Ha a versek megmaradnak – talán a lényeg marad meg.
Szerb Antal
4Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege…
Kisfaludy Sándor
A milánói nagyállomás lyukas szitává bombázott teteje alól délben indult a nemzetközi gyors. Domodossolában leszállt az utolsó olasz is, s egyetlen utasként vitt a vonat neki az égnekszökő hegyeknek. Rettenetes csattogások közt egyedül énértem fúrta be magát a szűk szakadékok közé, majd a hegyek még sötétebb gyomrába. A végetérni nem akaró Siplon-alagútban elfogott a szorongás, amelyet később Dürrenmattnak egy hatásos novellájában leírva olvastam, ahol is egy svájci alagút csakugyan nem ér soha véget. Ám ez még jóval Dürrenmatt előtt volt, és egy félóra múlva kigurult velem a vonat az alagútból, ki valami könyörtelen napfénybe. Svájcban találtam magam. (Délután három óra lehetett, 1942. november 7-én.)
Első pillanatban látszott, hogy ez az ország sokkal kisebb a mögöttem hagyott Olaszországnál. S minden eddig látott országnál is. Valószínűleg még az oly szűkre szabott hazámnál is. Talán a túl magas hegyek tették, hogy alattuk minden kisebbnek látszott. De pontosan körvonalazottnak, perfektnek, szabatosnak. Mindjárt látszott az is, hogy itt a dolgoknak nincs alternatívája. Minden pontosan az: ami. (Nincs olyan mellébeszélés, hogy az országnak igaz, most épp nincs tengere, viszont van egy tengernagya… stb.) Olaszországban csapadékos ősz volt, áldott ködök ültek az elsötétített városok fölött, a liberátorok is csak találomra szórták le bombaterhüket. Valamit csak eltalálnak, a Fiatot vagy egy Giottót.
Az első lélegzetvétel máris igazolta a magyar költő igazságát (Európához azóta is csalhatatlan kalauzom Babits Messze, messze verse): a svájci Alpok tövében „harapni friss a levegő”. S ezen a kristálytiszta levegőn át hófehér volt a hó a környező hegyeken és fölötte sötétkék az azúr. Töltekeztem a friss levegővel, mellreszívtam, mint egy jógázó. Az állomáson jöttünkre csengettyűztek. Aztán megint csengettyűztek egy másik, a mienknél kisebb vonatnak, amely a legeslegmagasabb hegyek közül szaladt ki, a 6gleccserek világának üzenetével. Piroscsákós vasutasok sürgölődtek körülötte és körülöttünk. Mintha játékskatulyából húzták volna ki őket.
Ettől kezdve benépesedett a vonatunk. De nem voltam kevésbé magányos, mint az alagútban. Svájciak közt utaztam. Így nem volt kivel megosztani lelkesedésem a látottakon, végig a Rhône völgyén, majd a Léman tónál kitáruló panorámán. Nem is bírtam tovább zsúfolt fülkébe zártan a magányom. Lausanne-ban a csomagomat megőrzőbe téve, otthagytam a vonatomat, s valamiféle fogaskerekűn levitettem magam a tó partjára, hogy egy vízmosta kőre leülve teljes odaadással bámulhassam a túlpart fölött a szikrázó fehér csúcsok lázgörbéjét. Így vártam ki, amíg belevesztek az alkonyatba. Öreg este lett, mikorra Genfbe értem.
Többször leírtam, hogy az elsötétített utcácska sarkán a kettes számot keresve a taxival, megszólítottam egy arra tartó árnyat, aki készségesen megmagyarázta, hogy csak egy háznyi az egész utca, nincs is más, mint ez a kis fehér palota, ez a kettes szám, és ő is ott lakik.
Ez a találkozás aztán mindkettőnk életét hosszú évekre új tartalommal gazdagította. Egy francia költő volt a szíves ismeretlen, André Prudhommeaux, aki anarchista hitvallása szerint ódzkodott részt venni egy piszkos világháborúban, miután előzőleg a „próbaháborúban”, Spanyolországban, önkéntesként harcolva megtapasztalta valamennyi nagyhatalom sötét cinizmusát. Itt, a rue Daniel Colladon 2. szám alatt hamarosan rákapott a magyar költőkre, kettesben olvastuk, kettesben fordítottuk őket. (S amikor évtizedek múltán meglátogattam őt, majd halála után az özvegyét és a nagylányait Versailles-ban, nem győzték bontogatni a spárgával összekötött kartondobozokat, hogy előszedjék a még Genfben készült József Attila- és Radnóti-fordítások mellett az újabb Adykat és Petőfiket, amelyek 1956 után Prudhommeaux-ban a Magyarország iránt megint felébredt szerelemnek voltak a gyümölcsei.)
Hajnalig ültünk aztán a kandalló előtt a hatalmas, fűtetlen szalonban. (A fűtetlenség is beletartozott az önáltató kálvini lemondások sorába, amelyeket a svájciak szorgalmasan gyakoroltak a háború idején, hogy senki se mondhassa – ők maguk sem – hogy nem veszik ki részüket a szenvedésekből, együtt a hadrakelt eszelős Európával.) Engem a háromnapos utazás szorongásai, élményei, extázisai dobtak föl annyira, hogy dehogyis tudtam volna aludni; Prudhommeaux pedig – mint később rájöttem – született 7éjszakai bagoly volt, s bizonyára örült, hogy a külföldi diákok közt (akiknek a panzióban ellátás fejében francia leckéket adott) most egy olyanra lelt, akinek megmutathatja Michelangelo verseinek frissen (és remekbe) készült fordítását, akinek – a sírva-senyvedő tűz mellett – órákon át olvashatja és kommentálhatja Gaston Bachelard könyvét a tűz ősi varázsáról (La psychoanalyse du feu). Tűzbe merengő szemünkön valamelyik barlangi ősünk könyököl, ki ilyenkor… Sikerült is Prudhommeaux-nak úgy megszerettetnie velem is a modern filozófiának ezt a remekművét, hogy azóta sem untam meg újra- meg újraolvasni; Bachelard később kezembe kerülő egyéb könyveivel egyetemben.
Én a „Tüzet viszek ne lássátok, ha látjátok, ne mondjátok…” kezdetű regöléssel tudtam hozzájárulni Bachelard gazdag példatárához a tűz árkánumáról.
Attól kezdve, a háromnapos hideg szelektől rázott ablaktáblák mögött – itt a bise! – jaj, itt a bise! – az éjfélbe nyúló estéket a kandalló mellett töltöttük, versolvasással, meg betéve tudott versek recitálásával. Mindjárt becsesebbnek is látszott a vers, ha memoriterként megőriztük. A Spanyol földmíves sírverse örökre hozzákötötte őt József Attilához. Prudhommeaux is harcolt Irun falainál…
Fölöttünk a Bourg de Four sarkán volt az a kis café, ahol esténként a Semaine Littéraire költői, írói és bensőbb barátai találkoztak, a mindig újabb és fellegjáróbb folyóiratterveket szövögető Gilbert Trolliet szerkesztői hegemóniája alatt. Gyér világismeretemből, még gyérebb francia tudásomból társalgásra amúgy sem futotta, tehát Babits verseivel és József Attiláéival parádéztam, miután Colladon utcai szobácskámban előzőleg a sorok közeibe kipreparáltam a Sauvageot-ból az ismeretlen szavakat. A költői géniusz kevés szóból is tökéletesen betájolja az akármilyen költői nyelven író másik géniuszt, pláne, ha nyomtatásban a vers formáját szemmel is látja. (Megcsodálhattam később Weöresnél ezt a divinációs készséget, ahogy egy ideig merően igézte az elébe tett idegen verset – értette? nem értette? –, néha ide-oda bökött a szövegben: ez mi? És szép verébfejbetűivel már írta is a magyar fordítást, amely hiteles volt és dalolt.) Babitsnak az Amor Sanctus himnuszai fordításaival igyekeztem meggyőzni a poétikában mindentudónak látszó új barátomat arról, hogy a magyar nyelv mindenre képes, és skandáltam melléjük a Laodameia alvilági leírásait. József Attilának, szerencsére, akkoriban szinte minden versét betéve tudtam. A magyar költészetnek e két még friss halottja ilyenformán megidéződött az asztaltársaság körében. És szellemeiket tiszteletadóan 8fogadták. Lehettem én Genfben akármilyen nyelvtudatlan királyfi: egy birodalom rajzolódott ki mögöttem, világirodalmi csúcsokkal. (Ahogy ezt a képet – Babitstól szintén – menten idézhettem.)
Gilbert Trolliet ettől kezdve, amikor a francia-svájci írók percnyi halasztást sem tűrő feladatáról beszélt, hogy világháború ide, világháború oda, nekik most nyomban újra fel kell támasztaniuk a világirodalmi Présence folyóiratot, többé nem mulasztotta el érvei közt megemlíteni, hogy megismert egy páratlan gazdagságú költészetet, amely az emberiségnek a háború után fogalmat adhat egy új harmóniáról, s ez a költészet – a magyar – világnyelveken szóló orgánumért kiált. A Flóra-versekben lelte föl azt a kirajzolódó harmóniát, amelynek érvényét és hitelét a Tiszta szívvel-féle szenvedésteli versek garantálják.
Éjfélkor, amikor fölöttünk, Kálvin templomában, az év utolsó hónapjában, a harangjáték az angol himnuszra hajazó svájci himnuszt játssza méltóságteljes lassúsággal, József Attila árnya úgy olvadt bele a ködbe a Bourg de Fouron, mint aki a háború után ott lesz az immár nem szenvedni szaporodó emberiséget tanítani.
A háború után hamar meg is jelent a Présence, Revue Internationale des Lettres, s első számában – Eliot és Montale között – megjelent József Attila is, Prudhommeaux fordításában és szép kísérő tanulmányával. A folyóiratot aztán olyan hamar elnyelték az újabb ködök, hogy bűntudattal kérdem magamtól ma is, hogy eltűntében nem volt-e része annak, hogy nem volt „Jaltakonform”. Az új nyugati kategóriák szerint ugyanis József Attila „vörös” volt, és a hazai kommunista költők szemében: Prudhommeaux meg anarchista. (Talán tratzkista is…)
A tisztáknak minden tiszta. A pártszerűeknek, aki tiszta: az a legnagyobb ellenség.
Bor Ambrus cikkéből szúrtam ki ezeket a címbeli szavakat. A magyar könyvek rendületlen nyugat-európai fordítói előtt tiszteleg egy Svájcban kiadott Noszty fiú kapcsán.
Első munkahelyemen (a nagyszerű Balogh József szerkesztette Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztősége, 1940-től) figyelem lopva és megilletődve 9a magyar irodalom szent fordítóit. A Nouvelle Revue-nél elsősorban Gachot Ferencet, aztán Beaufort Maxime-ot, és nem utolsó sorban Bonpie-né őnagyságát – aki a francia nyelv kifejező erejét dévaj derűvel mindjárt a bemutatkozásnál illusztrálta: megrengetvén terebély kebleit, közölte, hogy bonne pie bizalmasan jó tőgyet jelent.
Pár év múlva Genfben: Prudhommeaux. Miféle kalandnak, szerelmi megújulásnak a vágya vagy milyen szerelem fűzte őt oly hirtelen és örökre a „vagányok félig lúdtalpú Attilájához” („petit-pied-plat Attila des voyous”) s később Radnótihoz és Petőfihez? De most már a versailles-i ház kéziratos ládái és dobozai őrzik csak ennek a magyar lírától megmérgezettségnek teménytelen termékét.
Armand Robin eljegyzettsége is mindhalálig (korai haláláig) tartott.
Aztán, akiket Gara beoltott. S akiket Timár György.
És a csoda: Jean-Luc Moreau. Benne micsoda kivételes szellem kapott rá a magyar szóra! Vagy lehetséges-e, hogy a maga kibontakozásához is adott valamit a magyar költészettel való találkozása, töltekezése? Ő maga is a megragadottság nagy élményeként írja le találkozását az első Ady-verssel, s ebben a létezésnek egy hol-volt-hol-nem-volt esélyével…
„Halálon innen, Életen túl” – ezt a mély titkú Ady-sort forgatta nyelvén a francia diák, a Sorbonne-ról a Szajna felé menet. A frissen tanult magyar helyhatározói névutókra volt ez a verssor a nyelvtani példa. Aurélien Sauvageot órájáról jött. A névutók mögött felrémlett A Lét és a Semmi. (A francia fiatalság előző évjáratai számára nem hamar feledhető reveláció volt Sartre filozófiai alapműve. L’Étre et le Néant.) „Úgy látszik, a finnugor nyelvekből hamar a senki földjén találja magát az ember” – gondolta a diák, és megint érezte szívében ébredni a részvétet – mely már-már valamiféle odaadó szerelemhez hasonlított az elmúlás szelében borzongó nyelvek iránt. „Talán ez lehet az a hely, ahol a madár se jár.” – gondolta a francia diák, és a halálon innen-től és életen túl-tól behatárolt mezsgyén most már egyre otthonosabban érezte magát. – „Ott járok most, ahol Descartes se járt” – tett újabb felfedezést a többek közt magyar szakos diák, mert volt szeme a grammatikán túli és az ontológián inneni látásokra. Nem az első 10olyan nyelvet tanulta, amely fél lábbal a sírban, másikkal a Parnasszuson van. De azért gyógyíthatatlanul kartéziánus észjárással fűzte tovább: „Ezek a névutók tudnak lokalizálni is” – ugyanis, amint körülnézett, bár a környék ismerős volt, a Szajna-parti könyvárusok is ismerősek voltak, amint könyvesládáik mellett szokott közönyükbe vagy olvasmányukba merülve üldögéltek, mégis ez most valami illékony déjá-vu-nek hatott. Olyan volt Páris, mintha nem Páris lett volna. – „Akkor mi?” – kérdi tőle az elméjében lakozó descartes-i Emberke (akinek létét a modern nyelvtudomány cáfolja, lásd N. Chomsky: Cartesian linguistics, New York, 1966.) Amire a francia diák (aki akkor már ismert más Ady-verset is, sőt fordított is; A fekete zongora úgy szólt keze alatt franciául, hogy bármelyik soránál zökkenő nélkül mehetett át magyarba és azután vissza) rávágta a választ mindjárt nyelvi játékos fonáksággal: „Bakony az én Párisom!” – s ettől kezdve csakugyan olyan otthonosan mozgott a magyar rengetegben, akárcsak leendő nagy barátja, Illyés Gyula, akiről tudvalevő, hiszen maga is megírta, hogy atyai nagyatyja év-hosszat el-elidőzött a Bakonyban: „nyáron gatyás – télen subás, ott volt apám apja juhász”. Ady verse vigasztaló örömeket ígért annak, aki beveszi magát a magyar dzsungelbe. Az alvó Csók-palota – ez volt a vers címe.
– Olyan ez a vers, mint egy beavatási szertartás – gondolta magában a francia diák.
Jean-Luc Moreau (mert – elárulhatjuk – ő volt ennek az életen túli és halálon inneni elkalandozásnak a hőse), bár már akkoriban is nagyon fiatal volt, nem volt híjával afféle szerelmi tapasztalatoknak, hogy a nyelvek (is) mily boldogan megadják (odaadják) magukat neki. A nyelvek Don Juanjának ismerték őt, már gólyaként is, a Sorbonne-on. De nem volt csapodár. Poliglottságát szintén Adynak egy másik titokteli szavával jellemezhetjük: „százhűségű s egyetlen hű a földön”.
Ilyen szerelem fűzi Jean-Luc Moreaut-t a nyelvekhez. A magyar nyelvhez is. Többek között. Bár a sok nőnemű, némber-féltékeny nyelv mind azt akarná, a magyar is, hogy csakis az ő sötét erdeit járná fényhozó francia 11szellemével… Amikor egyszer – már elég régen – a kisfiam azt kérdezte tőle: „Mondd, János Lukács, hány nyelvet is tudsz te?”, a kérdezett szerényen igyekezett kitérni a válasz elől. Elmagyarázta, hogy a magafajta filológus óhatatlanul belenyalakodik ebbe és abba a nyelvbe is, de ez még nem mondható a nyelv ismeretének. Talán csak azok a nyelvek nyomnak valamit a latban, amelyeknek a vasszorgalmú bölcsész nemcsak a szótárát és nyelvtanát tanulja meg, hanem a szépirodalmát is olvassa, elsősorban klasszikus és élő költőit, olyannyira, hogy a szebb versek mind a fejében megragadjanak. Végigmentek az ábécén az albántól a zürjénig – és nem volt betű, amelyre ne esett volna egy-egy nyelv, verses memoriterekkel kistafírozva.
A nyelvek úgy viselkednek J.-L. Moreau előtt, ahogy a magyar puszta és a szemérmes lányka szokott viselkedni Petőfi szerint:
Hosszú évek óta egy megírandó dráma hősét látom Jean-Luc Moreau-ban.
Egy halálraítélt asszony utolsó éjszakája volna ez, népének utolsó túlélője ő, egy benne még élő nyelv egyetlen letéteményese. Holnap reggel tehát ez a nyelv: holt nyelv lesz. A drámának még két szereplője lenne. A Börtönőr, népének renegátja, aki meg- és letagadta, hogy érti a nyelvet, és a fiatal Filológus, aki könyvtárban tanulta a már holtnak hitt nyelvet. És most egy éjszakán át gyakorolhatja.
A fiatal Filológus szerepét Jean-Luc Moreau a valóságban eljátszotta az egyik kihaltnak hitt finnugor nyelv utolsó képviselője mellett, valahol a Szovjetunióban. Ha megírtam volna (ha még megírnám?) ezt a drámát, a cselekmény logikáját követve, talán valamivel többet megértenénk annak a mosolygó géniusznak a titkaiból, akinek az életét eltölti a kifogyhatatlan öröm, a nyelvek (a nyelvünk) szépségeinek kifürkészése, és a nyelvek eltűnésén érzett – nem alaptalan – szorongás.
12Tudjuk, hogy az első világháború végén, az abszolút győztes Franciaország váteszi fia, Paul Valéry a világ legnagyobb birodalmait, kultúráit, nyelveit is előre meggyászolta. Baudelaire és Keats művei a Menandroszéi mellé kerülnek – írja – s úgy érti: a francia és angol nyelvvel együtt.
„A Történelem szakadéka elég nagy mindannyiunk számára.”
1968. augusztus 20-ára Debrecenből feljöttek Budapestre a Nyári Egyetem külföldi diákjai.
Jean-Luc Moreau párizsi professzor úr is felhozta a maga magyar szakos diákjait. A magyar állam vendégszeretete kiterjedt Szent István napjára is. Ez volt a ráadás nap. „Gellért-hegyen a rakéta” beletartozott a programba.
Amikor a prágai bevonulás híre megjött, emlékszem, Moreau barátunk első gondolata az volt, hogy diákjaival tüntetni kéne a Körúton a cseh szabadságért. Ő nemrégen még a ’68 májusi párizsi bulvárok torlaszain állott, természetesen akkor is: diákjaival. Azok közé tartoztam, akik erről most – a pesti barikádharcról – lebeszéltük.
Akkor bement a Royal Szállóba, s szobája ajtajára kiszögezett egy rajzlapot. Fejből idézve Arany versét, nagy betűkkel ráírta:
„Legalább a takarító asszonyok tudják meg az igazságot” – fűzte hozzá, s már körmölte is a második szakaszt a világot igazgató és „helybenhagyó” értekezletekről.
Aztán lement a recepcióhoz, s bejelentette, hogy mától ő fizeti a szobáját. Nem kér a magyar állam vendéglátásából.
Így aztán két évtizeden át nem láthattuk őt többé Magyarországon. Csak magyar költők könyveit láttuk, Moreau fordításában, franciául.
Az ünnepelt ült az asztalnál, és hallgatta az üdvözlő beszédeket. Szembeszökő fiatalsága és pályájának eredményei ámulatot keltő ellentétben voltak egymással. Az elnök ismertette az ünnepelt tudományos és hivatalos grádusait, miket hazájában immár elért, ecsetelte sokoldalú tevékenységét, kiemelve persze, aminek ünneplésére összegyűltünk: hogy klasszika-filológus létére a XX. század költészetével is szenvedélyesen foglalkozik, elsősorban a magyarral, s a görög és latin remekírók mellett a mi remekíróink fordítása a szívügye. Ezért is kapta meg most a magyar Pen Club emlékérmét. A hallgatóság soraiban közben kézről kézre járt az olasz nyelvű József Attila-kötet – immár második kiadásban –, amely egyik diadalmas eredménye ünnepelt barátunk munkásságának s az egész magyar irodalomnak. Nincs az a személyes írói dicsőség, mely felérne ezzel: lám, oldódik némaságunk, mégiscsak kezdi érteni a világ a magyar költészet szavát, s ez bizonyára hasznára is válik majd a világnak. A finom kötésű könyv kemény védőtokján, az olasz kiadó cégjelzése fölött megindultan olvassuk József Attila keze írásának hasonmását:
Ugye, milyen jó pillanatban szólalt meg most is József Attila harsány szava, hogy idegen népek számára is érthetően pöröljön a szörnyállamok és az iszonyat ellen?
Fordítás?
Az, de több is annál.
A költő újraszületése.
Hisz írt is erről a költő, épp az Emberiség című versében írt erről – és erre gondolok, amikor ezt az olasz kötetet újra meg újra kézbe veszem.
Örvendezzünk! Megint megszületett József Attila. Mert a fordítás, a költő szavának kifejtése a nehezen értés nyűgeiből, a költői üzenetnek egyre 14tovább- és tovább-szárnyaltatása lényegében: világrahozatal – a szónak mindkét s egyetlen gyökerű értelmében. (Ahogy a latin genius szóban is benne van a szellem szárnyalása és a szülés fogalma!) De mit is magyarázzuk nehézkes szóval? Hisz oly világosan s oly dalszerű könnyedséggel írta meg a létnek ezt a rejtett összefüggését is József Attila:
Íme, itt ül előttünk az a géniusz, aki vállalta, elviselte, s hány hosszú éven át „kihordta” József Attilát, hogy szabad lélek legyen olasz földön – annak a népnek körében, melynek egy nagy fia figyelt fel először külföldről rája. (Emlékezhetünk még, milyen öröm volt hallani a háború alatt, az olasz és magyar történelem közös szégyenében, Benedetto Croce lelkes, ujjongó szavát a Mama-vers olvastán!)
Amit Umberto Albiniben igazán csodálok: hűsége, hogy kitartott vállalkozásában, magára hagyottan is. Ezen tűnődöm el, most, hogy ünneplik. Mert szép volt lelkesedni magyar barátokkal Pisában, Genfben, majd a Felső-Tisza partjain egy-egy magyar versért. De 1949 után hosszú évekig nem láttuk, nem leveleztünk vele. S épp ezekben a túlságosan is hosszú években született meg az olasz József Attila-kötet anyaga.
Az egyik magyar felszólaló páratlan udvariassággal (mit udvariasság: civiltà!) olaszul beszélt. S kifejtette olasz barátunknak, hogy hogyan is kell olaszra fordítani, hogy mik is az olasz költői nyelv sajátosságai, kitért az olasz stilisztika különféle problémáira…
Savona szülötte türelmesen hallgatta a hosszú, olasz nyelvű fejtegetést, majd ő is páratlan civiltàval, tehát magyarul megszólalt:
E cím Vörösmartytól van.
A cikket, amelyet e címen a Tudományos Gyűjteményben írt, nem lehet meghatottság nélkül olvasni – s még kevésbé: némi irónia nélkül. Mert megható is, és bizony fanyar mosolyra ingerlő is az, ahogy jó százharminc évvel ezelőtt Vörösmarty számba veszi a magyar irodalom iránt érdeklődő külföldieket, s ahogy lelkendezik azon, hogy Luccában az uralkodó herceg már úgy megtanulta nyelvünket, hogy reggelente magyarul imádkozik, sőt egy olasz költőnek a fia már le is fordította Fáy András meséinek a felét…
És ma hányadán állunk?
Vajon előbbre tartunk-e ennél? Vajon a nemzetek közötti rendkívül intenzív irodalmi cserében végső soron nem ugyanott tartunk-e, mint Vörösmarty korában, még ha szám szerint esetleg sokkal több idegen nyelvű magyar könyvről tudunk is? Vajon lélekben túljutottunk-e már az efféle keserédes borongásokon és ábrándokon, hogy történjék bármi a néppel, költészete most már bizonyára fenntartja a hírét? Vagy ahogy az ifjú Vörösmarty fogalmazta: „Ha nemzetről lesz szó, tán nem fog üresen elhangzani nevünk?”
Röviden: eredményekben – és ezeket az eredményeket regisztráló öntudatban – előbbre tartunk-e ma, mint a romantikusok?
Nehéz eldönteni.
Nemrégen az Írószövetség közgyűlésén is felmerült a panasz, s azóta pedig az Élet és Irodalomban, Déry Tibornak Réz Pállal folytatott beszélgetésében még nyomatékosabban, hogy a magyar közvéleménynek nincs tudomása róla: terjed-e a magyar irodalom a határainkon túl, vagy sem? És ha terjed, van-e visszhangja, van-e hatása? Rendszertelenül megjelenő hírek (és eléggé rendszeres elhallgatások) teszik bizonytalanná a képet: így néha optimisták vagyunk, de azzal a gyanúpörrel, hogy alaptalan az optimizmusunk, máskor meg végzetes börtönnek érezzük a nyelvet, de nem teszünk le a kitörés reményéről.
Így pedig ma is hamar beleeshetünk a könnyű lelkendezésbe.
Az objektív kép kialakításához szeretnék hozzájárulni, hírt adva egy igen jelentősnek látszó előadássorozatról, amely az olasz rádióban hangzott el az év első hónapjaiban.
16Január 8-tól kezdve, minden szombat este 9 óra 20 perckor egy-egy modern magyar költőről beszélt a római rádióban Umberto Albini professzor.
Tíz héten át.
A huszadik század magyar költői – ez volt a sorozat címe.
Ady Endrével kezdte. S aztán jöttek sorra: Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, és élő kortársaink: Kassák, Illyés, Weöres, Vas István, s egy külön estén: a fiatalok.
Olyan folyamatossággal és olyan következetességgel, mint egy krimi vagy egy Szabó család.
A hatását persze ma még nem tudjuk lemérni. De annyi bizonyos, hogy a legszélesebb olasz közvélemény is tudomást vett korunk magyar költészetének gazdagságáról. Már csak abból is, hogy tíz héten át folyton szemébe ötlött egy újabb és újabb magyar költő neve a Radiocorriere és az egyéb műsorok lapjain.
Persze, már ez a rádióelőadás-sorozat is azért volt lehetséges, mert megelőzték nagy sikerű kiadványok. Ady-kötetekről, József Attila-kötetekről, Radnóti-kötetekről tudunk. S tudjuk, hogy előkészületben van egy gazdag, reprezentatív Illyés-kötet a Vallecchi kiadónál.
Fájdalmas ironiája a sorsnak, hogy ami legjobb a magyar irodalomban, a líra, épp az a legelzártabb és a legmegközelíthetetlenebb is benne. Hisz regényt, drámát, filozófiát sokkal könnyebb fordítani, mint költeményt. Holott ebben mondták el a legtöbbet rólunk, mindenesetre: a legszebben. Boldogok lehetünk, hogy a sokáig lebűvölt magyar líra egyre többször próbál megszólalni idegen nyelveken, s úgy látszik: érthetően, sikerrel. Az bizonyos – a válogatásokból kiderül –, hogy a költészetünkhöz is az eredeti gondolati elem vonzza elsősorban az idegen olvasót. Ez a legvonzóbb rész benne, s a legmegközelíthetőbb is.
Nem véletlen, hogy a nyelvi elzártságot Olaszország irányában is József Attila törte át először – Bizánc-kaput betörő visszhanggal.
Költészetünknek ez a terjedése többek közt arra is int, hogy meggondoljuk, mi az, ami belőle a nagyvilágnak leginkább kell. Hiszen a versválogatásokból – mint egy tükörből – kitetszik a más népek fogékonysága, érdeklődésének iránya. A kor nagy kérdéseire keresnek választ ők is, a többi nép, ezért fordulnak bizalommal a magyar költészet felé.
Nem az a líra marad fenn, amely csupán túlsikoltani akarta, az örökkévalóság számára, az elmúlás szorongásait. És ha költőink üzeneteit szívesen fogadják szerte a világban, az – ezekből a kötetekből és összeállításokból most már világos – nem a szép szemünkért van, hanem azért, mert hasznos és jó hírt várnak bennük más népek olvasói is.
17Jó ideje annak, hogy Goethe kitalálta a világirodalom fogalmát. Jó ideje annak, hogy e század legelején Alexander Bernát érdekes tanulmányt szentelt ennek a fogalomnak. Ebben írta: „A világirodalom nem új jelenség ugyan, de a világirodalmi folyamat mai intenzitása és főleg öntudatossága új.”
Ez az intenzitás és ez az öntudatosság azóta csak egyre növekedett. S úgy látszik, továbbra is növekedőben van. Nagyon tudnunk kell a dolgainkat a világban, ha magunk és mások hasznára továbbra is benne akarunk maradni ebben a folyamatban.
S immár nem is csak fél lábbal.
Két hétig jött a levél. Július 30-án adták föl Genovában. „És megemlegetik Itália örökké kék egét! Tizenegy hónapja, hogy egyre esik az eső, a sok béka nem talál többé királykisasszonyra, aki csókjaival visszaváltoztatná őket emberekké.” A rossz időt a levél írója is elátkozottan szenvedi, ízületi fájdalmak bántják. Utazgatásokról szó sem lehet, írja. Ady fordításával tölti hát a nyarát. Vigasztalása-e ez, avagy újabb ok elkeseredésre? Hisz úgy látszik, lehetetlenre vállalkozik. „Adyt szeretném csinálni augusztusban, de nem bírok rájönni a fordítás »hogyan«-jára: olvastam verseit olasz, angol, francia fordításban, semmi nem maradt meg bennük az eredetinek nagyságából, erejéből, nyelvi leleményeiből. De ki tudja, vajon a mi földközi-tengeri makacsságunk és kópéságunk (a levél írója születésére is liguriai) nem fogja-e végül megtalálni a módját, hogy megadásra bírjuk ezt az oly ellenálló költészetet?”
Csöng a telefon. Genovát kapcsolják, mondja a központ. A levél írója hív, Umberto Albini.
– Épp a leveled olvasom. Hogy megy a fordítás?
– Azért hívlak, van itt valami, amit nem értek. Mi az, hogy „össze-zsibolygott”?
– Hogy van a mondat?
– „Minden Külön össze-zsibolygott S mégis mindenek szét-szakadtak.”
A vonalba közben belehallóz valaki, de elhallgat. Döbbenten hallhatja:
18– „gőzösök, kutyák, hadak, vadak…”
Aztán bátorságot vesz, és az V. kerületi tanácsot keresi rajtunk. Szeretném rábírni, hogy lépjen ki a vonalból. Ő meg engem.
– Mi interurbán beszélünk.
Nem hiszi. De amikor Albini a vers címét mondja: A Rémnek hangja – megsértődik, kikéri magának, és mérgesen magunkra hagy minket az össze-zsibolygott és szét-szakadt látomásokkal…
Csöng a telefon. Genova.
– Mi az, hogy „elitatódik”?
– Hol van?
– Hulla a búzaföldön.
– Majd megnézem, aztán visszahívlak.
(Ezt a párbeszédet talán nem hallgatta ki senki. Még szerencse.)
– Akkor nézz meg még valamit.
– Mondd csak a vers címét és a szakaszt, ahol nem érted.
– Az egész verset nem értem. Áldozás Attila sírján. Miért mondja itt Ady, hogy megyünk Bécsbe? És az a „furcsa város”, amit emleget, az most Bécs vagy Budapest? És hogy fordítsam olaszra azt, hogy „föltántorul”?
– Jó, hívlak. – Igyekszem hamar letenni a kagylót. Aki ezeket az abszurdgyanús párbeszédeinket kisifrírozni szeretné, valószínűleg azon is eltűnődik, hogy vajon miféle bomba üzlet lehet az, ami a beszélgetőknek kifizetődővé teszi ezeket az ismétlődő reggeli telefonálgatásokat Genova és Budapest között.
A Hulla a búzaföldön. Hogy lehet, hogy ezt eddig én kihagytam? Micsoda nagy vers! Hálás vagyok Albininak, hogy kiszúrta.
Mednyánszky képeiről ismerős a látvány, a vers első pillanata. A nagy hómezőben egy halott: „Ott feledték a havas síkon.” Az anyatermészet elkezdi munkáját, elemeire bontja a testet, lassan, szívósan. Mindez napfénynél történik – „a békítő sír enyhe” nélkül.
A két kedves, ismert, jó szagú virág neve közé beszúrt Isten-fa, ez az ürömfajta növény (Artemisium brolanum) persze hogy itt nevével az Istenre is utal, s a halott testnek Istentől is elhagyatottságát mondja. A hóolvadás végzi el aztán a lebontás igazi munkáját. Itt szerepel az a bizonyos ige is: elitatódik. Egy nagy műhely egész funkciógazdagságát szemlélteti ez az ige. Nem csoda, ha fennakadt rajt az olasz fordító. Az el igekötő kapcsolata az itatódással: szokatlan – megint egy Ady-lelemény. Ezzel az egyetlen igével a víz szelíd munkájának a processzusát sűrítve látjuk: a nedvekkel át-itatódzást, el-telődést, szét-szivárgást, be-ivódást a talajba… És sugallja az ige azt is, hogy ez a vízi működés hosszan és csendben folyik, szinte észrevétlen. Nincs is működés, csak a dolgok rendjének a beteljesülése: elitatódik.
S e beteljesülés telje: a föld tavaszi zsendülése.
Más költő (még talán a fiatal Ady is) befejezhette volna a verset ezzel a képpel. Az ázalagmaradványokon át: íme, búza sarjad a győzedelmes magból, a búzamagból, ami a magyarban (bár már vezércikkekben agyonnyúzva) az élet szinonimája.
De Ady, a világháború négy esztendejébe tágult szemmel belebámuló Ady, folytatja a verset, tovább nézi, figyeli, írja a címbe kitett hulla további történetét, metamorfózisait. A tél és a tavasz után még hátravan két évszak.
Megint egy zseniális tömörítés: a korhadtan mintájára ez a por-ból, porhadó-ból lett porhadtan. A búzatábla mélyén már nem több a test holmi váz-nál: ember volt-e, amíg lábon állt, vagy már eleve is csak az ember karikatúrája?
A front közben messzire elment már innét. A halott végleg kiszakadt abból a rendből, amelybe sorozva emberi életét élte. Ama bizonyos nagybetűs Életnek lett a része, az Élet virágzását szolgálja, ahogy életében a 20Rendszert s a Háborút szolgálta. És amint ezek hamisak voltak, Ady most rájön, kikiáltja: az Élet is az. Hamis, hazug! Nincs egyéb, csak az egyetemes Manipuláció. Ez az, ami rajtunk élősködik és fölénk terebélyesedik:
A másik vers, amelyen Albini fennakadt, számomra is talányos. Felhívom Vargha Balázst – tudom, hogy neki milyen vájt füle, mit vájtfüle? radarfüle van a legezoterikusabb versüzenetekre is – ő hogy olvassa, hogy érti az Áldozás Attila sírjánt?
Itt van már az alcím is: Ádáz magyar sírása. Vargha azt mondja, hogy minden pogány kultuszba öltözöttsége ellenére ez valami nagyon is napi politikai aktualitásból született vers lehet. S épp ott tapad legjobban az aktualitáshoz, ahol Albininak is érthetetlen volt. Ott, ahol Ady valami Bécsbe menetelre céloz. Ferenc Józsefhez ment tán kitüntetésért valami ellenzéki miniszter? Vagy magyar delegáció tárgyalt a császárvárosban? A versben – nem véletlenül síri áldozati képben – minden ige többszörös fátyolba van borítva. Van, ahol több értelmű is, amit Ady írt. Így is érthető és úgy is. Például: „S néhány titkosak megáldozzák oltárodat, a véreset” – Vargha olvasata szerint azt is jelentheti, hogy árulók feláldozzák, elárulják, megajánlják Attila oltárát, örökségét. Másutt mintha Ady elszakadna a grammatikától. Például: „…életünk mécse Kiolthat és olthatni tud.”
A kérdés persze az is: vajon a felbomlott nyelv nem segít-e jobban megértetni bizonyos bomlásos jelenségeket, mint a precíz (és ezzel a lényegről, az eset abszurdumáról az intuíciót elterelő) kifejezés?
Mindjárt a vers elején van például valami dadogás. (Az én ’63-as kiadású Ady Összesemből a gondos korrektor ki is irtotta. Nem hitte, hogy Ady így dadoghasson.)
„Kikeket” – Vargha most azt mondja, hogy Ady ezzel a gyerekesen képzett szóval a maga tanácstalanságát fejezi ki grammatikán túli 21expresszivitással. (Ha már annyit és oly könnyű szívvel küldözgetjük a dudásokat pokolra, ne mondjunk csittet, ha a poklok pokláról van szó, ahová Adyt leszállította a betegség…)
A vers (feltételezett) aktualitásában, kimondatlan (annál érezhetőbb) szorongásában a jövőért, kultikussá váló hangjában közel áll Gulyás Pál nagy verséhez, amelyet 1936. április 3-án írt, Gömbös Gyula Mussolininál tett látogatása alkalmából. Utolsó sorai: „Hazánk első minisztere… Kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?”
Mindezzel persze, jól tudom, nem jut semmire a fordító ott Genovában.
Mit mondjak hát neki?
De még azzal sem jut sokra, ha holmi részeg föltámadás (vagy erekció?) képének mondom a vers utolsó szakaszát, amely szerint Bécs helyett Attilának kéne a mi úticélunknak lennie, s óhajtásunk tárgyának is. (Vagy a kívánat a versben azt jelenti-e, hogy Attila maga legyen a vágy, az óhajtás, a gerjedelmünk?)
Ámde újra és újra olvasva – mindig hangosan olvasva azt a versszakot, egyszerre azon veszem észre magam, hogy már nem a magam hangján olvasom, mert rásiklott a hangom arra az egykor oly jól ismert, feledhetetlen fontoskodó-játékos dikciózásra, amivel Sarkadi Imre fejtette ki (hangsúlyokkal, csak hangsúlyokkal!) egy-egy felolvasott vers (és mindig Ady-vers!) jól megcsavart igazi értelmét. Most már szándékosan is próbálom a torkomban idézni az ő hangját, s ezzel az eszejárását, amely a könnyű mámor kacskaringóival és váratlan szökelléseivel mindig oly közel vitt ahhoz, amit Adyban lényegesnek érzünk. Felidézni, igen, azt a hol kedvesen lamentáló, hol a bizarr csodák láttán ámulatra intő hangot, amelyen most is, úgy érzem, egyszeriben érthetővé válik ez a rejtélyes utolsó szakasz is – Attila híres bajnokunktól addig, hogy butául föltántorul…
– …Ami pedig az Attila sírját illeti – mondom telefonba Umbertónak –, a vers megfejtésére csak annyit: Békásmegyer, 1949, nyár… Emlékszel?
– Ott Sarkadiéknál voltunk. Emlékszem.
– Hát akkor olvasd a verset úgy, mintha tőle hallanád.
22Érzem a drót túlsó végén a mosolyát.
– Sarkadi a nevében is hordta Ady nevét.
S már hallom a nevetését is, mint mindig, amikor a szavak játékai váratlanul a lényeget revelálják.
A francia nyelvű József Attila-kiadásokról szólva, épp a múltkorában idézte fel Gyergyai Albert az első fordítás és publikálás emlékét. A háború utolsó évében, s még egy jó ideig ez a vállalkozás adott értelmet genfi életemnek. S mégis, Gyergyai cikke, s belőle a feltámadó múlt, oly váratlanul ért, mint egy szellemidézés. De ha a körülmények éveken át arra intettek, hogy – annyi más emlékkel együtt – ezt is felejtsem és temessem, Gyergyai emlékeztetője és ez az évforduló szolgáljon most arra, hogy elmondjam: hogyan próbáltunk bábáskodni néhányan (magyarok, svájciak, franciák) a költő második e-világra-hozatalánál. (Vagy nem József Attila maga állítja-e párhuzamba a költő megszületését költészetének közkinccsé válásával?)
Amikor 1942 őszén Genfbe utaztam, már úgy hittem a magyar költészet hódító erejében, mint Ady, aki Csokonaira emlékezve írta: „Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók.” Eszményképem Kertbeny Károly volt, aki Petőfi előtt térden állva megesküdött, hogy életét költészete elismertetésének fogja áldozni. Be is váltotta esküjét.
Akkoriban indította Illyés híres ankétját: Hírünk a világban. Balogh József a másikat: Néma nemzet. Olvasójuk a torkán érezhette, hogy elfojtódik szava – léte. Én akkoriban – sorsom ajándékaképp – minden nap együtt lehettem Illyéssel, Balogh Józseffel. Életbevágó kérdések voltak ezek nekik.
A szorongásnak nagyobb okai is voltak. A magyar politika szégyenéből mindannyiunknak kijutott, s ezért is vált olyan sürgőssé, fontossá, hogy messze hangozzék azoknak a szava, akik a rejtőző „másik Magyarországról” vallhatnak. Minél inkább eljátszották az ország hitelét, akik kockáztak vele, annál inkább kívántuk a mentséget – Ady, Babits és József Attila verseiben – a világ elé tárni.
23Félelmetes volt, hogy még ezt a lángpallosú költészetünket is, a mentőtanúk szavát is próbálgatták meghamisítani: Pekár Gyula házalt Petőfi nevében! Herczeg Ferenc meg ilyesmiket írt: „Ők ketten, Petőfi és Jókai, szuggerálták a világnak az egységes magyar nemzeti állam gondolatát, mert ahol az ő költészetük reflektorai világítottak, ott homályba veszett a nemzetiségi költők szerény mécsese.”
Igaza volt Illyés Gyulának, aki azon az említett ankéton kimondta, hogy az ország becsületéért majd csak akkor állhatnak jót az írók, amikor a nép kerül hatalomra az országban.
Még a szavuk is akkor válik érthetőbbé – tapasztalhattam.
A genfi költőkkel (helybeliekkel, ott élő emigránsokkal) hamar megismerkedtem. Ha az ember idegenbe kerül, árvasága úgy lobog rajta, mint egy zászló, és hívójeleket ad. Leendő barátai pillanatok alatt feltűnnek. Amikor az állomásról bevitt a taxi az elsötétített városon át (Svájc lámpái nem akartak tájékozódást nyújtani a bombázóknak egy elsötétített Európában), az egyetlen háznyi hosszúságú Colladon utca sarkán egy magas, csontos férfitól kérdtem meg, merre van itt az a diákotthon, ahol megszállni akartam. Ő is oda tartott, franciául tanította a külföldi diákokat. Menekült volt. Később megtudtam egyet-mást az életéről. Így azt is, hogy bőven rászolgált, hogy Spanyolországban és Németországban feketelistán tartsák számon. André Prudhommeaux volt a neve.
Bár a hím- és nőrímek titkát, amiről este előadást tartott, fogyatékos tudásommal nem értem fel, hamarosan bemutatott abban az írói körben, amely a Semaine Littéraire nevű lap körül csoportosult, s abban a kis kávéházban szokott összejönni, amelyet a közeli székesegyház nagyharangjáról „Clémence”-nak neveztek. Gilbert Trolliet volt a lap szerkesztője. Bemutattak: „magyar író”. Tapintatuk tette elviselhetővé helyzetemet, mely alapjában véve dühítő és szégyenletes volt. Hogy magyarázzam én meg nekik, hogy micsoda irodalomnak vagyok én itt ügyetlen képviselője? Jobban dadogtam a szokottnál.
S bár a barátság megmaradt (a diákszállót elhagytam, s a költő-szerkesztő házában béreltem lakást), Kertbeny Károly haditettét nem sikerült megismételnem. Mikor aztán 1944 márciusában, felocsúdva az otthoni veszedelemre, tenni akartam a hazáért én is valamit, s megindítottam egy francia nyelvű folyóiratot ama „másik Magyarország” megszólaltatására: egyszeriben magam mellett találtam ezeket a költőket. Trolliet nevét, címét, lakását adta az engedély nélkül sokszorosított folyóirathoz. S íme, megtörtént a varázslat! Ettől a pillanattól kezdve nem kellett a magyar 24költészet szépségeit se külön magyarázgatni. Szinte magától érezhetővé lett a hatása, sugárzása.
Legelőször a József Attiláé.
Legapróbb versén, s milyen rosszul – házilag – fordított versén, ütött át költészetének szikrája!
A második számban József Attilát is be akartam mutatni, s ezért lefordítottuk a Szép Szó József Attila-emlékszámának java részét. (Még mellékletet is adtunk: a mezítlábas nagyatya mellett álló kamasz Attila fényképét.) Az egyik cikk idézte a híres mottót: „Aki dudás akar lenni…” Így lefordítódott a cikkben ez a vers is, nyersen, mint a próza. Csak nyelvi vagy stílusbeli hiba ne akadjon benne, többre nem törekedtünk.
Most itt van előttem az a példány, amelyik Prudhommeaux kezén járhatott, mert az ő ceruzabejegyzéseit látom a margón, mint tanári javítgatásokat egy dolgozaton. Az egyik oldalt körös-körbe írta. Ezen az oldalon volt ez a négysoros mottó. Itt nem elégedett meg azzal, hogy javítgatni kezdte. Próbálta így, próbálta úgy – végül a lap egyik sarkában ott a tökéletesnek látszó változat, amelyik már úgy szól, mintha eleve franciául született volna ez a „quatrain”.
Ekkor, itt jegyződött el Prudhommeaux fordítói művészete József Attila költészetével. Ekkor találkozott vele, de máris mintha egy régi ismerőssel találkozott volna. Így írt erről Prudhommeaux egyik tanulmányában, mely a Présence-ban jelent meg, Trolliet háború után újra indított nemzetközi irodalmi folyóiratában:
„Egyetlen jogcímem van arra, hogy a francia költészetbe átültetve, én mutassam be a nyolc éve halott budapesti proletárköltőt, bár soha nem szoríthattam meg a kezét, nem jártam soha a szülőföldjén, és nem tudok beszélni az anyanyelvén. De van egy jogcímem mégis: akaratomban és eszméletemben éltek a versei, és élt az alakja, mielőtt még találkoztam volna vele, H. M. tolmácsolása révén. Ez a találkozásom József Attilával azért lehetett elhatározó jelentőségű és eredményes, mert temperamentumában és jellemében közelinek érzem, közösek voltak a megpróbáltatásaink és eszméink, hasonló ideglázakat éltem át én is, hasonló nyomorúsá25gokat és hasonló éhségeket. S mivel életünknek ugyanazokból az esztendőiből mindkettőnknek hasonló emlékeink voltak, így történhetett, hogy versei, csodálatos módon, már mint kész francia versek szólaltak meg bennem, mintha már eleve meglett volna ritmusuk és rímelésük – hangulatuk rokonian ismerős volt, nyelvük az enyém volt, és mondanivalójuk az értelemhez szóló jelekkel volt teljes.”
A folyóiratom valamelyik számában, amely már nyomtatásban jelent meg, ott volt a két első Prudhommeaux-féle fordítás: a Biztató és A tőkések hasznáról. (Harmadiknak Egy spanyol földmíves sírverse került volna ide, a cenzúra azonban ezt nem engedélyezte, mert „idegen államfőt” sértettünk volna meg svájci földről. Nem lehetett lenyomtatni ezt a sort; „Le général Franco m’a enrolé comme mercenaire…”)
Itt meg kell még jegyeznem, hogy Prudhommeaux rosszul emlékszik. Ennél a három első versnél Nagy Péter volt a tolmács.
Már ezekben a legelső fordításokban feltűnik az a lírai megformálásra való törekvés, amit később a tökéletes formai hűségre való törekvés fog felváltani. Nagy szó ez a franciáknál! Minket elkényeztetett a magyar műfordítói irodalom, és csodálatos hajlékonyságú nyelvünk, amely bármely tartalmat bármely formában azonmód magyarul is kifejezni képes. A francia műfordítók jobbára megelégednek azzal, hogy szabad verseléssel követik az eredeti mondanivalóját.
André Prudhommeaux-ban olyan fordítóra akadtunk, aki már bebizonyította, hogy tökéletes formahűséggel tud verset fordítani. A Michelangelo- és Shakespeare-szonettek lefordítása már mögötte volt, s akkoriban egy teljes Shelley-kiadáson dolgozott: József Attila versei valóban úgy születtek meg a keze alatt, mint megannyi francia vers, a magától értetődő forma közvetlenségével, meggyőző erejével. Sohasem felejtem el például, hogyan dudorászott el egy egész sor régi francia sanzont, amíg rátalált közöttük arra, amelyiknek formája, dallama és hangulata megfelelt a Dúdolónak. Ennek a „nótájára” fordította le azután a verset. Bármelyik francia gyerek el tudná énekelni:
Csak jóval később ismertem meg – és ismerhettem meg, hiszen csak később publikálták – a vers „eredeti” francia változatát, amelyet maga József Attila írt. Érdemes összehasonlítani: mennyire egy tőről fakad ezzel Prudhommeaux franciája.
Íme a vers harmadik szakasza, ahogy azt József Attila franciául megírta – bár ez még nem is a Dúdoló, hanem a Dúdolónak csak egy koraibb változata, címe Proletárdal:
Három példán szeretném megmutatni, hogy minden stílbravúrjában milyen híven tudta követni József Attilát francia fordítója. A képek kívül-belül forgatására – a végső víziókig – legyen a példa a Háló („Hull a hajam, nincs kenyerem…” stb.)
27Emlékszem, fordításaink során mily örömmel kezdte felidézni magában André Prudhommeaux a francia népköltészet sugalmait, amikor megérintette őt József Attilában a magyar népdal hangja. Istenem – ez így lett francia verssé:
A Szegényember balladájából Prudhommeaux a középkori párbeszédes játékok paraszti lázadó hangját vélte kihallani (erre rá is mutatott tanulmányában) s ezt a francia hagyományt szerencsésen érezteti is a fordításában:
„Száz hűségű hűség” legyen a fordítóé. Különösen azé, aki József Attilát fordítja. A külső és belső világnak, a társadalmi és természeti világnak egymást kölcsönbe magyarázó képei közt cikázik József Attila gondolata, így teszi teljessé verseiben korunk emberének világképét. S mindez dalszerű könnyedségével természetessé, magától értetődővé válik nála. Az értelem és forma együttes győzelme ez: klasszikus költészet. André 29Prudhommeaux fordítói munkája ebben volt a legnagyszerűbb: szinte hetvenkedve állta a versenyt minden József Attila-i bravúrral. Nem is attól kellett félni, hogy elmarad gazdagságában, szellemességében az eredetitől, hanem sokkal inkább attól, hogy fölösen megtetézi. Egy szép példát arra, hogy már a vers zenei intonálásában milyen varázzsal üti meg a fordítás a francia fület. A Kirakják a fát első sorait idézem. (Remeg, dorombol, döngenek, dobálják – ezek az igék az első szakaszban, s emellett is sok a hangfestő dé, gé hang benne.) Lássuk franciául:
Különösen a Medáliák sorozata adott alkalmat rá, hogy a zenei tréfát, a francia népi nyelv játékait halmozza a fordító, az eredeti szellemében, bár sokszor túlmenve a betűhűségen. Így cifrázta ki például hangutánzó zs és ly hangzókkal a Huszonhárom király sétál kezdetű Medáliát.
A csinn-binnek játékossága pedig ilyen kedves dzsiggelő-kopogósan szólalt meg franciául („…elszállsz az ég alól vagányok félig lúdtalpú Attilája”):
Talán túlságosan sokat magyarázhattam azt a furulyafutamot, amit kihallani véltem abból a sorból, hogy „a kis kanász sírva öleli át” – elég az hozzá, hogy ebből és a kővé varázsolt tarka malacból ez lett franciául:
S így írta meg a folytatását is. Szóról szóra hűségesen, de egy Lully-szerzette pásztorjáték-muzsikára.
És idézhetnénk a többi példát, ahol ez a zenei játék még sokkal helyénvalóbb – például a Klárisok nagyszerű fordításában. Most csak azt akartam ezzel a néhány idézettel bemutatni – ami élménynek olyan felemelő volt, eredménynek pedig több a reméltnél –, hogy a francia nyelv gráciái mennyire kezére jártak a fordítónak, nehogy szegényesen kerüljön be József Attila a francia kultúrába.
A társadalomra és a magamagára eszmélő verseknél csak az vezette a fordítót, hogy az eredetinek eszme-kristály geometriáját a francia híven megismételje. A szakaszok sorszámát nem is tudta mindig betartani. Az egy-egy magyar sorban fellelhető vonatkozások bonyolultabbak, hogysem ugyancsak egyetlen sorban ugyanolyan polifóniával megszólalhattak volna franciául. Így ékelődik be például a Karóval jöttél, nem virággal kezdetű vers minden két szakasza közé egy harmadik, hogy a dús jelentéseket hiánytalanul kibontsa, de közben fel ne áldozza az eredetinek a dalszerűségét.
31Fordítói lelkesedésünket nagyban növelte az az érdeklődés, amellyel az elkészült verseket fogadták. Nemcsak mi másoltuk a verseket, akiknek mi adtunk, azok is lemásolták, és küldték tovább. Ehhez persze kellett az emberi szolidaritásnak az az atmoszférája is, amely a háború végének közeledtekor olyan biztatóan ébredt fel a népekben és a népek költőiben.
Nekem is sokat jelentett ez a munka. Magyarország sorsának jóra fordulása, az erről jövő hírek mind egy-egy vershez kapcsolódtak. Máig is elválaszthatatlanok a versektől ezek az emlékek.
Itt van a kezemben az első magyar újság, amit kaptam. A Szabadság április 11-i száma (április 11-én a 70. szám!), címlapján a hír arról, hogy a „A magyar csapatok holnap elindulnak az arcvonalra!” S a belső lapon József Attila 40. születésnapjára emlékező Fodor József írta. S egy nekem eladdig ismeretlen vers: Tömeg. A lap szélén a vers első fordítási kísérlete ceruzával, ahogy kezdtük:
S ennek a munkának során – életem legtartalmasabb esztendejének tudom ezt az esztendőt – sok mindent megtanultam. A pontos, szép munka örömét, meg azt, hogy az élet teljéhez elég egy verskötet, s ami ráfér egy cézanne-i csendéletre: egy darab kenyér, alma, pipa…
A fordításoknak fele-harmada nálam maradt, a többit elvitte Prudhommeaux, amikor hazatérhetett Versailles-ba. Lám, megadtuk a választ arra a herczegferenci ostobaságra is, amelyről föntebb írtam. A franciára fordított versek között itt van egy román vers is. Ovid Densusiantól: Hol a köves dűlő… József Attila fordította magyarra, ő segítette tehát tovább, mert magyarból fordítottuk franciára.
Talán egyszer még végiglapozhatjuk a száz verset, és kiválaszthatjuk hozzá a betűtípusokat – és a cézanne-i csendéletbe akkor belekomponálhatunk egy-egy pohár vörösbort is, az évtizedekkel ezelőtt értelmetlenül félbeszakított munka folytatásának, befejezésének örömére.
Zágon felé mutat egy halovány csillag
Lévay J.
Költők Európája. Eredeti francia címe: L’Europe des Poètes.
Olyasmi volt ez, mint Móricznál az a különös természeti csoda Kolozsvárt, a Szent Mihály templom tornya fölött egy másik, fényekből épült torony.
Olyasmi, mint Adynál a szivárvány halála.
Olyasmi volt, mint Illyésnél a „Haza a magasban”. Csak épp a nagyobb – de nem kevésbé édes – európai hazánk oda-fel-szublimálása.
Talán az egyetlen illő megközelítése Európának ez: költőitől becézve, imádva, ostorozva…
Az Európáról és Európához írott versek antológiája volt ez. Bámulatosan gazdag anyaggal a Homéroszi Himnuszoktól Weöres Sándorig. Minden vers eredetiben és francia fordításban. A kötetből szembeszökően az világlott ki, hogy – nem csalás, nem ámítás – a magyar költőknél értőbben, fogékonyabban, odaadóbban, szerelmesebben nem szólt senki Európáról…
Az antológiát szerkesztette: Erzsébet de Zágon.
Európa a legmagasabb hegycsúcsainál is magasabbnak látszott e könyvben. De innen, a Duna mellől látták őt a költők legtisztábbnak, „…minek nem árt se nap, se szél”.
