. Csak megzavarja a látvány. Ehhez azért még kicsi. De Kálmi azzal érvelt, hogy nem lehet megtagadni egy beteg nagyanya kérését… Meglepő. Ekaterina eddig valahogy nem mutatta a gyerekhez való ragaszkodásának a kötelező udvariasságon túlmutató jeleit. Mégiscsak nagyon rosszul lehet
Kiadták Ekaterinát. Kevés az ágy. Egyszerűen hazalökik őket. Tizenhat nap után. Épp csak le tudták kapcsolni az infúzióról.
Nem tudom, mit fog ez a nyomorult Ankuca, a negyvenöt kilójával, csinálni, ha emelgetni kell az anyját…
Balázs már hibátlanul tudja a Miatyánkot. Milyen furcsa tél: egy csepp hó, de annyi nem esik. Közlekedés szempontjából könnyebb: nem hagyhatom azt a szerencsétlent egy másik szerencsétlennel együtt kínlódni. Kálmi csak láb alatt van – valójában a betegápolás nem férfinak való. Csak Kálmusom tudott az én haldokló anyámhoz olyan türelmes lenni, emlékszem, hogy a hátán vitte ki a vécére, mert nem akarta szegény az ágytálat az utolsó pillanatig elfogadni…
Balázs, nagyon kínlódom. Valami ütközik bennem. Az irántad érzett végtelen szerelmetességem – és a keresztényi könyörület parancsa. Ha bejárok Ekaterinához – vissza kell hogy adjalak az óvodának. Vagy megpróbálom úgy, hogy reggel beadlak, aztán főzök valamit (de mit?) Ekaterinának, megcsinálom körülötte a nehezét, amit Ankuca nem bír, délután aztán érted megyek, s hozlak ide vissza magammal. Kálmus ezt a megoldást nem helyesli. „Annókám, két feléről égeted a gyertyát. Te sem vagy már…” – azt akarja mondani: „fiatal”, de észbe kap, és így módosítja: „te sem vagy már… vasból.”
Mégis így kell lennie. Jobban viselem a fizikai megterhelést, mint a lelkifurdalást. Ha el is mulasztom néha a misét, hitem lényegét nem mulaszthatom el. „Bizony mondom, aki amit a legkisebbel közületek megcselekszik, velem cselekszi azt…” – az Írás valahogy így.
45Ankuca megcsókolt. „Köszönöm, Anna, kérem. Ezt sose feledem magának neked.” Nincs más dolga, csak hogy néha virraszt az anyja mellett. A nappali műszakot átvettem. Tejlevest rittyentettem össze Ekaterinának, melegítettem vizet, szivaccsal lemostam a testét, olyan könnyű, hogy csak hengergetem ide-oda, kenegetem a felfekvéseit, de már mozog a bal oldala valamelyest, s a helyzethez képest elég szépen beszél, én legalábbis meg tudom a szavait érteni. Az agya teljesen tiszta maradt, az egy kiló rizst emlegette, aminek ott kell lennie a fehérneműs szekrényben a törölközők mögött egy nejlonharisnyában. Hát tényleg, méghozzá fényes hántolt rizs, azt kívánta nagyon! Holnap megint állhatok tejért. Egyébként tegnap Ankuca elvitte az óvodából Balázst, tíz perccel előbb, mint ahogy én érte tudtam menni. Azt hiszi, hősies! Még gyorsabbra kell „fölpörgetni” magamat, hogy meg ne előzhessen, puszta jóindulatból. Ekaterina olajjal fűt – ha van olaj. Majd megszakadok, amikor utánatöltök, s amikor elmegyek, el kell a kályhát zárni, balesetveszélyes. Fekszik a nyomorult abban a hideg lakásban. Kálmus próbál egy-két kanna olajat szerezni.
A tejberizsből elcsentem egy bögrére valót Balázsnak. Most ette meg. Csupa maszat a kis pofája. „Mami, ilyet csak te tudsz… mami, máskor is főzzél.”
Még a mellem húsát is feltépném, mint a pelikán. De hát abból nem csordul tej, drágám! Egyébként mindenik fiamat nyolc-kilenc hónapig szoptattam. Ez a szegény kis kölyök a hatodik héttől tápszeres – Ankucának olyan lapos a melle, hogy a csecsbimbója kisebesedett az erőltetéstől, mégsem termett abban semmi. Pedig – s ezt írjuk javára! – az igyekezet megvolt benne.
Ekaterina nagyon lassan javulgat. „Nem biztos, hogy később hálás lesz neked!” – Kálmus, az én drága vészmadaram! Nem is kívánom, hogy hálás legyen. Csak azt szeretném, hogy Balázs előtt később legyen egy példa a felebaráti szeretetre. (Nem, nem, helyesbítek: Balázs nélkül is megtenném. Hiszen annyira rám szorul a szerencsétlen. Csak így könnyebb!)
Ma megint verejtékben fürödve ébredtem. Lehet, hogy vált az idő? S végre megjön a hó?
46Petru reggel ott ólálkodott a kapu előtt, a hűséges öreg Petru…! „Csak nem te vagy lenni beteg, angyal? Miért nem jössz föl erdőbe régen, kicsi angyalnak fogva kezét?” Elmeséltem neki a szörnyű helyzetet Ekaterinával. Petru keresztet rajzolt a homlokomra: „Istenúr megfizet jóságod.” – Ünnepélyesen mondta, mint egy pap. Hát bizony, nem tudom, Ekaterina megtenné-e ezt velem, fordított esetben, de hát én nem is szorulnék rá. Amíg Kálmusom él, és a kisujját tudja mozdítani. Később meg, ha nem lesz a végem könyörületes, Te ápolsz engem, élet-virág-szerelem, etetgetsz, mosdatsz, ülsz az ágyam mellett, és mesélsz vég nélküli történeteket, a sikereidet meséled, és én, ami hátra van – majd benned élem le azt a keveset, talán a szenvedést sem érzem akkor a csontig hatolni…
Nem alkalmas az idő a nyugodt írogatásra. Kálmus vitte be Balázst az óvodába, de már indulnom kell nekem is, mindjárt tizenegy óra, Ekaterina tört krumplit kap csirkeszárnnyal, szereztem nyolc darab csirkeszárnyat, a toll bele van pörkölve, türelemjáték, amíg megtisztítom, de mégis: csirke…! (Lehet, hogy javul a helyzet? Lehet, hogy tavaszra lesz mit enni?) Nagyon nehéz a kétlapos villanyfőzőjén kotyvasztani, az olajbűztől pedig megfájdul a fejem. Nincs is már áramkvótája! A villanyfőző tulajdonképpen tilos. De ő nem szokott főzni – egyébként csak melegít valami löttyöt az olajkályha tetején.
Ekaterinához erély kell. Ha belenyugszik, hogy sose fog újra járni, hát nem is fog. Beszéltem a gyógytornásszal. Ha tudnánk neki rendszeresen lisztet és cukrot juttatni, vállalná a heti háromszori tornáztatást. Honnan vegyem…? Ankucának és Kálminak több módja lenne valahonnan hozzájutni, de félnek. Kálminak az a rögeszméje, hogy őt figyelik, és még mindig Farkas miatt! Ankuca pedig nagyon kis pont a Kollektívában. Nála még én is nagyobb hatáskörrel bírtam. Amit én a Jancsi vendéglőstől tudok szerezni, az csak egy csepp a tengerben. Balázsnak se elég. Kálmusról nem is szólva, aki szemmel láthatóan fogy, pedig neki el-elteszek néha valami csemegét, például tegnap egy citromhoz jutottam, látni kellett volna, hogy örültek a citromos teának… a magam negyedét átvittem Ekaterinának, csurgott a nyálam, amíg az ő poharába csavartam, egy negyed pedig még maradt holnapra is Balázsnak… Mit is akartam ezzel? Igen, a gyógytorna! Meg tudom tanulni. Nem boszorkányság. Nyújtani kell a lábat, kart, lazítani, erőltetni, az, hogy fáj, már jó jel! Csak az tud fájni, ami van…
47Fáradt vagyok. Ekaterina ma – miközben lemosdattam a langyosított vízzel – az arcához vitte a már föllazuló bal kezével a tenyeremet, az arcához vitte, és rálehelt valami halvány csókfélét… Köhögök, megfáztam. Balázs az anyjánál maradt, tőlem (a közös ágyban) óhatatlanul megkapná. Mi lesz, ha én is lerobbanok?!
Nekem ki kell tartanom!
Kálmus őrjöng! Pedig csak harmincnyolc-öt a lázam. Nem ereszt ki a házból: ma ő megy Ekaterinához, cipel neki olajat is. Szédülök, a hideg ráz, valami makacs vírus. Balázskám, nem ápolhatod a mamit! Már megint egy hete nem láttalak!
Az egész környéken nincs Paracetamol, se Faringosept. Csak Antineuralgica. Mit csodálkozom? Ekaterina gyógyszerét se tudta Kálmus a múlt héten kiváltani. Kálmi utazott érte kétszáz kilométert, valaki megsúgta, hogy azon a környéken kapni.
Bízom a természetben! Csak ez a gyengeség, bágyadtság múlna el rólam! Segíts! Segíts, Istenem! Vár az a nyomorult. És vár a gyerek.
Kábult vagyok Van egyáltalán értelme valaminek?
Egy kicsit könnyebb. Kálmus szid: már régen túl lennék a bajon, ha rögtön lefekszem, és nem császkálok lázasan. Mondott valamit, ami nagyon érzékenyen érintett: hogy a fontossági tudatom túl fejlett. Igaz, tíz perc múlva visszaszívta, nem úgy gondolta, hiszen én valóban fontos vagyok, én vagyok a kohéziós erő a családban, ezt senki se tagadja… csak ne vigyem túlzásba a saját rovásomra.
Kíváncsi vagyok, milyen állapotban találom majd Ekaterinát. És fogadok, Balázs is megsínylette a kényszerű távollétet. Kálmi csak egyszer toppant be, mióta az ágyat nyomom, idestova tíz napja. Nem hánytam a szemére, mégis védekezett. „Anyukám, ne nézz így rám… Farkast is így fogadnád? Pedig ő már öt esztendeje!”
Kálmi mindig is féltékeny volt Farkasra. Két testvér, és milyen különbözőek!
48Holnap felkelek. Ha törik, ha szakad. Kálmus a tíz napba egészen belerokkant. Az állását kockáztatta, napközben hazarohant, hogy valami meleg levest belém diktáljon, egy kicsit befűtsön. Prüszkölt Ankucára, hogy bezzeg most ide se dugja az orrát, de ebben nincs igaza. Ankuca a gyerekkel van, és az anyja gondja is teljes egészében ráesett hirtelen, az emberfölötti erőt nem lehet egy ilyen vézna kis teremtéstől elvárni.
Kálmus elvitte a kertkapu kulcsát!!! Toporogtam egy kicsit a kertben, lassan ágazni kell, ha eddig nem esett hó, már nem is fog. Azért még vonz az ágy… Lefekszem, és holnap újult erővel
Petru bedobott egy csokor hóvirágot. Még mindig darvadozom. Össze kell szednem magamat. Talán mégis orvost kellett volna hívni. De a legutóbbi orvos, aki vagy három éve kint volt Kálmusnál, annyira undok volt… folyton mosolygott, akkor is, amikor a panaszokat soroltam, persze románul… és egyszerűen nem lehetett a szemébe nézni. De hát én makkegészséges voltam világéletemben – ez csak utóhatás. Madarasné a szokott szemléjén átkiabált a kerítésen, a nyájasságától borsózik a hátam: „Fiatalasszony, szedjen sok cé-vitamint!” Fiatalasszony! És cé-vitamin! Egyszerre két jó vicc! HA-HA-HA!
Az akaratnak a gyógyulásban nagy szerepe van. Tegnap este Kálmus beugrott Kálmiékhoz, és hozott Balázstól egy irkafirkát. Két virág egymás mellett. Kálmus azt mondja, ott előtte csinálta nekem a gyerek, össze is akarta a két virág szárát láncmintával kötni, de kitörött, éppen akkor, a vacak ceruza hegye… És állítólag azt üzente, hogy minden este elmondja a Miatyánkot, külön azért is, hogy én gyógyuljak meg.
Hőemelkedésem nincs, a köhögésem elmúlt, a végtagjaim egy kicsit csikorognak még, de mára lényegesen enyhült ez az átkozott vírusos levertség.
Mintha elfújták volna: a közérzetem kitűnő! És végre kint… Ekaterina annyira örült nekem, hogy szinte meghatódtam. Szépen beszél, és bottal elmegy már az ajtóig… Ez óriási javulás az ő helyzetében. Kálmus – amíg én nyavalyáskodtam – megpróbálta tornáztatni. „De a te kezed, Annu, az az aranykéz!” ezt mondta Ekaterina, s bár csak hízeleg, mi tagadás, mégis jólesik. Azt is bevallotta, s tisztelni kell az őszinteséget, 49hogy a gyerek egyelőre idegesíti, túl élénk, mindent megfog, mindenbe beletúr, mindent kinyitogat, ő meg nem tud utána szaladgálni… Bizony, a saját lányát is elmarasztalta: szerinte Ankuca egy kicsit lusta, és nem eléggé hálás azért, hogy ő lényegében egyedül nevelte föl… Nem így képzelte ő Ankuca jövőjét, hogy itt írnokoskodik a Kollektívában, neki Kálmi ellen személy szerint semmi, de semmi kifogása nincs, de nem jó vért szül ez a keveredés, hosszú távon. Hallgatnak azonban a mai gyerekek a szülőre?! A betegség közlékennyé tette. Vánszorgott a szobában, ide-oda, ide-oda a bottal, és be nem állt a szája. Egyáltalán nem háborodtam fel. Tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy egy véleményen vagyunk a házasság ügyében. S ez a közös vélemény még össze is hoz bennünket egy kicsinyég, paradox módon.
Folytattuk a tornát. Csúnyán tönkrement szegénynek a teste. Nem csoda, hogy Kálmus előtt szégyellte. Lötyög rajta a bőr. Pedig csak kilenc évvel idősebb nálam. Aztán rohantam Balázsért. Azt látni kellett volna, amikor a kukucskálón keresztül megpillantotta, hogy én mentem érte… Fölragyogott a kis pofája, a szája fülig szaladt, tapsikolt, jött volna öltözetlenül, „Mami!… itt a mamikám…! A mamikám van itt!”
Jól kiszellőztettem az ágyat, tisztát húztam, még csak nyoma se maradjon a ronda bacilusnak. Van egy halvány smaragdzöld damaszt ágyhuzatom (ez is anyus hozományából még) leheletfinom páfránymintával, selymes tapintású, és még a régi szappanoktól illatos. Balázs már ott hancúrozik benne, és kiabál, most éppen azt kiabálja: „Mami, dere már, mami dere már ügetelni!” Az er-ret már ki tudja ejteni!
Nagy hibát követtem el. Tegnap volt a házassági évfordulónk. A huszonkilencedik. Elfelejtettem a hirtelen örömben. Pedig a napokban még az eszemben volt. Kálmus vett nekem kéz alatt egy gyönyörű angórapulóvert, kiakasztotta a fogasra, én meg nem vettem észre… átsuhant az agyamon, ugyan kié lehet, és azon nyomban ki is suhant, mert Balázs vonszolt magával a szobába. Kálmus meg van sértődve. Illetve szomorú. Most nyögte ki. Hogy azt hitte, az ő kedvéért tavaszítom meg a családi ágyat. De még egy futó csókot sem utaltam ki! Mehetett a díványra, kiakolbólítva, leforrázva…
Figyelmetlen voltam. De most már hogy tegyem jóvá? Azt sem tudom, hol áll a fejem. Persze hogy fontos dátum. Persze hogy fontos nekem is, de a körülmények alakulhatnak úgy
50a körülmények alakulhatnak úgy, hogy az ember elfelejti. Ráadásul Balázs mára virradólag egy picit bepisilt, ez már nem fordult vele elő az utóbbi egy évben, szegénykém, még sírva is fakadt, félt, hogy megbüntetem, megszégyenítem, „mamikám, ne mondd meg anyunak!” – Szegénykém. Én már kétéves koromban szobatiszta voltam, de ötéves korom után egy teljes évig újra bepisiltem, éjszakánként, rendszeresen… amikor kitört a zűrzavar, és minden fejreálit körülöttem. Élénken emlékszem anyusra, hogy gúnyolt „hugyos Zsuzsikának”, s megfenyegetett, hogy kiakasztja közszemlére a nedves lepedőt… Ilyet én veled, élet-virág-szerelem, nem fogok elkövetni!
Megyek már megyek megyek
Nemsokára itt a tavasz, Ekaterina kötelet húzott ki a kilincsig, szépen araszolgat, Balázsom, mindjárt folytatom a Fehérlófiát, te csak rendelsz, és a mese indul… Kálmusomnak vettem öt pár gyapjúzoknit aránylag szolid csíkkal, és írtam hozzá egy sorocskát
teljesen megenyhült, mert azt írtam: „Huszonkilenc év szerelmével a te bolondos Annókád”, még a gyereknek is felolvasta, dicsekedve… mintha értené egy négyéves gyerek! Jön a tavasz, remek a hangulatom
Kálmus megkezdte az ásást, gallyazunk, Balázs téblábol körülöttünk, egy-két gallyat behord a kupacba, de nem valami kitartó, erre még rá kell nevelni. Ekaterina javulgat, már be tud egy levest keverni, de még szó sincs utcai sétáról. Én meg már napok óta lesem a szemeteskocsit, ez a délelőtti szórakozásom. Újabban itt hagyják a szemetet a kapu előtt rohadni, ha nem vagyok elég éber. Bezzeg Berculuciék elől pontosan elviszik…!
KÖSZÖNÖM, ISTENEM! Ma Ankuca váratlanul előállt, mit szólnék hozzá, ha nyárra a gyerek ideköltözne egészen?!! MIT SZÓLNÉK?! HA VAN MÉG VÁGYAM EBBEN A KESERVES ÉLETBEN, EZ AZ EGYETLENEGY…
Köszönöm, köszönöm, köszönöm, és megint kaptam csirkelábat és csirkefejet, odakünn plusz tizenkét fok van már, csak egy egészen kicsikét szemerkél
51MÉGISCSAK SZÉP AZ ÉLET, „ó élni, ó élni, mi édes, mi szép” – vallom Madáchcsal, nem tudják ezek a rohadtak végképp elrontani
Ha nyárra megkapom, onnan már csak egy lépés, hogy örökre ideadják. Elég lesz Ankucának az anyja pátyolgatása! Ezért a menyemet kell elsősorban megnyernem, Kálmi sajnos úgyis azt teszi, amit Ankuca mond neki. Egyelőre nyájas képet vágtam hozzá, hogy most visszavitték, úgy csináltam, mintha minden szeretetem ellenére megkönnyebbülnék egy kicsit, még Kálmusnak sem árultam el, máris mennyire hiányzik a kis jó szagú teste, a puha érintése, még Kálmusnak se, amikor tegnap este diadalittasan visszatelepedett a helyére, és fejét a mellemre fektette. „Engem is szeressen a mami” – ezt gügyögte, a feje tetején az ezüstös-fekete forgó égnek állt, tényleg, egy nagy kamasz ő is, „L’enfant terrible”, bár ez nem egészen illik rá, mert igazán nincs benne semmi rettenetes… jó szívvel öleltem magamhoz. Balázs illata beszívódott a kispárnába, azt gyűrtem a nyakam alá, j’attandrais, mon ami… zsatandré, lánykoromban de sokat énekelte anyám, lemezen is megvolt, de az összes lemezt összetörték, amikor Farkas irományait keresték de hát – mint Villon mondja – hol van a tavalyi hó…?
Újra bedolgozom magam a francia irodalomba, Balázs szereti a verseket, biztosan kitűnő nyelvérzéke lesz, ami már abból is kitetszik, hogy a románt a magyarral most már véletlenül se keveri… érkezéskor hallgatagabb, aztán megoldódik a nyelve fokozatosan, nem gond neki a dolgokat néven nevezni, még ki is talál szavakat, főleg igéket: „Prüntyögjél, mami…” – s én berregek a nyakhajlatába, „gyömöszkélj, mami…” – s én jól meggyúrom, mint a mácsikot, hengergetem… A szótagokat néha aranyosan összetéveszti, cápa helyett pácát mond, az ágyneműt ágymenűnek hívja, minden okosságomat elő kell szednem, hogy mégis kijavítsam.
A kerti munkák egy kicsit összesűrűsödtek. Ez a kert elég nagy – de inkább díszkert. Nemigen alkalmas a talaj a haszonnövényeknek. A bukszusokat Kálmus szívesen kiirtaná, azt mondja, temetőillatuk van, de én ezt az enyhén fűszeres-kesernyés szagot annyira megszoktam, hogy minden reggel szaladok egy szippantásra, ki
Nemzeti ünnep. Odaát. De ha a tévének lehet hinni, ott is csak szőrmentén. Nem akarok politikával foglalkozni. Egy áldozat elég egy családban.
52Ekaterina állapota stagnál. Nem romlik, de nem is javul tovább. Azt hiszem, nagyon rákapattam a folyamatos segítségemre. Ha néhány napig nem megyek, szinte szememre hányja. Mintha a fizetett alkalmazottja volnék. Vagy a kötelességem volna helyette kilötykölni a szennyesét. Igaz, meg is indokolja, Ankuca nem mos elég tisztán, Ankuca nem hajlandó háromszor öblíteni. Ez persze hiba. Olyan büdös ez az egyetlen és ezért „univerzális” Triálsuper, hogy még a negyedik öblítés után is érezni… Én annak idején hoztam Magyarországról egy kis doboz Ideált, hát az valami fenséges… kár, hogy már egy szem sincs belőle. Emlékszem, Balázs pólyakabátját még azzal mostam, de hát semmi sem tart örökké, csak úgy látszik, Ekaterina betegsége, mégis… A gyógytornáztatást már nem hagyja, azt mondja, a jó múltkorában, amikor siettem a gyerekért az oviba, rántottam egyet a térdén, és az határozottan visszavetette… Persze, hozzáteszi, nem szándékosan történt, ő azt tudja, de nem szeretné, ha megismétlődne. Más az én helyemben rávágná az ajtót, hagyná a sorsára… De talán én is megtébolyodnék, egész nap bezárva a négy fal közé, abban a nedves, szűk lakásban. Bár ő nagyon hiszi, hogy helyrejön teljesen, készül vissza az óvodába. Bekéri havonta az óvodai jelentéseket, tanulmányozza, véleményezi, meg vagyok róla győződve, hogy valahova ő küldi tova. A pedagógusi erényeivel nagyon nagyra van. Csak éppen a saját unokájával nem tud mit kezdeni. Érdemes lett volna látni, valamelyik nap, múlt kedden vagy szerdán úgy alakult, hogy Balázs nálam töltött egy röpke éjszakát megint, s másnap – megszállt a jóság! – beugrottam vele Ekaterinához. Kíváncsi is voltam, vele hogyan viselkedik. A torkomban dobogott a szívem. Hát csak állt a drágám, csámpásan, egyik lábáról a másikra nehezedett, még nekem kellett unszolnom: „Adj egy puszit a Bábusnak. Adhatsz egy puszit a Bábusnak.” Szép illedelmesen, kereken csücsörítve megcsókolta, de valahogy… tartott az öregasszonytól. Ekaterina se volt túlságosan meghatva tőle. Nem tudom, a kórházba ugyan minek cipeltette be ezt az ártatlan gyereket, aki azóta se tud a halál gondolatától szabadulni. Hadarva beszélt a gyerekhez, hogy üljön szépen egy helyben, ne kalimpáljon (persze románul), én is figyelmeztettem (persze magyarul): „Ne idegesítsd a Bábust. Nincs még jól szegény Bábus.” Látni kellett volna Balázsomat. Alig várta, hogy kint legyünk a szabad levegőn. És mit kérdezett? „Mami, a Bábus miért csúnya?” Bizony, össze kellett szednem magamat, hogy ne nevessek. Igazságosan feleltem, remélem. „A Bábus nem csúnya. Csak nem elég szép. De ez nem fontos, Balázs. Az a fontos, hogy valaki jó legyen.” Ő meg csak tovább: „De te szép is vagy meg jó is… ugye, 53mamikám?” – „Olyan vagyok, amilyennek látsz…” – csupa könny lett a szemem. A boldogságtól. Uram, hiú állatok vagyunk mindahányan, de nem a betelt hiúság boldogított, ezt fogadd el mentségemre, hanem a gyerek ítéletében föltündöklő eszményítő szeretet… Kálmusomnak azonnal elmeséltem, Kálmus olyan tárgyilagos, hogy néha minden szárnyalást letör. „Annókám, ez ténykérdés. Szép is vagy, meg jó is vagy. Hogy ezt észrevegye, a büdös kölyöknek kutyakötelessége.” Nem tudom, Kálmus szereti-e az unokáját. Igazán, mélységesen?
Az a baj, hogy ha nekilendülök, alig tudom abbahagyni az írást. Aztán közben szalad körülöttem minden. Pedig nyárra ki kell meszelni az oldalba nyíló szobát. Az lesz Balázsé. Kálmus meg tudja csinálni, de mikor?! Igaz, most már hosszabbodnak a nappalok, esténként is neki lehet veselkedni, Kálmusnak az effajta tevékenység szórakozás, mindig mondogatja, kora ifjúságától magára volt utalva, az apja a háborúban halt meg, az anyja pedig – hogy tehet ilyet egy anya? – tizennégy éves korától nem vállalta a fia tartását, hamarosan meg is halt, valami elmeispotályban… Ne vessünk rá követ! Nem ismerjük az indokait. Nem tudjuk, kik üldözték az őrületbe. Kálmus – ezt meg kell hagyni – ritka akaraterővel küzdötte fel magát. (Még az egyetemet is elvégezte, amit én nem.) Neki, ahogy példálózza, nem volt közben „piszkos” munka. Tisztított pöcegödröket, vállalt padlósúrolást, segédmunkát építkezéseken… Kálmus nagyapád, Balázsom, ezermester. Az állásához be kellett lépnie ebbe a maffiába, amit ezek itt pártnak neveznek a pártba, bár eleinte nem látszott a dolog ennyire csüggesztőnek. De mostanában ez is egyre jobban megviseli. Hazajön, ül a padkán, a nagy pracliját lógatja a térde között. „Bele lehet őrülni, Annókám. A szöveg, Annókám! A SZÖVEG! S akkor te még csodálod, hogy nincs kedvem itthon fecserészni!”
Hogy fogom én ettől Balázst megóvni? Hogy tudom majd a kétségbeejtő valóságtól valahogy függetleníteni? Azaz nem is függetleníteni, hanem a működését befolyásolni? Hogy FARKAS IS LEGYEN, MEG NEM IS?
Ó, hogy utálok rébuszokban beszélni! Ha még jobb idő lesz, bebarangoljuk majd a környéket. Kocsival. Ameddig a húsz liter benzin futja. Balázskám, ez a te hazád gyönyörű! Nem szabad meggyűlölnöd a tájat, nem szabad meggyűlölnöd minden embert! Az aljasok, buták, képmutatók és csalárdak siserehada miatt.
Anya folyton Pestre vágyott. De ez a Pest nem azonos az álmok városával. Amikor még lehetőségem nyílt rá, úgy-ahogy megismertem. 54Számomra már az odaát – csak kirándulás. Érdekes, élvezetes, szédítő és majdnem nélkülözhetetlen – de itt vagyok otthon. Ebben a völgyben, ezen a városszélen, ebben a hozzám nőtt házban.
…Egyébként nekem Párizs után van nosztalgiám. Ha lehet valami után nosztalgiánk, amit sohase láttunk. Jaj, de szeretnék oda eljutni egyszer! De ez már nem fog sikerülni. Majd TE, Balázs!
A nyár még olyan messze van.
Balázs a torkát fájdítja! Szent Balázs, segíts! Honnan szerezzek mézet?!
Csak náthás lett egy kicsit. Hála az égnek!
Ekaterina üzent értem. Látni akar. Pucoljam meg az ablakot. Hát Ankuca? Ankuca még a magáét se pucolja, csak évente kétszer… No, eddig rendben. De utána a szatyromba dugott egy üveg Charlie-parfümöt… azzal, hogy ez francia. Valamelyik szülőtől kaphatta, valamikor, a márkajelzés az üvegen elég kopott. Meg van ez a nő veszve…? Borravalónak szánta? Szégyellem magam. Mert mégsem adtam vissza. Részben azért, mert Ekaterina gyorsan kijelentette, ne legyek gőgös, soha semmit nem akarok elfogadni, és csak szeretete és nem hálája jeléül adja, mert az, amit én tettem mellette, az úgyis meghálálhatatlan! Másrészt pedig eszembe jutott, Balázs az illatokat mennyire szereti… Ez azért mégsem az az émelyítő pacsuli, amivel még a férfiak is kenegetik itt magukat. Aztán csodálkoznak, hogy nem vesszük őket férfiszámba.
Közeledik Balázs negyedik születésnapja! Április 3.! Kos!! Mit is, mit is
Fel vagyok dúlva. Délután jelez a kapuharang. Hát két férfi. Két szakállas. Kálmus még sehol. Rettenetes ijedség jött rám. Itt a szekuritáté! Balázs, élet-virág-szerelem, még el sem búcsúzhatom tőled. Hol beszéltem, mit beszéltem…? Kálmust nem innen, Kálmust bentről, ezek csak énértem… Kinyissam? Ne nyissam? Rám is törhetik. De akkor botrány van. S ezek a botrányt kerülik. Nem is szoktak nappal. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, a lábam megbénult, álltam a falhoz lapul55va, s akkor meghallottam a kiabálást: „Anika… Anika…” – Farkas barátai neveztek így. Anikának. Amikor még ide-ide jártak. „Anika, mi vagyunk, tessék kinyitni…” No akkor megismertem őket, a szakáll alatt is. A ███████████████████████████████████████████████████ meg a █████████████████████. Két drága pofa! Akkor meg már másért féltem. De szaladtam, beengedtem őket. Azért jöttek, hogy megkérjenek █████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ És elmesélték ███████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ Szebeni Pista meghalt. █████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████. Nem mondhattam nemet. Már csak Farkas miatt sem. Egyébként megnyugtató híreket hoztak Farkasról, úgy látszik, jobb forrásaik vannak, mint nekünk. Átmeneti kellemetlenség után Farkas ismét lapnál dolgozik. Mondták is a lap nevét, de a nagy izgalomban kiment a fejemből. Leosontunk a pincébe ███████████████████████████████████████████████. Búcsúzáskor megcsókoltak, az arcomat is, kezemet is. Nem tudom, mit fog ehhez Kálmus szólni?!
Ui.: Hát nem örült. De hát végül is ez egy TELJESEN ÁRTALMATLAN BARNA CSOMAG, AZT SE TUDJUK, MI VAN BENNE!
Talán mégsem kellett volna megengedni. Mindenesetre tegnap éjjel átolvastam, amit eddig írtam. Szerencsére még menet közben volt annyi eszem, hogy helyenként javítottam a STÍLUSOMON. De a jelenlegi helyzetben okosabb néhány FELESLEGES részletet teljesen törölni. Nem szabad pánikba esni! Holnapután Balázs születésnapja! Erre akarok gondolni. Csak erre. A tavalyi három kicsi gyertyát megfelezem, hatéves koráig tudom használni. Nem szeretnék egyentortát, kifordul a szájából, kakaszínű, mind egyforma, teljesen mindegy, minek nevezik, milyen alakja van… Ha egy kis fehér liszthez jutnék! A margarinból még van öt deka. Ha a dió nem avas, a cukoradag éppen elég lesz, néhány deka még marad is. Holnap átnézek a vendéglőbe (liszt!), van egy felesleges körömlakkom. Ha be nem száradt.
Kálmus négy szelet disznókarajjal állított haza! A forrást nem hajlandó elárulni. Mégiscsak szereti a gyereket! Rántott húst csinálok, Istenem, rántott hús! Lementem a pincébe, a csomagot körbetapogattam. Nincs benne kemény. Ártalmatlan papírok. Kálmusom azt mondja, a pa56pírtól – ha betű is van rajta – jobban félnek, mint a bombától, mert az utóbbit könnyebb hatástalanítani. Csak egy hétre vállaltam, mivel náluk TATAROZÁS MIATT ÚTBAN VAN! Ki kell vernem a fejemből ezt az oktalan rettegést. Még majd elrontja az ünnepet! Egyébként azt tervezem, hogy az aranyláncot a medállal, Kálmus karácsonyi ajándékát adom tovább a gyereknek. Illetve ezt adjuk neki közösen. Már meg tudná becsülni. Különben is, semmi mást nem tudok kitalálni. Csak Kálmus érzékenységét kellene valahogy kivédeni. Nem mintha szólna érte, de hetekig keskeny szájjal jár majd, az arcbőre beszürkül, a szeme elhályogosodik… mint mindig, ha valami bántás éri; úgy ismerem már – huszonkilenc éve –, mint a tenyeremet. És ezt igazán nem szeretném éppen én okozni. Aki őt oly végtelen gyöngédséggel szeretem. Persze, ha ő maga ajánlaná fel ezt a lehetőséget… ha az ő ötlete lenne… ha ezt valahogy ki tudnám fundálni!
Ma este befonom a hajamat egyetlen vastag, de laza fonatba… hadd repüljön, verdesse a hátam közepét… Kálmus ezt nagyon szereti. Így ismert meg, fonott hajjal. A tenyerére tekergeti. Hadd töltse kedvét!
Istenem, bocsáss meg! De mire mennénk egy kis praktika nélkül ebben a világban?!
Legyen áldott ez a nap! Születésed napja, amikor én is újjászülettem! Vigyázz rá, Szentséges Szűzanyám! Jobban, mint a saját fiadra! (Ez káromlás. Megütöm a számat.)
Most jutok hozzá, hogy sorban leírjam az eseményeket. Az ember azt hinné, nincs semmi dolgom, mégis egész nap teszek-veszek a ház körül. Szaladgálok, keresek, kutatok, ácsorgok – ezzel telik az élet. Eszembe jut anya, dédelgetett emlékeivel: „Mentünk komissiózni…” Komissió. Séta, szemlélődés, válogatás… Csak egyszer válogathatnék, csak egyetlenegyszer turkálhatnék egy nagy halomban, és világítás mellett, nem vakoskodva a félhomályban…!
Megint rossz kedvem van. Pedig most igazán nem helyes. Lezajlott a születésnap. Látni kellett volna Ankuca képét, amikor a láncot Balázs nyakába akasztottam… illetve akasztottuk, mert Kálmusom végül is kitalálta az én legrejtettebb kívánságomat, és egyetlen sóhajtással túltette magát a dolgon. Igaz, annyi puszit is kapott a drága képére, hogy nem győzte számolni! Kálmi meghatódott, Ankuca nem. Irigy pillantással méregette a medált, tett is egy megjegyzést, hogy az ilyesmi inkább nőnek 57való… Csak le ne csalja a gyerekről! Balázs a figurát méltányolta az egészben. Majdnem kos… az egyiknek előre áll a szarvacskája, a másiké hátracsavarodik. Nem olyan nagy különbség. Legislegjobban a husikának meg a piskótának örült. Nem is tudom, hova fér egy ilyen parányi kis gyomorba két szelet rántott hús…? A másik kettőt Kálmi és Ankuca pusztította el, igaz, illendően vonakodva. Kálmusomnak csak úgy mozgott az ádámcsutkája, ahogy nézte őket – csorgott a nyálam nekem is. De hát fontos, hogy önzetlenségből nyújthattunk példát. Kálmus később megjegyezte, hogy persze, a gyerek is tanulhatna önzetlenséget, nem kéne arra szoktatni, hogy egyedül ő faljon fel minden jót… Kálmusomnak igaza van. De nem volt szívem figyelmeztetni. Különben is megkérdezte: „Mami, papi, ti nem vagytok éhesek?” Mi meg azt feleltük, nem. Így aztán igazán nem a gyerek a hibás. Sajnos, a magyar tévében is nézhetetlen műsor volt, valami álvita, este nyolckor…!!! De legalább a mesét élvezte, jók a mesefilmjeik, például a Vízipók meg a Frakk, a Kukori és Kotkodát is élvezem, a Pom-pom is aranyos…
Együtt aludtunk megint. Neki is nagyon tetszett a varkocsba font hajam. Azt mondta, olyan vagyok így, mint Hamupipőke a bál előtt…
Csúnya idő van. Szinte hidegebb, mint télen. Ekaterina semmit sem vett a gyereknek. Ha ő nem is tud kijárni, azért megbízhatott volna valamelyikünket. De hát így olcsóbb is, kényelmesebb is. Ankuca is kénytelen volt látni az óriási különbséget, nem könnyű megemészteni neki, hogy bezzeg én, amikor a saját anyja…
Csak már nyár lenne. Csak közbe ne jöjjön valami! Csak vissza ne vonják az ígéretet!
Hála Istennek, tegnap szürkületkor elvitték a csomagot! Hála Istennek! Még egyszer biztosítottak róla, hogy kizárólag a tatarozás miatt hozták el, hogy a vakolat a TELJESEN ÁRTALMATLAN REGÉNYES KÉZIRATRA rá ne hulljon! Nagyon megkönnyebbültem. De azért utólag egy kicsit büszke is vagyok. Balázsom: ez megint példa legyen. Nem az a bátor ember, aki nem fél – hanem aki fél, de amit kell, mégis megcselekszi! Majd ha én már nem leszek, és olvasod ezt a naplót, biztatást kapsz belőle a saját sorsodhoz… Bár mellettem is lett volna valaki, akire felnézhetek, akire hallgatni lehet, aki az önbizalmamat és a becsvágyamat táplálja, hogy kiteljesedjek, hogy a világ hasznára élhessek… nemcsak ebbe a monoton asszonyi létbe bezárva… Amire tulajdonképpen nem is lehet komoly panaszom. Kálmusom gyakran mondogatja, vigasztal is 58ezzel, ha az életem hiábavalósága meg-megkísért: „Annókám, a házban így is te vagy az úr. Ha a te makacs, konok kis állad előreugrik, úgyis az történik, amit te akarsz. Ha nem ma azonnal, hát holnap pirkadatkor rögtön…” Ennyi belém szorult, hamvába holt akarással zsarnok is lehetnék, elviselhetetlen hárpia – de szerencsére előttem lebeg anyus nem kifejezetten jó példája. Isten nyugossza, de azok a szörnyű, indokolatlan fejgörcsök, az az állandó nervózus állapot, az az éles, magas hang… keserves leírni, de így igaz, nem nagyon szerette se Farkas, se Kálmi, ugrottak a keze elől, de ő sem volt eszményi nagyanya, mindenkiben csak akadályt látott, mindenkit koloncnak érzett… de sokszor mondogatta, hogy miattam van idekötve! Ránk hárította a saját tehetetlenségét. Ő – ha énekelt, nem nekem vagy a kisunokáinak: kizárólag saját magának, a szobába bezárkózva, a tükör előtt. Mindenféle sanzont, operettet, Karády Katalint. „A gyereket ringatni, danolászni, mesélni neki a dajka dolga…”, ezzel hárította el a kéréseket, és tényleg, arra még én is emlékszem, csak egészen halványan – annyi idős lehettem, mint te most, Balázs –, hogy valaki ül mellettem a lócán, valaki vastag szoknyás, és alkonyat van, és azt énekli nekem: „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó” – tudod, amit Te is annyira szeretsz, még meg is ríkatlak vele… Ez lehetett a dajkám. A Bora. No, az enyimeknek majd megmondtam, mi jutott, nem dajka – a Te dajkád meg én voltam, vagyok, leszek, életem rendező csillaga… De hát nem ítélem meg szegény anyámat. Írjuk javára, hogy megtanulta a családját eltartani. Mindig reménykedett közben, hogy „hazamegyünk”, ez is közrejátszhatott abban, hogy nem akarta a továbbtanulásomat; „átmenetileg” kibírjuk… Apám, ha él, nem hagyja. De az apámból csak az egyenruhafélére emlékszem. Meg a fényes gombjaira. Apám csak aludni járt haza. Ha otthon volt, lábujjhegyen kellett járnom, és suttogva beszélnem. Nincs az arca előttem. Anyus azt mondta, apa mindig arra várt, hogy majd a „békében” élvezi a családja, amit ő a nehéz háborús években a helytállásával megalapozott… Hát ez sikerült…!!! Anyám még az itthon maradt egyenruháit is elégette, amikor megint szigorodott a helyzet, napokig irtózatos bűz volt a házban. „Ezek nem nézik, milyen egyenruha: vasutas vagy más… mint ahogy akkor sem nézték, amikor elhajtották meghalni.” Még fényképben sem hagytunk olyat, amelyiken egyenruhában feszít. Az a bérmálkozó, fehér csákós, liliomos kamasz, a kissé összeakasztott sovány térdekkel, a komód fölött, a keretben – az ő. Nem tudom vele azonosítani az apámat. S ha másért nem, egyvalamiért csodáltam is anyámat (illetve asszonykoromban kezdtem el csodálni): hogy 59ehhez az árnyékhoz halálig hű tudott maradni… Ha szidta is, ha olykor kárhoztatta, de más férfival be nem helyettesítette soha. Rövid időre sem. A közvetlen szomszédságunkban – a mostani romhalmaz helyén – akkor még laktak, két öreg meg egy vaskos fiatalabb férfi, Kerengőék, így hívták őket, hát ez a fiatalabb Kerengő próbált az anyám körül „keringni”; gyerekésszel is felfogtam, ott lebzselt a kerítésnél, de az anyám hűségét (gőgjét?) nem tudta megtörni… Ő csak bezárkózott, és énekelte: „Szél viszi messzi a fellegeket, felettünk lángol az ég, nyújtsd ide, kedves, a kis kezedet, ki tudja, látlak-e még…” – egészen addig, amíg az idősebb Madarasné rá nem ijesztett, hogy ez háborús, fasiszta dal. Attól kezdve nagyon lehalkult, a szövegeket is átköltötte. De még Magyarországon is átköltik a dalok versezetét, talán egy hete hallottam a tévében, „Szép város Kolozsvár, majd ott lakunk a Szamosnál”, és akkor tovább az a képtelenség, ██████████████████████████████████████ ████████████████████████████ hát akkor az ebben a közegben élő anyámat ne érteném meg?!
Megint nagyon elkalandoztam. Arra akarok kilyukadni, hogy ha egy egészséges, szép, huszonvalahány éves, romantikus nő elveszíti a párját a számára idegenben, és aztán egy életen át soha, még csak meg sem érintetik többé (hősiességből vagy kényszerűségből, hűség vagy gőg által vezetve, ne firtassuk!) – az bizony nagy tragédia. Józan eszét veszthette volna – de csak olyan lett, amilyen. Hálát adok az Istennek, hogy engem ettől a mindenki felett uralkodó, terrorizáló természettől megóvott. Én mindössze csak szeretem a dolgokat összefogni, és szeretem, ha a keservesen felismert helyes úton követnek… kell ennyi ahhoz, hogy ebben az állandó iszapesőben szét ne málljon az egyéniség.
Mert mi, Balázsom, egyelőre nem fordíthatunk szembe semmit, csak a tartásunkat. S ez van a legnagyobb veszélyben. Nem kell messzire menni, Kálmi apád ezzel az elhamarkodott ██████████████████████████████████████████ Viszont akkor te nem volnál! Te, egyetlenem! S ha így nézem, más megvilágításba kerül minden.
Kálmus forgolódik, nem tud elaludni, amíg én is le nem fekszem. Ég a szemem a huszonötös körte mellett, lehet, hogy a Te „tündérlányod” hamarosan okuláréra szorul?!
Ritka ronda tavasz van! Nem merem a magokat leszórni. Ekaterinát meglátogattam – már egész szépen elboldogul. Szeretne egy új macskát, mert az a csúf, girhes, amíg a kórházban volt, megdöglött. Mintha 60engem hibáztatna érte! Hát a macska igazán nem jutott akkor az eszembe. Elég volt a dögöt eltakarítani szegény Ankucának. Új macska! Valahogy lebeszéltük.
A tél legyen tél. A tavasz: tavasz. Megint rossz a közérzetem. Balázs ma elég könnyedén vált el tőlem. Persze, mert Ankuca ígért neki egy kanál kristálycukrot, ha nem hisztizik. Milyen lelkes voltam, még a minap is! Aztán rám jön ez az érthetetlen lehangoltság.
Tegnap arra gondoltam, hogy milyen furcsa dolog egy ilyen napló. Neked írom, Balázs – ez színtiszta igaz. De néha olyasmit is leírok, amit te úgyis magától értetődően ismerni fogsz majd – szinte fölösleges rögzítenem. Lehet, hogy titokban arra vágyom, olvassa majd más is?! Szélesebb körben?! De hát ez itt reménytelen. Különben is: nem képzelem magamat írónak. Idestova ötven felé közeledve. Bár „senki meg nem mondaná!” – az én lovagom, Kálmus szerint. Jó, jó. Én viszont tudom. Persze, valójában még negyvennyolc sem vagyok, ostobaság ez a szándékos öregítés. Mazochizmus.
Ki kéne mozdulnom – fel a hegyekbe. Petruhoz. De kitartóan esik az eső. Fűtés – a tavaszra való hivatkozással – egyáltalán nincs. Jobban fázom, mint télen. Nyirkosak a szobák.
Kálmus hozott két jegyet. A municípiumi bizottság nagytermében a váradi színház magyar tagozata játszik. Mágnás Miska! Bezzeg ███████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██ . Helyette Mágnás Miska! Mindegy. Elmegyünk. Csak ne volnánk ennyire a városszélen, ilyenkor érzem „különállásunk” hátrányait is. Talán elég lesz a három liter benzinünk, fölveszem azt a húzott ruhámat, amit még hetvenhétben vásároltam egy magyar butikban Gyulán.
Ezért nem volt érdemes. De utána bejutottunk a Doina szálló éttermébe, és virslit ettem, egészen ízletes vegyes salátával, és valami krémet, aminek nem volt az az undorító mellékíze… ezt máskor is meg lehetne csinálni. Nem olcsó mulatság, de legalább egy-egy jó falat! „Találtam” Balázsnak két kerek poháralátétet, csak egy kicsit maszatosak. Kálmus azt mondta, gyönyörű vagyok a levendulakékben. „Csak úgy világít fölötte a bársonyszemed!” Kár, hogy Balázsnak még nem való a színház. 61Mindenesetre gondom lesz rá, hogy én vigyem majd először színházba. Egy jól kiválasztott darabhoz.
Kezd kiderülni. Holnap elültetem a vasvirágokat. A mályvarózsám már évek óta nem kel ki. A törpedáliám palántában sorvad el. Talán túlzottan napigényes.
Nagypéntek. Ha nem volna Helyapáti tisztelendő úr, talán még ez sem jutna az eszünkbe. Húsvét nincs! Nekik. Egyszerűen eltörölték. A böjtöt viszont megkönnyítették. Balázst elvittem a főtéri templomba, óvoda után. Egy órácskánk volt csak szabad, Ankuca kötötte az ebet a karóhoz, hogy a gyereknek néha otthon is kell aludnia… érdekes! Éppen húsvét előtt! De amit akartam, így is megtörtént. Csendesen álldogáltunk a püspöklilával behúzott koporsó mellett; Balázsom nagyon megilletődött, csak nézte a halvány, tört nyakú Krisztust, a naturálisan domborodó sebeket, a kis szája lefittyedt. „Mami, ez ugyanaz a Jézuska, aki karácsonykor megszületett?” „Ugyanaz, Balázs.” – „Ilyen gyorsan megnőtt?” – Hát egy kicsit nehezen értette meg, hogy a valóságban ehhez harminchárom év kellett… De amikor megértette, tovább kérdezett. Ki is kellett vinnem a templomból, mert részben mosolyogtak, részben pisszegtek. „Mamikám, én is leszek még harminchárom éves öreg?” – „Leszel, leszel. Még nyolcvanéves is.” – „Azt nem szeretném. Mert akkor bottal kell járnom, mint a Bábusnak.” – „A Bábus nem olyan öreg, Balázskám! Csak beteg.” – Sokáig hallgatott. Sétáltunk, kéz a kézben. Már nem esik le olyan korán az este… Aztán hirtelen azt mondta: „Ez rossz, mami… Amikor majd karácsonykor látom a babát a jászolban, előre tudni fogom, hogy a gonosz emberek úgyis megölik…” (Lehet, hogy nem pontosan így fejezte ki magát, de az értelme ez volt!) Megrendültem. Mit feleljek?! Hazudjak? Isten segített; végeredményben egyszerű: „Ne arra gondolj, hogy megszületik, és meg kell halnia… hanem arra, hogy lám, itt fekszik halva, de mégis újra megszületik… mert feltámad.” Megnyugodott. Elengedte a kezemet, és három lépést előreszaladt. Valami kavicsot talált a porban, azt piszkálgatta.
Ki fogom harcolni, hogy húsvétvasárnap nálam legyen, elviszem Helyapáti tisztelendő úr miséjére. Meggyónok, megáldozom. Feltámadunk, Balázsom! Feltámadunk!
A buszon majdnem agyonnyomták, s csaknem eltévesztettem a megállót is, olyan mocskosak voltak az ablakok. Ankuca már lesett minket a hatodik emeleti betonerkélyről. Kálmit bent tartották. „Nagypénte62ken?” – kérdeztem, mire Ankuca – eléggé foghegyről – odavetette, nem az a lényeg, hogy nagypéntek vagy nem nagypéntek, hanem hogy a szabad idejével önkényesen rendelkeznek. Már a nyelvemen volt a kiigazítás, de lenyeltem. Nem bőszítem fel. Különben is vakkal vitatkozni a színekről, ostoba dolog. Az a fontos, hogy Balázs holnapután nálam lehessen… „Gyertek ki már szombat este vacsorára” – mondtam, s valami finomat (csak tudnám, hogy mit!) beígértem. Ez hatott! A meghívást még meg is köszönte. Bocsánatot kért, ha egy kicsit nyers volt. De Ekaterina agyonzargatja. Semmi se jó neki, amit ő csinál, csak kritizálni tud.
No, majd Ekaterinát is beiktatjuk! A jövő héten! A te mamid, életem rendező csillaga, nem hátrálhat meg semmi feladat elől! Ezt jól jegyezd meg!
Ma huszonnyolc éve született Farkas. Három héttel előbb, mint vártuk. Nagyon sietett, már akkor is. Őt könnyen szültem. Érdekes, hogy Kálmiért szenvedtem meg jobban, pedig Farkas állt közelebb a szívemhez. Halálosan szomorú ez a múlt idő… Farkas, Farkas. Milyen tökéletesen elhagytál engem! Minket. Vajon mi az, amit odaát tehetsz miértünk? Mikor jut az el idáig? Mikor utazhatom újra? Látod, röghöz kötöttél engem, elvetted azt a kis pezsdülést is, amit az életemben a magyarországi út jelentett, nem is annyira Budapest, hanem Gyula vagy Makó, ahol már egészen otthonosan mozogtam, hasonlított, a méretek hasonlítottak ehhez az ittenihez – talán csak a táj viszonylagos lapossága riasztott, a hegyeink hiányoztak, amit azonban ellensúlyozott a viszonylagos árubőség, de Isten a tanúm, nem ez volt a legjobb, hanem az, hogy ha megszólaltam magyarul, senki sem nézett rám görbe szemmel, nem bénított a kitaszítottság tudata, amit eszmélésemtől a zsigereimben hordok. Kálmus azt mondja, eltúlzom, talán azért is, mert szerencsétlenségünkre ez már nem az a színmagyar környék, már a kezdettől tendenciózusan felhígították… Talán Csíkszeredán kéne élni. Hat éve rándultunk át, a csíksomlyói templomhoz, még Kálmi is velünk tartott (kellett neki gyerekfejjel így megnősülni!), egyetlen román szót nem hallottam… külön kis birodalom! Erre jelentette ki Farkas: ez csak illúzió! S mint minden illúzió, a leplezetlen valóságnál veszélyesebb… Ó, Farkas! Talán nem kellett volna a „Farkas” nevet kapnod a keresztségben… Farkas, elsőszülöttem, merre vagy? Megkapod-e végre a leveleimet? Miért is téged hibáztatlak, amikor █████████████████████████████████?
63Egyébként meggyóntam. Halálos és bocsánatos bűnök! Istenem: ki tesz különbséget?
Mert hát, Teremtőm, milyen is vagyok? Néha elmulasztom a misét. Ez „halálos”. (?) És lopok… Például a télen ████████████████. De ha ez bűn! Nem gyilkolok. Még egy csirkét sem. Paráznasággal pedig – a szent házasság kötelmein kívül – igazán nem vádolhatnak. Felebarátomtól semmit el nem kívánok – igaz, senkinek nincs semmije, ami irigységre sarkallna. Ha lehet, nem hazudok – legalábbis nem tudok róla. NEM GYŰLÖLKÖDÖM – pedig, láss a szívembe, Uram, ez a legnehezebb, amikor ████████████████████████████████████████████████ ███████████. Vajon mindent bevallottam-e? Vajon ismerem-e minden vétkemet?
Krisztusom. Uram. „…nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” – Miért érzem ezt ilyen erősen? DE CSAK EGY SZÓVAL MONDD, ÉS MEGGYÓGYUL AZ ÉN LELKEM!
Este érkezik a család. Konzerv paradicsomleves és krumplis tészta. Fejedelmi!
A gyereknek hőemelkedése lett reggelre. Nem vihettem magammal a templomba. Kálmus, jó emberem pesztrálta. Egy kicsit elkéstem, s már rögtön az „Ite missa est” után visszarohantam. De azért megáldoztam. Helyapáti tisztelendő úr kezének Trial Super-szaga volt. Lehet, hogy a szennyesét maga mossa? Miért ne? Rajta kívül senki se lakik a parókián – csak néhány öregasszony jár hozzá besegíteni. Helyapáti – ma láttam ezt meg először – tulajdonképpen nagyon vén már. Alig tud a szentségimádásból feltápászkodni. Fel kellene ajánlanom, hogy
Három napig tüsszögött, köhögött! Három napig putyukáltam… „Hol fázta meg magát?” – kérdezte Ankuca, a két szilvafolt a szeme alatt besötétedett, már vártam, hogy engem vádol, mert hűvös a főtéri templom, de nem… ezt írjuk a javára!
Nagyon bánt, hogy legalább egy kis csokoládét nem tudtam a gyereknek húsvétra szerezni. Nekem – emlékszem – olykor-olykor jutott még egy kis ezüst nyúl, sőt (Farkasnak vagy Kálminak?) egyszer hoztak át Magyarországról egy világoslila tojást, a lila sztaniolpapír dúsan hullámosítva vagy inkább fodrosítva, smaragdzöld selyemmasnival átkötve, sárga mimózával díszítve, és a tojást ketté lehetett venni, a belsejében ru64mos meggy, marcipán… még doboz is volt hozzá, valami osztrák importcikk. Mikor jut Balázsnak ilyen?
Ma már vissza kellett őt vinnem. Már az orrocskája sem folyik. Egyáltalán nem volt nyűgös, jól viseli a betegséget, bele nem fárad a mesébe! „Na, mami, ma jól bemeséltem magam” – ezt mondta! Szenzációs! Ha én kimesélem magam, akkor ő, logikusan, ezáltal „bemeséli”! Még Farkas sem volt ilyen fantáziadús.
Most aztán lesz mit a kertben kapirgálni – jól elmaradtunk a tavaszi munkával. Bár ez nem haszonkert. Eredetileg sem volt az. Azért meg kellene próbálni csirkét nevelni. De mivel etessem őket?!
Szuttyongatom Kálmust: fogjon már bele a meszelésbe! De amilyen szorgalmas általában, néha úgy halogatja. Minden este fölzaklatva jön haza. Kérdem, mi van, mi van…? De csak legyint. „Minek kétszer bosszankodni?”
Ma felvittem a tejet Ekaterinának. Csak úgy tudom ezt megoldani, hogy a magunkéról lemondok, mert hiába állok sorba kétszer, mire másodszorra sorra kerülök, elfogy… Balázsom, ÁLDOZATOT KELL HOZNI!
Rendben van a házunk tája! Csupa hólyag a tenyerem, de megérte! Annyira szeretem ezt a kertet. Így, ahogy a ház előtt lejtősen fut a völgynek. A kaput Kálmus kezelgeti: öregapám kapuja ez még, ki ne rohadjon, szú meg ne egye, gomba ki ne kezdje! Néha (ha erre vetődnek) lefényképezik a turisták, bár nem eléggé látványos nekik, mert még valódi. Nagyon elszaporodtak az ál-székelykapuk. Van, aki a régi helyébe építtet sokkal magasabbat, cirkalmasabbat. Az éhkoppot ezzel ellensúlyozza. Előbb-utóbb a miénk is felmondja a szolgálatot. Akkor majd lehet gondolkodni: hogyan, mit helyette? Itt, ez előtt állt mindig a lócám. Ezt a kereszt alakú fabetétet néztem, amikor Kálmus jó emberem még legényként hízelkedni, kóstolgatni ide-idejárt. A kaputető zugolyaiba annak idején madár fészkelt, most ide dugják az újságokat. Az Előrét, az Igazságot és az Utunkat. Ha eláztatja az eső, hát eláztatja. Egy-hét múlva is ugyanazt írják, mint egy héttel ezelőtt. Az ilyenfajta cikkírásra nem lehetett volna Farkast soha rávenni. Nem minden, hogy valami magyarul van. Magyarul olvasni a sok baromságot talán még megalázóbb. Sajnos, a kerítéslécek nagyon meglazultak, az egyik kifelé dől, a másik befelé, Kálmus minden tavasszal kiigazítja, de az ősz–tél mindig újra megrongálja. Kálmi egy időben próbált is minket rábeszélni, köl65tözzünk be a központba, kényelmi szempontból igaza van, s ha a helyzet így halad, még inkább igaza lesz, – de én már nem tudnék ott megszokni. Ahányszor bebuszozom, fölfordul a gyomrom. A gázolajnak valami fertelmes, kozmált festékszaga van – hasonlít a tömjénre, mégis, mintha méreg pufogna ki a teherautókból, buszokból… Szerencsére, Kálmiék blokkja is egy kissé kiesik, nem kell a gyereknek ezt az ártalmas bűzt beszívnia!
Ezt – ami a kert a házzal – fénykép nem tudja visszaadni. A panorámát. Még a színeket sem. A mi házunk az utolsó. Mellettünk az Isten tudja hová tűnt (költözött?) Kerengőék romtanyája (meddig áll majd így, gazzal borítva?), aztán Berculuciék, a három éve elhunyt Korondi bácsi helyén, aztán Madarasék, akikről ████████████████████████████████████████████████████ █████████. Berculuciékkal sem beszélőviszonyban, sem haragban nem vagyunk. Így a legbiztonságosabb. Sajnos, Madarasnéval „beszélgetünk”. …Majd egy legelőféle következik, majd egy meddőhányó, aztán az új lakótelep és úgy a többi. Egy kicsit följebb a kistemplom a parókiával, sokan járnak ide, Helyapáti kedvéért, a központi részekből is. No és a régi Jancsi-vendéglő, szinte a Vörös Csillag lakótelepbe ékelve. Az egykori kocsmárost hívták Jancsinak, ez aztán a mostani „kezelőre” is ráragadt… Máig sem értem, miért maradt meg ez a ház a kerthelyiséggel. Lánykoromban ide jártam táncolni – no nem bálba, csak szombatonként össztáncra… Csak be kell hunyni a szemem, és látom magam előtt a régi környéket: a házacskákat, harmonikusan, de nem centire kimérve, a tájban – a mostani fegyházra emlékeztető Steaua Roşie lakótelep helyén. Amikor „modernizáltak”, egyúttal kicserélték a népet is. Még véletlenül se itt kapott lakást, akinek a hajlékát lebontották. Kálmiék is abba a város másik szélén lévő, korábbi blokkba kerültek, sajnos.
Attól tartunk, hogy előbb-utóbb felszámolnak minket is. Bár ennek ellentmond, hogy bekapcsolták a gázszolgáltatást. Kálmusom azt mondja, ezt kizárólag Berculuciék kedvéért tették, akiknek – férjnek, feleségnek egyformán – fontos és titkos állami megbízatása van. De akkor miért ide jöttek, s miért nem az ő számukra ██████████████████████████████████████████████████? Ezek az igazi rejtélyek! Ámbár itt is kell lenni belőlük. Csak ez lehet a magyarázat!
De ha egyszer ezt is „átszervezik”, mégis – Te már, Balázsom, nem felejted. Akkor sem, ha minket innen elkényszerítenek. Ilyen ideális fekvésű környéket hol találsz? Felettünk a hegy (odanéz majd a szobácskád ablaka), alattunk a völgy, de szemben újra csak a hegyek gerince… A 66hegyoldalban lakunk, a ház van följebb, és szalad a kert, lágyan lejt a völgy felé… Ez a ház még tornácostul jól meg lett alapozva, soha meg nem csuszamlik, hacsak fölöttünk a hegyet meg nem bontják… És fehér! Balázsom, fehérek a falai, és a nap vándorolva süt be, hol az egyik, hol a másik szobába, és van levegő, levegő…! Igaz, nincsenek haszonfáink. Öregapám Lukács még az erdőtől hódíthatta el, kerítgette körül magának a négyszázhúsz négyszögölnyi tájat. De van juharfánk, egy szép nagy fenyő, tölgy, bükk, vegyesen, és a kedvencem, az olyannyira óvott utolsó égerfám… majd külön-külön meg foglak tanítani téged, bemutatom, Fehérlófia, őket, hogy név szerint is meg tudd különböztetni… Te majd nem engeded kivágatni az én temetőillatú ingó-bilogámat, a bukszust – a te feleséged majd szintén ültet virágokat a kapuig vezető lépcső mellé, egy lépteid vigyázó egész virághadsereget… Az utolsó öt lépcső porlad, az én Kálmusom már készül rá három esztendeje, hogy megreparálja.
Nem tudnék másutt élni, Balázsom. Talán ha ollóval körbevágná, exkavátorral mélységében is kiemelné egy isteni kéz ezt az egészet, s úgy helyezné át a határon… de azért a város is legyen benne, mert ezt az új keletű szagát ugyan nem viselem el, de a látványa a szívemhez nőtt, szép kis város ez, ide jártam iskolába, szép kis város a patinás épületeivel, a zegzugos utcácskákkal… ami kívülről látszik, azt még rendbe is hozták, különösen a centrumban. A külső szemlélő nem is hinné, mi van belül… Nem sikerült mindent tönkretenni!
És a megye is hiányozna, a szomszédos falu… a hegyek, a völgyek, az ösvények, a tisztásom, a mart, fél óra járásra a folyó… Egyszóval, Balázsom, reménytelen remény innen kimozdítani Sudár Anna mamikádat!
Majd együtt ápoljuk nyáron a virágokat. S hátha szerencsénk lesz a káposztával. A napraforgó magja pedig kitűnő csemege.
Holnap május elseje. „Munkaszünet.” Kálmust már reggel ötre berendelték. Balázst Ankuca elviszi magával a felvonulásra. Arra számít, hogy gyerekkel talán korábban megszabadul.
Szaggat a hátam: időváltás. Nem tudom, mit kívánjak. Áztassa el az eső a ████████████████████ tábláikat, vagy legyen verőfény, és akkor legalább nem kell esőben caplatniuk…? A kicsi (meg Kálmus) miatt inkább az utóbbi történjen, mégis.
67Kora este: Egyetlen éjszaka alatt igazi tavasz lett! Emlékszem arra a november eleji napra, arra a gyönyörű napra… Ültem a mart szélén, hullottak a színes levelek nesztelenül az ölembe, peregtek, peregtek… mintha tegnap lett volna, ma pedig már teljes, pompás tavaszi napot éltem, még a kötött kabát is lekívánkozott rólam, magam alá tettem a dúsan sarjadó fűbe, hevertem a tisztáson, nem győztem a sorsomnak hálálkodni, hogy nekem nem kell ordimbálva és lihegve krepprózsákkal körbetűzdelt táblákat hurcolnom a Főtérig meg vissza – helyette szabad vagyok, nincs körülöttem senki, akár fekhetem hanyatt a délelőtti verőfényben, akár folytathatom a gyermekkori játékomat, amikor elhitettem magammal, hogy ezt a tisztást rajtam kívül senki sem ismeri – talán csak Petrunak mutattam meg, senki másnak, de ő sem léphetett a földjére. A méretei is emberszabásúak – hozzám igazodnak. Egy nagyobb táncterem az egész, sűrű bokrok, cserjék között lapul, az idevezető út avatatlan szemnek nem is látszik… Én itt valamikor be is rendezkedtem… fölhordtam ide az edénykéket, a kiszuperált kispárnámat, egy ócska takarót, egy lyukas ernyőt – tulajdonosi méltósággal szakítottam ki a nagy természetből ezt a részt egyis-egyedül magamnak… Asszonykoromban sem lettem a külön birodalomhoz hűtlen: ha csak egy órácskára is, de ki-kiszökdöstem egy könyvvel. Azonban sem Kálmust, sem a gyerekeimet nem hoztam ide föl soha. Máshová, ezer helyre is, igen. De ide nem. Ezt nem akartam megosztani senkivel. Jobban hozzám tartozott, mint a szobám.
Balázs, ez az én rejtekhelyem. Itt ábrándoztam, itt sírtam. Itt sirattam el az anyámat is, nem a temetőben. Itt tervezgettem az esküvőm előtt az asszonyi életemet. Itt képzeltem el a gyerekeim jövőjét – hogy milyen eredménnyel, látod… És rólad is itt tudok a legédesdedebben gondolkodni… de csak ritkán jövök fel, nincs olyan közel, huszonöt perc járás a háztól, némi kapaszkodóval, az oldalam bele-belenyilall, mire felérek De ha már fönt vagyok: az teljes védelem! Mintha még az anyám méhe venne körül. Majd meglátod! Mert téged fölhozlak ide. Ezen a nyáron érkezik el az ideje: amikor már meg is tudod jegyezni, át is tudod érezni a szépségét. A martot már láttad: de tavaly még féltél a hirtelen mélységtől, a habosan gyűrűző víztől – bevallom, ott még én is félek néha. De itt soha! Talán ide kellett volna felhoznom Farkast, talán itt meg sem találták volna. De ki, ki tudta előre? Nem jelentik be, ha valakit el akarnak vinni.
A tisztás közepén van egy kerek fehér kő is. El nem tudom képzelni, hogyan került oda. Ez a kő az én külön oltárom. Remélem, ez nem 68valami pogány dolog: lekuporodom mellé, és imádkozom. Aztán megérintem a követ, és úgy vetek keresztet. Kislány korom óta. S itt suttogom el a kéréseimet. Mint ma délelőtt is.
Friss, parányi levelek, csupa duzzadás minden! Lüktetés! A levegő mint az Isten lehelete. A nap fátyol nélkül. És tétova, majdnem emberien változó szél: hol innen, hol onnan lapigat foltokat a fűbe; hol balról csiklandja a fülem tövét, hol jobbról hajtja a puha hajszálakat a számba… Ez a még meg nem szokott tavasz gyönyörűsége, a hirtelen rácsodálkozás gyönyöre: aztán valahogy természetessé válik a szépség, mint ahogy természetessé válik a latyak is, köd is a késő őszben – az első megrázkódtatás után. Mindent meg lehet szokni, életem rendező csillaga, még ezt a rettenetes kitaszítottságot is, amit születésemtől fogva érzek. Azt a képtelenséget, hogy miért nem lehetek otthon ott, ahol tulajdonképpen otthon vagyok…? Azt a lenézést, hogy miért szólok azon a nyelven, amin az őseim mind előttem, azt a fal melletti surranást, ahogy meg-megrezzenve sompolygunk születéstől halálunkig, mintha valami halálos bűnt követtünk volna el… Halálos bűnt, aminek a megtorlása csak ideig-óráig halasztódik, de sohasem tudhatjuk, mikor hajtják végre rajtunk az ítéletet… Ó, Istenem! Így élni! S nem egy esztendőt, nem is tizenötöt, mint a harmadolásban joggal reménykedő akár leghitványabb gyilkosnak is – hanem valóban az életfogytiglant leélni…! Jusson belül kitaszítottnak lenni, édes Balázs, Fehérlófia; én nem akarom, hogy ezt az állapotot megtapasztald. Hiszen – Helyapáti tisztelendő úrnak igaza vagyon – ez az egész földi vándorút is tulajdonképpen kitaszítottság: egész szomorú valónkat az elveszett Paradicsom utáni sóvárgás hatja által… Hát hogyan lehet ennek az alapvető kitaszítottságnak még azt az enyhületét is valamely szerencsétlenektől elvitatni, hogy legalább hazát teremthessenek a száműzetésben, hogy legalább belakhassanak és virágoztathassanak egy parányi darabkát ezen a keserves, de tavasszal mégis oly reménykeltően föltündöklő sárplanétán?
Az égből kibukott lélek még a földi hazából is kibuktatva: miféle rendelés ez? Hányszoros kitaszítottság itten megszületni? Tanújaként az emberi értelem megcsúfoltatásának – szégyenkezve mások helyett a pojácaszóért, kényszerű némasággal támogatva a megafonok bömbölését, hogy már-már az önbecsülés is elbujdokoljon… Vagy gyökeret föltépve, sebezve és sebződve, adódó jó széllel röppenni innen tova? Kálmi apád és Farkas fiam. Melyik sorsért imádkozzam néked, Fehérlófia, ha Isten zsámolyánál képzelve magam a fehér kő előtt, azt a lopott órát érted megtérdeplem…? Mit kérjek számodra, én, szegény Sudár Anna, aki 69még azzá se válhattam, amit az egyébként nagyon is körbenyirbált, majd erős fonállal elvarrt asszonyi valóm tán csak megengedett volna… Hogyan lehetnék máriább a Máriánál, hogyan esdekelhetném, hogy légy Szabadító, ámbár kereszthalállal? Vagy jaj, eszményítsem-e az oly sok példával mostanság megtörténülő csonka-krisztusi vállalást: az esetleges megfeszíttetést, hiába…?!
Mi fakadhatott hát lelkem legbelső zsebéből ma ott, mi más, mint a ráhagyatkozás alázata: legyen meg a Te akaratod, Uram… de bűnömül róható-e az alázat mellé ikertestvérként folyton föl- s fölágalló követelés igénye: hogy legalább avass be, Uram, avass be ebbe a felsőbb akaratba, legalább sejteni engedd: Miért, miért, miért?
– Ó, Isten – így fohászkodtam –, vigyázz a gyermekre. Tartsd meg őt, hogy amivé szánom, azzá lehessen. Hogy mi módon, s mi által, én meg nem mondom. A Te szentséges elméd majdan kifundálja. Fogadd el az életemet – de tőle a teljesebb életet már meg ne tagadd! S ne válassz el minket, Uram, soha!
Köszönöm ezt a napot, Istenem!
Ui.: Késő este. Kálmus holtfáradtan esett ágyba. Vissza kellett még vinnie a tablókat és a rudakat a központba. Egy pillanatra látta Balázst: éppen sírt, mert elpukkadt az egy szem léggömbje. Majd rájönnek, hogy okosabb rám hallgatni!
Hirtelen beborult. Egészen lejöttek a felhők a csúcs lábához. Semmi kék, semmi kék…
Ankuca azt mondja, Balázs azért élvezte a felvonulást!!! Élvezte! Csak már nyár lenne! Nem tudom, nekik mikortól meddig számít az idő nyárnak.
A szobát Kálmus jó emberem végre kimeszelte. Még fel is takarította a nagyját utána. Ha az ablakon innen kinézek – ezt Balázsnak is megmutatom majd –, egyenesen arra a kis, sovány fácskára látni, ami a köves oldalban, szinte minden humusz nélkül, a sziklák közt, a repedésben megél. Törzsecskéje, ágai, levelei vannak. Sem azt nem tudni, hogy került oda, sem azt, mi tartja ott életben. De szépen kizöldült, lám, az idén is.
Ekaterina bot nélkül közlekedik. Csak egy kicsit húzza a lábát. Nagyon elégedett: ősszel megy vissza az óvodába. Itt az ideje! Én is csak 70ember vagyok, nem hánytorgatásképpen, de nélkülem nem tudom, mi lett volna vele. Írjuk javára, hogy ezt ő is tudja. Szinte zavar, annyit hálálkodik. Persze, a hálálkodásába mindig becsúszik valami, amit fáj hallani. Aztán szó szót követ. Tegnap is, amikor az olajadagját felvittem hozzá, azt mondta, nagyon rendes vagyok, nem úgy, mint a többi magyar! Erre én: nem helyes egy egész népfajtát elítélni. Én sem szidom a románokat… Erre ő: persze, csak a háta mögött! Aztán gyorsan megcsókolt, és dicsérni kezdte Balázst. Mindig úgy dicséri, mintha egy idegen gyermek eredményeit ecsetelné, udvariasságból. Hogy lehet valaki ennyire közömbös az unokája iránt? Ámbár semmi, de semmi közös nincs bennük, az a kis vér szerinti kapcsolódás nem sokat jelent, ha a lelkük tökéletesen távoli… Nekem Petru például igazán senkim se, mégis jobban szerettem gyerekkoromban mindenkinél. Talán még anyámnál is jobban vonzódtam hozzá. Ha nem is vallottam be senkinek. S lám, most se felejtettem el. Még mindig örül a szívem, ha Petrut látom. (Meg is kell keresnem: hónapok óta nem hallok róla semmit.) „Te Istengyermek – én Istengyermek.” Bizony, nincs pusztítóbb, mint a gyűlölet.
Ma az jutott eszembe, hogy jó lenne, ha a Jancsi-vendéglőben lenne még tánc. Azok az egykori majálisok…! Egy-két román dal is a fülembe ragadt… „Rattarira-ratta… rattarira-ratta…” Meg az a tangó. „Lalele, lalele, fruomasele mele…”…Tulipánok, tulipánok… Tatáram, tatáram… Ez is az életemnek része. Nem lehet letagadni. Csak ne volnának ennyire belenyugvóak! Micsoda nemzeti dicstelenség!
A Jancsi vendéglőstől hallottam valamit. Állítólag Bukarestben negyven katonatiszt █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███████████████. Mind kivégezték őket. Jancsi azt mondja, hála Istennek, hogy egy magyar sem volt köztük. Én meg azt mondom, bizonyos értelemben kár, hogy egy sem volt… Farkas ebben egyetértene velem. Kálmi viszont lehurrogott: ne terjesszek ilyen híreket. Dehogy terjesztek! Jancsinál külföldi csoport járt, a vajat a reggelinél szinte teljes egészében meghagyták. Avas nekik. Az Isten áldja meg a kényes gyomrukat! Így aztán összegyűjtöttük egy tálba a darabkákat, csak sajnos, a meleg miatt gyorsan meg kell enni, mi71ért nem ért minket télen ilyen szerencse? Kálmi meg hozott tizenkét darab mokkacukrot, valami tárgyalás volt, és a figyelmes ügyfelek nem tették mind a kávéba… Kálmi nekem hozta el!!! Ez a Kálmi olyan csöndes, jó fiú, csupa tisztelet… csak ne vette volna el Ankucát, aki ellen személyében semmi kifogásom.
A mokkacukrot eltettem Balázsnak. (Egyet Kálmus elcsent, de nem szóltam érte. Kálmus örök gyerek!)
Balázs jún. elsején jön!!!! Előreláthatólag szeptemberig.
Már csak tizennégyet alszunk!
Már csak tizenhármat!
Kálmus nem akarja megérteni, hogy a gyermek éjszaka egyedül a szobában félni fog. Fokozatosan kell majd odaszoktatni. Viszont szerzett hármunknak egyhetes beutalót Efóriára, aug. végére. Kérdem, hogy kapta meg éppen ő? Azt mondja, sok hülyeséget kellett érte végrehajtani, sok okosat elhallgatni, és kinyilvánítani sok butaságot. Néha bámulom őt, mire képes – ugyanakkor egy picit el is szomorodom.
Én fogom megmutatni Balázsnak a tengert!
Nincs türelmem firkálni. Annyira várom.
Napirendet fogok készíteni, hogy el ne ússzunk a nagy örömben. Bölcsen kell felhasználni ezt az időt, hogy a hatása örökre bevésődjön. Nem szabad a puszta érzelmeknél leragadni. Most kell belesulykolni bizonyos ismereteket – most kell a morális tartását megalapozni. Az óvoda hiába magyar – a szöveg magyarul is éppoly kétségbeejtően alpári. Ekaterina gyakran váltogatta az óvónőket: az volt az elve, hogy a gyereknek és a nevelőnek egyformán árt, ha nagyon megszokják egymást… Ekaterina ősszel – ha egy kissé merev lábbal is – újra átveszi az uralmat. Nem fog Balázzsal kivételezni, ez nincs a jellemképletében, de arra szigorúan ügyelni fog, hogy a magyar nyelv ürügyén semmi olyat meg ne tanuljanak, ami ██████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████. Ez a feladat 72egyesegyedül rám vár. Nagy hiba lenne valamiféle folyamatos uszításba belefogni. Az nem volna méltó sem hozzám, sem Balázshoz. Arra kell a gyereket szoktatni, hogy saját maga legyen képes a jó és rossz között választani, azaz mi az igazság, és mi annak a legszemenszedettebb tagadása… Csak az a fájdalmas, hogy meg kell tanítanom a minimálisan kötelező mimikrire is, különben elpusztul. Itt van előtte intő példának Farkas. Aki annyit mindenesetre elért, hogy nem is találkozhatunk többé. S bár az ilyen ügyben az önző szempont nem számít, de (őszinteség!) azt a kevés jót is elvette, a dolgai következményeként, hogy néha-néha átruccanhassak Magyarországra… Nincs többé „kimenőd”, szegény Sudár Anna!
Bár ez is helytelen felfogás. Ez a gyönyörű Erdély, börtönnek kikiáltva! Amikor csak kiállsz a kapuba, és körülnézel: máris szabadságról, tágasságról, nyitott egekről sikolt minden! Ehhez kellett a gigantikus rosszakarat: a fészekből csinálni kalickát! De le kell bontani a rácsokat, előbb-utóbb – nem szökdöshet ki a réseken a nagyvilágba mindenki… Inkább ide kell visszahozni, Balázsom, a nagyvilágot! Meg fogjuk keresni a Petrukat – „magasabban” is. A fájdalom, a sértettség nem homályosíthatja el az eszünket, Balázs: minden nemzetnek vannak „nagyjai”, s most nem a kikiáltott senkikre gondolok, akik nem viselik el végtelenségig a gyalázatot… Te majd megtalálod őket is, életem rendező csillaga, te talán majd szövetségest is találsz a másik oldalon – akiket értünk szólni a saját tisztességük késztet, akikből nem veszett ki a jog- és igazságérzet, akikben él még az embertestvériség Bábel-előtti indulata… Én, kicsiny körömben csak Petrut találtam. De érte is hálás vagyok. Sőt: köszönetet tudok mondani még a közömböseknek is. Akik a Kollektívában egyszerűen csak keresztülnéztek rajtam – de legalább nem bántottak… Már az az udvariasság is hálára késztet, ha a magyar szó hallatán egy hivatalnok az arcát fegyelmezi, és nem oktat ki látványosan… Hiszen rossz itt mindenkinek! Kinek duplán, kinek szimplán. „A népet nem lehet leváltani?” Ó, édes Balázs. Dehogyisnem. Itt leváltottak egy egész népet. A pokolnak persze vannak fokozatai. S mi kerültünk a legalsó bugyorba. Mi vagyunk a „legek” a mínuszrekordok könyvében. Kétes dicsőség.
…Kálmus azt kérdezi, miért olyan piros az arcom, nincs-e lázam?
Már csak hármat alszom – optimista számítás szerint – és jön!!!
Megkerestem Petrut. Furcsán zavart volt. Azt mondta, „érzés jött belé, hogy kisleán már nem szereti őt”. Arany Petru! Megcsókoltam a 73jobb orcáját, eleredt a könnye. Nem leszünk hozzá hűtlenek. Sem én, sem Balázs.
Az utolsó magányos éjszaka! Úgy értem, a gyerek nélkül. Mert különben hogy lennék magányos, amikor Kálmus jó emberem még az álmomat is vigyázza.
Hát képesek voltak rá!! Egyszerűen nem hozták el! Még csak nem is üzentek! A tojáshab teljesen tönkremegy. Meg tudnám őket fojtani.
Semmi! Hát el lehet ezt képzelni józan, normális ésszel?! Kálmus nyugtatgat: nem volt a dátum pontosan megbeszélve. Június eleje… az lesz még egy hétig!
Hurrá, hurrá, hurrá! Itt van, itt van, befogtam az én kis csikómat, el sem is engedem, orruk tőle fokhagymás… Már nem is haragszom, rájuk nem. Majdnem elfelejtettem, hogy Ankuca jún. 3-án született, teljesen érthető, hogy össze akarták a dolgokat kötni… Gyorsan nekiadtam anyám piperedobozát, eredeti gobelinnel a tetején, Pierrot és Pierette, fodros nyakgallérral, csücsörítve… talán hiba volt kiadni a kezemből, hiszen annyira kedveltem, a tűzőfésűimet tartottam benne, de már úgysem szoktam feltűzni a hajamat, sem Balázs, sem Kálmus nem szereti. Ankuca viszont odavolt a boldogságtól, hallottam, ahogy odasúgja Kálminak, „ez igazi régiség, két-háromezer lejt is megér…”, Balázs pedig megkérdezte, a Bábusnak miért nincs ilyen, így hát egy cseppet sem sajnálom, hogy megváltam tőle. Ez is a példamutatás egy formája, mert könnyű azt odaadni, amihez nem is ragaszkodunk igazán…
Megegyeztünk a formaságokban: Balázst a nyár folyamán hetente meglátogatják, és beviszik Ekaterinához, amikor ő igényli. Ezt felhőtlen szívvel helyeselhettem: amikor Ekaterina igényli…! Ankuca egy kerek kiselőadásban kifejtette, milyen óriási segítség ez számukra, hiszen a Kollektívában a nyári hónapokban állandóan szinte sötétedésig dolgoztatják, Kálmi pedig bekerült valami municipiális bizottságba, a Combinatul Chimic révén, ez az előmenetel szempontjából nem megvetendő, én meg szándékosan nem kérdeztem, miféle „brancs” ez, ő tudja, mit csinál, felnőtt, független ember…
Kezdődik az együttes élet!
LÁM AZ ÁLMOK VALÓRA VÁLNAK!!!
74Persze hogy bemászott az ágyunkba! Kálmus megérti.
Egyszerűen nincs időm írni. ŐRÜLETESEN BOLDOG VAGYOK!
Nyelvfejlesztő játékok! Este az állomáson!!
Ez új! „Csiki-simi”, „fül-morzsi”. Csillagászati Kalendárium, még 1975-ből. Képes órákig elnézegetni. A Tejút. Az üstökösök.
Bál a tisztáson. Csodálatos. Majd később elmesélem.
A gyerek a legmerészebb álmaimon is túltesz. Teljesen, mintha az enyém volna! Hiszen lehetne az enyém.
Negyvennégy éves korban szülhettem volna. Sőt még most sem biológiai lehetetlenség. De minek szülnék…?
Ő az enyém
Minden régi vers eszembe jut. Petőfi, Arany, Ady, József Attila. Olyan memóriája van, hogy háromszor hallja, és már ismétli. Gyönyörű az idő, ilyen nyár, ilyen meleg, ilyen zavartalan napsütés… ezen a tájon szokatlan. Elolvadt a hó a csúcson.
Ezt is nekünk küldi, Balázsom, az Isten!
Nagyon fontos, hogy szeretetre neveljem. Szeretetre, amely nem zár ki senkit. Szent Pál levelei. „A szeretet soha el nem fogy.”
Anna-nap. Nemigen tartunk névnapokat. Anyus Márta volt. Július 29.! Amikor még élt, megültük, összevonva. Ő ragaszkodott hozzá. Egyszer állítólag – valahol Füreden – ő volt az Anna-bál szépe… Istenem! Bálok! Hívságos vágyak ezek! A névnap nekem különben sem sokat számít. Annyi Anna van… tulajdonképpen Ankuca is az. Amikor megszülettünk, az igen, az fontos! Az a balcsillagzatom… De miért e fekete? Itt szuszog az én édesem mellettem. Tombol a nyár.
75Kálmi születésnapja. Az „oroszlán” jegyében. Még csak huszonhét éves, és már családapa… Kedves Kálmikám: te és az oroszlán! Farkasról semmi hírem. Balázs tiltakozik a naplóírás ellen. „Mami, belém írjál…”
A VALÓSÁG MINDEN PAPÍRMUNKÁNÁL TÖBBET ÉR!
Ekaterina egyetlen délutánra igényelte, eleddig!! „Mit csináltatok?” – kérdeztem a gyereket. Vállat vont, és valami cintányérról mesélt. Nem akartam faggatózni.
Holnap indulunk Efóriára! Vonattal. Rendkívül szerencsés időpont: nem kell aug. 23-án itthon lenni. Bár így lemaradunk a külön húsról. Igaz, tavaly is csak ígérgették, aztán nem lett belőle semmi. Talán a tengerparton lesz mit enni. Ott külföldiek is vannak, előttük titkolják a kriminális állapotokat. Mintha lehetne ezt titkolni!
Sajnos, köves a part! Ez nem Mamaia! Apró, éles kövek A szobában ázalékbogarak. De aránylag jó szobák – csak kibelezett tévével. A „szocialista” külföldiek külön blokkban vannak, még a lépcső sem közös. Erdélyi magyarral még nem találkoztunk Még így is „kiváltságosak” lettünk… Egy kicsit röstellem.
Összehívott a gondnok minket, „románokat”, a szálló halljába, „röpgyűlésre”. ███ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████. Egy teljes óráig, így!!! A gyereket Kálmus a hátára vette, a drágám a türelmetlenségtől kék-zöldre rugdalta a hátát. De nem mertünk távol maradni, Kálmus azt mondta, a gondnok jelenti, ki „tartózkodott”. A tenger szép. A tengert nem lehet elrontani. Balázsnak elmesélem a szegény kis hableány történetét.
aug. 26.
Elromlott az idő. Meg lehet itt őrülni. Egész nap esik az eső. A szobánk ablaka a szeméttárolóra nyílik, távolabb valami félbehagyott építkezés csontvázai. Ha a háromszori étkezés nem lenne, fordulnánk vissza. Néha még húst is adnak, fasírtfélét. Balázs zabál, kétpofára. Csupa zúzódás a hátsó felem: a tengerbe köveken kell becsúszni. Kálmus sokkal biz76tosabb úszó, de azért nem kéne a gyereket a hullámokba olyan vadul bele-beledobálni… persze, a gyerek élvezte. Olyannyira, hogy az esti fürdőzés kedvéért még a mesémről is lemondott… Ma erre nem lesz módja! Egészen szürke a tenger. Ma sor kerül a szegény kis hableányra. Aki késeken járt emberlábak helyett: csakhogy a szerelmese közelében lehessen. Még táncolt is neki, szörnyű kínok közepette! De a királyfi mást szeretett. S a szegény kis hableány már a tengerbe se térhetett vissza: sirállyá változott, s ott röpköd ma is, ég s föld között, bánatát vijjogja az emberi fülekbe… Az egyetlen mese, amit az anyámtól hallottam. Ő a végén mindig elsírta magát. Én meg haragudtam a lelketlen királyfira. Kíváncsi vagyok, Balázs hogyan reagál a történetre. Nem szeretném ezt a hetet sem kihagyni a foglalkozásból. Kálmus e téren túl engedékeny. Olyan dolgokat eszel ki, hogy a rémület is belém fagy a parton. Cápát játszanak, harapják egymást, aztán fölállítja a gyereket a vállára, még a kis lábát se fogja, s onnan bukfencelteti a tengerbe… prüszköl, nyeli a sós vizet, köpköd, de azért mászik a kis bolondja vissza, „még, még… papa, még, még…” – Én ebben nem tudok versenyezni. Most persze lógatják az orrukat. „Mami, mesélj… csak te tudsz igazán mesélni…” No igen, mert mindjárt el is játszom neki, amit mesélek…
Már csak egy napunk van. Nem is bánom.
Egy óra leforgása alatt kiderült az ég: meleg lett megint, kifejezetten kánikula. Mint az őrültek, rohantak le a partra. A hableányról egyébként Balázs úgy nyilatkozott, hogy minek jött ki addig a tengerből, amíg meg nem győződött róla, a királyfi szereti-e…? „Kis buta hableány – mondta, s félrefordította a fejecskéjét – azért persze sajnálom.” Ez új vonás Balázsban: ez a praktikus fontolgatás. Ezt csak Kálmustól örökölhette, Kálmustól, aki órák hosszat képes türelmesen magyarázni a már fáradt gyermeknek, hogyan kell bogot kötni, hogyan kell a villát fogni… Tudom, hogy erre is szükség van. De ennél sokkal lényegesebb a szellemi hatás. Amit csak tőlem (tőlünk!) kaphat. Kálmus rábólint, helyesel nekem, aztán máris tanítja fejen állni. Levág a gyereknek ötven fekvőtámaszt, a kis bolondom meg rögvest próbálja utánozni.
Olyan jó lenne naplementekor kiülni a partra. S nézni a tengert, kettesben. Illetve hármasban. De éles kövek mindenütt! Kerti széket, napernyőt is csak külföldiek bérelhetnek, dollárért. Különben is, ezek a „férfiaim” be vannak sózva… most éppen kagylót gyűjtenek, amíg el nem vágják a tenyerüket…
77A román üdülőtársak elkülönülnek, nem törődnek velünk, mi se velük. A „szocialista tábor” turistái – ahogy a szavakból kiveszem, zömében kelet-németek, csehek még elzárkózóbbak. Részben félnek, részben pedig fensőbbségtudatuk van. CCCccc! A nyugatiak strandrészét pedig dróttal elkerítették, még a vízben is. Legfeljebb a bólyán túl találkozhatnánk. De én nem tudok a bólyán túlra úszni. Pedig úgy szerettem volna egy kicsit gyakorolni a franciát. Legfeljebb az éjszakai bárba mehetnénk, a „valutás” szállodacsoportban. Oda meg akkor se kívánkoznék, ha történetesen lenne nyugati pénzem. Nem alkoholos csevelyre vágyom! Reménykedtem, legalább az esti sétákban: de hol sétáljunk? Préri, préri, préri… kő, kő, kő… Négyszáz méterre a parttól trágyaszag. És a kövek között – esküszöm! – patkányok.
Határozottan haza kívánkozom.
Újra itthon. Balázs sírt, hogy hozzuk magunkkal a tengert. Megígértem, hogy elmegyünk a Gyilkos-tóhoz. Van az is olyan szép, mindenesetre fenséges. Kálmust itthon rögtön beszippantották, pedig törvényesen még maradt szabadsága.
Rémes volt az út visszafelé, összekeverték a helyrezervációt, a mi helyünkön már ültek, egyszerűen nem lehetett felállítani őket, pedig románul magyaráztuk, hogy jogunk van nekünk is… úgy csináltak (három középkorú férfi), mintha egy szót sem értenének, a fülkében ülő többi utas nem akart belekeveredni, akik meg álltak, örvendeztek, hogy nem jobb nekünk se… Kálmusom szegény csökönyösen csak azt ismételgette, gyerekkel vagyunk, gyerekkel vagyunk, „sunt cu copilul, sunt cu copilul…” – a süket füleknek. Ami viszont gyönyörű volt a rosszban: Balázsom csodatétele. Nem tudom másként nevezni. Egy darabig hallgatta a meddő szövegelést, hol az én számból, hol Kálmuséból, aztán megrázta a fejecskéjét, befurakodott a padsorba, belenézett egyenként a három „siketnéma” arcába, alulról fölfelé. Kiválasztotta a középsőt, és se szó, se beszéd, rátámaszkodott a bal kezecskéjével annak a térdére, a jobb kezével pedig megsimogatta a szakállát… Azt hittem, elájulok! És mosolygott is, édesen, olvadóan. És még magyarul mondta: „De szép szakállad van, bácsi… akarod, hogy az öledbe üljek?” És akkor ez a zord alak (bár nem érthette a gyerek szavait) megfogta Balázst a hónaljánál, és a térdére vonta…!!! Rólunk ezután se vett tudomást, sem ő, sem a társasága. De a gyermekkel (románul) dumálni kezdtek. Módomban volt hallani, Balázs milyen folyékonyan csacsog románul is… Tulajdonképpen – mint már 78többször leszögeztem – ez helyes. Így helyes. De nem helyette! Bizony, nagy kísértésben voltunk Kálmusommal: ne rángassuk-e ki a gyereket az idegen ölből, de az eredmény végül minket is lefegyverzett: Dániel az oroszlán barlangjában! Hát ha ez nem csoda…!? S legalább neki nem kellett végigállni az iszonyatos kilenc órát, kánikulában, talpon, amíg végre Kolozsváron át tudtunk szállni… A dög vonat késésben zötyögött, megakadt, szép kis „express”! Penészes sajtot ettünk, újságpapír zacskóból, azt hittem, sose lesz vége az infernális utazásnak. De Balázs mívelt félúton egy másik csodát is: kihúzkodta a morc férfiút az ablak mellé, hogy mutogasson neki teheneket, s addig engem a helyet őrizni betessékelt… Épp idejében roskadtam le – büszkeség ide, büszkeség oda –, a bokám teljesen beledagadt a szandálomba, pedig fél súlyomat így is Kálmusom tartotta eleddig, s ezután már nem volt az ipsének pofája felállítani, morgott valamit, amikor Balázs a dolgot nyugtázva („Te jó bácsi vagy…”) visszakapaszkodott most már az én ölembe. Szegény jó Kálmusom viszont végigállta a napot – mire beértünk, egészen beszürkült az arca. Ennyit nem ért meg a tenger!!!
Ankuca fölényesen megjegyezte, hogy miért nem reklamáltunk? Reklamálni? Kinél? Hol? Kalauz föl se rémlett. Utólag meg…? Kártérítést kérni? Egy megalázó procedúrát végigszenvedni? Bizonygatni, abban a félelemben, hogy végül még █████████████████████ ████████████████████████████████████████████████████████████. Fontos, hogy végre hazaértünk!
Egyébként Ankuca és Kálmi már a házban vártak (a kulcsot náluk hagytuk, ha valami történne), meglehetősen izgatottan. Miután az előző vonathoz hiába jöttek elénk (lekéstük az „express” miatt a csatlakozást), nem volt türelmük a koszos állomáson rostokolva várni a bizonytalanra. Ankucát ilyennek még nem láttam! Teljesen kiborult, sírt. Azt álmodta, hogy a gyermeket egy polip lehúzta a mélybe, teljesen plasztikusan látta az álmot, még a polip szőrös karjait is meg tudta számolni, és hallotta a segélykiáltást, de ő is le volt kötözve egy sziklára, hínárral… „És én? – kérdeztem erre, nyugtatgatva – Én hol voltam eközben…?” – „Sehol, sehol, Anna kérem volt… ő volt csak egyedül…” Hamis álom, buta álom! Nem álmodna ilyeneket, ha igazán bízna bennem. De azért az aggodalmát meg tudom érteni. Én még aggályosabb lennék, ha ő vinné el Balázst a tenger mellé (vagy a hegyek közé vagy akárhová) mellőlem…
Azért ez a mai sorban állás nem hiányzott. Nehéz újra beletörni. Most volt az első nyugodt délutánom, hogy egy kicsit írhattam. Ez is csak azért, mert Kálmus hátracsalta Balázst a műhelybe, valami szerkeze79tet eszkábálnak össze, ami hasonlít a vitorláshoz, ezt akarják a Gyilkos-tóhoz elhozni. Mindenesetre még egyszer ilyen utat vonattal nem vállalok, muszáj ide-oda elegendő benzint szerezni. Ez Kálmus dolga. Mindenki ügyeskedik.
Kálmi ma azzal a hírrel ugrott ide, hogy vissza akarják adni Balázst szeptember közepén az óvodába, már így is sokat vesztett!!! Vesztett? Ugyan miből? Kálmi fiam, hát milyen befolyás mérgez téged, hogy ilyen ostobákat beszélsz? Bizony, jól megtépáztam a nyelvemmel, de legalább bevallotta, mi az igazi oka a nagy sietségnek – egyszerűen félnek… Ankuca fél, hogy Balázs jobban fog ragaszkodni hozzám, aki mégis csak a nagyanyja vagyok, mint hozzá, a tulajdon anyjához…! Esténként sírdogál, s míg egy részről elismeri, milyen könnyebbség neki ez a mostani helyzet, más részről lelkifurdalás és hiányérzet gyötri… Legyünk igazságosak. Én Ankucát mélyen meg tudom érteni. Hiszen látnia kell, ha van szeme, hogy… De a gyermek érdekében legalább a rossz idő beálltáig hagyják itt, miért szívná azt a szennyezett levegőt? Kálmi erre azt felelte, érveket mindig lehet találni. Télen is van indok, elég nyomós: minek a csöppséget hóban-fagyban hajnalonként hurcolni az óvodába? Ezen az alapon – ők, a szülők – örökre lemondhatnának az egy szem kölkükről… Szó szót követett. Kálmi nem szemtelen, nem is fölcsattanós, de azért a magáét szép kereken odateszi. Megint Farkassal példálózott (tudja, hogy ez nekem milyen fájó pontom). Farkas bezzeg még mutatóba se hozza ide a magzatját, a „fürtös fejű Barbarát”… Meg kellett erre válaszolnom. Ép ésszel a különbség azonnal felfogható. Az nem Farkason múlik, hogy nem jöhet át, és én sem mehetek. Kálmi logikája szerint azonban eredetileg Farkason múlott, tudnia kellett, a választásának és az azóta is „következetes” magatartásának mi lesz a következménye… egy olyan okos ember, mint Farkas (a színjeles!) ezt igazán felmérhette volna. Képtelen voltam megállni, hogy ezt az egyébként sajnos igaz „ténymegállapítást” meg ne toldjam, mintegy befejezve Kálmi gondolatmenetét: „Neked is tudnod kellett volna, édes fiam, bizony neked is, a saját választásod későbbi következményeit… amelyeket – bár rossz jós lennék! – még egyelőre teljes valójában fel sem lehet mérni.”
Az a baj, hogy azt hiszi ilyenkor, hogy Ankucát fúrom. Pedig Isten látja a lelkemet: nem. Sőt. Én Ankucát is sajnálom. Neki is jobb lett volna, ha egy román fiúhoz megy feleségül. De a végső adu mégis Kálminál van! Megfogja a kezem, keresi a tekintetem, és remegő han80gon azt mondja: „De anyukám. Végül is itt van Balázs. És végül is Ankuca szülte őt nekünk.” Itt lehervad a vita – miként most is. Már csak kérni tudtam (a könnyeimet befelé nyelve): még nem készültem fel a válásra. Túl hirtelen törtek rám. Minden előkészítés nélkül. Még annyi minden hátravan a közös programból… Kálmi jó fiú, végül is. Ígérte, türelemre inti Ankucát.
Csak egy hónapot még, Istenem!
Ui.: Ma volt Kálmusom ötvenötödik születésnapja. Negyed kiló kávét kaptam az én Jancsi vendéglősömtől, azt pántlikáztam fel, borzasztóan örült neki. Balázs is mondott neki versikét, én írtam: „Kálmus papa fúr és farag, nincsen köztünk ezért harag, Isten papát éltesse, unokáját szeresse…” – Kálmus meghatódott, de azért annyit megjegyzett, hogy mindennél nagyobb öröm lenne a számára, ha nem lepné borús pára éppen a születésnapján az én „bársonyszememet”. Megpróbálok ma este ránevetni. Azzal a régi kacagással. Amit annyira hiányol. Ha elaludt majd Balázs.
Jó hír: Balázs okt. 1-ig maradhat!!! Ankucát fölrendelték a megyeközpontba, valami továbbképzésre. Ekaterinával valami zűr van, Kálmi csak annyit mondott, lehet, hogy mégsem gyógyult meg egészen… októberben meg fogom látogatni. Én olyan egészséges vagyok, hogy szinte eszembe se jutnak a régebbi kis nyavalygásaim. Adjunk hálát az Istennek, mindenért! Nemcsak kérni kell Tőle: meg is kell köszönni, amit juttat.
