Határ Győző Eumolposz avagy A hazudozás zsoltára 167 Aurora London 1990 Aurora Regénytár 1-162 csak fénymásolat van tagelés kész
Határ Győző
Eumolposz
avagy
A hazudozás zsoltára
Eumolposz
avagy
A hazudozás zsoltára

„érintett velő! seb-inger! – – – miért
„is, hogy a halál – ugyanazzal – sür-
„gettetője a róla gondolkozónak…?!

(az Álomfeljegyzésekből)

Első fejezet
A mennyországi krampusz
5 6
1. Seb-inger

az olyan mohóság: a mindent felejtető mohóság elapad kádjaimból

az a cápafajta, aki keresztben faldosta a világot – derékban a tudományokat, mint a széplányt – ez a cápa

elúsztál, cápaságom. Idegen, türelmes hal kerülget, félszegúszó: én vagyok ez a magam körülúszó idegen

féktelenkedésem, falakodásom a világ mandulazöld márványolásán…?!

elmúlt

meghallgatlak, szegény szív és kérve-kérlek ((én úszom körül magam ilyen keszegen és szíves-örömest, mert természetem változása, hogy a bennünk lakozó bestia Fűrészesről ezennel elfelejtkezem)) kérve-kérlek: vesd le

vesd le vallomásos tartózkodásodat

beszélj! beszéld el, némaságra kárhoztatott beszélő, tétlenségre kárhoztatott Elcsapongó – sápkóros sóvárgó! beszéld el, rajtakapott szív e toll-érintésű ujjak közt, aki mintha nem is volnék – vagyok

ami bánt!

ami seb-inger!

ami keszeg-inger!

félszegúszók! ami mindközönségesen reszkettet valamennyiünket ((de még nem úszhatunk ki, mi tengerbe dobott Eumolposzok, Etiópia mandulazöld partjaira, ahol az istenség fogad))

ami elől mi mindannyian menekülünk

beszéld el

2. Az ólomüveg-erkély alatt

„én szép szerelmesem”

nevess keresztül a könnyek rácsán! még! még! még egyszer! nem jó! még bensőségesebben – hidd el, nem látja-hallja senki:

7

„én szép szerelmem”

– – – érzelgősek lettünk, barátom, érzelgősek, mint az összetörtek általában, a (– ne féljünk a szótól –) roncsjelöltek és – akárcsak a leszakadt Jacubreanu-hídi láncsarupár alatt ez a málévá zúzott lé: nem leszünk nagyobbak az elgázolt madárnál, akármilyen nagyok voltunk, mi antroposzauruszok – és röntgenképünk odavész és romlataggá lágyulnak pálcikáink, mint a söröslovak csontjai („én szép szerelmesem”)

ilyen roncsjelöltek vagyunk valamennyien és amikor azt próbáljuk elhitetni magunkkal és a világgal, hogy, úgymond, „életünk hajója egy szerelem partjain szenvedett hajótörést” – hát hazudunk, úgymond, hazudunk, átkozottul hazudunk

hatvanmillió a számuk – azoké, akik egy borzalmas zúzda jegyesei vagyunk, azoké; s hogy Daniela hátától megbabonázva menekülünk (mert vigaszul, szerencsés lődörgő, félszoba és a nyitott ablak: szemed elé bocsátotta esti fürdését) – vagy hangtalan-sivalkodva, mert még ennyi narkotikumról sem gondoskodik a Háromkirályok utca: ez semmivel sem késlelteti a madárka eldöglését

de ki visel el ennyi őszinteséget?

a községi hóhér kötőfékjén érezd magad. Hajadra alkudoznak már hátul a szekérnél (nyakszirttől nyírják előre, te szegény) s most egyedül maradsz a köldököddel: hát még amikor, bánatos roncsjelölt, Danieláék ólomüveg erkélye alatt sétáltál el és a sárga ólomüveg tárcsákon vízihullám, alávillámlott az egész Nap-test – a tudor ív alatt?

3. A palotavilla
(tudományos légypapír-realizmus. Akik nem kedvelik a realista leírást, azok ne olvassák)

két utcára nyúlt, fel és le, hosszú telek

8

szerencsés ólálkodó, aki láttad, mert láttad Daniela settenkedését a házban, te, őgyelgést színlelve elléptél a sarkig a követségi ház hollandi-rácsai előtt (írógépeltek, egész földszint, de mint a madárcsicsergés) és a Kötyköli-lépcsőn fel, hegynek

megkerülted Daniela birodalmas kertjeit és az Édenfa út lépcsőin felgebeszkedve, magasról beláttál: zöld sárkányok a japánkert kerítésén, teljeskör kerítésnyílásokon csupa zöld sárkány és a kaviccsal hintett beton

fenn, a Kötyköli-lépcsőtől a Lonc-közig mohos sziklateraszok és játszótéri lankák. Vaslugas-folyosó és maori-tornác a bíbor és mandulazöld falak előtt: majolika zománc (emögött nyílt – öltözőről, ruhatárról és még két-három más tükrös rejtekről és átereszről – Daniela szobája)

a platános télikert a negyedgömb üvegtetővel, hol az érzékeny függönyöket redőzve húzták össze, körül, reggelente; a kakas-padlás zászlóerkélyén a külképviseleti címer

előrebukó zsupolás – inka oromkorona

két gépfegyverrel és négy kéziágyúval fenelegények őríztek egy nyurga ügyvivőt, mert ellenséges volt az állam; s a folyamodókat útkaparó bódéból, detektívek és a folyamodványokat leszerződtetett szolgák, a fonott bambusz papírkosarakból: fényképezték… Olyan volt a szomszéd villa, akár valami vízitekenő fenekére süllyedt haramiatanya: ezer üteg, tízezer tüzes szem célozta kétfelől és minden vontcső őt követte, a magányos sétálót

a kerítésen kézigránátok díszelegtek az elrendelt elefántos kőgolyóbisok helyett és mint a díszkirakatban a – nem is: céllövészeti színpad felvonulásán a szenegál katona, te tojás, te, soha jobb célpontot!… Úgy látszik, nemigen tanácsos így cirkálni Daniela esti szépsége előtt (Daniela maori bőre és az az ébenfa az Édenfa úton, hogy 9szőkének hat mellette a sötét dióolaj; ez a fényes koromszurokfekete: Daniela előrecsapódó haja még a falak mögül is, ó – hogy elősüt!) – – – És nem jól van az, hogy a ti gépfegyveres diplomatáitok még a szerelemben is olyan sokkalta előnyösebb helyzetből startolnak neki a világnak (a hatalmasok átka! hogy még nem sikerült őket kirekeszteni egy Ördögszigetre! de hát – mindig megtalálják a maguk sofőrjeit meg a maguk házmestereit a jómadarak, ámde erről máskor)

4. Kurtafarkú fennkölt lelkület

később behatóan megbeszélted mindezt Danielával (évődő kedve szerelemnek!) – hogy a sokáig ólálkodókat tigrisverembe lökitek vajon avagy szurokban-tollúban hempergetéssel teszitek ártalmatlanná; de

de miért is vágsz elébe dolgaidnak, minek szurkálnád magad előre, panaszos szív, mielőtt odaérnél, hogy Danielát elválasztod a szülőatyai háztól (özvegy volt a haragos dán), el az Édenfa úttól, lopod, bujtatod és negyedfél hónapig a tatárhegyi Gazdátlan Villában (keresztelitek Bujjbujj-Szanatóriumnak) élvén és hirdetvén a NYÁRSPOLGÁR APOTEÓZISÁT – ő mégis gyermektelenül végez veled és a Tévedések Fejezetével? Miért is vágnál elébe dolgaidnak

irgalmatlan tatárhegyi szél nyargalászott a girbegurba lépcsőkön, kerítések magánbokrai közt. Póznáikon a lámpák hunyorin meg-meginogtak és – mint amott, az a magasszárú-cipős, körül-halcsontos, tele-fűzős ápolónő a fordulónál, szél ellen – boldogtalanul hordta hétszázezer nemiszervét a Város

hétszázezer nemiszervét ((s hogy ne légy oly részrehajló, mint voltál Szentlélek-ellen-vétő, amilyen:) hétszázezer bütykét-pacalát, csepleszét-hártyáját, aranyerét, sajtos keményedését és elgumósodott nyakavégét, kit né10hányan fejnek hívnak – de nem úgy ám a franciák…)

az Irgalmasrend előtt kapura fordul, fityulája befordul, boltíves homályán fehér a fityulakendő… és te? neked? milyen szeretőd volt?!

megint bözsi-lúdbőr, langy fenék
megint csak a test és semmi szellem
s te torkigtelsz a hüllő szerelmen
ahol a csóknál előbb elég

– löttyedt és bamba szeretőd volt, pajtás, mindenképp alkalmatlan arra, hogy elejtett gondolataidat szellemed pitvaráig kövesse és tisztelje hallgatásodban a szerelem eumolposzi misztériumát, amely egyetlen konkretizálható útja a bölcselet tanulmányozásának

szegény Abélard! te még ott is Héloise-t kutattad, a kétszemélyes onánia e nyilvános műintézeteiben, hol, kívánatra, fülükön-hüvelyükön eregetik a füstöt a belecigarettázó kéjlajhárok – egy megpótolt hatosért; de az átszüremlő villanyzongora hangjaira, restellkedve elnézted hóka kis kurtádat (rövidellted és keveselted is – mely mint a Sebészetin a fagyasztósugár alatt, most sem volt nagyobb a gombnál) – ez a fostos csurgás volt az árulód, ez a tejszag a lábszárod között: a „fennkölt lelkület”!

– (fenébe és az anyádba: átszállóval – tette hozzá harag nélkül a bérszajha Hampel Vica, kalauzi útravalóul: – oda se neki, az ilyen idegfrász… „Fagulya úr!” – – – ez volt Hampel Vica tömören odavetett véleménye, mellyel unottan elbocsátotta hóka kis kurtádat és utadra engedett, Fagulya úr…)

5. A Hölgy nem járt itt

– Fagulya úr, ma sem kereste a Hölgy – fogadott kegyeibe és ajtajában Pistáné, Bálika.

Borbála mindnyájunk Bálikája volt. Senki sem szólí11totta fel, bár minden diákja azt várta – hogy sorolná fel a nap rendkívüli eseményeit. Ám az említésreméltóságok közt a Hölgy látogatása soha nem szerepelt. Bálika borjúléleknek tartotta a diákot, mert sejtette szíve-törékenységét és az anyai pirongatás-dorgálgatás külön jövedelemmel nem járó előjogai közé tartozott.

– No, ha sok az ilyen magaféle hajgató (hallgató), az se kopik el egyhamar, az egyetem-viselte haragja gallérjára kivarrva (szóval sohase mondta); inkább megérdeklődte Bálika, nem túl hideg-e a pohár melegvíz, amelyet netántáni esti ihatnékodra és undorodhatnékodra odakészített ebben a kánikulában; vagy elég nagy-e az a teméntelen borbélytükör, melyet a szobádban nem tudsz hová tenni, de ő se, máshová. Az a nagy dög tükör! Ami elől nincs hova menekülni!

– Istenverte tükre! Vigyék ki, Bálika, itt ne találjam legközelebb, mert, istenuccse… –

– Örülök, Fagulya úr, hogy meg van elégedve. Maga a legjámborabb, amilyen nagy hanggal vannak a többi hajgató urak…

– Más nem keresett? Jolánka se? Bözsi…?! letagadja Gizikét?!…

– Csak ne hoznának a Gülbe olyant, amék pesztonkaforma. Minden déványomat tönkreteszitek, jaj, ezek a hajgatók! Perszóna az ilyen?! Nem Fagulya úrnak való.

– Nem azt kérdeztem, amit úgyis tudok. Hanem hogy járt itt vagy nem járt?! – – –

– …kajtatja a masamódját rajtam, mintha… nézzék csak. Az én déványomon, minden milimári. Összemaszatoljátok.

– Verje el a háztól, Bálika, korbáccsal! Korbáccsal verje ki a Gülből, ha jön!

– Mit verjek el rajta, lelkem-Dániel, színeket se látom. Ne titkold, amid nincs… aki szűve körösztyén; töltse ki a statesztikázást…

12

rubrika / rubrika / rubrika / rubrika. FOGLALKOZÁSA: egyetemi hajgató. KÖZÖS HÁZTARTÁSBAN ÉLŐ… BÁNYÁJA? KÖTVÉNYE? RENDFOKOZATA?

keljünk át a Rubrikonon. Essünk túl rajta – Rubrik Borbála.

Báli bácsi (mondanók, ha anyajog szerint fejeznők ki magunkat – máskülönben Piroska úr a HOTEL TITÁNIÁBAN, portás és éjjeles baedeker:) Báli bácsi aznap épp Goethe Saemtliche Werke nevezetű költő Összes Műveit cepelte, nyolcvan évi porfogás után, a padlásról a szobádba és ott porolta le, de úgy, hogy a por benyelte a napsugarat. Figyelmessége nem nagyon hatott meg

– mondja, Bálika, maga is sajnálná tőlem az anyaméhet, mint az a rangomon aluli bérkurva, aki ma, visszaküldvén az anyámba, hozzátette, hogy oda se…?! Protestáns vagyok az apám lágyéka óta – (vetetted oda dörmögve a sóbálványként fülelő Bálikának, bánván születésedet: savanyútojás háncskéreg-levessel, ott egye meg a fene és „márna, némi reszelt sajttal” a Gülben, „de csak ha nem fűszeres” …mint a jégverés. Olyan ez a koszt. A szagáról)… – Hányszor mondtam!

– de… de hajgató úr! –

– átkozott Bálija, leolvassa az arcomról Danielát és kajánul, aki a nevét sem hallottad, aki a szemed rá ne vesd, ha egyszer mégis, mégis, feltündedezne a Gülben és lejönne, mert jön, mert eljön: akkor is? azzal mersz majd fogadni, hogy nem járt itt a Hölgy?!…

6. Finiász hegedűl

barátságtalan felpillantás a borbélytükörnél, imígy üdvözölvén kóbor képmásodat… Itt hempergünk Borbála néne csupa-tüske ölében, itt-itt, szerető leproszériumában, itt áporodunk, rohadunk. „Bálika”!… Dejszen majd még elintézzük a „déványát”, és nemcsak a kanári-órát 13– a mélytányérokat is, a falon… S azzal, nyugtalan szív, lenyomtad a kilincset; és rákerülve a kert felől, a Gülbabára zöldellő szobában illendőképp üdvözölted drágalátos lakótársadat, a jeles lovagot, aki – aki – aki!

– Fíniász, drága lélek! Te is! Jókor hegedűlsz… jókor esz a fene!

– öregem, reggel hétkor –

– reggel hétkor se!

– nem tudok aludni a madárcsicsergéstől.

– bár te tudnál úgy! Még mindig jobb. Csicseregni! Fene a pogánykrisztusodat… Fíniász!

– Ami Erosz az istenek között, az Polihimnia a múzsák közt. A leghatalmasabb. Azt hittem –

– ne tedd keresztbe rajta a vonót, azon a nyírettyűn, a vonót: ne tedd keresztbe – – – te! Karhatalmat küldök érted!

– ne undokoskodj!

– kutya fasza!

– öregem, ahogy parancsolod. Ledűlhetek a díványra, jegyzettel a fejem alatt, de akkor meg „dögölsz, disznó, dögölsz” kiáltással lepiszkálsz, moráliákkal intvén. Folytathatom kisded étkezésemet, mely, mint jól tudod, születésemtől örökétig tart s mint ilyen, a fele végtelen (felhívom rá matematikus figyelmedet:) az asztalon változatlanul kétféle szalonna, főtt kolbács és frissen terített zsírpapír; végül megtehetem azt is, hogy mégis folytatom a hegedűlést. A „Pózner Imája”; nagyon szép.

– Azt az istenverte hegedűdet, Fíniász! Nem szeretem, ha a gondolataimba belehegedűlnek. Hát hegedűlj, te zsebrák, csak hegedűlj. Én vagyok a kuss élőszobra. Couche-couche!… Le coucher du soleil –

– Látod, Dániel. Ugye hogy tetszik – – –

Füles díszbilik közt mandulazöld mázolmány a falon. Rojtos dohányzacskó, bugylibicska, betyárkulacs; függő14legesen tálalt tűzforró levesek a kánikulában. Itt is. Ez is. Olyan ez a Fíniász, mint a szobádat betöltő borbélytükör; tükörpocsolya a kovácsoltvas bajszok, tobozok, kanafurkák és öklömnyi porzók közt, triptikusan osztott mezejével, ez a tükörtenger, hogy sohase légy egyedül és ketten is átkozottul négyen legyetek: olyan ez a Fíniász

macskáknak való meleg gyep, mandulazöld ablakdeszka Gül Baba rózsakertjére

(ha látná! ha Daniela)

– te Fini, ne hegedűlj, te Fini! te dísz-sertés…

Nem volt olyan kövér, mint amilyennek híresztelted, de természettől hű barát; és ez a meleg, fíniászi barátság idővel odáig mélyült, hogy (gyakori hagymázása kivételével) lakótársaddá fogadtad őt – őt és elemózsiáit. A tavalyi kottatartó most még kajlábban lógott önmagán, a hegedű – mint a golyózápor – elfütyült a fejed fölött; s te szomorúfűz módjára állongtál-bólongtál a lapközépig szakított kották partján és zenei olcsóságban áztattad magad (mintha az utolsó pillanatban, a fenekek alól mentette volna vissza e kottalapokat egy bűvös kéz a Gül diákárnyékszékén) – – – és most, hogy nyenyeréje megszólalhatott (esküszöm mindnyájunk isteneire, forgó vonója volt, mint a hadseregnek), most Rotschild Amalie bárónő zeneszerzői ihletének anatómiáját láttad magad előtt, két gyertyatartóval négy lakáj: végigvártad a „Pózner Imáját”.

– Szerencsés fickó – emeltél ki (különben olvashatatlan) breviáriumából egy trágár rajzolatot: félakt, a felöltözött fél elhagyásával. Mint az uzsorás a tőkéjét: Fini kihelyezte bujaságát és most te fizetted a kamatokat; és megnézvén a breviárium címét, Céline, Voyage au bout de la… (levelenként fogyott, senki sem értvén a frankok nyelvén a Gülben)

15

a nyírettyű elhallgatott és mi ismét beszélő viszonyba kerültünk.

– Voltatok, Fagulya?!

– voltunk

– és ma?… ma mi volt, Dániel…?!

– mi-volt, mi-volt. Hogy-hogy „mi volt”? – rezzentél össze. (Talán a bizalmasom vagy? hülye)

7. A táncírógép

a Hölgylányról nem akartál nyilatkozni, a legkevésbé Fininek; ez Daniela iránti fogadalmad része volt, az, amelyet kezébe (csuklójába) helyeztél, az odalehelt csókkal pecsételve és utóbb, mert nem te szegted meg és soha nem kerül sor a kürtvizsgálatra, ha; és akkor sem te voltál a méhenkívüli – – – egy szó mint száz, megtagadtad a feleletet. Máson dolgozom, vetetted oda kurtán (majd meglátjuk, milyen kurtán), mással foglalkozom… – – –

– mással foglalkozom; egy találmány-eljáráson, helyesebben egy olyan terpsychografikus szabadalmon, amelynek a segítségével, vagyis hát általa (tökkelütött vagy, Fíniász, nem is tudom, hogy jössz hozzá, hogy. Ezt, neked), vele, táncmozdulatokat lehet gépbe írni. Letáncolni, bele a gépbe. Nyolcvankét figurális van, ez a táncábécé, a nevük: koreogramm. Minden betű egy-egy choreokyné; maga a gép pedig, ha lesz és mint gép, per se, a puszta esszencia állapotából átmegy az egzisztencia állapotába, amiben nincs okunk kételkedni: a koreográf –

– – – és már írtál vele?

– mi? hogy?

– – – beletáncoltál valamit vagy táncoltattál, bele, valakivel…?!

– Nenem, Fini: nem olyan egyszerű. Vagyis hát. Írni még nem írtam; azaz hogy… hogy igen, jegyzeteket készítettem, széljegyzeteket, de erről most még nem volna 16szabad beszélnem, a tánckísérletek elején, mert van egy társam is, táncszakértő munkatársam, egy egész lány, azért mondom, hogy egész, mert ha elmegy otthonról, Hölgy. Ez a lány követ-lány, a kasztíliai követ lánya és ha nem is régóta, de a munkatársnőm. Na! Mit tátod úgy a szád?!…

– Dániel!… és hogy ugrottál Rhodosznál – – – a Rubikon, amikor átlépted, a kocka, ahogy elvetetted: hogy ismerkedtél meg vele?

– nagyon egyszerűen (és nagyon hanyagul). Ő a Valószínűtlenül Nagyszemű Lány ebben a városban, összetéveszthetetlen. A két szeme oly nagy, hogy összeterjed eggyé: egyszemű, de úgy, hogy ráterjed a homlokára, és hátul, a füle fölött – Ő az, akivel mindenünnen szembenállsz, Ő az, akinek a hátába nem kerülhetsz…

– a női Polyphemosz, egyszóval, csak az egyszerűség kedvéért a szemét nem a homlokán hordja. De te csak mondd, te csak mondjad, Fagulya.

– Fini! Először, amikor elmentem az ólomüveg-erkélyük alatt (az alsó szárnyak voltak nyitva, szellőzéshez) és háromnegyed óra hosszat sétáltam és kukucskáltam a pálmadézsák alá, hát öregem. A dupla szőnyegeiket nem tudom, de csak bankároknak vannak ilyen képkereteik –

– mint a pinty: olyan vagy te, Dániel!

– mellényes inasok takarították a zongora-környéki tartományt és (ne közelíts a malackodás egyetlen gondolatával sem és meg ne pillantsd Danielát a szellőzőn úgy, ahogyan én láttam:) egész perzselő délövi szépségében ott állt ez a telenyúlánk idom; hamarjában maga sem tudta, hogy mert felfedezte ugyanazt a várakozást magában („ez az, akire vártam”), vagy egyébért – mint ahogyan írta édesdeden tépelődő naplójába, amelyet lakatra zárt – felkacagott és a hálószobák és a kert felé, uccu hátra… körülnyargaltam a kertet, körül a palotát és az Éden17fa útnál rákerültem a pázsitra, odanyílnak a hálószobák: maori tornác a málnaszín földszint előtt, réz és arany, fölötte az emeleti, a lombárnyékos tejfényben – mandulazöld zománc –

– istenem! és a követ-lány, Dániel?

8. Követ-lány a függőágyban

– negyedgömb-tetejű télikert – mint az akváriumban, úgy úsznak az emberek az üvegben – annak a függönyei lebbentek meg, ott bujkált… Ő volna?… és igen, rongyosszélű tányérlevelek közül Ő kandikált olyan feketén… Mi olyan suta rajtam (kérdeztem magamtól), bütykös a fülem vagy a nyakamon ez a paprika sál? lábszag füstkarikája körülöttem vagy természettől vagyok ilyen krampusz?!… A könyököm bütykösségét a kabátom bélésén belül állapítottam meg; szenesember vagyok a palotájában, de ha az sem, hát jobbágyi cserzővargácskája vagyok és csak arra jó, hogy a természettől és a természetjognál fogva, domíniumai határszélén szattyánbőrt finomítsak: tenyerem postája Daniela lábain!… Másnap, amikor mindjárt az Édenfa úti kerítés felől tartottam a vártát, úgy intézte, hogy aludjanak az uraságok az ablakzaton rajtafelejtett szúnyoghálók mögött és ő egy parányi hajhálóban – amelynek egyvégét a kertésznével a kerítéshez köttette volt, a kacér – ott heverészett

kora ebédután volt, felejtető dél. Arról tudom, hogy nem olvasta a széthulló könyvet, hanem valószínűtlen nagy szemével az égen kalandozott: egyetlen mennybolton egyetlen szem… Maori bőrét Daniela a lombárnyék fényében süttette; onnan, hogy ő dudorászott ugyan, de messziről felismertem ábráiról:

Univerzális Koreográfia – HISTORIA DEL BAILE

Persze spanyolul nem értek, Daniela pedig a sorvéget elharapta –

18
…Carcelero
Carcelero
!no te tardes que me muero!
La primer vez que me viste
sin lo sentir me venciste:
suéltame pues me prendiste
…Carcelero
Carcelero

– – – Ugye koreográfia? – szakítottam félbe dúdolását és a képekre mutattam (lapozott a szél)

– – – három hete itt settenkedik. Mit gondol rólam? lehet körülöttem így settenkedni?

– tegnap az autóban balettcipőket láttam, ma pedig, a teraszon, a lábát… és nekem van egy táncírógép-találmányom, táncmodellt keresek az első modellhez. A nevem Dániel.

– Daniela vagyok.

Nyújtotta a kezét. Így, Fini, ilyen mondhatni marhaegyszerűen ismerkedtem meg vele

9. A mennyországi krampusz

majolika-tarajú japán kerítése van a követségnek. Óriás környílásaiban, csigakör-rácsokon remekbekovácsolt sárkányok kunkorognak-tekergőznek s ilyen maga a bejárat is, óriás környílás, hirtelenében nem tudni, meddig tekintse küszöbnek az ember s hol kezdődik rajta a kapu. Átléptem ezt a fura karéjos küszöböt, a kovácsoltvas sárkány szétvált középütt és én odabent voltam Danieláék holland birodalmában. Daniela meg kettőt sem sikoltott, mert mire sikolthatott volna, már felkönyökölt a függőháló szélére és a született királynő jóindulatával (hatalmi túlsúly mosolya!) mosolyogni kezdett az alattvalóra, aki vagyok:

– nini krampusz

– nini mennyország

19

nem bizonyos, hogy így nevezte el ezt a krampuszt (hiszen nem szólt, csak egyetlen szeme beszélt) és én a mennyországot, őbenne; de őrízetlen krampusz a mennyországban: úgy éreztem, megigazulok és mintha nem is volna virgácsom (virgulám), jóban sántikálok ezentúl. Végül a Valószínűtlenül Nagyszemű Lány is megszólalt (nyakán-fülén a barna bőrnek aláfutott a vér és oly szirén-szelídséggel, ahogyan csak Ő tud, elfutotta mosolya – hogy hátadon a szőrbolyhok megemelkedtek és homlokodon finoman kiütött a veríték:)

– Azonnal távozzék. Kidobatom!

Akkorra már azonban egy inas futott elő a házból és a teraszról egy fehér kertiszékkel a feje fölött, mert a szemfülesek meglátták a Vendéget; és – mély bókkal Daniela felé – letette mellém. Leültem – vagy inkább leszédültem, annak az embernek az ernyedt ereszkedésével, aki halálos veszedelemből menekült: a fickó ugyanúgy leüthetett volna vele, a székkel, Daniela egy méla, undorgó intésére. Daniela hátrahanyatlott a függőhálón és álló percekig kacagott – oly rejtnyelves, kasztíliai dallamra, hogy az inas, elbizonytalanodva meg-megállt félúton és még a maori-tornácon is: visszanézett. De elengedték; s azzal (vállvonogató lelkifurdalás) – a dolgára ment. Akkor kezdett csak igazán kacagni Daniela; én meg, Fagulya Dániel, csak süllyedeztem a lakk kerti széken, fehéren a piszok és néztem-néztem kocsányon lógó szemmel, ahogy meztelen karjait egy-szeme fölé veti –

…Carcelero
Carcelero
!no te tardes que me muero!
La llave para soltarme
ha de ser galardonarme
prometiendo no olvidarme
…Carcelero
Carcelero
20

– megtehette volna, hogy nagyobbat sikolt a kelleténél és akkor az egész divizió, gépágyú és rendőrkutyák, ugyancsak lőfegyverrel felszerelve (s a körülvizelt silbakot szimatolva), szempillantás alatt rámszegezik ütegeiket: rámuszíthatja a japán követség egész őrszemélyzetét és ki tudja, mekkora diplomáciai bonyodalom származott volna belőlem, ebben a feszültségben; ha a japánok már eredetileg –

– miféle japánok? – (vágta el durván Fíniász:) – az előbb még spanyolokról beszéltél. Vagy nem a spanyol követ lánya?!

Görög, te gombóc, te hájrák. Görög. Ki beszél itt elefántról?! – ordítottál rá s el is fulladtál nyomban, annyira dühbegurított a kajánságával: – Nikandromohikosznak hívják, ez a meghatalmazott miniszter neve, akit én apósomként tisztelek. Akinek Daniela – – – és! és! ha tudni akarod (el a hegedűvel a közeledből!) ő az, akivel bizalmasan közöltem a táncírógép ötletét, vele próbáltam ki az első modellt, amely noha rajzban, műhelyrajzban, de abban is működik és az ő tánca nyomán (Hipogasztrusz zenéjére) a Hét Fátyol Táncát táncolta, te bivaly, le az utolsó fátyolig és én lejegyeztem, miért vágsz olyan savanyú pofát?

(– „ne verekedjenek, hajgató urak, legalább délig ne!” –)

– Nyugodj meg, Dániel. Nem igaz egy árva szó az egészből. Ajánlom, falatozz egy keveset, az éhség képzelgései incselkednek veled; és én majd hegedűlök. A menza lencséjétől még nem láttam senkit visszatérni ama túlvilágról, amely szép ugyan, de számomra csak: ideák és idólák világa – – –

– pakold el előlem átokverte oldalasaidat, pakold el terpeszkedő kolbászaidat, te, „Pózner Imája”. Én hitvány, én nyomorú, hogy kiszolgáltattam Danielát egy csótány fülecseinek, ami annyi, mintha a szemével für21készte volna, a potrohoddal, megmásztad volna… Jó, kimegyek, ez a te sommás elintézésed; még nem érkezett el az idő, amikor a saját hegedűd lángjánál fogják pörkölni a talpadat. De miheztartás végett –

(– „Fagulya úr, kitöltötték már a statesztikázást?” –)

– miheztartás végett vedd tudomásul, a reáliák és az ideáliák harcában tudni fogom, hogy az angyalok oldalán van a helyem: az angyalok oldalán… Adj hagymát is; jó, hogy nem mindjárt a nyakadon lóg. A zsebéből… hagyma! Szólunk Piroskának, ezt most komolyan: tiltson ki a Gülből… Ne fáradj, köszönöm, most nincs kedvem átfáradni a kenyeremért, a szalonna, az maradhat, mentsége, hogy abált. Van még abban a picikében, amely kétrekeszes nálad, holott más, tisztességes helyen legalább hat és benne igazi szeszt, nem használt moziparfőmöt tartanak, Fini!… mondom, van némi égettborod?

22
PHILALETES

A fensőbb lények, amelyek teljes boldogságot élveznek, erősebben determináltak a jó választására, mint mi s mindamellett nekünk nincs okunk feltételezni, hogy kevésbé szabadok, mint mi.