Ki lehetett ez a Mont-Blanc Asszony? Ez a kötetet kitaláló, szerkesztő, száz nyelvből fordíttató és kiadó Zágoni Erzsébet?
Most temették el Brüsszelben. Közel kilencvenévesen. Zágoni Szentkereszty Erzsébet. És mint a gyászjelentésen olvasható: egy nyugaton terebélyesedő Szentkereszty-klánnak, törzsnek, dinasztiának anyja, dédje, üke.
Budapesten, az engesztelő szentmisén, azt hiszem, inkább a nővérek lehettek ott (már aki életben van még közülük), azok az ilyen-olyan rangú honleányok, egykori osztályidegen színésznők, hittanórát lakásukon tartó tanítónők, és persze, azok a közbűntényes Ágnes asszonyok, akiket az Irgalom Atyja ott se hagy el. Az elhunyt dáma az 50-es évek első felében Márianosztrán együtt ült velük. Olyan „konszorellitás” volt az övék, mint egy titkos apácarendé. Egyik márianosztrai rabtársnőjének köszönhetem 33vele az ismeretséget. A legszebb szavú magyar színésznő volt ő: Lánczy Margit. Valamikor a Hősök nélkülben játszott, utána elvesztettem szem elől. Én Svájcba mentem. Mikor hazajöttem, senki se említette. Amikor aztán Rákosi börtönéből tüdőasztmával szabadult, valahányszor kórházba kellett vonulnia (egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre), Ödipusz és Jokaszte hozzánk jött kosztra, két vad és csakugyan tragikus lelkű sziámi cicája. Lánczy Margit bűne az volt, hogy túl szép volt a Várban a Werbőczy utcai lakása. (Az költözött bele, aki a népbírósági tárgyaláson tanúskodott, hogy Lánczy Margit honáruló.) Kiszabadulása után, ’57 tavaszán Németh László Széchenyijében ő volt Cresctentia, de a darabbal együtt ő is süllyesztőbe került, a legmélyére: jegyszedőnő lett ugyanabban a színházban.
Ezekből a motívumokból szőttem össze, halála után, a Római karnevál című darabomat.
Az egykori márianosztraiak valamelyike rábukkant a kinyomtatott drámában fogolytársnőjükre, Lánczy Margitra. Így levelező tagja lettem az apácarendjüknek… A Firenze körüli dombokon pedig szintén virágzott a Szentkereszty-nemzetség egy-két hajtása és atyafisága (Zwackék). Egy időben Erzsébet maga is ott lakott, a Porta Romanánál, bámulatosan bölcs vizslájával, Babával, aki magányosan kutyagolt keresztül-kasul át a városon a bolognai út környékén vagy a Dóm mellett lakó családtagokhoz. Tartotta a kapcsolatot. Néha nálunk is felütötte a fejét, a várostól 8–10 kilométerre, Fiesoléban. Onnét Irke jobbnak látta személyesen hazakísérni.
Erzsébet otthon volt Firenzében, Párizsban, Brüsszelben, Budapesten és Zágonban. Mi pedig otthon lehettünk nála (és a barátaink és a barátaink barátai). Párizsi szobája földszintes ablakán aki magyar bekopogott, szállást kaphatott, ha épp nem volt foglalt a galérián a dívány, de friss vacsorát mindenképp. Hogy hány példányban sokszorosította lakása kulcsát, nem tudom. Lehet, hogy valami családi tradíció volt ez is. Pár éve, a zágoni Mikes-centenáriumra utaztában mondta, hogy a kis Kelement nem otthon, hanem a Szentkereszty-portán szülte meg mamája.
Legutóbb, alig pár hónapja, ott maradt nálunk a címekkel teli vaskos notesza. Ebben is benne volt egy vérségi, szellemi és lelki rokonság szálaival összeszőtt Európa.
Élete fogyóban volt, annál lázasabban hajszolta magát a Költők Európájának új kiadásáért. Ebben már hegemóniát akart a magyar lírának. A notesza tele volt fiatal költők címeivel. Egyre több Európa-verset fedezett föl magának. Szentmihályi Szabó Pétertől (Túlélni; Itt, Közép-Európában), Farkas Árpádtól (Idegenben), Vári Attilától (Európai képeslap, par avion), 34Veress Miklóstól (Európai tavasz), Utassy Józseftől (Vallomás), Mezey Katalintól, Gergely Ágnestől már a franciára fordított verseket látom. Előttem a megszerkesztett kötet tükre: Weöres Sándorral kezdődik, Orbán Ottóval fejeződik be.
Ez már az előző kötet ikercsúcsa. Európa az ezeréves magyar költészetben. L’Europe dans la poésie hongroise millénaire.
Ki fogja ezt a hatalmas antológiát tető alá hozni?
Ha nem jelenik meg: a lelkiismeretünket fogja nyomni.
Ha megjelenik: ércnél maradandóbb monumentum.
Egy fáradhatatlan, töpörödött magyar nagyasszony sírjára.
A szememben már rég nem a krétai királylány, akire Zeusz szemet vetett, hanem Zágoni Szentkereszty Erzsébet volt Európa.
Vajon azok a túltengő bürokráciájú nemzetközi szervezetek, amelyek az egykori vasfüggöny mögé vetett népek sorsáról nyilatkoznak és döntenek, mennyire tekinthetők az általunk ismert, becsült és valaha rajongásig szeretett Európai Szellem letéteményesének? Őriznek-e ennek hivatástudatából akár egy szikrányit is? Brüsszeli és egyéb, városrészeket elborító főhadiszállásaikon?
Igen, ez itt a kérdés. S ezt én Kosztolányi, Babits, Illyés, József Attila verseiben megvallott Európánk nevében joggal kérhetem számon rajtuk, ezeken a dublőzökön.
Hogy a számkivetésben fogékonyak vagyunk felsőbb sugalmakra, annak cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy a legszebb versek szívesen befészkelik magukat az emlékezetembe. S az új versek mellett a régiek felfénylenek. Elég négy óra vonatozás, mondjuk Firenzétől Genováig, hogy nagyjából hiánytalanul összerakjam magamban Aranynak valamelyik balladáját vagy a Hunn, új legendát. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Szentlélekkel utaztam volna egy fülkében.
Malaszttal vagyok teljes.
– Mit csinál ön Firenzében?
– Egy kis ország irodalmáról beszélek fiataloknak.
Ezt az olasz vámosnak mondom, kevesebb benne a kételkedés szelleme.
A magyar vámosnak olyasmit mondok, hogy vendégmunkás vagyok. Hadd higgye, ésszel élek én is. Mégse szavalhatom el a vámnál Vas Istvánnak külföldön írott versét (címe különben is: Titok).
De magamban azért elmondom a négy sort. Olaszföldre érve szó szerint. Magyarországon annyi önkényes változtatással, hogy „itt” helyett azt mondom: ott.
Ott Olaszországban.
38– Mire nyugdíjba megy, majd megtanul olaszul – a firenzei egyetem egyik „bárója” mondta ezt, franciául, hogy én is megértsem. S aki azóta is, nyugdíj után is legodaadóbb talán egyetlen barátom maradt Firenzében: Giuseppe Bevilacqva.
Igyekeztem. Tizenöt év múlva ment is az olasz. De addig…
Emlékszem a legelső órára. Olaszországban november végén kezdődik az egyetem. Az a két tanítvány, akit elhunyt elődömtől örököltem, várta: mi lesz. A Lingua e lettere nagy szálájában ültünk a finnugor boxban. Mögöttem pár magyar könyv. A Magyar Népzene Tára. Leveszem a Jeles Napok kötetét. Adventben vagyunk.
– Avvento – mondja az egyik olasz hallgató, aki latin luciditással egyből rájött, hogy itt kölcsönbe fog menni a nyelvtanítás az új professzorral. Az egyházi év az adventtel kezdődik. Így szól az első kotta szövege:
Az első két szót maguktól felismerik. Gabriele. Angelo. A „mennyekből” bevezet az agglutináció buja sűrűjébe. A többes szám k-ja. És ha Gábriel többedmagával jött volna? „Angyalek”?
Nem, mert az agglutináció mellett van még egy másik gyönyörű képességünk: az armonia vocalica. Tehát „angyalok”.
Tulajdonképpen magyarul beszélünk már. A szükséges magyarázatokra töredékes olaszságomból is futja.
A következő órán megtanulnak számolni Babits Mágiájából. „Egy. Akármit is csinálok, minden egyre megy.” S mindjárt bele is kóstolnak a tragikus életszemléletbe. Egyre megy. Mint Adynál az, hogy „Nekem pajtás úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg…” Vagy mint József Attilánál az, hogy „kiterítenek úgyis”.
Ezeket azért hozzáfűzöm.
Így már három költővel is találkoznak.
Vissza Babitshoz: „Kettő. Egyből kettő sohasem lesz…” A ból-bőlt már a mennyekből ismerik. És megejti szívünket a létező feloldhatatlan magánya.
39Vannak kollégáim, akik mindent elmondanak az irodalomról, amit különféle szinten tudni kell róla, csak nemigen közlik azt, hogy minek mindezt tudni.
Egy kis nép irodalmát pedig csak az tanulja, aki megváltást vár tőle.
Az a dolgom Firenzében, hogy ezt a várakozást fölébresszem.
Szabó Lőrinc súgta nekem a magyar nyelvtan tanításának a módszerét. Emlékeztem az ő nyelvtanulására: „Németre tehát Heine tanított”.
Hogy ez a módszer jó lehet, az életrajzból is ellenőrizhettem.
„Ragadtak rám a nyelvek”, írja a franciáról, amit a Fleurs du mal-ból tanult, kölcsönkönyvből két hónapi munkával körmölte le magának.
A versolvasás engem naívvá tesz, gyermekké. A vers – a szép vers – jelenlétében eltűnik mindaz, amit az irodalomból tudtam, tudok. Vagy tudni vélek. Elfújja a szél. A Szentlélek pünkösdi szele? S nem győzöm bámulni azokat, akik azonmód nyilatkozni tudnak a versről. Osztályozzák vagy pláne, elemzik is. Pedig csupa okos dolgot mondanak, bizonyára. Ezekre úgy nézek föl, mint felnőttekre.
Ha tetszik a vers, az első olvasmányok mézével tölt el. Ilyenkor a vers „megelőzi” bennem az életben összehordott tudást, információkat. Olyan fogékony lesz az elmém, mintha most kezdenénk a világ fölfedezését. Ez bizonyára onnan van, hogy a Versben az Ige olyan, mint amikor kezdetben vala…
40Mindezt sikerült kísérletileg is igazolnom. Amikor még irodalom mellett én tanítottam a magyar nyelvet is Firenzében, s nyelvtani szabályok helyett – amelyeket már én is régóta elfelejtettem, vagy soha meg se tanultam – minden órán egy verset írtam fel a táblára. A hitelét a versnek már az megadta, hogy fejből írtam fel. Verseket nem felejtek. A tanítványokkal mint egy szentolvasót morzsolgattuk párszor végig a verset, szóról szóra. Aztán megszállta a szemináriumot a Szentlélek.
Másnap már mind betéve tudták. Lehet, hogy éjszaka párnájuk alá tették a lemásolt magyar szöveget. Az első magyar órától kezdve a neolatin fiatalok boldogan érezték otthon magukat a magyar nyelv kebelén. Nem is érezték nehéznek ezt a legendásan nehéz nyelvet. Igaz, hogy nem azzal kezdték, amit a számukra írt magyar nyelvkönyvek kínálni szoktak, hogy „Mit csinál Kovács elvtárs?” – „Kovács elvtárs televíziót néz.” – hanem azzal, hogy „mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe”. A vers varázsa elzsongította bennük azt az ellenállást, amely felnőtt korban kínkeservessé teszi a nyelvtanulást. Gyermekké lettek.
Még nem találkoztam olasszal, aki beszélgetés közben verset idézett volna. Petrarcát se idézik, Dantét se. Nemhogy Pascolit vagy Montalét.
A magyarul tanuló olasz diákok már igen, ők bele-beleszőnek beszédjükbe egy-egy sort, félsort, esetleg csak egy szót abból a néhány magyar versből, amit épp ismernek.
Augusztus 20-án, amikor a debreceni nyári egyetemről feljönnek Pestre, kórusban mondják: „a Gellért-hegyen a rakéta”. És amelyik olaszul mondja el bánatát, hogy elhagyta őt a lány, akivel járt, magyarul hozzáteszi: „nagyon fáj”.
Nálunk az élet értelme (értelmetlensége) jobban beköltözött a versekbe, mint másutt. Nálunk a vers: törvény – „a tiszta beszéd”.
41Rákaptam Márai naplóinak az olvasására. Egyfajta szellemi zsongító-izgató szer, amelyért szinte magától nyúl a kezem, ha leülök a dívány sarkába, az olvasólámpa alá. Olyan tömény élvezetet okoz, hogy feledteti a bűntudatot a közben elmulasztott tennivalóim miatt.
1963-ban – hol? talán Zürichben? – Nietzschéről ír pár lényeges jegyzetet. S átsiklik Adyra. „Szeretném, ha szeretnének” – Márai azt írja, hogy „a magyar költészetben a leginkább feminin sors, amit férfi költő valaha leírt.” És Nietzschét emlegeti. Érthető. Első látásra csöppentett nietzschei arisztokratizmus ez: „vagyok, mint minden ember: fenség”.
Aztán a diákjaim megtanítottak, hogy nem az.
Sőt.
A 68-as események utóhulláma még tíz év múlva is végigborzolta az újabb fiatal generációkat. A diákok elfoglalták Firenzében a bölcsészkart, s pár hónapig ott éltek, háltak, főztek, szeretkeztek. S vitatkozták végig az éjszakákat. Amikor végre beengedték a professzorokat, mintha Altamira barlangjába léptünk volna. Ki voltak dekorálva a folyosók, a tantermek. Nem maradt fehéren egy tenyérnyi hely. Mindig sajnálni fogom, hogy nem volt merszem (és fényképezőgépem), hogy végigfényképezzem a falakat. Fekete humor, szellem és igényesség szikrázott a rajzokban, jelszavakban.
Mintha a dantei pokol-kapuja feliratával vitatkozott volna itt minden grafitti: dehogyis kell felhagyni a reménnyel! „Le vent se lève, il faut tenter de vivre.” Megnyíló horizontok. Égretörő vágyak. Játék. Jókedv. Emberméltóság.
A dékáni hivatal széles folyosóján a nehéz tölgyfapadok egyikén találtam bevésve Adyt:
Mit übermenschkednek itt ezek a gyerekek? – gondoltam. Szinte bántott, hogy nem vezettem őket rá maibb Ady-üzenetekre. Konzekvensebbek lettek volna önmagukhoz, ha azt írják ki: „Esküdjünk a mindent-szabadnak!”
Aztán rájöttem, hogy bennük ez a fába faragott Ady-sor másként cseng, mint bennem. Ők nem arisztokratizmust, hanem a minden embert ölelő 42humanizmus igényességét hallják ki belőle. Az emberi szolidaritás szavát: „Vagyok, mint minden ember…”
Az emberi egyenlőség meghirdetése ez a legmagasabb szinten. Nekik Ady itt azt mondta, amit a IX. Szimfónia kórusa.
Legyek két ország: Élet s Halál fia.
Ady
Sokszor tűnődöm: nem csapta-e be magát is Ady – és minket is – az oly megejtő magyarság-mítoszával. „Magyar vétkek bíborban”, meg hogy „ilyen bánat-folt nincs fölvarrva csak a fajából kinőtt magyarra”… aztán az a messzehangzó „emberit s magyart”, s persze a legszebb, a csucsai könyöklőről menekülőket látva írott sor: „magyar az űzött magyarságban”, s két év múlva rá, az utolsó versben a „baljóslatú, bús nép a magyar”, s a szinte utolsó, esengő sor az „elhasznált, szegény magyarok” érdekében.
Hátha valami édes mákony rabjai vagyunk, Ady-olvasók? Együtt a költővel. A fiatalok ma már bizonyára nem is szívják ezt.
Vagy igen? Hány fiatalt láttam Firenzében Latinovits lemezét hallgatva édes bódulatban. Olasz fiatalokat. Olasz fordításban követték a magyar szöveget, s hányszor kellett elröstellnem magam, mert rajtakaptak, hogy csak mondom-mondom magamban az Ady-verseket, mint aki az utcán menve a hivatali főnökének (az istennek) mondja a magáét: „De ha fölébresztik a magyart, Ha bennem is ébresztik a bestiát…”
Ámde amikor megállok Rómában alkonyatkor egy tágasabb téren és bámulom a végtelen kék égben cikázó rengeteg fecskét – magasan, ahol már csak őket érik a tenger felől visszasütő nap sugarai, s az egyik lombos-teraszos háztető mögül felkel egy hatalmas telehold, magamban a ráismerés és pontos meghatározás evidenciájával kezdtem felmondani már szinte automatikusan az Ady-verset, mely nemcsak ezt az egy jelenséget – a fecskéket az alkonyi égen –, hanem Róma befoghatatlanul sok dimenzióját is dalszerű könnyedséggel fogja össze:
S a költő Adyt is beszövi Róma, megejti, elkapja őt a sürgés-forgás. Varázslatosan megszűnik fájó, közép-európai, magyar szubjektum maradni…
Nagyon sok verset írtak Rómáról (mikor fogja már egy okos magyar kiadó újból megjelentetni Cs. Szabó László antológiáját, a Márvány és Babért?), és milyen nagyszerű verseket is! – Du Bellay, Kosztolányi, Csorba Győző, Goethe, Vas István! – de a római életet és történelmet senki számomra oly megbonthatatlan fúzióban nem sűrítette még, mint Ady. És itt épp ez a fúzió a lényeg:
Édes istenem, hány napja adatott meg Adynak Rómában? Valaha olvastam Elek Artur beszámolóját Ady római napjairól. Olyasmit írt, hogy Ady ott is hazai újságokba temetkezett a szállóban, esténként felkászálódott, s fájós lábaival konflison vitette magát a Via Veneto tövéből (ahol most márványtábla hirdeti nevét) körbe a városban.
S fölöttem van, tényleg fölöttem van – hisz ahogy a fecskék rajzását most én is követem, meg is látom ezt a szent védő tetőt fölöttem: Michelangelo széles ereszét, amely ernyőzi a Farnese palotát… A palota frontján végigfutó márványpadkára ülök, mint annyi más lézengő, bámészkodó, iszogató vagy cigarettát sodorintó öreg és fiatal. Szerelmesek és kábítószeresek, csőlakók és félfülűek (talán Getty-unokák?).
A kapu előtt örökös őrségben egy kis autóbusznyi rendőr, golyóálló mellényében mind. Éjjel-nappal. Ez kijár a francia nagykövetnek. De húsz év óta még egyszer se láttam, hogy ennek az értelmetlen és életveszélyes szolgálatnak az unalmában vagy a rosszkedvében valamelyik rendőr megpiszkálta volna a nagykövetségi épület hosszú kőpadján ülő, alvó, gub44basztó vagy összebújó testeket – akár csak egy odavetett rossz szóval is –, hogy na, vagy hogy mutassa az iratait…
Zavartalanul ülök itt én is, szívemben higgadnak a riadozó ösztönök. Hogy is mondja Ady?
Ennél a versnél nincs jobb guidám Rómához.
Ady párizsi pillanatai mellett (az ő Szent Mihály-útján nyári melegben átsuhanó őszét ki lehetne akasztani két Monet-kép közé egy impresszionista kiállításon) most ez a Róma-verse számomra perdöntő érv az olyan sorok hitele mellett is, mint hogy „magyar bánó magyar aggyal”.
Mert nagyon lényeglátó az, aki Rómát így fel tudja fogni egyetlen pillantással. Elhiszem tehát neki azt a poétikai abszurdumot, hogy a XX. században egy költő minden ötödik-hatodik versében leírja, kihirdesse, megsirassa, megátkozza, elrebegje a nemzete nevét. S hogy ettől ő a modernizmus jegyében nyitó század modern költője marad. Sőt. A XX. század elismert kapu-döntögető-nyitogtatója. S hogy ez marad a XX. század művészet-teóriájának dacára is.
És hogyha már elege van belőle, ebből a rögeszméből, akkor is így imádkozik: „Hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar”. Nem tudja nem leírni azt, hogy magyar. Megtagadja, csak hogy szájára vehesse.
Két verset elemzünk ebben a hónapban. 1956 harmincadik évfordulójára. Az Illyését, Egy mondat a zsarnokságról (most fordította le Albisani, végre formahíven), és az Adyét: Egyszer volt csak…
Ebben van ez is:
45A tanítványok nem győzik bámulni az Ady-vers mélyén dübörgő katonatánc-ritmust és annak a három fogalomnak a teljességét, amely egy ésszerűtlennek ható történeti esemény kirobbanását tökéletesen meghatározza (sem elvenni, sem hozzáadni nem lehet semmit): Harag, Bosszú és Cél…
Nincs Kosztolányinál népszerűbb költő Olaszországban. Sok fordítása jelent meg, s az egyiknek az előszavában a fordító elmondja, hogy a pesti pályaudvaron a búcsú pillanatában emlékül kezébe nyomott Kosztolányi-kötet mint lett csakugyan útitársa, életre szólóan…
A Kosztolányi iránti rajongást, ha nem is ennyire sorsfordítóan – „tolle, lege!” – de meg-megismétlődni látom Firenzében a magyar költészet iránt érdeklődő fiataloknál. Már a nevét is olaszos csengésűnek érzik.
– Nem volt az őse egy Castellani? – szívesen vallanák őt magukénak vér szerint is.
Kosztolányinak biztosan nagy örömére szolgálna, hogy az olaszok jó rokonként szeretik őt. Sok versében, novellájában vall ő is itáliai nosztalgiáiról.
Mit szeret az olasz Kosztolányiban?
A fogékonyságát mindenre, ami emberi.
Hogy emlékezni tud a másik emberre – emlékezni, azzal a luciditással, amely – ő úgy mondja – a szegények sajátja:
És emlékezésének ez az intenzitása, mely minden emberi találkozás pillanatát megőrzi, nagyon jellemző az olaszokra, de náluk ez nem is csak a szegényekre. Ott még a „közéleti kitűnőségek” memóriája sem olyan táglyukú rosta, mint amilyennek – nyilván magyar tapasztalataiból – Kosztolányi egyik szatírájában megírta. („Halvány emlékezetje bágyadt”.)
Olaszországba azért is érdemes mindig visszatérni, mert szinte biztosra mehetsz: a boltos, a kávéfőző, a szállodában a szobalány, de a miniszter is, még talán Agnelli is – ha csak egyszer is találkoztál vele – emlékezni fog rád. És arra is, akivel akkor – egykor – ott jártál, s hogy mit szerettetek enni… Miért? Talán olyan fontos voltál számára? Igen, az olasznak mindenki fontos, aki kortársa e földön, s pontosan azt a megbecsülést, ámulatot tanúsítja iránta, amit Kosztolányi írt meg a Halotti Beszédben:
– L’ unicitá – mondják áhítattal a lányok, mint akik egy filozófiai kulcsszót kaptak a léthez: az ember egyszeriségéről, egyetlenegyszeri voltáról.
S a viszontlátáson (a legnagyobb turistaszezonban is) az olasz megörül annak, hogy neki ezt nem kell még múlt időben mondania, mint Kosztolányinak a fenti versében. Pedig milyen régen volt, amikor utoljára látott…
És Kosztolányi mit szeretett annyira Itáliában?
Talán ennek a fordítottját.
Hogy felejthetett. Magyarországot, s persze magát is vele.
Amikor Kosztolányi az olasz életnek csupa-konkrétum horizontját idézi fel maga köré, a Bologna-versében (ezt is hogy kiszúrta! hisz Bolognát és tartományát lakja a legnyíltszívűbb, a legvendégszeretőbb és a legjobb konyhájú nép) a sűrű olasz életbe becsöppenve, a mámor telje ez:
Kosztolányi élményével egybevág Ady élménye is. Rómát olyan varázslatosan summázó versében Ady nem így üdvözli-e a Várost?
A vers láttán az első gondolat szívbemarkoló. Hogy csupán hat sor az egész. Hogy hat sorba belefér az apám. Hát ennyi marad meg emlékként egy férfi után? Vagy ha marad is több (persze, hogy marad több, sokkal több emlék), még szívbemarkolóbb lesz az a felismerés, hogy ennyi elég, hogy ebbe az oly szűk térfogatú versbe éppoly szépen belefér egy ember, mint egy halotti urnába. Benne van sorsával, családon belül is nehezen oldható magányosságával, létezésének észbontó egyszeriségében, egyszóval személyesen elviselt tragikumával tragikumokkal, amit az időben távolodás tőle nemhogy csökkent, hanem most hirtelen – a vers távcsöve, hogy közelünkbe hozza őt – még jobban megnövel. („Most látom, milyen óriás ő” – idézhetnénk József Attilát.) Pedig milyen ellentmondások is voltak benne. Zord volt és el-ellágyuló. Szegény volt és mesebelien gazdag… Az a most már feledhetetlen két pár cipő (nem egyetlen pár, hisz igazgató volt, iskolaigazgató, és nem is három pár, hisz akkor is csak magyar pedagógus!) és a hold, a tiszta hold az őszi égen. Micsoda ívelése van így ennek a versnek. „Kosztolányi-ívelése” – hisz vajon nem hasonlóképpen mondja majd magáról is: göröngyök és csillagok közt botoltam? S csakugyan, milyen óriás ő, a cipőjétől egész a holdig ér. Minden szülő ilyen óriás lesz, ha felidézzük? Ilyen József Áronné? Ilyen Hamlet-apja-szelleme? A „megmutatta” mozdulatában benne van az is, hogy a nyitott ablakon át az apa kinyújtott keze, az ujja hegye szinte elérte a holdat.
48Szegény idősb Kosztolányi, két pár cipőjével és a szekrényben árván lógó két rend fényesre kefélgetett ruhájával – rajta tanítottam Firenzében, hogyan birtokol a magyar. Milyen körülményesen, sután. Csak létigéje van erre a célra is. Nem birtokol. Csak van neki. Vagy pláne: csak volt neki. „Két pár cipője volt…”
– Gyakoroljuk a magyar birtokviszonyt!
– Lenni neki valamije. Két pár cipője lenni neki. Két ruhája is lenni neki.
– És micsodája nem lenni neki?
– Birtokos igéje nem lenni neki.
Igen, ez hiányzik nekünk. A jól markoló haben, meg az avoir. Ebben az igéktől bozsgó magyar nyelvben nem termett ige a birtokolásra.
– Professore, így nem is csoda, hogy ha a gimnáziumi igazgatóknak is csak két pár cipőjük van.
– Meg a hold!
– Magari! – mondja ilyenkor az olasz. (Ez éppoly lefordíthatatlan, csak nem olyan cinikus, mintha Közép-Európában azt mondanák: „na ja!”)
Petőfi egyszer használja a bír igét. Amikor Szendrey Júliát elnyerte. „Bírom végre Juliskámat…” Egyszer használja úgy, mint a német a haben-t. (Vagy még úgyabbul, mert a haben-ben benne van a megnyugtató tulajdonjog is, a bírni-ben meg lappang az erőfeszítés, s gyanú is, hogy esetleg nem bírja majd bírni. A „bírom végre Juliskámat” büszke kijelentésben benne van, hogy megbirkózott érte. Egy lányrabló mondja ezt.)
Túlzott hübrisz nyilatkozhatott meg ebben a versindításban. (Vagy: ebben is. Petőfi intonációi a legcsodálatraméltóbbak. A verskezdeteiben nyilatkozik meg az élan vital-ja.) Mint ahogy kihívó, baljós hübrisz lesz abban is, amikor majd így kezdi a versét: „Mi ne győznénk?” Hát nem győztek, hiába volt Bem a vezérük és hiába járt előttük – bosszúálló fénnyel! – Osztrolenka véres csillaga.
Juliskáját se bírja túl sokáig és Bem apó fehér szakálla is Aleppó felé lengedezett hamarosan…
Az isten összevonja szemöldökét, amikor egy költő túl bátran intonál.
„Sors, nyiss nekem tért!” – kiáltozott az ég felé a költő.
– Miféle tért? Egy sírgödröt se! Nézze meg az ember a telhetetlen szodéját!
49Az ifjú torinói magyar-professzor – Cavaglia – rákapatja fordításaival az olasz olvasót Krúdyra.
Volt a Nyugatnak egy neo-latin szárnya: Babits, Kaffka, Kosztolányi, Krúdy… Majd a további nemzedékekben: Cs. Szabó, Márai, Takács Gyula, Illyés, Vas, Ottlik, Csorba Győző… Irántuk mutatkozik a legtöbb fogékonyság az olasz közönség körében.
Mily váratlanul tör rá Kosztolányira a testvéri, ünnepi-felemelő elragadtatás: hogy ő Krúdy kortársa!
Verset ír hozzá.
És hol történik vele ez a vers?
Rómában. Persze, hogy Rómában.
Ahol pedig igazán egyéb dolga is lehetne, minthogy otthon maradt magyar kollégákhoz írjon ódát.
S a látomás ereje Rómába ülteti át Krúdyt a pesti Három Szürkéből.
A látomás ereje fordít egyet Kosztolányi stílusán is. Nem is tudnék hamarjában idézni tőle ehhez fogható másik verset. Ilyen őseposztöredéket, ilyen balladisztikusat, ilyen litániázót, ilyen protonagylászlóit:
Mintha egy trasteverei kocsmában Kosztolányira is rátalált volna Ős-Kaján.
C. P. – Albengából, a liguri tenger partjáról – disszertációját Krúdyról írta. Megküldte. Emlegeti benne, Krúdy elődeként, Reviczky Gyulát. Telefonon konzultálgatunk. – Honnan vette Reviczkyt? – Visszakérdezi: – Miért, nem evidens?
Nem ismerem Reviczky prózáját, de rémlik, hogy Komlós Aladár nagy elismeréssel írt róla. Utána kéne nézni. Hol? Itt nincs használható magyar könyvtáram.
S most már arra is emlékezni vélek, hogy Vas István költő-füllel kihallani vélte Rezeda Kázmér nevéből az alliterálást Reviczky nevével. Rejtjeles hommage… De itt nincsenek meg Vas István régi tanulmányai sem.
Márai müncheni kiadású naplóit olvasom. Mint mostanában egyre többször. Emlékszem, gyakran visszatér naplóiban is ifjúsága csodált mesefiguráihoz – mestere is volt és regényhőse –, Krúdyhoz.
Nicsak! Márainál is felbukkan Reviczky.
És ez a Reviczky olyan, csakugyan olyan, mintha Rezeda Kázmér testvére volna. Szakasztott hasonmása.
„…A tüdőbajos fiatalember akaratereje, ahogy iparkodik megóvni függetlenségét, szellemi integritását. A liberális magyar kisnemesség századvégi csendes hősiessége, ahogyan megkísérli egy országban a korszerű életszínvonal megvalósítását. Versei szenvelgősek, de a jelenség emberi és előkelő. Apja svihák dzsentri volt, fiát magára hagyta. A költő mindvégig szükségben élt. És amit így alkotott, sajátosan, a szó jó értelmében magyar.”
Úgy éreztem, mintha a rég halott és feledett költő szíve egy hatalmas haragosat dobbant volna. Hogy ennyire ne tudjon róla Firenzében egy magyar író… San Diegóban bezzeg!
A magyar irodalomban kiszámíthatatlanul kerengő kósza áramok elekrosokkja ütötte meg.
Babits
Olasz diákjaim számolni Babits verséből tanulnak. A Mágiából.
Külföldieknek szóló magyar nyelvtani könyvekbe melegen ajánlható szöveg ez. Babitsnak ezzel a Fogarason végigvacogott szám-misztikájával a magyarul tanulókban felébred létbevetettségük minden egzisztenciális szorongása. S pedagógiailag ez nem közömbös – mondhatnám némi iróniával. Ezt az egy-meg-egyet morzsolva az egyetemista megtanulja, hogy ő is menthetetlen, ő is halandó. (Ha netán anyanyelvén ezt elfelejtette volna).
Most mintha egy pillanatra szembenézett volna a Szentháromsággal. S csupa alapszót tanul közben. Csupa létszót. (Út, Szerelem, Élet, Halál. S mellékesen a birtokos személyrag használatát is gyakorolja, első személyben.)
De aztán a Négy vigasztalólag négylevelűt ígér: szerencsét. Az Öt: a jövő feltörhetetlen öt pecsétjére emlékeztet. A Hat: mézet igér hatszögű sejtben. A Hét: égi utazást a Göncöl szekerén. A Nyolc: megkínzatást, tüzes harapófogóval. A Kilenc: a világra jövetel értelmetlenségét panaszolja… Eddig az első kilenc szám a földi lét viszontagságaihoz kötődik.
A világ alapvető tényei közt vezette át a Költő a tőszámnevek tanulóját. Különben biflázni kéne ezeket a számokat. Babitsnál: ez egy beavatási szertartás.
S a Tízzel kezdődik a szellemi kaland, a jobblét – a szender:
(Ilyenkor kerül föl párhuzamos nyelvi példaként a tábla margójára a Laodameiának egyik szakasza, amelyből kihallik, hogy milyen vidáman csörgedezik az alvilág folyója a magyar nyelven át: „behunyja a lelkét, ki52issza a Léthét, s örökre feledve a Létnek a létét s léthei rétnek lakja sötét…” stb. Lehetséges volna, hogy épp oly magyar folyó a Léthe, mint a Tisza?)
A szerencsétlennek tartott 13-as szám a lét-nemlét határára visz, és euthanáziát igér. A háromra a rím a halálom volt. A tizenháromra a rím: álom.
A jobblétre szenderedés: örök álomba merít.
A vers-varázs és a verselemzés nyelvi laboratóriumában kibróbálhatnók efféle nyelvtanító módszereket. Érnek annyit, mint az audiovizuálisak.
Mert versektől megilletve, a nagydiákok éppoly fogékonyak és zseniálisak lehetnek, mint akár a hároméves gyerekek.
Ha jól emlékszem, Ruzicska Pál fordításában – vagy talán az ő révén is – jutott Benedetto Croce kezébe az az egyetlen József-vers, a Mama, amelyre aztán az olasz filozófus az ismert, lelkes, elismerő elemzéssel reagált…
Ezt mindeddig szerencsés véletlennek tartottam. Most olvasom Tverdota György érdekes tanulmányát arról, hogy hogyan elemezte József Attila alig húszévesen Croce intuíció-tanát, és hogy hogyan lépett túl rajta, holmi „szertelenségből származó tévedéssel”, amikor az intuíciót az ihlettel azonosította…
De hisz akkor Croce egy „croceanus” költő versére figyelt föl – vagy legalábbis egy olyan költőére, akit ő egyszer besugározott eszméivel. S aki aztán, ahogy az a legkiválóbb tanítványokhoz illik, messzire túllép a mesterén.
A nagy nápolyi esztéta és filozóf fellobanó szimpátiája József Attila verse iránt: Croce intuíciójának legszebb diadala. („Mesteri” intuíciójának – a szó mindkét értelmében.)
Az agg bölcselő, aki egy messzi ország vadidegen nyelvén író költőjének egyetlen verséből (fordításon át is) felismeri a szellemrokonságot – amit még csak jobban hitelesíthetett szemében a fiatalabb generációhoz oly illő 53„szertelenségéből származó tévedés” – és repeső kritikában üdvözli az ismeretlen ifjút: „…akiben nekem kedvem telik.”
Az intuíció mestere csak abban tévedett, hogy hódolatával az ismeretlen költő iránt halálosan elkésett. József Attila akkor már pár éve halott volt.
Nem lehet elég korán kifejezni hódolatunkat fiatal költők előtt, ha az intuíciónk azt súgja: Numen adest!
Olasz diáklány magyarból vizsgázik, de a főszakja német. Ilyenkor egy-két mondat hídként szolgálhat a főszaktól a magyarhoz.
– Ki alkotta meg a „világirodalom” fogalmát?
– Goethe?
– Igen, Goethe. Nem lehetett neki nehéz. Borotválkozás közben egy reggel észrevette, hogy a tükörből viszanéz rá a Weltliteratur. De menjünk tovább. Van egy másik gyönyörű egyetemesség. Ennek a geneziséről szeretnék hallani valamit. „Világszabadság”. Ismerős ez a szó? Igen? Honnan?
– Petőfitől.
– Bravó, kisasszony! Pardon: Brava! Brava! Brava! Csakugyan, Petőfi leleménye ez a szép szó, úgy tudom. Emlékszik a versére, amelyben előbb egy lobogón lengeti meg, jelszóként…?
– Egy gondolat…
– Igen. És a verse végén is ezt a szót teszi oda csattanónak. Ott szinte sírfeliratként használja: egy közös sírra. Ma inkább úgy mondják e közös sírt, hogy tömegsír.
– Ha nincs ez a nagy vers, talán nem lett volna ebből a szóból semmi?
– Nagyon nehéz egy új szót elfogadtatni. Még a legnagyobb vers is kevés hozzá. Talán a költő maga is kevesellte. Úgy érezhette, hogy ez a vers kötelezvény, amolyan adóslevél. Éreztethettek is vele ilyesmit. Meg aztán a leírt szavaknak maguktól is van mágikus visszahatásuk az íróra. Nemegyszer bosszút állnak a szülőjükön. Afféle kis Ödipuszok. Petőfinek lehet, hogy volt valami olyan érzése, hogy az a „közös sír” feléje kacsintott. Felült egy szekérre és elindult a keresésére. Nem kellett nagyon keresnie. Hamar megtalálta. Hol, kisasszony?
– Segesvárnál?
54– Brava! Így aztán a költő megadta a hitelét az új szónak. Egy közös sírnak adták őt ott. Ha igaz.
Freud biztosan örülne az ÉS tördeléseinek. Az oldal felső felén eszüket jártató kritikusok heti megnyilatkozásai, szellemes spekulációk, publicista penzumok. S az oldal alsó felén elő-előgomolyog a versekből az igazabb valóság: a mítosz és a tudattalan. Köztük olyan revelációk is, amilyenek egyszer esnek egy-egy ezerévben. Takáts Gyula, Weöres Sándor költészetében a megnyilatkozó nyelvi Géniusz.
Régóta figyelem – magamnak is csittet intve, nehogy (tudatosítva) elnémuljon az Irracionális boldogító üzenete a lap aljáról. Az „öv alól”.
Ma is. A karácsonyi számban.
A 9. oldal felső felén az ünnepi kásahegy, a marxizmustól diszkrét fenékringatással elszakadó elmemű. Racionális és lucidus, mint a vakablak. Ebből idézek: „A munkás maholnap végleg leteszi a kalapácsot, a paraszt pedig a sarlót, ez a két munkaeszköz most finomul a munkás-paraszt hatalom puszta szimbólumává, amikor a múzeumba vonul, hogy helyébe a programvezérlésű présgép és a kombájn lépjen.” Ilyesmi, hasábszám.
S az oldal alján a TIZENKETTEDIK SZIMFÓNIA Weöres Sándortól.
És így tovább, szintén hasábszám, az örök értékek igézetével. Van, amikor már a szó is hiányzik, csak gondolatjelek sorain megy tovább a vers.
A napkeleti mágusok ajándéka ez 1973 szent karácsonyára.
S lám, a következő oldalon is ugyanez a „fent és lent”, azaz fent a tudat, lent az ősi, az erotikus, az elfojtott… Felül: kritikusi morfondírozás arról, 55hogy vajon csakugyan veszélyes-e a költői szabadasszociáció elharapózása – alul pedig Takáts Gyula archaikus-talányos torzó-verse: FÉLSZONETT A SZERELEMRŐL.
Így kezdi, váteszi önkénnyel valahol a szonett közepén kezdi, és aztán abba is hagyja. A szonett meg nem írt eleje és vége most már örökre bennem fog motozni. Elharapózó szabadasszociációkkal.
Takáts Gyula hét sora mellett egy rajz. Pompás párosítás Takáts verséhez: Szalay Lajosnak a rajza. Ez is üzenet az Aranykorból. Mintha egyenest illusztrációnak készült volna a vershez. Roppant méretű bika, egy kifürkészhetetlen, egy Bika-isten, a feje és a nemiszerve alatt boldogan nyüzsgő pucér, virágos gyerekekkel…
Az ember szinte sajnálja, hogy kétezer évvel ezelőtt nem Mithrász győzött az új hitek versenyében, hanem a Názáreti.
Tehát itt is, a 10. oldalon: fent szürke elmélet, lent pedig az élet aranyfája.
(Ki hiszi el nekem itt Olaszországban, ha azt mondom, hogy Magyarországon én nem egy ilyen-olyan rezsimben, hanem költői nyelvünk csodatermő aranykorában élek? Csak le kell hajolnom az aranyalmákért, mint Atalantának.)
A modern magyar költészetről prelegálok ezidétt, s most kerül sor Juhász Ferencre. Bevezetőül felolvastattam egy részt olaszul a Mindenség szerelméből. Senki nem értett belőle semmit se. A diáklány olvasás közben meg-megállt, s megkérdezte, hogy ebben vagy abban a csillagászati kifejezésben hová kell tenni a hangsúlyt. Görög eredetű szavaknál kiszámíthatatlan, hogy hogyan hangsúlyoz az olasz. Ezt megvitatta társaival, aztán baggadozott tovább a göröngyös fordításban.
Miután túljutott a terjedelmes részleten – meg se borzolta a lelküket – azt javasolom, hogy most pedig a szomszédja olvassa fel ugyanazt mégegyszer. „A modern zeneműveket is többször kell meghallgatni.”
S ami az előbb kásahegy volt, kezdett körvonalakat kapni és áttetsző lett: megtisztult a versben valami. Vagy inkább az elmékben.
56Másolatot kértek a fordításból, hogy majd otthon tanulmányozhassák.
Amíg leszaladtam a két óra közötti szünetben, hogy az utca túloldalán a fénymásoló irodában minden diáknak egy-egy példányt lehúzassak, a tanteremben fellobogott a vita. Mire visszajöttem, már röpködött a levegőben a Juhász-vers genealógiáját nyomozva: az angol barokk líra, a metafizikai költészet, s hogy a XVIII. századi felvilágosodásban mi volt a természetrajz-megverselés, a Juhászéval rokonítható tendencia.
S a mi századvégünk új tendenciája: a zöldek természetszemlélete, amelyben megint egységes vízióba olvad a természet jelenségeinek mozaikvilága.
A magyar költészetben mindig megvolt a természet egészét átfogó szándék.
Az olasz diákok helyeselnek, hisz mind ismerik Petőfit. Tudtam, hogy itt most nem egészen erről van szó (bár erről is), és ezért inkább Zrínyi versét írtam föl a táblára, azt a csoda-négysorost, amelyben élete utolsó pillanatának előre-megidézésével békét ajánl fel a természet pusztító hatalmainak – „farkas esz meg avagy emésszen meg holló” –, és ugyanebbe a harmóniába olvasztja be a Kozmosz világrendjét, világos lesz a Törvény: „mindenütt felyül ég, s a föld lészen alsó”.
Ez a négysoros váratlanul nagy hatást tett. Megváltozott tőle a magyar szeminárium. Hisz az egyetemesség víziója, s vele a természet körforgásába visszatalálásunk (hála a farkas és holló gyomrának) a társadalomból kiszakadó ember halálpillanatában revelálódik…
Nem is beszélve arról a hátborzongató „véletlenről”, hogy Zrínyinek a farkasról-hollóról példálózása be is vált. Hiszen az már szóra sem érdemes apróság, hogy a farkas-holló alternatíva Zrínyi számára vadkan képében lesz végzetté. Ennyi hibaszázalékot a legszavahihetőbb próféták is megengedhetnek maguknak. Erdei vadak ők mind. „Véletlen, ki esz minket” – mondja majd később Ady.
A Zrínyi-vers magyarázgatásához – amely tulajdonképpen lapszéli kommentár volt a nehezebben megközelíthető Juhász-versrészlethez – persze jó lett volna előzőleg megint elolvasni Vas István feledhetetlen tanulmányát erről a négysorosról (ha jól emlékszem: egy régi Válasz-számból), de hát rögtönzés volt, így csupán Jánosy István szép verséből tudtam (tudtam, amit tudtam belőle: néhány sort) hozzáfűzni még, hogy milyen is volt valójában – milyen császári szívet megkönnyebbítő történelmi esemény – Zrínyi grófnak állatok (és lesipuskások?) által esett nyomorult és értelmetlen halála.
57A Puszták Népéről írja a disszertációját Vanna Lanini. A firenzei egyetemen fog vele doktorálni. Itt ül nálam Pesten, az Írószövetségben. Most Magyarországon kutat. Némi öncsalással túltehetem magam az ingázásból (Firenze és Pest között) adódó rossz lelkiismereten. Pesten vagyok, de a firenzei professzor abszenciája ott az egyetemen most az egyszer nem tekinthető igazolatlannak.
A disszertáció első fejezetéről beszélünk. Petőfi pusztája és Illyés pusztája. Miben azonosak, miben különböznek? Veress Miklós telefonál közben, mondom neki, hogy milyen kérdésen tépelődünk.
– Olvassa el Vanna a Tiszatáj legfrissebb számában Illyés naplóit, – ajánlja. – A gyerekkori emlékek oly szubjektív változékonyságáról szól bennük Illyés.
A Tiszatáj kéznél van. Veress még felolvassa a telefonba legfrissebb versét is. Song a címe. Csakugyan songszerű könnyedsége, és ezzel szemben a mondanivaló szózatos súlya eszembe juttatja az egykori Greguss-féle definíciót: „tragédia dalban elbeszélve”. A ballada műfaji definíciója volt ez. Utána még két másik új versét is elmondja a telefonba.
Közben – hogy zokon ne vegye vendégem a hosszúra nyúló irodalmi telefont, – kezébe nyomom a legfrissebb olasz Petőfi-kötetet. Santarcangeli műve. Tegnap érkezett. Keresse ki benne a Kiskunságot, A gólyát, meg Az Alföldet, ezek is a pusztáról szólnak.
Vanna még mindig a Tiszatájat lapozza.
– Itt meg a Nagykunságról írnak – mondja, egy szorgalmas doktoranda buzgó felfedezhetnékjével, aki tudja, hogy a disszertáció becsét a lábjegyzetek adják.
– Ki írta?
– Egy költő. De ő csak 1945-ben született – s mondja is a költő nevét. Röstellem, nem ismerem.
– Mit ír?
– Egy verset. Hogy egy leplombált marhavagonból nézi a Nagykunságot… És hogy milyen volt rácson át a templom arany gombja. Hatéves volt akkor a költő.
„…Nem korlátozhatnak, nem korlátozhatnak” – zakatolta neki a vonat Petőfit…
58S amíg én a felszabadulás évében született Petri Csathó Ferenc kitelepítési emlékeit és még néhány más szép versét olvasom a Tiszatájban, Vanna – aki megértette, hogy egy disszertációban koncentrálni kell az alaptémára – visszatér Petőfihez, és hangosan olvassa a friss olasz fordításokat, hogy evidenssé legyen lelkében: mitől is oly szép az a magyar Alföld…
Olasz diákjaim mindig rendkívüli élvezetet találtak a magyar fosztóképzőkben. Talan-telen, tlan-tlen, atlan-etlen… Csattognak, mint a kasztanyetta. Ügyes finnugor találmány. Bármilyen fogalom után ha megcsattintják, vagy megcsettintik, az a fogalom eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Köd előtte, köd utána.
A Létből a Semmibe röptető parittya.
Az indogermán nyelvek előre adnak – ha akarnak – negatív töltést a szónak. Az olasznak legtöbbször elég ehhez egy szisszentés a szó elején és a szó már eleve az ellenkezőjét jelenti annak, amit jelent.
A magyarban a szó végére kapcsolt ragnak nem jelentésváltó, hanem visszamenőleg megsemmisítő hatása van, mint valami mágikus ráolvasásnak. Sonus diabolicus. Talan-telenünk a lenni-vagy-nem-lenni gyepűin szolgáló katapult. Ontológiai szerkezet, mely a létezőből nemlétezőt gyárt. E tekintetben a guillotine-hoz is hasonlítható.
A Semmi közelít – írta posztumusz kötetében Illyés. Ámde ő is közeledett, hosszú évtizedek óta már, nagyon is nyitott szemmel, a Semmi felé. Öregedve megejti Illyést a fosztóképzőkkel való játék hazardírozó passziója.
Semmi vagy semmi!
Az amúgy is közelítő semmit e szimpla ragocska bűverejével elő-előcsalogatja. Most olvasom a 60-as években írt naplójában: „…visszafordulni arccal a falnak, s aludni FÖLÉBRESZTHETETLENÜL”.
Ugye milyen jó volna? Pedig csak a nyelv incselkedik velünk, belopva lelkünkbe a nemlét-óhajtás édességét.
Jó játék. Kicsit abszurd, de van benne valami sajátosan és briliánsan magyar. Mint a Rubik-kockában. A gyufában. Meg az atombombában.
59Van egy olasz törvény (most már: volt), amely szerint az egyetemi tanár menjen nyugdíjba, ha betöltötte a hatvanhatodik évét. Adjon helyet a fiataloknak.
Megkaptam én is elég hamar a Rektortól a levelet, hogy készüljek fel erre, kitelt náluk az esztendőm – nem is volt kevés: kerek tizenkét év. (Hogy a nyugalomhoz díj is járuljon, ahhoz azért ez a tizenkét év is kevés.)
A kari tanács mindjárt megszavazta, hogy szerződéses professzorként tartsanak ott. Ezt már csak arra az időre vállaltam, amíg a magyar irodalom tanításának a jövőjét valahogy biztosítani lehet. Hisz tele a folyosó érdeklődő diákokkal. Petőfire várnak, József Attilára, Déryre, Illyésre… Elkezdtük csalogatni Firenzébe Torinóból a Krúdy-fordító fiatal olasz írót. És ha nem sikerül?
Én meg szépen elképzeltem, hogy egyszerre téve le vállamról az idegen nyelven tartott kétórás előadások elme-sajtoló terhét (és az ennél nem kisebb belső ellenállásokat kiváltó itthoni elnökösködésemet), még maradhat erőm a magam dolgaira. A rezignált boldogság állapotában úgy néztem már Firenze kecses tornyait, mint aki búcsúzni készül. Tizenkét év során túlságosan is megszokottak lettek. Most megint olyan szépek voltak, mint amikor először mentem be az állomásról a Dómhoz, nagyszombat este, huszonnyolcadik születésnapomon. A harangok is megint ugyanúgy szóltak. – „Ezek a feltámadási harangok!” – Már csak vizsgáztatni, s egy-két régi növendékemet doktoráltatni járok majd vissza. Mint egy turista.
Bejelentettem Olaszországban egy magyar társaságban is, hogy novembertől kezdve nem vagyok többé Firenzében professzor. Búcsúnak szántam ezt a bejelentést is. Kifordulva honfitársaim közül, észre kellett vennem: egyetlen jó szót se kaptam búcsúztatóban, ez valahogy lemaradt. Viszont mintha három legyintés is súrolta volna az arcom, gyors egymásutánban. Az egyik csattant is.
Pár napra rá, idehaza, egy tanácsülésen – ahol már csak rábólintani szokás – régi jóbarátom mellé kerülök. A legjobb főszerkesztők egyike volt, amíg főszerkesztett. – „Mióta más ül a helyemen, egyszeriben kihalt körülöttem minden” – így kezdi. S aztán suttogja tovább a fülembe, de már szinte mosolyogva, hogy hogyan hallgatott el otthon is a telefonja, nincs többé felkérés, nincs kiküldetés… Ezen nekibúsulva – ez hát a hála? – ha60zamegyek és kinyitom az e heti ÉS-t, és erre a mondatra esik a tekintetem: „Itt van például a kor. Régen az évek múlásával nőtt a tekintély, most inkább csökken. Nyugdíjazáskor, pozícióvesztéskor pedig mintha szakadékba zuhanna a grafikon görbéje.” (Szále László gyúelegy-tömény cikkéből: Hol a tekintély mostanában?)
Eszembe jut a délután fülembe suttogott beszámoló egy efféle szakadékból. És az arcomon érzem megint a múlt hétről a visszavonulásom bejelentését oly csattanósan követő eladdig szokatlan leckéztetést. Nemcsak a cikkírónak, nekem is megvannak a példáim tehát arra, amit ironikus telitalálattal az ÉS-beli cikk úgy mond: „a presztízs alulmúlása.”
Este váratlanul interurbán telefonok, Olaszországból. Egyik a másik után. Firenzéből és nemcsak Firenzéből. – „Beszéltem a dékánnal. Megváltoztatták a törvényt. Ugye maradsz? Az egyetem megszavazott neked egy lektort is…”
Megtapasztaltam, hogy milyen volna itthon nyugdíjasnak lennem. Egy hét elég volt. „Csak vissza! vissza!” – mormogom Tompával. Kitűzheti a pedellus a cédulát Firenzében: Szerdán 5-től 7-ig: Szemelvények Szabó Lőrinc verses önéletrajzából.
Megszokott kép nekem: a firenzei egyetem folyosóján a fénymásológép mellett áll a diák, potyogtatja a gépbe a százlírásokat, és a New Hungarian Quarterly valamelyik szétnyitott kötetét simítja rá a tükörre. Aki Déryből készül vizsgázni: Réz Pál tanulmányát, aki Radnótiból: az Ikrek havát. Van, aki az angolra fordított Pilinszky-verseket…
Milyen kár, hogy ezekből a nagy gonddal írt-fordított szövegekből nincs könnyebben föllelhető, kézbe kapható különnyomat, tematikus csokorba szedett újrakiadás. Például egyik különkötetben az évek során megjelent irodalmi cikkek gyűjteménye, másik kötetben a színházi kritikáké (esetleg a dráma-szemelvényekkel), s megint külön a zeneiek, a képzőművészetiek stb.
Másutt is volna igény erre. A Mozgó Világ áprilisi számában meginterjúvolják Bisztray Györgyöt, a torontói egyetem magyar professzorát. Külhonban – nemzettudattal. Ő is ezt mondja: „Meghatározó itt, hogy mi érhető el angol nyelven: ha valakit érdekel a magyar kultúra, mit olvashat61na és miből tanulhatna angol nyelven. Azokról a magyar kiadói szervekről, amelyeknek a magyar kultúra külföldi terjesztése a feladatuk, nem a legjobb a véleményem. – S így folytatja: – A New Hungarian Quarterly jobb munkát végez… Abból sokat kifénymásoltam és egynéhány száz oldalas antológiát állítok össze így diákjaimnak…”
Azt hiszem, nagyon érdemes volna a Quarterly eddigi száz kötetéből kiemelni és reprintben kiadni, témánként, írónként csoportosítva a tanulmányokat és persze magukat a műveket is. Mennyivel hozzáférhetőbbek volnának így könyvtárakban is és egyetemi segédkönyvként is – és nem is csak a firenzei meg a torontói egyetemen. És tiszteletadás is volna az annyi gonddal járó fordítói teljesítmények előtt. Élnének tovább kézikönyvtárak polcain, érdeklődő szemek látókörében.
Ugyanezt szóról szóra elmondhatnám a Budapester Rundschau makulatura papírján rendszeresen (és rendszerint kitűnő!) német fordításban megjelenő magyar versekről, novellákról, irodalmat ismerő kritikai cikkekről. A lap csupán a javíthatatlan magyar-barátoknak szól. Az irodalmat összegyűjtő kötet pedig szólhatna a német világ minden világirodalmi érdeklődésű diákjának, professzorának, szerkesztőjének, kiadójának…
Mindig izgatott, hogy hogyan lehet törzsi titkainkat megosztani idegenekkel: elsősorban a magyar költészet szép csodáit.
A legjobb fordítások sem érnek sokat, ha nincs meg a jóhiszemű érdeklődés, a felajzottság az idegen olvasóban. Viszont a legrosszabb fordítások is bámulatosan átszikráztatják a vers szépségét fogékony közegben.
Ezért érdeklődést kell ébreszteni előbb. Meggyőző tanulmányok kellenek. Manapság a művelt olvasó eleve tudni szereti, hogy amit olvas, azt neki miért fontos olvasnia. Azt hiszem, az írókról, költőkről, különösen a modernekről szóló esszék Olaszországban nagyobb olvasottságnak örvendenek, mint azok a remekművek, amelyeket elemeznek.
62Ezért is szolgál örömömre minden esszéírói igyekezet, amely egy-egy magyar költőt bemutat idegen olvasónak.
