Felsőbb gimnazista koromban volt nékem egy barátom, B. A., akivel együtt töltöttük, kószáltuk át kamaszkorunkat.
Titkosan éltünk. Ha együtt láttál volna bennünket estefelé, nyájas olvasó, az alkonyodó pesti utcán, abban az órában, mikor már leszállt a homály, de a lámpákat még nem gyújtották fel: veszélyes két alaknak néztél volna biztosan, amint szótlanul, zsebretett kézzel s zordon egykedvűséggel bandukoltunk egymás mellett s nem tudtad volna elképzelni sem, mily távoli, elzárt és titkos az a világ, melyben most e két ifjú sétál. Nem kellett beszélnünk, hogy értsük egymást s ha beszélni akartunk, sem magyarul tettük: – egymásra villantak szemeink s például csak annyit mondott egyikünk:
– Feleki!
Amiből megérthette a másik, hogy itt egy épp oly utálatos személyről van szó, mint bizonyos Feleki nevü egyén, akiről bizony már el is felejtettem, ki lehetett. S akkorra már mindketten megmérlegeltük pillantásainkkal a közénk vetődött idegent s már tudtuk is, hogy mi a teendő: – hajigáltuk, ha tolakodott, nevettük, ha tudákoskodott s megvertük, ha fölényes mert lenni.
Soha ebben az életben nem fogok már úgy nevetni, ahogy akkor tudtam. Semmiségeken, amiket ma észre se vennék, mi akkorákat nevettünk, hogy végül kapunak kellett dőlni, le kellett ülni a járdára, el kellett egymástól menekülni, hogy meg ne repedjünk. S akkor is még napokig kísértett a „nagy röhögés” s mi nem mertünk egymásra nézni, annyira belefáradtunk már.
Reggelente például, iskolába menet, rendesen találkoztunk egy idős úrral, – ki tudja, hol porlad már a szegény, – aki ugyanakkor igyekezett szép nyugodtan, mérgesen és pocakosan valahova, talán a hivatalába. Egy nap észrevettük. Másik nap már a kajla, öreges bajszát vettük vizsgálat alá. Találgattuk, mi lehet. Végül is megállapodtunk, hogy hegedűtanár. S ettől fogva beszédünk rendes tárgya lett a I. kötet 5hegedűtanár – és ami fő, senki sem érthette, ha délután egyikünk megszólalt:
– Jól nézett ma ki az öreg.
S elkövetkezvén a tél, az öregúr pompás télikabátot öltött: egy rendkívül fura ruhadarabot. Perzsa-utánzat volt a szövete, valami bodrozott posztó, amit legfeljebb ha bélésnek lehetne elképzelni s – mintha az öreg még gőgösebben, még peckesebben sétálna azóta. Tanakodtunk, mi itt a teendő: miképp lehetne tudtára adni, milyen nagy majom őkelme ebben a kabátban. Lehetetlen terveket forgattunk még akkor is, mikor már az öreg úr befordult a sarkon és méltóságos lassúsággal, mint valami fekete hajó úszott a Szondy utca vizein. Rögtön komoly arcot öltöttünk, mintha alázatos és jól nevelt ifjak volnánk s valami álnok tisztelettel néztünk dióbarna szemébe. S éppen abban a pillanatban, mikor összeértünk vele s kettéváltunk, mint a hullámok, hogy elsüllyesszük őt hátunk mögött, valaki mély, basszus hangon megszólalt a közelemben:
– Szép télikabátom van!
Az öreg körülnézett, én kővé meredtem, barátom pedig nyomtalanul eltűnt. Vérvörös hullám csapott a fejem fölé s el voltam készülve mindenre, mert rögtön megértettem a helyzetet. De mégse lett aztán semmi baj. Az öreg oly ostoba volt, vagy úgy el volt merülve gondolataiba, hogy nyilván azt képzelte, hogy hallucinált – s szórakozott arccal ment tovább. Barátom pedig mint a hadvezér lépett ki egy ház kapujából, ahová a kritikus percben nyílsebesen befordult volt – s azzal rögtön le is ült a kapualjba s két könyökére hajtva fejét, elkezdett majdnem hivatásszerűen nevetni: s én ugyan nem jóízűen, de mint az elkábult bolond, vele.
Vajon miből is támadt ez a furcsa barátság? melyet én egész véletlenül kezdtem s aztán oly alárendeltje lettem, hogy befolyását néha, némely indokolatlan cselekedetemben még ma is érzem. Barátom kétségkívül igen különös ember volt. A gimnázium második osztályától jártunk együtt. Míg én már az elején eminens voltam s hajhásztam a feltűnést, – ő csendes, szürkekedvű gyereknek tetszett, olyannak, akit a többi észre se vesz. A klikkek nem vették fel tagjaik közé, barátja egy se volt s kezdetben még gúnyolódni is mertek rajta. Én, I. kötet 6Isten tudja miért, már régen vonzódtam hozzá, beszédbe is elegyedtem néha vele, csakhogy oly furcsa vagy közönyös válaszokat adott, hogy rendesen otthagytam. Egyszer például egy egész más irányú kérdésemre szórakozottan bámult rám és azt kérdezte hirtelenűl, hogy mi volna, ha a patkányokat mindenféle mutatványokra tanítaná ki valaki.
– Ezen gondolkodol? – kérdeztem megvetően.
– Jaj te, az micsoda muri volna! Én megpróbálom, – felelte s a szemei úgy csillogtak, mint a kártevő, rossz gyerekekéi.
Mégis úgy látszik, tovább munkált bennem valami furcsa nemesség: vágyódtam arra a nyugtalan élvezetre, amit akkor érez az ember, ha nagylelkűnek, jótevőnek mutatkozik, türelmesen és nagylelkűn beszédbe elegyedvén valami értelmetlen szolga-személlyel. Később az a gondolat is mindjobban ingerelt, hogy milyen alázatos és rendíthetetlen hívőt szereznék pártom számára, – mert akkoriban a Lovag utcai gimnáziumban nagy versengések voltak néhányunk közt egyesületi állásokért, hírnévért, – ha ezt a szegény kiközösítettet magamhoz emelném. Úgy vélem most, hogy igazi érzéseim álarcban jelentek meg akkor előttem, hogy mindez csak leplezéséűl szolgált az egyszerű igazságnak: vonzódtam ehhez az emberhez s izgatott hallgatag közönye, mert többet sejtettem meg benne, mint amit mutatott.
Hogy mennyire így volt, bizonyítja az a meglepetés, amit váratlanul szerzett – s főként, hogy a meglepetés pillanatában, világosan emlékszem, ezt éreztem: lám igazad volt, mikor megsejtettél benne valamit.
Tizenhat évesek voltunk s az Andrássy úton sétáltunk: ez a séta is egyike volt nagylelkű kisérleteimnek. Kezdetben iskolai mozgalmakról beszéltem neki, pártokról, tanárokról, – tanulókról, akiket megvetettem s ő mindezt tájékozatlanul és érdektelenül hallgatta. A beszélgetés megakadt s én már boszúsan azon gondolkodtam, mint hagyhatnám itt ezt a szamarat, mikor egyszerre megszólalt:
– Olvastad ma az Esti Újságot? (Akkor még ez a lap járta.)
– Te újságot olvasol? – kérdeztem meglepetve.
– Hogyne, már régóta, – feleli.
– No és érdekel? És apád meg is engedi néked?
I. kötet 7– Hogyne engedné. Szóval nem olvastad. Pedig ma érdekes.
S azzal vett egy Esti Újságot s egy hirdetőoszlophoz támaszkodva felolvasott egy hírt.
Belgiumban történt, hogy egy ember a bátyját, aki a majorátus ura volt, bezárta a pincébe és befalazta, hogy a családi vagyont megszerezze. Tizenöt évig egy kötélen eresztett le neki ételt. A bezárt ember tizenöt éven át nedvesítette s a körmeivel vájta a falat, végül feljutott a világba holdfényes éjszaka. Elvadultan, térdig érő szakállal, hunyorgó szemeivel egyenesen a konyhába ment. Vett egy kenyér-kést és a hálószoba felé tartott. Csak egy ember aludt az ágyban, abba gondolkodás nélkül beledöfte. Az öccse felesége volt. S a „befalazót” ma állították bíróság elé. – (Ki tudja melyik ügyes hírlapíró találmánya volt az egész.)
Úgy látszik, a dolog barátomat nagyon érdekelte, mert sokáig beszélt róla nekem. Kezdetben inkább szórakozott udvariassággal hallgattam. Ő azonban az oszlophoz dőlve egyre hevesebben magyarázott: hosszú alakja begörbült, csontos ujjai magyarázat közben mint a saskarmok záródtak. Öreges, hideg szemeinek élénksége még ma is előttem van. Kezdtem figyelni rá.
– Mit gondolsz, – mondta, – nagyobb lett volna-e a bűne, ha megöli? – Nem tudtam mit felelni: a dolog készületlenül talált.
– Mit gondolsz, – folytatta, – mért nem ölte meg? Mért falazta be egy pincébe? Talán sajnálta? Szó sincs róla!
– Ennyire érdekel? – kérdeztem meglepetve már értelmes mondatai miatt is.
– Ez alábbvaló, mint a gyilkos, – folytatta ő hevesen, – mert ez gyáva volt ölni. Ez félt a lelkiismeret kínjaitól, – gondolkodott hangosan előttem. – Hiszen világos, hogy soha többé nem akarta kiengedni, hogy örökre befalazta és így nagyobb szenvedést okozott neki, mintha megöli…
– Ohó, – kiáltottam közbe már azért is, mert hallgatásom miatt fölényemet félteni kezdtem.
– Várj csak, – folytatta ő. – Mit választanál te, ha elítélnélek arra, hogy egész életedben mondjuk, egy fürdőkádban kell ülnöd?
I. kötet 8– Te? – kérdeztem idegenkedve.
– Én hát!… – És diadalmasat, nagyot kacagott.
Előregörnyedt és hosszan nevetve, – ingerkedve, szinte sértőn nézett a szemembe. Látva kedvetlenségemet, (zavarban voltam,) még hangosabban hahotázott, majd elkezdett a mutatóujjával bökdösni. – Egy ideig tűrtem, aztán nagyot csaptam a kezére. – Sétáltunk.
– Biztos, hogy van a halálnál nagyobb szenvedés is, – mondta utóbb elgondolkozva, – legalábbis sok ember inkább öngyilkos lesz, semhogy kínszenvedéseit elviselje. Aki tehát ilyet tesz, többet tesz, mint a gyilkos és ha bíró volnék, halálra ítélném.
– Akartál te már öngyilkos lenni? – kérdeztem tőle elmerengve.
– Hát te?
– Én már többször, – feleltem keserűn.
– Na látod, – folytatta diadallal és nem mutatott meglepetést. – Sokan akarnak csekélységek miatt is öngyilkosok lenni, pedig nem tudják, nem nagyobb szenvedés-e a halál… Mi csak az életet ismerjük: nem igaz? De viszont bezárva lenni egy pincében – brr! talán még én is megfojtottam volna magam a második hónapban … No de ez a pasas kitartotta… Nagy állat lehetett.
– Mért mondod ezt? – kérdeztem bambán és ijedten.
– Aki tizenöt évig vájja a falat, mint egy vakondok… – és elkezdett újra nevetni. – De viszont kivájta. Ki is jött. És ki tudott volna-e szabadulni, ha megölték volna? Nem maradt-e fenn számára, hogy egyszer mégiscsak kibújjon, mint a poloskák?… – Roppantul mulatott ezen s máris utánozni próbálta, hogy is dughatta ki szegény befalazott a fejét… – Látod, te majom, ezt mondanám, ha én volnék ott a védő…
Elnémultam, le voltam főzve és forrázva. Ez sokkal okosabb, mint én, gondoltam kínlódva és vörösen nagylelkűségem miatt. Gyötrelmes aggodalom szállt meg, hogy talán belémlátott és együgyű leereszkedéseim mögött meglátta szándékaimat.
– Milyen okos fiú vagy te, – mondtam lemondón és fanyar mosolyok közt. Erre azonban nem felelt. Tovább beszélt, úgy látszik, elemében lehetett.
I. kötet 9– Tudja a fene, hogy döglik meg az ember, – mondta hirtelenül. – Elképzelted-e már, hogy fogsz meghalni?… Rákban? vagy tűzhalállal? Micsoda szörnyűség vár itt az emberre!
– Ezen csak nem töröm a fejem, – feleltem józanul.
– Pedig ezen törhetnéd, – mondta kevélyen. – Néha napokig ezen spekulálok. Nem volna nagyszerű eltalálni, mondd? Rábökök és azt mondom: így lesz! És megnyugszom. Különben is: nem furcsa, hogy egyszer csak, mint a béka, fel fogok fordulni?… És feküdni fogok, no de meddig?… egy napig, ötven napig… százezer napig… Elképzelted már az örökkévalóságot? Abba meg lehet őrülni…
– Tényleg, ezen már én is gondolkodtam, – mondtam mosolyogva és mohó örömmel, hogy legtitkosabb és szégyenlett érzéseimet íme más is ismeri tehát. De ő nem figyelt szavaimra.
– Hátmég azt eltalálni, – mondta halkan és bizalmasan. – A körülményeket is… Az már egész valószínű, hogy mint szegény ember fogok meggebedni… Két év előtt még azt gondoltam, hogy öngyilkos leszek… s ebben annyira hittem, hogy egészen aszerint éltem… Marhaság! Utoljára azt gondoltam, hogy engem valaki mégiscsak nagyon be fog csapni a végén és ez épp akkor lesz. Mert, tudod, annyit játszom evvel… Hagyom a gazembereket, hogy azt higgyék, buta vagyok… Én csalogatom őket magam után… „Csapjál be, te édes”… S mikor már majdnem ott vagyunk, akkor rácsapok ám… de egyszer csunyán megjárom én ezzel, meglátod, egyszer tényleg nagyon be fognak ám húzni a csőbe… No de mindegy… S ez épp akkor lesz. Mert, tudod, az ember a végin nagyon meg is butul ám… Nem bírja már keresztülvinni az ügyeket… El fogom veszteni a pénzemet is, aztán zálogba teszem a holmimat is. Talán valami kórházba is bemegyek megdögleni, de megúnom… Előbb azonban felpofozom, mindenesetre felpofozom azt, aki becsapott…
– Megőrültél, – kérdeztem iszonyodva. – Egész történeteket csinálsz?… Ebbe’ reménykedel?… Vagy elment az eszed?
– Sokféleképp gondoltam, de meglátod, ez a helyes – ez így lesz, – mondta határozottan, a homlokát ráncolva és igen elkomolyodott.
Aztán elhallgatott s némán mentünk egymás mellett jó ideig.
I. kötet 10Sétáltunk s én kissé kényelmetlenül éreztem vele magam. Ő már lecsillapult s a szemei ismét felvették szürke kifejezésüket, – sajátságos volt ez, mintha villanylámpát oltottak volna el a szemében.
Sokáig sétáltunk. Késő este volt már s mi még kinn jártunk a messzi ligetben. Valami nehéz szürkeség vegyült a sötétbe. Fáztam, borzongtam a magánytól.
– Jó volna villamoson menni, – mondtam neki halkan. – Van pénzed? – Adj kölcsön egy hatost. – De neki sem volt.
– Minek kell ehhez pénz? – mondta, – gyere csak – s már húzott is maga után.
Nem ült fel az első villamosra, – türelmesen várt, csupa jóakarat volt.
Kivárt egy olyan kocsit, mely zsufolásig teli volt – s mi egy ideig valóban nyugodtan utaztunk. Azonban nagy bajunkra sokan leszálltak a Köröndnél s válságos pillanatok következtek ezután: a kalauz a közelünkben bukdácsolt s egyszer már élesen ránk is nézett. Én lehúnytam a szemem, mintha aludnék, de szerencsétlenül épp abban a pillanatban nyitottam föl kémszemlére, mikor fölénk hajolt, mint egy édesanya. Már éppen kérni akarta a jegyet. Ebben a nehéz pillanatban barátom oly óriásit ásított bele a kalauz arcába, hogy a könnyei kicsordultak, – de szórakozottan még morgott is valamit utána. Meg voltunk mentve. Mozdulatlanul ült aztán lehajtott fejjel s mikor újjongva lehajoltam, hogy lássam az arcát, – hát íme felém kacsintva sunyít s nyelve hegyét kidugdossa szája szögletén.
– Nagy gazember vagy, – súgtam oda neki.
Nem felelt, csak a nyelve hegyit dugdosta ki-be egész gyerekesen s oly hangokat hallatott hozzá, mintha zokogna.
Későn értünk haza persze.
Az események felizgattak, aznap nehezen tudtam csak elaludni. Új barátomról pedig egyelőre senkinek se beszéltem, kezdetben csak titkosan tartottam vele a kapcsolatot, – tanúlni akartam tőle, mert az az érzésem volt, hogy nálam érettebb s talán okosabb is. De alig nyilatkozott meg többé: inkább kamaszos tréfákon törte a fejét, titkos csínyeken, amiken aztán halálra nevettük magunkat. – Lassankint felvettem egyes tulajdonságait: az iskolába például mogorva arccal állíI. kötet 11tottam be, – mint aki igyekszik kellemetlen kötelességein minél hamarabb túlesni, mert fontosabb dolgokon töri a fejét. A kószálásba is nagyon belejöttem s mintha mézes kenyerem lenne, egy napig se tudtam nélkülözni örömeinket. A titkos érintkezésből tehát elválhatatlan, szoros barátság lett mihamar, mindenki láttára és mindenki ellenére s megkezdődött egy fura, új élet.
Először is elkezdtem újságot olvasni, bárhogy szidtak is érte odahaza. Aztán tudomásul vettem tőle, hogy én hiú majom vagyok, aki csak magammal és bárgyú iskolai dicsőségemmel vagyok eltelve. Ez a bírálat az első percben oly sértőnek tűnt, hogy majdnem szakításra vezetett. Emlékszem, el is határoztam, hogy nem érintkezem vele többé. Mert ilyet mondani nekem! Mert-e valaki ezelőtt? De, mintha valami csábító mérget szedtem volna: nem találtam a helyemet, üresek voltak az óráim s oly tüzesen rohantam el hozzá néhány nap után, mintha minden perc az üdvösségtől választana el.
Kószáltunk… Két hosszú, tétlen legény, mint a szél fiai. Sétáltunk. Felültünk villamosokra céltalanul, csak azért, hogy zónázzunk. Sétáltunk. Bementünk az üzletekbe s aztán úgy tettünk, mintha semmi se tetszene nekünk.
Aztán nagyobb vállalatokba is bele fogtunk. Magával vitt példáúl, hogy álljunk bosszút egy papirkereskedőn, akit ő már régen útál. – Én megbeszélés szerint előre bementem és képeslapokat nézegettem szép csendesen, – ő később jött be és egy levélborítékot kért szintén igen finoman. Letett egy koronát. A pénzét otthagyta s mintha nem ismerne, ő is oda állt mellém és nézegette az albumot. Figyeltem, – igaza volt barátomnak, – az asszony nem vette le szemét az ott felejtett pénzről, mikor pedig Andor elment, előbb megbámulta a faliórát, (egyik szemével felém sandítva, figyelem-e), aztán maga elé meredve, gyorsan besöpörte. A. rövidesen visszajött. Halkan beszélt. Félénken, mintha kettőt se tudna számolni, alázatosan bejelentette, hogy ittfelejtett negyvenkilenc krajcárt. Csend lett. – Halkan és nagy buzgalommal adta elő a történetet is: ő egy kicsit odaállt „amellé a fiatalember mellé” képeslapokat nézegetni…
I. kötet 12– Maga itt nem hagyott semmit, – határozott végre az asszony, megmérve őt a szemével, – különben is, utólagos reklamációk nem vétetnek figyelembe. – Már közbe akartam szólni, mikor hallom:
– Maguk csalók! – mondja barátom szelíden, szinte jósággal, mint valami bizonyítékot s aztán hirtelen ordítva hozzáteszi: – Már sokszor becsaptál te bitang.
Az asszony elnémult.
– Én eddig csendesen voltam, nem szóltam semmit, de én is láttam, gazság! – kiáltottam vérvörösen az izgalom örömeitől.
– Én az igazgató úrnak viszem a borítékot… Jól van… – hazudta barátom fenyegetőn s ennek meg is volt a hatása. Az asszony gyötrődve visszaadta a pénzt, bár előbb tudtunkra adta, hogy ismeri ő már az ilyen összebeszélt tolvajokat… Csak nem akarja, hogy botrány legyen a dologból… Közben vörös is lett a kíntól és sírva fakadt.
Napokon át volt miről beszélnünk.
Egy délután elküldtek valahová s én a körúton bandukoltam szórakozottan, egyedül. Egyszercsak mintha valamelyik hirdetőoszlop mögül a barátom vigyorgó arcát látnám egy pillanatra kibukkanni. Odasietek – sehol senki. Tovább megyek. A másik hirdetőoszlopnál ugyanez a játék. Aztán semmi. Két hét mulva kiderült, hogy egész délután a nyomomban járt.
Így éltünk.
Plakátok előtt órákhosszat ácsorogni haszontalanságokról beszélgetve, telefirkálni azokat, napokon át sakkozni, – mindezt akkor tanultam meg. Az iskolát persze egyre jobban elhanyagoltam: a tanárok már-már csudálkozva kezdtek rám nézni s egy-egy szomorú pillantásukon halálig elkeseredve nem egyszer elhatároztam, hogy újra kezdek mindent s elhagyom ezt a nyomorult, üres és szórakozott életet, de nem lehetett többé. Azelött sose mentem volna iskolába készületlenül, ő azonban megtanított, hogy lehet tízperces szünetekben, vagy a tanár magyarázata alatt készülni, – óriási drukkok közben, – hogy lehet a mások dolgozatát lemásolni, bliccelni – s aztán sápadtan nagyokat nevetni, ha az ember ép bőrrel „kimászott” a dologból. Nem volt soha többé nyugodt a lelkiismeretem. S mert éppen jó és lelkiismeretes fiú voltam azelőtt – annál jobban szenvedtem. De beszélgetI. kötet 13tünk, jártunk, nevettünk megint s ez mindent elűzött. Éreztem, hogy másfajta vagyok, hogy nem nekem való ez az élet, de úgy látszik, mégsem voltam másfajta, vagyis ilyen is tudtam lenni. Lesoványodtam. Néha este holtfáradtan érkeztem haza, üresen a sok beszélgetéstől, sétától és nevetéstől. Már csak a régi hírnevem tartott fenn. S elkezdődtek otthoni nagy kínjaim is: észrevették a változást s egy ideig szigorú, hallgatag szemmel nézték, később apám, nyilvánvaló célzattal elhívott, jöjjek vele sétálni: s ma is emlékszem rá, hogy égett a talpam alatt a föld, hogy óhajtottam volna repülni, nehogy elmulasszak valamit, – valamit, amitől már rég irtóztam – s behúnytam a szemeimet s hagytam, hogy apám szavai mint kereplés zúgjanak el a fülem mellett.
– Darálj csak, darálj csak, – mondtam én magamban, érezve, milyen gyalázatos vagyok.
Apám, úgy látszik, mindent észrevett: – mert egy szót sem szólt ügyeimről, hanem egy idő múlva sóhajtott s ridegen, mintha tuszkolt volna vele, úgy mondta nekem:
– Eredj csak, eredj…
Tudom, állva maradt és terhes tekintettel nézett utánam: ezt a pillantását éreztem is a hátamon s bizonytalanul imbolyogtam tőle. Szerettem volna sietni, de szégyelltem. Türtőztettem magam és lassan mentem tehát, mihelyt azonban az első sarkon befordulhattam, eszeveszett futásba kezdtem, hogy minél jobban zúgjon a fejem s a szívem és mindent elfelejtsek. Aztán hirtelen megálltam s ott álltam sokáig, torz mosollyal, megmeredt lélekkel, mozdulattalan. Elviselhetetlen volt! S mégis, mint egy mulatóhelyre, lehajtott fejjel hozzá siettem aztán, hogy annál kicsapongóbb kedvvel folytassam szórakozott kedvteléseink örökkévalóságnak, méretlen időnek tetsző sorozatát.
S folytattuk, mint a forgószél. Barátom azonban, úgy látszik, inkább mértéket tartott, míg én a züllésbe egészen beleszédültem. Ő néha mégiscsak tanult valamennyit s ha féltékenyen érdeklődtem eziránt, rejtélyesen elmosolyodott. Megtudtam például, hogy reggeI. kötet 14lente korán kel és dolgozik. Ez a titka elkeserített, próbáltam utánozni, de fura életmódomtól úgy ki voltam merülve, hogy lehetetlen volt korábban kelnem. Régi barátaim, látván változásomat, lassan elidegenedtek. Én magam is most már egész más szemmel néztem őket: kölkös szorgalmuk, önző tetszésvágyuk, éretlen élelmességük visszatetszőnek tűnt előttem.
Otthon mindjobban szenvedtem. Anyám minden kedvessége és figyelme, mint az élő szemrehányás ingerelt, aminthogy volt is készséges és hű szemeiben valami néma és aggódó szomorúság. Egy nap, mikor különös gonddal elkészített uzsonnámat hozta be, kedvenc fiának, olyan düh fogott el, hogy, mihelyt hátat fordított, földhöz vágtam az egészet. Anyám megmerevedve állt helyén, aztán szinte önkívületben a felháborodástól lassan elémlépett és felpofozott. Úgy látszik, egész bánatát magára szabadította evvel a kitöréssel a szegény, jóságos, mert utána napokig sírt. Én pedig sápadtan, ziláltan rohantam el azonnal barátomhoz s ott lihegve adtam neki elő az esetet. Tudom, hogy sem válasza, sem érdeklődése nem elégített ki. Mindenkitől elhagyatva, talajt vesztve és tehetetlen fájdalommal álltam ott: akkor éreztem az első nagy méregcseppet a szívemre ereszkedni.
Sétálni mentem s ma először hónapok óta egyedül. Gondolkodni akartam. Elhatároztam, hogy, ha még lehet, visszatérek a régi útra. De undorodás és keserűség fogott el, ha arra gondoltam, hogy kilátástalan küzdelemre vállalkozom: becsületemnek, jó híremnek vége, az önképzőköri állásokat betöltötték s most e rövid idő alatt, ami még hátra van, előlről kezdjem? Az is fojtogatott, hogy barátom, éppen ellenkezőleg mintha megváltozott volna, szabadabb és beszédesebb viselkedésű lett a fiúk közt s hogy egyre jobban kedvelik, míg tőlem ma már mindenki elfordúl. – Úgy látszik, mégse veti meg őket annyira, – gondoltam én. Eszembe jutott az is, hogy vannak, – kétségtelenül vannak még előttem is titkai, holott én gyanútlanul és teljesen kiszolgáltatom neki magam. Hiszen nem egyszer elment hazulról, s mikor kérdeztem, hol volt, hova ment, nem adott felvilágosítást. Egyszer három napig nem volt látható s kérdésemre azt felelte, hogy ügyeit kellett elintéznie. – Milyen ügyeket? – kérdeztem én. Nem felelt. – Ej ha, titkos ügyeid is vannak? – folytattam fanyarúl. Erre se felelt. Egy I. kötet 15megjegyzésére is emlékeztem, mely arra engedett következtetni, hogy szerelmes valakibe. Mohón kaptam a szenzáció után, de elhárította magától.
Sokáig sétáltam össze-vissza beszélgetve magamban, estefelé pedig visszamentem hozzá. Merengve és cigarettázva ült az ablakmélyedésben. Az ablak nyitva volt s hosszú, fínom feje, cigarettát tartó ujjai mintha reszkettek volna a világos tavaszi levegőben. A koratavaszi szél átjárta a szobát: – könyvei asztalon, díványon, földön szétszórva hevertek. Csokoládét harapdált és szippantott hozzá s azt mondta, milyen finom a csokoládé íze cigarettafüsttel. Nem voltam ugyan dohányos, de most én is rágyújtottam. A szomszédból egy keringő tört hullámait lendítette felénk a szél. Milyen szép egy ilyen keringő, – gondoltam én, mennyi bánat van a lendületében s szenvedélye is milyen finoman szomorú. Mintha valaki a távolból üzent volna nékem: „S mégis, ha elzüllesz is, ha meg is kell halnod, – én magamhoz ölellek s nem engedlek többé magános utadra”, – így szólt hozzám a dal. Szinte mintha keringőzve hívna valaki a másvilágra magával. S ami különös ebben: nem is az az érzésem volt, hogy e szavakat én küldöm valami szépséges, szomorú leányzónak, hanem azon képzelegtem, hogy nékem üzeni a keringő hullámain át az elképzelt, csudálatosan szép zongorázó: egy megváltó, szelíd és biztosléptű leány. S máris egy rajongó, távoli és halálos szerelem ködképe jelent meg a szívem előtt. Szemeim könnybe borultak.
Ó furcsa, bolondosan furcsa, érzelmes ifjúkor.
Apámról beszélgettünk s ő inkább kérdezett. Ráncolta homlokát, mintha erősen gondolkodnék s közben erősen dohányzott s mélyen szítta le a füstöt.
– Hát te hogy vagy a szüleiddel? – kérdeztem tőle borúsan, bár a beszélgetéstől kissé felmelegedve.
Erősen alkonyodott. Barátom egy ideig hallgatott s aztán, mintha rászánta volna magát valamire, így szólt:
– Én útálom az apámat.
Emlékszem rá: mintha fejbevágott volna valaki.
Ez volt az első szabadabb szó, amely fülemet érte, mely „felszabadított” s a bírálat jogát uszította rám oly erővel, hogy elbódultam I. kötet 16bele. Az első szó, mely rögtön, ahogy elhangzott, nagy világosságot gyújtott a szemeim előtt: hogy a szeretet nem kötelező s agyamba tolult, mint a kiszabadult csorda, minden ellenzéki érzésem és gondolatom, amit az elfogult nevelés eddig karámba szorított. Szomorú, vad következményei voltak ennek az egy szónak, bár ne hangzott volna el sohasem: mert két hét mulva egészen nyiltan azzal állottam szegény szüleim elé, hogy többé nem szeretem őket. Mind a kettő könnyezett. Apám bölcsen, szelíden csak annyit felelt, hogy a maturáig lakjam náluk, a magam érdekében is, aztán próbáljak életet, világot a magam lábán egyebütt. Elkeserítettem őket, szegényeket s éppen életük utolsó évében, – hiszen egy év múlva halott volt már mind a kettő.
Talán kár is volt minderre kitérnem.
Egyszóval: barátomnak ez a kijelentése megrendített, – egészen kihozott a sodromból.
– Mért útálod? – kérdeztem halkan és sápadtan.
– Mert önző és zsarnok, – felelte lassú szóval s erősen dohányozva. – Azt hiszi, még mindig kölyökkel van dolga s úgy bánhat velem, mint egy szivarcsutakkal. Node majd… – legyintett és elhallgatott. Később gondolkodva folytatta:
– Ha még egy olyan rohamom lesz, mint a multkor, – akkor majd úgyis meggondolja magát…
– Neked rohamaid is vannak? – kérdeztem már-már gépiesen.
– Igen, igen, ha éppen érdekel… – felelte olyan bosszúsan, hogy még bele is vörösödött. – Te majom… – folytatta s már nevetve nézett a szemembe, aztán lábait ültében az asztalra rakta s elkezdett hangosan énekelni.
Valóban, barátomnak néha furcsa rohamai voltak, ezt később nekem magamnak is tapasztalnom adatott, ám erre majd rátérek.
Egyetemi hallgatók lettünk mind a ketten, én jogász, ő a műegyetemre járt. Körülményeim azóta teljesen megváltoztak. Szüleim elhaltak, nővéremmel és bátyámmal, (akik házasok voltak,) rossz I. kötet 17viszonyba kerűltem, – kicsi hugommal pedig, aki nővérünknél nevelkedett, csak lopva az utcán szoktam találkozni néhanap. – Úgy látszik, megsejthette az áldott lélek, hogy rosszul megy a sorom, – (vagy talán a beszélgetésekből értesült), – mert egyszer összegyűjtött pár forintját mindenáron rám akarta tukmálni. Nagyon megszerettem e pillanatokban. Oly szép és szomorú volt a kis arca, amint lopva rojtos nadrágomra pislantott! Nem fogadtam el pénzét, de hálából születésnapjára a felső leányiskola hatodik B) osztályába hordárral egy kis kézimunkakosarat küldtem néki, teli mindenféle színes selyemmel, mert tudtam, hogy szenvedélyesen szereti a kézimunkát.
Leckeadásból tartottam fenn magam s ami időm maradt, azt gondolkodva elheverésztem. Az egyetemre nem jártam, minden fontos dolgomat elhanyagoltam. Fejem fölött rövidesen teljesen el is sötétűlt az ég, – egyetlen reménysugár fénye hatolt csak át hozzám: ha sikerűlne íróvá lennem. De ez az ábrándkép is csak ritkán keresett fel: többnyire csak evés közben támadtak ekörűl szédítő gondolataim, hogy mint fogok általános feltűnést keltve fellépni a világban s nem egyszer hangosan tárgyaltam is valakivel, – aztán letettem a kést és villát és semmit se csináltam.
…Talán valami szerencsés eseményre vártam, jó hírhozókra, égből szakadó, nagy örömre… s hogy ez hogy s mint volt, ki tudja ma már! S az ajtót néztem mereven, nem egyszer azzal az elhatározással, hogy kényszeríteni fogom a sorsot… Most kell jönnie, mondtam félhangosan, mire százat számolok… S elkezdtem számolni, lassan, megfontoltan, óvatosan, mint aki tudatában van fontos feladatának… s az utolsó számmal még vártam is jó ideig… néha bizony órákig: reménykedve, majd gúnyos mosollyal, sokszor könyörögve, káromkodva, szenvedve… de nem jött soha senki.
– Itt vagyok s nem kellek soha senkinek, – gondoltam nem egyszer halálosan elkeseredve, – itt vagyok, nálatok ezerszer különb és becsesebb s nem jöttök, hogy erőmet, eszemet és szivemet igénybe vegyétek. Oh ostobák! mennyire megvetlek én benneteket, hogy gyűlöllek ahányan csak vagytok, valamennyiötöket. Itt kell feküdnöm és tespednem és végül el is rohadnom, penészesen a semmittevéstől, ettől az örökös és megújuló semmitől… Nem jobban tudnék-e akár keI. kötet 18reskedő is lenni, mint te, – te rövidhomlokú barom odaát, a mézédes butaságoddal! Te keresed a pénzt, neked van feleséged és gyereked és én itt koplalok s lassan már meg is gebedek, – oh bárcsak vége volna már az egésznek!
Emlékszem, nem egyszer a két kezemmel fojtogatni kezdtem magam ilyenkor, vagy visszatartottam a lélegzetemet mindaddig, míg el nem szédűltem a nagy vértolulástól. De ki tud ilyesmire pontosan emlékezni? Fiatalkori nagy szenvedéseim már csak halvány képekben állnak elém – s lassan elmerülnek előlem végképpen, köddé foszlanak, mint minden e világon… Hol is van már a szegény, nyomorgó fiú s hol van az a kis, szomorú szoba? Sokszor az az érzésem, mikor a Csömöri úton sétálok, hogy csak fel kellene mennem a lépcsőn s ma is ott találnám őt töprengve, mogorva tekintetével, valami semmiségen nemcsak megakadva, de végképpen el is gyötörve magát.
Az ember elfelejti szenvedéseit, bárhogy hitte is, hogy bánata nem múlhat el soha tőle… Hiába próbálom felidézni: elmúlt, elfeledtem, alig hogy valami emléke maradt… egy-egy szó, egy mozdulat talán… Tudom például, hogy éjszaka nem egyszer éreztem olyat: ha most kinyújtott kezembe láthatatlan erők kést tennének, – örömmel és könnyedén döfném a szivembe. S egyik oldalamról a másikra fordúlva sokszor úgy nyögtem bele kopár falaimba, mint aki halálosan betegnek tudja magát. De hogy mi volt e gyógyíthatatlan, nagy szomorúságomnak legfőbb és igazi oka? hogy mi rejtőzött és lappangott ez elűzhetetlen búskomorság legmélyén: mely szavak és mely gondolatok? – hogy milyen színű reménytelenség nézett le rám a vígasztalan égről? – minderről, mondom, ma már én nem sokat tudok.
Sokszor gondoltam arra is, hogy ennek más vége nem is lehet, csakis az elzüllés – s egy este fektemben fel is kellett űlnöm a meglepetéstől, mikor olyasmi villant az eszembe, hogy ennek alighanem és javarészben barátom az oka. – Lehet, de bánom is én, – mondtam én magamnak tehetetlen sóhajjal és máris visszafeküdtem. – Hogy másképp indúltam, másra készűltem el valamikor, annyi bizonyos.
S mármost, ami barátomat illeti: ő szorgalmasan tanúlt, magam is láttam, hogy kitűnően végzi a dolgát. Úgy látszik, megváltozott, – I. kötet 19gondoltam én, mert szemmel láthatólag is igen komolyan foglalkozott tanúlmányaival, – egyik tanulótársa szerint meg éppen: közös szakmájukban rendkívüli tehetségnek is bizonyúlt.
Ezzel szemben: nekem most már senkim és semmim sem volt e világon, – nyomorúságomban minden elhagyott s magam is, mint a beteg állat, visszahúzódtam mindenki elől, – (rokonaim nagylelkű „megmentési” kísérleteit undorodva rúgtam vissza nekik,) – egyedül ő volt az, aki rongy szobámnak, ha hosszabb időközökben is, de állhatatos látogatója volt. Ez igen meleg érzéseket keltett bennem iránta s bárha nagy panaszom volt is rá rendkívüli szorgalma miatt, mégis ünnepszámba ment, mikor ez az átkozott ajtó végre kinyílt s őt láttam belépni keretében. Hány csengetésre ugrottam fel, – hátha ő jön és kiragad, – ha percekre is – nyomorult állapotomból.
Régi jókedvünk már csak nagy-néha lobbant: ilyenkor is alig csapott addig a szertelenségig, mint azelőtt. Rendesen bort hozatott előbb, de csak reggel felé sikerült annyira elvesztenünk az eszünket, hogy az utcán hajnaltájban lézengő embereket megszólítsunk, vagy hogy hangosan svédül beszélgessünk a pályaudvarok körül, (persze magunk csinálta nyelvünkön,) mintha tanácstalan idegenek lennénk.
Akkori életéről voltaképp csak keveset tudtam meg. Néha sokáig nem jött el s ilyenkor gyakran voltam azon a ponton, hogy én keresem fel, de ha szép hónapos szobája eszembe jutott, melynek költségeit atyjától „erőszakkal kicsikarta”, – annyira el voltam keseredve, hogy inkább megfúltam az egyedüllétben, semhogy a tájékára menjek.
Egyszer, mikor hosszabb ideig, talán hónapokig se láttuk egymást, furcsa dolog adódott. – A Teréz körúton volt abban az időben egy szép cukrászda és én gyakran engedtem meg magamnak az egyetlen fényűzést, hogy estefelé vacsora helyett e jól világított helyiségben néhány süteményt egyem. Aznap este egy fiatal leányka volt a cukrászdában, azt is nézegettem, a csinos környezet is jólesett, – amíg ennek a kirándulásnak is az nem lett a vége, mint mindennek az én akkori életemben: hogy fuldokolva a keserűségtől, szinte őrjöngve a magános bánattól, avval a szándékkal ugrottam fel, hogy most rögtön megölöm magam, vagy úgy belevágom fejemet a falba, mint a I. kötet 20multkor is egyszer… szóval valami nagyot akartam elkövetni megint. Kirohanok az ajtón s íme, – a barátomat látom az utcán szembejönni velem. Mintha mázsa esett volna le a szívemről: boldogan tárom ki feléje karjaimat – s íme mi történt? Ő gyorsan felém jött és csontfogójú botjával kétszer erősen fejbeütött.
A fájdalomtól elkábultam s oly erős indulat öntött el azonnal, hogy rá akartam rohanni. Ez mégiscsak hülye, ostoba tréfa. Ilyet nem csinál épeszű ember. Míg a kalapomat felvettem a földről, ő már messze járt, de még látható volt, mert a járókelők között nyulánk és elegáns alakja kitűnt. Utána futottam s hevesen megragadtam a karját. Ő rám nézett, aztán közömbös arccal lefejtette karjáról ujjaimat és szótlanul vállat vont, mint aki nem is ismer. A szemei felhősek és vörösek, tekintete szomorú. A csodálkozástól, sértődöttségtől és tájékozatlanságtól nem tudtam mit csináljak, vagy hova legyek: ott álltam egy helyben, ő pedig biztos léptekkel ment tovább és befordult egy ház kapuján. Sokáig sétáltam ott, várva őt, hogy komolyan megmagyarázzam neki: ilyet már nem szabad tennie velem. Mert ez már nem mulatság, ez már valami más, ez már a határán van a dolgoknak és közeljár olyasvalamihez… De hiába vártam ott két teljes órán át, ő mégse jött. Ekkor aztán nevén is neveztem azt, amit eddig kimondani ovakodtam: hogy ez az ember vagy gonosz, vagy nem teljesen épeszű.
Hazafelé mentem, az eseten gondolkodva s éreztem, hogy ezt megtorlatlanúl elviselni mégse birom. Egész éjjel nem aludtam s többször oly düh fogott el fektemben, hogy kiugrottam az ágyból. Az eset érthetetlen volt. Igaz, voltak perceim, amikor elmosolyodtam, arra gondolván, hogy mégiscsak tréfa lesz az egész s ő kénytelen volt két órán át egy lépcsőházban ácsorogni, s úgy lehet, az emeleten, vagy a padlás közelében, ismerem őt! – de végleges elhatározásom mégis az volt és maradt is mindvégig, hogy a legkomolyabban kérdőre vonom. Idejében keltem fel tehát s rögtön el is mentem a lakására kora reggel.
Itt is különös dolgokat kellett tapasztalnom. A konyha felől zörgettem, mert a csengő rossz volt s kérdésemre a szolgáló azt felelte, hogy itthon van ugyan, de még ágyban fekszik, mikor pedig szobájáI. kötet 21ból visszajött, értésemre adta, hogy tévedett, mert „az úr”, a „fiatalúr”, a barátom már el is ment hazulról, úgy látszik, sok a dolga.
– Hiszen még csak fél nyolc, – mondtam én az órámra tekintve s e percben gyanús reccsenést hallottam az előszoba ajtaja mögött, mintha ott hallgatózna valaki.
– Igen, úgy látszik, sok a dolga a fiatal úrnak, – ismételte a szolgáló.
– Bemennék a szobájába, pár sort akarok írni neki, – mondtam, – nincs kedvem itt ácsorogni a konyhában.
A leány habozott. Aztán elszánta magát és így szólt:
– Előbb egy kis rendet csinálok odabenn – és besurrant az előszoba felé.
– Mi van itt? – gondoltam zúgó fejjel s a vérem a fejembe tolult. – Nem akarnak beengedni? Itt kell instanciáznom a konyhában? – Bementem hát az előszobába magam is.
Barátom szobájából még egy hang hallatszott. Valaki azt mondta: igen! Ő volt-e, megállapítanom nem lehetett. Végre hát bejutottam. A szobában össze volt már csapva az ágy s a mosdóból ki volt öntve a víz, – a levegő szellőzetlen.
A cseléd magamra hagyott.
Ösztönszerűen körülnéztem: a szobának nem volt több kijárata, csak ez az egy. – Friss füstszag, az asztalon gallérok és aprópénz, egy szíj, – férfias holmik s közöttük egy halványlila női írású boríték. – Egy ideig zavartan álltam ott, aztán leültem, de avval a bizonytalan érzéssel, mintha valahonnan néznének – s egy pillanat múlva, mint a kinyilatkoztatás, oly világos lett előttem, hogy barátom benn áll a szekrényben. Biztos voltam ebben. Haboztam, ne menjek-e oda s ne vágjak-e valamit a fejéhez, – azonban az indulatos latolgatás közben majdnem el is nevettem magamat. Már fel akartam kelni, hogy valami effélét, egy kis furaságot művelek most vele én is, csak ekkor fogva tartott valami. Nyugtalan voltam. Ez, amilyen őrült, képes rá és megint valami otrombaságra vetemedik. Elővettem tehát a névjegyemet és azt írtam neki, hogy holnap reggelig elvárom s ha nem jön, segédeknek adom át az ügyet. Írás közben groteszk ötleteim is támadtak: hogy egész egyszerűen s a legtermészetesebb hangon beszélgetI. kötet 22ni kezdek vele a szekrényen keresztül; aztán az jutott eszembe, hogy eltöröm szeme láttára néhány holmiját, például finom borotválkozó tükrét s egy csomó dolgot zsebrevágva távozom, – erre majdcsak jelentkezik a barma. Megintcsak majdnem elnevettem magamat, de kedvetlen is lettem utána, mert átvillant ám az agyamon, hogy ez egész határozottan veszélyes ember, s amilyen hibbant, még fel talál jelenteni lopásért és bajba kerülök. Egyszóval határozottan bátortalanná lettem: az ütések még ott sajogtak a fejemen s nem éreztem biztonságban magam.
– Eh, egyen meg a fene, – kiáltottam dühvel, odadobtam a levelet s bevágva az ajtót, kimentem a szobából.
Elég volt nekem ebből a baromból.
Nyugtalan várakozással telt el a nap.
Néha elmosolyodtam; arra gondoltam, hogy visszaadom a kölcsönt: most, most ha eljön, majd én megyek egy kicsit a szekrénybe, csak épp, hogy még szekrényem se volt. Még tárgyaltam is a háziasszonnyal, nem lehetne-e egy napra szekrényt beállítani a szobámba.
De nem jött el. Másnap reggel tehát elmentem az egyetemre, ott fogtam magamnak két lovagias arcú ifjút s elküldtem őket ehhez a ripőkhöz.
Ami az ügyet magát illeti: nyugodt voltam, hogy nem hagyja majd párbajig vinni a dolgot. Majdcsak elneveti magát, ha ugyan végleg el nem ment az esze.
De mekkora volt a megdöbbenésem, mikor este a segédeim kijelentették, hogy hajlandó fegyveres elégtétel-adásra s hogy megnevezte segédeit is. Nyugodtan rámosolyogtam a két ifjú lovagra, mialatt a szivem izgalmában majd kiszakadt. Sietve elköszöntem tőlük s rohantam egy iramban haza! Otthon leültem és nyomorúságomban sírva fakadtam.
Mert hol veszek én most pénzt? A rokonaimtól, akik így hagynak tengődni magamban? Inkább pusztuljak el azonnal! Legalábbis addig kellene húzni a dolgot, míg az előlegeket tanítványaimtól ki nem csikarom. De akkor is! a jövő hónapban miből éljek? És párbajozzam én, akinek életemben se volt fegyver a kezemben!
I. kötet 23Undok, undok gazember kezébe kerültem. Tréfákat eddig feszíteni nem lehet, illetve hisz ez úgyse tréfa már. Szó sincs róla, nem az. Mert ez valami más. Mi lelte ezt az őrültet, mi baja van? Istenem segíts meg s én még csak látni sem akarom ebben az életben! Csak nem akar megalázni?… Ártottam én néki valaha? Inkább ő… ő talán az oka mindennek. Szegény, szegény szüleim! – s itt újra sírva fakadtam. De vigyázzon! A tréfát megkeserülheti! Célozni találok… S majd felvetett az indulat, mikor láttam magam fegyverrel a kezemben, pontosan a szive felé irányitani pisztolyomat. Igen, célozni fogok! s ezt tudtára is adom a segédeim útján, – mert ne gondolja, hogy komédiázni állok ki, hogy van kedvem, pénzem és időm… ebben a nyomorult, piszkos életben ilyen meghibbant ostobaságra.
Ó bár megölne! Minek élek? Ily nyomorultan, szegényen és elhagyatottan? – Egészen, mondhatni szégyenletesen ellágyultam s órákon át ott szenderegtem könnyeimben az asztalra borulva. S emellett félálmomban az a biztos érzés vett rajtam újra erőt, hogy ki van zárva, nem lesz ebből semmi, ugratás ez is, mi volna más? Csak túlfeszíti a dolgokat, szokása szerint, mert hogy mi ketten kiálljunk pisztollyal a kezünkben, lehet az? De hátha odáig megy el ez az őrült, hogy összebeszél még a segédeivel is, hogy tegyenek majd vaktöltést mindkét fél fegyvereibe… És hátha, – s ez volt álmomban a legédesebb pillanatom, – hátha párbaj után majd odajön s mosolyogva megadja még a pénzt is, amibe került… de még meg is ölel. S mikor álmomban ide jutottam, oly gyengéd érzések leptek el, hogy mintha ölébe vett volna megint az édesanyám s ő vigasztalna, hogy semmit se féljek, ez is csak épp oly tréfa lesz, mint minden a világon, amilyen az egész életem is…
S mire felébredtem a rideg szobában, este volt. Lementem hát sétálni kicsit, majd nyugtalanúl hazasiettem, mintha sürgős dolgom várna odafenn… Enni nem tudtam s egész éjjel hánykolódva fetrengtem, újra meg újra átgondolva az esetet és látva kettőnket mindenféle módokon szemben állani egymással. Egy pár nemesebb mozdulatot is tervbe vettem. – Következő napom azzal telt, hogy előlegeket hajszoltam, – de hiába, a tanítványaim mind szegény emberek gyerekei voltak. Mindössze öt forintot tudtam tőlük összeszerezni, még ötöt I. kötet 24Annuska, kis húgom adott. A fáradságtól kábultan mentem ki a városligetbe késő délután s a lövöldékben megpróbálkoztam a célzással – s meglepően jól sikerült. A segédeimet igyekeztem elkerülni, nehogy rámszakadjon az iszonyat. Este azonban nagy nyugtalanság fogott el újra, nem bírtam a bizonytalanságot s elmentem a találkozóhelyre, hogy megtudjak tőlük valamit. De már nem voltak ott, elkéstem. Ziláltan szaladgáltam aztán az éjszakai utcákon, nem tudtam, hova legyek.
A legképtelenebb gondolatok kergetőztek agyamban, az kísértett példáúl folytonosan, hogy megszólítok egy jól öltözött, idegen urat és pénzt kérek tőle az utcán. Azt a gondolatot, hogy pénztelenségem miatt meg kell majd alázkodnom előtte, elviselhetetlennek éreztem. Később mind határozottabb alakot öltött bennem az a terv, hogy barátomat diszkvalifikáltatni fogom s kutattam a múltjában, nem lelhetnék-e benne „megfelelően csunya” foltot? S persze feltámadt az a reménységem is újra meg újra, hogy csak galád csíny és szemtelen tréfa az egész s hogy ez eddig már régen kiderűlt s hogy az ifjú ficsurak már jót nevettek a dolgon, nagyszerűen mulattak is valahol, – én meg itt kínlódom, mint a beteg állat. Mégiscsak fel kéne hát keresnem a segédeimet. Sorra jártam hát a kávéházakat is s az asztalok közt őgyelegtem, azzal a homályos és lehetetlen vágyakozással, hogy hátha valamelyiket véletlenül csakugyan meglelem itt. Az emberek beszélgettek. Néhol zene szólt. Megint kinn voltam az utcán.
A zsebemben kotorásztam s íme: két papírdarabot fogtak ujjaim. A két ötforintos bankjegy volt, amelyet ma szereztem. Valakit megszólítottam a körúton, gépiesen elkísértem s átadtam magam életem legfelejthetetlenebb, legzavartalanabb gyönyöreinek. Mint aki tengerben merül el, mintha egy szebb életbe ájúltam volna bele.
Reggel hatkor aztán teljesen pénztelenül, üres fejjel és zakatoló idegekkel felkerestem egyik segédemet a lakásán.
S hogy ösztönöm jól választott a kettő közül, az hamarosan kiderűlt.
A konyhán zörgettem, mert nem mertem csengetni, túlkorai volt még az idő.
I. kötet 25És nem is várattak, a szobájába kalauzoltak azonnal. Parfőmös füstszag s az a rendetlenség, amelyet oly gyakran tapasztaltam élni tudó fiatal uraknál.
Természetesen még ágyban volt s bár csodálkozott látogatásomon, de korántsem mutatott bosszúságot, sőt, minden erejével azon igyekezett, hogy ne érezzem magam kinosan. Ez megnyugtatott s feloldotta alázatos zavaromat is. – Felűlt az ágyban s elég frissnek is látszott, különben is vídám fiatalembernek bizonyúlt.
– Tegnap vártuk a kávéházban, – mondotta, – de nem jött.
– Mi történt? – kérdeztem néminemű reménnyel.
– Nincs még döntés, – felelte kellemes hangján. – Bízza csak ránk magát teljesen kolléga uram! Testi sértés, – folytatta kis szünet után, – sajnos, muszáj verekedni – s komikus, gyerekes fintort vágott, mint aki szivéből sajnálja, hogy ebben a szószban kell hagynia engem.
– Tehát nem kopó, mint a segédek rendesen, – villant meg bennem. Még ezt is megállapitottam.
– Legjobb lesz pisztoly, kevesebb a komédia, – mondotta most a fiú. Csend lett a szobában.
Szóval – vége. Egyszóval mégse tréfa, nem ám, – gondoltam én. – No de nem baj, nem baj, – ismételtem magamban gépiesen. Nyugodtan és nagyon lassú beszéddel így szóltam tehát mindezekután:
– Csak azért jöttem, – mondottam neki sötéten, – mert szivességre akarom kérni. – Szünetet tartottam. – Kérem, adja tudtul az ellenfélnek segédei útján, hogy ne komédiázzon, – mármint odakinn. Mert én célozni fogok… – s ez utolsó szavak tompán hangzottak el e derengésben, reggeli homályban.
– De az Istenért, – kiáltott fel derüsen, de biztatón is kétségtelenűl, – még nem tartunk ott kedves kolléga uram!
– Nem? – kérdeztem s nyílván felcsillant a szemem.
– Hiszen még a fegyvernemet sem állapítottuk meg véglegesen. Bár hisz kétségtelen, hogy pisztoly a legjobb. Tud vívni? – kérdezte kis szünet után.
– Hogyne! – mondtam mély hangon és megint valami sötétségbe éreztem lassan aláereszkedni magam. Hallgattunk egy ideig.
I. kötet 26– És mondja csak kedves kollégám, – szólaltam meg aztán nagy-nehezen, – mikorra várható ez a dolog… – tudniillik ténylegesen mikor állunk ki… Mert pisztoly valóban a legjobb.
– Holnap, esetleg holnapután reggel már túl is van az egészen, – mondotta és nevetett.
– Úgy? Tehát még egy nap, – gondoltam én. Megköszöntem tehát felvilágosításait és indúltam kifelé. S ekkor, magamnak is váratlanúl, visszafordúltam az ajtóból.
– Még nincsen pénzem, – mondottam az exhibició rémséges, meghibbant mosolyával.
Nem az történt azonban, amire elkészűltem. Azt vártam, hogy a jómódú fiatalember meglepetésében fölűl az ágyban, végignéz és kiutasít. De ő jó nagyot nyújtózott előbb, kócos, nagy haját összeborzolta és kedvesen, pajkosan nevetett. Mintha valami egészen természeteset hallana tőlem.
– Kinek van ebben a keserves életben? – mondotta vidáman. – Blattoztunk, – mi? Hónap közepe van, egye meg a fene.
– Bizony igen, – kaptam a szón s valami nagyon keserű gondolat suhanhatott át e pillanatban rajtam nélkülöző életem felől. Mégis, éreztem, hogy már megnyílt a szivem előtte s hogy megszerettem ezt a kedves nyíltszivü fiút. Hiszen nyílvánvaló, hogy sejti már, milyen szegény embert sodort feléje a szél. Leültem hát az ágya közelében.
– Nézze, – mondtam neki olyan őszintén és alázatosan, ahogy eddig még magamban se gondoltam el a dolgot. – Én szegény ember vagyok és leckeadásból tengődöm… – s e szavaknál majdnem elöntötte szememet a könny, – intézzük el békésen a dolgot…
– Ugyan ne vedd már olyan fene komolyan az egészet. Szervusz – és ágyából a kezét nyújtotta felém. – Nem kell úgy begyulladni azonnal. Ha pénz kell, majd csak szerzünk, sose félj. Látod, az én apám államtitkár, mégsincs egy vasam se soha. Remélem, nem vagy gyáva? Semmi az egész.
– Nem vagyok gyáva, – feleltem őszintén.
– Nahát. Pénzt majd kerítünk. Most pedig menj aludni, azaz hagyj még egy kicsit aludni, fél tízkor úgyis jön a mama felkelteni és moI. kötet 27ralizálni. – És savanykás arcot vágott e szavakhoz. – Háromig muriztunk együtt az M. kávéházban. Nagyszerű társaság.
– No ne mondd. Hiszen ott is kerestelek, – jegyeztem meg felélénkűlve tőle.
– Igen?… No szervusz! – És máris befordúlt a fal felé.
– Te, pajtás… – kezdtem el újra. Azt akartam mondani neki, hogy mégis talán próbálja meg békésen elintézni az ügyet, de restelltem. – Inkább elmegyek, – határoztam el magam.
Csakhogy most ő tartott vissza, a fal felé beszélve dunnájából:
– Te, ki ez a pasas?
– Melyik pasas?
– Akivel ez az ügyed van?
– A legjobb barátom, – tört ki végre belőlem.
– No ne beszélj! – És egész elképedve fölűlt.
– Nahát marhák vagytok. És mért ütött meg, mi baja van?
– Fogalmam sincs róla. Hiszen ismered az esetet.
– Csak úgy, egyszerre megütött?
– Fogalmam sincs, hogy mit akart. Esküszöm erre. Egy cukrászdából jöttem ki a köruton.
– No ne mondd, a fenébe. Talán beteg a feje szegénynek? No majd csinálunk valamit. – Gondolkodott vagy egy pillanatig. – Eh, mit! békés elintézés, – mondta ki döntő szóval. – Kölöktempó és butaság. Szervusz öregem. – S ezzel újra és végérvényesen befúrta magát dunnája habjaiba. De aztán mégegyszer felemelte a fejét:
– Bár nem ártana egy kicsit az orrára koppintani, mit gondolsz? – És rámnézett várakozón. De, úgy látszik, semmi ilyen irányú biztatást nem olvasott ki szemeimből.
– No szervusz akkor! – mondta tehát egy árnyalattal már kedvetlenebbűl. – Majd elintézzük a dolgot.
– Szervusz! Köszönöm. Bocsáss meg, – dadogtam én és lassan kimentem a szobából. A lépcsőházban pedig még megálltam egy kicsit, hogy boldogabb levegőt szívjak be mélyen.
I. kötet 28S mármost ami azt illeti: voltaképp én még ma se tudom, mit tartsak erről az ügyről? igazán ugratás volt-e, vagy valami más? Jóllehet, ő később egyszer mellékes szóval, éppen csak odavetve úgy tüntette fel a dolgot, mintha csupa mulatság lett volna ez is, nékem azonban ma is az az érzésem, hogy barátomnak épp akkor valami rohama lehetett, mármint azon az estén, mikor a cukrászdából kijövet összetalálkoztam vele a köruton s úgy látszik, ezt annyira szégyellte, – mindvégig képtelen volt rászánni magát, hogy ezt be is vallja nekem. Úgy magyarázom a dolgot, hogy szegény feje csupa dacból is helyt akart állni ez egyszer, ami úgy értendő, hogy a felelősséget most már nem akarta elhárítani magától, – hadd kapja meg ez egyszer természetadta hibájáért is a magáét.
De akárhogy volt is, annyi tény, hogy akkoriban még egy ideig el-eltűnődtem ezen, sőt komolyan is foglalkoztatott a kérdés: vajon B. A. épelméjű-e vagy beteg-e? Mert ha ugratásnak veszem is, ami történt, – az az ádáz vakmerőség és izgatottság, amellyel végbevitte, az ellenállhatatlan kényszernek az a lendülete, – amelyet gyermekkorunkból annál jobban ismerek, mert rám is átragadt, – s amellyel íly keserves csínyeknek is minden meggondolás vagy lelki nehézségek nélkül könnyedén, mondhatni elegánsan járt egészen a végére, anélkül, hogy abbahagyta volna: mindez, valamint a régi, görcsös nevetések emléke, de szemeinek különös kifejezése is akkor este, – mind e tények csak támogatták bennem az iszonyú gyanút. Ezzel szemben kétségtelen az is, hogy mindig szívesen meg is feledkeztem e kínos gondolataimról, hiszen a fiatalkor nagy élet-áradata mint a pelyhet söpörte el szemeim elől.
Az ügyet persze békésen intéztük el a történtek után. Mint új barátomtól értesűltem, a tárgyalások alatt ellenfelem mindvégig közönyös maradt és egykedvű, úgy mutatta, hogy nem sokat törődik az egésszel és mindenben szabad kezet hagyott nekem: intézzem, ahogy akarom. A békés elintézésbe is rögtön belement. Segédei a legkomolyabb hangú fogalmazványban kijelentették, hogy felük sérteni nem akart, sérelmem félreértésen alapúl, – se tréfáról, se megbánásról szó sem esett.
I. kötet 29Természetesen elhatároztam, hogy soha többé nem állok szóba vele. De nem is igen vágyakoztam erre: az esetet annyira erkölcstelennek itéltem, hogy undort keltett bennem és megdühitett, hacsak eszembe jutott is. Megcsömörlöttem tőle, idegzetem teljesen jóllakott ezzel az emberrel. Nem óhajtottam őt látni többé, nem voltam rá kiváncsi, megúntam. Illetve hisz jól is esett talán e haragom: mivelhogy a sértődöttségre mindig is nagy hajlandóságot éreztem én, – szinte örűltem is neki, ha okom és jogom volt haragudnom, – Isten a megmondhatója, miért? de mindig nagyobb élvezet volt, mint szeretni valakit.
Illetve: hisz ez nem is igen tartozik ide. A lényeg ebben annyi, hogy a történtek ellenére mi találkoztunk egymással még ezután is. S erre sok minden emlékeztet engem s épp erről akarok szólani most.
Egy teljes évig nem is láttam őt. S az én sorsomban is némi változásokat hozott ez az év. Először is: egy jónevű élclap fogadott be munkatársai közé s különös ötleteim elég gyorsan szereztek nekem a lapnál becsületet, – de egy irodalmi folyóirat is alakúlt épp akkoriban: az első, amely hajlandó volt összeköttetés nélküli emberek számára is megnyitni kapuit – s én itt is próbálkoztam s bízvást mondhatom: némi sikerrel. Volt olyan hónap, amikor még húsz koronát is meg tudtam keresni költeményeimmel e lapnál s mégcsak nem is ez volt a legfontosabb ebben, – hanem, hogy kiemelt a semmiből, megmentett a pusztulás rémeitől, egyszóval: fölemelt végre is a porból… legyezgette bennem a hiuságot és önérzetemet s ami a legfőbb: igazolta s örök időkre szentesítette semmittevő életmódomat is – s mindezt a siker tette, az isteni siker.
Egyelőre csak menedékem volt, nem volt még kényszerem a művészet. Aminthogy ki tudja, igazán szükségszerü volt-e, az életem és vérem parancsa volt-e, hogy azzá lettem, ami vagyok? S nem inkább az ő hatása mutatkozott-e még ebben is rajtam? S ha még tovább fokozom e kérdést: vajon igazán én lettem-e akkor író, avagy ő?
Tény az, hogy akadt nem egy ifjú és mohó bolond, aki már a nevemet is ismerte, – magam én pedig megismerkedtem nem egy leereszkedő irodalmi basával, akinek messziről köszönnöm lehetett. I. kötet 30Ezekről egykori, naiv iskolatársaim (akik most udvarias alázattal kezdtek közeledni felém,) nyílván azt hitték, hogy egytől-egyig jóbarátaim. (Természetes, ha egyszer ugyanegy lapban irunk!) S én nem igyekeztem felvilágosítani őket. A segédemmel pedig, (aki jóbarátom lett s ma is az, dr. K. A. neves ügyvéd,) igen szoros kapcsolatba kerűltem: néki jó összeköttetései útján sikerűlt néhány előkelőbb leckeórát szereznie számomra… Az egyetemet viszont nagyon természetesen, – mint aki előtt egy másik, sokkal nyíltabb és dicsőbb pálya virágzik: habozás nélkül otthagytam… S Annuska persze büszke volt reám – s magam én – ha nem is foglalkoztatott, de tudatában voltam annak is, hogy ime, no lám: a rokonaim előtt is tehát igazolva vagyok. Jól emlékszem rá: szinte meg is bíztam vele Annust, hogy csak minél többet szónokoljon rólam odahaza, ezzel szemben szórakozottan hallgattam, ha a kedves sugárzó arccal mesélt nekem felolvasásairól. A svihák persze nagyokat tódított a javamra: hogy már a kezemben is van segédszerkesztői „kinevezésem”, – hogy J. H.-nak, a hírneves írónak egy csapásra jóbarátja lettem, sőt, hogy a tavasszal ketten együtt még lapot is alapítunk, – „valószinüleg” – tette hozzá kicsit halkabban az aranyos… és más ilyeneket. Sőt húsvétkor már sikerűlt egy nékem igen nagy összeget, (húsz koronát) egyik művészi kaszinónkban elkártyáznom, – szó, ami szó: a múltakhoz képest igazán nem sok panaszolnivalóm lehetett.
Hej de még szerelmes is lettem akkoriban, (mint akinek rendben van a szénája s végre-valahára ezt a fényűzést is megengedheti magának) – s mondhatom, nagyon el voltam telve és foglalva e szerelemmel, mígnem egészen bele nem gabalyodtam. Egy énekesnő volt a szegény s elég sokáig kellett vele bajlódnom-bibelődnöm, míg ki tudtam a körmöcskéiből szabadulni, – ez azonban egy másik történet s megintcsak nem tartozik ide.
Minden rendben lett volna tehát s mind e dicső dologhoz, az igazat megvallva, már csak annyi hiányzott, hogy vajon mit szól mindehhez B. A., az én egykori barátom…? Mert olykor azért ez is eszembe jutott. Biztosan tud a dologról, – gondoltam, – hiszen Budapest oly kis társadalom! Nem tagadom, erősen számítottam arra, hogy véletlenül majdcsak találkozunk még valahol s néha még tervezgettem is, I. kötet 31mint fogok még egyetlenegyszer, no de fölényes biztonsággal belenézni a szemébe. Néha úgy éreztem, hogy ez még feltétlenűl hozzátartozik az életem egyensúlyához s szinte: hogy enélkül voltaképp hiábavaló minden sikerem. Persze gyerekes dolgok ezek. Mert hiszen egykori előkelőségemet azért nem adtam fel véglegesen, – az csak lappangott bennem egy ideig, vagyis az a kiirthatatlan és régi fölényem, amelyet egy törzsökös jótanuló érez gyenge iskolatársa felett s még húsz évvel az iskola után is. Ő azonban fölém kerekedett s most úgy éreztem, hogy íme most újra elkövetkezett rám az igazság.
Már-már arra is gondoltam, hogy felkeresem s nagylelkűen úgy teszek, mintha mi sem történt volna közöttünk, ettől azonban visszatartott a gőg. Közben néhány ifjú irodalmi rajongóval kerültem össze valahol s beszélgetés közben az egyik mérnöknek mondta magát. Nyomban megkérdeztem, B. A.-t nem ismeri-e? Kiderült, hogy történetesen igen jó köztük a viszony, sőt, hogy együtt is végezték a műegyetemet.
– Oh a Bandika, – mondta, – bolondos egy kölök, de embernek is, mérnöknek is igen kitűnő. Hatodik, vagy talán a hetedik találmányát nyújtotta be nemrég… Úgy látszik, sok pénze lesz a fiúnak.
S ez a jó hír engem, megvallom, kissé lehűtött. Különösen a pénzre vonatkozó közlemény, mert kiválóságom értékét jócskán lecsökkentette előttem. De a véletlen úgy akarta, hogy épp akkor mások is elég sokat beszéltek róla nekem.
– Összeférhetetlen és izgatott természet. Különben csupa jóság. Még ma is segíti a szegényebb fiúkat…
A barátom tehát csupa jóság? – ettől én már majd megfulladtam, majdnem elestem. – Mert ez már szemtelenség is, – gondoltam keserűn. – Soha mégcsak eszébe se jutott, hogy megkérdezze, mi bajom van, hogy nem kell-e valami, – soha! De hisz ez nem is afféle, hiszen szociális érzéke például sohase volt…
– És most egyszerre csupa jóság? Segíti a szegényt? Haj, micsoda kókler, – gondoltam róla magamban.
– Hogy-hogy segít? és miből? – kérdeztem az illetőtől hidegen. – Mert hisz úgy tudom, ő nem vagyonos és mi dolga van a fiúkkal, mikor már végzett a műegyetemen?
I. kötet 32– Mindig is segített. És néha még most is bejár a tantermekbe és összeszedi a fiúkat. És ez annál szebb, minthogy ő már csakugyan kívül van a falakon. Még hozzá csupa kitűntetéssel, mert remekűl végzett. De már ő elsőéves korában is ilyen volt. Hányszor ebédeltek vele a fiúk és mindig ő fizetett. Néha bizony öt forintot is kiadott egy ebédért a Majovszkynál, – mesélte új ismerősöm csupa hévvel. Nyílván azt hitte, szívességet tesz, ha barátomat dicséri előttem.
Nékem azonban, ismétlem, éppen ellenkezőleg: keserű lett a szájamíze nagyon. Mert ez az ember látott ám engem nyomorogni. Ő hányszor fizetett másoknak s nekem hányszor nem volt ebédem ugyanakkor, – de hogy felajánlotta volna segítségét? eszében se volt. Ha csak a végsőkig elszánva magam, én nem kértem tőle nagyritkán s igazán a véremig megalázva. Úgy látszik, Istenre bizott, hogy csináljon velem, amit akar. – No de nem baj, – sóhajtottam s a lelkem mélyén továbblapoztam a számadások könyvét. – Nem baj, – gondoltam, mert tudtam, hogy találkozunk mi még valahol. Aminthogy így is lett.
Koratavaszi este volt és én éppen a köruton álltam a N. Y. kávéház közelében s az eget bámúltam, mert fura volt. (Milyen más szemmel néztem fiatalon a felhőket!) Az égnek olyan szine volt, amilyennek még sohasem láttam, – (valamely ismeretlen légköri jelenséggel volt ez kapcsolatban valószinüleg,) – a mély violaszín alap napnyugat felé világos zölddé finomúlt, – középütt világoskéken rojtozott és terhes, koromfekete felhők – s az egészből valami különös fény, sose látott, mondhatni, sötétes világosság szűrődött át az utcákra-terekre, amely habossá, könnyűvé, szinte túlvilágivá varázsolta a várost. S e nagy, borús tisztaságban igen messzire is lehetett ellátni az utakon – s ez, valamint a levegő könnyűsége felette nagy izgalmakat, sőt döbbeneteket okozott… biztosra veszem, hogy sokan azt hitték: ez most csakugyan a világ vége.
S mondom, én az eget néztem s be akartam vésni az emlékezetembe e nagyszerűséget. S szinte felemésztett az erőfeszítés, ez a kényszerű figyelem: mert szinte reszkettem, hogy elváltozik, elmúlik, mielőtt felfoghattam s végleg felszíhattam volna magamba. S ideges I. kötet 33gyorsasággal szívtam a habos levegőt is, mintha tüdőmmel is vizsgálni, elemeire bontani szeretném e tüneményt s a kezeimet is dörgölgettem eközben, mert fáztak s nem volt velem a kesztyűm. A sok fölfelé-nézéstől már fájt a nyakam s el-elszédűltem, – majdnem felbuktam, mikor nekemjött egy kisfiú. Egyszercsak egy újjal, finoman megérintett valaki. S én rögtön, mielőtt még ránéztem volna, tudtam, hogy ez senki más nem lehet, csakis ő. S valóban: B. A. állott előttem.
Szégyenkezésemben és zavaromban, hogy így megleste áhitatos perceimet, továbbá nyílván a meglepetés ellenőrizhetetlenségében is, olyan kitörő örömmel fogadtam, hogy abban a pillanatban már meg is bántam és nagyon elkomorodtam. Egy ideig össze-vissza beszéltem mindenféle kuszaságot, aztán – s bizony ma is röstelkedem ezért, – már néhány perc múlva kipattant belőlem a szó:
– Remélem, tudod, hogy irok? – S persze bele is pirúltam azonnal.
Ő csodálkozva nézett rám s amellett közönyösen. Nem tudta s amellett szemmel láthatólag nem is igen érdekelte a dolog. Vagy ezt is döfésnek szánja? – gondoltam elkeseredve. Végre is dühös zavaromban mint aki kardot ránt, elhatároztam, hogy nem fogok én még tovább is komédiázni vele, elintézem a múltkori ügyet s azzal végeztünk is minden időkre.
– Mindenekelőtt azt magyarázd meg, – mondtam végűl is neki, – mi volt ez a múltkori őrültséged, vagy minek is nevezzem? szégyenletes igazán. Voltaképp nem is értem, hogy tudok még mindig szóba állani veled?
– Ugyan, mit törődől még mindig evvel az ostobasággal? – felelte kedvetlenűl s ugyancsak elég közönyösen.
– Nem óhajtom ilyen könnyedén elintézni az ügyet, – kiáltottam kikelve magamból. – Légy szíves, magyarázd meg, ha ugyan egyáltalában lehet. Különben Istenemre mondom…
– No mit mondasz Istenedre? – kérdezte fáradt mosolyával.
– Különben ajánlom magamat, – kiáltottam a szemébe.
– Ugyan, ne légy már akkora gyerek, – mondotta szomorúan. – Még most sem érted a dolgot? Akkor igazán rosszúl sikerűlt.
– Rosszúl sikerűlt, kétségtelenűl, – feleltem epésen, – bárha fogalI. kötet 34mam sincs, hogy kellett, vagy hogy lehetett volna az efféle gyalázatos butaságnak sikerűlni? Ezt talán leszel oly szíves és megmagyarázod.
– Hát hecc volt, no! – mondotta kelletlenül és furcsa módon lesütve szemét. S nékem e pillanatban nagyon feltűnt csendes szomorúsága.
– Hecc? Tudod-e, hogy ez a tréfa… mit is mondjak a keservét! hogy ez a tréfa majdnem az életembe kerűlt? – folytattam, nagyot tódítva a dolgon és minden erőmmel igyekezvén felidézni régi haragomat, amely azonban éppen ezáltal, épp e tódítástól úgy elillant azonnal, mint a gőz. – Vagy azt is mulatságnak szántad, hogy megszakítsuk az érintkezést s hogy a barátságunknak vége legyen?
– Nem én szakítottam meg, – felelte egykedvűen és elmerűlve valamibe.
– No nézd csak te beteg bolond, nem értem, hogy képzeled ezt? Vagy nekem kellett volna odatérdepelnem eléd: bocsáss meg édes Andorkám, hogy megbántottalak? Vagy mi a keserű ménkü? Te eszeveszett. Nem szégyenled? Párbajig viszed a dolgot?
De most már mosolygott is, még hozzá ravaszúl.
– Annál élvezetesebb, – azt mondja, – no nem? Mert ezt még én se hittem volna, hogy oda jutunk, de ha igen, annál remekebb.
– Hát nem nagyszerű, ha mi párbajozunk? – És szemeiben a régi huncutság kezdett el fényleni megint.
– És ha agyonlőttelek volna? Mert nagyon akartam…
Hangosan nevetett.
– No nem pajtikám, az nem sikerűlt volna neked. Legfeljebb ha te kaptál volna néhány karcolást.
– No, no. Hátha te?
– Arról szó se lehet, tudod ezt te magad is. Csakis te pajtikám. – S régi, ingerkedő módján a szemembe nevetett. – Azt is csak te kaptad volna, édes öregem.
– Szóval mégiscsak képes lettél volna odáig vinni a dolgot, – kiáltottam újabb szemtelenségétől megint dühbe gurulva. – Pedig jól tudod, milyen szegény voltam én akkoriban. Meg kellett alázkodnom idegenek előtt…
I. kötet 35– Annál gyönyörűbb, – mondotta szemmel láthatóan még most is élvezve a dolgot. S a szemei gömbölyűen, elégedetten ragyogtak befelé.
– Komolyan végbeviszel ilyesmit, – egy krajcárom se volt, még ebédre sem, érted? Míg te duskálsz, csupa jólétben élsz és a kisujjaddal sem vagy hajlandó inteni nekem, hogy tudjam, hogy kell értenem az eszeveszettségeidet. Közönyösen, mint az állat, nézni, hogy döglik a másik, – igen ismerlek. Hál’Istennek megismertelek végre-valahára… – Megint kiabáltam, olyannyira, hogy egyesek vissza is fordúltak utánunk.
– Épp az a vicc, – mondotta még, csak ezt már csupa erőltetettséggel a hangjában. – Különben… – akarta volna folytatni s nagyon elkomolyodott.
– Gazember vagy! – vágtam azonban a szavába s azon nyomban ott is hagytam az utca közepén s elrohantam, mint az eszeveszett.
Alig mentem azonban húsz lépést, mikor magamnak is váratlanúl visszafordultam s zavart, bosszús mosollyal indúltam el feléje.
Ő még ott állt szétvetett lábakkal, lehajtott fejjel… Töprengeni látszott.
– Eh mit, baromság az egész! – kiáltottam nyersen nevetve és belekaroltam. – Gyere csak, beszélgessünk egy kicsit.
S akkor este rengeteg mindenfélét összebeszéltünk, – az időjárás is kótyagossá tett, igaz, mi magunk is hozzájárúltunk ehhez, egy Szalvátor nevezetű, tavaszi sörrel. A levegő könnyű és örjítő, az utcák szélesek és tiszták az égi lehelettől: minden szertelenségre, pajkosságra és kicsapongásra tanitott. Éjszaka már duhajon énekeltünk a Damjanich utcán, míg egy komor rendőr mély basszusa, mintegy a föld alól, rendre nem intett. Közben mindenféléről mesélt és oly nyíltan, mint soha még. Beszélt munkáiról, egy új transzformátorról, amelynek terveivel most akar elkészülni, még azt is szóba hozta, hogy nősülni szeretne, de még azt is megvallotta, hogy már régen I. kötet 36szerelmes valakibe. (S e szónál nagyon elkomolyodott.) Mondanom se kell: igen megtisztelő volt számomra, hogy ennyire kitárja szivét s ez utolsó vallomásánál ugyan csupa szeretettel, szinte buzdítóan néztem a szemébe, de nem akartam tovább firtatni a dolgot. Sörözés közben aztán ő maga kezdte megint, hogy van ám valami, ami az ő egész életét elkeseríti – s itt erősen ráncolva homlokát oly nyomatékos hangsúlyt adott e szavainak, mintha egy pontosan megjelőlhető és változhatatlan bánatára gondolna eközben… Van ilyen bánata, igen. Ő már jóideje szerelmes, csak éppen… s egy ideig még kalandozott, kerengett e szó, a „csak éppen” és a „de” körűl, aztán mégiscsak abbahagyta megint. Előttem pedig még homályosan ugyan, de máris felderengett ez a „de” s úgy megrázott, mint a villanyos áram. Mert eszembe jutott, hogy egyik egyetemi társa burkolt célzást tett egyszer valamire, amit akkor mindjárt nem igen értettem, csak később világosodott meg előttem olyaténképp, mintha Andor valami nagy bajt szerzett volna magának… mondom, a fiatalember akkor homályosan fejezte ki magát. S mármost, – csak nem igaz ez csakugyan? Szinte elhűlt bennem a vér.
Újra kezdte, vagyis úgy tett, mintha mégiscsak rászánná magát e keserűségei elmondására, én azonban jól ismertem e módját: rögtön észrevettem, hogy hirtelen változtat a dolgon s egy másik panaszát adja elő a régi helyén. Egyszóval: megbánta, hogy ennyit is mondott róla s még jobban el akarta palástolni az igazit. – Csakis nappal tud mostanában aludni, – mondta, – mert ha éjjel elalszik, iszonyú érzésekre riad.
– Valami fulladáshoz hasonlatos, de még nagyobb döbbenet, szédülés és félelem, irtózatos félelem, – folytatta s aztán ezt is abbahagyta boszúsan. Hallgattunk egy ideig. Kissé mereven nézett szét maga körül.
– Én is szerelmes vagyok – kezdtem el akkor, csak épp, ez a szó máris oly bárgyúságnak bizonyúlt, hogy megundorodtam mindennemű önvallomástól. Valószinüleg belepirúltam.
Ő komolyan rámnézett és erre semmit se felelt.
Úgy lehet, tekintetem az imént talán el is árúlta gyanumat, mert barátomra szemmel láthatólag nagyon ránehezült valami. Nem is I. kötet 37igen tudtunk többé összemelegedni. Valamely szenvedélyes bánat állt meg felettünk terhesen, mint a fekete felhő s bárhogy próbáltam is könnyed beszélgetéssel elűzni, ez most már nem sikerűlt s csak a duhaj ének tudta később a mélységekbe visszatemetni.
Ettől fogva elég sűrűn érintkeztünk egymással újra, még sűrűbben, mint egyetemi éveink idején. Megismerkedett irásaimmal is s úgy látszott, hogy igen érdeklik, – nagyon értelmes és jó olvasómnak is bizonyúlt.
S mindezek ellenére azt kellett mondanom, hogy B. A. voltaképp nagyon megváltozott az évek folyamán. S hogy ezt inkább fejlődésnek kellett volna-e neveznem? Nem volt már ugyanaz, aki azelőtt, kétségtelen, hogy volt benne valami, ami már idegen, – alig tudtam ettől az érzéstől szabadulni, annak ellenére, hogy sokkal egyszerűbb és szabadabb volt viselkedése, mint azelőtt s hogy épp ez az egyszerűség mintha egész lényét is világosabbá és áttekinthetőbbé tette volna az ember előtt. Holott hát nem volt áttekinthető, ezt már akkor is tudtam én. De bárhogy volt is, tulajdonképpen most vált csak bennem tudatossá, hogy hozzá mégiscsak mennyire ragaszkodom: magához a létéhez, ahhoz, hogy itt van a világon! s nem a szivéhez, az állati melegéhez, – de még az is kiderűlt, hogy voltaképp becsülöm is: hogy létének, egzisztenciájának minden előbb említett tüze mellett egy hűvös és fölényesebb férfiasságot csodálok benne mindenekelőtt, vagy mondjuk úgy: a férfi érettebb tüzét, amelyet magamban annyira nélkülöztem és tőle annyira irigyeltem s amelynek közelségében úgy éreztem, mintha magam is részese lennék.
Úgy képzeltem, hogy mindezekért nyílván a nők is rajonganak érte s ez volt életemben első olyan esetem, hogy meg is tudtam volna érteni e rajongást… (eddig ugyanis sose voltam képes felfogni, mi a csudát szeretnek a nők a férfiakon.)
– Ez biztosan áll a lábán, olyan ember, akire támaszkodni lehet s ezenfelül pedig: mint aki jól markában tudja tartani a gyeplőit ebben a vad iramban… ezzel szemben jómagam én egész életemben kerestem a támaszt s még a nőkben is valószinüleg.
Társaságba is elég gyakran jártam akkoriban vele: a kedvéért fiatal mérnökök és vállalkozók közé keveredtem s nyílván csakis azért, I. kötet 38hogy ott is figyelhessem őt, vagyis, hogy tanúljam az életet, – egyszóval ott tartottam újra, hogy tőle tanúltam.
Izgatott természet? – nemrégiben úgy mondta róla egyik társa, hogy az. S nyílván magam is annak mondtam volna őt azelőtt, de most már semmiképp. Ismétlem, számomra nagy változást mutatott s én nagyon hajlandó voltam ennek okát is ama bizonyos titkos bánatában keresni.
– Úgy látszik, valami el is hamvadt benne talán, – időnként efféle érzéseket váltott ki belőlem. S hogy milyen is volt? Most látom csak, nem is oly könnyű visszaidézni. Határozott megjelenésű, biztos modorú, angolruhás fiatalember, – tekintete a tapasztalt és elfoglalt embereké: a kenyérkeresők tekintete ilyen, régen tudom, azoké, akik márcsak inkább a dolgokra figyelnek, mert önmaguk számára már alig is van idejük. A szeme tehát nem égő, kiváncsi és hiú, mint az enyém… S mit mondjak róla még?
Hogy nagy odaadással evett, tökéletesen elmélyedve magába, mint az olyan ember, aki komolyan veszi élvezeteit. S hogy nyájasan nézett szét olyankor is, mikor türelmetlenség vagy idegesség borzongott végig az embereken s ha minden elsimult megint, ugyanolyan műgonddal folytatta vacsoráját. S bár csak ritkán nevetett, de szemmel láthatólag mindig frissen és szivesen… továbbá: mindenki számára volt egy-egy jó szava is s nem egyszer vettem észre, hogy íme még a férfiak is néki beszélnek, vagyis, hogy az ő tetszésére pályázik valamennyi. S mégis, ma már biztosan tudom, hogy sosem volt köztük jelen a lelke.
Sokat is ivott. Valamely hallgatag természetességgel emelve poharát, teljes biztonsággal s nem várva biztatást, ahogy én. Ebből is úgy látszott, hogy mindent megenged már magának, ami örömöt okoz, vagyis a pillanatnak élni megtanúlt s nem igyekszik zsugoriak módján megőrizni és épen tartani élvezőképességét valamely, talán nem is létező, nagyszerűbb örömök számára, ahogy én… aki a kis örömök iránt csupa megvetést és gyülöletet éreztem még akkoriban is.
Egyszóval: új formájában újra legyőzött s én megint a hatalmába kerűltem. S talán el is felejtettem, mennyire öntudatos, mennyire vigyáz minden mozdulatára. Nem igen gondoltam rá, hogy mindezeket nyilván ő is éppen úgy tudja magáról… s hogy ilyennek akar is látI. kötet 39szani talán. Eltűnt szemem elől mindaz, ami zavarhatta volna új benyomásaimat s a sok emlék, amelyek mindegyike pedig azt bizonyíthatta volna előttem, hogy itt mélyen rejtett forrásokból furcsa vizek is erednek.
Ma már persze tisztábban látok ebben is.
Nem tartom kétségesnek, hogy elhanyagolt vagy rejtett s ennélfogva szunnyadó emlékeink tegnapi napja nem a naptár igazi tegnapja, sokkal inkább az a nap, mikor utoljára idéztük fel azokat. Ki ne csodálkozott volna már az idő rohanásán, mikor egy halottjának valamely mondása jutott példáúl eszébe, olyan, amelyet már majdnem feledett s amely most úgy cseng a fülébe, mintha alig néhány nap telt volna el azóta… Amit itt most elmondani szeretnék, azt én úgy eltemettem… mondhatnám, el is földeltem magamba, – nem akartam többé rágondolni s most, hogy felidézem újra mély rejtekeiből: mintha egy tegnapi történet merűlne fel előttem.
Nyár volt megint, egyike azoknak az elviselhetetlenül tikkasztó pesti nyaraknak, mikor az ember meg akar fulladni, mert úgy érzi, hogy levegő helyett épp oly meleg vízpárát szív be magába, mint amilyen eltikkadt tüdeje. Akkor már hozzászoktam volt új hivatásomhoz s ahhoz a dicsőséghez, hogy egyes gyenge jellemek, a müvészetért mindenkor elájúlni kész törpe rajongók, – akiket mondani se kell, megvetettem, – bizonyos tisztelettel mertek csak közeledni felém… s hogy a felsőbb írói kaszt viszont észre se vett… s hogy nagyralátó terveim és reményeim, amelyek a dolgok elején oly nagyon éltettek, valóra válni sehogy sem akartak, de ahhoz is, hogy jómódú rokonaim épp ezért anyagiakban oly reménytelen elfoglaltságomat csak szomorú mosolyok közt voltak hajlandók emlegetni… Kezdtem megint körűlnézni a világban s muszáj volt észrevennem, hogy vannak, még hozzá sokan is, akik hozzám képest nagyszerűen élnek, – egyszóval be kellett végül is látnom, hogy szegény flótás a nevem, mert mi vagyok egyéb? Itt kell eltikkadnom Budapesten, mikor mások üdűlnek és lugasokban „susognak a kislánnyal”, ahogy Horatius tanácsolta nekik.
Oh fiatalságom! bizony megint el voltam én keseredve s kicsit irígykedve gondoltam B. A.-ra, a nagykeresetü legényre, akit megint nem láttam már jóideje.
I. kötet 40Esti tíz óra lehetett. Épp a forró N. Y. kávéházban álltam egy asztalnál és alig nézve le rá, egy tökéletesen ostoba, de nagytudományú férfiúval folytattam valami vitát s pontosan úgy, ahogy a barátom szokta volt az ilyet: végtelen türelemmel, igazán azzal s remekűl bibelődve vele, szinte játszatva szegény idegeimet, – mert nem hurrogtam őt le, goromba se voltam, pofon se ütöttem… éppen ellenkezőleg: szép szeliden és csendesen hadakoztam vele, néha lehúnyva szemeimet a lassú gyönyörtől, hogy íme: mennyire türtőztetem én magamat… nem törődve a nyomasztó súllyal, mely agyamra, mint ólom nehezedik… íme, itt unatkozom és kínlódom ezzel a barommal s nem bántalmazom őt, holott a dühtől reszket már minden idegem, de még barátkozom is vele, pedig útálom és jóságosan nézek a szemeibe, holott legszívesebben kiirtanám a világból.
Irodalmi kérdésről folyt a vita s ami legkellemetlenebb volt a dologban, történetesen neki volt igaza. Máskor talán éppen én mondottam volna, ha nem is ugyanezt, de hasonlót, – egy higgadtabb álláspontot védett, hát nem bosszantó az ilyesmi? hogy ilyennek lehessen igaza? És mégis vitáztam vele, sőt éppen ezért! Mert hogy is tűrhettem volna, hogy bármiben is egy véleményen legyek azzal, akit annyira lenézek? Már annálfogva sem, mert hisz azonos véleményünk mi kettőnknek úgyse lehet. Mert ami baromi úton jött létre, az baromi vélemény és akárhová vezet is. Egyszóval: szélhámos ám az ilyen! okosnak látszik s csak meg kell vakarnod és kibujik a tökfej – s az ilyen összhang ellen nékem ágaskodik minden idegem.
Én álltam és halkan hadakoztam, őkelme pedig űlt és felettébb hevesen magyarázott. S az én idegeim feszűltsége már-már el is érte határát, emberem ugyanis kezdett fölényesen bánni velem, az én derekam pedig már jócskán remegett s éreztem az arcomon is, hogy kezd kitüzesedni… vagyishát ez az a perc, – ismerem én magamat! Alig vártam már a megfelelő pillanatot, hogy mikor csattan ki végre belőlem a néki oly váratlan megállapítás, hogy mikor adom már tudtára neki, node halkan ám és tompán, valamint felette tárgyilagosan is, egyszóval: megfojtva izgalmaimat és szédűlten a fékezett gyönyöröktől, hogy én őt egy nagytudományú, de tökéletesen ostoba embernek ítélem… s íme épp e döntő pillanatokban váratlanúl barátomat, I. kötet 41B. A.-t látom a kávéházba belépni. Ő is meglátott és felém is tartott azonnal. Gyorsan és röviden közölte velem, hogy már több kávéházban keresett, hogy értem jött és kért, jöjjek vele rögtön, mert fontos ügyben szeretne beszélni velem. Meglepve fürkésztem az arcát: ólomszürke színe volt, szemei viszont homályosak és vörösek s a mélyükön valami állati szomorúság. A cukrászdai jelenet jutott azonnal eszembe. Az utcán is szinte rohant s nyugtalanságomban én alig-alig voltam képes lépést tartani vele, – mintha valami húzott volna visszafelé. A Körut és Kerepesi út sarkán aztán hirtelen megtorpant, meg is állt, valamin töprengeni látszott, miközben kesztyűjét tépdeste szórakozottan.
No de olyannyira szórakozott volt, mint mikor temetésről jön valaki.
– Mi bajod? – kérdeztem nyugtalanúl s kénytelen voltam a panaszára gondolni megint. Csak erre rámemelte szemét.
– Semmi, – felelte oly határozottan és tisztán, hogy ez mégiscsak megnyugtatott valamelyest, sőt, mint kiderűlt, belém is fészkelte magát s néminemüképp még érvként is hatott a továbbiak folyamán. Hirtelen megfordúlt és megfogott a karomon.
– Gyere be velem ide, – mondta s a hangja megint megingott egy kicsit.
Bementünk az E. kávéházba. Itt zene szólt. Barátom előbb kikémlelte a legtávolibb, elhagyatott zugait s itt is körűlnézett előbb, mint aki nem tűr embereket a közelében. Végre lefoglaltunk egy függönyös fülkét s megpróbáltuk benne jól érezni magunkat, de sehogy se sikerűlt. A zene zavart és fülledt volt a levegő. Sokáig ültünk szótlanúl, fekete sört, majd konyakot ittunk s én semmit se kérdeztem, – ilyenkor az a helyes, ha semmit se sürget az ember. Barátom arca többé egy pillanatra sem élénkűlt fel, őmaga fáradt és tompa közönybe látszott elmerűlni, – s bár olykor úgy tett, mintha fejét törné valamin, de nékem az volt a benyomásom, hogy felületesen és lomhán csak képeket vonúltat el a szemei előtt és azokat nézi. Én újságokat és folyóiratokat olvasgattam utóbb, de sehogyse tudtam odafigyelni.
Egyszerre leteszem a lapot, mert horkolást hallok a sarokból.
I. kötet 42Barátom szemben velem, tátott szájjal, hátracsuklott fejjel aludt. De kelteni se kellett, mikor ránéztem, abban a pillanatban felijedt. Erősen megrázkódott, megviselt, szenvedő szemeit megdörgölte és cigarettát vett elő. Megint ugyanaz jutott az eszembe: hogy ez olyannyira levert, mint aki gyászol.
– Mi bajod? – kérdeztem tehát, mert mégse jól bírtam már ezt az állapotot.
– Már három napja alig aludtam, – felelte rekedten, miközben fel is állt s már láttam is, hogy rettenetesen elsápad, szédelegve dülöngél, úgy látszott, az ájuláshoz van közel, annyira gyenge.
– Ülj le, – kiáltottam rá és felugrottam a helyemről, hogy segítségére legyek.
– Megöltem valakit, – hörögte e pillanatban felém s csakugyan ájultan vágódott el a földön.
Egy óra felé járhatott az idő, már a cigányok is elhallgattak. A kávéház néptelen volt, csak a biliárdozók koppanó lökései élénkítették az elhaló, már könnyü zsibongást. Ezen a részen éppen senki se járt és szerencsére világítása sem volt annyira éles, az itteni csillárt épp az imént csökkentették le a felére. Az első rémület után egy másodperc alatt átjárt a biztoskezű tevékenység villanyárama, – mindenekelőtt felültettem az ájult embert. S míg vele foglalatoskodtam, beteges gyorsasággal keringtek bennem a gondolatok. Oh, hisz avval tisztában voltam én, hogy e kijelentése nem veendő szó szerint, de hogy nagyon komolyan értendő, azzal is. Apjára gondoltam, akivel elég rossz viszonyban volt s akit már rég nem említett. Aztán váratlanúl arra is gondoltam, hogy talán rémlátásai vannak, ki van merűlve, annyi lesz az egész s ez is nyílván lelkének valamely hirtelen iszonyata, lidérce lehet, hisz úgyis tudom én már, hogy nem egészséges idegzetű ember. Mindeközben többen is jöttek már felénk, akik a zuhanást hallották. Józanúl és erőteljesen intézkedtem. Egy pincér meg egy úr lefektették a pamlagra s a ruháját kezdték bontani. Egy orvos is akadt. A papír-pénzes tárcáját magamhoz vettem, nehogy a zavarban lába keljen. Mielőtt eltettem, ösztönszerűen kinyitottam. Egy női arckép tűnt a szemembe, – ez az aláírás volt rajta: Mela.
I. kötet 43Egy óra múlva kocsin hazaértünk. Ruhástól azonnal lefeküdt. Rimánkodva kért, nehogy elmenjek, maradjak okvetlenűl itt és nehogy én is lefeküdjek és elaludjak, maradjak okvetlenűl ébren és hagyjam egy órát aludni, de ne tovább, mert akkor keltsem fel azonnal. Rögtön elaludt.
Én pedig égő lámpánál ültem ott egy ideig s azon gondolkodtam, mi volna, ha eloltanám, nem volna-e jobb a sötétség? Végig futott rajtam a hideg, – mert egy alvó mellett ébren virrasztani a sötétben!… de éreztem én emellett valami mást is, amit most nem tudnék szavakban kifejezni. Elkezdtem hát nagyon csendesen fel-lejárni a szobában. S ekkor, hogy megmozdúltam, borzongott át rajtam az első iszonyat s felkavarta egész bensőrészemet. Az a női arckép, amelyet láttam, mintha mondott volna, mintha elárult volna valamit. Rögtön elémállt, ha lehúnytam a szemem, még hozzá bólogatva, úgy, hogy olyan hányásinger lett a vége, majd elájúltam már magam is. – Eh, – jutott ekkor a szabadító gondolat eszembe, – hazamegyek, az lesz a legjobb, itthagyom én ezt az egész istenverte nyomoruságot. Vagyishát: nem törődöm többé a dologgal. De nem is tartozik rám, ehhez már semmi közöm, ennyivel én senkinek se tartozom. Hát nincs igazam? Ki törődött velem s az én bajaimmal? S az erőimre nekem is szükségem van ezen a világon.
Egyszóval: rossz előérzetek és az eljövendő terhes órák súlya mintegy jóelőre rámnehezedett. Igen, megyek innen, ezt elhatároztam végérvényesen. Megnéztem az órámat: még két óra se volt. Az ajtó felé tartottam s épp abban a pillanatban, mikor a küszöb lépcsőjére tettem fel a lábam, (szobája mélyebb fekvésű volt, mint az előszoba szintje,) pokoli gondolatom támadt s elöntött a szégyen meg a düh, hogy ilyet mer még most is csinálni velem. De ugyanakkor kétségtelenűl meg is voltam elégedve magammal, egyrészt azért, mert ez, bár az utolsó pillanatban, de mégiscsak eszembe jutott, másrészt, hogy ennyire uralkodni tudtam magamon s nem vágtam valamit azonnal a fejéhez. Egyszóval visszafordúltam s úgy határoztam, hogy most már igenis maradok, mert ezt a bomlott tréfát most már végigjátszom magam is. Csak aztán úgy vigyázzon, mert ez egyszer nagyon megtáncoltatom ám!
I. kötet 44Kegyetlenűl gonosz kézzel nyúltam hát hozzá s megráztam az alvót. Sehogy sem akart magához térni, szinte védekezett az ellen, hogy élnie kelljen. Ez megintcsak megdöbbentett engem, mert ismerem ezt az állapotot. Végre kúszáltan, gyötrötten, még mindig félig alva feltápászkodott, fel is állt s teljesen önfeledten, komikus fintorokat vágva még nyújtózott is egy ideig, míg aztán, hirtelenűl, – sosem felejtem el e pillanatot, – épp e nyújtózkodása közben egyszer csak megsemmisűlten tört össze, mint akire rászakad egész jelene. Hogy még a lélegzetem is elállt. Ő pedig megöregedve a bánattól újra leűlt s nem is úgy, mint aki gyötrődik, de megintcsak, mint aki gyászol s irtózatos, száraz, pokoli fájdalom sütött a szeméből.
S így űlt ott szótlanúl. Aztán váratlan megint hanyatt dobta magát és halkan, fura ovatossággal, – mint aki fél, hogy a szomszédban felébreszt valakit, – sikító, hörgő, mondhatni gargalizáló zokogásban tört ki, arcát elfedve előttem. Mégis megfigyeltem azért, hogy a könnyei nem folytak.
– Mi van veled? az Isten áldjon már meg, – szóltam hát hozzá s mondanom se kell: egész tanácstalanúl.
Tovább sírt, most már búgva és a könnyei is bőven megeredtek. Hagytam hát sírni s ezalatt, – az ember önvédelmi ösztöne csodálatos ám, – egész hidegen tudtam mérlegelni helyzetemet. Mivelhogy ez már mégse csekélység! – állapítottam meg, – itt most szörnyű nagy lehet a baj, mert valami kétségtelenűl lappang mind e mögött. S ebben én résztvenni már nem akarok. S még az a ravasz ötletem is támadt ugyanekkor, hogy valami módon lecsalom az utcára, ott könnyebben megy az elválás, majd egyszerűen azt mondom, hogy fáradt vagyok, aludni akarok, haza megyek.
– Gyere sétálni, – mondtam tehát neki s íme: már ez se sikerűlt, mert mihelyt megszólaltam, majdnem megeredt a könnyem is, annyira fájt a szívem érte.
De mégis, – gondoltam, – jobb lesz talán a szabad levegőn. Mert itt megfullad az ember.
Felűltettem tehát az elesett embert, – ellenállás nélkül tűrte, hadd tegyek vele, amit akarok. Közben szepegve sírt. Az előszobában visszafordúlt, a felöltőjét akarta, hogy ő annyira fázik… Kihoztam hát I. kötet 45azt is, felsegítettem rá, ő pedig feltűrte gallérját, szorosra húzta ővét, – szemmel láthatóan vacogott. S mindezt szörnyű volt látni nekem.
– Mondd, mi van veled édes öregem? – kérdeztem tőle az utcán és belekaroltam. Erre a meleg hangra megint rázni kezdte a sírás, most hangtalanul zokogott.
– Mi történt veled az Istenért? – ismételtem keserves, mert most már egyre növekvő izgalommal, minthogy egyre tehetetlenebbnek is éreztem magamat. Azt éreztem, hogy kezdek ám magam is elgyöngűlni nagyon.
Ő pedig lassan és bódorogva ment mellettem egy ideig. Aztán összeszedte magát, úgy látszott, valamelyest mégiscsak megnyugodott.
S mi majdnem hajnalig sétáltunk így együtt, bejártuk majd az egész kerületet s végre hát csakugyan elmondta, hogy mi baja van.
Akkor már messzi kinn jártunk a ligetben.
– Mit csinál az édesapád? – kérdeztem tőle, hogy végre is szóra bírjam s e néma gyötrelemnek végére járjak. Legyintett a kezével.
– Hát az öcséd?
– Jól van, – felelte tompán, közönyösen.
– Akkor hát mi bajod van? – kérdeztem szinte türelmetlenűl.
– Már mondtam egyszer, hogy megöltem valakit, – súgta, miközben még oda is hajolt a fülemhez s oly megingathatatlan következetesség, vagy talán csökönyösség hangzott ki e szóból, mint amilyet csakis mániákusoknál tapasztalhat az ember. Ledőlt egy padra, kimerűlten.
– Ugyan ne őrjöngj már, – kiáltottam rá kikelve magamból. – Mi az Isten csodája lelt megint? Rémképeket látsz, vagy mi a fene? képzelődöl, holdkóros lettél? hogy vinne már el az ördög. Egy ideig úgy viselkedik, mint akinek megjött az esze… vagy bolonddá akarsz tenni megint?
Megfogta kezemet s égő szemeivel az arcomba meredve nagy megerőltetéssel suttogta felém:
I. kötet 46– Ne hidd, hogy őrűlt vagyok, hogy beleőrűltem valamibe. Nézd, pontosan tudom, hogy mit beszélek. Elmondjam?
– Hangosabban beszélj, – rivalltam rá, mert ezt a hangot nem lehetett kitartani tovább.
– Megöltem szegény kis Melát, – mondta megintcsak súgva és még bólintott is rá, mint a gyerekek vagy az őrűltek, mikor bizonyítani akarnak.
S e nevet most tőle is hallanom, – mintha villám rázott volna meg, ez olyan volt. Kezdtem ugyanis a dolgot elhinni neki, valami azt súgta bennem, hogy igen, ez igaz… ezenfelűl pedig még ő maga is ott űlt teljes valóságában és reszketett.
– A ménkű csapna már beléd, ébredj fel te eszeveszett. Ébredj már fel, mert összeverem a fejedet, – ordítottam magamon kívül és kicsi híja, hogy meg nem vertem csakugyan. S elkezdtem rázni legalább, no de minden erőmmel. Csakhogy ő hagyta magát. Muszáj volt hát eleresztenem, mert láttam, hogy semmire se megyek.
Ott álltam hát mellette lihegve és tanácstalanúl s mintha már magam se volnék egészen eszméletemen.
Kezemet rátettem a homlokára: tüzelt.
– Te beteg vagy Andor, – mondtam neki ekkor s közben alattam is megingott a talaj. Le kellett űlnöm a padra.
– Meghalt, meg bizony! – felelte fa-hangon, mintha hagymázas lázában félrebeszélne és megintcsak bólogatott.
– No de ki halt meg? – kérdeztem reménytelenűl.
– Oh a Mela bizony.
– És ki az a Mela?
– Már beszéltem róla neked, – felelte megint oly természetesen és értelmesen is… csak épp, hogy ő nékem róla sohase beszélt.
– És mikor halt meg? – kérdeztem újra, mint mikor elmebeteggel társalog valaki és a békesség kedvéért rögeszméjét is elfogadja, azzal egyetért. Körülnézett előbb s még a bokrokba is belekémlelt.
– Tegnap volt egy hete, július tizenkettedikén, délután félnégykor, igen. Vasárnap volt, – tette még hozzá és sóhajtott utána. – Mit csináljak? mit csináljak? – ismételgette apatikusan s két karját kinyújtva gyötörte kezeit.
I. kötet 47Körülöttünk teljes volt az éjszaka csendje. A liget egy tisztásán űltünk, ott, ahol én vizsgáimra készűltem valamikor, boldogabb hajnalokon. Most egyenletes erővel öntötte el a holdi sugárzás. Még nagyritkán egy-egy kósza, egymásba bogozott szerelmespár vonúlt el előttünk. Én pedig szédűltem. Távol a fák nagy árnyékai s a Stefánia útról az agyamba, mint a tűszúrás beható, vékony, egész vékony lámpasugarak s ehhez még az ő talajtalan hangja is, mely ott bizsergett a nyakamon, – akárhogy akartam is, mindezt mégse lehetett kitartani tovább. Attól kellett tartanom, hogy segítségért fogok kiáltani végül is.
De nem szóltam semmit, mind a ketten hallgattunk még egy ideig. Mikor is egyszerre felálltam s alighanem a végső elszántság keménysége csengett ki szavamból. Mert megintcsak ott tartottam, hogy elmúlt bennem a részvét, inkább csupa hidegséget éreztem a szivemen s talán azért is, mert egész keservesen állt elém ismét az a lehetőség, hogy lóvá akar tenni a bitang.
– És most mit akarsz tőlem? – tettem fel a kérdést.
– Hogy te is tudd, azt akarom, – felelte gyorsan és mohón s a szemembe nézve megfogta a karomat is. Lázas tekintete szinte égetett s az érintésétől megint környékezett az önkívület. De csak egy pillanatig, mert össze tudtam azért szedni magam, sőt rögtön képes is voltam magam előtt is tisztázni a helyzetemet. Nyugodt mozdulattal vontam el tőle karomat és így szóltam:
– Azt akarod tehát, hogy ennek a dolognak én is részese legyek?
– Azt akarom, igen azt, – felelte ugyanazzal a mohósággal és habozás nélkül.
Megint megdöbbentett ez a butaság. Mert csak őrültek szoktak így beszélni, ilyen nyíltan és ilyen ostobán.
E gondolat nyomán viszont furcsa, beteges ravaszság derűje járta át egész valómat, szinte már a testemet is.
Anélkül, hogy számot tudtam volna adni magamnak, hogy mi okozta? – ennek az egész estének története tárgytalanúl és üresen, tehát merőben valószínűtlen képekben állt egy pillanatra elém: a sok mozdulat, arcjáték s a kettőnknek sokféle: hol ülő, hol álló, majd fekvő helyzete is s ezzel egy időben, mint holmi guruló üveggolyócskák, I. kötet 48oly halkan indúlt meg bennem valami indokolatlan, belső nevetés, – apró gombolyaghoz is lehetne hasonlítani talán, amely magától hömpölyög valami felé s útjában lavinaszerűen nő meg egyre nagyobbra. Tréfásan csilloghatott a szemem s a nyers kacajt alig tudtam visszafojtani magamba, míg vállára tettem a kezem s kíméletlenűl így szóltam:
– Hallod-e te! csapd be az öregapádat!
S mintha belülről tólta volna valaki kifelé: keserves indulattal csapott ki belőlem valami pokoli jókedv. Elkezdtem nevetni, bele a szemébe, vadúl és gyengédtelenűl, azonban egyre csökkenő erővel, mert a megszokott visszhang nélkűl. Mert ő nem nevetett. Fásúltan űlt a helyén és nem is lehetett szóra bírni sokáig.
– Na, na, mi van? – kérdeztem már-már erőltetett jókedvvel ugyan, de még meg is bökdöstem, a régi szokások szabálya szerint.
Csakhogy ez se fogott rajta, semmit se felelt. Ezt sem folytattam tehát, újra leültem és lélektelenűl bámúltam magam elé. Messziről, a fák közűl fütty hallatszott ide valahonnan. Megrázkódtam, mert hűvös is volt, – megint felálltam, megint sétálni kezdtem, próbáltam rendbeszedni gondolataimat. S megint ugyanaz volt: mindenféle mozdulatok kápráztak a szemem előtt újra s szavak töredékeit mondogattam magam elé… Aztán hirtelen szomorúság vett rajtam erőt. Homlokommal nekidőltem egy fának s éreztem, hogy szivemre nagy és álmos bánat nehezedik. Későre járhatott az idő.
– Figyelj ide Andor, – szóltam ekkor hozzá s íme, most láttam csak, hogy ismét elaludt. Feje lefelé bóbiskolt s arcát eltakarta kalapja. S fej nélkül ez az ember még rettenetesebb volt.
Én tehát ekkor, megvallom, elmenekűltem tőle, nem törődve vele többé.
Már a liget elején jártam, mikor is, – mintha ráébredtem volna jobbik eszemre, – nagy döbbenet állított meg e rohanásban. – Úristen, – gondoltam, – mit csinált ez az ember? – S arcomat elöntötte a vér. – Irtózatos dolog ez, mi történhetett itt az Istenért? S én, a barátja itt hagyom őt, egy padon űlve és alva, kinn a ligetben… mi vagyok én? Vagy gazember lettem magam is? Hiszen kirabolhatják, meg is ölhetik…
I. kötet 49Csodálatos volt ez a tünemény! Mintha két emberből lennék összetéve, – egyre egy másik hang is feltört ám a bensőmben azonnal, még hozzá egy ravasz és kíméletlen valaki, aki csakis velem akart most törődni, semmi egyébbel. Igyekezett megnyugtatni s ki akart e csávából szabadítani minden erejével.
– Jó volna megnézni, ott van-e még? Mert ha nincs ott, akkor világos és egyszerű a dolog, – szólt hozzám ez a hang. S ami még különösebb ebben: mintha csak szegény anyámat hallanám, a beszéde pontosan olyan volt.
– De ha ott van is, – kezdett el egy másik vitázó fenyegetni belűlről. Úgy, hogy bennem valóságos zenebona támadt, hogy szinte a téboly felé sodort már engem is ez a kavargás. Lihegve álltam meg rémületemben s a szívem szinte hallhatóan dobogott.
Szaladni kezdtem hát visszafelé.
Mindenütt derengett a késői éjszaka csendje. Körülöttem senki. Még a lépteim zaja is elhalt.
Ugyanabban a helyzetben űlve találtam, csak a felső teste bukott még jobban előre. S kalapja a földön. Újra megráztam tehát, mert mit is tehettem volna egyebet?
Megint nem akart felébredni sehogy s mint a kényeskedő gyerek, elkezdett valami beteges hangokon nyivákolni, nyöszörögni. S most már bizony baj volt velem is, mert most már minden ugyanazt az egy dolgot látszott bizonyítani előttem. Nem csoda tehát, hogy mint valami orkán, úgy rázott már ettől is az iszonyat s felhajszolta bennem minden indulatomat.
– Itt irtózatos nagy a baj, – szólalt meg egy hang belűlről.
– Mi van? Beszélj hát az Istenért, – kiáltottam bele a fülébe.
– Gyilkos, gyilkos! segítség! – sikoltott fel ekkor halkan ugyan, de mint aki igazán segítségért esedezik.
– Gyere haza, gyere! – S felállítottam nagy-nehezen s a kabátjánál fogva sietve vonszoltam őt magam után.
I. kötet 50– Eressz el, nem megyek haza többé, – kiáltott fel dühösen, mihelyt a rohanásban magához tért valamelyest.
– Akkor mit akarsz? Mindjárt reggel lesz. Láthatod, hogy hajnalodik.
– Gyere, menjünk, járkálni akarok.
– Most? De mit akarsz még idekinn? És ami a fő: tőlem mit akarsz?
– Az Istenért, menjünk gyorsabban, – szólt teli aggodalommal.
– De hová menjünk? Nem értelek téged Andor…
– Akárhova, – felelte lázasan, – csak gyere már. Az Istenért gyere már.
– No de hova futsz? azt magyarázd már meg, hogy hova rohansz? Hát állj már meg, – kiáltottam rá. Erre megállt.
– Nagyon fázom és félek is rettenetesen, – mondta dideregve.
– És mitől félsz annyira?
– Én voltaképp… én semmitől se félek, – felelte szórakozottan.
– Akkor hát mi bajod van? – Megint hallgatott.
Tétován állt ugyanegy helyben, szemmel láthatólag semmire se tudta rászánni magát. Mikor is váratlanúl szégyenkező, torz mosoly jelent meg az arcán s a szemei furcsán kezdtek el fényleni befelé.
– Akartalak kérni valamire, – kezdte bizonytalanúl.
– Bátran Andor, akármire barátom, – mondottam neki nagyon melegen.
– Már egy hét óta töröm a fejem, hogy megkérjelek-e? Nem tudom ugyanis egy bizonyos ügyben mi lesz, vagy mi a teendő? Mert mégiscsak tudnom kellene, mire számíthatok abban az esetben, ha netán… – S itt megint elhallgatott, mintha mérlegelne valamit.
– Könyörgök, – folytatta utóbb s a hangja remegett. – Ne felejtsd el az Isten áldjon meg. Mi tizenkettedikén kora délután találkoztunk a pályaudvar közelében, mármint a Nyugatinál, de megmondom mindjárt pontosabban is… – S a zsebében kotorászott egy ideig.
– Vagyis kinn voltunk a lóversenyen, érted? Nézd, tedd el ezt magadnak, nekem is van, szereztem valahol. Itt van egy tiket tizenketteI. kötet 51dikéről, rajta van a dátum… De ne úgy tedd el tudod, csak dobd egyik fiókodba, legyen a kacatok közt, ha pedig szükség lesz rá, csak nehezen fogod megtalálni, hisz érted a dolgot?
– Alibit akarsz az Istenért? – kérdeztem tőle s úgy éreztem: elhűlnek még a lábaim is.
– Igen, mert muszáj, – felelte halkan s már-már bizalmasan is.
Nem fogadtam hát el a tiketet, szó sincs róla, nem nyúltam utána.
Rámmeredve elém tartotta egy ideig, aztán gúnyosan, gyötrődve felnevetett.
– Próbára akarsz tenni, vagy mi az ördög? – mondottam neki ekkor az önvédelem minden élességével. S e szavaim után gyűlölködve néztünk egymással szembe vagy egy pillanatig.
De ő semmit se felelt. Zsebében kotorászva töprengeni látszott.
Aztán visszaesett apátiájába megint.
Tovább mentünk hát szótalanul. Később, mintha mentő ötlete támadt volna, újra elkezdte ugyanazt:
– Hiszen neked voltaképp nem is kell majd ott semmit se mondanod, csak tedd el ezt a tiketet, – azt mondja nekem, – még jobb is lesz talán, ha nem pontosan emlékszel a napra… – S egész felélénkűlt e találmányaitól. – Mostanában egyszer együtt töltöttük a délutánt, hogy mikor volt, már alig is emlékszel… Ennyit csak megtehetsz nekem. És nálad majdcsak megtalálják, te nem is tudsz már a tiketről…
– Nálam megtalálják? Te bolond vagy. No de ki?
– Egy szót se kell szólnod, rájöttem végre, hogy számodra mi ebben a leghelyesebb és legokosabb. Nézd Jenő, ennyit én is igazán mindenkor megtettem volna teérted, – tette hozzá nagyon lassan és nagyon szomorún. – Légy irgalommal irántam. Hiszen számomra úgy sincs már sok hátra, barátom.
Hogy szinte könnyek szöktek a szemembe. Zsebre tettem tehát a tiketet. – Még ma eldobod úgyis! – szólalt meg bennem ugyanekkor ama bizonyos szigorú kötekedő, – mint már mondtam is: az édesanyám hangja talán.
– No de végre is, mi történt veled, mondd csak édes Andor, – szóltam hozzá, amennyire csak tőlem telt, oly melegen.
I. kötet 52– Hogy mi történt? – ismételte tünődve. – Hidd el nekem, alig is emlékszem valamire. Majd holnap elmondom talán…
– No nem, nem, erről most már szó sem lehet öregem. Mert ezt én most már feltétlenűl tudni akarom, – kiáltottam indulatosan. S akármilyen szégyenletes is, be kell vallani, hogy az emberben a kíváncsiság is dolgozik ám! S nékem csakugyan ez volt az első olyan pillanatom akkor éjszaka, amelyről azt kell mondanom, hogy valamelyes égető kíváncsiság is fellobbant bennem kétségtelenűl, – vajon mégiscsak mi fog mindebből kisűlni a végén? S vajon csakugyan el fogom-e hinni neki?
– Mit mondjak? Mert hol is kellene kezdenem a dolgot? – kérdezte egyszerűen és szomorún. – Megöltem akit szerettem, ennyi az egész.
– Milyen regényes így együtt ez a két szó, – gondoltam én. Vagyis, úgy látszik, még mindig képtelen voltam felfogni e szavak értelmét. S talán éppen azért is voltam e szenvedéssel szemben oly mértékben tehetetlen, mert annyira szédítő és valószinűtlen és képtelen volt számomra mindenkor a gyilkosság, vagyis inkább: hogy végbe is viheti valaki.
– És kit szerettél?
– Oh igen, a Melát.
– És ki ez a Mela? – Nem felelt.
– És ő is szeretett?
– Nem engem, – mondta a levegőbe meredve.
– És ezért?
– Úgy látszik, igen. Vagy talán nem is ezért? – folytatta kis szünet után, összeszedve gondolatait. – Akárhogy van is, igazam volt, – kiáltott fel hirtelenűl s a két keze ökölbe szorúlt. – Már előbb kellett volna, – mondta utóbb csendesen s lehúnyva ehhez a szemét. S úgy látszott: legszívesebben mégegyszer megölné, ha lehetne.
– S ha nem ezért, akkor mért? – kérdeztem újra.
– Hosszú, hosszú történet, – felelte végül is s oly mélyet sóhajtott, mintha azt akarná, hogy kiszakadjon a tüdeje.
– Egyszóval mást szeretett?
I. kötet 53– Igen, igen. – S még el is mosolyodott. – Persze, hogy mást szeretett. Ha rólam van szó, az ilyet mondani se kell. Valakit, akit én vittem neki és éppen azzal a céllal…
– Hogy-hogy azzal a céllal?
– Bizony igen, pontosan azzal a céllal, – ismételte szomorún.
– Akármit csinálok is, nem értem a dolgot.
– Ugye még nem hallottál ilyet eddig? Tudom én azt. Én vittem neki bizony. Évekig szerettem, de hiába. És nem is fogok tudni senkit se szeretni ezután. Soha, soha többé… – S e szavaknál még a könnyei is megeredtek.
– Az életemet adnám, oly szivesen igazán, – zokogott. – Sohase foglak látni többé, soha, soha. Csak hogy lehet ez és mi értelme van ennek? Jaj, bár én haltam volna meg előbb, mert mi nekem ez az élet? Oh ez a rongy, no lám. És mégis itt vagyok. És mégis, hogy ragaszkodik ehhez az ember, a rongyhoz, hát nem érdekes és nem iszonyú? – kérdezte igazán mint az eszelősök, oly idegenszerű mosollyal. – Itt ténferegni, – folytatta, – mikor már majdnem elalszom a halálos unalomtól és mindenféle tébolyító trükköket kitalálni, hogy felrázzam vele magam. Ehhez ragaszkodom? Oh bizony, úgy látszik, igen. – És még bólintott is, mint aki meg akarja győzni magát.
– Egy dologért volt még érdemes tengődni és ez az ő szép dereka volt. Mert tudod-e, mi az, mikor valaki annyira hajlékony? – S e szónál nyílván elröstellte magát, mert ideges fájdalom cikázott végig az arcán. (Megint leültünk valahol.) Én pedig ezt gondoltam:
– Hajlékony volt a dereka? Hát nem maga az őrület ez is? No de majd meglátjuk. – Folytasd csak Andor, – mondtam én.
– De hiába! Nem szeretett, mondom, hogy nem szeretett. Viszont miért is tartott akkor maga mellett? Mért akarta, hogy mindezek ellenére mégiscsak szeressem? – mért nem hagyta, hogy utamra menjek, erre felelj. Hogy mért ilyen embertelenek a nők? Hát nem megérdemli büntetését az ilyen?
– Azt mondtam neki: Mela nézzen rám. És úgy nézzen, hogy senkim sincsen többé, hogy egyedül ténfergek a világon. És hogy én már senkit se szeretek, csakis magát és magát… – De hogy én igazán szeretem-e? – kérdezi tőlem. Nem tudom, mi az, hogy igazán, – feleltem I. kötet 54én, – lehet, hogy nem is igazán, csak amennyire tőlem még kitelik. Persze, alighanem ostobaság volt, ennyire őszintének lenni vele. Én magát, ha tudni akarja, nem is szeretem, csak épp, hogy élni nem tudok, de még lélegzetet se tudok venni maga nélkül. S mármost: minden józaneszű embernek igaza van, mikor a szememre veti, hogy ezt is megmondani, micsoda merészség! Mikor az ilyesmi nem is való talán emberi füleknek. Csakhogy szenvedély és kétségbeesés, el ne feledd, butaságokra sarkallja ám az emberi lényt. S ami már a teteje: – maga az én elmebajom, vegye csak tudomásúl, – mondtam neki egyszer, jóval később s ezt már csupa szemrehányással és csupa haraggal. Hát nem barom az, aki ilyet megmondani képes valakinek?
Ő azonban okos volt, nemhogy haragudott volna, olykor még meg is cirógatott mindezekért. Leveleket írt nekem, no de milyeneket? Egy buta ember azt is képzelhette volna talán… de minek is magyarázom? Se ilyen, se olyan nem volt a levél – s egyik a másik után: csupa cirógatás és csupa semmi. – Hát olyan ostobának tart maga engem? – írtam neki vissza. – Koncot vet nekem aranyos? Aztán megintcsak visszajött Budapestre. Akkor elhatároztam, hogy összetöröm, mint egy fadarabot. Összehajlítom hátrafelé, amíg eltörik a dereka. Mert észrevettem ám, hogy azt a fürtös fejecskéjét forgatni kezdi megint, hogy jobbra-balra érdeklődik az aranyos. – Nézze, Mela, – mondtam néki, – csináljunk számadást. Hiszen se szégyellnivalója, se megbánnivalója nincs velem kapcsolatosan, – én pedig minek kínlódjam itt? olyan jó magának az? – Hagyjon engem elmenni, – ordítottam a fülébe.
Könnyek futották be Andor szemét, megint elfogta őt a sirás. Hagytam, mert elhatároztam, hogy ezentúl nem szakítom félbe, többé nem zavarom.
– Hagyjon elmenni, – folytatta kis szünet után – s könyörögni kezdtem: ha úgy akarja, én akár meg is ölöm magamat. De sem elmenni, sem meghalni nem hagyott a világért. Újra kezdtük hát az egészet és ugyanúgy. Volt olyan szemérmetlen, hogy nékem mert dicsérni egyes fiatalembereket. – Nem érdemel maga szenvedélyt szivecském, – mondtam erre neki, de persze hiába. Minthogy a nők valószinűleg olyanok, hogy a lényeges dolgok meg a törvények őket I. kötet 55nem igen érdeklik. Képzeld, félbeszakított, mikor a legfontosabb mondanivalóimat próbáltam beverni a fejébe, hogy ne dohányozzak annyit, mert az neki árt, – nem nekem, de neki, vagy hogy ne beszéljek olyan hangosan, mert attól megfájdul a füle, vagy, ami a legrettenetesebb: hogy nézzük meg ezt a kirakatot… Most képzeld csak el, nézzek meg egy kirakatot épp akkor, mikor majd meggebedek, – meg tudod ezt érteni barátom? Egyszóval: lehűtött, igen, mindig lehűtött, – mintha forróságomban zuhanyt eresztene rám, ez olyan volt. Meg hogy tapintatlan is vagyok, ez volt a legfőbb panasza. Hát baj is az? – kérdezem én ma már hangosan is, hogy megszabadúltam ettől a bitangtól. No de akkor! Még a lelkem is majd kiugrott belőlem a szégyentől, s képzeld csak, elkezdtem finom emberré nevelni magamat én! a régi fajankó, elkezdtem tánclépésekben beszélni, – figyeled a dolgot?
Egyszóval: ez valamiféle birkózás is volt kétségtelenűl. Márpedig ő nagyon szeretett ám az emberek nyakára rálépni, különösen az enyémre.
Nem tudom, képes vagy-e megérteni ezt a csodálatos kalamajkát, aki mindig egyedűl éltél. Oh bizony, de nagyon igazad volt, mikor így maradtál, egyedűl.
De a pénzt is szerette nagyon s az előkelő életet is mindenekfölött. Vagyishát: nagyravágyó volt az aranyos… én a Macbethet példáúl sohase szerettem, de most aztán kezdtem ám érteni, elhiheted. Mert már-már azon is gondolkoztam ám, hogy betörök valahol. Mert mi az nekem? Tudod, milyen jól értek a szerszámokhoz. S akkor kezdtem én a szabadalmaimat is hajszolni minden erőmmel. Ez pedig akkor volt, mikor egyik levelében volt szíves arról is értesíteni engem, hogy egy hercegfiről álmodott az éjszaka. S én voltam olyan barom… én aki tudtam, hogy gyűlölöm őt, képes voltam elővenni ezt a levelét, – leűltem vele egy sarokba s elképzeltem az alvót. Mert tudnod kell, aranyfürtös feje gyönyörű volt s arcéle oly finoman metszett, mint valami kamea. Egyszóval: elképzeltem ezt a gyönyörű fejet habos és színes párnáján, mikor alszik, s mikor rajzanak benne az álmok. Mondom lázasan vetettem rá magam a találmányozásra, hátha beüt valami, mert hisz akkor lett volna pénzem elég… s mondani se kell, szeI. kötet 56rettem volna vele megbeszélni ezeket az ügyeimet is, csak hát ő nem bízott a tehetségemben se soha. Kétkedve hallgatta, amit elmondtam, nem értette, de azért úgy tett, mintha értené s persze csakis avégből, hogy legyinthessen a végén.
– Nézze csak, ne kicsinyelje már előre a szerencsémet is, – mondtam én. – Sose bízzon a szerencséjében barátom, – felelte ő keserű nevetéssel, – mert maga nem az a fajta. Magának még veszélyes is volna talán a szerencse.
S persze, ha nem vált be valami, akkor következett a bólintás. Nem nagy, igen apró s nem gúnyos, inkább rendkívüli komoly. Nem tudom, ismered-e a vajákos asszonyokat? Ezek nyilván terebélyesek, mint valami tölgy, én legalábbis ilyeneknek képzelem el őket, – ez viszont vékony volt, a mindenit néki, rettenetesen karcsú, habos… s mármost mégis hogy lehet az, hogy én ezt a habosat olyannak láttam ilyenkor, mint valami gonosz, női principiumokat, azt a fajtát, amelyet vastrónuson lehetne ábrázolni lángvörös koronával a fején… mert el ne feledjük: gyönyörű haja is volt, akár a tűz s mintha meggyulladt volna tőle, mikor olykor fejfájása miatt meglazitotta s az lebomlott a nyakáig.
Egyszóval úgy bólintott ilyenkor, picit és rövidet, de úgy is mosolygott rendesen, mint aki tud valamit, amit én nem! S képzelheted, hova hajtja ilyesmi az embert. Oh bizony milyen furcsa dolog ez is! – –
Mert hogy voltaképp ez hogy is kezdődött mivelünk, én magam se tudom. Mert ügyet se vetettem rá eleinte, nem igen érdekelt. Ostobácska, lornyonnal felcicomázva, láttam én már ilyet éppen eleget. Csak azért jártam fel hozzá, mert jókat lehetett nevetni nála, odafönn a harmadik emeleten. S gondoltam magamban: – mért ne nevessek? S mivelhogy úgy sincs senkim a világon, mért ne menjek hát fel olykor a harmadik emeletre?
Csakhogy ez olyan volt ám, hogy előbb beférkőzött az ember bőre alá, aztán pedig befészkelte magát az idegeibe. – Nincsen senkim! – mondtam én magamnak egyszer hangosan is, mikor odaértem a kapuja elé s azon tünődtem, hogy felmenjek-e csakugyan, mert, mintha már előre is érezném, hogy kezd veszélyessé válni a dolog.
I. kötet 57Engem te persze alig ismersz, de hogy is lehetne megismerni valakit? S az ember életéről is mit tudhat a másik? Hogy mennyire magános voltam én minden időmben, mióta csak eszmélni tudok, van-e róla fogalmad? Még kamaszkoromban is meg-meglökdöstek az utcán, nekem jöttek, nem akartak kikerülni, mintha csupa levegő volnék. Igaz, úgy is ődöngtem köztük, mintha csakugyan az volnék, légnemű test, – ki-ki a dolga után sietett, nekem azonban semmi különös dolgom soha nem akadt. S hányszor bújtam elő a fal mellett, mondhatni az emberek hóna alól, igazán mint valami fura szellem, – szinte látom is magamat, amint végtelenűl elhagyottan röhögök azon, hogy ezt vagy azt a fajankót kikerűltem.
S még ma is emlékezetesek nékem azok az idők, mikor először akadt meg egy-egy pillantás rajtam, mikor először vették észre, hogy a világon vagyok én is.
Egy zöldruhás kislány volt a legelső s mindennap pontos időben ugyanott, az Andrássy út sarkán, a köruton… sebesen ment: mindíg nagyon sietett, de már messziről rajtam feledte szemét s addig-addig, míg el nem pirúlt a kedves s egészen a nyaka tövéig. Úgy tekintettem, hogy a mesék zöld madara ő s ma is még zöld tűzek járnak a szemem előtt, ha róla álmodom.
De Meláról kéne szólani. Mi volt már ő nékem akkor e zöld madárhoz képest odafenn a harmadik emeleten? Túl voltam én már mindennemű lelkesedésen. S mégiscsak azt kell mondanom, hogy kezdetben volt azért olyan jóságos szava is, amellyel megigézett.
– Isten hozta, – szokta volt mondani nekem, mikor vad rohanásaim után betoppantam nála, hogy szinte bezuhantam az ajtón. De hogy micsoda dallama is volt ennek a szónak!… – s ezenfelül: ki mondott nékem ilyet valaha is?
– Isten hozta, – mondta megint s felemelkedett zongorája mellől, mint valami lassú és édes tűnemény. Szó ami szó: ezt oly jó volt hallani nekem, illetve tudnom, hogy valaki a jöttömnek örűl, hogy egyszer megkérdeztem tőle, nem venne-e zöld ruhát a lángoló fürteihez? Mindezek ellenére: óvakodtam attól, hogy beleszeressek, mondhatni minden erőmmel tiltakoztam az ellen. Igyekeztem tehát egykedvűen fogadni ezt a sugárzást, valamint a könnyű és puha kezet is, amint I. kötet 58nyujtotta felém, sőt egy ideig még benne is pihentette a kezemben. S oly bátran nyúltam az életéhez is: most látom csak, milyen vakmerően, hogy mire vetemedtem. Egész egyszerűen: belebeszéltem az ügyeibe, miközben szinte megrészegűltem e nagy bátorságomtól magam is.
Csak aztán, mondom, alattomosan, mert alig észrevehető praktikáival fölém kerekedett. Beléptem a hallgatag mosolyok birodalmába barátom. S te is jól tudod, mire képesek a mosolyok! nem egyszer láttam rajtad, hogy téged is beteggé tesz az ilyesmi. Mert a nevetés mégiscsak más, el ne feledd, az ilyesmi viszont búskomorrá teszi az embert. Nemsokára már úgy éreztem magam, mint akit összekötöztek.
Szó sincs róla: jól megfékezte merészségeimet. Egyre jobban kezdtem a szemei állására, a tekintetére figyelni, hogy nem mondok-e ostobaságot, hogy meg van-e elégedve velem? Kezdtem egyre bizonytalanabb lenni a saját ügyeimben is természetszerűen, vagyis megint ott tartottunk, ahol ezelőtt, hogy már-már bocsánatáért esedeztem, amiért oly bátor vagyok és merek én is itt lenni a világon.
Ebből is láthatod, milyenek a nagyszerű idomitók. Csakhogy viszont a tigris is olyan ám, hogy egy ideig ugyan tűri magán a hatalmat, de olykor aztán mégiscsak nekiharap. De hiába! mégse tudtam én már megszabadúlni! Nemsokára tehát előállt az a helyzet, hogy tökéletesen bevált az idomitás, minthogy én már csak olyasmit mertem kiejteni a számon, amiről azt hittem, hogy kedvérevaló.
S mondani se kell: a szégyenkezések vesszőfutása volt ez az időszak. – Oh én szegény, lézengő ritter, – ezzel a szóval lehetne jellemezni talán. Tovább ezzel a felemelő, isteni kérdéssel: – hogy hát igazán olyan állat vagyok-e én?
Másszóval: a tökély állott előttem lángoló koronával. (Ez a semmiség, akit, ha markomba űltetek, feldobom a második emeletre, erre is gondolhattam volna példának okáért, mert ez is valami nemde, – csinálja utánam!) S hogy én micsoda marhaságokat mertem valamikor e tekintély előtt összebeszélni, – ilyesmiken törtem a fejem. S hogy ez is micsoda szégyen volt! még enni se tudtam, olyan iszonyatos volt nekem ez a múltam. Kezdtem hát megint alázatos lenni az utcán.
I. kötet 59– Ez talán nem is vesz engem komolyan, – nyilallott egy este belém, (de bízvást hideglelésnek is nevezhetném ezt a pillanatomat,) – oh, most értem én csak, hiszen sose vett komolyan, ma se vesz és innen a nyugodt mosolyok!
Röviden szólva: lábam alól kezdtem egészen elveszteni a talajt, kezdtem minden dolgomban tőle függeni, kezdtem őt utánozni, a hangsúlyait s mondani se kell, hogy a mosolyát is… továbbá: zárkozottabb is lettem, még zárkozottabb, mint azelőtt… minden szavát félretettem magamban szépen, hogy majd gondolkodni fogok róla odahaza… mert hisz otthon kezdődött minden, mikor tökéletesen egyedül van az ember, akkor megjelenik az ilyen… S mármost mit csináltam volna magamban? Hangosan védekeztem gúnyos támadásai ellen.
Azóta van velem az, hogy hangosan beszélgetek magammal mindennemű lépcsőn. Mert már ott kezdődött, – mihelyt beléptem otthon a kapún.
S mármost persze örökkön örökké reszketni, nem baklövés-e megint valamelyik szavam s kapkodva jóvátenni hamar a hibát…
S mindaddig ment ez így… vagyishát az lett mindennek a vége barátom, hogy véleményeinek egész rendszere alakúlt ki bennem idővel, hogy szinte magamban hordtam őt, – úgy is mondhatnám, hogy voltaképp és végül is két lélek kezd lakni az ilyen emberben. Én, például tetszésem szerint úgy az egyiknek, mint a másiknak parancsa szerint egyformán tudtam akár beszélni, akár cselekedni.
S mármost nem veszed-e észre, hogy már akkor kellett volna megölnöm?
Oh hogy gyűlöltem őt már azokban az időkben is olykor. S míly boldogság volt, ha módom volt tőle pihennem! példáúl mikor elutazott. S ha valahol megszerettek vagy megdícsértek… ellene szóló bizonyítéknak tekintettem a legkisebb sikeremet is. Mert ki bírja ki az örökös és egyforma kicsinylést?
Kezdtem továbbá hazudozni és hízelegni neki. Mikor úntam, úgy tettem, mint aki nagyszerűen mulat és jól érzi magát. Néha már az arcom is fájt a jókedvű mosolyoktól. Magasztaltam festményeit, amelyeket azelőtt kutyába se vettem. Különben se volt ennek tehetsége a I. kötet 60festészethez, – már amennyire én megitélni tudom, – a művészetekhez nem sok köze volt.
Hogy példát mondjak, mennyire alárendeltem neki magam: volt neki egy rokona, valami paradicsom-arcú, tudákos fajta, akit én meglehetősen utáltam. Ő azonban olyan édesen bánt ezzel is, hogy azt hittem szereti. Én tehát igyekezvén a Mela kedvében járni, szintén meglehetősen édeskedtem e Margitka körűl. Udvaroltam neki kicsit, körűltáncikáltam a savanyú paradicsomot, már-már fölfüggesztettem az ellenszenvemet is s ami a legszégyenletesebb, még meg is kedveltem valamelyest… de nem egyszer mondtam még Melának is: – milyen kedves lány ez a Margit, ugye? – És lestem a hatást. De mintha sehogysem akarna e szavaimra figyelni. Míg ki nem fakadt végre, dühösen: hogy nekem milyen rettenetes az izlésem igazán, mikor ez egyike a legelviselhetetlenebb perszónáknak, akiket ő valaha látott…
– Nem is olyan elviselhetetlen, – morogtam én tűnődő arckifejezést mímelve-hazudva… – dögölj meg! – gondoltam azonban, mialatt ott hahotázott bennem a végleges elkeseredés. – Mert hogy megalázom én magamat, hát nem rettenetes, nem embertelen dolog ez így? Oh hogy útállak én minden pereputtyoddal együtt, ha tudnád s hogy milyen szivesen pofon ütnélek! Egy álló évig kell pipeskednem, udvarolnom, tánclépésre kényszerítenem még a lelkemet is és csak azért, mert azt képzelem, hogy szívességet teszek vele neked.
Attól fogva tehát mégiscsak erőt vettem magamon és ritkábban jártam oda. S akkor is tartózkodóbb voltam, olykor már szinte nyers, néha meg éppen jéghideg is. Csakhogy ő viszont olyan volt, mint a viasz, – ahogy bántak vele, pontosan úgy fogadta, mivelhogy kockáztatni semmit sem akart. S mindez végűl is annyira felingerelt, hogy egy alkalommal már meg is sértettem őt, mert úgy gondoltam, hadd törjön ki végül is belőlem az, aki vagyok. S ha állat vagyok, akkor igenis azt! Mert minek a komédia? Úgyis itthagyom én őt egész egyszerűen.
Úgy történt a dolog, hogy kezdett túl egyszerűen bánni velem, hozzá lévén szokva, hogy mindenben alárendelem neki magam s most, hogy felcsillant bennem a dac, kezdett gúnyosabb lenni s holmi fölényes kijelentésekig vetemedni…
I. kötet 61– Maga talán azt hiszi, hogy én tökéletesnek tartottam magát valaha is? – kérdezi egy alkalommal tőlem, valamely kisebb természetű vita közben. S nekem akkor több se kellett, vörös lett tőle még a körmöm hegye is.
– Hogy maga minek tart engem, avval én ma már nem sokat veszkődöm aranyom, – mondtam néki, – s annál kevésbé, mert ha tökéletesnek tart is, attól én még nem vagyok tökéletesebb…
– Különben is túlságosan fesztelenűl kezd beszélgetni velem, nem gondolja? Értésére adom tehát, hogy több tiszteletet követelek, nem a tökéletesség, hanem a személyiségem iránti természetes tiszteletet, tetszik érteni engem?
– Mert nehogy bennem a szerelmes ifjút lássa maga előtt, arra kérem minden jóakaratommal. Mert én nem vagyok szerelmes magába, ezt még egyszer hangsúlyozni kívánom. Erről ne is álmodjon tehát, mert olyan bolond én nem vagyok, oh fenséges koronájú női hatalom, – mondtam én, miközben fel-lejártam a szobában.
És csendesen beszéltem ugyan, de nyílván még a bőrömön is szikrázott a gyönyör. Oh de jó volt ez végre, édes Uristen. Hogy meg kellett volna semmisűlni bele. Minthacsak a mennyország minden gyönyöre szakadt volna rám az egekből.
– Nincs is tehát szándékomban feleségűl venni, ezt is vegye csak számításba szívem, – tettem még hozzá, szinte lihegve a teljes boldogság elviselhetetlen örömeitől.
Ő pedig szép nyugodtan hagyta, hogy végigmondjam az egészet. Ma is jól emlékszem rá: valami méregzöld párnán űlt törökös űlésben a díványon s történetesen perzsa bugyogóban, mert valami ostoba jelmezes estére kellett kikészítenie magát s a haja lebontva… voltaképp oly szép volt épp akkor, hogy le kellett volna térdelni eléje. Az önzés oltára, amelyen vörös tüzek égnek.
S ő, mondom, nem szakított félbe, hagyta szépen lezajlani e rohamot. S mire a végére értem, nagyon elpirult ugyan, de rögtön válaszolt.
– Akkor mit akar tőlem? – kérdezi derüsen, de olyannyira derüsen, hogy még el is neveti magát. S a végén már úgy nevetett, hogy a két kis véknyát kellett tartania.
I. kötet 62– Most pedig szépen elmegy innen, – mondotta hirtelenűl, de mint valami boszúló női principium igazán, – (nem tudom, a haragos Artemisz vagy Héra jár-e most az eszemben?) – mert villámokat szórt a szeme és most már ő is lihegett.
– Azonnal elmegy, nincs haladék – mondta sötéten s ezt már bizony hiba volt bevárni, tudom. Mert előbb kellett volna magam mögött betennem az ajtót.
– És kár volt ennyire kompromittálnia magát, – hangzott még mögöttem az ítélet… s csakugyan, mintha szigonyt dobott volna utánam. S bizony jól is talált vele, kétségtelenül. Mert siketen bolyongtam tőle a körutakon és semmi egyébre nem tudtam gondolni, csakis erre a szóra… s a torkomat szorongatta valami keserű méreg. Elég abból annyi, hogy azért jó néhány napba beletelt, míg sikerűlt ezt is lerázni magamról, – de akkor mégiscsak egész könnyű szívvel határoztam el, hogy otthagyom őt. Mert mi dolgom vele többé? És ha kompromittáltam is magam négyezerötszázszor, baj nekem az? Ha többé sohase látom?
Most biztosan azt hiszi, hogy letörten űlök a háztetőn, lelógatva a lábam és sóhajtozok a hold felé, valami csodálatos bűnbánó levelen törve a fejem. S hogy egyébre se tudok gondolni, csakis a bugyogójára s hogy e bugyogó nélkül én már élni se tudok… oh az ostoba liba!
S valóban nem is kellett hozzá valami nagy erő, hogy leszoktassam magam életemnek erről a mérgéről, – Isten engem, a dohányzásról nehezebb leszokni valakinek. Elkezdtem dolgozni vadúl és alig is jutott már az eszembe. Hangosan elnevettem magam, ha példáúl arra gondoltam jártomban, utcákon, tereken, hogy milyen mesterségesen rajongó leveleket írtam én neki valamikor s hogy ezeket ő milyen komolyan vette szegényke, hogy a rajongásomat mennyire elhitte nekem, vagyis, hogy míly mértékben sikerűlt becsapnom… mert hisz elhitte, kétségtelenűl, egyszer még azt is írta, hogy büszke rá és meg is köszönte levelemet.
Egy levelet terveztem, amelyben megírom neki mindezt, hogy láthassa: nem is olyan nagy dolog az, ha kompromittálja magát valaki. Mert hisz akkor is azt teszi, ha képes elhinni, hogy ezt a semmit I. kötet 63ennyire szeretheti valaki. Mármint azt a nagyszerű és lángoló semmit, ami ő.
S hogy aztán mégiscsak hogy történhetett, ami történt, ma is alig értem, – valami rejtély lehet ennek a mélyén. Ítéld meg te magad.
A lényeg ebben annyi, hogy elég sok idő telt el a történtek után s mondom: én már sose gondoltam rá, vagy alig-alig. Nyolc-tíz hónap múltán egy nap egész jókedvűen jöttem haza a műegyetemről, – történetesen otthon is vacsoráztam, aztán ide-oda tünődtem, hogy most mit csináljak? elmenjek-e hazulról? Ott álltam a szoba közepén és fűtyörésztem.
– Eh mit! írjunk ez egyszer a Melának, – mondtam én s anélkül, hogy ennek bárminemű előzményét tudtam volna magamban, tehát bízvást mondhatom, hogy ez bizony számomra is a legnagyobb meglepetés volt. S már le is űltem az asztalhoz.
Jól emlékszem rá, az a kellemes ernyedtség ömlött el tagjaimon, mint mikor az ember zűlleni kezd. De bántam is én!
Mindenekelőtt azon vettem észre magam, hogy voltaképp nincs is már bennem iránta harag… ehelyett langyos és fölényes rokonszenv árad el a szívemen, – szó sincs róla, nem valami forró vágyakozás! de csupa barátságos és lankatagon finom érzelem igazán, mint mikor egy régi, jó barátját idézi fel magában az ember… S minél többet írtam, annál melegebben, annál kedvesebb szavakkal sikerűlt kifejeznem, milyen jólesik nekem az, hogy vele beszélgetek újra… s ami még csodálatosabb: úgy éreztem, hogy ez egyszer valóban azt írom, ami bennem igaz, illetve, ha nem is egészen: hogy ez alkalommal még a túlzás is örömet okoz.
S szinte fellelkesülve álltam fel az asztaltól, olyan felemelő érzésekkel, mint mikor valaki nemcsak megbocsát, de még elébe is megy annak, aki megbántotta valamikor. S mondhatom: meg is voltam elégedve magammal.
S hazúlról is nagyon jókedvűen mentem el aztán, de nem azonnal dobtam be a levelet. Két napig hordtam a zsebemben, mintha azon gondolkodnék, feladjam-e csakugyan? Gyanakszom azonban arra is, hogy semmire se gondoltam s hogy ez így lehetett, jól mutatja az a tény is, hogy harmadnapra megintcsak hirtelenűl, – talán egy belső I. kötet 64elhatározás folyamányaképp mégiscsak bedobtam valahol. Tudom, hogy ott maradtam aztán állva még egy ideig a levélszekrény közelében, egész más dolgokon törve a fejem.
Tovább dolgoztam s mondhatni el is felejtettem az egészet. Mikor is egy nap ebéd közben egyszercsak leteszem kezemből a kést és villát s a legnagyobb meglepetéssel állapítom meg, hogy semmiféle válasz nem jött a levelemre.
– Vagy ennyire meg akar alázni? – gondoltam magamban s máris elborított a vér.
Megnéztem a zsebnaptáromat is: pontosan három hete, hogy elment, ezt ki tudtam számítani mindenféle adatokból. S a címzésben sem lehetett semmi hiba. – Műnchen, Pension H., – a paradicsom-arcútól tudtam meg, akivel nemrég találkoztam az utcán, hogy négy hónap előtt megint Műnchenbe utazott s hogy címe a régi.
Haza siettem és lázas nyugtalansággal csak ennyit írtam egy névjegyre neki: – Mela, én kűldtem magának egy hosszú levelet, nem kapta meg? vagy nem akar felelni nekem? – S ezt a pár sort már ajánlva kűldtem el és azonnal.
S ettől a perctől kezdve rámborult megint a régi sötétség.
Megint észrevettem, hogy senkim sincs. S hogy a szobám rideg és elhagyatott.
Hazamenet a műegyetemről úgy rohantam fel a harmadik emeletre minden este, hogy a szívverésem is elállt.
Semmi, – az asztal üres, nem jött hát felelet.
Nem tudtam tehát otthon maradni többé, kávéházakban és mulatókban töltöttem el az estéket s ha nem is voltam éppen szomorú, de megint kezdtem valami állandó nyomást érezni a szivemen.
– Te szerelmes vagy ám, – mondta nekem egyszer egy bánatos és jóakaratú teremtés valami körúti lebújban.
– Nem vagyok szerelmes, – kiáltottam rá dühösen.
– Akkor mire gondolsz?
– No mire gondolok? mondd meg, hadd tudom én is.
– Hogy mire gondolsz, azt nem tudom, – feleli ő, – de úgy beszélgetsz velem és úgy is csókolsz meg, mint aki azt akarja mondani vele: csinálhattok velem, amit akartok, én tudom a magamét. – No lám, – gondoltam én, – milyen okos ez a kölök.
I. kötet 65Mivelhogy ebből valami kiderűlt ám, legalábbis annyi, hogy, úgy látszik, nincs egy olyan pillanatom, amelyben megszabadulnék a tehertől… s hogy ennek mi az oka? Még erre is megfelelt ez a csodálatos, jóakaratu kislány.
– Te, mondok én neked valamit, – fordúlt hozzám, mikor elbúcsúztam tőle hajnal előtt. – Az ember ne lovalja bele magát a szerelembe, – azt mondja nekem.
– Hej, a mindenit, de nagyon igaza van, – ordítottam én fel magamban az éjszakai utcán s egy gázlámpa tövében meg is álltam.
– No ezt most rögtön fel is írom, a noteszem legelejére teszem és holnap kétszer aláhúzom piros ceruzával, – mert nincs-e tökéletesen igaza? Hát nem az történik itt? Hiszen emlékezetes, hogy mikor azt a bizonyos levelet írtam neki Műnchenbe, valóságos láz csapott fel bennem, valami rajongás s éppen olyankor, mikor egy-egy merészebb hangra vetemedtem benne, például mikor azt írtam neki, hogy ő a tűzmadár! s utána hozzátettem: no de mégiscsak az enyém! S ezt még alá is húztam, – hát nem kábító az ilyesmi? El is öntött tőle nyomban a vér.
Ma már persze nagyon hajlandó vagyok nevetni ezen is, no de akkor! előbb bátor voltam s ettől szökött fel a lázam. Nyílván te is tapasztaltad elégszer, mennyivel bátrabbak az emberek leveleikben, mint mikor szemtől-szembe állanak egymással… ilyet én sose mertem még mondani neki s már maga ez is! mintha már-már hozzányúlnék, mintha meg is ölelném …
Az ember ne lovalja bele magát a szerelembe – tanácsolta nékem ez a kislány. Viszont gondolkodó embereknél lehetséges-e másképp? Aki hozzászokott gondolataihoz s a komoly dolgok rabja maradt, vajon elképzelhető-e az ilyenről, hogy ezentúl szívesen töltse szerelmes nyavalygásokkal az idejét, hogy asszonyi megjegyzésekkel bíbelődjön, – nem szükségszerű-e, hogy unszolja magát az ilyen, nem úgy van-e, hogy néki magának kell megindítania, vagyis technikus kifejezéssel élve: nem sajátmagának kell-e előbb begyújtania ezt a motort? Megvallom különben, hogy sohase tűrtem jól azokat, akik oly szívesen merűlnek bele nyakig a szerelembe, akiknek a nyivákolás legfőbb elemük… ha férfiember ilyen, akkor ma is nevetem, ahogy magamat is kinevettem akkoriban.
I. kötet 66No de mindegy is ez. Hiszen a sok olvasmánytól elborúlva már kölök-koromban is megpróbáltam én és nem is egyszer, hogy magamra erőltessem a szerelmet s valami fellengős imádatra próbáltam rábeszélni magam, de sohase sikerűlt. Akkor még azt hittem, hogy ez valami csodálatos, különleges érzés… nem is tudtam volna elhinni talán, hogy rosszkedv, féltés és szomorúság: e jól ismert érzések azok, amelyeket együttvéve szerelmének nevez az ember.
Nyílván a körülmények okozták aztán, hogy ennyire belesodródtam magam is… Ha egy embernek senkije sincs, akkor egy nap arra riad, hogy valaki belefészkelte magát az idegeibe. S ha ehhez még ő maga is mindenáron rajongani kezd…
Már-már egyébre se tudtam gondolni, csakis őrá.
S el nem mondhatom, micsoda réműlet az, mikor eszmélni kezd valaki, mikor egyszercsak, hirtelenűl kinyílik a szeme. – Hát mindeddig vak voltam én? – kérdezi magától.
Mert mit csinál ez Műnchenben? Elhiggyem, hogy ott senkije sincs? S elhiggyem-e azt is, hogy egy huszonegy éves lány nem csókolt még meg soha senkit?
És ha igen? Akár meg is esküszöm neked azonnal, hogy ebben mégcsak nem is az a baj, ha igen, mint sokkal inkább: hogy nekem az ujjahegyét se szabadna megérintenem, csakis akkor…
No de mikor? Voltaképp el se tudtam képzelni az esetet. Mert hogy ő hajlandó volna hozzámjönni feleségűl, azt ő sose mondta. Akkor tehát mi ez az egész?
Én biztosítom őt arról, hogy nem vagyok bele szerelmes, – no de mért? Mert egyetlen mozdulását se láttam olyat, amelyre azt mondhattam volna, hogy megérdemli a szerelmet. Már pedig két ember viszonyában az egyik viselkedése sohasem lehet állandó érték, – érted-e a szót? Matematikai nyelven kifejezve: az én viselkedésem az ő viselkedésének a függvénye… amilyen az egyik, olyanná válik a másik, – nem így igaz ez? – –
Ő tehát velem szemben szigorú, Műnchenben pedig csókolózik s talán szeretője is van, még az sincs kizárva bizony.
S megerőltetve emlékezőtehetségemet elkezdtem a múltjára vonatkozólag összeszedni bizonyos imaginárius adataimat.
I. kötet 67S eszembe jutott példáúl egy jelenet, mikor egyszer a szobalány levelet hozott be neki. Ma is emlékezetes előttem a nyomán támadt rendkívüli csend. Mela megnézte a címzést s nagyon belepirúlt. De nyomban keblére is rejtette a levelet.
Ott és akkor ügyet se vetettem e dologra, csak most, újabb töprengéseim idején jöttem rá, hogy hiszen nem is újkeletű bennem ez a gyanu. Mert én mindazóta gyanakszom rá s voltaképp nem is tudok már hinni neki.
Azelőtt ő a leveleit előttem szokta felbontani, meg is kérdeztem hát tőle:
– De hamar eldugta. Valami titok?
– Eh, valami ostobaság, családi dolog, – felelte meglehetős ügyetlenűl s újra elpirúlt. – –
Eszembe jutott, hogy milyen érzékien szokott néha nevetni s hogy milyen életismeret bugyog ebben a nevetésben… s hogy milyen gyakran rajtakaptam már a mosolyán! Mert nem olyan-e a mosolya is olykor, mikor el-elgondolkodik valamin, mintha csupa huncutságokat súgnának a fülébe? – Elém állt röpke, hamiskás, nem eléggé őszinte lénye, mivolta, magam előtt láttam kacér szemvillanásait, amelyekkel igazán szabados, sőt sikamlós észrevételeit szokta tetézni…
– No ez már igazán nem szép, – mondja nekem egyszer. – Nem elég az, ha egy asszonynak egy barátja van a férje mellett, nincs igazam Andor? – (Valami műncheni ismerőseiről mesélt nekem éppen.) Persze nyomban dühbe gurúltam.
– Hogy-hogy nem elég-e? – kérdeztem szinte sértődötten. – Mondhatom, szép kis dolgokat tanúlt maga Műnchenben…
– No, no, – azt mondja, – egy barát még nem a világ. Vagy tévedek Andor? – kérdezi tőlem lesütve pimasz szemeit.
Egyszóval: ő mindenkor a csaló asszonyokkal azonosította magát s én mindig a megcsalt férjjel, – nem különös a dolog?
Most pedig tartsd a hasadat nevettedben, arra kérlek régi barátom. Mert képzelj csak el engem régi csirkefogót, amint elkezdek erkölcsi prédikációkat tartani ennek a Melának. Hát nem neveted halálra magad? Hogy hova sodródik, micsoda hamis helyzetekig tud eljutni az ember.
I. kötet 68Előadásokat tartottam neki a hűségről és becsűletről, bizony ide jutottunk. Kénytelen voltam valami jámbor marhának beállítani magam, aki a női tisztességet, általában a tisztességes életet mindenekfelett becsűli, – mit szólsz ehhez? Még gondolni is rossz nekem erre. S hogy ő magában mennyit nevetett ezen, persze sose tudtam meg, annál rettenetesebb arra emlékeznem, hogy még helyeselt is.
– Hogyne, – mondta nekem, – természetesen Andor. A tisztességes élet mindenekfölött való, ebben egyetértünk. – S váltig úgy tett, mintha figyelne szavaimra.
S alighanem lubickolt a butaságom gyönyörétől. És most mondd meg, nem lett volna-e szebb, ha mind a ketten leülünk a földre s addig csókolózunk, amíg belehalunk és két boldog csirkefogó elkezdjük halálra nevetni az összes tisztességes embereket?
Szerelmiekben ennek? A világon semmi meggyőződése se volt, – azóta én tisztában vagyok ezzel. És mégis helyeselt nekem, – no de mit csinált volna szegény? Míg aztán a következő napok egyikén, mintegy véletlenül oda nem vetett egy pici szót:
– Erkölcs a szerelemben? A gyengék vígasza barátom…
Hogy majd elestem részben szégyenemben, részben a meglepetéstől. Éppen egy széken álltam s felraktam neki a szekrény tetejére valamiféle folyóiratokat. Ő körtét evett s éppen az ujjacskáiról nyalogatta le a levét, mikor feléje fordúltam e kijelentése után. És mondhatom, semmit se feleltem. Mivelhogy majd kiugrottak a szemei bitangságukban: annyira ragyogtak. És ez nekem elég volt. – Megkaptad a magadét Bandika, – gondoltam erre magamban.
S képzelheted, hogy ezekután nem nagyon folytattam erkölcsös tanításaimat.
Most, hogy nem válaszolt a leveleimre, mindez megint eszembe jutott és kétségbe is ejtett, mivelhogy nem volt még nekem elég eszem ehhez a helyzetemhez és állapotomhoz.
– Csak nem romlott? – ilyen és ehhez hasonló ostoba kérdéseket tettem én magam elé s nem egyszer még a lábam is elhűlt az iszonyattól.
Holotthát: romlott, – nem romlott! nem az volt ebben a baj. Hanem hogy nem én voltam a mestere sem a romlottságának, sem az árI. kötet 69tatlanságának, ennyi volt az egész. Mert nem szeretett, egyszerű volt ez a dolog. S nyílván azzal se sokat törődött, hogy én szeretem-e?
S ezt még meg is mondta nekem, szinte leplezetlenűl, ez is most jutott csak eszembe.
– Mela, nincs szíve magának, – mondtam neki egyszer.
– Téved barátom, – felelte azonnal, – én csak nem óhajtom, hogy mindenki szeressen. Vannak nők, tudom… mindenekelőtt a kokottok ambíciója ilyen…
S akkor én még feltételezni sem akartam, hogy e „mindenkik” közé sorol engem is, pedig alighanem úgy volt. Viszont e kokottokról szóló észrevétel felkeltette figyelmemet s rögtön magamévá is tettem a tételt. – –
Néhány hónappal azután, hogy keblére csúsztatta volt ama bizonyos levelet, együtt mentünk villamoson. Rossz kedvem volt, mint rendesen.
– Mit öltözködik ilyen remekül és minek forgatja annyira a szemét és minek nyalogatja folyton a szájacskáját? – kérdeztem tőle dühösen. – Azt akarja talán, amit a kokottok, hogy az egész világ bomoljon maga miatt?
– Mért éppen a kokottok? – kérdezi ő. – Azt minden nő szereti, nem természetes az ilyesmi? – Képes volt ezt felelni nekem s persze ugyanolyan heves biztonsággal, te pedig elképzelheted, mennyire megvetettem én magamat.
Egyszóval: nem nagyon ragaszkodott ő a véleményeihez. S ha én ragaszkodtam hozzájuk, mármint az övéihez: kinevetett.
S mármost boldogúlj az ilyennel, mikor ő még büszkélkedett is vele, hogy mennyire következetlen, hogy a véleményei változnak.
– Maga mennyire szereti a pénzt, – mondtam neki egyszer.
– Azt mindenki szereti. Látott már olyan embert, aki nem? – feleli ő.
– Mennyire szereti a pénzt, – vetette ő szememre egy év múlva gúnyosan.
Most persze mindez eszembe jutott. S hogy aki ennyire változékony, abban megbízni szabad-e, lehet-e?
I. kötet 70Arra a pillanatra is emlékszem, mikor először mertem bevallani magamnak s nevükön nevezni érzéseimet. A városligetben történt, – akkor már egész elviselhetetlen volt a hallgatása s nekem többé a szó szoros értelmében se éjjelem, se nappalom, nem volt egy szabad, önfeledt pillanatom se. Egy haragos-zöld bokrot néztem éppen, itt volt már a tavasz… S ekkor, mintha néki tennék vallomást, szép szeliden és szomorún arra gondoltam, hogy szeretem. S alighanem még a kezemet is rászorítottam a szivemre… Egyszóval: ez afféle ünnepi perc volt: nagyszabású és magános, de annál hatalmasabb is kétségtelenűl.
S mármost mit mondjak még többet is erről? Mint valami gép, a szívem és agyam szünet és megállás nélkűl zakatolt. Hogy néha nagy kimerültségemben napokon át mélyen aludtam.
Mikor aztán megtudtam, hogy Pestre jön, kimentem eléje a vonathoz. Alázatosan és megtörten álldogáltam ott és vártam a soromra, nem gondolva semmire többé. Még csak azt se mondhatom, hogy valami nagyon örűltem volna, hogy újra látni fogom… fáradt is voltam én ehhez, valószínűleg. S mindaz, amit előző napokban kiterveltem, hogy mit fogok majd mondani neki, mindaz elillant belőlem nyomtalanúl.
Csak úgy kongott bennem az üresség.
Nagyon elegáns volt: sport-ruha, angol kesztyűk, no de a legfinomabbak – s most láttam csak, mikor lelépett a vonatról, hogy milyen parányi-szép ennek a lába. S úgy gondoltam akkor, hogy akár egyik zsebembe is beleférne mind a kettő. Minden teketória nélkül két tenyeremmel megfogtam a derekát, hogy leugorhasson. Le is ugrott. Rámnézett s mintha mi se történt volna közöttünk, tökéletes, de hűvös derűvel így szólt:
– Ah, jónapot Andor. – Amiben az „ah” jelentette a meglepetést, – a többi pedig… szemeiben megmozdult a tudás, vagyis annak a villanása-jele, hogy nem feledékeny, egyszersmind azonban: mintha továbblapozna valami könyvben, – megcsillant benne ugyanakkor a feledés is. – Nehogy azt hidd, mindenre jól emlékszem én! de hajlandó vagyok rajta túltenni magam, – ez volt a szemeiben kifejezve. Egyszóval: megintcsak nagyszerű volt! Magad is láthatod: nagyszerű személy!
I. kötet 71– Ah gyerekek, de remekűl utaztam, mint valami grófnő. Hálókocsiban, képzeljétek… – azt mondja nekünk. (A kelekótya paradicsom is kijött a vonathoz eléje.) – De minek is részletezzem? Úgy látszott, hogy nincs itt semmi baj, rég elmúlt benne már a harag, csak épp, hogy mért nem felelt a leveleimre, arról semmit se volt hajlandó elárúlni nekem. Képzeld csak el: szemben ülünk, én megkérdezem s ő egyenesen a szemembe néz és semmit se felel. Hát nem nagyszerű nő az ilyen?
De hiába próbáltam arról is beszélni neki, hogy milyen rettenetesek voltak számomra ezek az idők, a szemeiben mindenféle tudás mutatkozott újra, aztán lehúnyta kicsit a szemét, vagyis „tovább lapozott”, majd felemelve fejét, mondjuk, azt kérdezte nagyon szeliden: – és nyaralt valahol? – No de semmi baj, – gondoltam én.
Mert igaza van, ez is milyen ostobaság! Mért is teszem én legfontosabb vallomásaimat a városligetben, egy méregzöld bokor előtt? Mért ne mondanám meg egyszer néki magának is és épp oly szép csendesen ugyanazt? S heteken át próbálkoztam a virágnyelv mindenféle alakzataival, beszéltem egy tigrisről az állatkertben, amelyik kimúlt a párja után, – mit tudom én már? Egyik délutáni ijedelmemről, mikor is naptárszerűen kimutathatón épp abban az órában riadtam fel a rajztáblámról s még hozzá pontosan ezzel a szóval: – Jézus Mária mi van Melával? – mikor melegítőpárnájától Műnchenben kigyulladt az ágya…
S mikor mindez hiábavalónak bizonyúlt, egy nap végűl is csakugyan nagyon csendesen és komolyan, bárha kicsit bizonytalanúl is így szóltam:
– Mit szólna hozzá Mela, ha most azt mondanám annyi minden után… ha azt a kijelentést kockáztatnám meg, hogy tisztába jöttem magammal és én magát mégiscsak végzetesen szeretem…
Rámnézett, szemmel láthatóan nagyon elkomolyodva.
– Jobb szeretném, ha mégse mondaná, – válaszolta és még sóhajtott is utána.
– És mért ne mondjam? Akkor se mondjam, ha meghalok bele?
– No-no kedves Andor, ne tréfáljon az ilyesmivel, arra kérem, – felelte még mindig nagyon komolyan és máris másra akarta volna terelni a beszédet…
I. kötet 72– No-no kedves Mela, – mondtam én is, – most már talán mégse térjen ki ez elől. – S a hangom is nyílván nagyon remegett. – Eszembe sincs tréfálni. Hogy nem tréfálok az egész életemmel, azt csak elhiheti. – Hangos, ingerlő és érzéki nevetésre fakadt, csak úgy bugyborékolt a nevetése.
– Hisz ez nagyszerű! – felelte összecsapva kezeit. – Nagyon örűlnék neki természetesen, nagyon megtisztelve érezném magam ennyi minden után is. Hiszen egyébre se vártam.
Előrehajolt és most már keményen belenézett a szemembe.
– Maguk nyílván azt képzelik, hogy az egész világnak a maguk akarata szerint kell igazodnia, – nem? – S itt elhallgatott. Hátradőlt a székén és lehúnyta szemét.
– Úgy van a dolog, – folytatta kis szünet után, – hogy maguk férfiak, jobban mondva önök közűl egyesek voltaképp nincsenek is tisztában vele, hogy mit akarnak. Mindenekelőtt szigorúan értésünkre adják, hogy csakis barátságra gondoljunk s a világért sem egyébre. S mikor ezt a kikötést mi komolyan vesszük, akkor nincsenek megelégedve velünk.
S ez így ment hónapokig. Óvatos kijelentéseket váltottunk, csupa virágnyelvből állt az életünk s hogy ez mire vezet, nyílván el tudod képzelni magad is. Ha ma visszatekintek, szinte olybá tűnik az egész, mintha ennek a lánynak végeredményében sose lett volna egyéb hatása rajtam, mint a halálos kimerűltség. Kezdett terhemre lenni minden szó. S most egy átkozott és ostoba dolgot jegyezz meg magadnak egész életedre okulásúl: ha egy lánynál barátsággal kezdi az ember, akkor nem igen lehet többé áttérni semmi egyébre. Már a szemérem sem engedi pajtás. Mert hogy én, a barátja, a megbízható embere egyszer csak megcsókoljam a mellét, – az Isten szerelmére, micsoda erkölcsi kisiklás az ilyesmi! El nem képzeled ennek a komikumát! hogy példáúl Mela is mennyire belenevetett a szemembe, mikor én, a korrektség netovábbja egyszer mégiscsak megcsókoltam a haját, de ugyanakkor még a lábait is… rettenetes volt. De hagyjuk is ezt.
Egy alkalommal aztán még el is bóbiskolt mellettem. S hogy ez mért annyira sértő? ma se tudom. Annyi tény, hogy úgy éreztem: ez megint csak a teteje valaminek. S elég sokáig néztem is őt s aligI. kötet 73hanem elég keserűn is mosolyogtam. – No drágám, – gondoltam, – úgy látom, nem vet fel értem a forróság. – És lábújjhegyen kimentem a szobából.
S akkor kezdődtek az én aszketikus gyakorlataim. Itt volt Pesten s én mégse mentem fel hozzá hosszú ideig. S nagy erőfeszítéssel újra szabályozni próbáltam az életemet. Gyötörtem magam: pontosan megszabtam hányszor és mikor tehetek nála látogatást, – de néha megtörtént, hogy épp akkor nem találtam otthon s én üres fejjel, megbénult lélekkel álldogáltam az ajtaja előtt.
No de végre is elutazott. S én alig vártam már a pillanatot, hogy megszabadúljak… szinte a perceket is számoltam. Persze bőven vágtam egész nap a szomorú pofákat s a kocsiban még meghatott szavakat is motyogtam a fülecskéje felé… no de belül! minden eddigi tapasztalatom ellenére is a szabadulás mondhatatlan vágyódása, reménye ficánkolt. Ujjongva, nevetve s holtfáradtan sóhajtottam fel a peronon, mikor a vonat végre elindúlt.
De csakugyan fogjuk is talán rövidebbre a dolgot. Megint nem írt s persze megint rámjött a szorongás, megint könyörögtem neki, gorombáskodtam, – utóbb jött aztán levele is, csak persze teli csupa számomra érdektelen érdekességgel, hogy hol táncolt, milyen estélyekre volt hivatalos…
Mikor újra visszajött, – bolyongott ide-oda nyugtalanúl! – mikor megtudtam, hogy megint idehaza van, felrohantam hozzá s alig hogy beléptem, nyomban megkérdeztem tőle, akar-e most rögtön hozzámjönni feleségűl? Kissé fájdalmasan mosolygott s ez nékem elég volt. Be se vártam feleletét, már mentem is, köszönés nélkűl rohantam el. S újra nem láttam hosszú hónapokig. Különben is: most megint nyaralni ment valahova. De mikor visszajött, aznap egy szekér rózsát küldtem neki, különleges faju rózsákat, aztán felmentem magam is. Nagyon kedvesen fogadott, de végre olyasvalami csúszott ki a száján, rendkívűl ovatos száján… végre hát csakugyan mondott is valamit. Hogy így-úgy ő nagyon kedvel engem, hisz úgyis tudom én azt… de ő se volt még képes annyira tisztába jönni magával – és ennyi volt az egész. Illetve nem is! Mert ahogyan szokásban van ilyenkor, értésemre adta, hogy milyen kedves és jó fiú vagyok én… Egyszóval: ő különben is még szabad akarna lenni egy ideig…
I. kötet 74S én mindezt nyugodtan végighallgattam s mármost, hogy mi történhetett vele közben? Megijedt-e tőlem, mert annyira sápadt voltam, – nyílván olyan voltam máris, mint egy sírfelirat… s attól tartott-e hogy agyon találom lőni magamat? vagy még inkább egyébtől, mert az sincs kizárva bizony, hogy máris valami mást olvasott ki a szememből, – tény az, hogy nagyon megbékélten, csendesen beszélgettünk egymással még egy ideig s nekem csak az tűnt fel, hogy mi az ördögöt mustrál és vizsgálgat ez engem? (Elhiheted, hogy nem volt még valaki a világon, aki úgy értett volna az ő beszédes szemeihez…) Mondom, már ez is meglepett, de mindaddig nem volt azért közöttünk semmi baj, mikor is félelmében-e, de csúnya hibát követett el végre-valahára. Lágy pongyolában volt s mikor elbúcsúztam tőle, keze a keblemen s még hozzám is simult vagy egy pillanatig. S most képzeld csak el ezt: hirtelenűl értésemre adatott, milyen finomak a mellecskéi, – fel tudod fogni, át tudod ezt a helyzetet érezni barátom? Egyszóval: hirtelen olyan forró lett, hogy majd leestem a lábamról. – Hát hiába! annyit meg kell hagyni neki, hogy unalmas ő sose volt. – Olyan lett, mint valami forró s amellett szomorú fiatal asszony, aki nászéjszakájáról ereszti el urát a csatába.
– No te remek szajha! – gondoltam én. – Úgy látszik, mégiscsak megijedtél az elíziumi mezőktől és bucsuzásúl mégiscsak felajánlasz egy kis áldozatot? Meg akarod vesztegetni a sorsot? – S mondhatom, nem nagyon ízlettek a mellecskéi nekem. Ezzel szemben: tökéletes kidolgozásban állt egy terv azonnal elém, – a fene se tudja, lelkemnek mely zugolyából pattant ki ilyen csodáshirtelenűl.
Talán már mondtam is olyat egyszer, no de mindegy, legföljebb még egyszer mondom, hogy én egy idő óta bizony mindent az ő szemével néztem, nemcsak az asszonyokat, a férfiakat is. Vagyis hát pontosan belém volt iktatva, hogy mi tetszene néki s ha úgy akartam, ha átengedtem magam ennek a bennem élő másik ostobaságnak, nekem is kezdett tetszeni az ilyesmi. S volt nekem egy ismerősöm, egy mérnökkari kapitány, akivel annak idején együtt szerkesztettünk valami motort, – elegáns, magas termet, nálam fél fejjel magasabb is s még hozzá nemes ember, előkelő származású, vagyonos és amit akarsz. Még szakembernek is kitűnő. S ebbe én, a Mela szemeivel I. kötet 75nézvén őt, majdnem beleszerettem. Melára ugyanis nagyon hatottak a nőcsábászok s mint hallottam, bizony ez is az volt. De Melácska szerette a „fess” korhelyeket is… szokta is volt mondani nekem: – ha én férfi volnék, elcsábítanám az összes nőket és sose mennék haza reggel előtt. – Nos, ez is olyan volt, sokat ivott, kártyázott is, nemesi pecsétgyürűt hordott a mutató-ujján, – de mit is mondjak róla még? Nálam vagy tíz évvel lehetett öregebb, azt is hallottam róla, hogy nemrég vált el a feleségétől s hogy nagyon kezd mostanában zülleni… erről azonban személyes tapasztalatom semmi se volt. A tanárok beszélhettek neki rólam, így kerűltünk össze nagy-nehezen s magam én nem mondhattam róla egyebet, mint hogy egész együttes munkánk alatt mindvégig igen komoly embernek bizonyúlt s igen tisztelettudónak is kétségtelenűl, vagy legalábbis olyannak, aki nem mutatott semmi fölényt… Egy szó, mint száz s ami a lényeg ebben: nekem még akkor sejtelmem sem lehetett róla, hogy ez az ember igazán züllött, – lehet, hogy épp akkor próbálta megint felkűzdeni magát.
De nyílván valamely furcsa ingerek ösztönzésére, még Melának is sokat beszéltem róla akkoriban, emlékszem rá, amit sohase tettem volna, még azzal is eldicsekedtem, hogy mennyire megbecsűl engem… Mela sokat nevetett rajta s én elkezdtem évődni vele: – ugye hogy tetszik magának a fiú? – Már hogyne tetszene! – kiáltott fel ő is csupa huncutsággal s a szeme villant. S nemsokára már egész alakká, mondhatni fantommá nőtte köztünk ki magát. De még ebbe is, sajnos, túlkomolyan ettem bele magam, – féltékeny kezdtem lenni saját elbeszéléseimre, az lett ennek is a vége. S ha valamivel nagyon megbántott, keserűen hoztam fel neki a kapitányt. – Hát hiába! Euzébius biztosan jobban megnyerné ebben is a tetszését, – mondtam én. Persze csupa keserű tréfából ruháztam fel evvel a névvel, de neveztem másnak is. – Viziló úr nyílván jobban megfelel az izlésének, – mondtam neki egy másik esetben. Erre viszont már felkapta fejét. – No, no, ne tréfáljon annyit, elég volt, – felelte bosszúsan. – Micsoda szemtelen ostobaság ez? Mit képzel maga rólam?
S mármost mit is mondhatok neked erről? Amilyen bolond voltam, engem oly boldoggá tett ez a felháborodása-dühe, majd hogy le I. kötet 76nem térdeltem eléje. Örömömben két zsák fát hoztam fel neki a hátamon a pincéből. S mikor letettem a fát, megcsókoltam a kezét s azt mondtam neki: – látja, mégiscsak érdemes élni. – Maga csacsi, – felelte most már enyhűltebben, de még ebbe is belepirúlt s a szemében is elkezdett megint égni valami… s hogy kiváncsíság volt-e vagy tudás, ezt most már magam se tudom. Ahogy ma visszaidézem, mintha olyasmi lett volna benne kifejezve, hogy hát mégiscsak az a fajta az igazi férfi és csinálhatok amit akarok.
S hogy ez így lehetett valahogy, bizonyítja a következő adat is. Egyszer, hogy ez az Euzébius megint szóbakerűlt, (akkor már nem is neveztem többé vizilónak,) Melácska azt kérdezi tőlem tréfásan, csupa nevetéssel: – Hát mért nem mutatja már be nekem ezt a fura fickót? – És íme, megintcsak elpirúlt az aranyos. Én pedig túlérzékeny idegeimmel azonnal megéreztem ám, hogy szó sincs róla! hiába akarja véletlen ötletnek feltüntetni a dolgot, most olyasmi csúszott ki a száján, amivel ő régen elkészűlt, amit ő már régen akar. Mint a vadállat rontottam rá. S ő persze szintén goromba volt megint, csak épp, hogy ennek nem volt meggyőző ereje többé. – Jól megjegyeztem magamnak akkor ezt a pillanatot.
S most, hogy hozzámsimúlt, vagyis olyannyira odaadó és bőkezű lett hirtelenűl, másnap felkerestem a kapitányt. Dr. Sz. Z. mérnökkari százados, Fő utca gondolom három, egyike a legelső technikus doktorainknak. Hamarosan túlestem első zavaromon, jöttem megnézni, mit csinál, már úgyis régóta látni szeretném, – mindezt nem volt nehéz beadni neki, mert valamennyi rokonszenvet irányomban mindig mutatott s ezenfelűl hallottam róla, hogy várt is részemről némi közeledést.
Elég abból annyi, hogy elég könnyen sikerűlt összebarátkozni vele, bár valami tartózkodás, talán társadalmi hovatartozásunk miatt is valami távolság megmaradt köztünk ezután is… Együtt mulattunk jónéhányszor, – ismersz, tudok inni, – ő azonban, mintha ilyenkor sem adta volna ki egészen a tüzét: jelenlétemben sohase volt kicsapongó s ez a viselkedése olyan benyomást tett, mintha vigyázott volna rám s nem akart volna egészen elrontani engem. Egy alkalommal I. kötet 77megint sokat ittunk, túlsokat is s meglehetős bután űltünk együtt egy fehér asztalnál a Fővárosiban.
– Tudok magának egy nagyszerű kislányt, – nagyon szeretné megismerni magát, – mondtam hirtelenűl, nyers nevetéssel, hallatlanul baromi módon, minthacsak azt mondtam volna neki: van ám itt valahol egy nagyszerű szajha. – S persze nagy zenebona támadt bennem e szavak után, mintha megszentségtelenítettem volna tulajdon életemet. S ilyenkor muszáj tovább fecsegni az embernek. Folytattam tehát Meláról az áradozást, elmondtam, hogy milyen gyönyörű, hogy mennyire pajzán és milyen incselkedően aranyos… csak aztán úgy vigyázzon az ember, mert könnyen megesik ám, hogy nagyon megégeti magát… és még sok efféle undok ostobaságot. S minél többet összehadartam, annál jobban zúgott tőle a bensőm s annál jobban belerántottam magam még több butaságba, hogy ezzel is igazoljam és természetessé tegyem az előbbieket. Csodálatos módon: az ember ilyenkor ragaszkodik saját tökfejűségéhez, mert ezzel akarja bebizonyítani, hogy nem is tökfejűség. De nyílván el is árultam magam e nagy hadarásban, mert Sz., miután egy ideig egykedvűn, mondhatni unatkozva meredt maga elé, egyszercsak közbeszólt, de csak annyit mondott: – savanyú a szőlő. S nagyot ásított utána s a fizetőt hívta. Nyílván elvörösödtem.
Sz. nőügyekben nem volt éppen titkolózó. Nem kereste ugyan a témát, de ha efféle mégis szóbakerűlt, könnyedén, mosolyogva, cinikusan s valamely kedves természetességgel beszélt viszonyairól. Úgy lehet, únta is a nőket, én legalábbis úgy vettem észre, hogy sohase keresi az alkalmat s lett légyen a leggyönyörűbb nő, aki elment a közelünkben, mintha csupa levegőt nézne oly hidegen bámúlt maga elé.
Ezt az elbeszélésemet is, úgy látszik, elfelejtette teljesen. Egy ideig még örűltem is ennek, mert levert és gyötört engem ez az emlék, de aztán a bánattal és további gyötrelemmel megintcsak megjelent a régi kisértés… s hogy voltaképp milyen kísértés volt ez? ma se tudom. Vajon így akartam-e kűlső hatalmakkal végleg eldönteni ezt az ügyemet, minthogy a saját erőmben nem bízhattam eléggé? vagy más okokból volt-e szükségem erre a veszélyre, hogy mindent odadobjak s kockára tegyem akár az egész életemet is? Annyi tény, hogy néhány I. kötet 78hét múlva újra kezdtem vele az egészet. Együtt ebédeltűnk valahol s én kedvetlenűl igy szóltam: – no mi van? nem akar azzal a hölggyel megismerkedni kapitány úr? – Miféle hölggyel? – kérdezi ő. Nevetve néztem rá: – akiről annyit beszéltem a múltkor. – Úgy, úgy. Olga, vagy minek is hívják? – Nem Olga, Mela, – feleltem én. – Ja igaz, Mela, de érdekes neve van. – És nagyot nevetett. – Dehogy nem, dehogy nem. Csak mutasson be barátom. Olyan sürgős? – tette hozzá és megmutatta kicsit a fogát. Hazudtam tehát valamit, Melának ide meg oda való utazása ehhez igen alkalmasnak bizonyúlt. – Nem éppen sürgős, – mondtam én, – csak nem tudni, mikor utazik el megint. – Mért? nincs állandóan Pesten? – kérdezi ő. – Bizony nincs, mert ez egy furcsa leány, – feleltem én. – Úgy, úgy? – kérdezte szórakozottan, miközben eltünődött valamin.
Végre azonban mégiscsak sikerűlt összeeresztenem őket. Pokoli nap volt.
Kirándulást tettünk a budai hegyekbe, – a Zúgligetből átmentünk valami hegyre s onnan egy lugas-uton át egy másik hegyre talán… nem emlékszem a hegyekre, viszont az utakra nagyon, mert nekem a kín jelől itt meg minden útvonalat. Egyiken ez a gyalázat esett meg velem és rajtam, másikon az az árulás…
Láttad volna, milyen szemérmetlenűl, milyen mohón vetette rá magát. Illetve talán nem is annyira mohón eleinte. Annyi tény, hogy az első perctől fogva vele volt elfoglalva s mintha ott se lettem volna, rögtön elfelejtett. De, amit nem vártam volna: még a kapitány is. Úgy látszik, igen-nagyon tetszett neki Mela, egész fel volt villanyozva tőle. Mela pedig a hódítás tűzében ragyogott. Összeráncoltam a homlokomat.
Kétségtelen, hogy Melának volt azért valami nagy közvetlenség is a hangjában, de az egész lényében is valószínűleg. Majd mindenkihez úgy tudott szólani rögtön, mintha réges-régen ismerőse volna, vagy a barátja s ezzel egy-kettőre meg tudta nyerni a sziveket. S ugyanezt tette most a kapitánnyal.
Rövid udvariaskodás és kedveskedések után, – már nem emlékszem rá, mi lehetett, – valamit franciáúl idézett a kapitány. S Melának feltűnt a nagyszerű kiejtés. Franciáúl kezdtek társalogni tehát. Tudod I. kötet 79jól, milyen gyenge francia vagyok, mint a tinó ballagtam mellettük. Nem értettem a gyors és mohó karattyolást, de annyit kivettem, hogy irodalomról folyik a szó. Jól tudod, nem vagyok irodalmár, valami nagyon sose tudott érdekelni a költészet. De hogy is érdekelhetne igazán? mikor nem is afféle vagyok. Lüktető agyamnak azt adtam feleletűl, hogy hiszen én a komoly, nyugodt, megbízható, útján biztosan haladó üzletember vagyok, a szakember… figyelj ide! én vagyok a szakember, a marha, vegyük úgy, hogy máris én vagyok a férj s az én szegény unatkozó feleségemet most nagyon szórakoztatja egy aranysújtásos, huncutszándékú vitéz, – mit lehessen ez ellen tenni valakinek? Legfeljebb felkötheti magát, no nem igaz? Épp azért az efféle kis kiruccanás nem is igen szokta tehát érdekelni a szakembereket. – – Mikor a Svábhegyre vezető úton Mela engedelmet kért mindkettőnktől, hogy neki fáj a feje s kalapját kezembe nyomva lebontotta haját… nem egészen, csak a vastag fonatokat lazitotta meg s kontya puhán ereszkedett le a nyakáig, (mivelhogy jól tudta a bitang, hogy akkor gyönyörű!) – s zongorás ujjacskái belemélyedtek e fonatokba s ehhez még meg is tántorodott egy kicsit, de persze finoman… s mikor láttam, hogy Sz. segítés ürűgye alatt máris igen hathatósan nyúl a derekához… Mela viszont gyorsan ránéz és elneveti magát… s a kapitány erre szintén igen finoman visszavonja kezét… tyűh a mindenit neki, de tudtam volna gyilkolni, már akkor is! De még tovább is van ez a dolog. Később a kapitány úr is mintha elvesztette volna lábai alól a talajt, – láttál már ilyen társaságot édes öregem? hogy csupa tántorodásokból álljon egy kis kirándulás a budai hegyekbe? – Mi a nyavalya töri ezeket? Ja úgy! – gondoltam én, – oda akart hajolni a lelkem és meg akarta szagolni Melácska haját. Mért nem szól nekem akkor? Tessék csak bátran szagolgatni, – mondtam volna neki.
Haj de fujtatott nekem már akkor is a tüdőm! Meg is álltam, hogy mondok valami szépet. Szerencsémre épp abban a percben biciklizett arra egy munkáskülsejű férfi, – utánakiáltottam; hogy nem hagyna-e biciklizni kicsit? S adtam neki két koronát. Csupa baromi dolog. – Talán lovagolni szeretne? – kérdezi Sz. tréfásan ugyan, de már néminemű nagyúri fölénnyel. S ezen aztán még Melácska is nagyot neveI. kötet 80tett. Egyszóval: én máris tökéletesen el voltam hagyatva, – vajon érted-e a dolgot? Mikor az ember körülnéz és azt mondja magában: – No ti bitangok, hát ilyen nagy köztetek az egyetértés? S én mármost hova fordúljak? Mert hogy ez a régi Mela is képes rá és pár óra múlva prédának dob engem oda…
Éppen csiptető is volt a kapitány úr orrán, mert megvizsgált valami mezei virágot. Így feleltem neki tehát:
– Ha én is olyan vitéz katona volnék, akkor én is lovagolnék. S hátmég ha cvikkerem is volna. – S röhögtem egy óriásit. – A cvikker ugyanis nagyon jól néz ki a lovon, – tettem még hozzá mintegy magyarázatképpen – hátmég ha a lovam orrára is tenne valaki egyet… – És tiszta szívvel néztem bele a szemükbe. Előbb az egyiknek, aztán a másiknak.
– No ebből máris párbaj lesz, – gondoltam magamban vidáman, mivelhogy tudod-e mi történt? A kapitány úr tekintete sötét lett, de tett egy olyan mozdulatot is… te figyelj csak ide! ösztönszerűen odanyúlt a kardja markolata felé.
– Hajrá, – gondoltam én csupa rajongással, – hajrá tehát ti bitangok! Csak jó lesz neked vigyázni édes Elemér. (Akkoriban ezt a csúfnevet adtam neki magamban.) Mert tudod ugye, hogy a Részeg Aggastyánok egyesületében első lettem a lövésben és második a vívóversenyen is, – vagy nem meséltem neked erről?
S aztán hát bicikliztem, ide-oda, mint a barom. Semmi értelme nem volt a dolognak. S hogy mért is bicikliztem annyit? mondja meg, aki tudja. – Ha épp most le találok esni előttük s ezek megint nevethetnek, vagy sajnálkozhatnak… a fene egye meg! hiszen reszketnek a lábaim is!
Otthagytam hát őket és eliramodtam ki a fák közé. Mintha hátam mögött hagynám egész nyomorúságomat! s az iszonyu súlyt. Később lelassítottam az iramot s jól emlékszem rá, kinn a szabad ég alatt, e messzi fák közt sírni kezdtem a biciklin. Nem komikus ez is? – Ezek a hátam mögött talán még csókolóznak is? – Visszafordúltam tehát s úgy megnyomtam a gépet, hogy egy kanyarnál majd berepűltem az árokba. S most megintcsak ugyanúgy vidámnak, tiszta tekintetűnek mutatni magam… könnyedén nevetni, locsogni, vagyishát igyekezni I. kötet 81minden mellőzések ellenére a társalgásban mégiscsak résztvenni valahogy, elképzelheted, ez olyan feladat volt, amely még az én kipróbált erőimet is nagyon próbára tette. Az ember néha halálos fáradtságot érez a szíve körül s így akkor én. Egy valami ronda lugasúton Melácska visszamenesztett, nézném meg, ő elvesztette a zsebkendőjét valahol s úgy rémlik, mintha tudná is, hol eresztette ki a kezéből, csak amilyen szórakozott, ő az ilyesmire sohasem ügyel… túlsok volt nekem a magyarázat. Ezek egyedül akarnak maradni megint, no de nem baj. S a zsebkendő csakugyan ott volt. – Ezt jól kiszámította magának, – gondoltam én s mikor átadtam, nevethetnékem támadt Istenemre. Mintha oroszlánketrecből hoztam volna fel a zsebkendőt. Mert még meg is hajoltam egy kicsit.
A villamoson hazafelé pedig úgy tettem, mintha bóbiskolnék, elnyomna az álom, részben: hogy még tökéletesebbé tegyem szivem teljes gondtalanságának és gyanútlanságának mimikáját, másrészt, hogy kilessem, nem esik-e közöttük egy-egy bizalmasabb vagy érdekesebb szó is? Csakhogy franciáúl társalogtak újra s én, mint már előzőleg is: semmit se tudtam megérteni belőle.
Ezután pedig nem mutatkoztam többé. Hiába unod, ez így volt velem akkor. Hogy mindig véglegesen szakadtam el s egy idő után mintha egy óriási mágnesbe bekapcsolná az áramot valaki… s a vonzása oly erős volt, hogy el kellett kerűlnöm még a kerületet is, nemhogy az utcát, amelyben lakott. Egyszóval: néhány hónapon át megint belevetettem magam a munkába és üres fejjel kódorogtam a városban. S most már elképzelheted, mi volt ez az egész, mert akkor ütöttelek meg. Nyílván úgy éreztem, hogy többé nem szeretem őt.
Ezek ketten viszont tovább folytatták a dolgot s mikor Mela elutazott, Sz. nem csinált belőle titkot: leveleztek. Még csak nem is igen kérdezősködtem nála, kevésből is kiszedtem, ami érdekelt, hiszen szemmel látható volt, hogy Mela megőrűlt. Én azonban valami fura fásúltságba merűltem s egy ideig különös módon éppen erre az emberre már nem is voltam annyira féltékeny. Az ördög tudja, mi ez? Talán, mert én rendeztem az egészet, vagy mert mégiscsak alsóbbrendű legénynek tartottam a fiút, mivelhogy végeredményében mégse volt az egyéb… mindez közrejátszhatott, egyszóval legfőképpen az a I. kötet 82körűlmény, hogy tudtam, ki az, akire gondoljak, az illető tehát nem volt az a félelmetes fantóm, amilyenekkel azelőtt viaskodtam képzeletemben: az ismeretleneké… engem ugyanis azelőtt ezek vadítottak és őrjítettek a legjobban. Mikor évekkel ezelőtt egyszer egy műncheni énekesről mesélt nekem, valami Leon Szimot nevűről, akit aztán tehetetlen mérgemben Szimatos Oroszlánnak kereszteltem el s akiről egyszer azt találta mondani, hogy karcsú fiú s aki Műnchenben színházakba szokott vele járni… engem évekig kísértett ez a pasas, mert éppen sehogyse tudtam elképzelni magamnak. Egész regényük volt már a fejemben s valahányszor Műnchenből rosszabb kedvű levele jött: – aha! – gondoltam én, – biztosan megkínozta kicsit az énekes úr. S ebből aztán megint kijött mindenféle, egész orgiák, hogy ki mindenkinek dobja oda magát s ezzel szemben az itteni jelenések, mikor megjelenik feddhetetlen fényességében Budapesten… no de mindegy is ez. A lényeg ebben annyi, hogy most aztán éppen az igazi veszély, vagyis a kapitány úr tudott legkevésbé hatni reám. Vagy legalábbis egy ideig.
Fásúlt és kimerűlt voltam azokban az időkben, erről talán beszéltem is annakidején, hogy csak nappal tudtam aludni, ha éjjel elaludtam, csupa fuldoklásra és olyan döbbenetekre ébredtem, amilyen csak a halálos perc iszonyata lehet. Éjszaka dolgoztam tehát, hajnali félháromkor megebédeltem valahol, megittam egy jó feketét, elszíttam egy fekete szivart s utána elindúltam végtelen utaimra. Kódorogtam az éjszakai városban. S néha még beszélgettem is vele magamban. S szép csendesen igazán, a leggyengédebben és legmelegebben, mintha minden rendben volna közöttünk. S mindenféle kedves nevet is adtam neki, persze, legtöbbször azonban csak gyermekemnek szólítottam, vagyis azon a meghitt és egyszerű néven, ahogy megbékélt, régi házasok nevezik egymást. Nyílván azt képzeltem, hogy már régen a feleségem s néha még meg is intettem őt, hogy viselkedjen rendesebben, mert micsoda dolog ez, hogy másokra kacsint? De még azért is haragudtam, ha nagyon tetszett neki valami selyem, – egyszóval egy sokkal édesebb és meghittebb féltékenység körvonalai bontakoztak ki előttem.
I. kötet 83S hogy vajon még egyszer férjhez fog-e menni, ha meghalok? – ilyesmiken törtem a fejem.
Kóboroltam, – néha már alkonyat előtt elindúltam s bejártam óriási területeket. Egyszer egy apró kis temetőbe vetődtem el, – nem tudom, ismered-e? Budán a Csend utca mellett van egy régi-régi, szép temető s én akkoriban sokat járkáltam a sírjai közt… s íme az egyik régi siron egy óriási rózsacsokor. S még fel is jegyeztem akkor a nevét: alatta olyan ember nyugodott, aki negyvennyolcban halt meg nyolcvannégy éves korában. Hát van ez is, ekkora hüség? S vajon ki lehet az, aki ennek a szerencsés aggastyánnak még ötven év múlva is rózsákat visz a sírjára? S majdnem megkönnyeztem az öreget. Mert azt gondoltam: mért is kínozzuk mi annyira egymást? S minek ekkora küzdelem ebben a rövid vendégségben, ebben a hiábavalóságban? Hisz nem az örökkévalóságot nyerjük meg vele Mela, – beszéltem hozzá, próbáltam őt meggyőzni valamiről s hogy mi ez a valami, ma se tudom. Mert hisz egyszerű a dolog: nem meggyőzni kellett volna őt, – hogy szeressen, az kellett volna nekem s erre rávenni senkit se lehet.
– Mért nem járunk mi együtt, mért kell így külön bolyonganom, nem volna-e szebb, ha kéz a kézben járnók ezt a rövid utat? – unszoltam egyre s szinte meg is békéltem saját szavaimtól. – Vagy azt akarod, hogy így végezzük, távol egymástól, elidegenedve, mi akik annyira ismertük egymást s közelebb álltunk egymáshoz, mint a vérrokonok? Mondd, el tudod ezt képzelni? Erre felelj. Vagy még azt se akarod tudni, hol lesz a sirom? És én se tudjak a tiedről?
S azt képzeltem, hogy ő most itt áll a siromnál és elmereng. S mondhatom, rendkívül kedves és okos volt most ez az arc. Mert hisz azt kérdezte tőle még a sírkövem is: – mondd, hűség és egyszerű jóság nem is létezik talán? Hát csakugyan nem lehet hűnek és jónak lenni ezen a rövid úton? – S erre ő finom kezét kinyújtja felém, vagyis megérinti vele a követ és azt mondja nekem: – Andor…
De nem is folytatom, láthatod ebből is, milyen holdkóros lettem én akkoriban. Mert muszáj bevallanom azt is: ettől az egyetlen szavától még a könnyem is megeredt.
És így teltek aztán a napok, – csupa kórságos rajongásba voltam belemerűlve. Olyan voltam, mint egy kivilágított, éjszakai ház, amelyben senki se lakik.
I. kötet 84Időnként persze fel-felijedtem s nagyokat morogtam ilyenkor. A valóságot rendesen valamely elméleti szentenciával igyekeztem elhárítani magamtól. – Hogy ezek a művészettel foglalkozó nők, – nem is hinné az ember, hogy ezek milyen józanok igazán, – mondtam magamnak egyszer, hangosan, éjjel, a Keleti pályaudvar közelében.
Egyszer kora délután felkeltem és elmentem egy házasságközvetítőhöz a Rottenbiller utcába, elvittem neki találmányi irataimat is, hogy lássa, érdemes foglalkoznia velem s tudtára adtam, hogy nősűlni akarok, de persze gazdagon… Egy ideig tárgyaltunk is a dologról, míg ki nem vert fényképeitől a keserű undorodás. S persze abbahagytam ezt is. Egyszóval: mindenfélével próbáltam el-elbódítani magamat.
S így ment ez egész addig a pillanatig, míg egy napon Sz., akivel mégiscsak találkoztam néhanap, ártatlan pofával feltett kérdéseimre el nem kezdett titkolózni: fura módon csűrte-csavarta a szót, amit eddig sose szokott. – Hogy van Mela? – kérdeztem én. – Nem tudom, illetve… – feleli ő. – Én most nem járok fel hozzá, – mondom neki erre, – mert sok a dolgom. Talán elutazott? – Nem hiszem, – azt mondja, – illetve tudom is, hogy nem. Most még nem is lehet neki elutazni, – meg ilyesmit. Csupa „illetve” volt a szavaiban. – Ja úgy? – gondoltam én.
– Szerelmes lett a fiú! – ordított fel bennem valami vadállat.
Melácska megfogta őt pici kezeivel a gallérjánál és most nem ereszti, – villant belém s valamely alig jellemezhető, de kétségtelenűl boldogítónak is mondható szánalom öntötte el a szivemet. S mármost láttál-e már valaha ehhez hasonló butító helyzetet ebben a hülye életben? Mert belém állt a döbbenet is ugyanakkor. Mivelhogy a kapitány úr ezenfelűl még sápadt is volt ám és felette szórakozott. Sápadt és kedvetlen Istenemre, amilyennek még sohase láttam. S a Mela nevét mintha ki sem akarná már ejteni többé. Azt mondta rá, hogy: „ő”.
S vajon mit szólna most ahhoz a kapitány úr, ha édes jó kollégámnak nevezném hirtelenűl és valamit hamar elfütyölnék neki a Trubadurból?
I. kötet 85– Haj, haj, hogy neked milyen nagy a bajod, abban én tudós vagyok ám, – szerettem volna mondani neki. Ehelyett legalábbis megöleltem. No de oly nagy áradozással, hogy csodálkozva bámúlt rám s ma is az az érzésem, hogy valamit ő akkor meg is sejtett ekörűl.
Azt akartam tanácsolni neki, hogy ölje meg, – ezen se csodálkozz. Mert fura dolog ám az alvajárás, meg a narkotikus állapotok, mivelhogy én, – most már megvallhatom azt is, – még a kokainnal is próbálkoztam akkoriban. S ilyen állapotában mindenféle villódzik az ember előtt, szörnyűség és édesség összevegyűlve: földöntúli fölény és kúszó-mászó, rettenetes alázat. Azt mondtam az imént, hogy mégcsak nem is igen voltam féltékeny a kapitányra. S ezt most megtoldom, mert nemcsak hogy nem voltam annyira féltékeny, de volt olyan pillanatom is… egyszóval azt is megvallom tehát, hogy nem egyszer úrrá lett rajtam a káröröm és bosszúvágy. Sokszor ujjongva képzelegtem azon, hogy meg fogja ejteni-rontani, hogy meg fogja végül is ezt a gőgöt alázni, – képzeld csak, a sok mindenféle közt még ez is felmerűl az emberben. S a villódzások egy ilyen pillanatában még láttam is Melát hasasan, felcicomázva sétálni s nagyot nevettem rajta, hogy ennyire póruljárt. Persze, állati dolog ez is, csak azt se feledd, hogy az igazi és teljes boldogtalanság is meglehetősen ritka valami s hogy az enyém kétségtelenűl az volt, ma már én biztos vagyok ebben. Mintha béreltem volna magamnak valakit, aki nálam erősebb, hogy törje meg helyettem, mivelhogy magam én képtelen vagyok erre, viszont érzem, tudom és követelem, hogy meg kell törni, különben belehalok. Még egyszer hangsúlyozom: tisztában vagyok vele, hogy ezek aljas gondolatok és mégis megkövetelem a felmentésemet is, mert az ilyen ember nem ura magának.
Most azonban, hogy szemmel láthatólag megint Mela győzött, megdőltek bennem az összes konstrukciók és képzeletek. (Persze, ha beváltak volna… az ilyen embernek tudvalevőleg semmi se jó. Egyébként hiszen majd ez is kiderűl.) Egyszóval, hogy ilyen benyomásom támadt a kapitányról: szinte az egész férfinemet láttam megalázva. S be szívesen adtam volna néki tanácsot, csak nem lehetett. Tudtam, hogy még a témát se lehet felvetni előtte. Ő példáúl egyetlen egyszer sem érdeklődött nálam az iránt, hogy mért is maradtam el I. kötet 86végképp a Melától, – egyébként elképzelhető, hogy erre Mela maga kérte meg őt.
Attól fogva elég gyakran voltunk megint együtt vendéglőkben, lebujokban s örömmel állapítottam meg, hogy nem sokáig tartott nála ez a levertség. Hogy jött a nyár, – vagyis alig néhány hónap után kétségtelennek látszott, hogy kedélyes régi nyugalmát kezdi visszanyerni. Úgy látszott tehát, hogy mégiscsak sikerűlt azokat a bonyolúltságokat leráznia magáról, amelyek oly igen természetesek, ha ilyen fajta lánnyal hozza össze balszerencséje az embert… Egyszóval nem úgy mint én, ő végűl is elég erősnek látszott ahhoz, hogy megőrizze magát és felülkerekedjen.
Ekkoriban történt, hogy Melával találkoztam az utcán. Őszi délután volt, alkonyat előtti nagyon világos idő s én lehajtott fejjel, gondolkodva mentem a külső Andrássy út lovas-útján. Hirtelen felpillantok – s íme messziről őt látom közeledni. Csak persze ez se volt olyan egyszerű dolog. Mert, úgy látszik, nem is fogtam fel azonnal, hogy mi történik velem s hogy amit látok, valóban igaz-e? Mintha a lelkem mélye, vagy a szervezetem nem is akarta volna rögtön tudomásul venni, hogy csakugyan ő az… s csak akkor csapott fel halántékom felé valami szédűlet a szivemből, mikor ismerős, mondhatni végzetesen ismerős keze s napernyőt tartó ujjacskái voltak már a szemem előtt, nevető, kövérkés ujjai, amelyeket oly szívesen pólyásbabáknak neveztem azelőtt.
Egyszóval: minthacsak a hazám, a házam, az otthonom, vagy a tulajdon lelkem jött volna lesűtött szemmel, szép csendesen elém.
Mert ő is tűnődve járt az alkonyati fényben és nyílván észre se vett.
Nagyon elegáns volt most is őszi kabátban, csupa választékos gond látszott az egész alakon s emellett: a tisztasága szinte érthetetlen is. Egy pihe nem volt rajta s prémjének minden szála ragyogott. Ami pedig az arcélét és főleg a fülkagylóit illeti…
„Dögfickó, téged szabó csinált”, – mondja Shakespeare-nek egy alakja valahol, – ezt viszont hegedűkészítő csinálta, metszette, gondoltam róla mindig, különösen a füleiről. Mert, mint a hegedű csigája, Istenemre olyanok voltak, de még ez nem is elég. Mert oly tiszták I. kötet 87és átlátszóak is amellett, oly pirosak és eresek, mint a rózsaszirom s szinte látni lehetett, mint lüktet bennük csendesen a tiszta vér.
Látod, ilyen bolond némelyik ember.
Mert mindezt persze a tökéletességgel is összekapcsolja magában és azt is gondolja: no lám, ilyen tökéletes te sohase lehetsz. S nem érthető-e akkor, ha néha bizony még azt is gondolja utána, hogy meg kellene rontani, mert úgysem elviselhető ez a tökély.
S ilyen volt most is. Mondom, eltünődve sétált a napon s ernyőjével a kavicsokat ütögette a lába előtt. Lehet, hogy várt is valakit. Üdébb és szebb volt, mint valaha.
Köszöntem. Felriadt.
Valami fellángolt a szemében s mintha fájdalmas szeretettel nézett volna reám.
– Rég nem láttam, – mondotta nyájas és tiszta mosollyal, de azért komoly maradt a szeme.
– Sok a dolgom, – feleltem néki zavartan. De rögtön utána összeszorítottam a fogaimat, mert éreztem, hogy itt kesztyűs komédiázás kezdődik el újra. És máris fejembe szállt a vérem, mert ezt többé nem akartam. Hasítani, zúzni, – ezt követelte minden idegem. De nem voltam képes rá, – gyáván folytattam tehát, fanyar nevetéssel:
– Másfelé kalandozunk kis Mela, – mondottam valami hízelkedő módon és nagyon melegen is, mintha incselkedni akarnék.
– Ejha! – válaszolta nevetve. – Asszony-e vagy lány? Jobban szeretném, ha asszony volna, – folytatta azzal a rossz okossággal, amelyre néha oly szivesen vetemedett. De most meg is bánta valószinűleg, mert a gyermeki ártatlanság álarcát vette fel utána. – Mert az asszonyok különbek, mint a lányok, – tette hozzá.
– Ilyet mond maga nekem? – akartam volna felelni neki. S mondhatom, nagyon megfájdult a szivem. – Hát nem sajnálsz? Egy csöppet se szerettél? – szerettem volna megkérdezni tőle, de nem jött hang a torkomra.
– Hál’Istennek! – mondta most az előbbiekre visszatérve jóságosan és igazán nagyon elkomolyodva. Még sóhajtott is utána.
– Csak szép legyen, szebb és különb, mint én, mert ha csúnyább, azt rossz volna tudni nekem, – folytatta nagyon kedvesen, mert részI. kötet 88ben kacéran, részben szenvedőn. Egy parányi melegség csapta meg e pár szótól a szivemet, mert mintha egy kis kapcsolatot teremtene újra közöttünk. Igaz, hogy épp akkor a lehelete is érintett, mert mind a ketten lehajoltunk a kesztyűje után.
De ez volt aztán az utolsó kapcsolat is. Mert azontúl is igen nyájas volt ugyan, de teljesen zárkózott és áthatolhatatlan, – úgy viselkedett, mint akit nagyon megbántottak valamikor s többé ilyen bántásokra alkalmat adni nem akar. S nekem éreznem kellett: ha most a régi és bizalmas hangból akárcsak egyet is megütnék, egy mosolygó falba ütköznének szavaim. Derűje, amely semmit meg nem engedett többé, azt látszott mondani: vége! Egy saját életét élő és előkelő hölgy állott előttem s ebben az életben nékem nem volt többé semmi részem. Elbúcsúztunk.
Vannak emberek, akiknek szenvedés a kenyerük. Barátom, én ebbe az idegen hölgybe most újra és halálosan beleszerettem. Elhatároztam, hogy visszaszerzem magamnak, ha még egyáltalában lehet. Elhatároztam, hogy felmegyek Sz.-hez és mindent elmondok neki nyíltan és éppen ezért most már meg is kérdezem őt, mert most már tudnom kell, hogy hányadán vagyunk. És fel is mentem hozzá rövidesen. Nem volt otthon, én tehát leűltem, hogy megvárom, amíg hazajön, eközben a legényével is így-úgy, valahogy beszédbe elegyedtem. S persze miről folyik ilyenkor a szó? Hogy a százados úr milyen későn jár haza éjjel, meg ilyesmi. Hogy mostanában lovon kell kivonúlnia s bizony megesik, hogy még a lovon is elbóbiskol, ami nem helyes dolog ugye, mert már nem is olyan fiatal. S én mindezt hallgatom egy ideig, mikor is pokoli ötlet nyilallik az agyamba. Benyúltam a tárcámért, kivettem a Mela fényképét és odatartottam a fiu elé. – Ismeri ezt? – kérdeztem tőle barátságosan. A legény egy ideig rábámúlt. – Ismeri? – kérdeztem újra. – Alighanem, – feleli mosolyogva és ravaszul pislog. A zsebembe nyúltam újra. – No Pista, itt van negyven korona, – mondom néki. – Csak úgy kíváncsiságból kérdezem. Hol látta és mit tud róla? – A legény rögtön eltette a pénzt, aztán röhögött. Fejével odaintett a hálószoba felé. – Az öregnek a babája, – mondta jóizűn. – Elhallgattam. – Egész éjjel énekelnek és nyivákolnak, mint a macskák, az ember nem tud tőlük aludni, – folytatI. kötet 89ta bizalmasan s holmi érzéki vihogással. Magam pedig alkalmasint kővé merevedtem.
– Különben, most jut csak eszembe, nekünk is megvan a képe. Csak ne gyűjjön közben haza az öreg, – mondta az ajtó felé sunyítva gyorsan kihúzott valami fiókot s egy női arcképet szedett ki belőle. Csakugyan volt némi hasonlatossága vele, de mégse Mela volt. Mély lélegzetet vettem s mintha felélednék újra, valamely rettenetes álom után. – Úgy látszik, tévedés van a dologban, mert ez nem ugyanaz, – mondtam neki még mindig szinte fuldokolva, mert arra gondoltam, hogy hátha nem is ezt akarja kivenni. De szerencsémre vitatkozni kezdett, míg be nem látta végül is, hogy tévedett, de hozzátette azért: – pedig ez is itt volt, no látja, biztosan tudom. – Megint pénzt vettem elő. – Nézze Pista, – mondtam néki, – ha nőktől érkeznek levelek, nem mutathatná meg nekem, nem az egészet, csak az írást… – Azt nem lehet, – felelte azonnal, – az öreg elzárja vagy eltépi, mert arra vigyáz. – Nem lehetne? – folytattam s nagyobb összeget tettem le az asztalra, – csak épp hogy lássam, nem olvasom én el a levelet.
– Úgy elcsórni? – feleli ő. – Nem uram, arról szó se lehet. Olyat én nem csinálok, nincs az a pénz.
– Ide nézzen, – mondtam neki ekkor s kivettem egy levelet, azt, amelyet a szivem táján hordtam már jóideje, – jól nézze meg ezt az írást. Ha ilyet kap a gazdája, kétszáz koronát adok érte. Vagy csak annyit mondjon: most kapott egy ilyet, az is elég lesz. Jól nézze meg, – illetve hisz ez mégsem elég. A borítékokat is elteszi a százados úr? – jutott ekkor eszembe.
– Nem, – felelte a fiú, – azokat eldobja. – És máris vette a papírkosarat és elkezdett benne kotorni.
– Nagyon jól van, – mondtam én. – Nekem azok is sokat érnek.
S egy perc múlva már elém is tartott egy csomó összegyűrt borítékot s egyiken valóban a Mela írása s még hozzá a bélyegzője nem is régi keletű. – Pista, maga ügyes ember, – mondtam én. – No látja, – felelte diadallal. – Aztán egy percig még gyanakodni látszott, nem a gazdája megbízásából vagyok-e itt, hogy próbára tegyem, de hogy újra pénzt adtam neki, megnyugodott. Még megkérdeztem tőle, nem járt-e már a V.-penzióban is, virágokkal vagy levelekkel, – azt felelI. kötet 90te, hogy igen, egyszer levéllel küldte őt a százados úr, de a kisasszony nem eresztette be a szobába, várnia kellett, válaszát a szobalánnyal küldte ki neki.
Az előbb elég sokat beszéltem arról ugye, hogy voltaképp nem is nagyon voltam én féltékeny a kapitányra s ez így is volt velem valószinűleg, mert még azt se mondhatom, hogy most az lettem volna, mégcsak irigye se voltam. Hogy miből álltam akkor, alig is tudok számot adni róla, talán úgy vagyok legigazabb, ha azt mondom, hogy valami fájásféle volt bennem, nem is nagy vagy különösen gyötrelmes fájdalom, csak azért elviselhetetlen, mert állandó. S épp ezért hajszolt állapotomban maradtam tovább is kétségtelenűl. De továbbá: épp ezért fel-feltört bennem a gyűlölet és dűh is ezek ellen, hogy voltaképp mért is léteznek még mindig a világon, mint a nyűg és mért nem hagynak végre pihenni? Ama bizonyos jóakaratú kislány pedig, akiről már szintén említést tettem itt, most így szólt hozzám egy ködös, téli éjszakán:
– Abbahagytad a kokaint? Megőrűltél? Mikor anélkül nem lehet élni, te marha. – Voltaképp ő szoktatott rá, mikor látta, milyen reménytelen az életem s én már-már úgy szót fogadtam neki mindenben, mint bárányok a pásztoraiknak, míg aztán nagy-nehezen mégiscsak kitéptem magam a kokainból. Mert félő volt, hogy egész elvesztem tőle a józan eszemet. Továbbá még azt is megkérdezte ugyanakkor, hogy mért is fojtom el magamban a sírást, ahogy azt a tehetségtelen emberek tették minden időben (ahogy most hirtelen kifejezte magát), – sírjak csak minél többet, az jót tesz az embernek. Igaza lehetett, csak épp, hogy sírni nem igen tudtam, viszont megint előkerült rejtekeiből a kokain. És megint boldogítónak bizonyúlt. Rajtam volt megint a nagyszerű fölény s az illuminációk. S ami furcsaságot itt még hallani fogsz s különösen, ami a dolgok végét illeti, – arra kérlek, ha nem is egészen, de tulajdonítsd legalább felerészben a kokainnak.
Szó ami szó: kódorogtam, botorkáltam újra, vagyis inkább: folytattam a kósza életet. Nyakig úsztam már az adósságokban is, mert alig dolgoztam valamit s a régi ügyeimet-dolgaimat is elhanyagoltam. S egy új mániám is támadt, – nem nevezhetem egyébnek, – képI. kötet 91zeld, mindezek után még további bizonyságokat akartam. Hiszen minden épeszű embernek réges-rég elég lett volna tán a fele is, de nekem kevés volt, olykor szinte lihegtem a szomjúságtól, hogy még és még! – hogy újra megtudhassak valamit. Megint felmentem tehát a kapitányhoz. Szerencsém volt, otthon találtam és nem is volt éppen semmi dolga. Nyugodtan beszélgettünk tehát erről-arról… s mikor csak úgy, mellékesen egy kis kérdést találtam felvetni Meláról, meglepetésemre egész nyíltan felelt ez egyszer s minden habozás nélkül.
– Szép és okos kölök, – mondta valamely léha nevetéssel és megint megmutatta kicsit a fogait. – Kicsit nehéz volt megbolondítani őkelmét.
– Volt? – kiáltottam én fel s minden ovatosságom ellenére olyan iszonyat lehetett ebben, mintha le akarna döfni valaki.
– No, no, nem kell azért megijedni, – felelte azonnal s egy árnyalattal mégis elkomolyodva, – nem olyan tragikus az eset.
Többet nem lehetett kicsiholni belőle, különben is úgy látszott, nem igen hajlandó észrevenni rajtam, hogy mennyire kínlódom. No már most:
– Ez így mer beszélni Meláról? Megölöm én ezt a dögöt, – ez volt az első gondolatom. Mert most már nem sok volt a teketória bennem, meggondolás meg éppen semmiféle. S hogy végre boldog lettem volna Melácska bukása miatt, ahogy előre annyiszor ujjongtam képzeletemben…
Mindebből bennem többé semmi se volt. Némaság volt bennem rettenetes és alighanem már a gyilkosoké. Minél több bizonyítékot akartam tehát, minél több keserű örömet, hogy annál nagyobb és rettenetesebb legyen az igazam. Mert azt mondtam magamnak: – a szó repűl s én kézzelfoghatóbb és szemmel láthatóbb dolgokat akarok, – mert ezt én felemelem előbb, megmutatom nekik s csak aztán fogok cselekedni.
– Igen, megölöm őket, mind a kettőjüket s egy szabad, boldog estét még eltöltök valahol, talán a Rivierán s aztán agyonlövöm magamat is. Ez volt akkor első gondolatom. S ezt még ne számítsd be a kokainnak, sokkal inkább azt, ami ezután jött. Mert akkor egész éjszaka sírtam.
I. kötet 92Igaz, nagyon visszaéltem a méreggel egész nap. S íme ezen az éjszakán végre csakugyan szót tudtam fogadni a jóakaratú kislánynak: olyan hosszan zokogtam, mint életemben soha még.
S reggel magamhoz vettem a revolveremet, hogy nem sokat okoskodom tovább, most mindjárt megyek és agyonlövöm ezt a bitangot.
Mert nemhogy örűltem volna bukásának, inkább rettenetesen sajnálni kezdtem ezt a Melát. Mert mégiscsak, hogy egy gonosz és cinikus fickó kezébe kerűljön ez a tünemény s az azt csináljon vele, amit akar…
Úgy véltem, hogy itt az időm, nekem kell most megvédenem s amennyiben szükséges megbosszúlnom őt, ha igazán szeretem. Mert ez a próba. Mindenesetre fel fogom tenni előtte a kérdést: – Hajlandó-e elvenni Melát? S ha nem, akkor cselekedni fogok.
Csak mi lesz, ha Mela zokogni fog s megátkoz engem, hogy megöltem a szerelmét? Ha gyűlölni fog még a siromban is, hogy így avatkoztam bele akarata ellenére legfontosabb ügyeibe? Az talán nem is lehetséges? Mikor oly határtalan és kiszámíthatatlan az élet.
S leűltem tehetetlenűl az előszoba sarkába.
Megint ugyanott tartottam tehát: hogy még több bizonyítékra van szükségem, hogy csakugyan úgy áll-e a dolog, ahogy képzelem? mert hátha csak henceg a fickó? s ezenfelűl és minden esetre jobban kell ismernem a helyzetet is. Hogy Mela csakugyan boldogtalan-e? Mert ha bíróként, vagyis higgadtan és végső elszántsággal és végérvényesen akarok cselekedni – s most kétségtelenűl ez a feladatom! – akkor behatóbban kell foglalkoznom a dologgal.
Ebből is láthatod, régi barátom, hányféle alakot tud ölteni ugyanaz a reménytelen vágyakozás, vagy nevezzük avval a szóval: ugyanaz a végső kétségbeesés.
Elmentem tehát abba a vendéglőbe, ahol Sz. ebédelni szokott. S mindjárt az első percben szóbahoztam előtte Melát s úgy képzeltem, most már erély, sőt fenyegetés is hangzott ki szavaimból. Ő pedig, – amit még sosem engedett meg velem szemben magának, –bosszúsan és türelmetlenűl fogadta azt, amire különben számítottam is.
I. kötet 93– Drágám, hagyjon már békét nekem ezzel a Melával, – felelte, de még sokkal szemtelenebbül tette hozzá:
– Menjen fel hozzá és vigasztalgassa szegényt, nagyon rossz kedve van az angyalnak. Én már öreg vagyok ehhez és ezt a mesterséget régen unom. Magának talán még való az ilyesmi, – folytatta leggúnyosabb mosolyával. S magam én az első pillanatban nem is igen értettem, mit akar ezzel.
De aztán észbe kaptam: hogy én vigasztalgassam a bajában? Ejnye a mindenit neki!
– Nagyon rendben van, – mondtam erre magamnak. – Mert ha olyan baj van itt, amilyet gondolok, azt úgyis megtudom én. Ha nem azonnal, akkor rövidesen. Mert ennek mindenekelőtt sürgető levelek szoktak a jelei lenni.
Ez az ember ugyanis velem és róla így még sose beszélt. Ilyen fitymálóan és ilyen pimaszúl. S ennek oka mindenesetre van, de lehet, hogy célja is. Hogy megúnta Melát, az nyílvánvaló, de mi a célja?
Az ösztönöm azt súgta nekem, hogy üres kézzel én ma Pistától se fogok eljönni. Vele persze azóta is fenntartottam az összeköttetést s néhány borítékot már eddig is adott s most íme csakugyan egyszerre ötöt. S még hozzá: az utolsó hétről származott valamennyi s ebből is kettő ajánlott küldemény. – Nagyon rendben van, – gondoltam újra, – most tehát még érthetőbb az egész. Mert nem is kérdés, hogy ezek sürgető levelek. Sejtelmeimet tehát már-már a levegőbe láttam beleírva. Csak mit akar most tőlem ez a bitang? Hogy én menjek fel vigasztalni Melát? Egyszóval: kezdett olyannyira érdekes lenni ez a helyzet, hogy most már sehogy se tudtam benne eligazodni.
De menjünk csak szépen lassan még tovább, – mondtam én. S íme mintha még a véletlen is segítségeműl szegődne. Töprengve jártam megint keresztül-kasul a várost s a következő gondolatok motoszkáltak a fejemben:
Hogy Melát nekem kell megvédenem, ezt most már mindennél természetesebbnek ítéltem s annál is inkább, minthogy nincsen senkije kívülem. Beszélnem kellene hát vele, mielőtt Sz.-t felelősségre I. kötet 94vonom. Csak hogy lehessen erre rávenni Melát? Hogy hajlandó legyen ilyesmiről beszélni velem?
– De még Mela se kell ehhez. Revolverem a zsebemben van, odaállok a kapitány elé és elmondok neki mindent egész egyszerűen, a gyanumat és sejtelmeimet is, egyszóval kérdőre vonom s ha megint eszébe jutna, hogy odanyúljon a kardja felé… emlékszel Jerzsabek tornatanítóra? Hát ugyanolyan pofont kenek le neki mindenekelőtt. Olyat, hogy elájul ez is. A többit majd meglátjuk.
De ha szóba áll velem, mármint a kapitány úr és kezesnek is mutatkozik, mármint szintén a kapitány úr, akkor ügyesen is igen nyomatékosan azonnal elrendezem a dolgot.
– Akarja, hogy összeszerezzem a házassági irataikat? – fogom feltenni a végleges és döntő kérdést. – Akarja, hogy kocsit hozzak maguknak az anyakönyvvezetőhöz? Akarja, hogy a gyerekük keresztapja legyek? És a többi, képzeld el a továbbiakat.
Magam pedig szépen félreállok. Ez volt a tervezetem.
Ám ez a gondolat néminemű fájdalmat mégiscsak okozott. Egy kis fájdalmat a nagyban, érts meg, mint amikor valakinek el van törve a gerince s amellett fáj még a foga is.
A többit pedig, ami most következik, tudd be minden részében a kokainnak. Mert, mikor nagyon kezdett már fájni nekem ez a félreállási tervezet, – egyszerű volt a dolog! Bementem szépen egy kapú alá és felszívtam a makszimális adagot.
– Félreállani? Hohó! arról pedig szó se lehet! – ordított bennem azonnal a fölény. – Nekem kell Melát megvígasztalnom, rendben van, minthogy én is vagyok erre hivatva. – S itt a mellemre ütöttem. – Remek jó még az izomzatom is, – mondtam én, mert utána karjaimat és combjaimat is jócskán megtapogattam.
– Ezek megházasodnak és én leszek a házibarát, – üvöltött bennem az öröm és nagyot nyerítettem a levegőbe. De jöttek aztán egyéb változatok is.
– Mindegy, hogy mi történt, – mondtam utóbb. – Mert mi baj van akkor, ha meg is esett a szegény? – S alig hogy ezt magamban kimondom, egy biciklis jön arra felé, egész ostobán neki megy a járdának és leesik a gépről. Majdnem kitörte a nyakát.
I. kötet 95– Ezek hogy megaláztak engem, – röhögtem én, mert eszembe jutott a saját biciklijelenetem. – Hát nem pokoli elégtétel ez, mondd Jenő, – beszélgettem magamban akkor történetesen éppen veled, édes öregem. – Meg fogom mondani neki, hogy tudom, hogy másállapotban van és mégis megkérem a kezét. A kapitány úr nem akarja elvenni, de én most is akarom. Vajon mit fog ehhez szólni? Megint nevetni fog?
Mert mikor a biciklin űltem, nagyon nevettem. És most? Nevessen talán most is, ha kedve tartja.
Mert bizony Isten még az is lehet ám, hogy ez a gazember tudta is, hogy mennyit szenvedek, mert Mela megmondta neki, egyszóval elárúlt engem a lelkem, – már hogyne tette volna, mért ne tette volna, mikor így annál különösebb íze lehetett a dolognak…
Egyszóval mi a teendő? Megölöm úgy a vitéz kapitányt, mint a cukros angyalt, – én pedig nem lövöm agyon magam, szó sincs arról. Ezek nagyon megbántottak engem, mikor rajta űltem a biciklin, tehát megölöm őket, egész nagyszerűen, titokban, hogy senki se tudja, én pedig élve maradok és remekűl élek. S kiterveltem egy újabb kirándulást a Velencei tóra… felfordúl a csónak, én remekül úszom, a kapitány úr viszont csodálatosképp és rendkívüli örömömre nem tud úszni, de Mela sem… – még ezt is mind kigondoltam, miközben kezdődött bennem a kokainos borulat, az én kandi-ravaszdi állapotom, ahogy akkoriban neveztem. Mivelhogy mindeddig legalábbis húsz méterrel voltam az emberek feje felett s most kezdtem hirtelenűl zuhanni lefelé, az emberek közé s elkezdtem velük ravaszúl bibelődni. Ravaszúl s amellett mérgesen.
– Élve maradok, nagyszerű lesz, – mondtam még s ebben a pillanatban megszólított valaki:
– Jó estét, jó estét, – köszöntött rám, mint valami pacsirta, – talán már meg sem ismer?
– Nem akar emlékezni az Eszti kisasszonyra? No szép. Rég nem láttam. Már nem jár fel a kis Melához? Vége? És mért?
A Mela szabónője volt, egy fura, félkegyelmű vén leány, akire soha rá se hederítettem, mert utáltam, mert malackodni, incselkedni, ez volt a szent-jános-kenyere. Most azonban, ebben az állapotomban I. kötet 96még szerettem is, ha nyugtalanít valami, beszédbe elegyedtem hát vele, vagyis, ahogy már mondtam az imént, elkezdtem vele bíbelődni. Csakhogy persze fúrfangosan, akkora készűltséggel, hogy egész hajókat lehetett volna megépíteni vele. Azért mondok hajót, mert akkoriban vizi-motorokon is kezdtem törni a fejem. Egyszóval: próbálkozom így, próbálkozom úgy, de sehogyse akar lépre menni, mivelhogy rejtélyeskedni is nagyon szeretett. Akkor habozás nélkül a tárgyra tértem. S ami most következik, abból ismerheted meg legjobban a kokaint, mert ez ma már körülbelűl rám is úgy hat, mint az eszelősség.
Illetve, hisz Isten tudja. Mikor nyakig van valaki a hinárban, az mégiscsak más valami, mint mikor visszagondol rá, hogy benne volt.
– Eszti kisasszony, tegyen nekem egy nagy szívességet, – mondottam néki olyasmire szánva rá magam… – Meghálálom Eszti kisasszony.
– Nos virágszálam, mi jót akar csemetém? Mert magácskának mindent, tudja jól.
– Vegyen Meláról mértéket, de mielőbb. És adja nekem ide, – feleltem neki tompán.
– Mit beszél? Hiszen maga egy őrült? – kacagott azonnal, mintha máris sejtene valamit. – Minek az magának kisfiú?
– Eszti kisasszony, hogy az nekem minek, ahhoz magának semmi köze. Az óraláncomon akarom hordani az adatokat. Megteszi, vagy nem teszi?
– Így nem szoktak velem beszélni, fiam, – felelte méltóságteljesen s már indúlt is tovább. Hagytam előbb menni, aztán utána szaladtam.
– Eszti kisasszony, – mondtam neki, – nagyon rossz állapotban vagyok, ezt látja is talán. Most nem beszélhetek annyit, majd máskor később egyszer elmagyarázom az egészet. Meg fogja látni milyen nagyon érdekes, magának való dolog ez. Az életemről van szó Eszti kisasszony.
– Csak egyetlen mértékre volna szükségem, a derekára, – mondtam ki a szót. Még erre is képes voltam, no látod, nem csodálatos ez? Igaz, hogy majd elestem utána, minthogy ettől végképp kijózanodtam ám. Az illuminációim végképp megijedtek, – szégyenemben még I. kötet 97a vérem is szinte megállt az eremben. És mégis kiálltam ezt is mint a cövek. És mégcsak nem is ez az érdekes ebben.
Mert látod barátom, ez a kokain. Mert elképzelni az ilyesmit, – ki ne gondolt volna már magában effélét, vagy még rémítőbbet is ennél. No de végigcsinálni és még a szemed se rebbenjen, ezt csinálja egy rendes ember utánam, valamiféle mama-kedvence.
S persze, hogy Eszti kisasszony is úgy megréműlt, mint a kacsák a temetéstől. Nyílván a lélegzete is elállt, annyira hápogott a szegény.
– Jézus, – azt mondja, – hát ilyen maga? de tudtam. Hát nem volt igazam? Mikor Melácskának azt magyaráztam, hogy maga – már bocsásson meg, – hogy maga nincs egészen rendben fiam. Hogy lehet a Jézusért ilyesmivel előhozakodni? Nem szégyelli magát? – Semmit se feleltem. De ő hirtelen felfortyant:
– De különben is fűzőt visel, akkor hogy vegyek róla igazi mértéket?
– Úgy? – feleltem valamely tompaságba merűlve. – Mióta viseli? Hisz mindig utálta.
– Egy idő óta, – rejtélyeskedett az aggszűz. Majdnem agyonütöttem. – Hízni kezd, bizony hogy dundi lett a kicsi hölgy. És fél tőle, mert azt mondja, hogy ez már az öregedés. Mondta is nekem a múltkor: Esztike én az öregséget nem vállalom ám, én nem akarok megöregedni. – Akkor fiatalon kell meghalni fiacskám, – mondom neki erre. – Azt akarok, – feleli ő. Menjen fel hozzá és vegye el a kis angyalt, – tette hozzá hirtelenűl néminemű boldog kegyetlenséggel fűszerezve szavait – és ne törje szőke fejecskéjét ilyen butaságokon. – Még mélyebb hallgatásba merűltem.
– No de ilyet, – kacagott fel hirtelenűl, – hallott már ilyet valaki? Most értem csak az egészet. Talán bizony féltékeny a fiatalúr? És ilyen csúnya módon, hát illik ez? És kire? Talán bizony a fess kapitányra? De nagy bolond maga igazán. Hallja csak, én ezt a lányt ötéves kora óta ismerem…
– Eszti kisasszony, – riadtam fel e szavaitól, – nézze csak Eszti kisasszony. Mondtam már, gondoljon rólam, amit akar. Mert most úgyse magyarázhatom meg, hogy mért kell nekem ez a dolog. Talán egyszerűen meg akarom lepni egy ruhával, – jutott eszembe ekkor a I. kötet 98mentő gondolat. (Oh én ökör, – gondoltam, – hát nem így kellett volna kezdenem?) – Egy nagyon szép ruhát akarok csináltatni neki.
– Maga? – És végigmért, szemmel láthatóan egész létezésemet felmérve magában: – Csináltassa nálam, elég jó vagyok én ahhoz. Ez a méret különben is kevés, hogy tud evvel ruhát csinálni valaki?
Amilyen szórakozott volt, rögtön el is felejtette felismert céljaimat s hogy mennyire fel volt tőlük háborodva még egy perccel előbb. S ez jó lett volna, csak hát kiderűlt, hogy céljaimnak mégse megfelelők. Lassacskán mégiscsak vissza kellett őt fordítanom az eredeti témához.
– Eszti kisasszony, – mondottam tehát, – én holnapután feljövök magához. Adja ide a címét. Holnap pedig vegyen róla mértéket, – jól van, egész mértéket, rendben van, semmi kifogásom. A munkadíját pedig, nyugodt lehet, épp úgy megkapja tőlem, mintha maga csinálná. Ha akarja, most mindjárt oda is adom. Illetve hisz lehet az is, hogy magánál megcsináltatom, miért is ne? most jut csak eszembe, igaza van. De pontos mértéket vegyen, arra kérem és ha nem akar fűző nélkül, maga majd rábeszéli, no nem igaz? Talán beszélje rá egy pongyolára, ez megintcsak most jut eszembe, látja, milyen nehezen forog a fejem. Mindjárt kezdje is evvel, vigyen fel neki valami szép holmit, amelyről tudja, hogy tetszeni fog, hiszen ismeri az ízlését. Mondja, hogy alkalmi vétel, olcsón jutott hozzá valahol, hisz azt is tudja maga, hogy legjobban az ilyet szereti. Mondani se kell, hogy minden költségét megtérítem azonnal. De pontos legyen a mérték és fűző nélkül, nem felejti el a dolgot? Rólam pedig hallgat rettenetesen. Sosem felejteném el a szívességét és az is valami, még én is szolgálatára lehetek.