THEOPHILUS

Ezért a teológusok azt mondják, hogy ezek a boldog lények a jóban megszilárdultak s az elbukás minden veszedelmétől mentek.

(Leibniz)

Második fejezet
Eszmeterjesztők
23 24

ebédutáni szűkkörű dumidugda Piroskáék kerti benyílójában, mielőtt portyára indulnak a hajgató urak.

Lezajlott több ízben és formában. Jelen voltak és kérdeztek: Pista úr (Piroska Pista, éjjeles portás a TITÁNIÁBAN); Piroskáné (jóllakatónk a Gülben, Bálika – mivel tisztességes keresztneve, Borbála, részint feledésbe ment, részint hadüzenetnek számított); Fíniász (a szürkék hegedőse); Hampel Vica (Daniela mostohabarátnéja); Rika (nyilvántartott nevén Fenákel Friderika, óriáslány, Hampel Vica testőre); Fagulya Dániel és mások.

Felelt és megnyilatkozott: Szecsőnem ő maga beszélt, mindig a Szellem sugallta, az Isteni Megvilágosodottság Erejével; minélfogva a kérdésekre sem annyira ő ügyelt, mint inkább démona


kérdés:

hogyan terjed a dumidugda?

felelet:

dumidugványozással

kérdés:

miből nem áll a dumidugdizmus?

felelet:

az ellendumidugdából

kérdés:

mi hát a dumidugdizmus lényege?

felelet:

a dumidugdizmus a legsajátlagosabban nem az, ami – hanem az, ami nem

kérdés:

hány dumidugdizmus volt eddig a világon?

felelet:

tizenkilenc híján húsz, semmivel sem hamarabb

kérdés:

melyik az igazi dumidugdizmus?

felelet:

a dumidugdizmus

kérdés:

miért?

felelet:

mert unokáink is megszavazták

kérdés:

mi a történelem célja?

felelet:

a dumidugdizmus

kérdés:

mi a dumidugdizmus célja?

felelet:

az öndugda – vagyishátlan az öndumidumi

kérdés:

százados távlatokban?

felelet:

az öndumidugda

25
kérdés:

tudományosan szólva?

felelet:

a dumidugdizmus teljes elegyengetése

kérdés:

jelszó?

felelet:

még több dumidugdizmust!

kérdés:

kvintesszenciológiája? patrisztikája? az oikoménikus elv, melytől hatályát nyerte?

felelet:

az önhatály. Minden ellenpróféta hamis; az egy igaz próféta az ő ennen-prófétája, de többesszámban

kérdés:

megunható-e a dumidugdizmus?

felelet:

unos-unhatatlan

kérdés:

mióta nem untuk meg a dumidugdizmust?

felelet:

mióta üdvözít

kérdés:

hogyan lehet észrevenni a dumidugdizmust?

felelet:

mozgásában

kérdés:

hány halállal lakoljanak a dumidugdizmus ellenségei?

felelet:

ezerrel

kérdés:

meddig folytatja az emberiség a dumidugdista utókort?

felelet:

amíg dumidugdancsok nem lesztek

kérdés:

hány szempont van széles e világon?

felelet:

szűken – egy

kérdés:

melyik az?

felelet:

a dumidugszkiri–emfpirionchtolopszeü–huo–hürü-nyipugacsomsz-kazuisztohuvatohobuletrikus kisdugda szempontja

kérdés:

röviden?

felelet:

soha rövidebben

kérdés:

sajátlagosan?

felelet:

elegyfajtásított, felfejhagymásított, elönszánt-sajtolódott, ajtóstul-sajátosodott (tötömjakósított) és sajátfejűsített eszem-Pontja – a Szempont

kérdés:

milyen szempontból van éppen ez a szempont?

felelet:

önmaga szempontjából

26
kérdés:

vajon az erő, az igazság, a jog, az ethósz, a pathósz, a gyászoló anyák, a zenebioneidetika és az algebronometrika kinek az oldalán esik súlyosan a latba?

felelet:

yes, oui, si, da, ayhé, secko

kérdés:

ki fedezte fel a Földet lakhatás céljára?

felelet:

a dumidugda

kérdés:

hát az Északi Átjárót?

felelet:

egy dumidugda

kérdés:

hogy hívták a ‚Bábel-Tornya’-paktumban aláírt országokat?

felelet:

Dumidugdinarilla

kérdés:

hogy hívják majd a dumidugdista Aranykort?

felelet:

nem tudhatjuk

kérdés:

fogják tanítani unokáink a ránk vonatkozó Gyémánt Dumidugdát, amint azt a szájukba rágtuk?

felelet:

fogják

kérdés:

betartják majd kétezer év utáni dumidugócskáink az odáig vonatkozó üdvömbüdvöm rendeleteket?

felelet:

be

kérdés:

mi jobb, a Szent Inkvizíció vagy a társadalmas elrendőriesítés?

felelet:

az üdv

kérdés:

van még a dumidugdizmuson és ellenfelein túl egy harmadik?

felelet:

második sincs

kérdés:

ha dívik, aminthogy dívik, vagy ha nem dívik, de fog, milyen dumidugdákolás dívik majd a Marson?

felelet:

ilyen

kérdés:

az Uranoszon – uranodugda?

felelet:

dumidugda

kérdés:

a Jupiteren – jupidugda, pitidugda? a Neptúnuszon – nepidugda, ptunidugda?

felelet:

dumidugda

27
kérdés:

a Holdugdon?

felelet:

már dívik

kérdés:

nem kell félni újabb dugdától? lehet reménykedni új dumidugdában?

felelet:

ez a dumidugda lesz a végső

kérdés:

melyik egy-részre oszlik a világ?

felelet:

még-meg-nem-világosult dumidugdánokra – és megvilágosult dumidugdánokra

kérdés:

a meggyőzéssel meggyőzött dumidugdancsok miben különböznek a holtukban üdvözültektől?

felelet:

amiben hasonlítanak

kérdés:

mennyi igazság van abban, hogy a dumidugdizmus a legősibb újdonság?

felelet:

amennyi belefér

kérdés:

szavakkal elmondható a dumidugdizmus bölcsesége?

felelet:kenetes kéz, kupolamozdulattal

– a dumidugdizmusban minden dumidugdák egyesülnek

kérdés:

ha tizenkilenc dumidugdizmusnak nem sikerült az, ami a huszadiknak bizonnyal sikerülni fog: miért igen és miért éppen fordítva?

felelet:
  1. mert a többi tizenkilenc nem ez a huszadik dumidugdizmus volt
  2. mert amaz ősdugdizmusokban még nem volt benne a dumi
  3. mert nem szervezték meg rögtönrögvest a dumidugdionáriusokat (nem akarták igazán, amit akartak)
  4. mert az ó-dumidugsiszta légiókban sokan akarták ezt a „nemakaromot” (nemakaródzók, nemakaroncok – makaroncok – mokroncok – februánerek, makariánusok – „áldugsik”)
28
kérdés:

a huszonkettedik dumidugda (Utolsó Császárok) miben különbözik majd a huszonegyediktől (Bírák Kora) s az viszont miben múlja felül a huszadikat (Negyven Év a Pusztában) – – – ?!

felelet:

sorozatlövés a logika „csütörtök” nevű fegyverével

pro primo: a huszadik dugda a Dumi – tehát az első és az utolsó

pro secundo: huszonegyedik dugda nincs; ami nincs, az nem múlhat felül

pro tertio: a huszonkettedik dumidugda annyiban hasonlít a huszonegyedikhez, hogy nincs; ami hasonlít, az nem különbözik

pro mille: non-valens, non-agens, non-koherulens, non-konglomerulens, nonvirgulens, nonobstantens, nonexistens. Ostoba dumidugdácsolás

kérdés:

pro ultimo – hány végén ég a gyertya a legjobban?

felelet:

a három végén

kérdés:

az ángolnagolángok titkos jelszava?

felelet:

semper idem

kérdés:

mi ér több elégetett eretneket: a Fiú hánylényegűsége, a geopolitika avagy a zsákmánytöbblet gyarmatosítása?

felelet:

a dumidugda

kérdés:

mi az örvendetesebb: ha a dumidugdizmus védelmében elégetett eretnekek száma emelkedik vagy apad?

felelet:

mind a kettő örvendetes

kérdés:

hogyan feleljünk úgy a kérdésre, hogy ha helytelenül felelünk is, kiderüljön, hogy igazi dumidugsik vagyunk?

felelet:

nyaljuk, mint kecske a sót

29 30

„…je recueillais de loin quelques parfums de
„l’encensoir et Dieu permettait que je glanasse
„l’épi du pauvre derrière sa riche moisson…”

ALOYSIUS BERTRAND

Harmadik fejezet
A nagy zuhogó
31 32
10. Újrakezdés

tulajdonképp csak egy öröme van az életnek: az újrakezdés öröme… S te engedtél ennek a kísértésnek és a Hölgylány felfedezésével sürgető szükségét érezted, hogy újrakezdd életedet

a Vihorlát-lépcső és a Babjagóra-köz légiteréről van itt szó, mert tekintve hegyvidéki csipkézetét és légies mivoltát, nem lehet környékről beszélni – ahol a nevezett lépcső felkapaszkodik a Babjagóra-köz kaptatójára (két sövénynek közreékelve) és itt már nem lépcsőzet képében, hanem szamárösvények örök törvénye szerint csatangol – szamárkóró-iránt

te fontolóra vetted, melyik utat válasszad: a Gülbaba-lépcsőn indulj neki s úgy fordulj be a Gülbaba-közre (hol is Borbála menyecske – Báli – és világlátott férje, Pista portás istápolja ötödfél diákját); vagy pedig a Vihorlát-lépcsőn eredj neki és úgy fordulj be, ezesetben tudvalevőleg jobbkézről érintvén az Orsolyások örök-vöröszöld repkény alá boruló falait és csak azután a diák-ispotályt [miként Fíniász nevezte (s Báli-mamát pedig – némi később okát adandó gúnnyal, az utcánk után – Gül-mamának)]

a Gülbaba-lépcsőről tizenkilenc emelet magasságban érted el a Tanyát, ami persze a Hegy lábától számít; mert odafönt a panzió, legterjedelmesebb magasságában sem volt több a földszintnél, a Vihorlát-lépcsőről jövet pedig (honnan is a Gülbaba-köz kandúr módjára puporít), csak nagy jóakarattal lehetett alagsornak címezni: alacsony földszint – (írta be Pista úr a MOZGÓSÍTÁSI ÖSSZEÍRÁS rubrikáiba) – mely egy lakályos aknáról kapja a világítást (akkoriban a házakat is összeírták, mint régente a lovakat, no de mindegy)

bekötött szemmel is odatalálni a Gülben, a nedves pá33zsit, a mandulazöld Gül-szagok és más, mennybéli – Gül-béli – zsiványpecsenyék, sült bikatojások terelő illatárja után – – –

11. Vihorlát-lépcső

természetesen a hosszabb útra esett a választásod, mivelhogy a fáradtság fogalmát nem ismerted és a Károly-fürdő török mérművei mellettlovag Aucheinschwein-Scheweningen Károlyról nevezték el – a hódítóról, aki lerombolta; és nem a törökről, aki építette az öregeste még titokrejtegetőbbnek ígérkezett. Átvágtál egy néhaiglan lebontott és azóta kellemesen eldudvásodott háztelken, hol a közbokrok között nyomot tapostak az útrövidítők és felindultál a Vihorlát-lépcsőn

kecses idomú sóhaj-hidak vezettek hozzá a kerítéskapukhoz kétoldalt – mert a Vihorlát-lépcsőt meredélyes sáncok szegélyezték – és ahol szegényesebb putri várakozott a lankatag sor napraforgó mögött (madzagos reteszre járt az ajtó s a beragasztott ablak mécseséből meg a hívogató fűrészeléstől majd megszakadó szív, megállapítottad, hogy itt sem te laksz) – ott egyszerű pallóhidak vezettek a bejárat sasszirtjére, mely szirten léc-lóca, mely lócán a hegyirét viharos menyegzőinek pátoszával ZOLI IBOLYA – ez állt. Fogódzó nélküli pallóhidak, mely hidakat végletesen a közidióma és a tudósi nyelv bürünek tisztel (nem tévesztendő össze a bütüvel, ami gerenda-vége, sem pedig a tütüvel, lévén ez itóka –)

a hegyirétről engesztelhetetlenül zörgetett a szél és ha a bátor csavargó (mert bátorság kellett ehhez a sűrű sötéthez a Vihorlát-lépcsőn, ahol a dalocska szerint ingyen a szerelem és a

a Vihorlán nincsen korlát
kis csibi bontsd a vitorlát
szép baba egy kicsikét
34

– így a dal, mert a bokor alatt dallal intézik el a makrancosokat:) a bátor csavargó ha megáll a babjagóraközi elágazás előtt a pihenőn, egy vasfülű, korongalakú betonlap alatt kifigyelhette a Vihorlát lépcső titkát

ezen az éktelen-öblös, közcsatornázati gyűjtőgaraton takarodott le a hegyirét minden vize. Télen-nyáron, éjjel-nappal, aki két-vagy négylábú – (kutya) – arrakerült és megállt fölötte: mint az esőzés a trópusokon, ha rázendít, hallhatta a Vihorlát lépcső Nagy Zuhogóját

12. A szellemjelenés
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop

a helyérdekű lankadt kalapálása, amint felver a völgyből. A kültelkek felé rohanó egyvágányú csatlakozása felkalapál a Babjagóra-köz légiteréig; panaszosan gurgulázva sípol a pályarendező előtt, mely zengve-zúgva visszhangozza, mikor a váltókhoz ér – és a Nagy Zuhogó vize-zuhogásához most hozzáhallhatod a közérdemű vasút vágányváltásait

őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop

(valaha úgy emlegetjük ezt is – kikopva tündéreiből – 35mint a dilizsánszot) – és akkor vetted észre, hogy elhagytad a Gül kanyarlépcsőit: felemelted a fejed

most szellemfóka érkezett a magasból, prémesfényű szellemfóka, véled szemközt s hol megcsillant, hol eltűnt a maga gőzkörében. Bizonyosra vetted, hogy a lábai nem mozognak és tán nincsenek is: yliasztrikus erők hozzák… apport személy?! Jól kivehetted már, őt és az éjféli lámpát, az egyetlent a kerítéspalánkok és a hegy csipkézetei fölött

a lámpát

gondoláját meg-meghimbálta a szél; parabolái és ringó fényudvara rá-ráterült az Alakra s kiderült, hogy bársonyfekete (ezüstölő szálakkal) és hogy prémes körszegélyek feszülnek rajta… Ha az ókori szirénre akarnék megfelelőt, Hölgylánynak mondanám: hölgyi fele a megközelíthetetlen felkínálkozó, lány-fele az odaadhatatlanság és az ének

a szellemjelenés leért a pihenőre. Mint valami gőzbocsátó színpadi korongon, lassan félfordulatot tett és elindult felfelé anélkül, hogy szoknyája a combja fölött – lépő ráncokat vetett volna. Mozdulatlanul a lépcső karéján a Babjagóra-ösvény felé, de mint a siklón – fel-fel

s ha most meg nem fogod és fel nem borítod, következik a Teke-mező, a maga járhatatlan sárterületével – mert vagy a Háromkirályok-sétány felé, vagy a Saskapu felé, ahol a monitorok állomásoznak, ki tudja?!…

(a Hampel-lány csábíthatta, Vica a megrontó társaság, aki a matrózaival flangál, román a legénység, ez a dunai galantéria… hát te is! te is! Daniela)

bak-szemedet a bársony limbuszaira szegezve

a prémezett körszegély rák-és baktérítőjére, szemedet rászegezve, szipkástól hajítottad el a cigarettát és heves kedve a metafizikai hódításban, megszólaltál: Fagulya –

– Fagulya vagyok, Fagulya Dániel…

36

(Dániel…)

nem hatolhatott el Hozzá. A Nagy Zuhogó vize-zuhogása elnyelte; s tulajdonképp magad sem hallottál egyebet, mint hogy a közfőcső – a Vihorlát-csatorna a hason lépcső alatt szaporázza csurgását, mely dörgéssé fokozódik és végül a Teke-mező, a dombi rétek és az egész határ vize ezt zuhorássza:

fagulya fagulya fagulya fagulya

13. Tejfogak – tejmellek

a szirén felért a Babjagóra-köz magasára, elhaladt a lámpa tövénél; és most teljes világosságában ragyogott fel a Hölgylány éneke

ha vársz – ha késlekedsz és egy szempillantást vársz, odalesz a jelenés, tovatűnik a sövény féltékeny labirintusán… Lovagi toppantás, mint aki számot vetett magával…

mit álldogálsz itt veszteg?

vagy éppen ez a sültgalamb – – – ?!

feliramodtál a Zuhogóról és három ugrással fenntermettél a kanyarlépcsőn. A Hölgylány alakja (a prémen körülfutó jelfények rajzában, fókaderék) – a Hölgylány alakja ott bársonylott

bársonylott az ametiszt kerti-gömbök és a kivilágított lombfátyol mögött

az úszó apportnak a zivatarjelző por, a széllel felvert, a közelgő zápor – mi vetett véget? a légroham se rebbentette meg elúszva-járkáló ruháját; és érthetetlen, idegremegős nyakszirtmerevedésén a cipőropogásra, biztosra vehetted, hogy a Túlvilággal van dolgod

(– Daniela! Daniela)

(– hat hete, hogy kizavart Dánia területenkívüli kertjeiből)

(…a konzul lánya… – Daniela!)

(…ő? nem ő?)

37

három lépésnyire se lehettünk és gyanúba vetted; de gyanúd – a halálos aggodalmak perifériáján [hogy mégse, hogy csak valami vénkisasszony, valami vénség s az Orsolyák Nőképezdéjében latinnal traktálja a kezdődő tejmelleket (miért is nem jönnek újra, mint a tejfogak)] – gyanúd megszégyenülten messziretakarodott; hisz felkontyolt hajának egészséges, fekete fénylésén bizonyosra vehetted, hogy Daniela orcáját nem barázdálja apácaránc – amikor

amikor – szégyenedre, vagy megkísértetésül, hogy Daniela megjelenésével ezennel új életet kezdj – az ördög arraküldte szukája szagát; és ez a kóborló (derékmelegítős) úrikutya, amely most a vihorláti lámpa tövénél feltűnt és leffegve körülszimatolta, ráemelte lábát, nem átallotta, hogy – messzenyújtott kutyafejjel, várakozólag (pózna! pózna!) – lepisilje…

14. Szörnyeteg inger

a Hölgylány a kutyaporoszkálás hallatára – ügyet sem vetve rád, hanem célzatosan másféle érdeklődéssel – hátrafordult. Meglátván az Iszonyatot, ki a művelet alatt – nyálfolyás mián – csendben maradt, jesszust szisszent:

(– Jesszusom! egyszerre ketten)

és a Hölgylány, sietését szaporázva is, fékezve is, hogy menekülhetnékjét el ne árulja, ezzel csak jobban magáravadít: nyugodt léptekkel, amennyire ájulás-környékezte szilárdságától tellett – eligyekezett.

S most, útonálló, ki így lopsz, hitelbe, most ezüstölő prémjére esett a pillantásod, mert mint a fókán: szőrmentén néha utánahimbált az utcalámpa; és a szörnyű gondolat megszállottja te – „lepisilni! lepisilni!” – te kész voltál feladni a küzdelmet, elereszteni a szörnyeteg ingert. A kerítésnek dőltél és lólábán, kétmarokra, a Kísértőt, úgy birkóztál vele: „hát nem úgy választhat38nám-e ketté – megmásíthatatlanul! – az életemet Daniela-Előttre és Utánra s vajon kezdhetnék-e nyomatékosabban új életet, mint ha most Danielát, elsőbbet és legott: lepisilném?” – – – Eressz el, ó jaj, eleressz, szörnyeteg inger…!

lelki szemeddel már láttad robbanó következményeit, a jelenet hatalmas csábítását, láttad a szirén rémületét – milyen kapóra jön majd, hogy idegbénulatában mozdulni se tud… s láttad magadat, mint derékmelegítős úrikutyát: szimatoló leffentyűinkkel ráborulunk, nyakonszagoljuk, de roppant sugárban, ezalatt – nedvezzük minden prémjét és bársonyát az avató lével öntözvést: te, a Nagy Zuhogó!

verejték ütött ki rajtad. Alsóajkad kipattant fogaid közül és elhessegetted az Ingerkedőt („anatéma! megtagadom! soha! soha a Levizeltetést, hogy ő is így ossza két részre életét – Előttre és Utánra – nem kezdünk ilyen áron új életet”)

ezegyszer a Kísértő még eltakarodott. Máskor bánt el veled, máskor, Vicáékkal a monitoroknál (hasztalan kergetted meg Danielát a Liliomkorona utcai székraktárban s utána olyan beteg csörtetéssel hordoztad lármás falloszodat a parton, mint a különkiadást)

15. Szép baba, hogy hívják?

az egyvágányú váltócsattogása felvert a hegyen, most ment, mint az utolsó vonat

őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop

– te káromkodva észlelted, hogy a Jelenés készül köd39dé oszolni, már ott imbolyog a Teke-téren, már csak a vízszint úszó foszlány

hajrá! ahol fénylik a fóka

nyúlszaporázással mellékaptad magad és a puskalövéstől lihegve, de meg ügyetlenebbül e nyúli bukfenctől is – (hadarógép, mely a kelleténél korábban kezdi az ostromot) – Elkezdted fagulya fagulya fagulya

– Fagulya vagyok és oly igaz, amint Dániel a becsületes nevem – (a konzul-lány! ő az! ő az! meg mernék rá esküdni!) – hogy soha-de-soha lespisilése gondolatával nem foglalkoztam és felajánlom egész újjátett életemet Daniela, egész újjátett életemet felajánlom; mert ezentúl a gondatlanul erre-amarra pisikélő férfiak sugarainak közeledésétől fogom megvédelmezni, ennek szentelem kétágú lépőkéimet. S ha majd ott tartunk, Daniela, védencnőnk, kegyenci megbízatásunkkor kit ezentúl hogyan szólítsunk:

– Szép baba, hogy hívják?!

40
Ne hâte pas cet act tendre
Douceur d’être et de n’être pas
Car j’ai vécu de vous attendre
Et mon cœur n’était que vos pas

Paul Valéry

Negyedik fejezet
Szerelem a székraktárban
41 42
16. Szecső és módszere

– locsogás, öregem. A nőknek alkalmat kell adni, hogy alulmaradjanak. Én a te esetedben, Dániel – (összegezte tanácsait Szecső és te e célzatos nyomatéki szünetből némi büszkeséget szűrtél le, „a te esetedben” – ime, befutottál a Gülben) – én a te esetedben legyűrném azt az atasé-lányt –

– igazad van, Dudi –

– lekapnám a lábáról erőszakkal, hogy alkalma legyen és bele a virblibe. Hogy magam alá gyűrjem –

– tudom, ez a virbli-módszer –

– ez a mosogatórongy-módszer, öregem. Kezetcsókolnak érte. Ha egyszer már a sarokbavágtad, mint a mosogatórongyot és megtanítottad, mi az, egy férfit bálványozni, utána már –

– igen, Dudi, de nézd –

– azután már jöhet a többi pali, bevert etetővel, mielőtt megszólalhatna. Hogy: na mit akar, mufurc úr, valami nem tetszik?

– biztos és célravezető módszer, bár szokatlan a diplomáciában –

– jaj annak, aki az én parádés frankámra kezet emel! Meg az apja. Majd mindjárt nem lenne a konzul olyan nagy legény –

– igen, Dudi. Ha én is a puskavesszőmet szopogatva aludnék el és nem tudnék szebb palotát elképzelni, mint a pártházi silbakot –

– hadd csak. Rendesen fizetett állás az –

– nem azért mondom. De fiam, nem lehet mindent a dumidugdizmus szempontjából elintézni –

– mért ne? –

43

– és ahhoz, hogy a portugál meghatalmazott miniszter lányát a nyílt utcán megerőszakolják, ahhoz elsősorban ilyen szép széles mongoloid homlok kell, mint a tied, Dudi; másod, sőt harmad-és negyedsorban dumidugdiánus meggyőződés, ötödsorban elengedhetetlen ez a bőrgyűrű, amibe ti Arany-Nyakkendősök az arany nyakkendőt befűzitek, hatodsorban utcai rutin a megerőszakolásban és az azonnali megtermékenyülés – mentségedre; hetedsorban –

– nem, Dániel, nem akarlak olyan érvekkel meggyőzni, amelyek egykor úgyis az egész világon győznek és akkor téged is, ha még benne leszel. De ha nem így, hát a magad módján, fiú, társadalmilag penetrálni a kicsikét, társadalmilag! penetrálni! és ott legyen a karod, alatta, ahová szédül… nem pedig elszalasztani egy ilyen atasé-lányt; van csizmád, fehér szmokingod, Fagulya?!

17. „Vamzer a Vicád!”

A domb másik felén már esteledett; és a Lonc-köz átjáróudvarairól – amelyeken keresztülmentünk – apró paloták fölött láthattuk, fésű-sugaraival hegyeink taraján mint süt el a Nap. A Pénzverde hátsó, altiszti bejáratánál rabomobil tárult, éppen kiszálltak

ingerkedő, ismerős arcok, csíkos hasú, rabruhás kurvincák


(– nézd közöttük azt a magast, te Dudi! De sokunkat is! Egy nemzedéket avatott be a szerelembe)

(– melyik az, az az öreglány?)

(– az a hústorony, a Rika, ha jól látom. A téglagyári! A Fenákel Friderika)

(– az, amelyik idenéz?)

(– az a Nusi, ha nem csalódom, a zacskógyári)

(– engem néz, istókzicsi hogy engem néz)

44

(– annyi szent, idenéz. A Nusi! A Rika! Ahogy idevillantja a szemét: idegülüznek, te)

(– mondtam neked, hogy engem néz. Minek híjják, Nusinak? Egyem a szoknyád dagadóját…)

(– hát azon van is mit, Ilu, Sári, Pici, Nusi, Rika, az egész rakás)

(– ismered? mind ismered, Dani?)

(– csak a Vica nincs közöttük, nem olyan, az kisiklik, a Hampel-lány)

(– te Dani, te igazán: ismered?)

(– az hát, ezek az óbudaiak. Lebuktak volna?)

(– szólj már oda nekik, majd én szasszerolok)

(– van olyan lány, akit én nem ismerek Óbudán?!… Lányok-lányok! Piszi! Pisziii-í!)

(– kezdelek tisztelni, öregem. Hogy ilyen előkelő ismerőseid vannak)

(– lányok, lebuktatok? Pssz! Sári… De nagy az illem)

(– …né, a „doktorka”)

(– mi az, Piszi, lebuktatok?)

(– „doktorka” sztrüll! Van egy bagód…?!)

(– psszt! Piszi, ne, dohány: dobom…)

(– ezért még fizet, a Hampel Vicád ezt még megkeserüli)

(– hát ő, olajra?!…)

(– csuda kajakos lányok. Öregem! Dani!…)

(– vamzer a kurvád. Egy hé a palija. Vamzer a Vicád, mit szólsz hozzá, „doktor úr”, aki beköpött, az a rongy!)

(– kinek? nekem nem „Vicám”. Piszi, akarsz üzenni?)

(– feküdj bele, nyald ki. A két partját)

(– na öregem, ennél jól pofára estél)

(– ne marháskodj. Ilu!)

(– csak járj vele! A csehóba! Csörögni!)

(– ne dilizz. Ilu! Akarsz üzenni?)

(– a járlatlevelesednek, a bárcásnak, aki bevamzolt?!)

45

(– én, Ilu, vele?! Soha. Becsületúristenemre…)

(– menj a bőbe. Menjetek, srácok, zűr van)

(– Ilu! Ila! Nusi! Dugó… Lányok)

(– spuri „doktorka”, hesszölnek, ni: a randa marhamelák)

– – – mozgás, mozgás! Szabadonhagyni a járdát!

(– komolyan, Fagulya. Ennyi lányt ismersz Óbudán?)

két heti állami üdülésre. Csíkoshasúak, rabkurvincák: éjszakai átkutatás eredménye egy körülzárt parkban. Tiltott kéjelgésért; elélvezés közben a hátsó nadrágzsebben való kotorászásért… Egyenként terelték be őket a Pénzverde pincéjébe, ahol (bűnbocsánati kálváriajárásuk első állomásaként) milliárdos megolvasásokra fogja a főpénzverdész

(– mindet, Szecső)

(– sose voltál te óbudai, te Fagulya, mikor voltál te…?)

(– soha. És mégis. Minden frankát, Óbudán)

keresztülgázoltunkkor valahogyan elszakítottuk a sort és a foglárnők elkergettek a rabomobiltól. A detektívek söröztek – „utcán át”

(– nem szeretem, Fagulya, ha átvernek a palánkon. Igazán ismered őket vagy csak a szád jár?!)

Szecső egy kackiás rántással megigazította fegyverszíját. A SELLYEI ANNA SELYEMGYÁR elfüstölt felírása alatt a téglán, fenn, söröshordót lengetett a – nem is a szél, csak a sikátorok emeletes huzatja. SIMKÓ SÁMUEL volt a trafikos, PENÁGEL KATALIN a pék

(– barátom, hogy bámulnak, istókzicsi!)

(– magad is hallhattad, „doktor úrnak” szólítottak)

18. Szecsőhöz intézett érzékeny szózat

– Tudom, hogy előkelő környezetben nőttél fel, ezt szagolom rajtad, Fagulya. De engem ne akarj falhozállí46tani, mert van már egy és más a rovásodon. Ismered a lányokat vagy nem ismered?!