Sajnos, a magyar irodalomtörténészek ily céllal írt szövegeiben nagyon sokszor csalódom. Kevesen képesek hangot váltani, amikor idegen olvasókhoz szólnak…
Ha olyan szerencséje van a magyar költőnek, hogy külföldi költőtárs fordítja őt a maga nyelvére, legjobb lesz, ha ez mindjárt tanulmányt is ír róla. Ahogy André Prudhommeaux tette, és milyen szépen, József Attiláról, Jean-Luc Moreau – a magyar szak-adystákra rápirító értéssel – Adyról. Rousselot Madáchról, Albisani Arany balladáiról…
Az óra végén ott marad a táblán az utolsó vers, és mellette ott maradnak a félig letörölt előző versek töredéksorai. S a más versek felé mutató szabad asszociációk.
S hogy felkerültek a táblára, amúgy is magasztos értelmük ezzel még megemelődik. A Kosztolányi-vers szívbemarkoló utolsó szava: „madártalan” hívhatta oda maga mellé Illyés „szárnytalanul” és „ararátlanul” keringő madarát. És a vers elején a „zörög…” mellett ott van – hogy tisztán hallják, milyen hangot is utánoz: – „zörög a kocsi, pattogat Jancsi, talán értem jönnek…” S a „Szerelmes dajkám” fölött olaszul is „mia amorosa balia”.
Akármit írok a táblára, búcsúként szól. Próbálom kivágni magam ebből a bujdosó-elbujdosó hangulatból, de a következő nyelvtani példával („mi zuhog, hallod-e?”) már megint halálba indul egy legény. Nem tudom, hogy vajon az egész magyar költészet ilyen-e (ilyen Prohászka Lajos Vándor és Bujdosóját igazoló), vagy valami alkati torz hajlamból épp az ilyen versek ragadtak meg az emlékezetemben, vagy pedig mostanában az egyre nyugtalanabb életem, a gyakori útrakelés (amely már majdnem hazátlanság) és a közelítő öregség (a „tolvaj öregség” – ahogy Babits mondta ezekről a sarkunkban járó nesztelen léptekről) ugrasztják-e ki épp ezeket a verseket, mint holmi személyes-szemérmes vallomásokat, amiket aztán nyelvtanítás címén, költői idézetekbe csomagolva teszek?
63A lányokkal, fiúkkal addig olvastatom hangosan a táblára felírt verseket, amíg a döcögősen silabizált magyar sorokon egyszer csak átsüt a magyar költő – vagy a prelegáló professzor? – elveszített otthona-melege.
A terem ajtajából visszanézve („Visszanézek félutambul…” stb. – ez hiányzott még!) mintha egy marék gyémánt volna elszórva a fekete táblán. Kicsillanó hívószavak.
Pásztázó fényeik a kimondhatatlanban keresztezik egymást.
Minden óra végén az otthagyott versek cserepei valami értelem felé mutatnak.
S ez az imaginárius értelem, amelyet megfogalmazni nem, de egy másik térfogatban lokalizálni tudunk, ennek az egész magyar nyelvórának értelmet ad.
Május vége.
Telefon Budapestről: elmarad a választmányi ülés, el az elnökségi… Nem kell megint sebtében csomagolnom. Még egy héttel megtoldom itt a tanévet, amelyet az írószövetségi hercehurcák miatt januárban-februárban amúgy is annyira megnyirbáltam gyakori hazautazásaimmal. Szerdán a 8-as tanterem az enyém, csütörtökön a 12-es, pénteken a 10-es.
Már csak én tartok órákat.
A táblákon hagyott versek most itt maradnak november elejéig.
A 10-es tanteremben Petőfivel zártuk a tanévet. „Fa leszek, ha fának vagy virága – ha harmat vagy, én virág leszek…” Berlitz-nyelvkönyvbe is beleillenék, oly egyszerű mellérendelő mondatok. „Petrovics úrból mi lesz?” – „Petrovics úr harmat lesz, angyal lesz és elkárhozik.”
És majdnem ilyen egyszerű, bár bővített mondat ott a tábla tetején: „A hősöket egy közös sírnak adják – Kik érted haltak, Szent világszabadság.”
Maradjon ez is ott a táblán ezen a nyáron át. Mint a 8-asban az, hogy „madártalan”. S a 12-esben maradjon ott az első magyar írott szó – búcsúszó volt ez is, és megtetézve az lett megint Kosztolányinál: „látjátok feleim…”
64Világirodalom.
Goethe képezte, hála kora univerzalitások iránti fogékonyságának, s hála a német nyelv szófúziós kohó-hevének.
Hogy a német fülben hogyan cseng a Weltliteratur, nem tudhatom. Biztos jól. A szó jó sorsa német földön erre vall. Lukács György sem győzte hajtogatni. (Bár nem szeretem, amikor a magyar irodalommal szemben használják.)
Tükörfordítása magyarul istenien hangzik.
Minden tagjában szerencsés szó a világirodalom. A „világ” dupla értelme elhomályosíthatatlanul együtt hat a magyarban. A világegyetemről vagy a nagyvilágról szólva magyarul nem lehet nem érzékelni valamiféle fény világosságát (talán még a Genezis első napjától hat ez, akkor is ott érzékelte a magyar nyelv szelleme, hogy a világ teremtése a „Legyen világosság!”-gal kezdődött), és még a Virágéknál égő világban is: a rántott béka mellett ott settenkedik a Kozmosz. A világszabadság eszméjének is feltehetően ezért van nagyobb aurája nálunk. (Lásd Petőfinél.) Aki érte magyar-sorssal meghal, tudja, hogy egy evidenciáért hal meg, mely – anyanyelve sugalma szerint – „világos, mint a Nap”.
A világirodalom fogalmát is fénybe borítja már a két első szótag. Magyarban a világirodalomnak tehát szoláris intonálása van. Apollói. Így harmóniában van hangzása az értelmével.
S a világirodalom másik tagja is jeles szó: …irodalom.
Nálunk az irodalom fogalmának nem a bötű a gyökere, mint az árja nyelvekben, hanem egy ige: ír. S ettől nálunk az irodalom lendületesebb. Mondhatnám: igézőbb. Nem betűk halmaza, hanem akció. Nem annyira a könyvre utal, mint tollat forgató kézre.
Az irodalmat mi e szóval in statu nascendi értük tetten. Inkább ihletettségében, mint remekműveinek tökéletességében. (És itt lehet is némi eltérés a szó magyar és német felhangjai között.)
A szóvégi alom-dalom képző (elem-delem nővérével egyetemben) nemcsak általánosít, hanem menten fel is emel magasabb régióba. Nézzünk csak pár szót, amelyek e képzőtől kaptak rangot. Birodalom, fejedelem, for66radalom, türelem, töredelem, szenvedelem, kérelem, szerelem, kegyelem – a Shakespeare- és Schiller-drámák világába visznek, az antikvitáson innen vagyunk, a modern világ küszöbén túl. Valahol a középkor és a romantika között.
S mivel az irodalomban – a szóban – benne van a dal is (ahogy a dal; a Lied az irodalom körébe is beletartozik), e legelevenebb, legközvetlenebb, talán legérzelmesebb műnemre szóló utalással, a magyar „irodalom” – minden méltósággal teljessége mellett – nyíltan hitet tesz Erato és Euterpé múzsák mellett, s ezzel némi homályt vet Melpomenére és Kalliopéra. (Vö. ezzel Lukács György elmarasztaló ítéletét is a lírában jeleskedő, de az ő nagyrealista regény- s drámakategóriáit ki nem elégítő magyar irodalom parlagi – sőt pahlagi – voltáról.)
Lehet, hogy az emberiség üdvössége felé vezető utak között az egyik: a magyar költészet útja.
Jézusnak az útjától, amely azon a szelíd Hegyen át vezet, ahol a Nyolc Boldogságról mondott nyolc paradoxont, bizonyára nem járnak messze Weöres Sándor léptei és versei. Sem a Kálvária hegyre vivő Via Crucistól a József Attiláéi.
A líra nagyfeszültségű erőterében ritkán áll elő tökéletes költemény – de annál gyakoribbak a meglepő evidenciák villanatai.
Ha nem volnék rest jegyezni őket, egyetlen esztendő alatt a világ fizikai valóságán túli (metafizikai) megismeréséhez mennyi váratlan revelációt gyűjthetnék össze csak a számos folyóirat árjában feltűnő-eltűnő versekből is. A preszokratikus bölcsek „töredékei” mögött – amelyekből megsejtettük, hogy az anyag atomokból épül, s hogy kétszer nem léphetünk be ugyanabba a folyóvízbe – erős költői invenció munkált.
67Évezredek óta a teremtett világ rendjében és szépségében véljük felismerni Isten létének bizonyságát.
George Steiner most az Isten létének egy új kinyilatkoztatási formáját fedezi fel: a nyelvekben.
Isten van minden szó alján – mondhatnánk egy Ady-parafrázissal – összefoglalva Steiner: Real Presences című új könyve alapvető tézisét: „…minden koherens leírása az emberi beszéd ama képességének, hogy közölni tudunk jelentéseket és érzelmeket, végeredményben attól érvényes, hogy eleve fel van tételezve Isten jelenléte”.
És ez a „jelenlét” – e „jelenlét szükségszerű lehetősége” – még nagyobb súlyú – mondja Steiner – a művészi szintű kommunikációban.
Tehát a lírában és a drámában.
A társadalmi változások – mintha csak ezek számítanának!
A társadalmi, meg a gazdasági, meg a politikai változások… Egy párt győzelme. A választék az üzletekben. Sikeres atomerőmű. Sikeres harc az atomerőmű ellen… stb.
Egyre inkább tudjuk, hogy minden efféle változás: „kétszínű” változás. „Ritkán jön jobb utána” – mondja a sokat idézett pesti-német közmondás. És ha jobb jön, az meg váratlanul átcsaphat a lehető legrosszabba. Danton utat nyit Napóleonnak, Napóleon a Szentszövetségnek. Clemenceau Hitlernek. A Győzelem Napja után öt év se kell: tombol a hidegháború (következményeiben talán ártalmasabb volt két világháborúnál). És aztán az a hőn óhajtott rendszerváltás…
Abból mi lett?
„Minden mi él és áldást hintve hat, idővel meghal, szelleme kiszáll…” – így tanultuk a társadalmi győzelmek relativizmusát – mi magyarok elég idejekorán tanultuk ezt meg – Madáchtól.
68Mégis minden gyászos tapasztalat ellenére: a társadalmi (gazdasági, politikai) változások nagy presztízsnek örvendenek.
Holott, százötven év után ma már világos, hogy Petőfi hangjának a feltűnése (a vándordarui Vé betűjével) romolhatatlanabb és maradandóbb hatású változást hozott a magyar világban, mint Kossuth valamennyi országgyűlési beszéde és iratai az emigrációból. S nagy kérdés, hogy vajon a párizsi kommün vagy Rimbaud költészete hozta-e a mélyrehatóbb változást a francia közérzetbe és közgondolkozásba.
Aki az eseménytörténet bűvöletében él – és ki ne élne ebben, amikor a fáraók sziklába vésett hadijelentésétől a televízióig nincs az a szemet-fület maszlagoló híradó, amely ne az eseménytörténet kultuszát szolgálná? – az bizonyára eretnekségnek és őrületnek tekinti az effajta beszédet.
Adjuk meg a császárnak is, de adjuk meg az istennek is a magáét. A Bastille lerombolása után az évtizedeken át igen intenzív francia történelemben (Waterloo stb.) nem kevésbé figyelemreméltó eseménynek tekintendő, hogy 1831-ben az Hernani harmadik sorában – verses drámában! – elhangzik egy enjambement.
Ki is tör, ott helyben az Odéonban, az Hernani-csata.
De ez már kevésbé érdekes. Egy csata. Ez már megint csak holmi eseménytörténet.
Hanem az az enjambement!
Aki a waterlooi panoptikumban megnézi a seregek állását és mozgását, azt óhatatlanul elfogja egy olyan érzés, hogy a csata kimenetele másként is eshetett volna.
Úgy érzi, hogy a Népek Csatája esetleges ügy volt. És aztán persze Európa sorsa is csak az.
Azon múlott, hogy jön-e Blücher vagy nem jön.
Fej vagy írás.
Ugyanabban az időtájban írta Goethe a Vándor éji dalát.
De azt még senki sem érezte, egyetlen szavával kapcsolatban sem, hogy ez a vers: esetleges. Hogy másként is írhatta volna Goethe.
69Hitetlenkedve olvasok nagy költők tollából elmarasztaló kritikákat más nagy költők ellen. (Kölcsey Berzsenyi ellen, Kosztolányi Ady ellen, Babits Gulyás ellen stb. – bár nincs sok efféle kritika, hál’ istennek.) Honnan tudhatja egy nagy költő, hogy a másik nagy költő nem olyan nagy költő?
Én úgy nézek a nagy költőkre, mint megannyi csodatevő szentre. Feltételezem, hogy maguk sincsenek teljességgel tisztában a bennük rejlő varázserővel. Ha mégannyit tudnak is a mesterségről, mint Babits vagy Weöres, a lényeget nem sejtik ők sem. Nem hiszem, hogy egy akármilyen nagy versük befejezte után is azzal térhetnek nyugovóra, hogy holnap is kisikeredik majd egy remekmű a kezük alól. Hisz még a nagyság is, legyen mégoly evidens, nemegyszer idézőjelek közt fogható csak meg. (Ahogy most olvastam Sneé Péter meglepő és telibetaláló kérdésében: Csupán egyes alkotások bélyege a „nagy”, vagy a félrefogások csökönyös ismétlése is telíti az élményt?)
A költők versenye olyan, mint a taumaturgusoké Néró udvarában. Simon mágus egy könnyed levitációban eltűnik a felhők között. Simon Péter inaszakadtakat gyógyít a názáreti Jézus nevében, kézrátétellel… Ha ott van maga Jézus is, ő talán kenyeret szaporít, de lehet, hogy halottat hoztak neki, s azt próbálja feltámasztani, ha ő Isten fia.
Bár nézzék mégoly gyilkos féltékenységgel is egymás csodatetteit – mert az irigységtől nem mentes a mágusok szíve sem –, a legnagyobb költők sem látnak abba bele, hogy a másik hogyan csinálja.
Más persze az, hogy ha észreveszik, hogy a másik nem csodát csinál, hanem csak hókuszpókuszol, vagy rutinból versel. Az ilyet könnyű felismerni – nehéz leleplezni. De most nem erről van szó. Berzsenyi nem szélhámos volt, ezt Kölcseyék is tudták. S azt Kosztolányi is tudta, hogy Ady igazat mondott: „Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem” – és épp azért támadta, mert ezt a Mindenséggel mérkőző szándékot nem állta benne. Ugyanazt, amit Juhászban is ma sok költőtársa csak sziszegve visel el.
– Mi az, hogy a bort saját vérévé változtatja? Merő sámánkodás!
De így csak egy bűvészversenyen beszélhetnek és csakis a Cipollák.
70T. S. Eloit írta – What Dante means to me? című tanulmányában (1950-ben) –, hogy „bármi legyen is egy rím hatása, inkább neurológusra tartozik ennek a fürkészése, mintsem költőre”. Hátborzongatóan aktuálisnak látszik a rím-varázs jelenség átruházása a pszichiátria – sőt, az ideggyógyászat – tartományába, ha József Attilának alig nyolc hónappal öngyilkossága előtt írott, születésnapi (tehát: életével számvető) versének bámulatra méltóan eredeti játékos bravúr-rímeire gondolunk. Ez az a verse, amelyben egy régi egyetemi kudarca fáj föl, ebben ismeri fel életkudarca ősokát, és (egy abszolút-rím bizonyságával nyomatékosítva: taní-tani) a posztumusz elégtételt, teljes költői apoteózisát.
Micsoda paranoiás bizonyságot adott a költő oly valószínűtlen és oly rétorikus hetvenkedésének (hogy ő nem középiskolás fokon fogja… stb.) a kettétörve önmagára rímelő ige? – kérdezhetjük azoknak a zavarával, akik nem tudják, hogy a szemüknek higgyenek-e, vagy a csodákban higgyenek-e, ha megállunk a József Attila nevét viselő szegedi egyetem előtt. – Ilyen ereje volna a rímekben kifejeződő rögeszmének?
József Attila Születésnapomra című versét épp oly referenciapontnak érzem a magyar költészetben, mint a kezdeteknél volt a „Világnak világa”.
Oka van tehát annak is, ha valaki a maga életszámvetésében a józsefattilai formához folyamodik, nyílt – kihívó? alázatos? – imitációval.
Váradról küldte a maga rímekben sorsát kereső születésnapi versét Fekete Attila. Az indító csecsebecse rímelgetés itt is egyre inkább a zúduló lavina robajával visszhangzik. Az utolsó versszakokat érzem a legsikerültebbeknek, amelyekben fokozatosan revelálódik a végső rím Érvénye és Törvénye, a felismerés:
Ahogy a mustármagban ott a hatalmas fának a terve – Jézus beszél erről –, a magyar költészet első (első látható) pillanatában ott tombol a modern költészet mindent bejáró fantáziája.
Ha mondogatom magamban: „világ világa…” – bensőmben felderengeni érzem a hétszáz évvel ezelőtti költő derűjét, hogy lám, két tartalmában különböző, hangzásában összecsengő szóval – egy ilyen szójátékkal! – hozzá tud járulni a második isteni személy lényegének kifejezéséhez. S benne tetten éri az Istent.
„Flos florum” – volt a latinban. Tehát „virág virága” vagy „virágnak virága”. Egyik szebb, mint a másik…
És akkor emellé, ez elé beugrott a nyelvnek a teremtés titkairól szóló sugalma, az, hogy egy tőről fakad a magyar nyelvben a világmindenség a világossággal: VILÁG VILÁGA. És ez az egy tőről fakadottsága talán nem is pusztán verbális, hanem tényszerű. Miért ne? Hiszen a nagy világ-big-bang azzal kezdődött, hogy Isten azt mondta: Legyen világosság!
Akkor hát a világ (mint „mundus”) és a világ (mint „lux”) már az Isten lelkében is – amikor ott lebegett a vizek fölött – egy tőről fakadt.
A költő – a hétszáz évvel ezelőtti – visszanyújtja ezt a fölfedezést az Isten egyszülött Fiának. Amikor ez a szenvedés tizennégy stációját járja.
Világ világa!
Bokrétába köti a flos florum mellé.
És az ezután következő sorban is érzem az ó-magyar költő heurisztikus leleményét. Mert a szenvedő Krisztusra is megtalálta az adekvát alliterációt. Hangutánzó szuggesztivitással: Keserűen kénzatol.
– „Ká betűkkel szól keményen” – magyarázza az ó-magyar effektust az új-magyar költő.
– Mitől kemények a ká betűk? – szeretném kérdezni.
– Hát nem érzed, hogy milyen kemények? – kérdezi vissza József Attila, s már mondja is, illusztrációul, azt a másik, oly hét-fájdalmú verstöredékének első sorát: – „A kínhoz kötnek kemény kötelek.”
Sírva mondja, és közben ujjong, hogy lám, erre is rájött. A ká hangoknak erre a titkos értelmű szadizmusára.
72Az Isten halott, a Költő szenved, a Mama sír…
És a Nyelv Géniusza elégedetten mosolyog a bajusza alatt.
Ötven éve is lehet annak, hogy először hallottam a csattanós mondást: „Család ellen nincs orvosság.” Márainak tulajdonították. Ő mondta-e? Vagy csak rákenték, mint egy új „haza bölcsére”? Vállalhatta. Szellemes volt és keserű a mondás. Rá vallott.
Idézem én is, azóta is, nemegyszer. Evidenciája, hirtelen reflektorfényként, vakító.
Ha magyarul idézem: csakis akkor ilyen a hatása. Mondhatom olaszul, mondhatom franciául – egy bólintás a válasz, tudomásul veszik, hogy személy szerint nincs a legjobb véleményem a család intézményéről. A világot új fényben mutató villámfény-effektus – más nyelven mondván – elmarad. Igen, az a bizonyos „villámfénynél”, az marad el, amelyben Németh László drámahőse is meglátta családjának őt lebénító nyűgeit…
A magyarul mondott szentencia viszont elementáris hatású, legtöbbször nevetést pukkaszt ki abból, aki hallja. S az érvénye sem lesz vita tárgya. Telibe találó paradoxon. Derült égből villámcsapás. Egy kis taktikai atombomba.
A világ teremtését kezdte így az Isten: „Fiat lux!” Bár mondhatta volna úgy is: „Fiat mundus!”
A magyar nyelvben a lux és a mundus ugyanegy szóval illetése szintén egy „teremtő” aktusban jelzi fölcserélhetőségüket. A szülőanyáéban. Hogy az újszülött világra jön, ez éppúgy jelentheti az anyaméh sötétjéből napfényre jutását, mint azt, hogy megszületésével polgára lesz teremtett világunknak…
73S fordítva is igaz:
A szemantikailag két különböző lux és mundus szó magyarul egyazon fonémájának – VILÁG – diadalmas felmutatása szintén a hajnalok hajnalának egy teremtő aktusában jelent meg először: a legelső magyar leírott versben. Ez nyitotta meg az útját a magyar költészet azóta is tartó permanens kreativitásának.
Minden magyar rímes versben ott érzem lüktetni ama első ismeretlen költő boldog extázisát, aki erre az abszolút rímre rálelt.
Meglopta a Teremtőt.
Jean Lacroix, keresztény egzisztencialista filozófushoz illően az ámulat élményét (émerveillement) – amely számára, mint Jaspers számára is, a világ megismerésére vezető főutak egyike – abból eredezteti, hogy amikor elfog minket az ámuló-bámuló elragadtatás, tulajdonképpen az örökkévalóságunkat éljük át. Kivételes pillanatok ezek – mondja továbbá –, a lét teljessége új létezővel gazdagodik… stb.
Jó volna.
De sajnos, engem már József Attila meggyőzött ennek épp az ellenkezőjéről.
Egyik töredéke (ó, ezek a töredékek szinte megannyi teljességek) a Nemléthez szóló sóhajnyi röpima.
(Lacroix valószínűleg Jasperstől vette, amit az ámulatról mondott. És József Attila? Neki a magyar nyelv súgta meg egy cáfolhatatlan érvényességű rímmel. Ő még az anyanyelv térdein tanulta az egzisztencializmust is.)
74Egyik vissza-visszatérő élményem, mellyel betelni nem tudok – szorongató és lélekemelő –, hogy miközben beszélgetek vagy írok, pláne ha fordítok és unom, amit fordítok, de haladni kell stb. egyszóval: miközben élek, valami egészen más emlék lep meg és miközben a magam mesterségét folytatom, a felmerülő emlék nyomába szegődöm és végigjárom annak útjait. A legtöbbször gyerekkoromból ismert utakat.
Nizsinszkit gyakran lepte meg ugyanez az élmény. Többször is írja naplójában, hogy rója a sorokat és közben gondolatai önállósulva kalandozhatnak másfelé.
Madách Tragédiájának legköltőibb passzusában (fontosságára utal, hogy visszatérő passzus) ír erről; másodszorra így, e szavakkal:
Arany Jánost versírás közben látogatta a halott Petőfi.
Mészöly egyik fiatalkori versét építi erre a skizofrénikus élményre. Kísértetek a vers címe.
Valahol a Côte d’ Azur partján fürdőzik, s közben tragikus árnyakkal társalog. S az álomkép, a jelenés: „része lesz” a földi valóságnak. Nem nélkülözi a rejtett összefüggést vele.
A versből világos, hogy a tegnapi álom ma emlékként kísért úszás közben.
S nem lehet olyan szorongató ez a jelen mellé háttérzeneként, háttérvetítésként megjelenő múlt, hogy ne lenne boldogító.
75Márai naplóját olvasom. S mint régen, ilyenkor mindig kiírok belőle szép sorokat, pompás passzusokat. Megszoktam, még akkor, amikor ezek a tiltott könyvek csak nekem (kevesünknek) voltak meg, s úton-útfélen idézgettem, hogy mint az írásaimban bántatlanságot élvező „vendégszövegek” hírt adjanak a hazai olvasónak a kétszeres némaságra ítélt emigránsról. (Tiltotta Márait itthon a cenzúra, s ő maga pedig magát is letiltotta arra az esetre, ha a cenzúra nem volna konzekvens.)
Valahol Dél-Olaszországban írja, a Mediterráneum partján. „Az alkonyat kékes-rózsás színei. Ebben a színes ködfátyolban megszűnnek a hegyek vonalai…” S így tovább, mesterien, temperatechnikával föstögeti a lemenő nappal együtt dematerializálódó látomásokat, amelyek megunhatatlanul megejtőek, különösen tengerközelben.
Kétszáz kilométerrel északabbra Salernótól és Márainál hatvan évvel korábban (csak hatvan évvel! mi minden történt közben) a fiatal Ady Rómában a Pincio dombjáról ámul a nyárdélutáni hold tompa fényessége mellett fellobogó alkonyi színeken.
Brazília partjain ülünk Gálfalvi Zsolttal, és nézünk szembe az Atlanti-óceán felől ránktoluló éjszakával, ahogy űzi, sepri maga előtt a még napsugarakban fürdő felhőket. Egyszerre mondjuk kedves költőnk, a váradi Horváth Imre versét:
És mindjárt meg is írunk neki egy üdvözlő lapot. Oradea, Strada Petuniei.
És most idemásolom még a Márai naplóból a sorrentói alkonyat elvi konklúzióját, összefoglalásul ezekhez a korrespondenciákhoz.
„A szín konstánsabb a világban, mint a rajz, – a rajz csak állvány, amire ráépül a világ ködképe.”
Amire ráépülünk mi is. Ködlovagok.
A községi önkormányzat segítette megjelentetni a Költő – Pacsa szülötte – legújabb verseskötetét.
A borítón eddig megjelent könyvei jegyzéke. Harminchat kötet. Minden esztendőre esik egy-egy mű. Eleinte persze alig-alig, később kettesével.
Eme új, harminchetedik kötetben olvasom, mint egy újszülött sikolyát:
A magyar nyelv súgott a költőnek egy metaforát, amely van olyan telibe találó, mint ama kanti, amely az erkölcsi paranccsal hozza párhuzamba a csillagos égboltot.
Itt az anyaöl tetszik föl, s párhuzamba – ellentétbe! – állítva vele: a kozmosz meddősége a teremtés után.
Próbálom számba venni, hol jelenik meg magyar költőknél intonációs erővel, vagy versvégi rímet kicsattintó ostorcsapásként a szó: „Európa”, vagy „át Európába”, meg az, hogy „európai”, „európait”…
Micsoda jelentésváltozások Babitstól, Illyéstől, József Attilától Takáts Gyulának ezredünk végi, már inkább csak a csőlakók közt fellelni remélt Európájáig.
77Nevét rímhelyzetbe téve vallatják a költők az édes mostohát, ezt a kifestett vén clocharde-t.
Vörösmarty óta Csongor szájából oly csábosan cseng össze fülünkben ez a leglágyabb ríme a világnak: az álom és a halálom.
Ady hozzátett egy fosztóképző jelzőt. Maga gyártotta. „Altatlan”. Vagy fellelte? A magyar nyelv Géniusza rábólintott. Lehet, hogy Levédiában még közkincs volt. Csak valahol elhagytuk.
„Ez, uram, ez csak olyan rímkényszer” – mondá Kassák Vas Istvánnak, aki (ifjú korában is oly lelkesen, mint mindig) valamelyik Bartók gyűjtötte népdalból idézett neki a kávéházban egy hátborzongatóan mély-értelmetlenségű sorvégi összecsendülést.
S egy félévszázad múlva, Domokos Mátyással beszélgetvén, ezt fűzi hozzá: „Hát az Isten áldja meg azt a kényszert, amely ilyesmit kényszerít az emberre. És miért ne valljam be: én azt hiszem, ha az ember költő, akkor kényszer alatt dolgozik, vagyis nem azt írja, amit akar, hanem amit kell, amit meg kell írnia.”
A rím: nyelvi kényszer alatt tett váratlan koronatanúskodás az Igazról.
78Egy 56-os emigráns magyar költő – Csokits János – azt írja:
Egy soha eddig ily svarc-auf-vejsz be nem vallott világpolitikai információ sűrűsödik ebben a váratlan (ezer év óta magára várató)
rímben. Ez a nyelvünkben ugrásra készen rejtőzködő evidencia az európai történelemnek egy konstáns visszatérő eleméről,
meggyőzőbb, mint egy párhuzamos életrajz Eisenhowerről, Bidault-ről és Edenről.
Lásd gyászos szerepüket 1956 októberében
Lélekemelő, hogy az igazságok feltárásának költői módszere egy-egy nyelv rokonhangzású szavaival bizonyíthat. A csalhatatlan nyelv áll jót minden egyes rímelve-evidens igazságért.
Hisz annyi nyelv van! Hála Bábelnek.
Talán – együtt – kiadják a Teremtés megfejtését.
Jékely Az égi könytár című versében összerímelteti a tékát és Bethlen hagyatékát, aztán a panteont és a hont. Felfedezi, ami most már – e vers után – öröktől fogva látszik létezőnek: Erdély és a Magasabbrendű Értékek Világának megbonthatatlan – mert tökéletesen összecsendülő rímek evidenciájával igazolt – kapcsolatát.
79A. J.
A filozófiai megközelítések költő-útjára utal itt Arany. Mondhatni: magyar-királyi-útjára.
(Vesd össze: A fennen-francia „voie royale” és a bugris-adomázó „magyar-királyi-ész” kifejezésekkel.)
Ady, Weöres, Juhász műveiből megannyi preszokratikus filozófia is kiolvasható. Bár nem annyira az Eredet, mint inkább az idébb esőnek látszó Vég felől közelítik meg a lét princípiumát. És József Attila: világnyi összefüggéseknek versbe-kristályosítója! (Gondoljuk meg, hogy a magyar költői nyelv, amely Erdősi Sylvester János óta fölényesen vizsgázik minden lehető és lehetetlen költői rendszer eszme- és formahű interpretálásából, vajon nem lehet-e minden prózánál alkalmasabb „eleven eszköz” magának a bonyolult Valóságnak eszme- és formahű lefordítására?)
Karinthy idejekorán kiagyalta, hogy mit fog majd felérni ésszel egy strukturalista a versekből:
A többi csak afféle potomság, mint az, hogy juhász, szamár, láb, boldogtalanság, holttest, elkeseredés…
Kit érdekel?
80Kis Károly meggyilkolásáról több rigmus is fentmaradt. Hogy hogy biztatta a királyné Forgáchot. Micsoda bérrel, micsoda vérdíjjal.
Vagy a másik:
Ezek az első magyar rímek. Ez volt az úttörés. Csokonai, Arany és József Attila felé. Petőfi és Ady felé.
Vér és arany. Vér és arany.
Közismert André Gide fanyar bon mot-ja Victor Hugóról: „Ő a legnagyobb – sajna.” Bizonyára azért lett olyan népszerű ez a szellemesség, mert egy paradoxia pattan ki belőle szembeszökő érvénnyel. Az a paradoxia, hogy a költészetben a mégoly legitim mindenhatóság visszatetszést szül, hogy a mennyiség könnyen átcsap a minőség megkérdőjelezhetőségébe. Hogy az életmű minél imponálóbb, annál inkább megközelíti azt a kritikus pontot, amelyen túl életképtelen lesz, mint egy elmagányosult masztodon.
A százkötetes Victor Hugókat az utolsó ítéletnél mérlegre teszik egy karcsú Rimbaud-kötettel szemben. A matuzsálemeknek és a pátriárkáknak mérkőzniök kell önpusztító kamaszokkal…
A törvények mélyén rejtve munkáló paradoxiák csak villámfény-pillanatokra hagyják magukat tetten érni. Csak rövid megfogalmazásban lesznek szembeszökővé. A szalonfecsegések végtelen folyamatában százévenként fel-felörvénylik egy ilyen bon mot, mint amikor a ciklotronban egymásnak ütközik két, különben érzékelhetetlenül piciny részecske, kivallva az anyag szerkezetének a Teremtéshez közel álló titkait.
81Szeretem, amikor Illyés Európát férfinak mondja. Épp ő, aki a latin nyelvekre érzékeny füllel mindenkinél jobban hallja Európa nevéből a nőneműséget…
S odavagyok attól, hogy Petőfi a Magyar Szabadságot a gyilkos Káinhoz hasonlítja. Ha csak bujdokló sorsában is.
Egy ilyen Magyar Szabadságért lehet halálba menni. Ezért ígérheti a Magyar Szabadságnak ebben a versében Petőfi: „S lesz sereged ezer és ezernyi”.
„Fülolaj” – mondta Kosztolányi, amikor megkérdezték tőle, hogy melyik a legszebb magyar szó.
S melyik a legszebben szóló magyar verssor?
Bizonyára lesznek, akik arra szavaznak, hogy „Lassan szállj, és hosszan énekelj…”; aztán lesznek, akik a másik Petőfi-sort fogják idézni: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
Petőfit mondanak, mint ahogy arra, hogy no mondj gyorsan egy gyümölcsöt!, bizonyára az almát vágják rá, és arra meg hogy színt! – a pirosat.
De a legszelídebb dallamú magyar sort, azt hiszem, mégis Juhász Gyula írta:
A mindnyájunk szívében szunnyadozó kis Werbőczy Pista álmában mosolyog, nyújtózkodik és a száját nyalogatja…
82„Hazug a rím” – mondja Kosztolányi, amikor észreveszi, hogy az én és a vén mily tökéletesen rímel egymásra. Elutasítja a rímet, amely proklamál egy ítéletet. Babonásan tiltakozik ellene: „Nem leszek soha vén”, mondja, mint a király, aki oroszlánok közé veti az álomfejtőt, nehogy beteljesedjék, amit kimond a fejére. Az istennek se akart megöregedni Kosztolányi…
Nem is vénült meg. Odalett, élte virágjában.
Hogyan jár együtt sok esetben – a legtöbb esetben? mindig? szinte mindig? – a költői kifejezés tökéletessége (tehát a rímelni tudás, a formaérzék, a nyelvi lelemény, a ritmuskészség, a képalkotó fantázia, az emlékgazdagság, egyszóval minden, ami a verset poétikailag jólmegcsinált verssé teheti), hogyan járhat együtt a közéleti dolgok közti eligazodás csalhatatlan biztonságával?
Miért van igaza is annak (mert legtöbbször igaza van), aki jó verset tud írni? Nincs erre más magyarázat, csak az, hogy a nyelv legrejtettebb szöveteiben fellelhető a teremtett világ struktúrája, magától értetődő evidenciával. S ebben olvas a költő, amikor verset ír.
Babits paradoxonjától megkevert fejjel most már csakugyan ki tudja: vajon az énekes szüli-e a dalt, vagy a dal szüli-e az énekesét?
Boldogan elfogadom Ágh István megnyugtató tézisét – önéletrajzi emlékezések és naplójegyzetek közé szőtt Bessenyei-esszéjében írja – „a poézis szüli önmagát”.
Galamblábon lépő gondolatok kormányozzák a világot.
Nietzsche
Hogy másodszor-harmadszor is elolvasok egy verset, mert tetszik, és hogy ennek folytán pár percig szeretettel gondolok a vers szerzőjére – ez az objektíve szinte érzékelhetetlen privátmegindultság, pláne mulandóságom gyorsuló kimenetelébe ágyazva – a magyar nyelvű irodalom életében mégis önmaga semmiségét meghaladó esemény. A költő, ha értesül róla, maga is megindulva, nemegyszer hálával eltelten megrázza a kezem. Hoc erat in votis. Azok a „szeretném, ha szeretnének” ambíciótól fűtött szerzők, úgy látszik, ily piciny emóciók ébresztésének reményében írják megindító műveiket. S ez lesz – nem több – életük értelme. Ily szerények volnának szegények? Vagy pedig a mi magányos olvasói pillanataink emóciói önmagukban oly becsesek lennének?
Véglények mészkőizzadmányai, melyekből korallszigetek épülhetnek?
84Az Auróra szerkesztője összevonta szemöldökét, tollat ragadott és megírta az ifjú Vörösmarty Mihálynak, hogy beküldött versezetei miért nem ütik meg a mértéket.
Micsoda cím az, hogy A juhász és a bojtár? Ki hallott ilyet? Egy almanachban! Hölgyolvasó-riogató cím!
Keressen inkább Vörösmarty úr az antik bukolikus költőknél szép görög pásztorverseket, elnyerheti a szépnemű olvasók rokonszenvét – ilyesmit írt levelében Kisfaludy Károly 1823 márciusában.
A Kiskunság valamelyik falujában egy alig háromhónapos csecsemő tiltakozása jeléül érces hangon ordítani kezdett a bölcsőben. – Megy a juhász szamáron! – ezt ordítja.
És egy perc múlva már mosolyog is a szentem.
Szédülök, a szemem belekáprázik a hangváltásokba. 1847 novemberében több, mint harminc oldal a verstermés. S egymás mellett: az ártatlanul kivégzett fiú levágott fejét éjfélkor bevágja a bíró ablakán; s mindjárt utána a Rózsabokor a domboldalon; és ezt követi Pató Pál úr, irodalmunk frissütetű halhatatlan típusa, a kelet-európai inercia képe, Oblomov mellett…
Mindez talán egyetlen nap termése.
Mindig ellenérző és elnéző mosollyal fogadom azt a kritikusi igyekezetet, amely témáiknál vagy stílusuknál fogva bátran datálja a műveket: mintha az író periodikusan rakna színre színt, akár a pasziánsz-játékos.
86Kis és nagy iskolásoktól zsivajgó autóbusszal jövök le a hegyről. Minden ülőhelyen négyen-öten is taszigálják egymást.
Ahogy ájtatos vénasszonyok a rózsafüzért morzsolják, én egy-egy vers sorait pergetem magamban. „Aranykalásszal ékes rónaság – Melynek fölötte lenge délibáb – Enyelgve űz tündér játékokat…”
Olyan íve van ennek a két sornak, mint az égboltnak ama rónaság fölött… És mindez még csak megszólítás. Invokáció.
Úgy emlékszem, Illyés nagyszerűeket írt erről a Petőfi-versről. Az ő méltatásának a hevülete is belejátszik most abba, ahogy a verssel el-kiragadtatom magam ebből a szerpentinen lefelé dobálódó zsúfolt kasból…
„Rég volt, igaz midőn e jegenyék – Árnyékain utószor pihenék…”
Ezt már az egyetem előtt leszállva akár harsányan zenghetem is, olyan nagy ilyenkor nyolc és kilenc óra között a forgalom, miközben ugrálok az autók elől, együtt a vállukra vetett táskával iskolába igyekvő fiatalokkal.
És hirtelen összeszorul a szívem.
Tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett Petőfi, amikor ezt a beköszöntő csoda-versét írta. Mint most itt az olasz gyerekek közt a nagyobbacskák. Mikor volt hát megelőzőleg az a „rég-volt”? Számot vetve persze azzal is, hogy serdülőkorunkban még irdatlan hosszú tud lenni minden esztendő. Mégis, mennyi lehetett a kis Petrovics, amikor a jegenyék tövéből az égre nézve a vándordarvak Vé betűjét elszállani látta? Talán tizenhárom-tizennégy éves?
Olyan aggodalmas szeretetet érzek most iránta, amilyet csak az anyja érezhetett sápadtasbarna képű, sötétszemű, indulatos-szelíd kisfia iránt, aki elment világgá, idegenbe, a szálló darvak után.
Petőfi tele volt halálsejtelemmel. A kortársak egy ideig azt hihették, hogy olyasféle szerepjátszás ez is, mint az, amit a bordalokban produkál, ő a bornemissza. 1849 nyaráig legalábbis ezt hihették. Hogy csak romantika, divat ez nála is…
87Vannak olyan halálversei, amelyekben nagyítóval sem lehet nyomát lelni a kora-elmúlással való kacérkodásnak, amelyekben egyetlen szó sincs utalás a halálra – és mégis…
Ilyennek érzem azt az „itt születtem én, ezen a tájon” kezdetűt, amelyiknek szakaszonként visszatérő refrénje a „Cserebogár, sárga cserebogár”.
A születés az elején kimondatik. S az a huszonöt év, amely azóta eltelt, riasztó figyelmeztetésként szól a versben. „Huszonöt év, az idő hogy lejár” – lejár, mint valami szerkezet, utolsó órájában. A gondolata meg „mint nyugtalan madár az ágakon”. Mi ez a nyugtalanság itt a szülőföldön? A régi játszótársak utáni esengésből is ezt a nyugtalanságot hallom ki. „Hol vagytok?” Csakugyan, hol vannak? Megvannak? Nem írja. „Közületek csak egyet is lássak.” Lehetséges volna, hogy egyetlen egyet se talált?
S mintha az idő beszakadt volna alatta, megtörténik a varázs: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra…”
S az a szilaj nádparipája visszafele viszi az időben. Ez a lovagolás olyan valószínűtlenül szép, hogy már-már borzongató.
„Vályúhoz mék, lovam inni kíván.” Csak gyerekkorában mondta úgy, hogy mék – de akkor biztosan úgy mondta…
S egyszer csak, e lovaglás közben („gyi lovam, gyi betyár!”) váratlanul „megkondul az estéli harangszó”.
Ez a jelzés. Most haza kell mennie: „kifáradt már a lovas és a ló”. Úgy vélem, hogy ezt a fáradtságot a verse írása végén érezhette a költő is; ez az evokáció, és belőle a keze alatt születő remekmű: halálosan kifárasztó lehetett, akár a sámánnak egy röpülőútja. S otthon „ölébe vesz dajkám”.
Ki ez a dajka, akinek csak az ellenállhatatlanul megejtő, hívogató hangját hallottuk végig a vers minden sora mögött? Most lesz altató nóta a dalból, merthogy elalszik a dajka ölében.
„Cserebogár, sárga cserebogár…”
S most, hogy a vers végeztével a visszatérő refrén gombolyodik tovább bennünk, az emlékezetünk bejátssza a folytatást is: „Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár. Azt sem kérdem, sokáig élek-e…”
Jó, hogy nem kérdte.
Már csak egy éve volt Segesvárig.
88Hosszú, szép riport a televízióban Jorge Amadóról. Legtündöklőbb érdeme, hogy regényeiben megadta a brazil nagyvárosok prostituáltjainak az emberi tiszteletet. Ez csakugyan nagy szó. Nyilatkozik is egy rokonszenves salvadori kurva a riporternek: mióta Amadó regényeit falja a nép könyvben és képernyőn, más hangon beszélnek vele is az ügyfelei…
Petőfi csöppnyi balladájára gondolok. „Panyó Panni híres nevem, / Pirulva kén említenem…” Egy szegény falusi cemende égrekiáltó sorsa. Ahogy a poétikákban állt, tanultuk: tragédia, dalban elbeszélve.
Petőfi első személyben írja ezt a versét. Őmaga lesz Panyó Panni, akit „Valami vén cigány lök be / Dögkutyával egy gödörbe”. (Aztán az a segesvári tömegsír az élve eltemetettnek…)
Petőfi itt, e versében még jézusibb, mint Jézus volt a házasságtörő asszonnyal.
Petőfi és Arany között a különbséget legszembeszökőbben abban érzem, ahogy a kis falusi kurváról írnak.
„Panyó Panni híres nevem…” – kezdi Petőfi a versét, első személyben. Így mondja el, hogy milyen volt betyárokkal ölelkezni, s milyen lesz dögkutyával egy gödörben feküdni.
„Szőke Panni henyélve ül, Olyan cifra, majd elrepül” – mondja Arany, kívülállóként (ő maga a szigorú közvélemény), tartózkodó félszavakkal és bajusza alatt selyma mosollyal mondja a túl-szépnek született jobbágy-leányka történetét. Addig cifrálkodott a kis cemende, amíg felsikeredett neki Pestre jutnia – „még ott is az emeletre”. (Itt már minden szó kétértelmű – a buta jobbágy-atya hiszi tán, hogy „emelkedés” a lányának az emelet.)
Panyó Panni betyárjait közben összefogdosta és felakasztatta Ráday Gedeon. Szőke Pannihoz meg „szép úrfiak járnak”.
Petőfi bátorsága, hogy első személyben írja Panyó Panni sorsát. Talán épp magától a hősnőjétől vette hozzá a bátorságot. Mert micsoda büszke, 89bátor egy kurva az ő Pannija! Vállalta a betyárokkal a szerelmet, amelyen átlátszik közeli haláluk („hej, sok szegény ifju legény ki nyakamon függött szegén. Ott függ most az akasztófán…”). Ki ez a Panni? Vajon az ágyban „ördög négyágú villája”-e a teste, vagy az irgalom keresztfája?
Aztán a végén az a rím, amelyben összecseng az Isten és a maga kurvaságát kimondó „ilyen”…
A szülőanya ellen forduló átok abból a gödörből tör fel, ahová ezt a Petőfi-hősnőt hányja be majd végül – korai halálában – „valami vén cigány”.
Arany Pannijának viszont jámbor atyja van, ő majd kiviszi lányát „a szép virágos temetőbe…”
Zichy Mihály rajzán – gyerekkori olvasmányomban – láttam is az öreg Szőke bácsit ülni a ház előtt a kispadon. Akkor azt hittem: ő Arany János.
Amikor azzal gyötröm magam, hogy ha „a tízezer szerencse szériája” kivitte volna őt, mint ahogy a tisztek nagy része megugrott a kozákok gyűrűjéből Segesvár alól – amikor azzal gyötröm magam, hogy versenyt Arannyal, s aztán versenyt Adyval (miért ne, hát csak Szophoklésznek és Tuba Károlynak adhatja meg a sors, hogy kilencvenévesen is zengesse lantját?) ő micsoda verseket írt volna még: akkor az efféle esztelen töprengéseimre nemegyszer választ ád az Össz-Petőfi. Felmerül belőle egy-egy századvégi kép, mint például ez a gondola-ünnepség a tavirózsák közt rengedező nagykarimájú fehér kalapos asszonyokkal…, csupa Ginák, Lédák, délibábok hősnői. Nevetve néznek a fotografáló masina lencséjébe. Mintha csakugyan kirepült volna belőle egy kismadár.
Megbarnult fénykép. Felirata: Hévízi Emlék. De lehetne Tündérországi Emlék is:
90Elvették a Felvidéket.
Elveszik a Dunát.
Törvényeket hoznak a magyar nyelv ellen…
Ők adták nekünk Petőfi Sándort.
91 92Ha meg akarjuk érteni Petőfit Mezőberényben, hogy miért is szállt föl arra a szekérre, amelyik a halálba vitte – mert tudta ő, a nagy balsorslátó, hogy oda megy, nem voltak illúziói –, s ha azt is meg akarjuk érteni, hogy aztán Segesvárnál, amikor mindenki menekült, ő miért nem menekült – vagy ahogy Ady tette fel a kérdést: „miért nem ment be a kukoricásba?” – azt hiszem, minden eddig számon tartott motívum mellett figyelembe kell vennünk még azt is, hogy kevéssel azelőtt kettős csapás érte a költőt: egymás után vesztette el apját és anyját. S e kettő külön-külön is az a nagy veszteség, amely igencsak le tudja fegyverezni a felnőtt gyermeket a halál támadásaival szemben. Hát még ha két ilyen ráduplázó ütéssel követik egymást. Kétségbeesetten siratja őket a fiuk. S mint ilyenkor lenni szokott, bizonyára bűntudattal is. S a bűntudat megtermi az önvádat. Vajon új családjáért (meg a közéletért, a forradalomért, a világszabadságért) nem hagyta-e magára az öregeket? „Se apám, se anyám / Nincs többé, s nem is lesz / kiket szoríthatnék / dobogó keblemhez. / Kiknek ölelném / még a lábnyomát is / mert engemet szivük / vérével neveltek föl…”
Sírása elmossa az ütemet.
A lebénító gúzst – ahogy az lenni szokott – a gyász mindjárt pénzgondokkal is szorosabbra húzta. Hogy a temetést fizesse, ezért adatja el a Bemtől kapott szép lovát.
Áprilisban kapta, júliusban már nincs meg.
Ez vitte volna őt ki, mert ez kivitte volna (ahogyan a többi lovastisztet ki is vitte a lova) Segesvárnál az ellenség gyűrűjéből.
Mit is akarhatott az a muszka azzal a pikával, amikor ő már megtalálta a kozmikus finálét, beteljesülést az öreg Petrovics és Hrúz Mária ölelésében. Már a temetésen úgy látta, megnyílt az ég: „…körülöleltek, mint a földet a nap, lángoló sugári szent szeretetöknek”.
94Láttam én Petőfi apoteózisáról allegorikus képeket. Elevenen emlékszem az egyikre: volt rajta Nemtő, még oroszlán is… Láttam aztán azt a legendás (Babitsnál már anekdotikussá lett) színnyomatot is – falusi öregek házában – a haldoklóról, aki „ujjával hon nevét áldja”… De sokkal többször láttam, mert nem bírtam fel nem idézni, azt a képet, amelyet képzeletem rajzolt és színezgetett Petőfiről a háborús Magyarország közepén a Kerepesi úti temetőben, ahol egymás után kétszer nyílik meg lábánál az anyaföld…
– Az előbb meg az ég nyílt meg neki…
– Az is. Az árva azt énekli, hogy „megnyílt az ég kelet felé”…
– Segesvár felé?
1849. július 17. Petőfi utolsó verse. A fokozása lélegzetelállító. Magasan kezdi. Finálé erejű már az intonálása is: „Szörnyű idő…” Aztán a népirtás esélye: „Talán az ég megesküvék, hogy a magyart kiirtja”. Aztán az indokolt kérdés – egy halni induló költőnél ez igazán indokolt –, hogy vajon marad-e majd egyáltalán tollforgató, leírni e „Vad Fekete Időket”. És ha igen, a tanúskodás nem fog-e hitelt sem érdemlő lázálomnak hatni? „Akad-e majd, Ki annyi bajt Higgyen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült rémülésteli Zavart ész meséjének?”
Petőfi ez utolsó kérdésével nemcsak azt a gyanúját fejezi ki, hogy a túlélők képzelete nem bírja majd felérni az invázió abszurdumát, hanem megkérdőjelezi a költő- és írótársak jól szolgáló kifejező formáinak a használhatóságát is – 1849 augusztusa utánra.
Az utolsó Petőfi-versben feltett kérdőjel – egyre számonkérőbben – ott lebegett a Petőfi generációjának stílushitelessége felett – Adyig.
A Petőfi-összesnek ez az utolsó sora, Petőfi végszava (mert ha ezután írt valamit, azt csak az olvashatta – feltéve, ha tudott magyarul –, aki a tömegsírba temette őt, s előzőleg kiforgatta a zubbonya zsebeit) egy stílusváltás szükségességét is felveti.
95Mintha ezt mondaná:
– Úgy kell majd írnotok, fiúk, hogy ez az abszurdum hihető legyen!
Hát ehhez az igényhez nem is értek fel a petőfieskedők. Arra már nem futotta erejükből, hogy egy Petőfin túli Petőfi epigonjai legyenek.
Metapetőfi nem született meg. Ahhoz Petőfi Sándornak be kellett volna menekülnie a kukoricásba, életét megőrzendő. De egy gyors halál a kozák lándzsájától még mindig egyszerűbb, mint a minden-eddigi-költészeten-túli költészet észbontó művelése.
A fiúk nem vállalták a metaköltészetet. Talán csak egyedül Vörösmarty, aki utolsó éveiben írott verseit gyertyafény mellett felolvasta, aztán a gyertya lángjánál ellobbantotta…
Ha a kozák lándzsája le nem döfi, ment volna Petőfi (mint Cs. Szabó írja) Párizsba, vagy (mint sokan gondolták) Szibériába, esetleg bujdosott volna ő is présházakban (ahogy annyian vélték látni őt) együtt a többi ál-Petőfivel…
De meglehet, hogy az ismert körözőlevél alapján elfogják, börtönbe zárják, esetleg felkötik, vagy – a nemrég még divatban lévő kivégzés szerint, mely folyton visszatért álmaiban, versbeli kényszerképeiben – lefejezik.
Ahogy Szilvesztert is lefejezték. Vagy nem is oly rég a magyar jakobinusokat.
Petőfinek (gyerekkorából? a történelmi könyvekből? a romantika kelléktárából?) minden idegében benne volt a félelem a nyaktilótól. Főként az az iszonyatos vízió, hogy a kettébevágott ember túléli a halálát. Hallja a levágott fejet beszélni álmában. Ő maga fedi fel egy hasonlattal, hogy ez van a pánikjai mélyén. E négysoros remekműben:
Vagy az a másik verse, az oly megtévesztő című és indítású „Szeretek én…”, amelyben istenasszonyának virág helyett a fejét nyújtja át, melyet orvul leütött a bakó.
Ez persze úgy is magyarázható, hogy versek helyett életét adja majd…
Levágott fejet találok. Minden iszonyat nélkül emelem föl. S a fej beszél – suttogva, mint akinek a gégéjét meglékelték:
– Ne hagyjátok eltemetni a testem…
A többit nem értem. Az a kis szusz kiment belőle, ami volt. Biztos azt mondta, hogy gyorsan varrjuk vissza…
W. S.
Az Új Hangban Dienes András közöl egy isten tudja hányadik hipotézist Petőfi eltűnéséről. Hogy nem tért le az útról, ment Héjjasfalva felé: Bem után. Most már biztos, hogy így volt, írja. Térképet is közöl és vallomásokat: hol találkozhatott utoljára Gyalokay Petőfivel? hol állott Gyalokay kocsija? innen-e vagy túl a Sárpatakon? miféle országúti párkányról ugrott le Petőfi? volt-e ott párkány? jobbfelé menekült-e a hegyeknek? és ha igen, honnan nézve jobbféle? és ha a tanú megfordul: nem balfelé? Egyáltalán merre volt ott kelet, merre volt akkor nyugat?
„Mint amikor a vetítőgépbe fordítva helyezzük be a filmet: minden az ellenkező oldalára fordul” – írta volt Gyalokay, a szemtanú.
97De hisz akkor ez ugyanaz a vihar, gondolom, amelyik a mohácsi vész délutánján verte a futókat, amikor a szuverén magyar királyság egyszer s mindenkorra belefulladt a Csele-patakba (vagy, ki tudja, talán még ennél is rémesebb véget ért, hazafiúi fájdalmában felkoncolta egy túlélő magyar nagyúr). Nincs az a fellegjáró allegorikus rajzolat a Költő haláláról, amely azt az istenítéletet-időt hozzáképzelte volna a végső pillanathoz. Hogy a megnyíló ég villámfényénél írta a porba, hogy Hazám.
Amit Gyalokay, Bem vitéz vezérkari századosa szorongó szívvel leír, olyasmi, mint amit az a római százados konstatálhatott megrendülő Golgotán, az elsötétült ég alatt…
Ugyanennek az Új Hang-számnak az elején Weöres Sándor versét úgy olvasom, úgy olvasom újra és újra, mint egy mítoszi előképet Petőfi halálára. (Ha ugyan ablakot nyitván egyszer az ős-időbe: nem vész el az értelme annak is, hogy elő meg utó…)
Weöres a dalnok Orpheus halálát írja meg.
Jó volna hinni, hogy ily látomásokban volt része annak az Ismeretlen Katonának is, akit a héjjasfalvi úton látott holtan heverni Heydte őrnagy:
Lám, Weöres is megírja a maga hipotézisét. Ami az örök vonások mellett – hisz miért ne lehetne Tammuz, Jézus, Orpheus is, persze – oly petőfissé teszi számomra: a kép a tökbe vájt emberarccal, melyben éjszaka mécs világít.
A Magyar Könyvszemlében (1975. 2. szám) Czeglédi Imre közli annak a verses átoknak a szövegét, amit egy ismeretlen gyulai polgár írt Ferenc József huszadik születésnapjára. Tehát 1850-ben. A gyulai bárd így énekelt:
Szeretem elképzelni, hogy odébb, Szalontán, hallgatott akkoriban ilyeneket a jegyző úr is.
És ha nem remekmű, akkor is lehet a versben hordalékarany-szemcse.
Tompa Mihály forradalom után írott, menten pontos látleletként elismert allegóriájában (A gólyához) van három szó, amelyet halhatatlannak érzünk: „Mint oldott kéve…”
Ez ma is szíven üt. Miért?
A felelős kormányát, célját, jövőjét veszített nemzet metaforája ez. S üdén ragyog ki az azóta begyepesedett sírok, a vak börtönök, a megenyhülő lég, az ócska fészek, a testvért eladó testvér bár oly igaz, de oly romantikusan hervatag képei közül.
99Hogy miért?
Nem tudom.
Sárközi Györgynek köszönhető talán, aki ezt a három szót kiemelte és regénycímmé tette? De akkor is eleve különös bűvebája lehetett e három szónak, hogy regénycímül kínálkozott.