– No látja, megint fűző nélkül, – kapott észbe szegény. – No látja, ugye? Mert maga egy beteg ember, drága fiacskám, menjen egy kicsit pihenni valahova. Példáúl hallom, hogy a Semmeringen… jól van, jól, ne kaparja ki mindjárt a szemem. Megcsinálom, megcsinálom, bízza rám. Aztán vesz nekem egy szép csokrétát, csupa kaméliából, érti fiúcska? Kaméliás hölgy akarok lenni, az illik az ilyen vén szatyorhoz. No a dieu. És Örömvölgy utca kettő.
– Mennyi volt azelőtt a Mela derékban? – kiáltottam utána.
I. kötet 99– Hogy tudom én azt fejből? Én nem vagyok féltékeny. Majd megnézem odahaza.
Közvetlen ezután pedig felmentem még Sz. lakására is, – illetve megbeszélésünk értelmében felfütyültem Pistának az udvarról. És íme, szerencsém volt ez egyszer: egy aznap délután érkezett, szóval egészen friss levelet sikerűlt kiszednem a fiúból. Száz koronát adtam érte. Rohantam ki a kapún s hamar át a szemközti bankpalotába, fel a második emeletre s ott egy ablakmélyedésben feltéptem. Csak ennyi állt benne, hisz itt is van nálam a levél: „Zoltán, Isten vele tehát. S ha nem látom többé, akkor is remélem, tudni fogja, hogy rám emlékeznie kell. Én mindig úgy képzeltem el magát… de nem folytatom. Isten vele. Mela.”
Rendben van, – gondoltam – s már annálfogva is rendben, mert ilyet én még sohase kaptam. Ilyet ő csak annak ír… de minek is töprengeni tovább? Hát nem nyílvánvalóan unszolás ez is, vagy sürgetés?
Akkor mire van még szükségem? Semmi egyébre. És mégis megvártam a két napot. Bizonyára nagyon megöregedtem ezalatt. Emlékszem, egész idő alatt reszkettek a térdeim.
S vad zűrzavaromban az is eszembe jutott, hogy mért is ne tekintenők a dolgot józanabbul? Vizsgáljuk meg elfogulatlanabb, mondjuk hidegebb szemmel. Beleszerettem egy özvegyasszonyba, – ilyesmi talán nem is létezik a világon? És mért ne tekinthetném ezt is ugyanígy, vagy ha még néhány adalékkal kibővítjük az esetet, akkor a vele való történetem esetleg a következőképpen alakúl: én egy édes-szép fiatal teremtést megszerettem valamikor, csakhogy ő mást szeretett. Amire én bánatomban elmentem Amerikába. S most hogy visszajöttem látogatóba, kiderűlt, hogy rosszúl éltek, vagyis a férje rosszúl bánt vele, de az is kiderűlt, hogy én még mindig szeretem őt. És ha van egy gyerek is, – baj nekem az? Ha egyszer rájöttem, hogy ő az életem. Vagy egy asszonyt már nem is lehet szeretni, ha elvált az urától és van mondjuk, két gyereke? És ha öt van neki, mondjuk! a szerelem talán számok után igazodik? És kettőig elmegy, de ötnél már visszariad?
I. kötet 100– És mi volna, ha kiderűlne, hogy én igazán jó ember vagyok, – gondoltam és máris szinte meg voltam hatva magamtól. – Egy igazi derék és jószivü ember, – nem számomra volna ez a legnagyobb meglepetés? Hát még ha ő is látná, hogy eddig mennyire nem ismert! Hát nem csodás távlatok nyílnak meg néha az ember előtt? Egy kicsit póruljártam, igaz, egy kicsit rosszúl bántak velem kétségtelenűl, de nem ebből áll-e a világ? S nem Melácska is rosszúl járt-e most minden szerelmével egyetemben? És mért legyek éppen én a kivétel?
De hátha még most is visszautasít? S e perctől fogva nagyon belém fészkelte magát ez a rémületem, hogy mi lesz akkor?…
Én úgy látszik, nem jól tűröm a mérgeket, jól tudod, még a dohányt se. Evvel a kokoval meg éppenséggel oda jutottam, hogy egész keserves és konok víziók kezdtek üldözni, gyötörni. Félálomban heverésztem a szobámban, mint valami hegyen s persze megfordúlt bennem is a gyanú, hogy nincs-e Eszti kisasszonynak igaza? Nem hülyűltem-e meg csakugyan? Vajon igazán épelméjű vagyok-e még? Mert, ha nem, akkor hogy bízhatok meg a saját gondolataimban? Vagy béreljek hamar valakit, aki helyettem gondolkodik és azt vigyem állandóan magammal a zsebemben? Vagy csináltassak neki táskát? S ezen hosszasan kacagtam, igazán, mint valami őrűlt.
A jóakaratú kislány járt az eszemben. Hogy ő volna jó nekem ebben a táskában. S hogy el ne feledjem, még fel is írtam magamnak a noteszembe a következő végzetesen fontos kérdést: hogy mi a végső véleménye, lehet-e egyáltalában szeretni az ilyen embert? Mert a múltkor még egészen határozottan azt felelte, hogy igen. Hogy én egy nagyon kedves fiú vagyok. Csak elkínzott engem ez a „farkincás ringyó”, ahogy akkor kifejezte magát.
– Mert ő az igazi ringyó, vedd csak tudomásul, – azt mondja nekem. – Mert mi ára van ennek? Ki van a fejében számítva, légy te csak teljesen nyugodt. Négy vadonatúj bérház Budapesten és hozzá még az anyakönyvvezető. Mert ha volna négy házad, akkor is riszálná magát, azt hiszed? Hozzád jönne feleségűl és megcsalna a kapitánnyal, ez a helyzet. Mi jó származik ettől? csupa kín. És ezzel szemben nem jó vagyok-e én mindenkihez? erre felelj. Tapasztaltál tőlem valami rosszat, pedig mióta vagyok már a macád! – Így beszélt I. kötet 101a jóakaratú kislány s mint valami kis szónok, egész beletüzesedett. – És milyen olcsó vagyok, – tette hozzá szomorún.
És mégis, úgy éreztem, hogy muszáj lesz még egyszer feltennem előtte a kérdést, hogy jól gondolja meg, nincs-e mégiscsak bennem, a lényemben vagy a tekintetemben valami félelmes és elidegenítő?
Valóban pihennem kellene. Ezt is meg fogom kérdezni tőle, hogy mit gondol, helyes volna-e, ha vízszintesen maradnék egy ideig valami kórházban?
Láthatod, ki voltam készítve teljesen. – –
S ami Eszti kisasszonyt illeti, ő aztán igen körülményesen számolt be az eseményekről. Melának nagyon tetszett a kelme. – Ezt magának vettem, – mondta neki. – De mikor arra kerűlt a sor, csakugyan nem igen volt kedve levetkőzni a mértékhez. – Csak nem űl itthon is fűzőben? – kérdezte tőle Eszti kisasszony. (Úgy látszik, mindenképp híven alkalmazkodott ahhoz, amire kértem. Lehet, hogy kíváncsi lett a végén ő maga is.) Szó, ami szó, végül már annyira nógatta, hogy gyanús lett Mela előtt. Mela végig is mérte kicsit. Nevetve mondta utóbb: – szégyellem magam Eszti, nagyon meghíztam az utóbbi időben. – És levette a fűzőt. S Eszti kisasszony most nagy zavarban volt előttem. A régi mérték, ahogy emlékezett is rá: hatvankettő.
S az új mérték: hetven.
Eszti kisasszony átvette a virágot s mint aki röstelli szolgálatait, rosszkedvűen hallgatott beszámolója után. S a ruhacsináltatásról aztán már szó sem esett. (Ami különben is szintén csupa ostobaság volt, ez is utóbb jutott csak eszembe. Mert ugyan hogy is rendelhettem volna neki ruhát? Eszti mit mondjon neki erről? S ha nem én vagyok a megrendelő, akkor kit mondjon neki helyemben?)
De ha mindez így is van, akkor mit csináljak? Elválni tőle nem tudok, megölni képtelen vagyok, öngyilkos lenni semmiképp se tudok – igazán, próbáld meg talán, adj tanácsot utólagosan, mi legyen a teendőm, ebben a helyzetben? Mert kétségem e téren többé alig is lehetett, – semmiféle további okoskodás nem segíthetett rajtam, csakis az alázat. Amit kigondolni lehetett, kigondoltam, amit más mondhatott volna, elmondtam magamnak ezerszer. A végleges és meztelen tény ugyanis ez volt: hogy én senkit se szeretek, csakis őt, s ha ő nincs I. kötet 102többé, akkor mit csinálok a világon? Lehet, hogy már nem is ő az, akit én szeretek, hanem azt a képzeletet, amelyet róla saját magam formáltam ki magamnak, ezt is tudom én, mindent tudok én már, csak változtat ez a dolgon? Mert nem mindegy-e nekem az, hogy a valóságban milyen ő és ha csakugyan olyan is, amilyennek ez a jóakaratú, éjszakai kisasszony állította elém? Itt van a világon s ez a lényeges s én nem azért vágyódom utána, mert ilyen, vagy olyan, hanem, szerencsétlenségemre, mert tudom, hogy itt van. És ettől a tudástól, úgy látszik, nincs többé szabadulás. Vagy úgy éljek tovább, ahogy eddig? mikor csupa seb vagyok már belűl, – lehet ezt így folytatni tovább? Vagy büszke legyek, konok, meg nem alkuvó? mi a csudának legyek az? kinek akarok én tetszeni ezzel? Vagy a magam bőrére legyek nagyszerű? És tengjek-lengjek ilyen undoritón, esetleg még húsz év múlva is nyafogva és sóhajtozva egy asszony után? Hiszen sokáig úgyse tarthat ez így, – húsz évem hogy is lehetne még mindezek után? ezt a poklot, amely most van bennem s amely még rám következik és akkor is, ha vele élek, – ki az, aki mindezt kitartani képes? Egyszóval: mit ér az életem mindenestűl és akárhogy forgatom is? Akkor mit akarok csinálni az életemmel? Dolgozzam? De kinek? Itt csak egy a tennivaló.
S ezt így föl is írtam magamnak pontosan. Lásd, itt van ez a feljegyzés is a zsebemben. De megnézheted, az is oda van írva utána, hogy megnyugodtam, kibékűltem végre magammal és a világgal s hogy előállt bennem végre-valahára a teljes egység. Mert feljegyzések nélkül sehogy se boldogúl az ember ilyenkor, ezt is jegyezd meg magadnak öregem, – mármint az ilyen zűrzavarok idején, mikor össze-vissza kalimpál minden a fejedben s egymás mellett, vagy egyszerre akar érvényesűlni benne a tegnapi napod holmi öt év előtti ostobasággal… el is vesznél benne, ha le nem rögzítenéd egyes eredményeidet, mondjuk úgy: újabb és még újabb kilátásaidat pihenőhelyeiden… és azokat a formulákat, amelyek szerint ezentúl élni akarsz.
Nézd, egy rongy boríték hátán ez a feljegyzés van: ma majd megszakadt a szivem, annyira sajnálom. – De továbbá: ki tudja, mennyit szenved mostanában! Senkije sincs, csakis én, de nincs is semmi baj. – És rögtön utána: semmi baj nincs itt, mert mindent vállalok. – I. kötet 103És most jön az iszonyat, a villámcsapás, mert jön a kokain. Az van ideírva:
Láttam őt az utcasarkon állni és egy idegen férfivel csókolózni. Felugrottam, el akartam rohanni a Pipa utcába.
S épp ez a látomás alighanem sok mindent döntött el bennem röviddel utóbb, mint azt majd hallani fogod. Nem jónak, csupa rossznak lett az okozója.
De akkor, abban a pillanatban szinte megdermedtem, annyira fájt érte a szivem. – Hát csakugyan egészen tönkretette őt ez a lovag? Lehet az? – beszéltem magam elé.
Ezekszerint mégiscsak lőjem le? de minek? Mi jön ki abból olyasmi, ami érhet nekem valamit? Különben is mi közöm ehhez a ficsúrhoz?
Itt nincs más hátra, itt egyetlenegy lehetőség van, tehát az is a tennivaló. Felmegyek hozzá és felajánlom neki megint az egész életemet. És ha mégse kell neki, akkor majd meglátjuk a továbbit.
Majd azt fogom mondani neki, hogy ő ma is ugyanaz a talált kincs számomra, ami azelőtt. És ennyi az egész.
S ez lesz végre a pihenés, a nagyszerű, a végleges és nagy nyugalom! Úgy látszik tehát mégiscsak ki kell békűlnünk, meg kell egymással barátkoznunk életem!
Azt írtam tehát fel magamnak: záróponthoz jutottam végre-valahára.
Csak persze sietni kell, – határoztam el magamban, – mert most ez a lényeg. Mert Mela, ha végső elkeseredésbe kergetik, nem tréfál. Őt nem puhafából faragták, ahogy engem.
Mindez pedig szombat este történt s én siettem is. S már vasárnap fel is mentem hozzá kora délután.
S már a lépcsőn megnyílt bennem megint a pokol. Hát hiába, állat lakik ám az emberben!
Papírral a kezemben mentem fel lassan a lépcsőn s mialatt véghatározataimat olvastam, egész más dolgok jártak a fejemben.
Ugyanez a lépcső ugyanis rettenetesen sok kínomnak is volt ám tanuja, ezt se szabad elfeledni barátom. Mindenekelőtt láttam magamat kalap nélkül elrohanni ugyaninnen, aztán egyenesen át a hidon s I. kötet 104vadonatúj kalapomat a híd közepén egyenesen belevágni a Dunába. (Akkoriban úszó jégtáblák közt antarktikus kacsákkal volt teli a Duna s hogy én is szívesen belerepűltem volna közéjük a kalapom után, – mindez is eszembe jutott.)
De más egyéb ilyen emlékek és látomások is megjelentek előttem, elhiheted.
No, no, bizony – gondoltam én és megálltam a lépcsőn. S jóideig meg is maradtam aztán ennél a szónál, vagyis a tiltakozásnál.
– Igazán el tudtad felejteni az egészet? Lehet az? – kérdeztem magamtól. Melától pedig ezt: – és te?
– Te pedig úgy fogsz tenni, mint aki az egészről semmit se tudott. Az Istenért, – kiáltanád, – hova gondolok? Hogy is lehetett neked bármi fogalmad a kalapomról?
– Pedig hát megmondtam én neked másnap szép csendesen, hogy bedobtam a Dunába. Egyszóval: én szenvedtem, te pedig itt voltál, láttad és észre se vetted. És én most sajnáljalak, azt akarod?
De mit is magyarázom annyit? Az elégtétel érzése csapott fel bennem egész egyszerűen minden mámorító erejével ezen a lépcsőn.
S ekkor lépett fel bennem még cudarabb erejével a tegnap esti látomás s valószinüleg el is végezte bennem a továbbiakat. Mintha csak a pokol kezdett volna beszélni belőlem.
Vagyis: újra megjelent előttem, amint az utcasarkon áll s ez a látvány most csupa ujjongást váltott ki belőlem, csupa pokoli kárörömöt. Mert nem én is elzüllhettem volna s nem egy hajszál választott el tőle, hogy nappal többé ki se dugjam az orrom… s törődtél te velem?
– Ha én nem volnék, mi lenne belőled? – gondoltam magamban s persze rögtön tudtam is, hogy nem megalázkodni megyek, hanem megalázni. Kezemben vannak a bizonyítékok, mindent tudok, kezemben van ő maga is… egyszóval, hogy jót megyek tenni vele. Tőlem várhat mindent, de csakis akkor…
Újra megálltam a lépcsőn és rosszallóan csóváltam a fejem, mert tudtam, hogy mindez megintcsak csupa gyalázat s hogy ez már csak rosszra vezethet. Aminthogy, ma is az az érzésem, hogy a legrettenetesebbhez, a dolgok végéhez is ez vezetett.
I. kötet 105Megpróbáltam ugyan ezeket az átkozott jövevényeket elnyomni magamban, megpróbáltam a tegnapi meghatottságomat is minden erőmmel visszaidézni…
De valami úgy ficánkolt, nevetett és ujjongott bennem, ahogy holmi előzékeny győztesekben szokott.
Miközben pedig szinte hallhatóan dobogott a szivem. Már-már arra is gondoltam, hogy visszafordulok, az ajtajában is még ott álltam egy ideig, de aztán becsöngettem hirtelenűl.
Úgy látszik, mindent megérzett rajtam azonnal.
Meglepve fürkészett vagy egy pillanatig… idegenkedésén erőtvenni pedig szemmel láthatóan nem is akart.
S ezenfelűl: mintha félne is tőlem, vagy még inkább, mintha azt szeretné mindenképp kitalálni, tudok-e valamit? Bűnbánatnak pedig semmi nyoma rajta.
És meg is változott kétségtelenűl. Arca vesztett üdeségéből s már azáltal is, hogy megnyúlt egy kicsit. Oly édesen „pubis” tudott ő lenni néha, különösen, mikor elmosolyodott s most fáradt, kicsit erőltetett volt a mosolya is. Világos, porcelános arcán sötétes foltok a szája körül, maga a szája pedig kétségtelenűl már törtebb vonalú és megviselt… egy másik, újfajta édesség áradt el rajta, olyan, mint a gyermeküket csókoló édesanyákén. S már nem rózsaszinű az se, már életteljesebb szinű, vörös. Egyszóval: sokkal földibb jellegű lett a látomás. S mindezt persze szintén felmértem magamban azonnal s nem előnyére, mondani se kell. Mikor is mégegyszer felhangzott bennem a tegnap esti memento. – Úgy vigyázz, ha akármilyen is, akkor se tudsz nélküle élni, – így szólt bennem a parancs.
Csak épp, hogy valamely objektív jellegű parancs lehetett, mert az érzéseimnek ehhez már semmi köze se volt.
– Ejnye, ejnye, – mondtam én magamnak, miközben végignéztem a termetén s szinte csóváltam is hozzá a fejem, – szegény, kis, finom, védtelen teremtés, hogy egy ostoba varrónő így mert vele bánni.
S körűlbelül ez is volt aztán az utolsó szó, amely érte hangzott el a bensőmben s ez is íly fura módon… egyebekben pedig mégiscsak a magamrarótt feladatomhoz próbáltam eleinte tartani magam. S annál is inkább, mert különben mi dolgom lett volna itt?
I. kötet 106Lassan és szomorúan kezdtem tehát. Hogy én most is ugyanaz vagyok, aki azelőtt… csak épp, hogy úgy éreztem: kongani kezd a szoba szavaimtól. Mert a hangom nem volt se szenvedő, se meghatott, – semmi meggyőző ereje nem volt. S ezt nagyon éreztem én s valószinűleg ő is. Minden tekintetben olyan voltam, mint aki valamely külső parancsot, vagyis kötelességet teljesít.
S ő, szó sincs róla, meg is hallgatott, csak aztán meglehetős hidegen adta értésemre, hogy ő már olyannyira rég nem látott… talán kár is, hogy így történt, – tette hozzá, – de mégis így van, ő megvallja, ez a nagy távolság nem maradt rajta hatástalanúl. Ez persze nem annyit jelent, hogy már el is felejtett volna egészen, – de ha nem is egészen, azért körülbelűl igen. – Ezt így kimondta ezzel a szóval. – Különben sem óhajt most íly dolgokkal foglalkozni-törődni, a szenvedélyekből elég volt, – még ezt is hozzátette, ennyire merész volt. – Itt az ideje, hogy végre kicsit komolyabban vegye tanúlmányait is.
No, no, – szólalt meg bennem ekkor ugyanaz a hang, amelyik a lépcsőn. – Hát így vagyunk? Hát itt tartunk még mindig? Hát megint ide jutottunk? – S mintha valamely ököl emelkedett volna fel bennem ütésre. Illetve nem is ököl, mert most már fejszét is tartott ez a kéz.
– Még mindig én legyek az, aki alázatos? Most is és minden időben? – És Isten a megmondhatója, miért? megintcsak az utcasarki, csókolódzós jelenet villant meg előttem.
Ennélfogva oly szelíden, mondhatni szeretettel és alázatosan, hogy megdöbbentem tőle magam is, elfojtva indulataimat, lehűtve lázadó vérem forró boldogulását, elkezdtem pedzeni a kapitányt. Kezdetben alig észrevehetően. Rendíthetetlenül nézett rám és úgy tett, mintha nem értene meg.
– Szajha vagy, – gondoltam magamban, – igaza van a jóakaratu kislánynak. Mivelhogy oly remekűl állta most is a sarat, az ember szinte hajlandó volt azt hinni, hogy talán nem is igaz az egész. Itt valami tévedés van: talán mégsem ő írta azt az érdekes, unszoló levelet a kapitánynak.
– Még most se tudom, hogy mit óhajt, – kérdezi tőlem rendkívüli fölénnyel.
I. kötet 107– No, no, – gondoltam én, rettenetesen csendesítve magamban mindennemű kitörést. (Parasztoktól tanúltam én a lassú tempónak ezt a varázslatos szavát s azokban a percekben szinte boldogitott.) – No, no – gondoltam, – hát ilyen remekűl tudsz te hazudni? Ezt mégiscsak érdemes volna még megtanúlni tőled, mielőtt felfordúl az ember.
Egy szinte incselkedő, kaján és baromi hang beszélt bennem, alighanem a tüdőmben. Váltig tegezte őt.
– Mért zárkózol be szivecském? nyílj meg, mint a nürnbergi doboz. És meglátod, akkor még szeretni is foglak esetleg.
– Mért nem beszélsz? Kíváncsivá akarsz tenni megint? még mindig feszited az összes húrokat? Hát sohase fogom elérni, hogy velem is bizalmas légy? Nem éppen sokat, egy csöppecskét. Vallj, no de hamar, még hozzá rendkívüli gyorsan. Tégy ez egyszer vallomást oh te finom pici nő, te remek kis szeretőcske!
– Majd szét fogom feszíteni a fejecskédet és megnézem benne titkaidat. És éppen a legféltettebbeket, érted? Oh te tökély!
– Mert éppen arra volnék én felette kiváncsi, hogy hogyan ölelted? Oh te tisztaság, vajon hogy is lehettél erre képes? Bevallom, ezt eddig rólad elképzelni se tudtam.
– Talán még nógattad is a szerelemre, ugye?
– Nyivákoltatok, igen?… – Akkorig azonban már el is öntötte fejemet a vér. Bele is vörösödtem valószinüleg. Reszkettem a haragtól. S megint: mintha baltát ragadnék, ez olyan volt.
– Nézze Mela, nem kell annyit teketóriázni, én mindent tudok úgyis. Nekem mindent elmondott a kapitány, – tettem hozzá s ettől a hazugságtól már-már zúgni is kezdett a fejem. Egy pillanatra meghökkentett, igaz, de aztán annál dühösebb lettem.
Egy tükörbe bámúltam bele, amely a Mela háta mögött volt, de semmit se láttam benne, úgy látszik, ködösek lettek a szemeim.
Ő pedig felállott e szavaim után.
– Hallgasson meg engem Andor, – kezdte fojtott hangon s a döntő pillanatok nagy komolyságával és őszinteségével nézett a szemembe. Sápadt volt. S izgalmában egy pillanatra el is hallgatott.
– Hallgasson meg engem, – ismételte, – én magára nem akarok, de nyílván nem is fogok tudni haragudni soha, mert maga engem szereI. kötet 108tett. Ma már tudom én, hogy jobban szeretett, mint eddig akárki… s bizony kár is volt ezt nem belátnom már sokkal előbb. Talán csak egy okom volna neheztelni magára. Hogy elhagyott engem és éppen akkor… – S itt sóhajtott és el is hallgatott újra.
– De ezt is megértheti akárki, még a legostobább ember is. Belátom, voltaképp még természetes is, hogy magamra hagyott, – folytatta halkabban és homlokából elsimította haját. – Amit én kérni akarok, az csak annyi… azt mondtam az imént, hogy maga sohase fog tudni megbántani engem s én most arra kérem, ne is akarjon ilyet, hogy ne akarjon megbántani Andor.
S e szavak után elfordúlt tőlem s kibámúlt az ablakon. Lehet, hogy könnyek is voltak a szemében.
S mindezzel annyit kétségtelenűl elért, hogy tökéletesen megzavart. Hogy megint szégyelltem is magam, mondani se kell, csak nem akartam megint a tökély megbűvöltje és szégyenem áldozata lenni. Míg háttal állt, tovább beszéltem tehát, mintha még mindig az indulat vinne… S amit most összefecsegtem, csupa butaság volt. Burkolt és aljas célzásokra vetemedtem, amelyekre nem felelt s amelyeket szégyenemben el is felejtettem azonnal. S bár visszafordúlt felém, rám is bámúlt, de semmit se felelt.
Én pedig, minél jobban belegabalyodtam, annál konokabbul folytattam, mintha mindazt is helyeselném, amit eddig összebeszéltem, – egyszóval: megintcsak hogy igazoljam a butaságot azzal, hogy vállalom, mintha nem is volna butaság. Talán még kedélyeskedtem is s ez már rettenetes, erre még emlékezni sem akarok. Hangomtól kongott a szoba. Úgy rémlik, már-már nyelvemen volt, hogy megmondom neki azt is, hogy hiszen én rendeztem az egészet… Ezt azonban szerencsémre mégis sikerűlt magamba visszafojtanom.
Ő azonban nyugodt, kielégűlt és zárt maradt, nem szólt közbe többé, hagyott fecsegni tovább, legfeljebb, ha olykor kínosan el-elmosolyodott.
A legméltóbban, a nő legtiszteletreméltóbb biztonságával utasította vissza ezt a beavatkozást s méltóságteljesen, mint aki titkait mindenkor védeni kész, vagyis azt, ami kizárólagosan és csakis az övé.
I. kötet 109Ha most visszagondolok, csodálom őt és nem is értem, hogy nem volt e nagy csalódása, botlása után sokkalta gyengébb és ingatagabb s hogy támaszt és segítséget se keresett. De mondta is ő nekem éppen elégszer: hogy a szenvedély mindent megérdemel és mindent igazol s most én e magatartását is ezzel magyarázom. Vállalta és természetesnek itélte mindazt a gyötrelmet is, amely e szenvedélyéből származott reá, – vagyis ebben, be kell látnom érettebb is volt nálam, tehát felettem állt. De hiába! a szerelmet ők úgy értik és méltányolják, nincs az a férfi, ebben ők mindenkor túltesznek a férfiakon. De kell-e csodálkozni ezen? mikor bennük és nálunk semmi se természetesebb, mint a szerelem s mindaz, ami körülötte tenyészik, hisz ez az életük java, – úgy képzelem, hogy valójában nem is foglalkoznak semmi egyébbel, tehát régen a vérükben van mindaz, amit mi csak utóbb tanulunk meg ebből s akkor se véglegesen.
Én nem fogom őt tudni megbántani soha, de ne is akarjam, – ő erre kért s lehetett-e ennél tökéletesebben kifejeznie magát?
Úgy összegezte a dolgot, hogy sem ellenvetésem nem lehetett, se bárminemű hozzátennivalóm.
Mégis, úgy emlékszem, egy ideig folytattam azért a hadarást, még fel is tolakodott bennem a kísértés, hogy ócsároljam a kapitányt, elmondjam, hogy végeredményében mégiscsak mennyire züllött, de végül elhallgattam magam is.
Nagy csend következett bennem ezután.
És ma is azt hiszem, hogy most aztán valóban ki voltam békűlve vele is, sorsommal is véglegesen. S jobban, mint bármikor eddig. S ez egyszer meg is bízhattam magamban, hogy ez most már nemcsak a pillanat dolga, hanem legalábbis olyasvalami, ami egy időre s lehet, hogy hosszú időre is megsegít abban, hogy képes legyek élni s elhárít tőlem mindent, ami rettenetes. S hogy miből következtetek erre?
Mentem… s én valamelyest már mégiscsak ismerem magamat. Ha én nagyon megnézek egy helyet, ahonnan elmegyek, az nálam mindig annyit jelentett, soha mást, s már gyerekkoromban is, hogy én ide nem jövök vissza soha többé. S ez volt az egyik olyan jeladás, amelyben okvetlenűl bíznom kellett és lehetett, minthogy ez még edI. kötet 110dig minden időmben bevált, a szervezetem ebben olyan következetes volt, – soha nem adta még fel ezt a szokását. Jól figyelj! vannak nagy biztonságú ösztönök is s mondom, számomra már ez is meglepetés volt. S ami még inkább: hogy nagy gondot fordítottam már másnap reggel is öltözködésemre, ruhámra s hogy hosszú idők után most legelőször kimentem a világba, de kikerestem még az éttermeket is, – szinte megterveztem az ebédemet, mint egy épületet s ami a legfőbb: már másnap délután könyvespolcom legmagasabb emeletére tettem fel a kokaint, azzal a szóval, hogy az effélére is fűtyülök ezentúl. S valóban nem nyúltam többé hozzá s képzelheted: ez se csekélység. S ez így ment három teljes napon át. Úgy éreztem magam, mint a lábadozó, aki halálos betegséggel küzködött éveken át s most egyszerre, valami csoda folytán mégiscsak kilábolt a halálból. Sütött a nap? – örűltem neki nagyon. Beborúlt? – annak is rendkívülien. Holott minderre már évek óta ügyet se vetettem. – S ami a legfurcsább, épp a legegyszerűbb dolgokra jön rá legkésőbben az ember.
– Erőszakoskodni nem lehet se a sorsommal, se a mások érzelmeivel, – mondottam magamnak, miközben remek reggelimet ettem egy kis cukrászdában, az opera mögött, ahol különlegesen jó kalácsot sütnek a reggelihez. (Kitűnő cukrászuk van: Ferenc Józsefet szolgálta valamikor az udvarnál.)
S hogy csakugyan míly mértékben lett volna maradandó ez az állapotom? Ismétlem, erről persze semmit se tudok. Egy valami azonban biztosra vehető ebben, hogy az semmiképp se történhetett volna meg velem, ami történt, mármint abban az esetben, ha részéről is minden így marad. Persze nincs kizárva, hogy végűl mégiscsak megöltem volna magam, jobb is lett volna talán… bár hisz ez még ma sincs kizárva bizony. Illetve, hogy még ezek után is?… No de mindegy!
A lényeg ebben annyi, hogy ez is megváltozott aztán s még hozzá egy csapásra, hirtelenűl. A negyedik nap reggelén ugyanis ajánlott levelet hozott nekem a posta s ebben egy megtört szív vallott nékem régi szerelmet. Istenemre, lesütöttem tőle a szemem, mert, szó szerint vedd, csupa szégyenkezős, feszélyező kín volt számomra az egész, csupa émely. De még unalmas is, amit sose hittem volna, hogy én őt I. kötet 111bármikor is únni fogom… hogy is fejezzem ki magamat? Mintha akaratom ellenére egy vadidegen ember legszemélyesebb és titkos feljegyzéseit adnák a kezembe, – az ilyesmit én mindig azzal hárítottam el, hogy nem tartozik rám, tehát nem is akarom olvasni. Mert Mela ebben tökéletesen idegen volt. De nemcsak az, még hamis is.
Határtalan volt hát bennem a felháborodás.
Bizonyára be fogom látni magam is, – írta nekem ebben a levelében, – hogy az ember érzései oly bonyolúltak, hogy sokszor ő maga sem igazodik el bennük. E percben, mikor ezt a levelet írja, úgy érzi, sokkal világosabban látja, mint ahogy eddig, hogy senkije sincs a világon, csakis én… Bárha sokszor voltak épp az utóbbi időkben olyan pillanatai, hogy úgy gondolt rám, mint aki van s az ő számára, amikor csak akarja s akit csak jó szívvel kellene megszólítania. S megvallja, ő maga se tudja megérteni most, hogy is volt képes ezt elfelejteni és éppen akkor, – vagyishát három nap előtt, – úgy látszik, elhomályosúlt a szeme. Ennek azonban, bocsássak meg, ennek, úgy lehet, én is oka vagyok, minthogy oly különös volt már a tekintetem is, mikor beléptem az ajtón, hogy alig ismert rám, mert ilyennek még sohase látott. És amit mondtam is, – megintcsak bocsássak meg neki ezért, – már amivel elkezdtem, az is azonnal olyan volt… és így tovább. S a levél befejezése: nagy kár igazán, hogy nem maradtam mindig a közelében.
– Micsoda szemtelenség! – gondoltam én. – Ő most egyszerre bocsánatot kér, vajon mi leli? Illetve minek is kérdezem, mikor tudom úgyis, rettenetesen tudom én azt! No de kért valaha is, mikor úgy megalázott és nem is egyszer, egész a halálig, a siromig? Mikor ott akartam meggebedni előtte?
– No megállj csak, most aztán megkapod a magadét!
Egyszóval ez a levél már sok mindent bebizonyított, sőt igazolt is, sokkal többet, mint eddig akármi. Így az összes eddigi tetteimet. Mert az ilyen mellett hogy is maradhatna tisztességes az ember? Még az sem, aki arra született. Vagyishát: megszűnt bennem a régi szégyen véglegesen. Semmiért se szégyelltem többé magamat. És vedd tudomásúl: ma se szégyellem a dolgok végét se, nehogy azt hidd.
I. kötet 112Alig akartam hinni a szememnek. Mert idáig menni és ennyire hazudni? Szinte nevettem.
– No de ilyet! – mondtam én magamnak. – Mit képzel ez a szegény? Menedékhely vagyok én? Ő gyalázatosan bánik velem, pórúljár másutt, engem sose szeretett, ez bebizonyosodik róla ezerszer s most mégis ide sandít?
Ezt a levelet különben még egyszer át akarom gondolni, vagyis még részletesen is tanúlmányozni fogom, akkor izgalmamban nem szántam erre időt. S úgy lehet, ez a tanúlmány fogja aztán eldönteni a továbbiakat, példáúl, hogy itt maradok-e Magyarországon, vagy egyáltalán a földön? Mert egyetlen, számomra homályos pontja van azért, amelyet te nyílván észre se vettél, illetve nem is egy, de kettő, mert, megmondom neked azt is, hogy főként a levél aláírása volt igen különös. Ám ez jelenleg mindegy is talán, ha meggondolom, voltaképp már nem is tartozik ide.
De, mondom, erre a pontra még akkor nem figyeltem eléggé, csak mostanában kezd erősebben motoszkálni a fejemben. Ha előbb olvasom ezzel a szemmel, nincs kizárva bizony, hogy meg is kegyelmeztem volna neki. Még ez is lehet, bár semmiképp se helyeselném. S hogy mért nem? meghallod azonnal. Nagyon siettem akkor s főként azért, hogy az első undor és felháborodás hatása alatt rögtön cselekedjem, nehogy még most is és még egyszer meggondolhassam a dolgot. S erre meg is volt minden okom. Mert azt mondtam magamnak: elég volt az egészből, végre is le kell már operálnom magamról ezt az egész daganatot. Előbb a büntetést, amelyet kétségtelenűl megérdemel, – ezt mindenekelőtt. S hogy velem mi lesz azután, majd csak kiderül.
S máris megmondom, hogy voltaképp mi hajtott úgy: kétségtelenűl a félelem. Gyalázatosan megingott ugyanis a magamhoz való bizalmam és biztonságom. Én ugyanis, ismétlem, azt éreztem, hogy végre-valahára nyugvópontra jutottam s nemcsak én, a szervezetem is. Most tehát, egyelőre legalábbis, megvan a nyugalmam. És mégis kezdjem előlről az egészet? Mert mit csinálok, ha megyek a Sas utcán és kezdődik előlről a vonzás? Bekapcsoltatik az óriási mágnesvas valahol s én ezekre az új lehetőségekre gondolva, hogy mégiscsak I. kötet 113szeret vagy szeretni akar s hogy tehát fel is mehetek hozzá, amikor a kedvem tartja… hogy én erre és esetleg már további három nap múlva ingadozni kezdek az utca közepén? És tántorogni, mint valami részeg? És azt is mondom magamnak esetleg: – eh, menjünk fel a Melához?
És mit csinálok, ha megint beleesem nyakig, a nyakamon túl? Mert ne feledjük el, ő édes is meg aranyos is. Nekem azonban most megvan a nyugalmam. És ennek ellenére is felmegyek hozzá, kényelmesen elhelyezkedem, hallgatom a hangját, amely a nyakamon bizsereg s azt mondom magamnak újra: – no lám, mégiscsak ez az én otthonom ugye? Ez eddig rendben volna. No de mit csinálok akkor, ha bizony a kapitány úr füttyent neki megint? Mert úgy képzelitek, hogy ő már csakugyan végképp elfelejtette a kapitányt és az is őt? Hátha ez a kapitány úr egy ködös hajnalon szintén arra riad, hogy ez a Mela mégiscsak édes és aranyos. És nem igen tud nélküle élni? és máris megy a Sas utca felé és füttyent neki az ablakon át. És én benn ülök éppen a szobában, Melácska pedig odasomfordál szépen az ablakhoz. – Mi az megint? – fogom megintcsak számonkérni tőle. – Csak egy rigó, – fogja felelni nekem rendkívüli szendén.
– Nem addig a! – Mondtam én magamnak paraszti szóval, – ezt többé ne csináljuk! – Még egyszer mondom: azt éreztem, hogy mindebből elég volt. És azt is még egyszer mondom, iszonyodtam ezektől az utolsó lehetőségektől, hogy most már minden áron szeretni akarjon, mert most már inkább sehogy se szeressen.
Az új lehetőségek helyett feltámadt hát bennem egy régi lehetőség, egy régi képzeletem s ez megint visszaadta nyugalmamat is. Határoztam és eldöntöttem véglegesen, hogy mi a teendőm. Néhány óra alatt ragyogó találékonysággal kiterveltem az egészet és fel is mentem hozzá rögtön utána.
No de most alakoskodtam csak igazán. Életem első olyan esete volt, hogy úgy alakoskodtam, vagyis akkora teljességgel, hogy magam is elképedtem tőle s azt kérdeztem magamtól: nem két ember lakik-e bennem?
Úgy tettem, mintha nagyon meg volnék hatva s nem is találnék rá szavakat, – szégyenkeztem és szerénykedtem, egyszóval, ismétlem, I. kötet 114ez egyszer teljes voltam a mindenit neki. – Megfoghatatlan vagy? olyan vagy, mint a levegő? szétfoszlasz a kezeim között? annál jobb! – vágtam én rá, mint a bunkót s annál olvadóbb tekinteteket vetettem feléje. Mintha halálosan szerelmes volnék, szinte meg is bomlanék a forróságtól, no meg az alázatos boldogságtól is természetesen. Sokat, sokat beszéltem, végeláthatatlanúl.
Bensőmben ezalatt tökéletes volt a csend. Nyugalmamat semmi se zavarta s ennek örűltem. – A magad számára tartod meg magadat, ugyanúgy, ahogy ő, – így szólt az utasítás.
Szemeim szinte már kidagadtak az áhitatos nézéstől.
Gondosan mérlegeltem magamban szerelmes suttogásaim minden árnyalatát s ha valami jól sikerűlt, azt mondtam magamnak: – igen, ez az! – De még bólintottam is. S mikor ő finom volt, – én még finomabb. Éteri? Én olyan, mint a mennyország. Habos? Én repkedtem. És minden fájdalom nélkül, mert most éreztem én csak igazán, milyen határtalanúl szívtelen ez a nő, hogy egész fiatalságommal, fiatal életemmel mennyire visszaélt.
És mondhatom, igazán minden jól sikerűlt, még az ő tökéletes füle sem érzett ki egyetlen hamis hangot az egészből. Figyelmem mindenre kiterjedt.
Oh hiszen ilyennek lenni vele szemben én már régen akartam. Olyan akartam mindig lenni, amilyen ő: hideg és érzéketlen, csak sose sikerűlt. De most az egyszer igen.
Közben persze megvillant bennem az a gyalázatos gondolat is, hogy én elcsábítom és otthagyom őt, de ettől már visszariadtam. Sose volt ő nekem képzeletemben a macám, nem is efféle volt vele szemben sem az érzésem, sem a vágyakozásom… egyszóval mindenképp rossz volt, még csak gondolnom is erre.
Ő pedig sírt mint a menyasszonyok, akik otthagyják eddigi otthonukat, a szüleiket, – lehet, hogy azért is, mert megalázottnak érezte magát. Ezt, úgy látszik, legnagyobb gyengédségem sem tudta eloszlatni érzéseiben. De aztán meg is nyugodott valamelyest és olyan eltökélt tekintettel kezdett belenézni a világba, mint aki most is jól tudja, hogy mit csinál és persze számol a tettei következményeivel is… Mikor ezt láttam, nagy kedvem volt mosolyogni.
I. kötet 115– Ezt a biztonságot! Most az egyszer talán mégse tudod, hogy mit csinálsz. Amíg az én bőrömre ment a dolog, addig könnyű volt a következményeket vállalni kicsikém.
Sőt, egyszer, mikor lehajoltam az ölébe, hogy túláradó boldogságomban megcsókoljam a kezét, még a hajamat is megpróbálta megsímogatni. De félszeg volt a dolog, csupa sutaság, nem is sikerűlt tehát, ő pedig belepirúlt.
– Rosszabbul alakoskodol, mint én, – gondoltam álnokúl.
De megpróbáltam még meg is ölelni s ő, noha megvolt benne a köteles igyekezet, mégse volt képes ezt kiállani, vagy erőt venni magán. Könnyein keresztül szégyenkező nevetéssel fordúlt ki a karomból… keze még a kezemben maradt, – forrón megszorítottam. S ezt elviselte nagynehezen.
Aztán hát tervezgetésekbe merűltünk, ahogy az szokásos is ilyenkor. Jövendő életét ilyenkor előre meghányja-veti az ember. Még azt is megkérdeztem tőle, vajon mit gondol, fog-e továbbra is festeni, vagy feladja-e a kedvemért? Fájdalmasan elmosolyodott, – mint aki nem akar most, e megszentelt perceiben ellentmondani nekem.
Elhatároztuk, hogy ő most, még a mai nap folyamán elkezd csomagolni, a fölösleges holmiját beraktározza valahol s a nagynénjének megírja haza, hogy megint Műnchenbe utazik. Mert hisz úgyis oda kell még mennie előbb.
– A mi ügyünket is megírja neki? – tettem fel ovatosan a kérdést. Ezt ugyanis egész határozottan nem akartam. Hogy erről is írjon.
Szerencsémre habozott. S nekem az volt a benyomásom, mintha e pillanatban s éppen Műnchennel kapcsolatosan mégiscsak a szabadulás, vagyis más lehetőségek változatai villantak volna meg előtte.
– Biztosan ott is van valaki, aki meggebed érted, – gondoltam erre magamban. – Nincs mindenkinek olyan fess lovaglónadrágja, mint a kapitánynak.
– Nem, nem, erről most még nem közlök vele semmit, – döntött végül is ebben az ügyben. – Ugye megengedi nékem? Maradjon ez még a mi titkunk egyelőre, – tette hozzá hízelkedőn, mint a cicák. – Majd aztán. Van időnk, ráérünk, – folytatta boldogitón.
S a dolog, mondom, kapóra jött.
I. kötet 116– Nagyon helyesen van, – mondtam én, mint valami Bramarbas, mint egy öntelt és hatalmas marha, egy mindennel megelégedett férjem-uram. Csak épp, mintha most a gyomrom beszélne helyettem.
Vagyishát: a poklok tánca volt ez édes öregem. Ha erre gondolok, ma is elönt a verejték. Mert alighanem ezek voltak egész elrontott életemnek legvígasztalanabb pillanatai.
Szóval ő most elutazik s mindenesetre úgy ír erről a nagynénjének, hogy ez egyszer jó néhány hónapig marad odakinn, tehát most hosszabb időre bucsúzik, mert lehet, hogy Párisba is ellátogat, oda már úgyis régen vágyna menni s míg a néni azt hiszi, hogy ott van, addig mi szépen berendezkedünk idehaza s akkor egy nap meghívjuk a mi kis otthonunkba. Ez volt a megállapodásunk.
S persze odakinn is majd igyekeznie kell, hogy felszámolja függőben levő ügyeit, – hiszen szó sincs róla, nem kell agyonhajszolnia magát, csak épp, nehogy túlsokáig tartson a dolog, mert arra kell gondolnia, hogy én türelmetlenül várom itt s persze meg is esküszünk azonnal, mihelyt hazajön.
Közben támadt egy kis ötletem is.
– Elkísérhetném egy darabon? – kérdeztem tőle legártatlanabb mosolyommal.
Ő ellenkezett, szabadkozott, hogy ez talán mégsem illendő, hogy hova gondolok? De ehhez, mint ahogy gyakran van ötleteivel az ember, most már kötöttem is magamat.
S ő ugyan aggodalmasan sóhajtott fel előbb, de aztán rámnézett s a bizalom jóhiszemüsége volt a szemében.
– Hiszen nem messzire, – mondtam neki ekkor elkomolyodva, – magamnak sincs most már sok időm. El kell járnom a K. és G. cégnél, amely régen invitál, sok régi ügyemet kell most újra kézbe vennem…
– Mert, most már bevallhatom ezt is, az utóbbi években sok mindent elhanyagoltam ám maga miatt… – S mintha már nem is róla beszélnék, hanem egy másik, régi szomorúságomat panaszolnám…
– Miattam? Ugyan és miért? – kérdezi valóságos meglepetéssel. Jót nevettem előbb.
– Hogy mért? Mert szenvedtem, – feleltem neki keményen.
I. kötet 117– Hát olyan sokat szenvedett igazán? – S e sose hallott újdonságtól valósággal elszomorodott.
– Határtalanúl sokat, – válaszoltam én s az arcom nyílván úgy eltorzúlt, mint a betegé, aki nemrégi kínjairól kezd beszélni valakinek.
– És meg fog tudni bocsátani nekem? – kérdezi ő.
– Abban reménykedem Mela, – feleltem egész egyszerűen.
Hallod ezt a hangot? Ilyen önérzetes tudtam én lenni öregem. De egyebekben is úgy viselkedtem máris, mint egy régi férj, aki fiatalkori heveskedésein időtlen ideje túlvan. Minden szavam mint a kalapács-ütés s oly megingathatatlan voltam, mint a férfi-becsület. Korlátlanúl intézkedtem ügyeiben.
Tehát elkísérem egy darabig. Közben talán ki is szállhatunk valahol. Legjobb lesz, ha G. felé megyünk, ott gyönyörű vidékeken megy át a vonat. Holnap kocsin kora reggel érte jövök, vagy ne jöjjek ide?
– Nem, nem, addig is édes Andor, – feleli ő. – Jobb lesz mégis, ha egyelőre titokban marad a dolog. – De hogy ne haragudjam ezért, ez nem elég illendő, tehát nem felelne meg annak, aminek ismerik őt…
– Semmi kifogásom, akkor a pályaudvaron találkozunk, – mondtam én. – De el ne késsen szokása szerint.
– Nem, nem, jó leszek ezentúl, – kiáltotta egész felfrissűlve, szinte vidáman és tuszkolt kifelé.
De még egy percre visszatartott az ajtóban.
– Mondja, mi van azzal a transzformátorral, amelyről akkoriban beszélt? – kérdezi tőlem. S én majdnem elnevettem magamat.
Ez volt az első olyan eset, hogy érdeklődést mutatott a munkám vagy az ügyeim iránt. – Ez már teszi! Hát nem szép kötelességtudás ez? – gondoltam én. Mondtam hát néhány szót a transzformátorról is, hadd legyen megelégedve magával. De ő még tetézte is ezt az ügyetlenséget a szegény, – úgy látszik, sehogy se illett hozzá, nem volt neki kenyere a jóság. Már a lépcsőházban voltam, mikor utánam kiáltott az ajtóból:
– Hogy vannak a szülei Andor?
Vagyis tehát: ajánlatos lesz ezentúl egy kis érdeklődést az enyémek iránt is mutatni ugyebár, holott az se jutott eddig eszedbe megI. kötet 118kérdezni, világon vannak-e még? Rendben van! De meg is érdemled a sorsodat, – állapítottam meg a magam elégtételére ez alkalommal is. – Míly nagyot láttam én benned, oh együgyüség!
S az izmaimban valami lázas tevékenységi vágyat éreztem, olyat, mintha egy jó találmány kidolgozásába kezdenék.
– Most aztán kitartani a mindenit neki és nem ellankadni megint! A kokainhoz pedig hozzá se nyúlni, mert mindennemű változandóságaimat az okozza. Ide és oda, fel és le, – az énbennem a tenger.
– Tehát kitartani és lehetőleg fenntartani a jelenlegi állapotomat! Vagyis működni és munkálkodni és állandóan mozgásban tartani magamat, mint akinek sürgős elintéznivalója van, – ez volt e rövid időre kitűzött feladatom.
Voltaképp úgy vettem a dolgot, mintha máris elintéztem volna mindent s túllennék az egészen. S itt okvetlenűl meg kell még említenem egy furcsa pillanatomat.
A poggyászomat is elkészítettem természetesen aznap délután s éppen egy útisapkámat gyömöszöltem be a táskámba, aztán gondoltam egyet, felvettem ezt a sipkát és odaálltam a tükör elé.
– Hiszen minden rendben volna, csak mit fogok csinálni ezentúl? – döbbent belém a kérdés, minthogy oly furcsa voltam én ebben a sipkában. S úgy lehet, ebben a pillanatban mégiscsak tisztán láttam végre az életemet.
– Hiszen én máris valósággal unatkozom, – hőköltem fel. – Igazán mit fogok csinálni, ha nem lesz többé mire gondolnom? Pojáca leszek?
– Mit csináljak én azzal a semmivel, amely nyugalomnak neveztetik e világon? Egyáltalán elképzelhető-e, hogy én azt élvezni tudom? Vagy mindez együttvéve is csupa bolondság s netán mégiscsak bolond vagyok én?
Mintha megintcsak nagyobb világosság szállt volna most is a szemem elé.
Mert most már kétségtelennek tűnt, hogy én őt csakis azért szerettem, mert fölöttem állt, vagyis, mondjuk ki a szót, mert úgy éreztem, hogy kicsinyel s mert magam ellen is mindig igazat kellett neki adnom. Mert annyit kellett szégyenkeznem s megalázkodva futnom e I. kötet 119képzelt tökéletesség korholó tekintete elől… s mert úgy éreztem, hogy a hátam mögött mindenkor egy nagy szem figyeli egész életemet.
S hol van most ez a szem s hol az a kifogástalan másik emberfajta, az a tisztúltabb, fennköltebb és előkelőbb szellemiség, amely hozzám csupa hibából és visszásságból megalkotott féreghez olykor kegyesen lehajolt, amely előtt ugyan meghajtottam a fejem, amely ellen azonban mégiscsak acsarkodva hadakoztam minden időmben…
Legyőzni és végre is megalázni ezt a tökélyt, ez volt az életem minden vágya, reménye, a vele való birkózás tette ki az életemet, hogy kimerűlten igazat adhassak végre magamnak, a nyomorúságomnak, a véremnek, – be kellett bizonyítanom, hogy nálam mégiscsak rosszabbak ők, mert silányság rejlik e fenség mélyén… meg kellett őket törnöm, mert éreztem, hogy nem tartozom, de nem is tartozhatom soha közéjük. – – S most hol ez a küzdelem?
Most, hogy minden okom megvan rá, – akár meg is vethetem őt… itt van rá minden bizonyság a kezemben, minden, ami után annyit sóvárogtam éveken át, hogy megsemmisítsem végre vele… s íme nincs belőle, benne semmi örömöm. Mert ez se kell nekem, eldobom ezt is.
Van-e olyan ember, aki csak a rosszat szereti? Lehet, hogy igen s akkor én vagyok az. Valószinű is. Úgy látszik, a szenvedéseimbe voltam szerelmes, – az, hogy visszautasítottak, volt az életem tartalma, a kínom és örömöm. Vagyis annyira hozzászoktam én már az életem mérgeihez…
Egyszóval: akárcsak az üres űrrel nézne szembe valaki. Megszűnt a gyötrelem és üres az élet.
– Csak mit akarhatok akkor? Örökké az ellen a kín ellen fogok kűzdeni, amely nélkül élni se tudok? S valami igazán jót megérni nem is fogok soha többé? Mindig elérhetetlenek után nyújtom majd ki a karjaimat?
Akkor bizony ebben igaza volt: szerencsés ember énbelőlem aligha lehet.
Mert akár ha mindjárt most kérdezné is meg valaki, hogy mi van a szívemben? Máris azt felelhetném neki, hogy halálos unalom. Csakis az, semmi egyéb.
I. kötet 120S ez volt az a holt pont, az a perc, amikor úgy lehet, – ha csakugyan volna hajlamom a jóra, – másképp cselekedhettem volna, vagyis feladhattam volna terveimet. Csak épp, hogy, úgy látszik, itt van bennem, a lényem legmélyén, magvában rejtezik a rossz… Legbelűl valami sarkallt.
Álokoskodásokra adtam tehát magamat s ezek újra megadták a szükséges lendületet. Mert azt mondtam magamnak újra meg újra:
Én ma se vagyok okosabb, mint voltam tegnap vagy tegnapelőtt s akkor pontosan tudtam, hogy mért akarok így cselekedni. Nem könnyelműen szántam erre rá magam, hanem hosszú évek mindenféle tervei és szenvedései után, – tehát ha ma már nem is értem a tegnapi mivoltomat egészen, mégse tételezhetek fel magamról oly nagy butaságot… én akkor sem estem a fejemre. Márpedig én magamnak azt mondottam akkor, hogy ettől az egész mindenféleségtől kell végleg megszabadúlnom és legfőképpen azért, nehogy ezt a mérget még egyszer az életben visszakivánjam. Másszóval és egész egyszerűen: önvédelemből kell most már cselekednem. Mert itt az ideje, hogy valamelyest mégis megbízzak már a saját fejemben is, a mindenit neki. Nem is hagyhatom tehát, hogy bárminemű új benyomások befolyásolhassanak abban, amit akarok. Mert mindez semmi egyéb nem volna, mint burkolt gyávaság.
Mert, ha rám talál jönni megint a nyögés, mint annyiszor eddig, kezdjem majd előlről az egészet?
S a szenvedéseimet idéztem fel minden erőmmel s igyekeztem minél jobban felháborítani magam.
Nemcsak a szenvedés, – mondtam magamnak én, – ma még az unalom is még mindig és kizárólag csak rá vonatkozik és hozzá viszonyúl. És ebből is elég volt. Mindebből. Egy új életben új értékekre is szert tehet az ember.
S vajon ki tudna vele élni? Mert csakugyan megoldás-e, ha elveszem őt? Mert egyrészt: itt van ez a másik ügye, – vajon ez is csakugyan el van-e véglegesen intézve? Tudhatom én azt? S ami még sokkalta lényegesebb ennél: hiszen még azt se mondhatom, hogy mi egymáshoz valók lettünk volna valaha is s nem az acsarkodó gyűlölet-e az, amely legfőbb kapcsolatunk volna, ha összekerűlnénk?
I. kötet 121S akkor majd megint akarni fogom, amitől ma visszariadok?
Ki kell hát mondani végre, hogy amit elhatároztam, azt én nem halasztom holnapra s azért sem, mert már ma is akarom. Mert mikor döntöttem élet és halál felett, akkor jól meggondoltam a dolgot, tehát tudtam is, hogy mért döntöttem így.
S ez a konok lendület már vitt is egyre tovább.
Elutaztunk. – Úti poggyászát Műnchenig való rendeltetéssel feladattuk.
A vasúton egy pillanatra majdnem elaludtam.
Már ahhoz se vettem elég fáradságot, hogy komédiázzam előtte.
Nem izgattak többé titkai sem, – gőgösen állapítottam meg magamban, hogy amit nem közölnek velem, arra én kíváncsi se vagyok.
No lám, milyen előkelő tud lenni az ember, ha közönyös, – gondoltam örömmel.
Mintha előbb minden láncomat le akarnám oldani magamról…
Aztán az arcát figyeltem egy ideig és bizony, sajnos, az még mindig tetszett egy kicsit.
Ő pedig rendkívüli komoly lett, mondhatni, lehangolt, de később még nyugtalan is. Ezt talán szótlanságom is okozta. S ami még sohase volt, ő törte meg a csendet. (Egyedűl voltunk ketten a fülkében.)
Arról beszélt, hogy ő engem voltaképp még nem is igen ismer. Nem tudja, hogy milyen vagyok a mindennapi életben, hogy milyenek a hétköznapjaim, ahogy kifejezte magát. Mert amit ő belőlem eddig ismer, azok javarészt inkább felfokozott pillanatok. S ugyanígy én sem ismerhetem őt. S ő megvallja, fél is, mert nem tudja még, mennyire lesznek nékem rokonszenvesek a hibái.
– Túlokos vagy, – gondoltam magamban s éreztem, hogy útálom.
– Mennyire bonyolúlt minden, ez az egész élet milyen bonyolúlt annak, aki éli… s ha messziről nézi az ember, milyen únott és örök egyformaságú az egész…
– Bölcs gondolataid is vannak? – kérdeztem magamban gúnyosan. – Utállak aranyom.
Annyira kíméletlen voltam, hogy nagyot ásitottam és nem is fedtem el kezemmel a számat. De még nyers is voltam, úgy tettem, mint I. kötet 122valami gabonakereskedő, aki nem nagyon méltányolja, szereti az úgynevezett finomabb lelki árnyalatokat.
– Nem kell olyan komolyan venni az egészet, – mondtam én, mármint az életről. – És nem is olyan bonyolúlt, ahogy veszi az ember. – És megint ásítottam egy kicsit, ha nem is olyan nagyot, mint az előbb.
S ő erre már semmit se felelt, csak sértődötten húzódott be a sarkába s lehúnyta szemét. S én felhasználva e pillanatot, áthajoltam hozzá s meg akartam csókolni a száján. Szinte felháborodva lökött el magától azonnal.
– No lám csak, a rajongóddal, úgy látszik, szégyenled megtenni, amit oly szivesen műveltél a szeretőddel, – gondoltam magamban megvetőn.
Éreztem azonban, hogy tovább ez mégse megy így. Sok minden van még hátra, jó lesz hát hangot változtatni hamar.
– Bocsásson meg kedves, csak meg akartam tréfálni, – mondtam neki tehát. – Bocsáss meg, – súgtam feléje forrón. A tegezésre felkapta fejét.
Hízelegtem és udvaroltam neki megint, mert tudtam, mennyire szereti.
S hogy rápillantok, látom ám, hogy a sarkába még jobban behuzódik, lángol az arca, szeme könnyes s a felháborodás forró gyülöletével néz rám szótlanul.
– Nem jól megy a komédia többé? – döbbentem fel erre. – Mi lesz ebből?! – S fájdalmas szeretettel néztem az arcába.
– Látja csak, hogy kínozom én… hogy megbántom én mindig azokat, akiket szeretek…
S a szemeim megteltek könnyel. S mármost érts a szóból öregem. Képzelheted, elég nagy meglepetés volt ez a magam számára is, mivelhogy épp ebből kiderűlt, hogy, úgy látszik, van szivem is, mégse vagyok hát annyira rossz ember. Érts meg: komédiázni akartam, de szavamtól megeredtek könnyeim s e könnyek nyomán máris megáradt bennem életem egész eddigi nyomorúsága.
Nagyon sírtam s az ő jelenlétében, amiért máskor nyílván szégyelltem volna magam, mert oly önfeledten és bőségesen, ahogy a jószivű kislány tanácsolta nekem. S hogy mit szerettem volna, nem I. kötet 123tudom. Talán mindent megmondani neki s elpanaszolni, hogy idejutottam, aztán itt meghalni most mindjárt a vonaton? Bárhogy volt is, ezen se csodálkozz. Az olyan emberben, mint én vagyok és voltam is minden időmben… az ilyenben sohase magától indúl meg az érzés, előbb be kell gyújtania, be kell gerjesztenie azt a bizonyos átkozott motort a szivében s akkor már hajrá! már özönlik is és árad, – megindúl, akár a pokol.
Az ilyen embernek talán jégpáncél van a szive körűl s azt előbb fel kell olvasztania, – no de mindegy. Előtte sírtam, igen, de amiért sírtam, voltaképp nem is minden tartozott már őreá, – mit tudom én? Alighanem benne volt abban sok minden egyéb is, amiért sírnom kellett volna keserves életem folyamán.
Mindezt pedig, beláthatod, nem jól használhatja ilyenkor az ember. Fel is riadtam ebből a bódúltságomból hamarosan. S tovább zokogtam ugyan, de könnyeimen át most már figyeltem is az arcát. Az előbb szigorú volt, de aztán megenyhűlt valamelyest… Már-már kinyújtja kezét s az remegve indul el, lehajtott fejemet keresi…
S én érzem, hogy szeretné megsimogatni a fejem, de képtelen erre, mikor is hirtelen megrázza őt is a zokogás. És egyre hevesebben. Úgy látszott, ő is az életére gondol, vagyis olyasmire, ami nem egészen tartozik énrám, vagy semmiképp se talán? Bizony lehet az is. – Míly nevetséges ez az élet és minden apró részleteiben is, – gondoltam én. – Ketten itt ülünk és sirunk s a két sírásnak egymáshoz valószinűleg semmi köze. S a végén már majdnem elnevettem magamat.
– Oh rongy szerelmi nyafogás, – gondoltam magamban mérgesen. – Férfi vagyok?
– Milyen különös tud maga lenni, – azt mondja nekem később megenyhűlve, csitúlva, – milyen kedves volt most igazán s néha viszont…
– No mondja csak bátran, – buzdítottam én.
Ő megvallja, oly „frivol”-nak érzi néha viselkedésemet igazán…
– Annyi baj legyen, – gondoltam én.
Szó, ami szó, kibékűltünk. Ez a kis kínzás nem tett rá rossz hatást, mert kezes, engedelmes lett, mint a gyermek. Ezt még megtanúlhatI. kötet 124tam volna, ha vele akartam volna élni. Csak hát, képzelheted, semmi effélét én már nem akartam.
Rövid idő múlva pedig, – ezt a kis időt megbékélt szótlan meghittségben töltöttük el együtt, – rábeszéltem, hogy szálljunk ki, közeledünk a v.-i tóhoz, T. állomásnál meg is állt a vonat, – a vidéket és tavat én régen ismerem, tán emlékszik is rá, egy nagybátyámmal még néhány év előtt is sokat kacsáztunk errefelé, – ismétlem, a vidék gyönyörű s néhány szép napot el is tölthetnénk itt együtt valami parasztházban esetleg, – javasoltam kissé bizonytalanúl. – Igazán idilli lehetne, persze ártatlanúl, mint jóbarátok, – tettem hozzá legmegbízhatóbb mosolyommal. Mint aki jövendő boldogságát bár íly szelíden, már most meg akarná lopni kicsit.
S őt meglepetésemre nem is kellett sokat rábeszélni, beleegyezett azonnal, csak azzal a kikötéssel, hogy több napról szó se lehet, ő kiszáll ugyan, ennek a kis kirándulásnak még örül is, de a ma esti vonattal okvetlenűl tovább utazik. Rendben van, csak bízza rám magát. A menetrendet tanúlmányoztuk s úgy határoztunk, hogy T-től kocsin megyünk a tóig, onnan gyalog elsétálunk, – alig három kilométer az út, – A.-ig, amely feltételes megálló s ott este nyolc után felszállunk a vonatra. Mert, ha megengedi, én mégiscsak elkísérem még egy darabon.
Úgy is lett. T.-ben megebédeltünk s oly meghittségben, szinte mint férj és feleség. Majdnem boldog is voltam, csak a szivem körűl éreztem valami szorongást. Remekűl sütött a nap s mi rozsdás székeken, szines abrosz mellett, egy elhagyott teraszon űltünk, amelyet telinőtt a kőkockák közül felburjánzó dudvaféle. Távolról a hegyek néztek le reánk s hűvös, könnyű szél lengett a napsütésben, szinte mint koratavasszal.
A tisztaság boldogsága járta át a szívemet. Nehogy megfázhasson, gondoskodón terítettem térdére utitakaróját. Ebédközben, – először ebben az életben, – a magam tányérjáról és a saját evőeszközömmel kínáltam meg egy szelet marhasűlttel s ő el is fogadta, mosolyogva. S hogy ez is milyen jólesett nekem, megborzongtam tőle, szinte beleszédűltem, akkora öröm volt. Ő pedig, mint a tétova gyerekek, – kábúltnak látszott, nyílván ittas is volt kicsit a fénytől. S amellett I. kötet 125hogy felfrissűlt! A nap átsütött huncutkáin és incselkedve simogatta meg az arcát. S hát még a szemei! Teli voltak azok is csupa fénnyel.
– Napivó szemek, – gondoltam én.
Viszonzásúl aztán s oly természetességgel, mint az édesanyák, ő tett a tányéromra egy kis tortaszeletet.
S ugyancsak először az életben, képzeld csak, karonfogva mentünk a kocsihoz.
A lovak vídáman ügettek. A földekről pedig ének hangzott felénk, innen is, onnan is…
– Hogy múlik ez az élet! – mondta sohajtva. S hogy milyen csodaszép itt s hogy milyen kár, hogy el fog múlni ez is, mint minden, ami szép volt. S jön a kötelesség megint, a komolyság meg a gondok.
Műnchenről beszélgettünk s az ő ottani életéről.
Arra törekedtem, hogy megnyugtassam. S bár egy ideig szemmel láthatólag figyelni akart szavaimra, de aztán el-eltünődött, révedezett, mint aki mind e friss szépséget annyira élvezi, hogy alig képes betelni vele. Néha egy-egy részletre rámutatott, mondván, hogy jó volna ezt vagy azt a szint vagy formát mindörökre megjegyeznie magának.
Leszálltunk a kocsiról. Az visszafordúlt s mi ottmaradtunk egyedűl.
Teljesen elhagyatott volt ez a vidék, az út egyik oldalán legelők, a másikon, ameddig a szem ellát, csupa sás s még hozzá itt-ott oly magas, embermagasságú, hogy némely fa koronáját is elérte. S egy jókora ösvény volt törve a sás közt, ez a tóhoz vezetett. Jól ismertem ezt a helyet is, itt szoktunk kutyákkal, cók-mókkal elindúlni s eloszolni a tó különböző részei felé.
Ő sokáig nézett a kocsi után. E pillanatban sápadtnak látszott s mintha megborzongott volna valamitől. De mondta is utóbb, hogy ő, megvallja, ezen az elhagyott vidéken fél is egy kicsit.
– Ugyan kitől? – kérdeztem tőle vidáman. És megmutattam revolveremet.
– Magától! – felelte nevetve. S bár, mondom, nevetett is, de nagyon elpirúlt, egész a nyaka tövéig.
S emiatt, e nyílt félelme miatt nyílván el is röstellte magát, mert aztán elszántan vágott neki az útnak. Rózsás orrlyukain hosszan szívta be a levegőt.
I. kötet 126Lassan ballagtunk s mégis egy-kettőre szétnyílt előttünk a függöny, elértük a tavat. Acélszürkén szunnyadt a lomha víz s mindenfelé teli volt sás-szigetekkel.
– Még arra a vékony kis földnyelvre is kimehetnénk, – mutattam magam elé, – ott gyönyörűen kékes a pázsit s közvetlenűl alatta teli van a tótükör trópikus vizi-virággal, – nem tudom mifélék, vizirózsák-e vagy liliomok? – mert ott, mint hallottam, meleg forrás szakad a tóba…
Útközben mutattam neki egy olyan helyet is, ahol közvetlenül a part mellett egész rendkívüli mélységű ez a különben elég sekély vizű tó, – egyszer a szemünk láttára fulladt itt be valami kis libapásztor. Megint megborzadt, meg is állt.
– És nem tudtak segítségére sietni?
– Messzi voltunk. S mire kiáltásaira odaértünk, elmerűlt.
– Ügyetlenek, – felelte szomorún. – Oh a szegény. Ki tudja miket álmodik odalenn.
– Persze kifogták aztán, bizonyára, – mondtam én.
– No de minek? – felelte ő. És nagyot sóhajtott e szavai után.
Elértük a vizililiomokat. S ez az egész így együtt most kápráztatóan gyönyörű volt, még szebb, mint bármikor eddig.
E helyt ugyanis meleg gőzök szálltak fel a tóból, a víz tükre pedig, mint valami himzés, telisded-teli a növényzet vastag indáival és húsos, sötétzöld leveleivel, ezzel a szines és dúsgazdag fonadékkal, amelyből, mint a lusta lángocskák, törnek fel álmatagon a kékes és lila virágok… S épp most egész elképesztő volt ez a buja virágzás.
S ő hosszan nézte mindezt, egészen magába merűlve.
Egy sással és fűzfákkal körűlkeritett tisztáson leűltünk azután, itt is magas volt a fű s valami különös fajtájú lehetett, mert pettyezve volt ez is kék foltokkal… s ő megint aggodalmas lett, hogy ilyen helyen nincsenek-e kigyók?
Aztán enni kivánt. Elővettem hát az útitáskát.
S ő lassan, elgondolkodva evett, de persze csak keveset. Majd megkínált engem is, vajas zsemlyéjét tartva felém, amelyben már benne volt a fogacskája nyoma.
I. kötet 127S képzelheted, mi volt ez nekem újra. De nem is annyira ez. Amint így az evéstől duzzadt és megviselt, fénylően piros ajkait figyeltem egy ideig, valamely eddig még soha nem érzett, nyers és vad vágy hősége csapott meg.
S lehet, hogy ügyetlen voltam tőle, esetlen, faragatlan, mit tudom én már, annyi tény, hogy eltikkadva nyúltam utána.
Ő pedig felriadt erre s mintha egyetlen ugrással a szemében termett volna minden ereje. Éber szigorúsággal nézett rám, mint egy felügyelő. Annál szélesebben áradoztam én.
– Mi volna Mela, oh édes, egyetlen Mela, mi volna, ha most végre mégiscsak egy csókot adna nekem? – kérdeztem tőle rekedten s valamely kényszerű nevetéssel.
– Most mi lesz velem? – hördült fel bennem ugyanekkor minden régi elszántságom és keserűségem. – Megint vége mindennek? Visszazuhantam megint ugyanoda? – Ő pedig már fel is állt.
– Menjünk, – mondotta jeges-hidegen.
– Mért menjünk már, mért kellene mennünk? – kérleltem részegen, – képzeld el ezt a helyzetet! a földön űltömben, szinte énekeltem feléje, szinte daloltam. – Nem szép itt drága Mela? nézzen körül egy kicsit, nem gyönyörű minden, az ég és föld meg ezek a liliomok… – Össze-vissza beszéltem. – Nem kell rám azonnal és annyira haragudnia mindenért…
– Menjünk, menjünk, – sürgetett türelmetlenűl.
– Hallgasson meg drága, – mondottam ekkor térdreemelkedve előtte, – mért húzódik el annyira tőlem, ez már nem is szép igazán. Aki annyira kitartottam mindig maga mellett. Mert ehhez is hozzá kellene már szokni kicsit, nincs igazam? Vagy még most sincs itt az ideje? Összeszokni, hiszen érthet engem, nem bűnös dolog az, amit annyira kivánok. De ha sohasem akarja, ha tiltakozik ez ellen, akkor mire megyünk egymással, hova jutunk? Pedig oly kedves volt már az ebédnél, hogy azt hittem igazán… Karonfogva is jött velem egy kicsit s oly boldoggá tett vele, ha tudná…
Összeráncolta homlokát és megintcsak jeges fény jelent meg a szemében.
I. kötet 128– Képzeltem, sőt tudtam is, hogy erre fog kerűlni a sor. Magánál, természetesen, – mondotta még és megvetés csengett ki a hangjából. Igen, bizony, ez már a gyűlölet volt. – Elkészültem erre, – ismételte lihegve, – mikor ez mindene, tudom.
De nem folytathatta tovább. – Nálam? – ordítottam fel ekkor s máris ugrottam fel a helyemről. – Nálam? És másnál ugye nem? Ugye bizony, hogy mások másként is csinálják az ilyet? Hiszen maga tudja.
Végigmért előbb, úgy látszik, alig volt képes hangot kihozni a torkán.
– Arcátlan! – mondta végre halkan s a hangja remegett.
– Oh angyalom és violám, – kiáltottam ekkor valamely elragadtatott áradozással, – oh életem violája, hát maga valóban képes elhinni, maga ennyire becsapatja magát? képes nekem elhinni, akit annyira ösmer, hogy én komolyan gondolom ezt az egészet? – S összecsaptam a kezeimet. – Hogy én igazán majd megőrülök, hogy belehülyültem a szerelembe?… s hogy én csakis azért jöttem ide magával… no nem édes violaszáram, szó sincs arról, ez egyszer látja, mégiscsak tévedett. – S a szemébe nevettem. – Én egész másért hoztam ide magát.
Hátra lépett előbb. – Menjen innen, de azonnal, – mondta toporzékolva, pirosan.
– Hogy én? Látod, arról megintcsak szó se lehet. Nem én innen, soha többé te kicsike. No de te sem, arra figyelj. Vagy azt hiszed, nem tudom, mennyire meghíztál?
Gyűlölködve, gyilkoló, igazán halálos undorral nézegettük egymást pillanatokig.
– Nem szégyenli magát? – kérdezte végre fuldokolva. – Oh gyalázatos ember.
– Hogy én? – kiáltottam újra. – Hogy én szégyellem-e magam? Én és én? – S szinte őrjöngtem a nevetéstől. – Megintcsak rajtam van a sor? Mindig és minden időben én szégyelljem magam s talán még te helyetted is? Hát te mikor? Vagy sose fogom elérni, hogy egyszer te is szégyelld már végre magad? – És én is fuldokoltam a dühtől.
I. kötet 129– Takarodjon innen! – kiáltotta magán kívül s szinte kidűltek a szemei.
– Hogy én? Megintcsak én? Még most sem értesz? Én nem megyek el innen. Nem érted a szót, hogy nem megyek? Soha, soha, te szajha.
S már ott is volt a kezemben. Megfogtam a nyakát, hátrahajtottam a fejét s elkezdtem csókolni, – az iszonyat és vágy minden együttes erejével.
S úgy lehet, ez végre valami szörnyű lakoma lehetett. No de hiába, muszáj megvallanom ezt is. Betömtem a száját csókjaimmal, harapdáltam s aztán kiserkenő vérét kezdtem el nyalogatni, mint a farkasok. Hogy szinte megfulladtam bele magam is.
Mire lihegve, valóságos önkivületben felemeltem a fejem, már alig is mozdult, csak a karja rándúlt meg néhányszor s a kisujját mozgatta még egy ideig.
Úgy emlékszem, mintha tébolyult csókjaim közben egyszer könyörögve nézett volna reám, – vagy csak a könnyes szemei voltak kidagadva?
Nem tudtam elengedni a torkát, kezem görcsöt kapott a szorítástól. Úgy kellett lefejtenem az ujjaimat.
Lehajtott fejjel néztem egy darabig aztán, de csak a lábait, mert nem bírtam ki az arcát. Oldalvást feküdt, felhúzott lábakkal s oly szeliden, mint aki alszik. Bár nagy riadalmamra még utóbb is, jóval ezután is egyszer-egyszer megvonaglott egész hirtelenűl.
Az utolsó pillanatokban pedig, megfeledkezve magamról és minden egyébről, még egy utolsó nagy kívánság szállta meg érzékeimet s ennek is eleget tettem. Lehet, hogy állat vagyok, igazán az.
Ruhája úgyis felcsúszott volt a térde fölé, még jobban feltakartam tehát s megnéztem a combjait is.
Aztán belöktem a hinárba s a liliomok és többi vizinövények szétnyíltak előtte. Fejjel bukott lefelé s így süllyedt is egy ideig, aztán gyors bukfencet vetett és lassan elmerűlt.
Táskáját messzire behajítottam a tóba és A. állomáson felszálltam a vonatra.
I. kötet 130Kora reggel volt már s mi kinn jártunk a Duna-parton. Rám megnyugtatóan hatott a világosság, ez a nagy reggeli fény, B. A. azonban falfehérnek látszott benne. Halálos kimerültséggel dőlt le egy utcai padra.
– Viszont azonban, nem tudom, látod-e? ma sincs pihenésem, – folytatta s én valamely ürességet éreztem a hangjában. Lélektelen volt ez a hang. – S tudtam is, hogy ez így lesz, – tette hozzá.
– S talán nincs is számomra többé pihenés. A vérem, minden idegem, a szívem telítve van vele ma is, úgy látszik, véglegesen össze vagyok kapcsolva vele és minden időkre. Bennem mind e mai napig semmi se szakadt el. Lehet, hogy nem is tudok tőle többé megszabadúlni. S persze fogalmam sincs róla, meddig mehet ez így?
– És meddig akarod, hogy menjen? – tettem fel a kérdést s végre hát bele is néztem a szemébe. (Nem ültem le melléje, előtte álltam, a pad előtt.)
– Azt én nem tudhatom előre, – felelte vadúl, aztán szinte sértődötten mondta tovább:
– Honnan tudhatom én azt? Mert nem gondolod? Még meg is próbálhatom esetleg. Élni akarok, – mondotta. – És hátha mégsincs mindennek vége még? És egyszer ebben az életben, egyetlen egyszer, mert nekem az is elég… hátha meggyógyulok és megszabadulok még a tehertől. Hátha még egyszer kinn sétálhatok a mezőkön bánattól és szenvedéstől végképp megtisztúltan, mintegy újjászületve és mosolyogva, – nem lesz nálam boldogabb, szerényebb és alázatosabb ember. Néha szinte látom is magamat öregen, – valami parasztházban képzelem el utolsó éveimet, – gondolj el egy olyan öregembert, aki végre-valahára tud már az életének örűlni és mindenekfelett azért, mert alázatos lett és hallgatag. És azért oly alázatos, mert szerény és azért oly hallgatag, mert mindent tud, nincs is hát semmi mondanivalója. – –
Végre hát én is leűltem, de nem a közelébe. Egy kicsit most már mégiscsak félrehuzódtam. S gondoltam magamban: mindegy most már. Beszéljen csak, most már mondja csak el, amit mondani akar.
– És mégsem így lesz, azt is tudom én, – folytatta halkan. Majdnem suttogott. – Mert valami nagy baj van énvelem, – nem vagyok I. kötet 131képes elhinni ezt az egészet és most is harcolok vele, meg kell értened. Mintha mi se történt volna, folytatom. S ez a világ akárhogy megváltozott is körülöttem azóta, – énbennem semmise változott. És hiába akarom kitépni a szivemből és hiába szenvedek annyit, – ő már a valóságban nincs sehol, itt bennem azonban még mindig ugyanaz, aki volt. És ez sarkall a rosszra ma is. Mit csináljak?
– Vagyishát meg akarom törni végérvényesen, ez rajtam az átok. És visszafelé képzelődöm, hogy mit hol hibáztam el s néha fel is ugrom éjjel az ágyból, hogy elrohanok hozzá és azonnal kijavítom, hogy megmondjak hamar valamit, amit mindeddig elfelejtettem megmagyarázni neki. Rendben van, ha úgy tetszik, állapítsuk meg tehát, hogy rossz ember vagyok. Dehát ezek számára nincsen irgalom? ezeket nem szánja meg soha senki? Ahogy ő se soha? Akkor hogy válhasson jobb ember ezekből?
– Egyszóval, még egyszer mondom, ma se tudom elhinni magamnak, hogy ő nincs már a világon. Esküszöm rá, megesik velem, hogy nem is jól emlékszem arra, ami történt. De akkor hogy is hihetem el? Vagy azokban a szörnyű pillanatokban nem is voltam eszemnél s épp ezért nem is tudtak eléggé hatni reám? Hiszen életében sok mindent elképzel az ember s mondhatom, néha ez se különb, ez is csak olyan, mintha egy képet láttam volna erről valahol, no de hol? Vagy még inkább: mintha képzelődtem volna valamiről. Ha pedig ez így van… még a kezem is ökölbe szorúl a gondolatára. Mert ha ez az egész megintcsak csupa képzelet és semmi egyéb, akár a megfoghatatlan és hiu levegő… el kellene oda menni és megnézni, – gondolom ilyenkor. És megint sietni kezdek, no de nagyon, mert az se megy ám, hogy meg ne bűnhődjön, ezt nyilván belátod te magad is…
S a kezei valóban ökölbe szorúltak. Még az arca is eltorzúlt.
– Voltaképp mi az, amit én csináltam, nem tudod? – kérdezte utóbb s mondhatom: valamiféle átszelleműltség is volt a mosolyában. S ahogy a két kezével megfogta fejét, – mintha álmából akarná felrázni magát. – Mert én talán nem is akartam őt egészen megölni, – mit tartasz erről a dologról? Én csak büntetni akartam, nincs igazam? Viszont mit ér nekem ez, ha büntetéséről semmit se tud, ha minderről I. kötet 132nincs semmi fogalma? Mindez pedig együttvéve végeláthatatlan, elhiheted, akár a csillagok futása, olyan.
– És most jön a valóság. Mert néha felriadok ám és elfog az iszonyat is s ilyenkor mindig pontosan tudom, hogy mit csináltam. És rettenetesen félek ilyenkor, hogy majd felveti a víz. Mert, mit gondolsz, az is lehet ám. A meleg forrásnak ereje van… S most képzeld el: felpuffadva visszaveti, – nem iszonyú?
Felállott és szórakozottan, szinte magánkívül meredt maga elé.
– Mert nem oda, nem a liliomosba kellett volna, ezt már ott is, azonnal tudtam én. Hiszen ott volt a mély viz, alig száz lépésnyire tőlem, az, amit mutattam is neki s most úgy képzelem olykor, hogy még gondolt is rá, hogy úgyis az lesz a sírja odalenn. Mikor annyira felsóhajtott a szegény, hiszen emlékszel…
– De rettenetesen félek ilyenkor attól is, hogy az a paraszt, aki kivitt minket a kocsiján… avval én mintha találkoztam volna, mikor rohantam a vonathoz. Az tehát látott engem eszeveszetten sietni egyedűl.
– És rokonai nem voltak? – tettem fel végre a kérdést.
– De, de, hogyne, – felelte. – Igaz, hogy korán árvaságra jutott, de két kisöccse is van valahol, ezek rokonoknál vannak elhelyezve vidéken. S egy nagynénjét is gyakran emlegette, – most, ha visszagondolok, úgy rémlik, mintha Beregszászot mondott volna, hogy ott lakik az öregasszony. Szerencsémre ez a nagynéni úgyse sokat törődött a rokonaival, – ezenfelűl egy magányos asszony valahol a fenében, különben se tud utánajárni a dolognak. Csak Sz.-nek eszébe ne jusson, hogy ír neki, mert megint szeretni akarja, – mit tudom én! Mert ez bizony baj volna nekem. Csak épp, hogy tartok tőle, hogy egy nap magamtól is fel találok menni hozzá, mert voltaképp ingerel is, nagyon ingerel. S mihelyt ott vagyok, megint nagy a baj. Mert akkor könnyen megesik ám, hogy nagyon el fogom szólni magam. Mert Isten a megmondhatója, mi minden jár még mindig a fejemben. Nem fogom-e piszkálni és addig-addig?… Nem lesz-e szemtelen megint? S nem akarok-e majd annyiféle poklokat feltámasztani benne, hogy elmenjen tőle az esze?
Kimerülten dölt a padra megint.
I. kötet 133– Jó volna pihennem, ha lehetne, – mondotta reménytelenűl.
– És szegény volt vagy tehetős? – kérdeztem újra.
– Úgy tudom, volt is neki valami kis pénze, egy kis öröksége, igen. Azt költötte most, hisz abból élt.
Hallgattunk. – Saját személyemről én nem állíthatom ugyanazt, amit ő, hogy bármikor is rossz embernek kellett volna mondanom magamat és mégis mintha most a sors valamelyes igazságszolgáltatását véltem volna ebben a szenvedésben látni. Annyi tény, hogy képtelen voltam őt annyira sajnálni, mint ahogy nyílván elvárta s talán el is várhatta volna tőlem. És még egy dolog biztos ebben. Nem kételkedtem benne többé, hogy amit elmondott, mindaz így is történt vele csakugyan. Mert, mintha együttes fiatalságunk emléke semmiképp se mondott volna ellent annak, amit elbeszélt. Úgy látszik, túlsok volt már eddig is a rovásán. (De mit is kertelek annyit? Mondjuk ki a szót: valami gyalázatos elégtételem is lehetett e dologban kétségtelenűl.)
Mind e gondolatok azonban csak tévetegen, mondhatnám kényük-kedvük szerint szállingóztak bennem, mert nem volt már annyi erőm, hogy ellenőrizzem is magamat. A következő pillanatban példáúl felmerűlt bennem az a rettenetes idea is, hogy voltaképp nem vagyok-e köteles minderről jelentést tenni valahol? Mivelhogy most olyasminek lettem tudója minden akaratom ellen… s ha jól meggondolom: micsoda dolog ez? Hogy így engem is bele akar ráncigálni magával a hinárba? Egyszóval: úgy látszik, meglehetősen érzés nélkül, elég hidegen gondolkodtam az egészről. Védekeztem is ellene, nyílván.
Vagy elbeszélése nyomán magam is szerelmes lettem ebbe az idegen nőbe? Lehet.
– És meddig akarsz még így tengődni? – kérdeztem tőle tehát. De erre már, úgy látszik, nem volt kedve felelni. Én azonban tovább mentem ezen a nyomon.
– Nem jobb lenne mégiscsak, ha bejelentenéd a dolgot? – kérdeztem utóbb.
– Megőrültél? – kiáltott fel azonnal és olyan dühösen, hogy egy ember meg is állt a közelünkben és figyelni kezdett arrafelé.
Borús volt a reggel, időközben beborúlt. Megint hallgattunk egy ideig. Elbeszélésének egyes részletei keringtek a fejemben… s csodáI. kötet 134latosképp most éppen ellenkezőleg, mintha valamelyes együttérzés vagy rokonszenv kezdene iránta lassan-lassan, de mégiscsak megmozdúlni a szivemben. – Különösen, ami a magánosságát illeti, – gondoltam én – s örökös vágyakozását a szeretet után, hogy ebben is milyen rokonok vagyunk mi voltaképp. Most látom csak, mért is ragaszkodtam annyira hozzá. – De közvetlen ezután s nem is tudom, mi okozta, ezzel a kérdéssel fordúltam hozzá hirtelenűl:
– És ez az első ilyen eseted? – Nem azonnal felelt s mintha valami ravaszság villant volna meg a szemében.
– Nem fontos, hogy az első-e. És ha a második, mi van akkor? Változtat az ma már valamin? – felelte végül is.
– Hogy-hogy mi van akkor, az Isten áldjon meg. És hogy mondhatod azt, hogy nem fontos? Rettenetesen fontos! – kiáltottam előbb. De aztán tovább firtatni ezt mégsem akartam. Mert szinte elállt a szívverésem is. Mert ha ez így van… de ha nincs is így. Kétségtelennek tűnt, hogy mégsem épelméjű ez az ember. Őrült ez, hisz régen tudom én.
Odaálltam eléje. S megpróbáltam, hogy belenézzek a szemébe. De nem lehetett, nem bírtam ki, mert valami átszellemültség volt a tekintetében megint.
– És tőlem most mit akarsz? – kérdeztem csendesen. – De ne sokat kínozz, – tettem hozzá mindenesetre.
– Azt akarom, – felelte rendkívüli erővel, – hogy jól megjegyezd magadnak, amire kérlek. Mert ezt elvárom tőled, vésd tehát a fejedbe. Mi július tizenkettedikén együtt töltöttük a napot, illetve nem is az egészet, csak a délutánt. A pályaudvar közelében találkoztunk, majd megmutatom a helyet, elmentünk előbb a Z. kávéházba feketézni s onnan a lóversenyre, de pontosan jegyezd meg, el ne felejtsd. Még nyertünk is valamit, este tehát a borozóban vacsoráztunk és aztán is együtt voltunk különböző helyeken egész éjszaka. Reggel én azzal váltam el tőled, hogy gőzfürdőbe megyek. Nem volna jó, ha fölírnád? Előbb fölírod magadnak, aztán eldobod a papirost.
Megborzadtam, mert a hangja követelő volt. S mondhatom, semmi egyébre nem gondoltam többé, csakis arra, hogy tudnék én ettől az embertől megszabadúlni.
I. kötet 135– Nem értelek Andor. Hogy lehet ezt megkövetelni valakitől? – mondottam neki előbb.
Mohón ragadta meg a karomat.
– Mondd, nem adsz nekem igazat? – kérdezte sebesen.
– Hagyj el, hagyj el engem, – kiáltottam ekkor. – Irtózom tőled. Nem tudom, igazad van-e, de nem is akarom tudni, mert nem akarom. El akarom felejteni ezt is, téged is, az egészet. Mert beláthatod, maradt még annyi eszed, hogy ezekután mi nem érintkezhetünk egymással soha többé.
– Elárúlsz talán? – suttogta ekkor s oly közel hajolt hozzám, hogy leheletét az arcomon éreztem.
– Hogy képzelsz ilyen ostobaságot? – mondtam én. – Szó sincs arról, csak épp, hogy nem foglalkozom tovább a dologgal. És most már hagyj is, itt az ideje. Fáradt vagyok, hazamegyek, pihenni akarok.
– Akkor mért hagytál beszélni? – ordított fel s kivágta öklét a levegőbe.
Csak most már hatástalanúl, mert akkorig történetesen kezdett bennem oszladozni a szorongás. Néhány munkás is ment éppen arrafelé s a kiabálásra megálltak ezek is. De a nap is kezdett kisütni felhői mögül, – vagyis teljes lett a nappal s az éjszaka árnyai mintha máris elillantak volna felőlem. Nem éreztem magam többé annyira egyedül s ez erőt is adott. – Egy kis ügyesség kell ehhez, annyi az egész, – gondoltam magamban, – mert most aztán szabadúlni akarok ám, még hozzá véglegesen.
– Jól van, várj tehát, – mondtam neki ekkor, – mindenesetre gondolkodni fogok a dolgon. Még úgysem annyira sürgős, még te se tartasz ott, hogy sürgős volna. Majd meglátjuk. Ha képes leszek rá, hát megteszem, de beláthatod, ilyet követelni senkitől se lehet. Különben se tudok én olyan nagyszerűen hazudni, ahogy te tudtál mindig, hiszen ismersz. Még hozzá, hogy ilyesmit. De, mondom, hagyd, hogy meggondoljam a dolgot, hiszen olyan vagyok egyelőre, mintha megőrűltem volna magam is.
– Tudod mit? – felelte, – tégy, amit akarsz. Azt azonban vedd csak tudomásúl, ha arra kerül a sor, én ott rád okvetlen hivatkozni fogok. S majd azt mondod ott, ami jólesik neked, ami tetszik, a barátságunk I. kötet 136próbája lesz, ha úgy akarod. El is árúlhatsz, hisz a kezedben vagyok, – tette hozzá s olyan buzgón, mintha bíztatni akarna.
De ki lehetett érezni szavaiból, hogy inkább azt akarja mondani ezzel, hogy én vagyok a kezei között, vagyishát: ezzel az ügyességgel akar megejteni megint. Aminthogy valóban majdnem meg is ejtett.
Mert máris a bíróság előtt láttam magamat, amint egyetlen barátomat vádolom s még az akasztófára is juttatom esetleg. S ettől elöntött a veriték. Mert hogy tehetek ilyet? Nem szörnyű lehetetlenség volna ez is? S kínomban, félelmemben mégiscsak átadtam magam a bűnnek. Vagy hogy is kéne ezt most jobban kifejezni? Milyen csodálatos az emberi lélek!
– Hát legyen úgy, – gondoltam hirtelenűl és máris visszájára fordúlt lelkemben valami. Istenemre máris hajlandó lettem volna összemelegedni vele s egész határozottan a cinkosa lenni. Megvallom, még túlerős is volt bennem ez a hajlam.
– Gyere beszéljük meg sokkal részletesebben, – szerettem volna mondani neki. És a napfény elől összebújni vele valahol. Csak ezzel még várni akartam. Ő pedig így szólt:
– Tudod, jó lesz azért, ha csakugyan megrágod a dolgot, ha csak nem akarsz bűnpártoló lenni. Mert mi most a kötelességed, tudod-e? – És hidegen mért végig, igazán gonoszúl. – Ajánlatos lesz mielőbb a rendőrségre szaladni, – mondta nekem. Egyszóval még ő bíztatott engem sajátmaga ellen.
A nap ezalatt teljes erejével kisütött.
– Nyugodt lehetsz, nem fogok szaladni sehova, – feleltem neki és egy nagyot és mélyet sóhajtottam. – Nem tudom, mit kell tennem, igazán. Olyan zavarban van a lelkem. Mégiscsak, te mindig a jóbarátom voltál… – s itt majdnem sírvafakadtam. Mert idáig vitt el a bitang. Mondom, egészen összezavart.
De most már szavaimra semmit se felelt, megint töprengeni látszott.
– Isten veled, – mondta végre sötéten.
– Most pedig hova mégy? Csak nem akarsz magaddal is valami szörnyűséget csinálni megint?
I. kötet 137Nem fogom elfelejteni a pillanatot. Kitágúlt a szeme és ismeretlen mélyeiről a régi ravaszságok aranyos fénye tört elő. Csak épp, hogy sötétség volt a mélyükön, még ezt is észrevettem én ebben a rendkívüli állapotomban.
– Hogy hova megyek? A gőzfürdőbe, te marha, – süvöltött felém. – Csak nem képzeled, hogy ez igaz? Az egész? És hogy a vége is igaz? Jaj de fölűltél te megint. – És még le is guggolt ehhez, úgy csapta össze kezeit. Majdnem leült a kövezetre, annyira röhögött. Aztán fel is ugrott és úgy nevetett tovább a szemembe, hangosan, nyersen, de valamiféle erőszakosság volt azért ebben is, valami kín. – No de ilyet! – kiáltotta még. – Láttál már ilyen fene marhát? Mért nem tömeted ki magad?
És máris szinte elmenekűlt, otthagyott álltomban az utcán. Már elég messze járt s még akkor is, nagyon figyeltem, még mindig röhögött. De nevetése mindvégig olyan volt, mint a fuldokló köhögés.
Kábúltan ácsorogtam ott tovább. A nap beletűzött a szemembe. – –
Arról pedig szó se lehetett, hogy ez a nevetése bármiféle hatást tett volna reám, vagy hogy bármit is elhitetett volna velem.
Fél a bitang egész egyszerűen. És zavarba szeretne hozni, annyi az egész. Mert most már mégse tudja biztosan, megbízhat-e bennem? Viszont hogy a dolog megtörtént, abban semmi kétség többé. Arra mérget vehet akárki.
Persze tévedés volt azt hinnem, hogy még jobban meg fogok könnyebbűlni, mihelyt tőle megszabadulok. Füleim körül kongott a tér e sok beszéd után s mintha egy üres világba helyeztek volna bele, közönyös világba, amelyben semmi szív nincs és semmi remény. Sokáig álltam egy helyben és nagyon izzadtam, nyílván a reggeli naptól. De persze kimerűlt is voltam végtelenűl.
Kocsiba űltem tehát, hogy minél gyorsabban haza kerüljek. S a kocsi magányában már vacogtam is. Nem mintha ez az éjszakai rémség valami nagyon foglalkoztatott volna, vagy netán annak részI. kötet 138letei… inkább azt mondhatom, hogy azok szertehulltak, szétfolytak előttem. És mégis rajtam űlt az iszonyat, a szívemen. S mármost meddig fog ez még tartani rajtam? Olyan türelmetlenség fogott el, szinte ki akartam már ugrani a kocsiból is.
Azon is jó sokáig törtem a fejem, vajon hogy tudnék mégiscsak kikecmeregni ebből a keservből, elmenekűlni előle, kimászni? Talán ha mindjárt most elutaznék valahova?
– Úgyis nyaralni kéne menni, pihenni, csak honnan veszem a pénzt? – Ha kérnék tőle, ez egyszer biztosan adna, – villant belém, – csak ettől bűntársnak érezném újra magam, undorodva löktem hát el magamtól még a gondolatát is. S úgy rémlik, mintha egy pillanatban azért is imádkoztam volna, vajha semmi se történne ebben az ügyben, vagyis minden időkre feledésbe merülne az egész.
– Békesség vele odalenn, – mondtam ki hangosan a szót, mint valami pap s alig tudtam elfojtani magamban a nevetést. Holott hát erre az idegen lányra mondtam persze, a szegényre. Egyszóval: beteges állapot volt ez is, kétségtelenűl. No de csoda-e?
– De hátha mégiscsak csupa kiagyalás az egész? – kiáltottam fel utóbb. De semmi visszhangja nem volt a szivemben. Idegen volt ez a reménység is, nem kaptam utána. S innen állapítottam meg véglegesen, hogy tehát semmiképp se kitalálás. Ami természetes is: mert a dolog rettenetes valóság-ízét nem lehetett többé kibeszélnem az idegeimből.
Már mondtam is talán, én abban reménykedtem ott az utcán, mármint hajnaltájt a Duna-parton, hogy hiszen, ahogy magamat ismerem, aránylag könnyen fogok azért átesni ezen is. Most kicsit súlytalanok a lábaim, ez igaz, mintha libegnék, de majdcsak rendbe jövök én hamarosan. Ebből azonban semmi se vált be, éppen ellenkezőleg. Vagyis úgy jártam, mint azok, akiket nagy megrázkódtatás ér hirtelenűl s voltaképp fel se veszik azonnal, annyira kábúltak… nyilván az ember szervezete is védekezik ilyenkor, mert nem akarja egyszerre felvenni, tudomásúlvenni a kínt, tehát csak jóval később tör ki rajtuk az idegláz. – S pontosan ez történt velem is.
Utolsó gondolatom a kocsiban az volt, hogy én mégiscsak nagyon sajnálom őt, ezt meg kell állapítani végül és ha rám hivatkozik… I. kötet 139lélekben én neki kétségen kivül segíteni akarok. De ha kérdőre vonnak és faggatnak, én hazudni a bíróság előtt úgyse tudok, mert lehetetlen, azt én úgyse birom ki. Ha tehát bármi egyébben rendelkezésére lehetek, szívesen, de erre semmiképp se számítson. Erről tehát értesítenem kell s még a mai nap folyamán.
Mikor fizetnem kellett a kocsisnak, már nem tudtam megszámolni a pénzemet, annyira remegtek a kezeim s a szemem előtt fekete pontok… végül is ő vett ki magának az erszényemből és biztosan jócskán, mert hisz részegnek hitt, ami természetes is, épp eleget kiáltoztam a kocsijában.
Otthon rögtön lefeküdtem és étlen, szomjan hevertem másnap reggelig. Mihelyt ágyba kerültem, azonnal kitört rajtam az idegláz.
Félig eszméletlenűl hevertem, – holmi félálom lehetett és nem is a dologra vonatkozó szavakat mormolhattam magam elé, amit onnan tudok, mert fel-felriadtam egyes szavaimra. Aztán rámjött a hidegrázás, a vacogás, no de olyannyira, hogy be akartam hivatni szomszédunkból az orvost, míg végül is délután mély álomba merűltem.
Sokáig alhattam élettelenül s reggel felé lehetett, mikor kezdtem mindenféléket összeálmodni, csupa ostobaságot, – így egy távoli rokonomról, akire különben gondolni se szoktam. Sokáig veszkődtem vele álmomban, mintha át akartam volna őt alakítani, de sikertelenűl. Aztán nyilván más álomképekbe folyt át az egész.
Álmaimból igen nagy zajra riadtam és meglehetősen ijedten. Mintha nagy hordókat görgetnének a szobámban. S ágyam mellett ott áll a cseléd, a háziasszonyom, kisfiával és rámbámulnak. – Mi van itt? – gondoltam én. A nap besütött már a szobába s én csak néhány pillanat múlva vettem észre, hogy nem is fekszem, hanem az ágyban ülök s ültömben hangosan, görcsösen, őrjöngve nevetek.
A szolgáló, a háziasszony, a gyerek, mint utóbb kiderűlt, erre a nagy nevetésemre, a szokatlan lármára jöttek be egyik a másik után s nem tudták, mit csináljanak velem, annyira megijedtek. Nem akartam fölébredni sehogy. S az ingem is csupa víz, – úgy látszik, még mindig lázam is lehetett.
S már röviddel utóbb egész jól vissza tudtam idézni magamban, hogy hogy is volt velem ez az egész.
I. kötet 140A dolog így történt: már reggel lehetett, mikor egész különöset álmodtam, és most már róla bizony. Már jóelőre megjegyzem, hogy ennek az álomnak elemei könnyen visszavezethetők éjszakai elbeszélésének egyes elemeire. Bicikliről beszélt, tehát biciklin láttam őt, mindenféle kalapokról, sipkáról, tehát előbb sipka volt a fején, aztán előkerűlt a kalap is.
Szó, ami szó, biciklin közeledik felém a Sas utcán, sapka van a fején. – Mit hordasz most egyszerre sipkát, – kiáltok rá, erre megáll. – Hogy hordjak a biciklin kalapot? – azt mondja nekem. – De, ha jobban tetszik neked, van az én zsebemben kalap is! – S azzal szedi elő, de ugyanakkor le is veszi fejéről a sipkát. S én majd elesem a meglepetéstől. Mert mi derűl ki ezáltal? Hogy nincs rendes, kerek feje többé, ahogy eddig, hanem ott, ahol a sipka pereme kezdődik, ott végződik a homloka is, vagyishát azontúl a feje további homlok nélkül mintegy kettévágva, laposan terül el. Egyszóval: üres volt belül a sipka s csak megtévesztésűl volt rátéve a fejére.
– Aha, ezért biciklizik ez annyit s ezért hordja mindig a sapkát, hogy azt higgyék, még mindig van homloka is. Nagyszerű! Hát nem becsapja megint a világot? Úgy látszik legújabban ez a trükkje. Hiszen ő egész más, rosszul ismerik őt, – hiszen én is most látom csak, hogy nem olyan…
S ezen aztán elkezdtem álmomban hahotázni s nyílván egyre jobban bele is gurúltam a nevetésbe s mindaddig amíg fel nem ijedtem.
S abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem és a világos ablakot láttam, de a csodálkozó arcokat is, – valami határtalan boldogság járt át meg át, olyan zabolátlan jókedvem kerekedett… Mint valami nagy, kerek és világos tény, nyugodt és vastag valami, hogy szinte fogni lehetett, úgy állt a gondolat elém ellenállhatatlan erejével, hogy ez az ember nem lehet gyilkos, mert nem annak ismerem őt. – Hiszen komédiás a bitang, ezt még most se veszem én tudomásúl? Mikor az volt a velejéig s amióta csak ismerem őt.
– Ez volna már a második ilyen esete? – jött most minden segítségemre hirtelenűl. – Hát nem nevetséges ez is? – Megint hazudott a fickó, annyi az egész. Mert ez addig hazudik, amíg bele nem őrűl. Mihelyt látja, hogy beugrottak neki, azonnal unatkozni kezd és még I. kötet 141nagyobbat hazudik. Világos a dolog. Mert neki semmi sem elég, tudvalevő.
– Eh ugyan! Biztosan szerelmes a szamár, s lehet, hogy boldogtalanul is, – ennyi lesz igaz az egészből. S csak szeretné valakinek így valahogy kitekerni a nyakát. A gazember.
Nyolc óra volt. Sebesen kaptam magamra a ruhát. S bekaptam hamar valami reggelit is, mert rettenetesen éhes voltam. De még a szomszéd ajtón is becsengettem viharosan. A doktor éppen fürdőszobájában volt, mosakodott.
– Doktor, létezik idegláz? – kiáltottam be hozzá a zuhany alá.
– Hogyne létezne, – feleli ő.
– És járhat az önkivülettel?
– Hogyne járhatna.
– Akkor all right, – kiáltottam be neki vídáman. – És Isten vele doktor. (Jól ismertem s alig volt nálam valamivel idősebb.)
Mondom, olyan jókedvem kerekedett, hogy még az utcán rohanva is nagyokat nevettem az embereken, mert úgy hatottak rám, olyanok voltak most nekem, mint a pojácák.
(Mostanában, hogy minderre visszagondolok, néha szinte hajlandó vagyok olyat is hinni, hogy ezt a nagy jókedvet voltaképp Isten kűldte álmomban nekem, hogy kivezessen ebből a hínárból és eligazítson. S hogy én mért nem hagytam akkor ennyiben a dolgot? Hogy mért kellett nekem elrontanom ezt is?)
Mert futottam ám és egyenesen hozzá, mondani se kell. S útközben elhatároztam, hogy, mint diák-korunkban egykor, kipofozom ám az ágyból, ha ugyan még benne találom, de csak látszólag tréfásan, mert azért érezni fogja ő a kezemet. Ez az őrűlt! S aztán csak törje rajta egyedűl a fejét, hogy mit akartam mondani a pofonokkal, mert nyomban otthagyom ám s most már igazán minden időkre.
Felrepűltem a lépcsőn. A szolgálót, aki utamat állta, majd fellöktem. S egyenesen benyitottam hozzá, nem volt bezárva a szobája.
S már ott a küszöbön megfagyott arcomon a nevetés. Felöltözve feküdt a díványon, halálosan sárga, kimerűlt arccal, karikás szemekkel és félig-nyitott, fekete szájjal, mint a halottak.
I. kötet 142És mégis továbbvitt a lendület engem. Ugyanabban az iramban ugrottam oda hozzá és persze pofozni kezdtem, gépies hangos nevetéssel.
Ütéseimre feje lebillent a párnán, nem mozdúlt többé, halott volt csakugyan.
S hogy el ne feledjem, asztalán egy levél, ennek később megnéztem utolsó sorait. Az aláírás benne körülbelűl ez volt: „ezentúl mindvégig, a sírjáig alázatos és hűséges Melanieja.”
Ha néha elém áll ez a múltam, csak nehezen tudom kihámozni magamból, mert, mintha köd ereszkedne a szemem elé. S mintha valaki kűldené ezt a ködöt, aki nem akarná, hogy tisztán lássak.
És mégse tudom elfelejteni őt s ma is úgy gondolok még vissza reá, mint a káprázatok hősére, akinek nem tudott tetszeni a valóság s aki akkor ment el innen örökre, mikor libegéséből talán már nem is tudott volna e földre visszatalálni.
Kétségtelen, hogy őt szerettem legjobban embertársaim között s nyílván nem is fogok többé senkit úgy szerethetni, ahogy őt… ki a messzeségből némely nap már olybá tűnik előttem, mintha nem is élt volna, mintha rég elhamvadt ifjúságom, mintha én magam lettem volna ő.
Saját gőz-yachtján érkezett s mint egy király, akkora személyzettel. – S ami először meglepett benne: hogy korántsem volt oly únottarcú vagy kedvetlen, mint ahogy azt, ki tudja miért? az ilyen üzleti fejedelmektől oly szivesen elképzeli az ember, – valami nyílt és naiv örömöt mutatott gazdagságán s oly boldog kacajjal szórta a pénzt, hogy még az istenek is megirígyelhették volna a gazdag emberek jókedvét.
– Furcsa egy fickó! – ez volt első megjegyezni valónk.
– Hallotta? – fordult hozzám pár nap mulva egy nagyon csinos, kövérkés hölgy az ebédnél. – Hallotta? Tegnap aranytálakon tálaltatott húsz embernek… És minden teríték mellett valami kedves meglepetés… – Jó volna megismerkedni vele, – tette hozzá ragyogó szemei egy kacér villanásával s nevetett.
S valóban: még aznap alkonyat előtt magam is meglepő jelenetnek voltam tanuja. Nagy szél volt s én a zenekar fedett teraszára menekültem – a zenészek már elmentek – s egy levelet kezdtem olvasni, mikor arra ment S. Ő nem láthatott, én azonban jól megnézhettem ez egyszer. Gondtalan tekintet és ravaszdi mosolyú szemek, imbolygó, szapora járás… Piros-barna arca majd kicsattan vérdús nyaka felett… – A kezében pedig egy kellemes kis kékszínű csokor… S hogy milyen gondtalanúl dudorászik az ilyen ember.
Egyszercsak látom ám, hogy elhajítja csokrát és egy pillanatig rémüldöző szemmel néz maga elé, aztán boldogan elneveti magát.
Valami kis szállodai szobalány állt háttal felénk s egy padon a cipőjét kötötte nagy üggyel-bajjal, mert a szél közben furcsa bolondságokat művelt a szoknyájával. A csokor épp fehér nyakára esett, – erre persze felsikoltott az aranyos, csak aztán hogy mosolygott S. után, virágait szagolgatva, szinte megigézve… Ő azonban vissza se nézett rá, de meglátszott rajta, hogy még mindig csupa nevetés.
– Ördög vigye ezt a bolondot, – gondoltam róla magamban. – Könnyű neki! S ő: mintha meg akart volna mindnyájunkat vesztegetni, – de hogy mért csinálta, mi volt a terve velünk?
I. kötet 144Azzal kezdte, hogy akikkel megismerkedett, azokat meghívta magához, hogy ugyan nézzék meg, milyen gyönyörű a hajója! – s elvitte őket hosszú kirándulásokra a sötétzöld tengeren. Én is ott voltam néhányszor, (akkor már megismerkedtem vele magam is.) Rendesen már kora hajnalban útnak eredtünk, még néhány kiáltás harsant a néma öbölben, aztán a mozdulatlan, vagy alig-alig borzongó víz tükre fölött halk duruzsolással indult el a hajó, fehér tajtékot kavarva, mely mint a tejhab elegyült össze a sötétzöld mélységekkel. S csak a nyílt tengeren kezdett el vídámabban pöfögni, ontva torkán a füstöt, mint valami élvező pipás, utasai pedig, egymásnak idegen szívek, megilletődve álltak födélzetén – s borzongva húzódtak nemsokára a kazánház közelébe, kicsit melegedni a hajnali hűvösségben.
Ő pedig kint állt a födélzeten szerény, jóakaratú mosolyával, és mindent élvezett. A tenger szépségét, minden egyes alkalommal, utasai jókedvét, yachtjának fürge futását… Mindezt inkább a tekintetéből és mozdulataiból olvastuk, mert nem igen beszélt, csak nagyokat kacagott örömében, éppen úgy, mint amikor azt a bizonyos virágot dobta volt a szobalányka felé.
– Az ördögbe is! – beszéltük egymás közt… – Nincs ennek semmi baja soha? Bánata sose volt? Mert hogy lehessen örökké ilyen jókedvű valaki? De továbbá: hogy nem únja meg ezt a hűhót! Hiszen azt mondják, hogy gazdagon született s nem újság már neki mindez. S találgattuk: hány éves is lehet, meg hogy van-e családja? – Később az egyik asszony ezt meg is kérdezte tőle egész egyszerűen.
Nyíltan és szívélyesen megmondta:
– Harmincöt.
– És nőtlen?
– Az vagyok, igen.
Mindezzel azonban semmire se mentünk. Magam én pedig kezdtem kiváncsiságomba beleúnni, de meg is csömörlöttem szivélyességeitől. Ő azonban, e rejtélyes férfiú, szemmelláthatólag nem csömörlött bele semmibe, sőt ellenkezőleg, mintha egyre jobban ragyogna érthetetlen derüjétől. S én mégiscsak megrezzentem, valahányszor ez a kómikus életöröm a kávéházajtón benyitott. Ez a jókedvű égitest, vagy minek is nevezzem az ilyet? De végülis beértem azzal, hogy I. kötet 145Isten tehát, úgy látszik, teremtett ilyen bogarakat is, akiknek az a legfőbb mániájuk, hogy ők boldogok e világon. Csak egyszer láttam elkomolyodni, s ez épp akkor történt, azon a napon, (épp vasárnap is volt, úgy emlékszem), amely ismeretségünkben is jelentett némi fordulatot. Megint a kávéházban üldögéltem, – szokásom szerint elég leverten is, mert tétlenül s ő, mihelyt meglátott, azonnal odajött.
– Hogy van Mr. Szabó? – azt mondja nekem, – régen nem láttam önt. – (S már ez is rokonszenves volt: elég jól ejtette ki a nevemet. Mikor megismerkedtünk, a névjegyemet elkérte tőlem s úgy látszik, betanulta.)
– Lám, lám, én úgy veszem ám észre, sir, mintha ön haragudna rám valamiért. Megbántottam talán? – folytatta, s a szemei úgy elkomolyodtak, mintha ez valóban bánatot okozna néki.
Ránéztem.
S ez egyszer merőn, szinte udvariatlanúl fürkésztem arcát, mialatt leűlt mellém az asztalhoz. S persze már maga ez is megtiszteltetésnek számított e vidéken, mert hisz mohón leste mindenki a szerencsét… mivelhogy őbelőle sohasem volt nékik elég. Meglehetős kihívón néztem hát szét magam körül, hogy kedvem szerint megvethessem őket, valamennyit. Teát ittunk s mindenféléről beszélgettünk egy ideig…
– És mondja csak Mr. S. ön mindig ilyen jókedvű? – vetettem fel aztán hirtelen a kérdést s ahogy ő szokott, épp oly ártatlanúl mosolyogva.
Egy csokor rivierai szekfű állt az asztalon, ezt odavetette s szakértő szemmel kezdte nézegetni.
– Mért? Ön nem az? – kérdezte tőlem.
– Hogy-hogy én? – s mérgemben majd leejtettem a kanalamat. – Hát nézze Mr. S. azt például ön is láthatja rajtam, hogy ma például nem vagyok valami édes jókedvemben uram.
Szívből, üdén és oly felszabadúltan nevetett erre, hogy még jobban kezdtem dühösködni.
– Hát ön azt hiszi, hogy az egész világ táncol örömében, mert önnek jó sora van? Vannak olyanok is, akik éheznek ezen az áldott, földi világon…
I. kötet 146– No igen, igen, azt tudom én, sajnos, vannak ilyenek is, – mondotta szeliden. S amellett oly határozottan nézett a szemembe, mint aki valamely régen átgondolt s voltaképp jóvátehetetlen ügyre emlékezne vissza messziről. Mintha valaki olyasmire akarná felhívni a figyelmét, amin ő már régen túltette magát.
– No és mit tegyek akkor, ha vannak is? – mondotta ez a tekintet.
S ebbe már bele is pirúltam valószinüleg. Az ilyen okoskodást ugyanis mindenkor megvetettem, amióta csak emlékezni tudok.
– De ön, ön igazán jó benyomást tesz, – tette hozzá a tőle megszokott nyugodt mosolyokkal.
Erre hát én is egész nyugodtan mosolyogtam a szemébe.
– No nézze csak uram… még az is lehet, – mondottam most már szinte megvetőn, – dehát nem mindenki milliomos, tetszik tudni s vannak átkozottul szegény fickók is a világon, akiknek egész fiatalkora csupa küzdelem volt, példáúl az enyém is…
– De még az apámé is, ezt tehát annál jobban tudom uram.
– És az is olyan boldog ember volt, amilyen ön?
– E tekintetben szakasztott olyan volt mindig, még ma is az.
– Szóval még él az édesapja?
– Hogyne, – mondá és nevetett. – Jól él és okosan él. Egyébként van úgy, hogy összetévesztenek vele ma is…
– Olyan fiatalos?
– Mondom, hogy csupa üdeség. És milyen szerelmes! – folytatta jószivüen hahotázva. De mégis, mintha e nevetése közben elgondolkozott volna valamin.
– No látja csak, helyben vagyunk, – mondottam ekkor s máris majdnem elragadott magával a szó. – No látja csak, itt van mindjárt a szerelem is. Nem az is elég keserű dolog, a mindenit neki?
– Önnek az a tapasztalata? Mert én bizony mást gondolok erről.
– No ne mondja. – Megint hallgattunk egy ideig.
– Ön, úgy látszik, tragikus hajlamú lélek. Ha nem tévedek, író, – kérdezte azután.
– Igen. És ön, uram, mint már vettem észre, sokat olvas. Hát azt, hogy a szerelem keserü gyümölcs, azt még nem olvasta sehol?
I. kötet 147– Már hogyne olvastam volna, – felelte lassan és akkora megfontoltsággal, hogy borsózni kezdett tőle még a hátam is.
– Hogyne olvastam volna, – ismételte szerényen. – És el is hiszem, hogy azoknak, akik szeretik elkeseríteni az életüket…
– Hahó! – kiáltottam én. – Hogy-hogy szeretik? Hogy értsem ezt Mr. S.?
– Úgy, ahogy mondom, uram. Akik szeretik magukat elkeseríteni, azoknak minden keserű. Akik még nagyobb csodákat akarnak…
– Nem jól értem a dolgot.
– Pedig ön nagyszerűen szokott megérteni engem. Igyekszem tehát kifejezni magam. Akiknek nem elég csoda, hogy süt a nap, még azt is szeretnék, ha Isten még fekete szemüveget is növesztene az orrukra…
– Aha! Szóval ön vallásos kedély.
– No nem éppen. Dehát Oxfordban tanultam az egyetemen.
– És anglikán?
– Nevezzük annak. Illetve: minek is úgy ragaszkodni az elnevezéshez? – mondotta, miközben egy távozó csoportnak udvariasan visszaköszönt.
– Nemcsak kívül süt a nap uram, – folytatta utóbb, – figyeljen csak a szivére, belül is! Dehát itt, ebben a sürgés-forgásban ilyesmiről beszélni persze nem nagyon lehet. De ha úgy látja jónak, egy más alkalommal igen szivesen. Talán jöjjön el a hajómra megint…
– Ön annyira szereti a hajóját!
– Szó sincs róla, szeretem azt is, – felelte nagyon komolyan és nagyon szeliden.
– Egyszóval sok mindent szeret. És mióta van ilyen boldog-jó állapotában?
– Gyerekkorom óta.
– No ne mondja.
– De bizony. És ezt is apámnak köszönöm. Mert ő úgy nevelt bennünket. A nővéremet is.
– Boldogságra nevelte önöket?
– Bizony igen. – S eltünődött előbb, aztán bizonyos nyomatékot adva szavainak így folytatta:
I. kötet 148– Először is korán felkelni mindig, kívétel nélkül, erre tanított. Vagyishát: sohasem elaludni az élet idejét, mert az máris beárnyékolja nagyon.
– Bizony ebben igaza lehetett – mondtam én, néminemű bűnbánattal. – És azután?
– Aztán, mihelyt lehetett, értésünkre adta, hogy halandók gyermekei vagyunk, hogy tehát nekünk is meg kell majd halnunk, mert ez a sorsunk, s úgy lehet már holnap, vagy egy év mulva talán s hogy épp ezért szeretni kell azt, ami van, ami adatik az embernek s épp azért, mert nem adatik neki több s mert olyannyira rövid itt az idő, – csak annyi mint valami vendégség.
– Úgy, úgy. Nagyon érdekes ez is.
– De még arra is megtanított, hogy mihelyt nagyon szeret az ember valakit, akkor már ne sokáig habozzon, vagy törje a fejét, mert a számadásokkal úgyse sokra megy, közben pedig elszalad előle az élet… Ez ebben a lényeg.
– Megszívlelendő tanítások, szó sincs róla, – mondtam én. – És ön, – már megbocsásson, ha felteszem a kérdést, – ön csakugyan már szeretett is valakit?
– Természetesen uram. Én is ugyanúgy mint más ember. – Eltünődött egy ideig.
– Ez rendben van eddig. No de mondjuk, ha szegény volna, akkor is lehetne ennyire kiegyensúlyozott, vagy ennyire derűs? Mi erről a véleménye? Lehetséges az ilyesmi?
– Ha szegény volnék, Istenem… Először is: arra én sohase szoktam gondolni, hogy mi lett volna, ha lett volna. Ez kívülem és erőimen kívül eső valami, tehát meddő gondolkodásnak ítélem. Iróknak talán való az ilyesmi, ezt nem vitatom… egyébként azonban, mondok most önnek valamit. Voltam én már szegény is uram.
– Én azt hallottam, hogy ön gazdagnak született.
– Ez igaz. De huszonöt éves koromban otthagytam az egészet. És elmentem Ohióba mérnöknek.
– No ne mondja. Ilyen kalandos élete volt? És mért tette? – Mosolygott.
I. kötet 149– Szerettem valakit és hat éven át vele éltem.
– Mint munkás? Azaz hát, mint mérnök persze, hisz mondta is az imént.
– Ön mondta jobban Mr. Szabó, – mint munkás, helyesen mondta, mert azon a vidéken az egyre megy, ott csak a nagyon gazdag embereknek van becsületük. A lényeg ebben annyi, hogy soha senki nem tudta meg rólam, hogy gazdag ember fia vagyok s ami még fontosabb ebben: én magam se vettem erről soha tudomást. És ha még ma is élne az a szegény, én ma is ott volnék. No de jöjjön el a hajómra. – Felállott.
– Nono csak, – kiáltottam én. – E pontnál talán álljunk is meg egy pár pillanatig. Szóval az illető meghalt, ha jól értettem önt. És önnek még mindig olyan nagyon szép ez az élet? – Nevetett, bár a szemei éppen fordítva, nagyon elkomolyodtak.
– Hát nem gyönyörű? – suttogta hirtelen odahajolva felém. – Szerettem valakit – folytatta valamely hamisítatlan elragadtatással a hangjában.
– És egyszer mindennek vége szakad, ahogy az életünknek is, nincs igazam?
– Viszont nem gondolja, hogy még szebb volna, ha még most is szerethetné, akit szeretett?
– Uram, mindenki, aki él, nagyrészben ki van szolgáltatva annak, ami vele történik, – mondotta most már véglegesen elkomolyodva.
– Tehát még egyszer mondom: mi volna, ha volna, olyan dolog ez, amelyről gondolkodni nemcsak nem érdemes, de joga sincsen az embernek. Akkor se gondoltam én erre soha, mikor igazi szegénységben éltem, nem műszegénységben, értse meg uram. Mivelhogy nem keserüsót teszek én a levesembe, hanem igazi sót…
– Attól félek, néha cukrot is.
– Sose féltsen, a levesembe soha. Csak ahová kell, oda teszem a cukrot.
– Csak lehet ezt? – nevettem a szemébe. – Ura ennek az ember? A szivének is mindenkor ura marad?
– No nem éppen, de fölöslegesen elkeserítenie magát talán mégse muszáj. Egyébként mondtam már, jöjjön el a hajómra, ott hallhat többet is erről. És addig is Isten önnel, a viszontlátásra mielőbb.
I. kötet 150– Az ördögbe is! Ön túlnagy érdekességgel kecsegteti az embert.
A hajó is békésen szendergett s ugyanúgy délutáni álmát aludta a tenger. S mintha élőlény nem is lakná, födélzetén akkora volt a csend s oly élettelen pompájában hevert, jó messzire kinn a külső-gáton. S a part mentén is alig néhány matróz ődöngött a szikrázó nap alatt.
– Ez a kifürkészhetetlen rejtelem, ez a távoli csoda, – mosolyogtam magam elé, mielőtt ráléptem a hídra. S egy pillanatra meg is álltam. – Ebbe akár bele is veszhet az ember. – S máris valamiféle sóvárgás fogott el, Isten tudja, mi után.
– idéztem fel magamban az édes Puskin szavait. Csengettyűszó riasztott fel ebből az álmodozásból.
Körülnéztem. Igen, az elhagyatott fedélzeten csengettek azonnal, mihelyt lábam alatt megkoppant a híd.
– Nagy itt a rend, – gondoltam magamban, felriadva, sóhajtva.
Valahol alig észrevehető mozgás is támadt ezalatt a hajón s máris Cleevers úr, a menager állt mellettem feszes állásban.
– Mi az Cleevers úr? Miféle változások ezek?
Egész másként viselkedett ugyanis, mint azelőtt. Olyan simaság volt a modorában, jobban mondva olyan határozottan lett nagyon udvarias, hogy elnevettem magamat.
– Miféle európai modor ez? – mondtam a szeme közé nevetve s megrázva kezét. – Hol tanulja maga ezt?
– Itt, – felelte Cleevers úr halkan. – Urunk most ezt követeli tőlünk.
– No ne mondja. Mit követel?
– Hogy ne olyanok legyünk, mint a business-makerek odaát. Méltóztassék tehát, – folytatta könnyű mosollyal, – már várják önt a kis szalonban uram.
I. kötet 151– Isten hozta! – mondta a milliomos mind a két kezét nyújtva felém.
S hogy milyen volt ez a kis szalon, minek is írjam le? Nagyszerű kis tanya volt, megcsodáltam elégszer, jóllehet a reflektórikus üvegek csodáját csak most méltányoltam igazán. Mert csakugyan hűvösebb volt a levegő ebben a szobában. Ezek visszaverik a napfényt, vagy mi az ördög? – elfelejtettem a lényegüket, pedig jóideig magyarázta roppantul elégedetten, – egyszóval a szeme megintcsak csupa gyönyör volt. S engem ez alkalommal is kezdett idegessé tenni ez a gyönyör.
– S mármost miért is unom én ezt? – törtem a fejem. – Vagy tényleg igaza volna, hogy én csak a keserüséget szeretem? Így szóltam hát hozzá beszélgetés közben egész hirtelenűl:
– Engedje meg, hogy máris visszatérjek múltkori beszélgetésünkre uram. Nyílván elhiszi nekem, hogy nagyon foglalkoztatott mindaz, amit ön elmondott. Mégis arra a véleményre jutottam, hogy jobban megérteném felfogását is, ha az életéről is mondana valamit. Mit gondol erről uram?
– Szívesen. Csak épp, hogy miről is beszéljek én önnek, ezen magam is törtem már a fejemet.
– Mondom, hogy az életéről Mr. S., – persze csak akkor, ha nem esik nehezére. Ön példáúl közölte velem, hogy szeretett valakit és annak kedvéért vállalta a szegénységet is. Már maga ez is rendkívüli dolog. Különben is: szegénység és szerelem, oly két dolog ez, amely engem mindenekfelett tud érdekelni.
– Ezt el is hiszem önnek. De vajon mit mondhatok erről? Egyszerű és tiszta élet volt, – mondotta tünődve. – Mert mihelyt az ember szeret valakit…
– Ez rendben van Mr. S. Csak épp, hogy az érzés viszonzásában is része van-e? Mert ez a legritkább. Egyszóval, ha megengedi a kérdést: hogy ugyanakkor önt is szerették-e uram?
– Mármint a feleségem? Nem tudom, de nem is mertem firtatni, az igazat megvallva.
– Hogy-hogy nem merte firtatni? – kiáltottam én, – hogy-hogy nem merte firtatni? S ön amellett boldognak mondta magát?
I. kötet 152– Nézze Mr. Szabó, az élet teljét senki sem érheti el, vagy csak kevesen, ez a végső véleményem e dologról. Nem követelek én többet, mint ami adatik nekem. Ő rám volt utalva, tehát vele élhettem, s ha én szerethetek valakit, az nékem mindennél nagyobb ajándék. Ha pedig megmondtam volna neki, hogy gazdag az apám… Isten tudja, mi minden jöhetett volna ki abból, nem is akarom elképzelni – mondotta s láttam rajta, hogy valóban eshetőségek kísértetei vonúlnak el a szeme mélyén.
S így beszélgettünk még egy ideig ebéd közben is, azután visszamentünk a szalonba. S ott a világ legjobb szivarjaival kínált s a legremekebb italokkal, miközben így szólt:
– Egyszóval szerénység nélkül nincsen élet, ezt a véleményemet szeretném a figyelmébe ajánlani uram.
– Éppen ön és éppen most, mikor e csekélységeket rakja elém, – mondtam neki nevetve.
– Igen, éppen én, – felelte jószivüen. – S talán azért is, mert nem csak hangoztatom, de épp eleget próbáltam is ki magamon apám életelveit… Mert ismétlem, ezeket én javarészt tőle tanultam. Ha nem elégszel meg a kevéssel, akkor könnyen megeshetik, hogy azt a keveset is elveszted, – ezt is ő szokta volt mindig mondani nekem.
– És sose követett el ez ellen semmi hibát?
– Dehogy nem, én is, rengeteget. S látja Mr. Szabó, most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahova ma éjjel jutottam el, mikor azon törtem a fejem, hogy mit is fogok én ma mondani önnek. Mert amit erről gondolok, szabályokba foglalni úgyse lehet. Ez érzés dolga mindenekelőtt. S ez az érzés kell, hogy betöltse az ember idegrendszerét s ennek első következménye, hogy rendkívüli ovatossá válik ez az idegzet, nehogy valami hibával elrontson mindent, esetleg az egész életet is. S persze következetességről ilyesmiben szó se lehet, – és néha így, néha meg éppen fordítva cselekszem. Chin-chin, egészségére uram, – mondotta és összekoccintotta velem a poharát.
– Csakhogy ezt a nagy mértékletességet vagy önuralmat állandóan fenntartani… nem esik ebből ki az ember?
– Persze, hogy kiesik olykor, természetesen uram. Hiszen éppen erről fogok most önnek elmondani valamit. Mindenkinek tanulnia I. kötet 153kell előbb. Életem egyik legfőbb baklövését fogom tehát elmondani önnek, feltéve persze, hogy hallani akarja…
– Ezer örömmel, – mondtam én.
– Akkor hallja tehát. – S ezzel minden teketória nélkül végigfeküdt a kereveten egy magasabb zsámolyra rakva fel a lábát. S nagyon unszolt engem is, hogy legyek hát oly szíves és barátságos és tegyem én is ugyanezt.
– Köszönöm, én már csak inkább szivarozni fogok, – hárítottam el magamtól e szokatlan örömöket.
– Talán már említettem is önnek, hogy Oxfordban tanultam, – kezdte ő.
– Igen, igen s hogy az ön életében ennek nagy is a jelentősége…
– Kétségtelenül. Már azért is, mert szép idők voltak, már maga az is gyönyörű, hogy az ember fiatal. Csak épp ezt nem élveztem eléggé, az volt a bajom, – épp ezért rengeteg hibát is követtem el az életem ellen. Túlsokat foglalkoztatott például a jövőm is, – némely ember túlságosan becsvágyó, amig fiatal. De a halállal is elég sok volt a bajom, ennélfogva valamiféle mélabú vett hatalmába néhanap, – az ember azon veszi észre magát, hogy nem is figyel már a napfölkeltére, csakis az alkonyatokra, – holott hát hogy e kettő egyformán erőteljes, azt ön se tagadhatja uram. Az ilyen ember Isten tudja, mire vágyik? Talán arra, hogy ne múljon el az élet, pedig hát az éppen a legfőbb lényege, hogy elmúlik. Ennélfogva oktalan, érthetetlen érzéseit ápolja magában legfőképpen. Mármost nem szeretném, ha félreértené szavaimat, nehogy azt higgye, hogy valami nagy racionalista vagyok. De talán jobban megért, ha azt mondom önnek, hogy ma már vannak pillanataim, mikor határtalan boldoggá tesz a tudat, hogy az élet természetével végülis egyetértek, hogy összhangban vagyok vele, hogy nem ellenkezem vele többé. El nem mondhatom önnek, olykor ez milyen öröm, valóságos diadalérzés. Hogy nem akarom megváltoztatni, hanem átadom magam teljesen annak, ami van… szinte még bólintok is ilyenkor a Teremtés felé, mondván neki: tudom, hogy ilyen vagy és helyeslem. Egyszóval: mért ne lehetne annak is örűlni, hogy magam is olyan vagyok, mint a fény: illanó, megfoghatatlan és elmuló s mégis önmagamnak is az?… Nem érzi néha tökéletesen tiszI. kötet 154tán és félreérthetetlenül, milyen ideiglenesség minden perce? És mi volna, ha a napfény búsúlna amiatt, hogy van, vagy, hogy elmúlik este?
– Hátha búsúl az is, – mondtam én.
– Nem búsúl, de nevet, mindig nevet, az este is, nagyon figyelem én őket odafenn, nagyon tanulmányozom a természetüket…
– Nézze, kinn máris alkonyodni kezd, – mondá könnyedén felemelkedve, s valóban csupa szelid és őszinte örömmel nézett ki a szalon ajtaján.
Erősen szivaroztam.
– És mondja csak Mr. S., nem veszi-e azonban észre, hogy mindez csupa mesterséges dolog önben? – kérdeztem eltünődve.
– Lehet, – felelte ő habozás nélkül, – de, úgy látszik, anélkül már nem igen megy a dolog. Úgy elrontottuk, hogy talán ez visz minket vissza valahova.
– De mondom, akkoriban, fiatalkoromban én még biztosabbnak, véglegesebbnek és határozottabbnak éreztem ezt az életet, vagy legalábbis olyasmit követeltem tőle, hogy az legyen. Ennélfogva többet bánkódtam, mint amennyi az ember életéből úgyis természetesen és szükségszerűen adódik. Így egy ünnepnapon is, – igen, husvét első napján történt ez a dolog… A szüleimre gondoltam, otthonunkra, nővéremre, akihez nagyon ragaszkodtam még akkoriban…
– S ma már talán nem annyira, Sir?
– Még most is természetesen, – felelte ő s kissé elborúlt a homloka. – De valami már mégis elidegenít. Nem úgy él, ahogy kell, nem fejlődik, – nagyon szép nő s az életét szerelmi bánattal tölti el…
– Nézze Mr. S., ha egy kutyának levágják a lábát, az is bánkódni fog, elképzelhető a dolog.
– Bocsánat Mr. Szabó, nem bánkódik, csak sántít s a kettő között nagy a különbség. Ha egy kicsit szomorúbb vagyok, mert bicegek, vagy ha amiatt is bánkódom, hogy milyen jó sorom volt azelőtt, amig megvolt még a lábam. Nem elég baj az, hogy biceg az ember? Minek ehhez még egy másik, merőben céltalan fájdalom is? – De folytatom, ha megengedi uram. Szóval aznap mélabús kedvemben voltam újra, I. kötet 155bárha ez már akkor se volt éppen túlgyakori nálam, de mondom, megesett olykor…
– Mi egyetemi diákok éppen kiránduláson voltunk, egy városkában töltöttünk volt néhány napot M. közelében. Ez a vidék gyönyörű. Meglehetős terméketlen és mégis csodálatosképp rendkivül üdítő benyomást keltő magas dombvidék, – a háttérben kemény, éles mészhegyek s maga a városka még külön is érdekes, – az ódon házak s avatag tornyok közt futó villamosvasútja már maga is megmosolyogni való, mert mindez oly elhagyatott benyomást tett… Pedig valamikor ez egyik gócpontja volt a szárazföldi kereskedelemnek.
Mikor mi a széles, fehér hegyiúton karban énekelve megérkeztünk a város elé s a magasból megpillantottuk mélyen fekvő, ferde tetőit, – sorba elhallgatott mindegyikünk s megilletődve megálltunk… Az út korlátjához támaszkodva sokáig néztünk aztán le a messzi völgybe – s hogy mit néztünk annyi ideig? – a napfényben szunnyadó városkát-e, vagy a völgy felett magasan úszó ölyveket?… – Én úgy éreztem, hogy boldog leszek itt s mégis szomorú voltam.
A fiúk annál vadabbak lettek utóbb, kinn kószáltak a hegyek közt s meglehetősen pontatlanul érkeztek az étkezéshez, úgy hogy már tisztálkodni sem maradt idejök. Ez nagyon bosszantotta a vezetőt. Friss földszagot s a rothadó növényzet fanyar illatát hozták magukkal s ruhájuk száraz haraszttal volt teli.
– Uraim, meg fognak hűlni, ha leülnek a földre, úgy látszik, nem hiszik el nekem, – mondotta ebédnél a vezető, már bachelor, és rosszkedvűen morgott a tányérjába valamit. A fiúk majd hogy a szemébe nem nevettek. Csillogtak a pajkosságtól.
– Én mély tisztelettel lemondhatok tisztségemről, ha kívánják… – folytatta sopánkodását a vezető s dörgő hurrah volt rá a kétértelmű felelet. Tudták, hogy szereti, ha megéljenzik, – s erre valóban kitisztult a szeme s elmosolyodott.
– Különben, jól van, csináljanak amit akarnak holnapig, – holnap reggel úgyis indulunk – mondotta, de senki sem figyelt szavaira.
S látja uram, mily különös a sors! – Én egy pillanatig még tünődtem s aztán magamnak is váratlanul kijelentettem, hogy én még itt maradok. – A szomszédaim rámnéztek. – Igen, fáradt vagyok – adI. kötet 156tam meg hangosan magamnak is a magyarázatot. – Néhány napig még maradok – mondottam – aztán visszamegyek Oxfordba.
Néhányan mosolyogtak, nyilván azt hitték, hogy valami szerelemféle tart idekötve. Bár, hiszen az angol diák elég jóhiszemű is és ilyesmi talán eszébe se jutna, ha nem volnának oly fura tapasztalatai amerikai társairól.
S mármost nehogy a többi azt hihesse, hogy megsértődtem valami miatt, némi ügyeskedéssel, mosolyokkal, miegymás, még pártoltam is ezt a hiedelmüket, mert annyira türelmetlen lettem… én máris, még aznap délután is szabad akartam lenni tőlük, úgy látszik, ebbe az állandó együttesbe nagyon belefáradtam. Hogy még jobban felkeltsem gyanujokat, engedelmet kértem a bachelortól, hogy bort hozassak. S íme, ő nagylelkű volt, meg is engedte. Jót nevetett.
– Nono, sir, ön mulatni akar itt, úgy látszik, – mondotta s persze én is vele nevettem.
Ebéd után aztán felmentem a szobámba s leheveredtem. No most mit csináljak? Nem igen tudtam, mit kéne kezdeni magammal? Pipáztam, meg kenyeret ettem rengeteget, majd újra pipáztam s fel-alá járva szobámban azon járt az eszem, hogy íme múlik az idő s az embernek csakugyan szeretnie kéne már valakit. – Huszonkét éves vagyok, – mondtam magam elé.
Az ilyen fiatalembert ugyanis néha félelem fogja el, hogy elkésik az életével, mert ő kezd öregedni. S ennélfogva türelmetlenség is elfogja. –
No lám, milyen egyedül bolygok én mindenféle világokban, s nem lelem sehol a helyem. Lám az emberek társaságában is milyen elhagyatottnak érzem én magamat, – mondja magának, mivelhogy akarja is az életét, vagyis azt akarja és sürgeti minden erejével, amit sürgetni semmiképp se lehet.
Fürdőt rendeltem tehát, jól megfürödtem és tornáztam, aztán ruhát váltva, sétálni mentem az ismeretlen városban egyedül. S ez jól esett. Megálltam a kirakatok előtt, belestem a furcsa, ódongalériás udvarokba s persze jól szemügyre vettem a lányokat is… A város határán aztán végigmentem a temetőkerten s mondhatom önnek, soha még ilyen szép kis temetőt nem láttam azelőtt. Nem hegyoldalon feküdt, I. kötet 157hanem egész különös módon egy szűk kis völgytölcsér minden oldala volt teleszórva dombocskákkal… S a sok kis dísztelen sír olyan volt benne, mint a megnyírt, legelésző bárányok, – némely pillanatban még csengettyűszót is véltem hallani… Bárányok, – gondoltam, – akik hazatérnek este urukhoz… – jól van ez így!
Enyhe, puha köd szállt le a szürkületben utóbb s én már messze kint jártam a város kapúin túl. Az út felfelé vezetett. Itt-ott egy-egy kertes uriház, egyik oldalon a hegy lejtőjén mélyen alattam, másik oldalon a meredeken meglehetős messzire felettem… alig járt itt valaki, de a magasan fekvő házakból már halovány és mégis meleg tüzek fénye vetődött ki az útra s mélyen lent is, mintha egy-egy vöröses csillag égne a mezőn. Néhol fölöttem még nem függönyözték le az ablakokat s itt én meg-megálltam eltünődni megint. – Itt az ünnep, ma tehát itt ünnepi vacsora lesz, persze hogy az lesz, – gondoltam magamban, – én is tehát puddingot rendelek magános vacsorámhoz. – S e pillanatban a nővérem arca jelent meg előttem, amint odahajlik a lámpa fölé s kezdi szeletelni a puddingot s bizony mondom, ez még könnyeket is csalt a szemembe. Egy asszony alakja világos ruhában éppen eltünt egy ablakból mikor odaértem, – különben nagy volt mindenütt a csend… pedig én gyereksírást szerettem volna hallani, ki tudja, miért? Egy helyütt egy kellemes arcú szobalány éppen a redőnyöket eresztette le és rám nevetett. Örömmel intettem neki vissza és újra megálltam. Erősen alkonyodott, s én már-már azon tanakodtam, hogy visszafordulok.
– Reggel megyek Londonba, mert túlnagy nékem ez a magány, – ilyesmi járt a fejemben.
Mikor is az útszéli lámpa fényében egy karcsú nőalak jött felfelé a néptelen uton. S úgy látszik, mihelyt megláttam s mielőtt még elhaladt volna mellettem, már tudtam is, hogy mi a teendőm.
Esküszöm erre, hogy van ilyesmi, hogy olykor van vele így az ember, – mert, mint a villám fénye olyan ez. Hogy biztosan tudja, érzi, mi fog elkövetkezni reá.
– Itt van előtted minden, amire vártál – mintha egész valómon ilyen érzés cikkázott volna végig.
I. kötet 158– Kisasszonyom, én idegen vagyok itt, hová vezet ez az út? – mondtam tehát neki azonnal s oly elszántan és szabadon, hogy érezhette: minden bátorságom és bizalmam benne volt e szóban. S persze meg is emeltem a kalapomat.
Fiatal leány volt.
Megállt s úgy lehet, én már ezalatt is jól megnéztem, mert emlékszem rá: szivem nagyokat dobbant a meglepetéstől.
Mintha mézzel volnának megkenve a szemei, de a szája is talán, – ha ma visszagondolok, olybá tünik, hogy ezt gondoltam róla először. Mert rajta tapadtak az emberen azonnal, de micsoda édességgel! s amellett milyen nyíltság és bátorság is volt ugyanekkor e szemekben.
– Az Ördöghegyet nem ismeri? Ez már különben is az, még egy fél óra és fenn van a tetején, – mondotta tökéletesen elfogulatlanúl. Kedvesen szigorú, mély hangja pedig még tovább csengett a fülemben.
– Szívesen felmennék s ha volna oly kedves megengedni: önnel, – feleltem én s megint felvetettem rá a szemem.
Mintha egy könnyű és vídám kéz rendezte volna el arcának arányait adakozón és hirtelenűl: egy kis rendetlenség volt a szépségében és zabolázhatatlanság a hajában. Egyebekben pedig: keskeny feje volt, áttetsző arcbőre és mély hangja. Olyan volt, mint egy régi királynő.
S én életem e fontos pillanatával ma is meg vagyok elégedve uram. Mert bátran és szabadon beszéltem vele tovább is, úgy, ahogy a vérem követeli, mert ezt oltották a vérembe valamikor. S ami a legnagyobb meglepetéseműl szolgált: épp ebben ő is ilyen volt.
– Ki nevelt fel? Talán téged is az apád? – szerettem volna megkérdezni tőle.
De nemsokára meg is tudtam róla mindenfélét, – amit csak akartam.
Kérdeztem s ő mindenre felelt. S úgy éreztem, hogy nem igen hallgat el semmit előlem.
Ők ennek az útnak végén laknak, ott, ahol a hegy már hajlik lefelé. S ott már nem is folytatódik az út, mert ne higgyem, ez nem az országút, odafenn egyszerre végeszakad s kezdődik a messzi legelő. I. kötet 159Senki se lakik a közelükben, pedig arrafelé régesrégen lehetett ám valamiféle nagyon érdekes település, mert mindenféle régi falak maradványaira bukkan az ember… Ő tizennyolc éves és megy éppen hazafelé. Ó, ne higgyem, hogy ő még mindenben annyira fiatal, mert tapasztalt ő már éppen eleget. S talán csak a nagy nyíltsága teszi, hogy én még a tizennyolc évét sem hiszem el, – a magánosságának tudjam be, hogy ő e tekintetben gyerekes. Mert az, kétségtelenűl, ő ezt elhiszi nekem. Viszont én is higgyem el, hogy ő maga csodálkozik olykor legjobban ezen, hogy mért is van ez így? mért is borúl ő rögtön a nyakába akárki fiának?
– Akárki fiának? – nevettem én határtalan jókedvemben. Mert nagy kedvem lett volna mindenféle bolondságra s órákig nevetni utána.
– Hát a jóravaló embereknek, – felelte s mintha eközben rám is pillantott volna kicsit. Szóval ő, sajnos, bizonyos dolgokban már nagyon öreg, – vannak gondolatok – csodálkoznék, ha hallanám, hogy ő már mennyire tapasztalt.
Mosolyogtam, aztán nevettem is, végül oly merész lettem, hogy hahotáztam.
– Példáúl! halljunk hát egy ilyen gonosz gondolatot.
– Hiába nevet, – azt mondja nekem. – Példáúl, – folytatta s töprengve megáll. – Példáúl, hogy pénz dolgában az emberek milyen gonoszak.
– Ne mondja, hát annyira gonoszak?
– Oh nagyon, rendkívüli módon. Önzők, sőt gyalázatosak is.
– Ez aztán a szigorú hang, – mondottam én és megint mértéktelenül nevettem valószínűleg.
– De maga kinevet engem, – szólt félénken.
– Szó sincs arról, csak gyönyörködöm önben, – feleltem s most én álltam meg az út közepén. – De kérem mondja tovább.
De mit is mondjon ő? Itt alig is van több mondanivaló. Az emberek rosszak, – javarészben azok, – javította ki magát. Ami pedig azt illeti… ő mindent elmondhat, ha kívánom. Még jól is esik. S amellett oly egyszerű az egész.
Ő, a kisöccse és az édesapja laknak most együtt a hegyen.
I. kötet 160– Oh szegény apák, ha sejtenék, hogy utolsó sorban említik őket gyermekeik, – nevettem én. Még mindig nevettem, mert alig tudtam visszatartani magam. De röviddel utóbb mégiscsak elkomolyodtam.
Mert ő nem igen értette a tréfát.
– Valami hibát követtem el? – kérdezi szomorún.
– Az ördög vigyen el engem, – toppintottam ekkor, – ne hagyja kérem zavartatni magát az ilyen ostoba fickóktól, mint én vagyok, igazán.
– De mért szidja ennyire magát? – kérdezi megintcsak rendkívüli szelíden.
– Hát nem vette észre, milyen gyalázatosan ostoba voltam?
– Én nem vettem észre, – azt mondja nekem. – Én örülök, hogy beszélhetek önnel.
Ezek után persze még jobban elkomolyodtam.
No szóval: ők most együtt élnek a hegyen, mert az édesanyja bizony már régen elhagyta az apját s a háztartást most ő vezeti. S persze sok gonddal is jár az ilyesmi, de ő azért játszva csinálja, észre se veszi és eltelik vele a nap. Van ugyan itt egy öreganyó, aki körülbelül egyszer egy héten feljön hozzájuk a városból, a nehezebb munkákat jön elvégezni szegény, – de hogy mit gondolok erről? Éppen a nehéz munkákhoz vettek ők egy pici kis öregasszonyt…
– Ilyen praktikusak vagyunk mi. – S elkezdett kacagni ezen. – Tologatom a szegénykét ide-oda, – mondta.
Dehát az édesapja így akarja, ezzel akarja megkönnyíteni a lánya életét. S ő nem akar ellenkezni vele, semmiben sem akar ellenkezni. Csak épp, hogy magában néha nevet. Viszont ne higgyem azt, hogy valami nagyon vídám ez a nevetés. És hogy ez így van, ez is egyike a rossz gondolatoknak.
– Oh, sok van ilyen, – mondta sóhajtva s arcából kisimította haját.
Igen, az ő apja komor ember és már nagyon idős is… Foglalkozása építőmester és sajnos bizony néha iszik. Ezt már a foglalkozása hozza magával. Ők a városban laktak azelőtt és akkor még szebb is volt náluk az élet, – pedig akkor se voltak éppen gazdagok. Az édesapja akkoriban vasárnaponként s néha bizony köznapon is délután feljárt ide, ki a hegyre s ezt a házat a saját két kezével építette fel, I. kötet 161hogy gondoljam el ezt. Öt évig tartott ez a munka. És ő azért is becsüli oly nagyon az apját, hogy mégse hagyta abba, de véghezvitte, amit elkezdett.
– Mert én is olyan vagyok, – jegyezte meg, – pontosan ilyen. És ha belehalok is, akkoris a végére járok annak, amit akartam.
Viszont, más oldalról tekintve a dolgot, nem ostobaság-e az ilyesmi? Ő most ezt kérdezi tőlem. Mert minek ezt így végigcsinálni valakinek? Csakis konokságból és büszkeségből tesz ilyet az ember. Mert nem akarja megalázni magát avval, hogy abbahagy valamit. És mért is kezdett bele? Gondoljam meg, csakis azért, mert az édesanyja egyszer felsóhajtott más emberek előtt, – erről persze ő csak hallomásból értesült – és azt találta mondani, hogy mért is nincs nekik egy kis házuk valahol? – Hiszen te építőmester vagy, – mondotta neki. S az édesapja erre semmit se felelt, csak kezdett elmaradozni hazúlról, vasárnap is elment, délutánonként is oda volt, – a felesége azonban egy nap kileste, hogy hová megy? És mikor rájött a dologra, sírva fakadt és meg is csókolta érte az urát… – ezt az apja szokta volt mesélni neki. Sokszor elmondta már és mindig ugyanúgy s ő betéve is rég tudja már az egészet.
– Mindez pedig ugye szép, szép, csak épp, hogy más véleménye is lehetne erről valakinek s ezt ő most bizalmasan közli velem.
Mert sokszor elgondolkodik ám ő ezen is s van úgy, hogy bizony másképp ítéli meg a dolgot.
Mert az apja is konok és bizony ő is, vagyis hát mindkettőjükben ugyanaz a hiba van. Mert minek is kell ilyen ostobasággal annyi idejét eltölteni valakinek, no nem igaz? Mikor ezalatt sok pénzt lehetett volna keresni? hogy mit szólok ehhez? Nem ez-e a véleményem nekem is? S akkor ők nem volnának most ennyire szegények. Dehát mindezt azért csak nagyon rossz perceiben szokta gondolni felőle. Különben, mondani se kell, hatalmas dolog volt ez az apjától.
S az ő anyja ezt meg sem érdemelte talán.
Mert hogy ez micsoda fáradság volt, vajon elképzelem-e? Csak a legnehezebb munkákhoz vitt ki napszámosokat. S néha persze őket is kivitte tavasszal, ünnepnapokon, ilyenkor kint ebédeltek a réten s ebéd után apja levetette kabátját, kötényt vett s a szemük láttára kezI. kötet 162dett dolgozni a házon, – nem sokat, csak épp hogy ők is láthassák, mit csinál. – Hogy lássátok, mit művelek itt magamban és hogy építem nektek: hogy ezt el ne felejtsétek és becsüljétek, – mondta nagyon elkomolyodva.
S hogy ez az ő számára micsoda ujjongás volt, azt el sem képzelhetem én. Mert ő ilyenkor mégiscsak milyen büszke volt reá! mert hatalmas volt ám az ő apja ilyenkor, ezt is el ne feledjem. S ő bizony el is határozta magában, hogy igenis, az apja lesz ezentúl a mintaképe s élete minden idejében. S hogy rimánkodott ő ilyenkor a kanálért, kalapácsért, mert ő is dolgozni akart, – apja tehát fel is emelte őt az állványra magához, egyetlen lódítással húzta fel, mert rettenetes erős volt s akkor hát ő is dolgozott egy kicsit s így épült fel aztán lassacskán ez a ház.
Erről különben is egy kis vers is jut az eszébe, szép kis vers volt, ezt egy kisfiú írta hozzá, akit ő is nagyon szeretett. S ezt a verset ő egyszer el is hozta ide és befalazta. S még ma is tudja hova, mert ez a hely szent neki minden időkre.
Mert azóta meghalt ez a fiú – és ez a vidék is hogy megváltozott azóta. Milyen kedves és szép volt itt neki minden azelőtt: ezek a tavaszi mezők s az elhagyott, rejtélyes vidék odafenn s most milyen nyomorúlt, átkozott és keserű az egész.
Megingott egy kicsit s én ránéztem, – épp egy lámpa sugarai érték a szemét. S a szeme sötét volt s ő maga szinte lihegett indulataitól. Olyan volt mint a sötét Antigoné, mikor a moirákat, a sorsot panaszolja.
De nem, – nem szabad azért azt hinnem, mintha ő most már semmit és senkit se szeretne. Csak majdnem úgy van már vele, – emelte fel az ujját figyelmeztetésül. Mert gondoljam csak meg a dolgot: az ő édesanyja máshoz ment feleségül s oly átkozott így ez az élet. Elhagyta hűtlenül az apját és épp akkor, mikor készen lett a ház s ők beköltöztek ide. Pontosan hat éve van ennek. A nagy erőfeszítés tehát hiábavalónak bizonyúlt. Viszont adhat-e a szeretetéről nagyobb tanuságot valaki, mint ahogy az apja tette ezzel a házzal, az építéssel? Nem szimboluma lehetne-e ez a szeretetnek akárki előtt? S épp akkor hagyta őt el a felesége, gondoljam meg a dolgot. Egyszóval éppen ebI. kötet 163ben az ő kedvéért és neki épített házban hagyta őket: a férjét és gyerekeit egyedűl.
Igaz viszont, ezt meg kell hagyni, hogy az anyja sokkal fiatalabb az apjánál s hogy ma is szép asszonynak mondja még a világ. – Csak meddig tart az ilyesmi? meddig tart a szépség? – kiáltott fel keserűn.
– És mikor egy asszonynak már gyerekei vannak, akkor is törődjön a szépségével? hogy ez legyen a legfőbb gondja, – hogy mit gondolok erről? helyes ez?
Csakhogy persze rosszul is járt ő ezzel kétségtelenűl. Szép asszony még mindig, ez igaz, de nagyon boldogtalan is, mert a mostani ura gonosz ember. S ő ugyan most is tőle jön, muszáj néha oda is elmenni, ünnepen vagy ünnep előtt, de sose tesz ő ennek szívesen eleget, mert ő voltaképp nem is szereti az anyját. – Ezt is ki kell mondani végre, – szegte fel a fejét. – Hangosan ezt most mondtam először…
– Vagy én talán örülök is annak, hogy az anyám ennyire boldogtalan, – nem iszonyú? – S most már meg is állt, annyira megijedt a saját szavaitól.
Próbáltam megnyugtatni, de nem lehetett.
– Dióskalácsot küldött az ünnepre nekünk, mert nektek most már úgy se csinál senki sem ilyet, – képes volt még ezt is kiejteni a száján. S én azt gondoltam magamban: eldobom az úton.
– Dobjam el? – kérdezi tőlem. – Adjon tanácsot, én sose tudom, mit kell csinálni valakinek.
– Én is ezt gondoltam, – felelte utóbb hirtelenül megszelidülve, szomorún, hogy az öccsét említettem előtte. – Igen, elviszem az öcsémnek, ő még semmit se tud ezekről a dolgokról, hadd örüljön.
– Milyen rettenetes az, hogy az ember nem szeretheti azokat, akiket akarna szeretni, – mondja nekem.
Viszont az apját, hála Istennek mégiscsak szereti ő, bárha egy idő óta bizony megesik, hogy durván is bánik vele olykor. Ma már nem kinn dolgozik az épületeken, egy vállalat költségvetését ellenőrzi, részben az irodában, de jobban szereti az iratokat hazahozni s ilyenkor nem lehet rávenni, hogy felálljon az asztaltól. Ami nagy baj, mert beteges. S ő hiába mondja neki, hogy így tönkreteszi magát. – Annál jobb, – feleli erre. – Igaz viszont, hogy még szeretném azért a betelI. kötet 164jesedést látni anyádon. – Ezt szokta felelni s képzelhetem, milyen érzés az, mikor ilyesmit kell hallanom tőle.
Ezt az állását is javarészben jóakaratból adta neki valaki, viszont azt is mindig tudták róla, milyen becsületes… egyszóval megbíznak benne nagyon és igazuk van. Ó, hiszen nemrég is meg akarták őt vesztegetni valahol, hogy a költségvetések körül legyen elnézőbb, de nem lehetett, mert a szemükbe nevetett.
– Mondtam is neki, hogy mért nem fogadta el azt a rongy kis összeget, – folytatta sötéten.
– Ej no kedves, ezt csak nem mondja komolyan, – próbáltam kibékíteni, de most se lehetett.
– Hát jobb az, hogy ilyen szegénységben vagyunk? – kérdezte haragosan.
Aztán hirtelen mégiscsak lecsendesedett.
– Hát barátnője van-e? – kérdeztem én.
Hogy neki senkije sincs, de hogy is volna? Hogy is képzelem én azt, hogy lehetne neki? – Egy nap én úgyis meg fogok már pukkadni ettől a sok hallgatástól, – mondja nekem. Csupa haraggal közölte velem ezt, de aztán csengőn, édesen elnevette magát.
Hogy mit képzelek, ő iskolába is alig járt, s épp ezért annyira tudatlan – s a hangja megintcsak elborúlt. Mert olyan volt ez benne, mint a felhőjárás.
Egy áprilisi nap el-elboruló dicsősége, – jutottak eszembe Shakespeare szavai.
– De olvasni csak szokott? – kérdezem én.
Nem igen, azt se nagyon. A regények úntatják, – már nyolcéves korában megúnta a regényeket, mert mind csupa hazugság. Ő a drámákat kedveli nagyon.
– Úgy, úgy? És melyik drámaírót szereti? – kérdeztem meglepetve.
Van egy, akit ő különösen kedvel, nem tudja, ismerem-e? Ibsen a kedvence, különösen az utóbbi időben.
– No ne mondja.
– Az élet oly különös, mert ezt aztán sohasem gondoltam volna, hogy ezen az elhagyatott helyen felmerül a neve, – szerettem volna felelni neki.
I. kötet 165– Nem igen ismerem őt, de most minden munkáját el fogom olvasni, biztositom. És melyik munkáját szereti legjobban?
Egyszer véletlenül adták egyik munkáját a kezébe, – az volt a legelső. S épp ennek a címére már nem is emlékszik. Épp ennek van viszont egy nagyszerű jelenete, mikor a fiú otthagyja az apját és világgá megy egy gyönyörü nővel… Sőt aztán a hóban még el is gázolja az apját…
– És ez tetszik annyira magának? aki annyira fájlalja, hogy az édesapja magára maradt?
– Éppen azért. Mert az a természetes. A fiú menjen csak el, ez a véleményem, – felelte dacosan.
No szóval, aztán persze mindent elolvasott ettől az Ibsentől. – S számomra ez volt életem első olyan pillanata, mikor nagyon megtanúltam becsűlni az írókat. Nagy jótevők, ha itt a hegyen, ebben a magányban ilyen vigasztalói tudnak lenni valakinek…
– És van-e pénze, hogy könyveket vehessen a kedve szerint?
– Már hogyne volna, – felelte. – Hisz nem sokat olvasok én. Nem is szeretek olvasni talán. De azért néha, mikor mégis rámjön a mohóság…
– Akkor lopok magamnak, – susogja felém. – Mert ne feledje, a ház meg a pénz, minden rám van bízva, a bevásárlás meg a gondok… – S a hangja most pajkosan vibrált a sötétben.
– És valaki, aki folyton költségvetéseket ellenőriz?…
– Ne is folytassa. Mert ő gavallér volt mindig irántam, – felelte büszkén.
– Nagyon kedves és jó ember lehet, – mondottam én.
– Ugye, ugye? – kiáltotta örömmel.
S így beszélgettünk még egy ideig s én alighanem a világ végéig is elmentem volna vele, de ő megállított hirtelenül.
– Késő este van, ne jöjjön itt tovább. De hazatalál-e? – kérdezte utóbb. – Nem fog eltévedni, megigéri?
– Csak akkor megyek el, ha megengedi, hogy holnap meglátogathassam magukat, – feleltem neki s megint véglegesen elkomolyodva.
– Szivesen! – feleli ő. – De biztosan eljön? Mert ha hiába várnám, az rosszulesne nekem. – S a hangja máris borusabb lett. S én erre I. kötet 166mégse feleltem. Mert amit mondani akartam volna, azt úgyse tudtam én kifejezni.
– Az utolsó ház a mienk, el ne feledje. Csak nem fog most félni, hogy a temető mellett visz el az útja?
S ezen hát nevettem legalább, – viszont épp ez a nevetésem alighanem vallomás is volt valamiről, ma legalábbis ez az érzésem. Mert, mikor megfogtam a kezét, az mintha remegett volna s mintha nem is akart volna elválni kezemtől.
– Tehát holnap. Még a délelőtt folyamán ott leszek, mondja meg az édesapjának, – beszéltem hozzá lassú szóval. – S akkor én is mindent el fogok mondani magamról.
S ezzel el is indúltam hazafelé. De alig tettem meg ötven lépést, mikor visszafordúltam hirtelenül. Ő ott állt, mögötte az éjszakai égbolt, még mindig utánam nézett a domb tetejéről.
– Isten vele! – kiáltotta felém a szélben. S gyermekes, hűséges hangját mintha ma is hallanám.
Később újra visszafordultam. Még mindig ott állt, – alakja már összeolvadt a sötéttel.
– Isten vele! – kiáltotta megint. – Vigyázzon, hogy el ne tévedjen! És vigyázzon, lejjebb gödrös az út!…
Meglehetősen nagy szél volt s a ködtől már régen kitisztult a vidék. Fáztam. Nagyon siettem tehát, hogy mielőbb haza érjek. Mire leértem, bódult voltam a széltől s különösképpen élveztem aztán az étterem mozgékony életét, a halk mozgást, halk beszédet és az evőeszközök finom zajait. Az arcom csupa tűz volt. Szobámat szerencsémre befűtötték s a kellemes melegtől lázas borzongás futott át tagjaimon. Egy ideig még tünődtem, a kályha mellett dörgölgetve kezeimet s nem akartam semmire se gondolni, viszont biztosan emlékszem, az az érzésem volt, mintha máris valami kincsnek jutottam volna birtokába, mert lázas örömök futottak néhányszor át az ereimen, hogy szinte beleszédűltem. Aztán gyorsan levetkőztem s azonnal mély álomba merültem. – – –
– De igyunk is valamit, uram! Cleevers kérem, nyittassa itt ki az ablakokat és küldjön fel pezsgőt és nekem hideg teát.
I. kötet 167– Látja, uram, különös és régi dolgok ezek, – folytatta az amerikai kissé meghatottan s fel-le járt a szobában. – Nem olyan-e mindez, mint a fény amely elmúlik este? S hogy is volna baj ez? mikor olyan diadal néki, hogy elmúlik?
Reggel azzal ébredtem, hogy tökéletesen tisztában vagyok nemcsak önmagammal, de a világ összes többi dolgaival is, mert, úgy látszik, minden nagyon rendben is van e világon. Minek hát nekem töprengeni tovább? S mindez nyílván azért is van velem így, mert hisz máris olyan nekem ő, mintha időtlen ideje ismerném, ebből pedig bízvást arra is következtetni lehet, hogy ő tehát a lényemnek egyik része talán s ki az, aki meg tudja mondani, mért? Mert hisz nem is olyan mint én vagyok, a körülményei sem olyanok, az apjával, hozzátartozóival való kapcsolata sem – s íme mégis nem az-e az érzésem, hogy én vagyok ő, vagy hogy is kéne ezt most jobban kifejezni? hogy esetlen mivoltomnak ez a kis karcsú kivetülése most ott sétál valahol a hegyen? S mármost hogy is hagyhatnám én ott ezt a sokkal aranyosabb részemet, miután az Isten olyan kedves volt hozzám és hozzásegített, hogy találkozzam vele valahol?… mert ha én most elmegyek innen, hatszáz év múlva is tudni fogom, hogy létezik valahol és sírni fogok utána. Mármost ezt akarjam én saját magam ellen?
Mondom, nem ilyennek nevelt engemet az apám. Mégis még tapasztalatlan ám az ilyen ember. S ha jól meggondolom a dolgot, én akkor reggel nemhogy tisztában lettem volna bármivel is, de tökéletesen hülye voltam. Valószinü a dolog. Mivelhogy fogalmam se volt, hogy voltaképp mit is kéne most tenni nekem?
S nyilván ez volt a szerencsém.
– Semmit se határozok, hanem rábízom magam az érzésemre meg a sorsra, – döntöttem e dologban s ez volt a helyes, mindennél helyesebb.
Mert hisz az embert egy kis kétkedés is elfogja ilyenkor, ha benn van valami szobában egyedül, hogy hátha tévedett ő tegnap este valamiben? No de majdcsak kiderűl, – szembe kerülök vele ma reggel s akkor kiderűl ez is, no nem igaz? Ezért mondom én, hogy zöldfülű és tapasztalatlan fickó létemre is elég helyesen viselkedett velem akkor a lelkem.
I. kötet 168Mert mit jelent az, hogy helyesen cselekedni? Részben a lehetőségek, másrészt és mindenekfölött: szervezetem és lényem parancsa szerint. S ezt a parancsot kell lesnie az embernek, legfőképpen pedig az ilyen ügyekben. S nekem az a véleményem uram, hogy a legtöbb ember épp ebben szokott elrontani mindent, mivelhogy minden egyébre figyel, csak önmagára, a szíve követelményeire nem eleget. Meg se tudja hallani talán, hogy mi a szíve igazi vágya? Mi tehát az én apám szabálya az ilyen sorsdöntő fordulatoknál?
Az ilyen irányban való rendkívüli figyelem és ovatosság.
Mert ha ostobaságom folytán elrontom az ebédemet, az még semmi baj, de ha ilyesmiben hibázik valaki, – beláthatja uram, e kettő között nagy a különbség.
– Vajon virágot vigyek-e neki? – ötlött az eszembe, mikor reggel útnak eredtem. – Nem viszek, – döntöttem ebben is minden habozás nélkül. – Valami ellenkezés van bennem s akkor már nem is teszek ilyet.
– Mindenki virágot visz ilyenkor, az ember zavarban van, mikor átadja, – mit tudom én? Apámnak pedig egyszerüen táviratozni fogok, vagy még azt se talán. Mert csakugyan, mi köze hozzá? Nem ő mondotta-e mindig? – semmi közöm a legszemélyesebb ügyeidhez, csak jól figyelj. Neked sincs ám a másokéhoz, úgy vigyázz, te kölyök. Mert úgy igaz: én nem tudom megítélni a te ügyeidet, hogy mért szeretsz valakit, vagy mi tetszik benne neked? de te se tudod megitélni a mások ügyét…
Mary, a nővérem, mindenesetre boldog lesz vele, tőle, ezt biztosra vehetem…
Illetve: hisz vigyem-e egyáltalában haza? – már akkor fölmerült bennem ez a kérdés, hogy ne maradjak-e inkább én is itt?
– Majd meglátjuk, – gondoltam én. – Mert minderre úgyis válaszol majd maga a dolog.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagyon helyesen gondolta még ezt is ama bizonyos zöldfülű kölyök. Mivelhogy az ember ilyesmiben csak akkor akarjon valamit, mikor már kitapogatta, hogy benne és kivűle az őt vezető erők mit akarnak? Mert, még egyszer mondom: ez ebben a lényeg!
I. kötet 169Mert mihelyt egyetlen mesterkélt vagy erőszakos mozdulatot tesz az ember… olyan pazarlás ez uram, amely felemészti.
S megvallom: gyerekesen úgy gondoltam akkor, hogy minderre azonnal, most mindjárt megtanítom őt is…
Ma már persze meg se kisérelném az ilyesmit. A nővéremre is hiába próbáltam hatni annakidején, a feleségemnek tehát már egy szót se szóltam az egészről. Csakis akkor próbálkozom ezzel, mint jelen esetben is, ha úgy látom, hogy elég fogékony és szerény is valaki ahhoz, hogy megértse, mire törekedtem eddigi életem folyamán. – –
S még azt se mondhatom, hogy siettem volna, vagy nagyon hajtott volna valami, mert azt mondtam magamnak: – nézzük meg hát e vidéket reggeli fényben, mert mégiscsak! hátha megzavart a tegnap esti bolond szomorúság! S vajon Annyka milyen lesz odafenn? S nem tévedtem-e mégiscsak az éjjel? – még ez is felmerül az emberben ilyenkor.
No de nem tévedtem uram. Szerény kis kék ruha volt rajta s már ott is állt a ház előtt. S már tiz lépésről nyújtotta felém a csokrát.
– No lám, hisz ő ád annak virágot akire vár.
– Már nagyon vártam, – azt mondja, – hála Istennek, hogy itt van. – Én viszont alig tudtam kinyitni a szám.
– Hóvirágok, – mondtam én. – És maga szedte? – Semmi egyebet nem tudtam mondani neki.
– Hogy én milyen szerencsés vagyok apám, nem merek róla beszélni, – ezt a táviratot fogalmaztam meg magamnak hirtelenűl, amikor ránéztem. – –
A szoba, melybe beléptünk ormótlanul magasnak tünt, – valami igénytelen madár még repülni is tudna benne, – s mily vastagok a falak is! – ez volt első benyomásom. S hogy, úgy látszik, az épitő mindenképpen meg akarta erőltetni magát. Valakinek meg akarta mutatni, hogy nem kiméli az erejét…
S az épitő ott ült íróasztala mellett fehér pallérkabátban s jöttömre lassú mozdulattal fel is állt…
Csontos, magas ember volt, szürkeszemű. Arcszíne beteges, szemhéjai nehezek – s az egész arcon a konokság és szenvedés kifejezése. Néhány lépést is tett, öregesen húzva lábait.
I. kötet 170Mélyen meghajoltam előtte és vártam a soromra. Ő pedig kezetfogott ugyan, de nem szólt semmit, csak épp hogy rámvetette lusta szemét…
Nem kérdezte, ki vagyok vagy mért jöttem ide? Semmit. S én úgy éreztem, hogy erről most mégiscsak mondanom kellene valamit, – de erre már félbeszakított.
– Sose fáradjon holmi magyarázatokkal, – mondta szinte sértő biztonsággal. – Anny már mondta, hogy el fog jönni és ennyi az egész.
– Nagyon örülünk, hogy eljött, – szólt most közbe a lánya élénkségre törekedve, de hogy máris szenved, azt érezni lehetett.
– Apa is biztosan nagyon örül, ugye apus? – S olyan mozdulatot tett, mintha elindulna feléje, de meggondolhatta magát.
– Ó hogyne, – mondta az öregúr s egy ideig még bólogatott is utána. A tekintete átható volt és mégis végtelenül közönyös s mintha ezt akarná kifejezni vele:
– Bánom én azt, hogy itt vagy-e, nem-e? Majdcsak kiderül, hogy mit akarsz… – Vagy még ezt is valószinüleg:
– El akarjátok tőlem venni a lányomat is? Micsoda szemtelenség. Az ember vesződik vele, neveli s akkor jönnek a bitangok…
Mindamellett éreztem, hogy szemügyre vesz azért.
A kezével intett és én le is ültem s megpróbáltam néhány nyájas szóval szólani hozzá. – Nagyon örülök annak, hogy megismerhettem s remélem, nem leszek túlságosan terhére, ha időnként meglátogatom őket – de még azt is értésére adtam elég bátran és elég ügyesen is, hogy mi hozott fel ide.
– A kislánya nagyon kedves uram s én boldog leszek ha jobban megismerhetem őt, – így valahogy fejezhettem ki magam. Anny eközben a hátam mögött állt és hallgatott.
S az öregúr ezuttal még gyanakodónak se mutatta magát, – csak nézett, miközben szemei egyformán jártak fel és le ugyanazon a sétauton a gyomromtól a fejemig. Nem igen kérdezett s akkor is, mintha megbánta volna utóbb.
– Járt ön mostanában Londonban? – kérdezi mégis, egész hirtelenül.
I. kötet 171– Néhány héttel ezelőtt is voltam ott, – feleltem én.
– És ott milyen az élet? – S még le is húnyja ehhez a szemét.
Beszéltem hát neki Londonról is valamit, aztán megkérdeztem, sose szokott-e mostanában utazni?
– Nem én, – mondotta. – Csak föl és le – s megintcsak a szemeivel mutatta, hogy a hegy és a város közötti utat érti. De még azt is megkérdezte:
– No és hogy élnek az emberek odaát? (Mármint Amerikában.) Van-e mit enni? – kérdezte különös mosolyával. S én csak ekkor eszméltem. No lám, mintha mégiscsak azt mérlegelné magában: ki lehetek? S talán íly módokon, kerülő-utakon akarja kitapogatni, vajon van-e vagyonom, vagy szegény vagyok-e?
– Hát kinek hogy, – feleltem én. – Mint mindenütt, ott is kevés a gazdag és sok a szegény. Magam is bizony az utóbbiak közé tartozom, – folytattam s mondhatom, engem magamat is szinte meglepett ez a rögtönzés. Mégis azonnal meg voltam elégedve vele. Figyeltem az arcát.
De olybá tűnt: még ez se tett rá semmi hatást.
– Hogy értsem ezt? Hiszen ön Oxfordban tanúl, – mondotta ugyanolyan lustán s a szemehéja se rebbent.
– Igen, igen, mostanában szerencsém volt, csöppent egy kis pénzem valahonnan s azt most gyorsan meg is eszem, – feleltem néki vidáman, mindenképp értésére akarván adni, hogy én ilyesmivel mit se törődöm.
Ő azonban, mint aki ezzel a nagyvilág iránti kíváncsiságának végképp és teljesen tett eleget, felállt s máris odament az ablakhoz, íróasztala mellé. Ott azonban meggondolta magát, mégiscsak visszajött és kezét nyujtva felém a következő beszéddel bucsuzott:
– Bocsánat, – azt mondja, – nékem dolgoznom kell. Én tehát el is köszönök öntől. Persze tessék csak maradni azért a tetszése szerint, érezze minálunk jól magát, de nekem, beláthatja, dolgoznom kell, uram. Tessék Annykát szórakoztatni kicsit, úgyis panaszkodik, hogy únja magát, – folytatta s most az egyszer még nevetett is, de semmiképp se gúnyosan, inkább kimerülten. – De kérem önöket, sziveskedjenek átfáradni a másik szobába talán, mert engem zavar, ha itt I. kötet 172beszélnek a közelemben, nekem ugyanis dolgoznom kell, – jegyezte meg harmadszor is, de még ezt se szemrehányón, inkább közönyösen.
Megingathatatlannak látszott, viszont, hogy csakugyan az lenne, az nem igaz, – gondoltam én. – Mert micsoda indulatok lehetnek még mindig ebben az emberben, ez a közönye tehát merőben és tisztára hazugság. A szertelen vágyak összekötözve és mozdulatlanságra kárhoztatva, – ismerem én ezt gyerekkorom óta, mert e tekintetben még emlékeztetett is valakire, aki közel állt hozzánk.
Egyebekben pedig: hogy én neki tessem, ahhoz nékem ujra kéne születnem és egész más tulajdonságokkal, Isten tudja, milyenekkel, – illetve talán…
Ha mégiscsak megtudná, hogy gazdag ember fia vagyok…
Csakhogy épp ezt nem fogja megtudni soha, – határoztam el azonnal. S még ezt is meglepő-helyesen, kétségtelenül. Viszont épp ezután követtem el az első hibát is Annyka ellen.
Átmentünk a másik szobába s én persze magam mögött nyitva hagytam az ajtót.
Ez is nagy szoba volt. Körülnéztem. Gyalult, nyers bútorok itt is… egy kicsit meg is rázkódtam talán, – s úgy látszik, Annyka azonnal meg is értett.
– Ezt is mind apa csinálta, – fordult hirtelen felém s mintha e szóval elnézést kérne mindenért.
Én ugyanis már e rövid idő alatt is annyira belefáradtam ebbe az öregúrba, de mondjuk ki a szót: mindabba is, amit itt létrehozott… egyszóval máris úgy megúntam az egészet: e sivárságot és vigasztalan izlést, hogy Isten bocsássa meg, szinte hajlandó voltam igazat is adni az Annyka anyjának. – Az ő helyében én is elmentem volna, – ez a vélemény alakúlt ki bennem alig egy félóra alatt s olyan erővel, hogy ezt majdnem megmondtam a kislánynak. Mert most kezdtem én csak igazán határtalanúl sajnálni és szeretni ezt az elhagyott és lelkendező gyereket, most kezdtem csak érteni azt is, amit tegnap este mesélt, – a lázadást a szemeiben s hogy mért szereti úgy a drámákat – s mindezt úgy látszik, meg is érezte rajtam azonnal.
I. kötet 173– Elviszlek innen kedves, az apádról pedig gondoskodni fogok, sose félj, – ezt, vagy effélét akartam volna mondani neki… csak hát éppen az ilyesmivel nehezen boldogul a mi fajtánk. Éppen ezt nem tudtam akkor kihozni magamból.
– Hát nehéz csakugyan, – mondottam ostobán. Ennyit tudtam csak nagy-nehezen s végre-valahára kinyögni.
Viszont azt látta volna uram, hogy elöntötte őt azonnal a pirosság.
– Ne sajnáljon oly nagyon engem, mert nem is annyira nehéz, – felelte dacosan. – Kibirom, – tette hozzá, – más kibír többet is ennél.
S mondom, ebből a szavamból már hiányzott az az ovatosság, amelyet annyira nélkülözhetetlennek itélek. Még egy-két ilyen ostobaság s már vehettem volna a kalapomat s ezt megéreztem én, nyílván el is pirúltam hát kellőképp magam is. Csakhogy ez áldott lélek volt ám, s én ma is ezért szeretem. Nem hagyott ez engem sokáig a bajban.
– Ne haragudjon miránk, – susogta felém, miután rámpillantott s a szeme máris teli lett könnyeivel.
S én legszivesebben máris megöleltem volna, csak ilyesmit itt nem lehetett.
Mert mint a dinamit, szakította fel épp akkor valaki az udvar felőli ajtót.
– Figyelj ide te Anny, – ordított rögtön és rendkivüli vadúl. Nyílván mondani akart valamit, de láttomra ámúlva állt meg a küszöbön. Szemmelláthatóan megsértődött.
Merő ellentéte Annynak. Szikár, bozontos fejű fickó, – szúrós szemek, jókora orr és öreges, élettelen arcbőr.
– Az öcsém, – mondotta Annyka mosolyogva.
– Hány éves? – kérdeztem nem titkolt meglepetéssel.
– Jó kis fiú, szeretni fogja, – felelte kérlelőn. – Bob, gyere ide.
– Hány éves? – kérdeztem most már valamelyest megbékélve.
– Tizenkettő – felelte Annyka.
– Hát ez ki? – ordította egyszerre és igen szigorúan a kölyök.
Erre már az öregúr is megszólalt odaát:
– Ne lármázz, te fiú, – szólt át valamely csengőbb hangon s ez egyszer igazán meglepő-szelíden.
I. kötet 174– Egyetlen öröme – magyarázta Annyka halkan.
– Hát maga?
– Oh hogy én? Szó sincs arról, – mondta és sóhajtott. – Ha talán ügyesebb volnék és pénzt tudnék keresni valahol. De te be se mutatod magadat? – fordúlt bizalmatlan rokonához. – Most már nevettem is.
– Furcsán vannak maguk avval a pénzzel Anny. Remélem, idővel el fogja hinni nekem, hogy akármilyen fontos is, mégse minden. Majd azt fogja mondani, hogy igazam van…
– Ó, minékünk minden.
– Ki ez? – kiáltotta újból a fiú.
– Egy vendég, Bob, az én vendégem… És viselkedjél rendesen. Az én kedvemért Bob, ma igazán az én kedvemért… mutasd meg, hogy jó fiú vagy.
– De én tudni akarom, hogy ez ki!… És neked vendégeid is vannak, ejnye de nagyszerű vagy, ezt igazán nem is tudtam, – mondá iszonyu fölénnyel.
Jót nevettem a fiún.
– Mától fogva, Bob. És ha nem veszi rossznéven, ezentúl gyakori vendég leszek itt… – Úgy látszik, ez a hang mégiscsak lefegyverezte kicsit.
– Én nem veszem rossznéven, – mondá és végigmért.
– Nem akarsz teázni? – kérdezte Anny, kikészítve a teafőzőt.
– Most teázni? mi értelme van annak? – felelte megvetőn.
Anny elpirult.
– Mással nem tudom most megkínálni… – Majd máskor, ha eljön, – mondotta halkan. – Megszorítottam a kezét.
Bob pedig még egy ideig vizsgálgatott engem, egy darab spárgát csavargatva hüvelykujja köré, aztán sarkonfordult és kiment a szobából. (És történetesen a másik szoba felé s szerencsénkre az ajtót is becsapta maga után.) Nyugodtan beszélgethettünk tehát még egy ideig.
– Mondja, Anny, szívesen élne maga Amerikában? – tettem fel a kérdést. Az arca elborúlt.
– Hogy mehetnék? – mondotta maga elé. – Apa nem fog innen elmenni soha… És hogy is hagyhatnám őt itt ilyen egyedül? – suttogta, nagy és nehéz sóhajjal e szavai után.
I. kötet 175– Hát mi tartja még ebben a házban? Mi dolga van itt?
– Nem fogja ő anyámat itthagyni soha, – súgta megint. – Ő nem mozdúl innen soha többé.
– No de mért? Vagy még mindig szereti?
– Honnan tudhatom én azt? Lehet, hogy épp a gyűlölete miatt.
– No ne mondjon ilyet. Még elképzelni se tudom. De azért maga mégiscsak elmehetne, – mi van ezen annyira lehetetlen? A dolgokat mégiscsak el lehet majd rendezni valahogy…
– Én nem hagyom itt az édesapámat, – mondotta valamely haraggal vagyis inkább: keserü gőggel.
– Egyszóval itt akar megöregedni? – nevettem én.
Rámnézett, – kíméletet kérve s nekem bizony akkor nagyon elszorúlt a szivem. Éreztem, hogy valami fontosat kellene mondani neki, mégpedig azonnal és mégse volt ehhez erőm. – Várj vele még, – súgta valami bennem. S talán azért, mert mintha ma már tartózkodóbb is volna irántam… egyszóval, mégsem egészen ugyanaz volt, aki tegnap este, mikor elváltunk. Nem mintha idegen lett volna, de a kapcsolat köztünk, úgy éreztem, ma már mégsem ugyanaz.
– Pedig milyen gyönyörű ma is, – gondoltam róla, miközben hosszan elnéztem törékeny és fínom alakját s ezeket a furcsa és olyannyira nekemvaló szemeket. Valamely bágyadtság ömlött ma el a lényén s a tekintete lágy volt, bocsánatkérő és szomorú. Mintha szégyellné a tegnap esti gyermeket s annak zabolátlan viharzásait s a nappali fényben már meggondoltabb és higgadt úri kisasszony akarna inkább lenni, az az érzésem volt. S íme csakugyan.
– Rosszul aludt ma? – kérdeztem tőle s végre hát mégiscsak megfogtam a kezét.
– Nem aludtam semmit.
– És mért nem?
– Sokat törtem a fejem.
– És mi mindenen? Megengedi, hogy megkérdezzem?
– A sok ostobaságon, amit tegnap összefecsegtem – és hát magáról is gondolkodtam persze, – legfőképpen pedig arról, hogy milyen ostoba vagyok én.
– No ne mondja. És mért gondol magáról ilyet?
I. kötet 176– Hogy mért? édes Istenem, oly különös az ember. Mikor hazajöttem, olyan jókedvem kerekedett, hogy azzal rontottam be: – táncosnő akarok lenni, apám. – Csakhogy ő nem érti a tréfát. – Berúgtál? – kérdezi tőlem. S attól fogva egyre csak nevetni akartam, – nem különös? Nem szégyen az ilyesmi?
Biztosítottam róla, hogy nincs ebben se szégyellnivaló, se különös. – És aztán? – kérdezem én.
– Aztán hát nagyon szomorú lettem.
– És miért lett szomorú?
– Hát nem ostobaságok? – tört ki belőle s egyszercsak látom ám, hogy csupa pirosság. Egész a nyakáig elöntötte hirtelen a vére.
S a szeme megintcsak csupa könny.
– No most, – gondoltam én. – Csak hát ebben a házban efféléről szó se lehetett. Mint a bomba robbant be ugyanis újból a kölök.
– Nézze mit hoztam én magának! – kiáltotta már a küszöbön. S zihált az izgalomtól. Egy fiatal kis nyúlfiók ficánkolt ugyanis a kezei közt. Füleinél fogva emelte maga elé.
– Most fogtam – kiáltotta mámorosan. – Akart szaladni, de utólértem.
– Kedves fiú vagy, de kérlek, ereszd el, – azonnal ereszd el, – kérleltem felugorva.
– Dehogy eresztem. Ezt megsütjük és maga megeszi ebédre. Magának hoztam, – kiáltotta, s mielőtt megakadályozhattam volna, nyakszirtjére csapott s a kis állat ott múlt ki előttünk…
– Mészáros lesz belőled, – szóltam rá elkeseredve.
Annyka pedig elfordúlt.
– Menj, menj, most már látni se akarlak, – mondta neki.
A kis ragadozó viszont boldogan nevetett. S a még vonagló, vérző kis állatot labdamód dobálta fel a levegőbe.
– Menjünk sétálni, – jutott ekkor eszembe.
– Egész olyan, mint az apánk, – mondta Annyka szomorún, mikor kijutottunk ebből a börtönből. Én pedig így szóltam:
– Most pedig készüljön el, mert nagyon érdekes dolgokat szeretnék kérdezni magától. Nekem ugyanis különös gondolatok járnak a fejemben. Mi volna, ha maga most, mondjuk, megütné a főnyereI. kötet 177ményt? Vajon akkor is itt akarna-e maradni? És csakis azért, mert az édesapja ennyire konok?
– Oh egy főnyeremény, – kiáltotta rajongva és azonnal, – oh egy főnyeremény!
– Azt hiszi, nem gondoltam rá ezerszer magam is? Mert hisz van is egy sorsjegyünk, apa őrzi s évekig szinte szenvedtem az izgalomtól, valahányszor a húzás közeledett. S aztán, mikor láttam, hogy sose nyer, abbahagytam az egészet. Már meg se nézem, mikor van a húzás.
– Viszont akkor hátha nyert is azóta, – kiáltottam fel, – honnan tudhatja maga ezt? Ne nézzek utána? Adják a sorsjegyet ide s hátha holnap feljövök valami nyereménnyel? – Anny nevetett.
– Sose fáradjon, – mondta tréfás szomorusággal. – Apám épp a múlt hónapban nézte meg a bankban, mert hisz őt ma is érdekli még a dolog, – nem mondja ugyan, de tudom én: más reménye alig is van már, csakis ez. – Viszont nekem nem is ez kell, – állt meg hirtelen az úton.
– Hanem Annyka? Megmondja nekem?
– Ha nekem magamnak volna egy sorsjegyem, amelyről senki sem tud, az kellene nekem.
– No ne mondja. És az mirevaló?
– Mert azt akarom, hogy az nyerjen, vagyis én nyerjek és nem az apám.
S megint szinte lángot vetett a keserűségtől.
– Mert akkor tőlem függne minden, – mondta ki a szót és a szeme kezdett befelé fényleni, mint talán holmi elragadtatott látnokoké.
– Oh ne értsen félre, – folytatta utóbb, – mert nem volnék én azért rossz iránta, szó se lehet arról. Csak éppen hogy egyszer az életben boldog volnék, olyan boldog, amilyen talán nem is lehet ember. – S itt elhallgatott ugyan, de nem bírta ki sokáig.
– S hogy egyetlenegyszer belássa legalább… no de mit is? – S itt töprengve megállott.
– Igen, igen, – folytatta, – csak nem tudom én ezt jól kifejezni. Hogy én is érek ezen a világon valamit és abbahagyná ezt az örökös becsmérlést, vagy hogy is mondjam? ezt a gunyolódást.
I. kötet 178– Hát becsmérli? – kiáltottam fel. – Hát nem inkább annak örűl, hogy ilyen gyönyörű a lánya?
– Oh, dehogy is, – azt mondja, – de ha eléje állanék evvel a szóval, hogy: apám!… – S itt újra megállott s arca egész piros lett indulataitól.
– Istenem, csakis egyszer! hogy én milyen boldog volnék, azt kimondani se tudom, – folytatta mint valami könyörgést, szinte ujjongva boldogtalanságában s a keblén összekulcsolva szép kezeit. – Nagyon elszomorodtam.
Mert az az érzésem volt, hogy, úgy látszik, végképp telítve van a lelke valamivel s hogy ezen én már változtatni úgyse tudok.
– Úgy, úgy, – mondtam én magamnak, – mi hát akkor a teendő? – S ha a lefelé vezető hegyiutat képzeltem magam elé, akkor azt gondoltam: nem szeretek lemenni azon. S ha Londont vagy Oxfordot, hogy most odamenjek, – ezt szintúgy nem akartam. S ha az Államokat odaát… hogy én majd nélküle menjek oda? A mai szent napon erről egyelőre szó se lehet.
– Mit szeretek tehát? – tettem fel a kérdést. – A mai szent napon én nagyon szeretek itt sétálni ezzel a lánnyal. Pontosan ezen a hegyen. Sétáljunk tehát, – gondoltam én. – Egyelőre ez is elég.
De próbáljunk azért még továbbiakat is megtudni felőle – s talán éppen az eddigi nyomokon. – Nagyon helyes! – gondoltam én. – Hátha mégiscsak mutatkozik itt valami lehetőség.
– No mégiscsak, mit mondana néki, ha nyerne? – kérdeztem hát tőle megint. (Isten tudja, mért ragaszkodtam ehhez az ostobasághoz.)
– Nem, nem, arról szó se lehet, én ezt most már nem engedem el, – unszoltam egyre, mikor láttam, hogy ki akar térni a felelet elől.
– Mert meg kell ám gondolnia, – mondtam én, – maga annyira felcsigázta érdeklődésemet ebben a rendkívül érdekes ügyben… de megvallom őszintén, nekem még céljaim is vannak ekörül. S hogy melyek azok? Még nem tudom egyelőre. Csak azt érzem, hogy valami forr bennem s ki akar alakúlni. Mit mondana tehát az édesapjának abban a nagyszerű helyzetében, ha nyerne? Ez mégiscsak érdekel engem, hogy mit tudna mondani neki?
– Semmi különöset.
I. kötet 179– Megint kitér. S vajon, mit gondol, ő mit mondana magának?
– Talán ő se mondana semmit.
– Ej, ej, ez nem igen érthető.
– De hogy nézne rám, micsoda nézéssel, – tört ki végülis belőle s szemében megvillant ugyanaz a furcsa, hideg fény.
– De nem különös-e? – fordúlt hirtelen felém, – hogy az emberek jók is tudnának lenni és mégsem azok. S nem úgy van-e, hogy a pénz teszi gonosszá valamennyit s főképpen, ha nincs nekik elég?
– Ha pedig van, akkor még inkább, – feleltem én most már nagyon határozottan, szinte keményen.
– No de az én apám megszelídülne azonnal, ha tudná, hogy pénz van a zsebemben, – mondá különös mosolyával. – Még alázatos is lenne talán, maga nem ismeri őt, hátmég az anyám!
S a szemei tüzeltek. Én pedig ezt kérdeztem tőle.
– Annyka, maga rossz akar lenni. Igaz ez?
– De mikor rosszak velem is, – kiáltotta elkeseredve. – Ó ha tudná, – de maga nem tudhatja, milyenek!
– Annyka, – kezdtem ekkor a lelkére beszélni, – maga most pénzt akar és csakis azért, mert bosszút akar állni, – szép az?
– S hogy ők rosszak, – folytattam rendkívüli bölcsességre sarkalva magam, – azt talán a szenvedés is teszi, Anny. Mert talán nem is annyira rosszak, mint inkább elkeseredettek, mivelhogy amivel csak próbálkoztak az életben, az mind rosszúl sikerült. Ami nem is csoda, mert mihelyt az ember nagyon elhibázta valahol, akkor nem is tudja kijavítani többé. Mindez pedig az apám tanítása rajtam, tudja meg Anny és azt is, hogy én őt nagyon becsülöm, mert igen okos ember.
– Egyszóval vigyázni kell kislány, – folytattam utóbb – s épp azért kell annyira vigyázni, nehogy jóvátehetetlenül rontsa el az életét valaki, – egyetlen ponton, mert az is elég… Higgyen nekem édes Anny, – kezdtem el szinte könyörögni s addig-addig, amíg fel nem emelte rám a szemét. Úgy látszik, mégiscsak elszégyellte magát az előbbiekért.
– Megvet? – kérdezte halkan, aztán hirtelen elfordúlt.
– Hogy megvetem-e? – S akkorát nevettem erre, mint a konfirmációm napja óta talán soha még. – No de jól van, – mondtam, – haragI. kötet 180szik most rám, tudom én azt és én, látja, mégiscsak ragaszkodom ahhoz, amit ígért, konok vagyok ebben. No de tudja-e, mi jutott eszembe? Mért is ne bolondoznánk egy kicsit? Én vagyok az édesapja és maga épp most nyerte meg a főnyereményt. Halljuk tehát, mi az, amit maga most mondani tudna nekem?
– Annykám édes, – kezdtem el megint könyörögni neki.
– No de mért akarja? – szólalt meg végre, – megint nevetni akar?
– Oh tudom én azt, könnyű nevetni, – azt mondja, – tegnap este is hogy nevetett rajtam.
– Nem magán, esküszöm erre és azt is megbántam, ostoba voltam, – fogadkoztam ekkor, de félbeszakított.
– Azon akar nevetni, ami nékem annyira komoly…
– De mért is annyira komoly? – próbálkoztam én, – hisz csupa képzelet az egész.
– A képzelet komoly dolog annak, aki szenved, – mondotta és ebben igaza volt.
– Nos idefigyel? – kérdezi hirtelenül. – De figyel?
– Hát először is, – folytatta máris valamelyest nekihevűlve, – most este van, mondjuk és mi mind ott vagyunk abban a szobában… az első szobában, ahol apámmal maga beszélt…
– Nagyon rendben van, – mondtam én. – És azután?
– És én most jöttem haza, mondjuk a városból. És apám megint nem felel nékem, mikor köszönök, sőt figyelmére se méltat, de azért én nem szólok neki semmit…
– Nagyon értem.
– Igen. Vagyis úgy teszek-veszek, ahogy azelőtt, – egyszóval: semmi se látszik rajtam. Sőt, inkább még rosszkedvűnek is mutatom magamat.
– Nagyon érdekes. És azután?
– Akkor egész egyszerűen elkészítem a vacsorát, ha közben kínozni akarnak, semmit se felelek, – megfőzöm szépen a teát és apám még mindig szavára se méltat, rendbe van ez is, viszont Bob is nagyon goromba, rendes szokása szerint…
– No ne mondja, hát annyira goromba? És mit szokott ilyenkor mondani magának?
I. kötet 181– Te egy undok őrült vagy, meg effélét, ahogy éppen eszébe jut, bánja is ő azt! Csakhogy apa se bánja, ez ebben a baj, hogy nem szól neki semmit, sőt inkább, mintha helyeselné. És én megint nem tudom, hová fordúljak, vagy kinek panaszoljam? De akkor megszólalok végre és azt mondom néki: – Apám! De ezt a szívemből mondom néki, mert ki akarom még egyszer próbálni, a büntetést megérdemli-e? Erre apám odanéz rám, de azzal a gyanakvó pillantással, amelyre semmi okot nem adtam neki soha… mert mindig szerettem és jó is voltam iránta… hiszen ő is szeretett engem azelőtt…
– Anny, Anny, csak tovább, – mondtam ekkor, – csak egyre tovább, most már muszáj is tovább mondania…
– De nem birom, – susogta forrón.
– Erre én mosolygok, – folytatta mégis kis idő múltán, – mert azt gondolom magamban: édes Istenem, elviselem még egyszer és panasz nélkül az összes szenvedést…
Egy fának dőlt és hangtalanul zokogott.
– Annyka szívem, gyorsan nézzen ide rám, – kérleltem többször is.
S ő, szegény, csakugyan megpróbálta, de sehogy se tudott erőt venni magán. Egész testében remegett. Összeszorított szájjal, csukott szemmel állt ott, még mindig a fának dőlve, s húnyt szeme alól dúsan ömlöttek a könnyek.
S én az ilyen esetekben, mihelyt érzelemről van szó, olyan ormótlan tudok lenni… rendkívül ügyetlen. Ez a mi fajtánk.
– Szeretlek! – mondtam neki ekkor. S hogy erre nem felelt:
– Hallod-e? Szeretlek! – ismételtem, no de oly nyersen és esztelenül igazán, mint egy berúgott néger. Nem is csodálkozom tehát, hogy sehogy se vett róla tudomást.
Pedig milyen gyönyörű volt akkor is! Ha ma felidézem ezt a pillanatot, olybá tűnik, hogy voltaképp akkor volt ő a legmegnyerőbb, mert a legcsodálatosabb húnyt szemeivel. Mit is mondhatok róla? Hogy olyan volt, mint valamely fiatal Niobé? Nem nagyon találó e hasonlat, de mi szerettük Oxfordban az antik idézeteket. S ezenfelűl: valami volt azért ebből is benne, kétségtelenül, mert egy pillanatig taI. kötet 182lán hangosan is zokogott, de oly boldogtalanúl igazán, ahogy csakis a gyerekek tudnak, vagy a boldogtalan anyák.
S erre hát megvallom önnek, meg is csókoltam végre-valahára, előbb ugyan csak a haját, de aztán a könnyes és forró-tüzes arcát is… S ő ezt is eltűrte, hangtalanúl, mintha nem is érezné, – én pedig, képzelheti, majd elestem a nagy szívdobogástól.
Mert azt se feledje, milyen fiatalok voltunk mi még mind a ketten s hogy ránksütött a tavaszi nap és tavaszi, mézes illatokat hozott felénk a szél.
Ő pedig megrázta fejét.
– Nem, nem szabad – mondotta hirtelenül, mint mikor álmából riad fel valaki.
– Mit nem szabad az Istenért? Most haragszik rám? – kérdezem tőle.
– Nem akarok sírni, soha többé, – mondotta sötéten.
– Tovább akarom mondani, – jelentette ki kis idő múlva.
– Nem, nem szabad Anny, – könyörögtem én, – nagyon megbántam most már magam is…
– De most már muszáj és most már akarom is, – felelte dacosan. – Talán, mert jól is esik… – S közben még mindig szepegett, vagyishát sírt is egy kicsit.
– Ne most, később Annyka, – könyörögtem egyre. – Nézzen a szemembe. És jöjjön, sétáljunk egyet, olyan szép is az idő… – És enyhén megöleltem.
Sétáltunk tehát. De mintha még mindig nem tudna elkészülni valamivel. Hogy most is nagyon töri valamin a fejét, azt láttam rajta.
– Annyka nézzen csak rám, – szóltam ekkor hozzá, – mert én most mondok ám valamit: magának soha nem kell töprengenie többé, mert minden másképp lesz ezentúl, ezt én most megigérem. Mivel kínozza most újra magát?
– Azt akartam még mondani magának, – kezdte el, de abba is hagyta azonnal. Elakadt. S az arca bosszús lett.
– Ej, nem boldogulok én soha magammal, – mondta mérgesen. – Ne kérdezzen! – És még toppintott is, annyira megharagudott valamiért.
I. kötet 183– Nem, nem, a világért, – felelte unszolásomra, – ne kérdezzen, félreértene ugyis. Inkább mondom tovább a főnyereményt.
– Arról többé szó se lehet. Csakis ezt, – mondtam én.
– Oh, dehogy is, hova gondol, inkább meghalok.
– Hát egy csöppet se szeret? – kérdezem erre.
Rámnézett mézes, nagy szemeivel, aztán a szivéhez szorította kezét.
– Hát ha igaz, hogy szeret egy kicsit, akkor mért kell könyörögni mindenért? – kérdeztem tőle nagyon csendesen. Mert arra is rájöttem ám, hogy akár a kóbor és árva kis állatokkal, nagyon nyugalmasan kell vele is bánni, akkor enged esetleg.
– Nincsen olyan dolog a világon, amit én ne mondanék el, ha maga kivánja. Kérdezzen, amit akar, – mondtam én.
– De teljes őszinteséggel?
– Teljes őszinteséggel, biztositom. – S a szemébe néztem. Töprengeni látszott.
– De akkor fordúljon el és én is elfordulok, – mondta hirtelenül.
S ha akkor látott volna bennünket valaki, nyílván azt hitte volna, hogy megbolondúltunk ezen a hegyen. Mert hisz háttal álltunk egymáshoz és úgy beszélgettünk bele a szélbe.
– Tehát, – kezdte.
– Tehát, – mondtam.
– Tehát hogy az még… hogy velem az még… – próbálkozott egy ideig, de aztán abbahagyta.
– Hát ez a becsület? – kérdeztem én.
– De ha nem tudom mondani, – toppintott.
– Oh szélkisasszony, – kiáltottam ekkor, – jöjjön csak ide, itt van egy magának való makacs kis fiatal úrihölgy…
– Tehát, – kezdte megint.
– Tehát, – feleltem újra.
– De én nem szemrehányásképp mondom, esküszöm, igazán nem, – mert én oly boldog vagyok most igazán… – S hallom ám, hogy a hangja remeg.
– Boldog, boldog, – dörmögtem én, pedig már akkor sejtettem is, hogy mit akar.
I. kötet 184– Engem… engem nem csókolt még meg soha senki, – súgta ekkor a fülembe, majd sebesen megcsókolt a fejemen és elszaladt.
Egy árokban ült már, mikor utolértem.
– Tovább mondom, – akaratoskodott, de csak röviden, – jó? Szóval én azt mondom apámnak egész egyszerüen, hogy én elmegyek innen, én tovább nem maradok itt, – vagyishát, hogy elválunk egymástól örökre, csak még ma este maradok. Erre persze nagyot nevet, csak micsoda nevetéssel! – Mért gyűlöl annyira engem? – kérdezem erre. S ő nem is tagadja, hogy ez így van. – Mert a beszéded és egész viselkedésed nagyon emlékeztet engem valakire, – feleli nékem. Én pedig erre szépen belenézek a szemébe, és egész nyugodtan, minden harag nélkül megmondom neki, hogy én nem is megyek el, – s még mosolygok is ehhez, – hogy én csak tréfáltam. Amire ő csupa megvetéssel néz a szemembe és azt mondja: – túlságosan jó a kedved mostanában, – és látom ám, hogy elhomályosodik mérgében a szeme. Csak evvel én már semmit se törődöm. Szépen megkérem, hogy szeressen engem úgy, ahogy azelőtt szeretett és a pénzt leteszem eléje az asztalra. Nem szép? – kérdezte kis idő múlva el-elrévedezve, mosolyogva, – s valami keserű elégedetlenség még mindig volt e mosolyában.
– Micsoda megszégyenülés, no nem? – kérdezi még. – De nehogy azt higgye, hogy az egészet adnám oda neki, – teszi hozzá.
– Arról szó sincs.
Megint sétáltunk.
S nekem már akkor is fura gondolataim támadtak.
– Vajon mit kell most tenni nekem? – kérdeztem egyre magamtól. Vajon jó lesz-e Uram Isten, ha megmondom neki, hogy efféle gondja többé ne legyen s akár holnap, vagy mondjuk egy hét mulva már le is teheti azt a kis pénzt az asztalra az édesapja elé? – Szó sincs róla, nagyon megdöbbentettek engem e kérdések.
– Vajon jó lesz-e? – S szinte fohászkodtam, annyira nyugtalanítottak.
– Mondja, nem vagyok én bolond? – fordúlt hozzám hirtelenűl.
– No de mért?
– Hogy ilyeneken töröm a fejem, – mondotta és búsan nevetett.
I. kötet 185– Oh édes Annyka, – feleltem, – ha maga tudná, míly fontos kérdések ezek. Látja, talán azért is ragaszkodtam én annyira ahhoz, hogy épp ezt el is mondja nekem. Mert el se képzeli, mennyi minden rejlik e képzeletekben…
– Sajnos, csak képzeletek, – mondta megint s a messzeségbe merengett. – De amikor semmi egyebem nincs, – folytatta reménytelenűl.
– Ez viszont nagyon elszomorít engem, ha még most is ugyanúgy gondolkodik erről, mint néhány nap előtt. Mert most már akárhogy vesszük is, mégiscsak itt vagyok maga mellett… S az imént súgtam is valamit a fülébe, – mondjam még egyszer? Nem hallotta talán?
– Még nem merem elhinni, – felelte lesütve szemeit.
– Nem baj Annyka, – mondtam én. – Meglátja, mindent el fog hinni nekem, biztosítom erről. De mondja csak, gyermek, tegyük fel, hogy magának most már valóban sok a pénze, – lássuk hát, mit venne magának először?
– Magamnak? Semmit.
– Semmit, ejnye no. Hát valamit csak venne talán?
– Egy lovat mindenesetre és egy gyönyörű kutyát.
– Hát még?
– Egy nevelőt is vennék azonnal az öcsémhez, mert hisz láthatja, mennyire neveletlen…
– És egy másik házat Annyka szívem?
– Azt is bizonyára.
– És egy másik férjet? – Rámnézett.
– Ne szomorítson, – mondta csendesen.
– Mert látja odakinn a nagyvilágban, nálunk Amerikában is bizony az úgy szokás. Egy gazdag hölgy vásárol magának egy előkelő fínom urat. S a gazdag emberek nemkülönben: vásárolnak maguknak gyönyörű asszonyokat. A világban ez a szokás Annyka, mit szól ehhez?
– Tudom én azt.
– Tudja szivem?
I. kötet 186– Persze hogy tudom, de hát ez ostobaság. Férjet inkább szerez az ember, más utakon.
– És milyen utakon?
– Ej no, hogy milyen utakon? Hát megszereti, – nem? – És szemrehányón nézett újra rám és igaza volt. De én még tetéztem is ezt az ostobaságot.
– No és ha, mondjuk, maga is gazdag volna most és én most itt állanék maga előtt, akkor is így gondolkodna Annyka? – kérdeztem én e bárgyuságba egész belegabalyodva. Csakhogy most már ki is nevetett s még hozzá egész kíméletlenűl és gőgösen.
– Heh, – mondta, – de útálatosakat tud kérdezni maga is.
De mikor látta, hogy saját szamárságomtól én is hogy elszomorodom, villámgyorsan átölelt, de még meg is csókolt az arcomon, aztán nyakig pirúlva megint elszaladt.
– Jöjjön utánam, – kiáltotta futása közben kibomlott haját igazgatva finom ujjaival.
– Nézze, itt leülünk, – mondta lihegve, mikor utolértem. – Ez szép hely itt, különösen nyáron, majd meglátja, mikor minden csupa virág.
– És miféle fal ez itt? – kérdezem én.
– Hiszen mondtam már magának, hogy itt házak voltak valamikor.
– Úgy, úgy. És mikor? Tudják az idejét is?
– Talán már nagyon régen, apám legalábbis azt mondja, hogy ezek nagyon régi téglák. És tudja, mikor ezt a házat építette, sokat vett ő ezekből a téglákból is…
– No ne mondja.
– De igen. És talált is sok mindenfélét a földben meg a falakban, – tette hozzá titokzatosan.
– Hisz ez nagyszerű, – kiáltottam én és megcsókoltam az egyik ujját. – És mi mindent? Talán bizony egy zsákocska aranyat is?
– Isten tudja, mi mindent talált, – mondta és megintcsak titok csillant a szemében. – Mert nem mindig akarta megmutatni. De én azonnal láttam rajta. Tudja én nagyon ismerem őt. Ha nagyon mozog az orra, akkor mindig van valami: vagy hazudik, vagy hord valamit a begyében.
– No ne mondja.
I. kötet 187– És tudja, akkor még szeretett is engem, kislány voltam. És hát addig hízelegtem neki ilyenkor, amíg olykor rá nem szánta magát…
– És meg is mutatta talán?
– Meg, igen, képzelje csak el. Hogy az micsoda öröm volt! Így egyszer egy tejeskancsót, no de régi ezüstből, képzelheti, gyönyörű volt.
– És még egyebet is.
– Pénzeket, igen, különböző időkből, de az csak réz volt valamennyi. Aztán, várjunk csak, mit is még? Egy rézgyertyatartóra is emlékszem, de volt még más is, sok értéktelen apróság, de én persze annak is örültem… és, igen, most jut csak eszembe! Hisz voltaképp ez volt a legelső: egy kis aranykeresztet, – szóval van itt biztosan arany is, – tette hozzá s most már bűnösen csillogott a szeme…
– S akkor ezt még nekem is adta, – folytatta utóbb. – Nem éhes? – kérdezi hirtelenül.
– Nem vagyok éhes. De mi lett a kereszttel?
– És nem is fázik? igazán nem? Szóval: amilyen az én sorsom, – elvesztettem azt a keresztet. Aztán még egy kanalat is talált, az megvan most is. Ezen felül pedig, Isten tudja, mi egyebet is, csak azt nem mutatta meg nekünk…
– Hanem?
– Lehet, hogy eldugta, és most talán el is adogatja, mit tudom én!
Sóhajtott egyet s elhallgatott. Magam leheveredtem a köpenyemen, – egy mohos falra telepedtem, ő pedig a késemet kérte s elkezdett koszorút fonni tavalyi bogáncskóró száraiból. Egy ideig fürge ujjait figyeltem a csendben, s arra gondoltam, hogy mi volna, ha ezek a gyenge kezek most a világ csodájára vasat hajlítanának koszorúvá?
(Akkor még meg is voltam róla győződve, hogy igenis, lehetséges az ilyesmi.)
Lám, a bogáncs tömören bolyhos termése nem olyan-e, mintha vasból kovácsolta volna valaki? S ezek a kezek… lám, ezek formálják most az én életemet is. S mi egyebet tehetek, mint hogy csendesen, türelmesen kivárom, hogy milyen alakzatot akarnak majd kihozni belőlem? – –
I. kötet 188A távolba néztem aztán s a felhők árnyékait figyeltem a távoli, napsütött hegyeken. Ott biztosan szarvasok legelésznek a titkos hajlatokban valahol…
De nyílván ott megy nyomukban a vadász is – oh, a szegények! S nagyot sóhajtottam. Anny felnézett rám s erre nevettünk.
Aztán a varjakat figyeltem, furcsa, begyes, bohókás mozdulataikat s közben arra gondoltam, hogy nem jobb dolguk van-e, mint nekünk, a föld urainak, hogy úgy beleúszhatnak a levegő messzi tengereibe? S ezt meg is kérdeztem a kislánytól. Elmélyedve, komoly szemmel bibelődött a vaskos, tüskés koszorúval, olykor felemelte a szemei elé, hogy jól van-e minden? S én azt mondtam magamnak, hogy lám ugye, milyen jó neked ez is, hogy szótlanúl itt ül melletted, itt bibelődik s kérdésedre fel se néz, legfeljebb magába mélyedve ha bólint…
De én nem hagytam nyugtot néki ezután sem, felvetettem példáúl azt a sürgős és rendkívüli kérdést, hogy mit szólna hozzám, ha olyan óriás volnék s a két hegycsúcs közt vetném meg a lábam? – Erre nevetett.
– Jó az is, hogy semmit se felel, csak nevet, – gondoltam én.
– Nézze csak a napot, – kiáltottam fel utóbb, – ezt az olvadt golyót, hogy őrjöng és tombol odafönn, hogy ontja magából a rejtélyes tüzeket…
– Hát nem különös? – kiáltottam szinte kikelve magamból, – hogy ennyire engedelmes neki minden e világon? ennek a szörnyű hatalomnak, mert gondolja meg, nem az-e csakugyan! Mert nem ő-e a háborúk okozója, meg a vérontásé? S nem ő kelti-e fel a szivekben a gyűlöletet is? – szavaltam én, mintha költészeti gyakorlati órán volnék a liceumban.
– Kislány te kedves, mit csinálsz itt? Töviskoszorút? S vajon kinek az Istenért? Csak nem nekem? – kérdeztem hirtelenűl.
– Éppen azon gondolkodom… magamnak, ha elhagysz, – mondotta tünődve s rám emelte komoly szemeit.
Én pedig odamentem erre hozzá és jól megnéztem még egyszer ezt az arcot, mondom, külön is megnéztem. Két kezembe vettem és I. kötet 189úgy néztem bele a szemébe. S ő hű volt és engedelmes. Én pedig ezt mondtam neki a zsoltár szavai szerint:
– Ha elfelejtelek téged, feledkezzék el magáról az én jobb kezem. – S akármilyen szégyen is bevallani ma már, könny szökött a szemembe. – –
Ujra ledőltem és széttártam karjaimat is s szinte úgy éreztem, mintha most közelebb volnék még hozzá is, az anyaföldhöz, mint bármikor eddig. Hogy már-már szinte az övé is vagyok egészen, már majdnem annyira, ahogy az övé leszek egykor. Ezzel szemben ott volt a példaadás: a pintyek ott kergetőztek előttem a száraz kórók bokrai közt s gondtalan hangocskájuk megértette velem, hogy nem gondolnak ők a halálra. Ha majd bekövetkezik valami lecsapó héja képében, akkor engedelmesen adják majd vissza valakinek kölcsönkapott, szelíd kincsüket, kis életüket.
– De vajon lehet-e az, hogy én ezt a kék magasságot attól fogva sohase lássam? – ez a gondolat is most elviselhetetlenebbnek tűnt, mint azelőtt. Mintha most venném először észre: mennyire hozzászoktam én már ahhoz, hogy itt vagyok, s mintha most eszmélnék csak igazán arra, hogy mennyire szeretek élni.
– De igazán nem éhes? – kérdezi megint. – És nem fog megfázni? még nincs annyira meleg.
S megintcsak: mint a nap melege, úgy jártak át ugyanazok a szavak, – s még ennél is jobban esett azonban úgy tennem, mintha mi sem volna most már ennél természetesebb… ő hozzám tartozik, tehát a legfőbb gondja vagyok. Ennélfogva így feleltem egész egyszerüen:
– Nem fázom és éhes se vagyok. És maga szivem?
– Én sem, – válaszolta tünődve, aztán feltekintett. – Tudja-e, hogy egyszer én is találtam itt valamit a falban? – kérdezte mialatt még mindig ide-oda igazította, nézegette ezt a koszorút.
– És ugyan mit Annykám, az Istenért? – S úgy vettem észre, hogy íme, most már magam is izgulok emiatt.
– Egy okmányt, – mondotta titokzatosan.
– Egy okmányt?
– Igen és itt is van. Elhoztam, hogy majd magának most megmutatom.
I. kötet 190S a keblébe nyúlt.
Valóban igen régi irat lehetett, – elsárgult, kemény, sok helyütt már áttetsző pergament, – az írás rajta elmosódott, olvashatatlan, – sokáig vizsgálgattam, de persze hiába, mert az ilyesmihez semmit sem értek én.
– És hol találta ezt?
– Ástam, – susogta kedvesen s máris szemmelláthatólag megborzongott emlékei titkos melegétől. Még meg is rázkódott, de aztán nevetett.
– Csak ezt most már én se mutattam meg neki, – mondta. – De igen, igen, mért néz úgy rám? Hátha kincsek is vannak itt…
– Látja azt a falat ott? annak a felét mind én bontottam le, sőt le is ástam…
– Annyka szívem, hát ebben igazán ennyire tud hinni maga? – kérleltem most már magam is elkomolyodva. – Annyka, nézzen rám, hát nem csacsiságok ezek?
– De mért is volnának? – felelte tágranyílt szemekkel, – hát nem lehetséges az ilyesmi?
– És milyen jó is volna édes Istenem, – folytatta valamelyes számomra érthetetlen rajongással s még az égre is emelte szemét.
– Ez olyan álom, hogy ebből őt felébreszteni egyelőre úgy sem lehet, – gondoltam én.
– De még azt is kigondoltam ám, hogy ez hogy volna lehetséges evvel a kinccsel, – mondotta utóbb.
– És mit gondoltál ki te kapzsi kölök?
– Egy mesét. De nem nevet ki megint?
– Dehogy nevetem. Soha többé nem nevetek.
– Hát azt gondoltam ki, hogy ez a ház itt biztosan egy özvegyasszonyé volt valamikor…
– Igen.
– És annak már semmije se maradt, csak ez a háza, viszont volt egy gyönyörű szép fia is…
– Kezd érdekes lenni a dolog…
– De nem fog kinevetni, megigéri?
I. kötet 191– El fogom felejteni a nevetést. Megigértem.
– No és mikor ez a fiú megnőtt, akkor pénzt hamisítottak az anyjával…
– Ez már teszi, látja, – kiáltottam én és mégiscsak jót nevettem, máris elfeledve igéretemet.
– Mért ne? az nem is lehetséges? – kérdezi olyan ártatlanúl, mint az angyalok.
– Már hogyne volna lehetséges Annyka, szívem. De halljuk tovább a mesét.
– No és akkor kincseket vettek azon a pénzen és ide elásták egyelőre…
– Egyelőre? – nevettem én.
– No és akkor a fiú elment valahova, messzire, mondjuk háborúba talán, vagy a tengereken túlra s ott megszeretett valakit… az öregasszony pedig sokat sírt utána, mert egyedül volt, de aztán meg is halt szegény s a kincs itt maradt a földben, vagy befalazva valahol, – mondotta és nevetett. – Tudom, hogy csupa bolondság, – tette hozzá.
Én pedig elgondolkodtam előbb…
– Tudja mit Anny, – mondtam kis idő múltán, – talán nem is akkora bolondság. Ki tudhatja, hátha csakugyan megálmodott valamit. Ilyesmi volt is már a világon.
– Oh maga tréfál, tudom én, hisz hallom a hangján. Ugye hogy tréfál, – kérlelt gyerekesen.
– Nem, nem, igazán nem, mért ne lehetne megpróbálni? Majd együtt próbáljuk meg, jó lesz Annyka? – kiáltottam fel, mert eszembe jutott valami.
Valami nagyszerű ötlet kezdett ugyanis derengeni bennem, – ő azonban ennek az ajánlkozásnak szemmel láthatólag nem nagyon örült.
– Hát ennyire bizalmatlan még irántam is? – gondoltam ekkor. Mert kétségtelen volt, hogy valamiféle nyugtalanság rebbent meg erre a szemében.
– Én nem fogom ám megmondani senkinek, ha találunk is valamit, – mondottam neki tehát, (igyekezvén nagyon melegen szólani hozzá) – s úgy látszik ösztönöm csakugyan jól itélte meg e pillanatot, I. kötet 192mert erre nagyon elpirult. – És hol találta ezt az iratot? – kérdeztem aztán elterelőn.
– Ott a falban, – mutatott a romok egy részlete felé. – Itt volt benn, két vaslemez közé volt téve, persze szalma között. De azért megfogta két helyen is a rozsda, nézze meg itt. A szalma pedig úgy szétment, mint a pehely.
– Úgy dobogott a szivem, – tette hozzá – és úgy szeretném tudni, mi van benne megirva? Hátha valami titok. De persze nem mertem megmutatni senkinek.
– Holnap, – illetve nem is! Még ma beviszem okvetlenül Oxfordba s egyenesen az egyetemre…
– De hátha olyasmi van benne, – kezdte aggodalmasan.
– Semmitől se félj, – vágtam a szavába. – Olyan kezekbe adom, hogy megbízhatsz bennük tökéletesen s talán már holnap hozom is a választ. No de várj csak, várj. Eladhatom-e, ha valami jó kis összeget tudok kipréselni belőlük? Mert hátha muzeális érték?
– Oh, hogyne, – felelte és megintcsak egész belepirúlt.
– Akkor megyek is, ideje lesz ebédelni valahol. Teringettét, már félhárom? – kiáltottam fel, mikor megnéztem az órámat.
– Hát nem ebédelsz velem? – kérdezi csendesen.
– Édes gyermekem és felhőcském, – mondtam neki ekkor és más ilyeneket. De kitártam ehhez a karjaimat is s ő engedelmesen hozzámsímúlt és át is ölelt.
– Ma még nem, az apád miatt, érted-e a szót? De talán már holnap, – jó lesz? – súgtam a fülébe.
– Oh nagyon jó lesz, – susogja vissza. – Csak nem felejtsz el holnapig engem?
Erre mérgesen néztem rá, mint a mesekönyvek ördögei. És három fintort is vágtam, mert jól tudok ilyet. – Bumm, – mondtam én, – úgy vigyázz, hogy beteszlek a puttonyomba és felviszlek a hegyre, ott megsütlek és meg is eszlek.
– De jut eszembe, – ki főzött ma te lusta? – súgtam a fülébe megint.
– Hát ma van a napja, itt van az öreganyó, – súgja vissza nekem. – Nem tudtad, hogy itt van az öreganyó? – De eljössz-e igazán? – kérI. kötet 193lelt aztán szinte remegve s úgy simúlt hozzám, mintha örökre bucsúzna.
S én uram, valóban még aznap Oxfordba utaztam. Nem mintha csakugyan meg akartam volna nézetni azt a bizonyos okmányt, hisz oly nagyon kíváncsi nem voltam titkaira. De teli voltam nyugtalansággal és kétségekkel s talán úgy képzeltem, hogy otthon, a régi környezetben majd kitisztúl a fejem. Mert kétségtelen, hogy nagyon meg is zavart engem mindaz, amit a hegyen átéltem. Éreztem, hogy a szivemben valami nincs rendjén, másszóval, hogy nem zavartalan az érzés bennem s nyugalomra van szükségem, hogy tisztázzam magamban, ennek mi az oka? Ezenfelül pedig, ami különben természetes is: mintha kiestem volna életem eddigi tempójából s ami még sokkal fontosabb: mintha összezilálódtak volna bennem életemnek bizony még nem eléggé megszilárdúlt principiumai – ha egészen őszinte akartam lenni magammal, azt kellett bevallanom, hogy nem tudom biztosan, mit kellene most tennem? S hiába idéztem fel magamban apám alakját s hiába próbáltam elképzelni, mit tenne ő most a helyemben?… pedig éreztem ám, hogy az ő mosolygó nyugalma az egyedüli helyes megoldást olyan biztonsággal találná el, mint ahogy egyes biztos szemmértékű munkások szokták gyárainkban a mérnököket megszégyeníteni tévedhetetlen anyagismeretükkel. Fel és alá jártam a szalonban, s néha felrezzentem, – hangokat véltem hallani, – mintha az ő higgadt és barátságos buzdítása csengene a fülemben… egyszóval azt éreztem, hogy most nagy szükségem volna reá.
De mit tegyek? Küldjek neki táviratot? A világ leghosszabb táviratában se tudom mindezt elmagyarázni… Utazzam haza gyorsan? Valami azt súgta nekem, hogy ezt a világért se tegyem. Nem jó ilyenkor elmenni, mert a hatása kiszámíthatatlan, mert Isten tudja, mi van addig, amire visszajövök.
S ekkor, – becsengettem az inasomat. Már nem is tudom, mért tettem? talán csak egy pohár vizet akartam tőle kérni, – de nem ez törI. kötet 194tént. Röviddel azután, hogy szikár alakja megjelent az ajtóban, elkövettem életem egyik legnagyobb ostobaságát.
Jó ideje ott állt már s én még mindig törtem a fejem s végülis az az érzésem támadt, hogy mégiscsak próbát kellene tenni vele.
Nagyfejű ember volt s nagyobb hajat viselt, mint ahogy illendő lett volna s ezt megengedtem néki, valamint azt is, hogy korára való tekintettel meghagyja bajuszát. És mindeddig nem is bántam meg, mert sokmindenben volt segítségemre, kétségtelenül, – tapasztalt és derüs öregembernek ismertem, jó életismerőnek, akivel elég gyakran elegyedtem hosszú beszélgetésekbe azelőtt s aki nem egyszer jó tanácsokkal is ellátott. Régi gazdái akik mind szerették, fiait elég magas állami hivatalokba segítették. Lánya egy kocsigyárosnak, apám egyik ügyfelének felesége volt Amerikában s az ő ajánlatára vettem fel Oxfordba való érkezésem után, illetve hát röviddel utóbb. Már régen abbahagyhatta volna a munkát, de nagyon szeretett szolgálni, mert, mint mondá, szerette az „élő embereket”.
– Thomas, kedves Thomas, – mondottam neki még mindig bizonytalanúl, – a tanácsára és titoktartására volna szükségem ez alkalommal újra. Kérem, foglaljon helyet, mert hosszabban kell igénybe vennem a figyelmét. – Csak nagy-nehezen sikerűlt rávennem, hogy rászánja magát és csakugyan le is üljön.
– Nézze Thomas, én szeretek valakit és ne vegye rossznéven, hogy ezt most közlöm is önnel…
– Az csak természetes, sir, – felelte azonnal.
– Mi természetes?
– Hogy szeret valakit. Annak én csak örűlni tudok, ha megengedi nékem, – mondotta szerényen mosolyogva és mégis bizonyos nyomatékkal.
– Rendben van, ebben, úgy látszik, egyetértünk. De kérem, kényelmesebben helyezkedjen el, gyújtson rá és igyon is valamit. Mit is szeret? Igaz, hiszen tudom is, hogy a bort szereti.
– Sir, ön nagyon izgatott lehet, ilyennek még nem is láttam eddig, – mondá mosolyogva – s ha nem veszi rossznéven tőlem, idős embertől ezt az észrevételemet: én még örülök is annak, hogy szerencsém van így is láthatni önt, ilyen állapotában. Mert korához képest úgyis I. kötet 195mindenkor olyan higgadt itéletűnek bizonyúlt, már bocsásson meg, hogy mindezt ilyen bátran kimondom és kijelentem, – viszont, megvallom, olykor már aggódtam is önért, hogy nincsen önben elég szenvedély. Mert annak is kell ám lenni az emberben, sir, mert anélkül nincsen fiatalság, – folytatta állandó mosolyok közt és csak keveset és oly előkelően ivott, ahogy nyílván a gazdáinál tanúlta annakidején.
S én bizony már akkor kezdtem is rájönni, – mit tudom én, talán a hangsúlyaiból, – hogy voltaképpen tudákos ember ez a Thomas. Igazi lakáj.
– Rendben van, akkor hát ebben nincs köztünk különös ellentét, – folytattam mégis, (ha már belekezdtem,) – magam is azon a véleményen vagyok, hogy a szenvedélyeket lenézni, vagy megvetni nemcsak ostobaság, de ez az életet egyben el is szinteleníti, – így értette ugye? Rendben van Thomas, csak épp, hogy nem fordúlt még velem elő, hogy íly nagy kétségeim legyenek valami felől s ön mégiscsak annyi tapasztalatra tett már szert élete során… – S röviden elmondtam neki az esetemet, illetve hát annyit, amennyit ebből okvetlenül tudnia kellett.
Meghallgatta s mikor befejeztem, rámbámúlt és semmit se felelt.
– Úgy látszik, mégsem elég érthetően fejeztem ki magamat, – mondottam s máris kissé ingerülten valószinüleg. – Pedig úgy érzem, eléggé igyekeztem hangsúlyozni a fontosabb mozzanatokat.
– És én úgy érzem, hogy eléggé meg is értettem uraságodat, – felelte megfontoltan (s ez a megfontoltsága is elég ellenszenves ma nekem, ebből a távlatból,) – megértettem, hogy miről van szó, – mondotta – és most gondolkodom róla szives engedelmével. Mert ez valóban nem olyan egyszerű dolog. Ha nem csalódom, sir, az okoz most önnek legfőbb gondot, hogy mire kéne most elszánnia magát. Mert bizony ilyen esetekben nagyon tanácsos ám az ovatosság. Mert mihelyt arról értesűl valaki s még hozzá hirtelenül, hogy önnek milyen nagy vagyona van!…
– Brávó! – kiáltottam én, mert azt mondtam magamban: – no lám! ez mégiscsak okos ember.
– Jobban már nem is érthetett volna meg engem, – mondtam néki. – Nem csalódtam, önnek csakugyan remekül gyors a felfogása, I. kötet 196Thomas. Érezze magát a vendégemnek, arra kérem, ha semmi se feszélyezné, annak örűlnék. Nem volna kedve még egy kis italhoz, valamihez?
– Sir, mialatt ön most beszélt, én tovább gondolkoztam a dolgon, – mondotta most már erőre kapva és bizonyos ravasz fényekkel a szeme szögletében, – és a véleményem, ha megengedi az, hogy döntő lépést most még semmi esetre se tegyen. – S ez eddig még rendben is lett volna, csak azután így folytatta:
– Mert az ilyen szegény lányokkal sose könnyű a helyzet, ez az én tapasztalatom. Nagyon meg kell gondolni az ilyesmit, – mert ki tudja, mivé fejlődik az ilyen, mihelyt hozzájut a pénzhez… – S itt felsóhajtott s nyomban el is sorolt néhány esetet gazdag emberek fiairól, akik választottaikkal egytől-egyig póruljártak.
– De van egy nagyszerű ötletem sir, no lám, nem csodálatos ez? épp e pillanatban jutott eszembe valami. Játék is létezik a világon s aki mer az nyer. Találjon ki valamit s tegyen vele próbát. Van ilyesmi, – sandított felém.
– Miféle próbát és kivel? – kérdeztem én. Majd:
– Azzal kezdjek el valami játékot, akit szeretek, Thomas? – S azt hiszem, meg is látta rajtam, hogy úrrá lett felettem az undor. Mert most már csendesebben felelt.
– Nem nagyon szép dolog, sir, belátom, de hasznos. S én persze mindig készségesen vagyok szolgálatára máskor is, – tette hozzá s azzal fel is állt.
De mit is részletezzem annyit? Nem volt ez rossz ember, csak olyan fickó, amilyet sokat ismerünk; aki olyannyira magáévá teszi vagyonos gazdái érdekeit, hogy már-már el is aljasodik általa. Egész rendes gentlemannek látszik, amíg egy nap a közönségesség ki nem bujik a bőrén.
– Köszönöm, jólesett ez a beszélgetés, – mondottam neki. – Majd még gondolkodom a dolgon.
És mégis, – míly különös az ember! Ostobaságnak tartottam már akkor is az egészet, el is vetettem azonnal s mégis úgy megnyugodtam általa, mint mikor egy mélyet sóhajt valaki…
I. kötet 197– Nem próbára tenni, hanem segíteni rajta, ezen a szegény, magános gyermeken, arra van itt szükség, – határoztam el magamban – vagyishát meg kell őt menteni bizonyos nagyon ártalmas érzésektől és gondolatoktól… no de mi módon? Majdcsak adódik valami, – gondoltam én. – Ha nagyon figyel az ember, majdcsak megmutatkozik itt is valami lehetőség. Megmutatja majd az idő.
Este Thomas bocsánatot kérve, hogy visszatér a dologra, behozott nékem egy borítékban valamiféle tengerifűvet, mondván, hogy ez néki régi babonája, de meg van róla győződve: ha ezt a párnám alá teszem, hogy reggelig ettől kitisztúlnak a gondolataim.
Még jobban elkedvetlenedtem tőle, de azért mosolyogtam is és meg is köszöntem a figyelmét.
Reggel aztán idejében keltem és egynémely ügyeim elintézése után, minthogy a kislánynak már megigértem, felkerestem az egyetem egyik történettanárát a lakásán. Nagyon szívesen fogadott s mikor megkértem, vizsgálná meg okiratomat, készségesen vállalkozott is erre. Hogy rögtön véleményt mondhasson, arról persze szó se lehet, – mondotta, lupéval is megnézvén az okmányt. Néki azt be kell vinnie az egyetemi laboratóriumba és különböző vegyi hatásoknak is ki kell tennie esetleg, hogy megmondhassa, mit tartalmaz és mely időből ered.
– Hiszen azt, hogy milyen korból származik, azt körülbelűl most is megállapíthatja szivem, – mondotta néki a felesége, egy őszhajú, nagyon szelíd s talán kissé bánatos tekintetű hölgy, aki utóbb jött be a szobába és kistermetű férje vállán nyugtatva kezét, szintén lupéval vizsgálta az okiratot. – Nézd csak, – folytatta, – egyrészről itt pecsétviasz nyomai vannak, másrészről ez már, úgy látszik, indigótinta lehetett.
– Abban teljesen igazad van, – válaszolta az öregúr nagyon komolyan és gyermekesen üde, világos szemeivel felnézett a feleségére. – Szó sincs róla, annyit már most is meg lehet állapítani sir, – fordúlt hozzám, – hogy kétszázötven-kétszáznyolcvan évesnél nem öregebb. Talán Jakab-korabeli. Nyílván valami szerződés, a formája legalábbis olyan. De te tudhatnád fiam, – mondta megint a feleségének, – hogy én nem szeretek így a levegőbe beszélni. Ha ez az úr teljes biI. kötet 198zalommal hozzám fordúl, akkor ezt nekem alaposan meg kell néznem s akkor már nem is kell találgatni tovább, mert biztosat is mondhat az ember.
– Én senkit sem akarok félrevezetni, – tette hozzá kissé ingerűlten. – Biztosan fontos a dolog, – folytatta hozzámfordúlva. – És sürgős is?
– Ó, korántsem. Se nem sürgős, se nem annyira fontos, – feleltem én. – Egy meglehetősen különös ügyről van ez esetben szó uram. És mi lehet ennek az értéke? – kérdeztem hirtelenűl s mondhatom, magam is megriadtam kissé ettől a kérdésemtől.
Csodálkozva nézett rám, furcsa mosollyal.
– Hát ezt talán már most is meg tudom mondani önnek, – felelte lassan s most már meglehetősen hűvösen is. – Hacsak nem valami rendkívüli, történelmi dokumentum, – amit nem hiszek uram… semmi! Semmi uram! – fakadt ki szinte indulatosan. – Nyolc-tíz shillingért épebb példányt vehet az antikváriusok akármelyikénél. Sőt, – ha szerencséje van, kettőért, – mondá még mindig mérgesen s az asztalra dobva papiromat. – Ilyesmit akármennyit kaphat és akárhol. – Éreztem, hogy elpirulok.
– Ne tessék engem félreérteni nemes lord, – mondottam erre. – Ez az okmány egy szegény család tulajdona s ők most arra gondoltak, hogy ezt esetleg eladnák. De előbb persze azt is tudni szeretnék, mit tartalmaz és engem kértek meg, járjak utána. És minthogy szerencsém volt ismerhetni excellenciádat…
– Evvel ön ne kereskedjék uram, – mondotta szemmelláthatólag kedvetlenül. – Egyébként biztos lehet, hogy én meg fogom vizsgálni, ha kívánja. – De hát ön? önnek talán nincs is erre szüksége uram, én azt hiszem legalább, – folytatta s hangja még mindig ugyanarról a benső haragról tett tanuságot. – Megmondom önnek egészen őszintén, – kapta most fel a fejét s tiszta, porcelánfényű szemeivel nyíltan a szemembe tekintett. – Ön, sir, egy szegény családon egyetlen mozdulatával többet tud segíteni, mint ezer ilyen okmánnyal, – fejezte be különös, megszégyenítő nevetéssel.
