Ezek marionettek.
Gyerekkoromban a városligeti bábszínháznak, a Vitéz Lászlónak képtelenségei nagy mulatságomra voltak.
– Mi kell nekket, hallál, vagy fakannál? – kérdezte Vitéz László egykoron. S ezzel: püff! barátját úgy kupán sózta egy fakanállal, hogy az előbb nagyot nyekkent, aztán rezegni kezdett rémületében… S már ezen is nagyokat kellett nevetni.
– Te menjél a sárgába, nem tuttot mi az? A sárga fennékbe! – és megintcsak úgy vágta fejbe barátját, hogy az még jobban rezegni kezdett, de nosza, kapott máris egy rúgást a fenekébe, amitől egészen kettétört. Még jobban kellett tehát nevetni, – no de min? Az esetlegességen, szájtáti rémületen, vagyis mindazon, amit egyszóval úgy szoktunk nevezni: fajankó.
S íme, meg kell vallanom: én később is jókat tudtam az efféle fajankókon nevetni. Cirkuszok bohócain példáúl, akik futás közben elvesztik a lábukat, s a kezükön futnak tovább. Akik elvesztik a fejüket, s elkezdik szórakozottan keresgélni a cirkuszban. Vagy akik szórakozottan ebédelnek, s egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy kásájukkal együtt lenyelték a kanalat is.
No de elég a példálózásból. Amit mondani akarok, csak ennyi:
E kis könyvben fejetetején áll a világ, s aki kedvét akarja lelni benne, annak is a fejetetejére kell állnia. S az író feladata, hogy az olvasónak kedve legyen ehhez.
5Vagyis: e kis könyv szereplői fajankók. S amit végbevisznek: bakugrások. S mikor közrebocsátom, az a reménység vezet, hogy nyílván kívülem is akadnak olyanok, akik a fajankó képtelenségein mulatni tudnak és különösen akkor, ha képesség rejlik mögötte.
Milyen képesség?
A bohócnak az a képessége, hogy figyelni tudja és görbe tükrében fel is tudja mutatni az emberi élet képtelenségeit.
F. M.
6A szép és híresen gőgös Aglája kisasszony, a cirkusz kígyónője igen megdühödve így szólt:
– Goldnágel Efráim, te satnya himpellér, te kotnyeles, te hajcihő, te semmi, te hétmérföldes naplopó, te májfoltos hullavezér, te mered megkérni az én kezemet? Mit gondolsz, ki vagyok én? Itt van Dögvész Fánika, az megmondhatja, mert ő kötéltáncos és a kötéltáncosok mindent tudnak. De itt van Angéla Baba és ő is megmondhatja. Tudod, ki vagyok én? hogy kivel mersz te beszélni, hogy kihez mered felemelni azt a löttyedt szemedet? – Ilyeneket mondott Aglája kisasszony féktelen dühében, aztán ráöltötte Goldnágel Efráimra azt a hegyes és piros nyelvecskéjét.
– Fúj, de útállak! – tette hozzá és, valljuk meg, egy picit még köpött is utána.
Goldnágel Efráim pedig rémületében tótágast állt előbb, aztán a föld felől ezt nyögdécselte feléje:
– Le vagyok sújtva, látod mama, le vagyok sújtva! – majd így folytatta:
– Milyen gyönyörű kis nyelvecskéd van neked. Még a nyelvecskéd is milyen gyönyörű, láttak ilyet? Nem zöld, nem kék, nem is fekete, hanem édes, szép, piros. – S ezzel hirtelen talpra is szökkent.
– Mit mondtál? Mit mondtál nyavalyás? – rikoltotta Aglája kisasszony magánkivűl, hogy még a szelíd és édes Dögvész Fánika s a holdkóros és a pénzéhes Angéla Baba, a műlovarnő is közelebb lépett és azt mondta neki:
– Jaj, jaj, pszt, pszt!
– Mit mondtál? – rikoltotta mind tovább Aglája kisasszony, – mamának mertél nevezni engem? Mire célzol, te 8büdös? És mered dícsérni a nyelvemet, te ótvaros? Megyek a Főkapitányhoz és feljelentlek.
Aglája tehát nadrágtartójánál fogva vitte Efráimot a Főkapitány elébe, (nehogy a kópé kibújhasson kabátjából, miközben viszi) s ott így szólt:
– Nagyméretű Főkapitány, feljelentem ezt a gézengúzt. – Amire a Főkapitány megigazította ádámcsutkáját, (nehogy azt hihesse a világ, hogy nincs neki ádámcsutkája) összébbhúzta nadrágszíját, (nehogy azt higgye a világ, hogy neki hasa is van) és így válaszolt:
– Mivel vádolod őt, Aglája nővér?
Amire Aglája büszkén nézett Dögvész Fánikára, (aki szintén idetolakodott, mert szerelmes volt Goldnágel Efráimba és azt gondolta: – megmentem a becsület számára és a magam számára is ezt az édes gyermeket, mármint Goldnágelt) de Aglája e szónál még Angéla Babát is meglökte könyökével, (mert az is szerelmes volt Goldnágel Efráimba, tehát az is idetolakodott) – egyszóval Aglája, miután még a szeme is nagyot villant a büszkeségtől, hogy a Főkapitány őt nővérnek nevezte, féltérdére ereszkedett és így szólt:
– Nagyhatalmú Főkapitány, itt van ez a sovány ember.
– Hiszen te is sovány vagy, kígyónő vagy, – vetette közbe a Főkapitány.
Aglája erre lesütötte szép, kissé bandzsa szemét és így szólt:
– Épp azért szeretem én a kövér embereket.
9– Látod, látod, ha ezt tudtam volna, nem húztam volna meg a nadrágszíjamat, – vélte a Főkapitány.
– Ami késik, nem múlik, – felelte szendén Aglája. – Hisz visszaeresztheted. – És megint lesütötte szép, bandzsa szemét.
– Igazad van, vissza is eresztem, – vélte a Főkapitány. És visszaeresztette.
– Most már tetszem neked? – kérdezte még Aglájától.
– Most már nagyon is tetszel, – mosolygott fele szájával Aglája.
– Akkor rendben van. Akkor tehát emelkedj fel térdeidről Aglája Szűz, – mondá kevélyen a Főkapitány, miután megszabadult hasa nyomásától.
– Emelkedj fel térdeidről és folytassad nyilatkozataidat, – mondotta Aglájának nagy méltósággal.
– Egyszóval, Nagyméretű Főkapitány, ez a satnya fiú, ez a nyurga és rozoga fráter, ez a Goldnágel Efráim meg merte kérni az én kezemet.
– Hallatlan! – kiáltott közbe a Főkapitány.
Aglája pedig, miután felemelkedett féltérdéről, így folytatta:
– Minek is nevezzem? Ez az ócska pernahajder, akit itt magad előtt látsz, képzeld el, Magasrendű Főkapitány, te igazi Nemzetes Úr! te vitéz, te cukros, – ez a vézna alak, ez a sovány ripacs, ez mer első osztályon utazni a vonaton!
– Hallatlan! – kiáltott fel újból a Főkapitány.
– De továbbá, – folytatta Aglája, – mindent megzabál, kieszi az aranyhalakat a medencéből és megeszi nyersen, csak úgy ficánkolnak a szájában, megeszi nyersen a karalábét, és semmit se szól, láttál már ilyet? más emberfia azt mondja 10legalább, hogy mukk! de ez semmit se beszél, csak zabál és a szeme forog. Továbbá: akármit is csinálok, el van ragadtatva tőle, ha szidom, tótágast áll, aztán azt meséli, hogy mindez csak átmeneti állapot. Példáúl hadd mondom el azt is, Magas Főkapitány, képzeld el, beleűl egy tányér tojásba, bepiszkolja vele a nadrágját, hát még a fehérneműjét ugye, és mikor én korholom ezért, erre is azt meri mondani, hogy ez is csak átmeneti állapot. – Átmeneti állapot, te bitang? Nézd meg a nadrágodat, – kiáltom én és mondhatom, majd megpukkadok mérgemben. Ugyan mit szólsz ehhez, Magasrendű Főkapitány?
– Ez a te hibád, Aglája! Mert szakajtóba kell tenni a tojást, nem tányérba, – vélte a Főkapitány.
– Húsz tojásból eszi a rántottát, mert zabálós, mit csináljak én vele? – ellenvetette Aglája.
– Akkor is szakajtóba kell tenni, – figyelmeztette jóságosan a Főkapitány.
– De mondok még valamit, – folytatta Aglája kisasszony, – tegnap este is lelopott nekem két csillagot az égről, itt van, nézd meg, milyen silány darabokat. – És ezzel előszedte köténykéje zsebéből a két kis aranyfényű csillagocskát.
A Főkapitány nagyítóüveget vett, jól megnézte mind a kettőt, azután így szólt:
– Hamisítványnak látszik, – mondta csendesen, elkomorodva. – Igazad van, ez egy hamisító, egy közveszélyes alak.
– De elég és elég! – kiáltott fel hirtelenűl. – Kimondom az ítéletet. Szökkenj talpadra, te ócska gavallér, – kiáltott rá Efráimra, – majd megtanítlak én kesztyűbe dudálni.
– Kevély ember ez? – kérdezte még Aglájától.
11– Mérhetetlenűl, – felelte a Szűz.
– Akkor én még kevélyebb leszek, – kiáltott fel a Főkapitány. – Dögvész Fánika és Angéla Baba, támasszátok meg a mellemet, mert kidüllesztem.
– Nem szökkensz azonnal talpadra, te vézna szeladon, – rivallt rá még egyszer Efráimra.
Efráim ugyanis megint tótágast állt rémületében, és ezen helyzetében egész teste csak úgy remegett. Majd szokása szerint ugyancsak ebben a helyzetében lerúgta egyik lábáról cipőjét meg a kapcát és kisdedek módján szájába vette lábaujját. De most, e szóra annyira megijedt, hogy nagy zajjal lehuppant az ülepére.
– Maradj csak ott a földön, mert a föld színére való vagy te, mint a ganaj, – mondta most a Főkapitány nagy méltósággal. – Kihirdetem az ítéletet.
– Goldnágel Efráim, te egy furfangos alak vagy, – ezzel kezdte.
– Én? – csodálkozott Efráim a földön. – Én? – és űltében a fejét csóválta szelíden. Aztán megint szájába vette szegény kis lábaujját, amely már egész vékony volt a szopogatástól.
– Mi, Főkapitány! – kiáltotta ekkor Zakó Benedek és kidüllesztett mellére ütött. (Így hívták őt s akkoriban az úgy volt, hogy egyes dölyfös emberek mintha megbolondúltak volna, egyszerre többes számban kezdtek beszélni saját magukról. Nem tudom ugyan, ez hogy és mint volt, hogy mért volt így, de gyanítom. Ha valaki megeszik reggelire hat tojásból egy jó kis rántottát s megiszik rá egy fínom kancsócska bort, akkor azt gondolja magában: – derék ember vagyok én. – De még azt is gondolja nyílván: – egész más ember lettem én ettől a fínom kis papitól, mert hisz duplán látom a vi12lágot. – Ha pedig duplán látja, akkor ez már két ember. Vagy ez is hamis? rosszúl számítom? Akkor hát jól van, úgy látszik, én se tudom, mért használtak többes számot némelyek.) No, szóval:
– Kitiltunk tehát a cirkuszból, – mondotta most a Főkapitány, – eridj világgá, te kópé, szórd magadat szét az országban, szerezz dicsőséget az emberek között és ha senki se fog szapúlni többé, de mindenki csak dícsérni fog, ha mindenki tapsolni fog neked és azt fogja kiáltani: éljen és éljen Goldnágel Efráim! – akkor visszajöhetsz a cirkuszba és Aglája is feleségűl fog menni hozzád. Igaz-e Aglája testvér? – fordult a Szűzhöz.
– Igaz, – felelte Aglája szilárdan.
– Itt az ítélet, hallottátok ugye? – fordult Dögvész Fánikához.
– Hallottuk, – felelte Fánika zokogva.
– Ne sírj Fánika, meglátod: Efráim dicsőséggel borítva visszajön és megjavúl.
– Majd meglátjuk, te csirketolvaj, – vélte Aglája, homlokát ráncolva.
– És most eresszétek el a keblemet, mert már nem düllesztem. Fárasztó ám az efféle és ma még sört is akarok inni. – Így a Főkapitány.
Fánika és Angéla Baba tehát elengedték a mellét, aztán ugyancsak jobbról-balról zokogva borultak rá Efráim vállára.
– Mi szerelmesek voltunk beléd, de te most elmész, tehát Isten veled, Goldnágel Efráim, – mondták egyszerre mind a ketten.
Efráim tehát két bakugrást csinált előbb és mindjárt onnan, a Főkapitánytól elindúlt világgá dicsőséget szerezni.
13– Most honnan veszem a házbért? – gondolta magában.
S íme, mindjárt vándorútja elején is csoda történt.
Amint így megy és mendegél a szűcsök utcájában, éppen nagy volt a szél, hát nem pontosan egy ötvenpetákos bankjegyet repít feléje? (Száz aranyfrank értékben, gondoljátok meg, ilyen drága volt ott a hónapos-szoba!)
– Tyűh, – gondolta magában, – itt az én jó kis házbérem. Isten hozott, te édes. És Isten áldja meg a szűcsöket is, mert itt az én jó kis házbérem.
– Itt a házbérem, tehát eliszom, – fonta tovább gondolatai fonalát. És ahogy elhatározta, úgy is akart cselekedni. Volt ott egy kocsma, abba mindjárt be is tért, további meggondolások híján.
S ott mindjárt be is űlt egy kuckóba, mert azt gondolta: – a szél majd kifújta belőlem a lelket, itt a kályha, hadd melegszem. – Csakhogy a kályha nem volt persze befűtve, mert hisz nyár közepe volt.
– Annyi bajom legyen, – gondolta magában Efráim. – Aglája sem olyan édes, mégis azt gondolom róla, hogy fenemód édes, akár a befőtt. Akkor a kályháról is azt gondolhatom, hogy be van fűtve és máris rendben vagyunk.
Volt ott közelében egy fiatal pap is, meg egy nagyon töpörödött öreg anyó.
A pap megevett egy jókora hegy ludaskását, és megivott hozzá egy sajtár eperszínű bort.
Efráim pedig így szólt a pincérhez:
– Hat pint sört, mert nagyon melegem lett ettől a kályhától.
A papocskának viszont még nagyobb hasa lehetett, mint a Főkapitánynak, mert több is fért bele, erre esküszöm. A ká15sa után még egy nagy hegy töpörtőt is hozatott magának és azt is bezabálta, de még a törmeléket is felszedte kenyérrel. Aztán nagyot böfögött és így szólt:
– Félig jól laktam tehát, – morogta maga elé.
Az öreganyó viszont fel-felpislantott a töpörtőre és azt dünnyögte magában:
– A töpörtőt én is szeretem. – Aztán tovább kötögetett. Haskötőt készített ugyanis egy másik papnak, aki már öreg volt, ennélfogva még kövérebb volt, mint ez a fiatal.
Közben az öreganyó megint megcsóválta a fejét és megintcsak azt dünnyögte:
– Bizony hogy a töpörtőt én is szeretem. Különösen, ha sütés közben főzőkanállal jól átpréselték és egy kis tejet is öntöttek bele.
Csakhogy ez a kövér pap meg se moccant még erre se. Még a szalma-szék se reccsent alatta, pedig az súlyától még az imént többször is megreccsent. De még a füle se rezzent, pedig töpörtőevés közben éppen az többször is rezzent, mutatván, hogy mennyire ízlik neki a töpörtő.
– Hát öreganyám, – szólalt meg ekkor Goldnágel Efráim, – mért nem rendel magának, ha úgy szereti a töpörtőt?
– Haj, édes fiam, – szólalt meg most már hangosan a mámi, – nem vendég vagyok én itt. Én koldusnő vagyok, tudd meg és csak azért űlök itt, mert meg van engedve nekem. Mivelhogy ilyen öreg vagyok. S ha hágy valaki valamit jótékonyan a tányérján, az az én tápom.
– Hogy-hogy a tápja? Talán a tápláléka? – vélte Efráim.
– Hát tudod, édes fiam, az én családomban azt úgy mondják, – felelte a nénike. – Mert az én nagyapám esperes volt, – teszi hozzá.
16– No, ha esperes volt, – feleli Efráim, – az már egészen más. Akkor hozzon a nagyanyónak egy lat töpörtőt s az árát bevételezze az én számlámon tudósítás nélkűl, – szólt oda a pincérnek.
– Szereti a sört? – rivallt rá a nagyanyóra, mintha most jött volna rá, hogy az süket. Úgy, hogy a néni annyira megszeppent, még a haskötőt is kiejtette kezéből.
– Én nem szeretem a sört, – siránkozik nyápic hangon, – én csakis és kizárólagosan a csigert szeretem. Ez savanyú bor, – teszi hozzá. – Attól lehet sokáig élni.
– Akkor hozzon maga Xavéri Szent Ferenc…
– Én Jani vagyok, – szólt a pincér.
– Az mindegy, – vélte Goldnágel Efráim. – Nem mindegy az, hogy hogy hívják az embert? Abszolut értelemben véve mindegy. Hozzon tehát, Mózes, ennek a kíváló hölgynek egy félvederre valót a csigerből. Továbbá bevételezze azt…
– Az ön számláján, – vélte a pincér.
– Okos vagy, nagy eszed van, – felelte Goldnágel. – Nem jönnél el hozzám a cirkuszba? Én ugyanis cirkusztulajdonos vagyok, – hazudta hirtelenűl. S aztán legédesebb hangján:
– Ott is pincér volnál, drága kisfiú, – azt mondja. – Van két oroszlánom és hetvenkét tigrisem, azoknak hoznád be az uzsonnát, mit szólsz, gyatra virágszál?
– Ne tétovázz, – folytatta, – ne pazarold azt a drága idődet, amellyel úgyse tudsz mit csinálni. Adjál parolát és pácsit, de addig is hozz ennek a nennőnek zabálnivalót.
– Így megsértesz engemet, hogy azt mondod, zabálnivalót? – vélte a néni.
Erre még a kövér pap is felkapta fejét.
17– Micsoda neveletlenség, – morogta maga elé. És a fejét csóválta.
De ne szaporítsuk a szót. A néninek hozták a töpörtőt meg a csigert, evett is, ivott is, aztán ami megmaradt tányérban, üvegben, azt kezdte berakosgatni szatyrába. Volt abban egy kis fazék is, abba öntötte bele a bor maradékát, nagyon gondosan persze, hogy egy csöppecske se vesszen kárba.
S hogy eközben mi ment végbe Efráimban, azt alig tudjuk jól elmagyarázni. Annyi tény, hogy nagyon nézte a nénit, miközben az evett. Úgy látszik, szerette látni, ha egy öregasszony eszik. Talántán meg is lágyult tőle az a tréfára hajlamos szíve. Goldnágel Efráim elmélázott.
– Hiába minden, én mégiscsak szeretem az öregasszonyokat, – gondolta magában.