– Mind oldott kéve – mondom magamban, s feledve minden kontextust érzem, összeszorul a szívem ettől a három szótól, mintha csak a Himnuszt intonálnák.
Hogy Petőfi hogy képzelte, tudjuk.
Úgy, ahogy aztán végezte is: „Ott essem el én…”
Csak épp azok a fújó paripák nem a kivívott diadalra száguldottak… Menekültek rajtuk a bajtársak.
Arany János is elképzelte a maga harctéri halálát. Ezt az onirikus Álomvaló versét kevésbé citálgatjuk. Zavaros egy vers. Jobban szeretem benne, a vers első felében, az álom leírásának a realizmusát, mint a második felében a nemzetbuzdító retorikát.
Az álomban kisértő angina pectoris szorongásából fakadhatott a vers.
Álomban éli át hősi (?) halálát is Arany. A fújó paripák rajta is átrobognak.
100Szó sincs diadalról.
Leverve – a szó mindkét értelmében érvényes. Leverve a szabadság, levert a költő. Beteljesedett Aranyon is a maga álma.
1850. A Bolond Istók születési éve.
Vérfagyasztóan könnyed a kezdése.
„Kedvem van énekelni… s ami több, vigat…” stb.
Mi az, ami ezt a humort, ezt a kedélyt táplálja? A fokozhatatlan fájdalom talán? Karácsony éjszakáján írott versében Arany még temetőbe kívánta követni lidérceit. S közben azok a görcsös Petőfi-siratók…
Mint aki tűzvészből menekült, harmadfokú égési sebekkel, s aztán a varasodó hegek alól kezd kitetszeni valami vékony és érzékeny új bőr. Csupa játszi asszociáció lesz itt Arany, mintha Lear bolondját hallanánk verselni a viharban: „…aligha fogná phrenológ Jóslani, hogy belőle zseni lóg”. Mi ez? Közép-európai irónia? hecc-biedermeyer? prae-posztomodern hülyülés? kollégiumi rigmus-verseny első díjas rímei? vagy talán az a később oly pontosan leírt „Kund Abigél-szindróma” volna ez? – a vérző sebre lehet válasz az, hogy „táncolni, dalolni se szégyell: Dala víg…”
Mintha ez csakugyan összecsengene a Bolond Istók Invokációjával:
Stílusváltás?
Vajon csak a stílusé-e?
A stílus: az ember – mondták valaha. Ha ez igaz, akkor ez itt: identitásváltás.
101De vajon nem inkább azt kéne mondanunk, hogy a stílus: a korszak?
Korszakváltás tanúi volnánk tehát?
Még egy esztendeje sincs, hogy Petőfi leírta sok rajongó és örökérvényűnek látszó epitetonját Bem tábornokról. A fehér szakálláról. Osztrolenka véres csillagáról. Az ő legyőzhetetlenségükről. Most Arany – mintegy mellékesen, példát keresve valamire – Bem József figuráját emlegeti. A hősiességre példa? Igen. De így:
Frivolság? Az is. Úgy látszik, kell minden, ami old, ami lazít. Kell az irónia. A „deheroizálás”. Aranyban mindig van hajlam ilyesmire. Ő Petőfi életében karikatúrát írt Petőfi haláláról. S beletalált. Petőfi extázisban vátesz lesz. Arany is vátesz: a gunyoros rögtönzéseiben.
Arany magára talál Világos után. Szánja-bánja ezt, röstelli is, de magára talál.
Kimondja a hátsó gondolatait. Hogy mennyire utálta a Szalontán Zoltánkástul nyakukon hagyott Szendrey Júliát. (Ami nem jelenti azt, hogy talán nagyon is ne szerette volna szeretni az izgalmas teremtést hűltszájú felesége mellett.)
A világ is elveszíti magánvaló voltát, merő látszatba öltözve jelenik meg. Tények helyett fények. Káprázat.
Egy Monet fogja majd egyszer ily impresszionizmussal átfesteni a tavirózsákat meg a katedrálist, a francia tájat. Arany most a magyart festi át. Elveti a lokális színeket. A csataterek füvének élénkzöldjét. Ahogy az a falusi csárdákban függő színnyomatokon látható…
A kiomlott vér pirosából is csak valami rozsdafolt marad. A honvédatilla barna színét már a télen kiszívta a hó.
102Azok az őrnagyi arany csillagok is bizonyára elfeketedtek.
Nemcsak a szem káprázik, az értelem is.
Harminc év múlva, egy 1880-as akadémiai ülésre szóló meghívó hátlapjára Arany leírja, hogy ki is hát Bolond Istók. Úgy látszik, semmi sem igaz abból, amit az első években (1850) olvashattunk. Vagy ha igaz, az ellenkezője is igaz, mert Bolond (Borond) István egy grófi házaspár kitett gyereke, akiből papot neveltet egy orgazda. De az is lehet, hogy egy grófi házba belopott fiú ő, s arisztokrataként nevelkedik. Már papként aztán visszakerül a grófi házba, s ott a grófné (saját anyja?) szeretőjévé teszi…
Bolond Istók persze hogy Arany János, hisz a vígeposzhős minden élettapasztalata a szalontai segédjegyzőé. Az önéletrajzi konkrétumok teljét fölözi le a versben a költő, és nyelvfantáziájával ezt még habosra fölveri… De Bolond Istók mögött – elhallgatva, lappangva, sejtetve, kitalálva – megjelenik egy regényes Borond István, akire az a legjellemzőbb, hogy sohasem volt azonos önmagával.
Akkor tehát Bolond Istók: egy aranyi önvallomás alibije.
A rab gólya. Úgy olvassuk ezt mindig, mint Arany Jánosnak a nemzet nevében tett panaszát.
Az is.
És hátha a maga nevében is?
Az utolsó szakasz egyik szava figyelmeztet, hogy más kulccsal is nyitható a vers. Az a toll – végtére a költő írótolla is lehet: „Sohse nő ki tollad, ne várd… Rossz emberek elmetélik!”
Lehet – egy allegóriában minden sokminden mást is jelenthet –, hogy itt a toll azt jelenti, amit majd József Attilánál: „…ki ne tépje a tollamat”.
Mármint az ügyész. A cenzor. A hóhér.
103Ha zörren egy levél…
Arany János
A szorongó szív éjszakai riadalmait a magyar író éppúgy megszenvedte a múlt század ötvenes éveiben.
Németh László – úgy emlékszem – valahol írt arról, hogy Vásárhelyt kéznél volt nála a méreg, ha éjszaka rácsengetnek. Ilyen esetre én csak idegnyugtatót tartok. Nálam nem megy a játék életre-halálra.
Nemrég, még a kijárási tilalom idején, az éjféltájt felriasztó csengőszóra bevettem a szevenált és úgy mentem kaput nyitni. A lenyugtatott szervezet könnyebben tűri a megaláztatást, tán még a tortúrát is, mint az éber, vagy épp a hajcihőtől felzaklatott.
De csak C.-ék jöttek, csinos-piros Volkswagenen. Végigszáguldoztak Budán, a barátaikat megnézni, ki hogy rezel be a váratlan éjszakai rácsengetéstől.
Mivel különben sohasem éltem altatóval, még mielőtt továbbálltak volna a javíthatatlan tréfacsinálók, elaludtam a díványon.
Sokszor elképzelem, micsoda félelmeket állhatott ki Arany János, amikor az Alföld semmi máshoz nem fogható csendjében – hol éghetett még gyertya azon az éjszakán a mezővárosban? – A walesi bárdokat írta.
Más volt minapjában egy vállrándítással és néhány szabódó szóval – rossz egészségi állapotra hivatkozva – kitessékelni azt a bürokratát, aki a király-köszöntő verset jött kérni tőle. És megint más most a nagykőrösi éjszakában csorgó könnyek közt írni Petőfiről (én csak úgy tudom olvasni, hogy Petőfiről szólnak a sorok): „Elhullt csatában a derék… Emléke sír a lanton még…” Igen, ez csakis Petőfi lehet. Neki is tartozik ezzel a verssel. „No halld meg Eduárd, átok fejedre minden dal…”
Mert más dolog volt a dicsénekre a megbízást („egészségi állapotunk”) elhárítani, és más írásban adni efféle átkokat a törvénytelen uralkodó fejére. Mégha aztán fiókba zárja is a versét.
Arany látta a költők masírozását akkor éjjel.
104Az ilyen látomásokhoz nagyon érzékeny lírai kedélyállapot kívántatik. És melyik költőt ne borzongatna meg, hogy amit felidéz, beteljesedhetik rajta, hogy ő lesz az ötszázegyedik.
A költői elragadtatásba belefér a szorongás, hogy őt elragadják.
Elképzelem, hogy Arany itt tartott versben, amikor a ház előtt megállt egy szekér. Valami suttogás is hallatszik. Fojtott röhögés. Most mi lesz? Berontanak-e, hogy megvasalják in flagranti érve a királygyalázót, vagy csak hugyoznak egyet a ház tövében?
Pontos definíciója eme századunkban egyre gyakrabban előkerülő szónak Aranytól való: faj, melynek puszta léte lesz a főbenjáró bűne… Úgy van versbe szedve, mint holmi bevágnivaló iskolai memoriter.
Amikor először nyilvános középiskolába mentem, át Magyarországra, Gyulára – az alsóbb gimnáziumi osztályvizsgákat előtte magánúton tettem le – a negyedikes gimnáziumi anyag (ez ma a nyolcadik általánosnak felelne meg) leglényegesebb részét, Arany Toldiját – jónéhány énekét – már betéve tudtam. S amíg a többiek a kötelező olvasmányok és memoriterek elme-tompító didaxisának prései alatt biflázták délutánonként a szaléziánusok konviktusában, hogy „ég a napmelegtől a kopár sík szarja” (mert elégtételül persze, hogy így mondták), én Váradról – ahol tiltott gyümölcs volt a magyar betű – felfokozott fogékonyságú emlékezettel hoztam a fejemben a megúnhatatlanul újra-meg-újraolvasott olvasmányaimat, köztük a Toldit, a balladákat és Az ember tragédiáját.
Ezek az első olvasmányok, amelyeket hosszadalmas betegségeim során olvastam, vagy lázasan hallgattam őket – a szó mindkét értelmében lázasan a felhúzott hálójú kiságyban, az anyanyelv elsajátítása csudás folyamatának váltak részeivé. Amit egy színdarabban mondattam hősnőmmel, hogy „a Toldiban a csobolyót nekem nem kellett senkinek se megmagyaráznia” – az én emlékem volt…
De rendkívül zavart, ha egyetlen szó is kilógott az én ismert anyanyelvi világomból, amelyben szuverénnek éreztem magam. Például: máig se szeretem túlságosan a Mátyás anyjáról szóló Arany-balladát, az „Örzsébet” miatt. Mintha csokoládéval ezüstpapír keverednék a számba, úgy éreztem, amikor hangosan olvasni akartam: „Szilágyi Örzsébet levelét megírta…” A csobolyó az enyém volt, a „vendégoldal” is (a „legénytoll” kevésbé, mert sohasem álltam a humorizáló kifejezéseket), de „Örzsébet”-tel nem bírtam megbarátkozni. A néném Erzsébet, otthon Erzsike, s az volt a gyanúm, hogy a költő is épp csak kimódolta azt az Örzsébetet. Olaszul felőlem a Gianni lehet Velencében Zanni, ez az ő dolguk, én mondom, ha kell így, ha kell úgy, de Pista helyett nem áll rá a szám Pestára, Istókra se, viszont megédesedett a nyelvemen Petőfi kedveskedő szólítása öccséhez, az, hogy Pistikám!
108Nemcsak a szavakkal, a magatartásokkal is ilyenformán voltam. Török Bálint hánytorgó szívének minden dobbanása az enyém volt, a Rákócziné balladát viszont hamisnak éreztem. S azt hiszem, igazam is volt. „Császárod, ha ilyet akar, magyar nőre ne bízza!” – nem hiszem, hogy Sarolta hessenrheinfelsi hercegnő ilyeneket mondogatott volna. Pedig szerettem Rákóczinét, szerettem őt, hisz olyan szép a selyemágyban Benczúr képén. A Rákóczi Albumból ismertem ezt a képet – a védő selyempapíron talányos felirat: „Könyves Kálmán jogosítványa” – csak az fájt, hogy az eredeti festmény a román király birtokában van – hát még ez is? S milyen tündéri fiatalasszony lehetett életben is az a kis hercegnő, amikor megszöktette Rákóczi Ferencet bécsújhelyi börtönéből, magát mosónőnek álcázva…
Egy-egy szokatlan jelző is meg-meggondolkoztatott. A Toldiban a „barna éjfél”, például. Hát az éjfél nem inkább sötét, vagy fekete?
Amikor aztán, pár évvel később belevesztem Adyba, már boldogan harsogtam, hogy „mi áttörünk a barna halálon”.
Toldi Miklós meg Ady Endre szép barna szemének pillantását érzem magamon azóta is éjfelente, és amikor úgy érzem, hogy merően néz rám valahonnét a halál.
Semmiféle euthanázia nem ér fel ezzel a látással: barna a halál, nem fekete.
Olivér, Orlando és Ádám az Ahogy tetszikben ahogy felállnak, szinte ízről ízre azonosak Toldi Györggyel, Miklóssal és az öreg Bencével.
Orlando drámanyitó kesergése bátyja ellen, mintha csak a Toldi Miklósét hallanánk: „…engem paraszt módra itthon nevel, vagy helyesebben szólva, itthon tart neveletlen. Vagy tán születésemhez illő, nemesi nevelés az, amely csak annyi, mint egy ökör istállózása, …a béreseivel kell együtt ennem, elzár a testvérnek járó helytől, és amennyire rajta áll, aláássa bennem a született nemességet…”
Amikor itt tart torokszorító keserve: betoppan a bátyja. Hergelni kezdi öccsét, az nekiugrik, és a jussát követeli: „add ki a szegényes jusst, amit atyám rám hagyott; elmegyek vele szerencsét próbálni”. A magyar néző szinte folytatná Toldival: „És azontúl Isten áldjon minden embert.”
109György úr, akarom mondani, Olivér, amint kiszabadul öccse markából, kidobja Orlandót, vele a hű öreg szolgát is: „Kotródj vele te is, vén eb!”
Utána egy díjbirkózót (egy Holubárt, akit itt Charlesnak hívnak – mert ahogy Holubár cseh, ez francia) felbiztat, hogy álljon ki az öccsével és törje ki a nyakát. Ez a Charles-Holubár egy szegény öregembernek három fiát vágta haza – „alig maradt bennük reménye az életnek”. Aranynál egy szegény özvegyasszony fiát ölte meg.
Az csak természetes, hogy Orlando-Miklós a párviadalban földhöz teremti az izomkolosszust.
Mintha Ilosvai Selymes Péternek és Shakespeare-nek ugyanaz a középkori regény lett volna a kedves olvasmánya. Vagy mintha egy angol királylány idejött volna férjhez, a magyar királyhoz, és hozta volna nekünk a terebélyes Toldi-ságát jegyajándékul.
Puszta véletlenség, hogy a vaktában elhajított nehéz kő épp embert talált el, hogy ez nem ugrott félre előle, s hogy Toldi Miklós így gyilkossá lett. A Költő itt bele is szól az elbeszélés objektív menetébe: „fuss, ha futhatsz Miklós, pallos alatt fejed, víz se mossa rólad le a gyilkos nevet”.
Az áldozatról, a szerencsétlenről, nem tudunk meg semmit. Nincs arca.
Ezzel is „bocsánatosabb” Miklós bűne. Amit különben is csak a társadalom tart annak, Miklósnak nincs önvádja miatta, a költő sem rója meg érte, az olvasót sem rettenti vissza tőle. Amikor éjszaka aztán Miklós szemét elkerüli az álom, ennek sok oka lesz – Arany felsorolja –, de a bűntudat nem szerepel az okok között. Sőt, amikor hajnaltájt Miklós mégis elalszik, ama múltszázadi vaskalaposok által fejcsóválva észlelt fiziológiai jelenség – „tiszta nyál csordul ki Toldi szája szélén” – nemcsak a pollúciós kamaszálmokra utal, áttételesen, hanem a lélek ártatlanságára is.
Szándéktalan emberölés esett ott az udvar végén. Csak az álnoklelkű György igyekszik majd érte a királynál befeketíteni öccsét.
Véletlen műve volt a gyilkosság. Mégis, amikor az a nagy malomkődarab elrepült, érezzük, hogy halálos kimenetele lesz. „Repül a nehéz kő…”
A véletlen álarca mögött ott az elkerülhetetlen végzet.
110Ugyanis a malomkő elhajítását megelőzte egy befejezetlen gyilkosság jelenete. Amikor Miklós kis híján megöli bátyját: „szeme mint az acél, a szikrát úgy hányja, ütni készül ökle csontos buzogánya”.
Szép, szabályos, ősi testvérgyilkosság készült. Ama Káin és Ábel esete óta oly ismerős…
Vagy még előbbről?
Hermann Imre Az ember ősi ösztönei című könyvében írja: „A szubhumán főemlősöknél a testvérvetélkedést az anya közbelépése szabályozza; az ember gyerekét a közbelépésen túl arra a kötelességére figyelmeztetik, hogy testvéreit szeretnie kell.” Ezért sorolja Hermann a testvéri szeretetet a civilizáció termékeként a provokált indulatok sorába – a szégyen és a hála érzelmei mellé.
Ami Nagyfaluban bent a házban történt, pontosan megfelel a szubhumán főemlősök szokásainak: „a testvérvetélkedést az anya közbelépése szabályozza”.
Ahogy az ütni készülő csontos buzogány lendületbe jön…
Bár meglehet, hogy Hermann Imre azért vette észre ily pontosan a testvérgyilkoló indulatok anyai humanizálást a szubhumán főemlősöknél, mert ő még abba a gimnáziumba járt, ahol egy éven át tanulták a Toldit, betéve kellett tudni az első énekeit.
De ezt itt most csak közbevetve mondom, mert ami igazában lebilincsel Aranynál: az a bizonyos gyilkolnimuszáj. Ha egyszer már ütni készült öklünk: menthetetlenül le fog valakire sújtani.
Ábrahám is így öli meg, fiára emelt kézzel – itt kellő pillanatban egy angyal lép közbe – fia helyett a gödölyét.
A példák vég nélkül sorolhatók.
A befejezetlen agressziót éppúgy nem szereti a természet, mint az orgazmusától megfosztott szerelmet. Ezért volt oly baljós annak a nehéz kőnek a röppályája.
111Róheim írja A magyar sámánizmusban, hogy Nagyszalontán úgy tudják, a hetedik fiú hetedik fiából táltos lesz.
De más ismérvei is vannak a táltosfiúságnak.
Azt is írja, szintén nagyszalontai gyűjtése alapján, hogy a leendő táltosok „fiatal korukban mindig melankolikusak és rettenetesen erősek”. Így hát odahaza Toldi Miklósból akár táltos is lehetett volna. Vagy garabonciás, mert a garabonciások mindentudása pedig onnan van, hogy temetői síron alszanak. (Ezt is Róheim írja.) Toldi Miklós legszebb – premonitórius – álmát a pesti temető hűvös éji sírdombján alussza. „Kecsegtető álom” – mondja erről Arany.
Épp e tekintetben: sámán és garabonciás egyre megy. A síri álommotívumról írja Róheim, hogy „a táltosokról ezt nem jegyezték fel, de ez is igen jól beleillik az általános sámánisztikus mintába”.
„Ím azonban kelletlen, hívatlan a fiú betoppan…”
A betoppanása után továbbra is oly meglepő minden, amit csak tesz Toldi Miklós. A testvéri szeretet mozdulata is: „hirtelen, váratlan, / Karja ölelésre nyílik akaratlan…” De az is, hogy egy perc múlva már gyilkolni akarja a bátyját.
Csupa fosztóképző, szeszély, action gratuite.
Mintha ebben is hasonlítana valamit a sámánokhoz Toldi. Róluk olvasom: „Senki nem látja, hogy mikor jönnek vagy mennek; egyszer csak ott vannak.”
Legsámánibb tette Toldi Miklósnak mégis a bikával folytatott küzdelme. Majd minden táltosfiú történetében hallhatjuk, hogy megküzd egy bősz bikával – igaz, hogy maga is bika képében.
S e bikavidal után ugyan mi veri fel Toldit sírkerti első álmából? Abból a győzelemmel kecsegtető álomból? Lódobogás! A hű Bence épp a temető mellett üget – és meghozza az álom pontos beteljesülését. Elsősorban a lovat, Miklós „kedves paripáját”, a Rigót.
Majd olyan ámulattal, amilyennek Miklós látja e megvalósult csodát – „nem hitt a szemének” –, olvasom Róheimban a táltosság ismérvei közt még ezt is: „Ha legyőzi a bikát a küzdelemben, elmegy és talál egy táltos lovat.” S van-e táltosabb ló a Rigónál?
112A bika, a sírdombon az álom, s a tündér paripa – ez a táltosság menetrendje. Estétől hajnalig ez történik meg Toldi Miklóssal is. Bence talán azért néz oly bánatosan a szélvészként elvágtató Toldi után („s mint a szél, aki most szabadul, / Vitte Toldit a ló oly kegyetlen vadul”), mert kis gazdája helyett egy ismeretlen Toldi tűnt el a szeme elől.
Egy fényes lovag?
Az, persze, hogy az.
De ne tévesszen meg minket a lovagi páncél: csupán táltosfiú ő a bihari Nagyfaluból, vagy inkább Nagyszalontáról.
Örülök, hogy ezek a sámánisztikus vonások ilyen szép pogány glóriába vonják Toldi Miklós képét. Megint éppoly zavartalanul szerethetem őt, mint gyerekkoromban, amikor is teljes együttérzéssel voltam iránta falusi melankóliájában, de (akár az öreg Bence) a vitézi életbe már nem nagy lelkesedéssel követtem.
S mintha egy kedves játszótársamat láttam volna viszont, elidegenülve, a karrier csúcsán. Ilyesmit éreztem, amikor az irodalomtudósok (Szilády Áron, sőt Kemény Zsigmond is) intettek, hogy Toldit nehogy holmi mitikus alaknak tartsam, mert konkrét történelem ő: Pozsony vármegyei alispán volt.
S nagyot köszönök neki és gratulálok előmeneteléhez.
Az éjjeli lódobogásban a pesti temetőnél szívdobogva vélem hallani egy hajdani eltévedt lovas vak ügetését is.
Hogy nem lép asszonnyal tartós barátságra?
Ez a cölibátus is mintha sámánra (papra?) vallana.
A gyereket, ha sokat olvas – megint Róheimből merítem ezt az értesülést – táltosnak mondják. De hisz azt is mondják Nagyszalontán: „e fiúból pap lesz, akárki meglássa”.
A sámáni és keresztény papi hivatal előjelei – ebben az egyben legalábbis – azonosak.
A táltost – mi, korlátolt képzeletű nem-táltosok – csak „kívülről” látjuk. Róheim figyelmeztet rá, hogy a serdülő kis táltos méla, bámészkodó, el-eltűnődő…
Hogy is kérdez rá Miklósra a költő, amikor először meglátja? „Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?”
Ilosvai Selymes Péter
Hogyhogy? Álmában?
Vagy álmában is?
Igen, Miklós ott, a pesti temetői hanton, elkezdi álmodni a „hepiendet”, hogy lesz még belőle Laczfi nádor hadában aranyos vitéz…
„Kecsegtető álom” – mondja róla Arany.
De mintha valami kattant volna – s a költő pontosan ugyanezt meséli tovább, mármint a váratlanul és természetesen beteljesülő valóságot.
Az álomsínekről a vágy egy váltóállítással átsiklott a valóság-sínre, ugyanaz a beteljesülés felé robogva. Az aluvó boldogan hiszi valónak az álmot. De ez a váltóállítás mégis oly hihetetlen.
Minél többször olvasom, annál gyanúsabb. Álljon meg a menet! Nem álom ez? Hogy abban a szent pillanatban, amikor álmodja, már ott is lovagol a temető mellett Bence, s már hozza is Miklósnak kedves Rigó lovát, és a cipóba belesütött száz aranyat is hozza, főnyeremény! Miklós a pénzen fegyvert vásárol, felöltözik páncélba. Megvalósul végre a pénzt-paripát-fegyvert óhajtása, amiért pofont kapott bátyjától. S most már zökkenő nélkül fut minden az álmok mesebeli logikája szerint.
A rémálomnak beillő magyar valóság után („hé paraszt!”, György pofonja, gyilkosság, szökés, farkasokkal a küzdelme, a bika!) íme: valami tündérvalóságnak tetsző „édes álom”. Csupa szépet ígérő premonitórius álom. Mert lássatok csudát: be fog ez teljesülni. Hiszen holnap csakugyan legyőzi a csehet, s holnapután a király oldalán lesz a helye. Még hópénzt is kap majd!
De hisz ez így van Ilosvainál is. Ez nem Arany-találmány.
Csakhogy Arany János, a később majd balladákat író (a „mélypszichológus”) Arany János ez alá a Toldi-legendabeli vágyteljesülés alá gyengéden odagöngyölíti az álombeli vágyteljesülés harmatos (hisz tényleg harmatos a gyep a hanton) szőnyegét.
Talán minden csoda hihetőbb lesz, ha előbb álmodunk is róla.
Így hát – számomra – a Toldi-eposz végének most már két olvasata van. S ez a kettő finoman átirizál egymásba. (Mint a Tengerihántás Tuba Ferkójának gyászos történetében. Vajon Dalos Eszti túlvilági hangja csalta-e fel a fiút a toronyba, vagy elbúsult bűntudatában unta meg az életét a csapodár Ferkó és szegte nyakát a toronyablakon kiugorva? Ki tudja? S nem ugyanazt jelenti-e az egyik, mint a másik?)
Az egyik olvasat az, hogy Toldi megdicsőül, szétroppantja a cseh Góliátnak vasöklét, de nagylelkűen megkönyörül rajta, ám hamis annak a csehnek a zúzája, jobb lesz hát mégis lekaszabolni az illetőt. Mert kell a nagylelkűség, de kell a Góliát halála is. A király nekiadja hát György bátyja birtokát, hozzá megkapja a magáét is. Nagyvonalúságban egy magyar királyt ki is tudna felülmúlni, Miklós a mesehősök gavallériájával a György 115részét visszaadja méltatlan bátyjának. Erre Lajos Miklóst „fejéhez választja” és tizenkét lóra neki hópénzt ád…
De vajon mindezt nem az éhség, bánat és szorongás álmodtatja-e a gyilkosságért körözött árva fiúval, aki egy vizes sírdombon alszik a temetőben? Arany indítást ad erre az olvasatra is, melynek megfejtése már gyerekjáték bármilyen álmoskönyv szerint.
S aztán azt mondja Arany, hogy nem is volt ez álom.
Könnyen meglehet, persze, hogy Toldi Lőrincné csakugyan Miklós után menesztette Bencét, meglehet, hogy cipóba sütve küldött neki száz aranyat, de az már nem nagyon valószínű, hogy a temető mellett elkocogva ily toppra belelovagolt légyen Miklós szép vágyteljesítő álmába…
Lehet, hogy Miklóst ott lelte ki a hideg a puszta földön és már lázas álom volt csak, hogy hajnalban egy nagy vízen kelt át csónakon és túlnan integettek felé Buda aranyos tornyai.
Persze, ha az együgyű Bencének nem is: a Rigónak mindig lehetett annyi esze, hogy meglelje széles Nagymagyarországban a temetői síron alvó termetes kis gazdája nyomát. Mert ha Toldi táltosfiú, akkor táltos ló a Rigó is.
Orbán Ottó Arany-versének utolsó sorai a nesze-semmi-fogd-meg-jól reménységgel etető Madách-istent idézik, bár „aranyos” dikcióval: „És üres markunkban csillog az aranypénz”. S ezzel a fanyar istenlátással szépen összerímelteti a csakazértis hitet, meggyőző hittérítő elokvenciával: „és hinnünk kell benne, hisz bennünk csak ő hisz”.
Orbán Ottó verséről tovább fordítva az oldalt a májusi Új Írásban, a következő lapon az első sor, amit olvashatunk: „Ha meghalt az Isten, valakinek csak el kell temetnie”.
Így, idézőjelben van ott is.
Ördögh Szilveszter regényének első sora ez. Egy magányos öregasszony száján buggyan ki ez a mondat, nyitva felejtett televíziója előtt, amikor már éjfélre jár az idő.
Regény? Az. De balladaként elbeszélve. Hatalmas méretű Arany-balladaként. Az öngyilkosságra készülő öregasszony élete, álmai, iskolai emlékei, erotikus képzelgései, gyónásai és bűntudatos pokolvíziói – a televízió-híradó monoton káprázatait visszfénylő tudatban.
116„Már vége volt az adásnak, kikapcsolta a készüléket, megágyazott, levetkőzött, lefeküdt, s amikor végre elaludt a hosszú, révedező virrasztás után – fehér autó fékezett a ház előtt fülfájdító csikorgással. Heten voltak a sátánok, vörös frakkban, arcukon halotti maszk volt, de kifestve, mint a bohócok arca. Körülállták a karosszéket, az egyik meghajolt előtte, s nyújtotta a kezét – s mikor ő tiltakozni akart, megragadta a csuklóját, és fölrántotta. Hárman mentek elöl, hárman hátul – a hetedik meg belekarolt könyörtelenül. Be kellett ülnie a fehér autóba – ott már nem bántották, ujjal se nyúltak hozzá, nem követeltek semmit. S akkor a hatalmas autó nesztelenül elindult, pillanatok alatt fölgyorsult, s már ki is kanyarodtak az utcájukból, valami széles, neki ismeretlen műúton száguldottak. Egy szót se szóltak a sátánok, csak mosolyogtak, az elöl ülők közül az egyik bekapcsolta a rádiót, tánczenét keresett, fölhangosította, hogy majd szétvetette a zaj az autó belső terét. Így robogtak sokáig – közben némán mutogatták neki a tájat: a hócsúcsos hegyeket, a sárgán izzó homoksivatagot, a messzibe ködlő tengeröblöt. Furcsán érezte magát: egyszerre félt és ámult. Óriási városokon suhantak át – a városokban éjszaka volt, csak a reklámfények égtek az utcákban –, majd pálmaligetek és siralmas rizsföldek mellett vezetett el az útjuk. Amikor váratlanul kikapcsolták a rádiót: eltűnt a szemkápráztató vidék, a volánnál ülő sátán egy bekötő útnál hirtelen lefékezett, s éles kanyarral befordult a földútra: Ő hiába kapkodta a fejét: már nem látta sehol a hegyeket, a tengert, a sivatagot, a pálmasort, a nagyvárosokat. Előttük kátyús, vigasztalanul saras volt az út – a hátuk mögött mégis porzott, hogy az autó cifrán csillogó végét is csupán sejteni lehetett. Hiába kérdezte: hova viszik – nem feleltek a sátánok, egykedvűen ültek, nézgéltek ki az ablakon. Ő már sírt, jajgatott, könyörgött, hogy engedjék el, dobják ki – de a sátánok a kezüket se mozdították. Mintha soha nem érkezhetnének meg, olyan hosszúra nyúlt az utazás ezen a dűlőúton. Végre megálltak, ő megismerte, a falujuk széle volt. Akkor hirtelen megváltoztak a sátánok, ordítozni, röhögni kezdtek, kiráncigálták az autóból, és odalökdösték a kanális partjára, amely bűzlött, akár az árnyékszék. Újra körbefogták, egyszerre kiáltottak rá: dobd bele a gyereket! Ő értetlenül, iszonyú félelemmel tárta szét a kezét, annyira sírt, hogy nem tudott megszólalni, csak mutatta: egyedül van, neki már nincs fia, elment tőle messzire. De a sátánok újra ráparancsoltak: dobd a kanálisba a gyerekedet! El akart futni, de elkapták, visszarándigálták a kanálishoz, megmarkolták mind a két karját, s a kanális dögletes pocsolyája felé lendítették a kezét – nem röpült ki semmi az ujjai közül, mégis nagyot loccsant a fekete víz…”
117Ez lett volna a halott Isten eltemetése?
Nem logikátlan kérdés Nietzsche és Arany után száz évvel.
A Bor vitéz, az Ágnes asszony, az Ünneprontók világa az Ördögh Szilveszteré is. (Végig idézhetjük rá a balladákat. „Jöttem érted Elesett hős, puszta árnyék… kész az oltár Díszruhában elhúnyt papja.” És a megbabonázó televízió Hajnal Etusnak vajon nem pontosan ugyanazt jelenti-e, mint a börtönbeli sugár-szál Ágnesnak? „Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémtül népes. Oh! irgalom atyja…”)
„Jaj de szépen ballag együtt egy eleven meg egy holt” – ez a Szalonta környéki mondóka szolgálhat kulcsként az Arany-balladák világához, ahol a lány elmegy az elesett Bor vitézzel és Tuba Ferkó a halott Dalos Esztivel. Ballada-világ? Herakleitos szerint ez a világ az ember világa, édes mindnyájunké: „Ugyanegy bennünk az élő és halott, éber és alvó, ifjú és öreg.”
Ennél szűkebbre vett írói látótér azzal a veszéllyel járhat, hogy épp csak annyi fér bele a világból, ami történik – s ez ma már szinte azonos azzal, amit a masszmedia képernyői mutatnak. Ez pedig kevés. És kevéssé hiteles.
Van Arany Jánosnak egy balladája, amelyet ha versben megír, ma talán a Tengerihántás vagy az Ágnes asszony vagy a Vörös Rébék mellett csodálnánk. De novellának írta meg, prózában, és így se nem jobb, se nem rosszabb, mint a Honderü prózai rovatának akármelyik darabja, amelyből akkor is tizenkettő volt egy tucat.
Egy egyszerű beszélyke. Ez a címe.
A megesett lány története ez, akiért szeretője rabolt, hogy még időben feleségül vehesse. A legény börtönbe kerül. A lányt, hogy neve legyen a születő gyereknek, rábeszéli a pap, hogy menjen férjhez a harangozóhoz. Ez egy Quasimodo. A megesett szép lányt megkaparintja s mindjárt meg akarja gyilkolni a fattyút. Hogy férje gyilkos gondolatait csillapítsa, az asszony bájitalt rendel a tudós asszonynál. Vesztére, a részeges harangozó ugyanakkor rézgálicos pálinkát is iszik, s belehal. Csak a feleség jöhet gyanúba. A bíró felmenti a szép Ilonkát, de nem a falu népe. Ilonka ön118gyilkos lesz, árokba temetik. Régi szeretője kiszökik a börtönből, Ilonkája holttestét kiássa, beviszi a temető szentelt földjébe. Aztán felgyújtja a pap szénaboglyáját, s azon elégeti magát.
Próbálom elképzelni mindezt balladában, a szegény daliás falusi legényről, akiből útonálló szegénylegény lett, s két éven át „magánybörtönben” őrjöngve hallja a híreket: születő kisfiáról, a ragyaverte, félszemű harangozóról, a szomszéd börtönben gyilkosság vádjával sínylődő Ilonkájáról, Ilonka haláláról, a szégyentemetésről, mire megszökik, s máglyát gyújtva maga alatt, lángok közt tesz tanúságot a világrend igazságtalanságáról.
S az önégető Mokány Ferit már ott látom a lepedőn ellengő Tuba Ferkó és a szegény Pörge Dani mellett, akinek fekete bogárszemét a varjú vájta ki…
Az öreg Hamlet királyt a föld alá dugták.
A királyné-ifiasszony a palota-házban mulat.
Az ifjú Hamlet apját véli látni: „amott jön az édesapám, fehérbe, fehérbe…”
Végül is az öreg király magával viszi fiát a temetőbe. Meghal az ifjú Hamlet is.
Arany János Árva fiúja minden torzítás nélkül összekopírozható Shakespeare Hamlet-történetével.
Az Árva fiú kulcsot is adhat a Hamlet-dilemmához.
Aranynál világosabb a vonal: a Fiú sorsa az Apáét ismétli. A fiú, felismerve a Szellemben apját: utánahal.
Próbáljuk az Arany János szőtte balladát végiggondolni Hamlet sorsában. És egyszeriben másképp látjuk a híres Habozót. Nem azért (nem csak azért) habozik, mert nem biztos benne, hogy mi az igazság, hanem azért is (azért igazán), mert biztos benne, hogy az apai küldetést vállalva, az apai sorsot is vállalnia kell: meg kell halnia őneki is, erőszakos halállal.
Az életösztöne teszi habozóvá és nem a spekuláció.
Szegény Hamlet megpróbál el nem menni az apja után.
119Hogy az öngyilkosság itt e bús Dunatájon gyakoribb, mint másutt, azt csak a statisztika mutatta ki. („Ki lajstromozza majd a számokat” – kezdi Lucifer is, hogy kicsattinthassa félbeszakadt mondatának halálba indító-erejű utolsó szavait: „…hitet, őrülést és öngyilkolást.”)
A Hídavatás egy ilyen lajstromozás. Arany versében mintha a statisztika kelne életre, hogy meglássuk éjfél és egy óra között a számok mögött az embereket, akik oly nevetséges, oly semmi-okból választották a halált. Első számú balladahősünknek, a kártyás ifjúnak a tragédiája viszont belejellegtelenedik – naphírként – a Duna halottainak végső summázatába.
Az öngyilkossági statisztikában világrekordot elért népünk modern eposzához előhang Arany János verse.
Hárs Ernőnek egy félelmetesen szép passzusa (az Öngyilkosok című verséből) visszhangoztatja fel bennem most az Aranyét. Különösen az a sora:
A kép, a néma trombitás képe, ugyanabban az időben, mint Aranynál, Victor Hugónál is megjelenik. S a néma trombitás mögött a néma hadseregé. Illyés mesteri fordításában idézem:
A népmesét hallgató gyermek és a költő pontosan tudta mindig azt, amit aztán Freud az Álomfejtésben felismer: a csend, s ha valaki nem bír megszólalni – a halált jelenti.
120László Gyula megírja az Új Írásban kommentárjait „a régész szemével” a Buda haláláról.
Bármennyi hódolatot vág ki Arany előtt, megmondja kereken: ez az eposz Than Mór falfestményeivel fogant egy ízlésben – kvalitásos históriai freskó a múlt század hatvanas éveiből.
Ugyanebben az Új Írás-számban Keresztury egy interjúban az Arany-kéziratokat emlegeti: „Mit lát, aki a tollvonásokból olvas?”
Hogy a Toldit Arany egyetlen lendülettel írta, viszont a Buda halála – „akár a nyüzsgő hangyaboly” – tele van javításokkal.
A grafológia igazolni látszik az ősrégészt, aki a népvándorlás eposzait már nem találja odavalóknak, sem írásban, sem képben, a romantika után, az impresszionizmus előtt… Csakhogy amihez Than Mór ecsetje gyönge volt, azt Arany pennája elbírta. Minden egyes sora megváltja magát az időszerűtlenség ősbűnétől. Minden egyes sora külön-külön mennybe megy.
De a végítélet mégiscsak az: kimódolt remekmű.
Nincs az a szigorú bíró, aki könyörtelenebb volna a költőnél, amikor a maga műve felett ítélkezik.
Élete alkonyán a hun-trilógia terveit kovácsolja tovább Arany János. Már kész van a Buda halálának mind a tizenhét énekével, már belekapott a Csaba-eposzba… Énekről énekre ókumlálja ki a további történetet.
És ekkor az istentelen nagy munka kellős közepén ihletett robotja kábulatából révedve Arany leír három pont után három szót. És aláhúzza: „…ha volna kinek”.
Ezzel a három szóval fejeződik be az irdatlan mű, amely valamikor úgy kezdődött: „Hullatja levelét az idő vén fája…”
Tízévi munka után szinte lobbanó kandallótüzet jelent az agyonjavítgatott papírkötegek alatt ez a hirtelen lucidus intervallum: „…ha volna kinek”.
A költő szembetalálta magát egy más-ízlésű korral.
Pusztába kiáltott a rengeteg szép szó.
121Először Arany János öregkori versében találkoztam vele: a számlap nélküli órával, amelynek hiányzik a mutatója is.
Aztán egy Bergman-filmben tért vissza egyre szorongatóbban ez a motívum, az öreg professzor halálfélelmének jelképeként: egy utcai óra, aztán egy kis női óra, a mamáé, és mindannyi mutatótlan.
A nyolcvanesztendős Edvard Munch utolsó festménye: önarckép.
Az óra és az ágy között. Ez a kép címe. A festő áll a nagy sötét ingaóra és a színes takaróval borított ágya között, szemben velünk, behunyt szemmel, mint aki a kivégzést várja. A térdei, alig észrevehetően megrogytak.
A fejével szinte egy magasságban van az ingaóra lapja. Számok nélkül, mutatók nélkül ez is.
Az óra ketyegése betölti a szobát.
A festő behunyt szemmel számlálja a perceket. De lehet, hogy egy verset motyog magában. Arany Jánosét. „Óh sors, végezésed mily irtóztató. Hallom kerekid amint egybevágnak, de nincs hozzájuk számlap, mutató.”
A Naplóból kiderül, hogy Salernóban meg San Diegóban Márai Sándor kivételes erudíciójú Arany-ismerővé képezte magát. Rá volt kényszerülve erre. Így írja: „Arany életműve számomra az idegenben irodalmi életmentés volt, nem maradhattam író az ő segítsége nélkül.”
Csak az írót tartotta életben?
Azt is írja Márai, hogy úgy olvassa Arany Jánost – rendszeresen, hetente – „mint az űrrepülő, aki útközben élenyt szív a tartályból”.
122Figyelem. A kritika nem mulasztja el felróni a költőnek a hallgatást. Ha nem produkál, elhúzza száját.
– Nem megy neki – mondja.
S az olvasó is azt gondolja:
– Na most aztán lemarad a híres.
A termelékenység elve eluralkodott a művészetben. Sejtette ezt már az öreg Arany János is. „Ha nem pönög lantunk, gitárunk…”
Jelen kell lenni. Ez a legfontosabb.
De azért ő, Arany, fiatalon pontosan tudta a nagy elnémulásoknak minden műveknél messzebb ható szavát.
A költő elnémulása a természet rendjének a végét jelentheti.
123 124Egy sort keresek Adyban. Jó ürügy az újraolvasáshoz. Előbb csak lapozgatva; bízom ujjaim ihletében, hogy rányitnak a keresett textusra. De a versek el-elkapnak, egy-egy ismerős sor felénekel bennem. Tulajdonképpen minden költőt hangosan kéne olvasni, s Adyt inkább, mint bármelyiket. Mintha egy falusi templom orgonáját fújtatnám, megszólalnak a versek. Azon kapom magam, hogy mormogom, dünnyögöm, gajdolom őket, váltogatom a regisztereket, belemámorosodom, mint egy Latinovits.
– Megint rajta van – gondolja majd a fiam a harmadik szobában, s rámkopog. Nem szereti, ha a szomszéd lakók bolondnak nézik apját.
– „Dózsa György unokája vagyok én” – kezdem, s hirtelen elhallgatok. Pedig rám se kopogtak.
Torkomra forrt Dózsa György.
Lenyelem Dózsa Györgyöt, kaszástul. Megy hát ő is a nagy veszteséglistára. Elvitt az ördög az életemből jó negyven évet. Elvitte belőlem, amit Arany János úgy mond: „a jobb részt”. És viszi a kedvem, a merszem, hogy kieresztett hangon szavaljak Dózsa Györgyről. Röstelkedésem futja be Ady forradalmi verseit. Fogasra akaszthatjuk már ezeket is, mint őseinknek véres kardját. És viszi az ördög a többit, azt a rengeteg versét is, amelyben Ady Endre képes volt a modern líra elemévé izzítani egy nép nevét. (Micsoda nonszensz ez a huszadik században!) Azt, hogy magyar.
Csitt!
Az ajkam se rebben, ahogy a szemem letapogatja a papíron:
– „Az én magyarságom: Büszke felleg-orom…”
1906-tól, az Új versektől, nyolc éven át minden áldott évben egy kötet. Megannyi újabb hegylánc és bérckoszorú („sümpölygő aljak fölött”). A címadó versek Mont-Blanc csúcsai mindegyikből messzire kiragyognak. A 126magyar kultúra tájékozódási pontjai már ezek a versek, mindörökre: Vér és arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének… S e sorban az utolsó: Ki látott engem?
A 14-es háború kitörésével, mint annyi minden más, elterped a hegyképző erő. Hogy ő újrarajzolja Magyarország domborzati képét? (Másutt kezdték el már rajzolni azt.)
Négy évig csak a versek diaszpórája a lapokban.
Elszórt katonasírok a letarolt, karsztos hegyoldalakon az Isonzó fölött.
Jó volna, ha ezekben a feltámadt modern nacionalizmusokban észrevennénk azt is, ami nem fasizmus bennük, nem rasszizmus, nem konzervativizmus, hanem ami – számunkra – Ady költészetében oly világosan revelálódott, mint leendő anti-fasizmus, mint örök anti-rasszizmus, mint progresszió-hitvallás.
1914. március 1-jén jelent meg a Világban ez a világháború-jelenség elemzésénél el nem hanyagolható keserves paradoxon, emberi önvallomásként:
Próbálom ezt a verset elmondani, kellő empátiával: De ha fölébresztik az örményt… De ha fölébresztik a románt…
És így tovább: az írt, a palesztint, az oroszt, az azert, a tibetit, a korzikait, a katalánt…
Kik vagytok még? Hadd öleljelek!
Ne beszélhessen senki a maga nációja védelmében, se mások nacionalizmusa ellenében, ha nem képes együtt mondani Adyval, töredelmesen és emelt lélekkel, mint egy röpimát: Minden fajtát szeretek s áldva áldok…
1271914-ben – a világtörténelem ez átkozott emlékű esztendejében – Ady első verse a Világban jelenik meg, január 18-án: Nincs itt ország.
Egyike azoknak a verseknek, amelyeket Hatvany nem válogatott bele öt év múlva A halottak élén kötetbe. Majd csak a Földessy-féle posztumusz-kötetben fog megint megjelenni. Az Ady-Összesekben aztóta is e vers nyitja Az utolsó hajókat. E nagy-intonációjú, nagy-próféciájú vers:
S a posztumusz kötet legutolsó verse – Ady utolsó szava – Üdvözlet a győzőnek. (Ez 1918 novemberében íródott, diktálódott…)
E két vers nyitja és zárja az öt világháborús esztendőt.
A nyitó versből az a taposnivaló cseng a fülemben. És visszacsenghetett azóta hányszor, de hányszor. Az utolsó versig: Ne tiporjatok… ne tapossatok…
1914 nyarán Kafka ablakból nézi a háborút éltető tömeget. Hányhatnékja van tőle. Ősszel, amikor a biztosítótársaságtól egyheti szabadságot kap, a Nagy Megbocsátás hetében megírja a Büntetőlágert.
Hegel az ablakán kikönyökölve Napóleont látja elvonulni, a Forradalom fiát, mint despotát. Megrendül, és minden világos lesz előtte. Nekilát a Fenomenológiának.
Ady a csucsai kert könyöklője mögül nézi a románok elől menekülőket. (Nem mintha nem látta volna ő mindezt jóelőre. Látta… Mégis.) Hogy mit érzett?
128„… agyamat a téboly ütötte.”
És megírja az Ember az embertelenségbent.
A megtestesült erőszak látványára a legmaradandóbb válaszokat fogalmazták meg. Kafka, Hegel, Ady.
S kellettek nekik a személyes találkozások a történelemmel, hogy a Szellem katedrálisépítő készsége felébredjen bennük.
Kölcsey óta nem mondtak ennél szebb imát magyarul. 1918 őszén ez a magyar himnusz: a Nagyantanthoz, a Kisantanthoz, a győzők Istenéhez. Ebben már szó sincs a védő karról, csak a rajtunk taposó lábakról, a csizmás-bakancsos lábakról…
Ez a vers volt a felelet a francia altiszteknek (alja-tiszteknek, lettek légyen bár ezredesi vagy akár tábornoki rangban, mint az a rosszul megoldott matematikai képlet: a VYX ezredes, avagy honfitársa, a Belgrádban francia fajvédőként fölényeskedő Franchet D’Esperay), akik a lábszárvédőjükön csattogtatott nádpálca hódító muzsikájára táncoltatták meg Károlyi Mihályt, és hajtották volna ki belőlünk ostorral a fellobbanó, a végre fellobantható 48-as örökséget. (Naturam expellas, tamen recurret.)
A történelmünknek és a világtörténetnek egy tisztázhatatlanul ellentmondásos pillanatában Ady utolsó verse olyan evidenciájú, mint a Kard, amely szétvágta a gordiuszi csomót.
A Megoldhatatlansággal szemben egyenrangú tényezőként lép fel ez a Vers.
Megszűnt a súlykülönbség a Tett és a Szó között.
Több ez a vers Clemenceau-nál. A Versailles környéki békeműnél.
A magyar és az európai történelemnek felbecsülhetetlen kárára a Hang, alig pár héttel e vers után, örökre elhallgatott.
129A versei további vonulata elképzelhetetlen. A legfellegjáróbb képzelettel sem lehet kimérni az 1920-as évek, a 40-es évek, az 50-es évek virtuális Ady-verseinek a csúcsait.
Már az is, ami a vers-csúcsok aljában történt volna. Gondoljunk egy elkerülhetetlen Ady-pörre, Töreky előtt. És hogy Móriczcal kettesben mit olvastak volna be Gömbösnek a Zilahy-villában, hogy mi lett volna Ady szerepe a Békepártban… Aztán a hatvanhat éves Ady Sopronkőhidán.
Próbálom elképzelni őt, testi valójában, ötven-hatvan-hetven évesen. Nem is olyan nehéz. Van egy kiindulási pontom: a fiatal Picasso a barcelonai fényképein néha megtévesztően hasonlít a váradi újságíróhoz. Ugyanaz a cigányos arcszín, ugyanaz a homlokba hulló puha, sötét haj, s azok a nagy barna szemek. Még a testmagasságuk is egyforma lehetett.
Találkozhattak volna? Biztos. Ha előbb nem, a második háború után, a túlélők boldog sereglésein. Akár egy békekongresszuson is…
Robeson énekel.
Fent a pódiumon Joliot Curie és a kesehajú Éluard között ül Picasso. Őt nézi a teremben a világ összegyűjtött értelmisége. A Nobel-díj felé kacsintó poéták… stb. Picasso két hatalmas sötét szemgolyóját nézik, megbabonázva – ezekben a golyókban törtek össze a világ megszokott formái és ezekben álltak össze percenként, mint két nyughatatlan kaliedoszkópban, soha nem látott új meg új formákba…
Közben Robeson tovább énekel.
Valahol a harmadik sorban Picasso felfedez egy arcot. Ilyen volt az ő anyai nagybátyja Barcelonában. Azt mondják, hogy ő erre a rokonára ütött.
– Ki az ott? – kérdi súgva Éluard-tól.
– Hol?
– Ott, a harmadik sorban.
– Puskás meg Lukács György.
– Köztük.
– Biztos egy költő.
– Ismered?
– Nem. De minden delegáció hozott egy költőt is.
130Megint vége volt egy világháborúnak.
Vajon mi más szót talált volna ekkor Ady a győztes üdvözlésére? Micsoda új szót? Jaltára?
– „Gábor fiam Bécsé.” – Ki beszél? Nem tudjuk. Kihez beszél? Szinte mindegy. A beszélők se igen ismerhetik egymást. – „És magának hol a családja?” – ilyesféle kérdés bírhatta szóra a versbeli beszélőt, aki eddig feltehetően hallgatásba süppedezve iszogatott. Vagy talán koccintáskor egy kérdő mozdulat. – „Hát mi baj?” – Nem első pohár után tárulkozik ki így az ember egy idegennek. S ilyen öniróniával. S nem is kis csend után. És nem könnyedén viselt magányosságában. Épp erről a magányosságról van szó végig a versben. Egyelőre arról: hogy is maradhatott így magára?
– „Gábor fiam Bécsé” – ez még minden lehet. Dicsekvés is. Jól keres Bécsben a fiú. Oda disszidált. Csak a mondat folytatása sejteti, hogy a Gábor fiú – elszakadt… Finom gúnnyal mondja ezt az apja: „Oda is van nőve.” Úgy látszik: átállt. Renegát.
Most jön sorra, másodiknak, a lánya. Felemelt ujjal, áhítatos képpel súgja:
– „Örzse lyányom a Krisztusé”. Ez már csakugyan dicsekvés is lehet. Szentéletű szűz virág… Kis hatásszünet, és odavágja az apa a kerülgetett igazságot, élete szégyenét, mint viccmesélő a jó poént: „Papok szeretője.”
Kimondta. Ettől a gát átszakadt. Most a finom gúny gátjai is átszakadoznak. Vastag, könyörtelen, durva gúnnyal fröccsen már ez a Krisztussal kezdődött kenetes mondat… Még egy félliter, és három szakasszal később már kereken nevén nevezi fiát is, lányát is: „bécsi lator” az egyik, „papcéda” a másik.
Elszakadtak tőle? Ő is szakított már velük. Kitagadta? Nem volt miből.
Mert közben megtudtuk azt a finom (sőt: fáintos) paradoxont is, ami szintén jó viccként hat, hisz oly természetes és olyan képtelen.
– „Morva grófé földem.”
Aki ezt hallja, már a fejét se kapja föl, rá se kérdezi, hogy „hogyhogy”? – „Mi címen?”
131Csak bólogatni lehet erre. Már szinte vigyorogva.
Kié is legyen a szegény magyar földje, ha ne egy idegené?
Evidens.
Veszteségeit előszámlálva, most jut a negyedikhez, igazi gyászához:
– „Asszonyom a sírban…”
És erre elsírja magát. Mostanában ez gyakran megesik. Nem is rejti már a könnyét. Mondja is a következő sorban: „Már eleget sírtam.”
És közben kiejti a szót, a kulcsszót.
– „Rákóczi…” – És ha nem ő? „Rákóczi, akárki…”
A reménytelen panaszáradatban megfogant az akció lehetősége.
A monológból kialakul a dráma.
A népfelkeléshez vivő út leghitelesebb ábrázolása pusztán a hangsúly csavarintásaival.
Egy névtelen ember beszél. Egy özvegy legény. Egy a kisemmizettek közül. Valahai jó humorát megőrizve, vagy épp a balsorsában virágzott ez ki. Önkínzó szemérmetlenséggel szinte és hátborzongató tréfálkozással szarkasztikus. Tragédiáját csattanókkal adja elő, de ezeken a csattanókon csakis ő nevet. Valószínűleg alkoholista. És persze patrióta.
Az a fajta magyar, akit „Váradon gyaláznak, Bécsben kinevetnek”. Vannak, akik nacionalistának tartják. Orrol a morva grófra.
Nemcsak gyászát, gyalázatát ismerjük, hanem a jellemét és annak torzulásait is.
És a teljes sorsát.
De ki a másik az asztalnál? A néma beszélőtárs? Aki szótlanul szóra bírja ezt a névtelent? Aki meggyóntatja és elindítja őt Munkács felé?
Valószínűleg maga Esze Tamás. Sókereskedőként járja a Tiszahátot, most szedi össze a csapatot.
Így a dráma: már történelmi dráma.
A Nemzeti Színház minden történelmi drámája, az akkoriban oly divatos Ocskay brigadérosostul, nem teremtett színpadra megközelítőleg se olyan hiteles alakot Rákóczi szabadságharcához, mint amilyet Ady alkotott e pár négysoros szakaszban szóló tiszaháti bocskorosnemesben.
Huszonnyolc sorban jut el ez a versben való drámahős az oszlopos-simeonkodástól (ráduplázásai az istenverésre) a világosan megfogalmazott történelmi cselekvéshez.
S magától csinálja végig a nagy jellemfejlődést. A partnere meg se mukkan.
132Ebből a versből minden világos: a zászlóbontás Beszkiden, az ónodi országgyűlés, Majtény és Rodostó… Eltemetve lenni egy szlovákiai városban.
Katona Tiborcához fogható e versbeli nevesincs figurának drámai életereje.
(Ezt a verset tanácsos együtt elemezni az őt közvetlenül megelőzővel: Négy-öt magyar összehajol. A lelkiállapot és a jelenet hasonló. A történelmi alaphelyzet is: vannak, akik sírnak, és vannak, akik páholyból röhögnek. S a miértekre felelő soha, soha…)
A szavát sem halljuk. Olyan hallgatag, hogy van, amikor Csönd-hercegnek hívják. Ő az, aki félelmünkben fütyörésztet. Vagy beszélni muszáj a jelenlétében, élet-vallomást muszáj tenni előtte, mint kellett az Ős Kaján előtt. – „Apám, császárom, istenem” – mondja róla Ady. És úgy szólítja: „Nagyságos úr”. De cimbora is, pajtás is.