– Különös, mondhatni, rendkívüli ügy ez, amelyről itt szó van s amelyet sajnálatomra semmiképp sem ismertethetek önnel uram, – I. kötet 199mondottam kinos, keserves zavaromban s valóban meg is szégyenűlve szavaitól.
S amellett: már abban a pillanatban is valamely meghatott, meleg áram csapott fel a szivembe s meg tudtam volna ölelni ezt a tiszta öregembert, – ezt a szigorú és mégis oly értelmes, jóságos és tiszta fejet. Nagyon megszerettem őt, ha rám is pirított, mert igaza volt.
De azt is tudtam azonnal, hogy mért is szégyellem én magam annyira most? Mert a tanárnak ez a furcsa, gúnyos és mégis végtelenűl emberséges nevetése életemben először és sokkal jobban megértette velem, hogy mi a szegénység, mint ezernyi magyarázat, de az összes nyomorgó is együttvéve, akit eddig életemben láttam.
Különös, hogy még a szenvedők panaszai se tudtak rám ennyire hatni, mint ez a nevetés. Ez volt aztán a Magyarázat és a Lecke! hogy zokogni tudtam volna. – Különben azt hiszem, észre is vehette, hogy zavarom mellett is mily tiszta szívvel s míly hálásan megalázkodva nézek emberszerető, kissé fáradt arcára és halántéka ősz fürteire.
– És én még késlekedem! – futott át rajtam a gondolat, mint a villám. S a legszívesebben talán el is süllyedtem volna e pillanatokban. – Ki tudja, mennyit szenvednek ezek a szegények – s hogy még ilyen kedves is tud lenni ez a drága teremtés annyi minden után, amit el kellett viselnie fiatalon! S milyen önző, rút és becstelen dolog ez a habozás, ez a kísérletezés, ez a „játék” s végtelenűl, kimondhatatlanúl égetett a szégyen, hogy ezzel a lakájjal szóba elegyedtem.
– Aljas lakáj, ura szolgája, – tombolt bennem a keserűség s voltaképp talán nem is annyira inasom, mint inkább a saját szivem ellen. – Nincs kizárva, hogy ma már kenyerük sincs elegendő, hiszen tegnap se tudott megkinálni semmivel. Most értem én csak, – különben nem volna ő ennyire elkeseredve. Micsoda kűzdelem lehet ez! – s én itt állok ezzel az okmánnyal, átkozott, elkényeztetett gazdagok úri kölke. – S akármilyen kínos is bevallani ma már: sírni szerettem volna s leborúlni ennek az indulatos kis embernek szemeláttára. Ehelyett beszélgettünk még egy ideig. Ő udvariasan a szokásos kérdéseket tette fel, hogy mennyire vagyok a stúdiumokkal, hogy hogy van az apám s én minderre igyekeztem is felelni neki, bárha most már I. kötet 200egyre jobban szenvedtem az aggodalomtól. Vagyishát: rohanni szerettem volna, de fel is álltam, mihelyt csak lehetett.
Bocsánatot kértem és elbúcsúztam. Búcsúszavaimba talán érzéseimnek egy hangja is belecsengett, mert a tanár úr rémnézett csillogó szemeivel s csak ennyit felelt szeliden mosolyogva:
– Meg fogom nézni sir, – kérem, sajnálnám, ha olyat érintettem volna, ami kellemetlen.
– Szó sincs róla, egy kicsit kedves kétségtelenül elragadtatta magát, – mondotta neki a felesége mosolyogva s oly szivesen és elnézéstkérőn nézett a szemembe, hogy őt is nagyon megszerettem akkor.
Úgy látszik, mindenkit szeretni tudtam volna, aki érte – őérette szól nekem, mosolyog, nevet, vagy megaláz.
– Köszönöm, ha úgy volna is tanár úr, – az ilyen mondanivaló s különösen az ön részéről nékem nemcsak a legszebb és legbecsesebb, de a legmegtisztelőbb is, – mondottam neki még a felesége jelenlétében mélyen meghajolva előtte s úgy látszik, hangom elfogódottságából s ebből az ünnepélyes meghajlásból megértették, hogy nagyon szíven találtak szavaik.
– Látja, én is azt hiszem, hogy nem árt az ilyesmi és hiába beszél a feleségem akármit, – mondotta még belémkarolva, mialatt kikisért.
Lerohantam a lépcsőn s csak lenn vettem észre, hogy talán azért is rohanok úgy, hogy sírhassak valahol.
De nem volt békességem semmihez, – tovább üldözött a nyugtalanság. Kinn rögtön autóba űltem s a kis város határán szálltam ki délután négy óra felé. Az autóban ebédeltem is valamit.
Izgatottan s mégis egyre nagyobb megkönnyebbülést érezve siettem fel hozzájuk a hegyre.
Közvetlen a ház előtt pedig csupa nevetés lettem, – valami ujjongó lelkendezés tört ki belőlem, hogy íme, mégiscsak itt vagyok újra. S nyílván ez segitett hozzá, hogy olyan boldogan tudtam újságolni neki, felszakítván az ajtót:
– Annyka szívem, hogy én milyen boldog vagyok, el se mondhatom.
– Mi van, az Istenért?
I. kötet 201– Sok pénz, – súgtam lázasan a fülébe, holott hát senki se volt a szobában.
– Hogy-hogy? – kérdezte és nagyon elsápadt.
– Az okmányért Anny, az okmányért, – hazudtam elragadtatva, boldogan. – Harminc font, – mondtam én.
S Anny még állt ott vagy egy pillanatig, aztán teljesen elgyengűlve leűlt. Engem nézett, – vagyis hát jobban mondva: sápadt arcából valamely kifejezéstelen tűzzel sugároztak rám a szemei. És nem akart megszólalni sehogy.
– Anny, hát szomorú? – kérleltem pedig többször is. – Mért nem nevet egy kicsit?
– Hála Istennek, – mondta végül nehéz sóhajjal és fel is állt. S a csókján is éreztem, hogy semmi kedve nevetni.
– Én most oly boldog tudnék lenni, csak hogy lehetek az, ha maga ennyire levert, – próbáltam lelket önteni belé, de nem lehetett.
– Hogy is voltam képes ezen gondolkodni? – csodálkoztam egyre magamon. – Vagy én is szivtelen volnék? lehet az? – Anny, hát mondjon már valamit az Istenért.
– Nem tudok, – felelte s egy pillanatig csakugyan megpróbálta: mosolygott. De megintcsak visszaesett.
– Isten tehát mégiscsak megsegített minket, – mondotta kis idő multán. Én pedig, mialatt hátrasimította haját, megöleltem.
– Mért nem nevet akkor? No, még egy kicsit Anny, – próbálkoztam vele megint.
– Alig volt már valami pénzünk, – mondotta végülis – s apám épp azért ma bement reggel a városba…
– Vagyis tehát és mindenekelőtt: Isten először is téged küldött ide nekünk s aztán: ezt a nagy összeget, – hát nem csodálatos ez? – sorolta fel, mint ajándékait a gyermek s ezenfelűl: mintha számadást is akarna csinálni, hogy Istennek mi mindennel tartozik ő most.
– Mert hisz pontosan kűldte, azt se feledjük el, – magyarázta nekem, – egész meg vagyok réműlve tőle, annyira pontosan.
– Akkor tehát megintcsak meg vagyunk mentve, – állapította meg, – úgy látszik, nem győzött csodálkozni ezen.
I. kötet 202– Annyka, – mondtam neki ekkor, – jól figyeljen ide. Mert én most azt mondom, hogy nem kell többé búsulni ilyesmi miatt, – no de soha többé. Hall engem Annyka, szívem? Mert majdcsak megszerezzük mi ezentúl is mindig, ami kell.
– Milyen jó maga, – felelte s most már bizony könnyesek is voltak a szemei.
– Jó vagyok? És néha bizony igazán azt hiszem, hogy inkább rossz, mint jó, – válaszoltam szomorún.
– De nézze csak igazán, – folytattam, – miért is ne szólna nekem ilyen esetekben azonnal? Hiszen én… vagyishát nekem is van talán annyim esetleg. Ha nem is valami sok, – de hát olyan esetekben, ha baj van… – folytattam nagy-nehezen.
– Jaj dehogy is, hova gondolsz! – felelte s mintha valami gőg is hangzott volna ki nevetéséből. És mégis: a kezem simogatta tünődve.
– Még az anyámtól se, – mondta utóbb. – Pedig tegnap már azon a ponton voltam, hogy lesz ami lesz, de én most kérek tőle megint. Hiszen ők gazdagok, mi nekik az a kis pénz? – S az arca megintcsak elborúlt.
– És nem segítenek sohasem?
– Ha ezt megtudná az apám, – suttogta, pedig mondom, épp akkor senki se járt körülöttünk.
– S amellett én olyan gyalázatos is vagyok, pazarló vagyok, sehogy se tudok a pénzzel bánni, igaza van anyámnak, a pénzemet beosztani sose tudom…
– Pedig milyen szomorú az ilyesmi, – tette még hozzá és elmerengett.
– Most pedig hallgasson megintcsak ide, – mondtam én. – Nekem odahaza lesz is idővel egy kis vagyonom…
Rámemelte szemét s tekintete annyira hideg volt és annyira borús… úgy lehet még szemrehányást is olvashattam benne, mert elhallgattam.
– Nézze csak Anny, – próbálkoztam megint valami mással, – én nemsokára úgyis végzek az egyetemen és akkor azonnal állásba is megyek, ez a szándékom. És mihelyt ez megvan, akkor, megértheti, máris könnyebb ez a helyzet. Nem is tudom, hogy kellene megkérI. kötet 203nem vagy milyen szavakat kellene választanom ehhez? arra akarom megkérni magát, hogy bízzon bennem. Hisz ez ma már olyan természetes is! Számítson rám minden tekintetben Anny. A másik kérésem pedig az, hogy ne legyen szomorú, – soha többé ne legyen szomorú!
Mikor ezt kimondtam uram, még aligha volt arról fogalmam, amit ma már biztosan tudok. Nem is gondoltam tehát erre a lehetőségre elég komolyan.
Úgy képzelem, az elhangzottak után nem kell külön is hangsúlyoznom ön előtt, hogy ma már mint vélekedem erről. Kimondtam tehát szóval is a kislány előtt azt, ami az egyedüli helyes megoldás lehetett volna és mégsem aszerint cselekedtem.
Viszont még ezzel se tudtam hatni reá.
– De mi lesz addig? – kérdezte és rám vetette szemét.
– Istenem, addig?… hisz az nemsokára lesz. Hát nevessen már végre-valahára.
– De apám beteg is… s hogy voltaképp milyen érzéketlen vagyok én, ez most jut csak eszembe. Képes vagyok haragudni reá, képes vagyok gondtalanúl beszélgetni magával s még jól is érezni magam. – S itt elpirúlt egy kicsit.
– De mért is kínozza magát ennyire Anny és éppen most, hát szabad ezt? – kérdezem erre. – Vagy semmiképp sem akar hinni nekem? Most itt van ez a kis pénz, aztán majdcsak adódik megint valami. Hiszen maga mondta épp az imént, hogy Isten minket most megsegített, – vagy nem így mondta? tévedek? Mért nincsen hát nagyobb bizalommal épp akkor, mikor bizalma lehetne? Ezenfelül pedig az édesanyja még gazdag is, – ezt is maga mondta, nem én. S ezt a nagy büszkeséget, megvallom, én sehogyse tudom ám helyeselni. Elvégre maguk az ő vére is, úgy maga, mint a kisöccse, eddig se kellett volna tehát ennyit szenvedni maguknak.
– Persze ma már mindez a múlté s hogy mért történt úgy, ahogy történt, ma már egyremegy. S én mégse győzök csodálkozni ezen. Mert mi értelme volt a szégyenkezésnek ebben az esetben. De ha magának kínos is az ilyesmi, – én, látja, a maga helyén Bobot küldtem volna le hozzá.
I. kötet 204– Bob? – kérdezte. – Neki fogalma sincs semmiről. Ő olyan boldog és gondtalan, amilyen gyerek egyáltalában lehet. Neki csak egy baja van, hogy olyan korán kell felkelnie télen, mert olyan messzi van ide az iskola…
– Akkor be kellett volna tanítani rá, hogy mit mondjon az anyjának, egyszerű a dolog.
– Azt se lehet, de nem is szabad megpróbálni az ilyesmit, – felelte a kislány. – De nem is tudtam volna rávenni, mert gyűlöli az anyját. Valósággal büszke rá, hogy gyűlöli és ez is apa befolyása.
– És helyes ez? – kérdezem én.
– Hogy volna helyes? – feleli ő. – Mert eddig elmenni semmiképp se muszáj. Egyszóval még arra se bírom rávenni, hogy meglátogassa időnként. Már egyszer nyakon is ütöttem emiatt.
– No ne mondja, – csodálkoztam én és nagyon elmosolyodtam. (Nyílván örültem is neki, hogy ilyen erőteljes ez a gyerek.) – És Bob mit szólt a dologhoz?
– Mit szólt? Nekem ugrott és ki akarta szúrni az egyik szememet. Éppen volt is nála valami szerszám.
– Jézus Krisztus! – kiáltottam ekkor és fel is ugrottam a helyemről. – Hát ilyen gonosz ez a fickó?
– Nem gonosz, csak zabolátlan. Alig tudtam leverni magamról, így is véresre karmolt a nyakamon. Végülis hát összekötöztem s akkor még külön szerződést is kellett vele kötni, hogy én most kiengedem őt, viszont ő kötelezi magát, hogy három hétig úgy bánik velem, mint a lordmayor a beafeaterekkel…
– Hát az mi?
– Az egy külön dolog. S ami a legérdekesebb ebben: apám engem szidott össze ezért is, – tette hozzá szegény Annyka keserű mosollyal. – Hátha még azt is megtudná, ami most történt, két hete sincs…
– Hát még valami történt az Istenért?
– Semmi különös. Csak éppen, hogy ujra kértem anyámtól, – mondotta szegény kis Annykám, s még körül is nézett hamar, ösztönszerűen.
– Egyszóval mégis? – kérdeztem én.
I. kötet 205– Nem volt más hátra, muszáj volt. S én ugyan azt mondtam az egyszer, hogy csak kölcsön kérem a pénzt, – de amíg ezt is ki tudtam ejteni a számon, – nehéz az ilyesmi. Azt mondtam néki: anyám, egy kicsit könnyelmű voltam ebben a hónapban… pedig hát ez se volt igaz, épp akkor még könnyelmű se voltam, de hát Isten neki, elmondtam neki valami mesét, hogy milyen haszontalan vagyok én… csakhogy ő nagyon okos asszony, viszont épp oly kegyetlen is, az a baja. Meghallgatott, aztán azt felelte nekem: ugyan ne találj ki mindenféle ostobaságot, nem jól áll neked a hazugság. Nem voltál te könnyelmű ebben a hónapban, viszont a te apád ebben a hónapban is épp oly semmirekellő volt, mint a többi hónapokban, – tudod ezt te magad is. Miért iszik annyit? – kiáltott fel és rettenetesen izgatott lett egész hirtelenül.
– De hát te nekem úgyse fogadsz szót, – mondotta utóbb. – És mi lesz ennek a vége? Már nem is mondom, hogy idegyere és nálam élj, ha már annyira gyűlölöd az anyádat, – amért olyan szerencsétlen, biztosan azért is gyűlölöd őt.
– Hiszen apánk öreg és beteg, – rimánkodtam anyámnak, – hogy tegyem én azt? hogy hagyhatom őt ott?
– Tégy amit akarsz, – felelte nékem az anyám. – Hogy nem tudlak téged semmire se rávenni, azt úgyis tudom én. Hát férjhez tudsz te menni azon az elátkozott hegyen ott fenn? – kérdezi nagyon haragosan. – Meglátja, hogy férjhez fogok menni azért is, – feleltem erre neki. – Majd valami hazajáró lélekhez igen, – mondta még s aztán hát ide is adta végül a pénzt. – Nem kell megadni, – tette még hozzá s bizony akkor nagyon szomorú lett.
De aztán rájött a rossz természete megint s ilyenkor rikácsol, se vége, se hossza. – Ez nem lesz ám mindig így, – kiáltotta többször is, – ennek vége legyen, azt követelem. Ha az apátoknál vagytok, akkor ez az ő kötelessége, tartson is el benneteket.
– Igy van ez, kedves Fred, nagyon hálás vagyok magának mindenért, – fejezte be elbeszélését Annyka és furcsán, szenvedőn el is mosolyodott.
Hallgattunk, Annyka lehúnyta szemét…
I. kötet 206– Hát igazán egy csöppet se szeretsz? – kérdeztem kis idő múltán.
Erre karjaival átfogta nyakam s a vállamra hajtotta fejét.
Csakhogy zaj hallatszott odakinn.
– Annyka, Bob talál jönni, – riadoztam. Mert úgy vettem észre, hogy félek is ettől a fiútól.
– Semmi baj, – feleli ő. – Hogy szeretlek téged, azt már én megmondtam neki tegnap.
– No ne mondd.
– Igen. És hogy a tied is akarok lenni, azt is azonnal.
– És mit szólt a fiú?
– Semmi különöset. Ó hiszen Bob amellett, hogy annyira vad és eszeveszett, amellett nagyon okos és komoly fiú is. Ő az én egyetlen bizalmasom igazán, – illetve hisz ma már nem is egyedül ő, – mondotta és rám is mosolygott, szelíden.
– No de mégis, mit mondott a fiú? – kérdeztem erre. – Nem csodálkozott egy kicsit? nem volt féltékeny?
– Oh dehogy is. Azt felelte rögtön: all right. És megcsókolt.
– Ne mondja, de különös.
– Ilyen ő, kiszámíthatatlan, mint az apánk. Sőt még azt is mondta, képzelje, hogy az az ember, – mármint maga, – hogy az egy nagyon kellemes és kedves fiatalember.
– Nagyon megtisztelve érzem magamat.
– Hátmég én, hogy milyen büszke vagyok erre, el se hiszi. Ha Bobnak valami tetszik, amit én teszek, arra vagyok a legbüszkébb, – folytatta és máris valamely izgalom szállotta meg újra. – Ó maga nem tudja, milyen jószivű, drága fiú ez – s máris könnybe lábadt a szeme.
– És az is olyan csunya tőlem, hogy én őt maga előtt úgy befeketítem, – mondotta szomorún.
– Dehogy is feketíti be, – nevettem én. – Egy kicsit félelmes alak, szó sincs róla, de majdcsak megbarátkozunk. Nem tudja véletlenül, mért is csinálta ő azt avval a nyúllal?
– Oh honnan tudhatom. Pedig én is megkérdeztem tőle, de akkor elszaladt. Csak azt kiáltotta: – mert én egy lord vagyok! – és elszaladt.
I. kötet 207– Mégiscsak kedves kölök, – mondtam én. – És én máris nagyon szeretem, mert te úgy szereted. De mondd csak Annyka, – kérdeztem aztán, – tulajdonképpen hogy fogod te ezt a mai pénzt odaadni? megvárod, amíg goromba lesz megint?
– Jaj, dehogyis, – mondotta eltünődve. – Ezek csak afféle képzeletek.
– Tehát ma még?
– Természetesen. Mihelyt hazajön. És meg is mondok neki mindent, az okmányt is, hadd örűljön neki. Nem tudom nézni, ha szenved.
– A szíved aranyból van, – mondtam én és kezet is csókoltam neki, annyira meghatott ez a szó. Magamban pedig ezt gondoltam:
– Most legalább tudom már, hogy mi a teendőm. És erre te tanítottál meg, – annál szebb, annál becsesebb nékem ez a tanulság. És ujból megcsókoltam a kezét.
Nem tudom, ismeri-e uram azt az érzést, mikor az ember szomorú és mégis boldog? Sőt azt lehetne mondani, hogy még határtalanabbak az érzései ezáltal, – így lehettünk mi is akkor.
Kéz a kézben sétáltunk kinn a mezőn, aztán egymást átölelve kószáltunk, nem gondolva semmire többé. Mikor egyszer összefonódott árnyékunkra tettem őt figyelmessé, annyira elszégyellte magát, szinte könnyes lett a szeme.
– Te gonosz! – kiáltott fel s mintha lángba borúlt volna tőle a szélben. Durcás volt és sokáig haragudott rám.
– Hogy is tudsz ezért az ostobaságért oly sokáig haragudni? – kérdeztem erre. – Látod, én most oly boldog vagyok, hogy akármit érzek, vagy gondolok, azonnal elfelejtem.
– Nézd, már méhek is vannak, itt a tavasz, – kiáltotta vidáman.
Sokáig megbámúltuk aztán a kószáló varjakat is, vagy a messzi felhők futását odafenn… Néha nevettünk is, javarészt oktalanúl s csodálkozva eszméltünk utóbb, hogy voltaképp min is nevettünk annyit?
Alkonyodott s én elbucsúztam, – mentem szép lassan hazafelé.
S a szivemre akkor este enyhe csend borúlt, megbékélt hangtalan nyugalom.
I. kötet 208S mégis nyugtalanul aludtam aznap, többször fel is ébredtem s a két álom közötti időkben tünődtem róla s az életemen, – ami már addigra, e rövid idő alatt is ugyanegy dologgá olvadt össze képzeletemben. S talán ezen az éjszakán történt s anélkül, hogy észrevettem volna, hogy minden biztonságomat elvesztettem újra s egészen szem elől tévesztettem életem egyedül elképzelhető, igazi útját. Ami ezután következett uram, merő önámítás volt, biztos vagyok ebben. Hiszen nem egyszer szabadkoztam én ezután is, hogy amit teszek, azt azért teszem, mert helyesnek ítélem, viszont a lelkem mélyén mégiscsak ott volt az aggodalom… vagyishát tisztában voltam én azzal is valószinűleg, hogy nem én magam munkálkodom itt, hanem a lelkem tehetetlensége és zűrzavara.
Legtöbb szépsége ennek a világnak csak akkor marad is szépség, ha úgy hagyjuk, amilyen. Pontosan úgy, összes körülményeivel, ha tehát egy jottányit változtat, vagy igazít rajta valaki, esetleg már nem is ugyanaz. Mi következik ebből? Hogy nagy ovatossággal, sőt áhítattal kell tehát hozzá közeledni, különben elillan. S épp akkor foszlik legkönnyebben semmivé, ha épp ezt az illanó mivoltát akarná biztosabbá tenni az ember, ha erősebben akarná birtokolni, hogy jobban megőrizhesse a maga számára. Ez a véleményem uram. Úgy rémlik, a harmathoz lehetne hasonlítani talán, – de nemcsak a szépséget, az emberi boldogságot is kétségtelenűl. Mert ott reszket az is a dolgok felszínén, de minden tapasztalatom az, hogy csakis akkor és addig, amíg ugyanúgy maradnak együtt e dolgok… hogy is fejezzem ki magam. Ha abban a véletlen össze-visszaságban maradnak, ahogy egymás mellé sodorta őket a szél, vagy a sors. Mert épp ennek az esetlegességnek véletlene az, amely magában rejti e dolgok különös bűvöletét… – rendben van, most találtam el a kellő kifejezést – s mihelyt az ember rendet akarna teremteni benne, könnyen lehet, hogy épp ezzel tönkreteszi.
Lehet, hogy féltem a szegényes élettől, nagy megpróbáltatásaitól, hogy az eljövendő fáradalmaktól is iszonyodtam s az ismeretlen jövőtől mindenekelőtt, – micsoda ostobaság! Az ember azt hiszi, hogy jobban ismeri jövőjét, ha igyekszik olyan körülményeket biztosítani a maga számára, amilyenek közt eddig is élt.
I. kötet 209Illetve hisz nem is tudom én megállapítani ma már, mi minden történt velem akkor éjszaka? A zűrzavar adott-e tanácsot s épp ezért a Thomas ostobasága is beleszólt-e netán e dologba és minden idegenkedésem ellenére is? Vagy mégiscsak győztek bennem a rosszabb ösztönök: elbizakodottságom, a gazdag emberé, aki mégiscsak hozzászokott ahhoz, hogy a pénzével vásároljon meg mindent, ami neki kell? Tény az, hogy olyan ötletem támadt, olyan fantasztikus ötletem, amelynek már érdekessége miatt is nagyon örűltem. Hát hiába, fiatal is voltam még, azt se feledjük s hogy a fiatalság számára mennyire vonzó az, ami rendkívüli, vagy különös. Úgy tetszett mintha minden nehézségemen rögtön átsegítene s eloszlatná kétségeimet.
– Milyen boldog lesz végre Annyka is, – gondoltam magamban s előre elképzeltem határtalan örömét. S megvallom, ezt olykor még mentségeműl is tekintem azóta, vagyis azt, hogy a legfőbb érvem is ez volt, hogy voltaképp ez döntötte el az egészet: éppen az ő elképzelt nagy öröme. Hogy ujjongani tudtam volna már előre magam is, mert szinte láttam is őt nyakig pirosan a boldogságtól. Mert hiszen úgyis a határtalan képzeletek gyermeke ő, nincs igazam? – vitáztam hajnal felé valakivel. Egyszóval: mindent elképzeltem előre pillanatok alatt, még azt is, amit én fogok mondani neki.
S még tréfásnak is találtam ötletemet, pajkosnak, aranyosnak, egyszóval: nagyszerűnek! S hogy micsoda ficánkolás volt ez kora reggel! Nem egyszer el is nevettem magam a fürdőben. Csak az nem jutott csodálatosképpen eszembe, hogy voltaképp mi szükségem van nekem erre? De továbbá: mihelyt kiléptem a kapun, odakinn a reggeli fényben egy kis nyugtalanság is kezdte zavarni e nagyszerű örömöket, – mivelhogy az éjszaka más! – és honnan ez a nyugtalanság? kérdezhettem volna magamtól. Ha valamit egészen jól intéz el magában az ember, akkor nem érez ilyesmit.
No szóval, elég korán indúltam el újra s egy műszerésznél összecsukható kis földtani műszert vettem: egy négyhüvelykes mérnöki csákányt. Aztán kimentem hozzájuk a hegyre.
Annyka már várt is, kinn állt megint a ház előtt és izgatottan ujságolta:
I. kötet 210– Apa nagyon, de nagyon boldog volt és köszöni néked a szívességed és fáradozásod. Képzeld, mondott még olyat is: fiatal ember, de megbízható, komoly ember.
– No ne mondd. Ennek örülök igazán. És hogy ment a dolog? – kérdeztem tőle nevetve.
– Hát tudod, Fred, – mégse mindjárt adtam oda neki, de azért nem szabad haragudnod, – felelte és el is pirúlt egy kicsit. – Rossz vagyok? – kérdezi suttogva. Megint kinn voltunk a mezőn.
– Tudod, én azt gondoltam, hogy ha már van ez a pénz, hát meg is lepem őt. Úgyis olyan régen szeretném, ha volna egy tehenünk… S éppen apának volna rá nagy szüksége megint…
– Majd lesz az is Annyka, – mondtam mosolyogva.
– És persze néhány könyvvel is szerettem volna meglepni Bobot… oh, szépen kiterveltem mindent, mikor elmentél. Abroszokat is szerettem volna venni s mind ebből persze semmi se lett.
– A pénz tehát szomorúvá tesz? – kérdeztem erre magamtól. – Most tehát szomorú vagy? – kérdeztem hangosan is.
– Nem vagyok szomorú.
– No de mégis, hiszen szemmel látható, te angyali gyermek.
– Hát egy kicsit talán, – mondta nevetve. – Viszont mi a tanácsod? Megvalljak-e mindent?
– Nekem kérem az a tanácsom, hogy aki rosszúl bánik az én hűséges szivemmel, azt meg kell verni. De azonnal s még hozzá rettenetesen.
– Engem?
– Igen. Szóval mi az, amit ezenfelűl még venni akartál? Hiszen látom az orrodon, hogy valami van a begyedben. – Erre hozzám simúlt és át is ölelt.
– Jól eltaláltad, – susogja fülembe.
– No de mi az? – ordítottam én, mint a gigászok. – Hallani akarom. – Rettenetesnek akartam látszani, erre boldogan nevetett.
– Könyörgő nőszemély! Maga a jósdát csak akkor tudja könyörületre bírni, ha teljesen őszinte, – mondottam én valami klasszikus álmok hangján.
– Megmondjam?
I. kötet 211– Ez követelés.
– Egy szép kis ruhát akartam venni oh jósda, – felelte durcásan összehúzva szemét. – Mert van itt egy édes fiatalember, akinek én tetszeni akarok. –
– Maga úgyis rettenetesen tetszik annak a bizonyosnak, – mondtam én.
– Biztos maga ebben, oh édes jósda? – kérdezi könyörögve.
– Majd megbolondúl az illető, – feleltem én. S mondhatom, felette hálás voltam a klasszikus istenségek iránt, hogy legalább ilyen formában kimondhattam, amit érzek.
– Mindig ebben az egy ruhában látsz, – duzzogta fülembe. – Pedig csinosabb is tudnék lenni, – mondotta még s nagyot villant a szeme. Erre megöleltem.
– Gyere be te majom. Illik köszönni apádnak, – feleltem boldogan.
Bementünk tehát s az öregúr valóban meglepő szívesen fogadott. Mosolygott s még azt is megkérdezte, jól érzem-e magam? Szinte beszédes lett egyszerre s oly barátságos volt még a fejetartása is, hogy kedvem lett volna elnevetni magam.
– No, már nem nézel úgy a hátam mögé öregúr? – kérdeztem tőle magamban. Egy kicsit bosszankodtam is kétségtelenül. S ezt még éreztettem is vele talán, mert a viselkedésem nem lett se nyájasabb, se melegebb erre a közeledésre. Vagyishát: sehogyse vettem róla tudomást, hogy ő most már mégiscsak hajlandó személyemről tudomást venni.
– Nem szégyelled magad? – gondoltam még akkor is, mikor láttam, mennyire megerőlteti magát. Mert hiszen szemmel látható volt, hogy nehezére esik, hogy fárasztja őt a beszéd. De nem szántam meg, nem segítettem a lelkén, – hagytam hadd fáradjon a kis öreg s meglehetősen közönyösen hallgattam. S alighanem ez ingerelte is valamelyest.
– Hát így van ez, sir, – mondotta s elbeszélt egy merőben érdektelen történetet ifjúságából, hogy miképp ment ő egyszer Krisztiániába, mint kisdiák. S nagyot nevetett a végén, én azonban nem nevettem I. kötet 212vele most sem. Egyszóval ugyanúgy bántam vele, ahogy ő velem eddig.
Aztán konyakkal és szivarral kínált, erre viszont már nevettem is.
– Anny, nem akarsz egy cigarettát? – kérdezte az okmány egykori tulajdonosától.
– Egy ruha kellene Annynak, nem cigaretta, – szerettem volna mondani neki.
Egyszóval: pöfékelni kezdtünk valahányan.
– Ez aztán a jólét, – gondoltam magamban s most már nagyokat hahotáztam hangosan is.
– Szerencsére nem téged veszlek el, te szépen itt maradsz, – ujjongtam én… az ifjúság persze kegyetlen uram. De azért ma is úgy gondolom, hogy valamelyes igazam volt e dologban. Mert tudnia kell, hogy minden fényűzés mellett, amelyet itt lát, mégis mindig volt bennem valamely puritán hajlam. Azt példáúl látni se szerettem, ha valaki habzsol, sem azt, ha testi jókkal egészen eltelik, de még azt se talán, ha tökéletesen meg van elégedve mindennel, mihelyt pénzt dugtak a zsebébe. Vagyis mit kívántam én ettől az öregúrtól? Talán azt, hogy ez a pár szivar mégse eméssze fel egészen a jellemét meg a mivoltát, vagyis, hogy tartsa meg magát azért annak, aki volt, – ezt nyílván szívesebben láttam volna. Aminthogy, remélem, engem sem a jólét tesz azzá, aki vagyok. Ez csak környezet, uram, amely kellemes is lehet, de amelytől váltig boldogtalan is lehetne az ember. Egyszóval: valamelyes szerénységet is kívánok én ebben azoktól, akik érdekelnek.
Ezenfelül pedig: a fiatalság még túlszigorú is, tudvalevő. Nem szabad csodálkoznia tehát, ha megállapítom, hogy még undorodtam is tőle, valószinüleg. S titokban figyeltem Annykát. Szerencsémre ő kedvetlenségét mégcsak palástolni sem igyekezett, – szemmelláthatólag terhére volt apjának ez a vérbő derüje. S úgy tett ugyan, mintha nagyon figyelne szavaira, de ezt is csak udvariasságból, kétségtelenűl. Az öregúr azonban meglepetésemre, mégiscsak érzékenyebb és értelmesebb embernek bizonyúlt, mint gondoltam volna. Mert, – mintha csak kitalálta volna gondolatainkat.
I. kötet 213– Ne csodálkozzék, sir, – mondotta, – hogy így össze-vissza beszélek. Ez a kis pénz ugyanis, amelyet ön tegnap volt szíves idehozni – s itt kicsinylő mozdulatot tett a kezével, – hogy is mondjam csak? amelyért önnek tartozunk köszönettel, ez meg is zavart engem egy kicsit, megvallom uram. Nem vagyok már hozzászokva, rég nem láttam ilyet, – tette hozzá fájdalmas mosolyával.
– Mióta ilyen beteges vagyok, tetszik tudni, – folytatta, – soha egy fölösleges penny nincs minálunk idehaza… – S e szónál hangosan nevetett furcsa pillantást vetve Anny felé.
S e szavai mégiscsak meghatottak végülis.
– Az ilyesmi talán nem is olyan nagy baj uram, mindaddig, amíg a legszükségesebbekre telik, – mondottam neki valamelyest felemelve hangomat és melegen nézve szemébe. (Annyka pedig szinte boldogan pislogott felém ugyanekkor.)
– Hiszen én is jól tudom azt, hogy nem minden a pénz, – folytatta ő és ismét konyakot töltött. – Tessék, sir, az ön egészségére uram. Dehát mim van már nekem, ilyen öregembernek?
– Mért is teszed ezt? Hiszen kiszolgáltatod magad és korodnak minden titokzatos méltóságát ezzel a sok fecsegéssel! – gondoltam magamban ez egyszer igazán mélységes szánalommal, de azért mosolyogtam és össze is koccintottam vele poharamat. Egyebekben pedig: elég sokat ivott is az öreg.
– Viszont azért tetszik tudni, – kezdte megint, miután letette poharát, – ne legyünk hálátlanok, mert van azért ebben a számadásban ellentétel is. Mert igaz ugyan, hogy nehéz az embernek ebben a korában lehajtania fejét és eltűrnie, hogy megalázzák, – viszont azonban ki az, aki megaláz? ennyi tapasztalat után már ezt is megkérdezi magától az ember. Mert ami a hatalmat illeti, vagy a pénzt – s itt újra legyintett, – nem épp olyan boldogtalan lehet valaki, ha vagyona van is? – S e nyílvánvaló célzás után megint Annyra tekintett. – S tetszik tudni, sokat töprengek én ezen éppen mostanában, mert van is okom rá. Mert mi után futunk mi, mint a bolondok? Mert biztos-e vajon, hogy az fog boldogítani minket? A vagyon, vagyis a pénz?…
Meglepetve néztem rá. Mert nem ugyanazokat a kérdéseket vetette-e fel, amelyek apámat is annyira foglalkoztatták minden idejében? I. kötet 214Csakhogy ő persze vérévé is tette magában ezt a nagy tanulságot, az volt itt a különbség.
De mindezek ellenére is, – idáig mégiscsak eljutottál? – gondoltam róla magamban. Annykára viszont, úgy látszik, kevésbé hatottak e szavak.
– Ó apus, – mondotta neki, – jobb volna talán, ha nem töprengene folyton.
– Ezt te még nem értheted te lány, de hogy is értenéd? Sokat kell ám töprengeni ezen a világon, a töprengés kötelező, – tette hozzá gúnyos mosolyával. – Mert rettenetesen sokféle gondolkodás nélkül azt fel nem foghatja földi halandó, hogy mi van itt és miből áll ez az élet. De majdcsak megtudod te is idővel. – És nehéz sóhajtás szakadt ki belőle. Hallgattunk egy ideig.
– Mert nézze csak uram… – mondotta egy újabb pohárka után, – persze, hogy nem minden a pénz. Ezt a tudását esetleg már gyermekkorában is megszerzi némelyik ember, csak épp amíg a vérévé is válik ez a tudás, – hogy meddig tart az ilyesmi! Mert esetleg sose hiszi el magának egészen.
Még nagyobb volt a meglepetésem. Hát nem ugyanazt gondolja, amit én?
– Mert hiszen, – folytatta, – voltaképp magam is megtanúlhattam volna ezt még idejében és véglegesen is egy nagybátyám esetéből. Illetve hisz nem is volt az eset, inkább afféle képzeletek, dehát az ilyesmiben mindig van életbölcsesség is tudvalevő…
– De hisz el is mondhatom, ha úgy tetszik az uraságoknak, – mondotta és oly különös, kissé gúnyos tisztelettel tekintett a lánya felé, mintha azt akarná mondani vele:
– Most már te is a jótevőm vagy ám, tudom én azt. Különben is: te most már ehhez a komoly fiatalemberhez tartozol, nem hozzám, de én ezt is elfogadom. – S ezt Annyka is észrevette, mert egész belepirúlt.
– De apus az Istenért! – mondotta csendesen és szenvedőn. – Apám oly különös ma, – fordúlt hozzám, de én azt feleltem néki a szememmel: – nincsen semmi baj aranyom.
I. kötet 215– Nekem volt gyermekkoromban egy nagybátyám, tetszik tudni, arról szól ez a történet…
– Furcsa zsugori ember, – nagyon gazdag is volt persze, fuvaros, – vett ugyan később egy hajót is, de abba belebukott, visszatért hát a fuvarozáshoz és megintcsak meggazdagodott. No de megrúgta őt a lova.
– No de azért évekig elhúzta még ezután is, – folytatta, miközben gyors mozdulattal kivett egy új szivart és rá is gyujtott, aggodalmas pillantást vetve Annyra, – mert szívós ember volt az istenadta, csak épp hogy nagyon összezsugorodott, jól emlékszem rá, milyen töpörödött kis alak lett a vége felé, pedig hát jókora, hat láb magas ember volt azelőtt. Úgy, hogy a végén alig is volt már teste neki. S mikor egy nap aztán holtan találták ágyában, a teteme olyannyira könnyű volt, hogy a koporsóvivők nem győztek csodálkozni, mert alig volt már valami súlya. Mintha üresen vitték volna ki a koporsót, mintha nem is lett volna benne semmi sem. S ezt aztán apám otthon el is mesélte nekünk, mert hisz egyike volt ő is azoknak, akik megemelték.
– Volt azonban nekünk egy öreg szolgálónk is, Afrodité nevű, aki, mikor meghallotta ezt a fura dolgot, összeűlt a szomszédok cselédeivel este s magam is hallottam, hogy erről pusmognak egymásközt a sarokban.
– Szó, ami szó néhány nap múlva már meséli is nekünk, gyerekeknek, hogy hát hogy is volt ez a mi nagybátyánkkal? Úgy volt, – meséli ez az Afrodité, – hogy mikor végét járta már az öreg, egyszer csak megszólal mögötte a függöny… mármost persze vagy a függöny, vagy a függöny mögött valaki – és éppen nem is volt senki a szobában. A haldokló pedig erre visszanyerte régi erejét s amit hallott, az olyan érdekes volt, hogy ágyában fel is űlt. Mert nem egyebet kérdezett tőle ez a hang, mint azt, hogy volna-e neki kedve még egy életet élni? – Már hogyne volna kedvem, – feleli erre a nagybátyám. – Csak hát, – hogy volna ám ennek egy feltétele is. – És mi a feltétel? – kérdezi a nagybátyám egész belevadúlva. – Hogy hát az itt a feltétel, – ezt ők így beszélték meg egymással, (mármint a függöny mögötti hatalmak,) hogy ezt a második életet végesvégig csupa szeI. kötet 216génységben kell ám végigélni neki, jómód abban semmi se lehet, még emlékeznie se szabad arra, hogy valaha vagyona volt…
– Nyisd ki az ajtót Anny, – szakította meg elbeszélését az öregúr, – minden teli van füsttel. – És megint ivott egy keveset.
– Egyszóval uram, – folytatta ezekután, – hogy a nagybátyámnak van-e kedve mint kikötői rakodó-munkás átélni ezt a második életét? Ami tudvalevőleg a legkeservesebb élet. Ő meg ott űl, gondolkodik az ágyban s nagyon töri a kétség… – Hát becsaptak engem, nincsen túlvilág? – kérdezi elkeseredve. – Igen, becsaptak téged szegény földi halandó, – feleli néki az a hang. – Akkor hát persze hogy akarom, – kiált fel erre a nagybátyám. S éppen ezért is lett az aztán, hogy olyan könnyű volt a koporsója szegénynek, mert hiszen persze hogy elment az öreg! hát nem inkább kikötő-munkásnak szegődik, semhogy lemenjen a lukba? S úgy lehet, ma is ott dolgozik még Folkestone-ban valahol, a dokkban. Egyszóval: mikor nem vették észre, szépen kiugrott őkelme a dobozból és elinalt, bizony hogy elinalt, csak a szinét hagyta nekik ott…
– S mi gyerekek persze nagyon odáig voltunk az esettel, mivelhogy a gyerek mindenkor szívesen elhiszi az ilyet, – viszont nekem magamnak még külön tanúlság is ez a történet s mióta megöregedtem, még inkább. Mert, ha baj van uram vagy nyomorúság, nem egyszer gondolok erre: hogy minek is annyit keseregni? Ez az én második életem, – gondolom magamban ilyenkor. S alighanem mindnyájunknak így kellene vennünk az egészet, – mert hiszen egyszerű dolog ez, annyi csak az egész, hogy a jobbik életére nem emlékezik az ember. És ha már elvállaltam pótlékúl e nyomoruságot, – mert hisz azt hiszem, úgyis vállalná azt mindenkifia, ha megkérdeznék a sírja előtt, – akkor el is kell tudni viselni, nem gondolja uram?
– Nagyon tanulságos volt számomra mindez, – mondottam ezekután és megszorítva kezét felálltam az asztaltól. – S én mindezek ellenére is oly merész vagyok, és mégis csak azt hiszem, hogy ez az én első életem uram, – tettem aztán hozzá és Annyra néztem.
– És én is! – kiáltotta Anny, aki nyomban meg is értett, de, úgy látszik, az öregúr is: mert szelíden, beleegyezőn-mosolyogva tekintett hol rám, hol a kislányára. Egyszóval: nyájas volt itt aznap a világ, I. kötet 217csak Bob volt szokatlanúl zordon, mondhatni fölényes. Ott űlt egész idő alatt valami padkán a sarokban és konokul olvasott, fel se vetette fejét. S ha észrevette, hogy őt nézem, olyan ellenségesen csillogott felém a szeme, hogy semmiképp se tudtam ezt összeegyeztetni Anny előtt rólam tett megjegyzéseivel.
Megpróbáltam kedveskedni neki, hívtam, hogy jöjjön, menjünk beszélgetni kicsit, de hiába. És mégis épp aznap nagyon tetszett nekem ez a fiú, – hajlandó voltam ugyanis éppen ezt a viselkedését rokonszenvesebb jellemével magyarázni, vagyis avval, hogy nem akart ma velem jobban bánni, mint azelőtt és ezért is volt annyira mérges… bárha Annyka később kérdésemre mondott olyat is, hogy Bob azért haragszik rám valószínüleg, mert tegnap egyszer kisfiúnak szólítottam, pedighát ő nemsokára nősülni akar.
Mindez azonban mellékes is talán. Kimentünk sétálni megint.
– Milyen furcsa így az apád evvel a szemüveggel, – mondtam én. – Mintha gyerekes volna vele, vagy ilyesmi, – mindenesetre sokkal szelídebb.
– Igen – és én így jobban is szeretem, jegyezd meg magadnak, én a kellemes embereket szeretem, – felelte a kislány s a rétekre akart kimenni ma is. Én azonban azt kérdeztem tőle egész hirtelenűl:
– Nem megyünk egy csöppet kincset ásni szivem?
Meglepetésében nagyot villant a szeme.
– De ahhoz szerszám is kell. Jó, – azt mondja, – már úgyis régen voltam ott, akkor hozom a szerszámot.
– Minek a szerszám? – mondtam én. – Az ilyen hatalmaknak semmi sem kell.
– Hogy-hogy semmi? De van is nekem eldugva, – susogta titkosan.
– De hátha nekem is van? Mit szólna ahhoz ez a kisasszony? – És kivettem bőrtokjából a csákányt.
Oda volt az örömtől. – Hogy te milyen nagyszerű fiú vagy! – S csupa rajongás volt a szemében és máris csupa sovárgás.
Ebből pedig arra következtettem, hogy jólesne neki valami.
– S ki tudja? – mondtam én. – Hátha neked hozta ezt ez a nagyszerű fiú?
I. kötet 218– Jaj igazán? Oh édes vagy, – feleli azonnal és meg is ölel. (Ilyen gyorsan különben se láttam én még birtokba venni valamit.)
– Ne félj semmit, igazán a tiéd, – súgtam a fülébe.
– De drága volt? – susogja vissza. – És milyen gyönyörű!
– Nem volt drága és távolról sem olyan, mint a szemed.
– No látod. De ha én meghalok, akkor nem vehetsz ilyet semmiféle üzletben, igaz-e?
– No látod, milyen okos vagy. Csákányt viszont vehetek, igaz-e?
És így tovább. Szó ami szó: a nagy súgás-búgásba, ebbe a nagy titkolózásba, s főleg a csókokba is úgy beleszédűltünk, hogy mind a ketten majdnem elestünk.
– No mi lesz? – mondtam én. – Nem akarsz kicsit ásni?
– Ne menjek a lapátért? Kicsi az is, kézilapát.
– Minek az? mikor itt a kezem meg a kalapom.
– És hátha találunk is valamit? – azt mondja, hogy nevetni voltam kénytelen, úgy elkomolyodott azonnal a szegényke.
– Tudod, te olyan édes és szerencsés fiú vagy, – hadarja sebesen, aztán elszégyelli magát és elszalad.
– Gyere! – kiáltja és szalad előre a szerszámmal.
– Jó, jó, de vigyázz csak, én vagyok ma soron, ezt el ne feledd.
– Akkor el fogok ájúlni, – igéri nekem.
– Hát rossz vagy? – kiáltottam én, mikor utolértem. És el is kaptam a fejét… egyszóval: megintcsak majdnem elestünk.
Ezenfelül pedig ő még nyakon is ütött, mikor azt mondtam neki, hogy meghalok érte.
Én pedig megfogtam a kezét és azt igértem, hogy el fogom törni a karját és csakis azért, hogy fájjon is neki az, hogy szeretem.
– És ha mégiscsak meghalok, akkor te mit fogsz csinálni? – kérdezi tőlem. – Ugye nem fogsz azért meghalni utánam? – kérdezi csupa diadallal.
– De én igen teutánad, – mondja hirtelenűl s oly angyali tisztán… s amellett még az égre is emelve szemeit.
S mármost ne nevessen ki uram, mit tehetek én arról, hogy ilyen bolond a fiatalság? – egyszóval: mi akkor mind a ketten sírva fakadtunk.
I. kötet 219– Mert a nők mások ám, mint a férfiak, – mondotta még szepegve, szomorún. És ebben igaza is lehetett, mert ime, nekem példáúl máris kedvem volt újra nevetni.
– No és a kincs? – kérdezem erre. – És az én szerencsés kezem? És az is, hogy olyan nagyszerű fiú vagyok? Az mind semmi? – kiáltottam a szélbe.
– De vigyázz csak, – jutott ekkor eszembe, – hogy van az, hogy itt nem jár soha senki?
– Ez az Ördöghegy, – feleli ő.
– És átkozott a hely?
– Lehet az is, mit tudom én, annyi biztos, hogy ma már itt senki se lakik. És az is furcsaság, hogy se gyümölcs nincs, se gomba soha… Csak nyáron, mikor legeltetnek, akkor van itt valami kis élet.
– Pedig, ha tudnák a bolondok, hogy mi van itt.
– Kincs? Te hiszel ebben? – kérdezi ő.
– Huh! – mondtam én.
– Huh! – mondta ő is. – De igazán, mi volna, ha volna?
– Hát mi volna? – feleltem. – Épp az érdekel engem. Határozd meg a dolgot, hogy mi legyen akkor?
– Akkor én…
– Akkor te…
– Akkor én neked… – kezdi megint.
– Akkor te nekem…
– Oh, olyan zavarba hozol mindig, – azt mondja mérgesen.
– Ki vele! – kiáltottam én, mintha elkapott volna valami dicsőség.
– Két kastélyt neked a hegyen, ott, ahol tegnap akartad megvetni a lábad, – erre gondoltam az éjjel.
– És apád építse, nem igaz?
– Igen.
– És magadnak semmit? Egy arany cethalat?
– Oh goromba…
– Ruhát? No látod, ugye! Csak cipőt nem kapsz ám hozzá, nehogy azt hidd, mezitláb kell járnod a gyönyörű ruhában.
– Oh látom, kínozni akarsz.
– Te meg tetszeni akarsz, ki tudja, kinek?
I. kötet 220– Te talán féltékeny vagy?
– Most először életemben, igen.
– Az jó nekem, – azt mondja. – Megharaphatom a kezedet?
– Ez egyszer életemben, igen. Csak most nézz ide te lány, – fordítottam a szón, – minek nekem az a két kastély, vagy egy is akár? Oh te bolond. Hát nem elég az nekem, hogy te itt vagy? Te viszont mindenféléket akarsz, ez a bajom. Ezért vagyok én annyira féltékeny. Ha valaki tehenekről álmodozik, meg abroszokat akarna… – Már erre is kicsit felemelte a fejét. Mert komoly volt ám ez a kislány, akármilyen gyerekes is olykor, de számbaveendő lélek volt, mert csupa őszinteség és csupa méltóság.
Nagyon elkomolyodott e szavaimra.
– Mi nagyon szegények vagyunk, – mondta csendesen, – és te titokban gazdag ember vagy talán, mert úgy látom, nem tudod, mi a szegénység. – S már ez is sziven talált. – Mi az, hogy apámnak még mindig dolgoznia kell és lejárnia télen a városba, pedig látom ám, mennyire fájdítja tagjait és mégse panaszolja soha, de Bob is ilyen. Hazajön az iskolából, cipőit szó nélkül veti le s én odamegyek és látom, hogy a cipője csupa víz.
– Ne folytasd, – mondtam én. – Rettenetes ezt hallgatni nekem. Ne haragudj rám, igazad volt.
Ezt mondtam s amellett még egyszer felcsapott bennem a reggeli ujjongás. S elkezdtem titkos tervemnek mégjobban örűlni, mert olybá tűnt, hogy nem kell semmit se haboznom, mert minden, amit itt tapasztaltam, végleg eloszlatja kétségeimet efelől. Hátmég, amikor még ezt is hozzátette:
– De tudod Fred, – azt mondja, – mi amellett még kicsinyesek is vagyunk, azt se feledd. S ebben én is olyan vagyok, mint apám s mondani se kell, hogy Bob ebben még túl is tesz mind a kettőnkön. Én példáúl az életem felét adnám érte, ha egyszer az életben úgy fordúlna, hogy anyámnak volna oka rá, hogy minket irigyeljen…
Eddig tartott a szemrehányás, mikor is megváltozott hirtelenül. Elhallgatott, – szemmelláthatólag félénk lett, úgy látszik, megijedt a saját szavaitól.
I. kötet 221– De kinevetsz? – kérdezi tőlem, a kezemre hajtva fejét. (Egy eldöntött fatörzsön űltünk mind a ketten.)
– Ejnye kislány, hát kinevettelek én bármikor is?
– Mert, tudod, az fáj nekem, ha kinevetnek. Én műveletlen vagyok, engem senkise tanított… – így hát sohase tudom, nem szégyenletes-e, amit kitalálok?
– Oh, – azt mondja, – én azt úgy szeretném, ha anyám egyszercsak elkezdene csodálkozni, hogy én most már sohase jövök. De azt is hallaná hirtelenűl, hogy van egy gyönyörű házunk és hogy vendégek járnak oda, hogy nagyszerűen van kivilágítva ilyenkor és hogy a fény messzire kiviláglik az ablakainkból. S akkor én szépen felöltözöm kora reggel, – látod, most jut csak eszembe, ehhez is kellene nékem egy egyszerű, de gyönyörü kis tavaszi ruha, – szóval felöltözöm egész gyönyörűen és elmegyek az anyámhoz. – Ej de csinos vagy, – azt mondja nekem. – Muszáj anyám, – felelem néki, – mert férjhez megyek rövidesen. – No ne mondd, – azt mondja – és mit hozol nekem itt? – Erre elfordulok onnan, kicsomagolom a dolgot és íme, mit gondolsz, mi van a kezemben?
– Egy aranytál s rajta szintén aranyban a két és fél guinea. – Köszönöm a kölcsönt édesanyám, – mondanám néki s azzal meghajolnék szépen és elmennék. Mit szólsz a dologhoz? – kérdezi Annyka tőlem. – Ostobaság? – És megint elrejti előlem az arcát.
– Nem ostobaság, – mondtam én. – Nagyon érthető az ilyesmi. De mért is nem adtad meg neki most? mikor annyi pénzt kaptál te majom.
– Gondoltam rá, de mért is adjam meg azonnal, mikor úgyis azt mondta, hogy sose kell megadni neki. Majd lesz neked még több is, no nem igaz? – beszéli bele a tenyerembe.
– Igazad van, – feleltem én és megsimogattam a haját. – És amim lesz, az mind, mind a tiéd lesz. – És még el is mosolyodtam, mert azt gondoltam:
– Legyen tehát ez egyszer egészen úgy, ahogy megálmodtad, te gyerek. – Hangosan pedig ezt mondtam:
– És ha mindez majd sohase lehet úgy, ahogy annyira szeretnéd, ha sohase mehetsz el még ezüst-tállal sem az édesanyádhoz, akkor mi lesz veled édesem? Elégedetlen leszel, amíg élsz?
I. kötet 222– Oh, hisz ez csak álom, – kiált fel, – hát nem érted a dolgot?
– És hátha mi is csak szegények maradunk, amíg élünk?
– Én akkor is boldog leszek veled, – azt mondja, – mert én annyira szeretlek. – És látom, hogy megint könnyekkel van teli a szeme és megint elszomorodik.
– Ne legyünk hálátlanok, – mondtam én, – most már szomorúnak lenni mégse volna szabad. Gondolj erre te kislány.
– De ha olyan jó szomorúnak lenni, mikor boldog az ember.
– No látod, ebben is igazad lehet, – kezdtem el tünődni e szavain, – mindenben igazad van, úgy látszik. Mert ma éjjel én is szomorú voltam, látod, sőt megvallom, még az is eszembe jutott, hogy voltaképp most kellene meghalni talán.
– És képes volnál itt hagyni engem egyedül? Ilyen egyedül? ezen a helyen? És úgy ahogy itt találtál engem? Hogy senkim ne legyen újra és még beszélgetni se tudjak mással, csak a falakkal? Csakugyan tudnál ilyen szívtelen lenni? – kérdezi és máris csupa lázas izgalommal, majd hozzáteszi csendesen:
– Nekem kívüled nincsen semmim, ezt el ne felejtsd. S ha elveszítelek, akkor még szegényebb leszek, mint azelőtt. Mert ha mindent elveszít az ember, akkor még sokkal boldogtalanabb, mint a szegény…
És így uram. Hogy szinte már túlnehéz is kezdett lenni a szivem. Az ember tehát mindenféle ostobaságot kezd inkább összebeszélni.
– És mondd csak, – kérdeztem, – de légy őszinte! milyen embert képzeltél te magadnak? Olyat-e, mint én vagyok, vagy valaki mást?
– Hát te? – kérdezi ő.
– Én látod, furcsán vagyok ezzel. Én ezen is gondolkodtam az éjjel. Mert miattad elfelejtettem ám a régi sokféle képzeletemet, illetve hisz nem is így. Sokkal inkább: mintha egyenesen onnan léptél volna ki elém, most legalábbis úgy tetszik.
– S ezenfelűl: mintha mindig is itt sétáltam volna veled, mióta csak élek. No de te? – jutott eszembe előbbi ostobaságom.
– Én kislány-koromban nem ilyet képzeltem, – mondotta és nevetett. – Gondold csak el, én egy hosszúhajút találtam ki magamnak.
– Megnövesztem a hajamat.
I. kötet 223– Mutasd csak. Talán jól is állna neked. Aztán cilinder, lovaglóruha, meg ostor, pontosan emlékszem. És William legyen a neve.
– Megváltoztatom a nevemet.
– És piros frakkot is veszel, mint a Walter Scott emberei?
– Mi sem könnyebb annál, szabó van elég.
– Oh, – azt mondja, – inkább ne tedd, nagyon kérlek, hogy ne vegyél. Mert amilyen szerencsétlen vagyok, még el találsz bűvölni valaki mást is. És akkor megintcsak mit csinálok?
– Hát féltékeny is vagy?
– Oh nagyon, rettenetesen. Igaz, már nem annyira, mint azelőtt, node mégis. De meg is van minden okom rá. Mert én is gondolkodtam az éjjel.
– És mit gondoltál ki magadnak?
– Azt, hogy mit érek neked én? Tudatlan is vagyok, árva teremtés, akinek semmije sincs… S hogy ezt utóbb majd a szememre veted.
– Annyka, – mondtam neki most már nagyon komolyan, – szomorítani akarsz?
S mondhatom uram, akárhogy forgattam magamban ezt a beszélgetésünket még évek után is, mindig az az érzésem volt, hogy voltaképp a kislánynak ezek a szavai adták meg hajnali terveimhez a végső lökést és bátorítást. Mert azt gondoltam: – soha ne lehessen az az érzése, hogy szegény volt, mikor elvettem, hogy neki semmije se volt, vagyis hogy könyörületre szorúlt. Ellenkezőleg: így módja lesz rá, hogy még szabadabban döntsön a sorsa felől. Igy szóltam tehát, a továbbiakra véglegesen elszánva magam:
– És mi lesz, ha ma délután itt kincseket lelünk? És belőled gazdag urinő lesz s ezzel szemben én leszek a szélhordta legény?
– Oh, – azt mondja, – ne bosszants. Ne is említsd, hisz ez csak bolondság, csupa tréfa, oh ostobaság az egész, nincs ott semmi sem.
– De hátha akad valami mégis. Nem ott találtad-e az okmányt? És nekem, azt mondod, szerencsés a kezem.
– Te komolyan gondolod ezt? – kérdezi egészen elkeseredve. – Rossz ám csalódni, – teszi hozzá.
– Ez igaz, – mondtam én – és mégis nekem az az érzésem… én példáúl szinte biztosra veszem, hogy én még ma fogok itt találni valamit, még hozzá nem is kicsiséget…
I. kötet 224– No ne mondd, – lángolt fel a szeme.
– Hát ne menjünk el oda? Ne is próbáljuk ki a szerencsét? – kérdezem én.
– Jaj, – azt mondja, – te annyira felizgatsz…
– De előbb talán együnk is valamit, mert ezt kívánják tőlünk az elhúnytak szellemei.
– Most még jobban félek. Nézd, hogy remegnek a kezeim, – mutatja nekem.
Ettem hát valamit, amit kérésemre ő csomagolt be nekem mielőtt eljöttünk. Egyszercsak terveim értelmében felkiáltok hirtelenül:
– Jézus uram, hiszen nékem még a mai napon Oxfordba kell utaznom. De azért gyerünk el hamar oda is.
S én ott csakugyan egész keményen nekiláttam. S alig bontottam le valamennyi falat s alig lazítottam meg az alapját s íme máris egy kiépített nagy üreg bontakozik ki előttem.
– No látod, idenézz, hát nem érdekes ez a hely? Különösen ez a laza rész, no látod ugye? Itt el lehetsz készülve még további üregekre. És minek csinálták ezeket ide, mit gondolsz? Mindenki tudja, hogy háború, vagy egyéb veszély idején ide dugták el az ékszereiket.
– No de majd holnap folytatjuk, – mondtam én. – Illetve hisz holnap nem is lehet, – no látod, milyen ostoba vagyok és milyen szórakozott. Nem most mondtam éppen, hogy Oxfordba megyek?
– Akkor holnap ki se jössz? – kérdezte és egész belesápadt.
– Ha egyszer mondom, hogy feltétlenűl el kell mennem. Ez kötelező.
– De minek? – kérdezte haragosan.
– Mert muszáj Annyka, muszáj. Kezdődik megint az egyetem, de van ezen felül is egy csomó elintéznivalóm.
– Mifélék? – kérdezte sötéten.
– Példáúl itt van mindjárt a legelső: össze kell szednem az okmányaimat, de még állás után is szimatol ilyenkor az ember.
– Milyenkor? – kérdezte hirtelenűl és most már nagyon keserűn is.
– Hát ha meg akar házasodni valaki.
– Hát te igazán azt akarod? És kit veszel el?
– No mit gondolsz, kit? Illetve mi ebben a tanácsod?
I. kötet 225– Én szivemből szeretném, ha csakugyan engem választanál, – azt mondja csendesen, – de azért jól gondold meg a dolgod, én azt tanácsolom.
– Jól meg fogom gondolni, biztos lehetsz efelől.
– És ne maradj sokáig, – kezdett el könyörögni.
– Részben meg is gondolom könyörtelenűl, másrészt nem maradok el sokáig semmiképp, – meg vagy most elégedve velem?
– No mit akarsz még? Megegyelek? – kérdeztem utóbb e remegőtől.
– Oh bizony az jó volna nekem.
– De akkor meghalsz ám, hallod-e te gyerek!
– Az volna még a legjobb, – feleli lehúnyva szemét.
– Jól van, jól. Akkor hát öt vagy hat nap múlva hozom a kést.
– Hogy-hogy öt nap múlva? – kiált fel végleg elkeseredve. – Öt napig ne lássalak, azt akarod?
– Lehet, hogy hatig Annykám. De mit tehetünk? Vagy azt hiszed, én örülök ennek?
– És én addig mit fogok itt csinálni magamban?
– Jó leszel és nem mozdúlsz ki a házból.
– De ki megy akkor bevásárolni?
– Leküldöd az anyót. Mert nehogy elrontson itt nekem valami egy hét alatt.
– De mi rontana el?
– Mit tudom én? Meglátod a hosszúhajút valahol a piacon…
– Nem szép az, amit feltételezel.
– Tudom én azt. Csakhogy az élet ravasz dolog ám. És nem véletlen-e az is, hogy mi ketten találkoztunk odalenn az úton? No látod, ugye? Csakhogy vannak gonosz véletlenek is, el ne feledd.
– Vannak véletlenek, ez igaz, – emeli fel az ujját, – de van olyan dolog is, amely végleges és örökkévaló, el ne feledd.
– Oh te kis bölcs, – mondtam én. – Ebben is igazad van, úgy látom. Egy szó, mint száz: megigéred, hogy jó leszel, ez az első. És öt-hat nap múlva már várhatsz is idekinn, – négy óra tájban jövök, mert a reggeli vonattal indulok visszafelé…
I. kötet 226– Tehát kinn állsz és vársz. Mert ha erre a hegyre feljövök, téged akarlak meglátni mindenekelőtt, a többivel ráérek, nincs igazam?
– És igaz, igaz, ebédet is főzhetsz nekem, hallod-e, de te magad főzzed, nehogy az anyó!
– És itt ebédelsz igazán? – kiáltott fel könyörögve.
– Az a kérdés, szót fogsz-e fogadni nekem. Ezenfelűl pedig ássál egy kicsit magad is, no de okvetlenűl, – súgtam a fülébe. – Nézd itt, ahol elkezdődik az üreg… És semmit se félj, majd hozok én neked Oxfordból is valamit…
– Ne kérdezz. Majd meglátod, valami szépet. És Isten áldjon.
Muszáj volt elfutnom előle, mert már-már úgy látszott, hogy nem is tudok elválni, végleg ott ragadok. Ő pedig utánam, de persze nem tudott utolérni. Mégis bevártam aztán a házuk előtt s bár épp akkor az ablak függönye meglibbent, én mégis karjaimba zártam és megcsókoltam őt. Hadd lássa az öregúr, hogy mi az, ami nem véletlen, hogy vannak végleges dolgok is e világon.
Másnap Oxfordban, végigjártam kora reggeltől majdnem délig az aranyműveseket. Délután pedig vonatra űltem, – gondoltam: átmegyek Londonba is – s ami nekem való, régi aranyat utamon leltem, összevásároltam és pedig: drágaköves, régi ékszereket, arany evőeszközöket és láncokat… egy kis ezüstdobozt pedig teleraktam régi csiszolatú gyémánt-solitairekkel s persze nem feledkeztem meg arról a bizonyos kis aranytálról sem, amelyről Anny beszélt… de egyéb ékköveket is vettem, továbbá régi aranypénzeket, még hozzá mindenből a javát, mert hisz kis helyen kellett minél nagyobb értékeket összezsufolnom… de még az ékszerek formájára és kivitelére is ügyeltem: a finomabb művűnek adtam előnyt, mivelhogy úgy sem kell ezt eladni soha, ez úgyis a nászajándékom, – gondoltam magamban furcsa örömök között. Válogatás közben nyílván feltünően is el-elmosolyodtam néha, mert a kereskedők felhagytak magyarázataikkal s rámnéztek: nem kicsinylem-e portékáikat s azonnal másokat is raktak elém… Sok pénzt adtam ki, miközben kiderűlt, hogy nincs is nálam I. kötet 227elegendő, később tehát a cégünk csekkjeit kellett felhasználnom fizetésűl… s persze a sok szép holminak még a válogatása is nagy örömöt okozott, – hátmég az antikvárius fura holmijai: csipkéi, koppantói s fadobozai. Egy koppantót vettem is aztán. Mikor ugyanis mindezzel elkészültem, egy régiségeshez vitettem el magam s az aranyedényeket, (mert szereztem egy finom kivitelű kancsót is) a többi holmival együtt régi csipkékbe és selymekbe csomagoltam, még hozzá az antikvárius raktárában sajátkezűleg s az egészet aztán egy viaszkolt, antik fadobozba, – a csomag tizennégy fontot tett ki, erre biztosan emlékszem. Hevederekkel és szerszámokkal is elláttam persze magam.
Otthon Thomas nyitott ajtót, esti hét óra lehetett. S megint csupa csodálkozás voltam, hogy ennek az öreg fickónak milyen éles a szeme, – mintha rögtön tisztában lett volna vele, mit műveltem és mit akarok: nagy figyelemmel nézte meg a dobozt, igen ovatosan tette le az asztalra, aztán újra megemelte és bólintott. De hogy megjegyzést tegyen, arra nem adtam neki alkalmat. Tanácsa óta ugyanis határozott ellenszenvet éreztem iránta.
Pedig uram, ha jobban meggondolom akkor, könnyen rájöhettem volna, hogy voltaképp egyebet se teszek, mint az ő tanácsát követem.
Alig tudtam valamit enni: ez az egész napi lótás-futás annyira kimerített, lefeküdtem tehát, hátha lehetne kicsit aludnom. Előbb azonban gondosan bereteszeltem az ajtót, amit azelőtt sohase szoktam s meghagytam Thomasnak, hogy másfél óra múlva kopogjon s szerezzen addig egy másik autót, mert nem megyek ugyanazzal.
S még egy ideig mindenféle szines szép holmi, aranyos csillogás káprázott a szemem előtt, aztán hirtelen álomba merűltem.
De nem volt pihentető ez az álom, mert valamely különös gyötrő látomás nehezedett lidércként azonnal a szivemre, amelytől fel-felriadtam s amelytől mégse tudtam később se szabadúlni. Voltaképp nem is tudom, mért mondom el önnek ezt is uram, mert hiszen egész más világokból, de más gondolatokból is szövődött-származhatott ez a látás és mégis, mintha valamelyes mélyebb összefüggése is volna ezzel a fájdalmas ügyemmel, ma is az az érzésem.
I. kötet 228Nem sokáig alhattam, mikor egy zordon arc, egy elrongyolt, öreg alak állt csökönyös erővel elém – s mintha Londonnak egy ismeretlen sivár és poros kűlvárosában ácsorognék valami téren… s hogy miből, vagy mely jelek alapján gondoltam ilyet? de mintha máris biztosan tudnám, hogy ez a vén fickó csakis a búr háború rokkantja lehet… illetve hisz volt is egy kitüntetése a rongyai felett, – egyebekben pedig sötét szemrehányás lángolt szenvedő szemeiben. – Mit csináltatok ti velem? – kérdezte tőlem ez az iszonyú, néma tekintet. – S vajon van-e még egy teremtmény e világon, amely olyan piszkos és rongyos tudna lenni, mint egy beteg, öreg ember? – No és a kitüntetés? – gondoltam én. De ő e hangtalan kérdésemre semmitse felelt. Én pedig reszketve, verejtékes arccal állottam ki szemei sugárzását s a szívem hangosan dobogott. Különben dermesztő volt körülöttünk a csend, – talán mint az Ördög-hegyen is olykor, – mintha csak ez az egész, óriási világ ezentúl végleges csendbe merűlne. Rábámúltam mindaddig, amíg el nem haladt előlem lassú lépteivel, lézengő, őgyelgő kimerűltséggel, céltalanúl, lankadtan. S jóllehet csakhamar eltűnt, szemei arc nélkül még mindig ott tátongtak előttem s ugyanazt a kérdést látszottak feltenni gépiesen, szabályos időközökben és végeláthatatlanúl, mint a szívverésem. – Mit csináltatok ti velem?
De végre is megszabadúltam tőle, illetve csakis akkor, mikor Thomas kopogása felijesztett. – Mért nem vagy velem álmaimban is, – szerettem volna felkiáltani, mert hisz Annyra gondoltam azonnal. De megnyugvást most ez se hozott.
– Thomas kérem, maga most velem jön valahova, de hogy hova megyünk, remélem, köztünk marad minden időkre. Megigéri? Akkor rendben van, máris mehetünk.
Hagytam, hogy előre űljön a vezetőhöz, mert egy szót se volt kedvem szólani hozzá. Különben is gyönyörű, holdfényes éjszaka volt.
Egy hosszabb iram után meghagytam a sofőrnek, hogy mindenképpen lassítson, de különösen a falvak közelében. Élvezni akartam ugyanis azt a mámoros, éjszakai zsibongást, amely mindenfelől körüláramlott: úgy a réteken, mint országutakon, – mintha bizony ez az egész világ talpra ugorna, lerázván magáról az álmot… ez a tavaszéji nagy tevékenység oly különös! A lányok messzi kinnjártak a szabad I. kötet 229ég alatt és nevetés meg pajkosság, vagy ének töredéke hatott el felém, ahogy a szél hozta szeszélyesen innen is, onnan is, a hangjaikat.
Mert az idő csodálatosan enyhe volt. Mintha rá akarna minket szedni a természet, nyári éjszakát varázsolt a tavasz elejére. Patakok nyári, szelid hangjukon csobogtak el alattunk, mikor gyors surranással átcsapódtunk hídjaikon. Szinte érezni vélte az ember, a hold világossága mint erősbödik egyre s hogy őmaga is mint nől meg egyre nagyobbá odafenn, de még az árnyékok is hogy mélyűlnek el a sötét hajlatok alján. A falusi házak diófái pedig ott álltak zordon feketeségükben az udvarok mélyén vagy a kertekben s az éjszaka minden titkát ők látszottak felinni magukba.
S a hegyek is, az én hegyeim! s ahol lábaimat akartam megvetni a múltkor a két nyereg is kezdett egyre tisztábban kibontakozni a holdfény ködeiből.
Az egyik falu közelében, – még ma is szinte tisztán áll a szemem előtt, – messzi kinn az országúton sétált a tiszteletes úr is, szemüvege csillogott s különös mozdulattal fújta szivarja füstjét a hold óriási tányérja felé.
Gyönyörű, csodálatos út volt. Úgy látszik, még Thomas is el volt tőle bűvölve véglegesen, mert hangját se lehetett hallani s még a szirénáról is megfeledkezett, amelynek kezelését pedig kezdetben nagy kedvteléssel ő maga vállalta.
A távolban vonat zakatolt, egy faluvégi kis házban nyitott ajtó s sápadt lámpafényben hangos civakodás, – másutt tehénbőgés, – élénk szekerek kocogtak az országutakon, mintha nem is a hold, a nap állna teljes delelőjén s mondom, itt is, ott is elhaló, majd ismét gyorsan közeledő, szelid ének, – a messzeség kórusai… szóval új élet, friss kedv mutatkozott mindenütt.
Olyannyira, hogy elfogott az aggodalom: hátha ott is nagyobb lesz az élénkség, mint kellene. Bizony az baj volna nekem.
Leszálltunk. Embereimnek meghagytam, hogy ugyane helyt álljanak és várjanak mindaddig, amíg itt vagyok újra. Thomas rámcsatolta a hátizsákot, – benne a szerszámtáskával és a dobozzal s én az elkövetkezendőktől máris kicsit hideglelősen elindúltam magános, éjszakai utamon.
I. kötet 230Csakhogy a hold nagy mester ám! Kósza szellemei mindenütt ott járnak s bárha magánosságot és feledékenységet lehelnek is e világra, de tisztaságot is, feledtetőt és boldogítót… mintha egy óriási kastély kristálytiszta termeiben járnék el-eltünődve, néha olyan érzésem volt, de nyílván hozzájárult ehhez a csend is, a holdi sugárzás rendkívüli csendje, amely mind e káprázatokkal bűvösen összefüggeni látszott. Egy szekér dörgött el mellettem vad lovaival s micsoda dörgés volt ez ebben a csendben s micsoda villódzó és bohókás kísértet a kocsis! – hogy majdnem elnevettem magamat. Az út pora pedig reszketve ragyogott utána még jó ideig ebben a boszorkányos, fura fényben.
Ludak gágogtak valahol, különben a kisváros már mélyen aludt. Az ablakok zsalui le voltak eresztve, egyes helyeken most gördültek le éber csattanással. Tizenegy óra lehetett.
Minthogy az út most már felfelé vezetett s a háti táska is elég nehéznek bizonyúlt, (a szerszámok is kitettek valamennyit,) időnként meg-megálltam tehát pihenni kicsit s felbámúltam az úri villák elhagyott erkélyeire.
Néhol kétesen, sötéten villogtak felém az ablakok, s mintha mondani akarnának valamit. Mintha félálomban szenderegne, – illetve méginkább: mintha csak tettetné álmát ez a város. S attól fogva vissza-visszafordúltam a hegyi úton.
Mert kezdett fullasztani, határozottan mellemre nehezedett ez a némaság, az alvó élőlényeknek ez a csendje. Csak nem les meg valaki? S a végén még más kezébe kerül a kincs… elmosolyodtam. – S az aranytál? Mi lesz Annykám elégtétele akkor?
A kis temetőtölcsér báránykái azonban szeliden legelésztek tovább az ünnepi csendben… s az ő béketűrésük eloszlatta ilyetén félelmeimet is. Mert nem megadatik-e az embernek minden elégtétele végűl?
Lélek se mozdúlt odafenn. Azon tűnődtem egy ideig, vajon elmenjek-e mellettük, a házuk közelében, vagy ne tegyek-e inkább kerülőt? Mert hátha kinn jár ebben a gyönyörű időben? minthogy oly különös és kiszámíthatatlan ez a gyermek…
– Annál jobb lesz, – gondoltam, – akkor elmondok neki mindent. Az még szebb is volna talán, – még ez az intelem is megszólalt bennem még egyszer, mihelyt felértem a tetőre.
I. kötet 231A ház azonban némán állt ott és éppen sötétség vette körül. Az óriási hold ferdén tátongott tetői felett s csak az elejére vetette tündöklő, kékes fény-nyalábjait, a többit elnyelte valami kis erdő… – különös, hogy ezeket a fákat mindeddig észre se vettem. – –
Mint a tolvaj, úgy osontam el aztán ablakaik alatt.
S aki ezen az éjszakán látta volna, mit csinálok, nyílván azt hitte volna, hogy elment az eszem, amint e fényes magánosságban téglákat hordok egy bizonyos szakadékig s onnan a patak völgyébe hajigálom.
Körűlbelűl egy órányi munka volt az egész.
A lebontott falrész alapjait tegnap már úgyis meglazitottam, most már csak jobban fel kellett tárnom az üreget. Alig is volt hát szükségem vésőre, kalapácsra, – viszont a beépítés már mégse ment annyira könnyen, mert a ládikót oly pontosan és úgy akartam elhelyezni benne, hogy semmise kelthesse fel a gyanuját.
– Ne tegyem bele a névjegyemet is? – gondoltam egy vidámabb pillanatomban, mielőtt a ládikót végleg befalaztam s csodálatosképpen ezen még el is tünődtem egy ideig, s mintha végűl még fájt is volna kicsit a szívem.
A nyílást két egészen ép téglával oly pontosan sikerült elzárnom, hogy még gyönyörködtem is benne: milyen erősen, feszesen tart, – munka lesz kibontani bizony. S a tetejére odalöktem néhány tégladarabot, hogy körülbelül abban a rendetlenségben legyen, ahogyan Annyval itt hagytuk.
Az apró törmelékeket összeszedtem s teli akartam vele rakni a köpenyem zsebeit, csakhogy eszembe jutott, hogy Thomas, amilyen agyafúrt fickó, ebből mindjárt kiokosodna, mikor reggel keféli a ruhámat… szerencsére volt annyi eszem, hogy egy kis kefét is hoztam magammal az útra.
A sapkámban szedtem hát össze, amit nem akartam szétszórni a közelben s megint levittem, – illetve hisz többször is lementem vele a patak partja felé. Mindeközben pedig nem egyszer volt olyan érzésem is újra, mintha betörő volnék.
– No de nem baj. Milyen boldog lesz! – gondoltam s olyan türelmetlenség fogott el, hogy szinte fel szerettem volna kelteni, – máris látni szerettem volna boldogan.
I. kötet 232– Talán úgy fogom elvenni, – jutott eszembe utóbb, – hogy egészen az esküvő napjáig szegénynek mondom magamat. S ő lesz a dúsgazdag, úri menyasszony… – s megpróbáltam ugyan nevetni ezen is, de nem igen akart megjönni a kedvem.
– Majdcsak ki fog minden alakúlni magától, – mondtam magamnak hangosan is, de ahelyett, hogy megnyugodtam volna tőle, meg kellett állnom, annyira megdöbbentettek saját szavaim. – Mert hogy fog kialakúlni? az a kérdés.
Közben lassacskán hűvösre is fordúlt az idő. Elkezdtem hát szaladni, hogy kimelegedjek.
– S vajon megmondjam-e neked valaha, hogy ma mit műveltem itt a közeledben, mit gondolsz? mi a tanácsod? – kezdtem el beszélni hozzá, mikor felértem a tetőre s ujra megálltam ablakaik alatt. – Vajon mit diktál most álmodban az az okos kis szíved, mi most a teendő?
Nem, nem, – határoztam el aztán véglegesen, – erről hallgatni kell, nincs több kétségem efelől. Maradjon hát ez a titkom minden időkre.
– S milyen szép lesz majd mosolyognom, ha szerencséjét nagy sugás-búgások közt elkezdi mesélni nekem. S talán ha már mind a ketten nagyon megöregedtünk, úgy igen! s együtt ülünk valami ünnepi estén, talán akkor már mondhatok néki erről is valamit.
Voltaképpen mindennel elkészűltem. Szerszámaimat már odalenn gondosan elraktam, nehogy itt felejtsek valamit, ruhámat is már útközben lekeféltem, egyszóval nem volt már semmi dolgom itt s én mégse tudtam elmozdúlni helyemről. Mint aki elfelejtette valamely fontos tennivalóját, – hogy is fejezzem ki? mondhatni odakötözve ácsorogtam ott még egy ideig, miközben még fel is ijedtem, – hirtelen megfordúltam, mert az a határozott érzésem támadt, hogy Anny áll mögöttem – s hogy ez micsoda megkönnyebbülés lett volna, milyen kő esett volna le a szívemről!
– De hátha majd így is mindent kitalál! – villant belém. S ahelyett, hogy aggódtam volna emiatt, – kiderűlt, hogy ez a legfőbb reményem, hogy voltaképp ennek örülnék a legjobban.
I. kötet 233S vajon nincs-e igazam? Nem határtalanúl szép is lehetett volna mindez, ha épp akkor segítségemre jön a véletlen és szerencsésebben dönti el ezt az ügyemet, mint ahogy én eldönteni tudtam? Nem olyan lett volna, mint valami tündérmese, mit gondol uram? Viszont, ha mindez így igaz, akkor ez a vakmerő kísérlet, ez a próbatétel, vagy minek is nevezzem? akkor ez mirevaló? Persze ezt a kérdést magam előtt akkor még felvetni se mertem.
Ehelyett egy pillanatban mégiscsak rászántam magam s szinte szaladni kezdtem lefelé.
S reggel öt óra tájban aztán meg is érkeztem Oxfordba megint.
S hogy viszont a hátralévő néhány napot hogy töltöttem el? Már nem is tudom uram. Még azt se mondhatom, hogy türelmetlen lettem volna s még Annyra is csak vajmi keveset gondoltam, – úgy látszik, féltem is ettől. Egyszóval: gondolattalanúl, mondhatni lélektelenül ődöngve töltöttem el ezt az időmet s néha ugyan szorongások vettek rajtam erőt, ezeknek azonban nem tudtam még annyira okát adni, mint ahogy ma tudom.
Úgy vélem, attól kellene legjobban félteni a fiatalságot, nehogy a szív- vagy az érzések erejébe vetett hite rendüljön meg benne véglegesen, s könnyen lehet, hogy máris és ösztönszerűen ettől féltettem én magamat. Tartottam ettől és mégis vakmerő voltam, olyannyira, hogy egyik éjszaka még dacos is lettem.
– Ha ilyesmivel véglegesen és jóvátehetetlenűl el lehet rontani valamit, akkor úgy is van rendjén! mert akkor ez a dolog arravaló is, hogy elrontassék. Minthogy abból utóbb se jöhetett volna ki semmi jó, – mondtam én magamnak egész hirtelenűl s akkora meglepetésemre, hogy fel is űltem a sötétben.
S mi volt ennek is az eredménye? Hogy még jobban fájt a szivem. Mert mihelyt hallani véltem a hangját, a feleletét, – (mert hisz voltaképp vele vitáztam én, még őróla magáról is, minthogy jelen volt minden gondolatomban), – egyszóval: mihelyt ez a hangocska belecsendűlt a fülembe… de mit is részletezem annyit?
I. kötet 234Mi az, amit tudtam? és mi az, amit nem tudtam? Hogy valami hiba van itt, azt éreztem. De hogy mi a hiba? ez az, amivel nem tudtam tisztába jönni sehogy. Pedig oly egyszerű a dolog! Ahogy már mondtam is az előbb… az élettől félni ostobaság, viszont vakmerőnek lenni se muszáj. S minek mindenáron kihívni a sorsot? – nem vasból van az ember, hogy a kísértésekkel kára nélkül szembenézzen s minek a hibáit nagyranövelni, sőt még ki is csalogatni valakiből? Ne vigy minket a kísértetbe, – mi minden napjainkban ezt könyörögjük, aztán elfeledjük a könyörgést.
Jó volt ő nekem? Igen, az volt, kétségtelenűl. És úgy volt nagyszerű, amilyen volt. S hogy meddig lett volna ilyen? ez a kérdés már nem tartozik az emberre. Mert ajándékul kell tekinteni mindazt, ami minket boldogítani képes és akármeddig jut is ez osztályrészeűl valakinek.
Ez az, amit még akkor nem tudtam uram, vagy legalábbis nem olyan biztosan, ahogy ma tudom. De valami azért mintha motoszkált volna bennem ekörűl is. Különben honnan támadt volna az az érzésem, hogy voltaképp most Annytól bocsánatot kellene kérnem. Mert ez is eszembe jutott. Előbb megmondani neki mindent, aztán megkérni, hogy ne haragudjon ezért. – –
Mikor pontosan hat nap múlva elindúltam fölfelé a már olyan ismerősnek tetsző meredeken, még jobban erőt vett rajtam az aggodalom s ez ahelyett, hogy sarkalt volna, inkább visszatartott. Bizony ez egyszer lassan ballagtam én ugyanazon az úton fölfelé.
S megpillantván a kis házat, nagyot dobbant a szívem. Anny ugyanis nem várt engem a ház előtt. Biztonság okából megnéztem az órámat is. Négy óra körüli volt az idő.
S mondhatom uram, nekem már ez is elég volt. Ma legalábbis úgy tetszik, hogy már akkor is, ott is mindennel tisztában voltam én.
Mégis rászántam magam, hogy megkerülöm a házat s még oda is lemegyek előbb.
S ama bizonyos falrész csakugyan szét volt bontva-szórva, – több kétségem tehát nem lehetett. Ha csak nem más valaki járt itt… viszont, mondom, sajnos, ez semmiképp se látszott valószinünek.
I. kötet 235Mégis, most már szinte szaladtam is visszafelé és izgalmamban kopogtatás nélkül szélesen kitártam a belső szoba felé vezető ajtót.
Anny régi, kis kék ruhájában egy széken állt és a szekrény tetejéről valami képes folyóiratokat adogatott le az apjának. Az öregúron szemüveg volt, Bob pedig a földön űlt és ezekben lapozott.
S hogy mi oka volt, ma se tudom, de számomra épp oly sokatmondó volt ez a jelenet is…
Mikor Annyka meglátott, halkan felsikoltott és le is ugrott azonnal a székről. Én pedig bólintottam, igen, magamnak bólintottam uram. Mert tágranyílt szemei s a nagy ijedtség e gyönyörű szemekben, de arcának egész kifejezése is még egyszer és véglegesen bizonyított előttem valami olyat, amit tudni lehet, de elhinni, tudomásul venni sehogy.
– Anny, nem várt, – mondottam neki halkan.
– Oh bocsásson meg, – azt mondja s az arca máris csupa pirosság. – Apa úgy rendelkezett, hogy ma végre rendbehozzuk a régi folyóiratokat, – megint dolgozni akar.
– Úgy-úgy. Illetve nem értem. Hát eddig nem azt csinálta szívem?
– No de önállóan. Vállalkozó akar lenni megint, – mondotta Annyka nagyon komolyan és félresimította homlokából a haját.
– Ez nagyon érdekes, – feleltem én. – S magából, mint látom, igen szófogadó és jó kislány lett, – folytattam utóbb és meg is próbáltam ehhez mosolyogni, de nem ment. Mert Annyka ebbe is belepirúlt.
– Ez úgy is van rendjén, – válaszolt helyette az öregúr s levette szemüvegét.
Nagyon derűsnek látszott s megint szivarozott. A konyak pedig ott állt az asztalon s úgy látszik, véglegesen. Mialatt ittunk, még egyszer megnéztem az arcát.
Különös arc! Mert micsoda elváltozásokra képes néhány nap alatt. Vonásainak megerőltető feszűltsége ugyanis teljesen eltűnt s mintha ezáltal meg is változott volna teljesen, vagyis hát: más ember lett volna belőle.
– Jaj, hisz meg is nyiratkozott, – jutott ekkor eszembe. – És ezért tetszik olyan soványnak a nyaka is. S ezért lötyög úgy ebben a régi gallérjában.
I. kötet 236Szó, ami szó: derüs is volt, csendes is és szórakozott, továbbá valami állandósult mosoly is ott játszadozott ajkai körűl és mégis, micsoda igazi öregember lett belőle hirtelen. Már a múltkor is nem győztem csodálkozni ezen, a jólét első rohama idején, de most még sokkal inkább.
– Hogy van kedves uram? – kérdeztem tőle és kerestem a szemét.
De ő rámnézni sehogysem akart.
– Ó, ó, most aztán igazán jól, – felelte könnyelműen s valami rendkívüli fölénnyel, miközben a kabátom gombjait látszott megszámolni magában.
Most már nem igen volt kedve fecsegni.
Szórakozottan rakosgatott, – úgy látszott: most végre rendet is akar teremteni maga körűl. Viszont honnan akkor a könnyelműségnek ez a ravaszdi és állandó mosolya?… – de nem akartam rajta törni a fejem. Életemben először: fáradtságot éreztem a szívemben. Azt éreztem, hogy voltaképp fáraszt is engem ez a sokféle herce-hurca, vagyis az élet.
– Lám, milyen egyszerű kis öreg ember vagy te voltaképp, – beszélgettem véle magamban. – S míly naggyá és fenségessé tudott tenni téged konok és keserű akaratod, vagyis a nyomor! – S utána néztem, mialatt elindúlt a másik szoba felé.
– Ennek tehát vége bizony. – Mert oly hetykén mozgatta karjait, mintha azt akarta volna kifejezni:
– Ej ha! én már azt se bánom, ha el is veszítem ezeket a fityegőket!
– Mit csinál az édesanyja? – fordúltam hirtelen Annyhoz. Az arca azonnal elsötétült, szinte csunya lett.
– Köszönöm, siránkozik, – felelte gúnyosan, haragosan s a szemöldöke megrándúlt. S ez a hang már tökéletesen idegen volt, – ilyet én még nem hallottam tőle soha.
– Megadtad már a két fontot? – próbálkoztam újra.
– Igen, tegnap, – felelte látszólag közönyösen, vizsgálódó bizonytalan tekintete azonban egészen mást fejezett ki.
– Csak nem sejtesz valamit a titkomról? – kérdezték e szemek.
– No és mit szólt az édesanyád? – érdeklődtem ujra.
I. kötet 237– Az anyám? – kérdezte Annyka talán túlhangosan is, mivelhogy apja éppen visszajött közénk s e szóra mindjárt össze is néztek és nevettek is mind a ketten. – Mondom, hogy siránkozott. Fred a két fontot kérdezi, – mondotta magyarázatúl az apjának.
– Anny, mi lett belőled is? – fohászkodott hozzá a szivem, mert most már elviselhetetlenné nőtt meg benne a fájás. – Anny, Anny, – ezt dobogta feléje szüntelenűl, de ő, úgy látszik, semmit sem akart már meghallani ebből.
– Már meg is mondtad az öregúrnak? – kérdeztem halkan tőle. Rámnézett ugyanazzal a kutató pillantásával, mint az előbb.
– Igen, – mondotta hidegen, aztán lesütötte szemeit. – Igen, mert ilyet csinálni nem akarok ezentúl, az anyámmal különben sem érintkezem soha többé… – És megint összenézett az apjával.
E két tekintet azonban egészen különböző indulatokat árúlt el. Annyka tekintete kemény volt és irgalmat nem ismerő, az öregúré viszont megelégedett s amellett kimerűlt.
– A jólét megőrölte jellemedet, de a haragodat is, – gondoltam róla magamban. És szinte hajlandó voltam e körülményt a javára betudni. Egyszóval: mintha idegenkedésem valami nagy szánalomnak kezdene helyet adni szivemben.
– Anny, maga bosszúállóbb, mint az öregúr, – súgtam oda neki.
– Igen, – felelte ő hangosan és szigorún s persze érezni lehetett, hogy most is inkább apjához intézi szavait. – Sajnos az én édesapám e tekintetben már nem olyan, mint azelőtt, különösen mostanában érezni rajta ezt a változást… – Mint látja uram, csak épp, hogy azt a szót nem mondta ki, hogy e néhány nap óta nem olyan, mióta vagyona van.
Megértheti tehát, hogy e pillanatokban talán jobban is szerettem szegény, összeomlott öreget, mint a szigorú lányát… Apám szokta volt mondani nekem, hogy a hirtelen támadt vagyon, vagy hatalom mutatja meg legjobban, mi lakik az emberben. S íme ez az öregember mégiscsak jobbnak mutatkozott, mint hittem volna.
Ismétlem, valósággal megnyert a maga számára, pedig még illetlen is volt irányomban, megbántott s nem is egyszer. Ebéd alatt példáúl, mintha incselkedni akarna, hosszan rámnézett s mikor véI. kötet 238gülis kérdő tekintetet vetettem feléje, elnevette magát. S mintha egész egyszerűen azt kérdezte volna mind e viselkedésével: – hát te mit keresel itt?
Próbára tettem tehát és így szóltam:
– Ezentúl korábban jövök Annyka megint. Kora délelőtt, – jegyeztem meg mintegy mellékesen, merőben hangsúlytalanúl, de azért mindkettőjükhöz intézve szavaimat. Anny feketekávéját nyugodtan itta tovább és komoly maradt, semmit se felelt.
– Jó, jó, csak jöjjön, jöjjön, – mondá az öregúr s a vállamra ütött, de oly hanyagúl, hogy éreztem: belepirulok. S megint bement a másik szobába szivarjaiért.
Felálltunk az asztaltól. Az öreganyó szedte le az asztalt, csakugyan egy szegény öreganyó – s nyílván ő is főzte meg az ebédet s az mégis kitűnő volt s mi mégis meglehetős szótlanul ettük végig. Én se dicsértem semmit, mert már előzőleg elhatároztam, hogy nem kedveskedem többé senkinek a világon. Ezentúl hagyok én mindent menni a maga útján. Ha tehát ön ma valamelyest ridegnek találja a viselkedésemet uram, ennek a végzetes napnak eseményei talán érthetővé teszik ezt ön előtt.
Mert mondani se kell, hogy azok a tapasztalatok nem múlhattak el felettem nyomtalanúl, – sőt nyílván egész további életemre is kihatottak.
No de Bob! hogy őt is el ne feledjem. Ő volt az egyetlen, aki az életet fesztelenűl élvezte körülöttünk: nagyokat kiáltott boldogságában, mikor meglátta a sült kacsát meg a puddingot. Egyebekben: úgy látszott, ma nem sokat törődik ő se velem… mikor benyitottam, még bosszús is volt. – Ojjé, – kiáltotta, mint a bírósági teremőrök s mondom dühösen, mintha jövetelemmel megzavarnám a családot meghitt örömeiben. – De aztán nyugodtan továbblapozott, a jelenlétemről alig is vett további tudomást.
Ebéd után körüljártam a szobában, kinéztem az ablakon, megbámúltam metszeteiket is, ezalatt Anny segített az anyónak lerakni az asztalt, kihordani az edényt…
– Beszerezte az okiratokat? – kérdezte tőlem hirtelenűl, mialatt lesöpörte az abroszt. Odafordúltam, ránéztem s úgy képzelem, hogy nagyon szomorún.
I. kötet 239– Még nem, – mondottam csendesen, – a dolog nem sikerűlt. Alighanem át kell mennem Amerikába. – S erre bólintott ugyan, de semmit se felelt.
– Nagytakarítás volt? – kérdeztem utóbb s megpróbáltam mosolyogni megint.
– Igen, muszáj volt, itt volt már az ideje, – felelte s a szeme nyugtalanúl rebbent ide-oda. A szemembe nézni most már ő sem akart.
– Hoztam ám magának valamit, – mondottam ekkor s még egyre mosolyogtam. De már nem sokáig uram. Mert valami gyűlt ám bennem és készülődött, mint a fekete felhők. Ismerem magamat uram. Ha én elvesztem az eszemet, rettenetes, mi minden tud kiszakadni belőlem. Nem tudtam ugyan, hogy mit akarok, – de nyílván rábíztam volna magam a szavakra, hogy végülis törjön ki belőlem, ami kitörni akar. S hogy mi mindent akartam én mondani neki? még találgatni se kell, oly egyszerű dolog ez is! Nyílván erőt vett rajtam a bitang, úrrá lett bennem is a sötétség, – nyílván olyasmi forgott a fejemben, hogy megszégyenítem én ezeket a keservét. Hogy megmondok mindent úgy, ahogy van, s ahogy megcsináltam és elrontottam ostobán az egészet s most már távolról sem azért, hogy jóvátegyek bármit is vele, – nem, nem, én ki akartam most már nevetni őket, no de véglegesen ám és minden időkre. Egy félórát nevetni rajtuk hangosan és egyfolytában, aztán sarkonfordúlni és elmenni. Még jobb is lett volna talán. Mert néha bizony az állatnak van sokkal több igaza.
Ehelyett azonban mérhetetlen szomorúság szállott meg nyomban e vérhullámok után. Sajnos, győzött bennem a sokféle meggondolás meg az ízlés, és mamlaszt csinált belőlem percek alatt. De ezt a szomorúságomat leplezni már sehogysem akartam.
– Nézze csak Annyka, – mondottam neki tehát, – egy kis szerszámkészletet csináltattam magának odahaza. Emlékül adom.
S úgy látszik, erre az utolsó szóra nem ügyelt, mert az első pillanatban öröm villant fel a szemében, – de aztán nyomban utána ki is aludt. Pedig szép kis szerszámok voltak, Isten engem, finom vésők és fogók, fekete tokban. De ő szemmelláthatólag nem tudta, hogy is kelljen ezt fogadnia most, vagy mit kellene felelni neki. S pillanatok teltek el így.
I. kötet 240– Mutassa csak! – szánta rá végülis magát és bizonytalanúl nyúlt a doboz után. Én azonban már raktam is el szerény kis ajándékaimat.
– Ezek semmiségek, – mondtam én, – nem is kell, hogy elfogadja szivem. Emlékül akartam itt hagyni magának.
– Emlékül? – eszmélt ekkor a szóra s ebbe már mégiscsak belesápadt. – Mért mond nékem ilyet?
Én azonban semmit se feleltem. Ő pedig megpróbálta, még nevetett is ezen, minthacsak tréfának venné e beszédet… és ennyi volt az egész.
Nem volt többé egy őszinte szava sem. Mi történt nagy nyíltságával? Szabad, túláradó, féktelen szíve hova lett?
Mintha gyönyörű feje teli volna csupa gonddal s a nevetése hamis… nagyon emlékeztetett most bizonyos jólnevelt urilányokra, akiknek mindig van rejtenivalójuk, akiknek szíve csupa titok s egész élete csupa szórakozottság és aggodalom…
Igen, valami alattomos félelem munkálkodott itt is a szívekben, – mondhatni rabúl ejtette ezeket a voltaképp derék embereket és titkos mosolyok, meg-megrebbenő tekintetek útján mutatkozott meg előttem. Viszont, hogy Anny mégiscsak viaskodik valamivel, azt is látni lehetett. Némely pillanatban ugyanis felriadt, aztán egy időre ismét megnyugodott, – mint aki őszinteségét akarja elódázni magában…
S mármost mivel is kellett annyit viaskodni neki? Mert hogy ő engem egy cseppet se szeretett volna azt én ma sem hiszem, azt ilyen előzmények után nem is lehet elhinni. Nem tudok ekörűl mást elképzelni, mint az apai intelmeket. Ezeknek az intelmeknek lényege pedig nyílván annyi volt hogy vigyázni kell az Istenért, nehogy erről a titokról, mármint a talált jószágról tudomást szerezhessen valaki, mert akkor azonnal akad igénylője, jogosabb tulajdonosa, – ilyen és ehhez hasonló lehetőségek merűltek fel bennem már ott is azonnal s a későbbi évek folyamán még inkább. S hogy a kislány mennyire vágyott a csodára, amely most rajta beteljesedett, tudvalevő, az apai intelmeknek tehát megvolt a foganatjuk.
És mégse tudtam én elhinni, nem tudtam, de nem is akartam, hogy most aztán véglegesen ennyiben is maradunk, vagyis hogy ez a lány ennyire megváltozhatott s hogy ez végleges is. A lelke mélyét szerettem volna megszólítani.
I. kötet 241– Hát nem sejtesz semmit? Semmit se súg a szíved? – kérdezték tőle szemeim.
S mintha éppen erre Bob akarna felelni.
Letette illusztrációit és nagyokat nyújtózott. Aztán még egyet lapozott a könyvön és odahozta: nézzem meg én is, hogy ez milyen „isteni kép!”. Építészeti kép volt, egy metszet, amely az 1605 körűli Londont ábrázolta, illetve annak egyik részletét – s Bob ezalatt az ölemben heverő kis szerszám-tokot bámúlta meg, szemmel láthatólag nagyon ábrándozva felőle s a vállamra könyökölt.
– Nyisd ki nekem, – mondotta végülis. – Kinyitottam.
– Milyen gyönyörű, – jegyezte meg elmélázva, tünődve.
– Add nekem, – mondta hirtelenűl, aztán kedvesen hízelegve az arcát csókra nyújtotta felém. Ránéztem a fiúra.
– Hát megváltoztál te is? – kérdeztem most már némi nyomatékkal. Annyka megrezzent és rámnézett bűvös szemeivel.
– Add nekem, – ismételte a gyerek, miközben simogatott.
– Hova gondolsz? Arról szó se lehet, – mondottam én ez egyszer magamnak is meglepő szigorúan s meglehetős feltűnést is keltve vele.
De Bob, úgy látszik, nem is haragudott meg ezért. Összecsukta szépen a tokot s bár kesernyés mosollyal, mégis szelíden visszatette az ölembe. Ott állt aztán merengve még egy ideig, majd hirtelen az ölembe űlt és átölelte nyakam.
– Én azért szeretlek téged, ha nem is adod nekem, – súgta belém és rámutatott a tokra.
– Bob, mi lelt? – kérdeztem tőle keserűn s minthogy nagyon fájt a szívem, egy kicsit még magamhoz is szorítottam a fiút.
– Milyen érzékeny ez a kölök, úgy látszik, megérezte, milyen elhagyatott vagyok én itt, – gondoltam róla magamban.
– Mindenki helyett te szeretsz? oh te csacsi, – kérdeztem tőle, megsimogatva kócos és busa fejét.
S Annyka megintcsak rámnézett gyönyörű szemeivel s most már bizony hosszabban is s valami nyílt fájdalom volt azokban kifejezve.
– Minek e fájdalom Anny? Mért kell most szenvedni nekünk? – szerettem volna megkérdezni tőle. Anny azonban felugrott s zavart élénkséggel szaladt az ablakhoz s az egyiket kinyitotta.
I. kötet 242– Meghűl a kávéja, – kiáltotta be közben apjának a másik szoba felé.
– Nézze, mit szedtem én magának, – mondotta visszajövet s elém tartott egy kis csokor ibolyát. – Majdnem elfelejtettem odaadni.
– Majdnem elfelejtette? – kérdeztem szeliden és feltűztem a csokrot. Aztán ránéztem épp oly szeliden. – Nekem szedte Anny? igaz ez? Magát én oly őszinte lánynak ismerem…
– Hát kinek szedtem volna? – felelte izgatottan s bár nem volt hangjában semmi bántó és mégis – én különösképpen ennél a szónál éreztem azt, hogy nincs tovább! most már véglegesen fel kell oldanom őt, hogy a szabadságát vissza kell adnom.
– Ne hamarkodd el a dolgot, még mindig várj, – súgta valami bennem.
– Milyen csinos vagy te ma ebben a tiszta ruhában, – mondtam tehát a fiúnak.
Bob büszkén és helyeselve nézett rám. Az öregúr viszont egészen elmerűlt tanúlmányaiba, gondosan lapozgatta folyóiratait gyakran megnyálazva ujját és erősen szivarozott. Szinte látszott rajta, hogy ilyesmit már évek óta nem engedhetett meg soha magának s hogy tehát meg is van most elégedve mindennel a világon. Csend volt most ebben a szobában, a beteljesedés és elteltség puha csendje.
– Nem akartak hirtelen változtatni helyzetükön, nehogy feltűnést keltsenek vele, – gondoltam én. Mikor is Annyka megszólalt. Hogy nem akarnék-e sétálni megint?
– Gyerünk hát sétálni! – kiáltottam erre, bizonyos szenvedélyességet mímelve, de még toppantottam is, hogy régi szenvedélyességére emlékeztessem e szóval.
S most már oly esdeklőek voltak, – kétségtelen, hogy kíméletet kértek tőlem e szemek.
– Mért nem beszélsz akkor? – kérdeztem tőle magamban s agyamat kezdte megint elönteni a vér.
– Anny, – mondtam neki odakinn, – én most visszamegyek Oxfordba s onnan egyenesen Amerikába megyek. Lehet, hogy nem is látjuk egymást soha többé… – Csend lett e szavaim után.
I. kötet 243– Viszont, ha úgy akarja, láthat akármikor Anny, ez csak egy szavába kerűl, – folytattam én, de abba kellett hagynom, nehogy elöntsön a könny.
– Te haragszol rám valamiért, – mondotta ekkor s a hangja megremegett. S most már a könnye is megeredt végre.
– Nem, dehogy is Anny. Én aligha fogok tudni valaha is haragudni reád, – csakhogy, beláthatod magad is… – mondottam s máris az az érzésem támadt, hogy én most elkezdek itt valamit és Isten tudja csak, hol fogom elvégezni? talán csakugyan elmondok majd neki mindent szép szelíden. Mert valamely végtelenűl boldogító melegség áradt el még egyszer a szivemen. Az utolsó. – Én csakugyan nem haragszom rá. S hátha mégiscsak meg lehetne itt még változtatni valamit, – gondoltam eközben. Csakhogy e pillanatban ránéztem s elhűlt, megmerevűlt bennem a lélek s persze hogy el is hallgattam.
Anny ugyanis lehajtott fejjel állt mellettem s még könnyes szemmel ugyan, de kemény és elszánt tekintettel nézett maga elé. Vonásai merevek, homloka borús, – töprengeni látszott. S én pontosan olvastam az arcán: ebben a lélekben már egy másik világ vette kezdetét.
Nem tudott rajtakapni, hogy figyelem, mert mire rámnézett, én már a kabátom ujjáról fújtam le a pihéket.
– Nos? – kérdezte szórakozottan s a távolba tekintett. Ez se tartott ugyan tovább, mint egy pillanatig, de nekem módom volt újra figyelnem. A hegyek irányában messzire nézett s én most olyannyira átérezni véltem mindazt, amire gondol, – ezt a bizonyos másik világot oly tisztán láttam tükröződni szemeiben… egyszóval: végképpen beigazolódott előttem, hogy többé nem én vagyok az, akivel összeköti képzelete.
– Ne menjünk még egy kicsit oda is, bucsuzásúl? – mondottam, lehetőleg komoly szinezetet adva szavaimnak. Viszont most már le is sütöttem ehhez a szemem, mert nem mertem, de nem is akartam látni arca változásait.
– Hova? – kérdezte s szinte hallhatóan összerezzent.
Felelet helyett kivettem zsebemből a már említett finom kis szerszámaimat. Kutató tekintettel nézett rám, szinte sötéten.
I. kötet 244– Jó, nagyon jó, nagyszerű lesz, – kiáltotta mesterkélt élénkséggel és máris elindúlt. De én állva maradtam.
– Ne menjünk, – szóltam ekkor utána. – Ne menjünk Annykám. Mégiscsak jobb ha mi többé nem megyünk oda együtt.
Azonnal visszafordúlt s csupa rémület lángolt a szemében.
– Hát hiába! Nem jó komédiás ez a drága kisasszony, – gondoltam róla magamban.
– Én nagyon szerettelek, – mondtam neki ekkor csendesen és nagyon szomorún.
S ezekből az utolsó szavaimból nyílván kiérzett már valami nagy fájdalom is, mert ő egy pillanatra lehúnyta szemét, – mondhatnám oly módon, mintha napfényen sütkérezik valaki, – talán mégiscsak a szivére hagyta hullani e szavaimat, mert aztán rám is emelte megint e fénylő-szép szemeket…
– Oh édes Fred, – kiáltotta ekkor s ez már olyan volt bizony, mint a sikoltás. S a nyakamba borúlt és zokogott.
– No most, – gondoltam én. – Ez az a pillanat! a végső és utolsó. Vagy képes még ebből is visszavonni magát? – S mondani se kell, hogy mennyire dobogott a szívem.
S ő átfonva nyakamat s mellemre hajtva fejét csakugyan még jó ideig lázasan sírt ott s oly boldogtalanúl!… és mégse volt rá képes, – egyetlen olyan szót nem tudott már mondani nekem, mint azelőtt. Mikor tehát elcsendesedett, lefejtettem karjait a nyakamról.
S ezzel a kettőnk élete eldőlt.
– Nem kínozlak tovább, Isten veled tehát és mindörökre te édes és furcsa teremtmény, – verte feléje a szívem és megintcsak majdnem megeredtek a könnyeim is.
Aztán még meg is csókoltam persze, viszont erről beszélni semmi kedvem. Mert boldogtalan dolog az ilyesmi: csókolóztunk, annyi volt az egész. S ez már nem emelt fel fellengős álmaim honába, vagyis oda, – mondjuk úgy, ahogy akkoriban szerettem kifejezni: ahol a két nyereg közt meg akartam vetni a lábam. Inkább lehúzott ez is a földre, mert a szívnek ehhez már semmi köze se volt. Kihasználtuk a percet s learattuk örömeit, a szenvedély láza tombolt mindkettőnk ereiben.
I. kötet 245Még megigértette velem, hogy holnap korábban leszek itt s én meg is igértem.
Mikor lefelé mentem a hegyről, nem volt kedvem többé visszanézni.
Egyszercsak lábdobogásra riadok s íme: Bob jön utánam.
– Holnap okvetlenül gyere föl, akkor mutatok neked valamit, hogy mit kaptam én tegnapelőtt, – kiáltotta s vadúl, boldogan ugrott a nyakamba.
De rögtön vissza is pattant rólam, mint valami labda s anélkül, hogy bármit is mondott volna egyebet, szaladt visszafelé, föl a meredeken.
– Bob, hallgass csak ide, – kiáltottam utána, mert oda akartam adni neki szerszámaimat.
De nem fordúlt vissza többé, hanem a térdeire támasztva két tenyerét, puposra görbűlve futott még egy ideig… Sokáig néztem utána, míg csak el nem tűnt szemem elől.
S én, uram, röviddel ezután csakugyan visszamentem Amerikába s kegyetlenűl elkezdtem dolgozni s nemsokára az az érzésem volt, hogy kiálltam a próbát, valóban sikerűlt elhallgattatnom magamban Annyka csengő hangját s ezt az egész áldatlan ügyemet… – Mindez a múlté, – gondoltam róla, ha néha eszembe jutott. Persze: csupa önáltatás az ilyesmi.
Mert két év múlva viszont egész meglepő nagy nyugtalanság, de mondjuk ki a szót: valóságos vágyakozás fogott el utána, amelynek nem tudtam többé ura lenni s amely egyre fokozódott. Képtelen voltam a munkámra figyelni.
Hajóra űltem tehát s a régi Oxfordba mentem előbb… de már ezt kár is volna részletesen kiteregetni. Tény az, hogy hiába tudakozódtam. Amit megtudtam felőlük, csak annyi volt, hogy Annyék pár hónappal távozásom után bementek M.-be lakni s hogy Anny később férjhez is ment, de aztán történhetett valami a családban, mert végleg elköltöztek e vidékről.
I. kötet 246S ez volt uram az utolsó hír, amely hozzám felőlük érkezett, mert nem érdeklődtem utánuk soha többé.
S ezért is történt aztán jó uram, hogy mikor egy év múlva Ohióban, C. városban egy üzleti utamon megismerkedtem későbbi feleségemmel, nem sokat okoskodtam, de a kétségeimet se hagytam eluralkodni magamon, hanem mihelyt lehetett, azonnal döntöttem e kérdésben. És nem tréfából vállaltam a nélkülözést, hanem azzal az áhítatos és mély komolysággal, amely a kenyeret, a munkát és a szegénységet megilleti e világon. Mert – és ezt hadd hangsúlyozom újra! – nem akartam hozzányúlni többé az élet kényes szövetéhez, amely oly finom és szövevényes, hogy, ha könnyelmű kézzel csak egy szálat is megbolygat benne az ember, mindent tönkretehet vele, ami szép és boldogító s ami elfeledteti véle, hogy csak lenge és véletlen vendégség ez a földi lét, vagyis ez az egész emberi élet.
– Kinn gyönyörű az éjszaka! – mondta most az amerikai s kinyitotta ránk a szalon ajtaját. – Nem mennénk fel a fedélzetre uram?
S valóban: az ajtónyíláson át a tiszta éjszakai ég sugárzott le reánk csillagaival.
Ha ma visszagondolok, az az érzésem, hogy azon az éjszakán álmomban megőrültem. Igaz, azóta rendes ember lettem újra, – elég rendes, – ha nem is egészen az, aki azelőtt voltam. Dehát kezdjük az elejével.
Azon az éjszakán rossz álmaim voltak, boszús és kimerült voltam tehát, mikor felébresztettek. Nálunk az a rend, úgy ébresztenek, hogy még pont húsz percem legyen ágybéli tűnödés végett. Ágyban szoktam meginni első reggeliként egy pohár vizemet is. (Éhgyomorra egy pohár víz: ez egészségem legfőbb jele. – Signum summum salutis, áriszton men hüdór vagy ahogy akarják. Ha visszaküldöm a vizet, baj van, ezt már tudja a feleségem.) Ma azonban minderre nem volt kedvem. A szobalánynak nem köszöntem vissza, csak a szememmel intettem neki, hogy mehet, nem kell a víz, visszafordulni, még hozzá mielőbb. Aztán tűnődés helyett, rögtön kiugrottam az ágyból. Abban reménykedtem, hogy a langyos fürdő majd felüdít. S csakugyan! Mintha új energiák szállottak volna meg tőle azonnal.
Itt megjegyzem, hogy én reggelente a hűvös víz hatása alatt mindenféle szidalmakat szoktam világgá bocsátani. Ezen a napon pedig különösen vad voltam. – „Büdös gazemberek! Alávaló népsége!” – ordítottam bele a fürdőszoba falaiba, mialatt a zuhany egyenletesen csapdosta a hátamat s én mint egy dühödött római pap hadonásztam alatta. (Nyílván kollégáim jutottak eszembe.) – Annál boldogabban bújtam aztán fürdőköpenyembe, mely a gázkályha mellé volt akasztva melegedés végett. Boldog forróság futotta át tőle minden tagomat. – Most azonmód leülni a kályha elé, bámulni a tüzet s egy fínom cigarettát elszívni, – kell-e még ennél is több? Ez csak élvezet! – bíztattam én magamat. De éhes is lettem hirtelenűl.
– Még nem is őszülök annyira, – állapítottam meg s egy szemtelen pillantást vetve a tükör felé, benyitottam az ebédlőbe.
Odabenn jó meleg volt már, még jobb meleg… s valami édes málnaillat csapta meg az orrom. Pár pillanatig nyugtalanul szimatoltam utána, – de aztán hagyván a rejtélyt rejtélynek, letelepedtem a kályha I. kötet 248közelébe, amelytől tudvalevőleg a legtöbb jó származik ilyen téli reggeleken. S bárha köd is volt odakinn, de én ezt keveselltem. Zúzmaráról álmodoztam s jégvirágokról, csikorgó hidegről, hogy annál jobban borzongasson a meleg. Jól beburkolóztam fürdőköpenyembe.
– Virág és ezüst az asztalon, ragyog minden a házban, – mi kell ennél több az emberi lénynek, ennek a felmagasztosult baromnak? – kérdeztem magamtól s néminemű elégedettséggel is, kétségtelenűl. A tiszta öröm ritka pillanatait éltem. Hiszen a múltak, valamint a jövendő veszélyek és esélyek farkaspillantása ilyenkor csak még jobban elmélyíti az élvezetet. Odalenn éppen tüzifát fuvaroztak, – nekünk fuvarozták, tudtam róla s hallani lehetett elnyújtott kiáltásaikat. Nyírkos pincék jutottak eszembe tehát s az emberek általános nyomora. S ahelyett, hogy lekókadtam volna tőle, ahogy eddig rendesen, – a kiválasztottak gyalázatos boldogsága dagasztotta mellemet. Van evvel az ember úgy olykor-olykor – s nemcsak én! – ismerem a világot.
Voltaképp rendetlenség az, hogy én az öltözködést az ebédlőben szeretem befejezni. Dehát mi a rend? Engem csak egy hártya választ el a kaosztól, – hiszen úgyis érzem ezt, szinte állandóan, különösen pedig, mikor nagytakarítás után vagyunk itthon, mint ahogy aznap is éppen. S ilyenkor bizony kedvem támad, nem tagadom, hogy e hártyába kicsit belerúgjak. Mert az izgat jobban, – megvallom, – ami e hártya mögött van – s ez talán lényem legfőbb titka, illetve titkos rugója életem furcsa mikéntjeinek. (Amint ez a következendőkből majd kiderül.)
Fel-alá járok az ebédlőben, újabb cigarettákat szívok, vagy kortyintom a teát s ezalatt a mellényemet húzom, vagy cipőmet gombolom… (gombos cipőt hordok, jobban szeretem, elegánsabb) – s közben tavalyi jegyzeteim alapján aznapi előadásomat foglalom össze magamban. Ezen a furcsa napon azonban még erre se volt kedvem. Átültem a kis reggelizőasztalhoz, amely már meg volt terítve szépen s kibámultam a ködbe. A ködbe s aztán vissza az asztalra s megint ki a ködbe. Az ezüst álmodóan csillogott asztalomon, a csillagok reggeledő fényével, kimerűlten. A csipke rajta sárga volt, majdnem olyan, mint a köd, csak jóval határozottabb. – Majdnem olyan határozott, mint a feleségem, – mondottam ki e gondolatomat hangoI. kötet 249san is s oly erővel, hogy nevethetnékem támadt tőle. De a virágok, amelyek asztalomon bóbiskoltak, ezt semmiképp se helyeselték. Kék és piros sarkantyúvirágok voltak, – s melyik házban látni ilyesmit télen? – S ez mind az én áldott feleségem műve. Megbánást éreztem tehát s alázatot. Lehajtottam a fejem. Egynegyed tíz van, – vajon alszik-e még? S vajon hagyja-e ez a boszorkány aludni rendesen? – érdeklődtem utána kötelességtudón. (Itt meg kell jegyeznem, hogy én semmit sem tudok biztosan. Jelen esetben például azt nem, hogy miért neveztem az anyósomat az imént boszorkánynak, mikor nem is az? Öregasszony, – olyan, mint a többi… Szokásból teszem, vagy mi, – de hogy ez így van, régen belenyugodtam, valamint abba is, hogy olyasmire tanítom hallgatóságomat az egyetemen, mégpedig szigorú határozottsággal, amivel egészen tisztában magam se vagyok.)
A dada eközben pirított kenyeret, vajat és hideg húst rakott le elém. Hogy jobban lássak, hirtelen felkattintotta a villanyt. Olyan volt ez, mint lövés a ködben, mint egy kis riadó… Mintha megérkeztünk volna valahová, ahol fekete fénnyel süt ki a nap… és elönti a törtető, sötétben acsarkodó tárgyakat csupa zenével… Csodálkozva néztem szét a szobában. Több valóság úszott e kalitkában tova… S én ezzel is meg voltam elégedve teljesen.
– Ez aztán az utazás! – mondottam én magamnak. – Egyik álomból a másikba. S mi nem állunk ellent neki, igaz-é? – Boldog voltam.
A kenyér forró volt. A vajat gyorsan rákentem, hogy sárgán olvadjon rajta szét, tűnjön el. A dada eközben folyton beszélt. Hogy a házban bizony nincsen minden rendben, mióta feleségemet nem érzi a személyzet. A kertész például vonakodik pontos rétegekben felrakni a tűzifát. – Kár volt ilyenkor a birtokra utazni, persze, muszáj volt, ő belátja és a többi. Hagytam őt kárálni, végül is így szóltam:
– Pénzzel minden elintézhető, dadus ne zúgolódjék. Kérem az erszényemet. – S egy bankjegyet tettem a tálcára. Meghatott csend támadt a pénz nyomán. (Nyílván ez jelenti azt, hogy beszél.)
– Nem siet a Méltóságos Úr? Nincs előadása? – kezdett el újra zavarogni. – Van idő még, van idő, nyugodjon meg nyugtalan lélek, a leveleimet kérem, – feleltem én. S újabb kenyereket ropogtattam, tapasztalt fogaim munkáját élvezve. – Hajrá, öreg lovak! derék nép I. kötet 250vagytok, őröljetek! Örlitek a gabonát s az belehull a végtelenbe. – Közben persze én is élvezem egy kicsit, az is igaz!… – s mondom, boldog voltam.
– Köd van odakinn, ugye dadus? – kényeskedtem, mikor bejött a leveleskosárral.
– Nem nagy, nem nagy, – lallázott dallamosan, – a méltóságos asszony írt, – lelkendezett. Összerándult a szívem, megdobbant benne a szeretet.
Ünnepélyesen felálltam, odaálltam a szivárvány szineiben játszó csillár alá s lassan feltéptem a levelet. – Feleségem levelét itt közlöm:
„Kedves L! Anyám jobban van, hála a Megváltónak. Csakhogy egyik ijedtségből a másikba. Az öreg Kati tegnap kenyérdagasztás közben elájult. Ma már jobban van. Ma délelőtt viszont borzasztó szélvihar volt itt, – tört, zúzott, – egy zene-bona volt az egész ház. (Hallottál ilyet? – télen?) Melegágyak, kasok, a veranda, minden összetörve. A cselédség ide-oda rohant, mint egy tengeri hajón. – Idus néni mégis átjött ma délután, le van törve a fia miatt. A következő megjegyzést tette: „Az ember állapota pont olyan, mint mikor veszed azt a malacot kézbe. Nem jól érzi magát, visít, mert idegen kézben van. – Nos, hát, én mióta élek, ezt érzem, édeseim.” – No mit szólsz? Ölellek: Frederika. – – N. B. A „hálótársam”, ahogy az öreg Kati nevezi: Marinak a törvénytelen kisfia, akit az öreg Kati nevel, (ha ugyan emlékezel erre a „női ügyre”, ahogy nevezed), – nos hát ez a kisfiú ott állt a konyhában ájult nevelőanyja előtt és rángatta a szoknyáját. Olyan ez a gyerek, mint egy kis ideggörcs. Ezt látva, persze sírtam. – Egyébként: holnap estére otthon vagyok újra.”
A levelet megcsókoltam s a következőket írtam hátlapjára: Ha valaki egy égő lámpát beledobna a kútba, akkor egy pillanatra látná azt, amire a kút való: hogy sok vize van. Egy-egy szavad ilyen nekem, – különösen mikor el vagy utazva. Egyébként be vagy fagyva szivem, illetve szalmával vagy beborítva, hogy meg ne fagyj. Akárcsak én.
Ezzel elzártam a levelet írószobámban. Mire visszajöttem, a dada már ott állt gyermekeimmel a szoba közepén, reggeli üdvözlet végett.
– Szépen meghajolni, – tanácsolta nekik a dada. Mert nálunk nincs parancs, csak tanács az új német nevelési rendszer ostobaságai értelmében.
I. kötet 251Mindegyiknek adtam csókot, szórakozottságom gépiességében majdnem a vén dadának is egyet. Erre felriadtam s megnéztem a csoportot. Az ikrek hangos csicsergés közben csokoládéra terelték a szót. Nagyon csinosak voltak s bohókásan egyformák, szokás szerint. Kék ruhácskákban díszelegtek, mint a megfordított harangvirágok. – Jól van, rendesek vagytok, – dícsértem meg őket. Nick Carter viszont, ahogy a kicsit elneveztem, a dada karján sápadtnak látszott. Megcsiklandoztam a mellecskéjét, – de még erre se nevetett.
– Adjon neki hashajtót! – utasítottam aggodalmasan a dadát.
Ezzel a kötelességszerűségek egy részén aznapra túl lettem volna. Pensum quotidianum patris honesti finem agit, – hála Istennek. Mi vagyok én, selyemhernyó, aki csak azért zabál, hogy fonalat adjon ki magából?? Menjetek a zenés kávéházakba este, ott ülnek a fáradt selyemhernyók és az életüket szopogatják, mint gyermek a maradék cukrot. – Vagy mit még? – kiáltottam fel magamban s e pillanatban furcsa, aggasztó gondolat szúrt bele az agyamba, hivatlan gondolat, mint a hosszú tű.
– Hiszen ezek nem is az én gyermekeim, – jutott az eszembe. – Nézzük csak őket! Szőkék, lomhák és élettelenek, – állapítottam meg. Én viszont puha vagyok, ez igaz, de csupa mozgékonyság. Nem tűröm a mocsarat magamban, – zavarom fel! – ez a különbség! No de mi van ma velem? Megőrültem én?
– No vigye, dada, vigye az édes gyermekeket, – mondottam neki és sietve öltözködni kezdtem.
– Vigyázz csak, jól vigyázz, – intettem én magamat. A teljes világosság nem emberszemeknek való, – ami annyit jelent, hogy narkózis nélkül, vagyis bambaság nélkül nincsen élet e világon… – mormoltam magam elé, remek bundám gombolása közben. – S ezzel mentem az egyetemre.
– Méltóságos Uram! – köszöntek a szolgák alázatos mosolyokkal.
– Igen, – feleltem én nekik szórakozottságot mímelve, holott egyáltalán nem voltam szórakozott. A lélek élesen figyelt, – éles, tiszta és kegyetlen hideg volt bennem. Nem érdekelt ugyan semmi, de mindenre figyeltem. A bundámat azzal a hanyagsággal nyujtottam oda Mátyásnak, mintha hozzá volnék szokva, hogy élőlények szolgáljaI. kötet 252nak nekem fogasul. Hiába, – parasztfiúból lettem azzá, ami vagyok s az ilyesmi még mindig jólesik.
A tanári szobában hideg gőggel üdvözöltem a többit. Aki hozzám szólani akar, annak azt kétszer kell kezdenie, – ez az elv. Ennek muszáj így lenni, mert puha vagyok s különben megesz a többi. Az élet a fogaskerekek rendszere s minden ténynek ezernyi oka – viszont négyzetesen emelkedő okozata van. S jaj annak, aki túlontúl kiváncsi s kiindulva az okokból, követni meri az okozatokat útjaikon. Olyan ez, mint követni a csillagok sugarát útján s beleszédülni a semmibe.
– Kérem a szappant, – mondottam Mátyásnak. – És a jövő tanévben reggel nyolcra teszem az óráimat, kíméletlenül… Nem fogom elfecsérelni egész délelőttömet semmivel, – jelentettem ki fenyegetőn.
– Igenis Méltóságos Uram! – felelte Mátyás, alázattal tartva elém a törülközőt. Szegény emberrel beszélgetni megengedtetik, – adtam meg magamnak a felmentvényt, – sőt ő erre az egyetlen lehetőség, mert nem pöfeteg. S hogy mi a fenének mostam egyáltalában kezet? Nyílván, hogy semmire se kelljen gondolnom. Sokáig és gondosan megtörülköztem, – majd fel és alá jártam a folyosón, mint egy atléta, aki végső küzdelemre készülődik, – végül hirtelen indulattal beléptem a szomszédos terembe. A küszöbön megdobbant a szívem. Ami mindeddig szorongatott, most elemi erővel ragadta meg bensőmet: nem készültem a mai előadásra, nem ismételtem el a felosztott penzumot. A mennykő csapjon belé! Ennélfogva szívemet valami láz, a szabadság láza kezdte dagasztani. Mikor a lábak, térdek, fejek ingásaikból nyugalomra tértek s az utólagos stabilitási hullámzás is elűlt s vagy ötven szempár meredt rám várakozásteljesen és fogékonyan, hogy befogadja szózatomat, – e pillanatokban az én lelkemben még mindig megmerevedett csend honolt. – Semmi sem jutott az eszembe.
– Úgy látszik, mégiscsak őrűlt vagyok én! – gondoltam ekkor s elkezdtem nevetni ezen. Harsogó nevetés szakadt le reám a falak iránya felől. – Egy jó vicc jutott eszembe, Uraim, – mondtam a hallgatóknak. S elmondtam nekik egy igazán pompás jogi viccet a kölcsönadott öszvérről. A harsogás újra felcsapott s ezt már leintettem, sokalltam a sikeremet.
I. kötet 253– Mivelhogy ez mégse megy így! hogy fogok én így eltölteni másfél órát? – dühösködtem. – Hol hagytuk el a múlt órán? – kérdeztem komoran.
Hárman ugrottak fel a kérdésre. – Nem értjük, Méltóságos Uram – dadogta sápadtan tudományos kedvencem, Weiss úr.
– Önök is megkívánják, hogy kétszer szóljon az ember? – kérdeztem kényeskedően. Ezt meg éppen nem értették, – amire egyesek újra nevetni kezdtek.
– Azt kérdeztem, kérem, hogy hol hagytuk el? – szóltam nagy méltósággal. – Kicsit pózol az öreg, – gondolhatják ilyenkor a derék fiúk s nyílván Önök is olvasóim. Persze, hogy pózolok, mert mi volna, ha nem pózolnék s főként: ha nem mulattatnám magam? – Gyerünk tovább.
– A pandekták családjogi fejezete, e fejezet általános részének kritikai vizsgálata, – olvasta fel valaki.
– All right! – kiáltottam én. – Megfordítjuk a sorrendet. Mindenekelőtt, mert a legérdekesebb, mert mindünket a legjobban érdekel s mert az Önök tudása e terrénumon nyílván a magukkal született szűzi ártatlanságában pompázik ma is… (Nevetés!) s végül minthogy ez az átkozott egyetemi tanterv úgy se juttat elég időt, hogy valamennyi legelőt, mint a birkák, sorra lelegelhessünk, mindezen okoknál fogva tehát és az Önök szives engedelmével a házasság magasztos intézményének bírálatával kezdjük e fejezetet. – A fiúk megtapsoltak, mire én lehajtottam a fejem s vak tudatlansággal elkezdtem beszélni.
Életem legszebb előadása lett. Kerek, szinte pedáns, tökéletes. Nem annyira könnyed, hogy léha lett volna s nem annyira száraz, hogy az élet kiszáradási tendenciáját mozdította volna elő. Vidám voltam és elegáns – s amellett pontos. Kitűztem a célt, árkokkal körülhatároltam a kérdést: – akár egy mérnök, – aztán oly szabadon szárnyaltam felette, mint a vadmadarak. Leírtam az intézményt jelenlegi formájában, megjelöltem jogi fontosságát s mielőtt áttértem volna mai jogszabályaink birálatára, – szép lassan: ritenuto, – elkezdtem összefoglalni fejlődése történetét. Remekeltem. Bámultam magam, mint a forrást, mely előtör a mélyből s e bámulattal egyre nőtt benI. kötet 254nem az ékesszólás. Olyan voltam e napon, mint egyes művész-barátaim, akik a legnagyobb piszokban henteregnek, vesződnek, nyűglődnek délig s akkor egyszerre a rendetlenség tetejére felállnak s mint egy Isten, valami remeket csinálnak. Olyan ez náluk, mintha kisütne bennök a nap! Igaz, hogy ezzel aztán vége is van náluk minden egyébnek, – lehanyatlanak estig.
Honnan az istennyilából vettem én mindezt a tudást? Citátumokat szentatyák irataiból, a talmudból, az ókori jogi irodalom anekdótáiból? Hiszen én egy lusta ember vagyok! – ujjongott a szívem. (Miután a bűn nem várt szép eredményei jólesőbbek, mint az erényekéi.) Még görögül is beszéltem, de milyen folyékonyan! s még a szerelemről is szó esett. A gyerekek szemei csillogtak az örömtől és bámulattól s én forrón szerettem őket Weiss úrral együtt e pillanatokban. Állandóan az a veszély fenyegetett, hogy kisiklom azonnal s mégis mindig kerékvágányban maradtam. Már-már lihegtem s a szívem vadul kalapált, – ekkor egy mélyebb hangon, – másik hangnemből, szinte templomi hangnemből kezdtem el szólani – mintegy rámutatva a támadó csend által a csendre, mely ránkborult. Nem mulasztottam el persze, hogy néhány egyetemi kollégám könyvére gúnyos megjegyzést ne tegyek, – ezt már még nagyobb élvezetem végett… Egyszóval, olyan voltam, mint egy orgona. Felújúltam, újraszülettem.
– Csak meddig megy ez így? – aggályoskodtam mégis némely pillanatban. Ma kettős órám lenne, az áldóját!
– Ennyit, Uraim mára, – mondottam egy befejező mondat után, mikor éreztem, hogy a humbugnak mégis csak vége van. Felálltam tehát, meghajoltam előttük, – s csodák csodája, épp abban a pillanatban csengettek. A gyerekek ámulva, mosolyogva néztek: mert piros lehettem a boldogságtól.
– Még ez is? Hogy épp most csengetnek is? Hisz ez a tökély maga! – lubickolt a lelkem. Oly könnyű voltam s oly megtört a mellett, mintha másfél órát lovagoltam volna vad iramban.
S a tapsviharból aztán boldogan menekülve, elégedett szívvel szöktem egyenesen a tanárok számára fenntartott különös hely első szakaszába. S ott megpihentem.
I. kötet 255Most pedig egy pompás valamit! – gondoltam magamban.
Pezsgőről, szivarokról és feketekávéról álmodoztam. Továbbá jó zsíros, könnyű fánkról.
– Mátyás, telefonáljon haza, hogy dolgom akadt, ne várjanak az ebéddel, – adtam ki az utasítást, mialatt ketten a kabátomba bujtattak.
– Kollokválás, méltóságos uram, – fordult hozzám egy folyosói fekete csoport alázatos szószólója. – Az Istenit ennek a világnak!
– Beteg vagyok, uraim, – mondottam én nyájasan, gyengélkedőn, amire a szónok arca meghatottra vált. – Ostoba filkója.
– Soha, soha nem voltam még ilyen egészséges, filkóm, mint épp ma, – szerettem volna mondani neki s ennélfogva szemeim ravaszul csilloghattak.
– Nem is vagyok feketében, szeretem ezt a kölcsönös udvariasságot, – sipogtam mentegetőzve. (Szemtelen és ostoba szeszély. Honnan vegyen egy szegény fiú fekete ruhát?) – Majd holnap, uraim, jó lesz? – tettem hozzá elkomorodva s biccentettem valamennyiöknek. Erre a horda persze újra megéljenzett.
– Nem, nem csak középfinom ebédet eszünk, – határoztam el. – De meglepő ötletem is támadt ugyanekkor. Hátrafordultam.
– Weiss úr és Mátéffy úr, – nem kísérnének el az Urak?
Mint a halni kész rabszolgák, úgy ugrottak mellém. Az egyik hajladozott, a másik ebből rossz szimatot orrontván, épp ezért rögtön kijavította alázatosságát. Különbözni akart valamitől s mintha orronütötték volna, feszengett.
– Ez aztán a világfiasság! nevettem én.
Különös mulatságot okozott, hogy ezt a két világot így most összeeresszem egymással. Mikor én Weiss úrhoz beszéltem, Mátéffy úr a gamasniját nézegette s ez tetszett nékem. Mint egy rühös lóról, semmiképp sem akart tudomást venni társáról. Még engem is kormányozni akart a filkó, – finom gesztusokkal tudomásomra adván, hogy vagy hozzá, vagy a másikhoz intézzem szavaim, de kettőjükhöz együtt semmiképp, – legyek olyan szíves. Legyek annyi belátással, hisz én is úriember volnék, vagy mi az ördög. Erre aztán igazi jókedvem támadt. Hol az egyiket, hol a másikat nézegettem…
I. kötet 256Weiss úr gúnyos természetű ifjú lehet, az a fajta, amelyik mindig gúnyos, – állapítottam meg. Amellett pedig alázatos. Most is szeretne gúnyos lenni, de nem mer a szegény. Épp ezért a szemei már olyan kemények és aprók, mint a gomb.
Leginkább hozzá beszéltem tehát.
– Hogy nézek én ki, uraim? Rosszul? Betegesen? – néztem Weiss úr szemei közé. – Öregszem nagyon? – unszoltam nyilatkozatra. – Ámulva nézett rám, szemmel láthatóan meglepve váratlan fordulatomtól.
Hogy arról szó sincs, méltóságos uram… hogy hova méltóztatik gondolni, – hebegte.
– Nos, Mátéffy úr? – fordultam a másikhoz.
– Nem, Isten bizony nem, – felelte a csirkefogó, szemei egy szemtelen, mosolygós villanásával.
– Én úgy éljek? – kérdeztem tőle. Erre nevetett.
– Mert nézzék csak, kérem, – mondottam kényesen összevonva bundámat, – mert nézzék csak! A múlt husvétkor például meg akartam növeszteni a szakállamat. A feleségem nagyon rábeszélt, azt mondta: helyes, csak növesszem meg, itt az ideje. Ha pedig egy feleség ilyesmire rábeszéli az embert, az már maga is elég szomorúság, beláthatják az urak. – Jól van, – mondottam. – S tudják, hogy néztem ki két hét alatt? Mint azok a bácsik, akik gyerekkoromban cukorral kínáltak…
S szívből, hangosan hahotáztam ott az utcán.
– Az ember itt, – s e szónál a szívemre mutattam, – az ember itt belül fiatal marad, ugyanaz, aki volt… erre ez az átkozott szervezet, amellyel örökös harcban állunk, azt kiáltja: hopp! ne hazudj pajtás, megöregedtél. De viszont, hogy lehet az uraim? Csak nem képzelik, hogy csakugyan az vagyok én, akit itt maguk előtt látnak? Hogy ennyi vagyok egészben? – Én most véletlenül megöregedtem, – de mit számít az uraim, mit számít?… – szólottam nagy lendülettel s a végén újra nevettem. (Általában: sokat kacarásztam s ez nem nagyon tetszett nekem. – Úgy látszik csakugyan hülye lehetek, – gondoltam eközben.)
I. kötet 257– Igy van ez, Weiss úr, – fordultam a fiuhoz. Erre szemöldei fájdalmasan összerándultak. Úgy látszik, gyanúja támadt, nem akarom-e én is ugratni, vagy mulatni felette, megalázni őt? Erre szívem egész melegével belekaroltam, elhatározván, hogy ezt a szegény ördögöt ma különösen kitüntetem én.
– Most pedig ebédelni megyünk uraim, – kiáltottam, magam is meglepetve e kitűnő ötlettől. Ijedten állottak meg, úgy látszik, zsebükre gondolván mind a ketten.
S ez volt az első olyan eset, hogy a két fiú meghökkenve nézett össze.
– Jó, jó, ne féljenek, megvárjuk, amíg éhesek lesznek… – próbáltam megnyugtatni őket. – Még sétálunk előbb a Duna-parton s csak azután ebédelünk, mégpedig kitűnően… Weiss úr a vendégem lesz, abban reménykedem, hát Ön? – fordultam a másikhoz.
Mátéffy meghökkenve nézett rám. De aztán feltalálta magát.
– Én is, méltóságos úr, – mondta szelíden csillogva.
– Muszáj, muszáj, Mátéffy, – feleltem én neki garázda lendülettel, – látják, az ember néha nem szeret egyedül lenni… Különösen az ilyen ember, aki senkit se szeret, – mondottam hirtelenül. Nyílván azt hitték, megbolondultam. – Nem baj, – gondoltam én. – Az Önök testőrsége viszont, ma különös erőt ad nekem, – gúnyolódtam. S aztán, nem törődve vele, milyen hatást tettek szavaim, így folytattam a fecsegést:
– A feleségem, látják, határozottan amellett volt, hogy szakállt növesszek. Erre elővettem gyermekkori fényképeimet s hosszan tanulmányoztam azokat. Tehetetlen mosoly, e tekintetben nincs változás… Énem téveteg rebbenése térben és időben, – ez is ugyanaz… – Kísérőim kukkanni se mertek.
– Mi hát a változás? – kiáltottam magam elé. Kérdésemre felelet nem jött. A két fiú nyílván azon tanakodott, nem őrültem-e meg csakugyan? S téveteg félelmükben, társadalmi különbség, megvetés, gőg, – mint nap sugaraira a téli hó, lágyulva olvadozni kezdett. Én pedig fényes cilinderemet többször megemelve, egy kúriai tanácselnök, majd bírák, képviselők és ügyvédek köszöntését fogadtam a korzón s oly méltósággal, mint egy földre pottyant istenség.
I. kötet 258– A feleségem folyton nevet kérem, ha én ilyesmiket kérdezek tőle, ami természetes is. Elvégre nem elég szenvedés már maga az, ha túlságosan ismer valakit az ember?
– Mindenesetre azt tanácsolom tehát, hogy igyekezzenek mindig és minden tekintetben a lábukon állni, ami annyit jelent, hogy a világért se támaszkodjanak egy más ember jóságára teljesen, – meg vagyok értve? – magyaráztam nekik. – És másodsorban annyit is jelent, hogy viszont sose juttassanak magukból annyit, ami már biztonságuk kárára lehetne…
Újra csend lett. Aggodalmas, hosszú csend. Lépteink ezalatt már ott kopogtak a Vigadó utcában.
– Ez is egy kis szeminárium, uraim, mégpedig, biztosíthatom önöket, többet érő, mint az egyetemi zagyvalék!…
Ezt a fordulatot felhasználva Mátéffy, gyorsan a szigorlatok rémségeiről kezdett rebesgetni valamit. Csak ők már azon is túl volnának, – sopánkodott a lelkem.
– Majd túlesnek azon is fiaim, – biztattam atyai szelídséggel.
Ekkor megszólalt Weiss is, nagyot merészelt ez egyszer:
– A professzor urak oly zordonak, rájuk sem ismerünk olyankor, – mondotta benső remegéssel. – Az ember, – hiába, – zavarba jön az ember, – sóhajtotta szeliden.
– Nem lehetünk elnézőbbek, – nevettem én. – Édes fiam! itt hiába minden esengés! És ha a saját gyermekeim volnának, akkor sem, ezt csak beláthatják az urak…
– No nem, dehogy is! – kiáltotta ekkor Mátéffy dühösen és elpirult. Hogy ők azt a világért sem így gondolták, – dadogta. – De méltóságos uram, kérem, – esedezett.
– Fúj, micsoda ravaszság! Mátéffy! – feddettem őt nevetve, amire a nebuló még pirosabb lett. – Illik ilyen görbének lenni, fiam?
– Nem, nem, méltóságos uram, igazán nem, – kérlelt mint egy kisfiú.
– Nagy murit csapunk akkor, – fordított ügyesen a szón. – Eljön maga is, mi? – szólt át zavarában Weissnek a másik oldalra.
– El én! – kiáltotta Weiss is zabolátlanul, csupa lelkesedéssel.
I. kötet 259– Hopp, hopp, álljunk csak meg itt egy szóra, – mondottam ekkor és megálltam az utcán. – És most még egy tanácsot, ha már ilyen bőkezű hangulatban vagyok. Nem tetézni az örömöket, fiatal urak, mert azt úgy se lehet!… – Szünetet tartottam.
– Nem értjük, méltóságos úr, – esengett Weiss.
– Ha letetted a szigorlatot, ne gázolj még egyéb örömök után is, mondtam én magamnak megboldogult ifjúkoromban. És akkor volt igazam, Uraim, meg vagyok értve? És most mehetünk ebédelni!
S a két ifjú szeme csintalanul egymásra villant a hátam megett. – Okos ez a vén gazember, mégiscsak! – mondotta tekintetük.
A vendéglőben mindenekelőtt tokajit rendeltem, mindönknek egy kis pohárkával, mértékletesen.
– Mértékletes és könnyű ebédet fogunk ma enni, Uraim, – ijesztettem őket. – Ha megengedik, én állítom össze! Egy szem szőlő, egy falat kalács, én az istennők ebédjét is így képzeltem el hajdanában, danában…
Mátéffy könyörgős szemeket vetett felém.
– Hát olyan éhes vagy? – tegeztem őt.
– No jó, jó, ne féljetek, az ifjúságnak farkasétvágya van tudom én azt, nem feledtem el.
S a két ifjúnak, beleegyezésük után, gúlyáslevest rendeltem, majd halat s utána egy hatalmas, vastag húst, szinte már hústortát: Chateaubriand-ot. Majd cukrászsüteményt és aszú-szőlőt. Egy üveg fehér bort és pezsgőt is kértem.
A menűt aszerint állítottam össze, hogy mi az, amin én magam forró mohósággal kaptam volna egykor, mikor még nem voltam ilyen nagyszerű ember.
Magamnak csonthúst rendeltem tormával és feketegyökeret. Ez volt minden.
Weiss úr, mielőtt kanalát szájához emelte volna, félénken, laposan körülnézett a szegény. – Mátéffy úr viszont a gulyáshoz még barna sört is kért és hatalmasan kanalazott, – szinte már a családtagok szemtelenségével.
I. kötet 260– Nézze csak ezt a gödényt, nézze ezt a Mátéffyt, hogy iszik, – kiáltottam oda Weissnek.
– Vegyen példát Weiss úr és igyon, node Weiss úr, igyon az Istenért! – buzdítottam őt.
– Önök különben is most brudert fognak inni! – parancsoltam rájuk, amire Mátéffy leereszkedően ugyan, de azonnal odakoccintotta poharát. Weiss elpirult.
– Rajta, rajta! – kiáltottam. – Holnapig Ön ezt úgyis elfelejti, megengedem, de most ez kötelező, – néztem a szeme közé.
– Szó sincs róla, hogy elfelejteném, méltóságos uram, – felelt a kölök elkomolyodva és nagy önérzettel.
– Ne nézzen úgy rám, Mátéffy úr, ne nézzen úgy rám! Ön talán csodálkozik, hogy minek köszönheti a kétes szerencsét, hogy velem ebédelhet… No mit gondol, mi lelt? – s rámosolyogtam a fiúra.
– Jó napja van a méltóságos úrnak, – felelte ő ildomosan mosolyogva.
– Úgy van, eltalálta, fiam, – csaptam le reá. – Ha ilyen jól fog felelni a szigorlaton is, akkor kitüntetést kap, ezt megígérhetem. És most igyunk!
– Különös napom van ma, rendkívüli napom, talán jó napom, az is lehet. Ne nézzenek úgy rám, mintha öngyilkosjelöltnek tartanának… Nem, nem, erről szó sincs, – folytattam letéve poharamat. Mindkét fíú buzgón hallgatott és buzgón evett. Mintegy a víz alá merültek, hogy ne kelljen meghallaniok szavaimat.
– Most pedig meséljenek Maguk is, – vetettem oda nekik egy idő után ellankadva, hirtelen elkedvetlenedve. – Mondják csak, mi van Zsemle úrral? Nem látom őt, csak nem beteg?
A két diák egymásra nézett.
– Buta ember, méltóságos uram, az van vele, – felelte végre Mátéffy energikusan.
– Nem úgy nézett ki, nem úgy nézett ki, sőt valami impozáns ellenállás volt a szemeiben. Nem olyan volt, mint a kutya, mely elveszti karakterét, ellenkezőleg: mint a macska, amely kedveskedik is, törleszkedik is, de macska marad. Tetszik érteni engem?
I. kötet 261Mátéffy úr erre egy kicsit kihúzta magát, tiltakozása jeléül, vagy legalábbis, hogy korrigálja kutyavoltát. Weiss ellenben a megtört kutya maradt továbbra is… Púpos háttal ült és úgy beszélt.
– Kimaradt az egyetemről, – kezdte és sóhajtott ehhez egy kicsit. – Nekem barátom volt, – tette hozzá szinte mentegetőzve.
– No de mért maradt ki? – arra volnék éppen kiváncsi Uraim…
– Hiába beszéltünk mi annak, méltóságos úr, – vélte Mátéffy.
– Hogy ő mért legyen jogász és ha miniszter lenne is a végén, vagy akár kabinetirodai főnök, már ahogy az ember azt beszédközben felveti…
– No persze, persze, folytassa csak Weiss úr és minden szégyenkezés nélkül! – biztattam őt.
– És ha akárhogy sikerülne is neki, ha egyszer ő boldogtalan evvel…
– A velejét kérném szépen, Uraim, – türelmetlenkedtem, mert úgy vettem észre magamon, hogy ez olyasmi, ami végre igazán érdekel.
– Ő zenész akar lenni, nyavalyás zenekari zenész, annyi az egész! – vágta ketté a sopánkodást Mátéffy úr, szinte megdühödve.
– Úgy?
– Igen, méltóságos uram…
– És hiába beszéltünk mi a fejébe… Csak úgy boldogulhatok, amilyen vagyok, – egyre csak ezt hangoztatta előttünk…
– Úgy, úgy, úgy, úgy!? És mi van vele most?
– Svédországban van már, egy kvartettben játszik…
– Egy mulatóhelyen, – vetette közbe Mátéffy megvetőn. Csend lett ezekután.
– No és mit szólnak Önök mindehhez? – kérdeztem meglehetősen elkomolyodva.
Mátéffy, az ökör, gőgösen mosolygott, Weiss viszont óvatosabbnak akart látszani.
– Boldogok volnánk, ha tudnók, mit gondoljunk, – felelte meglepő ügyesen.
– Node, méltóságos uram, – heveskedett Mátéffy. – Valaki, aki így végzi az egyetemet, akit úgy szeretnek, álláshoz juttatnak, munkálatokkal bíznak meg a tanárok…
I. kötet 262– Maguk a tanárok, – sopánkodott Weiss is s valami olthatatlan vágyakozás volt a hangjában kifejezve.
– Maguk a tanárok, – ismételtem én is eltünődve. Úgy éreztem magam e pillanatokban, mintha világtalan ember volnék. Az a reménytelen elhagyatottság lehet csak hasonlatos ehhez.
– Ilyen fiatalságot és ilyen érettséget, e kettőt így együtt, ritkán tapasztaltam még önök között Uraim, – mondottam ki végre szentenciámat a csendben. A két fiú felkapta fejét. Tekintetük olyan volt, mintha most mindjárt fel akarnának lázadni ellenem.
– Hogy méltóztatott? – hebegett az ökör.
– Sehogy, fiam. Ha írnak neki, kérem, tolmácsolják szíves üdvözletemet. Megigérik? – Köszönöm. – Most pedig a feketénket külön-külön fogjuk talán meginni, ha megengedik, – szólottam, hirtelen letörve minden további beszélgetés lehetőségét.
Mint aki kiokádta egész bensejét, kiábrándulva magamból, leverten mentem egy kávéházba ezek után. A legsötétebb zúgot kerestem ki, belevetettem magam s ott ültem mozdulatlan. Az arcom, egy megtört, öreg ember arca, sötéten, de már nem is fenyegetőn: közönyösen, mint a végtelenség, fásultan és kiégve bámult reám a szomszédos tükörből.
Még mindig nagy köd volt odakinn.
Voltaképp azért jöttem ide, hogy ne kelljen hazamennem s mert tudom, hogy a kávéházak a lélek egyensúlyának helyrebillentésében mily nagy szerepet játszanak.
Csakhogy mi baja az én lelkem egyensúlyának? Vessük csak fel a kérdést! Vagy ne vessük fel? – Erősen szivaroztam.
Gyanakszom, hogy semmi egyéb bajom nincs, mint hogy délután van megint. Vagyishát: gyerekes vagyok, ez az igazság s úgy látszik, hiábavaló volt annyi tapasztalatom.
Ifjúkoromban „visszahozhatatlan, gyönyörű ifjúkoromban”, ahogy az isteni Gogol énekli, – furcsa képzeletem volt a délutánokról. Tizenhat éves lehettem, mikor magányomban, egy borús téli délI. kötet 263után mélyén az az ötletem támadt, hogy Isten, ha ő valóban szeretne minket… akkor az alkonyat beálltával megjutalmazna minket. Akkor a naplementében s magában a lemenő napkorong közepén talán megjelentetne nékünk valakit… mondjuk: a fennkölt és dicsőségteljes Szent György lovagot, pajzsával és cimerével szótlanul, de biztató tekintettel s talpig aranyban… Ez volna csak a tallér, a jutalom, a látomás! Vagy az az arc, ha ő jelenne meg nekünk, aki olyan volt egykor, mintha fénysugarak táncolnák körül. Egy szobalányra gondoltam vissza, akit egyetlenegyszer láttam életemben, amint a Hatvani utcán takarítás közben az ablakból kihajolt. Sugárzó szépségére mindmáig jól emlékszem én s még ott a kávéházban is bágyadt és távoli szerelem ébredt a szivemben iránta. Igen, igen, ha ő jelenne meg nekünk. – Maga az, hogy látjuk őt, hogy belepillanthatunk ebbe az alkonyodásba: ez adná meg naponként életünk értelmét s annak, hogy mért is vártuk még meg ezt a mai napot.
Igen, gyerekes vagyok, még mindig az, ugyanúgy várok még mindig valamit, mint kamaszkorom idején. Holott hát, itt az idő, hogy beletörődjem, hogy csodák nélkül múlik el az élet. Hogy beletörődjem, hogy szívósnak és kitartónak kell lenni és akkor is, ha semmi se teljesül is be: se délután, sem estefelé. – Az ember este a sivatagi utas tikkadtságával tér nyugovóra és szívósan és kitartón várja a holnapi napot. Ez az ember dolga e világon.
És különben is: félre az affektációkkal. Ne tegyünk úgy, mintha a holdból pottyantunk volna ide és semmi közösségünk nem volna a többivel. Legalábbis annyi közösségünk van velük, hogy megszoktuk őket. Elég tehát ebből az ostoba játékból. A függetlenülési tendencia nem rossz tendencia, nem is megvetendő, csak éppen egy bizonyos ponton túl már ostobaság. Nincs olyan ember, aki nap-nap után képes volna újra szembenézni a feketeséggel. Sem a feketeséggel, sem a teljes világossággal, – ismételtem el magamban fő-principiumaim egyikét, de már sokkal hangsúlyosabban, mint odahaza.
– Vigyázz, vigyázz, – mondottam magamnak, – nincs az a keménység, mely az önmegvetést állandóan kibírná!
Elkezdtem tehát délelőtti előadásomon kérődzeni, hogy egy kicsit boldogabb legyek… de bárhogy irányítottam is magam, ez az én lelI. kötet 264kem, mint a csökönyös állat a bizonytalanság és dermesztő hideg iránya felé állandóan elfordult. Mintha a halál felé akarna hajlani.
– Mi hát nékem a bajom?
Régi emlékeket próbáltam visszaidézni, valamit, ami szép volt életemben s főképp, ami bebizonyíthatná, hogy csakugyan éltem, – de mindhiába! Egy-egy futó sóhaj volt az egész, amit kicsalt belőlem elmult életem. S akkor is, nem is a bizonyságok, inkább jelentéktelennek látszó apróságok voltak azok, amelyeken a lélek megakadt és megpihent egy kicsit… Így egy hajnali hosszú kacagás emléke valósággal felüdített, éppúgy, mint az a délután, amelyet egyetemi hallgató koromban a testvérnénémnél töltöttem el falusi magányban.
Idősebb nővérem, akit akkor már régen nem láttam, ifjú házas volt éppen, – férje finánc, egy fatuskó… S mi úgy éreztük magunkat aznap meghittségünkben, mintha a férjet lopnók meg vele. Ételeket kotyvasztottunk, mint a gyerekek és sokat nevettünk, de úgy, ahogy ma már nem igen tudunk, egyikünk sem. Én teát ittam s minthogy minden bőven volt a háznál: a teába kísérletképp cukor helyett, mézet, majd ehhez tejszínt és konyakot töltöttem. Hatalmasokat kiáltoztam eközben s úgy éreztem magam, mint egy dőzsölő király. A keverékbe utóbb még zsemlét is aprítottunk – s vártuk, mi lesz? Boldog kiáltás szakadt fel belőlem, mikor a felhővé duzzadt zsemlét először kóstoltam meg.
– Hogy ez milyen remek Terusom, virágom golyhóm és golyóbisom, – kiáltoztam össze-vissza… s mi persze megintcsak kacagtunk ezen is.
Így tűnődtem én, kínálgatva magam azzal, ami elmult, – de megnyugvást ez se hozott.
Hogy elöntött végülis a düh.
– Mi az istennyila bújt belém? Hát csakugyan ilyen boldogtalan vagyok én? Elvégre mégiscsak van otthonom is, szerető hitvesem, családom, birtokom, egyszóval mindenem, ami kell…
– Uram, Önnek elutazott a felesége és nem leli most a helyét – bíztatott engem valamely elképzelt, ostoba személy. – Igaz ez? – kérdeztem erre magamtól, mivelhogy a lelkem gúnyosan összerándult bennem, ellenállt.
I. kötet 265– Akkor viszont nézz szembe az igazsággal, ha meg akarsz dögleni, pimasz, – utasítottam én magamat.
– Aki meg akar halni, az nézzen végre szembe a dolgokkal és merjen cselekedni… Elvégre mire való az eszed, ha nem arra, hogy megbirkózzék a dolgokkal és látszatokkal és valami eredményre jusson a végén? – jobbra vagy balra! – adtam ki véglegesen a parancsot.
S már fel is álltam. Szivaromat oly dühvel vágtam egy sarokba, hogy szikrát vetett.
– Elmegyek beszélgetni Hermiónéhez, – jutott ekkor az eszembe. – Majd tisztázza az nekem, amit én nem merek… És épp azért, mert annyira romlott! Az ilyeneknek van bátorságuk legalább! – szikráztam elkeseredve.
S pár pillanat mulva már kinnjártam az utcán. Sárga, vastag köd vett újra körül.
Úgy látszott előbb, hogy nem lesz ebben se szerencsém. A szobalány a nagyságos asszonyról mit sem akart tudni. Ideges sürgetésemre mégis bevitte névjegyemet, amire az ezüsthajú ügyvéd úr kijött párnázott ajtói mögül.
– Az arca még mindig nagyon fiatalos, – állapítottam meg.
– Parancsol? – kérdezte ridegen.
– Nem ismer?
– Dehogy nem! – nevetett. – A feleségemet keresi?
– Őnagyságát, igen. – Ebbe viszont belepirúlt.
– Nem értem kérem, – kezdte lassan. – A szobalány nyílván értésére adta, hogy a feleségemet nem is ismeri…
– Csakhogy én nem tárgyalok szobalányokkal.
– Amennyi önt megilleti, annyit megtudhatott ebből, nem? – kérdezte élesen.
– Kérem, kérem, én sosem voltam az ön házitanítója… Már ezért is mérsékelje magát, – szólottam hozzá s a hangom veszélyesen nyugodt lehetett. (Csak a derekam remegett máris.) – Nem igyekszem én olyat megtudni, ami nem érdekel engem… Épp ezért végeztünk is talán. A címét kérem uram.
I. kötet 266– Nem tudom a címét, – jelentette ő ki s hátat fordítva máris indult befelé.
– Ezüsthajú ügyvéd úr! – szólítottam ekkor szinte barátságosan. – Álljon csak meg egy szóra kérem. – Mintha kígyó csípte volna, azonnal visszafordult.
– Parancsol? – kérdezte s a szemei szikráztak.
Az ereimben éreztem, hogy még egy pillanat és ökölre megyünk. És miért? Semmiért. Én tehát, (mint ilyenkor rendesen szoktam) a formasággá, hiúsággá merevűlt lélek kemény falán egy ügyes ugrással átvetettem magam s gőzölgő emberemnek egyenesen a szivére tettem a kezem.
– Tisztelt uram! Beszéljünk egymással úgy, ahogy ember emberrel szokott, – mondottam neki szinte alázatosan. – A felesége, mint írja, nyomorban van és állást szeretne kapni…
– Mit mond Ön? – ordított fel.
– Mindjárt meggyőződhetik, – folytattam én, a zsebeimben kotorászva. – Ejnye, no! hol is az a kérvény?
– Az sem érdekel, – válaszolta ekkor ő hamuszín arccal s hirtelen teljesen ellankadva. – Ez sem érdekel, – ismételte. – Ne fáradjon a professzor úr!… – Címemnek ez az újjáéledése megelégedéssel töltött el.
– A Mária Cecilia nővédelmi egyesület egyik elnöke, mint talán tudja is, én vagyok. S a felesége őnagysága hozzánk kérvényt nyujtott be, amelyen nem tüntette fel a címét. Nyílván rám gondolt ezzel, ha nem is írt nekem külön levelet… És én arra törekszem, hogy előzékeny lehessek iránta…
Mialatt beszéltem, a másiknak arca nagyot változott. S mintha még egy könnycsepp is megjelent volna pilláin s bármíly valószinűtlennek látszik is ez most előttem. Ezek ellenére még mindíg hepciáskodni akart.
– Még ez sem érdekel, – jelentette ki lehunyva barna szemét.
Ekkor aztán én tettem úgy, mint akinek kifogy a türelme és menni akar. A legnagyobb nyugalommal emeltem le cilinderemet a fogasról, de abban a biztos tudatban, hogy most már úgy sem ereszt el. S úgy is lett.
I. kötet 267– Az én feleségem tönkretett engem, tudja ön azt? – ordította, hogy szinte rengett bele a ház is. Utána még jóideig arca vadul rángatózott a kíntól. – Aztán elhallgatott a szegény. Én ugyanis az ujjaimat ekkor tiltakozóan felemeltem.
– Ne mondjon el nekem semmi olyat, amit megbánhatna utóbb… – mondottam enyhén.
– Nem bánok én már meg semmit! – hörögte ő s az öklei összeszorultak.
Lehajtott fejjel, megilletődve álltunk tehát egymással szemben, mint a borjak. Szerencsére ő csakhamar felsóhajtott és így szólt:
– Ne mondja meg neki méltóságod, hogy tőlem tudja a címét. Én róla semmit sem tudok, ő engem nem érdekel! – kiáltozta megint.
– Természetesen! Nyugodt lehet az ügyvéd úr, – bólintottam erre.
– Ha csakugyan nyomorban van, – a kárát én nem akarom. Isten látja a lelkem… ha ugyan nem valami rafínéria ez is, csodálatos misztifikáció, már ahogy az nála szokásos…
– No és a címe, kérném szépen, mert ez a lényeg.
– Mikor még nagy nő volt – kokottot értek ezalatt, méltóságos uram, – erősködött, – akkor még az Eszterházy utca 7 alatt volt nagyszerű lakása. De ott nem igen lakik ő már, úgy lett minden, ahogy megjósoltam előre… – mondá és hörögve nevetett.
– Köszönöm, uram, – feleltem én.
– Tessék csak odamenni, ott majd többet is mondanak talán, – folytatta megtörten s egész az ajtóig kísért el. S én férfias részvéttel még egyszer megráztam a kezét s gyorsan kisurrantam az ajtón. Mindez az előszobában történt.
– És gyujtson is fel, kérem! – hangzott a jól ismert édes dallam a szoba mélyéből, amire a fénymadarak felröppentek a hatalmas bronzcsillár ágai közé. Ennyit láttam a félig nyitott ajtón át s a szívem megdobbant. Karácsonyi álmok valószínűtlen íze, rég óhajtott színes boldogsága cikkázott át rajtam vagy egy pillanatig. – Mégiscsak, míly csodálatos vándorlás ez a mai, – ezt éreztem az ereimben.
I. kötet 268– Tessen befáradni, méltóságos uram! – riasztott fel a komornyik.
– Már azt is tudja, hogy méltóságos vagyok? – kérdeztem én rábámulva. – Jól van nevelve, – biccentettem feléje elismerőn. S beléptem. Miután betettem magam után az ajtót, körülnéztem előbb s így szóltam egész hangosan:
– Ilyen előkelőek lettünk? – És nevettem.
Nem tudtam biztosan, hallja-e valaki e szavaimat.
Nem vettem észre, hogy élőlény más is volna itt kivülem, mivelhogy ezt bámultam én: ezt a pazarúl, kápráztatásra berendezett termet, amelyben jó meleg volt: valósággal üvegházi a légkör, – amelynek hűvös áramlataiból mégis érezni lehetett, hogy csak nemrég takarították a szobát. Előreléptem a csillár alá s megálltam az idegenség kellős közepén. Mikor is édes kacagásra riadtam.
– Hát odabújt, Hermióne? – kiáltottam fel. – S indultam feléje.
– Álljon csak meg az úr, – szólt ekkor rám Hermióne a sarokból.
Mert ott ült ő egy színes párnákkal telirakott kuckóban, törökösen felhúzott lábakkal. Maga is olyan volt, mint egy színes és puha párna.
– Álljon csak meg! Hogy mer maga idejönni? – S teáscsészéje mellől, mint valami leshely mögül nevetve figyelt.
– A férjétől jövök, – feleltem csendesen.
– A férjemtől?
– Tőle, – feleltem kurtán. – Ő küldött.
– No ne mondja. És hogy került maga az én férjemhez?
– Itt kell állnom? – kérdeztem szemrehányón.
– Tessék! – mondá elkedvetlenedve és helyet mutatott maga mellett. Közelebb léptem tehát és le is ültem. Ő a teáját itta, én meg néztem őt.
– Parancsol teát? – jutott végülis eszébe.
– Nem parancsolok…
– Hátha mégiscsak?
– Csakis morfiumot, édes gyermekem.
– Az is van, – bíztatott s rám villantotta sötét szemeit. Olyanok voltak, oly mozgékonyak s alattomosak, mint a kés.
I. kötet 269– Mért ilyen kúszált, ilyen álmos, ilyen összegubancolódott? – méltatlankodtam. – Mért ennyire puha?
– Mert most keltem fel, – válaszolta még lágyabban s teáját kényeskedve itta tovább. S e lágysága mögött a nők gyalázatos öntudata lapult.
– Meleg és sötét, mint az álmából felriasztott gonosz lélek… Az, az, az, hiába tiltakozik…
– Nem is tiltakozom én, arról szó sincs. Éppen arra volnék kíváncsi, mi viszi magát a gonoszlelkek közelébe? – S még kényelmesebben szürcsölgette az italt.
– Szóval kezdünk lassacskán affektálni szívem?
– A maga tanítványa vagyok, – büntetett azonnal, miközben nyelve piros hegyével a tejszínhabot nyalogatta csészéjéről. – Egyébként nem is affektálok, tetszik tudni, csak fáradt vagyok rendkívülien. És amíg a szó szájamig ér… a többit pedig tudja már…
– És ez a berendezkedés itt! ez a pompa! – gúnyolódtam.
– Egy kicsit cicomásabb a kelleténél, ez igaz.
– És ez az állandóság! – gúnyolódtam.
– Ebben viszont nincs már igaza, barátom! Úgy látszik, nem elég jó a szeme, öregszik az úr… – vágott vissza kegyetlenül. – Összehordott holmi ez, semmi egyéb. Ha jól megnézné, minden darabon más monogramot találna.
– Jó, jó, nem kell mindjárt haragudni…
– Nem is, csak épp, hogy ez az igazság. Összehordtuk, amíg itt tanyázunk, annyi az egész. – S a szemeit kicsit összehúzta, nyílván megvetése jeleként.
– Jól van, Hermióne, nem kell mentegetőzni.
Rámnézett, most már hidegen s feleletre sem érdemesítve, nagy méltósággal válogatni kezdett a hideg étkek közt, amelyek ezüst tálon voltak előtte. Szalagjai nyaka körül eközben meglibbentek. – Habos, sárga selyempongyolája pedig nyugodtan világolt felém a csillár fekete fényében, mint egy állandó derengés, oly nyugodtan és akkora biztonsággal… – Az ember ott feledte rajta szemét… ha ugyan kibírta sokáig az anyagnak ezt a könnyed fényét s főként: ezt a rendkíI. kötet 270vüli tisztaságot… Nekem például le kellett húnynom a szemem, hogy bele ne szédüljek.
– És most szíveskedjék talán megmagyarázni, minek köszönhetem ily hosszú idő után a szerencsét? – riasztott fel Hermióne.
– A férje arra kéreti, hogy jöjjön vissza hozzá és ha bármi történt is azóta, – kezdtem, egyelőre kissé bizonytalanul. – Idegesen vonaglott össze szavaimra.
– Ne tréfáljon!
– De bizony, hogy nem tréfálok! – állítottam most már teljes biztonsággal.
– És evvel a kérésével magához fordult? Hogy lehet az?
– A jogtudományi társaság, amelynek egyik elnöke vagyok, – kezdtem nagy folyamatossággal, – néhány hónap előtt az urát pénztárosnak választotta meg. Így kerültünk össze, Angyalom… Én persze rögtön maga felől kérdezősködtem nála, de ő egyelőre mosolygott. Egy ülés után azonban mellém szegődött az utcán s elkezdett mesélni nekem, – és ríni, ami hát természetes is.
– Ne mondja! És mit mesélt?
– Nem sokat. Csak éppen annyit, fiacskám, hogy én, mármint az ön volt házitanítója, mit szólok önhöz? Hogy ön képes volt így faképnél hagyni a férjét. No lám! Megkérdeztem tőle, vajon mi a tanácsa vagy kívánsága, mit szóljak én ehhez? Amire közölte velem, hogy neki öngyilkossági tervei vannak.
– Ne mondja! Szegény! – sóhajtott Hermióne.
– Hát sajnálja őt?
– Nem én! – mondá és megrázkódott. Hallgattunk egy darabig.
– Csakis azért kérdeztem ezt, mert, mint látom, ön is a legkülönbözőbb s merőben más jelentésű szavakat használja támasztékokul. Például: azt mondja: „szegény”, pedig nem is azt gondolja, – mondottam a csendben, mialatt cigarettám füstjét fígyeltem, mint kavarog a csillár felé finom ivekben. S vártam. Hermióne pedig, miután szép nyugodtan letette csészéjét, megigazította párnáit, rájok is könyökölt, végülis így szólt:
– Vigye neki válaszul a következőket. Hogy ne feledje el, hogy egykor oly bátor volt és elvett engem feleségül. Ne legyen tehát gyáI. kötet 271va ma sem. Ne feledje továbbá, hogy olyan szerencsében volt része, amiben nekem például sohasem… – S itt Hermióne elpirult és el is hallgatott.
– És pedig? – faggattam őt.
– Hogy olyasvalakivel élhetett együtt, akit szeretett…
– No lám, no lám! – kiáltottam ekkor. – Csodálatos egy lény maga, – folytattam kis idő után egészen ellágyulva. – Maga olyan, mint egy reflektor, – mosolyogtam. – Belevilágít a rejtelmek közepéig.
– Az ember eljön ide, és úgy látszik, csak azért, hogy ostobának érezze magát maga mellett… – tettem hozzá bánatosan.
– Mikor ilyet mond, nyílván nagyon szerénynek képzeli magát, nemde? – nevetett a szemeim közé.
– De mondja csak, Hermióne, ártatlan csókjainkra kérem Önt, ha ugyan emlékezik azokra…
– Ön ma már nős ember, uram… végre valahára! Hogy mer ön emlékezni? – Legyintettem.
– Ne legyintsen! – kiáltotta.
– De igenis, hogy legyintek! – kiáltottam. – Különben is hagyjuk a múltat, – folytattam lihegve. – Hogy történt magával mindez, azt tudakolom én, arra volnék én rendkívüli kiváncsi…
– Mi az, hogy hogy történt?
– Úgy, ahogy kimondom a szót, úgy is tessék érteni engem. Mindig csak szóról-szóra aranyom, az a legjobb. Ismétlem tehát: hogy történik az ilyesmi, azt szeretném én megtudni magától, mivelhogy, – megmondom őszintén, – tanúlni szeretnék.
– No ne mondja! Ez végre valami! – kiáltott fel Hermióne. – Hát ha éppen tudni kivánja… Ön azt kérdezi, hogy történt? Milyen ostoba kérdés! – felelte s a kezével afféle mozdulatot tett, mintha mindent el akarna hárítani magától. – Hát csak úgy magától adódott, tetszik érteni engem? Mint a szeplőtlen fogantatás, vagy mikor valaki leesik az emeletről, vagy elgázolja egy sörös kocsi hordókkal, – az emberrel ugyanis megesik egy s más régi barátom, – rohamozott egyre szenvedélyesebben, – ezt kétségbevonni, remélem, maga se meri…
– Úgy van, ez eszembe se jut, – próbálkoztam szelidebben. De ő a szavamba vágott, – szinte suttogva beszélt, mint akiben izzik a gyűlölete.
I. kötet 272– Vagy azt képzeli bölcsész úr, hogy a markában tarthatja mindazt, ami magával történhet egy életen át? Az egészet, ugye, hogy az tetszene magának? Szabályozni, felosztani, kimérni, úgy volna jó, ugye tanár úr? – S hangosan kacagott.
– Az ember mindenesetre megpróbálja, Hermióne, – vetettem ellene méla bárgyúsággal. Ő azonban rám szegezte sötét tekintetét s szinte azzal a követeléssel, hogy mikor nevetem már ki saját magamat.
– Hát a felelősség, édes Hermióne? – dadogtam.
– Ön nem Isten, – csapott búgva le reám. – Ön nem Isten, – ismételte fenyegetőn. – Ott majd felelek, ha birok…
– Ön az életét már odaajándékozta egyszer, igaz ez?
– Az egyiket. A másik pedig élni akar, uram és nem megfulladni, adja ezt kérem tudomásul. Sem a jóság melegében, sem a tisztesség fagyában. Vagy azt képzelte ez az úr, hogy kedvem van így élni ötszáz évet? No látja. Ha nem ötszázat, akkor huszat sem… – Az én időm drága nekem! – kiáltotta. Szinte kikelve magából.
– És így igen?
– Persze, hogy igen! Vagy kriptába voltam én bezárkózva vele? – méltatlankodott kipirulva.
– Hiszen nem úgy élt, ott sem úgy élt, ne feledjük, – próbálkoztam újra. – Különben is ez az okoskodás nem is éppen veszélytelen, ha meggondoljuk a dolgot…
– Veszély? Veszély? – kacagott. – Létezik anélkül valami?
– No, no, de várjon csak. És ne rohanjon el a messzeségekig ilyen hirtelenül. Odasüllyedünk e szabadosság által, ahova csak süllyedni lehet, nem gondolja, Hermióne? Szerencsére szavait én ugysem veszem egész komolyan. Mainometha pántesz hopotán orgidzómetha – mondotta Platón. Őrjöngünk valahányan, amikor dühöngünk. De még azt sem akarom ezzel állítani, hogy semmi igaza sincs s valóban komikus volna, ha éppen én, a koldusok királya itt ülnék, hogy ítéletet tartsak maga felett… Egy igazi koldusbíró, Hermióne, – kiáltottam fel s ötletemen hangosan kacagni kezdtem. Visszhangzott tőle az egész jókora terem.
I. kötet 273Egy ideig hallgattunk ezután. Hermióne a körmeit rágta éles, cukros kis fogaival, én pedig néztem őt, próbáltam eltalálni, mire készülődik? Mert, hogy valamire készülődik… – Nem olyan egyszerű az élet, nyílván ezt gondolta magában.
– Elvégre miből is áll a jóság? – vetettem fel a kérdést.
– A jóság? – kérdezte s két szeme körmei mellől összeszűkült.
– Ne húzza össze a szemét! – figyelmeztettem őt. – Ne akarjon mindenáron se konok, se rövidlátó lenni szivem. Mi a jóság? voltam bátor ezt a kérdést föltenni ön előtt. Ön bonyolúlt okoskodással felelt minden eddigi kérdésemre, ami már maga is épp elég gyanús. Egyszerű választ kérek, azzal talán jobban meggyőz, – gúnyolódtam. – A jóság maga is egyszerű, – zártam le a szót.
– Az az egyszerű jóság, – mily kegyetlen az az egyszerű jóság, – kezdette lassú búgással s mint aki már-már összegyüjtötte mérgét, felegyenesedett.
– A jóság nem kötelez semmire? – ostromoltam egyre.
– Dehogy nem. Figyeljen csak ide. Ott áll az egyszerű jóság és az Úristennek el nem engedné az ember kezét. Mikor az ember zuhanni akar. Megértette Uram? – csattant fel. – Mivelhogy arra való az ember! – kiáltotta s szikrákat szórt a szeme.
– Vajon biztos-e, hogy annak megfelelően kell is élnünk, mint amire valónak magunkat ítéljük? – tettem fel a kérdést. Csak erre nem felelt. Folytatta az eddigieket.
– Az ember a semmibe, valami kis magacsinálta korlátba kapaszkodik a semmi szélén, lévén még mindíg ostoba, a jóság pedig, ez az egyszerű jóság odaáll és görcsösen szorítja vele együtt ugyanazt a kutyagumit… Így van ez, kedves tanár úr, – mondá s itt elhallgatott, váratlanul megszakítva magát s mint az olyan ember, akinek még sokféle mondanivalója volna, csak nem szereti megvitatni a megvitathatatlant, a messzeségbe nézett. Közben gyönyörű keble valósággal pihegett, én pedig valósággal szerelmes voltam belé e pillanatokban. Arcom is nyílván piros volt a gyönyörűségtől. – Ez minden? – kérdeztem tőle remegve.
– És ezzel végeztünk is, tanár úr, úgy van, igaza van, – tette hozzá, még mindíg kikelve magából. A nemes felháborodás lángolt fennI. kötet 274költ homlokán. Én pedig: tehetetlennek éreztem magam és összetörtnek… mint mindig vele szemben.
– Beszéljünk okosabb dolgokról, – határozott végülis. – Hogy van szivikém és mit csinál három szép gyereke?
– Még azt is tudja, hány gyermekem van?
– Én mindent tudok, – nevetett, mintegy megkönnyebbűlve terheitől.
– Mindent, mindent, igazán? Ha viszont ez csakugyan így van, akkor még egy utolsó kérdést, ha megengedi, szivikém…
– Csak bátran! Ki vele. Ne féljen annyira tanár úr.
– Mi a bűn, Hermióne, mi a bűn? Így talán jobban foghatjuk meg a kérdést! Mi a bűn, arra feleljen. – Nagyot nevetett erre, szinte hahotázott.
– Ha ön folyton csak nevet, abból én semmit se tanulok.
– Hát mit csináljak?
– Nevetni: ez mindenkor könnyű megoldás. Én pedig sosem azt várom magától, ami könnyű.
– És ezt ön kérdezi tőlem, jogtudományi bölcsész úr?
– Ön az egyetlen nőismerőseim között, aki ismeri könyveimet…
– Nagyon élveztem a könyveit uram…
– Azt reméltem tehát, hogy nincs oka gúnyolódnia felettem. Bátor voltam azt kérdezni, mi a bűn? – Hermióne megint kipirult. Az a nemes pir borította gyönyörű arcát, amelyet csak a hév, a meggyőződés heve, csak a jogosult harag képes rávarázsolni emberi arcokra:
– Ismeri ön Liszt Ferenc életét? – kérdezte váratlanul.
– Ne kerülje meg a kérdést!
– Jó fiú volt, jót akart, de aztán abbahagyta az erőfeszítést, – tudja? Gyerekei lettek, örült nekik. Az élet elsodorta őket tőle, – mit tehetett?
– Hogy mi a bűn, azt kérdezem öntől…
– A jóság egyszerű, igaza van, jogtudományi bölcsész úr… csakhogy az nem is gyötri magát, azon kezdi a dolgot.
– Tévedés! – kiáltottam. – És Krisztus? – kiáltottam fel újra.
– Az gyötörte magát? az embertelen volt magával? – sikította. – Hisz akkor maga nem érti meg Őt, emberfia, nem érti! – Itt Hermióne I. kötet 275már fel is ugrott a pamlagról s arcom előtt hadonászott, mintha hiszterikus rohama volna.
– Krisztus? – kacagott. – Krisztus… – s hol eltakarta arcát, hol összecsapdosta kezeit… Majd újra leült. Az arca szemmel láthatóan megszelidült e kitörése után.
– Istennek ez a virága, – mondotta lágyan. – Ez a csodálatos virág és erre hivatkoznak önök? Nem érzik megbocsátó szelídségén, hogy Ő volt az egyetlen a milliók között, aki a nélkülözéstől sohase szenvedett, akinek a lemondás gyötrelmévé sohase vált. Az utánzók, – azoknak igen, azt már elhiszem, – mondá megvetőn, végtelen undorral.
Majd, mintha gondolatokba akarna merülni: lehúnyta szemeit. Én úgy éreztem, hogy ez a pillanat a tél mélye. S hogy e szobán túl kezdődik a határtalan feketeség.
Hermióne végre cigarettára gyújtott.
– Krisztus! – ismételte meghatottan s a szemei teli lettek könnyeivel. – Ő volt a jóság, éppen saját magával lett volna embertelen, képes ezt elképzelni felőle? Hisz aki magával kegyetlenül bánik, az másokkal is az. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, többre én se vagyok kötelezve, nem Uram! – kiáltotta, megint szenvedélyre gyúlva.
– Jut is, marad is, Hermióne, nem kell féltenie magát… – próbálkoztam, csak épp hogy el ne süllyedjek egészen.
– Hogy mi a bűn, nem tudom, ezt mondja meg a diákjainak is, hogy ezt üzenem. Csak annyit tudok erről, hogy bűn nélkül nincsen élet és hogy előidézni hogy lehet, úgy látszik, még azt is tudom én. Azzal lehet a legjobban, tanár úr, ha már a kihágást is szigorúan büntetjük. Ezt még fel is írhatja magának. – S ezzel beburkolózott selymeibe.
– Mit csinál a felesége? – kérdezte utóbb.
– Az én feleségem kövér és szőke, – feleltem eltűnődve.
– És ezen kívül?
– Nagyon szeretem őt, – mondottam udvariasan és fel is álltam.
– Az úgy is való, – biztosított Hermióne alig észrevehető, könnyű mosollyal. – Most pedig megy is szépen haza a feleségéhez, itt az ideje.
I. kötet 276– És ha nem mennék? Mi volna, ha soha többé nem mennék?
– Fogadjon szót. Magának nem való ilyen helyeken kódorogni tanár úr. És máskor ne vállaljon ilyen küldetéseket… No de menjen is szépen csakugyan.
– Dehogy megyek én, eszemben sincs aranyom.
– Csakhogy én estére vendéget várok ide, – mondotta ekkor puhán és oly melegen, mint valami cicus. Még kíméletet kérő, bizalmas fény is villant a szemében. Egyszóval: olyan volt most ez a nagyszerű dáma, mint egy szemtelen kis bűnöző kölyök.
– Egy feltétel alatt megyek, – jutott ekkor eszembe. – Ha megvallja szépen és becsületesen, hogy kire vár?
– Névszerint?
– Úgy-úgy! Természetesen!
– Ejnye, ejnye, – csóválta fejét. – Az ilyesmi, kérem, hogy jut eszébe?
– Azt nem tudom, asszonyom. Viszont, úgy látszik, ragaszkodom ehhez.
– Mindenesetre kitüntető, hogy ennyire érdeklődik a személyem iránt…
– No mondja már meg, mondja már meg, – kezdtem el ekkor könyörögni, Isten tudja, mért? – Veheti észre, – folytattam, – hogy egyáltalán nem szégyellem magam semmiért maga előtt. Ez épp a maga nagy varázsa fölöttem…
– Talán irígykedni akar, öreg úr?
– Öreg Úr?
– No igen, igen…
– Nézze, igazi öregember én belőlem úgyse lesz soha, biztosítom… Azonfelül pedig, maga nekem úgyis mindíg megmondott ilyeneket… Honnan e nagy titkolózás épp most? – A szívem hangosan dobogott. – Igen, igen, ez a bűn mérge! – állapítottam meg.
– Báró Magas Rezső honvédhuszár-ezredes urat várom, – jelentette ő ki s két szemét, mint két nyugodt lámpást határozottan és közönyösen irányította felém.
– Mit beszél? – kiáltottam fel. Mert igazán, majd elestem a meglepetéstől. – Ne tréfáljon, az Istenért.
I. kötet 277– Eszembe sincs. Hiszen azt hittem, nem is újság…
– Hát azért van maga ilyen jól értesülve felőlünk…
– Nagyon természetes, minthogy sógora a szeretőm. Kedves nejének az unokatestvére. Ugyanaz. Nehogy félreértés legyen köztünk, mert van még egy másik is ebből a fajtából, úgy meséli Rezső.
– És ő rendezte be magának ezt a kis paradicsomot?
– Hátmég, ha mindent tudna, – villantak gonoszúl a szemei.
– És szereti legalább ezt a gyermeteg alakot?
– Majd az is kiderül Lajli bácsi!
– Úgy, úgy, úgy! Akkor én mindent értek, – sóhajtottam. – Akkor a Rudinak csakugyan vége van, aranyom. És tökéletesen igaza van szegény mamájának is, ha kétségbe van esve…
– Az Idus néni! – bólintott Hermióne.
– Maga sem Istent, sem embert nem ismer, az a maga nagy baja, szívem, – tűnődtem felette fel-lejárva és még mindig egész megzavarodva.
– Hát, hogy Istent nem ismerem, azért talán nem is tehet nekem szemrehányást Lajli bácsi…
– Ne mondja nekem azt, hogy Lajli bácsi.
– Mért ne mondanám? – nevetett a szemembe. – Hát nem úgy hívják odahaza?
– No látja, tanár úr, hogy én mindent tudok, – mondta szemtelenül s azzal fel is állt s pici tenyereivel lerázta ruháját. Szalagjai és csokrai közt két kis, fürge keze oly könnyedén tevékenykedett, mint két puha pillangó.
– Maga kis angyal, fekete szárnyakkal, – mondottam neki s enyhén megöleltem őt. – És most még egy kérdést, ha megengedi kérem.
– No?
– Hol lakik most ez a Rudi?
– Egyáltalában nem titok… Mért ily ünnepélyesen?
– No mondja csak.
– Hotel Belvedere, első emelet hét.
– Köszönöm. A magam részéről azt izenem neki, hogy ma éjszakára ugyanott nyittatok magamnak szobát. A célom az, hogy holnap reggel tíz órakor tiszteletemet tegyem nála. Felírjam?
I. kötet 278– Felesleges! – mondá és bágyadtan nyújtotta puha kezét. Úgy csókoltam meg, mint a szentséget, aztán zavartan, tévetegen, tehetetlenül botorkáltam ki a világba.
A sógorom, feleségem unokabátyja, Magas Rezső huszárezredes magasnövésű, lomha, savanyúkedvű ember volt. Termetére vonatkozólag mindig az volt az érzésem, hogy betegesen magas, ormótlan és pudvás, minélfogva elhatalmasodott dudvára emlékezteti az embert. (A fülei olyanok, mint az összes Rezsők fülei: nagyok és rosszul sikerült töpörtűkhöz felette hasonlatosak. Kifordított fülei vannak.) Viszont ez a hatalmas dudva, nem lehet tagadni, igen csendesen szokott beszélni és mindig rendkívül kellemesen. Igéző orgánuma van, az embert valami részegség támadja meg lankadt hangszálai dörmögésétől…
– „Olyan a hangja, mint egy olyan jó öreg ütőóráé”, – mondotta róla egy alkalommal a feleségem s emlékszem rá, mikor ezt a megjegyzést tette, furcsán elmosolyodott. Csakugyan ez a hang az egész barbár jelenséget mintegy be szokta borítani arannyal. Egyszer nagy társaság volt éppen nálam s hogy hogynem, betoppant közénk e Rudika is, (akkoriban még járt hozzánk), – s mihelyt kitette a lábát, az összes nők rajongani kezdtek. – Hogy micsoda harmónia! – áradozott egy fiatal, könnyű kisasszony. – A meghasonlott emberek kényszerű harmóniája, – jegyeztem én meg, hogy lerontsam kicsit ezt a lelkesedést, de hiába. Tovább kacarásztak. Hogy micsoda édes, eredeti ember, csupa elegancia, valódi francia charme és más ilyeneket. – Csak melyik ló bírja el ezt a behemótot? – kacagott egy eredetieskedő fiatalasszony s én ezen a turbékoláson éreztem, hogy irígyli a lótól e súlyt. Egyszóval: az asszonyokra nagy benyomást tett mindig, kétségtelenül. – Meglököd a könyököddel őket és feldőlnek, – mondottam neki egy ízben, amire viszont úgy nézett rám, oly állati szomorúsággal, hogy megsajnáltam a fiút.
Mikor én a Hermiónéval való találkozás után másnap beléptem hozzá, egész hosszában ott hevert kibontott ágyán s még hozzá felölI. kötet 279tözve teljesen. Hollandi gyárakban láttam a nagy darab puhasajtokat így odadobva. Jöttömre meg se mozdult, oda se köpött.
– Szervusz, – vetette oda szinte közönnyel.
– Mért fekszel az ágyadon felöltözve? – csodálkoztam e fura magaviseletén.
– Nem akartalak megsérteni, – felelte ő s türelmetlensége jeléül lehúnyta szemét.
– Ezt nem jól értem Rudikám.
– Ha egyszer olyan bölcs vagy és reggel tízre adod a találkát…
– Tőlem mindenki bölcsességet vár, ami nyílván csupa gúny, – vágtam a szavába. – Hogy ennek egyszersmindenkorra elejét vegyem, van szerencsém kijelenteni, hogy ostoba tökfilkónak tartom magamat.
– Ahhoz jogod van, – vetette oda hanyagul. – Csak épp annyit vegyetek végre tudomásul, hogy nekem is van dolgom e világon, hogy nekem reggel kaszárnyában a helyem. Most pedig rendelkezésedre vagyok.
– Nézd, Rudi, – hát nem üzenhettél volna át, mikor én is ugyanebben a szállodában lakom? Néhány lépésnyire tőled! Ezért maradtál idehaza?
– Kényes és bölcs emberekkel én nem bíbelődöm – mondá. – Ezt hitted volna, vagy azt hitted volna… a köztünk levő távolságot akarom növelni, vagy nem akarok találkozni veled… No ülj le, barátom.
– És mért fekszel itt uniformisban?
– Ha jön az orvos…
– Ezt megintcsak nem jól értem…
– Mindegy. Nem kívánok érdekes lenni. Parancsolj leülni s ha úgy tetszik, térjünk is a tárgyra.
Leültem.
– Reggeliztél már? – kérdezi még.
– Minden rendben van.
– Akkor gyújts rá és mondjad, amit akarsz. – Rágyújtottam tehát, azon tűnődve, hol is kezdjem el az ilyesmit?
– Te így, ahogy élsz, – voltaképp mindenedet elherdálod Rudikám, – próbálkoztam előbb.
I. kötet 280– Hát ehhez neked mi közöd van? – kérdezi ő.
– Ne érts félre, ezt én nem kárhoztatni akarom, sőt nagy mértékben helyeslem…
– Azt hiszed, ez érdekel engem?
– Tudom, tudom, hogy nem valami nagyon. De ha egyszer szeretek olyasmivel is foglalkozni, amihez semmi közöm…
– Feltéve, hogy megengedik neked, – mondá és felült az ágyon. Sápadtan, boszúsan nyúlt egy cigaretta után.
– Voltaképp azzal kellett volna kezdenem, hogy én csodállak és irígyellek is téged és voltaképp rólad szeretnék példát venni Rudikám, vagyishát, hogy magam is úgy szeretnék élni, ahogy te éltél minden idődben, – magyaráztam. – És ez nem tréfa, komoly szó, biztosítalak erről.
– Nem hagynád már abba ezt a bölcs komédiát? – rivallt rám boszúsan. – Mit akarsz te tőlem, meg vagy te bolondúlva Lajos?
– Mindjárt megtudod, Rudikám, teljes pontossággal megtudod az egészet.
– Téged az anyám küldött! – kapott ekkor észbe.
– Ja úgy! – kiáltotta máris nekivadúlva.
– Úgy van, pajtikám, – kaptam a szón. – Csend lett erre a szobában.
– Akkor beszélj! – határozta el magát, mélyet szippantva cigarettájából s újra lehúnyva szemét.
– Te vagy az egyetlen, aki helyesen élsz közöttünk és ezt anyádék persze belátni nem akarják, – kezdtem el újra. – Élsz, amíg élsz, de legalább jól éltél, a mindenit neki… – – Barátságos, gúnyos mosoly játszadozott ajkai körül.
– A kutyámnak se kívánom, – mondotta szelíden.
– Majd én bebizonyítom neked, hogy boldog vagy! – magyaráztam neki nagy hévvel. – Hisz azért is jöttem, nézz ide, Rudi! Ha én veled beszélek, szinte az az érzésem, mintha asszony volnék, helyesebben: valami alacsonyabbrendű teremtmény… melletted, aki maga vagy a férfiasság! No látod, ugye! És ezzel kellett volna kezdenem! Mert ez mégis csak jelent valamit, – nem így igaz? Legalábbis annyit, I. kötet 281hogy egy ilyen rongyos megalázkodó, mint amilyen én voltam mindig és vagyok is…
– Nem értem! Ki előtt kell neked megalázkodni?
– Mindenki előtt. – A feleségem előtt elsősorban. – Elámúlva kapta fel a fejét.
– A te feleséged egy áldott, jó teremtés, – jelentette ki csendesen. – Hallgattunk. – Vagy megváltozott? – kérdezi tőlem.
– Ebben nem igen lehet megváltozni, Rudikám! Aki jó, az jó…
– Akkor mi bajod vele? Vagy igazán megőrültél te Lajlika?
– Nem mondasz rosszat! Az még a kivezető út, az még a kivezető út, – feleltem lelkendezve, szinte meghatottan.
– No beszélj hát, mi bajod van? – S végleg feltápászkodott, sőt fel is állt.
– Helyben vagyunk! – kiáltottam ekkor. – Most érkeztem meg a szívedig, most beszélhetek végre, Rudi…
– Milyen egy aljas gazember vagy te, – nevetett.
– Az vagyok, no de mért éppen most.
– Voltaképp mi az istennyilát akarsz te tőlem? teringettét, te Lajos. Nem rukkolnál már ki a színeiddel?
– Máris megteszem, íme. Hisz azért is jöttem ide. Én beszéltem tegnap reggel az anyáddal és azt mondtam neki: Idus néni, én el akarok válni a feleségemtől. Erre, persze mint az várható is volt: nagyon megijedt a szegény. Ő is rögtön azt kérdezte, hogy megőrültem-e vajon? – Várjon, Idus néni, – próbáltam csendesíteni. – Mi volna, ha a maga haszontalan Rudija viszont elvenné az én Frederikámat? Gondolja csak meg a dolgot. Először is, nagyon kedvelik egymást, mint azt jól tudja maga is, Frederika folyton védi Rudit, mikor maga szidja, – igaz ez? Másodszor: a feleségem vagyona érintetlen. – Anyád csak nézett rám, egész el volt hülve, ami természetes is. Csak később eszmélt rá, hogy voltaképp kétségbe kellene esni neki, mivelhogy ilyenkor ez a szokás. De nem nagyon esett kétségbe, sőt, sőt. Mintha a hangjában olyat éreztem volna, hogy ő igenis, ő hajlandó volna a dologról holnap is beszélgetni velem, ha volnék olyan szíves és még egyszer módot adnék neki erre… – Csakhogy én a tizenkettes gyorssal már jöttem is fel Budapestre… – – No mit szólsz a dologhoz?
I. kötet 282– Te szóval még tegnap reggel Barackán voltál? – kérdezte a huszárezredes gyanakodva, lassú szóval.
– Mit csodálkozol ezen?
– És hogy kerültél az állomásra?…
– A ti két szürkétekkel. Csillag, vagy hogy is hívják az egyiket.
– Úgy? – Rudika nagyokat szippantott. – No lám! – mondotta csendesen.
– Mit, no lám? Nem értelek téged. Mit hüledezel annyit?
– Te el akarod adni a feleségedet? – kérdezte megintcsak csendesen.
– Nézd, Rudi, érts meg engem, mindent én el nem magyarázhatok neked itt. – A látszat elég homályos, ezt elismerem én, – mondottam saját szavaimtól annyira meghatódva, hogy majdnem könny csordult a szememből, – de a szívem tiszta, Rudi. Mármost, mit mondjak el először abból, ami a szívemet nyomja? És lehet azt egyáltalában kifejezni valakinek?
– Nem lehet, ez igaz.
– No látod, Rudi. Reggel, mikor felébredek, máris fojtogat a düh… Ez csak elég, mit mondjak egyebet? Én elhibáztam az életemet és ennyi az egész.
– Még az is baj? – gunyolódott.
– Neked nem, mert te nem hibáztad el, öregem! Te szabadjára engedted démonaidat. Daimonász men eidon ferein tútúsz túsz hüpo tón theón paralipomenúsz mondja valaki az ókorban. Láttam, mikor a démonok vezették az Istentől elhagyottakat. S téged azok visznek ma is, Rudikám. Gondoltam magamban tegnapelőtt este, hátha elég is egy embernek ennyi egy életre. – No mit gondolsz? Mert nem úgy van-e, hogy meg lehetsz elégedve azzal, amiben részed volt, mert mi kell még ennél is több valakinek? Micsoda szemtelenség még többet is követelni! Mert most jövök én, a mindenit neki! – ha ugyan nem késő már ez is, az egész. – Rudi csupa csodálkozás volt e szavaimtól.
– Mit beszélsz? – kérdezte megintcsak nagyon csendesen.
– Hogy neked egy életre ennyi elég, – mivelhogy nem jár több! – tettem hozzá szinte fenyegetőn.
I. kötet 283– Dehogy elég! – kurjantott ekkor a sógorom s fekete szeme nagyot villant: mint valami fekete villám.
– A kutyaistenit! be akartok engem is kasztnizni? – kiáltotta s az asztalra csapott.
– No látod, Rudi, no látod, hát még én! – nyögtem kimerülten. – Hallgattunk egy ideig.
– Gyujts rá, – indítványozta egy idő után megvetőn, jószívűen.
– Mint ügyvédbojtár egyszer voltam én is szerelmes Rudikám, – vettem fel ekkor a szót, rokonérzésétől egészen ellágyulva… – Gépírónő volt a lelkem, ugyanabban az irodában… Egyszer aztán, Isten a megmondhatója, miért? elmentem látogatóba a szüleihez. Az anyjának zöld haja volt és krumpliszag volt náluk a lakásban. Ez pedig beadott nekem. Hogy hát mit? ez legyen az én karriérem? krumpliszag? És ezzel vége is lett ott az életemnek, megértettél, Rudikám? Kezdődött bennem a jólét…
– A kínai bölcselet szerint, Rudi, – folytattam a borongást, – kétféle lélek lakik az emberben. Az egyik napi életét éli alant, a másik fenn figyeli. Mármost: ha erősebbnek bizonyul az, aki figyel, – mondom én, – akkor megette a fene az egészet, megértesz-e szívem? Most pedig adj nékem egy kis pálinkát is, valamit, egész hideglelős lettem a múltamtól.
Rudi valósággal megbabonázva botorkált ruhaszekrényéhez. Szemmelláthatólag nem tudta, hova tegye mindezt.
– No és hát, – most veled mi legyen? – kérdezte végülis a ruhaszekrényéből.
– Nem tudom, Rudi, talán végzek is magammal. Vagy tudsz egyebet?
– Ha tőlem ebben kér tanácsot valaki, – válaszolta lassan, bölcsen, – az ne várja, hogy lebeszéljem… – Nyílván meg is akart felelni szegény e számára rendkívüli beszélgetés követelményeinek.
– Vagy hagyom magam lesüllyedni, pajtás, le, le a mélybe s ahova majd a pokol visz, az lesz a hazám. Mert valami megoldás azért mégiscsak létezik talán…
– Nem lesz az neked való, – sandított rám furcsa mosolyával, mialatt betöltötte a „hazai törkölyt”.
I. kötet 284– Keménység kell ahhoz, Lajlikám, no, prozit! – emelte rám a poharát. S előbb kóstolót vett, majd jókorát hörpintett hirtelenül. A kettő között pedig oly zordonul nézett maga elé: mintha épp most akarna belenézni ama bizonyos keménységek kellős közepébe. Majd újra betöltött s az egész pohárkát úgy öntötte le magába, mint egy üvegbe: anélkül, hogy nyelt volna, még az ádámcsutkája se rezzent.
– No lám, – mindezt pedig szépecskén megtanuljuk ám, – határoztam el én. – Meg ám a keservét. Mindent megtanulunk és ha ezer ördög és pokol lesz is, amit be kell majd vernem a fejembe.
– Súly kell ahhoz, Lajlikám, – felelte sógorom mintegy a gondolataimra. – Súly kell, – ismételte és megint csak oda ült le: bevetetlen ágyára. – Te pedig könnyű vagy, akár a hab, azért nem mehetsz te lefelé, Lajlikám!…
– Igazad lehet! – sóhajtottam erre. – Cigarettáztunk, majd ittunk is valamennyit…
– Itt kell rostokolnom, amíg az a tetves orvos ide nem dugja a pofáját, – panaszolta.
– És miért?
– Hajjaj! Szigorú az új generális, – sóhajtott maga elé. Megint hallgattunk egy kicsit.
– Szóval mi a tanácsod? – törtem meg a csendet.
– Semmi, semmi.
– No de mégis.
– Megcsaltad-e végre-valahára azt a jó kis feleségedet? – kérdezi tőlem, égő gyufája mellől sandítva felém. Éppen rágyujtott ugyanis.
– Nem én öregem.
– Akkor mit akarsz? – hahotázott.
– Ne viccelj már folyton, Rudikám.
– No te vén baba! – mondá ekkor s az égő gyufát két ujjával felém hajította. – Felháborodva ugrottam eléje.
– No és akkor? Mi legyen akkor? Hazudjak neki? – kezdtem el ordítozni. – És mit hazudjak, mi a tanácsod?
– Te marha! – kacagott rajtam.
– Hát nem irtóztok akkor akárcsak kinyitni a szátokat is? Mikor minden szavatoknál remegnetek kellene s egy óráig mérlegelni, vajon I. kötet 285nem fog-e valami elárulni benneteket? – S felháborodva száguldottam fel-le a szobában. – Nem adja-e ki titkaitokat, nem csúszik-e ki mellette még egy másik jeladás is arról, hogy hol bújkáltok s milyen köpenyek alatt? És végül, nem rémületes az, hogy mihelyt kicsúszott a szádon valami, ami árnyék volt benned mindezideig, hogy akkor jóvátehetetlen kárt okoztál valakiben? – Hisz te is voltál nős ember, gondold meg a dolgot!
– Az ember befogja a pofáját, Lajlikám, mert nem megy másképp, ha csak meg nem akarsz dögleni fíam! – válaszolta sógorom valamely rendkívüli kényelembe merűlve.
– És hazudik? Összevissza hazudik az ember?
– Természetes, hogy hazudik! – csapott le rám nagy élvezettel. Csodálkozva néztem őt. – Ilyen okos ember ez? – tűnődtem róla magamban.
– Te fiú! – mondta nekem egyszer az apám. – Ha egyszer neadj’ Isten, mégiscsak megnősülsz, el ne menjen az eszed és valahogy el ne meséld neki, hogy szeretőd is van… mert nem az a biblia, amit ezek a modernek tanítanak, ezek a barmok…
– Úgy? No ne mondd.
– Úgy-úgy, Lajlikám. Az öregek is éltek, Lajlikám, és az se volt mind marha fiam és azok már mégiscsak kitanúlták valahogy, hogy milyen itt a dürgés, hogy hogy kell élni valakinek, – mondá nekem Magas Rezső huszárezredes úr.
Most már egyre ivott. – Az életről volt szó: elemében volt tehát.
– Praxis, Lajlikám, praxis, te marha! – ordítozta belém. – És nem elméletek. Ez nem egyetem, Lajlikám… Ezt az útat csak az ismeri, aki ismeri, Lajlikám… – Közben nevemet állandóan azzal a gyalázatos kedvteléssel ejtette ki, mintha meg akarna becsteleníteni vele. Saját nevemmel a bitang.
– No és az asszony?
– Azt én nem tudom, – felelte habozás nélkül.
– Az is hazudjon?
– Az ű dóga! És ami az ő dolga, azon neki kell törni a fejét.
– Úgy, úgy, úgy – mondottam én ekkor és kibámultam a téli reggel szürkületébe. – Nem is szólnék talán, ha mindez nem volna oly I. kötet 286iszonytatón közönséges, Rudikám! Az emberek így valahogy szoktak gondolkodni, Rudikám!…
– De a kutyaistenit, – csapott ekkor Rudi az asztalra. – Hát csak szenvedésnek van ez az egész hóbelevanc? És ezt te elhiszed? Hát nem inkább tehén vagyok akkor? – s a szemében megint baljós tüzek kezdték el játékaikat.
– Csak nem lopjátok ki zsebemből a tulajdon életemet, – hasított belém, mint a mennydörgetős fekete ménkü, – ahogy annak idején a gouvernante-ok… Szerencsém, hogy rájuk másztam legalább. Voulez-vous obéir? Voulez-vous obéir? folyton ezt hallgassam, egy életen át? – Sógorom lihegett a visszaemlékezés keserű dühétől.
– A napokban egy újságárús gyerek leült a villamos lépcsőjére és szájharmonikázott. Azt láttad volna, hogy közben az hogy röhögött… – Te világ rossza, menj le innen! – mondta neki a kalauz. Semmi eredmény. Erre adtam neki egy forintot, vegyen magának jegyet a fiú. Mert ez egy boldog gyerek, – mondtam én magamnak, – ez aztán a nagyszerű gyerek.
– És mért adtad akkor a forintot? – kérdeztem én.
– Mert a boldogság jutalmaztatik, Lajlikám, azért. A boldogtalanság pedig büntetésben részesül – és ha majd ezt fogod tanítani azon az egyetemen, akkor okos ember leszel előttem is, ezt megjegyezheted…
– Te mindig azt mondod, hogy szerénynek kell lenni, hát lehet ebben szerény valaki a kutyaistenit! – toporzékolt, mintha tőlem akarná kivívni jogait.
– Éppen ebben akarsz te szerény lenni? – folytatta, miután újra ivott. – Akit kívánok, azt kívánom… épp ebben legyek én szerény a keservét?
Úgy hallgatott el, mint akit véréig sértett valaki.
– Ha ti egy szerencsétlen embert láttok, az nektek önigazolásul szolgál, ami természetes is, – mondottam csendesen, megtöretve ettől a jegesesőtől.
– Természetes! – villant sötéten a szeme.
– A szerencsétlenség különben is alkalmat ad, hogy korholjunk és tanácsokat adjunk… Mindez a sok okosság talán okosság is csakI. kötet 287ugyan, csak épp, hogy nem való nekem, – tettem hozzá nagyon kedvetlenűl s nagyon komoran. – De beszéljünk a konkrétumokról. Mi lesz ajánlatommal ezredes úr?
– Majd meggondolom, – válaszolta komoran s e pillanatban mégse nézett rám. S most láttam én csak milyen züllött ember ez a prédikátor, ez a szabadsághős. Hogy mi van e szájasságok mélyén. Bizony, hogy a pénz, egész egyszerűen.
– Felcseréljük állapotunkat, annyi az egész, – mondtam neki nagyon udvariasan.
– No és mit fog ehhez Frederika szólni?…
– Egyensúlyozott lélek, semmit se fog szólni, Rudi. Nagyon egyensúlyozott. Más molett hitvesek például laposan terülnek el, mint a tejfel. Ő ellenben tevékenykedik, mozgásban van és mint a szélvész, úgy nyit be a szobába. Erre mit tesz az ember? Hozzányúl a lelkéhez és megadja neki a tempót. Ennyi az egész. Erre azonnal egyensúlyba billen, biztosítlak, egy másik egyensúlyba: szívesen és könnyedén. – És ezt tettem én, Rudi, szüntelen kitartással mindezideig. De most már fáradt vagyok, – panaszoltam szinte meghatottan.
– No és a gyerekeid? – jutott utólag eszébe.
– Azokat neked ajándékozom, – feleltem azonnal s mondhatom, jéghideg maradt a szívem. Amire mégiscsak felkapta kicsit a fejét.
– No látod, látod, – kiáltottam ekkor. – Te nekem itt prédikáltál és én meghallgattalak…
– Csakhogy láss csodát, Rudi! Én még szabadabb vagyok, mint te, ha tudni akarod. Ha te szabad vagy, akkor én hétezerszer vagyok az! Én a semmiséggel nézek farkasszemet, megértettél-e végre? – kiáltoztam egész belepirulva. Úgy szenvedtem e pillanatokban, nincs az a purgatórium, amelynek tüze úgy égetne. Hogy szinte megeredt a könnyem is, annyira fájt a szivem.
– Jóságra van szükségem, – mondottam neki megtörve. – Arra a jóságra, mely utamra bocsát. És soha többé utánam se néz, hanem hagyja, hogy belevesszek a semmibe Rudikám…
– És aztán? – kérdezte mégiscsak megilletődve szavaimtól.
I. kötet 288– Ahogy a Sakuntalában imádkoznak, Rudikám, és épp a szerelmi megdicsőülés pillanatában: „Add, hogy ne kelljen élnem soha többé.”
Hallgattunk egy ideig. Rudi tűnődött: úgy éreztem, hogy most akár szerzetesnek is elmenne. Barna szeme borúsan aranylott.
– Igen, Rudi, máris megkönnyebbültem, megszabadultam a régi tehertől, a tagjaim megszabadultak… – lelkendeztem fel és alá járva az orra előtt.
A másik szobában ekkor sarkantyúpengés hallatszott.
– A szentségit neki! – suttogta Rudi s mint egy iskolásgyerek, az ágyra vetette magát. – Herein! – kiáltotta dühösen a kopogásra.
– Menj, menj, menj, – suttogta felém, mikor a legény belépett és jelentette, hogy itt van az orvos.
– Holnap reggel tízig várom a választ, – vetettem oda neki, mivel se törődve, majd cilinderem felcsapva fejemre, köszönés nélkül mentem odébb.
A Belvedere-hotel földszintje akkoriban mulatóhellyé volt átalakítva s oly furfangosan, hogy az első emelet lakóinak csak ki kellett nyitniok szobájuk egyik ablakát s onnan, mint valami páholyból nézhették az előadást. Magam ugyan a második emeleten laktam, de a mulatóhely nesze mégiscsak át-át szüremlett hozzám előző éjszaka, aminek következtében keveset aludtam. Minduntalan elaludtam s minduntalan felébredtem újra s miféle neszekre? Női kacagást véltem hallani, majd apró, futamszerű sikolyokat s az éjszakám javát azzal töltöttem el, hogy igyekeztem meggyőződni felőle, vajon csakugyan jól hallom-e, amit hallok? – Gyalázatos és mégis bűvös éjszaka volt. – Körülöttem, alattam aléltan áramlott az élet, mint a tűzpatak… s én, bár éreztem ezt, mégis meg voltam mentve tőle. Mint egy semiramiságyon felhúztak engem ebben a kis kalitkában ide, a sötétbe, – fel, fel és egyre feljebb! – én tehát a hideg űrben voltam s ők odalenn a tűzben. Némely pillanatban úgy képzeltem, hogy rózsákkal van behintve ágyam és a szobám s oly erősen szimatoltam utánuk, hogy érezni véltem jóságra emlékeztető illatukat.
I. kötet 289Volt azonban olyan pillanatom is, mikor csak hajszál választott el, hogy főbe nem lőttem magamat.
Hajnali három óra felé aztán valami olyat hallottam, ami már pozitív észlelet volt, amiben nem lehetett többé semmi kétség. S ez végre egész határozott irányba terelt: mégiscsak az élet iránya felé.
– Ach Gustl, Gustl, – suttogta valaki a folyosón s éppen az ajtóm közelében. Utóbb még hallani lehetett az asszony suhogását s a férfi puha, nehéz lépteit a folyosó szőnyegén. – Óh, ez a tűzfolyam itt is!
– Vajon hova mentek? – gondoltam meghatottan.
S nyomban ellenállhatatlan vágy támadt reám, hogy felugorjam az ágyból… utánuk fussak s igyekezzem, hogy most mindjárt lássam is őket.
– Csontfényű nyaka lehet! – villant belém s a képzelet irtózatos ereje olyan rémületeket okozott… mint a hipnotizáltat, fogva tartott, lenyügözött, odaláncolt, – mozdulni se tudtam.
Máskor, én ilyen esetekben kinevettem volna magam, mert az érzelgősséget sohase szerettem, – de jaj viszont most már muszáj volt bizony ovatosabban bánni magammal.
– Nagyot fordult az élet! nem az vagy többé, aki voltál, – csikorgattam a fogaimat… – el ne feledd!
– És inkább érzelgős légy, mint hazug és átkozott!
Ilyféle gyönyörök és szenvedések között múlt el az éjszaka, mármint a Rudinál tett látogatásom előtti.
Mikor tehát déltájban kiléptem ajtaján, úgy határoztam, hogy most azonnal visszamegyek a szobámba és éhgyomorral lefekszem, hogy aztán annál nagyszerűbb étvágyam legyen, ha felébredek estefelé. Jól kialszom magamat s majd akkor talán határozhatunk is a továbbiakat illetőleg. Nékem különben is most már semmi se sürgős!
Odakünn úgyis még mindig borzongatós, ködös, téli világ volt. Nem volt jó kinézni az ablakokon. A köd napok óta lapult, settenkedett, a város utain ide-oda vonult… Nem akart semmiképp eltakarodni. Mintha felsőbb hatalmak arra ítéltek volna bennünket, hogy ezentúl takaró alatt űzzük a földi üzelmet.
Mindenesetre lementem előbb a szálloda portásához, s megbíztam, hogy telefonáljon az egyetemre. „A méltóságos úr beteg, vakI. kötet 290bélrohamai vannak, ma délután szanatóriumba viteti magát,” – írtam fel neki egy cédulára. Ez rendben volna tehát. De mit csináljak Frederikával? – jutott ekkor eszembe. Tegnap este óta itthon van, nem tudja, mi van velem, képes rá és még a rendőrséggel kerestet. – Óh, hogy az embernek egy szabad lélegzete se lehet! – keseregtem. – De nem baj! bízzuk a sorsra. Különben is ilyen a kalandorok dolga e világon. Tehát velem is így lesz ezentúl.
Ilyképpen megnyugodva végre felvitettem magam a szobámba, ott azonnal levetkőztem, aztán gondolattalan gondolatokba merülve elszíttam egy cigarettát. Hogy jobban tudjak aludni, még egy pohár keserű pezsgőt is hozattam be magamnak… s kibámulva a ködfüggöny határtalan szürkeségeibe: Isten felé emeltem poharam az ablak előtt. Utána jó lett volna a poharat odavágni, csak épp túldramatikus lett volna, ennélfogva rossz bizonyíték. Elmosolyodtam tehát s letettem szépen. S gyors mozdulatokkal bebujtam az ágyba.
Mint hallgatóim elbeszéléséből tudom, Weinréb tanár úr, az esztétika tanára nálunk a filozófián, mindenkor gúnyos megvetéssel illeti az oly írókat, akik álmaik leírásával mulattatják, illetve „bolondítják” olvasóikat. Szerinte ez már olyannyira hálás terrénum, hogy csakis dilettánsokat csábíthat. „Az álmok önkénye s a tehetetlenségé vonzzák egymást. Nem tudok írni, eszembe jut egy álom, megvan a lökés, döcögök tovább!” – szokta volt évről-évre gúnyosan megjegyezni, s talán igaza is van ebben. Nos, Weinréb tanár úr, – íme: én mégis megírom itt e délelőtti mélyálom álmát, részben mert jólesik, részben mert azt célszerűnek is ítélem.
Álmomban egy hatalmas csillagot láttam ijesztő közelségben forogni magam előtt. Szédítő sebességgel forgott, őrjöngött, szinte táncolt s tán e gyorsaságtól is: különös fényben, egy világos citrom színében tündökölt. – Ez a Sziriusz! – magyarázta valaki a hátam mögött, – most van delelőjén. – Mit csinál? – kérdeztem én, – mért forog ilyen eszeveszetten? – Ki akarok teljesedni, – válaszolta váratlanul a csillag. S alig, hogy ezt kimondta, máris egy másik kis csillag pattant ki feszülő testéből gömbölyűn. Jajveszékelő kiáltás volt erre hallható. – Jaj, nem ezt akartam, nem ezt akartam, – jajongott a csilI. kötet 291lag s tovább forgott, még ijesztőbb sebességgel, szinte már belebomolva.
Ennyi volt az álmom, Weinréb tanár úr s bizony úgy megrázott, már akkor is, amíg aludtam, mintha halottaimból akarna felébreszteni engem. Facsaró egy víz lettem tőle, – mikor pedig csakugyan felébredtem végre-valahára későn délután, valósággal kábult voltam e lidérctől.
És mégis! Micsoda boldogság délután ötkor felkelni a sötétben! Mikor már minden múlóban van odakinn s borzongani mindettől! Tévetegen, kábultan nézni körül, nem tudva, mihez is fogjon az ember? Körös-körül minden sötétbe borúl. S a zaj odakinn már a fáradt életé, bizony már elhaló!
S aztán ott ülni az ágyon, félálomban még jó ideig. Az ember az éjszakából éjszakába lép. S mintha felvágta volna ereit; boldogságot érez azon, hogy ő is ime pusztul… jó így pusztulni bizony! S nem számot adni róla senkinek. S nem hazudozni, hazug mosolyokkal: – Köszönöm, minden rendben van, remekül érzem magamat.
A sötétség árad s mintha emelné is az embert, – míg a szemben levő palotákban fel nem gyujtják a villanyokat. Olyan ez a fény, mint a tűszúrás s a bizonytalanság visszaretten előle.
– Ha már be vagyok ebbe az átkozott testbe zárva s nem bújhatok ki belőle s nem áradhatok szét a térben, hogy elterjedjek e világon, mint víz felett a füst, – s ha palackba zártak engem is, de le is pecsételtek s valami tóba dobtak utána, ahogy az ezeregy-éj szellemét – s ha továbbá hiába dörömbözök magam is és kiáltom egyre: Salamon király! Salamon király! – jó leszek, eressz ki börtönömből, – akkor legalább kényelmesen helyezkedem el itt és arra törekszem, hogy bóbiskolva töltsem el napjaimat. Két álom között álomban, – nem igaz?
Felkelés után tehát mindenekelőtt megittam egy pohár vizemet.
Aztán meleg fürdőt vettem, borbélyt hozattam s szinte újjászületve ültem az asztalhoz: teát ittam, sonkát ettem s elég kényelmesen elüldögéltem mellette. Közben az az ötletem is támadt, hogy eloltom a I. kötet 292csillárt s csak az éjjeliszekrény lámpáját hagyom égve. Legyen sötétség. És lőn sötétség.
– Szabad vagyok! – éreztem. – A tagjaim is szabadok! Az a mázsányi súly pedig nem húz le többé, nem engem ebben az életben.
– Ha pedig mindez mégse való nekem? Ha igaza volt Rudinak?
– Nos akkor majd gondolkozhatunk. Illetve: már akkor gondolkodni se kell. – – S ezzel felálltam az asztaltól. Biztonság okából megvizsgáltam még a revolveremet is, aztán kimentem a szobából. Semmire se volt gondom.
– Poggyászom pedig nincs! – ujjongott a szívem. S azzal rá se hederítve senkire, kiléptem az utcára.
A lámpák karácsony közeledtét hirdetően pirosan, melegen világítottak felém a köd alól. Az úttest viszont fényes és fekete volt… az vezetett engem s történetesen épp a Bazilika hatalmas tömbje alá. Ott megálltam.
– Ilyen a kalandorok élete, no látod! – biztatott engem a köd. Körülnéztem. A Zrinyi utcán senki, egy lelket nem lehetett látni sehol: akár ünnepnapok estéjén. Az úttest feketén csillogott s a lámpák felette hatalmasan lobogtak, mintha egy kihalt városban a szellemek számára ontanák lángjaikat.
– Ego sum via, veritas et vita, – olvastam ekkor a templom feliratát. S megborzongtam. Mert régi szózat ez s én régen ismerem.
Kis kölök voltam, tizenegy év körüli s akkor bizony még parasztgyerek is, mikor a gimnázium felrándult Budapestre megnézni a híres Bazilikát.
– No füles, fordítsd le nekik a feliratot! – parancsolta nékem a tanár úr, első eminensnek, – menj fel a lépcsőn és állj fel a magasba, – nevetett. S én felmentem a magasba és lefordítottam a feliratot.
S erről az epizódról viszont két évvel későbbi időkre: örökbefogadó szüleimre szállt az emlékezet. S róluk nevelőmre, Wollák Dórira, Isten nyugosztalja szegényt. Ott állottam a Bazilika lépcsőjén, lehajtottam a fejem, arra kényszerítve magam, hogy emlékezzem.
– Ez az ember elzüllött! – sóhajtotta fogadó-anyám, valahányszor csak eszébe jutott Wollák Dóri. – Pedig milyen kár érte! – sopánkodott egyre. – Mi az hogy elzülleni, anyám? – faggattam én ártatlan I. kötet 293szívvel-szóval. S ő nem magyarázta meg nekem ezt. Ötölt-hatolt. – Majd megtudod te is, – csak ennyit mondott s a mutatóujját vésztjóslóan felemelte. Hogy szinte kilelt már ettől is a hideg. Mert olyan lett nékem ez a szó, mint a fenyegető földi pokol. Röviddel ezután viszont magam is rájöttem az értelmére.
Egy alkalommal sörért küldtek s én kék trikóban leszaladtam az utcára. Szinte látom magamat, szeleburdi kölyköt, amint a mellemet dörgölve, lobogó sörénnyel futok a hűvös tavaszi napsütésben s végre megtorpanok valahol. Rettingerféle vendéglő. S lejjebb egy másik új-eredetű tábla, amely eddig nem volt ott: „A Varga Miklós-asztaltársaság helyiségei.” S lejjebb még egy kis tábla, még meglepőbb újdonság: „Wollák Izidor, titkár.” – A szívem nagyokat dobbant. Mert mi volna, ha viszontláthatnám itt az én édes Dórimat? – gondoltam boldogan. S íme minthacsak a véletlen is segíteni akarna. Belépek… a söntés körül több nagy színes-terítős asztal s körülöttük iparosasszonyok sárga márvány-arccal, fekete érc-kalapban s oly ünnepélyesen közönyös arckifejezéssel, mintha máris felcicomázott halott volna valamennyi… látszott rajtuk, hogy ők a mulatságot úgy végzik, mint a többi kötelességüket: zordon elszántsággal… de, ami mindennél fontosabb: az egyik asztalnál ott áll, ágál és mered az én aranyos Dórim, sörös kriglivel a kezében s éppen szónokol szegény.
– A társadalmi egyetértés hölgyeim és uraim, – kiáltja minden erejével, – ez az a kincs, mely e mai társadalom minden erejét rejti magában!
Szemmelláthatólag senki se figyelt szavaira. Az iparosasszonyok meg se moccantak. A férfiak vicceket meséltek egymásnak. S én árva lélek ott állok s az ámulattól már majdnem levelet kezdek hajtani… Mikor is Dóri szeme rám villan s én a szeme fényén látom, hogy már régen észrevett. – Látod, milyen kiváló ember lettem én! – ezt fejezte ki a tekintete szegénynek. – Szónokolok végre-valahára, nem látod?
Én pedig nagyon mélyen lehajtottam a fejem, nem is köszöntem hát neki, amit máig is sajnálok! S úgy rohantam aztán a habzó sörrel, a föld felé szegezve tekintetem, mintha üldöznének. Már tudtam, mit jelent az, elzülleni… s mélyen megvetettem őt.
I. kötet 294De ma már nem vetném meg. – Ego sum via, veritas et vita, – mondanám neki s talán a nyakába borulnék és sírnék.
A köd lecsapódott az úttestre, amitől az úgy csillogott, mint a fekete tükör. Az Andrássy úton botorkáltam lefelé, a liget felé, vonzott az út széles feketesége.
– Mi volna, ha a lövöldébe mennék? – jutott az eszembe. (Akkoriban még volt Pesten egy kitünő lövölde a Kis János utcában. S mióta vágyom én ide már! Gyermekkorom óta!) S máris határozott léptekkel vágtam neki az útnak. A nagyobb biztonság kedvéért azonban mellékutcákba tértem.
A pompázó Andrássy út közvetlen közelében sötét nyomortanyák falai mentén osontam tova. S amit aznap ott láttam, már nem hárítottam el magamtól, ahogy eddig. Különösen a szerelmes párok érdekeltek.
Belestem a kapualjakba. Fából faragott szerelmesek álltak ott, esetlen susogók, a testi közelségbe s a tilalmakba beledermedve… Belestem a csapszékek ablakán: itt is párocskák, félpohár bor mellett hallgatagok, – némelyikben zene szólt s oly élesen, mint a kés vagy a gyilkosság.
De zene szólt bennem is, amely súlyosan áramlott fel a szívemtől az agyamig. Akkoriban kezdték el nálunk a néger zenéket s ez indult meg bennem: e széles és undok vinnyogás, a macsics, de olyan erővel, mintha minden porcikám énekelni akarná. A szemem előtt pedig határozott, nyugodt világosság állott, amely olyan volt, mint a földöntúli verőfény.
Elnyújtott bőgés volt a teremtés szava bennem, gyilkos, hörgő bőgés: az érzéki szerelemé. A céltalanságot hirdette az alaptörvények szigorával, továbbá a kéj fájdalmát, valamint: hogy mi áldozatai vagyunk annak, amit az élet követel tőlünk. S hogy ez így van rendjén.
– Akkor adj még egy kis kedvet is az élethez, – imádkoztam erre, – hogy azt mondhassam, hogy én is éltem e világon. Mert eddig én I. kötet 295szégyelltem a gerjedelem görcsét, csakhogy én meg akarok változni Uram, én alázatosabb akarok lenni Uram…
– Nagyon rendben van, csak mit fogsz most csinálni magaddal? A lövöldébe mégy? Mit csinálsz a szabadságoddal egyáltalán? – támadt fel bennem a régi zavargó, akit magamban annyira gyűlölök. Hogy meg kellett állnom a dühtől, nem szántam volna összetaposni magamat.
– Mit tudsz, mit tudsz? – gúnyolódott bennem ugyanaz a hang, – kiállasz az utca közepére és ordítani kezdel?
Tehetetlenül álltam ott és elhagyottan.
Mikor is egy másik, lágy és édes dallam nyugtatott meg hirtelenűl. Homályos érzés szállt fel bennem arról, hogy én már valaha éltem. S hogy ott szebb volt és jobb, mert a szív ott megnyugvást talált. S olyannyira kísértett ez az érzés, nem tudtam tovább menni tőle, fel-alá kellett járnom egy gázlámpa tövében percekig. Végre beértem egy régi elfeledett olvasmány felmerülő emlékével.
– A szenang, – tűnődtem magam elé, – igen, a szenang és a malájok. Oh, csodálatos és fura nép. Az egyetlen, amelyet irígylek e földön.
– Mert egyedül ők azok, akiknél a boldogság a törvény és nem a boldogtalanság, mint a többinél. Mert ezeknél minden szentesítve van, amit az élet követel tőlük. Mert ezek nem nyomorítják el magukban a Teremtést. – Miről van szó tehát?
– Igen, miről van szó, tisztelt hallgatóság, – tisztázzuk a kérdést. Arról mindenekelőtt, hogy kiveted magadból és szétrugod mindazt, amit ez a kultura döglesztett beléd. És egy másik világrendet ide, a keservét. Le fogsz ülni tehát valami szegény hotelszobában és egy nagy művet fogsz írni, – a Staatswissenschaftliche Bibliothek posta útján úgyis rendelkezésedre áll, a keservét. A címe pedig ez lesz: Szodoma és Gomorrha.
A szívem hangosan dobogott. Mintha megijedtem volna valamitől.
Mert ahelyett, hogy örültem volna ilyenfajta terveimnek, ahogy azelőtt…
I. kötet 296– Nem, nem, többé tollat se veszek a kezembe, – határoztam el hirtelen. Boldog újjongás volt rá a felelet.
– Élni! nem pedig írni! Lusta természetű vagy, légy tehát végre-valahára olyan, amilyennek megteremtettek e világra, – szólt hozzám ez az ujjongás.
S az ilyesmire mégiscsak ajánlatos figyelni az embernek.
S hogy aztán ez az új lendület vitt-e bele? vagy nagyobb bátorságot akartam-e meríteni ebből? Annyi tény, hogy egy pillanatban befordultam a Nagymező utca sarkán levő pálinkamérésbe s ahogy parasztapám szokta volt egykor, így szóltam:
– Egy porció rosztopcsint kérek rúmmal. – S letettem négy krajcárt a bádog lapra szerényen. Azt vártam, hogy hitetlenül fognak rámbámulni, vagy nevetnek, vagy elutasítanak kérésemmel: jóságos mosolyok és fejcsóválás közben, hogy ugyan mégse tegyem őket ennyire bolonddá. De nem így történt.
– Azonnal! – mondotta egy közönyös fiatalember, aki ingujjban volt s a söntés-asztal horgany-lapját dörgölte hatalmas ívekben s változatlanúl dühös erővel. Mikor berendezkedtünk házasságom előtt: a politúrozó legényeket láttam ilyféleképp nekiesni a munkának. – Azonnal! – ismételte s még vadabbúl nyomta ki köreit… Közben valami folyadékot is csöppentett a kékes felületre, ujjával fogva le a kis palack nyakát s aztán usgye neki megint. Körbe-körbe… mondom, csodálnivaló és érthetetlen igyekezettel. – – Szerényen vártam a soromra s körülnéztem ezalatt.
– Milyen rend van itt és micsoda tisztaság! Mint egy klinikán! – állapítottam meg.
Odébb egy öregasszony a tompán csillogó érclapon csirkét boncolt. A zuzája, mája már ott feküdt előtte, most törte éppen az apró lábak ízületeit. Belevágott késsel, aztán eltörte. Mögötte katlan zubogott, barátságos tompa morajjal. A csirke belseje rózsaszínű volt, a húsa fehér, a zuzája pedig a gyöngyház szivárványszineiben, feszesen fénylett. S minden csillogott körülötte, különösen a ragyogóan I. kötet 297tiszta üveg-kupicák. Ezek vizesek voltak még. Ott állottak egy csap mellett, amelyből nagyon csendesen víz bugyogott, nagy hólyagokat vetve.
– No lám, no lám. Ez a vén banya fogja megenni ezt az üde kis csirkét? – És barátságosan mosolyogtam. Megpróbáltam eldönteni, melyik ér többet a másiknál? És egyre csak mosolyogtam.
Végre a fiú is odadobta rongyát. – Tessék! – mondá hivatalosan és betöltötte a keveréket.
– Arcanum vitae, favillas tuas faustus elidere valeo! – mondottam én most magamban és felemeltem a poharat.Élet rejtelme, boldog vagyok, hogy titkaidat kicsiholnom van erőm!
Lassan ittam a pálinkát. Nem nyeltem le a kortyot azonnal, – előbb körülöblögettem vele a számat, ahogy a jó ivóknál láttam, zsugoriaknál, akik azt akarják, hogy sokáig tartson a gyönyör.
És én is nagyon figyeltem befelé, ahogy ők. Boldogság öntött el tőle csakugyan.
No de a pálinka is ugyancsak erős volt. Nehogy szégyent valljak s könnyezni kezdjek tőle, körűlnéztem a polcokon, igyekeztem szórakoztatni magamat. A pálinkák különbözők voltak, némelyiknek olyan színe volt, mint a víznek, csak csillogóbb volt és nehezebb. Olyan mint a víz és mégis, micsoda titka van! – – Más pálinkák harsogón pirosak voltak, vagy oly tökéletesen zöldek, hogy nem is emlékeztettek semmi egyébre. S mindez bűvösen csillogott.
– Most már tiszta fehér pálinkát kérek, amely olyan színű, mint a víz, – mondottam a fiúnak. Ez alkalommal nem váratott. Ravasz mosollyal öntött össze nem tudni, mért? megintcsak kétféle üvegből s elém csúsztatta ügyesen.
– Igy keresgél, aki nem találta meg a helyét, így, így! – bólogattam én. – A birkák, valamint az erkölcs őrei és letéteményesei mind így keresgélnek valami után. A fontoskodók, és igazságosztók, az élet berendezői mind! Akik azt mondják: kérem ez közönséges viselkedés uram, vagy azt: maga nem helyesen él! A fennköltek, igen, akiket minden cselekedetüknél kiver a hőség: – hogy hát mi lesz így a társadalommal, ha mindenki ily gyalázatos merészségre vetemedik…
– Az ő egészségükre! – susogtam magam elé, lehúnyva szemem s most már egy hajtásra leittam az egészet.
I. kötet 298Mint az olvadt tűz, szaladt szét az ereimben. Megeredt a könnyem is végre. Sírtam, igen, – mért is tagadjam? végre-valahára. Hogy figyelmet ne keltsek, zsebeimben kotortam a pápaszem után, – azt törülgettem egy ideig, közben még jobban kimeresztettem a szemem, hogy lássak, nézzek s ne gondoljak semmi egyébre.
– Állok elébe! – feleltem azonnal a kötekedőnek, bármivel fenyegetett. Forró voltam és elszánt. Majd szétmentem az italtól.
A forróság egy tébolyító rohama után aztán tompa nyugalom ereszkedett le reám. S én felhasználtam ezt a nyugalmat. Jól megnéztem itt mégegyszer az egészet: a csirkét, az öregasszonyt, e tevékeny és rőthajú süvölvényt, mérlegeltem a kettőjük viszonyát… S élveztem benne, ami gyönyörű volt. Főként a csendet, ezt a csodálatos, édes csendet, amelyben minden apró nesznek oly jóleső jelentősége van… Különösen a katlan egyenletes dörömbölésében találtam örömömet, továbbá abban, mikor olykor a gázlámpa lángja hirtelen pislogásba kezd, – olyan hangokat hallatva, mint amikor a szél fújja a szabad tüzeket. A Vezuv kráterén hallottam efféle gonosz settenkedést valamikor.
A szorgalmas és rendkívül tevékeny fiatalember pedig végre leült egy sámedlire. S mintha egy pillanatot sem akarna elveszíteni élete izzásából: buzgó és merev, mondhatni szorgalmas tűnődéssel bámult kifelé… tartotta számon az utcát, a kristályos ajtóüveg előtt elsuhanókat. A fejét olykor fel-felkapta, mint a ló, ha rendkívülit észlel. Fényes cilinderemet még megemeltem előtte s mentem kifelé, hogy utcai elsuhanó legyek magam is. Az öregasszonynak külön is bólintottam: Köszönöm, – mondtam talán túlhangosan is, nagyokat koppintva sarkammal a kemény keramit-kockákon.