S hogy kire-mire gondolt eközben, nagymamájára-e, aki rongyszedőasszony volt a falúban? vagy egyébre is, ennek ma már nem tudunk a végire járni. Ördög tudja, hogy van ez némelyik emberrel, annyi kétségtelen, hogy előbb jól ránézett a nennőre, aki még mindig szatyrában motozott s nyomban ezután a következő marhaságot követte el:
Minthogy hétország-szerte ő volt a legügyesebb bűvészmester is, fogta az ötvenpetákos bankjegyet és akként csúsztatta vagy röpítette, szóval sinkófálta oda a néni felé, hogy úgy nézett ki a dolog, mintha épp most esett volna ki a szatyrából. Minek következtében a kövér pap végre hangosan is megszólalt, így szólt a nénihez:
– Nézze csak, micsoda nagy pénz esett ki a szatyrából. – Magában pedig ezt morogta:
– Mímelik a szegénységet. Persze. Tudtam én ezt, mert okos vagyok. Van neki pénze elég.
18A néni ráncos arca pedig nagyon piros lett e látványtól, a pénztől, s előbb nem igen tudta, mit szóljon. Aztán gyorsan sipegve azt felelte:
– Jaj, jaj, a kis pénzem bizony, jaj bizony az én kis pénzem. – S persze gyorsan felemelte a földről.
Csakhogy ezt Goldnágel Efráim már nem látta. Hogy a néni zavartalanúl élvezhesse kincsét, de talán egyéb szükségletekből kifolyólag is, kiment a mellékhelyiségek felé. S ezt a percet felhasználva a papocska így szólt:
– Az ilyen csirketolvajoktól óvakodni kell nagymama, ezt már az ótestámentom bölcse, a szürkeszakállú Schwarz Nándor is megmondta. Mit szól? Ez ki akarta lopni a maga ötvenpetákos bankjegyét a szatyrából. Láttam, mikor ki akarta lopni, csak kiütöttem a kezéből, ha tudni akarja. Senkit se szabad káromolni, de ennyit mondani szabad. Ezt még az ótestámentom másik bölcse: Zulu, a hettita is megengedi: hogy ez egy büdös gazember, aki egy ilyen szegény, idős úrihölgyet meg akar károsítani. – Amire az öreganyó ezt sipogta szendén:
– Lehet, tisztelendő atya, lehet. Én már öreg vagyok, nem tudhatom ezt.
Nos, megintcsak nem szaporítjuk a szót. Mire Efráim visszajött, már ott állt a csapos, a pincér, sőt maga a görényábrázatú kocsmáros is (ez utóbbinak egy koszorú hurka volt a karján, azt forgatta).
– Nálunk ez nem szokás, – mondta most a kocsmáros nagy méltósággal. (Mint látható, ez is többes számban beszélt sajátmagáról, de aztán észbe kapott, hogy hiszen nem többeké ez a kocsma, hanem csakis az övé, csakis az övé.)
19– Ebben az én hírneves helyiségemben ez nem szokás, – javította tehát ki magát és ugyancsak mellére ütött, mint a Főkapitány. – Én tolvajokat nem táplálok itt, – mondá, – tessék fizetni és távozni.
– Tolvajokat? – hűledezett Efráim. – Tolvajokat? – És azonnal tótágast állt rémületében, minthogy gyáva fráter volt.
– Tyű, a szentségit neki, miket tud ez! – kiáltott fel a csapos, akit sportembernek is lehetett volna nevezni.
– Ne kunsztozzál itt, hanem fizess, te tolvaj, – vélte a kocsmáros, akit pedig legalábbis sportkedvelőnek kellene mondanunk.
– De miből fizessek, ha nincsen guba? Most jut eszembe, egy büdös vasam sincs. Elittam az este, – felelte Efráim a padlózat közvetlen közeléből.
– Nincsen pénzed? – ordított fel a kocsmáros olyan hangon, mint egy elázott víziborjú.
– Eh, ne szekírozz, te hétágú butaság! – kiáltott vissza neki a föld felől Efráim, – inkább add ide azt a vacak hurkádat, mert most látom, éhes is vagyok.
S azzal talpra ugorván, kitépte kezéből a hurkakoszorút, a nyakába vetette és máris uccu neki és hajrá hopp! miután cigánykereket hányt az asztalok tetején, egyik asztaltól a másikig, (erre is csak ő volt képes messzi földön!)… s miközben:
– Tyű, az áldóját, ez mi mindent tud, – álmélkodott most már a pincér is, ami pedig azért nevezetes dolog, mert ő éppen ellenkezőleg: érthetetlen averzióval viseltetett a sportélettel szemben, – mondom, ekkor Goldnágel Efráim felrántotta az ajtót s nyakában a hurkakoszorúval, előbb szamárfü20leket mutatott ezeknek, aztán rohanni kezdett a szűcsök hírneves utcájában.
– Tolvaj, tolvaj, fogják meg! – e kiáltással rohant utána a kocsmáros hurkái nélkűl s mögötte most már nevezetes sport-bírái szintén. És ők is azt harsogták utcaszerte, hogy: tolvaj, tolvaj!
No és a mámi? hogy őt is el ne feledjük! Így szólt hozzá a nemes pap:
– Látja, látja asszony-néni, mi minden telik az ilyen csirkefogóktól! – amire a mámi nagyon csipogva így felelt:
– Bizony, bizony jóságos Atyám, az embernek óvakodni kell. Mondta ezt az én nagyapám is, aki pedig esperes volt, úgy bizony.
21Csakhogy ezek nem tudták, hogy Efráim a legjobb távfutója volt e környéknek, – közvetlen Nurmi után! – azzal a különbséggel, hogy csak akkor tudott ilyen jól futni, ha kergették. Ebben különbözött Nurmitól. Márpedig sokat kergették, erről mindenkit biztosítok, különösen az Aglájával való csetepaté után. Egyébként valljuk is meg most már őszintén az igazat: Aglája Szűz kicsit irígye is volt Efráimnak, hogy annyi minden kunsztja mellett még célba is tud köpni, holott ő semmi egyebet nem tud, csak kígyózni. Mert, mondom, csakis kígyónő volt, részben ezért is volt tehát ez a nagy kalamajkája Efráimmal.
No de ez ma már mindegy. Történt, ami történt. Ott hagytuk el, hogy az édes Goldnágel, nyakán a hurkakoszorúval rohanni kezdett a szűcsök utcájában. S ez az utca éppen nagyon csendes is volt akkor, mert a Város határában volt s egy tág mezőségre vezetett.
Ide rohant Efráim eszeveszetten, akár Nurmi. (Mit mondjak? még őt is legyőzte volna.) S mikor ideért, mit lát, Istenem!
Hát nem ott legelészik szép csendesen Elek, a vadszamár, az ő legjobb barátja? A cirkusz vadszamara. No lám!
– Hát te hogy kerűlsz ide, te cukros Elek? – szerette volna megkérdezni tőle, de aztán azt gondolta:
– Ne legyünk olyan kíváncsiak, nem muszáj mindent tudni. – Rohantából tehát egyenesen a hátára szökkent és azt súgta hosszú fülébe:
– Száguldjál és száguldjál komám, eszeden kívűl, mert bajban vagyok.
Mármost tudni kell, hogy az ilyen vadfüles sokkal jobban tud szaladni, mint a szelíd füles, hát még, ha eszébe veszi, 23hogy a barátja bajban van. Nosza, el is kezdett hát vágtázni, csak úgy porzott tőle az országút. De még ugrott is néhányat, akár a bakkecske, mintha közben megbolondúlt volna. Úgyhogy Efráim hiába próbált a hátán tótágast állni, (mert, amilyen bolond ember volt, megpróbálta), ez egyszer bizony nem sikerűlt neki semmi efféle huncutság.
De jut eszembe, mialatt ezek rohannak, hadd mondom el, hogy kerűlt Elek a cirkuszból e városrétre kisgyermekek közé? Egyszerű a dolog. Dögvész Fánika annyira elbúsúlta magát Efráim balsorsa miatt, hogy zöld epét kapott és meggyűlölte Agláját. S mivelhogy Aglája, mint már mondottuk volt, semmi egyebet nem tudott, mint kígyózni, ennélfogva rá volt bízva az állatsereglet, hogy ügyeljen legalább az etetésre, különösképpen pedig a vadszamárra és az oroszlánra vigyázzon nagyon. Nos, az történt, hogy Aglája is annyira elbúsúlta magát, amiért mégiscsak ilyen gonoszúl bánt Efráimmal, hogy bánatában elaludt. Ekkor Dögvész Fánika lábujjhegyen odament Elekhez és aklát csöndesen kinyitotta. A vadszamár nem is kérette magát, abban a szent minutumban ficánkolni kezdett s aztán mint a szél, elporzott a háztól.
Nem így az oroszlán. Az, mikor Fánika kinyitotta ketrecét, megrázta ugyan a sörényét, de nem akart elmenni.
– Hess, te csúnya oroszlán, – súgta neki Fánika egy üres ketrecből, ahova rémületében belebújt, de hiába! Az oroszlán, úgy látszik, jobban szeretett volna déltájban kicsit szunyókálni. Megjegyzem, ez akkor volt, mikor a vadszamár még csak ficánkolt. De mihelyt Elek kilépett az akolból, az oroszlán máris felemelte fejét. – Ma még nem is ebédeltem, – jutott nyílván az eszébe és kilépett a ketrecből.
24Mikor pedig Elek meglátta az oroszlánt a ketrecen kívűl, – usgye! ezért is szaladt hát olyan nagyon, mint már említettük. S az oroszlán persze utána. De mint a szél. Az utcán viszont talált magának egy jó kis kutyát, azt mindenesetre megette. Aztán tovább szaladt, de, mondanom se kell, Elek ezalatt túl volt már a hetedik határon.
Mikor Aglája kisasszony fölébredt az állatsereglet majmai közt a díványon és elindúlt és látta az üres ketreceket, előbb tántorogni kezdett rémületében. Rögtön az etetőt sikította s mikor az odajött és egész meghülyűlve az üres ketrecekbe bámúlt, Aglája Efráimot utánozva a célköpésben: beleköpött az arcába. Az utánzás tehát most jól sikerűlt. Mindezek után pedig, mint aki jól végezte dolgát, elájúlt.
S hogy mért ájúlt el? Nyílván belenyilallott az a gyanú is, hogy hátha és hátha! nem úgy van-e, hogy ebben az ügyben csakis és kizárólagosan a Fánika csúnya kis keze piroslik?
De mi dolgunk most nékünk Aglájával? Hagyjuk őt egyelőre ájúltan, mivelhogy Efráim a mi szívünk tárgya, igenis ő, a nyurga siheder, Goldnágel Efráim!
Ott hagytuk el, hogy Elek, a vadszamár nagy vágtában vitte barátját a messzeség felé. És most folytatom. Egyszer csak megtorpant s ennek valóban nagy oka is volt.
– Bruhuhú! pah, pah, pah, – hangzott épp akkor a messzeségből Bubikának, az oroszlánnak félelmetes ordítása.
A mi huncut Efráimunk épp akkor akart megint tótágast csinálni a vadszamár hátán, eléggé érthető tehát, hogy mikor Elek lábai hirtelen a földbe gyökereztek, hogy Efráim, aki 25műlovarnak is nagyszerű volt, e pillanatban mégiscsak lehuppant róla.
Pontosan egy trágyadomb közepére zuhant, ami nagy szerencse, mert így nem ütötte meg magát ott sem, ahol a gyerekeket lazsnakolni szokták.
Elek pedig addigra már messze járt. Sebtében megfordúlt ugyanis s mint a szél, repűlt a távoli pusztaságok felé, persze ellentétes irányban, mint ahonnan Bubika ordítása hallatszott.
– Kétségtelen, hogy kicsit megszínesedtem ettől a trágyalétől, – gondolta magában Efráim, amint talpra szökkent és végignézett a nadrágján.
Kikeresett tehát magának egy kiszáradt tócsát, abba belefészkelte magát, befalta az egész koszorú hurkát nyersen, (mert mondottuk már, hogy nagy zabálós természete volt), aztán végignyújtózott a kiszáradt sáron és elaludt.
Két és fél napot aludt így egyfolytában, mivelhogy, ha ő belejött az alvásba, akkor se vége, se hossza. De, ha meggondolom, valóban nyugodtan alhatott, mert Bubikától semmit se kellett félnie: az még jobb barátja volt neki, mint Elek, a vadszamár.
Felébredt, vakaródzott és így szólt önmagához: – milyen elhagyatott ez a táj.
Csakugyan elhagyatott volt. Se ember nem volt látható, se asszonyi állat, széplányokról nem is szólván. Pedig, valljuk meg az igazat, Efráim abban reménykedett, hogy reményte26len vándorútján egy sereg széplánnyal fog találkozni s ezek egy csomóban lesznek, mint a szép, piros hónaposretkek, ezek továbbá, mikor meglátják őt, rögtön szétbomlanak, mint mikor felvágja valaki a retek csomóját, odasereglenek hozzá és mindenekelőtt becézik jobbra-balra, aztán körtáncba kezdenek körüle, (ő lesz persze a középen!), – no de mért? Mert ő tótágast fog állni nekik s ezzel mindnyájuk szívét meghódítja egy csapásra.
Ilyen bolondos álmai voltak.
No, de mondom, nem volt ott senki. Még madár se járt errefelé, szekér se rezgett, (akkoriban még nem volt se repülőgép, se autó, a távírópóznák helyén pedig hajsütővasak voltak leszúrva a földbe: ha valaki elfelejtette volna kipödöríteni a bajuszát, – ami halálos bűnnek számított, – hogy gyorsan pödörítse ki, az istenért!) – egyszóval: teljesen elhagyatott volt a vidék. Csak néha hangzott fel egy kis dallamos ordítás, amely, ismételjük, így hangzott a messzeségből:
– Bruhuhú, pah, pah. – S ilyenkor Efráim bánatos szíve mégiscsak felvidúlt.
– Ez jóbarátom, az édes kis Bubika, – gondolta magában, – megismerem az erőteljes baritonjáról.
– Csak honnan szerzem most a tápomat? hogy az egykori esperes úr marha szavajárásával fejezzem ki hasamnak korgását, – kezdett el szelíden tűnődni magában.
Mikor is remek ötlete támadt.
– Eleket, a vadszamarat menekülésemhez, ezt a Bubikát pedig, úgy látszik, szintén a nemesérzelmű és irántam való szerelmében rejtélyes Fánika küldte utánam, hogy ő szerez27ze meg naponta tápomat ebben a számkivetésben. Nagyszerű és nagyszerű! Mindennap leüt egy bölényt és jól megreggelizünk mind a ketten, igaz-e?
Teljes bizalommal indúlt el tehát Bubika hangja felé. Csakhogy nem oda ért. Ment, mendegélt s a szíve újra lekókadt, mert íme, hova jutott el? Egy teljesen elhagyatott faluba, ahol még a zsaluk is le voltak bocsátva, ahol még csahos kutyák sem ugattak az utcán. Látott már ilyet valaki? Csak a jószág bőgött aklaiban eszeveszetten.
– Ezek talántán veszett kutyától félnek itt? – ezt gondolta előbb. De aztán rögtön észbekapott.
– Áhá! Hiszen ezek Bubikától félnek, a barátomtól, akkor pedig nekem nyert ügyem van itt, – csapott a homlokára.
Mondom, senki se járt az utakon, csak egy páncélos őr, dárdával a kezében. Ez rárivallt.
– Menekülj be, menekülj be, ha van eszed.
– Hova meneküljek én be? – kérdezte Goldnágel.
– Ott a közös fürdőkád az alvégen, – rikoltott az őr. – Oda bujj be gyorsan, ha van eszed, – ismételte.
– Csakhogy nekem nincs eszem, mert így születtem, – ellenvetette Goldnágel Efráim. – És vedd tudomásul, hogy én vagyok az egyetlen hét ország területén, aki ezt bevallja magáról. Hát neked van? – kérdezte a páncélostól.
Az őr meghökkent.
– Anyám azt mondja, hogy van, apám azt mondja, hogy nincs. Most mit csináljak? – kérdezi tőle.
– Állj tótágast, koma, mint én szoktam, akkor majd megtudod.
– Mit?
28– Hogy tótágast kell állni, annyi az egész.
– Mikor tótágast állok, akkor megtudom, hogy tótágast kell állni?
– Úgy van koma. Hogy az a legokosabb dolog a világon.
– Megtanítasz rá?
– Meg én, ha adsz egy jó tanácsot.
– Ha apámnak van igaza és nincs eszem, akkor hogy adjak? – kérdi az őr.
– Vedd elő a keresztanyádat, táncolj vele egy jó csárdást, akkor azt fogja mondani, hogy okos fiú vagy és akkor adhatsz, – feleli Goldnágel.
– Hát jól van, adok. Mi légyen az?
– Hol lehetne fiú díjtalanúl megreggelizni? De jól hallgass ide koma: díjtalanúl. Mert nagyon korog a bendőm, az a helyzet és nincs egy vasam se. Ezt a tanácsot add meg mihamar egy ripőknek, – azt mondja.
– Te ripők vagy? – kérdezi a másik.
– Én az vagyok. Egy ócska ripők, – mondotta Goldnágel Efráim. Az őr rosszallón fejét csóválta, de ő megelőzte a szót.
– Ne is beszélj, – azt mondja, – látom a pofádon, hogy mit akarsz mondani. Hogy ez egy zsugori falu. Hogy az emberek szíve, mint a fekete retek. No de mégis, – nézett a páncélosra savanyú mosollyal s valljuk meg őszintén, egy kicsit kérelmezőn is.
– Nagyon éhes vagyok, – tette hozzá igen enyhén. – Elvégre beláthatod, egy koszorú hurka nyersen kevés az embernek három napra. – Amire a páncélos meglepő okosan és célszerűen felelt.
29– Van itt a faluban egy agg ember, egy bölcs tudós, akit könnyen palira lehet venni. Eridj el hozzá.
– És mit magol ez a bölcs? Hadd tudom, – vélte Efráim.
– Hogy az angyaloknak milyen nemzetiségű fodrász kellene, ezt tanúlmányozza már negyven éve.
– Haj, haj, ebben nekem kevés a jártasságom, – sóhajtott Efráim.
– Semmi baj. Mondd neki azt, hogy facér fodrász vagy. Mert a fodrászokat szereti. Itt lakik az alvégen, a közös fürdőkád mellett.
– Itt közös fürdőkád van? – kérdezte még a mi Goldnágelünk.
– Igen, hát nem tudtad? Attól vagyunk annyira világhírűek, – felelte az őr.
– Bruhuhú, bruhuhú, pah, pah, – hangzott ekkor Bubika baritonja most már közelebbről, amire az őr gyorsan bebújt egy furúlyukba. Csak a dárdája hegye látszott ki belőle.
30– Haj fiacskám, én a mennyország főszakértője vagyok messze földön, már ötven éve. Fél évszázada, haj fiacskám, hisz megmondhatja ezt Barkács néni és Lulu is, hogy az vagyok. És te ilyen kérdéssel fordulsz most énhozzám? Ez sérti tekintélyemet, – mondta a nagyszakállú bölcs, aki éppen lencsepépet evett reggelire, (mivelhogy ez Jákób étele volt a bibliában, azért ette).
– Pedig avégből jöttem én messze földről, bölcsesség atyja, de életveszélyek között igazán, hogy mindent megtudjak tőled a túlvilág felől, – válaszolta szerényen Efráim.