– – – …őszinte akarok lenni hozzád, Dudi. Most nem akarom Daniela barátnőiről elejteni azt az egy-két szót, amelyet pedig de szívesen hallanál, ha van még szépérzéked és nem takarja el emez isteni arányokat előled a mozgalom –

– tudtam, hogy észretérsz –

– méltónak magamhoz és Danielához és őszintének hozzád, Dudi. Mert mi közöm Fíniászhoz, aki hétalvó (sőt hétevő és mint az egér: ormótlanná nő a szemfoga, ha nem rágcsál örökké valamit és belehal)… míg te?!… Nemcsak a gülbéli Tanyán vagyunk sorstársak, de főiskolák, preparandiumok és más efféle intézetek messze-elkerülésében is cinkosok vagyunk. Egyszer, ha majd a te dumidugdizmusodnak nálunk is meglesznek a maga diadalmas DUMIDUGDÁI, a vesztőhelyen (ahová viszel), néhány vígasztaló szóval, Dudi, kivégzőtiszti zubbonyod alatt, Dudi, az utolsó vigaszt… cimborám vagy: mégiscsak szebb dolog baráti gyöngéd kéztől, ha már veszni kell. Neked megmondhatom, Dudi… Fíniásznak hazudtam, Daniela apja mostoha és már rég elbocsájtották a brazil követség kötelékéből – – –

19. Szecső eskü alatt hallgatást fogad

– nem atasé? s így tehát a lány sem atasé-lány…?! Dániel! – – –

– nézd, Dudi, hozzád őszinte leszek (el ne süljön, hé, vedd azt a fegyvert a másik válladra, nem szeretem a csövével így keresztben, a lábikrámnak), Fíniásznak azért is nem mondtam meg… nos, csak rá kell nézni Fíniászra és már tudod, miért nem mondtam meg. Daniela apja egy harisnyamozi tulajdonosa, ott ismerkedtem meg a lánnyal a telepen – üzemi telepükön, mert sajátfilmet is ké47szítenek, hogy így kíméljék az önköltséget és a székraktárban az a dolog Danielával kapcsolatban, amire céloztál és amerre – ilyen lánnyal és hasonló körülmények között – magad is igazítottad volna a dolgokat: az a dolog már megtörtént – – –

– nagyszerű fiú vagy te, Dániel! csak te tudod a megnemtörténtet így, ilyen megtörténtté tenni! –

– becsületúristenemre… –

– sose szabadkozz. Felíratkoztatlak, ha addig élek is. Az ilyen klafa legénynek a mi sorainkban a helye. Hát az a dolog, amiről… ahogy mondod: megtörtént?!

– igen. Meg. De idehallgass, Szecső, eskü alatt, hogy hallgatást fogadsz (nemcsak ami következik, az előbbiekre is, amit a barátnőiről elejtettem, de ne menjünk a Liliomkorona utca felé, mert ott lakik –)

– hátha találkoznánk?! Bemutathatnál –

– nem, most nem akarok vele találkozni. Menjünk le a Lonc-közön, ahol a csókothintő Iloncákkal találkozunk; a Sepszipopszky úton (melyet maguk a selypítő lengyelek szoktak Szebbsepopsinak nevezni), a Csíkszerhalmi úton tovább, a Törs-árkán le és úgy a Háromkirályokon haza). De fogadd meg –

– kinek nézel engem?!

– tudom, Dudi.

20. Daniela izomsörénye

– máskor is kerültem beljebb a VIZAFOGÓ-MOZI félkör-függönyén, hogy elvegyüljek a menekítő sötétben. Az asszír öregasszony régente megijesztett ezzel a képével, akkor nem tudtam, ma már Daniela nagyanyját tisztelem benne, ismerem betegségei listáját. Az alig-emeletes árvaszéki bérház magasított alagpincéjén húzódik hátra a mozi – meghatározhatatlan pince-messzeségig, ahol már belevész a telepbe; s ezt a telepet egy két-keréknyomnyi, 48hosszú pipaszár-úton lehet a Liliomkorona utcáról megközelíteni, a mozi teljes hosszoldala mellett el – mely behajtót az árvaszéki vagyonkezelőségtől szolgalmi jogon használják Danieláék, szabadpáholy utalványozás ellenében. Itt találkoztam Danielával harmadszor – az Édenfa úti villából való csúfos kidobatásom (ahová sziesztakor betörtem) és esti nagy felsülésem után a Vihorlát-lépcsőn, folyvást Daniela sarkában: most ott állt a behajtó félig-tárt drótkapujánál, a vaskorlátnak nekiereszkedve és a Liliomkorona utcát figyelte mélán s alkalmasint azon tűnődve… mondd, hiszel nekem, Szecső?!

– hiszek; de mért mondod ezt, Dániel?

– higgyél bennem, Dudi, ahogyan tulajdon Krisztusodnak hinnél, ha vérével mártakoznál és a vérkeresztelők eretneksége nyomán, vélnéd, hogy Tamás volt az egyetlen valóban megkeresztelt. Daniela feketesége nyakszirtnél kezdődött, mint ahogy van valami rideg orvostudori igazság abban, hogy egész lénye itt kezdődött, nyúltvelőben a nyakszirtnél és most igazat kell adnom a hermogenészi (apokrif) mágiának, mely ezt a pontot használta a hipnózis támadáspontjául, ő és az egyiptomiak

éreztem ezt a hatásmegfordítást (hogy most engem hipnotizál), mert én, újkori reflexeimmel már a szemen keresztül vagyok sugalmazható és rajtaértem: ha nézem, ha látom, jaj nekem, érzem: hipnotizál az Egyiptomi Pont… Daniela, ne! ne hajtsa le a fejét (biggyeszkedőbb már nem lehetne ez az oldalmosoly, felemeletlen fejjel:) takarja el a nyakszirtjét, takarja el!

– …miért éppen én: a Liliomkorona utcán nincs elég fekete?

– borotvakés-nyelvű szeretnék lenni, mint a tapír: szőrmentén visszakasználnék rajta, azon a nyakszirten. Azon a nagyon-de-nagyon fekete nyakszirten. Daniela 49Őkelme. Daniela mosolya mint a csíny a mesében: „nagy selyma” – – – !

– Fagulya Krampusz úr, azért, mert kétszer elkergettem, azt hiszi, harmadszorra engedékenyebb leszek…?!

– nyakszirtjén (kétfele-boruló élő televény) forgalmas erezéssel kétfele nyargalnak a szimpatikus idegek (a nyúltvelő udvarán, vastagszövésű szédület) és a haj feketéje szabályos csigavonalban, kurtán tenyészik, míg el nem tűnik a domboruló izomsörényen… Daniela, olyan izomsörénye van, mint az arab fajparipának. Nem haragszik, amiért lóhoz hasonlítom a telivérségben?

– párolog haragom, hiszen látja. Csupán azt veszem rossznéven, hogy az ilyen bizalmaskodásnak (máris!) túlmerész jellege van. Barbár gondolatok, amelyeket még olyan lánynak is, aki tulajdon mozijában teheti, gondolni csak sötétben, a szemérem felfüggesztése idején szabad.

21. Egyházatyák a szégyenkezésről

– Az egyházatyák azt mondják a szégyenkezésről, hogy büntetésül kaptuk, bűnbeeséskor, a Paradicsomban. Ebből arra következtethetünk, hogy minél inkább szégyenkezik valaki, annál mélyebben van a bűnben –

– ez valami kelepce. Dániel, mi nők… Juj de átlátok magán! Ez is, afféle magaféle ugratás, amibe belelovalni az emberlányát juj de jó volna… Mit húzza el a száját, mintha mustot kóstolna: tán mutassam is meg, hogy nem szégyenkezem? (Juszt se) –

– félreért, Danielka. Csak ama paradicsomi állapotra céloztam, amelyben Szent Ágoston némely szervünket leírja. A bűnbeesés előtt az első emberpár (és utána senki:) még képes volt a kéjelgés nélküli szerelemre. Persze nem mívelték, miért is mívelték volna? Hiszen szünetlen részesei voltak amaz Örök-Drámai Gyönyörnek, amelyet minden teremtett lény istenközelben és az 50angyalok, éreznek. Miként a kézművesek, akik jámbor mesterségük gyakorlásakor úgy mozdítják kezüket-ujjukat, ahogy épp jólesik (példálódzik a szent püspök:) szakasztott úgy emelhette Ádám is, hímtagját, a bűnbeesés előtt és akár az ujja volna, ha csak akarta, tette – – –

– de Dániel!

– sőt, ha az Isteni Ellátmány történetesen úgy gondoskodik rólunk tagok dolgában, mint a kézről ujjak dolgában – hát Ádám emez ötujjú hímtagjával még mutogatni is vígan tudott volna, de integetni mindenesetre, mármint a bűnbeesés előtt. Úgy, hogy pentadaktilikus ivarszervünk jelbeszéde még idejében kialakulván, nem következett volna be nagyobbik – igazi bűnbeesésünk, az, amely felettünk a Kígyónak hatalmat adott: a szájjal formált beszéd –

– amint látom, Dániel, e nagyobbik bűnbeeséssel bőven él és ebből gyanítom, mennyire istentávolban vagyunk –

– ne higgye! Daniela! Közel a boldog idő, amikor egy emberpár a süllyedező emberiségből ama kegyelmi állapotba jut, amelyben a szent püspök bűnbeesés-előtti ivarszerveinket leírta: a szemérmetlenek üdvöz állapotába; és az, hogy a nők a kisebb részesek benne (lévén a Paradicsom óta derűre-borúra potensek) – ez felmenti őket a vétek alól, ha egy megesett férfi… egy értük bolonduló Ádám, utcahosszat, égimeszelő hímtagjával… az ablakuk alatt felinteget! Daniela! –

– ezt is Ágoston, a szent püspök mondotta?!

22. A Vizafogó sodrában

– nem, Daniela. A szent püspök ezt talán még gondolni sem gondolta. De még tegnap én sem tudtam, nem tudhattam, hogy a Liliomkorona utcában ma Daniela, a Porcelánszemű gyujtatja velem a cigarettáját és mert 51hogy ezt mondom (gyújtson rá, végigég a gyufám) – a szemem közé nevet: nevessen csak, Tejzománc-szemű és eregesse látható remegés nélkül a füstöt, eregesse, eregesse –

– (tud ilyen füstkarikát?) –

– éltem a magam bedohosodott életét a Gülben, a menzán és… mindig az voltam, aki a paradicsomi istenközel óta vagyok: idom-adorátor és hithű tomportisztelő. Nem egy költő foglalkozott hattyúdalában a tárggyal és ugyanígy kegyelmében érintve érezte magát a nagy francia idolátor (idom-adulátor), Verlaine is és nem hiszem, hogy kedvese arcának olvasta volna fel és nem annak, Amihez szól –

– – – Et maintenant aux Fesses!
Déesses des déesses,
Chair de chair, beau de beau,
Seul beau qui nous pénètre
Avec les seins peut-être
D’émoi toujours nouveau,
Pulpe dive, alme peau – – –

– elég! elég –

– eregesse a füstkarikákat, eregesse! –

– hova teszi az eszét, az utcán vagyunk –

– ez a veszedelmem, Daniela. Az utcán vagyunk (ha nem is a Liliomkoronában, de a maga behajtójában, magánút, szolgalmi jogon) és az utcán a magamfajta Fagulya nehezen bír magával. Vigyen engem be valahova, hol a telep?… vigyen egy jó kuckóba, akárhol a sötétben és ha kettesben leszek magával, meglátja, elveszett ember vagyok –

– újabb kelepce! azt hiszi, lépremennék annak a bús pofának, amit vág? –

– nem maga lesz az első, aki rossznéven veszi félénkségemet… hallja a mozigépet?! kutya!

52

– ne nyomjon a falhoz… Dániel –

– Daniela!

– Hallom. Kutya.

– Hogy ugat!

– mintha először hallana kutyaugatást –

– csudálatosan gyönyörű!

– legalább húzódjunk ide a kézikocsi-színbe –

– pereg a kép. Surrog, mint a madárröpülés –

– hallott már erdei csatát hátulról? Ezen a falon van a vászon, ez a VIZAFOGÓ-MOZI érvényesebbik vége, ha lövöldöznek, Dániel, ne ijedjen meg; utána szünet és mi papával duettben narancsszörpöt árulunk –

– önköltség kímélés okából, Daniela…?

– jól mondja. De ne bújjon elő, apa meglátja a gépházból! Dániel!

– nem jobb lenne ez a fészer, Daniela?!

– a székraktár, ne tuszkoljon, Dániel, ne tuszkoljon… a székraktárba? mért? éppen?!… ne! hagyja békén a nyakszirtemet, sikoltok –

– Daniela, Tükörszemű –

– jajistenem, hagyj! Danika –

– Daniela, Tányérszemű –

– várj! csak addig, amíg… Várj! Bátyám! – – –

a raktárajtó a saját súlyától – saroknehezék – keresztrúd…

Örökkévalóság, amíg kitárul.

A tárulkozással nagy port kavart körül; és egy sárga Nap-pászma – (reggel volt még, de színesüveg, mint a törökfürdő-beli ablak) – hol felsugárzott, hol elborult. Daniela didergősen a két combja elé vonta szoknyáját. Nyelvét hátrahúzta a szájában és a megfájdulásig begerjedt nyelvgyökkel várta, mikor következik az az ijedelmes nyelés

vészinger – – – kelepce-inger

53

szoknyaharc a székraktárban. Szorosra fogja. Széthúzom. Beigazítja. Kirángatom. Letépi. Feltépem. Le! Le! Fel! Fel… szoknyaharc a székraktárban

kalitka-inger – reggelidőn… (Daniela!)

– Daniela, váltsunk hangotvége a beszédnek

– …váltsunk –

„nem én akartam, nem te akartad” –

…„nem te… nem én” –

– amilyen vagy! tágas légy, széles légy, fáskamrában krumplisarok! és ez a hídalatti alvás (nézd, megülöm). Repül a gerendátok, csettints! csettints!… te is! csettints, akkor magam mellé veszlek! Hogy ilyen tágas lehet a szerelem raktára – – – Daniela

– – – Dániel!

egy habcukrászda napernyői alól, hol valószínűtlenül gyors, gavallér villamos iramlott, moziorgona szűrődött le a délamerikai partokra – és a sárga pászma felfényesült a vásznon-inneni világon és végigvetült a raktári széksorok között. A fáskamrában krumpliba szúrt vasbottal kisbőgőket találtunk és a lengőfűrész mellett, keresztben kettéfűrészelt cselló silbakolt

átugrottál a feldöntött pénztáron és egy székekkel borított talpgerendán átlábolva – amely olyan volt, mint a Paradicsom sorompója és egyúttal angyalhatár – megérkeztünk a mennyországi székraktárba

23. További patrisztikai magyarázatok

kézenfogva, mint az Első Gyermekpár [akik a világ minden anyátlan-apátlanánál jobban (pedig nekik se volt) elmondhatják, hogy sohasem voltak árvák] – megrekedtünk a garmadában álló székek előtt és megbecsültük gazdagságunkat: annyi volt a szék, annyi-de-annyi, 54amennyivel nem hogy ezt, az egy VIZAFOGÓT, de az ország mind a kilencezer harisnyamoziját el lehetne látni üldögélőkével… A Porcelánszemű egy szempillanatra elengedte a kezed és a könyökét adta tenyered-fészkébe:

– – – nem vezethet jóra…

– vezethet a Jó másra, mint Jóra?! Emlékezzél, Daniela, az Édenre, amikor még az Öröm Leánya voltál anélkül, hogy az istenközel gyönyörűsége nemiszervedre korlátozódott volna… Hát Orcájának – Ő Szent Orcájának! – találgatását az ingerülő bűnre: azt elfelejtetted már? (ó igen, Megpillantatásunk az inger szörnyeteg végén, ó igen) – – – vagy meg tudnád mondani, Daniela, hogy miért neveztél az imént „bátyádnak”?

– …?!

– lásd. Pedig a megszólításról az első emberpár között a patrisztikai magyarázatok azt mondják –

– (ne! nem bánom, mit mondanak) –

– hogy bordarészből vétettél, nem lágyékból: annakokáért nem is nevezhetsz atyádnak, csupán bátyádnak; jóllehet Isten kegyelméből szinte ikrek vagyunk –

– menjünk vissza. Menjünk! Vissza! Eressz, Dániel, ilyet még sohasem próbáltam –

– Daniela, húgocskám!

– (nem bírom leküzdeni a szégyenkezést)… pedig úgy szeretném! Ahogy a szent püspök mondta!

– ha feljebb hatolunk a székraktár-hegyen, megládd… érezni fogod, ahogy szűnik – – –

Szétnéztél odafent. Az első székgúla volt; a csúcsától az aljáig ingadozott és remegett. S előttünk – tornyaival, szakadékaival és hármas vonulatával – az egész szék-Himalája. A Valószínűtlenül Nagyszemű Lány nagy opálszemével nekikoccant a lámpának (– a homlokod! megütötted, Daniela?! –) és pókmászást látott meg talán vagy a pók riadt szaladgálását egy láthatatlan hálón 55– mert maga elé kavart a kezével és messzire-hajtotta a lámpát. Hosszú zsinórján a tányérernyő és az ellensúly – a tányérernyő a padlásorom alól, mandulazöld ernyő – elliptikus lomhasággal krinolinozni kezdett körülötte.

Daniela kurtán felkacagott, hogy mint juthatna ki a bűvös körből és te kiemelted, anyáskodó bölcsőmozdulattal –

– legszívesebben körülértetve vinnélek, mint valami csonthéj… csontommal födöznélek, mint osztriga a lágyrészt… mit csináltok ezekkel a nádládákkal?

– elefántok jönnek bennük, újtipusú monstrumok, tengerentúlról –

– és az a négy palotakandeláber, bár annak elég rozogák… ezek a széllelbélelt oszlopok meg a hátul-bujjbujj fatörzs: kinek ez a majomvár?! Daniela (londoni díszletraktár) –

– körülkötöm a hasam alatt; egy kendőben hordozom széles e világot: kellékek –

– kellékek, de elúsznak a széktömegben. Nézd azt a Noé-kanoét, hogy beszorult az asztalos-satuba: ilyet is az iszákodban viszel?!

– feltűröm a szoknyám kétfelől, a mennyezetre tűröm: körülkötöm az iszákomat aranyos lommal, a hasamig mutatom magam –

– erszénytánc. Mindeneket odacsábító szép kenguru!

– igen. Tudod, mi volt a szemérmetlenség vágtatása a Paradicsomban?! Ezt nem mondják az egyházatyák. A tánc lehetősége bennünk, pihenéskor… a Földön, te! Amikor ízről-ízre, porcikánként (előre) beletáncoljuk magunkat a táncba, de!… de!… de!!! –

– …De?! –

– …De nem mozdulunk… Megmutatom. Mutassam?

– a neve?

– mutassam?!… megmutatom –

56

– mutasd! mutass mindent, azt is! –

– nincs neve. Kenguru-móka… (erre a dallamra lendülj)… tudok egy jó kuckót –

– merre, hol? titkolod? mért nem mondod?!

– titkolom. Tudok egy jó kuckót –

– hol következik?

– másszunk feljebb.

– Másszunk. Daniela!

– Dániel!

24. A szamárkaland

egy szánkó előtt – (bájos ügyetlen: egyetlen. Tejszem. Az örök női?) – egy szánkó előtt le-és kirúgtad a pecektámasztékot; és most lassúdan, az útját keresgélve: megindult a székraktári gleccseren, ez a versenybob

nehezen dolgoztuk előre magunkat. Egy völgyesen düledező széktömegben (megrekedtünk benne) védőleg a lány elé emelted a kezed, hogy hol vérezte be a lábát botladozásai közepett és ha nem – hol nem?… Térden alul, izmai hajlatánál tapintottad a verőeret – („emlék-tenyér”) – tüzelőnek találtad és magadon számoltad lökését és lobolását

a térde mintáiról („szobrász-szem”) kúszva-kúsztál rajta feljebb – és amikor a Láthatatlan szemű Lány tejbenúszó iriszéhez értél (mert özönszem volt és nem láttál a világon semmit, kívüle, amitől bölcseletileg elkülöníttetett volna:) szemébe csüggeszkedtél

a nyakszirtjéig piros lett és lekapcsolta nyakáról a korállt

oldaltnéző daniela-mosolyával intett, hogy még nem fáradt, vagyis igen; és felkulcsolt egy-kezével a tenyeredben – (hogy míg leheletnyit hozzádsimult, ellenkezett is, Daniela) – pihegett

– ez az a jó kuckó? – kérdezted a székvölgyre intve, 57némán; és ő – „ez; de még ne” – volt értelme keze-szorításának: vagyis igen – mert remegni kezdett. Elkövetkezett a paradicsombeli állapot, amikor a nő, egész szemérmetlenségében ártatlan és a férfi, szeszélyében, ujja gyanánt megemelheti szeméremtagját, mivel az Örök Drámai Gyönyörben – istenközelben vagyunk. Ekkor – hallatlan eset – most is érzed szelíd visszafogását és porcelánszeme hangtalan mulatozását: „hát ez meg?! jókor csacsi!”

– (?!)

– szép csacsi: hátrafülű – (előreemelte) – ni! ni!

– én, Daniela?!

– fordulj hátra: ott

hátrafordultál, anélkül, hogy kibontakoztál volna; a csacsi is hátrabámult –

– nézzenek oda! – (eresztetted el tejes mellecskéjét a meglepetéstől) – még hozzá fiatal!

És a fiatal csacsi, kimutatván baba-fogínyeit és előfehérlő nyelvével kelepelve élvezkedve, jóízűt ásított:

„így ásít az ember, ha szamár”

ejha, derék ásítás volt – ugrottunk hozzá mind a ketten

(– Sutyi! Murci! Rumbi! mondj már valami szamárnevet, te vagy a férfi)

(– Jácint)

(– Jácint szamár?! – nevette el az ötletet Danielka: – Jácint Junior)

mert még nem láttunk ilyen emberi szamarat (szamarat, ennyire emberközelben); és noha négy csacsi álldogált ott a kis fehérlakk kocsi elé fogva, rögtön láttuk, a baráti szálak, sőt rokoni kötelékek Jácint csacsihoz fűznek. Ketten is simogattuk görcsös, rövidre nyírt sörénysörtéjét, amitől azt hihette, mind a ketten vagyunk, de legalábbis ízletes paraj és hátsó lábával hálásan reme58gett. Látnivaló volt, gazdájukra várakoznak itt e székraktár-beli ház előtt – (a palota egy mészárszéket, madárkereskedőt és borászati gépalkatlerakatot tartalmazott, harmadfél vasalószabóval a félemeleten, és a bérkaszárnya, fölötte, szaracén-színű volt) – Daniela bekukkantott a majolika hátfalú akasztóhorgokra, ahol százával barnálottak a nyulak, lógtak a félborjúk; és furcsálkodva értetlenkedett:

(– ez eddig nem volt itt)

(– mi nem volt, Daniela?)

(– – – tudok egy jobb kuckót. Másszunk magasabbra, Dániel –)

(– másszunk, Daniela)

25. Találkozás a vasárnyjátékosokkal

mert Daniela mindig tudott egy annál-is-jobb kuckót; ez az örök közös-női, a kuckószenvedély –

– másszunk? – felelkeztél kuckószenvedélyével és ő is, folyondárosan, de úgy összekapaszkodva (érthetetlen, hogyan mászhattunk ebben a helyzetben olyan álom-kényelmesen) – hogy tökéletesen megvalósítottuk a házastársi harmóniát, ezen a nászi reggelen, a székraktárban (holott még előtte voltunk annak, aminek mintha ezerszer utána lettünk volna) – – – és átmentünk a túloldalra, ahol a Központi Zálogtároló és a Tárnokmesteri Hivatal terpeszkedett, hogy ott, arrólfelől másszuk meg a székhegyet

pávaszem-pillangót riasztottunk fel az egyik lócarakaszról, pávaszem-pillangó jósrepülése a székraktárban, jó jel, jó jel (ellibegett és lealudt)

négykerekű villamos csengetett az oldalára hemperedve; és nevetnünk kellett ezen a fölösleges figyelmeztetésen, mert aznap nem indult s talán a másnapi utasok, ha ismét talpra tudják állítani, vagyis kerekeire huppantani 59– különben is, a felcsengető villamos a székraktár alatt volt, mandulazöldben

most egy megtermett hídverővel találkoztunk és Daniela szóbaelegyedett vele, én nem. Vágásig szaladó gumicsizmában lépdelte át a napfényes síneket – amilyenben hídverők vagy bányában, csatornában dolgozók szoktak járni, ha combig gázolnak a vízben, olajban, üledékben

„hááá-át biii-ízony, hááá-át igen” (bizonykodott igenlőleg az idegen, inkább magának. Csak félfüllel hallgattad; Daniela bársonykarmantyúba dugott kézzel, didergősen, bársonybundájában, amelyben először láttad meg és félig belédkacsolva – hallod ezt, Dániel, szörnyű, mik vannak:) – „hááá-át igen, biii-ízony, biii-ízony, amikor a dumidugdizmus szennyes árja kilép a medréből és hullámai az embermagas utcákon csapdosnak, ilyen gumicsizmával az embernek fel kell szerelnie magát”

utánasandítottunk, teli sajnálkozással ennyi komorságon – hátulról kovács volt és csak most vettük észre bőrkötényét

Agyonvertek Egy Akasztófáravalót: ÚGY KELL A SZTRÁJKOLÓ HÓHÉROKNAK

hecckáplán a malom alatt. Mi a dumidugdizmus végső formája? NINCS TÖBBÉ KOPASZ FEJ

most a főszerszámtartói hivatal főszemlészi leleti számtár sakkraktár-emeleténél – (mekkora-mafla kupola: annyi bádog terem rajta, amennyivel keskeny, zöldpatinás núdlira aprítva – karikára lehetne fogni a Földet) – egy bádog-kariatida nyakán keresztülgázolva, átléptük a Nagy Ácsgerendát és láthattuk, hogy mennyire behajol és hogy milyen veszedelmesen ingázik…

– ne nagyon ugrálj, Daniela, ez már a padlás. Milyen ember az apád?

– áldott jó ember a mostohám.

(„Ápol, mint a felesége emlékét”?)… Összeráncoltad 60a homlokod: – ne nagyon járj vele, Daniela

– nem, bátyám

ez az én Danielám

felégetett maga mögött minden hidat, kiszórta a pereputtyot, elvág minden családi köteléket

az én Danielám… ohohó! hopp! hopp! most! végigszaladni ezen a létrán és felkövetkezünk a csúcsra… haha! –

– …tudod, most mivel hozhatnátok zavarba, Daniela? ha ebben a milliomos székraktárban hellyel kínáltátok meg –

– haha! bolond, de ikertestvér –

– (ezt is?! most meg pajkoskodnom kell, parancsolatodra?)

– parancsolatomra!

– nem bánom, Daniela, játsszuk el –

– játsszuk el, haha! de véresen-komolyan ám, nem gazemberkedve!

– játsszuk, Daniela!

– öreg komornát vagy még öregebbet?

– a legöregebbet!

– ööö-őr grohoho-óf uhuhuuu-úr! (te meg az őrgróf, aki beleesett a vadásztrófeákba)… őrgróf úr, kegyelmes választófejedelem – – –

(töpörödött meghajlás, szertartásos kópésággal – pókmozdulattal előre. A lajtorján inog a szék)

(a szék a foga közt!)

az őrgróf (azzal kezdi, hogy kiesik szerepéből:)

– – – Daniela!… Daniela, mért hozod a fogad közt, mi az?! (elejtette)

– Dániel, csak… csak hétkézláb tudok, lebillenek…

– majd én, kicsim, eresszél

(ördögi súlyos lehetek, ha így behajol alattam ez a létra… de mióta hallatszik a tevék patkója úgy, mint a vicinális egyvágányú kattogása?)

61
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop

mongolok sürögtek egy rekkenésig fűtött bakterházban; és ketten a túloldalon, a tevenyeregkészítő és az árnyjátékkovács, csak vártak. Az egyvágányú dűlöngélve zakatolt közöttük, de mi úgy beszélgettünk, mint a tükrön keresztül

– hát maguk: a tetőről? – (kérdezte, átra, az olyan asszonyok jóleső magabiztosságával, akik nagy és bölcs tapasztalatokkal jegyezvék a lábuk füle mögött:) – amonnan, a tetőről?

– nagy csendesség van, éppen alszik az Angyal – szólt vissza a vonaton keresztül a kovács; és egy rántással megemelte puttonyát, hogy vállnál a hevedert elrendezze: – csendes minden, éppen szundikál –

– vasárnyjáték? – (folytatta Daniela, ugyanarra a dallamra; büszketartású díszhölgy – barátkozó kedvében:) – vasárnyjáték?

– vasból kalapáljuk! – viszonozta kéjelmes rátartisággal az iparos (mintha legalábbis vertaranyból volna) és mutatott néhány karagőzös vasárnyék dárdást, éjjeliőrt, alabárdost, megtáncoltatta-meglengette; egész vasgöngyöleg csörömpölt a hátán (küllősek voltak meg fogazatosak, mint az ostyasütővas) – a többi figura

őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop
62
őr hadinap lop
hun lop
őr hadinap lop
hun lop

– valahára, hogy elmentél – szólt utána a vonatnak a társa, a tevenyerges (felemelték a sorompót) – ez visz a legmagasabbra, ez a transztatárhegyi vasút

– menjenek csak bátran az angyallaktanyáig, lopakodjanak el mellette ügyesen és ha egy kis szerencséjük van, feljutnak a Liliomkorona-Mezőre… amíg az angyalok alszanak!

– …és akkor?!

– a kráterben van a betemetett Kert. Hétnapi munkával, a hetedik rétegben… Betemetve virágzik, a puszpángja örökkéken, a narancstőke mandulazöld, holdvörös manióka meg olajbab – – –

– – – Daniela, nincs másképp, ez az a Szentföld, az, amelynek a földi halovány mása csupán: az, amely elveszett –

– vágjunk neki, Dániel –

– vágjunk. Köszönjük, emberek.

– Köszönjük! Vésztőiek, ugye?!

– nem: én szentesi vagyok, a kovács a Pamírról, gádinesdi –

(szentföldiek, odavalósiak, az egyszer bizonyos)

26. Daniela angyalt lát

tehénnagyságú jakkecskére ültek egymás mögé, a tevenyeregkészítő meg a vasárnyjátékkovács és már ereszkedtek is, völgynek

…tulajdonképp te voltál a bűnös, elkapatott szív

…a kígyó, amely az emberi nem bukását a székraktárban másodszor okozta – a kígyó rajtad sziszegett

…te voltál a bűnös, szemeddel-csábuló!