Ciberén élt Esze Tamás se kisebb ezeknél.
Ő is egy: az Ó-Babylon ideje óta tartó reinkarnációk sorában.
Aki Magyarországon végre komolyan drámairodalmat akar csinálni: térjen vissza Adyhoz.
Felejtsen el mindenkit, mindnyájunkat, akik azóta voltunk. S ott kezdje el, ahol Ady szava dadogásba fúlt.
133Egy virtuális magyar drámairodalom születési pillanata volt az. „Néma dzsin ült büszke torkomon / S agyamat a Téboly ütötte.” A dátumot is tudjuk: 1916 szeptember. Erdélyország magyar népe ott tolongott át, a szűk Körös-völgyön – a csucsai könyöklőről fölébe hajló Ady szeme láttára – Magyarországra, és a fojtogatott torok akkor mondta ki a legtisztább szót: „ember az embertelenségben”.
Hogy milyen lendületben volt akkor a magyar dráma! A múltkor egy interjú során adatokra volt szükségem, megnéztem a Nemzeti Színház háború végi műsorát. Nem lehet elégszer ismételni: az 1917/18-as szezonban – kilenc hónap alatt – három nemzeti remekművet kreáltak: a Pacsirtaszót, Bródy Dadáját és Szomory II. József császárját. S a többi? Herczeg: Árva László király, Molnár: Úri divat. És Lengyel Menyhért, Szép Ernő, Bánffy Miklós, Hevesi Sándor új műve…
Valahol utat vesztettünk. A drámai műfaj sorsa is erre vall.
Hogyan szenvedte meg Ádám az álmában rajta végrehajtott isteni műtétet? Oldalbordájának a kivételét?
Altatásból felébredve vajon mit érezhetett?
Éva teremtésmítoszát pszichoszomatikus részletességgel éli át Ady a Valaki útravált belőlünk című versében. Mintha a Lédával való szakításban a költő – Ádámként – a vele addig egy test részétől szabadult volna meg.
Az Elbocsátó, szép üzenet után következik a kötetben ez a vers. És mintha mindjárt elégtételt is akarna adni az asszonynak a letaszíttatásért 134ama Léda arany trónjáról, ahová egykor emelte volt őt. Ebben az új versben már nyoma sincs jupiteri gőgnek. A belső frusztrációról szól. Csakugyan, mint csonkolt testben a fantom-fájás, úgy jár benne Léda hiánya: „Milyen magános férfi-porta / Lett a szemünk, lett a szívünk…” Hisz vele egy-test, egy-lélek volt a belőle (gyönyörű szó!) útravált asszony.
Sőt, mintha testileg is nyoma volna annak, hogy „asszonyrészünk elhagyott”. Mintha valami csonkoláson esett volna át Léda „extrapolálásával”.
Lehet, hogy Ádám sokkalta gyönyörűbb, tökéletesebb konstitúciójú lény volt, amíg iker-nővérkéjét valahol a szíve fölött viselte.
– Nagy rokkanásom kinek se fájjon – ismételgette Ady, szinte gyerekes daccal az asztalra borulva, hajnal felé.
– Még nekem se? Még nekem se fájhat, Bandi bácsi? – kérdezte könnyekben kitörve a Fekete Zongora.
Kettesben maradtak.
A bolond hangszer megint sírt, nyerített és búgott. Holott vak mestere hazament már; valahol a Körös utcán kopog fehér botja a macskaköveken.
Ady verseiből – amelyekben véletlenül se akad ismétlődő forma, kétszer ugyanaz a ritmus – gyakran vélem kihallani cigányozások emlékét.
Például az olyan sorokban, mint „Vér hullott a Terbetére…”
A váradi vak Gyula cigányig – s a fekete zongora vak mesteréig – követhetők is e sornak a felhangjai. Hiszen itt is pontosan afféle boros-bolond-szívemnek vérét idéző sorok rímelnek rá a kádenciára: „meghaltak már a leányok / Kiömlött a szívem vére…” – hogy aztán persze megint visszatérjen a „Vér hullott a Terbetére”.
135Talán egy soha ki nem ásott ballada vagy kisvárosi románc lehet mögötte.
Egy szerelmi pillanat a milánói Dóm-téren. „Csókoltuk egymás szemeit…” Erről szól a vers. A Dóm ehhez csupán merő díszlet is lehetne. De jóval több ennél: a transzcendencia fölényes jelenléte e vérzékeny és mulandó létben.
Egy ritka magyar igével hozza akcióba a Dómot a költő:
A hatalmas, széles homlokzat, a kerek-erdőnyi alapterület, a rengeteg – de nem magas – fiatorony, a beláthatatlan tetőszerkezet és ráadásul: a hiánya valami égbeszökő harangtoronynak, amely másutt oly megszokott vertikális hangsúlyt ad az épületnek… Mit csinálhat tehát ez a Dóm?
Mit csináljon? Terped.
Ahogy – Thaly Kálmánnál – „Rákóczi tábora terped a síkságon”.
Csakhogy ez a Dóm, ahogy Ady ezt oly pontosan – és lefordíthatatlanul – mondja: az ég felé terped. Sőt: az Ég felé.
Ezt a negatív transzszubsztanciációt teszi bámulatosan érzékletessé Ady négyszer négy sorban: Asszonyok a parton.
Képnek is gyönyörű látomás. Szinte mozi.
136A kikötőből kifutó hajóról nézi, ahogy ködbe és éjbe vész a part az ő ezer asszonyával. Az Ady-olvasóknak mily ismerős ez a hajóról látszó és eltűnő „ezer asszony”! A verset a kötetben közvetlenül megelőző vers: Az alvó csók-palota. Ebben is ott van már az „ezer asszony” – még nem jöttek ki a partra. „Ezer szobában ezer asszony”. (A csók-palota ezer asszonyáról Jean-Luc Moreau írta a leglényegretörőbb Ady-revelációt – számomra legalábbis így maradt meg – a költő halálának 50. évfordulójára; magyarul a Kortársban jelent meg 1969-ben. E tanulmány azóta sem kimerített gondolatgazdagságát érdemes volna a magyarok – és a franciák! – számára újra felkínálni, újra kiadni most, negyedszázad múltán.)
Az Asszonyok a parton című versben micsoda rafinált szerkesztési technika szuggerálja abban a 4 × 4 sorban az ezer asszony fokozatos eltűnését a láthatárról.
A vers első szakaszának legelső sora: „Állt a parton ezer asszony.” A második szakaszban ez a mondat a második sorba kerül: Így:
A harmadik szakaszban – mondanom se kell: a harmadik sorban tűnik fel az ezer asszony – vagy inkább: tünedezik el:
S a negyedikben, persze, a negyedik sorba szorul a mondat. Így lesz a verskezdő sorból, mind hátrább szorulva, verszáró sor. És itt az „ezer asszony” már nem valóság, hanem a valóság emléke. Az idézőjelek bizonytalansági holdudvara köríti most a refrén-mondatot. Talán igaz se volt az ezer asszony.
Idézetté válik a létük:
Az ereszkedő magyar mondathangsúly a szakasz végén (a vers legvégén) leheletté foszlatja szét az „ezer asszonyt.”
És a mozivásznon a még káprázó szemek – már csak merő feketeséget látnak.
A Kuncz Aladárnak küldött (a világháború küszöbén írott) Ady-versből már kifeketéllik valami fenyegető árnyék. Mint amikor a jósnő azt mondja: „nem látom tisztán…” – de azért lát valamit. Persze nagy megtiszteltetés lehetett a kolozsvári tanárnak nyomtatásban is nevére szóló verset kapnia Ady Endrétől, pláne ilyen országos ügyben szóló verset és hozzá ily vallomásosan személyeset. (Ebben van az egyik legkeserűbb sora Adynak: „Nem nagy dolog egy nép”.) Kuncz Aladárnak aztán pár hónap múlva (már a világháborúban, már a Fekete Kolostorban) bizonyára eszében járt ez a vers. Mint beteljesedett jóslat. Zakatolhatott a dobhártyája mögött.
Egy-egy kötetén belül a ciklusok – tematikailag – milyen távol esnek egymástól. Léda-versek, a márciusi köszöntők, istenes versek, a magyar ugaron, minden titkok versei…
Hetvenhárom éves korában hiába ült volna fönt az írókongresszus elnökségében, megkapta volna ő is a magáét, mint ahogy megkapta ott Nagy Lajos, Tersánszky. A Tűz márciusa verse nevében tisztelettel, de határozottan eltanácsolták volna őt a Sion hegy alól.
138Ez a kifejezés is az Adyé. Akkor mondja, amikor revelálnia kéne magát számunkra. Amikor meg kéne jelennie előttünk – valamiféle alakot öltve. A zavar, amiről itt szól: isteni. A görög mitológiából (és nem is csak a görögből) tudjuk, hogy az istenek egyik gondja volt: a teofánia, emberek szemében maguk-felismertetése. Ő, aki annyit mondta magát Apollónak, most csakugyan abban a bajban van, mint a Jós-Apolló – a mindig félreérthető kinyilatkoztatások istene. A szókimondás baja ez. Vállalni az egyértelműség csapdáját egy ezerértelmű istenségnek.
A „százszor zárt titok hős, futó bölcse” – így nevezi meg magát itt Ady – szól e versben, s mondja:
S ahogy bajában Ady felfohászkodik segítségért, mintha egy teofánia kelléktárát sorolná fel (lehetetlen nem gondolni a delphi jósda vermére, a templomfüggönyökre, az isteni metamorfózisokra, Apolló maszkjára, a beszélő tölgyfalombokra…):
Tudjuk, minden isten alakváltó. Minden isten egy kissé: Próteusz. (Még a kevéssé játékos Jehova is beöltözik égő csipkebokornak.) A görög főisten főként szerelmeiért próbálja végig a teremtett világ formáit, s lesz bika, hattyú, felhő, aranyeső vagy katona. De az emberszeretet is találékony, ennek köszönhetjük, hogy „az Ige testté lőn”.
Van-e hát istenibb színvallás ennél? – a vers következő sorával:
A bújócska, amely a százszor zárt titoktól a szókimondáshoz, s innen vissza megint oda vezet, hogy a költő „éljen és csaljon titokba-veszetten”, ez a százszor zárt és százszor szabad és megint százszor zárt és szabad isteni létmód végül is oda vezet, hogy a magyar Apolló saját maga számára is talányossá és rejtelemmé válik.
139Ne csodálkozzunk hát azokon a vitákon, amelyek föllépte óta tartanak, s halála után pláne sokáig növekedőben voltak: hogy kié is Ady Endre? Megmondta ő jó előre, hogy holtában is alakváltó lesz. Egy másik versében, korai versében mondott ilyenfélét:
Az egyértelműség csapdájának csakis mi vagyunk a foglyai. Ő az, aminek mondta lelkét, valóját: „dús alaktalan”. Ő megmarad derűs ambivalenciájában, polivalenciájában.
Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy keressük őt és tetten érjük őt. Az övé csak az, hogy nevessen az igyekezetünkön.
„Vízből lószóval beszélni” – olvasom Ágh István versében, s megint elfog ugyanaz az érzés, amit gyerekkoromban imádtam előidézni, megunhatatlanul, újra- és újraolvasva a meséknek azt a legkedvesebb fordulatát, hogy a táltos ló megszólítja sörényébe kapaszkodó kicsi gazdáját.
Az Iliásznak azt a jelenetét, amelyben Akhilleusz lova szólal meg (ez is a gazdáját félti), Szerb Antal az eposz legmegrendítőbb jelenetének tartja. Ez az a pillanat, mondja, amikor a homéroszi harmónián áttör az ősvilági borzalom.
Borzalom? Ezt nem mondanám. Legföljebb: derűs borzalom. Akhillesz aztán kedvesen meginti a lovát, nem illik belebeszélnie az ő sorsába.
Adynak egyik legrövidebb verse A ló kérdez. Nem kellett sok szót vesztegetnie a csodára, hiszen olyan természetes, hogy felüti fejét a lova „és 140megkérdi, míg szép feje kigyúl…” – egy sokat próbált vármegyei huszár hangján kérdi, nem is csupán a lovasáért, hanem az egész megyéért és mindenségért bús aggodalomban: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”
A ló kérdez – de nemcsak kérdez. Mielőtt felütné fejét tisztelettudó öreg megyei táltosként, egy sorral elébb már megjelenik e versben valami lóság, az elmúlás mozgatójaként, mint a Visszafordíthatatlan Változás Törvénye, mint maga a nyerítő Idő. Rajta vagy általa megy a világ a semmiségbe. Egy soha nem hallott és mégis nagy evidenciájú igébe rejtve: „minden ellovan”.
A folyó vizek képe Herakleitos filozófiájában talán ugyanaz, mint a nyeregbe szállva ellovanó világé Adynál.
Mi az, hogy minden ellovan?
Az el az elmenetelre utal, világos.
A lovan pedig a mozgást jelenti: a vágtát, a történést. Ha minden ellovan, akkor minden megtörténhetik. Legalábbis minden, ami lóság – hogy a ló kérdez… hogy a keselyem fiatal Bűn… hogy új s új lovat ad az Isten (mert „Az Embernek, míg csak van ember Megállni nem lehet”)… hogy vak ügetését hallani… hogy ügetnek a halál-lovak…
Hiába, hogy gyerekálmainktól (s azok előttről) ismerősek: Ady lovai titokzatosak maradnak. De hát minek is kéne érteni őket? Lényegük beköltözött az ellovan igébe. S így ezek a lovak a sorsunkká lettek. Mondhatnám: velünk is megtörténhetnek.
Ha majd előáll az egyik, gazdátlan nyereggel, felkapaszkodok rá, talán elsápadva, ahogy a versben van, vagy talán azzal a halált megvető bátorsággal, mint a tündérmesékben, a táltosok kicsi gazdái.
141Részlet a beszédből, amellyel a hatvanéves Adyt köszöntötték 1937-ben.
Ha a huszonnégy éves Ady Endrét – képzeljük el a vérlázító abszurdumot – még az Új Versek megjelenése előtt keresztüllövi Váradon a cikkein felbőszült társadalom ítéletének valamilyen végrehajtója, vajon mit kezdhetett volna vele az utókor? Egy vidéken ellobbant, egyedülálló sajtótörténeti jelenség – írhatná róla az efféle kuriózumok kiásója.
Jelképes is: egy váradi cikkben Góg és Magóg döngeti a pokol kapuját, a versben Góg és Magóg fia már betörését emlegeti Magyarországba. Ugyanez a jelkép, ugyanazzal az egetvívó szenvedéllyel: Váradon a tehetetlen bőszültség kifejezésére, az Új Versek élén egy honfoglaláséra.
És most képzeljük el – mert nem kevésbé vérlázító abszurdum –, hogy a negyvenkét éves Adyt, A Halottak Élén megjelenése táján, valamikor 1919 elején elviszi a spanyol vagy egy szimpla tüdőgyulladás. Vajon eljuthatott volna-e az emberiség (friss győzőiben és legyőzötteiben) az újabb világháborús fenyegetettségnek ahhoz az élményszerű és katartikus felismeréséhez, amelyet Ady költészete revelál? Nem is beszélve most arról, ami aztán csakugyan elképzelhetetlen, hogy milyen más irányba tartott volna az európai költészet (racionalizmus? zsákutcába vivő kísérletezések? hermetizmus?), ha a húszas évek derekán nem tör ki Magyarországról (Dévénynél!) a lírának ez a nagy megújítója… Ki tudja? Lehetséges, hogy egy pályája derekán eltűnő Ady ma csupán egy nehezen megközelíthető nyelvű nép literatúrájának volna a dédelgetett belügye.
Ha Ady, ne adj Isten, eltűnik 1919-ben, minden úgy történt volna, ahogy történt.
Milyen igaza volt ennek a költőnek, amikor irtózva hárította el magától a korai elmúlás esélyeit – mint halálos bűnt, amelyért a költő (hozzátehetjük: az emberiség is) üdvösségével fizet:
Azok a múltból-ködből előtűnő vadállatok Adynál – („nekem pajtás úgyis mindegy, / farkas esz meg, ördög esz meg, / de megesznek bennünket”, meg a „nagymérgű medve”) – az első világháború környékén jelentek meg.
Pontosan 1914-ben nevezetes álmot lát Freud doktor egyik páciense Bécsben. A diófáról fehér farkasok nézik őt. Nem az az érdekes, hogy annyi badarság mellett, amit az emberek összeálmodnak, akadtak éhes fehér ordasok, hanem az, ahogy Freud (és követői) ezt az álmot „halhatatlanították”.
Ez az álom – hogy úgy mondjam – közérdeklődésnek örvend szakkörökben, s ezeken túl is. Túl is van beszélve. A farkasálmot fejtegetve fedezi fel Freud, hogy ősi totemállatok látogatnak meg minket alvás közben.
Érdekes, hogy e „totemállatok” – az Adyéi, a Freudéi – a Monarchiában jelennek meg, s szinte egy időben. Freud a családjában nemzedékről nemzedékre hagyományozott mese csapásán látja visszaosonni őket. (A szabóműhelybe betévedő öreg farkasnak a szabó ollójával lenyisszantja a farkát… stb.)
Ady költő, ő nem magyarázza, de világos, hogy az ő farkasai, ördögei és nagymérgű medvéi is egy elsüllyedt világból lopakodnak vissza megenni minket. Vagy már tele bendővel.
Fordulása élt s volt világnak
Ady
Amit gyerekkoromban az első világháborúról a családban hallottam – a montenegrói, az olasz, orosz fronton járt nagybácsiktól, meg az ott eltemetett nagybácsikról – a szavak, a tények ugyanolyan szavak és tények voltak, mint azok, amelyeket az Érdekes Újság sárgult számaiban olvashattam (vagy fényképein megcsodálhattam), ha a padláson vagy sufnikban kutatva efféle háborús kincsekre bukkantam. – „A Lacikát álmában vágta ketté a srapnel, épp László-nap éjszakáján a Monte San Michelén.” – „Ilonka önkéntes ápolónő volt és a kórházban ismerkedett össze jövendőbelijével.” – „Géza megkapta a Signum Laudist.”
143De a nők hangjában, amikor ezekről beszéltek (és az anyám leveleiben, amelyek a címzettek halála után lassanként hozzám visszakerülgettek) a szavakon és a tényeken túl csillapíthatatlan riadalommal remegett a kérdés: hogy tulajdonképpen mi is történik?
És ennek a riadalomnak csak első pillanata volt az a kézbe kapott távirat, László-nap másnapján, a hősi (hősi?) halál hírével, mert utána a riadalom lopva és kitartóan továbbgyűrűzött, s az erre körülbelül kilenc hónapra született fia jövendő sorsát, majd 1926 nyarán (Váradról immár Pestre is utazhatván) a hétesztendős fiúcska sorsát örvénylette körül titkolt, mély aggodalommal: hogy mi várhat reájuk is ebben az 1914 nyara óta felfordult világban?
Merthogy a Nagy Forduló akkor volt, ’14 nyarán, azt a nők (legalábbis errefelé Közép-Európában) pontosan tudták.
Olvastam én már gyerekkoromban és azóta is sok háborús verset és regényt, színdarabot. Gyóni Gézát és Babitsot, Remarque-ot és Zilahyt, Bródyt és Barta Lajost. Mind olyan volt – a szavak, a tények, a képek –, mint az Érdekes Újság közleményei. Megrázó, lélekemelő, részvétet ébresztő művek. Semmi több.
Hiányzott belőlük az a következő generációk sorsára is kiható riadalom…
Csak Ady verseiben találtam meg ezt.
Igen, Emlékezés egy nyár-éjszakára. Abban igen.
És még valahol.
A dolgoknak abban az újragondolásában, amelyet Freud vitt végbe az első háború alatt, amikor egyszer szépen kiépített és a világgal végre elfogadtatott rendszerébe, mely a kéj-princípium köré kristályosodott, beiktatott egy új princípiumot, a halálét.
Példátlan önkritikára vall ez! Szellemi fél-öngyilkosság! Egy gondolati stirb und werde!
Átszerelt egy egész világképet – a sajátját, a vele együtt felépülőt – monizmusból: dualistára. Hatvanévesen! – „Ezentúl számot kell vetnetek a Semmi kísértéseivel” – kezdte tanítani. Őt már nem érhette váratlanul.
Ezt a két tettet – az Adyét, aki a Léda-versek után, a tegnapi tegnap igéje után háborús verseit írja, s a Freudét, aki kifürkészte, hogy mi van a kéj-princípiumon túl, s hogy majd jó húsz év múlva kedvelt császárvárosában máglyán látja a könyveit – jelentőségükben és jelentésükben is –, egymáshoz hasonlóknak érzem.
A könyvek fölött táncoló lángok, az evidencia fényével, megannyi bizonyíték az éppen megsemmisülő könyvek igazára.
Ahogy a halál közeledtével az ember kozmikus méretekre tágul, és egy-test és egy-lélek lesz a világmindenséggel…
Ahogy a szerelemben, az orgazmus fél percében a férfi is, az asszony is minden lehető megengedett és tiltott kapcsolatnak és kéjnek áhított ízét is érzi: a hasonneműek szerelmét is, a testvérekkel és a szülőkkel vérfertőzőkét is, a bujálkodó aggastyánokét is, a vadvirágok beporzásának az örömét és az ikrát ürítő halakét és az anyja mellére tapadó csecsemőét is, nem beszélve a Jézuskáéról, akinek egy kisangyal ropogtatja a lába nagyujját, miközben mindketten visítanak a gyönyörűségtől…
Ahogy az első világháború kitörésének különös nyári éjszakáján (amely minden utána következő világháborúnak is vigíliája volt), miként azt Ady megírta: „minden emberbe beköltözött minden ősének titkos sorsa…”
Ugyanúgy, ugyanúgy, ugyanúgy: az igazi drámai akció felfutásakor, a tragédiák csúcsain, az emberi történelem minden addig volt, minden jelenlegi és minden ez utáni analóg helyzetére hirtelen ajtó tárul ki.
Az idők teljessége – mondja a Biblia, amikor a megváltás beteljesülése kezd aktuális lenni. Az idő egésze – mondja József Attila, amikor százezer ősével nézi a hirtelen-meglátottat.
És a minden létező egésze is – ez a másik univerzalizmus – revelálódik József Attilánál a fájdalomban. Szolidaritása minden szenvedő élővel (legyen az ember, eb, ló, bika, hal): „Minden, mi kíntól megremeg… / vakogjátok velem: nagyon fáj”.
– Ha megmozdul, halálfia!
A magyar nyelv sokáig nem jelezte, hogy volna alternatívája a halálfiára. A halotti beszédtől a Babits-regényig egyre csak azt hajtogatta, amit József Attila is olyan jehovai zord ítélettel mondott ki az emberiség fejére: „megérdemled, hogy atyád a halál”.
145Adynak sikerült egy mondatban felfedezni egy másik fúzió esélyét: ha van halálfia, akkor lehetséges az életfia is.
Ady akkor jut el erre a felismerésre, amikor leszámolni készül az örökletes kiszerű indulatokkal, amelyek oly meghatározók a magyar közéletben. „Legyek két ország, Élet s Halál fia.”
Micsoda új perspektívát nyit. Lehet, hogy csak akarni kell? S akkor ontológiailag is igazolható lesz? Ki tudja, hogy a magyar nyelv mióta hordozza méhében ezt a másik esélyünket is. Talán még a nagy magyar civódás előtti időkből. A Koppány előtti időkből.
– Életfia vagy, ha mozdulsz!
Az alvó csók-palotát én valahogy mindig kihagytam. Talán túl sok volt nekem az az „ezer szobában ezer asszony”. Meghaladta az ösztön-plafonomat.
Míg csak jó tíz évvel ezelőtt Moreau János-Lukács – aki a varázspálcával induló felfedezők érzékenységével és a földrajztudósok szakértelmével mérte (méri) fel Párizsban a magyar költészet tarományait – fel nem mutatta ezt a verset, hogy egy elragadóan szép tanulmányában épp e vers első sorával – „Halálon innen, életen túl” – kinyitogassa („ajtót ajtóra”) immár nemcsak a versnek, hanem Adynak is minden titkait.
És aztán a magyarságéit is.
Azóta, hogy Moreau esszéjét olvastam, Az alvó csók-palotát nem lehetett többé megkerülnöm: nekem is ezen át visz az út Adyhoz.
A babonás senki-földjén át: Halálon innen. Életen túl…
Szorongva kérdem, vajon miért épp ez a sor világít legmesszebbre – túl a határokon?
146Ady hátrahagyott versei – Az Utolsó Hajók – lettek álmatlanságomban virrasztó társaim.
A széles heverő párnái között nyúlok a kis kötetért, mint aki búcsúzik, az utolsó szerető kezéért.
Utolsó szalmaszálért…
Valamelyik születésnapomra kaptam Kovács Sophie-tól a kis Athenaeum kiadású könyvet, amikor már gyanúsan esedékesnek kellett tudnia – nyolcvanon túl járva – a maga oly vérlázítóan kora-halálát.
Hanák Tibor recenziónak álcázott, gondolatgazdag poétikai tanulmányában (Az elidegenedés költészete) ír arról, hogy a vers és a próza között határt húzni szinte lehetetlenség. Aragont idézi: „A próza nem antiköltészet”.
Ady szép ajánlására emlékezem, amellyel Móriczot tisztelte meg A magunk szerelme kötete élén, és költőnek apellálta őt: „Móricz Zsigmondnak, a rímtelen versek nagy magyar poétájának s a gyönyörű bőségek hősének…”
Hogy milyen alapon mondja Móriczot poétának Ady? Móricz mondataiban, külön-külön, semmi mívesség, metaforákkal is alig él. S Ady nem túloz mégse. Talán a dedikációja másik felébe rejtette a kritériumot. A „gyönyörű bőségek” – Móricznak mindentudása az életről – biztosíthatnak neki valami olyan szaturáltságot, amely már elérheti a költői ihletettség állapotát, és az istenekkel (Apollóval, Dionysosszal, a Szentlélekkel) való elteltséghez hasonló. Hiszen Ady szegény Csokonainak is a gazdagságát, jóval-rosszal megáldottságát dicséri: „Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott…” – mondja róla. És csakugyan, Móricznak is kijár, szó szerint, ahogy József Attila Aranynak hódolt: „vagyonos atyánk”.
147Ady vette észre, hogy Móricz Zsigmond: muzsikaszó. „Rózsafa vonóként nagyzöngésű húrhoz…” – intonálta a Levélfélé…-t.
S a másik Móricznak dedikált verse is cigányzenevarázsban fürdeti barátját. Akár végig is énekelhető a vers. Az utolsó szakaszban megadja Ady az ad notam-ot is:
Ebben megint ott a fentebb említett vonó. A cigány vonójával – ez a vers címe.
Vajon a Bémer tér melyik kávéházának a teraszán húzta neki azt a dalt – és vajon melyik Bura? A Sándor? A Károly?
Rómában vagyok. Szobámban itt vannak Lengyel Menyhért magyar könyvei. Ez az emigrációjában országok és világrészek között magával hurcolt kis magyar könyvtára őrzi a bolyongó-borongó író szellemét, emlékét, sorsát. Érzékennyé tesz, hogy kedves könyveit lapozhatom, a magyar klasszikusok szép sorozatát Kner kiadásában. Népkönyvnek készültek Trianon után. Közelebb kerül itt hozzám Csokonai, mintha Debrecenben olvasnám. Még Róma befogadására is fogékonyabbá tesznek itt a magyar költők könyvei. Oly otthonosan szól most a szomszédból Néri Szent Fülöp oratóriumának harangja…
Az egyik kis kötet Adynak épp egy Rómából – 1906-ban keltezett – írásánál nyílik ki. A margón egy felkiáltójel – Lengyel Menyhért súgja: „Ezt olvasd!”
Hazai khimérák rágják itt is Ady szívét. Még Rómában sem tudott megszabadulni tőlük. Idézem:
„Milyen összevissza, milyen kalamajka, milyen káosz marad miutánunk. Ön hisz a vidám prófétáknak, hogy ez a mi világunk szépen, tempósan 148Paradicsom lesz? Csiszár, pap, katona, gazdag, hülye és lator majd szépen tűrik, ugye, hogy kirántsák alóluk a gyékényt? Tűrik, tűrik egy ideig, de hajh, be szét fognak ütni közöttünk. Úgy fog meghalni ez a mai társadalom, mint a veszett kutya, amely előbb halálra marja minden üldözőjét.”
Jóslások Magyarországról.
Megköszönöm a szoba halott gazdájának, hogy elolvastatta velem ezt a passzust. S megértem, hogy Lengyel Menyhért kilencven éves koráig ellenállt a honvágynak, s csak meghalni jött haza.
„Három szerelmem volt: a feleségem, Ady és Maga.”
Ezt írja Móricz egy korai szerelmes levelében Simonyi Máriának.
149 150Az ifjú Kosztolányi jelentette ki ezt. S életre szóló hitvallás lett belőle. A férfi-költő is folyton hirdeti. Halálos betegen is ezt hajtogatja, egyre nagyobb versekben. A fiatalkori intonálásban a teljes sor így hangzott: „az ember szent. És mi marad belőle?”
Erre rímelt a szakasz utolsó sora, a szinte sziszifuszian kínteli kiáltás:
Ugyanezt a kérdést – persze nem részvéttel, hanem gúnyosan – vágja oda Lucifer Ádámnak, amikor ez az elmúlás szelétől megcsapva, nem érti, hogy a világ hogyan maradhat változatlan épen egy ember halála után.
Máté evangéliumából úgy tudjuk, hogy Jézus halálakor megrendült a Világegyetem – „a kősziklák megrepedezének”. Reviczky verse szerint ilyesmi történt az antik isten, a nagy Pán halálakor is.
Úgy látszik, csak istenhalálnak lehet kozmikus kihatása…
Biztos kézzel tapogatott ebbe az irányba az ifjú Kosztolányi, amikor erre az oly természetes igényünkre – hogy minden egyes ember halála kérdésessé kell hogy tegye az egész Teremtésnek a létjogát – ő feltételként az ember szakrális mivoltát jelölte meg: Az ember szent.
152„Mi fájt szívednek és szívemnek / Caesar, Napoleon korában?”
Mióta először olvastam, még gimnazistaként – halálfélelmet hírből se ismerve – megragadott Kosztolányinak ez a két sora. Vagy én ragadtam meg, mint biztos támaszt, amelyre egyszer még majd szükségem lehet? Az elmúlás elviseléséhez ez a legjobb gondolat, s a legváratlanabb:
– Na, mondd pajtás, hogy viselted el a születésed előtti évezredeket?
– Köszönöm, kitűnően.
– Hát akkor…?
Théophile de Viau is hasonló érvvel pöröl az elmúlás gondolata ellen. Egy barátját vigasztalja apja halálán.
Nagy, túlzott empátiával olvasom Kosztolányi versét: Apám a koporsóban.
Mitől vagyok így meghatódva?
Apámat én nem is ismertem. Nincs apa-élményem. Se az élőről, se a halottról. A fényképe a falon oly idegen volt mindig. A néném még emlékezett rá, kézenfogva sétáltatta őt a Kanonoksor ívei alatt. Ezt sokszor emlegeti. Nekem efféle emlékeim nincsenek.
Én már csak fordított szereposztással, annak a másik kéznek a fogását ismerem, a gyerek kezét, amikor belénk kapaszkodik, mert a sínek közötti hídon beborít minket a Déli pályaudvarra érkező vonat fehér füstje…
Most mégis fiúilag suttogom Kosztolányival: „Apám, teremtőm, istenem…”
153A versnek ugyanezt az első három sorát a végén Kosztolányi megismétli. Amíg magamban szavalgatva-értelmezem, rájövök, hogy a vers végén nem ugyanúgy szól az a megismételt három sor, mint szólt a legelején. És nem csak azért más, mert közben a vers feldúsította hozzá az asszociatív élményeket – nem! szemantikailag is más ennek a három sornak az értelme.
Az az intonáló „apám, teremtőm, istenem” a vers elején a halott apának ódaian felszárnyaló megszólítása. Az apa: apa, de a teremtő is az apát jelenti, és az isten is. S ebből a magasságból a zuhanás – a koporsóba, a sírba, a nemlétbe: „míly semmi vagy” – és az apátlan árva mondhatja a harmadik sort: „és én milyen istentelen”.
Istentelen itt: istene-veszített.
A vers végén, a betű szerint ezzel megegyező három sorban, a szavak már egészen mást jelentenek.
A „teremtőm, istenem” afféle felkiáltás, amit az iszonyatos látvány vált ki. Ez itt most olyan, mint egy „uram, teremtőm!” Mert most látja meg a fiú, hogy mivé lett apja, a „férfiak gyöngye” – hogy semmi lett: „mily semmi vagy…”
És az utolsó szavakat most már úgy olvasom, mint valami káromkodást, a szakítást a mennybéli atyaúristennel: „és én milyen istentelen.”
Megvan a jussa hozzá, hogy ezentúl szidhassa az Istent. Mint egy lázadó angyal. Mint egy a-teista.
Véletlen volt-e az éjszaka hazaballagó Móricz Zsigmond találkozása Csibével a Ferenc József hídon? Ez a talán legsorsfordítóbb pillanata mindkettőjük életének? A halál felé lejtő utolsó éveknek ott elkezdődő életre-halálra kalandja és kegyelme – s többek között – írói felszabadulása?
A Vámház-téri sokablakos sarokház – ahol még nemrég Máriával lakott – szigorú asszonyszemekkel nézi ezt a jelenetet. Aztán az egész kandi főváros, az ország, az utókor – bizony így nézi. Micsoda kurázsi kellett 154hozzá, hogy ott, abban a menthetetlenül cukrosbácsi helyzetben Móricz ne meneküljön el kalimpáló szívvel sorsa e nagy kínálata elől (hogy aztán otthon ábrándozzék róla, hogy mi lett volna, ha…), hanem volt mersze a halálra (mindenre!) elszánt kölyöklány mellett, vállalva, hogy felismerik (lehet, hogy a lány is csak tettette, hogy nem ismeri), és vállalt mindent, másnapi találkozást, szerelmet, gyereket, kiállást vele a család elé, a világ elé, vállalta a kinevetést, a kora-halált…
Hogy egy ilyen üdvösségre, ilyen kárhozatra vivő találkozót már régóta – sorsa boldog esélyeként – rezervált magának Móricz, az kitetszik itt-ott az írásaiból. Számomra legfátumosabban az Odysseus Bolyongásaiból – e nők között a hármas úton toporgó férfi vallomásait, reményeit, kötelességeit lírában megszólaltató darabjában… (Miközben ezt írta, lett Janka öngyilkos.) E színdarabban lesz legmélyebb Móricz ön-sorsanalízise. Janka várja (Ithakában a halott Janka?) Penelopeként. Simonyi Mária mint Kirke tusázik vele, kifárasztja, megőrjíti, ő meg elhagyni akarja és szabadulni tőle. Csak Nausikaa figurájába nem lehetett behelyettesíteni élő nőt. E serdülő kislány alakját, aki apja-anyja előtt kész vállalni a tengerparton felszedett Ulysses bácsit, álmaiból szőtte Móricz Zsigmond. A valóság ezúttal megint utólag igazolta a dráma-jelenetet. Tizenegynéhány év múlva. A Duna-hídon feltűnik Csibe-Nausikaa, aki aztán bevezeti Zsiga bácsit a pesti proletárgyerek különben oly megközelíthetetlen világába, melynek valóságáról és mítikus díszítményeiről eladdig talán csak József Attila verseiből lehetett Móricznak hiteles értesülése…
Ami a Ferenc József-hídon történt, írói providenciával már körvonalazva volt. Épp csak maga a megálmodott találkozás hiányzott. Ám az a bizonyos „tízezer véletlen szériája” létrehozta ezt a találkozást. Móricz odaért az életuntak kedvelt Turul-madara alá, mielőtt még Állami Erzsike a vízbe ugrott volna. Így megmenthették egymást.
Sokszor próbáltam magamban elképzelni, „inszcenálni” ezt a jelenetet. Kiegészíteni a móriczi párbeszédeket.
Nem volt nehéz.
Szinte versben is el tudtam mondani. Ahogy az ifjú Kosztolányi a tízes évek legelején megírta: Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam.
Nemcsak Móricz lappangó Ulysses-álmaiban volt meg előre ez a pillanat, hanem a magyar irodalomban is, úgy általában, mint valami archetipikus pillanat. Kosztolányi így írta meg, 1910 körül:
155A Mikó-lépcsőre néző sarkon, ahol Márai is lakott, a pincében élt „Bözsi” – egy asztalos felesége – valamikor Kosztolányiéknál Ádám dajkája volt. Kosztolányi kis színdarabjának hősnője (talán Édes Anna alakjához is szolgált modellként). Máraitól úgy tudom, hogy az asszonyt Kosztolányi majd minden nap meglátogatta.
Mi lett csakugyan Bözsivel? Azt hiszem, a Meztelenülben az egyik vers róla szól. Ő lehet az a bizonyos „régi dajkánk”. A vers szerint „férjhez ment egy asztalossegédhez”, robotol és (ez is a hűség jele volna?) gyerektelenül maradt.
Ez az emlék nemcsak a „régi dajkánk” életében maradt örökre fényes, hanem a Kosztolányiéban is. Töretlen fénnyel felragyog a hozzá pompásan illeszkedő drámai formában.
156Minden kivégzés: egy újszülött kivégzése. Egy alig húsz-harminc-negyven-ötven éve világrajött lény halálra küldése. Ezt súgja Kosztolányi, mint végső felismerést, miután végignézte a forradalmár akasztását:
Tehát nemcsak a villamosszékbe ültetett néger leánykák, nem is csak azok az 56-os kamaszok, akik nagykorúságuk napjára kapták az akasztófát, mint más fiúk a hosszúnadrágot, nemcsak az öreg (bizony már 54 éves) Török Ignác is, akinek fejéről Aradon a vicces hóhér lehúzta a parókát (dőlt is a kacagástól az osztrák tisztikar), hanem cvikkerével, meszes szívével a Miniszterelnök is: kivégzésük pillanatában mind-mind egyaránt gyerekeknek voltak tekinthetők.
Ártatlan, maszületett gyerekeknek.
Kosztolányinak ez a felismerése olyan jelentős, hogy a kivégzésről szóló versének megjelenése után a magyar parlamentben újra tárgyalni kellett volna a halálbüntetés eltörlésről. Hathatós új elemet vitt be a költő a régi vitába.
Hogy a kivégzett mindig kiskorú, az nem holmi impresszionista trouvaille Kosztolányinál.
Inkább babonás rögeszme.
Mert fordítva is rájár erre az esze.
Amint elnézi a maga gyerekét, nem tud megszabadulni a gondolattól, hogy ezt is felakaszthatják, sőt hogy fel fogják akasztani. „Úgy írom néked, kisfiam e verset…” Ennek utolsó sorában hirtelen látomással összekopírozódik a kis Ádám arca a felakasztott munkáséval.
Mikor is látta Kosztolányi azt a kivégzést, amelyről a Kivégzést írta? És hány éves lehetett akkor a fia?
Beleborzongok.
Lehet, hogy ikerversek?
Egy feltáruló evidencia oda-vissza olvasata?
Bírjuk mi is, ha ők kibírják
A Kosztolányi-család sírfelirata
a Kerepesi temetőben
Kosztolányinéról és a kis Ádámról írja Füst Milán a Naplójában:
„…odaül mellé s reszketve a szeretettől és az aggodalomtól, elkezd dolgozni a fiún és tudákos bölcset farag belőle.”
1924 elején jegyezte fel megfigyelését és baljóslatát Füst Milán. Ádám akkor 10 éves volt.
Én már csak az apja halála utáni években ismertem meg őt Devecseriék körében. Bolondos fiú volt, de akkoriban mindannyian azok voltunk. Vagy legalábbis igyekeztünk. A világpolitika komolyan vett idiotizmusával szemben a bolondozás menedék is volt. A fejét Ádám kissé panyókára vetve viselte, mint egykor apja, talán túlzottabban is nála. Aztán, hogy a háború után hazajöttem Pestre, az utcán néha egymásba botlottunk. Akkoriban már alkoholgőzöktől kigömbölyödött fején a szép Kosztolányi-vonások szétfoszlottak, mintha luftballonra lettek volna rajzolva. Apja ráhagyta az arcát, ledobhatatlanul. Mit tehetett a kéretlen örökséggel? Karikírozta. Kicsit éneklő hangon beszélt, fontoskodva mondott banális dolgokat, amelyek mögött éreztette, hogy titok lappang.
Olyan volt, mint egy tudákos bölcs.
Akkor még nem olvastam róla Füst Milán prognózisát.
158Hajnalban fiam észrevette, hogy világos van nálam, behozta az Új Írás Kosztolányi-számát. Ő már éjszaka olvasta. Ágyamon és ágyam körül a földön papírok, papírok. Keserves jegyzetek két előadáshoz – Mi ma az irodalom? – ezt az Akadémián kéne elmondani. – Mit tehet az irodalom? – ezt a Fórumon. Most, ebben az ébredés utáni szellemi készenlétben – talán nagyobb feladatokra is készebb-létben – pontosan látom, hogy mennyire kimódolt minden, amit összejegyezgetek. Nem is kéne sohase előadásokat vállalnom.
Hajnalban tiszta a fejem. Világosan látom, hogy mily hiú minden, amit csinálok. Boldogan tolom félre a jegyzeteimet, s kezdem olvasni a szebbnél szebb hálaáldozatokat („és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak ezt-azt kívánó kordivat előtt” – írta egykor, az ős-hálaáldozatban Weöres). Mindenki mintha a saját legjobb szintje fölött jelennék meg most az Új Írásban. Szentkuthynál ezt mérni is tudom, mert épp este olvastam új kötetét (régi – már akkor is, például a Válaszban – megcsodált esszéivel), de amit ebben a Kosztolányi-számban produkál – gimnazista emlékei, hogyan találkozott a Modern Költők kötettel –, az oly mesteri, bűbájos és önvallomásos leletekben olyan pazar, hogy visszatartott lélegzettel olvasom, mint egy minden körülményt feltáró beszámolót egy szellemi tavaszébredéséről…
Aztán Marsall László versét olvasom. (Vagy versben megírt novelláját? – mindegy.) Egy sorsfordító – álombeli? – találkozóról. Angyali történet, már csak azért is, mert megtudom belőle, hogy Kosztolányi egyszer hirtelen felállva lenti székéből, egy alacsonyan szálló angyal térdébe verte a fejét. Az angyal más írásokban is felbukkan Kosztolányi közelében. (Balassa Péter szófejtéssel az angeliá-ra megy vissza, mert Vizynéről beszél, akit Angélának hívtak…)
Szinte fellélegzek, hogy a szerkesztőségbe elkésve küldött Kosztolányi-naplóm kimaradt ebből a számból. Röstelkednem kellett volna miatta ilyen parádés környezetben.
Ha az Akadémián vagy a Fórumon az irodalomról szólnom kell, csak ilyesmiről volna szabad szólnom, hogy micsoda összeszedettségre képes ez a szétcincált magyar íróság, ha a megrendelést úgy kapja, mint e nagy gonddal megtervezett Kosztolányi-szám szerzői Juhász Ferenctől, lelkünk legjobb részére apelláló kéziratos levélben.
159És persze akik itt írnak, mind úgy írtak, hogy Kosztolányi is fogja olvasni a dolgozatukat. („Ha nem tartanék Kosztolányi megrovó tekintetétől” – mondja ki Somlyó, és ezért fenntartással ír le egy jelzőt. Gyurkovics Tibor pedig dolgozatjavítás formában mutatja be egy Kosztolányi-novella tökéletességét – s ez épp attól paradox, mert tudjuk, hogy mint holmi iskolai irodalmi karneválon, helyet cserélt a tanár, meg a diák.)
Micsoda hajnali ébresztő volt ez…
Fordítanék egyet Ady szaván, amit az ős-új hun poétaságról, Csokonairól mondott. Így applikálnám ezt Kosztolányira: ébressz, valahányszor ébresztünk.
„Az a furcsaság, hogy mind e zagyvaságban az igazság mégiscsak itt-ott utat keres magának – s ha rút formában is, de kitör: daganat vagy bibircsók formáját veszi fel inkább, csakhogy ne kelljen a bőr alatt maradnia.”
Akkor jegyzi fel ezt Füst Milán, amikor a Pesti Napló 1932. augusztus 28-iki reggeli számában megjelent egy vers Gellért Oszkár aláírásával – a lehető leggellértoszkáribb stílusban –, s a vers Kosztolányi hamisítása volt. „Hogy az eredetinek laposságát, hamis retorikáját és értelmi laposságait még jobban dokumentálja legalább önmaga előtt” – írja az elszánt merénylet magyarázatára Füst Milán.
Nem nehéz elképzelni, hogy augusztus 28-án délelőtt hányan siettek telefonon felhívni gratulációikkal Gellért Oszkárt, s hogy aztán még napokon át hányan meg hányan rázták a kezét a nagybefolyású szerkesztő úrnak ehhez a verséhez; amely szemléltető ábraként egyesítette magában Gellért Oszkár költészetének minden stiláris ismérvét, csak éppen sokkal jobb vers volt a tőle addig megszokottaknál. Végre lehetett őszintén is valami jót mondani egy verséről.
Amit nem ő írt.
160Kosztolányi, Freud és Thomas Mann – mint egy modern Szentháromság, egyazon fényben isteni személyek – szinte egymás mellett tűnnek fel a végső József Attila-versekben.
De mindegyik: egy-egy atya-isten.
„…és lettél apánk” – mondja Kosztolányinak.
„…ülj le és mesélj” – eseng a kiságyból Thomas Mannhoz.
„…s nemz millió fiat” – bámulja Freudban a hatalmas pátriárkai törzset.
Tudom, hogy maradt kép József Áronról. Láttam is már valahol reprodukálva. Huszármundérban fényképezték le, s ez a mundér az emlékezetes, nem az arca. (Nem olyan személyes, mint a csodálatos fénykép a már beteg Mamáról, vagy akár az a sárgult kis amatőrkép a Pőcze-nagyatyáról – mezítláb áll Etus és a nevető Attila között – amely feledhetetlen nekem, amióta csak a Szép Szóban először láttam.) Talán József Attila számára is elhomályosodott az apja arca, elveszett a szappanfőző üstök gőzeiben és az óceán-mélyi (óperenciás?) virág-mezők messzeségében. Mert mintha csak a tenger közepéig követte volna az útját a fia, ki tudja? talán ott el is süllyedt apjával a hajó. (Mint az egyik vidám balladás versében a szerelmesekkel.) A versekben arctalan az Apa. Mint a ligeti fotográfusok festett figurái: egy lyuk van a huszárparoli fölött, s idegen fejek tekintenek ki rajta: egyszer az Arany Jánosé („vén, vagyonos apánk”), egyszer a Thomas Manné, aztán a Freud Zsigmondé, a Kosztolányié és egyszer a Babitsé is; legkedvesebb félistenek fejei. Megannyi adoptált apaként.
162Seregek csillognak a hajnali ég érceiben… A csillagok is, mint tőrök szegeződnek felénk. De börtönrácsot is képeznek, ha éppen fel- vagy kitörni szeretnénk…
Ezeknek a képeknek iszonyatos erejét Szkhárosi éreztette meg velünk először:
Úgy tudott ő is átkozódni, mint József Attila szerelmi kielégítetlenségében, földhöz szögezve, bűntudata farkasvermében.
„Megjelenik József Attila; Kodolányi, Fábián éljent kiáltanak…”
Illyés Gyula naplójában olvasom ezt. A Bartha Miklós Társaság valamiféle lapalapító csoportjának összejöveteléről ír így 1929-ben. A mondat folytatása: „…az egész dolog kezd komikussá válni.”
Talán József Attila megéljenzésétől?
Lehetséges.
Ám akkor is…
Megéljenzik.
József Attila 24 éves.
A kifejezés József Attiláé. Ez a lágyság benne van a legtöbb indiaiban. Pláne itt Délen.
Edgar Morin kitűnő könyvének a címe ez. Ezt olvasom. Ahol a játék fontosságáról ír, nem lehet József Attilára nem gondolni: „Egyedül egy játszani engedő civilizáció volna képes ártalmatlanul levezetni az iszonyatos vágyat az elfojtott önérvényesítés kirobbantására.”
Azt hiszem, csakugyan József Attila kapcsolta újra össze, amit a nagyképűség régen elválasztott egymástól: a politikát, a történelmet, a rendet és a gyerek igényét bennünk, a játszhatnékot…
Nemcsak a híres nagy versének befejező soraira gondolok. Ott ez a kis töredék is:
Így tudja, így vallja: gyerekkori játszókedve éppúgy feledhetetlen momentum a jövő számára, mint akár a gyerekkori szenvedése.
Valahol, talán Németh Andornál olvastam, hogy Szántó Juditnál öngyilkossági kísérletben robbant a féltékenység, amikor megtalálta József Attila zsebében a lillafüredi szép ismeretlenhez írott Ódát.
Másutt, talán József Jolánnál, azt olvastam, hogy az Óda miatt – a hűtlenség bűnjele volt ez – Judit nyilvánosan megpofozta a költőt.
Ilyen kockázatokkal járt a világ legszebb szerelmes verse.
164Erről beszélgettünk Antonellóval. (Antonello La Vergata ifjú tudománytörténész, filozófus. Jól ismeri József Attilát, az Ódát betéve tudja, magyarul is, és – saját fordításában – olaszul.)
– Hogyan – kérdi –, hát Szántó Judit nem olvasta a Mellékdalt?
A csodálatos Külvárosi éj nekem úgy szól, mintha válasz volna ez is Babits Mihálynak. Válasz vagy kihívás a babitsi Éjszaka versre. Könyörtelen válasz, mert ez az ifjonti Babits-vers nem nagy vers, a József Attiláé meg remekmű. Lehet, hogy épp a Babitscsal mérkőzhetnék elszánása emelte, hogy egy bevallatlan költői versenyben született.
Babits is összekapcsolta az éjszakát a szabadságeszmével. Ő menthetetlenül úrifiúilag:
József Attila aztán elmondja, hogy nem erről van szó. Egészen másról. Mászni induló súrolókefékről, hullani kész faldarabokról, a szövőnők és a vasöntők álmairól, a részegen-sírva éltetett forradalomról, s arról az indulni erőtlen papírról…
És mégis a szabadságot hozza az éj. Nemcsak a pajzánkodás szabadságát (amire Babits céloz), és nem is csak a féregmentes álom szabadságát – pillanatnyilag ez volt József Attilának a maximum.
Hanem annak a bizonyos emberi felszabadulásnak is az éj a kohója.
Ebben az egy versszakban háromszor kiált föl József Attila – kalapácsot és sarlót is emlegetve: „óh éj!”
Babits hatszor ismételte a maga invokációját: „Ó éjszaka!”
165Mikor is írhatta József Attila az Altatót?
Már bizonyára a harmincas években, a harmincas évek elején. Akkoriban írta Henri Bergson utolsó nagy művét: Les deux Sources… A morál és a vallás két forrásáról.
Ennek egyik lapalji jegyzetében olvasom Bergson gyönyörű sorait a vallásos elragadtatásnak egy másik fajtájáról, vagy inkább ellentétéről, amely ihletettségben felér a misztikusok látomásaival, s ez: az anya ábrándozása arról, hogy mi lesz (hogy mi minden lehet) a gyerekéből. Az anyai érzésnek az intellektust meghaladó látnoki erejét ecseteli Bergson: „Mi minden merül fel az anya ámuló szeme előtt, amikor elnézi gyerekét! Merő illúziók? Miért volnának azok? Mondjuk inkább azt, hogy a valóság lehetőségektől vemhes, és hogy az anya nem csak azt látja meg gyerekében, amivé lesz, hanem emellett mindazt, amivé lehetne, ha nem kéne majd élete minden pillanatában választania, és a választások eredményeképp kizárni a lehetőségeket.”
Az olasz renaissance madonnái is mintha mind ilyesmin merengenének… Jézuskájuk életlehetőségein, halállehetőségein.
József Attilánál maga a költő játszik ilyen jövőbepillantgatóan, de hogy mennyire „anyaian”, azt mutatja a divináció végén egy utalás a jelenlevő anyára – hadd mondjuk így: madonnára – „látod, elalszik anyuka…”
A kis Balázs, az elszenderedő Mama és a Költő: együtt már azt a kompozíciót formázzák, amelynek a művészettörténeti neve: Szent társalgás. Santa Conversazione.
József Attila egyik legnagyobb felfedezése (a nagy, összefüggő világfelfedezések kopernikuszi kulcsa): az ellentétek egy-egy pillanatra revelálódó nem-ellentétessége, a kettőbe hasadt világban az Egy meglátása, s a kívül-belülnek élő összefüggése…
166Őrületet súroló paradoxiájú sora fejezi ki talán legtömörebben ezt a személyében-megélt világegységet – amelyhez a fordítva-végigjárt genézis útján jutott el:
„S én lelkes eggyé így szaporodom.”
A magyar költészet József Attila korában túllépett egy primitív világképen. A manicheusin, ahol nem keveredhetett a jó a rosszal, az úr a szolgával…
„Te vagy a vadász és te vagy a vad” – mondta Weöres, akinek szintén megvolt a maga külön kulcsa ahhoz a zárhoz, amely a minden: egy világ ajtaját nyitja. A „minden: egy” – rémlik – még Ady egyik látomása volt. Vas Istvánnál a részvétben mosódik össze az áldozat és a gyilkos arca.
Zelk pedig a Kint és bent című versében írja a kettős sorsnak egyetlen Énben összefutását. „Én gyújtok villanyt a szobában… én jövök, haza nem találva…”
Az obi-ugorok igen változatos elnevezésekkel kerülik el, nehogy igazi nevén nevezzék a medvét. Most Pusztay János gyűjtését olvasom, aki a szamojéd nyelvekben szedte össze a medvére vonatkozó tabuszavakat: a „szent”, az „erdei”, a „földsátorbeli”, a „barlanglakó”, a „bárány-bundás”, a „gonosz szellem”, a „nagyapó”, a „vő” (amikor hazahozzák a leterített medvét), a „valami” stb.
Bámulatra méltó, hogy József Attila is milyen pazar tabuszó-füzérrel vezeti táncba a medvét. Hogy ő még azt is ilyen jól tudta, hogy a medve: megnevezhetetlen! S kitalálja, költő-képzelettel, a legszebb elnevezéseket rá, közéjük téve azt is, ami a medve rabságára utal: „Fürtös, láncos, táncos, nyalka…”
Később meg: a „markos”, a „körmös”.
Érdekes, hogy ha a jurák-szamojédok azt mondják a medvéről – megtévesztőleg! –, hogy „báránybundás”, József Attila medvéje is más irhájával dicsekszik:
167Pusztay János idéz egy szamojéd példamondatot: „a két fiatal medvének ragyognak a fogai”.
Vissza kéne szamojédra fordítani, hogy József Attila hogy mondatja a medvével félelmes fogai dicséretét, bizonyára tetszenék nekik:
Az agrármítoszok legősibb képe tér vissza itt József Attila verstöredékben. A meghalt ősök megint megjelennek, mint gabonadémonok. A földbe vetett mag, mely életre kel: példaszerű ígéret a halottak feltámadására. Mágiában ez hasznunkra is fordítható, a halottak jelképes megjelenésével (ezzel a legősibb álarcos színjátékkal) biztathatjuk és kényszeríthetjük a földet a termékenységre…
Akár így, akár úgy fordítjuk a képet: a föld alól visszatérő ősök a termékenységet jelentik és a termékenység pedig őket jelenti.
A feltámadás nem nagyobb csoda a termésnél: csak nem olyan gyakori. De ha a termés is késik, az ember belenyúlhat és feltámadási játékkal szorgalmazhatja a mozdulni nem akaró természetet: „…a vegetáció kultúrában, szokásaiban gyakran előfordul az öregnek nevezett mitikus lény, részben megszemélyesítve, részben a mondákban, a szólásokban”. Az ősök, a halottak kultuszával és megjelenítésével kapcsolatban idézi ezt Újváry Zoltán a román folklórból. S az oroszból pedig: „ezekben a játékokban két ősi agrártéma olvad össze: az elkövetkezendő termékenységé és a leküzdendő halálé”. (Lásd Újváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban Debrecen, 1969.)