– Részeges uraság! – jegyezték meg a hátam megett biztosan. De én evvel se törődtem. Megcsapott a hideg.
S ahogy megcsapott, abban a pillanatban csupa nevetés lettem.
– Ez hát a szabadság? – ámuldoztam. – Ennyire viszed a szabadságoddal? Erre vagy képes, mikor megszabadítottad magad? Erre képes az ember, mikor megszabadította magát? Ember fia! Egy butikban pálinkát ittál? – rohantak meg a kérdések s oly erővel, hogy ott az utcán elkezdtem hangosan hahotázni.
I. kötet 299De megintcsak elcsendesedtem, annyi szent igaz, hogy akkor én hamar békültem ki magammal.
– Eh, nem megyek a lövöldébe se ma már, – határoztam el könnyű lengedezéssel. – Mert harminc év múlva menni valahova?… – S vidáman, félrecsapott cilinderrel énekelni kezdtem ott a tág mezőn… a Nagymező utca kellős közepén. Csak úgy áradt belőlem a dal. Szemeim is nyilván boldog és tébolyodott benyomást tehettek, mert sokan fordúltak utánam, – illetve: úgy mentek el mellettem, frontot csinálva, mint tábornok előtt a katonák.
– Szegény! – mondotta rólam egy édes kis pofa, egy jószívű kislány az anyja felé.
– Hogy fogsz te csodálkozni, ha kráterként működésbe jössz és fiad születik. Hogy csodálkoznak a nők, mikor fiuk születik – és mennyire örült akkor nékem is az anyám! – feleltem néki magamban.
S végre hát megnéztem magam egy kirakat tükrében.
– Csakugyan, hiszen olyan vagyok egészen, mint egy operaénekes! – állapítottam meg csupa jókedvvel.
– Félrebillent cilinderrel énekelni az utcán? Micsoda dolog ez, te haszontalan, – kezdtem el becézni magam. S megelégedve csóválgattam a fejemet.
E jókedvem persze nem volt tartós. Lomha lettem a hidegtől, megint aludni lett volna jó valahol.
– Unatkozol, – mondta nekem a zavargó. – Persze, hogy unatkozol, – mondta nekem.
Feltűrtem hát a bundám gallérját, megigazítottam cilinderemet s már éppen azon tanakodtam, hogy újabb adagot veszek be valahol, mikor egy alak szembejött velem a Síp utcán.
– No nézd! – kiáltottam boldogan. – Te vagy az Pötykös? – Hangosan kacagva rázogattam a kezét.
– Mondom én, mondom én, mihelyt az ember rábízza magát a véletlenre, az biztosan helyes irányba tereli, – magyaráztam neki. – Hogy vagy cimbora? Milyen az életed színbora?
I. kötet 300Egykori iskolatársam volt, Pötykös Albert, aki, mint hallottam, festő lett s nagy sikerei voltak a Műcsarnokban.
– Jókedvű ember lettél, – mosolygott Pötykös szakadatlan rázogatásomra felelve.
– Hogyne, hogyne! – válaszoltam én. – Hát te, fiam?
– Én rosszkedvű ember lettem, – jelentette ki szívélyesen. – Végignéztem rajta: csapzott, zöld felöltő volt a szegényen.
– Ejnye, ejnye Pötykösöm, drága fiam, csak nem szomorítasz te is, mikor annyira szeretlek, – áradoztam én. S belekaroltam azonnal. De ő nem hagyta magát.
– No mi a baj? Csak nem vagy tán beteg?
– A kétségbeesés mégiscsak boldogsággá érlelődik meg a végén és most kezdek én erről meggyőződni, mert ez az a stádium, – felelte ő jelentősen nézve szemembe. Épp egy gázlámpa alatt állottunk.
– Pedig ezt nem hittem el eddig még a mártíroknak se, hogy a végső boldogtalanság ekkora öröm, – tette hozzá és nagyot nevetett. Hatalmas, megsárgult fogai, mint a kronométer mutatták az időt, mely elmúlt, úgy elröppent édes ifjúságunk óta felettünk.
– Kétségbeesés? Mi az? – tréfálkoztam én.
– Hallod, ne ácsorogjunk itt, mert hideg ám az idő, – mordúlt rám Pötykös Albert. – Nekem nincs olyan bundám, mint a tiéd.
– Akarod a bundámat?
– Ugyan ne bomolj!
– Kabátot cserélünk, annyi az egész. Ha akarod, sorsot is! – hadonásztam.
– Hallod-e, ne nyúlj hozzám, – dühösködött. – Én szabad ember vagyok ám. Szegény emberrel különben se tanácsos tréfálni, – adta tudtomra fenyegetőn.
– Te szabad ember vagy? – kiáltottam fel erre. – Hisz épp az kell nekem, azt keresem én. Akkor mindjárt meg is mondhatod, mit kell egy szabad embernek csinálni a világon? – S máris belekaroltam, akárcsak ifjúságunk fényes idején, mikor szintén igen érzékeny volt a testi érintések iránt, nagyon érzékeny.
Szótlanul haladtunk egy ideig.
I. kötet 301Majd mégis: legalább emlékeket próbáltam felidézni benne, persze emlékezőtehetségemmel is dicsekedve… Téli délutánok hazátlanságát s benne végnélküli sakkozásainkat. Minthacsak az asztalra hajolva s konokul figyelve mindig ugyanazt a mezőnyt, ki akartuk volna próbálni magunkon: vajon mennyi gyűlölet halmozódhatik össze valakiben? Míg aztán csakugyan el nem csattant egy jókora pofon.
– Kezdtem ugyanis a könyökét lelökdösni az asztalról, hogy majd ráesett a sakktáblára. Amire akkora pofont adott nekem érzékenységében, hogy két napig zúgott a fülem utána. Én pedig azonmód a konyhába futottam, kést ragadtam, csak persze hiába. Minthogy Berciben az a nagy képesség is megvolt, hogy hatot ugorjon a lépcsőn lefelé, én viszont vastag lábaimmal legfeljebb ha háromig vetemedtem. Igy aztán el is tünt előlem az opera mögött.
Ilyféleképp mulattattam régi barátomat, nagyokat nevetve. De ő nem igen figyelte beszédem. Néha mosolygott ugyan, de szórakozottan.
– Mi lett a te foglalkozásod? – kérdezi végre.
– Hát nem tudtad? – kiáltottam fel nagy örömmel. Ezt a kérdést már vártam ugyanis. – Egyetemi tanár vagyok! – vágtam ki neki büszkén. S ránéztem. Ettől a pillanattól tettem ugyanis függővé, mit gondoljak. Otthagyom-e, vagy megyek-e vele tovább?
– Úgy? – felelte ő közönyösen s nyomban elmerült megint.
No lám, ezek szerint mégcsak nem is gúnyolódik.
– Ez kell nekem, – gondoltam erre magamban. – Pontosan ez. Minthacsak az Isten küldte volna. Mert ez nem a Rudi-féle ál-óriás, akinek azért így-úgy tetszik a rang, meg a vagyon is, ismerem én az ilyet. Még jobban belekaroltam.
– Azt mondod, hogy szabad ember vagy, – tettem fel a kérdést, – amit el is hiszek neked és mégis panaszkodol ugye? Mármost hogy megy ez össze? Mi okod lehet neked a panaszra? – Csakhogy megint nem felelt. Tévetegen bámult maga elé s püffedt arca teli volt aggodalommal.
– Ez még csak a prófétizmus középső foka, – jelentette ki csendesen. De hogy mi ez a középső fok, arról nem nyilatkozott. Különben I. kötet 302éppen meg is állt. Egy óriási kéz intésére, amelyben krigli volt teli sörrel.
– Én ide bemegyek, – jelentette ki hirtelen. Felnéztem a cégérre.
– Kóser vendéglő. – Mért éppen ide?
– Jó palesztinai bor van, – magyarázta ravaszul s még hunyorgott is egy kicsit. Szemében teljes megelégedést olvastam e pillanatokban.
– Hát olyan jó az a palesztinai bor?
– Az ördög tudja. Egy dolog biztos ebben édes öregem. Hogy a palackon öreg szémiták akkora szőlőtőkéket cipelnek, csak úgy roskadoznak alatta. És nekem tetszik az efféle.
– No ne mondd. Jól élsz! – jegyeztem meg szinte szemrehányón.
– Te, nem jönnél be egy snapszlira velem? – indítványozta hirtelenül.
– Mi az a snapszli?
– Kocsisjáték, kártyajáték…
– Nem tudok én kártyázni, fiam…
– Akkor is gyere be, nimolizálunk egy kicsit, az csak jobb, mint akármi!
– Hát te is olyan vagy, mint Wollák Dóri? – mosolyogtam.
– A Wollák Dóri, – kiáltott fel ekkor, – mit csinál a Wollák Dóri? – S az arca szinte felragyogott.
– Hát az még létezik? Az az ünnepélyes bácsi, aki a te nevelőd volt, de jól mondom-e, mit szólsz? Vagy összezavarom?
– Dehogy zavarod, szó sincs róla. Pontosan az volt.
– No látod, milyen jó még a fejem. Nincs még itt igazi baj! – mondá legyintve, mintegy bátorítva magát. – Mennyit sakkoztunk mi együtt. Mit csinál a Wollák Dóri?
– Meghalt, – feleltem csendesen. Amire a barátom savanyú arcot vágott és bevonszolt magával a kocsmába.
Egy szép, feketehajú lány szolgált ki minket a különszobában. Szép volt, igényes és fénybeborult, olyan, mint álombeli csillagom az elmult éjszakában. Meglepve bámultam reá. Mintha azt akarnám kérI. kötet 303dezni tőle: – hát itt éltek, itt rejtőzködtök e régi falak közt? Itt csillogtok a sötétben?
Lassú leány volt, lassú mozdulatú, a tányérokat rakta fel keleti lomhasággal s azok nagyokat koppantak az asztalon. Aztán féllábon még ácsorgott egy kicsit s közben nevetett.
S rám az ilyesmi úgy hat, mint a delejes álom. Ez a lassúság. Minden idegem lázong tőle, ellene és mégis szomjasan issza magába. Mint a megbabonázott, nem tudtam róla levenni a szemem. Mire a szemei fekete mélyén rőt kis tüzek kezdték el játékaikat, de még a mellecskéi is mintha gömbölyödni kezdtek volna, mosolyogni, e különös figyelemtől.
– Most mondd meg nekem, mért marad ez itt? – próbálkoztam Pötykössel újra, mikor a lány kiment. – Ebben a derengésben, alkonyatokban ez a fekete csillag? Mért nem megy el annak, amire való, mikor telítve van bűnös erőkkel, mikor süt a szeméből a kívánság…
– Mikor minden porcikája csupa forróság s ő itt áll, féllábon ácsorog, türelemre kényszerítve magát. Vagy mind így élünk? Erre felelj. És te is talán? Nem értem a dolgot, sehogy sem értem. Mert kinek tesszük ezt, ki az, akit úgy tisztelünk, hogy lehajtjuk a fejünket előtte? Vagy nem ott kezdődik-e minden, mikor a többi botránkozni kezd, nem ott kezdődik az élet, az öröm és minden egyéb?
Pont úgy szónokoltam söröskriglivel a kezemben, mint Dórika egykor, a szegény. S a hallgatóságom is épp úgy bóbiskolt. Mert Pötykös Albert semmire se felelt. Nehéz volt, mint a hegy. Tévetegen reppent szeme a térben és mégis álmosan, mint aki életének felét most álmodja s nem hagyja zavartatni magát. Mint aki egyszerre két életet él: a jelent és a visszáját, vagyis amit közben álmodni akar.
– Éhes vagyok, – jelentette ki végre, szemmelláthatólag fennakadva valamiben. – Nem ennénk együtt valamit?
Kiderült, hogy ő is csak most kelt fel és még nem is reggelizett. Minélfogva egy pompás kóser ebédet ettünk meg együtt: halkocsonyát s utána egy felmelegített, zsíros, hatalmas tésztát, amilyet még nem is látott a világ. Borssal készült tészta volt s valami olyas állagú, mint a meleg agyag, – részben, – mert másrészről forró homokra is emlékeztetett engem. Száraz volt és zsíros amellett, – tikkasztó, perI. kötet 304zselő és dühítő. Mint a vadak haraptuk mind a ketten. Észrevettem, hogy Pötykös is elmerülve vizsgálgatta fogai nyomát a rugalmas masszában. Ebből a tésztából öt adagot ettünk meg együtt. S ehhez persze palesztinai bort. S mikor már ebből is jócskán bevett, elkezdett végre beszélni.
PÖTYKÖS ALBERT SZABADSÁGÁNAK TÖRTÉNETE
Azt hittem, a fekete lányról. De nem.
– Hogy élsz? – kérdeztem tőle szelíden. De aztán ötletem támadt.
– Mondd, mivel töltöd a napjaidat, hadd hallom. Hogy él az ilyen ember? Vagy néked is vannak kötelességeid? – A barátom nemet intett.
– Nincs nekem semmi kötelességem a világon.
– De nem is igen tűröm. Azt próbálja meg velem valaki, – tüzelt a szeme.
– Én ma már igazán azt tehetem, amit akarok. Sőt még többet is annál.
– Hogy-hogy többet?
– Hagyjuk ezt – felelte gőgös mosolyok közt.
– No rendben van. Beszélj tehát. Mivel töltötted például a tegnapi napot?
– Épp a tegnapit? – nevetett Pötykös Albert. – Ördögöd van, mert dicsfényes szép volt épp a tegnapi nap. Mondhatni glóriás, igazán.
– No ne mondd.
– De igen, – felelte Pötykös Albert. – Mert, mihelyt megvolt a pénzem, (mivelhogy ő itt eladott tegnap egy aquarelt a kocsma vendégei közt, egy igen sikerült kis alkotást, amely a Szent Korona legendáját ábrázolta szinekben), – mihelyt pénz volt a zsebemben, felmentem valahova. Mert oda csak pénzzel megyek én el, – magyarázta tűnődve. – S már a villamosban is furcsa dolgok adódtak, mert jeladások is vannak ám, amiről nektek fogalmatok se lehet…
– Milyen jeladások?
– Hagyjuk ezt, – felelte megint s ugyanolyan fény villant a szemében. Büszke fény.
I. kötet 305– Fölmegyek a lépcsőn, hát, barátom, az ajtó nyitva van s egy vékony gyerekhangot hallok kántálni a konyhából. Falhoz lapulok, hogy a gyerek meg ne ijedjen. Erre a következőket hallom. Fel is jegyeztem, idenézz!
S ezzel Pötykös elővette vázlatfüzetét, ókulárét vett és elkezdte olvasni nekem:
– Csend lett. A gyerek fülelt. Már majdnem előbújtam leshelyemről, mikor nagyot kiáltott, most már haragosan:
– Köd-anyó! Hallod?
– S újra csend lett. Jobban előrehajoltam, hogy lássam a gyereket. Ott állt az ajtóban, szoknyácskája úgy állt el tőle szélesen, mint egy apró balerináé. Előredőlt, a kis arca szigorú, két keze csipején. A semmiséggel pörölt, mint egy pirinyó ténsasszony. S mikor meglátott, rémületében még a szája is tátva maradt. S úgy állt szemben velem egy ideig.
– Áhá! – kiáltotta végre megszégyenülve, pirulva. Mikor is odaléptem hozzá és felkaptam a magasba.
– Te most az én kislányom leszel, ugy ám, mert én most már nem adlak oda, mert elviszlek, – dudáltam bele a gyerekbe.
– Nem, nem, – süvöltözött a kicsi.
– A-a-nyus! – sikította. Amire megnyílt az ajtó… S itt Pötykös szomorúan elhallgatott.
– No és? – érdeklődtem illő szünet után.
– Kijött Szűz Mária az angyalok mosolyával, – felelte Pötykös Albert s ő is szinte átszellemülten nézett szét maga körül.
– No és? – kérdeztem újra.
– Semmi egyéb, semmi egyéb, – biztosított, majd boszúsan legyintett is utána.
I. kötet 306– És hol történt mindez?
– Messzire kinn, a kültelken, igen, egy másik világ küszöbén.
– És neked nincs is gyereked?
– Nincs, – felelte reménytelenül.
– És nem is kellene?
– Nem is kellene, – felelte reménytelenül. Csendesen szivaroztunk.
Azután mesélt még a kékszínű kancsóról is, azt is ideírom:
Hogy ő rendesen éjjel dolgozik ugyancsak itt s mikor itt zárnak, átmegy egy másik kocsmába, a Dob utca elejére, mert az éjjel-nappal nyitva van.
– Nagyon szeretek ott is lenni, – magyarázta. – Mert egy mélyszín-kék kancsó van ott vaspánttal a falon, de olyan, hogy az ember beleszédül, annyira kék. Mindjárt a bejáratnál láthatod, ha bemégy.
– Azt nézem, közben kortyolom a bort, aztán hajrá, sercegni kezd a ceruza is: ott rajzolok csak igazán! Csakhogy ezt te meg nem tudhatod és ha száz életed volna is, hogy mi van ebben.
– Hogy mi van ennek a kancsónak a mélyén, micsoda csend. S hogy kik dolgoznak odabenn apró kalapáccsal.
– Hát kik dolgoznak?
– Bányászok, – felelte habozás nélkül.
– Csak ezt persze nem hallja más, – fejezte be Pötykös Albert. S lehúnyta ehhez a szemét.
S mindezt bár némi megvetéssel, de mégis szelíden. Mikor is belémharapott hirtelenül.
– Tulajdonképpen mért is jöttél te ide? – kérdezi tőlem. – Minek jössz te ide a bundáddal? Kikérdezni a szegény embert, igaz-e? Egy kis tanulmányút a sötétbe?
– Szó sincs tanulmányútról, – feleltem én meglehetősen elkomolyodva. – Csak nincs többé kedvem hazamenni, annyi az egész.
– Hanem?
– Új életet szeretnék kezdeni, – tudod-e, mi az?
I. kötet 307– Milyen új életet?
– Mit tudom én azt? amelyik majd megtetszik nekem, azt választom. Azért is figyellek most annyira téged, – mert hátha ez volna számomra is az igazi.
Nagyon jóízűt nevetett. Borosan, öblösen.
– Te akarsz úgy élni, ahogy én? – Úgy látszik, tetszett neki az ötlet. – Szóval mégiscsak tanulmányút? – kérdezi ravaszul. – Aztán mi bajod van neked, hogy nem tetszik a katedrád? Különben is, mi bajod lehet neked egyáltalán, ilyen bece kis embernek?
– De figyelj csak ide, mindjárt megmondom én, hogy mi bajod van. – S csakugyan megmondta.
– Te nem tudsz ferde síkon élni. Hiába szeretnél.
– No ne mondd. És mi az a ferde sík?
– Hagyjuk azt egyelőre, – felelte csendesen.
– Mi az a ferde sík? – kezdtem el ordítozni vele.
Egy ecettartó volt az asztalon.
– Ide nézz, – mondotta Pötykös Albert. – Ez ennek a fedele. Úgy van megcsinálva, hogy pászoljon és mégse megy rá, kör és mégse kör, nem különös?
– Mért? Ha bruttóként veszem a dolgot, egész jól rámegy, – mondottam én. A festő kacagott.
– No látod. Te azt mondod, hogy rámegy, én meg azt mondom, hogy nem megy rá. Ez a különbség kettőnk között. Mert én azt is mondanám: hogy nézd meg jól, – egymásnak van csinálva ez a kettő, no nem igaz? s az egyik vagy a másik mégiscsak elferdült. És ezt nevezem én avval a szóval, hogy ferde síkban élni, no érted-e már? Mert így van ez a legtöbb dologgal e világon, hogy elferdűlnek a dolgok is meg a szívek és egyik se pászol a másikhoz… viszont aki ezt úgy tudja, de meg is érzi mindenben, ahogy én és mégis állja, kibírja, – no látod, az nekem az ember! – mondá és megintcsak jót nevetett. (S én láttam, hogy rajtam nevet újra.)
– Különben is, hallottam én egyszer egy nagyon érdekes quadratikus álmot. A házigazdám álmodta valamikor.
– Mit álmodott a házigazdád? – kérdeztem én.
MATLÁK SUSZTER ÁLMA
A házigazdám Matlák suszter azt álmodta, hogy ő könyvelő volt valahol. S rengeteg mindenfélét kellett volna összekönyvelni neki, de semmi se sikerűlt, mindene hibás lett, akármit csinált is. Már csupa izzadtság volt, csupa verejték, mikor egy angyali lény nevetett le rá a tetőről.
– Mit fáradozol annyit földi halandó, – szólalt meg ez az angyali lény, – már hogy is jöhetne ki ez az összeadásod? Nem veszed észre, hogy egyik számjegyed helyett egy nagy cipő van azon a papiron?
– És pontosan így van ez a mi legtöbb dolgainkkal e földi világon, – folytatta Pötykös Albert. – No mert hisz olyasmiket akarsz összeadni, amiket nem is lehet esetleg, mert nem illenek egymáshoz, mert nem is összeadni valók. Persze, hogy akkor egy életen át töröd a fejed, persze hogy minden számadásod csupa hiba, – nem természetes-e akkor, hogy ez így van? Viszont aztán: tévedés, nem tévedés! – egy nagy kéz letörli az egészet.
– És ez az a ferde sík? – nevettem a szemébe.
– Oh ti kóklerek, ti svihákok, hát azt hiszed, ez valami találmány? Különben is, hogy beszéltek ti velem? Mint a parasztok a városi puhánnyal. Te természetes lény, te fenegyerek, – mondtam röhögve. Mintha megint a könyökét kezdeném bökdösni, ahogy sakkozás közben valamikor.
Úgy látszik, nagyon tüzelt a palesztinai bor.
– No te szabadsághős, – mondtam én, – most aztán mutasd is meg, mi a tudományod? Mert ennyit még tudok én is. Az igazságot akarod magadban, ugye? a meztelen lelket és mindennap. Hogy kit szeretsz, kit nem, mert nem tűröd meg magadban azt, ami hazugság. – Nagyon rendben van Pötykös Albert. Szeretnél gyereket, de nem is, az angyali mosolyt s mikor megjelenik, elfordulsz. Teljes elismerésem mindezekért.
– Csakhogy nyafogsz ám, a mindenit néki, hisz magad is boldogtalannak mondod magadat, hát ez a szabadság? Nem szégyelled magad, hogy ez a te nagy szabadságod édes öregem?
I. kötet 309Olyan zenebonát csaptunk, hogy a fekete lány kétszer is benyitott s ijedten rebbent vissza előlünk.
– Imádom magát, – kiáltotta neki a festő.
– Most pedig látni fogsz valamit, – mordult vissza. – Ahol a műveim vannak kiállítva, – mondta sötéten.
– Hogy-hogy a műveid? Hát éjjel is láthatók a műveid?
– Nagyon természetes, – felelte Pötykös Albert.
Zöld kabátban ébredtem fel, mert Pötykös elvitte a bundámat s úgy látszik, ezt húztam magamra, mert fáztam. S elvitte a revolveremet is, cilinderem pedig az asztal alatt. A házban még mindenki aludt, illetve, akik fennjártak, azokat nem ismertem, friss pofák, ezek ki voltak aludva s a nappal kárörvendő józanságával mentek el mellettem a folyosón.
Különben pedig nagyon el is csodálkoztam magamon, minthogy nekem az a határozott emlékem volt, hogy Pötykös agyonlőtt engem s hogy én már nem is élek. S ez nem volt rossz emlék.
De a többi sem. Mert kezdetben ugyan nevettem a dolgon… És megintcsak ugyanazon: hogy ez talán a ferde sík? De aztán nem nevettem. S mikor felébredtem, még kevésbé. Mert áldott, lágy bánásmód emléke élt a szivemben. Itt azt mondták nekem: – Isten hozta! – S ezt a szót én nagyon szeretem. S mindjárt meg is csókoltak, s én ezt is szeretem. Ha mindjárt megcsókolnak. Továbbá ünnepi csend is volt itt eleinte. Minden kisöpörve, minden ragyogott, az összes csillárok égtek és minden üres volt. – – De kezdjük előbbről.
Pötykös idejövet így szólt hozzám a kocsiban:
– A múltkor megöltem valakit szívességből.
– No ne mondd, – nevettem én, – és hogy csináltad ezt?
– Ügyesen, – felelte nékem a barátom.
S elmondott egy megintcsak elég furcsa kis esetet. Egy fiatal asszonyról szólt, akinek remek idomai voltak s ugyancsak a festészet volt az ideálja s amellett szépen énekelt. S ez mindig azt írta fel különböző papírszeletekre: – nem élni, nem élni! –
I. kötet 310– Mármost mért ír fel ilyet egy asszony, akinek remek idomai vannak? – tette fel Pötykös a kérdést. – –
Sebesen repültünk egy budai utca felé. Pompás gumikerekű kocsiban, egy facér magánfogaton, amelyet úgy csíptünk el az utcán.
Visszahúzódtam előle, jól elkülönűltem. És semmitse feleltem a fiatal asszonyról, aki azt írta fel papírszeletekre: nem élni! – A hópelyhek esetlen táncát figyeltem az ablakon át s hogy mint kavarja meg őket a szél. Némely pillanatban olyanok voltak, mint a megzavarodott iskolásgyerekek, tolongani kezdtek s fölfelé repültek tömegestül. – –
– Hallod-e Pötykös – szóltam oda neki röviddel mielőtt kiszálltunk. Ki tudja, hol járt a lelke, mert nagyon szelíd hangon, kedvesen felelt. Nyilván az érzelmek tüzeiben puhították szegény lelkét valahol.
– Parancsolj édes Lajoskám, – felelte kedvesen.
– Tedd meg nekem is, régi cimborám, – fogtam meg a kezét. – Mért ne tennéd? Hát nem is írok fel ilyesmit holmi papirokra, de hogy fáradt vagyok, azt csak elhiszed nekem is?
Nem mutatott meglepetést. Reálisan fogta fel az ügyet. Bárha megvetően legyintett is előbb, mikor megígértem, hogy róla mindenesetre gondoskodni fogok, de aztán ebbe is belement. Én persze megígértem, hogy még az éjjel írok a sógoromnak e tárgyban, neki pedig csak egy kikötése volt: hogy ő is még gondolkodni fog a dolgon, de majd én is jelentsem ki még egyszer, igazán akarom-e? Mert az ilyesmit legalábbis kétszer kell mondani valakinek.
– Rendben van, – feleltem erre is. S attól fogva hallgattunk. S aztán hát feljöttünk ide.
Néhány kis képe csakugyan ott függött a büfé körül s mikor ezt megtudtam, nyomban fel is álltam, hogy megnézzem azokat. Brilliáns kis munkák voltak.
Egyebekben pedig: ő itt, úgy látszik, csakugyan mindennapos vendég lehetett, mert úgy is fogadta mindenki, még a személyzet is: I. kötet 311csupa mosollyal. – No csakhogy itt vagy, – szólongatták őt bizalmas örömmel, – szervusz Bercikém, – intettek oda neki s igazán: mintha valami lábadozó vagy magáramaradt kisfiú volna, olyan kellemes, mondhatni anyai gyengédséggel. De még velem is milyen szeliden bánt itt mindenki! Mivelhogy tőlem itt végre semmit sem akartak, nem terhelt senki kérdéseivel s nem akaszkodott bánatával a nyakamba.
De mit is mondhatok én ennek az éjszakának rendkívüli tanulságairól? Mivel is kezdjem? Különben is: most látom csak, – jelenthet-e ez bárkinek annyit, mint nekem akkor? Ezen tünődöm e pillanatokban. Mert hisz magam én mégiscsak olyan tapasztalatokra tettem itt szert, amilyenekre már nem igen számítottam, illetve fel se tételeztem, hogy még részem lehet az életben. (Az ember már-már azt hiszi, hogy mindent tud e világról s íme kiderűl, hogy mennyi minden van még benne olyan, amiről fogalma se volt…) – De próbáljuk meg, kezdjük talán csakugyan az elejével, a csenddel. Én ugyanis olyannyira nekemvaló, szelid és csendes nemtők hatalmába kerűltem…
Lágy szoknyákban volt a három nővér, szőke hajukban fonott, fémszerű csat, finom csuklóikon zizzenő aranykarikák s nagyot pattant a cukor finom ujjaik közt, mikor eltörték. Hozzám pedig így szóltak:
– Nem inna teát? – De azt is megkérdezték, hogy nem vagyok-e fáradt? S mindezt, mintha már időtlen ideje ismernének s ami még fontosabb ennél: mondom, felette csendesen.
Egyszóval: ez végre gondtalan élet volt csakugyan. Voltaképp most látom én csak, mit kelljen a kék kancsó titkos mélyein érteni. Mert csodálatosképpen épp itt éltem át én is ilyesmit. Mint egy veszélyes tengerbe, úgy merül el bizonyos igézetekbe az ember s át is adja neki magát, hadd borítsa el vagy eméssze fel egészen.
– Fog minket egy kicsit szeretni? – kérdezték tőlem e nemtők.
S én semmit se feleltem erre, csak mosolyogtam. Valamely delejes nyugalommal, mint mikor alszik az ember, lázakat érez maga körül és mégis nagyon csendesen ver a szíve. S mármost azért-e, mert vár valamit, mint a ragadozók – s hogy mi mindent? ki tud ennek a I. kötet 312végére járni? De hogy a bűn ilyenkor nem idegen tőle, azt ma már biztosan tudom én.
S ez a csendes és gyanus élet még tartott is egy ideig. Mert igen kellemes táncok is következtek utóbb… egyes táncosnők pedig libbenő és habkönnyü ruhákban surrantak el mellettünk, mint a kolibrik, – de fel is emelték, még meg is érintették ajkukkal poharainkat s máris illantak odébb. Olyik viszont le is telepedett a közelünkben, libbenő szárnyait bevonta s leűlt valamelyik asztalhoz. S e helyen aztán pezsgős dugó is pattant természetesen.
Mert hogy ilyen helyen végül iszik is az ember, talán mondani se kell. Magam én nem is annyit, no de Pötykös. Mert határtalanul ivott s amit nem győztem csodálni, mégse rugott be. Csak a szemeinek fénye váltott át: lett egyre borusabb és tompább s az arca szine változott szinte halottassá, lett hamuszürkévé. Egyébként azonban mindvégig s még az elkövetkező rendkívül különös változatok alatt is megtartotta gúnyos és fölényes magatartását.
Nem így azonban én. Mert hogy mik voltak ezek a változatok? Elég abból annyi, hogy volt itt aztán egy olyan pillanat is, mikor azt mondtam magamnak: – most kezdődik bennem is a bomlás. – Mert mint a fekete számum lehelete, ez olyan volt, mintha orvúl és hirtelenűl forró szél csapna le az emberre.
Hogy hosszasan és ámúlva, hitetlen csodálkozással néztem ezt a kavargást, ezt az izzó és tébolyúlt tömkeleget, – minthogy oly hirtelenűl is ment végbe az egész, oly érthetetlen gyorsasággal állt be valamiféle fordulat itt…
– Hát létezik ilyesmi csakugyan? – kérdeztem én egyre magamtól.
S mintha szétszakadtam volna ezer darabra megint, forró, tüzes és tüskés darabokra s úgy éreztem, hogy hiába minden igyekezet, úgyse találhatja meg az élet értelmét semmiben az ember. S mindaddig tartott bennem ez a hitetlenségem vagy rémületem…
Illetve hisz ez az a pont, ahol okvetlenűl el kell hallgatnom, holott hát éppen erről volna érdemes szólani most. S márcsak azért is, mert Uram Isten micsoda fennkölt méltatlankodás jött volna ki abból, ha nékem erről hajdanában beszélni mert volna valaki. – Bűnnel akarod magadban eltaposni a bűnt? – kérdeztem volna tőle csupa fölénnyel, I. kötet 313nagyot nevetve az illetőn s nyílván igen öntudatosan is. Mert mit csinál egy komoly gondolkodású tanár úr, mikor olyasmit kell hallania, amiről egy életen át sohase lehetett semmiféle fogalma? Formulát mindenekelőtt. Mondván magamnak, hogy igenis vannak határterületek, ahova nem tudom, de nem is akarom követni az emberi lelket kétes vándorutain.
Kétes vándorutak? Hát nem nevetnivaló? Hogy egy kopaszodó uriember ennyire féljen valamitől, hogy ne akarjon megismerni valamit, ami van s amiben világok találták megkönnyebbülésüket és megszabadulásukat s amióta ember csak van e földön! – –
S mármost mégiscsak, hogy jobban megértessem magamat: vegyünk egy ritmust, tetszésszerinti kopogást vagy a banzsó kongatásait s tegyük fel, hogy az egyre gyorsúl vagy fokozódik, szünete nincs, hogy szinte megáll tőle az ember szíve is s képzeljük el ehhez a feketék táncát, amely szintén szünet nélküli s már ennélfogva is egyre vadabb, a forgás lázát, a maga-mutogatás önkívületét, a dobbanásokat és sikolyokat s ehhez a nézők vágyakozó és állati mosolyát, – nem természetes-e tehát, ha mindez a végső eksztázisig fokozódik s ami a fő: a végső közönyben hal el? Olyan nyugalomban, amelyhez hasonlót talán csak a halál ad az embernek.
S nékem ebben a nyugalomban volt itt részem s olyan éjszaka után… de talán mégse folytassuk ezt csakugyan. Bárha, mondom, épp ez volt e dolog legfőbb tanulsága is, épp ez a csend, amelyről mégcsak nem is sejtettem eddig, hogy létezik ilyen is.
– No lám, ezt mégiscsak megélted, – mondtam én magamnak hajnaltájt ebben a lebujban – s ha bármi volt is az ára. – S most, hogy mindez újra felmerül előttem, voltaképp nem győzöm csodálni, hogy mégiscsak mennyi mindent megsejtettem én már ekörül az utóbbi évek folyamán. – Mivel lehetne tébolyától megszabadítani az embert? – kérdezi tőlem nemrég egyik kollégám az egyetemen. – Csakis a tébollyal, – feleltem én habozás nélkül s akkora biztonsággal, mintha tudtam volna, mire kell gondolnom. Ma már azonban többet is mondhatnék neki erről s mindenekelőtt azt, hogy hiába próbáljuk mi megszelidíteni démonainkat s még inkább: letagadni vagy lekicsinyelni, – sem az önkínzás, sem a hipokrízis mirajtunk nem segít. Mert I. kötet 314csakis határtalanságunkkal némíthatjuk el magunkban e Fékteleneket, tehát csakis őszintesége és bátorsága tud ebben valamelyest segíteni az emberi lényen.
El nem mondhatom, mennyire csodálkoztam én magamon már akkor is, mikor az éjszaka delelőjén egy különszobában néhány pillanatra egyedül maradtam. S bármíly hihetetlennek tetszik ma már nekem is, egy áhitatos dallam csendűlt fel épp akkor a fülemben s ez annyira hatott rám, hogy meg is látszott rajtam valószinüleg, mert Pötykös azonnal rajtamütött, mikor egy pillanatra benyitott a szobába.
– No megírod-e még azt a levelet? – kérdezi tőlem és nagyokat hahotázik. De már erre semmit se feleltem. S utóbb még sokáig járt e három nővér a fejemben, hogy milyen csodálatos volt ez a három nővér! – hogy milyen szelidek voltak eleinte s hogy mivé lettek azután… s hogy ezt vajon hogy egyeztetik össze magukban? Egyszóval: hogy micsoda életismeret van ezekben! Vagy csakis ilyenek ismerhetik meg az életet igazán, – az egészet, a teljét?
S hogy mi mindenre vagyok képes én magam is, no lám! Ez mégiscsak különös. Mert ezt a sikos őrületet. Sose képzeltem volna magamról.
– Szakadék van bennünk, – mondtam én magamnak, – igen, szakadék. A között, amik igazán vagyunk s amit élünk.
Odakinn eközben hajnalodott.
Az álom! Hogy csodálkoztam felette mindíg, az ébredés zűrzavarában, mikor még zajlik a lélek s egy ismeretlen nagy világtól, melyet otthagyott. Oly tartalmas én soha nem vagyok, mint álmaim után, sem oly élményektől terhes. Néha órákig elbíbelődöm, míg elrendezem magamban az életemet s elcsitítom a zajt, amely olyan, mint a távoli csatáké.
Valami kabinetben aludtam néhány órát, aztán nagyokat nyujtóztam, kedvetlenül cihelődtem, szuszogva fásliztam körül sérült lábaI. kötet 315mat, azzal a mély meggyőződéssel, hogy jobb volna, ha nem volnának, legalább nem is vihetnének innen sehova többé.
S úgy néztem szét magam körül, mint az olyan ember, aki valaha sokat szenvedett a szenvedélyeitől.
A holmimat csak nehezen tudtam összeszedni. A pénzem például nem volt sehol. Eltűnt szép lila aranyveretes antiloptárcámmal, feleségem múlt újévi ajándékával együtt. S a bundámnak is se híre, se hamva, – kérdezősködni meg nem akartam… de végre sok huzavona után kiderült minden, amit tudni akartam. Egy levelet találtam ugyanis a zsebemben, illetve abban a zöld kabátban, amelyet Pötykös hagyott nekem emlékül. Itt közlöm:
„Mindent kifizettem. A bundád zsebében találtam egy hálóinget, meg egy fogkefét. Figyelmeztetlek, hogy bajom nekem nem lehet ebből, voltam már zárt intézetben is. Berci.”
Jót nevettem a dolgon.
– Ez hát a ferde sík?
– Viszont, ha már tébolydában is volt, akkor igazán azt tehetett volna velem, amit akart. Még jó, hogy nem lőtt agyon igazán.
– Mi volna hát, ha vídámak volnánk, a mindenit neki? Ha már így van, hogy mégiscsak itt marad az ember. Mert nem tiszta nyereség-e már a mai nap is? – S ez a gondolatmenet azután szinte felvillanyozott.
Újra magamra kanyarítottam tehát a zöldes színű köpenyt és fütyörészni kezdtem a csendben, annál is inkább, minthogy cilinderemet bár harmonikává lapítva, de mégis megtaláltam az asztal alatt.
– Rendben vagyunk, mehetünk egy házzal odébb. S mégegyszer szemlét tartva mindenek felett s cilinderem vidám suhogtatása közben, kiléptem a fagyba.
– Quid nunc? – kérdeztem kedvenc latin nyelvemen s körülnéztem e vidéken.
Odakinn havazott. Oly fajta délideji, havas szürkület nehezült a városra, amelyben illuziótlan valóságával lép az ember elé minden, ami van. A járókelők nagyokat toppintottak a hóban s mintegy hirtelen bukkantak elém.
Egy helyen hurcolkodás volt, nehéz igavonókkal.
I. kötet 316– Még az is? – nevettem én. És sokáig néztem e küzdelmet.
Csikorgott a kerék, csörögtek a láncok, a kocsisok ordítoztak s az állatok mégse bírtak újból elindúlni, megálltak a hóban. Az egyik hatalmas táltos a lánchoz dörgölte borzas, fiatal fejét. Sárga, hű szeme lángolt s a láncokról tajtékos habja ereszkedett lassan alá.
Födetlen fejem eközben teli lett hóval.
– No nem, hogy ottmaradnék, arról szó se lehet – beszéltem magam elé, – nem, a világért. Mert ebből nekem elég volt. S minden időkre.
Munkám ugyan nincs, minthogy azt a bizonyos erkölcstant ma már úgysem írom én meg… ott viszont mégse tartok, hogy beérjem akármivel s egyszerűen azért nem, egész egyszerűen és teljes világossággal azért nem, mert egy túlfűtött kazánban én nem akarok élni tovább. Akkor már inkább valami mást, amíg még itt tanyázik az ember.
Ekképpen fogadkoztam, otthagyva kocsisokat lovastul s mentem egyenesen hazafelé, hogy mindezt tudomására hozzam. Most rögtön, melegében. Elhatároztam továbbá: ha sírni fog, abban a szent pillanatban otthagyom újra. Szó nélkül fordulok ki az ajtón.
Mert, hogy terebélyes lesz és sértődött, azt mondani se kell. Sértődött lesz és néma. Nem fog kérdezni semmit. Terebélyes lesz, sértődött és méltóságteljes, – ismételgettem magamban, a harag minden élvezetével. Hát nem? Hát nem előre tud az ember mindent annyi év keserves tapasztalata után?
S máris elémállt idilli dolgozószobám s benne minden részletesen: a falióra meg a nénikék a falon, – a feleségem arca pedig eltűnt. Helyette egy világos téglalap, nevezzük mi is úgy, ahogy Pötykös Albert, a feleségem quadratikus képe, mikor talányossá válik, ködökbe merül el s beszélhetsz néki, amit akarsz.
Minthogy ezek a lotyók nem veszik ám komolyan, amit hallanak, nem, a keservét, szórakozottan hallgatják és ha lelkedet teszed is eléjük az asztalra.
Oda se figyelnek, nemhogy megerőltetnék magukat.
– Beszélj csak, – gondolják magukban biztosan. S valami laza magatartással, hogy beleszédül az ember. És csinálhatsz, amit akarsz. I. kötet 317Mert ami valakinek a vérében van, dinamittal repesztheted, akkor se fogsz ki rajta. Egy jottányit nem változik egy életen át.
És ide most visszatérni? Hát van ennél megalázóbb? Semmi se változott s az ember most már mégiscsak meg legyen elégedve vele? – –
Velem szemben egy pincéből éppen zsemléket hordtak fel kosarakban. Nyilván kávéházakba vitték szét a csendes délutáni kávéhoz. Pompás, friss sütemény volt, ropogós és illatos, vettem is magamnak néhányat megmaradt aprópénzemből. A pékkemence torka nagy ízással sugárzott felém, mikor behajoltam a pinceajtón.
A zsemléket óriási étvággyal és mohón még ott az utcán elfogyasztottam. (A forró kenyeret gyerekkorom óta szeretem.)
Budai villánk kapuja előtt pedig még egyszer megálltam.
– Ez volna tehát a mi kis fészkünk, amelyet annyi gonddal rendeztünk be magunknak? – –
S aztán hát becsengettem a kapun. (Kulcsaim ugyanis a bundám zsebében maradtak.)
– Kezét csókolom, – köszönt az öreg kertész, ügyet se vetve fura külalakomra. Természetesnek ítélte: ha egyszer én vagyok az, akkor én vagyok, akármilyen is a formám. – A hűbériség utóizei, no lám, – bólogattam én magam elé.
Zöldesszín köpenyemet ezekután nem is vetettem le az előszobában, szándékosan nem, hadd lássuk azt is, kire hogy hat az ilyesmi? Sőt, jól összegomboltam magamon, cilinderemet pedig felcsaptam a fejemre s újból elkezdtem fütyörészni.
Az asszonyok! – persze, hogy ők. Olyanok voltak most is, mint minden időkben. A dada, de a két szobalány is, ahány nőszemély csak volt körülöttünk, mind előbújt látásomra rejtekeiből. Nyílván futótűzként terjedt el a híre, hogy itt vagyok, megjöttem, megtértem a családi kandalló békés tüzeihez, vigye el az ördög. Egyiküket a mosókonyha ablakából láttam kifelé kémlelni, a másikat valami ajtóból. A kisasszony pedig oly gyorsan dugdosta el előlem a gyerekeimet, hogy majdnem pofonütöttem. Nehogy így kelljen züllött apjukat látniok, – a mindenit ennek a világnak.
De nem szóltam egyelőre semmit.
I. kötet 318– Hát a feleség hol van? – fordultam meg a szobák ajtajában.
Minthogy se itt, se ott nem volt található, benyitottam hát a hálóba is, még hozzá minden kopogás nélkül.
– Már ebéd után van? – kérdeztem azonnal s lassan megemeltem a cilinderemet.
Feleségem sötét ruhában ott ült a kereveten és szemmelláthatólag semmit se csinált. Fényképek voltak előtte kirakva. Mikor beléptem, lassu pilláit ugyan rám emelte azonnal s attól fogva rajtam is legeltette szemeit, no de micsoda furcsán! Mert nem volt azokban semmi más kifejezés, csakis a néma figyelem. Akár a nap vagy a hold, amely mindenre ráveti világát, de semmiről se vesz tudomást, mint a tükör, amely semmit se szól arról, hogy te milyen vagy, – viszont azért önmagadnak megmutat. Ha nem lettem volna máris annyira józan, e szemektől biztosan magamhoz tértem volna végérvényesen.
– Jőjjön sétálni, – mondottam néki minden teketória nélkül. – Beszédem volna magával.
Nem ellenkezett, semmit se felelt, azonnal a szekrényéhez lépett s kivett onnan egy könnyű köpenyt.
– Melegebbet vegyen, – mondtam én, – mert kutyahideg van.
Másik kabátot vett tehát, megintcsak szó nélkül s annak minden jele nélkül, hogy rólam is gondoskodni akarna. Hagyott engem e gyenge zöld köpenyemben tengődni, szemmelláthatólag figyelemre se méltatva sem azt, sem megviselt cilinderemet.
– No lám, ez már valami, – gondoltam ekkor, – csak épp, hogy mitse változtat már a dolgok menetén. Nem, nem, mert nincs már kegyelem, sem az én számomra, sem a számodra szivem.
Ő azonban nem is olyan benyomást tett, mint aki kegyelemért esedezne. Közönyösnek, mondhatni fölényesnek látszott e pillanatokban.
Mint aki túl van már az életen épp úgy, mint a halálon.
Figyelmes, majdnem gondos pillantást vetett minden egyébre is, ami mellett elhaladtunk s anélkül, hogy csak egyszer is pislantott volna szemével. S ettől én roppant ideges lettem.
– Fáradtak a szemei? – kérdezem ekkor.
– Nem, – feleli kurtán.
I. kötet 319Nem, hát nem. Biztosan keveset aludt és sokat sírt az utóbbi napokban, – magyaráztam meg magamnak e tüneményt. S ezzel hát ez is el volt intézve, mint minden egyéb, most és minden időkre.
A szívem jéghideg volt. S hogy kimentünk a hóba, a belső és külső fagytól elkezdtem dideregni. Nem is tudtam volna szólani hozzá.
S ő se szólt, így sétáltunk hát egy ideig.
– Hogy van? – nyögtem ki végre nagy-nehezen.
– Hogy volnék? – adta vissza kérdésemet merőben szenvtelenül.
– Hát az édes gyermekek? – próbáltam gunyolódni.
– Képzelheti, – felelte minden ingerültség nélkül. – Nyugodt lehet, mi rájuk mindíg vigyázni fogunk, – tette hozzá kicsit ellankadva.
– Hát ez mi megint? Búcsúztató, vagy minek értsem?
Egy nagy autó száguldott el épp akkor mellettünk, ma is emlékszem rá: egy nagy vörös autó. Erre felkapta fejét s mintha ez a nagy sebesség még több elszántságot öntene belé.
– Hol volt eddig? – kérdezi csendesen.
– Rudi nem mondta magának?
– Nem beszéltem Rudival.
– Pedig én lelkére kötöttem a bitangnak, hogy keresse fel, – mondottam a csendben.
Nem, hogy Rudi nem izent neki semmit.
– Úgy?!
Erre megintcsak hallgattunk egy ideig. Nyugodtan, lassan tapostuk a havat, a kifáradt szivek puha és ovatos nyugalmával, mind a ketten.
– Akkor biztosan kerestetett a rendőrségen is, – gunyolódtam.
Nem felelt. Erre lehajoltam a kalapja alá, hogy megnézzem, mi rejlik e nagy nyugalma mögött?
S íme: a szemei teli voltak könnyeivel.
A furcsa érzések egész áradata zuhant le reám e pillanatokban. De minderről nem tudok már beszámolni, talán nem is akarok. Csak annyit erről: hogy a szorongás elviselhetetlenné nőtt meg bennem s hogy sírni tudtam volna e világ összes szorongói miatt.
– Szorongó! az vagy te is és semmi más, – gondoltam róla magamban.
I. kötet 320S hogy azt is leírjam ide: nagy nyomorúság, a jóvátehetetlen végzetes nyomora fojtogatott. – Óh, hisz hányszor kell az embernek meghalni, míg csakugyan elvégzi.
– Bécsben voltam, a büntetőjogi kongresszuson, nem tudta? – kérdeztem szomorún.
– Kár, hogy nem értesített, – felelte a feleségem azonnal. Aztán meg is állt.
– Ha még egyéb mondanivalója is van számomra, kérem mondja, mert én nagyon fázom idekinn, – esedezett. – Beteg vagyok, – tette hozzá rendkívül szomorún.
– Nem, nincs több mondanivalóm, gyermekem, – feleltem én és lehajtottam a fejem. – Menjünk szépen haza, ha fázik… – s ezzel már indultunk is visszafelé s azon igyekeztünk, hogy minél előbb otthon legyünk, a mi régi kis fészkünkben. Igen.
Rövid kis út volt s nem történt azon semmi különös. De, ami ezek után történt, abban sincs már érdekesség. S márcsak azért se mondanám el, mert számomra minden egyébnél szégyenletesebb.
Megöregedtem.
Akkoriban minden rosszul ment nálunk. A heremagomat embereim hagyták megfülledni s a magtáram éjjel kigyulladt ettől. A biztosító nem akart fizetni érte, mondván, hogy a szokásos elővigyázati intézkedéseket elmulasztottuk. Igaza is volt a biztosítónak: hanyagul ment nálam a gazdaság. Nem volt kedvem hozzá, megúntam, vágytam el hazulról, Isten tudja, hova. Talán a délvidékre. A biztosítónál persze nagyon kardoskodtam azért, hogy minden óvintézkedés kellő időben megtörtént, – a kasznáromat pedig behívattam az irodába s azt mondtam néki:
– Most aztán kuss! ha jót akar Nagy úr. – Tisztelt Nagy Ferenc úr, – adtam értésére, belenézvén a szemébe. – Elbocsátás nincs, mindenki marad a helyén, mivelhogy maguk mindent jól megcsináltak az anyjuk Istenit, – a magot megforgatták, úgy, ahogy kell idején, igaz-e, Nagy úr? megértettük egymást?
Persze torkomig forrott már az epe. Ugyanez a dög hagyta megzsizsikesedni nemrég tavalyi lencsémet is s még mindig nem dobhattam ki, – most meg éppen nem, különben ellenem vall s megmondja az igazat, azt hogy én még hanyagabb voltam, mint ők.
Egyszóval: a lencsém megzsizsikesedett, a magtáram kigyúlt, – ám mindez kicsiség volt szívemnek, ahhoz a csapáshoz képest, ami néhány hónap múlva ezután érte. Majd megbolondultam belé.
Hadd mondom el ezt is.
Volt egy csikóm, – remek fajállat, tiszta szénfekete, tüzes, karcsú, amilyet csak álmodni lehet. Nálam termett. Az anyját kicsit drágán vettem, igaz, no de a csikajával szépen kárpótolt. – Bábolnán fedeztettem fél-angol ménnel. Egyszóval: meglett a csikó, fínom, szép kis állat, erre aztán nagyon akartam vigyázni. Ez az állat volt legfőbb örömöm. Ki is adtam a parancsot, hogy úgy vigyázzanak rá, mint a szemük világára. Csakhogy, – hanyag voltam én még ebben is, sajnos.
Kezdtük befogni. Egy koratavaszi nap kiadom a parancsot, fogják be egy bizonyos Csillag nevű másik fekete mellé s hajtsanak ki vele a határba. Mondom a kocsisnak: egy pillanatra nem állsz meg vele, I. kötet 322vagy ha megállsz, nem szállasz le a kocsiról. És vigyázol, hogy meg ne hüljön. Itatni meg éppen nem itatsz, – mondtam néki s amit még kell, – persze nem minden jut az ember eszébe előre. Mindent megígért a bitang s azzal elindultak. Persze, nem lett volna szabad rábíznom ezt a drága állatot.
Utánuk nézek… Szikrának hívták a lovat, – Szikra jól húz, csak túlnagyokat iramodik a kocsival. Utánuk kiáltok. – Fogd vissza, – kiáltom. Utánuk szaladok. – Te marha, – mondom a kocsisnak, – nem tudsz egy lovat visszafogni? – Kihajol a feleségem is az ablakból… (Ő is nagyon szerette ezt a csikót.)
– Amilyen a gazda, olyan a cseléd, – mondja nekem szelíden, mikor már elmentek. S azzal nevet egyet s szokása szerint bíráló és baljós hatalomként rögtön visszavonul, nehogy felelhessek neki.
Mentem az irodába, ott elmerültem valami munkába. Pestről is telefonált a zsidóm, egyszóval sok dolgom volt, nem értem én rá a bajaimmal bíbelődni, csakhogy nem vártak azok rám, rámzuhantak újra, teljes erővel.
Másfél-két óra múlva hallom a kocsit. Kinézek az ablakon… nagy ívben kanyarodik be a gazdasági udvar felé. – Látom a Szikra ódalog, mintha a hasát fájdítaná. Na jól nézünk ki! Rohanok ki.
– Állj meg! – kiáltom. – Mi van evvel a lóval? – Hogy semmi, mi volna? Megáll, leszáll a kocsiról. Szikra kicsit reszket, a bőre hideg, nyirkos, az orrcimpája remeg… s az egyik hátsó lábát fel-felemelinti a hasa felé.
– Mit csináltál vele? – kérdezem a fiútól. – Hogy ő semmit.
– Mit csináltál? – kiáltok rá s előlegül mindjárt egy hatalmas pofont is adok neki. Amire fogta magát, elment. Biztosan az anyjához ment el panaszkodni. Nagy bestia, nagy intrikus volt ugyanis az öregasszony a faluban.
Szó ami szó, estére Szikra nagyon beteg lett. Forró, reszket, a nyelvét kidugdossa. Megmérem a lázát: negyvenkét fok. – Vallatom a fiút: – mintha kutyaszorítóban fognám, úgy vallatom, odaállítom egy kerítés mellé, szeme közé nézek, úgy vallatom… végre kinyögi, hogy leszállt, igen, – bement egy répatáblára, igen, mert ott volt egy I. kötet 323„ismerőse” – s mikor visszajött, látta, hogy a Szikra a répaföld széléről egy tavalyi fagyott répalevelet „bekanyarint” a nyelvével.
No jól vagyunk. – Nem bántottam a fiút ezután, hadd menjen. Még jobban is szeretem, ha ilyenkor elmennek előlem, ne lássak senkit, nehogy agyonüthessek valakit. – – Az állatorvost is legszívesebben gallérjánál fogva dobtam volna ki az istállóból. Ott állt, tehetetlenül, hülyén… – Kólika! – mondta bólogatva. Mit csináljak ezzel a bölcs szóval? Na ennél többet tudunk mi.
Némán ugrottak parancsomra az emberek, ki ecetért szaladt, ki borszeszért… az egész gazdaságban persze talpon volt minden, nem aludt senki.
Adtunk neki keserűsót, bort, bedörgöltük borszesszel, csutakoltuk ecettel, – csak úgy gőzölgött az állat háta tőle… Előszedtük persze az általános nagy orvosszert: a Quizda-fluidot is… akárhogy fanyalgott is az állatorvos úr. S utána borogatást rá, az egész testére. De ezt már nem tűrte. Az állat vonaglott a fájdalomtól. Úgy látszik nem bírta már el a borogatást, bőrgyulladást kaphatott a sok esszenciától. Le kellett hát venni róla.
Szó ami szó, mindhiába volt minden erőfeszítésünk. Egy óra tájban éjjel Szikra kinyújtotta mind a négy lábát hosszában s a hasára feküdt. – Vége van! – mondta bölcsen az állatorvos. Akkor még egy ötletem támadt, hamar szaladtam az irodába, – ott őrzöm ugyanis zár alatt a drága italokat, – kivettem egy nagy üveg Courvoisier-t, felbontottam s felemeltetvén az állat fejét, az üveget beletóltam a szájába. Beleöntöttem az egészet. S Szikra csodák-csodájára elfogadta. Lassú kortyokban leitta az egész hét deci konyakot. S mikor elkészült vele, rámnézett. Ezt a pillantást sem fogom elfelejteni az életben. Volt abban valami emberi, egy lélek komoly pillantása volt. Azt fejezte ki: köszönöm gazdám, jót tett, jobban vagyok.
Megvallom, akkor félrefordultam és egy pillanatig sírtam is.
Utána pedig Szikra fejét is lefektette hosszában a padlóra, nagyon kinyújtotta maga elé és csendesen kimúlt.
I. kötet 324Azért mondom el mindezt, hogy megértsék lélekállapotomat, amellyel Pestre mentem. Nagyon fájlaltam én ezt a csikót.
Pontban a Szikra halála utáni nap reggelén kaptam aztán a távirati értesítést, hogy a biztosító mégiscsak fizet. Káromkodtam egyet s megmondtam magyarán, hogy mit csináljon most már a kártérítéssel.
Délután pedig összeszedtem ami pénzem otthon található volt… vagyis nagy pénzt tettem a tárcámba s azzal a szóval, hogy nem fogok kártyázni, de azzal a titkos elhatározással, hogy igenis fogok, – befogattam s mentem az állomásra Pest felé.
A feleségem meg se kérdezte tőlem, mért megyek? A tornácon ült legkisebb fiammal s azt becézte. A lábait csókolgatta a kicsinek, miközben ezt a versikét mondogatta neki, túláradó anyai szeretettel:
Meg kell itt jegyeznem, hogy legkisebb fiam feleségem akaratos szeszélye folytán kapta már a nevét is. Ő ehhez a fura névhez ragaszkodott s az ember egy gyerekágyas, lázas asszonnyal nem akar vitatkozni. (Láza is volt ugyanis e szülése után.) – Mikor megkereszteltük a fiút, fel kellett mutatnunk még a keresztlevelét is, az ágyába kellett odavinnünk, annyira ragaszkodott e találmányához. Így lett Amádé a legkisebb fiamból. S azóta sokszor kellett hallanom e dalocskát is:
Mintha csakis e dalocska kedvéért adta volna neki e nevet. Tény, hogy sok mindent tudott ő e három kis sorban kifejezni, sok mindent jelentett nála ez a szó. Eléggé ismertem már őt akkor is ahhoz, hogy ezt tudjam. Jelentette pedig: hogy csak áldozatnak tekinti ő, tőlem való anyaságát s hogy kizárólag a magáénak tekinti, vagyis eltulajdonítja a gyerekeimet, – s még sok minden egyebet jelentett. Szokta is volt I. kötet 325félig tréfás figyelmeztetésképp mondani nekem, ha csak hozzájuk nyúltam is: vigyázat, magántulajdon.
Féltette-e őket tőlem, – a durvaságomtól? Sose mondta ugyan, hogy durvának tart.
Árvalány volt, mikor elvettem, a rokonainál nevelkedett s hozzászokott a hallgatáshoz, illetve, hogy egy szóval, kis versikékkel sok mindent kifejezzen. – S hogy környezete aztán ezeken törje a fejét.
Egyszóval: keserűbb volt már nálunk az élet a kelleténél. Olyan volt, mint az állott tea. S mit tesz az ember ilyenkor? A vonaton egész úton valami édes és szép nők felől akartam volna ábrándozni. Olyanokról, amilyenek talán a török mennyország hölgyei, hogy csupa szépséggé varázsolják az ottlétet. S miután azok közül, akiket érett fejjel ismertem meg, egy sem volt olyan, visszatértem hát a múltba, az édes múltba, ifjúságom dicsfényes ködeibe. Abban a fényben még a cigánylány is jobban mutatott, mint egy mai grófné. Szinte mind tündérnek tetszett. Töprengtem rajta, mit is akart egyik vagy másik, egy-egy bűvös szavával kifejezni?
– Te még nem is tudod, én hogy tudok szeretni, – mondta egyikök. S másnap otthagyott.
– Ó bár szerelmes volna belém, – mondta egy másik s lesűtötte szép szemeit. – Ezt viszont másnap én hagytam ott, a szegényt…
Mind a kettő fájt most, – hogy otthagytam, hogy otthagytak… Ó mért is nem ittam szédületig az élet borából? utolsó cseppig hajtva fel mindenkor a pohárt? Hogy kívántam most vissza mind a kettőt. – Mit tegyek? Hajszoljam fel őket Budapesten? Agg, szegény nőket találhatnék valami sparhertek mellett esetleg… Visszatérni sehova se szabad, ezt már megtanultam.
Minden fájt. Például az is, hogy hiába voltam én hű a házasságomban. Hiszen nem tökéletesen az, – elég hű, már ahhoz képest, ami férfitől telik. Komoly nagy ügyeim nem voltak s mégis: micsoda szigorú pillantásokban volt részem mindig, mikor így Pestről hazajöttem…
I. kötet 326– Szép az élet odafönn? – szokta volt feleségem tudakolni s még nevetett is, azzal a hideg, világos, csakis önmagának szóló nevetéssel, amellyel mindig kihozott a sodromból, hogy már-már azon törtem a fejem, hogy egy nap magunkra döntöm a házat, ha mégegyszer így nevet.
Az emberek hiába élnek együtt, ezer évet akár, mégsem ismerik egymást.
– Mért nem duhajkodtam akkor, kedvem szerint, igazán, – kérdeztem most magamtól, – ha már úgyis azt hiszik rólam, hogy himpellér vagyok s kitehetem a lelkemet, akkor is…
Fáj az, ha igazságtalanok az emberrel. Mikor még mindig azt vetik eléje, ami volt, holott már régen nem az, sajnos, ami volt.
Bús és zavart voltam, s ilyenkor jó a kártya. Valósággal feléleszti az embert, – egy új életre s olyanra, amelyben mindennek értelme van. Egy új értelme igaz, de értelme legalább.
A vonatról a klubba mentem egyenest s ottmaradtam aznap éjszaka s másnap egész nap. Rögtön bementem a kártyaszobába, körülnéztem s mindjárt ott is ragadtam: este tizenegytől másnap déli egy óráig kártyáztam. Régi patronusom, Feri, a klub főkomornyikja nyitott nekem akkor délelőtt egy hajókabinszerű helyiséget, ott aludtam, mert még ahhoz is fáradt voltam a kártya után, hogy szállodába menjek. De rosszkedvű is voltam nagyon. Már aznap éjjel is sokat vesztettem.
Feri mialatt szolgálatomban állt a hajókabinban, – lehúzta a cipőmet rólam, megmasszirozott, – tanácsokat is adott a kártyát illetőleg, az újabb évtizedekben szerzett tapasztalatai alapján.
– Láttam, hogy nagyságod mit művel, – mondta, – egy pillantás nekem elég. Nem szabad akaratosnak lenni, nagyságod. Az hiba. Hajlékonynak tessék lenni. Ne azt várja, hogy a kártya igazodjék nagyságodhoz, – nagyságod lesse ki, hogy milyen a kártya járása.
– Igaza van, Feri, – mondtam néki s szavai valósággal kinyilatkoztatásként hatottak rám. Van az úgy, hogy olykor a más szájából I. kötet 327hallanunk olyasmit, amit már sokszor átgondoltunk magunk is: szinte megijeszt.
Mert ami igaz, az igaz, – erőszakos voltam én ma éjszaka, – tűnődtem el a hallottak felett. – Az anyád Istenit, vagy kijössz, vagy nem, – szólottam a kártyához s csak azért is megraktam, mikor pedig egyre s mindenféle jellel, mindig figyelmeztetett, hogy nem akar kijönni.
– Jól van, Feri – mondtam neki. – Ha ma éjjel nyerek, megkapja ezt az óraláncot. (Túlságosan rajtafelejtette ugyanis a szemét az óraláncomon. Úgylátszik tetszett néki.) – Feri szerényen mosolygott, én adattam magamnak még valami frissítőt s azzal elaludtam.
Nem tudom, más is úgy van-e vele? én néha ilyenkor, ha nagy kártyázásra készülődöm, már néhány órai alvás után is, mintha újjászülettem volna, olyan friss vagyok. – – Nem érzek én olyankor semmi kínt. Így volt ez akkor is. A kezdődő sötétséggel keltem fel öt óra felé délután, megfürödtem, behívattam a borbélyt a fürdőbe, az remekül megborotvált, nem úgy, mint az inasom, megittam csészéből egy remek levest, megettem vagy egy tucat őszibarackot s mint akinek e világon semmi baja-gondja, oly kivasaltan és nyugodtan ültem le este fél hétkor a kártya mellé. Volt pénzem bőven, a zsidóm is hozott külön, ezenfelül pedig elhozattam vele azt a pénzt is, amit a biztosító fizetett, efelől táviratilag intézkedtem nála, még az éjszaka folyamán. Lesz, ami lesz. Ha nyerek, megveszem magamnak vagy a feleségemnek, mondjuk, Szikra helyett a világ legszebb csikaját. Ha pedig vesztek megint, – no, majd meglátjuk ezt akkor, – gondoltam magamban. Ugyanaz volt a partnerem, aki előző éjszaka: egy kissé rőteshajú, nagyon elegáns, nagyon ifjú katonatiszt, (még fűző is volt rajta, erre ma is emlékszem s a kézelőgombjai brilliántokkal kirakva), – főrangú ember, – még tejfelesszájú szegény s ennélfogva rendkívül korrekt, túlontúl hidegvérű a kártyában. Pontosan ott volt fél hétre, mert úgy beszéltük meg, hogy akkor folytatjuk, akkor ád revanche-ot. Huszonegyeztünk megint, mint a kocsisok.
– No Bandika, – mondottam én neki, – oszd ki, élet vagy halál ma este. – Némán bólíntott rá a fiú, egyetértése jeléül, – melegen, szívesen nézve a szemeimbe.
I. kötet 328Vesztettem… a tisztecske pedig, bárhogy akart is uralkodni magán, lassacskán kipirult a láztól vagy az örömtől. Én viszont, aki nem is akartam uralkodni magamon, – csúnyán káromkodtam, egyre vadabb lettem.
Megint beleestem ugyanis a konokságba. S ezt éreztem én és mégse tudtam változtatni rajta. Este tíz óra felé aztán nem éppen épületes szavak közt odavágtam neki a kártyát. Majdnem az arcába. – Erre elkomorodott kissé, a homlokát is összeráncolta, – de aztán mégiscsak elmosolyodott. Jólelkű fiú volt. Fölmarkolt egy csomó bankjegyet az asztalról s a levegőbe tartva, belenézett a szemeimbe.
– Nincs szükség egy kicsire, bácsi? – kérdezte tőlem. Szívesen szívecském… – mondotta.
– Nem, nem Bandikám, – feleltem én neki s megöleltem őt. – Nem a halál ez Bandikám, – súgtam a fülébe, – csak tréfáltam Bandi gyerek, – merde! – mondtam neki magyarul, könnyedén. – Van, van, bőven van pénz, – hazudtam oda neki s szemem e hazugság közben biztosan nagyon elborult.
Ettem is valami keveset, aztán azon gondolkoztam, hogy mit csináljak most? Persze hogy a halál feketesége úszkált megint a szemeim előtt. Hazamenjek Gy.-be? A feleségem színe elé nem kerülök így többé, – határoztam el. S vissza abba a tetves gazdaságba is, ahol minden megzsizsikesedik?
Viszont mi dolgom van Pesten, akárcsak egy napig is? Semmi. A tárcámban még hétezer pengő volt, – a zsidómé az is, a zsidóm előlege volt, – most majd eladhatok néki valamit, lábonálló termést, még ki nem hízott ökröket, potom áron, – nem birom én ezt így tovább! – Tizennégyezret, a meglévőnek pontosan kétszeresét elkártyáztam tehát.
Hát kódorogjunk megint egy kicsit, – gondoltam magamban. Meghalni ráérek még néhány napot… – S felnéztem az égre. Nagy felhőjárás volt éppen, – gyönyörű mozgalmas éjszaka… Pesten több a lehetőség, – gondoltam, – hátha megsegít a jó Isten egyszer engem I. kötet 329is… Találkozom valami jó öreg emberrel, az belenyúl a tárcájába s odaadja nékem minden veszteségemet. Vagy hátha találok valami kis pénzt valahol, valami lépcsőn…
Ne nevessünk ezen…
Bárha nagyot nevettem e képzelgéseken magam is akkor, de nem őszintén. Ha őszinte lettem volna, meg kellett volna vallanom magamnak, hogy igenis hiszek e badarságokban, mert nincs egyebem, ezek már minden reménységem e világon.
Nyakig vagyok úgyis az adósságban, – „úszom”, ahogy mondani szokás… minden ellenem fordul, tulajdon vérem: a gyerekeim sem olyanok irántam, mintha az enyémek volnának… – a feleségem, a termésem, a jószágom… Hiszen nem vagyok én érzelgős ember, de amit dédelgetnék, egy ily csikó, lám, még az sem engedi magát szeretni, elutasítja magától s elmegy inkább a másvilágra, vígadni, jobb kezekbe.
– Hát jó, majd én is elmegyek oda, – mondottam magamnak. – Megteszem nekik – s a feleségemre gondoltam le nem írható keserűséggel.
Én ilyenkor, ha bajban vagyok, nagy gavallér is vagyok rendesen. Hadd menjen a pénz, hadd dögöljön, – gondoltam magamban. Ferinek száz pengőt adtam borravalóul. S aztán kézitáskámmal kocsiba ültem.
Egy jó belvárosi szálló nevét mondtam be a kocsisnak… további vad képzelgéseknek adván oda magam. Hogy mi minden járt az eszemben? Vadul kavarog az emberben ilyenkor minden. S elég abból annyi, hogy képes lettem volna bármire is, lopni, csalni, öreg nagynéniket kirabolni…
Aztán siket csendek következtek megint… Az ember behúzódik ilyenkor a kocsi sarkába, igyekszik minél kisebb helyet elfoglalni a földön s afelől képzeleg, hogy ő már voltaképpen nem is létezik. S kipróbálja magán, milyen is hát az a nemlét?
A kocsi megállt velem a szálló előtt. A portás előállott, én kiszálltam s aztán nyomban beszállottam újra vissza.
I. kötet 330– Nem ide akarok, – mondtam a portásnak.
Nyílván azt hitték a portás is, a kocsis is, hogy részeg vagyok, nem vagyok egész eszemen.
Egy másik címet mondtam be a kocsisnak. Ez úgy történt, hogy hirtelen, mint valami megváltó világosság fénylett elém egy gondolat, hogy én a régi Emmánál veszek ma éjjel szállást.
Hát ide mentem. Nem volt éppen társaság nála, inkább szomorúnak látszott a hangulat. Gyér világítás mellett ült a szalonban egy fiatal hölggyel. Teáztak. Amellett nagyon cigarettázhattak, a szoba ugyanis teli volt füsttel. Meg is öregedett, mióta nem láttam, nem is volt jól felöltözve éppen, inkább rendetlennek vagy elhanyagoltnak látszott. Persze, még akkor is, mindig spórolt, ahol és amiben csak lehetett. Pedig sok pénze volt már bizonyára.
Az ismeretlen hölgy viszont, – ahogy ezt akkori lélekállapotomban hamarjában megállapítani tudtam: jól is volt felöltözve, csinos is volt. Meghajoltam előtte. Emmánál nem volt kötelező a bemutatkozás, ha az ember nem akart. Ő is csak e szóval prezentált minket egymásnak:
– Penzióm egy barátja, – egy régi barátnőm, – mondotta s mintha eközben szomorkás pillantást vetett volna a cigarettát tartó finom kéz felé.
Morogtam valamit. A hölgy biccentett és nem nyujtott kezet. Mi pedig Emmával kérésemre rögtön visszavonultunk.
A tervem vele a következő volt: hogy rohamot intézek ellene, mint a betörők, hátha sikerül. Adjon húszezer pengőt kölcsön, de rögtön s lehetőleg kedvező feltételek mellett. Még azt az ugyancsak gyalázatos mondanivalómat is készen tartogattam számára, hogy hát épp elég pénzt hagytunk mi itt egykor nála én meg a barátaim, ha ezt összeszámolnók és a többi.
Mindebből azonban semmi sem lett.
Emma tapasztalt asszony volt és mozdulatokból, egy szemvillanásból is meg tudta ítélni, hányadán van valakivel. S bár én sosem kértem még tőle pénzt, úgy látszik a mozgásomon vagy a sietségemen foghatott gyanút. Megelőzött tehát s a legközönségesebben:
I. kötet 331– Jaj, – mondta, – de kellene pénz! Nem tud szerezni? – Én belenéztem a szemébe.
Elmosolyodtam. S magamban ezt gondoltam rögtön: eh mit! ne próbálkozzunk tovább, ez elvégeztetett.
– Éppen erről van szó! – mondtam neki. – Jól kereshet Emma, – ha ügyes. Eladó egy kis erdőm, de sürgősen. Öreg akáciás, tizenhat hold az egész, – nem tud rá vevőt?
– Bah, – mondotta Emma rögtön. – Én? – És nevetett.
Még mindig belenéztem e sötétszürke, mindentudó szemekbe, melyekből sohasem lehetett kiolvasni semmit.
– Akáciás? – kérdezte. – Szerszámfa, tüzifa, – folytatta bölcsen, hogy járatosságát kimutassa. – Kitermelésre vagy egészen?
– Egészen! – mondottam én nyilván a teljesség kedvéért, holott hiszen azon erdő rég el volt már adva s újbóli eladásáról tehát szó sem lehetett.
– Nem ismerek fakereskedőt, majd utána nézek, – mondta még Emma únottan, hanyagul. – Nem akar velünk vacsorázni? – fordított hirtelen a szón és ásított. – Még nem vacsoráztunk, elbeszélgettük az időt…
– Akkor hát jól élünk néhány napig a hétezerből, mért ne? – gondoltam én. – Amig telik!
– Nem Emma, – mondtam neki, – a Hungáriába megyek vacsorázni… – S felálltam.
– Ej, ugyan, – unszolt Emma maradásra, – ilyen lelkiállapotban oda?
– Milyen lelkiállapotban, Emma?
– Mit tudom én? – mondta. – Nem való most maga oda, – folytatta, lesütvén e mindentudó szemeket. – Ugyan maradjon velünk, – vidítson fel minket, – biztatott, – úgyis oly rosszul telik az idő…
– Én vidítsak fel valakit? – nevettem magamon.
– Majd felvidul, – mondta Emma. Úgy labdázott ő az emberekkel, ahogy akart. S már csengetett is.
– Még egy terítéket! – mondta a szobalánynak. – Nincs jó vacsoránk, – adta értésemre. – De be kell érni vele. Van kirántott bornyúI. kötet 332máj, ez a hátrány… de van árticsókám hozzá s keserű, francia salátám, – ez az előny…
És csettintett hozzá, kacsintott is hozzá, – valami magyarosan, talán a katonatisztek módján, mint aki finom pillanatokra készülődik.
Mikor visszamentünk, az összes lámpa égett már a szalónban s ama hölgy egy másik szobából épp szembe jött velünk, hogy benyitottunk. Jöttünkre megállt a csillár sokszínű tüzében. Csak most vettem igazán szemügyre. S ő is engem, úgy láttam.
Szinte csettintettem magam is. – Ilyen csinos vagy? – gondoltam magamban. Mintha világoszöld hullám öntötte volna el alakját, úgy állt ott a fényben. Zöld ruha volt ugyanis rajta s szerény ibolyacsokor a keblén. S ehhez a szemei óriásiak voltak, mint a szilvák s feketék.
Ej, no, – tréfálkoztam magammal, – még ezt sem vettem azonnal észre?
S újra meghajoltam tehát e hölgy előtt. S miután arra kértem, engedné meg, hogy én is velök vacsorázzam, egész hangosan és érthetően megmondtam végre nevemet is, jó történelmi nevemet.
Amire a hölgy újra bólintott s végre kezet is nyújtott… bár még akkor is igen ovatosan. Nem bízta rám egészen a kezét.
– Megyek, nézek a vacsora után, – mondotta nekünk Emma.
– Menjen, menjen, – buzdítottam én.
Azzal: egyedül maradtunk ott, én meg az idegen hölgy. Először is a szemébe néztem, mindenesetre. Ezt állta. A szeme, – mondom, – gyönyörű volt. Lankadatlan csillogott, fáradt fénnyel s ezt is szeretem. De nemcsak a szeme csillogott így. Az egész alakon mindenütt fényecskék mutatták itt-ott magukat, a selymén, a fogain, s főként a haján, amely szintén fekete volt, lágy-fekete, az a fajta, amelynek talán nem is a felületéről, hanem hullámos mélyéről jön elő a csillogás…
S az alakja is finom volt, a ruhája pedig egész rendkívüli. Valami remekül volt odavetve rá, mintha hirtelen borították volna be vele s I. kötet 333itt-ott fodrocskák rajta, redők, holmi nagyvilági fércelésnek látszott, remek és szemtelen fércelésnek – s ezt is szeretem.
– Magának élő, mint a hattyú, ezt meg sem közelíted, – állapítottam meg róla az első pillanatok után, Isten tudja, mért? Valahogy így hatott rám. – Próbáljuk ki azonban, igaz-e, – mondottam magamnak.
– Mindig ilyen későn szokott vacsorázni nagyságos asszony? – tettem fel az első bárgyú kérdést, próbaképp, lássuk, mit felel erre. – Halljuk a hangodat is, – mondottam magamban neki.
Nehéz dolog ugyanis az első szavakat megtalálni, ehhez még a hosszú gyakorlat se segít. Boldogult ifjúkoromban ezt úgy csináltam, hogy rendesen mindegyiktől ugyanazt kérdeztem: – Nem Gyöngyikének vagy Anikónak hívják önt nagyságos asszony? Abban a reményben, hogy ebből majd csak adódik valami. Ha más nem, azt kérdezi tőlem, mért gondolom ezt? S már akkor tudom is, hányadán vagyunk, már a hang is eligazít. S megindulhat a szekér.
Ám itt a dolog mégsem látszott ilyen egyszerűnek. Már a válasza sem olyan volt. Figyelmesen nézett előbb nagy várakozó szemeivel:
– Nem, – mondotta csendesen, – én a rendet szeretem. – Csak ennyit felelt. S a mozdulatai lassúak voltak, a hangja mély… Hellyel kínált meg maga mellett.
– A rendet? igen? – lelkendeztem azonnal. – Akkor hát ez a mai nap nemde kivétel, hogy ilyen későn tetszik vacsorázni? – tettem fel az újabb bárgyú kérdést.
– Igen, az, – felelte éppoly szelíd figyelemmel. Majd ama zöld fodrocskákkal kezdett bibelődni.
S míg ezekkel bibelődött, igen meghitten, igen barátságosan, valamint az anya tán a gyerekeivel, a szemét is néhány pillanatra lesütötte.
– Hohó, ez csal! – kezdtem el ekkor ujjongani magamban. S még a szívem is megdobbant a meglepetéstől.
A lesütött szemek, szemhéjak mögül ugyanis titkos nevetés csillant elő. – Ez titokban nevet? Talán kinevet? Vagyis mégsem az a kényes hattyú? – Nagyon csillogott rejtekében az a lesütött két szem.
– Ez kivételes nap tehát, – állapítottam meg újra, legudvariasabb mosolyommal. – Valóban kivételes ez nekem is, – tettem hozzá. – Nemcsak azért, mert önnel itt együtt ülök…
I. kötet 334– Hanem?
– Hanem, mert minden pénzemet elkártyáztam nagyságos asszony, – mondottam neki halkan, nagyon melegen… – És nincs is kedvem többé haza menni, – súgtam a haja felé. (A hajának olyan illata volt, mint a teának. S ezt az illatot is nagyon szeretem.)
S alighogy ezt kimondtam, máris hívtak minket a vacsorához.
Nem tudom, mért mondtam ezt el neki, mért tettem? Ilyesmi sem történt még meg velem sem ezelőtt, sem ezután. Éreztem is, hogy legjobb volna tehát, ha már ezeket kimondtam, innen elmenekülni. Ehelyett azt cselekedtem, hogy felhívtam telefonon a kaszinót.
Azt mondtam magamnak dacosan: én éjfélutáni vacsorákat is régen ettem már s ha már olyat eszem s tán az utolsót… egyszóval pezsgőt hozattam hamar, továbbá jó cigarettákat s egy jégbehűtött üvegházi dinnyét, finom kantalupot…
Mindezt örömmel fogadta, szívesen és vidoran, ahogy illik. Ugyanúgy tettem volna magam is a helyében. S arcán a mondottaknak nem volt semmi nyoma. Mint látszott, elnyelte titkomat nyomtalanul, – úgy vettem, ahogy illik, hogy egy bolond pillanatomban elszaladt velem a szám.
Nagyon megszerettem ezért. S én, ha szeretek valakit, megbolondulni érte: ez az első gondolatom. S minthogy azt vettem rajta észre, hogy paraszti mivoltomat mosolyogja legszívesebben… Hajrá tehát, hadd mosolyogjon, – gondoltam magamban, – nevessen ki akár.
Előszedtem minden paraszti tudományom. Az istállókról kezdtem el mesélni neki, földről, tehenekről… Emma jelenlétével pedig semmit se törődtem.
– A haja szép, a keze keskeny, de legszebb a szája, – állapítottam meg. – Megtépett száj… – a szája nagyon puha volt.
S a beszéde lankadt és lassú, – mint a szemei fénye, olyan, – olykor szinte susogó. Nagyon figyeltem, ha néha szólt s hagytam hadd üljön meg ez a hang az idegeimen. S titokban viszont egy kicsit oda I. kötet 335is hajoltam a forró arca felé, hogy a haja illatát is érezhessem néha, hadd csenjek el itt-ott valamit… s eközben egyre beszéltem.
Elmeséltem neki, hogy elhullott egy csikóm, – azt is állítottam, hogy én senkit sem szeretek, csak az állatokat…
Elmondtam neki, hogy nyilván olyan vagyok ebben is, mint az apám volt, akihez mint sovány kamasz egyszer benyitottam az irodába:
– Szeret-e engem édesapám? – kérdeztem az öregúrtól. (Sok bajom volt akkoriban még magammal: festő is szerettem volna lenni, forrt bennem a világ, Isten tudja, honnan vettem a bátorságot mindezekhez.) S az öregúr bámulatosképp meg sem haragudott e szavaimért.
– Megvesztél? – kérdezte tőlem, – menj a fenébe. Én senkit se szeretek, csak magamat, – kiáltotta utánam.
Majd elmondtam neki azt is, milyen hanyag vagyok én.
– Én bizony hanyag ember vagyok, nagyságos asszony, – esedeztem előtte. – Az is, mint az apám. A kommün után például likvidálhattam volna, – mármint a fölösleges dolgaimat értem ezalatt. De likvidálni? Ahhoz erő kell. Hagytam. Inkább fizettem Pesten a drága fekbért. Túlsok gépem volt ugyanis akkoriban. A gépek megértek mai pénzben tízezer pengőt, én meg nyolc évig fizettem azokért évi ezerkétszáz pengő bért. Most számítsuk ezt ki. És így tovább. Az emberek megcsalnak, kirabolnak, tudom is, mindent tudok, haragszom is érte, – csakhogy az én haragom elpárolog, – nincsen annak nagyságos asszonyom semmi ereje…
S bambán, szomorún odafordultam feléje.
Nagyot nevetett, belelángolván a szemeimbe.
– Kinevet? – kérdeztem tőle, – nagyon kinevet?
Erre megint lesütötte szemeit. A szívem is majd elállt. Elkezdődött megint ama bűvös játék, – a csillogás a szemhéjak alatt.
– Mit jelentsen ez? Hogy hív talán? – kérdeztem erre magamtól. S az egész testem szinte megremegett belé.
I. kötet 336S én mégis elengedtem őt mindezek után. Menjen, ha menni akar. Hadd repüljön el mellőlem minden öröm. Egy percben ugyanis rámszakadt megint a nyomorúság.
Nyilván amiatt is, mert a sok beszédtől úgy éreztem már magam, mint aki a lelkét is kiadta magából. Beállt bennem az üresség, a csömör. Megúntam magamat. Ez az a pillanat, mikor okvetlen ránktör a baj, mármint akiben van.
De túlkönnyen búcsúzott is el. Meg voltam sértve.
– Fáradt vagyok, megbocsát, holnap utazom, – mondotta – enyhén, lassan, alig észrevehetően nyújtóztatva gyönyörű derekát. – Nyilván ő is megelégelte már a fecsegésem, – gondoltam szomorún.
Mit csináljak? Ott álltam egy ideig, sóhajtottam is, majd pedig lehajtva fejemet azt gondoltam: megpróbálunk még valamit. És éppen azon pillanatban, mikor elhallgatott, így beszéltem magam elé:
– Jó lett volna pedig szeretni, – mondottam a cipőm felé. Kimondottam, – lesz ami lesz. Tudomásul venni úgyse muszáj. Nem is tette, meg se moccant, nem adott semmi jelet. Emma is éppen krákogott, – elmúlott hát a szó.
Én pedig nyomban ezután meghajoltam előtte. Kezetcsókoltam neki igen alázatosan, – nem is engedtem el azonnal a kezét, – belenéztem mégegyszer a szemeibe s azzal Isten hozzád…
Ha így el tud menni, mégis itthágy…
– Hát nem szerelmes belém szép kisasszony? – Bohóca voltam, minden hiába van? – szerettem volna most tőle is megkérdezni, mint mindazoktól, akik így szakadtak el mellőlem, fittyethányva minden búzgóságomnak, könnyű nevetéssel.
Megállapodtunk ugyan, hogy másnap még találkozunk, ha pontos leszek a reggelinél, de már ebben nem volt bizakodásom. – Mi lesz holnap? – gondoltam én.
S hogy el ne feledjem, még Emma is félrehívott s a lelkemre beszélt, hogy mégse adjam el azt a bizonyos erdőt, majd fel is ajánlott valami módon valami pénzt…
– Nem kell, – mondottam neki dühösen.
– Még ilyen jajmadár sem voltam világéletemben, – gondoltam egész nekikeseredve.
I. kötet 337– Menjen Emma, hagyjon, – förmedtem reá.
– Eh maga bolond most, holnap beszélünk a dologról, – felelte ő és otthagyott.
S ahogy elmentek, röviddel azután történt velem valami. Egy eddig soha nem tapasztalt változás ment végbe egész valómban. – Hogy is jellezzem? Mintha most ébrednék csak rá, mit vesztettem el, vagyis most nyílnának csak ki igazán a szemeim.
– Hát ilyen esztelen ember vagyok én? Hogy ezt az asszonyt így eleresztem? Hát láttam én már ilyet valaha? S most mim marad újra? A halállal fogok viaskodni megint? – efféléket gondoltam előbb.
És nekiállok panaszkodni ennek a virágnak? – tehenekről beszélek egy ilyen angyal előtt? Oh, de ormótlan dolog ez is…
S mondom, csak most kezdte meg bennem igazi életét mindaz, amit láttam. Főként ama bűvös lassúsága járt folyton az eszemben, a puhasága, a mozdulatai csendje, – az a lassúsága például, amellyel poharát emelte fel a szája felé… De mit részletezzem? Borzongások futottak át rajtam, – igézet ez, – éreztem. Szédülés környékezett a szavaitól, – a susogásától…
Majd megőrjített a hirtelen hőség, szomorú vágy, olyan esengés fogott el utána, amilyet alig ismertem már, hiszen az effélét bizonyos koron túl el is feledi, el is temeti magában az ember.
Eloltottam az összes villanyokat s a sötétben botorkáltam előre a folyosón. Lesz, ami lesz! Betörök hozzá, – határoztam el. – Nem bánom én, betörök. – Gazember vagyok, legyek az! – lihegtem magam elé. S mindeközben egy fajta vad áradozás indult meg, kezdett el hömpölyögni bennem végeláthatatlanul. Régen ismerem ezt magamban, – ez az a féktelenség, melynek gátja nincs. Mintha berúgtam volna egész életemre valahol.
– A szája, a szája, – csak ilyeneket mondtam magamnak folyton, betegen. S az ajtók körül kaparásztam.
– Mit is csinálok? Hisz azt sem tudom, hol a szobája, – szédelegtem. S megint kicsit odalapultam a falhoz.
– Betörő, – mondottam magamnak újra, – betörő.
De már nem is tudom pontosan, hogy volt. Annyi bizonyos, hogy akkor történt meg velem életemben először, hogy a Teremtő vagy a I. kötet 338Sors oly kegyes volt irántam s nem mást, hanem azt és azonnal juttatta nekem, amiért nála könyörögtem. S ez volt az első és egyetlen olyan pillanatom is, hogy majdnem elájultam az örömtől. Az eszméletem kicsit elhomályosult, ez bizonyos. Az történt ugyanis, hogy egy hang susogni kezdett a közelemben.
– Ne ijedjen meg, én vagyok az, – hallatszott a susogás.
S rögtön utána átöleltek a sötétben.
Most pedig mielőtt folytatnám, ideiktatok egy levelet, amelyet ugyan jóval a történtek után kaptam csak meg, de most közlöm, mert ez látszik célszerűnek. A levél így hangzik:
Ön azt állította, hogy szeret, hogy első látásra megszeretett… e vallomásához Ön nagy szavakat használt – s aztán otthagyott egy sor írás, egy búcsúszó nélkül. Mit gondoljak most efelől és Önről? Miután előbb azt tudakolta, tudnám-e szeretni? s utóbb elállt attól, hogy oly próbára tegye érzéseimet, amelyek e tekintetben jobban kielégíthetik a történteknél. Vagy az igazság az, hogy érzésekre nem is volt rászorulva? – Mily jó lesz megszabadulnom e kérdésektől.
Ezért is írok Önnek, mert meg kell kísérelnem mindent, ami segít, ami megszabadít, ezért küldöm el a semmibe azokat a mondanivalóimat, amelyek voltaképp már csak magamnak valók.
Azt tudakolta tőlem, tudnám-e szeretni? Nem hitt tehát annak, amit tapasztalt. Nyilván szerénységből. Nem tudta talán elhinni, hogy első látásra megszerethetik. – – Azt kell feltételeznem, hogy szívesebben megijedt, semhogy higgyen a saját szemeinek, – egy romlott, ledér asszonytól, vagy önnön érzéseitől még jobban s inkább elhitte nekem, hogy az vagyok. Szegény gyermek. Vagy mint szólítsam már Önt, mit tegyek keserűségemben és szégyenemben, – becézzem, szídjam vagy bátorítsam-e s épp most, amikor az első és utolsó komoly szavakat intézem Önhöz. S melyek legyenek azok?
Ostoba ember! Oh felvilágosítsam-e még afelől, hogy milyen ostoba volt? Elmondjam-e még, hogy nem akartam meggondolások álI. kötet 339dozata lenni s akkor, mikor Önnek nyíltszívű vallomása szerint e meggondolásaimhoz nem volt már ideje. Oly nevetséges mindez. Mikor jól tudom, hogy az emberek nem szoktak hozzá a szív bátorságához, csak a romlottságét ismerik.
Azt azonban igenis értésére adom még Uram, ha nem tudná, hogy oly rendkívüli látványban volt része, vagy legalábbis oly érdekességben, amelyet a férfiak még szegény, ledér asszonyokban is tisztelni szoktak.
S hogy az vagyok-e csakugyan? Ma már megint az vagyok. Határtalan bennem a megvetés. Vagyis belesorolom Önt is azok közé, akiknek odadobtam magam.
Így szól a levél. Ismétlem, ezt jóval később kaptam már e történet teljes lezajlása után. S most folytatom, ahol elhagytam. S elmondom magam is, hogy mi történt akkor köztünk s miért hagytam el oly hirtelen kora reggel.
De nem is az elejével kezdem. Minek az önkívületről szólani? Röstelleném is, de nem is érdemes. Nem vagyok én különleges ember. Olyan voltam én is nyilván, mint a legtöbb földi halandó lett volna helyemben. Vad voltam, őrült, mit tudom én már milyen voltam. Nyilván: érdemetlen is arra, hogy szeressen.
S aztán: mint az állat. Nem gondoltam én jóideig semmire a világon. Szeret-e, nem-e? mért tette? Heverésztem, lengedeztem… Az ember, ha nagyon boldog, úgy látszik, belebutul, mármint a magam fajtája. Pedig eszembe juthatott volna egy s más. Ahogy most visszaidézem: adott ő alkalmat egy kis elcsodálkozásra már az elején is. Cognacot hoztam be például a ládámból, ő küldött érte s aztán nem akart velem inni, de már amikor visszajöttem is, elég furcsán fogadott.
Sötét volt a szobában.
– Mit akar? – kérdezték tőlem a sötétből.
Azt hittem tréfál s tréfával is feleltem. Hogy betörő vagyok, – mondtam néki. – Úgyis majdnem az lettem miatta. – S felgyújtottam a villanyt.
I. kötet 340Nem felelt, ott feküdt összekuporodva, habfehéren csak egy gyöngyfüzér volt a nyakán, semmi más, az egész asszonyon, – gyönyörű volt! Ám ezt mire véljem? Az arcát belefúrta párnáiba, mintha látni sem akarna. Hiába könyörögtem, tréfálkoztam, nevetni sem akart. Eközben viszont eszembe is jutott valami. Hogy hiszen még a nevét sem tudom. (Már megkérdeztem egyszer, de akkor tréfával elütötte.)
– Hát hogy szólítsam legalább? – kérdeztem most is tőle.
– Ahogy akar, – mosolygott rám.
S a fejét ehhez fel is emelte, – talán hogy jobban lásson s a szeme játéka is bizony fura volt. Hisz láttam, húzódozik, mindenképp kerüli, hogy magáról kelljen szólania… De nem baj, – gondoltam még akkor, – rá kell hagyni, van idő.
Hajnal felé azt kérdeztem tőle:
– Te táncosnő vagy? – Nevetett.
– A lábaid olyanok, – mondtam néki. – Vagy nem olyanok? Gyönyörűk. És a kezeid is. Mutasd csak a kezeidet.
Némán, mosolyogva nyujtotta oda mind a két kezét.
– Gyönyörűk, – mondtam néki sóhajtva, betelten, igazán megérlelve már a halálra. S elengedtem e csodás kezeket.
– Kire is emlékeztetsz? – kezdtem el töprengeni felette.
S még mindig nem volt semmi baj. – Mint mondom: tévelyegtem, ringatóztam, – akkor már sötét is volt a szobában, – élet és halál közt lengedeztem. Ő is hallgatott. – Ez volt hát az élet, most jöhet a halál, – efféle kósza gondolatok jártak a fejemben. Amellett bizonyos neszekre figyeltem inkább, – utcai ének hallatszott fel például nagyon messziről, harangkongást is véltem néha hallani, – ezeknek átadtam magam s egész a bódulásig újra. Néha szinte felkiáltottam a gyönyörűségtől, úgy át-meg átjártak ezek, szaladoztak rajtam. – Ez is részegség, – állapítottam meg, – nyilván egy különös lélekállapot játéka velem, mert hisz az utcáról kutyaugatás is hallatszott fel s az is gyönyörű volt. Rendkívül kellemes.
Szóval: minden jó volt addig, míg véletlenül oda nem tévedt a pillantásom, ahol ő volt. Olykor ugyanis megvilágosodott az arca a ciI. kötet 341garettája parazsától. Lássuk csak, – jutott eszembe, – milyen ő most, mikor nem tudja, hogy figyelik? Kezdtem nagyon mosolyogni.
Töprengeni látszott ama pirosas tűzben s ez nőknél mindig megijeszt. Az arca borús és szigorú volt.
– Nem szeret ez senkit a világon, – mosolyogtam én magam elé.
– Ki ez a nő? – nyilallott belém a kérdés. – S hogy kerül ez az Emmához? – Szinte hallani véltem tulajdon gondolataimat.
– Mért adta ez magát oda nekem? Mikor nem szeret? Vagy ez is csak olyan nőcske talán? Egy a sok közül?
Ilyen az ember. Ami velem történt néhány óra alatt, – hisz én is akkor láttam őt először az életben, – hogy itt ácsorogtam kinn a folyosón, hogy tántorogtam a láztól, mindez eszembe se jutott. De hogy ő? – Már akkor bizony nőcske.
– Nyílván nem először teszi, – fűztem tovább gyalázatos gondolataim sorát, – ismerjük a fajtát. – Nem mondja meg a nevét, rejtélyeskedik, ez a módjuk persze, ezért is lakik itt az Emmánál. Azt hittem: no most tisztán látok valahára. Valósággal megrohant a sok bizonyíték.
Elém állt például ama bűnös, szemlesütős nevetése. S hiába próbáltam megnyugtatni magam.
– Ej, ez nem ilyen, – hisz ez inni se tud… – mondottam magamnak. S felidéztem újra mosolyát, a beszédét, az egész lényét hívtam segítségemül. De minden hiába volt.
– Kínálkozott, – mondtam magamnak keserűn. – Persze, hogy kínálkozott. S én itt fekszem és képes vagyok róla álmodozni s Isten tudja mi minden nem jut az eszembe… Milyen kábult is olykor az ember! Ebből is látszik, milyen boldogtalan ember vagyok én.
S már majd felordítottam a kíntól. Olyan volt mindezt átszenvedni, szinte mint a testi fájdalom. Hogy megfájdult a szívem is belé. – Hát ennyire vagyunk?
S már-már ott tartottam, hogy kimondom minden gyanúmat, – (azt gondoltam: jogom is van ehhez, ha ennyire érdekel), – vagyis, hogy megkérdezem tőle, követelem, ami megillet, már csak azért is, mert tudnom kell, mit gondoljak e dologról? A részéről tréfa volt-e, I. kötet 342kalandnak tekintsem-e, semmi egyébnek? Vagyis, akkor Isten hozzád és sose láttuk egymást?…
Pillanatok alatt száguldottam végig mindezeken. S ekkor megállított valami. Eszembe jutott valami más.
– Te, mikor beléptem hozzátok, az életeden gondolkoztál, végzetes dolgokon, igaz ez? – tettem fel a kérdést. Ezt még csak próbaképp odavetettem, kimondtam, ami eszembe jutott, hátha igaz?
– Úgy van, igaz, – hallatszott azonban a sötétből. Kicsit bizony meghökkentem erre magam is s nyomban elöntött egy fajta kába merészség. Régen ismerem ezt. Tudni kell, hogy van ez velem úgy, hogy nekiiramodva mindenféléket kitalálok. Kártya van valaki kezében, – azt – előre bejósolok valamely eseményt, – nem egyszer nyertem már így fogadásokat is…
– Elmondom neked az életed történetét is, akarod? – folytattam vakmerőn. Nagyot nevetett. – Lássuk csak, – gondoltam én, – hátha kijön ebből is valami.
– Az apád férjhez adott, – kezdtem bele, ahogy szoktam ezt ilyenkor, egy fajta izgatott rohanásba, – nem szeretted a férjedet…
– Tovább, tovább, – unszoltak a sötétből.
– Hiába próbálkoztál vele élni, megcsaltad a végén…
– Aztán?
– Aztán táncosnő lettél, vagy énekesnő, – jelentettem ki hatalmasan. Magam is csodálkozva hallgattam saját szavaimat. Mert úgy érzem ilyenkor, hogy igazat hazudok. – Jártad a világot, nem találtad sehol a helyed…
– Aztán?
– Semmi aztán. – Dehogy folytatom én ezt, – mondottam dühösen. Erre megint kinevetett.
– Félsz? – kezdett el ingerkedni velem. – Ej te bolond, – mondta, – mikor érdekes kezdesz lenni, abbahagyod?
– Hisz úgyis kinevetsz…
– Ej dehogy nevetek én, sőt, sőt, izgatott vagyok, meg vagyok illetődve, láthatod… – És folyton ingerlőket, aprókat nevetett. Majd könyörgésbe kezdett:
I. kötet 343– Folytasd, kérlek, könyörgök… – És mellém bújt. És megölelt. És a csókjaival borított el, hogy szólni se tudtam.
– No most beszélj, ha tudsz, – mondta nevetve.
– Hát mért nem mondod tovább? Félsz talán?
– Csak nem te vagy az édes Artelán?
– Ki az az Artelán?
– Azt nem tudom, – felelte lelkesen. S oly furcsa volt ez a lelkesedése. – De baj is az? – folytatta. – Mikor sejtelmem sincs róla, te ki vagy? Nem te vagy-e az, akit eddig hiába kerestem?
– Az édes Artelán?
– Igen, az édes Artelán. – –
– Szóval, ott tartasz te is, ahol én, – mondtam neki hirtelenül. S ami ezután következett, nem is tudok róla számot adni ma már. Elkezdtem rimánkodni neki. Hogy tudna-e szeretni? S akarna-e még egy kicsit élni a kedvemért? Mert hisz ő is a halálra gondol, nemcsak én, érzem a szavaiból. És mért ne élnénk még egy kicsit mind a ketten? És együtt?
– Mert én most már élni akarok, és érte, de nem is tudok, nem is akarok most már nélküle lenni…
És így tovább. Az ember ilyenkor könnyen nevetségessé válik, azt mondani se kell. S ezért is gondolom, hogy kegyetlenség volt tőle, hogy a nagy szavaimat hozta fel ellenem a levelében. Mert a nagy szavakat én se kedvelem. Viszont ilyen az ember. Ami bánat vagy szenvedés van benne, ilyenkor akar egyszerre kiszakadni.
De nem mindjárt felelt még erre sem.
Csak később. Mikor már láthatta, hogy kezdek némaságától nagyon elkomolyodni. Mert most már arra kértem, mondja meg őszintén, mit akar? Azt akarja-e hogy ne lássuk egymást soha többé?
– Ha jösztök lesztek, ha hoztok, esztek – felelte ő.
– Különös.
Még izgatottabb lettem, hogy ezt feleli. Amire elmagyarázta, hogy e szóval egy mesebeli személy, egy bizonyos Amine nevű nő invitálja meg vacsorára azokat, akik a kedvére valók.
– Úgy? – kérdeztem erre. Nagyon figyelni kezdtem. Néki nagyon tetszik ez a mondás, – magyarázta.
I. kötet 344– Különös egy mondás, – mondottam újra.
– Bizony különös.
– És miféle ez az Amine?
Hogy az egy ilyen kedves és könnyűszívű nő volt, – mesélte nekem. – Kellemes volt, – a szíve szerint az, amellett eltökélt. Olyan, aki könnyen búcsúzik el.
– No lám, – gondoltam én. S felültem az ágyon. – Tehát csakugyan búcsúzni akar?
A hangja szenvedélyes volt valamely keserűségtől s olyannyira az, talán még könnyesek is voltak a szemei. De ő, talán éppen ezért a jókedvről beszélt, az igazi jókedvről s egy fajta lengeséget kezdett emlegetni, – nagyon magyarázta, magasztalta nekem.
– Hazudsz, – gondoltam én, – ehhez a lengeséghez neked semmi közöd.
– Hogy az senkit se szeretett. – No lám, itt van, az én szavaim.
– De te szeretni fogsz, majd én megmutatom, – gondoltam én.
Furcsa volt e titkos párbeszéd. Ő mintha meg akarná erősíteni eddigi gyanumat s én éppen ezért és épp most nem akarnék hinni neki. – S ő aztán elmesélte az Amine történetét részletesen is. Leírom ide, mert engem érdekelt, maga a mese is, különböző okokból. Ez majd kiderül. De már azért is, mert úgy beszélt e nőről, mintha élne, minthacsak egy régi ismerőséről kellene egyet-mást elmondania. Tehát: hogy e nő, ez az ezeregyéji személy nagyon szerette a szép ruhát s egy nap megint elment selymeket venni a bazárba. De kiderült, hogy nem elég a pénze. Pedig a selyem gyönyörű volt. Annyira vágyott rá, – selyem nélkül nem akart hazamenni.
Viszont a kereskedő, aki egy csinos és nyájas, egy feketebajszú fiatalember volt, – mesélte nekem, – e kereskedő nagyon rábeszélte őt, hogy fogadja csak el a selymet, nincs fizetség, ő ingyen is odaadja, ha megenged egy csókot, egy pillanatra kell csak megemelnie a fátylát, egyetlenegy csók is elég. – Mi az egy csók? – kérdezték erre a rabnői is körülötte s el is fordultak tőlük azonnal, hogy szinte sátort vontak körülöttük lebernyegeikkel. Ily sátor alatt pedig csókolózni lehet. Felemelte tehát előtte a fátylát, ám abban a pillanatban a kereskedő az arcába harapott.
I. kötet 345Szó ami szó: otthon alig menekült meg a haláltól. A hazugság nem használt. A férje okos ember volt, meg kellett hát vallania az igazat. Végre is kegyelemképpen megvesszőzték és kidobták… S azóta keble és nyaka sebekkel van beborítva, régi ütések nyomaival. – Egyszóval póruljárt a szegény, – fejezte be a mesét.
– És te is? – próbálkoztam ekkor. De erre nem felelt.
– S ez volt az oka, hogy oly óvatos lett, – magyarázta nekem. Innen a könnyű derű, vigyáznia kell magára, csak az örömöket szereti, azért olyan mulatós…
– És te is mulatós vagy? – kaptam a szón.
– Bizony az.
– Csak épp hogy ezt nem hiszem el.
– Hát elbizakodott vagy? – kérdezte szinte haragosan.
– Hogy-hogy elbizakodott?
– Hát úgy szívem, hogy én is felette mulatós vagyok, – adta értésemre, bizonyos furcsa hangsúlyozással, igen behatón. – Ezt bizony már nem lehetett félreérteni sehogy. Még ha akartam volna, se lehetett. De már e történet maga is meglehetősen megdermesztett, elidegenített. A selymek, a feketebajszú fiatalember. – S az efféle virágnyelvet sem szeretem.
– Szegény Amine, – csak ennyit feleltem már mindezekre neki.
Hisz belátom én: kíméletlen volt ez a szó. Mert részvétlen volt. Joga volt mást várnia tőlem, aki azt állítottam, hogy szeretem. Hisz nyilván ezért is tett ilyen vallomást. Ő szivet várt a szóért, – Isten tudja mit, amit mi mindnyájan remélünk olyankor, mikor minden keserűségünket, szégyenünket felmutatjuk, még el is túlozzuk esetleg…
Mindezt persze már csak most gondolom így. Mint mondottam, e példázat akkor nagyon fejbevert. S rideg lettem. Ám ő nem is váratott a felelettel.
– Oh ne sajnálja őt, – mondotta szenvedélyesen. – Ő jól érezte magát, kedvesem, nem volt hát sajnálatraméltó, – tanított ki könyörtelenül. Csak éppen persze gőgös volt egy kicsit. Hogy kérdezgessék, azt például sohase tűrte…
I. kötet 346S itt elhallgatott. Én sem szóltam. Úgy emlékszem pedig, hogy még várt egy ideig, még mindig várt s hogy azután mégsem történt semmi, dúdolt még magának valamit, majd elaludt.
S én ma már biztos vagyok benne: nem is a szó, még sokkal inkább ez tetézte be sérelmeimet, hogy képes volt így elaludni, mikor ott vagyok. Az ember csak magára gondol. Nemhogy meghatott volna, hogy így, mint az árvagyerek, maga ringatta álomba magát… Nagyon meg lehettem sértve.
– Magának való ez mégiscsak, – állapítottam meg bambán, szomorún…
– Táncosnő lesz, alighanem az, – magyaráztam valakinek. – Nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba.
– Menjünk hát egy házzal odébb! – szoktam bajos esetekben mondani. – S hogy mi lesz holnap? Bánom is én azt, – beszéltem magam elé.
S reggel hét óra tájban csakugyan felkeltem az ágyból s lábujjhegyen, a holmim után tapogatva, öltözködni kezdtem. Akkor is mélyen aludt. Igaz, felriadt egyszer egy ügyetlen mozdulatomra, mondott is valamit, de már egy pillanat mulva megint mélyen aludt.
Felöltöztem, kisurrantam a szobából – s mint aki azt akarja, hogy híre se maradjon e vidéken, még csak az sem igaz, hogy itt járt valaha, elutaztam. Emmától sem köszöntem el, üzenetet sem hagytam hátra senkinek.
Hova megy az ember olyankor, ha úgy érzi, hogy kinn a világban is minden rosszul sikerült? – Ami eddig otthon gyűlöletes volt, az most csodálatosképp megszépül a szeme előtt. – Menjünk haza, – mondja magának és megtaposott otthonába tér. És nagyon megigéri, hogy csendes és béketűrő lesz megint jóideig.
Az úton hazafelé mégcsak romlott a hangulatom. Illetve: nem is jól mondom, hisz vidám voltam én. Az ember maga becsteleníti meg önnön érzéseit, az az igazság.
I. kötet 347– Eh, – gondoltam, – kár a dologgal még tovább is bibelődni – holnap ugyanezt meséli majd másnak s épp oly rejtelmesen valami másik penzióban heverészve.
– Ki az az Amine? – nevettem egyre. Igen mulatságosnak találtam még e nevezetet is.
S beburkolózva plédembe, még el is aludtam a vonaton. Különben is didergős volt az idő, hideg és ridegen világos, – nem kedvezett az éjszaka emlékeinek.
– Táncosnő lesz, persze hogy az, egy szerény nemzetközi csillag, – e határozattal ébredtem, mikor álmomból felrázott a vonat.
Hej de kacagtam én magamon! Hát nem bolond az ember? Kimegy a világba s az első kétes hölgybe hajlandó halálosan beleszeretni. S én még képes voltam azon álmodozni ott mellette a sötétben, hogy itthagyok érte mindent, kivándorlok valahová, – és a többi. Mint az már ilyenkor szokás is. Nagyot nevettem e bolondságokon.
S aznap délután, hogy megérkeztem, nem is volt még semmi baj. Sőt inkább: ünnepélyes volt a megnyitás, – ahogy azt a hírlapokban szokás mondani. A feleségem történetesen igen barátságosan fogadott, – szellős és tiszta volt a házam, – a gyerekek épek, jól kimosdatva, megfésülve, pirosak…
Még körül is jártam a szobákban. Meg fogom becsülni e vidéket, – fogadkoztam az Úr előtt, kiállván tornácunk legvégére, ahonnan szép a kilátás. Pompás volt éppen az alkonyat is. S én önkéntelenül összehasonlítottam az Istenség e táruló csarnokát az Emma fogadószobájával.
– Itt jobb nekem, – gondoltam én. – S éljünk csak szépen tovább és hallgassunk.
Mindezek ellenére feltettem a kérdést a feleségem előtt, aki művelt asszony, hogy nem tudja-e véletlenül, ki az az Artelán? – Nem tudta. – Hát az Amine? – Az sem tudta. – Az ezeregyéjszakában nézze meg, – adtam ki az utasítást.
Megnézte és este beszámolt. – Artelánt nem talált benne, de az Aminét megtalálta. Ragyogott, amikor elmesélte, hogy milyen bájos teremtés az a nő. Mármint az Amine.
I. kötet 348– Úgy? – Hát bájos?
– Ezek csak az igazi asszonyok, – magyarázta nekem ő. (S hogy éppen ő mert nekem ilyet magyarázni!) – Semmi töprengés, semmi kétely, – csak az üdvösség, a vágy, – azoknak mindenük a szerelem…
– Ne mondja, – csodálkoztam e beszéden. – De ő még tovább is lelkesedett. – Valósággal kedvet csinált nekem ehhez az Aminéhez. Hímzett keleti papucsokról beszélt, táncokról, puhaságról, még a nagy engedékenységet is emlegetni kezdte.
– No lám, a kutyafáját.
– Tudja mit? – feleltem neki, – mondok én magának valamit. – Úgy látom én, – folytattam, – hogy ezt a koránt, meg ezeket a többi keleti iratokat öregedő emberek írhatták. Mit gondol? – Azonnal megértett. Még el is pirult.
– Úgy látszik, – felelte épp oly lelkesen.
– Ezenfelül pedig: ezek a törökök, úgy látszik, – ezek tudták, hogy mi a nő, – jegyeztem meg utóbb.
– Arabok! – javított ki pedánsul a feleségem.
Ez történt első nap délután és este. Éjjel pedig a következő történt:
Hajnal előtt két óra tájban azzal ébredek, hogy azonnal fel kell öltöznöm, indulnom kell Budapestre, mert engem várnak ott.
– Hát erről szó se lehet, – feleltem magamnak és visszafeküdtem az ágyba. – Aludjunk, – mondtam a szívemnek.
De nem tudtam persze elaludni. Gyertyát gyújtok, cigarettát veszek elő, majd előveszem az ezeregyéjt is, amelyet maga a feleségem adott este a kezembe, hogy majd olvassam el az Amine történetét okvetlenül.
Hát olvastam egy ideig, aztán letettem a könyvet.
– Lám, – mondottam csendesen, – hiába olvasom én ezt, úgysem bírom elviselni, hogy ne lássam őt soha többé…
Szó ami szó, megint ugyanaz lett, – megint elviselhetetlen lett a vágyakozásom utána. Lázroham volt ez és éppoly gyors, vad és mohó, tehát éppoly érthetetlen, mint előző éjszaka.
I. kötet 349Mit csináljak én magammal? Felugrottam, őrjöngtem, mert ezt már nem is akartam.
– Dehogy engedem én ezt, – e szóval futkostam a szobában.
Míg aztán hatalmába nem vett megint ugyanaz a vad áradozás, amelyről volt itt már szó, – hiszen végzetesen avatkozik bele az életembe mindig. A józan eszem végső állomása ez, régen ismerem én már magamban az effélét.
– Utánamegyek Budapestre s ha már elutazott, akkor még utána, bárhová s ha bármi lesz is a vége, – ezen kezdtem.
– Hát bánom én azt, hogy kié volt azelőtt? Úristen, ha táncosnő is, mit bánom én, – kezdett bennem dalolni az árvíz, a féktelenség. Ha egyszer itt vagyok és élek, ha élve maradtam. S én most így használom fel ezt a kis maradék életemet, hogy visszajövök ide, mint a barom?
S így ment ez órákon át egész a butulásig.
Oh az indulat. Szét tudtam volna vetni ezt a házat, melyet tegnap este úgy körülsimogattam a szememmel.
S oh, mily nyomorult féreg az ember. Hányódik-vetődik s azt sem tudja, mi szívében az igazság? – szeret-e egyáltalán valakit, tartozik-e valahová csakugyan? Meg akartam-e győződni felőle, hogy mi az igazság?
Mert nem utaztam el aznap. Lássuk mi lesz, ha nem engedünk? Összeszorítani a fogam és tűrni. De káromkodtam is nagyokat, még a cselédek is megsokallták valószínűleg.
S egyik cigarettát a másik után, egy falat étel nélkül egész nap. S amellett jöttek elém egész nap mindenfélével, bajjal-nyüggel, – – elkezdődött megint a régi nyűves élet, hogy intézkedjem hamar, baj van itt meg ott, – kellemetlen levelek is jöttek, hogy fizessek hamar, baj lesz itt meg ott… s én szépen félretoltam magamtól mind e leveleket, a keservet s mint aki tudja, mi a dolga e világon, semmivel sem törődve, csak róla voltam hajlandó álmodozni, mint egy siheder.
S jött a feleség… szeliden nézett a szemembe, – megfogta a kezemet is…
– Minek a jóság? – ordítottam fel erre magamban, mint a farkasok. – Minek az annak, Úristen, aki nem akarja? ha már csak hímzett papucsokat akar. Azt add annak, amit akar, – követelődztem.
I. kötet 350S jöttek a gyerekek is. A második nap reggelén nem bírtam már magammal s kiállottam kicsit az iroda elé a reggeli napba. Nagyon dideregtem. Úgy volt, hogy máris, nyomban befogatok s megyek a déli vonattal, hátha ott találom még az Emmánál, – ilyesmin törtem épp a fejem, mikor ott láttam ácsorogni György fiamat az iroda közelében. Áll és engem néz, úgy látom, akarna valamit, de nem mer közeledni.
Odamentem hát a fiúhoz és felkaptam a levegőbe.
– Nagyra nőj, – kiáltottam beléje, mintha búcsúznék. S akkor mégis elöntötte szememet a könny. Jól mulattunk együtt, hancúroztunk, nagyokat nevettünk. Egész feléledt ez a szomorú, szemüveges gyerek, de még magam is. Egyszercsak eszembe jutott valami:
– Hogy van az, hogy te ma idekinn lődörögsz? Nincsenek óráid? – kérdeztem a fiútól. – Vagy beteg tán a kisasszonyotok?
– Anyám küldött engem apámhoz, – felelte ekkor a fiam, – hogy hagyjam abba a tanulást és nézzem meg, mit csinál idekinn édesapám?
– Csakhogy későn küld benneteket, az a baj, – gondoltam én. – Nincsen apátok, – gondoltam keserűn. S elküldtem a fiamat.
A második nap délutánján pedig csomagot hozott a posta. Felbontom, – szerencsére épp egyedül voltam az irodában…
Egy gyöngynyaklánc volt benne. Majd megütött a guta. Mert az övé volt, kétségtelenül az. Feladóként ugyan valami doktor neve volt odaírva, de annak még csak értelme se volt, hogy gondolkodjam róla, ki ez a doktor? Az övé volt a nyaklánc, másé nem is lehetett.
– Mi ez? Meg akar alázni? – ez volt az első gondolatom. S elborított a vér. – Vagy anyagi bajaim jutottak eszébe? S megszánt?
Az első eshetőség, hogy a megvetését akarná kifejezni, mégsem látszott valószínűnek. Persze a fent közölt levele még akkor nem volt a kezemben. S oly adatom se volt, amely támogatta volna ezt a feltevést. – Mért tenné, hogy megalázzon? Otthagytam, igaz s ez nem volt illő cselekedet. De nem ő maga is azt akarta? Mikor bejöttem a I. kötet 351cognac-kal, majdnem kidobott. S mindenképp azon volt egyebekben is, hogy mielőbb eszembe jusson ez a megoldás, vagyis, hogy ne akarjak találkozni vele reggel. S hiába könyörögtem neki, hogy ez ne legyen így…
Egyszóval, ez mégse látszott valószínűnek. Viszont a másik feltevés, hogy segíteni akart, – még ez volt a kínosabb. Én ugyanis kicsit túlsokat nézegettem akkor éjjel ezt az ékszert a nyakán. Ezt most meg kellett vallani magamnak. Nézegettem, megcsodáltam, még azt is megkérdeztem tőle, mibe került? Borsónagyságú keleti gyöngyök voltak, három sor, remekül összeválogatva. De még azt is gondoltam ehhez, hogy lám, még új életet is kezdhetne ebből valaki, – kettőnkre gondoltam, – valljuk meg ezt is, ha már itt vagyunk. S minthogy a vacsoránál panaszkodtam is… Egész belekábultam e kínzó nyomorúságba.
– No de nem baj, – gondoltam utóbb, – nem voltam én akkor éjjel eszemen. S ezt megértetjük vele. Elmegyek hozzá, beszélek vele, egész őszinte leszek s ő meg fogja érteni, hogy ezt így mégse lehet…
Aztán mást gondoltam:
– Hátha szeret? – vetettem fel a kérdést. – Mért olyan vad az ember?
Fel és alá jártam az irodában, magamnak magyarázva… – S kitől fogadhat el az ember valamit, ha nem attól, aki szereti? Az ellenségeitől?
– De mért szeretne? mindazután, ami történt? – S ezen keseregtem aztán egész estig, hogy képes voltam ilyet cselekedni, hogy otthagytam, – csak most eszméltem rá, hogy voltaképp mit is követtem el…
Várnom kellett. Csak este indult Pest felé a vonat.
Alig tudtam pedig már uralkodni magamon. Az órámat kitettem az iratokra s minduntalan odanéztem. – Oh ha még ott találnám az Emmánál, – esedeztem.
De végre este lett. Nem mentem be a vacsorához. A feleségemet kihívattam, megcsókoltam a haján s csak annyit mondtam néki, hogy sürgős távirat jött Budapestről, mennem kell, nincs egy percnyi maradásom.
– Nem akarna mégis valamit enni? – kérlelt.
I. kötet 352– Semmit.
– De mért?
– Nem megy le a falat a torkomon, – mondtam. – Hagyjon, ne tartson vissza. Isten áldja szívem. – S már mentem is, szinte futottam.
– Isten vezérelje, – szólott még utánam. S bizony igen-igen sápadt volt akkor este, riadozó. Még meg is várt kinn a verandán, míg felkapaszkodom a könnyű kocsira. Ilyet sem igen tett ő azelőtt.
Kalapot emeltem s azzal gyerünk és bárhová visz is az út. A fordulónál pedig visszanéztem, hátha nem látom többé e vidéket. Nézzük meg mégegyszer a házat, ahol annyi ködös tél múlt el felettem, nehéz délutánok s anélkül, hogy ráeszméltem volna, élek-e még?
Nem tartott itt vissza semmi többé.
Ne forduljak-e vissza innen is? szaladjak ki egészen a világból? – villant eszembe a penzió ajtaja előtt.
Maga a ház sem volt ugyanis valami hívogató reggeli mosdatlanságában. S ilyképp viszontlátni azt a vidéket, ahol az éjszaka szép volt, ugyancsak nem öröm.
– Nem voltam én akkor éjjel egész kótyagos és minden tekintetben? – kezdtem el kételkedni megint. – Meglátjuk, – biztattam én magamat. S újra csengettem az ajtón. Végre megmozdultak odabenn.
Persze mindenféle megfordult eközben a fejemben. Hogy nem fog már tetszeni, ha itt van is… s hogy lám, miféle kalandokba nem esem én bele nyakig, aki már nem vagyok mai gyerek, – csak épp azt nem tudtam volna sehogy elképzelni, ami rámkövetkezett.
„Ama bizonyos hölgy”, aki után a szobalánynál rögtön érdeklődtem, – az a hölgy már elutazott. Szerencsére a nevével nem volt semmi bajom, mert, hogy együtt vacsoráztunk, arra emlékezett a szobalány. S így mondta, ezt felelte rögtön, habozás és minden teketória nélkül. Nagyon figyeltem minden rezzenését. S odáig jutottam magammal, el voltam rá szánva, – ha csak egy rossz mozdulatát látom is, amely megerősítené kételyeimet vagy gyanakvásaimat, – hogy akkor írok Emmának s itthagyom neki az ékszert s megyek azonnal I. kötet 353odébb. Ám nem történt semmi ilyes. Azt is nagyon lestem, nem ejti-e ki véletlenül a nevét? De nem tette. S hogy egy szobalánynál kérdezősködjem, ez sem volt kedvemrevaló.
– Mikor utazott el ez a hölgy? – kérdeztem tőle. – Két nap előtt. – Hová? – Nem tudta. – Akkor hát költse fel nekem a nagyságos asszonyt, – adtam ki a parancsot, – még pedig azonnal. Sürgős és fontos az ügyem, még ma én is utazom.
Köhécselve, sárgán jött elém Emma a szalónba, örök cigarettájával foga közt, akár egy öregúr, mint egy kivénhedt kártyás, aki nem szereti a reggeleket. Bosszús is volt és szórakozott. – Ő nagyon óvja az álmát, mert az minden kincse, – adta értésemre, – mit akarok? S azzal rámvetette mindig kételyeket kifejező szemeit.
S bár nem vagyok olyan ember, aki egyhamar lesüti a szemét, ezt a tekintetet mégis alig bírtam ki magamon. – Mi baja velem? Tud ez valamit? Mit néz úgy rám? – kémleltem e zordon tüneményt. S máris borzongás futott át a tagjaimon.
Egy nagy állótükör volt a szalónban, abba is gyorsan belenéztem. Nem volt azonban rajtam semmi kivetnivaló.
– Emma, – mondtam néki, – fontos ügyben keresem. Tudnom kellene ugyanis, ki az a hölgy, akivel szíves volt megismertetni a multkor… – Le sem ültetett. S egy ideig váratott a felelettel.
– Nem tudom, – mondta végre ridegen.
– Nem tudja, Emma? – mosolyogtam. S folyékonyan folytattam azontúl, símán, gavallérosan. – Hisz képzelem én, megvan rá bizonyára minden oka, hogy így felel, – mondottam neki, – azt is tudom, hogy vigyázni szokott a szavaira…
– Én is tudom, – szakított félbe éppoly szemtelenül. – Mit kíván még Uraságod? – Még egyre mosolyogtam.
– Szíves jóindulatát mindenekelőtt édes Emma, – próbálkoztam újra, rendületlenül. – Fontos az ügy, amely idehozott, legalábbis nékem az. Hibásnak érzem magam ugyanis. Mint hallom, az a hölgy már elutazott s én nem búcsúzhattam el tőle, ahogy illett volna, mármint tegnapelőtt vagy még azelőtt, mikor elmentem innen, – mondtam, – kora reggel…
I. kötet 354Szándékosan éleztem így ki a szavaimat. Szoktam ezt így, megteszem olykor, hogy játszom a tűzzel s éppen mikor leplezni akarnék valamit, majdnem az igazat mondom… Így a dolog hihetőbb.
– Kevéssé érdekel! – felelte ő. – De aztán mégiscsak hozzátette azonnal: – És mért nem búcsúzott el tőle? – A hangja komoly volt.
– Nem volt rá alkalmam, Emma. Kora reggel ment a vonatom.
– Alkalom, alkalom, – csodálkozott egy ideig. – Hiszen tőlem sem búcsúzott Ön el, – jutott az eszébe. – Hogy van az? Hisz valósággal megszökött. – Annál furcsább volt e mulatság, minthogy ő is ugyanazt tette: ő is megkörnyékezte az igazat.
Mondtam hát valamit a mentségemre, még mindig igen szelíden, – felhoztam nehéz ügyeimet…
– Bah, – szakított félbe Emma. – Lári-fári, egy levelet csak írhat az ember, egy szál virágot csak küld talán, egy régi barátnőjének, de nem is mondom ezt, valakinek, aki szoknyában jár, hogy kutya, vagy eb, itt voltam, Isten áldja meg Önöket…
– No lám, – gondoltam én. S erre már fel is szegtem a fejem. Ezek tehát megbeszélték az ügyüeket együtt. S most ez a büntetés talán? Akkor hát vegyük csak elő az ékszert.
– Úrinő az a hölgy? – kérdeztem előbb. Pedig ez már nem is tartozott a dologhoz.
– Az, az, tökéletes úrinő, – felelte szemtelenül, – legyen csak egész nyugodt, édes uram…
– Ezt az ékszert kaptam tegnap délután, – mondtam neki erre átmenet nélkül. – Ismeri ezt? – s odatartottam a gyöngyöket egyenesen az orra alá.
Mindamellett szavaimra igen ügyeltem s még mindig ugyanúgy, vagyis az ártatlanság nyugalmas mosolyával mondtam el neki megint a felét annak, ami történt. Hogy az ékszer express-küldeményként jött a címemre, a feladó nem volt megjelölve rajta s én nem tudom ugyan, valóban az övé-e? okom van azonban ezt feltételezni. Miután én akkor nagy kártyaveszteségek után voltam és a többi, – de ami a fő: panaszkodtam is e hölgynek. S bár ezt szánom-bánom ma már, no de mit csináljak? Nem értem mit akart evvel, kölcsönképp küldte-e?… I. kötet 355de bárhogy is van, nem viselem el. Nézze meg tehát e gyöngyöket, ismeri-e? – Nagy csend lett erre körülöttünk.
Megnézte, megforgatta kicsit az ujjai közt, aztán visszaadta. – Nem avatkozom a dologba, – mondta ki végre közönyösen. – Vágja zsebre, ha kapta, – tanácsolta nekem.
– Hogy vágjam zsebre, Emma szívem?
– Persze! – buzdított. – A vacsoráját, úgy látszik, kifizették s ami marad, – mit tudom én? az talán a borravaló.
– Hogy az a borravaló? – nevettem előbb.
– Ön borravalót mondott? – kezdtem el aztán ordítozni vele. Mert megfordult velem a világ is e szóra. – Ezt talán ő üzeni? Akit szeretek? Akiért ott akartam hagyni a családomat, egész eddigi életemet? – Össze-vissza kiáltoztam, ordítoztam, össze is törtem talán valamit.
– Hát ringyó ez az asszony? – ordítottam, – hogy magával beszéli meg az ügyeit?
– Hallod-e Emma, – állottam eléje, tántorogva, szédelegve, – majd odavágódtam a nagy vértolulástól… – Ej te szemtelen, – mondottam neki, – ezt csak te beszéled, vagy ő üzeni?… – Még tegezni is kezdtem, aztán megfogtam a karját, úgy megszorítottam, – még fel is kiáltott a fájdalomtól.
– Hallod-e Emma, – bőgtem a fülébe, – most aztán nincs kegyelem, – én szeretem ezt a nőt, – az életemet tettem fel arra, hogy megtalálom… S ha nem mondod meg azonnal kicsoda, megyek a rendőrségre, szívem… – S reszkető kezeimmel már kezdtem is a gyöngyöket csomagolni.
Ám aztán lecsendesedtem hirtelen. Még le is ültem.
– Ne menjen, – mondotta Emma. S én ámulva figyeltem fel e szóra. Mert a hangsúlya különös volt. – Hogy ne menjek?
– Ne menjen, – ismételte. – Vigyázzon, bajt ne csináljon, ha már úgyse segíthet. Ezt az asszonyt ugyanis nagyon szerették valahol…
– Meghalt? – ugrottam fel a helyemről.
– Meg bizony, – mondotta ő. – Még tegnapelőtt, öngyilkos lett, – tette hozzá. S aztán mégegyszer fel is emelte a hangját.
– S ha már megmondottam ennyit Önnek, remélem, ezzel aztán vége is lesz, hogy zavarog és békén hagyja szegényt a sírjában legI. kötet 356alább, – adta még értésemre keményen, szinte követelőn. S azzal otthagyott.
De bizony én zavarogtam. Hogy mit műveltem ott, ne firtassuk, elég abból annyi, hogy nagy lármát csináltam s Emma jónak látta, hogy mégiscsak visszajőjjön a szalónba.
S ugyan nála és másoknál is utóbb, minden erőszakosságomat latbavetettem, mégsem tudtam meg felőle semmi részleteset. Úgy látszik, másokat nem igen avatott be ügyeibe, – Emma is inkább sejtette, vagy egyes jelekből kitalálta, hogy akkor reggel nem volt egész rendjén távozásom. Okos asszony is volt s egy penzióban nem is nehéz ilyet kitalálni.
Annyi mégis nyilvánvaló lett az emberek beszédeiből, hogy nem sokat tévedhettem abban, amit mondtam neki, mikor megpróbáltam magam elé idézni a multját, – valamint: hogy az Amine történetében is volt egy s más olyas, ami őt illetően igaz volt, – vagyis tehát: hogy őszintén beszélt velem akkor éjszaka.
S ez az őszinteség maga, valamint a levele, de sok minden egyéb is amellett bizonyít, hogy nem jól cselekedtem, hogy bizony az életem javát herdáltam el akkor, mikor megfutamodtam előle. S hogy e megfutamodásom nyílván oly hatással lehetett rá… de hagyjuk is ezt, hadd nyugodjon, ami nyugodni akar. Hisz beleőszültem én már, eleget vádolom és gyötröm én magamat még most is emiatt…
Mindegy. Hogy arról is beszámoljak: a nyakláncot otthagytam az Emmánál, hogy juttassa majd el rokonaihoz vagy ahhoz, akit illet. S még a leveléről: azt hat héttel az események után hozta csak a posta s miután ugyanaz a doktor volt feladóként megjelölve ezen is, nyugtalanságomban arra gondoltam, hogy őt is felkeresem, – de mégsem volt már ehhez erőm. Már maga az, hogy Budapestre kelljen menni, – iszonyodtam ettől akkor is, most is, – ha csak lehet, elkerülöm.
Vagyis: itt élek most már, lehetőleg megszakítás nélkül mindig itt, a falun. S ha van munka, éjjel-nappal dolgozom, ha nincs, heveréI. kötet 357szek. Mulatságom semmi, takarékosan is élek, minekfolytán az adósságaim egy részével is rendbejöttem valahogy.
S azóta nálunk még nagyobb a csend. A feleségem ma már okosabban is bánik velem, mint azelőtt, – a gyerekeimnek viszont nem nagy gondjuk lehetek… Igaz, hogy ritkán is látnak. Visszavonultam ugyanis egészen az irodába. Ott heverészek. Vagyis olyan lettem ebben is, mint az apám volt.
Éjjel pedig néha így tanítom magamat:
– Nem az örökkévalóság van előttünk, mit is kapálódzunk mi annyit, mi marhák? Mikor úgyis ideig-óráig tart csak ez a mulatság.
Ezt apám szokta volt így mondani. S ehhez én még hozzáfűzöm a magam szavait is:
– Estig tart a nap. És egy napot estig mindennap ki lehet tartani. – És ennyi az egész.
Olyan voltam én akkoriban, mint a szél. Úgy látszik, az ottani szelet hozhattam én magammal Volhíniából, – valami keserű lendületet, amely kótába letéve így szólt valahogy:
– mondjuk így. Értelmi tételében pedig: hogy az ember örüljön, hogy él és ne sokat teketóriázzon, ha végre kínálkozik neki egy kis öröm. Hátha még némi boldogság is. Ennélfogva azt mondtam magamnak, hogy ami velem most történik, az az én életem koronája. Ami pedig velem történt, annyi volt, hogy halálosan beleszerettem egy bizonyos Irénke nevű lányba.
S ebben még nem is volna semmi különös, az emberekkel ilyesmi megesik néhanap. Csakhogy épp ebben volt valami nem közönséges dolog is, s épp ez volna feljegyzendő ebben, – hogy tudniillik ő is szeretett engem. S nem valóságos főnyeremény-e az ilyesmi? Mert hogy szokott ez lenni az emberi világban? Úgy, hogy vagy én szeretem őt, vagy ő szeret engem. S ezenfelül is nem ezernyi baj szokott-e még ebben is lenni? Szellemileg ő nagyon megfelel nekem, – mondjuk, – de a termete nem. A termete igen, de a haja nem, – ami pedig engem illet: nem ugyanígy van-e velem is? Mert, ha már netán mindenben meg is felelnék esetleg, akkor még mindíg nagy baj lehet a pénztárcám körül. Csakhogy itt, mondom, nem volt semmiféle baj: az esze is jó volt nekem, a szíve is, meg a haja is s úgy éreztem, hogy ez viceversa, – azért mondom én azt, hogy Irénke lett az én addigi életem minden koronája.
Minthogy itt nem volt köztünk semmiféle „de”. Ezért örültünk mi egymásnak annyira, mint a gyerekek a karácsonyfának. Ezenfelül én a halálból is jöttem, ezt se feledjük – mondom: egyenesen a halálból. S hogy Irénke honnan jött, nem tudom, de nyilván ő mögötte is lehetett már egy s más, amire abból következtetek, hogy mikor elmondtam neki menekülésem történetét, ő sóhajtott egyet, és így szólt: – érI. kötet 359zem rajtad, amit elmondtál s ez jó. Pedig történetem egyszerű volt, igaz viszont, hogy épp annyira csodálatos is.
– Ma meghalunk, – bökött felém egyik társam a gödörben, furcsa szemeket meresztvén e szavaihoz. – Nem baj, – feleltem én. Akkor már csak öten maradtunk mi meg az ötvenből. Ott üvöltöttek és ugattak ugyan tarackjaink a naplemente töve mellől valahonnan, de hiába. Hiábavaló ostobaságnak tűnt nemcsak az egész élet, de ez a részlete még külön is, minthogy az ember ilyen helyen végül is belefásul az összes üzelmekbe, amelyek életnek neveztetnek e világon, ez pedig megszövegezve talán így hangzik:
– Hogy ez az egész csupa nyomorúság, régen tudom én azt, csak most még jobban belátom, szegény lelkemet tehát a kegyelmedbe ajánlom, Uram Isten. – S mármost nehogy ebből azt higgye valaki, hogy én annyira vallásos vagyok, – erről szó sincs! Csak épp hogy odakinn valamiféle állásfoglalásra okvetlenül szükség van. S minthogy ez volt belém plántálva gyerekkorom óta, – illetve hisz talán nemcsak ezért. Elég ebből annyi, hogy ezt választottam, – a következő szóhoz ragaszkodtam minden erőmmel: – oh Uram Isten – s ezt ismételgettem, mikor egyik gránát a másik után repedt el közvetlen a közelünkben. De még ezt is mondogattam néha: – most aztán tégy valami csodát! – s ezt már szinte megköveteltem az egektől. S hogy aztán épp ez a követelésem csakugyan be is vált, vagyishát hogy a csoda vált be: épp ez a különös ebben a történetben.
Akkor már két napja feküdtünk étlen-szomjan ugyanabban a gödörben (voltaképp ikergödör lehetett, amelyet nyílván két nagy gránát vághatott egymás mellé, de olyan fura pontossággal, hogy egyetlen nagy kör lett az egész), – illetve mit is erőlködöm annyit? Mert most látom csak: hogy is magyarázhatom én el a hadihelyzetünket? Mikor azt legfeljebb ha lerajzolni lehetne, szóval jellemezni sehogy. A lényeg ebben annyi, hogy, – amint nálunk mondani szokás volt, cviklibe kerültünk vagy ötvenen, – vagyis hogy se előre, se hátra. Hátunk mögött a mocsár, előttünk az orosz, de az is láthatatlanul, mert valahol az erdő mélyén megbújva s ezek is partizánok, akik Isten a megmondhatója, hogy csinálták? Hason csúsztak-e közelebb, vagy a fatetőkön ugráltak-e át, mint a mókusok? – annyi tény, I. kötet 360hogy mi volt az nekik? Mert, ha nem is voltak sokan, de micsoda előnyben a terep miatt! Otthon is érezték nemde magukat s ide-oda mozoghattak benne remek fedésben és Isten tudja honnan szerzett látcsöves fegyverekkel dolgozhattak, dombhátak mögül, fatetőkről, – mi meg oda voltunk ragasztva a sárhoz és sose tudtuk, honnan jön az áldás? Egyetlenegyszer tudtuk csak megcsipni a hozóját, – illetve hisz mellékes ez is. Ami ebben a lényeg: hogy végleg meg voltunk mi már zavarodva-keseredve s káromkodásból kezdtünk állani. Átkoztuk a törzset, hogy pár percnyi nyereség miatt ilyen ostobán itthagyott minket a viszkető trágyalében, – már zöld rakétát sem eregettünk, mert kedvünk se volt hozzá, de fogytán voltunk vele úgyis, – hadd higgye a törzs, hogy odavesztünk, elvitt már minket az ördög. Mindegy. Apatikusak lettünk. S egyszer aztán az történt velem legnagyobb meglepetésemre, hogy senki se tüzelt már a közelemben. S amint ebben a bódulatomban körűlnézek: kiderűlt, hogy elfogytunk, már csak én magam vagyok életben. Viszont nekem magamnak a világon semmi bajom. S mármost ki lett itt csakugyan öngyilkos közülünk, ki nem, (mert ezt a fogadalmat tették egymásközt néhányan), – ezt már nem igen firtattam, mert nem volt már erre időm. Én ugyanis régen elhatároztam, hogy mihelyt efféle helyzetbe kerülök, azonnal befekszem az elesettek közé, halottnak tettetvén magamat. Így is tettem tehát. Rögtön bekentem homlokomat egy szegény bajtársam vérével és lefeküdtem. Viszont azonban revolveremet is beletettem persze a kabátom hasitékába, hogy kéznél legyen az is, – belémvillant ugyanis: hogy hátha ezeknek mégiscsak eszükbe jut, hogy bekaparjanak minket, már a ragályok elkerülése végett is s akkor hát egy lövés kifelé és egy befelé, – ennyi ideje még mindig marad az embernek.
Csakhogy nem történt semmi efféle. Csak épp egy emberke jött oda látogatóba, – még jól láttam őt is a késői alkonyat szürkületében, – az végigjárt fölöttünk a parton, aztán így szólt önmagához: – Nincsen semmi baj. A szvinyuskák megdöglöttek. – S azzal barátságosan ment odébb.
Új helyzet előtt állottam tehát, – a harctereken gyakran van ez így.
Az ember ugyanis egyes dolgokat tud s ezekkel persze számol is, másokról fogalma se lehet s ezeket persze nem is veszi számba. S ez I. kötet 361esetben amit tudtam, csak annyi volt, hogy mi bajban vagyunk, de hogy a partizánok is bajban vannak, mert ugyancsak cviklitől félnek, azt már nem. S épp ez derült ki a továbbiakból. A helyzet ugyanis az volt, hogy a mieink mindezideig óvakodtak attól, hogy idelőjenek a rakétáink miatt, mivelhogy azonban ezen az estén már nem rakétáztunk, rákezdték tehát, mégpedig jobbról is, balról is s bárha kitűnő célzással, pontosan az erdő fái közé, – ez mégse volt barátságos dolog így. Igaz, hogy a partizánok is nyomban elpucoltak erre, nem volt hát mért lődözni tovább, – csakhogy nekem egy elkésett és eltévedt gránát is éppen elég, – gondoltam magamban, – számba kellett hát vennem a helyzetemet. Nagy csend lett ám körülöttem, – annál ridegebben hangzott azonban az a néhány gránát, amely még zengve bevágott az erdő fái közé s néha bizony meglehetősen közel is. S ez is oly különös valami az ilyen zeg-zugos erdőn, mikor a durranás után mintha még egy durranás is volna hallható, – de még nem is ez a lényeg, mert oly furcsa módon zenés is az egész, mintha még zene is szólna a mélyén, sőt holmi motoszkálás is volna utána, de még susogás is: még jóideig recsegnek a fák, pattannak az ágak, – egyszóval fura módon tovább folytatódik ez az egész gabalyodás, hogy az ilyen magános Robinsonnak, mint én akkor voltam, még a háta is borsódzik belé.
– No én most elmegyek ám innen – gondoltam tehát – és akármi lesz is a vége. – S ennek az elhatározásomnak még egy oka is volt. Én ugyanis elég sokat hallottam épp akkoriban az ottani farkasokról. (Egyet még láttam épp néhány nap előtt magam is: azt hittem, kutya, mert fekete volt, – csak később eszméltem rá, hogy hiszen farkas ez is, a mindenit neki! – a kunkori farkáról meg a hamiskás ódalgásáról, de a vastag hátsó lábairól is.) Szó, ami szó: hogy rendkívül ravasz és rendkívül merész állatok ezek, – ilyen volt mindenütt a hírük. Ott dúlt körös-körül a csata, de nem, ők nem ijedtek meg a bitangok. Éppen ellenkezőleg: mert ahol csata van, ott van az ennivaló. Tehát rendkívüli eszüknél fogva: az erdőkből behúzódtak a mocsarakba. (Az is lehet persze, hogy épp ilyen is volt a fajtájuk: mocsári toportyán-féle, mert ez a multkori fekete is, amelyet én láttam, jóval kisebb volt, mint a hegyi farkas.) S mármost én, mikor ide halottként lefeküdtem, el is I. kötet 362felejtettem ezt a dolgot s mondom, ott feküdtem egy darabig még azután is, mikor az említett terepvizsgáló oroszocska már el is tűnt a terepről. S amint így fekszem és magamon gondolkozom, (szegény halott társaimmal már mitse törődve), – borús is volt az éjszaka, de épp akkor kezdett kicsit derengeni a hold… hát nem egy vékonyka kis üvöltés hangzik fel a mocsár széléről, – de olyan, mint valami kezdő csecsemő-farkasé, viszont egyszersmind olyan is, mintha húsz lépés se választana el tőle s mondhatom, akár a hideglelés, ez olyan volt. De voltaképp kár is ezt annyit magyarázni. Mindenki elhiheti, hogy nem a mennyország volt ez ott, inkább valami pokol – s a partizánoktól meg gránátoktól már el is tekintve, – főként ez az örökös nyirok, amely már a csontjaimat ette, már a lelkemig is behatolt – s most még ezek a farkasok is… (A gránáttal mi már gyakran voltunk úgy, hogy oda se neki! – viszont hogy én ezektől a farkasoktól hogy elkezdtem most dideregni-vacogni, – nem is értem. Mert ha meggondolom: voltaképp egy halált hirdetett mind a kettő.)
– A keservét, – gondoltam én, – nem etetem én meg magamat ezekkel. – Elkezdtem hát négykézláb mászni a mieink iránya felé, ami persze megint csak ostobaság volt, mert hol voltak már akkor a mieink? S nyílván csak azért vettem fel ezt az irányt, hogy egyáltalában legyen végre valamiféle irányom.
S így csúsztam-hasaltam jóideig, mindaddig, amíg bele nem ütköztem egy újabb halottba s ez történetesen éppen orosz volt s még hozzá partizán. Remek bekecse volt. Mindenesetre leszedtem hát róla mindenféle holmiját, alsót is, felsőt is és átöltöztem. Mert így megy ez a harctereken, – elég lassan forog az ember gondolata s nekem most jutott csak eszembe, hogy hol vannak itt már a mieink? Biztosan régen elvonultak. S hogy jutok én el odáig? Nem jobb-e tehát, ha addig is orosznak mutatom magamat? Leszedtem hát a félcsizmáját is, szerencsére éppen jó is volt nekem s azzal csúsztam-másztam odébb. De most már csak kis ideig. Csakis addig, amíg egy igen kellemes és elég világos útra nem értem.
Mert itt megintcsak újat gondoltam: hogy mért is ne menjek én most már egyenesen, ha külsőm után már ennyire orosznak érezhetem magamat? Így is tettem tehát. Felegyenesedtem annyiféle hajlaI. kötet 363dozásom és ódalgásom után. S hogy ez micsoda gyönyör volt, el nem mondható. Hogy kedvem szerint nyújtózkodhattam végrevalahára s azt csinálhattam tagjaimmal, ami jólesik – s mindehhez ez a jó bélelt bekecs is, amely annyira meleg volt s ami a fő: hosszú idők után végre valami, ami száraz! – No, de mihelyt megjönnek aztán a földi vágyakozások… Hátha még cigarettám is volna, – jutott lassacskán az eszembe. S máris dalolni tudtam volna örömömben, mert máris érezni kezdtem az izét. Csak, – sajnos, – semmi ilyes nem volt a bekecsben, viszont volt benne néminemű szimicska-maradék. Ez napraforgó-mag, ehhez tehát azonnal hozzáláttam és ez már baj volt bizony ebben a boldogságban. Mert akkor éreztem én csak, milyen régóta nem ettem.
Eddig ugyanis a gyomrom össze lehetett zsugorodva s most, úgy látszik, egyszerre kitágult. Még a nyálam is majd elöntött a szimicskától, – megjött végülis az éhség, no de oly tragikus rohamokban, majd eldőltem tőle, majdnem beleőrültem. Istenemre mondom, először életemben el akartam ájulni mindjárt és mindenáron ott, mentemben, a kocsiúton. S az állkapcsoknak ez az irtózatos állati kívánsága is! amely talán megint csak a farkasokéhoz hasonlítható, hogy tőlem függetlenítették magukat és mindenáron rágni akartak, méghozzá valami keményet, – görcs ez vagy mi az ördög, – az alsó állkapcsom majd eltört belé, amint összekoccant a másikkal, akkorát haraptam én bele az éles, fagyos levegő-égbe… – No de most mi a teendő?
– Hiszen tudok én már valamelyest oroszul, sőt viszonylagosan elég jól is, akárkivel találkozom tehát, az lesz első szavam, hogy dajtye mnye kusaty… és pity is persze, – minthogy inni is kéne már valamit az Istenért, még hozzá végzetesen! Ez is csak akkor jött rám, utólagosan, mikor már gondolni mertem rá, mi minden jó is létezik a világon.
De fogjuk csakugyan rövidebbre a dolgot. Nehézkes fejemmel akkor állt csak belém az igazi rémület, mikor végre csodálatosképpen nyílt fényt láttam a kanyargós országúton, alig félkilométernyire magam előtt. Barátságos, meleg fényecskét, hogy szinte piroslott az éjszakában s még az is nyílvánvaló volt, hogy valamely kunyhóból I. kötet 364ered. S e megdöbbenésemnek kettős oka volt: egyrészt, hogy Uram Isten, hiszen én akkor igazán végképp ittrekedtem. Mert hol létezhetnek már a mieink, ha ezek ilyen bátran mernek világítani az éjszakában? – És másodszor, ami még nagyobb bajom lett e pillanatokban: hogy hát ilyen ostoba vagyok én? Mert hogy is képzelem én ezt? Hogy akarok én beszélni ezekkel? Nem az első pillanatra látják-e rajtam, hogy nem vagyok orosz? Mert még a parasztja hagyján, abba kézzel-lábbal még belemagyarázhatok valamit, de hátha katonák vannak odabenn? – És mégis, mintha mágnesvas volna, úgy vonzott ez a kis barátságos, pirosas fényecske mindegyre közelebb.
Csakugyan alacsony kis kunyhó egyik ablakából eredt s minthogy a kerítése szanaszét s őr nem állt ajtaja előtt, – gondoltam magamban: hátha mégse katonák? Viszont kutyájuk se volt s ez az ilyen helyt semmi jóra se mutat. Igaz viszont, hogy hátha megették? Mert nagy volt itt akkoriban az ínség. Akkor hát mi a tennivaló? Nem inkább odabenn döglök meg éhen, mint itt az úton? Mert ha nem megyek be, hova feküdjek le idekinn, hogy egy kicsit aludjak is végre-valahára?
Ott álltam tehát néhány pillanatig. S annyi villámgyors elhatározásként mégiscsak átsuhant e zűr-zavarom ködein, – az a fatális ötletem mégiscsak támadt hirtelenül, hogy siket-némának fogom tettetni magamat. Láttam ugyanis ilyet a katonakórházban s történetesen nem is egyet. Majd kézzel-lábbal fogom mutatni nekik, hogy gránát-nyomás van a fejemben, hogy tehát hülye vagyok, vagy amit akarnak, viszont azt is azonnal s még hozzá minden erőmmel, hogy majd megveszek az éhségtől, adjanak hát valamit ennem, de hamar és akármit. És nem leszek szomorú, – mindez pillanatok alatt érlelődött meg bennem remek erővel s csodálatos módon még remek emlékezéssel is párosulva: mintha csak elém álltak volna ezek a kórházbeli siketnémák. S hogy én ne tudnám nagyszerűen utánozni az ilyesmit? Minthogy ezek igazán olyanok, mintha a fejükre estek volna szegények s amellett oly gyermeteg és nyájas is ez a hülyeségük, mintha nyolcéves gyerekek volnának, vagy hogy is kéne ezt most jobban kifejezni? Igaz, hogy vannak köztük házsártosak is, de nekem jobb lesz ez a szelíd, első fajta, ezt is mind elhatároztam egy pillanat alatt. Bentről néminemű ének is hangzott ki az útra: valamelyest talán ez is bátorított.
I. kötet 365S már láttam is magam, amint hosszan iszom valami kancsóból s utána mulya módon ingatom rá a fejem, mutatván, hogy ez milyen isteni jó volt. Mert hisz a szimulálásban nem is voltam én éppen kezdő, – ezt se feledjük, – sőt fura módon még kedvem is volt az ilyesmihez minden időmben. Előbb kipróbáltam hát ezt a kilincset, aztán nagy hirtelenséggel mégiscsak benyitottam.
S jól emlékszem rá: épp akkor szélroham rázta meg a házat s odafenn kisütött kicsit a hold is. Odabenn pedig csakugyan katonák voltak.
Igaz, hogy regulárisok, vagyis most már rendes katonaság. A telefonos volt az első, akit észrevettem köztük, – ott ült füle mellett hallgatójával s fínom készülékei közt a sarokban.
Minden egyéb már nem volt annyira fínom köztük, mint készülékeik. Úgy terpeszkedtek ezek az asztal körül lomhán, akár a bundás medvék, – ki bekecsben, ki köpenyben, csizmástul, bárha úgy befűtöttek, olyan meleg volt máris náluk, hogy azonnal kivert a veríték. S mondani se kell, hogy ittak, a pálinka gőze máris érezhető volt a szobában. De nem voltak még részegek, ezt is azon nyomban megállapítottam! Nekem ugyanis minden megmaradt erőm tüstént a vállamba szökkent s az érzékletem is oly éles lett azonnal, mint talán soha még.
No de, úgy látszik, az övék is az volt, bárha meg se moccantak láttomra, csak épp a szemükkel s az már nem a medve szeme volt, inkább olyan éles és figyelő, mint képzeletemben a hiúzé.
Ahogy ma meggondolom: nyilván strumovikiek voltak ezek, vagy effélék s az ilyen nem sokat teketóriázik, tudvalevő. Ma él, holnap nem él, nála tehát az értékek meglehetősen ingadozók. Ezt már tudtam én akkor, mert magamon is tapasztaltam elégszer. Asszony, vagyon, élet mit számit az ilyeneknek? Amit lehet, fölhabzsolják, benyelik egy-kettőre s azzal gyerünk is tovább. A halál pedig könnyű dolog, még a maguké is, a másoké pedig még inkább.
I. kötet 366Nem hiszem, hogy pár óránál régebben lettek volna itt s hogy holtfáradtan értek ide, szemmellátható volt. Mert sötétek voltak és kedvetlenek, mint az esővíz. S még csak harmónika se volt velük, ami pedig igazán a végső komolyság jele náluk. Még arra a jó fiúra sem igen hederitettek, aki pőrére vetköződve egy dézsa meleg vizben mosakodott az asztal mellett, ami pedig ugyancsak bolond dolognak tetszik az ilyen hadi-világban, (ahol bizony hónapszám még a bakancsát se veti le az ember), – pedig hát dalolt is, röhögött is a fiú s ezt akkor se hagyta abba, mikor benyitottam. Mintha most is hallanám a kedves hangját, de még a szavait is, – ezt énekelte remek érzelmességgel:
vagyis, hát hogy:
ilyesmit, csak persze disznóbb kivitelben. Úgy látszik azonban, egyikük-másikuk még sem állhatta, hogy ne ugrassa kicsit s felnézvén rá valami gyengéd szeretettel meg ne feddje a fiút.
– Lukocska szívem, – mondta neki az egyik, – könyörgök szépen, ne bomolj te folyton, mint a fekete kos. – S velem persze semmit se törődtek.
De mindez mellékes is talán.
– Mit akarsz? – veti oda végül is egyikük nekem, az asztal felém eső oldala felől. S ez volt a pillanat! – no de remekűl sikerült ám, ezt ma is vallom és állitom.
– Kurr, kurr, – feleltem én a süketek módján, nagyon figyelve az illető szájamozdulását, mintha bizony azt lesném, beszél-e még valamit? – Kurr, kurr, – ismételtem recsegő gégével, mutatván a fejem körül, hogy hiszen bolond vagyok én, mert elvitte a jobbik eszemet, de beszédemet meg hallásomat is ez a hülye gránát. S utána rögtön I. kötet 367mosolyogtam is kicsit, még hozzá rendkivüli nyájassággal, hajszálfinoman úgy, ahogy kiterveltem és akartam.
Csak persze hiába, minthogy ez keménymarku gyerek volt. Alacsonytermetű, de kemény kötésű. S nem volt ez se hideglelős, se hiszékeny. Brekegésemre nagy nehezen felcihelődött, de aztán mint a hegy, úgy állt oda elém, no de szorosan elém, majdnem az orrom alá s máris a nadrágom kötésébe süllyesztve kezét, – hogy szinte megmarkolta vele még az életemet is – s csak ennyit kérdezett ferdén felnézve rám, hogy – he? – Majd semmi válaszomra nem lévén kíváncsi, így folytatta, miután tetőtől talpig végigmustrált s egy pillanatig a csizmámon legeltette figyelmét:
– Ez nem orosz. Spión, szimulant, kaput. – És ezzel készen is voltam, befellegzett az életemnek, minthogy a kémek számára itt nincsen irgalom.
És mégis engem még mindíg nem hagyott el az a csodálatos erőm, amelyet nem is tudom, mivégre plántált bele teremtményei szívébe az anyatermészet.
Megint nevettem tehát egy kicsit és úgy mutattam, hogy cigaretta kéne most nekem mindenekfelett. Vagyishát: a végzetemről siketnéma lévén, nem vettem tudomást. A fiú erre derűsen felnevetett.
– Azt lehet, – felelte nyersen. S ő maga egy remek, hosszúszárú cigarettát dugott a számba, de még tüzet is adott rá, mondhatnám, szinte barátságosan. – Igazad van, ezt még szídd el, – mondta nekem.
Suta mozdulatu, de kedves arcú, tüzesszemű, barna fiú volt, csak persze kegyetlen mosolyú is, – illetve hisz ne legyünk igazságtalanok. Olyan volt, mint legtöbbje, akit végleg kikészített ez a hadi mesterség. És Istenemre mondom: nemhogy gyűlölni, de még haragudni se tudtam rá, annyira el voltam én már magam is gyötörve ugyanettől, – sőt, ha egész őszinte akarok lenni, inkább azt kell mondanom, hogy valamely furcsa alázat volt inkább bennem. Ami részleteire bontva, talán ilyesmi lehetett: hogy barátkozni szerettem volna velük, azt mondani nekik: ugyan ne komédiázzatok annyit, űljünk le, adjatok egy kis pálinkát, – de nyílván szívesen daloltam volna is nekik, mint ez a Lukocska, vagy ilyesmit. Illetve hisz nem is jó nekem vallani erről, hogy mi minden töredelem és megadás volt akkor a szíI. kötet 368vemben, annak ellenére, hogy jövőmet illetőleg nem éppen sok kilátást hagytak nekem ezek.
– Kötözd meg, – mondta ő, miután szörnyű émelygések közt és mégis rendületlenül elszíttam a cigarettát. Mert álltam azért a helyzetemet, mint a cövek. S még mindig volt annyi eszem, még azt is mutattam neki hamar, hogy szomjas vagyok, hogy inni szeretnék, de ennek nem volt már foganatja. Semmit se felelt, elfordult tőlem s a fogait kezdte piszkálni valami bicskával.
Megkötöztek tehát s belöktek egy másik szobába, illetve lyukba inkább, ahol egy nagy tégla-kemence tetején, a fejünk felett gyertya égett. Lukocska pedig ezalatt megintcsak dalolni kezdett, miközben húzta magára ruháit s most már ezt a változatot énekelte dacosan a kedves:
Amire egyikük gyönyörködve mégiscsak nagyot hahotázott ezen, azután nagyon gyengéden így feddette meg e fáradhatatlan nagyzolót:
– Lukocska szívem, ne légy te akkora ökör, arra kérlek szépen.
Hogy mért nem lőttek azonnal agyon, vajon felsőbb jóváhagyást vártak-e? Fogalmam sincs. Tény az, hogy belöktek ide s hogy hátrakötött kézzel le kellett ülnöm a padlóra, – szerencsére voltak néminemű szalmazsuppok is a földön, különben megvett volna az Isten hidege.
Ezt a helyzetemet se magyarázom túlsokat, elég abból annyi, hogy kívülem három szegény magyar gyerek is volt már ott s ugyanebben a helyzetben. Gyanusak voltak, mint én is, kémeknek mondották őket s ők nem voltak képesek védekezni, mert nem tudtak beszélni velük, viszont azt már tudták a szegények, hogy meg fognak halni, mert megmondták nekik, ugyanúgy, ahogy nekem. Szóval: csöbörből-vöI. kötet 369dörbe, – a sorsom megint csak ugyanoda: az általános halál gyomorforgató iszonyatába kevert.
Mikor behoztak ide, nagy csend volt itt, semmi se mozdult, – úgy látszott, nem igen törődtek már ezek semmivel a világon. Legfeljebb, ha egy-egy horkanás vagy sóhajtás volt időnként hallható, – mignem aztán különös, vad izgalom fogta el mind a hármat, még hozzá egész hirtelenül. Ez így kezdődött:
– Ruszki vagy? – kérdezi tőlem egy idő után valamelyikük s furcsa módon magyarul s egyelőre még csendesen is. Csak persze semmit se feleltem s persze akkor sem, mikor keserves oroszságával próbálta kérdezni ugyanezt. S nyílván ez keltette fel hirtelen gyűlöletüket és teljes joggal. – Mert mi ez? Gőg? – kérdezhették magukban e szegények. Különben se szép az ilyesmi: külön állani a közös bajban, s főképp nem az ilyetén undok színészkedés útján, – viszont ugyan mit is tehettem volna egyebet? Mikor olyan volt ez bennem, mint valami görcs. Mivelhogy azt mondtam magamnak: – ebből a kukaságból pedig most már semmit sem engedünk. És ha épp ebbe halok is bele. Vagyishát; kényszerű dolog ám az ilyesmi, azt se feledjük.
– Magyar vagy talán? – próbálkoznak ezek újra s egyelőre még mindig csendesen. Megintcsak úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy hozzám szólt valaki, – a fejemet kicsit odadörgöltem tehát a falhoz, – úgy tettem, mintha viszketne s ehhez persze már kurrogtattam is egy kicsit, majd, ahogy célirányos ilyenkor, oly bambán néztem szét a szobában, mintha most születtem volna ki e világra. (Megvallom, most már szinte röstellem is mindezt ideírni.)
– Oh, hisz ennek valami baja is van, – jegyzi meg erre valamely lázas, kutató hévvel az egyik.
– Rühes vagy talán? – kérdezik erre.
– Hát süket vagy te, vagy mi bajod van az anyád istenit? – kérdezi valaki megint. S ez volt a jeladás. Mint a haragos istennyila, úgy habzott és fröccsent ki belőlük a gyűlöletük.
Aki baloldalt űlt s elég közel hozzám, nyomban felhúzta térdét s valóságos tornász-mutatványt végezve, akkorát rúgott sarkával a bokámba, hogy felordítottam a fájdalomtól. De dühömben még a vér is a fejembe tólult. No most mi a teendő? Marakodjunk össze, mint a I. kötet 370kutyák? Mert ez volt az első gondolatom, hogy megteszem ám, ha mindenáron úgy akarja, odahengergőzöm és olyat még nem látott. Mert leharapom pofájáról a husát, de átharapom még a torkát is, ha már ennyire végsőkig kergeti minden az embert. Csak aztán győzött bennem valami más – s hogy az édesanyám emberszerető szava-e? Vagy még inkább ama gyalázatos óvatosságom, amely e napokban annyira belém fészkelte magát? (Inkább ez utóbbira gyanakszom.) Bárhogy volt is, tény az, hogy ma már szégyellnék részletesen beszámolni róla, mi mindent műveltem azokban a pillanatokban. Elég abból annyi, hogy hamis voltam újra, – e valódi dühömben is undok színjátszó, – vagyis még a szemem is majd kidőlt a fejemből, miközben prüszköltem és hápogtam is újra és ezt már egész pontosan az izgága siketek módján, mindenképpen értésükre akarván adni, hogy jó lesz engem békében hagyniok, mert bárha kuka vagyok is, azért rúgni még én se felejtettem el egészen. Csak persze mindez hiába volt, aminthogy ugyanilyen keservesen ment nékem minden dolgom akkoriban.
– Hej a tetves anyádat, hogy a ménkű vágott volna beléd, minek jöttél te ide közénk? – kérdezi ekkor valaki s mondhatnám, szinte szelíden, vagy legalábbis azzal a méltányossággal, mintha meg akarna győzni engem magamat is. – Hallgatózni jöttél? – kérdezi tőlem. S máris elkezdett tekergőzni a sarkában, fel akart állni, – úgy látszik, neki is támadtak ötletei ekörül: nyílván olyasmit akart, hogy odajön hozzám és megtapos kicsit ültömben. Csak épp, hogy szerencsémre visszaesett, nem igen tudott már a keze segítsége nélkül felállani helyéről, – nagyon odáig lehettek már ezek is az éhségtől.
– Megvan az igazság, ez itt a spión, – jutott ekkor eszébe valakinek. Ezzel meg is kezdődött ellenem a teljes támadás.
– Hiszen nem is kuka ez, szimulál ez, a mindenit neki, – kapott észbe az egyik.
– Te, rágd le már ezt a büdös kötelet rólam, hadd fujtom meg ezt a bitangot, – kezdett el megintcsak forgolódni sarkában ugyanaz, aki az előbb, de olyan szenvedéllyel, mintha az élete függne tőle, hogy engem megfojthasson.
I. kötet 371Hogy már-már odáig voltam magam is, szinte el is árultam már magam izgalmamban.
S holott, mint látható, mindenki azonnal tisztában volt vele, hogy szimulálok, én mégis minden erőmmel ragaszkodtam ehhez a kétes értékű ötletemhez, s hogy mely tapasztalatok alapján? Sokféle titkos tudás munkál ám az emberi szívben s különösen a harctereken. – Fő, hogy kitartó legyen az ember, – gondoltam én, – mert hisz addig-addig kételkednek benne, amíg mégiscsak hisznek neki a végén. Ami pedig ezt a nyűgöt, zakatolást itt illeti, – némi kis időt kell még hagyni neki, – ilyesmit érezhettem én, – mert úgyis közeledünk a tetőpontja felé. (S mintha már át is estem volna ugyanezen egyszer s onnan tudnám.) Mivelhogy ennyi mindenféle után egy kis békesség is okvetlen rászakad az emberre, mert muszáj! Mert ez a törvény! – mármint persze a következő iszonyatig. Mert ehhez szokik hozzá az emberi lélek odakinn. S ez aztán csakugyan így is lett.
– No lám, hisz ez a spión. Most kiderült legalább. És emiatt kell itt szenvedni nekünk? – kiáltozták ezek össze-vissza.
– Mit szenvedni? Meghalni! – hördült fel valamelyikük.
– Megmondjuk, hogy ez a spión. És minket eresszenek ki legalább.
– Vagy ha nem is eresztenek ki, – Szibéria. Nem baj. De minek kelljen itt mindjárt megdögleni az embernek?
S mindehhez az oroszok odakinn semmit se szóltak. S hogy mért hagyták ezeket így ordítozni? Kiszámíthatatlan ember az orosz, ezt ma is vallom én, – nekünk legalábbis az, mert más rendszer van a szívében, mint a mienkben. Szó ami szó, ezek idebenn addig zúgtak, amíg el nem fáradtak a szegények, ez pedig elég hamar ment. Mondom: kimerült emberek voltak ezek. S magam is nemkülönben: kongani kezdett a fejem, aztán eltompultam, elnehezültem. Azt se bántam én már, ha szíjat hasítanak a hátamból. S e három szerencsétlen még egy ideig zengett-zúgott a fülemben, aztán olyan lett ez is, mint a távoli harangszó. Úgy látszik, magam is elaludtam.
I. kötet 372De öt percre talán, vagy egy óra is volt? Mit tudom én!
Mire rettenetesen nehéz szemhéjaimat felnyitottam újra, valahonnan horkolás volt hallható és ez kétségbeejtő volt, – vagy csak én véltem olyannak? Mert közönyös volt ez a hang, akár a halál. Mert egykedvűen, majdnem vidáman fortyogott a sarokból, mint valami folyó s ezt rossz volt hallani. – Egyébként pedig csend volt itt mindenütt s nékem máris örökkévalónak tetszett ez a csend.
Vagyishát engem ezek, mint látszott, elfelejtettek hirtelenűl, – oh bizony, ez se volt már akkor ismeretlen előttem. Tisztában voltam én vele rögtön, hogy a végső kókkadás veszi kezdetét ebben a barlangban.
– Nuku nekem ez a karácsony is most már, – mondotta darab idő után csendesen az egyik. De a másik semmit se figyelt szavaira. Az is csak a maga nótáját kezdte fújni bizony.
– No most aztán hajrá! Mit csinálnak majd ezek a sváb dögök az anyámmal? – tűnődött el a másik és semmit se mondott arról, kik légyenek ezek a sváb dögök?
Én pedig azt mondtam magamban:
– Fiatal vagyok még, mért veszed el az életemet? – Vagyishát, úgy látszik, kezdtem rábeszélni valakit, jobban mondva meggyőzni afelől, hogy kivel van dolga. – Harminckét éves vagyok, – magyaráztam az illetőnek – és lásd, voltaképpen szerencsétlen flótás, – a házasságom is micsoda nyomorúság volt – és más effélét. Mondom, próbáltam pontosan beszámolni magamról, de nem igen ment a dolog. Valami vad félelem kezdett ugyanis erőt venni rajtam ebben az elhagyatottságomban. S láttam magamat futni az országutakon teljes napsütésben s még a bicskámat is belevágni egy bóbitás, fekete alak arcába, aki megtámadott valami fa mögül, – egyszóval mindenfélét láttam én akkor s ezek között sok retteneteset is. Azt nyögtem tehát újra meg újra:
– Oh Uram Isten. – Vagyis tehát az emberi lényt minden tapasztalatom szerint az a fura dolog jellemzi, hogy akármilyen szívósan vallja is magát istentagadónak éveken át, valami kapcsolatot azért mégiscsak tart fenn az egekkel, különösebb baj esetén s ha másképp nem: szemrehányás formájában. Az ember nem győzi azt kérdezni valakiI. kötet 373től: – Hát ezt érdemeltem én tőled? Ezt csinálod velem? – És sok más ilyet, hasonlatosat. Magam legalábbis így vagyok ezzel.
Mikoris mintha csakugyan megkönyörültek volna rajtam odafenn, még hozzá fura módon. (Akkor már teljesen elzsibbadt volt a két karom, különösen a bal.) Mert két fínom úr kezdett ám mulattatni engem, két ferde gavallér s hogy táncolni kezdtek-e előbb, ma már nem tudom bizony, viszont a nevükre még ma is pontosan emlékszem, az egyiket Damesvin úrnak hívták, a másikat Misrik úrnak. S hol az egyik, hol a másik kezdett el igen szellemesen szórakoztatni engem, – még hozzá mivel? Egész egyszerű dolgokkal, azzal, hogy ők huncut emberek. Pedig hát, mondhatom, tekintélyes, kifogástalan úrnak itéltem én eleinte mind a kettőt, – két meglehetősen egyforma, fínom úrnak, míg aztán ki nem derűlt egy s más. Az egyiknek pepita nadrágja volt és mélyen húzta le szemébe kalapját, de olyannyira, mintha el akarná takarni vele, – talán bandzsított is azon? Vagy hiányzott is egyik szeme a szegénynek? Ez volt Damesvin úr. (Ma is pontosan látom őt magam előtt, ha lehúnyom a szemem.) A másik, mármint ez az úgynevezett Misrik Aloiz, – ez már bizony lassacskán silányabb fajtának bizonyult, – de mi bajom volt az nékem? Mikor annyira megtette ő is a magáét, mikor mind a kettő váltig azt súgta belém, azt magyarázta minden erejével, hogy ez az élet huncut dolog ám! És milyen mulatságosan! Még körtáncot is lejtettek ehhez, még bokáztak is, de még ki is gombolták a nadrágukat s elővették férfi-fegyverzetüket s azt kezdték lóbálni előttem, hogy bebizonyítsák: ők milyen könnyelműen veszik ezt az egészet. Mármint az életüket. S hogy ők még fel is akasztják magukat a szemem láttára, ha úgy akarom. S az egyik s éppen ez a Misrik úr meg is tette bizony, hogy elállt még a lélegzetem is. Mert amint ott lógott felakasztva, – akárhogy rángatódzott is a teste, egész arca a kötélen felül úgy vihogott még mindig, mintha lobogna.
– Hát így is lehet? – kérdeztem én tőlük elámulva, valamely soha nem sejtett, nagy filozófiai mélységeket érezvén mind e dolgok hátterében és alján.
– Hogyne, hogy lehetne? Csakis így lehet, – felelték ezek teljes erejükkel. – Akinek pedig esze van, az mindenkor puha fedezéket keressen magának. – És elbújtak.
I. kötet 374S mármost nehogy azt higgye valaki, hogy aludtam, mert erről szó se lehet. Mert a balkarom zsibbadása még rettenetesebb kezdett lenni, már-már elviselhetetlen is, – úgy éreztem, hogy már-már egész a szívemig is lehatol, de továbbá: határozottan fáztam is, ezért többször bedugtam államat a bekecsembe. Igaz, hogy mindezt elpanaszoltam Damesvin úrnak is, – akihez nagyobb bizalmam volt, – de a szemem játékával még azt is megvallottam neki utóbb, hogy hiszen csak mímelem én ezt a kukaságot. S ő azonnal meg is értett engem s olyan jól mulatott ezen, – a hasát fogta nevettében. S hogy ő réges-régen tudja ezt.
– Mióta tudja? – kérdezem én.
– Hat éve, – feleli ő. És újra röhög. Amire én nyöszörögni kezdtem neki, hogyha már mindent ennyire tud, mért nem ad hát egy kis vizet is, mikor a szomjúságtól már majd elveszek itt, – ő viszont feleletül kiöltötte rám a piros és hegyes pici nyelvét, (de csak egy parányit persze, hogy más észre ne vegye) – s erre viszont én már meg is sértődtem egy kicsit s érzékenyen érintve azonnal visszahúzódtam. És mégis, mégis áttört ezen is a bánat: – susogni kezdtem neki utóbb és megintcsak könyörögni, hogy halálomról majd értesítse szegény édesanyámat, – no de gyengéden ám, csuda-gyengéden! Ezt viszont azonnal megígérte. Erre sírtam is egy kicsit.
– Szereted az édesanyádat? – kérdezi tőlem.
– Rettenetesen, – feleltem én s most már zokogva bizony. Amire oly gyengéden, mintha csak az életemet becézte volna vele, még azt is megkérdezte, hogy van-e szerelmem? – Nincs, nincs – susogtam én, – mert megcsalt engem, mikor még fiatal voltam. – És megintcsak zokogtam, még jobban is talán.
S mármost, hogy léteznek-e időleges elmebajok is? Ezt persze nem tudom én. Annyi tény, hogy nem holmi homályos alakzatok, de húsból és vérből való, tapasztalható emberek voltak ezek s hogy én még ma is szeretem őket, mert nagy vigasztalásomra voltak ezen az éjszakán. De továbbá: éppoly kevéssé letagadható az a határozott érzésem, hogy én ezt a két előkelő urat voltaképpen nem is azóta, hanem már réges-régen ismerem. (S hogy melyik gyerekkori lázálmomból? – illetve hisz sokat törtem én már ezen is a fejem s ma is úgy tetI. kötet 375szik, hogyha a másikkal nem is, de Damesvin úrral minden bizonnyal találkoztam én már az életben valahol, – valamely angol liceumban talán? – No de mindegy.)
– Mit susog itt maga? – kiáltotta ekkor valaki.
– No látja, hogy szimuláns maga! – kiáltott fel valaki más is.
– No, – gondoltam, – most aztán igazán vége mindennek, ha még el is árultam magamat, s ha ezek már magáznak is engem, akkor itt megintcsak elkezdődik a baj, – megindul ugyanaz az áradat újra s hogy ezt kitartanom már úgyse lesz erőm.
S valóban megindult, akár a földomlás, csak éppen ez esetben csodálatosképpen mégsem ellenem. Kezdődött ugyanis a hajnal s beszüremkedett a réseken.
S a hajnalodás megintcsak rejtelmes dolog ám. Mert ezzel a szűrődő fénnyel újabb nagy nyugtalanság kezdett erőt venni mirajtunk: vagyis nem tagadom, most már rajtam magamon is. Minthogy most már a lábam is elzsibbadt s az arcom is teli volt még az éjszaka könnyeivel s nem tudtam letörölni, – egyszóval: bár semmise változott körülöttem, mégis úgy éreztem, hogy helyzetem végképp elviselhetetlenné lett e földi világon. Fel akartam hát kelni helyemről s minden erőmet összeszedtem ehhez, de most már nekem se sikerűlt.
– A fene egye meg, – csak már túllennék az egészen – mondotta épp akkor valaki. S erre megintcsak, mint valami jeladásra, a másik kettő is szinte üvölteni kezdett, akár a megkínzott lelkek a pokolban.
– Vizelni akarok, – ordították. – Eresszetek ki ti bitangok, – ordították. S aki tegnap fel akart kelni helyéről, annak ez most mégiscsak sikerűlt. (Annyi erő lehetett benne, mint a bivalyban.) Mondom, ez most mégiscsak feltápászkodott a keze segítsége nélkül, odatámolygott az ajtóhoz és rugdalni kezdte.
– Meg akarunk dögleni, – ordította magyarul. – Mit kínoztok itt minket? Kémek vagyunk, rendben van, tessék hát végezni velünk, – folytatta elkeseredve, s mégis épp ezt valami fura udvariassággal, – még meg is hajolt ehhez egy kicsit. Viszont épp ezután oly vad hév fogta el, hogy: kaput, kaput, kaput, – ordította most már oroszul s fejét kezdte beleverni az ajtóba.
I. kötet 376S ami engem illet, ismétlem, engem is elkapott ugyanez a láz. S még hozzá, – hiába próbálnám szépíteni a dolgot, – a házsártos kukák dühe vett erőt rajtam, nem is a magamé. Vagyis bizony ezt is meg kell állapítani végre a magam számára legalább: az alakoskodás ősi hatalmát és szégyenletes erejét – s hogy bizony ez így van: hogy némelyik ember ilyen, mert ennyire hajlamos átvenni azt az idegen formát, amelybe beleélte magát. Megintcsak megtettem tehát hápogásban és keserű ugatásban a magamét, no de olyan őszinte erővel, hogy majd beleőrültem, hogy a szívem is szinte megszakadt belé.
A másik szobában pedig egy kis mozgolódás mégiscsak támadt erre: cihelődés, majd valami zuhanás is, – úgy látszik, fellöktek valamit odabenn s persze káromkodás volt rá a felelet… no de micsoda csend lett itt ettől egy pillanat alatt! Mintha karddal vágták volna ketté a zsivajt, úgy elnémult itt minden hirtelenűl.
Ha ma visszagondolok erre: kinyílt, tajtékos szájak jelennek meg előttem és vérvörös arcok, – pedig hát Istenemre, semmit se láthattam belőlük éppen akkor, mert sötét volt már a szobában. Vagyis hát e percek testté vált rémületét ma is érzem, mert hisz csakugyan: mintha máris a halál lépkedne szép lassan közibénk csendes, de feltartóztathatatlan lépteivel.
– Mért mondtad azt, hogy mi kémek vagyunk, mikor nem is igaz? – kérdezte lázasan susogva s valami kibírhatatlan alázattal az egyik.
– Igaz is. Most minek mondtad azt te marha? – kérdezi a második is. S ez viszont csodálatosan éber és józan basszussal, mint aki épp most lépett ki valami fürdőből.
Ami pedig az oroszokat illeti, – ismétlem, ezeket közülünk senki meg nem értheti egészen. Sokat gondolkodtam én rajtuk is azóta, de más eredményre mégse jutottam. Megcirógatom őket, – pofonütnek érte, – nagyot ordítok, erre jót nevetnek rajtam, megölelnek, – így van ez ővelük valahogy. Mert most is íme! Nemcsak hogy dörgedelemre, – nem kétséges, hogy a végsőkre voltunk itt mi elkészülve valahányan. Mert minek is teketóriázzanak annyit? Mint a patkányokat, úgy lőnek le minket ültőhelyünkön a szalmán. S ehelyett mi történt? Már ez se mindennapi dolog.
I. kötet 377Bejön ugyanaz a fekete kis orosz, aki tegnap velem is olyan szigorú volt, gyertya-lámpással a mellén s mindenekelőtt félkezével ledönti az ácsorgót a szalma közé, aztán csendesen így szól:
– Gyertyácska kellene nektek igaz-e? Persze, hogy kell, – azt mondja nekünk.
S ezzel síri csendben kivesz egy gyertyát a hóna alól, sőt ő maga meg is gyújtja sajátkezűleg, sőt oda is ragasztja a kemence tetejére. (Mi ugyanis félsötétben voltunk már akkor, akárhogy derengett is odakinn, minthogy a régi gyertya leégett s éppen ez az ablak el is volt fedve valamivel, nem tudni mivégre?) Aztán átszól a másik szobába s azt kiáltja: – vodu!
Majd odalép mindegyikünkhöz, ő maga kioldja rajtunk a köteléket és azt mondja: – hugyozzatok gyerekek.
Hogy már erre is majdnem sírva fakadtunk.
De behoztak egy vederben friss ivóvizet is és mi nekieshettünk egyik a másik után. Igaz viszont, hogy épp az első azonnal ki is hányta ezt a vizet. Amire szemmelláthatólag megsértődött az orosz.
– Jej ti szvinya, – mondta megvetően s máris fordul ki a szobából. Még köpött is egyet mérgében s egy másik fiút küldött be, hogy kötözze megint össze a kezeinket. – S ekkor következett a csoda.
Odaát nyílván mindenki felkelt már akkor, mert hisz Lukocska álmos dalolása is hallható lett megint, mikor egyszerre kemény, döngő menetelés hallatszott az ablak előtt.
– Ez az! – mondták a mi embereink idebenn. (Ami megint csak természetesnek mondható a hadi tapasztalatok alapján: minthogy most átadnak majd minket valami idegeneknek s az idegen ilyesmiben sohase jó. Mert aki már ismer, az ismer – s hátha még jobban is ellágyul, mint ahogy ez a szigorú emberke az imént.)
Idegenek jöttek ide tehát, s a másik szobában csakugyan csattogások, hajigálások, sőt utóbb dühös orditozások is hallhatók lettek, – ezeket persze nem igen értettem az ajtón át, – de úgy lehet, egy pofon is elcsattant, mert utóbb nagy csend lett odabenn s hogy minálunk I. kötet 378még inkább, mondani se kell. Minthogy olyanok lettünk mi már, mint a jószág, amely a taglót várja sötéten.
No de végre nyílt is az ajtó s itt volt a csoda, – az, amelyről voltaképp szólani akarok. Bejött ugyanis az ajtón maga Szent Gergely, vagy hogy is nevezzem ezt az égi jelenést? Mert akkor bizony így neveztem, – azt mondtam magamnak ugyanis, pontosan ezzel a szóval:
– Íme, Szent Gergely jelent meg előttünk. – S hogy miért épp ezt a nevet adtam neki rögtön? s hogy mért gondoltam oly biztosan és azonnal, hogy a megmentőm lesz, ma se tudom. Annyi tény, hogy oly nagy megnyugvással, akkora bizalommal nézhettem rá s nyílván oly szelíden is, mintha biztosan tudnám, kivel van dolgom s mintha mindeddig is semmi egyebet nem vártam volna, csakis őt. De jól emlékszem rá, még azt is gondoltam róla magamban:
– Ha ez megöl, azt se bánom, mert ennek szabad ilyet is. – Hasonló embert ugyanis még sohase láttam. Mintha maga a napfény jött volna be az ajtón. Magas volt, szőke és hetyke mozdulatú, – pontosan az, amit délcegnek neveztek a régi világban. S tekintete, mint a karvalyé, – mindez azonban, belátom, még semmi különös, – no de fenség is a homlokán, akár a görög istenekén s ez már mégse mindennapi dolog. S ez talán onnan is eredt, mert egy kis csillogás is volt rajta, a homlokán, nem tudom, honnan származó, talán olajlámpásától, mely a mellén lógott, vagy a hajnalodástól-e? Nem hiszem. Istentől volt ez a fény, ma is ez a véleményem e dologban, vagyishát ezt szeretem hinni róla, az érzésem ugyanis ezt sugallja nékem minden erejével.
Egyszóval: sasorr, fény az arcon, határtalan bátorság és szőkeség, – ebből állt ez a fényes alak, – úgy, hogy még ez a badarság is átfutott rajtam eközben:
– Úgy látszik, így néznek ki a szovjet szentjei, – mondtam én magamnak, – megvallom, eddig mentem el reményeimben és szédületemben. Viszont, ami az életben még sose volt s ami talán a legcsodálatosabb ebben: egy szemernyit se csalódtam benne, mert minden pontosan ugyanúgy vált be, ahogy és amit képzeletemben felőle reméltem. És mit reméltem mindenekfelett? Hogy ez fog megmenteni minket.
I. kötet 379Mert el kell ám képzelni: ugyanez az ember előbb körűlnéz egy kicsit, aztán egyenesen odalép hozzám, elém és azt mondja hangos szóval, de mint a bíró, rámmutatva egyik újjával:
– Ezt eresszétek el, mert az unokaöcsém. (Moj dvajurodnij brat, – mondta nekik, ezzel a szóval.)
– És a másik hármat? – kérdezi a tegnapi szigorú.
Bólintott s az ember erről már tudhatta, mit jelent. S nekem minden erőmet össze kellett szednem, hogy még az arcom se ránduljon, nehogy megint sírva fakadjak.
Életemben először le akartam térdelni egy emberi lény előtt s úgy könyörögni neki ezekért a szegény, iszonyattól agyonkínzott fiúkért. Csak az Isten szerelmére hogy tegyem ezt? ha egyszer süketnéma vagyok, – csak nem hazudtolom meg önmagamat az oroszok előtt, hogy a szemembe nevessenek s azt mondhassák: no ugye hogy szimulant. Már ezekről az itteniekről nem is szólván, minthogy fontosabb dolog volt ez nekik, semhogy eszükbe juthatott volna ilyesmin törni a fejüket. (Szerencsére nem értették a szót s oly bambán űltek ott, mint tyúkok az ólban, várván, kit válogat ki köztük a gazda.)
Ismétlem tehát, előbb bólintott ez a fényes alak s én mindvégig az arcát néztem s nyílván valamely határtalan bensőséggel és szelíden. S úgy lehet, talán érezte is ebből, mi mindent akarnék én most mondani neki, halálra fáradt lelkem minden erejével, – de lehet az is, hogy csak rendíthetetlenül szigorúnak akart mutatkozni az imént s éppen avégből, hogy most egy kicsit engedhessen e szigorából. Mert még keményebbre vonta szemöldökeit, aztán így szólt szinte dühösen:
– Ezt a hármat pedig hátra. Ki a vagonokhoz! Transzport. – Meg voltak mentve tehát s én egy szót se szólhattam hozzájuk s ezt még ma is fájlalom valamelyest.
– Pasli! – mondta nekik még jelenlétemben a kis ember s rögtön fel is oldozta kötelékeiket. S átkiáltott a másik szobába: – hljeb! – vagyis hogy kenyeret!
I. kötet 380Viszont, mikor ketten a fényes alakkal átmentünk a szobán, éppen Lukocska volt az, aki kegyetlennek bizonyult, talán mert túlfiatal is volt még a fiú.
– Szimulant, – mondta rám az asztal mellől és nevetett. Amire védelmezőm megállt, sőt át is hajolt hozzá az asztalon és úgy mondta neki, no de egyenesen bele az arcába:
– Fogd a pofádat, ez az unokaöcsém, – mordult rá nyakas erőszakossággal, – de mintha én a rögeszméje volnék, még egy másik mosolyos katona szemébe is belenézett s úgy ismételte vadul: – Megértetted a szót? Nem szimulant és fogjátok a pofátokat is. Jó lesz? – S még egyszer körülnézvén a szobában, máris tuszkolt ki a szabadba maga előtt. Kijutottam hát megint a magas ég alá, – ezt se hittem volna édes Istenem.
– De vajon mért is teszi ezt? – villant az eszembe. S hogy mi minden gyanakvásra képes az emberi lélek ennyi minden után s minden bizodalma ellenére is! Akár az űzött vad. – Csak nem szadista ez, vagy ilyesmi, hogy sajátmaga akar végetvetni az életemnek idekinn? – jól emlékszem, még ez is megfordult a fejemben. Mit akar hát velem? – égető volt ez a kérdés is és mégse mukkantam. Mivelhogy úgy van jól. Csak semmit se kérdezni az Istenért, legfőbb szabály ez a katonaságnál, – csak menni, menni tovább, mint a barom és csak semmiről se tudni, mert akkor az ember adhatja az ostobát s az még mindíg jobb, mintha hibákat követ el. Még mindig célirányosabb lesz tehát az is, ha én siketnéma vagyok. Isten tudja, mire jó ez, de hátha jó valamire, – mérlegeltem én minden erőmmel a helyzetemet.
Ennélfogva: bár kaptam tőlük egy jó darab kitűnő kenyeret is, de persze hozzá se mertem nyúlni. Még butykost is kaptam teli ízes, friss, hegyi vízzel, – ahhoz se. Csak mentem buzgón és szerényen előre s igyekeztem semmivel se törődni: hogy hova visz? s mi lesz a végállomásom e hajnalodásban? – Nem a főúton, valamely elhagyatott dűlőúton kellett mennem, – szembe senki se jött velünk s elég csendes volt éppen a táj is, – az egyik oldalon ugyan még rakéták röppentek fel, – elvétve egy-egy gránát is elsüvített fejünk felett a magasban, de voltaképp csak keleten valahol volt élénkebb, sőt néha élesebb is a dörgés… Egyszóval mentünk előre valahova. S már jóideje I. kötet 381tartott ez így, a némaság meg a kétely, mikor gondoltam egy nagyot s elkezdtem mégiscsak eszegetni a kenyeremet. S mégcsak darabot se törtem belőle, csak így-úgy harapdáltam az egészből, csak aztán ezt is micsoda csendesen és óvatosan! Nehogy épp most rosszul találjak lenni az evéstől, vagy ami még nagyobb baj volna: nehogy sírva fakadjak.
– Éhes vagy? – kérdezi ekkor tőlem s még hozzá magyarúl.
S mármost mit mondjak erről? Még a lábam is a földbe gyökerezett. Ezenfelül pedig most már mindenképp sírni akartam ám a magyar szó hallatán, mégpedig azonnal. Hát hiába! Változat és szenzáció épp elég akad ebben az életen kívűli világban … – mert erről példáúl álmomban se gondoltam volna, hogy magyar ember.
És mégis egyetlen moccanást se tettem olyat, amely arra mutatott volna, hogy hallottam a szót. S ezt a rendűletlen és konok erőt ma már csodálom is magamban, de nem is értem.
Csendesen rágcsáltam a kenyeremet.
– Te pesti vagy? – próbálkozik újra.
Én pedig minderre is csak ugyanezt tettem: meneteltem szorgalmasan és szerényen mindegyre tovább, lehetőleg minél kevesebb helyet foglalván el e nagyvilág térségeiben. De még a fejemet is lehajtottam egy kicsit, mintegy a sorsom iránti megadásom jeleként. S hogy ezt is mért csináltam így? Hosszú idők után ez voltaképp most kezd csak újra érthetővé válni előttem. Mert ha én most magyarúl megszólalok, hisz akkor igazuk van ezeknek, mert mi lehetek én akkor orosz bekecsemben egyéb, mint kém? – ilyesmi motoszkálhatott a fejemben. Csakhogy ő odalépett hozzám és vállamra tette kezét.
– No ne add már úgy a bankot, pesti vagy-e, azt kérdezem tőled, hogy rohadt pesti vagy-e? – És megállított az úton.
Gondoltam: csak nem az édesanyjának akar ez üzenni valamit… és most, drága Istenem, netán, mégiscsak odavisz engem a mieinkhez, a magyar vonalak elé… és nagyot dobbant a szívem.
Mit is kell hát tenni nekem? Szólaljak-e meg hát végre-valahára, vagy most is csak kukorékoljak, ahogy eddig? – Ennek én nem kukorékolok, – határoztam el véglegesen. Figyelmesen és szomorúan néztem tehát a szája mozdulásait, egyik ujjamat a magam szájára téve I. kötet 382bambán, majd gondoltam egyet s még el is tüsszentettem magamat, hogy ebből is lássa, mennyire nem hallom én a beszédet.
No de már erre nagyot nevetett ez a kedves.
– Ügyes vagy, – azt mondja nekem és igazi huncut elismerés volt a szemében. S még egyre nevetett, – no de hogy! Mintha ő maga élvezné a legjobban azt az üde bugyogást, amely a torkából előtör. Szó, ami szó: én még sose éreztem olyat, hogy ez vagy az a férfi szép, nem is igen értettem tehát, mit szerethetnek az asszonyok valami férfin, no de most ezt gondoltam: – ha én most asszony volnék, ittmaradnék, mert ebbe halálosan beleszeretnék s itt mindjárt, ezen az úton. Mert mondom, akár az élő forrás, olyan volt a nevetése, – illetve még ez nem is elég: olyan forrás, amelyet még süt is a nap. S amellett: ezer ördög táncolt a levegőben tőle. – No, – gondoltam újra, – ez aztán igazán napfényes alak. – Csak ennek aztán nem volt folytatása tovább. Mert alig hogy odébb ballagunk még egy ideig, egyszercsak megtorpan, újra megállít s körülnézve kicsit a tájon, azt mondja nekem:
– Eredj az anyádba. – S még meg is rúg a hátsó részemen. – Ronda burzsuj vagy te is, no nem igaz? – kérdezi még. S én megmondhattam volna neki, hogy félárva gyerek voltam s csak Isten a megmondhatója, hogy bújtam ki mégis ennyire a széles nap alá és más egyéb ilyeneket, csak persze nem lehetett. Ő pedig így folytatta:
– No de nem baj, akármiféle vagy is. Ott vannak valahol a magyarok, add át nekik üdvözletemet, – mondta gúnyorosan, illetve hisz nem is egészen így, mert néminemű fájdalommal is kétségtelenül. – Eredj csak mindíg előre, aztán, mikor az első lövéseket hallod, azonnal hasalj le és kezdj el ordítani nekik, megértettél?
És akkor én a szemébe néztem, – teljes volt már a reggeli fény, s jól lehetett látni a szemét. S hogy milyen volt az is? alig lehet kifejezni, mert szürke is, derűs is, csendes és békeszerető is e percben s ami a fő: oly édesség volt benne, hogy voltaképp muszáj lett volna megölelni. S hogy ennélfogva mi minden lehetett az én tekintetemben kifejezve? hogy csupa lágyság-e, vagy valami rajongás is? mit tudom én? (Minthogy szegény, szélütött édesanyám gondteli szeme is megvillant ugyanakkor előttem.) Egy szó, mint száz: tekintetemben bizonyára sokminden tükröződhetett ebből. Ő pedig így szólt:
I. kötet 383– No menj már a fenébe, úgyis kezdődik mindjárt a ramazúri. És itt menj, – azt mondja, – ez az egyetlen út, amelyen haza juthatsz. (Így fejezte ki magát, ezzel a szóval, hogy „haza jutni”.) – Mert ez vasúti vonal volt, – azt mondja – s elég jól vagy fedezve benne, egy vagy másfél óra alatt biztosan ott vagy náluk.
– Most mit bámulsz úgy rajtam, – kiáltott rám, – megértetted, amit mondtam, vagy igazán hülye vagy? – Minthogy én, megvallom, még mindíg nem tudtam otthagyni e jóságos szemeket. (Azért mondom, hogy jóságosak voltak, mert a homlokcsontja két oldalt kicsit lehúzódott a szemei elé s tapasztalatom szerint az ilyenek jó emberek szoktak lenni, – Jókai Mórnak is ilyen szeme volt.) Mondom, én még mindig őt néztem, elmerülve-tűnődve, – e szavaira azonban végre mégiscsak bólintottam búcsúzásul. Amire megintcsak elnevette magát.
– No látod, büdös, hogy nem vagy te kuka. Most mit csináljak veled? Lőjelek agyon?
De nem lőtt agyon. S hogy mért tette, amit tett, ma sem tudom, de nem is igen kutatom. Igaz, elég sokáig tartott még, hogy éjszakánként elkezdtem rajta törni a fejem: nem volt-e nekem csakugyan egy ilyenféle unokabátyám valahol s ilyenkor megintcsak addig beszélem rá magamat, amíg derengeni nem kezd valami: egy elkallódott, elfajzott rokonfiú-féle, akiről még az édesanyámnak sincs tudomása s akivel csakis én találkoztam olykor holmi homályos kapualjakban esetleg… de mikor hajnalodik, mindíg azt mondom magamnak: – ostobaság az egész. Mert nem zsákokban árulták az én unokafivéreimet. Hagyjuk tehát ezt a sok dícséretes reálitást és mondjuk ki, amit itt végérvényesen kell megállapítani a magam számára legalább: hogy igenis ez az a csoda, amelyet én magamnak a felsőbb hatalmaktól kiköveteltem.
De még folytatódott is a csodák e sorozata. Illetve nem jól mondom. Mert hisz az előbbi dolgokról voltaképp azért is számoltam be oly részletesen, hogy szembetűnőbb legyen balsorsom hirtelen fordulása, későbbi szerencsém. Mivelhogy ez a fényes alak nemhogy a beI. kötet 384tetőzése, sokkal inkább a kezdete volt valaminek, amiben eddig nem igen volt részem, – bizony én mindeddig csak nagy üggyel-bajjal boldogultam e világon s most egyszerre könnyen. Szerencsés flótásnak kezdtem hát érezni magam: s az ilyen embereknél ez nem megy anélkül, hogy babonás és baljós félelmeket ne okozna. Dehát ez mindegy is. Szó, ami szó: ettől fogva úgy ment minden dolgom, mint a karikacsapás.
Mégiscsak hazakerültem aztán pihenőre, majd véglegesen is a szokásos, áldásos-jó vérhas után – s alighogy a budai katonakórházból piszkos, vedlett, még mindíg vérrozsdás ruhámban kilépek, hát egy gyönyörű lány áll elémbe s azt mondja nekem: – jöjjön el hozzánk, szívesen látjuk vendégűl. Ezt azonban már sehogyse részletezem. Elég abból annyi, hogy ez a „hozzánk” nem volt hozzánk. S hogy én ilyen gyönyörű ágyban még addig sohase feküdtem.
Rábízták a nagynénje drága lakását, aki elmenekült Pestről a bombázások elől. S minthogy ő már régen elhatározta, hogy egy szegény harctéri katonának fogja feláldozni ártatlanságát, – itt volt tehát a kedvező alkalom erre. S szép kis kezeivel még vacsorát is készített nekem a kedves, de még bor is volt az asztalon az ismeretlen hősi fiú számára, – mondhatom, nagyon meghatott engem e dolog, bárha nem tudtam megszeretni szegénykét, akárhogy törekedtem is erre. S úgy látszik, ő sem engem, amire abból következtetek, hogy nem akart többé találkozni velem, – sőt valamely haragos konoksággal el is zárkózott ez elől. S hogy ez igazán ezért volt-e, nem-e? vagy talán ez a szigorúság is hozzátartozott fogadalmához? Ki ismerheti az emberi szívet? amelyben mégiscsak annyi szép is van, – (s hogy van benne, ezt ma is konokul állom és állítom!) – s amellett mégis megannyi kegyetlenség: elviselhetetlen pokol is… – no de mindegy. Voltaképp sajnálom is ezt a kisasszonyt, az elszánt, kedves szemei, a buzgalma és megható csodálkozása miatt, de mit csináltam volna, ha nem tűrt meg semmi további közeledést? A nevét se tudom, mert nem mondta meg s én iránta és furcsa áldozata iránti tiszteletből nem is kutattam utána. – –
A harmadik csoda pedig az volt, hogy a feleségem így szólt hozzám: – csinálj, amit akarsz. Megmaradtál és az a fő.
I. kötet 385Mi ugyanis nem voltunk addig jól egymással, – ezt is hadd írom le, ha már a vallomásokba ennyire belemelegedtem, – viszont ettől a naptól fogva mégis újra megszerettem őt. Már akkor. Mert ilyen még nem volt köztünk a világon, ilyesmi még sose telt tőle, hogy elismeréssel lett volna munkám, fáradalmaim vagy szenvedéseim iránt, – pláne, hogy ilyet mondott, hogy biztatott volna, – soha még! S ami engem illet, az én furcsa bátorságom ebben annyi volt: hogy én igenis elfogadtam e szót, vagyis éltem az engedelemmel. Az a vélemény alakult ugyanis ki bennem, hogy aki annyiféle halálból jön ide vissza, annak egy s máshoz mégiscsak joga van, legalábbis egy ideig. Egyszóval: több joga, mint a többinek. Mindaddig legalábbis, amíg a lidérces nyomás és szörnyű álmai elmúlnak a szívéről.
Igaz, hogy néha kicsit meg is hökkentem e fura biztonságom kellős közepén. Mert jött aztán az Irénke – s most hadd térek is mindjárt vissza reá, no de végérvényesen is, mert, ismétlem, ő lett aztán hányattatásaim minden jutalma s napjaim és éjszakáim csillaga, fénye. No, szóval Irénke már itt volt akkor, mikor egy nap a feleségem azt mondja nekem:
Hogy ő találkozott egy barátnőjével s az olyasmit kérdezett tőle, hogy hát mi most már válunk-e csakugyan? Mivelhogy, – azt mondja néki ez a barátnője, (valami ostoba, terézvárosi liba), – mivelhogy ő, mármint ez a liba látott engem egy gyönyörű, fiatal nővel csókolózni a villamoson. Hogy igaz-e ez? – kérdezi tőlem a feleségem.
– Hát lehet ez igaz? – kérdezem vissza szelíden.
– No látod, én is ezt gondolom, – feleli ő. – Mert hogy is lehetne igaz? – És most következett az az indokolás, amely engem annyira meghökkentett. – Mert ha igaz volna, hogy is mondhatnák el neki akkor? Hogy nincs-e igaza neki? – mit szólok a dologhoz? Csak nem ennyire kíméletlenek az emberek?
Hogy muszáj volt egy kicsit megállnom e rohanásban.
– No lám, hát ilyen ez az asszony? – gondoltam én. – Mi minden jót tételez ez fel embertársairól! És mért teszi? Nyílván és csakis azért, mert a saját szíve szerint ítéli meg a többit. Ha pedig neki ilyen a szíve… – no lám. Hát ennyire nem ismeri az ember a feleségét? – viszont úgy látszik, nem is ismerheti eléggé.
I. kötet 386– Nem szabad tehát tudnia semmiről, – fogadtam én meg magamban keményen.
És másodszor: – csinálj, amit akarsz, – mondta nekem ő. Viszont ezekszerint e bíztatása, úgy látszik, mégsem egészen úgy értendő, ahogy én értettem. Tévedtem-e tehát, vagy nem tévedtem?
No de ha tévedtem is és nem is úgy értendő, de ha ég és föld összeszalad is, továbbá ha az összes barátnők úgy elkezdenek is üvölteni és ugatni, mintha hat napig húzták volna ugyanegy fogukat, én akkor se mondok le az Irénkéről, – ez volt a végleges határozatom. S ezzel fel is szegtem a fejem s oly erővel, mintha most mindjárt neki akarnék szaladni valakinek.
Úgy, hogy még azt is mondhatom: voltaképp ez az elszánt haragom volt még számomra is legerősebb érvem és bizonyítékom amellett, milyen mélységesen komoly dolog bennem ez az Irénke.
Ő maga pedig, ugyanez az Irénke, mintha tudná, mi zajlik bennem, épp aznap így oszlatta el minden kétségemet ekörűl:
– Hogyha az is bűn lehet, hogy két ember ennyire szereti egymást, akkor nem érdemes élni. – Így, pontosan ezzel a szóval. Amire én:
– Hát te azt hiszed, hogy én annyira szeretlek téged?
Amire ő úgy elkezdett nevetni ezen, majd eldőlt. Olyannyira, hogy végül magam is annyira nevettem ezen, majd eldőltem.
Engem ugyanis éppen ez a biztonsága tett a legboldogabbá, éppen az, hogy valaki ennyire megbízik a szívemben.
– Milyen aranyos-szép a te neved, – mondtam neki tehát. – Sose tudtam, most látom csak, milyen gyönyörű név ez.
Kénytelen voltam legalább ennyit mondani néki, minthogy épp akkoriban kezdtem tapasztalni magamon, hogy az ember néha már alig-alig bírja ki érzelmei terhét, olyannyira, hogy a szíve már-már ki is akarna ugrani belőle. Ilyenkor tehát mondtam neki egyet-mást erről is. Egyebekben pedig nem igen beszéltünk mi érzelmekről, különösen nappal nem, talán féltettük is azokat a nappali fénytől, – különben is sokat sétáltunk és sokat hallgattunk s mégcsak egymásba se karoltunk végtelen utainkon.
Mert hisz, – hogy ezt se feledjem, – épp ez volt a legeslegjobb ezen a világon. Úgy tenni, mintha már réges-régen meguntuk volna egyI. kötet 387mást, sőt még gorombának is lenni kicsit, – alig-alig, de mégiscsak! – hányaveti, könnyű módokon, idegbontó, pontos mérlegeléssel.
– Maga mit akar itt? – kérdezem én, mikor benyit a szobámba. (Újpesten laktam ugyan, de Pesten is béreltem szobát holmi iroda ürügyén.) – Amire máris csillan a szeme.
– No ne legyen már olyan okos, – feleli ő. – Nem maga mondta, hogy váltsak a moziba jegyet?
– Ja úgy, – felelem erre unottan. – És mi kellene még? – S máris bankókat szedek elő a nadrágzsebemből és vetem az asztalra.
Amire semmit se felel, csak megvetően néz végig a kezemen. Amelyen is egy elég fínom művű, régi gyűrű csillogott, gúnyolódásának régi tárgya.
– No jól van már, elég volt a fölényeiből, – vetem oda neki. – Én sétálni megyek, jön velem? – Mert hisz mondani se kell: nem akartunk mi moziba menni, eszünkbe se volt. Mi sétálni akartunk.
– No gyere már, te nyomorék, – mondtam én ennek a csodaszépnek. (Nekem az volt.) S akkor hát elkezdődött valami köztünk, ami, belátom, más számára talán fura dolog is, – mégis megpróbálom megmagyarázni. (Az is lehet, hogy fantaszták voltunk mi mind a ketten, mit tudom én!)
Mert, ismétlem, mégcsak egymásba se karoltunk, – belekezdtünk valamibe, ami végtelennek tűnt s amire visszagondolnom ma is hibátlan örömöm. Elkezdtünk ugyanis menni, menni, de mintha már nem is élnénk, csak úsznánk, libegnénk egymás közelében súlytalanul valamely képzeletbeli térben. S ha netán csöpörgött az eső, az még jobb volt, – mi mindketten szerettük a borulatokat – s minél néptelenebbek voltak a külvárosi utcák, engem annál jobban borzongatott az öröm, hogy íme, mégiscsak van itt valaki, aki szinte olyan már, mintha magam én volnék… (a kezem ő vagy a lábam? – tűnődtem el felőle némely éjszakán) – s hogy csak a karomat kéne kinyujtanom, vagy akár füttyentenem érte, – ő akkor se sértődne meg, mert hisz hányszor mondta már, hogy szívesen volna még a kutyám is. De nem tettem, nem nyújtottam ki a karomat érte – s ez volt ebben a legjobb. – Legyen csak szabad, hadd lengedezzen még egy ideig, – gondoltam nyílván, vagy ilyesmit.
I. kötet 388Szó, ami szó, mi el-elkalandoztunk egymástól ebben az idegenségben, – ő esetleg meg is állt valahol, vagy találkozott valakivel, vagy megnézett egy kirakatot velem mitse törődve, vagy éppenséggel ferdén imbolygott el előlem az utca másik oldala felé, – vagy én jártam a szegély-követ egyedül, ő pedig a néptelen úttest közepét, amíg egyszercsak meg nem állítom s azt nem mondom neki hirtelenűl:
– Jőjjön csak ide, most látom csak, milyen ferdén van magán az a sál… – s a szájam remegett. Mert még a karját sem érintettem eközben.
– Hadd igazítom meg magát, jőjjön csak be ide, ebbe a kapualjba, – mondtam én. S hogy ez mi minden volt aztán? hogy is írhatnám le ma már?
Mintha épp most jöttem volna meg a harctérről vagy Amerikából, szóval határtalan világokból s a szív embertelen hidegeiből s ő mindezideig virrasztva várta volna közeledő lépteimet… ilyenféle képzeleteim lehettek e dolgok alján. Mert mégcsak meg se csókoltam esetleg, csak megfogtam a kezét s megsimogattam az arcát – s hogy mi minden volt e semmiségekben kifejezve? Ő tudta bizony s ma nyílván ezért siratom a legjobban. Mert ilyen nem lesz számomra több a világon. Mert bár alig is mondtam neki valamit erről, legfeljebb annyit: – te álmodozó, – vagy effélét… mégis azt kérdezte tőlem egy alkalommal s éppen ilyenkor:
– Mit csinálsz te velem? – (Vagyishát: tisztában volt ő a szívemmel.)
– Nem tudom, – feleltem én neki akkor s valósággal kétségbeesve sajátmagamon. Mert vajon szabad-e idáig elmenni az embernek, hogy a másikba ennyire belevesszen? De továbbá: oly nehéz is volt a szívem, olyannyira súlyos, hogy szinte teher s az édessége is oly elviselhetetlen, hogy már-már sírtam volna, de szívesen bele is haltam volna csakugyan. S talán jobb is lett volna. Már akkor is bizony.
Mindez pedig hol is van már a messzeségekben! S hol az Irénke? Hogy merre van a sírja, még azt se tudom.
I. kötet 389Barackszín köpenykéjében látom őt most is magam előtt és puhakék sáljában, amelybe kis álla úgy süppedt bele, mint valami habokba – s amint egyik kesztyűjével szórakozottan verdesi az asztalt, Isten tudja, mi mindenbe belemerűlve.
Mert szórakozottak voltunk ám, mi mind a ketten s még hozzá veszélyesen is. Úgy, hogy mondtam is neki gyakran: – ha ilyen hülyén fogsz menni az utcán, elgázol valami kocsi s akkor mit csinálok?
– Örülj neki, – felelte ő. S ez már dühített.
– Hogy-hogy örüljek? Talán hosszú „ő”-vel akartad mondani, szívem.
– Nem, nem, rövid „ö”-vel. Vagy azt hiszed, sokáig tarthat az ilyesmi? – Nagyon elkedvetlenedtem. – Megint túlokos a kisasszony, – mondtam én.
– Te pedig, úgy látszik, mégsem eléggé. Pedig azt hittem, igen. Megvallom, azt hittem eddig, hogy nincs olyasmi, amit tőlem tanúlhatnál. S most látom, mégse tudsz eleget.
– Vagy azt hiszed, bánom én már azt, ha meghalok, vagy akár te is? – kérdezi tőlem. – Nekem ez az élet vége úgyis. Kárpótlás mindenért, ami rossz volt eddig és nincs tovább. – S ezzel rám is nézett elboruló szemeivel. – Jövő pedig nincsen az én számomra többé, – no megérted-e végre? Vagy csakugyan én kell, hogy mindezt megmagyarázzam?
– Ne beszéljünk ilyen undok dolgokról – mondtam neki elszomorodva.
– Akkor hát ne beszéljünk, – felelte ő bizonyos rendkívüli tudással a szemében. És nevetett.
Ami pedig e rendkívüli tudást illeti, én ma is meg vagyok győződve róla, hogy az asszonyokban igenis van ilyesmi. Valami nagy eszüket sohase tapasztaltam én, ezt a rendkívüli tudásukat viszont annál inkább. Anyámban is volt ilyesmi mindíg, sőt a feleségemben is kétségtelenül. S ebben a lányban még sokkal inkább. Ezek valami összefüggésben vannak a végzettel is talán? (Ami nyílván természetes is, mert hisz ők adják az életet.)
Mert íme, nem ugyanezt éreztem-e én magam is? – Mármint, amit ő mondott el önmagáról. Csak mindeddig nem voltam tisztában vele. I. kötet 390Ittas voltam én – nyílván az voltam s akár a részegek, magam se törődtem az életemmel többé, igaza volt. S nyílván innen ered az a bizonyos szórakozottságom is, amelyről már szóltam itt s amely részben remekül be is vált. Mert azelőtt ez nem így volt. Görcsösen fáradoztam én mindenkor a kenyeremért s most nem, most félkézzel kerestem a pénzt, – igazán, mintha Damesvin úrtól tanúltam volna meg rendkívüli életelveit: nem voltam én finnyás többé, de merész! lendületes, tehát egyben könnyelmű is és feledékeny – s én, aki sose csináltam ilyet, abbamaradt író, vagy mondjuk: hírlapíró, aki mindezideig voltam, most adtam-vettem, amit csak lehetett, akár a többi. És mindenkor volt is pénzem elegendő, sőt bőségesen is. (S amim volt, a nadrágzsebemben hordtam és sose számoltam meg, mennyi a pénzem.)
Viszont egy bérelt autót úgy vezettem az országutakon, hogy nem egyszer csókolóztunk közben, minthacsak igazán egyenesen a halálba akarnék rohanni vele. De mindenféle érzékcsalódások is jellemezték az én akkori állapotomat, – mert hogy is mondhattam én azt példáúl, hogy ez meg ez a szoba, (egy bizonyos szoba), túlkicsi nekem, mikor még ő is felkiáltott erre: – megbolondult, ez kicsi magának? – De én még tetéztem is a dolgot, még azt is állítottam ugyanerről a szobáról, hogy mandula-szaga van. – Miféle szaga? megbolondult maga, Mihály? – kérdezi megint. S mármost tényleg: miféle dolog ez a mandula-szag? Hallott már valaki ilyet? Ma már eszembe se jutna ilyesmi, különösen nem egy szobával kapcsolatosan.
De még egy másik érdekessége is adódott éppen ennek a laza és akarat nélküli állapotomnak s ez az volt, hogy íme: a feleségemet is egyre jobban szerettem éppen akkor, ebben a hebehurgya, törvénynélküli túltengésemben, – egyszóval: nemhogy gyűlölni kezdtem volna, de fordítva. Tehát: amíg az eszemet csiholtam ellene, addig nem volt kedvemrevaló s éppen ebben a szórakozottságomban egyszerre igen. S úgy látom, most ezzel is foglalkozni kéne kicsit.
– Milyen régen nem láttalak már, – azt mondja egy este nekem. S e szó dallamára is pontosan emlékszem én, – mert rendkívül éles volt a fülem is akkor, nemcsak a szaglásom. S nem volt abban semmi szemrehányás. Pontosan azt fejezte ki a szó, amit kifejezett. Fáj neki, hogy olyan keveset lát engem – s ez csak szép tőle, nem igaz?
I. kötet 391– Hát ez az asszony ilyen? – csodálkoztam el újra magamban. – Hogy semmi hátsó gondolata soha nincs? – És végignéztem kicsit a feleségemen is.
Még mindíg szép volt, nyulánk s bárha szomorkás, de impozáns egyértelműség is a szemében. No, de mint valami kard igazán, – az arkangyaloké, – illetve hisz volt azért a szemében egyéb is. Mert a kardon kivül az is megvolt benne, hogy mindig le lehetett benne látni egész a szívéíg. – Vagy ő is megváltozott talán? – kezdtem el tűnődni felőle. Mert most azt fejezte ki nékem ez az egyértelműség: vagyok, aki vagyok, – ilyen egyszerűen. Ahogy a bibliában is írva vagyon.
Hogy majd belebolondultam már a sok rejtélyességbe: kezdtem szinte beleveszni a világba, ami úgy értendő, hogy már-már ott tartottam: kezdtem feladni mindennemű véleményeimet. Mondván, hogy úgyis határtalan ez az egész: a dolgok is, meg az emberek is s akárhogy erőlködik is valaki, úgyse ismerheti meg soha egészen. Csak épp hogy ér-e úgy az ember egyáltalában valamit, ha semmi véleménye soha nincs? – –
Szó, ami szó, úgy voltam én akkoriban, hogy elkezdtem lelkendezni jobbra is, balra is: – no látod, – mondtam én magamnak, – nem elég jól figyelted eddig az embereket… ezenfelűl pedig itt volt még az én jó kis anyám is s ő volt mégcsak az igazi nagy rejtély! S épp aznap elrohantam még hozzá is, ha már szabad ez az estém.
S mindjárt meg is vallottam neki legfőbb ügyemet, mert azt gondoltam hirtelenűl és ugyancsak elég hebehurgyán: – neki megvallok mindent, mivelhogy én mégiscsak őt szeretem a legjobban. Azt mondtam tehát neki minden további teketória nélkűl:
– Szerelmes vagyok édesanyám. De ne haragudjon meg érte. – És megcsókoltam a kezét.
– Azért is vagyok itt ilyen ritkán, – mondtam én. – Halálosan szerelmes vagyok, ez most halálos, – tódítottam a szón.
– No hál’ Istennek édes fiam, – azt mondja nekem. Hogy még a szemem is majd kiugrott a meglepetéstől.
– Csak ne legyen az annyira halálos, – teszi hozzá. – Arra semmi szükség, – néz ferdén a szemembe. Ferdén, igen és megintcsak minI. kötet 392denféle tudással és néminemű mosolyokkal is a mélyén. Éppen szegény kis lábait fáslizta be a kedves, mert dagadoztak.
– És hogy hívják azt a lányt? – kérdezi tőlem. – Foglalj helyet édes fiam, mindenekelőtt, – folytatta udvariasan.
– Irénke, – mondom én.
– Szép neve van neki, – feleli nékem és még mosolyog is.
– Ugye, ugye édesanyám, hát nem gyönyörű még a neve is? – lelkendeztem én és boldogságomban összeöleltem.
– Te csak énnálam semmi időt se tölts, – azt mondja erre ő. – Mert itt vagyok én neked akármikor, amikor akarod. Mert én most azt mondom neked; te csak menj a dolgaid után. Úgyse voltál te szerencsés, amig fiú voltál, – nem igaz? Eleget sírtam én ezen, mikor nem kaptam levelet tőled a frontról. Mert az a Liza, csak ne beszéljünk róla, az a régi Liza, a fene ette volna meg őt, hogy az mit riszálta magát annyit, – tudjuk a dolgot, azt hiszed, nem tudtam? – És rámnézett nagyon is jelentékenyen, aztán tovább fáslizta magát.
– Oh édes mamácskám, – mondtam én. – De jó, hogy maga itt van.
– No látod, hogy jó. Tudom én azt, – feleli ő. – Egy ilyen öreg asszonyt te úgyse találsz minden pincelukban, no nem igaz? És mit akarsz te most csinálni, fiam? El akarsz válni a Rozikától?
– Hát maga hogy gondolja? Azt tartja helyesnek, ha elválok?
– Dehogy tartom én azt helyesnek. – Erre felálltam.
– Én tőle sohase fogok elválni, anyám, – mondtam neki szilárdan. – Mert szeretem.
– Kettőt is szeretsz egyszerre, te fiú?
– Miért ne? Azt nem lehet, édesanyám?
– Dehogy nem lehet. Már hogyne lehetne, – feleli ő.
S mármost mi ez? Nem ismertem az anyámat se, ilyen bolond ember vagyok én? Vagy annyira megváltoztak körülöttem az emberek? Vagy én talán rosszul hallom, rosszul értem őket s amit mondanak nekem? Még ez a kétely is megfordult a fejemben.
I. kötet 393Mintha valamely igézet alatt állanék, igazán ez olyan volt. Mert nem maga Damesvin úr is, – megintcsak ő rá térek vissza, – nem ő mondta nekem: – én magát most megigézem, tisztelt úr. – S vajon nem ez az igézet uralkodik-e rajtam? Misrik Aloiz pedig így szólt: – Hopp, hopp, ugrálni kell, tisztelt úr. Mert ha jókedvű valaki, akkor szeretik az emberek. Látja, nekem még a fenekemet is simogatják. – S íme most itt voltam én. S igaz, hogy elég jókedvű is voltam akkoriban, – vajon ez volt-e hát a titok? Mert hogy akkor miminden oldalról dédelgettek-simogattak engem, még felsorolni se tudom. Hogy, mint a napfényt, ma is szinte érezni vélem áldó pillantásaikat.
Egyszóval: csupa fényben úsztam én. S ezenfelül, ismétlem, lengedeztem is, akár a kártyás emberek. Számvetésem pedig nem volt többé, – menjen minden, ahogy akar.
Irénkével találkoznom: mintha felhőn lépkednék, – hazamennem tőle: szintúgy tiszta öröm, – biztos voltam benne, hogy öröm ez is, mert jó volt ezt a szelíd arcot látni, a feleségemét, – sőt ennek még próbája is volt a szívemben. Mert mennyire megörültem én neki, ha véletlenül találkoztam vele az utcán s nem ez-e az érzés legfőbb bizonysága, ha így megörül az ember valakinek? De itt volt még az én jó kis anyám is: ő mindjárt főzni kezdett nekem s mindenáron azt akarta, hogy a csemegéi után aludjak, – köteles voltam tehát lefeküdni, mert az volt a véleménye rólam, hogy csak most fog rajtam kiütni a fáradtság.
Csak mi lesz majd a vége ennek a sok örömnek? – gondoltam némely éjszakán. S volt úgy, hogy bizony a gödör halálhörgéseire riadtam másnap reggel.
Aztán hát mindezeknek furcsa vége is lett csakugyan.
Anyám nevenapja következett s én persze jóelőre megrendeltem neki kedvenc csokrát, a rezedáját rózsával, amelyre azt mondta mindig: ha azt látja, megfiatalodik tőle a szíve, – (ki tudja, mi mindenre emlékeztette szegényt?) – s persze be is szereztem neki néhány apróságot is, így egy körömollót mindenekelőtt, aztán egy szabász-ollót, vastagot, minthogy mindenáron ő maga akarta szabni magának a télikabátját, és más ilyen csekélységeket, de persze azzal az ügyességgel, hogy hagyják csak rajta az árjelző-cédulácskát is, csak persze I. kötet 394alacsonyabb árakat hamisítsanak rá, különben nagyon összeszid engem, egyrészt, hogy mért dobom ki a pénzemet, mikor ő tud kölcsön is kapni egy ollót és másodszor: hogy merek én egyáltalában vásárolni valamit, mikor választani és alkudni csakis ő tud… mindezt összeügyeskedtem és elrendeztem gyorsan és szelesen, miközben Irénke is szaladgált nekem, vagyishát mondhatom: hűségesen és buzgón segített, valamely szemmellátható nosztalgiás vágyakozással az édesanyám látása után, (ami a feleségemben sose volt meg – ezért is mindig haragudtam én, de a tunyasága és érthetetlen szomorúságai miatt nemkülönben), – egy szó, mint száz, közeledett a nagy ünnep. Nekem legalábbis mindenkor az volt gyerekkorom óta.
Hogy futottunk mi be hozzá kora reggel elhalt nővéremmel ingecskéinkben és azt kiáltottuk: – Oh édesanyám! – s ő semmit se szólt, igen komoly volt ilyenkor a kedves, szinte gondtelt: bodros fejünkön babrálva két kezével igen eltűnődő. De aztán elmosolyodott. – Valami szagot érzek én itt, – mondotta ravaszul.
És mi volt ez a szag? Erre gondoltam én annyi év után, – illetve nem is én. Ezen az éjszakán Pesten aludtam az itt titokban bérelt, gyönyörű lila-tapétás hónapos szobámban, – s reggel ez a kedves Irénke leszaladt az utcára azzal, hogy ő hoz valamit. S ime, mit hozott nekem? Sült almákat.
Hogy még a könnyem is megeredt tőlük.
Előző nap ugyanis elmeséltem neki, hogy mi reggel, mikor kiszaladtunk, mindig sült almát kaptunk az anyánk nevenapján, – legalábbis Júlia nővérem halála napjáig, mert én magam attól fogva már sohase kaptam. S ma se tudom, mért éppen almát adott, ez is olyasmi, amit elfelejtettem megkérdezni anyámtól s amit most már megkérdezni soha többé nem lehet tőle, – talán ezzel akarta ezt a napot nevezetessé tenni előttünk. (Mármint: hogy nekünk legyen szép az ő kis nevenapja.) S most annyi év után, ime, megintcsak itt volt ugyanaz. Beleharaptam hát az egyikbe, aztán odaadtam Irénkének s így ettünk meg ketten egy almát. A többit pedig becsomagoltam, mert elhatároztam, hogy elviszem anyámnak. Most neki én.
Úgy is lett. Mikor benyitottam, hát látom: épp ott tesz-vesz ajándékai közt, de hogy valamit nagyon dugdos előlem. Hát erre én is. – Mit hoztam én magának? – kérdezem tőle.
I. kötet 395– Oh, – azt mondja, – küldtél te már nekem virágot, meg két ollót, meg mindenféle mást is, te szamár.
– És mért vagyok én szamár a maga nevenapján?
– Először is, mert a pénzedet kidobod, mikor neked magadnak is most mennyire kell.
– Ne tegyen célzásokat.
– De mikor két nőt is jól tartasz a pénzeddel. No nem igaz?
– Hármat, anyuskám, mert remélem, maga is jól érzi magát…
– Ne tegyél célzásokat, hogy én rád szorulok. – S máris könnybe lábad a szeme.
– Nézze, anyuskám, ne tegye tönkre az én szép ünnepemet. És most Isten éltesse magát, – áldjon meg engem, ahogy gyerekkoromban tette, babráljon kicsit maradék-hajamban, aztán adjon egy csókot.
Hát ezt megtette mind, méghozzá igen ünnepélyesen.
– És most mit hoztam én magának, találja ki hamar.
– Még valamit.
– No persze. Csak nem mondom meg mindaddig, amíg meg nem mutatja, amit annyira dugdos.
– Nem dugdosom, babusgatom.
– No ne mondja.
– Mit gondolsz, te fiú, lehet nekem az én koromban valami titkos imádóm?
– Már hogyne lehetne, – nevettem erre. – Én vagyok az.
– No látod, haszontalan fiú, akkor te küldted nekem ezt is. Annyi pénzed van talán?
– Ne féltsen engem. Dehát mit küldtem én voltaképp, magam is kíváncsi vagyok. – Hát erre jött a meglepetés.
Egy pár prémmel bélelt, gyönyörű téli cipőt kapott ugyanis valakitől.
– És maga örül ennek? – kérdeztem mindenekelőtt.
– Hát hogyne örülnék. Még lázam is van tőle talán. Egy kicsit nagy nekem, igaz, de mit bánom én? Remek, jó meleg cipő, az nekem a fő.
– No ne mondja. Hát annyira kellett magának az ilyesmi?
I. kötet 396– Már hogyne kellett volna, te ostoba gyerek. Kell az ilyesmi egy öreg asszonynak, ha rossz az idő. Nem tudhatod ezt te magad is? Hiszen azért is küldted, hát nem igaz?
– És mért nem szól nekem, ha kell magának valami?
– Hogyne, hogy még én is szegényítselek, mint az a másik két nő, aki a nyakadon annyira lóg…
– Ne káromoljon szent napon, édes anyám.
– Aztán meg úgyis kitalálod, látod ugye? Ilyen voltál te gyerekkorodban is. Mert te olyan vagy, igazán olyan, tudom én azt. Jó fiú vagy. – És itt újra sírva fakad.
– Ne sírjon. Én csak akkor voltam olyan, sajnos, ma már nem vagyok az. Mert nem én küldtem ezt a cipőt, hallja-e mamám. Csak most ki küldte, az a kérdés.
– Hát igazán nem te küldted?
Megmagyaráztam neki, hogy szó sincs róla, nem én s még hozzá, ahogy vele kellett beszélni: egész behatón, mondván, hogy én nem is vagyok elég praktikus ember ehhez, de szórakozott is vagyok mostanában és más effélét. S végre hát el is hitte nagynehezen.
– Csak nem fogsz nekem hazudni? – nézett rám ferdén, régi szokása szerint.
– No látja, – mondtam én. Elkezdtünk hát tanakodni a dolgon. De semmire se jutottunk. Erre én, mint a detektív:
– Hát kinek panaszolta maga ezt a cipőt? Hogy kellene magának.
Hogy ő senkinek a világon. Ő még meg is esküszik erre.
– Mielőtt megesküszik, vegye számba. Kinek beszélt maga mostanában a dolgairól?
– Milyen dolgaimról? Hogy te milyen durva vagy igazán. Hát kofa vagyok én? Szoktam én a dolgaimról egyáltalában beszélni valakivel? Még veled se, te szamár.
– Ezt én elég bajnak ítélem.
– Hogyne. Hogy megúnd az anyádat. Mert egy anya sosem únja meg a fiát, tudod-e azt? No de a fiú…
– Éppen most dícsért, – büszke is vagyok rá, hogy milyen jó fia vagyok én…
– Amig én okos vagyok, addig vagy te jó hozzám. Tudom én azt.
I. kötet 397De mit is részletezem? A lényeg ebben annyi, hogy ő senkinek se szólt cipőről, nem is tudhatta hát senki, hogy neki kell, így hát nem is jutottunk végére a dolognak. Viszont éppen mielőtt el akartam menni, kezd nagyon szórakozott lenni a lelkem.
– No mi a baj? – kérdezem én. Hát erre visszahúz a kabátomnál fogva. – Jutott eszembe valami, – azt mondja nekem. – Mégiscsak mondtam én ezt a cipőt. De az csak nem vesz nekem ilyet? Nevetséges a dolog. Egy idegen lány, aki nem is ismer. Mert nem csekélység, – mibe kerűlt az ilyesmi az amerikai áruházban? Vegyük ezt. Egy kis vagyonba biztosan.
Egyszóval, mikor neki a virágüzletből a kifutólány elhozta a virágot meg a többit, akkor ő nagyon szidott engem ennek a lánynak, hogy milyen szamár vagyok én, ilyesmire dobom ki a pénzemet, ahelyett, hogy inkább egy jó, fínom télicipőt vennék neki, amely most, ebben a pocsétában annyira kell, hogy egy ilyen öregasszony ki se tud anélkül menni a házból. – Viszont, hogy az küldte volna, bárha nagyon szépen csókolt is neki kezet, de hogy ő küldte volna, lehetséges-e az ilyesmi? Hogy mit gondolok én?
Nem volt lehetséges. Ujpestről Pestig a villamoson tehát ezen törtem a fejem, hogy mi elképzelhető összefüggés lehet e kifutólány és a télicipő között, – csak éppen egy dolog nem jutott sehogy az eszembe.
Ez viszont azonnal eszembe jutott, mihelyt megláttam Irénkét.
S hogy miről? Lehet, hogy megintcsak a szeméről, vagy a szájatartásáról, vagy talán éppen a lelke mélyéből, mert hisz néha tudtam én abból is olvasni, ugyanúgy, ahogy ő az enyémből.
– No, – gondoltam, – most aztán megkapod a magadét.
Semmit se szóltam tehát, csak, ami sose volt szokásom eddig, megállítottam néhány üzlet kirakata előtt. – Nézd, milyen szép ez a parfőm, – mondtam én. – Most van pénzem elég, akarsz egy ilyet?
– Olyan sok a pénzed? – kérdezi ő is.
– Hűh, de unalmas lettél, – mondtam én. – Akár az anyám.
I. kötet 398– Az anyád olyan unalmas? A sült almák után nem hiszem én azt.
– Nem unalmas, csak épp zsugori a lelkem. Ne légy zsugori, – feddettem őt és megsímogattam az arcát.
– Jó, akkor vegyél egyet. Coeur de Jeannette kellene nékem.
És így tovább. Csináltunk egy kis karácsonyt a kislánynak, külön karácsonyt neki magának. S a végén e kislány mégiscsak nagyon örűlt. Egy szép kis karórától szinte lelkendezett a szentem. S ennek örűltem. Mert egy kicsit borúsnak láttam én akkoriban, vagy ha nem is annak, elmélázónak legalább is.
– Hát egy szép, bélelt télicipő nem kellene néked? – kérdezem egy másik kirakatnál. – Most olyan csatakos megint az idő…
Márpedig neki már akkor is villant egyet a szeme s ez nékem elég volt. Máris biztos voltam a dolgomban. De még azt is kitaláltam azonnal, egy pillanat alatt, hogy ez hogy lehetett. Egyszerű volt az eset.
Ő elkísért engem ehhez a virágárushoz is s aztán hát nyílván elment és kikérdezte töviről-hegyire a kifutólányt, hogy hogy tetszett a virág, mit mondott neki az anyám, – evvel én, mondom, tisztában voltam azonnal. Mégis megpróbáltam még valamit.
– Úgy szeretném, hogy neked is ugyanolyan bélelt cipőd volna, mint az édesanyámnak, – mondtam én. S ekkor hát bizony elszólta magát.
– Mért? Van az anyádnak bélelt cipője is? – kérdezi tőlem. S ez, mondom, ügyetlen kérdés volt, – a legostobább detektív is rögtön észrevehette, hogy az. Mert mi csodálkoznivalója van neki azon, hogy az anyámnak van ilyen cipője is? Vagy tudta talán, hogy mindeddig nem volt a szegénynek?
Viszont azonban épp e pillanatokban nagyon megnéztem a szemét, ezeket a felejthetetlen, világos színű és mégis borúra oly nagyon hajló szemeket. S azok fájdalmas tilalmat fejeztek ki akkor előttem – s ma már én értem is e tiltakozást. A világért se tűrte volna, hogy az az érzésem lehessen, mintha ő az édesanyám iránti szeretetével meg akarna vesztegetni engem.
Nem firtattam hát tovább ezt az ügyet.
I. kötet 399Csak aztán a vacsoránál hajoltam oda hirtelen a kezéhez és megcsókoltam. Még akkor is és ettől is riadoztak e szemek. Én pedig csak annyit mondtam neki: – még a síromban is szeretni foglak. – S megpróbáltam mosolyogni ehhez. Ő pedig így felelt:
– Köszönöm mindezt. – És megrázta fürtös fejét. – De mi lesz velem, ha már nem szeretsz?
– Hogy-hogy? Most mondtam éppen. Hát lehet az?
– Lehet, – feleli ő. – Sőt biztos is, mert ilyen az élet. Jobb volna tehát most meghalni, ezen gondolkodom. Vagy elutazni valahova messzire, hogy ne láthassalak soha többé.
– És ott?
– Ott majdcsak lesz valami. És végül mégiscsak meghal az ember.
– Szeretnél meghalni?
– Jobban, mint bármikor eddig.
– No de miért? – Szívéhez szorította kezét. De még szóval is kifejezte: – Ma nekem oly nagyon nehéz a szívem.
– Az Istenért, de mért akarsz meghalni?
– Mert most oly nagyon boldog vagyok, – felelte csendesen.
Aznap én megint hazamentem Ujpestre aludni, mert muszáj volt, nem lehetett folyton idebenn lengedeznem. S a villamoson következő dolgok jártak a fejemben:
Hogy baj, baj. Mert mi lesz ebből csakugyan? (Akkori fura könnyedségemben nem igen akaródzott nekem eddig ilyesmire gondolnom.) Mert hogy én a feleségemtől elváljak, az sehogyse megy. Sajnálom az asszonyt, sőt szeretem is, – ez ma már kétségtelen előttem és akármilyen érthetetlen is néha… Viszont, hogy az Irénkétől elváljak? akkor minek éljek? Viszont hogy így, ilyen mellékutca-szerelemre legyünk kárhoztatva egy életen át? (Akkor, minden tapasztalataim ellenére is úgy éreztem még, hogy „egy életen át”, ez valami hosszú dolog.)