63

lócákon kellett keresztülgázolnunk (amilyeneket vidéki harisnyamozik raktároznak itt) és a lócák lankáján, a Nagy Székraktár eddig legbarátságosabb öblében, alattomosan megtorpantál. Porhanyós mohán és minden fergetegtől védő nyírfák, juharok és fűzek levélköténye mögött történt – fölébe kellett volna hogy kerekedj egy zsöllyesziklának, de sehogysem ment. Daniela megtolt, hogy segítsen; majd amikor lehagyott és karját a derekadra fonva, vont, te, ahelyett hogy magad is igyekeznél – eltunyultál egészen és elhevertél a lóca öblén. A zsöllyesziklák lábánál. A jó kuckó. Daniela közelbocsátkozott és megnézett, mintha most látna először; úgy is volt –

akkor vetted észre, hogy szeme-tükörével körülfog ez a lány – hogy tartalmaz téged és te, puszta látszat, seholsem vagy

– jaj – bökted ki ezt a megadó jajt (hogy leplezd), mialatt ernyedten enyésztél a Szem csarnokvizében, így, ilyen sunyi-töredelmesen: – jaj (veszedelemközelben vagyunk, Daniela)

– Dániel! – (simult rád, szét-, majd összezárulón, mintha uszonyai közé venne: mert ő is nagyon, jaj-de-nagyon értette, honnan jajdul ez a szél) – Dániel! most, amikor megleltük, örökre elveszítenénk?!… várj még vele, szamaram, legalább addig várj, amíg elhagyjuk az angyallaktanyát: éppen a tövében kell ez neked – – –

– – – Daniela! – [kavartál körül a kezeddel és nagy véletlen a tenyeredbe kaptad (és meg is gömbölygetted) ott, hol ő – erőszakosan lefejtve róla ujjaid, menten tettenért:] – Daniela, tudom, hogy elúszom, feloldódom a szemedben: én, túlkicsi szálka! de legalább addig, amíg szájammal szemednek nekiúszom s mielőtt benyelnél… jaj, nem, ne kívánd: hogy is tudnék várni?! –

– Dániel, okoskám, lopakodjunk még… kerüljünk feljebb a székraktárban! te! foglaljunk örökre kuckót!… jó 64kuckót!… emlékszel, mit mondott a vasárnyjátékos, a tevenyerges –

– nem emlékszem, Daniela –

– – – ne! ne! nem, Dániel –

– – – nincs Dániel: ha szólni akarsz hozzám, benn vagyok a szemedben –

– – – a kovács! hogy használjuk ki az Angyal alvását –

– – – használjuk! Daniela! az Angyal alszik –

– – – Dániel, kicsim… hogy megszerezzük! eresszél! mindörökre –

(a puszpángja örökkéken, a narancstőke mandulazöld, holdvörös manióka és olajbab: – Daniela, ma még! –)

– – – megemelkedik! vigyázz, megébredt!… látom az Óriást, ez hát, ez hát: Angyal!

– rúgkapálsz, mint a bibliai! rúgkapálhatsz, enyém a bűn: szerelem a székraktárban –

– – – Fagulya! alámerülni! Istenem, a Paradicsom szélén, sírnivaló ostobaság – – –

…„Cuci, Cucika! Hol mászkálsz, csengetek, itt a szünet. Hallod?! Amikor kellesz, hol ez a lány? CUKORKÁT, PERECET TESSÉK, FRISSVIZES A SÓSKIFLI… Daniela-aaa!”

– Fagulya, az apám kiabál. Kellek – (penderedett ki alólad és le, Daniela)

– – – a setét haramia. Kikiabálni belőlünk az Üdvöt… Piszoközönnel a közepébe, fejest-freccsen a mostohája, ez a setét haramia –

…„Daniela-aaa!… FRISSVIZES A SÓSKIFLI!… CUKORKÁT, PERECET TESSÉK!… amikor kellesz, bezzeg nem vagy sehol… Daniela-aaa”

– – – sírni tudnék. Te nem? Daniela –

…„ahány mostohalánya az embernek, 65 ahol csak van, az Isten is akárhová tegye… Cuci! Cuci-iií!”

– – – a hitvány! egy ember, de ezer madárijesztő veszett el benne – – –

a környező kiáltozástól, iszonyú dolog, meglazult a hegy, alsó lapjáig kibontakozva. Az összevillázott széklábak elereszkedtek, lábak a támlákba – támlák a rúdvillákba: beletolultak; és irgalmatlan zuhanással az egész székraktár a padlásszakadástól a fészer földjéig zúdult velünk. Daniela egy páholyon szánkázott, te magad a leszakadt emeletkorláton. S ki tudja, meddig süllyedtünk így a csengetés fenekére, míg újra hallottuk a mozi morgását

szünet után még elbeszélgettél velük, ezzel-azzal, elvégre hozzátartozók; de ez már nem volt az igazi. Daniela ott állongott nekikönyökölve a pénztárnál és te a nagymama (ha ismerné, nem mulasztaná el profilját megörökíteni az asszírológia) – a nagymama betegségeinek köteles listáját hallgattad (fenntartással). A jó öregszülő hangján irányodban nyájasság, jóllehet Daniela irányában némi szigor érződött; szemmellátható volt, távozásod után vihar lesz kitörőben – ha máson nem, hát azon, hogy Daniela mikor csatolta le és ha aznap nem is csatolta fel, sem el nem vesztette, hová lett a nyakáról a koráll…

27. Julika kimenős

az Orsolyákról elnevezett Nőképezdei Növendékképző sarkán, lomb alá boruló kerítések mentén befordultunk a Gülbe, ezúttal az alacsonyabb hajlata felől közelítve 66meg zugmenhelyünket. Nagy csend uralkodott kettőnk között, egyikünk se szólt; és az alagcsatornázás nyitott rácsán (a Pereszlényi-palota parányi körsarokerkélye alatt) hallhattuk a fekete víz zuhogását. Ez a hang sokáig kísért.

– Különös madár vagy te – (mondta végül, leplezetlen tisztelettel a hangjában, Szecső) – különös tukánmadár!

– mostmár azt hiszem, megérted, Dudi, hogy miért kellett hazudnom és miért nem mondhattam el Fíniásznak életem való történetét…?!

– értem és igazat adok neked – felelte Szecső jólelkűen; és keresztbevetett puskájával a lábikrámon (s ezzel puskavégre véve) – hívemül szegődött. – Tökéletesen igazat adok neked; és jóllehet, ámbárvást, az én dumidugdizmusom és, respektíve, valamennyiünk (egyformaságában oly makulátlan) dumidugdizmusa másképp látja a szerelmet, a te helyedben én sem cselekedtem volna másként – – –

– fiókák! fiúkák! Szecsö-ööő!

(a Paplépcső sarkáról kiáltott ímígy utánunk egy női alt-piszton; aztán – macskáról-macskára lépegetve a macskaköveken – nagy lihelve odafuvarozta minden csapodár gömbölyűségeit és még lihegőben, a kérdéssel utolért:)

– milyen nap van máma, Dudi?! jónapot – (ezt, neked, Fagulya) – csütörtök?!

– egész nap – felelte Szecső. – Szép estét, Julika. Ma henyélünk, henyéldegélünk?

– csak azért kérdeztem, mert nem voltam biztos benne. Tudniillik a csütörtök a kimenőm.

– Nem volt biztos? és mégis eljött?!

– hátha csütörtök.

(– de szívesen aláugatnál, hogyha kutya volnál, a 67gyönyörűségtől – közölte félszájjal, feléd, Szecskő: – a ragyogóját! ez aztán a lány)

– Nem tudja, Dudi, Fíniász otthon van?

(– a kis szende…) Nem tudom, nem otthonról jövünk (a szemedbe hazudik, barátom: tőle jön)

– megnézem…

– Mit néz…?!

– Hogy otthon van-e. Bekukkantok. Jónapot, fiúkák.

– Estéket, Julika, mi is itthon volnánk.

– Hol „otthon”?! Dudi! Mit bolondoz velem?

– A Gülben. Ez az a ház –

– Juli! Julika! Juli késtél – nyúlt ki az ablakodon a Fíniász pocakos keze (milyen alkalmas tud lenni az ilyen alagsori ablak a nyáresti beközlekedésre) – hol késtél, Julika?!

– Megint az ablakomon járnak keresztül? – (zsémbelt valahonnan Gül-mama hangja) – a jó szűzmárjáját, hányszor mondjam, hogy kerüljenek az ajtóra; vagy nem tanulták még meg a kilincset?! a kéményen Finike lehet, de az ablakomon: ki hallott olyat!

– jól van, jól, Bálika – mondta lépesen Julika, a Fíniászé, az ő Julikája; mert amíg vannak Fíniászok, mindig lesznek Julikák – láthatja, hogy nem én jövök: behúznak

28. Önárulás

(bástyányi udvarok alatt a Gülben, most öntözték az esteledő kerteket; színeket játszó meszelt falak között rózsa rózsa rózsa

rózsa piros rózsa
rózsa rózsa piros rózsa
rózsapiros rózsa

az ablak a Gülben, ahol a lányokat behúzzák, a haszontalan ablak – hogy miért is a tiéd!… És akkor te – te kihazudott szív te, aki az út közepén földbegyökeredzve bámultad a látványt, Daniela kincses semmisségét 68 összemérted Julika szerény valódiságával és megmakacsoltad magad az erényben… Valamennyien nevettek szép ügyetlenségén, ahogy buktizott: lelépő almái (amilyennek Verlaine látta meg álmában a fölötte elhaladókat) – sültgesztenye-rejtő halma majd felbillentette szemed. Fíniászék még kiszóltak érted, hozzád:

– nem jössz?

– nem – (mondtad álomlátó-szelíden; mintha másodszorra inkább megtalálhatnád az útőrző Angyalt, aki a lakatlan Paradicsom előtt, félszemmel mélyen hunyorogva aludt:) – nem; én még lézengek egyet és a Liliomkorona utcán, szép jóestéket



– – – még a Liliomkorona utcán, éjfélig, utcahosszat, fel-le: árulod magad!

69 70

„a sátánnak is megvoltak a maga vértanúi”

LEIBNIZ

Ötödik fejezet
Eumolposz
71 72
29. Rongyoskák

Vica rossz lány

Vica „jó bőr”

Vica

(cingár lábain, ez a Hampel-lány, szálkapiszkáló lábain… Ahol a Hampel Vica szoknyája ugrált, az esernyős járókelők megcsörgették a pénzüket és így gondolkoztak: „bocsásd meg, hites feleségem”)

Vica sovány volt, de minden ízében elígérkező. Az a mocskos beszéde, az – az neki a második teste volt, a teste mocskosat beszélt. Aki fiú a Déli Hajótelelő környékén hallotta, fülelt, mint a zenére

„– ügyes vagyok –”

„– szeretem, ha összetörtök –”

hatalma volt a szónak felettük, ha ijedelmes-odavonzó mondókáit mondta:

– A Vica beszél! Mondja már, mondja!…

„– szeretik a dumámat – szúrta közbe zárójelben, megvető rátartisággal Vica (vagy inkább védekezőleg ripakodva; és párducharagja felfeszült:) – lesed úgye, lesed amit mondok, a dumámat, te málé, azt hiszed, neked is, majd produkálom magam, leimra, mi, azt hiszed…?! Majd beveszem a jampamot. Nem ettem meszet!”

hatalma, a szó hatalma kiterjedt az egész Déli Hajótelelőre, a BAKAU, az AVRAM JANKU, a SZILISZTRIA (bolondultak Vicáért a román hajók) – a NISZTRULUI, a GREAKA, a KAROL

az Ige, a szó ördögi értelmében; a Megrontó, saját elemében, égő-eléghetetlen. Angyali-bukott elvetemültségével Vica a „jó dumás”, a megigéző Pocsékszáj

Vica rossz lány

Vica „jó bőr”

Vica

73

leégett malomépület faltornyai alatt tanyázott rongyoskáival Vica; és te, aki szeretted megimádni az élet páncélüveges vitrineit és szertartásként végezted a Szent Ólálkodást: te – tároló cementgyűrűk közt a téren

hol ezt, hol azt, hol így, hol úgy… Hol a cementgyűrűk közt lested meg a Sátán üzelmeit, amikor odatárulkozó maflaságában a legszégyentelenebb, hol meg a Glória-templom, a Flóris-ház vagy a sörminisztérium közbokrai homályán – nélkülözve a masinát, de áldva is, feledékenységedet, mert nemcsak hogy lefüleltek, de átkutattak a rongyoskák, igen gorombán, hogy nincs-e nálad az a te fránya fényképezőgéped: a kamerád!… mi?! mert amilyen odapofátlankodós a fajtád, Daniló, te még, te még azt is lencsevégre vennéd – lencsevégre kapnád a felcsinálást, ha a lányok nem vigyáznának és – – –

akkor, legutoljára a malomépület kényelmes (és arra alkalmas) üszkeiben mászkálva akadtál rájuk, a főhadiszálláson – rájukakadtál s lekiabáltak a rongyoskák, mint hadgyakorlaton a katonát –

– Danilooo-ó!

– Fagulyaaa-a!

– fagulya-fütty! fűtyi-fűtyi! fagulya-fütty! – (felsőajkát a fogaival hátrakapva füttyögött a Hampel-lány, mint a lemaradozó rácoknak, a szentendrei kompjárat:) – …lányok, ez az. Ez ő: ez az a pasim –

– pocsék vagy, Vica, pocsék és ordenáré: de most az egyszer te vagy az, aki ugyan jól bemutatkoztál, most az egyszer, te pocsék, te ordenáré – – –

pofa súlyba!… Nézzétek ezt a palcsingert. Mi? Doktorka! –

– elmegyek –

– dehogy mégy! –

– eresszetek utamra. Erissz el! Hadd megyek –

– lányok, Rika, Pici! fogjátok meg a frakkját –

74

– lányok, ne marháskodjatok. Ilu! Ezért kaptad a bagót?!…

– doktor úr!

– Vica, szólj ennek a csürhének. Elment az eszetek egészen…

– Játsszunk vele „kicsi-a-rakást”!

– Rika, te őrült, ez a vesém. Kapsz egy kecsketúrót!

– nagy túrót –

– Vica! te hagyod ezt?! –

– most majd számolunk. Amért azt hazudtad, hogy én buktattam le a lányokat –

– én, hogy én?! soha! –

– te gezemicehuszár, fene a beszari fajtád. Elfogtunk, foglyunk vagy. Hallod?! Nekedesünk, megtépünk, kiszedjük a bögyörődet – – –

30. Fagulya úri szeretője

hálás közönség, ezek a rongyoskák; dőlnek a röhögéstől. Vica a királynő: szaladtok a divat után, fércelitek, amit a Vica hord – amit magárakanyarít és a pántnélküli ruhája, ez a maszatos, fele ruha fele mell

…Sárika hivatásos, de él-hal a szabadért: szabad sör, szabad part a szabad ég alatt. Ha jön a konstanzai, az ingyenes, a Megmentő – a Világbíró Kalóz: ha jön a román, a szeretőjét behúzza a vízre; haja elúszik a lagúnán, a fülénél hallgatja, hogy sürgölődnek vele a meleg dunai habok

…Manyi a körülkövér. Nyika. Manyika hallgatag: a komolykodó hordó. Formátlanságát szeretik a vigécek, elhúzza sonkáit előttük, mint a lépet és van nagy röhögés (fuvar!)… – a szabadakarat rongyoskái, ahogy a Jóisten tudnunk adta – és mi a szabadakarat, ha nem: akarni a szabadot, vagy inkább akarni a nemszabadot; és mitől amatőr a szerelem, ha nem optimista?

75

s aztán a Nusi asszonyos – zacskógyári ülőterebélye. Ahol Nusi melegíti a követ, gyülemlik az ábrándozás, lesimított szoknyák, behúzott térdek fölött siratják meg e tisztuló lelkek, amit a telepi moziban láttak, hercegi szerelmet, angyalcsinálást: gyomorszájon facsarja őket, a szájuk rang, ahogy megzokogtatja – – – „irgalom, szörnyű katarszisz!”

…Rika, albérlői nevén Fenákel Friderika, óriáslány; még élnek a szülei, de már otthonról bezupált. Amolyan egy-deszkából-szabott, lapos-de-nagydarab, lapátképű, baboskendős, lenszőke szemöldökű. Szalmaszőke vénuszdombja mint a csűd; reggelinél még sohasem tudja, hol-lesz-mi-lesz-ki-lesz estére-vacsorára: ő az ingyenes vacsoravendég, ha elég főpincérképű s oly megható jó a fiú

…Ilu (Pici, Piszi, Csipszi, Csöpi, Stöpszli, mikor hogy) – a banda törpe fullajtárja; jelmeztörténetileg szólva: kisdobos a rác népfelkelők seregében; herbáriumi neve: Pompás Kankunkor; műszakilag: bakpörgettyű. Érzékeny és szenvedelmes lelkek valamennyien, akik tartozni szeretnének valakihez; akik áldoznak rá, ha megérdemli – a bitangra, a gyönyörűmre, a Fiúra

…de Vica vitriollal marja le a gyöngeséget, fülöncsípi a megtántorodót; mert ő viszi a legtöbbre, soha-világ-nem-látta kalandokra és ő él a legtovább, ilyen a fajtád –

– – – hallottátok az istenfáját Sári kuss!… hogy a Fagulyának milyen csudálatosan úri szeretője van?! Daniló: nem igaz!

– de igaz. Jobb volna – – – nem azért meséltem – – – ha befognád a szád!

– megeszünk, kanidani (ugye, Pici?! megzabáljuk). Hatan vagyunk, de neked tizenkettő, te félember. Manyi… Daniló, van cigid?

– tüzem, az van –

– Manyi!… Adjatok neki egy rabvallatót –

76

– nem kell. Kiköpöm. A szemedbe köpöm –

– vallani fogsz, különben… Tüzet adhatsz. Nyomjátok le a vallatódeszkára –

– nem akarom! –

– mit „nem akarsz”? hányszor voltál vele? elárulta a nevét, harmadszorra, ötödszörre? írhatunk levelet az úri szeretődnek?!

31. Hampel Vica a Brailán

(amazonrablók tanyája)

(Hampel Vica, a Higanycombú! Aki képes vagy minden imposztorságra – tutajos Vica!… kár, hogy nem vertek el jobban a hajón)

(megrohamozta a monitorokat a csapatával. Ott horgonyoz a BRAILA, ki a gépész a RUSZCSUKON? ki a szakács a… Vica! Megjött az AVRAM JANKU, láttuk a szakácsod. Jöttök, lányok? megyek kabinra – – –)

(egyszer rávette a részegeit, járják körül a Csanálos-szigetet a hajókkal. A sörminisztériumban felvették a szeszt; főztek-udvaroltak, dűlöngélve csavarogtak barátságtalan zátonyok között és éjféltől hajnalig dúskáltak az élet kövérjében – a BRAILA, az AVRAM JANKU meg a NISZTRULUI – az elfoglalt monitorok)

[a hajógyári szigetek előtt fogták el a hármat, bezavarták a katonai kikötőbe; volt, aki hallotta a kancsukázást („függelemsértés, nyolc év” – ezzel fizettek érte négyen, ártatlan románok, az éjféltől hajnalig tartó asszonyuralomért) – s aztán két matrózt kikötöttek másnap, hogy köpjék el a lányok nevét; de nem. Majd mi – gondolták a bozontos legények – majd mi. Mert olyan szépen büntetni, ahogyan mi szeretnénk: nincs az a bíróság]

(két hét se telt bele – megzörgették érte a telepiek ablakait, átszurkálták érte a hajógyári környék bokrait. 77A cementgyűrűkben bujkált, úgy kapták el; jajveszékelve inalt volna, de kékre tépette a csuklóját és hiába harapott: Vicát berántották a hajóra. Egy hétig lazsnakolta két román a BRAILÁN. Cselédmunkát végeztettek vele, férfirobotra fogták. Megtanították az életéért könyörögni, körülharaptatták vele a fedélzetet, kutyaházban lakott és hátrakötött kézzel csontot, karmonádlit, szája elé rúgott copákát rágcsált a gyönyörűségükre; s amikor kifogytak a tudományból és a gúnyt is megelégelték: közönségesen kidobták)

(szipogva takarodott szégyenével, amikor kitették a szűrét a partra; visszafenyegetőzni is elfelejtett s amúgy se lett volna mivel. Félt a csődülettől, de sehol teremtett lélek nem mutatkozott)

(ez kellett hát a Hampelnek, ez hiányzott)

32. „Megmondod a privátod címét?!”

– már nem emlékszel, hogy egyszer már megneveltek, arra se, hogy milyen volt?! régen voltál csónakkal leborítva, odakötve kutyának?!… Vica! a BRAILÁN még itt vannak a románok, szólhatok nekik –

– szájonrúghatnálak, Daniló… de kiköttetlek inkább, velük együtt. Harmadiknak. Ezt! Rohadék! Szemétláda!

– ne-nyúlj-hozzám! –

– hogy úgy megmarkolászva még nem voltál. Doktor úr! Amért beköpted a lányokat a héknek! –

– megvesztél, Vica. Te tisztára… Vica! Ez az egy piszkos becsületem van és –

– tudjuk, kinek köszönhetjük! –

(szép vagy, Vica, szépek vagytok, lányok… Bár hemperegnétek egyrakáson és ne volnátok olyan szépek, mint ahogy itt ültök és valóságosan szépek vagytok… Kívánlak bennetek, bele veled a kútgyűrűbe, kívánlak a bolondulásig… Elhiszem, belehecceltétek őket a szerelembe – 78szép barmok, elszereztétek a monitorokat, élveztétek a bajt. „ Vica”: ilyennek képzelem a feketemisét)

– lányok –

– vallatódeszkára kötünk! –

– …soha nem foglak feljelenteni benneteket – – –

(a legszomorúbb kürtőjén, hosszan, melodikusan dúdol a téglagyár, löködik már a vagonokat)

– hagyjátok, ne zrikoljátok, Stöpszli, kapsz egy mellport. Akkor meg mit vágsz olyan pofát, doktorka, mintha bevágtak volna a kacagómúzeumba?

– …Csak. Azért. Mert nem szeretem, ha pasiznak – – –

(a Higanycombú kérdez, Alattvaló jóindulatot színlel; Fogoly lépremegy: „Királynő! kegyelmezz, elmondok mindent és aztán, magánkihallgatáson, belső termeidben – – – aztán”)

– Sári, nyughass, Manyi, fene a kövér istenedet, hagyjátok, majd én. Megmondod a privátod címét, igen vagy nem?!… Daniló!

– …meg (drágáim), de… de ne írjatok neki levelet –

– Daniló!

– Daniló! nem! nem! ne félj –

– egyelek meg, dehogy írunk. Zabálnivaló vagy! –

– beszélj! beszélj!

(körülrajzottak; és te: te tüntető fáradtsággal viselted el ezt a babusgató hódolatot – tüntető, felséges vonakodással engedtél, ennyi esengő unszolásnak)

(a Glória-templom pisze tornyán drótháló feszül az órán – galambok ellen; a galambok visszatelepedtek a harangemelet zsalugátereire, rég elkondult már a dél, elfújták a gyári kürtővel)

(vallomásra ernyesztő kora délután, tikkasztó meleg. Az egyvágányú vasút felszívódott a Napon vagy gőzzé-pozdorjává égve semmisült meg; a téglagyár ebédelt –)

[a kútgyűrűk öble izzón és a csatornakarimák tüzelő 79cementje… boszorkány mesélte bennük egy serdületlen leánykának (felvérzett szinte, ahol érezte és a szeme telement könnyel) – hogy az ördög hímvesszője sarkantyú-pikkelyes: úgybizony]

33. Daniela, közlékeny kedvében

– …méltóságomon alulinak tartottam, hogy egyszer úgy a kezem-ügyében találjam, ahogy Daniela akkor, aznap, Édenfa úti parkjukból kilibbent és mint ahogy az ember felhajt egy pohár vizet a tányérról, odakészítve (mert hogy Danielának hívják, ez külön történet és Édenfa útnak az utcáját, mivelhogy mindenestül az ő utcája volt – nos:) mit is tehettem egyebet, végigsimítottam elálló zsebeimen és követni kezdtem

felfele indult a Kötyköli-lépcsőn, a Stíbor-féle kastélyvendéglő felé. Szeles volt a délelőtt, éppen az „ő délelőttje” – ahogy ő szerette; élvezettel tépette szoknyáját [verdesett rajta és kibuggyosodott, mint a bársonylobogó: muszlinbársonynak gondolnátok, pedig fókabőr és a dereka körül puffosan valami sarkirókaszerű prémpárna (vagy jegesmedve?) övezte, az ezüstölt] – mondom, nem volt meleg és én beleborzongtam. De ő kedvtelve lejtett és a szélnek és a Napnak szegezett nyakkal, odaadta szurok sörényét, hadd kapkodja és a füle fölött el, ez a cigány (mert mint a mór nőké, olyan) – – – nem jó, ha egy díszmenetben vonuló nő combjai közt átlátni. Ami nem mondható el Danieláról; mert ha nem is láthatólag, de hallhatólag, tőből összefente deli combjait, élvezte a sietséget és én csak keserültem sompolygós felzárkózásaimat. Utóbb meg80szégyelltem ezt a kullogást és mégis: nyelvem elakadt a deli combok, a gázolgás suholásán, hogy szinte – odacsíptem; és gondolatban régesrég beszélgettem vele már, amikor tulajdonképp még meg se szólaltam, ő szólalt –

– – – …napok óta a sarkamban van és követ, őrzi a nézzemegazembert és – és – és igazán, már mint valami porkoláb! – (fakadt el a mérge hirtelen; nem állt meg, de oldaltripakodott, ő szólalt meg elsőnek:) – vegye tudomásul, ha zaklatni meri a komornámat vagy a sofőrt és örökké a villánkat strázsálja, hát van még rendőrség a világon. Vagy egy konzuli palotánál az ilyen ólálkodás azt hiszi, nem kémgyanús?! Kis hülye! – – –

(kis hülye. Látjátok, nem szépítem; Daniela eleinte keményen becézett és ha akkor visszabeszélek: megáll, lehord és én nem kísérhetem. Hallgattam inkább) –

– – – …voltaképp azt sem tudom, kinek szól ez a betyárkodása, ki után szegődik, énutánam? mit gondol rólam?! Különb diplomaták próbálkoztak már nálunk és azzal a költséges szertartással, amellyel a szerelmes Diplomácia a mi köreinkben a színpompás bestiának tartozik: és egy ujjal se – annyit nem, hogy fügét mutassak nekik!… S akkor még hízelegne magának a gondolattal, hogy elég, ha szabadjára ereszti ágrólszakadt vágyait és sikamos nyelvvel, fordulatosan és ékesen, oly bizalmas közlésekre vetemedik, hogy lepattantja derekam kapcsait, kisfiú! takarodj disznólkodó gondolataiddal, babszemjankó és vedd le a szemed arról, ami, szatír, a fejedbe szállt; mert tudd meg: soha ezt a szoknyát, soha! – – –

34. A tilalmas kert

(a Stíbor-féle kastélyvendéglőbe, tízóraizni? odaindulna?!…)

(nem volna meglepő. Egy nő, muszlinbársonyban és 81diplomáciai körökből, aki ilyen színpompás… nem csudálkoznék rajta)

(„itt veszítem el. Elveszítem”…)

(„bemegy. Befordul. Most veszítem el”…)

(„most fordul be. Oda a nő. Odamegy… bemegy”…)

(„bemegy. Vége”… „most”… „most”)

…csakhogy nem ment be. A Szűz-Keresztjét pirospoharas mécseseivel, azt is elhagytuk a Kunszerhalmi úton, el a RIBIZLI-cukrászdát, el az ÖRDÖGLACI-csárdát – de miért is gondoltam volna, hogy Daniela a RIBIZLIBEN vagy éppenséggel egy becsali-csárdában adna találkát valakinek? (mert az egész rohanásnak találka-íze volt, tartottam tőle, hogy elveszítem a Diplomáciában és a pokol fenekére küldtem minden célzatosan várakozó autót –)

egyszerűen megrémültem attól, amit mondott. És csak annál rettentőbben epesztett. Micsoda szerencsétlenség, övet képzelni tenyércsókokból a dereka körül és csak menni-menni, kirekesztve a díszfelvonulásból, így menni-menni vele, kisfiú, mintha ott se volnál, Mintha!-Ott!-Se!-Volnál! – Tantalusz keresztje, ha volt neki, vagy inkább Tantalusz kereke! mája! a kő, amit görgetett –

messzehagytuk az ÖRDÖGLACIT és innen gyalogösvény következett, mellette – oldalazvást – emelt kőfal, angyalszárnyakkal és a boruló kőkeresztek bádogtető alatt. Daniela gyilkos egyenletességgel osztotta be lépteit, mint aki ezzel is hangsúlyozza (és milyen kajánul!) – hogy a megfutamodásra sem érdemesít, A!-Megfutamodásra!-Sem!… ennyire nem számítsz… így értünk a temető oldalbejáratához, a Tatárdűlőn. Daniela a NON OMNIS MORIAR rozsdái alatt megállt, megállást intett és visszaparancsolt:

– – – tudja, mi ez? Temetőkert. Utolsó maradványa és ma már csak emlékeztetője annak, ami az Édenkert volt – az Élet Kertje. S most ide magának nem szabad bejönnie

82
35. Daniela csókot magyaráz

(hogy ez a tilalom kertje)

(nem mondhatta másként, szembe kellett fordulnia – szembefordult; az arca a tiéd volt, későn tagadta meg)

(láttad szemét szétáradni a homlokára és a középen, majdnem összeérő tejfehér)

(láttad szemét betelni véled: világolásán szétolvadóban a két Tejtest, a Csarnoktej átúsztatva egymáson – a túlfényes Egyetlen Szemöldök és az ugyanolyan fekete haj keretében az arcnélküli)

(Tejszem! Sajtárszem! Körülszem)

(– atropint szed, hogy ilyen tilalmas, ilyen kegyetlen?)