– No de itt oroszlán van a faluban, – ellenvetette a Főbölcs, név szerint Sajt Hugó. Aztán Efráim füle felé hajolt és majdnem súgva így folytatta:
– Borzasztó baj van itt, felebarátom, mivelhogy a nép nem tiszteli eléggé az angyalokat. Ezt én már régen mondom és ebben én szakértő vagyok. Ezért a legfelsőbb angyal, akinek Bekker Bébi a neve, ránk küldte az apokaliptikus oroszlánt. És a nép most bezzeg reszket és remeg. Nincs mit enni és nincs mit inni, mert nem mernek kimenni a házból, a jószág meg ordít és rúg, mert szintén éhen van. Mindenki koplal tehát, nyílván az oroszlán is, mert hisz az is ordít. Jaj, jaj. Legjobb, ha bedugjuk fejünket a kemencelyukba és gyászolunk, – fejezte be panaszát Sajt Hugó. Aztán hirtelen Efráim felé fordult és azt kérdezte tőle: – De hogy van az, hogy téged, felebarátom, nem evett meg az oroszlán, mikor idejöttél?
– Éppen erről van itt szó, – kapott e beszéden Efráim. – Nekem az apokaliptikus oroszlán, Bubika nevezetű, régi jó barátom.
– Barátod az oroszlán? akkor te milyen ember vagy? Áhá! – kapott észbe saját magától megvilágosodván az agg. – 32Áhá, – mondá, – tehát azért érdeklődől te úgy a túlvilági építmény felől, mert bűnös lélek vagy, a kétes angyalokkal cimborálsz és szeretnéd tudni eljövendő sorsodat! – Aztán megint odahajolt Efráim füléhez és azt kérdezte halkan: – Köztünk marad. De mondjad meg őszintén: ez az oroszlán is nem egyike-e a kétes angyaloknak?
– Mindent megmondok, cimbora, bölcsességnek atyja, csak előbb reggelizni óhajtok. Egy kiló rostélyos jár nekem reggelire, – mondta ki a szentenciát most már kellő biztonsággal és határozottsággal Efráim.
– Egy kiló rostélyos! – Szent Jerobeám! milyen telhetetlen vagy te ifjú felebarátom, – mondta most az aggastyán feddően. – Nem szabad ilyen mohónak lenni, különben nem kerűlsz a mennyországba. Piskótát kell enni és fínom füveket, mint Barkács néni és Lulu is, mióta megmutattam nekik az üdvösség útját. De különben is, mit gondolsz te, mibe kerűl ebben a faluban egy kiló rostélyos.
– Pedig az még nem is elég. Mert nyolc kiló kell még Bubikának, az oroszlánnak is, ideje, hogy jól megreggelizzen végre, – ellenvetette Efráim.
– Még nyolc kiló? elájulok, – vélte az agg.
– Mégpedig valódi rostélyos és mócsing nélkűl, mert ő is azt szereti, amit én. Egyforma az ízlésünk, – jegyezte még meg Efráim szerényen és egy csöppecskét még meg is hajolt.
– Hát jól van, legyen úgy, – mondotta megtörten az agg. – Csak akkor biztosan el is viszed tőlünk a barátodat?
– Tálcán hozom ide neked, – felelte Efráim.
– Jaj, felebarátom, ide ne hozd, – így az aggastyán, aki máris reszketni kezdett még e dolog gondolatától is. Annál 33is inkább, minthogy épp most megintcsak felhangzott és most már közvetlen közelről ama kellemes bariton, amely így hangzik, hogy: – Bruhuhú, pah, pah.
– Azonban még egy végzetes feltételem is van e dologban, – jegyezte meg Efráim, – hogy díjazásképpen mint Főtudós előbb világosíts fel a mennyország felől, ahová minden erőmmel száguldok. Felteszem tehát a kérdéseket: egyszóval és mindenekelőtt: kapok-e ott is hagymás rostélyost, vagy sem? – A nagy tudós elgondolkozott.
– Ott nincsen rostélyos, csak piskóta és finom füvek, – felelte végülis.
– Márpedig a rostélyos élvezete nekem lényegbeli részem, akkor tehát nem kell nekem az a mennyország, – fejezte ki magát igen szabatosan a barátunk. – Második kérdésem pedig ez: fiatal leszek én ott, vagy öreg?
Az aggastyán megint eltűnődött.
– Ezt magam sem tudom biztosan, – azt mondja, – meg kell néznem a titkos könyvekben is. De azt hiszem, az ember ott mindig csak fiatal marad.
– Hogy-hogy? – kiáltott fel Efráim. – Nyolcszázezer évig taknyos marad, akinek esze nincs? és egyre csak kacsingat? Nem fárad el a szeme? No, köszönöm szépen.
– Ja, ja, du hast recht, – azt mondja a Főtudós, – igazad van, tévedtem. Öreg leszel, öreg ottan mindenki mindig fiacskám. Bölcs öreg, amilyen magam is vagyok e földön, ahogy Barkács néni és Lulu is mondja.
– Hogy-hogy? – ellenveti Efráim, – nyolcszázezer évig totyogjak, mint te, legyek hülye és vaksi, hályogos és süket, – ezt nem rád mondom, de mint a nagybátyám, aki rostélyos 34helyett azt mondja: roftélyos? Nem teszek ilyet, – kiáltotta szenvedélyesen. – Vagyis tudd meg, akkor sem kell nekem a mennyország. Most jön a harmadik kérdés: fogok-e én ott emlékezni Aglájára, vagy sem?
– Ki az az Aglája?
– Az egy bűnös hölgy.
– És arra akarsz te emlékezni?
– Hát hogyne akarnék emlékezni arra? Mikor az is lényeges részem nekem. A rossz nélkül és Aglája nélkül és emlékek nélkül én nem vagyok Goldnágel Efráim.
– Hát akkor fogsz, – vélte az aggastyán.
– Hogy-hogy? – kiáltott föl Goldnágel egész megvadulva. – Nyolcszázezer évig emlékezzek én Aglájára? Azt akarod? Nem búvok akkor inkább a furúlyukba, mint ti az oroszlán elől? Nyolcszázezer év Aglájából, Úristen! – kiáltott fel kétségbeesve, mintha Bubika harapott volna belé.
– Hát akkor mi légyen? – siránkozott az agg kezeit tördelve. De aztán hirtelen megvilágosodván, megintcsak megfelelt önmagának.
– Te, hallgass csak ide ifjú felebarátom, közlök most veled egy jelentős titkot, – mondotta némi aggodalommal. – Lehet, hogy azoknak van ott igazuk a faluvégen. Barkács néni és Lulu mondja is néha, hogy igazuk van. – Majd szinte súgva így folytatta: – Van itt a faluban egy esperes…
– Megint egy esperes, – gondolta magában Efráim. Talán az is azt mondja: tápom? – rivallt rá az öregre.
– Nem mondja: tápom, – nyivákolt a vén ember bánatosan, – nem mondja: tápom, – ismételte, – hanem azt a szörnyűséget állítja, hogy mi ott egy másfajta közegben, ferde 35síkban fogunk létezni, egy másik átlényegülésben, képzeld, szóval olyan állapotban, amelyet fel se foghatunk.
– Ferde sík? – kérdezte némi nyugtalansággal Goldnágel. – Nyavalya törje, nem esetem a ferde sík, – azt mondja. – Ejnye, ejnye, láttak ilyet? Egy porcikám se kívánkozik utána, még a lábam hegye se. Egyszóval: nem szükségletem a ferde sík, – kiáltott rá olyan hevesen, mintha Sajt Hugó süket volna. – Kell a fenének atyó! De tudod mit? te vén tojás. Ott is csak az legyek, ami most vagyok, igen, igen, az kell nekem és semmi egyéb. Vagyis Goldnágel Efráim legyek ott is a mindenit neki, ugyanaz a görbe salabakter, a rozoga csepűrágó, a nadrágtartójától megihletett satnya ripacs, akinek a rostélyos szíve sajgásához, a lényegesüléséhez szükségeltetik, te bivaly. Aki jókedvében lefal tizennégy csirkét és rosszkedvében hét kacsát. Márpedig nekem ekörül sincs elég bizalmam a ferde síkhoz, hallod-e? – fejezte be mondókáját a mi hősünk. Majd nyomban utána eltűnődött.
– No lám. Hogy is van csak? – kapott észbe. – Nyolcszázezer évig legyek én bohóc? Most látom csak, hogy az se kell nekem.
– Akkor hát mi kell neked ifjú felebarátom? – kérdezte most már szinte nyafogva a gyengeszívű, szűzi agg.
– Ide azt az egy kiló és tíz deka rostélyost, a szentségit neki, az kell nekem, te vén baba, mert reggelizni óhajtok minden erőmmel, – ordított fel vadúl, majdnem úgy, mint az oroszlán.
– Egy kiló és tíz deka, te jóságos Isten. Hát megtoldottad? – siránkozott ugyancsak fájdalmas szelídséggel az öregatyó.
– Cucu, te borjas tehén, – mondá az aggastyánnak. – Igenis, megtoldottam. És tíz kilót követelek barátomnak, Bubikának, az oroszlánnak.
36– Azt is megtoldottad, te jóságos mennyország? – csóválta mégegyszer fejét a bölcs egészen ellankadva.
Csak erre Goldnágel már nem is felelt.
– Bruhuhú, pah, pah, – hangzott ugyanis az ordítás most már egészen közelről.
37Miután megette rostélyosát, kiment az oroszlánhoz öt kiló hússal. A Főbölcs ugyanis szakállát morzsolva ezt csipogta feléje:
– Egyelőre a felét, jó lesz?
– Jó lesz, – felelte Goldnágel Efráim. – Csak aztán megadjátok a másik felét is, te vén gazember, különben hétszeres bánat rátok, mármint a fejetekre, s tetejébe még egy szakajtó tehénganaj!
– Megadjuk a másik felét is, megadjuk, biztos lehetsz benne, – mosolygott fele szájával az öreg. Magában pedig ezt gondolta:
– Nyavalyát. Csak zárd be nekem Bubikát az ólba, ahogy megígérted, akkor majd ellátom én a te bajodat is. Szólok én az esperesnek, sose félj.
Efráim pedig ezt gondolta:
– Bezárom Bubikát az ólba, és ha nem adjátok meg, legföljebb újra kieresztem.
Mondom, kiment Bubikához az öt kiló hússal. (Nem is volt az igazi rostélyos, a bitangok mócsingos lábszárt adtak helyette. No de ez ma már mindegy.)
Bubika már messziről látható volt, egy kukoricás szélén űlt, előtte csak egy szegény nyuszinak négy megmaradt lába hevert, épp ezért őneki magának meglehetős rossz kedve lehetett. Ez abból is kiderűlt, hogy régi barátjának nem is igen örült, sőt, úgy látszik, éppen ellenkezőleg. Előbb felemelte sörényes fejét, aztán nagyot böffent.
– Tyhű az áldóját, – gondolta Efráim, – evvel ma én is bajban vagyok.
– Gyere csak Bubika, itt van a husika, – szólította meg őt legédesebb hangján s íme, mit kapott válaszul e hűtlen barát39tól? Az oroszlán meglódította bojtos farkát s egyetlen ugrással vetette magát, de kire? Mert Efráim akkor már nem volt sehol. Illetve éppenséggel, hogy a Bubika háta mögött volt, mivelhogy, mialatt Bubika feléje repűlt, ő átugrotta hosszában visszafelé. No, de Bubikának is volt esze: villámsebesen megfordult és megint ugrott egy nagyot, Efráim tehát megint átugrotta előrefelé. És így játszadoztak ők egymással darab ideig. Végülis Bubika kétségbeesésében nyögdécselni kezdett, mint az elhagyatott gyermek. S ez volt az a perc! Bubika ugyanis reményeiben megcsalatva éppen háttal állt Efráimhoz és így nyögdécselt fájdalmas bánatában, a levegőég felé emelve szende szemeit és ezt a percet használta fel a mi jóbarátunk. Három cigánykereket vetett egy fa felé, (annál is inkább, minthogy egyik topánkája valahogy mégiscsak ott akadt Bubika kiskörme hegyén). Mondom, hármat karikázott s az utolsónál nagyot rúgott magán, mint a bakkecske, elkapta az ágat, ott is fordult egyet s azzal hoppla-hopp, máris felhuppant egy vastag ág közepére. Bubika ezalatt persze megint megfordúlt s mintha megbutult volna a meglepetéstől, úgy nézett fel ártatlanúl a fa ágai közé. Ez sem volt elég biztató, Efráim tehát tovább mászott fölfelé, mert azt gondolta magában: – mostanság, úgy látszik, jobb nekem, ha kicsit távolabb vagyok Bubikától. – De még azt is gondolta: – Jó nekem a mócsingos lábszárhús is, ha éppen nagyon szorúl a kapca. Egyik zsebemben van két kiló, a másikban három, az két napra éppen elég. S akkor nekik azt mondom, hogy mért adtak öt kilót tíz helyett, emiatt volt a baj. Miért nem adták azt, amit kértem. Nem igaz? Mert a Főkapitány is csak akkor kezes, ha megkenik és Bubika is csak akkor, ha tíz kilóval kedveskednek neki.
40Ekképp megszerezve lelke egyensúlyát, egyre feljebb mászott a fán. S mikor felért a magasba, majd lezuhant a csodálkozástól. Esküszöm, hogy meg kellett kapaszkodnia.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezi Angéla Babától.
Angéla Baba viszont még mindig remegett.
– Jaj, – azt mondja, – még a lelkem is kettéválik, ha arra gondolok, hogy te milyen hős vagy.
– Rendben van, én az vagyok, – vélte Goldnágel, – de ne ezt firtasd most csibém. Ezt majd megbeszéljük négy hét múlva a pásztortűznél.
– Négy hét múlva? És a pásztortűznél? – rémüldözött Angéla Baba.
– No jól van, két hét múlva, legyen úgy, csak ne aggódj, te gyönge gyermek. Ne félj, kapsz tőlem husikát.
– Hogy-hogy husikát?
– Itt van öt kiló a két zsebemben. Elég jó lábszárhús. Kicsit mócsingos, igaz. Persze úrbéri törvényeink szerint ennek csak tizedrésze illeti a nőt két hétre.
– Jaj, jaj, – azt mondja Angéla Baba, – hát két hétig lesz alattunk Bubika? azt hiszed?
– Biz az lehet. Figyeld csak, hogy néz ide föl a szentem.
És tényleg, Bubika ott állt a fa alatt és nézett fölfelé.
– Érzi a húst, – vélte Goldnágel Efráim.
– Melyiket? a tiédet vagy az enyémet?
– Mind a kettőt, angyalom, – mosolygott igen barátságosan Goldnágel. – Bár engem jobban szeret, azt hiszem, mert én ropogósabb volnék neki.
41– Ő a ropogósat szereti?
– Bizony, bizony. És én is. Egyforma az ízlésünk, – tette hozzá szerényen. – Csak ezt nem mondtam meg a kocsmárosnak, mert akkor csupa mócsingot adott volna. Ismerni kell az életet, – vélte Efráim és nagyot sóhajtott. – No de nem mondod, hogy hogy kerültél ide a fára?
Hát erre Angéla Baba elmondta, hogy ő még mindig szerelmes Efráimba, semmitse féljen, mert ő még mindig szerelmes, – ez volt első közölnivalója.
– Nem félek, – felelte Efráim.
De továbbá: tehát ő, mármint Angéla Baba gyűlöli Aglája Szűzet, de most megvan a teljes elégtétele. Aglája ugyanis nagy bajban van Bubika miatt. S itt elmondta, hogy hogy kerűlt ki Elek, a vadszamár és Bubika, a vad oroszlán a cirkuszból. Eleket ugyan már sikerült befogni: Aglája ugyanis csinált nagy fáradsággal egy hétmérföldes mézesmadzagot, (senkise segített neki, mert mindenki utálja!), – azt kivitte a pusztába, azt Elek meg is találta, elkezdte enni s úgy látszik, nagyon ízlett is neki, mert, szó ami szó, végigette a hétmérföldes szalagot s ily módon aztán bejött az akolba, mert ott ért véget a szalag, amelyet Aglája furfangosan a jászol lábához erősített.
– Okos nő ez az Aglája. Mindig mondtam én, – vélte Goldnágel.
– Ravasz nő, – javította ki a szót Angéla Baba. De persze, hátra van még Bubika, ami még nagyobb baja neki. No, de amilyen ravasz, erre is talált ki számítást. Ők ugyanis megtudták egy angol fodrásztól, Gerzson bácsitól, aki a cirkuszban is szokott fodorintani s akit szintén Bubikának is nevez42nek a cirkusz hölgyei, (vagyis ugyanúgy, mint az oroszlánt), hogy az igazi Bubika ebben a községben tanyázik és hogy Efráim is itt van. Gerzson bácsi ugyanis ma kora reggel élete veszélyeztetésével inalt el innen, ahol egy agg tudóst, Sajt Hugót tanított fodrászatra s épp abban a pillanatban bújt ki a hátsó kapun, mikor Efráim az elülsőn benyitott.
– No és Aglája? – kérdezte a szerelmes Goldnágel.
– Aglája nem tud lovagolni, Aglája, amilyen ostoba, semmit se tud a világon, csakis kígyózni, – felelte Angéla Baba csupa gyűlölettel. Neki kellett tehát lóra ülnie és ide hoznia az aszpirint.
– Milyen aszpirint? – kérdezte Goldnágel. – És hol a ló? Megette Bubika?
– Fánika is velem jött egy másik lovon, de ő félt idejönni, hogy tehát ne legyen baj, hazaküldtem vele a lovakat. Én pedig rémületemben mégiscsak felmásztam erre a fára. Akkor Bubika még a falu másik szélén ordított, – mesélte fájdalmasan Angéla Baba.
– És mi van az aszpirinnel? – tudakolta mohón a barátunk.
– Félkilót hoztam, – felelte szendén a műlovarnő.
– Egy kisebb náthához kétségtelenűl elég, – vélte Goldnágel.
De hogy éppen ez az, amit Aglája kitalált, – mesélte tovább Angéla Baba. – Hogy ezt a félkiló aszpirint nagy szerelme iránti kegyeletből Efráim spékelné bele az említett öt kiló húsba, azt megeszi az oroszlán és attól elalszik.
– Jó, jó, de akkor mi lesz az én tápom? – tudakolta barátunk.
– De ha elalszik, akkor minek neked a táp? – kérdezte Angéla Baba.
43– Jó, jó, de ha nem alszik el? akkor mi lesz a tápom? Már rólad nem is szólva, – folytatta Efráim némiképp gondokba merűlve. De azért elővette bicskáját a spékeléshez.
– Szalonna is kéne ehhez, – mondá még szórakozottan. És nagyot ásított.
Bubika ezalatt ugyanazon fa alatt feküdt és két mancsára hajtva grűberlis állát, csendesen szunyókált az árnyékban. Néha ugyan felkapta fejét és azt mondta: kaff! – a legyek után, de aztán tovább szunyókált, hűségesen őrizvén a fát, amelyen barátai hűsöltek. (Jut eszembe: néha megnyalta kicsit a mancsát is.)
Egyszerre kiáltás hangzott a fáról.
– Bubika, itt a husika, – kiáltotta immár másodízben és megintcsak Goldnágel Efráim. (Angéla Baba viszont megintcsak remegett.)