Az idő is kegyes hozzánk, még egészen nyárias. Csak kora hajnalban szükségeltetik már a kendő, amikor megyek a napi elemózsiáért. Ezek a hajnalok: ezek az egyetlen rettegéseim. Egyedül kell hagynom Balázst, hiszen Kálmus is hatra jár… jó alvókája van, de azért folyton szorongok: mi lesz, ha egyszer felébred, és senkit sem talál a házban…?! Nagy kockázat, nem is merek szólni erről Ankucának. Elég magamnak átélni: nem fulladt-e a dunnába, nem találta-e meg a gyufát, nem mászott-e fel valahova, ahonnan aztán lebukfencezik? Már nem is emlékszem, Farkassal meg Kálmival hogyan volt az ilyesmi, hogyan oldottam meg, igaz, őket vagy az óvodába cipeltem, vagy anyám ott volt azért mellettük, s ennyire nem tartottak akkor még minket állati sorban, legalább a minimális abrakot megadták nem volt bonyolult a mindennapi beszerzés…
Mindenesetre esténként tizenegyig is ébren tartom az én kis csikómat. Mesélek, ügetelünk, hancúrozunk az ágyban – ez a biztosíték arra, 81hogy nem ébred fel korán. Szegény Kálmusom emiatt eléggé kialvatlan – bár javasoltam, vonuljon át a gyerekszobába, de hát – s ez érthető – nem akar semmiből sem kimaradni… jó Kálmusunk.
Drága Balázsom, majd ha Te már sajnos, visszamentél, részletesen le fogom neked írni ezt a nyarat. Most képtelen vagyok rá. Részben nincs rá idő, részben pedig élek. Olyan gyorsan szaladnak a napok! József Attila írta (remélem, nem tévedek): „bársonyon futnak perceim”. Ezt a verset is elolvasom holnap neked!
Még van huszonhét napunk!!!
Már csak huszonöt nap együtt!!!! Ha vasárnap nem rendelik be Kálmust, megyünk a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szoroson át. A benzint ██████████████████████. Azért Kálmus sem élhetetlen! Csak ne boruljon be, ne essen, mert akkor nem ugyanaz a táj. Azt a látványt még szegény anyus is élvezte, s kivételesen nem Budapesttel hasonlítgatta össze, hanem a Grand Canyonnal. Amit valamilyen amerikai piff-puff filmben láthatott, mert ennek az egynek a kultúra és a szabadság karikatúrájaként nem vagyunk híjával. Ámbár újabban a magyar tévé is élvezettel sugározza az effajta baromságot – Balázsnak nem engedném nézni, de Kálmus olyan fásult estére, hogy szüksége van a legprimitívebb „gondolkodásoldóra”, ahogy ő nevezi ezt a sok sületlenséget. Így aztán óhatatlan, hogy a gyerek bele ne kukucskáljon – egy darabig, amíg a hős nincs veszélyben, parázsló pofikával bámulja, de ha rálőnek vagy ideiglenesen fogságba esik, vagy megkínozzák a daliás cowboyt (lovagot, katonát, vagányt), rögtön eltakarja a szemét, fúrja a fejét az ölembe… Néha attól tartok, ez a túlzott érzékenység nem is természetes, mégiscsak fiúgyermek, és mi mindent kell esetleg, sajnos a valóságban is átélnie erősíteni kéne a tűrőképességét. Hiszen még a meséket se bírja sírás nélkül végignézni, ha például a farkas kergeti a bárányt… Ki is találtam valamit. Felveszem ilyenkor a brillszemű kígyógyűrűmet (szegény anyus ujjáról húztam le, már idestova tizenöt éve!), amit éppen a kígyó miatt Balázs eddig a kezemről leutált – felveszem úgy, hogy a kígyó feje befelé fordul a tenyerembe. S amikor a cselekmény a képen valami „rosszhoz” közeledik, visszafordítom a gyűrűt, a kígyószem megvillan: „Varázsgyűrű, intézkedj! Forduljon minden jóra!” – Ez nagyon hat az én drágámra. Hiszi a varázslatomat. Ebben a funkcióban a kígyót is elfogadja. Csak arra kell vigyázni, ne legyen a befejezés is rossz a filmen… ilyenkor buzgón megmossuk utána a varázsgyűrűt, szappanos vízzel: a kígyó szemét biztosan 82valami piszok homályosította el… „Annóka boszorka – mondja erre Kálmusom –, kit nem tudsz te megigézni?!”
Istenem, csak süssön a nap hét végén!
Életem egyik legcsodálatosabb élménye!!! Tegnap reggel hétkor elindultunk, nagy drukkban, mert lógott az eső lába, de ötven kilométer után kezdett kásásodni az égbolt, s mire tizenegy körül megérkeztünk a szoroshoz, a fény átvágta a felhőket. Balázsom, életem rendező csillaga, most, ezen a napon láthattad azt a „levegőeget”, ami talán sehol sincs a világon, csak itt… Letettük a kocsit a hajlaton, körülbelül három kilométeres séta az út a szoroson keresztül a tóig. Kálmus jó nagyapád cipelt a nyakában, s te lenyújtottad hozzám a kezedet, csak úgy érezted magadat biztonságban, ha foglak én is… „Fölfelé nézz, fölfelé…” – biztattalak! Azt akartam, hogy a látvány, az első látvány örökre beleégjen a lelkedbe: ez a különös, meghasadozott levegőég, a meleg, szédítő mélykék az élesen sárga napsugárral, s közvetlenül a nap mellett óriási, foszladozó foltokban komorló felhőszigetek – sötétszürke, püspöklila, fekete cakkos színkeverékben; csupa vad szín, így együtt, gyönyörűség! Ez, ez jellemző erre a tájra: a metsző, tiszta napsütés és a tömött fellegzet, egyszerre, egy időben! Kálmusom próbálta lefényképezni, különösen azt a sötét felhőalakzatot, ami az Oltárkő fölött megtelepedett: egy nagy lepényhalhoz hasonló sötétség, egymagában, szinte mozdulatlanul, ha nem láttam volna, nem hiszem, teljesen Románia térképét formázta egy nagy lepényhal, kicsi, mohó szájjal… Kíváncsi vagyok majd a felvételekre. Kálmusom nem fotóművész, másrészt ezek az itteni „színes” filmek…!
A hőmérséklet percenként változott. Hol föl-, hol lehúzkodtam rólad a kabátkát. Ha bekapta a napot a „szörnyeteg” (ahogy te elnevezted), rögtön föltámadt a szél – de mihelyst „kiszabadult a gyomrából”, tüstént izzasztó meleg lett. Lementünk a köveken egészen a Békás-patak mellé, hát a kis hajódat sem itt, sem később a tónál nem tudtad megúsztatni, megmondtam én ezt jó Kálmusomnak előre, de a csobogást, a víz játékát a köveken órákig el tudtad volna csodálni… Guggoltál, egészen a szélén, én a nadrágod övénél fogva hátulról tartottalak (engem meg Kálmus a derekamnál fogva), és folyton azt kérdezted: „Hallod, mami…? Hallod?” – Nem tudom, mit hallottál, mit mondhatott a zubogó víz a türelmes kőnek – ez már a te titkod marad. Nem kérdezhettem meg, mit kellene hallanom, hiszen akkor lelepleződtem volna: íme, egy eset, amikor nem vagyunk az élményben teljesen egyek…
83Aztán beértünk a szoros legkeskenyebb részébe. Lekéredzkedtél Kálmus válláról, oldalról átölelted a lábamat, és így mentünk, óvatosan, majd’ föl-fölbukva, előre, a hirtelen árnyékban összetapadva. Egyszerre rettegtél, és egyszerre voltál elragadtatott: utánoztad a levegőeget. Fölpillantottál – majd lekaptad a tekintetedet, újra fel – majd újra le. Nem tudtál fönt maradni, de nem tudtál elszakadni sem a magastól.
Kálmus azt fejtegette, hogy ha itt kocsival halad át az ember, a sziklafalak szinte összeroppantják, olyan érzése van… Szegény anyusom szerint én Lukács nagyapóval jártam itt először, hároméves koromban, és az egész utat végigbömböltem – de hogy miért, arra már szegény anyám nem emlékezett… De te, Balázsom, már nagy vagy, majdnem ötéves! Neked vissza kell emlékezned!
Kálmus jött a nyomunkban, majd’ orra esett a sarkunkban, ahogy lassan tipegtünk – terelgetett minket, nehogy egy kocsi a nyakunkba hágjon. „Itt érzem csak igazán, Annókám, milyen kicsi és milyen semmi az ember… fölnézek és eltörpülök…!” – Érdekes – és ezt neked is elmagyaráztam, Balázs! – én fordítva érzem. Fölnézek: kétoldalt a mászhatatlan meredély, szinte a végtelenségig elzárva az eget. Középen – irdatlan magasságban – egy szabálytalan, keskeny szelet kékség, szabadság a börtön felett! Nézem, nézem, a nyakam megmerevszik, furcsa zsibbadás áll a tagjaimba, és határozottan érzem, hogy ki kell innen röpülni – és ki is tudnék röpülni, egyenesen a kék ragyogásba, fölé, fölé mindeneknek – csak itt kéne hagyni ezt a testet, ezt a ballasztot. Én, a testem nélkül képes lennék a szakadékból kiszállni…
Kálmusom zökkentett vissza, hogy maradjak még, maradjak még szeretteim közt egy kicsinyég… Pedig én nem a halálra gondoltam, Balázsom, legalábbis nem közvetlenül a halálra, hanem egy teljesebb életre, ahol az akarat uralja már a lehetőséget, ahol nemcsak a vágyaimban lehetek szabad, hanem a vágyak teljesítésében is…
Nem bírom a bezártságot, Balázs. A kicsukottságot. Én innen █████████████████████████. Bocsáss meg, Istenem! Nem készülök szökni! Csak majd Általad, azon a bizonyos órán. Kálmusom egyébként szokott realitásával azt is észrevette, hogy a meredek sziklafalon, legalább kétszázötven méter magasságban, ki tudja, milyen anyagból kirakott, ki tudja, milyen módon odaszegzett felirat van: TRǍIASCǍ 23 AUGUST, TRǍISCǍ CEAUŞESCU! CEAUŞESCU = PACE! Egyenlőségjellel! Még itt is! Megerőszakolva az ártatlan természetet! Egy kicsit elment a kedvem a továbbiaktól, de akkor valami pihenőhelyhez értünk, ahol a legnagyobb meglepetésemre bárányhúsdarabkát lehetett venni, és egy rostély 84fölött nyársra húzva saját kezűleg megsütni… Ezt nem hagyhattuk ki: hús! És maga a sütés! Balázsnak milyen ritka mulatság!!! Forgattad is, drágám, lelkesen a nyársat, hát a hús, mire úgy-ahogy megsült, kormos is volt, büdös is, rágós is, csupa csontszilánk – de mégis! Egy pillanatra megcsapott a szabadság lehelete – a szabadságé, még itt, a földön! Mert még ez a semmi dolog is elkápráztat, hogy a kezembe vehetek egy nyársat, és rászúrhatok valamit, ami legalább hasonlít a húshoz… Te is így fogsz fölnőni, Balázs, így agyonnyomorítva? Mert tudod, mindenem, azért fáj különlegesen ez a teljes nincstelenség, mert valamennyien tudjuk, hogy ez nem törvényszerű, hogy lehetne, ha nem ez a ████████████████████████████████████████████████████████████ akik ██████████████████████████████████████. Ez a nyomor indokolatlan és indokolhatatlan. A háború után több mint negyven évvel jegyrendszer… De ez most megint mellékvágány. Az egyszeri lány csak a kályhától tud elindulni a táncba – lásd, én meg mindig a kályhához térek vissza!
Az egész nap – összességében – csodálatos volt! Üldögéltünk a pihenőhelyen egy órácskát, Kálmus közben visszagyalogolt a kocsiért, hogy a maradék utat már ne kelljen lábon megtenni. Kettesben üldögéltünk, illetve te hintáztál a korhadt korláton, folyton a sarkadban voltam, attól féltem, szétroppan a deszka, és ráesel a kövekre… Aztán elszundítottál az ölemben, a pillád árnyékot borított a szemed alá, én meg szentségtörően azt kívántam, sose múljon el ez a pillanat, a hasadozó ég alatt, a futó patak fölött, a csúcsokra látva… maradj mindig ilyen kicsi, maradj a karomban…!
De hát az eszem nem ezt kívánja: persze hogy nőlj fel, nőlj fel, szívem örömére, mindnyájunk dicsőségére… Te, aki aztán a Gyilkos-tónál megint elszomorodtál, „ez hát a Gyilkos-tó, ahova ügetelni szoktunk? Kit gyilkolt meg?” – Kálmus szakszerűen elmagyarázta, hogy a nagy hegyomláskor beléveszett egy egész fenyveserdő, a törzsek csonkjai még most is kiállnak a víz felszínén, mintha szögekkel verték volna ki a tó testét (ezt már én mondtam!), s te – talán ezért – már nem kívántál csónakázni rajta. „Temető-tó – mondtad –, miért kellett szegény tavacskát gyilkosnak nevezni? Más tót énekeljünk ezután!”
Késő délután ebédeltünk – főtt tojást, kenyeret, barna süteményt –, a kocsiban aztán elaludtál, lefektettünk a hátsó ülésre, mi meg egész úton hazafelé azon idegesítettük magunkat, elég lesz-e a benzin… de szerencsére a motor csak a kapunk előtt hörrentette az utolsót, az oldalösvényen keresztül a mellékudvarra már föl tudtuk tolni. Egy kicsit meg85húztam a derekamat. Mennyit küszködött Kálmus nagyapád, amíg az oldalbejáratot és az oda vezető utat a kert alján kimunkálta, hogy a Daciát legalább a kerítésen belülre lehessen hozni… amikor még azt hittük, azért van a kocsi, hogy használni is lehessen. De hát ez most megint nem lényeges. Ez a nap volt lényeges, ez a TEGNAP.
Kálmusom ma erőszak erejével bevitte magával a gyermeket a telepre: kijelentette, hogy muszáj pihennem, a derekamat borogatnom, különben is, ő is szeretne az unokájával büszkélkedni. Nem örülök neki, mindenféle gépek közé, porba és mocsokba… Kálmus szerint ott sem mindenki emberevő, és az „elvtársnők” az igazgatóságon meg fogják zabálni… és ő garantálja, hogy tűrhető ebédet is kap. Persze, a gyerek tapsikolt. „Jaj de jó, jaj de jó, megyünk a papával a DAC-ba…!”
De legalább ki tudtam írni magamból a boldogságot. Tulajdonképpen az egész nyárral tartozom. Az lesz az igazi, hosszú őszi estéken felidézni…
Már jönniük kéne! Kiviszem a lócát a kapu elé, ahol a Bora dajkámmal ültem. S ahol Kálmus először megcsókolt. A hárászkendőben nem olyan hűvös még az alkonyat. A nap már becsíkozódott a csúcs fölött. A buszmegállóig nem látok, viszont csöndes időben, ha alig sejthetően is, de idehallatszik az undok pöfögés. Lehet rájuk várni. Szeretek várni. De csak, ha biztosan tudom, hogy akit várok, meg is érkezik…
Ilyen hosszan régen nem írtam. Érzem is a csuklómat. Mégis jólesett. Helyettesítette az életet.
Balázs el volt ragadtatva. Valaki felültette a markológépre. És valakitől kapott egy Balaton nevezetű kis nápolyis csokoládét. A felét nekem hazahozta!!!! Miért is kéne azt gondolni, hogy mindenki vadember?! Csak az a baj velük – s erről Kálmus is számtalanszor meggyőződött –, hogy kétszínűek a kollégái. Még az ott dolgozó magyarok is. Senki nem bízik senkiben. De egy ilyen csudálatos gyermek megnyitja a szíveket.
Ekaterina kijött hozzánk – először az életben! – a gyermeket meglátogatni. Taxival. Hogy ez mibe kerülhetett neki! Nem akarok hazudni: nagyon kellemetlen délután volt. Balázs egészen megzavarodott, különösen, mert ajándékot is kapott, banán alakú zselét, ezt meg hol szerezte?! Engem kínálgatott Balázsom belőle, úgy kellett biztatni, hogy illik a Bábust is, sőt, őt elsősorban, mint vendéget… Nem akartam, hogy a gyermek egész idő alatt látványosan az én ölemben üljön, letessékeltem, ta86pintatosan, így hát csak téblábolt közöttünk, a szavát vesztette, ez a tűzeleven gyerek, hallgatta, hogy én románul beszélek a Bábushoz – ez itt valahogy természetellenes volt, nem úgy, mint a Bábus otthonában… Különben Ekaterina már csak dísznek használja a botot, de a bal lábát rondán húzza. Viszont ugyancsak kiöltözött, és a haja is egészen normálisan meg volt festve. Arra kért, ne haragudjak, de hirtelen vágya támadt… Nemigen értem! De nyájasan fogadtam, végeredményben én ápoltam ki a bajból, s ő volt az, aki korábban mindig elhárította a meghívást valami kifogással… Kérdeztem az óvodáról, kitérő választ adott, hogy az „ügye” még elbírálás alatt van… Miféle ügy? Az is ügy, ha valaki hosszas betegség után vissza akar a helyére kerülni? Nem faggattam. Nem maradt sokáig. Buszra kellett szállnia, mert Kálmus még a „varázsgyűrűmmel” sem tudott annyi benzint elővarázsolni, hogy hazavihesse a Daciával.
Tulajdonképpen szép tőle, hogy kijött. De azért nem szeretnék ebből rendszert csinálni. Balázs ma nyugtalanul aludt el. Megkérdezte, egyedül alszik-e a Bábus abban a „másik” házban…? És nem fél ott egyedül?
HESS, csúf gondolat, hollómadár, HESS! Még van tizenhét teljes napunk!!!
Ma tizenöt éve halt meg az anyám. Gyertyát gyújtottam érte a tükre előtt. Nem akarom Balázst kihurcolni a temetőbe. Túlságosan fogékony mindenre, ami az elmúlással kapcsolatos.
Ó, anyám! Milyen makacsul kapaszkodott az életbe, ami tulajdonképpen neki csak rosszat adott, s milyen nehéz halála volt! Nem hagytam bent a kórházban, itt halódott, vergődött, birkózott valakivel, aki a sarokból támadt rá mindig – itt, a szomszéd szobában, ahol most Balázs lakna, ha benn maradna… Itt tusakodott négy teljes napig. A saját anyját hívta védelemül, „mama, mama, hol vagy, mama…?” – Rettenetes volt hallani. Aztán végül engem vélt a mamájának, csókolgatta a kezem. Sem a férjét, sem a lányát, sem az unokáit nem kereste.
„Ne ily halált adj, Istenem, ne ily halált adj énnekem…” – Petőfi. Ezt a verset különösen szereti Balázs.
Kezd hűvösödni. Ha nem is közvetlenül, de ez itt mégis havasalja. Ez a kivételesen meleg nyár nem jelenti azt, hogy az ősz is rendhagyó lesz. Fel kell készülni a ködre, a dérre, a fagyokra. Balázs mondja, nem baj, legalább fölveheti a „hótapicskolóját”.
87Érkezett egy nyílt lap Farkastól!!! „Egyetlen édesanyám, kedves apám! Miért nem írtok? Mi hamarosan egy újabb jövevénnyel leszünk gazdagabbak, Nárcisz március közepére várja, én sokat dolgozom, szabadúszó vagyok éppen, Barbara rád hasonlít, anya! Nem kaptátok meg a levelet (kelt ápr. 10.) a fényképekkel? Apát csókoljuk születésnapja alkalmából pótlólag, Kálmiékat üdvözlöm, a kis Balázs fejlődik szépen? Áldott kezedet csókolja szerető fiad Farkas.”
Ezt nem kellett volna. Ezt az „áldott kezed”-et. Egész nap bőgtem. Még Balázs csókjai sem tudtak megvigasztalni tökéletesen. Nem lehet ott sem papsajt ennek a fiúnak. Szabadúszó! Azt jelenti, hogy nincs állása. És akkor a második gyermek… mire? Édes Farkasom – de elmondanám neked, aki olyan nagy fába vágta a fejszéjét, mint te, az ne alapítson családot… de ha már megtette, hát nyughasson. Nem viheted az ő bőrüket is vásárra. Ehhez nincs jogod. Nem elég, hogy engem befalaztak ide a dolgaidért? Nem elég, hogy talán sose láthatom meg sem az első, sem a második magzatodat? Megérte neked, és folyamatosan megéri, hogy így elszakadtunk egymástól? De talán jobb is, hogy ilyen levelet nem írhatok. Csak tovább keseríteném vele. Hogy okolhatnám őt? A hóhér helyett a rúgkapáló, védekező, torkaszakadtából üvöltő áldozatot?
Már nem is tudom, mi a jobb: ha kapok tőle ilyesfajta kurta híradást – vagy nem kapok semmit, egyáltalán. Újra és újra eszembe jut minden, apró részletességgel. Látom a múltat, amit úgy-ahogy sikerült elfüggönyöznöm…
Kiesik a tányér a kezemből, össze kell szednem magamat, Balázsom nem érti, mi van az ő mamijával… Össze kell szednem magam, és kitalálni valamit. Farkas sem hiheti – elég jól ismeri a viszonyokat ahhoz –, hogy rajtam múlik a válasz… Keresni kell egy megbízható személyt, aki vállalja, hogy például Jugoszláviából adja fel a levelet. Vagy ki kell találni egy hamis román feladót. De az is nagy kockázat. Ha mégis beleolvasnak (hiszen itt a román is gyanús), kiderül a ravaszkodásom… És akkor én sodrom bajba az egész családot! Belepusztulnék, ha Balázst ██████████████████. Ne fessük az ördögöt a falra!!!
Sietni kell. Már nincs sok hátra. Nyolc nap múlva Balázst elviszik. Kálmus csúfol: „Elviszik?! Annókám, úgy beszélsz, mintha ki tudja, milyen messzi vinnék, s ki tudja, milyen hosszú időre… hiszen hétvégeken jön majd újra! S nagyon le vagy nyúzódva, Annókám, nekem így is te 88vagy a legszebb, de mi tagadás, nagyon lenyúzódtál… Reggeltől estig egy kisgyerek körül ugrálni, s még hozzá ez az átkozott beszerzés is, húszévesnek is sok…!” – Hát igen. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallani, hogy fizikailag bizony kutya fáradt vagyok. Reggelre verejtékben úszva ébredek A derekam – amit a kocsitoláskor megrándítottam – nem akar teljesen helyrejönni. Minden időváltozást megérez. Ma reggel például mit mondott az én Balázsom… „Mami, úgy mész, mint a Bábus szokott!” Mintha darázs csípett volna meg; rögtön ki is húztam magam. „Mint a Bábus…” Még csak az hiányzik! Talán valóban jót tesz egy kis pihenés, petyhüdt az arcom, az a tegnapelőtti sírás, Farkas miatt, nagyon meglátszik… Balázsom maszatolta a kis kezével a könnyeimet, a végén már ő is sírt velem, „Mamikám, szeretlek… mamikám, itt vagyok…” – Hát számít ilyenkor a fizikum gyöngesége? Ezek a csip-csup testi nyavalyák? Persze hogy itt vagy, életem rendező csillaga… s persze hogy nem kell a dolgokat tragikusan felfogni: egy kicsit visszamész, de hogy elszakadnánk egymástól?! Érdemes jó Kálmusomra olykor odafigyelni.
Kieszeltem valamit. A Steaua Roşie-nál van egy kerek térség – a régi Szentháromság tér. A turistabuszok itt szoktak negyedórácskára parkolni, áttekinteni a „történelmi nevezetességű román városka” panorámáját. Irtózom ettől a helytől – mert nagyon is emlékszem, milyen volt egykoron. Amikor még a családi házak álltak, s a Szentháromság-szobrot sem rombolták le, azért, hogy ideállíthassák ██████████████████ életnagyságban. De nemcsak ezért kerültem. Hanem mert megaláz a kolduló honfitársaim látványa. Ezt nem volna szabad megengednünk magunknak, bármennyire éhezünk is. És a gyerekeinket is vissza kéne tartani. De most mégis oda fogok állni, lesbe. Az előre megírt levéllel. Hátha találok egy szimpatikus idegent (nem magyart, mert azt a határon átkutatják), aki vállalja, hogy átcsempészi… Legjobb volna egy francia csoportot kilesni, velük tudok beszélni, a francia kiejtésemet az iskolában mindenki nagyon dicsérte… Ez jó terv, azt hiszem. Kálmusom sem ellenzi, csak figyelmeztetett, óvatosan csináljam, se az idegenvezető, se a körülálló magyarok ne vegyék észre… A kényszer sajnos megszüli a kaméleonokat.
Hurrá, tegnap sikerült! Kénytelen voltam Balázst is magammal vinni, de előtte a lelkére kötöttem, ne nyafogjon, ne kéricséljen, se rágógumit, se töltőtollat, mert az életben először kap tőlem egy nyaklevest. 89Erre megkérdezte, mi az a rágógumi? Elfacsarodott a szívem. Nem mintha alapvetően fontos volna, hogy egy kisgyerek rágógumit csámcsogjon… de hogy ne is ismerje!!!
Szerencsére nem esett az eső, de elég ronda szél fújt, Balázs fejébe olyan sapkát nyomtam, ami szükség esetén a fülét is takarja, fantasztikusan jól állt neki, csibészes lett a képe… Én is kirittyentettem magamat, halvány rúzst tettem a számra, ne gondolják, hogy annyira szánalmasak vagyunk… Szeretném megértetni, hogy a hangsúly nem a fizikai nincstelenségen van, bármily szörnyű azt is elviselni, hanem a szellemi kitaszítottságon! Gyakoroltam is, hogy fejezném ki ezt a kissé bonyolult gondolatot hibátlan franciasággal, de végül is erre nem adódott alkalom.
Legalább két órát ácsorogtunk, Balázs a szobor talapzatáról ugrált föl-le, föl-le, féltem, hogy valaki emiatt rászól vagy elzavarja. Hiába, ez már nem a főszezon, a turisták különben sem tolakszanak egy ilyen országba, amelyiknek a rossz híre még Amerikába is eljutott, ahol a komfort ennyire hiányos… Már éppen vissza akartunk fordulni, amikor végre egy nyugat-német emeletes busz érkezett, alig tudott a szobortól a nagy böhöm testével megfordulni a téren. Aranybetűkkel ragyogott az oldalán: „Reisebüro Turist München”. Abban a szent pillanatban előrajzottak a gyerekek meg az asszonyok a hímzett blúzokkal (vagy anélkül). A gyerekek felzárkóztak az ajtóhoz, volt, amelyik még a tenyerét is nyújtogatta. „Kérünk szépen… cukrot, csokoládét… rágógumit, golyóstollat… kééérünk szépen…” – Az asszonyok, „németül” kínálgatták a portékát, bitte schöne bluz, hier die schöne bluz, nur zweihundert… És a saját fülemmel kellett hallanom, egy állapotos, de már nem annyira fiatal asszonytól, miközben a farmeröltönyös, tépett frizurás turistalány könyökét rángatta: „Pesszárium… gumi… tablet… verstehen?” – s amikor az lesöpörte a kezét, egyre erőszakosabban és hisztérikusabban ismételgette: „Nein? Koton nein?” – Bizony, el akartam innen minél hamarabb kotródni. Isten segített rajtam. Egy velem körülbelül egykorú, jó arcú nő kászálódott le a buszról, eléggé nehézkesen, kövér, szomorú szemű nő… társaitól egy kissé eltávolodott, és eléggé halkan kérdezte, magyarul: „Maguk itt mind magyarok?” Hát ehhez én is odaléptem, leküzdöttem a borzasztó belső ellenállást, odaléptem, Balázsom kezét szorongatva, aki a fejecskéjét arra csavargatta, ahol egy házaspár éppen cukrot osztogatott (az asszony dobálta szemenként, a férfi meg fényképezte az egymást taposó, marakodó gyerekeket)… Nos, erről a bizonyos kövér, de jó arcú nőről aztán kiderült, hogy ötvenhatban emigrált Szegedről, apja-anyja azonban erdélyi, negyvenben települtek vissza Magyarországra, s most 90jött egy kicsit nosztalgiázni… Nem sok időnk volt, a németek precízek, nekik a húsz perc másodpercre annyi. Mindenesetre a nő elmondta, hogy gondozónővér egy Altersheimben, van lakása, kocsija és kutyája, egyedül él, de sok a barátja. Magyarország az ötvenes évekhez képöst fejlődött, viszont a hetvenes évekhez képöst látványosan romlott, nem bánta meg, hogy elmönt, persze a németek képtelenek egy idegent teljesen befogadni, tulajdonképpen lönézik a betelepülőket, és az ő viszonylagos jóléténök nagy az ára… neki csak országa van, de hazája nincsen… Láthatólag jólesett neki, hogy beszélhet. Az „őzése”, ez az öntudatlan nyelvi hűség meghatott, s már-már ott tartottunk, hogy én vigasztaltam őt… Mindenesetre megalázkodás nélkül el tudtam mondani a kérésemet, az indokot is (dióhéjban); megölelt (erős izzadtságszaga volt citromdezodorral keveredve), s biztosított, hogy ahogy hazaérnek, a levelet az első postával regisztrálisan továbbítja… szeretett volna címet is cserélni, de a busz már dudált, no meg nincs is értelme, mit írhatnánk mi, őszintén, egymásnak? Valóban kedves teremtés volt, megsimogatta Balázs fejét, azt mondta sóhajtva, szerencsés vagyok, hogy ilyen gyönyörű kisfiút adott az Isten, kattantott egyet a struccbőr táskáján („Ez struccbőr” – közölte, ezt is sóhajtva), és egy nagy, díszes csomag csokoládébonbont nyomott Balázs kezébe… nem volt szívem visszaadni. Még a buszból is integetett. Az asszonyok a buszablakba is be-benyomakodtak egy-egy terítőcskével. A kölkök az utolsó percben ugrottak félre a kerekek alól. Még az üres cukorpapírt is felszedegették! Négykézláb.
Balázsom szorította a mellyecskéjéhez a zacskót, a szemei tágra nyíltak a gyönyörűségtől, ami igaz, az igaz, ilyen szépet, mint ez a zacskó, még én sem láttam! A papíron ízléses, nyomott mintájú virágok, egy kristálybonbonier képe, amely félig van a halványbarna tejcsokoládé figurácskákkal, a többi csak úgy hanyagul mellé szórva… És selyemtapintású, fényes és zizeg… És akkor tessék, megszállt minket az egész siserahad! Mire észbe kaptam, a gyerekek körülfogtak, nézték, nézték a csillogó-villogó csomagot, kórusba kezdtek, inkább gépiesen, semmint reménykedve: „Adjál… öcsi, adjál…” – És az én életem egy ici-pici habozás után a kezembe nyomta a zacskót: „Mami, bontsd ki… Légyszi’ mamikám…” – Mit tehettem volna? Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Bajlódva rést hasítottam, s ha már így adódott, szemenként szétosztogattam. Hármat hagytam az alján Balázsnak. Majd ledöntöttek a lábamról, próbáltam arra is ügyelni, senki se kapjon kétszer. Már csak az a három volt meg – a kölkök a zsákmánnyal különösebb köszönöm nélkül eltünedeztek. S akkor sündörgött mellém egy kis vakarcs – jószerivel tán ótva91ros is, kopaszkás, és elkeseredetten, a magyar szót egymáshoz keservesen ragasztva az arcomba kiáltotta: „Perszi, ugyi, a románnak semmit…?!”
Édes Istenem! Hát ez még rongyosabb volt, mint a többi, soványabb is. Ennek odaadtam az utolsó előtti kettőt. Az utolsót Balázsom gyorsan bekapta.
Úgy szerettem volna megkóstolni! Az a húsvéti tojás, gyerekkoromban! Úgy szerettem volna… DE HÁT NEM EZ A FONTOS! A levél úton van! S ebben végső soron nincs semmi törvényellenes. ÉN A LEVÉLBEN NEM PANASZKODTAM, EZT TESSÉK TUDOMÁSUL VENNI, TISZTELT SZEKUSOK
Köszönöm, Istenem!
Nem volt túlzás, hogy annak a nyomorult kis románnak tegnap kettőt adtam? De hát nem mindennél magasabb rendű szempont a szeretet? A részvét? Nem ezt tanítgatom Balázsnak?
Vajon volt-e benne töltelék? Balázs a magáét egy szempillantás alatt, egyben lenyelte.
Már csak HOLNAP…
Hát majd nagyot fogok pihenni. Olvasgatok. Délelőtt – az alimentara után – esetleg aludni, melegedni, ábrándozni visszafekszem. Ahhoz sem jutottam hozzá, hogy a lábkörmeimet tisztességesen levágjam! A vasalnivaló csomóban! Ankuca szerint a vasalás fölösleges luxus, áramot pazarol, ki kell a férfiingek nyakát vizesen simítgatni… Hát úgy is néz ki Kálmi, mintha a kutya szájából húzták volna ki… Kálmus jó emberem még ma is jobban mutat, ha felveszi a fehér, keményített inget a csíkozott nyakkendővel, s a sötétszürke öltönyét ecetes vízzel átkefélem – akár egy angol lord! Vagy amerikai szenátor. (Csakhogy kifogyott az ecet!) Kálmusom tulajdonképpen szász típus. Utána is kéne nyomozni, nincs-e valami szász beütés a családjában… A természete is erre utal. A higgadtsága. Az alapossága. Nagy szerencse, hogy ilyen férj van mellettem. Naponta kéne hálálkodnom. Végeredményben Balázsomat is annyi hasznos dologra megtanította…
Most majd megint lesz időm mindenre. Magammal is egy kicsit törődni. Talán még a kozmetikát is meglátogatom, egy kis frissítő pacskolás nem árthat. És elmehetünk Kálmusommal vacsorázni többször is a Jancsi-vendéglőbe. Vagy a Doinába, táncolni. Sőt, akár az Intercontinentalba is. Rettenetesen szerettem táncolni. Balázst is majd én fogom
92Megszakad a szívem. Nem bírom ki. Az estét se várták ki. Elhurcolták sietősen. Visszatartottam a könnyeimet. Büszkeség is van a világon. Balázsom se sírt, csak simogatta az arcomat. Csókolta a kezemet, egészen föl, könyékig. Kimentem velük a buszhoz, az utolsó percig fogtuk egymás kezét. Szinte letépték mellőlem, akkor kezdett el a drágám kiabálni, „jöjjön a mami is, jöjjön a mami is…” Ankuca kínjában megpróbált nevetni, Kálmi inkább a dühét leplezte. „Találkozunk, találkozunk, nemsokára megint találkozunk…” – tőlem se tellett többre. Fegyelmeztem magam, irtózatosan. Még integettem is utánuk, integetett ő is, egészen a kanyarig, a hátsó ülés üvegablakán át, föltérdelve… Ahogy a távolság nőtt, egyre komorabb lett a kis arca, mint aki fokozatosan fogja fel, valójában mi is történik… Hogy fog ez a gyerek megvigasztalódni?!
Istenem, add, hogy megvigasztalódjon! Add, hogy örüljön a mackónak, ami otthon várja! De ugye, azért titokban visszavágyik? Ugye, hiányzom majd neki? Ugye, elmotyogja esténként ott is a Miatyánkot?
Kálmus, jó emberem – gyere már! Hadd tegyem a fejem a válladra. Oszd meg velem a szomorúságot – ha már nem deríthetsz makulátlan boldogságra.
ADJ ERŐT, ISTENEM!
Nincs kedvem írni. Tébolygok, tévelygek. Üres a ház, üres a kert, ÜRES AZ ÉG.
Kálmus azzal próbál felrázni a szerinte indokolatlanul apatikus állapotomból, hogy kivételesen a munkahelyi panaszokkal is előhozakodik. „Figyelj egy kicsit rám is, Annóka!” – Tudom, hogy igaza van. Mellé ülök, tágra nyitom a szemem, szörnyülködöm, bólogatok. De – Isten bocsássa meg – nincs ott a lelkem. Nincs ott a lelkem.
Délután öt óra. Ilyenkor szoktunk fölsétálni az oldalba. A nagy sietségben itt hagyták a füles sapkát. Csak úgy dudál a szél – miben vitték óvodába?!
Kálmus nem tartja kizártnak, hogy a „német–magyar” nőtől a levelet elkobozták, és az illetéktelen kezekbe került. Háromszor is elkérdezte, hogy amikor átadtam a nőnek, nem látta-e valaki. „Mert nem a vallási dolog fontos nekik, Annókám… jelenleg… nem is a feketézés… valójá93ban fütyülnek rá… hanem a külföldi kapcsolatok, a híradás… a megszólalás… gondolj Farkasunkra! Nem az ötvenes években élünk Az egyszerű rossz lenne. De ez már bonyolultabb rossz.” – Csak az a levél lehet az oka, nem tudja másképp a „változást” mire vélni. Azt mondja, valahogy megfagyott körülötte a levegő, minden intézkedésébe belekötnek, például amikor most a horganytelepen dupla védőitalt osztatott, az egyre gyakrabban fellépő horganyláz csillapítására, a párttitkár és az igazgató együttesen vonták felelősségre, hogy ez megengedhetetlen többletköltség a népgazdaság kárára! „Üllős elvtárs, itt nem lesz magyar félkapitalista csoda!” – „Üllős elvtárson meglátszik a családi hatás!” – Kérdezem Kálmust, mit mondott minderre…? „Mit mondhattam volna, Annókám? Hogy az a fiam nincs itt, s jószerivel minden kapcsolat megszakadt vele. S hogy a másik fiam román lányt vett feleségül, vegyék ezt is tekintetbe!” Erre bólogattak, tudják, tudják, tudnak ők mindent, senki se akarja az Üllős elvtársat egyelőre bántani…
Ez az egyelőre – ez feküdte meg jó Kálmusom gyomrát. Tegnap egész éjjel csak forgolódott. Virrasztottam én is. De milyen más virrasztás ez, mint amikor még Balázs mocorgása riasztgatott… Mit segíthetnék, Kálmus jóuram?! Itt vagyok melletted és szórom átkaimat ████████████████████████████████████████. Megütöm a számat! ÉN NEM SÜLLYEDHETEK LE AZ ÁTKOZÓDÁSIG. Majd leragad a szemem a kimerültségtől. Vajon a kicsi hogy tölti az éjszakákat? Ankuca takargatja rendesen? A hasa a pizsamából mindig kilóg, én törülközővel körbe szoktam tekerni… mintha törökbasa volna.
Az a „védőital” egyébként keserű somlé. Röhej! És rettenetes a gondolat, hogy a vigyázatlanságommal bajt okozhattam Kálmusomnak. S ezáltal az egész széles családnak…
Már több mint egy éve írom ezt a naplót! Hogy elszaladt ez az egy esztendő! S milyen nehézkesen zökkentem bele! Olvasom, olvasgatom, hát bizony, néhol nagyon is fogalmazok, máshol meg usgyé, a gyeplő a lovak közé… De utólag nem javítok. Az hamisítás lenne. Mindig az őszinteségre törekedtem. Amilyen voltam, vállalom… Csak bizonyos dolgokra kéne jobban vigyázni. Most különösen, hogy Kálmuséknál ezek ██████████████. DE HOGY LEHET FOLYTONOS ÖNCENZÚRÁVAL ÍRNI?
Ma van az aradi vértanúk napja. Három évvel ezelőtt még odamentünk Kálmusommal (volt annyi benzin). Az emlékmű körül totyog94tak a libák. Libalegelő! Jobbról futballpálya, balról sátorkemping. Oda van – néhány négyzetméterbe beszorítva – az a hősi tizenhárom! Ezt majd csak akkor mutatom meg neked, Balázs, ha teljes történelmi mélységében meg tudod érteni. Ha még akkorra lesz valami belőle, ha le nem rombolják és nem csinálnak a helyébe felvonulási tribünt…
Hét napja váltunk el. Egy örökkévalóság. Hírem sincs róla. Pedig tegnap vasárnap volt. Egész nap vártam, a virágos flanelruhámban.
Nem tudok kijönni a fásultságból.
Nem tudok
Nem tudok
Nem tudok
Ma megkerestem Petrut. Mint kislány koromban, ha anyus idegességében bántott. Petru annyira örült, csapkodta a süvegét a térdéhez. Ahogy beszélek, látni rajta, hogy velem érez. Ez a legjobb Petruban. Hogy ilyenkor teljesen velem van, és – nemcsak képletesen, de ténylegesen –, neki is fáj az én bajom. Ez kivételes képesség – én is csak Balázzsal tudok ennyire azonosulni. Egy kicsit félrehúzódtunk az irtástól, ücsörögtünk a rönkökön. Petru akkor dolgozik, amikor akar, ebben is kivételes… Igaz, hogy ő pitymallattól szuroksötétig a helyéről el nem mozdul, tőle kérdik, melyik fát szabadna kivágni… Petru keresztet vet minden zuhanó törzsre, s mielőtt fejszét emel az ágakra, elsuttogja: „Bocsáss meg, Te Fában Lakozó…” – Ő a gépfűrészt nem használja.
Petru most is segített. Gátlás nélkül meséltem neki. Ami szép volt. És ezt a mostani keserves búbánatomat. A kutat, amelybe belésuttyantam. „Kisleán, gondold újra!” – A saját szívére mutatott. – „Van emlék. Itt. Egy csukott virág. Nyisd ki a szirmokat. Egyenként. Lassan. Az emlék dús. Az emlék édes.” – Lehunyta a szemét, mulatságosan megható pofát vágott. „Petru tudja. Petru él ebből hosszú sok éve.”
Lehet, hogy Petru is őriz valami titkot? S éppen előttem?
„Nyisd ki a szirmokat… az emlék édes…” Boldogságom, ronda ködös ősz van. De mi újraéljük a nyarunkat!
Tegnap éppen neki akartam fogni az írásnak, amikor szól a kapuharang, hát Ankuca a gyerekkel… azt hittem, megveszek az örömtől! Kapott egy nap szabadságot, Ekaterina részére kell intéznie valamit, aki 95még mindig nem dolgozik, nem is kérdeztem, mit, nem is érdekelt, csak az, hogy újra, testestül-lelkestül itt érezhetem Balázst a karomban… Valósággal repült felém, mint a Petőfi-versben, s csakúgy csüggött szótlanul… Tulajdonképpen a sapkáért jöttek. Ankuca még szemrehányást is tett, miért nem megyek én is. „Ha mi nem, hát Anna kérem sose hozzánk aztán?” – Mi tagadás, jólesett! Ankuca még azt is kifejtette, hogy miattam nem vitték be reggel a gyereket az óvodába, hogy elhozhassa magával. „Itt van, tessék, egyék meg egymást” – mondta, de nem sértően, inkább kedvesen. Hát volt is nyalás-falás! Balázs egy parányit sápadtabb, de milyen legyen ősszel? Ankuca nem rossz anya, tiszta volt a kicsin minden, igaz, ez még abból származhat, ami ruhát én adtam velük vissza, patyolatra mosva…
Nálam maradtak ebédig, gyorsan összeütöttem nekik egy rizses aprólékot (mintha éreztem volna a múlt héten, amikor nem ettük meg a nyakat-lábat!), Ankuca mind a tíz ujját megnyalta utána, s nem győzte hangoztatni, mennyit fejlődött a gyerek nálam, az óvodában is megállapították, most már csak az van hátra, hogy néhány egyébként szükséges dolgot belesulykoljanak, nem maradhat el a többitől abban sem… ezt maga Ankuca is sóhajtva és grimasz kíséretében mondta, hála Istennek, Ankucának is megvan a véleménye erről a ████████████████████████████████████████████. Vajon tud-e majd Balázs különbséget tenni igaz és nem igaz közt? Ez a kérdés. A gyötrő kérdés.
Megegyeztünk, hogy kéthetente, de rendszeresen kihozzák a gyereket. Két hét nem rövid idő – de legalább tudom biztosan, mikor kell várni. A bizonytalanság az, amit végképp nem lehet elviselni. Ez a bizonytalanság hatja át itt az egész életünket. Hát legalább a magánkapcsolatainkban legyen egy pont. Egy szilárd pont, amihez igazodhatunk.
Balázs is nyugodtabban búcsúzott. Hiszen a fülébe súghattam: „Két hét múlva újra itt lehetsz… Tedd el addig az okos kis koponyádba, mi minden történik…” – Úgy csinált, mintha lakatot nyitna a két szeme közt. „Mami, ide zárom a történést. De jól bezárom, hogy el ne szökjön!”
Reményteli nap volt, ismét! Köszönöm, Istenem! Kálmuséknál is elcsendesedett a piszkatúra. Egyelőre.
Ez a két hét jelen esetben csak kilenc nap, mert vasárnapot kell a megegyezésen érteni, illetve már nem is kilenc, csak nyolc, a mai napot leszámítva, és közben be is zárhatják járvány miatt az óvodát, SOHA NEM KELL ELKESEREDNI.
96…Talán már harmadnap, hogy a nyáron nálam volt, illetve nálam voltál, életem rendező csillaga, megmutattam neked a pályaudvart. Ezért nem féltél, amikor Efóriába utaztunk, mert már volt vonatélményed! Öt vagy hat vonatot is kivártunk, amíg érkezik, és indul tovább, figyeltük a tolongást, a föl- és leszállókat. Soha nem felejtem el a kis kezed mozdulatát, ahogy az állomáson átrobogó gyorsvonat után nyúltál – a lepittyedő ajkacskádat, a majdnem sírást: nem állt meg, ez sem állt meg…! Itt a gyorsvonatok csak áthaladnak, szívem, érintenek, a kedélyesebb utasok ugyan visszaintegetnek, de emlékezz arra a kézre is, amelyik kivágott egy üres sörösüveget a sín mellé… ott törött szilánkokra, éppen előttünk… Erővel dobták! Nem akarok arra gondolni, hogy szándékosan… ilyen elvetemült nem lehet senki… Mégsem tanácsos olyan közel menni! Így is szép volt, kémlelni távolban a fekete pontot, ahogy közeledik, téglalappá duzzad, aztán lassulva betölti szemünk előtt az egész teret… Valami izgalom járja át a levegőt, valami várakozás, valami remény, hogy igenis, valaki megérkezett, éppen ide hozzánk, le fog szállni… Aztán elnézni az utasok arcát, mennyire törekszenek, hogy feljussanak, mennyire úgy viselkednek, mint akik tudják úticéljuk rendkívüli fontosságát… Kétszer voltunk kint, másodszor ránk esteledett, Kálmus papa meg is szidott, miért csavargunk olyan későig, amikor gyereknek már régen ágyban volna a helye… De meg akartam neked mutatni az esti vonatok tovasuhanó fényablakait, a tőlünk függetlenül létező sok-sok emberrel, azt akartam, hogy megérezd a hangulatát, hogy mindannyian jöttünk valahonnan, és valahova megyünk, s éppily hihetetlenül gyorsan s szinte suhanva történik ez az egész életnek nevezett dolog velünk; ezért kellenek a megállók, az ejtőzések, találkozások, búcsúk – persze, minderről nem beszéltem neked, a négy és fél éves gyereknek, ennyi sütnivalóm maradt, hogy még úgysem értheted, amit magam is csak homályosan… de a kép, a hangulat, megül a lélekben. Hiszen például én sem emlékezhetem rá, de szegény anyám mesélte, hároméves koromban mennyit ültem vele az akkor zöldre lakkozott állomási padokon, és milyen visongva, milyen boldogan integettem, kapdostam én is a vonat után… amikor apát látogattuk az állomásfőnökségen. „Ez volt a második otthonod, Annuskám – mondogatta szegény anyám. – Ki kellett vinni az ételt apádnak, ha azt akartam, hogy a nagy munkalázban éhen ne haljon…” Azt a régi, zománcos, emeletes éthordót sokáig dédelgettük. Én dobtam ki, dühömben, mint felesleges kacatot, amikor nyilvánvalóvá vált, úgysem tehetünk bele semmit – mindenki eszi a munkahelyén, amit kap, a „kiegé97szítés” csak gyanút kelt, polgári csökevény, úri allűr… nem szokás, még ha tudnék is szerezni ezt-azt, néha…
Már megint kitérő! Hol hagytam abba? Ó, igen. József Attila is írt valamit a vonatablakokról, valami szívszorítót, szomorút, szorongót, már nem tudnám idézni, de Adyt, A Gare de l’Est-en-t mennyit szavaltam! Csak úgy, magamnak, a kislócán, az alkonyatban, amikor a felhők vándoroltak az égen… „Reggelre én már messze futok s bomlottan sírok valahol: most sírni, nyögni nem merek én, Páris dalol, dalol…” Nem akarom elfelejteni a jelenetet – vajha emlékeznél rá te is, akár töredékesen: amikor este lett, az állomáson, azon a napon, magamhoz vontalak a repedezett, támla nélküli padon, ültünk a leterített „Igazság” lapjain, mert csupa ragacs volt az ülőke, és csendesen a füledbe mondtam a verset: „Fagyos lehellet és hullaszag száll ott minden virág felett. Elátkozott hely. Nekem hazám. A naptalan Kelet. Mégis megyek. Visszakövetel a sorsom. S aztán meghalok, megölnek a daltalan szivek s a vad pézsma-szagok…” S esküszöm neked, figyeltél, a zenére, a dallamra, a hangulatra, s azt kérdezted, forró leheletedet a fülembe eresztve: „Mamikám, mi az a pézsmaszag? Muszáj azt megszagolni neked?” Hogy mi mindent muszáj, életem rendező csillaga! S látod, én még el sem mehettem innen, mint Ady korában bárki, sosem láttam meg – és már nem is fogom – álmaim városát, Párizst… Nem ismerem a visszatérések gyönyörű varázsát… De te, Te utazol majd! Benned marad az emlék, a vágy, amit én ojtottam zsenge kis lelkedbe, de egyúttal a feladat is kicsírázik: behozni ide a világot, nem pedig kivonni az értékeket… Nem, nem Farkast vádolom. Neki már az élete volt a tét. Csak egy elvről beszélek. Majd ha felnőtt leszel, és olvasod ezt, megérted…
Kétszer voltunk csak az állomáson. Mert végül is Kálmus nagyapád szólt egy furcsát. S ezzel a bogarat a fülembe tette. „Annókám, ne csináld. Feltűnő lesz. Ez egy kicsi állomás. Még azt hiszik, azért ólálkodsz ott, mert célod van vele. S a gyerek alibi csak. Híreket kapsz, vagy ami még rosszabb, továbbítasz. A gyanút feleslegesen ne keltsd fel.” Hát nem mertem többé. Néha úgyis rémálmaim vannak: reggelre szakad rólam a víz, a szívem a torkomban, a nyelvem kiszárad és megdagad, fulladok… azt álmodom, s ez visszatérő álom, hogy téged, Balázsom, kitépnek a kezemből, pedig különben forgalmas az utca, és teljesen világos van, mégse látja senki, csak néznek rám közömbösen és mosolyogva, téged pedig visznek – kiáltasz, de nem hallani, én is szeretnék kiáltani, de nem jön ki hang a számon, aztán eltűnik veled az a fekete ballonkabátos, széles kalapos ember, és a tömeg összezárul… szorosra, szorosra… Erre a fulla98dásélményre ébredek. Persze, ha együtt vagyunk, módosul ez az álom. Más a vége. Valami vízben úszunk, menekülve, ezért fulladozom, de ez ilyenkor sokkal biztatóbb fulladás, mert téged mentelek…
Balázsom, az álom néha kínzóbb, mint a valóság – hát még ha nem más, mint a valóság szimbolikussá növesztett duplázódása! –; adná Isten, neked ne legyen részed soha benne, bár néha éj közepén oly csatakosan riadsz… Úgy vettem észre, vannak szövegek, amelyek megnyugtatnak, például az „Altató”… „A távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed – aludj el szépen, kis Balázs…” – De én ezt a verset egy kicsit átköltöttem, József Attila megbocsátja, hiszen ő is szorongó kisgyerek volt, átköltöttem: „Nem leszel tűzoltó, és nem leszel katona, csak vadakat terelő juhász…” igaz, így a ritmus megdöccen, de a hangsúly, az ígéret fontosabb, az eredeti ellen te magad tiltakoztál, „nem akarok tűzoltó lenni, mami, mert elégek, és nem akarok katona lenni, mert ott lövöldöznek…” Igazad van, élet-virág-szerelem: másféle vitéz leszel te, Fehérlófia, másféle fegyvert kapsz te tőlem, csak egészséges légy, csak bajod ne essen, csak meg ne kaparintsanak…
Hét kerek nap múlva újra látlak!
Annyira nincs étvágyam, hogy a kenyéradagom se fogyott el. Kálmus leveses, kenyeres: ma este pirított kenyérkockát teszek a levesbe, szereti.
Az idő tovább hűvösödik. Októberben legszebb az erdő, de csak ha nem esik folyton, s a levelek már a fán el nem rohadnak. A fűtést nem kezdem el, csak novemberben. Kivéve persze, ha Balázst meghozzák.
Elfogták a levelemet? Vagy Farkas mégis megkapta? Ez a bizonytalanság, ez a legborzasztóbb. Fix pont: hogy Balázs jön, HÉT nap múlva!!!
Olyan beszerzési gondjaim voltak (nem részletezem, nincs értelme, de három nap alatt hétszer kellett az olajért visszamennem, és mindenféle úszik benne, át kellett szűrnöm, de a szagán nem tudok segíteni, avas…), hogy egyszerűen képtelen voltam elmélyedni napközben, este pedig két nap egymás után húszperces szünetekkel kimaradt az áramszolgáltatás, ennél az is jobb lenne, ha előre megmondanák, hogy egyáltalán nem lesz! Én ezt az idegesítő hullámzást nem bírom: örülök a fénynek, aztán megint fuccs; visszajön a fény, megint elmegy… A tévéadást is zavarják, vagy valami újra árnyékolja, csupa nyüzsgés, cikcakk a kép… Most meg látom, jön Kálmus korábban, meg lehet itt őrülni
99Kálmus nem érti, mi van. És főleg: miért van? Megint rapportra hívták a legképtelenebb █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████████████████████████████████. Kálmus szerint mégiscsak ████ █████████████████████████████. De ez csak találgatás! Nem kell indok. A helyére pályázik valaki. Eddig is olyan volt, mint a fehér holló, hogy engedték, akár mint másodhegedűst, a vezetésben részt venni. Lenyúzták róla a hét bőrt, most már nem elég friss, nem elég rugalmas nekik… vagy ő lett szegénykém türelmetlenebb. Talán tényleg mondott valamit, ami az ő számára ártatlan evidencia, de a számukra súlyos, sértés és vétek… Ráadásul a gyomrát fájdítja. És szürke az arca. Ez a makkegészséges, szép szál férfi…!
De talán ELSIMUL. Megértünk már együtt jó néhány vaklármát. És szerencsés a természete: most is kiment a műhelybe, idehallom, ahogy nyiszál, kopácsol… Valami világítótestet akar a munkapadja fölé szerelni. No, ha áramot is gerjesztene, házilag, azt én is megnézném!
Neked, drága Balázsom, az ilyesmihez – ahogy tapasztaltam – nem sok érzéked van. De a fantáziád…! Például ahányszor bevittelek a városba, és kénytelenek voltunk azzal a ronda büdös busszal megtenni az utat, mindig eljátszottuk a kutyajátékot… Nincs és nem is lehet ebben a helyzetben kutyánk. De mi kitaláltuk, hogy van. Burkus lett ő is, mint a halott régi. Bejöttem a kapun, mintha a hónom alatt volna valami. Óvatosan letettem a semmit a földre. „Mit hoztál, mamikám?” – „Kiskutyát. Látod, milyen fehér, és milyen szép barna folt van a tappancsán?” – Leguggoltál, megsimogattad a levegőt, huszonöt centire a föld felett. „Mami, ekkora…?” „Egy kicsit kisebb.” – Utánaigazítottam a kezedet. Rögzítetted. Mintha a kutya farkát simogatnád, hurkát húztál a levegőbe. „Mi a neve?” – „Burkus.” – „Az enyém?” – „A tied.” – „De azért rád is hallgat?” – „Rám is.” – „De aztán senki másra, csak kettőnkre?” – „Csak kettőnkre…”
Sodortunk egy képzeletbeli pórázt az ujjunkkal. S vittük sétáltatni. Emlékszel, a buszon? Már majdnem ránk csukták felszállás közben az ajtót, s te élesen elkiáltottad magad: „Bácsi, beszorult a kutyuskám…” – Mindenki kereste a kutyát, amit te a póráznál fogva igenis behúztál a résen. – „Nehogy rá tessék taposni, még csak kölyökkutya…” – s széttetted a szandálos kis lábfejedet, hogy Burkus elférjen. Nevettek. Kinevettek, vagy rád nevettek, ki tudja? De senki se tolakodott arra a kis üres helyre, ahová ültetted a kutyánkat.
100Ott hagytad Burkust, Balázsom. A kisszoba sarkában hagytad, pokróc alatt – hordtál neki csontot, vizet a tenyeredben – ezt is csak mi ketten láttuk. „Vigyázz rá, mamikám, amíg visszajövök!” – Mert elhitted nekem, hogy a hat emelet árt a kutyának!!!
Vigyázok rá, életem rendező csillaga. Minden nap megsimogatom a pokróc alatt. Jól érzi magát, nem morog. Csak már nagyon hiányzol neki.
Ha esetleg szombaton hoznak, ez két nap! Addig az eső is kiesi magát, mindenesetre a kiskályhába bedurrantok. Nekünk nagy szükség van, Balázs, a képzelőerőnkre! Helyapáti tisztelendő úr is megmondta: amit az ember nagyon erősen hisz, talán egyszer a valóságban is megjelenik. A mi jó Urunkisten csókolta belénk ezt a teremtő vágyat, nem bűn a fantázia, nem bűn, hogy a semmiből teremtettünk egy élő életecskét magunknak. Csak ne kelljen egyszer szegény Burkust – ugyanily úton – megölnünk!
Persze, szombatra nem szabad számítani. Reális: a vasárnap.
„La maison serait pleine de roses et de guêpes. On y entendrait, l’après-midi, sonner les vêpres…” – A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal… Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással… „Comme je t’y aimerais!” Ó, hogy szerethetnélek itt!!!
Az éjjel édes álom látogatott. Már férfi voltál, Balázsom. Magas, erős és napbarnított. Csak a szemed kékje tündöklött ugyanúgy, s a hajad szőkén a válladig ért. Én pedig újra fiatal lány voltam, és elém jöttél a buszmegállóhoz, belém karoltál, magadhoz szorítottad a karomat, és én akkor jázminillatot éreztem. Az utolsó jázminbokor tizennyolc éve pusztult ki a kertünkből.
Ma egészen könnyű a testem.
„J’attendrais…” – énekelte anyám. Várlak én…
Kálmus megint hallgat, ha kérdem, mi van odabenn, a vállát vonogatja.
Egész nap a kertben matattam. El kell foglalnom magam, addig is… Még írni sincs türelmem. Annyira várom.
HOLNAP!
„Az Úr napját megszenteljed.” El fogok menni a hajnali misére. Kálmust berendelték, hiába lesz holnap vasárnap. Még meg is könnyebbült: ha még berendelik, az jó jel.
101Petru reggel itt ólálkodott a kapunál. Isten bocsássa meg, nem mentem ki hozzá. Teli vagyok feszültséggel, most valahogy még ő is idegesít: a túl piros orcája, a pulitekintete…
BALÁZST NEM PÓTOLJA SENKI, annak ellenére, hogy például Kálmust is mily gyöngéden szeretem.
Délelőtt tíz óra! Még nem hozták. Jaj, Istenem…?
Nem szólhatok Ankucára egy szót sem. Fél tizenegyre tegnap berobogtak. Majd egy órát vártak a busznál, mert kifogyott a gáztartály, vagy mit lehet tudni, mi történt, a lényeg, hogy egy órát kellett várni, Balázst nagyon megfútta a szél. Kálmi nem jött velük, Ankuca azt mondja, rondán köhög. Kijött a konyhába és sóváran nézte a fazekakat, emelgette a födőt, megint elpanaszolta, hogy Ekaterina nem szeret főzni, és nem is tud, amellett egyre raplisabb… Az is kiderült, hogy egyelőre nem foglalhatja el helyét az óvodában, mert azt a betegsége alatt betöltötték, és aki oda került, rokona ████████████████████████████████████████████████, hiába ugrál. A nyugdíjazása folyamatban van.
Szegény Ekaterina. Majd most fogja igazán érezni a magányt. Nem utasíthat, nem ugráltathat senkit. Bár ahogy én ismerem, nem nyugszik bele. Nem az a fajta, aki a küzdelmet feladja. Elvégre neki is vannak „érdemei”. Másképp nem települt volna ide át. Egyébként – Ankuca szerint – már el is felejtette a botot. Piszok szerencséje van! „Csókoltat!” Én is „csókoltatom”. Ankuca ismeri az új óvodavezető-jelöltet. Azt mondja, ha elfogultság nélkül akar ítélkezni, ez legalább fiatal és bizonyára modernebb… véget kell annak vetni, hogy minden helyet az öregek uraljanak. Ez nem szép Ankucától. Elvégre az anyjáról van szó, ne legyen ennyire „tárgyilagos”.
Küldtem Kálminak egy kis serpenyős olajos karfiolt, ezt szerette nagyon kamaszkorában, persze vajjal és morzsával… de az a kis vaj és maradék tört száraz kenyér Balázsnak épp csak a fél fogára elég így is… Kálmi fiam, csak ne legyen a megfázásból valami komoly, tüdő vagy ilyesmi!
Aztán végre ebéd után magunk maradtunk a gyerekkel. Kimentünk színes leveleket gyűjteni, éppen nem esett, de korántsem olyan csendes az ősz, mint tavaly ilyenkor. Mondják, a rendkívülien meleg nyár után rendkívülien hideg tél is következik, az előjelei mindenesetre megvannak, vissza is kéredzkedett a drágám hamar a házba. Figyelmeztet102tem, ne csókolgassa az apját, amíg az annyira köhög, mert el fogja kapni a betegséget. „Nem baj, mami, akkor majd te putyukálsz engem…”
Ó!!! Nem is tudom, mit csináltunk. Elrepült a délután. Öttől már csak az járt az eszemben, hogy mindjárt vége… Bár, hogy Ankucát „tehermentesítsem”, megígértem, én viszem a gyereket hétfőn óvodába, ez viszont azt jelentette, hogy lett egy közös éjszakánk…
Kálmusra nagyon megharagudtam. Este beesett a kapun, kizsigerelve: ezt megértem. De miért mondta, miért: „Annókám, mi a csudának tartottad itt a kicsit? Éjszaka úgysem tudsz vele foglalkozni, s kelhetsz hajnalban… amellett hogy oldod meg a reggeli beszerzést? Logikus ez?”
Akár logikus, akár nem: jó. Milyen nagyon-nagyon jó… Ha író volnék se tudnám leírni, mit érzek, amikor elalszunk, egymás kezét fogva… Különben is szereztem tejport, a „kapcsolatomtól”. A tejpor nagy kincs. Be tudom osztani. Nyárig sem romlik meg. Persze, nem jut folyton, mindannyiunknak. Kálminak küldtem belőle, igya langyos vízzel feleresztve, ha már méz nincsen… Egyébként a fejlődő szervezetnek a legfontosabb.
Hát ma reggel aztán leadtam őt az óvodában… Ebben az óvodában olyan, de olyan büdös van! Az a kis olaj is mellécsurog a kályhákban? Nem mernek szellőztetni? Vagy a vécék mocskosak? Mindenesetre Balázsom, amikor kiszaladt a számon, hogy „itt milyen büdös minden…”, azt kérdezte: „mami… ez az a pézsmaszag?” – Ennyire nem felejt!
Mire legközelebb találkozunk, már november lesz. Hacsak be nem szaladok hozzájuk, közbe-közbe. Például Kálmit meglátogatni. De arra képtelen vagyok, amit Ankuca elképzel: „Anna kérem elhozza az óvodából a kapuig, tud ő már egyedül följönni…” – Cselédnek ne használjanak. Ámbár Kálmus azt mondja, ezzel Ankuca csak kímélni akar. Milyen aranyosak…!
Még nagyon sok mindent nem rögzítettem a nyárból. Arra kell az időt felhasználni.
Csak Kálminak nehogy tüdőgyulladása legyen!
Ezen a napon Farkas nemzetiszínű kokárdát tett a zakója alá, az ingébe szúrva. Odaát vajon kitűzheti a hajtókára?!
Nyomott a kedélyem megint.
Ilyen nyár itt nem lesz többé – még a csúcsokon is elolvadt a hó. Kisnadrágban szaladgáltál a kertben, kikandikált belőle a formás kis fe103neked két félgömbje, felkaptalak, játékosan beléharaptam… „hamm, hamm, megeszlek…” – „Ne egyél meg, mami, mi lesz neked akkor holnapra?” – A fantasztikus gondolattársításaid! Az a választékosság, ahogy beszélsz máris! Az a finom megkülönböztetés, ahogy a szavakat használod! Ezt semmiféle magyarnak kikiáltott óvoda nem tudja neked megtanítani! Ügyesen, hogy játéknak érezd… „Mit csinál a kisgyerek, ha elesik, és a térdét megüti?” – „Sír…” – „És ha dühös közben?” – „Akkor… bőg.” – „És ha kényeskedik?” – „Nyafog. Nyivákol…” – És így tovább: zokog, sír-rí, könnyezik, eltörik a mécses, itatja az egereket… Meg a hangutánzó és hangulatfestő szavak bája! A medve brummog és cammog, a kecske mekeg és szökken, a ló nyihaházik és trappol… Még a metaforát is megértetted! Négy és fél éves korodra! „Olyan, mint a vér – hasonlat. Vérszínű – metafora.” Különleges nyelvtehetséged van, nem szabad hagynod elsorvadni, később sem, amikor én már nem leszek… Egyetemi tanár lehetsz, híres nyelvész, vagy ki tudja, költő, aki mesterien játszik a magyar szóval… Én nem tudok rád vagyont hagyni, de még a tisztes megélhetést sem garantálhatom, ez a te örökséged tőlem: amit beleírtam a lelkedbe, az éber szellemedbe – hogy úgy fogod majd beszélni ezt az elhagyott nyelvet, mint talán senki, sőt, talán tovább is fejleszted majd, örömet okoz neked, büszke örömet, hogy magyarul szólhatsz, és pontosan mindig azt mondhatod, amit a legárnyaltabb gondolatod megkíván… Tudod, már említettem, én jól bírom a franciát, a románt meg próbálnám ne tudni… de hiába. Ha az ember nem az anyanyelvén beszél, egy icipicit hazugságra kényszerül mindig. Nem azt mondja, amit valójában szeretne, hanem amit zavar nélkül ki tud fejezni. Aki az anyanyelvét felejti el, az őszinteséget felejti el örökre…
„Mami, mami, a »hortyog« micsoda…?” – „Hangulatfestő…” – „De a papa tényleg azt mondja, amikor alszik, hogy hoorty, hoorty…”
És volt egy délelőtt – már attól tartottunk, mégis beborul, az égerfa alól kémleltük az eget –, te megint „versikét” kértél, bementem az Ady-kötetemért, nem tudtam kívülről, de valahogy erre volt késztetésem, olvastam hát: „…Itt nem kell csak a könny s itt valahol, ott valahol esett, szép, szomorú fejekkel négy-öt magyar összehajol. Miért is, miért is, miért is?” – Lehajtottad te is a fejecskédet, mint a virág, ha szárazságban szára kókad, ültél öregesen és görnyedve. „Most valami olyat, mami, aminek jó a vége…” – Hát elkezdtük a Toldit is. Még nem fejeztük be, amikor elvittek. Ez még program, hátravan. Kálmus ezt helyeselte: „Annóka, fiúgyerek…! Ezzel kellett volna kezdeni!”
104És még mennyi minden hiányzik! Nekem magamnak is. Ígértem az őszinteséget. Babits. A könyvem elveszett. Vagy megsemmisítettük. Vagy Farkasnak sikerült átvinnie. Már nem tudok Babitstól idézni. Csak azt a már közhelyet, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. No ez itt ████ ████████████████████████████████
Balázs, nehogy azt hidd, hogy az én iskolás időmben teljesen másképp volt… csak az időbeli közelség… hogyan magyarázzam? A friss seb fájdalma, az állandó késztetés! Mi még nem akartuk elhinni, amit lassanként el kellett hinni. Amit ma már természetesnek tartanak annyian. A hovatartozás anyámnak még valóság volt, nekem ábránd és neked már büntetéstudat… Mégis, szerelmetes magzatom (lelkem gyermeke!), neked kell folytatnod tovább ezt, ami máris annyira veszélyeztetett, én még sose parancsoltam neked semmit, csak kértelek, de ezt az egyet parancsolom: maradj önmagad, bármily kilátástalan is, őrizd a méltóságod, mert ha elveszíted – hát engem is elveszejtesz, végleg…
BENNED AKAROK ÉLNI. Halál nélkül átlényegülni. Befejezés nélkül folytatódni. A hamisságtól elválasztódni, általad. Reményt szültél a szívembe: ne fojtsd meg ezt a gyönyörűséges-fényességes teremtményt… mert még nem vagyok elég erős rá, hogy a lélek sötét éjszakáját végül is diadallal átvirrasszam…
Nagyon elfáradtam, hirtelen. Ki írja ezt? És kinek?
Kálmusom, hál’ istennek, megint nyugodtabb. A gyomrát sem fájdítja. Eseménytelen minden. Áll a világ. Üres hordó a fejem. Mintha nem kapna elég oxigént az agyam. Állok a sorban, körülöttem fecsegnek, és én egyszerre csak úgy érzem, rögtön kiszállok magamból. A testem és én különválunk. Kálmusom azt mondja, egyszerűen az ájulás környékez. Részben a hajszoltságtól, részben… Nem fejezte be a mondatot. Megölelt és simogatott. Nagyon kedvesen tud simogatni, amilyen óriás tenyere van, olyan gyengéd… Hozzábújtam, és eszembe jutott a „csiki-simi” meg a „fül-morzsi”. Ezt Balázs találta ki: hogy a meztelen kis hasát, hátát az ujjaim hegyével alig-alig érintve, cirógassam… Ez a „csiki-simi”. A „fül-morzsi” pedig fülmorzsolás: a cimpáját a két ujjam közé veszem, és lágyan megmorzsolom. Még a szája is tátva marad! A karocskáján a bőr felgrízesedik. És azt állítja a kis hízelgő, hogy csak én tudom ezt így csinálni! Arra azért nagyon ügyelek, ne vigyük túlzásba, bár ártatlan dolog ez, de csak módjával, jutalomképpen.
105És arra is nagyon vigyázok, hogy ez a kétségtelenül kivételes kötés, ami közöttünk az első perctől fogva nyilvánvaló, ne akadályozza meg őt abban, hogy másokat is tudjon szeretni! Bármilyen jólesik nekem a megkülönböztetés, mindig arra nevelem, mindenkit szeretni kell, a szeretet nem fogy azáltal, hogy többfele osztjuk, s ebben Helyapáti tisztelendő úr is támogat. Soha egy rossz szót a szülei ellen, vagy különösen a Bábus ellen nem engedek meg. Bár óriási a kísértés a kisajátításra, ezt nem tehetem. Naponta százszor is elismétlem, légy okos, szegény Sudár Anna! Korrekt akarok maradni.
Egyébként az őrület fokozódik: a mai lapokban olvastam, hogy megint szigorították a villany- és gázkvótát. Én huszonötös, negyvenes körténél még olvasni se tudok! Kálmus azzal vigasztal, hogy amíg ő a helyén van, a bírságot, legyen az háromszázötven százalék, valahogy ki tudjuk fizetni. És ha beváltják a fenyegetést, és büntetésből kikapcsolják a „szolgáltatást”? Akkor…? Ezek mindent ██████████████████████████ rosszabbak, mint ███████████████ és mi ██████████████████████████?! Kálmus figyelmeztetett, hogy a kiabálás kihallatszik. Madarasné megint megkezdte „egészségügyi sétáit”.
Vajon mit felejtettem el a nyarunkból leírni? Kálmi már nem köhög, Kálmus hozta a hírt. Balázst akkor éppen nem találta otthon, valami román barátnőjéhez vitte az anyja.
Mára olyan köd lett, hogy legszívesebben fel sem keltem volna. A ködöt utálom legjobban. Nyúlik, nyúlik, és kaparja a torkomat. Hol melegem van, hol fázom. Csak beteg ne legyek.
Három napig gyengélkedtem. Kéretlenül, váratlanul. Azelőtt észre se vettem.
Halottak napja. Tegnap megjártuk a régi temetőt. Itt még jobbára mind magyarok fekszenek. Szögesdróttal bekerítették – mintha ide, a földre támadnának fel újra a halottak, s megindulnának holmi új honfoglalásra…! Másképp mi értelme volt körülkeríteni? Szögesdróttal, mint a lágereket?
Rengeteg krizantémot vittem és kései őszirózsát, ez évelő, ha a fagy ki nem pusztítja, lesz jövőre is bőven. Ankuca tavaly azt mondta, miért nem állok ki a temetőkapuba egy nagy kosár virággal, a kertben 106úgyis csak megeszi a novemberi rozsda, amúgy meg szép kis pénzt lehetne keresni vele, s ha én ehhez büszke vagyok, hát megteszi ő… Nem járultam hozzá. Idáig azért még nem süllyedek, hogy áruljam a virágot, vagy bárki közülünk, aki mégiscsak bekerült a családba, ezt tegye…
Nagyon csúszott a talaj, ahogy az oldalban mentünk fölfelé, ezt bezzeg nem kövezik ki, emlékszem, amikor szegény anyámat temettük, akkor is folyton visszacsúszott az az egy girhes ló, ami a halottas szekeret húzta… már attól tartottunk, nem bírja el a koporsót, a koszorúkat, s nekünk kell a kocsit hátulról megtolni, ünnepi gyászos feketében… Helyapáti tisztelendő úr furcsa beszédet tartott, legalábbis Kálmus furcsállotta. Arról beszélt, hogy „az eltávozott gőgös lelke megkezdé az alázat ösvényét járni”. Helyapáti nem csinált titkot abból, hogy anyám lelki fejlődésével elégedetlen – még életében elmondogatta: „Nem tud Krisztusban megnyugodni, káprázatok rabja, és a káprázat a kedélyét szüntelenül mérgezi.” Kálmus szerint nem illik az ilyen halotti beszéd. Én Helyapáti pártjára álltam. Én tudom csak igazán, szegény anyám milyen bolygatott volt, milyen engesztelhetetlen, és mennyire bűnbakká változott számára mindenki, aki a környezetében valaha is megfordult. (Talán Kálmus volt az egyetlen kivétel.) A bűnöket nem helyes letagadni. Meg kell vallani – ha már ő nem, hát helyette…
A sír alaposan megereszkedett, a műmárvány kereszt is egészen besüppedt, pedig Kolozsvárról hozattuk az anyagát, nem tudom, hogy kéne a terepet feltölteni. Beborítottam krizantémmal, a mécsest meggyújtottam. Nem érzem, hogy az anyám itt lenne. Talán gyakrabban kéne kijönnünk. Tavaly ilyentájt azt írtam: „nekik már jó”. Most valahogy nem hiszem ezt. Sőt. Egyre erősebb meggyőződésem, hogy anyámnak odaát sem jó. Nagyon is fáradságos, leckékkel teli, szükségszerű fenyítéssel párosult utóélete van. Helyapáti tisztelendő úr szavaival: a „tisztítótűz vendége”. Imádkozom érte.
A maradék krizantémot nagyapám kőkeresztjéhez vittük. Ennél a sírnál mindig szívesebben időzöm. Feketén rücskös a kőkereszt, a sír már egészen vízszintes, borostyán takarja, szabálytalan ágazással. A kereszt talpa csupa moha. A tetején vaskalap, mint egy Napóleon-csákó, őrzi, védi. ITT NYUGSZIK ISTENBEN SUDÁR LUKÁCS 1860–1942. Nyolcvankét esztendő. Én nem akarom ezt a kort megérni. Hogy valaki rám is azt mondhassa: „kenyérpusztító”, mint anyám őrá! Holott úgy hírlik, valaha övé volt fönn egy nagy darab erdő. Amíg a románok 18 után át nem vették. Ez a mai „fakitermelés”. Ott lett Lukács nagyapa felügyelőféle, mindenesetre szegény ember, akinek a fia már az anyaországba kényszerült sze107rencsét próbálni, az egy szem, kései fia – hogy aztán végül mégis itt érje el a balvégzete. A nagyanyámnak még sírja sincsen. A változáskor valami █████████████ banda földúlta a magyar temetőt – a csontokat később egy közös gödörbe temették, de az a „közös” is eltaposódott azóta. Ide már néhány éve csak külön engedéllyel temetnek. Most már nyugszik itt néhány román is. Nem baj. Ó, ez nem bánt. A holtaknak ez a békessége – ez a szövetség, legalább a történtek után. Az apámnak sose került haza a teste. „Egészségügyi okokból” valószínűleg Fogarason földelték el. Anyám sose mert utánajárni.
Nem igazi nekem ez a temető. Mert olyan csonka. Csak bolyongani szeretek itt, hátha összetalálkozom a „régiek” közül valakivel… Halottak napján vissza-visszajárnak, világítani… ha száz-kétszáz kilométerre is telepítették őket települtek, a nagy „városrendezéskor”. Most is, a süket Kovácsék lánya, a gülüszemű Ferike, a képkeretező Vince bácsi… egy kézszorítás, néhány szó, elmorzsolt könnycsepp… aztán az utak szétválnak. Én itt estig is elbolyonganék. Kálmus viszont alig várja, hogy végezzünk. Talán azért, mert neki aztán egyáltalán nincs „saját halottja”. „Nekem te vagy minden, Annóka: anya, nővér, lánygyermek, szerető és feleség…” – Az a gyönyörű, hogy ő ezt így is gondolja! Ezért nem tudtam volna elkövetni ellene semmiféle hitszegést. Ő aztán meg nem érdemelte volna, s ezt a jelen időben is állíthatom… Szóval most is sürgetett, sötétedik, nem biztonságos, s még haza is kell érni. Maradt még egy csokor őszirózsám: megkerestem azt a tört, kivetett torzókeresztet, leghátul, immár a drótkerítés közvetlen tövében. Ez annak idején túl nehéznek bizonyulhatott: valahogy itt maradt. Valami „… Márton.” „Élt szerényen megbúva, az Úrban boldogan kimúla”, 179… Csak ennyi. Ő is az én halottam. Mondtam is hazafelé Kálmusomnak, belekapaszkodva, hogy a sárban lefelé fenékre ne csússzak, mondtam neki: „Tulajdonképpen vagy minden halottat meg kéne siratnunk, vagy egyet se…” – Kálmusom egy kicsit hallgatott, aztán azt mondta: ő az élőket siratja. Kálmusom nem érti pontosan, miről beszélek – Kálmusom ösztönösen jó. Majd Balázsnak, ha nagyobb lesz, ezt is el fogom magyarázni. Följövünk ide együtt, ki tudja, talán a helyet is kijelöljük a szemünkkel, ahova engemet majd letesznek, de Balázs azt is meg fogja érteni, hogy az nem én leszek már… Ha velem egyáltalán kivételt tesznek még. Hiszen a ravatalozó is romokban… De ő már egészen biztosan máshol fog nyugodni… egyszer, bármily soká, de mégis meg fog ő is halni… Nem lesz együtt a porhüvelyünk, csak a halhatatlan részünk.
108„Micsoda ez az élet? – enyésző füst és pára…” – Hol olvastam? Ki mondta ezt? Nem jut eszembe. Nesze neked, legendás memória!
Ui.: Már az ágyból kikelve, hogy el ne feledjem: Édes Balázsom, nekem csak a nevemet írjátok ki. Üllősné Sudár Anna, élt… vajon hány évet… Ha el tudod intézni, hogy én még oda kerüljek. Azért ne hagyd, hogy a síromat a gaz beborítsa. És hogy a csontjaimat kiforgassák a földből. Ha nem is ez a lényeg: mégse hagyd.
Holnapután vasárnap. Most ez a lényeg.
Kálmi hozta meg tegnap Balázst, s már el is vitte. Kálmi teljesen jól van már, alig egyet-kettőt tüsszög. Néha nehezebben boldogulok Kálmival, mint Ankucával. „Hazaviszem, és kész. Így is elég nehéz a gyereknek visszazökkenni!” Jó. Tegyék! De nem adok tíz évet, és Balázs önállóan, a maga akaratából jön majd. És tizenöt év múlva nem kér engedélyt ahhoz, hogy ide is költözzön. Az a kis szoba és hozzá még a nagyebédlő családalapításra is elég. Majd keresek neki egy okos, rendes és remélhetőleg magyar kislányt.
A gyerek megérzi, hogy bármily finoman is, de mégis csak terrorizálják a szülei… én ugyan csitítom, mint most este is: „Ne bőgj már, galambom, haza kell menned, nem akkora tragédia, látod, a Burkus sem sír, hanem vár rád szép türelmesen…”
Kálmi, Kálmi! Velem akarsz te harcolni? A tulajdon édesanyáddal? Kálmus, jó emberem nevetett: „Annókám, mesterien ravasz vagy… Mesterien! – Már majdnem megsértődtem, amikor hozzátette: Természetesen a gyerek érdekében. Az ügy érdekében.”
Igen. (Fogadtam az őszinteséget.) Talán valóban rákényszerülök némi ravaszságra. De közben nem akarok semmit ellenük cselekedni, csak értük valamit. Mégis meglehet, csak akkor tudok itt, a mi dolgunkban folyamatosan építkezni, ha ott, az ő oldalukon néha akaratlanul is bontok… Kíváncsi vagyok, mit tenne más az én helyemben.
Kálmusnak raktam a gyomrára vizes borogatást – de éjjel vagdalkozott, leszórta. Idegalapon lehet valami. Egyébként Balázsnak egész nap meséltem. Kitaláltam újabb „Öcsike nadselű gondolatait”, Öcsike most láthatatlanná vált, és apróbb tárgyakat tört össze a lakásban, a felnőttek szeme láttára, akik csak hüledeztek, hiszen nem láthatták, ki csinálja… Ez különösen tetszett Balázsnak, bár kijelentette, ő sajnálná anyut és aput, és előbb-utóbb visszabújna a testébe… Legföljebb a Bábust rémisztgetné, mert a Bábus rögtön úgy tud sipákolni… Határozot109tan azt mondtam neki, ne beszéljen így a szegény beteg Bábusról, aki nem tehet arról, milyen a hangja… Azt nem mondhattam, hogy a Bábus sohasem sipákol, amikor volt szerencsém a kitöréseit nem is egyszer hallani. A tárgyilagosság még nem bűn.
Madarasné megint itt járt. Arról beszélt, hogy a helyzet rosszabbodni fog. Minden mondat után sandán rám nézett. Nem ugrottam be neki. Azt mondtam, a jövő a fontos. Csalódottan osont el – édes Istenem, és hátha nem besúgó?! Hátha csak koholmány ez is? Hátha ez is hozzátartozik az általános rettegés fenntartásához, hogy ártatlan emberekre ilyesfajta gyanút szórnak? Csakhogy még nagyobb legyen a zűrzavar?
Kálmus reggelre megint háborgó gyomorral ébredt. Előbb-utóbb orvoshoz kell fordulni. Az lesz a kálvária!
Semmi. Köd. Megint kitaláltak a bosszantásunkra valamit. Ezután nem viszik el a szemetet lovas kocsival a háztól. Külterületen nem kifizetődő a népgazdaságnak. Fölállítottak egy konténert, persze közelebb Berculuciékhoz. Cipelhetem odáig. Hát már ló sincs? Megérjük, hogy a halottat is a vállunkon kell majd fölvinni a temetőbe… Vagy, ahogy Kálmus mondta, a morbid humorával: nem érdemes már hazajönni sem onnan, arra a kis időre…
Nagyon izgatott vagyok. Nem is tudom, hol kezdjem. És mennyit rögzíthetek?
Tegnap gereblyéztem a kertben a rothadó faleveleket, hogy a nyugtalanságomat levezessem, délelőtt tizenegy lehetett, épp hogy az alimentárából üres kézzel hazaérkeztem… Hát jön egy autó, nem Dacia, bukdácsol a göröngyös úton, egy férfi az oldalablakon kémlel, végül megáll éppen a kapunk előtt… De nem száll ki rögtön. Kálmus persze a DAC-ban. Én egyedül. Egy pillanat alatt az suhant át az agyamon, hogy a csomag, amit a fiúk itt hagytak, de szerencsére el is vitték… vagy a levél Farkasnak… A félelmet nem részletezem, mert hamar kiderült, nem kell mindig rémeket látni. Egyszerűen vendég érkezett. Vendég. Amitől mi úgy elszoktunk, hogy minden idegen kocsiban a szekuritáté embereit látjuk veszedelmet látunk. Amikor kiszállt, sportdzsekiben, Adidas cipőben és hangos kezicsókolommal beköszönt, mindjárt elmúlt a rettegésem… Ez a nagyon kedves fiatalember „körsétára” érkezett Er110délybe, családostul, a családját a Doinában hagyta, a feltűnés, mondta, neki sem érdeke, zűr nélkül akar visszajutni a határon. Bemutatkozott. █████████████████. Hát megkínálni nem tudtam, de nem is igényelte. Negyed kiló kávét és egy húszdekás Boci csokoládét adott át, „virág helyett”. Nagyon tapintatos gesztus. Fél óráig maradt. Mentegetőzött, hogy küldött Farkas többet is, fontosabbat is – de kipakolták a vámnál. A felesége retiküljét kifelejtették, abban volt ez a kis ajándék. De a lényegre: ez a █████████████████████ nevű szimpatikus fiatalember azért jött hozzánk vizitkába, mert üzenetet hozott Farkastól!!! Szóbelit. A levelet nem merte kockáztatni. Kétszeresen nagy megkönnyebbülés: részben azért, hogy autentikus személytől tudok meg valami valódit az én elsőszülöttemről, részben pedig így kiderült, hogy a nyugat-német nő feladta a levelet, alaptalan volt az elhatalmasodott gyanúnk, Kálmus nem ezért lett fekete bárány hirtelen…
Ennél nagyobb örömet! Pedig tegnap még hogy el voltam keseredve, le se írtam tegnap a lelkem feketéjét, még ahhoz se volt késztetésem. Fél óra alatt sokat lehet mesélni! Annyira füleltem, el ne mulasszak valami lényegeset, megtudni vagy megkérdezni, hogy közben biztosan elszalasztottam valamit a mondókájából… este megpróbáltam Kálmusomnak szóról szóra reprodukálni, ő is olyan izgatott és boldog volt, hogy a gyomra újra görcsölni kezdett…
Nos, hogy a szót szóba öltsem, de röviden: Farkas okt. 10-én megkapta a levelemet, tehát a német–magyar nő szinte azonnal postázta… Most üzen rá választ ezzel a barátjával, aki tulajdonképpen nem is a barátja, csak egy jó ismerőse, együtt dolgozott vele a █████████████████-nál, ez egy magyar vidéki napilap, amíg – ahogy az illető fogalmazásából kitetszett – feleslegessé nem vált egy létszámcsökkentésnél, ez az az ún. „szabadúszás”; fordításból és alkalmi megbízásokból él, lakása szerencsére van, egy lakótelepi garzon Kőbánya-Kőhegyen, ahova a leveleket is címezzük; ez nagy dolog Magyarországon (a hírhozó szerint, aki is tizenkét évig lakott albérletben két gyerekkel). Farkast jószerivel a felesége tartja el, az a bizonyos Nárcisz, akinek állítólag jól szituált szülei vannak (ez már a fiatalember pletykája!), s ezek nekik havi apanázst folyósítanak. Ez annál is inkább rájuk fér, mert ugye, úton van a második gyerek, tavasszal várják, március közepére… Tudom, tudom, ezzel nem mond újat!
Ebből a szimpatikus fiatalemberből egyébként csak úgy fröcskölt a keserűség: neki személy szerint két állást kellett vállalnia, hétvégén kőműveseknél segédkezik, hogy egyáltalán a család legelemibb szükségle111teit ki tudja elégíteni, „nem fenékig tejföl”, „nem mind arany, ami fénylik”-féle közmondásokkal a közlendőjét megtűzködte. „Jó, jó – próbáltam Farkasra visszaterelni –, de miért nincs az én Farkasomnak stabil helye? Nem csitult el körülötte az az ügy, amikor közvetlenül az átjutása után azt a bizonyos nyilatkozatot adta, amelyben ███████████████████████ ████████████████████████████████████████████, s ami miatt én sem mozdulhatok innen egy tapodtat sem?! Immár négy plusz négy és fél esztendeje?!”
A fiatalember nem lehetett eléggé informált, mert homályos választ adott, amiből körülbelül azt vettem ki, hogy nekik is megvannak, mármint a magyarországi magyaroknak, a maguk súlyos problémái, s aki Erdélyből jött, nem feltétlenül elégszik meg azzal, hogy csupán az erdélyi helyzetet bírálja, hanem óhatatlanul belebeszél az anyaország politikájába is – „Az igazságkereső alkatot nem lehet korrumpálni, drága asszonyom” – de azért ne aggódjak, Farkas helyzetét természetesen össze sem lehet hasonlítani azzal, ami itt várta volna, ha marad… Csak hát nagyon szeret „aláírni”, „tiltakozni”, „gyűlésezni”, alighanem vezéregyéniség, nem bírja, ha kolompra halad a csorda… Nem tudtam ezen a ████████████████ Ambruson teljesen kiigazodni. Farkas pártján áll, vagy éppen ellenkezőleg? El is hidegedett a hangom, no, mindjárt észrevette, megfogta a kezemet, szeretettel, „drága asszonyom, én a maga fiát nagyra becsülöm… ne értsen félre. De már a nyers őszinteségért megbocsásson: nem ő van egyedül a szarban. Nemcsak ők. S minket még felületen sem véd az „erdélyiség” varázsa! De nem ellene… soha, soha, egy pillanatra sem… azok után, amit egy Üllős Farkas-formátumú embernek át kellett élnie…” – Akkor meg mit ironizál?!
Aztán, sajnos, azt is kiszedtem belőle, hogy Farkas egészségileg sincs jól. Erről ő persze – buta tapintat! – nem üzent egy szót sem, de ez az Ambrus tudott róla, eleinte mennyit volt Farkas betegállományban, sőt, egyszer az hírlett, a jobb veséjét előbb-utóbb ki kell venni… Én meg csak faggattam ezt a futó vendéget, talán udvariatlanul: de hát mit üzent? Azon az általánosságon kívül, hogy ne nyugtalankodjak, vigyázzak magamra, csókol minket… mert ez nesze semmi, fogd meg jól! Hát akkor kinyögte, három szót, mindössze három szót üzent a fiam: „Anyám, tartsatok ki!”
NEM, EZT NEM FOGOM INNEN KIHÚZNI, HA A FENE FENÉT ESZIK, AKKOR SEM!!!
112Ez az én Farkasom! Ez az én vérem! Amit továbbörökítettem Balázsban. NEM SZABAD A SAJÁT GYÁVASÁGUNKNAK FOLYTON-FOLYVÁST BEHÓDOLNI…
Legfeljebb biztonságosabb helyre dugom ezt a naplót. Vannak még ilyen helyek. És még Kálmusomnak se mondom meg, hol tartom… Csak Balázs fogja megtudni, majd idejében, ha Isten nem sújt hirtelen halállal…
Különben – ahogy ███████████ Ambrus szavaiból kivettem, mindenek ellenére Farkas nem csüggedt – hiszen gyermeket nemzett, újabbat, erre a keserves világra! Amikor bizonyítottan luxus – Ambrus szerint – Magyarországon gyereket nevelni! Viszonylag mégiscsak jobb neki! Viszonylag mégis van értelme, miért kell nekem tripla lakat alatt várakoznom… román állampolgár, magyar nemzetiségű, s még ráadásul veszélyes elem… És ami reménnyel tölt el: Farkas véleménye az, hogy tavasszal, ha a kicsi megszületik, ez nyomós indok lesz arra, hogy újra megpróbáljak útlevelet kérni, állítólag közeli hozzátartozó esetében egy bani nélkül ugyan, de kétévenként megadják… Nagyon vár. Nagyon várnak, a kis Barbarának is nagyon hiányzik az erdélyi nagymama. No, ebben kételkedem. Nárcisz szülei nyilván tejben-vajban fürösztik. S ezt nemcsak átvitt értelemben értem! Megvan a kis Barbarának a maga nagymamája, aki születése óta pátyolgatja. Mit jelenthet egy röpke látogatás? Miféle érzelmi kapcsolatot lehet így megalapozni? De azért jólesett a hívás… egészen fölüdültem.
Kálmus este azt kérdezte, hát neki mit üzent Farkas…? És őt nem hívta…?
Farkas mindig inkább anyás volt – de az apját is felettébb tisztelte, szerette. Nyilván az üzenet, az invitálás mindkettőnkre vonatkozott. Sőt. Mintha valóban többes számban hangzott volna el. Kálmusnak mindenesetre azt mondtam: „Farkas tudja, hogy mi veled elválaszthatatlanok vagyunk. Kettőnknek szól itt minden.” Kálmus megcsókolta a kezemet. „Mégiscsak szeretsz te engem, Annóka.” – Megdorgáltam: „Volt-e pillanat, volt-e ok a legcsekélyebb, amelyik akár a leghalványabb kétkedést indokolhatná?!” – Csak csüggesztette a fejét, mint egy nagy kamasz, de aztán fölnézett, és a szeme tele volt fényességgel. „Két jó hírt is kaptam a mai szent napon…” – ezt mondta. Hát hogyne szeretném! Az én Kálmusomat, az én Farkasomat, ezt a konok Kálmit meg még ezt a hebrencs Ankucát is… sőt! Ma még Ekaterinát is szeretni tudom, nemcsak elviselni, sajnálni, nemcsak tárgyilagosnak lenni iránta… ma még őt is, 113szegény nyomorultat, abban a penészes, üres házban, az üres szívével, amelybe hitet be nem engedett soha…
Ó, Istenem! Befogni mindenkit a szeretet hatósugarába – képessé válni erre, ha csak egy percre is, milyen melengető, milyen édességes…
Milyen nagyszerű, ha szünetel a korbács, ha jó olajakkal megkenekedhetünk, és a seb sajgása enyhül ezáltal valamelyest… Ó, idő ritka szerencse-forgása! Ó, Urunk szűken mért, de annál váratlanabb kegyelme… Ó, tavasz! Ó, reménység!
Imádott Balázsom – látod: ma úgy kiszélesedett a kötényem, hogy mindenkit elringatnék benne – Te ülnél középen, s a többiek körülötted, mind, mind…
A tavaszig a telet még át kell vészelni. Az öröm gyorsan illan. Kálmusom is óv: a duzzasztott remény, ha esetleg kipukkan, megcsíp keményen…
Azt álmodtam, hogy Farkas még kicsi, és Balázs a felnőtt. Ennek ellenére nagyon természetes álom volt. Balázs vitte Farkast kézen fogva.
Nincs kedvem kimozdulni, a köd nyúlik, legszívesebben heverésznék és álmodoznék. Lánykoromban erre úgysem volt módom. De ha nem akarunk éhen halni, muszáj magamat már hajnalban fölzargatni. Nem vásárolhatok mindent feketén. Hiába keres Kálmusom aránylag jól: hogy ezt bírjuk, pénzt szerezni is „feketén” kéne. Ügyeskedni, csalni, lopni, komoly értékeket – szóval devalválódni. Én erre az unokámnak nem adok példát. S Kálmusomnak erre nincs is tehetsége: ő az az ember, akit a legelső alkalommal lefülelnének… elveszne az a maradék nyugalmam!
A negyed kiló kávét tartogatom karácsonyra, talán nem veszti el a zamatát. A Boci csokival meglepem Balázst.
Három nap múlva vasárnap. De tulajdonképpen csak Mikulásra kellene előrukkolnom vele.
Kell a testmozgás. Nem tesz jót a felesleges ábrándozás. Tavaszig még annyi minden történhet! Vörösmarty is megmondta: „ábrándozás az élet megrontója.” Bár amiről ő beszél, az a fantazmagória. Az őrült agyszülemény. A lehetetlenség. A fantazmagóriának nincs semmi alapja. De annak tán csak van reális alapja, hogy meg akarom látogatni a fia114mat?! Szabályos útlevéllel, szabályos vonatjeggyel, még csak pénzt sem igényelve. Ez csak nem minősül lehetetlenségnek?
Még nem esett le a hó. Kiritkítottam a bukszust, mert kezd satnyulni. Nem női munka, Kálmusom dohog is érte. De hála Isten, jó erőben vagyok, meg se kottyant… Az, hogy fáj a derekam, nincs összefüggésben a fizikai munkával. Inkább időváltozást jelez. Szaggat. Fogadok, hogy holnapra megjön a hó. A lapátot meg a seprűt elő is készítettem, Kálmusom mindjárt csinált is egy új nyelet a lapátnak. A régit a kiskályhában eltüzeljük.
Reggel kilenc óra. Vasárnap! Jól éreztem. Leszakadt az éjjel a hó. Sűrű, apró pelyhekben esik – most is. Már eltűnt alatta a lépcső. Hogy fog örülni Balázs! A szánkót tavaly alig tudta kiélvezni… Mindjárt meg kell érkeznie. Jössz, jössz, az első hóval…! Ritkaság, novemberi hó…!
Este hat. Gyertya mellett. Ma jóformán még nem is ettem. A gáz már tizenegykor kialudt. Nem hozták. Nincs itt. Megszegték az egyezséget! Délben még reménykedtem, a lapátnyelet nem is tettem rá a tűzre, hogy ha megérkezik, azzal varázsoljak rögtön jó meleget, mert agyon lesz dermedve, bár ott a hótaposó, amit tavaly tőlem kapott…
Háromkor már sírtam. De most már nem sírok. A lapátnyél elparázslott, fázom. Kálmus kint kapirgál a lapáttal, legalább a kaput szabaddá teszi. Hull, hull, hull a hó… huzamosan, csendesen, de tartósan, mintha sose akarná abbahagyni.
A legjobb lenne, ha teljesen betemetne. Igen. Az lenne a legegyszerűbb. Előbb az ablakokat torlaszolná el, aztán elnyelné a tetőt is. Kéményestül. Mint egy nagy, fehér síkság – olyan lenne a völgy. Végül a hegyek is eltűnnének, a csúcsok is. Egyetlen halott fehér mező alatt végleg megdermedne minden.
Kálmi csak ma tudott üzenni. Tegnap én már gyalog nekiindultam, büszkeség ide, büszkeség oda, megyek utána, mi baj érhette… de a buszmegállóig se jutottam, derékig estem valami gödörbe, csoda, hogy épségben egyáltalán kikecmeregtem, négykézláb, nem túlzás, de majdnem belefulladtam a hóba… mindenem elázott, és már nem volt mitől felmelegednem. Valahogy bebújtam az ágyba. Kálmus persze kiabált velem, végigdörzsölte a testemet, fútta a lábujjaimat a langyos leheletével, pedig ő maga is majdnem bent rekedt a DAC-nál, gyalog jött, térdig hóban, ő is. De nem akart éjszakára egyedül hagyni. Kálmus egy angyal!
115Még ma is havazik. Sose fogja abbahagyni? Kálmus reggel egy órával előbb indult, mert neki „bent kell lenni”, „értsem meg”, „támadási felületet nem adhat”… Nyolckor kapaszkodott haza. Úgy zihált, hogy megijedtem. De legyintett, hogy semmi. Még arra is volt ereje, hogy Kálmiékhoz elmenjen – miután a vállalati telefon sem működik.