(szemrehányásod meglágyítja tekintetét. Érzed, ez a jó alkalom; szabadkozó indulattal magad elé terjegeted kezed, mint aki szólni készül – ő megelőz:)

– – – bár nem is tudom. Hiszen igaz, nincsenek benne őseim (sem a kasztíliai Kurfürst-kollekciómból, sem a portugál Braganza-házból, oldalágiak); és ha kegyeletből jöttem is (a csontjaim iránti kegyeletből, amelyek bennem immáron halottak, mindhiába környékezik vágyaim a csontot s burkolhatnám ezerszer oly mohó húsfoglalatba) – bennünk kezdődik a temetőkert, a bordakassal, medencekassal, kéz-és láb, síp-és szárcsontokkal, amelyekkel befele-temetkezünk: így, ilyen közel. Bennünk kezdődik. A temetőkert… Hát akkor, vajon akkor! Mondjam azt, hogy „távozzál, különben az én bűnöm is rajtad van”, mondhatom?!… Küldeni elküldhetem, de nem zárhatom ki. Valaha a szeretet megtűrtjei voltunk, a szeretet megtűrtjei, egy-Paradicsomban és sem hűbérül, sem tulajdonul magunknak vissza nem tarthattuk a Kertet; a föld

amikor vétettünk belőle: a föld nem volt a miénk. Ha túlkapáson érlek, mint például hogy átkarolva-megölel83kezve mennénk, soha ne mondd azt, hogy én engedtem meg és ahogy én téged, mindig, te is, magázz: nagy névtelenségében (ahogyan, méltóképp, porszem-mivoltunkban talán soha:) ezzel, ennyivel, legalább így tiszteljük a halált és a szerelmet – – –

[te bátortalanul lemaradtál – vagy inkább csak hogy a szemednek megadd ezt az ölelő-távolságot (mert aminek ezer karja van, az több, mint ez a kettő:) a szemednek, Daniela óceán feketeségét a fehér hamvvedrek, urnák között. Ám ekkor – ekkor, valami hunyori csodának voltál a tanúja: a kapuőr intett (ez bizonyos); cinkos, magasabb utasítás volt a Régiókból. Oly jóságos, teremtői hunyorítás volt és oly nyomatékos a sapkamozdulat, hogy beléptél te is, a lekapcsolhatatlan bársonymuszlin szoknya nyomában és a lány után eredtél. A Kertben, amely valaha az Élet Kertje volt. A csend rezervációin kerestétek fel a szerencsétlen embert bennetek – a frissen öntözött utakon a parcellák között, amint felszárogatja a napsugár, kitárva nyakatokat az egyenes, hő sugárnak – a csend rezervációin… És ő, mintha mi sem történhetett volna, holott minden a történülés eleve-elrendelt fenyegetésével fennen lebegett – ő folytatta:]

– – – tudom, részegre kacagjátok magatokat néha, maga is, min mulat? ez a ti hahotátok, ez! ez!… ez a hímszagú gondolat. Ismerlek; tudom. Mintha pézsmaszagú csillagon, kostökzacskóban lógna a világ. Mintha sohase lett volna, volt volna: mintha nem volna a csók. Pedig a csók a néma összeomlás… roggyantok, zsákok, jaj de még hogy roggyantok! s többé már nem nevettek – míg mi: mi megemelkedünk… Most itt nem homlok-összeértetésre gondolok (vagy inkább szemöldök-összeértetésre, hol oly féltve húznád vissza idegpontjaid) és nem is orrunk összedörzsölésére (te persze bírkózni tudnál érte, hogy megszimatold orrom finom lapulását, amilyen az augusz84tusi gyermeké)… Hanem a legügyetlenebb gyermekszáj első nedvesülésére, amikor felejtkező izmaival puhára nyitja, fogait sem készíti koccanásra és a túlengedékeny, az ügyetlen szirom első rohamában minden érzékeiglen megborzad és látja, láttatja magában az ideget: hogy ő lány – – –

36. Daniela, nő létére

[tudtad, ha megszólalnál – ha kotyogsz, ühümgetsz, köhögsz vagy bármi módon belecsörömpölsz, tönkremegy ez a meghittség köztetek, Daniela levágtat a dombról – („futásban keres menedéket”) – ugyanakkor téged letartóztatnak, betyár és már többé utána se iramodhatsz… Hadd menjünk-mendegéljünk így, csak így, bódultan, az eredendő – teremtett bizalomban és maradjunk egymás számára megnevezhetetlenek]

[Daniela a parcellák közé furakodott, ahol már a szél is megállt és barátságos zümmögéssel üldözték, szúnyograjok; szívesen áldozott a délelőttnek. Jobbra-balra tért, bujkálva az örökzöld között, el a gyöngyszín fehér és fekete márványok előtt – és egy alkalmas, monumentális kripta kristálypadlatán (mely oly barátságos amforákkal vette körül s oly melegen sütött a comb alá, hogy már arra gondolt, „rokoni kalóriáit küldi fel, valami nagyapám, koronás fő a Braganza-házból”) – leült. Azután hátrakönyökölve, hosszan végigtelepült rajta és hogy is kerülte volna el figyelmedet – amelyből soha nem eszel, az övé, a fényesfekete muszlinbársony, ez a hétpecsétes: szoknyája felpattant az oldalán]

– – – …őrültség, nő létemre. Belső kényszer: mert ha nem mondanám… Pedig magának kötelessége volna, hogy kitalálja akkor is, ha nem is mondom, látja… Az ókorban jobban tudták az értelmét – amilyen szemérmetlenül temetkezünk… Ma csak az ezeremlőjű Démétért említik; 85elhallgatják, hogy a Földanyának nemcsak ezer emlője volt, hanem ezernyi-ezer szeméremdombja is, ott! ott! ott húzódik hajlatról-hajlatra, vágásról-vágásra, legelőkön, halmokon

akkor még élő volt a Föld, testében a hús – mint a világpartok, régen – összefüggött; és csak azt keresték a pásztorok, hol fehérlik a mező és árnyékolódik össze a termő, virágzó – Szulamiténál szebb hüvely (mert sok ilyen volt a Földön, egyedül Thesszáliában négy vagy tán kilencezer) – – – végigzuhantak az ezerhüvelyű istennőn és Démétér! Démétér!-kiáltással belemeresztették vesszőiket, jámbor, istennőfélő pásztorok

s nem panaszkodtak, hogy kielégületlenek, gondolod most…?! De igen, panaszkodtak, Eumolposz is, így: „mért, ó mért is vagy oly megmarkolhatatlan, mért is vagy…?!” – tépték a fűcsomót és csak tapadoztak gyámoltalanul

akkoriban a pásztorok igen halhatatlanok voltak és még csak reményük se lehetett, hogy az ifjúság viharaiból kiöregedjenek

de Eleüsziszi Démétér, a Megmarkolhatatlan meghallgatta Eumolposz panaszát és megígérte nekik a lehetetlent: hogy alákerekedjenek. Azontúl a pásztorok, egyetlen egyszer, szerethették Démétért úgy (s ez a misztérium)… Ő méhéig bocsátja őket, a szeretők visszamarkolják hüvelyét; de úgy kívánják minden erejükkel ebben az egy ölelésben, hogy – belehalnak. Azóta halandók az emberek; a sír, ahová lebújnak és be az Ezeremlőjűbe, az Ő valamelyik alattomosan foganó, dühödten csírázó és diadalmas – Szulamiténál síkosabb vaginája

37. Non omnis moriar

(tulajdonképp a nevében sem voltál biztos, akivel üldögéltél a meleg márványon, de abban sem, utána, hogy 86valóság volt és mindvalósággal megtörtént, ami a síron következik. A temető távol kerítésén már zengette a szél a szederindát, hulláma végigjárt az orgonán, az anemónán, ingázott a korbácsfű meg lándzsáival, a kardvirág, a lonc – amikor itt nálunk még csend, nagy szélcsend uralkodott. Egyszerre gyors, drasztikus szélroham kelt, alávert meleg fészkeinknek és a kripta márványfeketesége megzendült velünk, mint a Memnon)

– hol? hol? – figyelt fel Daniela (kinek szólt, kit látott? szólította valaki? „Daniela! Daniela!”)… de csak a fejét vetette előre, hogy lekapja repkedő szoknyáját és lesimítsa, hogy ne kelepeljen a bársony. Azzal visszahanyatlott és elterült elébed. Melegen seprő forgatag játszott melle-halmaival és mert tudta, hogy megesett a Pásztor – megadta magát a szélnek, nem küzdött vele többé és tűrte, hogy a szoknyája a nyakáig terül

nevünket, „kilétünk” elárulását addig halogattuk, hogy mostmár egy bemutatkozásnál több volt a megnevezhetetlen, sokkalta több. Nedvelő-meleg fűágyra siklottunk, le-és alá, ami süpped, Aki Démétér! – közel a csontokhoz, földijeinkhez a földben: mohón siklott a bársony hús… és a sík márvány, a pohánka és a fűszáltenger toronnyá nőtt fölénk

hogy egy legyünk az Ezeremlőjű két emlőjéből, névtelen hüvelyével és a mezőn, a mezőre-tapadozó pásztorok közül egy – egyvalamelyik névtelen hímvessző

(„Aki Magadba vonsz: légy kegyes hozzánk, légy kegyes, Markolhatatlan”)

”ha megáll az idő ne kérdezd
”ereszd a sírod nyomását
”csak a térben a térdedet érezd
”s e-világnak domborodását
87
”levélen rágsz baba-hernyó
”tejet nyelsz gyűszű felébe
”felgyógyulsz sózod ezerjó
”húsétel jut minden tenyérbe
”görbülj kuporogva vagy állva
”gondolj gyönyörűt Varázsló
”s koccanjon arcodon a márga
”mint Yorick koponyáján az ásó
”vágd el durván verd le fokáról
” – a tánc nem lábon táncolódik
”s aki kérdőn utánabámul
”kobozd el mondanivalóit

(utóbb megtudtad, hogy Danielának hívják, apja egy bérszékraktár feles tulajdonosa, saját telep)

(s vajon átkoztátok a két sírásót?… igen – akik derékig meztelen, napsütötte tyúkmellel ballagnak a párcellák felé és szétrebbentenek bennőtöket; s arról beszélnek… arról beszélnek, hogy… miről is? a dumidugdizmusról?!… – érthetetlen kőszívűsége Démétérnek, hogy nem nyílik meg alattatok és nem fogad szívélyesen méhébe, aki pedig annyiunkat magábafogad s vette volna bár életünket, ez Utolsó Markolásért)

[…s azután, azután (két lépésről áhítva egymást, mert mostmár lehetetlen volt meg nem ismerkednetek (szóbahozni óvakodtatok a temetőkerti sétát meg az ott-meg-nem-történteket és nem is kerültetek ilyen közel egymáshoz ti ketten, a székraktárig, névtelenek:)) azután! azután! a fő-mauzoleum lenge fénylése, urnák kolumbáriuma, virágárus, virágbolt, bolti ciklámen a porlocsolóval, márvány ég… a NON OMNIS MORIAR aranyozott, kovácsoltvas rozsdái alatt szelíden, szelíden, némán – – – hová támolyogtatok?]

† † † † † † † † † † † † † † † † † † † † † † † †

88
38. Fagulya „megjátssza magát” –
avagy
A kínvallatás
vakul a!
Drakula!
vadul a!
Fagulya!
vakul a!
Drakula!
vadul a!
Fagulya!

…a BRAILA?… a BAKAU?… a NISZTRULUI? melyik az, lányok, melyik lehet…?!

dördülő bőgés: motoros vontató a folyamközépen, kilenc uszállyal

hosszantartó bőgés, már szinte azt hinnéd, a hajószirénák világkorszaka következik, reformálják a csöndet… „mi az, már holnap-ilyenkor van és ez a hajókürt még mindig…?!”

(tévedsz. Nem dudál)

amikor na-végrevalahára visszaereszkedik (a füled akár a tartály: még benne bődül) – valószínűtlennek találod ezt a csendet

ennyi csendet!

– – – te igaz ez, te Daniló, ez a te hantád, mert amilyen nagy hantás vagy!

– – – te igaz ez, te Daniló, ez a te izéd, izélhetnéked a hogyishíjjákoddal, he?!

– – – azzal a te privátoddal a tatári temetőben: igaz ez, te Daniló…?!

– becsületúristenemre, Manyi; különben honnan tudnám, hogy arany csípőláncot visel… –

– – – csípőláncot…?!

89

– – – mifenét?!

– – – mi a fenét!

– igen. Azt. A védangyal van a zománcon, olyan kis tojás amulett. A köldöke alatt – – –

mindenki a monitorokat. Borotválkoznak és sürögnek; fekete gatyák a szárítókötélen, fekete fiúk

– – – mi az, gatyát mostok?

(Vica ábrándos)

nem érzik, de csiklandozza az orrukat a konyhafüst: a BRAILA, a BAKAU, a NISZTRULUI… mandulazöld falak előtt izomgyomros szakácsok a hátsó fedélzeten, igen; feketepantallós feketetengeri legények, abroszt is terítenek, mellük-feketéje meztelen

az Első Amazon összefuttatja nyálát a foga közt és szép nyurgaságában felnyúlva, táncra emelkedő kígyógöngyöleg: Imposztor Vica! a Császárnő Döntése, pogány had fogadalma – a felágaskodó Vica!

– – – mi a frááá-ászt?!… lányok! ma ott ebédelünk!…

harcias-pökhendi kiáltás és mosolyvihar

Vica! vasból a farizma és a pántnélküli ruha, ez a maszatos, fele mell

itt az alkalmas pillanat. Béke veled, Császárnő, Vica Imperátrica. Eloldalogni. Megkövetem, ha tán valakit megbántottam az amazontáborban

– – – eresszetek. Lányok. Rika. Hadd menek…

– – – szóval a privátoddal, csak: ezt jöttél mondani. Más már nem is jó neked…?

– ne bolondozzatok. Manyi! Ne bolondulj!

– elhisszük, ha megmondod az igazat. Ahogy volt –

– nem piszkítom be magam azzal, hogy… Sári. Sári, nyughass –

– ne játszd meg magad. Nem volt semmi –

– Nusi!

– Semmise volt! –

90

– Nusi! nem mesélek soha többé…

– esz a penész. Ennyi se: száraz smaci!

– lányok, integetnek a hajókról. Nem ide integetnek, nem nektek? De igen, ide integetnek –

– hogy-görbülj-meg-hogy-vakulj-meg?!

– becsületúristenemre. Úgy igaz, ahogy mondom –

– – – igaz hát. És te egy mukkot se szóltál egész idő alatt, nem is főzted, amíg mentetek; ő akarta, hogy ne tudd a nevét… Mi?!

– ő akarta. Sáriii-í! –

– – – és azután se, a temetőben, a fuvar alatt… Vagy te meg se mukkantál?!

– nem. Sári, lerúglak! –

– – – te mulya

(fitymálólag, a Pici – csavarómozdulattal)

– Pici, ereszd el a hajam. Piciii-í! Eriszd el!

vadul a!
Fagulya!
vakul a!
Drakula!
vadul a!
Fagulya!
vakul a!
Drakula!

robbanó röhögés, csúfondáros ricsaj

– – – mi legyen vele?

(Rika mondja, a Glória-téri langaléta lány)

a betongyűrűk gúlája megelevenedik, a rongyoskák leugrálnak, az arcokon hentesszenvedély. Sárika a bárcás, Manyi a körülkövér, Ilu a csepp („Pici”), Nusi a zacskóüzemi és Rika – a melák hóhérlány

– …hogy volt azzal a Danilenykával, szóval leimra: ment veled, mi?!

91

– Sári. Sári, ha túlfeszíted, lányok, ha túlfeszítitek a húrt. Sáriii-í! Sári, finom vagyok –

– az egy szál kosztümjében, temetőt szentelni? Ki az a hülye, aki ezt megkajdizza neked?! –

– Sáriii-í kuss!

– mit mondtál? kinek mondtad?!

– menj vissza, ahonnan jöttél! A szeméten guberálni!

– az anyámat bántod?!

– aki felszedett! a laktanyát, aki felcsinálta! a jó édesapád! tiszteltetem! –

– csavarjátok meg neki –

– meséljen az ember a csürhéjének –

– bundában járkál a kánikulában: az is! hozzádvaló! Hahaha! „Danyilenka”… Valami satrafa! –

– a szádra ne vedd! –

– ki a „csürhe”? mi?!… a „csürhe”?!… most mondd! most mondd!… –

– ereszd el. Eressz el. Eleressz, mert ha hozzám mertek érni – – – hülye banda!

– ilyen dili privátot! akinek te tetszel, Daniló! Haha!

– ne ülj a hasamra! Pisziii-í! –

– csehóba se vitted? akkor mivel szédítetted? ezzel?!

– cibálsz? cibáltok?! – – – hssz’zanyád keverves…

– ne kalimpálj. Hol ismerkedtél meg a privátoddal, aki elég dili, hogy pénzel…?!

– mondom, hogy… –

– hány ruhája van, azt is?… hány ridikülje, nem számoltad?! –

– száz! Ilyen hülyéket –

milyen bőrből?!

– minden bőrből! A tiédből még nincs. Lesz!

– a frankádnak: ezt!

(a Fenákel-lány. Mutatja, mekkora túróst)

– ne mondd ezt mégegyszer! Rika! –

92

– fektessétek vissza a vallatódeszkára… hahaha! Emberhalál lesz: majd beszél –

– mmm! mmm! –

– ne azt, ahogy nem volt; hanem… te Daniló! többre becsülöm a fenekem, mint hogy lekakáljak egy hazugot

– Manyi! Piszi!… Sári, Nusi, az istenteket, feljelentelek, frankák –

– de a piszkos vamzer teremtésed, szaladnál, ugye? a hekus haveredhez?!

– az csak neked van, te állatkert. Egész vamzeráj –

fel-je-lentsz?!… elő a bögyörőddel. Hallottátok, lányok?!… mutasd

– Sivítok! Visítok! –

muti… Idemutatni!

– Uááá-á! Uiii-í!

– csak megjátssza magát. Elő-elő! Elő vele… (úgy se használod semmire)… Tépjétek elő neki!

– doktor úr vagyok neked! rühes! rühesek! rúgok! Vica, szólj ezeknek a… Vica. Vicaaa-a!

– még nem vágtuk le doktorét. De most!… Spirituszban megkapod. Miskároljátok, lányok, hahaha! csizmaszárban, mint a macskát. A hasára Rika fektesse, a Piszi hátrahúzza neki, te Sári, Nusi, ti a lábát! Most! Kapjátok a magasba – – – hiii-í! (ezt visszakapod, ’hssszamazapád, szeges a topogója)

– Sári, ne! Nusi, ne!… segítsé-ééé – – –

– hazudtad a privátot –

– soha!

– köpd el a lakását! elköpni! elköpni!

– Vica szólj –

– hugyoz a nyavalyás, elhugyozta magát, vigyázz, vigyázzatok, lányok, ehun van e’: lehugyozott –

– nem! ne! Rika –

– köpd el a hédert! –

93

– ezt megkeserülitek, azért se, iii-í! – – – iii-í! – – –

ronda! nesze ridikül a bőrömből, nesze „csürhe”, te pocsék –

– nem hazudtam! Daniela… én szép szerelmesem! – – –

(és akkor egy másik Hampel Vica rebbent fel ábrándozásaiból és vinnyogásodra, a bánatos Császárnő… megkegyelmezett volna? – – – Elbocsátottak, de nem egészen, hogy számolhasd, ahány búcsúrúgás)

– – – ereszd!… erisszed már! ereszd, ha mondom. Lányókák. Eresszétek, te is, Rika; Ülj vissza, Daniló. Te is, Sári… mondtam vagy nem mondtam?!

– mit akarsz, Vica, hiszen csak heréljük…

– mit akarsz, anya, nem lesz semmi baja. Jót röhögünk. Vica-aaa!

– Mi az, csak nem fűzött be ez a szemét?! Vica! És éppen téged?! Anya!

– Marhára kiröhögtük magunkat. Hazudott a doktor úr: megjátssza magát

és akkor, akkor, ugyanaz a Vica, a másik Hampel, ő (a szelíd-elmerengő:)

– – – bár amilyen igaz minden szava. Ahogy mondja. Nem hazudott…

– csodát…?!

– …Daniela a barátném… Az öcskösömmel járt, de most Danilóval van. Ő a privátja.

– Vica! (bele is őrülök) –

– …Így van. Daniela, ez a neve. Majd eljön… egyszer eljön hozzánk Danilóval a kikötőbe – – –

– mondta?!

– …mondta.

– Vica!… Anya!… Ez igaz?!

– a doktorkával hogy eljönnek hozzánk: így mondta?

– Így. Igaz. Ha mondom, lányok. Ugye igaz, Daniló?

94
39. Aki a pellengért az ülepén hordja

a romkürtők tövénél, ahol koromvirág nő és kenderszálú gyom: a romkürtők tövénél

„igaz, Daniló?” s te felelet nélkül hagytad, hogy rejtsed pogány szemük elől – elrejtsed csendesen megeredő könnyeidet

halkan takarodni a felhőkarcoló malom meredélyei közt, „igaz, Daniló?” – málészájú sírás, sírdogáló arcod-pojácája

végelgyengülten bandukolni a kúthengerek vidékén, a cementkarikáknál el, ahol a boszorkány egy serdületlen leánykára a sátáni hímdögöt éppen ráereszti… – kugliállító, sörminisztérium

eltünedezni (kisajnált szégyeneddel) a szárítók, a téglagyári szárítótetők sötétje alatt – fát rakodik a vasút, „igaz, Daniló?” – hogy majd még jóváteheti ezt a keserűt, maga Daniela, a Gülben

a Flóris-ház, a Glória-templom


– – – mert hova rejtse szégyenét Daniela városában az, aki a pellengért az ülepén hordja…!

95 96

„C’est au doux climat de cette femme que je voudrais vivre et mourir”

JULES RENARD

Hatodik fejezet
Bujjbujj-Szanatórium
97 98
The pride of the peacock is the glory of God
The lust of the goat is the bounty of God
The wrath of the lion is the wisdom of God
The nakedness of women is the work of God

WILLIAM BLAKE

40. A bodzavityilló

az én váram az én szanatóriumom

a bodzavityilló mint a Menny Temploma: minden oszlopa sípol és özön lépcsőjéről soha nem fogy ki a feljárat

a bodzavityilló

ajtaján kétfele vetett fülekkel (ha volnának mandulazöld elefántok, füllel-ölelkezők) – ajtaján és két ablakos végén zöldvörös fülekkel, megölelkezőben: két piskóta-zsalugáter

az északi ablaknak – érthetetlen álomszerűséggel – még északi tornác-eleje is volt, szomszéd gyümölcsösök felé a Napon; és az a tornácos árnyékvető meg a zsalu-piskóták úgy tárogatták a meghitt, szerelmes otthont s oly hívogatólag, hogy ide akárki akárhányszor tért volna meg, másnak nem érezte volna magát, mint – erdőkerülőnek

ez a bodzavityilló volt a te szanatóriumod, ez a bodzavityilló a Tatárhegy és a Sülyhaldombi Rétek nyergében; a te felfedezésed, de a tündérség Danieláé – a „Bujjbujj-Szanatórium” – ahogyan a szürkére korhadt táblán friss buzérlakk: színvörös betűkkel felfestettétek e kutyaól falára –

– és Danielának ez a tündérsége úgy reszketetett a tatárhegyi égen, ahogyan az idegen gyümölcsös, két tucat 99kerekes-kút, a zsupfedeles ÖRDÖGLACI-CSÁRDA és a térképháromszögelő torony fölött magasan, magasan, özön lépcsőivel a Menny Temploma csak remegni tud a tábortüzeken melegedő levegőn

41. Hitvány világ hitvány dícséreti

amikor még egy francia így nevezhette el a pesszimizmust: a szeretet káromlása

blasphème de l’amour

valaha, még amikor imádságos szertelenség volt – féltékenyek rágalma, könyörgő korholása: a szerelem hívő erőszakosságai

– akkor még a pesszimisták is úgy rejtezhettek káromlásaik mögé, hogy szavaik ezerszámra felelkeztek olyan szertelen szeretőkkel, akik a rajongás ugyanolyan túlságig menő érzését szenvedték; és a hívő fülek még vallomásos kétségbeeséssel hallgatták a világ klasszikus pocskondiázását… – ma?!

kivesztek azok az emberek, akik még értelmükkel felérték, hogy szerelmünk, bálványunk – a világ hol és miért pocsék. Az utolsó csőszök bemenekültek a pocsék világba: „édes alávalóság! intézményes gazemberség! hazugságözön! húzzatok be az undokság közepébe, őrízzetek meg a förtelemben!”… Így a pesszimisták; és ha amaz utolsó emberek is eltűntek, akiknek nemesebb füle még képes volt meghallani a szeretet káromlását, kinek van még itt valami szólnivalója?

pesszimizmusodat is utoléri a korszak végzete: búvár magányodban üldöz a „szép gondolatok” borzalma, a fennkölt impotencia pöffenete

magatehetetlenül nézed, mint menekülnek a zsarnok láncára fűzött katona-hímek, az uniformisba gyömöszölt nemzetek az utolsó narkózisba, amely még szabad: asszonyok seggelyukába – hogy szaporodjék az igénytelen, 100az eltávolítható, a világrauszított hadsereg – és a húslöttyel teli lőrecsatornák felé, hogy az irhád és a tokád alatt hájjal fújassák fel raktársejtjeinket

ezért menekültél te is: a hájfejű, óriáshasú katonák „borzasztó-szép gondolatai” elől (mert a katonáknak is megvannak a maguk borzasztó-szép gondolatai”) – ezért menekültél a tatárhegyi kulipintyóba; és Daniela is tudta a neki szánt szerepet meg hogy ő mit ér: érezte sértő élét, de az sem bántotta már; mert elragadta a Bujjbujj-Szanatórium ledér szerelmesdije és azon vette magát észre, hogy beleegyezett – – – amikor alápingálta:

az én váram az én szanatóriumom

42. Fagulya, a nőragadozó

már napok óta üvegcsörömpöléssel álmodtál

vagy te törted be, amikor keresztül akartad verni egy ablakon a homályt – és Daniela elérhetően (és a realitások megindító pongyolaságával) előtted volt

vagy ott láttad egy szomjanhalató tükörlapon és a széles lap nem bírta el a tenyered nyomását

már napok óta üvegcsörömpöléssel álmodtál

látnod kellett az ablakát, tenned valamit, mozdulnod kellett – ellopakodnod a követségi gépfegyverállásoknál; keresztül a japánkerten; végig a vaslugason – a vaslugas levélalagútján (ahol a mandulazöld rácson mélyolajzöld levelek kacskaringóznak)… de már a levélalagúton oly érzelmesnek, oly eleve kudarcra ítéltnek tűnt a betörés, hogy egyszer, a filagóriában, visszafordultál

őrség: sziámi kandúr, mókuslesen. Jelszó: Daniela –

kacagómadár vihogása: a fejed fölött – lebegve – egy kokaburra. Csúfondáros hidegvér és vállrándítás: „mi ez, 101egy nőragadozónak?!”… Megszégyelled – megembereled magad. Neki a kertnek – toronyiránt

düledező kő-pergolák (szántszándékkal remekelték „düledezőre”) és egy májmohákkal körülültetett műtó (előszeretettel, tónak, ezt a vesealakot)… Kőlap-tipegőkön a tó körül és a mohapárnás, főrangú fűabroszon végig, szenthabakuk, hova nem! – – – árnyékod végiglibegett a kert senkiföldjén

húsz lépés fedezetlenül, lapulva. Villámgyors előretörés a bérszékraktár mellett (Cuerpo de Dios! – morzsoltad a fogad közt, a diplomácia nyelvén: az ócska fészer gerendázata recsegett)

végre a soha-nem-látott melléklépcsőház, végre fedezék. Tisztafehérnemű tisztalelkiismeret-szaga – levendula és könyvtárszag. Felkígyózó meggyfakorlát és a lépcsőfordulónál gobelin-zászló a falon: ilyen való a kalandor-vérnek

Daniela szobáját még sohasem láttad, de kitalálod, melyik: kórházi fehérségű fényajtó – üveg kilincsvédő és olajzománc. Talpig szaladó üvegén rombusz mintázatú „mezők”, borbélyízlés szerint (pálcikahálózat a saroktól el és a középen két deresfehér amorett:) s te, ezen az ajtón – szőrös nőragadozó, saját vakmerőségedtől libabőrösen és libabőrös nyelved-hegyén Daniela nevével – benyitottál:

43. A kokaburra kacagása

– Daniela!

– a mennyországi krampusz. Szent Kleofás!

– úgy van, Daniela. Égetően sürgős ügyben jöttem, jönnöm kellett, valami hallatlan bolond járatban vagyok –

– kinek olyan égető, nekem vagy magának és kivel járatja azt a bolondot, maga kis hallatlan?

– legalább annyit, hogy. Hallgasson meg, életbevágó. 102Tudom, hogy ajtóstul rontok be, de… Daniela! Meg se hallgat?

– meg se bizony. Hajítom kifele, ajtóstul –

– azok után, amik közöttünk kis híja történtek, más fogadtatásra számítottam –

– azok után, amik közöttünk kis híja történtek, e ritka szerencsére a legkevésbé sem számítottam. Elhordja magát, még célzást mer tenni rá, hát nem sül ki a szeme, „azok után”, még képes a szemem elé kerülni, rámtörni, nekemrontani azzal, hogy kis híja?

a Hölgylány most egész sziréni fenségében a lámpakarokig: kinyúlt (azok ölelték védőleg), strucctollfelhő örvénylett körülötte és három telitükör körözött statáriális szépségével – mely tükör-üteg egyébként állt.

– Tudom, maga most árva, ezeríziglen; tiszteltetem a nagymamát. Kishíja Dániel!

– de Daniela!

– hallja a kacagómadaraimat az ablakom alatt?

– jó kis lármát csapnak. Tud aludni tőlük?

– nem kötöm az orrára. Nem azért hozattam Ausztráliából, hogy aludni, hanem hogy hánykolódni tudjak. Kis Agyahíja. A kokaburra éjszakai kacagásától mint jutalmi verés után a beismerő vallomás, úgy heverünk sebesülten, szembesítve önmagunkkal. Goromba fráter, így rámtörni. Igazán, iszonyú maga, Dániel –

– a feje fáj, hogy úgy fogja?

– „fáj”?! kis híja fáj, a halántékom mintha kalaptűvel szurkálnák. Már a temetőkerti megkergettetésem is nagyon megviselt s most ez a váratlan lerohanás, éppen ez hiányzott. Mért jött?

– mért-is, mért-is, Daniela. Mi szél hozott. Jöttem. Mondjam, hogy már bánom?

– valami bolond szél csak hozta?!

– így van, Daniela. A szeretet káromlásaiból mindenki 103kirekesztette magát, mert mindenki vállalta a világ forradalmi pocsékságát s ezzel maga is pocsékká vált. Szeretném, ha elfelejtetné velem ezt a meghiúsult emberiséget. Szeretném, ha –

– ha…?!

– – – ha tudatosítaná bennem a disznót, oktalan bujálkodással és egyéb sívár praktikákkal, ami még a Szabad Mocsarak Vidékén megmaradt; a nemiszerveket még nem intézik államilag… Vagy olyan megrendítő, amiket mondok? –

– én kezdtem el. Tudom, bűnhődnöm kell, levezekelnem a temetőkertben történteket. Kis híja… hallja a kokaburrát, hallja?!

– nagyon megijesztettem?

– nem azzal, hogy betoppant; hanem a modorával –

– a modorommal?!

– igen. Nem volna szabad ennyire…

– ennyire mit?

– ennyire kivetkőznie hazug mivoltából; ennyire az igazat mondania. A férfiak, ahol érik, tarkónlövik; a nők pedig első riadalmukban messzire menekülnek Tőle: csak soha ne az Igazságot, Dániel!

– csak mindig, Daniela. Együtt akarok futni magával. Kimondani az Igazságot és azután messzire futamodni tőle… Daniela: és ezt már kis híja megtettem –

– és ezt már kis híja…?! Ezt ne tedd! Soha-soha, Dániel, ígérd meg… Azt akarod, hogy törvényen kívül helyezzenek?!