168A zápor József Attila verstöredékében persze szintén lényeges: ez hitelesíti a csoda-termékenységet. Az égre felhőt, az ég felhőiből esőt varázsolni – erre szintén jó a mágia. Ugyancsak Újváry könyvében olvasok egy macedóniai szokásról, hogy aszályban meztelen gyereket küldenek ki a határba, ez táncol, a többi gyerek esőért könyörgő dalt énekel.
De hisz ez is benne van a József Attila-i kis töredékben! A visszatérő halott ősök és a megújhodó vegetáció képe mellett a záporesőé és a gyermeké – ki tudja, talán éhes ez a gyerek és ezért bömböl? nincs mit ennie – az ég csatornáit megnyitó, a halott nagyszülőket sírjukból is visszahívó, a feltámadási trombitahangú Gyermeké.
S ha még valakinek kétsége volna: a töredék következő három sorában egy folklórtudósi leírás körültekintő részletességével teszi teljessé József Attila ezt az agrármítoszi képet, a mágikus tevékenységbe belopja magát is – a maga termő poéta szívét, mintha termőföld volna ez is:
Amikor Genfben József Attilát fordítgattunk André Prudhommeaux-val, a francia költő felütötte a fejét a Hét napja című versből. Annál a sornál, hogy „barátaim, hét napja nem ettem”. – Ilyen nincs – mondta. – Ez költői túlzás.
S látszott az orrán az is, hogy nem szereti a költői túlzásokat.
Nem vitatkozhattam vele, anarchista volt, forradalmár, spanyolországi szabadságharcos, bizonyára nemegyszer volt már úgy, hogy éhezésben is módja volt kipróbálni az emberi tűrőképesség határait.
169Most, harminc év után erről beszélgetünk a fiammal.
– Nem volt túlzás – mondja. – Aki gyerekkorában azzal kezdte a versírást, hogy „de szeretnék kuglert venni, egyszer libasültet enni”, annak elhiszem, ha azt írja, hogy hét napot éhezett egyfolytában. Megkérdezhetted volna a barátodtól, hogy nézett-e ő már francia falut egy rakás krumplipaprikásnak? Nem? Akkor mit tudja ő, hogy József Attila éhezésében mi a mérték?
Az öngyilkosságra készülő vak emberről ír. A versben addig jutott el, hogy a vak „már sikoltásra tárta puszta torkát, hogy most leveti magát a mélybe…”
S akkor történik valami: nyílik egy ajtó.
Mi lesz?
Nem tudhatni.
Vége a versnek. Töredék.
És nem tudom, hogy az öngyilkos szándék-e vagy a megmentési kísérlet maradt-e befejezetlen.
A verstöredékek majdnem mindig rettenetesen szomorú versek töredékei.
A József Attiláéi. A Tóth Árpádéi. Illyés abbahagyott versei.
Vajon azért tűnnek szomorúnak, mert nem nőhettek fel, mert nem kerekedhettek ki egésszé? Csonkabonkaságuk volna a szomorú? Vagy éppen azért szakadtak meg, mert eleve már elbírhatatlan fájdalommal volt megrakva az induló vers?
„Nagyon fáj, nem megy” – írta egy töredék alá Arany, amikor lánya haláláról akart volna énekelni. S abbahagyta a verset.
„Nagyon fáj” – írta József Attila a legnagyobb ívelésű verse fölé. Huszonnyolc versszak a fesztávolság. Nagyobb, mint a Szent Péter kupolájáé…
170„Nagyon fáj, nekem megy!” – súgta magának József Attila. Nem is a verse roppant össze. Ő maga.
Van egy vékony kis könyv, amelyben ölelkezést felérő jelenvalósággal érzem az írója sorsát, személyét, üdvösség-vágyát.
És a költői kifejezés olyan magas szintjén, mint sehol másutt.
A Nagyon fáj kötet ez.
A fehér borítókon felfelé futó írás. Grafológus megmondhatja: semmi depresszió. Csak égre sikoltó betűk. Cserépfalvi nem sajnálta a legjobb papírt, és végig a kétszínnyomást, hogy ezt a 36 verset úgy tálalja, mint ami: 36 remekmű, 36 hibátlan levezetése a József Attila-tételnek.
S a 36 versnek együtt, ebbe a könyvbe kötve, olyan az energiája, mintha a sűrített mindenséget vennénk kézbe a Big Bang előtti pillanatában. Az a súly ez, amelyet Szent Kristóf érzett a vállán.
Az első vers első szava: NAGY BŰNÖS VAGYOK…
Az utolsó vers utolsó szava: …NAGYON FÉLEK A BÜNTETÉSTŐL.
Vaslogikával végigvezetett szöveg a köteten át, a bűntől a büntetésig. Egyetlen bővített mondat. Közben a többi vers megannyi kitörési kísérlet, amely mind – jaj, mindhiába – ugyanazon végkövetkeztetésre jut.
Azt mondják, elég volt Attilának pár gyufaszálat meglátni az ágya mellett az éjjeliszekrényen, hogy felismerje bennök a világ rettenetes csapdáját. S az Ítéletet.
És aztán sírni kezdett.
Születésnapomra című verse – egy kávéházi szegleten – negyvenöt évvel ezelőtt kelt. Ma, születésnapjára, „két kaszásról” írhatna – élete 77. évében – immár jogosult tűnődéssel az élet fenyegető rövid voltán.
Ennek az 1937. április 11-ei keletű versének intonálásában – „Harminckétéves lettem én” – a férfikor küszöbére lépő költő magabiz171tosságát érzékelhetjük, rímes játékaiban pedig az elmaradt gyermekkori ajándékok felfájó hiányának pótlására tett oly suta és oly zseniális kísérletét. Ugyanebben az évben írja a Nagyon fáj versében a rímről: „gyerek, kezében a csörgő csereg, ahogy magára hagyottan rázza”. Most, ebben az élete utolsó születésnapjára írott versében, ebben az élete talán legoptimistább versében – hisz gáncsvetői (gáncsvetői kívül-belül) tanulhatnak belőle, hogy milyen varázsló mágiával intézi el örökre a „gagyog-ragyog” professzort, odaidézve nevét versébe (ahogy Petőfi intézte el az „éljen a nyakravaló!”-val Mészáros Lázárt) – ebben a csúcsra lépő versében, mégis, máris, ott érződik a közeli halál.
Már nincs nyolc hónapja sem hátra. A versek rímei közt – az egymással szembeállított tükrök közt – lézersugárként, halálsugárként verődő vakító evidenciákban érte el a filozófiai és a filozófián túli látást.
Az első kiadások ma is közvetítenek valamit abból a szívdobogtató izgalomból, amely elfogta a megjelenéskor a szerzőt, s barátait… S az eredeti tipográfia kiugrat olyan sorokat, amelyeken átsiklottam a különféle összkiadásokban, s hiába tudtam akár betéve a verset, nem tűntek elő a skandálás olajozott pályáin…
Hazajöttem karácsony este, és itt tartott az ünnepekre a régi dolgozószobám. Leporoltam a nagy íróasztalt, amely mellett kinyújtózhatnak a gondolataim. Bizony ők is megsínylették, hogy a penziók toalettasztalkáin, vagy ágy szélén, a térdemen körmölgettem őket. Zsugorított naplójegyzetekre futotta a rendelkezésre álló térben. Ennek a diófa-asztalnak a lapja akkora, hogy pingpongozni lehetne rajta, s nem egy túldimenzionált dráma átstrukturálásakor tudtam már ezen az asztalon áttekinthető rendben kirakni (úgy, hogy az már a dráma szerkezetének lehessen a tervrajza) az összes jegyzetemet. A Freudon dolgozom így tovább. A pesti bemutató tanulságaival a flamand fordítónak küldendő végső (?) változat ez…
Hónapok óta halogatott munka. A bemutató után az írónak éppoly nehezére esik hozzányúlni egy dráma szövegéhez, mint a színésznek akár egyetlen hangsúlyt máshová tennie. Nemszeretem munka. Felnyúlok a könyvespolc poros, hézagos sorai közé. Mindegy, hogy mi kerül a kezembe.
172Szinte szíven üt, hogy épp ez. A Nagyon fáj. József Attila versei. Cserépfalvi. Felelős kiadó a szerző. – Löbl Dávid és fia (fel. vez.: dr. Löbl Ödön)… S hátul a kolofonon a dátum: 1936 decemberében.
Harminchat vers.
S micsoda rövidre zárt kompozíció maga a kötet is.
„Zord bűnös vagyok, azt hiszem…” – kezdi. Ez az első versnek az első sora.
És az utolsó vers utolsó sora: „félek a büntetéstől”.
Ilyen értelemszerűen kapcsolódik a kötetben a legelső sorhoz a legutolsó. Mintha csak az egész kötet egyetlen mondat volna. S közbül a többi vers: egy körmondat bővítményei: Mint gyermek, aki bosszút esküdött… Emberiség. A város peremén. Levegőt. A Dunánál. A Két hexameter. A Kirakják a fát. Irgalom. A Freud nyolcvanadik születésnapjára írott vers. A Gyermekké tettél…
És a többi. A címek mind pirossal nyomva. Löbl és Fia megadták a módját.
Harminchat immár klasszikus vers.
…A Kései sirató, a Kész leltár, a Nagyon fáj.
Beharapott ajakkal olvasom politikai nyilatkozatok fölött az évődő címet, hogy ezentúl jöhetnek-e vagy sem európai fővárosokba testvéri tankok.
Miféle zsurnálcinizmus ez, füstölgök, kiemelni az Ars poetica kontextusából ezt a jelzői szerkezetet, és a század második felének anslusszai védjegyévé tenni.
Fáj, fáj…
Hisz ez visszahat a versre is. Lehetetlen lesz ezután olvasnom József Attilát, vagy magamban mondogatnom, hogy a költői hitvallásába ennél a sorsnál bele ne csörömpöljenek a budapesti meg a prágai tankok.
Ám meg kell adni, hogy József Attila költészetében, pláne utolsó nagy korszakában szokatlan is ez a kitétel: „felvonulnak testvéri tankok” – s még hozzá ilyen triumfalisztikusan.
A Nagyon fáj kötetből mindig is kirítt ez a sor. József Attila nem volt Majakovszkij, még öngyilkosságában sem volt Majakovszkij. S ez a sor itt majakovszkijos. A költőnek éppúgy vigyáznia kell (bátran vigyáznia, persze) 173az avítt szavakkal, mit használhat, mit nem, milyen összefüggésben és mivel, ahogy vigyáznia kell a technikai-politikai szótár neologizmusaival is.
A költő vátesz, tehát meg kell válogatnia a szavait jövőbe látóan, nehogy kitegye magát annak, hogy halála után harminc évvel jöjjön egy Brezsnyev, és nyegle daktrinájával beleköpjön a versébe.
Anyanyelve szunnyadó szavaiban a költő előre megérezheti a történelem esélyeit (mint giliszta a földrengést), és a legtöbbször szerencsésen el is kerüli, hogy kompromitálható szóval éljen.
Az is igaz, hogy 1937-ben a világnak még volt esélye, hogy e szocializmus jegyében megújuljon. Nemcsak Leonyid Brezsnyev volt akkor szépreményű aktívája a munkásmozgalomnak, hanem Nagy Imre is.
„Harminckét éves lettem én” – írta utolsó születésnapján. A számokkal kezdődő versekben érzek valami szorongatót. (Babits Kabalája is, már az első szavával: „Egy”. S persze az is, hogy „Harminchat fokos lázban égek mindig”.) Mintha a számok elvont tárgytalansága mögül a terepszínű halál leskelődnék.
Hiszen ez üt szíven, a fenyegető költőhalál, a Radnóti-sorban is, amikor a 2 × 2 józanságáról ír…
József Attila születésnapi verse kezdése arra vall, hogy aznap ő is számlálgatott. Mint mindannyian, éveink szaporulatát látván. („Ötven jaj, ötven éve!” – sikolt Kosztolányi; „Ötven, nem igaz!” – Illyés; „Életem hatvanhatodik évébe…” rezignálkodik Arany; „Hány hetem, vagy hány napom van hátra még?” – Reviczky.) József Attilának 1937. április 11-én kétszázharmincöt napja volt még hátra. Számláljunk tovább, most már helyette is. Kétszázharmincöt nap. Mire futja ebből? Április 11. és december 3. között megír még harminc remekművet. Erre futotta – versenyfutotta. Mondhatni: minden héten egy remekműre. Köztük van a hétrészes Hazám, a Tudod, hogy nincs bocsánat, a Költőnk és kora, a „Karóval jöttél nem virággal” kezdetű, és a búcsúzó: „Íme, hát megleltem hazámat…” És ideszámíthatjuk még – e nagylélegzetű remekművek közé – a végső töredékeket. Töredékeket? Ezt a megannyi teljességet! Köztük például azt, amelyikkel betelni alig lehet, egy kétütemű, felező magyar 174nyolcas az egész – Török Gábor huszonkilenc oldalt írt e kétsoros vers négy szaváról – „Én ámulok, hogy elmúlok”. Ezekben a gyémántkő-szilánkokban is: a világnak és a költő sorsának eleddig soha nem látott, kristályragyogású képei!
Így telnek – szüntelen világteremtésben – a megszámlált napok. Versről versre lépve megy Szárszó felé. Így értsük, amikor azt írja: „égitesten a lábam”. Ekkoriban írja azt is, hogy „Világokat igazgatok…”
Közben az újságok napi szenzációként azt közlik, hogy a költő megőrült. Ismerjük a folytatást, a vérfagyasztó történetet. Németh Andor megmutatja neki ezt az újságcikket. A hír láttán elfogja a költőt egy elviselhetetlen fájdalom rohama. Mégiscsak igaz: elragadja őt a semmi sodra. Sírógörcsben fetreng az ágyon. Most hull le magateremtette csillagvilágából. Ez még csak a hatvanadik nap…
Egy hét múlva megint verset ír: „…énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon”. Folytatódik a teremtés műve.
De térjünk vissza április tizenegyedikéhez. A születésnapomhoz.
„Meglepetés e költemény” – mondjuk magunkban tovább a verset. A kéziratból kiderül, hogy első fogalmazásban úgy szólt volna e sor: „meglep engem e költemény” – mintha nem is ő formálta volna versét, a költő, hanem ez tőle szinte függetlenül alakult volna – mintha a vers lerohanta volna őt, s azt is megmondja, eme első variánsban, hogy mi lepte meg őt a versben: a vers „kecse” – „becse”. A valamikor diáktréfásan emlegetett külcsín és belbecs. Tehát a verse formája és a tartalma.
A közismert végső változatban már egy igazi ikerszó áll ehelyütt: csecsebecse. Ez a „csecsebecse” születésnapi meglepetésül felidézi a gyerekkort, a becéző hangot, s talán kárpótlás is akar lenni elmúlt születésnapokért, amelyeken elmaradt az ajándék. A csecsebecse tárgy, de hangzás is. Ikerszó. Egymásra ragadt rím, amelyeket nem választ el a szavak közbeiktatott sora, figyelmet kívánó távolibb összecsendítésre… A csecsebecse mint tárgy és mint hangzás egyaránt a csecsemőkort idézi. Nemrég jelent csak meg a Nagyon fáj kötete, ebben írja, a címadó versben: „gondom s fájdalmam kicifrázva; mint a gyerek kezében a csörgő csereg ha magára hagyottan rázza”.
Efféle csörgő szerepét tölti be talán ez a születésnapi „csecsebecse” is. Innentől kezdve primitív-ősi rímekkel – ikerszavakkal – cifrázza ki a versét. Borzasztóan magárahagyott lehetett, amikor születésnapjára ezt a verset írta.
175Nemcsak a bölcsőt idézi ez a rímjátékos csörgős vers – a temetőt is. Az ősi sírkamrák – Kínában – tele vannak játékokkal. A napi élet miniatürizált tárgyaival. Ne tévesszen meg senkit a Születésnapomra című vers játékossága – épp ez vall, a vers mindenáron játékossága, a Halál jelenlétére. József Attila immár bizonyára nem fog „harminchárom éves lettem én” kezdetű verset írni. A kicifrázott versekről amit mond a Nagyon fájban – két sorral feljebb –, így kezdődött: „Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem…” Erre jött hát a csörgő csengetése.
És itt, a Születésnapomra pedig az jön, hogy
Athénnek nem adtak annyit az agórái, az akadémiái, mint Budapestnek a kávéházai. Hajlékony filozofálgatást, a neo-barokk közélethez gyilkos iróniát, a vezércikk-frázisok áradásában a leírt szó aggályos, áhítatos tiszteletét, olthatatlan kíváncsiságot a szellem minden új tüneményére, adták a Karinthy-Sokrateseket, a Nagy Lajos-Diogeneseket. A golyóstoll feltalálója, Bíró, azt írja memoárjában, hogy soha nem jutott volna el arra a képtelen gondolatra, hogy nemcsak egy hegyes tollal lehet írni, hanem egy csőben forgó csöpp seréttel is, ha nem hallgatja éveken át a pesti kávéházi asztaltársaságok játékos paradoxiákban szikrázó vitáit – s feltehetően, amiket Szabó Lőrinc is emleget: Horváth Henrik új kecskerímeit… Vagy akár az efféle józsefattilai álikerszavakat, mint „…magam magam”. Azaz magam lepem meg magamat. Csak épp úgy hangzik, mintha kétszer mondaná ugyanazt a szót. Ez a két „magam” két különböző eset. Az egyik a költő, mint alany, a másik a költő, mint tárgy. Viszont a költő magánya abszolútumát fejezi ki azzal, hogy él a magyar nyelv ama szabadságával, mely szerint a birtokos személyrag után nem muszáj kimondani a tárgyeset t-jét. „Én vagyok az alany és a tárgy” – definiálta ifjan a maga szolipszizmusát Babits. József Attila e szolipszizmust nyelvileg megjeleníti, belénkveri. A színre azonos, tartalomban pedig hol azonos, hol különböző szavakkal ugyanis eljutottunk a magyar vers ősforrásaihoz: „Világ világa – virágnak virága…” A teremtés első pillanatát is idézi ez az első versünk – nemcsak Jézust, az Atyaúristent is, aki azt mondván: „Legyen világosság!” – világot teremtett, magyar fül számára oly élvezetes kétértelműséggel.
176A szójátékok segítenek kimondani, ami a logikus szóval elérhetetlen és nehezen kimondható. A haláltól mindig babonásan rettegő Nagy Lajos így hajtogathatta sakkozás közben a Japánban, önfeledten: „eccer élünk, eccer élünk, egy parasztot lecce-rélünk”.
Attilával sakkozgattak ott.
A születésnap, a harminckét esztendő és a maradék idő (évek? hetek? napok?) számlálgatása egyúttal arra is rádöbbenti, hogy milyen rövid, gyors, hogy milyen visszafordíthatatlan és megismételhetetlen az idő. Szó sincs holmi prousti „á la recherche”-ről! Ellenkezőleg. „Harminckét évem elszelelt”. Ez egy „anti-prousti” tény. Mint ahogy – szerényen szólva – anti-prousti a következő sor is: „És havi kétszáz sose telt.” A költő megint számlál. Ezúttal pénzt. Az is kevés. A létminimum fölé soha nem juthatott. Ez olyan szégyenletes, hogy csak illő ordenáré módon, az operettslágerre utalva lehet kifejezni. Ám legyen! Hiszen a pénzt felemlegetve fényét veszti kissé a költő karizmatikussága is… Ezt tudja a költő is, és tudják azok is – a pénz urai –, akik imádnak költészetről beszélni, ellentétben a költővel, aki viszont rá van kényszerítve – épp általuk –, hogy a pénzről beszéljen. Fűzzük hozzá ehhez azt, amit József Attila hozzáfűzött: „Az ám Hazám!”
Megérjük még, hogy ikerszó lesz ebből a fricska-rímből is, és egyszer még jelzőként vagy állapothatározóként lesz használható az írói jólétért folytatott viszontagságos küzdelmekben.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy két hét múlva leírja még egyszer azt, hogy „Hazám” – a Kölcsey Himnusza óta legfájóbb leltárt csináló magyar hazafias vers fölé.)
József Attila utolsó idejének jellemzését telibetaláló megállapításokkal végezve Németh G. Béla említi „egy létezés lehetőségeinek elmulasztásá”-t. Ennél nincs fájdalmasabb számvetés. Ezért hallom én talán belső hallásommal, felszakadó tompa kiáltásként azt a sort, hogy „Lehettem volna oktató…” A vers második fele azt mondja el, hogy min múlott ez, miért nem lehetett.
Hogy az elmulasztott „egzisztencia” – Horger Antal ide, Horger Antal oda – a legszemélyesebb bűntudatok fájdalmával kínozta, ezt majd olvashatjuk a legeslegutolsó versekig, crescendóban. Addig, hogy „Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam”.
Mire jutott? A Születésnapomra kimondja tréfálva-rímelve, és ez a most idézett végső verse pedig félelmetes képszerűséggel: társadalmon-kívüli-létre. Mint az erdő közepében a haramia, aki azon méláz, hogy lehetett volna belőle: „nem ily töltőtoll-koptató szegény legény”. Csak a szavalótól függ, hogy ebben mit éreztet inkább: az éhkoppra fogott fiatal magyar 177költő sorsát, vagy a betyárokét. Mert ennek a mítosza hangsúlyosan meg-megjelenik József Attila életében. Már a Tiszta szívvelben is persze. S halála előtt a fentebb említett versben:
Bent vagyunk a betyár-balladák, a bujdosó-énekek sűrű magyar lírájában. De hiszen az a sors-fordító, sorsát töltőtoll-koptató szegény-legény-sorsra fordító verse is, a Tiszta szívvel, betyár-nóta volt. A Délmagyarország egy régi számában olvastam egykor tanulmányt arról, hogy a halálthozó fű a kivégzett betyár sírján benne van Barna Imre balladájában is, és másokéban is.
A Születésnapomra verset innentől kezdve kíséri a régi vers: a Tiszta szívvel.
Ennek a versnek a történetét megírja itt is, a Curriculum Vitaeben is. Ismétlem: Horger Antalról nem mossa le semmi idétlen bűnét – egy ny., r. tanár, aki épp az egyeteme leendő névadóját rúgatta ki az egyetemről. Több ez, mint bűn: kapitális baklövés. De ahogy ezt a kínzó emléket hajtogatja József Attila: érzik benne eluralkodó bűntudata is. És mintha később békíteni is akarná azokat, akiket a „Nincsen apám” versében megtanított. „Csak most értem meg apámat” – írja, már a Születésnapomra után, az egyik utolsó versben. És már előtte is, az a sok apa-kereső, az a sok anya-kereső vers! Babitsnak is szinte szóról-szóra így ír: „most már értelek.” Az Istenem című verse pedig megnyugtathatta volna Horger Antal érzékeny keresztény-nemzeti szívét. Az inkriminált versben a költő hetykesége: állítván magáról azt, hogy „se istenem, se hazám”. Talán nem lesz véletlen majd az egyik legnagyobb versének a címe – a már említettük – Hazám. Lobogóként jelennek meg versei fölött a megtagadott értékek.
Persze az is lehet, hogy Horgert – a nyelvtani szabályokra adó pedagógust – az bőszítette föl, az az apró ok, az apró embert, hogy József Attila az „enni” igét nem ragozta ikesen.
Félelmetes és meggondolkoztató, hogy a körülötte levő emberek – barátok is – kevés kivétellel, ösztönözve érezték maguk, hogy ártsanak József Attilának, és nemegyszer saját erkölcsi szintjük alatt viselkedjenek vele szemben. Az úgymond kegyes és szelíd Horger talán csak egyszer volt 178életében gyilkos agresszív, de akkor Attilával. Németh Andor – az áldott, a József Attilától is versekben megáldott Németh Andor –, említettük, ő maga tesz erről vallomást, úgy viselkedett a mélyponton levő költővel, mint egy rafinált szadista.
„Itt egy kutya se fér el” – mutatják a Szárszóra leruccanó barátok, hogy ők is szűken vannak az autóban, amikor a tél elől Pestre szeretne menni velük Attila – ma úgy látjuk, visszanézve: hogy megszökjék a másnapi öngyilkossági – sikeres öngyilkossági – kísértései elől…
Hagyjuk a példák sorát. Már fájnak.
De mindaddig, amíg a költők, jobbára, védtelenebbek a többi embereknél, ez a jelenség vizsgálatra érdemes marad.
Szövegét, formáját, ritmusát, tréfáit tekintve: a Születésnapomra József Attila legoptimistább versei közé tartozik. Mindez ne tévesszen meg minket. Az első szónál érzett szorongásunk nem hagy fel a legbiztatóbb utolsó szakasznál sem.
Álljunk meg itt, a „közép”-pel kezdődő szó közepében. Akármivel folytatódik, abban benne van a középszerűség. Legyen az arany középút, horáciuszi középszer vagy horgerantali középiskola.
A költő, nyilvánvaló, magasabbra tekint. És magabiztos a dolgában. És nekünk mégis fel kell tennünk a kérdőjelet, hogy az egész népet átfogó kultúra feltételei is nincsenek-e, nem lesznek-e fogyatkozóban? Az az egyre általánosabb semmibevevése az írói specifikumnak, a költő egyetemességigényén gúnyolódó hangok – a manapság már vádként hajtogatott karizmatikusság – együtt: a magyar irodalom erejének, hivatásának csökkentését, kompromittálását hozhatja. Pedig a magyar költészet erejére és hivatására szükség van. A becsületére is, józsefattillaian univerzális okokból. A magyar költő, aki – tudjuk – nemzethalál-félelemekkel volt megverve – nem is csak Kölcsey, de már Szkhárosi óta – beidegzett érzékenységgel képes ma reagálni az emberiség-halál veszedelmére is.
A mass-média csatornáin folyatott szórakoztatás plusz információ garantálja, hogy olyan óriások, mint volt Ady, Jaurès, Thomas Mann, Gorkij, Bartók, Freud, Picasso – és ilyen, mint József Attila – ne is nőhessenek fel saját autonómiájuk csúcsáig.
179Bár ne kelljen nekünk itt, Magyarországon, soha kételkedő hangsúllyal olvasni a Születésnapomra vers legutolsó sorait – azokat a hetvenkedő, bizakodó sorokat…
Nem győzök beszélni és írni erről. A vallásos elragadtatás érzete tölt el, valahányszor József Attila verseiből megcsap az Egyetemesség óhajtása, pláne kifejezése – rendszerint dalszerű könnyedséggel és a versbéli tökély evidenciájával…
És senki máséhoz nem mérhető szenvedéseinek hitelével.
Ő kozmikusan is személyes maradt.
Most olvasom Leonardo da Vinci írásaiban a humanizmus legszebb humanistakori esélyét: „L’uomo é modello dell’ Universo”.
Eszembe jut az elúszó dinnyehéj láttán a Genezis-élményre eszmélő józsefattilai vers:
Már a neve is teszt volt: bírjátok-e kiejteni, ahogy kell, azt a dupla ellipszilont? Azokat a szájpadláson nyelvünkkel szétnyomott, s hirtelen olvadó elleket? Nevével már vizsgáztatott jó magyar ejtésből.
Úgy rémlik, valahol írta is Illyés, hogy Orosz Annától – Párizsban – hallotta szépen ejteni a nevét. Tökéllyel. Így semmi akadálya nem volt, hogy beleszeressen…
Bertha Bulcsú interjúját olvasom Illyés Gyulával…
Egy régi Illyés-versnek belé evődött képéhez vélek találni magyarázatot ebben az interjúban. Emlékszem a 45-ös nyárra Genfben, amikor végtelen boldogságomra egy vékony kis könyvecskét hozott a postás. Az Egy év volt, Illyés háborús versei, dedikálva. A Svájcból, páholyból végigizgult magyar tragédia „röprize” volt nekem ez, egy nagy szellem társaságában. A bűntudatom – hogy Svájcban dekkoltam, amikor otthon az ég zengett – a versek olvastán megszűnt.
A sorok szépsége is valahogy „megszépítette” a tragédiát. Az egyik így kezdődött, halhatatlan intonációval:
A másik így fejeződött be:
Ez volt – épp ez – az a feledhetetlen kép, melynek meggyőző erejéből nem vont le semmit a merészsége. Azóta zeng bennem ez a sor.
S most Bertha Bulcsúnak mintha épp e képhez adna kulcsot Illyés. Egy konkrét háborús emléket idéz.
„Negyvenötben a pesti oldalon égtek a malmok. A Gizella-malom és a többi. Úgy égtek, hogy éjjel nonpareille-t olvashattam a fényüknél…”
Talán így kapcsolódott a Szemlőhegyre átvilágító égő malmok fénye a tudással.
Most utólag bámulattal adózom a kommunista irodalomkritikusok éles hallásának. A 40-es évek végén – nemrég jöttem haza Svájcból – Illyés körül állt a bál: azt találta írni, hogy neki billeg az íróasztala lába. Mit jelent ez a metafora? Elő a farbával! Tessék színt vallani! Illyés, úgy emlékszem, bölcsen hallgatott. Most, harminc év után, Csanádi Imre már nyíltan megmondja, hogy mitől is billeg a költők íróasztala: „alattam billeg a haza” – írja egyik versében. Valószínűleg emlékszik ő is arra a már-már irodalomtörténeti „billeg”-re, amely miatt Illyésre lecsaptak a vájtfülű ideológusok. Hisz pontosan tudták, hogy ő is földrengést jelez.
A költészet és a politikai hatalom párosításából az a szörnyeteg születik meg – az irodalompolitika –, akit (amelyet) Illyés hattyúnyakú görénynek nevezett.
De ugyane nászból születnek másfajta szörnyetegek is, micsoda bájos szörnyetegek: a sok kis görényszagú hattyú.
183Mintha a szívét nyomó kövek közül egy – legalább egy – lehengeredett volna. Mert boldog elégtétellel nyugtázta Illyés egy réges-régi, Népszabadság vasárnapi mellékletén közölt kolumnás tűnődése során, hogy a kurd nép viszontagságos balsorsa végre szerencsés fordulathoz ért – legalábbis az Irakban élő harmada most már boldognak mondhatja magát –, ugyanis „az Irakban élő kétmillió kurd most ér küzdelme végére; hogy a területi autonómiát és a külön parlamentet megkapja.”
Kissé elsárgult újságlapok. Mikorról? Még azon frissiben tehettem be ebbe az Illyés-kötetbe. A mellékleten nincs feltüntetve dátum. Zelk Zoltán még élt; két szép új verse van az oldalon. Veres Péter már nem élt; Illyés, cikkében, múlt időben említi őt. Tehát a 70-es években jutott ilyen szépen egyenesbe, közmegelégedésre, az iraki kurdok sorsa. Tizenöt éve? Húsz éve? A szépreményű nép most pedig szétszóratik és mészároltatik. Nem az autonómiáját emlegetik, nem a parlamentjét, hanem a kiirtását, endlőzungját.
Lám, Illyés Gyula váteszünk is megnyugodva beszélt még nem is oly túl rég, az üldözött nép jövőjéről, márpedig őt aggodalmas természete, depresszióra való hajlandósága, történettudó bölcsessége soha nem engedte – pláne, ha fenyegetett népek sorsáról volt szó – illúziókba szenderedni. Nem kiáltotta, hogy vigyázz, a demokratikus garanciák, amelyeket egy többség ad a kisebbségnek, tiszavirág életűek is lehetnek. S ki tudja? Nem lesznek-e épp e garanciák egy genocídium taktikai előjátékai…?
A sok feledhetetlen sor között, amely Illyés verseiből az emlékezetemben megragadt, van egy, amelyikről nem tudom, merre is próbáljam keresni az Illyés-összesben. A szövegkörnyezete elhomályosult, a címére nem emlékszem. Ámde az elfeledett versnek ez az egyetlen sora úgy lüktet benne ahogy a hipertóniás hallja a véráramot a dobhártyáján.
Baljóstatú cirpeléssel és brummogással. Ez már az, amikor az alvilági rétek tücsökzenéje odabent kezdi el hangicsálni a finálét.
184Valahogy így szól a vers.
Miért is vésődött elmémbe ez az oly karakterisztikusan illyési hangvételű mondat?
A bennünk lopva lakozó halálvágy talál talán kifejezésre benne?
Világos, hogy egy kollektív öngyilkosság pillanatát idézi a költő. Úgy rémlik, a rovarvilágból. Szabad asszociációval a magyarságra. Szabad asszociációval az emberiségre…
És közbeveti még – rábólintva a világot általunk is mozgató Rációra –, hogy okosan teszi, aki magamagán kezdi a túlnépesedés elleni kampányt.
E század magával ragadó és divatos gondolkozói közül a legtöbb ittragad, földhözragad, összes műveivel egyetemben. A századvéget se érték meg. Sartre forgószele már elült, és berozsdásodtak a nagy marxista földgyaluk.
Ám Freud és Proust biztosan átkel a következő századba. Ők fedezték fel az infinitézimálisan picinynek a sorsdöntő (sorsunkdöntő) jelentőségét, a tudatalattinak ellenőrizhetetlen asszociációit. Eszmetörténetileg párhuzamba állítható ez az új fizika hódításaival az elemi részecskék birodalmában. A legvízözönelőttibb fosszilis nagyhatalmak is megtanultak már atomban gondolkodni.
Ugyancsak gondolati túléleterővel biztat Illyés Gyula bámulatosan koherens eszmerendszerében az a sarkalatos felismerés, hogy a természeti környezet pusztítása, az állatfajok kihalása, a savas eső stb. – amelyek kis bolygónk halálával fenyegetnek – párhuzamos, sőt talán azonos folyamat a kisebb-nagyobb népek hagyományos kultúrájának, folklórjának, nyelvének, étkezési és koccintási szokásainak stb. eltűnésével, melynek planétaszerte tanúi vagyunk.
Mélyről szakadó, szinte zsigeri eredetű volt Illyésnek ez a felismerése – mintha maga a veszélyeztetett élet reagált volna ezzel –, s hitelességére vall, hogy a költői nyelv (szigorú cenzor!) minden ellenállás nélkül kész volt tolmácsolni, akár dalformában is. Összecsendülő fosztóképzőkre 185emlékszem Illyés-versekből, daltalan erdők és némuló népek közös lélekharangszavaként szóltak. Ilyesmire emlékszem: madártalan meg a feledhetetlen ararátlanul.
A Teremtés kimenetelének ez a globális egybelátása az illyési szisztémában: a huszadik századi filozófiatörténet jelentős fegyverténye, s jelentőségéből mit se von le az, hogy Kolombusz-tojásaként evidens. Nagy kár, hogy annak idején Közép-Európa-szerte – az „Illyés-cseppek” a szomszédságban ellenérzést váltottak ki, nem terjedhetett el. Bizonyára jobban lehetne ma is „kezelni” a heveny konfliktusokat az illyési eszmék „természetgyógymódjával”, mintsem nacionalista mérgekkel és a mégoly briliáns liberális elmék ráolvasásaival.
Illyés felismerése, sajnos, nem csupán a marxista ideológia berkeiben szült ellenérzést. Ma is sokan vannak, akiket a felismerés érdekeikben érint. A nem-szeretem népek nyelvét tűzzel-vassal irtó perzekutorok, a vértengerben hajózó delfinvadászok és a kétütemű motorok bizományosai mind kikérik maguknak, hogy tetten érjék őket, mint egyazon maffia tagjait.
Így írta Ady 1914-ben. Méghogy a Föld nem tud futni? Így vélte Ady, a nagy derűlátó? Ha-ha! Hiszen hat év múlva kiderült, hogy már nincs meg az ország sem. A fele se. A Föld is tudott futni. Az csak igazán! Négyfelé futott köröttünk.
Még a kivándorlóknál is jobb formát futott Trianonban az ország földje.
„Nem megy a Duna, ittmarad…” – így írta Illyés 1945-ben.
– Optimisták voltak ezek a mi váteszeink – mondja a csallóközi magyar, és dudorássza magában az európai szürrealizmus egy korai remekét:
186A Kortársban Illyés verse: Koszorú.
A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor…
Az élményt, amelyet e török kori emlék színeibe öltöztet itt Illyés, a személyes élményét – azt hiszem – ismerem. Még a negyvenes években mondta el, hogy ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton…
Jung az elnémulásban idegen uniformis láttán az atavisztikus kollektív emlék bizonyítékát látná.
Amikor a fél nemzedékkel előttem járó költők egyike-másika felidézi a gyerekkorában anyjától hallott dalokat, rendszerint ráismerek azokra, amelyeket én is hallottam egykor anyámtól, aki az övékkel körülbelül egykorú lehetett, mivel én koros szülők gyereke voltam.
A nyolcvanéves Illyés felriad álmából, mert anyját hallja énekelni: „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől…”
S ahogy olvasom ezt Illyés naplójában, bennem is megszólal ez a dal, úgy, ahogy gyerekkoromban én is hallottam. Itt-ott egy-egy szó eltér az Illyés szövegétől.
187De a dal – nekem is, ahogy Illyés mondja – „itt van a fülemben”.
Amikor a század elején ez a darumadár született, Nagy-Magyarország minden sarkában, minden néprétegnél divatba jött. Rácegresen a fiatal cselédasszonyok közt (a simontornyai varrókisasszonyoktól került oda – Illyés ezt is tudja), s Gyulán a törvényszéki bíró házában. „Mennyi igaz érzéssel énekelte, mennyire szívéből” – írja anyjáról Illyés; s így írhatom én is, a magam emlékéről. Összeszorult szívvel hallgattam. És ezerszer is elhallgattam volna. Illyést álmából riasztotta föl ennek a dalnak benne felvisszhangzó emléke, s most Illyés naplójegyzete – tíz évvel halála után – felbolydítja az én emlékeimet…
Lehet, hogy haláldalként halljuk?
Mint Petőfi kívánta újra hallani a rég elhangzott dajkadalt. A múltkor szinte ugyanígy voltam, Szabó Lőrinc versét olvasván a Tücsökzenében a lengyel himnuszt daloló anyjáról. A feledhetetlen ott is a mindent átható érzés, a hit, amely oly lenyűgöző volt, hogy a kisfiú maga is térdre roskadt, amikor anyja odaért, hogy „Szent oltárodnál térdre hullva kérünk…”
„Gyatra giccs” – hajtogatja Illyés, kötelességtudóan, hisz a Bartók és Kodály által visszavívott örökségünk birtokában ezektől a népies műdaloktól és hazafias himnuszoktól minden jó ízlésű magyar elfordult.
Gyatra giccs – mondom én is kötelességtudóan.
De ők, az asszonyok énekelték. Szívből. A varrógép taposása közben, vagy lekvárfőzés közben. És a nótájuk feledhetetlen maradt.
Gyatra giccs – mondom, de közben arra gondolok, hogy az elköltöző darumadárral egykorú párizsi sanzonok művészileg egy fikarcnyit sem magasabb színvonalúak ezeknél a magyar műdaloknál. És nem seprűzzük ki őket. Sőt…
Tudom, hogy nincs igazam. Bár lehet, hogy igazam van.
Ez az egyik hasonlata Illyésnek a zene születésére. A sok közül az egyik.
Az utóbbi időben többször írt a zenéről. De mintha a zenének éppen nem a harmóniája vonzaná, hanem az a szabadsága, hogy szétrúghatja – újrateremtésre! – a harmóniát. Erről szólt hatalmas Bartók-verse.
188S mintha éppen ezzel a versével törtek volna gátat igazán indulatai. Mintha ez a verse nyitotta volna meg a tért az Új verseknek, melyek között egyre több fúrja be magát elviselhetetlen fájdalmaktól hajtva azokba az egekbe, amelyeknek neve éppúgy lehet Magányosság, mint ahogy Mindenség. Talán a zene „tárgytalansága” adott alkalmat, hogy végre felejtse az emlékek csitító képeit, gyerekkorának szelíd öregjeit, s hogy a maga közelítő öregkori éveinek költészetét már csupán a lét és nemlét, a kárhozat és az üdvösség kérdéseinek szentelje, mintha ő volna most ama mesebeli, halhatatlanságra vágyó Királyfi, aki feldobatta magát a csillagokig, s most kétfelé cibálja egy kerítés fölött a Halál meg a Halhatatlanság Királynéja.
Az emlékek világából a végső igen-nemek világába nemcsak a zene viszi el.
A dráma is.
Egyidegű szárny volt valaha ez a kettő; a zene meg a dráma. Ma sem mozdulhat úgy az egyik, hogy a másik is vele ne ránduljon.
1962. december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.
Ott kezdtem csak érteni, hogy az a sokat emlegetett költői „vallomás” miféle inkvizíciós gyötrelmeken fakadt vallomás is lehet. E versének hallatán, s látva a költő robusztus alakját a színpadon a rivalda és a reflektorok fényében, arra kellett gondolnom, hogy ezeket az új verseket már nem is annyira a lírikus Illyés írja, hanem a drámaíró Illyés.
Annak idején Illyés vette észre, hogy Szabó Lőrinc sok verse úgy hat, mint holmi Shakespeare-monológ.
Az új Illyés-versek pedig egyre inkább egy nem szűnő párbeszéd töredékeiként hatnak, miket a vitaszenvedély mértéktelenül felnövelt. E köré a zenéről vagy egyébről szóló Illyés-versek köré gondolatban felrajzolhatjuk azokat a vallomásra késztető drámai szituációkat, amelyekben a hősök nem tehetnek egyebet, mint hogy ilyen kép-, érv- és szógörgetegekben tusáznak egymással.
189Egyetlen Illyés-kötetem van csak itt. A legutolsó, a Minden lehet. Nem vastag kötet, de akár egy maradék életre is elegendő olvasmánnyal szolgál, csupa súlyos, újra- meg újraolvasásra kapató versekkel. Megnyíló örvények kísértései: mi volna, ha fel se rugóznánk a forgó mélyéről?
Leginkább azokat olvasom, amelyeket már ismerek, szeretek. Mondjuk úgy: amelyek már megadták magukat.
Múlt éjjel a két Michelangelo nevében írt verset olvastam újra. S a második, úgy érzem, teljesebb értelemmel sütött fel bennem.
Furcsa módon, egy másik, régen olvasott Illyés-vers fényénél…
Michelangelo a pályatársakhoz így kezdődik: „Kőfal előttünk. Kő s kő. S túl az »Éden«”. S ezen a kőfalon, kővilágon át tör rést „véső, kalapács, fogszorító szégyen”.
S eszembe jut Illyés régi verse. Az Árpád. (Jóval több, mint húsz éve annak is, hogy ezt először olvastam. Ha jól emlékszem, a Magyar Nemzet karácsonyi számában. Lelkesen. Később hallottam, hogy nem mindenütt fogadták lelkesedéssel.) Az is azzal a képpel kezdődik, hogy kövek, mindenütt kövek. Hogy is van? „Égbebökő sziklák és csúcsok…” Ha jól emlékszem. Aztán meg „törik a kerék köves patakágyon”. Ezeken a köveken és sziklákon kell áttörniök magukat a honfoglalóknak. Csupa férfi. Asszonyokat majd ott találnak, a hegyeken túl. S a vers végén az utolsó szó, ez mondja ki, hogy érdemes, ez mondja ki, hogy hova tódul ez a maroknyi férfinép: „át Európába”.
Félálomban a két vers egymásra kopírozódik bennem. Carrara hegyei és a Kárpátok. Ki az, a Szobrász-e vagy a Vezér, aki ott kaptat, visszatartva a lovát – „indultában a szakadékba”. Édenüket visszahódítani kész alkotók az egyik versben, új Édenüket kereső honfoglalók a másikban. Mégis, hogy keverhetem össze őket? Mindkét költői képben legélesebben a sziklák látszanak. S hogy egy csoport férfi töri át magát a sziklák között. Árnyékuk a sziklafalon – ez hasonló. S hasonló az otthontalanságuk is. És ni csak, a féltékeny és bosszúálló Isten arca is egyaránt ott a háttérben…
Így olvad össze félálmomban a Kárpátok lábánál kinyíló Európa képe és azé a „műhelyé”, ahol Istennel lehet mérkőzni teremtésben.
I. Berlin szerint (John Stuart Mill, London, 1959) a történelem a tériszonyos konzervatívok és a klausztrofóbiás szabadelvűek örök küzdelme.
– No, pusztafi, mit szól ezekhez a magas hegyekhez? – kérdezte Illyés Gyulától Márai, a felvidék szülötte, nem is merő tréfából, hanem mintha övéi volnának Európa hegyes vidékei, amikor a svájci határállomástól Zürich felé mentünk a vonattal.
Illyés felpillantott könyvéből.
– Elveszik a kilátást – mondta, s olvasott tovább.
A vasúti fülke túlsó díványán Cs. Szabó és Ferenczy Béni a feledhetetlen pillanatnak kijáró boldog nevetéssel honorálták a villámgyors – a magyar szellem két nagy antagonistája között esedékes – asszót.
A lapok latolgatják az esélyeket: ki kapja az írói Nobel-díjat? Illyést emlegetik leginkább. Az Europeo-ban már meg is jelent az életrajza. Umberto Albinitól kérték. Tudják róla, hogy Illyést fordítja.
Ebédre a szállodába visszatérve, az úton beszélgetünk Albinival. A portásnál üzenet várja. Keresték, a Corrierea della Sera-tól. – Megvan! Illyés megkapta! – mondja, felragyog. S megy a fülkébe felhívni a milánói szerkesztőséget.
Visszajön, leforrázva.
– Ezek nem mint Illyés-fordítót kerestek, hanem mint görög filológust. Meg akarták tudni, hogy ki lehet az az Elitis. Ő kapta.
Majdnem mindenki megpróbálta, hogy egy „emblematikus” szóval megfogja az Illyés-jelenséget. Elvégre nyolcvan év alatt talán csak „kiadta magát”?
Pompás találatok vannak: Domokos Mátyás kis könyve (hála kiadásáért a békéscsabai nyomdász tanulóknak) címében is szinte telibe éri: A rabszolga óriás. (Legélesebben ez mondja ki az Illyésben feszülő ellentéteket.) Belohorszky is a végleteket párosítja: „izzó jég”, mondja Illyésről. Aztán nevezik őt „családfőnek” (Fekete Gyula), „a nemzet költőjének” (Pomogáts Béla), „népek fáklyájának” (Pálffy István), „számadónak” (Czine Mihály), s egyszerűen „az ünnepeltnek”. Tüskés Tibor – a Táviratok ürügyén – az „aforistának”, Vekerdi László lényeglátó tanulmányának a címét miért ne lehetne akár egyetlen szóba tömöríteni? „Magyar-mert-emberi”. És Tamás Attiláé is a kettősségre utal, mely látszólag összebékíthetetlen magatartások szintézise: „népvezér és töprengő”. Illyés fogalmi megragadásának reménytelenségét Cs. Szabó azzal nyilvánítja ki, hogy tüntetően feladja a megközelítés kísérleteit, s meglepően „márkinőnek” titulálja Illyést, neoavantgard stíl-fordulattal.
A féltékeny-fájdalmas Gulyás-vers sorai járnak közben eszemben, a jelek szerint Illyésről írta: „félarcod álomország, félarcod Oroszország”, meg azt is, hogy „ébrenalva mosolyogsz, játszi tündér mosolyod, de alatta zúg az ördög, hozza trónján Dózsa Györgyöt…”
Mond egyebet is, rosszat is róla – magát kínozva vele.
Valamikor, a felszabadulás táján (előtte? utána?) azt írta Illyés, hogy az új világban „vissza se adom egészen magam”. Én ezt úgy értettem: nem fogja kiszolgáltatni magát.
Ezt az ígéretét igazán beváltotta.
Ebben a lorettói litániában, amelyben a találónál találóbb elnevezéseket aggattunk Illyésre (mint Máriára, hogy Dávid királynak tornya, elefántcsontból való torony stb.), én még hozzáfűzném: ezen a kis dimbes-dombos Magyarországon ő a megmászhatatlan orom.
192„A magyarok seregtelen vezére” – mondta magáról vagy Zrínyiről, mindegy.
A temetésén annyian lehettünk, mint Mohácsnál volt a magyar sereg.
Egyedül a király költő – ez volt a címe Plotinos első, fiatalkori művének. (Porphyrius írja meg a Plotinosról szóló életrajzában.)
G. Papini sokat elmélkedik e fölött a talányos című, elveszett mű fölött: miről szólhatott. Nekem könnyebb a dolgom. Arról szólhatott, amit Ady (költőként!) így mondott: „Ha ki király, sorsának a királya.” Goethére, Aranyra, Petőfire mutat Ady. S persze a tőlük is független szuverénre: saját magára.
Amikor 1982 őszén felmentem a Csejtei utcába Illyést köszönteni, az ajtóban ezt kérdezte: – Na, hozod Szent István koronáját?
S akkor sem kérdezhette volna ezt több joggal, ha ereiben történetesen Árpád vére csörgedezik…
(Amikor aztán Illyés alig pár hónapra rá elhunyt, mennyit emlegették az „üres trónust”, meg hogy: „ki ül bele?…”)
Illyés halála után mintha ugyanaz történnék, kísértetiesen, amit ő már megírt (gondolom a Babits halálát követő esztendőkben):
193Az a (hol nyomasztó, hol lélekemelő) respektus, amelyet diákkorom óta Illyés iránt éreztem, s amely a halála óta egyre fokozódik, megteremtette a maga tudatküszöb-alatti pincevirágait.
Még a hetvenes években történt. Hosszú hónapok után érkezem vissza. A Vörösmarty térről csomagokkal megpakolva tartok haza a Váci utcába. Kapunkkal szemben, az utca túlsó oldalán a Gondolat kiadó könyvesboltja. Oda se kell mennem, hogy lássam: fő helyen egy új Illyés-kötet. Hátrahagyott Versek.
Hát megtörtént? És itthon se voltam. Nem is tudtam…
Nem gondoltam volna, hogy így lesújtson majd a hír.
Másnap délig – amikor lementem megint az utcára – Illyést gyászoltam. Már szinte a kapuból láttam a könyvet: Abbahagyott versek.
Ma reggel a decemberi Kortársat olvasom. Még becsesebbé teszi, hogy ilyen váratlan korán érkezett. Tíz nappal hamarabb. Így dupla az öröm? Csakugyan: bis dat qui cito dat. Mintha a gyorskezű ajándékozó a gyorslábú elmúlással állna versenyben. S néha győzne. Mint most.
Illyés posztumusz naplója benne. Gazdag, mint mindig. Az április 3-i keltezésnél (melyik évből lehet?) odaadóbban olvasom, elképzelem, hogy inkább szól hozzám, mint a többi. A születésnapomon írta ezeket.
194Kedves Petőfi-sorát idézi: „Ha nem születtem volna is magyarnak” – s ecseteli a megengedő is szócskának ilyetén alkalmazását.
Szombat reggel – ez már a hétvége, az ünnep – biztosan akad jó zene a rádióban. Hadd tetézzem vele az olvasás örömét. Kinyitom. S meg se lepődöm, hogy Illyés hangját hallom: a bonyhádi evangélikus gimnáziumról beszél. A tót gyerekekről, akiket az első világháború idején se jutott eszébe senkinek kizárni a longamétából, és Petőfi Sándorról, s már mondja is a Petőfi-verset, épp azt, amelyiket most olvasok a Kortársban, más összefüggésben mondják, de ugyanazt: „Ha nem születtem volna is magyarnak. / E néphez állnék…”
Bámulatos expresszivitással mondja. Rámpirít, ahogy mondja. Én csak szemmel olvastam a naplóba szőtt Petőfi-sort. Pedig így kell ezt. Így, csakugyan így, hogy ebben a versben már benne legyen Segesvár. Úgy mondja a verset Illyés, ahogy ott a bonyhádi gimnáziumban egykor kiszakadt a torkán, egy életre meghatározva az elhagyotthoz, a legelhagyatottabbhoz fűző csakazértis indulatainak a hitét-hevét…
Egy gimnazista dacosságával mondja. Nyolcvanévesen is így mondja. Eszembe se jut csodálkozni a véletlenek hatványán, hogy épp annak a hangját hallom és hogy épp azt a verset…
Éppoly természetes ez, mintha csak Petőfi hangját hallanám most a rádióból.
195 196Nagyon korai az első tengerélményem. A Márvány-tenger partjáról. Lévay Mikes-versét olvasva, hallottam én is a tenger mormolását. Hallottam és láttam is azt a tengert őszi szélben… Az eget csapkodó tengert.
Azóta láttam óceánokat is. De az volt a tenger!
Így merülget föl Vajda János képzeletében évtizedekkel azelőtti szerelme, Gina.
A magyar irodalom egyik legszebb verse ez. A Mont Blanc-ember látomása a Hattyú-Gináról.
Furcsa, hogy a költészet a szeretett nő behelyettesítésére el tudja fogadni a hattyút tollastul-bőröstül, holott legföljebb a fehérségük lehet hasonló, s egy kis túlzással esetleg a hosszú nyakban található hasonlóság…
Különben a hattyúnak sem a teste, sem a lába, sem a feje, sem a szeme, sem a csőre nem idéz emberi formát.
Mitől van hát Ginának „hattyúi képe”? S Petőfinél is hogy kerül szinte egyenlőségi jel a „szőke asszony” és a „fehér hattyú” közé? S Horváth Imre remekművű négysorosában hogy is követelheti szerelmétől a költő, hogy – hattyúként – „a fejed mindig fönnhordjad nagyon”?
A fehérség és a nyúlánk nyak mellett a hattyú még valamit közölhet az imádatunk tárgyáról, valami alapvetőt. Amit talán másként ki se lehet mondani.
Most Bachelard könyvében (L’Eau et les Rêves) megtaláltam, hogy mi ez. A meztelenség.
„A hattyú az irodalomban a meztelen nő pótszere – un ersatz de la femme nue. A meztelenség metaforája tehát: a szeplőtelen és szembeszökő fehérség. Aki a hattyút versbe veszi, fürdőző nőre sóvárog.”
198A hattyú-jelképpel vallja be és leplezi el a dúlt magyar költő, hogy milyen látásoktól gyullad még ki néhanapján a szíve.
Babits posztumusz töredékei közt olvasom ezt az alig több mint három sorocskát. Abból a kockás fedelű iskolai füzetből halászta elő Illyés, amelybe a Jónás Könyve íródott le. Ennyi a töredék: „Lehet-e élni evvel a személyes érzékenységgel, evvel a bolond reszketegséggel ebben a veszélyes világban…?”
Ki volt az, akire Babits gondolt? Úgy hordozom ezeket a talányos sorokat, ahogy Hamupipőke féltopánkájával házalt a királyfi: vajon kinek a lábára illenék?
Gulyás Pálra gondolok, akinek élete elszivárgott szitává vékonyult véredény-falain. Szabédira, aki a kolozsvári–bukaresti vonalon a sínekre feküdt. Horváth Imrére, a szorongások közt annyit vergődő váradi költőre… A gyulaira, Simonyi Imrére…
Csupa vidéki költőre.
És eszmélkedni kezdek, hogy költőnek a vidéki lét talán nem is annyira objektív sorsa, hanem inkább szubjektív sorsválasztása. A Csokonai-megáhította „erémi szállás”. Ez lesz a szeszélyes érzékenység, a bolond reszketegség önvédelme ebben a veszélyes világban. Nem mindig sikeres önvédelme… (És a többi? Akit aztán – hamar – a fővárosba sikerített „sólyomszárnyú” ambíciója?)
Itt mohóbban olvasom a magyar sajtót, mint otthon.
Gyönyörűen áldoz Kassák emlékének az Új Írás. A második számot szenteli (ezt már csak félig) neki. Vészi is a második versét írja hozzá. A köszöntő-verseknek szinte a műfajához tartozik, hogy egy feledhetetlen sorban csúcsosodjanak. A többi: a csigázás, felcsigázás. Vészi versében is fennen ragyog a telibetaláló sor, amelyért magáért érdemes volt megírni ezt a verset. Így jeleníti meg Kassákot és korát:
199Idényfejek! Ez az! Szinte látjuk őket, sorban. (A költő húsz forintot kap egy-egy ilyen ércnél maradandóbb soráért. Ez a tarifa. Viszont a soros kisfaludistróblik talán kétmilliót is, ha kitalálnak egy zsáner-Kassákot, amint éppen izmust főz ki köztérre kitett nikkel szamovárjában.)
Emlékszem még, amikor Kassák elmondta, hogy Párizsba kéne utaznia, a Modern Művészet Múzeumában lesz kiállítása, de fél repülőgépre szállni. Félelmét azzal magyarázta, hogy egyszer a Felvidéken tanúja volt valami rémes vasúti szerencsétlenségnek. (Lehet, hogy vonatra is fél felülni?) No lám, az avantgard rettenthetetlen prófétája, aki ilyen maradi előítéletekkel viseltetik a technika csodáival szemben! És éppen ő, aki a fejünk fölött elrepülő nikkel szamovárban már jó előre pontos vízióját adta a leendő szputnyikoknak…
Kuncogva hallgattam a felindult öreget.