Az oroszlán megrázta sörényét és fektéből felnézett a fa koronája felé.
Ekkor Goldnágel pontosan az orrára ejtette rá az öt kiló húst. De Bubika ettől nem sértődött meg, csak meglepetésében nagyot ugrott, és azt kiáltotta: huff! – utána pedig tüsszentett.
Aztán visszament és megnézte a húst. Úgy látszik, tetszett neki, mert megint lefeküdt melléje. Viszont nem is kezdett mindjárt enni, ez a különös.
Illetve nem is olyan különös. Az oroszlánok kényelmes népek, azonfelűl szeretik jóízűen enni a falatot. Előbb tehát 44mancsai közé vette a húst és jobbról-balról megnyalogatta. Aztán eltűnődött. – De furcsán van ez fűszerezve! Ez a hús keserű, – nyílván ezt gondolta magában, mert megintcsak megrázta sörényét.
De az oroszlánok, kivált ha éhesek, nem is nagyon válogatósak. Lehet, hogy az aszpirin gondolata is megfordúlt a fejében, de nyílván azt gondolta: – annyi bajom legyen. Egy kis aszpirin, édes jó Istenem, oda se neki. – Mert csendesen elkezdett enni, mondhatom, nagyon barátságosan.
De minek is részletezzük? Bubika megette az egész húst. Aztán megnyalogatta magát, főként a mancsát és elkezdett sétálni. Kicsit izgatottan járt ugyan fel-alá, de ennek megvolt a maga nagy oka: ordítani akart. Az oroszlánok ugyanis ki szokták azt hirdetni, ha jól laktak. Ordított is egy akkorát, hogy még a kukoricás is suhogni kezdett tőle, Angéla Baba pedig majd leesett a fáról, de még Efráim is e szóra méltatta őkelmét: – becsületére válik.
Aztánhát Bubika ásított egyet is, kettőt is, majd visszajött a fa alá, lefeküdt és még pislogott ugyan egy ideig, de végül, minek tagadnók, hányni kezdett.
– Jaj nekünk, végünk van, kihányja az aszpirint, – kiáltott fel Goldnágel Efráim.
Csakhogy nem így történt. Igaz, hogy amit kihányt, régi szokása szerint nem ette meg újra, hanem feje máris lekókadt és azonmód csakugyan mély álomba merült.
– Halleluja! – suttogta ekkor Goldnágel és megvakarta a fületövét.
– Menj le a fáról és mondd meg az atyafiaknak, hogy jöjjenek kocsival és istrángokkal, – parancsolt rá aztán Angéla Babára. (Egy kicsit persze ugyancsak suttogósan, kétségtelenűl.)
43– Dehogy megyek én! – susog a lovarnő is, – Jézus Mária, dehogyis megyek. Hátha fölébred az oroszlán.
– Épp ettől félek én is, – susogja Goldnágel. – Akkorhát mégiscsak mit csináljunk? Megyek én, maradsz te egyedül.
– Jézus Mária, – beszéli alig hallhatóan a lovarnő, – dehogyis maradok én itt egyedül. Hátha fölébred az oroszlán és fölmászik hozzám a fára.
– Az oroszlán nem mászik fára, – véli Goldnágel Efráim.
– De hátha most eszébe jut. Aranyos szívem, Efráim! Ez egy elkényeztetett oroszlán, – kezdett el halkan rimánkodni a lovarnő. Mikor is a faluból vezető úton elég messzire innen, vagyishát az utolsó házak tövénél feltűnt három páncélos alak, dárdával és sisakkal a fején.
Goldnágel előbb integetett nekik a fáról, hogy legyenek csak bátrabbak és jöjjenek csak közelebb, de hiába. Mutogatta, hogy kötözni! bogozni! csomózni! és lemutatott az oroszlánra, de megint csak hiába. Magam én úgy gondolom, hogy meg se látták őket a fa ágai közt, de Efráim másként gondolkozott. – Micsoda gyáva népség! – gondolta magában. Erre hát a következőképpen kezdett el tépelődni: – nagyot kiáltok, egye fene, ha Bubika felébred tőle, akkor úgyse volt elég ez a kis altató. És ezek vagy elszaladnak, vagy páncéljukkal együtt megeszi őket. Nem baj. (Igaz, hogy akkor mi is éhen veszünk ezen a fán, mert hol van már a husika? de az se nagy baj, – gondolta magában, – vesszünk csak oda.) Ha meg nem ébred föl rá, akkor tehát mégiscsak jól al46szik a lelkem, hála Istennek, váljon egészségére. S akkor össze lehet kötözni a lábacskáit, hehehe. Erre nem is gondolt ez a rossz kis oroszlán. – Elkezdett hát ordítozni a fáról és íme Bubika tényleg meg se mozdult.
– Kétszeres halleluja, – gondolta magában Efráim. Csakhogy ezek tanácskozni látszottak ott a távolban. – Mi kémek vagyunk, – kiáltották egyelőre vissza neki. Végülis az egyik páncélos közelebb jött.
– Aranka vagyok a cirkuszból, – mutatkozott be egy másik fa mögül és még enyhén meg is hajolt.
– Hogy-hogy vagy? – És hogy-hogy a cirkuszból? – ámuldozott Efráim. – Te nő vagy ott abban a páncélban? – ordított vissza neki.
– Igen, én egy szomorú nő vagyok, – ordította illő szerénységgel a másik. – Állatszelídítő vagyok, csakhogy nem szakmám az oroszlán.
Angéla Baba erre gyorsan megsúgta Efráimnak, hogy igenis, ez tegnapelőtt tényleg beszerződött a cirkuszba, egy vad nő, aki még azt sem tudja, hogy mi az a gramafán és medvéket tanít mindenféle marhaságra, példáúl, hogy parterlit kössenek az álluk alá, meg ilyeneket. Igaz, hogy már tegnap is mindjárt majd megette őt a medve, mikor dudliból akarta vele megitatni a reggelit. Egyszóval: ez egy hasznavehetetlen teremtés.
– És te ki vagy ott a fán? – ordított a másik. – Csak nem te vagy a híres Goldnágel?
– Efráim a nevem, – ordította vissza Goldnágel büszkén, – mint édes druszámé, Efráim Lessingé is.
– Ki az a Lessing? – süvöltött Aranka.
47– Az egy kárpitos a körúton, – üvöltött vissza neki teljes erejéből Efráim. És lám, Bubika még erre sem ébredt fel. – Háromszoros halleluja, – gondolta magában Goldnágel. Viszont Angéla Baba most ezt súgta felé:
– Látod, milyen műveletlen egy alak, még azt se tudja, mi az a Lessing, mikor pedig az még a kávédarálókra és mozsarakra is rá van írva.
– Ne beszélj marhaságokat, az Messing, – felelte Goldnágel.
– Az oroszlán alszik, – üvöltötte megintcsak teljes erejéből és lemutatott a fa tövébe. – Gyere csak bátran közelebb, sose félj, és kötözd meg. Hoztál spárgát?
– Dehogy kötözöm én meg, – tiltakozott a másik. – Mondtam már, hogy az oroszlán nem szakmám. De talán fáradjál te le a fáról.
– Hát neked mi a szakmád? – dörgött rá Efráim, de igazán úgy, mint az oroszlán.
– Mit tudom én azt? – felelte a másik.
– No ha még te se tudod, akkor hogy tudhatom én? – vélekedett a barátunk és ezzel leugrott a fáról.
Egyenesen a Bubika hasára ugrott. Gondolta magában: – egye fene, egyszer úgyis meg kell halni az embernek! Legyen hát dicső a halálom e két nemeslelkű hölgy előtt. Balladába teszik nevemet, és énekelni fogják. És Aglája szégyellni fogja magát a gyalázatért, amelyet fejemre sodort.
S mondom, ilyen gondolatoktól eltelve lehuppant a Bubika hasára. S íme Bubika még mindig nem mozdúlt, csak egy mélyet és végtelenül szomorúat sóhajtott, – s ebben alighanem igaza is volt. Efráim ugyanis szokása szerint jó ma48gasról ugrott le s ezenfelül éppen azzal a lábával esett rá, amelyen még megmaradt a topánka. Viszont ennek az édes kis topánkának vasból volt ám a sarka, hogy kellőképp csikorogni lehessen vele, ha Efráim dühöngeni akart. Mikor pedig lenn volt már a Bubika hasán, akkor így beszélt hozzá:
– Nyavalya álljon a torkodba. Engem akartál te megenni? Akkor korábban keljél föl! – és pontosan az orrára köpött. (Mert mondtuk már, a célköpésben is nagyszerű volt.)
Aztán levetette nadrágtartóját, kettészakította és megkötözte vele Bubikának úgy első, mint hátsó lábait. Aranka ezalatt páncélos haverjeivel a faluba szaladt, jött a szekér, jöttek az emberek, elvitték az oroszlánt és most már csak a dicsőség volt hátra, amely, mint láttuk, Efráimnak bőségesen kijárt hőstetteiért.
Azt elfelejtettem mondani, hogy mialatt Efráim Bubikát kötözte, azalatt Aranka kétszer is beszaladt a faluba, Efráim parancsára, akibe természetesen azonnal beleszeretett. Első alkalommal a következőkért szaladt be:
– Mondd meg ezeknek a sötét gentlemanoknak a faluban, – parancsolta neki Goldnágel, – hogy végighasadt a nadrágom, mert, mikor átöleltem az oroszlánt, egy kicsit megvakarta a lábamat épp ott, ahol viszketett. Küldjenek tehát egy vadonatúj angol szabású nadrágot, mert szégyellem így magam ily nemeslelkű hölgyek előtt, mint amilyen te is vagy Aranka Nővér. – (A nővér megszólítást a Főkapitánytól tanulta, mert igen tanulékony is volt. Vagyishát, valljuk meg, többek közt nagy majom is volt őkelme.)
49– Várj, – mondá neki, – ne szaladj úgy, mint a görény, ha fiadzani akar. (Ez nem igaz, mert a görény akkor se szalad annyira, ezt ő csak kitalálta.) Egyszóval, hogy Aranka várjon még egy kicsit, mert neki még további követelnivalója van rajtuk.
– Íme, itt van az én édes szép topánkám, – mondá, – ezt az oroszlán akkor szedte le rólam, mikor jól pofonvágtam őt. Annyira fájt neki a pofon, és annyira viaskodott velem, hogy rálépett a lábamra, s íme, mi maradt meg az édes, szép kis cipellőmből. Itt van mintának, vidd el nekik, és mondd, hogy küldjenek rögtön egy pár finom kis francia cipőt parányi lábaimra, mert hogy sántikálok le különben fele cipőmmel a faluba.
– Várj még, ne szaladj úgy, mint Rebeka szaladt a tojással, – (Rebeka sohase szaladt a tojással), – itt van még a nadrágtartóm, azt is küldjenek, a szentséges keservüket. És itt van még a sapkám is, hogy el ne feledjem. Éppen hasba rúgtam az oroszlánt, mikor lekapta fejemről és íme itt van, ezt maga elé tartotta partedinek és belehányt, mivelhogy annyira hasbarúgtam. Mit csináljak? Én mértéktelen vagyok. Egy szép skót sapkát is küldjenek tehát, mégpedig azonnal. De most aztán szaladjál is, mint az egyszeri szolgalegény szaladt a bilivel. (Semmiféle szolgalegény nem szaladt még soha ilyen csúnya kis dolgokkal.)
Aranka tehát szaladt is. Tudvalevőleg volt abban a faluban egy világhíres angol szabó, egy kevésbé híres francia cipész, egy skót sapkakészítő, de még egy amerikai nadrágtartó-üzem is, ezeknél csináltatta az előkelőség, példáúl Sajt Hugó és az esperes estélyi ruhakészletét. (A délutánit persze a foltozóvarga csinálta mind: úgy a bocskort, mint a subát.) 50Aranka tehát, mondom, sorra beszaladt hozzájuk és szívére tett kézzel azt hazudta, hogy mindezt a falu fizeti hálából, amiért Goldnágel Efráim olyan hősiesen megszabadította őket az oroszlántól s megkapván a holmit, persze nyomban vissza is száguldott. (Még páncélját se vetette le, csak egy csöppet meglazította, mert nyomta kicsit a veséjét.) Csakhogy aztán mi ramazuri lett ebből Uramisten! De tartsunk sort.
Aranka, mondom, elhozta a kívánt holmit, Goldnágel felűlvizsgálta, aztán néminemű ócsárlások után felhúzta a nadrágot régi nadrágjára. Mert azt gondolta: – viszontagságos időket élünk, s elvégre két nadrág mégiscsak jobb, mint egy. – És milyen igaza lett! Aztán felhúzta a cipőt is, de mintha némi balsejtelem azt súgta volna néki: – ne dobd még el a régit, ne dobd el. Jó lesz az még néked a szűkös napokban. – És mennyi bölcsesség rejlett ebben is! S mikor már minden készen volt, mikor már nadrágtartóját is felcsatolta, így kiáltott fel a fa teteje felé:
– Egész megszoktál ott fenn, Angéla Baba. Most már gyere csak le a fáról és légy tanúja magasztos előmenetelemnek, amint bevonulok a faluba. És te is Aranka Nővér. Itt a dicsőség, itt a dicsőség. Legyetek tanúim, hogy dicsőséget arattam, mindenki tapsolt nekem, mindenki azt kiáltotta: – éljen és éljen Goldnágel Efráim, a mi megmentőnk. És vigyétek ezt hírűl úgy a magas Főkapitánynak, mint a fölöttébb szigorú Aglája Szűznek.
Némi mélabú is vegyűlt e szózatba kétségtelenűl és milyen igaza lett e mélabúnak, hogy fogta magát és ilyen gyorsan belevegyűlt.
De majd meglátjuk.
51– A nadrágtartót megtarthatja magának, azt véleményezem, bár az se volt kialkudozva, – nyilatkoztatta ki sipirc-hangocskáján az az agg Sajt Hugó.
– Ezt még konszideráció tárgyává tesszük, – vélte az esperes, akinek kettős orra volt. (Vagyis eredeti orrán nőtt még egy liláskék dudor is, azt mondják, a csopaki bortól.)
– Elvégre öt kiló rostélyos éppen elég nagy költség a falu népének, – tette még hozzá ugyanő.
– Mócsingos lábszárhús volt, nem rostélyos! – kiáltotta közbe Goldnágel Efráim.
– De kapott még reggelit is, az is egy kiló és tíz deka volt, azt se feledjük, még hozzá jól megsütve, hagymával, – vélekedett újra Sajt Hugó.
– De meg a határban aludt, ő maga mondja, a szállásért is csősz-díj jár ám, mit gondoltok? – elmélkedett nagyhangon egy jókora subás.
– De meg faág is letört kettő, amint a fatetőre másztak és ez nemes fa, citromfa bizony, és ez is negyven garas érték a kárbecslők szerint, – jegyezte meg az írnok.
– De most mondják, a futár jött szaladva jelenteni, hogy most is megevett kilenc pár lóvirslit szafttal, amint jött az oroszlán után, az is egy peták súly- és kárbecslés szerint, – jegyezte meg a főbíró.
– Rosszúl számolt az a marha, mert tizenhat párat ettem, nem kilencet, – kiáltott közbe Efráim. (Miközben a hátát vakarta.)
– De meg az oroszlán is letörte két sor kukoricatövemet, mármint az én kedves földemen, de erről nem szólok, – jegyezte meg egy másik subás. (Subát vetettek magukra, panyókára, mert hűvösre fordult az idő.)
52– De az oroszlán megfogott ezenfelül négy nagy nyulat is, meg egy jókora rókát, a lábukat megtalálta Kocog gazda a határban, meg a rókának a farkát is, jut eszembe. És az is a község kára, – állapította meg nagyszemrehányón valamelyik subás.
– Egy rókának bundája legalábbis öt peták, a kárbecslők szerint, – kiáltotta oda egy másik.
– Nyáron? – ordított közbe Efráim.
– Vesd le azt az új nadrágot, mert nem illet meg téged, – parancsolt rá az esperes.
– Mert nem illetménye néki, – kiáltotta valaki.
– Nem vaut benn az eggyessígbe, – süvöltött egy másik.
– A sajtot is szereti talántán? – kiáltotta gúnyosan egy harmadik.
– A törvényrendeletben semmi sajtról nincs szó, se rostélyosról, – így egy negyedik.
– Az én nagymamámnak van egy tehénkéje, talán bizony az is kellene neki? – így egy ötödik, szintén subás.
Egyszóval: valóságos zendülés tört ki ott néhány pillanat alatt.
Mit volt mit tenni? Goldnágel levetette az új nadrágot, szerencsére volt alatta másik is, különben nemeslelkű hölgyei előtt igazán pirulnia kellett volna.
– És most vesd le azt a remek, vadonatúj cipőt is, – rendelkezett az esperes.
Megint csak mit tehetett volna? Goldnágel levetette azt is, átvette szerelmestekintetű Arankájától a régi vasaltsarkú topánkáit, vagyis magára szedte az egyiknek zúzott roncsait is, (annak szétváló oldalait spárgával összekötötte), azután azt kérdezte tőlük:
– Atyafiak! Kell-e a nadrágtartó?
53– Kell! Kell! – kiáltotta néhány hang, köztük Sajt Hugóé is.
– Azt talán mégiscsak hagyjátok rajta, – vélte szelíden az esperes. – Legyünk méltányosak. Mégiscsak megszabadította áldott községünket az oroszlántól.
– Igaz. Csakugyan igaz. Nem igaz, szó sincs róla. Hagyjuk meg neki. Ne hagyjuk meg neki. Nem, igen, – hangzott a tömegből.
– Hagyjuk meg? mikor atyafiaknak nevez itt minket? – kiáltott közbe a kocsmáros.
– Micsoda pimaszság igazán, – hördűlt fel erre az írnok, mintha ebben a szent pillanatban nőtt volna be a fejelágya.
– Én eddig hallgattam szerényen, – mondta most Sajt Hugó, – de ezennel kinyilatkoztatom: – ma reggel büdös gazembernek mert nevezni engem, az agg tudóst.
– Hallatlan! – kiáltotta mindenki.
– Mit szóltok ehhez? – hallatszott még egy mélyhangú kukorék.
– Tévedés, Magas Uraságok, tévedés. Nem így történt, – védekezett most már minden erejével és üvöltve Goldnágel Efráim. – Mert sokkal méltányosabb voltam én iránta. Mert nem is büdösnek, koszosnak neveztem őt. Kérem tehát a helyreigazítást.
Az atyafiak erre úgy néztek egymásra, mint a víziborjak. – Hát ez mi megint? – De egyesek szeme máris megvillant ám, mint a kés.
– A nadrágtartómat pedig nem adom! – kiáltotta most hirtelenül Goldnágel s mintha megbolondúlt volna, szinte diadallal.
– Mit beszél ez? Hogy nem adod? – ordított fel valaki, mint az oroszlán. És máris négy ököl emelkedett a levegőbe.
54És ekkor követte el Efráim élete második nagy marhaságát. Vagy nem is volt marhaság? Ítélje meg, aki tudja.