És megintcsak viszont, – az ilyen szívek, mint mi ketten: égni akarnak s úgy lehet, nem is éppen házasságra valók. Hanem mire? Mit tudom én!
„Kettős szerelmi öngyilkosság”, – ez az émelyítő újságszenzáció merűlt fel ekkor a szemeim előtt, mintegy feleletképpen s én még el I. kötet 400is mosolyodtam rajta. Mert azt gondoltam: hátha csakis erre valók vagyunk mi valóban? Hátha szüksége van az életnek még erre is, mondjuk, felsőbbrendű statisztikai okokból? Az ember megmenekűl a bombától, a flektől, a szuronytól, de vasúti összeütközés után is kimászik egy vagón alól, (mert még ebben is volt részem a fronton), – aztán szépen összehajlik az Irénkével melankólikusan, mint a hervadó virág… s még nevettem is ezen. Nagyon mulattatott az élet engem akkoriban – s nyílván a huncut Damesvin úr jó tanítványának bizonyultam ezúttal is. De aztán elkomolyodtam.
– Nem könnyű nekem az élet, – mondta multkor egy hat év körüli fiúcska a lépcsőn, egy fűszeres-bolt ajtajából lejövet s oly nagyon bánatosan, hogy kedvem lett volna megölelni. Mert nem is majmolásként mondta szegényke, – oly szomorú volt a kis arca… – Ej-haj, persze, hogy nem könnyű, – gondoltam én most, – senkinek se könnyű, gyerekem, viszont hozzá kell szokni, nem így igaz? Mert ha arra várok, hogy az élet szokjon énhozzám, hogy a kívánságaimhoz igazodjon, akkor hoppon maradok. – Nagyot sóhajtottam tehát és ezzel el is intéztem-odáztam magamban a dolgot, megint a sorsra bízván, hogy majdcsak eligazitja nekem ezt is.
Aminthogy el is igazította.
Aznap én nagyon forrón búcsúztam Irénkétől, ettől az egyetlentől, akiről az az érzésem volt, hogy érdemes volt találkoznom vele e földi futásban, – sőt, hogy ennek tapasztalata végett még jó is volt talán megszületnem ide. Még erre az engedményre is hajlamos voltam akkoriban. De sőt: mindezt még meg is mondtam akkor este neki magának búcsúzáskor. Mert velünk ez úgy volt bizony s különösen együttlétünk vége felé, hogy mintha sürgetne valami: mi majdnem mindig együtt voltunk ugyan, amikor csak lehetett s ez mind nem volt elég minekünk, mert még mindig maradt olyasmink, amit el kellett volna mondanunk egymásnak. Ennélfogva megesett, hogy én éjszaka még levelet is írtam neki Ujpestről s azt reggel express feladtam, hogy mire délben találkozunk, ő már mindent tudjon. De még ez sem elég. Minthogy ezer olyan dolog van, amelyet szóval nem is képes kifejezni az ember, – Isten tudja mért? Talán mert néha csak irás közben eszmél rá véleményeire, de még az érzéseire is, – hogy ilyesmi van, bizI. kötet 401tosan tudom, mert hisz tapasztaltam elégszer: én neki reggel az ágyban, mialatt mellettem kávézott, nem egyszer írtam levelet arról, hogy mennyire boldog vagyok vele, mennyire szeretem és ő nekem felelt is az ágyból s így leveleztünk mi egymással hangtalanúl néha napokon át. (Mikor pedig végleg kiszuperáltak a katonaságtól, – kaptam tőle egy olyan levelet… de hisz mindegy is ez, ne részletezzük annyira e dolgot.) S nappal szintúgy hallgattunk, vagy ahogy már mondtam is itt, gorombáskodtunk egymással, ezzel a néma titokkal a szívünkben és rettenetesen boldogan. Így volt, – nekem való volt ez a lány, most már tudom én ezt. S hogy az ilyesmi nem kis dolog, azt is. Nagyobb dolog az egyénnek, némelyiknek, mint példáúl a békeszerződés, mondjuk úgy! ma már idáig megyek én el ebben, bizony, hogy idáig.
De folytassuk. Elhatároztam tehát, még ott a villamoson, hogy ma éjjel is írok neki levelet. És megírom, hogy milyen volt nekem ez a ma esti búcsúzásunk. Hogy a csókjait őrzöm és őrzöm itt a villamoson, hogy nem akarok megválni a közelségétől: a keze érintésétől meg a haja puhaságától, amint arcommal hozzáértem, mikor megöleltem… s hogy milyen meleg volt ma este az ő arca is, igen, úgy látszik, mi mind a ketten olyan forrók voltunk, mint délutáni álmuk után a gyerekek. S hogy aztán még egyszer megcsókoltam a villamosmegállónál is s hogy ez volt csak igazi tetőpontja mind e káprázataimnak.
Így álmodoztam én róla, mert szeretem az álmodozást, még jobban is talán, mint az életet. (Bár ez az Irénke ebben is kivétel volt: az ő idejében, úgy látom, az életet szerettem jobban s ha ugyan kell ilyesmi, ez is bizonyság amellett, hogy nem tévedés ez, Istenem Uram, én csakugyan szerettem ezt a lányt s hogy el voltam telve vele.) Sőt még mindenféle bohókás dolgokat is kigondoltam róla, most már mindenképpen összekapcsolván őt az anyámmal s talán épp e cipők folyományaként. Példáúl: hogy hogy is fogom én őket összehozni valami színházban vagy holmi kávéházban talán Ujpesten s ez is nagyon mulattatott engem. Megintcsak nagyokat nevettem tehát magamban, – mintha csiklandozna valaki.
I. kötet 402– Édesanyám, bemutatok itt magának egy kisasszonyt, aki egyszerre három bukfencet is tud vetni a levegőben.
– És te tanítod erre? – kérdezi majd az édesanyám. – És más ilyet, csupa boldog ostobaságot s addig-addig, amíg csakugyan boldog nem lettem tőlük. Minthogy úgy látszik, a boldogságot hajszoltam én, ez volt akkor minden törekvésem és akaratom.
Végülis egész vidáman szálltam le tehát a villamosról s bandukoltam lassú menetben, erősen cigarettázva hazafelé. Kilenc körül járhatott az idő s legnagyobb meglepetésemre óriási köd borult azalatt a városra, amíg én e villamoson elálmodoztam az időt. Ezt benneültömben észre se vettem.
– Ha köd van, hát köd van, – gondoltam magamban, – én arról se tehetek. – S az űzletemen kezdtem kicsit törni a fejem, amely mégiscsak megcsappant az utóbbi időben. Ami természetes is, – nem lehet folyton szerelemmel foglalkozni az embernek, – kezdtem én inteni magamat.
Meg akartam hát nézni a jegyzeteimet, de nem lehetett, akkora volt a sötétség.
– Huh, micsoda köd van, – nevetett belém egy nagyon szép női arc, amely úgy vált ki belőle, mint valami gusztusos, rózsaszínű barack. Hogy kedvem lett volna beleharapni.
Aztán még nagyobb lett a sötétség, – az egyik utcában ugyanis még el is aludtak a lámpák. – Mért nem jönnek ide az utonálló urak, mikor itt oly remek az űzlet? – gondoltam én. S megint rágyújtottam egy újabb cigarettára. Erősen szívtam, mintha parazsával épp erre az útonállásra akarnék csábítani valakit.
– No lám, hiszen már itt is van a rabló, – állapítottam meg magamban, mikor egy alak lépett ki elém a köd alól s épp a sarki villanylámpa tövében. Illetve, hisz nem is egészen ő, – pontosan emlékszem, egy fej bukkant ki előbb a gomolyból, akárcsak kámzsából bújna ki a barát s ez is oly különös volt. Csak aztán pontosan elém is lépett s annyira mellém, hogy majdnem összeütköztünk. – No de semmi baj, kezem úgyis a revolveremen, majd a köpenyemen át lövök, ha kell, – úgyis erre készültem én el a sötétben. Viszont aztán ez nem egészen I. kötet 403így lett, mert épp ez lett az én akkori életemben az utolsó csodatétel. Éppen ez a ködalak.
– Kérem szépen, Kaulik Mihály úr? – szólal meg igen gyengéden a betörő.
– Az vagyok. Mit parancsol? – kérdezem én.
– A nevem Németh Imre, postatitkár, – mondja meglehetős alázatosan és meghajol.
– Örvendek, – feleltem erre és én is meghajoltam egy kicsit, de nem nyújtottam neki kezet. Mert, – gondoltam, – trükk is lehet ez. Semmi esetre sem engedem el a revolveremet. – Mit parancsol tőlem az úr? – Erre ő minden további teketória nélkül:
– Adja vissza nékem a feleségemet, könyörgök uram, – azt mondja nekem s pontosan a beszéde szerint imára is kulcsolja előttem a kezeit.
– Milyen feleségét? – kérdezem én.
– Hát az Irénkét.
– Hogy-hogy az Irénkét? Hát az Irénke…
– Az Irénke az én feleségem, – feleli Németh Imre szelíden s alázata jeléül újból meghajtja kicsit a fejét.
Mondani se kell persze, hogy alig tudtam szóhoz jutni a meglepetéstől. Hát az Irénke férjes asszony? S ez a toprongyos alak… Képtelen voltam róla levenni a szemem.
Csakhogy épp ez a toprongyos alak tetejébe még ezt is mondta nekem:
– Irénke az én egész életem, uram. Ha végleg elveszítem őt, meg kell halnom, ezt biztosan tudom. Mert eddig is csak ez tartott életben, az a távoli reménység, hogy még láthatom őt. Most jövök a frontról. – S mindezt megintcsak rendkívüli szelíden.
Újra végignéztem hát az alakon. S most láttam csak, milyen rettenetesen sovány, hogy micsoda megkínzott pofa ez igazán. Egy darab rongy az egész – s most vettem csak azt is észre, hogy valóban vékony katonaköpeny van rajta és az is teli a már ismertetett vérrozsda foltjaival, akár az enyém is annakidején… s mármost mit is mondjak még e felemás alakról? A postafőtiszt és koldus e vegyülékéről? Kezében katonasipkája s a koponyája, Istenemre, mint a hathónapos haI. kötet 404lotté, hogy csupa avatag és porlepte kóc a haja – s az is mintha minden tenyészet nélkül csak épp hogy rá volna ragasztva, – egyszóval: mintha régóta nem is volna már az övé sem a haj, sem a koponya. – Hej, de szörnyű dolog ez is, – gondoltam én, – mert mindehhez még alacsony is volt ám ez a kis ember. Pontosan valamiféle mitugrász. Így szóltam tehát magam is igen elcsendesedve, bárha kétségtelenül még mindig energikusan is:
– Tessék, rendelkezésére vagyok. Csak talán mégse tárgyaljunk egymással az utcán. Tessék, jöjjön velem, menjünk be ide valahova, ahol melegebb van.
S minthogy volt ott egy pálinkamérés is a közelben, hát odamentünk. S mindjárt ott meg is álltunk a söntésnél, le sem űltünk.
Ő két deci rumot kért, én egy deci szelídebbet, valamit.
S elmondta megint ugyanazt: hogy a frontról jött meg tegnapelőtt délután és mindent megtudott magától az Irénkétől tegnap délelőtt s akkor elhatározott magában valamit, de mielőtt megtenné, előbb ezt az utat is megjárja még próbaképpen, – de továbbá: hogy ő két és fél hónapot feküdt most katonakórházban odafönn valahol, mert szepszise volt. S ő ezért is ilyen ronda vacak most, (sajátmagáról ezzel a szörnyű szóval!) – mert hisz tudja ő, hogy ilyen. No de azelőtt, mikor megkérte Irénke kezét, higgyem el, mégiscsak más formát mutatott. Ő ugyanis megsebesült és még így vérezve átúszott valami folyót, folyton azt hangoztatva magában, hogy Irénke meg Irénke s ennek köszönheti, hogy majdnem levágták még a karját is. S máris összeteszi megint a két kezét könyörögve előttem s én látom, hogy a balkeze ujjai csakugyan lilák még és merevek is.
De mit is mondjak még egyebet róla?
– Adja vissza nekem az Irénkémet, térdenállva könyörgök, – azt mondja nekem. – Mint hallom, ön úgyis nős ember uram, és önnek, ne sértődjön meg, önnek talán csak mulatság az Irénke. De nekem…
S ezzel föltépi kabátját, kitépi melléről az ingét… – ma se tudom, mit akart ezzel? Mert ezt is hirtelen abbahagyta, el is hallgatott aztán, valamelyes eszelős mosollyal nézve mindegyre maga elé, miközben a szája vonaglott s a szeme csupa könny.
I. kötet 405– Nekem se mulatság az Irénke, – próbálkoztam előbb csendesen. De aztán elhallgattam. S hogy mért? Csakis az Isten tudja talán. Mert honnan is tudhatna ilyet az ember? Annyi kétségtelen, hogy az arcom oly meleg lett, mintha fény érintené hírtelenűl… S hogy szégyenemben-e? Vagy más oka is volt? Majd meglátjuk. Semmit se feleltem tehát egy ideig.
De aztán kinyujtottam a kezem és így szóltam:
– Rendben van, Németh Imre úr. Itt a kezem. Magáé az Irénke.
S ő talán kezet is fogott velem, de már ez nem igen érdekelt.
Felhörpintettem a pálinkámat, mélyet szíttam a cigarettámból, aztán ledobtam a földre, rátapostam és kimentem a butikból.
S odakinn mélyen behúztam kalapomat a szememre, aztán hangosan elkezdtem zokogni a ködben.
És mégis rosszúl csináltam én ezt, rettenetesen rosszúl, tudom én, belátom én ezt most már nagyon is, – mert bár visszakaptam a harctéren az életemet, viszont ezzel véglegesen el is hibáztam, elrontottam újra. S akkor minek éljen az ember?
Viszont, ha meggondolom, – ez hogy is lehetett volna másképp? Mert képzeljük el azt is, hogy én elkezdek erre ágálni ekörűl, mondván, hogy szó sincs róla, micsoda szemtelenség! Neki ehhez az asszonyhoz többé semmi köze (mármint neki: egy férjnek a feleségéhez!) – hogy eszemben sincs, én nem adom Irénkét és ha ő belehal is… Lehet ezt? Nem lehet, beláthatja akárki, akinek ízlése és szíve van.
Most pedig még egy különös mondanivalóm is van e dologról. Én már akkor, azon az ujpesti utcán megálltam a ködben, mert nem tudtam továbbmenni sehogy. S már ott derengett bennem valami ekörűl, ami az idők folyamán egyre inkább igaznak tetszik előttem s ez a következő nem éppen érdektelen lelki körülmény:
Én ott álltam a ködös utcán és vissza akartam szaladni a butikba, hogy majd most én teszem össze a kezem és én kezdek el könyörögni neki, – de a legképtelenebb mindenféleség is össze-vissza kergetőI. kötet 406zött a fejemben. Hogy nem bánom, éljenek hát együtt, csak azt engedje meg nekem, hogy én is ott éljek az Irénke körül valahol – és más efféle, ami csak lélektelen állapotában juthat eszébe az embernek… mikor valami kezdett bennem kialakulni e dologban.
Hogy mielőtt kezet adtam volna neki a butikban, akkor én ezt voltaképpen kényszerűségből is tettem. Mert, most is úgy érzem, hogy egy pillanatra megvillant akkor előttem ama bizonyos fényes alak – s ez elég is volt. Mert ezzel együtt olyat is éreztem akkor, hogy az életemért én még tartozom valakinek.
S ennyi az egész. Irénkémet pedig azután már sose láttam. S csak annyit tudtam meg róla, hogy vidékre mentek valahova, viszont csak rövid ideig élhettek együtt, mert Irénke az első gyereke szülésébe belehalt.
S hogy szerette-e valamelyest a férjét is s hogy boldog vagy boldogtalan volt-e vele? S hogy gondolt-e néhanap a sűlt almákra s a bélelt téli cipőkre? S a könnyeimre vagy boldog leveleimre a borzongatós, őszi hajnalokon?
Mit tudom én!
A rejtélyes V.-hegységbe vetődtem. S egyik erdejében egy magányos farkast is láttam. S ez már szép volt. Lompos volt, gonosz, még hátra is nézett. Elképzelődtem felőle, hogy mi volna, ha most birokra kelnénk? S megigazítottam tokjában tőrszerű útikésemet.
De szerencsém volt, kígyót is láttam, igazi, jó mérgeskígyót, viperát. Akkor már egy csurgónál űltem, fínom mohán, nagy tölgyek közelében, s a forrás fényes, hideg cseppjei rámfröccsentek. De akár az olvadt gyémántok, igazán. Nagy páfrányok, óriás útilapuk között űltem, hol is itt-ott a hegyi kömény kacér kis csokrai kandikáltak elő a kövek közt, s valahol messzi fölöttem a nap zölden sütött.
Lehunytam a szemem, hogy arról álmodozzam, amit látok. Mint mikor valaki a szerelmesével szemben űl, és holott ott láthatná őt maga előtt, de nem! Ő lehunyja inkább a szemét, mert arról akar ábrándozni, aki ott van előtte. Nem különös?
Aztán hirtelen felugrottam, s rohanvást szaladtam le egy ismeretlen völgyi falu felé. Jó messzi volt, s a cókmókom nehéz. Esteledett, mire odaértem.
Sváb falú volt, beűltetve magánosan a messzi hegyekbe. S épp jókor toppantam ide.
Mert ünnepélyük volt, nemzeti ünnepélyük, s hogy minek örömére, gondolom, ne firtassuk ma már. Elég abból annyi, hogy nagy diadallal voltak.
Egy tán harminc méter hosszú kopár hodályban voltak, s már javában folyt a tánc. S már ez is érdekes volt bizony, hadd mondom el ezt is.
Én egyszer Swinemünde táján éjszaka jó messzire elkóboroltam ugyancsak egy erdőben, s ott egy matrózkocsmára bukkantam, benn az éjszaka kellős közepén. Hol is matrózok táncoltak valami falfehér, halottasarcú nyilvános lányokkal, de mint a fababák. Félelmetes volt. II. kötet 5(Úgy, hogy megborzongtam, s akkor is megigazítottam kicsit a zsebemben útikésemet, s mint később kiderült, ez nem is volt ostobaság. De hagyjuk most Swinemündét.)
Fababákat mondtam? Jól mondtam. Mert ezek az álemánok különös fajta. Nagyon felvirradt bennem az élet, mihelyt megláttam őket itt, a hazájuktól oly messzi délszakon.
Képzeljenek el olyan fabábukat, melyek, ha az ember odacsapja őket a falhoz, nemcsak nyekkennek, de még bólogatnak is utána. Ilyenek voltak ezek. Nagyokat nevettem.
S amellett sramli-zene volt és jódlizás, ez meg Tirolból került ide. És kracherli, – ez talán Bécsből. Hát a színeket honnan vették? Mert ilyen erősen színes holmit én még aligha láttam.
Piros és kék, piros és kék, no de olyan harsány… s ez még kavarog is. És a sárga! hogy el ne feledjem. De nem bánatos, mint az őszi erdők, hanem olyan erős, hogy megfájdulhatna az ember feje tőle. Csak egy pipacserdő lehetne ilyen piros, s csak némely tengerek ilyen kékek, – gondoltam én. És a sárga? Arab városok sárga házai jutottak eszembe, mikor süti őket a délszaki nap, talán csak azok ilyenek.
Az öreg asszonyok viszont talpig feketében voltak, mint valami komor katonák. S arcuk is komor, mozdulatlan, ugyancsak fából faragva, de azért nagyon figyeltek, keményen, mintha kötelességük volna még ez is, a mulatság. Oh a szegények! Holtfáradt asszonyok, no lám. S a fejükön egy hófehér, pici bóbita, amely rezeg az izgalomtól.
A jegyző úr ugyanis jánkliban felugrott egy asztal tetejére, s ott kezdte verni a táncot.
– Tju huj! Szakrament! – ordította.
Tenger-rengés volt rá a felelet. A körtánc óriásit kanyarodott, a férfiak nagyokat dobbantottak, egy szódavizes üveg pedig felrobbant. Valaki odavágta. Szerencsére nem történt semmi baj.
S ez a jódlizás is bizony! A torok vad öröme – mondta róla valaki találón. Én kezdetben viszketek tőle, de aztán, hogy őszinte legyek, vad örömök kezdenek a szívemben kalapálni.
Valami nyeles deszkákon hordták aztán az ennivalót: lepényt, tejfelt, szép grízes-kását, s meglepetésemre én is kaptam. S még naII. kötet 6gyobb meglepetésemre az enyém finom ludaskása volt. S mikor fizetni akartam érte, egy szigorú asszony megvetően nézett rám.
– Gastfreundschaft, – mondta megvetőn. Vagyis, hogy vendégül látnak. Megköszöntem. De aztán meggondolhatta magát, mert visszajött, s ugyanolyan szigorún, követelőn adta értésemre, hogy fizessek érte hat pénzt. Kifizettem.
Mondjam-e még tovább az előzményeket? Még egy kicsit mondom.
Hogy hogy csinálták azt, ami következik, nem tudom, elfelejtettem megnézni, mert annyit röhögtem ezen magam is. Síkossá tették-e ott a padlót? S ha igen, hogy mivel és hogyan? Szafaládé-játékot játszottak.
Vettek egy füzér szafaládét, ennek utolsó darabját a kötésnél egy szép lány (mert persze volt ott olyan is, nem egy), úgy látszik, megmetszette kicsit, de csak egy kicsit! A legény messziről nekiszaladt, futás közben elkapta az utolsó szafaládét – ugyanekkor a szép lányok teljes erővel visszarántották a füzért, s ennek háromféle eredménye lehetett: 1. vagy kicsúszott a fiú kezéből a szafaládé, s akkor mindenki a szemébe mondta, hogy mamlasz, 2. vagy sikerült letépnie a szafaládét, s akkor mindenki ujjongott, vagy 3. amint hátrarántották, elcsúszott a síkos padlón, s az ülepére esett, erre mindenki hahotázott. S különben is, ha még karjaival átölelvén térdeit, elkezdett gurulni a földön, azt kiáltva ki a világnak, hogy ő egy golyó. Akkor még meg is tapsolták. (Volt olyan, aki még csókot is kapott.)
Én egy olyan öreg ember mellett űltem, akiről azt gondoltam, ez lehet már vagy kétszáz éves. Mert szakasztott olyan volt, mint az öreg Rembrandt a halála előtt, csak még háromszor olyan ráncos. S a ráncok szép sűrűn és vastagon s amellett oly csudás-párhuzamosan futottak körben a sötétes arcán, mintha egy isten keze rakta volna rá agyagból. S gondosan egyiket a másik mellé. Ez az aggastyán se mozdúlt, de azért szintúgy szenvedélyesen figyelt. S ha valami nagyon tetszett néki, egyik öklével kivágott a levegőbe. Illetve: hisz az II. kötet 7ülepre-eséseken még nevetett is, de olyatén elszántan s ijesztőn, mint mikor egy szobor nevet.
S aztán még uborka-játék is volt. A szép lányok apró uborkákat dobtak a magasba, s udvarlóiknak a szájukkal kellett elkapniok. El is kapták egyesek, s azonmód meg is ették. (Vagyishát: nem vették előbb ki a szájukból, hanem mindjárt megrágták. S ugyanezt apró almákkal.) – Csókot neki! – kiáltották erre is a vadak. (Ez egy külön kis csoport volt.)
S végül a további közös tánc előtt valami bájos dolog is következett. Ez, úgy látszik, régi szokás náluk, ennélfogva olyan tálacskákat készítenek ehhez, amelyeken alul szíjat lehet áthúzni. Mert lám a szép lányok e tálacskákat szíjjal erősítették fejükre, – a szíjakat állacskáikon kapcsolták össze… s e tálacskákban tejföl volt. S így tejfellel a fejükön elkezdtek óvatosan, bájosan táncolni, – no de hogy! – aprókat lépegetve, fínoman illegetve magukat hozzá, mint holmi szerény kis virágok a szélben, s persze azért is ily óvatosan, hogy ki ne csorranjon a tejfel – s ez, mondom, oly aranyos dolog volt, hogy kedvem lett volna mindöknek megkérni a kezét. Nagyon megtapsoltam őket.
Épp ekkor lépett a terembe Pilli. Hogy kicsit sántít, azt rögtön észrevettem.
– Ki ez a kis ember? – kérdeztem az aggastyántól. Nem mindjárt felelt.
– Nem kis ember, törpe, – mondotta. – Ez már volt kérem Amerikában is, – tette hozzá érdektelenül. – Csak persze visszajött és mi a vége? Most tehénpásztor.
S itt nyilván elégtételként röhögött is magának egy kicsit. S mondani se kell: megint befelé, mint a szobor.
– És hogy hívják?
– Pillinek hívják, – vetette oda s most már köpött is egyet, majd fel is állt, – úgy látszik, állva szeretett rágyújtani. (Adtam ugyanis neki egy jó erős, fekete szivart.) S ekkor derült csak ki, hogy milyen óriII. kötet 8ási nagy ez a rosszindulatú öreg. Akár egy kisebb hegység, mikor a tetején füstölögni kezd.
Megint kezdődött az általános tánc s még nagyobb zenebona, kavarodás, s ez már olyan volt szememnek, mint a köd. Gondoltam: szép volt, elég volt. – Hazamegyek – gondoltam s nagyot nevettem ezen. – Melyik ismeretlen szénapadláson fogok hálni megint?
De előbb tán körülnézek egy kicsit. Nehezen vertem magam át közöttük vastag hátizsákommal kezemben, jónéhány gyűlölködő pillantást kapván ezért.
Az egyik sarokban, egy lámpavilágos zugolyban, amely deszkafallal volt elkerítve, két legény sakkozott egészen nekifeledkezve.
– No lám. Ezek nem szeretik a nőket?
Megálltam tehát, hogy jobban megnézzem, kik ezek, de ők ezt nem látszottak tudomásul venni. Nagyon komorak voltak ezek is, s mindkettőn keménykalap.
S az egyik, egyszer-másszor, mielőtt lépett volna, megemelte kicsit ezt a keménykalapot, mintha köszönne valakinek. Egyszer aztán még határozottabban emelte meg, s azt kiáltotta: sakk!
Paccerek voltak, továbbálltam. De lám, volt itt egy másik zugoly is, éppen átellenben, közvetlen a konyha mellett, s itt ült Pilli. Úgy látszik, itt adtak neki valamit enni, mert tányér volt előtte, no de úgy kipucolva, mondhatni tökéletesen kinyalva, s pipára akart gyújtani éppen. Vártam tehát, amíg rágyújt.
A pipa nagy volt, ő meg kicsi. Továbbá: lábai persze nem érték a földet, mert bár rendes szék volt alatta, de neki túlmagas ez is.
De azért kényelmesen, igen barátságosan helyezkedett el benne, s igen elkomolyodva és elégedetten szipákolt, a pipásoknak azzal a komoly, nyugodt tekintetével, amellyel mintha azt akarná kifejezni: tudom, amit tudok, és most végre megnyugodtam.
Velem nem törődött. Igaz, szórakozottságot tettetve álltam ott s időnként úgy néztem szét, mintha keresnék valakit, akit nem találok. Még fejemet is csóváltam egy kicsit, vagy megvakartam a térdemet. II. kötet 9S eközben szórakozottan melléje néztem a falra. De azért mindvégig nagyon jól láttam őt is.
Idős, szegény kis bácsinak látszott, – dús haja szürkés, arca kicsit már ráncos is, (ötvenötnek néztem), – csak mondaná-e valaki egy törpéről azt, hogy bácsi? S én mégis rögtön ilyet gondoltam róla, mert valami méltóság ömlött el az egész emberkén, lehet, hogy ezt is a pipa nyugalma tette.
Közben arányos emberkének látszott, sőt még azt is mondhatom, hogy valami kellem is volt apró arányaiban. Csak micsoda nadrág volt rajta! És micsoda jánkli!
– Jó estét Pilli úr, – szólítottam meg. Mintha rám akarnának ugrani a szemei.
– Mit bámulsz rajtam hülye? – ez volt bennük kifejezve. De aztán kivette szájából a csutorát, és csendesen, szinte alázatosan így válaszolt:
– Jó estét kívánok, kérem. Honnan tetszik a nevemet tudni? – Érzelmes hangja volt, lelkendező, mint némely gyermeké.
Mondtam, hogy itt hallottam valakitől. És: hogy remélem, nem sértettem meg vele, hogy ez az igazi neve valóban.
– Ja, ja, a keresztnevem allerdings. (Kezdetben nem sváb szójárással, tiszta német nyelven felelt, kedvemért magyart keverve bele, röviddel utóbb azonban választékos, szép, magyar szóval folytatta, s csak ritkán kevert bele segítségül német szavakat is.)
Hogy az ő keresztneve Jakop – „p”-vel a végén s ebből lett a Pilli.
– Elég különös, – mondtam én.
– Minden a világon elég különös, – felelte ő. S már ez is tetszett nekem.
– A vezetéknevem viszont Baumann, – mondta mosolyogva s kezet is nyújtott. Erre én is bemutatkoztam. Hellyel kínált meg. Kerítettem egy széket és leűltem.
Hozattam dagadós tésztát kettőnknek és sört.
II. kötet 10– Kicsit sok lesz máma, – mondta ő a sörre és megint nyájasan mosolygott. Majd hirtelen bizalmasan:
– Mert ma már, tudja, sokat ittam. Azért is aludtam el délután az időt.
– De most már elég józan vagyok, – határozta el és ivott.
– Uraságod talán itt akar nyaralni? itt marad köztünk? – kérdezi hirtelenűl.
– Holnap reggelig, – mondtam én.
– No, akkor úgyse látjuk egymást többé, akkor mért ne mondanám meg, hogy milyen gazemberek ezek.
– Hát gazemberek? És kik? – mosolyogtam én.
– Hogyne, hogyne, az itteniek. Ezek se kivételek, – mondta ő. – Mert nézze csak ezt. Én is Baumann vagyok, meg az egész falu is az. Illetve nem az egész, de majdnem. Hatvannégyen vagyunk Baumannok, de azért ezek rokonságról hallani se akarnak. Azt mondják: ők nem rokonok. Aminthogy talán nem is, a fene tudja. Lehet. Az egyik kockás Baumann, a másik foltos, van vörös, kövér és akár hiszi, akár nem, még kacér Baumann is van. Csak én ne legyek az. Ők ugyan nem rokonok, azt mondják, de azért én mégse legyek Baumann. Így lettem én nekik Pilli.
– Szóval itt senkije sincs? – Bólintott. – És igazán nem szereti őket?
– Szeretni? – és nevetett. – Én senkit se szeretek, – mondta utóbb. – Illetve ezeket legkevésbé, – határozta el magát.
– Akkor mért nem megy el innen? – kockáztattam meg a kérdést.
– Már voltam.
– Hallom, hogy volt már Amerikában is.
– Voltam, de visszajöttem.
– És mért jött vissza? – Nem felelt. – Hallom, hogy itt tehénpásztor, – kockáztattam meg egy újabb kérdést. Erre se felelt. – Vagy szereti ezt a mesterséget?
– Igen, határozottan szeretem.
– És mért, ha szabad tudnom.
– Mert odakint egyedül vagyok.
II. kötet 11– Nem inna meg egy kupica törkölypálinkát velem, Baumann úr? – kérdeztem utóbb. Most is hallgatott vagy egy pillanatig.
– Hozasson, – mondta ki aztán keserűn.
S éppen mikor hozták a féllitert, egy kövér paraszt ment el arra, a mellékhelyiségek felé. Megállt.
Nem tudtam, mit akar, tehát mitse törődve vele betöltöttem. Erre a kövér úgy elkezdett röhögni, hogy a hasa rengett belé.
– Mulatsz Pilli, mulatsz? – kérdezte egész kivörösödve. (Jócskán be lehetett már szeszelve ez is.) – Megint fogtál magadnak valakit? Te ravasz kis kutyakölyök.
S íme, Pilli jóságosan űlt ott és nagyon szelíden, majdnem alázatos hangon válaszolt, de mégse minden él nélkül.
– No kicsit szabad talán mulatni nekem is. Nem igaz? – A paraszt szigorú arcot vágott.
– Magának többször szabad, de néha nekem is, no nem? – tette hozzá engesztelően. – Nem meri visszategezni? – gondoltam én.
S mikor a paraszt odébbállt, Pilli így szólt hozzám:
– Ez pedig egész határozottan az unokaöcsém. Ezt biztosan tudom. Apám első unokaöccsének a fia. Ő harminckettő, én meg harmincöt vagyok.
– Csak harmincöt? – szaladt ki számon a csodálkozás.
– Ne csodálkozzon, mi apró népek, (– így fejezte ki magát –), mi apró népek korán öregszünk. – Majd így folytatta:
– Németnek mondja magát s a mi jó német szokásaink szerint ő volna köteles eltartani engem… de mit! – Legyintett. – S mennyit kínoz ez engem folyton, ha tudná. Éppen ő.
S bár öreges arca nyugodt maradt, de szemei tüzeltek.
– Látja, ilyenek ezek. A legjobb volna talán, mégiscsak elmenni tőlük. De most már örökre. Nehogy valami ostobaságot csináljak a végén.
– Megint Amerikába?
– Isten őrizz. A pygmeusok közé, tudja, az afrikai törpék közé. Már-már erre gondolok.
– Ne tréfáljon. Ilyen világlátott, okos embernek?
II. kötet 12– Okos vagyok, tudom, – mondta reménytelenül. – Mi hasznom van belőle?
– És ezek a parasztok is tudják ezt? Hogy maga okos.
– Isten őrizz, – mondta megint. – Az ember tartsa titokban, amit tud, különben jaj neki. Különösen ezek között.
Mosolyogtam. – És mért nem Amerikába? – tettem föl újból a kérdést. Eltűnődött egy ideig.
– Tudja mit, – döntött hirtelenül, – az úr úgyis elmegy innen, sose látjuk egymást többé, mért ne mondanám hát el, hogy milyen volt az életem Amerikában és másutt. És hogy mért nem megyek én oda vissza többé?
– Voltam Hollandiában, Amerikában, Szingaporéban, Batáviában, megint Amerikában és Írországban, – ezzel kezdte.
– És megtanult talán angolul is?
– Egész tűrhetően.
– Hát olyan sokáig volt ott?
– Összesen nyolc hónapig Amerikában.
– És ezalatt?
– Háromszáz szó egy nap, ennyit szabtam ki magamra.
– Óriási, – mondtam én. – Ennyi erő lakik önben?
– Igen, igen, – felelte rögtön. – Különben is az angolt én mindjárt itt kezdtem el, mihelyt megkötöttem a svábbal a szerződést.
– Milyen svábbal?
– Tudja, véletlenül az is sváb volt, egy karmester. Pénze is volt, illetve kapott egy bécsi zsidótól, mert az a gondolata támadt, hogy ő ilyen kis emberekkel, – vagy hát mondjuk így: törpékkel színházat fog csinálni. S ez tetszett a zsidónak. Viszont a színház túlságosan sokáig tartott volna, mármint a tanítás, a sváb meg mohó és gyors ember volt, amellett hatalmas termetű, vérmes ember, aki nagyon szerette a pénzt, túlságosan is, azt gondolta ki tehát, hogy eleinte inkább az énekkarra helyezzük a súlyt, de majd kisebb jelenetek keretében is fogunk énekelni.
– És tudtak önök énekelni?
– Olyanokat keresett ki magának. Kipróbálta előbb a hangunkat, aztán tanított. Több mint egy fél évig Bécsben, gondolja meg. No, de éjjel-nappal. Rettentő szorgalmas ember volt ez, a munka őrültje.
II. kötet 13– És ön is tudott énekelni?
– Én a legjobban, mármint a karban. Nem voltam kimondottan szólista, de az énekkarban első. Hisz tanultam is a kántornál Szolnokon, még mint gyerek, akkor még persze szopránt.
– Ne mondja.
– Különben is falzettben az ilyenek nagyon jók, de tenorban is eléggé s képzelje, a nők között szép althang is akadt. Viszont a férfiak közt basszus már nehezen. De néki szerencséje volt: nyolc jó basszust tudott összeszedni három országban, mégpedig nagyon mélyet. Így lettünk összesen harmincnyolcan. És, mondom, nem éppen kezdő énekesek.
– Nem hinné az ember – mondtam én.
– Hátha még hozzáveszi ezekhez a nehézségekhez, hogy csak arányos törpéket akart, nem nagyfejűeket, részben mert ezeket nem szerette, – én se szeretem őket, – de azért is választott ilyeneket, mert azt mondta: ő nem torz hatást akar elérni, hanem tündérit. Egyszóval: ez vasakaratú ember volt.
– Úgy, úgy. De mért mondja róla mindig, hogy volt? Talán nem is él már?
– Nem él már. Alighanem megölték, – felelte titokzatosan. – Illetve baleset áldozata lett, mondjuk úgy. – És hunyorgatott.
– Lehet, hogy megölték? – kiáltottam fel. S valami furcsa csodálkozással nézhettem rá. S ő ezt észrevette.
– Téved, nem én öltem meg, – nyugtatott meg erre, de távolról sem úgy, mintha meg akarna győzni, hogy alkalomadtán ő nem is volna képes ugyanerre.
– No, szóval, – azt mondja, – a basszusban mégis volt öt nagyfejű, s róluk ez a Berger, ez a karmester úgy határozott, hogy amennyiben torz alakokra lesz szüksége a mesejátékokban, egy-egy bányarémre vagy földalatti kincsek hosszúszakállú őreire, – ez se csúnya dolog, gondolja meg, – egy-egy púpos Alberich-királyra, kristálysókoronával a fején s amint ugyancsak kristályoktól tündöklő, tengerzöld ruhájában brummogva jár föl-alá, – akkor majd őket veszi elő.
– Egyszóval: ez valami bolondja lehetett a mesének, ma már úgy látom. Mert így szólt hozzánk: – Olyanok legyetek, mint az egerek. – S mi olyanok is voltunk.
II. kötet 14– Terülj asztalkám! – parancsolt ránk. (Mert ő tanított minket színházra is. Sokoldalú ember volt ez!)
S erre mi, képzelje csak el: harmincnyolcan minden oldalról elősereglettünk, no de hogy! Nemcsak zajtalanúl, hanem oly fürgén, tüneményes gyorsan és ügyesen, hogy a félhomályban nyilván alig lehetett látni minket, csak valami zizegést lehetett hallani. S tudtuk: ezt a zizegést nagyon szereti ő.
S most képzelje el: néhány pillanat alatt meg volt terítve az asztal s mi nyomtalanul eltűntünk utána. S mire a tompa tündérfény kezdte megvilágítani a teret, az asztalon ugyancsak jégszínű üvegek és ezüstök között ott feküdt a hatalmas, barna sonka, a mandolával tűzdelt kalács, ott tündökölt a jácint-színű bor, s ami a fő: az asztal közepén egy kis, virágokkal díszített emelvényen ott állt a lakoma nemtője, mindnyájunk legkisebbje, a nyolcvanegy centiméteres, hibátlanul szép kis Elvira, csupa habok közt, csillogó könnyekkel szemeiben s gyémántokkal a hajában, amint éppen áldást oszt a még üresen várakozó, pöttöm székecskék felé. Amire kinyílik egy virágcsokor a sublóton, s kilép belőle a második legapróbb: a nyolcvankilenc centiméteres Arnold, – ruhája csupa fenyőtoboz, – előrehajol, leemeli pikkelyes cilinderét s elkezd mély basszus-hangján nagy tisztelettel énekelni. Erre Elvira is csendesen belép, ő is énekel egy verset, vagyis hát valami sóvárogva, esengve hívogató dalt énekelnek együtt, mi meg hagyjuk őket. Mikoris egyszerre rázendítünk ám mindnyájan láthatatlanul, de mint az angyalseregek… amire aztán a liliputi násznép elől Bertával, a parányi menyasszonnyal s a finoman lépkedő kisebbik Konráddal, a vőlegénnyel lassan bevonul.
Ő pedig, mármint Berger ott áll az ajtó közelében, két karja kitárva, hatalmas melle szabadon és csak mosolyog és mosolyog, mint ahogy álmában mosolyog az ember.
– Ó, ti kis ügyes majmocskák, – azt mondja s a szeme könnyes.
Hogy valami álom igézte őt ebben, az ma már kétségtelennek látszik, s mindazok ellenére, amiket velünk később művelt. Nem lehet, hogy csak a pénzt hajhászta, valamelyesképp a lelke is függött rajtunk, – igaz, hogy nem úgy, ahogy mi szerettük volna.
Mert mi szomorúak voltunk.
II. kötet 15Mert látványnak tudunk mi szépek is lenni, de sajátmagunknak vajon mik vagyunk?
Hova legyünk? Mi lesz velünk? Ki szeret minket? Ki fog eltemetni minket? – mibennünk ezek a kérdések járják szüntelenül és még mások is, amelyekről talán még szólani fogok.
S azért hát iszik az ilyen ember. Még a jó kis Elvira is ivott.
S részben ezért is van talán, hogy oly izgékony, civódó s oly betegesen érzékeny ez a liliputi nép.
– No, Isten éltesse uram, – mondotta még s megint fölhajtott vagy egy féldecivel.
Éppen akkor jött oda megint a kövér paraszt. Arca még vörösebb, s rögtön látszott rajta, hogy nagyon ki van kelve magából. És az is, hogy már nagyon sokat ivott. Szinte várta már az ember, mikor üti meg a guta. Viszont Pillin nem igen mutatkozott még semmi efféle, szemmelláthatólag jobban bírta az italt.
– Te kis bitang, – azt mondja a kövér minden bevezetés nélkül Pillinek, – most már mindent tudok. Két tehenem meddő az öt közül, és mért meddő, no mondd meg, mért meddő, te bitang?
– Most hallom, hogy te milyen kis praktikában vagy ellenem, – folytatta a kövér, izzadó homlokát súrolgatva kezével, – hogy megkened a teheneim farát terpentinnel, hogy ne járjon utánuk a bika. Most hallom. – Pilli nagyon sápadt lett, nem mindjárt felelt.
– No? – ordított rá a kövér. Néhányan máris kezdtek idegyűlni a sarokba, és röhögve mutogattak Pillire, szemmellátható kéjjel, amellett vad idegenkedéssel. A szemek gonoszul villantak, mint a farkasokéi, mások meg érzéketlenül bámultak ide, – de a két sakkozó is, igen, a két keménykalapos, ezek is eszelősen és jeges-hidegen meredtek ránk a másik sarokból, mint a ma délutáni kígyó.
– No? – ordított megint a paraszt. – És te még Baumannak mered nevezni magad? Majd utánajárok én a te nemzetségednek, sose félj.
– Nézze csak, – mondta neki ekkor Pilli és most már nem is alázatosan, de még mindig higgadt szóval. – Nézze csak, egyszerű a dolog. Szagolja meg a tehenet, hogy van-e rajtuk terpentin.
II. kötet 16– Az eláprolog! – ordított rá a paraszt.
– No látja. Ha meg elpárolog, akkor újra megy utánuk a bika.
– Ez megint igaz, – szaladt ki száján a parasztnak. S bambán súrolgatta újból a homlokát. De azért szükségesnek tartotta hozzátenni:
– Te ravasz fajzat. Itt csak iszol, meg iszol, egy idegen költségén, akiről azt se tudjuk, ki légyen az s amellett egy ronda csirkefogó vagy. Majd elcsapatlak én a község gyűlésén, ne félj. – S ezzel: egy ellenséges pillantást vetve rám is, hirtelen elment.
Pilli pedig sápadtságából hirtelen vérvörös lett. Nagyon ráhajolt az asztalra, s pontosan hallottam a szót, hogy az asztalnak azt mondja:
– Nem éred te meg azt, hogy engem elcsapass. – Ezt mondta az asztalnak.
– Nekem szólt Baumann úr? És mit mondott, kérem? – kérdeztem én. Ha lehet, még vörösebb lett, egész karmazsin-vörös. (Ezeknek, úgy látszik, a vérkeringésük is gyorsan változó.)
Megint az asztalra hajolt, és annak suttogott, de úgy, hogy halljam.
– Meg fogja kapni a magáét, – suttogta. – Elbántam már nagyobb uraságokkal is.
– Ugyan, ne törődjön vele, – mondtam én.
Pilli most már egészen ráborult az asztalra, s úgy tett, mintha sírna. S ez már különös volt.
– Könnyű azt mondani, hogy ne törődjek vele, – azt mondja titkosan. – Ez így megy hét hónap óta, mióta mégegyszer figyelmeztettem őt, hogy rokonok volnánk, vagy mi az ördög, tartsa hát ehhez magát. Azóta nincs nyugta, – most pedig már erre a kis kenyeremre tör, hisz hallotta maga is, hogy a községházával fenyegetőzik. S ő ott főember. Akkor meg éhenhalhatok.
– De mért figyelmeztette az istenért, ha ismeri őket?
– Na, mit gondol, mért? – s mérgesen fölemelkedett. – Annak is megvolt a maga oka kedves uram. Mert most már pipázni akartam ám, ha törik, ha szakad. Mert akkor már két hete nem volt egy pipa dohányom, – tudja?
– Mert mikor ide visszajöttem, még volt egy kis pénzem, vehettem volna egy darab földet is. Csakhogy ezek a régi germán joghoz II. kötet 17tartják magukat, amely szerint kisnövésű embernek nem lehet itt semmiféle földje. Viszont azonban ennek a Tóbinak, ennek a dagadt bitangnak kötelessége volna eltartani engem. Mert ő az egyetlen közeli rokonom. No, de teszi? Hallhatta saját fülével, hogy még ebből a kis kenyeremből is ki akar túrni engem, – mondotta Pilli, majd bizalmasan hozzátette:
– Ki akar innen túrni, jól tudom, ki akar szekírozni ebből a faluból, ennyi az egész.
– No de nem baj, – tette hozzá, – még egy kicsit várok, de ha nem hagyja abba, akkor Isten irgalmazzon neki, mást nem mondhatok. – Mind a ketten hallgattunk egy ideig.
– Most már legalább ezt is tudja, – mondotta utóbb. – S hogy mért mondtam el magának? Isten tudja. Egy tanú csak kell az ember életéhez. Meg aztán úgyis elmegy innen az úr s hogy tisztességes ember, azt látom, nem úgy, mint én.
– Ugyan mért mond már ilyet? Maga is az, – kiáltottam fel.
– Én már nem vagyok az, – mondotta Pilli. – Majd meghallja. Folytatom történetemet. – S itt megint ivott egy kicsit.
Nékem azonban eszembejutott valami. Így szóltam tehát:
– Mondja, Baumann úr, ha már megtisztelt engem bizalmával, hadd kérdezzem meg ezt is. Nem az nyomja a maga lelkét? nem csinált maga tényleg valamit a Tóbi teheneivel? Nem csinált? mondja meg őszintén.
– Már hogy csináltam volna? – fortyant fel izgatottan. – Hát lehetséges az ilyesmi? terpentin? És ilyen semminek néz engem az úr, hogy olyat tegyek, amit ezeknek a barmoknak hagymázas agya kitalált? Hát szükségem van nekem ilyesmire, mit gondol? Ha én ütni akarok, nagyobbat ütök, remélem, maradt még bennem annyi erő, – mondta nekem ez a kis ember.
– Ejnye csak, most jut eszembe, – szólt hirtelenűl. – Lám, milyen gondatlan is az ember. – És már nyúlt is a tarisznyája után s kivett onnan egy kis üveget.
– Effélét nem szabad ám ilyen helyen tartani, – mondta és becsúsztatta hamar a kabátja zsebébe. – Könnyen baj lehetne belőle.
– Miért? Mi van abban?
II. kötet 18E kérdésemre nem felelt, ehelyett elmondott egy kis történetet, amely így hangzik:
– Hogy volt itt valamikor egy kölcsön-kertész valamelyik másik társadalomból, egy Brach nevezetű, – ennek idestova tizenöt éve lehet, – ez azért volt itt, mert lila pimpernellákat ültetett a Tüdőssy-féle parkba, meg rododendronokat, miegyebet. Mellékesen szólván, ez a Tüdőssy Hermann gazdag birtokos volt itt, akinek már az apja is el volt németesedve. No szóval, ez a kölcsönkertész egy rózsafacsoportot permetezett éppen, mikor hirtelen elvágódott és se szó, se beszéd, vége volt. Meghalt.
– S hogy rájöttek-e a halál okára, nem-e? – mondta Pilli, – nem tudom, mert éppen akkor elkerültem innen. Ők meg nem beszéltek róla többet, tehát, úgy látszik, nem jöttek rá. Hogy dohánykivonattal permetezett, azt tudták, de hogy megnyálazta az ujját, mert cigarettapapírt akart letépni, azt meg én láttam. S ennyi elég is egy embernek, ha van egy csepp az ujján. Viszont kideríteni nem lehet.
– És maga senkinek se szólt, hogy ezt látta? – kérdeztem én.
– Minek? Eltettem emlékbe a dolgot, – felelte, s a szeme villant.
Nem mindjárt értettem, mit akar ezzel. Vagy nem is akartam érteni?
– Viszont holnap vasárnap van, tudja, hajnalban van időm, tehát holnap mi is permetezünk, – folytatta még mindig jelentősen nézve szemembe. – Ezért van hát nálam ez a kis üveg. Persze úgy jó, ha vigyáz rá az ember, mondani se kell.
– Mert most már van ám mit tömni a pipába! Meg egy kis szeszre is telik hébe-hóba, – mondta Pilli, szinte gőgösen. – Nem szorulok senkire. Mert most megint van egy kis mellékkeresetem is. Vasárnap hajnalban egy kis öregasszonynak segítek, meg hétköznap is este, ha muszáj. Vizet húzok neki, kicsit kapálok, ami könnyebb munka akad a ház körül, azt vállalom.
– Tudja-e, mit csinált velem ez a gazember? – kérdezte hirtelenül s megint egész a nyakáig elpirúlt. – Tudja, hogy mit csinált? Nem tudom, megérti-e, hogy az ilyesmi mennyire fájhat az embernek. Nem hoztam magammal egyebet Írországból, mint száz fontot meg egy kanárimadarat. A pénzből éppen két hold földet lehetett volna venni, – II. kötet 19nem hagyták, (persze ő volt a főkolompos ebben is!) de hát rendben van. Ha nem, hát nem. Csak aztán ez a kanárimadár. Gondolja meg, mennyire szereti az ember az ilyet. Nekem nincs családom. És gondolja meg, evvel a kis kalitkával érkeztem ilyen messziről, alig is volt egyebem.
– De mi az nekik, ha ők tréfálni akarnak? Vastag emberek ezek.
– Egy hajnalban, négy óra lehetett, fél öt körül, – ilyesmi, – fejem a kis gazdasszony tehenét, – (ez a régi tehenes özvegye volt, azóta meghalt), – benyit ez a Tóbi részegen, és azt mondja:
– Te Pilli, kiengedtük ám a madaradat. – És röhög. Rohanok haza, majd feldöntöm a sajtárt, – hiába. Máris vége volt, a macska megfogta. Egész nap sírtam, még másnap is.
– Nem kellett volna mindjárt ott beléhajítanom ezt a bicskát? – kérdezte Pilli és a kését, amely ott volt előtte, mindjárt bele is vágta az asztalba.
– Igaz, ezt az egy dolgot mégiscsak megbánta, – folytatta szomorún – és adott érte egy malacot. De mit számít az, mikor az ember ilyesmit veszít el? – És könnyek jelentek meg a szemében.
Igazat kellett adnom Pillinek. Mégis így szóltam:
– Baumann úr, inkább újra el kellene mennie innen, semhogy valami ostobaságot csináljon. – Így kezdtem, aztán kimondtam azt is, ami jó ideje nyomta már a szívemet.
– Mert megmondom őszintén, Baumann úr, nekem a maga permetező folyadéka nem tetszik. Nem jó dolgok ezek. Inkább jöjjön el Pestre, – vegyük ezt, – majd én megpróbálom és kinézek a maga számára valamit. Elmenne példáúl gyerek mellé, nagyúri házba, ahol szeretik a különösséget? – Ez az ötletem támadt hirtelenűl, hát megmondtam.
Meggondolatlan szó volt, belátom s Pilli meg is rázkódott tőle.
Nagyon szomorúnak, véglegesen keserűnek látszott most.
– Nem akarok többé különösség lenni, – mondotta előbb. – Nem megyek el innen többé. Elég volt a barangolásból. Itt akarok meghalni, – mondotta csöndesen.
II. kötet 20– No, de folytatom történetemet, az jobb lesz. Igen, folytatom, – ismételte máris fölélénkűlve kicsit.
– Ott hagytam el, hogy hogyan dolgozott velünk ez a Berger, a karmesterünk. Jól dolgozott, csak aztán rettenetes lett. Ez így történt:
Egy nagy penzióban laktunk Bécsben, itt persze mások is laktak és sok gyerek is volt. S ez a jó kis Elvira nagyon szerette a gyerekeket, s néha összegyűjtött párat és játszott velük. És milyen édesen, egyszer meglestem.
Azért kellett meglesni, mert nem tűrte, hogy mások is nézzék, mivelhogy egész olyan lett akkor, mintha ő is gyerek volna még. A kis arca piros lett, s egész lénye forró és heves, mint a déli szél, – egyszóval komolyan vette a játékot. S nyílván attól félt, hogy kinevetnék, egyszóval szégyellte magát mások előtt.
A gyerekek persze bolondultak érte. Elvirának nevezték, meg Pucinak, tépték és cibálták, felborzolták a haját és csókolgatták. Lehetett vele akármit csinálni. A ruháit csodálták, a kis aranycipőit, el voltak ragadtatva tőle. Ő pedig így szólt hozzájuk szomorúan: – Ti rossz kis gyerekek.
Egy nagyobbacska lányt figyeltem meg egyszer a hallban. A gyerek éppen bánatosan ácsorgott ott, de mihelyt meglátta Elvirát, szeme felvillant, odament hozzá, és azt mondta neki:
– Ó, édes Elvira. – S azzal leűlt hozzá a szék karfájára, átölelte nyakát, és fejét ráhajtotta Elvira fekete hajára.
Hogy Elvira nem gyerek már, azt nyilván tudták a kicsik. Csak épp, hogy mi akkor? Valami csodalény talán? Mert hisz mégis gyerek azért, csak okos, nekik való, tökéletes gyerek, aki olyan játékokat talál ki nekik, mint senki más.
Mikor én végre nagy nehezen kilestem, a következő játékot játszották:
Hogy köszönsz a vőlegénynek? Pukk! – ez volt a játék.
Mint egy kis hülye állt ott egy gatyás kisfiú, Róbert nevű, felvirágozva, kezében egy nagy alma, s azt kiáltották neki mindenfelől:
– Állj szép egyenesen. Te vagy most a vőlegény.
Elvira pedig így tanította őket:
– Nem így kell bánni a vőlegénnyel! Azt kell neki mondani:
II. kötet 21Megtanultam akkor ezt a versikét, úgy tetszett nekem.
A gyerek szereti a lehetetlent, – a nemlétezőt. – Hogy hívják a vőlegényt? – kiáltotta egy kislány.
– Sasa! – kiáltotta Elvira biztos érzékkel és határozottan.
Nosza lett erre zenebona! Bukfencet hánytak örömükben, mert ilyen nevet még sose hallottak.
– Sasa! Sasa! – ordítozták, és majd megpukkadtak a nevetéstől.
Elvira pedig térült-fordult köztük, mint egy kis ténsasszony (akkor kötény is volt rajta, parányi kötény) s fel volt hevülve, piros volt, boldog volt.
– Most játsszál tücsköt, – mondták neki, – igen, játsszál csak tücsköt.
S akkor hát tücsköt játszott, és cirpelt.
S körülbelül ilyesmiket játszhatott akkor is, mikor egy nap Arnold leste őt meg a függöny mögül. (Mindez egy szép, tágas szobában történt, – társalgó-féle lehetett, – amelynek nem volt ajtaja, csak függönye.)
Csakhogy ez a hülye basszista, ez az Arnold, (ki nem állhattam őt) be volt rúgva s ráijesztett Elvirára, sőt meg is szégyenítette, mert elkezdte gúnyolni.
Elvira pedig hevesvérű, hirtelenharagú természet volt, mint mi talán mindnyájan kis emberek. Haragjában felkapott tehát egy kancsó vizet, és ráloccsantotta Arnoldra.
Csakhogy ebből botrány lett, mert Arnold frakkban volt. Ez a hülye ugyanis mindenféle gyárosokhoz járt estélyekre, vacsorákra s nem átallotta, hogy egy vacsorányi honoráriumért fura és ingerlő attrakció legyen e kétes uraságok asztalánál. S most is oda készült, de máris berúgott jóelőre.
Nagy lármát csapott tehát, botrány lett a dologból, s megtudta a mester is az egészet. S akkor hát először is nekiállt s egypárunk szekII. kötet 22rényét feltúrta, hogy van-e bennük ital? Ami már maga is szemtelenség. Érett emberekkel volt dolga, nem iskolás gyerekekkel. (Különben is tegezett minket és a keresztnevünkön szólított mindnyájunkat eddig is.)
Aztán bizony hozzákezdett a fegyelmezéshez, – ahogy ő nevezte. Vagyis hát, mondjuk ki a szót: verni kezdett minket. (A nőket persze nem, csak a férfiakat.)
– No, ti részeg disznócskák, – mondotta, – majd adok én nektek. – S beszerzett egy jókora nádpálcát, – ugyanezzel később dirigált is.
– És maguk tűrték, hogy verje magukat? – szóltam közbe, s mondani se kell, egészen elborúlva.
– Hogy nem mindörökre tűrtük, mutatja, hogy ez a Berger már nem él. Rólunk, apró népekről különben is azt tartják, hogy bosszúállók vagyunk és azt is, hogy ravaszok vagyunk. Így van-e, nincs-e, nem biztos, de lehet. Viszont mondja meg ön, mit csináljon az, akiben nincs erő? Mivel védekezzen, vagy ne is védekezzen? Hagyja, hogy elpusztítsák? Különben, hall ön erről később még egyebet is.
– Beszéljünk csak Bergerről egyelőre. Mit csináltunk volna mi ott valahányan? Mi már akkor is, ott is olyanok voltunk, mint a foglyok. A Berger foglyai voltunk. Mert mibe kezdhet kinn a nagyvilágban az ilyen, hacsak be nem áll valami vidéki cirkuszba mutogatni magát? Mert mondjuk meg azt is: nem vagyunk mi valami tehetséges népség, szó sincs erről. Különösen eszesek sem vagyunk, inkább fürgének mondható némelyikünk, vagy ügyesnek, illetve, ha úgy tetszik, egyiknek-másiknak közülünk a humorhoz is van némi érzéke, kétségtelenül. De lám, hisz egy kiváló festő is akadt közöttünk, jut eszembe, Toulouse-Lautrec gróf, – úgy emlékszem, az se volt több, mint úgy egy méter tíz körüli, de itt vannak még a színészeink is, hogy azokat se feledjük, például Little Tich, aki nagyszerű művész volt, s ha nagyon akarjuk, lehetne még egy-két hírességet felsorolni, ezzel azonban készen is vagyunk.
– Ön nem elég okos ember? – kérdeztem erre.
– De, de, tudom, szó sincs róla, van azért ilyen is. Volt például Pesten egy főügyész, az, látja, tudós és okos ember volt, az is folyton tanult, mint fiatal koromban én, csakhogy neki volt pályája, nekem II. kötet 23meg nincs s tudja-e ön, mit jelent az, ha pályája van az embernek? Akkor gurúl, s akinek nincs pályája, az nem gurúl, hanem hányódik-vetődik az Isten tenyerén. Hol kifutólegény, hol bohóc, mármint a magam fajtája. Sokat gondolkodtam én már ezen is, hogy bizony elhibáztam, mert bizony jó lett volna nekem is valamiféle mesterség, vagy űzlet. Mert az űzlet is pálya. Pesten a Tompa utcában volt példáúl egy kefekötő-család, – űzletük is volt, – elég arányos kis emberek voltak, száztizenhat-százhúsz centiméter körűliek, apa és fiú, s még hozzá ez a fiú nagyon okosan kicsit is vett el feleségül, elég csinos nőt – s látja, ezek nem voltak se kitaszítottak, mulattatniok se kellett senkit, dolgoztak szorgalmasan, s egész jól megvoltak. Így egy nagyon részeges, garázda pékecske is a Hernád utcában. De volt egy kis gróf is, nagyon arányos, akinek óriás, kettős legyezőre fésült, vörös bajusza volt, igen szemtelen alak, ha arra nagyon rá mert valaki nézni az utcán, képes volt, még szembe is köpte az illetőt. Dehát mit mondjak egy grófról? Az még így is simán fut, nem igaz? Megtanul jól célbalőni, elzárkózik, s ha nagyritkán gerjedelme támad, elmegy valamelyik utcába. És kész. De volt még egy főmérnök is Pesten, nagyon csinos, kedves emberke, még gazdag is, s képzelje, ez volt olyan vakmerő s el merte venni egy borkereskedő jól megtermett, terebélyes lányát. S mért ment az hozzá? Nyilván a pénze miatt. S a főmérnök persze, aki okos ember volt, tökéletesen tisztában volt evvel is, de még nékem is azt mondta egyszer valamire: – Nézze, Baumann úr, az ember csak egyetlenegyszer él az évezredekben és soha többé. És hát a feleségére vonatkozólag is nyilván ugyanezt gondolta. Csak aztán rosszul járt vele, aminthogy az ember, próbálkozzon bár akármilyen bölcselettel, vagy bármilyen elvekhez tartsa is magát, póruljárhat vele a végén.
Egy nap szmokingot húzott, zene-estélyre ment K. ügyvédhez, s míg felesége az ablakmélyedésben enyelgett egy Takács nevű, akkor jónevű énekessel, ő a fürdőszobában agyonlőtte magát.
De mindez mellékes is. Mit csináltunk volna Bécsben, azt kérdezem. S pláne harmincnyolcan. Akármit művelt velünk ez a Berger, el kellett tűrnünk, mert tőle függött az életünk, s ő ezt persze tudta, a bitang.
II. kötet 24De hozzájárult a változott bánásmódhoz egyéb is. Hogy sokba kerültünk, az kétségtelen (mégiscsak sokkal többe, mint gondolta volna, s neki pénz volt az istene!), én pedig voltam olyan ostoba, és rábeszéltem, hogy siessünk, tartsuk az első, bemutatkozó előadást mindjárt itt, hamarjában Bécsben. S Bécs furcsa város. Részben nagyon kultúrált zeneileg, tudjuk, másrészt a polgársága olyan, mint a medvecukor. Ragadós, nyúlós és édeskés. Még ez az ostoba Arnold is azt mondta róluk egyszer, hogy a nyájasságuktól már régen elrontotta a gyomrát. S Matild, aki szerette a vaskosabb beszédet, azt felelte neki erre, hogy a szívük helyén pedig záptojás van. Mármint a bécsieknek.
S hogy valami ott nincs rendjén, hogy a jó művészeknek ott sem könnyű az életük, azt tapasztaltam elégszer, ha nem is tudnám pontosan megmondani, mi az igazi bajom velük.
Keringő-kedvelők és érzelgősek, szeretik önmagukat és városukat felmagasztalni, szeretik a legegyszerűbb malacságokat, akár a gyerekek, ezenfelül pedig szeszélyesek végtelenül. Hogy mi fog tetszeni nekik, mi nem, azt senki se tudhatja előre. Egyszóval: veszélyes társaság volt ez nekünk! S mármost képzelheti: ezek előtt léptünk fel először.
Csúnyán megbuktunk, pedig az előadás, ha nem is hibátlan, de mégis megkapó volt, erről biztosíthatom, legalábbis olyanok számára, akik nemcsak az érzelgősséget, hanem az érzést is szeretik. Az a-capella kórusokkal, a teljes énekkar munkájával különben se volt baj, inkább a jelenetekben volt hiba, de azokban se sok. S megintcsak Elvira volt különösen édes, mert ő gyerekkorában balettet is tanúlt, s a mozgása mindenkor kecses és elegáns volt. De ez az agyalágyult Arnold is nagyon megfelelt, szó sincs róla, jól énekelt, de egy Johanna és Matild nevű szintúgy, sőt jómagam is, mondhatom, jól dolgoztam, tudom ezt. Meg tudom ítélni.
Dehát egy rosszul vezetett s rosszul menő, harmadrangú színházban fellépni, egy erőszakosan buta igazgató keze alatt, (valami Mauss vagy Mause volt a neve), – továbbá Berger azt az ostobaságot csinálta, hogy ő maga kísért minket zongorán, pedig nem volt elég jó zongorista, a zongorát túlmagasra is tétette, (különben is első alkalomra nem zongora kellett volna ide, hanem kis zenekar!) de továbbá: miII. kötet 25kor egyszer valaki későn lépett be, dühében hangosan felszólt a színpadra, képzelje. Néhány kényes hallgató erre nevetett is a földszinten. Egyszóval, megbuktunk.
Pedig néhány igazán kedves jelenetet adtunk elő. Az egyik példáúl ilyen volt:
Sötét a tér, ez valami barlang, baloldalt jókora tüzek égnek, s két erdei emberke kalapál. Ezek kovácsok. S közben zümmögnek is maguknak valamit, erre a denevéreknek is kedvük támad, s ők is elkezdenek zümmögni maguknak, s ezen máris nevetni lehetett, mert ügyesen volt zeneileg megcsinálva, groteszkül, (egy Engländer nevű, igen ügyes fiú komponálta), közben ugyanis cirpelnek is, meg morognak. Egyszerre csak betipeg egy kislány, – ez persze Elvira volt. Eltévedt az erdőn, idetévedt.
S mikor meglátja az erdei emberkéket, nagyon megijed, visszahőköl, el akar szaladni. Erre Arnold, mármint az egyik törpe felugrik, odaszalad hozzá, elkezdi mutatni, hogy ő milyen jó kis emberke, mindenféle mozdulatokkal engeszteli, megmosolyogja, hogy ne féljen tőle, sőt ki is veszi szívét a melléből, s odatartja eléje. Erre a kislány már-már engedne, de megintcsak visszariad a denevérektől, akik nagyon surrognak, figyelnek. Erre Arnold elkergeti a denevéreket, majd elkezd remek basszusán énekelni neki – s miről? Ami mindnyájunk legfőbb szíve-vágya volt, a sóvárgásunk netovábbja: Arnold a messziségekről énekelt, a távoli mezőkről, ahol boldogabb emberek élnek. A verseket ehhez én csináltam Engländernek, hogy jók-e, rosszak-e, mindegy. Az egyik így hangzik:
És így tovább. Addig-addig, míg Elvira is elkezdi énekelni, majd a teljes énekkar is rendkívül csöndesen belép. Egy pisszenést se lehetett hallani, ez olyan volt. Hát még, mikor Elvira válaszképpen ezt a strófát énekelte:
S ez persze igaz volt, nem is lehettek gyerekei soha. Pedig mennyire esengett utánuk! S mi ezt mindnyájan tudtuk, azt is tudtuk tehát, mért könnyezik mindig, valahányszor ezt énekli.
De belibbent a jószívű boszorkány, – ez Dina-mamzell volt, egy idősebb pici dáma, akit mi tréfásan mamzellnek hívtunk, de mégis azért, hogy megtiszteljük vele.
– Neked igazán kisbaba kell? – mordul rá Elvirára prózában, rendkívül szigorúan.
– Igen, az kell, – feleli Elvira, szintén prózában s amellett nemcsak félelem nélkül, de szinte szemrehányón.
Erre a banya átnyújt néki egy játék-babát. Amire Elvira szomorúan mutatja, mondja, hogy neki nem ilyen kell, neki élő kell, vagyis igazi gyerek.
Erre a banya azt mondja neki: – nó, lássuk hát, mit tudsz? Szorítsd csak a szívedhez, és örülj neki, ahogy az igazi édesanyák szokták. És énekelj is neki valami szépet.
Amire Elvira tényleg a szívéhez szorítja a babát, s énekel neki valami andalító kis dalocskát, (hogy mit, azt már elfelejtettem, de jól énekelt szegény, nagyon jó kis énekesnő volt!) s közben himbálózik vele, mint az igazi édesanyák.
S íme, a baba csakugyan életrekel. Utána persze tus következik, nagy zene szól, mi körültáncoljuk őt, Arnold pedig így szól hozzá a végén sötét basszusával:
II. kötet 27– No látod ugye, milyen jó, hogy idejöttél! – És hát körülbelül ennyi volt, ilyesmi volt az a jelenet, amellyel teljesen meg lehetett volna elégedve akárki, nemcsak én.
Berger persze dühöngött a bukás miatt, majd megveszett. S még gonoszabb, még kegyetlenebb lett, mint eddig. Így szólt hozzánk:
– Majd én megtanítlak benneteket.
S mi reszkettünk. El nem képzelheti, milyen tehetetlenek voltunk már akkor is.
– Fegyelem! – ordított a próbaszínpadon. – Sorakozz! És hogy állsz te ott, – kiáltott rám, mint egy iskolásgyerekre, mikor megigazítottam a nadrágomat.
– Mamzell, maga egy hülye! – szólt rá Dina-mamára, akit mindnyájan tiszteltünk.
S ez már arcomba kergette a véremet. Megszólaltam tehát végül is.
– Mester – mondtam neki csendesen, – mi örűltünk annak, hogy Dina-mamát nem tegezi soha, ahogy minket szokott, de goromba se legyen vele, arra kérjük.
S ez oly gyáva népség, hogy egy hang nem hallatszott mellettem e szavaim után. Pedig hogy még a gyomruk is reszketett a méltatlankodástól, abban biztos lehettem. Mert hisz ezek is emberek voltak! És nem éppen közönségesek.
Az egyik, egy Albert nevű, már nem is egészen fiatal ember példáúl igen előkelő, rendszerető, finom kis úr volt. Nagyon szerette a finom szivarokat és a csendes életet. Cottet Barnabé, egy francia pedig igen jó családból származott, öt nyelven jól beszélt, csak persze száműzték otthon, folyton azt vetették szemére, hogy nem tudja eltartani magát. Pedig hát végezte a Sorbonne irodalomtörténeti szakát, csak nem kapott sehol állást. Tanár maga nem lehet, mert a gyerekekhez tekintély kell, – mondották neki, de könyvtárosnak se volt jó, mert ahhoz is tekintély kell, nem tudni, miért; egy börtön irodájában kapott végre írnoki állást, de ott mindenki kinevette. A francia józaneszű, de kegyetlen népség, nem is hinné az ember.
II. kötet 28És így tovább, órákig tudnám felsorolni, ki mindenki volt ott összegyűjtve. Persze fajankók is. De volt ott egy Huszár Károly nevű magyar például, aki Angliában nevelkedett egy jótékony, katolikus családnál, s ez rendkívül ájtatos, bánatos kis ember volt, – mit mondjak? – egy valóságos kis püspök. Úgy is hívtam tréfásan: eminenciád.
És ezekkel bánt ez a senkifia, ez a Berger ilyen gyalázatosan? Mikor mégiscsak művészek is voltunk. De ha hozzáveszi ehhez, hogy mi az élet kegyetlenségét se jól bírjuk, mi becézést várunk, folytonos gyengédséget, mint a gyermekek, mert nagyon szerencsétlenek vagyunk, akkor megérti helyzetünket.
Mikor szavaim elhangzottak, Berger összehúzta előbb szemehéját, és így nézett rám egy ideig. És hallgatott. Azután így szólt:
– Uraságod talán iszákos?
– Lesz, ami lesz! – gondoltam én. – Ha megver, hát megver. Ha pedig kidob, visszagyalogolok, mondjuk, Pestre, – még ez is megfordúlt a fejemben. Én is összehúztam tehát a szemhéjaimat s úgy néztem rá egy ideig szótlanúl.
– Nem folytatom, – feleltem végre csendesen. – Mondtam amit megmondtam, s azzal készen vagyunk.
Képzelheti, majdnem elájultam az izgalomtól. Ezenfelül pedig el voltam szánva rá, ha megüt, akkor itt, mindnyájuk szemeláttára beledöföm hasába a késemet. Ezt ő talán érezte is, mert így felelt:
– Jól van Pilli. Én pedig megjegyzem magamnak a dolgot.
És mégse mert megütni, no lám. – Ez jó jel, – gondoltam én. De sőt attól fogva én voltam az egyetlen, akihez nem nyúlt többé. Talán megijedt a szemeimtől.
Viszont attól fogva Dina-mamzellt is tegezte.
Mivelhogy tirannus-fajta volt ez, a javából, állatszelídítőnek való, akinek talán öröme is volt a gyötrés. Kíméletlen, kegyetlen ember, aki nem szeretett minket, akárhogy bűvölte is némely meseszerű látomány, vagyis hát akárhogy gyönyörködött is szomorú erőfeszítéssel létrehozott művészetünkben.
II. kötet 29Emlékezetes nap ez nekem: ez volt első komolyabb ellenállásom, tiltakozásom napja, május huszadika volt. (Ezt különben onnan is tudom, mert épp aznap repülte át Lindbergh az óceánt.)
Persze, hányszor gondoltam azóta rá éjszakákon át, hogy mégiscsak megszököm innen, mert most még lehet, most még nem vagyok túlmessze hazulról, – de aztán azt mondtam magamnak:
– Nem, a világért, inkább meghalok, semhogy ebbe a faluba visszajöjjek. – Mert akkor még nem volt elég eszem, nem tudtam, hogy számomra ez még mindig a legjobb. Pedig hát már akkor is bajok voltak a fizetésünk körül. Persze aztán be is igazolódott ekörüli gyanunk, később megtudtuk, hogy csakugyan kártyázik a bitang, – de erről máskor. A lényeg ebben annyi, hogy e Bergerrel való szóváltásom után Dina-mamzell megcsókolt, a püspök megölelt, szó, ami szó: én lettem köztük a főember, rám hallgattak ezentúl mindenben és én készítettem aztán elő azt a lázadást, amely neki az életébe került, s amelyet különös körülmények miatt éppen nekem cserben kellett hagynom, mielőtt a dologból lett volna valami.
S most még egy szót a karmesterrel való összeakaszkodásomról. Ő nem ivott, de hogy én nem iszom soha, arról pontos értesülése volt, mert hisz mindent tudott az mirólunk. Akkor még iszonyodtam az italtól, mert úgy éreztem, hogy megbolondít, elveszi az eszemet, ilyenféle félelem vett rajtam erőt. De hisz, jut eszembe, erről köztünk szó is esett.
– Te nem iszol, kis Pilli? – kérdezi egyszer, mikor valami magánháznál tartott hangversenyünkön konyakkal kínált bennünket a házigazda.
– Nem iszom soha, – feleltem én.
– Ez derék. És mért nem?
– Mert olyankor rettenetes vagyok. – Erre persze nevetett. Persze nem volt képes észbevenni, hogy én, a semmiség, rettenetes is lehetek. De aztán megtudta, illetve, ha ezt nem is, de a saját bőrén tapasztalta legalább. Mert ami vele történt, azt, ismétlem, nekem köszönheti, – nem tudom, örüljek-e ennek, vagy sajnáljam, hogy így van.
Mindezt pedig csak azért említem, mert ebből megítélheti, mért pirultam én el akkor annyira, hogy micsoda arcátlanság, felháborító hazudozás kell ahhoz, tőlem azt kérdeznie: – Talán iszákos az úr?
II. kötet 30No, de elég is ebből.
Meg kell állapítani, hogy ennek a Bergernek voltaképp kitűnő üzleti érzéke is volt, s talán azért is bosszantotta oly nagyon, hogy íme, mégis pórúljárt velünk, és éppen Bécsben. Nyílván önmagát is okolta ezért, jobbanmondva repertoárját, de egyéb hibáit is, amelyeket elkövetett. Hogy példáúl a hírlapokkal sokkal többet kellett volna törődnie, erre hamar rájött. Nem szerette a hírlapírókat, félt is tőlük, de azért mégis elkezdett most nagyon nyüzsgölődni ekörül is. Szerződtetett egy reklámfőnököt és így tovább. Ami pedig a repertoárját illeti, ekörűl a következőkről értesültem röviddel ezután:
Egy délelőtt létrán állva szívességből a villanyt javítottam az üres, kisebbik ebédlőben, amelyet csak üvegezett fal választott el a szomszédos télikerttől s itt ült Berger a fiatal Engländerrel. Úgy látszik, kedvelte ezt a fiút és szerette mindenfélére, különösen üzleti furfangra tanítani. (Különben is jónéven vette, ha csodálták s furcsa módon nem a zenei képességeire volt büszke, hanem egyebekre, példáúl arra, hogy ő hogy kifog az embereken, vagy arra, hogy ő hogy tud sütni-főzni, különösen halat.)
Az üvegfal éppen nyitva volt, s innen a létráról egyszercsak hallgatni kezdem, hogy a következőket meséli ennek a csillogószemű fiúnak:
– A nemzeti sajátság, különösség a legvonzóbb dolog mind között. Vedd akár a hindu táncosokat vagy Bali-szigetieket, a japán színészeket, az oroszokat, a négereket. Viszont az én törpéimnek nemzeti sajátságuk nincsen. Menjünk hát tovább. Az a kérdés, mijük van?
S itt elmondja, hogy ő a saját különös kedvtelései miatt hibázott is. Mégpedig: numeró egy – azt mondja, s az ujjain sorolja fel, – először is nem csupa tündérjáték kell ide, mert változatosabb is és nagyon kedves is, ha ezek az apróságok, – így fejezte ki magát, – felnőtt embereket játsszanak. Jön egy mérges, öreg földesúr, hosszú pipával, mondjuk, s haragszik fiatal feleségére, amiért az mindig csak költi a pénzt, és mindig táncol meg énekel. És persze kinek? Az udvarlóinak. Erre az asszony csak mosolyog és mosolyog, oda se figyel, zümmögni kezd s addig-addig, míg meghódítja őt is mind a táncával, mind az énekével. Mit szólsz? Nem jó? Kitűnő. Számos komikus II. kötet 31helyzetre van alkalom benne, tehát: változatossá teszi a műsort. Nem igaz? Numeró kettő: ha nem vagyunk nemzetiek, akkor legalábbis olyan történeti anyagot kell ide venni, amelyik közkincs. Képzelj el egy XV. Lajos-korabeli szalont, hajporos, pici alakokkal s valami pikáns helyzetben. Nem jó? Kitűnő. Vagy egy ici-pici Sába királynéját Salamon királlyal. Vagy egy pici Batsébát, amint fürdik, és Dávid király meglesi. De hozzáveheted a boldogtalan férjet is, amint a harctérről jön fegyveresen, lefekszik a király küszöbére, s árván, bánatosan énekel magának valamit, aztán elalszik. Nem remek? Numeró drei, – azt mondja – és ez a legfontosabb, ki kell tudnom rövidesen, mely országban, mely vidéken mi a helyi érdeklődés. Hogy a néger zene milyen népszerű mindenütt, tudom. De nem erről van itt szó, hanem arról, hogy hiába megyek én Indiába, s akár ha az ottani angolokat veszem is, – hiába megyek én oda germán mitológiával, egy Alberich- vagy Laurin-királlyal, de Kanadába is hiába megyek ezzel, mert ott ez nem érvényes, ott másféle dolgok foglalkoztatják az emberek képzeletét…
Körülbelül ilyesmiket beszélt, egyszóval tehetséges fickó volt ez, szó sincs róla. Mindezek után pedig őrülten elkezdtünk dolgozni, ő is, mi is. Új jeleneteket tanultunk be, így „A hold leánya” meg egy „Fernandez”, meg egy „Savitri” címűt, egy másikhoz én adtam a témát a Hernád utcai garázda pékecskére visszagondolván, ennek „A garázda péklegény” címet adtuk. A pék hajnalban kenyereket vet be kemencéjébe s közben iszik is meg énekel is. Jön egy kacér özvegyasszony, süteményt kér, a pék elkezdi gúnyolni, mondván, hogy mennyivel jobb az ital, mint az asszony. Jön egy aggszűz meg egy masamód, ezeket is gúnyolja, egy halaskofa kosárral, azt is. S addig-addig, míg a nők megúnják a dolgot, s előbb egy méltatlankodó dalt énekelnek együtt – groteszkát persze. Engländer ezt is igen jól megcsinálta – aztán a műhely seprőjével jól megverik.
Berger továbbá még egy pici zongorát is csináltatott, persze olyan hangja volt, mint egy finom gyerek-hangszernek, ezt Dina-mamzellnek csináltatta, aki nagyon jól tudott zongorázni. De szerzett egy spinétet is.
II. kötet 32De hogy a legfontosabbat el ne feledjem. Egy bécsi japán konzulátusi titkár a következőkre tette figyelmessé: hogy a japánok mennyire szeretik a színészetben az atlétikát. Náluk a színész egyszersmind atléta, bohóc, sőt kókler is. Nagyon jó, hogy így van, – mondta ez a titkár. Mert vegye csak számba: ilyen jó hatást lehetne elérni akárhol, ha ezek az apró emberkék két-három percig tartó atlétikát, mondjuk, igen ügyes japán bírkózást, úgynevezett dzsiu-dzsicut produkálnának a színpadon. Nem volna ez érdekes? Hisz nem is kellene többet, mint két-három fogást megtanulni, de persze ezt aztán elsőrangúan.
Nosza több se kellett Bergernek. Az ötletet elragadónak találta. Már előre nevetett rajta, hogy milyen mulatságos és csiklandós figurák leszünk mi, ha a színpadon verekedni fogunk egymással. Rögtön ki is talált egy mesét, amelybe ez pompásan beleillik. A nagyobbik Konrád befeketíti magát, göndör parókát vesz föl, és apró néger lesz. S előbb egy óriással is fog viaskodni. Nagyszerű lesz.
S ettől fogva mi hárman: a nagyobbik Konrád, a kisebbik Konrád meg én japán bírkózást tanultunk egy bámulatosan ügyes s nem is éppen alacsony, Észak-Japánból származó mestertől. Ennek a teste olyan volt, mint az acélpenge: ide-oda hajlott és sohase tört el. Remekül begyakoroltatott velünk néhány fogást, többek közt egyet az óriással való viaskodáshoz, amelynek lényege ennyi:
Hogy miképp kell egy magas embernek előlről úgy nekiszaladni, – az utolsó pillanatban, persze villámgyorsan leguggolva előtte, vagy esetleg még hasra is vágódva lábai közt, hogy okvetlenül az orrára bukjon, hátulról meg úgy, hogy ha váratlanul éri, okvetlenül széttörje a koponyáját. Nagy erő se kell hozzá, csak iram. S persze megtanultunk ehhez futásközben villámgyorsan leguggolni s éppoly gyorsan hasraesni, továbbá úgynevezett „ollókat” csinálni kegyetlenül s amellett oly boszorkányosan ügyesen, hogy el voltunk ragadtatva egymástól.
Hát még tőle. Egyik pillanatban olyan volt, mintha csupa rugóból volna megalkotva, a másikban oly tunya lett és nehéz, mint a zsák. Ha pedig nekiszaladtunk, akár előlről, akár hátúlról: úgy esett, akár a köves padlóra is, mint a puha gombóc, ott pedig elkezdett röhögve gurúlni.
II. kötet 33Nem tudom, volt-e itt ma szafaládé-játék? Nos, ha látta, – erre én tanítottam meg őket s főként a földön való gurulásra, épp e bécsi tudományom alapján.
S mármost mért is tértem én ki minderre? Mert mi ugyan sose jutottunk el Japánba, – ezt Bergernek, úgy látszik, nem sikerült megcsinálnia, – így tehát a japán birkózásban való jártasságunk bemutatására se kerülhetett a sor, viszont, ennek az utolsó mutatványunknak: hogy mint kell egy jól megtermett embert úgy a fejelágyára ejteni, hogy okvetlenül széttörje a koponyáját – ennek, sajnos, többszörösen nagy fontossága támadt aztán későbbi életemben, mint majd hallani fogja.
De folytatom talán az előkészületekről szóló beszámolót. S már csak néhány szót erről.
Ami az éneklést illeti, lehetőleg csak egyszerű dallamokat volt szabad énekelnünk, – Engländernek meg volt hagyva, hogy bonyolúltabb vagy koloratúrás melódiáktól óvakodjon, minket pedig így tanított Berger:
– Ha úgy fogtok majd énekelni, ahogy a gyerek sír, teljes zengéssel, akkor mindig jó lesz, amit énekeltek. – Vagy így beszélt:
– Ha izzadsz, ha erőlködöl, az rossz. Ha fáradságodat, erőfeszítésedet megérezni rajtad, akkor már mehetsz is, meg se hallgatlak. Mert azt én, a hallgató is átveszem ám tőled és én is belefáradok. Az éneklés tehát ne legyen munka, az éneklés boldogság legyen. S a dal röppenjen, a keservét neki, úgy röppenjen, mint a madár, vagy bugyogjon, mint a forrás, – szokta volt a maga nyers módján magyarázni nekünk. S lemezekről megint csak japán énekesnők módszerét tette példának elénk, hogy lássátok, így kell. S persze órákat is adott, főként a szólistáknak, rendkívül sokat vesződött velünk, s mondani se kell, ilyenkor volt a legszigorúbb. S mikor már így-úgy elkészűltünk hét-nyolc estét betöltő anyaggal (a teljes kar úgynevezett a-capella énekszámait is beleértve), akkor kiadta a jelszót:
– Most pedig jól vigyázzatok! És készűlj el az indulásra!
Mielőtt pedig elindultunk volna, még Engländerrel betaníttatott egy dalt is, amelynek szövege így kezdődött:
II. kötet 34S ezt énekeltük aztán, mármint a teljes kar búcsúképpen a penzió közönségének. Némelyek sírtak. Mi is.
A kis szomorú lányka pedig átölelte Elvira nyakát, és hangosan zokogott. No, de elég is ebből.
Egyszóval – mégegyszer mondom, – szorgalmas és tehetséges ember volt ez mégiscsak.
Az utolsó percben Engländer mégis rászánta magát, és eljött velünk, azzal a kikötéssel, hogy ő csak a teljes karral hajlandó foglalkozni, persze az esetleges új jelenetek zenéjét is összeszerkeszti, továbbá ő kísér majd minket zongorán. Viszont külön akar lakni, s egyéb dolgokkal is joga legyen foglalkoznia, mert ő körül akar nézni odakinn. Vele különben sem sok dolgunk lesz. Akkor még rajongott Bergerért és olyan ember volt, akit csak a saját ügyei érdekeltek. Mindig rohant, loholt s akár a haja, ő maga is mindig lobogott bokros tennivalóitól.
Velünk jött továbbá Harklau, egy undok, sunyi, hallgatag fickó, – mindig is olybá vettem őt, mint valamely dohos pince levegőjét. Még Berger is utálta, s csak azért vitte magával, mert neki megfelelő, alázatoskodó lélek volt, akit azonban remek szakembernek is tartott s már azért is, mert több évet töltött Amerikában. Ő volt a gazdasági főnök és a reklámember. Ő is kikötötte, hogy külön akar lakni.
Eljött továbbá Hoffmann zenész Berger mellé, kisegítő korrepetítornak. Sok kellemetlen tulajdonsága ellenére, ez derék embernek mondható. Velünk is lakott, de velünk is érzett, ez többször kiderült. Róla különben lesz még talán egy s más mondanivalóm.
Részben tanácsomra először Hollandiába mentünk, ott én valamelyest ismertem már a viszonyokat, majd a skandináv országokba. S mondhatom, igen nagy sikerünk volt.
Innen mentünk aztán egyenesen Észak-Amerikába. Mehettünk, mert Berger mindent nagyon jól előkészített, ügyes volt ebben is, mint egyéb dolgaiban, mindenre kiterjedt a figyelme.
II. kötet 35Ügyes is volt, okos is, egyszóval megvolt benne a kellő tehetség és erő, de a kellő gonoszság is ahhoz, hogy sokra vigye. S ha nem lett volna oly embertelen, talán még sajnálnám is, hogy már nem él. De meg kellett lakolnia, így ítéltem róla akkor s így ítélek róla ma is álmatlan éjszakáimon.
Valami módon összeköttetést szerzett a híres Barnum-cirkusz reklámirodájával, de másokkal is nyílván s hogy mivel nyerte meg őket, mit fizetett vagy mit ígért nekik, minderről mi semmit sem tudhattunk, csak azt láttuk, hogy Bergenben már a zsebeit ütögette s mikor Amerikára fordult a szó, így felelt a kérdezőnek:
– Ott is körülbelül biztosítva vagyok. – Ez pedig nála sokat jelentett.
Elve az volt, hogy Párizs kemény dió, Anglia szintén. S Angliába csak akkor menjen az ember, ha Amerikában már sikere volt. Párizsba pedig csak akkor, ha már az egész világot zsebrevágta. S ott még akkor is megbukhat.
S hogy mit éltünk meg aztán Amerikában, Jávában és másutt, azt mind elmondani sok volna – majd talán máskor, ha mégiscsak összehoz bennünket újból a sors. Elég abból annyi, hogy komoly sikerünk volt, ha nem is egyformán és mindenütt, de annyit bízvást megállapíthatok, hogy a bensőséges munka végül mégiscsak győzött. Persze nagy jövedelmek is voltak, igaz, a kiadások is tetemesek, de azért Berger tárcája, nem egyszer láttam, mindig tömve volt.
És mégse adta ki a fizetésünket, azon a címen, hogy inkább bankszámlára teszi, nehogy eligyuk a jövedelmünket. – Amerikában ugyanis nagyon drága a szesz, (akkor ott még szesztilalom volt s eszerint ez is az ő javára sült el), – meg aztán minek is nekünk a pénz, ugyebár, mikor el vagyunk látva és így tovább. Alig tudtunk tőle a legszükségesebb kiadásokra kicsikarni valamit. Itt aztán véglegesen és végzetesen ki voltunk szolgáltatva neki. Meg aztán: nehogy azt higgyük, hogy neki ebben a drága Amerikában oly sok haszna marad. Holott én voltam az, aki kiszámítottam, hogy igen.
No és az utazások? Azok mibe kerülnek? – magyarázta nekünk.
No jó, de hát milyen hajó-osztályokon vitt minket? El se mondom, mert szégyelleném. Hogy miként alkudozott hetekig a hajóstársasáII. kötet 36gokkal, ha kis hajón mentünk, s miket módolt ki, ha nagy luxusgőzösön, hogy mennyi dögletesen fárasztó előadásra kötelezte magát megkérdezésünk nélkül, rövid időre szóló feles-szerződéseket kötve, csakhogy olcsón mehessünk, mialatt ő az első osztály ventillátorai alatt hűsölt és, ahogy ő fejezte ki magát: most végre pihent egy kicsit.
S hogy mi pihenünk-e, az nem érdekelte. Amerika olyan világ, ahol agyon kell magát dolgoznia az embernek. Matild, aki mindig szerette vaskosan kifejezni magát, azt mondta erről Dórának (ez volt köztünk a második legjobb szoprán, csak a mozgása nem volt jó):
– Képzeld, kivel találkoztam a Tizennegyedik utcában. Karolával! – tudod, akivel együtt kezdtük az éneket a konzervatóriumban. De ő aztán táncosnő lett, tudod, elég jónevű, aztán ide jött ki, de nagyon megbánta. Mert a hasát le kellett táncolnia ebben a nagy országban. Napi két föllépés, képzeld! És ehhez a próbák. Így keresik itt a kenyeret az emberek és most mi is. Mondd, minek? Mi a keserű istennek? Érdemes ezt?
Ilyesmit mondott Matild és bizony igaza volt. Amerika nem tréfadolog. Holtfáradtak lettünk ebben a nagy országban. És most ezt is hangsúlyoznom kell, hogy jól megértse az egészet, mindazt, ami jóval ezekután történt.
Mi dolgoztunk, mint az állatok, ő meg jócskán kártyázott. Ezt most már megtudtuk nem egy helyről. Igaz, jószerencsével, – egy ideig csodálatosképpen sokat nyert. Ezt is megtudtuk. S hogy tőke kell neki, nagy tőke a kártyához, mert elmélete szerint csak úgy lehet nyerni. Tehát a mi nyomorult pénzünk is kellett, hogy még több legyen. De még ez hagyján, ha nyert, még így-úgy megvoltunk vele, viszont ha vesztett, ha rossz napja volt, akkor a próbákon csúnyán megverte társaimat. Így Batávia után, mikor újból Amerikában voltunk. Mert akkor kezdődtek a komolyabb bajok.
Ő eddig ugyanis inkább csak suhintott, az emberek hátára, kezére, (kezdetben persze rám is), mégpedig nagy kedvteléssel, úgy, hogy a pálca hegye pattanva érje a húst vagy a csontot, s ez bizony néha egészen érzékeny dolog volt. Meg is szokta kérdezni nagyon méltányosan:
– Ugye fáj, nyavalyás? Akkor énekelj rendesebben.
II. kötet 37S ez még ment valahogy. A második bitang (így hívtuk), Harklau, ha kivételesen jelen volt ilyesminél, szemérmesen pislogott ehhez, mintha pacsirta volna, Engländer viszont röhögött. És talán igaza is volt, mert mit tehetett az ember? Még akit megütöttek, még az is kénytelen volt vele: nehogy állatnak érezze magát, igyekezett tréfának venni a dolgot, az ember ilyenkor tréfásan válaszolt vagy nevetett, vagy illegette magát. De most más történt, mert pofozni kezdett minket s mi el nem tudtuk képzelni, mi ez, hogy mért teszi.
S egy másik napon még undokabb dolog történt. A kis püspököt, – éppen őt, a legszelídebbet s legszomorúbbat két lába közé fogta s a szemem láttára elnadrágolta, mint egy hatéves gyereket.
S erre már ez a Károly, a kis püspök nem tudta tovább türtőztetni magát s valóban úgy kezdett el zokogni, mint egy hatéves gyerek.
Egyelőre nem szóltam semmit, de az arcomon észrevehetett valamit, mert, ahogy szokta volt, összehúzva szemhéjait, szótlanul nézett rám egy ideig. Azután így szólt:
– Van talán valami megjegyeznivalója, Baumann úr?
Első eset, hogy a vezetéknevemen szólított s már maga ez is igen komoly dolognak számított nála.
– Egyelőre nincs semmi megjegyeznivalóm, – feleltem én. – De ha lesz, akkor meg fogja tudni, arról biztosítom.
S ez már kemény szó volt bizony. S ő vérmes ember volt, abból a fajtából való, akinek ugyan lassan gyűlik arcába a vér, de aztán még és még, egészen addig, hogy már majd szétreped. Biztosan ismeri maga is az ilyeneket.
Lassan fölemelkedett, a pálcája után nyúlt, de aztán újra leült.
– Meg akartam verni, de nem teszem, – azt mondja. – Egyszerűen kidobom a társulatból. Takarodjék.
Jobbkezem a zsebemben volt, a bicskámon s ő ezt is látta, tudta. Hogy én késsel dobálózni szoktam és milyen ügyesen, hogyne tudta volna, hisz mindent tudott. Azért is űlt a helyére vissza s azért lett annyira fennkölt, mert félt a szemeimtől, hogy talántán mégiscsak odarepülhet ez a kés a hasa közepébe.
Én pedig nagyot nevettem e fennköltségen, szívből, boldogan.
II. kötet 38– Nem teheti, hogy kidobjon, – válaszoltam szelíden. – Tegnap, még tudja is talán, nem ebédeltem itthon, egy ideszakadt rokonomnál, Brecht ügyvédnél voltam ebéden s ott volt egy hírlapíró is. Velük megbeszéltem mindenféle ügyeimet. Szó sincs arról, hogy ön kidobhatna engem. Vigyáznia kell a körmére, különben nagy baja lesz, arról biztosítom.
Hogy szavaimnak nagy hatása lehetett, azt inkább feltételezem, mint tudom. Mert hisz ő, ahogy ma nézem őt, pénz és érvényesülés dolgában voltaképp óvatos ember lehetett, nagyon félt ő mind az ügyvédektől, mind a hírlapíróktól. S már ezért sem volt érdektelen a felelete.
– Úgy, úgy? Akkor bocsánatot kérek Baumann úr, – mondta nagyon gúnyosan. – Csak arra vagyok bátor figyelmeztetni, hogy mi nem mindig maradunk Amerikában. S ha már nem leszünk itt… – s itt mélyet lélegzett. – S ha már nem leszünk itt, – ismételte, – akkor lesz gondom magára… Megjárja ám velem, arról én biztosíthatom, – tette még hozzá, olyan hangsúllyal, mintha éppen csak meg akarna állapítani valamit. De azért nagyon lihegett a végén.
S egy hét múlva mégiscsak kifizette járandóságaink felét.
Ettől fogva bár még mindig hallgatott, de már nyilvánvaló gyűlölködés volt közöttünk. Legalábbis egy ideig.
Egy szavára se méltatott többé, igaz, hogy én sem őt. Ha muszáj volt beszélnie velem, csak könnyedén, foghegyről vetett oda valamit. Különben úgy tett, mintha észre se venne, de azért nagyon figyelt ám, ezt még a többiek is megállapították rövidesen.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy az ilyesmi nála nem sokáig tartott. Ahogy a szél fújt, ez olyan volt. Dühöngött, magánkívül volt, de esetleg már másnap úgy tett, mint aki el is felejtette az egészet. Pedig nem felejtette el.
Egyszóval, egészen a pillanatok: a kedve szerint, vagy ahogy a helyzet megkövetelte, úgy viselkedett. Viszont ez most mellékes is.
II. kötet 39A lényeg ebben annyi, hogy a verekedések dolgában is meggondolhatta magát, mert módszert változtatott, s jóideig a pofonok helyett csak apró legyintésekig vetemedett.
Ha meggondolom, egész keservesen beijedhetett ő attól, hogy velünk való bánásmódja nyilvánosság elé kerül, tehát mind a hírlapírótól, mind ama Brecht nevű ügyvédtől, holott hát ezek ebben a formában nem is léteztek. Az újságíróból csak annyi volt igaz, hogy Berger minden óvatossága ellenére sikerült nekem egy afféle lepénzelt újságíró-ügynököt a szokásos interjú után elcsípnem s vagy félóráig beszélgettem vele. Ez azonban ilyen dolgokról, mint a miénk volt, botrányról, miegymásról hallani sem akart. Kiderűlt, hogy éppúgy fél a hírlapoktól, mint Berger. Ő békeszerető ember, ő nyugodtan akarja szívni a szivarjait.
– Nehéz ügy, – azt mondja, – nehéz ügy. Bele se kezdjen. Amerikában nem olyan egyszerű az ilyesmi. – S hogy biztosítom-e őt arról, hogy társaim az utolsó pillanatban csakugyan mellém fognak állani, s ugyanazt fogják bizonyítani, amit én állítok? Ugye, hogy nem? No lám. Akkor mit akarok?
– Mert mit gondol, mennyi ilyen ügy van? – kérdezi tőlem. – Ezernyi. Vagy azt hiszi, nincs már rabszolgaság? Van. Effektíve van.
És hát körülbelül ennyi volt az egész, ennyi figyelemre méltatta ügyemet s mondani se kell, hogy ezek után nemigen próbálkoztam többé úgynevezett hírlapírókkal.
Ami pedig az ügyvédet illeti, nem volt ez a Brecht bácsi ügyvéd. Szegény flótás volt, idősebb ember, aki ideszakadt sofőrnek, régi ismerősöm, holmi áruházban akadtam össze vele s mindjárt le is ültünk a büfében enni valamit. S izgalmamban aztán az ő nevét kevertem e hatékony fenyegetésbe. Csak mindezt persze nem mondtam el társaimnak se, hadd higgyék, hogy ez így igaz, hogy csakugyan van valami fegyver a kezemben, s ne legyenek oly végtelenül elesettek és gyávák.
De nemsokára ezután mégiscsak történt valami, ami hirtelenül, mondhatni forgószél módján kavarta fel ezt a gyáva népet. Olyanok lettek, mint a megzavart hangyaboly. S komorak voltak, végtelenül komorak. Igaz, hogy olyasmit kellett megélnünk, amit egyikünk se II. kötet 40bírt el jajszó nélkül s ami még nekünk, a mi félénk szívünknek is túlontúl sok volt. Ez már Kanadában történt, Toronto városában.
Elvira, akit mindnyájan szerettünk, mert szelíd, tehetséges és mégis szerény, amellett költői kedélyű teremtés volt, a szemünk láttára összeesett a délelőtti próbán és még vagy öt percig élt és sírt, azután meghalt.
– Szívszélhűdés, – mondották az orvosok.
– Lehet-e, hogy a kimerültségtől? – kérdeztem én Berger füle hallatára.
– Könnyen lehet, sőt valószínű, – felelték ezek.
S ami a legfurcsább, a legmegrázóbb összetalálkozása az eseményeknek: egy levelet is találtunk éjjeliszekrénye fiókjában, amelyben körülbelül ez állt: „Túlságosan fáradt vagyok. Most van elég pénzem, még ma éjjel indulok tehát, visszautazom a nagynénémhez. Ami pénz még járna nekem, legyen akárkié. Fáj a szívem, de muszáj így tenni, nem bírom tovább. Végül mégse vagyok én erős, egészséges, tökéletes nő, úgy látszik, nem sokat bírok. Ne haragudjatok rám, isten veletek.”
Hogy nem sokat bír? Felhorkantunk. De el nem mondhatom, hogy ennek a halálnak s ennek a levélnek milyen hatása volt rajtunk.
Még ez a rabszolgalélek, e Harklau is megilletődve csóválgatta ostoba fejét. Engländer meg pláne többször könnyezett is. Persze ez nem sokat számít: ő amilyen könnyen sírt, olyan könnyen nevetett is. De még Berger is nagyon komoly lett. Úgy látszik, ő is szerette a teljesen ártatlan Elvirát, már a maga módján. Mert őt sose szidta, legfeljebb ha elkomolyodva figyelmeztette erre-arra. De sőt, néhányszor hozott neki még csokoládét is, s ilyenféle szavakkal adta át:
– Itt van magának, kedves Elvira. Amért olyan ügyes és finom.
S mondom, most nagyon keserű lett az arckifejezése, zordon, kemény.
– Szegény, nagyon sajnálom őt, – mondotta előbb. S láttuk, tűrtőzteti magát, látszott, hogy a bensejében küzd valamivel.
De aztán szenvtelenül, ridegen, parancsolón ezt tette hozzá, mint egy hajóskapitány holmi válságos pillanatokban:
II. kötet 41– Hoffmann, a szerepeit egyelőre Johanna veszi át, az összes korrepetálásokat pedig maga intézi. (Most nem tegezte a nyurga Hoffmannt és keszegnek se nevezte, mint annyiszor.) S azzal elment.
Ezt mondta és semmi többet. S ezzel elzárkózott, napokig nem is láttuk. Hoffmann vett át úgyszólván mindent és nagyon jól is dolgozott. Hórihorgas ember volt, de tudákos, csúfolódó ember is, viszont nagyon jó muzsikus, konzervatóriumi hegedűs és egyébként is kitűnő munkaerő. Mindenképpen alkalmas a vezetésre.
Szóval Elvira meghalt, eltemettük. S nekem nem ment ki többé a fejemből utolsó, párperces sírása és utolsó pillanatának sikolya. Majd megőrültem belé. Továbbá attól az állandóan visszatérő, kegyetlen gondolattól, amelyet nem tudtam elhessegetni magamtól, hogy íme, éppen szökni akart a szegény, s még az sem sikerült neki.
S akkor hát, a téboly határán gyűlésre hívtam össze őket mindnyájukat. Egy délelőtt próba-szünetet kértünk Hoffmanntól, ő megadta, s mi, ahányan voltunk, e derék Hoffmannal együtt, aki mindenben velünk tartott, kimentünk előbb Elvira sírjához, aztán egy ottani keresztény szekta imaházába, amely délelőtt üres volt. Kopár, tágas terem volt, minden dísz nélkül, s Matild szerezte, nem tudom már, milyen összeköttetéseivel. S persze külön-külön, legfeljebb kettesével szivárogtunk úgy a temetőbe, mint ide, – sose jártunk nagy csoportban együtt, nehogy feltűnést keltsünk: egy egész csapat kistermetű ember. No, de végre ott voltunk, összegyűltünk (Hoffmann persze ide már nem jött el velünk) s ekkor én tűzben, lázban, amely majdnem fölvetett s az Örökkévaló lépcsőjén állva, a zárt szentély ajtaja előtt beszélni kezdtem hozzájuk. Felnőtt ember, ha lát, bizonyára nevet rajtam, mert azt hiszi, Shakespeare Antoniusát akarja majmolni egy ilyen kis ember, éppen olyasmit, ami annyira nem neki való, – de ezek nem nevettek. Szinte örjöngő hévvel kezdtem.
– Hallgassatok meg ti törpék, – beszéltem hozzájuk, – hallgassatok meg engem. Látjátok, a jó Elvira meghalt. S hogy mi ölte meg, azt is tudjátok. Ne legyetek hát annyira gyávák, ez az első, amire meg akarlak kérni benneteket. Ugyan, ugyan, hisz nem istenek ezek, értsetek a szóból és vegyétek észbe végre-valahára, hogy a felnőtt emberek nem istenek. Épp olyan gyarlók, mint mi vagyunk, ezt a saját szemetekkel tapasztalhatjátok ti magatok nap-nap után.
II. kötet 42– A népek istenei mindig magas termetűek voltak, ez igaz, de az idők mélyén voltak köztük alacsonyak is. A japánok is elég kisnövésűek. Ha pedig mindezt úgyis tudjátok és számbaveszitek, akkor mondjátok meg nekem, könyörögve kérlek, minek ez az alázat? Hisz nékünk is van szívünk és eszünk, hogy is magyarázzam hát, hogy ne reszkessetek annyira folyton és mindentől, mert végtére is miegyebek volnánk e világon, mondjátok meg, ha nem emberek?
– Mi tehát a kérésem? Mindenekelőtt az, hogy ne hajoljatok meg oly mélyen és mindig és minden sehonnai előtt oly rémségesen és szánalmasan, ne a földig, a föld poráig, egész a sír alá. Mert azt teszitek. Barátaim, testvéreim, jó kis emberek, az élet senkinek se könnyű, minékünk még kevésbé, ezt kell számbavennetek, ezért szólok hozzátok ily ünnepi szóval e lépcsőn, vegyétek úgy, hogy ez az én halotti beszédem a felett a kis sír felett odakinn. S jól emlékezzetek e szavaimra: én arra kértelek, hogy ne tegyétek ti magatok ezt a rövid kis életet még szomorúbbá.
S e szónál lementem a lépcsőről. Körülbelül ilyesmiről beszélhettem nekik mindenekelőtt s mint ön is láthatja, mindebben több volt a hév, mint a tartalom, – istenem, mondjuk hát úgy, hogy zagyvaság volt, de akkor is olyan, amit elkeseredése mondat az emberrel. De hatása nagy volt s már akkor beszédem legelején is, ezt vettem észre. A mi fajtánk könnyen sírva fakad, egyesek máris könnyeztek s Johanna, aki nagyon szerette Elvirát, hangosan zokogott.
– Azt mondják rólunk, hogy mi ravaszok vagyunk, – folytattam aztán csendesebben, – nem is haragszom érte, ha mondják. Mert hogy is maradhat valaki életben másképp ezen a kíméletlen világon, ha semmi ereje nincs? De hol a ravaszságotok, kérdezem én. El vagytok ernyedve teljesen, ez az igazság. Viszont hogy akartok akkor védekezni a csalás és kegyetlenség ellen?
S itt felsoroltam a hibákat, amelyeket elkövettünk s már a szerződések megkötésekor is, mert mindenbe belementünk, boldogan, hogy végre akadt valaki, akinél nem kell alázatosan ajánlkoznunk, hanem akinek szüksége volt ránk. S épp ezt kellett volna kihasználnunk. De nem tettük. És így tovább.
II. kötet 43Elmondtam, hogy Berger még ezeket a rossz feltételeinket se tartja be. A fizetésünkről már nem is szólok. De ügyvédünk jóelőre figyelmeztetett minket Bécsben az amerikai méretekre s a kihasználás maximális mértékét javunkra igenis beleerőltette a szerződésbe. Valamint a túlmunkáért járó túlfizetéseket. Hol vannak ezek? S mi egy szót se szólunk. Pedig a túlfárasztás már Bécsben kezdődött. S hát még itt mi volt.
S végül rátértem a legfontosabbra. S valamit itt elmondtam nekik, ami már nem kitalálás volt, a dolog szóról szóra így történt, – elmondtam, hogy én ezt eddig elhallgattam ugyan előttük, mert nem akartam hiába felzaklatni őket, de én Cincinnatiban találkoztam ám a Barnum-cég egyik managerével, aki egy mozi előtt megszólított engem, és így szólt hozzám:
– Megmondom magának őszintén, hogy maguk tetszenek nekem. Ebből jó üzletet lehetne csinálni, de nem úgy, ahogy a maguk embere csinálja, hanem egy úgynevezett jó kis halfpenny businesst kellene kialakítani ebből, vagyis el innen a provinciákra vele! És kevesebb színdarabocskát, mint inkább az énekkarra helyezni a súlyt, mert ahhoz nem kell magyarázó szöveg, ez a költség tehát elesik. De a reklámmal is másképp kell bánni Amerikában. Egyszóval: nem inkább nekünk valók maguk? – kérdezte ez a manager. – Mért nem igyekeznek hát megszabadulni ettől a fajankótól?
S itt elmondta, hogy ő már többször tett ajánlatot Bergernek s mégpedig nagyon jókat is, amelyek neki magának előnyösek lettek volna, mármint a karrierjének, de ő konokul ragaszkodik egy olyan vállalathoz, amelyet nem is vezethet elég jól egy Barnumhoz képest s különösen nem Amerikában.
– Nem adja ki magukat a markából, – mondta ez a manager, – csak nevet és nevet és utána csóválja a fejét. Ez egy hiú majom, nem igazi űzletember. Próbálják meg maguk is, puhítsák, tudják meg, mik a gyengéi s ott essenek neki. Nem fognak rosszul járni velem.
Ezt mondta a Barnum embere. S én most arra kértem társaimat, hatalmazzanak fel hármunkat, a két Konrádot meg engem, hogy tárgyaljunk Bergerrel. Megadták a felhatalmazást.
II. kötet 44– És ha nektek sem enged? Ha szóba sem áll veletek? – kérdezte Johanna.
– Akkor majd egyéb dolgok következnek, bízzátok rám! – feleltem én nagyon határozottan. – Akkor majd másképp beszélünk. Nem viszi el szárazon a gyalázatosságait. Mert én nem vagyok feledékeny.
Ez azonban a végén mégsem így lett. Illetve hisz előbb még egy kisebb eseményről is meg kell emlékeznem, most jut eszembe. Nem tartozik ugyan szorosan ide, mégse szeretnék megfeledkezni róla.
Mi, mint már említettem volt, lehetőleg elkerültük, hogy a színpadon kívül, utcákon vagy bármilyen más nyilvánosság előtt csoportosan kelljen megjelennünk, mert túlnagy feltűnést keltettünk volna. Itt azonban, e kis keresztény szekta imaházában mind a harmincheten jelen voltunk ugyebár s Matild épp ezért, de a tanácskozás titkossága miatt is kikötötte a templomszolgánál, hogy ha szükség van rá, jogunk legyen magunknak egy vagy két kis lámpát meggyújtanunk, továbbá, hogy senkit hozzánk be nem ereszt, s lefizette mindezért az ott szokásos díjat, vagyis négy dollárt. Viszont a terem ajtaját, mondotta a szolga, bezárnia nem szabad, de ő majd őrzi. Rendben van.
S már-már el is készültünk ügyeinkkel, mikor mégis nyílik az ajtó s bejön egy magastermetű ember fekete kabátban, magas mellénnyel, levett kalappal. Rögtön láttuk, hogy pap s mint annyiszor életünkben, most is megijedtünk.
Ő azonban, ez a pap, nyugodtan előbbre jön és így szól:
– Bocsássanak meg ladyk és gentlemanok, hogy zavarom önöket, de nem akartam elmulasztani, hogy szívem részvétét ki ne fejezzem önök előtt. Hallottam ugyanis arról a nagy szerencsétlenségről, amely önöket érte.
S ezzel kicsit meghajtja ősz fejét, mindnyájunkkal kezet fog, és kimegy. Közülünk néhányan persze megint könnyeztek. S ez esetben nyílván a szívük nagy hálája miatt is.
Mint mondottam, itt mi harmincheten voltunk együtt s ez a pap kivételesen nem lepődött meg ezen a látványon. Nem hogy nevetett II. kötet 45volna, – ezt mondani se kell, – de nem is mosolygott, nem is nyájaskodott, nem nézett titkosan ránk kandi érdeklődést árulván el vele. Az ön arcán most azt látom, hogy nem szereti a papokat. Én sem. Sohase szíveltem őket, mert hipokriták, – de ez nem olyan volt, ez derék pap lehetett, megérzem én, hogy ki az igaz ember, mi ilyen dolgokban túlságosan is érzékenyek vagyunk. Ez úgy beszélt velünk, ahogy emberekkel szokás. Ha végignézek életemen, e tekintetben több ilyen jószándékkal találkoztam ugyan itt és ott, de ilyen igazi elfogulatlansággal és megbecsüléssel talán csak kettővel, aligha többel. Az egyik ő volt, a másik ön, aki most oly kedvesen meghallgat engem.
El kellett ezt mondanom s most folytatom, amit elhagytam.
Ami a fődolgot illeti: mondtam már, nem lett belőle semmi. Az egész ügy elaludt. Minthogy ezeknek semmihez nem volt elég kitartásuk és erejük. Ezek néhány napig lázban tudtak égni, de aztán biztosra lehetett venni, hogy elálmosodnak újra. És csinálhattam, amit akartam, képesek voltak oly alázatosak lenni megint, mint a megvert kutyák. Hiszen lehet, hogy éppen a rossz bánásmódtól is. S ez esetben Berger tehát igen célszerűen is bánt velünk, mármint a maga szempontjából, tehát még jó emberismerőnek is mondható.
A két Konrád is, (az egyik vezetékneve szerint Lavrik, a másik Prühl Konrád), – ezek is úgy jártak-keltek közöttünk álmatagon, mintha azt akarnák kifejezni tekintetükkel: Ó, holt szerelmem! Akárhányszor ez a szó jutott eszembe róluk, s még az is, hogy taláncsak nem voltak mind a ketten szerelmesek Elvirába?
S végül hát magam is elkedvetlenedtem teljesen. – Törődjünk hát bele a rabszolgaságba, mint annyi másba, – gondoltam magamban.
A helyzet azért is reménytelennek látszott, mert ennek a Bergernek csodálatosan finom orra volt. Többször említettem ezt is. Hogy hajlékony volt, mindig az adott helyzethez alkalmazkodó. Közvetlen a beszédem után is, tehát első alkalommal, hogy megint megjelent közöttünk, már a reggeli próbán megint csak fordult egy kicsit. Kezdett még lágyabb húrokat pengetni. Még bocsánatot is kért valamiért, vagyis így szólt:
– Bocsánatot kérek Johanna, belátom, tévedtem. De azért még sincs ez egészen így vagy úgy, – mit tudom én már! Dina-mamzellt pedig datolyával kínálta meg ilyen szavak kíséretében:
II. kötet 46– Itt van Dina-mama, ezt a fínom viselkedéséért kapja. Maga egy igazi úri hölgy.
S ezek olyanok, hogy egy odavetett jó szó elég nekik. Elképesztő, hogy milyen könnyű ezeket hálára kötelezni, hogy milyen meghatódásra képes fajta ez.
Vagy ez a Dina-mama netán túlérett korára szerelmes lett ebbe a Bergerbe? Még ez a képtelenség is megfordult a fejemben. Mert úgy nézett rá e datolya után fölfelé, még a szeme fehérje is majd kifordúlt.
De hogy árulónk lett volna, az mégiscsak lehetetlennek látszott. Ki van zárva, ilyen becstelenség azért nincs közöttünk, – hárítottam el magamtól e gondolatot.
De hogy egyáltalán eszembe jutott, mutatja, mennyire el lehettem képedve ettől a Bergertől. A pimasz, amellett csodálatos ügyességétől. Mert csodálatos s voltaképp egyszerű tudománynak volt ő birtokában: tudta, hogy az emberek mennyire feledékenyek. De egyik napról a másikra is! S aki erre épít, jól épít, aki ezt tudja, az tehet már velük, amit akar. S hogy ez csakugyan így van, nem győztem ezen eleget álmélkodni éppen abban az időmben. Mennyi ideje volt, hogy Elvira meghalt? Két hete lehetett, három, de legfeljebb, ha négy. S akkori komoly, nagy megrázkódtatásunk máris feledve volt. S úgy lehet, maga szegény Elvira is, mit tudom én! S ennek tetejébe némelyek elkezdték ezt a Bergert szeretni, képzelje csak, ezt a bitangot. – Mégiscsak derék ember ez, – kezdték mondogatni róla, holmi datolyák vagy egy-egy gerezd narancs miatt, amit a szájukba dugott. S én persze majd megvesztem a dühtől. Mert mások viszont mélységes és ostoba áhitatba estek. Kegyesek lettek és ájtatosak. (Ahogy még én magam is egyszer, szerencsére csak rövid időre, mint majd hallani fogja.) Megértők és megbocsátók lettek. – Az ő élete sem olyan könnyű, – mondogatták. No de mért? Mert féltek. Bízvást mondhatom ma már, hogy csupa félelem volt a létük alapja. A szegényes életükért, a nyomorult kis megélhetésükért kezdtek reszketni megint. S oly sápadtak voltak, mint akinek nincs télikabátja.
Mert hogy Berger megsejtett itt valamit, az kétségtelen volt. S ezt ők is érezték. Berger lázadást szimatolt. S ez volt most a lappangási idő, ezt is érezni lehetett. Elvégre ő egy kis vagyont akart szerezni II. kötet 47mirajtunk, megérte hát neki, hogy kicsit harcoljon is érte. Nem sokat, mert hisz ő a kisujjával is elbánt velünk, ha nagyon akarta. Most is. A legjobb helyén nyúlt a dologhoz.
Pontos érzékével megsejtette, hogy én vagyok a főkolompos ebben is, engem akart tehát eltávolítani mindenekelőtt. Csakhogy én mégse voltam ám olyan könnyű eset.
Tudni kell ehhez, hogy akkor látszatra tűrhetőbb volt köztünk a viszony, ő megint csak úgy tett, mint aki mindent elfelejtett, mint aki így-úgy kibékült velem. Csakhogy nem felejtett el semmit, s ezt én tudtam. Meglehetős furcsán állottunk hát egymással szemben.
Ez így ment: ő gyűlölt engem, és én is őt. De amellett becsült is engem valamelyest, tudta, hogy eszes emberrel van dolga, s én is becsültem őt sok mindenért, kétségtelenül. Nem tudtunk hát egymással mit csinálni.
Ha ő pajtáskodni akart, én elhárítottam, ha viszont én akartam valamiről, komolyabb dologról beszélni vele, ő röhögött. Vállalnom kellett hát ezt is. Keményen a szemébe nézni, ha egyszercsak minden ok nélkül nagyon szemügyre vett, hidegen nevetni, ha hideg kegyetlenséggel barackot nyomott a fejemre és így tovább. Egyszer aztán meg is szólított a lépcsőn, mégpedig ki is mutatta a foga fehérjét.
– Pilli, nem akarnál hazamenni? – kérdezi tőlem csak úgy kutyafuttában, de nagyon nyájason. Ostoba képet vághattam.
– Mármint Európába, a hazádba. Adok útiköltséget is, – magyarázta kedélyesen. S közben a vállamat veregeti, majd szeme megvillan, s elkezdi csipegetni az arcom. Ott a lépcsőn. (Ez már később, Montrealban történt.) Erre már elborított a vér.
– Amíg önt a szerződésünk kötelezi, addig engem is kötelez, addig tehát nem akarok hazamenni, – válaszoltam csendesen, hidegen és nyomban tovább is álltam. De a fordulónál láttam, hogy még mindig ott áll és gúnyos mosollyal néz utánam.
De máskor megint:
– No, még most sem akarsz hazamenni? – kérdezi kedélyesen.
– Nem én, amíg ilyen jó dolgom van itt, – feleltem szintoly kedélyesen.
II. kötet 48– Csak vigyázz, hogy az is maradjon, – mondja most már meglehetős keményen. Ebben tehát már fenyegetés is volt. Megint fenyegetés.
Rendben van, még jobb is így. Hadd tudjam, hányadán vagyunk.
Vagyis el lehettem készülve akármire, a legrosszabbra is, mert kíméletet ettől várni nem lehetett, ez velünk mindenkor azt csinálta, amit akart.
– Kivéve engem, – határoztam el. – Nem tudja ez még, kivel van dolga. De majd csak megtudja, – villant bennem már akkor valami, mint a kés. Hogy szinte eldöntöttem magamban nem is a magam sorsát, hanem az övét.
Hát hiába, így voltam ezzel minden időben. Hogy mint valami kútba, egy perc alatt belemerűltem a sötétbe, tervek és habajókos álmok sötétségébe, hogy csupa gőz volt tőlük a fejem.
– Ha életveszélyes játékot akar, legyen hát a kedve szerint, – mondtam én magamban.
S mégis várnom kellett, látnom kellett, hogy végül is mi lesz itt. Mert ez mégse fog így maradni, ennyiben. Már mikor az arcomat csipegette s megvillant szemében ama jól ismert hideg fényesség, amilyen a ragadozóké, már akkor tisztában voltam vele, hogy mindez csak lappangás, itt valami ki fog törni rövidesen. Mert ez nem sokáig bírja ki, hogy ember módon bánjon velünk, mert nem olyan a vére.
S ez aztán így is lett, csak már jóval utóbb.
S amellett ezek furcsa, izgatott, bizonytalan lélekállapotukban még többet veszekedtek, mint eddig.
Matild az öklét emelte Kornéliára, és ribancnak nevezte ezt a szegényt. Egy Gusztáv nevű bajor fiú pedig pofon akarta vágni a kisebbik Konrádot, a szólóénekest, ami már gyalázat volt.
Konrád kijelentette, hogy ilyennel nem marad egy födél alatt, s el akart költözni hazúlról. S ez így ment. Nemigen lehetett ezt kitartani sehogy.
II. kötet 49– Meg vagytok őrülve mind? Elment az eszetek? – kérdeztem tőlük. – Egymást marjátok még most is, folyton? Akkor hogy akartok valamire vergődni? – De hiába. Néha már olyan volt ez köztük, mintha bolondok házában volna az ember.
De még valami késztetett, hogy mégse várjak tovább. Közeledett az idő, hogy hajóra szálljunk, s visszahajózzunk Európa felé, Londonba. S igaz ugyan, hogy a Barnum managere azt mondta nekem, ha akárhonnan táviratozok is, táviratozzak csak annyit: a narancs megérett – s ő hajlandó rögtön szóba állani velünk, de a távolság mégiscsak más dolog. Ezenfelül: hajón lenni ezzel a gazemberrel ugyancsak más dolog. Ezt részben tapasztaltam is eddig, részben éreztem a hangjából, hogy most megbúvik ám valami a sötét szemöldöke mögött, s alig várja már, hogy valamely zugolyban egyedül lehessen velem a hajón. Hogy mi volt a szándéka, azt persze nem tudtam, de a sejtelmeim nagyon rosszak voltak.
Mégiscsak dűlőre kellett tehát vinni a dolgot. Amit elhatároztunk, azt kellene végbevinni. Felmenni hozzá a nyolcadik emeletre, s megmondani neki, hogy most aztán elválunk, ezt határoztuk el. Ő sokszorosan megszegte a szerződést s az egész csoport ügye egy hírneves ügyvéd kezébe van letéve itt Kanadában. (Ez utóbbi dologból csak annyi volt igaz, hogy a Barnum embere egy New York-i ügyvédet csakugyan felajánlott nekünk.)
Ezt kell hát csinálni, – határoztam el. Csak hogy kezdjek bele? Ezzel a két Konráddal semmire se lehetett menni. Szemmelláthatólag rühellték a dolgot. Hogy jobb lesz alkalmas pillanatra várni, hogy minek zargassuk most, mikor mégiscsak jobban bánik velünk és így tovább. Egyik napról a másikra halogatták még azt is, hogy velem ez ügyben komolyan szóba álljanak. Végülis hát így szóltam hozzájuk:
– Rövidlátók vagytok, esztelenek vagytok, én ezt nem csinálom veletek tovább. Úgyis miattatok vagyok még most is itt, de meggondoltam a dolgot, mégiscsak itthagylak benneteket. Berger felajánlotta az útiköltséget, eddig visszautasítottam, de most elfogadom. Akárhogy utálom is az otthoniakat, hazamegyek. Ti pedig éljetek, ahogy tudtok. – Erre már kétségtelenül meghökkent a két szamár. Hát még mikor így folytattam:
II. kötet 50– Datolyát kínál? A pofátokat veregeti, simogatja? Viszont a járandóságtokat még most sem adta ki. A kihasználás pedig tart tovább. Ugyan álljatok hát a tükör elé, hogy néztek ki? Mint a gebék. Elvira belehalt ebbe, úgy látszik, arra vártok, míg Johanna is belehal, aki a legjobban meg van erőltetve. A kihasználás tart, – mondtam nekik mégegyszer. Úgy ordítottam, mintha süketek volnának.
– Ez igaz, – bökte ki végül a nagyobbik Konrád igen aggályosan.
– Meg kell próbálnunk! Nem értitek ezt? Meg kell próbálnunk! – mondtam én. – Még ezt az egyet. S ha nem sikerül, akkor majd gondolkozhatsz a továbbiakon. Vagy ennyi megaláztatás után minden meg van bocsátva, ez a véleményetek?
S addig-addig, míg mégiscsak feljöttek velem a nyolcadik emeletre.
Már az is hiba, ha valaki annak a lakásába megy, akivel tárgyalni akar. Mert már maga ez is hátrány.
Zöld selyem hálóingében fogadott minket, ágyában fekve, – ő ugyanis kora délután mindig ágyban fekszik, mert számára csak ez jelent igazi pihenést. S nagyon finoman mentegette magát ezért. Nem úgy, mintha olyanokkal beszélne, akiket verni szokott, de mintha vele egyenrangú uraságokat vendégelne meg otthonában. Most nem is tegezett minket egyelőre. Úgy látszik, azt akarta megmutatni, milyen úr tud ő lenni, ha arra kerül a sor.
Ő maga egy fínom, nagy körtét hámozott magának, minket pedig megkínált konyakkal és színivalóval. A két Konrád vett is egy-egy szivart, ivott is a konyakból, én mind a kettőt elhárítottam.
Meg is jegyezte könnyű gúnnyal, fölötte kedvesen:
– Nem iszik a konyakomból, nem szívja a szivaromat, – mi az Baumann úr? Csak nem haragszik rám valamiért?
Semmit se feleltem.
Nem volt kedvem többé politikusan viselkedni, komor, sőt visszautasító voltam ez egyszer. Véleményem szerint a legpimaszabb ember az, aki mer unalmas lenni. Unalmas akartam lenni.
II. kötet 51Mosolyaira nem mosolyogtam vissza, s nem biccentettem, nem bólintottam, nem siettem készséggel igen-igent felelni, ha mondott valamit s ez szemmelláthatólag még őt is zavarba hozta. No lám. Úgy látszik, engem tekintett itt is a főembernek.
– Mivel lehetek szolgálatukra? – kérdezte kissé elborúlva. Aztán el is szólta magát.
– Bár nem sok telik most tőlem. Nincsen semmi pénzem. Isten bizony, – tette hozzá egész gyerekesen. Csak épp hogy azt nem mondta ki: sokat vesztettem az éjjel.
– Nem pénzért jöttünk, – mondtam én. – Hanem azért, mert el akarunk válni öntől. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba, – mondtam. S itt felsoroltam összes szerződésszegő cselekedeteit, a bánásmódját sem hagyva ki.
Megemlítettem persze az ügyvédet is.
S ő nyugodtan végighallgatott, csak épp, hogy körtéjét letéve nagyon felült az ágyon s egyszer-másszor lehúnyta szemeit.
De mikor végeztem, azonnal átvette a szót, mégpedig véglegesen.
– Úgy, úgy? Nem vagytok megelégedve velem? – kérdezte mindenekelőtt, és nagyot nevetett. – Szigorú vagyok, gonosz vagyok, ugye? Dehát ti milyenek vagytok? Nem tudjátok? Majd én megmondom. Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, nincs ellene kifogásom. – S itt jellemzett minket előbb s mégpedig elviselhetetlen kegyetlenül, kímélet nélkül és gonoszul s mégis azt kell mondanom, még most, annyi év után is, hogy sok mindenben igaza volt.
– Kedves emberek vagytok, szó sincs róla, – ezzel kezdte, hozzám intézvén szavait (az első eset, hogy nem kölyköknek vagy emberkéknek nevezett minket.) – Ha úgy kívülről néz benneteket valaki, mi egyebet mondhatna, mint azt, hogy kedves emberek vagytok? Csakhogy veletek élni?
S itt megint épp olyan jóízűen nevetett, teliszájjal, mint ahogy a körtéjét ette remekűl. Arca teli lett a körte levével s a szája szavakkal. Habzsolta a körtét meg a saját szavait. Ám egy-egy nagy harapás előtt felemelte fejét és erősen rámnézett.
– Érzelmes emberkék, érzelmes emberkék, – azt mondja fejét ingatva. – Folyton a szívüket tapogatják. És folyton meg vannak sértII. kötet 52ve. Mindegyik egy kis hercegecske, koldusbottal a kezében. Amellett az életkűzdelemről mi fogalmatok van? Mindig másnak kell megküzdeni értük.
– Mik voltatok? – kiált rám hirtelenül. – Nem kiemeltelek benneteket a trágyaléből? Nem tűrhető, tisztességes élethez juttattalak benneteket? Például ön, Baumann úr, mit szól ehhez? – kérdezi és nagyot nevet újra. – Nem tanítottalak? Nem törtem magam halálra veletek? Mit tudtatok, mielőtt hozzám kerültetek? És most egyszerűen el akartok menni? Egész egyszerűen azt mondjátok: alászolgája, Berger úr?
– No, és a munkám? – ordított rám. – Azért semmi se jár? Vagy talán mégsem úgy történt mindaz, ahogy mondtam? – mereszt rám nagy szemeket. – És mi a hála érte, mondja meg maga, Baumann úr!
– Majd én megmondom, mi a hála, – folytatta. – Hogy nemcsak megbízhatatlanok vagytok és szeszélyesek, de méregkeverők is vagytok, mert intrikusok vagytok és képmutatók. De nem kicsiben ám, mint azt ilyen kis emberektől várni lehetne, hanem igenis óriások vagytok ebben, régen tapasztalom ám. És leselkedők is vagytok, ha éppen tudni akarjátok. Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba. Vagy nem utánam is lestek állandóan, hogy hova járok éjszaka? Hogy bánjon hát veletek az ember?
Szó sincs róla, nagyszerű karmester volt ez! Mert ez volt aztán a hirtelen forte. Olyan volt, mint a jégverés.
(Különben is azt gondolom ma már, hogy jó karmesternek lenni, ez talán inkább jellem, mint zenei képesség dolga. Hiszen jó zenésznek is kell lennie, szó sincs róla, de a másik fele legyen állatszelídítő vagy valami keserves, vad hatalom, különben nem boldogul az emberekkel. S ez kétségtelenül olyan volt. De folytatom, amit elkezdtem.)
Berger részben e hirtelen vihar, részben a körte után jól megtörülközött s rágyújtott egy fekete szivarra. Majd így folytatta és most már lassan, módosan, mintegy bölcsességeit a szivarjából szíva ki:
– Ti azt mondjátok: hogy lehessen ravaszság nélkül élni nekünk, akiknek nincsen erőnk? Én meg azt mondom: hogy lehessen erő nélkül élni nekem, aki a ravaszságot megvetem. Ti azt mondjátok: valamivel csak kell nekünk is védekeznünk az erő ellen! Én meg így beII. kötet 53szélek: valamivel csak kell védekeznem az álnokság, leselkedés és képmutatás ellen.
– No lám, – gondoltam erre. – Akkorhát mégiscsak elárúlt itt minket valaki. – S Dina-mamzell rajongó szemei villantak újra elém.
Hát nem ugyanezt magyarázom én nekik már régóta? Hogy aki nem bírja erővel, annak ügyesnek és fortélyosnak kell lennie, különben elvesztik, elpusztítják ezen a világon.
Vagy ez mégiscsak olyan ember, aki kitalálja még a gondolataimat is? Mert a feltűnő éppen az volt ebben, hogy e szavait egyenesen hozzám intézte, megint a szemeimbe sütve bele izzó szemeit.
(De talán azt is jó lesz itt mindjárt hozzátennem ehhez, hogy e Dina-mamával szemben többször is felmerült gyanúm mindenképpen téves volt és Dina tökéletesen feddhetetlennek bizonyult aztán. S ez mit jelent? Megintcsak azt, hogy ez rendkívül eszes ember volt, jó emberismerő.)
– No, látjátok atyafiak, – azt mondja. – Mármost: sok rossz tulajdonságom is van, belátom én, ez is igaz. Szigorú vagyok? Igen. Sokszor túlszigorú? Még az is lehet. De túlságosan szeretem a pénzt is, hiú vagyok végtelenül, hálátlan vagyok a szeretőim iránt, – nos, látjátok, még ezt is az orrotokra kötöm, ha úgy tetszik. Vagyis: belátom én a hibáimat szívesen, még azt is, hogy a kártya bolondja vagyok, ami elég nagy átok, – mindez így igaz. De alattomos sohase voltam. Vagy voltam? Szóljatok egy szót, ha igen. Kibírom én a bírálatot is, láthatjátok.
Semmitse feleltünk. Gondolom: a Konrádok, ezek a tökfilkók is megdermedve hallgatták, éppúgy, mint jómagam. (Mindegyik másképpen volt ostoba, de ezt a zuhatagot valószínűleg egyformán szenvedték. Mert arcuk savanyúságot gerjesztett a szájban, mint a citrom.)
– Hogy kell hát bánni veletek? – kérdezi megint. – Adjatok tanácsot. Ami engem illet, egészen nyílt leszek, hiszen azt kívántátok.
– Nem tudom, hogy kell, – azt mondja, – egyet azonban biztosan tudok. Hogy valamit el kell érnem. És mi az? Hogy a vállalkozásnak sikere legyen.
II. kötet 54– Feltétlen engedelmességet követelek tehát, – folytatta hirtelen egész kíméletlenűl. – Pénzt pedig nem kaptok a kezetekbe, mert elszórjátok, megisszátok, – mondjátok meg ti magatok, nem így igaz ez? Vagy egy nap a legjobb erőm fogja magát és hazamegy, mint ahogy ez a szegény Elvira is akarta. Ami pedig az agyondolgoztatást illeti: Amerikában ez nem megy másképp. Viszont azt még nem tudtátok eddig, most megmondom tehát: számlát nyitottam javatokra a külön fellépésekért. Ezt tehát külön fizetem. Rendben van ez így?
Az egyik Konrád bólintott. S ettől már majd megőrültem. Mert kezdtek egymással egyetérteni.
– No, látod, te kis Konrád, – azt mondja neki Berger. Ám aztán hirtelen rögtön újra nekem:
– Toronyiránt, – ordított újra belém.
– És egy hangot se halljak többet, mert itt kemény a fegyelem. És tessék ezt végre tudomásúl venni. Mert hogy lehet ilyen népséggel boldogulni másképp? – majd hirtelen bizalmasan, szinte suttogva:
– Nem vagytok megelégedve velem? Nem baj. Én üzleti ügyeimet akkor sem fogom megtárgyalni veletek, hogy mit mért csinálok így vagy úgy. Nem vagytok megelégedve? Akkor el is válhatunk, ha úgy tetszik. Elválunk, jó, még azt se bánom. Rendben van, nagy szamarak. Tessék menni, ahova tetszik, amelyik percben akarod. Én, látjátok, nem fogok ebben jogaimhoz ragaszkodni, és nem foglak semmire se kényszeríteni benneteket, mert ha ezt tenném, én volnék a szamár. Mert hisz meg is buktathattok engem, amikor akarjátok, én vagyok akkor a ti kezetekben: rosszul játsztok, és megbuktam. Viszont amíg pénzetek az én zsebemben van, addig vagytok az én kezemben is és nem fordítva, atyafiak. És ez így van rendjén, mert ez mindkét fél érdeke. Mi a közös érdek tehát? – ordított újra rám. – Hogy tisztességesen dolgozzatok.
Itt én már szédültem. Hogy nem lehet bírni vele s főként: hogy mi gyengék vagyunk ehhez, azt véglegesen beláttam. Mert hisz ez szemfényvesztő, – gondoltam, – kétségtelenül az, feldobja a szavakat a levegőbe és játszik velük. Itt közbeszóltam tehát. Azt mondtam neki, hogy rendben van, csinálja csak, ahogy jónak látja, a többiek is úgy fognak majd cselekedni, ahogy jónak ítélik, de én hazamegyek. Ő fel II. kötet 55is szólított, hogy menjek, adja ki tehát járandóságomat meg útiköltségemet, ahogy meg is ígérte s ezzel a magam részéről készen vagyok. Nem kutatom többé, igaza van-e, nincs-e, elmegyek, és isten áldja mindnyájukat.
Csakhogy ő erre nem látszott odafigyelni. Úgy tett, mintha nem hallotta volna, mintha valamin még törné a fejét.
– Elválhatunk, – azt mondja, – csak akkor mit csináltok? Mert színházhoz szerződni, fellépni akkor nemigen lehet ám, mert beperelem ám azt a vállalatot. Nem benneteket, akiknek semmitek nincs, a vállalatot. És ezt persze tudja Barnum, hogyne tudná! de meg is mondtam neki, nehogy elfelejtse. Ami pedig az ügyvédet illeti, hogy ügyvédhez fordultok, – nevetséges. Én félek az ügyvédektől, ezt eltaláltátok, mert veszélyes dögök. Csakhogy nektek ahhoz legalább négyszáz dollár költségbiztosítékot kell ám jóelőre letennetek, – honnan veszitek? Ezt is Barnum fogja előlegezni nektek? – És röhögött. Majd újra nekem esett, magázva csapott le rám, de csak egy pillanatra méltatta ügyemet.
– Magának pedig Baumann úr, most már nem adok útiköltséget. Meggondoltam a dolgot. És tessék rendesen, mukkanás nélkül dolgozni, azt ajánlom. Különben másként számolunk. A rosszkedvemet még nem ismeri ön.
– De ha mindenáron szökni akartok, – mondotta csúfondárosan, arcátlan gúnyosan, – akkor legalább az én költségemen tegyétek, az a tanácsom. Angliába megyünk úgyis, – mondotta, – Angliában vagytok, ott átússzátok a csatornát s onnan már mi az egész? Haza lehet gyalogolni. Útközben meg koldulni lehet.
– No, de elég volt, elég volt, – kiáltott ránk hirtelenül. – Mars innen egy-kettő, léhűtő kis pimaszok.
Sok mindenben igaza volt, talán ez volt a baj. Magam én példáúl olyan természet vagyok, hogy ami ellenem szól, inkább elhiszem s ami mellettem, kevésbé. Megvallom tehát, hogy mikor beléptünk a liftbe, nekem is zúgott a fejem. Vagyis mondjuk ki a szót: szinte kóII. kötet 56tyagos voltam ettől a Bergertől, mintha be volnék rúgva és minden undorodásom ellenére is. Olyan nagy erővel jellemezett ez minket és annyira találón.
– Akkor is bitang, – mondtam én magamnak, de hiába.
Hát még a két Konrád. Említettem már, hogy az egyik így volt ostoba, a másik úgy. De ebben az esetben a kétféle butaság bámulatos módon megegyezett egymással. Fejüket csóválták, mint a vénasszonyok. (Különben is öreges arca volt mind a kettőnek, ebben is megegyeztek.)
– Micsoda ember ez! – hajtogatták ezek már a liftben s ahogy akarta az ember, hangjukból, – úgy rajongást, mint sajnálkozást, de talán megütközést is olvashatott volna. Vagyis hát: meg voltak babonázva teljesen.
– Mért? Milyen ember? – kérdeztem szigorún.
Kiderült, hogy nem tudják, milyen ember.
Kiderült, hogy nekik ez a „svung” meg ez a „sváda”, vagyis ez a szóáradat s főként a határozottsága mégiscsak nagyon imponált, viszont a lényegből nem vettek föl semmit. Egyszóval: úgy látszik, alig is értették, hogy mit beszél.
– Okos ember ez, – mondogatták, – okos ember. Viszont az mégse szép, hogy így beszél velünk. Mivelhogy mi mégiscsak úriemberek volnánk, vagy mi az ördög. – És itt egymásra pislogtak.
– Dögöljetek meg, – gondoltam én. (Már azért is, mert csak sajátmagukat tartották úriembereknek, engemet nem. Rég tudtam én ezt. Mivelhogy mind a kettőnek kereskedő volt az apja, – még ebben is egyezett a két szamár.)
Ezt gondoltam s amellett, mondom, a világért se tudtam volna rögtön megmondani, hányadán vagyok magammal. Mert az a tétel, hogy a semmiből emelt ki minket, igaz volt. Hogy sokat dolgozott velünk, mert nem tudtunk semmit, mielőtt hozzá kerültünk volna, szintén. Hogy tehát joga van tiltakoznia az ellen, ha tudásunkkal másutt akarunk boldogulni, ez ellen semmilyen tisztességes embernek se lehetett ellenvetése.
Egyszóval bódúlt voltam én, le voltam szerelve magam is. Ez az ember megint megkötözött. Mert csakugyan mi lesz velünk, ha elmeII. kötet 57gyünk tőle s ő megakadályozza, hogy Barnum fölléptessen minket? Már magamról nem is szólva, de harminchét ember sorsáról van itt szó s az mégiscsak felelősség. Viszont végleg igazat adni neki, tehát egyszerűen beletörődni abba, hogy nekünk, emberi lényeknek tovább is így kell élnünk, megint csak elviselhetetlennek tűnt. De ez az egész hazúg szemtelenség mindenestül is. Jó pár napba került, míg mindennek a végére jártam.
Mert hogy ez egyenes jellem volna? Hogy nem alakoskodó? Nem vakmerőség-e ilyet azok szemébe mondania, akiknek már annyi mindent meg kellett részéről élniök? Nem elképesztő lett volna ezt hallaniok közűlünk még azoknak is, akiket netán lebilincselt volna önvallomásának egy-egy őszinte részlete? Üzletes jellem egész egyszerűen, aki ha kell, őszinte, ha kell, hazúg.
A külön fellépésekről szóló különszámla példáúl szintén pillanatnyi maszlag valószínűleg. Humbug, szemtelen hazugság. Holnapra elfelejti. Ő nem is mondta soha, és csinálhatunk, amit akarunk. Az ilyen emberrel sohase készülsz el, belevérezhetsz, beleőrűlhetsz, – gondoltam én.
Mivelhogy ügyeskedő ez, mégpedig a javából! aki nem azért mond valamit, mert hiszi vagy akarja, ez mindent csak mímel, – színészet az őszintesége és hazugsága egyaránt. Egyszóval: űzletember. Néha méltányosságot játszik, de nem méltányos, szelídséget és engedékenységet, de se nem szelíd, se nem engedékeny. Hát milyen akkor? Valószínűleg semmilyen. S épp ezért nem is megismerhető. Illetve egy megbízható tulajdonsága azért mégiscsak van, mégpedig az, hogy egész egyszerűen rossz ember.
– Hát igen, gonosz ember, – ezt így, ilyen határozottan és véglegesen mint valamely bírói ítéletet akkor mondtam ki először, de akkor éltem is át minden végső következményeivel együtt. Ami annyit jelent, hogy ha tényleg és mindenekelőtt, ha legfőképpen az, akkor úgy is kell bánni vele. És nem szabad, hogy akár ügyessége, okossága vagy szakértelme ezentúl befolyásolhasson. Mert nemcsak gonosz, még öröme is telik benne, hogy az, mert hisz élvezi magát, tudvalevő, hogy gyönyörködik saját gyalázatosságaiban, s ha rákoppintanak, elfedi azokat mindenfélével, még indokolásokkal is. Mintha egy raII. kötet 58gadozó azt akarná bebizonyítani önnek, hogy az természetes, sőt szükségszerű, hogy ő ennyire vérengző.
Legyen hát természetes, rendben van, csakhogy akkor az is természetes ugyebár, ha orronütik. Azt kellene bizony, mégpedig úgy, hogy leessen az ágyról s többé fel se keljen utána.
Csak hogy tudom én ezt végbevinni? S hogy tudnók mi valahányan, mind a harmincheten? Vagy valóban meg vagyunk átkozva mind, ahogy Elvira szegény s nekünk semmi se sikerűl?
Napokig vergődtem, hányódtam mindezeken, s határtalanná nőtt bennem a gyűlölet.
Ha például eszembe jutott az az egy szó, amint azt mondta nekünk: – léhűtő kis pimaszok, – ez olyan volt nekem, mintha hideg méreg volna belsőrészemben. Hogy szédűltem tőle, hogy támolyogni kezdtem az utcán.
– A gyönyörök barátja! – mondogattam határtalan undorodással, mikor a pofája jelent meg előttem, amint szivarozás közben még csokoládés mandolát is ropogtat, velünk viszont úgy bánik ugyanakkor, mint a kutyákkal.
Egy nap pedig azon vettem észre magam, hogy végleg elment a kedvem az élettől.
– El innen, el! – mondtam én magamnak, – csak gyorsan itthagyni ezt az egész tébolyt, mert úgyse bírja ki sokáig az ember.
– De hogy lehessen itthagyni? – kérdeztem esetleg még egy óra múlva magamtól. – Megtettem a magamét s néha igazán éjjel-nappal küszködtem és dolgoztam s most koldusként hazamenni? S ennek még a mandolát sem ütöttem ki a szájából? És mi lesz akkor a többiekkel?
Így vergődtem egyik végletből a másikba. Miközben ezek a Konrádok mégiscsak elkezdtek susogni körülöttem. Hogy ez mégse járja így tovább, meg ilyeneket. Úgy látszik, rájöttek végre ostoba fejükkel, hogy be vannak csapva. S miről jöttek rá? Egyszerű a dolog: arról, hogy a jamaikai rum lám milyen drága, s nekik még arra se telik, pedig ők csakis azt szeretik. Hogy mit szólok én ehhez és általában a helyzethez? Vagyis hogy mit gondolok, mit kellene mégiscsak tenni nekünk?
II. kötet 59– Semmit. Dögöljetek meg. Vagy legyen akármi, – feleltem én.
Csakhogy, ha valaki egyfajta szeszt már nagyon megszeretett, ez sok mindenre képesíti a lelkét. Illetve, hisz nem is jól mondom. Mert csak a nagyobbik Konrád panaszolta a drága szeszt, a kisebbik sokkal inkább nők után esengett. S az ilyesmi még többe kerül, különösen túlalacsony növésű embereknek.
S addig-addig, míg aztán én is elkezdtem susogni velük. És hát sokmindenről esett szó közöttünk, a tengerről, de még a japán birkózásról is. Mert minek tanultuk mi azt ugyebár? (Akkor jutott ez először eszünkbe.) Mert valami hasznát mégiscsak lehetne látni talán, no nem? És hátha nagyot is?
Mindezek a tervezgetések azonban, az igazat megvallva, még jobban elkeserítettek engem. Mert éjszakai agyrémeknek, gyerekes, habajókos álmoknak tűntek, különösen nappal, a napfényen. Viszont csodálatosképpen éppen ezek válnak be néha, mint majd hallani fogja. Ennek azonban egy feltétele van: hogy komolyan vegye őket az ember, hogy úgy tekintse, mint aminél nincs természetesebb dolog. Tehát úgy is fogjon a kivitelükhöz: vagyis bátorság, nagy körültekintés és ügyesség kell ezekhez is, amolyan Berger-féle pimasz ügyesség, és akkor kiderűlhet ám, hogy nem is olyan kivihetetlen agyrémek.
Agyrémek? Persze hogy agyrémek. A következőképpen gondolkodtam:
Mi mindenesetre beszéltünk vele, tehát ezt még megpróbáltuk, tehát lelkiismeretfurdalásra nem lehet ok, mivelhogy módot adtunk neki, hogy megemberelje magát. Egyszóval, mindent megtettünk, ami ilyen helyzetben embertől telhet. Ez volt első tételem.
De sőt, némi időt is akartam néki hagyni ehhez. Mert tudtam ugyan, hogy igazán megváltozni nehéz, talán nem is lehet, ami pedig a viselkedést illeti: a legtöbb ember szégyellené, hogy egyszerre másnak mutatkozzon, mint amilyen tegnap volt. Csakhogy éppen ebben, illetve többek közt ebben is nem volt-e ő tökéletesen szégyentelen? II. kötet 60Mert mi volt az neki? Egy nap mennydörgött, másnap lágy volt és alaktalan, mint a köd.
– Ez egy hiú majom, – mondotta róla a Barnum ügynöke. Mi volna tehát, ha a hiúságára próbálnánk hatni? Hogy ne uralkodni akarjon rajtunk, hanem tetszeni nekünk? Mégiscsak várni kellene tehát. Betanítanám a nőket, hogy mit mondjanak neki. Hogy mi mennyit tanultunk tőle, hogy mi szeretni akarjuk őt, meg ilyeneket. No, meg az üzleti érdek is. Nem jobban boldogulna-e velünk, ha szeretjük őt? Nem szívesebben dolgoznánk neki akkor, mint így, mert beláthatja, mi ennek a vége, ha minket teljesen elkeserít?
– Ezt kellene becsempészni a fülébe, – gondoltam. – Mert hátha észbekapna ettől és mégiscsak változtatna az eddigieken?
Ám, aztán elvetettem magamtól mindezt. – A tigrist nem lehet rávenni, hogy szénát egyen, – mondotta nékem egy Szalai nevű amerikai magyar és éppen e Bergerre vonatkozóan is. S nekem be kellett látnom, hogy ebben is igaza volt.
Épp ezért folytattuk előkészületeinket. Viszont a körűlmények is arra késztettek, hogy várjunk még egy ideig, akármi lesz is a hajón. Itt ugyanis túlnagy volt a forgalom, túlságosan élénk városok voltak ezek Amerikában s nekünk akkoriban kihaltabb tájakon járt a képzeletünk. S hogy mért? Mindjárt meghallja azt is, uram.
Mert a lényeg ebben annyi, hogy akkoriban mi hárman, a két Konrád meg én, látszólag időtöltésből vagy játékból, nagyon elkezdtük gyakorolni a japán birkózást s különösen bécsi tanítónknak azt a fogását, amellyel valakit, ha nincs rá elkészűlve, a feje tetejére lehet ejteni. Én tudtam ezt a legjobban csinálni, de előrelátásból jól begyakoroltattam két társammal is.
Ezért kellett tehát bevárni a csendesebb éjszakákat, vagyis hát a néptelenebb városokat.
Mindeközben pedig valami fullasztó csend volt körülöttünk. A mieink, mint már említettem, lankadtak voltak, élettelenek s a Bergerrel való sikertelen tárgyalás után, (amelyről persze beszámoltunk nekik), még inkább azok, erről tehát nem érdemes többet mondani. Legfeljebb, ha rájuk jött a nyugtalanság, még többet veszekedtek. Berger meg nézte, hallgatta és semmit se szólt.
II. kötet 61Hogy veszélyes ez a némasága, azt mindenki érezte. Mintha ő is várna valamire, ez olyan volt. Egy magánénekesnőnk, jobban mondva inkább karvezetőnk, (amilyen én is voltam), Berta nevű szellemes, kedves lány, illetve hát elvált asszony, egy reggel próba előtt oda is jött hozzám, és így szólt:
– Pilli-fiú, én egész éjjel dideregtem. Csak már otthon lehetnék. Úgy érzem itt magam, mint egy jégszekrényben vagy reménytelen barlangban, mit mondjak? mint egy huzatos siralomházban. Mit szólsz?
– Férjhez fogsz menni, és akkor minden jó lesz, – mondottam neki és megsimogattam arcocskáját. (Erre tényleg volt kilátás, mert a kis püspök, tudjuk mindnyájan, szerelmes volt belé. – Persze más párok is akadtak, ám erről nincs mit mondani.)
– Igen, igen, – felelte ő, – de miből fogunk élni? Mert itt nem maradhatunk, erről szó se lehet, itt megfagy az emberben a lélek. Mit szólsz? – kérdezi megint. – Mondj valami jót, te olyan okos vagy.
– Azt szólom, figyelj ide, – válaszoltam erre, – mihelyt én azt az egyetlen szót fogom nektek mondani: narancs! – akkor minden megváltozik itt s minden jó is lesz. És majdnem meg is ígérhetem neked, hogy nemsokára ki fogom ejteni ezt a szót. Elég ennyi?
– Beléd vetem bizalmamat, – mondá és hideg orrocskáját, mint egy kis kutya, odanyomta a fülem mögé.
Persze a Barnuméknak küldendő táviratra gondoltam, mikor a narancs szóval bíztatgattam ezt az ártatlan gyermeket.
No lám! Én voltaképp most el is köteleztem magam ezzel. Berta nyilván szétviszi majd e bíztatásom hírét, ezek kapva kapnak rajta, s ezzel készen vagyunk. Még jobban rám fognak bámúlni, ha valami fájdalom éri őket. S ha már így áll a dolog, nem volnék-e becstelen, ha nem követnék el mindent, hogy javukra legyek? Mert reménységeket kelteni emberi szívekben s aztán cserbenhagyni őket, – van-e ennél szívtelenebb dolog?
– No és ha nem sikerűl semmi? Ha póruljárunk? – tettem fel a kérdést. Mert hisz voltaképp semmi bizalmam nem volt már magamhoz, ez az igazság.
II. kötet 62– Ej, lesz, ami lesz, – feleltem erre. – Legyen akármi, úgyis rég megúntam én az életemet.
– És ha úgyis meg kell dögleni, mért ne dögölnék meg méltó módon? Olyan célért, ami kedves nekem, amely a szívem ügye? Hisz én ezeket a kis embereket mégiscsak szeretem. Osztályostársaim a bajban, – továbbá: hisz nékem nincsen senkim és némelyike különösen a szívemhez nőtt már. Szegény Elvirán még gondolkodtam is, hogy ne kérjem-e meg a kezét. És ez a Berta is ilyen aranyos s a kis püspök milyen áldott, jó fiú és így tovább. Sorra vettem jónéhányat.
Egyszóval: hogy mégiscsak szeretem őket, vagy legalábbis némely pillanatomban, ez most kiderűlt. De az is, hogy valóban, túlságosan belefáradtam én már az életembe.
Hiszen sokszor mond magának effélét az ember az évtizedekben, tudom, de aztán vannak olyan időszakok, mikor ez a szó végleges s az eddigieknél komolyabb értelmet kap. S ez olyan időm volt. Lehet, hogy Elvira halála is hozzájárult ehhez.
Olyan érzésem volt, mintha már nem is volnék egészen a világon.
– Éneklő szörnyetegek, – gondoltam magamban az emberekről. – Véres a foguk. S amellett milyen érzelmesek ők! – S arra törekedtem, hogy még a húsevésről is leszoktassam magamat. (Ez már különben Indiában is felmerült bennem, éppen ott, mert ott hallottam én egy fehér kőfal mögött leszúrni egy disznót. Sikoltott és hörgött, eszeveszett rémületének hangjai még ma is a fülemben vannak. Hisz képzelheti, hallottam is, láttam is ilyet épp eleget, de ehhez hasonló rémeset még soha. S akkor történetesen folyton ez járt az eszemben.)
Úgy mondhatnám, hogy voltaképp az undorodás volt legállandóbb állapotom. S ha Bergerre csak ránéztem is, az olykor elég volt ahhoz, hogy aznap böjtnapot tartsak.
S ami a legcsodálatosabb, képzelje, kezdtem visszavágyódni haza. S képzelje, nem is a szülőfalumba vágytam, hanem Szolnok tájára. Hadd beszélek erről is egy keveset.
Egy dalt hallottam én valamikor régen Szolnokon, egész fiatalon, mondhatnám gyerek voltam még. S ezt gyakran dúdolgattam magamban azóta, hogy újra elém idézték s éppen itt Amerikában. Még könnyeztem is, mikor elémállt valaki, s váratlanul éppen ezt kezdte éneII. kötet 63kelni nekem. A tudákos Hoffmann, aki magyar ember volt, és a pesti zenedébe járt és persze népdal-kutatással is foglalkozott, – ennek nagy keletje van manapság, hisz tudja ön is, – szóval ez a Hoffmann persze azonnal hajlandó volt röhögni rajtam, mikor e nagy tetszésemről és e dal körüli terveimről beszéltem néki s persze rögtön kijelentette, hogy bizony ez nem is igazi népdal, ez műdal. – Legyen hát műdal, nekem akkor is végtelenül tetszik, – feleltem én.
De kezdjük az elejével. Ez még Cincinnatiban történt. Egy délelőtt, – mindenszentek napja volt, ma is jól emlékszem rá, s nekem próba-szünetem volt – ott üldögélek egy régi ismerősöm, egy Weisz Miksa nevű szerkovács lakásán, – ez zsidó ember s mondhatom, derék ember, (annakidején ide vándorolt ki, véletlenűl épp most hallottam róla megint, ma is él,) – szóval ott üldögélek, mikor jön a keresztény sógora, egy Ányik Márton nevű magyar, s íme: be van rúgva, nem éppen nagyon, de szemmel láthatólag. Weisz Miksa erre nagyot röhög.
– Hogy mersz berúgni ilyen szent napon, te baptista? – kérdezi tőle. (Mert Ányik baptista volt.) Erre Ányik nem hagyja abba, csak folyton énekel. Azt énekli, hogy:
Aztán ezt énekli:
S nosza ezen mindjárt el is kezd sírni. Egész komolyan sírt, hogy ő nagyon vágyik haza. De aztán megint rákezdi rezgős hangon, naII. kötet 64gyon szélesen, mialatt ujjával az orrom előtt kaparász, mintha fenyegetni akarna vagy magyarázni valamit. Azt énekli, hogy:
Ezen meg én kezdtem el sírni, de mellesleg szólva még a zsidónk is nagyon elkomolyodott.
S mármost igazán mit is sír az ember ezen? – kérdezhette volna ugyanez a szemüveges Hoffmann, ez a gúnyoros, eszére büszke fráter, aki annyira szerette a szociológiát, – mit sírsz? mi van ezen? – kérdezte volna biztosan. – Munkabérszerződés, valaki közli munkabérszerződését, hogy elszegődött húsz forint havi bérért. Ennyi az egész. – És igaza is lett volna, mert csakugyan ennyi, nem több.
S mármost hogy magyaráztam volna meg neki, hogy mégiscsak mi minden egyéb is van ebben, hogy mennyire megráz engem ez a munkabérszerződés, ez a szívbéli szerénység, ez az alázatos elégedettség, amely annyira óhajtandó volna számomra is! S hogy mennyire kong e dalocskában a végtelen magány, – a pusztai vidékek csendje, amely után annyira vágyom. S hogy talán épp ezen sírok, hogy most már csakis e szerény magányra vágyom, semmi egyébre. Hogy el szeretnék bújni, épp úgy, mint e bojtár valahol, talán Szolnok környékére, ahol fiatal voltam, mert kezdem érezni s épp e forgatagban még jobban, milyen iramban múlik az élet. S vajon nincs-e az is kifejezve benne, hogy szerény légy, mert nem sok az egész?
Ilyeneken sírtam én akkor s nyilván még sok egyében. Mellékesen megjegyzem, hogy ez a délelőtt, illetve hát maga ez a dalocska voltaképp döntően hatott egész további életemre. Mert mikor Írországból végre hazavergődtem, egyenesen a Szolnok körüli vidékekre mentem ajánlkozni. De ott, így Puszta-Kengyelen, Tenyő-pusztán és másutt azt felelték, hogy van gulyásuk, bojtárjuk is elegendő. Persze apró emberben nem bíztak, ez volt az igazság. S így kerültem aztán mégiscsak ezek közé, a szülőfalumba vissza.
II. kötet 65De folytatom, amit elkezdtem. Ez az Ányik Márton eredetileg gyönge iparos volt idehaza, afféle szűrszabó, de mielőtt kiment, kitanulta a nadrágszabást, s abból elég jól megélt. Ám ez is mellékes. Így szóltam hozzá:
– Ugyan Marci, nem csinálnál nekem gyorsan, amíg még itt vagyunk, egy szép, földigérő subát? Persze testvéri áron. Égszínkék legyen, úgy akarom és ujjatlan. Szóval a bőre legyen kifelé fordítva s gyapja befelé. Viszont egy szép, fekete báránybőrsüveg is kéne hozzá s az persze a gyapjával kifelé legyen.
– Mi a fenének ez neked? S mégpedig itt Amerikában? És mért égszínkék legyen, te Pilli? – kérdezi ő.
– Szép, erősen kék, szilvakék legyen, azt akarom. S a fő, hogy egészen eltakarjon, majdhogy a földig érjen, hogy olyan legyek benne, mint nálunk otthon a cukorsüveg, – feleltem én. – Valamit gondolok a színpadra. No, szóval: kék suba, fekete süveg és hosszú bot a kezembe, erre gondolok. De sürgősen, te Marci, mert nem tudom még, meddig maradunk. – Ennek az óhajomnak magyarázata pedig ennyi:
A színházi ember, tetszik tudni, úgyis mindig a színházára gondol. Ez nincs másképp. A következő villant meg rögtön előttem: ez a Berger úgyis mindig a nemzeti sajátságot kajtatja, legyen hát egyszer magyar nemzeti sajátság. Ennyivel még tartozom is magyar hazámnak, mert akárhogy vesszük, az mégiscsak a hazám. No szóval, én ilyesmit gondoltam e tarnócai bojtárról: pár szót mondunk majd eléje a magyar puszták elhagyatottságáról, miegymás, ami a tömeg regényesség-igényének megfelel, erre felmegy a függöny s félvilágítás mellett megszólal a furulya, esetleg még kolomp is hallik. Hajnalodik, feljön a nap s ekkor én cukorsüveg ruhámban, hosszú botomra támaszkodva elkezdem a bojtárt énekelni s a strófák végén a vegyeskar szinte zümmögve belép. S ha ez tetszik, esetleg a réztepsit is hozzáveszem vagy még másokat is, kettőt-hármat. És mért ne tetszene? Orosz társulatok is vesznek ilyen egyszerű jeleneteket, mégpedig nagy sikerrel. De továbbá: a színház szajha-mesterség, uram, ha a dal szomorúságát nem is veszik fel, a kék suba, hosszú bot, de az apró pásztor is megteszi majd a magáét. Ezt gondoltam.
II. kötet 66És szerencsém is volt. Marcinál találkoztam ugyanis egy fiatal néprajzos doktorral, aki nadrágot jött el csináltatni. Törpével szívesen szóbaállnak az emberek, valami ostoba kíváncsiságból, nyilván azt hiszik, hogy itt valami különös dolgokat fognak hallani s már jóelőre hülyén mosolyognak. Így ez is. Különben elég rendes ember volt, s megjegyzem, ő is elég alacsony termetű.
Szó, ami szó, elmagyaráztam neki a dalt, leírtam pontosan, sorról sorra a szövegét angolul s persze a kótája alá, – ezt Hoffmann írta le nekem, – ez a kis doktor pedig nagyon biztatott, mondván, hogy ő a híres Boas tanítványa (persze fogalmam se volt róla, ki légyen az, mint utóbb értesültem, egy világhírű néprajzos) s hányszor kell nekik indián meg eszkimó szövegeket is angol versbe áttenni, ezt egy egész fiatal költő csinálja nekik darabonként öt dollárért nagyon ügyesen. Meg is csinálta nekem is, elég jól, utána még négyet. (Igaz, ennek nem sok hasznát láttam utóbb. Mert a kiejtéssel sehogyse tudtam boldogúlni, pedig hetekig elvesződtem vele két tanítónál is. Így aztán a magyar dalokat javarészt mégiscsak magyarul énekeltem s a mesejátékokat németül. S a közönségnek persze nyomtatott magyarázat állt rendelkezésére.) No, de folytatom. A szűrszabó a subát nagyon jól megcsinálta, meg a süveget, Hoffmann a bojtárt elosztotta vegyeskarra, (azzal, hogy talán bevehető lesz az a capella-programba is), – a magánjelenethez viszont pásztorsíp is kellett volna, de azt nem tudott senki. Szerencsére egy Karli nevű karénekesünk tudott klarinétozni, – nagyon jól. Fődolog, hogy vékony, elhagyatott kis hangja legyen.
S aztán hát előálltam vele s Engländer nagyon, de még Berger is meg volt lepve tőle kétségtelenűl. (Ez még régen volt, az amerikai körút elején s akkor még tűrhető volt köztünk a viszony.) Határozottan tetszett neki a dolog, annyira, hogy költségeimet is rögtön kifizettette.
– Ejnye, – azt mondja, – ez kedves. Csak ennyit mondott ugyan, de a szeme csillogott.
Persze, néki ez csak kedves volt, hogy mi annyira megható benne, arról úgy látszik, neki se, vagy talán senkinek se lehetett fogalma kívülem. Illetve még valakinek, akiről mindjárt szólani fogok.
II. kötet 67Nem vagyok szólóénekes, de itt kitettem magamért. Különben is pontosan úgy énekelek ma is, ha énekelek, ahogy Berger tanított, teli zengéssel, „ahogy a csecsemő sír”. Hát még akkor. Elég szép sikerem is volt vele többfelé.
De hagyjuk most ezt, később úgyis esik még erről is szó.
Végre hát elindultunk Kanadából, egyenesen Angliába hajóztunk, remek, nagy luxusgőzösön. Berger persze megint csak megalkudott velünk, nem emlékszem már, hány előadásra, csak azt tudom, hogy sokra.
S ez egyszer mi mégiscsak ellenálltunk, képzelje, kereken megmondtuk neki, hogy nem tudunk ennyit énekelni. A tenger ugyanis nagyon viharos volt s Dina-mamzell egyszerűen kijelentette, hogy ő nem bírja a tengert, az érdes beszédű Matild pedig közbeszólt, mondván, hogy ő okádással a torkában s ezt még kijavította: a gyomromban megsavanyodott borsólevessel a torkomban, – mondta, – nem tudok énekelni. De itt még a bájos, szellemes Berta is kitört.
– Szabad engem megnyúzni kérem szépen, semmi kifogásom, csak épp a halálom után, – jegyezte meg és otthagyta a társaságot.
Érdekes, hogy nálunk a nők mennyivel bátrabbak voltak, mint a férfiak. Hisz ők se nagyon, de aránylag.
Berger pedig nem szólt semmit, csak épp kezdett lassan vérrel megtelni az arca. Nagyon lassan, de megint a repedésig. S erről már tudtuk, mit jelent.
Kínos lehetett számára, roppant kínos e dolog. A hajón vállalt kötelezettségek ugyanis, nem tudom mért, de sokkal kényesebbek, így hallottam ezt másoktól is, nem egytől.
Mondom, nem szólt semmit, mindeközben pedig néhányszor rámnézett némán. S én erről is tudtam, mit jelent. Hogy ő ezt is az én hatásomnak tudja be.
De társaim is engem néztek, hogy én, a főemberük megszólalok-e végre. S nekem, nem tudom mért, a tekintetek kereszttüzében teljesen megbénult az agyam. Semmise jutott eszembe.
Ekkor megszólalt a hülye Arnold.
– Nem volna jobb, mester, ha előbb velünk is megbeszélné, ha kötelezettséget vállal? – kérdezte. Azért volt oly nagy butaság ezt monII. kötet 68dania, mert hisz, ismétlem, mi hárman, a Konrádok meg én, pontosan beszámoltunk a Bergerrel való tárgyalásunkról s így arról is, hogy ő nem hajlandó üzleti ügyeibe beavatni minket.
Arnold kapott is erre akkora pofont, ha nincs mögötte egy szellőztető kürtő, biztosan elvágódott volna.
S ez volt a bevezetés a további rémségekhez.
Ellenben én estem el épp akkor, a pofon után. Valaha régen, az édes Szolnokon láttam én egy lovat, amely álltában belebotlott saját lábaiba és elesett. S pontosan ez történt most velem is. S hogy rettenetes izgalmamban-e? Igaz, a hajó is erősen dülöngélt jobbra-balra, de előre meg hátra is ugyanakkor.
Mindez a turista-osztály zárt fedélzetén történt. Szerencsére csak néhány ólálkodó volt jelen. Viszont Harklau is ott volt, látta a dolgot, s erre még gondolni se szeretek.
Berger pedig ezekután szótlanul elment.
S hogy attól fogva mit művelt velünk, illetve társaimmal, el se mondom. Engem még most se bántott, megint olyan periódusban voltunk, hogy úgy tett, mintha észre se venne. De azért azt mondtam magamnak: jó lesz vigyázni, – ha nem is tudnám megmondani, miért. Talán, mert ilyen helyeken, mint amilyen egy hajó is, mégiscsak mások az állapotok. Vagyis mindaddig ajánlatos nagyon óvatosnak lenni, amíg olyan helyre nem kerülünk, ahol neki lesz tanácsos jobban vigyáznia magára, – ezt a parancsot adtam ki magamnak.
Mert hisz most már nem is engedett hazamennem, nyílván tartogat hát számomra valamit.
A társaimról viszont mit mondjak? Aki a legapróbb hibát követte el, azt berendelte kabinjába, s a legkevesebb, amit kaphatott tőle, az volt, hogy Berger félkézzel a hajánál fogva emelte fel s így rázta meg a levegőben. (Nem tudom, mondtam-e már, milyen nagyerejű fickó volt ez a bitang.)
S ezek hallgattak. Nem ordítottak, nem mentek panaszra a kapitányhoz, hangtalanul tűrték mindezt, nyílván annyira szégyellték, hogy így lehet bánni velük.
– Mért nem kiabáltok, mért nem rúgjátok be a kabin ajtaját, mért nem csináltok botrányt? – kérdeztem én.
II. kötet 69S persze neki a hajón külön társasága volt, vidám, nevetős társasága s ezektől persze távol is tartott minket, minthogy mi voltunk az állatsereglet, ugyebár.
De képes volt egyebekre is. Ha netán előttünk vonult el velük, képes volt megjegyzéseket tenni ránk, sőt velük együtt nevetni rajtunk, amit pedig azelőtt sohase tett. Egy vicc kedvéért, egy kis nevetés kedvéért képes volt elárulni minket, – nem szemétember az ilyen? – Egyszóval: most már szabadon tombolt, minden állatiassága kiborúlt rajta.
Egy nap pedig a következőkről értesülök:
A kis Konrád, mint már említettem, bolondja volt a szépnövésű, magas nőknek. S itt a hajón sikerült egy valamiféle bécsi társaságba betornásznia magát, amelyben néhány csinos asszony is volt. S minthogy beszédes is volt, tréfás is, így hát némi sikere is lehetett, s a hiúság az hiúság! Nevettek a beszédén s nyílván rajta is, így hát nem vette észre, s nem szégyellte, hogy egész személyével mulattatja az embereket. S ha Bergerre terelődött a szó, így felelt:
– Eh mit, Hekuba. Fődolog, hogy egy kicsit jól érezzem magamat. (Ő különben elég sűrűn használta ezt a szót, hogy Hekuba és akkor is, mikor semmi értelme se volt s gyanakszom, hogy ő maga se tudta, mért mondja. Mert hisz egyebekben is ilyen ember volt, azok közé tartozott, akiknek ilyen szilárd véleményük van mindenféle dologról anélkül, hogy akár sejtelmük is volna róla, mért? Ám, ez mellékes is.)
Mindezt pedig csak azért bocsátom előre, mert rendkívüli módon megundorodtam én akkor tőle, még nem is a szavaitól annyira, mint inkább beszédmódjától, de az egész mivoltától is, hogy úgy hápogott és lefetyelt, mint a kacsák, mintha büszke volna rá, hogy a szája és az agyaveleje közt semmi összefüggés nincs. És ezzel dolgozzak én együtt? Mikor az egész embernek semmi értelme, sem őneki, sem annak, hogy a világon van.
Még ma is haragszom rá, megvallom. Mert ő is oka volt annak kétségtelenül, hogy képes voltam otthagyni őket, hogy annyira megundorodtam összes ügyeiktől. Mert azt gondoltam: – ezekért járok én teli gonddal, s áldozom fel az éjszakáimat?
II. kötet 70No, de meg is kapta akkor a magáét s erre már mégse mondta azt, hogy Hekuba.
Mint értesültem, megint ott ácsorgott előttük, védett helyen, valamelyik szalon ajtaja közelében, – napfényes lévén az idő, most kinyitották a pincérek, hogy lehessen levegőzni kicsit – s ő, mármint Konrád, megint ott ágált, magyarázott nekik valamit. Ezek meg fedélzeti székeiken finoman hátradőlve, jól bebugyolálva hallgatták őt és nevettek a mókáin. Egyszercsak arra ment Berger, félkézzel felemeli őt a ruhája gallérjánál fogva, ahogy kutyakölyköket szokás a nyakuk bőrénél, s azt kérdezi tőle:
– No, udvarolsz, udvarolsz? – s ezzel jól szemügyre veszi őt a levegőben, leteszi és továbbmegy.
– Bele akartam vetni magam a tengerbe, – mondta nekem Konrád egy óra múlva. S még nem is annyira Berger miatt, hanem azért, mert csak egy embernek, egy arra menő hajóstisztnek torzult el az arca, – mint Matildtól hallottam, ez meg is állt, és nagyon rosszallón nézte a dolgot, – viszont a társasága s köztük az asszonyok is harsányan, oly boldogan hahotáztak ezen, mintha életük legjobb viccét hallották volna.
S ez volt oly iszonyatos számára. A szíve végre hál’ Istennek meg volt sebezve, most már öngyilkos akart volna lenni. Egyik végletből a másikba: előbb Hekuba aztán öngyilkosság.
– Meg fogom ölni ezt a Bergert, én fogom megölni, – susogta halálos szégyenének könnyei közt.
– No végre, te marha, – gondoltam én. S magamban most már én is úgy nevettem, mintha életem legjobb viccét hallanám. – Eszedbe jutott hát végre Berger is?
– No? – kérdeztem némi kedvteléssel. – Hogy tetszik a dolog? – S talán még hangosan is nevettem.
Mert őszintén szólva: oly nagy volt már ez a szégyen, a gyalázat, hogy kezdett szinte nevetségessé lenni. De, mint már említettem: közönyösebb is lettem én vagy mi az ördög s ami a fő, azért sem izgatott még az ilyesmi sem annyira többé, mert akkor bizony mással voltam én már elfoglalva. S mégpedig: némely pillanatomban úgy tetszett, hogy végzetesen, halálosan.
II. kötet 71Hadd mondom el most, mi módon, mely úton lettem én, ha nem is teljesen, de körülbelül azzá, ami jelenleg vagyok.
Mindenekelőtt arról kell szólanom s a továbbiak megértése végett is, hogy én az imént elmondott események előtt nem sokáig ugyan, de jónéhány hónapig, talán fél évig is buzgó istenhívő voltam, mégpedig egyetlen gondolat hatása alatt. Lehet, hogy ez is hozzátartozik a mi alkatunkhoz, de ha nem, az enyémhez okvetlenül. Hogy nemcsak egy gondolat, néha egyetlen szó is képes engem, mint a mágnes maga felé fordítani, vagyis tökéletesen eltéríteni eddigi utamtól.
Még Batáviában történt, hogy valaki egy darab nyersaranyat mutatott nékem, én pedig néztem, sokáig eltűnődtem felette, mert a gondolatom ez volt: lám, ez az arany nem tudja sem azt, hogy ő szemcsés, sem azt, hogy fénylik, még azt sem, hogy ő létezik. Ezekszerint a nap se tudja odafönt, hogy ő forró, hogy lángjai vannak és így tovább. Akkor mindezt ki tudja róla? Én, aki nézem.
De ha nem nézi senki? Vegyünk egy végtelenűl távoli, ismeretlen világot vagy szikrázó csillagporokat az űrben, ahol nincsen élőlény, tehát senki, aki bármit is tapasztalhatna róluk. Hunyja le uram a szemét és képzelje el, hogy sem a csillagpor nem tudja, hogy ő van, se más nem tudja ezt felőle. Akkor hogy lehet egyáltalán rámondani, hogy ő létezik? Mert ha ezen a nagyvilágon senki se vesz arról tudomást, hogy ő van és ő maga se… Ez talán maga a nem-lét. Mit gondol, uram?
Viszont a létezést így, egészen letagadni mégse lehet. Egy föld mélyén levő dolog volt és van, s ez kiderűlhet róla, mihelyt mégiscsak felfedezné, felszínre hozná valaki. Mert különben nem fedezhetné fel senki. Mert ami nincs, azt nem lehet felfedezni. Viszont, hogy volt ez vele eddig a föld mélyén, az elmúlt idők végtelenében? Akkor gazdátlanúl tengett-lengett, mit se tudva magáról, a lét és nem-lét határain?
Ez az, ami lehetetlennek tűnt. Persze gyerekes gondolat. Mert hát mért is kell ennyire összetéveszteni a dolgokat? Létezés és élet két különböző dolog. Hisz ért ön engem. Mért ne lehetne a létezés vak és öntudatlan? Az élet ugyan nem éppen effélének látszik, de a létezés mért ne lehetne ilyen? Mikor a teremtés is javarészt annak tűnik. Egy II. kötet 72dolog a föld mélyén nem tud róla, hogy van, és más se tud erről, s ha egy élő mégis felszínre hozza, akkor azt mondja rá: lám, ez a dolog létezik. És ennyi az egész.
No de akár tudomásúl veszünk valamit, akár nem vesszük tudomásúl, – mit változtat ez a dolgokon? Ennek számunkra fontossága lehet, de a teremtés számára, úgy látszik, nem. A szó elhangzik, a tudomásúlvétel elhangzik, aztán megint jön a köd, vízözön, élettelen némaság, s az esztelen körforgás megy tovább.
Viszont, hogy mért van az élőnek szeme, hogy mért adatott észrevennie bármit is, – hogy ez mire való? Azt már nem tudom uram. Illetve bánom is én, nem is érdekel, mert nem szeretek én már ennyit gondolkodni. Épp ezért hagyjuk is ezt.
A lényeg ebben annyi, hogy azt mondtam magamnak: vagy a távoli csillagpor tud róla, hogy létezik vagy más tud erről, különben a dolog elképzelhetetlen és érthetetlen. Ezek szerint az egyik okvetlenül igaz, – ezt akartam én elhitetni magammal. És mért akartam? Mert hisz akkor van Isten, – kiáltottam fel. S majd megőrűltem vele, annyira boldog voltam e felfedezéstől. Mert mihelyt tudom, hogy van Isten, akkor mit érdekel engem más dolog? Van és van, ez a lényeg, mégpedig van magukban a dolgokban, vagy kívülük. Így valahogy. Hát hiába! Az emberi lény szívesen hinne Istenben, ha lehetne.
S mindebből mi következett? Áhitat. S az áhitatból mi? Egy kicsit hideglelős és nyavalyatörős lettem kétségtelenül. Ha Arnold beszaladt hozzám, hogy gyomorrontása van a sok sörtől, akkor én fájdalmasan néztem rá. Szégyenletes, de bizony így volt. Túlvilági lény lett belőlem, vagy mi az ördög. Valamiféle felelősség-érzet is motoszkált bennem, mint némely vajákos emberben, – kenetes szenvelgés, hogy én is felelős vagyok ezért a részeges disznóért, de értük mindnyájukért, ezekért a szegény emberkékért, mert hisz az istenség lakik bennök is ugyebár, vagy hogy mondjam? ha nem is bennök, akkor legalább kívülük. Ismeri a vajákos embereket? Valami hülye titok lengi körül azt a kopasz fejüket, még akkor is, ha almát esznek vagy rostélyost. Úgy néznek rá, mintha azt akarnák mondani:
– Valamit tudok én, te szegény rostélyos, amit te nem tudsz.
II. kötet 73S nyilván ilyen lehettem én is akkor. A kis püspökkel példáúl egy nap összeölelkeztünk és így tovább. Sokat mosolyogtam s mindig nagyon jóságosan. Ha pedig Berger pimasz volt, úgy néztem rá legalább három hónapon át, mintha apáca volnék.
– Nem tehetsz róla, te szegény ember, hogy ilyen vagy, – nyílván effélét mondtak neki szomorú szemeim. Megbocsátó akartam lenni, tűrő és kegyeletes. – Nem tud róla szegény feje, hogy benne is Isten lakik, – zagyváltam össze magamban saját, elég tiszta gondolataimat. Hisz tudja ön is, hogy van ez. Ha megláttam Harklaut, minden undoromat legyőzve így szóltam hozzá: – Hogy van Harklau? – És alighanem oly szenvedően okos képpel járkáltam a világban… ha most látnám akkori magamat, nyílván kiugranék az ablakon.
Dehát ilyen a fiatalság. Egyik ostobaságból a másikba. Próbálkozik, evvel is, avval is, hogy legalább valami keveset megértsen ebből az érthetetlen világból. S mikor már feladta, hogy értse, akkor kimondhatja magáról a fájdalmas szót, hogy: nem vagyok többé fiatal.
Mármost, mért mondom el mindezt? Hogy lám, hányféle viszonyban voltam én már úgy e féktelen emberrel, e Bergerrel, mint társaimmal. Voltam kegyes, voltam szigorú, majd közönyös, – mert hisz áhitatos korszakom s főként a vele kapcsolatos furcsa szenvelgésem, mint már említettem is, szerencsére nem tartott hosszú ideig.
S hogy mi minden ráncigált ki aztán káprázataimból, erről sok volna szólani most. Tény, hogy a legemberségesebb vallások hazájában, már Indiában is annyi minden hatott kiábrándítóan rám, hogy mást ne mondjak, például az a szörnyű, mert emberi segélykiáltásra emlékeztető disznóvisítás, amelyről már szólottam volt – s nyílván még jobban az ottani fényűzés s mellette a rettenetes, soha nem látott nyomor: az embertelenség e kibírhatatlan együttese, de, – mint az töprengő fiatalembereknél lenni szokott, – ilyen egyszerű dolog, mint, teszem azt, a cápák gyakori látása: mindez hozzájárúlhatott ahhoz, hogy kiláboljak e kenetességből. S persze: egyik szélsőségből a másikba! Materialista lettem.
Hisz nem is éppen materialista, csak keményen követelőző és rettenthetetlenül vakmerő. (Legalábbis így képzeltem.)
II. kötet 74– Bele kell tanulni, hogy milyen az élet és tessék megszokni, hogy milyen, – adtam én ki magamnak az újabb parancsot. És megint csak ennyi az egész. – Az élet nem igazodhat hozzám, nekem kell tehát az élethez igazodnom.
Bergert tehát úgy kezdtem tekinteni, mint a cápákat. S ha a cápákhoz szigonyok kellenek… – ja úgy? – gondoltam én.
Emlékezetes marad számomra ebből az időmből az a pillanatom, mikor egy gyermek egy gyönyörű estén felkiáltott a hajón, – (hollandusul, de én tudok kicsit hollandusul is, mert húszéves koromban voltam Németalföldön, mint csodabogár), – így szólt ez a gyermek Batáviából visszajövet:
– Nézd csak, mami, ott van a zöld kereszt. – Így nevezett valamiféle csillagokat. S én is felnéztem akkor az égre s néhány napon át figyeltem ezt a csillag-csoportot. S ahogy ez a zöld kereszt távolodott egyre a hajótól s tűnt el aztán végképp a messzi egek alján, úgy tűntek el káprázataim is a szívemből. S igaz, hogy velük mindennemű szenvelgéseim is, de, attól tartok, lelkemnek valamiféle nemessége szintúgy. Legalábbis ez a gyanúm.
Mert, mondom, engesztelhetetlen lettem. S valószínűleg egy számomra megint csak végtelenűl nagyjelentőségű szó hatása alatt.
Tudnia kell ehhez, hogy én Ányik Márton Cincinnati-i nadrágszabónál majdnem olyan barátra tettem szert, amilyenre hiába vágyik oly nagyon fiatalkorában az ember, s akinek végre is azt írhatná leveleiben: szívbéli jó barátom.
S ha ott maradtam volna Cincinnatiban, biztosan azzá is lett volna, ma is úgy érzem. Végtelenül szelíd ember volt, hárfaművész. Az a fajta, aki mer olyan lenni, amilyen, – látott már ilyeneket? Illetve hisz ott kell kezdenem, hogy vérének minden cseppje el volt telve munkájával, minden ízében művész volt s nem követelt ezért a maga számára semmi egyebet, csak a szerény kenyeret. S nem mesterkedett azon, hogy áldott gyermekességét észre ne vegyék, nem törődött vele, ha alázatát, lelkességét kinevetik vagy teljes ártatlanságát kihaszII. kötet 75nálják. Végtelenül emberszerető, magános férfi volt s történetesen ez is magyar. Szalainak hívták.
Ő is nadrágot jött ide csináltatni, mert, mint később hallottam tőle, sok nadrágja fényesedik ki a sok üléstől, de mesterségéhez bő nadrágok is kellenek neki a pedál miatt, a szűkek idegessé teszik s kedve szerint valót készen kapni nem tud, viszont Ányik nagyon jól kiszolgálja őt.
Ez az Ányik Márton pedig olyan ember volt, mint talán a török szabók. Ha jött valaki, mindenekelőtt leűltette, megkínálta, – teát, kávét vagy forró napokon, mint értesültem, különös fajta amerikai, tudom is én: talán kokainos frissítőket hozatott be a konyháról, a tilos pálinka pedig ott volt szekrényében. Valami úrias kedvesség is volt ebben az Ányikban kétségtelenül, igaz, hogy csak a magyarok iránt, az amerikaiakra kicsit tehetetlenül rámosolygott s futni hagyta őket.
Boldog volt, ha magyar szót hallott. Ráhajolt vasalójára, buzgón vasalt tovább, s nagyon el volt mélyedve, komolyodva, (különben is, ha józan volt, mindig úgy viselkedett, mintha gondolkodna valamin). S kérdéseket tett fel erről-arról, főként világpolitikáról. Rettenetesen féltette azt a kis magyar hazáját.
Egyszer, amint megint felmegyek a suba miatt, ott űl Szalai. Rögtön észrevettem, hogy szinte meghökkent látásomtól s ez bántott engem. De egy perc múlva már úgy megédesedett, mintha ő volna az édesapám. (Nálam jóval idősebb ember volt, akkor körülbelül negyvenes s mint Ányik épp most írta, tavaly meghalt szegény.) Valami gyöngéden kedves gyönyörködés volt a szemében, mikor elkezdtem Ányikkal beszélni. Ismétlem, emberszerető lélek volt ez a végtelenségig.
Azt hiszem, mondtam már önnek, mi mennyire rászorulunk a gyengédségre. Akár a gyerekek, még a becézés iránt is fogékonyak vagyunk. Ne csodálkozzon tehát, hogy, bár ez a gyönyörködés is sérthetett volna, mégis a melege inkább jólesett. Hát még, mikor egyszercsak szelíden odanyúl a kabátom ujjához, levesz onnan egy pihét, mosolyogva felmutatja és elfújja. És semmit se szól.
Erre már Ányik is elmosolyodott, pedig léniával és krétával szabást rajzolt éppen egy szövetre.
II. kötet 76Mármost megérti-e ön, mennyire jóleshet az ilyesmi? Ez a semmiség? Vagy csak én vagyok olyan bolond, hogy erre már meg is hatódom?
Megintcsak azt mondtam magamnak: – Ez talán az apám, mert íme, hiszen gondoskodik rólam. (Magam én nem ismertem az apámat.)
Ányiknak zsidó felesége volt, (a Weisz Miksa nővére,) egy kicsit bizony kócos-lompos személy. S Szalai így szólt hozzá, mikor behozott urának valami hazai tésztát, úgynevezett liflangos derelyét s nekem a teát:
– No lám, Hánnika, – mondta neki, – maga milyen takaros ma. Ilyen szépen kell fésülködni máskor is, szívem.
Mivelhogy ez nyílt természet volt, mondom, vagyis tökéletesen olyan, amilyen. És neki szabad is volt nyíltnak lennie. Rögtön úgy éreztem, hogy ez végre olyan ember, akinek nincs mit szégyellnie, aki megmutathatja magát bárkinek és bármikor.
Láthatja, nem tudok elválni tőle ma sem.
Szó, ami szó, mindjárt annyira megszerettem ezt a Szalait, hogy, mikor meghívásának eleget téve felkerestem őt, elmondtam néki sokmindent. A szenvedéseinkről beszéltem néki s hogy nem is szoktak emberszámba venni minket, a főnökünk embertelenségeiről és más effélét. Jellemeztem előtte vallási tébolyomat s egyéb változásaimat, amelyek mind azt mutatják, hogy sose tudtam én, mint kellene szemben állnom a világgal. És tanácsát kértem: vajon mitévő legyek? S hogy mi a véleménye, érdemes-e ilyen embereknek egyáltalán élniök, s más ily megoldhatatlan kérdéseket tettem eléje, hogy némely szenvedélyes fiatalemberek szokták, akik azt képzelik, hogy vannak lények, akik minden kérdésre tudnak feleletet. S ő nyugodtan meghallgatott, azután így szólt:
– Hogy maguknak, törpéknek nehéz az életük, azt értem és gondolom is. – (Ezt a kíméletlen szót használta: törpék. S én ezt is elfogadtam tőle.) – De hogy maguk, tapasztalt emberek azt képzelik, hogy csak a maguk élete nehéz, ezt már sehogyse tudom megérteni, Baumann úr.
II. kötet 77– Mi mindnyájan törpék vagyunk, vagyis, ahogy ön kifejezte: igenis csodabogarak vagyunk mind, akik az életen kívül állunk, – folytatta nagyon határozottan, amellett szelíden. – És hányan vagyunk ilyenek, mit gondol ön? Egy egész világ. Mert sokféle ám az átok itt, Baumann úr. Ha nem is gondolunk a vakokra s a szerencsétlenek többi fajtáira, de vegye csak a művészeket és komédiásokat vagy akár némely tudósokat is, feltéve, hogy valamely hírnévre nem vergődtek nagy nehezen. Mit kell ezeknek szenvedniök, mit kell törleszkedniök és alázkodniok, hogy ezt a fölösleges valamit, ezt a fényűzési cikket, a művészetüket és tudásukat kegyesen elfogadják tőlük! És kik? No lám. Hisz ön űzletesekről beszélt, – én is azokról beszélek. Mert azok kezében vagyunk. Mert ők azok, akik sosem úgy nézik a művészetet, mint az élet legszebb ajándékát, nekik csak luxuscikk a művészet. És mennyi a művész? – vegye csak ezt! és mi ehhez képest a szükséglet? Gondolt már erre Baumann úr? Hogy hány reménytelen költő van a világon és hány szomorú zongorista? A szappanfőzők között nem talál ennyit.
– Szerencsémre, – folytatta Szalai, – a hárfának kevés mestere van, különben engem is nem rugdosnának, azt hiszi? Aminthogy meg is tették eleinte. Komédiásokról beszéltem, – hát a színészek? Vajon hogy bántak nálunk odahaza a színészekkel még egy évszázad előtt, de a zenés cigányokkal még ma is? Ez nem jut eszébe soha? Mi a világ rongyai vagyunk, a bitangjai, maga éppúgy, mint én, ezt kell végülis tudomásul vennie és elfogadnia. Mégpedig jószívvel kell elfogadnia sorsától azt, ami, vagyis önmagát. És ez a tanácsom mindarra vonatkozólag, amit kérdezett tőlem. Ez a legfőbb feleletem.
– Különben is, mit akarunk mi, akik délelőtt szeretünk aludni? – kérdezte mosolyogva. – Akik magunknak azt a nagyszerű kiváltságot követeljük, hogy számunkra a sivár délelőttök helyett délután kezdődjön a nap és hajnal előtt érjen véget? Az ilyennek ezen a szorgalmas világon csakis veszett ügye lehet, ezzel el kell készülnie, barátom-uram. Mert mi az élet? Kűzdelem. És mik vagyunk mi? A délelőtti álmosság, vagy ha úgy tetszik: a délelőtti boldog álom. Megért ön engem? – kedvesen nevetett.
II. kötet 78S hogy én megértettem-e? Soha még embert nem értettem ennyire. Alkalmasínt úgy is bámúltam rá, mintha most nyíltak volna ki a szemeim. Ő tehát még ezt is tudja? hogy én délelőtt szeretek aludni? Vagy ez mindent tud? – nyílván ilyen kérdésekig ragadott el a fiatalos rajongás.
Utolsó tanítása pedig ez volt:
Hogy az űzletesek világa ezek szerint annyira más világ, mint a miénk, hogy soha nem is lehet egymáshoz közük. És ehhez tartsam magamat, de véglegesen. Mert se mérkőzni, se megalkudni nem tudunk velük. Köztünk barátságról tehát szó se lehet. Semmiképp se követelhetjük tehát, hogy ők megértsenek minket, de ők se követelhetik tőlünk ugyanezt. Egymás mellett megyünk el, s ez így van rendjén, ez az egyetlen módja annak, hogy kibírjuk egymást. Ő még köszön is gazdáinak, természetesen, de hogy miképp hajlandók fogadni, ez már az ő dolguk. S mindebbe bele kell szépen törődni, mert ilyen a világ.
– Beletörődni? – réműldöztem én. – Beletörődni? – S ez volt az első olyan szava, amely szinte fájdalmat okozott, szinte megdermesztett. – Akkor hát mindent rosszúl csináltam eddig? S olyasmivel próbálkoztam, amit nem is lehet, de nem is szabad megpróbálni talán?
– Nekem példáúl ma már csak ilyen a világ. Semmi egyébre nem vagyok többé kötelezve, – mondotta még. – De mi van azokkal, akiknek kenyerük sincs? Nos megérti-e már, miért kell a művészeknek annyit ügyeskedniök, törleszkedniök és ravaszkodniok ahhoz, hogy kenyérhez jussanak vagy hogy azt el ne veszítsék. Mert nem kicsiség ám a szemben álló hatalom, amely kenyeret nem akar adni, vagy ha igen, csak nagynehezen és akkor is csak keveset.
– S mindebbe bele kell törődni? – kérdeztem újra magamtól. Folyton ez járt az eszemben.
– Függetlenségre törekedni, teljes magányra, ezt ajánlom önnek is, – mondta befejezésűl. – És megelégedni a magánnyal. Mert mi egy másik fajta vagyunk, ezt vegye észbe. S mert még a feleségek se tudják megszokni a délelőtti álmodozókat, ez a tapasztalatom. De gyújtsunk rá talán!
S itt megkínált egy igen finom mexikói szivarral.
II. kötet 79Én pedig hosszan szivaroztam, szótlanul s meglehetős nyugtalanul, mondani se kell. S ő nem zavart.
De azért észrevehette, hogy valamivel viaskodom, mert egy idő után így szólított meg:
– Ön valamit mondani szeretne nekem, úgy veszem észre.
– Csakugyan, – feleltem én. – S amit kérdezni szeretnék, épp eléggé fontos is nekem. Az ön szavait én kezdetben úgy értettem, hogy az ilyen embereknek tehát védekezniök is kell. Vagy rosszul értettem őket? – tettem még föl a kérdést.
– Nem értett rosszul, nagyon jól értett, – feleli ő.
– Mármost, azzal szeretnék tisztába jönni, nincs-e ez ellentétben azzal, amit utóbb mondott, hogy tudniillik, nekünk bele kell törődnünk a változhatatlanba, vagyis mindenbe úgy, ahogy van? – Nem mindjárt felelt. Én pedig így folytattam:
– Még pontosabban szeretném kifejezni magam. Ha ön úgy ítéli meg helyzetünket, hogy nekünk védekeznünk okvetlenül szükséges, akkor mi a véleménye? Kemény vagy mondjuk úgy: végzetes eszközökhöz is szabad ebben folyamodnunk?
– Feltétlenül, – felelte azonnal. Még ez a békés, szelíd ember is.
– No, hála istennek, – kiáltottam én el nem leplezhető örömmel. – Akkor tehát mégse kell egészen és mindenbe beletörődni.
– Illetve, hisz attól függ, mi ellen kell védekezni, – tette hozzá. – Ha valaki torkomra teszi a kezét… – Vigyázz, mert van ám bennem valami, ami veszélyes, – mondta erre még a végtelenül szelíd Hamlet is.
– Ó, ennek még ereje is van, – gondoltam én. – Ez ugyan barátságos lélek, de távolról se holdkóros vagy nyavalyatörős, mint én voltam, mikor minden áron béketűrésre akartam rábeszélni magamat. Egyszóval akkor, abban a pillanatban még boldogítón, felszabadítón hatottak rám e szavak, mert elégtételeműl szolgáltak és igazoltak, később azonban, bizonyos idő múltán mintha nem találtam volna többé meg bennük igazi értelmüket: sehogyse tudtam, hogy értelmezzem azokat.
– Mert alattomosan szervezkedni valakinek élete ellen, nem rettenetes dolog ez mégiscsak? – kérdeztem magamtól egész hideglelős II. kötet 80rémületekkel, jóval ezután. Vagyis: ilyen a töprengők sorsa. Mármost mért is van az, mondja meg uram, ha tudja, hogy némely ember a kételyeknek valóságos áldozata, hogy mindig mást és mást kell igazságnak elfogadnia, aszerint, hogy mi befolyásolja őt. Így persze nem is tudja soha biztosan, mit kéne tennie.
S persze hányszor gondoltam én aztán Szalaira és arra, hogy egész életemnek talán legnagyobb kára ez: hogy ezt a jóságos, okos embert így elveszítettem, hogy semmiben se kérhetek tanácsot tőle, – mert hisz nem láttam aztán soha többé.
Bizony kicsit össze-vissza vagyok történetemmel. Mindezt talán jóval előbb kellett volna már mondanom. De sebaj, mondom most.
Mindenesetre próbáljuk összeszedni a dolgokat. Emlékezzen rá, én azt parancsoltam magamra még Távol-keletről visszajövet, hogy igyekezzem megszokni az életet. Igyekeztem. Szalai jóváhagyta azt a gondolatomat, hogy védekezni muszáj. Igyekeztem védekezni, beszédet tartottam a templomban, hogy védekezzünk. Szalai amellett természetesnek is mondta szenvedéseinket, igyekeztem tehát úgy tekinteni társaimat is, magamat is, mint akik a nyers kűzdelmen kívül állunk, mint akik, ahogy ő nevezte: a délelőtti alvók közös sorsában osztozunk. De Szalai még az elérhető legnagyobb függetlenséget és teljes, nőtlen magányt tette elém, mint legfőbb ideált, s most tessék emlékezni a tarnócai pásztor dalára s a belőle fakadó szinte sovár vágyakozásomra, hogy hazamenjek és egyedül lehessek minden időmre.
Nyilván valahogy így függtek bennem össze a dolgok, ha nem is pontosan, de körülbelül így. Megszokni az életet, – no jó! De miképp lehetne, hogy mást ne mondjak, megszokni azt a gondolatot, hogy Elvira mibe halt bele vagy akár azt, ami a kis Konráddal történt, mikor felemelték gallérjánál fogva, és tetejében még ki is nevették, – a saját életveszélyes helyzetemről nem is szólván. Mert egy idő óta állandóan úgy éreztem, hogy életveszélyes. Hogy lehet mindezt természetes szenvedésnek minősíteni és elfogadni? És hogy lehessen II. kötet 81védekezni ellene? Megpróbáltuk többféleképpen. Én, ugyebár, őszintén feltártam Berger előtt sérelmeinket, kértem, hogy adjon át minket Barnuméknak, kértem, hogy legalább engem hagyjon hazamennem, – Európa felé már kisebb lázadás is volt a hajón, mikor a tagok örök aggodalmaikat feledve nyíltan kijelentették, hogy nem tudnak, de nem is akarnak viharos tengeren énekelni – s mindez hiába volt. Arnold, a legjobb férfi-szólistánk, talán emlékszik rá, nyilvánosan olyan pofont kapott ezért, hogy bízvást belehalhatott volna.
De vegye még ehhez ezt: ha valakit egy rongy fogfájás gyötör, akkor, bármíly méltatlan dolog is ez, e nyomorúlt kis baj az élete központjává válik. Hátmég, ha az embert valaki állandóan szurkálja, gyötri, ebbe bízvást bele is őrülhet, ne csodálkozzon tehát, hogy egyébre alig is gondoltunk, hogy egyébről se beszéltünk, mint erről a semmiháziról és hogy miképp lehetne megszabadúlni tőle.
Nekem a következő csodálatos mindenféle járt a fejemben:
Ez, ha meggyaláz valakit, utána másnap mindíg törleszkedik egy kicsit. Nos, ha velem is olyat próbálna tenni vagy még rosszabbat is, mint amire Arnolddal vagy a kis Konráddal szemben vetemedett, akkor én másnap a késeimmel fogok játszani. (Ezt is Hollandiában tanúltam, s még kedvem is volt hozzá.) S akkor ő mintegy engesztelésűl odaáll majd ügyességemben gyönyörködni, én pedig mintegy véletlenségből hasba szúrom, ahogy Hamlet Poloniust. De persze voltak mindenféle egyéb elképzeléseim is. Azt olvastam példáúl egy újságban, hogy négy ausztrál-néger, szigetlakó, törpe kölyök kínzójukat, egy mulatt atlétát lábainál fogva befordított éjjel a tengerbe, mikor az a korláthoz támaszkodva bámúlta a közeli kikötőt. A mulatt még így, a hajó oldalán lógva sem engedte el a korlátot, de ők addig harapdálták, verték, szurkálták a kezét, amíg elengedte. Sohase derűlt volna ki a dolog, csak ezek aztán összeverekedtek néhány szivaron. – No lám, ilyen ősemberektől sokmindent lehetne tanulni, – gondoltam én. S ilyet még többet is felsorolhatnék. Ne nevessen mindezeken, ebből is láthatja, mennyire odáig voltunk mi s milyen elképesztő zűrzavarba voltam belekeveredve magam is.
S egyszer aztán megállapodtunk végre a két Konráddal, amint már meséltem is. Hogy végzünk vele, igen, hogy ezt fogjuk tenni, mert ez II. kötet 82nincs tovább. És miben maradtunk egymással? A semmiben. Olyan ez, mint mikor valaki abban állapodik meg, hogy holnap nyerni fog a kártyán. Mert, ha megkérdeztem volna az eszemet, akkor a japán fogásban nem igen lehetett volna bizalmam. Aminthogy voltaképp nem is bíztam benne, ez az igazság. És mégis megállapodtunk ebben, – megérti ön ezt? Végső keserűségünkben. És persze ki is módoltuk: síkos járda volna jó ehhez, tehát hóesés, illetve fagy, vagy ez nem is okvetlen kell? Isten tudja. Lehetőleg néptelen város és elhagyatott utca kellene vagy tér, ami még jobb volna és éjszaka is vagy hajnal, mikor hazafelé jön a kártyából.
– De hátha ilyen néptelen városban nincsen kártya? És hátha ő is látta egyszer, amint a japán mester minket Bécsben tanított, de látta talán a védekezést is? És hátha, hátha, – ebből álltunk.
– Mert hátha nem sikerül az egész dolog? – Még ez a szó is kicsúszott szájukon újra meg újra. (Mert tudnia kell, ez az a kérdés, amelyet legkevésbé mer felvetni az olyan ember, aki igyekszik igent mondani a mások fantáziáira.) – Hátha nem sikerül? – kérdezték ezek sápadtan, mert hisz voltaképp reszkettek az aggodalomtól. Főként a kisebbik Konrád, – csodálatos, ez mennyire féltette az életét, hogy mennyire szeretett még mindig élni.
– Ha nem sikerül, akkor hát megdöglötök, szívecskéim, velem együtt, – feleltem én nékik dühömben, rendkívül barátságosan nézve hülye szemeikbe. – Mert azt is számba kell ám vennetek, hogy megdöglötök. Vagy, vagy! – mondtam én nekik végre keményen.
És ez így ment. Egyszer én voltam elkedvetlenedve, ellankadva, s úgy éreztem, hogy véglegesen, máskor ők. Ezt különben már szintén tudja. Hol ők, hol én. Ittak egy üveg sört s minden jó volt. Kaptak egy nagy pofont, hogy csak úgy csengett a fülük, s eget-földet össze akartak rombolni dühükben. Nekem viszont esetleg épp akkor ment el a kedvem tőlük épp úgy, mint minden egyébtől.
El tudja képzelni, hogy van ez? Mert mindenféle volt ám akkor itt, százféle meggondolás és százféle ostobaság. S mindezzel kűzdeni, ebbe mégiscsak belefárad az ember.
Itt volt példáúl ez a kisebbik Konrád, megint csak ő. Épp aznap, mikor a legnagyobb gyalázat érte, mikor égre-földre esküdözött, II. kötet 83hogy ő megmutatja, hogy igenis ő fogja ezt a gazembert kiirtani a világból, épp aznap olyan engedelmes juhocskának mutatkozott megint ez előtt a Berger előtt! – nem arcpirító szégyen az ilyesmi? Épp aznap ugyanis elég súlyosan megbetegedett a tengertől. S most képzelje el, a nagy férfiú, nyilván engesztelésűl, nagy kegyesen meg is látogatta őt. S képzelje: nagy kegyesen még rá is tette a beteg homlokára kezét. De még az arcát is megsímogatta, bizony. S mi kell ezeknek egyéb? A nagy esküdöző, aki olyan zordon volt, hogy minden hasfájása ellenére felrúgta a teáscsészét, mikor bevittem neki a teát, aki se Harklaut, se Hoffmannt nem engedte be a kabinunkba, – ugyanő Berger simogatásaira elkezdett bánatosan pislogni. Majd durcásan még azt is mondta neki: – Ma engem nagyon megbántott mester! – no, de pontosan úgy, mint a duzzogó gyermekek. Még affektált is a lelkem, igen, csak épp hogy pöszén nem beszélt. S hát még, mikor Berger külön amerikai orvost is küldött hozzá, akivel a hajón barátkozott össze s aki egy remek, újfajta orvosságot is hozott néki. Akkor már egészen elolvadtak a szemei.
Vagyis megint ugyanaz történt, ami már annyiszor, példáúl a datolyaosztáskor. S ezt én már halálosan meguntam.
– No, – gondoltam, – elég nekem ebből. De véglegesen elég ám, mert megbolondúlok.
Mindezt pedig azért részletezem ennyire, hogy lássa, mi volt egyik főoka annak, hogy végül mégiscsak elmenekűltem tőlük, hogy nagy bajukban mért hagytam magukra őket.
De képzeletben ez idő tájt sokat beszélgettem Szalaival is. Szinte a hangját véltem hallani.
– Amin nem lehet segíteni, azon nem lehet segíteni, – tanácsolta nékem képzeletemben ez az okos ember. – Az ilyesmi elől térjen ki, arra kérem, de az orgyilkosság gondolata elől még inkább.
– Fúj, Baumann úr, nem szégyelli magát? – erre a kiáltásra ébredtem egy éjszakán s szinte csodálkoztam, hogy nem hallotta senki más.
Kiderült, hogy Szalaival beszélgettem álmomban is s ő rettenthetetlen őszinteségével az álom nyelvén körülbelül így szidalmazott engem:
II. kötet 84– Ön milyen fekete lett, mióta nem láttam, milyen fekete lett. Ha ön hazudni akar, tudja meg, az arca mindig elfeketül. No lám, ugye. Nem való ez magának, Baumann úr. És most hogy akarnak működni hárman, mint a gonosztevő, kis fekete egerek?
S ez az álombéli szó, hogy ilyesmi nem való nekem, nagyon belém vehette magát, mert napokig nem leltem tőle nyugtomat.
De hozzájárultak mindehhez holmi régi gondolatmenetek is, amelyek vallásos korom maradékai voltak.
– Aki nem tud róla, hogy boldogtalan, az nem lehet boldogtalan, – mondtam én magamnak. – A föld alatt levő arany se tudja, hogy őt az egész világ minden súlya nyomja. S ha más se tud róla…
S mármost itt vagyok én, és tudok róla. S mit teszek én? Beszédet tartok nekik egy templomban, s felbizgatom őket, hogy legyenek csak boldogtalanok. S ők igyekeznek is a szegények, de mikor olyan könnyen érzik jól magukat s olyan boldogan feledékenyek. A szellemes Berta se mondta soha, hogy ő didereg, hogy ő nem bírja tovább meg effélét, ezt is én plántáltam belé. S mármost vegyük azt, hogy sikerűl, amit akarunk s mi valóban szabadok leszünk és egyedűl maradunk, mi lesz akkor velünk és énvelem? Vegyem magamra harminchét ember gondját? Mert mi lesz akkor, ha Barnumék netán időközben meggondolták a dolgot?
De hiszen, hogy el ne feledjem, maga Berta fordult hozzám egyszer ezzel a szóval:
– Te szomorúvá teszed őket, felizgatod őket, erre ők, láthatod, meg is próbálnak ellenállni és mi a vége? Még rosszabb bánásmód.
– Én azt mondom neked, te Pilli-fiú, – folytatta, – hagyd őket békén. És én is azt fogom tenni. Egész éjjel nem aludtam. Egy gyerektől se szabad folyton azt kérdezni, hogy fáj-e még a hasikája? Mert akkor fáj. De mondok még valamit. Itt állsz hülyén, nem veszed észre? Vagy nem ismered azt a mulatságos dolgot? Egy asszony el van keseredve s te igazat adsz neki, mert jószívű vagy, s fel vagy háborodva, hogy milyen cudar a férje. Hogy nagyon helyes, csak hagyja ott, tanácsolod te neki.
– Erre mi történik? A férj másnap este egy igen finom csókocskát ad az asszonynak, amire ő azt gondolja: no lám, mégiscsak jobb lesz II. kötet 85megbocsátani neki. Harmadnap te jössz s ott állsz felháborodásoddal egyedűl, mint a bolond. Az asszony kedvéért vagy felháborodva, – az ő kedvéért, gondold meg ezt, – ő viszont nincs már felháborodva, mert kapott egy igen finom csókocskát. Tehát haragszol a férjre hiába, – mondd, nem nevetséges az ilyesmi? De jusson eszedbe, amit te magad mondtál nekem egyszer. Hogy talán nem is kell olyan komolyan venni az emberek baját, – nem erre tanítottál? Hogy igaz, az egyik nagyon tud szenvedni, de a másik esetleg nem is. Az énekhez is kell tehetség, meg a szenvedéshez is, – ezt meg én mondom neked most. No mit szólsz?
– Hagyd őket, – mondta még egyszer, és elszaladt.
S mármost mit szóltam volna, mikor tökéletesen igaza volt. Zavaromban azt gondoltam, hogy a kis püspök boldog lehet ezzel az asszonnyal. Mert még csinos is és igen okos. Igaz, hogy már harmincéves, tehát próbált is már egyet-mást, hiszen elvált asszony.
Még aznap éjjel megszólítottam tehát Bergert, azt mondtam neki, hogy beszélni szeretnék vele, menjünk a kis-társalgóba, az most üres s idekinn nem is lehet jól megmondani mindent. És íme, azonnal jött. És itt kezdődik az, amért ma is szégyellem magam, amire nem jó visszagondolni éjszaka. Mert nemcsak hogy cserbenhagytam őket, a társaimat, barátaimat, – rendben van, mondjuk úgy, hogy nem tehettem egyebet, mert nem bírtam ki tovább, – de titokban cselekedtem ezt, a hátuk mögött, velük mit se törődve többé, mint aki rászedi őket. S ez ma is fáj. Érzem, hogy Szalai erre is azt mondta volna: – Ilyesmi nem való magának, Baumann úr.
No, de mindegy, történt, ami történt. Elhatároztam, hogy megint megpróbálok emberségére hatni, – ismétlem, most már csakis a magam ügyében – s hogy megint egész őszinte leszek. Mert azt csak nem képzelhetem, hogy csupa állatból van megalkotva akár az ilyen ember is! Azt mondtam neki:
– Mester, ön még szigorúbban bánik most társaimmal, mint eddig s ennek, úgy képzelem, nagyrészt én vagyok az oka. Mármost mit tegyek? A halálra gondolni még nem akarok. Az életemnek vannak még némi lehetőségei, valamely nekem való magányban, itt kell tehát hagynom önt, okvetlenül, már csak azért is, mert társaim szenvedésének tovább is oka lenni nem akarok. Mihelyt tehát partot érünk, II. kötet 86mondom, elhagyom önt. Azt kérdezem tehát, mi a szándéka velem? Szöknöm kelljen-e, s egy fillér nélkül tengődnöm, míg haza nem érek, vagy kiadja-e járandóságomat. Két éve és négy hónapja szolgálom önt. S az önnél bennmaradt járandóságom a külön fellépések díja nélkül kétszáz fontot és tizenkét sillinget tesz ki. Az emberségére hivatkozom, – mondtam még s itt elhallgattam.
Ő pedig nem mindjárt felelt szavaimra, előbb elgondolkodni látszott s amellett rosszkedvűnek. Aztán szó nélkül s anélkül, hogy Harklaut hivatta volna, benyúlt belső zsebébe, s tárcájából kivett két darab száz-száz fontról szóló Express-Company-csekket. (Ezek letétbe helyezett összegekről szólnak, s bárhol beválthatók.) Ráírta a nevemet is, hogy más ne válthassa be, aztán pénztárcájából még kifizette tizenkét sillingemet is. S mindezt szó nélkül, – ő, aki azelőtt egész lírai hangokra vetemedett, ha pénzt mertek kérni tőle. Szinte meg volt hatva ilyenkor, csak épp hogy nem könnyezett.
– Hova gondolsz, édes, jó barátom? Szegény komédiás vagyok, – szokta mondani.
De most semmit, hallgatott. Végül is csak ennyit mondott búcsúzásul:
– Maga Baumann, tehetséges és okos ember, csak élettapasztalata nincs. De nem is lesz soha, az a gyanúm. No, isten vele. – S ezzel, anélkül, hogy kezét nyújtotta volna, otthagyott.
Igaz, a külön-fellépésekről egyszerűen megfeledkezett, hiába említettem, mert most is úgy tett, mintha nem hallotta volna, – ez tehát, mint előre sejtettem, humbug volt. Mégis volt valami meglepő elegáncia is ebben a viselkedésében. Lehet, azért is, mert, mint megtudtam, aznap lett negyvenéves. Dehát ez mindegy. Megismerhetetlen, kiszámíthatatlan fickó volt ez, akárhogy vesszük is, az ember sose tudhatta, hová lyukad majd ki vele.
És hát így valahogy történt, hogy elszöktem társaimtól hűtlenül. Illetve nem is egészen így történt. Mert ennek még egy másik, akkor sokkal végzetesebbnek látszó oka is lett azután. Hadd beszélek erről is.
II. kötet 87Persze nem úgy terveztem, hogy már Írországban, Galway kikötőjében fogom elhagyni őket, gondoltam: várok Liverpoolig. Mert az első napokban még nem is álmodtam, hogy ilyen nagyon komollyá válik majd ez a bizonyos másik ügyem, ezt úgyszólván az utolsó percig se sejthettem. Mert olyan volt ez, mint a forgószél: hirtelenül csapott le rám, teljes erejével.
De kezdjük ezt is az elején.
Az előadások nem nagyon sikerültek s Berger részben ezért is bánt talán olyan dögletesen velünk. Teljes együttesről, a nagy kórusról szó sem lehetett, de az utasok nagyrésze úgyis betegen hánykolódott kabinjában az állandó vihartól, – érthető tehát, ha nem nagy kedvük volt előadásokat hallgatni. Még a bár is üresen kongott, a barkeeper, vagyis magyarul: kocsmáros nagyrészben maga szopogatta drága italait, hogy legyen mit kihánynia, ha rosszúl van.
A tagok tehát valóban nemcsak nem akartak, de kétségtelenül nem is tudtak volna énekelni. Kivéve néhányunkat, így engem is. Én elég jól bírtam a tengert. Ha mégis kicsit émelyegtem, a hátamra feküdtem és azzal megvolt.
Így hát többet is szerepeltem, mint máskor, de én is csak rövid szerepekre vállalkoztam. Elővettük tehát az indián-történetecskét, „A hold leánya” címűt s ezt főként azért, mert valami indián csoport is volt hajónkon, állítólag a messzi Missouri vidékéről való, tegzekkel, íjjakkal fölszerelve, – mentek valami kiállításra mutogatni magukat. De meghallgatták ezt szívesen mások is, mert kedves jelenet volt.
(Egy kis indián pásztor szerelmes a holdba s lejön hozzá a holdleány. Csakhogy ennek szíve olyan hideg, mint a hold sugarai, nem ismeri a forró szerelmet. S mikor a nap fölkel, még el is búvik előle, sőt össze is kuporodik. Erre a pásztor fogja magát, a napot zsebrevágja s csak félévenként ereszti fel megint az égre. – Ilyesmi volt. A pásztor én voltam, a holdleány a közepes korú Dina-mamzell jól kifestve, minthogy fiatal szopránjaink mind betegek voltak.)
S az egyik ilyen jelenet persze a tarnócai bojtár volt. Ezt még a kapitány is meghallgatta, mert mondták neki, hogy milyen kedves. Bár hiszen tökéletes előadás volt még ez is, képzelheti a nagy hangversenyteremben rögtönzött színpadon, – igaz, hogy Hoffmann meg új II. kötet 88játékmesterünk, egyszersmind kellékesünk Bergerrel együtt majd megszakadt, hogy valami tűrhető játékszínt teremtsen, mégse volt teljes a dolog, mondani se kell. (Ez a játékmester különben egy szintén elég kellemetlen, bécsi származású fiatalember volt, egy Peipus Bertalan tekintélyes nevű svihák, ezt Berger New Yorkban szedte fel Engländer helyébe, aki faképnél hagyta, – öntelt, szemtelen alak volt, aki teljesen elkülönözte magát tőlünk, s persze szintén nem lakott velünk.)
No szóval, a tarnócai bojtár. Talán a második napon lehetett, megint ezt énekeltem, és most persze angolúl, – bántam is én a kiejtést ezen a viharos hajón, – az első strófa utolsó sorára ma is emlékszem: For a cowherd but enough. – Végzek, tapsolnak, menni akarok, erre látom, hogy az első sorban egy fínom, szép hölgy estélyi selyemben odahajlik egy idősebb szmokingos atlétához, mond neki valamit, amire az felszól nekem a dobogóra: – Let us hear it in Hungarian, – utána a hölgy is ugyanezt mondja félhangosan, igen finom hangon: halljuk magyarul, – azt mondja szinte kérelmezőn s látom, egész belepirul már ebbe is. Olyan fínom kis hölgy volt. S amellett, képzelje, magyarul szól fel hozzám s nekem persze több se kellett. Odapattintok tehát Hoffmannak, akinek akkorra már karigazgatói címe lett, ő visszapattint, vagyis megadja az engedélyt az ismétléshez. Erre eléneklem magyarul is s látom, hogy e szegény hölgy szeme nagyon csillog, sőt a vége felé könnyek jelennek meg a hosszú pilláin. Igaz, nagyon szépen énekeltem, ilyen jól talán még soha. Egészen úgy, ahogy a csecsemő sír.
Berger, aki az ajtóban állt, még biccentett is felém, mikor kifelé mentem. (Mintha mi se történt volna, pedig aznap ütötte pofon Arnoldot.)
Éneklés után én mindig szeretek kimenni a jó levegőre, ami voltaképp rossz szokás, mert könnyen meghűlhet az ember. Magamon hagytam tehát a kék subát, nyakamat jól bebugyoláltam, a szájam elé puha zsebkendőt tettem s ki a szabadba, valamely nyitott fedélzetre hamar!
Úgy tetszett, hogy a hajó fara még a szokottnál is jobban ki van világítva, de nagy sürgés-forgás is volt ott, – bántam is én, hogy mi II. kötet 89miatt! – a sötétebb részbe mentem tehát, s belebámúltam az éjszakai, fénysávos, amellett félelmetesen örvénylő, fekete vízbe. Piciny, sós cseppekkel lettem tele, pedig magasan voltam, – elég nagy mozgás volt a tengeren már akkor is. S micsoda teljes elhagyatottság volt ez, amelyben e kis darab élet mentette magát zenével, fénnyel e hajón! – Igazán, mintha a közönyös, fekete űrben volnánk. S megyünk teljes gőzzel valami felé, ahol megint csak egy kis élet menti magát fénnyel, zajjal kis időre. Elfordultam a feketeségtől.
S íme, bizonyos távolságra ott áll az iménti pár, a koros atléta s a fínom úri hölgy, ő lágy prémbundába nagyon beburkolózva s a mozgás miatt egy kötélbe fogózva, a magas ember viszont hetykén, nyitott kabátban, támaszkodás nélkül, sőt legényesen nadrágzsebébe süllyesztve két kezét s beszélgetnek ugyan, de felém is sandítanak e közben. S én nem szeretem az emberek irántam való érdeklődését, mondtam már, hogy közeledésüket megvetem, mert nem óhajtok érdekes csoda lenni, különösen nem hupikék subában, mint egy papagáj! Nem vettem hát róluk tudomást. Közönyösen pillantottam oda és elmentem.
De íme, másnap is. Most már nem a bojtárt énekeltem, hanem a „Provence-i fiút”, egy másik kis darabot, amelyben Deodat de Severac zenéje volt feldolgozva (Engländer többi darabjainkban is javarészt igen jó zeneszerzőket tákolt egybe nekünk s igen ügyesen.) S íme, a fínom hölgy megint csak folyton engem bámul az első sorból s most már én is őt. Gondoltam: ez egyszer neki fogok énekelni. Ha ilyen nagyon érdeklődik, mért ne tegyem? S megint rendkívül jól énekeltem. Nem olyan tökéletesen, mint tegnap, mert Severac zenei találmányai mégis kicsit nehezebbek, mint a teljesen egyszerű népdal, no de mégis! Bízvást mondhatom, hogy sikerem volt, bizonyság erre nemcsak az, hogy a hölgy nagyon mosolyogva tapsolt, hanem hogy Berger, aki falnak támasztva nagy fejét megint ott állt az ajtó közelében, szemöldökével kétszer is helyeslően intett oda, mikor kimentem.
S lám, ahogy visszafordulok a tengertől, megint csak ott áll a hölgy, egyik kezével didergősen átfogva prémjeit, de most már egyedül.
II. kötet 90Gondoltam: lássuk, mi lesz.
– Jó estét, madam, – köszöntem rá félig angolul, félig magyarul. – Milyen szépen nézett rám, mialatt énekeltem.
– Igen, – feleli ő.
– S mílyen gyönyörű ön, – folytattam én. Erre szemmel láthatóan megütődött.
– Ön is kellemes megjelenés, – felelte dacosan.
– Kellemes megjelenés? – nevettem én keserűn. – Milyen furcsa szó. – S ezzel rögtön támadásba mentem át.
– Mért beszél velem úgy még ön is, mint valami különös lénnyel? – kérdeztem azonnal. Mondhatni ingerülten.
– Mert ön is úgy beszélt velem, mint egy különös lény, azonnal megdícsért, – felelte bár habozás nélkül, de belepirult.
– Ez igaz, – válaszoltam máris megzavarodva. – Igaz. Bocsásson meg, ostoba voltam. Magános töprengő vagyok s most már ketten is azt mondták rólam, hogy nem értek az élethez. – Szemei felvillantak e szóra.
– Nagyon jólesik, hogy ilyen őszinte hozzám, – mondotta, miközben ő maga is igazán őszinte tekintettel nézett rám. S én mégis azt gondoltam: milyen jól vív ez az asszony. Folytattam tehát a támadást.
– Mert, tudja, ez úgy van, – mondottam, – nem vagyok különösség, de nem is óhajtok az lenni, épp ezért rosszkedvűen fogadom az emberek közeledését. Ők játszani akarnak velem, de nekem ehhez, beláthatja, nincs nagy kedvem. Nem vagyok játékszer. Nekem is van szívem és eszem, épp úgy, mint a többi embernek, – folytattam keserűn.
– Ha tehát mindezek figyelembevételével óhajt beszélni velem, akkor nemcsak megtisztel, de boldoggá tesz. Mert az ön figyelme ez egyszer, kivételesen nagyon meghatott. Még többet is mondhatnék erről. Kétségtelenül nagyon megzavart. Ma egész éjjel tűnődtem egy s más dolgokon. Úgy vigyázzon tehát, arra kérem. Ismétlem: egy ügyetlen és hiszékeny ember áll ön előtt.
Most már el is mosolyodott egy kicsit.
– Vigyázni fogok, – felelte csendesen.
II. kötet 91Én pedig elragadtatva, hogy végre-valahára szívem szerint beszélhetek valakivel, – ebbe a sok töprengésbe s a társaimmal való vesződségbe ugyanis már egészen belebutultam… mintha mindeddig sötétben ültem volna, s íme, most itt a fény: hogy egy ilyen igazi szép asszony szóbaáll velem, – mindennek hatása alatt egész nekieredtem. S valóságos költői badarságokig ragadtattam el magamat. Így szóltam:
– Azt határoztam az éjjel, hogy a következőkre fogom kérni: tekintsen engem úgy, mintha messzilátóval egy magános embert látna egy banánfa alatt állani. Ugye, kicsi az is? – kérdeztem tőle szinte könyörögve, miközben éreztem, hogy saját ostobaságomtól elpirulok.
– Semmi szükség arra, hogy úgy tekintsem, – felelte kissé szigorún.
– Igen, igen, – mondtam erre kétségbeesve, – ez most megint ostobaság volt, fölösleges beszéd, igaza van. Látja, az ember magányában, a sötétben kitervel mindenféle olyat, ami a valóságban hasznavehetetlen. Látja, látja, – folytattam szomorún, – csupa helytelenségből, a hibák sorozatából áll némely ember élete. Egy kicsit zavart vagyok kétségtelenül. De felejtsünk is el engem, s ha véglegesen lehetne, az volna jó. Hogy van az, hogy ilyen nagyszerűen tud magyarul? – kérdeztem végre. – Vagy nemrég jött el Magyarországról?
Erre hát elmondta, hogy de igen, elég régen jött el, tizennégy éves korában, – Dublinbe került, Írországba, onnan Galway írországi kikötővárosba ment férjhez, most viszont Kanadában voltak, a férje rokonainál. S azért tud még mindig magyarul, mert szereti hazáját, járatja az otthoni lapokat, könyveket hozat, s időnként haza is megy a fivéreihez látogatóba. Különösképpen mind a két fivére hídépítő mérnök, de egyebekben is nagyon hasonlít az életük, ami végre természetes, mert hisz ikrek voltak. Mind a kettő családos, s mind a kettőnek két gyereke van. Az ő férje viszont ír ember, nagy katolikus, különben orvos és pólóbajnok egy személyben. – Nem különös? – kérdezte utóbb.
S már ez a kérdés is megütötte fülemet. Illetve, hisz előzőleg is, ahogy a férjéről beszélt, szinte már a hangjából is kitetszett, hogy nem nagyon szíveli az urát.
II. kötet 92– Járt már a férje Batáviában? – tettem fel magamnak is váratlanúl a kérdést.
– Hogyne járt volna. Még élt is ott egy ideig. De honnan veszi ön ezt?
Mondanom sem kell, számomra nem kevésbé volt meglepő, hogy ezt ilyen pontosan eltaláltam. Így feleltem tehát:
– Nem tudom, honnan veszem. Magam nemrég voltam Batáviában, talán másfél éve lehet s most az az érzésem támadt, hogy a férjét én valahol láttam ott. Sőt, most eszmélek, egész határozott érzésem volt efelől. Mintha valami étteremben láttam volna.
– Különös, – felelte ő. – Csakhogy az uram nem mostanában volt ott, még fiatal korában, bizonyos tropikus betegségeket akart tanulmányozni. Csak aztán ez persze nem így lett, – tette hozzá mintegy reménytelenűl.
Csakhogy én már ekkor lendületben voltam, s e reménytelenségre nemigen ügyeltem.
– Az ön ura talán herceg? – kérdeztem épp oly hirtelenül. Erre már elmosolyodott.
– Mért csodálkozik? – kérdeztem én.
– Mert ez már csodálatos is, – feleli ő. – Nem herceg, – azt mondja, – szó sincs róla, nem herceg. De a legelőkelőbb ír családok egyikéből való, ősi családból, s erre persze kellőképpen büszke is. De mondja meg most már, honnan veszi mindezt? Van ennek valami titka?
– Hogy honnan veszem? – áradoztam én.
– Hogy honnan veszem? Istenem! – s ez máris valami ének lehetett. Mintha dallamok törnének fel a szívemből.
– S hogy mi a titka? Arra nem gondolt még, hogy ön meg tud ihletni némely embereket? Olyanokat, akik fogékonyak az ön szépsége és őszintesége iránt? Mit mondjak még? Hogy jellemezzem ezt az ártatlanságot s egyben méltóságot úgy, hogy meg lehessek elégedve vele? – És más effélét mondhattam, de máris olyan elragadtatással, hogy majdnem elöntött tőle a könny.
S ő ámuldozva fogadta ezt a rohamot, nyílván fogalma se volt, mit kelljen felelnie rá. Majd hirtelenűl – képzelje! – megérintette kezemet, és így szólt:
II. kötet 93– Maga milyen szépen tud udvarolni, – mondta gyorsan s oly önfeledt örömmel, mint a kislányok. De erre már persze nagyon elpirult.
– Udvarolni? – mondtam én. – Hát magának nem udvarolnak?
– Senki, senki, – meresztett rám nagy szemeket. Mintha ő csodálkozna ezen a legjobban.
– Senki? De hogy lehet az? – És megint rajongani kezdtem. No, de bátran és szabadon ám, mint a szél! A kiváltságos emberek minden vakmerőségével.
– Én, látja, az egész életemet önnel tölteném, – mondtam neki. – Elhanyagolnám a munkámat, otthagynám az édesanyámat, ha volna még anyám, de el is züllenék nagyon szívesen. Galway-ben laknék valahol, egy borbélynál vagy trafikosnénál nagy csendben, éjjel késeket hajigálnék a kocsmákban, vagy orromra állítanám a tojást egy kis kenyérért, amit odavetnek érte, csak avégből, hogy nappal egy percre láthassam a trafikosnénál, amint szalmafonatú dobozkát vesz az urának teli cigarettával. S hogy akkor mondhassak magának valamit, ha csak egyetlen szót is arról, amit az éjjel magáról kitaláltam.
Effélét beszéltem, s nyílván más egyebet is ilyet s ő hallgatta és hallgatta, többször elmosolyodott, aztán hangosan is nevetett. De nehogy azt higgye, hogy rajtam, – kedvesen nevetett, becézőn. S szemeiben hol csodálkozás, hol öröm volt kifejezve.
– Itt nem ilyenek az emberek, – mondta végül is.
– Nem udvarolnak?
Hallgatott.
– Hát azt hiszi, hogy ez udvarlás? – kérdeztem én. – Udvarolni? Mi az? – ismételtem gőgösen.
– Ó, az is kell, az is kell, – felelte ekkor s megint lelkendezve, mint valami lánygyerek.
De ugyanilyen gyerekesen kért meg aztán, hogy mondjam meg hát, de igazán mondjam meg, honnan tudom én azt, hogy a férje előkelő családból származik?
– Semmi az egész. Magam találtam ki, – feleltem erre. Aztán hát elmondtam, hogy ma reggel a steward szemem láttára átnyújtott neki valamit s ő olyan fejedelmi „köszönömmel” felelt, amely talán csak hercegi önelégültségtől telhetik.
II. kötet 94– Ennyi az egész, – ismételtem. – De azért merje valaki mégegyszer azt állítani, hogy nem ismerem az életet, – tettem hozzá. Egyszóval: ez egyszer talán még meg is voltam elégedve magammal, vagy legalábbis: ezek olyan pillanatok voltak, mikor végre nem szomorkodtam azon, hogy élek. S már akkor is tudtam, hogy az a legfőbb jó, amit én a világon elérhetek. S nyilván mindezt el is akartam mondani neki, de már nem lehetett. Mert megjelent az őszülő pólóbajnok, megint nyitott kabátban és nadrágzsebekbe mélyesztett kezeivel, s bizonyos szertartásos távolságban szótlanul megállt a felesége háta megett.
Milyen is volt? Egy amerikai érzelgős slágerben ez van mondva: olyan vagy, mint egy árnyas kert, amelynek homályán jó megpihenni. Elég találó, ha veszem, különösen a fekete szemei miatt, amelyek rendkívül pihentetők voltak. De a hangja miatt is, – nem tudom, ismeri-e azt a fajta mély női hangot, amelynek nyugalmától szinte delejes álom fogja el az embert? Máskor viszont gőgösen mosolygok és szinte sértőnek találom ezt a leírást, mert hisz ez a hölgy kétségtelenűl vékonyabb volt, mint egy árnyas kert. Inkább talán valamely karcsú szarvastehénhez kellene hasonlítani, – gondolom, ünőnek mondják az ilyet, s ez szebb szó! lehet, hogy Arany Jánosnál olvastam valahol, – amelynek tudvalevőleg nagyon komoly a szeme s mert nagy a tél is körülötte, tehát szomorú.
Továbbá: akkori éjszakáimon gyakran megállapítottam, hogy szemeinek fénye a gyöngyök fényére is emlékezteti az embert. No, de mért? Mert kicsit talán fátyolos is a fényük. S mitől? Talán bizony sokat sír? Lehet az? – töprengtem én.
– Nem áll ez az asszony valami sötét hatalom befolyása alatt? Mondani se kell: a férjére gondoltam. Hátha ez is olyan ember, mint Berger, s az asszony most mindenáron menekűlni szeretne s akárhova, ahogy én? – Érdekes, hogy ez már akkor, rögtön az elején megvillant a fejemben.
II. kötet 95Mert itt valami nyilvánvalóan nem sikerűlt. Különben mért mondta volna oly reménytelenűl, hogy a batáviai tanulmányútból se lett semmi? Mintha azt akarta volna kifejezni, hogy a többiből sem.