Úgy van, ahogy józan perceimben én is sejtettem: már vasárnap is leállt, de tökéletesen, a buszközlekedés. Nem indulhattak neki a hótorlaszoknak, gyalogszerrel. Balázs mégiscsak egy négy és fél éves csöppség. Én magam akadályoztam volna meg, ha megpróbálták volna ilyen útnak kitenni…
Hát megint csak türelem! Kiszolgáltatottság és türelem. Valamikor szerettem a havat. A hó költészete… ó, mennyire szerettem! Elvileg – ha rágondolok, és a lelkemben a pelyhek puhán hullani kezdenek – most is szeretem. De gyakorlatilag: így, itt és most: gyűlölöm, gyűlölöm…
Egyszer csak megunja és abbahagyja! Ötödnapja és egyfolytában… „Haraguszik Istenúr. Szakállát rázza. Nincs mit tenni, nincs mit tenni…” – Petru. Mindig csodálom, hogy abban a kalibában kibírja a legcudarabb teleket is. Vajon mit eszik? Petru rejtély. Meg is fogom a sípját keresni, határozottan emlékszem, hogy anyám elkobozta, de nem dobta szemétbe… Azóta hány és hány nagytakarítás volt, sőt, még házkutatás is, és színét se láttam… „Csodasíp, kisleán! Ha te fújod bele és kívánság nem hamis, betelik…” – HA A KÍVÁNSÁG NEM HAMIS. Hát abban csak nincs semmi rossz, hogy látni kívánom Balázst? Ehhez aztán igazán jogom van. S az elkeseredésem is indokolt. Semmit sem utáltam még annyira, mint most, itt, ezt a szívós havazást… Várhatott volna az ég, novemberben még korai, nincs rá fölkészülve senki, úgy értem, lelkileg, mert egyébként a legcsikorgóbb januárban sincsenek felkészülve, egyszerűen megbénul minden, ugyanakkor nem akarják elismerni, s ez még dühítőbb! „A lakosság tervszerű rendben végzi mindennapi teendőit, munkafeladatait változatlan lelkesedéssel látja el…” – Ráadásul a tévé is bedöglött, tulajdonképpen csak a tudat bosszantó, mert ha nincs villany, oly mindegy, hogy különben működik-e… Az alimentárába nem jutok el, nem kockáztatom, elég volt tegnapelőtt a hófürdő, mégsem vagyok már tizenhat éves, ahogy Kálmusom szelíd feddéssel mondogatja, mi tagadás, érzem a térdemet, alig tudom hajlítani.
MIT CSINÁLJAK? Egész nap nem olvashatok, ami még megmaradt, százszor is kiolvastam, de türelmem sincs, rá vagyok kényszerítve, hogy 116itt bent üldögéljek, „hol a boldogság mostanában, a jól fűtött meleg szobában”, no Petőfi, te pusztai gyerek, ha most születnél, és ide születnél, látnád a tiednél ezerszer súlyosabb nyomorúságot (bár állítólag száznegyven évvel előbbre zökkent a világ!), látnád szegény Sudár Annát a hárászkendővel a dereka körül, ormótlan mamuszpapucsban, kesztyűben üldögélni álló nap… Ki számított erre a hirtelen behavazódásra? Tavaly körülbelül ilyenkor még a nap is sütött, ott heverésztem a mart tetején, színes levelek hullottak a vállamra, ölembe, már nem emlékszem, hogy miért, de öröm volt a szívemben, valami megnevezhetetlen derű, s ebből mostanra semmi, de semmi nem maradt, csak az a „kívül fehér, belül fekete”, úgy ülök itt, testileg-lelkileg átfagyva, mint egy fénykép negatívja…
Milyen sok képet készítettünk a nyáron, a tengernél, a Békás-szorosban… Kálmus elvitte előhívatni, meg kéne sürgetni, el ne kallódjanak… milyen jó lenne most nézegetni, ámbár szükségem van nekem ilyen materiális emlékidézésre? Nem megmondta Petru is: „Kisleán, éld újra…” Petru és Balázs igencsak összebarátkoztak… Balázs sose akart lejönni tőle. Eleinte sűrűn fölvittem őt. Az utolsó alkalommal, július közepe tájt, Balázs elpityeredett, amikor Petru öléből kivettem, s kijelentette, hogy ott akar maradni Petru kunyhójában éjszakára, hogy hajnalban láthassa, hogyan jön vissza a földre a fák és madarak lelke… Petru varázslatra is képes – ha ezt el tudta Balázsommal érni. Augusztusban már valahogy ritkábban kerültünk arra, pedig – legyünk igazságosak – Petrutól csak jót tanulhat. No, lesz még rá alkalom, hogy Balázzsal foglalkozzon. „Kisleán, éld újra!”
Nemcsak hideg, de iszonyúan büdös is van, nagy vívmány, szereztem petróleumot, még októberben, a legsötétebb napokra, de a bél csak füstöl, füstöl, a bura is törött, utoljára anyám használta a háború alatt, nem megoldás ez sem…
Talán az volt a legemlékezetesebb, amikor
Kálmusom tegnap este megzavart. Nem tudok írni, ha nézi a hátamat. S látom rajta, hogy szeretne beleolvasni. Hiába nincs benne semmi titok: úgy érzem, ha ezt valaki időnap előtt elolvasná, nem volna többé kedvem folytatni.
Hála Istennek, a hó mára alábbhagyott!!! Tovább már nem romlik a helyzet, bár gyors javulásra se lehet számítani. Áll a hó, moccanatlan… Tegnap azt kezdtem el, hogy a nyárból talán az volt a legemlékezete117sebb, amikor Balázsomat fölvittem a „tisztásomra”. Persze, Balázsom kobakjába nem látok bele: ő mit bújtat, mit szórt ki az emlékezetéből, de remélem, ez a „mi bálunk” a tisztáson benne is örök nyomot hagyott.
Szép, tiszta délután volt. Leterítettük a könnyebb csergét, ráheveredtünk. Én azt a ruhát viseltem, Balázsom, amit annyira szeretsz: inkább vajszínű, mint fehér, és türkizzöld pettyek vannak rajta, a szoknyája harangszabású, de a dereka szoros, egy egészen kicsit puffos az ujja, a kivágása V alakú… Erre szoktad azt mondani: „Vedd fel, mami, a hullámzó ruhádat!” – mivelhogy a bő szoknyarész a legkisebb mozdulatot is pördülve követi. Te apró nadrágocskádban, selyemtrikóban feszítettél, aznap vettük a Florenában az eladó kapott húsz lejt már egészen barnapirosra sütött a nap, a kék szemed még jobban érvényesült, én is kaptam már egy kis színt, szabadon lengett a hajam, még a pántot se viseltem… mi tagadás, szép pár voltunk, Sudár Anna meg Üllős Balázs, mindenkitől távol, védett helyen, mégis őrizetlen…
Valami mámorító vadvirágillat a levegőben, egyszerre kesernyés és édes… éles, de nem túl gyakori madárfütty, a természet izgatott, agitatív jelzései… és csak mi ketten, csak mi ketten! Ezen a délutánon különösen „bújós” voltál, hevertünk egymás mellett a csergén, átölelted a nyakamat, talán szenderegtél, a szorításod néha gyengült, majd megrándult a karod, hirtelen erősítettél a fogáson, mintha attól tartanál, elmenekülök… Aztán virágot szedtünk, fontam két koszorút, a fejünkre tettük. „Honnan jöttél, Fehérlófia?” – „A hegyeken túlról, sziklák királykisasszonya…” – „Szabadíts meg, ó, vitéz… lásd, szívemre súlyos sziklát görgetének…” – S te suhintottál a képzeletbeli kardoddal, s plasztikus mozdulatokkal lefejtetted rólam a kőtömböket. „Köszönöm, Fehérlófia… Fizetségül fogadd hát kezemet s fele királyságát jó atyámnak…” – S te térdre ereszkedtél, a jobb kezem áhítattal megcsókoltad. Aztán azt mondtad, a fele királyság nem jó dolog, egy egész lóval is megelégszel!
Megrendeztük az esküvőt. Az én „pogány” oltárkövemnél fogadtunk örök hűséget, jóban-rosszban, az utolsó kapavágásig… Aztán kezdődött a bál. Keringőt táncoltunk, csak úgy röpült a szoknyám – a kicsi lábad botladozott a fűcsomókban, a fű zöldre mázolta az én fehér cipőmet is. „An den schönen blauen Donau…” – Gyerekkorom óta nem jutott eszembe ez a keringő. Anyám szokta énekelni a tükör előtt, farsang táján. Könnyű dallam, lebegő. Elszédültél, fölkaptalak, összedugtuk az izzadt arcunkat, ittuk egymás verejtékét… „Szeretlek, szeretlek…” – „Én is ám, mamikám!”
118Teljesen mindegy volt, hány éves vagyok én, és hány éves vagy te. Még a vérségi kötelék is teljesen mindegy volt. Megszűnt az alacsony realitás – egy magasabb realitás nyitott kaput. Testen kívül találkoztunk. Egyszer talán majd megérted…
Mert tőlem – az én generációmtól – ellopták a fiatalságot. Semmi könnyedség, semmi romantika – csak az össztánc a Jancsi vendéglőben. De még arra is jó visszagondolni. Mozgalmi dalok, indulók, egyendivat, egyenszöveg, s közben szüntelenül résen állni: hol adódik lehetőség, akár egy parányi, megcsinálni önmagunkat, magyarként, emberként… nem elsüllyedni, nem patkánnyá válni, nem kivetkezni… Aztán én, önként, elerőtlenedve átálltam az első vonalból a nem kevésbé fontos másodvonalba. Hogy majd a családomon keresztül valósítsam meg, ami nekem, személyemben nem sikerült, és Farkasban, Kálmiban éljek majd tovább… Az eredményt látod, Balázs!
Te, csak Te! Te vagy veszendő életem halálból felbűvölt ifjúsága. Az elvesztegetett múltam vagy – s a jövőm flastroma egyben. Az epekeserű jelennek pedig egyetlen mézcseppje.
Kálmusom a kertet úgy-ahogy megtisztította. A lépcső mellett két méter magasan áll a hóhalom. Mínusz négy fok. A buszok az újság és rádió szerint zavartalanul közlekednek. Ennek ellenére Kálmus órákat vár a megállóban. Ha jön is, lefullad a motor útközben. Már végképp kifogytam mindenből, akárhogy is, délután neki kell indulnom, holnap újból vasárnap, mit adok a gyereknek? Mert az, remélem, természetes, hogy ha a múlt vasárnapi látogatás objektív okokból elmaradt, akkor a közvetlenül következő az érvényes…? Normális logika szerint!
Reggel hét óra: Kálmus hozott fát a ██████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████ Egy kicsit nedves, de a semminél jobb.
Tizenegy: Már itt kéne lenniük.
Egy óra: Kálmus éhes – kiesik a gyomra.
Három: Ettünk. Eltettem egy szárnyat.
Négy: Semmi. Semmi.
Nyolc. Este. Ég a villany. Most éppen ég. Olvashatnék neki. Mesélhetnék.
Tizenegy: POFOZZA MEG ŐKET AZ ISTEN!
119Bocsáss meg, Istenem! Megütöm a számat. De Te tudod, milyen a kétségbeesés. Te tudod, mi a beszámítható, és mi nem. De alig vonszolom magam. S Te azt is tudod, hogy nem a térdem! Nem a hátam! Hanem az az egyenes bot, ami bévül megtart engem, lásd, az válik ilyenkor péppé – s mint rossz harmonika, nyekkenve összeesik a lelkem…
Hová kapaszkodjam? Hová, hová…?
Kálmus azt mondja, gondoljak a tavaszra. De nem működik bennem a remény. Valamit enyhült az idő, de olvadásra várni baromság. Amikor még el sem kezdődött az igazi tél.
Holnap bemegyek. S adok Kálminak egy kiadós nyaklevest. Valahogy észre kell térítenem. Megjegyzem, Kálmus is dühös rájuk. Kivételesen nem mentegeti őket. De arra akar rábeszélni, bízzam rá a dolgot… Úgyis be kell mennie a Poliklinikára, nem halogathatja tovább, nem akar a gyomra helyrejönni…
Nem hallgattam Kálmus jóemberemre. Nem hallgattam. Bebumliztam, hat óra tájt. A lift nem működött. Fel a hatodikra! Sötét a lakás? Az itt még nem jelent semmit… Nem szól a csöngő? Hogy szóljon áram nélkül? Dörömbölök. Csönd. Rúgom egy kicsit az ajtót, csönd. Hét óráig vártam a lépcsőházban. Nem érzem a lábamat.
Hol vannak ezek este? Gyerekestül…? Kálmus mégsem ment orvoshoz. Az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Nem mászhatok be újra, esetleg hiába. Ki kell várni. A következő alkalom minden számítás szerint az enyém. Arra már nincs kibúvó. Arra már nem tudnának magyarázatot.
Reggel Helyapáti tisztelendő úr éppen mögém szorult a sorba, adtam neki egy zacskót a csirkelábnak. Kereken a képembe mondta, hogy hiányol a szentmisékről. Elég kicsi a templom, hogy a régi híveket számba vegye. S nekem ott a helyem a bal oldali kisoltárnál, a második pad szélén. Immár több mint négy évtizede. S mostanában hiába keres. Tulajdonképpen megható, hogy ennyire figyel rám. S igaza van. Nyáron Balázzsal sose mulasztottunk – talán csak amikor nyaralni voltunk, és kirándultunk Ősz óta vagyok ilyen lusta – ha ez lustaság. Hiszen éppen a vasárnap az egyetlen, amikor Balázsra koncentrálhatok. Sajnálom a közös 120időnket! „Tisztelendő úr, Istent otthon is lehet szólítani. Annyi gond közepette ezt Isten megérti…” – Helyapáti egy kicsit hallgatott, gyűrögette a zacskót, toporgott a fagyos havon a vékony, fekete cipőben. Aztán a fülemhez hajolt, ágaskodott, mert alacsonyabb nálam. Mintha a hajamat igazgatná a kendő alatt, úgy susorogta: „Ez nemcsak vallási kérdés! Összetartás, lányom! Valamit meg kell mutatni. Amúgy is egyre kevesebben vagyunk. Az új telepekről már nemigen érkezik pótlás… S ha nem jöttök össze, ti, maradék, ugyan előbb-utóbb mivé leszünk? Istent imádhatod otthon. De nem a █████████████████.” S ez tulajdonképpen igaz.
Ígérem, Uram, többé nem leszek hanyag. Viszem magammal Balázsomat. Legalább ilyenkor legyünk együtt, mind. Úgysincs más alkalom.
A közeledő karácsonyra kell gondolni. Milyen szépen megcsináltuk, tavaly is! Éppen elég vesződség lesz megszerezni mindent. Hétfőn, ha Balázst visszaviszik, el is kezdem a körutakat, talán, ha itt hagyják aludni, reggel bemegyek vele az óvodába, s még jókor odaállok az áruház elé, hogy nyitáskor sorra kerüljek… Megkeresem a kapcsolatomat (mellesleg román), ott lakik a ██████ ██████████████████████████████████████ utcában, talán van nála valami különleges. Nem tudom, mire mennénk, ha Kálmusom nem hozná haza azt a négyezer-hatszázötven lejt havonta… s ha én is költekeznék, mint egynémely asszony, méregdrága luxuspiperére…
Olyan karácsonyt szeretnék, ami a tavalyit is túlszárnyalja. Hogy Balázs emlékeiből ez már végképp kitörölhetetlen legyen…
A Boci csokoládét most már megtartom mikulásig. Erős leszek!!! HOLNAP VASÁRNAP!
Megpróbálom higgadtan rögzíteni az eseményeket. Le kell írnom pontosan a történteket, nehogy később azt mondják: az nem is úgy volt, te szegény Sudár Anna!
Tegnap fölkeltem hajnalban. Kálmusomat megint berendelték, ez nem lepett meg, év vége előtt van náluk a legnagyobb bolondokháza, s szerencse, hogy most nem piszkálják éppen. Elmentem a nyolcórás misére. Helyapáti megkeresett a szemével. Láttam rajta, hogy örül. Én is örültem, hogy ezúttal legyőztem a lustaság és közömbösség kísértését.
Mise után türelmesen vártam; amire Ankuca kikászálódik az ágyból (és miért ne pihenne, legalább vasárnap?), tollászkodnak, felcihelődnek… lesz abból tizenegy is!
121Isten látja a lelkem, még délben sem voltam ideges. Ennyi késés belefér. Csontleves, krumplis tészta, vizespuding, a folyton ki-kihagyó gázon amúgy is munkaigényes. Elfoglaltam magamat. Egy órára elkészültem mindennel, meg is terítettem, négy személyre, hátha hármasban jönnek, ne érje szó a ház elejét. Be is durrantottam a vaskályhába a fával, amit tegnap jó Kálmusommal ███████████████████████████. A szánkót kivittem a tornácra. Aztán leültem az asztal mellé. Két óra hosszat ültem, ölbe tett kézzel. Csak akkor keltem fel, mechanikusan, ha a tűzre kellett tennem.
Ültem, ültem, bámultam ki az ablakon a hóra. Már kettőkor szürkület szállt a tájra. Három volt már, amikor az órára mertem pillantani. Pontosabban három óra tíz perc. Elkezdett a gyomrom égni. Nem ettem aznap még semmit. A gyomorsav dolgozott, följött a torkomba, marta. Megpróbáltam hányni, nem sikerült. Leerőltettem két kanál hideg krumplis tésztát, valamivel könnyebbedtem. Akkor meg a fejem köré állt egy olyan szorítás, mintha a hajpántom vasból lenne, és szűkülne egyre. Azt hittem, a fájdalomtól a szemem ugrik ki. Kerestem fájdalomcsillapítót, de Kálmusom egy rossz éjszakáján mind beszedte. Kimentem a kertbe, és a homlokomat a legalacsonyabb hóbucka tetejébe hajtottam. Reszkettem a hidegtől, közben pedig csurgott a veríték a hátamon. Itt talált Kálmi, négy óra tájt! Mert hogy akkor érkezett. Egyedül. Egyes-egyedül. S még ő támadott! „Anyukám, egy macskának több esze van… itt ácsorogsz a hóban, se kabát, se sapka és papucsban…! Mint az élő szemrehányás szobra!” – Igaz, gyengéden átölelve tuszkolt be, eljátszva a gondoskodó fiút.
Fegyelmeztem magam. A görcs egy kissé alábbhagyott. Melegítettem neki a levesből, mást nem kért. Azt hittem, megfeszülök, de nem kérdeztem… Megvártam, amíg előrukkol ő maga. Nem könnyen kezdett bele, ezt írjuk javára, nem könnyen. Az orra fölött a vörös folt kigyulladt. Gyerekkorában is erről a hirtelen megképződő vörös foltról tudtam meg, hogy valami nagyon bántja, olyan valami, amivel megbirkózni sajnos, gyönge.
„Anyukám, tegnap még úgy volt, hogy jövünk mindannyian, bár úgyis tudom, téged csak a gyerek érdekel, tegnap még úgy volt, de Ankuca este azzal állított haza, hogy Ekaterina betelefonált a Kollektívába, majdnem sírt a telefonba, vele nem törődik senki, állítólag egy hónapja feléje se néztünk, és végül közölte Ankucával ellentmondást nem tűrő hangon: vár minket ebédre, szerzett disznóhúst, csinál göngyölt hússzeletet és utána puliszkát, Ankuca erre teljesen elgyöngült, istenem, 122puliszka, hogy szerette ezt ő kicsi korában… Anyukám, muszáj volt Ekaterinához elmenni… Ankuca nem bírja a lelkifurdalást, és ami igaz, az igaz, mégiscsak az anyja…”
„Nem tudtátok megmondani, hogy már elígérkeztetek?” – kérdeztem, egy árnyalattal sem magasabb hangon. Magam is csodálkoztam, hogy konganak a szavaim.
„Ankuca próbálta… de Ekaterina azzal érvelt, hogy a gyerek mindig nálad van… egész nyáron is… S te, mint emelkedett lélek, ha nemcsak hirdeted, de gyakorlod is a magasztos elveket, megérted, neki is lehet egyszer-egyszer a családjára szüksége…”
„Most jutott eszébe? Eddig csak terhére volt minden kötelezettség! Eddig kerülte a terheket, ahogy csak tudta… Remélem, ezzel tisztában vagytok, Kálmi?!”
Kálmi lehorgasztotta a fejét, ahogy az apja szokta. „A jogait mégsem vehetjük el, anyukám. Ha a jogaival, bár egy kicsit késve, de olykor-olykor élni akar!”
Ekaterina jogai! Amíg az idegenekkel vesződött, amíg volt egy kis hivatal, egy kis hatalom a kezében, a valódi kötelességével sem törődött, s most van mersze hivatkozni a jogokra?! Nem mondtam ezt Kálminak. Még ezt is magamba fojtottam. Óhatatlanul kikottyantja Ankucának, és csak kerekedik a viszály… Különben is nevetséges. Ekaterina és a főzés! Hányszor hallottam tőle, de hányszor, hogy a főzés nem az erős oldala, inkább nem eszik… Most meg ünnepi ebédet főz?!
Kálmi biztosított róla, hogy az ebéd egész tűrhető volt, különösen a puliszka, a húst meg nem értek rá kritizálni, Balázs kétpofára befalta…
„Persze, anyuskáméval össze se lehet hasonlítani” – ezt azért hozzátette, írjuk a javára. Nem lakhatott olyan dugig, ha az én csontlevesemet még belefetyelte utána…
Már csak az maradt hátra, hogy két fontos kérdést tisztázzak. Természetesen ugyanilyen csendesen.
„Édes fiam, legalább miért nem értesítettetek?”
„Anyuka nagyon jól tudja, milyen itt a közlekedés, már reggel indultam volna, de bevallom, elaludtam… anyuka nagyon jól tudhatja, mennyire ki vagyok dögölve…”
Ez is gyermekkori szokása. Ha valami rossz fát tett a tűzre, és védekezett, elkezdett engem harmadik személyként szólongatni. Farkas egyenesebb volt. Hozta a kislócát, felállt rá, „üss pofon, anyám, verj meg…”
„És miért nem jöttetek most ki, együtt, legalább ebéd után?”
123Erre felelt a legnehezebben. És ingerülten.
„Miért, miért? Nem lehet egy öregasszonyt, miután egyheti kajáját felzabáltuk, csak úgy magára hagyni… A jó érzésed nem súgja meg? Követelte Balázst, szerzett neki jegyet délutánra, valami gyerekműsorra…”
Ez aztán végképp leterített. Nem bírom folytatni. MÉG MOST SEM BÍROM FOLYTATNI, ÉGET A TOLL
FUJJ, FUJJ, TÖKÉLETES ÉLETUNDOR
„…és Balázs? Balázsom mit szólt az egészhez?”
„Egy gyerek mit szólna? Örült a műsornak. Ugrándozott. És sok puszit küld az ő mamijának.”
Nem ordítottam. Egyre halkabb lett a hangom, Kálmi kapacitált, dőljek le, a kertben átfáztam. Hagytam, hogy a hárászkendővel betakarjon. A kendőt az arcomra húztam. Itt hallgattam, már ebben a sötétségben, ahogy az én másodszülött fiam, némiképp megkönnyebbülve, magyaráz.
„Anyukám, Mikulás napján várunk ám… csinálunk egy szép estét, kivételesen nálunk, Ekaterina is átjön, legalábbis kijelentette, nagyon szeretne átjönni, szerzett a gyereknek valami fantasztikusan mulatságos krampuszfigurát…”
Hát még ráadásnak, ez is?!
Kibújtam a hárászkendő alól, és mosolyogva azt mondtam neki: sajnos, nem vehetek részt. Éppen hatodikán nem érek rá. Elígérkeztem valahova. Kálmin láttam, hogy sok minden gyülemlik a nyelve alá. Hiszen nagyon jól tudja ő, nincs nekem hova elígérkeznem. Nagyon jól tudja, hogy én – amikor az egyetemet elmulasztottam – gyakorlatilag befejeztem az egyéni életemet. Nekem egy programom volt (még akkor is, amikor kényszerűségből a Kollektívában dolgoztam): a családom. A bátyja meg ő. S most ez az egy szem. Élet-virág-szerelem…
„Jól van, anyukám – mondta végül, a vitát magába visszagyűrte. – Te tudod, mit csinálsz… De érts meg engem is. A feleségem anyja! Nem tilthatom meg neki… érts meg, a legendás igazságérzeteddel…”
Neki kellett volna állnom huzakodni? Alkudozni? Hogy attól még csinálhatnánk egy külön Mikulást? Csak mi? Esetleg úgy, ahogy tavaly? Itt, nálam? Tavaly maradhatott?! Öt teljes napig? Most már egy délután se jut nekem?!
124Már csak arra maradt erőm, hogy a Boci csokit elővegyem, s Kálmi zsebébe nyomjam.
„Mondd meg neki, hogy a mami küldi, és a Burkus nagyon várja…”
Kálmi toporgott, aztán a csokoládét visszarakta az asztalra. „Ezt anyuka fogja odaadni neki személyesen. Hiszen hetedikén hozzuk a kislegényt… akkor még érvényes a Mikulás.”
Már nem is tudom, hogy kotródott el. Szegény szerencsétlen gyönge fiam. Azt se tudom, hogy értem meg az estét, amíg jó emberem Kálmus elő nem került. Ő aztán megpróbált a szörnyű dermedtségből kimoccantani, még káromkodott is, szidta Kálmiékat, elszidta őket tapintatlannak, figyelmetlennek, sőt hálátlannak is… Tányért, poharat adott a kezembe, rimánkodott: „Annókám, csapd a földhöz. Vágd oda. Törjél-zúzzál. Csak magadból lökd ki…” – De csak éjféli tizenkettőkor szakadt fel a sírás, végre. Igaz, el sem is apadt hajnali négyig. Kálmusom támolyogva kelt, teli aggodalommal irántam, de még a kapuból is visszakiáltotta: „Annókám, azért nem történt semmi végzetes. És mindjárt itt az a bizonyos vasárnap!”
Valamennyire kezdek magamhoz térni. Nem eszik olyan forrón a kását!
Ó, tavaly ilyenkor!
Kálmus azt mondja, valószínűleg arról van szó, hogy Ekaterina nem tud magával mit kezdeni. Amióta kényszernyugdíjazták. Nem tudja megemészteni. Feleslegesek lettek az energiái. Képtelen az idejét kitölteni. Készüljek fel egy döntően más helyzetre, a jövőben.
Csakhogy kettőn áll a vásár! Az én Balázsom okos gyerek, nem hagyja magát megszédíteni. S egy ilyen esetből nem kell még végkövetkeztetést levonni. Kálmusom puszta jóindulatból huhog néha, mint a vészmadár… Ekaterina annál sokkal önzőbb és lustább, semhogy egy fellobbanásból rendszert csináljon…
Megjelent a közlemény: nem elég a „páros-páratlan” korlátozás, valamennyi személygépkocsit le kell állítani, további intézkedésig. Nyilván tavaszig. Pedig a hó megroppant, s úgy-ahogy van rés az utakon… Ha az ember arra gondol, itt ez a kisgyerek, és éjjel egy vakbélgyulladás… a félelmet, a kiszolgáltatottságot fokozza ez is… Igaz, én négykézláb is elvinném! Négykézláb is!
125Több mint egy hónapja nem láttuk egymást! S akkor is csak egy röpke délutánt kaptunk…
KI FOGOM HARCOLNI, HOGY MA ITT ALUDHASSON!
Kivételesen Kálmus is helyesel, egyszer-egyszer ezt meg kell engedniük. Ígérte, ő is szól majd, nem mintha Kálmi olyan sokat adna az apja szavára…
Egész dalos kedvem van. SEMMI SINCS ELVESZVE! Tizenegy óra lesz öt perc múlva. Megyek a kapuba, szánkóstul.
Persze, Kálmi nem mert előkerülni, Ankuca hozta a gyereket, írjuk a javára, már tizenegy után tizenkét perccel. Még egy szál kókadt szegfűt is hozott, eltört a buszon a szára. „Anna kérem, a múltkori megbocsátásért…” – Balázsom eleinte mintha fegyelmezte volna magát, nem mert azonnal tombolni, s valahogy a csókja is lankadtabbra sikerült. Azt hittem, ennyi idő után jobban meglátszik rajta a türelmetlenség, de éppen ellenkezőleg… Egészen természetesnek fogta fel, hogy itt van újra, s mindjárt rohant a „Burkushoz”, üdvözölni… „Mamikám, tíz centit nőtt a kutyánk, tudsz róla?” – Ankuca erőltetve nevetett: „Erre aztán nagy szüksége lesz, Anna kérem, hogy a semmiben is valamit lásson!” Én nem tértem vissza a múltkori dologra. Azt hiszem, elegánsan viselkedtem. Marasztaltam Ankucát ebédre, de mehetnékje volt. Neki még délután a Kollektívában utecse-rendezvénye lesz! Agyon van ez is, szegény, hajszolva! Nem csoda, hogy első szóra beleegyezett, a gyereket én viszem innen reggel óvodába…
LÁM, EGYSZERIBEN HELYREZÖKKENT MINDEN! – gondoltam. Alighogy az anyja elment, elkezdett az én Balázsom csacsogni, be nem állt a szája, mesélte, amíg nem találkoztunk, mi minden történt… amikor a nagy hó volt, apuka vitte a vállán az óvodába, és hógolyóztak az óvodaudvaron, a román középsősök a magyarokkal, a magyar csoport győzött kétszer is egymás után, és akkor az Elena óvónéni kiabált az Éva óvónénivel, ezért aztán a csatát be kellett szüntetni, de Éva néni megígérte, ha a hó nem olvad el, egyszer még játszanak ilyet…
Isten látja lelkemet, nem akartam faggatni, milyen volt Ekaterinánál, de ő mesélte-mesélte, kéretlenül… „Mamikám, tudsz róla, hogy a Bábusnál voltunk, amikor azt hittem, hogy hozzád hoznak?” – „S te mit csináltál, amikor észrevetted, hogy a Bábushoz visznek, helyettem?” „Hát, mamikám, bömböltem egy sort. Ahogy te szoktad mondani: eltö126rött a mécses…” – Hű, de boldog lettem! Emlékszik arra, amire én tanítottam! Végig is csókoltam, tetőtől talpig. De sajnos, folytatta… „Légy nyugodt, aztán minden jóra fordult, mamikám! A Bábusnál húst ettünk és az anyu kedvenc ételét, a puliszkát. A Bábus megmutatta a szekrényében a legalsó fiókot, vannak benne pipák, gombok, kártya, derékszíj, egy nagykés bőrtartóban, és azt mondta, ez mind az enyém lesz egyszer, addig is szabad vele játszani… Egész délután nagyon jól játszottunk, katonásat, aztán a Bábus elvitt egy terembe, felnőttek műsort adtak, bohóc is volt, a bohóc bukfencezett, kérdezte románul, ki tud neki felelni, én tudtam, mamikám, erre adott is egy jutalomtrombitát, csak azt apu nem engedte hozzád elhozni, mert neked szokott fájni a fejed, és az ilyesmit nem tűröd a házban, de Bábus egész jól tűrte, Mikuláskor is, amikor olyan krampuszt hozott nekem, amelyik öltögeti a nyelvét… Sajnálhatod, hogy nem voltál ott, mamikám! A Bábus még táncoltatta is a krampuszt, karácsonyra bábszínházat vesz nekem, és megtanít, hogyan kell a bábokat mozgatni. Tudsz róla, mamikám, hogy a Bábus az óvodában parancsnok volt, és mindenki szót fogadott neki…? És ő mégis szokott a gyerekekkel bábozni, jóságosan?”
Mintha én lennék a hableány, ő meg az értetlen-ártatlan királyfi a mesében… minden szava egy-egy késszúrás volt. Részben azért, mert hallanom kellett, hogy tulajdonképpen dicséri Bábust, hogy tulajdonképpen élvezte a társaságát, részben pedig azért, mert tudomásul kellett vennem, hogy Bábus elkezdte terelgetni a gyereket ████████████████████ finoman, ó, nagyon is ravasz finomsággal…
Mit mondhattam volna? Hiszen én voltam az, aki mindig hangsúlyoztam: a Bábus nem rossz, a Bábus nem csúnya, a Bábus a te anyukád anyja… mindenkit szeretni kell, mindenkiben van valami jó…
Bizony, elernyedtek a lombjaim. Balázs csókolgatta a homlokomat: „Megint fáj a fejed, mamikám?” – Össze kellett szednem magam valahogy. Nem kommentáltam Balázs lelkes előadását. Nem fúttam rá se hideget, se meleget. Mit is tehetnék? A jövőben? Igyekszem korrekt maradni. De a tanulság: MÉG TÖBB ERŐT KELL BEVETNEM, HOGY ELLENSÚLYOZNI TUDJAM.
Aztán este megvigasztalódtam. Olyan volt minden, mint régen. Ügeteltünk, követelte a Fehérlófiát, birkóztunk, legurult az ágyról, megütötte a könyökét, és pityeregve azt mondta: „Rúgja meg a Fehérló!” – Ez az ő káromkodása! Ez az ő fájdalomnyilvánítása! Erre is én tanítottam. Rúgja meg a Fehérló – korábban kell neked, Ekaterina, felkelned, ha Sudár Annát akarod legyőzni…!
127Vissza kell mennem a városba, délután krumplit osztanak.
Ui.: Balázs csámcsogva ette a csokit. Tán csak többet jelent neki, mint egy krampusz, amelyik a nyelvét nyújtogatja…!
Majd leszakadt a derekam, amíg a hat kiló pityókát (krumplit, Balázs!) hazacipeltem. Hat kiló: semmi, ha nem a buszlépcsőn kell fél lábon állni, és fél kézzel kapaszkodni… Nem ringathatom bele magam valamiféle csüggedt hangulatba, voltaképpen nincs is miért, nagyon is tettre kész vagyok, jó kis harci indulat lobog bennem. ÉN UGYANAKKOR NEMTELEN ESZKÖZÖKET SOSEM FOGOK HASZNÁLNI EKATERINA ELLEN. Balázsnak kell megéreznie, megértenie, hol az igazság… hogy mi a különbség a kétfajta szeretet között. Neki kell a napnál világosabban tudnia, hova tartozik Azzal, hogy Ekaterinát pocskondiázom, semmit sem érek el. Sőt. Balázsban erős a másokat védelmező ösztön. (Ez is az én „művem”!) Csak az ellenkező eredményre vezetne minden tiltás, szapulás. NEKEM KELL A MÉRLEG JOBB SERPENYŐJÉBE A NAGYOBB SÚLYOKAT RAKNOM. Így tisztességes. Mert Kálmusom is nyugtat: az elmulasztott csaknem öt évet Ekaterina már nem tudja behozni… de egyszer régebben viszont ő volt az, aki azt mondta, miért vagyok olyan biztos benne, hogy olyan stabil egy kisgyerek emlékezete…? Példának itt vagyok én magam. Mire emlékszem ötéves korom előttről? Csak foltok, színek, hangok, egy-egy éles jelenetsor, minden összefüggésből kiszakítva. Az apám alakja teljesen elmosódott. Talán most jön a döntő esztendő, amikor majd átfordul hatodikba, s éppen most őrült meg ez az asszony… illetve, az ő szempontjából, most jött meg az esze…
Nem, nem lehetek ennyire rossz emberismerő. Ekaterinánál múló fellobbanás ez az egész „unokaláz”. Ha látja, hogy senkit sem ingerel vele, megunja. A törődést, a fáradságot, a permanenciát. Két esetből még nem következik törvényszerűség.
Mindenesetre olyan karácsonyt rendezek, hogy…! A kerti fenyőnket fogom feldíszíteni… nem érdekel Madarasné. Ezért nem jelenthet fel – ma már nem igazán ügy ez nekik. Hogy holtfáradtan, munka után mit csinál a nép. Ha csak nem gyülekezik, nem tüntet, és nem érintkezik „idegenekkel”. Hóból megformázom a szentcsaládot. Körberakom gyertyával. Csak szél ne legyen. Ez a csendes hideg maradjon.
Ekaterina kiröhögi a karácsonyt. Emberileg szörnyű. De a mi számunkra feltétlenül kedvező.
Holnap indulok vásárolni. Már előre edzem magam, lelkileg.
FEL A FEJJEL, SUDÁR ANNA!!!
128Gyertyaszentelő. Luca-nap. Lánykoromban egyszer csináltam cédulákat, mindegyikre ráírtam egy-egy ismerős fiú nevét. Az utolsóra egy nagy, fekete kérdőjelet. Anyám ötlete volt, állítólag lánykorában ő minden Luca-napkor eljátszotta… Mindennap el kell dobni egy cédulát, az utolsó, amelyik karácsony napjára marad, megmondja, ki lesz a párom… nekem persze a kérdőjel maradt meg! Nem tudom, miért jutott, éppen most, ez a nagy, fekete kérdőjel az eszembe…
Egyébként mínusz tizennyolc, már harmadik napja! A jobb kezemen piros, és viszket az ujjvég. Ahogy a csomagokat cipeltem, megakadt nyilván a vérkeringés. Két megállót kutyagoltam is: ezek a buszok semmit se bírnak! Se a hőséget, se a havat, se a latyakot, se a fagyot… Tulajdonképpen undorító ez az áruvadászat. Sötétség az üzletekben, azt sem tudod, mit sóznak rád, már lök tovább a mögötted álló, esküszöm, ha nem volna ez a kisgyerek, kinyilvánítanám, fejezzük be, mármint az ajándékozási részt, nem a KARÁCSONYT, azt soha… Anyám mesélte, milyen volt náluk egy igazi karácsonyeste… Hal. Mákos guba. Mandulás puszedli. Diós tekercs. Gesztenyés pulyka. Újévre malac… Én még azt sem tudom, mit tálalok fel. Ha mákot tudnék szerezni! Egy kiló kávé ezerháromszáz lej. Feketén! Mennyi lehet a mák? Fölkeresem a Jancsi vendéglőst. Ha tavasszal átengednek Farkashoz, hozok onnan valamit cserébe – Jancsi addig is megbízhat bennem. Ha kell, könyörögni fogok.
Ankucának sikerült vennem egy egészen csinos sárga sportkabátot. Kálminak ugyanolyat kékben. Uniszex! Kálmusommal még bajban vagyok. A kapcsolatom ajánlott egy nappabőr férficsizmát, de Kálmusnak a negyvenkettes kicsi. Töröm a fejem. Balázsnak kaptam két magyar mesekönyvet, az egyik a Benedek Elek: Magyar mese – és mondavilág. És egy svájci márkájú komplett síöltözetet; igaz, az idén még nagy lesz neki… De játék…? Én fegyvert nem adok a kezébe. A társasjátékok pedig „oktató célzatúak”. Még ebben is a végcél █████████████████████ ████████████████████████████ „Békeország katonája.” Ez van a dobozra írva. A kapcsolatom ígérte, utánanéz még valaminek. A pénzem viszont ugyancsak fogytán. Mit csinál a többi, aki Kálmusnál lényegesen kevesebbet keres?! Este nyolc óra: most ment el Kálmi. Kiszaladt megmondani, holnap nem hozzák a gyereket, részben nem is vagyok igazában „soros” ezen a vasárnapon, részben pedig az óvodában szerveztek valami vetélkedőt, amin Balázs nyerésre esélyes… de igazán bemehetnék drukkolni, minden családtagot szeretettel várnak… „Bábus is megy?” – kérdeztem, Kálmi azt felelte (sunyított fejjel), ezt még nem tud129ja biztosan. Kálmusom volt az, aki erélyesen kijelentette: „Anyád holnap nem megy sehova. Egész héten cipekedett, holnap pihenni fog…” – Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha az én fiam megkönnyebbült volna… S nekem nem volt annyi erőm, hogy azt mondjam, természetesen ott leszek… természetesen! Pedig talán így lett volna helyesebb. De Kálmusom szerint nem kell a rosszat keresni – hiába hősködöm, ha aztán ott állnék Bábussal egy oszlop mellett, s nem úgy sikeredne valami (akár egy szó is), ahogy előre elképzeltem, összeomolnék… „Bírd ki, Annókám, tíz nap múlva úgyis karácsony, okosabb semmit sem provokálni… okosabb…” Kálmus szereti elkerülni az ütközéseket. Amikor Farkast ████████████████████████████, akkor is hallgatott, bár ezt nem vádként említem, ugyan mit is tehetett volna?!
Ma le sem vetkőztünk. Bekecsben bújunk az ágyba. A lehelet meglátszik a szobában. Egyébként este, ahogy vittem ki a szemetet ahhoz a vacak konténerhez, megcsúsztam a jégen. Térdre estem, de semmi komoly.
Tegnap fel sem keltem. Ilyen emberemlékezet óta nem fordult elő velem. Kálmusom borogatta a térdemet, majd fél tizenkettőkor (akkor jött vissza a gáz egy negyedórára) megmelegítette a tegnapelőtti babot, a szerzett kolbász az ablak között fagy, kettőnknek nem főztük bele… Kálmusom odahozta a levest az ágyba, tettünk egy törülközőt a dunnára, úgy ettük meg… Kálmusom mégiscsak vasból van, a gyomra nem bántja már, még ilyen körülmények között is képes jókedvű lenni. „Legalább együtt vagyunk, Annókám, így, összebújva…” – Határozottan élvezte a helyzetet, ölelgetett, törleszkedett, de hát kinek van hideg szobában bármire kedve?!
Írtunk egy lapot Farkasnak, beleszőttem: „várjuk a tavaszt”. Ebből biztosan megérti, hogy készülődöm. S nyilván az ismerőse is beszámolt neki a látogatásról.
Megyek további ajándékvadászatra. Ha a térdem lelohad.
A daganat szépen lement, a térdem kék, de alig fáj.
Kálmusnak szereztem egy valódi rókakucsmát! Most már csak tényleg néhány banim maradt január elsejéig. Ki kell vennem a biztonsági tartalékból. Még szerencse, hogy itt tartom kéznél a ██████████████████████ 130ahol az iratokat. A mák is megvan!!! Csak nincs daráló sehol. Mozsárban fogom szétnyomkodni. Azon gondolkodom, hogy dec. 21-én tulajdonképpen megint vasárnap, és az „én vasárnapom”, nem lenne jogos, hogy a gyereket hozzák? Csak azért, mert utána közvetlenül jön a karácsony, kerüljek hátrányos helyzetbe? Kálmus azt mondja, ne erőltessem… ha maguktól eszükbe jut, jó. De én ne „forszírozzam”, semmiképp…
Meg kéne Petrut látogatnom. De ilyenkor oda följutni! Ő szokott mindig, így télvíz idején, beköszönni. Nem váltunk el haraggal, sőt, még ő tanácsolta, éljem a nyarat újra… Csak mintha ígértem volna neki, hogy a gyermeket, a tél beállta előtt, még egyszer fölviszem hozzá… De erre nem volt már alkalmam. És az is lehet, hogy irigy voltam rá… bűnbánó napok ezek, bevallom, irigy is voltam, tiszta szívemből bánom… drága Petru. Gyere le, gyere le, a bűntudatot viselem a legnehezebben…
Szikrázóan süt a nap! Mínusz húsz, déli egykor!!! Már nincs kacat, amit magamra nem vettem. De karácsonyra olyan meleget csinálok – a fából minimum két napra futja! – hogy ingre-gatyára vetkőzhet a társaság… Nehezen írok. Az ujjam vége még mindig érzékeny, a kötött kesztyű semmi ilyen dermesztő hidegben. De már mindent előkészítettem. A hó-Betlehemet csak huszonnegyedikén reggel csinálom meg, valamikor határozott rajztehetségem volt, ez a fagyos hó a formázásra legalkalmasabb. Kálmus nem örül az ötletnek, azt mondja, a végén úgyis neki kell befejezni, s nagyobb az ilyesmi füstje, mint a lángja… Én még sose hárítottam semmi munkát, amit magam is el tudok végezni, Kálmusra! Ez igaz, mondja, de ő nem bírja nézni, ha huzamosabb ideig bajlódom valamivel, egyszerűbb, ha kiveszi a kezemből, és folytatja… Olyan figyelmes, valóban, hogy sokszor szinte megbénít ezáltal: félek bármi nehéz dologba belekezdeni, nehogy én legyek – akaratlanul is – az ő túlterhelésének az oka… De most be fogom az udvarról zavarni! Elég lesz neki létráról díszítgetni a kerti fenyőt…
Nagyon viszket a mutatóujjam. A köröm alatt is. A térdem még mindig érzékeny.
Természetesen nem hozták. De délelőtt kiugrott Kálmi. Azt mondta, nem akarnak olyan durva hibát elkövetni velem szemben, mint múltkor. S nem akarják a Szenteste hangulatát ezzel rontani. Most előre szólnak: jönnek, hogyne jönnének, Szentestére, már Ankuca is alig várja, de 131még este visszamennek, mert huszonötödikére Bábus is bejelentette az igényét…
„De hiszen Ekaterina eddig mindig azzal kérkedett, hogy neki a karácsony nem létezik… ugyanolyan munkanap…” „Mostanra se változott meg – Kálmi határozottan ingerülten beszélt róla. Láttam, milyen kellemetlen feladat számára ez a közlés. – Csak kitört rajta a szentimentalizmus. Nem akar egyedül maradni.” – Kálmusom is közbeszólt, szokatlanul keserűen, szokatlanul gúnyosan: „Bezzeg tavaly még az óvodában tüsténkedett. Nagyon ügyelt rá, lehetőleg senkit se vigyenek korábban haza… nagyon el volt a hatalmával telve!” – Kálmi rábólintott, vállat vont, tehetetlenül. „Az tavaly volt. Most meg igényli. A figyelmet, a törődést, mit tudom én… Anyukám, mit csinálhatnék? Mondd meg nekem, a te gyémánt eszeddel, mi a fészkes fenét?”
S akkor egy pillanat alatt valami áldott, csendes sugallat szállt meg. Nem túlzás. Sugallat volt. Láttam a lelki szemeim előtt a képet: Ekaterina vigasztalan, penészes falú házát, az alacsony mennyezetű szobát, a rideg bútorokat, a kicsi, jégvirágos ablakot, s benne Ekaterina ül, merev derékkal a sötétben, talán éhesen… s akihez egy szót szóljon, senki sincs… még a macskája is megdöglött… Tavaly ilyen volt meg olyan?! S hátha változik! Hátha valóban felébredt benne valami (hiszen voltak percei, a betegségében), a zord körülmények hatására… Hátha csupán szeretetre sóvárog ő is, mint mindannyian?
Nem feladatunk-e – éppen Jézus Krisztus nevében, aki hamarost megtestesül –, hogy segítsünk rajta? Nem arra vágyik-e titokban minden könyörtelen kitaszító, hogy végül is beemeljék?
Nem bántam meg – még most utólag sem –, hogy így késő este felidézem, újra. Sőt. Lebegően boldog vagyok.
Azt javasoltam Kálminak, hozzák ki Szentestén Bábust is magukkal. Akár itt is alhat, a kisszobában. Szívesen látom, szeretettel – a meghívást így közvetítse.
Kálmi csaknem könnyezett. Szorongatta a kezem, mintha gratulálna. „Nincs különb asszony az én anyámnál.” Kálmusom is meg volt lepve. „Mindig mondtam, az én Annókám fantasztikus teremtés… csuda büszke vagyok rád, csuda büszke…”
Badarság. Csupán engedtem valami természetes, egyszerű dolognak. Ami mint a kegyelem, elárasztott hirtelen.
HÁTHA EZ A MEGOLDÁS. A méltó.
132Már minden itthon van, ami kell! Találtam a szekrényben, még szegény anyámtól, hat batiszt zsebkendőt, üsse kő, ez lesz Ekaterináé! Várom, szeretettel várom – talán ez is meggyőzi!
BALÁZSOM, NEM ENGEDEM MAGAM SZÖRNYETEGGÉ NYOMORÍTANI! Petru is itt járt, hajnalok hajnalán, mert én már ötkor keltem a tej miatt, s a sípot már akkor ott találtam a kapulyukban… be is csomagolta a drága, forgácsba, meg egy patyolatfehér rongydarabba… mintha csak az a régi, gyerekkori síp lenne, még a hangja is szakasztott… de miért nem kiáltott? S egyáltalán, hogy tudott a havasból lejönni?
FÚJJ BELE KISLEÁN, CSAK HA A KÍVÁNSÁG NEM HAMIS… No, most nem fújdogálunk. Majd együtt Balázzsal.
Csak ne támadjon fel a szél, mert akkor nem lehet a kertben gyertyát gyújtani.
Kilenc óra tíz perc: …szegény nyomorult Kálmit megint kiszalasztották. HÁT NEM. Ekaterina nagyon szépen köszöni a meghívást, nagyon jól esett neki, igazán, de siet gyorsan üzenni, nehogy úgy készüljek… Az ő állapotában (?) nem meri az utat kockáztatni, ezúton kíván kellemes ünnepeket… de ha van kedvem, huszonötödikén este, amikor Balázs már alszik, szívesen lát egy baráti teára, rokoni csevegésre…
Kálmi látta rajtam az elképedést, a – mit tagadjam – csalódott haragot, meg akart szegényke vigasztalni. „Anyukám, tulajdonképpen jobb is így. Tisztelt anyósom Ankucának kivallotta, Ankuca pedig nekem rögtön kitálalta, nincs egymás előtt titkunk, hogy azért nem jön, az a fő indoka, mert az effajta karácsonyi cirkusz nem az ő világa… ez ellen nevelt egész életében, öregkorára sem adja fel a világnézetét, az elveit – ő legföljebb a békét hajlandó ünnepelni karácsony ürügyén, de nem a bárgyú, butító dajkameséket… S ha meg is állná szó nélkül, utóvégre kultúrlény, az arcának nem tudna parancsolni… csak elrontaná mindenki hangulatát. Anyukám, hát ezért nem!”
Nem az ő világa…
Nem az ő világa…!
Nesze neked, ezt jól megkaptad, szegény Sudár Anna! Jól megadtad, Ekaterina Patrule!
Nehéz dolgod lesz, Jézus! Mert ezeket is meg kell ám váltanod!
Kálmi viszont először életében sarkára állt: akkor viszont, igenis, itt maradnak éjszakára, a gyerekkel… elég, ha Ekaterinához beérkeznek másnap délre. Ennek azért örülök. Legalább ennek.
133Kálmus azt mondja, mindenféle illúzióval le kell számolnunk, most világosan láthatom!
Jövel, Jézus Krisztus! VÁRUNK!
„Ha beköszöntenek a hosszú téli éjek, s lassan forog a Hold a díszes szekeren, s nem szól a kakas, csak késő reggelen, s egy éjt egy évre tart, ha bánatos, a lélek: megölne unalom, de árnyalakod éled, nehéz szerelmemet így osztja meg velem…” – Ronsard. Valami Ronsard. Azt hiszem, a „Ces longues nuits d’hiver”. Egész nap ez jár az eszemben. Ezt mormolom. Magamban beszélek, mint a háborodottak és a vének.
Megőrülök, úgy fájnak az ujjaim. Holnap. Vagy holnapután – rögzíteni fogom ezt a karácsonyt is. Hiszen nem volt rossz. Tulajdonképpen. Legyünk tárgyilagosak.
Tulajdonképpen nagyon szépen, gördülékenyen zajlott le ez a karácsonyeste is. Csak gyorsan elmúlt – ahhoz képest, hogy mennyit dolgoztam érte. A Betlehemet csak félig sikerült megvalósítani, az amúgy is fagyott ujjaim egyszerűen nem engedelmeskedtek tovább… de a legfontosabb: Mária és a Gyermek elkészült. Mária ül, és a Jézuska az ölében. Csak így lehetett, egy tömbből, nagy vonalakban megoldani. Kálmus a legalkalmatlanabb pillanatokban képes viccelni, azt mondta, a Mária egy kissé túltáplált, s a Jézuska sem éppen az a ma született… Én nem vagyok művész, különösen szobrász nem! De mégis csak teljes félnapot dolgoztam vele… Szerencsére, Balázsom méltányolta! Már érkezéskor alig tudtam a „művemtől” a meleg szobába becsalogatni. Külön jöttek: Ankuca a gyerekkel, Kálmi egy kicsit később, egyenesen a Combinatulból, teli feszültséggel… Kálmi fiatal kora ellenére már ott tart, ahol az apja: torkig van a munkájával, pedig ő aztán szereti a szakmát, kitüntetéssel végzett, magyar létére, de hol itt a kutatóvegyészet? Vagy legalább az értelmes gyakorlat? Próbáltam vigasztalni, fiacskám, előtted még ott az egész élet, azt felelte, ne jósoljak neki, éppen szent karácsony éjjelén, ilyen rosszat… Ez a higgadt, nyugodt Kálmi! Ilyen keserűségre, sőt, cinizmusra ragadtatva! Milyen útravalót kaphatott vajon az ünnepekre…?
Olyan éhes és átfagyott volt mindenki, hogy megfordítottuk a sorrendet: előbb vacsoráztunk, aztán mentünk ki „gyújtani”, majd végül újra be, az ajándékokat megkeresni az asztal alatt. Mit mondjak, hogy ne 134legyek szerénytelen? A mákos gubát egymás tányérjából kapkodták ki Kálmusommal jószerivel csak a tányért nyalhattuk ki utánuk. Azért is bizonyult kevésnek, mert én – némi tusakodás után – úgy döntöttem, hogy egy konzerves dobozban küldök egy adagot Ekaterinának, felmelegítve is finom. Ilyet úgyse tud főzni! PRÓBÁLKOZOM! Ankuca nagyon meg volt hatva, de azt mondta, nem garantálja, hogy ő maga meg nem eszi, reggelire… A fénypont a kávé volt. Farkasom kávéja. Kálmi kétszer ivott.
Az ajándékok, igen, ejtsünk szót róla. Nagyon örült mindenki, én is. Kaptam ezt-azt, nem lényeges. Kálmusom megint szerzett egy láncot medállal. A medálba gondosan bele van vésve a monogramom. S. A. Ezt bajos lenne Ü. B.-re átgravíroztatni… Természetesen ő is a vastartalékból csente ki rá a pénzt, honnan is venné különben, amikor mindent az utolsó baniig hazaad? Csak tavaly volt olyan különleges világnap, hogy aug. 23-ra valami prémiumot osztogattak… Az aranyat boltban nem vehette, így felárral – amennyit én hordani fogom! – meg sem éri. Mindenesetre jól kiürült a kassza: nem szeretek ennyire fedezet és háttér nélkül nekimenni a télnek… Balázs is tapsikolt, nem panaszkodhatunk, mindjárt föl is ráncigálta a síruhát, a hótaposó cipőbe éppen erre a télre nőtt bele a lába… csak aztán ártatlanul csacsogva kijelentette, kíváncsi, mit fog a Bábusnál hozni a Jézuska. Kálmusom erre bizony, eléggé gúnyos kommentárra ragadtatta magát, nevetve azt mondta, a Bábushoz nem a Jézuska jár, hanem a békegalamb… tulajdonképpen szellemes megjegyzés volt, de Ankuca egy kicsit fölhúzta az orrát, azt felelte Kálmusnak, senki az anyját meg nem nevelheti, úgy kell elfogadni, amilyen… Én igyekeztem nem engedni a hangulatrontást, s ez végeredményben sikerült is. Még azt is lenyeltem, hogy az én fiacskám és az ő neje úgy adták át az ajándékukat (egy teljesen jellegtelen, sápasztó színű kardigánfélét), hogy ezt tekintsem egyben a születésnapi ajándékomnak is, lehetetlen ötnaponként ünnepelni, amikor ilyenek a körülmények… Nagyon szépen megköszöntem. Esküszöm, egy arcizmom se rándult. Megint Kálmus volt az, aki a fejét csóválta.
Balázsom rajza! Igen, erről is szólnom kell. Őszintén. Átadta, égett a füle, a szeme – ez a mennyei szédítő kék – ragyogott. Lerajzolta a drágám az egész családot. Ő áll középen. Mögötte az apja és az anyja. És a két oldalán egy kicsi meg egy nagyobb hurkaféleség, a fejek helyén rövid és hosszabb hajvonalkákkal „Ez a hosszabb te vagy, mami. A másik meg a Bábus. Megdicsérsz? Ügyes vagyok?” – Persze hogy megdicsértem. Mit csináljak? Sértődjek meg? Hiszen úgy is fel lehet fogni, hogy a gyerek 135igazságosságra törekszik, s erre voltaképp én tanítgattam… „Ne láss mindenben szimbólumot, Annóka! – Kálmusom ezt mondta, amikor már az egész tömegszállás elcsendesedett, s Balázs végül is – ingajárat után Ankuca mellett aludt el. – Egyszerűen tényeket rajzolt. S nem a valódi érzelmeit. Nekem eshetne a legrosszabbul, mert engem majdnem kihagyott. Odafirkantott a lábad elé: az a guggoló pacni, az vagyok én…” – Valóban! Jó Kálmusom. Mindig ő húzza a legrövidebbet. S az is érthető, hogy a gyerek ki-kiszökdösött az ágyamból. Nem szokta meg, hogy a mi édes-kettesünket a szülők is zavarják. Illetve jelen legyenek. De azért az „ügetelést” nem felejtette el. Reggel már hajnalban ott hancúrozott a hasamon… Mondta is neki Ankuca, miközben szürcsölte a kávét: „Legyen már rakoncád!” – Ezen még Balázs is kacagott. Kijavította az anyját.
A végére hagytam az estéből a makulátlanul szépet. Mégiscsak ez határozta meg a karácsonyunkat. A kertben, az imbolygó gyertyafénynél inkább csak dúdoltuk, mint énekeltük a „Mennyből az angyal”-t (provokálni azért nem kell a hangos szentségimádással, hallgattunk Kálmusomra), s én magyaráztam Balázsnak halkan, suttogva: „Látod, ez itt Mária, tartja a Kisjézust az ölében… mami csinálta, bizony, neked csinálta, de már a pásztorokat meg a három királyt és az angyalt nem tudtam, sajnos, a hóból megformázni…” – S akkor te megsimítottad a lehajló arcomat, és visszasúgtad: „Ott az angyalka. A pásztorok is. Meg minden. – A kezeddel irányítottad a fejemet: – Látod, mami? Látod?”
Megszégyenítettél, életem rendező csillaga! Majdnem elfelejtettem – a nagy buzgalomban – a saját törvényünket. Hogy mi azt is látjuk, ami másnak láthatatlan!!!
Negyvennyolc. Fordulok a negyvenkilencbe. Kálmusom a szokásos fehér rózsáival. Nem szemrehányásképpen jegyzem meg, de egyszer már kitalálhatna valami újat. Valami meglepőt. Mindig minden ugyanúgy… Bizony, elég unalmas volt kettesben karácsony első napja, amit kivételesen sikerült Kálmusnak itthon tölteni. Ahogy a gyerekek elmentek, mi is mentünk a misére, ha már az éjfélit megint elmulasztottuk. Kálmus nem áldozott meg, neki túl száraz az ostya – próbálja ezt is humorra venni! De imádkozott. Olyan huzat volt a templomban, hogy ahogy álldogált ott levett kalappal, a feje tetején a ritkuló fekete-ezüstös szálak ide-oda lebbentek…
Teli volt a templom. Ismeretlen arcokat is láttunk. Helyapáti gyönyörűen beszélt. Nem „böcögteti” a hangját, amit a nagytemplom plébá136nosánál annyira nem szeretek. Egyszerű, közvetlen. Az evangéliumot mindig emberközelbe hozza. És bátor. Kálmus is megállapította. Most is, amikor figyelmeztette a híveket a kötelmekre, beleszőtte: „Ezen a napon szerencsésebb országokban már tegnap estétől megszűnt a világi zaj, együtt vannak a keresztény családok, hogy a karácsonyi Születés misztériumáról közösen gondolkodjanak… nálunk azonban mindenki ott imádja Isten gyermekét, ahova mostoha sorsa éppen kényszeríti… de szétszakítottságunkban is egyesít minket a megváltó remény…” – Persze, nem emlékszem szóról szóra, de körülbelül ez volt a prédikáció summája. Meglett férfiak – köztük az én Kálmusom is – könnyeztek… Sajnálom, hogy Balázs nem lehetett velünk. Egyébként kíváncsi vagyok, mit tojt Bábusnál a békegalamb… Ó, bár tudnám mindig viccre venni! Holnap kedd. Oly mindegy…
Megjött Farkas lapja! „Édesanyám, itt is nagy hideg van, de várjuk a tavaszt, ugye, ti is várjátok, különben mindenki egészséges…” – Az utazásra céloz! Drága fiam! Reménykedjünk. Ahogy Helyapáti tisztelendő úr mondotta.
Ma még nem volt áramszünetünk. Lehet, hogy szilveszterre kegyes lesz hozzánk a varjúpár a sors? A gázkazán is működik, csodák csodája, tizennyolc fokot mértem az imént a nagyszobában!
Utálom a szilvesztert. Semmi okom, hogy vigadjak. Az ilyen mulatozás csak haláltánc. „Danse macabre…” – Egy évvel öregebbek vagyunk és annyival fásultabbak is. Kiutaltak másfél kiló kékre fagyott marhahúst. Tisztázni kellett volna Kálmiékkal, mi a szándékuk újév jeles napjára… Kálmus nem engedte! „Szóljanak ők – ne mi könyörögjünk!” De most aztán nem tudom, mitévő legyek, megfőzzem-e a marhát egy jó levesnek, vagy hagyjam vízkeresztre?!
Anyus mesélte, lánykorában aranypapírral bevont csokoládépengőket szórtak szét a szilveszteri bálon, és a malacnak négylevelű lóhere volt a szájában, pedig anya nem tartozott a „felső tízezerbe”, ezt mindig hangsúlyozta… Ő a szolid középosztályt képviselte. Apa pedig kimondottan szegény, de törekvő, eleven eszű fiúnak számított… aki az elszakított Erdélyből ment Pestre szerencsét próbálni (aztán meg vissza). Nekem semmi ilyen „csillogó” emlékem nincs. Hacsak nem a Jancsi-vendéglő szilveszteri kabaréi. Az ízléstelen tréfák. A bumli zenekar. Az izzadt, gyorsan lerészegülő fiúk. Pedig hogy szerettem táncolni…!
137Drága Balázsom: emlékszel-e a táncunkra a tisztáson? Legalább ez az ostoba tévé működne. De nem jönnek lakásra javítani, vigyük be! De hogyan? A két karunkban?!
Majd csak elüldögélünk kettesben Kálmusommal. A jó langyosságban – lefogadom – kedve támad, s miért ne, ha még ez sem, ugyan mi marad neki? Tudok még éppen két adag kávét főzni, hogy éjfélig kitartsunk…
Éjfél után tíz perc: Kálmusom boldogan szunnyad már. Legalább a Himnuszt meghallgathattam volna, halkan, egészen halkan… meg fogom Balázsnak tanítani. Az lehetetlen, hogy egy ████████████████████████████ és csak ezt a █████████████████████████
138Dicsértessék
az Úr Jézus Krisztus
(Az Úr ████ újabb esztendejében,
valamikor, valahol.)
Istenem, válaszolj a kérdezőknek!
139 140Nagyon fel vagyok dúlva. Reggel otthon hagytam Kálmust, hogy ha mégis kihoznák a gyereket, legyen, aki fogadja, én meg erős elhatározással mentem a korai misére.
A kistemplom zárva. Előtte a népek. Kisebb csoportokban. Óvatosan. A plébánia zárva. A függöny az ablakokon összehúzva. „Talán be kéne törni az ajtót… talán a szíve… panaszkodott a szívére…” – már indultam, „intézkedni”, cselekvési lázban, s közben méltatlankodtam, csak állnak itt bambán, határozatlanul… De az a magas, fekete, negyven év körüli férfi, aki mögöttem szokott állni a mellékoltárnál, megfogta a könyökömet, és figyelmeztetően fölhúzta a szemöldökét. Ismerőst kerestem, ha ki is cserélődött a környék a bontással, azért a városból a régiek közül mindig ki-kijött valaki, igaz, nemigen szoktunk beszélgetni, maximum fejbiccentéssel, de a baj az embereket most csak összehozza…!
„Mi történt, Emma? – kérdeztem végül attól az egykori iskolatársamtól, aki két évvel fölöttem járt a líceumban (most tipikus öregasszony szegény, mázsásra hízott). – Mi történt itt?” – Csak a vállát vonogatta. Hogy ő már így zárva találta a templomot. De tegnap délelőtt még találkozott a tisztelendő úrral a hármas buszon, nem vett észre rajta semmi különöset.
Kerestem a ministráns Lacikát – de azt se láttam. Egyébként is, a csoportok gyorsan cserélődtek. Az újonnan érkezők is siettek eloszlani egy-két tétova kör után. Proponáltam: törjük be az ablakot, és másszon be egy férfi… A magas fekete úr most már ingerülten rám szólt: „Nem érti, hogy nincs benn…?” – „És azt maga honnan tudja?!” – Idegességemben majdnem mondtam neki valamit, de belém karolt az Erzsi néni, ez az Erzsi néni a nyolcvanéves nővérével tartja úgy-ahogy rendben Helyapáti düledező parókiáját. Gyomlál a kertben, még kotyvasztanak is neki néhanap, szóval ez az Erzsi néni belém karolt, és odébb vonszolt. Három sarkot is eljöttünk, némán, amíg végre lenyomott egy padra, de úgy járt még akkor is a két szeme, jobbra, balra, mint az inga… „Tubám, távirati stílusban: de ha rám hivatkozik, letagadom! Már a karácsonyi ebédkor keresték, én szolgáltam fel a Tecussal, kivételesen megengedte… Nem ám gorombán, nyájasan invitálták, két olyan ████████████████████████████████████████████████████████ hogy menjen velük a █████████████████████████████ de a tisztelendő úr haragos kedvében volt, azt felelte, őt innen a karácsonyi ebédtől csak erőszakkal… Erre elköszöntek, csendesen, ahogy jöttek, odébb is álltak, még mondta is az az áldott, nem szabad ezektől félni, mert a félelemszagot megérzik, és csak 141még vadabbak lesznek… Ne fussunk az ördög elől, mert úgyis utolér, inkább nézzünk bátran szembe vele, s akkor elsompolyog… Ami aztán történt, az csak tegnap éjjel történhetett, mert este még megtartotta az ájtatosságot, aztán hűlt helye, ma hajnalra… de legalább kiáltott volna!!!” – „És ha kiált? – kérdeztem a padról felugorva. – Akkor mi van?!” – „Semmi, tubám. Semmi. De mégis. Legalább kiáltott volna. Tán csak hallotta volna egy kóbor lélek… Én se akartam elhinni! Kulcsot adott az áldott, mert bízott ő mindenkiben, hát a hajnali mise előtt csak bemerészkedtem. Az Adorás urat vittem tanúnak. Akivel össze tetszett majdnem szólalkozni. Még egy szék sem borult fel! Csak a kalapja meg a sálja maradt a fogason. Csodálom, hogy nem pecsételték le az ajtót. Csodálom. Talán azt a látszatot akarják kelteni, hogy ő maga szökött el… hogy átszökött ő is. Mert nem fog előkerülni, csak holtan, érzem én!!!”
A legborzasztóbb az volt, hogy miközben beszélt ez az Erzsi néni, folyton tapogatta a padot. A támlát, a karfa alatt. Nincs-e valami „beépítve”? Láttam, legszívesebben engem is megmotozna: nincs-e nálam magnó, lehallgató…?
Ez az öregasszony kétségkívül szenilis. De nem annyira, hogy ██████ █████████████████████.
Helyapáti Bertalan, sokan imádkoznak érted. Eszmélő koromtól nyesegettél – bárha töviseim le nem törhetted teljességgel. Hála neked, Isten, hogy a gyerek nincs itt, amit árasztanék, mint az epe, csak úgyis oly keserű…
Átnéztem, amit eddig írtam. Kénytelen voltam egy-két dolgot megint törölni. Kálmusom azt mondja, ilyenkor széles körben ████████████████████████ és ████████████████████. Kálmiéknak meg sem említem, csak begyulladnának, és a gyereket még ritkábban engednék ide… PEDIG ÉN SEMMI ÁLLAMELLENESET NEM CSELEKSZEM SOHA, MÉLYEN TISZTELT KUTAKODÓK! Igazán nem tudom már, hova rejtsem ezt a szerencsétlen irományt, ahol biztonságban vélhetem, mert mint már említettem, azt sem szeretném, ha A CSALÁDTAGOK OLVASNÁNAK BELE… Az én Balázsom veszi ezt a naplót először, rajtam kívül, kézbe, halálom után, meglehet, de úgy is eshet, hogy tizennyolc éves korában én adom át neki, kapcsolódjon hozzá, folytassa ő…
Kálmusom szerzett egy frissen átmázolt, egyébként ósdi hősugárzót, az ötvenes években láttam ilyet utoljára, ha bekapcsoljuk, ami egyébként tilos, eszi az áramot… Ne törődjek vele, mondja Kálmus, ha 142egyszer a korszerű, méregdrágán felszerelt etázsfűtésünk szinte sohase működik: ha van gáz, nincs hozzá áram… az ehhez a fűtéshez szükséges három tényező közül csak a víz a biztosított… a hideg víz. Kár ide a technika, ha használni úgysem lehet semmit. Ugyanez a helyzet az épületekkel: építkeznek, szépítkeznek, ezt észre kell venni. Csak nem szabad belülről megnézni! A gigantománia elpusztítja a természetes életet. A termesz hangyák csinálnak ilyen várakat. Nem tudom, be merjem-e a hősugárzót kapcsolni. Amikor kipróbáltam, a villanyóra hangosan berregett, pörgött, és a festék olyan bűzt árasztott, mint a gázolaj a városi buszon. (Ami a gyomromat mindig fölkavarja.) Kálmusom ragaszkodik hozzá, hogy legalább délután, amikor egy kicsit megpihenhetek, ennél melengessem hol a jobb, hol a bal oldalamat váltogatva, mert hát csak egy helyre „sugároz”, a lábam megég, de közben befagy a fenekem…
„Ki fogjuk bírni, Annókám, ki fogjuk bírni a bírságot… kifizetjük! Az egészségedet nem kockáztatom.” Mibül, mibül, jóemberem?! A vastartalékot elúsztatta a karácsony… s ez a szerkentyű se lehetett olcsó, bármilyen ócska… No, ebben Kálmus megnyugtatott: kilós hulladék közt hányódott, úgy emeltette ki, közvetlenül bezúzás előtt, az ilyesmi néhány lej, hulladék áron… Hát akkor Kálmusom most az egyszer élelmesnek bizonyult, vannak kollégái, akik a szeméten meggazdagodtak, ő maga meséli, micsoda üzelmek folynak, mennyire résen kell lennie, hogy el ne síboljanak mindent, miközben a „haza atyját” lelkesen éltetik… Kálmuson a két lábon járó becsület! Ez az első eset, hogy valamit hazahozott – s lám, ezt is számlával, hivatalosan! Ha áramot is tudna szerezni hozzá…!
A hideg húzósan tartja magát. A fagyott ujjaimra Madarasné ajánlott valami kenőcsöt, kivételesen igaza volt. És az is jót tett, hogy tegnap este sikerült a kiskályhán vizet forrósítanom, váltogatva dugtam a kezemet a forróba, aztán meg a jéghidegbe. Ezt a receptet még anyámtól tanultam, volt egy unokabátyja, akinek a sarka fagyott meg a leventében, így hozták, házilag, helyre. Mindenesetre nem viszket, nem sajog annyira. Különben is: a testi szenvedést mindig fölényesebben viseltem. Egy pisszenés nélkül szültem mind a kétszer. A lelkemben támadjatok, démonok, ha le akartok győzni!
A kistemplomon ott a lakat. ████████████████████! Mise itt nincsen többé.
143Édes Istenem, a könnyem csurog! Ha nem a sírástól, hát a nevetéstől! Mit írtál minapában, mit írtál, szegény Sudár Anna…? Hogy víz az van. Az az egy, ami van még! Hát ma reggelre az sincs már!!! Szörcsögnek, hörögnek a csapok, egy csepp nem sok, annyit magukból ki nem préselnek. Elzárták? S ha igen, mennyi időre? Szólt valaki? Figyelmeztetett? Vagy csak befagyott a csőhálózat? Kivételesen ma bedugták a „dúcba” az újságot (mert néha az is hetekre kimarad, de ha Kálmus nem fizet elő, görbe szemmel nézik), egy szó nem sok, de annyi sincs benne, legalább valami hír, tájékoztatás… csak megint ██████████████████████ az első oldaltól az utolsóig!
Lehet, hogy a mi csöveinkben van a hiba? Lehet, hogy ebben is üldöz minket a balszerencse?
Délután négy óra: Sehol nem folyik! Elkutyagoltam a Steaua Roşie-hoz, vittem magammal két kannát, de kimosni se tudtam belőlük a port. Hát a blokkban sincs… illetve a pincében cérnavékonyan csordogál valami szürke lé, azért kellett sorba állni, a tömblakók előnyt élveztek, pontosan másfél órát álltam, amíg a „forráshoz” jutottam, és tíz-tíz percbe tellett, amíg a két vödör háromnegyedig megtelt, azért is veszekednem kellett, hogy engedjék előtte kiöblíteni… És – nem panaszképpen! – de az az út hazafelé! Maximum nyolcszáz méter, de két vödörrel, a jéggé fagyott, gidres-gödrös úton… Egyszer, még Budapesten, a Filmmúzeumban láttam egy japán filmet: egy apró asszony cipel a vállára vetett rúdon két óriási kanna vizet, végeláthatatlan kopár sziklák közt… fölfelé cipel, kőről kőre csúsztatja a lábát, és a víz minden cseppjére vigyáz… Meg is mondom Kálmusomnak, ugyan már, faragjon egy ilyen rudat nekem! Muszáj humorosan fölfogni!
Este: Van áram! A hősugárzó a térdemet sütögeti. Kálmusom haragszik: miért nem tudtam a cipeléssel megvárni? Csak hősködöm, hősködöm… Várni!!! S ha aztán már az a kicsi se folyik? Kockáztassam, hogy egy pohár víz ne legyen a háznál? És mivel csinálok krumplilevest? És mivel mosdasz le, Kálmusom, az egész napi szennyet mivel mosod le?!
Balázsom: élet-virág-szerelem! Jegyezd meg. Éhezhetsz és fázhatsz. Éhezhetünk és fázhatunk. De azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy beleragadjunk a mocsokba.
Vízkereszt. Visszacsupaszítottam a fenyőnket. Indulok vízvadászatra…
144Hordjuk a vizet, felváltva, Kálmusommal. Pusztán „nyomásprobléma”. Nagyon megnyugtató. „A mértéktelen pazarlás következménye.” Hiába akar Kálmus – nem tud teljesen mentesíteni. Mire ő hazaevickél, már késő… legfeljebb egy üveget tudunk a cseppekből megtölteni. Csókolgatja a kezemet, a fájós ujjaimat, majdnem sír, olyan lelkifurdalása van, hogy férfi létére nem vállalhatja át a terhet. Annyit tehetünk, hogy napi egy vödörre korlátozzuk a szükségletet. Ugyanabban a vízben mosdunk: előbb én, aztán ő… ezzel a „használt” vízzel öblítjük le a vécét. „Hatékonyan.” A mosogatás csak maszatolás. Undorító. „Lám – évődik Kálmus –, most derül ki, hogy minden rosszban van valami jó: hiszen nem túl zsírosak az edények…” Az ivásra szánt adagot kínkeservesen felforralom. Pocsék íze van. Balázsomat tegnap váratlanul kihozták két óra hosszára – mennyire örültem, hogy egyszer kivételesen hétköznap is! –, a vizet fintorogva itta, sajnos, nagy a folyadékigénye, az utolsó tealeveleket Kálmi még karácsonykor a reggelijéhez elhasználta. Mielőtt visszavitték, csak a kis kezét tudtuk megmosni, és nedves szivaccsal megtörölgettem a szája körül. Ankuca meg is jegyezte, jelenleg az ő környékükön jobb az ellátás, minden tekintetben. Az ilyen vízben, mint ami itt poshad, nyüzsögnek a bacilusok, kész fertőzésveszély! Erre Kálmusom azt mondta: „Édes lányom, éjfekete Ankuca! Beszélj őszintén! Lusták vagytok a gyereket ebben a zord időben kicipelgetni.” Ankuca nem sértődött meg, sőt, nevetett, igen, tulajdonképpen így igaz, de hát nincs is sok értelme, szülőnek, gyereknek, nagyszülőnek egyformán csak kényelmetlenség, a nyár az más, még most is hálásak… Nem kellett volna Kálmusnak kiprovokálni, mert a végén csak arra lyukadt ki, hogy ha már említés történt a dologról, éppen a gyerek érdekében módosítsunk tavaszig… minden hónap utolsó vasárnapján találkozzunk, persze, ez nem jelenti azt, hogy közben soha, „kizárólag Anna kéremen múlik rajta”, ők mindig, hétközben is szívesen látnak, nem kell előre bejelenteni, elvégre egy család vagyunk… csak ez a hercehurca szűnjön meg, amíg tombol a tél… Balázs az utat végigvacogja, még az orra is befagy, panaszkodik, hogy a homlokát tű szurkálja!
„Ezt hogy kell érteni konkrétan?” – kérdeztem, s közben éreztem, ó, milyen komikus, sőt talán szánalmas is lehetek ezzel az alkudozással, mint egy vigéc, akit ha kidobnak az ajtón, tolakszik ám vissza az ablakon át… Úgy értsem, hogy a januárt ezzel a mai nappal már le is akarod kvittelni?” – Erre Ankuca fölpattant, ő nem szokott ilyet csinálni, ő nem érdemli meg, hogy ezt gondoljam róla. Mi rosszat szóltam? Mit fú ez, mit 145süstörög…? Én csak bámultam. Kálmus jött rá elsőnek, Ankuca nem érti egészen, mi az, hogy lekvittelni. Azt hiszi, sértegetjük. A „kvittelni” egyébként nem is magyar szó, nyilván még anyám hozta magával, holmi „németes” időkből. „Drága Ankucám – mondta Kálmus nagy lélekjelenléttel –, ki-e-gyen-lí-te-ni… kiegyenlíteni! Suntem chit… – még át is ölelte Ankucát –, hiszen ti is így mondjátok… hasonlóan…” Írjuk a javára, Ankuca rögtön lehiggadt, játékosan, békítően megpöccentette a vállamat. S egyúttal közölte, ha kéznél van egy naptár, mindjárt ki is jelöljük a következő napot… például jan. 25. Hacsak nem lesz hófúvás megint. A február úgyis rövid hónap, gyorsan elszalad, márciusban pedig ráérünk tovább tervezni, tavasszal döntően más a helyzet, és nyáron „Anna kérem akkor átveheti a gyepűt megint”. Gyeplőt akart mondani – ki se javítottam.
NEM AKAROK IGAZSÁGTALAN LENNI. Fázik ez a gyerek a hosszú úton. Didereg. Vacog. Lila a kis szája. Jég tapad az orra alá. És mi az, hogy tű szúrja a homlokát?! Csak nem lesz homloküreg-gyulladása? És a vízben valóban úszkálnak holmi gyanús ázalékok. Ebben a szörnyű hidegben még szánkózni sem élvezet. MEGÉRTŐ AKAROK LENNI. Hiszen – ebben van némi igaza Ankucának – nekem könnyebb bemenni hozzájuk. Ott is el lehet vonulni, egy sarokba, és a mi kedvenc játékainkat játszani. Tavaszig. Nyáron pedig – ezt most Ankuca megígérte! – „átvehetem a gyeplőt megint”. NE FESZÍTSÜK A HÚRT: A GYERMEK ÉRDEKÉBEN!
Mindez tegnap történt. Még nem tudtam teljesen napirendre térni fölötte. FÉLEK. Ámbár semmi okom nincs rá. Balázs változatlanul közlékeny. Elmesélte, hogy a Bábushoz tényleg nem jött se angyal, se Jézuska, karácsonyfa se volt, de a Bábus télapója hozott három álarcot is, az egyik kalóz, fél szemmel, a pofájában ül a pipa, a másik egy malacfej, Röfi, ez a legaranyosabb, a harmadik egy hosszúfogú Rém, de ezt a Bábus visszavette, amikor ő mondta, hogy ezzel fogják az oviban a másik csoportot ijesztegetni… És kapott egy „iskolás” játékot is, amiben mindenféle kérdések vannak a hazáról, de a felelet is meg van adva… A Bábus azt mondta, nem baj, ha ő – mármint Balázsom! – nem tud még olvasni, vannak dolgok, amiket hallás után is meg lehet jegyezni, s egy lej jár minden helyes feleletért… Nem mertem megkérdezni, mi az a kérdés, és mi az a felelet. Nem mertem. Román társasjáték. „Ismerd meg hazádat.” – ███████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████ Nem, ebbe még igazán nem foghatok bele. Ez igazán korai lenne. Az a fontos, hogy a szellemisége megmaradjon.
146Röstellem, de azt csak kiböktem: „No és milyen volt a Bábusnál?” – „Mi milyen volt, mamikám?” – „Hát… hogy érezted ott magadat?” – „Jól, mamikám. Csuda muris.” – „Kicsoda?” – „Hát a Bábus! Csuda muris…”
Csuda muris. Ez nem túl magas minősítés. Sőt. Van valami mellékzöngéje. Mintha „lekezelné” egy kicsit Ekaterinát. Én akkor sem fogok rá a gyerek előtt semmi rosszat mondani! Bár Balázsom azt is elkotyogta, hogy a mákos gubát, amit a számtól vontam meg, az új macskával ették meg, hármasban, közösen… Várhatod, Ekaterina, amíg én legközelebb…! No lám, már van új macskája is!
Ma nem megyek be. Majd hétköznap. Például holnap. Egészen vékonyan, de újra folyik a víz! Hurrá! Ma mosunk Kálmusommal. Ha az áram végig kitart, géppel. Ha nem, hát Kálmusomnak kell kidörgölni az ingnyakakat és kicsavarni a mosott ruhát. Dagadnak az ujjaim. Kálmusom azt mondja – mivel reggelre a bokám is bepárnásodik –, ez talán nem is a fagyás, hanem a szívműködés bolondozik… Semmi bajom a szívemmel! Néha, mint a félrevert harang, meglódul, a torkomba költözik a dobogás, különösen, ha hirtelen izgalom ér… dehát az ilyesmi csak „vegetatív idegrendszeri bántalom”…
A szentmisét megint elmulasztottam. Képtelen vagyok a Nagytemplomba bemenni. Majd a jövő héten megkeresem Erzsi néniéket, körülbelül tudom, melyik blokkban laknak, feltűnés nélkül megkeresem… Összetartani? Hol? Most aztán HOL, mondja meg valaki!
Majd csak elmúlik ez a vasárnap is.
Hiába fagyoskodtam, hiába! Nem találtam otthon senkit. Még az óvodába is elmentem: onnét a rendes időben elvitték a gyereket, bár a szimpatikusabb óvónő, az Éva, megjegyezte, bizony, Üllős Balázska gyakran üldögél egyedül a kispadon – a kedves szülők szinte mindig utoljára jönnek érte… Ezért én Ankucát nem kárhoztatom! A magam tapasztalatából tudom, milyen messze van a Kollektíva, ilyen közlekedés mellett, különösen télvíz idején! Kálmi meg félti a beosztását, dehogyis mer az, a gyerekre hivatkozva, hamarabb elkéredzkedni! A Bábus pedig – bár az idejéből bőven futja – nem kockáztatja az egészségét a fagyos úton. De miért nem vesznek akkor engem igénybe? Csak egy szavukba kerülne… nem gondoltam én azt komolyan, valamikor régen, amikor sérelmeztem, hogy a kapuban le kell adnom, mint egy cselédnek… hol van az megírva, hogy nem mehetek föl vele, háromszor egy héten? Talán ne147kem kéne felajánlanom, de Kálmusom ezt határozottan ellenzi. Azt mondja, részben ne alázkodjak meg, részben pedig ne tegyem ki a labilis egészségi állapotomat újabb traumáknak. Ami a túl sűrű találkozások kapcsán óhatatlanul érhetnek. „Elvégre nem vagy tizenhat éves, Annókám.” – Ezt túl gyakran hangoztatja! S nem tudom, miért lenne az én egészségi állapotom labilisabb, mint például az övé… én még nem jajgattam át éjszakákat semmiféle fájdalommal, mint ő, szegény, a gyomrával, ami hála Istennek, azóta se jelentkezik…
Holnap újra bemegyek.
Azért sem! Ki fogok még egy-két napot bírni. Kálmus dicséri a fegyelmemet és az akaraterőmet.
Tegnap megint üres volt a lakás!!! Ezt már nem tudom mire vélni!!! Kálmus azzal vigasztal, ha valami baj volna, megkerestek volna… mert akkor általában megjelennek, hogy segítsünk. Kálmusom e tekintetben egy kissé cinikus.
Megpróbálom szombat estig kibírni.
████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████. Ez a helyzet. Ez a helyzet.
Ha Ankuca nem találja ki az új rendet (amiben Kálmusom, bár akaratlanul, de szintén ludas!), tegnap olyan vasárnap lett volna, amikor itt a gyerek nálam. És szánkázni is vihettem volna, mert a hideg valamit enyhült, mínusz hét fok, a nap is kisütött, mindenképpen a lelkébe akarom költöztetni ezt a téli tájat, a hótól roskadozó, de mégsem leroskadó fákkal – a fehér völgyet és a szikrázó csúcsokat a távolban –, ezt a homályból előtündöklő, opálfényű napkorongot… Helyette ott verdesett a kis szárnyacskáival, beszorítva a panelba!
Mert tegnap végre-végre otthon találtam! Nem volt sok köszönet benne. Ankuca közölte, hogy hétfőn és csütörtökön éppen pechem volt, mert Ekaterinához adta le a gyereket, neki sürgős dolga akadt a municipiális bizottságban. „S miért kell neked odacipelned őt? – kérdeztem. – Anyád nem tud elmenni a gyerekért az óvodába?” Ankuca szelíden kiok148tatott, tudhatnám, hogy bántak el Ekaterinával… nem kívánhatjuk tőle, hogy egyszerű nagyanyai minőségben lépje át annak az intézménynek a küszöbét, ahol ő csaknem tizenkét esztendőn át első számú vezető volt… már a vetélkedőre se jött el, pedig Balázs második lett az egész óvodában, az Andrescu kislány után… „Mindenki bír önérzettel, Anna kérem… Oda a lábát anyám be nem teszi. Ahol a régi beosztottjai röhögnek a szemébe.” De hiszen nem azok az okai, próbáltam Ankucának megmagyarázni, nem azok fúrták ki, kellett a hely ████████████████████ rokonának, mindenki tudja! Ha már haragudni akar Ekaterina, legyen bátorsága FÖLJEBB HARAGUDNI… Ankuca ezzel elvben egyetértett, de hozzáfűzte: itt mindenki arra haragszik, aki a legközelebb van. Ez egy ilyen █████████████████████████. Már az is nagy könnyebbedés, ha talál az ember egy bűnbakot, akin a sérelmeit leverheti.
Ankuca nem buta teremtés. Ezt írjuk javára. Hebrencs, bizonyos esetekben képmutató, de nem buta! S melyikünk nem kényszerül legalább a minimális képmutatásra? Egyedül Farkas próbálta meg… Az eredmény ismeretes. De nem erről akarok írni…
Balázs. Örült nekem, ugrándozott. Fölrakta a ronda, ízléstelen álarcokat. Erőt vettem magamon, megdicsértem. Úgy csináltam, mintha a kalóztól megijednék. Erre levetette. „Ne félj mamikám, én vagyok mögötte, a te egyetlened…” – Behúzódtunk a sarokba, odakuporodtam melléje, csizma nélkül, a földre. A padlószőnyegük már elég mocskos. Lerámoltuk a könyveket a polcról. Olvasgattam neki a „Mondavilág”-ból. Nagyon jó volt, ahogy ültünk ott a földön, Ankuca megértően engedte, hogy a kislámpát meggyújtsuk a fejünk fölött, ő addig a konyhában a huszonötös körte mellett vakoskodott.
Már éppen elhatalmasodott bennem a jó érzés, hogy lám, felesleges a belső hisztéria, így is meg lehet a dolgokat oldani, tavaszig… De csöngettek, és megjött Bábus!
Nem volt ebben szándékosság, nem tudhatta, hogy én is ott vagyok. Csak átjött, olyan természetesen, mintha hazajönne. És Balázs felugrott az ölemből, és odaszaladt hozzá, és kéretlenül megcsókolta, jobbról-balról. Egy kicsit mechanikusan, egy kicsit szertartásosan, de mégiscsak megcsókolta, önként, felszólítás nélkül…
Én sem maradhattam tovább a padlószőnyegen, a komikus pózban. Feltápászkodtam, üdvözöltük egymást, igazán szívélyesen. Ekaterina reklamálta, miért nem ugrok át hozzá mostanában, én azt feleltem, hála Istennek, már nincs szüksége a segítségemre. Ekaterina erre azt mondta, nemcsak a bajban, hanem az örömben is össze kell tartani! Elég 149rossz érzés neki arra gondolni, hogy mennyire ki volt szolgáltatva, s nekem mennyi fennakadást okozott… bár nem tudhatjuk, hogy fordul a sors, s akkor ő viszonozhatja. Nem akartam bántani, de ki kellett ábrándítanom: remélem, engem jó Kálmusom ápol majd, vagy a fiam, Kálmi! Ankuca erre elég idegesen közbeszólt, hogy ő se hagyta az anyját, csak éppen százfele volt tépve… Végül is Balázs emelkedett a helyzet magaslatára. „Mamikám, Bábusom, nemsokára megnövök, és én ápollak majd mindkettőtöket…” – Magyarul is, románul is elmondta. Egyem az édes-drága szívét! Mégsem aratott osztatlan sikert – csak Ankuca nyalta-falta elégedetten. Ekaterina meg én kényszeredetten mosolyogtunk. Váltottunk egy-két udvarias, konvencionális mondatot, aztán Ekaterina letelepedett a rekamié közepére, és elővetette Balázzsal az „Ismerd meg hazádat” társasjátékot. Invitált, szálljak be én is, ez olyan játék, amit hármasban is lehet játszani… A mi mesekönyvünk ott hevert kinyitva a szőnyegen, Balázsom csaknem rálépett, ahogy mászott fel a székre, hogy elérje a polcon a dobozt.
Mit tehettem volna? Akadályozzam meg? Vagy kapcsolódjak bele a játékba, és kommentáljam menet közben a sok hazugságot, amit █████████████████████? Abból botrány lesz! S végső soron nemcsak Kálminak, de ennek a szerencsétlen porontynak is ártok…
Amúgy is későre járt, nem volt feltűnő, hogy elbúcsúztam. Ekaterinával futó „levegő-cuppantást” váltottunk, az émelyítő illata megcsapott. Ezt a fajta kölnit ki nem állom, olyan, mint a Charlie, amivel megajándékozott. Balázs marasztalt ugyan, de sírni nem sírt. Igaz, kézenfogva kikísért az előszobaajtóig. „Aztán integess a maminak az ablakból!” – mondta Ankuca. Még egyszer rögzítettük, hogy jövő vasárnap jönnek a gyerekkel, lehet, hogy csak Kálmi hozza, egész héten rádolgoztatták, tán csak nem lesz pofájuk benntartani veszik el a vasárnapját…
Nem vártam a liftre, a hat emeletet egyvégtében leszaladtam. Ugrott is a szívem nagyokat, nem győztem a levegőt kapkodni, mire leértem. No, volt ideje megnyugodni…! Álltam a járdaszélen, fölfelé fordított merev nyakkal, legalább öt percig. Vártam, hogy megrebben a függöny – vártam, hogy az integető árnyékot meglássam…
Elfelejtette. Elfelejtkezett – ahogy kiléptem, szinte azonnal – rólam.
Teljesen leforrázva kullogtam haza. Belül leforrázva, kívül csonttá dermedve, mert a hármas buszom negyven percig nem jött!!!
Kálmus jó emberem már ott toporgott a megállóban, ő is jéggé fagyva. Én beszéltem le róla, hogy bejöjjön velem: az egyetlen vasárnap150ja, pihenjen… De már aggódott értem, hát elém jött. Belém karolt, úgy vezetett, el ne csússzak…
Kálmus egyébként úgy véli, Balázs egészen biztosan integetett, de bármily gyorsan szaladtam is le a lépcsőn, az egy gyerek számára nagyon hosszú időnek tűnik – megcsalta az időérzéke. S ne feledjem: én láthattam a világos ablakot, de ő nem láthatta a töksötét utcán, ott vagyok-e vagy sem, miközben lelkesen integetett…
Ha legközelebb találkozunk – jövő vasárnap, nálam – meg fogom kérdezni, mi az igazság…
Ma nekivágtam: elindultam fölfelé, a fakitermeléshez. Vágytam arra, hogy Petruval beszéljek. Még a sípot sem köszöntem meg neki. Két ritka szép, fényezett almát tettem a táskámba (november óta őrzöm neki!), annak mindig szokott örülni… De a fele útról vissza kellett fordulnom. Az ösvény járhatatlan. Jeges. Csúszik. S nem tudok az ujjaimmal kapaszkodni. A nagyút felől kellene kocsival megközelíteni, de a kocsik állnak… Kálmus e tekintetben is nyugtat: ismerhetem Petrut, ami neki kell télire, azt idejekorán beszerzi… a kitermelés emberei is dömperrel jutnak fel, de orvost vihetnek, ha szükséges… Várjam ki a kora tavaszt.
Tavasz, tavasz… szinte el sem tudom hinni, ilyen kemény télben, hogy lesz még tavasz is valaha… Tavasz, amikor nem fázunk már, tavasz, amikor megkapom az útlevelemet Farkashoz, tavasz, amikor te ismét velem lehetsz, életem rendező csillaga… A március már tavasznak számít!
A fácska a sziklaoldalban – a kisszoba ablakából látom – még tartja magát. Pedig egy kisebb hógörgeteget akasztott meg a gyenge kis törzsecskéje. Reméljük, előbb olvad el a hótömb, mint hogy a gyökerek kiforduljanak.
Januárra csak hét deci olajat kaptunk. Ezek azt csinálnak velünk, amit akarnak! Hogy az ██████████████████████████████████████████████ (Isten nevét hiába ne vegyed!)
Ma találkoztam a Laci ministránssal! Bent lakik a városban, a vezetéknevét nem is tudom. Rohantam éppen a patikába, Paracetamolért, hírét vettem, hogy most van, tavaly az influenzánál mennyire hiányzott! Hát egymásba botlottunk a Lacival, ő nem ismert meg, én csak egy vagyok a hívek közül, de én rögtön… Nemigen akart beszélgetni. Háromszor is elkérdezte, hol lakom, hogy hívnak, mit csinálok, mit hallottam a 151dologról, ahhoz képest, hogy még szinte gyerek, koravén szokásai vannak, talán ez már túlzás is… Mire leszálltunk, felengedett, adtam neki egy golyóstollat, még a Jancsi vendéglőstől kaptam, de nem ajándékoztam tovább a családban, mert ízléstelen – valami sellő merül be rajta a vízbe, és emelkedik ki meztelen mellel, amikor írnak vele… hát ez a Laci ministráns nagyon megörült neki! Még aközben is forgatta, amíg suttogva mesélte a híreit szegény Helyapátiról, arról, hogy most ████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████████████████. Ha csak a fele igaz, már az is…!
Mihelyst egy kicsit enyhül az idő, be fogok járni a Nagytemplomba. Ez is a szolidaritás egy formája – Laci szerint. Ezek a fiatalok azért bátrak. És rendesek. De Balázs még többre hivatott! Neki █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████████████████████. Az eszét is fogja használni!
Minden egyhangú. Ha nem fájnának az ujjaim, azt hinném, nem is élek.
Holnap! HOLNAP!
Gyönyörű, felhőtlen vasárnap… ez a tegnapelőtt! Nem is értem, miért vagyok olykor kicsinyhitű… Remekül sikerült minden. Igaz, az idő is besegített: váratlanul enyhült, és újra esni kezdett a hó, de már csak akkor, amikor megérkezett Kálmi a gyerekkel. Vágta is a savanyú pofát az én Kálmim, hogy még csak az hiányzik, hogy újra behavazódjunk, s éppen itt… küldtem is, menjen hát gyorsan, mielőtt leáll a hármas járat, ne aggódjon, a gyerek legfeljebb itt alszik, vagy legrosszabb esetben az óvodából egy-két napot mulaszt, fölkészültem minden eshetőségre, nem halunk éhen, Kálmus fát is hozott… Kálmi sóhajtott, toporgott, nehezen szánta rá magát a döntésre, meg kellett kérdeznem, talán bizony fél Ankucától? Talán bizony megtiltotta valaki, hogy rám bízza az unokámat?! Az a folt az orra tövében megint kivöröslött, azt felelte, neki senki nem tilthat meg semmit, őt nem olyan fából faragták, csak nem akar fájdalmat okozni a feleségének… és nem akarja az anyósát sem kész helyzet elé állítani, ugyanis Bábus újabban hétfőnként szokott a gyerekkel foglalkozni.
Kálmus is beleavatkozott, s emelt hangon figyelmeztette Kálmit, gondolkodjon, engem hányszor állítottak kész helyzet elé, csak az elmúlt 152évben… mégsem bántódtam meg, hanem készségesen állok továbbra is rendelkezésre!
Kálmi elismerte, hogy az sem volt helyes. Amikor közvetlenül Mikulás előtt olyan csúnyán lóvá tettek. De épp ezért tudhatnám, ez másnak is milyen rosszul esik. „Amit nem kívánsz magadnak, ne kívánd felebarátodnak: éppen anyuka tanított erre… éppen anyuka…!”
Mit mondhattam? Az IGAZSÁG AZ IGAZSÁG. Ha bele is szakad a szívem. Ha százszor nehezebb is megélni, amit az ember hirdet.
„Hát akkor – mondtam – a leghelyesebb, ha most rögtön fordulsz is vissza a gyerekkel. Néhány óra múlva már nem lesz rá mód, nem jöhetsz érte. Szakítsd csak el tőlem megint.” – Kálmi hangja remegett: „Anyukám, mi ez a melodramatikus fordulat, ugyan ki akar titeket szétszakítani?” – Kálmus most már erélyesen rászólt, ne gúnyolódjon, ne fölényeskedjen, ne nevezze az édesanyja jogos panaszát melodramatikusnak… Kálmi – ezt írjuk javára – gyorsan meghátrált, győzött a jobbik esze vagy a gyermeki szeretet (hiszen rossz fiam azért sosem volt ő). Dehogy akar ő éppen engem, a szülőanyját, a család összetartó erejét, bántani… Üsse kő, maradjon Balázs, majd ő tartja a hátát, de ígérjem meg, hogy ha nem lesz mégsem hóakadály, azonnal viszem haza… s egyébként is rögtön, ahogy lehet… Olyan megszeppent képet vágott az én Kálmikám, hogy nevethetnékem támadt. Hát mit képzel ez a csacsi? Rabló vagyok én, aki az egy szem kölykét majd fogságban tartja, és csak váltságdíjért adja vissza?
Balázsomnak a vita – bármilyen csendesen zajlott – mégsem tett jót. Elkomorult. S csak hosszas faggatásra – már magunk közt – vallotta ki, nem érti, miből gondolom, hogy az apa szét fog minket tépni… az ő apukája nem szokott ilyesmit csinálni, hogy élő embereket úgy szétszakítson, darabokra… különösen a kisfiát és a saját mamáját… Gyorsan tisztáztuk, persze! Próbáltam megmagyarázni, hogy arról van szó, kevesebbet vagyunk együtt, mint eddig, s ez az, ami fáj nekem… hogy a végén nem fog annyira… nem fog annyira… ragaszkodni.
Kálmus csóválta a fejét, bonyolult ez egy még nem is ötéves gyereknek, ne zavarjam meg, de végül is az én okos, érzékeny Balázsom megértette. Az ölembe mászott, csókolt, ölelgetett: „Mamikám… én téged mindig szeretlek. És ha nem is vagy ott, én szoktalak téged esténként látni… amikor még nem jön az alvás, hanem kezdek félni, egyszer csak látlak, sőt beszélsz is: ne félj, Fehérlófia – és a hajaddal betakarsz, hogy a gonoszok ne vegyenek észre…”
153Valami ilyesmi lehet az égi boldogság, amit – ennek hallatán – éreztem. S még most is ezt érzem, ahogy felidézem. Könnyű lettem, lebegő, elolvadt a csontom, a bordáim közt bizsergető, meleg szirmok nyíltak, esküszöm, még a látásom is elszivárványosodott…
Balázsom, életem rendező csillaga, hát engem idézel meg! Én múlasztom el felőled a rosszat! Nem az anyád, nem az apád, nem jó Kálmusom, és végképp nem a Bábus… hanem a te mamid. Én jelentem számodra a biztonságot. Bárhányan nyüzsögnek körülötted. Bármilyen praktikákkal igyekezne is Ekaterina elidegeníteni.