Minthogy Sajt Hugó, a tudós tartotta kezében a levetett cipőcskéket, amelyeket fűzőjüknél fogva illedelmesen össze is kötözött egymással, sőt még csokrocskát is kötött a fűzők végiből, hogy még csinosabb legyen a csomagocska… úgy látszik, ez lehetett oka Goldnágelünk gyors határozatának. De lehet, hogy más egyéb is bizony,
– annyi tény, hogy előbb jól pofonvágta Sajt Hugót, aztán villámgyorsan kitépte fele szakállát, (amely még most is, öregkorában is vöröses színű volt), de még azt is kiáltotta: – fúj, a pofádat!
– de mint célköpő, még rá is köpött a szakáll megmaradt másik felére,
– aztán ugyanolyan villámgyorsan kitépte a meglepett agg tudós kezéből a cipőket,
– s végül ugyanolyan sebesen futásnak eredt.
– Hajrá! utána! – hangzott fel ekkor a vészkiáltás. S utóbb még a templomban is megkongatták a nagyharangot.
Akkor már javában alkonyodott.
Csakhogy az atyafiak gatyában voltak s részben ezért se tudtak jól futni, (még ha subáját oda is hajigálta mind!), másrészt egytől-egyig pocakos is volt az istenadta. (Minthogy ennek a falunak Zsírfalva volt a neve s egytől-egyig vastag kulák volt valamennyi.) S hogy tudnák az ilyenek Nurmit utolérni? (Megint megjegyzem, csakis akkor volt ő Nurmi, ha kergették.)
Illetve hisz ez esetben könnyű dolga volt, nem is nagyon erőltette hát meg magát. Olyan jó kedve volt, hogy néhány55szor még bakot is ugrott, mint a kecske s a szintén elhízott kutyáknak még hátra is szólt, hogy: hoci, fogjál meg. De még röhögött is a bitang futása közben. Nem volt-e hát igaza Aglájának, mikor hétmérföldes naplopóként titulálta?
Volt ott egy folyó, abba habozás nélkül beleugrott, minthogy ilyen gondolatok segítették:
– Milyen szerencsém, hogy Bubika felhasította bugyogómat, lám, milyen előrelátó volt! Így legalább nem bújik bele a vizecske. Halleluja.
Régi topánkáit úszás közben lerúgta lábáról, új, francia cipőit pedig egyik kezével a fején tartotta, (épp ezért nem tudott megfogni egy jókora harcsát, pedig a hal, úgy látszik, ezt most nagyon akarta), aztán gyors krawlozással, – mert abban is nagyszerű volt, – átkalimpált a másik partra.
A szemben levő parton álltak az atyafiak. Ezek csak ámúltak és bámúltak utána meghülyülve, vagyis ebben az édes alkonyulatban pontosan úgy álltak ott, mint bivalyok az itató előtt.
Goldnágel pedig gyorsan felhúzta új cipőjét, megigazította nadrágtartóját, a hasadt nadrágjából kikandikáló fehérneműjét bekente cipőkrémmel, (amely gondosság okából be volt téve az egyik finom kis cipőbe), maradékát a harcsa számára könnyelműen a folyóba hajította, aztán átintegetett az atyafiaknak, hogy: pá, pá! és továbbszaladt.
Egyenesen beszaladt az őserdőbe, mert azt gondolta magában:
– Íme, nincs jövőm az emberek között. De hátha az állatok közt meglelem dicsőségemet?
Vagyis ezzel most lezárúl a harmadik fejezet. Következik a negyedik. Az rövidebb lesz.
56Előbb jót aludt valami gödörben, s hogy még akkor is csöpögött róla a víz, mikor fölébredt, ez még jót is tett neki: a hangyák ugyanis nem igen szeretik azt, ami csöpög. Mikor aztán hajnalban üdén talpraszökkent, szokása szerint megint elkezdett szaladni. Úgy látszik, valami ösvényt lelhetett, mert jó sokáig szaladt, s íme, úgy nyolc óra tájban majdnem nekiszaladt egy orrszarvúnak. Ezt a küzdelmet már nem részletezzük. Csak annyit jegyzünk itt meg róla, hogy az orrszarvúak olyan állatok, akiknek kicsit nehéz a felfogásuk. Ezenfelűl kicsit nehezen is jut valami az eszükbe. Volt nekem valaha egy barátom, Vilmos nevű, az is ilyen volt. Még az orrát is meg lehetett pöckölni, nem igen vette észre, de aztán gondolt egy nagyot, és nekiszaladt az ajtónak. Éppen így a rinoceroszok.
Csakhogy Goldnágel ismerte az én jóbarátomat, mármint e Vilmost, tehát régen tisztában volt már vele, hogy milyen a rinocerosz. Nem hagyta hát becsapatni magát. A kisfülű konokan állt ott, komoran, mint a városligeti vasbika, s mikor hirtelen megjelent előtte Goldnágel, a meglepetéstől tüsszentett, de Efráim nem várta meg, amíg eszére tér, s őt ajtónak nézve, nekirohan. A farkához ugrott azonnal, mert azt gondolta magában: ott legalább nincs szarva neki. S ennél az elhatározásánál meg is maradt, vagyis, akárhova fordúlt is a kisfülű, ő mindig ott maradt a sarkán. Sőt, olyan szemtelen lett, hogy még meg is fogta a farkinca hegyét, és cirógatta magát vele, aztán még szemtelenebb is lett és a konok pasast farkincájánál fogva húzta visszafelé. Ha a kisfülű nekiiramodott, akkor ő is, ha megállt, ő is, ha megfordúlt, megintcsak úgy, mármost tessék elképzelni, ebbe egy valamirevaló ember akár meg is bolondúlhat, hát még az olyan 58barom, aki az én egykori Vilmos barátomhoz annyira hasonlított. A rinocerosz teljesen meggabalyodott, végülis elkezdett erőteljes bánatában vadul tüsszögni, mintha náthás volna, röfögni, mintha anyadisznó volna, két elülső lábával topogni, toporzékolni, akárcsak Vilmos barátom, ha rájön a bolondóra. Hogy el ne felejtsem, néha még azt is mondta közben: höf, höf.
Mert, képzeljék el, valami húzta hátul a farkát, s ő, akárhogy fordult, sehogyse tudta ezt a valamit megnézni. Sőt, ez a szemtelen Efráim még beszélt is hozzá, elkezdte héklizni.
– Cucu! korábban kelj fel papa, reggel fél hétkor, ha engem fel akarsz spékelni, – mondta neki, meg ilyeneket. Példáúl:
– Mért nem mész Calderonihoz szemüvegért, ha már ilyen vaksi vagy? – Aztán még pimaszabbúl:
– Csináltass magadnak külön agyvelőt is, jutányos áron ugyanott, ha már olyan hülyének születtél, mint a Vilmos.
De mit részletezzem? A kisfülű meglátott valami pocsolyánál egy gólya-madarat kelepelni, ennek mindenesetre nekiszaladt, csakhogy az persze fittyet hányt neki és elrepűlt. Akkor Goldnágel már elengedte a farkát, mert azt mondta magának: – pocsolyába csak nem megyek bele az új cipőmmel! – s íme, a rinocerosz, úgy látszik, megkönnyebbülten felsóhajtott. S hogy mely oknál fogva? Hogy netán több önbírálatot mutatott volna, mint nevezett barátom, – a nevét már röstellem annyiszor ideírni, – oly önbírálatot, amely végülis megszívleli a folytonos balsikert? Vagy talántán úgy van ez, hogy egész egyszerűen mindjárt meg is feledkezett farkának balesetéről? Őszintén szólva mindezt magam se tudom. Annyi tény, hogy még egy ideig ugyan tétován bámúlt 59maga elé, egy kicsit csóválta ugyan a farkincáját, de aztán, mintha mi se történt volna, elkezdett békésen legelészni. Még egy ideig legelészett, aztán, nem tudni, mely oknál fogva, hirtelen elszaladt.
Ekkor, mintha a földből nőtt volna ki, egy derék, szemüveges férfiú állt Efráim elé, és minden meggondolás nélkül így szólt:
– Fogadja szívem kétszeres háláját, lelkesedésem kitöréseit. Ön megmentette az életemet, ön megmentett engem a rinocerosztól. Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos vagyok.
– A nagymamám után hívnak Eleonórának is, – tette még hozzá szerényen, mondhatni, igen fínoman.
Goldnágel végignézett e sovány emberen, és csak ennyit válaszolt szelíd szóval, és azonnal:
– Aglája?
– Mért? Talán ön is? – kérdezte a kiváló főorvos. Goldnágel lehorgasztotta fejét.
– No hisz, akkor mi testvérek volnánk, vagy mi a fene, tartsunk tehát össze, – kezdett el lelkesedni az őserdő e magasztos csendjében Tarbusik Nándor Eleonóra.
– Testvérként ölelhetem? – kérdezte még és képzeljék! csakugyan meg is ölelte őt.
– Van harapnivaló? – tudakolta ekkor Efráim, sokkal csöndesebben, mint a másik, majdnem szendén. – Én ugyanis, őszintén szólva, reggelizni szeretnék, – tette hozzá.
– Milyen jókor szól, – vélte Tarbusik Nándor Eleonóra. – Fánika ugyanis, mármint a hírneves Dögvész Fáni, (ki ne ismerné!) titkos ösvényen épp ma jön ki hozzám a rántottával.
60– Úgy, úgy? – mosolyodott el Goldnágel, mintha haza érkezett volna. – Az édes Fánika, no lám. Nagyon jól van. És hamar jön? – mosolygott Goldnágel szakadatlanúl.
– Tudja, minden négy napban kijön ebbe a csúnya kis vadonba, az életveszélybe, mert kihozza hozzám az a jó szíve, hogy el ne epedjek, és hoz nekem húsz tojásból rántottát.
– Szóval ön is? – kérdezte szerényen Goldnágel Efráim. – Mert húsz tojás reggelire körülbelül megteszi. Viszont megfelezni, kár.
– Igen, szelíd gyermekem, önnek mindenben igaza van, – felelte a főorvos, aki nagy emberismerő hírében állott. – Csak jaj, jaj, – kapott hirtelen a fejéhez, és elkezdte mind a két kezével vakarni.
– Mi az a jaj, jaj? – kérdezte most már kissé energikusabban Efráim.
– Egy kis baj van itt, jaj, jaj, – mondta a főorvos.
– Mi az a baj? – kérdezte most már teljes energiával hősünk, Goldnágel Efráim.
– Hát hogyne volna baj, – kiáltja az erdő csendjében ez a kiváló főorvos, – hiszen én már meg is ettem máma azt a húsz tojást. Látja, milyen szórakozott vagyok, hiszen ma már reggel volt itt az én szívem Fánikája. Mit szól ehhez?
– Kár, – jegyezte meg Goldnágel csendesen.
– És csak négy nap múlva jön megint.
– Milyen nagy kár, – bólogatott Efráim újra, de most már csüggedtebben.
– Tudja, azelőtt az mindennap úgy volt, – folytatta a tudor némiképp megint hevesebben, – azelőtt ez volt a szabály naponta, mármint a húsz tojás, tetszik tudni, de most, sajnos, csak négy naponként van az áldás.
61– Hogy-hogy? És közben nem is eszik? – zúgolódott Efráim.
– Közben én nagyrészt aszkéta vagyok, sajnos igen, – felelte szemlesütve a főorvos. Majd így folytatta:
– Gondoltam ugyan, hogy itt van ez a jó rinocerosz. De aztán meggondoltam a dolgot, mert mondja csak, végülis mit csinálok én ennyi pecsenyével?
– Kár, hogy meggondolta magát, – sajnálkozott Goldnágel udvariasan, – igazán kár.
– Viszont, jut eszembe, hiszen az ágyúmat otthon is felejtettem, amellyel lelőhettem volna. Látja, milyen szórakozott vagyok, – folytatta tovább bűnbánó gondolatai fonalát az orvostudományok mestere. – Ej, ej, ilyen feledékeny vagyok én.
– Kár, – felelte újfent Goldnágel Efráim. – De akkor mit eszünk most?
– A majmokhoz kell megint folyamodnom, – válaszolt erre a tapasztalt szakorvos.
És tényleg! Alig közeledtek a majom-telephez, a szunyókáló rokonok máris hangos csivitelésbe, majd csatorászásba, végül szemrehányó kurrogásba, legvégül pedig rémült kiáltozásba kezdtek.
Ám ez még nem is elég, mert tetejében s ami a lényeg: mintha futball-kapusok volnának, oly remek találatokat értek el holmi kókuszdiókkal mindkettejük különböző nagyságú orrán és hasán.
62– Kemények ezek a golyók, – vélte Efráim. – Datolyájuk nincs?
– Mért, azt jobban szereti? – kérdezte a tudor, némiképp szórakozottan. Mivelhogy részben ő is orrát tapogatta egyik tenyerével, másrészt kiköpött fogát is szomorúan nézegette a másikban.
– Az talán mégiscsak puhább, – tűnődött Efráim Goldnágel.
De aztán mégiscsak jól jártak e golyókkal, igaza lett a tudornak. Kellő távolságban jól belaktak belőle, s mikor éhüket, szomjukat elverték, Efráim a következő nagy kérdést intézte a szakorvoshoz:
– No és Fánika-szívem?
– Fánika-szívem azt szeretné, ha szenvedélyem óhaja sikerre vezetne, s én elvehetném feleségül a részben áldott, részben kegyetlen Aglája Szűzet. Mivelhogy ő jószívű hölgy, mármint Fánika-szívem, s mivelhogy szeret is engem, tehát támogatja ebbéli törekvéseimet, – felelte a szemüveges ember.
És mélakórosan bólogatott.
– Milyen érdekes, – vélekedett Goldnágel. – És mért támogatja e törekvéseit Fánika-szívem?
– Megmondta őszintén, – felelte a tudor. – Mert van az országban egy Goldnágel nevű feneketlen csirkefogó, egy hétmérföldes Sötét Alak, egy táncos kucséber, egy zöldesszínű himpellér és vad csepűrágó, – ismeri talán? – kérdezte hirtelenül.
– Némineműképpen, – felelte Goldnágel.
– No, szóval megvallotta, hogy ő ebbe a félig nyitott bicskába, ebbe a Goldnágelbe halálosan szerelmes, viszont e Vad 63Alak, mármint e pimasz Goldnágel halálosan szerelmes Aglája Szűzbe, – hallott e dologról? – kérdezte a tudor megintcsak hirtelenül.
– Némineműképpen, – felelte Goldnágel.
– De jut eszembe, látja, milyen szórakozott vagyok? úgy rémlik, hogy az imént én még testvéremnek is neveztem önt, vagy tévedek? És ezt csak a rántotta mámora képzeltette velem és a rinocerosz? Mert tudja meg édes mester, én, ha egyszer-kétszer jól bezabálok ebben a ronda vadonban, akkor gyönyöreim mámorában mindent elfelejtek. Határozottan még szórakozottabb vagyok akkor, mint rendesen. Vajon tényleg testvéremnek neveztem-e önt, s ön tényleg szintén szerelmes Aglája Szűzbe? – Így a tudor egyfolytában.
– Némineműképpen, – felelte harmadszor is Goldnágel.
– Akkor szerény javaslatom ez: itt van két szép kókuszdió, igyunk ebből brudert, ez a tanácsom. Én tegezni fogom magát, maga pedig tovább is magázni fog engem, jó lesz?
– Kitűnő lesz, – felelte Goldnágel. – No de mért? Mert tetszik tudni, én kíváncsi természetű ember volnék, – tette fel Goldnágel nyájasan a kérdést.
– Mivelhogy én tudor vagyok, – felelte gőgösen a másik.
– Jaj bizony. Hiszen én is az vagyok, – hazudta Goldnágel szerényen.
– Oh, oh, igen? – kapott észbe a másik.
– Diplomám van a hasbarúgásból és szemkiütésből, – mondotta Goldnágel mintegy elmélázva. – Próbáljuk ki, hogy megérdemlem-e a diplomámat, – jó?
– Jaj, jaj, dehogy mutasd meg nekem azt édes komám, – ugrott fel a másik. – Elhiszem én azt szívesen. Hiszékeny 64természetem van nekem, hova gondolsz? Meg aztán a lovagiasság! Tudod jól, hogy az kötelező és itt pisztolyok sincsenek ebben a vacak őserdőben.
– Az még nem volna baj. Csak épp, hogy kórházak sincsenek, – figyelmeztette őt jótékonyan Efráim.
– Inkább tegezzél te is, – mondotta most már nagyon lágyan a főorvos. – Nekem sertésorbáncom volt, hova gondolsz, beteges ember vagyok én…
Amire Efráim nagylelkűen legyintett és így szólt:
– Oda se neki. De mi van Fánika szűzleánnyal?
– Szóval Fánika szűzleány, akármilyen káros dolog is ez, szerelmes ebbe a névtelen alakba, névszerint Goldnágel Efráimba, – ismételte a tudor, – viszont ez a Vad Alak, mármint ez a Goldnágel Efráim, halálosan szerelmes Aglája Szűzbe és Fánika-szívem semmiképp se akarja, hogy szerelme, a Vad Alak, mármint Goldnágel Efráim elnyerje Aglája szűzi kezét. Érthető ez? Mert azt akarja, hogy őt vegye el, minthogy ez a mániája neki, minthogy némiképp elmebaja is van neki kétségtelenül. Épp ezért, önzetlen szívével azt pártolja, hogy inkább én nyerjem el Aglája szűzi kezét, ez csak érthető, nemde.
– Eszményien, – rajongott Goldnágel.
– Csakhogy én még azt sem akarom, – folytatta a tudor, – mármint, hogy Fánikát vegye el ez a kipróbált Alak.
– Nem-e? Akkor kit vegyen el ez az Alak? Talántán Sajt Hugót?
– Ki az a Sajt Hugó?
– Az egy öreg tojás. Gyerünk tovább.
– Szóval, nem akarnám, hogy ez a névtelen Goldnágel elvegye, tehát először is kit? Legelőször is Agláját, erről szó se lehet, mert őt én fogom elvenni.
65– Nyavalyát a hasadba, – gondolta magában Goldnágel. – És a torkodba is, – tette még hozzá a pontosság kedvéért.
– De azt se akarom, hogy Fánika-szívemet elvegye, – folytatta a tudor. – És ennek egyszerű oka van, hogy mért nem akarom ezt sem. Mert őszintén szólva, egy kicsit szerelmes vagyok Fánika szűzleányba is.
– Eszem a májadat, de érdekes vagy te koma, – vélte Goldnágel.
– Megjegyzem, nehogy azt hidd, nem vagyok én bele nagyon szerelmes, csak egy kicsit, – mesélte tovább igen méltányosan a szemüveges. – Épp ezért úgy döntöttem, hogy legjobb lesz, ha én ezt a Névtelen Pasast, ezt a csúnya, halványzöld vetélytársamat, ezt a Goldnágelt elteszem láb alól, nincs igazam?
– Hogyne volna igazad, – mondotta rajongva Efráim. – Sőt kétszer is igazad van. Csakhogy ahhoz korán kéne neked fölkelni, nem?
– Hogy-hogy korán? Mért? az korán kel fel, te tudod?
– Mindig egy fél órával korábban, mint te, – felelte Efráim.
– Mért? te ismered?
– Én? dehogy. Csak a nagymamám.
– Mért? Talán a nagymamád is szerelmes belé?
– Bizony, – felelte Goldnágel. – Még a nagypapám is.
– Láttál már ilyet! Ez a gézengúz mindenkit megbabonáz, – vélte a tudor. Efráim elgondolkozott.