No, de mindegy. Sóhajtsunk egyet, és menjünk tovább. Elfelejtettem az imént elmondani, hogy első találkozásunkon, mikor arról beszélt, hogy az ottani emberek nem olyanok, mint a mieink, a tarnócai bojtárt is szóba hozta. Ő már huszonnyolc éves, tehát pontosan kétszer annyi, mint mikor idekerűlt s még mindig nagyon vágyik haza. S talán ezért is hat rá oly nagyon ez a dal. De másért is. Meg kell vallania, hogy néki, ha hazamegy, nem nagyon tetszik már az otthoni világ. Itt sok mindenért nem érzi jól magát, otthon viszont annyi minden másért sem. Itt nem tud megszokni, hazúlról meg elszokott. Így tehát néki voltaképp nincs is többé se igazi otthona, se hazája. De ebben a dalban igen, ebben a végtelen magányban igen.
– No lám, – állapítottam meg utóbb. – Egész úgy gondolkozik egyes dolgokról, ahogy én. S milyen őszinte hozzám, idegenhez, nem nagy eredmény már ez is két nap alatt? Nem sokkal közelebb áll-e máris hozzám, mint a magunk fajtája, akár Matild, akár Berta? Nem sokkal inkább rokonomnak érzem még Elviránál is? Mert hisz még azt is mondta, jut eszembe, szintén a bojtárral kapcsolatosan:
– Maguk szomorúak.
– Észrevette? – kérdeztem én.
– Még vitatkoztam is a férjemmel, – feleli ő. – A férjem ugyanis azt állítja, hogy én igyekszem mindenben szomorúságot látni. A főnökük viszont kellemetlen ember lehet, – folytatta váratlanúl. – Én legalább úgy érzem.
– Ne mondja, – kiáltottam fel. – Maga annak nézi? Hogy lehet az? Azt hittem eddig, hogy társaságokban nagyon kedvelik őt. Mindig is az volt a híre, hogy milyen kedves, aranyos ember.
– Látja, rosszúl mondtam, mert nem is kellemetlen, igaza van. Sőt még kedves is, annál rosszabb. Mert amellett komisz, rossz ember, a szemein látom, az egész emberen, – jelentette ki határozottan. Megint felkiáltottam.
Mert hisz ez volt az a szó, amelyet oly sokáig nem mertem ily véglegesen kimondani róla. Ezért örűltem én ennek annyira, s ezt meg is II. kötet 96mondtam neki rögtön. Hogy milyen boldog vagyok, hogy ezt most tőle is hallom, mert hisz akkor mégse tévedek. De honnan ez a határozottsága, mi az, amiből ezt ilyen hamar meg tudta állapítani?
Hogy ő bizony nem tudja, miből. Bemutatták neki, pár szót beszélt is vele s ez elég volt. A társulatunk felől érdeklődött nála s minthogy én magyar nótával kezdtem már az első napon is, tehát különösen felőlem érdeklődött. S a felelete rosszul hangzott, ellenszenves volt, fölényeskedő, hideg.
– Hidegség, sőt szívtelenség is volt abban, ahogy magáról beszélt, – fejezte be Bergerről való mondanivalóit.
S jóllehet, ez még semmi különös ugyebár, mégis belepirúltam. Éreztem, hogy elönt a vér. Mert ha ő ennyire figyel, – csodálatosan figyel! S ha Bergerről minden látszat ellenére is ilyen biztos érzékkel, ilyen hibátlanúl ítél, viszont hajlandó értem rögtön perbe szállani, mielőtt egy szót is beszélt volna velem, – ez nem olyasmi-e, amire bárki büszke lehetne? – kérdeztem magamtól, mikor megálltam kabinunk előtt, hogy eltűnődjek mindezeken. Nem így azonban éjszaka.
Mert aznap éjjel is vajmi keveset aludtam. Valami örvénylő forgatagok nyíltak meg előttem, amelyekbe belenéztem s amelyektől szédelegve vontam vissza magam. Igaz, a hajó is nagyon ingott ide-oda s én elég rosszúl voltam már ettől is.
Muszáj e forgatagokra visszatérnem. Mert baljóslatúak voltak s mintha jöttek volna jelenteni valamit. Vagy csodálkozást fejeztek-e ki, saját csodálkozásomat afölött, hogy velem ilyesmi még mindig megeshetik? S hogy a hajó mozgása okozta-e? – nem volt tőlük nyugtom egy pillanatig. S e forgatagok mélyén feketeség volt s ezek aztán tovalibbentek, én pedig utánuk néztem. S ez így ment órákig.
Mert gondolja meg, mi minden foroghatott énbennem. Aznap vagy előző nap kapta Arnold a pofont. És most ez.
Hogy én ilyesmibe belemegyek. Képzelheti, milyen tartózkodó voltam én eddig ilyen természetű dolgokban, már nem is óvatos, de visszautasító, nehogy némely fiatal hölgy unalmában szórakozni kezdhessen rajtam. Nehogy ez mégcsak eszébe is juthasson. S hogy éppen én valaha is ennyire vakmerő leszek, – képzelhettem ezt magamról?
II. kötet 97És ami a fő: hogy egy ilyen asszony, ilyen kényes és előkelő teremtés, aki még egy évvel idősebb is nálam, nékem alkalmat fog adni e vakmerőségre? Viszont, hogy mulatságának tekintene ez is, azt nem tudtam elhinni róla.
Láthatja, szó sincs arról, hogy boldog lettem volna.
Mert, hogy magamfajta ember kedvére lehessen ilyen asszonynak, – lehet az? Hogy semmi egyébbel, csak a szavaival tudna annyira hatni rá és ha oly ékesszóló volna is, mint a Prédikátor, – elhihető az ilyesmi? Ha elmondanám valakinek, elhinné? Ugye, hogy nem. Akkor pedig mirevaló az egész?
Lám Berta sokkal okosabb nálam, ő soha meg nem inog, hanem mindenkor rendületlenül megmarad elvei mellett.
– Fogd be a szád, Pilli-fiú. Mi törpék vagyunk, ezt vedd észbe és hogy ezt az Isten se veszi le rólunk, – mondta nekem egyszer, mikor Batáviában párbajra akartam kihívni valakit.
De a pesti főmérnök is megmutatkozott újra előttem teljes alakjában, az, aki oly vakmerő volt és ilyen asszonyt vett feleségül. Csak aztán nem agyonlőtte magát? S nem önmagáért beszél ez a tény? S viszont nem az is nagy szó volt-e, mikor kijelentette, hogy gondoljam csak meg, az ember egyetlenegyszer él az évezredekben és soha többé? Csakhogy vegyük ehhez, hogy ő mégis főmérnök volt és amellett gazdag ember. De mi vagyok én?
És most mit tettem én? Mint már annyiszor, megint kiléptem végleges határozataim köréből.
Eltökélt szándékom volt tehát, hogy visszavonulok, ez volt a végleges határozatom.
Amellett ugyanekkor egy gondolat még ebben az összevisszaságban is mindúntalan visszatért. Amit én az este végbevittem, amit összebeszéltem, az valóságos vallomás volt ugyebár, de bízvást nevezhetnők eszelős rohamnak, sőt rablótámadásnak is, – mert hisz nyílván mondtam én ott mindenfélét olyat, amire emlékezni nem volna jó ma már s amitől bízvást visszariadna ilyen asszony. S ő nem riadt vissza. No lám.
Ha tehát még ezekután is szóbaáll velem…
II. kötet 98S ez az elképzelés aztán olyannyira úrrá lett rajtam, már talán jellemezni se tudnám. Hajnalodott. S ez az időszak az, mikor az eszelős tervek és álmok végleg hatalmukba szoktak keríteni engem s megvallhatom önnek, még ma is bizony. Még ma, érett koromban is. Elképzelheti tehát, hogy akkor, fiatalon mennyire elborítottak!
Mert akkor már szinte feledve is volt minden egyéb. Mit számítottak már szegény társaim vagy akárki. S Berger alakja is hova tűnt el hirtelenűl! Ő lett a képzelgés s ami káprázat, abból lett a legkézzelfoghatóbb valóság. Ő volt az, aki legelőször múlt el szemeim elől. Isten tudja, hova? Talán Amerikába csúszott vissza, vagy még azon is túl. Szinte nevetségesnek látszott, hogy eleddig a vele való vesződség foglalta le szinte minden gondolatomat.
– Ne bízzunk végre-valahára valamit a sorsra is? – kérdeztem én. S azzal, – hajrá, – úgy vetettem bele magam az álmodozásba, szabadon és végtelenűl, mint tengeri madarak a szélbe. S akkor már boldog voltam.
Mert az álom jó. A józan ész összekötöz, de az álom felszabadít és akadálytalan, boldog messzeségekbe ragad el, csakugyan úgy, mint az éjszakai szél.
Egyszóval: megesik olykor, hogy az esztelenség, de bízvást azt is mondhatnám, hogy a téboly a valóságnál százszor jobban boldogít.
És íme: másnap is szóbaállt velem újra. Igaz, hogy csak rövid ideig beszélhettünk. De másról kell előbb szólanom.
A szemfüles Berta a meleg zuhany előtti ajtónál megállít, és így szól hozzám:
– Tudsz úszni, Pilli? Akkor ússzál gyorsan az eszed után.
– Mit akarsz ezzel? – kérdeztem idegesen.
– Nem én, de te mit akarsz, Pilli-fiú? – kérdezi ő. – Ugyan nézd meg magad, hisz egész megöregedtél egy nap alatt. Pedig olyan szép kerek arcocskád volt. És most hosszúkás. Elment az eszed? Pedig olyan okos fiú voltál. – S ezzel otthagyott.
Mindenesetre utánaszóltam:
II. kötet 99– Állj meg, te Berta, – mondtam, – s tégy egy szívességet. Ne járasd most a szádat.
– Mért ne járassam?
– Mert csúnya, rossz, haszontalan nyelved van, – feleltem egész igazságtalanúl ennek az édesnek.
S most már én hagytam őt ott, hadd csodálkozzon egy kicsit.
S ha még kétségem lehetett volna afelől, hogy Berta mit akart ezzel mondani, hamarosan eloszlott volna. Mert visszajövet a fürdőből, hálótársam, a kisebbik Konrád, (ez még persze az elején volt, akkor még nem volt beteg), lemászván magas fekhelyéről így szólt hozzám szemeit dörgölgetve:
– Te milyen gyönyörű nőnek udvaroltál tegnap este. No lám. Csak tudod, nekem nem elég vastag – mondotta részben irigyen, részben őszintén. (Minden szépség csak holmi vastagsággal együtt volt tökéletes a szemében.) – Néztem már a teremben is, – folytatta – és tudod, azt gondoltam, hisz ez hamar széttörik, mert olyan, mint egy őzike.
Voltaképp érthetetlen volt a dolog, hogy ennek ilyen hamar elömlött a híre közöttünk, – lehet az? S hogy már meg is beszélték egymás közt? Kétségtelenűl megbeszélték sebesen, szinte hallani véltem, amint lázasan lefetyelnek. Hát ilyen fontos személyiség vagyok én?
De még Berger is mintha jobban megnézett volna aznap délelőtt, mikor elmentünk egymás mellett. Köszöntésemre ugyan még a rendesnél is kurtábban felelt, de mintha szemében komolyság és figyelem lett volna kifejezve. Ezenfelül: mintha tekintetével még óvni is akart volna valamitől, – már akkor ez az érzésem volt. Vagy csak képzelődtem? Viszont ő még ennyi figyelemre se méltatta személyemet eddig, lehetetlen volt tehát ebben legalábbis némi tisztelet megnyilvánulását nem látnom.
Hát csakugyan olyan gyönyörű asszony ez, hogy a figyelem ekkora, a feltűnés ekkora? És még a tekintélyem is ennyire megnőtt? – kérdeztem én.
S bár, képzelheti, nagyon leselkedtem utána, nagyon izgultam egész nap, hogy vajon hogy fogad, és mit fog majd mondani, de nem volt látható sehol. Az előadásra se jött el. S persze nékem ennélfogva nemigen volt kedvem énekelni. Az éneklés olyan dolog, – de leII. kötet 100het, hogy e tekintetben a többi művészet se más, – hogy ahhoz az egész embernek, vagyis egész szervezetének, mivoltának teljes jelenléte szükséges, – éneklés közben nem lehet egyebeken gondolkodni. Berger épp elégszer szidott minket ilyesmi miatt is.
– Hol jár az eszed? Hogy örűlhet más ember annak, amit csinálsz, ha te magad, aki csinálod, nem örülsz neki? Énekelni a legnagyobb boldogság. Az éneket tehát nem akarni kell, hanem szeretni, boldognak lenni vele, – oktatott minket nem egyszer, órákig tartó magyarázatokat fűzve hozzá.
Nos, nekem akkor este, mondani se kell, egyebeken járt az eszem. Még akkor is zakatoltam, szüntelenül forgott bennem az életem, – mintha ezt el se lehetne állítani többé. Amellett holtfáradt is voltam én ugyebár, hiszen az utolsó két éjszakán alig aludtam valamit. S egy levelet fogalmaztam magamnak még akkor is, még a színpadon is, amelyben az ő gyerekesen kedves, női tapasztalatlanságát akartam jellemezni előbb, aztán óvatosan megismertetni vele fonák és lehetetlen helyzetemet, majd bocsánatot kérni tőle mindenért és elbúcsúzni tőle mindörökre.
Mikor tehát ezt a dalt énekeltem: – „Azért erdő, hogy zöldelljen, azért vihar, hogy tördeljen”, – ez szép volt. (Talán mert vígasz is volt benne számomra.) A többi rossz volt. S persze Berger, aki ott űlt oldalt egy karszékben, csodálkozva nézett rám, mikor indultam az ajtó felé.
Megint kimentem tehát a levegőre, nyílván emiatt is elkeseredve s ez esetben elég gondtalanúl, sál és kendő nélkül. – Legyen akármi! – gondoltam akkor is. S mikor visszafordultam a tengertől, majd hogy fel nem kiáltottam a meglepetéstől, mert íme, az egyik kürtő mögül előlép a hölgy, – illetve hisz ma már megmondhatom azt is: Agátha volt a neve, ami nem is magyar név.
– Rosszul éreztem ma magam, – azt mondja, – de azért mégis kijöttem, beszélgetni kicsit.
S ettől az egyetlen szavától belőlem minden eltűnt, ami fájt. Szégyenkezve elillant. Búcsúzás, bocsánatkérés, burkolt szemrehányás, minden. Különben is, ismétlem, nem győztem akkoriban csodálkozni azon, hogy amit elképzel vagy kitervel az ember, hogy az mily ritII. kötet 101kán szokott beválni a valóság pillanataiban. Ezért hajlékony legyen az ember, – oktatott engem Szalai, – különben könnyen ormótlanná válhatik. – És ebben is igaza volt.
Egyet azonban mégis szerettem volna megkérdezni tőle. Mert délután még az a gondolat is felmerült bennem, hogy hátha a férje nem engedi ki? Hátha még be is zárja, kínozza? Hátha csakugyan olyan, mint Berger? (Szűk látókörre vall, belátom, folytonosan Bergerre gondolni, de ha így volt!) Viszont azt feltételeznem, hogy miattam tartja fogva, hogy egy ilyen öles pólóbajnok rám féltékeny lehessen, oly nevetségesnek tűnt, hogy vagy tíz percig hangosan nevettem ezen forró keserűségemben.
S most mégis ilyesmi volt a szemeiben. S bár e perctől fogva biztosra vettem, sőt később meg is győződtem róla, hogy ez így van s bár ez némi elégtételemül is szolgált e fajankóval szemben, mégsem szóltam erről soha semmit. Illetve rosszul mondom, mert egyszer aztán mégis, igaz, hogy csak egyetlenegyszer, mint majd hallani fogja.
Azzal kezdte, hogy ő ma sokat gondolt arra, amit neki tegnap mondtam magamról, mikor az emberek szemében való örök különösségemet panaszoltam. Ő megérti, nagyon jól érti ezt a sérelmemet, jobban, mint képzelem. Mert hisz gyerekkora óta ez az ő panasza is, jóllehet, – ő belátja, – látszólag erre kevesebb oka van, mint nekem.
Csodálkozva néztem rá.
S mondani se kell, Szalai jutott eszembe, – megint csak ő, aminthogy akkoriban nem volt nap, hogy fel ne merűlt volna bennem és mennyi mindennel kapcsolatosan! Egy szó, egy tekintet elég volt ehhez, hát még az ilyen szó! Mert nem ő is azt magyarázta nekem, hogy hányan vannak, akik, mintha idegenben ténferegnének, úgy érzik magukat ezen a világon.
Csakhogy erről semmit se szóltam.
– Szóval maga is oly különös? – kérdeztem mosolyogva.
Hogy ő és itt? Már otthon is az volt, de itt még csak igazán. Mert itt már akkor is különös, vagy ahogy ők nevezik: fantaszta, nem normális az ember, ha nem szereti a birkahúst krumplival és hagymával, vagy jobban szereti az ír palacsintánál a magyar palacsintát.
II. kötet 102S e szavaitól, nem tudom mért, de oly boldog kedvem kerekedett, hogy mindjárt meg is kérdeztem tőle, milyen hát az az ír palacsinta? Megmagyarázta. Megkérdeztem, hogy milyen ételeket szeret? Nevetett és elmondta. Erre hát én is elmagyaráztam neki egy magyar tésztát, amelyet nem is otthon, hanem történetesen éppen Amerikában ettem először, – elmagyaráztam a liflangos derelyét. Aztán még azt is megkérdeztem, hogy ő is olyan siváraknak tartja-e a reggeleket, és hogy ő is szeret-e délelőtt aludni? Erre újra nevetett, vagyis szemmel láthatóan jobb kedvre derűlt. Mert eleinte borúsnak látszott.
Csak aztán, sajnos, megint elkomolyodott. Azért mondom, hogy sajnos, mert ekkor követte el azt a nagy hibát ellenem, amely aztán oly sok nyomorúságomnak lett okozója. Ekkor mondott olyat, amit, bármíly boldoggá tett is vele akkor, mégse lett volna szabad mondania. Visszatért az előbbi dolgokhoz, a különösség kérdése, úgy látszik, valóban nagyon izgatta s miután erről beszélt egy ideig, hevességében hirtelen így szólt:
– És persze különös vagyok azért is, mert most magával annyira szeretek beszélgetni. – Holott hát ő megvallja, ritkán érezte magát valakivel olyan jól, mint most velem. És hogy ő már akkor sejtette, hogy ez így lesz, mikor először énekelni hallott. Mert előre megérezte, hogy ez az ember végre-valahára őszinte természet, (mármint én), akiben épp ezért senki se csalódhat. És más effélét. Nincs kedvem ezt részletezni. Még emlékezni se jó rá, talán jobb is volna elfelejteni.
Mert kétségtelen, hogy úgy beszélt velem akkor, mintha kedvelne: hangja gyengéd volt s a szeme őszinte. S mintha meg is lett volna hatva saját szavaitól. Lehet, hogy jószívűsége vitte idáig, de mondom, ennek már nem lett volna szabad így lenni. Mert mirevaló az ilyesmi? S minek nekem ez még ma is?
Én persze ámulva néztem rá. Így még nem méltányolt engem soha senki. Hallgattam tehát, szólni se mertem. Nem is tudtam volna. S mintha valami nagy változás állt volna be még a szívemben is, mintha talán jobb kedve volna most munkájához, vagy új életet akarna kezdeni. Furcsa volt, ilyesmi volt.
De aztán elmúlt ez a révület is. S még szerencsésnek is mondható, hogy nem tartott tovább. Feleszméltem, megrázkódtam. Mert épp II. kötet 103akkor jött a pólóbajnok. Megbillentette tengeri sapkáját, a feleségéhez pedig így szólt:
– Egész nap rosszul érezte magát, tessék bemenni a kabinba.
S azzal karonfogta nejét, az asszony még kurtán biccentett felém s már mentek is.
Alig is tudok többet mondani róla, illetve, lám megint majdnem elfelejtettem valamit. Másnap vagy harmadnap még egy hosszabb beszélgetésem volt vele, ez volt az utolsó. A gyerekkorom iránt érdeklődött.
– Nincs benne semmi érdekes vagy említésre méltó, – mondtam, – egy dolog van talán, amely némiképp érdekelheti. – S itt elmondtam neki egy kis történetet gyerekkoromból. Szívesen elmondom most önnek is.
– Az űzleteseknek más a világuk, mint a miénk, ezt nemrég megtanúltam, – e szóval kezdtem. – Egy pesti űzletes ember járt egy régi nyár elején a szülőfalúm melletti tanyán, mármint itt a Tüdőssy-féle majorban, – ezt önnek magyarázom, uram – s vett náluk egy szép kis bárányt. S minthogy én is ott voltam éppen, még mint kisgyerek, illetve aprónövésű, de már tizenkét éves, hát engem is szerződtetett három gyereke mellé, mint mondá, játszótársnak, dehát voltaképp, tudjuk, kis cselédnek. S elvitt engem is, a bárányt is a Duna mellé, ott nyaraltak. Ám ez mellékes, fődolog itt a bárány. Nem göndör fajta, szép, hosszúszőrű állat volt, még egész fiatal kos. S mármost tudnia kell, hogy a birka elbutított állat. Félénk, tompatekintetű, tehetetlen, meghunyászkodó, de ez nem ilyen volt. Ez őseitől valamit örökölhetett, valami, úgy látszik rámaradhatott a régi büszkeségből. De-Kors úr, a holland vállalkozó, akinél annakidején alkalmazva voltam, gazdag ember volt és jó állatismerő. Vállalatához kisebb állatsereglet is tartozott, és szerette a különlegességeket. Volt egy szibériai, gyönyörű farkasa, törpe leopárdja, ami maga is ritkaság s képzelje, még egy rendkívüli ritkasága: egy fehér vadbirkája is. Mondom, ennek a hollandusnak volt érzéke az állatokhoz. S mármost ezt a hófehér állatot II. kötet 104nézte volna meg! Szinte gőgös volt, lelkes szemű s ha figyelt, magasra emelte szép fejét, mint egy hercegnő. (Ez a hollandiai nőstény volt.) Ő, meg a szomszéd putriban sínylődő, dacos alpesi vadbak, – ilyenekről kéne példát venni magatartás dolgában némely embereknek. Nekem is. No, szóval ez az én fiatal kosom, majdnem olyan volt, mint ezek, csak hosszabb szőrű és sárgás-fehér s már csinos kis szarvacskája is volt. S amellett zabolázhatatlan, ebben is hasonlított szabadéletű őseire. Öklelőzött, még veszélyes is volt, senki se tudott bánni vele, csakis én.
Mert én szeretem az állatokat, tehát ők is szeretnek engem. Odáig vittem vele, hogy mégiscsak kezes lett. Kis varkocsnak hívtam, mint nálunk a szomszédban egy pici lányt, akit szerettem. S egy szavam elég volt, hogy megszelidűljön, s hozzám dörgölje busa fejét. Virradatkor ott bégetett a vackomnál s kezdetben igazán gyengéden és halkan és egész érthető nyelven arra kért, hogy vigyem már legelni. S ha netán mégis késtem, mérges lett és szarvával döngette a deszkát. Nosza, kis kocsit vettek, barátomat szép piros pántlikával felszalagozták, befogták, egy vagy két gyereket beűltettek a kocsiba, s ezzel díszelegtek a faluban. Én mentem előtte s akárhova mentem, ő jött utánam a vastag kis gyerekekkel. S még talán védelmemre is kelt egyszer utonálló, rossz kölykök ellen, ám erről nem beszélek, mert okvetlenül tódításnak vagy képzelgésnek venné. S persze a piacra is vittek minket bevásárolni. – Usgye haza! – mondták nekünk, mikor megterheltek, olyképpen, mint egy bérfuvarosnak, annyira hozzászoktak, hogy ez így van rendjén. S ha túlnagy volt a teher, barátom mérgesen szólt rám és megállt. Akkor vállamra vettem egy-egy nagy tököt vagy dinnyét, s azt kérdeztem: – Most jó? – s ő nem felelt, csak kérdőn emelte rám busa fejét. S akkor hát elindúltunk újra.
No, de letelt a nyár s rám hárult a feladat, hogy e zabolátlan barátomat elvigyem Pestre. S ez esetben, sajnos, nem voltam eléggé előrelátó, nem elég füvet sarlóztam számára s bár minden kenyeremet odaadtam útközben neki, ő a hajón a kosarakat és seprűket kezdte rágni éhségében. Aztán egy nyitott társzekér következett Pesten, esőben s ő éhezett és mégis utánam akart ugrani, mikor leszálltam mellőle a kocsiról. (Muszáj volt, sürgősen vissza kellett már mennem a II. kötet 105falúmba.) S mikor látta, hogy nem jöhet többé utánam, felemelte mégegyszer szép fejét és büszkén, amellett végtelen szomorúan rámnézett. S még mondott is valamit, egy csendes, nagyon gyerekes hang sírt fel utánam a torkából.
Nyílván érezte ő azt, hogy most mindennek vége, hogy most gonoszok közé kerül. S ez így is lett. Az űzletesek levágták és megették. A barátjukat. De még el is dicsekedtek vele, mikor röviddel utóbb újra eljöttek a falumba, süldőt vásárolni hizlalásra.
– Hogy milyen jó húsa volt ennek, el nem képzeli, Pilli, – mondták nekem az űzletesek. S a gyerekek, ezt hallván, még csámcsogtak is hozzá s a szájukat nyalogatták.
Ezt meséltem el a szelíd lelkű s mégis merész Agáthának s ő mindvégig mukkanás nélkül hallgatta. S mikor elkészültem a történetemmel, egy ideig még néma maradt, aztán ő is, mint a hercegnők, felvetette fürtös, szép fejét és így szólt:
– Ha ilyen gyerekem volna, mint maga volt, azt szívesen elfogadnám.
– De nem ilyen szomorút, boldogtalant, ugye? – próbáltam mosolyogni. – Ugye, hogy nem ilyet, édes Agátha? Ugye, hogy nem? – s szinte lelkendeztem. És szinte unszoltam, hogy feleljen erre is.
– Mondja meg őszintén, elbírom és magától el is fogadom. De hozzá is szoktam én már a szomorúsághoz. Nézzen a szemembe. Ugye, hogy nem ilyet? Ugye, hogy ez így igaz?
– Sajnos, ez így igaz, – válaszolta végre szomorún.
És hát voltaképp ennyi volt az egész, mert ami ezentúl volt, az jobbadán már csak a férjével való csetepaté.
Mert ettől fogva alig beszéltünk talán egy fél órát vagy negyedet együtt, már jött a férj, karonfogta, és elvitte. S az előadásokon se jelentek meg többé. (Még az sincs kizárva, hogy olyan meggondolatlan volt és beszélt neki rólam és hát innen volt e szigorúság.)
Könnyen érthető tehát, hogy a düh és gyűlölet egyre nőtt bennem a férje iránt. A kicsinylés és megvetés. – Óh, te ízetlen, sületlen ír palacsinta, – gondoltam róla magamban. És más ilyeneket.
II. kötet 106Pedig nem is volt éppen ellenszenves megjelenésű, csak talán kicsit túlontúl vérmes és hatalmas. A vállán jobbról-balról elfért volna két bohóc s azok tetején még egy betanított szamár, amint éppen ordítani kezd, – így képzelődtem róla. (Ismétlem, Hollandiában egy cirkuszban voltam alkalmazva, ott láttam, ha nem is ezt, de effélét.) No, szóval nem jól tűrtem, nem volt ez okos ember, buta ember volt, különösen a tömpe, kissé színezett orra egész határozott és isteni együgyűséget fejezett ki. De most kis időre hagyjuk is őt, úgyis mindjárt rákerűl a sor.
Agátha asszony ezekután többnyire levert volt, sőt szomorú. Nem kérdeztem tehát semmit, igyekeztem e rövid együttléteink alatt felvidítani. Úgy hallottam, illetve egy orosz színtársulat némely jelenetében magam is láttam, hogy az orosz paraszt, ha szeret egy asszonyt, akkor a bohóca: harmonikázik neki, közben még táncokat is jár körülötte, s az asszony neveti. Ez tetszett nekem. A bohóca voltam tehát, – nem mondom el, hogyan s miképp, mert furcsa volna. Megtenni lehet, elmondani nem. A késekkel való művészetemet mindenesetre megmutattam neki. Nyúlpofákat is olyanokat vágtam, hogy muszáj volt nevetnie. De tudok én nagyon mulatságos német és főként magyar dalokat is. „Szólt az Isten, kedves fiam Noé”, – aztán:
– meg ilyeneket.
S ő nevetett, aztán sírt, úgy mondta, hogy a hazája miatt.
Egyszer aztán úgy megbarátkozott velem, hogy még kis embernek is nevezett. S képzelje, nemhogy megsértődtem volna, éppen ellenkezőleg, el nem mondhatom, milyen jólesett. Mert ez már bizalmasság is, nincs igazam? S ha hallotta volna, milyen bájosan, milyen természetesen mondta, úgy mondta: – Jöjjön csak, kis ember, énekelje csak el ezt meg ezt. – Mert végül is mi vagyok én? Nem kis ember? Óriás vagyok talán?
Ennyi mindent megéltem vele, látja és mégis fáj most visszagondolnom az egészre. No, de mindegy, folytassuk.
II. kötet 107Egy nap aztán az atléta úr az alsó födélzeten majd kitörte a nyakát. Addig-addig legénykedett, zsebredugott kezekkel egyensúlyozva magát, míg a lift előtt elvágódott, hanyattesett s mint hallottam, pontosan a fejére. Viszont amilyen szerencséje ennek volt, kutyabaja se lett. Mert a fejével pontosan valamiféle gumiszőnyegekre zuhant, amelyek szétterítés végett voltak a lifthez odakészítve. S mint Berta mesélte, aki jelen volt az esetnél, ugrálni kezdett egy helyben, vagyis megrázta magát, mint egy zsákot, mintha az agyvelejét akarná rendbe rázni s azzal kész volt, odébbállt.
S aznap este eljött az előadásunkra is. Feleségét ugyan nem hozta magával, de ő szmokingot húzott és eljött. Rögtön az az érzésem volt, hogy ez nekem szól, hogy voltaképp nekem akarja ő megmutatni, mennyire nem történt semmi baja. Nagyon megtisztelve éreztem magamat.
S hogy ez így lehetett, mutatja, hogy mihelyt végeztem, ő is felállt s utánam jött. No lám. De még meg is szólított, (első eset, hogy szóba állt velem), de még a nagy, vörös, húsos kezét is odanyújtotta, sőt még a nevemet is tudta már. Nagyszerű.
– Miszter Baumann, – azt mondja, – nem űlne le kicsit a bárban velem?
– Lehet, – feleltem kurtán.
S ez olyan ember volt, látszott az eszejárásán is, hogy sebész, mert ez bizony nem sokat teketóriázott, hanem nyomban a tárgyra tért. Illetve: hát előbb megkínált itallal, hogy legyek a vendége.
– Köszönöm, nem iszom, – mondtam ugyancsak kurtán.
Hogy mért nem iszom? Good templar vagyok talán?
– Mért nem iszik? – mustrált kicsit jóakaratúan s persze kicsit gúnyosan is. S ezt a jóakaratot utálom, az effajta mosolyt nemkülönben. Kicsit sokáig is tartott a dolog. Untam.
– Azért nem iszom, mert akkor rettenetes vagyok, – megint ezt az ostobaságot mondtam neki is, mint már annyiszor ezelőtt s tetejében megint forgatni kezdtem a szemeimet. (Akkoriban megvolt még ez a rossz szokásom, rémes egy szokás! ha szigorúnak akartam látszani, a szemeimet forgattam. Szörnyű szokás. Azóta persze leszoktam erről.)
II. kötet 108Egy gyors, pikáns, tűszúrásszerű mosolya volt rá a felelet. Újabb mosolya. S utána nyomban komoly képet vágott, – ismeri ezt? A felsőbb köröknek ezeket a finom kis megnyilvánulásait? Hacsak magyar földesurakkal beszélt is valaki, az tud erről mit mondani.
– No, ezzel a pofával elbánok én még, – gondoltam magamban. Mert már ettől is elöntött a vér, annyira sértő volt. Ez a fölény, ez a minden esetre előlegezett szemtelenség. – Ez herceg? Ez egy durva tökfilkó.
– A feleségem nagy figyelmet szentel önnek, – mondja bizonyos szelídséget és méltányosságot mímelve, mint aki azt akarja hangsúlyozni, hogy ő gentleman ugyebár, épp ezért mindenkor tiszteletben is tartja a felesége gusztusát. S csak ez kellett nekem!
– Igen, – feleltem azonnal. – Csakugyan nagy figyelmet szentel nekem, aminek rendkívül örülök, bárha nem is álmélkodom rajta annyira, mint ön. Hát még ha tudná, hogy megtisztelt a bizalmával is.
– Úgy? úgy? Igazán? – kérdezte sebesen. S megint mosolyogni próbált, de most már ez csak hamisan sikerült.
– A bizalmával tisztelte meg, igen? És mit beszélt? – teszi fel a kérdést, valamelyes könnyedségre törekedve.
– No lám, – gondoltam én, – hiszen ez képmutató. És kezd ám kiderülni, mért becsüli Agátha asszony az őszinteséget oly nagyon. Egy meggondolatlan szó és Isten tudja, mit kavar ez Agáthának a kabinban. – Így szóltam tehát:
– Nem ő mesélt, én meséltem és néki szívesen, mert észrevettem, hogy ő szívesen is hallgat engem.
– Ez még nem bizalmasság, – válaszolta szigorún. Én pedig nevettem.
– Lám, lám, – mondottam erre. – Hogy milyen nagy hatása van néha az őszinteségnek és gyengédségnek, nem tapasztalta ön is? Ez a hölgy szívesen meghallgat és én már ezt is bizalomnak érzem. Különben is félreértett engem. Én nem bizalmasságról beszéltem, hanem belém vetett kedves bizalomról.
– Viszont én azt is sokallom, – feleli ő. Aztán maga elé bámúl, legyint, és azt mondja hirtelenűl:
II. kötet 109– Az én feleségem egyebekben is fantaszta, régen tudjuk. S ez megint csak valami kóros és furcsa szeszély. – Ezt mondta nekem a matador.
A mindenit neki! Hogy énvelem szívesen beszélget, az kóros szeszély?
– No megállj, fajankó, megdöglesztelek, – gondoltam én.
– Ön kezd túlságosan őszinte lenni, – mondtam előbb. És máris erősen lihegtem. – Úgy látom, szeretne ön is megtisztelni a bizalmával, – javítottam ki magam. – Csakhogy én ezt nem fogadom el, sőt meg se hallgatom. Mert tetszik tudni, nem mindenkinek a bizalma érdekel. – S ezzel felálltam. A szívem erősen dobogott.
– Egyébként, most jut eszembe, egy kis bizalmas közléssel azért én is tartozom önnek, – folytattam az asztal előtt állva, – hallom ugyanis, hogy ön pólómatador, közlöm tehát önnel, hogy a sportokat én is kedvelem. A céllövésben példáúl díjakat nyertem, a japán birkózást is kitanúltam, a vívásban pedig oklevelem is van. Ami, belátom, az ön számára meglepő lehet.
– Úgy vigyázzon tehát a bajnok úr, – tettem hirtelenül hozzá, észbontó pimaszúl s képzelje, még meg is veregettem a vállát. Igaz, hogy már majdnem elestem az izgalomtól. Épp ezért sált vetve nyakamba, köszönés nélkül elmentem onnan.
Persze, mondanom se kell, hogy a vívásban nincs oklevelem, csak épp hogy ügyesnek tartott az a légtornász, aki Hollandiában kis ideig vívni is tanított. Illetve hát egy félévig, az is valami. A céllövésben viszont a főmester, az ottani hoofdmeester nagyon megdícsért, szép jövőt is jósolt nekem, de azért díjakat sohase nyertem. Ám ez mellékes. Fődolog, hogy ezt a bajnokot abban a percben mégiscsak bebújtattam az egérlyukba. Mert hisz meg se moccant, mikor a vállát veregettem. Igaz, gyorsan magáhoztért utóbb, mint azt mindjárt hallani fogja, – úgy látszik, észbe kapott, kitalálta hamar, hogy tódítás van a dologban.
II. kötet 110Hogy jól megértsük egymást, tudnia kell, hogy mindaz, amit itt Agátháról hall, mindössze néhány nap alatt játszódott le s hogy hat vagy nyolc nap volt-e? akárhogy számítgatom, nem tudom megállapítani ma már, csak olyasmire emlékszem, hogy a hajó talán harminc vagy negyven órát is késett Galway-ig, mert az egyik csavarnak mindjárt az út elején valami baja esett a viharban. (Mint kiderűlt, ezért is volt annyi kíváncsi utas a hajó farán akkor éjjel, mikor először beszélgettem Agátha asszonnyal, emlékszik?) A lényeg ebben annyi, hogy amit most fogok elmondani, az pontosan két nappal Galway előtt történt. Akkor éjszaka meglestem őket, következő reggel számot adtam erről Agáthának, másnap pedig halálosan megbántottak engem. Ez így történt:
A szólistáknak, a két karvezetőnek, szóval nekem is, továbbá Hoffmannak jogunk volt bármikor átmennünk a turista-osztályról a luxus-osztályra, ahol külön díjazásért is énekeltünk, (ezt végre mi kaptuk közös kasszára, – Berger, úgy látszik, szégyellte nyilvánosan ezt is lecsípni az orrunk elől), no, szóval gáláns férjeknek, nászutasoknak miegymás, a közös helyiségek valamelyikében énekeltük a spanyol lant-irodalom néhány igen szép darabját, – Hoffmann kísért minket az angelikán, – ez egy modernebb hangszer, valami lantfajta. S éppen a bajnokkal való szóváltásom után rám ront egyik folyosón Hoffmann, hogy hol az ördögben lődörgök, mindenki döglik, rosszúl van, s nekünk egy zenész-házaspárt és egy ösztöndíjas színésznőt kellene azonnal felvidítanunk – mindjárt fél kilenc, ne töltsem hát az időt. – Nem árt nekünk az a pár dollár, – azt mondja. Hát énekeljünk, ha muszáj. Megyünk a steward útbaigazítása szerint, hát íme: szembe jön velünk egyik előkelő folyosón a bajnok. Rámnéz, nem böki meg tengeri sapkáját, ahogy eddig, hanem nagyot nevet. Nem baj, ennyi jár neki. Ha már vállon veregettem, akkor szabad neki nevetni.
Csakhogy ebben nem ez a fontos, hanem hogy a bajnok fordúl egyet és bemegy egy kabinba. No lám, itt laknak. Visszajövet tehát az embereket hagytam előre menni, e kabin mellett pedig megálltam s nekitámaszkodtam a falnak, úgy tettem, mintha az ingások miatt pihennék egy kicsit. Holott hát, megvallom, hallgatózni akartam. S íme, épp jókor: kemény hangok voltak hallhatók, aztán még keméII. kötet 111nyebbek. – Milyen szigorú ez a pimasz még odahaza is, – gondoltam én. Aztán egy nagyon halk, ismerős hang is hallatszott, szelíd és olyan ismerős, mintha gyermekkoromból emlékeznék vissza rá s ez utóbb sokáig gyöngyözött, bugyogott finoman, – Agátha tehát csendesen sírt. Nagyon magános volt ez a sírás, nagyon szomorú. Mintha a szívem is állva maradt volna velem, úgy hallgattam egy ideig, közben a matador rövid vakkantásait, azután elmentem.
Reggel pedig már hat órakor kint voltam a levegőn. Persze nem sokat aludtam akkoriban. Nagy köd volt. A köd-szirénák már elkezdték jobbról-balról s lentről néha erős csattanások, néha tompa dörejek hallatszottak, a hullámok ugyanis rövidek voltak, de élesek. Egyszer csak majd hogy bele nem ütközöm. Agátha ott állt egy kötélcsomó mellett a korlátnál s a tenger felé vetve szemét, tünődni látszik. S az arckifejezése ez egyszer nem tetszett nekem. Mert nemcsak komoly volt, hanem haragos is és elégedetlen. Mikor sajátmagára haragszik az ember, akkor ilyen. Szóljak neki? Ne szóljak? De ő észrevett.
– Maga is ilyen korán ébren van? – kérdezi tőlem.
– Én is. Mert én se tudtam aludni, – feleltem.
– Talán a mozgás miatt? – kérdezi ő.
– Nem azért, hanem mert maga tegnap este sírt, – mondtam én. Ámúlva nézett rám.
– Maga ezt honnan tudja? – kérdezi szinte suttogva.
Hát erre elmondtam az esti éneklést, s mintha az egyik kabin előtt őt hallottam volna sírni. Erre megálltam s tényleg ő volt. Ennyit mondtam neki s itt elhallgattam. Majd a szemébe néztem, s így szóltam véglegesen elszánva magam erre:
– Talán én vagyok az oka? – s úgy lehet, ez volt az a kérdés, amelyet mégse lett volna szabad feltennem. Szemmel láthatólag rosszulesett neki. De nyílván a hallgatózásomnak se örült.
Kérdésemre nem is felelt, csak egy téveteg pillantással. Hallgatott.
– El kell búcsúznunk, sajnos, mi holnap este kiszállunk, – mondotta utóbb.
– Galway-ben én is kiszállok, – feleltem erre kurtán és egész határozottan.
II. kötet 112S hogy mért mondtam ilyet? Az éjszakai fantáziákban kell keresni ennek is okát. Hogy láthatatlanul ott leszek a közelében, hogy egyszer csak nagyon alázatosan köszönni fogok neki az utcán s ez aztán elágazott: hogy mit teszek akkor, ha meglepetésében felkiált s mit akkor, ha elfordítja a fejét, – mert ilyen is volt! – illetve mit tudom én már, mennyi mindenféle helyzetet és vele való beszélgetéseket módoltam ki magamban álmatlan éjszakáimon, – a lényeg ebben az, hogy íme, most egyszerre testet öltött a sok alaktalanság, kimondtam a szót, hogy ki akarok szállni utána.
De valami düh is késztetett erre kétségtelenűl. Azt szerettem volna kérdezni tőle: ennyi az egész? Vagy mindaz nem számít, ami eddig volt? Egyszerűen letöröljük a tábláról, ahogy a halál egész életünket letörli, mintha sose lett volna? Persze: hogy mit kellett volna mondania vagy tennie, ma se tudom. De az indulat nem kérdez ilyeneket.
No, szóval kimondtam tehát, hogy én is kiszállok. Szemeiben erre megvillant előbb valami, aztán kialudt. Tétova rémület volt azokban kifejezve.
– Az istenért, – mondta csendesen. De mintha még azt is mondta volna: most mit csináltam?
Illetve lehet, hogy nem is ezt mondta, lehet, hogy csak ennyit mondott: most mit csináljak? S ennek persze kisebb értelme volna. Viszont hol kérdezzem én meg ma már, így volt-e vagy úgy? Ő alkalmasint nem is emlékezne már e szavaira, én azonban úgy akarok rájuk emlékezni, ahogy az előbb mondtam. Elmúlhatatlanul úgy. Mert ennyi jár nekem. Mert mint már említettem, a véleményem ma is az, hogy nagy hibát követett el ellenem.
Valami végtelen szomorúság borított el hirtelenűl.
Azt akartam mondani neki, hogy ne féljen tőlem, nem akarok én semmi rosszat s a szívemet kitettem volna eléje, ahogy Arnold az erdei lányka elé. Nem akarok én Galway-ben semmi egyebet, csak látni szeretném még egy kis ideig, néha, amíg még lehet. Aztán elmegyek és mindörökre úgyis.
Hogy én a tegnapi hallgatózás után úgyis tudtam már, hogy ez nincs tovább! Belátom: a sorsa kényszeríti arra, hogy velem szigorúbb legyen, mint eddig, de mi kényszerít engem, hogy még én is sziII. kötet 113gorúbb legyek magam iránt? Az életem semmit sem ér, mért ne tenném tehát, hogy itt éljek le még egy kis időt, amíg a pénzemből telik? Mért ne tenném most, mikor annyi idő után elválok eddigi társaimtól, ami mégiscsak fáj s mikor nincs előttem semmi többé, csak halvány elképzelés arról, hogy most hova legyek és mit akarjak, – mért ne bíznám hát rá magam a hullámokra, véletlenekre, vagy ha úgy tetszik, a semmire akár? Kétszázhat font van a zsebemben, s abból addig élek itt, amíg lehet, a többivel nincs kedvem törődni többé.
Ilyesmiket akartam mondani neki, de megint nem lehetett. – Agátha! Agátha! – hangzott egy rekedt hang a ködben. Amitől ő szemmel láthatólag megrázkódott, s máris menni akart.
– Köd van. Tegyen úgy, mintha nem hallaná – könyörögtem néki. De hiába. – Agátha! – hangzott most már közelebbről.
– Nem maradhatok, Isten vele, – mondta didergősen, sápadtan, és máris nyoma veszett.
Mivelhogy a köd furcsa dolog ám! Az összes lámpák égtek a hajón, de csak derengeni látszottak. Egy kis körön belül olyanok lehettünk tehát egymás számára, mintha valamely láthatatlan fényforrás tompa, de határozott fényt vetne reánk. Igazi álombeli fényt. S e kis körön túl volt a semmiség. Ennélfogva mihelyt tovatűnt s ily hirtelenűl, még az se volt egészen elhihető, hogy az imént itt volt-e csakugyan. Szinte olyanná vált az egész, mint valami életen túli jelenés.
Hogy ez az asszony ennyire fél az urától, azt velem való bátor, mondhatni vakmerő viselkedése után mégsem hittem volna. Hogy így elszaladt a hívására, – mily különös! Vagy a kabínbeli, tegnap esti események annyira megfélemlítették? Hátha meg is ütötte ez a bitang? – még ez is megfordult a fejemben. S erről megint csak Berger jutott eszembe s az élet fantasztikus szövevényei, hogy no lám, egymáshoz hasonló szörnyetegek élnek a legkülönbözőbb formában s a világ legkülönbözőbb tájain.
S még egy ideig töprengve álltam ott, aztán mentem gyorsan lefeküdni. Mert nagyon elálmosodtam. S akkor néhány órát csakugyan boldogan aludtam, elbocsátván magamtól összes töprengéseimet. Este aztán nem is énekeltem, betegnek mondtam magamat. Szerencsére Arnold volt olyan kollegiális és beugrott helyettem. Másnap pedig ez történt:
II. kötet 114Végre megtalálom őket, ott állnak mind a ketten a játék- és díszműárus bolt előtt, és holmi csomagocskákkal megrakodva éppen távozni akarnak. Én pedig odalépek hozzájuk, nyájasan köszönök, a férj megböki sapkáját, rendben van. Magam pedig a következőket mondom Agáthának, s ez esetben persze angolul:
– Isten önnel. Most, hogy elválunk, meg kell önnek mondanom, madam, hogy fáj, hogy soha többé nem láthatom. Kedvességére mindig emlékezni fogok, annál is inkább, mert még senki se bánt velem az életben olyan jóságos figyelemmel, ahogy ön. (Vagyis hát sikerült pontosan elmondanom, amit az éjjel betanultam.) – Amire a matador:
– És még senki se bánt olyan cudarul önnel, mint én, igaz-e? – kérdezi és nagyot röhög. Pimaszúl, végtelenül pimaszúl, mint aki nagyon meg van elégedve magával.
– De igen, – feleltem azonnal és megint kicsit forgattam a szemeimet. Sajnos. S megint majd elestem az izgalomtól.
– De igen, – ismételtem, – valaki megpróbálta és még cudarabbul próbálkozott, mint ahogy ön. De annak kitapostam a belét.
– Ne mondja, – mulatott a férj.
– De igen, – mondtam én, – nézze csak, így. – S itt megmutattam neki, hogy csináltam, egy Bergerről való képzelgésemet adva elő valódi történet gyanánt.
– Nézze csak, így, – mondtam neki s még hozzá is nyúltam a kabátja két hajtókájához, sőt, kicsit össze is szorítottam. Elsápadt, – muszáj volt elsápadnia, mert ha csak egy kicsit jobban szorítom össze, már el is ájulhatott volna.
– Ezt az ember így csinálja, – mondtam néki. – Japán fogás ez. Összeszorítom saját kabátjával a két nyakerét, és már a földön is van. És még rúgnom se kell rajta. Így csináltam az illetővel is. És mikor a földön volt, kitapostam a belét. No, érti-e már? És mit szól hozzá? Ügyes dolog, igaz-e?
– És meghalt? – kérdezi ő.
– Meg, meg, hogyne, véglegesen. Próbáljuk ki talán magán is, he? – kérdeztem tőle, és most már én is nevettem ám, de nagyon. Halálos izgalomban és mégis boldogan.
II. kötet 115Mert hogy e szavak hatása az első pillanatokban megint egész rendkívüli volt, azt azonnal észrevettem. Agátha előbb szoborrá dermedve bámult rám, de aztán kétségtelenül felvillantak a szemei, – erre esküszöm! – S hogy büszke volt-e rám egy pillanatig, (mert nemcsak vakmerő voltam és véglegesen elszánt, de végre-valahára igazán veszélyes is, éreztem ezt minden idegemben!), vagy annak örült-e ez a szegény, hogy e mindig magabiztos Bramarbast végre kitanítja valaki s mégpedig ilyen ellenfél? – mindezt persze nem tudom.
Egyet azonban biztosan tudok. Hogy a bajnok mégiscsak meghökkent egy kicsit, részben a nyakszorítástól, amelyből még e kis kóstoló se sok jót ígért, másrészt, úgy látszik, olyan mindenre kész vadság tombolt a szemeimben. Az övéiben viszont kétségek ingadoztak, ez az, amit biztosan tudok. Mert szinte olvastam bennök, az ilyen fatuskók ugyanis olyanok nekem, mint a nyitott könyv. Nyílván azt gondolta magában:
– No, no. Az ilyen furcsa figurától sok minden kitelik ám, amire nem számíthat az ember. – De megint bámulatos módon egy pillanat alatt összeszedte magát.
– És maga még mindig szabadon jár? – kérdezi csendesen, szintén fenyegetőn.
– Képzelje csak, igen, – mondtam én.
– És nekem ezt elmeséli? – ámuldozik ő affektáltan himbálva magát. – Mit szólna, ha én most odamennék a hajóparancsnokhoz és bejelenteném ezt neki? Hogy maga még mindig szabadon jár?
– Próbálja meg, – mondtam én és máris, köszönés nélkül elléptem előlük. Ám, alig megyek néhány lépést, harsogó kacagást hallok a hátam megett.
Hátra fordulok, hát ott áll a Bramarbas, utánam néz, s affektált módon szinte fulladozik a nevetéstől.
– No, no! – emeltem ekkor rá az ujjamat. – No, no, vigyázzon csak! – fenyegettem meg őt s azzal mentem odébb. S mindez még nem lett volna akkora baj.
A baj ott volt, ami tűrhetetlenűl fájdalmas e dologban: hogy bizony akkor az asszony is mosolygott. Agátha, igen, – jókedvűen, mintha valami viccet hallott volna. S a szeme fénylett. Nem tévedhetII. kötet 116tem, jól megnéztem őket, ebben semmi tévedés nem lehet, hogy ez valóban így történt.
Nem tudom, észrevette-e már, hogy mi nevetések és mosolyok dolgában milyen érzékenyek vagyunk. Mint a gyilkosság, mint valami maró méreg a szíven, olyan számunkra némely nevetés és némely mosoly is. S ezt tudta Agátha, mert megmondtam neki, de abban még egyet is értett velem, hogy a gúnynál nincs embertelenebb dolog, különösen ha védtelen embert ér, mert megszégyenítő és megalázó.
És most mégis mosolygott, mulatott rajtam. Beláthatja: ezt már nem tudtam magamban meg nem történtté tenni s mind e mai napig, egy pillanatig se soha.
S mármost, hogy tehetetlenségében vagy félelmében viselkedett-e így, mivelhogy az ura ennyit mégiscsak megkövetelt tőle?
Vagy elárult volna ő is, mint már oly sokan eddig? Lehet-e, hogy cserbenhagyott annyi minden után? Hiszen belátom én: ami köztünk történt, más számára talán alig is több a semminél. De gondolom, megérti ön is, hogy ez az eseménytelen kis történet számomra egy egész világ volt. S most megint ott tartottam, hogy se égen, se földön soha senkim nincs, még olyan sem, akihez legalább gondolatban megtérhetek, mert jószívvel volt irányomban, mert nem szégyellt mindenki szemeláttára mellém állani.
Ne csodálkozzék mindezeken! Elvégre fiatal is voltam s engem nem szeretett soha senki. Valószínűleg az anyám se nagyon.
Ezért volt olyan végzetes hatású rajtam ez a nevetés. Hogy ő előtte történt és így, mintegy Agátha helyeslése mellett. Hónapokig a fülembe csengett. Az történt tehát velem, ami a kisebbik Konráddal, megszégyenítettek, kinevettek, de nem rosszabb-e az én esetem? Mert ki előtt szégyenítettek meg engem s ki előtt Konrádot? S még ő is a tengerbe akarta vetni magát. S ott mégis akadt legalább egy ember, egy tengerésztiszt, akinek nem tetszett a dolog. De itt senki. Mert hisz Agátha is képes volt mosolyogni rajtam.
II. kötet 117Elvégre csillapíthatta vagy kérlelhette volna az urát, már előzőleg is, de ott is, – ám ezt nem merte vagy nem tehette, rendben van. De milyen hidegen búcsúzott is tőlem! Ezt se tehette másként, mert nem akart olyasmivel áltatni vagy reményeket kelteni oly dologban, amelyből úgyse lehet soha semmi, – hagyján, még ezt is elfogadom. Különösen, ha meggondoljuk, hogy e tekintetben már úgyis túlmesszire ment, mikor értésemre adta, hogy milyen jólesik néki velem lennie, – mindez, ha fájdalmas is, ha úgy érzi is magát az ember utána, mint akit kifacsartak és odalöktek, – de mondom, mindez még elviselhető. Mosolyognia azonban mégse lett volna szabad rajtam és ellenem, vagyis ekkora fölény pártjára állania: egy öles pólóbajnok mellé, aki pimasz is, tetejében még az ő birtokosa is… nem tudom, mi a véleménye erről uram? Mert én mindmáig megmaradtam amellett, hogy ebben igazam volt.
Egyébként: lehet, hogy még nevetséges is voltam ezzel az átkozott szemforgatásommal, annál borzasztóbb a dolog. Ha ezen mosolygott olyan jóízűen.
No, de mindegy, történt, ahogy történt.
Ami azt illeti, hisz ezután se tudtam én még, mit akarok, de a szívemben egyetlen szó volt most: hogy ez nem marad felelet nélkül.
– Ó, ó, megálljatok, – gondoltam, – ezért még megfizetek. – S mondhatom, a szívem majd kiszakadt, napokig szinte eszméletlenül lihegtem. Hát hiába! Úgy látszik, nagyon szerettem én ezt az asszonyt.
– No, de látni fognak valamit, mert valami jár ezért, – mondogattam én magamnak. S hogy Agátha megcsalt, mert kihasznált, hogy visszaélt velem, mert a szeszélye, játékszere voltam s néki éppúgy, mint megannyi másnak, erről mélyebben meg voltam győződve, mint ahogy illik. De hát ilyen az ember. Nagy őszintesége, meleg, szívbéli kedvessége feledve volt. Hálátlan az ember.
S megint jöttek az eszelős tervek és álmok, amelyekből mindezideig nem lett soha semmi.
Épp ezért, hogy Galway-ben én is kiszállok, ez most már visszavonhatatlan és végleges dolog lett bennem. Mert ezt az örökös meddőséget úgyse bírom én ki tovább, el kell hát indulnom azon az úton, II. kötet 118amikor valamiből végre lesz is valami. Ismétlem: tán sose voltam még annyira bizonytalan afelől, hogy mit kell tennem, de hogy ez egyszer fogok végre valamit csinálni, ebben biztos voltam. S ebben nem engedtem meg magamnak semmiféle kételyt vagy habozást.
S ekkor, aznap még ittam is, hosszú idők óta először. S persze berúgtam. S utána megint mélyen aludtam, álomtalan, halottas álmot.
– De vajon érdemes-e még egyáltalában élni? – mikor felébredtem, ez a kérdés volt a szívemben. S megvallom, még a könny is elöntött, annyira szomorú voltam.
Erősen alkonyodott s megint nagy volt a tülkölés. Mert a köd még sűrűbb. A Galway előtti szigeteknél mentünk el nagy kivilágítással, zeneszó mellett. Itt már csendesebb volt a tenger.
A kisebbik Konrádot hívtam be először kabinunkba, s megmondtam neki, hogy kiszállok, elmegyek, (persze azzal, hogy hallgasson, a mai nap folyamán még ne szóljon erről senkinek) s hogy most már teljesen rámarad embereink ügye-baja, arra törekedjen tehát, hogy Bergertől mégiscsak el tudjanak válni, de ha nem lehet, csinálja legjobb belátása szerint. Tanácsot nem adok, csak annyit kötök lelkére, hogy e tekintetben sohase engedjen, sohase hagyja, hogy Berger ezekkel a szegényekkel tetszése szerint bánjon el. Aztán arra kértem, hogy okvetlenül értesítsen majd minden fontosabb eseményről, a címem egyelőre Galway poste restante s hogy ő is mindig írja meg majd a címüket, legalábbis még egy ideig, mert nem biztos még, hogy mit csinálok, az sincs kizárva bizony, hogy esetleg visszatérek hozzájuk – fejeztem be nagyon elkomolyodva.
S Konrád ez alkalommal meglepő értelmesen viselkedett. Nem fecsegett, nem mondta: Hekuba, de nem is bizalmaskodott, egy szóval se kérdezte, mért szállok ki éppen itt, hogy mi késztet erre, csak annyit mondott: – Hát, itthagysz minket? – És ő is nagyon elkomolyodott. Majd hozzátette: – Mit fogunk csinálni nélküled? Ez nem szép tőled, Pilli.
– Tudom, kedves Konrád, – feleltem néki meghatottan, – de képzelheted, hogy nem tehettem egyebet.
Majd ezt is mondta még:
II. kötet 119– Ó, ez a Berger. Ez most azt fogja hinni, majd azt képzeli, hogy készen van velünk. De hát szó sincs arról. Biztosítalak, hogy erről szó se lehet. Láttam néha rajtad, hogy haragszol rám, mert marháskodom, ide-oda beszélek. Csakhogy nem tudod, hogy tanúltam ám tőled valamit. Mert mindig igazad volt, mikor azt mondtad: ne legyetek annyira feledékenyek. Nem is vagyok többé, nem, nem, mert beláttam, megtanultam, sőt fel is írtam ezt ide, nézd. – Ezzel elővette noteszát és megmutatta. – Nézd, ide írtam fel, hogy ne legyek többé feledékeny. Nem leszek az, nyugodt lehetsz efelől. Amit most utoljára csinált velem, az sokba fog kerülni neki, – tette hozzá.
Aztán még megkérdezte, nem haragszom-e rá, ő ugyanis beavatta Dina-mamzellt a Barnum-féle tervekbe. S Dina-mamzell ellenzi a tervet.
– Persze, hogy ellenzi, mert szerelmes ebbe a bitangba, – mondtam én. – Kár volt erről bármit is közölni vele, mert attól félek, visszafecsegi Bergernek. – (Még mindig azt hittem. Későbbi leveleikből kiderült, hogy részemről ez csúnya tévedés volt, mert Dina jó volt és hű, sőt önfeláldozó is, – ám ez már nem tartozik ide.)
– No, de mindegy. Majd meglátjátok, – mondtam én még és sóhajtottam. Úgy éreztem, hogy jó volna most már sírni egy kicsit, hogy az most megváltás volna számomra.
S akkor végre könnyeztem csakugyan. Bejött ugyanis hozzánk a kis püspök, ez az ártatlan, jó lélek s én nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy meg ne öleljem. S nem tudtam türtőztetni magam, neki is megmondtam tehát, hogy elmegyek és Isten vele, sok szerencsét kívántam neki Bertához boldogtalanúl s ő csodálkozva nézett rám. Végül is csak ennyit mondott: – én mindig szerettelek. – És kiment.
A nagy köd, meg a szirénák, meg a közeli part megteszik a magukét, az emberek ilyenkor elvesztik a fejüket. E különös lárma, izgalom és mozgalom persze engem is megzavart, magam is szinte elvesztettem tájékozódó képességemet, pedig abban reménykedtem, hogy majd észrevétlenűl tűnhetek el, beleveszve az ír hazájukba megtérő hűséges hazafiak közé. De nem egészen így történt.
II. kötet 120Konrádnak még azt az utasítást is adtam, hogy úgyszólván egész poggyászomat adja el, – így szegény két tajtékpipámat is, (ezeket ma is sajnálom), egy jó messzilátómat, miegymás, amit az ember útközben mégiscsak összeszed. De még fölös fehérneműmtől és ruháimtól is megváltam, azzal, hogy majd csak megveszi az ócskás vagy valaki szegényebb ember, akinek serdülő fia van. S a pénzt majd küldjék el utánam.
Ilyképp elkészülvén mind e földi dolgaimmal, kis táskával a kezemben igyekeztem elinalni. S az ördög tudja, – mi volt ez? – alig tudtam elkerűlni, hogy egyre-másra beléjük ne ütközzem. Vagy nyolc-tíz emberünk ott ácsorgott együtt a kiszállási oldalon, holott sose szoktak egy csomóban lenni, s oly komorak voltak a sok málha és batyú között, úgy lógatták az orrukat, mintha temetésre gyűltek volna össze, – de ezeket még szerencsésen elkerültem. Messziről megláttam Bertát, ennek viszont majdnem nekimentem, minden szándékom ellenére is. Ez valami vonzás, vagy miféle dolog? Isten tudja. Nyílván a kis püspök mégsem állta meg s elmondta neki búcsúzásomat, ezt a szemein láttam.
– Tudtam, tudtam, – ez volt hűséges szemeibe beleírva, amelyek könnyesek voltak. Aztán istenhozzádot intett nekem, én is persze neki s mégpedig szívem egész melegével, meg azzal az érzéssel is, hogy úgyse fogom őt látni többé. S ez így is lett. Aztán szájamra tettem az ujjamat, hogy hallgasson s ő gyorsan biccentett, de még pislogott is utána s a két kezét is úgy rázogatta felém, hogy megnyugtasson vele.
Mért is mentem hát el? Ma se tudom. Nyilván az ördög vitt magával titkos utaira.
De még Peipusszal, sőt az utolsó percben még Bergerrel is összetalálkoztunk. Ó, ez a Berger! No lám. Sokszor mondtam én már és most is mondom: rejtélyes ember volt ez. Alighanem most is mindenfélét tudott róluk, rólam: azt is, hogy Agátháék partraszállnak és azt is, hogy én utánuk.
Hogy látta a kis táskámat kezemben, az kétségtelen. De úgy tett, mintha nem venne észre, még ásított is ennek bizonyságául. Ismertem őt, – már amennyire az ilyen embert ismerni lehet, – ismétlem: alakoskodás volt a lényege s ez az ásítás is egyike volt ebbéli remekeinek.
II. kötet 121S minthogy mindenről mindig értesűlve volt, körülbelűl azt is látta, tudta tehát, mi megy itt végbe köztem s Agátháék között. Ma is biztos vagyok ebben. De hogy mit gondolt erről, azt persze megintcsak sohase fogom megtudni. Mit gondol ön? Talán még jóakarat is volt benne ez egyszer, kivételesen? Nem hiszem. Annyit szenvedtünk tőle mindnyájan, hogy ezt már nem tudom elhinni róla. Gondoljon akárcsak Elvirára. Ezzel szemben viszont…
Az utóbbi időben semmiképp sem akart elengedni ugye, s most egyszerre igen. Hogy kiadta volna járandóságaimat? Soha. S most szó nélkül, alkudozások nélkül azonnal azt is. Hisz a kezében voltam változatlanúl, azt tehetett volna velem, amit akart. De ő ez egyszer nem akart semmit, – nem különös?
De továbbá: még gondolkodott is egy ideig, mielőtt kiadta. Vajon miről gondolkodott? Mert hisz aztán váratlanúl, hirtelenül, minden összefüggés nélkül azt adta értésemre, – emlékezzék csak rá! – kijelentette, hogy eszesnek tart ugyan, tehetségesnek is, csak életismeretem nincs és nem is lesz soha. Nem feltűnő dolog ez? Mert mit akart ezzel kifejezni? Nem olyasmit-e, hogy legyen eszem, ne folytassam ezt Agáthával, ne legyek olyan őrült?
Mindegy. – Rossz ember volt, – ezzel szoktam lezárni éjszakai töprengéseimet, ha néhanap nyomasztó emléke felmerül bennem.
A házaspár azonban nem látta, hogy én is kiszállok, s ez volt a fődolog. – Ez eddig rendben van, – gondoltam én.
Ők maguk Galway-ben laktak, én egy szomszédos, már nem tudom, milyen nevezetű halászfaluban kaptam szállást. Azt is nagy nehezen. Első éjszakán a szálloda túldrága volt nekem, muszáj volt magánosoknál szobát keresnem, viszont az ír halászok oly mértékben babonásak, lehet, hogy álmaikat féltik a különös emberektől.
No, de végre szállást is kaptam, nyugodtan ődönghettem tehát itt és ott, ahol néptelen volt a part, teljesen elhagyatva. Megint nem volt senkim, még olyan sem, akit gondolatban hívhattam volna magamhoz. És Szalai? Igen, igen, csakhogy ez a véglegesen elszánt és mégII. kötet 122is olyannyira ártatlan lélek nemigen volt alkalmas olyan indulatok megértésére, amilyenek az enyémek voltak.
No, és a társaim? Egyiket sem hívtam képzeletben magamhoz. Tudtam, hogy mind sajátmagával van elfoglalva, sokféle bánatával s az italával vagy a szerelmével, kivéve a jószívű Bertát. No, de Berta hű szíve már másé volt, rá tehát nem akartam gondolni többé, mert minek is? Még egy szomorúsággal többet már nem akartam.
Kire gondoltam tehát? A szeszélyes és kegyetlen Agátháé volt minden gondolatom. Nagy beszédeket intéztem hozzá, legtöbbször ünnepélyes hangú és nagyon megfontolt beszédeket, amelyekben közölni igyekeztem vele mindazt, amit még nem mondhattam el neki.
Mert ezernyi olyan dolog volt, amiért hibáztattam magam, hogy mégiscsak el kellett volna mondanom, akkor talán nem bánt volna végül is ilyen szívtelenül velem.
No, de ezt már nem is részletezem. Elég ebből annyi, hogy közel két hónapig voltam Galway-ben, illetve hát Claddagh-ban, – látja, most jutott eszembe a halászfalú neve – és sokáig nem csináltam semmit. Ődöngtem, tűnődtem, ennyi volt az egész. Bámúltam az éjszakai hóesést s olykor az arcomat is kitettem a havazásnak, s el voltam ragadtatva tőle. Különben is éjszaka szerettem én mindig élni s itt teljesen átadtam magam ennek a hajlamomnak s boldog voltam, hogy nálam már csakugyan délután kezdődik a nap, ahogy Szalai kifejezte.
Rendkívül jólesett ez a csend. Vagyis végre-valahára mintha találtam volna a fájdalomban egy szigetecskét, ahol a boldogság lakik s ahova mégis olykor visszavonulhatok elzárkózón és védekezőn… Szinte kezdtem már büszke lenni rá, hogy íme, egyedül vagyok az éjszakai parton, a csapkodó havazásban, a szélben, illetve hisz úgy is mondhatnám, hogy az egész világon, a fekete űrben és mégis megállok itt, ezen a helyen, a földnek ezen a pontján, – hogy végre igazán független vagyok és mily mértékben az! bármikor agyonlőhetem magam és senki egy sóhajt se fog küldeni utánam.
Ha most visszanézek, úgy tetszik, hogy valóságos rajongó himnuszok voltak ezek valamely feketeség kellős közepén.
II. kötet 123S talán Agáthát már nem is kívántam többé látni. Mindennek van eleje is és vége is, – mondta nékem egyszer valaki. Úgyse vezethetett ez a dolog semmire, legyen hát ez a vége, – gondoltam én.
– Itt még pihenek egy kicsit, amíg a pénzemből telik, – gondoltam továbbá, – aztán hát nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy tényleg agyonlövöm magam. Minden életnek is vége van egyszer. Vegyük tehát úgy, hogy az én életemnek ez a vége.
– Senki se fogja tudni, hogy énekelve vetek véget az egésznek, – mosolyogtam én magamban gőgösen.
Mert gyakran bizony énekeltem is, még többet fütyörésztem, de most már csak magamnak. Míg a társulattal voltam, ezt nemigen lehetett, ott mindenki babonás volt, s habzottak, ha valakit rajtakaptak azon, hogy magának fütyörész: ez kész bukást jelentett még a fölényes Bergernek is. S ez persze rám is átragadt.
Ugyanígy az esernyővel való babona. Isten őrizz, hogy köztünk valaki esernyőre csak gondoljon is. Itt azonban felrúgtam mindezt: hozzá tartozott ez is teljes függetlenségem érzéséhez. Vettem magamnak hócipőket, még egy kis esernyőt is, hogy kedvem szerint csatangolhassak, akármilyen is az idő, s mondom, sokat énekeltem s főként érzelmes operaáriákat, amelyeket még Arnoldtól tanultam, – némelyek nagyon tetszettek nekem akkor, egyik példáúl, amely az olasz föld felé esengett s egy másik, amely a Szentföld felé, szerzőjükre azonban már nem emlékezem.
S ami a matadort illeti: mondhatnám, feledve volt. Csodálatosképpen hirtelen, váratlan leráztam magamról a gondját. Ugyan, ugyan, hisz ez egy fajankó. És hányszor verik be sárral az embert a fajankók, – véltem Szalai hangját hallani. – Az ember lehajtja fejét és megy búsan és álmosan tovább.
S hogy az éjszakai barangolás tette-e? Mindinkább az az érzésem támadt, hogy az ember élete mégiscsak valamiféle álom.
De még az is lehet bizony, hogy voltaképp magam is szívesen vagyok feledékeny s nem kevésbé, mint társaim, akiket tudvalevőleg annyit szidtam ezért, de, mint tapasztalatom szerint, talán a többi emberek is. S hogy sokáig haragudni én se tudok. S ez a felfedezésem nagyon meglepett akkor.
II. kötet 124– Az idő múlik és elmos mindent, örömöt és bánatot, sérelmet és sikert, – vajon hol van az a boldog pillanatom is, amikor Agátha azt mondta, hogy olyan gyereket szeretne, amilyen én voltam? – –
Egy nap azonban kora délután, vagy egy teljes hónapi tűnődés után mégiscsak az a gondolatom támadt, hogy bemegyek én Galway-be kicsit, körűlnézek a városban, de benézek a postára is, hátha érkezett számomra valami. S ami most következik, az egyenesen a sors velünk való gonosz tréfájának tetszik, annyira összevágnak benne az események.
Ott kell kezdenem, hogy a villamoson menet esernyőm egy mérges kutya miatt beleakadt egy kerítésbe, és eltört. – Jaj bizony, de megijednének ettől a társulatnál, – gondoltam én, – mert nincs számukra baljóslatúbb jel ennél. – S még nevettem is ezen, nem nagyon ugyan, egy kicsit. Aztán mégegyszer megnéztem az esernyőt, és eldobtam. Így kezdődött.
Aztán hát bementem Galway-be villamoson. Járkáltam a városban, de nem volt benne köszönet. Füstös város ez, mit tudom én, valami ércolvasztók ontják benne vagy körüle a füstöt, de kátrányszagú és álmos is ez a város, valami borús álmosság lengi körül. Szerencsére megint megeredt a hó s az nékem mindenütt boldog idő. Úgy lehet, az is hozzájárúlt a már jellemzett nagy önfeledtségemhez, hogy annyi havazás volt épp akkoriban. De aznap alkonyat felé még kemény hideg is lett. A hó tehát előbb olvadozott, aztán megfagyott. S a síkos járdán nem volt jó a járás.
Bementem tehát a postára melegedni, aztán megkérdeztem persze, jött-e levelem? S íme, azonnal ide is adtak egy expresztáviratot, amely egy pirossal körülfestett rekeszbe volt odakészítve. Még erre is emlékszem. A távirat épp tegnap érkezett Buxtehude-Hamburg jelzéssel, s benne körülbelül ez állt: Berger baleset áldozata lett. Éjjel az utcán Prühllel találkozott, (ez a kisebbik Konrád), együtt jöttek hazafelé, Berger elcsúszott a járdán, s beleütötte fejét egy ház sarkába. Nyomban meghalt. Mióta elmentél, megint rájött a buzgalom. Táviratoztunk Barnuméknak, jöjj azonnal. S aláírva ő maga: Prühl és persze a címük is.
Elámulva néztem magam elé.
II. kötet 125– Óriási, – mondtam aztán mindenesetre. De a szívem üres volt.
Valami baj lehetett velem, mert bár ezerszer és ezerszeresen kívántam ezt nem is oly rég, most mégse tudtam örülni neki.
– Ügyes ez a fiú, – mondtam én magamnak zavaromban, meg ilyeneket. Nyílván sehogyse tudtam kitalálni, mit gondoljak.
Kocsmába mentem tehát és itt meglehetősen sokat ittam és ettem. Nagyon éhes voltam. Bevágtam egy fél tyúkot zöldséggel, megittam vagy két angol pint dupla sört, aztán részegen a következő gyászbeszédet tartottam Bergerről Agáthának:
– Ime, ez az ember meghalt, Agátha, nem a képzeletben, ahogy eddig, most már a valóságban is. Amíg élt, gonosz ember volt. És most mégis legszívesebben azt kiáltanám a fülébe: látod, gonosz voltál, megkínoztál szegény, ostoba és tehetetlen embereket és ugye, mire mentél vele? Ha megígéred, hogy ezentúl jó leszel, feltámasztalak.
Illetve, hisz órákig beszélgettem megint csak vele, Agáthával, az egyetlen lénnyel, akit sorsom mégis érdekelt, – csendesen és szomorúan erről-arról. Biztosan szóvátettem előtte azt a végtelen csodálkozásomat is, hogy ilyesmi tényleg sikerülhet. Mármint amit ez a Konrád csinált. Mert hisz sose tudtam én a valóságban eligazodni. Képtelen tervekből állt az életem s ez is olyan volt. De hogy végbe is lehessen vinni, hogy a képtelenség ilyen pontosan válhasson valóra, – ezen álmélkodtam én, no, de annyira ám, hogy szívesen megbolondultam volna bele. Órákig ültem ott megbénúlva, szótlanul, aztán újra meg újra magyarázni kezdtem Agáthának az egészet.
S persze Bergerről is sokat beszéltem biztosan. Nem hallgattam el azt sem, hogy milyen eszes és ügyes volt, milyen tehetséges és emberismerő, de aztán vérbeborúltam újra. S ennek örültem. Mert sorra elbeszéltem ám neki a megaláztatásokat is, a vesszőt, a pénz körüli dolgokat, Elvira halált hozó kimerültségét s azt a rettenetes nevetést, mikor gallérjánál fogva emelte fel Konrádot a levegőbe… S Agátha ekkor így szólt hozzám, hangja némiképp a Berta édes módjával összekeveredvén:
– Jó Pilli-fiú, ne szomorkodj, ne kínozd magad mindig a halálig. Túlsok ez neked. Az a tanácsom: feledj el mindent, engem is és örökre. – S ekkor sírtam.
II. kötet 126Sok részeg van ám ebben a városban is, nyilván ilyen napokban különösen, – szombat este volt – s a részegeket és gyermekeket az istenek őrzik, ez a tapasztalatom. Hogy a síkos járdán hogyan egyensúlyoznak ezek, milyen mesterien, öröm volt nézni, akár a kötéltáncosok. Magam is botladoztam egy ideig, szó sincs róla, de sokáig jártam a várost s a csípős hidegtől lassan kijózanodtam.
Éjszaka volt. Éjfél már rég elmúlt s én még mindig az utcákat róttam. Lassacskán minden elcsendesedett, kettőre járhatott az idő. Emlékszem, a harang épp akkor kongatott a némaságban. Egy teljesen kihalt, de jól kivilágított utcán bandukoltam éppen, úgy látszik, az úri negyedben, – utólag, az események után fontos okokból feljegyeztem még az utca nevét is: Sackville vagy Saldville Street, ilyesmi volt a neve, mikor ezen az utcán szembejön velem a matador, orvosi táskával a kezében. Ő maga.
Nos uram, látja-e már, hogy ez nem lehet másképp, látja-e, hogy ezt csakis maga a sors rendezhette el így. Ott élek egy halászfaluban elzárkózva, tehát évekig élhettem volna ott s akárha még mindig Kanadában lettem volna, épp annyira nem találkozhattam sem vele, sem a feleségével. Aminthogy nem is találkoztam velük, ugye? S most egy délután idecsöppenek, kapok egy észbontó táviratot, berúgok, barangolok, s erre éppen ő jön velem szemben egy elhagyatott utcán s ebben a sűrű és síkos éjszakában, – nem csodálatos ez? Nem a sors keze van ebben? Hogy ilyesmi, a sorsnak ilyen játéka csakugyan létezik, ezt azóta biztosra veszem.
Boldogan szivarozva közeledett, amúgy is örömös arca még jobban ragyogott, de még a rezes sasorra is s nagyon kedélyesen beszélgetett önmagával, sőt nevetgélt is, ezt már messziről láttam. S hogy ez a telt has boldogsága: tökéletesen meg lehetett elégedve magával. Valami jóféle, hosszú vacsora után lehetett: finom osztrigák, harmatos jégen felszolgálva, tengeri rák, miegymás, – ismerem én ezeket! S hogy ő is ugyanúgy enyhén kapatos, mint én, azt rögtön meg lehetett állapítani.
– Eh, ez egy sült ökör, mit akarok én ettől, menjen a dolgára, s ölelgesse otthon a feleségét, – ez volt a gondolatom. Meglehetős határozott és kíméletlen lélekállapotomban lehettem, mint ebből is látható.
II. kötet 127Viszont kitérni már nemigen lehetett. De nem is akartam. Hogy én egy szemétláda vagy lámpaoszlop mögé bújjak és esetleg ő vegye észre, hogy ott vagyok, hogy bújtam előle? Lásson csak így meg, semmi baj. Még jót is tesz az idegeknek. És mért ne legyek én ez egyszer a valóságban is afféle félelmetes manó, aki némely szerepemben voltam s aki hirtelenül toppan elő a föld alól? Vagy vegyük úgy, hogy én vagyok a sors. Megálltam tehát a szemétláda mellett.
S mármost, hogy mi a fene volt ennek a pofáján, mikor csakugyan észrevett, azt nem tudom. Lehet, hogy tényleg megijedt tőlem, mert mintha ilyenféle villanást is láttam volna szemeiben. De aztán ő is megállt s a hasát kezdte fogni, úgy nevetett. (Persze erőszakosan, nem volt ennek egy természetes mozdulata.)
– Hahá, hohó, huhu, – valahogy így kiáltott rám elég messziről, valamely sose hallott ugatással. – Maga idáig merészkedik? Ez nagyszerű! És nem fog eltakarodni, nem? Akkor majd teszek róla. – És megint elkezd őrülten nevetni, igazán úgy, mintha elment volna az esze. Mi szemben álltunk egymással egy lámpa alatt. Ez a lámpa pedig úgy sugárzott e jeges időben a semminek, mintha máris a túlvilágon tündökölne. – Ennek nem jó vége lesz, – gondoltam én.
Illetve: hogy ez a beszéd nem volt éppen kedvemrevaló, azt mondani se kell, de talán még mindig nem lett volna baj belőle. Csakhogy ő nem elégedett meg ennyivel. Azt mondta részeg örömmel:
– No, no, te kis vakarcs. – És megcsípte az államat, akár egy kislánynak. Tehát ez is éppen úgy, mint Berger, pontosan úgy. Mert annyira megcsípte, hogy fájt.
Én mindeddig semmit se szóltam. De ezután felemeltem a fejem, s nyílván vérvörösen, de csöndesen csak ennyit mondtam:
– Szégyellje magát. Ezt még megkeserüli. – S ezzel gyorsan mentem tovább. A vérem persze ott zúgott a fülemben.
– Hívjam ki párbajra? Megint megfricskázna és kinevetne. És a többi is kinevetne. Ezek szerint ilyesmire gondolni se lehet.
Vagy húsz lépés után megfordultam tehát és utána szaladtam anélkül, hogy bármit elmélkedtem volna még tovább. Mint aki szélnek ereszti a lelkét. Vagyis pontosan azt csináltam, amit az óriások elleni II. kötet 128harcban a bécsi japántól betanultunk s amit nyilván a kis Konrád is csinált Bergerrel megbeszélésünk szerint.
Egy sötétebb helyen értem utól, s azonmód teljes erőmből nekiszaladtam hátulról, – no de Isten igazába’! – és úgy, hogy a két lába közt előre dobtam magamat, vagyis hasra vágódtam a földön.
Úgy esett hanyatt a sikos járdán, hogy feje nagyot koppant a kövezeten, két lába pedig az égre kalimpált. Könnyen kibújtam tehát alóla s rá se nézve többé, otthagytam fekve a fagyban.
No, de néhány lépés után mégiscsak visszafordúltam újra, amit ma is természetesnek találok. Végtére mégiscsak látni akartam, mi van vele. Hogy tényleg épp úgy holtan maradt-e ott, ahogy Berger? Mert ha nem, ha nem történt baja, akkor aszerint kell cselekednem, akkor egy napig sem maradhatok ebben az országban. Csak hol kapok hajót?
Mert hogy ez tényleg olyan csalhatatlan és mindenkor végzetes kimenetelű dolog volna, azt még ebben az utolsó pillanatban se tudtam elhinni. És íme, csakugyan. Ennek különben is, úgy látszik, ördöge volt, semmi sem ártott meg neki.
Bár nem kérdés, hogy rettenetesen megüthette magát, mégis, mire visszafordultam, már talpon volt. És pontosan úgy ugrált most is, ahogy Berta mesélte a hajón történt balesetével kapcsolatosan. Mint mikor egy zsák táncolni kezd, vagyis egyhelyben ugrált, mintha rendbe akarná rázni a fejét.
S én most mit csináljak? Ott álltam néhány lépésnyire tőle s ő szemben velem, – most fussak el? Arról megintcsak szó se lehet. Én ez elől nem futok. Ha már itt állok, akkor itt állok.
Remegő kezekkel a zsebeimben kotorásztam, s elkeseredve állapítottam meg, hogy nincs nálam a késem. Otthon felejtettem-e vagy a kocsmában?
De ő már ott is állt akkor előttem. Megfogott a fülemnél fogva s elkezdte cibálni. Most megint csak mit csináljak? Harapjak bele a kezébe? Az nevetséges volna. Szótlanúl tűrtem hát ezt is, annál inkább, minthogy ő rövid, de tartalmas szózatot intézett hozzám. – II. kötet 129Nagylelkűnek akar mutatkozni talán? – ámúldoztam én. Mert közben így szólt:
– Kis ember, ne sokat lábatlankodjon itt, azt ajánlom. Hordja el magát ebből a városból, különben nagyon megverem ám. – Ennyi volt az egész s közben fülem a kezében.
S tán így is végződhetett volna ez az ügy végső szégyenemre, de mégis nagyobb baj nélkül. De ő meggondolhatta magát vagy mégiscsak elöntötte a düh… igaz, hogy utolsó szavainál tehetetlenségemben a szemébe nevettem.
Elengedte ugyan a fülemet, de utána rettenetesen megrúgott. Oldalamon, a csípő-ízület táján ért a rúgás, s én nyílván felkiáltottam a fájdalomtól. Mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy rögtön elkaptam ezt a nagy lábat és minden erőmmel megrántottam. Újra elcsúszott, újra hanyattvágódott, de most már ott is maradt véglegesen.
Azóta bizony olykor nagyon sántítok, ez akkora sérelem lehetett.
Még ott, valamelyik utcán kicsit le is vetkőztem a hidegben és megnéztem a rúgás helyét. Már akkor, néhány perc múlva is nagyon csúnya volt. Nagy véraláfutás és máris csúnyán megpuffadva. (Ez később aztán fekete lett.) Egy helyen még vérzett is, és irgalmatlanul fájt.
Mégse sokat bánkódtam ezen, mert azt gondoltam: most legalább, egyszer az életben mégiscsak végbevittem valamit és megtoroltam valamit. Szerencsémre egész idő alatt egy lélek se mutatkozott azon az utcán, tehát, ha a matador tényleg megdöglött, akkor semmi közöm az egészhez, senkinek eszébe se juthat, hogy velem volt valami ügye, – ha pedig kilenc élete van ennek is, akár a macskának…
Nos, akkor is, itt van ez a jó seb. (Cipőjének valami vaskarimája lehetett, vagy mi az ördög, mert feltépte még a nadrágomat is, s egy helyen felhasította a combom bőrét.) Ha megkérdeznek: én tüzet kértem tőle, ő részegségében megrúgott engem s ezért löktem fel. A többiről nem tudok. Fegyverem nincs, sose volt, még kés se volt a zseII. kötet 130bemben, – ott felejtettem a kocsmában. (Ez aztán kiderült.) Rossz szándékom tehát nem lehetett.
– De hisz, úgyse marad ez meg, – gondoltam én. – Ha mást nem, tüdőgyulladást kap ott, azon a jégen. Ezzel tehát rendben volnánk.
Ezzel igen, csak itt volt még a bajom. Alig tudtam elbicegni a kocsmáig. S lehet, hogy ez ártott meg annyira, hogy rögtön megerőltettem sérült lábamat. Szerencsére a kocsmát egész éjjel nyitva tartották, mert matrózok és halászok kocsmája volt. Ott aztán ledőltem, azt mondtam nekik, hogy elcsúsztam a jégen. Hajnalban pedig két fiú targoncán vitt el a villamosig s a faluban ugyanez a két fiú ölben vitt haza. Három hétig feküdtem, s persze orvost is kellett hívni s persze a gyógykezelés sokba került. Drágák ott az orvosok.
Egészséges természet lehetek, beteg sohase voltam s nyílván ennek tudható be, hogy az orvos nagy csodálkozására elég hamar és ha nem is hibátlanul, de mégis elég jól rendbe jöttem.
Mihelyt erőmből futotta, rögtön bementem a városba s ott némi körülszaglászás és ügyeskedés után megtudtam a következőket:
Hogy a doktor úr mindezek után is életben maradt. Igaz, súlyosan beteg lett, (egy kis agyrázkódás, miegymás, mert a koponyájának is lett némi baja meg a mellhártyájának is), – de most már jobban van, hál’ Istennek.
Legyen hát úgy. Ez tehát nem sikerűlt.
Vegyük hát úgy, hogy akár szegény Elvirának, nekem se sikerűlt soha semmi.
Bár hiszen: sikernek tekinthető-e egyáltalában az, ha valaki megöl egy embert? Nem jobb-e, hogy így történt? – mert hisz evvel a Bergerrel példáúl még ma se tudok zöldágra vergődni.
De hagyjuk ezt. Hogy feljelentést nem tett a doktor úr, azt biztosan tudom. Mert valami ürügyön még el is mentem a rendőrségre, és hosszasan időztem ott. De nem szólított meg senki.
Lehet, hogy szégyellte volna, hogy ilyen emberbe, mint én, képes volt belerúgni. És miért? miért? Ezt is szégyen lett volna megvallani ugyebár, hátmég, hogy egy ilyen ember mégiscsak el tudott bánni vele. Így képzelem a dolgot.
II. kötet 131Agáthát nem láttam többé, s nem is hallottam róla többé soha semmit. Társaimról viszont annyit megtudtam, hogy Barnumék csakugyan átvették őket, de csak harmincötöt, mert Cottet Barnabé, a Sorbonne neveltje Angliában elszegődött egy főúri házhoz felszolgáló inasnak, mert, mint egy levelükből értesűltem, most már az angol irodalommal akar szabad idejében behatóbban foglalkozni. Hogy milyen lett aztán a soruk Barnuméknál és később, erről már nem tudok, eltűntek előlem.
S aztán hát hazavergődtem a madarammal. Őt Hollandiában kaptam, – előbb még odamentem ugyanis, mert egykori gazdámnál egy Leó De-Kors nevű mutatványos vállalkozónál meg akartam keresni útiköltségemet, hogy kicsit több pénzem maradjon. A gyógykezeltetésem ugyanis, mondom, túlsokba került. S ez aztán így is lett, De-Kors úr megint csak elég jó szívvel volt irántam.
És hát ennyi az egész, – fejezte be történetét Baumann Pilli.
– És hát most itt volnék, – folytatta fáradtan. – Elég régen vagyok itt megint, már nyolc éve. És nem mondhatom, ez a kis öregasszony is, most már az is elég jól bánik velem. Özvegy asszony, Stázi-mamának nevezik itt, pedig Rézi néni volna az igazi neve, – én így szólítom s talán ezért is szeret, – ő, ha főz valamit, amiről tudja, hogy szeretem, példáúl kását, nem sokat ad belőle, de azért mindig megkínál.
Különben is emberekkel alig van dolgom, állatok közt vagyok. És még a bikával is tudok bánni, még az is hallgat rám, pedig ostort nem igen használok, csak golyót tétettem a szarvára mindegyiknek eddig, mert ez az elvem, megtanultam, hogy ez a helyes. S ha sehogyse hajt a szóra, ha nyugtalan, kenek valamit az orrára, van erre szerem, ez valami kokain-féleség, tetszik tudni, erre fölijed és körűlnéz.
S nyílván innen származik a terpentin legendája, mert voltam olyan bolond és ezt megmondtam nekik.
Egyszóval: itt elég jól megvolnék, nem volna semmi bajom, csak, úgy látszik, a sorsom akarja így, hogy mindig kegyetlen, gonosz emberekkel akadjak össze, hogy mindig ilyenek szóljanak bele az éleII. kötet 132tembe. Ott volt ez a Berger, ott volt az írországi orvos s itt van most ez a Tóbi. Ennek meg Béla volna az igazi neve, – magyar név, ezért hát inkább elnevezték Tóbinak. Ezt a bitangot. Bitangnak kellett volna nevezni, – de mit is beszélek annyit? Tehetetlen vagyok, tehetetlen. Mert ez úgyse hagy itt élni engem.
S itt Pilli nagy sóhaj után el is csöndesedett. Halálos kimerűltség látszott rajta. S mikor tölteni akartam néki, tenyerével födte be poharát és így szólt:
– Ne többet, az Istenért, mert megbolondúlok.
Magam is nagyon fáradt voltam, – kinn már erősen világosodott. És mégiscsak: tegnap egész nap barangolás a hegyekben, utána ez a hosszú figyelem, minden alvás vagy pihenés nélkül, az ilyesmi mégiscsak sok egy kicsit. Mert mondani se kell, nagyon figyeltem Pillire, nemcsak mert története fájdalmasan érdekelt, de hogy meg is tartsam emlékezetemben minden részletét – s mégcsak zavartalanok se lehettünk. Eltekintve a kinti zsivajtól, az ember egyszercsak azon vette észre magát, hogy egy-egy szempár mered rá s mégpedig javarészt egész kifejezéstelenűl. Az emberek ugyanis itt mentek el a mellékhelyiségek felé s némelyik nem állhatta meg, hogy oda ne jöjjön fülkénkhöz, ott megállt, majd közelebb jött és ránk bámult. De, mondom, minden kíváncsiság nélkül, csak épp nézett és nézett – s az ilyesmi elég különös. Volt aztán olyan is, aki így szólt:
– No lám, Pilli, hát vendéged van? És ki ez a finom úr? – És kétszer is végigmért engem.
De most már, ismétlem, fáradt voltam mindettől. Azt javasoltam tehát, hogy menjünk ki kicsit a szabadba talán. S Pilli beleegyezett. Vasárnap volt, gyönyörű vasárnap.
– Tényleg, ráérek, ma vasárnap van, – mondotta Pilli.
A nagy hodály már kongott az ürességtől. S itt-ott ugyan megvillant már benne a sugár, a pirkadat erősen fényes, de még hideg ragyogása, ám a sarkokban még nagy álmosság volt, hajnali szürkeség. A padlót egy helyt felmosták, nyílván rosszúl lett ott valami részeg. Két-három bágyadt szolgáló már különben is elkezdte a takarítást.
S no lám, az egyik sarokban Tóbi még mindig ott űlt feleségével, II. kötet 133mint egy vastag bagoly, szélesen és gonoszúl s úgy kísért minket mámoros tekintetével, mintha lesne ránk.
– Úgy látszik, tökéletesen igaza van Pillinek, – már akkor is ezt gondoltam. – Ez csakugyan olyan, mint egy jókora hústömeg, amelyben csupa gonoszság lakik.
De kinn akkor már nagy volt a hajnalodás. És hősi hajnalodás volt, mintha harsonák hirdetnék a napot.
Milyen gyönyörű is ez a magyar szó, hogy pitymallik, – az ember valóban mintha ilyen hangokat is vélne hallani.
A pitypalatty szava példáúl jól illik ehhez. S valóban a földek felől fürjek szava hallott el ide. Innen is, onnan is.
Az ember továbbá ilyenkor belekáprázik a fénybe, különösen ilyen éjszaka után. Minden csillan, csillog, legjobban a harmatcseppek a fákon és füveken.
Olyan dűlőúton mentünk a falúból elég messzire kifelé, amely magasabban volt, mint a többi földek. Mintha a föld kérge itt összegyüremkedett volna. Lehet, hogy ezredéves, ősi sánc volt, mert elég széles volt az út.
Itt valami fahasábok voltak lerakva, azokra ledűltünk, éppen szembe a faluval. Házait jól lehetett innen látni a magasból. Az egyik különben nem is volt messzire tőlünk, talán két kőhajításnyira lehetett, – ott állt egymagában a falu szélén.
S épp ennek a háznak az egyik ablaka úgy fellángolt hirtelenül, hogy nem bírta ki a szem, el kellett fordúlni tőle. Tűzvésznél erősebben lobogott benne a hajnal.
S épp ebből a lángoló házból nemsokára nagy jajveszékelés hangzott el ide. Egy asszony rohant ki az udvarra, s a haja is épp úgy lobogott, mint a tűz.
De hadd mondom még el, hogy mi miatt?
II. kötet 134Alig űltünk itt szótlanul egy ideig, hát íme: Tóbi tűnik fel a fordulóban. Máris biztosra lehetett venni, hogy utánunk jött ide kifelé. Lassan közeledett, s mikor odaért elénk, megállt.
S bár mindjárt úgy tett, mintha jelenlétemet észre se venné, de nyomban kiderűlt, hogy voltaképp, éppen előttem, idegen úr előtt akarja fitogtatni hatalmát. Nem gondolhattam egyebet. Mert bár, mondom, rám se nézett, de azért minden szava szemmel láthatóan nekem is szólt.
S mármost el kell képzelni a két embert. A kis Pilli alacsonyan űlt, s előtte ez a hústömeg teljes virágjában. Igazán mintha egy veréb volna kénytelen feleselni a pilisi heggyel.
– Itt űlsz és beszélgetsz, – azt mondja Pillinek, – no jó. És a tehenek?
– Jól tudod Tóbi, hogy ma vasárnap van, – feleli fáradtan Pilli.
– Nekem vasárnap van, de neked?
– Félhétig nekem is, te is tudod azt nagyon jól. Vasárnap van, – mondotta Pilli. Meglepett, hogy most tegezni meri, nem úgy, mint tegnap este.
– Úgy, úgy, úgy, – mondja erre Tóbi, és részegen csillog a szeme, bizonyos kedvteléssel, – ebben megint csak igazad van. Ügyes gyerek vagy te, megint csak igazad van. No, és a paplanom?
– Milyen paplanod?
– Amit elloptál. Amit kiloptál.
– Én a te paplanodat? Nincs is paplanom. Egész télen két lópokróccal takaróztam.
– Eladtad a vásáron, – azt mondja Tóbi.
– Én a te paplanodat? Nyolc éve, hogy megint itt vagyok, tudhatod, hogy sose járok vásárokra, nehogy rámmutassanak és kinevessenek. De nincs is rá időm.
– Jó, jó, – azt mondja Tóbi, – no, de lopsz, azt csak bevallhatod. Mert miből iszol, és miből van dohányod?
Pilli kezdett szemmel láthatóan kipirulni.
– Látod Tóbi, ez már az én dolgom, – azt mondja. – De ha éppen tudni akarod, megmondom. A macskacigány lopta el a te paplanodat és eladta a fehérvári vásáron.
II. kötet 135– És ezt te tudod? – kérdezi Tóbi azonnal, és most már ő is kezd vörösödni. Csend. Pilli nem felel.
– Ezt te tudod? – ámúldozik Tóbi nagy színészettel – és nem mondod meg nekem? – Amire Pilli:
– Te talán olyan nagy szívességgel vagy irántam? Különben is: mikor én szívességeket tettem neked, akkor is mindig belémmartál utána. Mikor a kérvényeidet írtam. Azt hitted, kérni fogok érte valamit.
– No, jól van akkor ez is, nagyon jól van, – azt mondja Tóbi. – Te mindenre tudsz nagy beszédeket, ismerünk. Hát majd ellátom én a te bajodat, sose félj. Ma van a napja, hogy kirepűlsz innen. – S ezzel fordult egyet a hegy, máris menni akart. De meggondolhatta magát, mert visszafordúlt.
– Már van is helyetted másik, ha tudni akarod, – mondta sziszegve. – Aki most érkezett vissza Törökországból. A kádár. Aki vesebajt kapott a nedves pincében. Az. A sánta Baumann. Egy igazi Baumann, nem úgy, mint te. Igazi rokon, az aztán komoly ember és családja is van, hisz tudod. Nem úgy, mint neked. Mert mid van neked? A tetveid. – És megint tett néhány lépést a falu felé, de megint csak visszatipegett. Sajátságos pici léptekkel. Mert Pilli azt kiáltotta utána:
– Mondd, milyen ember vagy te, Tóbi? Hisz én is Baumann vagyok. – Majd elszántan így folytatta merőn szembe nézve vele:
– Én az unokabátyád is vagyok, igenis. Én az vagyok, már rég tudom. És hiába kapálóztok ez ellen a feleségeddel. Az én apám Jozep volt és a te apád is Jozep volt és unokatestvérek voltak, nem igaz ez? Akkor tehát én a te unokabátyád vagyok. Hiába akarod letagadni.
– Az unokabátyám vagy? No jó, – azt mondja Tóbi. – De hogy a bátyám vagy és ilyen kicsi vagy? No lám. Megy ez? Hogy megy ez össze? – majd gyorsan susogni kezdett és így beszélt:
– Mondd, minek praktikálsz te folyton azzal, hogy az unokabátyám vagy? Hiszen te a család szégyene vagy! Nem tudod azt?
– Nézd csak Tóbi, – próbálkozott újra Pilli. De a nagy Baumann nem hagyta őt.
– Nézd csak, Tóbi, nézd csak, Tóbi, – sajnálkozott mély hangon. – Ejnye bizony. Te tegezöl engem? – kapott észbe. És egész elámult a saját felfedezésén.
II. kötet 136– Hogy mersz te tegezni engem? Most látom csak. Ez megint milyen világ? Megbolondúltál? Vagy annyira részeg vagy?
– Merlek tegezni, hogyne, – feleli Pilli. S a hangja lázas-féle volt, rekedt. Egész elborúlt a kis ember.
– Merlek tegezni, hogyne, – azt mondja, – mert annak a napja lejárt, hogy azt csinálhass velem, amit akarsz.
– Úgy, úgy. És mikor járt le?
– Ma éjszaka, – feleli Pilli.
– Ejnye, ejnye, – sajnálkozik újra szíve mélyéből a húshegy. És most már végignéz engem is. Mármint úgy, ahogy efféle agitátorokat, fölvilágosító egyéneket szokás. Mert biztosan én beszéltem rá Pillit, hogy ellenkezni merjen.
– No és a teheneim, a teheneim? Meg a terpentin? – kérdezi hirtelenül, mintha leshelyről csapna le rá. – Még ezt is tagadni mered?
Magam én erre már szédűlni kezdtem. Még a vér is forrni kezdett a fejemben.
Hogy mért is nem vágom én pofon ezt az állatot vagy lököm fel, no de úgy, hogy hármat hemperegjen a lejtőn? És kitörje a nyakát?
Pilli azonban erre már nem felelt. Reménytelenűl bámult maga elé, nagyon fáradt lehetett. S azt hittem, feladja végleg a harcot.
Úgy látszik, végképp elkomolyodott, mert a hangja tompa volt és szomorú. Így szólt a másikhoz:
– Még egyszer szólok hozzád, Tóbi. Még egyetlen egyszer az életben s akkor, ha úgy akarod, elbúcsúzhatunk. Ezt még megpróbálom veled, nézd csak. Én szegény ember vagyok, jól tudod és szerencsétlen is. Ha innen most kitesztek, akkor itt állok és nincs kenyerem. Az a Baumann mégis kádár, de nekem nincs mesterségem, mért nem bánsz hát velem emberségesebben? Azt akarod, hogy könyörögjek? Könyörögni nem tudok. – S itt Pilli elhallgatott.
Ám a másik, mint a süket kő. Csak áll és áll és szemmel látható, hogy nem hatolnak fejébe a szavak. Úgy néz maga elé, mint a bivaly, mikor iszik.
II. kötet 137A tüdejét kitehette az ember, ott fordulhatott fel a szeme láttára, ezen a konok dögön semmi se fogott. Csak mondta a magáét, csak forgatta tovább.
– No és a terpentin? – kérdezi megint. Majd ezt sziszegi:
– Kirepűlsz, légy nyugodt, kirepűlsz. Még ma beszélek a bíróval. És hogy a bíró a kezemben van, azt te is tudod. A feleségem öccse. Nálam nincs kegyelem, – teszi hozzá.
Erre hát megszólaltam végre magam is. Próbáltam a lelkére beszélni. De ő megvetően nézett végig.
Azt mondtam neki, hogy ő nem is olyan rossz ember, amilyennek mutatja magát, hogy neki nem lehet ilyen kegyetlen a szíve.
– De igen, éppen ilyen kegyetlen. Eltalálta! – kiáltott fel. És valami kedvtelés villant megint a szemében.
– Ez a maga barátja? – kérdezi váratlanul Pillire mutatva.
– Igen, a barátom, – feleltem szívem minden szilárdságával.
– No, akkor tudja meg maga is, hogy a maga barátja ma kirepűl. Mert nálam nincs ám protekció, – teszi hozzá. – Ez nálam elhatározott dolog.
– És ha Pilli öngyilkos lesz? – kérdezem én.
Most már némi érdeklődéssel nézett rám, úgy látszik, ez az ötletem még tetszett is neki.
– Mért ne? – kérdezi aztán. – Mért ne lehetne öngyilkos? – csodálkozik egyre. – Semmi baj, legyen csak öngyilkos, – teszi hozzá mintegy bíztatón.
Kénytelen voltam tehát azt gondolni, hogy ez ma éjjel megőrült az italtól.
Már az előbb Pillire néztem s észrevettem, hogy Pilli sír. Csöndesen, egészen úgy, mint a megbántott gyerekek. Most újra odanéztem s azt láttam, hogy felemeli fejét s arca megdermed.
Ijesztő volt, lidérces álomra emlékeztetett most ez az arc. Mint egy könnyes lárva, mintha e szavak után tényleg meghalt volna benne valami. Most, hogy visszagondolok: valamely vészthozó, törpe istenség vagy túlvilági, parányi bíró képe jelenik meg előttem, aki annál rettenetesebb, mert ennyire kicsi, s mert halottas-merev szemekkel néz maga elé.
II. kötet 138A hideg végigfutott tagjaimon.
Mert közben ő valamely gépies merevséggel a zsebében kezdett kotorászni.
S én tudtam, hogy ez mit jelent.
És mégse szóltam, mégse tettem semmit s lehet, hogy ez a bűnöm.
Mert ekkor olyasmi történt, amit semmiképp se hinnék el, ha mesélné nékem valaki.
Azt kell tehát hinnem, hogy az emberek néha megérzik, mi vár rájuk és elébe mennek végzetüknek.
Mondom, Pilli a zsebében kotorászott. Ugyanekkor Tóbi, mintha mégiscsak megbánta volna, hogy idáig vetemedett, rátérdelt a fahasábra, előkotorta dohányzacskóját és odanyújtotta Pillinek.
– No, rendben van, Pilli – azt mondja. – Csak ne sírj azért. Majd kapsz te még állást máshol. Ne, itt van. Akarsz egy pipa dohányt? – S valamely bágyadt édesség öntötte el az arcát. Arca úgy fénylett, mint a zsír.
De Pilli változatlan maradt. Tekintete merev volt, szemeinek tüze sötét.
– Nincs itt a pipám, – azt mondja csendesen. Holott ott volt a pipája, tudtam, láttam, hiszen szemem láttára gyújtott rá nem egyszer az éjszaka.
– Ne, itt a pipám is, tömd meg, gyújts rá, aztán majd add be az ablakon az asszonynak, – beszéli Tóbi, saját jóságától egészen ellágyúlva. – No, csak bátran, rajta, – azt mondja, – a mások dohányával te sose spórolj. – És nagyot ásít.
Nekem pedig még a szívem is majd megállt rémületemben.
Mert Pilli arca most végre föléledt s szeme olyat villant, mint a tegnap délutáni farkasé. Mégpedig felém villant s az volt benne kifejezve:
– Ez most sikerülni fog. És nincs tovább.
Aztán egészen egyszerűen ezt cselekedte:
II. kötet 139Jól megtömte a pipát, aztán megintcsak a zsebében kotorászott, mintha gyufát keresne benne, majd kihúzva kezét, mutató ujját jól rányomta a csutora nyílására, sőt ezt a lukat még meg is dörgölte kicsit. A szemünk láttára. Persze minden idegemmel figyeltem. Aztán hirtelen így szólt:
– Eh, nem gyújtok rá, most jut eszembe, nem gyújtok rá. – És visszanyújtotta a pipát Tóbinak. – Megfogadtam, – azt mondja, – elég volt ebből az éjszaka.
Megtörtént tehát. Kétségtelen volt a dolog. Mert még arra is jól emlékszem, hogy éjszaka ebbe a zsebébe dugta be azt a bizonyos szörnyű folyadékot. Mindezt láttam, tudtam, mégse voltam képes megmozdúlni se.
Lehet, hogy a delíriumos álmok ilyenek.
Gyerekkoromban én a Múzeum körút egy emeleti ablakából nagy néptömeg közepén óriási fekete zászlókat láttam imbolyogni, (a Kossuth Lajos temetése volt) s úgy lehet, ezek a zászlók jelentek meg most szemem előtt s a nagy napsütésben még feketébbek voltak.
De még egyéb zűrzavar is kerekedett bennem, s mintha szél kavarná, volt abban mindenféle: lárma, dob, s hol azon vettem észre magam, hogy nevetni szeretnék, hol azon, hogy könyörögni ennek a Tóbinak… de mit lehetett kérni tőle vagy akár Pillitől is? Kértem volna el a pipát? S ha nem adják, erőszakoskodtam volna velük? Árúltam volna el akárcsak egyetlen mozdulatommal ezt a megkínzott, szomorú kis embert? Mit kellett volna hát tennem? Ma se tudom.
Tóbi pedig még mindig ott állt, mintha el se akarna menni többé. S nem is mindjárt vette el a pipát.
– Nem szívsz a pipámból? – csodálkozott savanyú mosollyal, – nem szívsz a pipámból?
– Ja, ja, úgy-úgy, – azt mondja, – jut eszembe, biztosan utálsz.
– Nem, most nem szívok, elhatároztam, – feleli Pilli dermedt hidegen. – De majd gondolj rám, ha rágyújtasz, nekem az is elég. – És tovább is mereven bámúlt a másikra.
II. kötet 140Az viszont most már, úgy látszik, nem jól tudta, mit kéne kezdenie. S úgy látszik, valamely oknál fogva oda is lehetett bűvölve közénk, vagy olyan álmos volt? Mert nehezen mozdult. A pipáját példáúl zsebre se tette. De végre mégis csak elszánta magát s mint aki nehéz dolgokon töri a fejét, gondterhes arccal elindult. Köszönés nélkül otthagyott minket s ment koppanó léptekkel a háza felé.
S no, már erre mint a láz kezdtem el susogni Pilli felé. S közben hallgattam a saját szavaimat s mondhatni olybá tűnt, hogy nem is én beszélek, hanem a szél susog.
S hogy miket mondtam, arra persze már nem igen emlékszem.
– Szaladjon utána, szaladjon utána, – könyörögtem néki bizonyára. És sokáig könyörögtem, nyílván minden erőmmel.
De Pilli nem mozdult. Igaz, arca néhányszor kínosan megvonaglott. S nyílván didergett is a napfényben, mert halottas sápadt lett, szinte sárga, még erre is emlékszem.
De semmit se szólt. Űlt mozdulatlan, maga elé meredve, mint aki se lát, se hall, igazán úgy, – hogy az ő szavait használjam, – mint aki szélnek eresztette már a lelkét, s nem akar róla tudni többé.
Nem hiszem, hogy e szavaimat hallotta, még kevésbé, hogy megértette volna. Mégis egy pillanatban felugrott, és rám se tekintve rohanvást szaladt felfelé a lejtőn.
Én pedig felálltam, hogy jobban lássak. Csúnyán reszkettek a lábaim.
S még láttam is, mikor nyitotta a kerítés kiskapuját. Ám épp abban a pillanatban rohant ki e néma házból az asszony s hallatszott fel egész idáig iszonyú sikolya.
A halál okául, mint megtudtam, gutaütést állapítottak meg vagy effélét, – az ilyesmiről nem értesülnek pontosan az emberek, tehát én se mondhatok többet ennél.
Pillinek ezek szerint nem történhetett volna baja, mégsem így történt.
II. kötet 141Mert néhány hét múlva feladta magát. S erről már többet mondhatok, mert hisz én voltam ügyében a főtanú.
S persze lehetőleg minden jót elmondtam róla, még könnyeztem is e boldogtalan kis barátomon.
S mielőtt elvezették, mielőtt bezárult mögötte az ajtó, búcsút intettem neki. Amire csöndesen, szomorún s amellett oly barátságosan bólintott felém! De szinte fenséges is volt e pillanatban, mert a végső nyugalom volt arcán kifejezve.
Tizenkét évre ítélték. Két dolgot javára tudtak be: hogy ő maga jelentette föl magát és hogy lerohant megmenteni őt. De két súlyosbító körülményt is megállapított a bíróság: hogy rokona volt Tóbinak, – ilyen az élet! – s hogy ily csúnyán, vagyis ilyen orvul, ahogy az ítéletben állt: ilyen alattomos módon ölte meg. Viszont hogy végzett volna vele másképp, ment volna birokra vele? Erre is csak azt mondhatom tehát, hogy ilyen az élet.
Többször meglátogattam börtönében s mindig vigasztalhatatlanúl bánatos volt. Megint megszűnt hát benne a nagy nyugalom.
S ma már nem is él. Épp ezért írhattam most e szomorú történetet ide.
Ön a múltkor sehogyse látszott megérteni azt a pár szavamat, amelyet apámról elejtettem ön előtt, sőt, hiszen méltatlankodását nyíltan ki is fejezte rögtön. Hogy lehet az embernek saját apját nem szeretni? Apja csak egy van az embernek, – mondta ön.
Nos, minthogy rólam való véleménye fontos nekem, megpróbálom tehát összeszedni, amit e tárgyban megéltem és gondoltam.
Ön a vérség hatalmáról is beszélt akkor, hogy annak micsoda legyőzhetetlen ereje van rajtunk. Nos, – nincs olyan legyőzhetetlen ereje, erről máris biztosíthatom önt. Nem egyszer legyőzetik más hatalmak által és nem is oly nehezen, mint képzelné. Ehhez jó példáúl szolgál egy barátom is, de én magam is, – ez a barátom különben ma már neves művész, ön is ismeri talán. Mikor apja meghalt, olyannyira bánkódott, egész belebetegedett, az anyja pedig sápadtan nézte őt. Ki-bejárt a fiú szobáján s mintha akart volna valamit mondani neki. De mégse mondta, később már nem is mondhatta, mert néhány hét múlva ő maga is meghalt. Mikor is egy tudákos nagynéni, okosan-e, vagy ostobán, vallomást tett az agyonsújtott fiúnak, mondván, hogy e kettős gyászból az egyiket bízvást elvetheti magától, mivelhogy így meg úgy, akit ő apjának tekintett eddig, az nem is volt az ő igazi apja. Az ő apja egy elég híres kritikus és filozófus volt, aki már rég halott.
– Mit beszél? – ugrott fel a fiú és azon nyomban elszaladt.
S néhány napig gyors menetben járta a várost, néha szinte futott, utcai padokon aludt el, majd egy szállodába tért be ledőlni, mert hazamenni sehogysem akart. Végül az egyetemi könyvtárban kikérte a filozófus műveit, azokat három napig egyfolytában tanulmányozta, elment egy öreg akadémikushoz is, nála megnézhette a filozófus dedikált fényképét, s miután mindez megvolt, így szólt önmagához, valahol a Bazilika közelében:
– Ez egy marha, ez ne legyen az én apám. Marad tehát a régi.
– Igen, marad a régi, – mondotta magának, – mert azt szeretem, ezt pedig tudákossága és hülye, nagy szemei miatt utálom. Nem tetszik nekem.
II. kötet 143Egyszóval választott magának apát, s e választása mellett, úgy tudom, mindmáig meg is maradt.
S ez az én történetem nem egészen ilyen, de bizonyos tekintetben mégis hasonlatos ehhez.
Sokszor gondoltam már arra, hogy a legkeservesebb sors talán mégiscsak az, ha az ember olyasvalakit akarna minden áron szeretni, akit sehogyse lehet szeretni. Némely balsorsú ember a szüleivel van így, olyik a hazájával, ami talán még szomorúbb.
S míg az ember ki meri mondani, hogy nem szereti az apját… akár bele is öregedhet ebbe. Engem az ilyes belső kűzdelmektől és válságoktól mégiscsak megkímélt a sorsom, mert volt egy sokkal idősebb féltestvérem, édesanyám első házasságából származó bátyám, aki minden effajta vívódást elvégzett már helyettem, s megtanított a gyűlöletre. Igaz, neki egyszerűbb helyzete volt, mert nem édesapja, csak mostoha apja volt „az illető”. Mi ketten: ő, „a nagy fiú” és én, „a kölyök” egymás között nem is neveztük őt apánknak, – ez már kétéves korom táján ilyeténképp lehetett, – mi csak úgy mondtuk ezt:
– Hazajött már az illető? – kérdezte Samu bátyám, odavágván poros könyveit az asztal közepére. (Biciklin járt be a városba, a jogakadémiára, s porosan, piszkosan érkezett: másfél óra út oda, másfél vissza, mert arra az illető nem szánt pénzt, hogy a bátyám a városban akár egy cselédszobát is kivehetett volna magának, pedig szerény fiú volt, akár kolbászon és kenyéren is eléldegélt volna nagyon szívesen.) No, szóval egy nap ez történt:
– Hazajött már az illető? – kérdezi Sámuel, miután kulcsra zárta be maga után az ajtót.
– Még nem, – mondom én félénken.
– Hál’ Istennek, – feleli Samu. – Nézz rám. A barlangban eszi a fene?
– Igen, – mondtam én félénken. Szinte dideregtem. (Péntek volt, s pénteken szoktak a környékbeli urak egy igen barátságos lugasban összejönni a „régi kúrián” s ennek barlang volt a neve.)
II. kötet 144– Megnéztétek? – kérdezi Sámuel.
– Igen, – felelem most már nagyon félénken. – Anyám volt ott Borcsával, megnézte.
– No és? – erre már lázas lettem, hadarni kezdtem.
– Anyám odament, messziről megállt, erre az illető felugrott, elébe szaladt, udvariasan karját nyújtotta, kiment vele, mintha haza akarna jönni, jött is egy ideig, aztán nem tudom mi lelte, az országúton hirtelen belerúgott anyámba, nagyot röhögött és visszaszaladt.
– Nem tudom, mi lelte, – folytattam, – vagy annyira részeg volt? Igaz, az urak is nagyon részegek lehettek. Jönnek már érted, – mondták, mikor meglátták anyámat Borcsával és még nevettek is.
Körülbelül ennyi volt, amit Samunak elmondtam.
Ő pedig halálsápadtan állt ott, az alsó ajka szélén hab mutatkozott.
– Az én anyámat megrúgta? – mondta csendesen. (Minthogy a mi anyánk mind a kettőnknek külön anyja volt, mi mind a ketten ki akartuk őt sajátítani, ez volt az egyetlen olyan pont, amely körül vetélkedés volt közöttünk.)
– És most anyám megint beteg? – kérdezte Sámuel nagyon csendesen.
– Már jobban van, – mondtam én. – Borcsa rögtön borogatást tett a fejére és a bokájára.
– Belerúgott? – kérdezte megint és úgy állt ott tévetegen, mintha az egész esetben az érdekelné legjobban, hogy milyen is hát ez az ember? Mintha gondolataiban tanulmányozná őt.
– Egy úriember tesz ilyet, – vagy megőrült? Ez egy ördög, egy ördög, – kiáltott fel végül is – most mit csináljak? Megöljem?
Én mindenesetre azt tanácsoltam neki, hogy ölje meg. Még csak tízéves voltam, de kedveseimnek annyi kínját láttam miatta már, – az enyémekről nem is szólva, – hogy ezt találtam legcélravezetőbbnek. De Samu csak a fejét rázta erre is.
– Az nem elég, – mondotta, – előbb meg kell fojtani, aztán széttaposni.
S addig-addig szomorkodtunk így együtt, míg össze nem ölelkeztünk, szelíden sírdogálva egymás nyakán. Úgy kapaszkodtam belé, majd megőrültem. Én az ő lelkébe akartam kapaszkodni, ő meg az II. kötet 145enyémbe nyílván. S elég sokáig sírtunk is így együtt, mondhatom. Mert rettenetesen szerettük mind a ketten ezt a mi szegény, tehetetlen édesanyánkat.
Sámuel ezek után megint nyomtalanul eltűnt. Már másodszor. Nekem is csak ennyit írt: Kedves kisöcsém és szövetségesem, kénytelen vagyok felmondani a szövetséget, megint elmegyek. Mert nem akarom, hogy még nagyobb baj legyen minálunk, mint amilyen már van, s anyám egészen tönkremenjen bele. Majd csak eljövök érted, ne félj s ha Isten úgy akarja, anyámért. Addig rajzolgass szorgalmasan.
Nekem ezt írta, anyám éjjeliszekrényén pedig papírlapot hagyott, amelyre egy kéz volt rajzolva, ujján anyánk gyerekkori, türkizes gyűrűjével (ez ki is volt festve) s az ő busa feje volt fölötte, amint ráhajol erre a kézre s talán még könny is volt a szeme sarkába rajzolva, erre már nem emlékszem. (Ő is igen ügyesen rajzolt, de nem akart művész lenni. Én igen.)
Hogy első eltűnése mint adódott, erről semmit se tudok, erről senki se beszélt nálunk, ő se volt hajlandó bármit is mondani róla. Nyilván valami borzasztó dolog történt akkor is, s valami nagy hibát követhetett el ő is akkor, – ez még születésem előtt történt, ő akkor tizenhárom éves volt, – tény az, hogy anyám végre is egy váci lakatosnál talált rá, ahol a lakatosságot már-már kitanulta, s tény az is, hogy apám tudtommal attól fogva sohase nyúlt hozzá többé, sohase verte meg, nem úgy, mint engem. Legfeljebb, ha megfenyegette:
– Vigyázzon nemes úrfi, mert végül mégiscsak felpofozom. – Amire bátyám szinte kedélyesen:
– Próbálja meg. – S a szeme villogott.
No, szóval most megint elment, eltűnt, s mi egyedül maradtunk anyámmal és Horváth Kálmán bácsival. Ő volt házunkban a „második angyal”. (Így hívtuk őt, anyám lévén az első.) Végtelenül szelíd aggastyán volt, s ő vigasztalgatta most anyámat is, engem is, de nem volt szövetségesem. Mihelyt apánkról szó esett, ő elhallgatott, lázaII. kötet 146dásra bírni nem lehetett. Hogy mi gyerekek anyámmal elmenjünk innen, arról példáúl hallani sem akart. S mért nem? Nyilván önzésből.
– Ha itt űlhetek egy-két órát veled, – mondogatta anyámnak, – mindjárt szívesebben gondolok a holnapi napra. – (Ahogy talán az áldott Turgenyev apó üldögélhetett valaha a Viardot-Garcia asszony házában elrévedve és elmerűlten, úgy ő minálunk.) Egyszóval: nem akarta ő, sehogysem akarta elveszíteni ezt az unokahúgát, az egyetlen lényt, akit még szeretett, e szinte hangtalan, e boldogítóan csendes asszonyt, – hogy is akarta volna, mikor semmi egyebe nem volt már a világon.
Ő tehát nem volt szövetségesem s a lányok szintúgy nem, mármint két édes néném: Márta és Angelika. De nem is lehettek, ma már belátom, bárhogy gyűlöltem is őket ezért, – apánk ugyanis különös ember volt. Minket, fiúkat úgy tekintett, mintha férgek volnánk, a lányokkal viszont úgy udvariaskodott, mintha lovagjuk volna.
– No, kisasszonykák, – köszöntött rájuk most is, hogy vakációra megjöttek az intézetből, (ahol félalapítványi helyük volt), – no, kisasszonykák, – mondotta, – hány hét a világ? Van-e már vőlegény a láthatáron? – és nagyot nevetett saját szavain, majd még össze is csókolta őket.
Szokása volt továbbá, akár kutyáinak, hogy felső ajkát felhúzta fogai közé, s ilyenkor azok megvillantak ám! különösen, ha sütött a nap – s oly félelmetesen, hogy néha vacogtam belé, viszont lányfélének tetszik az ilyesmi, s ő nyilván tudta ezt.
Csoda-e tehát, ha nénéim, ezek a fonatos hajú fruskák rajongtak érte, s olykor elcsodálkozva nézték borulataimat, sőt Angelika meg is kérdezte egy alkalommal:
– Mit cudarkodol annyit? Azért a kis verésért, amit néha kapsz? – Hogy majd beleugrottam a szemébe.
Kis verésért? Most mit magyarázzak én ennek? Apámnak két dédelgetett kegytárgya volt: vadászfölszerelése és a lovak szerszáma. Az előbbit csakis Zubek Bertalannál volt hajlandó vásárolni Pesten, a Múzeum körúton, a másikat csakis és kizárólag egy Máriássy nevű szíjgyártó- és nyergesmesternél, akinek valami kis műhelye volt egy udvarban, a Belvárosban. S ezzel aztán meg is állapodott, hogy olyan II. kötet 147pántlikás, mit tudom én: szíj-fonatos díszostorokat csinál neki, amilyen a megyében senkinek sincs. Csakhogy ezek a dísz-ostorok nem tartottak soká. Mivelhogy apám nagyon szeretett remek lovaival díszelegni, csakhogy nem tudott bánni velük. Nem tudott az bánni semmivel és senkivel. Szegény anyámról már nem is szólok, vagy magamról, vagy a bátyámról, de se munkásaival, se cselédeivel, se kutyáival, se lovaival.
Vadászkutyáit például láncra verte, s mikor könyörögtem vagy sírtam értük, hogy ne tegye, könnyed mosollyal jegyezte meg:
– Ne sokat hadarj, mert te is megkapod. Mért nem lett püspök? – kérdezte kedélyesen. – És maga mért nem lett püspök? – szerettem volna kérdezni tőle.
S majdnem ugyanígy a lovakkal. A feketéket szerette, főként, ha csillag volt homlokukon. S hányszor láttam, mikor bejáratott egy-egy pár lovat. Dörgött bele a föld, úgy meghajtotta őket a házunk előtt, ő pedig dísz-ostorral hasuk alá pattintva, mint a gyertyaszál állt a bak előtt, – hogy ki nem repült a kocsiból, ma sem értem. Egyszer majdnem elgázolt, úgy elbámészkodtam rajta, az utolsó pillanatban ugrottam el előle, mikor éles kanyarral, hajszálnyi pontosan s amellett szélvésznél sebesebben fordult be a házunk kapuján. S képzelje, még vissza is csúszott a lábam, úgyhogy talán-tán egy centiméterre se lehettem a dörgő kerekektől.
S a lovak, mint a cövek, úgy álltak meg hirtelenül az udvar közepén. Igaz, a térdük megbicsaklott s utána jó sokáig remegett, de a rohanás után úgy álltak meg rögtön, hogy lelkesedés és szeretet öntötte el az embert. Alkalmasint megérezték ezek is, hogy kivel van dolguk. A könnyű cséza nekivágódott faruknak, s apám még most se repült ki a kocsiból, – nem ő. Leszállt, odament a lovak szemei elé, s azt mondta nekik: – Jól van. – A tajtékos lovak bólogattak. Aztán odajött hozzám, s egy irtózatos pofont kent le nekem.
– Hogy eszedbe jusson, szabad-e tüzes lovak előtt ólálkodni, – azt mondja. Majd megsiketültem a pofontól.
S csodálatosképpen ezt az embert némelyek imádták. Babonás tisztelettel néztek fel rá, égre-földre esküdöztek, hogy ennél nincs is jobb ember a világon. S meg kellett bolondulni, mert ezekhez csakII. kötet 148ugyan jó is volt – nemcsak jó, még önfeláldozóan szíves is – s hogy miért, senkise tudta. Ennek nem volt szabálya. Talán, mert hirtelenül, meglepetésszerűen rájött a jóság, ahogy másokra az idegrohamok. De nemcsak a jóság, a meghatottság is.
Egy béresasszonynak példáúl nehéz szülése volt, éjjel bezörgettek, mondván, hogy bocsássunk meg nekik, az asszony halálán van. Apám erre nyomban befogatott, és sajátmaga vitte be igazán lóhalálában a városba. S mikor másnap ebédnél jelentették, hogy a császármetszés sikerült s az asszony jobban van, apám félrefordult s könnyet törült ki a szeméből. Sőt: attól fogva ezt a családot még szemmel is tartotta, s oly figyelmes volt irányukban, mintha rokonaink volnának. De ott volt Gódor bácsi is, a csősz. Kemény, merev öregember volt, és mégis sokan szerették, mert kedves ember is volt. S apám is mindenkor úgy dédelgette, mint a pólyásbabát. S mármost ki mondja meg, hogy kell magyarázni az ilyet?
De maradjunk a díszostoroknál. Ezek, mondom, hamar elkoptak, ronggyá szakadtak a lovak hátán. Apám újakat hozatott, de a régieket nem dobta el. Volt egy sarok, oda dobta ezzel a szóval: – Jó lesz Misinek.
S ha valamiért, amit ő „káros hibának” tartott, fegyelmezni akart, akkor odament a sarokhoz és válogatott.
– Ez szép színes, – mondta, – ez meg suhogósabb. Melyiket akarod?
Anyám pedig már nem is könyörgött neki. Sápadtan, hangtalanul zokogva kirohant.
S akkor aztán úgy megvert, hogy kénytelen voltam ordítani meg rimánkodni. Pedig sokszor elhatároztam már, hogy mukkanás nélkül tűröm el az egészet, egész addig, míg bele nem halok. De ezt se lehetett, nemcsak a fájdalom miatt, hanem mert rájöttem, hogy akkor talán tényleg agyonver. Mert ő nem hagyta abba mindaddig, amíg már sokáig nem rimánkodtam. Térdre vetettem hát magam, s igyekeztem elkapni a kezét, hogy megcsókoljam, a nadrágját csókolgattam, alázatosan és megszégyenülten, mint a kutyák, miközben halálos kétségbeeséssel szívemben zokogtam.
II. kötet 149S mondhatom, utólag ez a megalázkodásom még jobban égetett, mint a verés. Néha napokig feküdtem utána borogatások között, mert a bőröm több helyütt felszakadt, s ilyenkor nem egyszer elhatároztam, hogy megölöm magam.
S egyszer aztán ezt újból elhatároztam, csak azzal a különbséggel, hogy előbb őt lövöm agyon. (Éppen érkezett Zubektől egy újabb patron-küldemény, s ezt felbontotta ugyan, de ott felejtette a kürtőben. – Mindegy, hogy mi az a kürtő, – így hívtak nálunk egy száraz, tágas bemélyedést a falban.)
Ez pedig így történt.
Amíg Samu még itthon volt, mégis jobb sorom volt ennél. Valamelyes tekintélye mégiscsak lehetett, mert apánk az ő szeme láttára sosem csinált ilyet, (ezt észrevettük) s ha egyedül tudta magát, akkor is aránylag ritkán vetemedett odáig, hogy ütlegeitől feküdnöm kelljen, mert szemmel látható volt, hogy bátyámat ilyenkor az őrjöngéshez hasonló állapot szállta meg, – nem szólt ugyan, de fel-le szaladgált, mint az eszelős, s nem lehetett belenézni sötét szemeibe, annyira sütöttek. S úgy látszik, apám még félt is tőle, ez sincs kizárva bizony. De aztán, hogy Samu elment a háztól, mintha rajtam akarná emiatt is kitölteni minden dühét, – elkezdődött a pokoli állapot. Nem volt hét, hogy fel ne pofozott volna, és persze ostorral is megvert, – de mit részletezzem? Addig-addig, míg szegény édesanyám egy nap felöltözött sötét ruhájába, s mialatt én ráfektettem rajztáblámra égő arcomat, a fülem hallatára ezt mondta neki:
– Mondja meg, hogy mi a szándéka, mert ha ezt így folytatja, én is elmegyek innen.
– Elmegy? – kérdezte apám, s megpróbált nevetni.
– Borcsa már csomagol is, – mondotta anyám végső elszántsággal, s máris könnyek öntötték el szelíd arcát. Erre már én is felemeltem ám a fejemet.
A meglepetéstől, a csodálkozástól.
Mert ekkor bizonyult be véglegesen előttem, hogy ez milyen gyáva ember. De a dolog nemcsak ennyiből állt.
Apám erőltetetten mosolygott bele a levegőbe. Úgy látszik, nem mert anyámra nézni, máris meghunyászkodott.
II. kötet 150– A múltkori inzultusért már bocsánatot kértem – mondta szinte zavarodottan. – Először történt, utoljára történt. Részeg voltam, – tette hozzá. (Nyilván a gyalázatos rugdalózását hozta fel, a barlang utánit.)
– Nem rólam van itt már szó, a fiamról, – mondotta édesanyám. – Mit akar tőle?
– Mit akar ettől a fiútól? – kiáltotta kétségbeesetten a mennyezet felé. Ő se nézett apámra. – Ez a fiú beteg. Nem látja, hogy beteg? Hogy sápadozik, hogy napról-napra kevesebb lesz? Mit akar tőle? – sikoltotta. Csend lett a szobában.
– Hogy hányan éltek már vissza az én jóságommal, azt magának kellene legjobban tudnia, – mondotta apám bizonyos savanyú mosolyok közt. S még folytatni akarta, de anyám szavába vágott.
– Ez a fiú nem él vissza semmivel, – kiáltotta fuldokolva könnyeitől, – ez egy szelíd, jó fiú, ez egy szorgalmas kisfiú, mit akar tőle az istenért! – S úgy elkezdett zokogni, majd belehalt.
Én pedig felálltam, s tehetetlenül álltam ott. Apám ezalatt kitessékelte anyámat s vele együtt kiment a szobából.
Tényleg beteges voltam akkoriban, de most nem erről akarok szólni, inkább arról, hogy milyen nagy hatással volt rám ez a pár szó, amelyet akarva-nemakarva elejtettek előttem.
– Igaza lehet Samunak, itt valami titok van köztük, – ilyesmire kellett gondolnom, már akkor, gyerekfejemmel. Mert hiszen apám arról beszélt, hogy visszaéltek a jóságával, s ezt anyámnak tudnia kellene.
– Az ő jósága? Miben áll apám jósága? – töprengtem én. – S mit akart anyám azzal, mikor olyasmit mondott neki, hogy ha őt bántja, ez még hagyján, de mit akar tőlem? Mintha azt akarná neki mondani, hogy hiszen én semmiről se tehetek.
S hogy milyen úton-módon jutottam el azután odáig, azt ma már nem tudom, elég ebből annyi, hogy tükreinkben kezdtem nézegetni, tanulmányozni magamat. Sőt arcomat többízben le is rajzoltam s II. kötet 151melléje az apámét. Mert azt gondoltam gyerekfejemmel, hogy hátha eltitkolták előttem, hogy mi hárman is a lányokkal csak mostoha gyerekei vagyunk apánknak, ugyanúgy, mint Sámuel, vagyishát mi is anyám első házasságából származunk? S ez az a titok, amelyet itt érzek?
Ma már csodálkozom ezen a tűnődésemen, mert hisz a lányok különösen, de magam is olyan voltam, hogy messziről ránk kiálthatott volna akárki: – Ezek a Beczkóy-Bíró gyerekei! Anyám nem volt különösen szép, törékeny, karcsú, finom alkat volt, sokkal inkább édes, mint impozáns jelenség, apánk viszont szálas, öles, s mindenki azt mondta rá, hogy gyönyörű ember. S szemében titkos, valamiféle boldog vagy legalábbis gyönyörös tüzek égtek, élveteg szemei voltak, mintha valamitől mámoros volna mindig s talán ez volt az, amivel annyi embert s még több asszonyt elbűvölt. S bár az én szemem szakasztott olyan, mint az övé, de a szájam is enyhén duzzadt, s már ilyen fiatalon is az volt, mint nemcsak apámé, hanem egész pereputtyáé, mégis akkori zavaromban olybá tűnt, hogy talán-tán tévedek, kétségeim támadtak, hogy talán mégse hasonlítok hozzá. S bár két néném bízvást gyönyörűnek volt mondható, s egészen az a fajta mámor libegett rajtuk, mint apámon, amellett éppoly hidegek, szeszélyesek és kiismerhetetlenek is voltak, csakhogy, akár Samu, ők is szőkék voltak ám! S apánk a feketénél feketébb, vagyis kékes-fekete, mint az ördögök. (Ha frissen volt borotválva, még az arca is kékes-hamvas volt a púder alatt.) Nagy óvatosan megkérdeztem hát Borcsától is, akit tréfásan édes-kedvesnek becéztünk mindnyájan:
– Mondja, édes-kedves, kihez hasonlítok én jobban? Apámhoz-e vagy édesanyámhoz?
– Kihez szeretne fiatalúr? – kérdezi mosolyogva.
– Mit kérdezi? – feleltem komoran.
– Pedig nem a mamához hasonlít, – azt mondja ő. – Dehát így is örülhet, mert a papa nagyon szép ember. És maga is az. Maga az édes-kedves, nem én, – mondja, és letéve vasalóját megcsókol. Az a pletyka járta róla, hogy bármennyire ösmeri is apámat, mindmáig halálos szerelem emészti érte s hogy ezért is nem ment férjhez. S ez az, ami nékem borzasztónak tűnt, ami kicsit el is idegenített tőle, hogy még ő is, ő is ilyen ostoba.
II. kötet 152Dehát nem is volt ostoba, mert hiszen így folytatta:
– De a szíve talán mégsem olyan, mint az övé. Ugye hogy nem, kis Misi? – amire én szinte vadul:
– Hát olyan az én szívem, hát olyan? Mondja meg maga. – És sírva fakadtam.
De hogy visszatérjek fontosabb mondanivalómhoz: ezek szerint mégse jártam én a végére annak, hogy mi a titkuk, még akkor sehogy, de később is csak félig-meddig. Ám ha bármit meg is tudtam volna ekörül, mit változtathatott volna ez akkori szenvedéseimen vagy a mai véleményemen is? Mert tegyük fel, hogy valaha csakugyan nagyon visszaéltek jóságával, s ő akkor elhatározta, hogy ezentúl kemény és kegyetlen lesz – ki határozta ezt el? Aki természeténél fogva már úgyis ilyen volt, mit számít tehát, hogy ebben még igazat is adott önmagának, s még el is határozta, hogy az lesz? A titoknak ez a része különben se nagyon érdekelt ezután.
Annál kevésbé érdekelhetett sokáig, mert hisz anyám határozott közbelépésének mégiscsak csodás hatása lett minálunk. Legalábbis úgy látszott eleinte. Mert hogy apám mégiscsak megváltozhat, – ki hitte volna ezt? Mindenki boldogan fellélegzett a házban.
Apám derűs volt és tornázott. Ezt is csak olyankor cselekedte, ha nagyon meg volt elégedve valamivel. Súlyokat emelt, és dobott az udvarban; különben is inas és karcsú volt, ilyenkor pedig, ahogy így ide-oda hajladozott, istenemre olyan volt, mint egy fekete párduc. Nénéim persze ott álltak és bámulták őt, nagyokat sikongtak, szemmelláthatólag büszkék voltak apjukra, talán még szerelmesek is voltak belé azokban a pillanatokban. De még az öreg kocsis is ott állt itató-vödörrel a kezében és így szólt:
– Ez már teszi, tekintetes uram.
De még az asszonyok is: hol ez, hol az talált most valami dolgot arrafelé, s nem átallott egy-egy ferde pillantást is vetni kék fejkendője alól a tekintetes úrra, de nénéimmel is összenéztek, s mintha azok lángzó tekintete tetszene nekik, titkosan elmosolyodtak. Én az ablakból néztem a dolgot, s még én is el-elmosolyodtam. Apám azonban nem látszott engem észrevenni.
II. kötet 153Egyszercsak azt látom, hogy nyalábszám hordat szénát a pajtából, – hát ebből mi lesz? Mert jól megnézi a kupacokat előbb, lenyomkodja, s azzal hirtelen felszól hozzám az ablak felé: – Gyere le te is, – azt mondja nekem.
Egy kicsit máris belém nyilallott a félelem. – Csak nem akar megnyomorítani? – azonnal ez az érzésem volt. De azért lementem. – Apa kérem, én félek, – mondtam neki azonnal, mikor ölbe kapott. Ezt így kimondtam, hadd vihogjanak a nővéreim tetszésük szerint. De ő csak meglegyintett, s azt mondta: – Félted, nyavalyás, azt a rongy kis életedet, mi? – És hidegen nevetett, fehér fogai megvillantak, aztán kicsit enyhébben mégis hozzátette: – No, gyere, sose félj. – S azzal megparancsolta, hogy dugjam zsebre kezeimet, összekulcsolt két kezére ültetett, meghimbált, aztán uccú neki, kidobott a levegőégbe, hogy azt hittem, no most a háztetőre érkezem. Nagyot sikítottam.
De remekül estem a szénára, pont az ülepemre, kiderűlt, hogy remek volt itt minden: a repülés, a pottyanás, hogy ez voltaképp isteni mulatság! S minél magasabbra dobott, én annál jobban ujjongtam. S mikor anyám aggodalmas kis arca megjelent az ablakban, röptömben még kurjantottam is, amire szegény, – ma is pontosan előttem van ez a pillanata, – szomorúan elmosolyodott.
S mikor apám megelégelte a mulatságot, mindnyájunk arcát megveregette, az enyémet is, és azt mondta: – Máskor folytatjuk, jó? – s ez utolsó szónál belesütötte izzó szemeit az emberbe, hogy szinte perzselt, vagyishát tűz áradt belőle kétségtelenűl, mintha lángot ontana, ez az ember néha olyan volt. Ám mindez még nem is elég. Mert a tornácon még egyszer magához intett, és sóvár nénéim füle hallatára így szólt hozzám:
– Anyádnak igaza van, túl sok verést kaptál mostanában. Kárpótlásul kapsz tehát születésnapodra egy póni lovat. És most mehetsz.
– Egy póni lovat? – kérdeztem én hüledezve, és meglepetésemben hátra léptem.
II. kötet 154Meg voltam őrülve, meg voltam babonázva, boldog voltam. Mert már-már szerettem is kétségtelenűl, hisz olyan szépen tudott néha mosolyogni!
S most mit csináljak? igazán szeressem? Nem volt itt Sámuel, akitől tanácsot kérhettem volna.
Édesanyám erre vonatkozólag sohase szólt semmit, ő ebben nem adott nekem tanácsot, s emiatt talán még ma is neheztelek rá egy kicsit.
– Édesanyám, kapok egy póni lovat a születésnapomra, most mit szól ehhez? – rontottam rá. Éppen levelet írt. Tudtam: legkedvesebb gyermekének, Samunak írja, titkosan, titkos címre s szívének minden udvariasságával. Mert hisz úgy bánt vele most már mindig, mint egy felnőtt, előkelő úrral szokás, akinek finom kis bajusza is van, de hébe-hóba még szivarozik is. – Borcsa, kedves, gondoskodjon róla, hogy Sámuel úrnak mindig legyen itthon Britannikája, – hallottam nem egyszer tőle, egyszóval szerény kis pénzéből még ő maga pártfogolta ezt a szenvedélyét, a dohányzást. Mert ha egy úrnak úgy tetszik, akkor úgy tetszik, – ekképpen bánt ő Samuval. Ő pedig anyámmal, – mit mondjak? – ahogy talán Szűz Máriával bánna valaki. S mindebből én ki voltam zárva teljesen, s most ez is rosszulesett.
A helyzet tehát az volt, hogy e póni ló hatása alatt abban a pillanatban szinte apám pártjára álltam. Még elmondani is rossz, hogy ez így volt, hogy ilyen könnyen meg lehet vásárolni egy gyereket.
Illetve ez talán még érthető is. Hogy én mennyire vágytam egy pónira, azt anyám nagyon jól tudta. Hisz nem egyszer suttogtam neki erről. – Mi volna édesanyám, ha maga mellett lovagolhatnék, mint egy fullajtár, mikor maga a városba kocsizik? – mondogattam neki. S szinte dideregtem az elképzelés gyönyörétől, talán el is ájultam volna, ha, mint az Ezeregyéjszakában, egy szellem e szómra kilép a sötét függöny mögül kantárral a kezében, s a ló a függöny mögött már nyerít is. Szóval tudta ő, hogy ez volt álmaim netovábbja, amelyre gondolni se mertem, s most ilyen hidegen fogadja ezt a nagy örömömet, ezt a kettős örömömet, mert azt is, hogy apám így a kegyébe fogadott engem hirtelenűl? Mert ő most szórakozottan nézett rám.
II. kötet 155– Örülök neki fiacskám, – mondotta szerényen, mialatt kisimította homlokomból a hajamat. – Csak aztán meg is kapd kisfiam, adja isten, – tette hozzá.
– Hogyhogy? – kiáltottam fel. – Hiszen megígérte! Ő maga mondta, én nem is kértem, anyám tudja jól, nem is mernék ilyet kérni, nem hogy tőle, de még magától sem.
– Jó, jó, csak az a kérdés, lesz-e épp akkor apádnak pénze, – vélte édesanyám.
– Nézze, ne ejtsen kétségbe, – mondtam én. – Ha előre megmondta, akkor biztosan jól meggondolta a dolgot, és félretette rá a pénzt. Biztosan azt is megbánta… tudja már, mit és biztosan még azt is, hogy oly hitvány ajándékokat adott nékem mindig. Nem hálátlanságból mondom, de anyám is tudja, hogy az igazsághoz szoktam tartani magam. És itt, most, – elvégre a lányok is ráülhetnek arra a pónira, őket pedig mindig szerette. És most talán már engem is szeret, – folytattam halkabban, mert, bizony mondom, máris könnyek fojtogatták megint a torkomat. Talán afölött való izgalmamban, hogy most boldog legyek-e vagy boldogtalan.
– És azt is gondolja meg édesanyám, – figyelmeztettem őt, – hogy mi csak a névnapunkra szoktunk kapni valamit, és ő most… mikor is van az én születésnapom? – kérdeztem hirtelenűl.
– Augusztus tizenhetedikén fiam, – mondotta ő és hátradőlve székén mosolyogva húnyta le szemét. Oly szép volt így!
– No, látja, no, látja! – kiáltottam én. – Alig öt hét, vagy hogy is számítom? Mert mi van ma? Ötször hét az harmincöt. Igen, majdnem öt hét! – kiáltottam újra. – Gondolja meg tehát, gondolja át pontosabban a dolgot: ilyenkor semmit se szoktunk mi kapni, és ő mégis ad, és ezt előre be is jelenti, – mért tenné? Ha nem azért, mert mégiscsak megszeretett és megbánta, – tudja már, mit. Mert hogy dobálódzott ma is velem, nem kedves ez tőle? Anyám, mit mond erre? – kérdeztem végül is.
– Adja isten, hogy így legyen, jó kisfiam, – felelte ő.
Én pedig hirtelen kirohantam a szobából, mert eszembe jutott, hogy elmondom Borcsának is a dolgot, de átszaladok Kálmán bácsihoz is, hátha ők jobban fognak örülni velem.
II. kötet 156Borcsánál tényleg sokkal nagyobb sikerem volt, ő egész kipirúlt az örömtől, és szemét lesütve így szólt:
– Látja, milyen aranyos tud lenni az édesapja, ha akar. Mondtam én. (Mintha bizony mondta volna, sose mondta.) – Forró buzgalmában még ő is megígérte, hogy ajándékot ad nekem születésnapomra, s én addig kínoztam őt, (még csiklandoztam is!) míg meg nem mondta, mi lesz az. Egy kis geológiai kőzetgyűjteményt talált ő a padláson, színes, szép kövekkel, igen finom kis ládában, – de ne mondjam meg senkinek, – egy mérnök hagyta itt még évekkel ezelőtt, de hál’ istennek nem jött érte többé, s ő már régen nekem szánta ezt. S bár nekem eszem ágában sem volt, hogy geológus legyek, – ez apám szenvedélye volt, – de a szép kövekre gondoltam s meg voltam elégedve.
De még nénéim is leereszkedtek most hozzám. Éppen sétálni indultak a jegenye-sorba, s Angelika intett nekem. Odamentem.
– Gratulálok, – azt mondja, – nagyon hősiesen repültél a szénába. – Amire Márta mohó szemmel hozzátette:
– Aztán hagysz-e majd minket is lovagolni?
Egyszóval: mégiscsak úgy éreztem ezek után, hogy itt ma csakugyan nagy dolog történt velem, és azt is, hogy én vagyok a nap hőse. Azt azonban nyomban ott elhatároztam, hogy akármilyen jó viszonyban leszek is ezentúl apámmal, őt fogom tudni szeretni, de ezeket: ezt a külön női szövetséget soha. Sámuel is utálta őket, mert hideg, hiú, önző dögök. Így mondta, ezzel a szóval.
S ami Kálmán bácsit illeti: ő is igen tartózkodóan fogadta örömhíremet, még némábban, mint anyám, mert nem szólt rá semmit, csak a szeme mutatott némi gondolkodást vagy gondokat, – mit tudom én? De azért nagyon aranyos volt. Odament ósdi almáriumához, kivett onnan egy pár vadonatúj, szürke antilop-kesztyűt, és ezzel a szóval adta át:
– Ezt én már most odaadom néked, hogy addig is örülj valaminek, de rejtsd el a születésnapodig. Magamnak csináltattam egy igen jó kesztyűsnél még Fehérváron. Rábeszéltek, hogy mégiscsak hordjak kesztyűt, de te tudod, hogy ki nem állhatom, még télen sem. Kicsit nagy lesz neked, de már régen nézem, hogy nem sokkal nagyobb a II. kötet 157kezem. Nézz ide, milyen kis kezem van, különben úgyis tudhatod. – S azzal megcsókolt.
Még kesztyűm is lesz? – ezt se reméltem eddig. Milyen szerencsés vagyok én. Egész beleszédűltem. A nagyurak kesztyűben szoktak lovagolni, láttam elégszer a bárónénál, az istálló kapujában. Csizmám már volt a téli sár miatt, van hat koronám gyűjtve, abból majd rendbe hozatom, marad már csak a zeke és tollas vadászkalap, ezt majd anyámtól kikunyerálom. Nagyszerű lesz!
S azzal hajrá! Mint a szélvész rohantam haza a kesztyűvel, s elrejtettem egy kamránkban, az úgynevezett tokos fiókban, ahová senkise nyúlt, mert valami régi, poros vacak volt benne: geológiai térkép-kartonok összecsavarva, tokban: Pod-Horu, Od-Sziszaka meg efféle rejtélyes feliratokkal, – petróleum-fúrási kísérletekről vagy tervekről szóltak, mit tudom én már! S mármost, nehogy elfelejtsem, én már futásom közben hazafelé is megtorpantam egyszer, mert eszembe jutott a következő dolog:
– Mit fog Samu szólni ahhoz, hogy én jóban vagyok apával? Nem fog meggyűlölni engem is? – Nagyon meghökkentem.
– Eh, majd csak elintézem én ezt is valahogy, talán még ki is békítem őket egymással. Addig beszélek apa fülébe, amíg meg nem békül, – mondtam én magamnak. Egyszóval: teli voltam jóreménységgel. Szaladtam hát tovább, öklömmel a mellemet veregetve. Mondhatnám úgyis, hogy voltaképp mámoros voltam én!
Otthon azonban újabb kis baj történt velem. Gondoltam: nem hagyom én kinn ezt a drága kesztyűmet, mert még elkallódik, inkább beteszem valami Od-Sziszaka-féle tokba. S íme mi történt? Kirázom a henger-alakú tokot, s kiderűl, hogy nem mérnöki ábrák vannak benne, hanem nagyon disznó festményekről való fényképek, s az egyiknek hátlapján női írással a következő ajánlás:
Xavéri Szent Ferencnek szíves figyelmébe!
– Tyű, a’mindenét neki! Tehát nem is a Samuka ittfelejtett titka volt ez, hanem kétségtelenül apámé, mert őt hívták Xavéri Ferencnek. – Magamra zártam a kamrát.
A képek nagyon izgatóak voltak, sokáig néztem a meztelen dámákat és kukucskáló gavallérokat, s nyílván egész belepirulhattam. De valami rossz íz is maradt bennem e csemegézés után.
II. kötet 158– Apám nézegeti ezeket? Fúj, de rossz erre gondolni. És valami nő küldi ezt neki? Miféle nő lehet az? – Ilyesmin töprengtem egy ideig. Aztán, közvetlen utána, minden átmenet nélkül:
– Csak hogy veszi ő meg nekem akkor a pónit, ha soha nincsen pénze? Mert mibe kerülhet egy ilyen póni? – töprengtem én.
– A báróné gyerekeinek van két pónijuk, igaz, hogy azok shetlandok s nekem jó sokkal olcsóbb is, de a parádéskocsis olyat mondott a múltkor, hogy bizony a póni drága jószág, ő nem tudja, ezek itt mibe kerültek, de úgy számítja, hogy megvan darabja négyszáz korona is. S mármost, ha csak a felét vesszük ennek…
Majdnem elszontyolodtam. Szerencsére volt annyi eszem, hogy mégse törtem magam nagyon sokáig mind e dolgokon, gyorsan elraktam a gyalázatos képeket, valahova begyömöszöltem a kesztyűt, mert azt mondtam magamnak:
– Lesz, ahogy lesz. Nem hagyom én a boldogságomat rontani.
S néhány napig csakugyan olyan boldog voltam, mint sem azelőtt, sem azután, nemcsak gyerekkoromban, talán egész eddigi életemben sem. Szilaj voltam.
S elhatároztam, hogy holnap kora reggel kimegyek a bányába is, mert egyről-másról fel akarom világosítani ottani barátaimat. Bízvást megtehettem, mert apám aznap este „üzleti ügyekben” elutazott.
Persze erről a bányáról is előbb kellett volna szólanom.
Apámat rendkívül tehetséges geológusnak mondta mindenki, csak persze ezzel nem ment semmire. Nemcsak azért, mert szenvedélye volt a geológia – s ami az ember szenvedélye, abban nemigen tud üzletember is lenni, – de a többi szenvedélyei: kártya, ital, vadászat, nő, lóverseny is megtették ebben a magukét. Ez a rejtélyes ember, úgy látszik, csupa szenvedélyből volt megalkotva, javarészt pusztító szenvedélyekből, kivéve a geológiát. Csakhogy ebből is átok lett, mert ebben viszont oly kitartóan konok volt, nem lehetett őt semmivel rávenni, hogy a vesztébe ne rohanjon. Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, hogy nem is egy, de több kis vagyon ment rá petróleum-kutatáII. kötet 159saira. Amelyek persze, ha beválnak, milliomosok lettünk volna abban a pillanatban – mit tudom én? – ha csak egy kis opálos csillogás jelenik is meg a kitóduló talajvíz színén s ő szentül meg volt róla győződve, hogy egy nap úgyis azok leszünk. Mint nékem mesélték, svájci és egyéb konzorciumokat hozott össze, amelyek fúrógépeket küldtek, a fúrásokat finanszírozták, – mérhetetlenül sokat fáradt ebben, de végül annyi sikertelenség után szerencsére mégis belefáradt.
A kőbányára vetette magát, ezt már nem részletezem. Kitűnő szimattal kutatott fel mindenféle kőzeteket, végül is ennél maradt, a mostani bányánál, mert azt mondta rá, hogy ez kiadós. De nem volt nagyon kiadós. Hogy milyen kőzet volt benne, nem tudom. Építéshez is használták, ezt sokszor hallottam, ezenfelül fűrészelték és hasították, de még zúzták is, hogy milyen célból, megint csak nem tudom. Tény az, hogy apám végül házat vett itt (a régi uraságét vette meg) s családunk még születésem előtt ide költözött a bánya közelébe, és hogy mi állítólag ebből a bányából éltünk.
S ez a bánya, – mit mondjak róla? Számomra meglehetős sivár és érdektelen látvány volt eleinte, amíg egy s más érdekességére rá nem jöttem. De hogy is lett volna rögtön érdekes? A robbanásoknál nem volt szabad ott lenni, s mi érdekesség van azon, ha lefejtenek egy alacsony kis hegyet s utána egy másikat? Iparvágánya nem volt, hogy azzal mulathattunk volna mi gyerekek, a követ cammogó ökrös-szekereken szállították, nem tudom hova, nagy forróság volt ott nyáron, a levegő teli kőporral, s a munkások mindig szomorúak, mindig fáradtak, és még beszélni is alig lehetett velük, mert rendesen tótocskák voltak.
Ez úgy volt, hogy a bánya nem is volt mindig üzemben, a mutatkozó szükséglet szerint dolgoztak benne. Ezt szezonmunkának nevezték. Télen alig is volt itt munka, főként nyáron volt, a munkásokat ősszel tehát elbocsátották. Nyáron viszont szántás-vetés volt, meg aratás, szóval gazdasági munka, néha sehogyse lehetett tehát a vidéken munkásokat kapni, s ilyenkor édes áldás volt, ha beállítottak a tótocskák. Ezek kompániákba verődve jöttek a felvidékről szintén gazdasági munkára, de vállaltak ilyesmit is hitvány munkabérért, silány II. kötet 160ellátásért. Mindent vállaltak és mindennel beérték, mert végtelenül szerény, alázatos és szomorú emberkék voltak.
S apám még rosszul is bánt velük, – erről csak keveset írok ide, annyira szégyellem. Ha a bánya-felvigyázó túlsokáig nézegette a pimpós kenyeret, vagy szagolgatta a kesernyés lisztet, s apám netán arra járt, mintha ma is hallanám, mindjárt rászólt:
– Sose szagolgassa, jó lesz nekik. Kicsit bidos, de jó, – mondta a maga velőkig ható, csúfondáros módján.
S úgy látszik, tényleg jó volt nekik, mert sose hallottam őket panaszkodni, pedig már akkor szívem egész melegével melléjük szegődtem. Tudja-e ön is, hogy némely gyerek mennyire képes sajnálni az állatot is, hát még a szegény embert? Egész gyerekkorom a részvét könnyeiben telt el, néha hangosan sírtam e szegény, szegény tótocskák miatt.
Néha bérfizetésnél is ott lődörögtem. S egyszer az egyik nem mindjárt tette zsebre bérét, hanem nyitott tenyerében ott tartotta maga előtt egy ideig, és nézte. Aztán felém fordult, és így szólt:
– Öt klapec otthon, fiatalúr. – És rámutatott a pénzre. És még bólogatott is utána, mielőtt komor ábrázattal beleszórta volna nadrágja zsebébe.
De Samu is úgy nyilatkozott, mikor ezt elmeséltem neki, hogy ő rég tudja: apám kiuzsorázza ezeket a tehetetlen embereket.
– Hogy tud ilyen lenni? – kérdezte néha kétségbeesve, s mintha arra akart volna rábeszélni, hogy lázítsam őket apám ellen. Legalábbis: ilyesmi volt a szemében.
Hogy nékem egy ifjú ma a munkások jogait magyarázza, s hogy ő mért is lett szocialista, legszívesebben a szemébe nevetnék. Nékem magyarázza? Az én könnyeim már akkor azoké voltak, mikor ő még a felhők közt üldögélt.
Mi tajtékoztunk Samuval. Ettől fogva ő állandóan híreket akart a munkásokról, s én hoztam neki. S ma is szentül meg vagyok győződve róla, hogy talán nem is gyűlölte volna ő annyira apánkat, ha ez is hozzá nem járult volna. Mert jó szíve volt, áldott szíve. Szerettem őt.
II. kötet 161Amellett mégis mindig vittek haza egy kis pénzt a végén, hogy ezt hogy csinálták, ma sem tudom. Igaz, sokan köztük kamillát pipáztak, meg kukoricahajat, és mégis csodálatos ez is! Hogy így tűzön-vízen átal is össze tudtak kuporgatni valamennyit a klapeceknek. És talán még csodálatosabb: hogy inkább így nyomorogtak, semhogy egy szót is szóljanak. S még nekem sem?
Vagy ennyire nem tudtak számolni?
Vagy annyira bizalmatlanok voltak még irányomban is? Lehet, hogy ficsúrnak, hogy apám kémjének néztek? Ha meggondolom: bizony lehet. Mert bár nyájas, alázatos emberkék voltak, de határozottan magukba zárkózottak és túlontúl óvatosak. Gyakran susogtak egymás közt bérfizetés után, – már ebből is arra következtetek, hogy még ekörül is valami disznóság volt itt, hogy be-becsapták őket a bérekkel is, de a felvigyázó sanda pillantásaira is jól emlékszem, amint bizonytalanul, mondhatni meggyőződés nélkül tolta oda egyiknek-másiknak a pénzét, s ez is megerősít ma abban, hogy itt már régen csaltak, bizony csaltak, ahol csak lehetett. De mit beszélek? Később ez úgyis még jobban bebizonyult.
Viszont ebben a szezonban már nem igen csaltak, mert nem lehetett. Itt voltak ugyanis a kriván-gyetvaiak. (Így nevezték magukat, senkise tudta, miért.) Ezeket is a felvigyázó vette fel, s ha esze lett volna, rögtön észrevehette volna, hogy ezek már egész más fajta, mint az eddigiek. Először is: olyanok voltak egytől-egyig, mint a szálfa, mint a fenyő, oly egyenesek s amellett oly sötétek is, s mintha szíjakból volnának megalkotva, oly inasok. S úgy hányták-vetették tagjaikat, mintha azt akarnák mondani: azt se bánom ám, ha leszakad rólam a karom vagy a vállam, – mintha csupa huncut legényember volna mind, akit a szél ide-oda tol – s ha hatvanéves volt valaki közöttük, az is ilyen volt. Kálmán bácsi mikor meglátta nehányukat a faluban, azt mondta rájuk, kopaszra nyírt fejüktől szinte megrettenve:
– Ezeknek kerek fejük van ám, s a kerek-fejűek jó verekedők.
Ezek nem voltak se félénkek, se alázkodók, nem tartottak attól, hogy apám kémje vagyok, rám se hederítettek, kutyába se vettek. S ha valami bajuk volt az ellátás vagy pénz körül, nem dugták össze a fejüket, hanem a szemük azonnal megvillant, mint a kés.
II. kötet 162– Mi? Ezt löki maga ide? A szentséges istenit magának! – kiáltotta egyikük, miután a kásába belekóstolt, (kicsit avas lehetett benne a zsír vagy a szalonna) – s úgy vágta bele mázas tálját az ablakfába, hogy egy cserépszilánk még meg is sebezte a felvigyázóné arcát.
S a felvigyázó egy szót se mert szólani, mert akkor tudta ő már, kikkel van dolga. Volt ugyanis oly ostoba, hogy a kezdet kezdetén, úgy látszik, megpróbált ezeknél is valamit a bérfizetésnél. S nem történt semmi különös, csak az, hogy az egyik hangosan elkezdett számolni. S ez elég volt. (Ezek ugyanis tudtak számolni, s némelyikük elég jól is tudott magyarul.) S mire a felvigyázó felemelte rá a fejét, máris ott volt körüle szűk gyűrűben a negyvenkét fenyőfa, s negyvenkét szempár sütött rá, de úgy, hogy kiégethette volna még a lelkét is.
– Nem jó lesz ezekkel kikezdeni, – gondolhatta magában a felvigyázó, akit különben Bartos bácsinak hívtak.
S mondani se kell, mindez véghetetlenül tetszett nekem. Rohanok Samuhoz, és mesélem neki mindezt. És íme, neki is nagyon tetszettek a gyetvaiak.
– Próbálj velük barátságot kötni, – biztatott engem. Csakhogy nem lehetett. Mert mondtam: rám se hederítettek, kérdéseimre nem feleltek, vagy csak foghegyről.
– Mit jelent az, hogy a bácsik kriván-gyetvaiak? – kérdeztem az egyiktől nagyon udvariasan.
– Semmit, kutyaszart, – feleli ő és megy tovább. (Hatalmas termetű, idősebb ember volt, olyan gyűrött fekete arccal, mintha gyümölcsaszalóból került volna ki.) De én utána szóltam:
– Mégis, bácsi, mit jelent az? Az egy külön megye, vagy mi? – Nem is fordult hátra, csak egy bagósat köpött, s legnagyobb meglepetésemre csak ennyit felelt rá féloldalt hajtva fejét:
– Mi rablók vagyunk. – S máris nagy lengéssel tovább csoszogott.
S ez is nagyon tetszett nekem. A rablókról ugyanis apró gyermekkoromtól fogva igen jó véleményem volt. (S mint később megtudtam, mégcsak nem is tódított valami nagyot az öreg, mert ha nem is voltak valamennyien rablók, mások is úgy mondták, hogy a felvidék útonállói csakugyan javarészt a kriván-gyetvaiakból kerültek ki.)
II. kötet 163No, de folytatom. Ott tartottam, hogy nagyon szerettem volna összebarátkozni velük, de nem lehetett. S ez a vágyam Samu távozása után még csak növekedett, olyan lett, mint a szomjúság. Mert azt gondoltam: Samu volt az én egyetlen jó szövetségesem, s most már az sincs. Milyen üdvös volna tehát legalább ezekkel szövetségre lépnem. (Mármint apám ellen, ne feledjük, akkor még gyűlöltem apámat.)
Kieszeltem tehát a következőket. S mondhatom, ez lett aztán életem legnagyobb diplomáciai elgondolása, de sikere is.
Azt észrevettem, hogy ezek nagyon babonás, vallásos emberek. Luteránus létükre, ha benn jártak a faluban, a mi templomunk előtt alázatosan megemelték kalapjukat, sőt félénken oda is sandítottak a Megfeszítettre. S hogy micsoda színész némelyik gyerek, s micsoda ravaszságok laknak az ilyen kölyökben!
Mindenekelőtt azt kellett volna mutatnom, hogy én is nagyon vallásos vagyok. Csak hogy tegyem ezt? Kieszeltem tehát a következőket:
Volt itt azelőtt egy szelíd tótocska, aki égerfából kis szobrokat faragott esténként, elég ügyesen, s mielőtt elment, nekem is ajándékozott egy feszületet – különös egy műalkotás volt. Mert tót Krisztus volt az istenadta. S uram bocsáss, egész olyan volt, mint egy falukat járó drótostót, fitos az orra, s még borostás is volt szegény. (Úgy látszik, ilyen volt a gusztusuk, mert ők is csak ritkán borotválkoztak s akkor is törött üveggel.)
Nos, ennek a Krisztusomnak csináltam papírkartonból egy jó magas templomocskát, persze szépen kifestettem előbb akvarellel, bele még két kis szentképecskét, és kukoricaháncsba csomagolva kivittem. De minden otthon található szentképet is összeszedtem, a lányok fiókjait is kifosztottam. Gondoltam: hátha szerencsém lesz vele. És íme.
Hat óra után, mikor lekolompoltak, arra megy egy öreg bácsi a zúzó-ház felé, – ez történetesen nem volt oly félelmetesen óriás, mint a többiek – s én gondoltam: ezt mindjárt megszólítom.
– Bácsi bagózik? – kérdeztem tőle nagyon udvariasan.
S mindjárt nagyon barátságosan is felelt.
II. kötet 164Kinyitja a száját, s mutatja, hogy nincs már semmi foga, csak két átellenes maradt meg, de csakis azért, mert isten úgy akarta, hogy ő bagózhasson. Erre benyúlok a zsebembe, és kiveszek egy hivatalos zöld papírba csomagolt jó pakli pipadohányt, s odanyújtom feléje.
– Á, á! – mondja nyájas örömmel, de nem meri elfogadni.
– Zelena, – mondom tótul, és nyújtom még jobban.
– Áá, taki dobre,Ez jó. – feleli és végre gyengéden hozzá is nyúl, mind a két göcsös, kőporos kezével.
Erre én benyúlok a másik zsebembe, s kiveszek egy csomó bagónak való finom szivarcsutkát, – ezt már régóta gyűjtöttem nekik – és azt is odanyújtom nyájas mosolyok közt.
Egész elolvadt belé, akár a lágy viasz, olyan olvatag lett a képe. Előbb csendesen begyömöszölte valahova, azután így szólt hozzám magyarul:
– Szabad csókolni fejecskét?
– Szlobod, – mondom neki tótul.
Erre oly gyöngéden csókolta meg fejem búbját, mint az édesanyám.
Nem szégyellem bevallani, hogy nagyon tetszett nekem a dolog, meg is voltam hatva tőle. S bár nem neki szántam legfőbb kincsemet, hanem a főkolomposnak, a fővezérnek, egy rendkívül energikus képű zsiványnak, most mégis hamar kicsomagoltam azt is, és odatartottam eléje.
Ehhez már sehogyse mert hozzányúlni. Pedig két kézzel tartottam oda, és nagyon noszogattam, ő azonban leguggolt előbb, és belenézett. S mikor meglátta benne a tót Krisztust, azt kiáltotta:
– Taki zlaty, taki zlaty – (Ma sem tudom, mit jelent.) – Majd, mintha egy régi, kedves ismerősével találkozna, így köszönt neki igen barátságosan:
– Pochvalen pan Jezus Krisztusz.Dicsértessék az úr Jézus Krisztus. – És még mosolygott is, meg integetett is neki.
Majd hirtelen kikapta kezemből a templomocskát, s elkezdett hegynek fel futni vele. Éreztem, hogy a csata meg van nyerve.
II. kötet 165Persze pár perc múlva körülállt vagy tíz ember s én odaadtam nekik huszonöt szentképet azzal, hogy majd becsületesen osszák szét maguk között. S ezek bizony, akár holmi szegény vademberek, úgy meg voltak illetődve a sokféle színes szentségtől.
Ez tehát sikerült volna, mégse mentem sokra vele. Mikor már jóban voltunk, elkezdtem érdeklődni apám felől. Egész nyíltan megmondták, hogy nagyon haragszanak rá, mert többször próbálta megcsalni őket, s hogy a felvigyázóra is nagyon haragszanak. S én mégse voltam képes semmit se mondani apámról. Mármint semmi rosszat, mert nem jött ki a torkomon.
– Bizony, szigorú ember – ennyi volt az egész, amit mondtam. Ez volt minden propagandám apám ellen.
Ők viszont egy újbóli silány ebéd hatása alatt egész egyszerűen értésemre adták, hogy bizony már-már azon gondolkodnak ám, ne gyújtsák-e föl mind a két házat. Vagyis a miénket és a felvigyázóét. Szó sincs róla, egy kicsit meghökkentem ettől, mert hisz abban lakik édesanyám meg Borcsa, de én magam is.
Ennyi volt hát az egész, amit náluk elértem.
– És Bódik bácsi, – kérdeztem most már magától a szigorú főkolompostól, – ha felgyújtanák, nem félnének a csendőrségtől? – Nagyon jóízűt nevetett.
– Akkor már régen félhetnénk, nem igaz? – ilyesfélét mondott, csak persze valamely tótos szófűzéssel társai felé fordulva. De még tótul is tett hozzá valamit, amire azok is jót nevettek – úgy látszik, nagy vicc volt köztük a csendőrség.
Itt tartottam velük, mikor a póni meg a kesztyű nagy öröme ért. Akkoriban, mondom, egy ideig nem jártam ki közéjük, mert ez a gyújtogatási eshetőség mégse volt éppen ínyemre. De a mondott napon okvetlen ki akartam menni két okból: egyrészt, hogy megmondjam nekik, hogy apám már nem is olyan rossz ember, mert megváltozott, másrészt nagyon lelkükre akartam kötni, hogy édesanyámra való tekintettel mégse gyújtsák fel a házat, hogy soha és semmiképp se gyújtsák fel, akárhogy haragszanak is apámra. De talán a felügyelőékét se, legyenek oly szívesek, mert hisz ott lakik Emmácska is. II. kötet 166(Magát a felügyelőt nem nagyon bántam volna.) Csakhogy ebből aztán semmi se lett.
Lám, most majd elfelejtettem megjegyezni valamit. Tavaly, vagyis egy évvel e történet előtt, egy nap kicsit elkésve robbantottak a kolompolás után, egy béresfiú arra ment, homlokát érte valami kőszilánk, s nyomban ott összeesett, meg is halt. Vizsgálat, pénzbüntetés, kártérítés, mit tudom én már, rengeteg kellemetlenség támadt ebből. S ezenfelül apánk szigorúan meg is tiltotta nekünk, hogy a bányába kijárjunk, mert „káros hiba” volna. (Amit ő káros hibának bélyegzett, azt nagyon szigorúan büntette.) – Kimenni tehát életveszélyes, – tette hozzá, – két okból: egyrészt a robbantás miatt, másrészt miattam. – S kezével suhintást mutatott, hogy lássuk, mért olyan nagyon veszélyes ő.
Csakhogy közvetlen ezután éppen anyám volt az, aki ki akart sétálni a tavalyi tótocskákhoz. Valami ünnepük volt másnap, s két hatalmas kalácsot akart kivinni nekik. S így szólt hozzánk: – Jertek ti is, legalább segítitek vinni a kalácsot. – Erre mondtuk neki, hogy hiszen tilos, apánk megtiltotta, amire bosszúsan legyintett.
S ha ő legyint… a többi magától értetődik. Akkor tehát mégsem olyan szigorú a tilalom, vagy legalábbis: nem vagyunk felelősek a kihágásért. Még a két magaserkölcsű pápa-nővérem is ki-kisétált közéjük, valami habos-szép, vasalt ruhácskákban, hogy angyalkáknak nézzék őket, mivelhogy ezek tetszeni akartak még a kőfejtőknek is, robbantóknak, talán még a teheneknek is, mert a maguk-illegetéséből állt mindenük. Még mesélték is, hogy ezek a szegények csákánnyal kezükben milyen sokáig bámulják őket, s olyik hogy ingatja fejét édes gyönyörűségében.
S ez így ment. Apám valószínűleg tudta, hogy megszegjük a tilalmat, de mindezideig nem szólt semmit.
Ott tartottam, hogy bizonyos szünet után apámnak és házunknak védelmében már kora reggel újra kimentem közéjük. Gyönyörű nyári napra virradtunk. Éjszaka vihar volt, s a reggel borulatos.
Hogy milyen furcsa is némely kölyök. Valószínűleg már akkor festő voltam én, vagy legalábbis a szemem meg az ösztönöm az volt. A nagy, harsány napsütést már akkor se szerettem, s legyen szabad II. kötet 167úgy mondanom: akár Leonardo, szinte mámoros lettem a borulatoktól. Így aznap is.
– Ej-haj, csupa felhő mindenütt, talán még esni is fog, micsoda pazar dolog, nem igaz, Borcsa? – mondtam én egy lábon ugrálva Borcsának, majd összeölelgettem.
– És maga persze megint csatangolni megy, – mondja Borcsa.
– Szűnidőm van, azt teszek, amit akarok, nagy úr vagyok én, – felelem erre és feldobom vajaskenyeremet a levegőbe.
– Majd megint összeázik, – mondja Borcsa.
– Akkor majd kivasalsz, – mondom én.
– Már megint tegez, megint tegez, az nem szép magától Misike. Nem vagyok én a szeretője, – véli Borcsa és nevet.
– De az vagy, – kiáltom én.
– Van már szeretője Misi? – sandít rám lábosai mellől.
– Van, – ordítom én.
– Ne kiáltson úgy, az istenért, még azt hiszik, bolondok vagyunk. Ki a szeretője? – sandít újra rám.
– Emmácska, – ordítom én.
Hát igen, Emmácska, ő okozta aznap vesztemet. De tartsunk sort. Már a bányába menet is azon törtem a fejem, hogy mi lesz, úristen, ha én majd pónimon fogok kivágtatni a bányába, hogy mit fog ehhez szólni Emmácska? Erre hát elkezdtem ügetni, mintha máris a pónimon ülnék. Nagyon erősen meghajszoltam magamat, vesszővel verdesve faromat, mutatván, hogy én kegyetlen vagyok a pónival.
– Nincs kegyelem, mért nem lettél püspök, – mondom néki apám módja szerint.
Egyszercsak ott áll előttem Bódik bácsi, a bandavezér. Leteszi targoncáját, a hámot leveszi válláról, a mellébe nyúl, és kivesz onnan egy gondosan becsomagolt, jókora fényképet. Útszéli kőkeresztet ábrázolt, alatta felírással.
– Ezt magának adom, úrficska, – azt mondja. – Mikor nyanya meghalt, nagybácsi csináltatta Verbó falunak. Nem Verbó, Szenice falunak. Tegye el jól.
Nem tudtam, mi az, hogy nyanya, hogy hol van Szenice, de azért semmit se kérdeztem, nagyon udvariasan megköszöntem és eltettem. II. kötet 168Viszont annyira megzavarodtam ettől, hogy egészen elfelejtettem, miért is jöttem hát ide. Hogy voltaképp a tűzvészt akarnám elhárítani fejünkről. Viszont gyerekfejjel is rögtön megértettem annyit, hogy bizonyára nagy dolog ez tőle, hogy ez nemcsak viszonzás a szép kis templomért, hanem barátságunk zálogának is tekintendő. A fénykép ma is megvan, s oly hanyag vagyok, mindmáig se kérdeztem meg senkitől, mit jelent a felirata, pedig kívülről tudom. Ez áll rajta nagybetűkkel:
NA NACH CHVALU BOSKÚ
POS DA VIC DAL BÓDIK JÁNOS.
Ez volt a komolyabb ügyek első akadálya. Aztán hát ott volt Emmácska is. Ez a felvigyázó kislánya volt, s egy évvel idősebb nálam, már tizenegy éves, ennélfogva nagy tekintély. Már régóta udvaroltam neki. Most is ott ácsorgott a tornácukon, s én rögtön arra kértem, jöjjön odébb, megmutatom néki, hogy repültem én, vagyis apám, hogy hajigált engem a szénába.
De közben így szóltam hozzá:
– Disznó képeket láttam, nagyon disznókat, hogy mit, azt nem mondhatom meg. – S ehhez okosan hunyorgattam meg bólogattam, mint aki érti a csíziót, ahogy Kálmán bácsi szokta. Ezzel kezdtem az udvarlást. Emmácska pedig mindeközben úgy bámult rám, mint egy kis szentkép: üresen és ártatlanul.
Aztánhát megmutattam a repülést. (A póni dolgát csattanónak akarván hagyni: hogy hogy fogok én lovagolni, haj, haj, a kengyelben állni fogok, ostoromat fejem felett suhogtatva és így tovább, kesztyűsen, ahogy a nagyurak teszik. Csak hát erre, sajnos, nem került már a sor.)
Összehordtam valahonnan egy csomó szalmát, volt ott egy újfajta zúzó-pofa, amely még nem volt beszerelve, arra felmásztam, s onnan ugrottam le kitárt karokkal jónéhányszor, mutatván, hogy hogy tudok én belehuppanni a szalmába. S addig-addig, míg a múltkori repülést, úgy látszik, már-már el is felejtettem, mivelhogy ezt kiáltottam bele a szélbe:
II. kötet 169– Én vagyok a Buruk király és repülni is tudok.
Csakhogy nem sokáig voltam én Buruk király. Mert egyre vadabb lettem, s egyszer aztán túl is ugrottam a szalmán. Csúnyán előrebuktam, s már fölkelni se tudtam, mert a karom eltört.
S ez elég nagy szégyen volt bizony Emmácska előtt, mert Buruk király erre elég csúnyán nyöszörgött, sőt közben még sírt is. Nagy bajomra utóbb még az eső is megeredt.
A tótok nagyon meg voltak ijedve. Minthogy a felvigyázóékhoz sehogyse akartam bemenni, targoncára tettek, zsákokkal betakartak, és toltak hazafelé. Közben a karom erősen megdagadt.
Egyszercsak látom ám, fut felénk az az öreg, akinek a bagót adtam volt, s kezében virágcsokor. Amit hamar összeszedett: konkoly, édes-vadszekfű, szarkaláb volt benne, s odateszi mellém, hogy vigyem el az anyámnak, akkor nem fog haragudni.
Vajon nem volt ez különös ettől a haramiától? Mivelhogy ilyen ötlete, úgy vélem, csakis gyöngéd embernek lehet.
Szó, ami szó, anyám ugyan nagyot sikoltott, mikor ablakából meglátta a targoncát velem, de aztán nem kínoztak. Hogy megtudta, miről van szó, csak ennyit mondott:
– Még szerencse, hogy apád nincsen idehaza. – S az édes-kedves, mármint Borcsa szomorún:
– No, látja, ugye látja, Misike. – Ennyi volt az egész.
S nem is lett aztán valami nagybaj. Kint dörgött, villámlott, zuhogott a boldog eső, s ezt jó volt hallgatni. Engem hamar ágyba dugtak, s még járási orvosért is küldeni, vagyis befogatni se kellett, mert kiderült, hogy a csont-igazító épp a faluban van. Ez egy öreg paraszt volt, aki nagyszerűen értett a beteg testrészekhez, állítom: sokkal jobban, mint akármelyik orvos. Ez előbb helyükre rántotta a törött részeket – s ez nagyon fájt, akkor persze nyöszörögtem is, – majd kés lapjával szépen lelapogatta a duzzanatot, két keskeny deszka közé tette a törött kart, szorosan összekötözte spárgával, s azzal készen voltunk. S mindezért huszonkét krajcárt és két deci pálinkát kellett adni neki.
II. kötet 170Estefelé borlevest kaptam, és Kálmán bácsi odaült az ágyamhoz. A dolog nagyon kellemes volt. Gyönyörű, körlángos, zöld ernyős petróleumlámpánk ott égett az asztal közepén, különben homály volt a szobában s ez olyan, mintha a nagy csendben barátságosan duruzsolna valaki. Kálmán bácsi pedig a fejemet simogatta, és ilyeneket beszélt:
– Te rossz fiú. Mért is vagy te olyan rossz fiú?
Bárhogy sajgott is a karom, ezt a kérdését oly mulatságosnak találtam, hogy kuncogni kezdtem magamban. Hát hiába, ilyen a kölyök! Nem könnyű vele megunatni az életét. Jókat nevettem magamban, mintha csiklandoznának, mert mindenképpen azt szerettem volna felelni neki:
– Azért vagyok olyan rossz fiú, mert rossz fiú vagyok.
Mikor is Vidor Ilona nevezetű szobalányunk szaladt be azzal, hogy megérkezett apám. Váratlanul érkezett. S e hírre Kálmán bácsi úgy eliszkolt mellőlem, mintha kergetnék.
Ezekről az elutazásokról is kéne már valamit mondanom. A mi furcsa világunkban, úgy látszik, családi szokás volt az eltűnés. Ha példáúl apám elutazott, sose lehetett tudni, mikor jön vissza, s hogy visszajön-e egyáltalán. Valahányszor elutazott, a szemek itthon mindig beszélni kezdtek, s mindig mondtak valamit, amit mi gyerekek is félig-meddig megértettünk. Ha pedig mégse értettük, Samu megkérdezte Ilonától, aki csodálatosképpen mindig elég jól volt értesülve:
– Mit tud Ilona? Hová utazott most az öreg?
– Ment egy nő után, fiatalúr.
– Megint?
– Megint.
– Honnan tudja, hogy nő után? – kérdezte Sámuel.
– Ha nem nő után megy, akkor, mit gondol, minek visz valaki selyemingeket magával? Azt már tudni lehet mindenféléből, fiatalúr, – felelte Ilona.
– És mit gondol, visszajön? – faggatta őt Samu.
II. kötet 171– Majdcsak visszajön, ha kedve tartja, – volt a felelet.
S ilyesmit persze Samu mégsem akart volna közölni velem, tacskóval, mert így nevezett, csakhogy én addig kunyoráltam, csiklandoztam, amíg valamennyit mégis ki nem szedtem belőle. S minthogy ez sehogyse volt elég nekem, legközelebb meglestem őket. S akkor hangzott el a fenti párbeszéd.
S hogy hányszor utazott el így? Isten a megmondhatója, nem tudnám ma már visszaidézni. De nem is akarom.
S ami még csodálatosabb, ezek a konyhán rendesen még azt is tudni vélték, miféle nőszemélyről van éppen szó. Béreslányról-e, – mert ilyesmire is számítani lehetett, oh igen, még szobalányra is, ha netán történetesen lángvörös haja volt és hónál fehérebb a bőre, mert, mint életem elég korai éveiben értesültem, azt szerette apám, vagy netán kóbor színésznőről, igen, mert azt is szerette – vagy esetleg egy-egy úgynevezett „független özvegyről”, mert azt is! vagy végül egy-egy „csodálatos” nemesi hölgyről, mert azt a legjobban!
S hányszor érkezett meg hónapok múltán ziláltan, egy fillér nélkül, minden pénzét odarúgva a semmibe, hogy még zálogcéduláit is Kálmán bácsinak kellett kiváltania. S hányszor volt az, hogy a munkásoknak kifizetendő bért is elvitte magával, s nálunk a legnagyobb bizonytalanság, sőt kétségbeesés vette kezdetét, mert a munkások elkezdtek fenyegetőzni, még azok a bizonyos szelíd tótocskák is, s anyámnak már egyetlen valamit érő ékszere se volt. Ilyenkor tehát Kálmán bácsi hamar eladott vagy zálogba tett valamit. Mint értesültem: délivasúti részvényei voltak.
De hogy visszatérjek a szóbanforgó időkre: apám utolsó elutazását illetőleg semmit se tudtam kilesni belőlük. Samu nem volt itt, hogy megkérdezze Ilonkát, s különben is úgy vettem észre, hogy nagy bizonytalanság mutatkozik most a konyhán. Ha apám távollétére tereltem a szót, a tekintetek tévetegen rebbentek, úgy vettem észre, ám e rebbenés mégis inkább pozitívnak látszott, vagyis, mintha azt akarnák kifejezni:
– Igenis, nő után ment, de hogy ki légyen az, még nem sikerült kiszagolni.
II. kötet 172Ezért volt Ilona szemeiben annyi csalódás kifejezve, mikor apám érkezését jelenteni berohant. – Tehát mégse nő után ment, – mondták e csalódott szemek.
– Tehát mégis nő után ment! – mondták viszont diadalmasan másnap reggel, mikor apánk újból elutazott.
Apám tehát akkor estétől reggelig volt csak itthon. S e rövid idő alatt a következő, nem jelentéktelen dolog történt velem:
Mint már mondottam volt, Kálmán bácsi gyorsan elmenekült mellőlem, egyedül maradtam tehát a szobában. S ettől-e vagy balsejtelmeimtől, – mert volt bennem efféle, annak ellenére, hogy úgy tudtam: hogy hiszen apámmal mi most jóban vagyunk, mégis valamiféle szorongás vagy félelem kezdett erőtvenni rajtam. Kiáltani akartam, hogy jöjjön be hozzám valaki, de nem mertem.
Azt tudtam, hogy apám, valahányszor megjön valahonnan, hacsak nincs szeszes állapotában, mindenekelőtt végig szokott menni a házon, hogy minden rendben van-e – s most lestem, hol lehet? közeledik-e már? Túlsokáig tartott a dolog. Tehát mesélnek neki, elmondják balesetemet. Vajon hogy fogadja? Nagy némaság volt a házban, s ez máris rosszat mutatott.
Végre hát lépések közeledtek s én felültem az ágyon.
Csakugyan apám volt s anyám nem jött vele, csak Borcsa. S ez szintén rossz jel volt. De apám nagyon rosszkedvűnek is látszott, köszönésemre nem is felelt, s ez már pokoli rossz jel volt. Máris elkezdtem reszketni.
– Most agyonver, – gondoltam én. S ez tényleg majdnem így lett, ma is ez a meggyőződésem. Ha anyám akkor meg nem ment engem, talán valóban ott maradok.
– Mi van ezzel a kölyökkel? – kérdezi Borcsától, mintha nem tudná. Rémes volt, úgy tett, mintha nem tudná.
– Mondtuk, – feleli a hűséges Borcsa, – eltört a karja szegénynek, – folytatja halkan, s szemei máris megtelnek könnyel s már ki is fordul a szobából.
II. kötet 173– Hol estél el? – kérdezi apám.
– A bányában, – felelem én.
– Úgy? A bányában? No lám. Legalább ez egyszer nem hazudtál, ez még javadra szólhatna – s már indul is a sarok felé, ahol az ostornyelek voltak odatámasztva.
– Ne bántson apám, ne bántson, – kezdtem ekkor sikoltva könyörögni. – Beteg vagyok, ne bántson, majd máskor tessék, – ajánlkoztam boldogtalanul s kiugrottam az ágyból térdre vetvén magam előtte.
– Kijárni a bányába, mikor meg van tiltva? Szentképeket osztogatsz ezeknek a bitangoknak? Azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, a felvigyázó nem mond el nekem mindent, te ökör! – s azzal hajrá! Már első ütésénél úgy éreztem, hogy végem van, megszakadok. Egészen hasra vetettem hát magam a földön, de ő az alsónadrágom kötésénél fogva fölemelt.
– És ennek ígértem én pónit, ennek? – susogja a foga közt… de mégse üthetett többet, mint hármat, legfeljebb négyet, mert nyílt az ajtó, és anyám állt meg a küszöbön. Revolver volt a kezében, s azt úgy tartotta csövével fölfelé, hogy jól legyen látható. Azt hittem: no most mindennek vége. De azt is gondoltam: hála istennek, hogy vége van.
– Mit akar itt? – kérdezi apám rekedten, és ágyamra dobja a vesszőt.
Erre anyám is leeresztette a revolvert, de semmit se szólt, csak a tekintete volt rettenetes.
Én pedig gyorsan bebújtam az ágyba, mint egy barlangba, és jól beburkolóztam, csak a szememet és fülemet hagytam odakinn.
– Ha úgy akarja, meghalhatunk valahányan, akik itt vagyunk, – mondotta anyám keményen szembenézve apámmal.
Újra csend lett.
– Nem tárgyalok itt magával tovább, – felelt neki végül is apám.
– Ahogy akarja, – volt anyám válasza. S ezzel mentek kifelé.
II. kötet 174S ez volt az első olyan éjszakám, amelyet álmatlanul töltöttem el. S mondhatom, nagyon komoly fiú lett belőlem ezen az éjszakán. Ami talán abból is látható, hogy a pónira példáúl gondolni sem akartam. Nem érdekelt többé.
Továbbá: elhatároztam, hogy ezentúl Emmácskára rá se nézek, a felvigyázóék házát különben is kerülni fogom, mert gazemberek. Ez aztán így is lett.
A bányába pedig igenis ki fogok ezentúl is járni, legalábbis, míg ezek a tótok még itt vannak, mert ezek az én édes, jó barátaim, mert ezek virágot küldtek az én édesanyámnak… s itt elkezdtem sírni – ki tudja, meddig zokogtam ott elveszve, boldogtalanul. Késő este bejött Borcsa, megmondani, hogy ne haragudjak, anyám még nem jöhet be hozzám s apám már nem haragszik. Ő még könnyeim között, zokogva talált. Felemelkedtem az ágyon.
– Borcsa, – mondtam én neki, – én meg fogom ölni apámat. Meg fogja látni. – S felemeltem ehhez az ujjamat is.
– Jézus, – kiáltott fel, – miket beszél, az istenért. Ez a fiú lázas. – S homlokomra tette kedves kezét. Fel akartam kelni az ágyból. Azt mondtam: sétálni akarok.
– Maradjon, feküdjön le, ígérje meg édes, hogy nyugton lesz, megteszi nekem? – rimánkodott. – Én vagyok a Borcsa, – mondta könyörögve, az arcomhoz hajtva fejét. – Maga szeretett engem. Ugye, jó fiú lesz, és nem mond többé ilyeneket? Üljön, maradjon, hozok hőmérőt, aranyos. – És kiszaladt.
Én pedig bódultan űltem az ágyon. Mintha elzsibbadtam volna, oly tompa volt az eszem és szívem. Éreztem, hogy beteg vagyok.
– Nem voltam én beteg, a veréstől lettem beteg, – panaszolkodtam a falaknak. Az enyéimhez pedig így fohászkodtam:
– Bocsáss meg anyám és bocsáss meg, édes Sámuel, hogy hűtlen voltam hozzátok és az illetőhöz pártoltam. Nem fogom tenni többé. Dehát az illető becsapott engem, ugye, hogy becsapott, láthatjátok.
Kétségtelenül lázam volt. Mert azon is gondolkodtam én, hogy talán csakugyan fel fogom robbantani apámat, hiszen még mindig kinn voltak a kürtőben a Zubek-féle patronok. Ez akkor jutott eszembe. II. kötet 175Csak hogy csináljam ezt? A karosszéke alá rejtsem? – ilyesmin törtem a fejem.
Azt pedig végképp elhatároztam, hogy őt apámnak nem tekintem többé. S mintha körülnéznék a széles nagyvilágon, hogy végül is kit tekintsek annak? Samut persze nem lehetett választanom.
Választásom tehát Kálmán bácsira esett. Ő lesz ezentúl az édesapám.
Anyám jött be később a hőmérővel s kiderült, hogy csakugyan nagy a lázam, harminckilenc fok körüli. De reggelre csökkent. Déltájban megjött a járási orvos és azt mondta, hogy legyünk nyugodtak, ez csak idegláz volt, s a baleset miatti izgalom okozta.
Éjjel anyám komoly volt, és szótlanul rakta borogatásait fejemre. Reggel azonban, mikor hozta borlevesemet, szemmel láthatóan felengedett, még meg is csókolt, amit ritkán szokott megcselekedni, azután így szólt:
– Apád még tegnap este kérésemre mégis megengedte, hogy kimehetünk a bányába tetszésünk szerint. – És újra megcsókolt, aztán sírt egy kicsit. És azt mondta: – ez az én édes kisfiam.
S én csak bámultam rá, semmit se szóltam, mintha mindent a szemeimmel akarnék kifejezni.
Hogy újra kimehetek barátaimhoz, szabadon, félelem nélkül, ennek örültem. Igaz, minden örömöm már csak olyan volt, mint a téli napsütés: bágyadt volt és szomorú.
Apám, mint már mondottam volt, közvetlenül a történtek után megint elutazott, s én még négy napig feküdtem, elég különös dolgokon törve a fejem, – megint csak azt kell mondanom: honnan vesz ilyet egy tízéves gyerek? Ilona egyszer, talán két év előtt, azt mondta nekem:
– A bárónő válik a férjétől.
– Mit tesz az, hogy válik? – kérdeztem én.
– Ha valaki megúnja vagy nem szereti már a férjét, akkor elválik tőle, – felelte Ilona. – A birtok az övé, független báróné akar lenni, – tette hozzá. S ez most eszembe jutott.
II. kötet 176– Nem szereti a férjét. Hát anyám szereti? Ha pedig nem szereti, akkor mért nem válik el tőle ugyanúgy, mint a báróné? A birtok az övé, és ő is lehetne független – vagy ezt csak bárónéknak lehet?
– Ha pedig nem csakis bárónéknak lehet, akkor mért nem válik el ő is? – töprengtem én. – Vagy mégis igaza volt Sámuelnek, mikor azt mondotta nekem egyszer, hogy ő már nem firtatja, de kell, hogy itt valami titok legyen szüleim között. Csak mi az a titok? S ez is a titokhoz tartozik-e? Hogy nem válnak el? – Mindennek persze még akkor nem tudtam végére járni.
S aztán hát mégiscsak kikeltem az ágyból, s anyám még bíztatott is: – Menj csak ki kisfiam, kedves tótjaid közé. Ugye szívesen mégy oda? – kérdezi tőlem.
– Szívesen, – mondtam én. – Mert virágot küldtek magának. Én szeretem őket.
– Akkor csak menj és érezd nagyon-nagyon jól magadat.
Fekete selyemmel felkötözték karomat s én csakugyan kiballagtam közéjük. Most már nem ügettem, mint a múltkor, még mindig nagyon gyenge voltam. S ezt meg is mondtam nekik.
Éppen ebéd után voltak s kinn pipázgattak a szabadban, a barakkok előtt. Nagyon jóságosan fogadtak. Többen felugrottak tiszteletemre, és mosolyogtak. Bódik bácsi még meg is veregette a hátamat.
– No, kis fiatalúr, jobban, jobban? – kérdezi tőlem.
Erre hát én is mosolyogtam.
– Még kicsit gyenge vagyok, Bódik bácsi, – mondtam én.
– De nem nagyon, de nem nagyon? – kérdezi ő.
– Nem nagyon, csak egy kicsit, – feleltem, mint egy gyengélkedő hercegfi. A többiek körülálltak, és még mindig mosolyogtak.
– És – és volt baj?
– És nyanya? Haragudott az édesnyanya? – kérdezi egyik is, másik is.
– Anyám semmit se haragudott, – feleltem nekik.
– És papa? Haragudott az édespapa? – kérdezik újból.
– Apám nagyon haragudott, – mondottam én.
– Úgy? úgy? – mondották ezek. S mint a hímes tojást, mint valami drága holmit, úgy babusgattak, tessékeltek eldurvult, göcsös kezeII. kötet 177ikkel, hogy űljek le végül is, és hát ne haragudjak, de nem ennék-e egy kis sztrapacskát, ők ma csináltak maguknak csemegének, s nem kóstolnám-e meg a kedvükért?
– Én tudom főzni jól, – mondta valaki büszkén és mellére ütött.
Ettem hát a sztrapacskából is, aztán felálltam, mert úgy éreztem, hogy mégiscsak haza kéne mennem, bántott a világosság, szédültem is egy kicsit. De nem akarom-e, hogy hazavigyenek? Van most itt egy kiskocsi, azon Szvétó hazahúzna, úgyse tud ma dolgozni, csikarása van.
Megköszöntem ezt is, és mint anyám szokta, igen előkelően hárítottam el a dolgot.
– Jót fog nekem tenni a séta és Szvétónak, ha herbateát iszik, – mondottam szellemesen. (Nem tudtam ugyan, mi az a herbatea.)
– Nem hagyom menni egyedül, – mondta azonban Bódik bácsi. Hogy ő legalább egy darabon elkísér. Ebbe végül is belementem, úgyis volt számára mondanivalóm.
Szótlanul bandukoltunk tehát egymás mellett egy ideig. Egyszercsak Bódik bácsi:
– És papácska nagyon haragudott? – Megálltam az úton.
– Mi jó barátok vagyunk, ugye Bódik bácsi? – kérdeztem előbb félénken.
– Hogyne, hogyne, kis fiatalúr, – biztatott erős meggyőződéssel.
– Akkor megmondom, Bódik bácsi, apám nagyon megvert engem. Ostorral.
– Ostorral? – kiáltott fel Bódik bácsi. És nagyot villant a szeme. Hogy a törött karommal igazán megvert engem?
– Annyira megvert, hogy beteg lettem, – folytattam én. Nagyon csóválta rá a fejét. Ott állt komoran, szemmel láthatólag erősen gondolkozva a dolgon. S nékem talán erről is megint eszembe jutott az az útszéli kereszt, amelynek képét nekem ajándékozta volt, s amelyet most egész határozottan a barátság zálogának éreztem. Egy végső szóra szántam hát rá magamat.
– Én nem szeretem az apámat, Bódik bácsi, – mondtam néki. – Én nem szeretem az apámat. – S ezzel elszaladtam.
II. kötet 178Híven beszámoltam arról, ami történt, nem mondtam róla se többet, se kevesebbet. S hogy ennek a szónak aztán milyen hatása volt a további eseményekre, nem tudom. Talán ítélje meg ön. Mert lehet, hogy csakugyan volt hatása, ma is az az érzésem.
Apám, talán emlékszik rá, „üzleti ügyekben” megint távol volt, s eljött a szombat, s nem volt itthon pénz. Megint nem tudtuk a munkásokat kifizetni. És nagy bajunkra Kálmán bácsi se volt idehaza, bement a városba egy peres ügyében. Anyámék nem tudtak mit csinálni.
A felügyelő estefelé rémülten állított be, hogy ezek a tótok nem tréfálnak ám, ezek a végén agyonverik őt. Hogy talán a fiatalúr (mármint én) volna olyan szíves és kijönne vele, ő jóban van ezekkel, s talán neki sikerülne lecsillapítani őket, mert nagyon dühösek. S elvégre negyvenkét vadember, gondoljuk meg, ő nem mer otthon aludni, a kislányát már el is küldte egy komaasszonyához és így tovább. Hogy ne forduljon-e a csendőrséghez? Anyám erről egész határozottan lebeszélte, mondván, hogy részben igazuk is van a munkásoknak, másrészt az ilyen ellenséges lépésnek kiszámíthatatlan következménye lehet. Szó, ami szó, a felvigyázó nagyon be lehetett ijedve, mert még irántam is nagyon alázatos volt ez egyszer, kivételesen.
De én nem voltam hajlandó. Azt mondtam, hogy beteg vagyok, gyenge vagyok, – verjék csak agyon, nem volt ellene kifogásom.
Éjjel, féltizenegy táján pedig jelentik anyámnak, hogy tótok vannak az ablak alatt. Anyám lámpával megy a nyitott ablakhoz, és kikiált a sötétbe, hogy mit óhajtanak?
– Mit? A bérünket! – kiáltja rá egy durva hang.
Erre anyám: hogy ne haragudjanak, ez kivételes eset, a gazda elutazott, hogy legyenek oly szívesek, várjanak hétfő reggelig.
– Nem várunk egy percet sem, – kiáltja ugyanaz a hang nagyon szépen magyarul. (Fogalmam se volt, ki légyen az, ezzel, úgy látszik, még sohase beszéltem.)
– Hát jó, – azt mondja egy másik hang – a mi gazdánk üzente, holnap reggelig várunk, de ha csalnak, nagy baj lesz.
Anyám tanácstalanul állt ott, végre eszébe jutott valami.
II. kötet 179– Jöjjenek be hozzám, jóemberek, megteszik? Hadd beszéljünk egymással. – Tanácskozás. Végre csoszogó léptek hallatszottak odakinn. Jöttek befelé.
Ezen a megbeszélésen már nem voltam ott, csak azt tudom, hogy anyám a téli konyhában megkínálta őket pálinkával és teával s hogy végül sikerült elérnie, hogy hétfőn délig várjanak. – Ha a gazda is akarja, – mondták ezek. S ezzel elmentek.
(Gazdájuknak Bódik bácsit nevezték.)
Eszemben se volt, hogy kimenjek Bódik bácsihoz, megkérni őt, hogy tegye meg ezt anyámnak, várjon hétfőig, nehogy azt higgye, hogy barátságát javunkra akarom kihasználni. S anyám volt olyan tapintatos, hogy nem is szólított fel engem erre.
Különben is mind a kettőnknek az volt a véleményünk, hogy a tótoknak tökéletesen igazuk van. Anyám ezt így fejezte ki: ha megdolgoztak érte, azonnal fizessék meg nekik, és ne várassák őket, ez az igazság.
Anyám még az éjjel befogatott, és maga ment be Borcsával a városba. Mikor aztán hallottam, Kálmán bácsival jött haza, s ő, mármint Kálmán bácsi, vasárnap reggel újra visszament a városba, szó, ami szó, hétfő délig megint csak sikerült valahogy összeszerezniük a pénzt. S anyám maga ment ki a bányába kifizetni a tótokat.
Következő pénteken délben megérkezett apám. Nagyon csodálkozott, nagyon méltatlankodott a történtek miatt, még a fogát is csikorgatta mérgében. Hogy ezek a büdös dögök nem tudnak várni pár napot? És még fenyegetőznek? No, majd megkapják a magukét.
– Marhák, mért nem küldtetek a csendőrségre? – kérdezte dühödten már a tornácon. Én is ott voltam.
– Nem mertem, tekintetes uram, – felelte a felvigyázó, – sokszor mondtam már, most is mondom: veszélyes emberek ezek. És a tekintetes asszony is… – anyám közbeszólt.
– Igen, én beszéltem le a csendőrségről. Mert nem tartottam volna helyesnek…
II. kötet 180– Ja maga? – legyintett kicsinylően apám, és indult a benyíló felé. – Épp most van ilyesmire szükségem, mikor teli vagyok pénzzel? – fordult vissza felénk. (Ez vagy igaz volt, vagy nem. Lehet, hogy csak a felvigyázó előtt akarta fitogtatni nagyságát, de az is lehet, hogy ez esetben csakugyan nyert a kártyán valahol.)
– Most majd én megyek oda kifizetni őket. De ha akarjátok, gyertek ki ti is, majd láttok valamit, – mondta sötéten. – Majd adok én ezeknek a disznóknak fenyegetőzni. – S máris bezárkózott a felvigyázóval. Elég sokáig tárgyaltak együtt, de nem hallottam belőle semmit, akárhogy leselkedtem is. Végre elment a felvigyázó, de nem a csendőrörs felé, ebből tehát arra következtettem, hogy most már nem tartják szükségesnek a csendőrséget.
Azonnal kiszaladtam Bódik bácsihoz. De most már nagyon óvatos voltam, nehogy az az undok felvigyázóné vagy akár Emmácska is megláthasson. De szerencsém volt. Bódik bácsi ültében letette vastag kalapácsát, megtörölte homlokát meg arcát az inge ujjával, aztán felvette vizeskorsóját és hosszan ivott. A víz két oldalt lefolyt a mellére, de ő hagyta.
– Bódik bácsi, – szóltam én rá és kidugtam fejemet a kőtömb mögül. – Bódik bácsi, jöjjön csak ide.
Szemei rögtön elmosolyodtak, még ivás közben, tehát nem haragudott rám is az aranyos.
– Bódik bácsi, vigyázzanak, ma apám maga jön kifizetni magukat, hadartam én feléje hevesen. Annyira türelmetlen voltam, hogy nem vártam be, amíg odajön hozzám. Úgy látszik, nehezen forgott a feje, mert letéve kancsóját, tétován bámult rám.
– Ő maga jön ki, nem érti Bódik bácsi? Vigyázzanak az istenért, – rimánkodtam én.
– Hát csak jöjjön, – mondta végre komolyan. – Mi van itt, ha jön?
– Hát nem érti Bódik bácsi, attól félek, hogy valami baj lesz, hogy valamit akar maguk ellen, – hadartam én ügyetlenül.
II. kötet 181Végre nehézkesen felcihelődött és odajött mellém. De most is csak ott állt és semmit se szólt. Szórakozottan bámult maga elé nekitámasztva könyökét a tömbnek.
– Mondta? – kérdezi végül is.
– Mondta, mondta, hogyne mondta volna, – izgúltam én. – Nagyon dühös, nagyon haragszik magukra a múltheti dolog miatt. Nagyon dühös, káromkodik, – ismételtem s igyekeztem kiszínezni a helyzetet. Ekkor végre észbekapott, úgy látszik, ekkor jutott el értelméig nemcsak az, amit közölni akartam vele, de az is, hogy én őket féltem és nem apámat. Jóságosan elmosolyodott. Aztán megsimogatta fejemet és így szólt:
– Úrficska jó, jó. De csak egy ember.
– Ki csak egy ember?
– Apácska csak egy ember. – Ebben igaza volt. Csakhogy én aggodalmamban még azt is mondtam:
– Csak a csendőrség, Bódik bácsi. Attól félek, hogy a csendőrség. Apám jóban van az őrmesterrel. – Erre már elsötétűlt.
– Az más, – mondotta komoran. – Hát csak jöjjenek, – tette hozzá és még sóhajtott is. Elég nagyot sóhajtott a melle mélyéről, s mondhatom, ez nagyon meglepett engem. Mert azt hittem, olyan vitézek ők, hogy fittyet hánynak még a csendőrségnek is. Hisz úgy mutatták eddig s ezen felűl azt is mondták nem egyszer, hogy ők rablók, meg ilyesmit.
Mondanom se kell, szombaton majd megvesztem az izgalomtól délután hat óráig. Már háromkor kinn lődörögtem a bányában. Elvégre szabad nekem itt lenni, ez most már meg van engedve, szünidőben különben is akkor lődörgök, amikor akarok.
Azt mindenesetre elhatároztam, hogy apám előtt nem igen fogok mutatkozni. Épp ezért kikerestem egy nagyon jó helyet. Megint az oda készített zúzó-pofa volt az. Ott hevert a zúzó-ház fala mellett, de közte és a fal között volt egy kis rés, ide bújtam tehát, kipróbálandó, elég jól látok-e innen? S csakugyan nagyon jól láttam mindent.
II. kötet 182Mert annyit máris megállapítottam, hogy apám ma nyílván a szabad ég alatt fogja kiosztani a béreket. A nagy irodai asztal meg egy szék ugyanis már három órakor ki volt állítva a szerszámos pajta elé.
Úgy látszik, apám így beszélte meg tegnap a felvigyázóval.
A tótok pedig csendben voltak, s nekem úgy tetszett, hogy különös ma ez a csend, a csákányok és kalapácsok csattogása csak meg a varjak károgása, semmi más.
– Á, á, kis úrficska, – mondották, ha egyikük-másikuk meglátott, de szóba nem álltak ma velem. S ez jó volt, mert úgyse tudtam volna mit mondani nekik, még Bódik bácsinak sem. Őt különben mindezideig nem is láttam.
Lődörögtem, egy hordó-abronccsal karikáztam, úgy tettem, mintha játszanék.
Öt óra lehetett, mikor két csendőr, úgynevezett kis járőr jött felénk a hegyek felől, mégpedig feltűzött szuronnyal, s ez már rossz jel volt bizony. Viszont azonban nem látszottak szigorúaknak, úgy tettek, mintha éppen csak erre jártak, erre tévedtek volna. Sőt beszédbe is elegyedtek egy-egy munkással, s mint látszott, ezekkel ösmeretségben is voltak, nyílván találkoztak már velük a kocsmában vagy faluban valahol. Még nevetgéltek is együtt, s egyikük még cigarettát is kínált.
Csak aztán letelepedtek az itteni egyetlen jegenye alá, puskájukat térdük közt tartva, s ez már baj volt – rögtön tudtam, hogy ez mit jelent.
– Mit szól most ehhez, Bódik bácsi? – gondoltam én.
Röviddel ezután pedig megérkezett apám is könnyű csézánkon, s csak Fecske nevű vizslánk volt vele. Anyám tehát mégse jött el.
Leszáll, s látom ám, hogy egyik kezében táska, a másikban kutyakorbács van.
– No, ez jól kezdődik, – gondoltam erre s máris reszketés fogott el. Mert igaz, hogy Fecskét is elhozta, de minek az ilyen kis vizslának kutyakorbács?
II. kötet 183A csendőrök felugráltak a dombocska tetején és haptákba vágták magukat. Apám csak egy pillantást vetett feléjük és komoran köszönt vissza nekik.
Egyenesen az irodába ment s nemsokára szaladt ki a felvigyázó összehívni a tótokat. A kolompolás megkezdődött. A kalapácsok és csákányok zaja tehát elhalt, s lassacskán kezdtek a lejtőn lefelé ballagni a tótok, komor arccal ugyan, de megintcsak hányva-vetve hosszú karjaikat, mintha azt akarnák kifejezni vele: – Oda se neki.
Végre kijött hát a fabódéból apám is. Mögötte a felvigyázó könyvvel és táskával, amelynek papírzacskóiban névsor-rendbe volt rakva a munkások bére. Apám letette korbácsát maga mellé az asztalra, és leűlt. A felvigyázó is letette a könyvet, kinyitotta a táskát és elrendezte az asztalon, aztán mondott apámnak valamit a füle felé, s szaladt a tótokhoz. Úgy látszik, noszogatni akarta őket, hogy jobban siessenek. De persze nem is jött már ide vissza. Gyáva ember volt a felvigyázó.
A helyzet ebben a pillanatban ilyen volt:
A szerszámos kaliba előtt űlt apám, – balra tőle oldalt álltak a csendőrök, kicsit magasabban, vagyis úgy elhelyezkedve, hogy az egész terep szemük előtt legyen, s apám előtt gyülekeztek a tótok. Módosan, lassan, megszokott tempójuk szerint. Bódik bácsi nem volt látható.
Apám ezalatt hevesen cigarettázott, dobta el egyiket a másik után.
– Mi lesz már? – ordított fel hirtelenül, mikor kezdte únni a lassú sorakozást. Megint megvillantak a fehér fogak.
S aztán hát elkezdődött a kifizetés ábécésorban.
– Aranyos Lajos, – kiáltotta apám. S Aranyos Lajos előállt. Jó fiú volt, tudtam róla. Hosszasan nézte pénzét a két tenyerében, s apám nem szólt ehhez semmit, hagyta. De a fiú végre szó nélkül ment tovább. Ez tehát megvolt.
– Ávrámnyuk Lajos, – kiáltotta most apám. (Ez az egy ruszin volt közöttük, jól ismertem.) S Ávrámnyuk is keresztül verte magát köztük. S ezzel se volt semmi baj. Nagyokat sóhajtottam, abban a forró reményben, hogy talán így telik el az egész.
– Bódik János, – kiáltott ekkor apám.
II. kötet 184– Nincs itt, – kiáltott vissza valaki. Apám bólintott. Mintha azt akarta volna mondani:
– Ilyenkor persze nem tartod itt a pofád. Ilyenkor persze bújik vagy meg is szökött.
– Bubenyák, – kiáltotta tehát. S ettől isten tudja, miért, máris megreszkettem. Mert ennek nagy híre volt, nagyszerű munkás volt és állati erejű ember, ez kétszer annyit dolgozott, mint a többi, mert nagy családja volt odahaza. Mindezt nem is tőle tudtam, a többitől, – ő maga nem igen volt hajlandó beszélgetéssel tölteni az időt, ezenfelül keveset is tudott magyarul.
Különben nyájas ábrázatú ember volt, de most, mikor megkapta pénzét, mintha villám vágott volna belé.
– Mit? mit? – hörögte mindenekelőtt, s ez is pénzét nézte sokáig. Aztán csodálatosképpen ugyanazt kiáltotta ki, amit egy tótocska mondott nekem egyszer évek előtt.
– Hát hogy? Hát hogy? Öt klapec odahaza, mit gondol? Hát megcsalsz? – ordította éles tenorban, vérvörösre válva, s egyik keze öt ujját, mint a vasvillát szúrta fel arca mellett a levegőbe.
Apám most már semmit se várakozott.
– Úgy? Hát megcsallak? – kérdezte szinte szelíden, s azonmód fel is állt, s kutyakorbácsával máris végigvágott a tóton. Az arcába sújtott, no de úgy, ahogy ő szokta, béreseken és egyebeken, már akikkel lehetett. Nagyuraknak ugyanis akkoriban sokminden meg volt engedve, s ő nyilván mindig is azt képzelte magáról, hogy néki lehet, mert ő se kismiska. Csakhogy ez egyszer pórul járt vele. De hogy hogyan s miképpen?
Ami ezek után történt, arról alig is lehet pontosan számot adni.
Ahogy később rekonstruáltam, e dolog következőképpen zajlott le:
Bubenyák az ütésre abban a pillanatban felkapta az asztalról a tintatartót, s úgy vágta apám homlokának, teljes erejével, hogy darabokII. kötet 185ra ment szét, apám arca, szemöldöke pedig teli lett tintával, – ezt még láttam. Aztán átvetette magát az asztalon, vagyis apám torkának ugrott s ekkor már semmit se lehetett látni belőlük. Mert gubancos tömkeleg lett az egész, s a tót az apámmal együtt eltűnt mögötte. Az asztal felborult, a szék elrepűlt, s az odarohanó tótok aztán teljesen eltakarták az egészet.
Hát a csendőrök? Azok se voltak sehol. No, mert Bódik bácsinak is volt esze. Felszólításkor azért mondták rá, hogy nincs itt, mert a dolog legnehezebb részét ő maga vállalta. A csendőrök mögött volt a jegenye, s a jegenye mögött elég magas fű – s mint a felvigyázó jóval később mesélte anyámnak: nyílván ebben a fűben hasalt Bódik bácsi négy-öt fiatal suhanccal, s abban a pillanatban, mikor Bubenyák Márton nekiugrott apámnak, ők hátulról nekiugrottak a csendőröknek, a nyakuknál elkapták és hátradöntötték őket. S a többi már magától ment.
A csendőröket összekötözték. Fecskét, mikor apám védelmére rájuk vetette magát, a hátsó lábánál fogva csapták oda valami kőhöz, apámat pedig, – ezt még magam is láttam, mert akkor már az asztalt is elrúgták onnan, – úgy csépelték kitartóan és kötelességszerűen, mintha szakmányban tennék. Barbár munka volt.
– Apám is aligha marad meg, – gondoltam én. És sírtam.
Pedig rettenetes izgalmomon kívül alig is éreztem egyebet. Mintha elment volna még az eszem is, illetve: mintha el volna zsibbadva úgy az eszem, mint a szívem, megintcsak ezt éreztem. S úgy lehet, Fecskét sajnáltam tán a legjobban, mert aranyos, jó kutya volt.
A tótok ezután kirabolták apámat, – állítólag ötezer korona volt nála, ezt elvitték tárcástul, irományaival együtt, majd felgyújtották a felvigyázó házát, szóval alapos munkát végeztek. Mindezek után pedig szinte percek alatt nyomtalanul eltűntek valamennyien. Bódik bácsit se láttam soha többé.
A felvigyázó még idejében elszaladt a színtérről, tehát megmenekült, igaz, hogy mint ő maga mesélte, két napig bolyongott lélektelenül.
II. kötet 186S a tótok, mondom, nyomtalanul eltűntek. Nyilván nem csapatostul menekültek, begyakorolt emberek voltak ezek, valószínűleg szétszéledtek a szélrózsa minden iránya felé, hogy aztán fenn a havasokban találkozzanak össze valahol. Könnyen lehet, hogy nem is voltak éppen kriván-gyetvaiak, hogy ezt a nevet is csak megtévesztésül használták, – magam én, bár kétségtelenül nagyon kiábrándultam belőlük, mégis óvakodtam tőle, hogy akár Verbó, akár Szenice falut kiejtsem a számon, sőt az útszéli kereszt képét is festékes dobozom fenekére rejtettem el, mert hogy Bódik bácsit, vagy akár a szorgalmas Bubenyákot felakasszák, ezt mégsem akartam. (Akkoriban, úgy emlékszem, statárium volt hirdetve a gyújtogatókra.)
Mint utóbb hallottam, kettőjüket mégiscsak elfogták és félholtra verték a csendőrök, ám ezek is már másnap hajnalra eltűntek a cellából, csodálatosképpen egy jókora fűrészlapot hagyván maguk után a kőpadlón. Nyilván becsúsztatták ezt hozzájuk valahogy.
De, hogy apámra visszatérjek: róla azt lehetne mondani, hogy hat darabra tört. Egy ép tagja nem maradt. Két évig egyik kórházból ki, a másikba be, előbb Kassán, majd Budapesten, s anyám bármennyire meg volt is törve, s bármennyire agyonfáradt is vele, alighanem akkor élte vele legboldogabb napjait, mert akkor szelíd volt, nyájas és kezes, ahogy anyám kifejezte: olyan most, mint egy kisfiú. – S e szónál rámnézett.
S e szóval bízvást be is fejezhetném történetemet, mert hisz ami még hátra van, nékem ugyan nagyon fontos, de, úgylehet, mások számára nem sokat mond már. Mégis, ha már itt tartok, hadd álljon itt az is.
Nehogy azt higgye valaki, hogy az emberek csakugyan meg tudnak változni s akármilyen katasztrófa éri is őket. Az emberi lény is térjen bár öt halálból vissza, ugyanaz marad, aki volt. Így apám is. Engem ugyan nem vert meg többé, de ennek oka inkább abban keresendő, hogy izmai mégse voltak már a régiek s hogy a hevesebb testmozgás és nagyobb izgalom meg is volt tiltva neki. Kicsit még biceII. kötet 187gett is, elég sokáig, talán még évekig is e balesete után, egyébként éppoly hetyke maradt, de éppoly elegáns is, éppoly kegyetlen s amellett éppoly bűvölő mosolyú.
Aki látta, azt mondta rá, hogy Beczkóy-Bírónak ördöge van, mert szebb, mint valaha volt.
És ez igaz is volt, tényleg nagyon szép lett: mintha megújult volna e hosszú fekvése alatt.
– Szó sincs róla, gyönyörű vadállat, – gondoltam én.
De Ilonától még azt is tudom, hogy ama bizonyos „független báróné” következőképpen nyilatkozott róla komornája előtt:
– Tegnap láttam őt Pesten, a Hungáriában. Olyan szép volt, mint egy isten. Mást nem mondhatok: mint egy isten. – Erről a hölgyről különben mindjárt itt közölhetek annyit, hogy hat évvel volt idősebb Sámuel bátyámnál, már kétszer volt férjnél (másodszor egy bárónál), mind a kétszer elvált s két gyereke volt, – de ami a fő: hogy Sámuel halálosan szerelmes volt belé. Ezt nekem kisgyereknek akkor, mielőtt itthagyott minket, valahogy meg is vallotta, avval a szóval, hogy ő minél előbb és mindenképpen megélhetést akar szerezni magának, hogy feleségűl vehesse szerelmét.
Viszont hogy a báróné szereti-e őt, erről nem nyilatkozott. Néhány év múlva, mikor megint elgondolkodtam e dolgon, azt kellett hinnem, hogy nyílván van köztük valamiféle megállapodás, s hogy a szépasszony azért nem megy újból férjhez, mert reá vár.
De nyílván eszembe jutott sok minden egyéb is, úgyhogy voltaképp mégse sok bizalommal gondoltam e dologra. Akkoriban már kellett, hogy némi fogalmam legyen arról a nagy társadalmi, főként gazdasági különbségről, amely kettejük közt lépten-nyomon megmutatkozott már eddig is. Továbbá: minek is kell Sámuelnek oly nagyon megélhetés után kapaszkodnia, mikor az asszonynak akkora vagyona van, – nem nevetséges ez? De különböző kétes értelmű hírek is érkeztek a szépasszonyról, – szinte vágyam is támadt, hogy megírjam ezeket Sámuelnek, (mert akkor már én is leveleztem vele, anyám pedig azóta többször találkozott vele Pesten), – de aztán mindig elállottam ettől. Ilyesmit szóvá tenni, ilyesmibe beavatkozni egy tizennégy év körüli fiúnak? Anyám biztosan nagyon lebeszélne minden ilyesmiről, II. kötet 188– gondoltam magamban. – Néki persze nem szólhattam a dologról, mert az egész ügyet Sámuel titkának kellett tekintenem. Szóval semmiképp sem avatkozhattam én ebbe; egyébként is túljelentéktelen voltam én már a nagyvilágban forgó Sámuelnek „vidéki eszemmel”, ahogy írta rólam, – ezt a jelentéktelenségemet különben egyebekben is jócskán éreztette velem, vagyishát észre kellett vennem, hogy bosszúsan gondol ő mindenre, ami idehaza van, – mikoris Ilonától a báróné fenti megjegyzéséről értesültem, hogy milyen gyönyörűnek tartja ő apámat, hogy valami istenséghez hasonlítja és így tovább. – Ejha, – gondoltam én.
S ez az „ejha” később még jobban beigazolódott.
Apám ugyanis egyre sűrűbben kezdett átjárogatni az úgynevezett ecseki pusztán levő úgynevezett kastélyba. S ezt persze hamar megtudtuk. De nem erről kell most szólanom.
Otthon megint nagy pénzzavarok voltak, és Sámuelnek, (aki már akkor nagykorú volt) apai örökségeként maradt még egy kis erdeje, s ezt most jól el lehetett volna adni, mert két igénylője is akadt, – anyám tehát írt neki, lefestvén helyzetünket s felajánlott neki cserébe egy másik jókora birtokrészt, – mit tudom én! – abban még szőlő is volt, úgy mondták nekem. Egyszóval: mint mondták, Sámuel nem is járt volna rosszul vele. És mégis rendkívül ingerülten válaszolt anyámnak. Azt írta, hogy a birtokcserébe anyámra való tekintettel meggondolás nélkül belemegy, és mellékelten küldi ehhez a szükséges hivatalos iratokat is, csak ez alkalommal megint bátorságot vesz magának és arra kéri anyámat, ne hagyja magát tökéletesen tönkretenni. Elég ebből, – írta, – mindenképp elég. Végképpen és egyszer s mindenkorra elég. A következő ajánlatot teszi tehát: adják el isten nevében ezt az erdőt is, és ne adjanak ezért neki semmit, de ne reménytelen adósságokat fizessenek vele megint, hanem arra használják fel, hogy anyám eljöhessen onnan. Vagyis: anyám fizesse ki, ami kötelezettsége neki magának személyesen adódott s aztán hagyja ott ezt az összevissza-zilált, kibogozhatatlan nyomorúságot. És hozzá jöjjön fel II. kötet 189Pestre lakni. Ez most már mindenképp lehetséges, mert ő kényelmes, jó helyzetet tud biztosítani neki, ez alkalommal közli ugyanis, hogy már fél év előtt letette az ügyvédi vizsgát, és máris elég jól menő irodája van. Záradékában még azt is hozzátette, hogy reméli, rövidesen majd engem is felhozathat magához, – tehát nem feledkezett meg rólam sem, s ez jólesett. Ennyi volt Sámuel válasza.
Anyám bejött hozzám és kivételesen felolvasta nekem bátyám egész levelét. (Megjegyzem, meglehetős ziláltnak látszott azonnal.) Azután így szólt:
– Azért jöttem be hozzád, mert tanácsot kérek tőled, fiam. – Ez nagyon megtisztelő volt.
Viszont anyám erre sopánkodni kezdett s oly különös módon! Hogy is mondjam? Ilyen nem egészen igaz hangot még nem is hallottam tőle. Amit mondott: minden szava helytálló volt, igaz volt és mégis – valami nincs itt rendben, valami más dologról is van itt még szó, ilyesmit éreztem én.
– Hogy mehessek el fiam, – azt mondja, – most ítéld meg te magad. Hogy menjek el? Hagyjalak itt téged meg a lányokat? Hagyjam itt Kálmán bácsit, a háztartást, birtokot és minden egyebet, ami itt még van? És mi legyen apátokkal?
– Hogyhogy apánkkal? – kérdeztem én. – Megvolt ő elég sokszor a mama nélkül.
– Igen, de hagyjam, hogy egészen tönkremenjen, elzülljön? – teszi fel a kérdést és merően néz rám. Úgy látszik, nagy zavarban lehetett, mert ilyen szót ő még sohase mondott, apám züllöttségéről ő sohase beszélt.
S ekkor legnagyobb meglepetésemre hirtelen ráborúl az asztalra, és hangosan, boldogtalanúl sírni kezd. Megkínzottan, kétségbeesetten.
– Anyám, az isten áldja meg, mi baja van? – mondom erre és én is ráborúlok. Sokáig nem felelt, csak magába fojtva sírását fuldokolt.
– Mi baja van, mondja meg, mi baja van? – unszoltam én. És csókolgattam a haját, a kezét simogattam.
– Nem mondhatok el mindent, édes kisfiam, – feleli végül is rimánkodva, feledhetetlenül szomorún.
II. kötet 190S akkor már kezdett ám derengeni bennem valami az anyánkat körüllengő titok felől, hogy miféle misztérium is az, amelyről Samu annyiszor beszélt.
Este vacsoránál anyám elmondta apának, hogy Samu írt neki, hogy készségesen belemegy a birtok-cserébe, és végül azt is közölte vele, hogy bátyám letette az ügyvédi vizsgát és máris „remekűl” menő irodája van. S láttam, hogy itt szegény, jó anyám szeme büszkén ragyog, hogy ez valami nagy elégtétele most.
S apámat ez a szó, úgy látszik, mégiscsak meglepte. Ennyi előzékenységet ő Samutól mégse várhatott. A szűkkeblű és kicsinyes Garay-nemzedéktől, ahogy ki szokta fejezni magát.
– No, ez derék dolog, – mondotta megelégedetten. – Írjátok hát meg neki, hogy a vizsgához én is gratulálok. Ha akarjátok, még alá is írom, – tette hozzá valamely nagylelkűségi rohamában. Mondom: nyílván nagyon hatott rá ez a birtokcsere. (Megjegyzem, ez nekem sehogyse tetszett. Azonnal valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés támadt bennem. – Ő ne gratuláljon Samunak, – gondoltam én.)
Anyám tehát megírta levelét, amelyben még részletesebben számolt be azokról az okokról, amelyek szinte gúzsbakötik, amelyek kényszerítik őt, hogy saját állapotával ne törődjön, és itt maradjon köztünk. S hogy ő tanácsot kért tőlem is, (megint nagyon megtisztelő volt, hogy ezt meg is írta neki) s még én is beláttam, hogy ő mostani helyzetében nem tehet egyebet. (Első eset volt, hogy nem egész pontosan számolt be valamiről, mert hisz én véleményemet erről nem is közölhettem vele, de nem is volt talán véleményem.) – Nagyon megköszönte bátyámnak nagylelkűségét, és anyai szívének minden melegével és büszkeségével gratulált neki. A végére pedig azt írta: apátok is szívből gratulál. S ezt a szót aztán aláíratta apámmal.
Telt az idő, és nem jött válasz. Végre is három levél jött Samutól egyszerre: anyámnak, apámnak és nekem. Anyámnak csak röviden és meglehetősen hűvösen írt. Hogy köszöni a gratulációt és minden jót kíván. Nékem pedig ezt írta: hogy neki nincs most elég lelkiereje anyámnak magának ilyesmit írnia s most már elég érettnek tart engem, közöljem tehát én anyámmal óvatosan és olyan pillanatban, mikor ezt jónak látom, hogy ő véglegesen belefáradt már az otthoni herII. kötet 191cehurcákba, ő ugyan változatlanul szereti és tiszteli édesanyját, de kénytelen arra kérni, kíméljék meg ezentúl minden olyan híradástól, amely nem kizárólag édesanyám vagy az én személyemre szorítkozik. Mert, ha édesanyánk nem tud elszakadni „onnan”, neki minden szándéka az, hogy minden erejével kitépje magát ebből a fertőből és véglegesen, ő még az emlékét is el akarja taposni annak, hogy valaha egy „bizonyos úr” közelében élt.
Jól emlékszem rá, hogy akkor, életemben talán először, komolyan megnehezteltem Sámuelre. Mert mi az igazság? – gondoltam én. – Mindig elszökik, mindig kivonja magát az összes bajokból, – de bölcs tud lenni, jaj de nagyon bölcs! Könnyű így bölcsnek lenni messziről. Mért nem jön ide, mért nem „vágja bele a sajtárt az asztalba?” – ahogy azelőtt mondani szokta – hogy „szétmenjen tőle a ház”, mért nem csinál rendet ő, a felnőtt fiú? Mért nem visz el, tép el minket erővel innen? Mért nem könyörög addig anyánknak, míg a szíve is kiszakad belé? Egyszóval: ez egyszer nagyon le voltam verve, el voltam keseredve levelétől. Nem is mentem be mindjárt szüleimhez.
– Mit írt neked Samu? – kérdezte tőlem apám az ebédlőben. Vérvörösre pirultam valószínűleg, bár a levelet akkor már jól elrejtettem volt valahova.
– Ó, semmit, – feleltem én, – csak arról ír, hogy nemsokára meg akar nősülni, – feleltem rettenetes ügyetlenül. S még jobban, egészen halálosan összevissza zavarodtam.
– Tudom, hogy meg akar nősülni, – mondotta ekkor anyámhoz fordulva könnyű mosollyal, majd felbontotta a néki szóló levelet. Felejthetetlenek nekem ezek a percek is.
Egy pillanat alatt olvasta el s homloka előbb összerándult, aztán egy hatalmasat, ördögit nevetett. Úgy, ahogy voltaképp nem is igen szokott ő nevetni.
– Olvassátok el ti is, nagyon mulatságos, – mondotta nekünk.
Névjegy volt, amelyen csak ennyi állt:
II. kötet 192BODAJKI
DR. GARAY SÁMUEL
köz- és váltóügyvéd
s utána kézírással: nagyon köszöni Beczkóy-Bíró Ferenc úrnak a kedves gratulációt és arra a nagy szívességre kéri, hogy minél előbb akassza fel magát.
Mit mondjak? Anyámmal elnémultunk, belepirultunk, belesápadtunk… – Most mi lesz? Párbaj lesz? – rémüldöztem én. És mukkanni se mertem.
Apám szemében azonban nem ilyesmi volt. Ravasz tűz égett benne még egy ideig. Valami nagyon tetszhetett néki abban, amire gondolt.
Ismétlem, ravaszdi, elégedett fény volt a szemében, s aki ismerte őt, tudhatta, hogy az sohase tréfaság, ha ő így meg van elégedve valamivel.
– Ott kapja meg tőlem, ahol sohase várta volna, – csak ennyit mondott nekünk meglehetős kedélyesen, és felső ajkát szokása szerint megint felhúzta a foga fölé, ami szintén nem sok jót jelentett. Aztán leültünk az ebédhez. Ő jóízűen evett, mi pedig dideregtünk és hallgattunk.
S ez aztán így is lett. Szegény Sámuel csakugyan megkapta tőle, s csakugyan ott, ahol legkevésbé várta volna. El is tűnt aztán nyomtalanúl, véglegesen. Nem volt többé Pesten ügyvéd. Mint jóval később értesűltem, Amerikába ment.
De hogy el ne feledjem! Hisz még egy levelet kaptam én Samutól, ez volt az utolsó. Ebben körülbelűl ez állt:
Megutáltalak mindnyájatokat kivétel nélkül. Gyűlöllek benneteket, az egész népséget, valahányan vagytok. Még híreteket sem akarom többé hallani. – Csak ennyi volt a levélben.
Tudtam, ha bátyám ilyet ír, annak nagy oka van. Rögtön válaszoltam hát neki s könyörögve kértem, hogy gondolja meg a dolgot, én II. kötet 193ezt a levelet soha anyámnak megmutatni nem fogom, sőt el is égetem, vegye úgy, mintha sose olvastam volna, hogy ne legyen ilyen igazságtalan irántunk, hiszen nekünk fogalmunk sincs, mivel bántottuk meg őt és más ilyeneket, – de egy hang sem érkezett többé az ügyvédi irodából. Anyám felment Pestre, de semmire se jutott. Samu eladott mindent, berendezést, egy szál lovát, kocsiját, s nem tudni, hova ment.
Csak évek múlva tudtam meg, hogy mi volt mind e mögött, Sámuel legbizalmasabb barátjától, T. A. költőtől. (Akkor én már Nagybányát megjárt, jónevű festő voltam, illetve inkább felkapott rajzoló, mégpedig egész fiatalon. Úgy felkaptak, – mondhatom, többet kerestem akkoriban, mint öregkoromban most.)
Szóval T. A. költő, isten nyugtassa. (Már rég halott.) Ő a legszívesebb szóval következőket adta barátjáról értésemre:
Hogy ő nagyon lelkére beszélt Sámuelnek, hogy azt a bizonyos dúrva névjegyét mégse küldje el apánknak, de nem lehetett bírni vele. Annyira el volt keseredve, hogy anyánk még mindig így kitart mellette, vele a kész nyomorúságban, – más, mi más vége lehet ennek, mint hogy tönkre fog menni teljesen, időnek előtt meg fog halni e mellett a gonosz ember mellett és így tovább. Ezen jajongott heteken át. S aztán hát egy eszelős pillanatában mégiscsak bedobta mind a három levelet. Persze egy óra múlva már a haját tépte, megbánta, de segíteni a dolgon már nem lehetett. De talán nem is akart.
– Egyszer az életben megmondtam végre a magamét, vagy azt sose lehet? – lihegte, öklével csapkodva a kávéház asztalát, mikor T. A. azt tanácsolta neki, hogy vonja hát vissza táviratilag a levelet. Erre a mozdulatra azonban nem volt hajlandó, semmiképp se lehetett rávenni. És így telt az idő.
Mikor is egy napon levelet hozott néki a postás, amelyben írás semmi se volt, csak egy Ischl fürdőhelyen készült, tavalyi fénykép, amelyen apánk volt ábrázolva egy viruló, fiatal hölggyel, amint egymás vállát átölelik – s ez a hölgy a báróné volt. Ennyi volt az egész, ennyi volt apám felelete a sértésre, s ez elég is volt csakugyan. Egy egész életre is elég. Mert halálosan szívén találta Sámuelt.
II. kötet 194S mármost mondjam meg, nem volt-e érthető bátyám kétségbeesett undora, gyűlölete, megvetése, amelyet mindenki iránt érzett, aki, ha nem is tudott erről a dologról, de hajlandó volt megmaradni valaki mellett, aki ilyesmire képes? – kérdezte tőlem T. A. És én igazat adtam neki.