Jó leckét adtál, Balázs, kételkedő nagyanyádnak. MIT FÉLTEK, KICSINYHITŰEK?
A „vallomásnál” Kálmus is jelen volt. Részben meghatódott (könny csillant a szemén), részben tárgyilagosan megjegyezte (amikor Balázs már elaludt), hogy azért nem teljesen helyes és nem teljesen egészséges dolog, ha egy kisgyerek nem elsősorban az őt mintaszerűen szerető, róla gondoskodó szüleihez kötődik… Kálmus a maga realitásában nem tudja felfogni, hogy vannak ilyen, talán a vérségi köteléktől is független, már-már misztikus kapcsolatok…
Egész délután szánkóztunk a kislankán. Hullott a hó, óriási ritka pelyhekben, mint azon az újévi képeslapon, amit még 1936-ban írtak anyámnak, Bécsből… Hullott, hullott, de egy cseppet sem volt hideg, különösen Balázsnak nem, a síruhában, hótaposóban – a fejét, homlokát pedig kendővel bekötöttem a füles sapka alatt, Kálmus még bosszantotta is: „Mi vagy te, Zsuzsika?!” – A lakótelepi gyerekek is kijöttek, magyar, román, vegyesen, volt nagy visongatás, néhányszor borultunk is, de Balázs nem kényes, még el sem pityeredett, hiszen ő a Fehérlófia, rúgja meg a Fehérló! Én álltam a kislanka alján, ő indult fölülről, és már fent elkezdett kiabálni: „Repülök, mamikám… repülök, mamikám…” – én meg fölfogtam lent a karomban. Ha egy pillanatra elbámészkodtam, megrótt érte: „Nézzél, mamikám. Nézzél, hogyan csinálom…” – És nekem dicsérni kellett. Ügyes! Gyors! Csodálatos!
Megszámlálhatatlanul sokszor siklott le – repült a karomba. Érdekes, hogy a többi gyerekkel nem törődött. Úgy látszik, teljes sikerélményt nyújtott neki az én asszisztenciám. Az én arcomról olvasta le a saját eredményeit! S ez tökéletesen boldoggá tette. Őt is.
Kálmusom megint hív, tizenegy múlt, hagyjam abba a firkálást, a petróleum büdös, végképp tönkreteszem az ujjaimat satöbbi… Alkalmazkodnom kell hozzá is. Hála Istennek, holnap is nap lesz.
154Tegnap nem folytathattam, be kellett mennem a cukorért, az egész délelőttömet elvette, és aztán véletlenül találkoztam egy volt iskolatársnőmmel, egy városban élünk, de három éve nem akadtunk össze, beültünk a cukrászdába, ettünk valami irgalmatlanul pocsék krémet, de azért jó volt ez a délután, felelevenítettük a régieket… szegény, egyébként nagyon el van keseredve, a lánya férjhez ment egy győri fiúhoz, és most kapta a hírt, mind a ketten disszidáltak. Kanada még fogad, odáig meg sem állnak… Ez bizony sokkal rosszabb, mint az én helyzetem Farkassal. Ha nem az anyagiakat nézzük, hanem az elvet: megmaradni magyarnak. Nemigen tudtam szegény Juditot mivel vigasztalni. Judit az egyik legcsinosabb lány volt az osztályban. Most dereka, csípője, melle egyben van. Az arca mint a telihold, dupla galléros tokával. Meséltem is este Kálmusomnak, aki persze udvarolt, hízelgett: nincs mindenkinek ilyen szerencséje, hogy a lányos külsejét, karcsúságát ennyire megőrizze… Szerintem a fiatalság nem csupán biológiai kérdés – a lelket is meg kell őrizni, a kiszáradástól folyamatos öntözéssel meg-megóvni… Célt keresni, célt találni ebben a látszatra teljesen depresszív céltalanságban.
A vasárnapunkat – s bizonyos mértékig a hétfőnket – még nem fejeztem be. Kálmusom vetett véget a mulatságnak, amikor már teljesen besötétedett. Cipelte haza a hátán Balázst, s húzta az üres szánkót, mert én már nem tudtam a madzagot se fogni. A tévét még nem javíttathattuk meg – de nem is hiányzott! Becsavartunk még három körtét a nagycsillárba – valóságos fényárnak tűnt a világosság, hancúroztunk, bújócskáztunk, Balázsom a hősugárzót is nagyon élvezte, a virslifélét is, egyáltalán… mindent, mindent! Látszott rajta, ezt a szabadságot a Bábusnál nem kapja meg, ezt a ráhangoltságot, amit nálam, sehol a kerek világon…
A hó pedig hullott, hullott… Néhány percre meggyújtottam a tornáclámpát, lássa a csillogó pelyhek táncát. Hozzám bújt, már pizsamában, szorította a nyakamat, nézett kifele, és azt kérdezte, ki az, aki ott táncol a hóban? Kálmus persze sietett kiábrándítani, hogy senki sincs ott, csak a hó kavarog, de én rögtön kapcsoltam: ó, én is, amikor gyermek voltam, a Hókirálynő meséjét mennyire szerettem, no lám, ez volt a másik mese, amit az anyám, akár a „Hableányt”, végigmesélt türelmesen… És mindig újra és újra, ha havazott… A gonosz Hókirálynő, ha nem vigyázunk, megfagyasztja a jégpalotában a fiúcska szívét… de Gerda, a jóságos és bátor Gerda rablókkal is dacolva, a rénszarvas hátán megy utána, kimenti… és a könnyektől, a meleg emberi könnyektől a jégpalota elolvad…
155Balázs alig akart elszakadni az ablaktól. Éjjel felriadt, és megkérdezte: „Mami, ugye, nem engednéd, hogy a Hókirálynő a köpenye alá dugjon és megfagyassza a szívemet? Ugye, te nem engednéd…?
Tartottam tőle, hogy hétfőre elolvad a túlságosan vizes hó, de annyi azért szerencsére megmaradt, hogy az élet megint leálljon. Kálmusom szentségelt, mert neki mennie kellett – akár négykézláb is. Az ő szempontjából én is dühös voltam – másrészt repesett a szívem, anélkül hogy az ígéretemet megszegném, Balázs maradhat… Balázs is örült a hírnek, reggeli után mindjárt rohantunk megint a kislankára, de a szánkót nem bírtam kicipelni egyedül, ezt Balázs csak egy egészen picit vette zokon, könnyen megvigasztalódott, amikor „felfedező útra” indultunk, kár, hogy a csizmám hamar beázott…
Sajnos, délfelé hirtelen, szinte minden átmenet nélkül eltűntek a hófelhők – és hipp-hopp, kisütött a nap… Igaz, így megmutathattam Balázsnak a napfényes téli erdőt is… a gyémántot, ahogy vízzé válik a tenyérben. A lila árnyékot a havon. Gyönyörködött!
Fél öt tájban visszamentünk a házba, már ugyancsak kiéhezetten, a sovány kis „pakkot” már kettőkor felfaltuk… Csaptunk egy kis „ozsonnát”, olyat-amilyet! Aztán még volt annyi időm, hogy egy Ady-verssel föltegyem az együttlétünkre a koronát. Ez illett a hangulathoz. „Az eltévedt lovas.” „Vak ügetését hallani eltévedt, hajdani lovasnak, volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei riadoznak. Hol foltokban imitt-amott ős-sűrűből bozót rekedt meg, most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek…” – Tágra nyitottad a szemedet, élet-virág-szerelem… figyeltél minden neszre, hosszú pilláid megrebbentek, abba is hagytam, ehhez még túl kicsi vagy, beláttam!
Nem szeghettem ígéretet. Kálmus is megjött, különösebb fennakadás nélkül a busszal. Vissza kellett a gyereket vinnem. Ez a plusz hétfő már úgyis ajándéknak számít. Ha indok nélkül ráteszek még egyet, legközelebb van mire hivatkozniuk, miért nem engedik el…
Kálmus nem akarta engedni, hogy én induljak neki a gyerekkel: viszont én nem vettem volna a lelkemre, ha munka után még egyszer fordulni kényszerült volna. Különben is, a buszozás alatt is együtt voltunk, az utolsó percig meséltem neki, amíg csak Ankuca ki nem nyitotta előttünk az ajtót, aki is legnagyobb meglepetésemre azt mondta, nem gondolta, hogy még este bebumlizunk, ráért volna reggel, az óvodába egyenest… de nagyon köszöni a figyelmességemet! Az anyja ugyan egy kicsit felhúzta az orrát, de majd kárpótolják, hét nap van egy hétben… Valami büdös pálinkafélét is belém erőltetett, hogy ne vacogjak, no, a 156szaga otthonig eltartott, Kálmusom tréfálózott is: „Hát már nem elég az ifjú legény, hát már iszol is, anyjuk…?!” – Kálmus már csak ilyen. Ezzel együtt kell szeretni.
Február 22. a következő soros vasárnap! De most aztán elég a hóból – közbe-közbe be is kell hozzájuk jutnom!
OLYAN JÓKEDVŰ VAGYOK!
…Azt végül meg se kérdeztem, múltkor integetett-e az ablakból? Végül is, utólag, már nem tűnik lényegesnek.
Január vége! „Január, február, jön a nyár!” Süt a nap, szikrázik a hó, gyönyörűek délután a lila és narancs árnyékok. Órákig el tudom nézni, s közben úgy gondolok Balázsra, hogy konkrétan nem is gondolok rá…
Ui.: És ma az is eszembe jutott, hogy Balázs azt mondta, a Bábussal nem lehet ilyen jól játszani, mert a Bábus nem figyel oda, és mindig eltéveszti a játékot… Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna. Nem uszítottam – még áttételesen sem!
„Minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt…” – Ezt mormolom, már tegnap óta, ez jött a nyelvemre, ez a József Attila, lényed ott minden lényeget kitölt… Ez a legpontosabb jelölés arra az állapotra, amikor csak bámulok ki a ragyogó hóra, a mozdulatlan, de a nap csöndes vonulásában mindig más és más fényt visszaverő távoli hegygerincre… mintha megszűnne az idő, és megszűnnének a fizikai törvények is: együtt vagyunk, függetlenül attól, hogy hús-vér valódban, Balázsom, nem lehetsz mellettem… belém költöztél, veled látom Istennek a természetben megnyilatkozó szépségét – sőt, te vagy ez a fenséges, nyugodt látvány is, valahogy eggyé olvadtatok bennem.
Most a legparányibb szomorúságot sem érzem. Vasárnap délután van. Nem mentem be a nagytemplomi misére. A tornácon, itt, az Isten vadkertjében mondtam el imámat. Akik kopogtatnak, azokat beeresztik. Akik kiáltanak, azok meghallgattatnak. Valahogy így…
Kálmusom nem tudja elképzelni, hogyan vagyok képes órák hosszat ölbe tett kézzel üldögélni úgy, hogy közben nem bóbiskolok el, de nem is beszélek, és nem rebben még a szemem sem – fogalma sincs arról, ilyenkor mi zajlik le belül… Szalad a műhelybe, hátra, most éppen 157a kislócát javítja, mert kijár a lába, de már szimatol, ha ez elkészül, ugyan mibe fogjon, rögtön utána… Egyszer érném meg, hogy valamin igazán töprenkedik, csak egyszer kérdezne ő is valamit, ami nem a mindennapi realitásokkal kapcsolatos! De ami nem történült meg huszonkilenc év alatt, miért éppen most történülne? Ezen aztán nem szabad rágódnod, szegény Sudár Anna! Örülj az életerődnek! Bezzeg tavaly ilyenkor mily ronda, makacs influenzában sínylődtem, eltartott több mint két hétig… Most meg csírázik már a tavasz minden porcikámban!
„Ó, élni, ó élni, mi szép!” – Madách. Valahogy így. Holnap gyertyaszentelő.
Kitartok szombatig. Akkor megyek be hozzájuk. Szeretném érzékelni, hogy hiányoztam. Szeretném, ha Kálmi és Ankuca szemrehányással fogadnának, miért nem jöttem már előbb is. Hiszen tizenegy napja éppen…! És Balázs a fülembe suttogja: „Mamikám, már annyira vártalak!”
Egyébként elborult az idő. Nem havazik, de kellemetlen szél fú, akármit csinálunk, átjárja a házat. Kálmus a szabad estéin rongyokkal tömködi be a réseket.
Nagy szerencse, hogy nem vagyunk betegek. Ekaterinának is piszok szerencséje volt, hogy kilábolt a bajból, szinte tökéletesen. Ebben – s ezt tárgyilagosan állapítom meg, nem öntetszelgéssel – az én tevékenységem is benne van. Bárhogy viselkedik is, ezt sosem fogom neki fölhánytorgatni. Ha magától nem tudja.
Egyáltalán: nem kéne Ekaterinával foglalkoznom, még ennyit sem. Ő ő – én meg én. Két külön világ.
Legjobban a mutatóujjam begye fáj, nem akar tisztességesen rásimulni a tollra. A tavasz majd ezt is megoldja!
Szombat reggel: azt a ruhámat veszem fel, amit Balázs „tündérrokolyának” nevez. Mert bő, csuklóban összeszűkülő ujja van. Kálmus rám parancsolta a kardigánt, fölibe, meg ne fagyjak! A kettő nem illik össze, majd az előszobában gyorsan le fogom vetni. Egy gyereknek fejleszteni kell az ízlését is. Ekaterina színösszeállításai elképesztőek: el is felejtettem megemlíteni, múltkor zöld szoknyához rózsaszínű blúzt viselt, fekete csizmát és barna kucsmát… Én még arra is ügyelek, hogy az anyámtól örökölt, molyirtóban tartott perzsabundát ne vegyem fel többé: részben rövid nekem és szűk, részben pedig a gombolásnál és a hajtókánál kopottas, az ülepe pedig mállik… Nincs borzasztóbb, mint egy „levitézlett úri158asszony”. Jól bélelt, sportos kabát, lábszárhoz simuló csizma, hetyke tatársapka… A „tündér-rokolya” inkább esti alkalomra való. Majd azt fogom mondani Ankucának, hogy utánuk van még egy baráti meghívásom is. Nehogy azt higgyék, nincs hova mennem. Kálmus jó néven vette volna, ha holnap együtt látogatunk be, szereti ő is a gyereket, ezt nem lehet letagadni, de holnap erősebb a valószínűsége, hogy Ekaterinát is odaeszi a fene ott találjuk, s akkor fuccs a meghittségnek… Ma kell menni!
Szombat este kilenc óra: Csak röviden! Ankucánál „társaság” volt! Társaság! Kálmi a Combinatulban, ott meg négy (!) román hölgyemény, Ankucával egykorúak, az egyik azt állította, hogy a mamájával együtt dolgoztam a Kollektívában. Nem emlékszem! Gyanítom, hogy már ittak is jócskán. Átkozott ricsajt csaptak, bőgették a magnót, csupa zajos „nyugati” számot nyúztak, van köztük dallamos, de az én ízlésvilágomtól távol áll, hiába! Egyébként Ankuca jól teszi, hogy nem gubózik be, nincs ebben kivetnivaló, fiatalok a saját témáikkal elmulatnak… mégis. Az izgatott, fölfokozott s ezért agresszívnek tűnő öttagú román beszéd fölidegesített: nem tudtam beilleszkedni. Igaz, nem is nagyon invitáltak. Fölpróbálták a tatár rókasapkámat, ez volt minden. Ezeknek én egy „öreg magyar csaj” voltam csupán – az udvariasan megtűrt anyós. Balázst nyalták, falták, úgy kellett az ölükből kivakarnom, s láthatólag Balázsnak tetszett, hogy kézről kézre adva kényeztetik… Amikor visszavonultunk a fél szobába (ahol egyébként légszomjam van), akkor is oda-odaszaladt a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz, kukucskálni, hallgatózni, vajon miből marad ki, a vendégek mit csinálnak… Különben jól játszottunk, műanyag építőkockákkal (ezt nem tőlem kapta, fogalmam sincs, honnan van!) tornyokat építettünk, aztán ledöntöttük nagy robajjal, visongással. Meséről, „csiki-simiről”, „fül-morzsiról” szó sem lehetett. Nem időztem sokáig. A hölgyikék minden jel szerint huzamosabb tartózkodásra rendezkedtek be.
Ebben a szituációban teljesen irreális lett volna Balázst arra biztatni, hogy integessen. Hiszen még a búcsúzkodás közben, azonnal lecsaptak rá! Kedves, szép, simulékony gyerek, nem csodálom! Babusgatni élvezet. És milyen figyelmes! Még ebben a zűrzavarban is! Észrevette a tündérrokolyát! „Gyönyörű vagy, mamikám!” – Amikor kicsi volt, „dönölű”-t mondott. „A mami nem szép… dönölű!” – Ez elmúlt, bizony, el… De hát „micsoda az élet? Enyésző füst és pára…” – ezt már mintha idéztem volna egyszer. De nem emlékszem. Ki és mikor…?
A mai esetből az a tanulság, hogy valami rendszert kéne kidolgozni, mely napokon menjek be hozzájuk, s akkor ők sem szerveznének 159ezekre az alkalmakra senki idegent. Sem a Bábust, sem mást. S nem császkálnának el hazulról. Kálmusnak erről az a véleménye, hogy ez utópisztikus elképzelés. Itt egyszerűen nem lehet semmit előre megtervezni, mert a külső erők úgyis keresztülhúzzák, itt azt sem lehet biztosan tudni, egy óra múlva milyen kényszerhelyzetben találjuk magunkat, nemhogy hetekre, naptár szerint…! a fiatalok életét ne kössük még jobban gúzsba…
Nem tudom. Nem tudom. Vajon nekünk kell EBBEN IS alkalmazkodni, a VÉGTELENSÉGIG?
Egy kicsit köhögök. Tegnapelőtt átjárt a szél. Tegnap azonban egészen normális, szokásos téli hideg volt csak. Valahogy bekívánkoztam a nagytemplomi misére. Nagyon hiányzik a harangszó. Helyapáti saját kezűleg szokta – még hétköznap is – megkongatni a kisharangot. Misére, litániára, temetésre… és délre. Szegény anyám mondogatta gyakori rossz hangulatában: „Csak még a déli harangszót megérjem…”
Kálmusom nagyon rendes volt, elkísért a misére, egyedül ne bóklásszak… Kálmi bezzeg nem veszi a fáradságot, hogy Balázst kézen fogja és a Nagytemplomba legalább az Úrnapján átsétáljanak… De jól sejtettem én: ez a mise nem okozott igazi lelki megkönnyebbülést, bár tömve volt a templom. Helyapáti személyre szabott szavai hiányoztak. Pedig Helyapáti nem volt kiváló szónok. (De mi ez a pesszimista múlt idő?) Halkan beszélt, néha szinte motyogott. Mégis éreztük rajta, hogy a szavai igazságát megszenvedte. Ez a doktor Tóth László esperes hűvösen távol marad. Még az evangéliomot is úgy olvassa, mintha törvényerejű rendeletet hirdetne ki: magas fejhangon, hadarva… Pedig most nagyon kellene a pásztor. Aki képes arra, hogy szuggesztív erejével a híveket az „egy akolban” összetartsa. A szuggesztív erő… ez az, ami a legfontosabb!
Kálmusomnak mindezt hévvel kifejtettem, mire ő azt kérdezte, csak nem papnak szánom Balázst, titokban? Nem, nem, Kálmus, jóemberem, megnyugtattam, amire én nevelem, az ennél is több. Fényhordozó legyen, Istent és embert, népet és hazát úgy szolgáljon, részben tárulkozva, részben rejtekezve – senki által hivatalosan ki nem nevezve, de mindenki által szellemében meghatalmazottan… Kálmusomnak erre mindössze az volt a megjegyzése, hogy képességeim alapján nekem kellett volna papnak mennem, s akkor talán boldogabb és elégedettebb lettem volna, mint ebben a szürke asszonyi sorban. Dicséretnek szánta – mégis keserűre sikeredett.
160„Kálmusom, de hát én melletted is boldog és elégedett vagyok” – ezt válaszoltam. Örült is neki! Otthon összevissza csókolgatott, még mosogatni se hagyott, buzgólkodott… Kívánalmának jó szívvel engedtem, hadd enyhüljön, hadd játszódjék, igazán érdemli, s (őszinteség!) olykor nekem sincs ellenemre.
Balázsban már most erős szenvedélyek dúlnak. Ő aztán nem fog nő után kullogni, megjuhászosodni egy asszonyért – de csörtető, kíméletlen vadkan, nyers ösztönember se lesz soha…! Balázs már most igazi férfi – ahogy én képzeltem valaha, valaha az igazi férfiakat… ámbár az én Kálmusomnál jobb nincs e kerek földön.
Egyetlen Balázsom!… Erre szokta Kálmus mondani: „Annókám, van még egy unokád… s hamarost, ha Isten segél, itt a harmadik…” – Itt? Hol? Hol?
Fürtös fejű Barbara. S te, aki jövelsz, ha jövelsz: bocsássatok meg. Van nektek is valódi nagyanyátok! A Nárcisz anyja. Ó, vajha így legyen! Szívemből kívánom. De nekem nem telik irántatok rajongó szeretetre. Bocsássatok meg, ti két ismeretlen távoli gyermek… Talán majd tavasszal. Ha tapinthatom bőrötöket, hallhatom a hangotokat, s adhatok nektek is magamból valamicskét, bármily csekély mértékű emléket…
Még soha nem vártam tavasztól ily sokat. Még soha nem vártam ily epekedve. Hacsak akkor nem, amikor még készültem a Bolyaira. Teli tervvel, vággyal…
Olyan ronda köhögés kínzott egész héten, hogy Kálmus nem engedett ki a házból. S különben sem mertem volna megkockáztatni, hogy a gyerekre ráragasszam. Már rászántam magam a poliklinikára, de tegnap hirtelen elmúlt. Kiköptem mindenféle váladékot, megtisztultak a légutak. Köhögésre úgysincs már orvosság, csak a gyógytea. Kálmus hozott.
Képzelem, Kálmiék mennyire aggódtak, miért nem jövök hét közben – megtiltottam Kálmusnak, hogy szóljon nekik. Holnap fogok bemenni – Kálmussal. Vasárnap ide, vasárnap oda. Még délelőtt, hogy biztosan otthon legyenek.
MÁR TELJESEN JÓL VAGYOK!
Semmi sem úgy sikeredik, ahogy tervezzük! Semmi. Fázok. Megint köhögök. Lefekszem.
161A vasárnapi lehangoltságom azért nem volt teljesen indokolt. Jobb is, hogy akkor frissiben nem írtam többet. Most, hogy kettőt aludtam az eseményekre, már nem látok olyan sötéten. Mindössze annyi történt, hogy hiába caplattunk be már tíz órára – szegény Kálmusomat korán kizargattam az ágyból –, Ankucáékat már menetkészen találtam, a Bábushoz, a drága jó Bábushoz készülődtek, aki is megint telefonáltatott egy szomszédjával Kálminak, még szombaton, hogy nem érzi jól magát, vasárnap aztán siessenek…! Balázs, mielőtt üdvözölt volna minket, azt kiáltotta, izgatottan: „Mami, papi, most jöttetek…? Nekünk most a Bábushoz kell sietnünk!” – Mintha átszúrtak volna egy nagyon gyors, nagyon hegyes tőrrel. Kálmusom szorította a könyökömet, és beszélt, beszélt, amíg valahogy magamhoz tértem. Elsősorban elnézést kértem, hogy váratlanul toppantunk be, de ők biztattak erre… és hát akkor fordulunk is vissza! Írjuk javukra, hogy őszinte tiltakozásban törtek ki, nem, nem… menjünk át együtt Bábushoz, nagyon fog örülni…
„Anyukám – mondta Kálmi hízelegve –, te annyira értesz a betegekhez… hátha szükség lesz ott rád!” – Hátha szükség lesz – az egészen más. Sose hátráltam meg a feladatok elől. Az egyéni érzékenységet kötelező alárendelni a magasabb szempontnak… S Balázs is a nyakamba csimpaszkodott, kérlelt, csengő hangon: „Jaj, de jó, jaj, de jó, gyere te is, mamikám!” Már-már Kálmus sértődött meg, hogy vajon az invitálás őrá nem is vonatkozik?! Kálmi szeretettel hátba verte. „Apa, ti anyával egyek vagytok!” – Így vonultunk át, ötösben, Bábushoz. Útközben lelkileg felkészültem a nyomorúságos látványra, már tervezgettem, hogyan rittyentek valami ebédet, bármiféle maradékból.
No, szegény Sudár Anna, puffantál is nagyot! Ekaterina nyitotta az ajtót, frissen bodorított fejjel, illatárban! A szobában büdös, de meleg. A konyhában színhús egy deszkán, kicsontozva. „Múló rosszullét volt, szórakozott a vérnyomásom, már el is felejtettem… gyertek, gyertek beljebb, de örülök, kedves Annu, hogy vendégül láthatlak.” – Nem fordulhattam sarkon, nyájasan fogadott. Kálmus láttán pedig egyenesen lelkendezett. Egy hete csöpög a vízcsapja, meg kéne bőrözni, és a függönytartóból három szög kiesett… Mi az én Kálmusom?! Javítószolgálat? Persze, Kálmus rögtön nekiugrott a munkának, még örült is, hogy hasznosan babrálhat valamivel.
Anyám szokta mondani: „Ide a rozsdás kötőtűt, ha ez igaz” – Ekaterinának szombaton sem volt semmi baja. Fejemet rá. Így csalta magához Balázsékat. Ezzel a hatásos trükkel. Én még soha nem hivatkoz162tam a saját betegségemre, ha hívtam őket. Sőt, inkább eltitkoltam. De hogy még hazudjak is…!
Egyébként a húst elég ízletesen készítette el. Semmi különlegesség, semmi „bolondító” íz, persze, de legalább puha volt, nem égett oda… és hús volt, jó minőségű, amilyet magam se láttam évek óta! Hogy mennyiért szerezte, arra olyan csillagászati összeget mondott, hogyha a fele igaz, még két ebéd, és rámegy a nyugdíjacskája. A tányérok, az evőeszköz, a tálalás persze olyan volt, amilyen… de legyünk igazságosak, én is csak anyám porcelánjaival, a régi damaszttal dicsekedhetem. Mindenesetre Bábus úgy viselkedett, mint aki a Continentalban ad elegáns fogadást. S közben folyton dicsérte a főztjét: ilyet még nem ettünk, azt ő tudja biztosan… Ankuca rá is szólt, hogy ez csak pénzkérdés, és nem főzéstudomány… nyersen szólt rá. Bábus erre átnyúlt az asztalon, szinte bekanalazta magához Balázsomat, hangosan cuppogtatva csókolgatta, ezért a gyerekért, ezért a gyerekért akár milliókat, „miorica, miorica”… „kisbárányka”! És Balázs hagyta, hagyta türelmesen. Ugyan mit kellett volna csinálnom? Tépjem ki az öléből, kezdjek valamiféle ízléstelen versengésbe, produkáltassam Balázsomat, milyen az, ha mi ketten?
Elvégre itt csak vendég voltam. Én is, Kálmus is, sőt bizonyos mértékig Kálmi is. Viselkedni megtanultam. Erre legalább megtanított az anyám. Pedig a macska is idegesített. Amelyikkel Ekaterina fölzabáltatta a mákos gubámat. Irritálták a torkomat a láthatatlan macskaszőrök, a köhögésem kiújult.
Balázs – már ebéd után – végre lecsusszanhatott Ekaterina öléből, de nem hozzám jött ám… ó, nem! Ehhez a macskához! Meg a játékaihoz. Puska, bohócbaba és a █████████████████████ „kérdezz-felelek”. Látnom kellett, hogy ő most más közegben van otthon. És ebben az idegen közegben is természetesen mozog, tőlem teljesen függetlenül, s ami objektíve még fájdalmasabb: attól is függetlenül, amit én neveltem belé… Románul csacsogott, majdnem olyan folyékonyan, mint magyarul, ami nem önmagában baj, hanem azért, mert hozzánk is így szólt, itt, ebben a lakásban! A lakótelepen, a saját lakásukban még disztingvált, erre világosan emlékszem, a Bábushoz románul, hozzám magyarul beszélt, s én voltam olyan tapintatos, hogy lefordítottam Ekaterinának, amit első hallásra nem értett… mert meg vagyok róla győződve, a köznapi beszédből ért ő csaknem mindent. Csak leplezi. Így ellenőrzi a környezetét. De vissza a lényeghez: Balázs érzi, hogy itt csak a román érvényes. Ezek után azonban azt sem hiszem el, hogy Ankuca és Kálmi – amikor hármasban vannak – magyarul beszélnek vele. Pedig Kálmi erre megeskü163dött. És Ankuca is vállalta, amikor a gyerek nemzetiségét magyarnak jegyezték be. Ezt írjuk a javára! Azt pedig magam sem tudnám kárhoztatni, hogy Ankuca és Balázs, négyszemközt, a román nyelvet használja… Kálmus azzal vigasztalt, hogy nem figyeltem meg: ha magyarul szólítottuk a gyereket, azért itt is magyarul válaszolt… Kálmusom, Kálmusom! De mindent románul kérdezett!!!
S ráadásul Ekaterina fellengzős modora! Ez a tipikus „fenn az ernyő, nincsen kas” magatartás! Ebéd után elkezdett sipákolni, hogy a mosogatást nem az ő kezének találták ki, szinte kizavarta Ankucát mosogatni a konyhába… Ó, Istenem! Hát az én szegény fagyott kezem?! Ezek vajon arra teremtődtek, hogy a cipelésben lefagyjanak?
Jó Kálmusommal délután négyig kitartottunk. Én még reménykedtem: talán elunják, és mehetünk ötösben (ha már nem kettesben!) vissza. De Ekaterina gondoskodott elfoglaltságról: a továbbiakban Ankucával a gombjait varratta fel, Kálmit nekiállította lámpaburát törölgetni, mivel ő a magasban szédül… Engem szeretettel intett, pihenjek többet, rossz az arcszínem, nem szoktak a szemem alatt ilyen mély árkok lenni! Kálmusomnak pedig azt mondta, vigyázzon, a DAC-nál valamelyik húszéves titkárnő be ne hálózza, mert ezek a húszévesek éppen az ötvenes, őszülő férfiakra utaznak, így aztán nem csoda, ha tartósnak hitt házasságok egymás után rendülnek meg. Ki az a hülye férfi, aki nem cserélne be egy ötvenest két huszonötösre, például? Kálmusom viccnek fogta fel, de komolyan felelt (s közben átnyúlt a kezemért, megcsókolta): „Nekem az én Annókám most is húszéves. Éppoly szép. Nálunk nem lesz csere. Hacsak őt el nem csábítja tőlem egy fiatal legény!” – Mi tagadás, jólesett. Bár ez az Ekaterina, amilyen érzéketlen a képes beszédre, még majd elhiszi, hogy legyeskedik körülöttem valami suhanc…
Így, ilyen alpári színvonalon mulattuk el az időt, végül is a távozást Kálmus proponálta… Balázsnak csak annyit súgtam oda, miközben a szokásos búcsúcsókunkra azért odaszaladt, hogy jövő vasárnap várom… mienk a jövő vasárnap! De csak bólintott. Szimplán tudomásul vette.
Kálmusom szerint Balázs nem csinált mást, csak természetesen viselkedett. Örüljek neki, hogy van benne alkalmazkodási készség. És szívélyesség, tapintat – mindaz, amit tanult, éppen tőlem… És sikerülhetett volna sokkal rosszabbul is ez a „családi vasárnap”. Ekaterina lehetett volna provokatív, a gyerek nyafka és undok, Ankuca pedig hozzánk megkülönböztetően közömbös… De a jövőben jobb kerülni az effajta kollektív együttlétet. Jobb kerülni! S ebben Kálmusomnak tökéletesen igaza van. Ma már – két nap múltával – örülök, hogy így megúsztuk. De a 164mérleg nyelve inog… FÉLEK: MÉG TÖBBET KÉNE A SERPENYŐBE TENNI. De mit? Uramisten, mit? Benne az agyvelőm, benne az élő, lüktető szívem… minden földi s égi javam benne…
Irtózatosan fájnak az ujjaim. Tilos ennyit írnom. De ha le se írhatom, MEGŐRÜLÖK
Bár már korántsem vagyok olyan elkeseredett, mint vasárnap este.
No, nem! Ez képtelenség! Megint havazik! Bár gyanítottam, hogy erre ébredünk, mert az éjjel anyámmal álmodtam. Kivette a kötényéből az elveszett sípot, és ő maga fujkált vele. Nem adta, hiába kértem… Nem hiszek a babonában, de az álmokban – bizonyos „jelentő álmokban” – igen. Halottal álmodni: vált az idő! No, íme, hóra! Ki hitte volna? Lassan február vége. Már inkább az enyhületet várnánk, helyette újra hó! S megint ez az apró, szívós morzsalékhó, még csak nem is pehely… Ilyen telet! Hogy lehet ezt kibírni? Fizikummal, idegekkel?
Még csak az hiányzik, hogy hét végére
Tovább romlott a helyzet! De még ma talán ki tudtam volna hozni, ha bemegyek érte az óvodába. Kálmus beszélt le. Nem jó vért szül. Kálmus észokokkal próbál mindent elintézni. S bizonyos fokig ezzel engem is terrorizál.
Tessék… teljesen el vagyunk vágva! Teljesen! Meg is mondtam Kálmusnak: ha valamit akarok, ne terrorizáljon máskor… Isten az atyám, kinevetett… Hogy ő és a terror?! És ő, engem…?! Nevetett, s a végén – magam sem tudom, miért – vele nevettem én is.
Hátha történnek még csodák!
Egyébként az alimentáráig se juthatok be. Ilyenkor értem meg azokat, akik innen beköltöztek, akik feladták. Ilyenkor megértem. Van még néhány lottyadt konzervem. Szerencse, hogy nem vagyok „kenyeres”, az adagomból maradt némi száraz, csinálhatok hamis fasírtot…
A MI VASÁRNAPUNK! A hó zuhog, zuhog. Mintha eső lenne.
NEM SZABAD MA VÁRNOM: légy okos, szegény Sudár Anna!
Kálmussal csendben olvasgatunk. Ha lesz fény. Ha lesz TÜRELEM.
165Kálmus ma reggel késve indult. Ilyen még vele nem történt meg. Nagyon kimerült lehet. Tegnap is ültünk a szürkületben, próbáltam beszélgetni, erről-arról, hát egyszer csak nem felel már, szuszog, a legkényelmetlenebb helyzetben nagyokat horkant. És ma reggel is alig tudtam lelket verni bele. Csak meg ne betegedjék! Az aluszékonyság nem jó jel egy ilyen mozgékony, csupa energia férfiembernél.
„Alszik…” – Az én Balázsom már mennyi szinonimát tud erre! „Csicsikál, csucsukál, tentikél, majd: szunnyad, szendereg, szunyókál, bóbiskol, a buzgóság elnyomta…” – Ezt az utóbbit ellenőrzöm legközelebb, vajon valóban tudja-e…? Élet-virág-szerelem! Most is előttem vagy… talán hároméves, ha voltál. Szelíden figyelmeztettelek, késő este. „Pszt, Balázsom. A papa alszik már!” – S te odaszaladtál a díványhoz, a kicsi kezeddel fölhúzkodtad Kálmus szemhéját, s diadalmasan közölted: „Még nem alcik… cak cendeleg.” Szendereg. Szendereg.
TÖNKRE LEHET EZT BENNED TENNI? MINTHA MEG SEM TÖRTÉNT VOLNA? Ilyen rövid idő alatt? Nincs olyan tél, amely örökké tart… Ez akár egy slágerszöveg. Dúdolásra alkalmas. „Egyszer csak mindennek vége lesz majd, nincs olyan tél amely örökké tart, minden csak emlék, csak emlék csupán…” – Megint az anyám! Egyre gyakrabban jut eszembe, ezt is ő énekelte. A csukott ajtó mögött, a tükörnek És eredetileg nem a tél, hanem a nyár volt az. Ami elszáll, nyomtalanul. De miért ne lehetne optimistára hangolni? Hinni, hogy a legrosszabb rossz is – valaha ártatlan emlékké változhat?
Tegnap volt a harmincadik házassági évfordulónk. Most nem felejtettem el! Karcoltam az ablaküvegre két szál gyönyörű jégtulipánt. Aláírtam az összekapcsolt monogramunkat: A-K. Kálmus életkedve ettől szerencsére visszatért, az aluszékonysága is elmúlt. Azon kesergett viszont, hogy képtelenség élő virágot szerezni, nincsenek szállítások. De helyette megígérte, hogy mihelyst a balkáni hóviszonyok javulnak, elmegyünk vagy a Doinába vagy az Intercontinentalba táncolni… amit olyan régen szerettem volna! Tangót, keringőt, talán még egy-két magyar számot is játszanak. Megvacsorázunk, kerül, amibe kerül! Drága Kálmusom úgy táncol, mint egy nagyra nőtt medvebocs, emelgeti a talpát, kapkodja a fejét kényeskedve, jobbra-balra. De azért ez nagyon, nagyon kedves tőle… Lám, ez a tavasz mennyi meglepetést tartogat!
Csak egy-két napig kell még kibírni!
Mint érdekességet jegyzem meg: a házassági évfordulónk előestéje éppen húshagyó keddre esett, Kálmus azt mondta, ez nem vonatkozik a szerelemre…
166A havazás – végre, végre – megszűnt! De még nem „közlekedünk”! Három méter magasan áll a hó a ház mögött, a hirtelen emelkedő és a hátfal között megrekedve. Ilyet még gyerekkoromban sem pipáltam!
Holnap már március!
Járnak a buszok, úgy-ahogy!
ISTENEM, ADD, HOGY KIHOZZÁK!!!!
Bosszús vagyok. Nagyon bosszús. Ugyanakkor erősen aggódom Kálmi fiamért. Meg kellett hallgatnom. Még annak az árán is, hogy Balázzsal jóformán semmit sem tudtam érdemben foglalkozni.
Istenem, segítsd meg Kálmit! Ne jusson ő is ████████████████████████ ████████████████████████████!
Egészen pontosan fogalmazva: Kálmi tegnapelőtt úgy állított be, ráadásul megkésve, hogy rögtön láttam rajta, ugyancsak nyomja valami a szívét. Miközben Balázst hintáztattam a gyűrűhintán (kétéves korában kapta tőlünk karácsonyra, de Ankuca nem engedte náluk az ajtófélfát kifúrni), szeretettel megkérdeztem, mi bántja. Kinek mondaná el, ha nem az anyjának? Eleinte idegesen reagált, így nem lehet normálisan beszélgetni, ha én közben mindig a gyerekre figyelek, és a hinta beleleng az ember képébe… Kálmusom erre fölpakolta Balázst, vitte magával hátra a műhelybe, Kálmi kifakadása szinte kapóra jött neki, „gyere, kiskomám, csinálunk a maminak egy új lábtörlőt…” – így maradtunk Kálmival kettesben. Valósággal kitört belőle a panasz. A Combinatulban üldözik. A munkájához semmiféle teret nem kap. Behívatták a ████████████ és elkezdték Farkas dolgát megint emlegetni… hogy nem nyugszik Magyarországon sem, onnan uszít… Arra kíváncsiak, honnan kapja az információit?! – „Hiába mondom, anyuka, hogy Farkas akkor még félig gyerek volt, első éves egyetemista, ez is csak rossz pont, mivel éppen ott, a magyar tagozaton történt, ami történt… azt is hiába mondom, hogy én aztán már rendes román egyetemre mentem… a kémia egzakt tudományág… nem vagyok humán értelmiségi… Farkassal még csak nem is levelezem!”
167Szerencsétlen Kálmi. Így védekezik. A saját gyávaságát érdemként teregeti. Istenem, mennyire nem akartuk, hogy olyan messze menjen! Hogy féltettük, mire hazakerül, a gyökereit elfelejti, összeszed egy román lányt a fakultáson, s ez is mennyire másképp történt! Itt, a szünidőben akadt össze Ankucával! Én már azt is árulásnak éreztem, hogy oda megy egyetemre, de Kálmus nyugtatgatott, ebben a szakmában mindegy, az ideológia pedig magyar nyelven is ugyanaz, s nemigen van választásunk, ha egyáltalán tovább akar tanulni… Nem akadályozhattam meg! Hogy milyen egy félbemaradt élet, arra az én példám elég… De hogy ezt most mint érdemet emlegesse! Nem tudtam magamban tartani, meg kellett – elég élesen – jegyeznem: „Talán dicsekedj el a román feleségeddel is. Talán kapsz egy piros pontot érte!” Hogy valóban kutyaszorítóban lehet, abból tudtam meg, hogy erre se csattant fel. Csak legyintett. Öregesen, mint az apja, az én jó Kálmusom. „Nem sokat számít, anyuka. Ha egyszer az embert ki akarják nyírni! Szakmailag is támadnak. Üllős elvtárs nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket… az állam súlyos anyagi áldozatot hozott ezért a diplomáért… Pedig én mindent tisztességesen elvégzek, anyuka! Beosztott mérnök vagyok… nem a termelésben, a termelés fölött… hülyeségeket hajtatnak velem végre, és én továbbadom ezeket a hülyeségeket… aztán ellenőrzöm, elég hülyén valósították-e meg… Itt képtelenség valami igazán újat vagy jót bevezetni, a tudományos szempontok egyáltalán nem érvényesülnek, nincs kockázatvállalás, Anyukám, én vegyésznek készültem, és helyette…” – legyintett, csak legyintett.
Nagyon megsajnáltam. Talán máshol is kifakadt így – kollégák közt, bizalmasan –, amikor pedig megtanulhatta volna, éppen Farkas esetéből, hogy senkiben sem szabad megbízni… Nem Farkas az oka a mostani helyzetnek! Ez csak ürügy!
„Valamit akarnak tőled, fiam!”
„Anyuka… de mit? De mit?”
Nem tudom, nem tudom. De hogy jót nem, az a napnál világosabb. Tanácsoltam, keressen egy más helyet, a vegyipar az mégis vegyipar. Szükség van a szakmai tudásra – legalább névlegesen. Vigasztalásul azt is elmeséltem neki, az őszön az apját is piszkálták, aztán a dolgok valahogy elnyugodtak! Nem olyan fekete az ördög! Nem olyan fekete. Nem eszik olyan forrón a kását. Igazság rejlik a népi bölcsességben…
De Kálmi replikázott: „Az ördög sosem alszik. És jobb félni, mint megijedni. Én is emlékszem, anyukám, néhány szép magyar közmondásra…”
168Így aztán igazában nem is tudtam megnyugtatni, ketten sem voltunk olyan okosak, hogy megfejtsük: miért lett egyszerre minden rossz a benti munkájában, ami eddig kifogástalanul jónak minősült? Ki van e mögött, mi van emögött?
„Anyuka – szerencsétlen Kálmim még ezt is kinyögte! – Ugye, nem tartasz semmiféle kapcsolatot… Farkas barátaival… akár a leglazábban…?”
Nem, nem, Kálmikám. Anyádnak nincsenek kapcsolatai. Semmiféle emberi kapcsolatai, a családján kívül. Azóta. Anyád itt él, ebben az ősrégi házban, a városszélen. Innen minden messze van. Még a temető is. Itt csak az Isten van közel. Aki majd csak megsegél mindannyiunkat…
Megcsókolta a kezem. A fagyott ujjaimat. „Vajha édesanyámnak lenne igaza. Vajha.”
Még megkérdeztem, beszélt-e minderről rajtam kívül valakivel? Azt mondta, természetesen Ankuca tudja. De Ankuca átkozódni kezd, rögtön átkozza az egész brancsot, s folyton-folyvást Svédországot emlegeti… „Ugyanakkor propagandista az Utecsében!” – jegyeztem meg. „Ugyanakkor…” – Kálmi rábólintott, s én egy halvány fintort véltem az ajka körül felfedezni. Mindjárt meg is védtem Ankucát: a pozitívum az, ami sokkal több benne!
Lám, Kálminak eszébe se jut, hogy Ekaterinát beavassa! Kálmusnak pedig én számoltam be – ez mindig így volt a gyerekekkel, kezdetektől. Az első számú panaszfórum mindig én voltam. Mindig ki tudtam szívni belőlük a fájdalmat az utolsó cseppig. Akkor. De most már felnőttek. Tőlem függetlenül történik velük, ami történik.
Mégis, mintha Kálmi azért egy kicsit megkönnyebbült volna! Búcsúzáskor már mosolygott – azzal a szégyenlős, mentegetőző mosolygással, amit valaha annyira szerettem benne.
Balázzsal viszont egész délután nem tudtam törődni! Nem unatkozott ugyan Kálmussal, de a kapuban határozott szemrehányással mondta, hogy nem is ügeteltünk, nem is játszottunk, nem is meséltünk…
„Majd két hét múlva!” – kiáltottam utána, úgy, hogy Kálmi is hallja. – Már a tavaszi menetrend az aktuális! Elmúlt a tél!!!” – Remélem, Kálmi nincs a saját gondjába annyira besüppedve, s a szavaimat felfogta…
Kálmus szerint nem kellett volna, még érintőlegesen sem, azt tanácsolnom Kálminak, hogy keressen új helyet magának… engem fognak 169okolni, ha az is balul üt ki. Másrészt pedig a városban nincs más vegyipari cég. Csak ez a központ.
Erre nem is gondoltam. Különben is, a tanács elhamarkodott volt. Itt eb, ott kutya. Csöbörből vödörbe. Legközelebb helyesbítek.
Elsétáltam a kistemplomig. Hatósági pecsét. „Betegség miatt zárva.” Hát itt már többé sose lesz szentmise, sosem szól a harangunk.
A hideg tartja magát, erős széllel. Mínusz egy, de a szél miatt sokkal hidegebbnek érezzük. Lassan Farkaséknál is megérkezik a jövevény. Fürtös fejű Barbara körülbelül annyi idős már, mint Balázs volt, amikor ezt az írogatást megkezdtem.
Jövő szombaton bemegyünk a Doina Hotelbe Kálmussal. Görbe este!
Ez sem kis munka, ezt a kertet úgy-ahogy felkészíteni a tavaszra! A föld még fagyott, kemény páncél rajta a jeges hó. Azt a kis termőt se lehet még föllazítani. Szerencsére Kálmus ősszel felásta. A fácska tartja magát.
Már úgy sóvárgok egy kis napfényre! Kálmusnak is vitaminhiánya van, megint el-elbóbiskol, ültében… Viszont feloldották a gépkocsitilalmat, valamivel korábban, mint számítottuk, lehet ezt JÓ JELNEK venni?!
Nagyon készülök az estére. Nem akarok én nagy mulatságot csapni! Csak egyet-kettőt fordulni. Jó ruhában, jó vacsora mellett, Kálmusommal. Aki ugyancsak mutatós férfi. Senki se gondolná rólunk, hogy íme, itt topog két nagyszülő… Holnap pedig váltunk. Átváltunk a gyerekre! Ez így olyan gyönyörű! „DÖNÖLŰ”…
Holnap március tizenötödike. █████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████. Még nem merem megkockáztatni Balázsnak a kokárdát.
A fiatalságot nem lehet visszahozni! Értsd meg, szegény Sudár Anna!
Csak röviden: szombat este minden úgy volt, ahogy elterveztem. Minden úgy, és mégis másként. Pedig Kálmusom elintézte, hogy a legjobb asztalt kapjuk, s még göngyölt sonkát is ettünk, előételnek, az aprópecsenye csak egy kicsit volt rágós, sört ittunk, és négyet táncoltunk is. Nem Kálmusomon múlott, hogy csak négyet. A zenekar eleinte teljesen ismeretlen számokat játszott, nem volt hozzájuk közöm, nem gerjesztet170tek táncos kedvre. Amikor meg áttértek „örökzöldre” (Kálmus tárgyalt velük), könnyezni kezdtem. Egyszerűen jólesett sírni. Egy kövér, bordó bársonykosztümös, különben fiatal nő, rózsaszín, a válláig lógó pléh fülbevalóval ragadósan, tapadósan énekelgetett – túl rekedten, túl hangosan. Igazán megtett minden tőle telhetőt, a Gyertyafénykeringőt elénekelte először angolul, aztán magyarul is… és azt is magyarul, hogy „Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára…” – Erre valami hoppszaszát kellett volna járnunk, de olyan mesterkélt, sőt nevetséges volt az egész, hogy tánc közben leálltam, szaladtam vissza az asztalhoz, Kálmus kullogott utánam… Próbáltam uralkodni magamon, de láttam, neki sincs jókedve, értem csinálja, én meg nem élvezem…! Annyi volt végül is a különleges, hogy kocsival mehettünk, végre, nem kellett nyitott cipőben a busznál ácsorogni. Mindenesetre alig vártam, hogy hazaérjünk. Kimozdulni…?! Csak rosszabb. Önmagunkat nem cserélhetjük ki.
A „Szép Ilonka” járt az eszemben, citáltam is, miközben Kálmusom a télen berozsdált kaput üggyel-bajjal nyitotta. „A vadászhoz, Mátyás udvarába, szép leánykám, elmenjünk-e hát? Jobb nekünk a Vértes vadonában, kis tanyánk itt nyugodalmat ád…” – Lehet, hogy már nem is tudom pontosan idézni. De a hangulata…
Jobb nekünk itt, Kálmusom. Bocsásd meg, hogy kirángattalak. Bocsásd meg buta párodnak az illúziókat…
Egész éjjel alig aludtam, vasárnapra virradólag. De nem is voltam teljesen ébren. Ezt a szorongó félálmot, Balázs, vajon hogyan neveznéd?! Amikor homokszárazon ég a szemgolyóm, a testem-lelkem pedig csuszamlós verejtékben? Amikor már nem tudom, hol vagyok, és ki vagyok, de a rettegést mégis érzékelem… Ebben a rettegésben az volt az egyetlen konkrétum, hogy éreztem: nem fognak kihozni, NEM FOGLAK LÁTNI EZEN A VASÁRNAPON, s az előérzetem nem csalt meg…
Mit írjak így a vasárnapról? NEM ÉRDEMES. NEM ÉRDEMES.
Kálmus azt mondja, Kálmi meg se hallotta a dátumot! Amikor múltkor csak úgy utána kiáltottam! Kivételesen én voltam szeleburdi.
Talán Isten büntetése: táncolni menni, éppen márc. 15. előtt!!! És már böjtidőben!!! Helyapáti mindig figyelmeztetett bennünket, hogy a farsang nem tart örökké, már a bűnbánat idejét éljük. Lánykoromban még nem fordult volna elő, hogy a húsvét előtti hetekben ugrándozzunk!
Ráadásul, valljuk be, a térdemnek se tett jót, a keringőnél az a „sikkes” rogyasztás…
171Most indulok Petruhoz. Kálmus fölvisz a bekötőútig kocsival. Onnan könnyebb megközelíteni. Nagyon vágyom arra, hogy Petrut lássam. Mindig meg tudott nyugtatni.
Este kilenc óra: Nem tudom, mi történt Petruval. De nem örült annyira, mint azelőtt. Illetve másképp örült, nehéz megfogalmazni. A kalibában majd megvett az Isten hidege – neki persze meg se kottyan, bár az arcán a két rózsa kifakult a télen, inkább halványlila. Nem dolgozik többé az erdészetnél, valamiféle nyugdíjacskát ítéltek meg neki. Hány éves lehet Petru? Maximum hetven. De számomra kortalan. Én már akkor is öregnek éreztem, amikor suttyólegény korában a földről föl-fölkapott, és dobált a magasba…
Kérdeztem, hogy vészelte át ezt a hideg telet, nincs-e valamire szüksége? Nem akart válaszolni. „Én kisleánt nem búsítani.” – Magam sem értem, miért, de mentegetőzni kezdtem, miért csak most, hiszen még ő sem tudott lejönni… és karácsonykor sem várt meg, a kapuból eltűnt… Erre furcsát mondott: nem a télen történt, ami történt, hanem a szelíd őszön, s még előbb, a ragyogó nyáron… Mivel bánthattam meg?! Én, őt, akit annyira szeretek?
A gyerek miatt? Hogy nem vittem többször? Hogy nem adtam a kezére, egészen?
Az a fontos, hogy egészséges. Annyit kiszedtem belőle, hogy amíg el volt vágva a világtól, a dömperesek hetente rá-ránéztek… van köztük egy istenes ember, meghozott az mindent, ami kellett… Egyszer már úgy volt, hogy beviszik a közkórházba, de aztán erőre kapott. És most örül. Hogy a kisleánt virulásban láthatja. Csak a munka hiányzik – ezt mondta. DE MÉGSEM VOLT A RÉGI. Valahogy nem volt indíttatásom, hogy a panaszaimat, kételyeimet elkezdjem. Hátha nem figyel oda… hátha nem érdekli már őt sem. Hátha kikezdte az esze fürgeségét az idő… Nem képes már átvenni az én gondjaimat.
Mindenesetre jövő télre nem maradhat itt fenn, valahogy le kell majd csalnom. Elfér a kisszobában. Nem hagyom magányosan meghalni. Gyermekkorom társa. Ifjúságom utolsó maradéka.
…Mint a befagyott ablak, olyan volt a szeme. Jaj, ha a szeretet is megfagyhat! Jaj, ha a test bajai eluralhatják a lelket…
Petru – én tőled enyhületet reméltem, de csak a fekete felleg vastagodott meg, most már általad is… De én akkor sem hagylak cserben!
172Fázom. Ez március?! Naptár szerint mégis tavasz van. Erőt kell vennem magamon, be kell mennem a milíciára, az útlevélügyben. Úgyis elég hosszú a várakozási idő.
Úgy látszik, tegnap megcsapott a szél, miközben Petruhoz mentem. Van egy pont, ahol a kiszögellésnél megritkulnak a fák, már fönt a magasban… ott éreztem, hogy ki vagyok téve a szélrohamnak. Pedig bekötöttem a fejemet, különösen a homlokomat óvtam. És tessék: a fogam fájdult meg! Van egy ősrégi gyökerem, a bölcsességfogam törött le, baloldalt, tán húsz éve… Ez az egyetlen rossz fogam, erre büszke lehetek, hármat még hetvenhétben Magyarországon betömtek, húzni a jobb felső leghátsót kellett, még tizenöt éves koromban… Bár ettől is megszabadultam volna – de ami nem sajog, és nem látszik, azt az ember valahogy elhanyagolja.
No, ne túlozzunk: tulajdonképpen most sem fáj, csak a nyelvem mindig odatéved, érzem, hogy van. Majd elmúlik, nem kell törődni vele!
Amit eltökéltem, mára, azt végre is hajtottam. Jártam, ácsorogtam a milíciánál. Nem kellemes. A nyomtatványt megkaptam, Kálmus számára is adtak, a következő lépés a kitöltés és a fénykép. Friss fénykép. Holnap fotózkodunk. Kálmus a nyári fotókat még mindig nem hozta el. A televíziót se vitte be javíttatni, pedig már meg lehet oldani kocsival. Kálmus nem olyan aktív mostanában. Ezt nevezik „tavaszi fáradtságnak”?
Balázs, Balázs. Küldj egy puszit a mami fogára. Ide oldalra, a nyakam fölé, közvetlenül…
A tavasz első napja! Még csak nem is olvad. Ilyenkor már minden rügyezni szokott. S most még halott a táj. Recseg-ropog a jéghó – épp hogy csöpög egy kicsit az eresz. Csak a szélben van valami tavaszias illat. Bár jobb, ha a szelet nem hívogatom… A fogam sajnos tegnap óta rosszabbodott. Nem hasogató fájdalom, csak lüktet. Nem szeretnék kényeskedni. Lüktet. Függetlenül attól, hogy hideget vagy meleget teszek rá. Az ujjaim kezdtek rendbe jönni, most tessék: a fogam…
Márpedig én nem megyek a poliklinikára! Irtózom a gondolatától is. EL KELL NEKI MÚLNIA! Kálmus csúfol, azt mondja, nem parancsoltam meg a fogamnak elég határozottan. Haszontalan fog, nem akar a „nagyasszonynak” szót fogadni…! Zavar a fogorvoshoz. Pedig ő se ment el a gyomrával, hiába rimánkodtam.
173Mindenesetre a fényképészt halasztom. Mintha egy pirinyót dagadt lenne az állkapcsom, baloldalt…
Ui.: Mégis erőt vettem magamon, az útlevélkép nem szépségverseny, Kálmus is el tudott bentről szabadulni, fölkötötte a nyakkendőt, enélkül nem érvényes a fotó, bementünk kocsival… Három nap múlva lesz kész. Egyúttal a tévét is leadtuk, nem vállalták határidőre, érdeklődni kell. Az efóriai és a békás-szorosi képeket is kiváltottuk, hát mit mondjak…? A színek iszonyúak. Kálmusomnak hol a feje maradt le, hol a lába (az én ügyetlenségem), magam pedig csupa előnytelen pózban tetszelgek – de Balázsom szinte kivétel nélkül minden felvételen jó! Rendkívül fotogén! Egyetlenegy van, ahol magammal is elégedett vagyok: a szorosban állunk Balázzsal, kétoldalt a fenyegető sziklafal, Balázs a combomat öleli át, s úgy fest, mintha nem is lenne külön lába… mintha egy tömbből faragott szobor volnánk. Nagyon szép kompozíció. Kálmust megdicsértem.
Egyébként a fogam ugyanúgy lüktet, mint reggel. Holnapra talán megnyugszik.
Egyre jobban fáj. Hét végén hova menjek vele?! Az Antineuralgica helyett megpróbálom a Paracetamolt. Kálmus kotyvasztott valamit enni. Kálmus egy angyal. Ha nem éri levegő a fogamat, a fájás előbb-utóbb elunja magát. Majd Balázsom „meggyógyítja”. Kálmi minden percben itt lehet vele.
Ez már tűrhetetlen! Második éjjel nem alszom! Legszívesebben letépném a fejemet. A vállamig hasgat – és föl a koponyámba.
Kálmi tegnap hozta a gyereket – de a múltkori dologra nem tért vissza. Csak ennyit mondott: „Majd csak lesz valahogy, édesanyám… majd csak lesz valahogy…” Úgy látszik, csitul a munkahelyi vihar.
Balázs aranyos volt. „Ápollak, mamikám…” Rám tekert egy sálat, lehelte az arcomat, lefektetett, hőmérőzött, így egy darabig elfoglalta magát, aztán – istenkém, gyerek! – hirtelen elunta, nyaggatta a nagyapját, vigye hátra a műhelybe, ládában turkálni, de Kálmus is ideges volt: „Nem látod, hogy beteg a mami, nem látod?!” – Ettől én még jobban nekikeseredtem, nem igazságos, hogy az ostor ezen az ártatlan gyereken csattanjon, próbáltam uralkodni magamon, de a kín erősebb volt nálam, levert, igenis, levert… egy nyomorult fogfájás kifogott rajtam, a híres akaraterőmön!
Formálisan jajgattam. Milyen büszkén hirdettem – nem is olyan régen –, hogy engem csak a lelkemen keresztül lehet összetörni… most 174meg mint a rongybábu, olyan vagyok, és ugyan mi miatt? Egy egyszerű fogfájás miatt…
Hiába jöttél hozzám, élet-virág-szerelem. A te mamid nem tudott veled játszani, sőt, szólni se hozzád, jószerivel, Kálmus nagyapád pedig még rád is kiabált, te sírva is fakadtál, pedig nem rád haragudott, csak az ugrálásra, ahogy mellettem, a fotelban rugóztál, és én minden mozdulatodra önkéntelenül feljajgattam… „Haszontalan kölyök, nem tudsz vigyázni?!” – Így aztán a szívem is hasgatott, ráadásnak, hogy ez a szép nap ennyire elromlott, miattam…
Csoda, ha nem akart maradni?! Csoda, hogy tiltakozás nélkül, első szóra ment az apjával?!
Ó, milyen gyönge vagyok! Az igazi kínt milyen nehezen tűröm! Vajon mit tettem volna Farkas helyében? Ha █████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████████ Egyáltalán: túléltem volna? Normális ésszel? És mi lesz, ha egyszer Balázs is ███████████████████.
Uralkodni kell magamon. A megsokszorozódott rémképeimen is. Kálmus megígérte, ma kinyomozza, ki rendel a fogászaton. Érdeklődik, kit ajánlanak. Az ötven lejt természetesen befizetjük, de szerez még holnapra kávét vagy citromot, nem lehet üres kézzel beállítani… Legyek nyugodt, meg fogjuk venni a legjobb kezelést!
Csak ezt az éjszakát kibírjam valahogy. Próbálok Balázsra gondolni. A nyárra. Lázam is van.
Még mindig tűrnöm kell! Csonthártyagyulladás, egyelőre nem mer hozzányúlni… valami amerikai gyógyszert adott, Kálmusom tárgyalt vele. Román orvos.
Határozottan enyhül. De kábult vagyok. És hányingerem van.
Kihúzta. Kicsavarozta! Fájdalom nélkül! Valami csodainjekcióval! Mérhetetlen megkönnyebbülés. Az Isten áldja meg az ügyes kezét! Milyen jó ilyen kábának lenni… milyen jó! Már bujkál a napocska!
Mint egy rossz álom, most már csak olyan az egész. Úgy látszik, az átlagosnál gyorsabban regenerálódik a szervezetem, a helye is csak jólesően fáj – érzem, hogy gyógyul, egészen más fájdalom ez! Milyen okos 175voltam, hogy végül is ezt a román orvost választottam, az egyik szora fia Kálmus keze alatt dolgozik, az ajánlotta, ne a magyarhoz menjünk, mert sajnos, ez a Kertész doktor még kezdő, nincsenek összeköttetései, nem tudja beszerezni például az én gyógyszeremet, az injekció se mindegy… A doktor Mihailt kell megkeresni, neki rendelkezésére áll minden, amellett végtelenül udvarias…
Rosszul vizsgáztam hazafiságból? Ki cselekedett volna másként? Valóban jól jártam vele. Igaz, ő is velünk. Az egy kiló kávét és a másfél kiló citromot szemrebbenés nélkül eltette a paraván mögé. Itt drága mulatság a betegség. S nemsokára húsvét! És nemsokára Balázs születésnapja! Végképp kiköltekeztünk.
De sokkal rosszabbul is járhattam volna. Nem kockáztathattam. Kálmusommal például öt vagy hat éve történt, hogy a fogában törött el a fúró… Én viszont most egészen európai ellátást kaptam. Egészen európait.
Már nem késhet a tavasz! LÁM, EGY MEGPRÓBÁLTATÁSON MEGINT TÚLJUTOTTAM!
Igazi virágvasárnap! Csak a barkaszentelés marad el.
A seb szépen javul a számban. Szinte élvezet a nyelvemmel kitapogatni. De megint halottal álmodtam. Nem ismertem, de mégis tudtam, hogy ő Lukács nagyapó. A régi kutyánkat simogatta.
Visszavonhatatlanul jön a tavasz! A váltás. Hosszú sorállás után bevették a milícián a kérelmünket. Egy hónap múlva kezdjünk el érdeklődni!
Most, hogy már túl vagyok e csekélyke bajon, folyton eszembe jut a kis magyar doktor. Akinek nincsenek összeköttetései. S ezért csak azok kerülnek hozzá, akiknek az ötven lej is sok, hogy a fizetéses poliklinikát igénybe vegyék. Így kényszerülünk mindennapi kis árulásokra. Összetartás? A körülmények, a jól felfogott egyéni érdek dolgozik ellene, sokszor nem is kell erőszak, hogy minket megosszanak… Ez ilyen világ! Ha majd te is megtalálod a kiskaput, beállsz az amorális ügyeskedők közé, ifjú doktorkám, majd a te pacientúrád is kialakul… s ez az a terület, ahol még használsz is vele, meglesz a mentő érv: csak így tudod az emberi szenvedést – legalább a te hatáskörödben – enyhíteni… Róka fogta csuka, csuka fogta róka.
Farkas képes lett volna mindezek ellenére a magyarhoz kérezkedni. Egyedül Farkas lett volna erre képes!
176Két – szerencsére alaptalan – ijedség is egyszerre! Délelőtt egy sötét kabátos férfi – éppen a kertben matattam –, nem elég, hogy ész nélkül jelez a kapuharanggal, de még dörömböl is! Az új díjbeszedő volt. A nő, akit jól ismertem, combnyaktöréssel visszavonult. Ez akkora számlát ígért, miután a fogyasztást leolvasta, hogy majd lecsücsültem a lépcsőre… még a háromszázötven százalékos díjat is átléptük, ebben a hősugárzó a ludas! Még képesek kikapcsolni az áramot, bár Kálmusom szerint ezzel csak fenyegetőznek… Szerencse, hogy hozza ma jó emberem a bérét! De a két ünnep! Húsvét plusz születésnap!
Már kezdtem magamhoz térni, este hat óra is elmúlt, borús szürkület, hát megint zörögnek… bőrdzsekiben, berregő motor mellett, lassan fölfogtam, csak a táviratkihordó… Akkor meg már azért reszketett a térdem: miféle hír ér…?
Végül is áldás Istennek: jó hírt kaptunk!!! „Annuska márc. 25-én megszületett, millió csók Farkasék.” Áldás Istennek! Hát Annuska lett! Utánam nevezték el. Ez nagyon jólesik. Kimondhatatlanul, leírhatatlanul jól. Talán őt ringathatom már. Talán ő már nem lesz idegen. Kisanna. Így fogom hívni. Ha egy hónapra átmegyünk, Balázs talán nem sínyli meg. Kárpótolom majd. Nyárvégén lenne praktikusabb, amikor Kisanna már mutatja a formáját. De a június is megfelel, minél kisebb a baba, annál jobban rászorul a család a tevékenységre. Persze, attól is függ minden, Kálmusom hogyan kap szabadságot. Bár ő nem akadályozná meg, hogy akár egyedül is elmenjek.
Lám, a rossz is mily jóra fordul! KÖSZÖNÖM, Istenem! Csengő szívvel készülök az ünnepre: előbb Balázsomé, aztán az Isten Fiáé… aki is előbb megcsúfoltatott, hogy utóbb fölmagasztaltassék…
Már reggel indulok Balázsért, mintha említettem volna azért Kálminak, minden nagy kínlódásom közepette is, hogy a születésnapjára kihozom a gyereket… S akkor már úgy logikus, hogy húsvétra is itt marad, hiszen harmadika már nagypéntek… Nem kis dolog, ennyi napra a menüt összeállítani, de teli vagyok ENERGIÁVAL, és végre OLVAD!!!
Egy csapásra tizenkét fokot ugrott a hőmérő! Ilyen gyönyörű tavaszi nap! Fény, fény, szellő, pedig még csak reggel nyolc óra van! Egy kicsit elaludtam, már az óvodából kell elhoznom!
Délután: Hurrá, semmi akadályt nem gördítettek! Derék fiú ez az én Kálmim, mégiscsak! Itt vagy, madárkám! Fehérlófia!
177Minden csupa latyak, a víz bokáig ért az úton, úgy hoztalak, a karomban. De a nap táncol a pocsolyában!!! Nem illő, Krisztusom, kínhalálod napján ez a bolond boldogság… bocsásd meg, bocsásd meg szegény Sudár Annának, de nem tudom színlelni a szomorúságot…
Úgy zubog a hólé, fut lefelé a tetőről, csatornából, az ösvényeken… olyan hangosan, mintha az eső csobogna. Holnap bemegyünk együtt a Florenába, s választasz magadnak, Balázsom, valami ajándékot!
Alig tudtunk a városból hazajönni! A térdemig lucskos lettem, a harisnyámból csavarni lehetett a vizet. A busz méterekre csapja a mocskos latyakot. Balázs persze élvezi: a hátamon cipeltem… Itt még cudarabb a helyzet. Hömpölyög a hegyekből a hirtelen megolvadt hólé. De hát ez már máskor is előfordult, haj, de hányszor… keményebb tél után két patak fogta közre a házat, jobbról-balról szaladt a víz egy természetes járatban, aztán előttünk találkozott a két ág, s mint a zuhatag, le a völgybe… Fenséges látvány.
Kálmusom vonul is ki, kapával, a vájathoz. Balázst nem engedem, bárhogy szeret is pancsolni. Amellett a szemétkonténerből is megindult a hetek óta elhordatlan szemét, s ezáltal ez most valahogy nem olyan romantikus…
Este: Kálmus mindig aggályos: azt mondja, a természetes járat el van dugulva, valahol magasan – leszórtak fönt a gengszterek valami törmeléket, csak az lehet az oka.
Húsvétvasárnap. Halleluja, feltámadott…! De most semmi feltámadási hangulatom nincs. Az éjjel beszivárgott a víz a kisszobába a padló alól, és a nagyszobafal is lent gyanúsan foltosodik. A társalgó egyelőre még érintetlen. A lépcső is megszívta magát, morzsolódik. Kálmusom hajnal óta hadakozik. Madarasék és Berculuciék szintén.
Ez nem az az idő, amikor az ember nyugodtan írogat. Balázsom élvezi, de a munkában határozottan hátráltat. Próbálom a szivárgást rongyokkal felfogni.
A harmadik szoba is beázott. Az éjjel nem mertem elaludni. FÉLEK. Mi lesz, ha alattomosan betör az áradat?! Mi lesz, ha a járat végképp eltömődik? Kálmusom hajnalig zörgött a vödrökkel, a padlót itatta, most megyek, és felváltom, neki kint kell
178Istenem, itt ez a kisgyerek! Most bezzeg a szülők sehol sincsenek. Hogy idejében vinnék vissza. Ha már minket a hirtelen bajban egyedül hagynak. FÉLEK
Kálmus nem ment be dolgozni. A helyzet változatlan. Tegnap este Kálmi. A gyereket el. Kétségbeesetten. Hogy ez a hely itt nem biztonságos. És menjünk mi is. Hagyjunk csapot-papot. LEHETETLEN. Megfutamodni. LEHETETLEN. De nagyon félek.
Kálmus szerint fizikai képtelenség, hogy elmerüljünk: a ház lejtőre épült. Legfeljebb elsodorhatja az ár… biztató perspektíva!
Ezt a naplót jó magasra teszem. Legalább ez megmaradjon utánunk. Dokumentumnak. Ha. Ha esetleg
HA ESETLEG
Vasárnap. Nyugalom. Hála Istennek, ismét nyugalom. Végül is nagyobb volt a füstje, mint a lángja! Kálmus ma beugrott a DAC-hoz, négy napot tulajdonképpen igazolatlanul volt távol, üzent ugyan, de ki tudja, az üzenetét rendesen átadták-e. Nem bírja ki hétfőig, náluk vasárnap is rakodnak, mit tudom én, ugyan ki képes Kálmusom zűrös munkahelyén eligazodni?
Itt az ideje, hogy higgadtan, módszeresen leírjam a történteket. Most már pánikhangulat nélkül. Ami végül is indokolatlan volt. A legrosszabb nem következett be. S most már szépen levonult minden. Már csak csordogál, s remélhetőleg „utánpótlás” sem érkezik. Leolvadt esőstül, egyszerre. Hála Istennek, az igazán magas hegyek nem közvetlenül mögöttünk vannak. A völgyben csónakázni lehetne, de a napocska tán csak hamarost felszárítja. Petru miatt aggódom – Kálmus ígérte, a dömpereseknél érdeklődik.
A rádió szerint „az évszázad telét” tudhatjuk magunk mögött, amit a román nép derekas helytállással fogadott, s egy percig sem lankadva folytatta erőfeszítéseit a fejlett szocialista társadalom megteremtéséért… Káromkodni volna kedvem. Káromkodni. És ezért ki a felelős, hogy ezt a rengeteg törmeléket csak úgy ukmukfukk, a zöldben leszórták?! Tonnaszámra… eldugaszolták a természetes lefolyás útját. Kálmus azt mondja, nekünk is fel kellett volna figyelni a veszélyre, de annyira nem tűnt ésszerűnek, hogy fölfelé szállítsanak valamit, amit lefelé könnyebb… Amikor a lakótelepet elkezdték, és a régi házakat lerombolták, a völgyet 179rondították tele. Most meg a bekötőút felől kerülve – valószínűleg a tisztást. Nyáron még ott táncoltam Balázzsal…
Borzasztó, de hajlamos vagyok azt hinni, valakinek érdekük… hogy ez a maradék itt elpusztuljon, szétmálljon, írmagja se maradjon… talán szándékos mulasztásról van szó. Kálmusom szid: ez már-már üldözési mánia, vigyázzak. Egyszerűen az történt, hogy mivel itt senkinek nem fontos igazában semmi, oda se figyeltek, mit, hova szórnak, csupán minél hamarabb és feltűnés nélkül akartak megszabadulni a tehertől, a munkától: ez volt a cél… Ott nem látja senki, elvtársak, ott borítsuk le! Valaki hanyag volt. Bejelenthetjük, panaszt tehetünk, gazdája úgysem lesz. Örülni kell, hogy ennyivel megúsztuk. Háborogjanak Berculuciék. Ők █████████████████████████. De lám, ők is hallgatnak. Madarasné most álszent pofával azt bizonygatja: aki itt él, annak a természeti csapásokra mindig fel kell készülnie… Bezzeg húsvétvasárnap mit sipákolt össze! Amíg én a fagyott ujjaimmal lapátoltam, medret kotortam, terelgettem a vizet… igaz, ők csak jelzésszerűen áztak be, Berculuciék szinte egyáltalán nem, az ár nagy része mellettük, illetve rajtunk keresztül vonult le, a szög olyan, ez a fekvésszög, amit egyébként annyira szeretek, a lejtős építkezés harmóniája, a lágy esztétikum, amit persze a veszély óráiban majdnem megátkoztam. A blokk már mennyivel védettebb, vízszintben van, hírlik, ott csak a pincéket öntötte el. (A mi pincénknek alighanem örökre fuccs: félméteres iszapos víz áll benne, még most is!)
Bizony, Kálmusomat is okoltam, s okolom jelenleg is, valamelyest. Hiszen ő is látta, azt a két ember magas hótömeget szorosan, hónapszám a hátfalnak tapadva… Az már ott előtte feláztatott – lazított mindent… Ő, aki oly mértékben benne él a realitásokban, hogyan nem fogta fel, hogy az alap és a falak között elvékonyodott a szigetelés? És azt is észre kellett volna vennünk, ezt nekem, gondatlan magamnak is, hogy a falak repedeznek… Mikor volt ez a ház utoljára tatarozva? Amikor az etázsfűtést (ha-ha-ha!) bevezettük, a lyukakat épp csak visszavakolták, úgy-ahogy, tessék-lássék, önerőből kifestettünk, Kálmus saját kezűleg mázolta az ajtókat, ablakokat. De mikor látta ezt a házat utoljára szakember?! Hány éves lehet ez a ház? Lukács nagyapó építtette, de mikor…? Legénykorában? Férfikorában? Senki sincs, akit megkérdezhetnénk. Az iratok elpusztultak a háborús hercehurcában. Még jó, hogy elismerték tulajdonnak. Még jó, hogy megmaradhatott benne az anyám.
Én ezt a házat nem hagyom. Ez az én örökségem. S neked, Balázs, aki majd egykor ezeket a kusza sorokat olvasod, tudnod kell: örökségen nem elsősorban ennek az egésznek nagyon is kétes anyagi értékét értem, 180hanem azt, hogy még megvan. Nem roskadt össze, nem vált a föld színével egyenlővé, nem hagytam sorsára – nem olvadtam be, de el sem is menekültem – mint itt, körülöttünk, annyian…
Ez a rettenetes hét jó tanulság volt: az legyen az első dolgunk, hogy a házat alaposan rendbe hozatjuk. Mintha egy kicsit meg is süllyedt volna – de remélem, csak a szemem káprázik. A padló két szobában teljesen, a harmadikban részlegesen felázott, a szőnyegeket (ami maradt anyám után) még idejében felgöngyöltük, a kerti lépcső nagy része lemorzsolódott, a kerítés megint félredőlt… amit a kertben ültettem, ápr. 2-án az utolsó magig kimosódott. Mire kiszikkad a föld, nem is tudom, érdemes lesz-e újra… Két pár cipőm, amit az ágy alatt felejtettem, teljesen szétmállott… hát kár az van! És büdösség, dohszag, ahogy a fal alul foltokban szárad. Mégsem vagyok már kétségbeesett.
NEM TÖRTÉNT TRAGÉDIA. NEM TÖRTÉNT TRAGÉDIA. A rendes kerékvágásba újra visszazökken az élet. Igen, be kell vallanom, miközben férfiasan, keményen dolgoztam, nőies hisztériák gyötörtek – folyton azzal a kényszerképzettel harcoltam, hogy a víz minden pillanatban áradattá nőhet, lesodor a völgybe, benne pusztulunk mindannyian… Amikor Kálmi Balázst végre eltávolította, valamicskét enyhült ez a rettegés, hiszen a legislegjobban az aggasztott, hogy őt sem tudjuk megmenteni… Ez volt az első eset, hogy mérhetetlen hálát és megkönnyebbülést éreztem, amikor Kálmi – mint egy gázlómadár, a vizet taposva – vitte a csemetéjét a busz irányába…
Egyébként Balázs pénteken és szombaton még élvezte a dolgot – húsvétvasárnap kezdett el félni. Láttam a szemén. Az állán. Ahogy jobbra-balra mozgatta a kis állkapcsát, miközben a foga megcsikordult. Főzni se tudtam neki, ült a nagyágy tetején, fegyelmezett pofikával majszolta a kenyeret meg a húsvéthétfőre tartogatott kemény tojást, s mereven nézte a padlóréseket. „Mami, mami, megint jön… mami, honnan jön? Miért jön? Mikor unja meg?” Ha tíz kezem lett volna, az sem lett volna elég. Vödrözzek, itassak vagy rohanjak Kálmus mellé a kapával? – „Le ne mássz, csillagom! Maradj ott egy helyben” – bizony, csak erre tellett tőlem, mint egy rossz gramofon, csak ezt ismételtem. Egyszer meg is ijedtem, tán idegsokkot kapott szegényke, egész nap, egyedül ott, az ágy tetején, mert odapillantva látom ám, hogy a levegőt simogatja az ölében. „Mit csinálsz, kicsikém…?” – „Hát fölszedtem ide Burkust. Mami, nem látod? Majdnem bent felejtettük a vízben…” – Ilyen gyerek ez! Nem sírt, nem óbégatott, nem követelőzött. Csak koncentráltan rettegett. NEM KELLETT VOLNA ÉPPEN MOST ITT LENNIE. De ki sejthette ezt előre?
181Mindenesetre bőven lesz tennivaló. Kálmusnak is, nekem is. Az utazás előtt mindent rendbe kell hozni. A padlót föl kell szedetni. Újat lerakatni. A festés csak a teljes kiszáradás után aktuális. A lépcső és a kerítés Kálmusra vár. Én újrafényezem a bútorokat, átmosom a dohosodó ruhákat. Az egyik tollpárna tönkrement, Balázs véletlenül belepottyantotta a vízbe.
Nagyon fáradt vagyok. Szanaszét szellőzik a kertben minden, kiteregettem az ágakra… de muszáj volt már leülnöm és írnom. Leírnom, ami történt. Úgy érzem, ha nem írom le, nem lesz tanú.
Az ujjaim egész tisztességesen viselkednek: vagy teljesen elfagytak, vagy bevált a „kutyaharapást szőrivel…”
NEM TÖRTÉNT SEMMI TRAGÉDIA!
Hacsak az nem, hogy a fácska a sziklaoldalban nem bírta tovább. Kettétörött. De a gyökere még benn van!
Balázsom, ezt a szülinapot, de ládd, az ÚR Jézus Krisztus szentséges ünnepét is – tönkretette ez a ██████████████████████████████████████████. Mert végső soron az tette tönkre. De te okos kisfiú vagy, megérted. Előttünk a nyár: pótolunk mindent!!!
Ez hiányzott még! Kiadós tavaszi zápor! Mire behordtam a fele holmit a kertből, a másik fele elázott! Kálmusom megtudta a dömperesektől, hogy Petru kalibája összedőlt, Petrunak azonban semmi baja, ideiglenesen lehozták a munkásszállásra, én pedig indulok, de azonnal… Van egy bűn, amit gyakran elkövetünk: ez a jóra való restség! Bár nagyon fáradt vagyok. Ólmosan fáradt.
Petru tizenketted magával egy istállószerű szobában! Petru nem fogja ezt kibírni. Az életelemétől, a természettől fosztották meg. Bár ő még nevetett is. Eljátszotta ugrándozva, gesztikulálva, hogyan dőlt össze a házikó… Örült nekem. Sokkal jobban, mint múltkor.
Felajánlottam – tudom, hogy Kálmus is beletörődne –, jöjjön hozzánk, a kisszobába. Amíg a valamiféle beígért saját hajlékot meg nem kapja. De Petru makacs. Rázta a fejét, mintha bogár ülne a fülében. Mutogatta a batyuját, a „kincseit”. Mi mindent sikerült megmentenie! „Kegyes az Istenúr.”
Bármilyen hülyén hangzik is, de Petrunak jó. Jobb, mint nekem.
Kegyes az Istenúr. Kegyes az Istenúr. Ó, vajha!!!
182Kálmus magából kifordulva jött haza, még tegnap este tízkor. A DAC-nál acélhulladékként értékesítettek valami ezüstforgácsot. Amíg ő itthon küszködött az árral. Valaki rá hivatkozott. Belekeverték a nevét. Nagyon kellemetlen. Itt a legkisebb gazdasági vétség is rögtön politikai színezetet ölt. Ez már a harmadik támadás ellene, alig másfél év alatt. Meg van róla győződve, hogy kihasználták a távollétét. Nem véletlen, hogy a telepeket ő minden keserves nap végigjárja…
„De hát bent sem voltál, Kálmusom!”
„Ez a fő vád, Annókám! Hogy bent sem voltam. Hogy nekem a vállalati érdeknél bármi is fontosabb!”
„Ki meri ezt mondani?”
„Ki meri, ki meri…!” – szakasztott, mint a Kálmi fia, csak legyintget. Ilyen ideges állapotban akart a kerítésnek nekifogni – tudhatnám, ez őt nyugtatja… De az eső is csepergett, határozottan léptem fel, dunna alá dugtam. Ma végre már főzhettem egy kis gombaleveskét, remélem, ehető gomba, van egy „gombásasszonyom”, még sose volt baj belőle, mindenesetre én ettem először délben, este pedig őt kanalanként megetettem… Ma reggel energikusan ébredt, hála Istennek. De hogy miképpen érkezik…?
A padló bűzlik. Áporodott szag mindenütt, nincs még olyan meleg, hogy nyitott ablak mellett alhassunk… Kegyes az Istenúr?
Bocsásd meg, Teremtőm, ezt a kérdőjelet! Bocsásd meg szolgálólányodnak, aki néha megkérdi: miért?
Kálmus tegnapelőtt olyan görcsökkel jött haza, hogy már a gombára gyanakodtam volna, ha… de nálam semmi! Hát akkor újra az őszi panasz! Ez valami periodikus gyomorhurut. Egy ilyen erős ember, s a fájdalom teljesen leverte a lábáról! A Paracetamol mindössze tíz percekre enyhíti. Az arca megint teljesen beszürkült, verejtékes. És mi van, ha ez mégis egy alattomos szívinfarktus? Tegnap egész délelőtt a poliklinikán ücsörögtem, szerencsére megtaláltam azt az ismerős szorát, aki az én fogműtétemet közvetítette, mára kaptunk egy fizetéses vizsgálati időt a belre, doktor Gergely Covaci, az apja, a Kovács Gergely tanított engem a líceumban, ha ez ugyanaz a Kovács… Éhgyomorra viszem hozzá Kálmust, tulajdonképpen már indulófélben vagyunk, csak még egyszer lemosakszik, fogat mos másodszor is, az az aggálya, hogy a szájának szaga van, pedig a száradó padló meg a falak bűzlenek.
183Nagyon röstellem, de nem tudok most ripsz-ropsz semmit sem előteremteni az orvosnak, ami azonban késik, nem múlik, jelezni fogom neki, mielőtt drága Kálmusomat kezelésbe veszi.
Nem is tudom, mit csináljunk: zötykölődtessem vele végig a buszutat, vagy kockáztassam, hogy a volán mellé üljön, ilyen állapotban? Most sajnálom igazán, hogy nem tanultam meg kocsit vezetni, mint ahogy nyelvész se lettem, semmi, e tekintetben nulla…
ISTENEM, LÉGY JÓ KÁLMUSOMMAL! Hátha csak vaklárma ez is!
Este negyed tíz: Most szunnyadt el szegénykém. Még horkol is. „Húzza a lóbőrt” – ahogy Balázsom mondaná. Nagyon meggyötörték a gyomorröntgennel, pedig a neheze – az endoszkópiás vizsgálat – még hátra van! Ez a doktor Kovács eleinte merev volt, de amikor megemlítettem az apját, kicserélődött. Még kezet is csókolt! S azt mondta, ne sértsem meg, szégyellné magát, ha tőlünk bármit elfogadna. Tartogassuk csak az „energiánkat” a kórházra, ott sajnos az emberről, ha csak egy kicsit is tisztességes bánásmódot igényel, úgyis mindent legombolnak.
Mert úgy néz ki a helyzet, hogy Kálmusomat – ahogy ürül egy ágy – bevisszük… Szegénykém, hősiesen győzködve, hányinger közepette lenyelte azt az undorító kását, s a röntgen világosan kimutatott valamit, valamiféle „ulcus duodeni”-t. Kovács azt mondja, ez fekély, de nagyságát, kiterjedését és minőségét csak azzal a bizonyos endoszkópiás eljárással tudják megállapítani, ezt azonban csak a kórházakban végzik, a kórházi ágyakért viszont sorállás van. De ő a maga részéről mindent megtesz, hogy minket előbbre soroljanak, vagy legalább a szükséges vizsgálatot elvégezzék… Azoknak, akiket ő majd név szerint megnevez, illik majd a „hálánkat” kifejezni. Felírt Ulcosilvanilt, háromszor kettő, naponta, addig is, de mindjárt meg is jegyezte, létezik egy csodaszer, Histodil, Magyarországon is kapható, svájci licenc alapján, azt kéne valahogy – kerülő úton – megszerezni. Az Almagél azonban átmenetileg mindennél fontosabb, bevonatot képez a seb körül, nem engedi, hogy a sav tovább marja. Ez elvileg itt is kapható, gyakorlatilag egyik gyógyszertárban sincs… Végighurcoltam érte, hazafelé, az egész városon szegény Kálmusomat.
Holnap bemegyek a távolságival vagy vonattal Kolozsvárra, előkerítem a föld alól is! Ne félj, Kálmusom, amíg Sudár Annát látod!
Csak végigaludja az éjszakát! Csak hasson ez az Ulcosilvanil! Én itt, egy ültő helyemben elalszom…
184Felsorolásképpen, hogy ki ne maradjon semmi:
1. Kálmus szörnyen szenved. Nem használ az a vacak. Almagél K.-n sincs.
2. Tegnap beszóltam Kálmiéknak, mi történt, Balázst épp csak megszorongattam, rohantam vissza. Kálmus – érthetően – nyűgös, ha nem vagyok mellette, de ha mellette vagyok és próbálom tutujgatni, azt sem szereti. „Ne foglalkozz velem, Annókám… annál rosszabb!” – Hát akkor mit csináljak?! Nem eszik, nem alszik, nem beszél…
3. Ma személyesen felkerestem a DAC-ot. Igyekeztem szemrehányás nélkül beszámolni, Üllős Kálmán, az ő mindenes, jó bolondjuk, milyen beteg… Az igazgatóhoz be se jutottam, a káderes „fogadott”, egy nálam legalább húsz évvel fiatalabb, de minden báj nélküli nő, egyszerűen képtelen voltam vele emberi kapcsolatot teremteni. Egyetlenegyszer sem nézett a szemembe, csak oldalt, mindig oldalt… Sajnálkozását fejezte ki, s arra kért, mielőbb értesítsem őket, körülbelül mikorra várható a tényleges gyógyulás, mert addig is nekik helyettest kell megbízniuk, a munka folyamatossága egy percig sem állhat, már magában az is sajnálatos, hogy Üllős elvtárs, az utóbbi időben – nyilván a lappangó egészségügyi problémái miatt – nem a tőle megszokott éber figyelmet és aktivitást tanúsította… Ezt a pimaszságot nem lehetett teljesen szó nélkül hagyni!!! Én, Farkas anyja – Farkasomé, akit itt néhány éve csaknem halálra vertek, akinek tegnap volt a születésnapja éppen! – nem lehetek ennyire meghunyászkodó, ennyire gyáva… Nagyon finoman, nagyon higgadtan csak annyit mondtam ennek a nőimitátor, ████████████████████████-ra még a sima kontyos frizurájával is kísértetiesen hasonlító dísztyúknak, (miközben álltam fel a székről, ahova különben is kínálás nélkül ültem le): „Kedvesem. Éppen fordítva. Nem gondolják, hogy ez a betegség már okozat? Hogy abba lyukadt ki a gyomra, ami ennél a vállalatnál van? Hogy ezt az egészet idegi alapon kapta, amit az orvosi vélemény is bizonyít, feketén-fehéren…?” – A nőnek a balra irányított szeme meg se rebbent. Mint aki meg sem hallotta! – „Hát akkor még egyszer jobbulást kívánunk” – mondta, elbocsátó szép üzenetképpen, ha lehet, még fakóbb hangon, a fejedelmi többest használva.
Ez az, amiről aztán nem számoltam be Kálmusomnak. Ahol tudom, ott kímélem. És a kis titkárnője valóban őszintén, szeretettel üzent neki (pedig az is román), hogy nagyon várják ám egyesek vissza, mert máris nagyon hiányzik… – „Tetszik tudni, ő a mi villámhárítónk.” – Hát 185ezt – ezt a „villámhárítót” – Kálmusnak elmeséltem. Mintha vajjal kenegettem volna.
Persze nem valami megnyugtató perspektíva, nem az az irigylésre méltó pozíció villámhárítónak lenni a szüntelen ménkőcsapásban… Én már nem tudnék ilyen közegben dolgozni. Ennél azért a Kollektíva jobb volt. Még szilajabban érezném, hogy rab vagyok, és kiszolgáltatott. Képtelen lennék folyamatosan tartani a szám. Szegény Kálmusom, csoda, hogy nem infarktust kaptál, csak egy „szimpla” gyomorfekélyt! Ami Kovács szerint itt népbetegség.
4. És ami a legfontosabb: ápr. 22-re megvan az ágy!!!! Rekordidő! Hogy mibe fog ez nekünk kerülni…?! A források is eldugultak, csak a Jancsi vendéglősben bízom.
5. Hasgat a derekam, szaggat a térdem, viszketnek az ujjaim, váratlanul – kéretlenül gyengélkedem – DE A FRONTOT VALAKINEK TARTANI KELL – éjfél van már.
Nincs türelmem írni. És módom sincs rá. Kálmusom őrületesen szenved. Ennyire tud egy gyomorfekély fájni?
Csak már holnap lenne! Csak már segítenének rajta! Kálmi ma kiszaladt, megnézte az apját. De ő is tehetetlen.
Kálmusom egy hős! A saját lábán ment be. Hatágyas szobában fekszik, ez egészen kivételes… Igaz, három személyt is le kellett fizetnem, már csak ötszázharminc lejünk maradt, Kálmitól kell kérnem kölcsön. Bár ezt nagyon szeretném elkerülni, ez még nem fordult elő, eddig csak mi adtunk. Azt a szerény kis bútort is mi vettük nekik, Ekaterina bezzeg a kisujját sem mozdította, egy porcelánvázát meg egy csicsásra festett mandolinozó primadonnaszobrot kaptak tőle nászajándékba! (Ne legyek rosszmájú, de szerintem azt se vásárolta, ő is kapta valamelyik óvodistája szüleitől!)
De ez most mind nem lényeges. A lényeg, hogy Kálmus végre jó kezekben van. Tudtam beszélni a kezelőorvosával, mindjárt holnap megcsinálják a további vizsgálatot. Addig is kábítják, csillapítják a fájdalmait… valami „extra” injekcióval. Délután még egyszer visszamentem hozzá, mosolygott, de nem volt egészen magánál, zavart el, pihenjek, mielőtt kikészülök én is…
ALUDNI, ALUDNI ÉS NEM ÁLMODNI, jó öreg Shakespeare, valahogy így…
186Csövet dugtak le, egészen a gyomrába, a cső végén kis tükör… drága Kálmusom! Ráadásul déli tizenkettőig várakozott, mire sorra került, a feszültségtől minden tagja reszketett. Pedig mi voltunk a „protekciósok”!
Sajnos, a lelet nem túl biztató. Nyombélfekély, rendkívül elhanyagolt, kiterjedt, kimarjult állapotban. A sebész rögtön azt tanácsolta, ne is várjunk, ha végleges megoldást akarunk, műteni kell! Gyógyszeres kezeléssel csak átmenetileg szűnnek meg a tünetek, a végleges felszívódásra csekély az esély, ráadásul gyomorvérzés is beállhat…
Kálmus olyan gyönge és elgyötört, azt mondta, a döntést rám bízza, „az lesz, Annókám, amit megjósol a te próféta lelked…” – Hétfőn konzultálunk a belgyógyásszal, doktor Emil Steib, valószínűleg szász, tartja Kovács doktorral a forró drótot, de hétfő előtt még van egy vasárnap, nem hagyhatom magára Kálmust a kételyeivel, legfeljebb viszem be Balázst is, az öröm gyógyító!
Ma – hogy valahogy elfoglaljam az agyamat – megpróbáltam a maradék virágmagvaimat elvetni, újra, s a kórházból hazafelé jövet néhány csenevész káposztapalántát is szereztem. De már az a kis vékony termőréteg sincs meg! A talaj kőkemény, szikkadt. Majd hozatni kell egy-két szekér fekete földet, újra föltöltetni. Tíz évvel ezelőtt is kényszerültünk már egyszer efféle talajjavításra. A padlócserével, festéssel egy időben megoldjuk! MINDENT MEG FOGUNK OLDANI! Csak Kálmusom ismét egészséges legyen!
Balázsom, vigasztald meg egy kicsit ezt a te kámpicsorodott nagyanyádat!
Kálmi nem járult hozzá, hogy Balázst bevigyem a kórházba! Ezen majdnem összevesztünk. Szerintem nem kell egy gyereket üvegházban nevelni, hanem helyes részvétre és szeretetre hangolni, már kicsiny korában… Kálmi viszont azt állítja, Balázs már így is túl érzékeny, ne tegyük ki a nyomasztó látványnak, amit egy közkórházi kórterem jelent, arról nem is szólva, összeszedhet valami fertőzést… és szabály is van rá, hogy tíz éven aluli gyerek beteget nem látogathat! Ez az utóbbi nem érv, mert a portás száz lejért még a düsseldorfi rémet is felengedi, tarajostul-uszonyostul… És Ekaterinához, annak idején bezzeg behurcolták… Akkor lehetett…? De azt kénytelen voltam elismerni, hátha elkap a kicsi valami nyavalyát.
187Így hát üldögéltem a sötét, huzatos hallban Balázsommal, amíg Kálmi az apjánál volt, aztán cseréltünk… ők vártak meg engem.
Kálmus nem szívesen egyezne bele a műtétbe. Ha titkolja is, de látom rajta, szorong tőle. Kés alá menni! Ráadásul valamelyik ostoba szora azzal vigasztalta, hogy ne féljen, a fekélye olyan helyen van, amiből rák csak a legritkább esetben fejlődhet!!! Minek kellett ezt a szót, hogy „rák”, egyáltalán kiejteni?! Bármilyen összefüggésben? Amikor köztudott, hogy itt a rákos beteget szinte azonnal „leírják”, nincs sugárkezelés, az „pazarlás”!
Az utolsó percben Ankuca is befutott, citromot hozott, a jó szándéka dicséretes, de éppen a citrom az, ami a sav miatt feltétlenül tilos!
Balázs nagyon aranyosan viselkedett. Fegyelmezetten üldögélt mellettem, lóbálta a lábát, belekulcsolta kezecskéjét a kezembe, egyet-egyet szorított rajta. Próbáltam várakozás közben mesélni neki, de valahogy – s ezt magam is éreztem – a mese laposra sikeredett… Nekem, persze így is jó volt: csöndben, kettecskén. Ha belegondolok: már milyen régen nem volt az a zavartalan, idilli együttlét, az a csak ránk jellemző világonkívüliség, ami a mi kapcsolatunkat vitán felül rendhagyóvá emelte!
„Ne sírj, mamikám! – észre se vettem a könnyeimet! – Ne sírj, mamikám, meggyógyul a papa – ezt mondta, amikor elváltunk. – Ne itasd az egereket!” – Édes jó Istenem. Ne itasd az egereket! Erre is én tanítottam, emlékszem, amikor egyszer, valami csekélységért elpityeredett…
Mint a gyógyír, mint biztató ige Isten angyalának ártatlan szájából, úgy hatottak rám ezek a szavak. A papa meggyógyul… a papa meggyógyul… El ne felejtsem azt is belesulykolni, hogy „eltört a mécses”.
Kálminak megpendítettem, hogy szinte teljesen pénz nélkül vagyunk, nagyon rendes volt, azt mondta, ami kell, elő fogja teremteni, akkor szóljak, ha közvetlenül aktuális, mert éppen most tartották vissza a fizetése harmincöt százalékát, tervelmaradás és leállás címén…
Nem, nem akarom őket terhelni. Majd csak megoldom valahogy. Eladom a kígyós gyűrűmet. A Jancsi vendéglős talál rá vevőt, gyorsan.
Holnap határozottan kell fellépnem. Egyébként a körömágynál fáj az ujjam, megint!
Doktor Steib lát reményt arra, hogy a műtéti beavatkozást elkerüljük!!! Azt mondja, a sebésznek az a dolga, hogy mindjárt nyiszálni akarjon, a belgyógyászé viszont, hogy a gyógyszeres terápia hatékonyságá188ban bízzon… Mindenesetre meg kell próbálni! Két hónap alatt – megfelelő diéta és kímélő életmód mellett – kiderül az eredmény. Egyedül a bevérzés a kockázat, ezért figyeljük a székletet, s ha fekete, azonnal be kell avatkozni… Ő szerez Histodilt, a kezelést személyesen tudja ellenőrizni a nyár közepéig, ameddig szükséges – mert utána kilencvenkilenc százalék, hogy megkapja a kivándorlási engedélyt, s meg sem áll Innsbruckig, ahol az unokabátyja kész egzisztenciával várja. Ez a doktor Steib őszinte, s ezért nekem rokonszenves. „Asszonyom, mi, szászok, nemhiába építettük az ablakainkat olyan magasra! Ne lásson be hozzánk az idegen világ… de most már ott tartunk, kedves asszonyom, hogy a lyukon is benéznek, kilátni pedig egyáltalán nem lehet rajta… Fusson innen, aki teheti!” – Nem bonyolódtam diskurzusba. Aki teheti. Anyagilag, mint ők. De ez nem minden: aki erkölcsileg teheti… aki nincs ideigézve. Akinek nem hazája, csak szállása. Az mehet. És megy is. Még a beteglátogatáskor mondta egy asszony, a folyosón, fél füllel figyeltem oda, hogy újabban egy szatyorral, egy bőrönddel mentek át néhányan Magyarországra, „hivatalos” engedéllyel, aztán nem jöttek vissza… Egyszerűen bekéredzkedtek, rokonhoz, ismerőshöz… és a magyar állam – a hírek szerint – nem vágta őket vissza… Ez valami új. Ez eddig nem volt. Szép. A magyar állam részéről. De hová vezet?!
Az én Farkasom esete más. És természetesen mindazoké, akik █████████████████. Persze, nem tudom, nemcsak pletyka, nemcsak „vágyálom”-e ez a hír… túl fantasztikusnak tetszik, hogy a magyarok egyszerre ███████████████████████████████!