– azt. Mért hátrálsz: ennyire megrémítettelek?

– megint hallom a kokaburra kacagását. Félek, nagyon félek…

– csacsi. Ne húzd hátra, nem ragadom meg a kezed –

– ha megígéred, hogy kis híja rendes leszel és –

– és…?!

104

– és nem bírkózol, hogy belülről kiharapd a csuklómat: itt a nyoma, nézd. Látod?!

– ünnepélyesen megígérem. Szabályos leszek és hordába verődő –

– csak ne gúnyolódj –

– hordában-hazudozó! ha kedves az irhám és az előmenetelem! haha! hallod a kokaburra görcsös kacagását?

– már bánom, hogy ilyen bizalmas voltam –

– és én nem bánom, hogy bizalmas voltam, ha annak nevezed, Daniela: éppen azt szeretném, ha felmérnéd értelmét e borzalmas bizalmaskodásnak. Ne érts félre, nem paráználkodni, Daniela; ami annyi, mint megvesztegetni az ördögöt. Hanem bátor nyárspolgárnak lenni, világfenntartó nyárspolgárnak… te: mint a görcs a fában!… aki nem csavarog, nem harcol, csak egyszerűen megül; és belebújni, Daniela, ahogy asszonyokba bújni csak szokás –

– és… és gondolod, Dániel, hogy erre alkalmas vagyok: tudok felejtetni majd? felejtetni égszakadást, földindulást körülöttünk?!

– alkalmasnak, Daniela, túlontúl is alkalmasnak: te, olyannak, hogy most nyomban meg is szöktetlek –

– Dániel!

– …természetesen tiszteletben tartva az erőszak látszatát. Daniela, nem zsarolok: a legtermészetesebb kívánság és a legkevesebb is, amit elvárhatunk a női nemtől, hogy segítsen a combjai közt meghalni… Ha már ezt az iszonyú bajt a nyakunkra szabadítottátok, legalább ott, ahol szültök, felejtessétek a halálinger keservét. „Bujálkodással szabadíts meg a szolga lét kilátástalanságától és én megígérem, hogy ennivaló ágyútöltelékekkel hálálom meg tompultságomat”… melyik evangélium ez?

– – – igen…

– Daniela, te nem figyelsz; elnézel – – – Hova nézel?

105

– …függőhálóban fogtál meg és én még akkor nem tudtam, hogy a te hálód volt… a Vihorlát-lépcsőn egy gyönge pillanatomban (jól kifogtad:) közölted őrültségeidet és én még nem sejtettem, hogy őrülésed osztályosa leszek… s most betörsz, azt mondod, megőrízzük az erőszak látszatát és én még nem gyanítom, hogy – – – őrültem –

– velem jössz?!

kis híja, várj – – – jó: az erőszaknak engedek…

(ezt akartad hallani. Hamarosan a boldogság fáradtsággá omladozott benned és a bölcsesség szerelemmé melegedett. Jacubreanu halhatatlan sorai jutottak eszedbe, Jacubreanu halhatatlan sorai –

elmúlik ez a mámor is
elmúlik
– ez a mámor)
44. Fagulya boldogot jelent

az özönvíz elején még benne voltál az ondószálban, amely téged is menekített; de a hazugságözön idején már nem leszel a kiválasztottak között

Dudiban kellemesen csalódtál, Szecső Dudiban, a dumidugdizmus e leglelkesebb hívében a Gül-beliek között. Mert ő ugyan, ha arra kerül a sor, habozás nélkül belédereszti – mit „belédereszti”: a gerinceden hosszában ereszti át a sorozatot (szabotőröket csak dögcédulásan szeret) – de egyelőre megszerezte a felmentést, áldott-jó Dudi. Így legalább van egy krumplibélyegzős írásod róla, hogy éppen pillanatnyilag mért nem fejted a követ, gyártod a muníciót vagy himbálod válladon a hetyke fegyvert; minősítésed: „Fagulya Dániel, igazolt állástalan; áldiák”

s így tehát az Épp Hatalmon Lévő Kormány Pártja 106(mely párt a tulajdon programmjára következetesen fütyül) – ismét kimutatta üdvös engedékenységét, annak fenntartásával, hogy ha netántán igen, akkor az ő nyársán üdvözülsz s ugyanakkor szerény lehetőség nyújtattatott neked, hogy mégse szabotáld egészen emberségedet – egy zsákolóhangya zűrzavaros mászását az Üdv történetében. Ne haragudj, Fíniász, a mi közösködésünk a szalonnádban és diákos gőgicsélésünk a filozófiában – letelt. Más a filozófia, más, nagyobb. A filozófia megtapasztaló szerszáma (helyesebben: szervszáma) két nemiszerv, módszere pedig a hímvessző merülése alatt való – önkínzásig menő, ájtatos elgondolkozás a kolosszális kategórikus imperatívuszon… Felmondtam Piroskáéknak, összecsomagolom zeneszer-ládáimat, a terpsychográf nemsokára kész; tánckotta-másolással fogjuk átvészelni az időket…

– józan, épelméjű pillanatodban mondtad meg a Bálikának? Dániel?! Hogy felmondasz –

– nem neki, hanem az ötnyelvű férjének. Kihívattam a portásfülkéből, a HOTEL LUXORBAN –

– hát nem a TITÁNIÁBAN van? Fagulya!

– hol van az már! azóta… Fini, te nem tartsz lépést az időkkel. Kihívatom, mondom neki „felmondok, Pista úr”… A Piroska először nem értette, miért fordulok hozzá, „nézze, Fagulya úr, ez az asszonyra tartozik”, hüledezett. De amikor lehalkítottam a hangomat és az egyenbundája meg a füle közt, közöltem vele, amit közölnöm csak férfival lehet, nyugodt lehetsz, egészen magamnál voltam. Borbála menyecske tudja már, meglásd, öt perc múlva itt szipog a nyakamon és a májára helyezi a kezemet (mert Fagulyát mindenütt mindenki szereti:) „nahááá-át! hogy éppen a Fagulyának legyen ez a disznó szerencséje a hajgató urak közül! a maguk Fagulyája, a mi Dánielünk! elmén egy Dámával!”… És ez nem elég, Fíniász: te, ha a hajótelelőnél végigmegyek a parton, hát 107nagy ívben elkerülöm a bódéjukat, – „Fagulya! – jó a nadragulya?! – Fagulya! – jó a nadragulya?! ” – – – így kiáltoznak utánam a rendőrök, ha hiszed, ha nem. Esküszöm, Fini: engem irígyel az Államrendőrség!

45. Emberkerülő, pirongató szózat az istenkerülő emberiséghez

Fíniász sandán oldaltnézett és hosszan mustrált. Végighaladtatok a Tatársáncon.

Délies világítás, napos, éles árnyékok; szemerkélt az eső és ti a Paplépcső felé tartottatok, mert az fedett. Fíniász – kövérségéhez képest – tiszteletreméltó helyet szentelt neked elmélkedéseiben; mustrált-mustrált, míg végezetre kibukott belőle a szó: talán először történt, hogy ilyen brutto-netto mérlegre tett –

– istenverte sötét alak vagy te, Fagulya. Égetnivaló, istenverte sötét alak. De azért nem haragszom.

– Nézd el: nézd el, Fini, hogy most én boldog vagyok és te nem!

– tökéletes hülye vagy. Mondhatni eszményi a magad műfajában, hülyének. És most mihez fogsz… azaz fogtok: mihez fogtok kezdeni?

– …kezdeni? Miért kell, mindenáron, valamihez?!

– életet kezdeni! Feltalálni magad! Vajszigetet a lábatok alá!

– …hja?! Pofonegyszerű. Elorozom a mozitulajdonostól, aki azt hazudta neki, hogy a mostohaapja. Ha kell, perre viszem a dolgot. Egyelőre megbújunk a Tatárhegyen, ahol jól elvagyunk és én máris kiszemeltem örökbérletnek azt az emberszabású kulipintyót (értsd az emberszabásút teljes magasságában kiegyenesedve) és ha elfoglalom és feldúcolom, olyan hajlékra tettem szert, amely eredetileg lakatlan s bizonyos értelemben maga a 108Tatárhegy is… így tehát sommás belehelyezési eljárással mint kilencvenkilenc évi örökbérlet, az enyém. Ajtaját egy odatámasztott ménkű palával találtuk elzárva, ám hogy lásd néhai gazdája mentalitását és lásd, hogy mi az enyém: kegyeletből nem változtatok rajta, de meg hasznossági okokból… olyanja, ami elromolhatna: hogy ne legyen még retesze se… Szívesen látott házőrző kuvasszá tesszük a halhelydombi tavaszi szelet, hogy puttonnyal hozza-vigye s ott melegedjék a tűznél – – –

– Dániel!… Akármi legyek, ha nem én veszem neked, nászajándékul, a zubbonyt.

– Finikém!… És a toronyra (bármennyire röstellem, torony is van) arra a csecse toronyra kiírjuk, hogy minden lista, kérdőív, választói, népmozgalmi avagy helyrajzi tájlajstrom még a kerítés előtt és azon kívül tekintse magát ki-s betöltöttnek! Ahol megrövidítésünkről van szó, igennel, ahol meghagyásunkról van szó, nemmel szavazunk – hogy mi is dumidugdisták vagyunk, mi sem tudjuk, mi a dumidugdizmus (nagyon is jól tudjuk) – pártoljuk az Épp Hatalmon Lévő Kormány Pártját, elvhűtlenségünkhöz halálig hűek vagyunk, levélhordóilag elköltöztünk, sóbányánk nincs. Majd ti, itt lenn a városban, hétszázezer vágómarha, utálkozzátok vagy éljenezzétek végig a plakátokat, azok téged vagy ők – helyetted, ahogy akarod:

ÜTÖTT A DUMIDUGDIZMUS UTOLSÓ ÓRÁJA

ÜTÖTT AZ ÚJ DUMIDUGDIZMUS ÓRÁJA

LE A DUMIDUGDIZMUSSAL, ÉLJEN A DUMIDUGDIZMUS!

A DUMIDUGDISTÁK ÉS A DUMIDUGDIZMUS HARCÁBÓL CSUPÁN A DUMIDUGDIZMUS KERÜLHET KI GYŐZTESEN

VILÁG DUMIDUGDÁI! NE TŰRJÉTEK MÁSMI109LYEN DUMIDUGDÁK DUMIDUGDÁSKODÁSÁT! AZ ELHAJLÁR NEM LAJHÁR! A KORPARANCS NEM A MÁSHOGYANISÁG DUMIDUGDÁCSOLÁSA!

DUMIDUGDÁNS VAGY? FOKOZD!

DUMIDUGDISTA, NE FELEJTS! A TEGNAP HÓHÉRI DUMIDUGDIZMUSÁVAL SZEMBEN TÁMOGASD A MA DUMIDUGDIZMUSÁT

DUMIDUGDISTA IFJÚSÁG! A MA DUMIDUGDIZMUSA RÁTOK TEKINT: TI VAGYTOK A JÖVŐ DUMIDUGDIZMUSA!…


– mit akarsz ezzel mondani, Fagulya?!

– azt, Finikém, hogy mi ketten Danielával utolsó csürhe akarunk lenni. Hogy hátunkat összefektetve a tatárhegyi nagyréten (a kilencvenhatos vízszintesen) és szájunkban egy pohánka-szárral: sütkérezni! hűsölni! bírkózni! mélázni! beszélgetni akarunk a Napon…

– beszélgetni, a mai világban? miről, te ökör?!

– miről-miről. A cserebogár és a szent szkarabinierik halhatatlanságáról. A vetésből kifele igyekvő rákról, akire a tilalomfátok nem vonatkozik. Egy kannibál szakácskönyvről, amelyben te rotyogsz. A zöld disznóról, aki a saját történetét meséli, tragikus hurkába-töltéséig – a történet vége elkötve. A tápiószecsői masztodon ülősérvi zápfogáról! A szűznemzés dőreségéről – koitumeszcencia közben. Beszélgetni! te hájrák! az Istenről! te, te istenkerülő –

– fene azt a létszámfeletti képedet. Te kasza-kapa kerülő –

– „a mai világban”! Tudsz rá példát a krónikákban, amikor a világ nem „mai világ” volt?!

– minden embernek megvan a maga helye. Nem lehet lazsálni… A társadalomban!

– neked is! van már galacsinhajtási igazolványod? –

110

– jó-jó. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ennyivel megúszod. Hogy elkerülöd –

– hajaj! mint a pinty!

– de nagy a hited, az a hegyeket mozgató. Azt látom, hogy sugárzol-figurázol, ragyogsz-vigyorogsz, mint a tökszár, ha napraforgónak képzeli magát. Amióta megkaptad a felmentésedet. De aztán, Fagulya, aztán?!

– mit „aztán”?! Nem a jövőmet építem; főleg pedig nem a te jövődet, a tiéd meg a Szecsőét –

– tudom, a bolha köhög, a bolha a Dumidugdizmus arcába vágja a kesztyűt: „utolsó csürhe akarunk lenni”… te tetű –

– az, az! tetűvé, a Föld tetvévé válni… Te! amikor először felmentünk, a Rátonfői úti elágazásnál iránytáblát terveltünk Danielával: „út a nyárspolgárhoz”… hallod ezt?! út a nyárspolgárhoz – – – Fini! Ezt hallgasd meg, kutat tolvajoltunk (mert hajaj! a cseresznyefák ágait a szomszédból, kerítésnél, madzaggal már átlógásra fogta az előző tulajdonos)… Csak már ez a kút hiányzott, az ÖRDÖGLACI pénzt kért a vízért, vízdíjfelárral számolta s mi meg drágálltuk a csárdáig az utat. Egy szép napon sárgabárkájú, idegenvezető ős-Ford töfög lefelé a hegyen, felhőbe borul a Tatár. Nézem-nézem, lassan elül a por; hát, ahová az autó sodorta – ahol tegnap még semmi nem volt: ottmarad egy kút… A kút! Bekiáltok, „Daniela! Kutunk van!” Daniela megzörgette a kerítésen (mopszli-magasságban) sorakozó öreg köcsögöket (évtizedes por alatt zendült, de tisztán szólt a hang) – s most nagytakarítás következett, melynek során nemegyszer félő volt, hogy ránkszakad a Bujjbujj-Szanatórium. Én addig a ház bodzafagerendáit vizsgáltam át. Te! Vízorgonára rendezték be a padlásciszternát: ha begyűlik a zápor, a benedictuszt fuvolázza. A zsup alatt rejtőznek a vízicsutorák (tű-seprővel ki a kavicsot belőle) és a padlón 111kézikorgattyús és lábtapodásos regiszter – gloria in excelsis Deo. Míg én a homokot toltam ki belőlük, a sípokból, édes nőm, Daniela, hátrakötött konttyal és mondhatom, szirakúzai fenekeivel (– hallelu Jah! – már ecseteltem, nemde bájoska) azzal teszi cinkosommá magát, hogy egyetlen, betemetéssel nem fenyegető falunkra (már megdúcoltam hátulról) feltölti az oda, általam, végigszerelt (gyalulatlan) könyvespolcot, hat sor, nem feledkezvén meg egy termetes figyelmeztetésről a közepén:

figyelmeztetés! EZ NEM KULTÚRA–EZEK KÖNYVEK

– s még majd kiirtunk néhány serdületlen patkányt, amely nem hajlandó megosztani fedelét két nyárspolgárral a Bujjbujj-Szanatóriumban – – –

46. Daniela átkiáltja magát

– – – és mondd, Dániel, amint már jellemezted, vagyis hát a magad módján… egyszóval hol szirénnek nevezted őrüléseid osztályosát, hol Hölgylánynak… áruld el – – –

– mit, Fini?

– hogyan találja fel magát egy ilyen tuti nő, aki a magunkfajta bőrszőrűt már a születésekor levegőszámba se veszi, egy dáma, egy ilyen igazi dínomdáma egy olyan (némi túlzással szólva:) csavargószálláson, ahol a köcsögök nincsenek magasabban a mopszli szájánál – Dániel…?!

– Finikém, te és a Szecső! ti született bakák, akiknek mennyországa a katonaringyó! két örömkatona: egy-pár. Mit tudtok ti egy ilyen finom jelenség önelégült izgalmáról, amikor valahára, mozitulajdonos mostohaapjától távol, úgy oldhatja meg életét, mint egy kirándulást! Ki gondolta volna, hogy másnap, öles betűkkel, lehozzák az újságok az emberrablást –

– nebb-beszélj!…

112

– Finiii-í! nem olvasol újságot?! le hát, még hozzá dühödt személyleírással a nőragadozóról. S a tetejébe mennyi kalamajkám volt vele útközben. Tudod, hogyan jött, miben, mit kapott magára? (Adj egy cigit). Először csak „szemlére” (ha kell, tudok ravasz is lenni:) kis tatárhegyi „szemlére” invitáltam Danielát (csak Dumidugdád van? istenneki, jó lesz az is, ha szopókás, megteszi) hadd lássa. Hogy hová viszem. Ő meg, Daniela, öltözködési rövidség okából, mindjárt abban jött, amije volt: a tütüjében, te, a kis buggyosban, az a rózsaszín amije van, a kis táncnadrágocskájában, mert öntözőkannával a kézben, éppen ott lődörgött a gladiólái körül. Félperc sem telt bele, fent voltunk a Paplépcsőn (ha meggondolom, hogy ahol mi most megyünk – itt pillangózott magasrahúzott lábbal, az ujjcsúcsain tipegve)… Tudod, eleinte kezesnek mutatkozott, kedvtelve „lopatta magát” s hagyta, hogy vezessék (ha megkrétázom a cipőjét nyomról-nyomra: most megmutathatnám)… A pártázatnál könyörgéssel parancsoltam vissza a mélység széléről, mert már kezdett kibújni belőle az a vadóc természete; kétségbeejtett vad libbenéseivel jobbra-balra a kis féktelen és ő folyvást azt hajtogatta, úgy érzi, kötélen szalad, amelynek a másik vége nem látni, hova kötve… „Daniela!… Daniela ne!… Daniela vissza!” – hányszor zsémbeltem vele így, házasságunk harmadik percében, de ő mindig oda kívánkozott, ahol nem volt bátorságos és a sáncfal egy óriás, csorba szakadékánál odanézz, ott! ott! látod azt? Fini –

– lezuhant?! –

átkiáltotta magát

– barátomsándor! –

– igen. A Rana Grossánál megkergette a visszhangot, itt kezdődtek az első tündérségei. Ha póruljárna!… „bárcsak!” – gondoltam, zölden az irígységtől. A Matejko-téri Vigadozó előtt, hiányos öltözködése mián veszteg113zár alá vette egy falatozó rendőr; de Daniela körülcigánykerekezte és mint az elektromos pörrentyű (röp-pörgettyű), vágtában úszott el a szoborlovak hasa alatt; és a haszontalan rendőr, aki keménytojásfőzés közben nem mozdulhatott el a posztjáról, még teljes hat percig! te! nem tudtam, sírjak vagy kacagjak… A Dömés Rendházzal szemközt és a danavízre csüggesztett szemmel, Daniela egy pillanatra mintha megpihent volna a sáncon és én felszóltam hozzá:

– apródom! –

(és ő, le:)

– őrültem! –

meglágyultam. Sejtjeimben vetéltek egyet a felfoghatatlan osztováták és egy szempillantásig úgy néztem rá anyaian könnyesedő szemmel, mint a sok szemüvegviseléstől fátyolos látású édesanya – az én nyurga Danielkámra: egy nénike, aki az édesanyja… De aztán visszavettem a lélek e halmazállapotváltozását és a szerelemmel telülő férfi, aki vérrel-bélelt edényeiben érzi szöveti entumeszcenciáját és kénytelen követni: akkor már, aki voltam – hiszen te! hányszor nem tanulmányoztam az első három mézeshónap alatt ezt a mindeneket-megelőző kategórikus imperatívuszt, amelyről az emberiségnek a leghosszabb tapasztalata van és mégis-mégis, a legfelderítetlenebb (mertmivelhogytán ez az a nagyon-nagy mysterium tremendum, amelyről a régiek szóltak azokban a boldog időkben, amikor még voltak régiek); de él, de dörömböl bennem még a vakmerő remény, hogy Daniela munkatársi közreműködésével ami a Seregeknek soha-de-soha, nekem majd sikerül: én közelebbférkőzöm a Titokhoz és módszereim egzaktsága meglepne téged és minden avatatlant… noha a végponton mindhiába igyekszem kikapcsolni a döntő szédületet, a visszatántorodást. S ha az embert a vágy leveszi lábról – úgy a kéj fenome114nonja az, öregem, a kéj fenomenonja, ami leveszi – hímvesszőjéről; s ilyenkor megintcsak a halhatatlan költő sorai jutnak eszembe, ezek az utolérhetetlen jacubreanui sorok –

elmúlik ez a mámor is
elmúlik
– ez a mámor

– – – Istenem, ha belegondolom magam. Hogy nekünk modern misztikusoknak mennyire nélkülözhetetlen a Társul Adatott Édesten-Édes a Bujjbujj-Szanatóriumban, a nő és annak minden színeváltozása. Mert kell hozzá mind, a délelőtt-csinoskodó menyecskétől az egyszemű éjféli paráznáig s nem is a mafla dézsatündér, sem nem az ivarszervi illatszerbolt. Hanem a misztérium önkívületes őrjöngője, kivel az ágy megemelkedik, hogy színről-színre lásd az Ő trónusának égtengerszelő szárnyalását és lépcsőzetes emanációit a teljesség szentségházában, amelyben lakozik és Aki, igen! Aki! tennen megömlekező hímvessződön parancsolólag visszabámul… Hiszen ez hiányzott, még csak ez kellett annak a gyenge idegzetének, de erről senkinek, te, mert börtönbe kerülhetünk mind a ketten, én azért, mert bűnsegédi bűnrészes voltam e bűnös szerelem egyszeri gyümölcsében és te, mert nem jelentettél fel… A Gyönyörű, hogy milyen szófogadó tud ez lenni olyankor, te! hogy milyen alázattal végezte a rituálét, mint aki átéli ugyan, amikor visít, de tudva-tudja, hogy ő csak a híd, kinyúló híd a zuhatag Arc felé – mert mi másnak írhatnám le ezt a látományt (mely alighogy odakoppan retinádra – felrebben) – mi másnak, mint Arc-Zuhatagnak, melyet vízesésből, villám-véső, egy ütésre: kipattint – – – s milyen igazam volt, de ő meg, a kis vadszamár, ez a holdkóros fuldokló, mint aki nem hallgat a jó szóra: még, még – – –

115
47. Kutyaszorítóban

– – – bár amilyen igazam volt. Danielámat túlterhelte ez a méhen-és családon kívüli terhesség; apja, a konzul már úgy ragadta el, ötödfél mézeshónapjainknak utána – hogy még a műtőn is az én mandulazöld kámeámat szorongatta, „Dániel! Dániel! Szívem!”… három sebészprofesszor felügyelete alatt s azután mukk nélkül tűrte, hogy elvegyék – – –

– Fagulya! Büdös gazember. Szemenszedett hazugság: hiszen azt mondtad, csomagolni jöttél és csak holnap indultok a hegyre!

– Fini: becsületúristenemre… legyen bitang a nevem –

– te piszok a körmöm alatt: ilyen kicsi! Te! A három mézeshónap az eszed tokja!

– Finikém, hogy mindez igaz: itt gebedjek meg, hiszen tudod –

– öregem, nem, te még le se vagy szarva. Ide hallgass, Fagulya, régen tudom, hogy dilizel, ez a szenvedélyed; de azért ez még nem ok arra, hogy a kapcádnak nézzed az embert. Persze a kapcaringyó a Fíniásznak, a bakabordély: az való neki – nekivaló meg a Szecsőnek, nesztek a sorsotok osztályosa… Hogy volt az, hogy te boldog vagy és én nem, most pedig bocsássak meg, hogy volt…?!

– ilyet nem mondtam, mert ilyet nem is mondhattam: Fíniász, ne tódíts! ki nem ment volna a számon –

– hogy én hazudok, még hogy én, azt mered mondani?! Te ember, vagyis hogy emberszámba ne vegyelek –

– ereszd el a galléromat!

– csak mert neki dámája van. Már mindjárt lehányná az embert. Az ilyen kaszakapakerülő –

– nem is: örömkatona.

– kuss, most én beszélek. Hazudtál akkor is, amikor a székraktárban a piszkos históriáiddal járattad velünk a 116bolondját és ezért még összetör a Szecső. Hazudtál akkor is, amikor bemenekültél az őrszemek elől a villába meg hogy az apja a holland követ. És, és, hazudtál akkor is –

– Fini –

– kuss! –

– hiszen tudod, Finikém: ez a gyengém! –

– amikor a mozitulajdonos („mozitulajdonos”!) apjától megszöktetted egy hátizsákban és az egész robinzonád a villában –

– ne ordítozz, Fíniász, kérlek, volt úgy már máskor is, hogy füllentettem: ne verd fel a Gült –

– a mézesheteitek, te ehetetlen tök és az egész magasröptű disznólkodásod; hát idefigyelj. Nem nevezem ezt a te menyasszonyodat se kurvácskának, se szukámnak, távol álljon tőlem; DE –

– (Fíniász, ne harsogj, bokánrúglak, telebömbölöd vele a házat)

– – – Teremtőm, ez a sok lépcső, pfű, fene a Gült aki kitanálta –

– jó, hogy itt van! Adjonisten, Bálika.

– Hát kisétálta magát, Fíniász úr. Dánielkám, rongyos-e még a náthája?!

– hagyja, ne bántsa a szegényt. Látott már eleven kurveológiai kompendiumot, Bálika? hát gezemice-huszárt, látott-e már?!

– nono. Micsoda pogány beszéd ez?

– nagy újság van, Bálika. Látja ezt? Ezt a hüllő idegfrászt? Jobb, ha átesünk rajta. Tudja meg, ez itt

(és hüvelykjével feléd bökött)

– …Fíniász! ne tedd ezt velem! Fini –

– – – bejelentette, hogy benősül a diplomata testületbe. A menyasszonya a guatemalai konzul lánya. Hahaha!

– Finiász! A kövér mindenedet. A „Pózner Imája”!

– hajgató urak, ne kakaskodjanak! –

117

– rúgsz is, te ripők? rúgsz is?! Azt hiszed, Fagulya, elég szájalni, mint odafent a kutyakulipintyódban a Hatóság ellen, ahol böcsmérelted a dumidugdizmust és szennyesen csapkodó hullámokhoz hasonlítottad a dumidugdisták áldásos uralmát, azt hiszed?! –

– nyughassanak. Ahelyett hogy kitöltenék a statesztikázást –

– nem igaz, mi bajod a hatóságokkal? Ne keverj bele a dolgaidba! –

– hát ki szidalmazta a Mindenkor Hatalmon Lévő Pártok hóhéri azonosságát?! –

– én az elmúlt, átkos dumidugdizmusra értettem és nem arra a szépreményűre, ami következik. Éljen a dumidugdizmus, nem füllentek!

– ez neked „füllentés”?!… Isten-állatkertje –

– Jesszusom, hajgató urak, ne kötözködjenek, legalább ebédig ne –

– ha pedig (és ezt most nyomatékosan, ezt hallgassa meg, Bálika:) ha pedig mához egy hétre, de legfeljebb nyolc napra azt a menyasszonyt nem produkálja: felmondásban van és eltakarodik innen; úgy, ahogy ő maga mondta. Gyere csak, gyere: te is halljad, Szecső –

48. Babszerdához egy hétre

– soha jobbkor. Ezt hallgasd meg, Dudi –

(lebocsátkozóban a lomha lépcsőn. Szecső Dudi, azzal a levesestál csupafül képével: mongolos és még a háta is Ázsia formájú, mint a térképen a lajhár. Repedtfazék hangja vészjósló fakó, amint azt vezérétől tanulja – a szellemóriástól, aki agyonbeszélte hangszálait. Vállán hátrahagyintott pártpuska: ez a dumidugdi)

– – – mit?!

– – – Fagulya azt ígérte, babszerdához egy hétre, de legkésőbb nyolc napra produkálja a menyasszonyt… A 118Hölgylányt! Hogy hús-vér-eleven! Aztán hogy baronessz vagy principessza, Danilóka vagy Ducika, Eufantine vagy Fincike, Drakulince, Dráguce, az nekünk mindegy. Máskülönben repülsz, majd jól szájonváglak, te szerelem a székraktárban. Igaz-e, Dudi?!

– – – dumidugdi!



…s akkor lerogytál alagföldszinti szobád ablakküszöbére; és szemeddel a szélen, a szél ellen gázoló bokák magasán és az átrágott bakelit ceruzavédővel a fogad közt: szemlét tarthattál repedező műved felett… – – –

119 120

„Nous voulons vivre dans l’idée des
„autres d’une vie imaginaire; et nous
„nous efforçons pour cela de paraître.

PASCAL

Hetedik fejezet
Mandulazöld világ
121 122
49. Fagulya kívülreked

(continuo)


a hazugság egyedül elviselhető levegőjében te termékeny, te spermatikus test, eltelültél spórákkal és élvezted sarjadzásodat

te romlatag – te életté-széteső ábrándozás – mert ábrándozás az élet megmentője

eddig a hazugság éltető pezsgőjében gőzzé oszoltál, test – és el a boldogság szénsavával és buborékos gyöngyözésével: lekaptad magad lábról! – – – és most, Fíniász, Dudi, Julianna és mind a Gülbaba-béliek, most lezártátok a határt és te kívülrekedtél

nem mehettél vissza a valóságba, csak ha megvalósítod hazugságaidat


(continuo)


a Károlyfürdő török medencéiben gerjesztetted magad tőből a meleggel, hogy hátha tökeid és végbeled felforrósodása következtében valami jó gondolatod támad, valami előre-nem-látható jó gondolatod

[akkor még (tán jobb is:) nem tudtad, hogy a te jó gondolataid kitérőpályákon vesztegelnek]

a Károlyfürdő mandulazöld medencéiben, céklaveresen a pakolástól és alámerülő, szelíden hűdéses szemmel

zavarodott, álmos pillantással végigkísérted a gőzön az iszaprekeszek mellett elharangozó öregeket; harangverőjük bokán alul fityegett, sőt, némelyüknél külön csatornán, melyet járáskelésük a török idők óta a padlóba vájt

láttad az út végén – az aggastyánokat, amint egy öregzsákban, pokolra lógatva vonszolják heréik betakarított elefantiázisát

elkalandoztál az emberi formátlanság találékonyságán 123(ahogyan Cicero is megrendült már a thermákban tolongva meztelenkedő rondasággyűjtemény gazdagsága, változatossága láttán), kalandozó szemmel ugráltál végig kajmók, sérvek, zsírdaganatok ötletein – karmok, bőrlötyögők, ragyalebenyek vásári tarkaságán – vágások, hurkaráncok, kötényes hastömlők és egyéb lelemények barbár bődületein és megállapíthattad – a szépség törvénye az, hogy rendhagyó – – –

– mi-az-ki-az?!