És most olvasom a Párizs repülőterén című versét. Ugyanazt mondja el benne, amit élőszóval hallhattam tőle. A félelmét a repüléstől. Nem hagyja ki a verséből se a felvidéki vasúti karambol emlékét. És mivel a kassáki vers precízebb minden beszámolónál, az áldozatok számát is megtudom a versből: „42 halott és még több sebesült”.
És e műben, remekmű-szinten, már teljesen, szerves, eleve-elrendelt koherenciában van a nagyívű szabadversforma, az avantgárd hitvalló krédója és a vallomás a költő zsigerekben hordozott szorongásairól.
Túlszárnyalt ő minden hosszújáratú repülőgépkapitányt, repülő riportert, kontinensek közt ingázó üzletembert…
200Az Így írtok ti paródiái közt az egyik legpazarabb: a Budapesti Lapok karácsonyi számának „mellényzseb-kiadása”. Az ismert írók és újságírók milyen szövegeket hoznának össze az ünnepekre? Mindegyiktől csak pár sor. Pontos pastiche valamennyi.
A Márait megcélzó is az. Hogy írja Márai Sándor a karácsonyi alkalmi cikkét? Karinthy finom eleganciával közli – bizalmasan és bennfentesen hogy a szeretet ünnepe és az eretnekégetés között – sajna! – összefüggés van. Idézem a bővített mondatot: „Az a politikai esemény, aminek emlékét a szent ünnep őrzi, kétségkívül tűzveszélyes volt, mint később Giordano Bruno, Jeanne d’Arc s mások tapasztalhatták, akik nemcsak a karácsonyi puding, de egy másik ünnepi tésztaféleség, a máglyarakás révén ismerték meg.”
Ez valóban ifjú-máraiul hangzik. Könyörtelen, humanista és kissé ünneprontó. A polgári idill és az eszmék világtörténelme közös nevezőn. Nyegle? Az, persze. Puding és máglyarakás… Eddig Karinthy, a látnok. Mert jó negyven évvel Karinthy halála után Márai regényt fog írni Giordano Brunóról, a megégetéséről. (Számomra ez korunk világirodalmában az egyik alapregény.)
Az Így írtok ti játéknak ez a beteljesülése meggondolkoztató. Vajon Karinthy élte-e oly mélyen a fiatal Márait, hogy előre tudta a génekbe kódoltan lappangó művet? Vagy Márait terelte – nyilván öntudatlanul – a kitüntető kifigurázása Karinthy által a számára valóban oly adekvát téma felé?
Ám ki tudja, hogy emellett még hány szőttese lehet a jóslatoknak, a sugalmaknak, a koincidenciáknak, amelyek az alkotáslélektan negyedik dimenzióját tapétázzák.
Az olasz televízióban elragadó, szívszorító riport a kisiskolások között feltűnő nagy lángelmékről.
Nem oltja-e ki őket az iskola?
201Kit ne borzongatott volna meg a Tücsökzene olvastán a Latin dolgozat emléke. Pillanatok alatt kész volt a fordítással, emlékszik vissza Szabó Lőrinc.
Nincs drámajelenet, amely nagyszerűbb, feszültebb, istennel-telibb, szorongatóan talányosabb volna, mint ami ezután következett.
Még a Kórus is megszólal: „Nagy szó!” – ebben a tragédiában.
S hogy a Géniusz, aki itt az első latin dolgozat-írásban revelálta magát, csakugyan egy önfeledt isteni gyermek volt, mutatja a vers vége is: „mentem játszani”.
Ámde a játszó kisgimnazista fölött most már ott lebeg egy baljóslat is: „Valami baj volt, de elmúlt.”
A tragédiákból tudjuk, hogy a baj nem múlik el.
A Tücsökzene némelyik darabját az utolsó sor nélkül szeretném olvasni. Mielőtt beveti árnyékát a baljóslatú vég.
A vers csattanója, miként a drámáé is, egyszerre születik a művészi formából és az élet könyörtelen végzetességéből.
Az Apám verset csak addig lehet el nem szoruló szívvel olvasni, amíg meglesz a béke negyvenéves fiával, mert aztán a tizennyolcadik sorban ott áll e béke mellett a csattanó: „a Rettenetes Év”.
Daróci Erzsiről, a bogárszemű parasztlányról írott vers – a világ legszebb idillje – végén, az utolsó sorból megtudom, hogy „Tíz év múlva kútba ugrott szegény”.
202Géza bácsiék házának fehér varázsát a tizennyolcadik sorban hirtelen eloltja „a másik varázs”: „a kormos, tüzes, fekete vasút”.
Az is csattanó lesz, persze, hogy a vasút vas-szörnyetegeinél félelmetesebbek az „élő emberek”.
És csattanóban jön az örök út „a túlvilág felé”.
…Folytassam?
Megannyi tragédia. (Dalban elbeszélve.)
A lét reménytelenségét kikiáltó szavak.
Lehet, hogy ezért is hatnak művészileg oly utolérhetetlenül tökéleteseknek?
Elgondolkoztam ezen, drámaírói lelkiismeret-vizsgálattal is: amikor csattanós felvonásvéget, tragédiafinálét keresünk (mily nehéz az igazit megtalálni!), miféle pusztító végzetek intencióit igyekszünk kilesni? A legkomiszabb isten cinkosai vagyunk.
Az súgja a befejezést.
Ezért írhatta oda Szophoklész annyi drámája végére a kétértelmű sort (amikor úgy ropogott a máglya szegény Héraklész alatt, hogy az már szinte enyhet-adó volt): „Mindez Zeusz keze műve.”
Aki az alkotás lélektanával foglalkozik – az ihlettel, a költészettel –, annak érdemes tanulmányoznia Szabó Lőrinc 1945-ös naplóját. Zsúfolódó találkozások, várakozások, futkosások; lihegő „gyorsírásos” stílusban kopog az írógépe versenyt az életével. Hogy is bírja? Elönti, rátornyosul a napjai hordaléka. S közben a lába alatt, egész családja alatt inog-reng a talaj, a Richter-skála felsőfokán. A szíve, éppúgy, mint a politikai baloldal, halállal fenyegeti. S közben nem bír verset nem írni. Diadalmasan harsan fel a naplóból, hogy megint új vers született. Nyakán a kés – és aranytojásokat költ…
203Olvasom, hogy az egykor oly legendás B. B. – azaz Brigitte Bardot – valamilyen szélsőjobb francia lapban kiáltványt tett közzé a francia bárányok védelmében. Tűrhetetlennek tartja, hogy a Franciaországot ellepő sok mohamedán Bajrám ünnepén megannyi juhot mészároljon le. Elég legyen a középkorból! Vessenek számot az arabok az európai ember érzékenységével! – Ilyesmit ír B. B., a bárányok barátja.
Róla meg olyasmit írnak, hogy nem annyira az állatok védelme inspirálja őt, mint inkább a Franciaországban is feléledő idegengyűlölet. Mit képzelnek az arabok? Hogy otthon vannak?
Közben, hogy az újságok kommentárjait olvasom, felzakatol bennem Szabó Lőrinc verse: Bajrám ünnepén.
A húsvéti bárány halálában minden élő agóniáját – a magáét is – írta meg a magyar költő. Jó ötven éve. Az a téma, amely a francia lapokban most futó érdekességű belpolitikai színes anyag, Szabó Lőrincnél a világirodalom egyik legnagyobb halálversének lett ihletője.
Ki ne emlékeznék a már olvasás közben is torokszorító felismerésre e versben: „minden halál megfulladás”? És arra a még univerzálisabbra, hogy minden halál: kozmikus halál?
Vajon Illyés Gyula, aki Szabó Lőrinc haláltusáinak tanúja volt, a Holmiban egy most közlésre kerülő posztumusz naplójegyzetében nem épp e régi és feledhetetlen bárányhalál-vers hatása alatt látta-e – hitelesen és döbbenetesen – kivégzésnek Szabó Lőrinc „természetes” halálát? „Szabó Lőrinc úgy halt meg – írja Illyés –, hogy a le nem csapolt tüdővíz fojtogatása következtében többször is már elvesztette az eszméletét, de mindannyiszor világra nyitotta a szenvedéstől már-már szétpattanó szemét: sokszoros akasztási halált halt tehát.”
A hóhér kötele – minél kevésbé illő emlegetni, annál ellenállhatatlanabb asszociációval – tör be a gondolataink közé. Illyés egy pillanatra Arany Jánost is látni véli a Múzeum előtt, ó, nem a bronztrónusán, hanem kötélen lógva. Mert az akasztófa lett a magyar gondolkozásban az ultima 204ráció. Szabó Lőrinc is fölfedezi ezt a magyar sztereotípiát a báránymészárszéken is: „mint bitófán az akasztott, úgy fuldokolt”.
A keresztény keresztet vet és Isten bárányára is gondol…
Részvét és objektivitás a Bajrám-ünnepi bárány kimúlásának leírásában. Hasonló részvét és objektivitás Szabó Lőrinc ennen szorongásainak és szorongás-elhárító reflexeinek leírásában:
Ilyen halálfélelmen már csak a statisztikai gondolkozás segíthet. „Mit nyavalyogsz? Naponta ezret / szúrnak le a vágóhídon!”
Úgy látszik, az egyetlen lény elviselhetetlen szenvedését ezerrel megszorozva, mégis, mégis elviselhetővé lehet tenni.
Luciferi vigasz. („Ki lajstromozza majd a számokat…”)
Az ex-szexbomba Bajrám-ünnepi publicitása végigfut a világon, együttérzést és tartózkodást ébresztve, hisz politikai állásfoglalásnak számít. Terjed a xenofóbia, mint olajfolt a tengeren. Szabó Lőrinc halállal szembenéző nagy verse: marad a mi törzsi titkunk, magányos magyar versolvasóké…
A Császár és a Költő párbeszéde (Kosztolányi Nerójából):
– …minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen. Hogy csinálod ezt?
– Sehogy – dadogta Britannicus – azaz valahogy.
205A háromszemélyű Egy-Isten misztériuma üresjárat nekem a Hiszekegyben is. Az Atyaisten nem volt ott a Golgotán. Hiába szólítgatta őt a fia. S Jézus még legmerészebb képzeletemben sem szálldosott galambszárnyakon a Szentlélekkel… A földön járt.
És most mégis, egy kései négysoros Weöres-versből élményszerű valósággal lép elém ez a hittitok. Ami nem sikerült semmiféle teológiai fából vaskarikának, azt Weöres eléri a grammatikai egyeztetés könnyed felrúgásával (mely itt a versben: poétikai licencia).
Olyan ez így, mint Krizában egy székelyföldi találós kérdés. Csak az hiányzik a második sorvégről: „Mi a?”
Mi volna? Persze, hogy a Szentháromság. Nem is lehet más. Hisz a vers címe is már valami végső revelációra utal: A haldokló imája. S ha az ima meghallgatásra talál (s miért is ne találna meghallgatásra – egy Weöresé? –, ahány Olimposz, Paradicsom, Mennyország és Elíziumi mező csak van, jöttére mindenütt sarkig tárják a kertkaput), akkor a hívőnek kijár abban az utolsó – tehát lezárulatlan – pillanatban a transzcendencia. Egy poétai élet jutalmául: a mégoly bonyolult Istenség színről színre megpillantása is. És az is, hogy négyecskén lesznek már ezután…
A vers második fele a minden halálban és minden kollektív istenségben is ott kísértő magányosságra utal.
Mert ki ne látta volna már a koporsóbani lét feloldhatatlan, égre kiáltó magányát? És vajon nem jut-e ebből a sívó magányból annak a (ha százszor is háromszemélyű) Egy-Istennek?
206A férfiből egyszer már nővé vált Tiréziászt boldog asszonyiságától megfosztotta a felbőszült Héra és visszaváltoztatta őt megint férfivá. Így büntette. Mert eldicsekedett, hogy nőként jobban élvez.
– A férfiak fecseghetnek, a nők tartsák a szájukat! – így Héra.
Tiréziász, a transz-szexualizmus kétszeres bajnoka tehát oda-vissza mindent tudott a nemek kibeszélhetetlen titkairól. Valószínűleg e tudás birtokában lehetett belőle aztán csalhatatlan jós, még a politikában is.
Ezt a tiréziászi tudást sokezer év után a maga teljes hitelességében feltárta nekünk Weöres Sándor egyik xéniájában:
Ó, csak ne büntesse ezért fent az Olimpuszon Sanyikát is valamelyik dühös, álszemérmes istennő.
Íróasztalom fölött Sanyikának egy kisfiúi képe. Levelekből, első verseiből ismerjük az életkörülményeit Csöngén… Szemében a végtelent fürkésző méla nosztalgia. Szinte hallom: „Únt cingulus nekem…”
A magyar költők majd mindegyike Csöngéről jött. Élete meghatározó első tíz-tizenöt esztendejét kisvárosban, falun töltötte.
Athénben is így volt. Az „Athéni iskola” fároszai szinte mind Athéntől távoli partokon, s a környező szigeteken születtek.
207A Jelenkorban Weöres Sándornak egy sorozat metafizikus röpke verse: némelyikben megint azt a hitét illusztrálja, hogy van híd a létezők közt, hogy egy a Minden. Az ind filozófia híres tételét: az én és a te között a választóvonal hiányáról.
Az egyik kétsoros versnek – Kesergő szerelem – azt a címet (vagy alcímet) is lehetne adni: Narcissus. Ily pontosan még meg nem írták (talán csak Caravaggio festette meg) a tükörképével csókolózhatnám és abba belevesző pásztorfiú mítoszát – ily „háromdimenziósan”!
A tükörkép autonómiája itt egyenrangú a tükrözöttével.
Weöres csupán felcserélte a sorvégi két személyes névmást, s ezzel éri el, hogy a tükörkép nem halvány árnyalak, hanem éppoly lét-teli Persona lesz, mint maga a pásztorfiú. Éppoly élő. Éppoly vágyteli, éppoly aktív és végzetes…
Ezt az ind misztikus bűvszót én kerültem volna magyarra fordítani, mert mulatságos „áthallást” kap. Menthetetlenül megbődül mögötte egy tehén. Weöres a sorozata másik kétsorosában eljátszik ezzel az áthallással.
A szanszkrit bizonyára nem asszociál a tehénre, amikor elmerül a tat tvam aszi misztikumában. Holott ez épp neki csak még jobban elmélyítené panteisztikus hitét. Hiszen a tehén az ő hite szerint: szent állat.
Ami az ő ontológiájában és teológiájában elvileg függ össze, az a magyarban: hangzásban összerímel.
208Hogy is mondja Madách a különböző világokról?
…Itt eufónia az, ami ott evidencia.
Ha karikatúrán vagy gyerekkelengye-reklámon gólyát látok csőrében újszülöttel, elhúzom a szám. A „gólya hozza” kifejezés azok közé a sületlenségek közé tartozik, amelyeket a felnőttek a gyerekek számára találnak ki, és a gyerekek elnéző mosollyal elviselik.
De amikor Weöres egyik négysorosában meghallom a gólya hangját: mintha mindig is hallottam volna. Ismerős.
Ő a halál-gólya. Ő hiteles.
Ha nem is a holttestet, azt a csecsemőnyi „animulát” – amely az utolsó lélegzettel illan el – ő viszi magával. (A halott elszálló lelke, bizáci ikonokon: pólyásbaba.)
Este, nyugtatóul, azzal próbálom magam álomba szenderíteni, hogy a költészetnek az a tartománya, amelyet a Trianon óta eltelt félszázadban Weöres létrehozott, felér egy elveszett vármegyével.
Ő kikerekíti Csonka-Nagymagyarországot…
Visszahódítja a Földnél régibb emlékezetet.
Előre hát mind, aki költő, a százezeréves határokig!
209Mennyi mindent összeolvastam én utazók leírásaiban. Hogy milyenek a spanyolok, a svájciak, a tuaregek…
Elfelejtettem.
Ámde arra emlékezni fogok holtomig, hogy:
Lehet, hogy azóta megváltozott Balholmban a női dívat. Lehet, hogy azóta a balholmi leányok közül néhányan megtanultak nevetni, tehát már Weöres Sándor sem általánosíthatna ily kategorikusan. Mégis, az a pillanat, amikor ő 1935-ben számba vette a balholmi leányokat, és akit csak látott közülük (ötöt? nyolcat? tizenötöt?), az csuklyát viselt és mosolygott, az a pillanat örökkévaló lett, Balholm számára emblematikus. Bízvást be is lehetne tenni Balholm címerébe három mosolygó csuklyás leányfőt.
Valószínűleg rövid ez az én elnyúló életem ahhoz, hogy rájöjjek a talányra, miért lett oly feledhetetlen, lélekemelő, életbevágó értesülés számomra W. S. közlése arról, hogy a balholmi leányok… stb.
Persze, ha mindezt prózában olvasom, mondjuk, Amundsennél, egyik északsarki útja leírásában, feltehetően hidegen hagynának a balholmi lányok csúcsos csuklyái.
Párizs minden csodájánál szívmelegítőbben emlékezetes számomra, hogy a Cujas utca sarkán „egy kissé lejt a járda”, és hogy odaát, a Szent Mihály útja túlfelén: a Monsieur le Prince utca „sarkán lakott a pék”.
Ha arra járok, mindig remélem, hogy megtalálom azt a halhatatlan péket. Hiába, nincs. Pedig van. Van.
210A pokolból végül is annyi maradt fenn, amennyit Vergilius Danténak megmutatott belőle.
Adolf Meschendörfer szász költő 1877-ben született, mint Ady. Ámde ő az erdélyi glóbus ellentétes pólusán: Brassóban.
Radnóti lefordította egyik versét. Orpheus nyomában, ebben a szubjektív antológiájában jelent meg 1943-ban, a világlíra legnagyobbjainak a verseivel együtt. Az erdélyi szász falvak soha és sehol még egyszer meg nem ismételhető sajátos világát idézi – búcsúzva. Címe: Erdélyi Elégia. Radnóti a maga legegyénibb húrját kölcsönzi ennek a német költőnek. Ha van mély gyász – akkor ez az emelkedett gyász húrja.
Legbensőbb rezonanciával fordítja és publikálja ezt a verset Radnóti, életének abban az – utolsó évében, amikor németül a „der springt noch auf” fog szólni fölötte.
Ez az elégikus hang, amelyet a maga búcsúzó verseiben oly feledhetetlenül szólaltatott meg Radnóti, ebben a fordításban ellenállhatatlan varázzsal szól szintén.
Időtlen a szépsége és fájó az aktualitása ma ennek a versnek.
Délelőtt elutaztak U.-ék. Úgy búcsúztunk, ahogy a szívélyesség gesztusaival barátilag búcsúzkodnak, akik nem is barátok. Csakhogy mi csakugyan jó barátok vagyunk. (Voltunk?)
A Hungáriában ebédelek Réz Pállal, Vas Istvánnal. Az öngyilkosságról beszélnek. Vas mondja, milyen boldog volt, amikor – fiatalon – megkísérelte, s azt hitte, sikerült meghalnia. Eszembe jut, de nem mondom, hogy milyen szépen megírta ő ezt egy Janus Pannonius-fordításában. Itthon megnézem: csakugyan; sőt, ebbe az irányba enyhén el is hajlította Janus Pannoniust. Megejtő szépséggel.
Az eredeti nem ilyen egyértelmű. Inkább olyasmi: vagy őrizd meg erőben a testet, vagy szállj ki belőle…
A választást, hogy az életet is választhatom, Vas István elhalványítja. Azt sugallja, hogy nem választhatod.
Janusnak csak az egyik arcát mutatja a fordítás.
Nemcsak apostolfejedelmek és nemcsak államférfiak növekedhetnek önmaguk fölé egy szentpáli fordulattal. A költők is.
Szent Ágoston Vallomásai, Wilde De Profudisa mögött intenzíven élt, gyönyörű s megtagadott életek vannak.
A Sirály nagyságához, szépségéhez micsoda alapul szolgálhatott a pár évvel azelőtt hittel megírt Hűség és Hála Éneke.
A pokol, ahol a dudásnak nem árt megfordulni, lehetett egy protokollfogadás is a Parlamentben, a büféasztalon déligyümölcsös tállal. – „Na, vigyen csak haza is Zelk elvtárs egy narancsot az asszonynak!”
212Mintha Madách Tragédiájának athéni színéből egy-két Demagóg mostanában beköltözött volna az irodalomba, s ők ítélkeznek, miközben Miltiades maga-mentségére csak szisszenti: „s e seb vérzik a hazáért”.
A Demagógokkal szemben egy szép plutarchosi mondat Zelkről – Határ Győző írta, sommázva harminc hosszú hazai esztendőnk távolból tán jobban látható irodalmát (Zürich, 1979): „ő annak köszönheti megújulását, hogy akkora dühös erővel, ahogyan a haldokló Voltaire a papot félrehárította – kimutatkozott annak a pártköltőnek, aki volt”.
Nietzsche könyvénél (hogy szerettem! milyen jó, hogy már korán, diákkoromban találkoztam vele) nekem ma többet mond e témáról, a tragédia születéséről Sinka lstván verse.
Nem dionysosi, inkább apollóinak mondható ünnepről szól. Napünnepről. A természet ébredésének pillanatáról. Gyerekkori emlék. „Egy koratavaszra emlékezek” – kezdődik a vers.
A tragédia két játékosa a két „megszállott”:
Lassan együtt van minden (lám, az Isten is), ami egy tragédiához kell.
„Március volt…” S ez a Március a következő három versszakban megmutatja három aspektusát. A kicsi pásztorokhoz szólót, a magyarokhoz szólót, s aztán a kozmikusat.
A két gyerek – maguk kitalálta vagy újra fölfödözte rítus szerint – először is azért áldoznak a Márciusnak:
213A következő szakaszban Március arculatán felpiroslik Ady és Petőfi márciusköszöntőinek láza, tüze:
Mindez eddig csak expozíció, „lépcsőima” a Nap-Isten megjelenése elé. Ő most száll föl az égre, és egyre följebb. Ez a márciusi ünnepen a kozmikus csúcs. És ezen a csúcson vált át a természet megújhodásán érzett ujjongás az igazibb szertartásba: a tragédia-játékba.
A kis Sinka Pista így invokálja a Napot (lehet, hogy a nap fia ő, ha így versenyre kél vele?), és kihívja (még népmesei hősként, s már a tragédia protagonistájaként) „a foghatatlant, a hatalmat, ezt a levegőt”: Ahogy körülírja kihívott ellenfelét, az a Végzet is lehet. Hiszen a Végzet is foghatatlan (tehát sebezhetetlen) és hatalom is, és láthatatlanul is mindenütt jelenvaló, csakugyan mint a levegő. A harc kimenetele a két gyereknek semmi jót nem ígér. Mint magukat e tavasz ünnepen áldozatra szánók, úgy készülnek föl – gondosan, a tradíciókhoz tartva magukat, az otthon hallott mesékhez – föl a harcra és a halálra:
214Az a márciusi szél, amely a bokrokat dalolni tanítja, a két pásztorfiút játszani tanítja; beléjük bújik, átjárja őket, szabadságot játszik rajtuk a szél, valami szép magyar szabadságtragédiát, melyről oly nyilvánvaló, hogy nem először játszatik. Hiszen ami történik, előírás szerint történik. Tragédia? Igen, annál is inkább, mert félig-meddig szertartás, megvan a kánonja, mint a vallásos áldozatoknak. Előírásszerű az – a vers is kimondja –, hogy ropog a puska, és előírásszerű az is, hogy a fiataloknak el kell esniök.
De a régi szabadságharcoknak eme szinte rituális át- és újraélésébe beüt valami váratlan, újszerű jelenség: a játék paroxizmusában szó fakad a pásztor-gyerekek száján. És ez már nem „liturgikus” mondóka, nem ortodox szent szöveg – ellenkezőleg: új szó, mely most, a lőporfüstben keres-talál először kifejezésre:
Milyen ismerős ez a pillanat is! A dráma őstörténetéből, amikor az akción kihajtott a dialógus bokra (élményszerűen megismétlődik ez ma is minden drámaelőadáson); vagy amikor az áldozópap szent elragadtatásában úgy érzi, a szárnyalás szavával maga is emelkedni kezd, s dalra fakadva azt énekli: „fel a szíveket!” (a sámán egykor ily pillanatban csakugyan fel is röppent a levegőbe, hisz tudjuk); és ismerős ez a csúcspillanat a forradalmak történetéből – a párizsi színben az „új szavakról” ismer rá Ádám (és vele mi) a francia forradalomra és a szavak (a Marseillaise szavai) mágikus világtörténetfordító erejére: „megleltem a szót, a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi”. Mik lehettek a pásztorgyerekek torkán 215feltörő új szavak? Meglehet, hogy ők is a Marseillaise-t énekelték ott a bihari pusztákon, a soha nem is hallott dalt, esetleg franciául? Miért ne? Az eksztázis ismer ilyen jelenséget – a nyelveken szólásét –, nevezze bár azt a szentlélek misztikus ajándékának. Meglehet, mert abban a szent pillanatban, amelyről Sinka ír, már minden lehet. Ő maga csak annyit mond róluk, ezekről az igékről – amelyek együtt fakadnak a rügyekkel és az elesettek vérével:
Mindez, mindeddig: az akció felrobogása volt a beteljesedés nagy, végső jelenetéhez, az önként vállalt emberáldozatokéhoz. A pásztorgyerekek eleve tudták (már az előző versszakban mondták), hogy a szabadsághoz kellenek „ifjú halottak”.
Ők lesznek hát az ifjú halottak!
De hogy a szívünk nehogy még megrepedjen értük: „kiszólnak” a versből: csak játék ez, színházasdi! – ami persze nem zárja ki, hogy ez a játék ne lehessen véresen, halálosan és forró könnyeket fakasztóan igaz.
Consummatum est.
A többi néma csend – ahogy a Hamletben mondják. S ebben a csendben csak a mozdulatlanul földön heverő két kis kölyök kuncogása hallatszik…
Ez a játék – a vers címe: Két gyermek szabadságot játszik – nemcsak betyártörténetekből, Petőfi-legendákból és népmesék elemeiből született. A menete, a kompozíciója mindezeken túl a termékenységet esdő áldozatokra megy talán vissza. Erre vall a két gyerek hite, ami eltölti a szívüket, miközben „hallgattunk, mint a megöltek”:
A tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtöltekor halt meg Jézus is. Biharban még – nem is olyan rég – a pásztorgyerekek tudták, hogy az efféle március végi ifjú halottak vérétől Péter-Pálra majd „tündökölnek a búzaföldek”.
216Devecseri Gábor nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem – mondják. Vagy mégis?
Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéséről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik… Igen, a rák.
Devecseri mindig szerette a gondolat paradox játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetelállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő – ez a Danténál is a halált idéző erdő – belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi dimenzióit. A halál – bennünk is – rengeteg. Félelmes, persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Úttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók…
A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odisszeához.
S a hőse az lesz, aki a színtere is.
Csak a hangjáról ismertem meg.
Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő s pontosan célba találó volt a szava – ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben – újabb effektus – még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad.
217A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája ez, az Ige által…
Erről ismertem rá, hiszen régen rendszerint így láttam őt – saját szavai pillanatonként kivirágzó lugasában.
Mi, nehézkesebb szavúak, néha azt hittük, bűvészkedik talán, s a kabátja ujjából sodorja kifelé szerpentin mondatait. De a legtöbbször elfogadtuk csodának, mint amilyen az volt, amikor Dionysos hajóján az árbocot és a köteleket befutotta a szőlővessző. (S vajon nem éppen annak a folyton virágot lépő istennek a csodái voltak azok, amelyekben leginkább kételkedni mertek a kicsinyhitűek, holmi ázsiai rutinvarázslatot gyanítva mögöttük? Meg is bűnhődtek aztán! Miként erről a Bacchánsnőkből – Devecseri fordításában – értesülhettünk.)
Az ágy szélén egy ismeretlen ember ült velem szemben, aki Devecseri Gábor hangján beszélt. (Ványoló vésőkkel dolgozott itt a betegség, egy gramm húst sem hagyott ezen az arcon.) De aztán, hogy elvette érzékeny szeme elől a kezét – függönyökön át is kápráztatóan sütött az erős, nyári nap –, a tekintete persze hogy ő volt. Ahhoz nem fért hozzá a pusztulás.
Régen meg kellett volna már látogatnom. Mi tartott eddig vissza? Talán, hogy tudtam, közel a vég? Vagy mert úgy gondoltam, hogy felesleges vagyok? Hiszen úgy hírlett, hogy a barátság megteremtette megint az örökös ünnepet körülötte…
Azt a vidám pásztori ünnepet, amelynek központja Devecseri volt, én régen is csak úgy néztem, mint egy szép képet. Vágyakozva, de menthetetlenül a kereten kívül maradva. Olyan volt ez a kép, mintha Watteau festette volna: Indulás Cythére szigete felé… Kosztolányit idézték a párok. S valahonnan Mozart zenéje szólt. A bokrokban Priapuszok álltak. Szobrok vagy igaziak? Azt se tudtam.
Megint újabb csoda volt, hallottam, a kórházban sikerült megteremteni ennek a gondtalan behajózásnak a hangulatát.
A szobaszámot elfelejtettem. Majd arról a kis Watteau-csoportról megismerem, mely ott fog tolongani. De ezúttal üres volt ajtaja előtt a folyosó.
Talán az is visszatartott a látogatástól, hogy valamikor régen cikket írtam ellene. S tudvalevő, hogy nehezen tudunk megbocsátani annak, akit egyszer megsértettünk. De erről később soha nem beszéltünk. A legutóbbi verseskötetéből adott egy példányt az utcán. (Az első köteteit is – emlékszem – az utcán dedikálta. A Catullus miatt be is kellett vonulnunk egy kapu alá, sok munka volt vele, amíg minden kicenzúrázott sort beírt, az összes kanszeretőt meg a pórul járt szegény Viktorokat. A teljesnek 218ígérkező Catullus ugyanis áldozata lett a háborús készülődésnek. A katonai cenzúrán prűd tiszti asszonyok dolgoztak, akik az ország harci szellemét fehér irodalommal vélték leginkább ápolni.)
…Most üzent, hogy meglátogathatom.
Pillanatok alatt megvan a téma, amely mindkettőnket foglalkoztat mostanában. Én a múlt héten jegyzeteltem végig Euripidesz Ciklopszát. (– „Ne haragudj, Gabi, ezt én már így mondom, Ciklopsznak, megszoktam.” – „Felőlem mondhatod Oidipost is akár Ödönnek, csak akkor Meneláoszt mondd Manónak, hogy legyen valami egység.”) S neki meg ugyanez a szatírjáték lesz a következő fordítanivalója.
Úgy látszik, ez az eddig félredobott darab most még divatba talál jönni.
– Major is hivatkozott rá a cikkében – mondja Klári.
Mivel lehetne együtt eljátszani? Szóba került az Alkésztisz. – „Közel áll hozzá, hiszen ezt játszották is szatírdrámaként.” – „Épp ez szól ellene. Ki hallott két szatírdrámát egy rakáson?” – Az érvet és az ellenérvet is Devecseri mondta. S aztán az újabb javaslatot is. – „A Héraklész illenék hozzá.” Mondom, hogy a Móricz-hősökből tör ki néha így a vérengző őrület, mint itt Héraklészből… Erre a Szegény embereket kezdi idézni, szinte sorról sorra.
Közben az egyik asszociációja átszökik egy másik készülő művére. A regényre, mert azt tervez. Diktálni kezd Klárinak. Közben visszaszól:
– Ne haragudj, nem akarom elfelejteni… Jár az agyam, mint a motolla. Ez volt az egyetlen mondat, amely a beteg panaszaként hangzott: látod, erre vagyok ítélve, jár az agyam, mint a motolla.
Amíg diktál, egy fiatalkori verse jár az eszemben. Valamikor betéve tudtam. Most is sikerül magamban nagyjából végigmondanom. Egészen addig, hogy:
Ferenczy Béni tíz éven át néma volt a halála előtt. Sarkadi Imre írógépén a befűzött papíron félbeszakadt az utolsó mondat. Byron kétségbeesve erőlködött, hogy egy életbevágó üzenetet átadjon inasának, Fletchernek. Az nagyothallott, vagy mi baja volt, de nem értette meg. Byron sírt, mondta még egyszer. Fletcher csak a fejét rázta.
Itt most győzött a szellem a pusztuláson.
219Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszissel. Hogy hátha az is éppoly hiábavaló, mint a némaság?
Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írok róla. – Csak egy jegyzetet – mondta. Aztán megcsókoltuk egymást.
Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak, utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől.
…A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán?
De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok.
Már hanyadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette?
A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas.
Az iskola könyvtára a bontakozó költő éhét a modern irodalomra nem elégítette ki. Képes Géza Sárospatakon egy zsidó ügyvédnél, Binét Menyhértnél találja meg, amire a foga vásott.
Versben emlékezik meg erről a mentoráról:
Az én Binétemet, Váradon, Turnowsky Sándornak hívták. A Huszadik Századot hordhattam haza tőle, meg a pozsonyi Prager Verlag magyar könyveit, Čapekot, Silonét.
Az a gyanúm, hogy majd minden vidékről jött magyar író életében fellelhető ugyanez a zsidó ügyvéd vagy orvos; könyvtárában Baudelaire, Strindberg, Ady, Jászi Oszkár, Gustave Le Bon és Alexander Bernát.
220Feltehető, hogy ’44-ig minden vidéki magyar városban volt a huszadik századi progressziónak egy-két ilyen kis magánkönyvtára. Ha nyiladozik a szelleme a helyi gimnázium valamelyik tanulójának, legyen hova mennie. Nehogy a Hortobágy poétája legyen belőle is.
Arany János
A magunkfajta műveltkedő írók (vagyunk elegen), akik szívesen tűzünk ki egy-egy csillagfényű mottót valamely írásunk fölé – mint én most Arany Jánost –, mi pontosan tudjuk, hogy kiktől „illik” (kiktől „lehet”, kiktől „elegáns”) idézni – a legismertebbektől a legismeretlenebbekig –, és kiktől nem. Ehhez a disztinkcióhoz persze fül kell, de a fülnek is megvan a maga protokollja, amelyet a leghányavetibb „citatológus” is óvakodik áthágni.
S ez a protokoll nem követi a társadalmi ranglistát. Sőt.
Baudelaire verseinek, prózájának minden mottója aranyat ér, de François Coppée bölcsességei nem találnak késői visszhangra, bár napszámban írt oly megtévesztésig jól sikerült verseket, mint Gyulai Pál. De Gyulai Pált is ki hozná fel ma orákulumként? Péterfy Jenőt inkább. Maeterlincket bízvást lehet idézni, Edmond Rostand drámáit legfeljebb szóban, társaságban, megengedő mosolyok közt. („Lázár vagyok a csókok lakomáján” – „Ó, maga is szereti Cyranót?” – ezen a szinten.)
Rimbaud-t idézni sikk, Sully-Prudhommeaux-ot ellenkezőleg. Szép Ernőt igen, Gellért Oszkárt nem. Tűz Tamást igen, Mécs Lászlót nem. Prohászka Lajost igen, Prohászka Ottokárt nem. Lengyel Menyhértet igen, Zilahy Lajost nem. Hamvas Bélát igen. Kornis Gyulát nem (Pekár Gyulát sem!), Vargha Gyulát viszont igen. Szabolcskát a világért se.
A „vendégszövegek” mai divatja idején pláne fontos kezd lenni: kik az udvarképesek, és kik nem.
Nincs az a snassz lakoma, mely ne kapna fényt, ha csak egy szál Wittgenstein-idézetet is kiteszünk a lekozmált krumplipaprikás mellé.
221Hányszor érzem Nemes Nagy Ágnes verseiben a megrendült lélek elegánsan fogalmazott tirádáinak világfelfedező, s a világfelfedezéstől megmámorosodó örömét. Most is!
Kiszakítva a versből ezt a képet, próbálok kitalálni hozzá egy másik kontextust – egy tragédiát – és egy hőst, aki ezt mondhatná benne…
Amikor ’55–56-ban rövid ideig a Nemzetinél dramaturgoskodtam, abban a reményben kértem meg Nemes Nagy Ágnest egy Brecht-darab fordítására (az egyetlen Brecht-darab, amelyet szívelek: A szecsuáni jólélek), hogy utána jöhet majd a nagyobb kérés: eredeti tragédiára.
De ezt már nem értem meg a Nemzetiben.
Most, amikor Nemes Nagy Ágnes verssoraiból Shakespeare, Racine lélegzetét vélem kihallani néha, most sajnálom csak igazán, hogy – mint annyi minden más is – életre szóló kiszínházbólításommal 1957 tavaszán ez a tervem is füstbe ment.
Ferenczy Béni megmintázta Gulyás Pált egy szép érmen.
Abban az időben csinálta ezeket a költőérmeket, amely számára is az igazságtalanság ideje volt. (Az a pár esztendő az ötvenes évek fordulóján objektíve számlálva nem is volt sok, de egy centit sem süllyed le az emlékezet szemhatárán.)
Nem ismerte Gulyás Pált.
222Gyűjteményes kötetében talált egy verset, abból kiidézett egy szakaszt az érem hátlapjára. Ezt véste oda:
Szép, teljes értelmű szöveg. Az epitáfiumok tömörsége és távlata benne.
Gondoltam, a szobrász azért választotta ki épp ezt a szakaszt a teljes életműből, mert képzőművészeti hasonlat van benne, s elfogadta – ércbe vésett álom. Ez pontosan egy éremmetsző munkájára utal…
S most, hogy kezembe kerül Gulyásnak egyik korai verseskötete, a Misztikus Ünnepi Asztal, 1928-ból, meglepődve látom, hogy az idézett verset egykor Gulyás a kötet élére tette mottónak.
A minden-versek tömegéből Béni finom füllel kihallotta, s ő is mottóként kiemelte, ezt a legszemérmesebben legszemélyesebb vallomást.
Egy felemelt mutatóujj lassan és némán követi, ami feltárul előtte a változó világ mozgásából…
Azt mondják, Herakleitos tanítványai mutattak rá így a dolgokra, ilyen tehetetlen szótlansággal, mert elbűvölte őket a mozgásban levő létező látása, de reménytelennek tartották, hogy névvel nevezzék vagy fogalmakkal megfoghassák a megfoghatatlant.
Ők inkább kapituláltak.
Ugyanettől a látástól megigézve kezdi Keresztury új, kéziratokból most alakuló verseskönyvét. Mondhatni: az eleve kifejezhetetlent választja kiindulópontul. Programszerűen. Első verse – Ajánlás.
223A herakleitosi látomáshoz, úgy látszik, ő sem közeledik fogalmakkal. Igék utalnak a mozgások módjaira, a szinte tárgytalan változásokra. (A felismerése körülbelül olyan – olyan szédítő és megrendítő –, mint az Ádámé, amikor egy percre láthatóvá lesznek előtte a természet formáit alakulásban tartó erők – „Amit szilárdnak és alaktalannak tartottam eddig, forrongó anyag lőn…” Az igék mellett – szinte észrevétlenül: annyira az igék árnyékában – felsűrűsödnek a versben a fogalmak. Maguk is, akár az igék, a fejlődés-alakulás zálogai. Egyik sem utal a befejezettségre, a célszerűségre, a használhatóságra. Az egész versben nincs egyetlen „civilizációs termék” sem. A 12 sorban a 29 főnév: dallam, hang, héj, mag, idő, forgatag, lét, ónsúly, fénysuhanás, folyam, part, korall, téboly, seb, kagyló, méh, ágbog, gyöngyszem, ár (áradat), varázs, mag, fa, szív, vágy, kín, csend, őrület, élet, dal.
Csakhogy a nyelv lehetőségei – ha mégoly gazdagok is, és ha mégoly leleményesen használja is őket a költő – önmagukban képtelenek a herakleitosi látomást rögzíteni. Ezért mondtak le a nyelv használatáról Herakleitos tanítványai.
A kísérletnek – ha a költő folytatni akarja – most kell átlépnie a költészetből a filozófiába. Az örök mozgással szemben valami megragadható, mozdulatlan pontot kell keresni – de mit? Talán a változás leülepedett eredményeit?… A folyó hordalékát?… A vers második szakasza ezért egy kérdéssel kezdődik:
Az egész szakasz most már csupa kérdés. Hogy mit vethet a partra? Hogy remélhetünk-e így valami fogódzót lelni ebben az árban? Hogy születhetik-e valami végleges, valami befejezett az örök mozgásban?
A kérdésben benne van a válasz is.
224Hogy mindez kevés. Ez semmi. Tengeri lom. Hogy nem lehet ellenpontja az áradásnak. Mert ami nem emelkedik ki belőle, az nem is fordulhat szembe vele. A filozófus talán úgy mondaná, hogy ez nem transzcendencia.
A versszakban az ezután következő utolsó kérdés mégis mintha ígérne valamit. A változóval szemben, lám, végre megjelenik a megmaradó. S ez már több, mint a korall és a gyöngy. Ez már nemcsak termék, hanem maga is termő… Mi ez? Egyelőre annyit tudunk róla, hogy: varázs.
A vers utolsó, harmadik szakasza az alkotó szellemet lépteti fel. Ez hát az a varázs, amely megszülheti az áradattal szemben – a transzcendenciát.
Itt most, a megoldás küszöbén – érezzük – megint váltania kell a költőnek a módszert. A sok filozófiával most már az elvontság fenyegeti. Tehát csak semmi transzcendencia!
Következik az önvallomás. A váltás az, hogy a költő szembefordul a maga személyes sorsával: az élet hanyatlásával, a mű esetleges befejezetlenségével…
Ez a harmadik szakasz idézettel kezdődik. Két szó Berzsenyitől – de eleve más hangsúllyal, mint Berzsenyinél, mert kérdőjellel. Hogy egy rákövetkező felkiáltás már mindjárt tagadja is ezt a Berzsenyi szavával feltett kérdést.
Versidézet a versben: észrevétlenül átléptünk ezzel a művészet tartományába. S az önkínzóan feltett kérdéssel pedig oda, ami a művészetet termővé teszi, az elmúlás gondolatához.
„Az idő forgatagán a lét” – a bevezető látomás képe – visszatér, és most csapdájába ejt minket. Hisz meghozta ránk az őszt. Mireánk.
Rajtunk csattan a látomás.
És e pillanatnak az öntudatában mutatja fel a költemény – váratlanul és így annál meggyőzőbben – azt a transzcendenciát, amely – minden előre tudott vereséggel számolva („töredék a dal”) – archimedesi fix pontként áll most már szemben a ragadozóvá váló „örök folyammal”.
Az idő és a lét fogalma mellé, verse utolsó sorában, sőt: verse utolsó szavaként, kitűzi Keresztury a harmadik fogalmat, amellyel új dimenziót nyit a herakleitosi mindenség-vízióhoz, s ez: a dal.
225Igen, a dal. Vagy ha jobban tetszik: a mű.
S ami ezt az utolsó szót és az ezzel támasztott új dimenziót különösen hitelessé teszi: hogy nem is akármilyen művel „dramatizálja” a lét epikáját. Hiszen a rövidülő élet szorongatásainak, sürgetéseinek közepette született mű lesz az, amely a maga csakazértis intenzitásával („tüzesebb lángtalanul a szív”) vesz elégtételt az idő múlásán – s egyúttal beiktatja az Időbe azt, ami most már mérhetővé teszi: a teljesség igényét.
Valamit, amiben – ha csak az óhajtásában is – benne van az öröklét.
A verselemzés konklúzióját – mint amikor egy matematikai levezetésnek megcsináljuk a próbáját – ugyanakkor megtaláltam egy filozófiai műben. Véletlenül úgy adódott, hogy szinte egy időben olvastam Keresztury kéziratával. Fernand Alquié könyve ez, amelynek már a címe is: Le désir de l’éternité (Paris, 1965). Fenomenológiai és pszichológiai vizsgálódás arról, hogy mennyire jelen van a világban és bennünk az öröklét vágya. Ebből idézem – Alquié gondolatmenetének is konklúzióféléje ez, idézhetném akár az egész könyvet is –: „az idő fogalma nem fogható fel csakis az öröknek és a változásnak az ellentétével”.
Nem is olyan véletlen, hogy éppen ezt az öröklét-óhajtásról szóló francia könyvet vettem mostanában elő. Sophoklesszel foglalkozom éppen, a Nyomszimatolókat és az Oidipus Kolonosbant író, kilencvenévesen is termékeny csodaaggastyánnal, aki már életében biológiai halhatatlanságra volt gyanús (műveinek halhatatlansága ekkor már rég nem volt kérdéses), s akinek, mindjárt halála után, csakugyan szentélyt is emeltek. Búcsúzó darabjaiban olyannyira lüktet az élet korlátain való túljutás igénye és ígérete (az újszülött Hermes csodaszerű növekedése a Nyomszimatolókban, Oidipusnak nem kevésbé csodaszerű, halált nem ismerő halála a már említett utolsó tragédiájában), hogy a Sophokles által ilyen élményszerűen megközelített örökkévalóság-fenomént akartam szembesíteni Alquié pszichológiai-fenomenológiai alapon folytatott (tehát irodalomban nagyon használható) megközelítéseivel.
Ezek után talán mondanom se kell, hogy a végső Sophokles-drámák is mennyiszer feleltek vissza, ekhóval, a verskéziratra.
„Időtlen töröd le… Időtlen töröd le”…
Ismételgetem magamban ezt a három szót, egy elfelejtett vers töredékét, s úgy érzem, egyre jobban tágul a horizont körülötte, ámulatba ejtő távlatokra utal – önmagán messze túlra…
De bármennyit ismételgetem, csak a jelentése lesz messzehordóbb, kinyilatkoztatás-szerűbb, mert ami a szövegben előtte van és ami utána jön, azok a szavak neadjisten nem akarnak az eszembe jutni. A három szó makacsul marad töredéknek.
Tudom, hogy Horváth Imrének egy négysorosából való a töredék, s úgy rémlik, egy virágos ágról van benne szó. Az a virágos ág az, amit ha letörsz: „időtlen töröd le”.
A három szó éppúgy „töredék”, mint a versbeli letört virágos ág is.
Az ilyes korrespondenciákon is érdemes eltűnődni és elmosolyodni.
De van ennek a töredékes három sornak ennél sokkal komolyabb jelentése…
(A jegyzet folytatása elveszett. Töredék ez is. Soha nem fogok még egyszer rájönni, mi is lehetett volna „sokkal komolyabb” jelentése a verstöredéknek.)
…talán minden idők legszelídebb lelkű költője
Lászlóffy Aladár Horváth Imréről
Valamikor hosszú vitákat kellett végigülnöm kitűnő írók társaságában. A viták nem mindig voltak kitűnőek. Elfogott az idegenkedés, amikor valamelyik felszólaló többször is mondta: „a morál”, „az etika”, „az erkölcs”… Rendszerint úgy mondta, mint ezek letéteményese. Én úgy tettem, mintha jegyeznék. Ahogy egy figyelmes elnökhöz illik. Pedig csak egy-egy strigulát húztam a túl retorikus fordulatoknál. Az ülés végére kis vesszőcskékkel volt tele előttem a papír.
227Ha megkérdeznék tőlem, hogy ily morális agnoszticizmussal, mégis: – Mester, Ön mit tart a legfőbb parancsolatnak? – Horváth Imre egyik korai verstöredékével felelnék.
– „Tiszta légy, mint gyolcs, mit sebre kötnek…” Ez a legfőbb parancsolat, de van folytatása is, ami látszólag ellentétes és mégis egybehangzó az előbbivel: „S légy oly szabad, mint a be nem kötött seb.”
Ezt tanultam valamikor a harmincas években Horváth Imrétől a váradi korzón. S azóta is jól szolgál nekem Kanton-túli etikával. Az első fele az objektumra, a másik a szubjektumra vonatkozik.
Horváth Imre zsenialitása és az én tanítványi fogékonyságom feltehetően azokból a körülményekből is fakadt, amelyek közt ott Váradon éltünk. Hiszen kisebbségi sorsban minden ember (költő, gyerek pláne) egy-egy be nem kötött seb.
Paul Valéry rengetegnyi jegyzetfüzeteiben írja egy álmatlan éjszakájáról 1942-ben – Somlyó György válogatásából és az ő fordításában idézem:
„…A lehető legszebb verssorral háltam. Hugo-é: »L’ombre est noire toujours, même tombant des cygnes.« (Minden árnyék sötét, még ha a hattyúé is.) Se mód, se remény ennél jobbat csinálni.” Így írja Paul Valéry.
Horváth Imre négysorosa dacosan mond ellent a Victor Hugo-i víziónak, és frappánsabbnak tetszik a francia költészet idézett gyöngyszeménél. Egyszersmind csodásabbnak és – valósághűbbnek is.
Próbálom emlékezetemből felidézni. Hatvan éve hallottam a költőtől, Nagyváradon:
E fehér árnyék igézete hatvan éve kísér és kísért.
228Kányádi Sándorral ha összefutunk nagy ritkán, egyikünk rákezdi, aztán egyszerre folytatjuk:
Horváth Imre négysorosa a maga „mindenségében” felöleli, ami csak történt és történhet velünk.
Talán ez volt a kor műfaja. A tehetetlenül ökölbeszoruló kéz négysorosai. Tóth Endre sorozatára is emlékezem: Rövid sóhajok.
A szorongása akkora, hogy dehogy is „sóhajjal” könnyebbül, kitöréssel inkább.
S megint hallani vélem Horváth Imre hangját, ugyanabból a messzeségből. Ő valahogy így mondta a maga negyedik sorát az életét kísérő-fenyegető árnyakról: „Féltem, e folt megfojt majd éjszakára.” (Elnézést, ha pontatlan az idézet. A verset nem találom már, csak az emlékezetemben.)
Egyre inkább játszik velem az a gondolat, hogy a négysoros vers igen alkalmas költői forma a félelmek és a félelem meghaladásának az együttes kifejezésére.
229Genfi diákkorom kedves filozófusa volt Alain. Zabolátlan elmémet ő lett volna hivatott rákapatni a francia szellem elemző módszerére. Gilbert Trolliet, a költőbarát padlásszobájában együtt élhettem a Nouvelle Revue Française régi évfolyamaival, s ezekből szemelgettem ki magamnak a Propos d’Alain esszéket. Most néha visszatérek hozzájuk s az újraolvasásuk nagy örömömre szolgál. Alain azzal fejezi be az Eszmékről és a Korokról szóló nagy summázatának első könyvét: il n’ y a de peur que de la peur. (Talán így fordíthatnánk: „csak a félelemtől félünk”.)
Megrendítő Siratónaplójának végén Iszlai Zoltán ír egy négysorost. Ez is arról szól, hogy a félelem labirintusában lel öntudatra az immár félelem nélküli élete:
Én csak Krizából ismerem ezeket a holdfényes, fehér erdei utakat. (Hacsak nem kaptam születésem előttről is emléket róluk.) A legbabonásabb kép – az egész Vadrózsák rengetegéből – ez a találós kérdés volt:
A némaság ott kísért a modern magyar költészetben. Nem volna nehéz megcsinálni a némaság XX. századi antológiáját. A kivágott nyelv ékesszóló beszéde Adynál…
Eszembe jut a kolozsvári Egyed Péter verse. A Mozgó Világban olvastam. Magyar szó helyett medve-szóra tér át – írta.
Kriza találós kérdésének a megfejtése az volt, ami az Egyed Péter versében a nyelvvel együtt elveszíthető csoda: erdei utak holdfényben.
Héra Zoltán versében (és verse címében) is úgy fest ez a sor, mintha idézet volna. És most idézem én is tovább. Mitől van egy verssornak ilyen vitalitása?
Attól a ritka jelenségtől, amit a dramaturgia tragikus iróniának nevez. Hisz a „Ma még whist és tea” után mindjárt felvetődik a kérdés: „és holnap…?”
A whistező és teázó társaság feje fölött, e kérdésre feleletül, megjelennek a bitófák.
Előbb csak holmi szekérnyikorgás, a pecsenyeillatról egy kényszerasszociáció a dögevő keselyűre, a kártyapartnernek sóhajtozásban vagy szitkozódásban kifüstölgő rossz közérzete, de aztán:
Világos után vagyunk.
A vers úgy ragad meg, mint egy történelmi dráma utolsó felvonása. Az is. Dalban elbeszélve. Magyar tiszti vakremények, orosz tiszti gavalléria. S közben Bécsben egy koronázatlan kamasz nevének kalligrafikus aláfirkantását gyakorolja…
Így együtt: az a bizonyos szívbe maró tragikus irónia.
Mennyi tragikus pillanatokat felizzító történelmi vers jelenik meg mostanában! A színházakból eredményesen kidöntögetett modern tragédia helyett ez most a sűrű sarjúhajtás. A társadalom egészségéhez szükséges alkat-formáló információkat ők hordozzák. Töményen.
231Tisztára olyan ember lehetett az a názáreti ács, amilyennek Buda Ferenc is leírja őt azon az első karácsonyon a betlehemi szükségbarlangban. Szent József átcigarettázza az éjszakát. Egyedül van a család hármasban.
Ez is apokrif. És ezért hiteles.
Mint a Farkasrétiben, végtisztesség-adásra jövet néha nem is tudjuk, hogy melyik ravatalozó felé irányítsuk lépteinket…
Ferihegy. Indulnak a korai gépek. Engem a 3-as karámhoz szólítanak. Az 1-esen látom a sorban Buda Ferit. Épphogy összetalálkoztunk a motozókapunál, már búcsúzkodhatunk is. Ideadja új könyvét. A gépen olvasom az ajánlást: „Kelet-Nyugat-Észak-Dél között átröppenőben”.
Mennyi elbírhatatlan fájdalom van ebben a vékony kis kötetben. Gyűlik bennem is a szomorúság, olvastán. Töltekezem a szomorúsággal. Nehéz a szívem. Kézbesíthetetlen levél Kormos Pistának (aki harmadnapra nem támad föl), elmondhatatlan szavak Nagy László temetésén, kopjafa-forma képvers, és a kötetnek címadó verse is mintha a zöld erdő harmatában nemcsak a piros csizmája nyomát, de tetemét is otthagyó szegény magyar bujdosó vitézek dalának volna megszenvedett variánsa: „Vagyok szegény, világ adósa – Röst nem leszek vérrel fizetni – Holt számból búzaszál kizöldül.”
232Úgy rémlik, Kántor Lajos írta magisztrális tanulmányainak valamelyikében, hogy a költészet legősibb, termő műfaja a sirató volt. Buda Ferenc e tekintetben is megtalálta a legősibb forrásokat…
A kialvatlan embernek könnyen megindulnak a könnycsatornái. Becsukom a könyvet. Jónás történetére gondolok. Túl nehéz lett a bűntől. A vízbe dobták, hogy a hajót mentsék. Hátha a gép se bírja el a szívszakajtó fájdalom súlyát.
A gép csak-csak. De a társadalom?
Csukás István egyik tréfás versében megfordítja a szavakat. A tékozló így „olzokét” lesz.
Az utolsó sorban nem forgat meg egyetlen szót sem. Azt írja: „tudjuk a vágy nevét”.
Miért? Mi a vágy neve?
De az eszem most már rájár a tükörből visszaolvasásra.
Olzokét: tékozló, a vágy: gyáva…
Csukás belekomponálta a versbe a vágy nevének a versentúli megfejtését. S játékos szellemünkre bízza, hogy fordított olvasatban kibökte a fájdalmas igazságot: a vágy – gyáva, gyáva, gyáva!
November 14-én, szombaton, Arezzóból Rómába jőve, a vonaton bóbiskolva játszottam Füst Milán nevével.
Füst Milán?
Több a lángja, mint a füstje.
Este Szőnyi Zsuzsáéknál Tűz Tamással találkozom, Kanadában él. Ő meséli, kedvesen önironizálgatva: Harsányi Lajos vette rá, hogy válasszon írói nevet. Eredetileg valamilyen Lajosnak hívták, s Harsányi Lajos szerint a Lajos névvel nem boldogulhat magyar költő. Hagyja el a Lajost, hagyja el 233a vezetéknevét is, s kreáljon vadonatúj nevet, legyen rövid és alliteráljon. Mindjárt ajánlott is egyet, amely pontosan megfelelt a kívánalmaknak:
– Légy Víz Vazul!
Kiindulásnak nem volt rossz. Addig csiszolgatták, forgatták, amíg Tűz Tamás nem lett belőle.
A magyar nyelv és a magyar sors mélyeiből világító rakétákat eregetnek fel a költők az emberiség éjszakájában.