Mindenesetre doktor Steib megnyugtatott. Kálmus baja talán nem annyira súlyos. Két hónapot rá fogunk szánni a várakozásra, minden előírást betartunk, és akkor újra alávetik szegénykémet az endoszkópiás vizsgálatnak… ami majd remélhetőleg a teljes gyógyulást konstatálja.
Kálmusomnak, amikor végleg eldöntöttük, hogy nincs „hasfelmetszés”, még a humora is visszatért! „Tudod, Annókám, a sebészben nincs bizalmam… összevissza forgatta a csövet a gyomromban, valósággal gyönyörködött, jaj, de szép seb, jaj, de gyönyörű, ezt nézze meg, Gizike… ilyen kifejlett duodenit ritkán látni! Mondtam is neki, ahogy egy kicsit magamhoz tértem, igazán örülök, hogy el tudtam a doktor urat szórakoztatni…” – Ez a jó, ez a jó: ha keservesen is, de már viccel!
A Jancsi-vendéglőben – hazafelé beugrottam – túl nagy forgalom volt, nem mertem a gyűrűüggyel előhozakodni. Holnap délelőtt újra megpróbálom – az idő sürget. Ezért a gyűrűért legalább húszezer lejt kell 189kapnom – s még ez is potom ár érte. Az egyetlen komoly emlékemet tékozlom el – s ráadásul ez a „varázsgyűrű”, Balázs hiába fogja keresni…
Édes Istenem, elteszem magam holnapra. Olyan üres a ház, ahogy szárad, kísértetiesen meg-megreccsen a padló. Árva Sudár Anna, árva Sudár Anna…
A Jancsi a gyűrűt átvette! Nagyon rendes volt, adott előlegbe tízezret… És azt mondta, talán huszonötöt is meg lehet érte kapni, csak az a probléma, hogy akiknek itt igazán pénzük van, a ███████████████████████ azok nem szorulnak vásárlásra… Nagyon kell vigyázni, kinek ajánlja! Még csak az hiányzik, hogy bajt hozzak ezzel a fejünkre!!!
Észrevettem, hogy újabban – vénasszonyos szokás? – mindig találok magamnak valami rettegnivalót. Amit aztán az esti sötétben elő-előveszek, és rágódom rajta, mint kutya a kedvenc csontján. El kell hárítanom ezeket a gyöngítő képzelgéseket.
Nekem most az a feladatom, hogy Kálmusomat mihamarabb talpra állítsam. Ilyen körülmények között ez minden energiát igénybe vevő feladat. Különösen, hogy időnként engem is elővesz valami periodikus nyavalya…
Kálmus arra biztat, ne menjek be naponta a kórházba (néha kétszer is!), de én csonkolt lábbal is odacsúsznék. Az az érzetem, ha nem vagyok ott, nem gyógyul, és őszintén szólva a szorákban sem bízom, röhögcsélnek, a körmüket festik, a szobatársak pedig szinte kivétel nélkül súlyos betegek, Kálmuson kívül négy román és egy magyar, ahogy futólag meg tudtam ítélni. Mindenesetre nem képesek felkelni – Kálmust rajtakaptam, hogy ő ad vizet nekik, a kanalukat elmossa… nagyon büszke vagyok ezért Kálmusra, én sem cselekednék másként.
Egyébként Steib megtartotta az ígéretét, a Histodil-kúrát ma kezdték el, Almagélt is szereztek, kíváncsi vagyok…
Nem is tudom, mi lenne velem, ha ez a napló nem volna! Ha nem önthetném ki a szívemet, legalább így, papíron! Kinek panaszkodnék! Az ember gyermeke nem arra való, hogy mint a szivacs, belőlünk a keservet, aggodalmat kiszívja… Ez az anyák tiszte. Erre csak egy édesanya képes. (Nem szeretnék szentimentális lenni!) No meg Balázs. A puszta jelenlétével. A sugárzásával. Vágyom utána. Talán máj. 1-jén…
Mintha magamban beszélnék. Most ennyi ez a napló. Csak éppen ezt a kétségbeesett motyogást, úgy-ahogy, lekottázom.
190Mennyire vártam ezt a tavaszt! De még nincs vége. Tulajdonképpen még csak most kezdődik.
Jó volna Petru ölében sírni. De ez a Petru már nem az a Petru. Természetesen akkor sem hanyagolom el. Ahogy Kálmus hazakerül (mert a kórházból mihamarabb ki akarom könyörögni), Petru következik.
Hurrá!!! Kálmusnak nincsenek fájdalmai. Kétezer lejt kellett annak a részére juttatni, aki a Histodilt hozta. S még szerencse, hogy pénzzel megelégszik… Doktor Steib mentegetőzik, nehogy azt higgyem, ebből az övé akár egy bani is… Elhiszem neki. Különben is, nekem teljesen mindegy, ki húzza a sápot, csak Kálmusomnak meglegyen a legjobb… ilyen helyzetben hülye, aki fellép erkölcsbíróként.
Egészen jó kedvem van. Még ád az ég némi világosat, megyek a kertbe, ebek harmincadján minden. A télen a bukszus nagy része kifagyott, a szebbik, maradék égerfám se akar magához térni, a természet legalább három héttel el van maradva.
Holnap pedig meglátogatom Balázsom. Közvetlenül a kórház után.
„Szép nap és szép csillag, szép napom tááá-mad… szép napom támad…” – Ki énekelte ezt nekem? S mikor? Ó, mint a lyukas szita, kiejt már ezt-azt az a „híres” memóriám…
Kálmus látványosan javul. Már nyűgös: minek neki a kórházi levegőt szívni?! Mondtam neki, ami a büdöset illeti, sajnos, itthon sincs különb. Pedig próbálok huzatot csinálni.
Annyira örülnék Kálmus állapotának – Steib is kijelentette, a krízisen átlendült a dolog, nem valószínű kellemetlen meglepetés. A jövő héten már a hazamenetelről is tárgyalhatunk. Annyira örülnék! De Kálmiéknál megint belém szúrtak néhány tüskét. Rohantam a jó hírrel, boldogan, a lift megint nem működött, föl a lépcsőn a hatodikra… Csak úgy kapkodtam a levegőt.
Hát megint ott ült ez a Bábus! Hogy ennek soha, semmi dolga!? Kálmi nem is volt otthon, Ankuca valamit kotyvasztott a teakonyhában, ők pedig Balázzsal azt az undorító „kérdezz-felelek” társast játszották, kis kupacban állt a gyerek előtt a pénz, büszkén dicsekedett, ezt mind a helyes feleletekkel nyerte. Lekonyultak a verdeső szárnyaim! Fáradt is voltam, az átlagosnál érzékenyebb. (Amilyen két hét áll mögöttem!) De azért próbáltunk eltársalogni, Bábus érdeklődött Kálmusról, mentegetőzött, azért nem látogatja meg, mert a saját betegsége óta még a kórház 191környékét is kerüli, az ember ott óvja magát, ahol tudja… Erre én kifejtettem, hogy az ember inkább ott használjon, ahol csak tud… akár a saját kárára is, néha. Erre azt mondta, ez neki magas. Én okos asszony vagyok, de sose jártam két lábbal a földön. Hát ugyan hol járok, kedves Ekaterina, amikor fél kilométerről cipelem a teli kannát, árkot lapátolok, hadakozom az árral, sorban állok, mosok, főzök, és vasalni csak azért nem vasalok, mert tilos…? Ezt senki se vitatja, felelte, csak valahogy mégsem vagyok elég reális… ami a gondolkodásmódomat illeti. Erre én – talán egy kissé már fölzaklatva – megjegyeztem: ezek szerint akkor gondolkodik az ember reálisan, ha másokat cserbenhagy, és csak a saját önös érdekeit nézi?! Akkor lettem volna én is „reális”, ha múlt télen nem ápolom őt?
Egészen vörös lett a feje, és fojtott hangon azt mondta, nem volt az olyan kimerítő, s különben is háláját már ezerszeresen kifejezte… Csak nem a Charlie-parfümre gondol? Amit rám erőszakolt? Amit éppen tapintatból fogadtam el? Csak nem abban a hitben ringatja magát, hogy ezzel engem mintegy kifizetett?
A témát lezártam. Én zártam le.
„Amit tettem, nem háláért tettem. Hanem részvétből. Nagyon is át tudom más fájdalmát érezni. Március végén nekem is volt egy kegyetlen fogfájásom, ki is kellett a gyökeret vésni…” – De ő csak folytatta. Ha neki szólok, olcsóbban megúszom: egyik régi óvodistájának az anyja fogorvos a Poliklinikán… nem kell a pénzt pazarolni. Nézzem meg az ő fogait: most tömtek be hármat, s kapott ide, előre három első osztályú koronát… Nem volt rest kitátani a száját, csak úgy villogott elöl a három kukoricaszem nagyságú viplafog… Vipla!!! Hát, ha fog nélkül kéne járnom, akkor se engednék fémet a számba… Ezt meg is mondtam neki, esküszöm, jóindulatúlag: „Egy ilyen mutatós asszony, mint te, Ekaterina, kellene, hogy az esztétikai szempontokra is többet adjon… A viplafog valami borzasztó… Ankuca se figyelmeztetett, Ankuca, akinek kitűnő ízlése van…?” – Hát ettől teljesen elmerevedett. Ő sose volt nagyságos asszony, ő dolgozott keményen, világéletében, ő az úri allűrökre köpött mindig, ő a széles közösségben fejtette ki sohasem önző tevékenységét… Ami pedig Ankuca ízlését illeti, Ankuca nem átallja azt a fényes s egyébként abszolút ósdi színházi táskát, amit tőlem kapott, világos nappal hordani… No, erre Ankuca is berohant, szerintem hallgatózott, vagy nem is kell hallgatózni, a panel mindent átereszt, szeretné tudni, mikor viseljen máskülönben egy aránylag rendes cuccot, mikor jár ő szórakozni, mulatni?!
192Bábus indulatosan ráförmedt, ez igazán csak rajta múlik, hiszen ezt a boldogtalan gyereket, aki amúgy sincs a szülők által rendre nevelve, minden lehetséges alkalommal kiadják a háztól… Ankuca elképedve és elsápadva védekezett: „Kiadjuk?! A tulajdon nagyanyáinak? Kiadjuk…?! De hiszen te követeled! Hogy amennyit Annánál, annyit köteles nálad is…”
Persze, Ekaterina ettől még dühösebb lett, a saját lánya fordul ellene, előttem…!!!! Nagy logikai bakugrással oda lyukadt ki, hogy például Balázs nálam (nálam!!!) húsvétkor majdnem éhen halt… három napig kenyéren, vízen és főtt tojáson tartottam, ami nem az én hibám teljesen, hanem a szülőké, akik felelőtlenül – ezt a szegény gyereket – kicsapják akkor is, amikor a körülmények ennek abszolút nem kedveznek… Csak hogy megszabaduljanak…!
Éhen halt?! Mit mesélhetett Balázs? Hogyan forgathatták ki ennyire az ártatlan szavait?
Ankuca pedig elkezdett kiabálni – egyetlen elégtételem volt, hogy Balázs az én térdem közé húzódott be! –, hogy majd ezután senki se kapja meg, jöhetnek ide könyörögni… „Ne légy igazságtalan, Ankuca – csitítottam –, én neked szemrehányást sose tettem! Nektek is jár a pihenés! És anyád most túlságosan izgatott… maga se úgy gondolja… maga se veszi komolyan azt a néhány marhaságot, ami a száján kiszaladt…” – Még én próbáltam csitítgatni! De csak olajat öntöttem a tűzre. Méghogy ő, marhaságot…! Ő, aki csaknem négy évtizeden át végzett kiváló pedagógiai munkát… aki generációkat indított útnak az életben… aki tudományos alapon végezte a gyermeknevelést… vajon ő-e az, aki teletömi Balázs fejét mindenféle idealista hülyeséggel?!
Ankuca nem bírta már cérnával, írjuk a javára, cinkosan meglökte a vállamat, menekült vissza a lábasához. Én pedig csendesen felálltam, ebben a stílusban én már nem tudok vitatkozni. Erre Ekaterina – hirtelen higgadva mintha mi sem történt volna, marasztalni kezdett. Ne siessek! Ő már ilyen… ami a szívén, az a száján, de ez nem jelenti azt, hogy ne méltányolná, ami méltánylásra érdemes. Csak ne legyek annyira engedékeny a gyerekkel, célravezetőbb a szigor, talán Farkassal sem történt volna, ami történt, ha erélyesebben lépek fel, a kezdetektől, és álmok helyett megtanítom a valóságban élni…
Ez volt az a pont, ahol végképp görcsbe fordult a lelkem. Farkast ne merészelje szájára venni, az én Farkasomat, akit éppen az ő fajtájából néhány █████████████████████ ███████████████████████████████████ 193De még mindig maradt annyi önuralmam, hogy – mintha süket volnék – csupán köszöntem neki, Balázst – aki egész idő alatt riadtan fülelt – megcsókoltam… Ankuca kikísért, „süsüt” jelzett a kezével, miközben a szoba felé csippentett a szemével… Minden jót kívánt Kálmusnak, de még mielőtt én pedzettem volna a holnapi napot, megelőzött. Szerencse, mondta, hogy éppen most, amikor a papának van szüksége „Anna kéremre”, Kálmi el akarja Balázst a felvonulásra vinni… Legalább erre nem lesz gondom!
Gratulálok. Ezt jól összehozták! Jól „megszabadítottak”! Erősen fáj a fejem, ez az alpári perlekedés…! Kotyognak, zakatolnak bennem a mérgezett szavak… Pedig már Arany János is megmondta, amikor beverték sárral holmi „lócsiszárok”; „nem pöröltem, félreálltam, letöröltem…”
Az A FONTOS, HOGY KÁLMUS TÚL VAN A NEHEZÉN. HÁLA NEKED, ISTENEM!
Mondtam Kálmusomnak, látod, minden rosszban van valami jó! Nem kell neked is a többiekkel együtt ezt a cirkuszt, ráadásul esőben, szélben végigcsinálni kivonulni, hanem itt fekhetsz, szép kényelmesen… Szerencsére az ügyeletes szora nem zavart ki, igaz, kapott száz lejt, így aztán elüldögéltem én is, csöndben, Kálmus mellett, aki szerint úgyis csak ilyenkor pihenek… Hát ebben van valami! Odahajtottam mellé a fejemet a párnára, el-elbóbiskoltam, azt a világért el nem árulnám neki, hogy az éjjel megint alig aludtam, jöttek a rémálmok, arra riadtam, hogy csikorognak-nyikorognak a szekrények…
GYERE HAZA, ÖREG PÁROM
Semmi rendkívüli. Kálmus szinte teljesen panaszmentes. Doktor Steib 7-én kiadja!!! Holnap vasárnap, korán reggel megyek be a kórházba, utána rögtön Balázsért… Ma már mindent (?) megfőztem, csak vele foglalkozom majd, CSAK VELE, újra, végre…
Az egész vasárnapom pocsékba ment! Az egész várva várt vasárnapom! Kálmusomat elláttam olvasnivalóval (van mit pótolnia!), és már fél tizenegykor leléptem. Nehogy a Bábus megelőzzön.
Kálmiék még ágyban voltak, Balázs reggeli nélkül téblábolt a játékai közt, áporodott levegőtlenséget éreztem az egész lakásban, de 194Ankuca rám szólt, ne szellőztessek, amíg föl nem öltöztek, erre én igazán minden él nélkül megjegyeztem, hogy tizenegykor már éppen ideje, a gyerek is éhes… Kálmi erre oktatásba kezdett – borotválatlanul, pizsamában –, ők ketten annyit dolgoznak, hogy a vasárnapi henyélést igazán megérdemelnék, ez a minimum, ami két agyonhajszolt embernek kijár, hogy ne kelljen magukat legalább ünnepnap reggel rögtön haptákba vágni… déli tizenkettőig is elhevernének, ha hagynák… Ha hagynák!!! Erre lyukadt ki! Tehát én zavarom őket?! Dehogy, dehogy, mentegetőzés, csak mindenkinek megvan a maga életrendje, nem kell belepiszkálni… Én piszkálok bele?! Hát már alig merek megszólalni!!! Erre Kálmi: „Éppen anyuka az, aki valamit nem mer. Éppen anyuka!”
Ankuca ekkor – írjuk javára! – rászólt a férjére, menjen mosdani, amíg langyos a víz… nekem pedig, mielőtt sarkon fordultam volna, elmondta, nem szabad Kálmit jelenleg komolyan venni, ő a vállalati céltábla, megint nem kap teljes fizetést, s a hiányosságokat megint az ő területén keresik… Úgyhogy valóban fontolgatják, amit én ajánlottam, hogy tán új hely után kéne nézni…
Már kezdtem megenyhülni, Balázs az ölemben majszolta a kenyeret, itta a savanyú tejet, zokszó nélkül, de Kálmi – most már a trehány, nyúlott tréningruhájában – ismét bejött a szobába, bűzlött a borotválkozás utáni pacsulitól (ilyet Kálmusom soha nem pancsolna fel az arcára), és mintha pusztán a fejében zajló vitát folytatná, azt mondta: „…mert engem anyuka mindig lustának tartott. Anyukának mindig Farkas volt az eszményi férfi. Farkas, akit pedig még a katonaság alól is kihúztatok! Ezt, remélem, nem tagadod…”
Megint ez a kisebbrendűségi érzés! Nemes dolog a távollévő, annyit szenvedett Farkast szapulni? Testvérnek a testvért…? Hagyhattam volna mindezt helyreigazítás nélkül? De ő csak tovább: „Neki bezzeg tudtál orvosi papírt szerezni, de nekem le kellett húznom azt a borzasztó hat hónapot az egyetem előtt!”
Istenem, hányszor hallottam ezt már!!! Hányszor magyaráztam el a két szituáció közötti döntő különbséget… Farkassal még meg lehetett tenni, mert egyrészt találtunk egy kapcsolatot ███████████████████████████. Már ez sem volt olcsó, de közvetlenül utána, az első egyetemi évben bekövetkezett Farkas elhurcoltatása ügye, erre aztán ingünk-gatyánk ráfizettük… De ez csak a dolog kisebbik része. A lényeg más!
„Drága fiam, gondold meg, Farkas nyakig a pácban, vagy épp csak kilábolt, félholtan, állandó megfigyelés alatt, te a bukaresti egyetemre jelentkezel, ne tagadd, elsősorban félelemből, hát akkor hogyan mertem 195volna én lépéseket tenni…? Akkor… éppen akkor, amikor ez a rémdráma esemény épp csak lezajlott? Különben is: te más alkat vagy, mint Farkas… neked a rövid katonáskodás nem ártott meg. A te egészséges idegrendszerednek.”
„Persze, én nem vagyok Farkas, persze…” – csökönyösen hajtogatta, de azért valamicskét lehiggadt.
S akkor Ankuca mondott valami nagyon okosat – s fájdalmasan igazat. Kálminak mondta: „Ti, magyarok, szeretitek néha egymást okolni, vagy »globálisan« a románságot azért, amiért ez a zsarnoki rendszer meg egy régi hibás döntés a helyzet a felelős.”
Kálmi megette a reggelijét, láttam, némi vajat is kapott a kenyérre, viszonylag teli gyomorral megnyugodott. Kezet csókolt, megpaskolta a kézfejemet, ne haragudjak, alig képes uralkodni magán, nagyon ideges, de ha beszél a benti dolgokról, utána még rosszabb, segíteni úgyse tud senki, „az az idő elmúlt, édesanyám, amikor az öledbe vetted a fejemet, és kisimogattad a panaszt belőlem…” Egyet tehetek mindössze – a továbbiakban azt fejtegette –, ha nem akarok „dominálni” mindenben…
Dominálni…! Szegény gyenge fiacskám. Így lassan egy kukkot se merek szólani…
Ott marasztaltak ebédre – pedig nálam már tegnap óta kész volt, várt minket az aprólék, tegnap két óra hosszat pucoltam. De nem akartam a hangulatot végképp elrontani, a kapacitálásnak engedtem, persze, egy falat nem sok, de annyi a torkomon le nem ment, Ankuca alig tudta elhinni, hogy nem a paradicsomszósza és kukoricás lepénye ellen van kifogásom… Alig vártam, hogy készen legyünk az evéssel és Balázsomat felmarkolhassam, de kiderült – Kálmi közölte, egyik lábáról a másikra állva, zavartan –, hogy délutánra mozijegyük van, mindössze kettő, a Micky Mouse kalandjai, amerikai rajzfilm… Úgy tervezték, Ankuca pihen itthon, s ők, a két férfi, addig elmennek a moziba… Megkérdeztem: „Édes fiam, ugyan mióta érdekel téged a mesefilm?” – Erre azt válaszolta, őt nem a mesefilm érdekli, hanem szeretne egyszer végre kettesben is csinálni valami programot a fiával, s én igazán tudhatnám, mekkora élvezet Balázs reagálását figyelni…! Ami igaz, az igaz. Nem lehetett ellenérvem.
Ankuca jót akart nekem, s megkérdezte a gyereket, mit kíván inkább: moziba menni apuval, vagy a mamival játszani? Persze hogy azt felelte, némi habozás után: „Moziba menni és utána játszani!” – Van esze! Feltalálja magát, hogy senkit meg ne sértsen.
Ankuca proponálta, maradjak. Beszélgessünk, amíg haza nem érnek. Az anyjához ráér este átszaladni. De láttam rajta, legszívesebben 196 újra lefeküdne aludni. A szeme alatt a két szilvafolt besötétedett a kimerültségtől.
Így hát most itt ülök a recsegő-ropogó házban. Lassan, nagyon lassan alkonyodik. És hosszú, nagyon hosszú az éjszaka.
Végül is rosszul fogalmaztam. Nem ment ez a vasárnap pocsékba. Csak egy kicsit másképp alakult.
Ui.: Az is nagyon felbosszantott, hogy Balázs dicsekedett: a felvonuláson milyen szép zászlókat kapott!
Ma pontosan megbeszéltük Steibbel az otthoni diétát. Zsírszegény, savmentes étkezés. Ez könnyű. Csak a tej… a sok tej!!! A friss zöldség. A vitaminok. És az idegességmentes élet! Amíg tart a betegállomány, csak-csak… De azután? Én a DAC-ba be nem megyek többé. A beteglapot postán beküldöm. Kálmus már a kórházból felhívta őket, kérte, ne látogassák, azt mondja, elég rendesek voltak, talán arra is jó ez a betegség, hogy mire visszamegy, megnyugszanak a kedélyek, megérzik a hiányát, és jobban megbecsülik…! Az én örökoptimista Kálmusom!
Úgy szeretném valami jó hírrel várni. Holnap irány a milícia! Egy hónap az útlevélkérelem beadásától letelt. Általában hatvan nap, de én felsoroltam az indokokat egy aránylag szimpatikus milicista biztatott, amennyiben rajtuk múlik…
A milíciánál jól lekoppantam. Megint átnéztek rajtam, a szokott üvegszemmel. A határidő nem telt le, érdeklődjem hetente…
Az a baj, hogy nem tudom a nyarat pontosan megtervezni. Pedig mielőbb rögzíteni kellene, melyik hónapra (másfélre) költözhet ki Balázsom… De minden ettől függ. A kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot viselem el a legnehezebben. Remélem, nem gondolják, hogy esetleg én is csak úgy, ott maradok? Újabb nyűgnek a fiam nyakán – mindenkit itt hagyva?!
Viszont ami jó: a Jancsi vendéglős lebonyolította a gyűrűüzletet Az előlegen kívül kézhez vettem még tizenkétezer-ötszáz lejt. Ebből kell gazdálkodnom, mert a táppénz kevés, és a kifizetése mindig elhúzódik. Kálmiékat – ezt már végleg eldöntöttem – nem fogom igénybe venni. Nemhogy „dominálni” nem akarok az életükben, de terhet okozni sem. Tízszer szívesebben vállalkozom segítségre, mintsem én kérjek segítséget. Kálmus szerint – aki haragszik a gyűrűeladásért – ez is a gőg egy fajtája…
197Hát itt van!!! „Cendeleg.” Itt van Kálmus jó emberem újra. A Histodilt doktor Steib biztosítja. Június végén lesz a kontrollvizsgálat. Addig is kéthetente kell jelentkeznie a körzetben, a kórházi zárójelentéssel. Steib figyelmeztetett, hogy ulcus duodenivel nem kötelező a betegállomány majdnem két hónapig… a gyomorfekély felfogható úgy is, mint állapot! A körzeti orvoson sok múlik. Értem! Tehát újabb kiadásra kell felkészülni!
KÖSZÖNÖM, ISTENEM!
Nem nagyon akar feküdni. Unja magát. Nyugtalan. Türelmetlen. Mint a gyereket, úgy kell fegyelmezni. Idegesíti a fölpúposodott, fölszakadozott padló. Legszívesebben nekiugrana, hogy ő, saját kezűleg, szakember nélkül, megreparálja!
De én tartom magam az orvosi utasításhoz: kímélő életmód! Őrült nehéz napi két liter tejet szereznem. ████████████████████████. Így sikerült! Ezen az áron francia konyakot is ihatna!
Azzal zsarol, hogy csak akkor marad békén, ha én is odafekszem egy kicsit mellé. A huncutja! De hála Isten…!
Ha nem olvasnám a zárójelentést, azt hinném, Kálmusom teljesen egészséges! Az arca kitelt, kipirult – jól alszik… Csak hát egyre jobban unatkozik. Nekem a délelőtt a szaladgálással, intézésekkel, sorban állással gyorsan eltelik, aztán elvacakolok az ebéddel, délután kapirgálok egy keveset a kertben, ne tűnjék elhagyottnak, mégis… A tévéért be kéne menni, már biztosan kész, s akkor Kálmus néha-néha legalább egy tűrhető műsort elcsíphetne, de nem merem kockáztatni, hogy meglássák a volán mögött, és följelentsék. El kell intéznem, hogy kapjon kijáróidőt, elvégre járóbeteg… nem penészedhet itt álló nap a négy fal között, s ezt most nyugodtan lehet szó szerint érteni, tudniillik kivirágzott a penész a szobákban, majdnem olyan egészségtelen most, mint Ekaterina kutyaólja… Csinálhatunk akkor programot, elmehetnénk például moziba, a nagymoziban az Örök visszatérést játsszák, Jean Marais, sajnos, szinkronizálva… nosztalgiasorozat, addig kell megnézni, amíg nem lesz szigorodás ebben is, igaz, nem az ilyen filmektől félnek, hanem █████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████ különösen amelyek ████████████████████████████ 198 █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████ Sőt a nyugati sikerfilmek még bódítónak is beválnak…
Felhasználhatnánk ezt a betegállományt arra, hogy a napjainkat – a robotból végre egy kicsit kiszakadva – színesítsük…
Mindenesetre Kálmus is alig várja, hogy Balázs itt legyen. Kálmi – aki kiszaladt tegnap este üdvözölni az apját – ugyan aggályoskodott, „a betegnek teljes nyugalomra van szüksége”, „maradjatok édes kettesben” stb., de Kálmus határozott igényét fejezte ki… Kálmus ragaszkodó nagyapa, ha nem is tudja mindig látványosan kimutatni!
Isten ajándéka, csodálatos májusi vasárnap! Az az egy-két felhő is eloszlott, sütött a nap hét ágra, illatozott minden! Hármasban kimentünk a kislankára, ezért Kálmust senki nem kárhoztathatja, a friss levegő gyógyszer! Balázs, mint a csikó, ha kiszabadul végre a karámból, ugrándozott, futkosott, persze el is hasalt egyszer, feltápászkodott, mondta, „rúgja meg a Fehérló”, én meg azt mondtam, csúnya kő, elhúzzuk a nótáját, ez annyira tetszett neki, hogy egész délután ezt ismételgette, elhúzzuk a nótáját, elhúzzuk a nótáját…
Most, ezen a napon érzékeltem először az idei tavaszt, milyen gyönyörűséges, szegény anyám is mennyire szerette a májust, „május van, és májusban mindenki nagyon szerelmes… oly kék az ég, ajkunk ég, s szívünk nem engedelmes…” – Ó, az ő szirupos dalai! „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát, s miközben jő az édes álom, díszítni véle kis szobád…” – Tudom én, hogy giccses! De ha Balázsra nézek, önkéntelenül dúdolni kezdem.
Ó, a május csupa reménység, még nincs beteljesülve semmi, ezért nem is kezdhet hanyatlani, a májusi napfény csupa ígéret, és ez az illat… A korai vadvirágok, a fenyők és a dús fű illata… Nyitva hagytunk a házban minden ajtót-ablakot, hátha elpárolog a rothadásszag, hátha elszárad a penészrózsa, hátha nem tart örökké ez a nyirkos büdösség… Kint hancúroztunk egész nap, még az ételt is kivittem a leterített pokrócra, pikniket rendeztünk… Lánykoromban még volt egy-két majális, átéltem a régi hangulatot, Kálmusom mondta is Balázsnak: „Nézd a mamit, mint egy tündér…” – És Balázs font nekem fűből, százszorszépből és gyermekláncfűből koszorút, a fejemre tette, s Kálmussal együtt ők voltak a hódoló lovagok… Természetesen Burkus is velünk játszott, ő vigyázott, hogy „ellenség” a közelünkbe ne férkőzzön.
199Pirosra sült a képünk estére, nem hittem volna, hogy ez a tavaszi nap ilyen gyorsan fog, Balázs arcocskáját, vállacskáját be is kentem este a féltett Niveámmal… Mert itt is aludt, végre, újra! Kálmus is nagyon boldog volt, mert nem engedtem, hogy levonuljon a díványra, elférünk hárman is, odavettük magunk közé a kislegényt, ügeteltünk, csiki-simi, fül-morzsi, s a drágám még arra is tekintettel tudott lenni, „papa fájós gyomrát meg ne bokszolja”!
Együtt mondtuk el az esti imát. Szeretném, ha úgy belerögződne, hogy alvás előtt imádkozni kell, mint ahogy én sem hagynám el azokat a meglehet suta, de mégis oly fontos szavakat, amelyekkel estelente lelkemet e zavaros világból kiemelem… Véremmé vált, mint a fogmosás. Még sose mulasztottam el. Sem bajban, sem örömben. (Csak tudnám, ki tanított meg erre! Csak emlékeznék! Nem az anyám, az bizonyos. Ő „Isten ügyeiben” sem volt következetes. Langyos hitű – ahogy Helyapáti tisztelendő őt gyakorta dorgálta. Ki véste hát belém ezt az imát? A dajkám? A nagyapó?) De most Balázsról akarok beszámolni, a lehető legteljesebben. Ma reggel, az óvodába menet megkérdezte, hogyan kell köntörfalazni? Minthogy tegnap hallotta tőlem, ne köntörfalazzunk… (Fogalmam sincs, mivel kapcsolatban használtam ezt a kifejezést!) Repesett a szívem, elmagyaráztam. Erre ő: „…szóval apu meg anyu szokott köntörfalazni, amikor nem mondanak meg neked valamit egyenesen?” – A lélegzetem is elakadt. Próbáltam elterelni a figyelmét, újabb érdekes szavakkal: Körmönfont, agyafúrt, szemenszedett, légből kapott… Nagyon tetszett neki. Különösen az „agyafúrt”. Ezen az óvodáig elnevetgélt.
És a búcsúzás! „Az orrom alá” akart csókolni, mindenáron, szinte férfias erőszakossággal. „Csak az a kár, hogy a többi gyerek nem lehetett velünk. Ott nálad. Csak az a kár!”
Ez az áradó, mindenkit befogadó jó szíve! Kálmus persze ezt is igyekszik trivializálni: „A kis betyár azt adta kíméletesen a tudtodra, hogy hiányoznak neki a pajtásai… Előbb-utóbb unalmas lesz neki a felnőtt társaság!”
Nem hinném, hogy a mi édes kettesünkben bárkit is hiányolna. Legföljebb beereszti, akit én rajta kívül láthatóan szeretek… Mint például Kálmusomat. Aki hál’ istennek, teljesen panaszmentes… Ma is szinte az egész napot végigsétálgattuk, nem engedtem, hogy fejszét fogjon a kezébe.
REMÉNY sugárzik. Bennem, körülöttem. Tündöklő, friss, smaragdzöld remény!
200Kálmust nem lehet visszatartani. Kocsiba ült, kihozta a tévét. Rablók: négyszáznegyven lej a javítás! Madarasné ráköszönt Kálmusra – csak nem olyan aljas, hogy bejelentse! Én meg a milíciánál vártam a soromra, még mindig semmi! Aztán meglátogattam Petrut. Már nincs a munkásszálláson, a benti telepen éjjeliőr, aludt éppen a kiutalt „szolgálati” kalickában. Ez még kisebb, mint a régi kalyibája, de fából van ez is, s ennek ő „örvendez”. Vittem neki abból a citromból, amit még Ankuca hozott Kálmushoz a kórházba, annyira takarékoskodtam vele, hogy a héja egy kicsit megfonnyadt, de levet azért még lehet belőle facsarni… Balázsom elől spóroltam el az utolsó kettőt.
Petru lefogyott. Mindenki nagyon jó hozzá, mondta, csak az erdő nem jön le látogatóba… „Ez itt erdőtemető, kisleán! Dirib-darab fák, nagy büdös autók, ki-be…” Petru nem túloz. A kátrányszagú gázolaj percenként pöffen ki, a bódé elé, egyenesen. Megint említést tettem róla, lakna-e nálunk, nem kéne már dolgoznia sem… De ez a Petru nyakas fajta! Azt mondta, az embernek ott kell élni, ahova Istenúr éppen veti. Istenúr nagy kegyelme, hogy holta küszöbén őt még imigyen megpróbálja… Faragni már nem tud: az ujjai begörbedtek. És kérdezte, megfújtam-e már a sípját? Kívántam-e már valamit hamisság nélkül? Majdnem elsírtam magam, amikor búcsúzásnál óvatosan megsimogatta a hajamat, de a göcsörtös ujjai minden óvatossága mellett is bekaptak egy-két hajszálat… „Te légy jó, Anka kisleán. Téged szeret Mária Anya. Vigyáz neked.”
Én is erre a sorsa jutok majd? S Balázs is így jön, hébehóba, meglátogatni…?
Nem. Ő itt fog élni. Egy fedél alatt élünk. S én dolgozom rá, az utolsó szusszanásomig.
Kálmus bámulja a tévét, valami „sportesemény”. Esemény! Hát van „esemény” ebben a világban?!
Bementünk a körzetibe, de előbb Jancsinál „fölpakoltunk”. ██████████████ ██████████████████████████. Így aztán minimum június közepéig a betegállomány biztosítottnak látszik. A gyógyszert a munkahelyen is szedhetné Kálmus, de ott nem oldható meg sem a külön koszt, sem a nyugalom. Különben sem eresztem kontrollvizsgálat előtt vissza. Használt a ██████████████████, kapott kijáróidőt! Lehet, hogy „jut201tatás” nélkül is sikerült volna, de az ember nem meri megkockáztatni, hogy ne „korrumpáljon”. Ha ez egyáltalán korrupciónak számít.
Holnap elmegyünk moziba, kimozdulunk egy kicsit!
Kálmusom az Örök visszatérést átszundikálta. Ami igaz, az igaz: engem sem hatott úgy meg, mint régen. Talán az öregedés jele, hogy a Trisztán és Izolda mondakörben kezdem már Marke királyt is sajnálni… Az pedig sose tetszett, hogy bájital gyújtotta fel a végzetes szerelmet. Ez olyan esetlegessé teszi az egészet. És ha más issza ki a serleget? Akkor az a halálos szerelem tárgya? Ezt majd – ha abba a korba ér – megbeszélem Balázzsal.
Kálmus fölszedte a padlót a kisszobában. Teljesen el van rohadva alatta minden. Új parketta kell ide! Most már egyáltalán nem lehet bemenni. Kálmus, Kálmus, nem nyughatsz… Ha már annyira be vagy sózva, miért nem mentél be Kálmiékhoz? Megkérdezni: mi lesz holnap?
Legyünk tárgyilagosak: ez a mostani nem volt „soros” vasárnap. De már jócskán tavasz ez – s mit ígértek?! „Anyukám, a helyzet tavasszal gyökeresen megváltozik…” Hát így fest ez a gyakorlatban?!
Nincs írogatós kedvem. Pedig Farkasnak is kéne írni, de úgy akarok jelentkezni nála, hogy mindjárt a dátumot is közölhessem. Amikor megyek. Illetve megyünk. Bár Kálmus azzal riogat, hogy ő ilyen hosszú betegállomány után nem vehet ki szabadságot… számoljak azzal, hogy esetleg egyedül kell Magyarországra utaznom.
Ma délután látogatók voltak. A vállalattól. Egy magyar nő, egy román nő, és egy román férfi. A román nő az a kedves kis titkárnő. A másik kettő a papírrészlegből jött… Virágot hoztak. No, mennyivel jobban örültem volna egy zacskó kakaónak! Kálmus persze el volt ragadtatva. Hogy milyen rendesek! Figyelmesek! Egyébként valóban annak látszottak. Hacsak nem „szaglászni” jöttek. (Erről kéne leszoknod, szegény Sudár Anna, erről az örökös gyanakvásról. Bizalmatlanságról!)
Kiderült, hogy odaemeltek valakit Kálmus helyére, szerződéssel, mert az igazgató csak irányítani hajlandó, de a gyakorlati munkához nem fűlik a foga… Ez a valaki Kálmus szerint egy ügyes, udvarias, becsületes fiatalember, a bőrösöktől, egyetemet végzett, a lehető legjobb választás… Kálmus azt mondja, így sokkal nyugodtabban „betegeske202dik”, ha van, aki a dolgokat addig kézben tartja… Mindjárt üzent is néhány praktikus ezt-azt, illetve egy hosszú „kérdéslistára” válaszolt.
A látogatók, kifelé menet, alaposan megmustrálták a kertet, a házat. A magyar nő – valami Piroska – nyíltan le is fitymálta. „Nem élnék itt semmi pénzért, az Isten háta mögött!” – A román férfiú viszont kinyilvánította: mindenért kárpótol az ősi hegyeik látványa… PÜFF! Most melyiket szeressem?!
Egészen mámoros vagyok!!! De jó, hogy nem hagytam magam lebeszélni! Fogtam Kálmusomat, és bevittem a líceumba, a magyar tagozat irodalmi estjére. Próba szerencse, hátha beférünk! Még a múlt héten fedeztem fel a szerény kis plakátot az iskolakapun, Szilágyi Domokos-est. Balázsom, majd olvasok neked tőle, bárha ilyen nagy költő lennél te is (nem öngyilkossággal a sorsodban, persze!).
Kálmus nem az a típus, aki képes két órán keresztül moccanatlanul verseket hallgatni, de ezúttal még ő is vörösre tapsolta a tenyerét. Milyen tehetséges ez a csoport, milyen tehetségesek ezek a fiúk és lányok – nemcsak lelkesek, hanem valóban tehetségesek is… Telt ház volt, s a műsor után óriási ováció. Féltem, hogy valaki bekiabál valamit (Farkas ügye is így kezdődött), de nem… csak álltunk és ünnepeltünk… Az előadásban szerepelt szinte minden kedvenc versem. A „Kényszerleszállás”. A „Bartók Amerikában”.
Balázs, élet-virág-szerelem, miért nem vagy nyolc-tíz évvel idősebb? Vinnélek magammal (vagy már te vinnél engem?), együtt élnénk át ezt az elragadtatottságot, csakúgy, mint a többit, ezt is együtt… Hallgasd csak, hallgasd, ma este ezt küldöm neked, ezt az ébresztő-altatót, kérlek, figyeld meg, kérlek, szeresd meg, hát mi van nekünk az Istenünkön, nyelvünkön, költészetünkön kívül menedék?!
Unokák szeme tükrén! A cél: remény is egyben. És a cél Te vagy, Balázs, te gyógyító folt életem rongyain, te, csóré valómnak öltöztető takarója, te, szálbaszökkenő magocska e sivár földön…
Látod, így leszek költő, általad, mindig csak általad, kicsiny képességeimnek nagy akarással fölé-fölé rúgtatva…
A mindennapok poklából – szegény Sudár Annát – te emelsz ki engem.
Eszembe jutott ma reggel – sorállás közben – valami zavaró. A beteglátogatók valamelyike, már nem emlékszem, melyik, azt mondta, amikor a hősugárzót meglátta, hogy tudjuk-e, hogy tartani is tilos?! Csak nem fogja bejelenteni?!
Kálmus délután bement a postára, telefonált a vállalathoz. Részben megsürgette a táppénzespapír továbbítását, részben beszélt azzal a helyettes fiatalemberrel. Rókus Lászlónak hívják. Az mindjárt újabb kérdésekkel halmozta el, Kálmus kapásból megválaszolta. Csillogó szemmel tért haza. Hiába. Akármilyen lepra hely, mégis jólesik neki, ha a hasznosságát, szakértelmét elismerik… Ezen fölbuzdulva neki akar látni a házrestaurálásnak. Ígéri, ő maga megerőltető kétkezi munkát nem végez, de addig kell a dolgokat beindítani, amíg ő itthon van, és ellenőrizheti… – „Kálmusom… és a pénz?” – Ezzel sikerült egy kissé lehűteni, de azért holnap csak nekiindul, „legalább érdeklődni”!
Hej, „gyöngyöm-társam” (Szilágyi Domokos szavaival), de nagy gyerek vagy te! De nagy gyerek!
Kálmus két olyan idegesítő napot csinált nekem, hogy egy sort sem tudtam leírni… Kálmus megy, amerre eltervelte, egyszerűen nem lehet az útról visszatéríteni. Összevissza furikázott a kocsival (pedig a benzint nyárra kéne tartalékolni, kirándulásokra!), tárgyalt különféle vállalko204zókkal, kicsődítette őket, s csak azért, hogy soron kívül kijöjjenek a puszta felmérésre, egy csomó pénzt szórt szét… persze, én voltam a csacsi, engedtem, hogy kétezer lejt tegyen a zsebébe! De nem játszhatok fúriát, sosem is játszottam, éppen most kezdjem el, amikor tulajdonképpen örülök, hogy a betegségéből kilábolt?
Az eredményt előre megjósoltam: behozták a sarat mindenféle idegen emberek, csillagászati összegek röpködtek és távoli határidők, amiből Kálmus – ma reggelre – azt a következtetést vonta le, hogy ezek szerint mégiscsak házilagos kivitelben kell a falakat kijavítani, festeni, az új padlót lerakni… ahogy a kerítéssel és a kapuval végez!!!
Most azzal van elfoglalva, hogy végigjárja a boltokat: van-e anyag s milyen, valami kézikönyvet is keres… Kezdek aggódni. Kilenc óra. Sötét van már. Hol kódorog?
Hiába magyarázom: a táppénzből nem telik, az utazásra és a gyerekre is kell gondolnunk, ami a gyűrű árából maradt, az a biztonsági tartalék, nem viselem el, ha megint egyetlen vas nélkül talál valami akármilyen irányból ránk támadó megpróbáltatás… Ő csak megy!!! Előre, fejjel a falnak! Mintha kos volna! Pedig szeptemberi! Balázsra ez azért nem jellemző. Őt mindig is lehetett szép szóval irányítani. „Elvarázsolni” az indulatát.
A milícia pedig megint elküldött. Ápr. 1-jén iktatták a kérelmemet, máj. 31-én a hatvan nap is letelik. Azzal az aránylag kedves milicistával nem találkoztam, aki bevallotta, nem rajtuk múlik. Kár, hogy nem kérdeztem meg a nevét! A jó emberek nevét is meg kéne jegyezni, áldásra is készen állni, nemcsak az átokra… habár én az utóbbitól mindig tartózkodtam.
Nem tudom, Kálmusomat hogyan fékezzem meg, mielőtt fizikailag tönkreteszi magát, ráadásul semmiért, mert elkezdheti ugyan a munkát, csinálhat ezáltal még nagyobb felfordulást, de befejezni úgysem tudja – s ha mégis, ingünk-gatyánk rámegy, mégsem lesz tökéletes!
Várni, várni egy kicsit, Kálmusom! Ősszel, amikor már nincs szezonja, beszerezni az anyagot, télen megterveztetni, s a munkát jövő tavasszal, de téli szerződéssel, szakemberre bízni! Én oktassalak, jó Kálmusom? Téged, a nagy praktikust? Most pihenj, pihenj… Ezt a felhasadozott, penészes padlót kerülgetni nekem se élvezet… De most arra koncentráljunk – hiába mondom neki –, hogy az előttünk álló utaz
Nem kívánom a tegnapi estét. Ellenségemnek sem! Egyik pillanatról a másikra teljes sötétségbe borult a ház. Ezt már megszoktuk. Ettől 205nem ijedtem volna meg annyira. De odabotorkáltam az ajtóhoz, aztán ki a tornácra, a csillagtalan, holdtalan éjszakába, s mit látnak szemeim? Madaraséknál, ha halványan is, de a konyhaablak világol, és Berculuciék előtt az utcánk fél kilométeren egyetlen, tompa fényű lámpája se aludt ki… Hát mire gondolhattam? A villanyleolvasó figyelmeztetett, a beteglátogatónő is megjegyezte: hősugárzót még tartani is tilos… nemhogy használni!!! Hát mire gondolhattam? Az vesse rám az első követ, aki nem zuhant volna pánikba maga is: Ezek kikapcsolták!!! És most itt maradtunk, bizonytalan időre, sötétben!
Így utólag leírni, hogy mi minden járt a fejemben, persze nevetséges. Előre végigjártam a megalázó kilincselést, töprengtem az újabb bírságon, és még azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy az ilyen vétség az útlevélkiadást is befolyásolja!
De a legislegrosszabb az volt, hogy megint elkezdtem FÉLNI. Az árnyaktól. A bokroktól. Majd odabenn, bezárkózva, anyám komódjától. A recsegés-ropogástól. Hogy valaki megbújt a szobában, s csak erre az alkalomra várt. S most mögém oson, és megfojt. VAGY BETESZ A ZSÁKJÁBA. (Istenem! Negyvenöt éve, hogy anyám ezzel riogatott: „elvisz a zsákos ember…” No, én Balázst aztán soha, soha!)
Így utólag komikus. Negyvenkilencedik évemben, ez az irracionális rettegés… ez a tulajdonképpeni titkolt halálfélelem. Anyám, szegény anyám is megkísértett – a szörnyű rimánkodása, ha meghalt, szúrjuk át a szívét egy hegyes karóval, nem akar élve felébredni a koporsóban… Neki ez volt a nagy szorongása: az élve eltemettetés… S hirtelen én is azt éreztem a sötétben, hogy velem ez már meg is történt, VELÜNK MINDANNYIUNKKAL, mi már ÉLVE EL VAGYUNK TEMETVE… nem a „holt lelkek”, hanem mi vagyunk a LELKES HOLTAK…
Kálmus azt mondja, ha kilenc után aludt el a villany, mindössze körülbelül tíz percet lehettem egyedül a sötétben, mert ő fél tízkor már a kaput nyitotta… cimborákat keresett fel a városban, akiknek a vállalatnál ügyes-bajos dolgaikban sokat segített, hátha jönnének hozzánk dolgozni, de mindenkinek rengeteg terhe van… mindenki „éppen most” képtelen… naiv Kálmusom!!!
Mindenesetre boldogan csimpaszkodtam a nyakába. Mint a szabadítót, úgy öleltem. EGY ELEVEN, HÚS-VÉR EMBER! Aki nem sopánkodik, hanem cselekszik. „Miért nem gyújtottál gyertyát, Annókám? Miért nem használtad a petróleumlámpát, Annókám? Annókám, mióta vagy te ilyen gyámoltalan…?”
206Aligha tudnám megmagyarázni. A saját moccanásomtól is féltem. Ellenség volt még a saját szoknyám suhogása is. Lapultam. LAPULTAM A SÖTÉTBEN. TALÁN ÍGY NEM VESZNEK ÉSZRE.
Kálmusom egyébként azonnal megcáfolta az alaptalan gyanúmat. Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy büntetésből kapcsolták ki. Hogy egyáltalán kikapcsolták. Nincs itt olyan szervezettség, hogy végre is hajtsák az effajta fenyegetést. És annak más a technikai módja is! Hanem egészen egyszerűen valami hibásodás! Vezetékszakadás. Itt, nálunk. Például átrohadt egy kábel. Vagy a biztosíték!
Levetkőztetett, ágyba tett, elcsucsujgatott. Drága jó Kálmusom. S ma reggel – micsoda ügyes ember, micsoda ezermester! – három óra alatt megjavított mindent… Megtalálta a hibát, valami drótokat húzott át a falban (fantasztikus, mit gyűjtött össze a műhelyben, a sok kacat közt!), s szerényen annyit mondott: „Ez, sajnos, csak provizórikus…”
Kálmus, más rendszerben, vagyonokat keresne! Az ügyességével, a találékonyságával, a szorgalmával, a pontosságával!
Nem szabad csodálni, ha néha nem akarja felismerni a képessége és lehetősége korlátait: hiszen én is hajlamos vagyok a végletességre!
Ó, Uram, fékezz engem! Nyugtass engem! Tölts meg szent Szellemeddel: HOLNAP PÜNKÖSD VASÁRNAP!
Elmaradtam a bevásárlással.
Ui.: Egyébként – most már kétségtelen – a bukszus nagy része nem tér magához. Az égerfám bal oldala is végképp száraz, töredezik. A legjobb lesz a halott ágakat, vesszőket eltávolítani… hogy a többi aztán jobban fejlődhessen.
Reggel nyolc óra: Felhőtlen, de szeles idő! Ahogy az orromat kidugtam… Kálmusom még durmolt. („Durmol”: ezt a szót is hozzácsatolom majd Balázs szókészletéhez!)
„A Pünkösdnek jeles napján Szentlélek Isten küldeték… megerősítni szívöket az apostoloknak…”
Bemegyek a nagymisére. Aztán Kálmiékhoz. Kirángatom az egész családot abból a kalitkából. A Jancsitól – amikor már minden beszerzési reményt feladtam – az utolsó pillanatban, tegnap délután kaptam egy sovány pörzsölt kacsát… Nem merem elárulni Kálmusomnak, mit adtam érte! Kirángatom az egész pereputtyot, frissen megsütöm nekik a kacsát. Azt se bánom, ha a Bábust is hozzák. Hadd egyen egy jó falatot, hadd részesüljön a szeretetben, ma valahogy ÉDES ÉS KÖNNYŰ A LELKEM… aztán 207kimegyünk a lankára, együtt… a ronda hétköznapok ellen itt, nálam, feltöltekeznek…
„Piros pünkösd napján mindenek újulnak, az erdők, a mezők virágba borulnak…” – Ezt fogjuk ma énekelgetni Balázzsal! Lám, újulásra ébredtem én is!
Este nyolc óra: mindent megpróbáltam. Mindent. Nem rajtam múlott. Esküszöm. Nem múlik már rajtam semmi.
Miért?????? Istenem, MIÉRT?
Megkísérlem fegyelmezetten, részrehajlás nélkül leírni a tegnap délutánt. Ott kezdem, hogy bementem, ugye, a nagymisére. Végighallgattam annak rendje és módja szerint, s bár önkéntelenül folyton összehasonlítgattam a szentbeszédet Helyapátiéval, azért jó volt. A templom zsúfolva, szólt az orgona, mindent elborítottak a virágok… Találkoztam néhány régi ismerőssel, én hülye, beszélgethettem volna, de siettem… hogy a társaságot még biztosan otthon érjem. Még ha kipattantom is megint őket az ágyból, a kacsa hírére meg fogják bocsátani!
Hát már sehol senki! De az ajtón cédula: „Ekaterinánál vagyunk.” Mire lehet ebből következtetni? Hogy lám, azért gondoltak rám! Számítanak arra, hogy utánuk megyek. S miért is ne mennék?! „A pünkösdnek jeles napján Szentlélek Isten küldeték…” – Teli volt a szívem muzsikával, csak gyorsan, csak gyorsan, az a szerencsétlen Bábus el ne kezdje az ebédkotyvasztást, nálam a kacsa már odakészítve a tepsiben, Kálmusom – utasítás szerint – a tüzet tizenkettőkor megrakja, a kacsát fölteszi, kétszer-háromszor megforgatja, nem nagy egy sovány kacsa, és sülés közben még össze is megy, de négy jó falat (a melle kettévágva és a két comb) éppen jut belőle, én leszopogatom a csontosat, Kálmus csak kását ehet… és Balázsnak külön a májat még le tudom estére sütni!
Esküszöm, csak tiszta, jó érzések, nagy buzgalom volt bennem, amikor Ekaterinánál becsöngettem… Aztán fokozatosan csúszott gyászba minden. ÍTÉLJ IGAZSÁGOS, MEGVESZTEGETHETETLEN ISTEN: miről tehetek én?!
Udvariasan fogadtak. A gyerek is. Udvariasan fogadott. A kis pofája hámlott, valami fényessel be volt kenve. „Nem adhatok puszit, mami, mert a Bábus bekente. Mert a múltkor leégett a bőröm nálad.” – „Megfogott a napocska, csillagom!” – Ankuca kiigazított: „Fölhólyagosodott. Még a válla, háta is, Anna kérem!” – „Sajnálom – mondtam –, majd máskor jobban vigyázunk. Pedig Niveát is használtunk.” De a Bábus nem 208hagyta a témát lezárni. Ilyen itt, nála, a gyerekkel nem fordulhatna elő! Ennél ő elővigyázatosabb, az óvodában, ahol százötvennél is több gyerekért felelt, ezt ő megtanulta… Erre én (védekezve): persze, hogy itt nem égeti le a nap, mert egyrészt ide se süt, másrészt bent kucorognak a szobában… ami legalább olyan egészségtelen! Persze, én ezért őt nem kárhoztathatom, hiszen a rossz lábával nem is vállalkozhatna nagyobb túrára…
Bábus erre felcsattant, neki semmi baja, ő régen kiheverte a betegségét, nyáron még időszaki ügyeletet is vállal az óvodában, ellenőrzést… ő nem érzi magát csökkent értékűnek! Ankuca rászólt, hogy senki se állította, hogy csökkent értékű, „Anna kérem” csak azt ismételte, amit ő szokott kifogásnak felhozni! Bábus nekitámadt: „Te még véletlenül se védenéd meg az anyádat!”
Kálmi lenyomott egy székbe, és ujját a szájára téve jelezte, hogy hallgassak. S én hallgattam. Engedelmesen. Vártam valami kedvező váltásra.
Percekig nem szólt senki egyetlen szót sem. Balázs otthagyott minket, szöszmötölt a játékaival. Oldani akartam a hangulatot: „Kedveseim, pünkösdvasárnap… örömünnep. Ne veszekedjünk ilyen kicsinységeken.”
Bábus erre elővette a cigarettáját, rágyújtott. Egyenesen az arcomba fújta a füstöt. Pedig eltiltották tőle! Azt kérdezte, gúnyos-keserűen, ugyan mitől örömünnep ez a pünkösd? Én meg – ahelyett hogy a provokatív kérdés elől kitértem volna – boldogan belekezdtem a magyarázatba. Még a Bibliából is idéztem. Próbáltam a „lángnyelv”, a „szellem”, a „megnyíló egek” szimbolikáját köznyelvre lefordítani…
És akkor Ekaterina felállt, elnyomta a csikket, és azt mondta nevetve: mulatságos, amikor egy felnőtt nő, aki már jócskán benne van a korban, ilyen zagyvaságokban hisz, és még lelkesen terjeszti is!
Ezt engedte meg magának! Az unokám előtt. Aki előjött a sarokból, és megrendülve rám nézett. Hát az ő mamija zagyvaságokat beszél? A mami?!
Én is felálltam. Magamhoz húztam Balázst, és nyugodtan, határozottan idéztem Máté evangéliomából. Magyarul.
„Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket… Én vagyok a hibás, bocsássatok meg, hogy erről beszéltem…”
Kálmi újra lenyomott a székbe. „Anyuka, anyuka, nem szoktál te ilyen patetikus lenni…” – Ankuca viszont tárgyilagosan megjegyezte, 209szintén magyarul, amilyen az adjon Isten, csak olyan a fogadj Isten. Bábus erre kontyon legyintette, beszéljen az ő házában tisztességes román nyelven, amit mindenki ért, ne magyarul sértegessék, annyit, hogy „disznó”, még ő is megért, egyébként Ankuca az, aki belekeveredett a korpába…
Én – részben Ankuca védelmében – felvilágosítottam, én ugyan a fajtájára semmi célzást nem tettem, mint most ő, sértő szándékkal, de ha nem tudná, itt rajta kívül valóban mindenki magyar, még Ankuca is félig, a férje után… S arról nem tehetek, hogy nem érti a jelképes beszédet!
Erre aztán elszabadult a pokol! Ekaterina teljesen kifordult józan önmagából, ordított, üvöltött, hogy a magyarok ████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████… Nem. Nem akarom ezeket a vádakat leírva látni. Nem akarom, még most se, hogy ezek a szörnyű szavak az ő buta fejére hulljanak vissza…
Amikor kiüvöltötte magát, s látta, hogy mi – mind a négyen – csak állunk sápadtan, halálra váltan, megint rágyújtott a cigarettára (a kézfeje reszketett), egyet-kettőt szippantott, s már normális, bár rekedt hangon azt mondta, mindezt nem nekünk, nem nekem szánta személy szerint, ránk ez tulajdonképpen nem is vonatkozik, de neki sincsenek kötélből az idegei… egyszerűen arról van szó, hogy neki is joga van beleszólni az unokája nevelésébe… és ami nem tetszik, azt kifogásolni.
Uralkodtam magamon – hej, de nehezen! A jogait senki se vitatja. Csak hát vannak örök érvényű igazságok… végig se hagyta mondani! Ez az, kiáltozott megint, ami a legjobban ingerli! Hogy én „kinyilatkoztatok”! Ugráltatom az egész családot, és mindenki nekem parírozik.
Kérdem én: meghívhattam őket, ebben a helyzetben?! Kacsasültre, mindenkit, ahogy szegény anyám szokta volt mondani: „zusammen…”?
Annyi jó modor nincs ebben a teremtésben, hogy mindezt legalább ne a saját lakásában csinálná, a vendéggel…! És a gyerek előtt! Hát lehet közös gyékényen árulni vele?!
Kálmi szaladt utánam a lépcsőházba. „Ne vedd a szívedre, anyukám… holnapra visszaszívja. Kezeskedem.” „Te csak ne kezeskedj semmiért, édes fiam! Ha te nem így nősülsz, mindez most nincs!”
Kálmus azt mondja, félreérthető volt a bibliai idézet. Ne feledjem, Ekaterinának nincs semmiféle vallási háttere. És egészen más kultúrtörténeti körhöz is tartozik. Azonkívül kár volt a végén Kálmit okolni.
Igaz. Kár. Mert eső után köpönyeg.
210Megettük egy ültő helyében, kettesben a kacsát. Kálmus szerint mindenben van valami jó, ez egyszer nem a háta és a püspökfalatja lett a miénk. Nem cinizmus ez?! És szabad volt Kálmusnak kacsát enni? Az ő gyomrával? Igaz, dupla adag Almagélt ivott előtte…
ÉS MOST HOGYAN LESZ TOVÁBB? MI LESZ A BÉKESSÉGGEL?
Nem tudom Ekaterina viselkedésén túltenni magam. Micsoda primitív modor! A vendéggel! Valamikor itt, Erdélyben, szent volt a vendég. A földrajztanárunk mesélte a líceumban. Volt, aki egy-egy kúrián hónapokig elvendégeskedett, mégsem utálták ki… mindenki ismerte egymást, valami furcsa rokoni érzület uralkodott, a vér szerint idegenek között is, állítólag itt még az egyébként megalázó úr-szolga viszony is familiárisabban alakult… és a társalgásban egészséges, száraz humor járta… Mi maradt meg ebből? De mi is maradhatott, ha egyszer szétverték a feltételeket? Hogy lehet vendégszeretet ekkora nyomorban és gyanakvásban? Hogy támadhat fel az ember-rokonság nyájas tudata ebben az uszító közegben? És kinek van ereje megtaposva is a tréfára?
Talán Ekaterina se volt mindig ilyen. Amikor még másutt élt, férjestül-gyerekestül. Talán a körülmények kényszerítették fokozatos torzulásra. Mint annyi mást. Nemcsak románt. Bizony, magyart is.
Ezért olyan fontos, Balázsom, a példa. A már-már ellehetetlenülő erényekhez való hűség. Vendégszeretet, rokoni nyitottság, élcelődés az olykor komor sorson… teljességét ezeknek magam is már csak hírből ismerem, nyomaiban azonban tapasztaltam még. Ezt a keveset aztán őrzöm – őrizzük jó Kálmusommal – foggal-körömmel, hogy neked, neked aztán, fakó életem reménye, továbbadjuk… Te fogod, ti fogjátok mindezt újra felvirágoztatni – a jég alatt hibernált csírát újra kiolvasztani… Az én szerepem a példa. Nem süllyedhetek alacsonyságba. Sudár Lukács unokája, boldogtalanul halt Sudár Demeter maradéka vagyok – ó, sokkal inkább az övék, mint a soha meg nem gyökeredző anyám lánya…
Meglátod, te is így leszel: az ösztöneid, a lelked, a szellemiséged kiválasztja majd a meghatározót. Azt, amihez igazán közöd van.
Ebben hiszek. Ez éltet. S ezért nem akarom, hogy bennem valaha is csalódhass. Nem akarom, és nem is engedem. Más olyan, amilyen. De én a saját normáimhoz igazodom. ÁMEN.
Azt azonban el sem tudom képzelni, a következő lépés mi legyen. A gyakorlatban.
211Kálmus már hajnalban nekiesett a kerítésjavításnak. Az ingét is levetette, pedig ma hűs a szellő. Egy nap alatt akar elvégezni mindent… Szereti, ha közben nézem. S szereti, ha ezt-azt a keze alá adogatok. Így aztán lebzselhetek körülötte!!!
Kálmus azt mondja, ne fussak utánuk. Nekik kell jelentkezni! De hát nem Kálmiék bántottak meg!
Nem vagyok kisinas! Kálmus megérthetné! Bizony, lecsaptam a pillanatszorítót és a harapófogót. Hatszor ugráltatott egy délelőtt leforgása alatt! Ezt hozzam, azt hozzam… Tudnám, mi olyan sürgős ezen a kerítésen? Sokkal sürgősebb dolgok vannak… Például a feleslegesen fölfeszegetett padló a kisszobában… Ki fogom törni a bokámat! De csak a kerítés, a kerítés…!
NEM AKAROK IGAZSÁGTALAN LENNI
Kálmus mégiscsak egy angyal. Ma délután kettőkor letette a szerszámot (pedig még tizenkét léc hátravan), lemosdott tetőtől talpig hideg vízben, felöltözött, és rejtélyesen azt mondta: „No, asszony, megyek a lányokhoz…” Három óra alatt meg is fordult, sikerült beszélnie Ekaterinával, aki állítólag egészen higgadt és normális volt, s „őszinte megbánásról tett tanúbizonyságot” (Kálmusom szertartásos fogalmazásában). Azt üzente, bocsássak meg neki, az egész félreértésnek az volt az oka, hogy mindketten nagyon szeretjük ezt az aranyos gyereket… neki különben is ilyen a természete, hamar fölforr, ilyenkor hagyni kell, mert ilyenkor még a józan csitítás is ellenkező hatást vált ki…
Kő gördült le a szívemről! Sosem voltam haragtartó! Jobb a békesség. A gyerek érdekében. A gyerek érdekében még nyelni is hajlandó vagyok – csak azt nem tűröm, ha a gyerek előtt pocskondiáznak. Én ennyire sose ragadtatom el magam, pedig nekem aztán lenne mit kifogásolnom Ekaterinán…
Mi a tanulság? Okosabb kerülni egymást. A köröket nem lehet összekötni. Hiába. Számtalanszor megkíséreltem: csak ütközés lett belőle. Helyesebb a kölcsönös távolságtartás. A jövőben ennek a taktikáját kell módszeresen kidolgoznom: hogy Ekaterinát se sértsem, de egy tapodtat se kelljen az elért eredményekben hátrálnom miatta.
212Kálmusom egyet felejtett el: Kálmiékhoz is beugrani. Holnap vasárnap. Most várjak vagy ne várjak?!
Azért azt elvártam volna a fiamtól, hogy a múlt vasárnapi jelenet után ha nem hétközben, de legalább ma kiszaladjon, „édesanyám, ne búsulj, szeretünk, egyetértünk…” Farkas ilyet sose mulasztott volna el. Farkasban volt empátia.
Fáj a derekam. Egész nap Kálmus mellett segédkeztem. Készen van a kerítés. Télig megint kitart. Aztán jövőre kezdhetjük elölről…
Fáradt vagyok. Fizikailag is, lelkileg is.
Hogy rogyjon rájuk az ég! ████████████████████████████ Útlevélügyben semmi. Pedig már letelt a hatvan nap! De most megtaláltam a szimpatikus milicistát. Azt mondta, ez jó jel. A halogatás.
Kálmus Histodilját is elhoztam doktor Steibtől. Azt kérdezte, nem fogy-e Kálmus. Nincs otthon mérlegünk, próbálok szerezni. Erre nem is gondoltam. Hogy esetleg fogyhat. A fogyás rossz jel volna! Bár a kacsát úgy bekapta, hogy meg se kottyant a gyomrának. És semmi fájdalom, azóta se. Steib csak rutinkérdést tett fel. Nem kell rémeket látni. De azért nem bánnám, ha túl lennénk a vizsgálaton! Steib június 29-re jegyeztette elő – tehát az utazást mindenképpen júliusra vagy augusztusra kell terveznem.
Tavaly nyáron Balázst már június elején ideadták. Az idén még semmi sincs tisztázva. Ideje a sarkamra állnom.
Tegnap volt Ankuca huszonhatodik születésnapja. Kapóra jött! Kálmusommal együtt mentünk be fölköszönteni. Vettem neki egy csíkos blúzt, válltömővel, legalább az alakját kiemeli.
Ankuca igazán helyes volt, azt mondta, meg sem érdemli, mert nem látogatott meg a múlt héten, ámbár az anyja durvaságáról ő nem tehet… Én azt mondtam erre, tulajdonképpen sajnálni kell őt, nem elítélni, ez is jólesett Ankucának, bólogatott, bizony, a magány, a visszavonultság a jellemben nagy kárt okozhat! Ráhagytam. Nem fejtettem ki, hogy ezzel nem értek teljesen egyet: merthogy jelleme válogatja! Nehogy prédikációnak hasson, inkább hallgattam.
Kálmi egy kicsit később jött haza a gyerekkel, én lökdöstem oda Balázst az anyjához, súgtam a fülébe egy köszöntő versikét (Weöres Sán213dor!), Ankuca még el is sírta magát… Kálmi csupán virágot hozott, mivel – Ankuca később elpanaszolta – napról napra élnek, Kálmival ott tolnak ki a Combinatulban, ahol tudnak, most már rendszeresen visszatartanak a pénzéből egy bizonyos százalékot… Ankuca azt is elárulta, hogy vasárnap már Bábus adott nekik kölcsön, másképpen nem tudták volna a közüzemi díjakat kifizetni.
Egymásra néztünk Kálmusommal – nyitottam a táskámat. Ezer lej nem sok, nesztek, ezt nem kell visszaadni… Kálmi dühöngött Ankucára, minek jár el a szája, de azért a pénzt eltették. Ankuca hozott a Kollektívából valami száraz kolbászfélét, a lelkünkre kötötte, ki ne kottyantsuk, mit ettünk, mert ő ezt bizony az elnök protokolljából lopta!
„Anyu, te lopsz is…?” – kérdezte Balázs, inkább büszkén, mint megbotránkozva, no, magyarázhattam neki, nem úgy kell ezt érteni, anyuka tulajdonképpen drágán megfizette, csak a gonosz és ostoba emberek elzárták előle… Kálmus persze megint nem tudta magát türtőztetni, jól belakott a kolbászból – aztán én aggódhatok!
Kellemes este volt – várakozáson felül sikerült. Tartottam tőle, hogy betoppan Ekaterina a lányát ünnepelni, de Ankuca megnyugtatott, az anyja vasárnap üli meg a születésnapot… „Ugye, Anna kérem, megérti – Ankuca hízelkedve átölelt, amikor látta, hogy az arcom hirtelen elborul –, megérti, ez kivételalkalom… s felveszem az új blúzt…” – „Jó – mondtam, de mindjárt ütöttem is a vasat tovább. – Édes Ankucám, ez természetes! Viszont beszéljük meg, mikor hozzátok Balázst. Konkrétan. Nyári szabadságra. Nekem csak az az egy hónap lesz foglalt, amikor Farkashoz utazom, valószínűleg július vagy augusztusban…”
Kálmi is, Ankuca is helyeseltek. Persze, persze beszéljük meg. De előbb egyeztetik vasárnap Bábussal. Aszerint, hogy ő mikorra vállalta az óvodai szolgálatot. „Beosztjuk – mondta Kálmi. – Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy a két hét szabadságomat végre a saját kölkemmel tölthessem…”
Helyes. Helyes a beosztás. Mindenkinek az a legjobb, ha előre és biztosan tudja.
Ui.: Voltam a kistemplomnál, alkonyatkor. A tábla még mindig kint lóg: betegség miatt zárva. Mintha valami vegyesbolt volna. A lakás lepecsételve. Ahogy az ablakon át bekukucskáltam: már semmi sincs benne, semmi személyes. A kalap se, sál se… Csak a plebániához tartozó, nyilván alapbútorok. Mikor ürítették ki? És ████████████████████████████████████████████████ ████████████████████████████████████████? És █████████████████████214█████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████████████████████?
Helyapátit █████████████████. Másképp ████████████████████████████████ ████████████████████████████████████. Hol lehetne kockázat nélkül érdeklődni?
Képtelen vagyok FEGYELMEZETTEN (!) fogalmazni… Aztán huzigálhatom kifele… Bár attól tartok, nem vagyok ebben eléggé következetes. Bent marad olyan is, aminek végképp nem kéne. S hirtelen gyávaságaimban talán a teljesen ártalmatlan szövegeket is kihúzom.
CSAK A SZŰZ FEHÉR PAPÍR az egyedül biztonságos. Lehetőleg vízjel se legyen benne, mert még abból is kiolvassák, hogy ████████████████████████████████████████. Nagyon feldúlt a kifosztott plebánia látványa. A tehetetlenség. Ha velünk történne valami, értünk se tehetne senki semmit. És ha Balázs…? Én mit tehetnék, a gyakorlatban, Balázsért? Itt mindenki ██████████████████ és velünk ████████████████████████████████████████ ████████.
Félek. Semmit sem volna szabad leírnom. Semmit sem volna szabad kimondani. De még gondolni se volna szabad ██████████████████████. Úgyis ez a céljuk. A gondolatot is megbénítani.
Kálmus ma egész délelőtt ki-be mászkált a házból. S ami teljességgel szokatlan, eleresztette a kilincset, s becsapódott az ajtó. Egy darab fal mindjárt le is mállott. Megpróbáltam kikapcsolni magam, leültem a napló mellé, de akkor meg azt kifogásolta! Irigyli a türelmemet, képes vagyok óraszámra egy helyben ülni és firkálgatni! Csak azt tudná, mit írok olyan buzgón! Hogy még arra se érek rá, hogy vele beszélgessek…
„Igazságtalan vád, Kálmusom – mondtam –, hiszen te vagy az, aki a szavaktól valósággal menekül… te vagy az, akivel nagyon is nehéz jóízűt beszélgetni…” – Erre azt mondta, ő csak a terméketlen lamentálást kerüli, de értelmes dolgokról igenis szívesen bocsátkozik „eszmecserébe”… „Az a kérdés – jegyeztem meg keserűen –, hogy kinek mi az értelmes dolog… mert nagyon szomorú, ha az ember beleveszik a praktikumokba, s összetéveszti az eszközt a céllal…” – De csak nem hagyta abba! „Mutass nekem olyan célt, Annókám, amihez nem kell eszköz… Az eszköz talán nem fontos?” – „Fontos, Kálmuskám. De nem a legfontosabb! A te gondolatvilágodat például egy ócska zár megjavítása képes teljes egészében lefoglalni. Nekem – a legmocskosabb kétkezi munka közt is máson jár az agyam…”
215Azt hiszem, helyesen érveltem. Hogy megértessem: nem a szüntelen tevékenység ellen tiltakozom, hiszen magam is benne élek, csak az abszolutizált aprómunkát érzem önmagában kevésnek. Szellemileg kevésnek. (Balázs, ezt te fogod majd igazán megérteni!)
Kálmus mindenesetre gyorsan takarodót fújt (pedig végre kezdett a szóváltás izgalmas lenni!), s kijelentette, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én, hogy egyszerre két síkon képes működni… Tökéletes?! Ne szégyeníts meg, Kálmusom! De legalább törekszem rá. Nincs lehangolóbb, mint a vegetatív élet…
Kálmus ezt magára vette. Szándékom ellenére. S harminc év óta először kifakadt, hogy ő jól tudja, nekem nem hozzá kellett volna feleségül mennem… ő hozzám mindig is szürke volt… szamárként választottam, mert a láthatáron ló éppen nem akadt…
Úgyhogy a végén még én engesztelhettem, ezt az ostobaságot verje ki a fejéből! Engem pedig ne piszkáljon azért, mert kedvem és lelki szükségletem szerint ebbe a füzetkébe írogatok, ó, nem „órák hosszat”, hol van nekem arra időm, nagyon ritkán ragad el a tollam…! S még mindig jobb, mint holmi pótcselekvés. Ezt Kálmus megint elértette. Majdnem kiabált. Pótcselekvés?! Legközelebb csináljam meg a kerítést, a villanyt, az ásást egyedül… S ez tán nem pótcselekvés? Ez az irkafirka?
Teljesen ki volt fordulva a jobbik énjéből. Én meg hirtelen elcsendesedtem. Abba a mély verembe megint bekerültem. Ahova nem érdemes beszólni, ahonnan nem érdemes kiszólni. Csak ültem, néztem – de nem Kálmusra. Már nem hallottam a szavát. Csak azt éreztem, JOBB VOLNA NEM LENNI, HISZEN NINCS, NINCS SENKI
Bizony, Kálmus nehezen hozott vissza. Elém guggolt, majd térdre ereszkedett, hogy az arcomhoz közelebb jusson – hogy csókolhasson, érinthessen. „Tudod, mennyire szeretlek… tudod, mennyire szeretlek…” – ezt ismételte, gépiesen, sose volt változatos szókincse, de azért azt mindig (most is!) tudtam, hogy nem hazudik…
S a végén előrukkolt a farbával: bocsássak meg, az az oka mindennek, hogy nem akar továbbra is betegállományban maradni. Fogytán a gyűrűpénzünk, azt az ezer lejt is odaadtuk Kálmiéknak, könnyelműen… már eddig is sokba került az orvos. Gyűjteni kéne a ház tatarozására. Az utazás se lesz ingyen. Már nincs mit eladnunk. Ha csak a Schaffhausen órát nem, ami tizennégy éves korától ketyeg a csuklóján, s az első félévi keresményéből vette egy szász órásmestertől, aki sietősen felszámolta a boltját… Ez is nyomós indok. Az anyagiak! De van más is. Amitől nagyon fél. Hogy feleslegessé válik a munkahelyén. Gondoljak Bábus ese216tére, pedig Bábus román, és vannak „szerzett érdemei”. Mindenütt elbocsátások hírlenek. Ráfoghatják, hogy nem is akar dolgozni. Hogy szabotálja az építőmunkát. Semmibe veszi Nagy-Románia érdekeit… A gyógyszert bent is szedheti. És a diéta – bebizonyosodott a kacsa és a kolbász után – nem olyan lényeges. Ha pedig a vizsgálat huszonkilencedikén mégis kimutat valamit, ismét beteget jelenthet, mert lesz újabb „dokument…”
„Félek, Annókám… félek. Nem tudod megérteni?” Én ne tudnám…?! Ó, szegény Kálmusom! Hát áldásom rá. Úgyse tudom visszatartani.
Egy tüske azért – minden békítgetés ellenére – bennem maradt. Imént, mielőtt elaludt, erre az egy valamire vissza kellett térnem.
„Édes Kálmus… majdnem megvádoltál… hogy én téged nem eléggé szeretlek. Nem álltam-e melletted most is, a bajban? Találtál-e kivetnivalót, ahogy ápoltalak, éjjel-nappal vigyáztalak, s a kórházban is ott kotlottam melletted?” Ne vegyem a szívemre, ingerült volt, kérte újólag a bocsánatot. De azért mondott egy mondatot: hogy nemcsak akkor kell törődni valakivel, ha beteg, vagy nagy bajban van… hanem akkor is, ha a másik történetesen egészséges – akkor is oda kell rá figyelni, folyamatosan.
Ebben van némi igazság! Mindig is jobban szerettem az istápolásra szorulókat. „Ápoló”, „védelmező” – talán ez az én karizmám. Ez az egyetlen működés, ahol nem érzem magamat feleslegesnek. Ahol – a bizonyos szempontból félbehagyott – életemmel mégis használhatok…
De ezt már túl bonyolult lett volna, mentségként, jó Kálmusomnak elmagyarázni, nem is igényelte, megelégedett puha, nyugtató csókjaimmal.
Jó éjt, jó éjt…! Holnap békés, csöndes vasárnap. Kettesben.
Vasárnap megint összekoccantunk. Töredelmesen be ismerem, most én voltam a ludas. Idegesített, bármerre megyek, Kálmusom láb alatt van. S mindig ott akar valamit ügyködni, ahol én éppen ábrándozva szusszanok… De délutánra kielemeztem: az a büdös kölyök hiányzik. Ilyenkor vasárnap fölfokozottan emlékezem. A régebbi vasárnapokra. A tavalyi nyárra. Már javában itt volt… Most meg…! Kálmusom ráadásul megjegyezte, úgy látszik, a versenyt ő egy ötéves fiatalemberrel nem tudja föl venni…
217Hogy lehet összehasonlítani a kettőt? Kálmusom! Csacsi Kálmusom. Ez is más, az is más.
Valóban jobb lesz, ha visszamegy dolgozni. Csak kerülgetjük egymást, és óhatatlanul megsebződünk. Kiíratta magát jún. 10-re. Szerdai nap. Hétfőig se tudott várni!!!
Nincs meg az útlevelem. Türtőztetem magam. Csak holnap megyek be Kálmiékhoz, hogy a nyári ütemtervet fixáljam. Most már valószínű, hogy augusztus előtt nem utazom.
Vettem egy személymérleget. Kálmust ráállítottam: nyolcvanhét kiló húsz deka. Éppen, ahány centi magas. Ideális. Hetente fogom kontrollálni.
Rondán, szívósan esik az eső. Az embernek elillan a maradék életkedve.
Hosszan néztem Kálmusom után, a szitáló esőben baktatott. Egy kicsit görbe a háta. A saroktól visszafordult, integetett. Nem akarta a kocsit igénybe venni – gyűjtjük a benzint, Balázs még annyi szép ősi tájat nem látott!
ISTENEM, VIGYÁZZ KÁLMUSOMRA!
Délután: irány Kálmiék! ISTENEM, ADD HOGY
Ezt a zűrzavart nem lehet kibírni! Amit ez a Bábus – a puszta létével – maga körül megteremt…! Hát megint ott találtam az én Balázsom kuckójában. Ült azzal a fonnyadt fenekével a háromlábú széken. S én hülye, megint jó akartam lenni! Örülök, mondtam, annak, amit Kálmussal üzent… én a magam részéről azt az egész múltkorit már el is felejtettem. Hát igen, mondta, szomorú, hogy két intelligens asszony közt a dolgok idáig tudnak fajulni…
NE TEGYEN EGYENLŐSÉGJELET. Ne tegyen egyenlőségjelet. Gőgös vagyok (őszinteség), NEM VISELEM EL! De azért bólintottam. Ankuca boldogan sürgött-forgott. „Így szeretek magukat, csicsergőn!”
Csicsergőn! No hiszen! Ekaterina egyébként közlékeny hangulatban volt, elismerően nyugtázta, hogy ezer lejt kaptak tőlünk a gyerekek, de mindjárt hozzátette, ő háromezret adott, igaz, ebbe Ankuca születésnapját is belekalkulálta… Kérdeztem, hogy tud ennyit nélkülözni a nyugdíjából, hohó, mondta, ő világéletében takarékos volt, van egy kis 218tőkéje, amire Ankuca és természetesen Kálmi is, amíg rendes férjnek bizonyul, számíthat. Igaz, ezt a kis pénzt nem szeretné felesleges luxusholmikra kidobni, mellesleg a csíkos blúz jól áll Ankucának, csak a szabása extravagáns, ezzel a merev válltömővel…
Hát ez képes az én ajándékomat nyíltan lefitymálni? Fölvilágosítottam, Ankuca modern, fiatal asszony, nem kötelező, hogy zsákban-zubbonyban járjon. Érdekes – mondta erre azzal a nyújtott, gúnyos hangsúllyal, ami a sodromból legjobban kihoz –, érdekes, a divatban milyen modern vagyok, holott egyébként a gondolkodásmódom tipikusan konzervatív… a múlt században kellett volna születnem!
A legérzékenyebb pontomon szúrt megint. Ám kritizálja a külsőmet, a gönceimet; nem bánom, lemosolygom, „savanyú a szőlő”, DE A LELKEMET HAGYJA BÉKÉN!
Talán jobb lett volna valóban a múlt században születnem, elismertem neki, s a szemem könnybe lábadt, talán valóban jobb lett volna. Amikor még aránylag bőség volt itt, amikor még nem tették tönkre ezt a gyönyörű vidéket, amikor még küszködhettek a haladásért, legalább a gondolkodóink, a szüntelen jobbításért… lehetett remélni, mert az értéket ismerték el értéknek, nem pedig ezt a falanszterfilozófiát… Talán valóban jobb lett volna! Mert most aztán büntetlenül belém törölheti a sáros lábát akárki!
Nem hatódott meg – sőt ha lehet, az előbbieknél még gúnyosabban, fensőbbségesen mosolyogva (kapaszkodj meg, Balázs, ha majd ezt olvasod, mert ennél szerencsére már unalmadban kilógtál a konyhába) azt mondta, velem nem vitatkozik. Nem vagyunk egyenlő fejlettségi szinten.
Ekaterina Patrule – Sudár Annával!!! Nevetni kezdtem. Kínomban nevettem. Mit csináljak vele? Mit csinálhatok? Ó, mennyire érvényes volt az a múltkori „disznók elé gyöngyöt…”!
Felálltam, otthagytam, s még mindig nevetve kimentem a konyhába, Ankucához. „De jókedvű maga-te, Anna kérem!” – „Az az… fenemód jókedvű vagyok, édes lányom, te se menj lélekbúvárnak!” – ezt persze nem értette… Ezek után már nem akartam semmit, még Balázzsal játszani se, hiába rángatott… Csak egyet akartam: feketén-fehéren tisztázni, mikor lesz, MIKOR LESZ BALÁZS AZ ENYÉM VÉGRE… Ankucának ugrálni kezdett a szeme, talán nem szerencsésen fejeztem ki magam ezzel az „enyém”-mel, összevissza halandzsázott, hogy még Kálmi szabadsága nem tisztázódott, Ekaterina mindenesetre csak július 1-jétől viheti el, a beosztása miatt, de jövő vasárnap (ó, nem most, jövő vasárnap) okvetle219nül kijönnek, becsületszóra, Balázsostul, s akkorra már kiderül minden… „Ráérünk, Anna kérem! Az óvodában éppen a jelenben fontos szakasz van.”
ANKUCA NEM ŐSZINTE. Eddig azt mutatta, hogy az én pártomat fogja. Holló a hollónak…!!! NEM, NEM AKAROK VÁDASKODNI. Nem akarok lesüllyedni. Nem akarok ítélkezni, megalapozatlanul, elfogultan.
TÜRELEM. Jún. 21-ig. Jövő vasárnapig.
Ui.: Kálmusom másodnapja is elégedetten tér meg a DAC-ból. Mindenki örömmel fogadta, a Rókus fiú feje fölött már kezdtek átcsapni a hullámok, rengeteg a munka, egyelőre ott is tartja a Rókus fiút maga mellett, egy csomó minden felhalmozódott, mert dönteni senki se mert… Legalább ez jobban alakult, mint gondoltuk! Nem számoltam be neki Ekaterina újabb pimaszságáról. Segíteni úgyse tud – én viszont az amúgy is agyonterhelt idegrendszerén ronthatok.
CSAK HOZZÁD FORDULHATOK, URAM. Add nekem őt vissza. Add nekem őt vissza!!!
Nem tudom, hogy fogom a holnapi vasárnapot átvészelni.
NEM TUDOM, HOGY FOGOM ÁTVÉSZELNI!!!
Reggel egy dallamra ébredtem. Ahogy Balázsra gondoltam, hirtelen egy mondat zengett fel bennem, vigasztalóan, „egy vérből valók vagyunk… egy vérből valók vagyunk…” – Egész délelőtt ez muzsikált a fejemben. Még ebéd közben is ezt nyomoztam, honnan, honnan…? Kálmus rám is szólt: „Hová merült el szép szemed világa?”
Mosogatásnál jöttem rá, hát persze, a Dzsungel könyve! Maugli és a farkasok! Az én Farkasom kedvenc gyermekkori olvasmánya! Még most is látom magam előtt a könyv kemény fedelét, a naturalisztikus ábrával: az embergyerek a vadonban, pőre testecskével, mindenféle lián közepette, a bokor alján… Hogy is felejtkezhettem el róla? Hiszen Farkas annyira szerette, még evés közben se akarta letenni, Kálmus pörölt is vele: „Evés közben nem olvasunk.” Bezzeg Kálmit ilyenért sose kellett megszidni – ezt a Dzsungel könyvét pedig kifejezetten elutasította, hiába mondtam neki, a vége jó, a vége jó… Egyszer nagy kegyesen végighallgatta, aztán biggyesztett: „Anyu, hol a jó ebben? Hol a jó? Hogy olyan gonoszak az emberek, hogy az állatok közé kell neki újra menekülni?”
Hová lehetett ez a kötet?! Már nagyon régen nem került a kezembe. Itthon nincs. Vajon Farkas elvitte magával? De hiszen tilos volt régi 220könyvet az országból kijuttatni… Megkockáztatta vajon? Balázs biztosan nagyon élvezné! Hatéves korában már biztosan. Balázsban sokkal több van ismeretlen nagybátyjából, mint saját apjából. Maugli se a saját szüleit érezte „egy vérből valónak”. Hanem akik igazában felnevelték. Bár az analógia sántít. Hiszen én ugyanaz, nem pedig egy másik faj vagyok. Mindenesetre megpróbálom Balázsnak a történetet „fejből” elmesélni. Mint a Fehérlófiát, a népmeséket… úgyis annak örül a legjobban!
Észre se vettem, és a nap java eltelt a kutakodással-kereséssel. Kálmusomat a padlásra is felzargattam – de nincsen. Ha Farkaséknál leszek, utána fogok kérdezni.
Kellemes kora nyári este van. Még sápadtak a csillagok. Lassan szemüveget kell csináltatnom, így, alkonyatkor, ha írok, a szemem egyre erősebben könnyezik. Újabb tortúra! De azért a nyár mégiscsak nagy kegyelme a természetnek.
Szabadabbnak érzem magam, sokkal szabadabbnak! Nem vagyok az „állami szolgáltatásoknak” annyira kiszolgáltatva. A napocska melegít és világít; este kilencig fütyülök az áramukra! Nyáron minden sokkal könnyebb. Akár gyalog is eljutunk egymáshoz. Ilyenkor értem meg mélységesen azt a közhelynek kikiáltott igazságot, hogy mindenkire egyformán süt az Isten napja…
„Egy vérből valók vagyunk, egy vérből valók vagyunk” – ennek a mondókának mágikus ereje van!
Még mindig nincs meg az útlevél. És semmit sem mondanak. Semmit. Kár volt tegnap Farkas gyermekkorát felidéznem. Most még élesebben fáj – mint mindig, ha a varasodást óvatlanul lekaparom a sebről –, ami vele történt, s ezáltal velem is… hogy elvesztettem. Pedig mennyit szenvedtünk együtt! Amikor mégiscsak megúszta a börtönt, és megelégedtek ███████████████████████████████████████████████████ Az egyetemre már nem vették vissza. Igaz, nem is nagyon ambicionálta. Tudta ő, hogy neki itt már babér nem terem. Készült ő a távozásra. Segédmunkákat vállalt, tessék-lássék, de ténylegesen mi tartottuk el, s csak azon imádkoztunk, Kálmi indulását a bátyja históriája meg ne torpedózza… Ha visszagondolok, Farkas az eset után szüntelen rettegésben élt. Régi barátai elkerülték – vagy ő kerülte őket. Akik ███████████████████████████████████████████████████████. Csak az két szakállas maradt hűséges, akik tavaly márciusban megkértek, hogy azt a bizonyos ártalmat221lan csomagot a pincében tároljam… A ████████████████████ meg a ██████████████████. De okosabb, ha nem emlékszem a nevükre.
Igen, igen. Farkas tervszerűen készült az áttelepülésre. A kövér, szeplős Ibolyát egy turistacsoportból egy-kettőre kiszúrta magának, meg is bolondította, két óra alatt… Olyannyira, hogy az az Ibolya visszajött ide még azon az őszön. Itt lakott az Intercontinentalban, méregdrágán. A papája valamelyik megyei vébén dolgozott. Egyéves hercehurca után engedélyezték a külföldi állampolgárral kötendő házasságot… de abban, hogy az áttelepülést is engedélyezik, az utolsó percig nem bíztam. Persze, Kálmus azt mondja, ebben az esetben az a verzió érvényesült, hogy örültek: megszabadulnak egy ███████████████████████████████████████████████████████. Itt semmit sem lehet előre kiszámítani. Így is több mint újabb másfél év esett áldozatul. A fiatal életéből.
Farkas megpróbálta velem elhitetni, hogy azt a kövér, szeplős Ibolyát szereti. Lehet, hogy önmagával el tudta hitetni – velem nem. Tisztességesebb lett volna, ha közli a lánnyal: ez csak névházasság. De akkor ez a lány nem állt volna kötélnek! Túlságosan csúnya volt ahhoz, hogy egy ilyen jóképű férjről eleve lemondhasson… Bár ismétlem, Farkas váltig állította, hogy ő Ibolyát voltaképpen szereti. Voltaképpen! De hát hogy vessek rá követ, ha azt se tudom, mi történt aztán Magyarországon? Hogyan és miért vált el szinte azonnal, s ki az a Nárcisz, akit elvett, úgyszintén pánikszerűen… Hogy lehet ilyen távolságból, látatlanul, ítélkezni? Majd személyesen mindent megtárgyalunk, engem nem tud ő becsapni… Kálmust talán igen, de engem nem. Az én „vallató szememet”. Hogy az ő szavait idézzem.
Egy biztos: amit lehetett, fölpakoltuk neki. Ha már újat nem vihet, vigyen mindent, ami a vagonba belefér… Magyarországon sincs kolbászból a kerítés. Hogy mennyire nem, arról hírt hozott az a budapesti, az a valamilyen Ambrus, azon a tavalyi nevezetes november ötödikén… Annak idején még leltárt is készítettünk, mi minden került ki a házból: anyám aranykeretes barokk tükre, a nagyapám fekete, faragott könyvszekrénye és íróasztala, az egyik perzsaszőnyeg (anyámé), kristálycsillár, ami sose volt ebben a házban felszerelve, nem illett az ide soha, és a húzott klöplifüggöny se… és sorolhatnám tovább. Átvándorolt anyám szinte egész ágynemű stafírungja, amit szintén sose húztunk fel, mert „jó lesz az majd újra Budapesten…”. Még szerencse, hogy az almazöld damasztot, Balázs kedvencét, megmentettem…
Félreértés ne essék (nehogy azt hidd valaha, Balázsom), nem Farkas akarta ezt a nagy „fölpakolást”. Mi akartuk. Én akartam, hogy ha már 222hazát nem adhattam neki így esett, legalább ezáltal vegye körül a múlt… az emlékei. Hogy ne feledjen. És hogy az új életét ne a semmiből kezdje. Ő csak egyvalamit kért: Lukács nagyapó egy kissé fölhólyagosodott olajportréját. De éppen az az egy, amit megbántam, hogy odaadtuk. Ezt kellett volna megőriznem. Balázsnak. Ezt a komoly, mégis derűs, besötétlett arcot – egy nyilvánvalóan harmadrendű, alkalmi festő művét, amin nagyapa olyan ruhában feszített, amiről ma már nem eldönthető, ünnepi viselet volt-e, vagy ezt hordta természetszerűleg a mindennapokban is…?
Egyáltalán: Lukács nagyapó, ki voltál? Azon kívül, hogy a tied volt egy darab erdő vagy csak te gondoztad… ki voltál tulajdonképpen? Nem lehettél túl vagyonos, 18 után biztosan nem, mert akkor nem megy át „az anyaországba” szerencsét próbálni egyetlen, kései fiad… hogy aztán onnan jöjjön vissza reményeiben csalatkozva állásért, egzisztenciáért, negyvenben, megint ide…! De túl szegény se lehettél. A tárgyaid és a ház elárulják. Ha nem is „kastély” – de mindig a legszebb ház volt a környéken.
És mire kellett neked az a nemes, faragott íróasztal? Mit írtál mellette? Voltak-e feljegyzéseid? Feljegyzéseid, amelyeket azzal a buzdulattal írtál, hogy majd én… a te unokád elolvassa…? S aztán mind-mind megsemmisült, vagy éppen ██████████████████████.
Hova tűnt az életed, Lukács nagyapó?
„Mi hát az élet? – enyésző füst és pára…” – Ki mondta? Mikor mondta?
Elkalandoztam megint. Lehet, hogy ezt a képet visszakérem Farkastól! Csak nem fogják átengedni a határon! Pedig Balázsra akarom örökíteni. Ha már annyi minden mástól (még születése előtt!) szándékom ellenére megfosztottam.
A házat azóta se tudtuk újra betölteni bútorral. „Szellős, tágas…” – Kálmusommal ezzel vigasztaljuk egymást. Ami a legszükségesebb, megvan. A stílustöréstől pedig mindig irtóztam. Az az egy-két szék, a konyhaasztal, a cipőszekrény, a műanyag keretes tükör, amit muszáj volt beszerezni, a környezetből így is gusztustalanul kirí…
Ezt a térdeplőt megtartottam. Amin írok. Jelen soraimat is. Ettől én életemben meg nem válok. Bársonyát nagyapám térde koptatta – valamikor mohazöld, ma már inkább hamuszürke, puha bársony. A felső része – ahova az imára kulcsolt kéz és a két könyök szokott kerülni – az átlagosnál szélesebb, és a belső oldalán keskeny pereme van. Gyönyörűen el tudom rajta helyezni ezt a füzetet, mert a perem megakadályozza, 223hogy a kissé lejtős falapról lecsússzon… Ráfér a petróleumlámpa és a gyertya is. A zsámolyrész fölötti üres térbe pedig beillesztettem egy széket. Kálmusom a szék lábai közül kifűrészelte az oldallécet, ezáltal a zsámoly nem akadályozza. Egy kicsit eklektikus alkotmány. De EZ FELEL MEG LEGJOBBAN A CÉLNAK. Hiszen az írás is ima.
Kálmi – ahányszor ezt az átalakított térdeplőt meglátja – nem mulasztja el megjegyezni, hogy minden értékes darab Farkasnak jutott. Nevetséges! Ő ugyan hova vitte volna? A kalickába, a panelba? Kálmi azzal érvel, hogy végül Farkas is lakótelepre került, s kíváncsi, vajon az „ősi” bútorokból mit tartott meg…? De ő erről személyesen sose fog meggyőződni, mert őt, őket Farkas még illemből se hívta eddig… „Ami késik, nem múlik” nyugtatgatom, egyelőre mi, szülők, se jutottunk odáig…
Farkas szereti az öccsét! Mindig üdvözli. Csak nincs köztük lelki rokonság. Nincs meg az a bizonyos, vérségi köteléknél is erősebb kapcsolat.
Nem szeretném, ha Kálmi bármikor, bármit a szemünkre vethetne. Hogy kivételeztünk. Hiszen őt sem engedtük ebbe az enyhén szólva kérdéses házasságba üres kézzel! Egy évre eladósodtunk, amikor bebútoroztuk, csupa új bútorral, azt a másfél szobát. Költöttünk volna mi szívesen az esküvőre is. Farkaséra is, Kálmiéra is. De mindkettő siralmas volt. Egyik is, másik is a maga módján siralmas. Farkas az egyházi szertartást elhárította, azzal az indokkal, hogy minél kisebb a hűhó, annál kevésbé köthetnek bele utólag, de szerintem azért nem esküdött templomban, mert tudta már ő, úgysem Ibolya a végleges… Nárciszt bezzeg már pap elé vezette! Ankucáék meg… ezt már említettem, úgy surrantak be Helyapátihoz, utcai ruhában, teljes titokban… Ankuca három szál rózsaszínű dércsípett őszirózsát szorongatott a már enyhén domborodó hasán… A tanúkat azóta se láttam, Ankuca „megbízható” barátnői, tíz perc alatt összeütötték a szertartást… jaj, csak Ekaterina meg ne tudja, hogy az ő „fölvilágosult”, „elvhű” leánykáját mire vették rá ezek a ███████████████████████████████!
Ennek ellenére tárgyilagosan meg kell állapítanom, Ankucától szép volt, hogy Kálmi kedvéért vállalta. Kálmi pedig – gyanítom – az én kedvemért. Kálmi túlságosan hajlítható. Nem az az ember, aki a fölismert igazságért meggyőződésből kiáll…
Balázs, ítéld meg majd: azért egy lónak is sok lett volna, ami engem (minket) szűk fél év leforgása alatt ért… Akárhogy is, két fiút vesztettünk. Az egyik nyár végén ment el végleg, a másik késő őszön vált külön tőlünk. S jóformán gyerekfejjel hajszolták mindkettőt a házasságba. Te, Balázsom, ne tegyed! Téged már nem foglak engedni!
224Ma egy kicsit elszaladt a tollam. Pedig még írni akartam egy levelet is Farkasnak. Az lehetetlen, hogy ne kapjon meg egyet se! Kálmus is azt mondja: itt semmi sem biztos. Lehet, hogy hónapokig elkobozzák, aztán hónapokig nem… De nagyon fájnak az ujjaim. A fagyás – úgy látszik – sose gyógyul meg véglegesen.
Nem szabad ennyit írnom
A levelet megírtam. Fáj a kezem, ma már pihentetem. Kifejeztem reményemet, hogy a hatóság az engedélyt csak adminisztratív torlódások miatt halogatja. Alig várom, hogy Kisannát lássam! És nyugodtan válaszoljon, az csak rémhír, hogy itt bárki felbontaná… Ravasznak kell lenni! HÁTHA… Kálmus betegségét meg sem említettem, valójában csak mint tavaszi gyengélkedést adtam tudtukra.
Ma ráparancsoltam Kálmust a mérlegre – mert nem akart enni. Június 9-én kb. nyolcvanhét kiló és húsz dekát nyomott. Ma a nyíl egy hajszállal a nyolcvanhét alatt maradt… Persze, ezen a mérlegen nem lehet pontosan, dekára mérni. De akkor is…! Kálmus azt mondja, ne csináljak magamnak izgalmat, mesterségesen… Neki egészségileg az égvilágon már semmi baja. Az más kérdés, hogy odabent megint terítékre került valami, amivel engem nem fog terhelni, mivel úgysem értek ezekhez a sivár szakmai dolgokhoz… Szakmai dolgok!!! Jó Kálmusom, hát vannak itt szakmai dolgok, elválaszthatóan a ████████████████████████████████████████████?