– itt-szalad-ott-szalad!

– segiii-ítség, tolvaaa-aj!

– fogják-meg-fogják-meg!

…Mi ez a szaladgálás? egérutat vettek a letartóztatott kabinosok. Az elfogott fürdőmester azt állítja, felsőbb utasításra lopta el a fürdőzők cipőit: hatszáz lábbelit –

– kópéságból, könyörgöm!…

– „kópéságból”, ugye?! – (nesze-pofon)

– csínytevésből, instállom!…

– „csínytevésből”, ugye?! – (nesze-pofon)

– felsőbb utasításra, kérnémalázattal… –

– „felsőbb utasításra”, ugye?! – (mégegy-meg mégegy)

hatszáz cipő sorakozott a rendőrkordon túloldalán, a mezítelenek úgy rimánkodtak értük, mintha elválasztották volna őket legkedvesebb hozzátartozóiktól

oszolj!

éljenzés kísérte az oszlató rendőrség tevékenységét, sokan öltözve-futásban kerestek menedéket. Egy pár (uraságoktól levetett, szürke antilopbetétes, fekete lakk) cipővel rövidebben, futópapucsban takarodtál vissza a törökfürdőből, a gőz nem szűntette háborgásodat – a hazugság hullámai messze kicsaptak, de nem vetették partra Danielát


(continuo)


a babszerda pedig fenyegetően közeledett és te (jól124lehet csoszogásod arra vallott, hogy vízszint-és lapályiránt baktatsz a Fegyvermester utcán) – lélekben a Szulejmán-torony egyetlen csigalépcsőjén kocogtál felfelé; s minden forduló lőrésén (még abból az időből, amikor a célzás már puskaporral történt, de a lövés még nyíllal:) kipillantottál a világra, Daniela zászlóit keresvén – – – míg egyszercsak elvágták alólad a Szulejmánt és úgy folytatódott, mint a világra lógatott torony:

ezt tettétek velem, Dudi!

50. A katasztrófamester

– ehun e! ahun la! LAKBÉRUZSORÁSOK, FEKETEVÁGÓK ÉS FEKETEMISÉZŐK PANAMISTA PARADICSOMA A RIVIÉRÁN! Az istállóját a koszadék fajtájának!

– melyiken? az olaszon vagy a francián?

– mind a kettőn. Nem mondgya.

(Szecső a ROHAMRA! dumidugdista pártorgánum „Hírtallózás a Világ Sandábbik Feléről” c. rovatát böngészi-tanulmányozza. Néha ráver:)

– ahun la! ehun e!… BIRODALMI KÖZBOTRÁNY ANGLIÁBAN! ÖNFERTŐZÉSEN KAPTÁK A TRÓNÖRÖKÖST!… Ládd-e-ládd, Dani. Az ilyen. Ez minálunk nem lesz. Ki lesz küszöbölve. Ilyen nincs, dumidugdizmusban.

– Mi?… Az önfertőzés vagy az, hogy rajtakapják…?!

– A trónörökös. Kezdem azon, hogy kinyírjuk. Úgy ám. Mint a sicc.

– aha –

az ujját nyálazza; lapozna, de a korareggeli szél elkapkodja: kerepel az újságlepedővel a Gülben

– ehun van! ahun van! HÁRMAS VONATSZERENCSÉTLENSÉG HÁROM ORSZÁG HATÁRÁN! HORTYOGÓ ISZÁKOS VÁLTÓÁLLÍTÁS KÖVETKEZTÉ125BEN HÁROM EXPRESSZVONAT EGYMÁSNAK FUTOTT ÉS BELEZUHANT A HIDKRÁTER-SZAKADÉKBA! A mozdonyokat mindjárt elnyelte a láva, a túlélők feladtak minden reményt. Tessék, ehun e, „a váltóállító iszákos bandavezér a merénylet minden nyomát eltűntette”. Kijött a büdösség!… Nálunk? Az ilyet hogy ne kapnák el?! Karóbahúzva kesztyűbe dudálni: ezt, a kalandornak, mielőtt ezreket magával ránt a strigó. Azt is szigorítóra fogjuk, aki igazoltan strabancol. Hát még aki…! Hékám! Nálunk az ilyen hármas vonatszerencsétlenség eleve lehetetlen.

– hármas vonatszerencsétlenség? hol?

– a Vezúv kráterhídján, Délamerikában.

– aha –

– dumidugdizmusban?! Nem lesz olyan váltóállító, aki álomra hajtja a fejét. A sínre inkább. Ezt merem állítani, Fagulya.

– Boldog idők, Dudi. És boldogok a látnokok, akik látják, mert övék a mennyek országa –

– Tja!


(continuo)


el-eltűnődsz a hallottakon. A ROHAMRA! jó lap, tele van élvezetes világkatasztrófákkal. Te is, valami világraszóló szerencsétlenségen törhetnéd a fejed, ahelyett hogy a valamidet vakarnád, Katasztrófamester. Valami elemi katasztrófa – holmi monstre karambol kell ide, még minekelőtte a dumidugdizmus áldásos uralkodása alatt, holnaptól, karamboltalanítjátok a világot.

Abban – elveszejteni Danielát. Életreszóló gyászképpel, szomorú lapátképpel beállítani a Gülbe. A megsodrott zsebkendő csücskével felszárogatni vörösre-dörzsölt szemedsarkában az odakent nyálat a teleköpött tenyeredről – – –

126

– mi az, Dani, valami baj van?

– mi történt, Fagulya?

– mondd, Dániel, mondjad!…

(így ostromolnak a Gülben, mindenki. Félrehárítod, nagyokat legyintesz… ez aztán a Keserv!)

– miért van a szemed úgy megtörve? a halálsápadtságod…?! meg hogy egész testedben reszketsz…? mitől?!

– …Ő!

– szent egek!

– …Nincs többé.

Uramfia! csak nem…?! Én édes Megváltó Jézusom! mikor? hogyan? az istenért, beszélj!

– …E-e-e!… Elütötte a – – – (elcsukló hangod megfegyelmezed, hogy zokogásba ne fulladj, mint amazok, a röhögésbe; ádámcsutkád fel-alá jár, nagyot nyelsz, jaj-jaj)

– elütötte a…?! mi ütötte el? te kujon!

– a hajókötél?! hahaha!

– a Délszaki Fény?!

– a kragujeváci kávédaráló?

Fini. Becsületúristenemre –

– vagy tán téged ütött el, Tőle? a Hölgylánytól? ahány főnyeremény a világon csak van, mindtől egyszerre? mi?!

– hülyének nézed az emberiséget?! Fagulya!

– amilyen bagarialelkű banda vagytok mindahányan a Gülben. Hát ti: ti aztán nem osztoztok az ember gyászában.

– eredj már, te füsti fecske, hiába cincálod magad meg álcázod mezei pacsirtának! Fagulya!

– fene a svádádat, kis híja bedűltem neki.

– ez?! még az Öregistent is átverné a palánkon.

– Dudiii-í! Leteszem a nagy esküt. Fíniász!

– nix Fíniász, nincs duma. Ha nem produkálod azt a rassz nőt jegyben-gyűrűben, hát akkor, fiam, el veled innen a Gülből. Jobbat mondok: önkéntes száműzetésbe 127mégy, fiú, ha nem akarsz karambolozni egy szőrös ököllel s azzal véged. Ez befejezett ügy, Fagulya, ha értsz a szóról. Igaz-e, Dudi?!

dumidugda!

– hallottad?! eredj!

– …hogy a lángokban lelte halálát! Dudi, ez komoly: így görbüljek meg –

– hajaj! Fagulya!

– megnézheted magad. El vagy boronálva


(continuo)


…katasztrófamester! segíts!

…hát nem tudsz valami olyan spektákuláris szerencsétlenséget kisütni, lángtengert, elemi csapást, amitől eláll a lélegzetük? amiben kételkedni eszükbe se jut, hát még körülröhögni vele. Megfacsarod a könnyzacskójukat és veled együtt elgyászolják Danielát

…a pilótába beleáll a görcs és már nem tudja nekivezetni a sziklafalnak a magánrepülőgépet, amelynek egyetlen utasa a konzul lánya…?!

nem jó

…kazánrobbanás a luxus-yachton – aki bennég, azon nincs mit összekanalazni, aki meg nem, az a hullámsírban lelje halálát…?!

nem jó

…síelni jár a Szent Bernát Sáncra, de leszakad vele a széklift – hulláját a hófúvásban mentésére indulókkal együtt örökre betemeti a lavina…?!

nem jó, nem jó

…mert mi van, ha ki akarnak jönni a temetésére, de gyanút fognak, te ökör, mert nem jöhetnek: „nincs sehol”… „elütötte a!”… „betemette a!”… „leszakadt vele a!”

nem jó, nem jó: szagot kapnak

a tudományodnak a végére értél

128

Danieládat oly őrületes-vaskos valósággá hazudtad, hogy leüt, elsodor, betemet minden karambolt, tűzesetet – meteoresőt – villámcsapást – elemi szerencsétlenséget – – –

51. Fagulya Dániel elindul a hazugság megvalósítására

végül elhatároztad, hogy megsemmisülsz s ezzel hatalmas vagy

hogy parancsolsz a lehetetlennek és minden ott lesz, ahova hazudtad

hogy elmégy a valóság határáig és kizsarolod a lányt: a követségi ház maori tornácáig

hogy jóváteszed iszonyú eladósodásod a valóság nagyzálogházában, hol elzálogoltad egész valótlan életed

hogy kiváltod, még mielőtt dobravernék – hol ezer árverési hiéna pályázik rád és zárlatodra ezer irgalmatlan főcsődtömeggondnok ügyel

hogy e bátor kiáltással ablaka alatt, torkára forrasztod a gúnykacajt a kokaburra-madárnak:


Daniela!


(ezzel kapaszkodtál fel – felkapaszkodtál a Matjeko-gádoron, eltökélten, hajadonfőtt – hiszen fedett ez a gádor végig a Preparandium lába-tövében – és az Édenfa út kanyarából már messziről fürkészted-faggattad a villa platános télikertjét a negyedgömb üvegtetővel)

– vajon Daniela – (hogy a fehér zsenília-függönyöket az üveg mögött, igen, hogy széthúzták-e már, redőkbe, hajnali hétkor) – és majd, hahogy ott találnád Danielát – (mert ki mást is találnál ott) – hogy üdvözöld illendőképp, kire ő (– nini, Fagulya úr, pssszt! –) viszonozza sokatjelentő modorban-és mértékben a tenyere mögött, hiszen harisnyamozi-tulajdonos atyja, sötét árnyék, ott 129köti csokorra (vasárnyjáték) a nyakkendőjét a télikert lepedői mögött


(continuo)


elejétől-végig ez a dolgod is úgy következett, ahogyan minden, anyától-született krónikaíród tudta-várta, végigvacogta-hüledezte volna; csak te nem sejtetted, te felmentett, hamvas-szent együgyűség

a követség japáni kerítése – (mely, emlékeidben vöröstéglából, óriás talpig-nyílások köreivel sorakozott és minden rácsán más-és-más sárkányos ornamens: ez a kerítés most szigorúan elnégyszögletesedett

a szomszéd kerti medencében egy érc-kvadriga mögül eltávolították a könnyű, római kétkerekűt és az érclovak mögé utászágyút fogtak, terepszín… észreveszed, hogy az Édenfa út kertjeinek körűle minden utcában, a kapuzatok minden rejtett terepén terepszínűvé változott a terep és a téglahordó stráfkocsi lovait zebrafogattá mázolták…

– …Célpont állj!

mielőtt még az állj elharsant volna, már tudtad, hogy te vagy a célpont; és Danieláék túl messze terebélyesedő konzuli háza előtt a kertkapunál megálltál

állj! Mit keres erre?!

– …tegezzél, kérlek, tegezz nyugodtan tovább, ha már a megállításnál letegeztél – felelted megszégyenülten; és a fegyverállás sor csövének barátságosan a torkába pislogtál. Hatvan szép szál fenelegény.

– Ne figyelmeztessen, hogy mikor tegezzelek, hanem köpd el, ha nem akarod a tüdődön keresztül, egy új lyukon, gané civil. Mit keres maga erre?!

– Danielát keresem.

– Fajankó: dumidugdizmusban nincs Daniela.

– mért – bámultál nagyot, bávatagul azzal a felmentett 130igazolvány-képeddel – hát már az van, dumidugdizmus?

– – – Odanézzen!…

S te felpillantottál a rács elé kötött deklicédulára –

„HADÜZENET MIATT ZÁRVA”

…Tehát győzött

– szabad tudnom: melyik dumidugdizmus győzött?…

(sajnálkozva mért végig a tisztes – nincs ideje kiköpni, szolgálatban:)

– hülye…

– …szeretettel kérlek, embertársam, a reszkető szívedet… most láttam, amilyennek Marcus Tullius Cicero is látott, hogy milyen vagy, láttalak a törökfürdőben – (estél neki a kapurácsnak:) – mit bánom én a dumidugdit, ez vagy a másik, egykutya! Danielával van eljegyzett találkám és ebben nem lehet hiba, ha ez az Édenfa-utca!…

– civil betyár aki vagy! elhordd azt a kese képed –

– elrendelték az alattvalók szabad mozgását. Rovom-rovogatom az utcákat, így tán utcai-rovottmúltú vagyok, de a célzatos ténfergés, tekergés-strabancolás esete nem forog fenn, könyörgöm. Ez a tényálladék –

– még kotyogsz, civil, még kotyogsz?! eltakarodsz a kapuról, te kakadú, vagy úgy imádkozz, hogy a vesztőhelyed az a hely, amelyen állasz! – – –

(s azzal a hegy összes ütegeit rád: benne voltál a támadás koncentrikus kereszttüzében – – – itt tartana már a dumidugdizmus, ilyen diadalmas?!)

52. Teremtő meditáció

megvárnod az esti hat órát, strázsálnod, ha kell, éjfélig. A Hölgylány ott kísért a Vihorlát-lépcső sarkán, ahol a Babjagóra-közbe befordul, ahol a ciszterna zuhog, ahol a – ott-ott-ott (hol is kicsibe múlott, hogy le nem pisilted)

mandulazöld zubbonyban, gesztenyezöld parolival, 131aranynyakkendősök fáklyásmenetelnek a hatalomra és a Károlyfürdőnél a sor elvágta ruháiktól a mezíteleneket

egy-két vezényszó és a vén fürdőkupolák (mint a letérdelő elefántok) lefeküdnek a vízre; az omlással-dörgéssel együtt égnek a benzinnel öntözött hasak, heresérvek, combsólyák – – – „ez a dal dumidal dumidugdi” – a dumidalt éneklik az élrajon és minden ötven méternél egy szótaggal s egy hangjeggyel lekésve

a járókelők szétugranak a repülőplakátok elől, amelyek önmagukat éljenzik-ragasztják s akit elütnek – beleragad

DUMIDUGDISTÁK, KI AZ UTCÁRA!
MINDEN SZTRÁJKTILALOMRA SZTRÁJKKAL,
SZTRÁJKRA SZTRÁJKTILALOMMAL FELELÜNK!

villamosok hátratakarodása, pincerengés, földrázás –

prrr! dumidug CSAU
vak! CSAU CSAU
prrr! dumidug CSAU
vak! CSAU CSAU

– ütemrengés, viharos hurrázás és ütemtaps

„tapsolók közt te is ordíts”


(continuo)


Bubenauer bácsi, fizetőpincér volt az őrmarsall, Bubek, népmulattató a mintaminiszterelnök; szerte a kocsmákban az új dumidugdi letáborozott. Vica, a barátnője, a román monitorok előtt járta a partokat; és a Vica, harci visítozással az asszonyrajok élén – „menekülést” mímelve, hol ezt, hol azt a hajót rohamozta meg – – –

– nem láttad Danielát? – tartóztattad fel rajcsúrozásában egy pillanatra az amazoncombú lányt – nem láttad, Vica?!

Félvállról, inkább vakaródzva, mint szóra érdemesítve kérdezte Vica:

132

– melyiket, az Egyszeműt?!

– Danielát, a valószínűtlenül nagyszemű lányt.

– lányok, nem tegnap vitték el Danilenykát? Frankó, az óberhére, te. Rémlik… –

– mi…?!

– mintha a tegnapi razziába beleesett volna…

És többé mit sem ügyelve rád, margarétája szárát tépve, rágva a foga közt (s kecsesen köpködve), az Amazoncombú tovább vizsgálta, lőtávolból, a tengerjáró matrózok hajóingását


(continuo)


ördögbe a hajógyári lánycsordával, nem méltók arra, hogy elárulhassák Danielát

zordon-ellágyultan ott álltál a Vihorlát-lépcső Nagy Zuhogója fölött és szerettél volna oly megindító hűséges lenni Hozzá, ahogy egy hazugsághoz nem lehet

a végsőre határoztad el magad: a végsőre –

teremtő meditációval fogod testté váltani, teremtő meditációval, mint a sírépületekben elvermelt indiai szerzetesek, amikor tulpáikat teremtik és azt sem bánod már, hogyha megvisel, lelkierődben meggyöngülsz és a Teremtmény meglazítja a szálakat; a halálos veszedelmet, azt se bántad már – ha életedre tör: Daniela –

ha életedre tör, mint azok a tulpák (azok: amelyeket nem tudnak többé visszavenni a testükbe és a kölcsön-valóság vámpír valósággá válik) – – – és a formula majd, az Ige? mi legyen a teremtő szó?!

tulajdon neved, ahogyan Ő zengettetné:

„dániel dániel dániel”

ez hangzik majd a zárt szobában, ez hangzik majd, oly sejtetőn és oly bedelejező keltéssel, hogy – (mint valami anatómiai delejkörnyék, mikor a hang ajkadról ellebeg) – már nem is te mondod, már neked mondják; s majd 133lassan a száj, a hangszál, a nyak, az Ő hosszúdad nyaka! s melltől a csípő is megvalósul –

…„Daniela!”

a végsőre határoztad el magad

53. Jó annak, aki nem hazudik

el ne rebbentsd, ha felkiáltanál – és ha felrebbentenéd, te ne kiálts… ó, tökéletes vigyázatosság szerzetesi gyakorlata, teremtő képzelődés

féltízkor az esti hűvös lég meglengette, körültáncoltatta a Vihorlát-sarki lámpát; a zománcopál nyikorkált és tányéros fényterében velehintált a nagy Hölgylányvilág – a Babjagóra-köz kertsövénye – a Háromkirályok-sétány padlugasai – a Saskapu fedélbádogozása – – – idelent az Aucheinschwein-Scheweningen Károly Fürdő üvegcserepes kupolatúrája, odafent a Sártér, a Teke-mező – …és Daniela még sehol nem kísért

vidám párocska futamodását hallottad: hancúroztak lefele jövet. Incselgő rikoltások és tenyérbe vagy almába fojtott kacagás következett, mostmár csak azt találtad volna ki legalább, hogy ki kit kerget; mert későn buktál le, későn húzódtál be a pallóhídon az ösvény árkába és feljebb, a kertkapu mélyére…

– Hujjé! Holá! ez a Fagulya –

Fíniász meg a Julikája csaptak le rád, de parittyával, mintha a fültövödön volna:

– az ám, a Dániel. Valakivel koslat a sötétben… Elő! Elő, ti ketten! –

– ne ordíts, Fíniász, egyedül vagyok –

– igazán maga az, Fagulyácska, igazán egyedül van?

– igaz, Julionóra. És maguk? kismaga? sétáltatja a Kövérjét?

– ne bánts ma este, Dániel; ne bánts, a szép gyászeset örömére –

134

– s mi az új gyászeset? nem vagyok dumidugdista –

– ez nem dumidugdizmus, Fagulya: ez színigazság. A Bálika meghalt –

– De meg ám: meghótta magát! Danika!

– – – meg-halt?! Julika! Ne tegyenek lóvá, pedig tudom, örömetek telnék benne… Fíniász! mikor? és hogy halt meg?!

most. Ma. Megütötte a guta…

– hirtelen?!

– de milyen hirtelen! – (fakadt el Julika nevetése, de könnyei mögé rejtette)

– mi nevetnivaló van egy haláleseten?! Fini! – (lágyultál el, pedig a lánynak szántad ezt a megrovást)

– Julika! – ripakodott rá a Kövér (mert egyhúron pendültek) és Julika virgonc bűnének bocsánatát kieszközlendő, hozzátette: – hiszen csak nyugosztalja…

– megfoghatatlan. Délben még pörölt, „hajgató urak, tőttenék mán ki ezt a statesztikázást”… És ilyen egy-kettőre végzett vele, hogy megütötte?!

– légy nyugodt, Dániel (nézd, hogy elbambálkodik nekünk:) szelíd guta volt –

– Fíniász, nahát! rajtad nem, de magán igazán csodálkozom, Julika. Mit röhögtök, a fenébe, hát a Gülben levetkezi az ember egészen azt a finom érzését? mit röhögtök rajta?!

– hű! Fagulya! ha azt láttad volna! – (röhécsel Fini s már indul lefele a lépcsőn és a párját is sodorja: ) – ha láttad volna! ahogy hátravágódott!

– hova hátra?! ne rohanjatok, ember, kiveszett a kegyelet, mint a vadállatok, te barom! Finiii-í!

– „hova hátra”?!… Téged még nem ütött meg a guta?

(– belétek! Krisztusból bohócot –)

– ha akkor léptél be valahova, amikor nem kellett volna?! Fagulya!

135

gyűrűhullámban átfűlik rajtad szavainak felvillanó értelme. A sárga irígység tűzokádó sárkánya harapdálja torkod és az epesár sárgája elönti tüzelő füledet. Már tudod, mi lehetett a látvány, amitől a rosszkor-belépő Bálika hátratántorodott és erényes, gülbéli szívét a guta kerülgette

– uhuhu! ahaha!… – csendült össze a párocska hahotája, minden lépcsőfokkal féktelenebbül; és ahelyett hogy szűnt volna – elborított. Így ünnepelték a halálig elkísérő diákemléket és kérkedtek vele, két rajtakapott

– …mi lesz babszerdán?! holnapután már kiskedd, Fagulya! – kiáltották vissza, fel a lépcsőn (ez volt virágvasárnap, este… a nyolcat? a kilencet? elütötte? vagy csak nem hallottad? harangozni is elfelejtettek a toronyban)

…elzavarták Daniela szellemét; és ha úgy is lett volna és a jelenést kihozta volna járókája: bolygatták a Tekerét erőkörét, a szálak megpattantak – Ő látta volna Dánielt, de Dániel nem láthatta volna Danielát – Danielát az éjszoknya sistergő gőzében

136
Da ch’io ’ntesi quell’anime offense
Chinai ’l viso, e tanto ’l tenni basso
Fin che ’l Poeta mi disse: che pense?
Quando risposi, cominciai: o lasso:
Quanti dolci pensier, quanto disio
Meno costoro al doloroso passo!

INFERNO – CANTO V.

Nyolcadik fejezet
A Gülben
137 138
54. Fagulyát túlhaladják az események

(continuo)


– amint látom, a legjobb egészségnek örvend – nyitottál rá Bálikára ellenségesen.

– Miért, tántalán beteg legyek?!… – hüledezett és háborgott a Gül-mama, Borbála asszony a Gülben

…a guta! a guta! a szelíd guta!… Mentél a dolgodra, mert mit tehettél egyebet, Fíniászék a bolondját járatták veled

„egy bordélyház erkölcsbíróságának más a véleménye, mint az Eronautikus Konklávénak” – ezt; a „hullagyalázó bizottság jelentése az agnoszkálatlanokról” – álmodtad; és magad is agnoszkálatlan, úgy szerepeltél, mint a kitudhatatlan halott… Még két ilyen rémálom, hétfővasárnap, keddrehétfő… és kiskedd után felvirrad, jóságos Istenem Szentatyám – – – kiskedd után!

babszerda


(continuo)


„ugye-ugye, Fagulya” – bántad fagulyaságodat. „Babszerda”… ma-van! ma-van! ez az, eljött hát, ez annak a napja!

„babszerda” – döbbentél rá egy reggelen, mint meztelen háttal a bőrödnek szorított fegyver meztelen-hideg csövére – „babszerda”

mint a vágóhídra, annak is taglóval-borostyánnal díszített diadalkapujára, úgy néztél a naptárra – az órára már nem is néztél. Minek ez a szószaporítás: késsel körüldobálni, aki már beszopta a revolver golyóbiztos végét és egy biztos golyót úgyis az agyába röpít – annak, az órára pillantani, hogy körüldobálja élesrefent másodperceivel, mint késsel körüldobálni az öngyilkost? minek? – – –

139

így hát babszerdát harangozott a naptár és te alig vártad, hogy a Gülbaba-béliek letakarodjanak a hajógyári partra, ahol a sörminisztérium, a Kerkápoly-laktanya, a Glória-tér nyizsgett-nyüzsgött – fényesre bámulták a naszádokat és a Kikiáltás és a dumidugdások Nagy Hadi-Gyakorlata neked is kapóra jött –

– csak már mennétek – dobolt a talpad alatt a föld és ordítottál a türelemtől, amíg felcsatolták oldalfegyvereiket. Az asszonyok a derekukon, pántlikára, a gránátot; a férfinép, a bokájára, alfegyverzetet (a závárzat forgott és minden odadobbantott lépésnél oldalazva köpte a tüzet)… és te, bizakodva a Kikiáltás mámorában és bátorságot merítve a véletlenből, hogy a Hadi-Gyakorlat babszerdára esett. Szecsőhöz léptél:

– nézd, Dudi: halasszuk el… halasszuk bornyúnyúzó péntekre, Danielának eltör… khm! khm!… sínbe rakták a lábát – – –

– kinek, mit csináltak?! – (rántott egyet a páncélkarimán, amely az aranynyakkendőt nyak alá szorította:) – ja vagy úgy. Te Fini, van hereszorítód?! add ide, nesze antantheveder, ez a dal dumidal dumidugdi…

(és már dúdolta)

(„gorilla glóriában”?… egyenlő: „Glorilla”)

(?! – – – a Glória-tér szent állatai)

incik váncik hősin tér
náj! náj! náj!
kuppli frunci majsin tér
náj! náj! náj!

elfüstölögtek – – – és fal a falat, korhadt padló a nádi mennyezetet: fásultan nézte önmagát a kecskeszagú lakás


(continuo)


és álltak sakktábla-alakzatban és álltak diadal-alakzatban és felfejlődtek és felzárkóztak és a díszmezőnyön ki140ábrázoldódott a Felségjelvény, a Kezdőbetű, a Fáklya, a Lobogó és a fákra aggatott hangszórókon felhangzott az Üvöltvény és az elsötétülő égen megjelent a Formáció

és miközben az elsötétült ég alatt, ápolt kezek gladioláriákat ápoltak a kábult kertekben és émelyítő-zölden illatoztak a rezedodendronok, a kábult követségi háztól alig egy kilométernyire a Dumidugdista Légiók behömpölyögtek a Győzelem Csarnoktemplomába, kormolva égtek az olajtálak, az olajostokájú haptákok, a koromgallérosok, a füstösképű masiniszták – felesküdtek a kohorszok: a menazsérok, a frusztrazsérok, a bagazsérok, defterdárok – janulárok – krepicsárok

felfordult macskák hevertek a járdaszélen: bokafegyvereikkel jó előre letarolták, mielőtt még keresztülszaladhattak volna előttük a jószerencsével; és megpörkölt farkú macskák nyavolták – kéményseprő hídlásokon – a Jobb-Belátásra-Bírtak Szemenáriumát

hát még mi volt? ó igen

Jázon és az orangunautángok hajótörésre szálltanak Elzász-Lutheringia úszó szikláin (hogy is volt az a rémálom?) és a magukrahagyott gyarmatáruüzletek, csontgyertyalerakatok, lengőajtós cukrászdák – a magukrahagyott bolti szélfogókban ajtócsengettyűkkel játszadozott a szél


(continuo)


többé már senki előtt nem akartad menteni a látszatot: magad előtt akartad igazolni a hazudozás érvényét – Danielát; Danielát, akit kölcsönadtál a valóságnak és a való világ visszaadja a kölcsönt azzal, hogy Daniela létezik

„egészségtelen, átkozott tépelődés, hasidegdúc és ez a priapizáló pénisz… a perineum palotaforradalma, mikor a vérbőség gondolkozik: ezt! ezt! a végkimerülésig!”… 141– ultimátumot intéztél segítő szellemeidhez. Vagy a való világra segítik Danielát, vagy ahhoz a megoldáshoz nyúlsz, amihez Origenész és Abélard

55. Nagytakarítás és más előkészítő szertartások

a Liliomkorona utca az ellenfél gyülekezése volt

a VIZAFOGÓ-MOZI kormoló pénztárcsarnokában ődöngött a jegyűzér – a pénztárban az asszír boszorkány volt az ellenséges seregek fővezére

– Danielát keresem.

– Kettőnegyvenes, zsöllye, most kezdődött –

– mi a film?

– ez a film, ez a film, ez a dumidugda –

– Danielát keresem, de ne legyen nagyon a szélén –

– középen is van, fenntartott, háromhúsz… –

tehát letagadta. Nem emlékszel, hogy a harisnyamozin keresztül vagy a szolgalmi úton haladtál végig s úgy a székraktárba. Felemelted láncáról a porcelánlakatot és félszemmel belestél a porcelánkulcslyukon: szertelen palotaélet, hímpávák és mandulazöld templomokkal repülő hordárangyalok világa fényeskedett benne teraszról-teraszra és te a vizek zsiliplépcsőivel szemközt: most láthattad – – – egy mindenestül hazug világ

amíg te nem vetted észre a boszorkány csapdáját, láthatatlan hidegláng csapott fel a bérszékraktár körül; benzinnel telt árok tekervényes vonalán futott az ellenség zárólángja és a tűzcsatornák átfúrták a raktár falát

a székraktár mozdulatlan perzselődött egy másféle tűzben; a démonok Danielát füstölték: körmét, kallódó fésűjét, ruhája suhogó súrolását – Daniela hűlt helyét a székraktárban

éreztem az ártalom abroncsát, nyelvem gyökénél megolvadtak a könnyek és már ezen a homályon keresztül 142néztem – – – csak néztem-néztem, a hideglángon a székraktár hogyan hamvad el – fel a csúcsig, hol az angyallaktanyánál lakatlanul kínálkozott a Paradicsom


(continuo)


az utcákon részegülten hömpölygött a dumidugdizmus. A dumidugdista dandárok – mielőtt erre nézvést egyetlen mozdulatot tettek volna – a csudálkozástól a falig hátrálva értesültek róla, hogy MEGALAKULTAK A DUMIDUGDISTA DANDÁROK

szabadon csatangoló statisztikák harapdálták a filagóriás kerítéseket – mely statisztikák büszkén hirdették országos bitang-szerencsénket, hogy az új választójogi névjegyzékkel hétszer, a zálogcédulatermeléssel tizennégyszer lehetne körülpólyálni a Földet („övet keríteni a Föld körül”); és azzal fenyegetőztek, hogy ezt meg is teszik, kerítenek is: NEM LEHET MEGÁLLÍTANI A FÖLD FORGÁSÁT!