– A szaga teszi, – mondta ki végül a határozatot.
– Hogy-hogy a szaga?
– Mindennap bekeni magát tetőtől talpig avas lózsírral.
66– Ne mondd. Igazán? És gondolod, hogy ez Aglája Szűzre is hat?
– Nagyon hat. Hisz arról nevezetes. Nem tudtad?
– Jaj, nem tudtam. Pedig hallottam én már erről is, csak nem hittem. Látod, ilyen vagyok. Akkor én is megpróbálom. És te is be szoktad kenni magadat Aglája kedvéért? – kételkedett még mindig a tudor.
– Hogyne. Minden délután hat órakor, – felelte Goldnágel. – Ezt el nem mulasztanám semmiért, még itt sem. Nehogy kijöjjek a gyakorlatból.
– És hol veszel itt, ebben a csúnya kis rengetegben lózsírt?
– Tudod, keresek magamnak egy olyan pasast, mint te vagy, annak kitekerem a nyakát, bekenem magam a zsírjával és az a lózsír.
A tudor máris ijedten nézett végig tulajdon hasán.
– Jaj, most látom csak, – kiáltott fel hirtelenül, – hogy te milyen tréfás ember vagy. Most látom csak, – ismételte. – Egyrészt nekem nincsen is zsírom, mert sovány ember vagyok én, másrészt, jóhiszemű ember is vagyok, látod, mindent elhiszek, amit mondanak. Most, hogy ezt kijelentetted, már meg is ijedtem, már azt hittem, hogy eszemen kívül meghíztam talán. Hát te ilyen hazudós alak vagy? – kérdezte hirtelenül. – Nagy selma vagy, látom. Akkor talán nem is igaz a lózsír sem? Ugye hogy nem igaz? – kezdett el könyörögni.
– Egy szót se higgyél nekem, mert hazug alak vagyok én, igazad van, – vallotta Goldnágel. – No, de hogy kerültél te ide, ebbe a csúnya kis őserdőbe? Arról beszélj.
67– Aglája Szűz akarta, hogy ide jöjjek, – felelte a szemüveges suttogva, nagyon bizalmasan, – illetve büntetésül elvitt a Főkapitányhoz és az elítélt engem, hogy menjek az őserdőbe kincseket keresni és ha találok, de nem pirinyó kincseket, hanem nagyokat, akkor elnyerhetem Aglája szűzi kezét.
– Ejnye, ejnye, igazán. Valami kis baj lehet ezzel a Főkapitánnyal, – vélte Goldnágel.
– Nagyon nagy baj van vele, – súgta erre a főorvos. – Nagyon nagy baj van vele, – ismételte. – Aglája szerelmes a Főkapitányba, mert annak sok pénze van, az itt a baj, – súgta nagyon bánatosan. – S minthogy Aglája Szűz nagyravágyó, tehát azt akarja, hogy a Főkapitány vegye el őt.
– Akkor mért akarja Fánika-szívem, hogy te vedd el, mért nem hagyja, hogy a Főkapitány vegye el? Mert hisz akkor az a ronda Goldnágel így is kiesik a buliból. Mert akkor őt veheti el nemde, vagyis Fánika-szívemet, Goldnágel, a csirketolvaj.
– Annak nagy titka van, – súgta továbbra is bizalmasan a főorvos, nehogy a majmok meghallják, – annak nagy titka van, – ismételte. – Fánika-szívem ugyanis megvallotta nekem, hogy ő szerelmes a Főkapitányba is.
– Eszem a máját. Milyen érdekesek vagytok ti papa mind a ketten, – jegyezte meg Goldnágel némineműképp sértett önérzettel. – Abba a ronda Goldnágelbe is szerelmes? Meg a Főkapitányba is?
– No de értsd meg, finom kis gyermekem, csak egy kicsit, a Főkapitányba csak egy kicsit, nem nagyon, – súgta most már hangosabban a kiváló szakorvos.
68– Jaj, jaj, – lihegett Fánika négy nap múlva, – úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna enni.
– Az óriáskígyó? – kérdezte Efráim.
– Igen, jaj, az a sárga! Majd megevett.
– Örülj neki, fiatal szűz, – vélte Goldnágel, – mert ő az egyetlen ezen a sötét tanyán, aki annyira szeret, hogy meg akar enni.
– Hát semmit se szeretsz? – kérdezte Fánika.
– De igen, egy kicsit, nem nagyon, annyira, mint te a Főkapitányt.
– Oh, ez a főorvos, látom, elárulta titkaimat. Jaj, elárulta titkaimat, – esengett újra Fánika, majd elszomorodva így folytatta:
– Nem lehet bízni az emberekben, nem lehet bízni az emberekben. Hol van most ez a gonosz főorvos?
– Szorgalmas, – felelte Goldnágel. – Elment kincseket keresni.
– És talált már előírás szerint nagyobbacska kincseket?
– Ez egy sötét tanya, elhagyott gyermekem, itt nem lehet se dicsőséget, se kincseket találni.
– Azért is küldte őt ide a Főkapitány. Ravasz ember az! De jól tette, most látom, ha ő olyan, hogy elárulja titkaimat. Vegyél el engem Efráim! – kezdett el hirtelen könyörögni. – Vegyél el feleségül.
– Te leszel a nyoszolyólány, – vigasztalta őt Goldnágel.
– A tenyeremen foglak hordani, minden reggel tejszínt kapsz reggelire.
– Azt így is megteheted, – vélte Goldnágel.
– Hát mégiscsak és mindig csak a kegyetlen Aglája? – jajongott Fáni-szívem. De Goldnágel Efráim erre is csak lehorgasztotta bús fejét.
69– Akkor hát megmondom az igazat, – fordított Fánika hirtelen a szón. – Bubika megdöglött az aszpirintól.
– Halleluja! – vélte Efráim.
– Agláját tehát kidobták a cirkuszból.
– Kétszeres halleluja, – vélte megint csak Efráim.
– És a Főkapitány most kénytelen elvenni feleségül. Mivelhogy összes kérőit ő tette el láb alól, és Aglájának most már senkije se maradt, csakis ő.
– Még nem döglöttünk meg egészen, – vélte Goldnágel. – De hol van a rántotta? – fordított ő is hirtelen a szón.
– Jaj, Efráim! tudod, vége van a rántottának, – felelte Fánika.
– Vége?
– Igenis vége, úgy, ahogy mondom. Mert az a csúnya, sárga kígyó annyira megijesztett.
– Az óriáskígyó?
– Igen az. A csúnya kígyó. Úgy rám ijesztett, hogy ledobtam neki a rántottát. Edd meg ezt helyettem, – kiáltottam oda neki és elszaladtam. Lehet, hogy még most is eszi a rántottát.
– Okos nő vagy te, – vélte Efráim csüggedten.
– Ugye, látod és mégsem akarsz elvenni feleségűl, – panaszolta Fánika. – Ugye hogy nem?
– Nem, azt nem teszem, – felelte Goldnágel határozottan. – Csak az önzetlenség szép e világon és a boldogtalan szerelem, – sóhajtott maga elé. – Ehhez tartsd hát magadat, – riadt fel álmodozásaiból. – Áldozatot kérek tőled, – kiáltott hirtelenűl.
– Minden áldozatra kész vagyok érted, – felelte most a fájdalmas Fánika nagy könnyek között.
70– Áldozd fel tehát nékem, az én oltáromon kisebbik szerelmedet, a Főkapitányt. Különben is, mit csinál most ez a kitűnő ember? – kérdezte feltűnő érdeklődéssel.
– Fáj neki most a foga is, meg a hasikája, – felelte Fánika ugyancsak könnyek között.
– Éppen kapóra! – kiáltott fel Goldnágel, de mint valami hadvezér. – Éppen kapóra, de most már büszke is vagyok nagy eszemre, – kiáltotta most már teljes diadallal, ugyancsak ő.
– Meg akarod gyógyítani őt? – esengett Fánika szűzleány.
– Meg én! – kiáltotta Goldnágel minden erejével. – Hallgass hát ide Fánika-szívem, – mondta még. S itt nagy szózat következik, tegyük hát le kicsinyég a tollat.
– Figyelj hát ide te nemes Szűz, bölcsességnek anyja, – kezdte Goldnágel ünnepélyes beszédét. – Mindenekelőtt ne tegezz engem vissza többé, csak én tegezlek téged előre. Én mondom neked: te, és te mondod nekem: ön, – ezentúl így fogom berendezni az életet.
– Oh, így leteszöl engemet? – esengett Fánika.
– Ne tegezz, – szólt rá Goldnágel szigorúan. – Ezt én e csúszós őserdőben, vastag vadonban, e piszkos rengetegben eszeltem ki magamnak. Nagyobb tisztelet szebb babért arat, – kezdte el oktatni őt. – Elvégre Ofélia se tegezte vissza Hamletet, a Fiastyúk sem az öcsikéjét és Gerzson bácsit se tegezi a felesége. Továbbá: a mennyország kettéhasadásakor az angyalok is angol fodrász után fognak esengeni. Aki ezennel megadatik nékik. Ámen.
71– Gondolja? – kérdezte Fánika kissé aggályosan, minthogy úgy vette észre, hogy nem egészen érti a dolgot.
– Mert tudd meg oh Leányzó, hogy én értem az állatok beszédét, – folytatta Efráim, – mert én mágus is vagyok, ezenfelül pedig nevem mától fogva: Goldnágel Efráim Olga s ez a hármas név mindenkinek mindent megmagyaráz.
– Gondolja? – kérdezte Fánika újfent, mert megintcsak nem egészen értette a dolgot.
– És én hallám álmaimban, – folytatta Goldnágel fennkölten, – amint egy öreg majom így szólt a nagymamájához: – Ez a Goldnágel Efráim nagyon előkelő ember lehet, mert hasadék van a nadrágján. Ez valami nagy kitüntetés lehet. – Te tehát Erkölcsi Szűz eredj el tőlem útjaidra, és szerezzél nekem egy szép kis új nadrágot, megértettél? Olyat, amelyen nincs kitüntetés. Vagyis hasadék nélkül. Jól figyelj, nem alsónadrágot mondok. És ez az első tétel. Mivelhogy én elmegyek innen, ebből a piszkos vadonból, a keserű őserdőből, elvándorlok innen, s ott más kitüntetések után fogok epekedni.
– Gondolja? – kérdezte Fánika harmadszor is, ennyi fennkölt gondolatmenettől kissé megzavarodva.
– És most térjünk át a silányabb prózára, – folytatta Goldnágel. – Tudd meg tehát te magasröptű leány, hogy ezek a majmok nagyon is tetszenek nekem. Valódi rokonság van miközöttünk.
– Gondolja? – kérdezte a kitűnő Fánika negyedszer is, minthogy szégyenszemre most már mégiscsak meg kell vallanunk, hogy egy betűt nem értett az egészből.
– Igen és igen, – felelte Goldnágel. – Mert ezek azt szeretik, amit én. Ezek is a fölöslegeset szeretik. Lángeszű bakug72rásokat csinálnak, még jobbakat, mint én, holott ilyesmire, beláthatjuk, semmi szükség. Makognak és nyínak a hold alatt, pedig semmi bajuk. Vagy elkezdenek ujjongani, ugyancsak a hold alatt, minden ok nélkül és megharapják saját farkukat. S ez már igen, ez már kedvemre való. No de el kell ismerni, hogy mindez most mellékes is e fontos pillanatban.
– Gondolja? – kérdezte a megbabonázott Fánika immáron ötödször is.
– A lényeg ebben az, – folytatta Goldnágel, – hogy ezeknek a majmoknak itt egész hosszú orruk van, még hosszabb, mint az enyém. Leér az állukig. Ez a második tétel. S ha sokat nézi őket az ember, hamar ráeszmél a dolog tetejére, mégpedig arra, hogy ezek néha leszállnak a fáról, és valamiféle füvet esznek. Jó. Tegnapelőtt megfájult Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos úrnak a foga. Nem mondom, megpróbáltam, adtam neki egy jó pofont, hátha kiesik tőle a foga, de nem. A fog szilárdan állt, mint Jerobeám keserve. Azt mondom hát neki: – ezek a majmok valamiféle füvet eszegetnek itt. Próbáld meg te is, te barom, hátha elmúlik tőle. És csakugyan. Eszik belőle, és íme, múlik a fogfájás. Estére meg egészen elmúlt. Érted ezt a csíziót? – kérdezte Fánikától.
– Értem én a csíziókat, – felelte ez a végleg elszomorított hölgy, nagyon engedelmesen és behatón.
– Mert nagy eszed van, – dícsérte őt Goldnágel Efráim. – De íme, mi történik, ha meghasad a menny? A menny ugyan nem hasadt meg, de mire a szakorvos fölébredt reggel, – hát íme: meg volt szépen növekedve az orra. Csak nem vette észre persze, mivelhogy e vacak őserdőben, keserű vadonban és savanyú rengetegben tudvalevőleg nem lógnak a fá73kon tükrök. – Áhá, hát ettől ilyen hosszú a majmok orra, – gondoltam magamban, de neki semmit se szóltam. Majd bolond vagyok.
– Reggel elmegy a hivatalába kincseket keresni, – folytatta Goldnágel, – estefelé meg ballag haza, mármint ide, a kénköves fenébe és mondja, hogy neki nagyon fáj a hasa. – Már megint túl sokat zabáltál abból a vacak kókuszdióból, – mondom néki. – De próbáld meg, egyél megint egy kis füvet.
– Hát tanácsomra eszik is, – meséli mind tovább Goldnágel, – és megint minden jól van. Elmúlik a hasfájás. – No, – gondoltam, – ezt most meglesem ám. Elalszik, én meg minden órában gyufát gyújtok és nézem az orrát. Tényleg nől és nől, sercegve növekszik, lehet hallani. Reggel már majdnem a szájába lóg. De, amilyen marha, megint nem veszi észre. – Egy kicsit benáthásodtam, azt hiszem, – kezdi mondogatni szerényen. – Sebaj koma, – felelem néki, – eszöl megint a fűből, elmúlik az is. – Megjegyzem, én olyan hangon beszélek vele, mintha Gerzson bácsi volnék, jó parasztosan, mert azt szereti. Hát jól van, szipogatja az orrát, aztán elmegy megint kincsek után.
– Gondolom magamban: ennek én beadtam ugyebár, ennek egész tekintélyes orra van már most is. És mit fog ehhez Aglája szólni, ez az erőteljes Szűz? Bakot ugrottam örömömben, mert ha még náthája ellen is beadom neki a füvet… mit szólsz ehhez Fánika? Legeltessem-e még egyszer? Vagy máris legyőztem ezt a cefet vetélytársamat? Mit szólsz és mit szólsz, oh feddhetetlen Fánikám?
S itt Goldnágel Efráim nem egyet, de három bakot is ugrott korai örömében. A feddhetetlen és jószívű Fánika pedig így válaszolt:
74– Pedig olyan szépen tudott fütyölni szegény.
– Hát kell neki fütyölni? Ne fütyöljön, a szentségit neki. De mért ne tudna most is? – kérdezte Goldnágel.
– Mert az orra belelóg a szájába, – siránkozott a Szűz.
– Kis dolgok ezek, – vélte Goldnágel. – És ma még nem is lóg bele.
– Akkor jaj, ne add be neki még a harmadikat is, – rimánkodott a jószívű Fánika.
– Már megint tegezel, – méltatlankodott Goldnágel. – De, nem bánom, megint tegezhetsz egy föltétel alatt. Én nem is adom be neki a harmadik adagot, ha ezt a súlyos feltételemet teljesíted. Hunyd le tehát a szemedet és halljad.
Az engedelmes Fáni lehunyta tehát a szemét.
– Áldozd fel nekem második, vagyis alszerelmedet, a Főkapitányt.
– Már tudom. Te azt akarod, hogy mérget adjak be neki.
– Még mindig ne tegezzél, – feddte őt Efráim. – Azt beszéled, hogy a Főkapitány most el fogja venni Agláját, e félig érdemes Szűzet, az pedig neked se jó, nekem se. Igazam van-e vagy nincs?
– Oh bizony, – vélte Fánika, – mert micsoda szemtelen ez az Aglája már most is. Barátfülét eszik reggelire, hát még akkor!
– No látod, te balga Szűz. De azt is mondtad, ugye, hogy a Főkapitánynak a foga is fáj, meg a hasa is, – ez most úgy látszik járvány. Megmondod hát neki, hogy kigyógyítod őt a hasfájásból ezzel a fűvel és ha mégegyszer lelegeli, a fogfájásból is.
– De akkor nagyra nől ennek is az orra, – jajdult fel az őserdő csendjében e jószívű hölgy.
75– Hát nem az kell nekem meg neked is? – ordította túl e fájdalmat és ugyancsak az őserdő csendjében Efráim. – Mert akkor hozzámegy-e Aglája, e félig érdemes, kényes Szűz egy hosszúorrú emberhez? Mondd meg te magad! S nem én vagyok-e akkor diadalmas?
Fánika pedig szavakat se talált álmélkodásában.
– De igen, én vagyok akkor diadalmas. Én akkor egészen diadalmas vagyok, – felelt önmagának Goldnágel, miközben ez egyszer megintcsak tótágast állt az örömtől. S ebben a helyzetében következő szózatot intézte alighanem a majmokhoz:
– Mi, Goldnágel Efráim Olga, büszkék és boldogok vagyunk, hogy hasbarúgtuk mindkét vetélytársainkat, halleluja. Most pedig saját személyemben és egyes számban távozom ebből a tetves őserdőből, ebből a rohadt vadonból, megyek és megyek a fészkes fenébe dicsőséget szerezni az én egyetlen Aglájám pimasz kedvtelése értelmében. Megintcsak halleluja.
Fánika megígérte, hogy rendben van, ő megnöveszti a Főkapitány orrát, azzal a föltétellel, hogy mint másodosztályú szerelmét, szabadjon továbbra is szeretnie őt. Goldnágel ezt fölényesen megengedte neki.
S ekkor aztán elhatározása és ígérete szerint Goldnágel elindúlt kifelé az őserdőből, de, hogy el ne feledjük, egy jó csomó orrnövesztő füvet is vitt magával jókora kötegben a hátán.
76Ment és mendegélt, éppen ellenkező irány felé, mint ahonnan jött, (vagyis egyre távolodván az atyafiaktól, akiktől ajánlatosabb volt távolodni), s amint így megy és mendegél, egy szép tisztás nyílik meg előtte, ahol íme, csodálatos! egy csinos kis falu látszik, ennek lakói azonban, – ami még csodálatosabb! – mind kinn állnak a falujuk előtt és hasukat tartják, mintha nevetnének. Közelebb megy és íme látja, hogy úszónadrágjuk felett borogatás van a hasukon. (Már tudniillik a ruházatuk csak afféle volt, nem más, mint az úszónadrág.)
Megy mind tovább és ezt gondolja:
– Ezek, úgy vélem, barna felebarátaim nekem, tehát itt a dicsőség. – És még egy kicsit ujjongott is magában, kétségtelenűl.
Továbbá: úgy látszott, mintha mind őt lesné, a jövetelét, amire abból is következtetett, hogy két aggastyán állt a rétség szélén és távcsövön át nézte őt.
– Ti is atyafiak vagytok, igaz-e? – kérdezte tőlük, mikor a közelükbe ért.