Ui.: Nem tudom, nem lenne-e biztosabb mégis, ha Farkasnak szánt levelemet megint rábíznám valakire? Gyanús nekem, hogy még tán az üdvözlő táviratunkat se kapta meg, pedig Kálmi esküszik, személyesen adta fel, a mi nevünkben is, még április közepén… Mindenesetre holnap kisétálok a Szentháromság térre. Főszezon van, a buszok egymást kerülgetik – aztán majd meglátjuk…
Megfogadtam, Balázsom, hogy őszinte leszek… Én ma rettenetesen csalódtam egy hitemben. Balázs, én már nem tudok franciául beszélni. És alig értem. Egy lyoni busz parkolt éppen – a szívem megdobbant: franciák…! A levelet nem vettem elő a táskámból, előbb kontaktust akartam teremteni, megint egy szimpatikus, magam korúval, ki is néztem egy helyes, vászonnadrágos asszonyt. A meglepetés akkor ért, amikor 225odalépve azt még meg tudtam kérdezni, Lyonból jönnek-e, és meddig maradnak Erdélyben, de amikor az asszony hirtelen gyorsasággal és bőven válaszolt – láthatóan informált és információra várt –, egyszerűen leblokkoltam. Nem voltam képes a szövegét követni, a szavak végét elnyelte, a mondatokat fölpörgette – mintha gépfegyvergolyókat röpítene a szájából szegény bárgyú fejemhez…
Nem, ne túlozzunk, egy-egy szót azért elcsíptem, valami halvány összefüggés is földerengett, de hol van ez attól, Úristen, hol van ez attól a szinttől, ahol én valaha álltam! A nő meg csak karattyolt, én bólogattam, ő kérdezett, én feleltem valamit, és akkor észrevettem, hogy amit kinyögök, az sem érthető! Ettől a maradék biztonságomat is elvesztettem, valósággal menekültem onnan…
Balázs, én valaha francia nyelven írtam naplót, és eredetiben olvastam a francia klasszikusokat… Még ma is hibátlanul idézek…
Balázs: ennyire el lehet valamit felejteni? Vagy nem is volt igazi tudás? Kétségbe vagyok esve! Dehogyis adtam oda a levelet. Dehogyis mertem volna francia nyelvű magyarázatba bonyolódni! Bedobtam a postán. A kanárisárga láda oldalát megütögettem: fenn ne akadjon. Babonásan keresztet vetettem rá. LESZ, AMI LESZ. De kétségbe vagyok esve. ENNYIRE ELBUTULNI!!!
Ui.: este tíz óra. Kálmusom a délelőtti dolgokat egészen más megvilágításban látja. Szerinte én nem felejtettem, csak a gyakorlat hiányzik, ami az iskolában a tanárral és egymás közt naponta megvolt. Egy-két alkalom kéne, és újra belejönnék… nincs olyan nyelvtudás, ami ne válna passzívvá, ha nem használják. Ő a némettel járt csaknem így – bár néha tárgyalásoknál rákényszerül. A helyzet az oka. Ez a se be, se ki állapot. Amelyben egyszerűen nincs mód az „európaiságra”. Másrészt pedig nem mindegy, az a francia nő honnan származott… más például a dél-francia és más az észak-francia. Igaz. Hiszen tanultam is: a dialektusok szerepe döntő a francia nyelvben…
Egy kicsit megvigasztalódtam. Ha majd hazajövök Magyarországról, keresek egy haladó társalgási tanfolyamot. Talán szerveznek ilyet. A tudásomat egykettőre felfrissítem.
Balázsom, SEMMIFÉLE KUDARCBA NEM SZABAD BELENYUGODNI!!!!!
Vasárnap nem követhetek el semmi meggondolatlanságot, semmi hibát. Kidolgoztam magamban a lehető leghelyesebb és legcélravezetőbb stratégiát! Kétségtelen, hogy Ankucáé a döntő szó! Tehát Ankucára kell 226összpontosítanom. Ankuca hiú, a hízelgést szereti. Tőlem meg fogja kapni. Nem rossz teremtés – jószívvel tudom valóban, ezért-azért, dicsérni. De ez sajnos, nem elég! A háttérre, az anyjára is ügyelnem kell. Tegnap végig ezzel a gondolattal birkóztam: Ekaterina megakadályozhatja a terveinket!!! Ezt be kell ismerni. És ez azt jelenti, hogy nem lehetünk együtt a jövőben folyamatosan Balázzsal! S akkor nem tudnék rá folyamatosan hatni! EZÉRT EKATERINÁT KELL SEMLEGESÍTENI. De hogyan? Úgy, hogy – bármily nehéz – MEGALÁZOM MAGAM. Nemcsak hagyom, hogy sértsen de kenyérrel dobom vissza… Az Ige tanítása szerint. Már nem az Ószövetség világában élünk. Már nem érvényes a „szemet szemért” iszonyú törvénye. Krisztus már megszületett. Példát szabott.
Talán nem voltam eddig eléggé keresztényi. Talán túlságosan engedtem a gőgnek. Talán valóban van valami a természetemben, ami egy más típusú embert ingerelhet…
Olyan kedves leszek Ekaterinához, hogy kénytelen lesz elolvadni. Kénytelen lesz belátni, hogy velem alantas eszközökkel nem megy semmire.
A leghalványabb okot sem adhatom arra, hogy Balázst tőlem megtagadják. Ha kell, csúszom-mászom. De EZT KI FOGOM HARCOLNI.
Kálmus azt mondja, ilyet még hallani se szeret, hogy az ő büszke asszonya, „egyenes szálú kardvirágja” egy Ekaterina Patrule-színvonalú primitív teremtés előtt ezt a cirkuszt eljátssza… Most legalább megtudtam, mi a véleménye Ekaterináról! Mert eddig csak igyekezett a viszályt elkenni.
DE – KÁLMUSOM – AZ NEVET LEGJOBBAN, AKI UTOLJÁRA NEVET!!!!
Ehhez adj erőt, Uram! Holnap van a csillagászati nyár első napja. Tavaly talán éppen ilyenkor táncoltunk a tisztásunkon. Kék. Halványkék emlék. Nincs benne semmi földi. Ez égi érzés.
A dolgok biztatóan alakulnak. Nagyon biztatóan! Tegnap, ahogy ígérték, kijött az egész família (Bábus kivételével), és nyugodtan meg tudtunk mindent beszélni. Íme, a beosztás:
Júl. 1-jéig Ankuca van a gyerekkel, most kapott egy hét szabadságot. Júl. 1-jén Bábus viszi egy hónapra magához… (ezt le kellett nyelnem, így igazságos!), mivel augusztustól helyettesít az óvodában. Aug. 1-jén végre megkapom én, amíg Kálmi nem megy szabadságra, mert utána ő akarja (s ez is érthető) atyailag pesztrálni… Itt csak az a bökkenő, hogy az utazásra augusztus látszott a legkézenfekvőbbnek, de egy kis jóakarattal ezt is 227meg lehet oldani. Farkaséknál szeptemberben is aktuális a látogatásom, addigra legalább Kisanna is nagyobb lesz, többet tudok vele foglalkozni… Egy hónapon nem múlik, ha ennyi évig kibírtam!
Ez így reális. És egészen konkrét. Ezzel már lehet számolni. És ami nagyon fontos: Balázzsal a nyarat én fejezem be!!! El tudom törölni az esetleges kedvezőtlen behatásokat. Éppen ezáltal kerülök előnybe, hogy látszólag a másodvonalba vonultam!
Ankuca megcsókolt, okos asszonynak nevezett, megértőnek – most az ő anyjával úgyis csínján kell bánni, mert Ekaterina fűnek-fának azt terjeszti, hogy a veje anyja őt lépten-nyomon lefitymálja, hangosan kineveti, semmibe veszi…
„Ó – mondtam erre Ankucának –, ez nem igaz… sőt nagyra tartom a tanácsait… elvégre eléggé megtiporta őt is az élet, minek ellenkedne két szegény, már-már öregasszony?!” – Ankuca nagyon meg volt hatva, különösen amikor a piros színű spanyol bőrszandálomat nekiadtam (tíz éve volt nyolcszáz forint Szegeden!). Mikor hordok én már pirosat? Eddig összesen, ha háromszor a lábamra húztam. Igaz, Ankucát széltében egy kicsit szorítja, szélesebb a rüsztje, és az alakjához mérten bizony lólába van… De fölhúzta, sziszegve, „Anna kérem, a szépségért szenvedni kell…!”
Késő délutánig beszélgettünk, édes négyesben, Kálmi benti aggodalmairól, Kálmus gyomráról, Farkasék szaporulatáról, a Kollektíva pletykáiról, és természetesen erről a ██████████████████████████████████████████. Kálmi azt hallotta, hogy az „ott-maradás” fokozódik, ezért szigorítják az utakat, Kálmus azt mondja, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, ez is beleillik a kiirtási koncepcióba a távlati terveikbe. Ankuca pedig megint arra lyukadt ki, hogy Svédországban szeretne élni, ahol még a paraszt is kaviárt zabál, ha megkívánja… Nem akartam kiválni a társalgásból, nehogy később fölróják ezt is vétkemül. Pedig Balázs húzta a szoknyámat, cibált kifelé, az egyébként szeles szabadba… de Ankuca folyton rászólt, hagyja a mamit egy kicsit békén, most a családnak van rá szüksége… Így aztán mindössze egy kurta mesére futotta. A drágám láthatóan unatkozott, a képzeletbeli kutyánkat egzecíroztatta. Ankuca azzal kecsegtette, holnaptól egy hétig folyton csak játszanak majd… mintha azt, ami itt elmulasztódik, ott pótolni lehetne… De azért megszorongattam, az édes-sós verejtékét még este is ízlelgettem a nyelvem alatt…
TÜRELEM. MAJD AUGUSZTUSBAN ÁTVESZEM A HATALMAT.
228De azért azt is szeretném tudni, hogy lesz júliusban? Azért, mert Ekaterina magához viszi, én egy teljes hónapig nem láthatom, egyáltalán?! Vagy – múljék el tőlem ez a keserű pohár – nekem kell majd esetenként odamásznom?!
De hiszen elhatároztam, hogy a cél érdekében megalázom magam!!! Ejnye, ejnye, Sudár Anna!
Kálmus megint fogyott fél kilót. Az arca is beszürkült, újra. Nincs étvágya. Viszont fájdalma sincs.
Az éjjel hirtelen felébredtem. Mintha valaki felrázott volna. Szegény Sudár Anna, jó jel az, ha nincsen semmi fájdalma, miközben állandó a szerény, de határozott súlyveszteség?! Mit is mondott az az ostoba kis szora a kórházban? „A seb olyan helyen van, ahol a rák legritkábban fejlődhet ki…” Dr. Steib is csak a perforáció veszélyét emlegette. Ezek RÉMKÉPEK. De nem tudok szabadulni…
Ma az alimentárában rám szólt az új eladó: beszéljek románul, magyarul nem érti. Hát megmondtam neki románul is, hogy tűrhetetlenül ragadnak az önkiszolgálókosarak. Színes, mocskos műanyag szalagok, a drótra fonva-tekerve, de ahány szalag, annyifele szakadozva… az is potyog a kosárból kifele, amit véletlenül egy-egy polcról bele tudtam tenni…
Azt felelte (az egész fruska nincs tizenöt éves!), hogy ha nem tetszik, mossam ki őket. Majdnem fölpofoztam! Majdnem. Már emeltem a kezemet, amikor eszembe jutott az útlevél. Ha ez a taknyos kihívja a milíciát azzal, hogy én ██████████████████ s ez még a jobbik eset, beleavatkozhat a ██████████████████████████!
Inkább kimentem a boltból. Én ide többé be nem teszem a lábam, a személyzet úgyis fokozatosan kicserélődött. Múltkoriban egy másik taknyos lány is provokált egy cirkuszt (erről be se számoltam!), amikor egy román bátyó kétségbeesésében betörte a pultüveget. Inkább idős, mint középkorú férfi volt, közvetlen előttem állt (még jó, hogy a szilánk nem ment a szemembe!), már másodszor a túróért, s az a flegma teremtés nem szolgálta ki, „leleplezte”, a férfi pedig dührohamában azt ordította, ha kétszer áll sorba, joga van a dupla adaghoz… Hát nem kapta meg! Mindenki, akinek csak egy kis hatalma van, úgy tol ki a másikkal, ahogy akar… Itt a boltoslány is hatalom…
229No, ezentúl megyek egy buszmegállóval távolabbra „vásárolni”. Abban a boltban találtam múltkoriban egy ismerőst, alsó osztályba együtt jártunk, operaénekesnő akart lenni, most itt a konzervdobozokat pucolja. Sokra vitte! De nekem nincs jogom ezen élcelődni. Hát én mire vittem? Kálmus legalább megkeresi a mindennapit, van egy kis ügyködési tere, ha föl is bosszantják néha… csak ez a fogyása ne lenne! Kálmus a mérlegre dühös, azt mondja, lepaterolja a pincébe, ha ezzel akarom, még én is, idegesíteni!
ISTENEM, ADD, HOGY NE VÁLJANAK BE A BALSEJTELMEIM! 29-én világos lesz minden.
Alig bírok magammal!!! Miért nem eszik? Miért nem eszik?! Az éjjel azt álmodtam, hogy a fogaim péppé őrlődtek a számban. A „fog” az álomban mindig rosszat jelent. Betegséget, halált. Amikor anyám meghalt, előtte való napon álmomban két elülső fogamat húzták ki vér nélkül. De ez a mostani nem volt foghúzás! Mindenesetre valami figyelmeztetés. Valami készülődik! Ez nem babona. Ez tapasztalat.
Ma Kálmus legalább a tejet megitta. Talán a sors akarja úgy, hogy Balázs most nem lehet velünk. Annyi tejet úgysem tudnék beszerezni, ami elég kettejüknek
A tenyere is nyirkos Kálmusnak.
Farkastól érkezett levél!!! Hát ezt is megértük, kézbesítették!!! Még nem az enyimre válaszolt, azt még nem kaphatta meg, de a táviratunkat nyugtázta…
Kétségbeejtő levél. („Egyetlen édesanyám!” – „Drága jó apa!”) Pedig igyekezett tapintatosan fogalmazni. Dehát az eufémizmus neki se volt erős oldala, soha. A nagy körmondataiból a végén csak kiderül, Kisanna még mindig bent van a kórházban, ha ugyan az „egy egészségügyi intézmény lakója” körülíráson kórházat kell érteni… A gyerek túlhordás után, fejlődési rendellenességgel született, valószínűleg lépcsőzetes beavatkozásokkal fogják ezt a – Farkas által közelebbről meg nem nevezett – rendellenességet korrigálni… Miért nem ír világosan? A kis teste vagy az agyacskája hibás? És milyen mértékben? És milyen a gyógyulási perspektíva?
230A SAJÁT SZEMEMMEL ÉS MIELŐBB KELL A HELYZETET LÁTNOM… A szívem facsarodik, a befejezést talán hússzor is elolvastam, „egyetlen édesanyám, a te lelki erődre lenne szükségünk, és természetesen apáéra… nagyon várlak, tegyél meg minden megtehetőt, hogy találkozhassunk, de mielőbb. Nárcisz nagyon kimerült, Barbara most a legelevenebb. Ahogy tudsz, gyere, egy percet se halogass, hozd természetesen apát is, ha a munkája engedi… Kálmiékat ölelem, mondd meg nekik, ha egészség van, csaknem minden van! Csókol a Te régi kisfiad, apával együtt…”
Persze, fényképet nem mertek küldeni! Ki tudja, milyen a gyerek. Ki tudja, milyen borzasztóság rátekinteni…
A hír Kálmust is nagyon megviselte. Azt mondta, talán jobb, ha elsüllyesztenek minden levelet… mert a jó még véletlenül se jut el hozzánk, de a rossz megtalál rögtön…
Egyébként – túlságosan is józanul – azt hangoztatja, nemcsak a lelki erőm hiányzik nekik ott, Magyarországon, hanem a dolgos két kezem is. Arra számítanak, hogy én majd főzök, bevásárolok és felügyelek Barbarára! No, el is szégyellném magamat, Kálmusom, ha pusztán prédikálni mennék közéjük, amikor ténybeli segítség szükségeltetik… Kihez forduljon Farkas, ha nem a tulajdon anyjához?! Takarítok, mosok is én rájuk, csak egyszer már ott lehetnék!
BALÁZS. BOCSÁSS MEG. De ha a jövő héten megkapom a kiutazási engedélyt, mennem kell, még július közepén. S lehet, hogy csak augusztus közepén érkezem vissza. Balázs, élet-virág-szerelem: ÉRTS MEG. Nem tehetek a lelkiismeretem parancsa ellen. Csak két héttel későbben vehetlek magamhoz. De akkor nyugodt, nyitott szívvel!
Szegény Kisanna. Még elképzelni is borzasztó, hogy esetleg Balázs…
Az éjjel megint olyan álmom volt, hogy még most is a hatása alatt vagyok. Nem merek lefeküdni, hátha ismétlődik, pedig Kálmusom ugyancsak pislogatva hí már, holnap nehéz nap vár rá, az a gyötrelmes csőnyelés…
Egy csecsemőt láttam, de két fejjel – az egyik fej hosszú hajú, pirospozsgás és egészséges volt, a másik mint a kipukkadt hólyag, összelottyadva a vállra fityegett, és élt mind a kettő, sírt mind kettő… Jött doktor Steib, és közölte, az egyik fejet le kell vágni, meg kell semmisíteni ahhoz, hogy a másik életben maradhasson, és nekem kell választanom!!! Én meg irtózatos fájdalmat éreztem, mert az a nyomorultabbik is hozzám 231tartozott valamilyen módon, sőt – teljesen logikátlanul – az álomban ezt szerettem jobban, ez könyörgött hozzám… De hogyan veszejtsem el a másikat, a csillagszeműt, a szépet… aki egészen biztos abban, hogy a kiválasztott csak ő lehet…
Szerencsére valahogy kitéptem magam az álomból. Hajnalig virrasztottam, nehogy folytatódjon. És most az nyomaszt: mi van, HA MÉG MINDIG AZ ÉN ÍTÉLETEMRE VÁRNAK?!
Másra kell gondolni. A figyelmemet elterelni. De ez a „más” sem andalítóbb. Talán ma volt Kálmussal az utolsó olyan vasárnapunk, amikor még reménykedhetünk. Hogy legalább neki nincs már komoly baja. Hátha a holnapi diagnózis… A baj nem szokott egyedül járni. Ámbár a babonát megvetem.
Persze, Kálmusomnak az ellenkezőjét fújom: csak bátran, csak bátran, nincs mitől félni…
Istenem, Istenem. Vedd el tőlük a keresztet! Dobd át rám! Tán még cipelni is könnyebb, mint a roskadozókat tehetetlenül nézni…
Istennek hála!!! Kálmusom – négyórás várakozás után – öklendezve ugyan, de lenyelte a csövet. Doktor Steib is jelen volt, „nem engedem, hogy megkínozzák fölöslegesen”, ezt mondta, Steib egy angyal… s egyáltalán, mindenki rendes, írjuk a javukra, még a sebész is. Gratulált, „várakozáson felül” begyógyult a fekély, gyönyörűen behámosodott a helye, Kálmusnak ritka erős a szervezete…
Ideje, hogy a hipochondriáról leszokjak – hogy ott is vészt szimatoljak, ahol nincs nyoma se. Mindenesetre különös hipochondria: nem a saját egészségemet féltem, a saját (időről időre jelentkező) panaszaimat elbagatellizálom – hanem őket… Mindig őket. A szeretteimet. Akik még megmaradtak nekem ebben a rideg világban. De most fülön csíptem ezt a hibámat! Az oktalan, szüntelen aggodalmat! Belső jajveszékelést! A szűkölést! S amit felismertünk, azt már ki is tudjuk irtani… Többé ilyen velem elő nem fordulhat!
Doktor Steib az étvágytalanságra, minimális súlyveszteségre, a nyirkos tenyérre és a verejtékezésre azt mondja, ez csak idegi tünet. Amellett férfiklimax is van a világon, ha nem is olyan látványos, mint a női… Mindenesetre azért a diétát be kell tartani, csípőset, savképzőt és zsírosat (ha-ha-ha!) ne főzzek… A Histodilt fokozatosan csökkentjük, fenntartó adagja – esténként – a tél beálltáig ajánlott. Mivelhogy a gyo232morfekély hajlam kérdése, és a hajlam s vele a kiújulás kockázata megmarad. Az ősz és a tavasz a veszélyes. Erre kell ügyelni!
A délutánt azzal töltöttem, hogy az egész környéket bejártam Almagélért. Három üveget szereztem, de tartalékról is akarok gondoskodni, Kálmit fogom mozgósítani, bármerre jár, nézzen be a patikákba. A Histodilt, ahogy eddig, █████████████████████, megkaptam. Amúgy se olcsó gyógyszer, de így…! Ha azonban ez a négy doboz elfogy, nincs utánpótlás, doktor Steib figyelmeztetett. Őszre ő már… ha a levesébe bele nem köp valaki. Meg kell elégednünk az Ulcosilvanillal. De ő reméli, erre már nem kerül sor. Csak semmi feszültség, semmi idegeskedés!
Ó, ha rajtam múlik! Ó, ha rajtam múlna, bármi is! Ma már nem látom olyan szurokfeketén annak a csöppségnek a helyzetét sem. Sokat fejlődött az orvostudomány, különösen Magyarországon! S bár a babonát megvetem, valahogy a két betegség – Kálmusé és Kisannáé – bennem valahogy összekapcsolódik… Ha ez jóra fordult, jóra fordul az is!
AMÍG REMÉNY VAN, MINDEN VAN! Holnap beszámolok Kálmiéknak; Kálmi a lelkemre kötötte, az eredményről azonnal tudósítsam. S el is akarok Balázstól búcsúzni, mielőtt Bábus egy hónapra a karmaiba keríti… (Ezt csak humornak szántam!) Olyan hegyes s újabban narancsszín körme van, hogy a jó ízlés tiltakozik…
Kálmusom ül az ágyban, úgy sugárzik a képe, mint a macskának, ha a bödön tejfölt fenékig kilefetyelte…
JÖVÖK MÁR. Jön a te Annókád, csucsujgatni…
Majd holnap tárgyilagosan rögzítem. Voltaképpen semmi különleges. Voltaképpen. Csak fáradt vagyok.
Ki kell nyomoznom magamban, mitől lettem tegnap este olyan nyomott. Olyan kedvetlen. Amikor végül is terv szerint halad minden.
Négy órára mentem be Ankucáékhoz – előbb az óvodába, Balázsért, de akkorára már elvitték onnan. No, gondoltam, talán meg se lelem már, s a búcsúdélutánnak lőttek…
Rohantam a telepre, zsupsz, be a liftbe, egyenesen egy sötétzöld inges alacsony fiatalember mellé (fiatal! a fiaimnál idősebb!). Magyarul szaladt ki a számon, hogy a „hatodikra, kérem”, bólintott, értette, a hatost is megnyomta… aztán piff-paff, a tizenötös égő kialudt, a lift pedig – áram híján – annak rendje és módja szerint két emelet között megállt. Épp csak szivárgott valami szürkeség az üvegajtó felső pereménél.
233Mi tagadás, megijedtem. Ez még nem fordult elő velem, hogy egy nyavalyás liftben bennrekedek… pedig nem lehet ritkaság. Az útitársam csak ciccegett, sejtettem a kattanásból, hogy a vészcsengőt nyomkodja. Azt ugyan nyomhatod, komám, az is árammal működik! Meg is mondtam neki, most már románul, udvariasan. Nem felelt. Hallgatott. Némán álldogáltunk a sötétben, talán öt-hat perc is eltelt – és én elkezdtem még jobban félni! Hallottam, hogy szuszog – asztmásan, szaggatottan. Ide vagyunk együtt bezárva – akár a torkomnak is ugorhat. Már-már a sikoltást fojtottam vissza – de rád gondoltam, Balázsom, s ez adott újabb önuralmat… a te mamid nem hisztériázik, hanem vár fegyelmezetten. Mindenesetre a táskámat a kemény zárjával kifele fordítottam, hogy adandó pillanatban azzal üssem kupán…
És akkor a férfi hirtelen elkezdett beszélni. Nem hozzám szólt. Fröcskölve, dühöngve, őrjöngve elkezdte a rendszert szidni. Ékes román nyelven. Csak úgy. Bele a sötétbe. Hogy az a █████████████ átkozott gazember, hogy miért nem █████████████████ és █████████████████████████ és ██████████████████████████████ ████████████████████████████. Nem volt az átoknak, szitoknak se vége, se hossza – én meg mukkanni se mertem. Rúgta az ajtót, dörömbölt, hé, ti ████████████████ ██████████████████████████████████████████████████ Később állapítottam meg, hogy az egész kb. tizenkét percig tartott. Nagy keservesen azért annyit kinyögtem, nyugodjon meg, nekem is sürgős a dolgom, de mintha ott se lettem volna…
Aztán hirtelen kigyulladt a piszkossárga világítás (szerencsénk volt!), zökkentünk… A férfi megrezzent, aztán mintha elvágták volna a hangszalagjait, mondat közepén némult le újra. A levegőt kapkodva – hátat fordított nekem. Nem haragból. Nem. Csak hogy később fel ne ismerjem. Így maradt, az izzadságfoltos, zöld inges hátát mutatva, amíg az ötödiken ki nem szállt. Köszönés nélkül. És hallottam, hogy lefelé oson a lépcsőn: nehogy azonosíthassam az emeletet, ajtót…
Meg is akartam kérdezni Ankucától, ki lehetett vajon, hiszen annyira megrázó s bizonyos értelemben annyira tipikus volt, ami történt, de Ekaterinát megpillantva, épp csak megemlítettem, hogy bent szorultam a liftben. Ekaterina szörnyülködött, ezért jobb, hogy földszintes házban lakunk, mi ketten!
Kálmi is, Ankuca is, nagyon örültek Kálmus vizsgálati eredményének, a Kisanna-históriát viszont eléggé félvállról vették, Ankuca feddően megjegyezte, miért kellett a második gyerekkel annyira sietni, egy olyan 234országban, ahol van tabletta, és az abortusz se lehetetlen… Én már majdnem belekezdtem, hogy kifejtsem a véleményemet arról, hogy a védekezés és az élet megsemmisítése között lényegbe vágó különbség van, az abortusz hitem szerint bizony tulajdonképpen gyilkosság – de idejében visszafogtam magam. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy ebben a szituációban elsősorban Farkasék mellett a helyem, Kálmi megígérte, megpróbálja a szabadságát aug. elejére hozni, hogy aztán vihessem Balázst, zavartalanul…
Ekaterina fantasztikusan nézett ki: nem túlzok, de narancssárga lett a feje (a körmével most legalább összhangban!). Ankuca is kacsingatott rám (az anyja háta megett), ő maga is kiröhögte… Én meg komoly pofával megdicsértem: eredeti, modern, a vonásokat lágyítja… nem mintha indokolt volna a lágyítás, „hiszen annyira fiatalos az arca, egyébként is”…!
„Pezsgőszín!” – Ekaterina kioktatott, ajánlotta a fodrászát, kitűnően vág, még az én elhanyagolt, vadon nőtt hajamból is képes divatos frizurát kreálni…
Milyen könnyű lett volna belekötni! A nyilvánvaló ellentmondásait kimutatni. A lányáról az új vonalú blúzt leirigyli. Ő maga meg, mint egy törpepapagáj, ezzel a színnel futkos a világban…! Ohó, majd bolond leszek! Sőt! Még a fodrásza címét is elkértem…
De hát azért rossz volt nézni. Ahogy már készülődnek, pakolásznak. Ankuca rakja a kisingeket, bugyikat, a napozót a szélesebbik sportszatyorba. Ekaterina meg dirigál, mi kell, mi nem… Például pizsamát nem kért, az van nála a gyermeknek… Ettől gombóc csúszott a torkomba. Balázs és Bábus együtt alszanak – alig tudtam a képet elhessegetni. Nyilván el is sápadhattam, elszédültem, tartottam a sírást vissza. „Mi bajod van, anyukám?” „Mi bajom lehetne… az a szörnyű negyedóra a liftben…” – Ekaterina erre azt mondta, mi, magyarok mindig is el voltunk kényeztetve, a megpróbáltatásokat, nehézségeket mindig is vonakodva viseltük, a nemzeti karakterünk ilyen gyógyíthatatlanul „invidulista”. (Sic!)
Ankuca dühösen rászólt, ne beszéljen megint hülyeségeket, de én leintettem Ankucát. „Hagyd csak, szívem. Joga van a szabad véleménynyilvánításhoz. Mindenkit meg kell hallgatni, éppen az általunk folyamatosan képviselt szabadságeszmény jegyében…” – Magyarul mondtam, de Ekaterina kedvéért románul is megismételtem, még árnyaltabban. Sikerült leszerelni vele, nem vette észre, hogy tulajdonképpen kiigazítottam…
235A továbbiakban jobbára ő vitte a szót, miközben a csomagolást irányította. Fontoskodva előadta, az óvodai helyettesítésre a „felettesek” milyen hathatós érvekkel kérték: az óvodai nevelés olyan szempont, hogy a jövő érdekében egy percig sem szabad elhanyagolni, s ha már a fiatalabbak olykor önös érdekeknek engedve éppen nyáron kívánnak szabadságra menni, itt a régi gárda… A régi gárdára mindig lehet számítani!
Ankuca (aki igencsak éles nyelvénél volt) figyelmeztette, hogy amikor múlt ősszel nyugdíjazták, még az unokája kedvéért sem volt hajlandó a lábát abba az óvodába betenni… most meg munkát vállal, ugyanott…! Ekaterina kifejtette, higgadtan (a lánya értetlenségén sajnálkozva), hogy a két helyzet döntően különböző… Ő most bizonyos fokig megfigyelői, ellenőri státusban van, a tapasztalatait írásban várják az illetékes elvtársak. Erről nincs módjában részletes információt adni, még a családnak sem… S azt az óvoda végül is meg fogja köszönni, ha valaki jó szándékkal, de szigorúan a didaktikai, metodikai hibákra rámutat…
Didaktika, metodika! Másra vállalkoztál te, Ekaterina Patrule. Másra adtad a vén fejedet. █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████. Nálunk az ilyesmit így nevezik! De ezt is lenyeltem. Azt mondtam, örülök, hogy a vele esett méltánytalanságot részben jóvá akarják tenni. Hálásan pislogott.
És csomagoltak, csomagoltak! Balázs lelkesen hordta a játékait, a tőlem kapott képeskönyveket is, de ezeket Bábus szelíden kivette a kezéből, és visszatette a legmagasabb polcra. No persze, úgysem tud mit kezdeni Benedek Elekkel, a népmesékkel, az Illyés-gyűjteménnyel… Majd ha Balázs megtanul olvasni! Szándékomban van, hogy augusztusban ezt is elkezdjük! Akkor majd nem szorul senki kegyére… Isten a tanúm, ez még nem bántott!
Az bántott nagyon, amikor Bábus figyelmeztette, a „Kérdezz-felelek”-játékot itthon ne hagyja… amiben ██████████████████████████. S Balázs készségesen szaladt érte: „Jaj, ezt nagyon szeretem… ezzel annyi pénzt lehet nyerni…”
Nem szólhattam. Nem kaphattam fel a gyereket, nem futhattam el vele, el a fertőből, el a hazugságból… nem az enyém. Törvény szerint, jog szerint nem. Csak igazság szerint, szív szerint. Így hát tűrni kell. Alázatosan. Mint mindannyiunknak.
Kérdeztem, miért nem veszik a kocsinkat igénybe, Kálmus rendelkezésre áll az átszállításnál, szívesen. Nem akarják terhelni! Mindig ez a válasz. Nem akarnak minket terhelni…
236Még most is előttem van Balázs képe. Ahogy készülődött, izgatottan. Az a kedves forgó égnek állt a feje búbján, le akartam simítani, de kiszaladt a simogatásom alól, hordta, válogatta a játékait… mint a csík, siklott ide-oda.
Igen. Bevallom. Talán ez fájt a legjobban: szem- és fültanúja lehettem annak, hogy Balázs – te, élet-virág-szerelem, életem rendező csillaga – most éppoly szívesen mész Bábushoz, mint tavaly hozzám…
MEG KELL TANULNUNK OSZTOZNI – Kálmus erre int. Nem tehetünk mást. S tapintatosan ellensúlyozni, amit az ártatlan kis lelke ott méregként beszív. Hiszen Bábus nem is titkolja, hogy █████████████████████████████████, Bábus erről meg van győződve, s mivel ő maga eredendően buta, hát könnyen butítható tovább, hogy végül mások félrevezetésére is száz százalékig alkalmas legyen. Ezek nem az én szavaim. Ezek Kálmus szavai. Nem is hittem, hogy Kálmus ilyen keserű következtetésre képes… Viszont az szerinte természetes, egyébként, hogy Balázs örömmel készülődött. Minden gyerek szereti a változatosságot, és végeredményben Bábus a maga módján még a fenekét is kinyalja…
És négy és fél éves koráig? Hol volt addig Ekaterina? Amíg pelenkázni kellett, etetni, a tárgyakat kapdosni előle, mellette virrasztani… amikor a legnehezebb volt, hol volt akkor a drágalátos Bábus?
Kálmus azt mondja, értsem meg, a dolgok változnak. Édes Istenem! De mindig csak az a kevéske jó változik, egyre rosszabbra?! Uram, Istenem! Nem tudnád egyszer, csak egyetlenegyszer fordítva csinálni?
(Káromlás ez. Megütöm a számat.)
Ma már ott alszik nála. Vajon együtt alszanak…?
Ui.: Kálmus azt is megjegyezte, jellemző rám, hogy a liftben csak attól féltem, hogy az az idegen férfi megöl vagy kirabol – s az fel sem ötlött bennem, hogy meg is erőszakolhat…? Mivel az sokkal valószínűbb, amilyen vonzó és csinos vagyok! Ó, arany Kálmus…
Kálmus teljesen váratlanul kijelentette, ha törik, ha szakad, jön át velem Farkashoz, mégis. Elege van abból, hogy bábfiguraként rángassák. Hiszen a levélben Farkas – ha nem is elsősorban őt – de mégiscsak személy szerint hívta… háromszor is említette… s lehetnek olyan problémái, amikhez mégis inkább férfi kell, „még ha te is hordod a nadrágot, néha, Annókám…”. Nem tudom, mi ütött hirtelen belé, mindenesetre nekem csak jó, a határátkeléstől úgyis szorongok, jöjjön csak, jöjjön… ha engedik bentről… s ha engednek egyszerre kettőnket…
237A milícián most egy nő ült az ablak mögött, azt mondta, felesleges folyton a 60 napos határidőre hivatkoznom, a családi körülményeket is megérti, senki se emberevő itt, de nem rajtuk múlik. (Ezt már másodszor hallom!) Jöjjek két hét múlva, pontosan júl. 16-án. Megpróbál „utánaszólni”. No, sokba fog ez kerülni nekünk… a Charlie-parfümöt fogja megkapni. Milyen jó, hogy tartogattam!
Ólomlábakon jár az idő. Még jó is, hogy a mindennapi boltjárás egy kicsit lefoglal. Ekaterina ugyan – az utolsó percben, legutóbb – nyájasan invitált, hogy bármikor szívesen látnak, szerény otthonát meg ne vessem, de nem ugrok rögtön. És lelkierőt is kell gyűjtenem, hogy kibírjam. Kálmus azt mondja, ne menjek oda, részemről az mazochizmus… De még mindig tisztességesebb a mazochizmus, mint a szadizmus! Példának okául ██████████████████████████████████████████████.
Ami igaz, az igaz, ma már Ekaterináék elől fordultam vissza, gyorsan szándékot változtattam, inkább Petruhoz vettem az irányt, de nem volt szerencsém, Petru aludt, a nappali portás mondta, egész héten éjszakás volt, s ha nincs szolgálatban, már úgyis csak alszik, jobbára… Nem verhettem fel. Ez már úgysem az a kapcsolat. Mint amikor a hegyről le-leszaladt, én meg folyton másztam föl hozzá… MINDEN VÁLTOZIK.
Már éppen azt fontolgattam magamban – kedvetlenül attól, hogy a repedezett, ám hál’ istennek már száraz s legalább nem büdös házba kora délután visszavonuljak –, azt fontolgattam, miszerint meg kéne Erzsi nénit keresni Helyapáti ügyében. Többször megfigyeltem – bár nem vagyok babonás, de ez bevált –, ha nagyon erősen foglalkoztat valaki, hát a valóságban is közelest összetalálkozom vele… mintha a gondolat megképződne! És íme! Háromszor, ha körbesétáltam a templomkertet, s ott termett Erzsi néni a sarabolóval. Mondtam neki, hogy ez nagyon szép tőle, hogy a parókiaudvart, a füvet még mindig gondozzák… Azt felelte, mit szólna a plebános úr, ha betegségéből fölépülvén, mint a csáki szalmáját, úgy találna itt mindent… Kiderült, hogy már mindenki beszéli, csak én nem tudok róla, Helyapáti Brassóban fekszik, előbb Kolozsváron volt kórházban, az intenzív osztályon, most az unokahúga családja ápolja… Erzsi néni azt mondta, ő meg is látogatta, de csak az ajtóig engedték azok az ijedős népek, épp csak bekukkanthatott. Annyit látott, hogy a plebános úr megkopaszodott… nincs sehol az a szép, dús ezüst haja… Az unokahúgék nem biztatták teljes gyógyulással, nagyon öreg már a plebános úr, régen kellett volna mellé egy fiatal káplán, aki tehermente238síti… De ő (mármint Erzsi néni) szilárdan reménykedik. „De hát mi a baja? – kérdeztem. – Mivel kezelik…?” Erzsi néni lehajolt, kitépett egy tarackot a földből, úgy morogta, nem nekem, a fűnek: „Meg van az már kezelve, tubám… – S még haragudott is rám. – Hol él maga?! Hogy még ezt se tudja…?!”
Kopasz. Helyapáti tisztelendő úr kopasz. █████████████████████████████████████. Farkasnak egy tincs lett ősz a füle mellett!
Kálmusommal egyébként megint nem bírok, harap minden szavával. Ne tutujgassam, ne faggassam – neki is lehetnek rossz napjai!
Jól van, Kálmusom. Majd még örvendeznél…
No, ma reggel kivallotta, nem bírja ő magában tartani, az én szememet különben sem csalhatja meg. Botrány volt tegnap megint, de – kapaszkodj meg, Balázs! – a botrányt most ő csinálta… Kérte szépen a szabadságot aug. elejére, a levelet is elvitte (ezért nem találtam tegnap a bögre alatt!), ez nem elég dokumentnek, ez nem elég indok?! A Rókus fiú is sorompóba lépett, vállalta volna a helyettesítést újra, hiszen azóta se rakták vissza a régi helyére… De nem. Arra hivatkoztak – főként az a káderes –, hogy itt tervek vannak, ütemtervek, nem lehet szeszélyes módon mindent fölforgatni, amikor úgyis átszervezés előtt állnak, az egész országban folyik az ésszerű átcsoportosítás, ezekben a döntő pillanatokban éppen a bizonyos mértékig felelősek nem futamodhatnak meg… És az igazgató elvtárs már tavaly bekeretezte magának az augusztust, Mamaiába megy üdülni, a pihenés a vezetőknek is demokratikus joga… Bezzeg, ugye, mi is élveztük múlt nyáron Efóriát! A „vezérkarból” valakinek maradnia kell. Kálmus és a vezérkar!!!
Kálmus azt mondja, nem érti, mi történt vele akkor, hirtelen… a levél a kezében, az unokája, a fia gyereke így van, és akkor a pofájába vágják az ütemtervet, ami ez esetben nem más, mint merő rosszindulat, gáncsoskodás, hiszen meg lehetne oldani, és mégse, mégse…! Kálmus azt mondja, szinte hallotta a gyomra táján a húr pattanását. Nem emlékszik pontosan, mit kiabált, de ha a negyedét annak, ami kikívánkozott, akkor az is elég… Hogy ez az egész ████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███████████████████████████████████████████████████!!! És ez nemcsak a vállalatra volt vonatkoztatható. Ez a legnagyobb baj. Hanem általában. Hogy fejétől bűzlik a hal. És hogy akiből egy is sok, minek azt helyenként két-három példány239ban reprodukálni…? És hogy itt nem lehet élni gázálarc nélkül. Itt meg kell mihamarabb dögleni…
Mindezt ma reggel, ömlesztve adta ki. Indulás előtt, a kapufélfának dőlve. (Amit ez a szeles nyár megint kilazított.) Nem bírta tovább – kibuggyant belőle.
Szegény jó, szelíd Kálmusom! Hát veled is mit műveltek, a legendás béketűrésedből mi lett… Ezt még én sem mertem volna megengedni magamnak. Most aztán mi lesz?! Hogyan magyarázod ki? Mert ez az egyetlen út: valahogy kimagyarázni. Emlékezz Farkasra: ő megpróbált konzekvens lenni. De ő is csak megpróbálta.
Alázd meg magad, Kálmusom. Ládd-e, én is azt cselekszem. Nem mást, ha kicsiben is.
CUDARUL FÉLEK. Kálmus – minden szeretetem és tiszteletem mellett –, EZT MOST NEM KELLETT VOLNA!!!
Este tizenegy óra tíz: beadtam neki egy nyugtatót. Ez még Magyarországról való, valami „…xin” vagy „xen”… Legalább tízéves, most bukkantam rá, egy kicsit sárga. Ártani nem árthat, legfeljebb nem használ. Senki illetékessel napközben nem tudott beszélni, kerülték. De volt, aki négyszemközt, a folyosón, suttogva gratulált. Rókus Laci bátran viselkedik, ígéri, ha tanúsítani kell, ő tanúsítja, a kritika – bár sommás, elhamarkodott formában – kizárólag a DAC-ra vonatkozott…
Csak annyit tudott Kálmus intézni, hogy írásban közölte a titkársággal: szabadságolási igénnyel, a vállalat és a népgazdaság érdekeit tartva szem előtt, egyelőre nem lép fel.
Látom rajta, hogy a félelemnél is jobban őrli a saját gyávasága. A kényszerű „újra-meghunyászkodás”. Ó, mennyire meg tudom érteni! Harminc esztendeje támasztjuk meg egymást, mint két dűlő fa, vé-alakban… Hányszor és hányszor történik velünk mindig ugyanaz…
Bizony, keserves esetenként féreg nagyságúvá zsugorodni, hogy élve megférhessünk a ránk hágó csizmatalp repedéseiben.
Balázs. Látom a nagyapád hátát. Föl-alá mozog ez a hát a csíkos pizsamában. Nagyapád hasra fekve, hangtalanul sír a cihába. Ez a sors várna rád is?! Büszke, bátor FEHÉRLÓFIA?
Tombol a szél. Három cserepet levert a tetőről, még csak az hiányzik, hogy az eső is becsurogjon. Eddig legalább a tető ép volt. Kálmus szerencsére talált még néhány tartalék cserepet a műhelyben, mindjárt föl is mászott, úgy-ahogy a lyukat befódozta. Csúnya, mert más színe 240van a pótlásnak, de szükség törvényt bont. Tartottam a létrát, a szél folyton eldöntötte, azon is izgultam, Kálmus le ne sodródjon a tetőről.
Idegesítő, borzoló déli szél. Nem annyira hideg, mint amennyire izmos. Egész nyáron a szelek uralkodtak idáig. A szél engem kihoz a sodromból. Ez a makacs, meg-megújuló szél. Nincs kedvem a szabadban tartózkodni. A hajamat a számba fújja, mindenféle csikorgó por kerül a fogam közé, a nap is hisztérikusan kapdossa az arca előtt a felhőpamacsokat, pillanatonként vált a fény és az árnyék… Az égerfám amúgy is sérült ága letörött. S ki tudja, mi kárt fedezünk fel reggelre?
Undorító vasárnap. Már nincs sok belőle hátra. Ha nem is meghalni – de elaludni, elszunnyadni, jó Hamlet… és talán álmodni. Itt is ez a bökkenő. Hogy mily álmok jőnek… Az ilyen szél az álmot is megkavarja.
Elég volt a mai napból. A kapu napközben négyszer is csattant. Mivel a zsanérok meglazultak, a szél ki-kiszakította a kapuszárnyat, meglengette, majd éles csattanással bevágta. Minden egyes alkalommal összerezzentünk, gyorslift járt bennem menny és pokol között: vajon ki jött? A szekusok vagy talán Balázsék?!
Végül Kálmus kétszer is megfordította a kulcsot a zárban, no, ezt előbb is megtehette volna, de azzal érvelt, hogy így meg a másik oldalon szakíthatja ki a szél, s a kapufélfa rongálódik, ez a nagyobb kár… Én ehhez nem értek! De mondtam Kálmusomnak, ha még egyet csattan az a nyomorult kapu, hát én…!!
Most is fütyül. Huhog. Süvít. (Mit csinál a szél, Balázsom? – „Fúj, fújdogál, lengedez, fütyül, huhog, süvít…” – ezt is, ezt is, mind meg fogom neki tanítani!)
Tegnap, mire hazakeveredtem Ekaterinától, már nem tudtam írni – a változatosság kedvéért most a szél szakította le az elektromos vezetéket az utcai oszlopról. De Berculuciék jóvoltából már ma délelőtt kijavították.
Kálmus körül nincs semmi újság. Csend. Bejelentkezett az igazgatónál, de az most négy napra fölment Bukarestbe. Talán mégiscsak eltúlozza Kálmus a dolog jelentőségét. Nagyon fontos, hogy dühében félig magyarul, félig románul fogalmazott, ebben az egy esetben ez hasznunkra fordítható – valószínűsíthetők bizonyos „félreértések”, „félrehallások”… Erre a momentumra felhívtam Kálmus figyelmét. Ha majd sikerül az illetékesekkel beszélnie.
241Egyébként úgy ítéltem meg, hogy tegnap, azaz hétfőn már feltűnés nélkül meglátogathatom a gyereket, de nagyon bántott, nem tudok neki vinni semmit, Jancsi csak a jövő hétre ígért jugoszláv savanyúcukrot.
De hát ez az én formám…! Ankuca se szó, se beszéd, már reggel elvitte Balázst Bábustól, valami barátnőjéhez vitte el, egy közeli községbe, ott is alszanak… Miért nem dolgozik Ankuca egy közönséges hétfői napon?! Bábus szerint három napra kiiratta magát, csúnyán benáthásodott. Akkor meg minek csavarog?
Bábus mézes-mázas volt, marasztalt, legalább van módunk nyugodtan beszélgetni… Nem lehettem modortalan, ültem a macskaszagú szobájában, valami csontkemény, penészes bonbonnal kínált, ki tudja, milyen régen kaphatta… ropogtatta a kemény csokoládét, a nyelvével cuppogatva olvasztotta, csámcsogott, s nem mulasztotta el megjegyezni, ezért jó ez az általam annyira lenézett viplafog, legalább lehet vele enni! Én mindenre bólogattam. Engem még egyszer nem ugraszt ki a bokorból. Néztem az órámat: kereken másfél órát mesélte az ifjúságát. Sanyarú gyermekkorát. Neki már az anyja is nevelőnőként működött, de őt, az édes gyermekét, ki kellett adnia dajkaságba. Az úri háznál nem tűrték meg. Az a kilenc év, ami köztünk van, azt jelenti, hogy én a régi rendszerben még nem éltem, mármint saját tudattal… Ezért beszélek néha annyi zöldséget, mert nincs összehasonlítási alapom… arról, milyen volt azelőtt?! És neki a magyarokkal sincs semmi baja, amennyiben beilleszkednek. Ő ezt a problémát, hogy „magyarok”, amíg ide nem költözött, nem ismerte… (Nem pontosan „zöldséget” mondott, de magyarul ez az értelme!) És folytatta: az tarthatatlan, hogy egyesek gőgjükben még az államnyelvet is fumigálják, a kenyéradójukat (!!!), s valami fensőbbrendűséggel elkülönülnek… Szerencse, hogy a veje (az én Kálmim!!!) nem ilyen. Mindig is tisztelettudó, mértéktartó, egyike azoknak, akik nem támadják hátba a becsületes románságot…
Mosolyogtam. Bólogattam. Vérszemet kapott!… Kálmit ő, mint a tulajdon fiát, megszerette. Ma is odavárja vacsorára, megígérte Ankucának, nem hagyja az urát főtt étel nélkül… mert ez az egy, ami ebben a rendszerben jelenleg még hibádzik: hogy nincs olyan választék az ennivalóban, ezt ő is elismeri, nincs bekötve az ő szeme… de hát valamit valamiért! S nem azért élünk, hogy együnk!
Tébolyító. Az igazságot így kisajátítani – s éppen az igazságtalanságot igazolni vele… De a fogadalmamra gondoltam, s ráhagytam ezt is. Kálmus jutott az eszembe: „Ne vitatkozz vele, Annókám, más súlycsoport…”
242Már nem is tudom pontosan, mit lefetyelt még össze. Például Balázsról. Hogy milyen jó lesz Balázsnak! Ha majd szerződést hosszabbít, átviszi a saját csoportjába. (Viszed ám…!!!) És hogy Balázs el van kényeztetve, ideje lenne a szarvacskáját letörni, de olyan „cica-természet”, egyszerűen levesz a lábáról mindenkit…
„Cica-természet!” – Tehát az én Balázsom őt is, ezt a, ezt a… az ő nem-tom-milyen képét is csókolgatja?! Ölelgeti? Sugdos tán a fülébe?
Írjuk a javára, még azt mondta, Balázs kétségtelenül sokat tanult tőlem, s neki kétségtelenül vannak korábbi mulasztásai a gyerek körül, de hát a „szolgálat”, a „nagyobb ügy” az, aminek mindig alá kellett rendelni az egyéni érdeket… Kétségtelenül sokat könnyítettem Ankucán, nem is győz eléggé hálás lenni…
Alig tudtam elszabadulni. Nem szívesen asszisztáltam volna a vacsoránál, ahol Bábus eteti a tulajdon fiamat…! Cipi-cupi. Cuppantottunk a levegőbe. Mellesleg a legfontosabbat kiszimatoltam: nem alszanak Balázzsal közös ágyban. Bábus szerint az egészségtelen. És őt zavarja az esetleges rugdalózás. Helyeseltem. De mennyire… de mennyire!
Részletesen beszámoltam Kálmusomnak. Tegnap és még ma este is ez volt a téma. Kálmus úgy véli, Ekaterina anyja sosem volt nevelőnő – hanem valószínűleg cselédféle. Nem „szolgáló” – mert az egy tiszta, nemes fogalom. Nem is cseléd. Csak „féle”.
Mindenesetre a következő dátumot bevéstem Ekaterina agyába, júl. 10-én pénteken jövök, semmi más programot ne csináljanak!
Kálmuséknál vihar előtti csend. Talán megemésztik. Ott is vannak normális emberek, akik titokban egyetértenek vele.
Ma én álltam rá, kíváncsiságból a mérlegre: három kilót fogytam. Hatvanöt kiló szoktam lenni. Ez a hatvankettő kevés a magasságomhoz, de kétségkívül előnyösebb.
Csak tengek-lengek. Nem tud a tévé lekötni. Bár az itteni műsornak most nagy szenzációja van: elkezdődött a „Dallas”-sorozat – okos, értelmes emberek, öregek, fiatalok, napközben erre várnak, még Erzsi néni is… Úgy látszik, rájöttek, ha már semmi kenyeret nem képesek nyújtani a népnek, legalább egy kicsi cirkuszt kell adni helyette… De nekem ez nem elég erős ópium, egyszerűen türelmetlen vagyok a szálakra odafigyelni, hétről hétre, ahogy nyúlik, mint a rétestészta…
Budapest is mit ad? Krimi, krimi, krimi, nyakló nélkül. Van itt krimi anélkül is. █████████████████████████████████████████████████████████████████ 243██████████████████████████████████████████████████████████ Hátulról lelőtték őket. Felszólítás nélkül. A volt osztálytársnőmtől hallottam. Aki most az alimentárában szolgál ki.
Egyvalamit szeretek a magyar tévében: a Himnuszt az adás végén. Egészen halkra fogva a hangot, mindig végighallgatom. Ezt mintha egyenesen nekünk találta volna ki az ottani műsorszerkesztőség. Ha átmegyek, írok nekik egy köszönőlevelet. Ez az egy, ami az egész műsorban ér valamit!
Balázzsal együtt is meg fogjuk hallgatni. Talán már elég érett arra, hogy ne verje nagydobra. Se az óvodában, se a Bábusnak ne emlegesse. Kálmus szerint – aki hál’ istennek kezd megint humoránál lenni – Bábus mindjárt a Himnusz első soránál elájulna: „Isten”… és „magyart…!” – ez neki dupla lórúgás volna. Kálmus azt tanácsolja, várjunk vele. De hiszen azt a másik himnuszt már ismeri! Nyilván kórusban fújják az óvodában. Hol itt az egyenlő esély? Legalább a versét tanulja meg, ha a dallamot rendben! – egyelőre nem is dudorássza…
Azért (ismét és ismét végigböngészve Farkas levelét) valami homályos előttem. Miért lett egyszerre fontos az én jelenlétem? Mi van Nárcisz szüleivel, akik eddig is a biztos bázist képezték? Most már nem lehet rájuk számítani? Vagy egy hibás unokát nem szívesen vállalnak? Ehhez kell az én „könyörületességem”?
Ui.: Kint járt Ankuca (nagyon jól esett), csak úgy, minden ok nélkül. Hallott a látogatásról, Bábus áradozott, ez az Annu egészen ki van cserélve… Képzelem, még mi minden olyat is mondott, amit Ankuca tapintatból nekem nem mond vissza! Ankuca köszönte a türelmet, ő nagyon jól tudja, az anyja olykor elviselhetetlen, s kevesen bírnák vele azt, amit én, végigcsinálni! Egyébként rákérdeztem, igaz-e, hogy Ekaterina anyja nevelőnő volt, Ankuca erről mit sem tud, őt az ősök nem érdeklik… de azt tudja, hogy Ekaterina eredetileg egy szövőgyárban dolgozott, gép mellett, később irodán, s az óvónői pályafutást gyermekmegőrzéssel kezdte, házakhoz járt pesztrálni.
„Nem kell tőle semmit sem venni kereknek, Anna kérem, őneki kezd már az ér elmeszesedni…”
Mondtam is Kálmusomnak, azért én nem szeretném, ha az én fiam is így beszélne rólam, a hátam megett… Kálmus megnyugtatott: ez nem fordulhat elő. Mert én nem is vagyok olyan!
244júl. 11.
Nem érdemes szót pazarolni rá, milyen elfuserált délután volt. Tegnap. Pedig vittem savanyúcukrot, ananászízűt, Balázs örült is… De a Bábus bemutatót rendezett a tiszteletemre. Hogy megmutassa, ő aztán érti a dolgát, ő aztán foglalkozik a gyerekkel, szakszerűen!
Játszottak a bábokkal, ők ketten, nekem a lelkes néző szerepét jelölték ki. Jön a román katona, az ördögtől a pásztort megvédi… Ekaterina a második menetben felajánlotta, szálljak be én is, húzzam az ördögöt a kezemre… ő a „védő”, Balázs a „védett”, s én legyek, akitől meg kell védeni?! Balázs drágám mondta is, „a mami ne… ne az ördög…!” – én meg diplomatikusan a fagyott, fájó ujjaimra hivatkozva hárítottam el a „közös játékot”.
A végén Ekaterina gondosan összecsomagoltatta vele a bábokat, a csíkos rongyszőnyeget felhajtatta, és énekelni kezdett éles, de (ismerjük el) kellemetlenségében is gyakorlott fejhangon. Énekelt és tapsolt hozzá.
„Alunelu, alunelu, hai la joc…” Mogyorócskám, mogyorócskám, gyere táncba… Balázs pedig táncolt az ütemre.
Mint egy szabályos óvodai bemutató foglalkozás! A „Kérdezz-felelek”-et már nem vártam meg. Még mindig jó ürügy Kálmusom egészségi állapota.
Nem tudom a jelenetet a fejemből kiverni. Ekaterina tapsol, és Balázs úgy toporog, körbe-körbe, esetlenül, mint egy láncra fűzött medvebocs… Alunelu, alunelu, hai la joc… hai la joc…
Kálmus ezúttal megint azzal csitít, nem kell mindent szimbolikusan felfogni. Nemcsak az a baj (amiért őt szoktam szidni), hogyha valakinek nincs érzéke a szimbólumokhoz, de az is baj, ha az ember egészen hétköznapi esetekből is magasröptű következtetéseket von le. Nyugodjak meg, az az eleven, jó eszű gyerek nagyon is messze van attól, hogy úgy táncoljon, ahogy a ██████████████████████████████████████████████████ Bábusék fütyülnek neki!
Egész nap gyöngélkedtem. A fejemet is mintha vasabroncs szorítaná. A hónom alatt apró szúrásokat érzek. Még az hiányozna, hogy valami nyavalyába essek. Most, amikor minden erőmre szükség lesz! Részben Farkasnál, részben Balázs mellett.
Minél többet tűnődöm Kálmus dolgán, annál több zavaró szempont merül fel… Ha fegyelmileg felelősségre vonják a kijelentései miatt, az igazgató nem bocsátja meg, hogy minden célzás őrá meg a vállalatára 245vonatkozott… Ha viszont nem ezzel védekezik, csúnya politikai ügyet kavarnak, s abból nemigen lehet kimászni… S az is meglehet, már meg is indultak a lépések Kálmus háta mögött. Abból a káderesnőből én semmi jót nem néztem ki, a párttitkár Kálmus szerint náluk igazában nem oszt, nem szoroz – más a „leosztás”, az erőviszonyok egészen speciálisak, az igazi „mozgatók” a háttérben vannak, s nem az igazgató a legrosszabb, ezért bántja Kálmust nagyon, hogy a végén rajta kéne – védekezésül – az ostort elcsattantani…
Mit tanácsoljak? Várjon némán (minden csoda három napig tart!), vagy a tisztázást sürgesse?
Addig is nem kéne erre gondolni. Hahaha! Mondani könnyű! Kálmus étvágytalan. Bár a testsúlya megállapodott. Ma a tegnapról maradt salátalevest ettük, és hajában főtt krumplit. Nem volt lelkierőm tegnap, tegnapelőtt a sorokba beállni.
HOGY SEMMI JÓ NINCS EBBEN A BÜDÖS ÉLETBEN…
Kálmuséknál semmi, semmi. Pedig az igazgató haza jött már Bukarestből! Kálmussal nem lehet bírni, már csaknem rásötétedett, de ő a kaput fabrikálja… Hiszen már azt sem látja, hova üt a kalapáccsal!
Most meg a könyököm fáj, ahogy írás közben a deszkához ér… de cudarul! Vajon mi tesz neki jót: ha pihentetem, vagy ha mozgatom, körkörösen?
Nem gondolhatok folyton, rögeszmésen Balázsra. (Mit csinál éppen, illetve, mit csinálnak vele, vajon hogy tudja Bábusnál esténként elmotyogni a Miatyánkot satöbbi, satöbbi…) És nem emészthetem magam folyton Kálmus ügye miatt sem. Ez a bizonytalanság. Ez itt a legborzasztóbb. Minden megtörténhet, de mindennek az ellenkezője is.
Ma megpróbáltam elképzelni Kisannát. Hazaadják a kórházból – nyilván sovánka, a szüleihez sincs szokva, ki tudja, mennyi szörnyűség ivódott már tudat alatt a lelkecskéjébe… Mennyi félelem! Milyen nagy szüksége lesz valami beborító, óvó szeretetre! És mennyi fizikai tennivaló lesz körülötte! Hiszen még egy olyan tetőtől talpig egészséges csecsemő is, mint Balázs volt, temérdek gondot adott… az az egy vigasztal, hogy ott mások a beszerzési viszonyok. Szeretnék azért nekik vinni valamit. Innen. De nagyon kell ráncolni a homlokomat, hogy az a „valami” az eszembe jusson! Talán spárgacipőt Nárcisznak. De azt sem tudom, 246hanyas a lába… Farkasnak pizsamát, inget. Talán egy csergét. A kicsiknek… hát azt el sem tudom képzelni. Pamutzoknit…?
Ma valahogy teljesen elkapott az utazási láz. Milyen régen láttam Budapestet! A Dunát. S ahogy anyám emlegette: a „királyi várat”. Este neonfény. Kivilágított kirakatok. Ha igazak a hírek, sokat rosszabbodott ott is a helyzet. De annyira nem romolhatott, hogy ne legyen ehhez képest paradicsom. Majd Farkas kiokosít. Mit, hogyan kell értékelni. Nálunk mindig Farkas volt a legpolitikusabb alkat, de a szó idealista értelmében… Beszélgetünk majd, kettesben, ezt Nárcisz is akceptálja… Beszélgetünk! Mint régen, amikor a búját-baját nekem hozta, s ha kellett, szenvedélyes, égő arccal vitatkozott velem… Istenem, hogy elmúlt! Talán szentségtörés, de a bibliai jelenet zeng föl a szívemben: „Asszony, hol a te fiad…?” ASSZONY, HOL A TE FIAD?
Mária marad, Jézus pedig elmegy… Bocsáss meg, Uram. Hogy viszonyítható az én törettetésem a Máriáéhoz…? S mily ezredmilliomodnyi az én Farkasom hivatottsága Jézuséhoz képest… Mégis, mégis. „ASSZONY, HOL A TE FIAD”…
És színházba is elmegyünk. És végigjárom az antikváriumokat. Hátha át tudok egy-két fontos könyvet hozni. Hátha nem kobozzák el. Ez is csak szerencse kérdése: ki van éppen szolgálatban… Persze, nem lehetek mohó, pénzt ezek velem nem adnak, s pénze Farkasnak sincs! Odaát sem papsajt. Nem élhetek vissza a vendégszeretettel. Az élelem a fő! Csokoládé, cukor, margarin, kakaó, húskonzerv Balázsnak. És persze kávé az egész családnak. Megfogadom: ha nem veszik el a határon, Bábus is kap egy csomag kávét tőlem…
Olyan jó ez a ritka, földobott hangulat! Szerét ejtem, hogy az út előtt a kozmetikust is felkeressem. Farkas mindig nagyon büszke volt az anyjára. Az anyja szépségére. Álszerénység lenne tagadni. A barátai is mindig ugratták: nem is az anyja, hanem a nővére vagyok… „Anika, Anika…” – így hívtak, dallamosan, hízelkedve, Szebeni Pista is, akit ███████████████████, meg az a kettő, aki múltkor █████████████.
Hadd lássa Farkas: nem olyan könnyű minket tönkretenni!!! „Egy vérből valók vagyunk…”
Ekaterina nem korrekt. S ez a legenyhébb kifejezés, amit vele kapcsolatban használhatok Nem korrekt. Tudta jól, hogy mára állapodtunk meg… mégis odacsődített három gyereket… abba a fonnyadt, gazos kis kertbe, egyszerre hármat! A kis pajtásai, nem dobhatja ki őket, különben 247is, mind a három nagyon rendes román családból származik, ő, mármint Ekaterina, nem engedné az unokáját akármilyen társaságba, módjában állt lekáderezni, még az óvodában, ki kicsoda… Hadd játsszanak! Legalább nem zavarják a felnőtteket a társalgásban.
Megnéztem az órámat: pontosan két óra tíz percet ültem a nyikorgó nádszékben, a kietlen udvaron, Ekaterinával szemben, s ráadásul megint fújt a szél… hallgattam Ekaterinát, s arra a néhány percre vártam, amikor Balázs – a futkosás, üvöltözés, mittom-milyen harcosdi szünetében – kegyeskedik odajönni hozzám, hogy az ingecskéjét a nadrágjába betűrjem, hiszen a hasa és a dereka a legkényesebb… „Nem kell, minek ez, mami!” – a gondoskodást határozottan elhárította, és Bábus helyeselt neki, fiúgyerek, hadd edződjön!
Fogalmam sincs, Ekaterina mit karattyolt – ettől és a kölkök ordibálásától zúgott a fülem. Ki ez? Ez az én Balázsom?
Te vagy az, élet-virág-szerelem, csatakosan, izzadtan, vadul kiáltozva holmi ostoba vezényszavakat… lökdösődve, lihegve, egy cseppet sem másként, mint a másik három?! Bukfencezve, verekedve, szitkozódva… s közben Bábusra pillogatva, mert Bábus (ezt írjuk a javára!), ha végképp eldurvult a játék, tapsolt, és a négy gyereket négyfele állította higgadni…
Annyit jegyeztem meg Ekaterina szóáradatából, hogy nem főz otthon, az csak egy kínlódás, hanem átjárnak a Doinába delente, a gyerek étlapról választ, és nagyon élvezi… Az egyik pincérnek a kislánya most kerül óvodába, így aztán például ma Balázs csokoládés galuskát evett, valódi tejszínhabbal… Mindez gyönyörű, mondtam neki, de én ezt nem tudnám rendszeresíteni, pedig Kálmusom aránylag jól keres… minket a két fiunk lábra állítása, kiházasítása, és más, bizonyos események a tartalékunkból teljesen kiforgattak, most meg a nyakunkon ez a házjavítás!
Megértően bólogatott, de azért megjegyezte, mellesleg ez jellemző magyar szokás, többet mutatni, mint amennyi van… a túlságos gavalléria! Aztán jön el a hét szűk esztendő. Ámbár lakáshoz a fiatalok speciel őáltala jutottak, ő mozgatott meg minden megmozgathatót… Ami pedig a házkarbantartást illeti, ő azt javasolja, ne bajlódjunk vele, adjuk föl, költözzünk be a városba, egy blokkba, előbb-utóbb úgyis az lesz a vége. Ő maga is fontolgatja, cserél, a tulajdonnal, bármily kicsi, csak gond van, a ház helyhez köt, s ha a helyzet úgy alakul, az ember nem tudja a gyerekét követni…
Mi az, hogy: „ha a helyzet úgy alakul”?! Mi az, amiről én nem tudok?! Mi lappang emögött?
248Kálmus szerint semmi. Pusztán vénasszonyos fecsegés, a levegőbe.
És a házat feladni?! „Orrod tőle fokhagymás – mondta Kálmus dühösen. – Innen minket, Annókám, csak egy módon távolíthatnak el: majd lábbal kifelé. Szent Mihály lován.” Úgy, úgy!!!
Nagyon bánt, hogy esetleg így kell elutaznom, hogy el sem búcsúzhattam Balázstól tisztességesen. Bár huszonkettedike előtt akkor sem indulok, csomagolás, vásárlás, vasúti jegy, távirat Farkaséknak satöbbi!
A könyököm folyamatosan érzékeny.
Nem érdekel, nem érdekel, dögöljenek meg, én akkor is megyek, megyek gyalog, ti █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████ Hát mit képzeltek?! ███████████████████████████ ██████████████████████████████████████████████! Vissza tudtok ti engem tartani?! Engem, Sudár Annát…?
Légy észnél, Anna, térj eszedre, Anna, szegény Sudár Anna, fogd be a szád!
Kálmus belém diktálta a maradék…xen-t vagy…xin-t. Már harmadnapja nyelem. Körülbelül olyan hatása van, mint a fájdalomcsillapítónak, amikor kora tavasszal a csonthártyagyulladással kínlódtam. Kábultan járok-kelek, de a függöny mögött minden ott van, ugyanúgy…
Nem akarom cifrázni. Semmi értelme. Az ÚTLEVÉLKÉRELMEMET ELUTASÍTOTTÁK. KÁLMUSÉRA MÉG VÁLASZ SE JÖTT. DE AZ ENYÉMET ELUTASÍTOTTÁK.
Az a múltkori nő elő se került. Mindenesetre az ígéretét megtartotta. „Utánanézett!” Ámbár ne őt vádoljam. Ő valószínűleg ártatlan.
„De hát MIÉRT?” – kérdeztem a halszeműt, a milícián. – „Mivel INDOKOLJÁK?” – Nem sikoltva kérdeztem, bár kezem-lábam remegett, de a hangom száraz és nyugodt volt, nem akartam kiadni magam, azt a gyönyörűséget én ezeknek nem akartam megszerezni. – „MIÉRT?”
Tudjátok, mi volt a felelet? Balázsom, Farkasom, Kálmusom és mind-mind? Tudjátok, mi? Hogy ezt nekem kell tudni!!!
NEKEM KELL TUDNI. Hát mit vétettem én? S miért éppen én? Tudok esetet, amikor a fiú frissen települt át, a rokonokat mégis engedték utazni… Farkas dolgai elévültek… már Magyarországon se terjeszt semmi 249olyat a sajtóban… az utóbbi időben… amit itt annyira zokon lehetne venni… számtalan esetet ismerek, hogy sokkal súlyosabb akadályozó indokok ellenére sem gördítettek akadályt az útjukba… Vagy azt gondolják, abból a néhány szórványos esetből, hogy én is odaát ragadok?! A fiam nyakán?!
Nekem kell tudni?! Tessék színt vallani, miért, miért? – Állítólag ezt már ordítva és toporzékolva kérdeztem, az a régebbi, „jóindulatú” milicista jött ki az oldalszobából (Kálmus szerint isteni szerencsémre), bevitt, vizet adott, paskolgatott. De az OKOT ő sem közölte. Nyilván vele se közölték.
Nem tudom, hogy jutottam haza. A buszra is homályosan emlékszem. Pedig valaki rám köszönt, és én visszaköszöntem. De hogy ki volt az…?!
Itthon szétdobáltam a felszedett padlókupacot. A kisszoba ablakát egy padlódeszkával kitörtem. (Kálmus már el is vitte üvegezni.) A Charlie-parfümöt is a falhoz vertem – valami rémes volt, így, töményen, a szaga…
Még sohasem vesztettem el ennyire az önkontrollomat. Még akkor sem, amikor Farkast elvitték. A házkutatáskor sem. És akkor se, amikor hazapöndörítették olyan ████████████████████████████.
Szégyellem.
Kálmus azt mondja, még ezek után is megtörténhet, hogy ha újra beadom a kérést – ugyanilyen logikátlanul, mint ahogy most elutasították –, hát engedélyezik…
Nem adok be semmit, sehova. Soha. SEMMIT. SEHOVA. SOHA.
Tegnap nagyon kellett uralkodnom magamon (a nyugtató sajnos elfogyott az utolsó szemig), hogy ki ne kottyantsam Kálmusomnak: hátha ő a hibás? Hátha az ő ügye került már egy olyan fórum elé, ahol…? Hátha az ő vigyázatlan magatartása akadályozta meg, hogy innen egy kicsinyég kiszakadjak, csak levegőt szippantani az újabb merülés előtt, éppen…?
De hát még én is őt vádoljam? Amikor holnapra hívták be az igazgatóhoz – négyszemköztre. Jó jel ez vagy rossz…? A négyszemközt?
Istenem, hogy elterveztem! Ha nem csinálják velem ezt ezek a gengszterek, nem érdekel, igenis: GENGSZTEREK, ma már sürögnék-forognék, készülődnék, csomagolnék, jegyet rezerváltatnék, és talán már holnapután usgyé… Helyette pedig ez. Ez a SEMMI.
250Legalább Kálmiéknak elpanaszlom. Holnap lesz a napja. Aztán előkaparom Balázst a Bábus csontos háta mögül. Bocsáss meg, fürtös fejű Barbara, bocsáss meg, nyomorult Kisanna… megpróbáltam. De látjátok: ti nem vagytok valóság. Nem engedik. Számomra Balázs az egyetlen lehetséges valóság. Az egyetlen remény.
Talán Isten se akarja, hogy most menjek. Talán – kifürkészhetetlen okokból, de mindenképpen Balázzsal kapcsolatban – Isten másként rendelkezett.
LEGYEN MEG A TE AKARATOD, ISTENÚR… Petru így mondaná. S nemcsak az ajkával mondaná, de a szívével is el tudná fogadni.
Nagyon nagy lecke, nagyon nagy próba. Ma megírtam Farkasnak: ne várjon. Virágnyelven írtam meg: „Rómeó bácsi” megőrült, olyan állapotban van, hogy nem enged el maga mellől… Híreket kérek. Addig is imádkozom Kisannáért.
„Ember tervez, Isten végez.” Milyen szép lenne megnyugodni ebben. De talán Isten is haragunna, ha ráfognánk minden disznóságot. Isten nem vállalhat felelősséget █████████████████████████! Ne kenjük Istenre a rendszer bűneit. Különbséget kell tenni. Kálminak is ez a véleménye. Kálmi is nagyon fel van háborodva. Kálmus telefonált neki, informálta a kedvezőtlen fejleményekről. Mégiscsak derék fiam van, nem várt rám, hanem ma kora délután kiszaladt ő maga… úgy lógott el a Combinatulból. Simogatta a hátamat, „ami késik, nem múlik, anyukám, nem tarthatnak vissza örökké…” Összeütöttem neki egy kis hamis pudingot szaharinnal (osztrák szaharin, Jancsitól), még a szája szélét is megnyalta utána… Nem akartam, hogy a kétségbeesésemből azt a téves következtetést vonja le, hogy nekem csak Farkas a fontos, ezért többször hangsúlyoztam, nekem két fiam van, és Istennek hála, hogy az egyik itt velem, szeretetben, egészségben… Istennek hála, hogy legalább őt nem kell féltenem, legalább tőle nem kell elszakadottan élnem…
Kálmi mélyen, meghatottan hallgatott. Nem mert a szemembe nézni, tán, hogy férfi létére el ne sírja magát. S végeredményben Kálmus is jó hírrel jött haza, Kálmi őt is kiböjtölte, izgult szegény az apja miatt is…
Kálmus egész élménybeszámolót tartott, könnyebbedetten. A Gigi (ez az igazgató beceneve) fantasztikusan rendesen viselkedett, mégiscsak hasznos volt a „négyszemközt”, még egy valódi kávét is főzetett a titkárnővel, a „rejtett tartalékból”. Szóval azt mondta a Gigi, ő tisztában van vele természetesen, hogy ami elhangzott, azt átvitt értelemben kell 251érteni, s ami a szidalmakból mégis a vállalatra vonatkozott, az is a káderes Terezát és a maffiáját illeti… Ő – mint igazgató – mindenesetre nem vette magára. Nem jó, éppen most, az átszervezések küszöbén a dolgokat felfújni. Szítani a hangulatot mesterségesen! Grigore-Gigi szerint el kell az ügyet simítani. Terezát azzal leszerelni, miszerint az „itt nem lehet levegőt kapni, meg kell dögleni gázálarc nélkül”-féle kijelentéssel tulajdonképpen a környezetszennyezést bírálta, hiszen kétségtelen, hogy például a bőrkikészítő részleg penetráns bűzben dolgozik, nincs szagelszívó, a ventilátorok elavultak, s tilos is őket használni – a környező lakosság is panaszkodik!
Szerintem ez nagyon naiv, infantilis védekezés, de Kálmus azt mondja, semmivel sem infantilisabb, mint az átlagszövegek…
Akkor is, a lóláb mindenképpen kilátszik! És a többi, amire sajnos tanú a párttitkár is? Hogy █████████████████████████████████████████████████████████████████ ████████████████████████? Kálmus azt mondja, ahogy ő az igazgató szavaiból és magatartásából kivette, egyelőre a szőnyeg alá söprik… nem kizárólag jóindulatból, hanem mert a munkája, a szakértelme, a tapasztalata ebben a nehéz gazdasági fázisban egyszerűen nélkülözhetetlennek mutatkozik! Már a betegségét is megsínylették az első fél évi eredmények. Rókus Lacinak nincs gyakorlata. A társvállalatokkal, üzletfelekkel nem tud rutinosan tárgyalni. Az átszervezés – ami valóban aktuális – nagy szervezőkészséget, emberismeretet követel…
„Értsd meg, Annókám, nyugodj meg, Annókám… nem nyírhatják ki a kulcsemberüket… Akinek az egész, idestova jubileumi húsz esztendő óta, a kisujjában van!” – s járkált az én Kálmusom, de nem idegesen, hanem düllesztett mellel, fel-alá – előttem, s a fia előtt, büszkén. A haja a forgónál, hátul, mókásan fölágaskodott – mondtam is Kálminak, szakasztott, mint Balázsnak!
Bevallom, kicsinyhitű voltam. Nem hittem, hogy ennyivel megússzuk. Ők aztán ketten még sokáig pusmogtak Kálmival, Kálmiéknál is dúl az ésszerűsítési program… Ilyenkor örülök, hogy a Kollektívát otthagytam már csaknem kilenc éve. Bár akkor még családiasabb volt, a „lányokkal” sokat röhögcséltünk, pikniket rendeztünk minden névnapon… Ankuca hoz hírt néha a „régiekről”, de javarészt kicserélődtek ott is. Kicserélődik itt minden.
EGY ICIPICIT KIDERÜLT AZ ÉG.
És most – babona ide, babona oda – fogom Petru sípját, kimegyek a kertbe, az égerfám alá. Gyönyörű csillagos az éj. Kálmusom már boldo252gan szuszákol („álomszuszék” – ezt a csuda szót, Balázsnak, el ne felejtsem!), én meg belefújok Petru sípjába. Itt az ideje, hogy teljes szívemből egyetlenegyet kívánjak, sőt, mint kárpótlást, követeljem:
BALÁZST ADD NEKEM, ISTENEM. Legyen az enyém. Tedd ezt, Istenem. Csak ezt. Tedd valahogy.
Éjfél után öt perc: …csak a csillagok látták. Balázsom: te egykoron majd engem, szegény Sudár Annát tán csak nem kinevetsz?
Csuda, csuda, csuda…! Bábus ma reggel kihozta Balázst, holnapután este kell csak visszavinnem!!! Most nincs érkezésem a továbbiakra
Tegnap este visszaadtam.
És most nyugodtan, pontosan, mindent leírhatok.
Óriási szerencse: Ekaterina vasárnap elkezdett szédülni, szivárványos karikák lebegtek a szeme előtt, s mivel az agyérbántalmai is így kezdődtek, természetszerűleg megijedt, a szerda-csütörtököt kivizsgálással töltötte, de még az ideggyógyászati és szemészeti vizsgálat hátravan, ezt jövő hétfő-keddre ütemezték (amikor is a gyerek ügyeletét megint elvállaltam)… Ez rendes Ekaterinától, hogy nem a szülőknek passzolta vissza, ezt egyébként azzal indokolja, hogy részben nem akarja Ankuca már kialakított szabadidő-terveit keresztezni, részben pedig nem akarja fölöslegesen izgatni…
Helyes. Helyes. Rám mindenkor számíthat. Tulajdonképpen sajnálom szegény Ekaterinát: sápadt, a járása bizonytalan, a keze akár a jégcsap… de ha ez csak múló rosszullét, legalább ezáltal élvezhetem Balázst… MÉGISCSAK HASZNÁLT A SÍPSZÓ. El is fogom majd Petrunak mesélni.
Váratlan, ajándék két nap!!!
A legnagyobb eredmény: egy csomó betűt megtanítottam Balázsnak. Már le tudja írni a nevét… egy kicsit girbegurbán, de le tudja. ÜLLŐS BALÁZS. És azt is: MAMI. Persze, elég nehéz volt ülve tartani, izgett-mozgott a széken, mint egy zsák bolha, alig várta, hogy a ceruzát letehesse, aztán ki a kertbe, föl a fára, éppen az én öreg égerfámra, hogy az a maradék ép ága is letörjön… no meg a zsenge kis nyakát szegje! Muszáj volt onnan letessékelnem, s akkor a kis csibész arra hivatkozott, a Bábusnál nem tilos a fára mászás… A Bábusnál nincs is igazi fa, csak satnya bokorfélék, abban ugyan kárt nem tehet, onnan le is pottyanhat, veszedelem nélkül: próbáltam megmagyarázni, a különbséget vegye észre…
253Kárpótlásul Kálmus birkózott vele este a paplanon, de a kis vasgyúró akkorákat tud ütni, s éppen a gyomorra… Nem felejtettem el, elmeséltem a két délután alatt a Maugli-történetet, de valahogy nem a régi a mesefaló kedve… a tekintete el-elkalandozik, közbeszól, kérdez, valami egészen másról, például van-e itt is virsli a vacsorához? S megfaragta-e a papa azt a kardot, amit ígért? Úgyhogy mondtam is neki: „Ne meséljek, Balázskám? Hagyjam abba?” – De csak bólogatott, „mesélj, mesélj, mamikám…” – Egy darabig megint figyelt, a fordulatoknál a cakkos szája széle rándult egyet-egyet, aztán lanyhult az érdeklődés – szaladt az esze, megint másfele… S bevallotta, hogy a Dzsungel könyvénél a Fehérlófia sokkal jobban tetszik, de a King-Kong meg a Csillagok háborúja még izgalmasabb… Ezekkel a hülyeségekkel traktálják Bábusnál! Brutális akció brutális akció hátán!
„Emlékszel még, Balázsom, a Karácsonyi énekre? Amikor féltél, és a varázsgyűrűmet megforgattuk?” A Karácsonyi énekre már nem emlékezett!!! Amit sírva-boldogan, az én ölemben nézett végig… de a gyűrű a fejében maradt. „Tudom ám, mamikám, hogy nem a gyűrű csinálta a varázslatot, mert különben is úgy volt rendezve, hogy a végén jóra forduljon!” – Ez önmagában természetes – Kálmus is megerősítette –: ahogy nől a gyerek, bizonyos naivitásokat is kinő. De az nem természetes, nem volna szabad engedni, hogy az ízlésvilága is megváltozzon, silányuljon, torzuljon. Ezt nekem kell megakadályozni!
Persze, így nehéz. Ha minden szökőévben vagyunk együtt! A folyamatos ráhatást nem tudom érvényesíteni. Ezért bízom az augusztusban annyira. Kálmi megígérte, hogy a szabadságát átütemezi, aug. 20-tól veszi ki… remélem, a szavát betartja. S három hét – ha nem is hasonlítható a tavalyi egész, teljes nyárhoz – már valami… ha közben meg nem szakítják, meg nem zavarják.
Mert azért végzetes baj – kopogjuk le! – Balázzsal még nincsen! Az ő eredendően tiszta lelkületét nem lehet jóvátehetetlenül beszeplősíteni… Ugrott az ágyba, mint régen, ügetelni, azt hittem, megszakadok alatta, legalább húsz kiló, de még nyögni se mertem, nehogy Kálmus leparancsolja… „Gyia paci, gyia ló… messze van a…tündér-tó…” – Kijavított a drágám! „Mondjál bátran Gyilkos-tót, mami… én már nagy vagyok… a gyilkosoktól nem félek…” A csiki-simit is hízelkedve igényelte, a kommentárja azonban igencsak vegyes érzelmeket váltott ki belőlem: „Te tudsz, mamikám, a legfinomabban csiki-simizni. A Bábusnak recés a keze…”
254Hosszasan keseregtem Kálmusomnak: hát Balázs tán Bábusnak is odafekszik, feltűrt ingben vagy pizsamában, ugyanígy…? S a mi csiki-siminket vele behelyettesíti? Még szerencse, hogy az nem olyan jó neki…!
Viszont, s ez már a személyemtől függetlenül, mégiscsak az a legfontosabb, hogy amire tanítgattam, a kifejezésekből, szavakból, fordulatokból semmit sem felejtett… „Megbúbollak, Balázsom, ha a padlódeszkát szanaszét dobálod!” – „Hohó, mamikám, elfutok ám, s bottal ütheted a nyomomat!” – „Mamikám, ne prézsmitálj folyton…” – Hát nem csuda?!
Kálmus szerint Balázs egy kissé szemtelen. Kálmusom, Kálmusom: de magyarul szemtelen!!!… szép, ízes magyarsággal. Ami nem jelenti azt, hogy nem fogok nyesegetni rajta. Az illem azonban másodlagos. Az első a jellem és az érzület.
S ami szintén elégedettséggel tölt el, hibátlanul fújja a Miatyánkot. Kérdeztem, otthon is imádkozik-e még mindig? Azt felelte, persze, és az apu mindig meg is dicséri érte, csak anyu szokta mondani, a Bábust ilyesmivel ne idegesítse, ezért ő az imát a Bábusnál magában mormolja…
„Mamikám, a Bábus miért haragszik az Istenre?”
„Nem haragszik. Csak azt hiszi, hogy nincsen.”
„És te nem szóltál neki, hogy van?”
„Szóltam, Balázs. De a Bábus nem hallgat rám.”
Megcsóválta a kis fejét, öregesen, aztán átölelt, magához húzott, adta a cuppanós csókját: „Pedig te vagy a legokosabb a családban!” A gyerek az ilyesmit magától nem találja ki. Kálmitól és Ankucától hallotta! Meleg lett a szívem.
Összegezve: ha serpenyőbe dobjuk a két napból a jót és a rosszat, a jó a serpenyőt fölénnyel lehúzza.
Ui.: Például az is, hogy Kálmus kergette, ő meg futott! Hozzám. „Mamikám, jövök a hévbe.” „A révbe, Balázs! Elkap a hév – és révbe érni… Jegyezd meg!” – Ezt már nem felejti!
Anna-nap. Csak Kálmus emlékezett meg róla, gyönyörű rózsacsokrot hozott, kosárkában, szalaggal. Maga a díszítés egy vagyon! Nem lett volna szabad jelenlegi anyagi helyzetünkben ennyi pénzt kidobni. De azért jólesett. „Értsd meg, Annókám – mondta Kálmus –, én szeretlek téged a legrendíthetetlenebbül. Ha nem is én vagyok a családból a legokosabb…”
255Lehet, hogy zokon vette Balázs ártatlan megjegyzését? Lehet, hogy Kálmus is hiú…? Ámbár inkább viccesen fogta fel, a hangsúlyból ítélve.
Valami furcsát azonban észrevettem magamon. Én a névnapomra sose voltam kényes. Most pedig fáj, hogy a gyerekek nem köszöntöttek. Tudom, hogy Kálmusomnak van igaza: én magam hangsúlyoztam mindig, nem lényeges a névnap, csak a születésnap… hiszen még imádott Balázsom névnapjáról sem emlékeztünk meg soha, ami naptár szerint február három…
Mégis. Az Anna-nap annyira köztudott. Legalább Farkas küldhetett volna egy dísztáviratot.
ANNA = KEGYELEM. A névhatározó szerint. Ó, Uram, részeltess benne! Engem, szegény Sudár Annát. Kegyelmedben.
Hétfőn – ahogy megbeszéltük – mentem Balázsért teli (?) szatyorral, mindjárt kora reggel. És csak ma reggel vittem vissza, a tegnap este helyett. Bábus nem hőbörgött, gyanítom, inkább fellélegzett, hogy nem kellett este hajolgatnia, fürdetnie… Ámbár Bábus felfogása szerint egy ekkora fiú már egyedül mosakodjon… De amikor fürdés közben olyan jókat lehet a szappanhabbal játszani…! s vakargatni a hátacskáját…! a fenekét megpacskolni…!
A két nap valamennyi percét kihasználtam. Maximálisan. Folytattuk a betűvetést. Már csaknem valamennyi nagybetűt tudja. Öt és fél éves korra, kb. négy nap alatt mindezt elsajátítani, dicséretes… Igaz, hétfőn is, kedden is, hat-hat órát gyakoroltunk, persze, játékos formában. Csak akkor hagytuk abba, amikor már legörbült a kis szája, s láttam, a fejecskéje az unalomtól mindjárt az asztallapra koppan. Mindenfélét ígértem neki, az tartotta benne a lelket… Hogy újra elmegyünk a Gyilkos-tóhoz és a tengerre is, de arra a részre, ahol szép homok van és lehet várat építeni… addig is megengedtem, hogy délután a felszedett padlólécekből a szobában valóságos kis erődítményt csináljon (Kálmus egy kicsit mérgelődött, mert minapában válogatta széjjel). Amikor elkészült az építménnyel, azt mondta a kisbogaram gondterhelten: „Milyen kár, mami, hogy a zászlót, amit május elsején osztogattak, nem tettem félre… Most idetűzném a toronyba!” – Nagyot nyeltem, bólogattam. Hallgattam, mint a csuka. Mit is mondhattam volna, ép ésszel?! Hogy ██████████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████? Más a realitás, és más az ábránd. Az ábránd, amit még önmagunkban sem helyes táplálni, mert már nem vezet sehova…
256Éjszaka osontam ki mellőle egy kis süteményt sütni, Kálmus hozott meggyet és tojást, sütöttem meggyes pitét a fekete lisztből, egy kissé lapos lett, és nem eléggé omlós, nyilván a vajat kevesellte a tésztája. Balázsomnak így is nagyon ízlett. Már a számon volt, hogy megkérdezzem, ugye, a vendéglőben ilyet nem adnak, de nem kérdeztem meg. Sajnos, ezt a kérdést egyszer s mindenkorra törölni kell nálunk. Sajnos, a vendéglőben jobbat adnak, mert van hozzá alapanyaguk. Ez az igazság, szegény Sudár Anna!
Ami hiányérzetem a két napból mégis maradt, az a kétségtelen felismerés, hogy Balázs fantáziája egy kissé kezd ellustulni… A kamrában tartott Petru-féle gyökerekből már egyet-kettőt nem ismert fel, nem ismerte fel a törpikét, a békafejet, de például a madarat és a kígyót még igen… Bár megjegyezte: „Nyugodtan tedd őket közös polcra, mami, fából vannak, nem tudja a kígyó megenni…” – A képzeletbeli Burkus kutyát pedig lefekvés előtt még betakarja, de már a sétára nem viszi el magával… Életkori sajátosság. Fejlődés. (?!) Fegyelmezetten tudomásul kell venni. Terelni a fantáziáját, más, komolyabb dolgok felé. Történelem!!! Ez a „nyugati medencének” titulált Erdély elég „kalandos” fordulatot ért meg…! S aztán mind, a többi… Lépésről lépésre, módszeresen.
Mindennel összevetve, nem volt ez a két nap haszontalan. Aug. 1-jéig három nap maradt hátra. Vigye csak erre a maradékra a Bábus! Jó szívvel tudom most mondani. Hiszen olyan szerencsétlen az a nő… bár semmi komolyat nem találtak nála, a tüneteket pusztán az ingadozó vérnyomására fogták, de azért az egészsége nem rózsás. Kapott valami vérnyomás-szabályozó tablettát, de egyelőre még émelyeg és szédeleg. Mégis ragaszkodik az utolsó három naphoz – az orvos szerint nincs agyvérzéskockázat, s az egyensúly a tabletta nyomán helyreáll. Mégis. Aki egyszer már megégette magát, a tűztől jobban fél: Ekaterina a biztonságérzetét vesztette el megint. S én tudom a legjobban, a bizonytalanságnál nincs borzasztóbb! Bár Ekaterina mindent elkövet, hogy elaltassa a sajnálkozást az emberben… őszintén bevallja, hogy neki egy kisgyerek szakadatlan jelenléte terhet is jelent, hiszen ő egész életét kisgyerekek nevelésével töltötte, „óvodaszagban”, ezért ez neki nem annyira kikapcsolódás és élvezet, mint nekem, aki már nagyon régen nem dolgozom, s lényegében a közösségtől elzárva élek… ő viszont „kötelességnek” fogja fel, hogy a gyerekkel foglalkozzon, s ő sose volt kötelességmulasztó… Bizony, el tudja képzelni a délutánjait a barátnőivel kártyázgatva! Barátnői?! Én még egyet se láttam közülük. Hol voltak ezek a híres barátnők, amikor ápolni kellett?! És hol lelem, vajh, őket, ha majd újra ágynak esik? (Ne adja az ég!)
257Mindezenközben azonban nem mulasztja el, hogy rúgjon egyet rajtam: ő azért betegesebb, mert elkoptatta az életét a társadalom érdekében, én viszont amit az uram keres, abból élek, szép kényelmesen, s a gyors kopástól ezáltal tudtam magamat megóvni…
Próbálom a viselkedését pszichikailag megfejteni. Ez a nyomorult Ekaterina egyszerűen nem bírja el az özvegység- és betegségtudatát – velem szemben, aki aránylag jól tartom magam (ezt Kálmus is így látja). A kisebbségi érzése a legkisebb fizikai panasznál kiújul. Nekem kell okosabbnak lennem.
Nem vettem fel a kesztyűt. (Ezt is beleplántálom Balázsba: „kesztyűt felvenni”.) Sőt. Nem bántam meg, hogy még reggel, indulás előtt, Balázs kérdésére: „vihetek a Bábusnak a sütiből?” – csomagoltam négy darab pitét… Reméljük, ezt nem a macskával eteti föl…
Egyébként Ekaterina sincs pontosan informálva, mi lesz augusztusban. Csak annyit tud, hogy harmincegyedikén Ankucáék a gyereket elviszik tőle. Kértem, szóljon nekik, keressenek meg. Remélem, nem sikkasztja el az üzenetet!
Nem jelentkeztek! Kénytelen vagyok délután bemenni. Este tíz óra tíz: Kénytelen vagyok azt hinni, hogy az én Kálmi fiam félnótás. Vagy tesze-tosza. Vagy… (s ez a legrosszabb!) annyira hálátlan és szeretetlen, hogy velem egyáltalán nem törődik! S Ankuca egy követ fúj vele.
Mi történt? Na, mi történt? Röstellem leírni… Már indultam négy órakor a buszhoz, hagytam az asztalon Kálmusnak egy cédulát, ha nem nagyon fáradt, jöjjön kocsival értem… hát kit látnak szemeim? Az én Kálmi fiam bukkan elő a konténer mögül, a szétszórt szemétben finnyásan lépked, még örültem is, lám… Azt a lehervasztást aztán ellenségemnek se kívánom! Azt a hidegzuhanyt. Azt a könnyed, csevegő hangot, ahogy bejelentette, némiképp módosul a nyári program, mert mégiscsak most kapott tíz napot a Combinatultól, s mivel a személyével kapcsolatban újabban igen kedvező tervek vannak, nem tanácsos éppen most velük packázni. „Milyen tervek?” – kérdeztem, de ezt elhessegette, még nem időszerű részletezni, „per pillanat” (fúj!) arról van szó, hogy tíz napra hármasban elmennek Ankuca Marcella nevű barátnőjéhez, Bukarestbe, nyaralni… a meghívás kosztra-kvártélyra szól, azért nem említették előbb, mert csak a napokban realizálódott, nem volt biztos, hogy 258Ankucát is elengedik… különben is, én olyan merev vagyok, hogy az ember fél velem még egy apró módosítást is közölni…
Apró módosítás! Hogy megint felültettek, hitegettek, becsaptak…! Azt se tudom, ki ez a Marcella… most hallom először a nevét. Mit keres ott, idegenben, Bukarestben az én unokám?!
Erre, ahelyett hogy meghúzta volna magát, még ennek a taknyosnak állt följebb, ne „hisztizzek” (fúj!), azért mert én nem ismerek valakit, azért az még létezhet, vegyem végre tudomásul, hogy ezen a körön kívül is van világ, az az én dolgom, hogy előkelően elzárkóztam, de ne akarjam a saját törvényemet az egész családra ráerőszakolni… s legyek szíves, a gyerek későbbi érdekeit is nézzem! Ne várjam, hogy ő meg, csak mert a fiam, mellettem törjön pálcát minden egyes esetben!
Lehet, hogy Ankuca hergelte fel? Lehet, hogy Ankuca is olyan, mint a kígyó: tekergés közben hol a hasát, hol a hátát mutatja? Lehet, hogy a fene nagy szeretetet, becsülést csak színleli…?
…No én sem maradtam a drágalátos másodszülöttem adósa! Nem teszi az ablakba, amit tőlem kapott! Hátrább az agarakkal, aki már beszélni se tud magyarul tisztességesen: „per pillanat” és „hiszti”! Rábizonyítottam, hogy a legsúlyosabb hibája az elvtelenség, ez a… semmilyenség, ahogy igyekszik besimulni, folyton csak besimulni, nincs egyénisége, Ankuca lába kapcája, Ekaterina ízetlen vacsoráját eszi, miközben itt a saját anyja a tőszomszédban… akivel egyébként annyit sem törődik, mint a piszokkal a körme alatt… Szavakban, persze…! Így édesanyám, úgy édesanyám… de amikor tettekre kerül a sor… gyáván kibújik a döntés előtt az első kijáraton, amikor mellettem, mellettünk kéne lándzsát törni, mert „pálcát törni”, ahogy ő mondja, csak valaki felett lehet és nem mellett… épp az ellenkező értelme van!!!
Erre a maradék önkontrollját is elvesztette. Üvöltött! (Az én csendes Kálmim!) Hogy ő tudta, megint csak erre fogunk kilyukadni! Farkas a példa! Farkas a bátor! Farkas a nyelvművész! Farkas a mama kedvence! Csakhogy Farkas nincs, ő pedig van, és úgy él, ahogy a körülmények engedik! Vegyem végre tudomásul, hogy Balázs az ő fia, és ő felelős a fia sorsáért… Nem lehet konzerválódni egy múltbéli állapotban. Ami elmúlt – elmúlt, a jövőt kell építeni!
Keseredettségemben, dühömben bizony azt vágtam a fejéhez: „Te… te… █████████████████ katonája!!!”
„Én… én █████████████ katonája?! Ne merj így nevezni, mert a lábunkat nem tesszük a küszöbödre többé!” – Mint egy őrült! Az én jól nevelt Kálmim!
259Jég csúszott a szívemre. Ez képes rá! Ha eredeti valójából ennyire kiforgatták – akár ezt is elérhetik vele!!! Hogy eltiltják tőlem Balázsomat!
De ha rohan a vonatunk, a vészfékre se tudunk rögtön leállni! „Kérdés: kaput nyitok-e előtted…?!” Ekkor – nagy szerencsére – Kálmus betoppant. Ő aztán Kálminak egy csöbör hideg vizet beígért, engem pedig lenyomott a székre: „Ne túlozz, Annókám, tied az igazság, csak ne túlozd el mindig…”
Kétségtelenül hajlamos vagyok a túlzásra. Kálmus fején találta a szöget. Végül csak ültem, ültem, és kapkodtam a levegőt. Nagyon megviselt a saját dührohamom. Kálmi is elkezdett szelídebb húrokat pengetni. Ne veszekedjünk, ezért a rongyos tíz napért… ő is feszült, ideges, nem tehet róla, hogy kész helyzet elé állították! De annyit Ankuca is megérdemel, hogy egy kicsit szórakozzon, ez a Marcella a mi viszonyainkhoz képest gazdag nő, a gyereknek is jót tesz, ha körülnéz Bukarestben, Bukarest még mindig szép város, múzeumokkal… Nem akarta ő annak a felét se mondani, ami a száján kicsúszott, azzal hozom ki a sodrából, hogy mindjárt támadok, vagy sajnáltatom magam, ami még rosszabb…
De nem tudtunk teljesen feloldódni. Se ő, se én. Tartózkodva búcsúztunk el. Formálisan csókolta meg a homlokomat.
Kálmus próbálja mentegetni: azt mondja, nekem kéne az ilyen lélektani dolgokat megérteni… Kálmi azért agresszív, mert tudat alatt így védekezik. Így akar a lelkifurdalás alól kibújni. Mert nagyon nehéz azt egy fiatalembernek, egy férfiembernek megszokni, hogy ebben az országban nem ura a saját helyzetének. Neki – mármint öreg Kálmusomnak – egy negyedszázad kellett hozzá… de a vágy: önmaga meggyőződése szerint élni, még most is meg-megkísérti… És ne okoljam Ankucát azért, aminek Ankuca is csak áldozata…
Kálmus néha olyan bölcs tud lenni… Legszívesebben beszaladnék hozzájuk holnap reggel, ne váljunk el így, ne legyen köztünk árnyék… Balázsnak is súghatnék valami „útravalót”. De Kálmus nem helyesli. Azt mondja, most megint átesnék a ló másik oldalára. A kölyök kötelessége, hogy a szülőt megkövesse… Kálmusomban van erő, határozottság! Tagadhatatlan.
DE HOGY BÍROM KI EZT AZ ÚJABB TÍZ NAPOT?
Tébolyítóan fúj a szél, megint.