– Valaki mellett, aki nemcsak hogy százszor megcsalta és megalázta őt, de aki nevelt fia szerelmét volt képes elcsábítani tőle?
T. A. még azt is közölte velem, hogy mindössze két levelet kapott Amerikából bátyámtól, azt is nagy időközökben s hogy azóta nincs hír róla. E levelekben azonban nem volt semmi rossz. Csak rövid ideig nyomorgott mint kezdő lakatos, mert rövidesen egy petróleumvállalatnál alkalmazták jó fizetéssel, – úgy látszik, apánk petróleum-tudományából ráragadhatott valami, s annak jó hasznát látta odakint.
Búcsúzzunk hát el tőle. Isten veled Sámuel! And if for ever still for ever fare thee well,Isten veled, ha örökre és mindörökre is, isten veled. – mondta valaki jóember az évszázadokban, s így mondom most én is. Mert akármi volt is köztünk utóbb, azt mégse kívánom elfelejteni, mennyire szerettem, hogy ő volt a szemem fénye, gyerekkorom hőse, a szépség, okosság és bátorság megtestesülése, hogy tehát szomorú ifjúságom legszebb emléke mégiscsak ő. De bízvást állíthatom, hogy valamikor ő is gyöngéden szeretett engem. S ha nem is látom őt soha többé, minél öregebb vagyok, annál gyakrabban gondolok erre.
Anyánk aztán rövidesen meghalt. Erről azonban már nem szívesen írok, olyan gyötrelem még most is erre gondolnom. Szerette ezt az embert? Igen, szerette, ez volt tehát az a misztérium, amelyen annyit törtük a fejünket mi gyerekek, ez volt legfőbb titka: hogy életen-halálon át szerette, jobban, mint minket, ezért is nem tudott nélküle meglenni, ezért vállalta érte a poklokat is, – hát igen! van ilyesmi kétségtelenül, hogy némely asszony nem tud megválni a szerelmétől és akármilyen is az illető. Sőt: némely asszony annál jobban vonzódik hozzá, minél jobban züllik és pusztul az, akit szeret. S hogy ez így volt, ez aztán később, elég későn félreérthetetlenűl kiderűlt.
II. kötet 195De ne vájunk a dolgok elébe. Időközben otthon minden elúszott s anyámék feljöttek Pestre lakni, mikoris anyám egy reggel álmatlan szemekkel benyitott hozzám, és így szólt:
– Nálad maradok. Ezentúl itt fogok élni.
– No, végre! hála istennek! – kiáltottam én.
– No, csakhogy végre eszére tért és rászánta magát, – mondtam néki és megöleltem, megcsókoltam, boldog voltam vele.
Nagyon fáradt volt, rögtön lefeküdt és szerencsésen el is aludt. – Rövidesen nekiláttam tehát, és átalakítottam műtermemet az Epreskertben, hogy neki szép kis szobácskája legyen és jól érezhesse magát nálam. És jól is érezte magát, legalábbis úgy tetszett eleinte. Nénéim akkor már jóideje tanítónők voltak vidéken, illetve az egyik polgári iskolai tanárnő s ez férjhez is ment, apámnak pedig megint nyoma veszett. Egy ötvennégy éves ember! – úgy látszik, megint elment valaki után, már fél éve nem tudtak róla. Anyám csendesen éldegélt nálam, s egy nap arra kért, hogy most már csakugyan tűrjem őt el véglegesen is magamnál, mert ő nem tud saját lakásában megmaradni, neki ott meg kell őrülnie ilyen egyedűl.
Sőt később fel is oszlatta ezt a lakást, eladott mindent, s mi nagyon jól megvoltunk. Ő vezette háztartásomat s délutánonként hol olvasott, hol zongorázgatott magának.
– Végre hát eljutottam oda is, hogy kicsit zongorázhatok, – mondotta nekem szomorú mosollyal. Viszont azt nem tűrte sehogy, hogy vele még külön is törődjek, még színházba se akart eljönni velem.
– Egy fiatalembernek a saját életével kell törődnie, nem szabad drága idejét öregasszonyokra fecsérelnie, – oktatott engem tréfásan. Egyébként úgy bánt most már velem is, ahogy fínom urakkal bánni szokott, ha nem is azzal a kitüntető asszonyi udvariassággal, ahogy Sámuelt babusgatta annakidején.
S így telt el néhány hónap. Egy nap aztán levelet kapott Bécsből, apámtól, amelyben azt írta neki, hogy ő megbocsát… mármint, hogy apám megbocsát édesanyámnak, és hajlandó visszatérni hozzá. Többet nem tudok a levélből, – anyám ennyit közölt velem vérpirosra válva, aztán elhallgatott. Én őrjöngve nevettem. Hogy ő megbocsát?
De anyám nem nevetett. Ott voltam, amíg végigolvasta, – egész II. kötet 196nekidőlt a díványnak, mintha attól tartana, hogy más is belepillanthat a levélbe s már fonnyadó arcocskája, mondom, vérpiros, s a szeme sarkában egy-egy könnycsepp, de nem mintha sírt volna, hanem nyílván a nagy vértolulástól. Aztán hirtelen reszketés fogta el. Rögtön odaléptem hozzá. A levelet remegő kezével keblébe rejtette.
Azt hittem, a félelemtől reszket. Attól való félelmében, hogy ezt az embert esetleg újra kell látnia, annak erőszakosságát, ha utoljára is, de mégegyszer el kell viselnie, hogy talán majd idemerészkedik, ide erőszakolja magát, s itt akar majd élni vele, – megöleltem tehát s egyenesen szemébe nézve s a lelkem minden erejével így szóltam hozzá:
– Mit fél? mondja meg, mit fél? Hisz most már itt vagyok én! Hallja, amit beszélek? Írja is meg neki, hogy itt vagyok magának és csak hadd jöjjön, ha le akar repűlni az emeletről, akkor csak jöjjön mielőbb. – És szinte lihegtem a méltatlankodástól és haragtól.
Anyám valóban félt, csakhogy tévedtem, nem apámtól, hanem attól a rettenetes vonzástól, amelyet rá még mindig gyakorolt. Hadd írom le újra: ez volt hát a régi, bús titok, amely úgy nyílt most meg előttem, mint valamely kegyetlen istenség legbensőbb szentélye, az, ahol a véráldozatot mutatják be neki.
Anyám ugyanis még néhány napig ott volt nálam, s aztán egy szó, egy sor írás, minden magyarázat nélkül elment tőlem. Mint megtudtam, apám megint pénzzel érkezett meg, s a Vadászkürt nevű, akkor elég előkelő szállodában laktak aztán együtt.
Akkor hát végre beláttam, hogy hiába minden, én ebben az ügyben tehetetlen vagyok, sorsára kell hát bíznom szegény anyámat. Ami a bánata, az legfőbb öröme is, legyen hát úgy, ahogy Isten akarja.
De mint Sámuel, úgy én is belefáradtam mindezekbe végképp és nem is kerestem őket fel többé. Ha anyám eszembe jutott, sóhajtottam, ennyi volt az egész.
Nagyritkán ha találkoztunk: kávéházban, cukrászdában adván egymásnak találkát, (mikor néha felhívott telefonon, mert már telefoII. kötet 197nom is volt, odáig vittem!), de ilyenkor se beszéltünk semmi érdemes dologról. A régi bizalmasság megszűnt köztünk.
Utolsó találkozásunk pedig ilyen volt:
Világos ruhában jött, s egész fel volt frissülve, szinte meg volt fiatalodva, még egy kis csokor virágocska is volt a kezében, élénk volt, üde, szinte vidám, közölte velem, hogy képzeljem, ő még mindig zongorázik néha, s még az operába is elment apámmal. Aztán bizonyos tervekről és lehetőségekről beszélt, ezt én nem szívesen hallgattam, mert bele voltam fáradva összes lehetőségeikbe is, – most megint arról volt szó, hogy a petróleum… legszívesebben befogtam volna a fülem. S hogy most aztán apám biztosan felkűzdi magát újra. – Jó, jó, majd meglátjuk, – mondtam én.
S mikor elbúcsúztunk, kezembe nyomta nefelejcseit, aztán hirtelen, váratlanul lehajolt és megcsókolta a kezemet.
– Meg van bolondúlva édesanyám? – kérdeztem és a szememet elöntötte a könny.
– Igen, igen, meg vagyok bolondúlva fiam, – felelte ő és befordult a szálloda kapuján. Nem láttam többé, két nap mulva meghalt.
Hogy hogy halt meg, arról nem írok. Rettenetesen. Csak azzal a feltétellel voltam hajlandó ravatala elé járulni, ha apám nincs ott, nehogy megfojtsam. De temetésén is mindig úgy fordultam, hogy ne kelljen látnom őt. Mert most már iszonyodtam tőle, halálosan.
Búcsúlevelében nem volt sok panasza. Azt írta, hogy szegény szíve körül nagy fájdalmai vannak, s ez azért van, mert az ő édes, jó fiát, az ő kedves gavallérját, (így írta!) Sámuelt nem láthatja többé s hogy én is oly messzi kerültem most már tőle, – körülbelül ennyi volt az egész.
Én eddig nem tudtam, hogy annyira szeretem anyámat. Mind e dolgokba majd belehaltam. Majd beleszédültem a sírjába.
S aztán hát megint teltek-múltak az évek, Kálmán bácsi akkor már rég halott volt, s én gondoltam egyet, és Borcsát felkérettem magam mellé, hogy ne legyen annyira egyedül, – ő vezette aztán háztartásoII. kötet 198mat, – de ő se volt jó nekem. Mert vele nem lehetett anyámról beszélni, rögtön sírvafakadt, – hát még apámról! Ha szidni kezdtem, azonnal kiszaladt a szobából.
Viszont van az úgy némely emberrel, hogy a múltjától nem tud szabadulni, hogy időnként rágni kezdi és rágja és nem tud elkészülni vele. Így én is. Néha egész éjjel nem aludtam, árnyékokkal, fantomjaimmal viaskodva. És Borcsa tudta ezt. Rám is szólt ilyenkor kora reggel:
– Már megint töri a fejét.
– Igen, már megint töröm a fejem, – feleltem én.
– És tud vele változtatni valamin? Azon, ami elmúlt?
– Tisztában vagyok vele Borcsa, hogy semmin se tudok változtatni, – feleltem én.
S ez így ment néha, egész a butulásig.
Hiába próbáltam színházba járni, mulatókba, akkor kezdődött a mozi, – minden hiába volt. Néha egész jókedvű voltam, mikoris hirtelen elkezdtem sírni az utcán. Minden különös ok nélkül.
Hogy el ne feledjem megjegyezni: apámról semmit se hallottam többé anyám halála óta. Nem tudtam, mi van vele, de nem is voltam rá kiváncsi. Egyszer jött egy levele, azt felbontatlanul visszaküldtem.
No, szóval: szórakozást kerestem minden áron és mindenütt. Egyszer hajtóvadászatra hívtak meg valahova. Gondoltam: próbáljuk meg ezt is. Este érkeztem oda, s ez az éjszakám egész elviselhetetlen volt. Lehet, hogy az idegen környezet is tette. Mintha Sámuel hangját hallottam volna a falakból. No, de szüntelen, megállás nélkül.
– Látod, ugye, látod, mi lett a vége? – kérdezte tőlem kíméletlen erővel újra meg újra. Végül gyertyát gyújtottam, s ez valamelyest megnyugtatott. Különben is egy remek szót, remek formulát találtam én a magam számára, de úgy tetszett, hogy Sámuelnek is végső feleletül.
– Mit tehet az ember, ha egy démoni szörnyeteggel találkozik élete útján? – tettem fel a kérdést. S mily érthetetlen is az emberi lélek, hogy néha egy szó hogy tud hatni az emberre! Ez az egyszerű szó, hogy „démoni szörnyeteg” most úgy hatott rám ebben a hideg és idegen magányban, mint valami felfedezés, találmány, mintha megviláII. kötet 199gosodott volna tőle az elmém, mintha megoldottam volna általa valamit. Holott hát jól elképzelhető, hogy a múló évek folyamán százszor megfordult többek közt ugyanez a szó is a fejemben.
– Szörnyeteg, igen az. És a mi életünkben minden szépet ez a szörnyeteg tett tönkre, marcangolt szét fehér fogaival, – magyarázgattam én magamnak még az erdőben is, az álláson is, ahova vittek. Hajnali öt óra volt, mire nagy kapaszkodás után felvergődtünk ide.
– Igaza volt Sámuelnek, el kellett volna taposni, még mielőtt mindenkit tönkretett, – gondoltam én. S megint egész elborultam a dühtől és kétségbeeséstől. És ez így tartott, nem volt vége.
Szegény édesanyám járt ugyanis az eszemben s hogy ő utoljára, legeslegutoljára megcsókolta az én kezemet. És megint sírtam. És gyűlölködő undort éreztem sajátmagam iránt, hogy emiatt a gonosz ember miatt még én is így elidegenedtem tőle az utolsó időben. Hát nem azt írta búcsúlevelében, hogy messzi kerültem tőle?
S mit jelent ez? Ha nem annyit, hogy még én is hűtlen lettem hozzá.
Ezt a szavát is csak most értettem meg igazán, annyi év múltán, itt, az erdőben. Mert eddig nem gondoltam át teljesen, vagy nem is mertem átgondolni? Van az úgy. Ez tehát szemrehányás volt részéről kétségtelenül, finom, alig észrevehető szemrehányás, igen, az. És most mit csináljak? Ugorjak fel innen, szaladjak egyenesen a sírjához, és kérjek bocsánatot tőle? – –
Ez történetesen komor erdő is volt, semmi derűje, semmi vígasztalása számomra, – még csak október eleje volt s ez máris hűvös, szomorúan őszi erdő volt: hallgatagon várta már a tavaszt. Mikor a vadőrrel megérkeztünk ide, csörtetésünkre Isten madárkái felriadtak és csipogtak egy ideig, aztán megint elaludtak. Attól fogva csend volt itt, s nyomasztó volt ez a csend is.
De végre megkezdődött a mozgalom odalenn, ugatás is hallott, úgy látszik, tacskókat eresztettek a sűrűbe.
És máris mi történt? Közvetlen előttem is volt egy cserjés, és abban máris erős csörtetés volt hallható. Meg kell jegyeznem, mi szarvasbikára gyűltünk ide, s ilyen vadászaton már többször voltam, de vaddisznón még soha. Egy kicsit megijedtem tehát. Az állás alacsony II. kötet 200volt, s nem sok biztatót hallottam eddig sem a sebzett kan agyarairól, sem az emse harapásairól. Elhatároztam tehát, ha vaddisznó mutatkozik, nem lövök.
A csörtetés szünetelt egy ideig, aztán újra kezdődött. – Vaddisznó lesz, kétségtelenül, – gondoltam én. S megvallom, még körül is néztem, van-e olyan rönk a közelemben, vagy dőlt fatörzs, amelyre felkapaszkodhatnék. Akkor már erősen világosodott, derengő fény állt a fák koronái felett s a távoli hegyvonulat is tisztán látszott a dombok hátterében.
Egyszercsak még határozottabb lett a csörtetés, aztán kinyílt a bozót s a fény valamelyes furcsa ködében ott állt előttem az apám.
Hogy meglepetésem óriási volt, azt mondani se kell. Igazán olyan volt ez nekem, mint a villámcsapás. És mégis.
Sose hittem volna sem azt, hogy ilyen hideg fejjel tudok majd ítélkezni felette, de talán még kevésbé, hogy emberi lény képes egy pillanat töredéke alatt egész világokat átgondolni magában.
Nem tudhattam, hogy ő is itt tartózkodik, s ha igen, honnan sejthettem, hogy kora hajnalban kijön az erdőre és éppen ide? A helyet nem én választottam, engem ide vezettek. Megijedtem a vadkantól, kinyílt a bozót, és én rásütöttem a fegyvert, – ki tételezhet fel itt egyebet? S mindez, mondom, egyetlen villanásként szaladt át rajtam. Tehát hideg fejjel, minden további meggondolás nélkül ráfogtam a fegyvert.
S hogy apám is azonnal megismert, azt onnan tudom, hogy meglepetésében még fel is kiáltott, sőt öröm is villant a szemében, – mintha egy életen át sose lett volna köztünk semmi gyötrelem. De mikor a fegyver csöve volt előtte, felhördült:
– Te meg vagy őrűlve, – kiáltotta bele a vadonba s ehhez, nem tudom mért, a két karját is fölemelte, elejtvén a kis csákányt, mely a kezében volt. S szeméből holmi tébolyhoz hasonló rémület csapott ki egy pillanat alatt.
II. kötet 201– Menjen, menjen, az Isten szent nevére kérem, menjen innen, ha jót akar, – mondtam én neki fuldokolva, és lassan leeresztettem a csövet. – De szaporán, egy pillanat alatt, – ordítottam rá.
Ő pedig csakugyan fejét vesztve menekűlt visszafelé s oly hevesen, hogy – tisztán kivehettem, – még el is vágódott a bozótban.
Idáig van, amit önnel közölni akartam. E történet arra késztetheti talán, hogy még egyszer elgondolkodjon felette: mi erősebb kapcsolat az emberek között: a jóság-e vagy a vérség?
Apámmal való utolsó találkozásunkra vonatkozóan megjegyzem még, hogy ő, mint még aznap értesültem, úgy került akkor oda, mármint a g-i erdőbe, hogy a püspökség számára igen jó kőzetet fedezett fel a környéken, bányát nyittatott velük s annak lett szerződéses kitermelője. Azt is hallottam róla, hogy munkaidő előtt, tehát hajnaltájt geológiai kutatásokat szokott végezni hol itt, hol más körzetek hegyeiben, – igen kedves, komoly és megbízható, sőt szorgalmas embernek is dícsérte előttem mindenki, mind alkalmazottai, mind a koadjútor úr őméltósága, a nemrég agg korában elhunyt Cochraine Demeter.
És ennyi az egész.
Szerteágazó történet ez, az olvasó talán azt fogja hinni, hogy Isten tudja, miféle különböző dolgokat hordok itt össze, pedig biztosítok mindenkit, hogy ugyanegy dologról van itt szó, amint az talán ki is derül.
Ez még jóval az első háború előtt történt. Egy vasárnap délelőtt fenséges anyám benyit hozzám azzal a szóval, hogy egy nagyon szép kisasszony keres engem.
Az én fenséges anyám! aki az összes kisasszonyokat kidobálta eddig, ha akadt olyan, aki netán engem keresett. Aki már hároméves koromban így tanított engem németes módján: – remélem, te sose leszel szerelmes. Egy szép arcocska miatt megbutulni… egy férfinak más dolga van itt. – Továbbá: – A szép lányoktól pedig óvakodj. Önző, hiú dögök, jaj a ráncocskám, jaj a fejkötőm, – kell az neked? És mihez van az ilyen hozzászokva? hogy mindenki hasaljon előtte, te is hasalni akarsz?
De most, ez egyszer másként hangzott a szó. Anyám azt mondotta németes módján, hogy egy gyönyörű kisasszony akarna beszélni velem, s ezt úgy mondta, mintha olyasmit akart volna kifejezni vele: – Szép lány, szép lány, ez igaz, de nem bánom, szegény fiam, úgyis olyan rosszkedvű vagy, megsajnáltalak.
Legyen hát neked ez.
No lám, meg van tehát engedve, hogy beleszeressek. S én, megvallom, hajlandó is lettem volna erre. Csakhogy nem ez történt, illetve a kisasszony nem engedte ezt meg nekem.
Pedig igazán gyönyörű volt. Mikor belépett, rögtön megértettem, hogy fenséges anyám, a nők megvetője, s a férfi-erények zordon hirdetője mért hangsúlyozta ki annyira ezt a szót, hogy szép. Mert némely kisasszonytól azért ő is elámolyodott. – Hát nem tagadhatom, ez tényleg csinos, – szokta volt mondani, mint akit akarata ellenére beleráncigáltak valamely elismerésbe, amelytől idegenkedik. Anyám magastermetű volt, markáns arcú és még mindég szép, de ezt a szépségét megvetéssel tekintette. Ezzel szemben az alacsony termetű hölII. kötet 203gyek iránt néha mégis, nem tudni mért? sajátságos kegyelemmel viseltetett. – Ez olyan inci-finci, ez megjárja, – szokta volt mondani. – Ez olyan porcelán-figurácska… – meg ilyeneket. Magam én ilyenkor szomorúan bólintottam, mert nekem a magastermetűek is tetszettek még akkor, meg az alacsonytermetűek is. Ilyen voltam, mit csináljak?
De visszatérve a szóban forgó kisasszonyra, ez aztán igazán csinos volt. Porcelán-figurácska, s mozdulatai kecsesek, mint az őzikének. S arcán az első, bűnös fiatalságnak minden hamvassága, üdesége. S a szeme huncut, – nem mindjárt tudtam, mit gondoljak e szemekről, amelyeknek kéksége a régi orosz zománc édes színére emlékeztetett. (Magam én jócskán tudok erről, mert műtörténész vagyok.) S bár ez így volt, hogy a szemei nyugtalanítottak, mégis rögtön elhatároztam, hogy igenis, ebbe én most beleszeretek. Csakhogy, ismétlem, ez az elhatározásom hamar füstbe ment.
A kisasszony leűlt, kicsit igazgatta blúza ráncocskáit, aztán rajongó tekintetemmel mit sem törődve, elbájoló történetbe kezdett, amely így hangzik: – Hogy ő tudja ám, hogy én mennyire szeretem a friss fügét.
– Honnan tudja?
Már hogyne tudná. S itt szünetet tartott. Meghatva figyeltem nedves ajkaira, csillogó, nedves fogaira, huncut szemeire, – meghatva, mert ez bizony gyerekkoromból való történet volt. És hogy a világért se csodálkozzam, ha ő egyebet is tud rólam. Hogy mennyire szerettem példáúl valamikor hajítófával játszani.
Még jobban ámúldoztam.
– És honnan tudja mindezt, édes kisasszony? mindjárt beleszeretek magába, – mondtam én.
– Az nincs megengedve, – emelte fel ujjacskáját, – mert én menyasszony vagyok.
– És ki az a gazember? – kérdeztem én.
A kisasszony nevetett, aztán elkomolyodott.
– Ne becsmérelje, mert az én vőlegényem igen kiváló ember. Geológus. – Sóhajtottam.
– És foglalkozik ön geológiával?
II. kötet 204Megint nevetett. Hogy mi az ördögnek foglalkozzon ő geológiával?
– A következő okokból, – mondtam én. – Most, mialatt az ön csillogó fogacskáit néztem, arról álmodoztam, hogy önt talán mégiscsak elvenném feleségűl. És hogy akkor mi volna. Ezek persze, olyan képzeleti dolgok. És mindjárt a következő történetet is eszeltem ki hozzá: hogy mindenekelőtt megkérném, hogy homlokán a huncutkákat vágassa le. Korántsem az én kedvemért, hanem, hogy az én fenséges anyámmal jóban lehessen. És a körmöcskéit is, ugyanúgy, mert túl hosszúak, bizony.
– Oh.
– Továbbá, hogy rögtön, egy pillanat múlva kezdjen el tanulni műtörténetet. Én ugyanis műtörténész vagyok, – tettem hozzá. S e szónál annyira elkomorodtam, hogy hirtelen így szóltam:
– Különben is, jut eszembe, mivel lehetnék szolgálatára? – S itt nagyot sóhajtottam.
Erre hát elmondta, amit el akart mondani.
Hogy ő az én gyerekkoromról Pörge Dániel, pozsonyi pap-tanártól értesült.
– Ismerem Pörge Dánielt, – feleltem én, – de honnan tud ő az én gyerekkoromról?
– Az ön nagybátyja, nemde, amíg élt, Bécsben volt orvos-tanár. Pörge Dániel pedig és ő jóbarátok voltak, és hát ő mesélt neki magáról. Pörge pedig nekem.
Meg voltam illetődve, de nagyon el is voltam csodálkozva. Rejtélyes az ügy, – gondoltam magamban. Mert az én atyai nagybátyám édes-keveset törődött énvelem, amíg élt, pláne hogy a gyerekkoromról sokat tudott volna mesélni. Ha tehát e huncut szemek netán csakugyan csalnának, tehát ha humbug az egész, akkor is, nem csodálatos-e, hogy ez a bűvös kisasszony annyi intím dolgot tud felőlem, felőlünk, mert még azt is tudta, hogy anyám Schanzer-lány, a híres drezdai műtörténésznek, s ezenfelül protestáns teológusnak, Schanzer Ábrahámnak a lánya.
Szó, ami szó, ő sokat hallott rólam Pörge Dánieltől, s ezenfelül még egy nagy kérése is volna. Ő ugyanis sokáig járt itt fel-alá a ház II. kötet 205előtt, azt mérlegelve magában, vajon merjen-e nálunk ilyen kéréssel előhozakodni ismeretlenül? Csakhogy ő senkit sem ismer Pesten, ő életében másodszor van itt, – egyszer pici-lány korában a millenniumon, ahonnan ezt a dalt hozta magával:
„Jámbó, Jámbó, mért vagy oly pikáns?” – recitálta, s itt még énekelt is egy kicsit. Aztán nevetett. No, szóval, ő most van itt másodszor életében. És mint mondotta volt, ő menyasszony, tehát mindenfélét össze kell vásárolnia, mert egy hét múlva lesz az esküvője Markó Tivadar geológussal. Pörge Dánieltől viszont azt hallotta, hogy Pesten most alkalmi eladások vannak, maradék olasz selymeket engedtek be ide, s azok olcsó áron kaphatók.
– Dessous-kat akarok magamnak ebből csináltatni, – mondotta a kisasszony.
– Dessous-kat? – vagyis hálóingeket és gatyácskákat nyílván, – gondoltam én. S ez már sok volt nekem. – Nem szélhámos ez a kisasszony? – kérdeztem máris magamtól, mert akkor még voltam olyan bolond, hogy még a legapróbb szélhámosság is valami borzasztó csúnya dolognak tetszett előttem.
Rövid leszek. Ő csak hatszáz koronát hozott magával, ebből már selyemfüggönyöket is vásárolt, és így tovább, még száztíz koronára volna szüksége, s ezt, ha kölcsön adnám neki, itt hagyná nálam zálogban a kis aranyóráját, (s ezt mindjárt le is csatolta nyakláncáról), ezenfelül pedig, minthogy neki ma este otthon kell lennie Pozsonyban, ő ezt az összeget nyomban megérkezése után postára adná a vasútállomáson, hogy holnap délelőtt már megkapjam.
Nem néztem most e bűvös szemekbe, – lehajtottam fejemet és nagyot sóhajtottam. Mi ugyanis nem voltunk már gazdagok, mint régen. Boldogúlt apám, (igen édes mesélő) nem szeretett pénzzel vesződni, viszont, a lóversenyt annál jobban szerette. Így hát meglehetősen hoppon maradtunk halála után. És mégis így gondolkodtam:
– Ez a történet a fügékkel gyanús ugyan nekem, meg a dessous-k is. Viszont ez kétségtelenűl egy nagyon édes kisasszony, ez csak nem hazudja össze ezeket az intím részleteket, – mert honnan veszi? Ezenfelül hisz az óráját is itt akarja hagyni biztosítékúl. Ehhez ugyan nekem semmi kedvem, de lássuk anyámat, hogy mit szól ehhez ő? II. kötet 206Döntsön tehát anyám, – határoztam el. Az ő német származása megóv minket a komoly balesetektől. Bekolompoltam tehát anyámat, mondván a kisasszonynak, hogy mindennemű pénzügyeinket anyám intézi, (ez csakugyan így is volt) s mikor anyám benyitott és szigorúan megállt az ajtóban, röviden előadtam néki e történetet, (Pörge Dánielt sem hagyva ki) s nem tagadom, még valami élvezetet is okozott látnom, hogy anyám mit fog szólni mindezekhez.
– Ki is az a Pörge Dániel? – kérdezte anyám.
– A bécsi Ludwig bátyám barátja.
– Ah, ja, a nagybátyád, – felelte megvetőn. Aztán a kisasszonyhoz fordúlt.
– Maga megmondta ugyan a nevét, de elfelejtettem. Hogy is hívják magát? – kérdezte ridegen.
– No szép kisasszony, régen rossz neked, – gondoltam én.
Ám ez a lány ettől még nem vesztette el a jókedvét. Látták volna csak, hogy milyen édes nyájassággal ugrott fel erre és milyen fürgén mutatott fel valamiféle hatósági igazolványokat vagy leveleket, mondván, hogy őt Lakos-Lőwy Erzsébetnek hívják.
Anyám átvette az igazolványt, s mielőtt beletekintett volna, így szólt:
– Milyen csinos maga!
Aztán lorgnonján keresztül beletekintett az iratokba, majd leejtvén lorgnonját, szúrós szemeinek egész élességével nézett e habkönnyű teremtményre, hogy azt hittem, átszúrja vele. Miközben lassan ejtvén a szót, ezt kérdezte tőle:
– Maga zsidó?
Ettől már elpirúltam. Anyám kíméletlen, kegyetlen módjához hozzá voltam ugyan szokva, de ezt már sokalltam. Ezt már mégse hittem volna, hogy ezzel a gyengédséget provokáló aprósággal szemben, ő, a büszke torony ennyire elragadtatja magát.
Lehajtottam tehát a fejem és kínomban hebegtem valamit, minthogy anyámnak ellentmondani nem lehetett. Nem így azonban a kisasszony.
Ő ugyan szintén elpirúlt, kétségtelenűl, de aztán, könnyharmatos hangján s bátran szembenézve anyámmal, így szólt:
II. kötet 207– Igen, asszonyom, én félzsidó vagyok. – És még pattintott is a két ujjával. Ezt jól megfigyeltem.
S ez tetszhetett anyámnak. Ismertem őt, ismertem. A bátor emberi lényeket ő mindennél jobban szerette. S hogy ez a parány, akár egy kis hörcsög ugrott most a szemei közé, ez meghatotta őt. Tudom, tudom. Szerette volna megsimogatni, éreztem. (És én is.) Belenyúlt tehát a szoknyája zsebébe, kivett onnan százhúsz koronát, és azt mondta neki:
– Itt van magának tíz koronával több, mint amit kért. Hogy ne kódorogjon pénztelenül ebben a nagy városban. És sok szerencsét a házasságához, – tette hozzá rendkívüli méltósággal. A zálogtárgyról, úgy látszik, ő sem akart hallani, de alighanem a kisasszony is elfeledkezett róla, mert nem említette többé, csak mélyen meghajtotta magát előttünk, s még azt is megjegyezte, hogy karácsonyra, ha megengedjük, küld majd friss fügét, mert néki itt vagy ott összeköttetése van, nem tudom már hol és hogyan, s ezzel enyhén kipirúlva, csillogó szemekkel, gyorsan távozott.
Mint talán már említettem, az én íróasztalomon is volt egy kolomp, az anyámén is, s ha egymással értekezni akartunk, meglódítottuk. Így tettem most is.
– Mit csináltál most cukros anyuskám? – kérdeztem tőle, mikor e hívó hangzatokra megjelent az ajtó keretében. – Nem fog ez a kisasszony becsapni minket? – kérdeztem én.
– Csapjon be, ha akar. Ha valaki ekkora ügyességgel akar megcsalni, ám tegye, potom százhúsz koronáért megteheti.
– Milyen nagyarányú vagy, – mondtam én. – Százhúsz korona nem kis pénz, és mi már nem vagyunk gazdagok. – Anyám megvetően nézett rám és indúlt kifelé a szobából. De a küszöbön még visszafordúlt.
– Én koldúsbottal a kezemben is ugyanaz akarok maradni, aki voltam, – mondta még és szemmel láthatóan méltatlankodva kisdedének kicsinyessége miatt, kiment a szobából.
II. kötet 208Mondani se kell, hogy a kisasszony nem jelentkezett a pénzzel, se másnap, se harmadnap. Most látom, elfelejtettem megjegyezni, hogy furcsa vendégem Pörge Dániel unokahúgának mondta magát, vagyis, a nővére lányának. Két hét múlva írtam tehát Pörge Dánielnek Pozsonyba, s állítólagos unokanővérével való ügyemet elreferáltam neki, s kértem értesítését, hogy tényleg az unokanővére-e? (Még akkor se tudtam egészen elhinni, hogy ez a bájos teremtés valóban szélhámos.) Pörge Dániel azonban ez egyszer régi kapcsolatunkra való tekintet nélkül, elég nyersen és közönyösen válaszolt. Hogy neki van ugyan egy nővére, de annak sose voltak gyerekei, és különösen nem zsidó gyerekei, – ezt felelte, nyílván mérgesen. Levelét nevetve mutattam meg anyámnak.
– No még mindig kitartasz nagyúri gesztusaid mellett? – kérdeztem tőle, amire is felelete egész rendkívüli volt. Nála ugyanis meglepő fordulatokra mindig el kellett készűlve lenni. Az imént azt mondtam, hogy ismertem őt. Rosszúl mondtam, mert megismerhetetlen volt. Most is váratlan fordulat következett.
– Tudod édes, jó fiam, – azt mondja nagyon szelíden, – a zsidók bibliájában az áll, hogy aratáskor a földek szélét nem kell betakarítani, mert az mindenkor a szegényeké.
– És te olyan nagyon tiszteled a zsidók bibliáját? – kérdeztem gúnyosan ugyan, de enyhe káprázatokkal is a szememben.
– Hát hogyne tisztelném. Mikor az a jóság könyvének, az Új Szövetségnek megalapozása, Grundlegung! – fejezte be rendkívüli lágyan, könnyekig meghatva saját szavaitól. – Ezt a szót apámtól tanultam, – tette hozzá.
– Haj-haj, de ájtatos hangulatodban vagy, – gondoltam én.
Ugyanakkor azonban az ajtóból megintcsak visszafordúlt és így szólt:
– Hátha curette-re kellett ennek a szegénynek…
– Mit mondasz? – ordítottam fel a meglepetéstől. Anyám azonban erre már semmit sem felelt. Csipősen, hegyesen mosolygott, mint aki ismeri már az életet, s ezzel kiment. – – Hát így.
És most következik valami, amiről azt szeretném, ha szórúl-szóra elhinné nekem az olvasó. Én ezt a kisasszonyt tökéletesen elfelejtetII. kötet 209tem. És ezt az elkövetkező dolgok miatt kell annyira hangsúlyoznom. Arca, szépsége és bájossága, minden elmosódott előttem. Szó szerint tessék venni: nem gondoltam rá soha többé. Ezen magam is csodálkozom ma már és úgy magyarázom, hogy részben nagyon nehéz évek is következtek rám, másrészt, nyílván el is akartam őt felejteni mindenestől, és éppen, mert olyan rendkívüli hatást tett rám akkor valaki, aki megcsalt minket. S ezenfelül, megvallom, anyámnak curette-ről szóló megjegyzése is rendkívül elkedvetlenítő volt e dologban. De, ami a lényeg: mondom, mégiscsak négy, vagy öt nehéz év telt el azóta, hogy újból találkoztam vele, még hozzá számomra a teljes elhagyatottság évei, – közben kitört a háború is, s a lelkek zűr-zavarral voltak teli. S az én lelkem nemkülönben.
S hogy mért voltam ennyire elhagyatott?
Mert az én jó anyám közvetlen a fent leírt események után, még 1910-ben fogta magát, és negyvenkét éves korában férjhez ment egy ötvenöt éves bácsihoz, egy Mikolka nevű bécsi orvos-tanárhoz, aki üres óráiban részben francia irodalommal foglalkozott, másrészt hegedűket is készített. Anyám azt írta nekem Bécsből: – Most végre jól érzem magam. – Amire én csak ennyit feleltem: Én is. – De semmi egyebet, se megszólítás, se aláírás nem volt a levélben.
Ezt írtam, holott hát gyalázatosan éreztem magam. Hogy szerettem-e anyámat, azt nem tudom biztosan, de hogy hiányzott nekem, s a vele való vesződség nélkül üres lett számomra az élet, – legalábbis eleinte, – az kétségtelen.
Keresni kellett volna valakit, akit végre igazán szerethetnék, méghozzá baj nélkül, nyűg nélkül… olyan szeretetről ábrándoztam, amely könnyű és habos, nem terhelő, s oly egyszerüen ömlik át a szívbe, mintha napfény érné, s oly édesen és tisztán csorran, mint a méz. De hát hol van ilyen? akkor már tudtam én, hogy ilyesmi nem létezik.
Sohase fült fogam valami nagyon a munkához, de most sokat dolgoztam, munkába temettem az életemet. Azt a szamárságot határoztam el, hogy Del Piombóval fogok behatóan foglalkozni, (hogy mért szamárság, ez most mindegy, nem tartozik ide), úgy véltem akkor, hogy ezt a művészt a századokban nem méltányolták eléggé, elhatároztam tehát, hogy én leszek a hirdetője. Épp ezért bizonyos utazásoII. kötet 210kat is tervbe vettem, s ehhez anyám segítségét is kértem, mármint hogy apámtól maradt jussomból küldessen most nékem bizonyos összegeket. (Ez már régen megilletett volna engem.) De az én kedves anyám ennek ellenére szintén csak röviden felelt nekem. Azt írta ugyanis bécsi szóval: nix ta. Ennyi volt a levélben, egy szóval se több és hasonlóképpen se megszólítás, se aláírás nem volt benne. Így enyelegtünk mi egymással.
De azért én tovább tanúltam Del Piombót. Huszonhat éves voltam, mikor kitört a háború, – utazásokról már szó se lehetett, mit tehettem volna mást? Egy ideig tanúltam tehát, s elég nagy szorgalommal. Még egy szenvedélyem támadt ugyanis: Caravaggio. Hogy őt se méltányolták eléggé. Délelőtt tehát a Nemzeti Múzeumban buzgólkodtam, meg egyebütt, (a Tomory Anasztáz-féle hagyaték revizióját bízták ugyanis rám) s délután következett Caravaggio, de olyan erővel, mint valami rögeszme. S ez így ment egy ideig. Mikor is furcsa tüneteket kezdtem észlelni magamon. Az egyiket úgy neveztem el, hogy börtön-betegség. Ez főként akkor lepett el, ha raktárakban dolgoztam, de akkor is, ha túlsokat foglalkoztam ugyanegy dologgal, példáúl ezzel az átkozott Caravaggióval, – ilyenkor egy dallam, s akár a legegyszerűbb is megjelent bennem, belémfészkelte magát, s ne adj isten, nem akart többé elmúlni belőlem. Napokig énekelte valaki az eszméletem hátterében, hogy végül is menekülnöm kellett.
Csoda-e tehát, ha kezdtem emberek, emberi hangok után vágyódni ehelyett az átkozott Caravaggio helyett, s ez már-már olyan volt, mint az égető szomjúság. Különösen estefelé. S ha lementem ilyenkor kóborolni kicsit, bizony csupa fájdalommal néztem fel a budai villák ablakaiban kigyúló meleg fényekre, miközben gyakran ilyeneket gondoltam: – lám, ott benn, az ablakok mögött, biztosan boldog emberek élnek, az asztalon tea párolog, egy kis kalács is jut hozzá, az ember ott űl és olvas, egyszer csak nyílik az ajtó, s egy nyájas-édes feleség nyit be, az ember felemeli rá a fejét és a szíve mélyéből elmosolyodik, aztán tovább olvas. A feleség tesz-vesz a szobában, s körülöttük duruzsol a csend.
Még mindig ilyeneken törtem a fejem, mint valami tapasztalatlan kamasz, igazán, mint egy veszendő, árva gyerek. Pedig, mondom, már huszonhat éves voltam.
II. kötet 211Kezdtem kávéházakba, klubbokba járni, sőt egyes titkos társaságokba is, ám erről később. Sok emberrel ismerkedtem meg így, de nem volt benne köszönet. Nagyon rosszúl jártam én az emberek között is. S hogy mért? ne firtassuk. Az embereket kibírni nagy megpróbáltatás. Mi volt tehát a helyzet? Hogy magányomból az emberek közé kergetett a nyugtalanság, de mint valamely eszelős sóvárgót, s tőlük ugyanúgy kergetett a magányba vissza. – Minden rossz, – gondoltam én magamban akkoriban.
Míg aztán engem is be nem szippantottak katonának. A tízes huszárokhoz tettek származásomra való tekintettel. S én ugyan ez időtájt mindent rossznak ítéltem, de azt be kellett látnom, hogy a katonaságnál van valami jó is. Az ember el van veszve náluk, nincs tehát többé gondja magára: mi lesz, hogy lesz? legyen akárhogy, – gondolja magában. S ha baj van, röhög, mivelhogy minden felelősség valaki másokra tartozik és nem őreá. Ez tehát jó, legalábbis nekem nagyon jó volt. De nem kell evvel a tetves Caravaggióval se vesződnöm, se magammal, se a bölcsességemmel, – hát nem nagyszerű ez?
De továbbá: engem, mielőtt beöltöztettek, egy új ismerősöm, egy régi kadét kitanított, hogy no most vigyázzak ám, mert mi legfőbb dolog a katonaságnál? Hát először is legfőbb tudnivaló náluk az, hogy az idő nem sokat számít. Ott semmi se sürgős. Ácsorogni, várakozni, várakozás közben űldögélni, körmöt piszkálni, az eget nézni, mindezt zúgolódás nélkül kell ott. Olvasni ilyenkor isten őrizz, mert ha meglát egy föllebbvaló könyvvel a kezemben, már régen rossz nekem. Minthogy az is már szemet szúr.
Hát ebbe még szívesen belementem. Mert akármilyen szorgalmas voltam is az utóbbi időben, az igazat megvallva nálam buzgóbb semmittevő nem létezik. Ezt apámtól örököltem. Én akkor vagyok tűrhető állapotomban, ha semmit se csinálok. Én órákig tudom nézni a legyeket, hogy hogy zümmögnek az ablakon és nagyokat nevetek rajtuk. Én gyerekkoromban anyámmal láttam a berlini állatkertben egy jókora medvét, amely ketrecében órákig görgetett valami sajtpapirost, s evvel nagyon meg volt elégedve. (Mikor néhány óra múlva visszatértünk hozzá, még akkor is görgette.) S ilyen vagyok én is. Illetve nem csak ilyen vagyok, mert hisz két ember beszélget énbenII. kötet 212nem. Az egyik arra buzdít, hogy görgessem csak bátran a sajtpapírt, ez, mondom, az apám, – a másik viszont lázas tevékenységre ösztönöz – s ez az anyám. Ha nekem valamiféle feladatom vagy kötelességem van, majd szétrepedek a lázas buzgalomtól. És még egy alkalommal: ha valaki környezetemben ugyanolyan álmosan mozog, mint ahogy én szeretnék: ilyenkor elönt engem anyám izgága idegessége, az a bizonyos kritikai düh és elkezdek az illető szemeláttára zakatolni, hogy majd összedől bele a ház. Hadd lássa az illető, hogy milyen az igazi ember. (Mindezt pedig a jóval későbbiek megértése végett kellett idejében előrebocsátanom.)
Ez volt tehát az első tétel, amire kávéházi ismerősöm, a kadét tanított. Oda se neki, – gondoltam én. S tényleg: ha várakozni vagy cammogni kellett, nálam nyájasabb őgyelgőt képzelni se lehet. Én mindig csak mosolyogtam, no de igazán a szívem mélyéből, mikor a többiek káromkodtak. No de hogy! És máris itt vagyunk a második tételnél. A kadét ugyanis arra tanított, hogy katonaságnál a káromkodás mindenkor a második hatványon leledzik. Akárhogy említik is tehát az anyámat, én abba is csak nyugodjak bele teljes békességgel. S én ebbe is belenyugodtam szépen, annál is inkább, minthogy egész szellemes kitalálmányok is voltak e kifakadásokban, remek kacskaringók, de mint a karikás ostoré, olyanok. Mivelhogy a keserv pompás mulatságokat is tud ám kitalálni magának.
Csak a harmadik tanítással lett nekem aztán nagy bajom. Ez a tanítás ugyanis így hangzott: – csak sose kérdezni semmit a katonaságnál, hogy szabad-e? Mert akkor nem szabad. Az ember nem tudja, hogy szabad-e kimenni zárlatkor a kaszárnyából, s ha kiment és számonkérik, jót tesz neki, ha mulyának tetteti magát: ő nem tudta, hogy nem szabad. Akkor lemarházzák, de ezzel rendben is van a dolog.
Hát így tettem én is: tovatűntem, s már az első héten is, úgy bizony. (Ma ezt úgy mondják, hogy ellógtam, olajraléptem.) És sikerem is volt csakugyan. Erre hát hajrá! – és itt hibáztam én el a dolgot. Mértékletesnek kellett volna lennem a tovatűnésben. Csakhogy a mértékletesség nálunk ismeretlen az apai részen, csupán az anyai részen érvényes. A túlközeli harmadik elmaradásom után az őrmester II. kötet 213vasra veretett, s mondhatom, egész jogtalanúl. (Mert ehhez nem volt semmi joga.) De még azt is mormogta a foga közt:
– Ha most egyedül volnánk, jól felpofoznám az önkéntes urat.
– Mit mondott? – ordítottam fel. Az őrmester rámnézett, nagyon nyugodtan, nagyon szúrós szemmel.
– Vigyázzon az önkéntes úr, mert nagy baj lesz, – mondotta sötéten, csendesen, és lassú lépésekkel odébbállt. És tényleg nagy baj lett, amint azt mindjárt hallani fogják.
Az őrmester, Hudl Nepomuk János undorító gazember volt, ezt hamarosan észrevettem én. Dugták őt pénzzel jobbról-balról, igazi arisztokraták és pénzarisztokraták egyaránt. Volt itt egy báró Schossberger is – képzelhetik. S ezekkel aztán úgy tett, mintha nagyon szigorú volna velük, lehordta őket a sárga földig, de az ebanyád végén sose mulasztotta el, hogy oda ne kacsintson nekik a szeme sarkából, no de minden alkalommal, kivétel nélkül, hogy semmi baj, ez csak afféle komédia, sose féljenek az istenért a drága csemeték! Ezt, mondom, sose mulasztotta el, mintha hivatali kötelessége lett volna ez is, s persze nem is büntette őket. Annál jobban gyötörte a közönséges legénységet, meg azokat a pénztelen fickókat, akik isten tudja mely véletlen vagy felső protekció folytán vetődtek ide, nagyarányú, önkéntes ficsurak közé.
Tudvalevő, hogy a dragonyos, ulánus, de még a huszárezredekbe is csak nagyúri származás vagy nagy pénz árán lehetett bejutni, még protekció útján is alig. Nos, mikor engem most utósorozáson bevettek, az én mágnás-kedvelő anyám azonnal írt régi táncosának és egykori udvarlójának, báró Bolfrasnak, egy még mindig bájoskodó, mondhatni kacér levelet, amelyben többek közt azt is írta: képzelje, nekem már ilyen nagy fiam van… (ah, ah! a levelet másolatban beküldte nekem Bécsből). S az én ügyem evvel el is volt intézve. Mivelhogy Bolfras akkor már az öreg király hadsegéde volt, s a maga gáláns módján rögtön sürgönyileg válaszolt is. Ezt táviratozta: Gnädigste, Ihrer Schőnheit noch immer sehr ergeben, Bolfras. (Ah, II. kötet 214ah, – ezt viszont Mikolka bácsi küldte be nekem büszkén, az anyám férje.) Ami pedig engem illet, amilyen világtól elrugaszkodott szamár voltam én világ-életemben, nekem persze fogalmam se volt róla, hova kerülök. Undorító bagage közé keveredtem, s csak előbb jellemzett nagy lustaságom és naivnak is nevezhető tunya kedélyességem mentett meg a botrányoktól.
Minthogy ezek dög-népség voltak ott úgy szólván valahányan. Egy huszárönkéntes, mit gondolnak? és pláne grófi vagy bárói származék, vagy de genere Huba… volt ott egy, úgy éljek, aki Vid vezértől származtatta magát, mert az anyját úgy hívták: vidi Vidy Mária. S ehhez tiszti kard és tiszti kesztyű, (ami pedig tiltva volt), remekbe készült lakkcsizmák, karcsúsító, ferde hajlattal, esetleg bagariák, jó büdösek, impozáns bagaria-szaggal és ugyancsak ferde sapkák, de mintha csáléra verték volna fejükön és olyan hegyes csúccsal, mint a kecske tőgye, s amilyeneket csak Rőtler, Koszó vagy Rausnitz vállalt rendelésre a belvárosban… Mit mondjak még? Ezek gyalogos tisztnek, még kapitánynak se tisztelegtek az utcán, s mikor egy békésebb természetűtől megkérdeztem, hogy még ő sem? és ugyan mért nem? még ő is azt felelte rá:
– Egy baka-kapitánynak csak nem köszönök.
És hogy ezek engem se tekintettek embernek, azt mondani se kell. Rám se köptek, mintha levegő volnék. Manusznak tekintettek, mócnak, de főként skriblernek neveztek a hátam mögött, mert hisz állásból jöttem ide, tehát nemcsak azért nem vettek be maguk közé, mert nekem nem volt sem extra-kardom, se sapkám. Bár kétségtelenűl ezért is. Az olyan nemes ember, akinek semmije nincs, nem számít embernek ezek előtt. Még báró Schossbergernek is inkább vetettek oda egy-egy könnyű szót, példáúl ilyet: – nem tudsz egy jó kerítőnőt? – vagy: – talán te se szereted a bunda-pálinkát? – fordúltak hozzá egész hirtelenűl, minden átmenet vagy kapcsolat nélkül. (Mert hisz akkor nem is beszélgettek egymással. Különben is szerettek kérkedni vele, hogy ők nemcsak a fínomat, de a vastagot is tudják élvezni.) Amire ez a Schossberger, becsületére legyen mondva, szemmel láthatóan nem szívesen válaszolt. Úgy látszik, nem méltányolta eléggé az odavetett szókat, komoly gyerek volt. Azt felelte: igen vagy nem. Egy II. kötet 215alacsony fiúval barátkozott, aki ugyan szintén báró volt, de éppen olyan szegény, mint én. (Osztálytársa volt a gimnáziumban.)
Mert, hadd mondom el végre, hogy én is báró voltam ugyan, de ezek nem tekintettek főrangú embernek, éppúgy, mint gróf Gatterburgot sem. Ő katona-gróf, én meg katona-báró voltam, s az ilyen, ha nem is megvetendő, de lerázandó.
– Mit kullancskodik rajtam ez a Gatterburg? – hallottam egyszer egy tejfelesszájú kölyöktől, épp attól, aki Vid vezértől származtatta magát. Ezt különben Nyuszi néven szólították társai. (Milyen különös ez is! A fiú ezeknél, ha negyvenéves is: Prutyi, Lutyi meg Cinci, a lánygyerek, ha kéthónapos is, már Borbála meg Erzsébet. Ez náluk a módi. És finom kis karkötő a csuklójukon, esetleg egy láncocska a mellükön, Lourdes-ből való Mária-éremmel… affekta és undok társaság ez, a gyomrom forog, ha csak rájuk gondolok. És ezeket szerette legjobban anyám, ezekkel akart összeboronálni már gyerekkoromban is, – mit csináljak?)
Csakhogy nekem se láncocska nem volt a nyakamon, se hajszálvékony karkötőcske a csuklómon, – s ez talán még nem lett volna baj, de, mondom, katona-báró voltam és nem is régi, (nagyapám tábornok volt és ő kapta legfőbb kegyként e titulust, mikor nyugdíjba ment, mindössze harminc év előtt, – különben nagy pecsovics is volt, Isten nyugosztalja), – illetve talán még az se lett volna döntő, csak az a hír terjedt el rólam nemsokára, fogalmam sincs, honnan, hogy szocialista vagyok. S attól fogva úgy néztek rám, mintha bélpoklos volnék. Sőt azt is tudom, biztosan tudom, hogy eltávolíttatásomat is kérték a tisztikarnál. Ezt onnan tudom, mert nem kisebb sarzsi: egy nap az ezredes hivatott be magához.
– Hozzám, – parancsolt rám, mikor megálltam az ajtóban. Odaléptem.
– Te Vendel, – azt mondja nekem. – Azt hallom, hogy te szocialista vagy és bizonyos földalatti, ocsmány dolgokat is csinálsz. Igaz ez? – rivallt rám. – Nézz a szemembe. – S én a szemébe néztem.
S mivel engem úgy tanítottak, hogy bármi van is, körömszakadtáig tagadni kell, tehát így is válaszoltam:
II. kötet 216– Ebből egy szó sem igaz ezredes úr. Gyalázatos hazugság, ocsmány rágalom. Hallottam én is ezeket a bemondásokat ezredes úr, nem tudom, ki terjeszt ílyen rágalmakat rólam.
Az ezredesre, úgy látszik, jó benyomást tehettem. A jegyzeteibe tekintett.
– Ismersz te egy bizonyos pájeszes nevet… – s itt lapozni kezdett. – Valami Grűnbergerről van itt szó. Ismered ezt a pasast? – kérdezi tőlem már sokkal enyhébben.
– Nem ismerem, sose láttam, – mondtam én szilárdan. S minthogy már akkor is elég jó pszichológus voltam, még hozzátettem gyorsan:
– Illetve ismerem a nevet. Van egy vegytinta, amelyet úgy hívnak, Grűnberger. Jaj, – kiáltottam fel, – nem Grűnberger, Műller, – igen, igen, Műller. Ezer bocsánat, összetévesztettem, ezredes úr.
S mihelyt ezt kimondtam, már éreztem is, hogy nyertem, hogy teljes itt a győzedelem.
Az ezredes úr gömbölyű szemekkel nézett rám, majdnem cinkosan.
– Pihenj, – azt mondja, – és gyújts rá. – Megkínált cigarettával és ő is rágyújtott. És megengedte, hogy tüzet adjak. – Adj tüzet, – mondta nekem.
– Most pedig ide hallgass, te Vendel, – folytatta bizalmasan, – annyit közölhetek veled, hogy báró Bolfras hadsegéd úr őexcellenciája bizalmas utasításában figyelmünkbe ajánlott téged. Hát aszerint viselkedj. És abtreten! – S ekkor, képzeljék, még kezet is nyújtott.
– Aztán ne halljak rólad semmiféle ribancos dolgokat itt, – kiáltott még utánam.
Grűnberger Mór, szegény, – csúnya neve volt, de olyan ember volt, akit a legtiszteletreméltóbbnak érzek mindazok között, akiket ismertem, s úgy gondolok rá, mintha ma is élne, pedig már rég halott.
Végre kimondhattam valakire azt a szót, hogy hajlandó volnék kedvelni őt, pedig ő nem kedvelt sem engem, se másokat. Olyan ember volt, aki az egyes embert nem tudja szeretni, csak az emberiséget, II. kötet 217de azt aztán lángolón. Vannak ilyenek. Olyan ember volt, aki a saját életét kutyába se vette, csakis az igazságot tartotta e lét kincsének, s azt úgy emelte két kézzel maga elé, mint papok a szentséget. A szeme mindig lázas volt, elméje mindig nyugtalan, s én már akkor éreztem, hogy el kell buknia. S csakugyan, megették, elárúlták, tönkretették őt a saját emberei. S mikor láttam, hogy ez így megy itt, megundorodtam tőlük is és otthagytam őket.
Pedig nem kis dologról volt szó közöttünk. Arról, hogy a szocialistákat, – lesz, ami lesz, – rá kell venni végre a háború elleni tiltakozásra, a hadseregben pedig, a katonák közt meg kell kezdeni a háborúellenes propagandát. De hát belátom ma már, hogy nem voltam méltó arra a bizalomra, melyben engem is oly gyanakvás nélkül részesített, mert íme, magam is a hadsereg tagja lettem, s mégcsak nem is gondoltam rá, hogy amit helyesnek tartottam és megfogadtam, azt akárcsak a kisujjammal is megpróbáljam végbevinni. Hát hiába, lusta ember vagyok én, hanyag és szórakozott, s csak olyan munkákra vagyok alkalmas, amelyek tébolyos kényszerré válnak bennem. Lásd Caravaggiót. – –
De most látom, nagyonis elkalandoztam, vissza kell térnem az őrmesterhez. Hát mindenekelőtt, milyen ember is volt ez? Nem egyszerű ember volt, sokféle: sunyi tekintetű, ha mágnásokat leckéztetett, hepciáskodó, ha a kisnemeseket és égi fenségű, ha közlegény állt előtte. Egyébként pedig hatalmas darab, hogy a ló majdnem eltörött alatta és mindenkor nagyon elegáns. Remekül ki volt ruházkodva, kenve, extra-mundér, extra-kard, s fején a legdivatosabb csálé-sapkák. Egyszóval fess ember volt, igazi „fesák” ahogy nálunk mondták. A magas körök nem is beszéltek róla másképp, csakis így: – Á so á feschák! – És aki köztük ősmagyarnak vallotta magát, az még köpött is egyet.
– Maga hogy lovagol ott? – kérdezte tőlem már az idők elején. – Leszállni, – parancsolt rám. Leszálltam.
Ott álltam, háttal a lovaknak, s nem tudtam, mit akar tőlem. Mert ő semmit se mondott.
– Auf! – ordított rám hirtelenül, mikor a ló megint odaért. Persze elkéstem, lecsúsztam róla, – szőrén űltük meg akkor, nyereg nélkül. II. kötet 218És másodszor is lecsúsztam, mit csináljak? Egy szánalmas pillantást vetett rám, de még mindig nem szólt semmit.
Csak amikor ugyanez történt meg egy másikkal is, valami szegény irodistával, – senki se tudta, hogy vetődött ez oda, – mikor az is éppen úgy, vagyis pontosan kétszer csúszott le a lóról, de tetejébe még hanyatt is vágódott, hogy majdnem megrúgta őt a ló, akkor Hudl hirtelen toporzékolni kezdett.
– A szentséges istenit maguknak –, ordította, s azzal eldobta magától az ostort, de ledobta még tizenöt koronás sapkáját is a földre és elkezdett toporzékolni rajta, mintha megőrült volna.
– Mi maga civilben? – ordított rá a fiúra.
– Doktor juris vagyok, – felelte az önérzetesen. Mire Hudl őrmester úgy elkezdett ezen hahotázni, mintha másodszor is megőrült volna.
– Doktor juri, – kiabálta, miközben ugrált a sipkán, mint a vadak, – doktor juri. Úristen, ő doktor juri, – itt égnek emelte karjait. – Hát akkor én mi vagyok? – kérdezte az Úristentől. Nyílván úgy gondolta ő, hogy aki olyan jól tud lovagolni… nyílván a lovaglás mértéke szerint osztotta ő be ezt az egész földi remeteséget.
Hiszen ez még rendjén volna, csak mit akart éppen tőlem? Megyek ki délután a kaszárnyából, ott áll az őrmester úr egy kerítés mellett, tisztelgek neki, erre odalép hozzám, pontosan az orrom elé, hogy szinte beleállt a pofámba.
– Azt hiszi, maga imponál nekem? – ordít a szemembe és azzal fogja magát és rögtön elmegy. – Most ezzel megint mit csináljak? – Ott álltam egész megzavarodva.
Én már akkor rapportra akartam menni ellene, mikor a nyaklevesekkel fenyegetődzött, de éppen az a nyápic fiúcska, a Schossberger barátja lebeszélt.
– Hagyd a fenébe, – mondta, – ez egy elmebajos kanász. Úgyis kiküldik a frontra nemsokára. És nem jó, ha most kikezdesz vele. – Egyszóval, hogy hagyjam abba, ne csináljak semmit.
De mikor Bolfrasra gondoltam, meg arra, hogy ebből kifolyólag valami tekintély végül jár nekem is, akkor úgy határoztam, hogy II. kötet 219mégiscsak teszek ellene valamit. S erre nemsokára mutatkozott is némi alkalom.
Volt ott egy kapitány, épp olyan elmebajos, mint Hudl, – (véleményem szerint sokkal több elmebajos jár szabadon odakinn, mint amennyi a téboldházakban leledzik, – anyám nevezte így a tébolydákat, mert még huszonhét év alatt se tanult meg rendesen magyarúl, s erre még büszke is volt, – ám ez mellékes), – egyszóval, volt itt egy másik szörnyeteg is, aki még jobban ordítozott, mint az őrmester, csak azzal a különbséggel, hogy még a barátságos dolgokat is ordította. Régi alkoholista volt, és szintén lovag, afféle elkracholt osztrák lovag, Redl volt a neve. (Ezt később bizony le is lőtték saját katonái a fronton.) Egy nap ott állok menázsi után az ablakban, a folyosón és rajzolgatom a szemben levő fákat, – (csak úgy szórakozottan, szoktam néha, – mindig van is egy-két mappám, az egyik épp aznap ott volt velem), – egyszóval: rajzolgatok, fütyürészek, cigarettázok, mikor jön ez a barom.
– Maga tud rajzolni? – ordít azonnal belém. Csakhogy ez sose volt arra kíváncsi, amit egy szegény ember felelhetne neki. Még ki se nyithattam a számat, mikor újra rivall:
– Lerajzol engem, megértette? Hat órakor jön be nálam, hozzám, hogy is? Belép, igen. A század-irodában kopog, bejön és lerajzol. – Ezzel tiszteleg nekem, én haptákba vágom magam, ő meg megy tovább.
No most mit csináljak? megintcsak egye meg a fene. Én életemben se rajzoltam élő modell után, csak két embert: az édesapámat meg a házi borbélyát. Mi jön hát ki ebből? no mamuska? – szólítottam meg távolról az anyámat.
– Sebaj, – mondtam én magamnak aztán, – kétszer is sebaj. Viharos az élet, megpróbáljuk ezt is.
Gondoltam, rajzolok én neki, a mindenit, akármi jön is ki, mert valami csak kijön! és közben beadom neki az őrmestert.
Csakhogy nem lehetett, mert ez folyton ágált, hadonászott és rivallt.
II. kötet 220Ennek vörös volt az arca és duzzadt, majd kirepedt, mindenesetre vittem hát magammal rőtlit is, abban a nagy meggyőződésben: ha bemaszatolom vörössel, akkor már hasonlít is valamelyest.
– Na mi újság Herrgott? – ugatja, – mit beszélnek rólam a fiúk? Szidnak nagyon? Csak bizalmasan, bizalmasan, – parancsol rám vadúl.
– Ah, dehogy is kapitány úr, – felelem én, miközben buzgón rajzolok, – dehogy is, szó sincs róla. Csak éppen, tetszik tudni…
– Was heisst das: csak éppen? Mi az a csak éppen? És az a tetszik tudni? Furcsa szavuk van maguknak magyaroknak, – ordítja dühösen.
Erre nevetek, erre ő is nevet.
– Csak éppen tetszik tudni… hogy nagyon tetszik kiabálni néha, – mondom én.
– Mit, mit? hogy én kiabálok? Mikor kiabálok én? Sose kiabálok, épp az a nagy baj nálam, hogy én sose kiabálok, – mondja csodálatos módon még hangosabban, csak úgy reped tőle a fal. S itt hirtelen elkomorodik, maga elé néz és azt morogja:
– Ach, Blődsinn.
Aztán még komorabban nézi tulajdon bokáját, látszik, hogy fejében nagy gondolatok űzik egymást és a következőket morogja megint:
– Ja freilich. Az a marha Hudl.
– No, – gondoltam, – ez az a perc.
– Hudl őrmester urat tetszett említeni, – mondom, és elkezdem neki enyhén mesélgetni az őrmestert. Gondoltam: enyhén kezdem, aztán egyre jobban belemegyek. A sapkával kezdtem, hogy a múltkor földbe taposta remek extra-sapkáját. Gondoltam: hadd nevessen előbb. De nem nevetett. Komoran ráncolta homlokát, úgy hallgatta egy ideig, aztán hirtelen észbekapott. Máris szelet fogott az öreg köpcös, úgy látszik, mégse volt ez olyan ostoba, amilyennek bőkezűen mutatta magát. (Némely embereknek érthetetlen módon kedvük telik az ilyesmiben. Hogy még hülyébbeknek mutassák magukat, mint amilyenek.)
– Megőrült maga? – vágott a szavamba. – Szolgálati dolgot akar maga privát beadni nekem? lovag Redl kapitánynak? Fuj! Popanz! Doch eine Schweinerei. Rajzoljon tovább.
II. kötet 221De szerencsémre-e vagy szerencsétlenségemre, nem lehetett tovább rajzolnom. – Herein! – hörgött fel a kapitány egy diszkrét koppintásra. S íme bejött Hudl őrmester. Ő maga. Egy sötét pillantást vetett rögtön felém, de attól fogva ügyet se vetve rám, egy sarokban halkan referált valamit a kapitánynak.
– Ach die Dame, die Dame, – kiáltott az fel fájdalmasan Hudl néhány szava után, s máris magán kívül, eszeveszetten szedte kardját, köpenyét és rohant ki az ajtón.
– Holnapután majd beszélünk, beszélünk, – ordított még vissza felém, szinte ugatva.
Tudtam én, hogy ebből baj lesz, éreztem. No de lett is.
Mivelhogy ez a kapitány nagy fecsegő, biztosan elmondja majd Hudlnak, hogy róla kezdtem beszélni az imént. S ezenfelül ez a Hudl még féltékeny is, nem szereti, ha mások, józan emberek is megkörnyékezik ezt az öreg iszákost. Talán mert ő is iszákos, s ez sértené a társulati szellemet.
Dühe nem is váratott magára sokáig. Másnap kilovagoltunk, s ahogy visszajövünk, Hudl ott áll, kezében ostorral a kapunál. És néz minket, mint a gazda a jószágát, ahogy lépésben befordulunk, vonulunk be a kapú felé. A kadét „kardot ránts”-ot üvölt, hogy tisztelegjünk a kapu-strázsának, s az én lovam éppen ugyanakkor, vagyis a kanyarban kettőt zötyögtet rajtam, tehát rosszúl fogom a kardot, majd kiesik a kezemből, s ez volt az első baj, a másodikról nem is tudtam.
– Önkéntes, – ordít ekkor az őrmester, még urat se mondott, úgy látszik, már pityókos lehetett, – önkéntes, hogy is hívják ott, nem látja, hogy felvág a lova, a szentséges istenit magának… Holnap rapportra! – üvölti, de olyan hangon, hogy ettől még a közönyösségükkel kérkedő mágnásgyerekek arca is megnyúlt.
– Sose félj, – mondta nekem a leggőgösebb köztük, a különben is jégcsap-arcú herceg Battenberg, aki mellettem lovagolt, – majd ellátom én ennek a dögnek a baját, sose félj. – No, – gondoltam, – ez teszi talán. Hisz Battenbergnek sógora a hadtestparancsnok.
II. kötet 222– Hogy láthatom én azt, hogy hátrafelé rúg a lovam? – feleltem köszönetképpen, amire viszont már úgy tett, mintha nem hallaná. Ismerni kell őket, mert ilyenek ezek.
– Ez egy bivalyborjú, – mondta nékem vigasztalásképpen egy Eszterházy, mikor az osztag leszerelt, de olyan kappanhangon és mulyán, mintha ötéves volna. Csakhogy viszont erre már én nem feleltem.
Bolfrasra gondoltam és arra, hogy rendben van, no de holnap a rapporton ezredkihallgatást is kérek ám, majd ellátom én magam is ennek a baját, a szentséges istenit neki, és ha beledöglök is, – meg effélét. (El nem képzeli senki, hogy el tud az ember ott keseredni köztük.)
– Legfeljebb táviratozok anyámnak, – még ez az ostobaság is felmerült bennem dühömben és bánatomban. Szédítő ostobaság volt, mert mit szólna az én drága anyám egy olyan távirathoz, amelyben Hudl őrmesterről és más ilyen házi ügyekről van szó? Egyrészt nevetne, másrészt becsmérelne, szokása szerint.
– Der Vendel, – mondaná férjének, – már megint a Vendel. Ezek az ő ügyei. Mindig konyha-dolgok, mindig konyha-dolgok. Hogy ez a kölyök soha nem tud kimászni a közönségességből. Hogy ilyen dolgokkal menjek én Bolfrashoz, – hát nem hülye ez a fiú? Ez az én fiam? Egy igazi Katuska. – És így tovább. – – No de mi szükségem van nekem még anyám kritikájára is? Nem elég nekem az, hogy magamat kínozom? És hogy a világ mennyire kínoz engem?
Csakhogy minderre már nem kerűlhetett a sor.
Alkonyatkor, iskola után bizonyos léckerítések mellett mentem el. Akkor már a nagyurak hintóikon sorra elkarikáztak mellettem. Aztán megszűnt a léckerítés, következett az árok. Aztán megszűnt az árok, következett a latyak. (Nagy esőzések voltak akkoriban, ősz volt.) Egyszercsak azt kiáltja nékem valaki:
– Megállj, hapták! – Aztán azt kiáltja:
– Nem tisztelegsz nekem, te piszok?
II. kötet 223De minthacsak a földből nőtt volna ki, ott állt előttem az őrmester. Szemmel láthatóan kapatos volt. –
– Azt hiszed, imponálsz nekem? – kérdezte megint. (Már egyszer ugyanezt megkérdezte azelőtt is.) És megint ott állt pontosan az orrom előtt. Szilvapálinka és fokhagymás kolbász együttes szaga áradt belőle.
– No most mi lesz? – kérdezi tőlem. – És ha pofonverlek, akkor mi lesz? No de hogy itt vagy. Mész panaszkodni a százados úrhoz ellenem? – És úgy vágott mellbe, hogy majd elvágódtam a latyakban. Még el is csúsztam, a bokám is megrándúlt bele, mint az később kiderült.
– No, – gondoltam, – ez már nem olyasmi, amit elviselek. – Még mindig gondolkodtam. – Nem, nem és ha akármi lesz is, – határoztam el magamban.
Mindezt azért gondoltam én, mert őkelme, mielőtt még tőlem a pofont megkapta volna, elővigyázatos ember létére, máris a revolvere után kotorászott. Csakhogy szerencsémre nem találta meg azonnal, mert részeg volt. (Vagy nem tudta kigombolni a tokot?)
S mármost én nem tudom, hogy van ez velem? Van úgy, hogy az én szemem ilyenkor rendkívül éles, hogy ilyenkor, válságos percekben én mindent észreveszek. És még egyet kell itt megjegyeznem. Hogy tunya ember vagyok ugyan, de ha arra kerül a sor: olykor egész idegzetem, eszem, szóval egész lényem is a legpontosabban, szinte kiszámítva működik. S mégcsak azt se mondhatom, hogy indulatba jöttem volna. Úgy látszik, olybá tekintettem magamat, mint valami műkedvelőt, aki arra kíváncsi, hogy mire képes. Én ilyenkor fel tudnék mászni akár a bazilika sima tetejére. Apám is ilyen volt. És ez az, amire anyám azt szokta valamikor mondani: téboldház.
– Hát ilyet én még nem láttam. Egyszóval és vedd is tudomásúl, rejtélyes emberek vagytok, az apád is, te is.
Ismétlem: az őrmester egy pillanatig vagy egy pillanat tizedéig kotorászott. Ezalatt én úgy vágtam pofon, hogy az extra-sapkája messzire repűlt el a latyakba. S még arra is emlékszem, hogy erre, mintha meghökkent volna, úgy látszik, számára ez elég nagy meglepetés lehetett.
II. kötet 224Csakhogy addigra én már elszaladtam tőle. Viszont annak se tehettem ki magamat, hogy utánam lő. Megfordúltam tehát és körbe szaladtam, s azt még hallottam is, hogy így huhog: hah, hah, – a többiről már nem igen tudom pontosan, hogy történt?
Tény az, hogy egy pillanatban elvesztettem türelmemet, és lesz, ami lesz! teljes erőmből nekiszaladtam. Akkor már kezében volt a revolver. Orra bukott, én meg rá. Erre először is, még rajta-fektemben fejét jól belevertem a sárba, aztán feltápászkodtam, kétszer beléje tapostam és otthagytam.
Egy lélek sem volt körülöttünk. Épp akkor ment le a nap.
A kihallgatáson azt hazudta, hogy ő, bevallja, részeg volt, ez igaz, de én felhasználtam az alkalmat. Mindig is haragosa voltam, s itt Redl századosra hivatkozott, hogy néki is panaszkodtam ellene. Ő csak felszólított, hogy mért nem tisztelgek, erre én pofonvertem és belöktem a sárba.
Aztán én következtem. És itt mondhatnak anyámék amit akarnak. Ez is apám vére, legyen úgy. Letagadhattam volna az egészet, mondván, hogy micsoda beszéd ez! hogy mindez az őrmester részeg káprázata csupán, én ott se voltam, nem is tudok az egészről, – megtehettem volna, mert hisz egy lélek nem volt körülöttünk. Csakhogy ehhez pofa kell.
– Nem teszem, hát nem teszem, – mondta ilyenkor csakugyan az apám. Ennélfogva nem tagadtam az esetet, csak két, illetve három kis dolgot hazudtam, szépítettem benne. Egyrészt, hogy ő vágott engem pofon, mert nem tisztelegtem, (de hogy is tiszteleghettem volna, mikor nem is láttam, sötét volt) és ez nem volt igaz, mert csakugyan nem láttam, de nem volt sötét, továbbá nem vágott pofon, csak mellbevágott, és harmadszor: letagadtam azt, hogy pofonvágtam volna, én csak az ő pofonjára meglöktem, s minthogy ő részeg volt, ettől a kis lökéstől máris belezuhant a sárba.
Ezt vallottam, mégis elvették a kardomat, s bár nem bántak különösen rosszúl velem, nyomban letartóztattak. S hogy mi lesz velem, II. kötet 225fogalmam se volt. Rendes hadbíróság? vagy szigorított eljárás? Ha ez utóbbi, akkor végem van, – ilyen hírek járták.
A nagyurak egyébként semmit se szóltak. Homlokukat ráncolták, némelyik még elhúzta a száját is, különben hallgattak. Redl, mint hallottam, dührohamot kapott. Az ezredes, mint hallottam, egy szót se szólt, csak nagyon cudar kedvébe lett. Engem pedig escorttal bevittek egyenlőre a hadosztálybíróság fogdájába.
És most kezdődik a regény.
Egy Bottvinnik nevű kapitány volt a védőm, igen jóravaló, jóakaratú ember, ez azt kérdezte tőlem:
– Ne mondja meg nekem se, hogy mit csinált, csak annyit mondjon, hogy amit csinált, mért csinálta?
Hát erre elpanaszoltam neki mindenfélét.
Azt mondják, hogy nekem kihívó tekintetem van. Lehet, lehet. S ha ez igaz, akkor ez is anyai örökség. S akkor talán ezért gyűlölt meg engem ez a gazember. De nem hiszem. Ennek nagyon fínom szimatja volt az iránt, hogy hol a pénz, és hol a hatalom. Hogy a nagyurak nem voltak hajlandók engem bevenni maguk közé, azt rögtön látta ő. Szóval, hogy velem lehet akármit csinálni, s hogy hiába van itt ez a Bolfras-féle ajánlás. Bolfras ott van, én meg itt vagyok. Különben sem mehetek el hozzá egy őrmester elleni panaszommal. Így hát minden dühét rajtam töltötte ki, – minden megaláztatását, amelyet a nagyuraktól kellett elszenvednie, rajtam boszúlta meg.
Ez volt első beszélgetésünk, amely után azonban sehogysem éreztem én jól magam. Hiába minden, én csak akkor vagyok egész ember, ha őszinte lehetek. Mondják, hogy ez is merő szamárság, de ebben az esetben nem bántam meg.
Mikor ugyanis másodszor meglátogatott, megvallottam neki mindent. Hogy én nem kaptam pofont, de ő igen, hogy belerúgtam és így tovább. S mikor el akart menni, ránéztem, majd hirtelenűl így szóltam:
– Százados úr, maradjon még egy pillanatig. – S itt lehúnytam a szemem és gondolkoztam. Aztán így folytattam:
– Megmondhatom még ezt is, teljes bizalommal, bár nem tartozik a tárgyhoz. Én szocialista vagyok, még pedig szélső, – mondottam neki halkan, nehogy a falak meghallják.
II. kötet 226Ezt már nem tudom, mért mondtam. Úgy látszik, szükségem volt erre is.
Nem mindjárt felelt, csak a szeme, mintha elmosolyodott volna.
– Ez jó ember, evvel szívesen barátkoznék, – gondoltam én, s legszívesebben talán elsírtam volna magam nagy elhagyatottságomban. Ő pedig szelíden, de nagyon komolyan így szólt:
– Ez csakugyan nem tartozik a tárgyhoz. – Aztán hozzátette: – A maga ügye elég főbenjáró ügy, tehát nehogy eszébe jusson és ezt is elmondja a főtárgyaláson. De itt se, senkinek! – fejezte be keményen, s arca kicsit eltorzúlt.
Aztán még közölte velem, hogy Hudl kijött már a kórházból, és emiatt a botránya miatt küldik a harctérre. Ezzel elment.
Nem sok reményem volt tehát. Talán bizony fel is akasztanak? Ezt elfelejtettem megkérdezni Bottvinniktől. (A legfontosabb dolgokat én mindig el szoktam felejteni.) Lehet, lehet, de nem baj, – gondoltam én. Fiatal voltam még s máris úgy éreztem, hogy belefáradtam az életbe. S itt még valamit meg kell vallanom, amit nem szívesen teszek. Én mindig nagyon hajlottam az öngyilkosságra. És bizony nem egyszer voltam ezen a ponton, már gyerekkoromban is, oly dolgokért, amelyeket csekélységeknek mondanék ma már… S nincs kizárva bizony, hogy néha csak tunyaságom akadályozott meg a dolog véghezvitelében. Ezért néha így szóltam magamhoz: – Ha más felakasztana, az volna a legjobb. – De volt olyan pillanatom is, mikor az orgyilkosokat tartottam a legnagyobb jótevőknek. Az ember megy az utcán, és a felhőkre gondol, vagy a madarakra, s a következő pillanatban már nem gondol semmire, – hát nem nagy jótétemény ez? S így most nem is egyszer. – –
Elég sokat törtem itt a fejem, s még az őrmesteren is. És íme: nagyon megsajnáltam, talán még meg is szerettem képzeletemben. Ilyen lehetetlen emberek vagyunk mi, igaza van anyámnak. Viszik a harctérre, családos ember, van egy nyomorék gyereke is, hát nem szörnyű az ilyesmi? Talán még meg is követtem volna, ha meglátom.
Rettenetesen vádoltam én itt magamat mindenért, talán még azért is, hogy a világon vagyok. De végre megérkezett anyám. (Bottvinnik táviratozott neki.) S végre hát, nagy kérelmezések után, be is jutott II. kötet 227hozzám. S bár a szeme könnyes volt, mikor meglátott, mégis ezzel a szóval köszöntött rám:
– Schon wieder etwas. Nálad mindig el vagyunk készülve a legnagyobb bonyodalmakra. Szörnyű! És mért nem borotválkozol?
– Püff neki! – gondoltam én, s mondhatom, egész elhidegűltem. A szívem gyökeréig éreztem a hideget. De nem szóltam semmit.
S ő aztán elmondta, hogy beszélt és beszélt az ügyemben jobbra is, balra is, főként persze bécsi nagyurakkal, egykori udvarlóival persze, (mindenki az ő udvarlója volt valamikor, s amit azok akkor a fülébe susogtak, azt ő mind elhitte nekik, – csodálatosak az asszonyok! Még most, közel harminc év múlva is készpénznek vette az egykori marha udvarlást, hogy ő ilyen okos meg olyan művelt és nagyszerű), – egyszóval őt hatalmas pártfogói mindenütt ezzel a szóval bocsátották el: – az ilyen asszonynak, mint ön, mindent megteszünk gnädigste Frau, tehát legyek csak nyugodt, hadosztálybíróság lesz, ne féljek, nem szigorított eljárás.
S aztán még, mintha meg akarna símogatni, a nyakamba csúsztatott háromszáz koronát és egy cédulácskát, amelyen ez állt: – mutasd betegnek magad, kórházban jobb és dick aufschmieren, katonaságnál úgy kell, ezt Lipoviczky tanácsolta nekem. – (Ez valami nyugalmazott tábornok volt.)
Nem is kellett nagyon tettetnem magamat, mert csakugyan beteg voltam már akkor. Jobbkaromon valami nyomorú rángás mutatkozott, étvágyam se volt, aludni se tudtam, s a szívem néha eszeveszetten kalimpált. Végülis anyám Bottvinnikkel együtt kieszközölt egy felülvizsgálatot, s úgy látszik, azt is, hogy rabkórházba tegyenek.
S voltaképp most kezdődik csak igazán az én regényem.
Itt mindenféle fajta, köztük persze szörnyű emberekkel is kerültem össze, s megtudtam tőlük ezernyi érdekes dolgot, nagy történeteket is, amelyeket talán máskor mesélek el. Magam én legfőképp a rabok rendkívüli fortélyosságát és ügyességét csodáltam. – Hol bújik itt be a kukac? – kérdeztem én valamikor házitanítómtól, mert sehogyse tudtam elképzelni, hogy a kukac miképp tud beférkőzni a dió kemény héjáról a belsejébe. Házitanítóm akkor így felelt: – Vannak sejtközi rések… – s hogy ez igaz-e, nem tudom. Annyi tény, hogy senki a feII. kötet 228lületek legparányibb rését nem tudja jobban kikutatni, méltányolni, mint a rabok. A felügyelő nem hajlandó szóbaállni az emberrel. No, de a felügyelő nagyon szereti a gyulai kolbászt, csak azt már nem lehet kapni sehol. Erre bejön egy néni sántikálva és egyik rab nevének említésével felajánl két méter kolbászt olcsó áron. Igen, de a felügyelő még mindig semmire se hajlandó. Csakhogy nagyon szereti ő a dráma-cigarettát is, s az se kapható már sehol. Erre bejön ugyanaz a néni bicegve, dráma-cigarettákkal a szatyrában. A felügyelő még mindig nem enged. No de van egy kisfia is, aki nagyon szereti a Gala Péter-féle csokoládét, és azt se lehet már kapni. Erre hát bejön a néni, hoz csokoládét is, s minthogy már bizalmas viszonyban van a felügyelővel, tehát barátságos mosollyal megmerészeli a szót is és így beszél: de ugye, megteszi nekem ezt vagy azt, s itt elmondja, hogy az öccsének vagy vejének mi nyomorú kérnivalója van. A felügyelő erre szigorú arcot vág, de azért bólint, arra való tekintettel, hogy a felesége számára még vingai bonbonra is szüksége volna, mert itt a karácsony, s az asszony azt nagyon szereti, viszont Vinga most milyen messzire van Budapesttől hadiállapot idején! És így, még számos mindenfélét lehetne felsorolni, amit ez a rendkívüli figyelem, a raboké tudott felfedezni és nemcsak a felügyelő életének intimitásaiból, de oly dolgokban is, hogy melyik pillanatban mit tanácsos hazudni, vagy meddig kell itt a kórházban kihúzni az időt ahhoz, hogy az ember bizonyos szigorításokat elkerüljön, hogy kell kiböjtölni egy enyhébb ügyészt, mert annak most influenzája van, s az orvosokat mely tulajdonságuknál fogva kell megkörnyékezni…
Azt már a legelső nap hallottam, hogy az irodában van itt egy kisasszony, aki a fölvételt eszközli, s az ittmaradások dolgában is, úgy látszik, szava van, s akit a rabok nagyon nem szeretnek. (Talán azért sem, mert nem lehet őt megkörnyékezni sehogy, – igaz, épp ezt nem igen emlegették, csak ilyesmit lehetett kivenni savanyú arckifejezéseikből, mikor egyikük kijött tőle és róla beszélt nekik.) Legfőbb, szavakkal kifejezhető kifogásuk pedig, úgy látszik, az volt, hogy sose néz rá arra, akinek adatait felveszi és közben folyton cigarettázik.
Én csak harmadik nap kerültem sorra és akkor is sokáig kellett várakoznom, s ezidőtájt én már nem voltam a régi. Ez a sok mindenféII. kötet 229le túlságosan megviselt, s az ácsorgást meg üldögélést már nem tartottam olyan mulatságosnak, mint azelőtt. Nem rajzolgattam szórakozottan semmiféle ablakban és nem is fütyörésztem. De mondom, betegnek is éreztem magamat, enyhe lázak bujkáltak bennem, s a beteg embernek nincs kedve semmihez, legkevésbé ahhoz, hogy olyan kisasszonyok elé kerüljön, akik fitymálják, s pláne, hogy erre a fitymálásra még várakozzon is. (El nem képzeli senki, hogy a rabkórházban egy ilyen kisasszony személye milyen nagyjelentőségűvé tud megnőni.) No, de végre bejutottam.
A kisasszony tényleg nem nézett rám. Nem űltetett le, de én leűltem. A háta mögött valahol.
– Neve? – kérdezi tőlem és tényleg cigarettázik.
Erre hát mondom a nevemet:
– Probst Vendel.
– Nem báró Probst Vendel? – kérdezi ő.
– Ha az jobban tetszik, legyen úgy, – mondom én. – Nekem semmi közöm ahhoz.
– Mihez? – kérdezi ő. S ez már oly hidegen és kihívón volt kérdezve, hogy dühbe gurúltam.
– A rangomhoz tetszik tudni. De ha nagyon érdekli, közölhetem, hogy nekem a mások rangjához vagy kiváltságos helyzetéhez sincs semmi közöm. – Ez már néki volt adresszálva, csak persze ügyetlenűl, – velem ez így van: ha én izgatott vagyok, néha elvesztem az eszemet is.
– Úgy, úgy, milyen érdekes! – mondja ő és tovább cigarettázik, majd aktáimban lapoz. S ez már pimaszság volt bizony, mert ebből már fenyegetés is hangzott.
– Hja, ilyenek a szocialisták, – mondtam én.
– Maga szocialista?
– Úgy van, mégpedig nem is olyan egyszerűen…
– Hanem hogyan? A huszároknál? – kérdezi ő és jót nevet, miközben tovább lapoz.
Tyűh, a szentséges úristenit neki, de elöntött engem a vér. Mértéktelen dühbe gurultam.
II. kötet 230– Ez a pimasz! – gondoltam én, – ez a pimasz. És micsoda benfentesség ez! Ő is őrmester talán? És még ez is mer pimaszkodni velem? Mindenki? Az anyám, a Hudl meg a kapitány, – kivéve ezt a Bottvinniket, de az is micsoda magasságokból néz le rám…
Mármost hogy ez mint van énvelem, azt nem tudom. Némely válságos pillanatokban teljesen nyugodt vagyok és mérlegelő, máskor meg nekimennék a falnak, mint a ketrecbe zárt vadállat. – És ha beledöglök is, – gondolom ilyenkor.
Az is okozhatta, hogy egy kisasszonnyal álltam szemközt és férfiasságomat sértette ez a megaláztatás. Nagyon halkan kezdtem beszélni tehát, miközben majd szétvetett a vér.
– A huszároknál? igen ott is. Ha tudni akarja. Meg ebben a dögvészes pokolban itt is, éppen itt még inkább. Mégpedig a legvadabb fajtából, tudja, ha tudni akarja. És fel is fogom robbantani magukat – tettem még hozzá akadozva. – Egyszóval őrjöngtem, már nem tudtam mit beszélek, fulladoztam.
A szobában félhomály volt, esti hét óra lehetett. És csak egy ernyős lámpa égett az íróasztalon, s ez a lámpa csak félig világította meg ezt az elszánt hölgyet, az arcát még annyira sem, minthogy elég messzi űltem a háta megett s ő egyszer se fordúlt felém. De most igen, e szóra hirtelen odafordúlt.
– Szóval csakugyan maga az? – kérdezi tőlem. Azt hittem, ez is pimaszkodás.
– Hogy-hogy én vagyok? Természetesen: én mindenkor én vagyok, – feleltem néki még mindig eszemen kívül.
– És most, ha tetszik, akasszanak fel, – tettem még hozzá.
– Nem fogják felakasztani, – felelte a kisasszony. S e szónál felállt.
Alig valamivel volt magasabb, mint ültében, olyasféle alak volt, amelyre azt szokta mondani anyám:
– Ezt a tenyerén táncoltathatja valaki.
– Nem ismer? – kérdezi tőlem.
És én még mindig nem tudtam, mit gondoljak. Mindenesetre én is felálltam. Ő pedig közelebb jött.
II. kötet 231– Erzsike, – mondtam erre tévetegen. – Lakos-Lőwy Erzsike, – kiáltottam elragadtatva a meglepetéstől. – Hogy kerűl maga ide? És hogy lehet az, hogy most fekete a haja? – tettem hozzá mintegy eszelősen. Ami nem is csoda, mivelhogy úgy élt a lelkem mélyén, mint valami nagy szőkeség. Hogy szinte egyetlen szőke folt volt bennem ez a lány.
– Én már nem vagyok Erzsike, nem is voltam soha, nekem Teréz a nevem. A hajam pedig azért fekete most, mert nemrég befestettem, – felelte ő.
Aztán hát odajött és megsímogatott. De igazán, mint egy jó kis anya. Hogy szememet elöntötte a könnyem.
– Szegény fiú, – mondta, – ne féljen és ne legyen elkeseredve. Mindenfélét meg fogunk próbálni. – S valami amnesztia útján való pertörlést emlegetett. Majd még ezt is hozzátette:
– Már két napja tudom, hogy itt van és azért hagytam magát estére, utoljára, hogy beszélgethessünk egy kicsit. De most mennem kell. – És ezzel elbocsátott. – –
Ami pedig ezután következik, nem csekélység. Beleszerettem egész egyszerűen. Életemben először lettem igazán szerelmes. Beleszerettem pedig abba a kisasszonyba, aki valamikor, hogy is mondjam? aki akkor bizony nem elég szépen bánt velem, velünk.
Ami, ha vesszük, megintcsak nem csoda. Mi volt az én életem eddig? Csupa magánosság. És most vegyük még ehhez az ottani állapotokat. Kire gondoltam volna? Anyámra, a férjére vagy Caravaggióra? Társaimra gondolnom pedig, a helyzetemre, jövőmre, merő iszonyat volt. Rab-társaimat hallgattam, akik lealjasodtak, – hogy milyen mértékben képes megalázkodni az emberi lény! és hogy így megalázkodva mivel éri be! – ez is elviselhetetlen volt számomra. Mintha víz alatt tenyésznénk valahányan s ott egy sose látott létezés bontakozna ki előttem, ez olyan volt. Létezik-e még egy fajta állat, amelynek gunyája ennyire rongyos és piszkos, mint az emberé, amely ennyire II. kötet 232nyomorúlt tud lenni és mégis élve marad? – kérdeztem én magamtól. – S amelynek ennyire alantasak még a gondolatai is?
Ezek nagyrésze tökéletesen hozzáalkalmazkodott ahhoz az állapothoz, hogy ő rab. Cigaretta-csutkákról folyt itt a vita, gyilkos fények villantak a szemekben egy-egy uborkáért, s óriási hahota csattant, ha a felügyelő egy-egy fanyar szót ejtett valami lyukas nadrágról – s ez volt a legmegalázóbb! Hogy ezek így kiszolgáltak minden körülöttük lebzselőt, aki nem volt rab, hogy képesek voltak Istentől rendelt föllebbvalójuknak tekinteni még az ablakpucoló szolgalegényt is, mert az szabad levegőt szív, s a sör meg a bordélyházak felől tettek előtte sunyi és vastag észrevételeket, és mohón lesték, hogy mit szól, miképp moccan erre? Igaz, voltak dacosak is, ezek mániákusan hallgattak és voltak melankólikusok, – illetve, volt ott egy ilyen, aki hosszú némaság után elkezdett fecsegni, de mint a vulkán tört fel belőle igazi mivolta, és máris kiderűlt, hogy szecskával van teli a feje, s hogy ebbe a szecskába kés van belerejtve, egy-egy kis késelés emléke bizony, de nem, még egyéb is, mintha balta is lett volna benne, úgy emlékszem.
S én hallgattam őket, s közben hozzá menekültem. Ő volt minden menedékem, a lelkem központi gondolata, ha bármi bánat vagy sötétség akart rámnehezedni, mindjárt rá gondoltam.
Ha nem is mindennap, de azért elég gyakran voltam nála, mert megcsinálta, hogy lehozathatott magához. És meg is tette szorgalmasan. Ezt ő úgy nevezte: hogy hadd legyek kicsit szabad levegőn. Ilyenkor ő tovább dolgozott, én a háta mögé űltem és néztem őt. (Nem rossz helyzet, nőknek nagyon ajánlom az ilyet.) Néha persze sóhajtoztam is. Ha pedig benyitott hozzánk valaki, akárki volt, azzal ridegen és elutasítóan bánt.
– Dolgom van, ne zavarjanak, – mondta kurtán.
De még egy törzstisztet is e szavakkal rázott le magáról:
– Kedves Mészáros őrnagy, majd máskor. Hacsak nem sürgős. Most el vagyok foglalva. – Amire az őrnagy mosolygott, gyorsan szalutált és gyorsan visszavonúlt.
– Hála Istennek, – mondta ő.
II. kötet 233Hogy milyen tekintélye volt ennek a kölyöknek, nem győztem csodálni. Vagy valami titkos hatalma is volt talán? Alig gondolhatott mást az ember. Még a rab-őrök is úgy haptákba vágták magukat előtte, nincs az az ezredes, s ő csak így beszélt velük:
– Horváth, kísérje fel a báró urat. És holnap pont öt órakor érte megy újra. – S közben cigarettázott.
Horváth rab-őr erre összeverte bokáját, ő is mosolyogni próbált és így válaszolt:
– Igenis, parancsára kisasszony. – Amire a kisasszony csak így válaszolt:
– Végeztünk, mehetnek. – És rám se nézve többé, máris fordúlt el a munkája felé.
Hogy egy ilyen könnyű, lenge semmiség, fürtös fej és kandi szemek honnan szednek ennyi energiát? S hogy miképp tud ilyen apróság, ilyen csirke, holmi szálfa-magasságú, bajszos pandúrokat, már régi családapákat tekintélye rabságában tartani? No és az elszántsága? – kérdeztem magamtól. Ezt talán itt tanúlta katonáéknál? Csakhogy ezt nem lehet tanúlni sehol, azzal születni kell. – Furcsa állapotomban voltam, sok mindent kéne itt mondanom.
Nekem például úgy tetszett, mintha szemei elmélyültek volna azóta. Illetve, mintha nem is volnának már olyan huncut villogók, mint azelőtt, – de hogy némi élesség vagy hirtelen lecsapó figyelem is mutatkozna bennök, amelyet akkor talán nem is vehettem észre… Lehet.
Valószínű, hogy tévedtem, de nékem úgy tetszett, hogy mégiscsak megváltozott azóta. Hogy komolyabb is lett talán, – illetve, hisz nem tudtam én akkor szavakba tenni, hogy mit is érzek. Kétségtelen az is, hogy az a félóra, amelyet valamikor nálunk töltött, bármennyire hatott is ő rám, nem elég kiadós ahhoz, hogy valakit tökéletesen fölérezhessen az ember. Ezzel szemben most, hogy oly nagyon figyeltem rá, minden mozdulatára… s ha az ember ennyire figyel egy lányt, akkor vagy túlságosan kritikusan ítéli meg, vagy el lehet készülve rá, hogy beleszeret. S nálam ez a kettő, úgy látszik, egyszerre ment végbe. Illetve még ezt se jól mondom én, nem elég pontosan. Mert nekem, ha ott űltem nála, ha vele voltam, alighanem sose tetszett annyira, mint mikor nem voltam ott és róla képzelődtem. Ez az igazság. Hogy is II. kötet 234van ez? Hiszen tápot minden képzelődésemre mégiscsak ő adott, s én mintha mindig csak később jöttem volna rá, hogy milyen csodálatos benne ez vagy az. Vagy valami más titok is rejlik ebben? Most már tudom, hogy alighanem igen.
Nézzük csak.
Nekem volt apai részről egy nagynéném, furcsa neve volt: Hevér Berta, akit nevével ellentétben, (hővér) hideg-rideg természetű asszonynak ismertem. A férjétől elvált, annak még nevét is letagadta, s azóta egyedül élt. S ez a néném egyszer, mikor látogatóban voltam nála, kávét főzött a konyhán. Ott űlök, kedvemre unatkozom, egyszercsak valami felkelti figyelmemet. Tizenhét éves lehettem. Egyszercsak látom ám, hogy nem valódi kávét, csupa cikóriát tesz a fazékba, holott nem volt se szegény, se zsugori. Kérdezem tőle, hogy mért tesz ilyet?
– Vannak, akik csak a pótkávét szeretik. Én is, – feleli ő.
– Mit bámúlsz úgy rám, – folytatja. – Mondjam még egyszer? Vannak, akik a pótkávét választják, mégpedig mindenben a világon. – És nevet.
– Te még mindig bámulsz, látom, – azt mondja nekem. – Hát hiába, fiatal vagy még és ostoba. Nem láttál még olyat? Vannak, akik, mondjuk, csak a képzeletet vagy káprázatokat szeretik és nem a valóságot. Egyik a művészeteket, másik a bélyeggyűjtést, – nem találkoztál még ilyenekkel?
– Tyű a mindenit neki, – gondoltam én, – okos ez az asszony. És én most tanúltam ám tőle valamit. – Úgy éreztem, hogy nagyon megokosodtam ettől a pár szótól. S ő, bár szűkszavú volt, ez esetben még folytatta tanításait.
– Jegyezd meg magadnak, te kölyök, hogy mindig a legfőbb szenvedély teszi, hogy merre fordúl az élet. És nekem, úgy látszik, a magány és képzelet a legfőbb szenvedélyem. Ezért élek ilyen egyedűl. Vannak, akik a pénzt nagyon szeretik, de meglátnak valami cefet Boriskát valami mulatóban, s attól fogva ez a Boriska szórni kezdi az ő imádott pénzüket s nekik még jó arcot is kell vágniok a dologhoz… mert azt mondják, hogy nekik mégse kell a pótkávé, nekik a valódi élet kell, nem úgy, mint nekem. Mit bámúlsz úgy rám, te mulya… – II. kötet 235s itt nagynéném hirtelen akkorát nevetett, még a hasát is fogta nevettében. (Termetes személy volt.)
– Megértetted? És jegyezd ezt meg magadnak. Mert ennyi az egész, – fejezte be a tanítást.
És én megértettem és meg is jegyeztem magamnak mindezt. Illetve bízvást mondhatom, hogy most, ilyen öregen értem én csak Berta nénémet igazán. Okos asszony volt, igaza volt, – magány nekem is a sorsom és képzelet az útam: ezt ma már nagyon is tisztán látom én. És hogy képzeletem valószínűleg akkor is túltengett mindazon, amit ez a kisasszony nyújthatott nekem. Csak ismétlem, ezt akkor még nem eléggé tudtam, ezt már csak most, múltamra visszatekintve számítom ki ennyire véglegesen.
Hiszen azért szó sincs róla, valamennyire nyílván találva éreztem én magamat már akkor is, csak az ember persze, nem könnyen viseli sorsát. Ahogy a fösvény úr se könnyen viseli el cefet Boriskáját. – Hátha tévedek, hátha mégse vagyok én véglegesen a magányra ítélve, – kérdeztem magamtól akkoriban, mialatt a kisasszony háta mögött űltem és szótlanúl cigarettáztam. Persze, most már azt mondom, hogy igenis, tetszett volna mindjárt belenyugodni, fiatalúr. Pótkávé adatott önnek is, és nem a valódi kávé. Vagyis visszatérve az eredeti témára: nyílván ezért éreztem én jobban magamat mikor róla képzelegtem, mint mikor ott űltem nála.
Csak mondom, mibe kerűl az, míg az ember eljut oda, hogy mindebbe bele is törődjön. Az emberben szeretet-vágy és szerelem-vágy is van, és magános sorsát néha elviselhetetlennek érzi. Mellékesen megjegyezve én e kettőt: szeretetet és szerelmet sose tudtam elképzelni egymás nélkül. Vannak, akik halálosan szerelmesek valakibe, miközben talán még gyűlölik is az illetőt, mint példáúl alighanem az a bizonyos zsugori úr is költekező Boriskáját. – Nem elég szép, nem is éppen nekem való, talán nem is szeretem olyan nagyon, és mégse tudok nélküle élni, – panaszolta nékem egy Habos nevű, már idősebb önkéntes társam nemrégen az ezrednél. Hiszen készségesen megértem én az ilyet is, hiszen anyámmal is körülbelül így voltam én, de a szerelem számomra mégiscsak más dolog. Vagy hibásan képzelgek ekörül is? Lehet.
II. kötet 236De visszatérve rá: ott űltem a háta megett és néha rajzolgattam is a homályban. (Persze: őt rajzoltam!) Aztán letettem mappámat magam mellé, sóhajtoztam egy kicsit vagy sodortam magamnak egy cigarettát… miközben sok minden járt a fejemben. (Csak ritkán beszélgettünk.) Például a következő mindenféleség:
Hogy egyáltalában, mi lesz velem? És ha mégiscsak szigorított lesz az eljárás? És ha mégiscsak felakasztanak?
Ha pedig nem akasztanak fel, nem üdvös és nem egyszerűbb dolog-e akkor, ha ezt a kisasszonyt minden további okoskodás nélkül elveszem feleségül? Mert vegyük csak ezt: én egy hónap múlva már vízszintes ember lehetek, végleges halott. Viszont ha ehelyett azt mondhatom, hogy íme, nem haltam meg, ehelyett azonban elvettem ezt a szép kisasszonyt, – nem jó csere ez még mindig? Vagyis, ha egyszer életemben végre a szívem szerint élnék? mi volna akkor? Nekem az Országos Kaszinóban azt mondta nem is oly régen valaki: – eszembe jutott, hogy most szabad vagyok, mi volna, ha én most elmennék Izlandba? s amilyen az én formám, két nap múlva el is indúltam, s ott, mármint Izlandban, majd kitörtem a nyakam. Könnyen otthagyhattam volna a fogamat abból az egyetlen ötletből kifolyólag, hogy odamegyek, – dehát ilyen vagyok én. Viszont baj is az? Mások rosszúl lépnek le a járdáról és elüti őket a kocsi. – És ez az ember is épp olyan hidegen nevetett e kis történet után, mint Berta nagynéném szokott. Vagyis, úgy látszik, aki jól ismeri az életet és jól átgondolta, az hidegen tud nevetni akkor is, ha saját életéről vagy haláláról gondolkodik.
Egy nap tehát így szóltam Erzsikéhez: (Én még mindig így neveztem őt magamban.)
– Olyan szép volt szőkén, mért festette be a haját feketére? – Nyugodtan, nagy természetességgel válaszolt:
– Mert volt valaki a világon, aki így szerette.
– Csak volt? – kérdeztem én. – Nem felelt, erre elhallgattam én is. De néhány nap múlva egy újabb kérdést is megkockáztattam:
– És ha most én azt mondanám, hogy a szőkeségét jobban szeretem? – Merész kérdés volt, belátom. S ő most is várt egy ideig, aztán így válaszolt:
II. kötet 237– Most ilyen szamárságokról kár beszélni. Egyelőre az a lényeg, hogy hogy fog eldőlni a maga ügye.
– Lesz, ami lesz, – feleltem én. – De akkor is, ez a kérdés elméletben akkora szamárság igazán?
– Ne kínozzon ostobaságokkal, – felelte ő. S ebben a feleletben a „kínozzon” szó nagyon érdekelt engem.
– Ez akkora ostobaság? – kérdeztem újra. Nem felelt.
Csakhogy én ehhez a formulához most már nagyon ragaszkodtam ám.
– Szebb volt szőkén, – mondtam egy idő után újra. – És mi volna, ha tényleg visszatérne a szőkeséghez? ha nem is merem azt mondani, hogy az én kedvemért.
Erre mégiscsak hátra fordúlt felém s arcocskája nagyon szép volt e percben, szinte átszelleműlt.
– Ne tréfáljon velem, nagyon kérem magát, – mondta igen komolyan, de nem haragosan. S nem tagadom: nékem még a szívem is megdobbant ettől a szótól.
Hiszen voltaképpen még akkor se tudtam én, hogy kicsoda ő? Cserzy Teréznek hívták, ezenfelűl semmit se tudtam róla.
Így tehát mind e következőket sem: hogy honnan szerzett ő annak idején értesülést az én gyerekkori mulatságaimról? vagy a nagybátyámról és Pörge Dánielről? Hát anyám származásáról, ami még különösebb?
Minderről természetesen egy szó sem esett köztünk, én semmiképp se tehettem szóvá, nehogy rossz emlékeket keltsek benne.
De van, ami még különösebb volt ennél. Ha valaki valahol hibát követ el s pláne ekkora hibát, oda nem szokott szívesen visszatérni. S ha módja van találkoznia azzal, akit megkárosított, lehetőleg elkerűli nemde. (Egy szélhámos, aki odamegy a kárvallotthoz s azt mondja neki: – én vagyok az! – hallott már valaki ilyet?) Igaz, ő is két napig várt vele, hogy megismertesse magát, mert hisz csak a harmadik napon hívatott le, s azalatt nyílván latolgatta magában, hogy mit teII. kötet 238gyen? de mikor már ott voltam, akkor se rögtön fedte fel magát s mintegy az utolsó pillanatban látszott dönteni e kérdésben, ám ez még mind semmi. Megismertette magát, rendben van. De az ilyen, ha módja van rá, rendesen bosszút szokott állni azon, akit megkárosított s ő mit tett ehelyett? A legnagyobb melegséget és jóságot tanúsította irántam, ami csak elképzelhető. Elfelejtettem megemlíteni, hogy nap mint nap meg is kínált evvel-avval és mindig drága holmival, hol francia konyakkal, hol egyiptomi cigarettával vagy valami különleges cukorkával, (még ma is emlékszem a cég nevére: Degalier-Deus-féle cukorka volt).
Aki szeret gyanakodni, nyílván azt mondaná erre: – azért tette mindezt, mert el akarta vétetni magát. – No de éppen hogy nem akarta, mint az mindjárt kiderűl. Hogy semmiképp sem akarta, – sőt! De ne vágjunk a dolgok elébe.
– Azért tette, mert beleszeretett magába, – felelhetné most egyik-másik érzelmes olvasónőm. – Hogy-hogy? – felelném erre. – Aki alig egy félórát látott évekkel ezelőtt?…
– Igen, de maga oly kedvesen bánt vele akkor, hogy azóta hordta magát a szívében.
– És azért csapott be minket? Hol itt a logika madám?
– Az életben nincs logika, – zárná le vitánkat ez az érzelmes és szép olvasó.
És lehet, hogy igaza volna. Tény az, hogy úgy viselkedett velem, hogy rögtön otthon éreztem magam nála és minden bizonytalanságaim ellenére is. Mintha ős-időmből, talán gyerekkorom óta ismerném és ő is ugyanezt mutatta. Mintha kéz a kézben vándoroltunk volna egykor valamely megálmodott utakon.
Vagyishát el tudom képzelni, ha mással állok szemben, nem vele, hogy a fogamat szívom vagy fanyalgok, a vele kapcsolatos rossz emlékek hatása alatt, – csakhogy én, nemde, úgy kiáltottam fel azonnal, hogy: Erzsike! édes Erzsike! – Hát nem kifürkészhetetlen az élet s az emberi szív?
Sőt ehhez a régi nevéhez, ismétlem, még ragaszkodtam is. Én továbbra is úgy szólítottam őt, hogy Erzsike. És mindmáig is úgy hívom magamban.
II. kötet 239S hogy régi emlékemet szerettem-e benne? A könnyelműt, a haszontalant?… Mert legfőbb ambicióm mégiscsak az lett volna, – ha lehetett volna jelen állapotomban ambicióm, – hogy visszavarázsoljam őt régi állapotába, hogy ugyanolyan friss, gondtalan és huncutmosolyú legyen, mint régen. (Nem mertem leírni, de mégis leírom: hogy akár annak árán is, ha tovább folytatná a könnyű és bűnös lengedezést.)
Aminthogy semmiféle kétely nem tudott később sem véle kapcsolatban úrrá lenni rajtam, pedig nyílván lett volna rá okom. Ma már tudom, hogy lett volna. S én itt most leírom, ami szépet, szomorút és rejtélyeset véle megéltem, – s noha éreztem is olykor, hogy rejtélyes, talán bűnös dolgok is voltak itt, vagy legalábbis érthetetlen dolgok, de a vonzalmában s a jó szivében nem tudtam kételkedni soha.
S most már tudom azt is, hogy mindez azért van, mert én szerettem őt, s mondhatom, egész szívemmel. Hát még azután, ami velem itt utóbb történt, alig néhány héttel az elmondottak után! Érzéseim ettől egész a rajongásig fokozódtak.
Belátom továbbá, hogy akkor csodálkozhattam volna csak igazán! De hol van attól egy rab, hogy szerencséjének titkos okait kutassa? Kap utána és boldog vele.
Most is csak annyit mondhatok, hogy már akkor is sejtettem ugyan ezt-azt, de egész biztosat ma se tudok erről. Mármint, hogy mi része volt benne, ami csoda velem ezekután történt.
Egy nap hiába várom, nem hivat le, de este, szokatlan időben, vacsora előtt mégis. – Mi lesz itt, szinielőadás? – kérdezem magamtól némiképp bosszankodva. Éppen borús kedvemben voltam. – A kisasszony nincs sehol. Az iroda viszont frissen van kitakarítva, valami illat is terjeng a szobában, az akták elrakva, az üveges íróasztalon virág, az állványok valami színes holmival letakarva… mindenesetre rágyujtottam s ettől mindjárt kicsit jobb kedvem kerekedett. Állok, nézelődöm, cigarettázok s a tekintetem odatéved az egyik letakart állványra, s íme, a tetején egy színes borítékú könyv s a címe: Del Piombo. Írta: D’Achiardi. (Ez egy eléggé ismert műtörténész.)
– Hát ez mi? – kérdeztem én magamtól egész megzavarodva. Mondani se kell: én nem egyszer beszéltem néki Del Piombóról, – II. kötet 240de mért van ez most itt? Nem tudtam, hogy mit gondoljak és mit érezzek?
– Csak nem valami női fogás ez? – tűnődtem magamban még én is, aki nem igen tudok gyanakodni.
Mindenesetre visszatettem a könyvet és leűltem megszokott helyemre, a homályba. S minthogy mégis kicsit izgatott lettem, tehát újra rágyujtottam. Odanézek az íróasztali lámpára, hát íme, nem a régi lámpa van ott, hanem valami tündér-ernyős: amelyen áttetsző kövek szórták színesen a fényt.
Egyszercsak bejön Erzsike, kezében egy üveg pezsgővel, leteszi a földre, nagyot nevet, egyre nevet, még tapsol is hozzá.
– Ezt szereztem, képzelje, a főpincér szerezte nekem, – mondja lobogva.
– Milyen főpincér? – kérdezem én és felállok.
Csak erre nem felelt, hanem lezárta kulccsal az ajtót. Aztán nyomban ki is nyitotta megint.
– Nem, nem zárom le, mert még azt hiszik, hogy bűnösek vagyunk, – és újra nevet és nevet, mintha megbolondúlt volna örömében.
– Mért? nem szabad nekem egy finom kis vacsorát adnom, ha kedvem kerekedik? – kérdezi tőlem.
– De hát mi van Erzsike? – kérdezem tétován.
– Táncoljak? – kérdezi ő.
– Jaj Istenem, ne bolondítson meg, – mondtam én.
Erre se szó, se beszéd, odagurít egy kis asztalt elém, leborítja róla a kendőt, amellyel le volt takarva, és rámförmed:
– Egyen! – parancsol rám és megint tapsol örömében.
– Ezt mind-mind én szereztem, – azt mondja nekem. – Csinálja utánam, ha tudja! – És újra meg újra nevet, de olyan boldogan és mámorosan, mintha berugott volna. Ujjongva, szertelenűl.
– Hogy tudok én enni, ha maga így viselkedik, – mondom néki. – Mi van ma születésnap? Vagy valami ünnep?
– Hát a maga nevenapja, nem tud róla?
– Hogy volna ez az én nevemnapja…
II. kötet 241– Mondja, hogy kell becézni magát? Venduska, vagy hogy? – kérdezi tőlem.
– Engem nem lehet becézni, engem nem is becézett soha senki, – felelem erre.
– Csak én, csakis én, – mondja ő és elkezd énekelni. Ezt énekli:
– Csakis én, csakis én, lallalla – és még meg is perdűl hozzá.
– Mondja meg őszintén Erzsike, maga ma hirtelen megbolondúlt? – kérdezem tőle.
– Hát hallgasson csak ide, – kezdette, – sikerűlt és minden, minden sikerűlt, hála Istennek, – mondta, mint egy imát s imára kulcsolt kezét még a szívéhez is szorította. – Ma délután tudtam meg… De nem, nem, nem, – kiáltott fel, – nézze meg előbb, mi minden van ezen az asztalon. Ezt mind ma délután szereztem össze.
S valóban gyönyörű kis asztal volt ott finoman megterítve s rajta valóságos csendéletek. Egy palack zöld bor, s hogy kedvére tegyek, ezt fölemeltem, bár a kezem már akkor is remegett. Egy szardiniás doboz nyitva, citrommal, felszeletelt, westfáliai módon füstölt, sötét, nyers sonka, egy jókora villa beleszúrva és így tovább. Ezt mind végiggusztáltam a kedvéért, miközben ilyeneket mondtam: – ah, de remek! – hát ezt hol szerezte? – hát manapság ilyen pazar vacsorát, igazán… – meg ehhez hasonlókat.
S ő elmélyedt szemmel, nagyon elkomolyodva figyelt engem, hogy hogy vizsgálom e dolgokat, mikor is egyszercsak felemeltem rá a fejemet és könyörögve néztem rá.
Erre sírni kezdett.
Hisz sejtettem én már akkor hogy mi van itt, csak nem mertem hinni magamnak. Az események, amelyekről beszámolt, ezek:
Engem átraktak a huszároktól a vadászokhoz. Ennyi a büntetésem, ez pedig azt jelenti, hogy nincs többé semmi bajom. És mért nincs?
Mert Hudl őrmestert alig hogy kiért a harctérre, mindjárt golyó érte, elesett. Az első őrjáraton a kiküldött osztag nélküle tért vissza: nincs tehát többé vádló s minthogy tanú sincsen…
II. kötet 242Ezt ő már jó néhány hete tudja, csak nem akart még szólni nekem, mert még több jót remélt. S íme ez is bevált.
Itt volna ugyanis még a halott eskű alatt tett vallomása. Csakhogy az én szerencsém ez esetben oly rendkívüli, sőt példátlannak is mondható… Képzeljem, a katonai ügyésznél két hét előtt, egy kedden éjjel szobatűz volt, – senki se tudja, hogy keletkezett, értsem meg, éjszaka, mikor nem is cigarettázott ott senki, s ez a bölcs ügyész, (Isten tartsa meg őt!) esedékes ügyeit nemhogy elzárta volna, – pedig volt páncélos aktaszekrénye is, – hanem otthagyta egy széken heverni s az én ügydarabom is ott égett s mégcsak üszkös foszlányok se maradtak belőle. Így hát meg is szüntetik az eljárást. Nos, nem csodálatosak-e az Isten útjai néha?
Magam én egész megbutulva hallgattam őt, háromszor is el kellett ismételnie a dolog egy-egy részletét, míg egészen észbe nem vettem, hogy miről is van hát szó. Végül is csak annyit vettem észre magamon, hogy orromon végigfolynak a könnyek.
– És most én vagyok szegény Hudl halálának oka is? – kérdeztem végül. (S nyílván bambán álltam ott.)
– Persze, hogy maga. De baj is az? – feleli ő. – Majd elsötétűl az arca s hozzáteszi: – gazember volt. – De mint egy véghatározatot.
– És egy gazembert nem lehet sajnálni? – kérdezem én.
– Milyen ember maga? Hát nem örül? Hát semmit sem örül? – méltatlankodik ekkor.
– Még nem tudok, még nem vagyok eszemnél, még őrült vagyok, – mondtam én. És megint éreztem ugyanazt a nedvességet az orrom táján.
De aztán hirtelen megeredtem és megáradtam, mint a folyók. Csak most tört ki rajtam a rettenetes izgalom.
Mit mondjak? Letérdeltem eléje. S ezt már szívesen fogadta, láttam. Sőt meg is símogatta hajamat.
Ömlött belőlem a szó végeláthatatlanúl. Még térden állva beszéltem neki az apámról, akit mégiscsak szerettem én, mert nem vagyok szívtelen, – könyörgök, higgye el, hogy nem vagyok az… Később egy bicikliről, egy kanárimadárról és még sok minden egyébről áradoztam, azt bizonyítva vele, hogy némely szülők mennyire tönkre II. kötet 243tudják tenni egy gyereknek jövendőjéhez való bizodalmát, – de mindezt már nem részletezem itt, mert nem érdemes.
Elég abból annyi, hogy még sokáig jártam akkor fel-alá s ő egy sötét sarokban űlt és hallgatott. S még mindig beszéltem. Végülis megálltam előtte és így szóltam:
– Hogy köszönjem ezt meg magának? Azt csak az Isten tudja, hogy mi mindent tett maga most is értem.
Bánatosan hallgatott. Aztán felemelte rám szép szemét, és csak ennyit felelt szavaimra:
– Ha nem is olyan sokat, de egyet-mást. Ami erőmből telt, azt mindent.
– Mért teszi ezt velem? – kérdeztem tőle. – Szeret maga engem?
– Igen, én már akkor megszerettem magát, – felelte és elpirúlt. – És most még jobban, – tette hozzá.
– Akkor legyen a feleségem, – mondtam én.
– Én nem megyek férjhez soha.
– Nem megy.
– Nem megyek, mert nem mehetek, az én természetemmel nem lehet.
– Milyen a maga természete? – kérdeztem én.
– Hogy milyen? – Mosolygott. – Én olyan vagyok, mint a tenger.
– Milyen a tenger? – kérdeztem én.
– Hja, ha én azt tudnám. De ha tudnám, se mondhatnám meg. Képzeljen róla, amit akar.
– Szóval nem megy férjhez. Hát akkor? Mi legyen akkor? Ha maga is rokonszenvez velem és én, – hogy is mondjam? Én ugye szintén.
– Majd meglátjuk, – felelte ő.
Horváth foglár bekopogott és benyitott. Hogy neki kötelessége a rabot este kilenckor felkísérni az osztályra. Különben is, – tette hozzá szerényen, – az ő szolgálata letelt.
– A báró úr nem rab többé, – felelte néki Erzsike. – Rehabilitálva van, teljesen szabad ember, csak még nem jött le a napiparancs. MaII. kötet 244ga tehát nyugodtan hazamehet. Az én felelősségemre! – mondotta szinte keményen.
– Nem tehetem kisasszonykám, – felelte a foglár alázatosan mosolyogva.
– Akkor hát megyek is, Isten áldjon szívem, – mondtam én és megcsókoltam a haját. Ott rögtön a foglár szemeláttára. Nyugodtan, nagyon komolyan, áhítattal. S a rab-őrnek valóban a szeme pillája se rezdűlt. Erzsike pedig rámnézett s ez nekem elég volt.
Az inspekciós orvos fecskendővel a kezében éppen az ágyamnál állt, mikor felértem a kórterembe. Szigorú arcot vágott.
– A maga állapota nem olyan, hogy ekkora kirándulásokat engedhetne meg magának, – mondta komoran. – Elég volt ebből, – tette hozzá.
– Bocsásson meg főorvos úr, a menyasszonyomnál voltam, – feleltem néki.
– Ah Teréz az ön menyasszonya? – kérdezi meglepve, vidáman. – Gratulálok! – akkor hát minden meg is van bocsátva.
– És milyen az én állapotom? – gondoltam eközben. – Hát beteg vagyok én? Hogy volnék beteg, mikor boldog vagyok? – –
De nem lett a menyasszonyom, sajnos, csak feljött hozzám lakni. Egy nap megjelent kofferjeivel a Szentkirályi utcában és azt mondta:
– Itt vagyok. – S mikor ennyi szerencsétől elkáprázva csókoltam össze még a cipőjét is, a karikás fülbevalóját, a körmöcskéit, akkor nagyon elkomolyodva hozzátette:
– Itt most jó. És itt is maradok egy ideig.
Ez úgy volt, hogy akkor már otthon laktam régi, jó kis lakásomon, én ugyanis még a katonaságtól is megszabadúltam, röviddel utóbb, nem kellett még a vadászokhoz se bevonúlnom. Megvizsgáltak, aztán újra megvizsgáltak, végül Szabó ezredorvos jelentése alapján szuperre küldtek s ott véglegesen kitettek. (Ebben is valószínűleg benne volt Erzsike keze.) Bottvinnik e szavakkal búcsúzott tőlem:
II. kötet 245– Sokféle szerencséje volt. Úgy látszik nem is tudja, hogy milyen szerencsés ember maga. De talán a Bolfras-féle protekció is megtette a magáét.
– Nem a Bolfras-féle, – feleltem én neki. – Nem, nem, hiszen Bolfrasnak nem is volt szabad tudnia erről. Egy más, egész más dolog van itt kapitány úr… – S ő bólintott, nem kérdezte, milyen dolog, úgy látszik, ugyanúgy gondolkodott erről, mint én. – –
A katonaság után vagy hat hónapig még a múzeumba se kellett bemennem, (lábadozási szabadságon voltam), tehát minden időmet Erzsikével tölthettem. Ő ugyan kezdetben tovább járt hivatalába, de aztán kérésemre ő is kivette szabadságát… – s hogy ezek milyen időim voltak? Hogy lehessen azt jellemezni?
Mindenekelőtt megtanúltam nevetni, – példáúl. (Az emberek nem tudnak nevetni, régen figyelem őket, én se tudtam. A szívük nem nevet, csak a szájuk, – s mi más ez, mint hamisság, mint erőszakosság?) Továbbá megtanúltam magamban dúdolni. Ha ő odakinn foglalatoskodott a konyhán, de ha nem is! ha ott űlt könyvvel a kezében, hevesen cigarettázva, én ilyenkor hányszor kaptam rajta magam, hogy voltaképp nem gondolok többé semmire. Hogy kinézek a behavazott lovardára, s azon túl a téli térre s legfeljebb, ha azt gondolom:
– No lám, én rosszabbnak ítéltem az életet, mert íme: ki tudja, hány boldog ember él mégiscsak ezen a világon. S lám, ez az, amit nem tudtam eddig. Mert hacsak az életnek ezt a biztonságát veszem is, amelyet sohasem éreztem azelőtt! Pedig voltaképp milyen egyszerű dolog ez is, csak akarni kell az embernek, úgyszólván csak a kezét kell kinyújtania érte. Élni tehát végeredményében mégiscsak kellemes dolog. – S ilyenkor esetleg hátrafordúltam és azt mondtam: – Erzsike! – S ő esetleg, mint a madarak, füttyentett oda nekem és tovább olvasott.
Úgy emlékszem, hogy elmondtam már régi álmaimat, mikor felnéztem a kivilágított karácsonyi ablakokba, mikor a boldog párok életét képzeltem magam elé. S íme, no lám, egyik álmom tehát nagyrészben mégiscsak megvalósúlt, – gondoltam én. Mert mit kell az embernek Caravaggio, – vagy mit a biciklik vagy kanárimadarak, vagy akár az anyám elégedett tekintete is? És nem, nem is az égető II. kötet 246gyönyörök, sokkal inkább önfeledtség kell az embernek, legalábbis a magam fajtájának s a szív csendje. Igazam volt tehát.
A propos: az anyám. Néki csak négy vagy öt hónap múlva írtam, akkor is röviden csak annyit, hogy megnősültem s hogy egy virágárúslányt vettem feleségűl. S ezt azzal indokoltam, hogy mért ne tettem volna? Megszabadúltam a haláltól s a többit már csak ráadásnak tekintem. S hogy ezt mért csináltam? Hogy honnan származott ez az ötletem? Isten a megmondhatója. Túl voltam áradva, mondom, tehát ezt is a pajkosság rovására kell írni valószínűleg. Minthogy én mindig is szerettem anyámat megbotránkoztatni, ez régi bűnöm. S ezenfelül, hiszen úgyis megtudja ő, hogy együtt élek valakivel, olyan nincs, hogy ő ne tudna meg mindent rólam. Mert hisz figyeltet, beszámolókat küldet magának felőlem, – ám erről később. De ettől eltekintve, hiszen Pestre is jöhet látogatóba, meglepetésszerűen, ahogy szokta s itt találja Erzsikét nálam… mindezek az okok közrejátszottak abban, hogy ezt a furcsa levelet írtam. S mi Erzsikével ezen úgy nevettünk, majd megpukkadtunk bele. Mert ő mindjárt el is játszotta, hogy mit fog majd ehhez szólni az anyám. Haját hegyes kontyba tűzte – még mindig jól emlékezett anyám hajviseletére, – nem különös? hogy ez a kis kölök egyszeri találkozása után hogy felszippantotta magába anyám sértő fenségét és különösségeit, – ez még ma is érthetetlen előttem. Igaz, meséltem is róla épp eleget, – szó, ami szó, a konty csúcsára még egy gyöngyös fésűt is tett, felvette egy hosszú télikabátomat, amely lábait is eltakarta, felállt egy sámedlira az ajtó közelében és pápaszememet lorgnonúl használva elkezdte olvasni levelemet.
– Der Vendel, der Bengel, – ezzel kezdte. És bólintott.
– Tudtam, – azt mondja, – tudtam. Csakhogy én nem veszek erről tudomást. Nem és nem, egész egyszerűen. Érted? hallod? Nem tudok róla, nem kaptam meg a levelet. Nekem különben sincs többé fiam, nem, nem, vége. Én őt eltemettem és kész! aus mit ihm!
– És a temetés? – kérdeztem én. S ezen az ostobaságon kezdtünk el aztán úgy nevetni, se vége, se hossza. Jobbra-balra dőltünk a kacagástól. S hogy ebből aztán mi lett! Akár a szélvihar! Mert a végén már nemcsak kergetőztünk, hanem verekedtünk is, de mint a vadII. kötet 247macskák. Ő letépte rólam óraláncomat, aztán szemtelen ügyességgel kúszott fel a könyvszekrény tetejére s onnan leköpött rám. Majd mégiscsak leugrott, én elkaptam s ekkor már nem volt megállás többé. Mintha megőrültünk volna, mintha attól félnénk, hogy mindjárt meghalunk mind a ketten, úgy ölelkeztünk össze halálosan, – még csodálom is, hogy ilyenkor nem lett semmi baj! – nékem még a lélegzetem is elállt a szenvedélytől s valamely érthetetlen, boldogító vadságtól… de minek is részletezzem? A vége az lett, hogy egy sarokban összeborúltunk fűzfabokrok módján s szépen, szomorún, ott űltünk sokáig és örök hűséget fogadtunk egymásnak.
Érzelmes lehettem akkoriban, mert gyakran éreztem arcomon a könnyeimet. Így éltünk. – –
A propos: az anyám. Én házmesterünknél is úgy jelentettem be a dolgot, hogy megnősültem. (Akkoriban még nem vették olyan szigorúan az ilyet, az ember azt jelentette be, amit akart.) Nos, ennek a házmesternek volt egy kikapós, fiatal felesége, Heca (Hedvig) nevű, aki néha takarított is nálam, mikor történetesen nem volt gazdasszonyom, – s nekem akkor az volt a gyanúm, hogy szerette volna velem elvétetni magát, ennélfogva féltékeny is volt rám. Erre mindenféléből következtettem, többek között abból is, hogy, mikor a bejelentéssel bementem hozzájuk, s ő belepillantott, egész belesápadt s csak ennyit mondott fanyar mosolyok közt:
– Igen? igen? Akkor gratulálok báró úr. – Aztán felemelte rám átható, szürke szemét és egy sokatmondó, sötét pillantást vetett felém. (Némi oka volt is erre, nem tagadom.)
Nos, ezzel állt összeköttetésben az én jó anyám, mint az egy s másból kétségtelenül kiderűlt. Réges-régen éreztem én, mindenféléből éreztem, hogy figyeltet vele, no de egész egyszerűen: mintha folyton látcsővel néznének, ez olyan volt. A szép Kovasóczy Heca, mint azt később tőle magától megtudtam, valóságos jelentéseket küldött neki rólam. Anyám nem sajnált ezért holmi összegecskéket s ha látogatóba jött Pestre, mindig hozott neki egy Sacher-tortácskát s ezt én előttem adta oda neki.
Mivelhogy ezek az öregek pokoli hatalmak. Olyan erősek és olyan megmozdíthatatlanok, mint a hegy. Nem tűrte ő azt, mármint az II. kötet 248anyám, hogy én egészen kikerűljek a kezéből. Azelőtt még a fogpiszkálóimat is számontartotta, s ha leejtettem a zsebkendőmet, annak úgy kellett esnie, ahogy ő akarta. – Mert neked minden kiesik a kezedből, – legalább ennyi megjegyeznivalója mindenkor volt számomra. De most, hogy férjnél volt, legalább ennyit meg akart tartani magának a régi hatalomból, hogy mindenkor értesűlve legyen: mi van a kisdede körűl. Hogy idejében be is avatkozhasson, ha kell.
Nekem ő már rég nem írt, de Hecának igen. Ezt onnan tudom, mert ahogy ő rólam, ugyanúgy én róla éppen Hecától szereztem legfőbb értesüléseimet. – Az édesmamának most fogtő-gyulladása van doktor úr, no de nincs veszély, mert Ausztria első specialistája kezeli, – mondta példáúl ez a nagyon ügyes Hedvig. (Ő egyszer doktor úrnak szólított, máskor Vendikének, a kedve szerint. Ha dühös volt rám, báró úrnak.)
Szóval így voltunk egymással. Anyám már tudta tehát, hogy megnősültem. Itt már a virágárus-lányról volt csak szó. Mellesleg megjegyzem, hogy utóbb nagyon megbántam én ezt a viccet, mert azonnal meglett a foganatja. Anyám eddig nem írt, egy szót sem szólt a házasságomhoz, de most, erre a szóra rögtön táviratban válaszolt nekem. Ez volt benne: – pénteken érkezem, mással nem kívánok találkozni. – S aláírva: – Mikolkáné.
– No, – gondoltam, – jaj nekem. Sőt kétszer jaj, mert kellett ez nekünk? S szavamra mondom, egész megszeppentünk Erzsivel, úgy összeszeppentünk, mint az iskolásgyerekek. A Jézus tudja, mért? Mert mi következhet abból, ha ő meg van elégedve velünk vagy ha nincs?
No de végre itt volt. (Odakinn szép sárga idő volt, esett az eső s Erzsi persze már kora reggel eliszkolt hazulról, esőköpenyt kapkodva magára.) S íme, bámulatosképp anyám ez egyszer nem olyan volt, mint vártuk volna.
Ismétlem: az öregek pokoli hatalmak. Ördögiek. Azt tudnia kellett, hogy végtére is huszonnyolc éves koromban a régi módszerekkel már mégsem érhet el nálam ugyanannyit, mint azelőtt. Új módszert kezdett tehát. Nagyon udvarias volt mindenekelőtt. A gondterhelt anya képében jelentkezett.
II. kötet 249Már az előszobában is úgy csókolt meg, hogy közben felnézett a falra, mintha oda látná írva minden anyai gondjait.
– Hát hogy vagy? – kérdezi tőlem, miután leűlt. – Nem kérek teát, árt az idegeimnek, – azt mondja és félretolja a csészét.
Nékem pedig a következő kis gondolatok jártak eközben a fejemben:
Múltkoriban láttam én valamiféle kis csitri-lányt nagyon komoly képpel állni egy kirakat előtt. Olyan tizennégy éveske lehetett. – Vajon min gondolkodik most ez a kislány? – kérdeztem magamtól. (Minthogy nagyon ráncolta a homlokát és nagyon komoran nézett maga elé.) Hátha épp most, ebben a szent pillanatban határozta el, hogy miképp fogja ő nevelni csemetéit. Lehet az? Lehet. Csakhogy ennél aztán meg is marad ám, a mindenit neki, minthogy az esze kőből van. Abba kalapáccsal belever most valamit és kész. És nincs olyan atya-isten, aki ezen változtatni tudna, mert ő egész életében kitart amellett, amit egyszer, – nem tudni mért? – elhatározott. S ő ezeket principiumainak nevezi. Mármost mit szólnak ehhez a gyerekei? A fia példáúl még ötvenéves korában is így beszél: – az én szent anyámnak szent principiumai. – Holott mi volt az ő anyja, amikor e szent principiumokat beleverte saját kemény fejébe? Egy taknyos varrólány, – mondjuk. És lám, ez olyan szent a fiának még ötvenéves korában is? – nem furcsa?
S mi volt az én anyám? Apja egyetemi tanár, ez igaz, no de ehhez adatott néki patriarchalis nyolc gyerek is. S egyik nagyobb szamár, mint a másik. Az apa égbe kancsalgott, a fiúk meg katonai intézetekben, a lányok protestáns Stiftungokban kallódtak, – az én anyám egy igen ostoba nagynéninél, egy csillagkeresztes hölgynél Bécsben… amíg aztán nem jött egy szép magyar lovag s ez volt az én apám.
S e gyenge képzettségű hölgy principiumait most tekintsem szentnek én is ugyebár? és lessem ajkairól az igét? Nem teszem. Akkor már inkább Caravaggióhoz menekűltem, jól tettem. És most Erzsikéhez. Ezt is jól tettem.
Egyszóval: minden előző félelmem ellenére is elég jól fel voltam én vértezve anyám bölcsességei ellen, mialatt ott űltem véle szemben a siralmas szalma-széken.
II. kötet 250Csakhogy anyámnak volt egy tulajdonsága, amelyet még nem említettem itt. Képzettsége nem volt nagy és távolról se volt olyan nagyon okos, mint sokan gondolták róla. Viszont azonban rendkívül éleseszű volt. (Okosság és éleseszűség kétféle dolog.) S nyílván ennek folyományaként a kritikai érzéke is elviselhetetlenűl élesen működött. Mint az istennyila. Valakinek legtitkosabb hibáit pillanatok alatt felfedezni s az illetőnek szeme közé rögtön bele is vágni, – ezt senki se tudta jobban nála. (Kivéve persze a vérbeli, a született mágnásokat, mert azokban sose talált kivetnivalót.) Egyszóval Schanzer-papa, az édesapja semmiképp sem esett túlzásba annak idején, mikor azt állította, hogy ez az ő lánya velőkig ható fiatalasszony. Az emberek pedig ilyenkor elpirúltak vagy hebegtek, megtántorodtak vagy levegő után kapkodtak, mert mintha hosszú tűvel egyenesen a szívükbe szúrtak volna, annyira találva érezték magukat. Vagy, hogy még egy hasonlatot használjak: mint a kígyómarás, ez úgy hatott.
Legidősebb nővére, Eleonóra példáúl egy eléggé elszegényedett grófhoz Lanskoronsky Simeonhoz ment Bécsben feleségűl. S ahogy anyám maga mesélte, ő, még mint kislány, így szólt nővéréhez az esküvői lakomán:
– Nórácska, (Norchen), te mióta grófnő vagy, talán sértve érzed magad, hogy gyomrod is van? – Amire a jelenlevő vérbeli mágnások enyhén elmosolyodtak. (Norchen ugyanis tudvalevőleg nagyétű volt, de most: egy kicsit ebből, egy kicsit abból, mint a madárkák.)
Legkisebb öccse viszont nem akart tanúlni és asztalosinas lett Berlinben. S ennél a jelenetnél már magam is jelen voltam, mint kisfiú. Belép a fiú szállodai szobánkba s még az ajtóban volt, mikor anyám már rákiáltott:
– Még két hete se vagy ott és már ennyire asztalos lettél? – A fiú erre, (különös butasága miatt nagyon érzékeny gyerek), azonmód kifordúlt a szobából, rögtön elment.
S mikor megkérdeztem anyámtól, hogy mért mondta ezt? így felelt:
– Mert máris úgy hányja-veti tagjait ez a marha, mintha azt akarná mondani: azt se bánom, ha egyik lábamat elveszítem az utcán.
II. kötet 251Sokat törtem én már anyámnak ezen a módján a fejem s nem tudtam mást kitalálni, mint azt, hogy néki gyerekkorában agyvelőgyulladása volt s talán azért van mindez: az éleseszűség és kíméletlenség.
Nos, tehát erről van most is szó: a hosszú tűről. Anyám ott űlt velem szemben egy viharvert bőr-fotelon, én egy nyikorgó szalmaszéken, a teát, mondom, eltolta magától és nagy nyugalommal így kezdett el beszélni:
– Te fiam, ma már felnőtt és független ember vagy, magad keresed meg a kenyeredet is, nekem tehát a te ügyeidbe semmiféle beleszólásom se lehet és ez mostohaapád, Mikolka professzor úr véleménye is. De azért talán megengedsz néhány kis észrevételt egy anyának. – Bólintottam.
– Nem sokat mama, egy keveset, – feleltem néki. (– Határozottan érdekes asszony, – gondoltam eközben.)
– Természetesen csak egy keveset drága fiam, – tette hozzá készségesen. S itt szünetet tartott, s mint egy drámai szinésznő, mélyet is sóhajtott utána, majd így folytatta:
– Nem tudom, ismered-e azokat a jogászokat, akik nem teszik le utolsó vizsgáikat egy lány miatt. No, de milyen lány az ilyen? Melyik lány engedi ezt meg nekik? Valami tucatba való kisasszony, amilyen Trisztánok ők, olyan Izoldának ez a lány, tizenhárom egy tucatban, mondom én! – de persze a mérnökök is, nemcsak a jogászok, különösen a mérnökök, ezek a híg-eszű fickók! (Anyám mindig nagyon megvetette a mérnököket!) no szóval, ezek mind trafikból vagy kávémérésekből nősülnek. Ne szakíts félbe, te már rég letetted a vizsgáidat, tudom. Nem is rólad, ezekről beszélek én. Ezek ott állnak a trafikban és beszélgetnek az elárusító-nővel. Vagy bemennek egy kávémérésbe nyolc krajcárért biliárdozni, vastag buchtákat is esznek, közben addig enyelegnek a buchta-hercegnővel, amíg megkérik a kezét. Zsák a foltját megleli, – mondja Shakespeare. A gatyapőc megházasodik, – ezt is ő mondja. No szóval, nem teszik le a jogi vizsgákat, elmennek egy vasúti- vagy posta-tanfolyamra, az egy év s utána mint díjnokok, elveszik a buchta-hercegnőt. Ne szakíts félbe, – mondom, ezek semmiházi, alantas emberek, de te nem vagy az. Te báró Probst II. kötet 252Vendel vagy, a kincstári jogügyi igazgatóság helyettes főnökének a fia. És ezt vedd kérlek tudomásul.
Ez volt az első tétel. Anyám egész kipirúlt bele és alighanem én is.
– Szabad most már egy szót szólnom? – kérdeztem tőle.
– Nem, nem, semmit se szólj, – feleli nékem. – Kimondom, amit akarok, aztán elmegyek. Mármost apád hogy lett jogügyi aligazgató, mit gondolsz? Azt hiszed, nélkülem is az lett volna? Bécsben volt az egyetemen, de nem tanúlt semmit, csak biliárdozott, ezt már hallottad elégszer. De azt még nem hallottad, hogy szintén kávémérésből akart nősülni. Az első patkánylyukból. El akart venni valamiféle Irmgard nevű szotykát, – ott akarta hagyni az egyetemet, hogy ő is postatiszt lesz, mármint itt Magyarországon. Hogy hazaviszi magával a buchta-hercegnőt, – képzelheted, mit szólt volna ehhez a te szigorú nagyapád, a tábornok úr. Ezt mind nem tudtad eddig, és azt se, hogy ebből a szemétből én kapartam őt ki a tíz körmömmel. És én kényszerítettem őt, hogy tegye le a vizsgáit, ahogy téged is kényszerítettelek.
Most már szótlanúl hallgattam.
– No de van, akihez hasonlíts – én csak ennyit akartam mondani neked, hogy van, akihez hasonlíts, – tette hozzá halkan, de rettenetesen. Hajthatatlanúl. S itt már bizony reszketni kezdett az a kezem és karom, amelybe még katona-koromban beleállt a rángás. Biztosan el is sápadtam nagyon. Mert egész életemben legkényesebb pontom mindig az apám volt.
Ezt is anyám oltotta belém iránta és nagyszüleim iránt való kíméletlen kritikáival. De mégis megpróbáltam még valamit.
– És mi rossz van abban anyám, ugyan mondd meg kérlek, mi rossz van abban, ha valaki egy kávémérésből vagy akárhonnan nősül? – kérdeztem tőle. – Vagy nem te mesélted, hogy a másik Lanskoronsky cigánylányt vett feleségül? – És most következett a halálos döfés, vagyis olyan szó, amely mint a vitriol ette be magát az ember agyába, hogy nem lehetett többé szabadúlni tőle.
– Igazad van édes fiam, – azt mondja, – nincs abban semmi rossz, tökéletesen igazad van. Csak ki kell tudni tartani. Az a nő, mármint a II. kötet 253másik Lanskoronsky felesége példáúl törülközőbe fújja az orrát. Sok szerencsét az ilyesmihez, – mondta még az én jó anyám és ezzel fel is állt.
– Egy mocsárba épp úgy bele lehet fulladni, mint a Niagarába, – tette hozzá szemlesütve. Majd hirtelenűl:
– És most megyek is, – azt mondja gyengéden, szomorún, – Hecához megyek előbb, hoztam neki Sacher-tortácskát. (Hogy ő milyen demokratikus, nemde!)
– Nem maradsz még egy kicsit? – kérdeztem tőle most már nyílván még sápadtabban, mert még a vérem is a lábamba szállt s arcom és kezeim elhidegűltek. – Nem űlsz le még egy percre? – marasztaltam őt nem tudni mért? De hát meglehetősen le voltam én fegyverezve, szó sincs róla. Csúnyán, dögletesen.
– Nem lehet, – azt mondja, – még sok elintézni valóm van ezen az átkozott Pesten. Bár sose kerűltem volna ide. – S azzal állva mégis megitta teáját s azzal elment.
Én persze kikisértem s mikor visszajöttem, mintha fejbe vertek volna, mintha villám vágott volna belém. Ott álltam megdermedve, mozdúlni se tudtam.
Mert szavai belémnyilalltak egész a vesémig.
Mi ezekután még egy évig éltünk együtt, s Erzsikéről nem mondhatok semmi ilyet, ő korántsem használta oly csúnyán a törülközőt, mint Lanskoronsky Bertalan cigány-felesége. Semmi efféléről szó sincs, Erzsike sose volt nagyon ízléstelen.
És mégis! Valami borzalmas, bomlasztó igaza mégiscsak volt az én jó anyámnak. A múlt, igen a múlt! – erről van itt szó, s amelyet, mielőtt bejönne a szobába, senki sem tud úgy levetni magáról, mint a felöltőjét.
Hol is kezdjem mindazt elbeszélni, amit mondani akarok? Kezdetben nem is hederítettem én bizonyos dolgokra, amelyeket apróságoknak neveztem, s amelyek talán nem is azok, – később, mikor anyám már szíven szúrt velük, nem akartam rájuk hederíteni, csakhogy nem II. kötet 254úgy megy az! A szó néha, mondom, beégeti magát az emberbe. Apám züllésre való hajlandóságának újból való felemlegetése, valamint annak, hogy én mennyire hasonlítok rá, – ez a tétel példáúl igen-igen rosszúl hatott most reám. (Nem egyszer láttam apámat egészen elázva s ez rossz emlékem bizony, éppen ezért tartózkodom az italtól is, bármennyire szeretem.) – S itt volt még aztán a törülköző dolga. Hát igen.
Mondom „törülköző” meg egyéb gusztustalan dolog nem volt itt. De éppen ő, aki oly remekűl megterített nékem akkor este, nagyon szeretett példáúl lábasból enni s legszívesebben a sparherd mellett, no de a szobában is ottmaradtak időnként szanaszét a fazekacskák, bizony. És a kezével szeretett enni, az evőeszközt nem szerette, – semmi baj. Ki-ki úgy eszik, ahogy jólesik neki. Ezenfelűl ő, Isten tudja, milyen szegény sorból származott ide, (erről sohase beszélt) s ezt a szemére vetni embertelenség lett volna, nemde. Ami pedig mindezt együttvéve, továbbá különösen a csámcsogást illeti, arról a következő elméletei voltak:
Ő ugyanis nagyon szépen tud enni, ha akar s valahányszor példáúl a román ügyvivőéknél vacsorázott, vagy egy bizonyos ezredeséknél, (a nevét nem mondhatja meg!) de ott, – csak láttam volna! Kezdetben persze nagyon kellett vigyáznia, szó sincs róla, de aztán megtanúlt mindent, hogy mit hogyan kell és mivel a románoknál és más egyebütt is jól kell tudni franciáúl, tehát ő két év alatt, képzeljem, kitűnően megtanúlt franciáúl. Igaz, néha még éjszaka is tanúlt, sőt fürdőjébe is bevitte magával a szótárt… S ez igaz volt, egész jól tudott franciáúl.
No de az étkezésről és ceremoniáiról volt szó! Egy anatóliai törzstiszt járt itt a feleségével, ezek elmagyarázták neki, hogy keleten a legelőkelőbb urak is csámcsognak, mert a csámcsogás igenis nagyon jó dolog! – és bizony hogy kézzel esznek, mert az az igazán gusztusos étkezés náluk. Az evőeszközök különben sem régi dolgok, új találmány, no de voltaképp semmi jó sem származik abból és így tovább.
S mármost nem is szólván a csámcsogásról meg a többiről, az osztrák ezredes még hagyján, de hogy kerűl ő a románokhoz s pláne II. kötet 255valami keleti tiszthez? Ez furcsa volt, két oknál fogva. Egyrészt, mert én mindig mindent elmondtam neki készségesen, a múltamat szabad szívvel és szabad szájjal, így Hecát, hogy legyen véle szemben óvatos, mert féltékeny, ennélfogva őrült, s ehhez van is némi joga, – mindezt elmeséltem neki, s hogy a múltkoriban még meg is szólított a lépcsőházban, vagyishát gyűlölködő szemmel odaszólt: – no maga szépen elbánt énvelem! – Amire Erzsike csak ennyit felelt rá: – úgy, úgy, úgy – és nevetett. (Finom érzékre vall, hogy nem kérdezett semmi mást.) De a Grűnberger Mórral és akkori társaival való kapcsolatomról, sőt az újabb hasonló összeköttetéseimről is beszéltem neki. Mert katonaságom és az ott szerzett tapasztalataim óta még erősebben vetettem bele magam az úgynevezett mozgalomba s ezért néha el is mentem hazulról esténként és tökéletesen megbízván benne, mindig közöltem is vele hova megyek. Ő viszont olykor szintén elment este, de sose tudtam meg, hogy hova, ma se tudom.
Mindez persze jócskán megzavart engem. S ilyenkor persze mindig eszembe jutott Pörge Dániel is, a nagybátyám, a friss fügék s hogy honnan is vette ő mindezt? De eszembe jutott a százhúsz aranykorona is, – ami akkor mégse volt kis összeg, – s hogy azt mégiscsak kiszedte belőlünk, s hogy az órácskáját ugyan levette akkor a nyakáról, de otthagyni elfelejtette ugyebár. Szóval: hogy ki ez a lány? mégiscsak! S ennek ellenére, valahányszor házon kívül töltöttem az estét, mindíg boldogan rohantam haza hozzá, ő ékes franciasággal üdvözölt, (jobb nyelvérzéke volt, mint nekem), úgy is nevetett rám, oly hamisan, mint egy francia szubrett, mi összecsókolóztunk és megint nem volt semmi baj. Aztán leűltünk egy sötét sarokba s én mindíg pontosan be is számoltam néki arról, hogy mi mindent tapasztaltam az „idegen országban”, (így neveztük a külvilágot) s hogy ott mi volt, hogy volt.
De sokminden egyéb is volt itt, amit nem szívesen mondok el, mégis elmondom az igazság kedvéért s főként: hogy magam előtt is még egyszer, utoljára tisztázzam e dolgokat. Hogy egy édes kis francia szubrett mért is szeret bugyogóban, papucs és harisnya nélkül, mezitláb száguldani a lakásban? (Fődolog ebben nem a bugyogó, hanem a mezítlábasság. Az ilyesmit rendkívül boldogtalanúl tekintem II. kötet 256én ma is: ez is a mi átkozott családunk hagyatéka rajtam, még pedig, ez egyszer, kivételesen úgy apai, mint anyai részről.) Mert azt, hogy jártában szikrák röppentek cigarettájából, s én hányszor összerezzentem ettől, hogy nem gyullad-e meg valami? – ezt még értem. Azt is, hogy reggelije után az asztali csendélet körülbelül ilyen volt:
Vegyetek egy tálcát, amelyen nagyanyám aranyszegélyes zöld csészéje lebeg. Azért használom e szót, mert igen-igen bizonytalan állapotban leledzik a hozzátartozó szintén aranyszegélyes kistányéron, minthogy azon rajta kívül nem csekélyebb dolgok találtatnak, mint a következők: a reggeli kávé negyedrészében rálottyantva, tehát mindenekelőtt fölös és habos hinár van a kistányéron s ebbe legalább két cigaretta-csutak erősen belenyomva, kellő mennyiségű hamúval persze, (ő étkezés közben is cigarettázott s még ha vajas volt is a keze, – sőt, állítása szerint a cigaretta néki „néha” még jobban is ízlik, ha vajfoltos). De volt a tányéron egy kis befőtt is odaszórva, egy kis tejeskalács, töpörtő vagy apró halacskák gerince netán, de még egy aranyozott kiskanál is bele volt esetleg keveredve az egészbe, hogy aztán mind e dolgok teljes tetején, mint e púpos halmaz koronájaként, ott libegjen néhai jó nagyanyám aranyszegélyes csészéje. Persze ferdén és boldogtalanúl. (Kettőt már eltört e fajtából, én tehát mindig összerezzentem, ha odavetődött pillantásom, úgy bizony.)
Tréfásan adom mindezt elő, mert hisz ma már magam is nevetek rajta. Mert, ha most itt űlne mellettem, néki magának is így mondanám el, szelíden, szomorún és mégis mulatságosan: nehogy megharagudjon érte. Mert valljuk meg, nem jól tűrte ő, ha ilyesmivel zaklatták. – Ugyan, menjen már a maga spanyol erkölcseivel, – szokta volt felelni az effélére. (Nyílván az etikettet nevezte el így.) De hát ilyen volt. És mit tehet az ember, ha ez így van? Különben is: – a nők cumplis lények, – magyarázta nekem egyszer élete végeredményeképpen egy szegény öregember. S mikor megkérdeztem tőle, mit értsek ezen? – Hogy rendetlenek, haszontalanok, a gatyácskájukból kilóg a cumplijok, – felelte nékem. Egyszóval: aki egy asszonyhoz hozzá akar szokni, annak javarészt mindehhez is, vagy ha nem éppen ehhez, hasonló dolgokhoz okvetlen hozzá kell szoknia, az a véleméII. kötet 257nyem. Aki viszont nem képes mindehhez hozzászokni, annak hát egyedűl kell maradnia, úgy látszik. Ez is a véleményem.
De ott tartottam, hogy mindez még nagyon jól érthető, különösen, ha egy francia szubrettet veszünk mintának. De mért szeret egy szubrett hallgatózni, fülét odatapasztva a szomszédos lakás falához? Erre feleljen nékem, aki tud. Továbbá: én tunya ember vagyok, de szeretem a rendet magam körül. Ő tehát nem szerette, mint az már az eddigiekből is látható. Egyik cipőcskéje az egyik sarokban, másik a másikban. S ezeket aztán én szerkesztettem össze egymás mellé, sorsomba beletörődve. Még továbbá: én tunya ember vagyok, de ami dolgom van, azt szeretem gyorsan elintézni, hogy mielőbb tunya lehessek megint. Ő nem, ő szerette lassan intézni, legalábbis idehaza. Tehát tempó-különbségek is mutatkoztak itt. Példáúl ilyenek: ő sebbel-lobbal elindúlt egy halas-tállal, mondjuk, de mire a kilincsre tette kezét, már el is felejtette, hogy mit akart? Körülnézett tehát, rámnézett vagy kinézett a messzi egek felé, végül is letette a halas-tálat esetleg ugyanoda, ahonnan vándor-útjára elindúlt vele, vagy még inkább a szoba közepén valahol, igen. (A szoba közepét különösen szerette.) S lehetőleg egy asztal vagy sublót szélére tette le bizony, a legszélére, úgy, hogy sosem értettem, mint állhat ott meg az ilyen szegény, törékeny edény, minden lelki támasz nélkül a veszélyben. Vagy beleharapott egy almába, egy karéj lekváros kenyérbe s esetleg azt is ottfelejtette a bársony-fotelek egyikében s az ember boldognak mondhatta magát, ha nem űlt bele világos nadrágjával, mikor kényelmesen el akart benne nyúlni munkája után! Mindeközben pedig gondtalanúl dúdorászott magában, vagy ezt is abbahagyta s a szoba közepéről megint kibámúlt valahova messzi-messzi tájra, talán a Múzeum kert fái felé… És ebben a szórakozottságban sokszor régi világok emléke lengett. De mondjuk ki a szót: még régi férfiaké is. Ott álltában elkezd példáúl hangosan nevetni, pedig nem is csiklandozta senki. Kérdezem, min nevet?
– Eh, az egy bolond volt, – feleli ő.
– Ki volt a bolond? – kérdezem én.
II. kötet 258– Eh, egy bizonyos Henrik. Ez főhadnagy volt, nem ismeri. Én Somának hívtam, de nagyon szép fiú volt.
Hát így. És még sokminden egyéb is volt itt persze. De mindent elmondani mégse lehet. Nem győzi az ember se tüdővel, se szomorúsággal.
Az összes vízcsapokat folyni hagyni, a villanyt égve felejteni mindenütt, – ej, nem folytatom ezt. Már csak azért sem, mert olyan ez, mintha sajátmagamat vagy életemnek egy részét csúfolnám ki. Mert, ha jól meggondolom, nékem így-úgy, de még édesek is voltak mind e dolgok. Akkoriban volt egy kis kalapács az íróasztalomon, az ölembe ültettem őt és elkezdtem vele ütögetni a fejét.
– Te haszontalan vagy ám, – mondom néki. Erre lehúnyja szemét.
– Tudom, – azt mondja engedelmesen, – én haszontalan vagyok.
– Igazán az vagy, lelkem? – kérdezem tőle. – Légy őszinte, minden tekintetben az vagy? – Erre még jobban lehúnyja szemét, pillája még azt a kis rést is elfödi, amellyel eddig engem nézett a szemei szögletéből.
– Igazán az vagyok, de mi baj van abból? Aki egyszer olyan, az mindíg olyan.
– Megcsalsz? – kérdezem én.
– Hogy csalnálak meg, én hű vagyok, – feleli ő.
– Hogy lehet egy haszontalan nő hű?
– Ej, egyszer hű, máskor meg nem hű. Én olyan vagyok, mint a tenger. Sokféle vagyok. – S már le is ugrik a térdemről, mint aki megelégelte ezt a lelki gyakorlatot.
Nagyot sóhajtottam akkor, mert megint azt kérdeztem magamtól, most mit csináljak? Mit tehetek? Semmit.
Mikor a katonaságnál azt tette értem, amit tett, úgy éreztem, hogy meg tudnék halni érte. Később ez, sajnos, természetszerűen csökkent (s persze a fent leírtak hatása alatt is), de annyi mégis megmaradt belőle, hogy az életem eddigi mindenféleségét tekintve még mindíg szerencsés embernek tekinthettem magamat és sorsom fordulását naII. kötet 259gyon kedvezőnek. Nem voltam többé annyira egyedül s akárhol voltam, akármilyen rosszúl jártam az emberek között, arra gondolhattam, hogy mindjárt hazamegyek… Ő volt minden védelmem és biztonságom.
Míg aztán anyám szavai meg nem tették a magukét rajtam. S mármost mondja meg valaki, hogy van ez némelyik emberrel?
Anyám ugyanis nem volt olyan egyszerű jelenség, mint talán eddigi soraimból kitetszik. Képzettsége, mint már mondtam is, fabatkát nem ért. Elég sok ostobaságot is cselekedett, még többet mondott élete során. Egyik-másik szava mégis maradandó emléket keltett az emberben, – nem különös? Tehát nemcsak rögtöni hatásuk volt bódító, hülyítő, néha egyes szavaival egész életemre is tudott hatni rám. Képzőművészethez példáúl semmit se konyított, mégis, mikor egyszer Pesten járt, így szólt hozzám:
– Del Piombóval és Caravaggióval foglalkozol? Hát érdemes? Rég ki vannak aknázva, meg vannak dolgozva. Vagy ha nem, az se baj, akkor se fog leszakadni a Herrgott. Ész kell a dolgokhoz. Nagyapád sose tett volna ilyet. (Nagyapám híres műtörténész volt.) Mért nem foglalkozol inkább Hieronymus Bosch-sal példáúl, – azt mondja nekem, – ővele legalább érdemes. Ővele akart az én drága jó apám foglalkozni, meg Dirk Bouts-szal és igaza volt.
Mármost, hogy mért volt nagyapámnak igaza ebben, arról anyámnak fogalma se lehetett. Csak úgy hallotta ezt és mondta is tehát. Viszont a későbbi évtizedek mindenképpen igazolták nagyapámat, kiderűlt, hogy csakugyan igaza volt.
S bár, mondom, fogalma se volt róla, hogy mit beszél s én tudtam is ezt, meg is mosolyogtam akkor, mégis és mégis! Hogy kellene ezt megmagyarázni? engem az ő szavai kedvetlenítettek el Caravaggiótól. Del Piombótól még nem is annyira, de Caravaggiótól egész határozottan. Megútáltam szinte, mert szavai nyomán mintha megnyílt volna valami előttem. Olyan hibákat kezdtem felfedezni benne, amilyeneket eddig nem vettem észre, egyszóval, végzetesen hatott rám, még ebben is, még a szakmámban is. Mintha egy szerelem ért volna véget, amelyben nem látott tisztán az ember.
II. kötet 260Ami talán némineműképpen érthető is. Elvégre mégiscsak az anyám volt és anyja csak egy van az embernek. És én szerettem is őt a magam módján, ma már mégiscsak azt kell hinnem és minden vele való búm és bajom ellenére is. S ami mármost az Erzsikével való viszonyomat illeti: valószínüleg most is ilyesmi történt velem, illetve hát ennél több is talán. Az történt, hogy évek óta szándékosan nem tisztázott, sőt eltagadott és magamtól elhárított dolgokat, mint a villám világított meg hirtelenül.
S mi azért külszínre ugyanúgy éltünk, mint eddig, mégis érzéseimben is lassanként, ha nem több, de annyi változást észlelnem kellett, hogy – mintha újra beállt volna bennem egy bizonyos régi állapotom véle kapcsolatosan. Tessék csak emlékezni rá: nemde számot adtam itt arról, hogy a rabkórházban eleinte mily nagy kételyeim voltak érzelmeimet illetőleg, mondván, hogy magam is nyílván olyan vagyok, mint Hevér Berta néném, mert nekem is mindig inkább pótkávé kell, mint a valódi. Akkor az úgy volt, hogy a róla való képzelődéseimet jobban szerettem, mint őt magát. Be kellett akkor vallanom magamnak, hogy hiába minden kedvessége, jobb nekem ábrándoznom róla, mint véle lennem. S ugyanezt, szomorú mosollyal kezdtem újra észlelni magamon. S erre aztán egy végzetes alkalom még jobban ráébresztett.
Egy nagynevű műgyűjtő, (a nevét nem írhatom ide), táviratilag lehívott Salzburgba, egyik aukciójába felveendő képek felbecsülésének ügyében. S én szabadságot kértem a múzeumtól és el is mentem. Akkor már volt ott néhány jó szakember, köztük neves műtörténészek is, ám ez mellékes, ezt nem részletezem. Elég ebből annyi, hogy egy hétig voltam ott s úgy rohantam hozzá haza, mintha megint megbolondúltam volna. – Mi ez most? újra kezdődik a szerelem? – kérdeztem magamtól.
Szavamra mondom, az órákat számoltam, a vonaton már a perceket is, annyira vágyódtam utána e tudákos és kedélytelen emberek társasága után. Mikor azonban megláttam a pályaudvaron fekete kis táskájával és fekete hajával – (még mindig fekete volt a haja bizony, úgy látszik, egykor nagyon szeretett valakit), – mikor rámvillantotta porcelános, huncut szemeit, amelyekből nem lehetett kiolvasni soha II. kötet 261semmit, mikor a kocsiban jó erősen ráütött a kezemre s én nem tudtam erről sem, hogy mire véljem… akkor azt mondtam magamnak, hogy elég és elég a képzeletnek ezekből a gyalázatos csalásaiból. S hogy úgy látszik, sajnos, nekem mégiscsak és véglegesen egyedűl kellene élnem.
S ez aztán be is következett rajtam, pontosan a rá következő napon.
Hazajövök a múzeumból s íme, bőröndjei bepakolva, leszíjazva ott állnak dolgozószobám közepén s ő rajta űl az egyiken és cigarettázik.
– Én most elmegyek innen, – azt mondja, – és ne is csókolj meg, mert akkor ittmaradok. – És nevet. Nyájasan, kedvesen, de máris kicsit idegenűl.
S engem most mégiscsak rémület fogott el ettől, mint már annyi mindentől életem folyamán.
– Milyen változatos ez az élet, a fene egye meg, – gondoltam magamban keserűn. – Mert ezt azért mégse hittem volna.
Viszont, hogy mennyi minden mehet végbe az emberben életének egyetlen pillanata alatt, mutatja a következő:
Majd elestem a meglepetéstől, ez igaz. Ezenfelűl sértve is éreztem magamat, hogy ő hágy itt engem? Hát olyan rosszúl bántam én vele? Vagy beleszeretett valaki másba? (Valami Fedor nevű kapitányt emlegetett mostanában, hogy az milyen fess és tiszta ember. – Tiszta ember? – gondoltam én.) Egyszóval: sértve is éreztem én magamat, kétségtelenül, de volt itt valami más is, amiről nincs kedvem szólani most.
Mert a lényeg ebben mégiscsak az, hogy elbúcsúzni tőle nemcsak fájt, de szinte lehetetlennek tűnt. Hogy nem fogom őt látni többé, ezzel ugyanis rögtön tisztában voltam. S én szerettem ezt a lányt.
– Hogy-hogy elmégy?– kérdeztem tehát bambán.
Ő úgy megy el, ahogy mondja, vagyis szóról szóra elmegy.
II. kötet 262– Titkos parancsot kaptam, külföldre kell mennem, – azt mondja nekem.
– Hogy-hogy titkos parancsot? Te talán tiszt vagy?
Hogy ő körülbelül igenis tiszt.
– És hova helyeztek át? Ausztriába?
– Mondjuk, hogy oda. De mindegy az akárhova, úgy se jöhetsz el utánam.
– És örökre elmégy?
– Bizony az lehet.
– És nem is látlak többé?
– Az is lehet. Nincs kizárva. Mindenesetre úgy kell venni, hogy soha többé.
– És így mégy el tőlem. Hát egy csöppet se szerettél? – kérdezem én.
– Akkor minek lettem volna itt? – feleli erre. – Különben is, én már annyi mindentől váltam el életemben, ha minden alkalommal sírtam volna, már nem is volnának szemeim, – azt mondja. És épp ennél a szónál elönti szemeit a könny.
Hát erre én is sírva fakadtam bizony, nem tagadom s elég boldogtalanúl. Ekkor hát felállt, megölelt és megcsókolt. Mégpedig igen gyengéden, fájdalmasan. És a mellemre borúlva zokogott is egy kicsit.
– Köszönök mindent, – súgta most a fülembe. – Nagyon jó voltál hozzám. – Aztán elrejtette, befúrta könnyes arcát a hónom alá s onnan hallom, hogy azt mondja:
– Nagyon édes voltál. – S én még mindíg hagyom, hadd sírjon csak! Majd ezt hallom:
– Én mindíg árva voltam, sose volt senkim, de te jó voltál hozzám. – És nagyon zokog.
Erre hát engem is megrázott valami. Megfogtam a két vállánál fogva és eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Mért mégy el? – rivalltam rá. Meg akartam rázni ezt az egész kölyköt, ezt a furcsa kis teremtményt. – Okvetlen szükséges ez? És akkor is, ha megúntál… így elmenni! Én mindíg boldogan fogadlak vissza. Nekem sincs senkim, – hallod ezt?
II. kötet 263– Légy őszinte, – könyörögtem néki, – mért mégy el? Én szeretlek téged, akkor mért kell így elmenni? Talán megszerettél valaki mást?
Hogy ő nem szeretett meg senki mást. S ekkor hát elmondta, hogy őt tényleg külföldre kűldték, ebben nincs hazugság. De ő mégsem azért megy el innen.
– Felejts el engem, – susogja felém.
– De mért?
– Mert én boldogtalan vagyok, – azt mondja.
– És mért vagy boldogtalan? – kiáltom újra.
– Mert én romlott vagyok, – azt mondja most már csendesebben, juházva és zsebkendőjével törölgeti arcát.
– Nekem az se olyan nagy baj, mint másoknak! – kiáltom beléje.
De hogy ő nem úgy romlott, mint én gondolom, nem abban a tekintetben, hanem mindenképpen, mikor az egész ember olyan…
– Elcsúsztam, én már nagyon régen elcsúsztam, – azt mondja. – No de mindegy. Isten veled.
És máris menni akart, mondván, hogy majd érteküld a bőröndjeiért. De én még mindíg tartóztattam.
– Én is elhagyatott ember vagyok, gondold meg, – súgtam a fülébe. – És te azt mondod, hogy én voltam jó hozzád. Hát nem te mentetted meg az életemet?
Minden hiába volt. S akkor hát még egyszer átöleltük és megcsókoltuk egymást.
– Fogsz rám gondolni néha? – kérdeztem még tőle. Erre még biccentett, aztán elment. S bennem mintha megszakadt volna valami.
Az ember gyalázatos fajta. Így végződött nemde a dolog, hogy még a lelkem is majd kiszakadt belőlem, épp ezért, ennek tudatában nem írtam le az előbb valamit. Azt, hogy mikor megláttam őt ládáján űlve és elszántan cigarettázva, akkor már rögtön tudtam én, hogy miről van itt szó. S ama bizonyos földbe gyökerezések után máris valaII. kötet 264miféle más áramlatok is jutottak felém a levegőből. S nem az a kép jelent meg előttem, mikor karácsonytájt egyedül bolyongtam a havas budai utcákon és sováran néztem fel a kivilágított ablakok felé, – ó nem, az emberi lény nem ilyen. Az emberi lény hálátlan fajzat. A jó magányra gondoltam, amely majd körülölel megint, amelybe majd beburkolózom s már előre éreztem melegét.
S már jóelőre láttam magam, amint ott hasalok a szőnyegen, előttem egy ernyős lámpa, a szoba többi részeiben homály, egy tálkából diót eszegetek s közben pipázom. S egy óriás mappát lapozgatok kényemre-kedvemre. Mert akárhogy nézzük is, ez való nekem és semmi egyéb. – Igazság szerint ez volt az érzelmes búcsú kezdete s minden egyéb keservek később jöttek. Vagyis mi volt a kezdet? Hogy szinte helyeseltem is, hogy elmegy.
De bezzeg, mikor aztán igazán elment! Bezártam utána az ajtót és azt mondtam magamnak: – no lám, most megint egyedűl vagyok… – s nemhogy jólesett volna! Összeráncolt homlokkal álltam ott.
– A fene egyen meg engem. De sok bajom van azzal az átkozott fiatalúrral, aki én vagyok!
– Kong a ház! – mondtam én magamnak és hogy még jobban kongjon, elkezdtem a csendben hangosan fütyölni, majd még hangosabban verseket szavalni… (Szavamra, úgy hatott rám saját hangom, mint ahogy hurcolkodáskor a szobák falai visszhangzanak élesen és barátságtalanúl.)
– No most megintcsak megkaptad a magadét, – mondtam én magamnak. – A ház madara tehát elröpűlt, – meg ilyeneket.
S még ekkor kezdődött csak a hadd-el-hadd. A hivatalomból nem volt kedvem hazamenni többé. Megint kávéházakban étkeztem s ott töltöttem az éjszaka javarészét is s mikor a sötétes, büdös és elhagyott lépcsőházban botorkáltam fel lakásomra, majd a fejemet vertem egyszer a falba, hogy olyan ostoba tudtam lenni és elengedtem őt.
– Gyalázatos gazember vagy, – beszéltem én magamhoz egy ilyen éjszakán, – te vagy mindennek oka. Te üldözted őt ki a házból. Finnyáskodtál, biztosan az orrodat is húzogattad s azt hiszed, ő nem érezte meg, hogy elhidegültél? Egy ilyen érzékeny teremtmény! Nem mindenki van bivalybőrből összetákolva, mint jómagad.
II. kötet 265S jaj de szívesen láttam volna apró lábasait a szoba közepén, ha megint ott űlt volna kotorgatva, kavargatva, teli pofácskával fújva a forró ételt, mint valami Hamupipőke, összekotyvasztott kis vacsoráját… mert hisz külön főzőcskélt magának valamiféle diétája miatt.
S jaj de sötéten néztem én anyámat! Soha még így. Én nem tudok gyűlölni senkit, de akkor a határán voltam ennek s épp az anyámmal szemben. Mert őt okoltam, igenis, őt mindezért. A taknyos törülközőről szóló ballada még mindíg túlságosan a fülembe csengett.
– Marad tehát nekem ez a Heca, – gúnyoltam én magamat némely napon. Ő ellene legalább anyámnak se lehet semmi kifogása.
A propos: Heca. Ugyanez a Heca persze mindeddig haragban volt velem, meglehetős begyesen is viselkedett, de egy éjszaka, mikor ő nyitott nekem kaput, a süket kapualjban így szólt hozzám:
– Mit búsúl annyit? Nem való magának a házasság. (No lám, szóval ő is elhitte a házasságot!) A magány való magának, nem az efféle. (Tehát még ő is ilyet gondol rólam?) Szerető való magának, olyan szép és hű szerető, mint én vagyok, – teszi hozzá.
S ezzel aztán ki is békültünk persze.
Anyámnak nem írtam meg a dolgot, mert hogy még elégtételt is szolgáltassak neki, ehhez nem volt kedvem. Amit Hecától tud meg rólam, az is elég. – –
És most hadd írok ide mindent, ami elválásunk után véle kapcsolatosan történt. Bottvinnikkel is találkoztam és ő is róla beszélt. Azóta megjárt néhány hadtápterületet és őrnagy lett.
Egy percre ült le csak mellém az Angol-kávéházban, köpenyben, kardját térdére fektetve. – Hogy van a feleséged? – kérdezi tőlem néhány általános szólam után. (Tehát ő is úgy tudta, hogy Erzsikét elvettem feleségűl.) Mondtam neki, hogy elváltunk.
– El el, igazán? – azt mondja. – Őszintén szólva eléggé csodálkoztam is ezen a kapcsolaton. Bár nem lehet tagadni, hogy óriási dolgokat művelt akkor érted, egész csodálatos, hogy mi mindent…
– Igazán? Hát annyi mindent? – kérdeztem tőle. Gondoltam: mindenesetre megkérdezem, hátha megtudok a sejtelmeimnél többet is. – Te talán tudsz erről valamit? – néztem a szeme közé.
II. kötet 266– Nem értlek, – azt mondja. – Hát ő nem beszélt neked erről semmit? Hiszen, ha csak azt a kis tűzesetet veszed is…
– Hogy-hogy a tűzesetet? – kiáltottam és majd hogy fel nem borítottam az asztalt. – Hát ez is olyan dolog talán…
– Ne kiabálj fiam, – szakított félbe, – még most se kiabálj. – És halkabban kezdett el beszélni ő maga is.
– Egy ügyész, akinek irodájában tűz támad éjjel, hallottál már ilyet? – kérdezi tőlem. – Mikor állítólag nincs is ott senki. Nem pamutraktár ez, mi gyulladt ki benne? a tintatartó? Igaz, az ügyész szeretője néha benn szokott tartózkodni éjjel, – hogy dolgozott-e vagy mit csinált ott, azt már nem tudom, ez olyan Schlamperei-féle dolog, – mindenesetre az ügyésznek nem nagyon volt érdeke, hogy kifirtassák az egészet. Tehát hallgatott. Érted-e már a lehetőségeket?
– Nem én, – feleltem néki. – Az itt a kérdés, ki volt az ügyész szeretője? Csak nem azt akarod mondani, hogy Teréz? (A kórházban Erzsit, mint már mondtam, Teréznek hívták.)
– Nem, dehogy is, – azt mondja nékem. – A feleséged e tekintetben hozzáférhetetlenül élt. Ezt meg kell hagyni. Senki se tudta, tartozik-e valahova. De azt mindenki tudta, hogy az ügyész szeretője barátnője néki.
– Ne mondd. No bizony ezt se hittem volna.
– No de itt volt a te kiszuperáltatásod is, az se volt éppen csekélység, – folytatja Bottvinnik őrnagy.
Annyira kifáradtam mindettől, hogy erről már nem is akartam többet tudni. Hallgattunk tehát.
– Te, – kezdi aztán hirtelenűl, – te talán elmondtad feleségednek a mi ügyünket is?
– Hogy-hogy a mi ügyünket?
– Grűnbergert, meg a későbbieket?
– No ne beszélj, – ámuldoztam erre is. – Ez a te ügyed is igazán?
– Hát, – azt mondja, – most már talán közölhetek annyit, hogy ez az én ügyem is, igen. Persze csak lélekben, egyelőre.
– No ennek örűlök, – feleltem néki. – Ezért voltál hát olyan kedves irányomban odabenn.
– Elmondtad neki? – kérdezi újra.
II. kötet 267– El hát, én mindent elmondtam neki.
– És ő is neked?
– Ő nem, – feleltem s megvallom, kicsit szégyenkeztem is.
– No no. Milyen érdekes. És mit gondolsz? Jól tetted akkor?
– Mit?
– Jól teszed akkor, ha mindent elmondasz bárkinek is? – javított a szón. – Haragban váltatok el?
– A legnagyobb szeretetben váltunk el, – kiáltottam fel ekkor hirtelen támadt dühömben és máris elöntött a vér. – –
S bár, mondom, nagyon megdühödtem ettől a szemtelenségtől, mégis, taplót tett a fülembe ez a Bottvinnik is, attól fogva kezdtem tehát nagyon utána járni a letartóztatásoknak. De meg kell itt állapítanom Erzsike becsületének védelmében, de a magam elégtételére is, hogy gyanakvásra e tekintetben soha nem volt okom. Vagyis, hogy olyasmi merűlt volna fel, ami azt mutatta, hogy Erzsike bármiben is visszaélt volna azzal, amit tőlem hallott.
S itt most egy másik történet következik.
Nem egész egy év telt el azóta. S hogy milyen időket éltem akkor, nem érdemes róla beszélni. Igyekeztem elfelejteni magamat, nem foglalkozni magammal többé, legyen akármi!
Magam én únom is a lelki nyavalygást. Apám egyszer így szólt hozzám:
– Nehogy majd nekem sokat nyavalyogj életed során te fiú! Inkább lődd főbe magad, mert az a legundokabb, a nyavalygás. Történt, ami történt és kész. Lássuk a többit. Meghalt apád, anyád? – sírsz, gyászolod, még egyszer gyászolod, de azzal készen is vagyunk és már menjünk is tovább. Mert az élet nem olyan, az élet rohan, te meg minden erőddel rostokolsz.
Azt mondtam tehát magamnak: – lássuk a többit.
1917 év egyik hűvös szeptemberi napján együtt sétáltam egy kávéházi barátom feleségével, egy Ildicinek nevezett asszonnyal a Népszínház utcában. Ennek rózsás füle volt, szép rózsaszínű füle. EgyébII. kötet 268ként ezek olyan színészféle bohémek voltak, az asszony kóristáné, férje operai zenész s nagyon emlékeztettek engem a verebekre. S korántsem szürkeségük miatt, mert nem voltak szürkék, hanem tarkák, de minthogy állandóan mozgásban voltak. Figyeljék meg, a verebeket: egy pillanatig sincsenek nyugton. Mint a szent Vitus tánca rángatja őket valami, hol a fejüket, hol a farkukat, izeg-mozog mindenük, illegetik magukat, riszálják magukat. Hát így ezek is. Csakhogy Ildicinek még nyelve is volt s az is riszálta magát.
Gondoltam magamban: – hadd beszélje teli a fejemet, jó az nekem. Beszélt is az istenadta, hogy már majd megvesztem. Megint azt gondoltam tehát, amit valaha régen: – hogy minden rossz. Igen, azt, hogy úgy látszik, minden mindíg csak nagyon rossz lehet ezen a világon.
Gondoltam: most már telibeszélte a fejemet, hogy szinte szédülök bele, tehát most már el is mehetek. A kutyákról beszélt, egy édes kis ölebről. Mutatta, hogy hogy inci-fincizik az ilyen kiskutya. Aztán megint hogy hogy inci-fincizik másként, hogy hogy ugrál néha ide meg oda. És mindezt mutatta is persze, teljes erejével. Gondoltam: nekem ebből is elég.
Elmondta számos mindenféle közé keverve, hogy mikor ők kisgyerekek voltak és megláttak egy kiskutyát az ablakból, hogy akkor ők ezt a versikét mondogatták testvéreivel, (öt kisgyerek!) mert mindenképp meg akarták bűvölni a kutyákat.
Így szólt a versike.
– És sikerűlt megbűvölni? – kérdeztem szigorún.
– Már hogy sikerűlt volna? – nevetett a rózsás fülű.
– Akkor ebben maradunk madám, – válaszoltam én és enyhén meghajoltam.
Vagyis végre egész határozottan menni akartam, de nem szívesen. A helyzet tehát az volt, hogy nem szívesen mentem el, de nem is szívesen maradtam. Lakásomra gondoltam, amelyben példás most a II. kötet 269rend, (Heca mindíg gondosan takarított nálam!) – az íróasztalon megint pontosan el van rendezve minden, glédában állnak a plajbászok és tollak, a szemüvegek és nagyítók, a radírok és kések, de apró szerszámaim is, úgymint: a vinklivas, a körzők és a kiskalapács, valamint a finom vésők, (akkoriban holmi műkedvelő cizellálással és vörösrézen való domborításokkal is próbálkoztam)… s nekem, úgy látszik, már nem esett annyira jól ez a valaha oly nagyra tartott rend. A Jézus tudja! Talán megint a fazekacskákat hiányoltam e rend közepén, mindenféle tojásos, krémes vagy mézes maradékokkal, egy fél kis csöbör tejet az asztalon, egy-egy mesteri hajcsatot a mappáim tetején, vagy egy kis csengő nevetést, mikor dolgozni akartam, egy édes dalocskát, amely szétzilálta áldott csendemet s valahogy így hangzott:
Egyszóval nem szerettem én már hazamenni. – Akkor hát mit szeretek? – kérdeztem magamtól. – Semmit, semmit, – állapítottam meg.
Mikor is a rózsásfülű váratlanúl felsikoltott. – Péter! Péter, – kiáltotta boldogan és boldogtalanúl, s utána rögtön nekem:
– Látja, kutyákról beszéltünk. Oh édes Péter! – És összeölelkezett egy kutyával.
Jól megnéztem, nagyon rongyos kis kutya volt. Illetve nem is éppen kicsi, középnagyságú drótszőrű foxi és piszkos, nagyon piszkos, olyan, amely már régen bolyong hazátlanúl és éhen ebben a szívtelen városban. S ráugrott erre az asszonyra szíve szakadtáig, mintha magához akarná ölelni. S az asszony sírt. Én pedig megszerettem akkor ezt az asszonyt.
Póráz is lógott róla, finom bőrből való s ezt maga után vonszolta szegény. Igazán egy szegény kis ördög. Felemeltem tehát a bőrzsineII. kötet 270get, megsimogattam a fejét, megvakargattam az orra tövén, erre kicsit megnyugodott. Bementünk tehát Péterrel egy kapú alá.
Az asszony lázasan kotort táskájában, talált is benne valami csemege-cukorkát, s azt mind odaadta Péternek, persze csak egyenként. S íme Péter megszelídült. Minden cukor rágás nélkül, azonnal eltűnt benne, utána pedig ferdén fordította oda fejét s úgy nézett fel szelíd várakozással Ildicire. S mikor minden elfogyott, Ildici így szólt hozzá:
– Nincs több, szegény Péter. Most mit csináljak veled? – Amire Péter megint kicsit aggodalmasan nézett rá, aztán leűlt.
S ekkor hát Ildici elmondta nékem, hogy Péter az ő első urának, egy Selyem Feri nevű kabarészínésznek kutyája s ez a Feri már egyszer csinált ilyen disznóságot. Illetve, most igazán nincsen senkije, tehát még érthetőbb a disznóság, mint az, amit tizennégyben csinált. Ő ugyanis állatkedvelő, de állatjaival mégse törődik, mint ahogy egykor feleségével, Ildicivel se tudott törődni soha, ő semmivel se törődik. Ilyen ember, mit csináljunk, pedig különben egész jó fiú. Nos, tizennégyben mikor bevonúlt mint bakahadnagy, a lakását egyszerűen lezárta, állatjait kitette a lakás elé, két szép perzsa macskáját tehát rövidesen a háztetőn találták meg. És most nyílván ugyanezt csinálta. Közben ugyanis fölmentették, de most újra behívták, – erről Ildici még tudott is, – most is mit tett tehát? Hanyag ember ez! Fölvette uniformisát, szélnek eresztette Pétert és fölkapott az első villamosra, vagyis megszökött előle. Valószínű, hogy ez így volt.
– Semmi baj, – mondtam ekkor én. – Hazavisszük ezt a kiskutyát. – Mialatt magamban így gondolkodtam: – Most már talán mégiscsak jobb lesz hazamenni, mint eddig.
Szép szelíden mentünk haza Péterrel, mint régi barátok. Csak épp hogy a következő bajok voltak: valami ünnep lévén az összes űzlet zárva volt, még hozzá Heca is épp aznap utazott el haldokló nagynénjéhez falura – s mármost mit csináljak? Én kávéházakban étkeztem, az ételmaradékokat különben sem tűrtem magam körül, viszont íróII. kötet 271asztalomon ott volt még a reggeli tejem két zsemlével, (aznap elfelejtettem reggelizni), ezt mindenesetre odaadtam neki. Egy pillanat alatt eltűnt s Péter megint figyelmesen nézett rám. S ezt a tekintetet nem lehetett elviselni. Mit csináljak?
Szerencsére eszembe jutott, hogy hátha kinn a konyhán akad mégis valami. S íme, csakugyan. A gondos Heca a reggeliktől megmaradt zsemléket tette oda egy fiókba száradni. Nagyszerű. De felmásztam a konyhaszekrény teteje felé is, hátha ott is kincseket lelek.
– Hátha ott is akad számodra valami, te szegény kiskutya, – mondtam Péternek. S ő várakozva nézett rám tovább is barátságos, beszédes szemeivel.
S íme itt tálcákon, papírral letakarva a nagyon öreg, kőkemény zsemlék voltak. – Oh a hűséges Heca! – gondoltam én. Volt itt talán vagy harminc darab is.
Melegítettem tehát vizet, a zsemléket beáztattam langyos vízbe és sorra odaadtam Péternek. Most már mohón nyelte be mind, most már beszédemre, kérdéseimre semmivel se felelt. Pedig folyton beszéltem hozzá.
– Nagyon éhes vagy? jólesik? – kérdeztem tőle, meg ilyeneket. De, mondom, nem felelt. Végzetes nyomorban lehetett eddig, ezt csak most láttam.
Mindezekután pedig bevittem a fürdőszobába, betettem a kádba, beszappanoztam és hideg vízzel jól megmostam. Mukkanás nélkül tűrte. Mikor készen voltunk, kiugrott a kádból, jól megrázkódott s ezzel minden el is volt intézve.
Megjegyzem még, hogy ez a kutya tudta, hogy én megmentettem az életét s ennek később számos bizonyságát is adta. Ugyanúgy, ahogy én tudtam, hogy Erzsike megmentette az én életemet. S ennek bizony halálos szeretet lett a vége. Olyan, amelyre most is könnyek közt emlékezem.
Ezen az éjszakán pedig ilyesmiket gondoltam:
– Hogy oh Erzsike, mért nem láthatjuk mi egymást soha többé? II. kötet 272De ha már nem, mért van az, hogy az évezredekben fel sem ébredhetünk soha s ha csak egy-egy percre csupán! hogy megkérdezhetném tőled:
– Hogy vagy Erzsike? És mi szépet álmodtál? És boldog vagy-e nélkülem? Mert én, lásd, nélküled még itt se vagyok soha boldog. – –
Én egy pamlagon aludtam akkor dolgozószobámban, a kutyának pedig velem szemben egy kisebb kanapén mutattam helyet. (Azt a szobát, amelyben Erzsike lakott, akkoriban nem volt kedvem használni.) Az ünnepre vasárnap következett s ilyen vasárnapokon én mindíg sokáig szoktam aludni. Tíz óra tájban nyithattam ki a szemem. Péter erre velem szemben rögtön fölemelkedett a kanapén. Ekkor alvást tettettem újra, de a szemem szögletéből figyeltem őt: s íme, ő is visszafeküdt. S ez így ment néhányszor, mikor is Péter meg akarván bizonyosodni a helyzetről, óvatosan lelépett a kanapéról és lábujjhegyen, (úgy ahogy mondom!) odajött fejtől az ágyamhoz, jól megnézett engem s minthogy szemeim húnyva voltak, tehát lefeküdt. De minden figyelme rajtam. Megint kicsit nyíltak a szemeim: felegyenesedett. Megint lehunyódtak: vissza. Mikor is megsokalltam a dolgot s felűltem az ágyon. Erre hangos ugatással felugrott hozzám és összecsókolt.
Azt hihetné itt valaki, hogy tódítok. De mi értelme volna? Szegény, kedves Péter! Ma már öreg ember vagyok és tessék elhinni, úgy őrzöm magamban ezt a jelenetet, – amíg még élek, nem akarom elfelejteni. Hát ami még ezután következett!
Borotválkozáshoz készűltem, de aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kutyát ilyenkor ki kell ereszteni a szabadba. Csak hogy csináljam ezt? Heca nincs Pesten s körülöttem kívüle soha sincs itt senki. A következőket csináltam tehát:
Most látom azonban, hogy előbb el kell itt mondanom egyet-mást. Én, ha bírám vagy fölöttes hatóságom előtt állok s az nem volt előzőleg már cudar irántam, én az ilyennel mindíg fölötte tiszteletteljesen viselkedem. Vagyis: ezzel figyelmeztetem őt saját méltóságára s minden tapasztalatom az, hogy akkor az ilyen jobban is igyekszik ennek megfelelni. (Ez volt különben a nem nagyon eszes Gandhi álláspontja is.) Talán emlékeznek még rá: mikor engem Nemeskéri-Kiss főII. kötet 273hadnagy az őrmesterrel való ügyem után letartóztatott, nem bánt különösen rosszúl velem, pedig közismerten kutya-komisz ember volt. Akkor is így tettem: – nem tudok róla, hogy te rossz vagy, tehát nem vagyok se dacos, se megátalkodott… S íme, kemény volt, zordon, de meghallgatott s utána parancsot adott, hogy „úri” módon bánjanak velem. S ugyanígy a katonai vizsgálóbíró. – Elmehet! – mondta szigorúan, de mikor az ajtóban voltam, hozzátette: – jójcakát önkéntes. – És láttam, hogy utánam bámúl.
S lefelé, a gyöngébbekkel szemben ugyanígy. Ha egy gyermeknek azt mondod, hogy ő eszes lény, akit komolyan kell venni, tehát eszes magatartást is vársz tőle, akkor ő ezzel fel van emelve s igyekszik ennek eleget tenni. Így teszek tehát a gyermekekkel is, többet tételezek fel róluk, mint amennyit fel szoktak róluk tételezni s még ezzel sem jártam én soha rosszúl. Sőt, így teszek a növendékeimmel is. (Magántanár lettem ugyanis azóta Del Piombóból és környékéből.) De ugyanezt a metódust követem, ha állatok kerűlnek a kezem alá. Tehát így tettem Péterrel is. Kis résre nyitottam az előszobaajtót és a következő beszédet intéztem hozzá:
– Ilyen kiskutyának, mint te vagy, Péter, ilyenkor ki kell menni. De én nem tudlak levinni, láthatod, Heca pedig nincsen itthon. Menj tehát le egyedül, de tíz perc múlva gyere vissza. – És mindenesetre megnéztem az órámat. Lássuk, mi lesz?
Péter mind e beszéd alatt kitolta orrát a résen és szaglászta a szabad levegőt. S mikor kinyitottam rá az ajtót: – hajrá, mint a szélvész száguldott le a lépcsőkön, ezt még láttam. Aztán gyorsan kinyitottam az utcai ablakot is, nagyon kihajoltam, hogy lássam, mit csinál.
Megszaglászta az utcasarkokat, aztán eliramodott, tovatűnt. – No, – gondoltam, – vége! Ezt se látom én soha többé.
De nem voltam különösen szomorú. Abban az időben a szomorúságokról már rég leszoktam s azt a szót, hogy „soha többé” régen beiktattam már magamba véglegesen. Most is sóhajtottam egyet s azt mondtam magamnak: – lássuk a többit. – Üres perceimben továbbá javarészt Erzsikével szoktam beszélgetni, vagy legalábbis ennyit mondok ilyenkor a falaknak: – Erzsike. – S aztán hallgatok, várok. S ilyenkor minden egyébről meg is feledkezem persze, – szórakozott II. kötet 274ember vagyok én! Így most is. Borotválkoztam s közben a következő beszédet intéztem hozzá:
– Rossz emlékek féregtanyája, – emlékszem, ez volt a tétel. (E szó még éjszaka jutott eszembe s most kezdtem feldolgozni magamban.) Tehát: rossz emlékek féregtanyája, – hogy ez vagyok én. De viszont, én ragaszkodom is ahhoz, hogy ilyen legyek. Mert ő is fájdalmas emlékem és íme, mégse válnék meg e fájdalomtól semmiért.
Továbbá: hogy milyen jól megértem én most Dzsehan királyt. Szerelme meghalt s ő csak jóval halála után építtette sírjára a világ egyik csodáját a Tadzs Mahalt. S mi ennek a magyarázata? Én tudom, és jobban, mint bárki más. Oh emberszív végtelen csodája! Könnyes dolgok ezek. Mert hogy mire képes a képzelet! hogy míly fájdalmassá tud megnövelni egy alakot! bizony mondom, hogy ez a fájdalom oly hatalmas erejű tud lenni, hogy olykor már-már erősebb is, mint maga az élet. S ő, miután elvesztette, csak akkor eszmélt rá a szerelem végtelenségére is. – –
No de kinn Péter kapart az előszobaajtón. Az órámra néztem. Pontosan tíz perc telt el. És Isten úgy segéljen, hogy ez így történt.
Ismétlem: mi akkor halálos szerelemben voltunk Péterrel. S hogy milyen volt ez az érzés, alig is lehet kifejezni. Különben, hisz úgy emlékszem, Bismarck is azt mondja valahol: hogy csak kutyát lehet ennyire szeretni, az embereket soha. És igaza volt. Emberrel mindíg van valami baj: féltékenység, neheztelés, nagy ellentétek ebben-abban… az emberi viszonylatok legfeljebb ilyenek: és mégis szeretem. De mi Péterrel úgy voltunk: én csak szeretem. Ez az érzés a szívben olyan volt, mintha nehéz álom telepedett volna rá. S mintha méz csorranna tiszta szépségében, olyan volt az, ha én jó kutyámat megsimogattam. És mondhatom, Péter csak nekem élt, minden gondolata én voltam. Ilyen tiszta érzelmeket még nem látott a világ. És így telt az idő.
Nekem viszont, sajnos, más gondjaim is akadtak s ez lett aztán köztünk a baj. Hivatalomban is nyugtalan voltam Péter miatt, mert új II. kötet 275takarítónőmtől azt hallottam, hogy egész délelőtt sír. S ő leviszi ugyan sétálni, de az utcán is nyugtalanúl rángatja pórázát s közben nyöszörög, úgy látszik, engem keres. Ebben tehát Péter mégse volt elég okos, mert hiába mondtam neki, hogy hivatalba megyek, értsd meg, a múzeumba megyek! Ezt már nem értette és már akkor is sírt, mikor elmenni látott.
No de aztán, mikor hazajöttem, hogy mi volt akkor! micsoda jubileum!
– Látod, ugye látod, – mondtam magamban ilyenkor Erzsikének. S ez a „látod” sokfélét jelentett. Az a gyanúm is támadt, mintha csak az ő számára szeretném én ezt a kutyát is, talán hogy lássa, és csakis ő! mennyire tudok én szeretni, ha lehetővé teszik nekem, hogy tehát nem vagyok annyira szívtelen… (könnyes dolgok ezek!) – vagy őt szerettem ebben a kutyában is? – ezt már nem tudom.
De jelentett még valamit s ez már súlyosabb dolog. Hogy én az ilyen nagy szeretetet voltaképp nem is bírom kitartani sokáig. Nemcsak azért, mert oda voltam láncolva Péterhez, mozdúlnom se lehetett, akárcsak még egyszer elmennem hazúlról délután, – de mert a szívem túlságosan nehéz is volt már ettől a kapcsolattól. Úgy látszik tehát, – és hát bizony ebben is igaza volt apámnak, – veszélyes az, ha az ember ennyire átadja magát egyetlen érzésnek. Mert akkor lesz csak igazán rabszolga belőle. De mondom, nem ez volt az igazi baj. Hanem egész egyszerűen, hogy nem bírtam ki saját érzelmeimet.
Életem egyik legnagyobb áldozatára kellett volna tehát rászánnom magam: hogy megváljak tőle, csak erre képtelen voltam. Pedig az lett a vége. Mikor leűltem ezt a történetet megírni, sokáig tanakodtam, hogy mi legyen a címe? Először „Kutyatörténet” címet akartam adni neki, de most ezt megváltoztatom „Egy magány története” ezt írtam most a tetejére, mert erről van itt szó, semmi másról. Hogy nekem kizárólag csak a magány való és a képzelet, semmi egyéb. Szomorú dolog ez, de így van.
No de folytassuk a történetet. Mikolka professzor Bécsben hirtelen meghalt s anyám egy nap mély gyászban megjelent Pesten, hogy ő megint itt akar élni, ő képtelen tovább Bécsben maradni: férjének emléke ott annyira gyötri őt. Egyelőre itt fog tehát lakni nálam, s miII. kötet 276vel tudja, hogy elváltam… néhány hónapról van csak szó, amíg valamelyest megnyugszik és be tud magának rendezni egy külön kis lakást. S anyám nem szerette a kutyákat, sőt, voltak periódusai, mikor irtózott tőlük.
S ez döntött aztán e kérdésben. Anyámat ilyen állapotában nem lehetett visszautasítanom, meg kellett tehát válnom Pétertől. Nyakamba vettem tehát a várost.
Csakhogy ez nem volt akkor olyan könnyű dolog. Nagy nyomor volt már akkor itt, élelem-hiány, kutyára gondolni sem akartak az emberek. Talán a veszteségek fájdalma is túlnagy volt ahhoz, hogy hajlandók lettek volna egy állatnak érzésekkel adózni. (Túlsok volt itt már a gyászruha.) Márpedig én olyan helyet kerestem néki, ahol jó dolga volna és én meg is látogathatnám néhanap. Így gondoltam ezt eleinte.
Egy vakhoz kerestek egy okos kutyát vezetőnek, csakhogy ezt nem akartam. Máshol kis kocsit kellett volna húznia, egy rokkant utcai árús könnyű árúit, – az élet nehéz, tudom, de én ezt a sorsot sem akartam vállalni neki. De aztán bizony alább kellett hagynom e nagyralátással.
Mert hiába próbálkoztam a legkülönbözőbb helyeken, nagyuraknál és kisembereknél. Végre elmentem a kutyavédő egyesületbe is, (ez valahol a Nefelejts utca táján volt, egy sötét, alacsony házban) s itt különös dolog történt velem. Ez volt első ilyen esetem, aztán még kettő adódott ebben az életben, rövid időközökben egymás után. Benyitok az elülső irodába és szinte felkiáltok a meglepetéstől. Ott űl ugyanis egy kisasszony az íróasztalnál, félrehajtott fejjel űl, jöttömre nem néz fel rám s úgy kérdezi, hogy mit kívánok s közben cigarettázik. De még a hangja is a csalódásig hasonlított Erzsiéhez. Aztán hát mégis felnézett végre s én egy nagyot sóhajtottam. Mégsem ő volt. Mondom neki a dolgomat, – gazdátlan ebek, – feleli, – jobbra a második ajtó.
II. kötet 277Itt egy öreg úr fogadott s hogy véle mit beszéltünk együtt, arra alig is tudok már visszaemlékezni, bár az arca most is előttem van. Albínós szemöldöke volt s egy csöppecskét bandzsított is s az ilyen fínom bandzsák igen megnyerőek szoktak lenni. Ez is az volt. Annyit tudok még, hogy úgy tárgyaltunk Péterről, oly komoly türelemmel és odaadással, ahogy egy szegény, elhagyatott ember dolgát szokták latolgatni tisztességes emberek. Csak nem volt segítség, olyan volt a helyzet. A kutyák legrégibb barátai, „szenvedélyes ebtartók”, is kénytelenek most megválni állataiktól, mert nem tudnak mit enni adni nekik.
S aztán még megkínált teával is és rábeszélt, hogy jöjjek el egy hét múlva. Két dolgot helyezett kilátásba: egyrészt, hogy elmondja majd az élete történetét, amely olyan, hogy „regényt kéne belőle írni” – és másodszor: hátha adódik addig valami szegény Péternek is.
Csakhogy én nem várhattam egy hétig. Anyám már toporzékolt a „nyafogós dög” miatt. Péter ugyanis szemlátomást idegenkedett anyámtól és szemlátomást sorvadt. Olyasmire kellett tehát rászánnom magamat, amihez nem nagy kedvem volt eddig. S ez a következő:
Talán tetszenek még arra a panaszomra emlékezni, hogy Erzsike mennyire szeretett hallgatózni. Ez igaz, mindig és mindenütt. De különösen nálunk otthon a szomszéd felé. S ilyenkor óriási hahoták voltak, mert még én is nevettem, minthogy még engem is rávett a hallgatózásra.
Jobboldali szomszédunk ugyanis egy orfeumos hölgy volt, aki mindenféle más hölgyeket tanított be bizonyos táncokra, valami lokálok számára, úgy hiszem. S ezeket a tanításokat leste annyira az én Erzsi-szívem.
– Kezdődik. Gyere már, a szentségit neki, – szokott volt sürgetni engem, s már jóelőre nagyokat hahotázott.
A szomszédból valóban ilyenféle sikolyos tanítások hangzottak át:
– Nem úgy kell bejönni a placcra, mint a disznók, mit gondol maga? – Vagy ilyenek:
– Mit gondol maga, hogy a maga szép vastag hátuljába beleszeret egy főherceg? No látja. Akkor meg minek mozgatja annyit ide meg oda? – Vagy:
II. kötet 278– Ne tessék annyira leguggolni, mintha bilire űlne… egy nőben mindig valami sikk is legyen… – és így tovább.
Nagyon megszerettük tehát mind a ketten ezt a madámot anélkűl, hogy ismertük volna. Mivelhogy mind a ketten, Erzsike is, én is, nagy méltánylói voltunk az emberi butaságnak. E hölgy férjét viszont egész határozottan nem szerettük, szintén anélkül, hogy ismertük volna. Hiszen butaságban itt se volt hiány, szó sincs róla, de őt mi here piperkőcnek is tartottuk a falon át szerzett tapasztalatokból, undok semmittevőnek. Mert a hölgy mégiscsak keményen megdolgozott teheneiért, ezt meg kellett hagyni neki, de ez a fickó semmit se csinált, a feleségének segített néha ordítozni, ennyi volt minden hivatala. Elhatároztuk tehát, hogy pöszén beszél, mint a selyemfiúk s egyre jobban nekigyűlölködtünk minden látható ok nélkül. A múzeum akkori igazgatója azt mondta volna ránk, hogy hülyék vagyunk. – Egy embert útálni, akit még soha nem is láttatok, hát van eszetek? – kérdezte volna.
– De láttam, láttam, a hátát láttam a múltkor, – felelte volna az én Erzsi-szívem. S mikor már tényleg a hátát is látta, akkor már meg is játszotta, hogy milyen lehet.
Kócból bajuszt sodort magának, azt fölragasztotta, felvette szürke felöltőmet, amely leért a talpán túl, felállt egy sámedlire és elkezdett pöszén beszélni, de pontosan úgy, ahogy a stricik szoktak. Hogy honnan vette ő ezt is? A hasamat fogtam.
Így éltünk mi valaha bizony.
Én pedig azóta, jóval Erzsikém tovatűnése után, furcsa ingerületből kifolyólag meg is ösmerkedtem véle. Az ördög tudja, hogy van ez. Az ember némely esetekben nagyon szeret ám undorodni, én legalább. Az ilyet én még ápolom is magamban, növelni szeretném s épp ezért, nem tagadom, még meg is lestem néha a lépcsőházban. Ebben különös élvezetek rejlenek. Állítom, hogy az undorban néha gonosz gyönyörök forrása van.
De ami a lényeg: valóban jól eltaláltuk Erzsikével, tényleg undok fráter volt, s ami még érdekesebb, ha nem is egészen, de majdnem olyan, amilyennek Erzsi megjátszotta. (Fiatalabb volt feleségénél a lelkem és szép ember, ezt kifelejtettük a számadásból.) – És ezzel leII. kötet 279szek én egy tömeg a föld alatt? – kérdeztem magamtól s mondhatom, már ez is úgy mulattatott engem, hogy nagyokat nevettem tőle. Mikor pedig körülbelül fél évvel Péter előtt elmesélte nékem egy kisgyerekük, csecsemőjük halálát, – egész odáig voltam a gyönyörűségtől. Mert leutánozta a gyerek utolsó perceit: csücsörített, csicsogott, szipogott s mindezt a lépcsőházban. Aztán megmagyarázta, hogy milyen nyál-gyöngyök buggyantak a haldokló kisded szájacskáján és ezt meg is mutatta, de kétszer is. Én pedig ilyesmit gondoltam:
– Meg akarod szolgálni életedet ugye? Hasznossá akarod tenni magad mimikával, nem igaz? A bajuszod pedig de szép! Anyám azt mondaná erre: – a strici buzgólkodása egy lépcsőházban. – És erősen belenéztem a szeme közé, mintha fejébe akarnám tolni mind e gondolataimat.
No de mindegy ez is. Péter idején is találkoztam véle néhányszor s ő egyszer elmondta, hogy hallja ám, ez a szegény kiskutya mennyit sír odabenn.
– Ne utánozza most a kutyát, – szóltam rá. Viszont azt is elmondtam neki, hogy nem igen tarthatom meg szegény Pétert, nem tudna-e valami jó helyet neki?
Amire ő azt felelte, hogy hogyne tudna. Épp most csinál egy barátja az orfeum számára kutya-színházat.
– Eh mit, kutyaszínház! Gyalázat! – gondoltam még akkor. De aztán rámtámadt a lehetetlenség, kezdtem megszokni a gondolatot. Legalább művész lesz az én jó kis Péteremből. S megvallom, e gondolatnál könny szökött a szemembe.
Még az utolsó napon is próbáltam engesztelni anyámat, mondván, hogy úgyis csak rövid ideig szándékozik ittmaradni nálam, hogy ez egy okos, jó kiskutya, próbáljon hát megbarátkozni vele. Úgyis, most annyira egyedűl van…
– Meglátod anyuskám, annyira meg fogod szeretni, hogy elviszed magaddal még az új lakásodra is, – mondottam én.
– Rám akarod sózni? – kérdezte azonnal. S ez, ha nem is így, de körülbelül igaz volt.
– Hogy meg fogod te bánni, ha én már nem leszek, hogy nem az anyádat, sosem az édesanyádat, hanem virágárúslányokat és kutyákat II. kötet 280hordoztál a tenyereden, – tette még hozzá. S én sötéten néztem rá, mert ezzel megintcsak szíven szúrt.
Nem volt hát mit tenni. Jöjjön tehát a kutya-színház, mit tehetek én? E napra, vagyis egy tavaszi szombat délutánjára volt megbeszélve az átadás, hogy a lépcsőházban találkozunk. S ez így is lett.
E tárgyról nincs kedvem sokat írni. Péter tökéletesen tisztában volt vele, hogy körülötte mi történik, ezt állítom. Mert rettenetesen nyugtalan volt aznap már kora reggel is, mikor pedig pórázát átnyújtottam a stricinek, felugrott rám, átölelt és összecsókolt. S mikor letettem őt a földre, szokása szerint félrefordított fejjel még egyszer, utoljára nagyon figyelmesen rám nézett.
S íme, én még sosem láttam olyat, hogy egy kutya úgy tudna sírni, mint az emberi lény, de ennek könny volt a szeme sarkában, erre esküszöm.
Én is nagyon ránéztem akkor, mégpedig azzal az érzéssel, hogy soha többé. Mert akkor már tudtam, hogy ennek így kell lenni, hogy nem szabad többé látnom őt. Mert nem bírnám elviselni. – Isten vezéreljen, – mondtam néki magamban és nehogy én is sírva fakadjak, elszaladtam.
Soha többé! igen, soha többé! – ez lett az én jelmondatom és főigém. Színházakba, mulatókba jártam akkor s egy opera-előadáson aztán a következő történt velem:
Először is otthon felejtettem a szemüvegemet. (Akkor már erős szemüveget kellett hordanom, ezt is Caravaggiónak köszönhetem.) Ez ugyan még pótolható színházi látcsővel, no de hogy látcsövezzek én egy igen elegáns hölgyet, aki a nagy szünetben, a dohányzóban egy elég sovány, de szintén elegáns úr karján sétál föl-alá nem messzire tőlem és minden fordulónál engem néz. De olyan feltűnően, hogy egyesek már vissza is fordúltak és megmosolyogtak minket. S a sovány, sápadt úr mindezt tűrte.
Kétségtelennek tetszett, hogy ez ő. S ez már korántsem volt olyan egyszerű dolog, mint a kutyavédő irodában. Egyrészt: az alakja, mozII. kötet 281dulatai, a rövid, pólyásbabához illő karjai, – mindez pontosan ő volt. Ezenfelül fekete csipkeruha is volt rajta, olyan, amely mögött fényes fekete selyem alátét van, s hányszor mondta ő nekem, hogy szakasztott ilyenre vágyik, (még le is rajzolta néhányszor) s mikor felajánlottam, hogy csináltatok neki, minden erejével tiltakozott ellene.
– Majd, ha gazdag barátom lesz, – mondta és nevetett.
Igaz, rövid fátyol takarta el előlem a szemeit, függönyke módján, még ezt is láttam. Mert ferde kis francia kalap volt rajta, igen sikkesen s ezen lógott a kis függöny, – erről pedig arra lehetett következtetni, hogy páholyból jött ide cigarettázni. Mert erősen cigarettázott, még ezt is láttam, a cigaretta tüzét és szerteröppenő szikráit. S én e szikrákra is azt mondtam, hogy ez ő.
Ámde, még csak nem is ez a lényeg. Hanem hogy a vonzás mekkora volt köztünk! Ez le nem írható. Olyan nagy volt, hogy alig tudtam helyemen űlve maradni, hogy oda akartam rohanni, meg kellett kapaszkodnom a székbe, nehogy valami botrány legyen ebből a végén.
Fel is álltam tehát, de nem azért, hogy odamenjek, hanem hogy eltűnjek, még a színházból is azonnal el akartam menni előle. És most már nem is a botrány miatt. Kemény és végső parancsok hangzottak el a szivemben. S ezek arról szóltak, hogy meg kell őt védenem magamtól. De nemcsak ennyi volt a parancs. Hanem hogy magamat is meg kell védenem, – mitől? Az én átkozott képzeletemet kell megvédenem. Mert én csakis így tudom szeretni őt, a messzeségből, – mert ahogy Pétert szerettem, – közelről az emberi lényt úgyse lehet annyira szeretni s lám, én Pétert se bírtam ki sokáig. Nekem tehát ez a szerelem, a képzeletbeli, többet ér a valódinál. A szerelmemet féltettem tehát tőle, amely az enyém, s amíg ő nincs itt, tőle nem is függ többé.
S ezért is álltam fel, mert ez volt végső határozatom. Mikor is riadt pillantás érte arcomat. A hölgy most megállt a fordulónál és még fel is libbentette a függönykét. S íme: ezek a szemek idegenek voltak, mégsem ő volt. Én is eldobtam tehát cigarettámat és letöröltem arcomról a verítéket. – –
Hát nem különös az ilyesmi? Hogy valamilyen hölgy, akit az életben még sohase láttam, így folytatja velem legsajátosabb történeteII. kötet 282met? De továbbá: ismert-e engem ez a hölgy valahonnan, vagy hirtelen megtetszettem neki? Mert, hogy el ne feledjem: én mindezek után persze visszamentem földszinti helyemre s íme, alig hangzott el a Tannhäuser második felvonása, egyszercsak látom ám, hogy valaki annyira kihajol első emeleti páholyából, majd kiesik belőle. Ő volt, ez az Erzsikéhez annyira hasonlatos hölgy, – mármost mit szóljon ehhez az ember? És kétségtelen volt, hogy engem keresett, mert mikor tekintetünk összeért, az ő szeme felvillant és egy parányit még el is mosolyodott.
Még ma is elcsodálkozom mindezeken.
És most még egypár szót. Mert még egy ilyen esetem volt, ez volt az utolsó.
A Rákóczi úton barangoltam egy este s valahol ki volt írva: mulató. (Hogy milyen mulató, ezt már elfelejtettem.) Gondoltam: itt még nem voltam, bemegyek hát egyszer ide is.
Tényleg bementem, – javában folyt az előadás, de éppen szünet volt, – s alig érek a középre, ott űl Erzsike. Most azonban már egészen biztos volt, hogy ő az. Most már volt szemüveg rajtam, ezenfelűl pedig ő még rám is mosolygott, szelíden, szomorún, sőt az ajka is megmozdúlt.
Megtántorodtam.
– A Krisztus Máriáját, ebbe én beleőrülök, – gondoltam elkeseredve. Mert ez olyan volt már, mint a kísértetjárás. Még a hátamon is végigvágott a jég. Tehát máris fordúltam visszafelé.
Ekkor azonban valaki szelíden hozzá ért a karomhoz.
– Mért mégy el? Nem nézed meg a kutyaszínházat? – kérdezi egy ismerős hang. Bottvinnik őrnagy volt.
– És mért vagy olyan sápadt? Rosszúl érzed magadat? – kérdezi tőlem.
– Hát kutyaszínház lesz? – ámúldozok erre tévetegen és visszafordúlok.
II. kötet 283S no lám: az elkerített páholy-ketrec, ahol Erzsike még az imént, egy perc előtt két civil-kísérőjével űlt, addigra már üres is lett, sose tudtam meg tehát, hogy ez a tébolyító látomás ő volt-e csakugyan? Néha azt gondolom, hogy igen, néha azt, hogy talán mégse… s ilyenkor a lélek feltételezhető káprázataira gondolok. Azt se tudtam meg tehát soha, vajon ő is úgy volt-e vele, mint én, hogy ő is menekűlt-e előlem? No de mindegy. Ma már egyremegy ez is.
Kezdődött a kutyaszínház s bejött Péter, fehér fejkötővel, réklibe, gatyácskába öltöztetve, – két lábon tolt szegény egy kis gyerekkocsit, – még kötényke is volt rajta, jut eszembe.
– Vajon káprázat-e ez is? Vagy az ördög játszik ma énvelem? – ámúldoztam egyre és most már beteg karomon is beállt a rángás. S hogy meggyőződjem róla, mi van itt, előbb halkan szólítottam őt. Azt mondtam csendesen, szomorúan: – Péter.
Erre rögtön megállt a kocsival, felemelte büszke fejét és a nézőtérre bámúlt szigorú figyelemmel. A kulisszák mögött ostor pattant.
– Péter! – mondtam ekkor hangosabban is, mert nem tudtam tovább uralkodni meggyötört szívemen. Amire rögtön megfordúlt, átugrott a lesüllyesztett zenekaron, és senkivel, semmivel se törődve többé a nyakamba borúlt.
Néhány hónap múlva azt hallottam egy másik őrnagytól, (nem Bottvinniktől,) hogy Erzsikét, szegényt, igazi neve szerint Kutka Júliát Romániában kémkedés miatt letartóztatták, halálra ítélték s az ítéletet nyomban végre is hajtották. S én egész szívemmel még ma is azt kiáltom utána, hogy édes voltál, szép, felejthetetlen s hogy az örök világosság fényeskedjen néked. Ámen.
Akkor fejeztem be első, fuvolás önarcképemet, talán vannak is még, akik emlékeznek rá. Gyertyafény, vörös reflexek, – gyerekes elképzelés, de azért ma se tartom egész rossz munkának.
Mikor elkészültem a képpel, – átfestettem vagy kétszer is, de nemigen mentem többre vele, – kiállottam a piactérre, mellettem a kép… szerényen álltam ott s hagytam, hogy tekintse meg a sokaság. Számosan jöttek oda: kufárok megharapott almával, a dóm gazdasági hivatalnokai baretben s a városháza ügyes-bajos népsége közűl is nem egy. Olyik mosolyogva csudált, volt olyan is, aki megcsipegette még arcomat is. Fiatal voltam, igaz, alig tizenhét éves és gyerekes arcú, pirospozsgás, jókedvű fiú. Fennen dícsérték művemet, egy fiatal lányka pedig fürgén ugrott az állványomhoz és iront ragadva egy szelet papírra kipirúlt arccal írta fel:
Krakó, 1730, Benedek napján. Imádlak. – És elszaladt.
Már forró volt ugyan a napsütés, de koratavaszi még az idő. Valami kristályos hidegség állt felettünk a levegőben s ehhez a kavargó fény forró áramai: hideg és meleg egymást váltogatta magát arcomon s megborzongatott. S az ég is hogy ragyogott odafenn s a dóm, vagyis Máriatemplom arany kupolái is micsoda szikrázást csaptak az ég alatt! Galambok csattogtatták szárnyukat körűlem, némelyik oly közel repűlt el a fülemnél, hogy csak kezemet kellett volna kinyújtanom, hogy megszerezzem jó ebédemet. Déltájban harsonások jártak körűl a piacon s régi szokás szerint mind a négy sarkán megfujták a delet, vagyis, hogy takarodni kell, félóra múlva tiszta legyen a tér. Bevonták hát a sátrakat is, üres kosarakat hajigáltak fel a szekerekre, seprővel nagy porfelhőt kavartak az utakon, két perccel harangozás előtt pedig a dóm dékánja haladt el hatalmas talárban a tiszteletadó nép között, uszályát két nevető kölök cipelte utána, ezek egymással mulatoztak: fintort vágtak, vagy nyelvüket öltögették és röhögték is a tömeget.
Magam is nyúltam éppen az állványomhoz, hogy lebontsam, mikor lóháton egy hölgy érkezett oda. Lova körbefordúlt vele, hogy II. kötet 285megállt, ő maga pedig odaszólt egyik őgyelgőnek, hogy segítsen leszállani neki. Úgy rábámúltam mindjárt, ahogy a cigánygyerekek szokták. Lova is, sudár alakja is azonnal nagy hatással volt rám. Közben harangozni kezdték a delet. Mikor leszállás közben felhajlott a szoknyája, erős szúrást éreztem a szívemen.
A hölgy leszállt, egyenesen odalépett állványom elé és anélkűl, hogy akár egy szót is vetne nekem, figyelmesen kezdte vizsgálgatni önarcképemet. Jó sokáig állt ott szótlanúl, én viszont mindvégig az ő arcát néztem ezalatt.
Elragadtatás helyett hol röpke, gúnyos mosolyok futottak azon át, hol konok szigorúságot, szinte megvetést látszott kifejezni szeme. Bizony ettől még a bensőm is megremegett. Nyomban el is határoztam tehát, hogy megszólítom őt, a hölgy azonban megelőzött, odafordúlt hozzám és így szólt:
– Sutba vele! ezzel a sok szeméttel itt, – mondotta szenvedélyesen s lovaglópálcájával bizonyos cafrangokra mutatott. (Nagy kedvem volt még akkor ilyesmit festegetni, csakugyan.) – Ki a mestered?
Megmondtam tehát, hogy Pinero mesternél vagyok itt, nála tanulok s hogy a tandíjat értem apám fizeti.
– A szállásod is ott van nála? – kérdezte szigorún.
Habozva feleltem neki valamit, mire ostorával bosszúsan az állványom felé csapott.
– No, van-e szállásod, vagy nincs? ki vele.
Bosszantott engem ez a hang, főként a tegezés. Koraérett fiú voltam, mindenképpen az s még szerette is bennem ezt az apám. Mikor hosszú idő után végre látogatásomra jött, két hete sincs, nevetve büszkélkedett vele mesterem előtt, hogy íme, ide s tova már a bajuszom is szépen sarjad s még aznap este megkérdezte, hogy ajándékba burnótos szelencét akarok-e, vagy pipát? Ez az ő engedélyét jelentette s bár pipám már volt, mégis pipát kértem s a szeme láttára mindjárt rá is gyujtottam. Egyszóval: akkoriban már sértett bizony ez a mód. Durván feleltem hát vissza neki.
– Nem, nincs szállásom, – feleltem mérgesen. – Apám küldi nekem a pénzt, most hagyott is itt jócskán, de én ezen a héten elherdálII. kötet 286tam az egészet. S ma már ebédemre se telik. – A hölgy vídáman felnevetett.
– Van kedved nálam ebédelni? – kérdezte most már csendesebben. – Az uram muskétás kapitány s egyben a város parancsnoka most.
– Van kedvem, – feleltem én, már szinte kihívón. Mert semmiféle parancsnoknak nem volt akkor becsülete nálam, mivelhogy a művészet volt az istenem.
– Van kedved nálam is lakni? – firtatta tovább. – Semmit se fizetsz. Unatkozom itt, – tette hozzá s felnézett a toronyra.
– Ahhoz is van kedvem, – feleltem én. – De még ahhoz is asszonyom, hogy lefessem önt. Ön olyan gyönyörű.
– No-no! – állította meg bennem a szót s pálcájával odasuhintott a kezem fejére. Felszisszentem előbb s szemeim is nyílván szikrát szórtak a dühtől. Ám a hölgy megintcsak kinevetett.
– Szegény vagy? – kérdezte ingerkedőn, megvetőn.
– Az apám gyapjúkereskedő, – feleltem neki büszkén. – Három hajója van.
– Szóval paraszt! – mondotta dölyfösen.
Már ezt bizony sehogyse tűrtem el. Szótlanúl hagytam ott, hogy fogom az állványomat, összerakom… Az arcom hamúszín lehetett. Ám ekkor az ujjasomnál fogva visszafordított.
Belenevetett a szemembe, orcái lángoltak, gyönyörű volt. S így állt szemtől szembe velem, nevetőn, lángolón, jó néhány pillanatig. Nem tudtam az ámulattól hova legyek. A szívem hangosan dobogott.
– Haragszol kisfiú? – susogta kábítón. Oly andalító volt ez a szó, majd elaléltam a gyönyörtől. El kell gondolni, hogy rokoni szó, anyám, családom nélkül bolygok vadidegenben s oly sok éve már s egy íly csodaszép hölgy, aki lovon érkezik, most így beszél velem. Ám a lángja megintcsak egy-kettőre kimúlt. Arca, tekintete megint bágyadt lett, kedvetlen, mint az imént, – újból a kép felé mutatott pálcájával s ajkbiggyesztve, gúnyosan így szólt:
– Van ebben egy s más, ami jó s amit az ember a nagyokban is szeret: ez a kéz, ez a szem, csak éppen a szentlélek hiányzik az egészből kedvesem.
II. kötet 287Majd nyájasan végignézett a tömegen, mosolygó asszonyokon, kofákon, férfiakon, mintha figyelmére méltatná még ezeket is.
Jól emlékszem rá, egy öreg ügyvéd is volt a tömegben, szürke kendő volt a nyakán…
– Micsoda asszony ez, teremtőm, egy uram! – kiáltott fel az öreg, szeméhez kapva kezét, mikor a hölgy már biccentett a fejével s felfogva ruháját, ment a lova felé.
Borravalót vetett a fiúnak, majd sarkantyúba kapta lovát. De fejét még visszafordította az aranyos napban, s így, ferdén ez a fej, nevetős, kegyetlen mosolyú, – oly szép volt, hogy imádkozni kellett volna feléje.
– Ne töltsd az időt! – kiáltott vissza nekem. – Férjem a városkapitány, a lakásomat is megmondja neked akárki! – S szembefordúlván a széllel, máris otthagyott.
Én pedig zavart lélekkel s bizony megrendűlve bámúltam utána még jóideig.
Régimódi kis kastély volt, csak egyemeletes. Évszázados épület, amilyet ismerünk eleget, meredek, mohos fatetőivel s boltíves, kanyar folyosóival, – ezek lépcsői felvezettek valahova s az ember még hetek múltán se tudta biztosan, hova. Az udvaron hatalmas vaslap döngött a láb alatt, – erről se tudtam meg soha, hogy mirevaló. De különben se mondtak ott semmi bizonyosat semmiről. Furcsa mosolyok járták a szolganép között, – tunyaság és vállvonogatás, többnyire csak ennyi volt a felelet.
Legjobban egy kis kőszentet szerettem ott, pedig ez eleinte mindig megijesztett estefelé. Mélyen lenn állott a földszínén, a ház sarkába volt bemélyesztve zugolya, úgy állt ott szegény, mint egy valódi kis ember alak. Pedig milyen barátságos volt, milyen aranyos. Csipkézett királyi korona volt a fején, fülkéjéből egy csöppet még ki is hajolt s mintha kíváncsian mosolyogna. Egyszóval igen becsűlnivaló kis szent volt igazán. De azért újra meg újra meghökkentem tőle, ha netán hirtelen fordúltam be a ház felé… Az volt ráírva: VlaII. kötet 288dimir s éjszakánként zöld kis lámpa égett egyik karján igen barátságosan.
(Ez a kis kastély, mint értesűltem, óhitűeké, nyílván oroszoké volt valamikor, s ők állították szentjüknek ezt a szobrot. De aztán a mi népünk is megszokta és ájtatos tisztelettel vette körűl. Némelyek még el is kerűlték, mert féltek tőle.)
Itt laktam én, ez volt az új tanyám.
De, ha már itt tartok, hadd említem meg a következőket is:
Akkori tanítóm, Pinero mester, furcsa, eredeti ember volt. Többek közt azért is, mert bár voltak úri barátai s mindenféle rendűek, annál is inkább, mert hisz ezeknek dolgozott, ezen felűl azonban mindenféle szálak fűzték holmi különös népségekhez, így egy póstakocsishoz, egy fodrászhoz, egy grófi komornyikhoz és más ilyenekhez. De, ami itt a lényeg, köztük volt egy béna koldús is, Tádé nevű, akit a mester annyira szeretett, hogy néha még meg is ölelte. Ez is különös ember volt. Nem mondhatom el egész történetét, mert nem is tudom, amiről engem akkor értesítettek, az csak annyi, hogy a lábai bénák voltak s ő ott ült éjjel-nappal az ablaknál, egy karszékben, abban is aludt s hogy ő volt családja lelkiismerete. Ő figyelmeztette fivéreit és nővéreit kötelességeikre, néki mondották el, ha bajaik, vagy kétségeik voltak – s ez így tartott egy ideig. De aztán, az élet természete szerint a fivérek és nővérek szerteoszoltak e nagyvilágon s történetesen egy se maradt meg itt a közelben, Tádé bácsi tehát egyedűl maradt, idegenek között egy kis kuckóban. Igaz, a fivérek és nővérek kűldtek némi pénzt, amelyből megélhetett volna, csakhogy ő ekkor csodák csodája, felkelt székéből, hogy ő íly módon nem tartatja el magát, majd ő megkeresi a maga kenyerét.
S azóta mankón, mint koldús járja a várost. Letelepszik az utcákon, betér udvarokba és fuvolázik. Nagyon szépen tudott fuvolázni. Kezdetben úgy hittem, hogy csak ezt teszi, de mesterem, Pinero úr egy nap elszólta magát. Mert azt mondta róla:
– Nemes, nagyszívű ember. – Majd a szemembe nézett és így folytatta:
– Nagy szolgálatokat tesz ő. – S mikor megkérdeztem, hogy kinek teszi? ezt mondta:
II. kötet 289– Ha már ennyit mondtam, akkor tudd meg azt is, hogy a hazának teszi, mindig csak ennek a szegény lengyel hazának.
– No lám, üzeneteket visz, – gondoltam magamban és a szívemet máris melegség öntötte el, anélkül, hogy tudtam volna, mit gondoljak ezekről a szolgálatokról. Ebben a szerencsétlen hazában ugyanis annyiféle láz bujkált az emberi szívek mélyén, annyiféle gyalázatos önzés és magasztos, tiszta szándék, annyi ostobaság és hiúság s oly kevés okosság küszködött egymással, hogy egy magamfajta fiú hogy is tájékozódhatott volna benne? Én a művészetemmel voltam elfoglalva és később, mint az majd kiderűl, a szerelemmel s a világ ügyeiről körülbelül azt gondoltam: – majd csak kijön e nagy zűrzavarból valami. – Ezt gondoltam, s amellett lángoló hazafinak éreztem magamat, kérlelhetetlen forradalmárnak. De hogy mi légyen e forradalom tárgya? Ezt persze nem tudtam volna szavakba foglalni. Ha nekem azt mondták: – a haza szabadsága, vagy dicsősége, továbbá: a főurak önkényének letörése, vagy ezt a szót hangoztatták: vallásszabadság, vagy netán még azt is, hogy a kozákok helyzete tisztázandó, – akkor én mindezzel egyetértettem. Fiatal voltam s az ésszerűséget tartottam a mi életünk vezérlő csillagának. Akkor még nem tudtam, hogy szenvedélyek, szeszélyek, esztelenség míly mértékben veendők számításba ahhoz, hogy valamelyest megérthessük az ember életét. – –
Pinero mester dédapja olasz származású ember volt, mint a Poniatovszki-ak ősei, de ő maga már lelkes hazafi s ha ő valamit helyeselt, az elég volt nekem ahhoz, hogy vakon higgyek benne. Mikor tehát a Zamoiszki Szaniszló muskétás kapitány házába való átköltözésemet bejelentettem nála s ő így szólt:
– No ez derék! A kapitány jó hazafi! – ennek nagyon megörűltem. S annak még jobban, mikor Tádé bácsi is értesűlvén e dologról, fülem hallatára ezt kérdezte tanítómtól:
– Megbízható ez a fiú?
– Felelek érte, – válaszolta Pinero úr. Hogy szinte a mellem is kidagadt e dicsőségtől.
– Akkor hallgass ide te fiú, – mondotta nekem Tádé bácsi. – Majd te fogsz segíteni nekem. Lesz olykor egy s más közölnivalóm a kapitány számára. Ott van a ház sarkában Szent Vladimir szobra, annak II. kötet 290talpazatán hátúl repedés van, majd én odateszem üzeneteimet. S ha majd a ház udvarán a Krakoviak-ot játszom kora délelőtt, akkor te menj el este az üzenetért és tedd be a kapitány megvetett ágyának legalsó párnája alá. Ha pedig még nincs megvetve az ágya, akkor megvárod, amíg megvetik. Ha viszont kétszer játszom a krakkói gyerekeket, akkor már a déli harangszóra menj oda, térdelj le a szent előtt, mintha imádkoznál. Ilyenkor a kapitány már várni fogja üzenetemet, te pedig köszönés nélkül menj el előtte és ejtsd földre a papírt, aztán fordúlj hátra, hogy felvette-e csakugyan.
Ezzel bízott meg Tádé bácsi s én megtisztelve ennyi bizalomtól, természetesen mindezt meg is ígértem neki.
És most folytatom új életkörülményeim leírását.
Nem voltam én már akkor se válogatós, kényes se voltam én, hiszen mennyi mindenféle: viszontagság és vándorlás volt már a hátam mögött addig is, ezt a világot mégse tudtam egészen megszokni soha. Néptelen volt ez a ház. Dongott és kongott, mint a várkastélyok és istállószag terjengett az udvarán. – Odakinn már minden csupa fény s itt minden csupa árny és homály, – gondoltam én. A szomszédban hosszú, trágyával rakott veteményes kertek húzódtak el, ezek alkonyatkor villódzva gőzöltek eső után s ez szép volt. Ám később aztán, hideg télen, mikor éles volt a rög, oly gyilkos és kemény, – szinte sikoltani tudtam volna, mikor a sok hegy és él az ablakomból felém meredezett.
Egy földszinti, sötét zugocska volt a szobám, ablaka épp e kietlenségre nyílt, festenem tehát itt nemigen lehetett. Zamoiszki Frederika azonban nem is így rendelkezett efelől. Ott kellett dolgoznom a közelében, e célra kijelölt egy kis szobát, amelyet folyosó választott el az ő lakosztályuktól. Mint mondotta volt, ő akar felügyelni rám, vajon szorgalmas vagyok-e? S ha netán elkéstem a felkeléssel, vasárnapon, vagy ünnepnapon, mikor nem volt iskola, még értem is üzent, hogy ne lustálkodjam el az időt. Rendesen leküldött egy cédulát, amelyen csak ennyi állt latinúl: noli pigrum esse. Egyszóval: akár a II. kötet 291kölökkel, úgy bánt ő velem még jóideig. Vagy ebben lelte tán az örömét?
Ő maga viszont annál többet teázott, heverészett, mint a betegek. Néha lantot vett elő, szenvedélyesen pengette egy ideig, rövid ideig, aztán szinte kimerűlten tette le. Nagyon szerette ezt a dalt:
Szóval heverészett, karszékekben üldögélt, – nem is igen értettem eleinte, hogy lehet így élnie valakinek? s hogy éppen ő hajszol engem ennyire? Néha napokon át felém se néz, és nem mutatkozik s ha végre műhelyembe bejön, szeszélyesen, agyonpihenve fitymálja munkámat, nevetve nézi le, amit olykor lázasan s néha bizony könnyeim közt létrehoznom sikerűlt. – Ennyi az egész? – szokta volt odavetni s máris otthagyott.
De volt úgy is, hogy minden félórában benyitott, kikapta kezemből még az ecsetet is, színt kevert s felrakott valami badarságot, ki akarta javítani munkámat. S persze, hogy nevetett aztán, bocsánatot is kért, el is pirúlt. Egyszóval: nyugtalan lélek volt s amellett felette leányosnak tűnt eleinte s hogy ez annyira érti az életet, sehogy se tudtam volna elhinni még akkor. No de ne vágjunk a dolgok elébe.
E körűlmények és a bánásmód is oly idegenszerűen hatott rám, oly bántó volt, hogy már-már elhatároztam: nem vesződöm én itt, mert minek is? mi szükségem van erre? Eddig is megvoltam nélkülük, megleszek ezután is. Csakhogy Pinero úr, mikor e szándékomról értesűlt, így szólt hozzám:
– Most már nem mehetsz el a kedved szerint, mert hisz vállalkoztál valamire.
Meghökkentem. – Most én már ide vagyok kötözve véglegesen? – kérdeztem magamtól. S a fiatalság szilajságával annál inkább menekűlni akartam innen. Azt gondoltam: – ami sok, az sok. Ez nem II. kötet 292nekemvaló hely. Itt talán még a tehetségem is meg fog bénúlni… Különben is, oly nehéz illata van a ruháinak, de talán a testének is, ki tudja? Ettől még meg is bolondúlhatok.
Jól emlékszem a pillanatra: ez egy vasárnap délelőtt volt, épp egyik udvar felé eső folyosón álltam és e gondolataim után sokáig néztem ki a messzi egek felé. Mikor fuvolaszó hangzott fel az udvar felől s elég élesen a Krakoviak dallama.
Tehát azonnal rohantam le a lépcsőn.
Nemsokára már a vasárnapos, szarvasbőr-kötényes cselédség egy része ott állt körűle s áhítattal hallgatta őt, amit nem csodálok, mert valóságos művésze volt hangszerének, egy ébenfából készűlt, tizennégy lukú francia fuvolának.
– Tádé bácsi, – mondották neki, – játssza ezt, játssza azt, ez a szeretőm nótája, ez a kisfiamé, ez a feleségemé…
Egy valamiféle kőtalpazaton ült, amelyen valaha szobor lehetett, mellette mankói, jobbján felfordított kalapja, a pénzadományok számára, balról valami ruhaféle, amelyen néhány kenyér- és kalács-szelet máris oda volt téve szép rendben, olyik lapú-levélen, az egyik egy, már foszladozó, de ragyogóan tiszta kendőfélén. Én tehát, miután néhány dalát meghallgattam, havi pénzemnek felét betettem kalapjába, – megtehettem, minthogy apám épp tegnap juttatta el hozzám járandóságomat. Csakhogy ő így kiáltott fel:
– Vegye vissza pénzét nemes úrfi, cselédektől és fiatalemberektől én csak kenyeret és sajtot fogadok el. Tudja ezt rólam mindenki.
Nagyon elpirúlhattam s nyílván azért, mert egyesek nevettek. Így szóltam tehát:
– Bocsásson meg, azért tettem ezt le, mert nincs most nálam efféle. – Nyájasan nézett rám és így felelt:
– Semmi baj, nemes úrfi. Majd hoz máskor, majd hoz máskor, igaz-e? – mondotta szinte alázatosan.
II. kötet 293Visszavettem tehát pénzemet, barétomat megemeltem, még meg is hajoltam előtte kicsit s mentem tovább. Épp akkor kezdték harangozni a delet.