– Mi azok vagyunk, – felelték ezek jobbról is, balról is.
– Akkor helyben vagyok, – köszöntött rájuk Efráim nagy biztonsággal.
– Jaj, te édes, szép idegen, milyen szép vagy te és milyen két szép fogad is van itt elől, – ilyen és ehhez hasonló szózatokkal rohanták őt meg az asszonyságok.
– Aj, aj, – csodálkozott itt mindenki és a fejét csóválta, – aj, aj, milyen szép hasíték van a nadrágodon is, te biztosan törzsfőnök vagy a hazádban, – dícsérték őt a férfiak.
– No, ezt megálmodtam, – gondolta magában Efráim, – tudtam én, hogy még karriert csinálok ezzel a nadrággal. De honnan vesztek ti messzilátót? – kérdezte tőlük.
77– Téged lesünk, téged lesünk, – kiáltották az asszonyok.
– Az erdei út egyenes, és mi már régen látunk ám téged, – próbált mosolyogni a két aggastyán, de valami bajuk lehetett, mert máris eltorzúlt az arcuk.
– Mi bajotok? Mért vagytok olyan soványak? – kérdezi Goldnágel.
– Jaj, rettenetesen fáj a mi fogunk, gluk, gluk, – mondták az aggastyánok.
– És a hasatok is?
– Oh jaj, a mi hasunk is nagyon fáj nekünk, gluk, gluk, – sivalkodott a nép.
– Akkor helyben vagyunk! – kiáltotta megint Goldnágel. – Kitört a járvány, kitört a járvány, – kiáltotta diadallal.
– De mért örülsz úgy? – érintette meg őt messzilátójával az egyik öreg.
– Mert meggyógyítlak benneteket, – ordította Goldnágel a fülébe. – (Ez az öreg süket volt egy kicsit s ezt ő mindjárt látta, mert az ilyenek úgy hápognak, mint a kacsák.)
– Az orvos örül ám annak, ha sok a beteg, nem érted ezt? – rikoltott beléje újfent Goldnágel.
– Nem értem ezt, – felelte némiképp bárgyúan ugyanaz az öreg.
– Csakhogy minékünk nagyon fáj ám a mi hasunk, – érintette meg a másik is a messzilátójával.
– És a fogunk is, gluk, gluk, – jajongott a nép.
– De honnan vesztek ti messzilátót? – kérdezte megint Goldnágel, aki kíváncsi természetű ember volt.
Hát erre elmondták, hogy ősapáiktól örökölték e látcsöveket. Itt járt ugyanis két csillagvizsgáló hajdanában és azok hagyták itt.
78– Úgy, úgy? Megettétek? – kérdezte méltányosan Goldnágel.
– Nem mi, a mi ősapáink, – mondotta ugyancsak szendén az egyik aggastyán.
– Attól fáj most a hasatok, – vélte Goldnágel.
– Mi most már mindent késsel és villával eszünk ám, – ellenvetette egy másik.
– Az emberhúst is? Akkor halleluja, – gondolta magában Goldnágel, de nem szólt semmit.
– Mi már csak piskótákat eszünk, – szólt egy harmadik.
– Csak piskótákat és bablevest, kizárólag, – így egy negyedik.
– Jó, jó. No de mégiscsak. Nem fogtok engem is megenni? – tudakolta némiképp aggályosan Goldnágel.
– Téged? aki olyan szép vagy, – kezdte valamelyik.
– És olyan sovány is vagy, – kiáltotta egy kövér asszonyság.
– Jaj, jaj, gyógyíts meg minket, mert nagyon fáj a mi fogunk meg a mi hasunk, gluk, gluk, – kiáltotta megint valamennyi.
– Hát jól van, meggyógyítlak benneteket, gluk, gluk, de akkor nekem adjátok ezt a két látcsövet, gluk, gluk, – vélte Goldnágel.
– Az egyiknek a felét, mert minek neked olyan sok? – felelte ridegen és rögtön az egyik aggastyán.
– Én meggyógyítlak, de ha nem adjátok ide a két messzilátót, agyonverlek benneteket evvel. – És máris lerúgta egyik cipőjét és megfenyegette őket. Általános lett a riadalom.
79– Te le tudod vetni a lábadat? – hűledezett mind a két aggastyán. – Te Isten vagy talán? – kérdezte egy szigorú asszonyság.
– Úgy van, én vagyok az Isten, Goldnágel Efráim Olga, – kiáltotta ekkor vadul a barátunk s ehhez még fogait is csikorgatta. Megint általános lett a riadalom.
– Oda kell neki adni mind a két messzilátót, – hangzott valamely vészkiáltás a messzi mezőn.
– Én meggyógyítlak, de ha ezt megeszitek, megnő ám az orrotok is tőle, erre figyelmeztetlek benneteket, – kiáltotta Goldnágel. (A fene tudja, mért mondta ezt? Mert ez már bízvást szamárságnak is nevezhető. Úgy látszik, valamiféle rohama lehetett, ez megesett néha vele.)
– Jaj, megnől az orrunk, szépek leszünk? – kiáltotta megint ugyanaz az asszony.
– Jaj, szépek leszünk, mint a majmok? – így egy másik.
– Alantas népségem! – e szóval lépett ekkor előre a király, akinek két borogatás volt a hasán.
– Én alkotmányos vagyok, – azt mondja. – Legyen ő Isten, vagy ne legyen? azt kérdezem. És adóztok-e nekem ezért önkéntesen, dupla porció angyalbögyörővel minden reggel, amiért én hoztam őt ide nektek? Feleljetek önkéntesen, különben megpörköltetlek benneteket. – A nép leborult.
– Adunk, adunk, – hörögte mindenki. – Önszántunkból és önszájunktól adózunk.
– Akkor hát legyen ő az Isten, nem bánom, – hirdette ki végleges határozatát az alkotmányos uralkodó.
– Halleluja, gluk, gluk, – lobogta közbe Efráim is, nagy elragadtatással.
80– Ő megszépít minket. Ő kigyógyít minket a hasfájásból. Ő kigyógyít minket a fogfájásból is, – így a nép, általános üvöltéssel, miközben mindenki a hasát rázta ünnepélyesen.
– Oh jaj, szépíts meg minket, ó jaj, gyógyíts meg minket a hasfájástól is, gluk, gluk, meg a fogfájásból is, gluk, gluk, – nőtt meg általános himnusszá, himnikus ditirambussá a hasfájás melodikája.
A hosszas üvöltés elhangzott. Azután csend lett.
Goldnágel pedig így gondolkodott eközben:
– Legalább kipróbálom rajtuk mégegyszer a füvet, az semmi esetre sem árthat, különösen, ha a Főkapitányra gondolok. – És hát ünnepélyes dobpergés közt meglegeltette őket csakugyan.
És íme, csakugyan meggyógyultak. Nagy lakomát csaptak tehát, telizabálták magukat angyalbögyörővel és barátfülével, (éppen úgy, mint Aglája kora reggel!) aztán azon nyomban elaludtak.
Goldnágel gyékényét is telirakták undok kókuszdióval, (amellyel már torkig volt) és valamiféle ócska hallal, tehát nem adtak neki se barátfülét, se angyalbögyörőt, ami máris disznóságnak számít, ugyebár? S Goldnágel, a lelkem mégis mindent felzabált, ámbátor azt gondolta magában:
– Ezért ugyan kár volt idejönni.
Az őserdő szélén se nől a fán tükör, ez tudvalevő, viszont mikor ezek egymásra néztek reggel, mintha meg volnának babonázva. Nem ismertek egymásra. A király Cilikének szólította feleségét, mert azt hitte, hogy az unokanővére. És, tes81sék elképzelni, beleszeretett a saját feleségébe. Mások meg pofonverték feleségüket, mert azt hitték, hogy a mosogatólány.
Efráim pedig részben nagyon meg volt a fű hatásával elégedve, másrészt nagyon megijedt. – Ebből baj lesz, – gondolta magában. S bár úgy képzelte eddig, hogy két nap egymásután legelteti velük ezt a füvet, hogy teljes hatásáról megbizonyosodjon, most mégis úgy vélekedett, hogy jobb lesz innen mihamar eliszkolni. Csak hogy kaparintsa meg akkor ezektől a hólyagoktól a látcsöveket? Ez volt itt a nagy kérdés. Mert ennek az egész hitágazatnak tagjai mintha bolondgombát ettek volna, tökéletesen meg voltak veszve az orruk miatt. Az történt ugyanis, hogy a király fütyölni szeretett volna leghívebb szolgájának, a ditirambikus költeményeiről nevezetes Tarbusik Leónak, (így derűlt ki Tarbusik főorvos méltatlan származása!) s íme, nem tudott fütyölni. Rettenetes! (Ezeknek ugyanis nagyon megnőtt az orruk már az első éjszakán.) Továbbá: inni szeretett volna s íme a sajtár nem fért oda a szájához, kénytelen volt tehát az orrán keresztűl inni a méhsört, mint az elefántok. S ettől ő nagyon megdühödött.
– Savanyú volt a méhsör, mert az orromon keresztűl ittam, – mondá méltatlankodva. – Hol van az a bitang? (Mármint Efráimot nevezte bitangnak.)
– Vigyázz felség, ne légy heves. Efráim most az Isten, – súgta neki a fiatal főpap.
82– Csak tegnap volt ő Isten, de mióta az orromból ittam, azóta már nem Isten, – vélekedett dühödötten őfelsége.
– De ő le tudja venni a lábát, – figyelmeztette őt megintcsak a főpap.
– Az semmi. Én is le tudom venni. – És mindjárt le is csavarta egyik lábát. (Kiderűlt, hogy műlába van, mégpedig valódi amerikai készítmény.)
– Áhá, úgy látszik, a csillagászoktól származik ez is, – gondolta magában a még túl fiatal főpap, – az egész, ősapákról szóló tantétel tehát mindenki által humbugnak volna tekintendő. – És igaza lehetett, mondjon nékem akárki akármit. A szemébe kiáltom, hogy igenis, nem az ősök, hanem ők maguk, e derék hitágazat tagjai ették meg a csillagászokat.
De ne szaporítsuk a szót! Őfelsége nyomán nemsokára az egész község fel volt háborodva. S ami még több: az egész hitélet is meg volt itt zavarodva, mivelhogy Efráim istenségében most már sokan kételkedni mertek.
– Nem is Isten, – mondogatták, – mert nincs is neki szemüvege. (A királynak ugyanis volt, a királynak, igen, szemüvege is volt, nyílván ugyancsak e csillagászoktól.)
– Milyen Isten az, aki egész délelőtt alszik? – ilyen kérdések hangzottak el e hitágazat tagjai közt. (Efráim tudniillik tényleg lusta fráter volt, aki szeretett egész délelőtt aludni. Itt is azt cselekedte könnyelműen és ilyesmi, valljuk meg, igen feltűnő a világ egyéb népei közt, nincs igazam? A magam bőrén tapasztalom ezt.)
– Le vele! Ez egy büdös kókler, nem is Isten, – kiáltotta végül egy fölötte bátor hang.
– Le vele! Megesszük egész egyszerűen, – üvöltött erre rögtön a tömeg nagyon megelégedetten.
– No de várjatok még, – emelkedett szólásra éppen a süket öreg és kacsa-hangján így beszélt:
83– Várjatok, ti derék hitágazat, – motyogta. – Öt perccel ezelőtt még Isten volt, ne legyetek tehát elhamarkodottak se meggondolatlanok, mert hátha csakugyan az.
– Vigyázz, mert megeszünk téged is, – vélte egy nagyon eszes fiatalember.
– Tyű, a szentségit neki, – aggályoskodott Goldnágel. – Hogy húzom én itt ki bőrömet az eresz alól, a csávából, a bablevesből? Hisz ezeknek nyilaik is vannak, tehát itt régen rossz nekem. Mert képesek rá és elkezdenek még életemben pecsenyézni belőlem. Vagyis élve megpörkölnek, mert úgy ízletesebb vagyok. Nem igaz? Csak mi lesz akkor Aglájából, ilyen árván?
– Szépek vagyunk, de nem tudunk fütyölni, – panaszkodott mindenki.
– Hallgassatok hát ide, ti hitágazat, – szólalt meg ekkor Efráim szendén.
– Ti bölcs férfiak és gyönyörű nők, hallgassatok meg engem. Mit akartok, hogy milyen legyen az orrotok?
– Kisebb legyen, hogy fütyölni tudjunk, – kiáltotta valaki.
– Egy kicsivel kisebb. Sokkal kisebb, – kiáltották egyes vastagabb nők. – Egészen kicsi, – süvöltött egy haragos özvegy. – Pisze orrot akarok magamnak, – sipított most közbe egy kis édes és molett dáma, aki még Goldnágelnak is túlságosan tetszett.
– Jobb, ha az embernek egyáltalán nincsen orra, mert fölösleges, – vélte egy idős ember némi fontosabb meggondolások után.
– De igenis, hogy orra legyen az embernek, – krákogta ki egy ismert régi lump, aki folyton csak krákogott.
84– Mert az a törvény, hogy legyen orra, – tette hozzá.
– Két orra legyen, – jutott eszébe valakinek, – igenis két orra legyen, hogy beleférjen a furulya és mindjárt furulyázhasson is vele.
– Három orra, – kiáltotta egy igen okos, öreg nő, a falu főtanácsadója, – mert akkor két furulya fér belé.
– Inkább egy orra legyen csak, de egész hosszú legyen, mint az elefántnak, mert avval ihat is, sőt avval vakargathatja a fájós lábát is és főképp a háta közepét, – vélte egy nagyon meggondolt ember. (Szintén tanácsadó.) És így tovább.
Ekkor Goldnágel fölállott egy nagy tömb sajtra, amely ott volt a közelben száradni és így szólt:
– Mindenkinél bölcsebb atyafiak, ugye, hogy én szabadítottalak meg benneteket a hasfájástól és a fogfájástól is? Továbbá: nemde tegnap még mindenkinek borogatás volt a hasán és ma már nincsen? Sőt Őfelsége hasán kettő is volt, ugye, hogy ez így igaz?
– Ez mintha csakugyan igaz volna, – kiáltotta az egyetlen ember, aki arról volt nevezetes, hogy jó emlékezőtehetsége van.
– Akkor talán mégiscsak Isten vagyok én, – vélte Goldnágel telhetetlenül. Mikor is a sajt süppedni kezdett alatta.
– Nem baj, ha egészen belesüppedek is. Legalább majd onnan beszélek, az még misztikusabb, – gondolta magában.
– Biz’ a lehet, hogy mégiscsak ő az Isten, – szólalt meg ekkor másvalaki, nyílván egy nagyon hiszékeny ember ebben a gyanakvó felekezetben.
– No-no, ne tréfáljunk, micsoda gyönyörű nadrágja van azzal a hasítékkal. Kinek lehet ilyen az Istenen kívűl? – tódította ugyanaz a nagyon meggondolt férfiú.
85– Igenis, mégiscsak ő az Isten, – kiáltott fel a hitágazat egyik része.
– Nem ő az Isten, Pápula most az Isten. Nem igaz, János bácsinak hívják most az Istent, nem Pápulának, – zúgolódott össze-vissza egy másik része. Ekkor egy szerény, lesütött szemű nő: Turboly Jusztina nevű bűnbánóan így kiáltott:
– Én imádom őt. – Viszont mostohafivére, egy magas éhenkórász, Turboly Denevér nevű, nyomban rá is rivallt:
– Te nem szégyelled itt magadat?
De minek a sok szó? Megintcsak azt kell kijelentenem, hogy nagy volt itt az általános megrőkönyödés.
– Hát hallgassatok ide, ti rendkívül bölcs emberek, – szólalt föl ekkor és utoljára ama sajtba félig besüppedve Goldnágel. – Hallgassatok meg engemet, Istennek gyönyörű teremtményei! Én visszavarázsolom az orrotokat tetszésetek szerint. Vagyis mindenkinek pontosan olyan orra lesz ezentúl, amilyet magának annyi töprengése után véglegesen megóhajtott. De ahhoz az kell… – s itt szünetet tartott maga is mélyen elgondolkodva, úgylehet, különböző dolgokon.
– Mindenkinek van a házatáján egy jó trágyadombja, – mondotta. – Abba nyakig ássátok bele magatokat és mindenki mondja ki ezt a szót: savanyú a szőlő. De háromszor egymás után! – rivallt rájuk förtelmesen.
Magában pedig ficánkolt. Mert azt gondolta: – No lám, mire tanított meg engemet ez a jó, süppedő sajtocska.
– Őfelsége pedig, – folytatta utóbb, – a király álljon majd mellém a két messzilátóval, hogy nézze a csillagokat.
– Nappal? – kérdezte ekkor valaki, aki még gyanakvóbb volt, mint a többi.
86– Igenis nappal, – felelte Goldnágel szilárdan. – Mert akkor még érdekesebb a dolog. Meg fogja látni őfelsége. Majd én közben fogom az orrát, akkor mindjárt minden sokkal érdekesebb. És mindegyik szemén legyen egy-egy messzilátó, – kiáltotta harsányan.
– Csakhogy az egyiket már eladtam, – szólt ekkor közbe az előrelátó király is.
– Hát az se nagy baj, – felelte fájdalmas beletörődéssel Goldnágel. – Néha eggyel még jobban is lehet napközben látni a csillagokat. Az égitesteket viszont okvetlenül figyelni kell, mert csak akkor változik meg tetszésetek szerint az orrotok, – szólt és lankadtan kievickélt a ragadós sajtból.
S ez végül aztán így is lett. Egy kicsit tanácskoztak ugyan ezen is, de a végén azt mondták:
– Megpróbáljuk, igaz-e? Mutassa meg, hogy tényleg Isten.
Mindenki beásta tehát önmagát saját trágyadombjába nyakig. A király pedig kiállt a piacra és nagyon kereste messzilátójával a megígért csillagokat.
– Nem látom őket, – nyögdécselt gyanakodva Goldnágel felé.
S ennek a gyanakodásának, valljuk meg, volt is némi alapja. Mert, ha Goldnágelünk nem is volt éppen rossz gyerek, erről szó sincs, de mégiscsak eszeveszett, csúnya svihák volt, kétségtelenül.
Most is akkora pofont adott Őfelségének, hogy kiesett kezéből a messzilátó. Ezt ő a levegőben elkapta, s aztán uccu neki! – megintcsak felvehette volna Nurmival a versenyt.
Mert mire ezek kimásztak a trágyadombokból, ő már túl 87volt árkon-bokron. S így hát csakhamar ki is lábolt az őserdőből.
– Itt úgyse terem nekem dicsőség, visszamegyek tehát a városba és varázsló leszek, meg csillagjós. Hegyes sipkát csináltatok magamnak, itt van továbbá ez a kitűnő messzilátó… – gondolta magában futása közben.
88Goldnágel Efráim tehát hegyes sipkával (amelyet egy hiszékeny szabótól, a fiatal Szalonna Feritől csalt ki, ezt és még egy új nadrágot is!) kiállott messzilátójával, (amelyhez állványt egy hiszékeny kárpitostól csalt ki, ennek nevére már nem emlékszem), mondom, kiállt a város hídjára és várta a vevőket.
– Útszéli bölcs vagyok, – kiáltotta ki mindenkinek, de nem jött senki. Végre egy este, derék holdvilág idején egy elég tekintélyes úr állt eléje és így szólt.