260A szél nekem mindig zaklatott álmot hoz. De ez aztán, ez a mára virradólag álmodott, valami egészen különös… Három óra után aludtam el, forogtak bennem a történtek, hiába…
Az álom úgy kezdődött (nem fekete-fehérben, hanem mindjárt színesben), hogy Kálmi, Ankuca, Ekaterina és Balázs egy spenótszínű Dacia előtt álltak, sok csomaggal… a kocsi a sajátjuk volt, de mintha tőlünk kapták volna ajándékba. Ezért aztán különösen rosszul esett, hogy nekem azt mondták, már nincs több hely a kocsiban (pedig a Dacia ötüléses). Nem haragosan mondták, inkább részvéttel. És én nem erőszakoskodtam, csak egyre jobban sírtam. És Balázs is sírni kezdett. Azt a régi meleg pilótasapkáját viselte, pedig nyár volt, tűző napfény… Balázs nem mondta, miért sír, de én tudtam, hogy nem akar a kocsiba beülni, nélkülem. De az anyja betuszkolta. Ekaterina ült a kormányhoz, ezen álmomban rettenetesen elcsodálkoztam, a sírásom abbamaradt, és nevetni kezdtem… valami nagyon kellemes, felszabadult nevetés volt, már majdnem felébredtem, de az álom szövete rövid feslés után újra megsűrűsödött, s már itt álltam a kertben, a kapunál, szemben velem az a jóindulatú milicista az útlevelesektől, s mellette Balázs, tépetten, piszkosan… És a milicista (magyarul!) valami olyasmit mondott, hogy autóbaleset történt, a többiek mindnyájan meghaltak… és akkor én azt kérdeztem, rémülten: Kálmi is? (Egészen pontosan: ifjabb Üllős Kálmán is?) A milicista egy kicsit töprengett, mintha nem tudná biztosan… és én akkor álmomban hirtelen úgy éreztem, tőlem függ, mit válaszol a milicista, mind a két válasz potenciálisan készen volt – s én azt választottam, hogy azt felelje: Ő is, ő is… Aztán már a milicista eltűnt, s mintha az már később lett volna, hogy Balázs a kislócán, már egyedül, olvasott… Én pedig BOLDOG VOLTAM. Azzal az álombéli boldogsággal, amit ébren, a valóságban elérni sosem sikerül…
Elmeséltem Kálmusnak. Neki mindössze az volt a megjegyzése, ha őt nem csuktam volna ki az álmomból, nem ez a szörnyűség lett volna a vége… ő nem engedte volna Ekaterinát a kormányhoz. KÁLMUS NEM ÉRTETTE MEG.
Bocsáss meg, Kálmi fiam! Mert igenis TEHETEK AZ ÁLMAIMRÓL. De Sajnos, TE IS TEHETSZ RÓLA, hogy ilyeneket álmodom…
Most aztán szüntelenül aggódhatom értük. Igaz, vonattal mentek, nem kocsival.
Két órát álltam a negyed kiló rizsért – ennyit utaltak egy trimeszterre…!
261Kálmi születésnapja. Későn jutott az eszembe! Talán előre kellett volna felköszönteni. No iszen! Abban a paprikás hangulatban, éppen! Mire megjönnek, valami nagyon széppel fogom várni… valami nagyon-nagyon széppel! Érdemli, nem érdemli, az anyja vagyok! A holnapi napot erre szánom, böngészek, kutatok!
Egy egészen különleges indiai bőrmappát vettem neki! Indiai hetek vannak, egymást ölik a Florenában a népek. Most kezd kánikula lenni! Csak kitartson a hónap közepéig. Pontosabban: aug. 10-ig. Nyugtalanít az az álom: csak baj ne érje őket!
Példátlan eset!!! Kálmus járandóságából 750 lejt visszatartottak!!! Először történt meg ez velünk! Kálmus azzal vigasztal, hogy a Grigore-Gigi se kapott teljes pénzt. S valóban van lemaradás, a lehetetlen előirányzatokhoz képest.
Az indiai bőrmappa 1220 lej volt!!! Mit eszünk…? A Jancsi vendéglős – magyar ide, magyar oda – tulajdonképpen uzsorás. Kálmus nyugtat, tartogassam aug. második felére az „extrát”, a fejlődő szervezetnek kell a finomabb falat… Nem az ő amúgy is összeszűkült gyomrának.
Madarasné (Madarascu!) ma nagyon furcsán viselkedett velem. Ezt azért rögzítem, hogyha bármi történik, a beszélgetést igazolni tudjam. Bejött a kertbe (a házba nem hívom be!), és arra kért, szóljak az uramnak, ürítsék ki a szemétkonténert, mert a körülötte rothadó szemét nemcsak büdös, de fertőzési góc is… Berculuciék elutaztak, hja, ők tehetik, de valakinek a közérdekkel is törődni kell… „De kedves Vilma – kérdeztem –, miből gondolja, hogy az én férjem ez ügyben illetékes? Miért éppen ő?” – Erre Madarasné némi himihumi után kibökte: „Az Üllős elvtárs mégiscsak fejes. És éppen a DAC-nál.” Felvilágosítottam: a DAC nem foglalkozik szeméttel. És Kálmus nem fejes. Madarasné csalódottan vonult vissza, és a foga között azt morogta: a szemét lassan az egész országot betölti… gazdája bezzeg nincsen!
Ez az asszony engem provokálni akar?!
Kálmi mégiscsak egy aranyszívű golyhó… Táviratozott Bukarestből! „Édesanyám, jól érezzük magunkat, 10-én este a nyolc-huszonötössel érkezünk, sokat gondolunk rád, Balázs emleget, külön csókol…”
262Emleget és külön csókol! Kimegyünk eléjük tizedikén az állomásra kocsival, én meg valami hideg harapnivalót csomagolok nekik… Lám, táncolni tudnék!
Ui.: Madarasné ma megvárt reggel a buszmegállóban, és teljesen zavartan azt mondta, tegnap azt a szemétdolgot nem úgy gondolta… Jött a buszom, csak intettem neki, jó-jó, nem értem rá vele trafikálni, de esküszöm, nem értem, mit akar ez az asszony tőlem?! Akitől az egész környék – amikor még együtt voltunk – rettegett?
Vajon Farkas levelét mikorra várhatom? Júl. 20-án írtam, Kálmus 21-én postázta. Ha odaért, a válasz már aktuális. Megadhattuk volna Kálmus hivatali telefonszámát már régen, de Kálmus ez ellen mindig tiltakozik: Farkas oda ne telefonáljon. Félremagyaráznak mindent. És úgyse lehet őszintén…
Nem is tudom, mivel toltam el ezt a nyarat eleddig! Még a tisztásomat se néztem meg. Vajon valóban elcsúfították a törmelékkel? A marthoz se gyalogoltam föl. Nem üdvözöltem a folyómat. Amióta Petru nincs fent, vala hogy minden más. De ez a lenti Petru is más. Ma megint nem jutottam be a bódéjába – lakat volt rajt, valahol csellengett. Csak engem nem keres meg!
Viszont találkoztam Bözsivel. Ez a Bözsi valamikor a Kollektívában dolgozott, futó jó viszony volt közöttünk, sose más… most újságolta, „nagy karriert” csinált Kolozsvárott, az áruházi büfében büfévezető… az anyját jött haza látogatni, a Steaua Rosie blokkba. Az anyja mondta neki, mi történt Helyapátival, akit ő ugyan személy szerint sose szeretett, mert a plebános úr nem átallotta őt az anyja előtt erkölcsileg eláztatni, amikor az a három csinos román fiú felváltva csapta neki a szelet… De mégis megrendíti az embert az ilyen hír… A szövegéből kiderült, hogy a mamája révén frissebb értesülései vannak, mint nekem: Bözsi szerint Helyapátit Brassóban az unokahúga családja már el is temette. Csendes, zártkörű temetés volt, nem hívtak vagy nem engedtek nyilvánosságot… Már az egész város beszéli!
Ezt is én tudtam meg utoljára! Talán valóban többet kéne emberek közé járnom. De hát hol vannak azok az EMBEREK?
Nagyon szétszóródtunk! A blokkbeliek közül is alig ismerek valakit… Még a magyarokat sem. Régebben azért össze-összejöttünk, ha nem is itt nálunk, mert anya a kedvetlenségével, az örökös nosztalgia-263monológjaival sokakat elriasztott: hanem én mentem át, hol ide, hol oda. Az a néhány román család is inkább baráti volt: ha nem beszéltünk „sajátos” sérelmeinkről, kellemesen elvertük együtt az időt. Floricáéknál például mindig vidám hangulat uralkodott – sokkal vidámabb, mint otthon. Florica jószívű, alkalmazkodó, sőt engem szinte szolgaian csodáló butuska lány volt… nálam talán három évvel idősebb. Hova fújta azt is a szél? A Floricáékat? De a legpezsgőbb, kétségtelenül, már anya halála után, asszonykoromban, Farkas körül lett az élet. Amíg ██████ █████████████████████████████████████████████████████████████. Ez a vízválasztó. Akkor hagytam abba a külső munkát is. Akkoriban készült el a Steaua Rosie… akkor cserélődött a környék, a második nagy betelepítési hullámmal.
Szegény Kálmi! Hogy legorombítottam, amiért csúnyán beszél magyarul! Ugyan, hol gyakorolhatná? S egyáltalán: kapott ő olyan alapos képzést, mint még az én generációm? Anyám ijedtében korengedménnyel szuszakolt be az iskolapadba, mert hátha nem lesz „jövő év” a magyaroknak…! Végig kitűnő voltam, a líceumban osztályelső, csak hát.
Istenem, micsoda tanáraim is voltak! Hajtó Gedeon, Brassai Gergely bácsi, Edek Margit néni… eltűntek, elvesztek, elköltöztek, jobblétre szenderültek…
Ha meggondolom, hányféle forrásból táplálkozik ez az én mostani nyelvhasználatom! A dajkám, s talán nagyapó, az itteni szavakkal, az anyám még Pestről örökölt kifejezései, Petru különös fogalomvilága, az olvasmányélményeim, a hittanórák, és az a kiváló, híres iskola… Nekem mindez még jutott. Farkas azonban már csak nagy önszorgalommal, belső fűtöttséggel tudta megszerezni. Kálmi pedig sosem volt humán érdeklődésű. S már az az egy év is számított, amennyivel Farkasnál fiatalabb. Én – Isten látja lelkemet – mindkettővel egyformán foglalkoztam!
Balázzsal ez nem történhet meg. Ezért kell minden percet kihasználnunk. Az olvasás a betűvetésnél is fontosabb. Mire iskolába megy, már folyékonyan olvasni fog. (Farkasnak is csodájára jártak a tanítók.) S akkor választhat könyvet, ő maga akaratából. A túlzott játékosság, kettőnk együttléteiben, talán már valóban nem aktuális. Úgy érzem, ezt időben sikerült felismernem. Ki fogok dolgozni egy részletes programot: naponta mit és mennyit tanítsak meg neki. A kapcsolatunk lassan új fázisba lép. Ezen nem kell, szegény Sudár Anna, búslakodni! Sőt! Érzelem plusz értelem: magasabb fok!!!
264Balázs, élet-virág-szerelem, hanyatló életem rendező csillaga – nem szorulsz te hamarost senkire, térdedre veszed, és olvasod a hetvenhét magyar népmesét, fennhangon… Együtt ülünk a kislócán, már fordított szereposztásban, a költők között is magad bokrászol, felfedezed azt is, amit elkerült véletlenül az én figyelmem, te fogod nekem ujjongva sorolni: „Mami, ezt hallgasd meg… Ezt az Aranyt… ezt a Petőfit… ezt az Adyt… ezt a József Attilát” – hogy csak a legnagyobbakat említsem. Rátalálsz a maiakra is, akiket én bizony csak mutatóban ismerek, ami átszivárog éppen… És igeként fogadod a mi fészkünk fiait, Szilágyi Domokost, Kányádit, Sütőt és a többit mind-mind, és széttrombitálod őket, ahol csak lehet… (Az élőket mégis kihúzom, a bosszú elérheti némelyiket…)
Természetesen nem felejtem ki a románt és a franciát sem. Azt is szépen kell beszélni. Hibátlanul. Az is zavar, ha valaki a román nyelvet töri kerékbe. Nincs csúnya nyelv. Csak csúf és ostoba gondolatimitációk vannak, amelyeket szegény megalázott nyelv kénytelen-kelletlen közvetít. Mert a nyelv is lehet kiszolgáltatott!
„Gyöngy-gondolatok legyenek a szólás arany-szálára fűzve…” – Farkas nagybátyád írta ezt, abban a dolgozatában, amelyikkel a középiskolai versenyt megnyerte…
Talán azért kellett ez az ismételt haladék, hogy ez a terv bennem szilárdan összeálljon.
A könyököm megint maródi, Kálmus valami kámforos kenőccsel készül bekenni… brrr!
Ui.: Kálmust ma felhívta Ekaterina. Üzeni, látogatnám meg vasárnap, ismét ágynak esett. Természetesen. Természetesen!
Kálmus egyébként azon a véleményen van, hogy nem szabad a tanulás tekintetében egy ilyen kis gyerektől ilyen sokat várni. „Ne siess, Annókám… hova sietsz mindig?”
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Különösen azért, mert itt a holnap: bizonytalan. Ezt már szegény anyám is tudta! (Hol efféle balsejtelmek hajtanak – hol meg rózsás ideákban képzelgek!)
Ekaterina a saját „pedagógusmúltjával” igencsak nagyra van – tán az én képességeim e téren alábbvalóak?! Ő csak idomítson – én nevelek. Ő csak oktatgasson – én tanítani fogok.
Ma megdobbant a szívem: de nem Farkas levele… Az „Utunk”-at hozták. Az egészet át kell böngészni, hogy azt az egy-két érdemi mondatot az ember megtalálja…
265Ekaterina megint legyőzött!!! S ezt így jelentem ki, aránylag nyugodtan. Mert hagytam magam legyőzni. A csatát elveszthetem – de a háborút meg fogom nyerni… Kálmus csodálja a higgadtságomat.
Ekaterina nyavalyája kivételesen lelki eredetű, ugyanis kiderült, mégse kapta meg a szerződéses helyettesítést az óvodában, az utolsó pillanatban mást tettek oda, minden komoly indoklás nélkül… Őt a kapuból fordították vissza! Még annyira se méltatták, hogy előre közöljék vele, ne fáradjon be szégyenszemre, fölöslegesen… Mindössze annyit tudott kinyomozni, hogy valószínűleg egészségügyi indokai vannak a döntésnek, senki se meri vállalni a felelősséget, hogy éppen akkor szédül el, amikor a gyerekek a hintán egymást taszigálják… De ki az, aki a „fülest” vitte?
Ekaterina szerint Évike, a magyar csoport egyik óvónője, természetesen… aki neki mindig is ellenlábasa volt! Ezt én nem hiszem. Az Éva néni Balázs kedvenc óvónője. Ha nem is imádja Ekaterinát, de ilyesmit nem tesz. Könnyű mindig a magyart a gyengébbet vádolni…
Egyszóval – hogy a tárgyra térjek – Ekaterina hoppon maradt. Most tapasztalhatja a saját bőrén, milyen ███████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████████████████████████████████████████████! Ehelyett ő a magyarokat okolja! És természetesen kárpótlást, vigasztalást keres. Gyógyírt a megsebzett önbizalmára. Napok óta hiába futkosott fűhöz-fához, az az „illető”, aki eredetileg a feladattal megbízta, már egy másik helyre került… de hogy hova, nem árulják el.
Most aztán Ekaterinát a hiúsága (és az irigysége irántam) vezérli, amikor is Balázst még négy napra (aug. 11–15-ig) kiigényli… Az igazságra hivatkozik: ő négy napot nekem július végén átengedett (tudtommal kisegítettem!), most csak azt kéri vissza… Olyan agresszíven, ellenségesen nézett rám, mintha a torkomnak akarna ugrani, ha nemet mondok… láttam, rajta van a hoppáré, a kisebbségi érzés, a „románkodás”, ami éppoly visszataszító, mint a „magyarkodás”. Mintha szemérmetlen életvitelem bizonyítékát tárná fel, úgy hivatkozott Kálmusra. Nekem jó: van az életemben egy férfi! Nem vagyok egyedül. Ő pedig Ankuca és a társadalom érdekében maradt így… kötelessége az unokájának is megadni mindazt, amiért immár a második generáció gyermekei hálálkodnak neki…
Villogott a viplafoga, a két kidagadó pofazacskója lüktetett. Félelmetes is volt – szánni való is volt, egyszerre. S bevallom, ez a két motívum készített engedékenységre: FÉLTEM tőle, és ugyanakkor SAJNÁLTAM. 266Félek tőle, és sajnálom! De nem tudom, melyik érzés erősebb. A félelem vagy a szánalom…?
Kálmus azt mondja, mindenképpen nagylelkűen cselekedtem – de végül is nem a két nagyanya hivatott az ilyesmit egymás közt eldönteni… határozzanak a szülők!
Nem akarok újabb kalamajkát. Nem akarok. S jobb, ha ők is látják: én önzetlen vagyok… és tárgyilagos. Papírforma szerint ehhez a négy naphoz Ekaterinának joga van! Csak ne lenne ez az undok természete…
Nem kívánom, hogy okos legyen, hogy „művelt” legyen, hogy jó ízlésű legyen… csak emberileg, emberileg lehetne szeretni, tisztelni… Nem az a legnagyobb baj, hogy Istent semmilyen formában nem hiszi – hanem az, hogy élete egyetlen mozzanatában sem él a belső törvények szerint! Hány és hány „materialistát” ismertem, akik némely ájtatos, „formai” kereszténynél többet segítettek válságos órákban az embertársaiknak… Nem azokkal állok én pörben, dehogyis! És nem általában a „románokkal”.
Emlékszem Maruska nénire, a Kollektívában takarított. Körülbelül ilyen korú volt, mint Ekaterina mostanság… Nála alázatosabb, kedvesebb, melegszívűbb teremtést nem hordott hátán a föld! Pedig csak két iskolát járt, a nevét is alig tudta leírni. A kicsi bérét a lányoknak zokszó nélkül kölcsönözte, titokban felvarrta a szakadt gombjainkat. Május első vasárnapja utáni hétfőn (mert ő még tartotta az anyáknapi hagyományt) behozott az irodába egy nagy tál tejberizst, a közepében kukoricalepénnyel, kanalakat hozzá… egy üvegben korai epret, vízzel borítva… „Mi ez, Maruska néni?” – Csak fogyasszuk el az anyja emlékére, az a szokás ilyentájt, az ő falujában, azt kell enni, amit a megboldogult szeretett, ezáltal jut a régholt is táplálékhoz… bocsánat a vizes eperért, de az ő „maicá”-ja mindig vizet ivott az eperre. Se a kanalat, se a tálat, sem az üveget nem szabad visszaadni… tartsuk meg mindet! Babona? Ó, ehhez a babonához mennyivel több közöm van, mint Ekaterina száraz, gőgös, primitív █████████████████████████ életelveihez!
Milyen szívesen beszélgetnék egy Maruska-féle nagymamával az égerfa alatt… varrogatna Balázsnak ezt-azt, kisinget, mesélne neki, mint Petru nekem egykoron… Azokat a csak tőle hallható titokzatos meséket. Egy icipicit azért rá is féltékeny lennék, ne hazudjál, Sudár Anna! De könnyebb volna meggyőzni magam. Szétválasztani: mi a HELYES és mi a HELYTELEN. A magot a pelyvától jó széllel szétfúvatni.
De nekem Ekaterina jutott! Akit Balázs előtt NEM SZABAD LEJÁRATNOM. Nem méltó. Nem méltó. Nem méltó.
267Holnap már az állomáson megszorongathatom. Az én édesemet.
(Kálmus az imént – szokása ellenére – jelen sorokba belepillantott, s azt kérdezte: ki az az „édes”, akit „szorongatni” vágyom?)
Hát megjöttek, hála Istennek, semmi vészt nem hozott az az ostoba, kegyetlen álom! Későre jár, a vonat másfél órát késett. Csak röviden:
1. Bábus is kibuszozott az állomásra, ami lelkesedésemet mérsékelte. Ráadásul még haza is kellett végül szállítani a kocsival!
2. Kálmi szó nélkül tudomásul vette, hogy a gyerek holnap Ekaterinához megy!!! Ankuca kérdezte meg, én beleegyeztem-e…?!
3. Kálmi az ajándéknak se örült igazán. Azt mondta, ilyen bőrmappához a nagyapa régi íróasztala illene…
4. S végül, de nem utolsósorban: Balázs. Valami lehetetlen kacabajkában szállt le a vonatról, cowboykalap, bőrmellény szögekkel kiverve, lasszó… alig ismertem rá, nagyot nőtt, szinte az arcocskája is megnyúlt, az álla viszont szögletesebb. Nagyon fáradt, álmos is volt, ennek következtében érthetően nyűgös… a kocsiba egy személy nem fért be már (Ekaterinát nem kalkuláltuk!), ki caplasson busszal utánunk?! Kálmi…! A csomagok úgy megtömték a csomagtartót, hogy egészen leült a kocsi hátulja. Javasoltam, Balázs üljön az ölembe, s akkor szoríthatunk helyet Kálminak is, de Balázs toporzékolni kezdett, nem, ő nem ül senkinek az ölébe, ő egyedül akar ülni, ő már nagy fiú…
Csak néhány pillanatra szaladtunk föl, Ankuca a vacsorafélét szívből köszönte, bár kijelentette: Marcellánál annyit és olyan finomakat ettek, amit itt egy fél év alatt sem… Nem tudom, ki ez a Marcella, de ígérik, majd mindenről beszámolnak részletesen… Balázs kifejezetten undok volt, mindenkivel, nem akart se mosdani, se fogat mosni, se puszit adni, azzal a szöges bőrmellénnyel akart ágyba bújni… Most még a Bábus is ráteszi a maga négy napját – lesz mit rendbe hoznom, amíg a kerékvágásba visszazökken…
De az a fontos, hogy EGÉSZSÉGES. Hogy mindannyian egészségesek. Leragad a szemem
Megtaláltam a padláson a magyar olvasókönyvet! Farkasét vagy Kálmiét. Egész délelőtt kutakodtam. Hála Istennek, ez soha nem avul el.
Délután (azaz perceken belül) megyek a városba. Amit lehet, beszerzek. Tizenötödikére (a tej kivételével) legyen együtt minden, hogy egy percet se kelljen elpazarolnom fölöslegesen.
268Holnap pedig elkészítem a saját tanmenetemet, 15 napra lebontva. Azután kisebb adagokban, szept., okt., nov., dec.-re. Tél végére már olvasni fog! Tavasszal tökéletesíti, jövő nyáron már érzékletesen hangsúlyoz is. S még mindig marad egy teljes év, amíg iskolába kerül… Kálmus azt mondja, hagyjak neki is valamit, mert ő meg számolni akarja tanítani, és a kézügyességét fejleszteni… Ezen nem fogunk összeveszni! De azt Kálmusnak is be kell látnia, hogy az olvasás, az írás, a történelem azért fontosabb… a mi helyzetünkben. Nem szeretném bővebben magyarázni.
MUNKÁRA FÖL! Kitört a kánikula, de még mindig inkább ez, mint a kedélyborzoló szél…
Egész áldott nap csináltam az olvasási tervet. Külön lapokra. És hozzá az írásgyakorlatot. Kíváncsi vagyok, melyik pedagógus „szakszerűbb” nálam?! Fáj a könyököm, zsibognak az ujjaim.
Ma a programkészítésben Ankuca erősen hátráltatott, de nem bánom, legalább informálódtam a bukaresti útról. Ankucán csak egy billentyűt kell lenyomni, és dől belőle a szó. Tudja, hogy nekem kockázat nélkül elmondhat mindent, nem fogok vele visszaélni, mint olykor a saját anyja…
Főztem neki egy kávét abból, amit tegnap kaptam, mindössze háromnegyed órás sorállás után – no, ebben a „nǎutos” kávéban nincs semmi köszönet, amit itt néha kegyként osztanak –, a csicseriborsó-keveréktől olyan pocsék íze van, hogy jobb, ha az ember befogja az orrát, miközben szürcsöli – igazán nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy ezt a keserves löttyöt kávénak higgyük… Mindig megfogadom, hogy ilyet többé nem veszek, de amikor látom, hogy ezért is tolakszanak, elfog a rémület: hátha mégis lemaradok valamiről?!
Ankuca hősiesen nyelte, aztán végül mégis kiöntötte a mosogatóba. Feldobott állapotban mesélt, milyen pompásan érezték magukat, ez a Marcella mozipénztáros volt itt, nálunk, még akkor haverkodtak össze, amikor egy amerikai filmre hosszú toporgás után se kaptak jegyet, s ez a Marcella ötven lej fejében a „tartalékból” mégis juttatott nekik… Aztán később ezt az ötven lejt visszaadta, sőt, meg is toldotta mindenféle kisebb ajándékokkal, mert valahogy bizalmasabb beszédbe elegyedtek, s elkezdtek összejárni.
Ankuca részletesen ecsetelte, hogy neki az tetszett meg Marcellában, hogy olyan „nagyvilági”. Ruhája, cipője – mintha mozisztár lenne, 269nemcsak egyszerű pénztáros… Mindenesetre az számomra is kiderült a lelkes előadásból, hogy ez a Marcella nem lehet elveszett ember! Bukarestbe ment férjhez, egy „festőművészhez”, aki egyébként szériában tervezi a borzalmas plakátokat, többek között (!) a moziplakátokat is. „Festőművész!” – ábrándítsam ki Ankucát? Neki láthatólag úgyis csak az a fontos az egészben, hogy Marcelláéknak temérdek pénzük van… „Mibül?” – kérdezhetném, – „mibül…?” – De ezt pontosan Ankuca se tudja, a barátnője ezt nem köti az orrára. Mindenesetre luxuslakás a belső negyedben, nyugati bútorok, ékszerek… van Marcellának minden! Rövid három év leforgása alatt! Egy dologról azért Ankuca meggyőződött (s ezt írjuk javára): nem tartoznak a █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██. Legalábbis erre semmi jel nem utal, nem is úgy beszélnek a rendszerről, sőt! Valószínűleg ügyes „üzletemberek”, kéz alatt adnak-vesznek, cserélnek, s főként valutáznak… honnan lenne másképp „ungarische” libamáj az asztalukon, honnan a hús, cukor, dögivel? S hogyan lehetséges, hogy reggelente a lakásra hozzák a tejet (!) álcázott bádogkannában? S ráadásul egy cseppet sem irigyek, sőt, Marcella örül, ha segíthet, szinte rájuk tukmálta a vendéglátást, a ruháit kiszórta a szekrényből, Ankuca válasszon közülük, s a gyereket – mert ez az egy, ami neki nem lehet már, öt éve valami sarlatán nagy titokban úgy kaparta ki –, a gyereket imádja!!! A cowboyfelszerelés a legkevesebb, amivel elhalmozta. Az arany karkötőt akarta a karjáról lecsatolni, amikor Balázs megcsodálta… Kálmi akadályozta meg ebben, mert Kálmi nem tud teljesen feloldódni, túl óvatos, hátha az arany lopott vagy csempészett… (Kálmim, bravó, hát még van egy kis tartásod!)
Akárhogy is: ez a Marcella kétes egzisztencia, de jószívű! Ha könnyen is szerzi, de könnyen is adja… Tulajdonképpen Ankuca is helyesli az életfilozófiáját: ebben az országban csak szélhámosnak érdemes lenni – s ez még mindig becsületesebb program, mint a másokat megnyomorító gazembereké… nem árt vele senkinek, de legalább él egy „felsőbb szinten”!
Én megint csak nem akartam prédikálni, de azért figyelmeztettem Ankucát, ne keveredjenek ilyesfajta életbe… Van más alternatíva is, az a bizonyos bibliai „keskeny út”, az értékek őrzése, várakozás, amíg a helyzet változtatásra beérik… Ankuca homlokon csókolt, s azt mondta, ezt szereti bennem, ezt az idealizmust. Az anyja bezzeg egészen másként gondolkodik. Talán még fel is jelentené Marcelláékat, ha neki is elmesélnék ezt a csodás tíz napot, őszintén… Balázst is figyelmeztették: tegyen lakatot a szájacskájára! Az ő anyján, sajnos, nem lehet segíteni, ha bele270rúgnak az „elvtársak”, felkel, és azt hirdeti: ő botlott meg, vagy ami még rosszabb, ártatlan embereket okol…
Próbáltam Ekaterinát menteni – így etikus – azzal, hogy ez tipikus özvegyi mentalitás – az özvegynek a jóságos védelmező elvesztésével részben még a hamis támasz illúziójára is szüksége van, részben pedig megtüskésedik… No, erre Ankuca is kibökött valamit – fogózkodj meg, Balázs, ha majd ezt olvasod! –: Bábustól előbb vált el a férje, s csak jóval a válás után halálozott el… Az egész özvegység színtiszta kitaláció! Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Ankuca szerint még a macska se marad meg mellette szívesen, azt is úgy kell a héthatárból időnként előcsalogatni. Ekaterina valójában nem szeret senkit. Egyetlen „aránylagos kivétel” ezt is Ankuca mondta – Balázs… Ezt el kell ismerni, Balázst – a maga módján – szereti… S ezt a gyerek is megérzi, ezért megy oda is aránylag szívesen…
Ez az „aránylag.” Ez itt a kulcsszó.
Rögzítettük, tizenötödikén reggel hozza Balázst, de az sincs kizárva, hogy már tizennegyedikén este. Akkor viszont holnap be kell az „olvasási terv” vázlatomat fejeznem…
Ankuca olyan, amilyen. De nem rossz. És nem is alakoskodik. Legalábbis előttem nem. Kérdeztem: „Na a Bukarest? A világváros… most milyen?” – Amit válaszolt, alig tűr nyomdafestéket. Hogy ezek █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████████████████████████. A városközpont csupa csapda. Porfürdő vagy sártenger, az időjárástól függően. A gigantománia legékesebb bizonyítéka az a bizonyos adminisztrációs központnak álcázott █████████████████████████████████████! Fölépítenek egy küllemre pazar áruházat! Aztán nincs benne semmi… De az új lakások határozottan szépek. Csak a „komport” nem működik.
Istenem, hol vannak a régi, patinás bukaresti házak?! Tíz éve nem jártam Bukarestben. De nem is kívánkozom.
Egyébként Marcelláék üzelmeit le fogják leplezni. A valutázás nem vicc. S akkor a baráti kör is gyanúba kerülhet, erre figyelmeztettem Ankucát. Jobb lenne, persze feltűnés nélkül, a kapcsolatot megszakítani.
Egy okkal több, amiért félhetek!
Elkészültem mindennel. Hetekre, hónapokra beosztva. Kockás papíron. Napokra is lebontottam.
271Kálmus megbántott. Azt mondta az imént, amikor fél óra türelmet kértem tőle, a vacsoráig, hogy én mindent így tudok csak csinálni: ilyen mániákusan. Bagoly mondja a verébnek! Csak azért nem szóltam neki nagyobb indulattal, nehogy a hangulatot Balázs érkezése előtt elrontsam…
MÁNIA. MÁNIÁKUSAN! Hát még te is, Kálmus…?
Reggel tíz óra: Tegnap este nem hozták. De mostantól kezdhetem várni!
Tizenegy: ????
Délután három: Sajnos, Kálmus húzta ki a gyufát, mert rákiáltottam, ha még egyszer nyitva hagyja az ajtót, hogy nyikorogjon, hát bezárom belülről, s a továbbiakban matasson a tornácon, magában!
Én ezt az Ankucát most megfojtanám egy kanál vízben.
Akinek ilyen szitaagya van, minek ígérget?!
Öt.: Semmi Semmi!!!!!!
Ui.: Megjött itt van itt van itt van
Isten szép vasárnapja! Alleluja, alleluja! Azért késtek annyit, mert valaki szólt Ankucának, hogy érkezett harmincegyes fűzős félcipő a Florenába, és csak négy után tudta Balázst elvinni, próba nélkül cipőt nem vesz az ember, ez igaz. Pedig Balázs már délelőtt tizenegy óta „összecsomagolva” várt a Bábusnál az indulásra… Persze, megint nyűgös volt, de hát csoda ezek után?
Most mindjárt ébred, először is a
Egy kicsit később mentem, s már csak savanyú tejet kaptam. Balázs kiköpte. A „Cella néninél” minden reggel kakaót ivott…
Egyébként minden halad a terv szerint. Nincs időm az írásra. Csak vázlatosan:
Olvasás.
Írás.
Ebéd után játék a kertben, séta.
Történelmi mesék, mondakör.
Tévé. („A Cella néniéknél színes volt…!”)
Vacsora satöbbi.
Most fogunk ügetelni! Kálmus kedvetlen, egész este, egyfolytában.
272Balázs nem akar többé ügetelni!!! („Én már nagyfiú vagyok!”) És nagyon fáradékony. A harmadik betűnél abbahagyta.
Kálmus: ne „nyúzzam” a gyereket! Én nyúzom?!
_________________
Nem vagyok türelmetlen. De igazából játszani se akar!!! Csak vadulni, rohangálni! Mi van ezzel a gyerekkel? Tavaly ilyenkor
Pǎcalǎ – Ludas Matyi. Párhuzam. Majd később. Kálmus nem bír magával. Nehéz egyszerre kettőre koncentrálni.
…most aludt el! Ma kedvesebb volt. Kezd újra megszokni. Kezd újra a kezem alá szelídülni. Már nem emlegette a Cella nénit. Akinél kagyló alakú fürdőkádban csücsülhetett. Emlékeztetőül: Foaie verde, maģĥiran… Majd ha nem lesz már itt, mindent leírok részletesen. Tavaly is
Kaptunk aug. 23-ra egy kiló fagyasztott karajt, nagyobb a csont, mint a hús. Kálmus reggel bemegy a díszgyűlésre. Ettől olyan szörnyen ideges?!
Naplemente!!!
Savanyú tej! Hiába mentem hajnalban. Nem azon múlik. Csak ez van, ezt szállítottak, már második napja! Kálmus lenyugodott.
Emlékeztetőül: Balázs és a szobor. (Óvoda.)
„eszfert”
Egy kicsit több mozgás kell neki. Mintha nem szeretné az olvasást. Mintha szívesebben írná a betűket.
A nagy igények! Azelőtt egy rongyocskával eljátszott. Egy fancsikával.
Ma fölmegyünk a tisztásra. Bál?!
Volt törmelék, de eltakarították. A fű kiégett. Az eső esni kezdett. Ma is esik. A szobába szorítva. Próbálok valamit sütni.
273„Nem teszel bele porrá tört üveget?” – mármint a süteménybe!!!
„A csitári hegyek alatt…”, „Lovamat kötöttem…”, „Jaj de széles…” – Énekelni szeret. De az olvasás nagyon lassan megy. S a drágám rám haragszik!!!
„Választottunk magunknak csillagot…”
„MELYIK FELEM ROMÁN?” – Jaj.
A „Miorica”. Ezt jól tettem!
De HOLNAP ELVISZIK. Uramisten. Már holnap! Hogy múlhatott el ez a két hét ilyen gyorsan? Ilyen DOLGOM VÉGEZETLENÜL? Mi olyan sürgős van az óvodán? Tavaly nem volt sürgős?
Tőrdöfés. „Jaj de jó, mami, újra találkozom a barátaimmal…” – A Dan mittom-én-kivel… a Sandru mittomén-kivel… Jaj, de jó????
Hát VÉGE. Meg kell osztoznom rajta. Ezt világosan felismertem. Olyan fáradtság van rajtam, hogy a tollat alig bírom emelni. Két hét szakadatlan permanencia! S egészen csekélyke eredmények!
Kálmus azzal vigasztal, aludjak rá egyet, holnap-holnapután rózsásabb színben fogom, visszatekintve, a dolgokat látni… ALUNNI, ALUNNI…
Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy szept. 2. Kálmus jó emberem ötvenhatodik születésnapja! Teljesen kiment a fejemből, miközben Balázzsal küszködtem. Délelőtt gyorsan bevágtattam a városba, Jancsinál nagy szerencsém volt, juttatott negyed kiló selejt marhavesét, azt vacsorára hagymával megsütöttem, és fontam a kapura az utolsó cineákból egy szív alakú koszorút. Pénzünk ugyanis szinte egy bani se maradt. Kálmus a koszorú láttán olyan boldog volt, hogy a karjában vitt fel a lépcsőn. A pirított vese előtt egy nagy kanál Almagélt (a tartalék üvegből) beletukmáltam. Csámcsogva ette, s ha lett volna friss kenyér, a tányért is kitörölte volna. Aztán mellé ültem, a tarkóját megsimogattam. Hajolt a kezem alá, valósággal törleszkedett.
S végre kiderült az is, mitől volt aug. közepén olyan morcos! Amikor azt hittem, az unokájára haragszik, annak a lármája teszi idegessé… Hát most – a hangulat hatására – utólag elmondta! Nem akart engem a „feladatom teljesítése” közben megzavarni, nem akarta, hogy a gyerekről 274bármi is elvonja a figyelmemet, nem akarta az örömömet, amire oly soká vártam, befelhőzni!
Kálmus heroikusan viselkedett. Kettős értelemben is heroikusan. Részben itthon – de főként odabenn. Ennél a gyalázatos DAC-nál.
Balázs, légy büszke nagyapádra! Aug. 17-én berendelte magához a Grigore-Gigi, az igazgató… körülményesen kifejtette, hogy bizonyos erőviszonyok hatására, Tereza határozott követelésére, a „párt” azt ítéli politikusnak, hogy Kálmus tartsa az ünnepi szónoklatot augusztus huszonharmadika reggelén, a „nagy nemzeti ünnepen”. Erre azért is szükség van, hogy a vállalatnál itt-ott terjedő sustorgásnak elejét vegyék. Mert azok a meggondolatlan, éles és alapjában igazságtalan szavak nem oszlottak el a levegőben… azok igenis terjednek, és a dolgozók között hatnak. A nagyvonalúság, amivel Kálmus magatartását kezelték, nem jelenti azt, hogy Kálmusnak ne kellene a rendelkezésére álló minden eszközzel és módon a jóvátételre törekednie… Ez elsősorban az ő jól felfogott érdeke! Ezért elvtársi segítség ez az ajánlat. Ha az emberek a saját fülükkel hallják, ha ez a megnyilatkozás melyben Kálmus hitet tesz ███████████████████████████ mellett, a széles kollektíva előtt hangzik el, ezzel a régebbi idegállapotban felszínre bukott szavai hitelüket vesztik, automatikusan…
Olyan előzékenyek voltak, hogy még választási lehetőséget is tártak Kálmus elé: ha nincs ideje alaposan felkészülni, vagy fogalmazási gondjai vannak, Tereza szívesen a rendelkezésére bocsát egy már kész szöveget, egy minden szempontból „egzákt” beszédet… csak fel kell olvasnia. Hogy █████████████████████████ valamint ████████████████████████████████ mellett minden nemzetiség, mint Nagy-Románia hű fia, hálás szívvel felsorakozik és a példátlan eredmények tükrében kifejezi olthatatlan ragaszkodását ██████████████████████████. Kálmus azt mondja, hogy odáig még terjedt az önuralma, hogy a nyolc gépelt papírlapot végigolvassa. Az oldalankénti huszonöt dicsőítő jelzővel. A kihangsúlyozott hálával.
„Mit csináltál, Kálmusom? – kérdeztem borzadva. Mit tudtál, szegénykém, csinálni?” – Hát az én hős jó emberem a szöveget szépen összehajtva visszaadta: ő más „gondolatait” a sajátjaként közvetíteni képtelen – ő maga pedig ezekről a dolgokról nem egészen így gondolkodik… különben is, itt a fiatalság, adjanak a fiatalabbaknak érvényesülési teret…
„Tudod, Annókám, amíg a nyolc, románul is hibásan gépelt oldalt végigböngésztem, azalatt eltelt legalább tizenöt perc… A szavak mögött 275megjelentek az ellenkező képek. Amikor Farkasunk ügye után azt a megszégyenítő »megbocsátást«, »kimentést« némán végig kellett hallgatnom… amelyben végeredményben gyalázták a fiunkat… az a rettenetes némaság, ahogy ültem ott, önszégyenemben… nem pattanhattam föl, nem védhettem meg sem őt, sem az ügyet…”
„Nem tehettél mást, Kálmus. Akkor muszáj volt hallgatnod” – siettem megnyugtatni. Ugyanakkor mélységesen egyetértek vele: van különbség a kényszerű hallgatás és a vállalt dicsőítés között. Itt az a határ, ahol a szar a májtól végképp elválik. (Farkasom kissé durva, de érzékletes kifejezése. Nem tudom, hol tanulta, nem tudom, kitől, de pontos!)
De jó, hogy Kálmus csak most árulta el… nem lett volna a gyerekkel egy nyugodt percem!
Kálmus azt mondja, bejelentését aránylag indulat nélkül fogadták. Tereza vállat vont, kijelentette, ez nem olyan ország, ahol nem dönthet bárki szabadon, jobbra vagy balra… Grigore-Gigi bosszúsan, sajnálkozva sóhajtozott. Egyelőre azonban nincs látható következmény. A jövő évi átszervezés már előkészítésében is olyan kaotikus, hogy talán nincs energia a bosszúra… Talán a nyugdíjig ki lehet húzni!
Az még négy év, Kálmusom!!!
Egyébként a beszédet végül is a szerencsétlen Rókus Laci mondta el, az ő markába nyomták. Kálmus – mivel kedveli Lacit – ezt külön sajnálja… Huszonharmadikán, a berendelt nép előtt, a díszgyűlésen, száraz fahangon, akadozva olvasta fel. De ez nem akadályozta meg a jelenlévőket, hogy az arra kijelölt passzusnál gombnyomásra tapsra ne fakadjanak… Kálmus azt mondja, ez a taps nem külső jeladásra történik, ne higgyem… talán az jobb volna. De nem. Ez a jelzőrendszer – hogy hol a pléhtaps helye – már bele van épülve az emberek lelkébe. És ez az igazi tragédia! Kálmusom ritkán szól – de akkor okosat. Én most mit tehetek? Átkozom Terezát, aki szerintem az egészet kiagyalta. Annál inkább átkozom, mivel – ahogy Kálmus most kikottyantotta – eredetileg Tereza magyar… A mamája még Tercsi néni volt, és ócska ruhával házalt. Ezek rosszabbak, mint az egykori janicsárok. Azokat gyermekkorukban rabolták el – nem tudták, mit cselekszenek, és ki ellen… De a Tereza-félék egyszer hideg fejjel választottak!
Így hát egy darabig megint lappangó rettegésben élünk… Kálmus, én Kálmusom, éltessen Isten, mint eddig, ily egyenes-daliásan, szemnek-szívnek kedvére… próbállak ma este, mint régen, megölelni, ez a te búfelejtőd, ösmerlek!
276Az időm megint megsokasodott. Kálmust egyfolytában féltem. Farkas nem ír. Azon rágódom, miért volt olyan sürgős – az óvodára hivatkozva – Balázst visszacipelni? Nagycsoport, iskolaelőkészítő… na és? Az idén már csak két első osztály indul. Ki tudja, két év múlva mi lesz? Milyen mértékű lemorzsolódást sikerül majd produkálni? „Nincs rá igény” – ez már bevált módszer. „Mi, kérem, nem tiltunk semmit. De ha egyszer nincs már meg a szükséges létszám…” – Elég olykor három vagy akár csak egy családra „hatást gyakorolni”, s már kész az ürügy: csak huszonnégyen vannak a jelentkezők…
Az a biztos, amit tőlem tanul! Ha nem is sikerült terv szerint haladnom vele, de a kicsi is több, mint a semmi… S igaza van Kálmusomnak: kisebb adagokban! Elvégre nem hajt a tatár! (Nem a tatár hajt!) Két év hosszú idő, sok-sok vakációval és vasárnappal…
Kálmust arra biztatom, menjen be a milíciára érdeklődni, az ő útlevélügyét is zárjuk le, egyszer s mindenkorra… Ne legyen függőben semmi. Nehogy azt mondják, lám, kérte, aztán még érdeklődni se mer, annyi vaj van a füle mögött… Kálmus egyébként a teljes fizetését megkapta, ez jó jel.
Én viszont eléggé szétszórt vagyok, délelőtt két teljes óráig kerestem a jegyeket, már kétségbe voltam esve, hogy az alimentárában kirántottam, s lecsapott rá valaki… Aztán megtaláltam, azon a helyen, ahol Farkas leveleit szoktam tartani: a nagybögre alatt, a konyhában… Hogy került oda?! Öregszel, szegény Sudár Anna!!! Balázs is mondta, miközben a hajamban babrálgatott (Kálmus szerint cibálgatta), „Jé, mami, egy, kettő, három, hat, hét… ezüst hajszálak! Miért nem aranyat növesztesz, mamikám, az sokkal értékesebb…” – Mert azért a fantáziája nem pusztult le egészen! Lassan kezdem az elmúlt két hetet újraélni.
Egyszerűen megáll az ész! Csak hápogok, és nem jutok szóhoz!!! Kálmus megkapta az utazási engedélyt!!! Én nem. Ő igen. Érti ezt valaki? Mi ebben a koncepció? Kálmus persze nem utazik. Részben nem mer most elmenni a vállalattól – részben nélkülem nem megy. „Nem hagylak itt, Annókám, a bizonytalanságban. Sárban, latyakban, őszben… Különben is: téged vártak… a te szívedre, tanácsaidra van szükség, ott is, elsősorban…” – Azt mondja, kérjem újra, én is. Hátha nem tudja a jobb kéz, mit csinált a bal… s akkor karácsonyra együtt elmehetünk.
277Kálmus, mint a tölgy, olyan tud lenni! DE NEM TUDOK NAPIRENDRE TÉRNI: neki igen – nekem nem. Miért?
Még szerencse, hogy nem lovaltuk bele magunkat a karácsonyi utazás ábrándjába. Még szerencse!
Ma megérkezett Farkas levele. Látszatra sértetlenül. Tulajdonképpen csupa jó hír! Végtelenül és őszintén sajnálja, hogy nem találkozhatunk. Ne erőltessem, vigyázzak magamra. Talán majd jövőre, de akkor mindjárt az év elején… és fontoljuk meg, akármilyen hosszú időre szívesen látnának, addigra túl lesznek a lakáscserén, mert Pestet és a lakótelepet egyszerűen nem lehet kibírni, mennek vidékre, ott több személynek is tágasabb, és Kisanna egészsége is ezt diktálja, egyébként a születési rendellenesség vaklárma volt, a hörgők nem keményedtek meg a megnyúlt terhességi szakasz alatt sem, nem a tüdő hibádzott, operatív beavatkozás nem szükséges, Kisanna már kevésbé hörög, de a szennyezett levegő az ellensége, hajlamos az asztmára, ezért akár áldozatok árán is találnak valami hegyes környéket. Nárcisz szülei a „legmesszebbmenőkig” mellettük állnak. Barbara zenei óvodába jár, kellene egy zongora, de szájharmonikára se telik, eszméletlenül megdrágult az élet, ma Magyarországon az a luxusnő, aki gyermeket szül… Egyébként Rómeó bácsiról neki most olyan értesülései vannak, hogy dühében inkább szabadulni akar a távoli rokonaitól… satöbbi, satöbbi.
Csak azt nem írja az én drágalátos fiacskám, hogy mivel foglalkozik. Végül is? A művészi ambícióival, a „világmegváltással” mi lett? Minden levél hiányos. Mindig az hiányzik belőle, az a talán apró részlet, amire az ember éppen a legkíváncsibb… Megkérdezem – de mire az újabb levél megérkezik a válasszal, már valami egészen más lenne az aktuálisabb… Sohasem lehetünk szinkronban egymással. Sohasem. Ha legalább telefonunk volna – de hát nekik sincs! S ha volna: miféle beszélgetés az, ahol bizton sejtjük, mindent rögzít egy harmadik… Helyénvaló Kálmus óvatossága!
Ó, Istenem! Mit nem adnék, csak tíz percért, négyszemközt, szemtől szemben az én fiammal!
Ó, Istenem. Erzsi néni még mindig ápolja a plebániakertet. De a kisharang néma. Pedig megkondíthatnánk, mindennap, felváltva. De hát szét vagyunk szórva. És el is gyávultunk.
Farkas részben arra céloz, hogy esetleg mi is menjünk át, véglegesen… részben pedig várakozásra int. A levele nem egyértelmű.
278Leküzdöm a gátlásomat, és holnap – vasárnap lévén bemegyek Kálmiékhoz – Kálmust úgyis berendelték valamelyik telepre, ellenőrzésre – a testvére levelét megmutatni. Elvégre őt is üdvözli Farkas. Sőt. Van egy olyan kitétele, rá vonatkoztatva, miszerint „a természettudományos vagy műszaki pályák sokkal előnyösebbek, a humán értelmiség csak kenyérpusztító, legalábbis el akarják vele hitetni. Az Öcsi tett a jobbik lóra…”
Jobbik ló! No iszen! Látszik, messze vagy, Farkasom. S miben az ember él – az a gond tetszik nagyobbnak.
(Megjegyzem: Farkas nem említi az apja születésnapját – de Kálmiék talán megemlékeznek róla?!)
Szeret engem az Isten: a Bábus nem volt náluk… állítólag kártyapartija van. Egész idő alatt bujdosott a szívverésem, a nyakamból a gyomromig, hol gyorsan, hol lassan. Igyekeztem, ne vegyék észre. A lift az oka, tudniillik az, hogy én a büdös életben abba a ketrecbe be nem szállok… ahogy a múltkor bent rekedtem, bent rekedhetek máskor is. Akár órák hosszat. Egy szál magamban. Ami még annál is rosszabb, mint volt azzal a dühös románnal összezárva.
Határozottan örültek nekem, Balázs is, csak nem találta azt a vonalas füzetet, amibe kértem, írjon két sort naponta. S a kis lustim, csak kihízelegte, én olvassak fel a hetvenhét magyar népmeséből, ahelyett hogy ő maga próbálkozna… „Te olyan színesen tudsz olvasni, mami, és mozog közben az arcod…”
Figyelmeztettem őt egyébként arra is, hogy ne felejtse el Bábusnak elmesélni a „Mioricát”, meg elénekelni a Foaie verdét… hogy ezt is közösen tanultuk! Lássa, hogy én nem vagyok elfogult. Ami szép, az szép!
Nem maradtam soká, Balázsom igen illedelmesen lekéredzkedett arra a köpetnyi betontérre a ház előtt, valami Ionnal labdázni… Neki is csak ez az egy vasárnapja van, meg kell érteni!
Kálmi Farkas leveléhez csak annyi kommentárt fűzött: Farkas sincs irigylésre méltó helyzetben, kétségtelen – de az mégsem ízléses, hogy az ittenit, bármilyen vonatkozásban is, az ottani övéhez képest igenlően emlegesse…
Farkas ezt nem úgy értette – de azért Kálminak kivételesen mégis van némi igaza. Kálmi húzta sorsában a rövidebbet, s ez csak részben önhibája. Mint tárgyilagos anyja mindkettőnek, ezt el kell ismernem. Meg is mondtam ezt Kálminak. Megcsókolt, sóhajtott, mintha kikívánkozott volna belőle valami, de aztán a száját csak bekattantotta.
279Balázsom, 13-án jössz hozzám!!!
Ui.: Jót nevettem… mondtam Ankucának, Balázs a kagyló alakú kádat Cella néniéknél milyen lelkesedéssel emlegeti… Erre Ankuca: a kád ugyan kagyló alakú, műmárvány lépcsőkkel… de meleg víz ott sem folyt a csapból… Balázs hűsölni járt a kádba, nem tisztálkodni!
Marcella-Cella: lám, van, amit még temérdek pénzzel sem lehet itt elintézni! Jót nevettem!
(Kálmus sérelmezi, hogy mindig este írok, rontom a szemem, többnyire a büdös petróleumlámpánál. Hiába, ő akkor boldog, ha ott tud maga mellett a cihában. Már rövidülnek a nappalok, pedig még nem is volt igazi nyár, jószerivel… De az igaz, tovább romlik a látásom, a szemem nedvedzik, nincs a betűknek kontúrja, vár a szemüvegcsináltatás kálváriája…)
…Egyébként Ankuca volt az, aki legalább azt üzente: születésnapja alkalmából pótlólag ölelik a papát… ennyi!
Talán az is bosszantott az együtt töltött két hétben, hogy Balázs folyton a bukaresti Cella nénire hivatkozott. Hogy ott mi volt, és itt mi nincs. Egy kisgyereket az anyagiakkal korán el lehet rontani. Elhitetni vele, hogy ez a cél, a kizárólagos cél: a luxus, a bőség. Különösen ilyen körülmények között, amikor a mindennapokban a gyötrő, másik végletet éli: a teljes nyomort. Nem tehet róla, ha hasonlítgat: ott kakaó, itt savanyú tej… Ott libamáj, itt csirkeláb. Ezért nem kellett volna odavinni! Tíz nap kedvéért teljesíthetetlen vágyakkal megmérgezni a lelkét. Éppen elég, hogy a Bábus pénzzel ösztönzi… Kálmusom azt mondja (az ő humora!), emlékezzek vissza, a gyerek már a pólyában is úgy sírt: lej… lej… lej… Ankuca akkor még meg is bántott, mert tréfának szánva megjegyezte, lám, az első szó, amit Balázs életében kimondott, mégiscsak román… lej, lej, lej. Persze, ez csak vicc! „Maji” – valójában ezt ejtette ki elsőnek a száján. Nem dicsekvés: tény – az én nevemet.
Azokkal a drága, ég tudja honnan csempészett játékokkal is elkényeztették. A lasszóval rengeteg haszontalanságot művelt, a kerítésre messziről kivetette, szegény Kálmus nem győzte aztán az így kirángatott léceket helyredöngölni… A faágaknak se tesz jót, ha naponta ötször-hatszor meghurkolják. Még jó, hogy nálunk állat nincsen… bár ezt nem tudnám Balázsról elképzelni! Hogy élő állatot kínozzon! Hiszen még a levegő-Burkusunkat is kíméli. Illetve kímélte. Mert újabban azt játssza, 280hogy Burkus elcsavargott a háztól. „Nem láttad, hogy hűlt helye van, mami?!” – (Hűlt helye – ezért külön puszit kap!)
Kétségtelen, hogy megnőtt a mozgásigénye. De azért türelmesebbnek kellene lennie. Ugrándozva, fél lábon állva, fetrengve nem lehet olvasni. Betűket írni. Hiszen különben vág az agya, mint a beretva. Csak hamar megunja. Amivel a legjobban féken tudtam tartani, az még mindig a mese. Ha eléggé kalandos. Például azt eléggé érdeklődve követte, amikor a fejedelem ████ ██████████████████████████████████████████████████████████████ és akkor a törökök █████████████████████. Rendkívül fontos, hogy időben és játékos formában megismerje hazája igazi történetét. Erdély ███████████████████████ ██████████████████████████████████████████████████████████████████. Ezzel tulajdonképpen elégedett vagyok. Sok mindent sikerült már belecsepegtetnem. Kálmus azt mondja, ez egy olyan őszinte, nyílt gyerek, hogy akaratlanul is el fogja fecsegni. Hát fecsegje…! Mesélje, terjessze… csak az igazságot, csak a szigorúan tárgyilagos történelmi igazságot hallotta tőlem… egy szót, egy uszító vagy lázító, vagy a másik nációt kisebbítő szót hozzá nem tettem!
Könnyezik a szemem. Holnap megpróbálok napvilágnál írni. De így este jobban megnyílik a szív. Napvilágnál néha kételkedem: BALÁZSOM, FOGOD TE EZT VALAHA OLVASNI?!
Semmit sem szeretnék kifelejteni az együttlétből. Múlt nyáron is így történt: utólag sikerült fülöncsípni, rögzíteni minden lényegeset. Én – ha a töredékes vázlatot aug. 15–30-ig végigböngészem –, én tudom, mit jelentenek a rövidítések. A fél mondatok. De te, Balázsom, ugyan honnan tudnád majd? Amikor attól félek, magukat a történteket is elfelejted. Kimossák belőled a ████████████████████████████████████, az új benyomások!
Például az is megdöbbentett, amit kicsi korodban sose szoktál: a beszédedbe román szavakat keversz! Keversz. Ez itt a baj! Büszkén hoztad a hírt a kertbe, „mamikám, mindjárt eszfert hét…” – „Negyed, Balázs, negyed!” – S ez csak egy kiragadott példa. Hessentsük el! Borítsunk rá fátylat!
S ahhoz mit szóljak, hogy megígérted, karácsonyra készítesz nekünk az óvodában egy gyurmaszobrot ████████████████████████████████████-ról, ki is fested a száját szép pirosra…? A Bábus is segít majd, mert a Bábus ilyesmiben nagyon ügyes!
281Hát csak annyit mertem mondani, inkább egy tevét formázzál… egy kétpúpú tevét. Annak jobban tudnék örülni, mert mi vagyunk olyanok a papával, mint a teve: egy liter vízzel a hasunkban menetelünk a sivatagban ki tudja, mióta s ki tudja, meddig? Ezt persze nem értetted, tiltakoztál. Akkor inkább megcsinálod a Fehérlót. Az lenne csak valami!
Látod, ezek voltak azok a pillanatok, amikor átmelegedett a szívem! A két hét csúcspillanatai… s talán mégiscsak a csúcsok a jellemzőek, s nem a völgyek!
Arról pedig végképp nem te tehetsz, hogy a tisztásunk lekopott. A tisztásunk. A dús fű, az óvó fák, bokrok… a virágok… a táncunk, a kékség, a kék mámor…
Valami vegyszert szórhattak le oda, nemcsak a puszta törmeléket, valami vegyszert, mert hiába szállították aztán tovább, alatta minden megsárgult, kiégett. Mint egy holdkráter! Talán mérgező is a talaj – nem jó ott tartózkodni, nem jó ott többé soha. Elpusztult a szabadtéri templom, mocskos lett a kőoltár, kifakult a bálterem…
Majd holnap folytatom. Most sírósra fordult a kedélyem, a papírt csak maszatolnám. Hűvös van, korai ködök.
Már el sem tudom képzelni az életemet e nélkül a napló nélkül. Sokszor ez tartja bennem a lelket. Hogy legalább leírhatom. Neked. S magamnak beszéd helyett. Vagy önigazolásul. Önigazolásul, hogy én mindent elkövettem. Érted. Értünk. Foggal-körömmel. Hogy ha meg is kell osztozni, azért a mi részünk legyen a fontosabb. Mert nem adom fel! Ha belegebedek sem!
Tegnap valamely lidérc ült rajtam. Oly indulatokkal birkóztam, melyekre külön ok nem szolgált magyarázatul. Mintha időnként bíbor csuklyát húznának a fejemre, melyen keresztül csak tompa vöröset látok, s törni-zúzni szottyan kedvem. De hát ki tartsa gyeplőmet, ha nem önnönmagam?
Hisz néhány oly szép délutánra adatik emlékeznem! A sok balul sikeredett többi között. Hát nem volt-e kedves az a szelíd napnyugta? Amikor kitettük a kislócát a kapu elé, s kéz a kézben figyeltük, hogy harapja be a napkorongot a távoli hegygerinc…? S amikor éjszaka kilopóztunk bámulni a csillagos eget… amit már tavaly nyáron, pöttöm korodban is annyira szerettél, emlékszem, a gyűrött, szamárfüles Csillagászati Kalendáriumot hurcoltad magaddal az ágyba, különösen az üstököst, azt 282nagyon szeretted, még sajnáltad is, hogy mi ilyet nem láthatunk a földről egyelőre… És a Tejút! Hogyan is feledhettem el, ládd, most derül fel az eszemben újra… amikor – tavaly abban a csodálatos júliusban – megmutattam a fehér sávot az égen, Csaba királyfi mondabeli útját, s te azt kérdezted: „Mami, ugye, a Tejúton sok tejet szabad inni…?” – De jó ez az emlék! Be édes!… Most meg választottunk magunknak csillagot! Úgy, mint Petőfi Sándor Erzsikével… Azt a csillagot választottuk, amelyik a Göncöl-rúd első csillagával egy ferde vonallal könnyedén összeköthető, bármikor megtalálod, a Csillagászati Kalendáriumból kinéztük, ez a Gemma… egy parányi fényes pontocska tapad hozzá, szabad szemmel alig látható…
Nem vagyok-e háládatlan, ha mindezt elfelejtem? A csengő hangocskádat, ahogy a konyhában énekeltünk, miközben te könyékig lisztes és tojásos voltál, még azt a kis tojást is szétpancsoltad, én meg hagytam… „Tetőled, violám, csak a halál old el…” – Csak a halál. Tetőled. A lisztes kezünk összeért.
Erre akarok gondolni. S fogadni az érkező álmot. Hátha ide térek vissza álmomban – hátha az álom az arany időt megismétli…
Amire büszke vagyok: az a következetes elfogulatlanságom. Hogy ezt sikerült nem színlelni, hanem valóban magamban kialakítani.
Bábus telemesélte Balázs fejét a Păcală-történetekkel. Păcală és a zsiványok, Păcală és a zsugori gazda…, Păcală, a furfangos, Păcală, az igazságtevő, Păcală, a nép barátja! Ezen nincs semmi kivetnivaló! Păcalăt lehet szeretni! Mindjárt össze is hasonlítottuk a mi Ludas Matyinkkal, a rokonság annyira kézenfekvő. Biztattam, legyen ő a Ludas Matyi – mármint a játékban. Aranyosan tiltakozott. Ő nem akar „ludas” lenni. Mert hogy egyszer azt kérdeztem tőle, valami apró csínytevése alkalmával: „Nem vagy te is ludas ebben?” – No, mindjárt el is magyaráztam, be is helyettesítettük a szót néhány hasonló hangulatértékű szólással. „Vaj van a fején”, „vaj van a füle mögött”, „rossz fát tesz a tűzre”, „elveti a sulykot” (bár ez már egy kissé messzebbre vezet)… Így lehet összekötni a hasznosat a kellemessel. Ezt csinálja Bábus utánam!
Păcală és Ludas Matyi testvérek. Ezt Balázs örömmel megértette. S arra is vigyáztam, hogy amikor egy-egy magyar népdalt gyakoroltunk, párhuzamosan a románról se felejtkezzek el… A „Foaie verde, maģĥiran…” milyen szép, milyen tiszta! Hej zöld levél, mogyorócska…
283Őt a Bábus hol így, hol úgy szólongatja. Például mioricának. Bárányka. De a híres „Mioricát” neki a Bábus meg sem említette! Nekem kellett a Miorica történetét elmesélni! Micsoda csodás szép ballada ez! Három pásztorlegény közül egynek a másik kettő irigységből vérét veszi: a legdaliásabbnak, legszorgosabbnak… S a báránykája hiába figyelmezteti a veszélyre, a moldvai legény nem tesz semmit, még védekezésül sem, ellene… a báránykától azt kéri, ha megölték őt, csak azt vigye hírré: megházasodott, világszép királylány volt a mátka, a nap és a hold a násznagyok, a sziklabércek a pópák, a madarak: zenészek, a csillagok: a fáklyák – és a lakodalmon az erdő fái daloltak… miközben lehullott egy csillag…
Balázst a történet nagyon szíven ütötte, még el is pityeredett: hát az a deli legény miért hagyta magát?! Miért nem próbált meg legalább védekezni?!
Miért, Balázsom? Ki tudja. Nincsenek-e itt a jámborok többségben – s mégis, védekeznek-e? Vagy nem belenyugszanak-é, hogy áldozatra szemeltettek ki a gyilkosok által? No, ezt néked nem fejtegettem. Csak sóhajtottam.
Nyugodt a lelkiismeretem. Én őt semmi ellen, ami szép és igaz, nem nevelem. Nem ellenükre beszélek. Csak éppen nem lennék hajlandó a saját kivégzésünket tétlenül bevárni…
Kíváncsi lennék, Bábus tudná-e ezt produkálni? Bármit is az enyémből, a miénkből megtanítni…?! Bár Kálmus azt mondja, ezt nem is lehet tőle objektíve megkövetelni, miután ő a nyelvünket nem beszéli… tőle az is elég, ha jó szívvel ezt is elfogadja.
Megint fúj a szél. Gyűlölöm a szelet.
Gyűlölöm a szelet. Egészen kiforgat. A tejosztást megint lekéstem.
Holnap – Kálmus jött a telefonhírrel – Bábushoz megyünk vizitkába. Ha nincs ellene kifogásom! Ha egyszer látni akarom a gyereket…! Remélem, tartani tudom a fogadalmamat, és nem borulok ki semmiért.
Bár fantasztikus dolgai vannak ennek az Ekaterinának! Például az a süteményhistória, augusztusban… Sütöttem a hamis piskótát, Balázsom kuktáskodott, s azt mondja közben a drágám, teljesen ártatlanul: „Mamikám, ugye, nem teszel bele soha porrá tört üvegcserepet…?” – „Micsodát?…?!” – „A Bábus mesélte, ha valakit el akarnak veszejteni, hát mozsárban porrá zúzzák az üveget, belesütik a tésztába, s aki aztán megeszi, menten kilukadnak a belei, és nem lehet utólag bizonyítani…”
284Mivel kapcsolatban mondhatta ezt Bábus? Netán az én pitémet majszolgatva? Vagy csak locsog, hülyeségeket, bele a vakvilágba…?!
Egyébként se vesztegeti az idejét, a „felvilágosítással” ugyancsak buzgólkodik. Valamit éppen meséltem Balázsnak, a tatárjárásról vagy negyvennyolc-negyvenkilencről, pontosan nem emlékszem, s közben mondom ösztönösen, „mi, magyarok”, erre a gyerek félbeszakít: „Mami, a Bábus azt mondja, én félig vagyok csak magyar… félig pedig román. Sőt, háromnegyedig. Mert az anya többet számít, és mert Románia a hazám, az ad kenyeret a számba…”
Mit lehet erre szólni?! Uramisten, mit? Hiszen az anyja valóban román. És a terület █████████████████████████████████████████████████████████. Felelhetem-e azt, hogy mindig az apa a meghatározó? Igaz ez? Nem. Ne hazudj, szegény Sudár Anna. Ez bizony nem igaz. Lám, ily keserves a GYAKORLATBAN az a bizonyos eltökélt „osztozás”.
Nem cáfolhattam meg Bábust teljesen, mindössze azt jegyeztem meg, hogy Erdély egykor Magyarország része volt, s a hagyományok ma is oda kötik… ebből persze semmit sem értett, csak verdesett a hosszú szempillája, nyugtalanul… Be kellett ismernem előtte: „Édesanyád révén valóban van benned román vér…” – „De mami, akkor mit jelent az egy vérből valók vagyunk… amit nekem a Maugliból szoktál mondogatni?”
Tulajdonképpen jobb lenne feledni ezt. De ha besöpörjük a szőnyeg alá, attól a szemét még ott marad… Gyötrődtem, dadogtam, hebegtem. Az igazságnál kötöttem ki: a család megegyezett, hogy ő a magyar nemzetiségben marad. S ezt szeretném én is. Mert én és nagyapa is tősgyökeres magyarok vagyunk. És szeretnénk, ha a magyarok nem halnának ki Erdélyben. Ebből valamit – legalább az érzelmi oldaláról – mintha felfogott volna. Koravén pofácskát vágott, és biztosított róla, hogy ő majd „szül” nekem egy magyar gyereket… Ezzel mellékvágányra jutottunk, mert meg kellett neki magyaráznom, egy fiú nem szülhet, csak gondoskodhat róla, hogy a termőmag a leány szíve alá kerüljön… Ez a téma élénken érdekelte, nem kerülhettem meg, nem vagyok prűd, ez az élet legnagyobb misztériuma, a saját fiaim is mindig őszinte választ kaptak. Persze csak az érdeklődés határáig. Előreszaladni nem helyes… Meghallgatott, látszott rajta, hogy az új ismereteket emészti. Aztán hirtelen usgyi, kiugrott az ölemből (a térdemet alig tudtam utána mozdítani, huszonkét kiló, talán jó is, hogy az ügetelést önszántából beszüntette…), neki az égerfának, föl az ágra, aztán le az ágról, újra hozzám vissza, mint a csík, mint a csík… s azt kérdezte, megint csak a beszélgetésünk induló285pontjára kanyarodva, gondterhelt-aggodalmasan: „Mami… de mamikám. Melyik felem a magyar, és melyik felem a román? Mettől meddig?”
S akkor én irtózatosan, rémületesen megsajnáltam. Megsajnáltalak, Balázs. Hanyatló életem rendező csillaga. Van az a keleti mese. Amit Brecht is feldolgozott. A kaukázusi krétakör. A versengők középre állítják a zsenge fiúcskát – s aki nagyobb erővel húzza magához, az anyai jog azt illeti… De ehhez a gyereket szinte ketté kéne tépni… akkor inkább vigye el a másik!
Vigye el a másik?! Nem, élet-virág-szerelem. Ha én le is mondanék rólad, mi nem tehetjük. De ráncigálni se foglak! Állj csak szépen, egyenesen, nézzél a tiszta, bátor, okos szemeddel jobbra-balra… de ne csak nézzél, lássál is – növekedj fel, aztán majd te döntsél, felelősen…
Megcsókoltam a füled tövét, az izzadt homlokodat a tenyeremmel leitattam. „Te csak légy jó… jó ember. Egyelőre az a legfontosabb. Ne bánts senkit. Segítsél a gyöngébbnek. Soha ne gyűlölködj.”
Ebben aztán – úgy érzem – megnyugodtál végre. Élet-virág-szerelem. Hanyatló életem rendező csillaga – nekem örökké ez maradsz, ilyen „cirkalmasan”. A Bábus szólongathat téged mioricának meg egyébnek – az az ő dolga. De te ne keverj kettőnket soha össze! Még méregből sem!
Mert az nagyon fájt, Balázs, amikor nem akartál egy este bejönni a fürdetéshez, s én harmadszor már egy kicsit emeltebb hangon hívtalak… Toppantottál, és azt kiáltottad vissza: „Puiule vagyok… Puiule…!” – Minden diplomáciámra szükség volt, hogy meg ne legyintselek. Helyette higgadtan elmagyaráztam, ez így helytelen… románul is hibás használat. „Puiu” azt jelenti: csibe… ha megszólít a Bábus, az egy külön alak, így lesz „puiule, csibém te… ha magadról beszélsz, csak puiu. Vagy puişor. Fiúcska. Erre is nekem kell felhívni a figyelmet?
Kérlek, Balázs, ne fegyelmezz engem, Bábusra hivatkozva. Légy szemtelen, engedetlen, szertelen, lustika – arra én föl vagyok készülve. Kettőt a fajtádból fölneveltem. Csak a Bábusra ne hivatkozz! Hogy ott mit szabad és mit nem. Nekem az nem mérce.
…Már az a tőrdöfés se fáj annyira; amikor vittek el, csimpaszkodtál a nyakamba, s Ankuca – miközben lefejtett onnan – nyomta a sztereotip szöveget, hogy másnap már mész az óvodába, várnak a gyerekek, a Dan mittomén-ki, meg a Sandru mittom-én-ki… Erre rögtön ujjongásba váltottál, „hurrá, hurrá, jaj de jó, jaj de jó, találkozom a barátaimmal…” – A válás számodra egykettőre, ugyancsak megkönnyebbedett…
Bezzeg régen! Bezzeg még a múlt nyáron is! Azok a nagy pityergések. „A mami fia akarok lenni… a mamié!!!”
286Kálmussal erről sokat beszélgettünk. Kálmus azt sérelmezi, hogy Balázsnak nincsen kitartása. Lelkesen belekezd a munkába, „segít a papának”, aztán ledobja a szerszámot, és suttyomban eloldalog… Pedig az itt különösen fontos tulajdonság, hogy valaki hosszan, szívósan kitartson! Azt viszont Kálmus természetesnek tartja, hogy egy gyerek inkább a hasonkorúak társaságát keresi. Ez így törvényszerű, így egészséges…
De miért csak a Dan, miért csak a Sandru? Miért csak a játszótéri Ion? Hát az az óvodai csoport nem magyar? Kálmusnak erre is megvan az elmélete: az udvaron keverednek. S a másik csoport – amelyikkel háborúzni lehet – mindig érdekesebb… No meg Bábus is azokat gyűjti egybe. Hiszen erről volt módom meggyőződni, amikor azt a kínos délutánt a kopár udvaron végigültem. Remélem, holnap kellemesebb lesz… Mindenesetre egy nyugtatót, előtte, bekapni nem ártana…
ÖSSZEGEZVE: VEGYES élmények a két hét alatt. VEGYESEK. De igyekszem azt az EGY CSEPP MÉZET sokáig nyalogatni.
Minden jól indult – aztán végképp elromlott minden. Bábus egy őrült! Összevissza kapkodja a gyógyszereket, aztán nincs semmi önkontrollja. Félremagyarázza a legnemesebb gesztusokat. Fröcsköl belőle a gyűlölet. Nem érdemeltem. Nem érdemeltem ezt.
Ó, ISTENEM! NEM VAGYOK SZENT!!!!
Miért kell nekem folyton-folyvást tárgyilagosnak maradni?! Csúszni-mászni, megalázkodni? Íme, az eredmény: csak vérszemet kap… éppen az előzékenységemmel adok lovat alá, nem érez gátat, s mint a zavaros folyó, kicsap…
Azt hittem, mára megnyugszom, de nem. ELLENKEZŐLEG. Vasárnap még mindig tartottam magamat (a gyerek előtt nem csinálok jelenetet én is!), de ma már nem volnék képes ugyanerre… Ha most a szemem elé kerülne, még a gigáját is megszorongatnám. Ez az epezsák, ez a görcs!!! Fél kézzel, mint a legyet, elsöpröm…
HÁT ÉRDEMES VOLT a birkatürelem?!
Pedig milyen jól indult, Kálmusom vett virágot is, három szál gerberát, egy kis vagyon! A reakció erre: hogy ez a pazarlás fog minket a sírba vinni… De hát ez semmi! Erre ugrani? Ugyan! Ezután jött csak a cifrája.
Balázs elvonult a sarokba, kedveskedni akart, lovagiasan, az egész családnak, rajzolt egy nagy házat, két emelettel és egy toronnyal, a második szint teljesen a mi házunkat formázta, az alsó meg a Bábusét… egy 287kicsit ortopéd lett, de a szándék, ahogy előadta: ha nagy lesz, itt fogunk lakni, együtt mindannyian, az alsó szobában a Bábus, hogy a rossz lábával ne kelljen neki lépcsőt mászni – fent középen a mamiék, jobboldalt anyuék, baloldalt majd az ő felesége meg három gyereke, ő meg a toronyszobába költözik, mert csillagász lesz (!), és onnan lehet a legjobban távcsövezni…
Nem hazudok, én is el tudtam volna szubjektíve a magam számára előnyösebb rajzot képzelni: például egy kis kunyhót két pici szobával, kettőnknek, ha majd megöregszem… vagy (őszinteség!) jobban esett volna egy olyan hajlék, amibe a Bábus nincs belekalkulálva… De ezt a helytelen érzést mindjárt el is hessegettem. Szívből dicsértem Balázst: milyen szép ötlet, nagyon köszönjük…
A Bábus meg se szó, se beszéd, pattant, s a rajzot egy mozdulattal széttépte! S közben nézett rám, mint tyúk a piroskukoricára. „Mama, megőrültél?!” – Ankuca ráordított, erre Bábus fél fordulattal újabbat perdült, s szájon csapta Ankucát. Ankuca énmögém szaladt… azt a cirkuszt, ami pillanatok alatt keletkezett, alig lehet leírni! Én meg – hülye fejjel – még mindig próbáltam csitítani, Ekaterina, vigyázz, magas a vérnyomásod, ez árt neked, s közben hittem is, a guta a nyomorultját rögtön megüti… No csak ez kellett, rikácsolt, tudja ő, mindannyian a halálára várunk, mert ő életében a nagy eszméért halálra dolgozta magát, s most ez a jutalma, ez a taknyos kölyök, állítólag az unokája, kijelölte az ő jövendő helyét, lakjon csak a Bábus, Ekaterina Patrule csaknem a pincében, amíg őnagysága (itt vádlóan rám mutatott) majd a teraszon terpeszkedik, urizál… ki van ez tervelve, ki van ez csinálva módszeresen… Őt és személyében a románságot semmibe venni… a szállásadót kitúrni…
Nem túlzok, Balázs. Kálmus is tanúsítja. S te is ott voltál! Bábust megszállta az ördög. A szó szoros értelmében… Hogy én ne mosolyogjak folyton olyan fensőbbségesen! És ne kontárkodjak bele az ő dolgába. Ne akarjak jobban tudni románul is, mint ő… Ne járassam le a gyerek előtt, hogy nem puiule, hanem puiu… és ne gyártsak egy ostoba népballada ürügyén szánalmas elméleteket, hogy a románság csak tűr mindent szótlanul (de hisz ezt én a gyereknek nem is mondtam!!!), bár amit tőlünk eltűrnek, az tényleg túl sok…
No, nekem kellett az én higgadt Kálmusomat lefogni!!! Ankuca sírt és toporzékolt, Kálmi fiam…? Kálmi fiam nekünk háttal fordulva állt az ablaknál, és mereven nézett kifelé. (Akárcsak az a román a liftben!)
Balázs pedig – ó, Istenem – a sarokban guggolt, és eleinte szívet tépő zokogással próbálta a rajzot összeilleszteni, aztán hirtelen az egé288szet összegyűrte, megtaposta, csuklani kezdett. Még az én kezemet is elhárította, kirohant a konyhába, zubogtatta a csapból a vizet.
Kétségbeesetten törtem a fejem: mit csináljak, mit csináljak? Hogyan lehetne mégis valami látszatbékességet teremteni? Hogyan hagyjam itt így őket? Gyáva Kálmimat, szerencsétlen Ankucát, s ezt a megtiport, édes gyereket? De Kálmus határozottan karon ragadott, s valósággal elvonszolt onnan… szinte köszönés nélkül. Még Balázsnak is alig tudtam odaszólni: „Nincs semmi baj. Légy jó. Nincs semmi baj. Majd együtt rajzolunk valami mást!” – De Balázs még rám is haragudott!!! Miért? Miért???
Kálmus azt mondja, mindennek van határa. Ő nem fogja tűrni, hogy a feleségét porrá gorombítsák. Hogy a fajtáját gyalázzák. Még akkor sem, ha a baromi türelem lenne az unokája érdeke. Kálmi fiunk gerinctelen, nyámnyila, anyámasszony katonája! Térden állva kérjenek bocsánatot, ha azt akarják, hogy valaha velük szóba álljunk…
És ezt Kálmusom mondja! Az örök békeangyal, az örök fehér zászlós parlamenter…
Mi történik itt? Mi történik velünk?
Kálmusom, ne Kálmira neheztelj – BÁBUS AZ OKA MINDENNEK. Meg az ÖRDÖG!
Másodnapja nem alszom, szúr a mellem, verejtékezem, medve ül a torkomon éjjelente.
Anyám halála. Tizenhat éve.
Nem akarok úgy meghalni. Olyan… félbehagyottan. Csak az illúziókat siratva. Hét áttépetlen fátyolba burkolva.
Szeretném világosan látni az egésznek az értelmét. Isten tudta nélkül egyetlen verébfi se potyog le a fáról. Elfogadom.
De miért, miért, MIÉRT kell lepotyognia?! Istenúr, ha beavatnál…!
Hát Ankuca se jobb ám a deákné vásznánál! Érthetetlen, logikátlan pálfordulás… Jön ám ma délután, rángatja a kapuharangot, gondoltam, egy kis lelki masszázsra áhítozik, s próbál bocsánatot kérni a szörnyeteg anyja helyett… hiszen vasárnap odamenekült mögém, s számtalanszor kifejtette, mi az anyjáról a véleménye… Eleinte úgy is látszott, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül elkezdte Ekaterinát mentegetni: hogy talán ő, mármint Ankuca is hibás abban, hogy a dolgok idáig fajulhattak, talán nem kellett volna a gyerek születésekor a mi családunk minden követelésére áment mondani – neki személy szerint teljesen mindegy, Ba289lázs minek van nyilvántartva, magyarnak vagy románnak, ő ezt az egész kelet-európai bagázst utálja, éppen ezért akár eleget is tehetett volna az anyja kérésének, de ő Kálmit annyira szerette, nem akart vitát. Most az egésznek a levét a gyerek fogja meginni, aki tegnap éjjel megint bepisilt… Ő ezt nem engedi! Ő ebből a gyerekből világpolgárt nevel, aki az első adandó alkalommal elspriccel innen, szerencsésebb nyugati tájakra. Hogy vele (mármint Ankucával) mi történik, az úgysem fontos senkinek. A magyar férfiak mind megbízhatatlanok, Kálmi a Combinatulban valami Szedres Viola nevű laboránsnő után epekedik, az meg bolond lenne a mérnök urat lehűteni… Pletyka? Ha nincs tó, nincs béka sem!
Kérdeztem, honnan veszi ezt a badarságot, Kálmi meg a szerelmi kaland! Hohó, diadalmasan a szemembe vigyorgott, neki vannak barátnői, nem úgy, mint nekem… aki mint egy nagyasszony, itten bekövültem… A Kollektívában is úgy jellemeztek a régi munkatársaim: „a szorgalmas, udvarias, de beképzelt Üllősné… ez a te anyósod?” – Állítólag én voltam az, aki minden közösségi megmozdulás alól kivonta magát, s ha véletlenül mégis részt vettem, látszott rajtam, lélekben nem vagyok ott… Mint a szfinx, úgy mosolyogtam mindenki feje felett… „különc” természetem volt. S ez most sincs másként. Én akarok mindent jobban tudni, mindent elboronálni, s bár általában nekem van igazam, ez mégis ingerli a környezetet…
„Én? Én? – teljesen elképedtem! – Én, Ankuca? Aki annyiszor, annyit eltűrtem anyádnak? Aki még meg is alázkodtam előtte? Aki még hízelegni is képes voltam, csak hogy föl ne boruljon az ingatag békesség…?!”
Igen, igen, elismerte! De hogy közben látszott rajtam, hogy azt gondolom: én még ezt is megtehetem. Én még ettől nem leszek kisebb…
Lehet-e erre bármit, érdemes-e erre bármit felelni? Mit képzelnek ezek?! Még mit csináljak magamból, hogy nekik konveniáljak?
…Aztán persze enyhítésül, flastromul még hozzátette: ő engem természetesen tisztel, becsül, vitathatatlanok az érdemeim, csak egy kicsit nyomasztó, hogy Kálmi velem hasonlítgatja őt össze (ó, derék Kálmim, ez meglepett!), egyáltalán, néha nyomasztóan hatok mindenkire, talán kellemesebb lenne, ha rólam is kiderülne egyszer, esendő ember vagyok, hibákkal, következetlenséggel, szabadjára engedett haragokkal…
Ha csak ez kell, drága lányom, ezt hamarost megkaphatod! Két olyan csárdás pofont kapsz, hogy a fal adja a harmadikat! Látta a szememből, a húrt tovább feszítni nem tanácsos, így hát kibökte, tulajdonképpen azért jött, hogy megkérjen: egy darabig a Bábussal való „családi” 290találkozást ne szorgalmazzuk, a Bábuson nem lehet javítani, egy asszony, közel a hatvanhoz, már nem hajlítható. Tartsuk külön a két kört, „addig a kis ideig”.
Igen. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Nem is tudom, ki mondta. Én ugyan a Bábus társaságát sose fogom többé keresni! Akkor lássam, amikor a hátam közepét. De mit jelent ez a kitétel: „addig a kis ideig?” Mire céloz ezzel Ankuca? Tán arra számít, hogy az anyja nemsokára meghal? Mert állítólag az egyre rapszodikusabb magatartásának ez is oka, hogy sehogy se sikerül a vérnyomását szabályozni, sőt, újabban cukrot is találtak nála, az érzelmi labilitást az is indokolhatja… meg a hivatali mellőzése.
Azért mindezek ellenére sem szép Ankucától, hogy az anyja halálát, akár csak gondolatban is, sietteti… ezt meg is mondtam neki! Erre csak pillogott, hebegett, s a végén még volt képe bűntudatosan meg is csókolni! Júdáscsókok ezek, attól tartok!
Kálmus úgy magyarázza, az emberek nem szeretik, ha valaki különb náluk, az ilyenbe igyekeznek, akár hajánál fogva előráncigált vádaskodással is, belemarni… Ne csináljak ügyet Ankuca furcsa, váratlan reagálásából. Ankuca féltékeny Kálmira, képzeljem magam az ő helyzetébe: az az állítólagos „nő”, az a Szeder vagy Szedres Viola ráadásul magyar… Ankuca fél, hogy Kálmit elveszti. Bár Kálminak csak van annyi esze, hogy nem válik. Egyrészt ez nem használna Balázsnak – másrészt a válás halálos politikai bűn. Egy ilyen álszent ████████████████ ███████████████████████████████████████████████ közvéleményben ezt nem kockáztathatja meg. Akkor az amúgy is törékeny egzisztenciájának vége! Annak pedig Kálmus kifejezetten örül, hogy Bábussal nem kell, udvarias pofát vágva, többé összejárnunk. Sajnos, ez sem végleges azonban (Kálmus szerint), mint ahogy Ankuca mai lelkiállapota sem. Itt mindig, minden megtörténhet – s már a következő percben mindennek a szöges ellentéte is…
Igen, Kálmus. De alapjában csak a rossz változik, árnyalataiban! A mutató soha, soha nem billen át a fehér mezőbe…
Annyi tisztesség azért volt Ankucában, hogy megígérte: Balázst huszonhetedikén, vasárnap kihozza. Én – ha meggebedek is addig! – nem keresem őket. Bár Kálmit nagyon szeretném kifaggatni, furdalja az oldalamat a kíváncsiság: ki ez a Viola, miféle, s milyen jellegű a dolog, hol tart, milyen stádiumban? Egyáltalán igaz-e? Farkas volt a nagy „nőfaló” – de Kálmi…?
Kálmus azt tanácsolja, ha Kálmi magától nem nyílik meg, ne avatkozzam bele. Úgy látszik, a fiaink különösen kedvelik a virágillatot… 291Ibolya, Nárcisz… most meg egy Viola…! Fogjam föl humorosan. Mindenesetre, ha Kálmi hozzá fordul (mint férfi a férfihoz), megpróbálja meggyőzni: ha az ember megkíván egy pohár tejet, nem kell ahhoz mindjárt a tehenet is megvenni…
Olcsó vicc, Kálmusom!
…Hogy azt is fel lehessen az ember ellen vádként hozni, hogy tud uralkodni magán! És hogy nagylelkűen, tárgyilagosan viselkedik! Ellenem fordítani, nem a hibáimat, hanem az erényeimet éppen!
Hát legközelebb beleordítom a pofájába, hogy ██████████████████████████ ███████████████████!
Most csak füstölgök! Aztán nem lennék rá képes, mégsem! De ███████████ ████████████████████████!
Két napig gyengélkedtem. A szemem is borzasztóan könnyezik, nem tudom magam rászánni a szemészetre.
Folyton azon emésztem magam, mi lehet most Balázs lelkében. A szörnyű jelenetet hogyan dolgozta fel? Tulajdonképpen örülnöm kell, mert ily módon fog a Bábusból egykettőre kiábrándulni, ha egyáltalán bele volt ábrándulva… Én ezt ilyen drasztikusan sose kívántam vele elérni. Én a Bábust előtte, de a fajtáját sem, soha nem pocskondiáztam! Megremeg a szívem, ahogy a képet felidézem: ahogy kétségbeesetten, guggolva bömbölt a sarokban, és még megpróbálta összeilleszteni… a közös házat. Persze hogy aztán dühében megtaposta, persze hogy egy kissé velem szemben is megzavarodott! Pszichikailag érthető. De megnyugodva, a történtek után, a vasorrú Bábustól végképp eltávolodik! Ez a boszorka maga alatt vágta a fát. De azért nagyon fájhat Balázsnak Ekaterina igazságtalansága. A TELJES SZERETETEMRE SZÜKSÉG VAN, hogy az ilyen súlyos sebeket kiheverje. Szegénykém, megint bepisilt… De huszonhetedikén megvigasztalom! Olyan vasárnapot szerzek neki, hogy az életben nem felejti el. Olyan gyönyörűt… Ezt még ki is kell tervelnem, pontról pontra. PONTRÓL PONTRA.
BÁBUS OSTOBASÁGA ÁLTAL NYERTEM MEG VÉGLEG A HÁBORÚT.
Talán igazuk van az optimistáknak: minden rossz szülhet valami jót…
Kálmus egyébként a gyomrát megint fájdítja. Nem görcsöl neki, csak bizsereg. Itt az ősz – doktor Steib figyelmeztetett!
Az utolsó doboz Histodilt fogyasztjuk.
292Egyen meg a fene mindent úgy, ahogy van. Ha nem lennél Balázsom, azt javasolnám Kálmusomnak, fejezzük be ketten együtt ezt a cirkuszi egészet… Tíz doboz altató, valami jó márka, mert az ittenitől még megdögölni se lehet – és nincs több kínlódás. Miért törődjek én az Isten parancsával? Hát az Isten törődik tán mivélünk?! Hát akkor abba se szóljon bele, ha mi ki akarunk szállni. Ki. Ki. Ki az egész buliból. Ki az embervilágból, de még a szellemvilágból is kifele… a SEMMIBE. Miféle Isten █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████████████████??? Balázs! Életem rendező csillaga! Segíts! SEGÍTS!
Mert Kálmust tönkre fogják tenni. Tegnap végigszenvedte a vasárnapot, azt hajtogatta, minden valószínűség szerint mégiscsak rákja van (ilyet ő azelőtt sose mondott volna), de bárha, bárha… – mert akkor nem kell ezt az irtózatos négy esztendőt a nyugdíjig végigcsinálni. Úgy játszanak vele, mint a macska az egérrel, most azt rebesgetik, az átszervezés kapcsán őt rakják le a bőrfeldolgozóba csoportvezetőként, és a Rókus Lacit nevezik ki helyébe, aki személy szerint ebben ártatlan, és teljesen mindegy, elfogadja-e a kinevezést vagy sem, van tartalék, viszont a többi mind román, s akkor már miért ne inkább Rókus Laci…?
A bőrfeldolgozóba! Abba az iszonyú bűzbe, abba az egészségrohasztóba! Amit éppen ő kifogásolt – no most éppen erre hivatkoznak, hogy éppen ezért kerül oda, „pártfeladat” ott rendbe hozni az állapotokat. Tereza meg – miközben Rókus Lacit dicsérte – bedöfte a bőre alá a fullánkot: végső soron olyan ember kell ilyen dinamikus szakaszban a gazdasági irányítás posztjára, akinek még van jövője…
Ezt még egy hetvenévesnek se vágják a pofájába, nemhogy egy ötvenhat éves, tettre kész, életerős, küllemében is fiatalos férfinak…! Aki még a gyomorfekélyt is legyűrte! S teljesen tünetmentes lehetne, ha idegi alapon ki nem újítanák ezek a gengszterek, IGENIS GENGSZTEREK! A Grigore-Gigi már azt is tudni véli, hogy mindössze négyszázhatvan lejjel lenne a fizetése kevesebb, de ezt Kálmus meg sem fogja érezni, a mostani részletvezető se panaszkodik, sőt, nem is akar nyugdíjba menni, mert ahogy a Grigore-Gigi kijelentette: ez a Stefanu zsebre vághatja mindannyiukat. A bőrben annyi „fantázia” van! Sajnos, Kálmus is, én is, nagyon tisztán látjuk a tendenciát: odarakják őt, hagyják, hogy valami homályos „üzletbe” belekeverje az az egy-két, mindenütt fellelhető csirke293fogó, aztán lecsapnak rá, példát vele statuálnak. Ha meg sikerül Kálmusomnak feddhetetlenül, szigorúan rendet csinálni, abba megy tönkre… S akkor még ráadásul a félsüket párttitkár azzal vigasztalta, hogy kevesen ússzák meg ennyire olcsón az ilyen renitens magatartás következményeit…
Kálmus dupla adag Histodilt vett be, de hiába. Az ebédet kihányta: neki rákja van!!! Neki rákja van – nagyon reméli…
No, Sudár Anna. Most légy okos! Ha még ellen akarsz állni a kísértésnek egy darabig. Ha az öngyilkosságra mégsem szánod rá magatokat. Egyedül Balázs miatt nem. Nem bélyegezhetem meg az életét. Nem okozhatok neki egy életre szóló törést. Balázs, te vagy a mi reményünk. BALÁZS; MENTS MEG MINKET!
Próbálom Kálmusban a lelket tartani azzal a fifikával, hogy most én mondom neki, amit ő szokott nekem: ne vegye készpénznek a fenyegetést sem, a január, a jövő év még messze van, jelenleg szeptembert írunk, s addig még ezerszer változnak a tervek… szokjuk meg már végre: itt csak a bizonytalanság biztos. Egyik fülén be, a másikon ki: függetlenítse magát!
Annál is inkább, mert ma a Grigore-Gigi, amikor Kálmust a negyedévzárás előtt beszámoltatta, például könnyedén megjegyezte: még semmi sincs eldöntve, s ő Kálmust az esetleges változásról csak humanitárius szempontból figyelmeztette. Kálmus ebből viszont képes azt leszűrni, hogy még lejjebb akarják tenni. Tízszer is megkérdi óránként: „Hát lehet ez, hát lehet ez…?!”
Szeptemberhez képest szokatlanul hideg van, folyton esik az eső, attól félek, már a puszta esőzéstől is beázunk, minden úgy maradt, ahogy volt, a falak, a repedések… a fölszedett padló. Kálmus teljesen magába süppedt. Hajtom az orvoshoz, legalább újabb laboratóriumi vizsgálatokra, de ő csak konokul: rák ez, úgyis rák…
Nem kívánnám, hogy Balázs ide is bolondokházára érkezzen… Kálmusom, összetett kézzel kérlek, uralkodj magadon, gondolj az unokádra, hiszen te is – a magad csendes módján – nagyon szereted!!!
Kálmustól még írni se vagyok képes. Folyton abajgat.
294Ma Kálmus végre elment vizsgálatra. Én a Jancsitól szereztem vasárnapra marhamájat. S az elveim ellenére a Szentháromság téren „koldultam” egy nagy szelet mogyorós csokoládét. (Egy régi kiskorsót adtam érte cserébe!) Lesz itt dínomdánom!
A leletekért Kálmus holnap megy – sőt, holnap a csövet is lenyeletik vele. Jobb a végére járni. Ha szövettanit is vesznek, akkor kezdjünk csak el aggódni!
Nincs türelmem írni. Nagyon
Csak távirati stílusban: a nyombélnél egészen kicsiny, friss kimarjulás. Minden lelet egyébként negatív. További Histodil-kúra, a szokásos őszi „gyomros”-állapot. SEMMI RÁK Indokolatlan hisztéria. Viszont biztosítani a továbbiakban csak Ulcosilvanilt tudnak. Előre megmondtam Kálmusomnak, üres kézzel ne menjen oda. Holnap ████████████████████████████████████, de a csokoládét nem adom!!!
Kálmus megőrjít! Vele nem kell törődni, folyton ezt szajkózza, közben pedig, mint az árnyék, jár a nyomomban! Mindenbe belebeszél, mit egyen a gyerek, és mit nem, miről beszéljek vele, és miről nem… Azt én nagyon jól tudom, mi a dolgom! Balázs már elég nagy ahhoz, hogy az események nyomán megértse: az életében az egyetlen szilárd pont én vagyok!
Ismétlem: ez a nőszemély szándéka ellenére az én malmomra hajtotta a vizet!
Határozott boldogság tölt el, ha a holnapra gondolok… Finom májacska, csokoládé, mindössze két óra tanulás, barangolás a hegyen (ha az eső megáll), s talán-talán még itt is alszik… HURRÁ, HURRÁ
Ui.: Múlt hét azon ominózus szerdáján lüke Ankuca azt is mondta, miért nem hizlalok disznót? Mert hátul a kertben az ól elférne, az időmből pedig igazán kitelik… Milyen jól jönne télen a disznótoros! No nem, drágalátos! Egy disznóért nem kockáztatok. Különben is: Hát van itt moslék?!
Reggel hét óra: Nem esik, kisütött a nap!!! És ő talán már kinyitotta a csipáját, cihelődik, siess, várlak
SIESS
VÁRLAK
Nagyon boldog vagyok olyan fényes minden
295---------------------------------------------------------------------
Éjszaka, éjszaka!: █████████████████████████████████████████████████████ ████████████████████████████████████████████
Menjenek a fenébe, mindenki menjen a fenébe, Kálmus is, ne prézsmitáljon, mert hozzá találom az első kezem ügyébe kerülő bármit hajítni…
embrió nagyságú cafatok mennek el tőlem tán még szülhettem volna egyet embrió nagyságú vércafatok
Hát igen. Kálmi itt hagyta volna éjszakára. De én a kisszatyorba a pizsamát belevágtam. Vidd! Vigyétek!
Balázs a májat félretolta. Elhúzta a száját. Májszaga van. A libamáj, bezzeg Bukarestben, Cella néninél…! A csokoládé felét eltette, csupa maszat lett a kis nadrágja. A többieknek! De engem és Kálmust meg se kérdett, ennénk-e belőle.
Olvasni nem akart. „Mami, hagyjál békén!” Az egész gyerek durva, ellenséges, idegen…
Ő nálam unatkozik! A Bábusnál jó, mert ott vannak a pajtásai… A BÁBUSNÁL JÓ!!!
Mondtam neki, gyere, Balázsom, vár a Burkus, lám, már meg is kölykedzett… No, fölvilágosított!
FÖLVILÁGOSÍTOTTÁL, Balázs, fölényesen, ahogy szokták a csökkent értelműeket: Burkus nincs. A Bábus megmondta: AMIT NEM LÁTUNK, AZ NINCS. Amit nem látunk, az nincs!!! Azt csak az egészen ostobák gondolják.
A Bábus mostanában mindennap elmegy érte az óvodába… mert a Bábus abban a házban egyedül lakik szegény, és a családtól nem szép, hogy mindenhonnan ki akarják túrni… és a Bábus szerint nem csillagásznak kell lenni, hanem katonának, és a Bábus a múltkor csak azért haragudott, mert nem haszontalanságokat kell rajzolnia egy ilyen nagy, okos fiúnak, hanem valami hazafias dolgot, amit az óvodában ki lehet tenni a falitáblára… A Bábus adott ötszáz lejt, arra költi, amire akarja… És nemcsak Burkus nincsen, „Isten se nincsen”. A Bábus azt mondta, beszéljen csak bárhol ilyen csacsiságot, majd mindenki jól kineveti… a Dan is, a Ion is, a Sandru is… de még a Kovács Péter is, pedig az aztán a legbutább az óvodában!
296„Mert, mami, tudod, mi a baj? A Bábus megmondta: retrograd vagy… nu stai bine cu ideologia…” Nem állok jól az ideológiával!!! S mindezt a baromságot az én Balázsom ártatlan szájából hallani!!! Pokol, pokol, pokol. A pokol minden kínja…
S akkor még mindig vontam volna magamhoz. Hátát, nyakát simítni. Ha az eszét meg is zavarták, az ösztöneit tán nem sikerült becsapni… Két percig tűrte. A csiki-simit, eddigi fő mulatságát! Aztán – mintha kábulatból ébredne – úgy rázta le a bőréről az ujjaimat. „NE MALACKODJ, MAMI!”
Azt hittem, ott halok meg, ott süllyedek el… Kálmus bizony meg is legyintette! „Te szemtelen… a mami malackodik?!” – „Igen. A Bábus mondta, az ilyen csak malackodás, fiúgyerek nem engedi… Különben is, mami, te mindig szeretsz malackodni, a gyerek-születést is elmesélted, a Bábus azt mondja, fúj, felejtsem el, nem is úgy van, nem is igaz…” – Bőgött, kiabált az arcomba, „…és a papa engem ne pofozzon, nem a ti gyereketek vagyok, NEM A TIÉTEK…”
Reccs. Eltört bennem a tartás. Éreztem a reccsenést. Hát végre, végre én is kimondhattam! Kiordíthattam magamból: ki is az a Bábus?! Ez a primitív, gonosz banya. Ez az ősellenség. Ez az emberi selejtpéldány. Aki nem szeret senkit, de senkit a kerek világon – csak irigykedni, áskálódni tud, és annyira aljas, hogy semmilyen eszköztől sem riad vissza… Eredj, eredj a te Bábusodhoz! Ha neki hiszel, ha rá mersz hivatkozni. GYŰLÖLÖM, GYŰLÖLÖM, GYŰLÖLÖM…
Nem érdekel. Semmi nem érdekel. Ha így el tudott tőlem – tőlünk! – pártolni! Ilyen előzmények után s ily rövid idő leforgása alatt! Micsoda égbekiáltó hűtlenség – micsoda árulás!