Jékely Zoltán Foglyok, 1994 című verse a földvári (Feldioara) táborba hurcolt erdélyi magyarokról a szenvedés maximumát oly képbe foglalja, hogy a két sor jelképe lehet a büntetőszázadnak, amelyben élnünk adatott:
Három „állag” ellentmondása feszül itt egyetlen képben. A testé (amelynek – amíg él – nem szabad rothadnia), a rothadásé (amely itt halált megelőző halál), s a szoboré (mely múlhatatlan).
A székely találós kérdések mutatnak fel néha afféle távoli létzónák elemeit egybesűrítő képeket, amelyeknek megfejtése, hogy a fejsze: ugató agyatlan kutya, hogy a dió házában négy társbérlő lakik, s hogy a szőröstövű piros eper hová máshová lenne való, ha nem a leányok hasába…
A rádióban – ünnepi műsorként – Juhász Ferenc nagy versét mondják, az Anyámat, oratórium-szerűen.
Mennyit küszködtek Vörösmartyék, Aranyék az elveszett magyar eposz visszapótlásáért. Csodás eredménnyel. A Toldi első szavával elindítható a gyönyörű látomások szekvenciája. „Mintha pásztortűz ég” – a költői teremtés első pillanata is ott az első versben. „Rémlik, mintha látnám” – ezekből az épp csak, „mintha” testetlenségekből egyszerre materializálódik 234a hárman-se-bírjuk-el súlyú buzogány, a rettenetes pajzs és sarkantyú, és a déli napmelegben a világ legkonkrétabb szöcskenyája, és utána az immár semmivel se kevésbé konkrét Laczfi nádor hada – aztán a teljes magyar lovagkor.
A honszerzés eposzai.
De a hősi és a honszerző eposzok mögött ott vannak az eredetről szólók, a teremtés-eposzok.
Lenyűgözve, boldogan hallgatom a verset, mint ahogy a Kréta és a szomszédos szigetek ősi görögje hallgathatta az Uranosról és Gaiáról szóló mítoszokat, vagy mint Karéliában hallgathatták a széttört kacsatojásból születő világ történetét.
Egy negyedszázaddal ezelőtt így hallgattam, ugyancsak rádióban, az Apám című nagy Juhász verset.
Azt Somlay mondta. Önpusztító dühei közt – ez a magát mindig leláncoltnak tudó prométheuszi lélek – a vers szépségétől érintve, megengesztelődve – sírt. Hallatszott, ahogy sírt. (Így mondta, könnyek közt el-elfulladó hangon.)
Ezt meg – az Anyámat – a másik dühödt angyal mondja most: Latinovits. A másik leláncolt tűzhozó. Akinek májára pacsirtaálcás dögevők jártak nassolni.
Az egyik abban a korban, a másik emebben ölte meg aztán magát. Végső pillanatukkal jelezve a határt, hogy mennyit bír el az ember, ha halhatatlanságra vágyik…
Nem tudok, nem merek tovább gondolkozni ezen. Az Apám és az Anyám két karizmatikus versmondójának ugyanegy végzetén. Úgy érzem magam, mint aki betévedt egy szent ligetbe, és olyan dolgokat lát, amilyeneket nem volna szabad senkinek se látnia.
Félek, hogy ott fog engem is valami babona.
A szép szó születése éppen olyan titkos, mint a csillagoké.
Biztosan kell hozzá a felgyűlt képzelet intenzitása, közrejátszik a véletlen, s a szó elemei bizonyára hajlamosak voltak, hogy egybesűrűljenek…
Juhász új versében tűnt fel egy szép új szó: „emberded”.
235A halott barátról, Kis Ferenc költőről szól a vers. Jelenkorunk depressziós-hisztériás, ködös félhomályából ilyen feledhetetlenül szép kontúrokkal rajzolja az „emberded fényével kisejlő, árva vérzéseivel kisajduló költőt…”
Érdemes szótárba szedni, szükségünk lehet még erre a szóra.
„Álmomban…” – kezdi Pinczési Judit az egyik versét. „Álmomban vérző árnyak hajoltak be az ablakon homlokomra…” S aztán mondja tovább a diavetítő hirtelen kattanásaival gyorsuló képeket, rémképeket – a „rémek táncát”, amilyet Ágnes asszony látott börtöne mozijában. A lét iszonyatát megtetéző költő-iszonyat külön pokla: „Szalmacsóvát dobtak verseimre aztán a kulcsra-zártak vonszolódtak elő ők ceruzámba kapaszkodtak” – ezekkel szembenézni (szemfenekükig nézni! hiszen így írja „szemük gyökérrostját néztem”). S itt jön az álomban az, ami most már szíveret fagyasztó: a fokozhatatlan iszonyat, a felismerés, hogy az álom: nem-álom.
Amíg a koporsót a sírba eresztették, és még utána sokáig beszélt hozzá az anyja. Csendes szóval, de valami olyan hangfekvésben, amelyről elhittem, hogy áthat a koporsófedélen és a fölébe halmozódó hanton, s eljut a véraszályos agysejtekig… Én meg azt a verssorát próbáltam összerakni fejben ott a sírgödör mellett, amelyikben magát – az arcát – gödörnek mondja. (Ritka metafora ez a költészetben: nemcsak a láb kerüli a gödröt, a szóhasználat is.)
Most megtaláltam a verset:
236Volt tehát egy pillanat, amikor sírgödörnek tudta magát – megnyíló anyaföldnek. Így élte meg önnön mélységeit. S talán a nevét is, amelyben figyelmeztető a telluri utalás…
S volt ereje leírni. Berzsenyi bátorsága ez: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” Pinczési Judit írta: maga is mély sír lett – „melybe levágott redőnyként emberi sorsok zuhannak”, s lecsukódott, mint fölötte most a másik gödör.
Hazatérőben.
Ezzel a monogrammal már temettünk itt költőt, nem is rég. Pilinszky Jánost.
Költők számára nem lényegtelenek még a kezdőbetűk sem, azok is inthetnek a sorsok összecsendülésére. És nem lényegtelen az sem, hogy a mélységre utaló szavak megjelennek a verseikben, vagy a nevükben.
A macska kosarából kikandikált a karácsonyi újság csücske… OLVASÓNKNAK…KARÁCSONYT…KÍVÁNUNK! A jelzők beljebb vannak, azokon rajta ül a macska. Kihúzigatom alóla. Hogy is kerülhetett ide? Nagy kincs a karácsonyi szám e papírkorlátozásos világban. (Csak mi szűkölködünk papírban, magunkfajta nagyralátó írók-költők, hivatásunkban hívő váteszek, hopponmaradt drámaírók, tollkoptató szegénylegények. ÉS-be író szociológusok, akik még akkor is csak módjával juttathatjuk el írásainkat az olvasóhoz, ha netalán megvenné – a piac törvényei lám mindjárt érvénytelenek, ha a kultúra javát szolgálják –, itt ugyanis új hegyképző erők működnek, és a tőlünk elvett papírból az álirodalomnak hatalmas könyvhalmokat emelnek az aluljárókban, ahol végre szemtől-szembe láthatjuk a kultúrpolitika félresikerült álmát: a giccsolvasó Népet. A karácsonyi ÉS, amelyben a legjobb író is igyekszik lehető legjobb versével, novellájával szerepelni, megjelenése után pár órával már elfogy. – Kicsi a példányszám – mondja az újságárus. Én is csak a szerkesztőségben tudtam 237egy példányt szerezni a karácsonyi ÉS-ből, ott is az utolsót. (Írtam bele. Így volt jussom hozzá.) Ketten is megszólítottak aztán a metrón, hogy hol jutottam hozzá. Úgy látszik, kincs ez. Bosszankodtam, hogy ez a ritkaság karácsony harmadnapján nálunk már a macskaalomba kerül. Ahogy kisimítgatom, látom, hogy nem a friss ünnepi szám ez, hanem valamelyik régi karácsony óta kallódó újságpéldány. A címvers Kálnoky Lászlóé. – „Meghalt” – mormogom magamban az Ítélet Nincs Déryjének legmegfellebbezhetetlenebb s visszatérő szavát. A vezércikket Dénes Zsófia írta. – „Meghalt”.
A belső oldalon Garai Gábor – „meghalt” – idézi fel egy jókedvű csigavacsora emlékét és Illyését. Olyan ez, mint a balladában: „Hóttnak hótt a hótpajtása”. Szemben vele a harmadik oldalon Vészi verse. – „Meghalt. Meghalt ő is.”
Hároméves ez a karácsonyi szám.
Nem boszorkányság kiolvasni mind a négy írásból a vég pontos tudomását. Vészi verse világosan mondja is – szinte Déry szavával – „Megfogalmazták az ítéletet…” A szíve már nem tehet mást, mint hogy
Garai azon tűnődik, hogy (az élők, a túlélők, a maradék) már életünkben eltávolodunk egymástól – „még csak föl se hívjuk egymást telefonon”. Dénes Zsófia százévesen azt írja, hogy „egész életemen át küzdöttem a halálfélelem ellen”.
És Kálnoky?
Mintha ő vezetné a kis csapatot. Ő van az élen. És ő kérdi visszaszólva:
Csakugyan, hol jár?… Merre járhat?
Nagy a hajsza a püspök ellen, mert genocídiumról beszélt Erdélyben. Magyarázkodásra kényszerül-e?
Lászlóffy Aladárnak – ennek a versben-prózában mindig hiteles szavú költőnek – egy „erasmusi” naplójában ezt olvasom (még a múlt év márciusában írta, nyilvánvalóan oly keserves tapasztalatok nyomása alatt, mint amilyenek a nyáj pásztorát jajszóra bírták): „Essóess! veszélyben vagyok, mint valami oposszum fajta, ha a császárnőnek bunda kell, akár az utolsó példányokból is…”
A kihaló állatfaj metaforája e könnyed fogalmazásban nehezen cáfolható evidenciával hat. Pláne Lászlóffynak humanista hitvallóként felvont Erasmus ernyője alól.
Az ÉS ezévi első számában egymás mellé került (véletlenül-e?) két szerzetesnő-portré, mindkettőt asszony evokálja, beleélő szerelemmel.
Ferenczy Noémira (férje, szerelmei és párttagsága ellenére) én is csak úgy tudok gondolni, mint egy klauzúrába zárkózó szent asszonyra. Kenyéren és Earl Grey teán élt, darócban, és a XX. század legszebb – magaszőtte – gobelinjei között.
Ilyennek írja őt le most Dénes Zsófia is. S mily kitűnően!
Mellette Rab Zsuzsa verse. Idézi benne Ráskai Leát, aki viszont idézi Szent Margitot. Mint aki családfát rajzol magának, melynek ágain csupa költő- és szentasszony ül. (Láttam én ehhez hasonlót, szép lombos fa képét, s a lombok közt mintha a fa virágai volnának, szüzek ülnek. Épp Ferenczy Noéminek fiatalkori gobelinjén – Londonban van, a Viktória és Albert Múzeumban – címe: Nővérek.)
Az évszázadok (Rab Zsuzsa és Ráskai Lea között, Ráskai Lea és Szent Margit között) úgy tűnnek el, mint Ferenczy Noémi gobelinképein a perspektíva.
Megszűnik minden távolság ebben a versben. A tatárdúlás látásába Mohács küszöbéről vész bele a tekintet, és a Szent Margit sorsát glosszáló Leának töredékes-töredelmes szavaiban villámként cikázik a modern költészet messzehordó gondolattársítása.
A vers címe arra figyelmeztet, hogy négyszázötven év lapszéli jegyzeteit olvassuk – csupa sikoly, szorongás. „Fáj fejem.” Ez az oly személyes jegyzet hogy hitelesíti a többit is! A félelmetes és ámulatra méltó történelmi események kolostormélyi glosszáit.
Hozzászólás A költészet és az öröklét témájához
az 1996-os sztrugai költőtalálkozón.
Elnézést kérek, hogy magyar a címe ennek a jegyzetnek; magyar, de legalább rövid. Olyan rövid, hogy más nyelven ily röviden nem is tudnám tán mondani. (A magyar nyelv megengedheti magának, hogy a létigét har242madik személyben elhagyja a mondatból, s az a hiányzó van így talán még erőteljesebben érezteti érvényét.) A cím francia fordítása ilyesmi lehetne: Anna (est) éternelle.
Ez a rövidségében szinte emblematikusnak tetsző kijelentés eredetileg egy versnek a címe. És a hozzá tartozó vers ismeretében – valamint költője életének és halálának az ismeretében – mondhatom, hogy ez a kijelentés túlmutat önmagán. Túlmutat azon a kis vidéki színésznőn is, Sárvári Annán (elhunyt 1938-ban), akinek örökkévalóságát a verscím szinte posztulátumszerűen állítja. Olyannyira túlmutat, hogy kiindulási pontul szolgálhat egy olyan elmélkedéshez, amilyenre az ez évi költőtalálkozó jól megválasztott témája mindnyájunknak impulzust adott.
Mindenekelőtt azonban pár szót a vers szerzőjének boldogtalan életéről, amelyet többszöri öngyilkossági kísérlet után végül sikerült eldobnia magától.
A század eleji nagy magyar költő-Pléiade-nak egyik fényes csillaga volt Juhász Gyula. Be nem teljesült szerelme Anna iránt versekben kristályosodott ki, s mennybe viszi ideálját, szinte mint Dante Beatricét. (Különben van is a versben egy dantei kép: „…és én nem mentem utánad /Az élet egyre mélyebb erdejében.”)
Itt, közbevetőleg, hadd emlékeztessek Juhász Gyulának egy másik versére, amelynek címében egy jelző utal az örökkévalóságra (a szőkeség pedig Annára), s a vers Dante Beatricéjéről szól: Örök Beatricénk. Ebben írja:
Hogy a frusztrációnak, a dolgok mulandóságának, a kárhozatnak pszichológiailag mennyire sok köze lehet az Öröklétre irányuló vágyainkhoz, ezt a mi sztrugai témánkat telibetalálóan tárgyaló francia filozófus, Ferdinand Alquié nem győzi könyvében emlegetni. (Le Désir d’Éternité1 Paris, első kiadás 1943) A könyv három fő részének az alcímei – amelyek a szerző „szisztémájának” a körvonalait is mutatják – a következők: I. Le Refus affectif du Temps et l’Illusion de l’Éternité, II. L’Exigence rationelle et la Vérité de l’Éternité, III. L’Acception du Temps et de Renoncement de l’Éternité.2
S itt, a könyve első részének legelső fejezetében jut el oda Ferdinand Alquié, hogy az Öröklét-vágyat a régi szerelmek és szenvedélyek tétova, de annál virulensebb emlékeiből vezesse le.
243„Ainsi, bien des hommes, prisonniers d’un souvenir ancien qu’ils ne parviennent pas à évoquer à leur conscience claire, sont contraints par ce souvenir à mille gestes qu’ils recommencent toujours, en sorte que toutes leurs aventures semblent une même histoire, perpétuellement reprise.”3
És most hallgassuk meg szegény Juhász Gyula Anna örök című, oly rövid versének a végét:
Lehet-e vajon értelmes lénynek mélyebbre süllyednie annál, hogy gesztusa, szava nem azt mondja, amit akar? Hogy reménytelen sorsa „kibeszél” belőle? A Fehlleistungok legmélyebb poklában jelenik meg Anna, aranytrónján ülve – „uralkodol örökkön” – s még egy áment is mond rá a költő, ráütve ezzel az abszolút lét imperatívuszát.
Tovább idézhetjük a francia filozófust, hiszen amit könyv-hosszat nem győz hajtogatni, az olyan, mintha az Anna örök c. versnek az analyse de texte-jét végezné:
„L’être intemporel qui s’y manifeste est la passion même, objectivée. Ici l’amour refuse le temps, affirme que le passé n’est pas mort, que l’absent est présent: il se trompe d’objet, se montre incapable de saisir les êtres dans leur actuelle particularité, dans leur essence individuelle. Il se souvient en croyant percevoir, il confond, il se berce de rêve, il forge la chimère de l’éternité.”4
Kitűnő kortársunk, Csukás István szerint nem feltétlenül másokra irányul az a szerelem, amelynek nyomában az örökkévalóság khimérája megszületik. Szívünk egy temető, a mi ifjú és romolhatatlan valónk fekszik benne – a verset is ő írja:
Ám ez az örökkévalóság talán mégse mindig annyira „kiméra”, mint azt a filozófus gondolja.
De akkor mi?
Szublimálás? Idealizálás? Persze, vastagon az. Ha a szublimálást költő csinálja, és ha verse nagyon szépre sikerül, belelophat valami nem-mulandót. Ahogy Csukás írja. S részesülhet ebből az olvasó is.
Hogy is mondotta Ars poeticájában Weöres Sándor?
Így kapdosunk a tüzes örökkévalósághoz, verseket olvasván. Kapdosunk hozzá, mint Bernát a mennykőhöz…
Szerelmeink, vagy önnön fiatal valónk üszök-lobogtatása lehet a hoppon maradt költő túlkompenzálása, mértéktelen bókolása az Ideál felé.
De az Anna-versek, az Isteni Színjátékok és költőbarátaink most születő, ezekhez fogható nagy versei – hála formai tökéletességüknek – elérik a „non omnis moriar” objektivitását.
És ez nem merő retorika most részemről.
A filozófia nyelvén ezt Alquié így mondja: „Alors que l’objet de la passion cesse d’étre, l’oeuvre d’art demeure effectivement”.(Id. mű 138. oldal.)5
Befejezésül hadd idézzem még ezek után konkrétan, amit egy költőről ír a francia bölcselő:
„Ce que Baudelaire conserve, c’est une forme et une essence. C’est la beauté méme de l’Esprit, transparaissant dans la forme, bien plus que l’objet qu’il décrit, que l’art propose à notre contemplation. On peut dire en ce sens que l’éternité vers laquelle il nous guide est réelle.”6
Valóságos öröklét? Nocsak, mégis volna ilyesmi?
„És Cecília zongorál” – mondja Babits, egy csipetnyi iróniával erről a reális öröklétről. Persze Babits Cecíliája csak Bachot zongorál, esetleg César Franckot.
245Ám ha egyszer az Öröklét reális, miért ne lehetne agresszív is? És akkor Cecília zongorázhatja odaát akár az Allegro barbarót is.
Az Öröklét vágya, a maga ősi, teljes életerejével ott van minden haláltusában. De mindig ő veszít, ő húzza a rövidebbet. Megadjuk magunk a halálnak. Magunkra vehetjük József Attilának halott anyjára ütni kész haragját: „Nem lenni igyekszel”.
A halott ott hordja arcán egy jól megérdemelt pofon kezenyomát. Árulásáért. Mert itthagyott.
Horváth Imre írt erről, amikor öregen – halála előtt, tavalyelőtt – fellelte a magyar nyelvben az öröklétre felelő tökéletes rímet, azt, hogy „öklét”.
Hirtelenjében ezeket tudtam a magyar költők és egy francia filozófus egybehangzó tanúságtételeként hozzáfűzni a költőtalálkozó témájához.
JEGYZET
A franciául mondandó szövegbe természetesen franciául körmöltem le az eredeti idézeteket. Itt adom a fordítást:
1 Az öröklét óhajtása.
2 I. Az idő érzelmi elutasítása és az öröklét illúziója. II. A ráció igénye és az öröklét igazsága. III. Az idő és az öröklétről való lemondás értelmezése.
3 Így az emberek, egy régi emlék foglyaiként – amelyet már fel sem tudnak idézni tisztán a tudatukban – ettől az emléktől kényszerülnek ezerszer is ugyanúgy cselekedni, mintha mindig ugyanaz a történet játszódnék le velük, örökös ismétlődésben.
4 A benne megnyilvánuló időtlen lét maga a tárgyiasult szenvedély. Ilyenkor a szerelem elutasítja az időt, azt állítja, a múlt nem tűnt el, s aki hiányzik, az is jelen van. Ámde téved, nem képes a maguk pillanatnyi sajátosságában, individuális lényegében felfogni a létezőket. Érzékelni véli a világot, holott emlékezik, összekeveri a dolgokat, álmokban ringatózik, s megteremti az öröklét kiméráját.
5 Ha a szenvedély tárgya elmúlik is, megmarad a műalkotás a maga valóságában.
6 Forma és lényeg – Baudelaire ezeket őrzi meg. Magának a formát átható Szellemnek a szépségét: többet annál, amit ábrázol, amit a művészet felkínál töprengéseinknek. Elmondhatjuk, hogy ebben az értelemben a valóságos öröklét felé vezérel minket.
246Szívszaggatóan, s merő derűvel – „tragédia dalban elbeszélve” – írja le Lakatos István (nem ő először) az Irodalmi Alap elé flaszterra kiülő Berda Józsefet.
– Pár fillért, csak pár forintot – kántálja halkan…
Megvonták tőle odabent a kegydíjat. Huncut politikából. Sztálin halála után voltunk, s jelzésnek szánták, nehogy az írók elbízzák magukat, hogy most már hegyen-völgyön lakodalom jön…
A költő sorsa – ebből is látszik – ki van téve buta politikusok legkiszámíthatatlanabb fifikáinak. Az élet filléres örömeit ódákban ünneplő Berda koldulni kényszerült, hogy Ilkovicsnál egy tányér üres sárgaborsó-főzeléket ehessen. („Kanalával a hitvány paprikás léből kacsacombformát rajzolt ügyetlenül a főzelékre…”)
Ez az esély éppúgy ott lappang a magyar költők tudata-zugában, mint az a másik, hogy elfogynak a magyarul olvasók. Arany János – akadémiai főtitkár és középbirtokos korában – tamburás öregúrként előrelátásból is előveszi hangszerét.
A fiatal Illyésben is felmerült, hogy 60-70 évén túl vajon nem lesz-e koldulás a kenyere.
A szorongásokkal nem illik vitatkozni.
1957. március. Pécsett is elkezdődik a fiatalok letartóztatása. Kiss Dénes új verseskönyvében olvasom az életrajzi jegyzetet, hogy őt hajnalban a diákotthon mosdójából vitték el, bilincsbe verve. Tizenkilenc éves volt, és októberben egy versével pár napon át nemzeti költő. „Igen hatásos volt a 247folyosói vonulás – írja. – Valóságos sorfalat álltak az ugyancsak alsónadrágos fiúk.” Előbb a megyei börtönbe, onnét Kistarcsára. Huszonöt-harmincan voltak egy cellában. És egyre szaporodott a létszám. Az újonnan jöttek nevük mellé – vagy nevük helyett? – mondják a vádat is, amellyel idekerültek. Belöknek egy joghallgatót, ez így mutatkozik be:
– Huszonhét ízben szavaltam el Kiss Dénes versét diákgyűléseken.
Üdvözülten tárja felé bilincseit a cella- és kortársak sűrűjéből a Költő:
– Én írtam! Szervusz.
Legendás idők.
Ezek a legfeledhetetlenebb sérelmek: Genfben Gilbert Trolliet szelíd és civilizált ember volt, de nem bírta megbocsátani Illyésnek, hogy nem egyszer Triolet-nak mondta a nevét. Mint az Elzát. Remenyik Zsigmond temetésén a gyászoló barátok keserű nevetéssel vették tudomásul a végzet újabb fricskáját: a koporsón ékezettel volt írva a megboldogult neve. Pedig világéletében milyen kényes volt rá: „Remenyik, ékezet nélkül” – diktálta mindig. – Gara László temetésén a nyitott sírba letekintő Bosquet így kezdte búcsúztatóját: „Kedves Garám, ki tolmácsa voltál a nagy román költészetnek…”
József Attila (akit Öcsödön Pistának hívtak) tudta, hogy az életmű minimális (vagy maximális?) jussa ez: „hogy nevemet hibátlanul írják fölébem.”
Hogy az akarva-akaratlan elírások, elkeresztelések a létünk gyökerein rágó férgekre emlékeztetnek – a mélylélektan felvilágosításai után – ma már talán mondani se kell.
Jelenlétünk és hiányunk között van valami, ami talán minden hiánynál rosszabb. Az, amitől így jajdul fel egy színdarabban a költő (mert nem a levágó kritika fáj legjobban, nem a feljelentés, nem az esetleges behívó és kora-halál, hanem ez): „még a nevemet is rosszul írja!”
248Vas István írja:
„Egy kockázatot vállaló vegyész-barátunktól sikerült ciánt szereznem. Igaz, káli-ciánt, amelyik azonnal végez az emberrel, nem tudott szerezni, csak nátri-ciánt, amelyik, úgy mondta, lassabban és nagy kínok között hat. Gondosan vattába bugyolált apró fiolában nyújtotta át, én meg a gyufazsebembe dugtam, és megnyugodtam tőle. Valószínűleg ennek a zsebemben rejlő méregnek biztonságos tudata indította el verses naplómnak a folytatását, mert az első négysoros jegyzet, amit leírtam, ez volt…”
És idézi a verset. A négysorosban könnyedén és sűrítve ott a helyszín, az évszak, a politikai prognózis, a nátri-ciánról a tényszerű közlés és ott a létnemlét kérdése: „Miért élek még, nem tudom én se.”
A négysoros: adekvát műforma egy vattába bugyolált apró fiolának, benne a viszonylag gyors kínhalál garanciájának, s egyéb lét-nemlét közti határkérdéseknek a közlésére.
Akkoriban a négysorosok klasszikus költője, Horváth Imre is így intonálta a forma és tartalom tökéletes harmóniájától tündöklő verseit: „Halaszd holnapra a halált…” Meg: „Jobb a bénának, kinek rossz gerince…” Aztán: „Sándor meghalt, bár nem is köhögött…”
Aki magát megalázza…
Arkangyalok és kerubok bókolnak egymásnak:
Kálnoky László ír Weöres Sándorról (a legfrissebb Élet és Irodalomban). Lángoló szeretettel ír, csodálattal.
A „Domine non sum dignus” emelkedettségével. Kéziratban olvasta még Weöres kiadatlan – kiadhatatlan – verseit. Erről ír.
„Érdemes-e nekem is írnom, kérdeztem magamtól, ha ilyen költemények is vannak a világon?”
A „kultúrpolitika” (pfuj!) által semmibe vett két költő közül az egyik földig hajol a másik előtt. Hódolattal, mint egykor Ady, Babits és Kosztolányi előtt Weöres Sándor. („Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.”)
249Így hódolt a szintén arkangyali Ferenczy Béni Medgyessy Ferenc géniusza előtt, a féltékenység szikrája nélkül, a legnagyobb magyar szobrásznak nevezve őt. Holott úgy földbe volt taposva akkor Béni is (az egykori baráttól, a gátlástalanul galád Révai Józseftől), hogy kivagyiságot diktált volna neki a puszta önvédelmi reflex is. A megalázott nagyság mégis mélyen kalapot emel.
Lehet, hogy annak a sokat kárhoztatott „úri nevelésnek” a virága ez, hogy ezek a kitelepített nemes lelkek, száműzött fejedelmek a szellemi életben is (ebben a ronda brancsban) ilyen granszenyőrileg gyakorolni tudják a lovagi erényeket? „Edel sei der Mensch…” Ferenczy Béni szerette idézni ezt a goethei parancsolatot.
A földbe taposott, nyomorúságos magyar középosztálynak vagyunk a fiai. Hoztunk azért valamit vidékről. A hét szilvafa árnyékából.
Kálnoky felsorolja a Nyugat harmadik nemzedékét. Ábécé szerinti rendben: Dsidával kezdi, Zelkkel végzi.
Mindjárt szíven ütött: Csorba Győző hol marad? Vele kellett volna Kálnokynak kezdenie a sort.
Megvigasztal, amikor ugyanezen az oldalon, a tárcaként közölt Kálnoky-cikk fölött olvasom Kis Pintér Imre szép méltatását Csorba költészetéről (az egyik legszívbenyilalóbb Ady-sor – „halálon innen, életen túl” – parafrázisaként csengő) A léten túl, a léten innen címen.
Szabó Lőrinc, Illyés, Füst Milán társaságába állítja Csorbát Kis Pintér Imre.
Van azért Gondviselés és szerkesztői bölcsesség.
Josif Mircea (Misuka) már 12 éves volt, amikor féltestvérbátyja, József Attila meghalt.
250A temesvári kisfiú nem tudhatott budapesti bátyjáról, mert semmiről se tudott, idióta volt. (Szakolczay Lajos azt írja: „oligofrén, epilepsziás és néma”.) József Attila – elképzelhető, hogy – tudott kis öccséről, hisz ő épp amikor elborultnak látták, a világ legesleglucidusabb elméje volt, és mindent tudott. A Mindent tudta.
Ki az a filmalkotó óriás (egy Huszárik?), aki ezt a jelenetet filmre vehette volna a maga iszonyatában és gyönyörű szépségében: a 32 éves József Attila találkozását a 12 éves Mircea Misukával, aki boldogan üdvözli a sárkunyhójukba belépő isteni bátyját: Ő! Ő!… Ő!
Ő, aki a vértestvérségnek kötelmét vállalta az egész emberiséggel („emberiség, akit szegény anyám szenvedni szaporított…”), Temesvárról és Craiovából jövő hírek nélkül is megérezhetett valamit, hogy a mitikus Szappanfőző is szaporítja valamerre az emberiséget. És honnan tudjuk, hogy nem ért soha Pestre valami mendemonda arról, hogy mégse a nagy óceánon tűnt el az Atya (hogy fel-felbukjon onnan – az árból – haragvó vagy pipázó Istenként), hanem odaát kuksol a határon túl, Temesvárt, a csapodár bigámistája.
Hisz lehetett akkoriban utazgatni…
József Áron csúful elhagyta a Mamát, a kis családját. A fényképről ismert deli huszár vitte rossz génjeit egy házzal tovább. A hűtlenség büntetése – tudjuk fia verséből – lehet majd az is, hogy olyat szül (nemz), akinek „öröme az lesz, hogy körbe forog”. József Attilának a Teremtés annyi fájdalmas esélye között lehetett szorongató sejtelme József Áron törzsének új hajtásáról is.
Megint Szakolczay Lajost idézem, aki a temesvári (új) családi fényképet közli; a kis Mirceáról (Misuról) írja: „korai téboly és szeretet a szemekben…”
Ikertestvérekről mondják, hogy szervezetük mintha össze volna igazítva (vagy kötve) – miféle praestabilita harmonia ez? József Attila öntudatának egy-egy „világbíró” pillanatában – azokban a bizonyos legesleglucidusabb intervallumokban – éppúgy részévé válik a kozmikus harmóniának („szívem-lelkem óra, mely csillagokhoz igazítva jár”), mint ahogy megéli az Ős-sejtig felmenő genetikai láncot – otthon van ebben is. Otthon, mint hal a vízben. Mint pisztráng a vízesésben, amelyben az árral szembe veti magát…
Testvérek között megeshet egy olyan kapcsolat, amit az elmegyógyász páros őrületnek nevez: folie à deux.
Kell-e vajon ehhez, hogy egy családon belül éljenek? Kell-e az otthoni egymásraítéltség?
251Ma már nem zakatolnak a vonatok sem.
A síneket egyfolytában hegesztik össze, nem úgy, mint régen. Lehet, hogy babona volt az a természettudományos vélelem és félelem, hogy a meleg hatására kinyújtózkodó sínek felpúposodnak? Jobb vonalakon manapság már nincs hézag a sínek közt és a sínek nem púposodnak fel. Úgy látszik, a vasúti mérnökök közt is akadt egy Einstein. Agyő, klasszikus fizika!
Simán suhannak a vonatok, mint egy Vas István versben:
De gyerekkorunk, a szüleink és nagyszüleink vonatjai, gőzmozdonyai (sőt: gőzparipái! bizony, így is mondták), vidéki indóházai, piros zászlóval integető váltóőrei – a vasúti közlekedés röpke száz év alatt – úgy befészkelődtek lelkivilágunkba, mintha a mamutok óta együtt éltünk volna velük. Érdemes utánanézni Freud álomfejtésében, hogy mily gyakori onirikus helyszín a vasúti állomás, mily mélyreható szorongás a vonatot elkésni, ám ugyanakkor a vonat hányszor átveszi álomban az ősi Kháron ladikja funkcióját, mert tudjuk, hogy a halálba visz minket vagy viszi egy kevesünket… Nem csoda, ha a film is oly biztos effektusokra számíthatott a cselekmény feszültségének fokozásához a csattogó vonatkerekek fényképezésével, és hogy tetézhette a bűntények izgalmát, ha expresszvonaton követték el, s úgy rémlik, hogy az én első filmemlékeim is mozdonygőzök közt úsznak – Emil Jannings szakállas arca tűnik ki belőlük, sínek csillogása, és hallom a közeledő vonat vészjósló robaját…
József Attila fiatalkori verse a síneken alvó legényről akkor is épp úgy hordozná az egzisztenciális és kozmikus végzetek üzenetét, ha nem borzongatna meg az életrajzi csattanó tíz év múltánról: Szárszó, 1937. december 3.
Ős Babilon tüzes Molochja volt a lokomotív. Így jelenik meg, ilyen fiatal testeket fogyasztó falánksággal az egyik József Attila-siratóban is: „S a csattogó vonat a csontját követelte.” (Horváth Béla)
252Csattog, robog, dübörög, zakatol…
Mennyi onomatopeia kapcsolódott a vasutakhoz! Hallóidegeinkbe ivódott be elsősorban a vonatok zaja. S a szabványhosszúságú sínek az egész vasutazó emberiség számára egységes metrumot diktáltak. Tizenkét méterenként egy fémes csattanás. Csupán a tempója változott. Lehetett presto, prestissimo vagy lento – s a vonatritmus jól fuzionált az álomélményekkel. Rába György le is kottázta e kettő kontrapunktikáját Álomélet című versében, amelyben a vonaton aluvó álmában épp vonaton utazik – életének egy másik idejében – s álmában is szenderegve.
Épp csak egy váltóállítás – csak egy váltópöccintés – és Szabédi versében is hallhatjuk futni ugyanilyen ütemű zakatolással az ő alvilági vonatát:
Mostanában múlt volna nyolcvanéves Szabédi László: ötven volt, amikor a kolozsvári Bolyai egyetem professzoraként tiltakozásul az egyetem elvétele ellen, otthagyva az egyoldalú tárgyalást az akkor feltörekvő Ceausescuval, s inkább egy gyorsvonat elé térdelt.
A világirodalom legfigyelemreméltóbb halálversei közé tartozik ez a vasúti zakatolásra hangszerelt monumentális költemény: A szabédi Nagyréten. Szabéd: Szabédi László élete forrása, odavaló a család, onnét költöztek el szülei.
A vasutasgyereknek, aki a kolozsvári unitárius kollégiumba került, majd a teológiai akadémiára, majd a strasbourgi egyetemre, sorsa lett a vonat. Vállalta, ha kezdettől fogva mégoly fenyegető volt is:
253Ha van premonitórius álom, ez premonitórius vers. Akárcsak az Egy gondolat… Amikor Szabédi írta, fiatalon: életszámvetés volt és szorongás. De ma már olvasható úgy is, mint a kolozsvári töltésen halálát váró, vonatját váró professzor (professzor? de hová lett a katedrája? hová az egyeteme?) utolsó, zaklatott látomása, agóniája. Mint helyszíni jelentés szegény Szabédi László magyar költő iszonyatos haláláról.
Az nem áll meg –
S ez megtörtént.
És a Halál, a szelíd géniusz karjába veszi a lelket és álomba ringatja:
A vonat elment. A világ is „elment”. Távolodó emlék csupán. Kolozsvár? Strasbourg? Az a katedra, ahonnét senki nem fejtegetheti tovább a Júlia szép leánynak megnyíló mennyországát…
Mert ebben a szent pillanatban – ebben a végtelenre nyíló pillanatban, hisz nem következik utána más pillanat – Szabédi hazatért Szabédra! „Rét, rét! Ez a Nagyrét!”
Gyermekkor? Mennyország? Minden súlytalan lesz itt, akárcsak Dante Paradicsomában:
És minden oly részletező és konkrét is, akárcsak Dante Paradicsomában:
Ha van mennyei Jeruzsálem, lám, van mennyei Szabéd is!
Mielőtt az extázis égi lajtorjáján tovább követnénk a költőt, hadd szóljak egy szót filológusként. Látomásainak csúcsjelenete – találkozása 255Beatricéjével! – a különben leggondosabb és mindenesetre legelterjedtebb kiadásból (Telehold Budapest, 1944. Dr. Püski Sándor) hiányzik. Idézem tehát ezt a versszakot a Bolyai Akadémia kiadásában publikált Alkotó szegénység című kötetből, melynek külön becsét adja Bözödi György szép előszava. A dantei párhuzamot itt bizonyára nem találja az olvasó henye túlzásnak.
Beatrice is, igen. S a falu is lebeg – vagy inkább száll – együtt a fénnyel, a sugárzással. Ám nem a dantei eposz terzináiban tárulnak föl e boldog víziók, hanem a baljós zakata ritmusában, továbbra is. Ez nem akar elnémulni? Mennyei Szabéd? igen, de alatta elnémíthatatlan a sonus diabolicus. Mintha a gyilkos vonat – az a bizonyos mozdonykutya – az üdvösségből is visszakövetelné a boldogtalan költőt. Mit akarhat? Még egyszer széttépni őt? Még hányszor?
Nem tudom, mi a döntés Szabéd jövő sorsáról. Megmarad-e?
A „feltört” Ceausescu falurombolásai idején kelt ez az írás
A forma tökéletességéhez felajánlotta a költő – ott a vasúti töltésen térdelve – a maga halandóságát. Sínekre kiontott vérét.
256Televíziót nem szoktam nézni. S ritkán fordul elő, hogy utólag sajnálom, ha nem láttam valamit. A Lyukasórákat igen. De ezeket pótolhatom a Lyukasórában A folyóiratban.
Ott olvasom nemrég, hogy Székely János egyik versét adta fel Csikány Béláné (a tévébeli Lyukasóra-műsor vendége), hogy tessék a szerzőt kitalálni. E vers utolsó szavait idézem e naplójegyzet fenti címében. Látnivalóan valami lelkiismereti konfliktusról, nehezen kimondható ítéletről szól a vers.
– Érettségi tétel? – kérdezték mindjárt, tehát hogy a Parnasszus csúcsán keressék-e a költőt, vagy lejjebb.
– Nem, sajnos, személye alig ismert.
Hát igen, Székely János.
A verse most se, abban az értő körben sem keltett visszhangot, elismerő méltatást. Nem is csoda. Ritka kellemetlen önvallomásként szólal meg ez a vers a magyar költészetben, ahol is az életmű morális koherenciája mindig külön osztályzat tárgyát képezi. S büszkén nyújthatja is ujját a legtöbb magyar költő, hogy bizonyítványában jeles kalkulus jár neki közéleti magaviseletből. Nemcsak bámulatos nagy költők, hanem (kicsit karinthysan:) jellem-költők nemzete is vagyunk.
A Nobel-díj – amelynek egyik követelménye az egy életen át tanúsított következetesség az írói hitvallásban – Balassi Bálint óta kijárt volna a magyar költőknek.
Székely János talán az első, aki épp itt, ebben a versében emelt fővel és önkritikai kertelések nélkül (Arany János végül is bocsánatot kért a nemzettől A nagyidai cigányokért) objektíven, tényként közli, hogy írta verseit parancsra is, és írta a legbensőbb meggyőződése szerint is.
Az igazi tragikus hősökhöz felérő büszkeséggel nem is vádol senkit ezért. Ananké ez, a Végzet. Nem mindenkié. Az övé:
Hogy más költők nem így csinálták? Vagy hogy eszükbe nem jutott ilyet csinálni? A tragikum mindig egyedi, sohasem általánosítható. Kinek-kinek 257a magáét kell elviselnie. Az Oidipusét nem lehet mérni az Oresteséhez. A Zelkét a Pilinszkyéhez.
A következő versszakban még félelmetesebb objektivitással folytatja Székely János a maga ambivalenciára-ítéltetéséről szóló vallomását:
Székely János – nem sokkal halála előtt – beszélt a magyar televízióban. Lenyűgöző volt ugyanez az utolsóítéletre-kész objektivitása. Beszámolva tragikus „vétkeiről” (ő nem tette idézőjelbe), felülemelkedett a mindennemű földi és égi számonkérő székeken, Conducatorokon és Pantokrátorokon. Ablakából kimutatott a vásárhelyi börtönre: – Ott volt bent az apám. Írtam a verseket a rezsim dicséretére, hogy megpróbáljam megrövidíteni a szenvedését.
Most, ebben a versében egyáltalán nem motiválja, hogy mit miért írt. Magyarázkodás helyett csupán a büszke hang hárítja el a kákán csomót keresőket.
Tévé-interjúja után írni akartam neki. Meg is kezdtem a levelem. (Alig ismertük egymást, de ő is írogatott nekem, szép hosszú leveleket.)
A levél helyett most ezt a naplójegyzetet szeretném elküldeni utána. Ellentétekből préselt erdélyi sorsából fakasztott költészete nemcsak tiszta, a legtisztábbak egyike, hanem tanúságtétel is a korunkról:
Így vallja:
Csakugyan! Mikor lesz Székely János érettségi tétel? Együtt a hozzá fogható többi nagy magyar költővel: Tompa Lászlóval, Szabédival, Horváth Imrével?
258A Szép Ernő-jutalom. Végre megkapta Domahidy Miklós. Annyit kap, amennyibe Svájcból az iderepülése került. S egy kis hír az újságban. Mégis, gesztus a magasabbra tekintő dráma becsülete védelmében.
Ott ül egy kis szótlan finom, öreg dáma. Vajon melyik minisztériumi ügyosztályt képviseli? A végén halkan rebeg valamit. Ő Szép Ernő családja. Ők adják a pénzt. S azt mondja, hogy a napokban leverték a házról Szép Ernő emléktábláját.
„…Hát aki világít, ilyen jutalmat nyér?” – kérdezhetnénk naivul Petőfi Sándorkával.
– Új emléktáblát állítunk – fogadkozik az államtitkár.
Én javasolom, hogy véssék rá azt is, hogy ez az új márványtábla az 1992-ben vandáloktól megsemmisítettnek a pótlása. Leintenek. Világért se! Nem kell ingerelni az emléktábla-rombolókat. Provokációnak tekintenék, s az újat is levernék.
Igazuk van. Elismerem.
Hazajövet Lengyel Menyhért naplókötetét veszem elő. Mindig a kezem ügyében van. Minden lapja a sajátos drámaíró-lélek megnyilatkozása.
A ’45 eleji feljegyzéseknél nyílik ki. Odahaza még tart Budapest ostroma. S lám, ezt találom benne, a hódolatot Szép Ernő előtt. Amerikában írja:
„Szép Ernőt olvasgatom. Összegyűjtött verseit mintha véletlenül kaptam volna New Yorkban jártamkor, egy barátjától. Első pillanatban belenézve azt hittem, Adyhoz s a többiekhez képest jelentéktelen lett – összement kis költő. De amint megnéztem nagy verseit – három-öt nagy költeményét – rájöttem, hogy ez a jelentéktelennek látszó fiú nagy költő volt – istenien bánik a nyelvvel – shakespeare-ien kezeli! Igazán mély fájdalom, nagy pátosz van benne – professzionista költő – nagy hangszerelő! Szegény! – de lehet sajnálni.”
A kötetben itt pontozás jelzi, hogy a többit kihagyták. Majd elmegyek az Irodalmi Múzeumba, úgy tudom, ott megvannak fotómásolatban Lengyel Menyhért összes naplói. Megnézem, mi maradt ki a Szép Ernőről szóló feljegyzés végéről.
Milyen kár, hogy az emléktábla-leszaggatók nem olvassák Lengyel Menyhért naplóit. Dehát Tandorit se olvassák?!
259Hosszú életet élhetünk le azzal a kétségbeeséssel, hogy mi lesz, ha odaállítanak a Bíró elé. A jó tettek (a jó művek) serpenyője üresen száll a magasba, a kihagyott alkalmak, a csak fejben írt drámák, a fel nem adott levelek pehelysúlyával. „Csak szándokom, és ne az érdemet” – esengte búcsúzva Kosztolányi.
Illyés naplója tartogat egy vigasztaló szót a szorongó írónak. Azt állítja, hogy a mesterségünk – épp ez az átkozott írói mesterség? – az üdvünkre lehet. Mert a kitartóan folytatott írói munka: nemesít.
Legalábbis én – a kegyelemre szomjazó – ezt olvasom ki Illyésnek egy ’43-as naplójegyzetéből. (Épp egy sírversjáték után található e jegyzet a kötetében.)
„Van jellemtelen író. De akit az íróság nem tesz végül jellemessé, abban sosem volt tehetség…”
Körmöljünk hát tovább. A mennyország útjai nyomdai „n”-ekkel vannak kikövezve.
Íróság: üdvösség.
A katolikus kegyelem-tan szerint csak a finis számít.
Addig szabad vagy. A megváltó kegyelem becsét még tán fokozza is, hogy micsoda bűnökből tudsz kimosakodni az utolsó percekben. Hazárdjáték ez, hisz a játékos nem tudja, hogy mikor üt órája. Hora incerta.
Láttunk nagy huncutokat, akiknek a gatyájuk ráment. Egy Don Juan! Viszont az ördöggel cimboráló Faust lelke – ki hitte volna? – égbe száll. Mindkettőjük végső sorsa alakulásában nagy szerepe volt a nőknek. Ezt jó tudni.
Rimay leírja, hogy mily szeretetteljes készülődés volt a mennyben Balassi Bálint lelkének fogadására. Amíg a hős Esztergomnál agonizált – „csendesség lőn mennyben”. Egyetlen meggyőző tudósítás ez – a Rimayé – 260arról, hogy az égiek csakugyan szeretettel, szerelemmel várják maguk közé a sokat próbált lelkeket.
Az utolsó órának kiszámíthatatlan több esélye főként a barokk korban lesz az egész életet átfűtő izgalommá. A katolikus teológia ezt szegezte szembe Kálvin eleve-elrendelésével. Kálvin istene következetesebb, ami egyszer meg van írva, az meg van írva, punktum! A katolikusoké nagyobb dramaturg.
A sztoikus bölcselet legemelkedettebb megvallását nem az antik filozófusoknál, hanem Zrínyinél találtam. Egy négysorosában. (Negyven éve is van már annak, hogy Vas István felhívta rá a figyelmem.) Azóta afféle csöndesen el-eldünnyögött röpimám lett ez a vers. A Kozmosz avagy a Koporsó alternatívájával kezdődik. És buzgó katolikusra valló óhajtással folytatja Zrínyi, hogy ama végső, ama mindent eldöntő óra nehogy bűnben találja őt:
Hiszen ha ez megvan – a teológusok biztatják – övé az örök üdvösség. De mintha a költő egy főúri mozdulattal a főnyereményt elhárítaná. Tudja ő, mire lehet számítani, hogy mi a magyar valóság.
Mert mi is jöhet azután az utolsó, a „tisztességes” óra után? A választás köre nem látszik túlságosan tágnak.
Amikor itt tart a versírásban, valahonnan közbeszólalt egy Hang:
– És ha vadkan lesz? – kérdi e Hang: szinte ugratóan. – Aki megesz…?
Ki volt ez? Incselkedő ördög? A mindentudó – a jövő felől is – már mindentudó Isten?
261Erre mondja, vágja rá Zrínyi a minden-mindegy filozófiáját. Hogy bármitől és bárhol legyen is halála, a Mindenség rendjét nem fogja az megrendíteni. Sőt.
Aztán Zrínyi felállt az asztal mellől és kiment vadászni egyet a csáktornyai erdőbe.
Nem is jött vissza.
Rettenetes erejű nukleáris robbanószerkezetekkel élünk együtt a földön. Ezt tudjuk is, bár egyre tétovábban. Tesznek róla, hogy ne gondoljunk velük.
Magyarországon kozmikus léptékkel mérhető költői életművekkel élünk együtt. Egyedül ezekért volt érdemes végigcsinálnom még egy ilyen századot is, mint amilyen ez a század volt, amellyel különben az ördögnek tartoztunk. De az Ady Összes, a Babits Összes, a Kosztolányi Összes…, befejezésül a Jékely, Illyés, Kálnoky, Vas, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Székely János költői művei – igen, ezekért érdemes volt élni, s tovább élni is érdemes azon a mindennapi kenyéren és csodán, amelyet a nagyszerű kortárs költők nyújtanak.
Remekművektől roskadozó polcokat talál itt az új század.
Bár lehet, hogy akkorra már ezek az életművek (és a folytatásuk esélyei is) tétova körvonalakkal tűnnek el az éji homályban. Bezárt könyvesboltok. Elpangó könyvtárak. A szennyvizek megnyitott zsilipjei. Manipulált amnézia. Piaci zsivaj. Nemolvasó nép. Némuló nemzet. Itt alaptanterv. Ott nyelvtörvények…
És tetejébe a majomketrecbe illő jelenség: Vörösmarty, amint – vállalkozóként – kettőskönyveli az éhkoppot. A pénzügyminiszter meg a hasát fogja, úgy élvezi, hogy még ezt a mulatságot is sikerül megszereznie újgazdagéknak.
Az Arany János emlegette „bús feledékenység” tengere nyaldossa és nyeldesi a költészetünk gyönyörű, megvalósult Utópiáját, virtuális Magyarországát.
262A legeslegmaradandóbbat, amit – a kérészéltű alkotmányok és politikai rendszerek romjain – ezerszáz év alatt alkotott a magyar. És nem is csak magának.
Most mi mondjuk: Achtung Europa! – egyik világítótornyod fog kihunyni ezen a süllyedő – ezen az elsüllyesztett – szigeten.
Horváth Imre, a 30-as évekből
Lopva ható, növekvő nosztalgiával olvasom Bíró Ferenc József novelláját a csövesek életéről, éjszakai nyugodalmat hiába kereső bujkálásaikról a rendőrök elől, és a még őket is kizsebelő újmagyarok bandái elől.
Végre egy igazán nyitott társadalom!
„A hajléktalanok társadalmi skálája igen széles. Diplomástól segédmunkásig minden réteg képviselve van benne; 16 évestől 80 évesig. Legtöbben elváltak.”
A költők szívében megrezzen a delejes tű – talán ugyanaz, amely régen a bujdosó katonák sorsára reagált.
Lám, A hónap verse címet méltán elnyerő Takáts Gyula-vers is az újranépesedő margón túli világ felé mutató nosztalgiák ébredéséről szól:
A világszerte győzedelmes Thatcher asszony mireánk is ránk terítette sokráncú bőszoknyáját: a gazdagok tollasodnak, a szegények nyomorodnak. És az égen hétágra süt a Világbank.
263Ebédnél mondják, hogy hamarosan megjön Balla Zsófia is, a kitűnő román költőnő.
– De még mennyire kitűnő – mondom –, de nem román, hanem magyar. Erdélyi.
Bólintanak. Igen, Erdély. Ismerik a problémát.
Vacsoránál megint szóba kerül a várt vendég, kérdezősködnek, milyen verseket ír „ez a román költőnő”.
Mondom, hogy milyen szépeket, s hozzáteszem, hogy magyarul írja…
Másnap már rájuk hagyom.
Ha még egyszer korrigálnék, menthetetlenül egy izgága irredenta lennék a szemükben, aki a napot is letagadja az égről, ha Erdélyről van szó.
A magyar szellem két aspektusa. Mind a kettő a költők személyisége és sorsa által is hitelesítve. Mind a kettejük életművének létrejötte csodaszerűen valószínűtlen… És a csillaguk úgy akarta, hogy mindig egyszerre kelljen gondolnunk rájuk. Az idő végezetéig.
A kettőbe vágott mai magyar irodalom – ahol az egyik felében ha támad (Gulyás Pál szavával szólván) „egy új Petőfi és egy új Madách”, ezek a géniuszok nem élvezhetik a magyar közvéleményben azt a konszenzust, amelyet – viták közt természetesen – Petőfi a maga 26 évével, Madách pedig a maga 40 évével már életében kivívott.
264Úgy rajzanak az égen, mint a Pokol V. énekében a seregélyek. Egyetlen közös idegrendszer impulzusaira. Mindenre egyszerre reagálnak, egyszerre csapnak le és röppennek fel, egyszerre írnak alá. Kavarognak, siritelnek, mintha egyedül övék volna a szőlőhegy és az égbolt. S aztán felszívódnak a szponzorizált semmiben.
Egy életen át felemelt fővel mondtam magamban Eötvös versének utolsó sorát. Végigszámlálva büszke, istenáldott országokat („császárról szól a francia fiának”), lássuk: mije maradt a magyarnak? Neki mi a kincse, oltára, talizmánja? „Egy szentelt fájdalom” – mondotta Európa-verse csattanójaként Eötvös.
Azóta is, a csonkolt tagok helyén csak a fantom-fájdalmak maradtak. De hát a legnagyobb frusztráció is adhat tartást. Ezért emelhettük föl a fejünk a vers végén.
De újabban úgy érzem: nincs többé „szentelt fájdalom”. Nem a fájdalom tűnt el; ajjaj, ez inkább növekszik, hanem a fájdalom jelzője lett oda.
Megint érzem a belső nógatást: költözz át Erdélybe, honosíttasd magad vissza román állampolgárnak! Menj elébe közelítő halálodnak szülővárosodban, ahogy Szophoklész tette 90 évesen. Ott a tét világos. És ha leköpnek, emelt fővel törölheted le.
265…nyomos itt nem leszen a te neved.
Sylvester János
Öregség tünete: nem szeretem a felkapott divat-kifejezéseket. (Sohasem szerettem: mindig öreg voltam?)
„Visszajelzés” – ezt se szeretem. Kikerülöm. Most írtam le először. Ha mástól hallom: odalesz az érdeklődésem egész mondandója iránt.
Pedig lényeges jelenségre utal. A szó visszhangjára. A művész „fortunájára”. („Fortuna, nihil aliud.”)
Lehet, hogy azért félek e szótól, babonából, mert érzem, hogy „visszajelzések” nélkül fogok eltűnni. Persze, az is lehet babona, hogy kihívóan emlegetem elvisszhangtalanodásomat. Így hívom ki a sorsot: „Cáfolj reá!” Ahogy Keats íratta sírkövére: „Itt nyugszik, akinek nevét a porba írták.” Keats verseit elvétve idézzük – ez az epitáfiuma halhatatlan. A sors, ha kegyes, ironikusan kegyes. Babitsnál is érzem, hogy cáfolatot remélt: „ami verset ujjam írt a porba…” (Micsoda riadalom van a folytatásban! Nem is idézem.)
Hogy lobogott Vas István géniusza egy hosszú életen át! S ő egyre följebb csavarta e lángot. Utolsó évtizedében évenként, félévenként kaptam tőle új könyvet. Illés Banditól is. Vészitől is.
S milyen nagyszerű könyveket! Most látom csak, hogy újraolvasom őket.
Micsoda finist vágtak ki!
És nincs kivel beszélgetnem róluk. Csontig vágó mondataikra senki nem kiáltja, hogy: touche!
266Egy elszánt drámaíró (ha Vas István írhatta: „elszánt költő és bájos felesége…” stb.) kettős életéről – a versek iránti szerelméről – tanúskodnak ezek a naplójegyzetek.
A könyv első felében buzog a tettrekészség, hogy tehessen is a magyar költészetért valamit. Ismertté tenni értékeit szűkös nyelvhatárainkon is túl. A könyv második felében a legszemélyesebb örömeiről és tűnődéseiről számol be egy-egy szép vers, vagy verssor olvastán.
A legvégén a költőkre leselkedő sorsharagot emlegeti fel.
Fájt, hogy nem sikerült megjelentetni ezt a kis könyvet sem nyolcvanadik születésnapomra, sem a Könyvhétre, sem a karácsonyi könyvvásárra. Sehogy sem akarózott összegyűlni rá a pénz. Végül is most megjelenik 300 példányban. Lehetnek még csodák is, akkor 400-ban.
Szívből köszönöm Balázs Tibornak és Borsos Attilának kitartó hűségüket, amellyel lehetővé tették, hogy annyi nehézség ellenére most mégis itt a könyv.
A könyvet dr. Kovács Györgyné Wolf Sophie emlékének ajánlom. Nem is csak azért, mert nála írói munkámhoz hosszú éveken át fedelet és körültekintő figyelmet leltem, hanem azért is, mert Ő akár példaképül is szolgálhat e könyv oly nehezen elhihető mondanivalójához – a magyar költészet varázsáról. Dr. Kovács Cyörgyné maga is orvosnő volt, a prágai kultúra köréből jött Magyarországra, nyelvünket itt elsajátítván a magyar költők olvasója és odaadó barátja lett. Polcain ott volt XX. századi irodalmunk, első kiadásokban, dedikálva…
H. M.
267