Nem vártam meg tehát az estét, rögtön kimentem a házból s megkerűlvén az erkélyeket, letérdeltem a ház sarkán levő kis szent elé, köpenyemet széttártam, vagyis eltakartam talpazatát s így egy-kettőre elő is szedtem levelét a hátúl levő hasadékból. Gondosan összehajtott és lepecsételt papír volt s ez volt ráírva:
– A te kezedbe, fiú. – Ez tehát nekem szólt. A levélben pedig csak ennyi állt:
Most még nem hagyhatod el a helyedet. De nehogy bármit is mondj a mi dolgunkról Zamoiszki Frederikának, mert ő a király keresztlánya és persze, rajong is érte. Különben is, óvakodj ettől az asszonytól, ezt a levelet pedig rögtön égesd el.
Épp a közelben volt egy valamiféle sajtos űzlet, amelynek bejárata előtt íróval öntözött lepényeket sütöttek az utcán. Ide mentem tehát s megtömve pipámat a serpenyő tüzébe mártottam a papírt, gondoltam, mindjárt rá is gyújtok vele. Szerencsémre a levél azonnal lobot is vetett.
Azért mondom, hogy szerencsémre, mert ugyanabban a pillanatban egy erős marok csapott le a vállamra.
– Mit égettél el? – mordúlt fejem felett egy vastag hang. – Jobb lesz, ha beszélsz, hacsak azt nem akarod, hogy bevigyelek az őrségre. Mert ott aztán kivallatnak ám.
Majd elestem a rémülettől, ami nem csoda, akkor még nem voltam én az ilyesmihez hozzászokva. Megvallom, még a szívverésem is majd elállt, a torkomat pedig összefűzte valami. Nem tudtam kiadni egy árva hangot sem.
– Úristen, hova jutottam én? Most már összeesküvőnek is néznek? – ez az iszonyat futott végig rajtam, mint a villámcsapás.
Még nagyobb szerencsémre épp akkor fordúlt be egyik könnyű kocsiján a muskétás kapitány. Könyörögve tártam ki feléje karjaimat.
II. kötet 294Nyomban megismert és meg is állíttatta a kocsit.
Alázatos meghajlásomra csak a lusta, vastag szemehéjával felelt. Lehúnyta szemeit: ennyi volt nála a köszönés.
Összevont szemöldökkel, szigorú arccal hallgatta meg panaszomat, hogy pipára akartam éppen gyújtani és így tovább, amire ő csak ennyit mondott a katonának:
– Takarodj innen, ez az én emberem. – S ezzel máris hajtatott tovább, be a nagykapún, a kastély udvarába.
Mikor egyszer Zamoiszki Frederika kikocsizott, én éppen a kapú mellett ácsorogtam. Egy járókelő a kocsi után nézett és így szólt társához:
– Áhá, a szőke ördög. – Ezt én igen találónak éreztem még akkor.
– Hogy pedig tőle, e gyűlölt király keresztlányától ovakodjam? Soha, semmitől se fogok jobban óvakodni, mint ettől a szőke ördögtől, – határoztam el. S még nevettem is ehhez.
– Hogy én tőle ovakodjam? még a tüzes serpenyőtől se lehet jobban, – gondoltam magamban.
Csakhogy nem lehetett ovakodni, mint ez oly hamar kiderűlt. Szégyenletesen hamar.
S hogy mért nem lehetett? nem tudom. Talán azért, mert volt ebben az asszonyban nagy konokságain kívűl valami csodálatos báj is.
S mármost, hogy mi ez a báj? Ezt se tudom én. Annyi biztos, hogy nem bájolgás, de nem is vídámság, – hogy is fejezzem ki magamat? Az is biztos, hogy számomra még ma is ez a legritkább és legbecsesebb emberi tulajdonságok egyike s hogy mindössze csak kétszer, vagy háromszor találkoztam vele későbbi életem során és akkor is csak nőkben és gyermekekben.
Ha ez a szőke ördög azt mondta: nem, vagy azt mondta: igen, már ettől is delejes álomba eshetett az ember. Továbbá: a nevetés szépsége engem mindig nagyon érdekelt s az ő nevetése gyönyörű volt. A sírása pedig még szebb talán. S a fejtartása előkelő és nemes. De megintcsak tartsunk sort, kezdjük mégiscsak az elején.
II. kötet 295Említettem már, hogy fitymáló módjával úgy lehűtött engem eleinte, úgy elvette minden munkakedvemet és erőmet, hogy főként ezért akartam én innen elmenekűlni. Ám ez a módja egy nap nagyon megváltozott, egész hirtelenűl.
Egy kis folyosó választott el szobáitól s én ott ácsorogtam éppen, egyik falát kopogtattam s azon tűnődtem, nem volna-e jó, ha végre itt kipróbálnám a freskó-technikát, amelyre oly régen vágyom. Két téma libegett előttem. Az egyik Dafnét ábrázolná, amint Apollón elől menekűl s ehhez ő mégiscsak remek modell lehetne, mert hiszen karcsú, végtelenűl karcsú és leányos, – valami köves göröngyökön menekűlne, felfogva köpenyét és félprofílban, persze kicsit meghajolva hátranézne az isten felé. Nagyszerű volna. A vázlatokat természetesen odabenn csinálnám szobámban, – ez volt első tervem. A második ugyancsak Dafné volna a folyó mellett, amint ott áll, mint valami bosszúló istenség: meztelenűl és fenségesen és lánytársai a vágyakozó, szerelmes Leukipposzt agyonnyilazzák. Leukipposzt majd magamról mintáznám, – gondoltam eközben, – csak hogy lehessen őt meztelenűl festeni? – éppen ilyesmiken törtem a fejem, mikoris szoknyái suhogására lettem figyelmessé.
– Már megint töltöd az idődet, – azt mondja nekem, mikor odaér.
Zöld selyembe volt burkolva az egész alak, csupa zöldbe s ebből nyaka és félig fedetlenűl hagyott keblei úgy világítottak ki, úgy fénylettek fehéren csillogva, mint a világító felhők az égen. Tehát álmaimnak megfelelő volt, kétségtelenűl. Mert mit is képzeltem én róla éjjelente? Hogy a bőre világít és remeg alakja körűl a levegő. De hiszen még a csodálatos pici fogai és a szemefénye is világítottak, mert feje valami zöld csipkék felhőibe, egy habos arrangement-ba volt bebugyolálva, amelyből csak egyik oldalon buggyantak elő szőke fürtjei. Hogy az ámulattól nem tudtam hova lenni. Ilyen szépnek voltaképp még nem is láttam őt.
Előbb mélyen meghajoltam tehát s aztán csendesen, igen udvariasan elmondtam neki, hogy nem töltöm az időt, freskót tervezek, aztán ügyetlenűl azt is hozzátettem, hogy Dafnéhoz, mindkét tervemhez ő volna a modellem.
II. kötet 296– Hogy-hogy? A meztelen Dafnéhoz is? – nevetett ő. Nagyon elpirúlhattam.
– Erre nem gondoltam asszonyom, – feleltem csendesen, de kissé rekedten is.
Ekkor végignézett rajtam. Szemeim talán könnyesek voltak, vagy mi az ördög, mert nem jól láttam őt, csak érezni véltem, hogy tetőtől talpig végigmér.
– Gyere be hozzám, – mondotta ekkor lassan, minden szót külön ejtve s ez a „hozzám” már csupa bűn volt. Olyan lágysággal ejtette, majd elájúltam tőle.
Odabenn aztán karszékkel kínált, ő is leült s a következőket adta értésemre:
Hogy ő azért oly szigorú hozzám, mert velem neki nagy tervei vannak. Ő a király arcképét akarja megfestetni velem. S itt szünetet tartott.
S e csendben bizony mukkanni se mertem. Mert ez mégis nagy dolog volna, híres ember lennék egy-kettőre.
És tudom-e, hogy mi minden jöhet ki ebből? Ő elmond egy esetet. Őfelsége egyszer fogadótermébe akart menni és ott látja az ablaknál Zrinszki alkancellárt, amint az valami rajzokkal bíbelődik. Kérdezi tőle, hogy miféle rajzok ezek? Mondja erre Zrinszki, hogy egy szegény, tizenkét éves fiú rajzai, aki volt olyan merész és sajátkezű kérvényt intézett őfelségéhez, persze sok helyesírási hibával s ebben elmondja, hogy ő árvagyerek, senkije sincs, a piaci árusok tartják el, mert őket és rokonaikat lerajzolja és most leborúl a felség elé támogatásért esedezve.
– Tudod, mi lett ennek a következménye? – kérdezi tőlem. – Őfelsége elolvasta a levelet és őfelsége könnyezett. Aztán elrendelte, hogy a fiút helyezzék el valami jó helyre. A legelső katonai intézetbe helyezték el.
– Katonai intézetbe? – kérdeztem én.
II. kötet 297– Ez persze nem volt éppen helyes, – felelte Zamoiszki Frederika. – Csakhogy őfelsége nagyvonalú, részletekkel nem bíbelődik. Ő kiadta a parancsot s emberei aztán ilyen ostobán intézkedtek. De még ez se rossz, mert ott rajzolni is tanítják, ezenfelűl ez egy szegény fiú, akinek semmije se volt, s gondold meg, – azt mondja, – most mindennel el van látva s a jövője biztosítva van.
– Hogy mit képzelek? – folytatta, – milyen óriási sikerekben lehet részem, ha jól csinálom meg a király arcképét! Az egész főnemesség vállára venne, mindenki bolondúlna a munkámért és egy-kettőre gazdag ember lehetnék.
– De minek nekem a pénz, édes asszonyom? – kérdeztem.
– Hogy minek? ejnye, hogy minek, te fiú. Hozzád adnak egy gyönyörű kisasszonyt, talán az se kell neked? Egy gyönyörű kisasszony? – kérdezi ő.
A szívem már akkor ott vert a torkomban, mert mindeddig is őt néztem, merőn, semmit se törődve többé a királlyal, alig is figyeltem arra, amit mond, csak a hangját lestem folyton, csak ezt a susogást. Mert mindezt oly halkan beszélte, mintha titkokról, vagy bűneiről tenne vallomást. Végűl is szinte elszédűltem tőle. Különben is fülledt alkonyat borúlt le ránk és lassan, mintha delejes álmom kezdene megint elhatalmasodni rajtam.
Gyerekkoromban ugyanis időnként delejes álmokba estem s ennek kísértése időnként visszatért.
Ilyenkor én le szoktam húnyni szemeimet s hagytam, hogy a nyakamon és fejem bőrén végigbizseregjen valamiféle áram. Így most is, azzal a különbséggel, hogy most mindvégig őt néztem, e szavai után még merőbben, mintegy faszcinálva. S mialatt feleltem néki, se vettem le róla szemeimet és lassan mondtam ki az itt következő pár szót is, miközben éreztem, hogy ijesztő merészségre vetemedem.
– Milyen gyönyörű kisasszonyt vehetnék el? – kérdeztem. – Talán olyat, mint ön?
– Igen, olyat, mint én, – felelte s a szeme villant.
II. kötet 298De aztán kénytelen voltam arra is jobban ügyelni, amit mond, nemcsak a hangjára.
Elmondta, hogy ő annál inkább beajánlhatna a királynál, – és most jól figyeljek arra, amit mondani fog! Ősei cseh eredetűek ugyan, de már évszázadok óta itt élnek és a lengyel haza hű gyermekei. Már nagyapja Mrzel Jan is nagy pénzügyi szolgálatokat tett János királynak, igaz, hogy ezáltal ő is meggazdagodott. Édesapja pedig, Mrzel Pál valamelyik csatában, (már elfelejtettem melyikben,) megmentette a mostani Ágost király életét. Ágoston király ugyanis nagyon erős ember, de a sok éjszakázástól annyira ki volt merűlve, hogy bizony szédülés fogta el, mikor lóra ült s épp akkor történt vele, hogy lova az erős ágyúzástól megvadúlt, s elragadta lovasát. S az ő apja, Mrzel Pál, történetesen szintén nagyon erős ember, s hogy-hogy-nem, egy bokor mögűl, ahol éppen tépést csinált sebesűlt barátjának, hirtelen felugrott, sikerűlt elébe vágnia a lónak s iszonyú erejével úgy ütötte orron, hogy az menten felágaskodott. Csakhogy az ő apja volt olyan okos, rögtön hátra is ugrott és elkapta a lehanyatló királyt, aki ebben a kábultságában bizony a fejelágyára esett volna.
– Mit adjak néked bátor cselekedetedért Mrzel Pál? – kérdezte később a király, aki nem akarta elleplezni, hogy nagy bajban volt s aki hálájával sose szokott takarékoskodni.
– Nemsokára gyermekem fog születni felség, – mondotta az ő apja, – s ha annak keresztapaságát kegyes volna vállalni… A király bólintott.
– S azóta hát eláraszt engem jóságával, – folytatta Zamoiszki Frederika. – Azt kérdezed tőlem, hogy szeretem-e a királyt? Hogyne szeretném? Jobban szeretem, mint az apámat. Vagy ne szeressem? mikor minden, amim van, tőle származik. Már születésemkor egy kis szarvasbőr-zacskót adott át apámnak teli gyémánttal, ezek között két antwerpeni csiszolatú smaragd is volt. De nézz csak itt is körűl. Minden, amit itt látsz, tőle való, mert hisz apám mindent elherdált. Ez a kis kastély is az ő ajándéka, de nézd meg ezeket a keleti szőnyegeket, a drága ablakokat, vagy akár ezt az almáriumot, hogy micsoda remekmű ez is! Bérmálásomkor pedig küldött egy kínai vázát, amelynek selyemszalagján ez állt: Si non vixissem, non potuissem aliquid II. kötet 299donare, – ha nem éltem volna, nem tudtam volna bármit is adni. A másik szalagon pedig ez állt: – el ne hanyagold a latin nyelvet. Hallom, hogy szép vagy, de a szíved is szép legyen.
– Ám ami ennél még fontosabb is, – kezdett újból susogni s ültében kissé előre is hajolt felém, – ami ennél még fontosabb: férjem szülei a győzelmes török háború viharaiban teljesen tönkrementek és a férjem mégis nagyjövedelmű kapitány, anélkűl, hogy akár egy aranyat is kellett volna áldoznia állásáért, – mit gondolsz, kinek köszönhetjük ezt is?
Frederika még jobban előrehajolt székén, hangja pedig egy pillanatra még susogóbbá lett.
– És mit gondolsz, mi a köszönet mindezekért? – suttogta s valami nagy keserűség volt elborúlt szemeiből kiolvasható. – Én imádom a királyt, – kiáltott fel hirtelenűl, – én imádom a királyt. Csak egyszer láttam őt, mint kisleány, de akkor megcsókolta homlokomat. – S itt Zamoiszki Frederika sírva fakadt.
– És mi a köszönet mindezért? – suttogta később. – Mennyire szerettem én őt, a férjemet… – S itt elhallgatott.
– És most azt kell tapasztalnom, hogy éppen ő, egy Zamoiszki, az istenért egy Zamoiszki, hogy éppen ő nem barátja ennek a nagyszerű, nemeslelkű királynak, sőt… – hajolt oda hozzám karszékéből, egyik karjára könyökölve, no de annyira, hogy lehelete arcomat érte.
– Sejtem, tudom, érzem, de biztos értesüléseim is vannak, hogy ő nem barátja Ágost királynak, – ismételte. – És itt van ez az egykori úrihölgy, komornám, a Gora, az is ezt mondja. Figyelj ide rám, hogy mit mond. – S itt felemelte egyik ujját és úgy susogta:
– Hogy a főkancellár rendőrsége, egyelőre őfelsége tudta nélkül ugyan, de máris figyelni kezd minket.
– Oh, hát ezért történt az, ami történt? hogy az a sárga csákós katona le akart tartóztatni engem, mikor rá akartam gyújtani a pipámra, – gondoltam magamban.
– Aztán van itt egy új szakács is nálunk, az is gyanús nekünk kettőnknek, mármint Gorának és nekem, nagyon gyanús, ezt jegyezd meg magadnak. Értsd meg, az uramat féltem, rettenetesen féltem az II. kötet 300uramat! – mondotta. S ez a szó még e halk beszéd közben is olyan volt, mint a sikoltás.
– Az én uram konok és hatalmas ember, – jajongott Frederika, – majd megismered, hogy milyen, megismered te is biztosan. Amellett egyenes jellem, mint a kard s én szólni se merek néki minderről, mert szinte keresztül szúr tekintetével, ha csak próbálkozni kezdek is ilyesmivel. No de hagyjuk ezt egyelőre. Ami most a fődolog itt, az a következő:
– Gora azt állítja, hogy van itt egy álcázott koldús, aki senki más, mint herceg Lubomirszki, – gondold meg: sajnos, igen, egy Lubomirszki. A leghívebb család egy elfajzott fia. Igaz, a mi jó királyunk német származású, dehát idáig elmenni? Ő a király legnagyobb ellensége. Persze úgy tett, mintha elmenekűlt volna Lengyelországból, de a határon koldúsnak öltözött és visszatért. S Gora, aki rendkívűl járatos az ilyen dolgokban, azt állítja most, hogy Lubomirszki tizenkét évi távollét után visszaérkezett Krakóba és mint fuvolás koldús járja a várost, de voltaképpen a király elleni összeesküvést szervezi. A fontos házakat mind bejárja, nagyon szépen fuvolázik s ennek örve alatt híreket és parancsokat terjeszt és én most attól félek, hogy a mi udvarunkat is ezért kezdi látogatni.
– S mármost mért mondom én el neked mindezt? – érkezett el mondanivalói végére Frederika. – Mert úgy látom, – azt mondja, – hogy te szeretsz engem. Vagy csak a szépségemet szereted? – kérdezi. – Illetve, hisz ez mindegy is. Mi asszonyok még ezért is hálásak vagyunk. S hálánk mindenekelőtt abban szokott megnyílvánúlni, hogy kérünk valamit. Így teszek én is, de mért ne tenném? Én az ilyen derék fiúkat, mint te vagy, lányságom óta kedvelem s te ezen felűl még művész is vagy. A kérésem pedig ez:
– Két emberrel kell barátságot kötnöd: a szakácsunkkal, akit a főkancellár ajánlott házunkhoz és Lubomirszkival. És igyekezzél tőlük megtudni egyet-mást. Mondd talán Lubomirszkinak, hogy nála akarod jobban megtanúlni a fuvolát, de ne a tiédet vidd el hozzá, van itt egy nagyon fínom német fuvola, amelyen én is tanúltam, azt vidd el, majd odaadom.
II. kötet 301– Reszketek, ha minderre gondolok. Már-már aludni se tudok. Ezért hagytam abba mindent, pedig hogy szerettem lovagolni. Azt is abbahagytam. Ugye megteszed, amire kérlek? – kérdezte végűl is.
Nem tudtam mit felelni neki. Zavaromban meghajoltam tehát.
– Most pedig megengedem, hogy kezet csókolj, – mondotta még.
Mindenekelőtt lerohantam a lépcsőn, végigrohantam az udvaron s majd nekimentem egy kőfalnak, – hirtelen elfelejtettem, hol a kijárat. Egyenesen Pinero-hoz akartam menni, de aztán megálltam. Mindez sok volt nekem, a fejem zúgott.
– Hogy-hogy, hogy-hogy? – hangzott bennem a kérdés.
– Igen és nem, igen és nem, – jött rá a felelet.
– Legjobb lesz, ha összeszeded cókmókodat, nagyrészét Pinero-nál hagyod, vagy tanulótársadnál, a podóliai zálogos fiánál Grigalszkinál és mint Lubomirszki, éjjel elindúlsz gyalog Olaszország felé, – tanácsolta bennem valaki.
Ott álltam a házfalnak dőlve fejemmel.
– Hova kihez, hova kihez? – hangzott bennem a kérdés.
Ekkor Gora ment át az udvaron, fuvolával a kezében.
– Maga mit csinál itt? – kiáltja felém.
– Mi köze hozzá? apró dolgomat jöttem elintézni, – akartam volna felelni neki, de aztán eszembe jutott, hogy úrihölgy, mégpedig a veszélyes fajtából való.
– Parancsoljon, – mondottam tehát ridegen.
– Úrnőm küldi önnek ezt a hangszert, – azt mondja. – Keresem a műhelyében, nincs ott, a szobájában, ott sincs. Szerencsére nekem sasszemem van, – azt mondja, – kinézek a folyosóablakon, hát látom, hogy a fehér falon fekete folt van. És no lám, csakugyan maga az.
Ő az egyik udvari gyertya alatt állt meg és onnan kiabált. Odamentem hát hozzá és így szóltam:
– Legyen kegyes, tegye be műhelyembe a fuvolát. Fáj a fejem és most egy kicsit pipázni szeretnék a szabad levegőn… – no most mit mondjak?…
II. kötet 302– Aztán majd lemegyek a konyhába, – folytattam szórakozottan, beleveszve valamibe. – Mert nem jól érzem magamat s valami könnyű ételt szeretnék a szakáccsal megbeszélni.
És elfelejtkezvén a pipáról, máris indúltam a konyha felé.
– Mit magyaráz maga nekem annyit? – kiáltotta a nagy tűzhely mellett, a gőzben, sistergésben, égő hasábok pattogása közben egyik fehérsipkás alak a másiknak.
– Mit magyaráz maga nekem? – dühöngött az illető, – én az angol király főszakácsa voltam, amíg ez a két ujjam meg nem bénúlt és nem tudom a lisztet morzsolgatni, vizsgálgatni, hogy elég sikos-e? Mit szalonnázik maga folyton? Ez sivatagokba való, meg pusztaságokba, ez a magyaroknak való. A borjúcombot maga meleg serpenyőbe tegye, megértette? nagy tüzön párolja és mikor már büfög, szúrja bele azt a keserves villáját, a szentségit magának. És ha spriccel már belőle a lé, akkor kezdje csak öntözni madeirával, no de sűrűn és csak akkor tegye melléje a nagyon válogatott, hibátlan gesztenyéket és utána gyorsan a szarvasgombát persze. De jut eszembe: a malacot igen, azt, látja, kenegetheti szalonnával, mégpedig sörbe mártogatott szalonnával, – no hallja-e már, amit ugatok? Mit parancsol a művész úr? – fordúlt hirtelen hozzám. Pedig azt hittem, észre se veszi jelenlétemet.
– Már ez is tudja, hogy művész vagyok és ilyen hamar? Akkor ez biztosan más mindenfélét is tud, – gondoltam magamban.
– Adjon nekem mester valami italt, mert rosszúl vagyok, – mondottam néki.
– Nem akármilyen italt, melegített bort, inkább melegített bort cukorral, az tesz jót ilyenkor, – mondotta ő. – Nem, nem, tokajit, az a legjobb ilyenkor, – kiáltott fel.
– Nem rokona önnek művész úr Radziwill Fábián herceg? – kérdezi tőlem, mialatt a bort önti, kavarja. – Nem? Pedig mennyire hasonlít hozzájuk.
– Annak is mindig melegített bort adtam, ha rosszúl lett a politikától. Mert nem jó ám az a politika, higgye el nekem a művész úr, az II. kötet 303csak rosszra vezet, attól lesz rosszúl az a sok ember, hacsak börtönbe nem kerűl, mert ott aztán jó neki, nincs politika, – mondotta és nagyot nevetett, miközben mindvégig engem figyelt a szeme sarkából.
– Gazember vagy, annyi az egész, – gondoltam én még akkor.
Azon az estén még nem jelentkeztem Zamoiszki Frederikánál, úgy látszik, az éjszaka folyamán át akartam gondolni előbb mind e dolgokat s főként itteni helyzetemet. Megjegyzem, hogy én a kapitánnyal eddig egyetlen egyszer sem voltam együtt, legfeljebb, ha messziről láttam jönni-menni, beszállani kocsijába, illetve ha netán mellettem ment is el a folyosón, ügyet se vetett rám, alázatos köszöntésemre most is csak lusta szeme héjával felelt, vagyis hát szemlátomást csak olybá vett, mintha felesége valami kis kutyát szedett volna fel valahol az utcán.
– No persze a főnemesség! egy nagy kancellár késői rokonsága, persze, – gondoltam magamban.
Most azonban szembe kerűltem vele. Ez így történt:
Délelőtt felmentem szobámból műhelyembe, dolgozni próbáltam, de sehogyse ment a munka: Pinero mester ugyanis nagyon összeszidott, mikor elmondtam neki freskóterveimet, – hogy hogy merek én arra mégcsak gondolni is, hogy meztelen alakokat fessek, mikor az iskola aktjait se rajzolom még tökéletesen, nem is szólván a freskótechnikáról, amelynek begyakorlásához évek kellenek.
– Hát először is, – mondotta Pinero mester, – nagyszerűen kell értened az izmok elhelyezkedéséhez, kívűlről kell tudnod a test minden hajlatát, görbületét, különösen mozgás közben való elváltozásait, de ne csak az eszed tudja, az ujjaid, az ösztöneid is. S ha már álmodban is tudod mindezt, akkor már igenis, eldobhatod akár az egészet és rajzolhatsz a szíved szerint.
És én most meg akartam volna mutatni neki, hogy otthon, a csendben, ahol sem a nagy pipafüst, sem a többi társam szeme nem zavar, hogy én itt igenis kedve szerint való aktokat fogok rajzolni, még hozzá emlékezetből.
II. kötet 304Csak, mondom, nem ment ez a munka sehogy, talán azért sem, mert a lelkem teli volt zavarral. Vagy négyszer is nekikezdtem, de hiába. Frederika fejét is megpróbáltam fejből lerajzolni, de az is rossz lett. Minden rossz volt. Ekkor kopogtattak nálam, egyik szobalány volt, hogy úrnője hívat.
Sietve kaptam hát magamra egyetlen úribb ruházatomat, emlékszem még parókát is nyomtam a fejemre, nem tudom, mért s már mentem is.
Meglepetésemre ott találtam Zamoiszki Szaniszló kapitányurat is, aki fel-le járt a nagy szalónban és jöttömre sem állt meg. Mély meghajlásomra szokása szerint most se köszönt vissza, csak épp egy pillantást vetett rám s úgy vettem észre szemein, hogy parókám megnyerte tetszését. Nyílván megnyugvására szolgált, hogy íme nem négligé innommable-ban nyitok be a feleségéhez.
– Ez oly gőgös ember, hogy cinkostársi viszonyt sehogyse hajlandó vállalni velem, ilyen szegény kölökkel s ezért oly rideg, – villant az eszembe.
Frederika asszony egyik karszéke mellett állt, nagyon kipirúlva, úgy látszik, valamely izgalmaitól.
– Mit végeztél a szakáccsal? – kérdezte franciául és meglehetős ridegen.
Meglepetve néztem rá, abban a pillanatban ugyanis nem tudtam felmérni ésszel, hogy most hogy is állunk? Vajon szabad-e mindent megmondani az ura előtt? Mikoris a kapitány hirtelen dühöngeni kezdett. Vagy folytatta talán előbbi dühöngéseit? Lengyelűl beszélt.
– Nem maga miatt vettük fel ezt a dögöt? – kiáltotta. – Nem maga kényszerített, hogy a kancellár ajánlotta, a kancellár ajánlotta, de ki az a kancellár? Egy másik dög. És nem maga kényszerített engem, hogy németűl tanúljak és ki miatt? Egy harmadik dög miatt, aki eladja ezt az országot, aki feldarabolja és elárasztja idegenekkel. Hogy ennek a bitangnak kedvébe járjak, azért tanúljak németűl. Így volt, vagy nem így volt?
S itt elhallgatott. Nyílván ő maga is megdöbbent attól, amit előttem mondott, épp ezért nyomban utána szinte toporzékolt. Lábával többször is dobbantott, mintha kígyót akarna eltaposni s a végén már szinte táncolt.
II. kötet 305– Elég nekem ebből, elég nekem ebből, – üvöltötte, mint az oroszlán. – Én csaló nem leszek, sem udvari pojáca nem leszek senki kedviért. És most rugjam ki ezt a bitangot, ezt a szakácsot? Hogy a többi bitang azt higgye, hogy megijedtem?
S ezzel döngő léptekkel indúlt is a másik szoba felé és bevágta maga után az ajtót.
A földön egy levél hevert, ezt mindenesetre felemeltem és átnyújtottam Frederikának.
– Derék ember ez, tisztalelkű ember, csak rettenetesen konok és indulatos, – mondotta Frederika, miután leült és engem is hellyel kínált.
– A borzasztó ebben az, – folytatta, – hogy a főnemesség egy része, sőt, úgy látom, sajnos, nagy része szintén az én királyom ellen kezd zúgolódni és mindenféle érveket hoz fel erre. Nyílván ezek is csak szítják, tüzelik Kázmér indulatait. (Ő Kázmérnak nevezte az urát, nem tudom miért?) – Különben olvasd el, – azt mondja, – Radziwill Fábián hercegnek ezt a levelét.
– Radziwill Fábián herceg? – kiáltottam fel. S itt elmondtam neki mindent, amit a szakácsnál tapasztaltam.
– Oh, – azt mondja, – akkor ezek még azt is megnézik, hogy mi kitől kapunk leveleket, talán még fel is bontják. Most elbocsássam ezt a szakácsot vagy mit csináljak? – kérdezi tőlem.
– Ne tessék elbocsátani, – mondtam én. – Ahogy utóbb visszaidéztem a dolgot, ahogy hangját is visszaidéztem, meg egész velem való bánásmódját, rá kellett jönnöm, hogy ez az ember voltaképp nem volt rosszindulatú irányomban, sőt! Óvott a politikától, mintha azt akarná tanácsolni, hogy művész-létemre ne ártsam bele magam veszélyes dolgokba és valódi tokaji bort is adott egy nagy, vaspántokkal lelakatolt szekrényből, de még rám is emelte poharát, mert ő is ivott egy keveset, – miközben nagyon rámnézett és azt mondta:
– Én szeretem a művészeket. Thomas Hudson úrnak is naponta küldtem az angol udvarnál oportóit. No isten éltesse! – És szinte jóságosan rámnevetett.
– Azt gondoltam tehát asszonyom, – folytattam én, – hogy megnyerhetem őt magamnak, talán azt mondanám neki, hogy tatáros koII. kötet 306ponyája érdekel engem és szeretném őt lefesteni. S hogy aztán műhelyemben addig-addig beszélgetnénk, amíg végre velem is közölne egyet-mást, nemcsak megbízóival. Ezt gondoltam, mit szól ehhez asszonyom?
– Ez jó, – felelte kurtán és rámnézett.
– Viszont, hogy a király leghevesebb gyűlölőjét a fuvolás, állítólagos Lubomirszki herceget meg lehet-e közelítenem, azt nem tudom. De nem is hiszem, – emeltem fel a hangomat oly határozottságot mutatva, amely engem magamat is meglepett.
– Szóval nem vállalod? – kérdezi ő s most már gyanakodva néz rám. Nagyon elpirúlhattam.
– Én önért mindent vállalok, – feleltem neki zavaromban. – De áruló nem leszek, – szerettem volna folytatni, ehelyett azt mondtam: – Amennyire lehet asszonyom. – És mosolyogni próbáltam. De ő megint átható pillantást vetett rám és így beszélt:
– Gorától tudom; hogy mestered, Pinero úr jóban van Lubomirszkival. Még meg is szokta ölelni, egy béna koldúst, nem különös ez? Szokott egy nemes ember holmi béna koldúst megölelni?
Erre azonban már erőre kaptam. És elmondtam néki mindazt, amiről Tádé bácsi élete felől mesterem útján értesűltem. S hogy mennyire becsűli és szereti őt Pinero úr. Tehát ő sohase volt herceg, ezt mesterem is tanúsíthatja, mert hisz nagyszámú családja nem is oly rég itt élt Krakóban.
– És ezt te elhiszed? hogy mind elmentek innen egytől-egyig, hogy e nagyszámú családból egy se maradt itt, nem különös ez is? És ha Pinero annyira szereti, mért nem tartja el, mért hagyja koldúlni? – kérdezte Frederika.
– Nem tűri, hogy eltartsák, – feleltem én.
– Eh, ostobaság. És ezt te mind elhiszed, hogy inkább koldúl? Ej ugyan ne csapasd be magad, – mondotta most már haragosan – Lubomirszki összeesküvő és én mindent el fogok követni e hálátlan emberek ellen, akiknek a királytól annyi jóban volt részük… Egyszóval: igyekezzél Lubomirszki közelébe kerűlni, azt kívánom, – parancsolt rám.
– Majd megpróbálom asszonyom, – feleltem én.
II. kötet 307Elfelejtettem megjegyezni, hogy én herceg Radziwill Fábián francia nyelvű levelét csakugyan átfutottam akkor, de részben a keze írása is elég nehezen volt olvasható, másrészt annyira tele volt a fejem mindenfélével s annyi közügyről is tétetett e levélben említés, ügyekről, amelyeket nem ismertem, hogy voltaképp keveset értettem belőle. Két dolog azonban mégis felkeltette figyelmemet. Az egyik ez: a levél végén egy másik úr utóiratban olyasmit írt, hogy engedje meg Madame, hogy mint Fábián átutazó vendége ismeretlenűl én is üdvözöljem, sokat hallottam regélni tüneményes szépségéről, de üdítő szellemességéről is és így tovább. S aláírva: Odescalchi Erba Lajos.
Nos, ez az utóirat ragadta meg legjobban figyelmemet. – Ez is egy herceg. Csupa herceg, – gondoltam magamban. S hogy akkor mit akarok én itt, igazán szegény flótás a fuvolámmal, meg az ecsetjeimmel, akinek egy rend ünneplő ruhája van csak. – S utóbb valóságos nevetőgörcs fogott el, mikor visszatérve műhelyembe eszembe jutott ez a sokféle herceg. S életemben először valóságos csömör, undor fogott el a mágnásurak iránt. Eleddig csodálkozva bámúltam őket, ha egyiket-másikat mutatták nekem messziről, de most, megvallom, még Frederikától is elidegenedtem, – úgy igaz, ahogy mondom, még Frederikára is merő dühvel gondoltam, mivelhogy ezek előtt díszeleg ő királyi ékszereivel? Úgy éreztem magam, mintha csupa jeges étel volna a hasamban, – igenis, ezt így fejeztem ki akkor, ilyen dúrván, e levelekben kifejezett finom hajlongások után.
– Eh, nem való vagyok én ide, – gondoltam magamban s vágytam vissza egyszerű, szegényes körűlményeim közé. Abban a pillanatban kezdtem szüleimet is még jobban szeretni, pedig, – micsoda gyalázat! – lelkem mélyén még szégyelltem is őket Frederika előtt.
– Ezenfelűl: Frederika olyan szellemes? Szó sincs arról, én legalább nem tapasztaltam. Olykor vad és szilaj, máskor álmatag és bűvös, ennyi az, amit mondani lehet róla, de hogy szellemes is volna? Maszlag ez is, csupa álnok szemtelen hazugság az, amit az ilyen urak összefecsegnek.
Fiatal voltam s innen e gyerekesen szigorú pontosság.
De volt néhány más mondat is e levélben a sok politikai mindenféleség között, amelyet kétszer-háromszor is elolvastam.
II. kötet 308Megpróbálom lehető pontossággal idézni s ezt annál inkább tehetem, mivelhogy műhelyembe visszatérve rögtön jegyzeteket készítettem róluk egyik vázlatkönyvemben s ez most is előttem van. Körűlbelűl ez állt e levélben:
„Ön most biztosan csodálkozik, Madame, rebellis hajlamaimon. De hát Ön kérdezett s én őszintén szoktam felelni. Ha röviden akarom összefoglalni véleményemet, az ennyi: tisztességes ember, úgy látom, csakis ellenzéki lehet, itt nálunk, adott körűlmények között. No de mért? Mert, ha netán szíve vágya beteljesűl is, ha olyan uralom következik is, amelyet legforróbb kívánkozással áhított, a mi életünk természete szerint az sem lehet olyan, mint amilyenről képzelődött, amit óhajtott, amilyenről naivitása álmodott. Nyilván ezért vagyok én ellenzéki Madame. Az önzésem nem arra késztet, de a becsületem igen.”
Mondom, ma is előttem van e régi-régi vázlatkönyvem, amelybe e szavakat felírtam. Aztán hát: még a korai délutáni időben, vagyis oktatási idő előtt elmentem Pinero mesterhez. Tilos volt őt ilyenkor zavarni, de én megkértem öreg unokanővérét, Leontinkát, hogy vigyen be néki egy pohár pálinkát és mellékesen kérdezze meg tőle, hogy nem fogadna-e kivételesen.
– Beszélj, – mondotta, mikor beléptem műhelyébe. Ablakára átlátszó fehérselyem volt akasztva, mert a szűrt fényt szerette.
– Beszélj, – mondotta, miközben hátra se nézett rám, tovább dolgozott.
Havas tájat festett fejből és nyáron, – milyen furcsa dolog ez is! – Ezt én egyelőre nem tudnám utána csinálni, – gondoltam magamban.
Úgy dolgozott, hogy különböző színű és nagyságú papírdarabok hevertek körűlötte szanaszét, a keze ügyében, néha ezeket helyezte vásznára próbaképp, hogy kikóstolja a színeket, sőt ezeket oda is erősítette tűkkel a képhez, aztán guruló székén hátratólta magát, jó ideig hunyorgatott s ha végre döntött, szokása szerint összecsattogtatta fogait.
Most is így tett, semmit se zavartatta magát s én közben beszéltem. De ő ezalatt még zümmögött is s úgy emlékszem, valamiféle pikáns dalocskát. Én pedig, mondom, beszéltem, én se zavartattam magamat.
II. kötet 309Felolvastam néki Radziwill herceg levelének már említett részletét is, aztán megkérdeztem, hogy mit szól hozzá? Sokáig nem felelt, hallgatott, tovább próbálgatta színeit.
– Az a kérdés, igaz-e az, hogy tisztességes ember nálunk csakis ellenzéki lehet? – kérdeztem tőle e csendben.
– Radziwill Fábián okos ember, ismerem őt, hiszen festettem is, – volt rá a felelet.
– És mit jelent az, hogy ellenzéki? – tettem fel az újabb kérdést. Nem mintha semmit se tudtam volna erről, dehát az ifjúság ilyen. Szeret ilyen kérdéseket feltenni s ha ingerlők, annál inkább. Mesterem erre csakugyan szájába vette előbb ecsete szárát, a fejével odafordúlt hozzám s úgy nézett rám, mintha bolondot mutatnának neki a piacon.
– Ezekszerint én is ellenzéki vagyok? – tettem föl az újabb kérdést. Pinero úr kivette szájából az ecsetet.
– Te talán egészen hülye lettél tegnap óta, vagy berúgtál? – kérdezi teljes nyugalommal.
– Biztosítom mester, hogy nem vagyok egészen hülye, – feleltem erre némi önérzettel. – Csak épp, a mester is tudhatja, hogy vidéki vagyok és nem vagyok nagyon jártas e világ dolgaiban. Azt is mondják némelyek, hogy paraszt vagyok, Zamoiszki Frederika is azt mondja. Jó, legyek paraszt. És hátha itt ebben a városban mást értenek e szón, mint minálunk, – azt szeretném tehát tudni, hogy én valóban ellenzéki vagyok-e? Ön megengedte nékem, hogy pipázzak, akkor azt is engedje meg, hogy ezzel tisztában legyek.
– Tedd fel a kérdéseket, – mondta Pinero.
– Egyszóval, – mondottam erre, – én mindenképpen szeretném megismerni azt az ügyet, amelyet szolgálok. Vagyis hát azt legyen szíves megmagyarázni nekem, hogy mért kell most ellenzékinek lenni?
– Meg vagy veszve? – kérdezte mindenekelőtt és most is nagyon békésen, csendesen.
– Hogy milyen ügyet szolgálsz, azt nem kötöm az orrodra, – folytatta Pinero úr. – Elég, ha annyit tudsz róla, hogy igen, igen, ellenzéki az ügy. Hogy pedig te mi légy? Az a kérdés, minek akarsz szolgálII. kötet 310ni? Az aljasságnak-e vagy a becsületnek? Egy báb-királynak, egy rongy-királynak akarsz-e szolgálni… – S itt Pinero mester máris lihegni kezdett s megtépázott régi tüdeje zörögni.
– Oh, – kiáltotta, – milyen barom ez a világ! Az emberek úgy állnak elém, mint a ma született báránykák, oly ártatlanúl, igen, igen, mint a birkák és azt kérdezik pöszén: – mért haragszik a bácika a király bácira? Mikor az olyan jó kis báci. A múltkor is kösöntyűt kötött a hátsórészemre. – Mért nem dugod a kisujjadat a szájad sarkába, te ártatlanság? – szoktam az ilyenektől kérdezni.
– Egy alávaló gazember, – ordította magából máris kikelve, – aki eladja ellenségeinknek az országot, aki miatt százféle nép pusztítja végig ezt a szegény, lengyel hazát, egy bitang idegen, akinek annyi köze van a lengyelekhez, mint patkánynak a herbateához, egy zavaros fej, aki sohase tudja, mit kell tennie, – kezdett Pinero mester hörögni, s itt olyan köhögési roham fogta el, hogy azt hittem, mindjárt megfullad belé.
– Ne izgassa annyira fel magát mester, – mondtam én.
– Persze túlzásba estem megint, – hörögte, – mert azt mondják, kedves ember, hát jó, legyen kedves, épp az a baja, hogy annyira kedves. Azt mondják, hogy nem is ostoba, hanem okos, csakhogy lengyel? Mi köze van a lengyelekhez?
– Hozzál vizet hamar, – kiáltott rám. De Leontinka már rohant is be valami Lecoq-féle füstölő, vagy gőzölő edénnyel és vízzel. – Gyorsan bujjon a kendők alá, – kiáltott rá nagybátyjára. Mentol szaga terjengett a szobában.
– Látod, mit csináltál? – förmedt rám is csupa dühvel, pedig tudtam, mindig láttam a szemén, hogy jobban kedvel engem, mint tanulótársaimat.
– Ne szidjon, olyan árva vagyok, – mondtam néki most s úgy látszik, igazi keserűség lehetett nyafogásomban, mert Pinero előbújt füstölőjéből és azt hörögte felém: – árva vagy?
– Csend legyen ott, – toppantott dühösen Leontin.
– Nagyon árva vagyok, – mondtam én. – S az ilyenkor derűl ki, mikor válságos a helyzetem.
– Olyan árva vagy? – süvöltötte Pinero a kendők mögűl.
II. kötet 311– Nagyon árva vagyok, bár már megnősűlhetnék, – feleltem én.
– Attól isten óvjon, – üvöltötte Pinero.
– Taknyos, – mondotta megvetően Leontin.
– Bár már meghalnék, – mondottam én.
– Hja, azt hiszed, az olyan könnyen megy? – hörögte Pinero a kendők alatt és megint köhögött.
– Fogják be már a szájukat, maguk ronda férfiak, kezdődik a bölcsesség, megint a bölcsesség, a fene egye meg, jaj de únom, jaj de únom, – jajongott Leontin, mint a téli szél.
– Akkor én megyek is ebédelni és majd meglátjuk, mi lesz, – búcsúztam erre tőlük. – Kezét csókolom Leontinka, – hajoltam meg előtte.
– Állj meg! – hajolt ki kendői alól Pinero. – Már jobban is vagyok, – szólt oda húgának.
– Te pedig jegyezd meg magadnak a következőket, – mondta nekem. – Visszavonom, amit előbb mondtam, mert mégis ostoba. De még milyen! nagyon is ostoba. Márpedig egy gazember, vagy egy lágy és jellemtelen alak lehet még tehetséges is és akkor hajlandó vagyok még el is nézni neki egyet-mást. De ha valaki még marha is tetejébe, akkor életveszélyessé válik egy ország számára, megértettél? Ha bűzlik a butaságtól, mint a görény, ha egész léte, lénye olyan abszurdum, mint a fakürt.
– Fakürt? fakürt? – nevettem én. Szeretett ilyen hasonlatokat csinálni, állandóan ilyeneket csinált.
– Az én életem is kezd olyan abszurdummá válni, mint a fakürt, – kiáltottam még kendői alá, ahova megint belebújt.
– Mért? – üvöltött fel a mélységből.
– Legfőképpen azért, mert tehetségtelen vagyok és még szerelmes is vagyok, – üvöltöttem vissza s már mentem is odébb.
Ezen az éjszakán pedig nagy dolgok történtek. Mindenekelőtt összegeztem magamban helyzetemet s a következő eredményekre jutottam:
II. kötet 312– Én tehát csakugyan ellenzéki vagyok, ez kétségtelen, és biztosan forradalmár is volnék, ha jobban ismerném a dolgokat, csakhogy nem is akarom jobban ismerni, mert művész akarok lenni, semmi más. Itt pedig belekevertek engem olyan ügyekbe, amelyekhez voltaképp semmi közöm nem is lehet. Ami pedig a szerelmet illeti, – szerelem ide, vagy oda, én művész vagyok. Itt kell tehát hagynom ezt az egész okádékos nagyszerűséget és menni kell a fészkes fenébe, Olaszországba, Livornóba, Mazzini mesterhez. Ez volt az első tétel.
És másodszor: ha tényleg ellenzéki vagyok, ami igaz, akkor nekem a kapitányt, vagyis Tádé bácsit kell szolgálnom amíg itt vagyok és bármily pimasz is hozzám ez a vadbajszos muskétás, törje őt ki a nyavalya, – (megint pórias nyerseséggel fejeztem ki magamat, – hadd legyek legalább sajátmagam előtt az, aki vagyok,) – ha pedig ez így igaz, akkor hogy szolgálhassam én árulás nélkűl egyszersmind Frederikát, vagyis hogy lehessen azt tennem, hogy kilessem Tádé bácsitól az összeesküvők terveit, titkait, amit mellesleg szólva nem is lehet, mert Tádé bácsi nem is hajlandó velem erről beszélni. Ez tehát kivihetetlen.
És harmadszor: én úgy bánok ezzel az undok Frederikával, mint a harmatos szentlélekkel, ezzel szemben hogy bánik ő velem? Rendelkezik, parancsolgat, vagyis egész egyszerűen felhasznál engem, nyílván ezért is vett ide. Van ennek szíve? Nincs. Szereti ez a férjét? Nem hiszem, szó sincs róla. Vagy szeret ez engem?
E kérdésnél olyan düh fogott el, hogy két festékes tálkámat odavertem a falhoz, előbb az egyiket, aztán a másikat. S akkor eszméltem én csak rá, hogy íme, vagyok én is olyan legény, mint a kapitány, az anyja istenit. Vagy inkább úgy van az, hogy őt képzeltem magam elé, ő hatott rám példaként s ezért vágtam falhoz a tálkákat? tehát ilyen vacak anyagból van gyúrva az ember? Vagy talán csak a szegények sorsa ilyen? hogy alázatosak és alkalmazkodó puhányok és kizárólag a mágnásokban, meg e bőkezű király keresztlányaiban van szilárd karakter? Haj, de szégyelltem én magamat.
E tálkák eltörése után persze szomorúan űldögéltem aztán, teljesen lehűlve, mondhatni erkölcsileg szinte megsemmisűlve.
II. kötet 313Azt mindenesetre elhatároztam, hogy amennyiben én innen nem tudnék elszakadni, mert ebbe a hűvös, karcsú kígyóba mégjobban bele szeretnék, akkor belefojtom magam a Visztulába.
Épp ezért, nehogy erre sor kerülhessen, máris réműlten ugrottam fel. S lázas gyorsasággal hánytam össze motyómat, két részre osztva azt, hogy az egyiket hátamra veszem, a másikat a kezemben vihessem… Csakhogy hajnali négy óra felé végzetesen elálmosodtam. Akkor persze nem voltam még az éjjelezéshez hozzászokva.
Délelőtt tizenegy óra tájban zörgetés ébresztett. Hogy Frederika hivat.
Káromkodva, gyűlölködve szedtem magamra ruhámat s elhatároztam, hogy most aztán beszélek ám vele és nem is úgy, ahogy eddig. No de keményen ám, a keservét, még ordítani is fogok talán. Mert mi történhet velem? Legföljebb pofonver, kitelik tőle. És mi telik éntőlem? Az, hogy itt hagyom ezt a tetves főuri bandát, mégpedig mindörökre és végérvényesen.
Megmondtam hát neki, hogy az éjjel becsomagoltam, mert el akartam menni, mégpedig köszönés nélkűl, – hangsúlyoztam, – de elaludtam az időt, de nem baj, mert ma még elmegyek.
– És hova akartál menni? – kérdezi ő.
– Egyelőre haza a szüleimhez s innen Olaszországba, – feleltem én.
– És mért akartál elmenni? Hát nem szeretsz? – kérdezi ő. Már erre is a gigámba ugrott a szívem.
– Éppen az a bajom, hogy igenis szeretem önt. A fene tudja mért – mondtam parasztosan. – Mióta ön a nyakamba susogott egyszer, azóta majd elmegy az eszem, ha erre visszagondolok. És ez nem jó, – mondtam szinte magamon kívűl. – Mert dolgozni nem tudok azóta, márpedig én művész vagyok és az is akarok lenni és maradni, – kiáltottam. – Én tehát elmegyek innen. – És már indúltam is az ajtó felé.
– Gyere csak vissza, – mondja ő halkan. Erre hát, mint a kiskutya, mégis csak visszasompolyogtam.
II. kötet 314– Leonardo is tisztán élt, – mondottam sötéten. E szavaimra, jól emlékszem rá, nagyot villantak gyönyörű, gyalázatos szemei.
– Márpedig engem az a veszély fenyeget itt, hogy önbe halálosan beleszeretek. Akkor pedig beleugorhatok a Visztulába! – kiáltottam én.
– Mért? az olyan rossz? – kérdezi ő nagyon csendesen, megint szinte susogva. – Mért? az olyan rossz? – ismétli őrjítő csendesen. – Szeress csak halálosan, – azt mondja.
– És ön és ön? – kiáltottam, – el akarja venni az eszemet?
– Nem fogom elvenni az eszedet, – susogja megint. Aztán keményebben:
– Szakítani fogok az urammal. És én is szeretlek téged, mert édes, tiszta fiú vagy.
Hogy megint majd elájúltam e szavaitól.
– Ami pedig megbízásaimat illeti, – azt mondja, – látom, terhedre vannak, tehát hagyjuk ezt. Felejtsd el, amit erről mondtam, nem mondtam semmit. – Aztán felém hajolt és a szemembe beszélt:
– Te csak a művészeteddel foglalkozzál ezentúl, semmi egyébbel, azt akarom. És mielőtt meghalok…
– Meg akar halni? – kiáltottam kétségbeesve.
– Lehet, – feleli nékem és mosolyog. – Mielőtt meghalok fessél meg engem a zöld ruhámban, azt akarom. A fuvolát pedig tartsd meg magadnak.
Mikoris szégyenszemre sírva fakadtam.
– Most pedig itt ebédelsz velünk, – fejezte be a mondanivalóit.
Egyszóval: velük ebédeltem akkor, Frederikával és Gorával. De hadd mondok végre erről a fura vén szipirtyórul is valamit.
Mint valami szörnyetegre tekintettem rá, különösen eleinte. Mikor az első napok egyikén benyitott műhelyembe, (valami függönyökkel,) majd leestem a székről, oly rémületes volt e látomás. Mint értesűltem, Flandorine volt eredeti neve, (még ilyen nevet se hallottam életemben,) de itt Gorának hívta mindenki, tehát én is így szólíII. kötet 315tottam, ha minden hajlamom ellenére egy-egy szót kellett váltanom vele. Csakhogy ez néki szemlátomást nem tetszett. De hát mit akart, hogy szólítsam? Ifiasszonynak, nemesasszonynak, vagy netán kisasszonynak? – Az lesz a legjobb, ha mindenképpen elkerűlöm őt, – gondoltam magamban.
Csak meghajolva tudott járni valamely derékmerevsége miatt. Így ődöngött szanaszét a házban, folyosókon, kisudvaron, nagyudvaron, mint a bolygó lélek s legtöbbször úgy, hogy hadart, hadart, darált magában végeláthatatlanúl. S mégcsak kilesni se mertem, hogy mit beszél, mert valami iszonyú villogás volt a szemében. S ha nem is féltem tőle, de mondom, legalábbis elkerűltem őt.
Hova-tovább azonban mégis annyira kezdett érdekelni ez az alak, hogy mért van itt, mi titka van, hogy is tűri meg őt maga körűl a kapitány, hogy egy őszi napon, mikor csipkés ünneplőben kora reggel kiment a kapún, fogtam magam és utána lopództam egész a piacig. Hátha megtudok róla így valamit.
Nem volt azonban erre mód, mert nem állt szóba senkivel. Lassan botorkált, magábamerűlve botladozott s megintcsak hadart persze, néha szitkozódva meg-megállt… – Vagy eszelős ez? – kérdezgettem egyre magamtól. – Dehogyis eszelős, – döntöttem el aztán. Mert a kofákkal viszont úgy elbeszélgetett a sátrak előtt, olyan fínoman bólogatott, módosan tartva fejét, kicsit kegyesen, mint egy igazi, beteges úrihölgy.
– Parancsoljon édes asszonyság, – szólították ezek őt, mint régi ismerőst s egyesek vásznat, mások törökdiót, mazsolát kínáltak oda neki s ő hol csipegetett, hol eszegetett, itt mazsolát, ott ánisos apró süteményt s ettől szemlátomást egészen felvidúlt. Majd, mikor egyszercsak nagy gágogással harsantak fel a piaci libák s még a Skalka is visszhangzott a zengéstől, riadalomtól, ő felnézett az elvonuló vadludak után.
– Haj, haj! – kiáltott oda nekik s felemelte rájuk csontos két kezét. De csodák csodája, ez egyszer még nevetett is. S oly szívbéli volt ez a nevetés, oly könnyen áradó. Ámúlva álltam ott és néztem őt.
– Nem a mi házunk felett repűltek el, nem a mi házunk felett, az a fő. Nem igaz? – kérdezte s alighanem a levegőtől, mert választ nem II. kötet 316várt rá. Akkor persze még nem értettem, mit akar evvel, csak jóval később.
S hogy elhaladtam aztán a kofák sorai közt, fínoman meg is emeltem előtte széles kalapomat s ő ugyanolyan fínoman biccentett vissza felém.
Hát igen, úrihölgy volt egykor, amint utóbb ő maga is mesélte nekem. Gazdag volt, szegény lett, – mit tudom én már, – szerencsétlen lehetett nagyon.
No de lázító cseléd lett s ezt alighanem ő is tudta magáról s nyílván akarta is, hogy az legyen.
Olyan cseléd volt, aki, – mint mondotta, – féken tudta tartani a férjeket s leűlt az asszonyok ágya mellé és mesélt. S hogy miket beszélt nékik akkor, mit mesélt? vajon buzdította-e őket s netán olyasmire is… vagy a férjek ellen uszított-e acsarkodón, villogó szemmel, démoni módon, – mindezt feltételezem inkább, mint tudom. S főként azokból a nehéz sóhajokból, amelyek Frederikából törtek elő, mikor egy alkalommal együtt leptem meg őket. Frederika ugyanis hivatott s ők nem vették mindjárt észre, hogy beléptem a szobába, – ám ez talán már mellékes is.
És elég Gorából is ennyi. A lényeg ebben az, hogy a fenti, Frederikával való és végzetesnek is nevezhető beszélgetésünk után Gora is ott ebédelt velünk.
– Gyere Gora, ebédelj ma velünk, – szólt Frederika.
– Velünk? – kérdezte Gora s egy éles pillantást vetett rám villogó szemeivel.
– Szóval kölcsönösen útáljuk egymást, – gondoltam én. – Viszont mi lesz, ha mégiscsak meg találna jönni a muskétás és háza csőcselékét itt találja asztalánál?
Igaz, mint értesűltem, ő ma azt üzente feleségének, hogy nem jön haza. De hátha mégis? Azt üzente, hogy ma mulatni akar, – ez volt ugyanis a szokása: hogy ő nem hazudik, nem álcázza cselekedeteit holmi kibúvókkal, mondjuk, hogy a szomszédos falvak egyikébe kellett lovagolnia kíséretével, nem, ő nem tesz ilyet. Ő ennél sokkal gőgösebb, igenis ő egyszerűen bejelenti kicsapongásait s ha nem tetszik a feleségének, tegyen róla. S az ilyen kiruccanás néha két-három naII. kötet 317pig, sőt néha egy hétig is eltartott. – De hátha ma megúnja és mégiscsak hazavetődik? – gondoltam újra és nem tagadom, némi nyugtalanság támadt erre bensőrészeimben.
Különben se láttam én életem során később sem olyan duhaj, hetyke, vitézkötéses s amellett alvajárónak is nevezhető népséget, mint a mi nemeseink. Talán csak a magyarok közt vannak ilyenek. S szakasztott ilyen volt ez a pattantyús, vagy muskétás kapitány is. (Ma már nem is tudom biztosan, mi volt a fegyverneme, ez volt-e vagy az.) Egyszóval: duhaj ember volt. Nyílván szerette is, ha annak nézik, – többet aligha tudtam volna mondani róla, ha megkérdeznek eleinte. Amellett szeretett valamely vérig sértő közönyt mutatni s ez sikerűlt is neki. Oly hatalmas tudott lenni rendíthetetlen nyugalma, mint a hegyeké.
Említettem itt már, hogy engem, mikor odakerűltem, kutyába se vett, még csak oda se hederített soha felém, ha különös komolysággal és nyomatékkal üdvözöltem őt, – ám ez még hagyján. Úgy látszott azonban, hogy gyönyörű feleségével se törődik ő sokat. Én legalább sohase voltam tanúja, hogy akárcsak egy pillantást is vetett volna feléje olyat…
Ma is előttem áll nehéz pilláival és néma szemeivel. A szeme tüzes, csupa fekete fény s a tüze tárgytalan és állandó.
De hogy újra vele foglalkozom gondolatban, most látom csak, hogy egy dologról elfelejtettem említést tenni ama lázas éjszakával kapcsolatosan, mikor csomagolás közben oly gyűlölködve és csupa undorral emlékeztem vissza mindarra, amit e nemes uraságok körében tapasztaltam. Mert hisz az is visszajárt ám elém, hogy hiszen ezeknek nem egyszer vendégeik is voltak, mindenféle nagyszerű népség, néha hat-nyolc nehéz hintót toltak be a kocsiszínekbe és vagy két tucat remek lovat vezettek az istállókba s olykor bizony reggelig tartott náluk a nagy kivilágítás és hajcihő. Ilyenkor még nagy ének is hangzott ki a termekből s én cigányokkal találkoztam az udvaron, akik a nagykonyhán kaptak hajnaltájt második vacsorát – s nékem ilyenkor el kellett tűnnöm. Nemhogy büszkélkedtek volna vele, hogy egy fiatal művészt sikerűlt kalitkájukba becsalniok, ahogy a pápák s a renaissance hatalmas urai dicsekedtek vele, – nem, nem! ők széII. kötet 318gyelltek, ők eltűntettek engem. S mikor egyszer mégiscsak célzást engedtem meg magamnak erre vonatkozólag, Frederika így felelt: – Még várnod kell, a viselkedésed még nem eléggé pallérozott ehhez.
– A keservét! Milyen az a pallérozott viselkedés? – szerettem volna megkérdezni tőle. – Hogy az ember pípeskedik, hajlong, állandóan virágnyelven beszél és mindenfélét összehazudik? Ez tetszik úgy neki? és talán bizony az udvarlói is ilyenek? – Mindezek helyett csak ennyit feleltem:
– Majd igyekezni fogok asszonyom. Apám legközelebbi pénzküldeményéből majd selyem nadrágot veszek, csattos cipőt s a nyelvemre ezüst csengettyűcskét, hogy az bájosan csilingeljen, ha megszólalok, – mindez már elég pallérozott lesz? – kérdeztem tőle s ezt már szinte nyílt gyűlölködéssel.
E szavaimra mosolygott, még meg is legyintette arcomat, aztán otthagyott.
– Mert az, hogy festő vagyok, nem nagyon fontos e nagyurak előtt, ugyebár? – szóltam még utána. (– Ezek előtt a tökfejek előtt, – akartam volna mondani, de ezt már mégse mertem.) Csak erre persze már nem felelt.
Ez volt a dolog egyik része s mindez is eszembe jutott akkor, csomagolás közben és csak fokozta keserűségemet és dühömet. De volt itt viszont valami más is. S ez az, amiről most szólani akarok.
Mikor azt a pár kacat-vacak holmimat szedegettem elő: nyomorú ingek, elfeledett, régi cipők kerűltek innen-onnan, mindenféle ládafiából elém, hogy undorodva löktem holmimat úti batyúimba. Jó vastag volt itt minden anyag, oly dúrva szövetű, kemény, hogy elfogott ettől is a gyűlölet, de most már sajátmagam ellen. Vajon a Frederika ingecskéi is ilyenek? azok is ilyen vastagok? Mert hogy illenek azok fínom bőréhez? S elém állt megint ama régi világom, a tenyeres-talpas, vastag sipkás, otthoni nép, amelynek minden gondja csakis a meghűlés. – Ez itt talán mégiscsak egy fínomabb világ? – kérdeztem magamtól.
De jutott eszembe még valami más is.
– A dáma mindig tudja, hogy mit csinál, – mondta nekem egyszer oktató hangon. – Ha én valakit megölelek, akkor azt is tudom, hogy II. kötet 319mért teszem és hogy tehetem-e, ha pedig eltaszítok valakit, akkor is. – E szavai közben szegény anyámra gondoltam, aki sohase tudja, mit tegyen, épp ezért mindig agyondolgozott kezeit tördeli.
De mondott egy alkalommal egyebet is.
– Milyen tapintatlan vagy, – kezdett korholni egy más alkalommal, mert Gora előtt egyszer a cselédek alávaló helyzetéről mertem szólani. Hogy testük, lelkük mennyire el van annak adva, akit szolgálnak. S hogy mért mondok ilyet egy szegény, tönkrejutott asszony előtt?
– Te talán oly nagyon tapintatos vagy? – szerettem volna megkérdezni tőle. – Vagy egy dámának, aki mindig tudja, mit csinál, annak mindent szabad? Vagy talán úgy van az, hogy csak ezzel a hajbókos, parókás, fínom társasággal kell tapintatosnak lenned, velem nem?
Ez akkor volt, mikor rámszólt. Viszont azon az éjszakán, mikor csomagoltam, vacak, falusi holmim hegyén-hátán való összehajigálása és összerúgdosása közben már mást gondoltam.
– Igaza lehet. Én talán tényleg parasztos és tapintatlan vagyok. S ezeké csakugyan egy fínomabb életforma?
Mármost mért mondom el mindezt épp most, épp az után a nagy esemény után, mikor Frederika azt mondotta nékem, hogy szeret. Ennek súlya alatt talán meg is görnyedtem? Lehet. Mert hisz egy fiatal fiúnak nagyon nehéz ilyen nagy eseményt elviselnie: az örömét s adott körűlmények között a veszélyeit, viszontagságait nem kevésbé. Szerencsének éreztem ezt? Mégis nyílván annak. Ám ezt a szerencsémet a sors még be is tetézte s ez már tiszta ujjongás volt, – soha még ilyen ujjongó elégtételt! Talán gyalázatos dolog is az, amit akkor éreztem, vagyis röviddel utóbb, hogy Frederikával és Gorával leültünk ebédelni, – no de ha így volt. Mert mi derűlt ki?
Hogy ezek a nagyszerű urak ugyan nagyon fínoman tudnak hajbókolni, pípeskedni s ha netán tetűt látnak mászni valakinek a nyakravalóján, akkor nyílván olyasmit mondanak, hogy: – bocsánat, egy rózsalevél akadt meg az ön torkán, – de mihelyt komoly dologról van szó… nincs az a bocskoros paraszt, aki olyan vad volna, olyan kíméletlen és gyalázatos, mint ezek.
Ott tartottam ugye, hogy Frederika így rendelkezett velünk:
II. kötet 320– Itt ebédeltek nálam, te jobbról, ő balról, mert túlságosan egyedűl vagyok. – (Jelentette pedig ez a „túlságosan” azt, hogy férjének ezek a kiruccanásai mégiscsak rosszúl esnek neki. – Ugyan hol tombol most megint a férjem? – ennyit jelentett számomra e szó.)
Leültünk tehát, Gora jobbról, én balról s még csak az előételnél tartottunk, a halnál, mikor sejtelmeim valóra váltak s bejött a kapitány.
Be kell vallanom szégyenemet: én e pillanatban bizony két vállam közé kaptam a fejem.
– No most mi lesz? – gondoltam magamban. – Talán csak nem pofoz ki minket?
Oly nagyon részeg ő még nem is volt talán. Nem dülöngélt, csak tornyos csákójának bojtja himbálózott furamód s hatalmas, vörös bőriszákja lógott le sután a háta felől. Sujtásos, fényes, fekete mentéje pedig csupa kaparás, mint látszott, itt-ott a gyertyafoltot késsel vakarhatta le róla valaki. Nehéz ezüst tálon halat tálalt fel éppen az inas.
– Mért nem nyittok itt ablakot? – e szóval lépett be közénk. Köszönni nem köszönt. S ment is rögtön, kinyitotta mindjárt ő maga.
– Egy kis frisseség, egy kis frisseség! – hadonászott peckesen, ügyetlenűl. Erről látszott, hogy mégiscsak elég részeg. Majd megállt a szoba közepén és nevetett. – Odakinn süt a nap, – azt mondja, – és maguk itt bóbiskolnak idebenn?
– Haj, haj, hogy tűnök én most el innen? – ezen törtem a fejem. És vadabbnál vadabb ötletek cikáztak bennem. Arra gondoltam, hogy elvágódni talán? csapok holmi zenebonát. Mert ha most elájúl itt valaki, akkor talán mégse csinál valami szörnyűséget? Aztán az a badarság jutott eszembe, hogy milyen kár! mért is nincs most itt a fuvolám? És lenéztem az asztal alá, hátha véletlenűl ott van? Mert ha most elkezdenék fuvolázni és elbájolnám őt, – nem volna ez nagyszerű? Meg kell itt jegyeznem, hogy, ha szerettem volna is köddé válni, Frederikát féltettem jobban, nem magamat, istenemre mondom, nem magamat.
II. kötet 321Épp akkor ölelte meg a kapitány. Odalépett, átölelte felesége nyakát, – úgy esett rá, mint a zsák. Aztán még engem is megölelt, – no most mit szóljak ehhez? A leheletéből citromos portugaff illata áradt. Az inasba viszont bele akart rúgni valami miatt, úgy látszik, sehogyse tetszett neki ez a hal. Fölvette a tálat, megszagolta és azt mondta: – fuj! – Majd úgy, ahogy volt, leült közénk, csizmásan, porosan lőporos táskáját ölébe vetve. Senki se beszélt. Leült és így szólt: – akkor hát beszélgessünk egy kicsit.
– Mért olyan rideg ön? – fordúlt a felesége felé. – Akár ez a hal itt. – S nagyot nevetett saját ötletén.
– Hiszen maga úri hölgy, vagy mi a szösz, – ingerkedett vele pimaszúl. – Maga féltékeny egy zengerájos lányra, mondja csak?
Gora ott lebzselt éppen a tálalónál valahol és súlyos fejével igent intett asszonya felé.
– Kifutom a formámat kedves, akár a gyerek, mi ebből a kár? – mondotta és most már piszkos kezével ott is babirkált a felesége nyaka körűl.
– Nézze meg a gyereket, milyen kezes az, ha kicsit kitombolta magát, no nem igaz? És olyan leszek én is, ha maguknak idehaza megjönne az eszük.
– S ha netán én is az leszek? – szólalt meg Frederika.
– Mit beszél maga? – kapta fel erre tömzsi fejét.
– Én is kifutom a formámat kedvesem, – folytatta Frederika épp oly szelíden s egyben fel is emelte rá végzetesen nyugodt két szemét. Megint csend lett, senki se szólt. Moccanni még Gora se mert, minthacsak a halastál kellős közepébe bámúlt volna bele villogó kis, barna szemével.
– Ezt én megígérem önnek, – zárta le Frederika a szót. – Viszont azt is, hogy kezes leszek aztán, sőt, máris az vagyok. – S erre persze Gora is, mint az imént, hamar odabólintott egy rövidet.
A kapitány szeme pedig lobot vetett előbb, úgy lehet, még rám is nézett egy pillanatig megbokrosodott szemeivel. Aztán szép nyugodtan nyúlt a tál után s úgy ahogy volt, halastól vágta ki a nyitott ablakon. Majd felállt és kissé peckesen, szélesen lépdelt kifelé. Nem is láttuk akkor estig s még csak akkor következett ránk a java.
II. kötet 322Vannak ilyen furcsa esetek.
A halastál egy embernek éppen a fejére esett, a szomszéd városka polgármestere volt az illető, aki bevásárlások végett jött be szekerével a nagyvásárra. Az ütéstől, vagy az ijedtségtől-e? elájúlt szegény feje, lefordúlt a kocsiról, s olyannyira szerencsétlenűl, hogy fejjel egy útszéli kőrakásra esett. Még ájúltában is azonban a szekérülést szoríthatta görcsösen a kezével, mert magára szakította s még az is nagyot koppant a fején. Márpedig ez vasülés volt, – magyarázta nekünk estefelé nagy élvezettel a sok cseléd, – mivelhogy ennyi baleset egyszerre szinte nevetnivaló csakugyan. Mert mindezek tetejébe bizony még a vendégoldalban is megakadt a lába, – nem is igen értettük eleinte, mikor a sikoltozás az ablakba csalt, mért vonszol így a szekér még nyolc-tíz méternyire egy szerencsétlen, feketeruhás alakot?
Bizony furcsa ez az élet. Mert nem úgy van-e, hogy boldog perceket éltem éppen akkor?
Mikor már el mertem hinni magamnak a csodát, mikor érezni kezdtem teste melegét, amint mellém símúlt, mialatt így egymás mellett néztünk ki a keskeny ablakon, – én bizony majd elájúltam e váratlan örömtől, épp ebben a szomorú pillanatban. Mert akkor eszméltem rá először, hogy voltaképp mit is jelent a nékem tett, ma reggeli vallomása.
Mit bántam én már e világot, örök zajgását és forró jajait.
Kóbor kutyák marakodtak lenn az utcán, ették már a jó halat.
S engem is valami láz, szilaj, vad örömök sodortak isten tudja mi felé.
– Itt maradok, itt maradok és akármi lesz is, – folyton csak ezt verte a szívem.
Bizony furcsa boldogság volt ez is akkor délután.
Mi hallgattuk a lármát, bámúltuk a tömeget, láttuk azt is, mint mossák le a feketeruhás alakról a vért – s mindez együttvéve, bárhogy kavargott is és bomladozott, úgy állt mégis bennem össze egységes képpé s úgy lett nehéz időkben az emlékezés ködein át vígasztalóm, mint legédesebb álmaim.
A halastálat felemelte és bólogatva jó sokáig vizsgálta valaki.
II. kötet 323Tanúi lettünk annak is, mint lépdel oda maga a kapitány is a kocsihoz, dölyfösen tör magának útat s jelenti ott be magát harsány szóval, zordonúl, hogy ő volt e baleset okozója, senki más, vállalja hát a felelősséget is érte s mutatóujját felemeli tulajdon háza felé.
Egy kis mosolyt is figyeltem meg ugyanakkor Frederika arcán. Minthacsak ennyivel, e röpke semmiséggel akart volna felelni neki. S úgy pihegett is utána, csupa forróság lehetett, fel is állt.
– Mármost mit jelent ez? rokonszenvet-e, vagy megvetést? – kérdeztem magamtól.
A szerencsétlen idegent, ahogy később Gora mesélte nekem, kórházba szállították még aznap délután s mint még később értesűltem, egyik szemére bizony megvakúlt. S bár Frederika akkor este úgy beszélte meg velünk, hogy pénzt is élelmet is naponta fog bekűldeni neki, de mégse volt módja rá, hogy ezt meg is tegye. S hogy mi gátolta meg? – majd elmondom ezt is egész részletesen.
Boldognak lenni, lehet azt? Bizony én ezt se tudom. Mármost, ha eltekintünk is az ottani világ gyötrő izgalmaitól, – azt kérdezem én, hogy lehet-e egyáltalában hinni a boldogságnak nevezett, égi fantóm létezésében? Ez az, amit nem tudok. Mert: egy fiatal fickó hányatott ifjúsága, szegénysége, alacsony származása, egyszóval: ha másra nem is gondolok, az önzése, hiúsága számára lehet-e nagyobb elégtételt, diadalt elképzelni, mint amiben nekem volt akkor részem? Hátmég, ami mindezek után következett!
Nos, az ilyen nagy szerencse minden tapasztalataim és végleges véleményem szerint inkább úgy hat az emberre, mint a bunkó. A lélek talántán nem is bírja elviselni az ilyen nagy és csodás eseményeket. Az ilyesmi talán inkább az emlékezés tükrében hat oly égi vigasságnak, az ember, mialatt éli, inkább arra hajlamos, hogy kábán, bámészan nézzen szét maga körűl. S még azt is merném állítani, hogy talán inkább szomorúságra képes, mint vidámságra, annyira terhes a lelke. Még fél is arra visszagondolni, ami vele történt.
II. kötet 324Bár akkori mivoltomról még ezt se mondhatom. Mert nem voltam én szomorú, csak a szívem volt kicsit nehéz. Egyébként valami szórakozottság, vagy gondtalanság szállt meg, a fejem pedig üres volt. Semmi se volt benne, nem fogott, tompa volt, mint mikor mély álmából ébred az ember. A tagjaim pedig könnyűek voltak, azt se bántam volna, ha elveszítem a lábomat, – talán a madarak ilyenek? Tényleg, nagy kedvem lett volna repűlni.
Vagyishát: nehéz szív és könnyű fej, – ezzel a két szóval jellemezhetem legjobban állapotomat. De nagy tettrekészségemet se szabadna felednem. Mindjárt hozzá is akartam fogni valamihez, talán, ha neki kellett volna menni a Visztulának, azt is vállaltam volna. Nagy hajrá lehetett akkor bennem s amihez hozzáfogtam, jól ment. Példáúl a csontfaragás. Egy kis Szűz Máriát faragtam akkor marhacsontból és sok vesződségem volt vele. S íme most, oda se neki! oly símán szedte a késem, hogy meglepetésemben fütyölni kezdtem.
Mert ez után az emlékezetes ebéd után, minthogy Frederika lefeküdt, – mit csináltam volna? Rögtön nekiláttam a csontfaragásnak, talán azért is, hogy eltereljem magamtól mindazt, ami foglalkoztatni akarna. Egy ideig farigcsáltam, aztán felugrottam és leszaladtam a szakácshoz. – Most lefestem, ez az a perc, – gondoltam magamban. S minthogy ő nem akart feljönni az emeletre, lehozattam műhelyemből a munkához szükséges holmikat és máris nekikezdtem a lenti környezet elrendezéséhez.
– Még jobb is így! – kiáltottam boldogan. – Fehér sapkában, az üstjei és fazekai között. – S arra gondoltam, hogy legalább olyan jó képet csinálok én most, mint Chardin mester, akinek két kis képét Pinero vásárolta meg Montreuilben. Csakhogy a szakácsnak valamiféle kitűntetése is volt és azt ő mindenáron ki akarta tűzni fehér kötényére.
Némi habozás után azt gondoltam: – annál bolondosabb és még talán gúnyos is lesz a kép. – És máris nekiláttam. S egy űlésre olyan remekűl haladtam előre, hogy örömömben megint fütyölni kezdtem, annál is inkább, minthogy előzőleg megkínált két pohár tokajival. Ő pedig, miután megnézte a képet, így szólt hozzám:
II. kötet 325– Fiatal úr, művész úr, csinálja meg hamar ezt a dolgot, aztán szedje is a sátorfáját, mert itt nem jó világ lesz.
– Honnan gondolja? – kérdeztem én, meglepetést mímelve.
– Mikor dolgozik rajtam megint? Holnap? Akkor talán beszélünk még róla egyet-mást, – felelte ő.
Felhordattam a holmimat, aztán kiültem az udvarra pipázni. Erősen őszre hajlott már az idő, de még szépen sütött a nap. S nekem égi csendesség volt végre a szívemben, igazi béke. A pipa is nyílván hozzájárúlt ehhez, nem hiába beszélnek békepipáról: rám mindíg úgy hatott, mihelyt rágyújtottam, mintha egy jóságos szellem tenné szívemre a kezét. No de alig ülök ott egy kis ideig elmerűlve, ettől a sok mindenfélétől mégiscsak erősen megviselten, tehát bizony fáradtan is, mikor megjelent Tádé bácsi a fuvolájával és kétszer játszotta el a krakói gyerekekről szóló dalt. – No most mit csináljak? És délután jön? Akkor itt tényleg valami nagy baj lehet.
Semmit se csináltam. Tovább pipáztam csendesen. Megint köréje gyűltek, én nem. De aztán, mikor kibicegett a házból, még vártam egy kicsit, majd elindúltam utána.
S egy kapualj mélyén a következőket súgtam feléje:
– Hogy adjam rögtön át neki, mikor nincsen itthon? Itt volt részegen és meg volt veszve. De megint elment.
– Azért volt megveszve, – kezdte Tádé bácsi, – megvolt az oka rá.
– Akkor most mit csináljak? – kérdeztem én.
– Éjszaka okvetlenűl haza fog jönni, – azt mondja, – s akkor keríts rá módot, hogy átadd neki.
Azzal tovább bicegett. Indúltam tehát hazafelé. Felmentem a műhelyembe s íme mit látok a folyosón? Gora ott áll a negyedrészben nyitott ajtó mellett, fogja a kilincset és éppen nagy hangon ezt kiáltja befelé: (Nyílván nagyot is hallott, ezt már nem tudom, lehet, hogy ezért kiáltozott olyan hangosan.)
– Mit látszat, nem látszat? Vannak asszonyok, akiket csodálni lehet, mindenki szerelmes beléjük, a nők is írigylik őket és igazgatják a frizurájukat őmiattuk, de szeretni nem lehet ezeket. És te is olyan vagy, – kiáltotta be Frederikának. Megálltam.
II. kötet 326– Mit ólálkodik itt? – kiáltott rám is. – Menjen be hozzá, éppen hívatja magát. Keresem az egész házban, sose találni meg sehol.
– Ez, ha egymásközt vannak, tegezi Frederikát? Milyen érdekes, – gondoltam magamban. – S ilyen okos ez a szipirtyó és ilyen őszintén mer beszélni vele?
De Gora még hátra is fordúl és azt kiáltja vissza:
– A vadludak ma megint itt repűltek el a ház felett. És ez nagy baj, ez nagy baj, – mondja és bólogat, azután tovább megy.
– Mi az, hogy vadludak? – csodálkoztam én. – Vagy csupa őrült közt vagyok én itt?
No de végre is kopogtam és benyitottam.
Egy karosszékben ült és meglehetősen kimerűltnek, ziláltnak látszott. Még az ajtóban voltam, mikor máris rendelkezett velem.
– Hozz egy zsámolyt és ülj le ide a lábamhoz.
Hoztam tehát egy zsámolyt és leültem.
– És most mesélj a gyerekkorodról, – azt mondja nekem.
– Mit meséljek én arról? Nincs nekem ekörűl semmi mondanivalóm, – feleltem neki. Aztán hát összehordtam mindenfélét. Mert csakugyan mi van az én gyerekkoromban olyasmi, amit említeni érdemes? Megszülettem és kész. Csizmák, bakancsok, saruk és facipők közt nevelkedtem, meg büdös, zsíros ködmönök közt, továbbá mindenféle lovak közt, – ez utóbbiakat aztán sokszor lerajzoltam. Apám ökröket szeretett rajzolni s én gyerekkoromban lovakat. Ez a lovak iránti hajlamom különben máig is megmaradt bennem: az az érzésem van, hogy egy lovasszobrot még fogok én csinálni életemben. S mikor aztán egyszer, véletlenűl egy szőlőfürtöt is hozott valaki messzi vidékről, akkor ezt a sohase látott csodát is lerajzoltam, sőt le is festettem. Továbbá egy gyíkot is mintáztam agyagból, no de úgy, hogy a néném sikoltozni kezdett, mikor betettem az ágyába. Aztán szürke agyagból egy egeret is tettem neki oda, ettől meg éppen úgy megdühödött, hogy még arcúl is ütött. Nagyon sírtam erre s ezt meghallotta a tanító, aki éppen ködmönt jött csináltatni apámhoz, – ő még akkor subákat, ködmönöket szabott több községnek, mert paraszti szűcs volt. A tanító megnézte az egeret, gyíkot, rajzaimat, aztán így szólt apámhoz:
II. kötet 327– Igaza van, a gyapjúkereskedés többet hoz mester. Igyekezzen. Ezt a fiút pedig néhány év múlva kűldje fel Bécsbe, valami rajziskolába, addig is én fogom tanítani.
Körűlbelűl ennyit mondhattam el Frederikának. Illetve aztán még így folytattam:
– Mit mondjak még? Nem sokszor voltam én otthon azóta, mert nem szerettem odahaza lenni. Az emberek olyanok ott, mint a medvék. Kinn állnak házaik udvarán és kalapálnak az őszi ködben, vagy egy-egy csizmát, kerek kalapot, vagy holmi ködmönt visznek a mesterhez, hogy javítsa ki nekik s egy pillantást is alig vetnek a mellettük elhaladó postakocsira. Mintha álmokkal volnának teligyömködve füleik, olyan álmos pillantást vetnek az emberre s azt kérdezik: – he? – Csak nehezen értik meg a szót. De a vidék szép. Most is álmodom néha óriás hegyormairól, amelyek alján oly lustán lapúl a köd, meg a csend, – különösen eső után szép ez a táj! mikor a sziklák éles peremén még meg-megakad egy-egy felhőrongy, aztán tétován indúl a beláthatatlan messzeségbe.
– S ilyenkor a madaraknak nagy szerepük van az áhitatban, – meséltem neki mosolyogva, miután láttam, hogy azt a sok semmit oly csodálkozva hallgatja, mint a gyerek. A madarakról beszéltem neki s a csendről. Arról az élő csendről, mikor a némaságban egyszerre megszólal egy madár és azt kiáltja: – uáv! uáv! – s az ember megborzong tőle s a szíve még jobban eltelik magánnyal és csodálkozással.
S hogy a lovak patáinak cuppogása-csattogása úgy hallatszik fel ilyenkor a sáros útról, a mélyből, mintha meztelen hátakat paskolnának valahol a hegytetőkön.
Aztán még csodálatosan zöld völgyeinkről is akartam volna beszélni neki és mesebeli, kerek almafáinkról, de ő félbeszakított.
Hogy a saját gyerekkoromról mondjak még többet. És máris lehúnyta szemeit.
– Mi az, amit még erről mesélhetnék? – mondtam én. – Legföljebb további apróságokat, jelentéktelen dolgokat, mert miből állt otthon az élet? Műhelytől a lakásig és vissza, ebből állt. Sokat futkostam én az udvaron át, többnyire mezítlábasan persze. Annyit szalasztottak azonban ide-oda, hogy egy nap eszembe jutott: hátha behúnynám a II. kötet 328szemem, megpróbálom azt is, vajon odatalálnék-e húnyt szemekkel? S minthogy konok természetű voltam, vagyok, inkább ott kapírgáltam tehát a műhely körűl, az ajtót meg a kilincset keresve s egy világért se nyitottam volna ki a szemem. Egy alkalommal aztán, hogy így ténfergek ott kinyújtott kézzel, – szinte sírvafakadtam már a dühtől, – egyszer csak megszólal mögöttem az apám: – mi lesz már ott, hallod-e, – kiáltja mérgesen, – kinyitod-e már azt az ajtót, vagy mi lesz? – Mintha rajtakaptak volna valami titkos bűnömön, úgy álltam ott leforrázva. S hogy nem néztem fel akkor az arcába, mondani se kell. Mint a bolond futottam el előle, nem a műhely, hanem a pince ajtaján át s odalenn a dongafák közt bújtam el. (Apámnak ugyanis nagy hordói is voltak, miegymás, azon a vidéken nagyban sajtolják az almabort.)
De már onnan bizony nem hívott ki engem az apám. Konok, dacos természet volt ő maga is, meg, mondom, én is. Ott is maradtam hát étlen-szomjan aznap s utána még egy teljes éjszakát is. Apám acsarkodó, konok dacosságában még rám is zárta a pinceajtót. S reggel persze ugyancsak ő nyitott be megint, mintha dolga volna épp most a pincében, – ilyet ő aztán el nem engedett, látni akarta, hogy no most, mit szól mindehhez a kölök? S hogy oly szépen sütött kinn a nap, – egyszóval egy gyerektől mit várhat az ember? Hogy meghaljon az akaratától, ahhoz nincs még elég ereje. Kibújtam hát az állványfák alól, egyikünk se szólt, de nem is tettük szóvá többé ezt az esetet.
Mindezt elmondtam, a végén már restelltem is ezt a sok beszédet. Ennél az utolsó dolognál azt hittem, hogy legalább nevetni fog, de nem. Felnyitja szemét és azt mondja:
– Csókolj meg. – Elhűlt bennem a vér.
Nem részletezem ezt, mert ma is, nem tudom mért? de rosszúl esik erre visszagondolni. Végül is letérdeltem eléje és úgy kértem, hogy ne kívánja ezt tőlem. Legalább egyelőre ne az istenért, mert mi lesz ennek a vége? Láttuk ma délben. És bennem voltaképp rettenetes a félelem. És nem annyira magamat féltem, mint sokkal inkább őt. Esküszöm, hogy százszor inkább őt. Ekkor így szólt:
II. kötet 329– Akkor símogass meg. Én olyan elhagyatott vagyok. Engem nem símogat meg soha senki. – Ezt mondta és sírvafakadt.
Egyszóval: Gorának nem volt abban igaza, hogy ezt az asszonyt nem lehet szeretni.
Tádé bácsi küldeményét még az esti sötétségben előhalásztam szelíd, barátságos Vladimírünk talpazatából és persze kerestem a muskétást, de sehol se volt, ez egyszer még a szobája is zárva volt. Mit tehettem?
Le se vetkőztem, ruhástól dőltem kerevetemre, de elaludni nem tudtam. Többször felkeltem s jártam a gyéren, egy-egy gyertyával világított folyosókat, hogy hátha találkozom vele valahol. Közben a vadludak jártak eszemben. Ők is azt jósolják Gorának, hogy baj lesz itt, a szakácstól se hall az ember semmi jót, de Frederikától sem és most még Tádé bácsi is…
– Mi lesz itt? – kérdeztem magamtól nem egyszer és meg-megálltam a néma folyosókon. S hallgatóztam. Mintha a falaktól várnék választ.
– Hogy érezhesse itt magát akárcsak egy pillanatig is jól valaki? – kérdeztem a falaktól.
Mikor utoljára mentem fel az emeletre, megintcsak mit csinálhattam? Újra őgyelegtem, de most már fáztam is. Igen barátságtalan volt ez a késő-őszi éjszaka, különösen pedig ezek a vastagfalú folyosók, amelyek ablakaiból csak erre a nagy, vaksi-sötét udvarra s főként az istállók felé nyílt kilátás.
Én egyre jobban fáztam, viszont megint lemenni a szobámba nem akaródzott. Szerencsére eszembe jutott, hogy van itt egy üres kis szoba is, közvetlenűl Frederika hálószobája mellett, amelyet senki se használ. (A későbbiek megértése végett megjegyzem itt, hogy ennek a kis szobának volt egy belső folyosója is, a nagy folyosóval párhuzamosan.) Még azt is tudtam róla, hogy a Frederika szobájából választották el, mégpedig vékony fallal, hogy át lehessen kopogni Frederikához, – itt ugyanis egy beteg nagynénje feküdt egy ideig, aki II. kötet 330itt is halt meg. A Frederikához vezető ajtót aztán befalazták s azóta itt nem lakik senki.
Ide vettem én be magamat s itt csodálatosképpen csakugyan melegebb volt, de világosabb is, kevesebb a buvó, settenkedő árnyék, mert a zsaluk nem voltak betéve s az égnek éjszakai világossága jobban behatolt az ablakon át. S itt egy karszékben el is szunnyadtam.
Egyszerre felriadok. Mintha sikolyra ébredtem volna. S utána csend. – Vagy tévedek? – néztem szét magam körűl.
Ilyenkor az ember érzékei nagyon élesek, a benyomások ereje, isten tudja mért, megsokszorozódik. Különben is rettenetesen figyeltem a másik szoba felé s ami különös: megint a vésztjósló vadludak jártak az eszemben.
– A szerelem gyilkos, úgy mondják, – hánytorgott bennem az itteni sok mindenféle. S hátha szeretik is egymást, az nem lehetséges? Hogy halálosan szeretik egymást, annyira, hogy az már csupa gyötrelem, mert ki tudhatja, mi a titkuk?
– Egyszóval: mit is keresek én itt? – merűlt fel bennem a régi kérdés. Ebben a pillanatban, mintha újabb sikolyok hatoltak volna át a falon. És mondom: nem is egy. S körülöttem a sötétség, az árnyak is mintha meglibbentek volna általa.
Iszonytató ám a természet nagy idegensége, közönye. A rémület még ott zakatolt bennem s körülöttem épp oly csendes és mozdulatlan minden, mint volt azelőtt. Úgy, hogy az ember kénytelen megint azt kérdezni magától: – nem ismét képzelődöm-e? nem a saját félelmem hajtja-e felém ezeket a hangokat? – Az éjjeli őr is épp akkor énekelte kinn az úton s talán épp az ablak alatt éjszakai dalát:
S ugyanezt énekelte aztán németűl is, ez így volt nálunk, mióta német király űlt a trónon:
II. kötet 331Ez is elhangzott tehát s én még mindíg ott ültem. Ám egy pillanatban iszonyat futott rajtam végig s akkor éreztem én először azt a kétséget nem tűrő, végtelen erőt, amelyet csakis a szerelem sugallhat, amely nem enged semmiféle további okoskodást, menedéket, vagy kibúvót, – vagyis abban a pillanatban jöttem egészen tisztába vele, hogy mennyire szeretem ezt az asszonyt.
– És ha meghalok is érte, az se baj, – mondtam én magamnak. S már rohantam is le a lépcsőn.
El is estem aztán egyik sötét folyosóján. De föltápászkodtam s rohantam tovább. Az udvarra azonban mégis kinéztem. Ott éppen tökéletes volt a csend.
Szobámban a két faggyúgyertya ugyan már tövig égett, de még büdösen pislákolt. Két pisztolyomat két zsebembe rejtve egy pillantást vetettem még a régi, nagy tükör zöldesszín sötétsége felé s már rohantam is vissza. S megint ugyanabba a kis szobába. Ám épp akkor odafent is csend volt mindenütt.
Mégis nemsokára már így-úgy ki is vehető volt egy s más. Sőt! Előbb ugyan valamiféle kis kopogások voltak hallhatók, mintha kalapáccsal asztalos dolgozna odabenn, aztán hirtelenűl a kapitány vad ordításai hatottak át a falon. S nyílván nagy tárgyakat is hajigált, vagy hangtalan dühvel döntögette bent a bútorokat, iszonyú némaságok után ugyanis egy-egy tompa zuhanás remegtette meg még az itteni kis szoba ablaküvegét is. De enyhe csörömpölést is hallani véltem, ezek olyanok voltak, mint holmi remegő, furcsa kis futamok. Szaladtam ki a folyosóra.
Lenn a falak tövében, a holdárnyékban ezalatt a cselédség is itt-ott lassan gyülekezett már az ereszek alá. Ezek sugdosódni kezdtek odalenn, az egyik nyitott ablakon át ez tisztán kivehető volt, sőt egyikük valamely átszűrődő újabb zajnál halkan fel is pisszegett. Rohantam a folyosóra nyíló kis szalon ajtajához, csakhogy itt sötét volt, a folyosó-gyertyák világítása nem hatott idáig. S izgatottságomban nem találtam meg a kilincsét, ugyanúgy, mint gyerekkoromban a pinceajtóét. Ágaskodtam, lapúltam, nem tudom miért, úgy nyúlhattam el ott, II. kötet 332mint holmi álomalak. Hol az ajtót tapogattam, hol a falat s szinte tébolyúltan bíbelődve átkozódtam tehetetlenűl. Ilyen fájdalmat, keserves zűrzavart, kétségbeesést talán azóta sem értem meg életemben. S ezenfelűl:
– Szabad-e megmozdulnom? mi most a tennivaló? S vajon nem ártom-e bele magam ostobán és olyasvalamibe megint… És nem ártok-e vele neki az istenért? – kérdeztem magamtól s ez olyan volt, mint a darálás, mintha nem is én kérdeztem volna, hanem valaki más. Egyszóval: sehogy se tudtam én eldönteni, mit tegyek.
Végűl aztán mégiscsak bejutottam a kis szalonba, abba, amelyből Frederika hálószobája nyílt s ott aztán már többet hallottam.
Nyílván a maiakért tartott egy kis számadást. S még Gorát is megrugdosta talán, az ő jajgatása volt ugyanis a leginkább kivehető. Egy pillanatban aztán, mint a trombiták, úgy elsöpört a kapitány egy kiáltása minden egyebet.
– Átkozott legyen a gyermek, amelyet hordozol, – hangzott a benyílón át, – átkozott legyen a perc, amelyben megismertelek. – S egy lövés dördűlt el odabenn.
Hogy mi adhatott akkor olyan erőt? vagy a hálószoba ajtaja talán nem is volt jól bereteszelve, annyi tény, hogy egy eszeveszett nyomásomra engedett s én máris ott álltam a szétdúlt szoba küszöbén.
S itt nyomban utamat is állta valami.
Hideg volt és szinte kevély a pillantás, amely előbb felém világlott, aztán elsuhant. A Frederika szemei voltak.
Ott állt ő egy szál ingben, vörösbóbitás papucsában s a férje karját fogta szelíden. Az háttal fordúlva felém épp akkor emelt fel egy másik odavetett pisztolyt az ágytakaróról.
– Térj eszedre Kázmér, – csitítgatta a felesége csendesen. – Holnap is van nap, legyen úgy, megbeszéljük, ami keserít, még mindíg én vagyok én… – ilyképp fáradozott vele, símogatta kezét…
Ám ezt nem érdekelte már a szó. Kábúltan álldogált a szoba közepén, rettenetesen részeg lehetett.
– Nem! – csapott egy kisasztal kellős közepébe hirtelenűl. S még onnan is sok mindenféle repűlt szanaszét. – Most leszámolunk, – mondotta.
II. kötet 333– Megmutatom én nektek, hogy ki vagyok! – nyakaskodott vadúl. S e hangokra Gora még furcsábban kezdett el a szőnyegen ide-oda hajladozni, mint a nád. Ő ugyanis ott térdelt a cserepek közt, kicsit talán túlközel is a kapitány lábaihoz. S én a távolságot kezdtem éppen mérlegelni, vajon hány lépéssel ugrom oda? s hogy hátúlról ha rávetem magam, ledöntöm akkor, mint a zsákot és megkötözöm, mikor szembefordúlt velem. Bámészan nézett rám tébolyúlt szemével.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte szinte nyájasan. Csak épp, hogy a bajszát szippantotta be kicsit a foga közé.
S még várt is vagy egy pillanatig. Aztán lassan, hidegen, mint a kutyára, felemelte rám a fegyverét.
– Ide lőjön, ide! – kiáltottam ekkor szélesre tárva ki előtte mellemet. S milyen boldog voltam én e szótól is, mintha magam is részeg volnék tőle. S megvallom, még másnap is sírtam ezen, mikor eszembe jutott.
Ám, ami azokban a pillanatokban fel se tűnt s csak jóval utóbb kezdte foglalkoztatni képzeletemet, az a következő apró furcsaság. Hogy ez az én barátnőm voltaképp le se fogta férje kezét, mikor az célba vette egyenesen a szívemet. De sőt, mintha átszelleműlt, vagy várakozó mosolyát figyeltem volna meg rajta, megint egy kis mosolyt! S hogy ez nékem szólt-e s hogy akkor büszke volt-e rám? Vagy evvel is csak ingerelte, nevette talán ezt a vad duhajt? – ez az, amit nem tudtam akkor sem eldönteni és ma is megzavar. Bárhogy volt is a dolog, annyi tény, hogy még akkor se voltam képes levenni róla a szemem, mert azt éreztem, hogy nem tudok vele betelni, látni akartam őt utolsó pillanatomig.
– Takarodj, – szólt ekkor rám a kapitány. S az ágyra valahova dobta le a pisztolyt. S e pillanatban oly méltóságteljes volt… mintha csak elfújták volna róla részegségét, mámorát.
Annyira zilált voltam úgyis, csupa fájdalom, semmit se feleltem hát e szavaira. S erre gondolnom ma jólesik. Úgy hajoltam meg előtte, mint rendesen s már indúltam is kifelé. De nem mentem ki a folyosóra. Zavaromban ki akartam ugyan menni, de aztán észbekaptam s lekuporodtam valahol a kis szalón egy sarkában. Hogy el ne felejtsem, a folyosóra vivő ajtót mégis becsaptam előbb, hogy azt higgyék odabenn, már nem vagyok itt.
II. kötet 334– Mért kell így élnie? Talán miattam is? – merűlt fel bennem a kérdés. És vele felmerűlt megint a bűn kérdése. Rettenetesen bűnösnek éreztem én magamat.
– És hátha felhangzik megint egy sikoly, vagy valami más iszonyúság és én elkésem az ugrással és mégiscsak megöli őt? Akkor mit csinálok?
– Bemegyek és végzek vele? Nem jó. Előbb letérdelek… iszonyú! – Kiszedtem zsebeimből pisztolyaimat. – Minek várok? Mért várom meg, hogy csináljon amit akar? Bemegyek és orvúl megölöm már most. A bíróság előtt pedig azt mondom, hogy én voltam mindennek az oka.
– Ez sem jó. Mert én itt nem voltam oka semminek. Átkozott sorsom tette, hogy idekerűltem. Mit tegyek tehát?
Ilyesmiken képzelegtem, háborogtam s olykor bizony megrázott a zokogás.
– És mi történik, ha most bejön gyertyával és meglát? Akkor odaállok én eléje és megmondom neki nyíltan, egyszerűen, hogy igenis szeretem a feleségét és hogy ez a szerelem halálos. Nos, mi van akkor? Bűn ez? Bűn ez?
Így, végnélkűl zakatolt bennem a lélek, mint a kovácsok. Megint dideregni kezdtem az éjszaka hidegétől, – itt már nem volt tűz a kályhában. Odabentről pedig már alig hatolt át valami hang, csak oktató, lázas suttogásából fogtam el időnként valamit s ez is olyan volt, mintha gonosz tüzeket, vagy fekete fátylakat lengetne felém a szél.
– Ne tedd, ne tedd, – hallatszott előbb.
– Mért nem mondod akkor? – vetődött felém zaklatott sziszegése. – Mért nem dobod ki te magad? Vagy kidobjalak, azt akarod?
– Megigérem azt is, nem iszom. No még mit akarsz? Csak aztán jaj lesz nektek is, úgy vigyázzatok.
Nem értettem ezt. Szigorúbb lesz vele, ha nem iszik?
– És ha gyertyafoltok voltak csakugyan? – kérdezte megint és úgy látszik, nagyot nevetett utána.
– Ezt a rongy szipirtyót pedig eltaposom itt, mert ez lázít téged ellenem, – hallatszott később a szoba felől. Aztán el is némúlt minden odabenn. Kiment-e talán a kis folyosón át, vagy ledőlt valami kerevetre? Egyszóval: hogy hova tűnt az éjszakában, nem tudom.
II. kötet 335Még később, hogy hajnalodott, – oly zöldesszínű szép lett a város tetőin túl a világ! – mintha mégis horkolása lett volna időnként hallható. S még nagyobb lett utána mindig a csend.
Végűl pedig Gora csoszogott még át kezében gyertyával a szobán. Sikerűlt ügyesen, gyorsan visszahúzódnom előle. Hogy észre ne vegyen, egy karszék támlája mögé guggoltam.
A derekát fogta megint s mint egy kis hegycsúcs emelkedett ki kemény könyöke a feje mellett. Utána osontam, nem tudom mért. Lassan csoszogott a szobája felé s a gyertyája miatt olykor meg-megállt, hogy megóvja tüzét s eközben a nyitott folyosó-ablakon át nagyot köpött le az emeletről, mint a kocsisok. S persze, hogy makogott is és átkozódva hadart, de bizony hogy megrázta még őt is a sírás. S így, mint akit forgószél kavar: elegyítette jaját és felháborodását iszonyú habarékká. Majd kulcsa csikordúlt, – az ő szobájának vasajtaja volt, s oly erővel vágta be azt maga után, hogy csak úgy döngött és kongott tőle a kihalt folyosó.
Másnap persze, mintha lidérc feküdte volna meg a házat. Frederika, mint látszott, bezárkózott, ami érthető is volt: kifáradt, kimerűlt, aludni akart az éjszaka rémségei után. S a kapitánynak is nyoma veszett. Csak Gora, meg én lebzseltünk a házban, ő gonosz pillantást lövellt mindenre, mintha fel akarná égetni még a köveket is, eszelősen csapkodott maga körűl, vadúl kaparászott, még rosszabb volt ránézni, mint eddig. Nekem pedig, mintha ólommal volna megtöltve a fejem s e nagy viharok után megszűnt volna bennem minden érzés.
El is határoztam, hogy sétálni megyek, hátha a szél kifújja belőlem ezt a kimerűltséget. S már fordúltam éppen kifelé, az udvaron át, mikor ő pisszegett felém. Mármint Gora.
– Szt, – intett nekem. Odaléptem hát az eresz alá:
– Essen a nyavalya beléd, te vagy mindennek az oka, – susogott felém és nyomban visszavonúlt.
– Én? – ámúldoztam előbb. Most ugyanis úgy voltam vele, hogy az merő képtelenségnek látszott. – Hogy én volnék mindennek az II. kötet 336oka? És ez a vénasszony még tegezni is mer engem? – Nagyon felháborodtam.
– Hülye! – kiáltottam be neki a nyitott ablakon át. S azzal mentem is. No most hova vezessen az út?
A mesteremet hetek óta kerűlöm, az iskolát is kerűlöm, mindenfélét üzenek, nagyszerű kompozíciókról mesélek társaimnak utcasarkokon és saját hazugságaimtól villog a szemem, – most menjek el éppen oda? És mit mondok ott?
Kár lett volna áltatni magamat: nem álltak jól az ügyeim. A mester is persze, hogy neheztel rám, sehogy sincs megelégedve velem, tudtam én ezt, hisz nem titkolta ezt ő maga sem.
Így álltam akkor. Mint az ujjam, olyan egyedűl voltam. Amire csak gondolni mertem, az mind rossz volt, minden keserített. Apámnak is egyre szűkebbszavú levelei jöttek s hogy haragudna, arról ugyan egy szót sem írt, csak éppen keveset írt. Nyílván szelet fogott valami felől az öreg s amit megtudott, nagy örömet az sem okozhatott neki. S mi lesz még akkor, ha majd eszébe jut s egy nap beállít ide, mint látogató? Mit csináljak itt vele?
Már láttam is őt, amint majd megjelenik itt, mindenáron tiszteletét akarja tenni a házigazdáimnál s már az ajtóban meghajol, a kapitány előtt még jobban hajladozik… huh, de rettenetes volt épp most minderre gondolni.
Szó, ami szó, ne kerteljünk annyit: én most már szégyelltem volna itt az öreget. Az édesapámat, – nem szörnyű? Tépett szakállát és foltos ködmönét, de még bizakodó, meleg szemeit is, amelyekkel rám, a fiára néha nézni szokott, mivelhogy a fia nagy tehetség nemde, vagyis én, aki lebzselek, aki semmit se csinálok. De vidékies beszédét is röstelleném, nagy heje-hujázását a jó ebéd előtt s ahogy szakálla tövét vakargatja néha el-eltűnődve, amíg eszik, miközben bizony úgy őröl fogaival, mint egy jó malom. Be kellett látnom, hogy mindez nem idevaló. Szerencsémre arról tudósított éppen, hogy beteg. S nem gyalázat-e vajon ez is? Hogy én, a fia ennek örülök? Beteg az apám s talán két bottal biceg a falvakban szegényes kocsijához podagrája miatt s így szerzi meg azt, amit nagyszerű fia tőle szinte már követel is… ne akasszam fel magamat? Hiszen édesanyámra és öcsémre már gondolni se merek.
II. kötet 337Mit csináljak tehát? Visszafordúltam s annál is inkább, mert eszembe jutott Tádé bácsi levele.
Ezzel ugyanis sehogyse tudtam mit kezdeni, végűl hát úgy határoztam, hogy semmi baj, ha nem is adom át, dögöljön meg a kapitány. És ha ellenzéki vagyok is vele együtt, akkor is. Ebben a levélben ő nyílván valamiféle veszélyekről kaphatott értesítést, ezt annál biztosabbra vehetem, – már eltekintve ennek a tébolyúlt Gorának tébolyúlt vadludaitól, – mert hiszen mondott nékem erről ma kora reggel egy szót a szakács is, mikor álmosan, bódúltan lebotorkáltam hozzá műhelyemből, (ott aludtam egy keveset valami nyomorúlt, rossz heverőn,) – mondom, lementem hozzá, hogy egy korty italt kérjek tőle. Nagyon fájt a fejem. Ő adott is, csakhogy nagyon sötét tekintettel nézett rám és csak annyit mondott: – no-no. Nem fogad szót? Jó lesz vigyázni kérem, azt mondom én. – És felemelte rám az ujját.
Bódúlt voltam, fáradt voltam, nem kérdeztem hát tőle semmit. S már a kapuban voltam, mikor ez a szava eszembe jutott.
Azonnal visszafordúltam tehát s mentem fel a műhelyembe, összeszedtem a szükséges holmikat s magam cipeltem le hozzá az egészet állványostúl.
– Egye fene, mért ne cipelném? – mondottam magamnak, – nem vagyok én olyan nagy úr, mint amilyenné itt kezdtem kiképezni magamat, – viszont ennek a cipelésnek meg is volt persze a foganatja. Mert a szakács csak egy pohárka tokajival kínált, nem kettővel, mint a múltkor és nem is nevezett többé művész úrnak, csak fiatalembernek.
– Oda se neki! – gondoltam én, – összecsapom ezt a képet akárhogy, fő, hogy kivegyem belőle amire szükségem van és hogy túllegyek ezen is.
Körűlbelűl két órát dolgoztam még rajta, aztán abbahagytam, legyen a kép akármilyen. S ő nagyon lelkendezett érte, nagyon meg volt elégedve vele, nem is volt az éppen rossz munka, közepes volt, tűrhető. S a szakács, miután jól megnézte és megkínált mézes dióskaláccsal is, jókora pocakjával szélesen elhelyezkedett a hordó másik oldalán. (Egy kis kamrában fejeztem be a képet, ahol egyedűl voltunk s nem zavartak a bámész kukták. És most már nem is törődII. kötet 338tem vele, hogy az üstök és fazekak elég jók-e rajta, csak az alakot akartam kissé teljesebbé tenni.) S miután a hordó tetején szépen elrendezkedett, jobbra tolta a sonkáját, balra az ánizsos pálinkát s miután engem jól megnézett előbb, némi kis kortyok közben így szólt hozzám:
– Hallja fiatalember, én most mondok magának valamit, de ha ez kiröpűl a maga szájából, mint a rigó és pláne, – mondotta úriasan, – egyszóval, ha kikottyan magából ez meg az és hogy tőlem hallott valamit, akkor én megcsinálom ám, hogy magának is lecsússzon füléről a feje. – S ezzel rámkacsintott.
– Hallja fiatalember, – folytatta egy korty pálinka után, – én tisztességes úriember vagyok, ezt vegye maga tudomásul. És engem a főexcellenciás, talán tudja is, hogy kicsoda, de ha nem tudja, az se baj, – nos, mondom, engem megbíztak valamivel, amihez nekem nincsen kedvem. De ha muszáj azt mondani: igen, akkor mit csináljon az ember? (Még egy kis korty pálinka.)
– Egyszóval, – azt mondja, – én tisztességes úriember vagyok, megérti ezt maga? Nem Vilmos vagyok én, arról szó sincs. Ha felveszem a mentémet, akkor én Piacsek úr vagyok. És én magát azért is öleltem a kebelemre, mert maga mindjárt tudta, hogy én ki vagyok, mert hisz a kitüntetést is odatette a képre, erről látszik, hogy tudta, nem úgy, mint a maga piszok gazdája.
– Nekem nem gazdám, – mondtam én.
– Akkor magának nem gazdája, de nekem az, ha bitang is. Vagy nem bitang az, aki ilyeneket művel, amit ez csinált ma éjjel a feleségével? És azzal a szép hallal is mit csinált. Biztosan, mert nem elég jó neki, tisztelem őt. Az angol királynak jó volt, de neki nem, tisztelem őt. Csakhogy én úr vagyok és akkor sem áskálok a kenyéradóm ellen, ha pimasz, azt én nem teszem. Akartam tenni, mert pimasz volt, de most nem akarom, mert olyan ez, mint mikor az a hülye Lipót elsóz egy ételt. – Ne sózd el, – ordítok rá, mégis elsózza. (Megint egy kis sonka, kenyér nélkűl és rá egy korty.)
– Egyszóval, mondja meg a gazdájának, hogy most aztán, ahogy az angol mondja, no de igazán: zöld a berek kék a fütyülő, tűnjön el, II. kötet 339mint a kórébalzsam, (ma se tudom mi az,) no de hamar, – azt mondja, – különben baj lesz. Kétszer mondom, hogy baj lesz, mert a főexcellenciás nagyon dühös. Ezt mind mondja meg neki.
– S ezzel végeztünk, – azt mondja hirtelenűl és már fel is áll.
Ez volt a helyzet. De már nem is bántam én ezt sem, mert, mondom, közönyös voltam. Üres voltam, érzéketlen, bénúltlelkű, vagy hogy is jellemezzem akkori állapotomat? De féltem is mindenfélétől, úgy látszik, utólagosan megijedtem attól, ami történt. Frederikát felkeresni példáúl a világért se mertem. Már reggel is lábujjhegyen osontam le műhelyemből a szakácshoz s aztán szerszámaimmal is ugyanígy lopakodtam le az emeletről s mikor elkészűltem a szakáccsal, mindent otthagytam a konyha melletti kamrában, hogy ne kelljen felmennem vele az emeletre. Igaz, hogy eszembe jutott az is, nem fogja-e Frederika rossznéven venni, hogy ennyire nem érdeklődöm iránta, ezért kétszer is rászántam magam, hogy felmegyek hozzá és kétszer is visszafordúltam.
– Én most felesleges vagyok ott, idegen test, talán látni sem akar, vagy szégyelli is magát előttem, – ilyesféle huzavona volt bennem. De volt ekörűl még valami más is.
Egyrészről, hogy nem ment ki a fejemből az a mosolya és furcsa tekintete, mikor a muskétás rám fogta a fegyvert. Nem féltett, nem sikoltott, ő mosolygott bizony. És most minden erőmmel megpróbáltam szemem elé idézni ezt a pillanatot, hogy vajon csakugyan így volt ez? s nem tévedek-e? Ám az ő akkori arca csak nem akart megjelenni előttem, annál több vadlúd rajzott lehúnyt szemeim előtt, nem tudom, mért? – Meg fogok bolondúlni ezektől a vadludaktól, – gondoltam magamban. Ez volt az egyik dolog.
S a másik: fiatalságomnak, tapasztalatlanságomnak tudható be, hogy eljövendő gyermeküket úgy tekintettem, mint e két emberi lény egymáshoz való tartozásának legfőbb bizonyítékát. Akkor persze még nem tudtam, hogy hány olyan asszony van! aki még gyűlöli is a férjét és mégis elfogadja tőle a gyermeket.
– Ha ők gyereket várnak, ez a legkomolyabb kapcsolat jele, – gondoltam magamban. És nem volt szabad erre gondolnom, mert iszonyat fogott el tőle, ez volt akkor legkegyetlenebb fantómja képzeleII. kötet 340temnek, amely hajtott ki a házból, amely szinte kényszerített, hogy menjek és menjek, vesszek bele a messzeségbe, a semmibe.
El is mentem hát kóborolni. Végnélküli kóborlásra szántam rá magam.
Bekukkantam itt-ott templomokba és még rajzoltam is. Így a föld szintjén settenkedve ácsorgó Dávidot, a Mária-templomnak azt a szentjét, akitől egyesek annyira félnek, hogy bosszút áll majd rajtuk, ha nem tisztelik őt eléggé. Én nem tiszteltem és nem is féltem tőle. Azt mondtam neki:
– No Dávidka, mit szólsz hozzám? Hova jutottam én?
Még Wit Stwosz, vagy ahogy a németek nevezik, Veit Stoss óriási oltárának két alakját is lerajzoltam, továbbá bekukkantam kapualjakba is, hogy ott az árnyékban levő tárgyakat és alakokat rajzoljam, mert arra gondoltam, hogy milyen nehéz volna ilyesmiket festenem. Aztán boldog keserűséggel eresztettem szélnek mind e vázlatokat, de még oda is füttyentettem a szélnek, hogy vigye őket minél messzebbre tőlem, – éppen nagy szél volt ugyanis. Majd kimentem a piactérre és megálltam a sátrak előtt.
De keserű volt a szívem! – Nézz csak oda, hol is álltál te az állványoddal nem is oly rég? – így biztatott engem a reménytelenség.
– Haj, mikor én még ide állítottam fel az állványomat, micsoda jövőről álmodoztam és milyen más volt még az én egész életem! Mennyit rajzoltam én, de olvastam is, fuvoláztam is, – mindenhez maradt akkor időm. Filicaja olasz nyelvű költeményeit is épp ez időtájt vettem elő, mármint szép ódáit Szobieszkiről s egész könnyen szedtem be az olasz szöveget. S ma már talán olaszul se tudok.
Ám aztán, mint a duhajok löktem el magamtól mind e bajt.
– Én vagyok én! És ki állítja azt, hogy én már soha többé nem dolgozhatok nagyszerűen? És én már nem szerethetek többé senkit? És engem már senki se szerethet? Hát szerethet-e, vagy nem? – kérdeztem a széltől. S nagyokat lépkedtem a hegyi lépcsőn felfelé. De megintcsak megállított itt is valami. Messzi lenn lányok labdáztak ugyanis egy kert fái között.
II. kötet 341– Mért sütöm én le mostanában a szemem, ha lányokkal találkozom valahol? – kezdtem el töprengeni magamon. – Hát olyan nagy a szégyen rajtam, hogy így lapulok? Hova lett hát bátor kiállásom akárki elibe? Vagy mi vagyok én, cinkos? betörő? hisz úgy buvok én már, mint egy Grigalszki nevű társam… Hiszen nem rossz fiú, csak van benne valami alattomosság, kétségtelenűl. S én soha se voltam ilyen. S a csontjaim is, úgy érzem, csupa vénség s ez már igazi nagy baj.
S e pillanatban megint egy kékruhás kis alak, egy kislány képe jelent meg előttem. Rég nem láttam őt, de nem is akartam volna mostanában, ebben az állapotomban látni. Még az emléke is keserített. Pedig hogy tudtam én még nemrég is örűlni neki, mosolyának, villogó szemeinek! Vele kezdtem ki vagy másfél év előtt.
Kövérkés volt, olyasféle, mint a húsos almák, jókedvű kislány lehetett. Többször találkoztam véle piacokon, utcán s egy nap megpróbáltam, – mért ne tenném? – belenevettem a szemébe. S íme: ő is visszakacsintgatott rám és nevetett. Így ment ez utóbb jóideig s ennyiben maradt is az egész. És milyen hűséges volt mégis a lelkem. Megfigyeltem egyszer: gyertyaszentelő Szűz Mária napja volt, teli volt jóképű legényekkel, urakkal a templom s hogy furakodott ő mégis utánam, mennyire ügyeskedett-mesterkedett, hogy észrevétlenűl a közelembe kerűljön! S hogy fellobbant azután, tisztapiros lett, mint akibe belekap a tűz, – ott álltam ugyanis éppen szemben vele. S én, gazember erre jól kinevettem őt.
S ami a fő: azt is tudta már, hogy mi vagyok. Hogy festő vagyok, művész, nemesek között is valaki. Egy alkonyatkor két jókora képet cipeltem a hónom alatt valahova s ő jött szembe velem. Még meg is állt egy kicsit, szemlátomást annyira meglepődött, én viszont micsoda vídáman haladtam el előtte, fülem mellett egyik ecsetem… S fennszóval fütyöltem neki valami dallamokat, – hadd gyönyörködjön bennük, amíg elvonulok.
Így volt, elmúlt. S hogy így elmúlt, most bizony fájt nekem.
S hogy megláttam messziről a gátak vonalát, már szinte szaladtam is: ott volt már a Visztula. Az ilyen látványtól mindig reméltem is valamit, vizek partjain ugyanis mindenkor megkönnyebbűltem egy kicsit. S íme csakugyan! Csak lehetséges ez? alig másfél órája, kettő, II. kötet 342hogy elállt a szél s máris köd ült a folyón, amit annyira szeretek. És milyen nehéz lehet az ilyen köd alatti vizeket ábrázolni! Az iszapos, kiöntéses partok egy magas meredekét választottam ki magamnak, mert körűl akartam nézni a vidéken. Rég nem voltam itt, nem jártam én már akkor ide sem.
Be szép is volt pedig a táj! ilyenkor volt csak igazán érdekes.
A folyó már kezdett piszkosan habzani az őszi esőzés vadvizeitől, párákkal és ködökkel pedig már úgy teli volt itt a levegő, hogy egy-kettőre szinte testemhez tapadt a ruhám. A ködből pedig itt-ott a túlsó dombokon haragos-vörös tűz csapott az ég felé, – nád és sás törekével tüzeltek ott a halászok. Voltam is egyszer náluk, kedves emberek.
Jól megjegyeztem magamnak mindezt, a határvonalakat s ami kell, aztán már fordúltam is vissza, hogy szép lassan mégiscsak hazaballagok, mikor két ember haladt el mellettem egy hevenyészett gát felé.
– Biz’ isten ez az! Nézd csak ezt a gyereket, – intett oda felém az egyik alak s oly furcsán vihogott a szemem közé. No de mentem is utána mindjárt, hogy mit akar ez tőlem, vagy honnan ismer engem?
– Rólam beszélt ön az imént? – toppantam oda. Megállt az úton.
– Hát nem te vagy a kapitányné szeretője? – kérdezi vidáman.
– Te vigyázz csak, mert oldalba bökünk, – szólalt meg a másik, mikor megmozdúlni látta kezemet.
– Vágj csak oda neki komám, hadd lássa, hogy nem haragszunk, – nevetett ki jóízűen az első ladikos. S szemeiben csak úgy ficánkolt az öröm. És ezzel aztán végig is mértek mind a ketten s már mentek is odébb.
Engem pedig e rövid nyugalom után megintcsak majd megsemmisített ez a szó. Elhűlve bámúltam utánuk, az ajkam remegett.
– Hát így vagyunk? Hogy képes rólam ezt gondolni valaki? – ámúldoztam előbb. – Nem olyan nagy ez a város, körűlfut itt hamar a hír. S hogy a kitartottja vagyok? ezt súgdossa rólam, aki lát? Mi készteti, mi kényszeríti erre az embereket? Hát egyéb nem jut az eszükbe soha, csak ilyesmi?
II. kötet 343– De vajon igazában mért is tart itt engem ez az asszony? Mikor a férje annyira ellenzi ezt. Hát nem úgy mondta-e neki az éjjel, hogy mért nem dobod ki? Szó szerint ezt mondta. És ki mást érthetett ezen, mint engem? Vagy annyira kegyetlen asszony ez, hogy dacból, ennek ellenére is itt tart?
Át kellett hogy érezzem a kapitány nagyobb igazát. Mert aki csodaszép zöld ruhákba öltözik odahaza, holott sehova se megy s délutánokon át heverész s egy fiatal fiút vesz játékszerűl ide, – hát nem szívtelen az ilyen? Hisz mindezzel szemben csak a kapitány oly igen komoly pillantásait kellett felidéznem – s minthacsak most eszmélnék igazán arra, hogy mi a helyzetem itt.
– No lám, – hajtottam le megadással a fejem. – Hát nem kétségbeejtő ez? Hiszen felszólított, hogy csókoljam meg, hiszen ez az asszony csal, – kiáltottam fel, mint aki véglegesen rájött arra, hogy voltaképp mi gyötörte eddig is őt.
– Velem akarja megcsalni az urát? egy parasztfiúval, aki mégcsak nem is nemes és semmije sincs, lehet az? – állottam meg egy kis tér közepén.
Ma is előttem van e kis piac és színes sátrai: ez ama híres Karmelita-kert, vagyis környezetével együtt az ősi Piasek. – Vagy már nem is tudok enélkűl az asszony nélkűl élni? – suttogtam magam elé csendesen.
S annak a kolostornak kertjében aztán, ahol a hagyományok szerint egykor Jadviga imádkozott, egy koszorús kis oltár elé térdepeltem le én, istentelen, elvadúlt fickó, akinek gyerekkora óta aligha jutott eszébe az isten s aki mindig gúnyos mosollyal néztem a térdeplőket s én bizony, megvallom még sírtam is ott.
– Hogy mit tegyek? – ezt kérdeztem a kereszttől. És azért esdekeltem, hogy adjon jelet. Megígértem továbbá, hogy gyónni megyek és meg is áldozok holnap. És fogadalmat is tettem, hogy itt hagyom őket, megesküdtem rá, hogy elmegyek. Úgy eltűnök innen, híremet se fogja hallani.
Igen, Olaszországba megyek, mert odavágyom s megélek ott bármiből is. Üvegre fogok ott festeni, vagy elefántcsontfaragásra adom magam.
II. kötet 344Aztán haza mentem. Azt mondom haza? hát igen, ebbe az átkozott kastélyba s itt két dologról értesűltem. Egyrészt, hogy lovastisztek jelentek meg a háznál teljes díszben, a kapitányt keresték s képzeljem, még a kaput is őriztették, még át is kutatták érte a szobákat, a felesége lakosztályát is, kivéve hálószobáját, egyébként pedig nagyon udvariasan viselkedtek.
A szakácstól aztán felvilágosítást kértem, hogy mért voltak olyan udvariasak és mért voltak teljes díszben.
– Ez azért van, – mondotta a szakács, – mert a főexcellenciás egyelőre még nem akar semmi bajt, csak rá akar ijeszteni a kapitányra s olyan jóakaratú, hogy még nem is értesítette a királyt. Ha tehát a kapitány most csendben maradna, azt jól tenné, akkor még megúszhatná ezt a dolgot valahogy.
Ez azért megint felizgatott engem, vagyis egyik izgalomból a másikba. Persze fogalmam se volt róla, hogy mint kell a muskétásnak csendben maradnia. De azt se tudtam elképzelni, hogy ez a szakács honnan veszi ilyen gyorsan értesüléseit. Végűl is arra gondoltam, hogy nyílván annak a hordós kamrának ablakán át nyújtják be neki az utasításokat és híreket, ahol másodszor űlt nekem modellt. Ez volt az egyik dolog. S a másik:
Az úton hazafelé úgy határoztam, hogy most már mégiscsak felmegyek Frederikához, nagyon egyszerűen megkérdezem, hogy van, nagyon egyszerűen jóéjszakát kívánok és eltűnök. De a folyosón utamat állták s átadták üzenetét, hogy ne dolgozzak most a régi helyemen, menjek dolgozni néhány napra máshova talán, az iskolába, vagy, ha kedvem van hozzá, a szabadba s ne érdeklődjem most addig utána, míg ő nem üzen. Ő beteg. Így is tettem tehát, pontosan e parancs szerint. Mert, ha ő beteg, az baj, eziránt mégse voltam én közönyös. Viszont, ha azt akarja, hogy ne érdeklődjem iránta s hogy mért akarja? firtatni én az ilyet nem akarom.
Ám a bajt titokban tartani sokáig mégse lehetett. Orvosok jöttek a házhoz, vermekből vederszám hordták a jeget, – egyszóval kiderűlt, hogy elveszítette gyermekét, koraszülése volt s ő nagybeteg. Élet és halál közt vergődött akkor hetekig. S addig egyszer se láttam őt.
II. kötet 345– Meghalhat? – kérdeztem magamtól. És se szó, se beszéd, szememet máris elborították a könnyek.
Valahol azt hallottam, hogy áldozatot kell bemutatni a beteg ember életéért, s hogy ez nem lehet olcsó semmiség, ennek nagy értékűnek kell lennie. S mi értékes holmim volt nékem még akkor? Semmi. Illetve volt egy kis szűzmáriás nyakláncom, amelyet még nagyanyám akasztott nyakamba, mikor megszülettem s olyan bitang én mégse voltam, hogy ezt bármikor is levegyem. Magamon hagytam mindeddig, gondoltam: hadd örűljön sírjában a nagyanyó. Ezt most mégis levettem a nyakamról és már másnap reggel Vladimírünk karjára akasztottam. De viszont azt se akartam volna, hogy valami csirkefogóféle akassza le róla. Ezért lesben álltam a közelben. De az emberek bámulatos módon elhaladtak Vladimír mellett, anélkűl, hogy ügyet vetettek volna rá, egyesek meghajoltak ugyan előtte, de máris siettek tovább. Végre is egy pici lányka jött, úgy négy éves körüli lehetett, ez megcsókolta Vladimírke kezét és így kiáltott fel:
– Találtam valamit, találtam valamit! – s ezzel fennen lóbázva a láncot pici kezében, elszaladt vele.
Legalább elmosolyodtam egy kicsit, ha nem is én, de a szívem.
Kezdődött tehát az aszkézis. Mindenekelőtt elhatároztam, hogy fejből festem meg őt, zöld ruhájában, eddigi vázlataim alapján. Ezenfelűl: más festők is éltek már így, mért ne tehetném tehát én is? Nem borotválkoztam s bár szégyen bevallani, de nem is mosdottam, vetköződés nélkűl feküdtem le későn éjszaka és jóideig nem csináltam semmit. Éjjelente egy szál gyertya fénye mellett Vergiliust olvastam, vagy Ronsard-t, néha le se feküdtem, az asztalra hajtva fejemet aludtam néhány órát, enni pedig alig ettem valamit. Amit Gora beküldött nekem, sonkát, fogolypecsenyét, miegymást, azt azonnal visszakűldtem. Almákat ettem, sajtot, továbbá fokhagymát kenyérrel, mint a parasztok. Odúmból pedig alig bújtam ki, belegubóztam, bennemaradtam.
– És ha megdöglesz bele, akkor is! – jól emlékszem rá, ilyenféle kijelentéseket is tettem hangosan e magányban. Úgy látszik tehát, akkor úntam én meg először az életemet.
II. kötet 346Igaz, elkezdtem megint fuvolázni, nagyon gyakoroltam a régi módszer szerint s ez néha könnyebbséget okozott.
Egy rongy kis műhelyem volt lenn a földszinten s lehet, hogy ezért se volt oly sokáig kedvem a komoly munkához. Takarítani pedig egyáltalán nem hagytam, egy sarokba hajigáltam a szemetet, hagymahéjat, sajtvégeket, almacsutkákat, minekfolytán enyhén dohos penészszag kezdte betölteni a szobát. Az udvarról egyszer egy kóbor, nyomorgó macskát csaltam be szobámba, feltápláltam sajttal s odáig vittem vele, hogy kérdéseimre barátságos nyikkantásokkal felelt.
S ezt a macskát festettem meg először is. S minthogy ez elég jól sikerűlt, hozzáfogtam a nagy portréhoz.
Megjegyzem itt, hogy akkoriban én elég gyakran néztem a tükörbe. Ez is jót tett néha: mintha bizonytalanságaimból mégiscsak felriasztana testi valóságomnak ez a bizonyítéka. Igaz, sápadt voltam és sovány, de mégis erőt adott. Körűlbelűl ilyesmit éreztem általa: – hogy no lám, ez még mindig én vagyok.
Aztán hát előszedtem vázlataimat és jó sokáig lapozgattam, forgattam őket.
– Néki szép hangja van és gyönyörű nevetése, – gondoltam magamban. – És ha most meghal? – Még a szívverésem is majd elállt.
– Akkor mindez emlékké válik? Akkor nevetése, szemeinek fénye, mozdulatainak bája már sehol sincsen?
Nagyon babonás voltam akkoriban. S arról képzelegtem, hogy, ha én már most emlékgyártó vagyok… ő odafenn van s ha én itt lenn, ebben a dohos mélységben lefestem őt, – hátha ártok neki ezzel? S borzongás futott rajtam át s a kezem remegett, mikor ecsetemet az olajba mártottam.
És telt-múlt az idő. Három hét volt-e vagy három hónap? négy? Az is lehet, – én akkor nem tartottam számon az időt.
No de végül is remekűl ment a munka.
Az aszkézis, úgy látszik, jót tesz a művészetnek. Mondom, remekűl ment a munka s ettől valamelyest felüdűltem. Mintha új élet szállt volna belém és különösen akkor, mikor már végre-valahára odafentről is jó hírek érkeztek. – Jobban van, – mondta nekem az egyik szobalány, mikor behozta teámat. Semmit se feleltem, csak II. kötet 347néztem rá, nem tudtam mit felelni neki. – Kiűlt a karszékbe, – mondta másnap, mikor ugyancsak a teát hozta.
– Hát nem itta meg a teáját? – kérdezte, mikor bejött az edényért. – Hiszen egészen kihűlt. Melegítsük meg? vagy hozzak másikat?
– Képzelje, odament az ablakhoz, – mondotta utóbb, visszafordúlva az ajtóból. S akkor én már ugrottam is.
Vettem a fuvolámat, kiszaladtam ablakai alá, az út másik oldalára, s elkezdtem fuvolázni. Kedvenc dalát játszottam, ezt:
Kétszer, háromszor is eljátszottam s végre csakugyan megjelent az ablakban. S el kell képzelni, hogy mit éreztem akkor, mert még felém is intett és mosolygott.
Ki volt az az ördög, aki a férfiaknak eltiltotta könnyeiket? Hát Achilles nem sírt és Siegfried? Őket hozom fel mentségeműl, mikor bevallom itt, hogy bizony engem akkor is elöntöttek a könnyek.
Felém intett, mosolygott és eltűnt. Én pedig még egy ideig álltam ott, aztán visszaballagtam odúmba. De előbb behívtam még a szobalányt.
– Tea nem kell, – mondtam én. – De kérdezze meg Vilmostól, a szakácstól, hogy mit adhatna nékem enni, mert nagyon éhes vagyok. – Kiment, visszajött és jelentette:
– A személyzet számára van füstölt csülök és vaddisznó-szalonna babbal. Az uraságok számára vaddisznó-pecsenye gyümölcsös, angol mártással és ürücomb sűlve, levében, vajastésztával. A betegnek pedig pudding.
– Akkor hozzon nekem egy jókora csülköt, de vastagot és hamar, továbbá egy húsos hagymát, nyerset, meg egy puha cipót.
– Igaz, még egy jó üveg bort is hozzon, – kiáltottam utána. – De várjon csak. Hát az uraságnak már főznek? Hát ki van itt?
II. kötet 348– Van itt most két orvos is, – mondta előbb a szobalány. Aztán visszajött hozzám és a fülem felé hajolva suttogta:
– Hát nem tetszik tudni? Tegnap este óta itthon van az úr.
Egy pillanatig semmit se tudtam szólni. De aztán ezt kiáltottam:
– Ez már beszéd! Akkor is hozza, amit mondtam, de jó sokat.
Éppen a hagymánál tartottam, mikor kopognak ajtómon és bejön a kapitány. Felálltam.
– Ne zavartasd magad. Folytasd csak ebédedet, – azt mondja nekem.
Leültem tehát s tovább haraptam a hagymából. Én ugyanis úgy eszem azt, mint az almát, otthon mi így ettük.
Ő ezalatt a felesége portréját nézegette.
– Egész jól kezdődik, – mondta barátságosan. – Egyébként a feleségem már jobban is van, – tette hozzá szinte lágyan. Csodálkozva néztem rá.
De azért tovább ettem hagymámat, semmit se feleltem. Nem mondtam azt se, hogy hála istennek, semmit.
Az arcát néztem, mialatt ő a képet. Csodálatos volt azon a csend, vagy inkább a tompaság. Szörnyű lehetett a bénaság ott benne, belűl, olyan emberben, akit eddig úgy ismertem, hogy csupa láz, csupa dac s akinek most valamitől nagyon elfáradt, vagy üres lett a szíve. A tekintete is puha lett, sokkal puhább. Vagy csak most volt ilyen? Az is lehet bizony, könnyen lehet, hogy csak most ismert rá a feleségére s meg is hatotta őt ennek az arcnak tündéri tisztasága s ez talán az önvádat is megmozgatta benne? hogy ezzel az asszonnyal bánt ő olyan cudarúl? Mindezt azonban inkább csak én tételeztem fel róla, mert arca, szeme, mondom, semmit se fejezett ki. De hogy valami mégis lehetett abban, amit gondoltam, az is bizonyította előttem, hogy miután jóideig nézegette a képet, még akkor se szólt semmit, elfordúlt és hosszan bámúlt ki az ablakom előtt elvonuló hepe-hupás göröngyök irányában. De aztán megszólalt.
II. kötet 349– Most talán mégiscsak vedd ki szádból azt a hagymát, – azt mondja. Erre letettem a hagymát.
– Te szereted az én feleségemet? – kérdezi tőlem. A vér a fejembe tolúlt.
– Igen, szeretem az ön feleségét, – feleltem néki és belenéztem egyenesen a szemébe.
– Talán szerelmes is vagy belé? – kérdezi ő.
– Igen, szerelmes vagyok belé, – mondom én.
– Halálosan? – kérdezi.
– Igen, halálosan, – felelem.
– És persze most nagyon féltetted is őt?
– Majd belehaltam, – feleltem néki.
– És most mi lesz? – kérdezi erre.
– Azt én nem tudom.
S ekkor történt a csoda. Ebben a lágy és üres tekintetben mégiscsak megmozdúlt most valami. A jóságnak, vagy együttérzésnek melegét véltem arcomra áradni felőle s ez olyan volt, mint a napsütés. De lehet, hogy egy csöppet el is mosolyodott. Erre már nem jól emlékezem.
– Szegény fiú, – azt mondja nagyon jóságosan, – mi lesz így belőled? – S amilyen lélekállapotban én akkor voltam, erre a hangra megintcsak elöntött a könny. De azért meg se mozdúltam. Néztem tovább is egyenesen a szemébe.
– Azt én nem tudom uram, hogy lesz-e belőlem egyáltalában valami, – válaszoltam erre.
– Te nagyon tehetséges vagy és ez a fődolog, igaz ez? – kérdezi ő.
– Nem tudom uram, hogy mi a fődolog, – feleltem én, még mindig meghatottan. De máris eszembe jutott valami.
– Ez talán azért változtatott hangot velem szemben, mert attól fél, hogy elmegyek innen és nem lesz, aki Tádé bácsi üzeneteit közvetítse. Politikusoktól minden kitelik. – Így szóltam tehát:
– Én a múltkor hiába kerestem önt, így hát nem adhattam át Tádé bácsi egy levelét. Ezt azóta is itt hordom az ingem zsebében. – S már nyúltam is érte.
II. kötet 350– Köszönöm, – azt mondja, – dehát ne is fáradj fiú. Nincs most szükségem Tádé bácsi üzeneteire, mert hisz titokban vagyok itt, csak a feleségem miatt jöttem haza és egy óra múlva már megyek is.
– Akkor mért bánik ön velem most egyszerre egész máskép, mint azelőtt? – tettem fel a kérdést. A kapitány most már csakugyan mosolygott s utána még nevetett is.
– Mert én nem könnyen bízom az emberekben, – azt mondja, – és akkor még nem ismertelek, de most már ismerlek valamelyest. Épp ezért azt mondom neked te fiú, hogy menj el innen, ne maradj te itt. Nemcsak azért, mert ilyen komoly és veszélyes érzésekkel vagy a feleségem iránt, hanem mert ezek túlnehéz körűlmények itt. Az egyik bankban letettem számodra jó egynéhány osztrák aranyat.
– Oh, nekem arra nincs szükségem, – feleltem néki s nyílván el is pirúltam e szavaitól. A kapitány felállott, tehát én is.
– Elmegyek innen uram, – mondtam néki, – csak elkészülök ezzel a képpel, aztán elmegyek. Olaszországba vágyom úgyis. De engedjen meg egy kérdést, – tettem még hozzá, és most már igen alázatosan. – Ön már nem is városkapitány?
– Nem, én nem vagyok többé városkapitány, – azt mondja, – a kancellárhoz írott levelemben lemondtam állásomról.
– De az istenért, mért csinálja ezt? – kiáltottam fel.
– Mit?
– Ezt az egészet. Hogy így felrúg mindent, tönkreteszi sajátmagát és talán a feleségét is, – esdekeltem. – Mért nem hagyja abba? – Nagyon elkomolyodott, s a szemeiben mégiscsak felcsapott a régi tűz. Olyan volt ez, mintha lobot vetett volna benne valami.
– Te még nem tudod, mi van itt, – azt mondja. – Ez különben is szenvedély és becsület kérdése. A vér kérdése. Te azt kérdezed, hogy mért nem hagyom abba? Én csak most kezdem el. És ez az ostoba király azt hiszi ma már, hogy ellene vagyok. Én ellene vagyok csakugyan, de csakis azért, mert ostoba.
– Azt mondják uram, hogy nem ostoba, sőt némelyek nagyon eszesnek is tartják, – próbálkoztam én.
– Hogy-hogy eszes? – kiáltotta most már szinte vadúl, – ha esze volna, velem fogna össze ezek ellen a bitangok ellen, a fő-fő urasáII. kötet 351gok ellen, akik két petákért hajlandók eladni ezt a szerencsétlen országot. No nincs igazam? – üvölti a szemembe.
– Én nem értek ehhez, – feleltem néki.
– Majd, majd, – azt mondja hirtelenűl elszomorodva, – majdcsak érteni fogod te is. Mert, sajnos, muszáj ehhez érteni, olyan itt a világ. No isten áldjon, – és a kezét nyújtotta, – vigyázz addig is a házra, amíg itt vagy.
És ezzel elindúlt kifelé. De az ajtónál még visszafordúlt és azt mondta:
– Nem jó lesz az, ha a feleségemre hallgatsz, az semmilyen tekintetben se lesz jó, – tette még hozzá bizonyos nagy nyomatékot adva e szavaknak. Aztán úri módon tisztelgett és kiment a szobából.
Ez volt az első és utolsó komoly beszélgetésünk.
A helyzet az volt, azt kellett hinnem, hogy ezek mégiscsak megbékéltek egymással. De aztán mást is gondoltam.
– Vagy talán mégis elváltak és éppen azért, mert a muskétás meg akarja kímélni feleségét azoktól a viszontagságoktól, bajoktól, amelyek magatartása folytán őt is érhetik?
De mielőtt e kérdésekkel tovább foglalkoznék, hadd számolok be néhány, talán nem érdektelen apróságról is.
Megint kezdtem Pineróhoz járni, bár már nem nagy kedvvel. Mert, úgy látszik, ez az óriási magány nagyokat változtatott is rajtam. Csodálatos dolog ez is! Az ilyen nagy lelki tusák eredménye olykor az, hogy az ember sokat fejlődik művészetében, anélkül, hogy tudna róla. Én most már kicsinyeltem azt, amit tőle hallhatok s az ottani társaim se feleltek már meg nekem. No de még ez se tartozik most ide.
A lényeg ebben annyi, hogy kezdtem kijárni a házból. S néhány nappal vagy egy héttel is a kapitánnyal való, fent leírt beszélgetésem után gondoltam egy nagyot: hogy megint elmegyek kóborolni kicsit. Csak egyedűl menjek újra? folyton csak egyedűl legyek? Már a szám is berozsdásodik, már a hangomat is hallani kezdem, ha szólok, – mégse jó nekem ez az örökös magány. Se barátom, se szeretőm, se II. kötet 352családom. Fogtam magam, elmentem tehát tanulótársamhoz, Grigalszkihoz, aki holmi kisebb betegsége miatt elmaradt ma az iskolából és rávettem, hogy mégis jőjjön el velem csatangolni.
Gyönyörű idő volt. Nehéz tél után édes tavasz volt beköszöntőben, még nem volt itt, de valami édesség volt már a levegőben, érezni lehetett, hogy már elindúlt valahol, a távoli hegyek mögűl.
Elindúltunk tehát, sokat jártunk, sok szamárságot beszéltünk össze és nagyokat nevettünk. S mikor a Thurzó-palotához értünk, – azzal szemben volt ugyanis ama híres ház s annak kapújából két nagyon fiatal, nagyon csinos lány perdűlt elénk. Úgy látszik, figyeltek bennünket a házból, mert máris holmi kis üzenettel jött az egyik, a másik meg éppen bizonyos színes cédulácskákat tömött a kezünkbe, zsebünkbe és mézeskalácsból apró szíveket s ez utóbbinak tüzes volt a szeme és lobogós.
– Tárva van előttem a nagyvilág és én mégis itt rostokolok, itt töltöm az életemet ebben az átkozott kastélyban, – nyilallott belém a szabadulás vad vágyakozása. – Mit töröm én a mások titkain annyit a fejem? mikor szabad ember vagyok, mikor itt a tavasz s a táncok, szerelmek és dalok, vagyis az örömök úgy hullnak az égből, mint egykor zsidóknak a manna.
S mikor elváltam Grigalszkitól, megint mi történt velem közvetlenűl a kastély előtt?
Rézsút a kapútól, oldalt, Vladimírünkkel szemben két asszony trécselt, holmi cselédfélék, szolgafeleségek lehettek, de kedvesek, takarosak, különösen egyikük. Csintalanság tüzelt a szeméből, csúfondáros huncutság s úgy mulatott, nevetett egyre, csak úgy csattogott. S hogy közelebb kerűlök, köténye mellől egy kisfiú szalad felém.
– Anyám azt mondja, hogy én egy kis semmi vagyok. Te meg egy nagy semmi vagy, igaz? – kérdezi tőlem és megsuhint a vesszőjével.
– Igaz, szóról-szóra így igaz, – mondom néki és barackot nyomok a fejére.
A két asszony pedig nagyot nevet ezen. S a bitangos még rám is villantja azokat a pimasz szemeit, amelyben egész határozottan ilyesmi volt kifejezve:
II. kötet 353– Te tetszel ám nekem. – No lám, – gondoltam én és el is határoztam, hogy mihelyt beérek a szobámba, jól megvizsgálom magam a tükörben.
Csak ezt aztán elfelejtettem, mert nagyon elterelt ettől valami.
Gorával találkoztam ugyanis a földszint folyosóján. S ő szinte utamat állta.
– Tudja, mi történt tegnap a városban? – kérdezi tőlem. – Tegnap reggel nagyon sütött a Nap s a Szent Anna közelében lakik egy francia. Gondolta magában, kinyitja kicsit az ablakot s kiteszi oda a papagáját kalitkástól, hadd süsse kicsit azt is ez a drága nap. S alig van ott a papagáj, mikor elkiáltja magát: – Calotin, calotin!
– S alig hogy ezt kikiáltja a világnak, a szomszéd utcából egy bűnös, hatalmas pap fordul be feléjük s alig tesz néhány lépést, eltűnik, nyomavész, eloszlik a levegőben.
– És tudja-e, mit jelent ez? – kérdezi tőlem olyan ijesztően villogó szemmel, hogy még a velőm is megborzongott belé.
– Tudja, mit jelent ez? – ismétli. – Hogy nagy baj lesz ebben a városban, nagy baj. Tűz lesz, nagy tűz, már látom is, pernye repűl, pattognak a szikrák s utána jön a pestis. Maga bolondnak néz engem, ugye? – kérdezi hirtelenűl.
– Majdnem, – feleltem én.
– Nos, akkor téved, – feleli ő egész józanúl. – Én nem vagyok bolond. Én csak többet érzek és tudok is az élet körűl leselkedő, rejtélyes hatalmakról, mint mások.
– De akkor mért makog maga annyit? Ez is hozzátartozik a dologhoz? Mért habog és hebeg, meg morog, mért hadar magában folytonosan? – kérdezem tőle.
– Az én életem nyitott könyv, – azt mondja. – Mindig is az volt. Megmondom én, ha kérdez. Azért habogok és hebegek, mert hű vagyok. Mi lengyelek hűek vagyunk és őszinték.
– Micsoda beszéd ez? – kiáltottam felháborodva, – én talán nem vagyok lengyel?
– Bizonyos emberek nem tetszenek nekem, mert nem elég jó hazafiak.
II. kötet 354– Én nem vagyok elég jó hazafi? – kiáltottam. Csak erre nem felelt, ehelyett suttogni kezdett.
– Én éles kritikus vagyok, – azt mondja.
– Képzelem, csak rá kell nézni magára, – mondtam én.
– Én mindig megmondom ám az igazat, – folytatta a suttogást, – arról vagyok nevezetes. És nekem, nekem senki sem elég jó hazafi, aki nem becsűli meg a királyát, még hozzá egy ilyen jó királyt, ilyen szép királyt. Szebb mint te vagy, – fordította egy pillanatra tegezésre a szót. – Mert tudja maga, mit jelent ez a szó, hogy Augusztusz? – folytatta. – Azt jelenti, hogy isteni. Hát ilyen ez a király, erről el lehet mondani, hogy jó is, szép is és amellett még okos is. Az én apám, ha tudni akarja, különben is udvari kamaratiszt volt. Ezért mondom én, hogy ennek a hetyke vitéznek, ennek a Zamoiszkinek nincs igaza. Egy Zamoiszki legyen ilyen bolond, akinek őse olyan hűséges ember volt, egy igazi nagy kancellár. Egy Zamoiszki, egy Zamoiszki, – suttogta s ez mégis olyan volt, mint a jajveszékelés, még a szemei is majd kiugrottak belé.
– És ne habogjak és hebegjek, mikor ezt látom? Van egy gyönyörű felesége, akit én is imádok, nemcsak maga, éppen a szépsége miatt, mert én a szépség rajongója vagyok, tudja meg, és akármilyen csúnya vagyok is! De senki se volt még hozzám olyan kedves és jó is, mint ő, azt se feledjük. Ne hebegjek és habogjak, mikor ez a garabonciás az üres zsebivel így meri kínozni az én aranyomat? Mert mijük maradt, az egereik abban az ócska házukban? És még ő mer így bánni egy gyönyörű, gazdag hölggyel, halálra kínozza, mert még veri is, ha tudni akarja, – emelte fel az ujját. – És mért veri? Az eszelős, hülye tervei miatt. Talán azt hiszi a szamár, ha megijeszti a királyt, akkor mindjárt herceg lesz ő is. A bécsiek azt mondják: smirkász! Majd levágják a nyakát, az lesz a vége. Pedig hát szép ember, igaz, és mégis levágják a nyakát.
– És ne morogjak, mikor csupa össze-visszaság ez az élet. Mert ez az asszony is hülye. Halálosan szeret egy ilyen bitang férjet, halálosan, ért maga engem? Ezt én tudom, – csapott aszott mellére. – És ez a bitang is őt, eszi a fene, ott ahol van. Ezek bolondok ám mind a ketten. Majd megvesznek egymásért, amellett úgy gyűlölik egymást, II. kötet 355mint káposzta a nyulat. Halálosan szereti, amellett nem engedi többé az ágyába, nem, nem! Hallott már ilyet? És akkor a férj ne menjen el lányok közé, nem tudom, hova?
– Ő haragszik, hogy lányok közé jár, meg iszik, – folytatta Gora, – pedig alighanem ő az oka mindennek. Én tudom, jó szimatom van nekem. És most még te is itt vagy, – veti rám gyilkoló szemeit, – egyen meg téged is a fene. No de most végre válni akar, idáig eljutottunk. Csakhogy mi lesz ebből? Mert a férje nem akar. Csakhogy most a király Krakóban van, holnap hintón viszek egy levelet neki.
– És mi lesz ebben a levélben, nem tudja? – kérdeztem én.
– Ő még mindig beteg, tehát levélben kéri keresztapjának, a királynak segítségét válásához a szentszéknél, miegymás, – akarta volna még folytatni, de épp ekkor Vilmos tűnt fel a folyosón, mögötte egy legény ökörbordával a vállán, Gora tehát heves köhögésbe kezdett, nekidőlve a falnak, aztán folytonosan legyintve kezével, elindúlt szobája felé. Én pedig egész megbutúlva bámúltam utána.
Igazam volt tehát: igen, ők egymást szeretik s mintha tüzes ösvényen kergetnék egymást kölcsönösen s mindegyik a másik kínjaiban keresné már az örömét. S nyílván csupa dacból vett engem az egyik ide s a másik is csupa dacból hallgatott. Tehát én, bolond és ostoba fickó, csak eszköze lettem itt valaminek, – s mégcsak nem is ez volt az igazi baj. Hanem, hogy kezdtem alattomos lenni, sunyi, alakoskodó. Oly mélyre süllyedtem én akkoriban, mint aki valami hinárban is kezdi jól érezni magát.
Mert hiszen úgy tettem, mintha semmiről se tudnék s holott a szívem megint meg volt dermedve, bénúlva, – tökéletes csend és hidegség ülte meg, – s bár úgy éreztem, hogy Frederikától is kezdek most végre-valahára elszakadni, mégis húztam-halasztottam a búcsút. – Majd holnap, – mondottam magamnak, vagyis egy napról a másikra tologattam a döntést. Mintha tagjaim össze volnának kötözve, ez olyan volt. Később ehhez hozzájárúlt még valami, ezt majd persze szintén el fogom mondani.
II. kötet 356Egyszóval: nyájaskodtam, kedveskedtem mindenfelé, mint aki nem lát, nem hall, vagyis inkább: Gorával szemben úgy tettettem magam, mintha mind e dolgok semmikép se tartoznának rám. Ha vele találkoztam, még mosolyogtam is s ez már borzasztó volt. De Gora éles szeme észrevette persze ezt is. Mikor egy nap nagyon nyáladékosan azt kérdeztem tőle, hogy vajon mit gondol és vajon javasolható-e és hogy ő is helyénvalónak tartaná-e, hogy Frederikát most már meglátogassam, ő így felelt:
– Ne komédiázzon annyit. Azt mondja meg, hogy mit akar, mert így még a szülőanyja sem érti. – Erre már mégiscsak dühbe jöttem.
– El akarok búcsúzni tőle, – kiáltottam vadúl.
– Mért? El akar innen menni?
– Igenis, el akarok innen menni, – mondtam én.
– Azt jól teszi, – felelte Gora és otthagyott. Hogy legszívesebben pofonvertem volna.
De, el ne felejtsem, én azon a bizonyos másnapon láttam is őt kocsiba szállani s elmenni a királyi palotába. A nagykerekű, nehéz, spanyol hintót, a címeres batárt adták rendelkezésére, – bakján a tűztollas kocsis, s igaz, hogy hátul csak egy tiroli vadász állt, nem kettő, no de mégis! micsoda pöffeszkedő nagyzolás volt ez. S ő úgy is szállt persze bele, mint valami régi grófné. Tetőtől-talpig fekete csipkébe volt öltözve és a fején valami lila bóbita, hogy görbe orrával istenemre olyan volt, mint a fekete papagájok.
De folytatom. Akkoriban már igen érdekes hírek érkeztek el hozzám Pinero mester részéről a forradalmat, vagy felkelést illetően. Vagy minek is nevezzem? Hogy az ország déli része, mit tudom én, hol, már meg is van szervezve s hogy ennek a szegény hazának minden boldogtalanja csatlakozott a mozgalomhoz. És ilyen boldogtalan rengeteg van, mert a lakosság legnagyobb része nyomorban és kétségbeesésben tengődik. De hogy Podólia is megmozdúlt már s ott két helyütt még összeütközésre is kerűlt a sor s a felfegyverzett nép, a szabadcsapatok még meg is futamították a királyiakat. – És ki csinálja mindezt? – kérdeztem Pinero mestertől. – No mit gondolsz, ki csinálja? – kérdezte ő és jelentős pillantást vetett rám.
II. kötet 357Szóval a kapitány csinálja. S mint a mindenfelől értesüléseket felszedő Gorától értesűltem, a főkancellár most már a király elé terjesztette az egész ügyet s figyelmeztette őt a veszélyekre, amelyekhez ez a földalatti szervezkedés elvezethet s annál is inkább tehette ezt, minthogy nem kellett többé figyelemmel lennie őfelségének keresztlánya iránti gyengéd érzelmeire. Mert hisz keresztlánya válik a muskétástól… a király tehát végűl is igen hathatós ellenrendszabályokra szánta rá magát és így tovább.
S ami csodálatos volt: a muskétás mind e veszélyek ellenére is haza-haza szökött néha. Hogy hogy csinálta, fogalmam se lehetett róla. Nyílván éjjel jött s volt úgy, hogy egyszercsak megjelent valami ajtóban legnagyobb meglepetésemre. Sőt egyszer meztelen kardját fogai közt tartotta, úgy lépett ki valami kamrából. Persze úgy tettem, mintha nem látnám. Vilmos egyszer meg is szólított ebben az ügyben és ezt mondta:
– Hallja művész úr, pán hudózsnyik, – mondta most orosszal keverve beszédét, – figyelmeztesse gazdáját, hogy én hallgatok, én hallgatok, csak aztán én se hallgathatok sokáig, mert nekem is kitekerik a nyakamat.
Én azonban nem szóltam neki. – Legyen most már akárhogy. Dőljön össze akár ez a ház is és velem, nyavalyás, vacak-emberrel együtt, – gondoltam magamban.
– Mert ezek mind hősök, Tádé bácsi, Pinero mester, meg a muskétás is, vagy Frederika is talán a maga módja szerint, – de mi vagyok én? Egy pojáca, rongy-féle alak! – És nagyokat röhögtem sajátmagamon.
De egyszer aztán nem röhögtem. A kapitány egyszercsak előlép valahonnan és megint tiszteleg. És legnagyobb meglepetésemre megintcsak nem sajátmagáról beszél, hanem rólam. Sokalltam ezt az érdeklődést.
– Hogy dolgozom-e mostanában?
– No nem nagyon, – mondom én.
– Úgy, úgy. És az iskolába jársz-e szorgalmasan? – kérdezi.
– Igenis, meg nemis, – feleltem erre.
II. kötet 358– No ne mondd, – kapta fel e nyegle hangra a fejét. – Az istenit a pofádnak, ez nem lesz jó, – azt mondja és szemében nagyot villan a feketeség. – Itt döglesz és semmit se csinálsz?
És ennyi volt az egész, továbbállt, nem köszönt, igaz, hogy én se neki. És ez még hagyján. De hogy utána benyitok földszinti műhelyodúmba, hát még a vér is elhűlt bennem: a képemet karddal összevagdosva találom.
– Hát ehhez hogy van neki joga? – álltam meg a szoba közepén.
– Ezt én meglepetésűl szántam a betegnek és most már búcsúajándékomúl is… No most mi legyen? – Majd megvesztem a dühtől.
Mert egész szép volt ez a kép. Igazán elsőrendű, mármint az én adottságaimhoz mérten. (De még ma is úgy emlékszem rá, hogy egész jó munka volt.) Hiszen többször meg is forgattam, a fordítottját néztem, hogy úgy is jó-e, van-e úgyis elég festői értelme, aránya? Pinerótól tanúltam ezt és nekem is szokásommá vált s íme meg voltam lepve tőle, hogy színeiben és formáiban is mennyire harmonikus.
– A keservét! – gondoltam magamban, – itt hagyom én őket, ez rendben van, de megijedni azért nem fogok és ezt a vandál pimaszságot sem tűröm. Ez a muskétás megkapja még tőlem a magáét. Szóval, vagy cselekedettel, – no de hogy? Majd meglátjuk.
S ezzel sarkon fordúltam és máris mentem odébb. – Lássuk csak, mit szólnak ehhez az emeleten? Vajon tréfálkozni fog-e megint, vagy rejtélyeket ad-e újra fel nekem?
Nem is jelentettem tehát be magam Gorával, hanem kopogtam és benyitottam egy kis csokor ibolyával a kezemben. Nem gondoltam akkor üzenetére sem, hogy majd hívat, de, megvallom, még a betegségére sem. Dühös voltam.
– Te milyen szép lettél, – kiáltott fel karszékéből. – Csodálatosan szép lettél, egész átszellemültél. – S nem győzött engem nézni óriási szemeivel.
– Úgy látszik, az aszkézis teszi, – feleltem néki kissé bizonytalanúl mosolyogva. Mert nem állíthatom, hogy nem voltam meghatva, II. kötet 359mikor annyi idő után először megláttam őt. Alig tudtam szólani, nem tudtam, mit mondjak neki. Megkérdeztem tehát, hogy hogy van? – Ő most már egész jól van. És hogy sokat szenvedett-e? – kérdeztem tőle. – Oh, – azt mondja, – épp eleget és Te?
– Én is épp eleget, – feleltem erre. De, hogy azért dolgoztam-e?
Erre hát elmondtam néki a képet. Hogy hozzam fel, mert ő azt azonnal látni akarja. De azt most nem lehet, – mondottam én, mert nem akartam a férje vandalizmusával megint felzaklatni. De aztán mégse bírtam magammal, kiszakadt belőlem a szó, hogy milyen remekűl sikerűlt nekem ez a kép és hogy mi történt vele.
– Oh milyen kár, – azt mondja. – Dehát mi is meghalunk, mit csináljunk? Jobb lett volna neked, ha én halok meg és helyettem az arcképem marad meg neked? – Kedves szó volt ez, kétségtelenűl, kedves szó. És mégis…
– A képemet tehát áldozatként tekintem az ön kedves életéért, – feleltem néki.
Ezt mondtam és mégis ezekután nem éreztem már jól magamat. Mert nekem ez a kép mégiscsak nagyon fájt. S hogy e számomra oly nagy veszteségemen így egy-kettőre túltette magát, ezt talán pillanatnyi ostobaságom folytán is határozottan rossznéven vettem tőle. Sértve éreztem magam, fájt, keserített. Mert végűl is ez volt eddig legjobb munkám s azt ilyen gyorsan elparentálni? így túlröppenni rajta? Felfújtam hát magam és mindjárt másra is tereltem a szót. Igyekeztem továbbá úgy tenni, mintha nem törődnék semmivel… hisz mondom, őszinte fiatalember voltam én azelőtt s itt, ebben a házban alakoskodó kezdtem lenni. Világfias modorra törekedtem tehát. Persze csupa ostobaság volt mindaz, ami ebből kifolyólag belőlem kibuggyant, dehát még akkor azt hittem, hogy ilyen a világfiasság.
– Ami pedig az aszkézist illeti, – mondottam, – csak hagymát, meg fokhagymát ettem, nagyrészben csak azt, attól vagyok olyan átszelleműlt. Olyan ez, mint mikor a csikót kicsapják a hegyek közé, ahol csak alpesi fűvet legel és attól kifényesedik a szőre.
– Különben is, – folytattam, – nemrég egy kis kurtizán is azt mondta, hogy szép vagyok, de még egy szolgafeleség is, – hazudtam néki. – Meg is néztem magam utána a tükörben.
II. kötet 360– Ne mondd, milyen érdekes vagy. Az arcod átszelleműlt, a nyelved pedig dúrva lett, – azt mondja és nevet. – Oh te kis parasztfiú, – azt mondja, – ne légy olyan nagy szamár és ne kérkedj. Én is ettem már hagymát kenyérrel, nemcsak te.
– Parasztfiú vagyok? igen az vagyok, – feleltem én. – Csakhogy a parasztfiúknak is van életük, nemcsak a főrangú hölgyeknek.
– Mért mondod ezt? Valaki talán kételkedett ebben? – kérdezi tőlem.
– Nem más kételkedett, én kezdtem ebben kételkedni. Ismerek ugyanis egy nemes hölgyet, aki cseppet sem ijedt meg, mikor az ura rámemelte pisztolyát, sőt! mintha még örűlt volna is ennek, úgy fellángolt a szeme, – mondottam, – amire mégiscsak elkomolyodott. Így szólt:
– Szóval ezért nem jöttél fel hozzám, mikor tegnap és tegnapelőtt hivattalak?
– Ön hivatott? Nem szólt nekem erről senki.
– Gora nem szólt neked?
– Semmit se szólt.
– Gora, úgy látszik, féltékeny rád, – azt mondja. – No de hallgass csak ide. Beszéljünk egy komoly szót is. Én csakugyan nem ijedtem meg a pisztolytól és azért nem, mert én a magam számára se kívánom és akiket szeretek, azok számára se kívánom az életet.
– Inkább a halált? – kérdeztem én.
– Talán inkább a halált, – felelte ő.
Ezekután pedig s lehet, hogy e beszélgetés hatása alatt is elhatároztam, hogy mégiscsak megfestem újra, mégpedig egész más felfogással, mint ahogy eddig. Mert azért a régiben volt valami gyerekesség is, ezt is beláttam rövidesen. De megfestem újra márcsak azért is, mert ennyire úgyse fogok én ismerni senkit, illetve ki tudja, hogy fogok-e s talán soha többé nem lesz alkalmam, vagy kedvem ennyire tanúlmányozni egy arcot és változásait.
II. kötet 361Nemhogy megcsúnyúlt volna, még szebb is lett talán. Sápadtsága mélyebb lett és szinte áttetsző. S amellett, mintha remegne körülötte még a levegő is. S valami harmat ülte meg az egész arcot, – nem tudom ezt másként kifejezni, – mint mikor a tearózsa még harmatos is! – Csakis a hajnal ilyen és az ifjúság. A szeme pedig óriási lett. Nem mintha tágúlt lett volna, mint a szenvedésé, vagy rémületé, szó sincs arról! Nagy volt s a mélyén az a kékes, lengyel feketeség, amelynek nincsen párja, mert valamely szívhezszóló kifejezés van benne. A lengyel nők ugyanis sohasem olyan üres és semmitmondó szépségek, mint például a görög nők, – egyszóval csakis a lengyel nők tudnak ilyen megrázó szépségűek lenni.
S amellett micsoda karcsúság volt ez igazán, mint valami könnyű virág, úgy nőtt ki lázaiból ez az asszony. No de nem folytatom. Pedig a tekintete is milyen volt! jut eszembe. A tekintete hol elborúlt, hol kiderűlt, mint mikor felhők járnak a verőfényes égen, – hát igen, ez is micsoda mozgalom! Némelyek azt hiszik, hogy olyan könnyű szépséget festeni, elcsípni azt a pillanatot, amely a legjellemzőbb, azt a sugarat, amely a legröppenőbb és mégis a legszebb, – azt hiszik ezek, hogy olyan csekélység az ilyesmi?
Nagyon belemerűltem én akkor ebbe a szépségbe s ez egyszer igazán csak a festő szemével. S arra is törekedtem, hogy ne a szerelmes szívével nézzem többé, csak figyeljem őt s ez talán sikerült is nekem, illetve mit tudom én. Az emberi lélek oly kiismerhetetlen.
De vegyük a száját is, ez is most jut csak eszembe. Nem tudom, más is megfigyelte-e már, hogy a fiatal anyák, de a várandósok szája is milyen megviseltté, milyen édesen törtvonalúvá kezd válni, vagyis, hogy a száj régi lányos épsége mennyire megváltozik ezekben az időkben. Ennek látása mindig meghatott engem, most is, mert az övé is ilyen lett. – Oh, milyen fiatal kis anya ez, – gondoltam én. S a következőképen méregettem magamban a portrét: – vegyük ezeket az óriási szemeket s ezt az édes, törtvonalú szájat s az arc strukturája már körülbelűl készen is van.
És hogy puritán tisztaságú és egyszerű legyen a kép kivitele, ezt is elhatároztam. Mert éppen ezt a központi szépséget nem szabad mellékes dolgokkal terhelni. A figyelem azonnal csak az arcra essen, ez a fő.
II. kötet 362Mindezt jól átgondoltam, alapelvemmé tettem, aztán máris nekiláttam a munkának.
Mindenekelőtt elrendeztem a környezetet, mert úgy határoztam, hogy nem emeleti műhelyemben, hanem szalónjában ülve festem meg őt. És most már én is fehér, áttetsző selymet borítottam az ablakokra, mint Pinero, mert beláttam, hogy ez tényleg jó dolog. S bár nagyon tetszett nekem egyes kis barna bútorok fénye és fényreflexei, mégse hagytam elcsábíttatni magam, az ablak közelében lévő bútorokat eltolattam helyükről.
Pedig ma is szemem előtt vannak e fínom kis bútorok s főként az, ami barnaságuk mélyén oly vonzó a festő szemének. De, mondom, ellenálltam. Gorát is ott látom magam előtt fekete csipkéiben, – őt ugyanis felöltöztettem előbb hintóbéli ruhájába és próbakép beültettem a környezetbe. Aztán más és más színes lepleket is borítottam rá ruhaként elrendezve és ma is látom a fényt, amelyet a zöldesszínű fal vetít reá, – remek színkompozíciónak tartottam még akkor az ilyet. Hogy tudtam én még abban az időben az effélének örűlni, mintha egy új világrészt fedeztem volna fel. S amellett Gora ferdén hajlott a széken előre s világoló-villogó szemekkel nézett rám, mint a sandaság. – Ő is remek téma volna, – gondoltam magamban.
S még egyszer végig is jártam a szobát s leguggolva hátúlról és alúlról is megnéztem az egészet s csak akkor szántam rá magam arra a nagy pillanatra, hogy nekilássak.
– No most isten, könnyű kezet adjál mindenekelőtt, – fohászkodtam én.
Ma már persze hajlandó vagyok nevetni mindezen a nagy készülődésen és buzgalmon, gyerekes dolog volt, – több tudással a negyedrésze is elég. No de meg kell gondolni: tacskó is voltam én még akkor a művészetekben s ezen felűl, úgy látszik, nagyon ki is akartam tenni magamért. Mivelhogy a búcsúzás szép legyen, gyönyörű legyen, ez volt az én szívem forró vágya s már azért is, mert ilyen asszony mégsem akad egyhamar a világon.
S aztán hát nagyot sóhajtottam és mégiscsak nekikezdtem.
II. kötet 363Megjegyzem itt, hogy jónéhány vásznamat már régen előkészítettem terveimhez, illetve, hogy pillanatnyi ötleteimhez, az esetleges ihletettségem munkálataihoz rögtön rendelkezésemre lehessenek, – ezt az elővigyázatosságot is Pinero mester verte belém. Rögtön hozzáfoghattam tehát a bólusz, a vörös alap feletti fedőszínek felrakásához.
Ma persze már nem így dolgozom, hosszú életem során sokmindent megtanúltam én, de akkor ez még így ment. Erősen olajos, híg festékkeveréket raktam fel, hogy a bólusz meleg vöröse áttüzesítse, átmelegítse a háttér ezüstös szürkeségét, ez alkalommal ugyanis a bécsi, német módszer szerint kezdtem a munkát. Vagyis nem a fejen kezdtem el dolgozni, hanem a hátteret kentem fel először is, hogy az legyen vezető színem s ehhez, ennek kívánságaihoz igazodjon a többi. Rögtön utána, mihelyt a test, különösen pedig a fej körvonalait pontosan leraktam, a nyak kontúrjai köré teendő sárgás-fehér csipkéken kezdtem el dolgozni, persze csak egyelőre, átabotában, mégis a vonalak dolgában megközelítő pontossággal. Előbb papíron én is kipróbáltam persze, hogy hideg fehéret vegyek-e, vagy inkább meleget? végűl is az elefántcsont-szín mellett döntöttem.
S annyira gondos akartam lenni, hogy már itt is hátradőltem s erősen hunyorgatva már ezt is szigorú és mértani pontosságú vizsgálatnak vetettem alá, majd még fakörzőt is vettem és még egyszer kimértem a távolságokat.
S mikor ez is megvolt, pipára gyújtottam, szünetet tartottam. Ez nekem is jó, amellett szükség is van rá, épp ezért Frederika is megengedte. Ezt is Pinerótól tanúltam. Beszélgetést kell kezdeni s ezt voltaképp az egész munka végéig folytatni kell, hogy a modell bele ne fáradjon a némaságba és meg ne únja a dolgot. Mert, ha megúnja, ez a szemein és testtartásán is meglátszik.
És ez se könnyű dolog: a munkára figyelni s amellett a beszélgetésre, megosztott lélekkel. – Meg kell hát birkózni vele, – mondotta Pinero. Meg is akartam tehát kezdeni a beszélgetést, de épp akkor szólalt meg ő. Úgy látszik, eddig gondolkodott.
– Milyen nehéz annak, – azt mondja, – aki voltaképp lágynak született és kőkeménynek kell lennie.
II. kötet 364– Mért? Ön lágynak született? – kérdeztem szórakozottan. Nagyszerű ötletem támadt ugyanis. A ruha décolté-ja mellé, no de közvetlenűl alája kis ibolyacsokrot fogok festeni, mégpedig fejből, mert élő ibolyát megint nem tudom, honnan kellett volna hozni hamarjában.
– Ön olyan lágynak született? – kérdeztem újból, miközben oldalról is megnéztem a keblek közére tűzött lila papírt. (Azon gondolkoztam, hogy ne inkább valamely lazac-, vagy mályva-színű virágot vegyek-e?) – Ön olyan lágynak született? – tettem fel harmadszor is a kérdést. Csak erre nem felelt. Úgy látszik, ezt ő se tudta biztosan.
– És mért kell valakinek kőkeménynek lennie? – kérdeztem újból.
– Mert az embernek, különösen egy asszonynak az a végzete, hogy rossznak kell lennie. Nem látod saját szemeddel, hogy ez így van? Mért nézel úgy rám? Még most sem érted? – kérdezi tőlem.
– Ezt én még most sem értem. Muszáj rossznak lennie? – mondottam én. – Non exsistit aliquid magis vile, quam scelus, – írta Augustinus, vagy valaki más, hiszen ön tud latinúl. Nincs silányabb dolog, mint a gonoszság.
– És mégis, no látod, oh milyen ostoba vagy, – feleli izgatottan és máris fel akar állni.
– Szíveskedjék nyugton maradni, így nem tudok festeni, – figyelmeztettem őt.
– Oh, – azt mondja, – éppen ez a baj. Hogy erre a silányságra vagyunk ítélve. Arra vagyunk kárhoztatva, hogy silányak legyünk, mert életre vagyunk ítélve, mondd meg Augustinusnak…
– Már meghalt, – vetettem oda némiképp gúnyosan, miközben egy mályva-színű festéket igyekeztem kikeverni.
– Akkor kiáltsd bele az összes szentek sírjába, – feleli ő. – Az asszonynak példáúl vagy véres harcot kell folytatnia azzal, akivel él és akkor meggyűlölik, vagy folyton hallgatnia kell és akkor is meggyűlölik. Mert a hallgatás dühítő. De mondok még valamit. Az meg éppenséggel agyondühíti a férjet, ha az asszony folyton csak azt teszi, ha mindíg és mindenben úgy cselekszik, ahogy a férje kívánja.
– Mert nehogy azt hidd, – folytatta, – hogy ezért köszönet jár, arról szó sincs. Megpróbáltam, megtettem a magamét, mindent megII. kötet 365próbáltam. És nehogy azt hidd, hogy hála jár azért, ha egy asszony jó, ha alkalmazkodó, szelíd, ha kedves, odaadó, hogy mindezért a férje jósággal fizet. Nem, nem, a férj akkor unatkozni kezd, épp ezért alkalmat keres arra, hogy dühöngjön, különben elszáradna, megkékűlne az unalomtól. Mondd meg szentjeidnek, hogy az emberi lény igenis ilyen.
– Te azt szoktad mondani, hogy a szépség… – folytatta egyre izgatottabban. – Eh mit, – kiáltotta, – egyrészt büszkélkedik vele, hogy néki milyen szép asszony jutott, másrészt vetélkedik és gyűlölködik, ha túlsok hódolatot lát körűle…
– Csakis akkor tud jószívvel lenni hozzá, ha az asszony össze van törve, ha nyomorúlt. Igen, igen, ez így van, mondd meg a szentjeidnek. Mármost megérted-e, nem-e, amit mondtam, – mindegy. Az a te dolgod. Én veled szemben is megtettem a magamét. Hogy fogalmad legyen róla, mi mindent kellett átélnem. Hogy sejtelmed legyen róla, hogy kivel hozott össze a sors. Azt akarom, hogy ennyit legalább tudj rólam.
– De ebből elég, – folytatta, – ez az, amit én végleg megúntam. Ezért kell szakítanom az urammal, vagyis ezért szakítottam vele, mégpedig véglegesen, – mondotta még és elhallgatott. Szája keserűre torzúlt s apró rángások mutatkoztak az arcán.
Én is hallgattam tehát, majd egy idő múltán letéve ecsetemet, így szóltam:
– Nem szeretném túlságosan kifárasztani betegsége után.
– Nem vagyok fáradt, – felelte kedvetlenűl.
– Amiket mondott, azon pedig bizonyára sokat fogom törni a fejemet egész életemben, – ilyesmiket mondtam még neki nagyon halkan, nagyon udvariasan. Amire ő megint hallgatott s lehúnyta szemét. Tehát én is hallgattam újra, tovább festettem, bár most már korántsem akkora kedvvel.
– Már nem szeretsz? – kérdezi hirtelenűl és még mindíg lehúnyt szemmel.
Rám pedig e pillanatban jótékonyan hatott az a tény, hogy le vannak húnyva szemei és nem szegezi rám tekintetét. Mert így bátrabban tudtam felelni neki.
II. kötet 366– Szerelmes már nem vagyok önbe, – mondtam halkan.
– Lehet az? – kérdezi erre nagyon csendesen, majdnem susogva.
Aztán felugrott, beszaladt a másik szobába. Én pedig még mindíg pepecselgettem valamit a képen.
Egyszerre nyílt az ajtó és ő állt a küszöbön meztelenűl.
Hogy zárjam be mind a két ajtót és fessem őt meg mint fekvő Venust, tükörrel a kezében, – parancsolt rám.
A testiség! milyen különös dolog ez! Hogy bár az emberiség minden sokasága abból sarjad, mégis, mióta kultúráink vannak, majdnem mindegyike bűnös dolognak, átoknak, vagy legalább is szégyellnivalónak tekinti, olyasvalaminek, amit rejteni, tagadni kell, amitől jobb elfordúlni, mint belemerűlni, – hogy van ez? A szentek megvetik az asszonnyal való testi érintkezést és, mint Lord Clive-től Londonban, a hatvanas évek táján értesűltem, – (akit különben meg is mintáztam és le is festettem,) – még India szentjei is ugyanilyen magatartásukról nevezetesek. Mi ennek az oka?
És honnan van az, hogy én, éretlen, vallástalan, vagy legalább is csak végső esetben vallásos, mindentől elrugaszkodott tacskó is hajlandó voltam bűnösnek tekinteni a Frederikával való viszonyomat, igaz, hogy olyan bűnnek, amely egyrészt az égig emel, a sohase remélt, rajongó boldogság szféráiba, másrészt azonban mégis a sárba tapos. Milyen sárba? Nem tudom. Hiszen Frederika lélekben már elvált a férjétől, minden tekintetben távol tartotta magát tőle s talán már mondta is neki, hogy velem él… lehet, nem tudom. De tartsunk sort.
Ha egy asszony erre a lépésre rászánja magát, innen nincs többé visszakozás. Aki fenséges volt eddig, aki homlokán a megközelíthetetlenség glóriájával nézett az emberre, az olyan kezessé, hálássá, alázatossá tud törpűlni, hogy az ember ámúlva néz körűl: hogy ez is lehetséges? Ugyanaz az asszony ez, aki tegnap volt? Pedig hát ugyanaz maradt, igen, igen, ma, öregkoromban is itt érzem a szívemben, hogy ugyanaz volt, csak színeit, a bólusz, a vér piros alapszíne áttüzesítette. Frederika olyanokat mondott, amilyeneket sohase hallottam tőle azelőtt.
II. kötet 367– Jaj, nem fáj megint a fejed? Nem kívánsz teát? Ettél eleget? Nem vagy te lázas? – ilyeneket mondott.
Én pedig hatalmassá nőttem meg mindettől. Azt éreztem, hogy no most végre igazán férfi lettem. S holott azelőtt a kezéhez se mertem volna nyúlni s mikor egyszer felszólított, hogy csókoljam meg, még a szívem is majd kiugrott az áhitattól és rémülettől s térdenállva, összetett kézzel könyörögtem néki, hogy ne kívánja ezt tőlem, – ugyancsak én, ha akartam, bármikor megcsókolhattam húnyt szemeit, nyakát s ugyancsak letérdelhettem, de korántsem azért, hogy könyörögjek, hanem, hogy a lába ujjacskái közűl válogassak:
– Ez rossz volt, – mondtam, – ez ma nem kap csókot. Lássuk csak! Hát ez a másik? – S ezt a másikat elborítottam a hála, szeretet és szerelem szinte őrjöngő csókjaival.
Így éltünk s innen sincs többé visszakozás akkor, ha az ember igazán szeret valakit. S én úgy szerettem, hogy azt hittem, meghalok belé. Nem is bántam volna, ha meghalok és igazam volt. Mert minek is ilyen hosszú ideig élni üresen, érzelmek nélkűl? – Ne téveszd össze a munkádat az életeddel, – ma már ez a véleményem, különösen, ha életemnek erre a viszontagságos és mégis gyönyörű korszakára visszagondolok. De talán hagyjuk is ezt.
– Még most se tegezel? – kérdezi tőlem egy napon. – Mondd te, mondd te, követelem, – unszolt izgatottan. Mondtam tehát.
– Mondd még egyszer, akarom hallani, – parancsolta. Még egyszer mondtam tehát.
– És most azt akarom tudni, hogy mért kezdtél el rohanni az utcán? – faggat megint.
– Mert néha rámjön és piszkosnak érzem magamat, – mondtam én.
– Piszkosnak?
– Elveteműltnek, gyalázatosnak, bűnösnek, – vallottam néki még mindig megreszketve s nyílván e kimondott szavak hatása alatt.
– És ugyan mért?
– Azt nem tudom, – feleltem erre s végre bele mertem e gyönyörű szemekbe nézni, amelyek most elborúltak. Így folytattam tehát nagyon halkan:
II. kötet 368– Talán azért is, mert oly nagyon boldog merek lenni.
– Jól mondod, ez csakugyan merészség, – mondotta ő. – De látod, én ma már máskép vagyok evvel. Én ma már megtisztulok éppen attól, amit te bűnnek nevezel s ami nem is bűn. Ezt kárhoztatni: lehet, hogy ez a férfiak dolga, de én nem így érzem. Mert ha ez is bűn, akkor nem érdemes élni. Én, látod, odáig jutottam, én csak azért vagyok még a világon, hogy ilyen bűnös lehessek.
– Mert ez végre szép, ez szép, a boldogság pedig nem lehet bűn, – mondotta még szinte lázasan.
Így beszélt Frederika egy koratavaszi nap délutánján, de aztán más dolgok is következtek, mint azt majd elbeszélem.
Megjegyzem, megkezdett portréja még mindíg ott volt az állványon, kisebbik szalónjában, letakarva. Sajnáltam ezt a képet is, mert még mindig kedvem volt folytatni s arra akartam rávenni őt, hogy mondjon le minden egyéb fantasztikus tervéről. Az aktban én úgyse vagyok eléggé megbízható s ezenfelűl: hova dugjuk majd ezt az aktot? Szobáiban felakasztani nem lehet, senkinek megmutatni nem lehet, mert hisz ráismernének, folytassuk tehát a régi portrét, annál is inkább, mert nagyon jó erőben érzem magamat. Ez a kis szalón közvetlenűl a hálószobája mellett volt s én reggel úgy tíz óra tájban nyitottam be ide.
Illetve, most látom, még egy dolgot kellene itt tisztázni: hogy én még mindíg odalenn laktam, földszinti szobámban. Ő akarta ezt így, mint mondotta: Gora miatt, – hát jó, legyen úgy. Hisz voltaképp a muskétástól is tartani lehetett.
Erről a Goráról is meg kell ám jegyeznem valamit, mert rájöttem a nyitjára. – Nem őrült ez, szó sincs róla, nem őrült, sőt nagyon eszes, csak épp hogy megszállott lélek, – állapítottam meg. Ezenkívűl azok közé tartozott, akik azt hiszik, hogy rokonszenvüket szidással kell kifejezniök. Hogy mit szólt a Frederikával való kapcsolatomhoz, nem tudom. Annyi tény, hogy hűségesen őrködött. Viszont, ha velem taII. kötet 369lálkozott örökös bolyongásai közben, akkor ilyeneket vetett oda nekem:
– Hogy nyelne már el a föld, te görény. – Meg ilyeneket. És máris tovább csoszogott.
Emlékszem, egyszer Frederika fürdés után köpenyben, papucsban ment végig a folyosón s én utána. Ő a földszinti fürdőházból jött s én véletlenűl épp akkor a szobámból. S Gora jött szembe velünk, hagyott minket elhaladni maga mellett, aztán hátrafordult utánunk és egész hangosan így szólt:
– Viszi már őket az ördög, viszi már.
De azért, mondom, nem volt vele semmi baj. Hűséges volt és odaadó.
Ám ez talán mellékes is. Folytatom, ahol elhagytam. A kisszalónban felemeltem a leplet félbenhagyott képemről, egy ideig nézegettem, aztán odaléptem hálószobájához és halkan bekopogtam. Nem felelt. Erre nagyon csendesen benyitottam.
Már ébren volt és nagy rendetlenség kellős közepén feküdt a kerevetén s mint látszott, buzgón merűl el olvasmányaiban. Könyvek hevertek körűle szanaszét, gyógyszerek szaga terjengett a levegőben, ingválla alatt pedig, közvetlenűl a hóna közelében sárga selyemmel volt a karja bebugyolálva s persze, szokása szerint, ez is hanyagúl. Gondoltam: megütötte magát, ezért vannak itt a gyógyszeres üvegek, meg a kötés.
Ott álltam már a kerevete mellett, mikor felemelte fejét.
– Feledj el engem! mégiscsak feledj el engem, – mondotta bágyadtan. De aztán rögtön rimánkodni kezdett.
– Mindent feledj el, azt is amit mondtam és azt is, hogy élek, hogy a világon vagyok, hogy egyáltalában ismertél.
– No lám, – gondoltam magamban, – eljutott hát ő is oda, ahova én. A bűn érzése, jaj bizony, felfakadt benne is. – Így szóltam tehát:
– Erre pedig hiába kér engem. Akármi van is, akármit érez is ön, vagy én, nekem itt a helyem az örökéletig. Engem innen nem kűldhet el többé, én itt fogok meghalni. – Felült a kereveten s ezek a nagy szemek rámmeredtek.
– Én téged féltelek, nem magamat, – kiáltotta.
II. kötet 370– Hogy-hogy? Hát annyira féltenie kell engem? – kérdeztem bambán, csak erre nem felelt.
– Hát menekűlni többé nem lehet? – kérdezte utóbb.
– Nem lehet, – feleltem én. S azzal széket vettem, leültem az otomán mellé. Ő pedig semmit se szólt, visszahanyatlott s kimerűlten húnyta le szemeit.
– Én azt se bánom, – mondotta aztán reménytelenűl.
– Mi baja lehet? – tűnődtem én magamban, – mi baja lehet? Vagy megúnt volna s ilyen hamar? – ez lehetetlennek látszott. Beszéljek? ne beszéljek? mit tegyek? vígasztaljam?
Vannak pillanatok, mikor hiábavaló az emberi szó. Hallgattam tehát és ő is. Lehúnyt szemmel feküdt szótlanúl.
Felállottam, fel-lejártam, de nem tudtam megnyugodni. Valami nagyon háborgott bennem, a bizonytalanságnak valamely végzetes érzése lett úrrá rajtam: hogy semmise tartós e világon, hogy még az is röppenékeny, amit örökkévalónak vélt az ember, tehát bízni semmiben se lehet, – ilyenfajta érzések és gondolatok kavarogtak bennem. Kezembe vettem egy-egy könyvet is, de visszatettem újra, mert szerelemről érzelegtek s az ilyesmit e pillanatban nem jól bírtam. Egy kis kép volt ott a falon, azt kezdtem hát nézegetni megint s ettől meg is könnyebbűltem valamelyest. Már ilyen a művészet nagy hatalma rajtam s az is marad, amíg itt vagyok. Ezt a kis képet példáúl mindmáig se tudtam elfelejteni.
Hókunyhókat ábrázolt, bennük gyertyafény s előttük az országúton valami császár kíséretével, vastag lovakon, – ósdi művecske volt, de nagyon kellemes. – Ez hát a régi mesterek nagy erénye, – tanítgattam újra magamat, – hogy parányi kis ötleteiket így tudták ezek melengetni a szívükön. Mi van ezen olyan, ami nagyszerű volna? Fényhatások, egy kevés s a lovak sonkáinak egy-egy jól ívelő, könnyű vonala – s mi mindent nem csináltak ők ennyiből is? – elfordúltam onnan, sóhajtottam egy nagyot…
S a művészetről, régi mesterekről be szívesen elbeszélgettem volna valakivel.
Gondoltam is, hogy hozzáfordúlok. Úgy teli volt a szívem, mert minek ez az örökös keserűség? S hogy odanézek a kerevete felé…
II. kötet 371– A karjának mi baja van? – kiáltottam fel s máris megdermedt minden idegem. Egy vér volt ugyanis karján a sárga kötés. Kérdésemre fel se nézett, tovább olvasott.
– Mi az a karján, az isten áldja meg, – szólítottam újra.
– Ütés, – felelte végre közönyösen.
Úgy látszik, ilyenkor, mikor így támad rám valami hirtelenűl, hogy olyan ez rajtam, mint az önkívület. Hogy mit dadogtam, mit beszéltem akkor össze-vissza, nem tudom. Forró hullámok öntötték el az agyamat s egyik a másik után. Talán ölni is képes lettem volna, isten tudja, mit akartam, hogy mire vetemedett egy pillanat alatt a képzeletem. Még a könnyek is elöntötték égő szemeimet.
– Akkor hát a kapitány megint itt járt az éjszaka, – nyílván ez volt iszonyatom legfőbb kiáltanivalója. – S innen a mélabú. Ezért akart elküldeni, mert őt szereti ma is, – szerettem volna belekiáltani a falakba.
– És még meg is ütötte s ezt ő nekem még tudtomra is adja. Megbolondúljak, vagy mit csináljak? Nincs felháborodva, nem panaszolja, – mi van itt? tűri ezt is, mert szereti? Tehát Gorának ennyire igaza van? – s ebben a pillanatban még becstelen is voltam. Azt gondoltam, hogy leszúrom a kapitányt, akár orvúl is leszúrom, meg ilyesmi. Hogy feljelentem, igen, azt teszem, fel fogom jelenteni, vagy megmondom a szakácsnak, hogy most már jelentse csak fel, közölje megbízóival, hogy igenis hazajár és itt elfogható. Fogják meg és akasszák fel, vagy akármit csináljanak vele, nem bánom többé. Egyszóval: meg voltam bomolva teljesen. Rettenetesen megfájúlt a fejem.
Arra kértem őt, hogy eresszen el. Mert nem érzem itt jól magamat, hadd járok egyet kinn a levegőn.
Csakhogy most már ő nem engedett.
– Most ne menj el, – mondotta sötéten.
– Ne menj el, ne hagyj itt most ilyen egyedűl. – S ez már olyan volt, mint a sikoltás.
Nem részletezem ezt, különben sincs erről az együttlétünkről mit mondanom. Megtörten üldögéltem a fekhelye mellett s alig-alig beszéltünk, legfeljebb semmiségekről. Nem lehetett beszélgetni többé.
II. kötet 372No de mihelyt elszabadúltam, úgy estefelé, rohantam is a mesteremhez egyenest. Botommal bekopogtam fenn a műhely ablakán s ő meghallotta, ablakot nyitott, én pedig könyörögve kértem, hogy jőjjön ki hozzám. S ő, bár épp akkor kelt fel a vacsorától, s nem szerette, hogy még este is terhére legyenek, kétségbeesett kérésemre mégis kijött. S kinn aztán a sötét udvaron egy kocsi felpeckelt rúdjának dőltem s mint a zuhatag, ömlött belőlem a szó. Nem volt bennem megállása többé semminek. De mit is titkolództam volna tovább? Valamit ő már úgyis sejthetett rólam, a helyzetemről, ha máshonnan nem, a mende-monda éppen őt kerűlte volna el?
– Jó vége pedig ennek úgyse lesz mester, – fejeztem be végre nagy-nehezen a hadarást. Majd arra kértem őt, adna tanácsot, mi most a tennivalóm? vagyis hogy helyemben mit csinálna ő most?
A mester előbb nagyot nevetett.
– Hja a fiatalság, – azt mondja, – olyan ez, mint mikor a macska meg akarja fogni a saját farkát.
– Oh isten, megint egy hasonlat, – gondoltam én. Mit csináljak én ezzel? – (Nagyon szerette a hasonlatokat. S épp aznap, szerencsétlenségemre, különösen bőven ontotta.)
– Mért olyan? – kérdeztem tőle.
– Szerelmes vagyok, mért vagyok szerelmes? Ilyen meg olyan vagyok, mért vagyok ilyen meg olyan? És ha már tudom is, hogy mi vagyok, mért maradok meg ugyanabban a bőrömben? – ha ilyesmit hallok, akkor még örülök is, hogy megöregedtem.
– El is lehet zülleni fiam, – azt mondja, – és mi lesz így belőled? Semmi. Tenorista a pincében, láttam már ilyet eleget. (Megint egy hasonlat.)
– Ma már haza se mégy, – folytatta. Majd rábeszélt, hogy hagyjam csak ottveszni még a holmimat is s hogy másnap hajnalban, az első póstakocsin indúljak el azonnal Bécs felé.
– Elviszed ajánlólevelemet is, van ott jóbarátom elég s ha megúnod a dicsőséget, jössz haza vissza. Mert mi dolgod ott? Nincs igazam? Felszeded a sátorfádat, mint Mózes a pusztaságban és félév múlva, mintha mi se történt volna, visszajössz.
Mindez bizony elég furcsa volt. Csodálkozva néztem rá.
– Nos, hogy tetszik ez önnek, atyafi?
II. kötet 373– Nagyon is tetszik mester, mondhatom, igazán tetszik, – feleltem én. És nem gondoltam többé semmire. Üres volt a fejem, meg a szívem is és oly hideg, – már-már el is vesztem én az űrben valahol.
– Félév múlva megint itt vagyok? Ez nagyszerű! Csak aztán hogy képzeli ezt az ilyen ember? Hogy így egy-kettőre fogom magam, egyet csavarintok magamon s ezzel ő végkép el is van felejtve?
De még ez a fura szó is, hogy atyafi, nagyon nem jól esett. Rosszkor mondta, rosszúl tette. Meg is bántam már, hogy itt vagyok.
– Sose búsulj, – biztosított, – majd elmúlik ez is a többivel, te csinos fiatalember.
– Csinos fiatalember? – gondoltam én.
– Oda se neki! – mondta megint. S amellett rágott, egyre rágott, nem volt vége s ezt is nehéz volt elviselni bizony.
Kenyérhajat rágott akkor is, mint rendesen, étkezés után.
Istennek azon furcsa teremtményei közé tartozott ugyanis, akik, – ebéd lett légyen az, vagy vacsora, még kenyeret is esznek utána s nem is keveset. Csakhogy ennek akkor este, bárhogy fohászkodtam is, nem akart végeszakadni sehogy. Pedig majd megőrjített már a zaja is. S annál reménytelenebbnek tűnt az életem.
No, de hagytam is aztán, hadd egyen s mondjon is már, beszéljen csak, amit akar. Felmásztam a kocsi bakjára, mint a gyerek s onnan, a magasból lestem őt, hogy mi bölcsesség telik ezektől a válságos pillanatokban? Ezt a sok, ezt a mindenféle szót lestem, amely alig-alig állt bennem össze valamivé. Meg is eresztett éppen egy kis oktatást.
– No látod, ugy-e, magyarázta nekem. – Ezért kellenek a korlátok, mert meg kell tudni kapaszkodni valamiben. Szerelem és szerelem, ezt kürtölik mindenütt. Hát jól van az is, legyen szerelem. No de se korlát, se fék, se zabola? Akkor úgy lovagolsz, mint a régi Spisek úr, aki eldobta a gyeplőt. Egy nap azon veszed észre magad, hogy itt se vagy, nagyot ugrottál a semmibe.
A semmiségről, hideg űrről gondolkodtam éppen magam is.
– Kinek mi a vére, mester. Mért ne ugranék?
– No látod, – azt mondja, – felülök én is a bakra, igazad van, minek ácsorogjak itt? Legalább lefoghatlak, ha ugrani akarsz. – S tényleg felhágott hozzám. – Illetve hát ugorjál csak, – tréfálkozik tovább, – ha kedved tartja, csak aztán hogy ugrasz vissza? Vagyis holnap regII. kötet 374gel mégy el a fenébe fiam, – fordított hirtelen a szón. – No ébredj már fel, hallod-e? – S jól megrázott a maga módja szerint, hogy el ne feledhessem reggelig a leckét.
– Hát a boldogság, mester, – próbálkoztam ezzel is, hogy ingereljem őt. Mert nem akaródzott még megmozdúlni a helyemen.
– No látod, a boldogság, – magyarázta gúnyosan. – Az már teszi, látod, az már valami. – S maga se vette észre talán: kezdett homlokegyenest ellenkező dolgokra tanítani, mint egy pillanattal előbb. Mert hiszen gúnyolódva beszélt a boldogságról, aztán egyre jobban belemelegedett s szinte az égig kezdte magasztalni, – mit? Azt, aminek elvesztésétől én annyira féltem: a boldogságot. Sokat beszélt, már nem tudom, mi mindent s a vége az volt, hogy a boldogság legritkább kincse az emberi léleknek s olyan, mint az ördög bóbitája, hogy elfujja az első szél. Nagyon kell tehát vigyázni rá. S hogy ő is volt egyszer igazán boldog életében. S itt elmondott a múltjából valamit: Milánóban történt ez még, vándorútján, annakidején s hogy szerepelt ugyan a dologban egy lány is…
– Nem mondom én, – mesélte, – ott ült mellettem az a lány, no de mit számít ilyenkor az, ami van? Részeg voltam én barátom a szerelemtől is, meg a bortól is. S most megmondod-e nekem, minek örűltem én annyira? Nem először voltam részeg, szerelmem, meg szeretőm is volt éppen elég, nyavalyogtam is velük éppen eleget és mégis, látod, egy pár rongy kis órát én is kihalásztam akkor magamnak e kutyavilágban olyat, hogy azt hittem: minden az enyém, ami kell, amit a szívem, szemem valaha is megkívánt. Megöleltem volna még a csillagos egeket is…
Mert bizony a részegséggel sincs az mindig úgy! Hogy mit képzelek én? – korholt mérgesen. Hogy számítani lehessen a boldogságra? micsoda ostobaság ez!
– Összebújok ezzel-azzal s az már boldogít is, azt hiszed, mert úgy dukál? – magyarázta nagy hévvel. – Ami fodra csak e világnak, ami habja csupán, ami olyan, mint a legfínomabb fonadék, hogy az így, egyetlen füttyentésre máris a mienk? No nem fiacskám, nem így megy itt a tánc. Jobb is tehát, ha nem csinálunk erről semmiféle számadást.
II. kötet 375S mialatt így egyre vitázott és olyasmi felől, ami nincs, vagy alig van, mialatt saját múltjával csatázott, magára maradva, dühösen, ezalatt én már el is szántam magam valamire. Leszállottam a bakról.
– Még én egy napra visszamegyek, – jelentettem ki neki komoran. S lehajtott fejjel álltam ott, mint a bika, amely döfni készűl. – Még elintézem egy-két dolgomat. Egy nap csak nem a világ, hogy félni kelljen tőle mester.
– De bizony, hogy visszamegyek és ne tegye rám a kezét, – kiáltottam rá garázda dühvel, minthogy ő utánam hajolt és megmarkolt a vállamon. Egyetlen rántással téptem hát ki magam a kezéből s tobzódva, csattogva vágtattam az éji tereken át. A legrövidebb útat választottam hazafelé.
– Mégis el kell menned, – azt mondja nekem.
– Mért? – kérdezem én. Nem felelt.
– Mért? – kérdezem újra.
– Nem tudom, – mondja.
– No de mégis, légy őszinte.
– Itt nagy baj lesz, attól félek.
– Milyen baj? Igazán engem féltesz? – Nem felelt.
– Légy őszinte, – mondom néki megint, – nézd csak, babonás lettem, vagy vallásos inkább? Különösen az utóbbi időben inkább vallásos vagyok, azt hiszem. A nagyhétben vagyunk, Frederika, légy hozzám őszinte. Még mindig őt szereted? vagy őt szereted jobban? Ha így volna, akkor se tehetek semmit és te se tehetsz róla. Mondd meg a Krisztusért, hogy tudjam, mihez kell tartanom magam. – Hallgatott.
– Vagy mondjam meg neki, hogy mi ketten hogy vagyunk egymással? – könyörögtem néki egyre. Rám emelte gyönyörű szemét.
– Nem hiszem, – azt mondja, – hogy ő ebben rád szorúlna.
– Hát tudja már? – kiáltottam fel. Megintcsak hallgatott. S ebből már tudhattam is, hogy mihez kellene tartanom magam. De hiába tudtam.
II. kötet 376– Mit kellene tennem? Öljem meg magam? Mert csak valami katasztrófa intézhetné el azt, amit az ember nem tud elintézni, – gondoltam némely pillanatomban. S nem tagadom, néha még kívántam is ezt a katasztrófát, valamit, ami rákényszerítse az embert, hogy mégiscsak változtasson azon, amin változtatni eddig nem tudott.
– Maradj, maradj, maradj, nem tudok nélküled lenni, – mondotta nékem talán már egy óra múlva és átölelt forrón, őrjöngve. Magához szorított, elborított csókjaival, könnyeivel, sírt. Így ment ez már mióta!
Az volt az érzésem, hogy kezd valami lassan megbomlani bennem. Nagypéntek délutánján aztán bezárkóztam lenn a szobámban és fejfájósan, lélektelenűl hevertem el a napot. (Tőle tanúltam ezt is, mint annyi mást. Ő, ha szomorú volt, lefeküdt.) Mondom, mindjárt délután ruhástúl dobtam az ágyra magam s visszavonúlva minden elől, ami külvilág, boldog voltam, ha arra gondoltam, hogy mindjárt aludni fogok. S csakugyan oly mély álom vett rajtam azonnal erőt, – már régen bealkonyúlt, borús, komor este volt, hogy felriasztott valami nesz. Amint felülök ágyamon és elbámészkodom, – már kívűlről is az esti sötétség, illetve az ég egy felhőtlen, hűs darabja nézett be szobámba csillagaival… – mi van itt? – ámúldoztam én. Az ajtóm ugyanis tárva-nyitva volt. – Vagy ő járt itt talán s egy szót se szólt? kileste még az álmaimat is? – Nem én akarom Uram, mások akarják velem a bűnt, – sóhajtottam utóbb akkori vallásos rajongásomban magam elé. (Hosszú alvásoknak ez az átka: mindíg rámszakad az egész életem.) S mialatt így eltűnődve erről-arról s közben fel-felriadva figyelek… No de meg kell vallanom most már egyebet is: én vártam is akkor valamire megint.
Sohase beszéltem erről szívesen. Gyerekkoromból maradt rajtam az a furcsa szokásom: válságos időkben én bizonyos fényjeleket szoktam kilesni sötét falakon s azokat megjelenésük formája szerint, hol megváltatásom előjeleként, hol baljós fenyegetésként fogadom. Kijelentem itt azt is, hogy e tünemények hívásomra rendesen meg is jelentek és jövendölésük is beteljesedett. De nem kívánok erről többet mondani.
II. kötet 377Íly intelem, vagy jeladás akkor este nem mutatkozott a falakon, semmi se mozdúlt, állandó volt azokon a feketeség. No de bennem, a lelkem egy titkos zugolyában mégiscsak volt egy kis megmozdulás, felvillant abban valami fény.
– Tudhatom én azt, hogy kire gondol vissza, kit szeret igazán? – tünődtem el előbb. – No de baj is az? – kaptam aztán hirtelen észbe.
– Itt maradok, amíg élek! Végérvényesen itt maradok, – lelkendeztem boldogan. – És ha ezer évig élek, akkor is. Ha pedig ennek több akadálya sohasem adódik, mint ami van, mit kívánok akkor egyebet? Vagy azt is elrontom én mindíg, amit isten ad?
A változékony ifjúság oly furcsa pillanatai voltak ezek, gyengédséggel tekintem őket még ma is. Mint aki hirtelen vet pillantást a tükre felé s ez egyszer csodálkozni kezd el önmagán, mintha egyszerre felfedezte volna, hogy ő kicsoda: sokkal józanabbúl kezdtem megítélni helyzetemet. Latba vetettem szenvedélyt s ezzel szemben a rám váró magányt, – mintegy így akartam kifürkészni sorsomat, legfőként pedig azt a végső kényszerűséget is, hogy ki vagyok én. (S e pillanatban Pinero is eszembe jutott. – Kár azt firtatni, hogy ki vagy s hogy mért vagy olyan, amilyen. Tudomásúl kell venned, el kell fogadnod azt, amilyen vagy, ezen úgy se tudsz változtatni, – mondotta ő.)
De továbbá: – mit nekem a szégyen ezentúl, vagy a gúny! Valamit csak elviselhetek én is az életemért s egy-két furcsa pillantásért csak el nem adom!
– Gondolj csak az emeleten levő, régi képre kicsit, – szólongattam egyre magamat. – Hókunyhók és könnyű fények, csupa kedvesség az, ami szerény. Aki ezt csinálta, nyílván jószívű volt önmaga iránt is, megérzik a munkáján. Vagyis mi? Hogy elnéző volt, engedékeny s ő maga is porig hajolt le az örömért. S én viszont még zúgolódom? Ki vár engem, ha most elmegyek innen? S ha körűljárom a földtekét, találok-e magamnak e világon még egyszer olyat, mint ő?
Mindezt az 1731 év április havának egy borús éjszakáján gondoltam el így, vagyis több mint egy évvel azután, hogy idevetett a sors. Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka volt, egy nappal feltámadás előtt.
II. kötet 378Oly jól kezdtem érezni magam, hogy megelégelvén a hosszú heverést, nyakamba kerítettem valami köpenyemet s kiültem az ajtóm elébe. Mért ne tenném? s mért ne élvezném a csendes éjszakát? Már csak azt sajnálom, hogy oly áthatolhatatlan a sötétség. Időközben ugyanis teljesen elborúlt az ég s én de szerettem volna rajzolni kicsit s ha bármi badarságot is, mert szédűlt vágy fogott el, hogy csináljak valamit ennyi tétlenség után.
Sokáig volt csillagtalan, mozdulatlan volt az éjszaka.
A közelmúlt eseményei vonúltak el előttem. Tegnap, vagy tegnapelőtt meggyónt és meg is áldozott s mint aznap mondta nekem: áhítatában valósággal újjászületett az idén. – No lám, ő is istenhez folyamodik, mily különös: ő is, én is. – Jól érzi ma magát, – mondotta, – nyugalom ömlik el ereiben, s ahogy akkor rámnézett, mintha csakugyan felengedett volna benne mindennemű nyugtalansága, kételye.
Ez, mondom, tegnapelőtt történt.
Ebéd után sokat olvasott. S hogy elmegyek a karosszéke mellett, át a szobán, kalap van a kezemben, sétabotom, – mosolyogva intett oda felém s oly pajkosan, oly buzdítón. Egy szót se szólt ugyan, de mintha kűldene, hogy menjek csak bátran, mért ne tenném? s csupa lélek volt a lénye, csupa lobogás. Hogy legyek szabad, vídám, felelőtlen, ő nem akar engem gúzsba kötözni, – ez volt a tekintetében.
Éppen evvel tartott fogva megint. Nevetve dobtam el kalapomat és le is telepedtem a karosszéke közelében.
Tovább olvas újra, nem beszél.
– Talán még ez is szép, nincs kizárva bizony, hogy szép ez is. Szépség mindenben lehet, – szólalt meg utóbb, mintegy megittasúlva álmaitól. S mámorosan emelte rám a szemét.
– Mi az, ami olyan szép? – kérdezem tőle.
– Mondjuk, az is, ha valaki élete utolsó erőfeszítésével menekűl. Hogy el tudom-e képzelni egy szarvas félelmét, ha kergetik?
– No igen, igen, – magyarázta szenvedélyesen. – Tajtékkal teli menekűl, képes vagy elképzelni ezt a lobogást? Tehát nemcsak félelmét, a boldogságát is?
Csodálkozva néztem rá. – Az urára gondol-e most, vagy sajátmagára, vagy talán rám is? halálos veszélyekre? – Hallgattam. Végűl is csak ennyit mondtam neki:
II. kötet 379– Ilyesmiről képzelődöl? Hisz ez borzasztó. Milyen megfoghatatlan vagy és milyen társtalanok a te álmaid.
Később elmentem Grigalszkihoz, vele kódorogtam megint. S ő is tett róla megjegyzést.
Messzi kinn sétáltunk akkor távoli, nedves réteken, míg be nem alkonyúlt. És minthogy Grigalszkinak nagy kedvtelése volt a bordély körűl lebzselnie, tehát megint arrafelé vitt. Körűljártuk vagy kétszer is, – unalmas dolog volt, nem is tudom, mi örömét lelheti valaki ebben? Félálmukban libák gágogtak udvarán, később két szótlan társaság, vad alakok csörtettek be kapúján s oly sötéten és féktelenűl, majd elsodorták a kapúfélfát.
– Bojárok is járnak ide, látod, gazdag emberek, – suttogta Grigalszki felém. Majd Frederikára terelte hirtelen a szót.
– Nem az a falat ám, akivel magunkfajta jóllakik, – magyarázta pimaszúl. S hogy vékony is, meg túlfinom, meg nincs is elég hús rajta és így tovább. Hogy vérbeborúlt tőle az agyam. Ő megfigyelte sokszor azelőtt, mikor még Frederika lovagolni járt ki a mezőkre s hogy az ilyen asszony csakis ínyenceknek, túlfínomúlt uraságoknak való.
– Ha pedig még több is érdekel, épp mostanában hallottam is róla egyet-mást, – e szóval búcsúzott s oly csúfondáros gúnnyal hajolt meg előttem, mint aki tudja, hogy fullánkot szúrt belém.
Hajszál választott el attól, hogy egy óriási pofont ne kenjek le neki, de aztán észbekaptam. Hiszen éppen azzal árúlom el őt, ha megsértődöm és megvédem. Semmit se szóltam tehát, bárhogy dobogott is a szívem. Meg se moccantam, mert áthatolhatatlan akartam lenni neki, így hát azt se kérdeztem meg, hogy mit hallott róla mostanában, bármennyire égetett is, hogy ezt megtudjam.
– Nem és nem, mert ebből elég volt! – így tanítgattam magamat akkor éjjel, e furcsa, jószándékú éjszakán, feltámadás előtt. És csendet parancsoltam mindennek, ami bennem lázadni akart, letiltottam minden kérdést és régi képzelgéseimet is.
– Ha tündököl, minek azt tudni róla, hogy a fénye honnan ered? S hogy mely tüzeken kell annak átalmennie, aki boldogítani tud? S nem festő vagyok-e? aki törvényeműl vettem azt, ami van, tehát a látszatot s az örök változást.
II. kötet 380S mialatt mindez így keresztűl-kasúl járt bennem, amíg mindazt szinte újra éltem át, ami az utóbbi napokban történt, de nem is! mert szinte az egész életem is elvonúlt előttem akkor, – a hold megint kibújt felhőiből. Egy kocsisunk jellegzetes hangját, énekét is hallani véltem valahonnan messziről s minél jobban előrehaladt, annál népesebb és mozgalmasabb lett az éjszaka.
De házunk előtt nemsokára megszólalt az őr is.
Ezt énekelte kinn és utána az ünnep tiszteletére kétszer adott kürtjelet. S valahogy így: hallgatózva, vagy el-eltűnődve megint s mégis furcsa szívdobogások között telt el ott utolsó éjszakám.
Egy keveset aludtam is.
Kora hajnalban aztán Gora bejött hozzám, megrázott vállaimnál és ezt suttogta:
– Rettenetes tűz van a városban, ugy-e megjósoltam, ugy-e megjósoltam? Attól félek, hogy ezt is ő csinálta. Mert itthon van, két gyanús alakkal jött meg, attól félek, hogy innen igazítja.
Nyolc óra tájban már én is kiszaladtam a ház elé. Innen is látni lehetett a tüzet. Szikrazápor lövellt az ég felé, csakugyan úgy, ahogy Gora megmondta előre, (mellékesen megjegyzem, hogy aztán pestis is következett,) egyszóval a dolog tényleg borzasztó volt: én még a sistergést és pattogást is hallani véltem. Két polgári fajta alak ment el mellettem, az egyik így szólt:
II. kötet 381– Mégiscsak istentelen dolog húsvét előtt ilyesmit csinálni, gyújtogatni. – Amire a másik szeme villant és így felelt:
– No, no, vigyázzunk csak. Ez az igazi húsvéti tűz.
Mikor visszajöttem, Vilmos, a szakács utamat állta és sötét tekintettel ezt adta tudtomra:
– A főkancellár úr háza leégett. Feleségét és két gyerekét csak nagy-nehezen lehetett megmenteni. Ez már gyalázat kérem. Mert az ő keze van ebben is, megtudtuk: És még itt mer lenni a házban? Én már be is jelentettem, hogy itt van.
Éppen fel akartam szaladni, hogy rejtekhelyén felkutatom a kapitányt, akármi lesz is és megmondom neki, amit hallottam, mikor Tádé bácsi botladozott be az udvar közepére. Ilyen kora reggel még sohase jött.
– És íme, kétszer fújta el a krakói gyerekekről szóló dalt.
Egy pillanatig se kellett várnom, mert épp akkor kerepeltek. Kiszaladtam tehát Vladimírhez, letérdeltem eléje és megvallom, rémületemben még imádkoztam is.
Persze pecsét volt a levélen, ami a nékem adott utasítások szerint szintén a veszélyt és sürgősséget jelentette.
Csak nehéz volt őt megtalálni ebben a nagy házban, amelyben annyiféle helyiség volt, számon se tudtam tartani őket. Csak most értettem, mért kellett annakidején a díszruhás tiszteknek oly sok időt tölteniök a keresésével. Mikor már össze-vissza kutattam a házat és hiába, felkeltettem Frederikát.
– Nézd meg mégegyszer a szobájában is, – mondotta ő.
Erre nem gondoltam. És csakugyan. Éppen pisztolyait rakta szürke mentéje zsebeibe, mikor beléptem. (Az utóbbi időben mindíg szürke mentében volt, mikor hazaszökött, amilyen a kúriális hivatalnokoké volt nálunk annakidején.)
Gyorsan, lázasan elhadartam neki, amit a szakácstól hallottam, miközben a levelet is odatartottam eléje. Nem bontotta fel, azt is zsebrevágta.
– Úgyis tudom, mi van benne, – mondotta igen barátságosan. Aztán így szólt:
– Köszönöm. Tisztességes fiú vagy. És most menj is.
II. kötet 382Rohantam Frederikához. Már fenn volt. Sápadtan űldögéltünk aztán a kis szalónban, (ő hálóköntösében) és semmit se beszéltünk.
Egyszercsak, talán félóra múlva benyit Gora és ezt susogja be: – elment.
– Szaladj le, szaladj le, – azt mondja nekem Frederika – és tudd meg, akárhogy tudd meg, hogy tényleg nincs-e már itt?
A szakács is tudta, hogy elment. – Eliszkolt a büdös, a fene egye meg őt, – mondotta azonnal, mihelyt meglátott. De a többi cselédség szeme is lázasan csillogott. Úgy látszik, ezek is tudtak róla s hogy honnan? sehogysem értettem ezt. Úgy jött és úgy ment is, mint a szellem, egyszercsak itt volt, egyszercsak eltűnt és mégis tudták róla, hogy itt van-e, vagy nincs. Jóval később, az események lezajlása után regényes történetet hallottam erről, már nem tudom kitől. S akkor már nem kutattam, hitelt érdemel-e? A szomszédos veteményes kertek végén volt egy ház is s abba a kastély egy régebbi tulajdonosa állítólag bekvártélyozta szeretőjét, egy nagyon szép cigányasszonyt férjestűl, családostúl és ehhez a házhoz a kastélyból titkos átjáró vezetett. S hogy voltaképp ezen járt ki-be a kapitány is. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem így volt, annyi tény, hogy nem a kastély kapuján járt ki-be mikor hazaszökött.
De lehet, hogy Gora is tudott a fentiekről valamit, mert megint nagyon rejtélyes volt. Mikor megkérdeztem tőle, hogy az istenért elment-e már a kapitány és hogy mikor ment el, hogyan ment el, hova tűnt ilyen hirtelenűl? – ő alig akart szóbaállni velem. – Maga hagyjon engem békén, elég gondom van nekem úgy is, – felelte kérdéseimre.
Visszamentem tehát Frederikához. Már nem volt a kis szalónban, erre bekopogtam a szobájába. Az ablaktáblák még mindig be voltak itt téve, a szobában tehát sötét volt s Frederika az ágyból szólt felém.
– Mit mondtak? Megint lefeküdtem, nagyon elfáradtam, gyújtsd meg a gyertyát. – Meggyújtottam tehát. A gyertya imbolygó világánál még sápadtabbnak látszott.
– Elment, – mondottam néki, – tényleg elment. – Frederika semmit se felelt, lehúnyta szemeit.
– Gyere, csókolj meg, – mondta nekem aztán.
II. kötet 383S ami még e történetből hátra van…
Együtt heverésztünk aztán, bántuk is mi a tüzet, vagy bármit is a világon. Már régen elkongatták kinn a delet is s mi lustán álmodoztuk el az időt. Ő nyakam köré fonta hűvös karjait, – az ablaktáblák még mindig csukva voltak s mondom, egy szál gyertya égett az alacsony kisasztalon, a tükör előtt.
Mint mondotta, ma éjjel ő sem aludt, panaszkodott is, hogy kimerűlt. Inget váltott kétszer is, hogy felfrissítse tagjait, mert úgy érezte, láza van. Nem mondhatom, hogy derűs lett volna, bár kicsit talán túlsokat is nevetett s a csókja is oly nyugtalan volt, szeszélyesebb, mint bármikor.
Pedig nem volt különös oka rá, hogy éppen aznap nyugtalan legyen. Mint más alkalommal is ilyenkor, az öregasszony kinn vigyázott, ott állt őrt a folyosón, de a kapitányról is jött hír még reggel. Egyik kukta megesküdött rá, hogy látta őt valami nyílt telken, egy kalyiba előtt lóra szállani s hogy akkor már egyedűl volt, senki se volt vele. – Vajon hova mehet ilyenkor? és mi lesz ennek a vége? – találgattuk Frederikával. Ez még reggel volt, de aztán újból nyugtalan lett.
Hogy eltereljem figyelmét e borús gondolatokról, nógatni kezdtem, hogy fel kellene kelni már s nagyot nyújtózkodva megmutattam neki karizmaimat, dicsekedtem velük, mondván, hogy hozok egy kést, szúrja bele akármelyikbe, ha tudja és, ha arra kerűl a sor, leütök én az öklömmel akárkit, aki rámtámad, – amit aztán ő se hagyott persze annyiban s nagy buzgalommal hozott össze vékonyka karjain egy kis valamit, tapogatta, nyújtogatta, miközben idegesen nevetett. Mikoris zajtalanúl kinyílt egy oldalajtó, – az egykori beteg nagynéni szobáját ugyanis úgy választották el a Frederikáétól, hogy egy kis folyosót is hagytak a betegszoba előtt s ebből a folyosóból egy falszínű ajtócska nyílt Frederikához is s ezen lépett be a kapitány. S a küszöbön megállt.
Olyannyira gondtalanok voltunk ugyanis, oly hanyagok, hogy ezt az ajtót be se reteszeltük, nyitva hagytuk.
A kapitány pedig sápadt volt ugyan, de nyugodt. S hogy hozzászokott szeme e félhomályhoz, egyenesen odajött az ágy elé.
II. kötet 384– Van-e itt nálad most valaki? – kérdezte csendesen. Mert felhúztam ám fejem búbjáig a takarót. S hogy mi vett erre rá: a rémület-e, vagy szörnyű szégyenem?
Akit pedig jobban szerettem, mint az életemet, hasonlóképp enyhén válaszolt, felette enyhén.
– Jókor jött, – felelte dallamosan. – Most nem is vagyok éppen egyedűl. – Ezután pedig egy ideig csend volt, senkise szólt. S én ma se tudom elképzelni, hogy voltaképp mit csináltak ezalatt? Vajon képes volt-e még akkor is belenézni az ura szemébe? Vagy pillantásaik eközben már meg is állapodtak valamiben? vagyis mindketten elfogadták végzetüket?
Végűl aztán nagy-nehezen meg is szólított a kapitány.
– No menj csak, – azt mondja, – kelj fel már, hallod-e! – És várt, majd újra szólt s még mindíg igen barátságosan.
– No mi lesz már, te fiú, ne töltsd úgy az időt, nem érek én arra rá!
Vad rántással téptem hát le magamról a takarót s felugrottam. Úgy álltam ott, ahogy világra szűlt engem az édesanyám.
– Most pedig szedd a ruhádat, – mondta s lesütötte előttem a szemét, még félre is fordúlt, aztán odament és kinyitott egy ablakot.
– Igen, igen, öltözz fel édesem! – hangzott most felém e furcsa dallam is. Az ablakon át ugyanakkor besütött a koratavaszi nap.
– De nem úgy, édes uram! – kiáltottam ekkor én.
– Na mit nem úgy?
– Nem úgy édes uram, – ismételtem szinte magamon kívűl, könyörögve, mialatt meglepetve figyeltem a saját hangomat. – Nékünk előbb beszélnivalónk van egymással édes uram.
– Egymással gondolod? – kérdezte szinte derűsen, könnyedén. – És így akarsz te beszélni velem?
– No menj az iskolába, szedd a lábad, ott a helyed. – S már ez a parancsa bizony szigorú volt. S mint a lassú tűz úgy sétált rajtam végig a szeme, úgy perzselt, korbácsolt, égetett.
– Vagy nem szégyenled így magad? – hallatszott még e pokoli hang. S egy perc se telt aztán bele, szedtem a ruhámat és indúltam kifelé.
II. kötet 385S még ez egyszer, elmenőben kerestem is őt, de nem láthattam többé szemeit. Mert akkor már elfordúlt a fal felé, már úgy feküdt ott, oly engedékenyen, mint aki álomra készűl, már-már szendereg is s mély álmának adja éppen át magát.
S mikor aztán észbekaptam s mint a tébolyúlt rohantam vissza, még mindig ugyanúgy feküdt. De kívűle már a szobában senki se volt.
A nevén szólítottam többször s hogy erre nem felelt, odamentem hát hozzá s még fel is emeltem szép fejét szelíden.
Ahogy várta is már a csapást, úgy végeztek is vele, épp oly egyszerűen. Egy rongy kis penicilus, amellyel tegnap még almát hámozott, s amellyel annyiszor játszani láttam, mert hisz ott hevert mindig egy kisasztalon a kerevete mellett, – ez a vacak semmiség volt odavetve paplanára. Felemeltem, teli volt vérrel. De még a paplanra is csurgott róla néhány vércsepp. Többet én nem akartam se látni se tudni, – és minek is folytassam? Ezzel ölték meg s ő meg se mozdúlt többé, már nem élt.
S én még mindig élek, mit tegyek? Az ember él tovább.
Fel is írtam magamnak akkor, hogy sírni lehet a halál miatt, de szeretni az életet nem lehet.
A kapitány persze, mint az előrelátható volt, nem menekűlt el, pedig nyílván megtehette volna. A szakácsnál egy üveg nehéz bort rendeltetett magának, azt mind megitta, de, úgy látszik, túlgyorsan, mert kihányta. Végűl is alva találták valami kamrában, a földön, vezetékkötéllel a kezében.
Ügye tárgyalásán aztán hetet-havat összehordott, hazudott. Úgy látszik, élete tragédiájából semmit sem akart közölni a világgal. Egyik szavával a másikat verte, már egy bíró se bírt vele. Így egyszer azt vallotta dölyfösen, hogy mit neki ez a tejfelesszájú kölök, – ezen engem értett persze, – hogy amit tett, az feltett szándéka volt neki régtől fogva és ma is elkövetné ugyanezt és ugyanígy.
II. kötet 386Egy másik alkalommal viszont sírva fakadt s nyílván ezért mégis kénytelen volt többet mondani. Hogy egy ilyen asszony, akinek gyereke sincs, aki tehát kedve szerint foglalkozhatott latin auktorokkal, művészetekkel, hogy az ilyen szívtelenűl használhasson fel kedvteléseihez egy fiatal fiút, egy nagyrahivatott és tisztalelkű fiút… s ezen aztán indulatosan, magából kikelve, sokáig zokogott. S végül több napi faggatás után odáig ragadtatta el magát, hogy dühtől tajtékozva kapta fel a bírák asztaláról magát a szent szakramentumot s azt egyik főbírónak pontosan az arcába vágta. Ilyen féktelen lett a végén.
S nyílván ezért is, de legfőképen: mert ünnepnapon ölt s nemkülönben: mert a csizmája sarkával még egy öregasszonyt is halálra taposott… (ez persze Gora volt, szegény, – mint megtudtam utóbb, őt ott taposta el, ahol őrt állt, kinn a folyosón, vagyishát úgy tett ebben is, ahogy jóelőre megígérte…) – egyszóval: mindezekért elrendelték előbb kínzatásait, utóbb pallos általi halálát. A kínzástól aztán részben azért, mert nemesember volt, másrészt a király kívánságára mégis eltekintettek. (Ez a király nyílván még szerencséjének is tekintette, hogy egyik legfőbb politikai ellenfelétől így megszabadúlt s mégcsak arra se volt szükség, hogy zendűlés miatt fogassa perbe.) De még valamit megengedett néki a király. Ő azt kérte, hogy szülővárosában, Lőcsén nyugodhasson a Thurzók, vagy Lubomirszkiek kriptájában, akik anyja részéről rokonai voltak, (már nem jól emlékszem, melyikben,) – s hogy ne mindenki szemeláttára végezzenek vele a nyílt piacon, hanem inkább valamelyik palota udvarán – s ezt a kérését is, mondom, teljesítették. Elvitték tehát szintén nemességére való tekintettel saját hintaján Lőcsére s ott is szabatták le aztán hóhérral a fejét szülővárosában. A pallost, úgy tíz év múlva talán, hogy odavetett a sors, volt alkalmam látni. Rászántam magam és mégiscsak megnéztem s néhány könnyet is ejtettem rá. Virágdíszes pengéjébe ez a vers volt belevésve nagy betűkkel, németűl:
Tádé bácsi és Pinero mester pedig eltűnt. Illetve csak Pinero tűnt el véglegesen. Leontinka ugyan, mint értesűltem, még két levelet kapott tőle valamely külországokból, de aztán nyoma veszett, soha többé nem is hallottak róla semmit. Leontinról az a hír járta, hogy nagybátyja képeinek eladogatásából tengette még egy ideig életét, úgy emlékszem, hogy nem sokáig. Tádé bácsiról viszont mást hallottam: hogy ő csakugyan valamiféle herceg volt s hogy váltott lovakon menekűlt a határig s onnan külföldre s hogy ott, nem tudom hol, különböző kormányoknál próbált a király elleni szervezeteket létesíteni. Minderről már csak később, Olaszországban értesűltem, mert végre csakugyan odamentem s ott egy ideig nagyuraknak játékkártyákat festettem és elefántcsontot faragtam, ebből egész jól megéltem. De jut eszembe, még két másik dologról is hallottam ott: az a hír is járta, hogy a király még Radziejovszki prímást és Dobszki püspököt is elfogatta, valamint a hetman egy előkelő emberét, de ez a hír aztán tévesnek bizonyúlt. A forradalomról pedig azt hallottam, hogy még sokáig lángolt, vagy talán csak hamu alatt izzott keleten, a Podólia felé eső részeken, de hogy aztán az is összeomlott, – mindezt azonban ma már szintén csak homályosan tudom visszaidézni.
A tárgyalások alatt és után fecsegők sokmindent összebeszéltek róla persze. De hallottam tőlük érdekes dolgokat is, így azt állította valaki, hogy ezt az asszonyt bizony öt éven át tartotta szinte lakat alatt a férje s hogy egy előbbi házában, a messzi hegyvidéken még kőkerítést is huzatott a kertje köré. Hogy oka volt-e ennyire féltenie őt, vagy a féltékenység tébolya műveltetett-e vele ilyet, azt persze nem tudom. Az elbeszélő természetesen úgy állította be előttem a dolgot, hogy némi oka mégiscsak lehetett rá. Általában inkább bizonyos rokonszenv mutatkozott meg személye iránt azok között, akikkel én beszéltem, amin nem is csodálkozom. Szegény Frederika oly kevéssé volt e világra való, oly eszes, érzékeny és főként: oly egyeneslelkű s amellett oly zárkózott volt, hogy ennek csak idegenkedés lehetett a vége e közepes népségek világában. Hiszen egy barátnője se volt példáúl, – ez most jut csak eszembe. Nem érezte ő jól magát semmiféle társaságban s e társaságok sem érezték vele jól magukat. De mit folytassam ezt is? sok a szó. S amíg ember él a földön, sok marad.
II. kötet 388S hogy magamról is tegyek említést: sokat faggattak engem is különböző bírák, nem tudom mért, még jóval a kivégzés után is. Úgy látszik, olyannyira hatott rájuk még akkor is az eset. Ám folytonos zokogásomon kívűl alig vettek ki belőlem egyebet, illetve nemcsak ők, de később se soha senki. Mivelhogy ez első, teljes vallomásom ebben az ügyben.
– Vajon hova tűnt ő? – kérdezem magamtól néha még ma is. – Sem égen, se földön, sem a levegőben, vagy az áldott nap sugárzásában nem lehet őt fellelni, vagy legalábbis megérezni többé. Azóta is keresem, de nem találom többé sehol. Tovaillant, mint alkonyatkor a fény, mert az volt ő, nekem az volt. De vajon hova tűnhetett? hát igazán nincs sehol? Mennyire fájlalom példáúl még ma is azt, hogy első találkozásunk óta soha többé nem láttam őt lovon, amint a nap felé fordítja gyönyörű fejét.
A nevemet pedig nem írhatom ide különböző okokból, példáúl azért sem, mert udvari alkalmazott vagyok.
Megjegyzem azt is, hogy a vadludak gyakran rajzanak még ma is a szemeim előtt.
Írtam Páris városában, 1780 év május havában. Isten velünk. És légy irántam irgalmas Sorsom, vagy Uram halálom óráján, ámen.
Ezzel e történet véget ért.
Füst Milán átírás-szenvedélye közismert. Prózai munkáit is szinte minden újabb megjelenésük előtt kisebb-nagyobb mértékben átformálta. Az alábbiakban megadjuk az egyes kisregények valószínűsíthető keletkezési idejét, és a Füst Milán életében megvalósult szövegközlések adatait, továbbá utalunk a korábbi szövegváltozatokhoz képest bekövetkezett változtatások mértékére is. Jelen közlésünk a Kis regények 1958-as kiadását (I-II. kötet, Magvető Könyvkiadó, Budapest) vette alapul.
[Jelentős átdolgozással] = hosszabb részek betoldása, és/vagy a szöveg (mondatszintű) teljes átformálása
[Átdolgozással] = néhány mondat, bekezdés megváltoztatása
[Csekély átdolgozással] = néhány szó megváltoztatása, betoldása, elhagyása
[Csekély eltéréssel] = elsősorban helyesírási változások
I.
Nevetők
Keletkezés ideje:
Füst Milán minden esetben (hangsúlyozottan) 1917-re datálta, de a Napló és a levelek tanúsága szerint (az első változat) 1918. február végén, március elején készült el.
Megjelenések:
Nevetők (Elbeszélés) Nyugat, 1918. 6. sz. 454–483. o., 7. sz. 535–568. o. [Ajánlás: „Karinthy Frigyesnek”]
Nevetők (Elbeszélés) Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása, Budapest, 1920. 119 o. (Modern Könyvtár sorozat, 602–605. sz.; és a Korunk Mesterei című sorozatban is.) [Ajánlás: „E szerény kötetet a legnagyobb szeretettel Osvát Ernőnek ajánlom.”] [Jelentős átdolgozással]
Szakadékok (Öt kisregény) Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. 127–249. o. [Jelentős átdolgozással]
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 1. kötet, 175–348. o. [Csekély eltéréssel]
II.
Az aranytál
Keletkezés ideje:
A szöveg első változata 1921 nyarára készült el. Füst Osvát biztatására vett részt vele az Athenaeum regénypályázatán, ahol pályadíjat nyert, s mint ilyen már ez év szeptemberében meg is jelenhetett a kisregény.
Megjelenések:
Az aranytál (Regény) Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása, Budapest, 1921. 105 o. (Modern könyvtár sorozat, 674–677. sz.)
Szakadékok (Öt kisregény) Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. 317–408. o. [Jelentős átdolgozással]
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 1. kötet, 443–573. o. [Csekély eltéréssel]
III.
Szakadék
Keletkezés ideje:
A Napló tanúsága szerint a kisregény ősszövege már 1928 januárjában kész volt, de (elsősorban Osvát kritikája miatt és az alapján) még hónapokig javítgatta Füst.
Megjelenések:
Szakadék (Regény) Nyugat, 1929. I. 1. sz. 3–16. o., 2. sz. 88–97. o., 3. sz. 167–178. o., 4. sz. 260–271. o., 5. sz. 302–318. o. [Ajánlás: „Lengyel Menyhértnek, szeretett barátomnak!”]
Amine emlékezete (Két novella) Almanach-kiadó, [Budapest], 1940. 47–131. o. [Átdolgozással]
Szakadékok (Öt kisregény) Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. 251–316. o. [Átdolgozással]
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 1. kötet, 349–442. o. [Csekély eltéréssel]
IV.
Amine emlékezete
Keletkezés ideje:
A Füst által egyik leginkább kedvelt írás 1933 őszén készült el, s azon kevés munkáinak egyike, melyen az újabb megjelenések alkalmával alig változtatott.
Megjelenések:
Amine emlékezete (Elbeszélés) Nyugat, 1933. 22. sz. 439–449. o., 23. sz. 519–531. o. [Ajánlás: „Menczer Rezső barátomnak”]
Amine emlékezete (Két novella) Almanach-kiadó, [Budapest], 1940. 5–46. o.
Szakadékok (Öt kisregény) Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. 93–126. o. [Csekély átdolgozással]
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 1. kötet, 127–173. o. [Csekély eltéréssel]
V.
Mit tudom én!
Keletkezés ideje:
A hagyatékban található autográf javításokkal ellátott gépirat datálása és a levelek tanúsága szerint 1948 áprilisában készült el.
Megjelenések:
Mit tudom én! (Novella) Magyarok, 1948. 6. sz. 331–348. o.; 7. sz. 401–417. o.
Véletlen találkozások Dante Kiadó, Budapest, [1948] 42–85. o. [A kötet ajánlása: „Reginald Menzernek, minden szeretetemmel!”]
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 2. kötet, 253–316. o. [Csekély eltéréssel]
VI.
Pilli története
Keletkezés ideje:
A kisregény, mint azt Füst levelei bizonyítják, 1954 áprilisában már készen volt.
Megjelenések:
Őszi vadászat Magvető Kiadó, Budapest, 1955. 83–237. o.
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 2. kötet, 81–252. o. [Csekély eltéréssel]
VII.
Őszi vadászat
Keletkezés ideje:
Leveleiben már 1955 legelején ír az elkészült „szép kis-regény”-ről Füst.
Megjelenések:
Őszi vadászat (Elbeszélés) Csillag, 1955. 3. sz. 521–558. o.
Őszi vadászat Magvető Kiadó, Budapest 1955. 15–82. o.
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 2. kötet, 5–80. o. [Csekély átdolgozással]
VIII.
Egy magány története
Keletkezés ideje:
A hagyatékban található autográf szövegváltozat elkészítésekor felhasznált papírlapok (datált meghívók, borítékok, stb.) 1956 első feléből származnak, így tanúskodnak a keletkezés idejéről is.
Megjelenések:
Egy magány története (Elbeszélés) Csillag, 1956. 6. sz. 1081–1138. o.
Kis regények Magvető Kiadó, Budapest, 1958. 2. kötet, 317–420. o. [Csekély eltéréssel]
IX.
Szívek a hínárban
Keletkezés ideje:
Füst Milán e kisregénye az 1932-ben keletkezett, utóbb megtagadott írás, A kapitány felesége című hosszabb elbeszélés átdolgozott, bővített változata. Levelei és a hagyatékban található jegyzetek, vázlatok alapján bizonyítható, hogy 1959 elején végezte el az átírást Füst.
Megjelenések:
Szívek a hínárban (Kisregény) Magyar Nemzet, 1959. ápr. 12. 9. o.; ápr. 14. 7. o.; ápr. 15. 7. o.; ápr. 16. 7. o.; ápr. 17. 4. o.; ápr. 18. 7. o.; ápr. 19. 8–9. o.; ápr. 21. 7. o.; ápr. 22. 7. o.; ápr. 23. 7. o.; ápr. 24. 4. o.; ápr. 25. 7. o.; ápr. 26. 8. o.; ápr. 28. 7. o.; ápr. 29. 7. o.; ápr. 30. 7. o.; máj. 1. 12. o.; máj. 4. 7. o.; máj. 5. 7. o.; máj. 6. 7. o.; máj. 7. 7. o.; máj. 8. 4. o.; máj. 9. 7. o.; máj. 10. 8–9. o.; máj. 12. 7. o.; máj. 13. 7. o.
Öröktüzek (Összegyűjtött elbeszélések) Magvető Kiadó, Budapest, 1961. 604–726. o. [Csekély eltéréssel]