Persze, megszeppent… nem mert visszaszólni. Húzódott az ajtó közelébe, várta az apját. Itt ezt a hangot még soha nem hallotta!
Kálmus holtsápadtan, illetve inkább vizenyős-szürke arccal próbálta a figyelmét másfele lekötni, engem „kimagyarázni”. Hogy a mami most beteg. Hogy a maminak nagyon fáj, ha úgy érzi, kevésbé szeretik… Balázs értette-e, nem-e, de nem mozdult egy tapodtat sem. Én se feléje! Hálátlan, hűtlen, igazságtalan. Nemcsak hozzám – hozzánk! Igenis, az! És a Bábus nyomorította meg. Legyen átkozott. LEGYEN ÁTKOZOTT
Így is váltunk el, perben-haragban. Én az apjának semmit nem részleteztem. Csak annyit: a gyerek nagyon elszemtelenedett… Alig vártam, hogy kívül legyenek az ajtón. Alig vártam. Aztán meg Kálmus nya297kába kapaszkodva dagadtra sírtam a két szememet. Mint valamikor régen. A házasságunk elején, amikor még duzzadt bennem a kárba vesző, felesleges energia.
Kálmus véleménye: kár volt kifakadnom. Nem segít, csak ront, bár a fejlemények valóban elkeserítően döbbenetesek.
Most aztán fogalmam sincs, hogyan lesz tovább?! Hogyan alakítsam a viszonyunkat? Legközelebb: mintha mi sem történt volna, kezdjem elölről, illetve folytassam? Vagy magyarázkodjak? Az igazunkat védjem? Akárhogy is: a komédiát többé nem játszom. Ekaterinát gyűlölöm. Nem titkolom se ma, se holnap. Szakadjon össze az ég és föld!!!
Ui.: Istenem, ma egy éve ért véget a „hosszú nyarunk”! Beleőrülök, ha rágondolok! A bál a tisztáson! A Tejút! A Gyilkos-tó! Hogy juthattunk idáig? Ide, a verem fenekére? A legmélyebb mélység közepébe?
SZERETLEK, érdemtelenül is SZERETLEK, BALÁZS, annyira szeretlek, hogy gyilkolni tudnék érted! GYILKOLNI!!!!
Vajon mit mesélhetett el otthon? Vajon mi lesz a viselkedésem következménye? El fogják zárni tőlem?!
…esetleg ő maga nem akar egyelőre jönni?! Végképp a Bábushoz ragadt, engedelmesen játssza neki a hamis „kérdezz-felelek”-et?
„Puiule… puiule…” – Megőrjít! Folyton hallom. Az édeskés-éles hívogatást. Puiule, miorica… S én, mi oda vagyunk dobva! Ó, hogy gyűlölöm ezt az asszonyt! Bárha igaza lenne Ankucának, hogy már nem húzza soká. Nem akarok hazudni, nem akarok álszent lenni. A pusztulása talán még változtatna valamit
HOL VAGY, RÉGI BALÁZSOM, ÉLET-VIRÁG-SZERELEM, HANYATLÓ ÉLETEM RENDEZŐ CSILLAGA,
hogyan engedhetted, Istenem?
…mit csináljak? Járuljak oda térden csúszva? Szórjak hamut a fejemre, tépjem meg a ruhámat?
Kálmus addig motyogott-matatott körülöttem, amíg ki nem provokálta a nyers igazat ő is… UNOM. Unom a sztereotip szövegeit: „Majd az idő megoldja, majd kiderül…” Harminc évet unatkoztam mellette végig. Elég volt. ELÉG.
298Nem megyek a gyerek után. Pedig holnap vasárnap. Nem megyek utána, ha beledöglöm sem. Ha a szívem is szakad ki gyökerestül.
NEM NEM NEM NEM NEM
Voltam Petrunál. Ott is minek? Aludt. Hortyogott. Rátörtem, felráztam. Ennyit talán még megért: Balázs elhagyott, elvették tőlem! Hát nem. Ő sem igazán, már. Ő is csak a szöveget fújja. „Istenúr.” Hogy bele kell Istenúr kötényébe dobni – rábízni Istenúrra… S a végén – teljesen falsul, indokolatlanul – oda lyukadt ki, hogy ő is elvesztett engem… Ő, engem!!! Micsoda párhuzam! Mert hogy a „kisleán” volt a Petru legény egyetlen szerelme… A barna hajú kisleán, a szentségesen tisztelt… a szűz tünemény, aki egy szép nap az Üllős fiúval esküdött össze… akkor omoltak meg a hegyek, akkor esett a kunyhója először darabokra… aztán mégis erőt adott az Istenúr, megszelídítni a szerelmet, amin kisleán „úgyis csak kacagja”. Mert Petru tudja, Petru erre nem méltó, Petru csak az, ami…
Feszengve hallgattam végig. Ízléstelen. Komikus. Ezt, ennyi idő után, kivallani?! Látszik, hogy nincs már tiszta tudatánál. Erre én sose gondoltam! Hogy Petru férfi. Hogy valaha is férfiigényei lehettek. Ez nagyon beárnyékolja a képet. Valahogy kiábrándító – és éppen most, amikor olyan jól esett volna valami közös lázongás… szolidaritás a dühben, kétségbeesésben… Petru, miért kellett benned is – mindenben – csalódnom???
Két éve ilyentájt kezdtem firkálgatni. Milyen bohó voltam. Milyen naiv. Milyen fiatal. Tegnap égtem – ma vacogok hideglelésben. Vajon kijönnek-e?
Tiszta fejjel mondom vasárnap dél óta eltökélten szakadatlanul józan eszem teljes birtokában
Én szegény Sudár Anna kijelentem
BÁR INKÁBB MEG SE SZÜLETTÉL VOLNA!
– – – – – – – – – – – – – –
nem tudom pontosan hanyadika mindegy egyik nap mint a másik reszket a kezem próbálom sorban leírni de hogy ezt is minek csak hogy meg ne bolonduljak végképp csak hogy a fejemet a falba ne verjem amíg a velő a koponyámból kiloccsan
Hozta ez a hitszegő Kálmi a gyereket a nyakában lovagoltatva. Ankuca persze csavargott a barátnőivel valahol veszem le a gyereket a nyakából, gyere életem azt játszunk, amit akarsz amihez kedved van 299amihez neked van kedved egész nap, a gyerek mint a kuka, némán csókot ad, de hál’ istennek nincs benne az a múltkori dac és rémület, mintha mi sem történt volna a fákat tépázni rohan, én fellélegzem talán nincs minden veszve, a kirohanás talán még használt is, észhez tért, nem fogja az átkozott Bábust szajkózva emlegetni
és akkor Kálmi rákezdi komolyan akar velünk, szülőkkel beszélni, megijedtem hát a gyerek mégiscsak panaszkodott, mondtam üljél le, fiam, egyél valamit de még ezt is elhárította és akkor kibújt a szög a zsákból minden eddigi célzás most lett világos mint a pokol tüze olyan világos. Ezek ketten, ez a varjú-pár, hónapok óta tudták csak előlünk titkolták, főleg előlem januárban el fognak innen Bukarestbe menni már minden előkészítve, ezért volt a sürgős bukaresti kirándulás is. Jobb állás Kálminak, lakás, Ankuca egyelőre maradhat otthon Balázzsal ez olyan lépés ami elkerülhetetlen több szempontból is, Kálmi szép higgadtan sorolta az ujjain a szempontokat
LEGJOBB LENNE AZONNAL MEGHALNI kifordul a számból az ima
– – – – – – – – – – – – – –
ezek engem félrevezettek, becsaptak, hitegettek. Ezek engem kifosztottak ezek elárulták a maroknyi maradékot hiába Kálmus erre mentség nincsen Kálmi szempontjai alacsonyrendű szempontok
értsem meg csak így szabadulhatnak meg Bábustól nekem őszintén bevallja és Ankuca a költözéshez egy bizonyos Viola nevű a dologban teljesen ártatlan fiatal lány miatt is ragaszkodik de az elhatározásnak kényszer jellege is van, a papa tudhatja legjobban a vállalatoknál mi zajlik, a Combinatult itt helyben megszüntetik illetve csökkentett létszámmal egy adminisztratív igazgatóság marad, neki választást ajánlottak fel ami önmagában nagy szó ebben az országban: vagy a Koromgyár ami szintén legalább százhúsz kilométer vagy Bukarestben a Festékgyár új létesítmény és végre a szakmájában gyakorlat…
RÖHEJ
SZÉGYEN
SZÉGYEN
– – – – – – – – – – – – – –
és abból is elegük volt, hogy a blokkjukat elárasztották a „gáborok”, minden cigány Gábor itt, telerondítják a liftet, értsd meg édesanyám, így kell lenni, majd jövünk hozzád nyaranta Balázs is szünidőre és akkor befutott a kertből Balázs egyenesen hozzám bújik az ölembe, a 300fejemet ahogy régen a két kezébe fogja, „tudod már mi újság mami, megyünk Bukarestbe, ahol nyáron voltunk, jaj de jó jaj de jó…” JAJ DE JÓ Az ölemből letettem remegtem Kálmus rákiabált arra az önmagából kivetkezett fiára, hogyan szabad ilyen hírrel ajtóstul a házba rontani, hátha már esze nincs legalább lenne szíve, Kálmi felült a magas lóra, hogy ő már hónapok óta lesi az alkalmat de mindig feszült a légkör valamiért, az anyuka olyan mint a mimóza az ember fél vele bármi objektív tényt közölni… most legalább kibökte túl vagyunk rajta, anyukám TÚL VAGYUNK RAJTA, az egész nem olyan tragikus sőt a gyerek érdekében örülni kell a NAGYOBB LEHETŐSÉGNEK…
Te ostoba, te elfajzott: ez a gyerek ott román iskolába kerül… még olvasni se tud magyarul… nemcsak én veszítem el, de ELVESZÍTJÜK te fafejű te RENEGÁT erre kapta a gyereket ahelyett hogy megérteném, a legsúlyosabb vádakkal illetem, a tendenciát úgysem lehet megállítani, ébredjek álmaimból
elrohant BALÁZS KÖZÖMBÖS volt mintha végül is egyáltalán nem érdekelné semmi
„Élet-virág-szerelem?” „Rendező csillag?!” Ez a „megyünk Bukarestbe, jaj-de-jó?” Ez a… Puiule? Aki már ott fog járni iskolába? Akit én eddig a szájamból versekkel itatgattam – fészket neki szálanként összehordott szavakból raktam és mindez teljesen hiába
KAKUKKFIÓKÁT NEVELTEM
– – – – – – – – – – – – – –
Meg is mondta ne nyúljatok hozzám, nem a tietek vagyok nem a TIED, ha volt fülem hallhattam, illúziókat kergettem, elvesztegettem több mint öt évet. Végeredményben még lehetne igenis biológiailag még lehetséges az utolsó percben egy saját gyereket szülni EGY SAJÁT GYEREKET akivel nem rendelkezik senki, még a magasságos Úristen sem
Ilyen körülmények között BÁR INKÁBB SOHA MEG SEM SZÜLETETT VOLNA. Soha ne ismertem volna meg AKI VOLT azt a drága reményteli édeset, ha AKI LESZ, azt is végig kell néznem
Féleszű kótyagos asszony, mezítláb fújtad a sípot az égerfa alatt, add nekem Istenem te süket Isten minek vagy, ha soha be sem is avatkozol csak előkelően csücsülsz a trónodon s ha moccansz, Te is csak a korbácshoz értesz, ládd merő seb vagyok, szegény Sudár Anna
MIÉRT KELLETT GYERMEK MEGSZÜLETNED BÁR INKÁBB MEG SE SZÜLETTÉL VOLNA
301Balázst háromnapos magas láz után bevitték a klinikára. Nyugalom. Nyugalom. Kálmusnak telefonáltak. Tüdőgyulladás. Levonul egy hét alatt. Ez nem komoly rohanunk be hozzá
Az arca meg van nyúlva, rémes a kórházi ágyon látni. Narancsot egy kilót háromszáz lejért szereztem, de nem kívánja. NYUGALOM. Csak bennünket marasztal. A Bábus be se tolta a képét, mert a kórházszagtól elájul, „nem maradhatnál még legalább te, mamikám?”, csapzott a haja, a párnája lapos hurka, holnap a kispárnát viszem be neki
Istenem, ez NEM KOMOLY, ugye? UGYE?
Nem engedtek be hozzá!!! A kispárnát átvették, de nem engedték be Ankucát sem, Kálmit sem. Valami komplikáció van, az injekciótól feldagadt a lába, a bal lába, kirögzítették, nem szabad neki mozdulnia, ha viszont minket meglát, nem lehet vele bírni
MI AZ, HOGY KOMPLIKÁCIÓ? És mi az, hogy földagadt a bal lába? Hol? Combban, térdben, alsó lábszár, bokában?! Mit nyomtak bele? Fertőzött tűt használtak? Ez lehet vérmérgezés is!!!
Istenem, SEGÍTS!
Az üvegablakig engedtek. Csöndesen fekszik – mintha nem lenne eszméleténél. Azt mondja a szora, csak le van szedálva. Hogy el ne mozduljon. A lába combtőtől bepólyálva – föl van kötve valami szerkentyűre. Elefántláb. ELEFÁNTLÁB. Kálmus azt mondja, csak a pólya vastag. INFÚZIÓT KAP. Az orvos Todor vagy Fodor bizonykodik: gyógyszer-allergia, nem bírja a penicillint, az infúzióval pusztán vitaminokat kap… S közben a makacs láz!!!
HA VALAMI TÖRTÉNIK, ÉN OKOZTAM. Többször is elhagyta a számat: bár meg se született volna! Ezzel tulajdonképpen a halálát kívántam, nézz szembe a saját sátánoddal, szegény Sudár Anna! Ne szépíts, ne mentegesd magad. Kimondtad az irtózatos igét, és AZ IGE TESTTÉ LŐN… Nemcsak a szentséges, megváltó igék képződhetnek meg… hanem a szentségtörő gonoszak is.
Uram-Teremtőm, nyomorult féreg vagyok, bocsáss meg, könyörülj rajtam
könyörülj rajtam
302– – – – – – – – – – – – – –
Ne rajtam könyörülj hanem ezen az ártatlanon már tán negyednapja és a puffadás a hasa aljára is átterjedt
Uram itt fekszem kereszt alakban előtted a porban irgalmazz az én bűnömet ne rajta torold meg ládd ajánlkozom, csigázz engem holtomig és holtomon túl
és ha úgy tetszik, hát VEDD EL, TŐLEM VEDD EL, DE A VILÁGODBAN TARTSD MEG őt Uram csak most segíts! Minden porcikámmal a LECKÉDET ÉRTETTEM.
URAM SOHA TÖBBÉ
Áldott légy, áldott légy, áldott légy!
Rohamosan lohad a dagadás! A láz is alábbhagyott, már csak hőemelkedés. Vittem neki szilvakompótot, jóízűen megette. Már szabad neki az ágyban felülni.
KÖSZÖNÖM, köszönöm, köszönöm…
Ankuca azt mondja, nem is volt veszélyhelyzet. Csak mindnyájan eltúloztuk. A vétkemen ez nem változtat semmit. Kockára tettem az életét, ártalmas gondolatokkal.
Szinte teljesen jól van már, egy kicsit gyenge, de virgonc. Hét végére kiengedik A hősugárzót kölcsönadom, nyirkos, hideg az idő, a lakótelepen még nem fűtenek. Ma figyelmeztettem Kálmust a kórházban, ne ragadjunk a székhez, hagyjuk a lábadozó gyereket a szülőkre. Kálmus csodálkozott.
Kálmus valójában nem érti, hogy én négy nap, négy éjszaka minden percében nemcsak a poklot, de aztán a purgatóriumot is megjártam. Kálmus azt mondja, Isten elég felnőtt ahhoz, hogy mérlegeljen: hogy a kínpadot is lássa, ahonnan a káromló szavak felhangzottak… Kálmus szépen beszél. Isten nagyvonalú. De én megmérettem és még kevésnek találtattam. Egy kritikus ponton.
Sokat dolgoztam a kertben. Valamit majd a falakkal is kell kezdeni. Így nem mehetünk elibe a télnek Kálmus gyomra könnyebbedett. Próbáltam a teljesen kiüresedett kamrát a legszükségesebbel feltölteni. Szereztem Ankucának krumplit, ebben a helyzetben képtelenség, hogy még sorba is álljon.
303Balázzsal a kórházban egy félórácskát trécseltünk. Azt mondja, túl sokat aludt, és buta álmai voltak. Például hogy ott van már Bukarestben, és az utcák elkezdenek összeszűkülni. Ő ott áll középen, és agyon akarják nyomni a hatalmas házak. Nyugtattam, ne gondoljon ilyesmire. Bukarest nagyon érdekes város.
Ma nem mentem be a kórházba. Balázs – Kálmus szerint – már teljesen panaszmentes, leengedték, jól bebagyulálva a parkba, mert Ankuca behozta hozzá azt a három égetnivalóan eleven óvoda-pajtását látogatóba. Állítólag már verekedtek is! Ez igazán jó jel.
Most már meg kell csináltatnom a szemüvegemet is. Alig látok.
Balázs nagyon kedves volt. Már készül haza. Kérdezte tőlünk, a Bábus miért nem látogatta meg. Kálmus kurtán azt vakkantotta, mert a Bábus lusta. Én azt mondtam: beteg. Ő is beteg. Meg kell érteni.
Távoli minden. Nem fáj semmi. Mintha a súlytalanság állapotában lebegnék. Balázs ma – Istennek hála! – elhagyta a kórházat. Kálmus viszi haza őket kocsival. Én csak láb alatt lennék. Különben is meg kell a bukszust stuccolni, beállhat az esőzés bármely pillanatban.
Csendes vasárnap. Kálmus hátát megmostam. Rövid séta. Levelet írtam Farkasnak, a gyerek betegségét épp csak megemlítettem. Mindenkinek elég a maga baja. Kértem Kisannáról fényképet.
Balázséknál ma ott van Bábus. Balázs élvezi, hogy kiszabadult a kórházból, nyilván jókedvűen játszanak. A Regátban mindent el fog felejteni abból, amit mi ketten együtt megéltünk. Valaha. Egy másik életben, most úgy tűnik
Ezt csak tudomásul vehetjük. Jajszó nélkül – s minél előbb, annál okosabb.
Kálmus séta közben kikottyantotta, még egy hete is attól tartott, átbillen az agyamban valami, és megőrülök. Olyan állapotban voltam. Neki kellett többször is a földről felszedni. Mint a szerzetesek, oda vetettem le magam imára. A hiányos padlólécek piros vonalakat préseltek az arcomba. Nem ettem, csak ittam a vizet literszámra. Esténként ruhástul feküdtem le, hogy készen legyek, ha a kórházba hívnak… Állítólag a küszöb volt a térdeplőm. Valóban így történt? Én csak arra emlékszem, 304amit belül éltem át. A zuhanásra és a kapaszkodásra. Arra a töredékre viszont, ami ebből a külvilágban tükröződhetett, csak igen-igen homályosan. Szegény Kálmus – mindezt tanácstalanul végig kellett néznie. Most – a körülményekhez képest – boldog. Nem hitte volna, hogy ezt az egész szörnyűséget így, ilyen nyugalomba jutva sikerül átvészelnem.
Nincs bennem fájdalom. S tulajdonképpen még melankólia sem. Séta után kikormoztam a kiskályhát. A mosást most fejeztem be, jól felgyűlt, volt mit dörzsölgetni. Most bámuljuk egy kicsit a magyar tévét, a riportműsoraik valamivel őszintébbek.
Most ment el Ankuca, este nyolc óra van. A gyerekre Bábus ügyel. Azért szaladt ki, mert szükségét érezte, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljünk. Bevallotta, hogy ő is nagyon megijedt, amikor Balázs lába földagadt. Annyira megijedt, hogy most utólag el is tűnődött azon, helyes-e, ha az embernek csak egy gyereke van. Mert ha aztán történik valami azzal az egyetleneggyel, nincs kivel vigasztalódni. Ha Bukarestben előnyösen alakul a helyzetük, talán nekivágna, és szülne még egyet. Kérdezte: ehhez mit szólok? „Szüljél, Ankucám, szüljél” – bólogattam. S közben semmi ellenérzés nem volt bennem. Nekem ez már mindegy. Ez már engem igazában nem érint. Csak teljesebbé teszi a képet.
Ankuca a bólogatásomat elégedetten nyugtázta: úgyis olyan nehézkes itt a védekezés, mire a tényleges aktusra kerül a sor, az ember már belefárad. Aztán elkezdett megint az anyjára panaszkodni: milyen önző, a kórházba az orrát be se dugta, de a botrányokat most naponta csinálja, hogy az egyetlen lányát és az egyetlen unokáját el akarják tőle szakítani, pusztán azért, mert így kívánja a veje karrierje! Aztán még azt is mondta Ankuca, nem csoda, hogy a hírtől én is annyira kiborultam. Higgyem el, ők sem könnyen határoznak. Mert a választási lehetőség még fennáll: Bukarest vagy a kiskaposi Koromgyár. Százszázalékos véglegességgel még nem döntöttek. A Koromgyár mellett is lenne lakás. Ő még sose járt Kiskaposon, csak annyit tud, az is ilyen vegyes település, mint a mi városunk, csak jóval kisebb. A Koromgyár fontos alapanyagokat gyárt, talán találna benne Kálmi fantáziát. Bár sok jót a környékről nem hallott – Kálmi, ha szóba kerül, dühödten tiltakozik. De ha mi, hárman asszonyok mégis emellett döntenénk, akkor esetleg közös erővel rá lehetne Kálmit beszélni… Ő – mármint Ankuca – ugyan Bukarest-párti, de nem kéne valamit rögtön elutasítani, látatlanban.
305Egy szó mint száz: Ankuca rávette Kálmust, hogy jövő vasárnap – ha a páratlan rendszámú kocsik járhatnak tegyünk egy közös kirándulást Kiskaposra. Nézzünk körül, milyen ott az élet. Ekaterina nélkül, mert hatan a kocsiba úgyse férünk.
Kálmus lelkes. „No ugye… no esetleg… No ugye…” ANNÁL BORZASZTÓBB VELEM NEM TÖRTÉNHETNE, MINT HA MOST AKÁR A LEGHALVÁNYABBAN IS, DE ELKEZDENÉK REMÉNYKEDNI ÚJRA
Mindenféle csip-csup dolgok lefoglalnak. Ma belülről kitakarítottam a fiókokat. Ennek a munkának alig van látszatja. Vágtam tiszta újságpapírt fiókbélésnek. A magyar nyelvű újságokból. Az anyám csipkeszegélyei végképp szétmállottak. A szőnyegből a port kidöngettem, bár erre a padlózatra úgysem lehet még feltenni. Szeretném még ma este – ha lesz fény – a porcelánt átöblíteni.
A százhúsz kilométer is messze van. Mégis óriási az előnye Bukaresttel szemben. ██████████ █████████████████████████████████████████████████████████████████ ██████████████████████████████████████████. Valószínűleg ugyanolyan keveset láthatnám. Azonban legalább nem █████████████████████████████████████████████████████████████████ █████, hanem magyarok között lehetne.
De nincsenek illúzióim.
Világítottunk a síroknál. Kálmusnak azt még feltétlenül el kell intéznie, hogy a sírhelyet megbontsák – akár nagyapámét, akár anyámét – s mi még idekerüljünk, ebbe a régi temetőbe. Aztán a kaput a tövis úgyis beszövi. Nem kell hozzánk kikoslatni egyik családtagnak se az ilyen vagy olyan messzeségből. Ezt majd kinyilvánítjuk végakaratban. De nem hiszem, hogy erre hamarost sor kerül, minden valószínűség szerint egy kicsinyég – tizenöt, húsz évet? – még maradnunk kell itten.
Kálmus ismét tünetmentes – elmúlt a kritikus kora ősz. Én meg talán négy évvel ezelőtt éreztem magam utoljára ilyen stabilnak. Pedig megint váltott az idő – de se fejfájás, se szívverdesés, se az a nyirkos verejték váltakozva hidegleléssel… No persze, azért a térdem nem fiatalodott meg, a könyököm és az ujjam zsibog, fáj – de legalább érzem általuk, hogy még élek. Hogy még itt vagyok, ezen a földön.
306Álldogáltam anyám sírja mellett, megint bokáig sárban, és arra gondoltam: akaratlanul is mennyi szemrehányást tettem neki. Még holta után is: hogy miatta nem mentem végső soron egyetemre – az ő félelmei, pesszimizmusa tartott vissza… Álldogáltam ott, és belém nyilallt: talán ez nem is igaz. Legalábbis nem teljesen. Senki se okoljon a saját szerencsétlen sorsáért egy másik szerencsétlen sorsot.
Én egész bezárt életemben vártam valamire. Eleinte arra, hogy valaki értem jön, erélyesen karon fog, és az egyetemre betuszkol. Aztán az álomlovagra, a nagy „hasonmásra”. Aztán a gyerekeim születésére. Aztán arra vágytam, hogy legalább a két fiamnak sikerüljön. Végül Üllős Balázskában összpontosult, a végsőkig fölfokozva, minden.
S az történt, ami történt.
Tudat alatt, egész gyermekkoromban – anyám nyomában – sóvárogtam Magyarország után… igen, a „visszacsatolást” még kamaszkoromban is el tudtam képzelni. Később valami történelmi függetlenségben reménykedtem. Az erős, független Erdély ideája!
Mostanában már csak meg akartam maradni. Annak, ami vagyok. És biztosítani a folytonosságot. De szertefoszlott minden. „Micsoda az élet? – enyésző füst és pára”.
Nem az a baj, hogy nem lettem diplomás. Hány kutyaütő szaladgál zsebében a diplomával, terméketlenül, felszínesen! Valami más a baj – valami más.
VILÁGOSÍTS MEG, ISTEN, csak annyira világosítsd meg elménket, mint mi, kicsiny dibdáb emberek a mai halálnapon a temetőt!
Gyújtottam egy gyertyát Helyapátiért is. Itt kéne nyugodnia.
Holnap mindent leírok. Az utak zsúfoltak voltak, tumultus, szervezetlenség. Az egész ország vándorol. Élőholtak a holtukban-élőkhöz. Istenem-uram.
Láttam, amit láttam.
Ki van a helyemben asszony, aki ezek után azt bírja teljes szívéből kiáltni: IGENIS MARADJATOK!
Kálmus a kocsit dühödten csutakolja, én meg addig lemosdok tetőtől talpig.
Még negyven kilométer volt Kiskaposig hátra, de már kezdett a fák törzse feketedni. Harmincöt kilométernél elsápadt a levegő, fojtó szürkeség borította a tájat. Aztán Kiskapos maga. A hosszan elnyúló, fekete 307monstrum. A fekete, vastag csövek. A zsíros, torokkaparó, szurokszínű füst a szakadatlanul pöfékelő kéményeken át – szétterülve, szinte vízszintesen. Minden, minden legalább harminc kilométeres körzetben a szó szoros értelmében fekete. Mintha sötét szemüveget nyomtak volna az orrunkra. A fák levele, a korcs virágok szirma vastag korommal borítva! A tetőkön a zsindely is fekete.
Ha nem látom – egyszerűen nem hiszem el. Hogy itt emberek élnek. A sosem nyitható fekete ablakok mögött. A gyerekek fekete fűben játszanak. Az Újtelep – ahol a lakást ajánlották – fél éve még piros volt. Most foltos, ahogy a bentlakók igyekeznek egy-egy saját részt sziszifuszi munkával naponta megtisztítani. Mintha vérezne a korom. Nincs ég, nincs nap, csak egy fekete fátyol mögött bepenészlett citromkarika.
Balázst a kocsiból ki se engedte az anyja. Nehogy beszívjon valami fertőzést a betegség után. De nem is volt a gyereknek kedve kiszállni. Azt mondta az apjának, eléggé nyeglén: „Apu, ez a marhaság is neked jutott az eszedbe? Hogy ide jöjjünk kirándulni?!”
Kálmi diadalmas-keserűen mutogatott körbe, s mint a papagáj, ismételte: „Tessék. Tessék. De ti kétségbe vonjátok az én szavamat. Tessék választani!”
Ó, igen. Jól ki van ez fundálva.
Az egyik nyitott kapu előtt láttunk egy csecsemőt: gyerekkocsiban, nyakig bepólyálva, fekete tüllkendő alatt. Halkan sírdogált. Odaléptem, ringattam egyet a kocsin a fekete tüllkendő valójában fehér volt, s a kötött sapka is reggel még heroikusan, patyolatosan fehér lehetett. Bekukkantottam az arcocskájára, hát a tátogó szájacskája a szárazságtól egy kissé kicserepesedve… és irtózatos… mintha fekete legyek ülnék a szájnyílást körbe. A párnácskáján pedig szürke nyál csillogott. Majdnem rosszul lettem – legszívesebben fölpakoltam volna ezt a csecsemőt, s el innen, el…
Kálmus nyugtatott: bizonyára őslakosok, megszokták, akklimatizálódott a szervezet.
Micsoda gyalázat! Micsoda ember alatti, infernális élet, ████████████ ██████████████████████████████████. Kálmus azt mondja, nem ez az egyetlen hely Erdélyben. Például a Téglagyár Vajdahunyadon. Az a különbség, hogy ott meg minden rozsdavörös. És az a fajta por még szúrósabb.
Talán ha a sarkamra állnék, hisztériáznék, fenyegetőznék s Bábust is bevonnám a konspirációba, el tudnám érni, hogy mégse Bukarestbe… hanem ide. Talán.
308Hiszen itt még laknak magyarok. És magyar iskola is van. Ez kétségtelen.
De vállalhat-e normális ember ekkora felelősséget, akár Isten, akár szeretett családja előtt? Hogy visszatartja őket – erre…?
Mielőtt elváltunk – tudom, Kálmi a szavamat leste –, meg is mondtam nekik: itt nem két munkahely között kell választani. Itt a tét: a gyors, szennyezett pusztulás, vagy az akármilyen, de egy darabig mégiscsak élet… Vigyék el a gyereket, menjenek hát, mielőtt kényszerrel lerendelik a Koromgyárba.
Nincs mit tenni. Jól ki van ez fundálva. JÓL KI VAN EZ FUNDÁLVA.
Balázska kérdezte: „Mami, jövő vasárnap te vagy a soros? Hozzád mehetek?” – Nem ígértem meg határozottan. Ha úgy adódik – természetesen.
Kálmus a hét végén – amíg a fagyok meg nem érkeznek – a repedéseket vakolja. A vájatokat is tovább kell szélesíteni, a faleveleket az árokból kikotorni. Legyen majd tavasszal az olvadásnak szabad folyása! A ház támfalára valami szigetelő réteget kéne kitalálni. Nem szeretnék, mint idén áprilisban, olyan ijedséget jövőre is megérni. Kálmus örül a „kisinasának”. Muszáj dolgozni, ha nem akarunk egy reggel csupasz fenékkel a völgyben kikötni.
Nagyobb gond a lépcső. Folyton morzsállik, Kálmus azt mondja, ide beton kell, de gyorsan. Ronda nyirkos az idő, nyúlik a köd. Mi lesz itt télen? De napról napra kell élni! Mindig csak egy napra gondolni előre. Szépen araszolgatva. Ez az egyetlen helyes cselekvés. Aprómunka, egyik naptól a másikig.
Hiányzik a kistemplom. Milyen régen nem voltam misén. Istenem, veled megbékéltem, s ami fontosabb, tán Te is vélem – mégis valami hanyagul itthon tart. Hiszen Te mindenütt vagy – mégsem tudom, az érvelésem egy icipicit nem sántít-e? Unom a nagytemplomi prédikációt – ide, ebbe a csukott kis fehérbe vágyom vissza.
Ma, hosszú sorállás után valahogy kedvem támadt az alimentara melletti ortodox templomban megpihenni. Valamelyik oldalbélésben. Isten mindenütt ugyanaz. Szeretem az ortodox templomok hangulatát. A félhomályt. Az arany csipkék közül kiderengő fénylő pirosat. Az ikonokat. A lepréselt Istenanyát a lepréselt kisdedével. A mi katolikus szobraink háromdimenziós térbe költöztették az égieket – „leköltöztették”, egy 309kicsit materializálták, azt hiszem. Az ikonosztáz viszont szakrális lenyomat. Lenyomata a téren-időn túli szellemi világnak.
Üldögéltem, a szatyor a lábamnál, a csirkefej csöpögött, és az ikonokról nézett rám Jézus Krisztus, Mária, Keresztelő Szent János… Mihály és Gábriel arkangyalok. Az ikonok látszatra merev tekintete mögött ezt a mennyei nézést nagyon erősen éreztem.
Hát világíts át röntgenszemeddel, Istenúr (ahogy Petru mondaná), világítsd át dobra feszített lelkem már elvékonyodó szövetét… nézzél engem, és szólalj meg bennem: HOL RONTOTTAM EL? Mi ebben az iszonyatban az ÉN közreműködésem?
Most ment el Balázska. Kálmus vitte vissza. Egyedül vagyok. Odakünn pereg az eső. A gyermek nagyon kedves volt.
De valahogy nincs kedvem írni. Én most gondolkodni szeretnék. Nem tervezni: azt soha többé. Gondolkodni.
Balázska tegnap önszántából, pöntyögve olvasott egy kicsit. Girbegurba nagybetűkkel, de szinte már mindent le tud írni. Kálmussal, hátul a műhelyben, hosszan fűrészeltek valamit. Kitűnően érezte magát. Rajzolgatott is, ormótlan tankokat. Mondtam neki, mutassa meg a kedvenc Éva nénijének az oviban, biztosan örülni fog neki, és kiragasztja. Balázs közölte, hogy nincs már Éva néni. Már szeptember óta nincs. Valami Kató néni van helyette, az se rossz néni, mert legalább nem figyel mindig oda, hagyja őket az óvodakertben „háborúzni”, csak anyu haragszik a Kató nénire, mert ez a Kató néni engedte ki őket egy szál melegítőfelső nélkül a szabadba azon a szeles októberi napon, amikor aztán a tüdőgyulladást „bekapta”. Gépiesen kijavítottam. Nem „bekapta”. Megkapta.
Éva nénit – aki törődött a gyerekekkel, és valóban tanította őket lám, eltávolították! Remélem, ebben nincs Ekaterina bosszúálló, féltékeny keze. Ezt Ekaterina érdekében remélem. Hiszen már annyi parazsat gyűjtött odaátra a szerencsétlen fejére.
Balázska azt is elújságolta, hogy az idén a csoportban öttel kevesebben vannak. Jövőre talán tízzel lesznek kevesebben. (Ezt Kálmus mondja.) S akkor be sem indítják a magyar csoportot. Nem kell a végső elrománosodásért Bukarestbe menni!
Egyébként Balázska tele van lázas tervezgetéssel. Bukarestet Cella néniék életmódjával azonosítja. Már meg is hívott oda, szeretettel, nyája310san. „Majd te is eljössz hozzánk, mami. Ha akarod, odaveszünk majd téged is.” Odaveszünk! Igen, igen. Tulajdonképpen milyen kedves.
Istenúr: a tévedésemre, ládd, már rájöttem. Lassan, fájdalmasan okulva az egyre keményebb leckéken. SENKI NEM FOLYTATHATJA A FÉLBEHAGYOTT VAGY FÉLBEMARADT ÉLETÉT MÁSBAN. Szerethet másokat nagyon – hozhat óriási áldozatokat –, figyelheti, segítheti a másikat örömmel-aggódással, de NEM KÖLTÖZHET BELE – nem keverheti össze homogén vegyületté a két különböző lelket.
Tisztelni kell a különvalóságot.
Amit nekem kell magamban megérlelnem, senki meg nem érlelheti helyettem. S az ő beteljesülése sem lehet soha azonos az enyémmel.
Ha Kálmus megjön, körbetömködjük megint az ablaknyílásokat. Néhány fok meleget az is jelent.
Erzsi néni hagyott egy cédulát a kapun: új papunk van, Gyulafehérvárról jött, vasárnap már misézik. Adjam tovább, terjesszem. Milyen rendes ez az Erzsi néni: nyilván körbejár híveket toborozni. Ha nem is a forma a fontos, el fogok menni. Szegény Helyapáti emlékére. Adjam tovább, terjesszem? Ugyan kinek?
Kálmus kitalálta, hogy csak azért is, önerőből, lerakjuk a padlót. Ki tudja, lesz-e rá ereje, ha a bőrösökhöz átteszik? Az ötletet támogatom. Nem lehet boszorkányság. Aztán fölcsiszoljuk, és talán tudunk szerezni lakkot.
Persze, lakkot kapni nem olyan egyszerű. Előbb kellett volna felébrednünk, csak hát én eltoltam a nyarat mindenféle légvárakkal. Kálmus már rég szorgalmazza – a hibás én vagyok.
Meg vétkes is meg bűnös is. Csak azt nem tudom még mindig világosan, hogy – miben?
Már harmadnapja csináljuk a lépcsőt. Csak az esőzés be ne álljon – vagy a korai fagy. Tavaly november közepén már havazott. De én – szegény Sudár Anna – a legsűrűbb hóesés közepette is a tavaszra készültem. A tavaszra meg a nyárra. Aztán elúszott minden.
Ősszel az őszben kell élni. Télen a télben. Komótosan, pontosan. De mindig csak napról napra.
Jövő itten nincsen.
311Ui.: Láttam az új papot a templomkertben. Nem valami biztató jelenség. Kopott farmernadrág és garbó-pulóver volt rajta, a biciklijét javította. Tömzsi, izmos, birkózóalkat. Fiamnak is fiatal, és vöröses szakálla van. Hogy fogja ez Helyapátit pótolni? Még a fenekén a tojáshéj. Ez az első önálló működése. De legalább a harang megkondult!
Most jöttem a miséről! A káplánt Kocsis Gézának hívják. Erzsi néni – mint jól értesült – közölte, a plebánosi kinevezést hamarosan megkapja. Az érzelmeim az üggyel kapcsolatban vegyesek. Mindenesetre megint tömve volt a kistemplom. Kocsis Géza egészen előre, középre lehozatta az oltárt. És egy még nála is fiatalabb hosszú hajú fiú ül a harmóniumnál és mikrofonba énekli a soros éneket. Ezt meg kell szokni. Kocsis Géza reverendája alól kisejlett a farmernadrág rojtos szára. Nehezen ülnék be hozzá a gyóntatószékbe. Egyelőre Erzsi néniék is bizalmatlanok. Pedig szépen beszélt. Még Villont is idézte! „Az évek múlnak mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” Ez nekem szimpatikus. Erzsi néni azt susmorogja, jóformán semmije sincs – és nem enged maga körül takarítani. Ez is a javára szól. De Kocsis Géza már nem Helyapáti Bertalan. Nem gyermekkorom tanúja. Sose kerülünk egymással olyan közelségbe.
Nem gondoltam, hogy a padlózás ennyire koszos munka! Köpjük a port Kálmusommal. Legalább a nagyszobát helyre kell állítani.
Kálmus olyan hírt hozott, hogy a jövőben megreformálják az iskolát. Ötödiktől fölfele a magyar megszűnik Két hónapja még őrjöngtem volna. Most csak keserűen nevetek magamon: ha meg is tanítottam volna Balázst olvasni, majd elfelejtetnék vele ötödikben, szépen, módszeresen…
Nem is tudom: miért haragudtam annyira éppen Bábusra? Nélküle is ez történne. Nem kell ahhoz az ő közreműködése, hogy a magyar gyerekből román legyen. EZ AZ IGAZSÁG.
A tél előtt el kell a háznak készülnie. És már korán esteledik.
Kálmus szerzett valami éktelen ronda linóleumot a kisszobapadlóra. Undorító kátrányszaga van, de ha többször átmosom triálos vízzel, talán elpárolog. Hétköznap nehezen haladunk, Kálmus a legjobb esetben ötkor szabadul. Az ujjaim megint zsibognak, de a könyököm – amióta nem firkálok annyit – határozottan javult. A szememet is, itt a papír fölött, csak feleslegesen rontom.
312Hát elmondhatjuk, hogy kész! Ez jó mulatság, férfi munka volt! A sarkoknál egy kicsit dimbes-dombos ugyan, de le vannak rakva a lécek! Csiszolni, lakkozni ráérünk majd a télen is. Teljesen kiköltekeztünk, pedig éjt nappallá téve dolgoztunk, mint két barom. A festés megint elmarad tavaszra, de hát ez már csak esztétikai kérdés, a tét nem ez, hanem a ház fennmaradása… Kálmus ma estére ugyancsak elpilledhetett, mert a munkánkat szemrevételezve végül is csak azt tudta sóhajtani: „Annókám, kinek, minek csináltuk mi ezt az egészet?!” Hazudni nem fogunk egymásnak! Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Balázs ide soha nem jön vissza. Azért, hogy itt éljen, soha. Legfeljebb látogatóba. Mit felelhettem volna? MAGUNKNAK CSINÁLTUK, KÁLMUS. És az utolsó percig ezt és az ehhez hasonlókat fogjuk csinálni.
Ui.: Tegnap üzentem Ankucának, ne hozzák a gyereket, a munka finisében egyszerűen képtelenség őt is ellátni, Ankuca morgott, hogy az anyja megint szédeleg, arra nem bízhatja. Ankuca, Ankuca! Jobb lenne, ha edzenéd magadat te is! Mihez kezdesz másként Bukarestben, nélkülünk?
Az erős fizikai munkában nagyon elnehezedett a kezem. Egyre fárasztóbb az írás. Mert természetesen csak nem bizonyos vagyok már abban, hogy Balázs ezt soha nem fogja elolvasni. Még ha fönn is marad ez a napló, még ha nem is pusztítják el, még ha Balázs maga akarja is: nem tudja már majd a magyar írást kiböngészni.
Amit még írok, Istennek írom tán.
Én Téged, Isten, soha meg nem tagadtalak. Pereltelek, de létezésed még kétségbe se vontam. Ma már nem perellek. Hogy miért, oly vadul már azt se kérdem. Ideállítottál, hát roskadásig állok. Mást nem tehetek. Már csak azt kérdem: van-e még mit őrzeni?
Kálmi kérése: valami pénz kéne. Vagont fognak bérelni, most jött Bukarestből, más típusú az ottani lakás, cserélni kell a bútorokat, a kölcsönt természetesen a legelső adandó alkalommal visszafizeti.
Kálmusom lecsatolta az óráját. A féltve szeretett Schaffhausent. Amit az első keresetéből vett. Lesz rá vevő!
313Kálmi nem győz hálálkodni. Nekem is. Azt mondja, nagyszerű asszony vagyok, hogy az egyéni sérelmeimen képes voltam magamat ennyire túltenni. S persze fogadkozik: Balázs velünk lesz minden nyáron, sőt, minden szünidőben, s ha négy év múlva a papa nyugdíjba vonul, hónapokat tölthetünk majd náluk. S nehogy azt higgyem, a gyerek a magyart majd elfelejti! Ő maga fogja a gyakorlást „szorgalmazni”.
Ábrándítsam ki? Hogy még nehezebb legyen a búcsú ennek a szegény bekerítettnek?
Az adagokat megint csökkentették. S „beleszólást” a külföldnek nem engednek. Brassóban mozogtak a munkások! (Már nem huzigálok ki semmit. Tulajdonképpen MINDEN FÉLELMEN TÚL VAGYOK MÁR. AZ ÖNCENZÚRA alattomos kísértésének többé nem engedek.)
Nem akarok gondolni a konkrét jövőre. Hiszen el tudom képzelni, pontról pontra.
Aránylag derült téli nap lesz – minden összecsomagolva. (Kálmus szorgos keze nyomán, természetesen.) Vonattal utaznak. A felesleges bútorokkal nekem kell majd még bíbelődnöm. Az állomásra valamennyien kimegyünk, Bábus is, akivel a beszélő viszony úgy-ahogy addigra helyreáll. Mindenki illendően szipogni fog – csak az én szemem marad száraz. Balázs a szokásos cuppanós csókjait adja – talán egy kicsit borús lesz a szíve, talán a válás valóban fáj egy kicsit neki… Állunk a vagon mellett, fázik a lábunk, jó is, hogy a vonat végre zökken. Balázs kidugja a buksiját, integet, talán kipotyog egy őszinte könnye… Ankucát hirtelen elkapja a fölismert felelősség félelme, kapdos a kezem után, és fogadok, hogy az anyját rám bízza… Kálmi a lelkifurdalástól félőrülten dobálja a csomagokat, s azt hajtogatja, Anyukám, nem változik semmi…
Aztán a vonat elindul, s mire Bukarestbe érnek, megvigasztalódik mindenki. Nem érnek rá búslakodni.
Mi meg Kálmusommal – ha netán ezen a télen használhatjuk a kocsit – hazaszállítjuk a mindenért minket okoló Ekaterinát, aztán visszajövünk a házba. És még ezután is – hosszú, hosszú évekig – élni fogunk.
Milyen gyönyörűséggel tudtam – milyen plasztikusan – visszaidézni egykor az édes elmúltakat! S milyen keserűséggel, milyen kihűlt keserűséggel tudom most az elkerülhetetlen jövőt képekben elképzelni.
Mert olyan, mintha már meg is történt volna. Belül a történet már lezajlott. A külső események az igazi tragédiát már csak követik.
Vasárnapra főzök fuszulykalevest, Kálmus nagyon megkívánta.
314Semmi különös. Mi a csudának a semmit részletezni?
Reggel: Talán helyesebb lenne, ha otthon maradna ez a gyerek.
Este tíz: Itt volt. Itt is akart aludni, de lebeszéltük róla. Ronda nyirkos az idő, kora hajnalban kéne az óvodába bebuszozni. A kocsitilalom az idén is megjött – senkit sem ért váratlanul.
Balázs egyébként kifogástalanul viselkedett. Bábust egyszer sem említette. Úgy látszik, azt a botrányos jelenetet végképp elmosta benne a betegség, s ebben a pillanatban ez a legkényelmesebb mindenkinek. A gyökereit kirámolta a kamrából, egyet kiválasztott „emléknek” (nem tudom, melyik figurát, nem figyeltem oda), a többit rá akarta dobni a tűzre. Kálmus nem engedte, a műhelybe hátravitte. Szentimentális Kálmusom!
Mindenfélét játszottunk, s nem tudtam elkerülni, hogy az olvasókönyvet elő ne hozza. Jó kis fiúcska ez. Látszott rajta, örömet akar nekem okozni az olvasással. Úgy csináltam, mint aki elhiszi, van ennek még valami maradandó értelme. „Haza-háza-hozzá…” „Háza-haza-hozzá…” Nehéz. Nagyon nehéz remény nélkül művelni azt, amihez nemrég még annyi remény tapadt. Balázs a hajamat fonogatta, és többször is megkérdezte: „Mami, miért vagy szomorú? Mami, miért vagy szomorú, miért nem játszol velem bújócskát?”
Mit felelhettem volna neki? „Mon coeur n’est plus le rameau tendre…” Szívem nem az a zsenge ág már… Vagy József Attilával: „A semmi ágán ül szívem.” De minek egy csupán hatodik évében járó gyereket ilyesmivel terhelni? Elég nevetséges lehettem a „verseimmel” eddig is.
„A maminak sok dolga van, Balázs! Próbáld egy kicsit magadat elfoglalni… Bukarestben kivel fogsz játszani?” – „Hát ott majd a barátaimmal!”
No látod, Balázska. Mindenki helyettesíthető. Behelyettesíthető! Mindenki, minden elfelejthető. És pont.
Kálmus tegnap este, már az ágyban, azt mondta, neki borzalmas érzés, ha arra gondol, hogy engem nem tud semmiért sem kárpótolni. Pedig neki én vagyok az egyetlen a kerek világon: neki igazában fiai se voltak, valahogy azok is mindig mint „a Sudár Anna fiai” voltak elkönyvelve. (Ezt már egyszer fölpanaszolta!) Ő az egész életét rám építette: én viszont csak végigunatkoztam mellette harminc évet. Mondtam volna 315neki ilyet valaha? Ha igen, utólag is megütöm a számat – rosszul tettem. Igyekeztem őt meggyőzni: ne az ostoba szavaimnak higgyen. Kálmus minden jót megérdemel! De minek részletezzem?
Már december van! Adventidő. A „jó várakozás” ideje. Már akinek. Bele-belelapozgatok ebbe, amit ez idáig összeírtam. Milyen nehezen kezdtem – aztán hogy meglódult a tollam, szinte hihetetlen, hogyan volt erre energiám, olykor minden apróságot részletezni, jelentőséget tulajdonítani a minden bizonnyal jelentéktelen dolgoknak.
Hát ennek vége.
„Mi hát az élet? – enyésző füst és pára…” – még mindig nem tudom ennek a sornak az eredetét. De ez a rokon sóhajtás: „Minden csak jelenés, minden az ég alatt…” – ez Berzsenyi!
A versek nem hagynak el, szegény Sudár Anna!
Azt hiszem, a nedvesség száradt ki a tollamból. Próbálom, próbálom, de már csak csikorog.
Mikor ír az ember? Ha boldog, nem ír. Csak ha vissza emlékszik a boldogságra. De igazában az írást a remény táplálja. És ez az a nedvesség, ami belőlem mindörökre kiszikkadott.
És pont.
Ma kibékültem Ekaterinával. Álltam a kenyérért, a hátam mögül megszólal valaki: „Ce faci, cum eşti, Annu?” – azon a jellegzetesen magas, kellemetlen zöngéjű hangon. Mit csinálok, hogy vagyok…? Társalogtunk, négy-öt ember feje fölött, az egészségről, a hidegről, aztán magam sem tudom, miért, megvártam…
Arra kért, karoljak bele, kísérjem el a buszig, mert nagyon csúszós a járda, és a vérnyomás-ingadozás a járását megint bizonytalanná tette. A kezében újra bot volt, valóban. Mintha sose ordítozott volna velem, most arról beszélt, eleinte azt hitte, a veje miatt kell a fiataloknak Bukarestbe menniük, az akar részben karriert csinálni, részben attól a kis lotyótól is csak így tud megszabadulni. De ő – mármint Ekaterina – kultúrember, és képes a tévedéseit belátni. Hiszen az a Viola már nincs is a Combinatulban, a káderes intézkedett felőle. És Kálmi nem önös érdekből választotta a bukaresti Festékgyárat: ez felsőbb feladat, a közösség, a 316társadalom bízta meg. S bár ez a társadalom se hibátlan, talán túl sok áldozatot kíván a néptől, de tíz év múlva, ha az ország kifizeti az adósságot, beköszönt az aranykor… Ha pedig a gyerek érdekeit nézzük, Bukarest egyenesen előnyös. Félre kell tennünk nekünk is az önző szempontokat. Persze hogy jobb, ha itt él az egyetlen unokánk a közelben! Ő, mint magányos asszony, még nálam is jobban meg fogja érzelmileg sínyleni. De neki erőt ad az a tudat, hogy ott lesznek a román nemzet szívében, ahol manapság a legfontosabb dolgok történnek…
Bólogattam. Még csak fegyelmezni se kellett magam. Hogy mit locsog ez az Ekaterina, egyáltalán nem érdekelt. Bizonyára érez valami elégtételfélét is, hogy a fiatalok és Balázs ezáltal a magyarságból végleg kiszakadnak. Ez neki nagy győzelem, bár – még egyszer hangsúlyozom – ez folyamat. Nem ő az oka – bármennyire könnyű volna őt okolni.
Még sajnálni is tudtam, amikor elkezdte bizonygatni, Ankuca megígérte, néhány év múlva, ha sikerül tágasabb lakásra szert tenni, őt azonnal fölviszik magukhoz Bukarestbe. Azt a gesztust, hogy a házacskáját tüstént eladja, most nem akarják elfogadni, mert hátha mégsem melegszenek meg Bukarestben, s akkor Ekaterina ott állna biztos otthon nélkül…
Szegény Ekaterina Patrule. Arra várhat, hogy az Ankuca lánya vele összeköltözik. De hát nem kell a kását keverni. Nem segít az.
Szegény „győztes” Ekaterina Patrule. Remeg a nyaka. A szatyor vitustáncot jár a kezében. Ha ő robban le előbb, megint csak rám marad.
Mielőtt elváltunk, hamiskásan kacsintott: a büdös kölyök miatt esetenként milyen jól elveszekedtünk… hát ez megszűnik. De milyen kellemes lesz a híreinket a fiatalokról egymás közt kicserélni!
Kálmus azt mondja, Ekaterina és az én helyzetem közt az a döntő különbség, hogy Ekaterina a saját vermében a kötél helyett a kígyóba kapaszkodott… én meg szilárd fogódzóra leltem. „S ez te vagy, Kálmusom!” – megajánlottam jó szívvel. De ő azt mondta, szelíd-szerényen, nem róla van szó. Hanem a hitemről, ami ebben az ordas világban úgy-ahogy, eddig is megtartott.
Mínusz nyolc! De semmi jele a hónak. Barna-szürke hideg. A gázszolgáltatás katasztrofális. A villany kihagy. De minek ezt is százszor elismételni?!
Kálmussal beküldtem egy csomagocskát Mikulásra Balázsnak. Épp csak leadta – mert már készülődtek a Bábushoz. „Ez a vasárnap a Bábu317sé.” Ez is milyen nevetséges! Osztozni azon, ami a birtokunkban soha nem is volt. Én inkább elmentem megint a misére.
Kocsis Géza arról beszélt: Krisztusban a kegyelem születik. Azt várjuk, advent idején, szomjazó szívvel. És a kegyelem mindig és minden korban – személyre szabottan – másként és másban nyilatkozik meg. Nekünk most az a kegyelem, ha erőt kapunk a túléléshez. De a csodákért mostanság ne ostromoljuk az eget…
Ez egy okos fiatalember. Balázs válhatott volna ilyenné. Nem szabad beugrani az előítéleteknek. A templomban még többen voltunk, mint múltkor. A kapuban is álltak. Ma azt énekeltük: „Örökké tart, Uram, a Te irgalmad, ne vesd meg kezed alkotásait…”
Hallod, Uram? Ne vesd meg.
Ez nem szemrehányás. De talán erősebben kell zörgetni, hogy bebocsássanak…
Úgy, ahogy volt, minden szépítés nélkül: a bukaresti Marcella küldött egy nagy pakkot valami ismerőssel Ankucáéknak, s Kálmi ebből tegnap délután, épp csak a kerítésen keresztül, beadott nekünk egy libamájkonzervet! Eredeti libamájat! Amiről Balázs annyit áradozott, amivel engem annyit ingerelt!
Minden szépítés nélkül: Kálmussal nekiültünk, s egy ültő helyben megettük mind a negyed kilót, zsírjában, szinte kenyér nélkül… Kálmus azt mondta, neki ez megér egy gyomorgörcsöt.
És én most nem tudom, szégyelljem-e magam?! Én tegnap délután öt és fél hat között – amíg ettem a libamájat, s a falat omlott a számban – felhőtlenül boldog voltam! Fél órára. Semmi rossz nem jutott közben az eszembe. Csak a libamáj ízét éreztem (amit még Budapesten sem engedhettem meg magamnak) – élveztem az evés gyönyörét, jóllaktam, hosszú-hosszú évek óta először – s olyan valamivel laktam jól, amit kívánok és szeretek!
Nem szégyellem. Mindössze fél óráig tartott – most meg is van a böjtje, futkoshatok félre.
Kiéhezett itt a test is, nemcsak a lélek. Éhségében egyik gyötri a másikat. Hol a lélek a testet – hol a test a lelket. Hiszen egybe vannak bennünk szerkesztve végóránkig.
Tegnap, amíg faltam a libamájat, egy pillanatra Petru villant az agyamba. Hogy vajon evett-e libamájat, s hogy újra rá kéne kukkantanom. Talán gőgös voltam a megítélésben – akkor volt az, amikor annyira 318kifordított józan valómból a kétségbeesés… Még éjszaka is gondoltam rá, valamit álmodtam is vele, hogy mit, azt reggelre elfeledtem, de az álmomban valahogy jótékonyan működött közre, az bizonyos.
S mit ad Isten? Ki ácsorog ma délután kettőkor a szörnyű vashidegben a kapu előtt? Ki az, aki még a kisharangot se pöccinti, csak vár-vár, hátha a házból kitekintnek? Petru! Az én drága, öreg Petrum. Az én lovagom. Az én plátói hódolóm – hiszen most már tudom, hogy az. Az is. Többek között. Futok ki elibe, karolom, vonszolom, de nem jött be, legyökerezett, kénytelen voltam két réteg meleget meg a bekecset fölvenni, kicipeltem a kislócát, leültünk egymás mellé, mint két fagyott madár. Hát nem eljött hozzám? Öregen, betegen, hisz látható, hálni jár belé a lélek, az arca megfogyott, a füle elvékonyult, a rózsák a két orcáján sötétkékek…
„Bántottam kisleánt. Fáj a szív. Mondtam a tilosat.” Dehogy bántottál, Petru! Csak nagyon el voltam keseredve. Dehogy mondtál tilosat! Dehogy vagy te bűnös. HÁT BŰN AZ AZÚR-SZERELEM?
Simogattam a kezét, ő meg lehelgette az újra földagadt ujjaimat. Örült. Állt a könny a szeme alatti gödörben. „Kisleán meséljen. Egyetlen szerelmével, Balázs táltosfiúval mi van?”
Nagyon fegyelmezetten próbáltam elmondani a történteket. Hogy milyen igaza volt: Balázst elviszik Bukarestbe, s ezért valóban oda kell adni… „Ahogy te tanácsoltad, Petru. Be kell őt Isten elém tartott kötényébe dobni.”
De Petru erre most mondott valami mást is: hogy szét kell választani, mi az, ami Istenúré, s mi az, amit az embernek meg kell tartania, szorosan a markában. „Kisleán, ne add vele a népét…!”
Értettem, mire céloz. Abba belenyugodhatok, hogy én elveszítem. De abba már nem alázatos szívvel, hogy elveszítjük mi is.
„Petru – higgadtan elsoroltam –, hiszen még csak ötéves. Tavasszal lesz hat. Mindent el fog felejteni, amire tanítottam. Ahogy én is elfeledtem a korábbi emlékeimet. Petru, hát nem érted?!”
Petru hunyorgott, folyt az orra, adtam neki a zsebemből egy gyűrt papírzsebkendőt, hosszan trombitált, harákolt. Aztán azt mondta, nem igaz, amit a kisleán beszél. A kisleán tévesen hiszi. A kisleán rosszul fújta a sípot, amikor a gyermeket magának, csak magának akarta visszavarázsolni. De az is téves, hogy a kicsi ember mindent elfelejt. A kicsi ember nem azt felejti el, amit tanult – legfeljebb azt, akitől tanulta. És ez lényeges különbség. Nagyon-nagyon fájó különbség, de legalább annyira vigasztaló is. Nem pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki, de az értelme ez volt.
319Példát is hozott – számomra döbbentő példát. Hogy ő volt az, aki megtanított engem az orrfújásra. Folyt a kis ormányom mindig, a zsebkendővel csak elmaszatoltam, odakeményedett az ajkam fölé a csúnyaság – Petru magyarázta el, váltogatva fogjam be a két orrlyukat, és közben a levegőt kifelé fújkáljam… emlékszem-e erre? Ugye, nem? De lám, most is így csinálom, csak az imént is! És számolni is ő tanított, a fatörzseket számolgattuk együtt, a hetet mindig összecseréltem a kilenccel. És vitt a hátán, lovagoltatott, gyía paci, gyía ló, messze van a Gyilkos-tó… és ő mesélt arról, hogy mindennek lelke van. Volt egy tisztás is, amit nekem adott. S mi maradt mindebből? Az eredmény. Hányszor hallotta a saját fülével, látta a saját szemével, hogyan adom mindezt tovább Balázsnak.
Aztán még azt is mondta, hogy ő ismerte a nagyapámat. Rendes ember volt, bár egy kicsit rátarti, büszke ember. Szigorú, vallották a régi munkásai, de igazságos. Ő szokta mondogatni, ha az embereket megítélte: „Ezt írjuk a javára.” Hányszor hallotta azóta az én számból! (Valóban: ezzel szoktam magamat szélsőségektől óvni!) Azt meg igazán nem gondoltam volna, hogy amikor valami butaságot pöntyögtem, Lukács nagyapó volt az, aki mindig így szólt rám: „Gyorsan üsd meg a szádat!” Arról nem is beszélve – Petru szerint –, hogy ugyanúgy vetem a fejemet hátra, ha nem tetszik valami. S azok a szép magyar dalok! Sudár Lukács mindig azokat dúdolta, amikor cipelt engem, föl a karján, a fakitermeléshez. Mi ketten is, Petru meg én, úgy ismerkedtünk meg, hogy Lukács nagyapó rábízott egy délután Petrura. Hát a folyót, a meredek partot, ki mutatta meg?! Az volt Sudár Lukács néhai gazdaúr pihenőhelye. Onnan szokott körültekinteni, onnan szokta a még nagyobb Gazdaúrt szólongatni… S most őszintén valljam be – Petru az arcomba nézett – a nagyapámból, a személyéből mire emlékszem?
Én Petrut ma délután ott, a kislócán megcsókoltam. Igaz, fagyott csók volt, a jobb orcájára csúszott – de ettől Petru oly boldog lett, hogy a csókot visszaadta – gyámoltalanul, de mégis határozottan megcélozva a két szemem közti orrnyerget. Most kellett arra is rájönnöm, hogy Petru engem eddig soha nem csókolt meg. Sem apai, sem testvéri, sem baráti csókkal. Én őt, különösen kicsi koromban, többször. De ő soha. Én neki szentség voltam. A megérinthetetlen, beteljesíthetetlen azúr-szerelem.
Bárcsak becsalhatnám lakni a kisszobába. De alighogy ezt pedzettem, már cihelődött is. Azt dünnyögte, élni együtt kell az embereknek, de meghalni magukban illendő.
„Kisleán. Segéljen Istenúr. De segélj szegény Istenúrnak te is.”
320Erőszakkal kísértem el a buszmegállóig – sehogy se akart buszra szállni, úgy kellett föltuszkolni, gyalogolni akart mindenáron, útközben a homály az eszét újra beboríthatta, mert részben makacsul hallgatott, részben pedig összevissza csapongott, a múlt és a jelen általam ismeretlen, jelentéktelen eseményei között.
Jólesett mindezt leírni – ma, ugyanúgy, mint régebben, nagyon jólesett.
Remény nincsen már. Az önáltatásból kinőttem. Mégis: amit Petru mondott, nem ámítás. A mag megfogan, tán szárba is szökken. Tán még aratásra is beérik. (Ha be nem szántják, ki nem gyomlálják, méreggel el nem pusztítják közben – s kártevők meg nem zabálják.) De a szántóvető személye később ritkán megkülönböztetett.
Elmeséltem Kálmusomnak híven az egészet. Kálmusom áldotta Petrut, a „természetes bölcsességét”, s a végén azt szűrte le: Petru meg én rokon lelkek vagyunk, tulajdonképpen nekem Petruhoz kellett volna feleségül mennem, ha Petru szerencsésebben születik, ha külleme – helyzete – iskolázottsága szinkronban lenne belső értékeivel. Kálmus néha felülmúlja önmagát!
Milyen régen írtam egyfolytában ilyen sokat… Tán az a patak, amely szertelenül, köveken bukdácsolva, oly szüntelen forrongásban kanyargott összevissza bennem – tán mégis a tengerbe futott, oda enyészett, a nagy, végtelen vizekbe…? S nem a homok itta fel, szikkasztotta ki mindörökre…?
Gondolkodni kell. Nem tervezgetni. Gondolkodni. Sorállás közben. A szemészeten várakozva. A buszon tolongva. Tenni napról napra. De gondolni – akár ezer évre előre.
A tévedést már felismertem. Be akartam költözni kacatostul Balázs lelkébe – benne folytatódni. Szőröstül-bőröstül benne. De bűnöm is van. A tévedésnél súlyosabb.
Még gondolkodom. A fogalmazással vigyázok. Kálmusom kér, tartsam a széket, amíg a támláját megenyvezi.
Uram, engedtem a kísértésnek: Uram, Petru szolgád szabatosan fejezte ki magát, amikor Balázst mint „egyetlen szerelmemet” emlegette. Uram, én ebbe a gyerekbe valóban szerelmes voltam. Ha tiszta azúr-szerelemmel is: de a szerelmi szenvedély minden egyéb ismérvével. Kisajátítás, önzés, féltékenység… Kivallani még most is – csendesült állapotban 321– keserves! Engedtem a kísértésnek, és ezáltal beléptem a bűnbe is – a véteknek úgyszintén a kaput kitártam. Önös, kicsinyes érdekeimet összekevertem a jogos, magas érdekekkel.
Én őt magamnak akartam – magamnak egyedül.
S én, aki oly szilárdan hittem, gyűlölet meg nem él bennem, ha csak rövid időre is, de eljutottam a gyűlöletig.
Mindezt meg kéne gyónni. De hát nem gyónás-é ez is?
A bűntudat is lehet édes. Ha mazochizmussá fajul. S akkor éppoly hamis, mint a bűntudat teljes hiánya. Petru megmondta: szét kell választani. A kaskát biztos kézzel jó szélbe tartani, s a magot a pelyvától így választani széjjel.
Vannak mentő körülményeim minden vétkemre. Aki ítél, az majd látja: nemcsak a beleűzöttet, hanem a beleűzőket is. Az én dolgom most az: ami gonosz volt, kivessem. De ami igaz volt, a batyumból azt is ki ne cibáljam…
Uram, szánom-bánom a mohóságom, a féktelen szerelmem, de mindenekfölött a gyűlöletemet gyűlölöm. A gyűlölet gyűlölete az egyetlen gyűlölet, ami éppen az ellentétét, a szeretetet szülheti meg.
De Uram, azt nem bánom, és most már sohasem is fogom megbánni, hogy erősen próbáltam ezt a kedves lelket körödben és körünkben megtartani. Minden eszközzel, amit csak fel tudtam találni.
Ui.: A szemüvegemet csak jövőre ígérik. Két és fél dioptriával kezdek, hiába, elhanyagoltam. Két hét múlva karácsony – de milyen? Tán jobb lenne átalunni, mint a medvék.
Tegnap Balázska itt is aludt, mivel Ankucáék mozijegyet vettek a „Smaragd románcára”, ez valami amerikai szuperfilm. Megágyaztam neki a díványon: onnan jól látjuk egymást, mégis tudunk pihenni. Egy kicsit furcsállotta, „mami, nem veled alszom?!”, megmagyaráztam, hogy a nagyfiúk külön ágyban alszanak már, s a papa helyét a díványon elfoglalni tulajdonképpen kitüntetés. Ez tetszett neki, hetykén vonult a paplanja alá – a mesét is elhárította, a tévét reklamálta inkább, altatónak. Kálmus megkérdezte: „Fiúka, imádkozol-e még?” Én nem mertem volna megkérdezni. Balázska azt felelte, igen. Csak nem kívül, hanem belül.
Vajha lehetne ezt hinni! A misére nem mentünk el, hogy esetleg egy Bábus-féle cinikus megjegyzést tegyen, nem kockáztatom. A hó nem akar leesni, ronda, kopár, harapós hideg van.
322Még csak annyit: Balázska ma hozott nekem ajándékot is. Megint egy rajzot. Ügyesen összeszerkesztette: kisfiú, a fején pilótasapkával. Az egyik kezében kard, a vállán puska. A másik kezében kiszínezetlen zászló. Még hasonlít is a rajz Balázsra! Alá is sikerítette, dülöngélő nagybetűkkel: ÖNARCKÉP. Eldicsekedett, hogy a Bábusnak is készített egy ugyanilyet, csak az alá azt írta: AUTOPORTRET. És pont.
Farkastól levél jött, fényképpel. Számomra áttekinthetetlen anyagi problémákról ír. Áremelés, adó satöbbi. Még Pesten vannak, a csere egyelőre dugába dőlt. Kérdi, mikor akarunk jönni, ez most nem gond, akár a leghosszabb időre…
Kisanna hál’ istennek teljesen kikupálódott, szebb, mint Barbara, akinek – legalábbis a fénykép után ítélve – túl vastag a szája. Farkasnak egy mondata van, ami nem a praktikumokra utal, amikor azt írja: akinek elvei vannak, annak Magyarországon is nehéz. No, ez túl általános!
Szeretnék Farkasommal csak egy órácskát beszélgetni. Ilyenkor – ha a keze írását megpillantom – ez a vágy mindig fölelevenszik. Szeretném tudni, mit szól hozzá… mit szólna ahhoz, amire ma reggel újságolvasás közben gondoltam, ahogy a zagyvaságokat átfutottam (nem húzom ki a ZAGYVASÁGOT, már nem félek, nincs több öncenzúra!). Persze összefüggésben azzal is, ahogy a napokban önmagamat, magamnak – nagyon helyesen – kiveséztem.
Farkas: mindenkiben van hiba, bűn, torzulás, fokozd, ahogy akarod, aki ide alászállott. Mindenkiben. Ha csak csíra alakjában is, de mindenkiben. Ez az egyik oldal. Az egyén felelőssége: mivé válik? De a másik oldalon itt ez a sokat citált „társadalom”. A „rendszer”. Nevezd, ahogy akarod. Annak is van felelőssége. Legalábbis kellene, hogy legyen. De szerepe mindenképpen van abban, hogy szegény kis emberek, mivé is leszünk, végül? No, tudod, én aztán társadalomtudós, politikus vagy efféle sose voltam, azért bizonyára egy kissé sommás a következtetés, amire pusztán józan ésszel és százszor megkínlódott tapasztalattal jutottam: az a jó rendszer, Farkasom, amelyik segít az egyénnek a bűneit kigyomlálni, feleslegesíti a rossz ösztönöket, mert a boldoguláshoz ezeket szükségtelenné teszi; és rossz rendszer az, amelyik éppen ellenkezőleg működik: létrehozza valóságos melegágyát a dudvának, táptalaját a káros csíráknak, mert egyenesen készteti polgárait, hogy ha életben akarnak maradni, kövessenek el minden aljasságot… csaljanak, lopjanak, hízelkedjenek, hazudjanak, gyűlölködjenek, cserélgessék eszményeiket, 323árulják el önmagukat, barátaikat – s hogy mindezt valahogy kibírják, igyanak és szeretkezzenek rogyásig…
Ezt szeretném, Farkas, élőszóval elmondani neked. Vajon rábólintasz-e, igaz, anyám… vagy hozzáteszed te is a magadét, hiszen csak bölcsebb lehettél, s tán csak biztatóbbat láttál abban a színmagyar világban! De még meg sem írhatom neked. Nem azért, mert félek. Hanem mert szeretnélek azért még egyszer ebben az életben látni.
Ui.: Kálmus azt mondja, Farkas világosan arra céloz, menjünk át, és maradjunk náluk végleg. Kálmusnak olyan hírei vannak, hogy az eltávozottak száma már súlyos ezrekre rúg. Már rokonra se várnak: mennek csapatostul, leszállnak a vonatról, lemaradnak a buszról, egyszerűen leülnek az árokparton… És ami a legérdekesebb: románok is vannak köztük! Akik Magyarországon kérnek menedéket. És ha igaz: senkit sem vágnak ide vissza… Azt nem tudom, itt hagyni mindent, valójában mindenki részéről rendes-e, helyes-e…? De hogy válogatás nélkül befogadják őket, az mindenképpen rendes és helyes. Fantasztikusan szép. Hogy a románt is. Halvány jel az egyedül kívánatos embertestvériségre.
„Elmegy a kútágas, marad csak a kútja…” – Ady? Családok szakadnak szét megint. Kálmusom. Mi nem tehetjük. Te is tudod, én is tudom. A „keskenyebb út” nekünk világosan megképződött. De azért jó, hogy Farkas felajánlotta!
Ma Kocsis Géza megszólított. Mentem a buszhoz, a tejhez képest már késésben, ő meg elkarikázott mellettem, ahhoz hasonló nejlondzsekiben, amilyet a gyereknek vettünk valamelyik karácsonyra. Szinte egyszerre köszöntünk, én „dicsértessék”, ő „jó reggelt kívánok”… ezen elnevettük magunkat. Leszállt a bicikliről, kérdezte, melyik blokkban lakom, én pedig megmutattam neki a távolból még felsejlő kéményünket. Talán öt percig jött mellettem, a fagyott úton a biciklit keservesen tolva mondta, tervbe vette, hogy végiglátogatja az embereket (nem „híveket”, embereket!), de szerencsére olyan sokan vannak, hogy erről valószínűleg le kell mondania; a teológián a gyakorlatot nem lehet megszerezni. Ki vagyok, mit csinálok, érdeklődött, én vallottam, dióhéjban, de ez a „dióhéj” is elég volt neki, hogy megrendüljön, érintette a kesztyűs kezemet, sóhajtott, kérdezte, segíthet-e valamit is… Én megdicsértem a prédikációját, ennek láthatóan örült, a füle fölpiroslott. Aztán azt mondta, tisztában van vele, a fiatalsága milyen hátrány, bizonyára kényelmetlen a gyónás, egy ilyen „pelyhes állú papnak”, ezért ő azt is el tudja kivételes esetek324ben gyónásnak fogadni, ha valaki önmagában csípi fülön, amit nem kellett volna sem gondolni, sem érezni, sem elkövetni… s valóban teljes szívéből, mélyen megbánja. S egyúttal fogadja: újból nem esik a csapdába. Megáldoztatja azt is, aki így fog odatérdelni.
Fölbátorodtam, és kivallottam, néha úgy érzem, felesleges templomba menni ahhoz, hogy Istennel társalogjunk… hiszen Isten mindenhol van – vagy sehol sincs. Néha egy kissé formálisnak tűnik a katolicizmus szigorúsága. Ezen sem háborodott fel, de a biciklijét egy pillanatra megtámasztva szembefordult velem, és nagyon-nagyon komolyan (igazán nem egy süldő legényke hangján) azt mondta, vannak helyzetek, amikor a forma megtartása a tartalom számára különlegesen fontos. Nálunk például életfontosságú, hogy maradjon egy hely, ahol az embereket össze lehet gyűjteni. Ő a szétesés veszedelme ellen jelenleg nem ismer más úgy-ahogy legális védekezést, mint együtt lenni Krisztus aurája alatt.
Valami ilyesmire figyelmeztetett Helyapáti is, de Helyapáti sokkal didaktikusabban, sokkal „paposabban” fogalmazott.
Ott leszek a következő miséken. Kocsis Gézának igaza van. Talán az is hiba, hogy mi itt, mindannyian, annyira elmagányosodtunk. Talán nem szabad ebbe belenyugodni. Hogy a gyanakvás, közöny, tehetetlenség, a hétköznapi hajsza a törzsünket ennyire megzizmálja.
Kocsis Géza – úgy látszik, volt hozzám bizalma – azt is elújságolta, vasárnap arról szándékozik beszélni, milyen jelentősége van a liturgiai évnek. Van mihez a léleknek az egyébként teljes eseménytelenségben kötődni! Gyertyaszentelő, hamvazószerda, gyümölcsoltó Boldogasszony… egy-egy cölöp a sivatagban, a készülődés mozgalmassága egyik ünneptől a másikig, az egyébként teljes szellemi tunyaságban…
Örülnék, ha az én fiam lenne ez a Kocsis Géza. Nem rejtettem véka alá a búcsúzásnál. Ő meg azt válaszolta, sajnos, neki már meghaltak a szülei. Senkije sincs – csak ez a „nagycsalád”.
Tavaly túl sok hó esett – most meg egy árva pehely sem. Egy hét, és a nyakunkon a karácsony. Hogyan, hogyan?
Ma délután megint megjelent Madarasné. Kálmus nagyobbik harapófogóját kérte kölcsön, valami ládát akar szétbontani, hogy egy kis meleget csináljon, de nem tudja a szögeket kiszedni, már meg is sértette az ujját, kényeskedve, mint egy gyerek, mutatta, tán csak nem lesz vérmérgezés belőle…?!
325Behívtam a szobába, leültettem. Nem félek. MÁR NINCS MIT FÉLTENEM.
Csak úgy zubogtatta a szót: a férje összeszűrte a levet egy kétgyerekes fiatalasszonnyal, és még neki könyörög, be ne jelentse a munkahelyén, ne tegye tönkre…
„Hát tessék mondani – ezt kérdezte Madarasné –, hát olyan vagyok én, aki bárkit feljelentget?!” – s nézett rám tágra nyílt, lencsibaba szemmel.
Nyugtatgattam – némi sikerrel. Amikor végre felkászálódott, arra kért, ne meséljem tovább a férje ügyét senkinek. Különösen az Üllős úrnak ne, aki pozícióban van, mégis, ugye… Nem, mintha feltételezné, de véletlenül is ki lehet kottyantani!
Nem is tudtam, sírjak-e rajta, vagy végül nevessek. Kálmus azt mondja, képzeljem el, milyen méretű lehet ennek az asszonynak a magánya, ha már ide jön panaszkodni.
Egyébként ami Kálmus „pozícióját” illeti: a káderügyekkel odabenn megint elhallgattak. A posztokat szervezik át, egyelőre konkrét nevek nélkül. De Kálmus most már valahogy egy cseppet sem izgatott, s azt bizonygatja, higgyem el, neki ezen a téren már minden mindegy. A legjobban annak örülne, ha rakodóvá minősítenék át – ott legalább lehet „mellékeresni”, s őt már csak kizárólag az anyagi szempontok vezérlik, amíg a hőn áhított nyugdíjat el nem éri. Három és fél év: addig guggolva is ki kell bírni!
Kálmiban bezzeg még buzog a szakmai ambíció! Vajon meddig?
Megfigyeltem magam: reflexszerűen ülök le, nyitom a naplót. Megszoktam. Lassan két és egynegyed éve.
De megszokásból, kedv – és értelem nélkül, cél nélkül írogatni?!
Cél nélkül…? Hiszen Istennek írom!
De Istennek – ha olvasni akar bennünk – nincs szüksége kéziratra, nem szorul ő ily silány közvetítőre, mint a gyúlékony papír, fakuló tinta. El kéne hallgatni. El kéne hallgatni.
Templom. Mise. Megáldoztam. Kocsis Géza kihirdette: januártól megszervezzük a szeretetszolgálatot. Öregeknek, betegeknek. Magyar gárdával dolgozunk majd – de a rászorulók tekintetében semmiféle fele326kezeti vagy nemzetiségi szempontot nem érvényesítünk. Jelentkezni fogok. Kálmust is rábírtam: az ő ügyes kezére az én buzgalmamnál is nagyobb szükség van.
„Te is Istengyermek – én is Istengyermek.” – Petru szavai. A megvalósulás mérhetetlen messzeségben. De mégis: egyszer majd elvékonyulnak a határok. Mindenki ami, az lehet, szabadon. Izmosodhat a hely szelleme, minden sajátosság virulhat…
Kálmus azt mondja, ez utópia. Ha meg is valósul, de azt már a dédunokáink se érik meg… sőt a dédunokáink ükunokái se. Ő nem tud ezeréves léptékben gondolkodni.
Pedig úgy kell gondolkodni, Kálmusom. Miközben napról napra cselekszünk.
Nem ez a „fényévnyi távolság” a dolog bibéje, hanem az, hogy az írmagja is kipusztulhat a hosszú út közben annak, amik voltunk… Hogy virágba dermedve vagy még zölden kell lehullanunk. Éretlenül.
Ui.: Kálmus szerzett negyven méter selejtes tapadó posztópántot, azt ragasztottuk ajtóra-ablakba, a résekbe, egész délután, de még három ablak és tizenkét méter hátravan, jó vasárnap éji foglalatosság! Kihűlt minden a sok nyitogatástól, az a belehelt kis büdös meleg is elpárolgott – olyan hideg van, akárcsak egy hodályban. De holnap már a hasznát élvezzük!
A meteorológia havat nem ígér. Bár attól még havazhatna – de a térdcsontom is olajozottan forog, ez biztosabb jel. Fekete karácsony elé nézünk Most ment el Ankuca. Két ügyben jött: részben meghívott bennünket karácsonyestére magukhoz (Bábussal együtt édes hatosban), részben pedzett egy „előnyös ajánlatot”.
A karácsonyesti meghívást elfogadtam. Elfogadtuk Kálmusommal. Sőt. Sokkal jobb lesz így. Én ettől az „utolsó szentestétől” tudat alatt már hetek óta rettegtem. Ankuca azt mondja, búcsúzásul ő szeretné vendégül látni az egész családot, s az anyja se ellenkedett. Tulajdonképpen kedves tőle.
Az előnyös ajánlat pedig: mit szólnánk ahhoz, ha a költözködés és a bukaresti berendezkedés idejére Balázst itt hagynák? Körülbelül egy hónapra – az egy hónapot Bábussal egymás közt megosztanánk.
Bizony, tíz percbe telt, amíg lecsitult a bolond szívem hullámverése. Amíg teljes megfontoltsággal meg tudtam Ankucát győzni: az elképzelése nem helyes. Balázst csak megzavarná, a beilleszkedése még nehezebb lenne. Különben is: aminek egyszer meg kell lenni, legyen minél 327hamarabb. Ankuca csodálkozott. Mert az, hogy a Bábus esetleg nem kap az ajánlaton – labilis állapota és közismert lustasága révén –, szinte természetes. De hogy „Anna kérem” is elzárkózzon…? Azt hitte, boldoggá tesz.
Szerencsére nem sértődött meg. Sokkal jobban le van foglalva az előkészületekkel, semhogy holmi sértődősdire ráérne. Ha nem, nem. De akkor az anyjának már meg sem említi az ötletet, így lett volna igazságos: fele-fele.
Először Kálmusom is csodálkozott, hogy ilyen lehetőséget én visszautasítottam – aztán némi töprengés után azt mondta, megérti, hogy nincs erőm újrakezdeni.
Kálmusom. Az erőt az újrakezdéshez én valahogy, akárhonnan is összekaparnám. Mint a főnix, poraimból is újrakelnék. Ha valóban újra lehetne kezdeni.
De még egyszer befejezni – odaadni – lemondani róla – Kálmusom, arra nem vagyok képes.
Becsomagoltam az apró ajándékokat. Bábusnak is egy sálat. Ebben az évben nincs miből a gavallért játszani. Lényegtelen. Csak már túllennénk a karácsonyon. Az estén. Semmi kedvem írni. Mára melegfront tört be, még sem vagyok ingerlékeny. A fejem se fáj. Volt fél óra időm délután – ültem a tornácon, a téli napfényt élveztem. Valósággal március.
Végtelen nyugalom van a testemben. A megzavart, támadva védekező szervezet fellebbezhetetlen döntését, úgy tetszik, végre meghozta. Hosszú, zajos halódás után meghalt bennem, aminek meg kellett halnia. De jó is ez! De sokkal könnyebb így a léleknek mankót adni!
A hajamat kontyba csavartam. A látvány így sem kellemetlen.
És ez még mindig nem az öregség. Az a klasszikus értelemben vett „utolsó korszak”. Még mindig nem. Kálmusom udvarol szakadatlan, úgy teszek, mintha a bókjait komolyan venném. „Selyemhajam”, „nádszálderekam”, „őz-bokám”, „bársony-szemem”… Mindenki mástól gúnyolódásnak érezném. De ő ilyennek lát – tudom. Balázst pedig a jövőben – „szép-e a mami” – egyre kevesebbszer szabad megkérdezni. No, alkalmam se lesz rá!
Korunkhoz képest magunkat jól tartani – helyzetünkhöz képest élni aránylag harmonikusan. Ez a program. És pont.
328Tulajdonképpen már huszonötödike. Éjjel fél kettő. Most jöttünk az éjféli miséről. Hodie… Hodie Christus natus est… A Géza papunk gregorián muzsikát szőtt a misébe: nem tudom, szabályos, szabálytalan, így sztereó magnóról, de mintha a szerzetesek ott lépkedtek volna láthatatlanul is az oszlopok közt, égő gyertyával, föl a karzatlépcsőn… csodálatosan tiszta zene, csodálatosan örömteli, de szirupos ujjongástól mentes hangok, hodie Christus natus est, Krisztus ma megszületett! Egy cseppet sem vagyok álmos.
Köszönöm neked, Istenem, hogy megsegítettél ezen a kritikus estén, hogy jótékony leplet borítottál ott, a hatodik emeleten, a villanyfüzéres lucfenyő mellett a lelkemre! Semmi, de semmi nem gyötört: se harag, se féltés, se emlék, az igazán kitűnő vacsorát végigettem, házi disznótoros, a bukaresti Marcellától, akinek a nagynénje falun disznókat hizlal, hát ezért javasolta Ankuca, hizlaljak én is malacot… Mindenki nagyon rendes volt, a legjobb arcát mutatta Ekaterina is, nem tett a fenyőre megjegyzést, igaz, gyertyagyújtást nem rendeztek, csengő nem csilingelt, énekelni sem énekeltünk, Jézusról egy szó sem esett, csak Balázs kérdezte, egy kicsit félrevonva engem: „Mami, az idén hova született a Jézuska?” Mondtam neki: „Egyenesen a szíved közepébe.” Elfogadta. De nem hirdette a társaságnak széjjel – így aztán senki nem provokált senkit. Az ajándékok a lényegről – ezúttal szerencsére! – elvonták a figyelmet. Kinek, kitől, mi – nem sorolom. Egyúttal a közelgő születésnapom alkalmából is felköszöntöttek, Kálmus humoránál volt, azt mondta, érezzem megtiszteltetésnek, hogy engem ünnepelnek a Jézuska helyett… Ekaterina a békéről tartott kiselőadást, az emberiséget fenyegető háborús veszedelemről, s kifejtette, milyen szép dolog, ha legalább a családon belül megvalósul a békesség… No, ez nem is hazugság, önmagában. Írjuk javára!
Nem, nem bántott semmi. Ha így – hát így. Nem hasonlítgattam a múlt karácsonyokhoz. (Mazochizmus kerülendő!) De alig vártam, hogy végre eljöhessünk, haza, illetve a kistemplomba, éjféli misére… Kálmus félórai ácsorgással szerzett taxit, tizenegyre értünk haza, gyújtottunk gyertyát a saját kis fánkon, eldúdoltuk kettesben (Kálmus figyelte a számat, a szöveget úgy követte): „Szentséges éj, fenséges éj… csak egy szőke hajú gyermek felett virraszt csendesen a szeretet…”, s az volt az érdekes, hogy közben már nem alapvetően Balázsra gondoltam, ő csak mintegy belejátszott az érzéseimbe, hanem a misztériumra, ARRA A GYERMEKRE, aki megszületett Názáreti Jézus néven és Krisztust befogadva Jézus Krisztusként a mennybe vezető kaput nékünk kinyitotta, aki odáig közülünk eljut, annak…
329Hodie… Hodie Christus natus est… Ho-di-e… Chrii-i-istus na-a-atus est…
azaz délután kettő óra, az éjjel fél háromkor feküdtem le. Ha Kálmus erélyesen rám nem parancsol (hogy neki holnap dolgoznia kell), tán még most is ott rovom a sorokat az írópadkámon. Bizony, a reggeli misét elaludtam, de azért most kivételesen nincs lelkifurdalásom. Kálmus – amikor tegnap az éjféli mise után a telihold fényénél bandukoltunk hazafelé –, azt mondta, ezt az én mostani, fenntartás nélküli rajongásomat Isten iránt ő csak irigyelni tudja. Merthogy azelőtt én is gyakran hangoztattam, hogy vajon mindezt, ami történik a világban, az igazságos Isten hogyan engedheti? Mert hogy engedi – látszólag büntetlenül – az kétségtelen.
Igen, igen, Kálmusom. De ezt nem kisebb, mint Krisztus is megkérdezte: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” S az is meg volt engedve, végig volt nézve, hogy Ő ott vérezzen ki a kereszten! Kellett ez az Istennek, hogy a mentőakciót, a „megváltást”, értünk végbevihesse. Én csak egy szélben tépett, magam eszére hagyatkozó, korosodó asszony vagyok, de hátha most is így van az Isten? Hátha éppen erre van szüksége – erre a segítségre tőlünk, neki: hogy mi mindenek ellenére mégis maradjunk hozzá hűségesek…?
Igencsak ásítozom. Az idő is simogatóan álmosító: a hőmérő a tornácon tizenhárom fokot mutat – öreganyám se látott ilyen enyhe karácsonyt s rezzenetlen, úszó teliholdat karácsony éjjelén!
Bábus ott aludt a gyerekeknél – ma pedig Balázskát ő pesztrálja. Holnap közvetlenül ebéd után én hozom el az óvodából, azért nem délelőtt, mert főszereplő valami békeműsoron. Románul fog szavalni.
És pont.
És pont… És pont… Aztán még mindig folytatom valamivel! Nagy úr a megszokás. Bár ez talán még – utoljára – érdekes:
Egy kicsit korábban érkeztem Balázskáért az óvodába, az új óvónő szokása szerint megint kicsapta a társaságot a gyepre, de kivételesen a másik négy csoport is követte a példáját, ezt most nem is lehet elítélni, ragyogóan süt a nap, tizennégy fok, gyenge szellő, azt mondják, százhúsz év óta nem volt ilyen decembervég Erdélyben… szóval ott ugráltak kint mind az udvaron, én behúzódtam a kerítés mögé, onnan kintről figyeltem őket.
330Alig tudtam Balázst a nyüzsgésben felfedezni. S amikor végre megpillantottam, meglepett, hogy ebben a tömegben a többiektől mily kevésbé különbözik Üvölt, lohol, verekszik – de a szépsége azért még így is kiragyog! A haja lányosan hosszú, lóg a szemébe, legyen rá gondja már az anyjának… A szelíd állacskája (a „gribellivel”, ahogy anyám mondaná) már szögletesedik. A sapka – a lebegő elefántfüllel keresztbe áll a fején, amúgy Napóleon-módra…
Bevilágította a napfény az izgékony, mozgékony alakját – s én kívülről néztem. Mint egy vetítést, mint egy nosztalgiafilm esősre kopott kockáit, amihez annyi édes emlék tapad – de másodszorra nézvén az élmény már nem ugyanaz. Illetve egyszerre láttam a kettőt: ezt a mostani Balázst (a mostani szememmel) és a régi Balázst (az akkori szememmel). S a kettőt magamban már el tudtam különítni: amit most érzek, már egészen más. Anélkül hogy megtagadnám a múltat.
Tudniillik azt éreztem, miközben szeretettel szemléltem, követtem minden mozdulatát, hogy ha úgy kívánná a sors, hogy ennek a gyereknek a boldogságáért, jövőjéért meg kéne halnom – vajha lehetne az égi hatalmakkal ily egyezséget kötni! –, még mindig gondolkodás nélkül odaadnám a magam életét, hogy őt megváltsam, de mindezt már függetlenül attól, hogy én mennyire vagyok neki fontos. Már nem számítana, tud-e az én áldozatomról, egyáltalán tud-e rólam, és viszontszeret-e…?
Ez több, mint a „szerelem”.
Különös érzés volt, ahogy a kerítéshez tapadva álltam, és bámultam őt a zsivajgó csapatban. Nem jó érzés, nem rossz érzés – minősíthetetlenül más. És sütött a téli nap. Fűillatot hozott a szél – – – – –
Hirtelen nagy verekedés keveredett. A labdán veszhettek össze, Balázs – a jelek szerint valami kapitányféléje az övéinek – szorította a labdát, lement négykézlábra, ráfeküdt, nem adta, zsupsz, hat-hét fiúgyerek fölibe, hogy, hogy nem, de csak román szidalmakat hallottam, ahogy püfölték, ráncigálták a már a földön hasaló gyereket. Román csatakiáltások repkedtek – de hát ha nem a sajátjukén, milyen nyelven ordítsanak…? Ezen meg sem ütköztem, csak Balázst féltettem, a túlerő miatt. A társai nem avatkoztak bele, szaladtak a Kató néniért, aki a mászóka rácsán üldögélve, háttal, horgolgatott.
Már-már futottam én is idejében rendet csinálni, a hősködő Balázst a kupacból kiszabadítani, amikor látom ám, kibújik, alul… Az orra vérzik, szikrázik a gyönyörű kék szeme, s azt visítja dühében: „RÚGJA MEG A FEHÉRLÓ… Rúgja meg a Fehérló!” Visítja, ahogy a torkán kifér.
331Megmosdattuk, Kató nénivel közösen, egy icipicit vérzett az orra, aztán kihoztam ide délutánra.
Még nem lehet tudni, mikor indulnak Bukarestbe pontosan. Talán január, talán február – a dátum nem biztos. De Balázsban már tombol az utazási láz. Egész délután csomagoltunk, leltározta a nálam lévő játékait, mit visz magával, mit hagy itt. Az olvasókönyvet mindenesetre viszi, mondta felnőttesen, „apu megígérte, hogy tanítani fog, és te, mami, jövő nyáron majd csak tátod a szádat, milyen folyékonyan olvasok magyarul…”
Ó, Kálmi! Te és a rendszeres foglalkozás! De azért a szándék is szép. Ezt írjuk javára.
A mesekönyveket viszont az én gondjaimra bízta, kivéve a hetvenhét magyar népmesét, amiből szintén apu fog esténként egyet-egyet elmesélni… „Pedig már majdnem kívülről tudom mindet, mamikám!”
Kálmus ígérte, csinál majd neki fakardot meg egy hátizsákot, van hozzá ponyvája és bőrszíja, „te meg, mami, sütsz hamuba sült pogácsát…”
Milyen kedves gyermek ez. Milyen kedves.
Kálmus azt is megkérdezte, félig tréfásan, amit én nem mertem volna: „Hát a Burkusodat nem viszed, házőrzőnek?” Nagyon meglepett Balázs válasza. Nagyon meglepett. Azt felelte, mosolyogva: a Burkus már előrement. A kölykeivel együtt várja őt Bukarestben.
Hát ilyen „jutalom-cukorkákat” osztott ma nékem az Úr. Talán ezzel jelezte: „Lányom, amire végül is jutottál, nagyjából helyes.”
Vagy morfininjekciónak szánta, hogy az elkerülhetetlen agóniát megkönnyítse?
Így is-úgy is: köszönöm. Messzemenő következtetést mindebből mégse vonok le. Légvárakat nem építek. De valamire, valameddig emlékezni fog!
Szerénynek kell lenni, nagyon szerénynek. RÚGJA MEG A FEHÉRLÓ!!!!
Mintha nekem szólt volna Géza papunk a mai misén. „Egymás terhét hordozzátok.” Kálmus, jó emberem, én téged ezentúl próbállak tökéletesebben megérteni – átélni téged, úgy segítni… Kálmusom, még hogy nem szeretlek?! Hiszen úgy tartozol hozzám, mint a kezem-lábam, olyan természetesen és egyszerűen… ha nem lennél, éppúgy megcsonkulnék, mintha a csontfűrész kezemtől-lábamtól fosztana meg…
332Még hogy nem szeretlek?! Egymáshoz tartozunk, Kálmus. Minek ezt cifrázni?
Ma írtam utoljára. Ezzel van vége.
Még valami: ezt még szeretném rögzíteni…
Karácsony másnapján, amikor csomagoltunk Balázzsal, az agyonnyúzott Csillagászati Kalendáriumot is bepakoltatta. Óhatatlanul én is átlapoztam még egyszer. Sok órát töltöttünk mi együtt a csillagos éggel. Az üstökössel, ami Balázst annyira vonzotta.
No, nem kívánom. Az üstökössorsot. Csillag légy te, Balázs: kicsi, de mindig látható – s mindig az égbolt megszabott helyén. A csillagok hosszabb életűek. Sok mindent megérnek – s mindennek az ellenkezőjét is, erre a kótyagos földre tekintve.
Bár a csillagok sorsa se végtelen. A csillagok sem halhatatlanok.
Például – olvasom – a szupernóva olyan csillag, amelyik már életútja végére jutott, s most életét lezárja, hatalmas robbanással… gyorsan és rövid időre többmilliószorosára fölfényesedik – szikrázva, lobogva, őrjöngve ontja a fényt – mielőtt fokozatosan elhalványul, s szétoszlik az űrben, hogy anyagából más csillagok keletkezzenek. Talán új civilizációk is!
De azért az öreg csillag, a szupernóva helyén is marad valami. Valami nagyon fontos. Az úgynevezett „neutroncsillag”. Az összesűrűsödött mag. Egykori létének esszenciája.
És ez nem képzelgés. Nem hiedelem. Ez tudomány. A szupernóva-állapot utolsó fázisa. Holnap befordulok az ötvenedikbe. És pont.
A fácska, amit a sziklák közül a hólé kimosott, a tövénél hajt új gallyakat!!! Most!
Tavasz a télben. Reggel. Az éjjel találtam valamit a Szilágyi Domokos-kötetben. Hadd fejezzem be ezzel, s éppen a születésnapomon. Ennél többet úgysem mondhat senki közember. Felesleges az erőlködés. Áldassanak a költőink.
Ui.: Délután négy óra húsz perc. Tizenhét fok. Egy órakor bedurrantottam a kályhába. Feltettem a kondért teli vízzel. Kálmust ezzel hamarost lemosdatom, szivaccsal, tetőtől talpig. Már napok óta járja a telepeket, a rozsdás ócskavasat leltározzák.
Aztán vágyam támadt, ellenállhatatlan.
Fölmentem a marthoz. Most jöttem le, az imént onnan. Ezt még megpróbálom szavakba gyömöszölni:
Az okos természet is beugrott a csalóka, hízelgő időnek. Bokrok, fák, cserjék: a rügyek duzzadoznak. Aranylik a folyó, medrében alig moccan. A madarak csibészesen füttyögetnek Az ég áttetsző, kékes-fehér. Nem az a tébolyító azúr ugyan – de még egy vattafelhő sem foltosítja. A szél illatos – azonban ez sem az a fűszeres, vegyült virágillat, hanem natúr földszag, egynemű. A hegyeink gyöngyházban derengnek – a gerincük opálos rózsaszín.
Egyébként mára virradóra is csillagfényes éjszaka volt. S én arra gondoltam, amikor hirtelenül, de nem nyugtalanul megébredtem, hogy egyik-másika ezen szikrázó csillagoknak valójában már több száz éve nincsen. Mi már csak egy halott csillag egykor kibocsátott utolsó fénysugarait látjuk.
Ez félelmetes.
Ha azonban ez igaz, akkor éppen ezért valami másnak is igaznak kell lennie: talán akkor megszületett az a csillag is, amelyiknek bár a felénk utazó fénye még nem ért el idáig, de ő már létezik, akkor is létezik, ha mi még most nem tudunk róla.
S ez mindenre vonatkozik.
A büntető-éltető nyílvessző valószínűleg úton van, bárha még süvítését sem halljuk.
Várni fogok. Várni fogunk. Remény nincsen. De helyette él a megfogalmazhatatlan. A remény a reményre. A hegyoldalon a tévesztő, biztos fagyhalálra ítélt rügyeket megsimogattam. Arcomat a lüktető ágakon végighúztam.
Igen, ezek el fognak pusztulni. De most legalább jó nekik – most legalább egy kicsikét melegszenek.
Szívesen időztem volna odafenn akár alkonyatig, de már így is késtem. A víz gőzölög. S két cserép – Kálmusom sasszeme! – megint meglazult a tetőn. Ha megjön, az lesz az első dolgunk, még sötétedés előtt a helyére visszazökkenteni. Aztán a csutakolás, aztán Kálmus örvendezik, hogy megszülettem.
Már csak ennyit:
334Megálltam lefelé – hazafelé a kiugró ösvénykanyarnál. Ahonnan félkörben az egész táj tárulkozik. A messze szomszédok, a folyón túl. És itt a mi megmaradt házaink. Majd az irdatlan-ormótlan lakótelep. Mellette távolabb a városunk.
Békés látvány volt. Csendes napsugárzás. Semmi mozgás, semmi ember ütötte rendbontás, ricsaj. Néhány kémény füstölt – köztük a miénk is. (Csak-csak rá tudunk majd eztán is valamit a tüzünkre dobni!) És ezt a füstöt most nem nyomta vissza semmi.
A füstünk fölfelé szállt, akadálytalanul a tiszta, könnyű levegőben.
Remény a reményre
Jövök már Kálmus
335