… – elég belőle (fordult veled egyet a planéta, melynek e forgását nem lehet megállítani), a lábad alá tekintve, elképzelted a kecskeszagú lakás röpülő süllyedését földforgás közben… kitakarítottad a Gülből még a nyomukat is – ki, a fordítva forgó világot

előkészültél…

56. Testen kívüli terhesség

„a boldogságra vezető ajtó nem befele nyílik” – figyelmeztetett Sören Kierkegaard; és mégis, a befele vezető ajtónak, te nekifeszítetted a vállad

megtagadtál magadtól minden elöregedett ármányt, hermetikát, segédeszközt; és ha úgy indultál volna, a Tabula Smaragdina nyomán, ha Apollonius, Simon Mágus, a varázsló Virgilius tanítását vagy Paracelsus negyvennapos Yliaszter-recipéjét vetted volna elő embergyár143tásra: csak a Semmiben nyúlkáltál volna – elejtett szálak után a hátad mögött

minden szemedet megvakítottad volna; és még azokat a szálakat is, amelyekkel tartottad Danielát – még e pókháló fonadékot is összegubancolod, elszakítod

„fognak! fognak!” – ó igen! ez! ez! ez volt az az érzés, a jó (a „szelíd guta”!)

megérezted a változást körülötted

a tárgyak fogtak

ha fordultál, ha indultál – ellenállást kellett legyőznöd

az asztalmárvány bivalyerővel rántott-forgatott (ellenkarral, mintha magához kötözne); a tükör taszított, ha közelítettél: ár ellen küszködve mentél-haladtál, hullámról-hullámra

rádakaszkodott a delej

– ó igen, ezt a szelíd szélütést! – szimmetrikus herkules-bunkók csattanása kétfelől, a halántékodon – a „szelíd guta” ütését! ó igen

érezted már – – –


(continuo)


még csak a borbélytükröt kellett kiküszöbölnöd, a tükör ártó hatalmát. Addig képtelen voltál másodmagad maradni Vele, amíg hasonmásod is ott ugrál-forgódik a tükörben. A tükör minden mozdulatod kettéveszi, kettéfűrészeli… Elöli figyelmedet… Hogy ne tudhass egy maradni!…

le az indigó-vászon ablaksötétítővel! fel vele, fel, fel a vaslombos tükörkeret agyaraira, csigáira – rá a tükörre!… előbb, semmint eszedbe ötlött: máris leszaggattad és máris ráborítottad a vélumot

milyen csalódás, még a rojtjaival is csak félig takarja: épp hogy a fejedig, amennyit eltüntetett belőled, fene a fagulya-fejedet

144

s aztán a tükörnek háttal, lovaglóülésben. Tudományos szigor. Le!-le!-lehorgonyozni a széket

emlékeztél rá, a párizsi Parapszichológiai Közlöny jelentéséből tudtad. A saját testsúlyodnál nehezebbet csak úgy emelhetsz, ha valami „gerendának” aláfeszülsz vagy egész törzsed „leterheled”; ezért, „leterhelésül”, térdeidre rábocsátottad a nehéz márványos asztalt

még soha nem kapott meg a látványa ennyire, nem hatott át ez a felismerés, így nem, még soha így – hogy élő Arculaton terül el a város

élőre települtünk, hétszázezer fejhagymánk és hétszázezer hasítékunk – házaink, dandáraink, tökkelütött hangszóróink a tökkelütött fákon, ápoldáink, temetőkertjeink – minden

hogy az Arculat él, homloka a Tatárhegy; és arccsonttól és álltól: lankásan, egyenletesen fogy el a holtban

s hogy Démétér, az Ezeremlőjű, egy ellapított pillantásával, ahogy csak ő tud, álmos szemrés: asszonybajúsza pihéiben látja a Gülbaba utcát és tudja minden tervedet

anyai bizalom áradt el benned. Végelemzésben fájdalomérzés volt, a testenkívüli terhességé, amely talán a méhenkívülinél is kihordhatatlanabb; az ezerméhű Démétér idekölcsönözte egyik méhét, de a fájdalmat meg kell véle osztanod

57. Aki a tükörben hiányzik

a felfedezés hidegen érintett – Démétér fellüktetése és az első szülőfájdalmak-kitolófájdalmak felfedezése. Vagy talán csak mímelted ezt a hidegséget, hogy ezzel magyaráznád a homlokodon kiütő hideg vérverítéket és bátorságra kapj… Műtéti komorsággal és bizonyos kegyetlen szakértelemmel vajudásod iránt – nekivetetted hátadat a széknek és kibocsátottad keresőidet: itt!-itt!-itt!… itt kapaszkodik beléd a delej

145

érezted a legtávolabbi szivornyák szívását, tentákulumok lapogatását; és (ahogyan a misztikusok érezhették:) köldöktől melledig – érezted koszorúban az „abroncshatást”


daniela


(így, ilyen egyszerűen. Néven szólítottad, mert szóródott éppen; és egyik darabját az Édenfa úti követi rezidenciából kellett előparancsolnod, másikát a Teke-rétről, visszahívnod és végig a Vihorlát-lépcsőn le – míg az egyik lábszárcsontja nem lett belőle)


daniela


szólítottad megint [és – „nem, ez nem ő” – küldted vissza a Babjagóra-köz tüskesövényétől az ágyba, ahol – az egyik nevelőnői vendégszobából a kertre – egy idegen somnambul („ambulo ergo sum”) álomjáró útjára indult a holdsütésben]

e kész lábszárcsonttal a delejben és te, gyakorlott kezű fazekas, a húspólyát formálva hozzá az Ászok-lépcsőn, a farizmot a Tatár-sáncon és a kereszttáj áthajlását az Orsolyákig: a teremtés elemi kópéságáig tisztában voltál a te Danielád és minden Danielák múlandóságával az érvénytelenségig s végtelen semmiségével a Szándékhoz képest, amely mézével illeti a madzagot

figyelni tudtad egyszerre s otthonosan felkacagni is a delejben, amelyben gyúrtad és ő bennegyúrt – mert fájdalma csípőnroppantott; amikor pedig megemelkedtél, hogy százfelől, Daniela darabjait a Gülbe gyűjtsed, a rengeteg márványasztal ropogott


daniela! daniela!


s most rajtad volt a sor. Hogy történeteket mesélj a teremtőről, aki mindenhatósága megcsorbítására vágyott és hogy felváltva mulass és szánakozz az önmagának elég146telen Alkotón, Akinek csak ez a dumidugdista Mindenség hiányzott; a Világra-Szólítón, akitől akkor is, nem telt több, mint ez a pusztulásba-hüvelyezett teremtés; Aki lelkéből-lelkedzett kuglifejű teremtményei iránt a kislelkűség és a nagylelkűség rohamai közt hányódva, kiadta alvállalatba a poklot, hahaha, daniela! daniela! hahaha! – – – amikor észrevetted, hogy nem mondod egyedül

hogy egyedül gondolod, de másvalaki mondja

hogy már nem gondolod, csak a szájad tátog, mert ajkad, nyelved a szó formálhatóságát feladta s hogy hegedűlő-magasan és egy más dallamra – daniela! daniela! – – –


„dániel dániel”


kigyöngyöző hideg vérverítékeddel legszívesebben átpártoltál volna a Kirekesztetthez: az ellenséghez, hogy öklével csattantsa ketté a teremtést; annyira úrrá lett rajtad a rémület

de az Ő deleje már a szemeden is megtapadt; és látnod kellett bontakozó fény-örvét: amint Daniela – elemeitől – széjjelválik

ó – csak fel ne kiálts, ha felrebbenne – csak fel ne rebbenj, ha felkiáltana


„dániel dániel”


(semmi kétség, nem én szólítom, engem szólítanak)

– – – amilyennek hazudtalak a tatárhegyi csavargó-szanatóriumban, amilyennek legurultál a székraktáron

válligérő (cigányfekete) haját hátulról a huzat az arca elé dobja, Daniela már a kesztyűit huzigálja hanyagul lefelé és aki hátranyúlsz, hogy magad mögött visszacsukd az ablakot, szoknyádon (Szentisten) az ezüsthód, az! az! a Vihorlát-lépcső beli Daniela prémes körszegélye – Ő!

147

örülj, ember, örülj, ma babszerda és ez Daniela! – (kapaszkodtál fel félig a székről; de vékonyodba rettentő rúgást kaptál. Az abroncshatás fojtogatása szűkült és te – szelíd-szélütötten – hátraszorultál a teremtés szörnyeteg hatalma elől )

te – fából, parázsfogó!… te – kilágyult emelő! – – – és egyáltalán, biztos-e már, tudod-e már, hogy Fagulyát keresi és nem Szecső erőhatalmi dandárfőkörzetvezetőt?!

„…nem kérné el a kabátomat, a kesztyűmet? Amilyen százlábú…Édesem jaj ez a meleg fáradt vagyok milyen kellemes itt”

és te, kecskelábú ügyetlenség a hátraesett szék mögül, amint felugorsz: és te?! magadhoz térsz-e már?!… A teremtés kissé megviselt. Mindegy, szokjuk meg. Hogy Ő valóság

Daniela lengetegen meglibben – te a falig hátrálsz. El kell választanod a delej mázsáit – le kell választanod a Teremtményt a húsról: a tükör hidegét tapintod. Még mielőtt megfordulnál, tíz ujjadon tíz szemmel, hátranézel. „Tükörpróba”… Őt keresed, Danielát a triptikus tükörben. Daniela –

– hol, hol?! Daniela –

hátraperdülsz, kimeredt szemmel bámulsz a tükörbe. Sehol a hasonmás. Daniela, egy balettkar nekilendülésével, elindul feléd; de még mielőtt mellédlépne és a kezedbe adná odatárt-kinyújtott kezét, te

(– – – kész katasztrófa. Bizonyíthatsz-e Fíniász, Julika és Szecső előtt valakivel, aki a tükörben – – – aki a tükörben – hiányzik?!…)

58. Daniela színeváltozása

de még minekelőtte mellédlépne és a kezedbe adná odatárt-kinyújtott kezét, te vendéglátóilag házigazdálkodva, illendőképp megtudakolod:

148

(ravaszul rajtakapni, a gyomránál a kísértetet, ha kísértet – az „indiai próba”)

– – – nincs ehetnéked, Daniela? egy falatocskát, no! Nem vagy éhes…?!

„csacsi Dániel. Nekünk sohasincs «ehetnékük»; ha eszünk, csak tettetjük: hogy fel ne fedezzenek. Hiszen tudod… Teremtőm, de régen készülök hozzád… Majd időnként táplálkozom belőled – Dániel”

– – – énbelőlem, Daniela?!…

hátratántorodtál, védekezőleg estél bele, koppantál szinte és érezted a fal tégláit a tükör alatt. Törésháló cikázott rajta végig, csiszolástól-csiszolásig – a borbélytükör egyik sarkát letette, megborult és a másik sarka is utánazuhant. Akkor sem szól nagyobbat, ha felrobban, mint amekkorát mögötted, veled, ez dörrent, ez a tükör:

Vica

– jé-ééé Daniló… hű, az istókját, a tükrötök. Ez jól leszállt, ezt megcsináltam. Itthon van a Szecső Dudi…?

Hampel Vica!

– hát. Mit gülüzöl, mintha még sohase láttál volna –

– a fekete fókakosztűm… Csupa bársony vagy meg… ezüstprém! Vica! Még ilyennek, soha! Te! Ez nem is igaz, hogy ez te vagy –

– (tetszik?)

– irtóra tetszel –

– hülyüském –

– őrült gyönyörű vagy… Ugye – – – ugye jegesmedve ez a nyúlláb?

– hód. De topa tudsz lenni, itthon a Dudi?

– nincs senki, magam vagyok –

– a’nnem sok. Hát istenáldjon, szia Fagulya! –

– maradj még!… Vica, kedvesebb lehetnél –

– most szépen kiengedel

– ki, Vica, ki –

149

– az istókját. Hsz’sszama… Daniló! –

– én hoztalak össze a Dudival… én hoztalak össze: hálából legalább! –

– „hálából”? veled?!

– Vica. Te jó lány vagy –

– még hogy furikra?! hogyisne! a kisujjamat mutatom és már mindjárt az egész kombiném kéne?!

– nagyon, te! –

– a valagam benne nem kéne?! doktorka! –

– megőrülök érted! őrülten szerelmes vagyok beléd! Vica! Hampel Vica! eressz oda –

– ne mássz rám! Daniló!… („daniló”)

– – – (daniela!)

– hát persze. „Daniela”. A privátod – – – juj vigyázz, a frászba, ne hülyülj, a tükör! a tükööö-őr!

mint a bálna, teleszívni vele magad, csontigszívni első fizetetlen ölelését és most! most! ez a gáncs, ez a zsaroló mozdulat: belekampasztani! bele!-kampasztani és beakasztani! belekulcsolni, mintha buktatnád – – – buktatod is!… A Hampel, a kis cingár kegyosztó, a kis kifulladt vadmacska. Ahogy szuszog. Hampel Vica tudja, megérzi, mi készül, fosztogatás készül, de őt még hullájában se gyalázzák meg, ne bizony, potya martalócok a Gülben –

– – – nem mondtam, hogy ne – (köpködi:) – te hüllő!… hogy ne mássz rám?!

a bársony Hampel. Gyakorlott hajógyári mozdulat: körömre függeszkedni – lemarni… körmére függesztett egész testsúlyával lemar magáról; és csikarva és dulakodva – (ó, a Glória-téren ez a nőstény!) – messzeöklel és lerúg –

hátralökődtél, tarkóval a falnak. Most hallhattad a látomány utolsó gúnyos sziszegését, ahogy az éles verőfény sugárkeresztjén át-és fel: az alagsori ablakon átlábol vissza-fel a járdára – az életed a Gülben, ami átsugárzott 150ezen a két bokán – onnan rikácsolta már, a fölényes, a biztos távolból:

– ha maga a Krisztus koporsója volnál, akkor se őriznélek ingyen. Leimra, mi? Jó is volna. Majd borítékban, a holnapi postával. Egy szál szőrt. Oszt’ azt majd szagolhatod – – –

ezt – és tartósan, mint a hathónapos trópusi esőzést, a tükör hosszan tördelődő csörömpölését

(„leimra”)

hallhattad a látomány távolodó lépte-kopogását

utánakaroltál Danieládnak; felvérzett kézzel öleltél keresztül a hasonmáson, aki éles sikamlással: karcolt. Üvegen, az éles vér

lám, felrebbentetted. A látomás helyén, tört testéből összesöpört kupacban, törpén – szürkén a foncsor, csillámosan a lélek – ott lapult a tükörhalom

59. Fagulya megdicsőül

(continuo)


ez a dal dumidal dumidugda… Te vagy, Fagulya? merengsz? min merengsz? ja bocsánat az esteli félhomályban –

„úszik az álgyú a vizen domnule”

– mit vakoskodsz ebben a mandulazöldben?

– csak úgy. Ma babszerda –

– siker Fagulya. Nem volt itt egy kis fekete ezüsthódprémes fekete bársonyban és a sajátjából a táska, jó bőr – nem keresett?

– nem, Szecső –

– mi van ezzel, hová maflálkodsz, talán felelnél?!…

– feleltem, Szecső. Nemet mondtam.

– az életigenlő istenfátokat a tefajtádnak: nem az a holnaputáni optimizmus –

– ühüm –

151

– (kár volna pedig azt a kis cigány tyúkot elszalasztani) –

– ja –

– tuti alak vagy, Fagulya. Őrnek, a panoptikumba –

– hja! –

– azzal a tenyérbemászó képeddel. Mit hümmögsz?! Pedig fux, hogy erre flangált… (Nem mert bejönni…?!) –

– ja –

– (hogy szűz. Minden összegbe) –

– tja! –

– mit sápítozol, hogy verjem le a veséd. Itt járt vagy nem járt itt?!

– senki, ha mondom. Volt ugyan… volt itt egy, aki lány, aki… Egy… egy Özön-Nő (szerdán, mint rendesen). De az nem téged keresett, hanem –

hanem?!

– …dohánya van valakinek?

(úristen. Elhazudtad magad)

– – – óriási! Dániel!

(te kerítő! te kosz! mindenkinek, a te kerítő hazugságaiddal… „Özön-Nő”!… Lesd, csak lesd a földet, hogy mikor nyílik meg alattad, mikor nyel el)

– Dániel! a drága! adjatok neki külországi cigarettát!

– köszönöm, Julica, de én –

– azt nem mondtam, hogy mindjárt hatot markolj! Fagulya! –

– orrriási! Dániel! – (a mindenkit túlharsogva lelkendező Szecső. Épp csatolja le a hereszorítóit) – – – nahát! inkább hagytam volna a pofámból ülepet csinálni, mint hogy… Ezt a fogadást elvesztettem, kezet rá, öregem… Hahaha! Dániel!… Igazán, fiúk, Fagulya behúzott az ablakon egy flanga pesztonkát, frankó!

– hagyd, Szecső –

– Fagulya…?! ezt is! ezt is! innen, a tükröt! mit mű152velhettek ezek, hogy ezek mit műveltek, hogy ezek mit vittek véghez, hogy itt mi ment, barátom! Fini! Még a tükrünket is, odanézz! odanézzetek!… Julika! –

– Fagulyácska! Dániel! –

törtünk

(elhazudja magát: ilyen a nyelved. Szerényen, de magabiztosan. Elhazudja – – – A forgószélben hemperegsz majd, a forgószélben, ahol a mandulazöld tűz megemelkedik veletek, a bujákkal… harapd le a nyelvedet! harapd le)

– tuti alak vagy, produkáltad a guatemalai lányt. Várj, Szecső, még ne: tartsd a gyufád. Megfizetjük, sose félj, Dani, a tükröt is meg mindent. Mi, Dudi? De ne csak produkáld, prezentáld is: ma velünk görbítitek az éjszakát; kerítsd elő a kicsit, te, kerítsd elő, még olyat nem vacsorált, sőt még a mesét is megfizetjük, de, egyszer és utoljára, Dániel: meséld el

– meséld!

– meséld el apróra!

– Fagulyácska! Az én kedvemért –

– Apróra, Dani! hogy itt ez most, Danielával, hogy volt, mi ment –

– ne haragudjatok, Fini, Dudi, Julica, ma olyan kedvesek vagytok, de –

– semmi de!

– ezt nem, na. Nem mesélem el –

– kiteszek egy ötöst. Fagulya!

– nem, Szecső. Hazudnék, ha –

ha?! mi a ha, Dániel…?!

– nincs ha. Hazudnék

– aha. „Avagy miként a költő, Jacubreanu mondja: Haj Dani kani Dani – megtanítlak visítani”…

– eressz el, Szecső, eressz el, ha mondom – – –

– eriszd el, Dudi. Mitől vagy ilyen penészvirág…?!

153

– – – te Fagulya!… a kezed is, mi van veled?!… csupa vér vagy!

– bocsáss meg, Szecsőkém és ti is, Fini, Julejka… –

– mi bajod, Daniló, mi van veled?! Fini, Julika, gyújtsatok villanyt, hamar!

– csak nem vágta fel az ereit ez a csótány?!

– á csudát, csak van annyi magáhozvaló esze –

– bocsássatok meg – – – bocsássatok meg –

– Julika, nézd meg a borotváját –

– sápadt, mint a halál. Fektesd le. Fektessétek le. Polcold fel a fejét, polcold fel valamivel! Nesztek, a Bálika réklije, jó lesz, hajtsd össze: a feje alá –

– Julika, nézed a borotváját?

– a helyén van. Biztos az a vacak tükör, a Bálika szemefénye –

– az hát, látod, erre nem gondoltam. Az vághatta el. Julika, Dudi. Fogjátok. Fogod erősen?!… Hányja-dobálja magát, mi van ezzel, a Krisztusát?! Fogjátok jól, még beveri a fejét… Dániel!… Dániel!… Nem hallja. Dániel!

– Bálika! Bálika-aaa! Piroskáné! Piroská-ááá-né-ééé!

– Itthon van?

– Nincs itthon –

– Itthon kell legyen… Báli! Báli!

– Jézusmárjám-jézusmárjám. Fagulya úr!

– mondom hogy itthon van –

– Fagulya úr! Aranyvirágom! Mi baj?! –

– – – aaaa…

– már szólal! megszólal! –

– – – semmi baj, Bálika, semmi baj: csak a… a szelíd guta… Amiért ilyen szenny vagyok, ilyen szenny

(idült hazudozó, kerítő, vicapecér a Gülben – – – fuj! a rózsáitok közt, én!)

– csipkéim, asztalterítőim, pádimentomom! örökké ez a slamesztikázás –

154

– legyen nyugodt, Bálika, minden meg lesz fizetve –

– mert mindig ez van, ez a slamesztikázás, örökkön-örökké, hajgató urak… hát a tükröm?! eltették! hova tették?

– nekiesett. Fagulya. Nekivágódott. Háttal esett neki.

– Verekedtek, ugye? vallják be, verekedtek, megint?!

– vizet, Juli meg tiszta ruhát. Mars ki, Bálika, nem a maga gyenge szívének való ez a látvány –

(hát látvány vagy te, hát már az is?! hogy látvány légy a Gülben: ezt kellett megérned!)

– szentséges szentsimon samu habakuk pázmán szakramentom, hajgató urak, hajgató urak… a tüüü-űkör! a tüüü-űkör! –

– – – felmondok, Bálika… aaaa –

– magához tért!

– magához tért és felmond!

– megőrült!

– az első szava!

– – – felmondok, Bálika. Füstöljenek utánam; én, az én elpiszkolt lelkemmel, az én iderondított szívemmel… nem maradhatok ezen a szent, ezen a hétszerszent helyen, a mandulazöldben, a Gülben, ahol nekem a Hölgylány, a Holdlány, a Zöldlány a mandulazöldben megjelent

60. Valósággal való vezeklés, hazudozásért. A szomjas Mandulazöld

(continuo)


de még azután is, válás, megözvegyülés és az utolsó, a hűtlen elhagyás: három házasság

három gyógyulás után is az Édenfa úti séták alatt vagy a Liliomkorona utcai „sekrestye-lakásban” – ahogyan sokan, bejáratosak, nevezték, öregkorod útitársai, kísértő angyalok és a próbatétel, hogy megoldanák a nyelved!… 155rendre-sorra: elmondtad-e? kibeszélted-e?!… megestél, ha rágondoltál

ha ráismertél kalandos hazudozásaidra Gül-Baba mandulazöld kertjei fölött – – – megestél és úgy fogadtad, ami hazugságaidból, nagy sokára, dölyfös-csúfondáros-kegyesen, utóbb megvalósult

úgyan viselted – lehajtott fővel: megszégyenítő intésül


(continuo)


a csütörtök is eltelt s azzal telt el, hogy Fagulya kiválasztotta a bornyúnyúzó pénteket; ez meg azzal, hogy válogatott… Mit is?!

mindenféle ravatalt, megrendült dumidugdistákat és azt, hogy milyen legyen gyászában a Gül

a gyertyámentomok között előimbolygott Daniela mélyen lefátyolozott fekete figurínája is; de ő, Fagulya, szemén citromkarikákkal: nem leskelte – – –

kizárólag zokszavakat tartogatni a világ számára, amelyeket tulajdonképp Danielának szánna

Bálika huszonkét évedet siratta; Fíniász apró kölcsönügyleteit a szegény párának, amelyek az adóssal most vízbeestek; Szecső a szépreményű dumidugdistát, aki már-már megérett a dandárja számára; Hampel Vica pedig a dögödet – „hogy a dögében is: ilyen szép! ilyen üdebőrű” (– a halál, mint arcápoló)

„lányok, Riki… ott fogták ki előttem”

„kit, Vica?!”

„ösmerted, Pici”

„jaj, a dili doktort, csak nem?! Vica!”

„nem vagyok beijedős, de – lányok… Olyan mandulazöld az egész… az arca!… szegény Fagulya”

felbandukol a hídra

középen, a forgalmi lámpa fölött: itt

156

beáll a nagy napsütötte szélbe és póznára tűzött szemmel a vizet bámulja, fenékig

ahogy a sodrás a hídlábi moszatokat zaklatja – a mázsás hínár-párnát, a nyughatatlan iszalag-csillangókat; úgy veri fülét a légroham, combjain, lábszárán érzi nadrágja zászlókerepelését

s azzal, amilyen szerényen az ő bornyúnyúzó péntekje is, elkövetkezett: ilyen szerényen – „némán, a bárány az ő nyírője előtt” – olyan szerényen… – megalázkodik, vetkezni kezd. S azt is valami ismeretlen fogadalmi derűvel és a lelkiszegénység újdon vigaszával

mint amilyen az embergyermeke, ha felharmatozó tiszta lelke megragyog

mint amilyen az embergyermeke akkor, amikor nem hazudik


(continuo)


„én szép szerelmesem”

„úszik az álgyú a vizen domnule”

áldó két kéz dorgálásul Özön-Nő

a Glória-téren süt a föld a kútgyűrűtelep a hajótelelő nézd öcsi

te szanatóriumi hazugsággal pólyálod fele mell

nem bánom bársony

igen de

delila dánia dália

daniela


(coda)


ott rostokol, szál ingben, ott-ott a hídon, a rokon elem fölött és már nem tudja visszaverni az elkeseredett test többségét, a vizet

hányszáz litert ihattál belőle?… s most merted a Dunát, ami rajtad keresztülment

157

ledobtad szandálaidat és többé nem vetted tudomásul a hajadonfőtt, lélekszakadva vágtázó rendőrt

„te, akit annyiszor ittalak, most te igyál meg engem”

– – – Nagy Mandulazöld!…

(és itt, könnyekbemarkoló himnusz az ősanyaghoz – a lélektelen lagunákon lucsogó őstengerhez – himnusz következett)

…talán az egyetlen, aki így kortyantál: egyhajtásra

…talán az egyetlen volt, aki nyújtotta magát húsának csordult poharából, nem tiltakozott… És itta-itta

itta, mert mind szörnyetegebb, mind szomjasabb lett

és itta a Mandulazöld

158

„harmincöt születésnap s te titokban, a naptá-
„ron válogatva, bizalmatlan, te – a halálnapot
„ünnepeled. Harmincöt év valahol középen, most
„vagy a fogamzóinger és a halálinger felezőjén;
„ormótlan eredők és óriás-süket, süket erőterek
„feszülnek diafragmádon átal és te… – mit te-
„hessél? Talán nem is te gondolkozol – – –

AZ ÁLOMFELJEGYZÉSEKBŐL

„úgy látszik, a történet a legintenzívebb gazság,

„az ember a legintenzívebb szenvedés irányában

„mozog. Nem rokonszenves igazság –

HAMVAS BÉLA

mandulás a kertek mandulája
mandulás a kedvesünk szeme
mandulás zárójelébe zárva
szent a kezdet síkos perselye

MANDULADAL

Ajánlás
159 160

Fagulya, hol történt közös rongálódásunk? a trauma taglója, a csigolyacsatornák finom belső hártyája alá e legalattomosabb utakon, hogyan érkezett?!

látjuk, hogy a tizenkilencedik dumidugdizmus váltja meg a világot és az emberiség, a soha-meg-nem-hallgatott, így sóhajt fel: csak megváltóimtól ments meg, Uram Isten, a sátánnal majd elbánok magam is

s egyik dumidugdizmus csak annyira különbözik a másiktól, amennyire sárkánytojások különböznek. Sárkányok kelnek ki belőlük: sárkányhit, sárkánybölcselet, sárkányszenvedély… – hamisítványok-hamisítványa! Vajon a huszadik szerencsésebb volna a tizenkilencediknél, ha mindegyiknek csak ez az egy becsvágya van: a hamisítványban emelni a minőséget…?!


egy francia találta fel ezt a sátáni jóságot: guillotine alá hajtott embernek felolvasni a kegyelmi végzést és aztán – alábocsátani a kést

ha már meg kell haljon – hát legalább boldogan

most?! – – – ennek a visszáját művelik, akik úgy tesznek kötelezővé hangulatot és életérzést, mint álmaink irányzatosságát vagy a hugyozás színét

apró guillotine-okat függesztenek orrhegyünk elé, hogy öszvéri lényünket ez ösztökélje s ezalatt halálig olvassák, naponta – végítéletünket

ha még élnünk kell – legalább boldogtalanul

tudjuk – van, aki csavargásba temetkezik

van, aki kocsmák holtágán – hol mint a döghalak; a söntések országos szaga terjeng felettük

van, aki szerencsés kifogja azt a szenvedélyt, amely a 161dumidugaizmusra nem veszélyes; és akkor annak lészen szakértőjévé és bölcsévé a belehülyülésig

és van, aki asszonyokba bújik, hogy az egyoldalú inger sűrűjétől olyan jól érezze magát, mint a liliomokon víz alá úszó Ofélia


…Mindeme menekülések annál hatékonyabbak, mennél inkább lealjasítók; és noha az imponderábiliák mágikus-erotikus eszméletünk határszélén húzódnak, hajlamosak vagyunk rá, hogy beleszédüljünk a személytelen, baromi öröklétbe – a spermaömlés megnyújtásának képzelgéseibe – ha csak jelét is vesszük annak, hogy felejteti vélünk rongálódásainkat


mit tehetünk? ellenhamisítványokról gondoskodunk a szolga lét álmaiból. Mert amíg a dumidugdizmus (és annak akárhányadik vedlése) tart, bizonyosra vehetjük, hogy eszméletretérésünk halálunkat jelentené

s ha – kilátástalan reményeinkig – mégis meg akarunk maradni, ez időnként a mi betokosodásunk az élet sarktényeibe:

az erotikába

a létjelenség csillagkörnyezetébe, ahol dumidugdizmus nem érhet el


mert mégiscsak az imponderábiliák azok – arra-nemvaló agyunk szerelme, a szemléleti formák rohamozása:

a nagyobb rész, amiért élni érdemes és – mint Dániel és Daniela a Liliomkorona utcai székraktárban – ahol istenközelben vagyunk

(1948 november–december)
162
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]