– Én kegyelmes úr vagyok. Mi a sorsom?
Efráim belenézett messzilátójába és így válaszolt:
– Kegyelmes úr, egy szép napos délelőttön, úgy tíz óra tájban, miután telizabálta magát rizzsel és hússal, meg fog repedni. Ez áll a csillagokban. De ez persze megváltoztatható. Sohase tessék tehát rizst és húst enni, mert attól óvakodni kell.
– Akkor hát mit egyek? mit tanácsolnak a csillagok? – kérdezte a nagyúr.
Goldnágel újra belenézett messzilátójába, közben lassan elkezdte tagolni a sorsot.
– Tehát, – azt mondja, – se rizst, se búzát, még kenyeret sem… Továbbá, – azt mondja, – libahúst, vigyázzunk csak, – nem, nem, azt a világért sem, – azt mondja. – Libahúst Isten őrizz. A szalonna pedig halálosan tilos. A sertéshús és ökörhús szintúgy… – És így tovább. Még számos ételt felsorolt, majd így kiáltott fel diadalmasan:
– Babot szabad, babot szabad, oh igen, most olvasom a csillagokban, hogy babot szabad.
– Egész életemben babot egyek? – kérdezte szemrehányón a nagyúr. Goldnágel újra belenézett messzilátójába.
– Cirokmagot is szabad, most látom, – azt mondja, – de csak főve, hajdinát is, de csak sütve. A sulyom pedig igen ajánlatos. Továbbá, sose tessék szerelmesnek lenni olyan hölgyekbe, akik kövérek, – azt mondja. – Csak mindig nagyon soványakba.
– Nagyon soványakba? – ütődött meg a nagyúr. Goldnágel megint belenézett messzilátójába.
90– Igen, igen, most látom csak. Kizárólag soványító kúra utáni hölgyekbe szabad a szóban forgó egyénnek beleszeretnie. Olyan soványak legyenek, ó igen, mint a kóró, zörögjön a csontjuk és mikor a kegyelmes úr kezet akar csókolni nekik… – S itt elhallgatott.
– Nos, mi legyen akkor? – kérdezte a másik.
– Nem mondhatom, – felelte szerényen mosolyogva Goldnágel. – Illetlenség áll a csillagokban.
– No mondd csak, mondd, te csillagjós, – biztatta őt a nagyúr.
Amire Goldnágel szája elé tette tenyerét és susogni kezdett:
– A szóban forgó egyénnek csak olyan hölgyekbe szabad szerelmesnek lennie, akik mindig náthásak. Akkor sokáig fog élni.
– A fenét! de érdekes! – kiáltott fel ekkor a kegyelmes. – Mert jut ám eszembe valami. De folytasd csak, te csillagjós.
– És itt az illetlenség, – mondotta Goldnágel. – Az áll a csillagokban… de merjem-e mondani?
– Csak mondd, te csillagjós, mert nagyon érdekesen mondod, – biztatta őt a nagyúr.
– A szóbanforgó egyénnek tehát, mint írva van, kizárólag olyan hölgyeket szabad szeretnie, akik, – ne énrám haragudj 91ezért, ó nagyúr, – akik, ha lehajlik a kezükhöz kézcsókra… szabad mondani? – esedezett újra Goldnágel.
– Csillagjós, ne vacakolj, csak mondjad már, a szentségedet! – szólt türelmetlenűl a kegyelmes, szinte vörösre válva.
– Csakis olyan hölgyekbe, mint írva vagyon, akik, ha az egyén lehajlik kezükhöz kézcsókra, – ismételte Goldnágel, – mindig egy fínom és kristálytiszta csöppecskét ejtenek fejebúbjára az orrukból, mert mindig náthásak. Ez áll a csillagokban, ez tisztán mutatkozik, itt nincsen tévedés, s az én személyemnek ebben semmi része, rám ebből semmi se háramlik, – mondta még ünnepélyes mozdulatok közben. – Gluk, gluk, – tette még hozzá a varázslat kedvéért. – Egyszóval: ha így cselekszik kegyelmes uram, akkor sokáig fog élni. És jó szerencsét! – E szónál pedig a cirkuszok eleganciájával mindjárt meg is emelte csillagokkal kivarrt süvegét, jelezvén, hogy tudományának, íme, vége szakadt.
És micsoda sikere volt! Bámulatos.
– Hol tanultad mesterségedet? mert te nagyon jó csillagjós vagy, – szólt a nagyúr. – Magam is így gondoltam mindig. No szóval, jól olvasod, mert nagyon igazat beszéltek a csillagok: túl kövér vagyok, annyi szent igaz, és így megüt a guta. Ami pedig a kövér nőket illeti, jobb arról hallgatni nekem. Elég rosszúl jártam én a feleségemmel is.
– Ami pedig a náthát illeti, – folytatta a nagyúr, – ez külön fejezet, erre most eszmélek én csak igazán. Le a kalappal, le a kalappal, – kiáltott fel lelkesedve. – Most eszmélek én csak, hogy micsoda tisztánlátás mutatkozik tebenned, a csillagok útján. Aranygyerek vagy, nem mondhatok egyebet, aranygyerek. Mert van-e szebb, van-e felemelőbb, mint ha egy nő náthásan azt mondja az embernek: szeretlek! Nincs 92igazam? Engem legalábbis mindig ez vesz le legjobban a lábamról.
– Úgy van, és úgy van, – felelte Goldnágel hasonlóképpen, szinte rajongva, – mert engem is, tessék elhinni, engem is! Mert akkor azt mondja náthásan: feretlek! és az ember máris kételkedni kezd földi származása felől, igaz-e? Körülbelül így jártam én is Aglájával.
– A kígyónővel? – kérdezi a kegyelmes úr.
– Ah, ismerni méltóztatik? – így Goldnágel esengve.
– Tetszik neked is? ne mondd! de igazad van. Mert sovány nő, kétszer is igazad van. És mint hallom, elég gyakran náthás is, tehát teljesen megfelel. Utána fogok járni.
– No de igaz, mi jár neked, csillagjós? – kérdezte még.
– Egy peták és négy garas, ha olcsón megszámítom, – mondá Goldnágel ennyi sikerbe már-már beleszédülve.
– Te vagy ebben a városban az Olcsó János, – felelte rá a kegyelmes úr. – Itt van másfél peták, vegyél belőle annak a jó feleségednek narancsot. – Ezzel fínoman megemelvén kürtőkalapját, könnyed lépésekkel távozott. Csak úgy himbálta magát.
Goldnágel pedig megköpdösvén a pénzt, így beszélt: – apád, anyád ide jöjjön. – És most már szinte gőgösen megint azt kiáltozta szerteszét:
– Útszéli bölcs vagyok, útszéli bölcs vagyok!
De minek is vesztegessük annyit a szót? Az üzlet kezdett egészen jól menni. Igaz, hogy a rendőr is közbeszólt e dologba, mert egy nap odajött és ráförmedt Efráimra.
– Neked nem szabad itt koldulni, – mondá, – mert nincsen engedélyed. Viszlek a Főkapitányhoz. – Amire Goldnágel:
93– No de tiszteletreméltó mester! Ne mondjak előbb szépséges jövendőt Méltóságodnak?
Amire hát mondott is. Belenézett távcsövébe és diktálta:
– A szóban forgó személynek sok vastag és kövér húst muszáj ennie. – Amire a rendőr azt válaszolta: – Töszöm. – Aztán mindig böcsülettel fel kell öntenie a garatra, – amire a rendőr ugyancsak azt válaszolta: – Töszöm. – Aztán a bajuszát mindig meg kell kennie lózsírral, – amire a derék úr így kiáltott fel: – hej az áldóját, ezt nem tudtam!
– No látja, – mondta Goldnágel – és a varázslat kedvéért felemelte kisujját. – Bizony-bizony. És gluk-gluk. Ez van beírva a csillagokba. Ha hosszú ideig akar élni.
– Oszt’ mit fizessek neked ezért, te éhenkórász, – kérdezte a rendőr. Amire Goldnágel a füléhez hajolt.
– Maga semmit se fizessen. Magának ingyen van. De ne mondja meg senkinek.
A rendőr szeme okosan fénylett.
– Sose félj. Értem én a csíziót, – azt mondja és köp egyet. (Jó bagósat – igaz-e?)
– De mi van a Főkapitánnyal? – súgja neki Goldnágel.
– Attól meg éppen sose félj kisöcsém. Megnőtt neki az orra nagyon.
– Hogy-hogy az orra?
– De bizonyhogy az orra, – feleli a rendőr. – Már majd a könyökéig ér.
Ekképpen a rendőr. S ez az üzlet így ment volna a kórság tudja meddig, ha nem lett volna két nagy bibéje is a dolognak. Egyrészt az, hogy Goldnágel így beszélt önmagához valamely holdfényes éjszakán:
94– Hogy szerzek én magamnak dicsőséget ezen a hídon?
Még jobban felszította ezt a kérdését a második dolog. Az, hogy Fánika ment el mellette és úgy tett, mintha nem ismerné. Ő még utána is kiáltott, hogy: Fánika, Fánika! Amire gőgös megvetéssel fordult hátra és azt felelte:
– Kikérem magamnak. Én különben se vagyok Fánika, én Helga vagyok.
Ezek szerint Fánika megbolondult, kétségtelenűl.
Csakhogy mégse. Mert alighogy elhaladt mellette, ráhajolt a korlátra és mintha a vizet szemlélné, belebeszélt a habokba, közvetlenűl ott Efráim mellett.
– Jaj neked, Efráim, – beszélt a habok felé. – Nem állhatok meg melletted, mert nem akarom, hogy felismerjenek ebben a süvegedben, még senki se tudja, hogy itt vagy a városban. De jaj neked kétszer is, Efráim. Menekülnöd kell, mert életre-halálra keresnek. – Tegyétek tűvé érte még a tengereket is, – mondotta Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos a detektíveknek. Ő ugyanis ott hagyta kincseit az őserdőben és téged nyomoztat most égen-földön, mert elégtételért szomjas, amért megnövelted az orrát. Bizony. Aglája pedig épp ezért kidobta, mert olyan nagy lett neki az orra, viszont a Főkapitánynak is megnőtt az orra, ez igaz, ezt megcsináltam neked, de hiába. Mert Aglája, úgy látszik, így is hozzá akar menni a Főkapitányhoz, hiszen tudod, milyen nagyravágyó, tovább is barátfülét akar enni reggelire és most már nincs neki miből. Épp ezért minden nap ecetes krumplisalátával keni a Főkapitány orrát, hogy attól visszazsugorodjon. Bizony. Még egy hónapot vár, hogy mi lesz az eredmény és akkor határoz. Sietned kell tehát a dicsőséggel, oh Efráim, nagyon 95sürgős a dicsőség, beláthatod. És azt is láthatod továbbá, hogy én önzetlen vagyok szerelmemben is, Aglája viszont önző. Különben is dühös rád és ő is kerestet, mert bár ő küldte az aszpirint, ezt nem akarja tagadni, de te adtad be Bubikának, tehát méltatlan halálának te voltál az oka. Őt pedig ezért rúgták ki a cirkuszból. Menekülj tehát édes szívem, Efráim, menekülj, – kiáltotta még bele a habokba.
Efráim pedig így válaszolt:
– Fánika kisasszony, önnek a csillagokban jó jövendő mutatkozik. – Fánika erre így folytatta a folyó felé irányított szózatát:
– Továbbá: Aranka a Főkapitány rendeletére Arabellára változtatta nevét és ő is azt szeretné, amit én, hogy Aglája törje ki a nyakát, mert abban reménykedik, hogy akkor te elveszed őt feleségűl. Persze csakis azért, mivelhogy titokban meghuzigáltad a haját, te haszontalan, hűtelen Efráim. Ő is imád téged, nemcsak én, az az én másik bajom. És Aglájának azért kell sietni a Főkapitánnyal, beláthatod, mert már nem is kígyózik és csak fokhagymát ebédel sajttal, ami nem való egy fiatal nőnek, csakis öregnek. Aglája tehát egy érdek-nő, Efráim, mert csakis az a célja, hogy a Főkapitánynál majd ágyába hozzák be neki reggel a barátfülét. Ezek az én új híreim a cirkuszból. Nadrágot pedig vittem én neked nagyon szépet, csakhogy akkor már elpárologtál az őserdőből. De látom, hogy vadonatúj nadrágod is van, ó Efráim! Szép nadrág, elismerem. – Így szólt Fánika, még mindig a habok felé irányítva szózatát. Efráim pedig megintcsak azt válaszolta minderre:
– Fánika kisasszony, önnek a csillagokban jó jövendő mutatkozik. – Viszont ekkor eszmélt csak rá Fánika e szóra.
96– Oh, hát remélhetek kitartó szerelmemért? – kiáltott most már az ég felé irányítva szavait. – Kedvedért megeszem ezentúl a kelkáposztát is, pedig útálom, mert olyan rossz szaga van, mikor főzik. Vagy mit akarsz még? Amit csak akarsz, mindent megteszek én a kedvedért.
– Oh, hát remélhetek? – kérdezte még egyszer s a korlátba kellett fogódznia, hogy bele ne szédűljön a habokba.
– Meglátjuk, – felelt ez a titokzatos Goldnágel egyelőre. – Most pedig menekülök, – mondá és ásított. – És dicsőséget is kéne szerezni nékem, a fene egye meg, – tette még hozzá és kissé már unottan bizony.
– Hát mégis dicsőséget? – kérdezte ekkor Fánika most már feléje fordulva szomorún.
– Meglátjuk, – felelte erre is ugyanaz a rejtélyes Goldnágel Efráim.
– Útszéli bölcs vagyok, útszéli bölcs vagyok, – kiáltotta még egyszer, mielőtt felszedte volna sátorfáját. (Úgy látszik, voltaképp kedvére való volt ez a mesterség.)
– Útszéli bölcs vagyok, – kiáltotta harmadszor is, mikor egy nagyon elegáns dáma állt meg előtte.
– Efráim, – kiáltotta boldogan ez a dáma. – Efráim! – kiáltotta még egyszer és a nyakába borult.
– Menyasszony vagyok, boldog menyasszony, – súgta a fülébe. – Téged szerettelek, te hűtelen, de mert annyi nőnek házasságot ígértél, most már rászántam magam, mert veled nem lehet boldogulni, – mondotta bájosan. – Tehát más szerelmet választottam.
97Angéla Baba volt.
– Az én vőlegényem igen remek ember, – azt mondja, – hiszen ismered is: Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos úr, hiszen együtt voltatok az őserdőben, ő, sajnos, nagyon gyűlöl téged, de én majd lebeszélem róla. Ennyit csak megtehetek régi szerelmemért, nem igaz? Kicsit hosszú lett neki az orra. De annyi baj legyen. Kiszeretett Aglájából, ez a fő, lemondott róla, persze. Igaz, megkérte aztán a Fánika kezét is, de ő hál’ Istennek kijelentette, hogy ő most már senki mást nem szeret, csak téged. Ezek a legújabb hírek a cirkuszból. Jaj, de jut eszembe még egy. A Főkapitány sem akarja elvenni Agláját, hál’ Istennek, ő is meggondolta a dolgot, mit szólsz? Vakaródzik, pedig milyen hosszú az orra neki. És mit akar az ilyen ember, nem igaz? Még neki áll feljebb. Aglája nem bánná, hogy hosszú, mert az egy ilyen nő, az, ha törik, ha szakad, nem tágít. Az nem enged ki olyan könnyen valakit a markából, nagy érdek-nő az, ha tudni akarod. Mit szólsz, milyen elegáns vagyok? – kérdezi hirtelenűl.
– Ez onnan van, – feleli önmagának, – hogy vőlegényem, Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos úr három hosszúorrú majmot hozott magával az őserdőből, ami nagy ritkaság és eladta a cirkusznak. Van tehát sok pénze neki.
– Dícséretreméltó, gondos szellemek vagytok, – szólalt meg Efráim, – mintaszerűek, – tette hozzá.
– Igen, hiszen tudom, ő nagyszerű ember, – folytatta Angéla Baba, – de még szebb tervei vannak a jövőre vonatkozólag. Fel akar lépni a cirkuszban ezekkel a majmokkal és az lesz majd a plakáton, hogy ezek neki féltestvérei, nézze meg akárki, mert hisz neki is hosszú az orra. Mit szólsz ehhez? Nem zseniális?
98– Senkise mondhatja, hogy ez nem nagyszerű, – felelt meg újfent önmagának, – ha valaki főorvos és ennyiféle lángész van amellett a fejében. Emlékszel még, hogy ott a fán mi volt Bubikával? – kérdezi hirtelenül. – Emlékszel, emlékszel édes Efráim? Bájos dolog volt bizony.
– Legszebb emléke életemnek, – felelt megintcsak önmagának. – És pá, pá neked szívem, Efráim, – mondta még. S ezzel felvette szoknyája csücskét a szájához, megcsókolta és elillant.
– Útszéli bölcs vagyok, – kiáltotta Efráim még egyszer, utoljára és várt és várt. Mondom, szerette ezt a mesterséget. De nem jött senki. A csend pedig felvette átmeneti kabátját és vastagabb lett. Csak egy árnyalak suhant el mellette: a Főkapitány. Orrán a zsebkendője s utána Aglája szaladt egy esernyővel. De Efráimnak szerencséje volt: nem vették őt észre.
– Tyű, a teremtésit neki, tényleg jó lesz nekem innen iszkolni, – gondolta magában. – Amellett mindjárt eső is lesz. – Fölnézett az égre.
Fogta tehát a holmiját, a süveget, messzilátót és állványt, odament a rendőrhöz és így szólt hozzá:
– András bácsi, János bácsi és Pítör bácsi együttvéve, – (mint látható, ezelőtt a rendőröket hívták úgy, mint ma a gyerekeket nevezik, gondolom, az ősi tősgyökér bizonyítása végett), – én most külországokba libbenek szerencsét próbálni, – mondta, – maga meg éppen hazamegy. Vigye haza és őrizze meg nekem e drága cuccot, ha hazajövök, hozok magának 99ajándékba egy szép kis vadmacskát meg egy még szebb emberbőrt. Nagyon szépet.
– Emberbőrt? – kérdezte Andris bácsi kissé aggályosan.
– Egy Aglája nevű erőteljes szűzét, – ígérte Efráim.
– Aglája? – kérdezte Andris bácsi megintcsak úgy, mint aki nagyot hall és nem egészen érti a szót.
– Igenis, egy Aglája nevű erőteljes szűznek a bőrét, – mondotta Efráim. – Ha azt kiállítja a piacra, minden büdös csirkefogó odasereglik és elkezdi imádni. És akkor megfoghatja őket mind, nem kell utánuk szaladni, – szólott és hiába csóválta Andris bácsi úgy a fejét, máris elinalt.
Mindezek után pedig rohanvást rohanva következtek rá az események.
Megy és mendegél az ottani Mókus utcán, hát nem megint rájön a bolondóra, mint az a következőkből is kiderül.
Szembe jön vele a Hatalmas Úr, ugyanaz, akinek sovány szerelmeket jósolt, és éppen el akarja gázolni egy nagy kocsi, – rettenetes! Erre Goldnágel gyorsan tüsszentőport fúj az orra alá, a Hatalmas Úr óriásit tüsszent, a lovak megbokrosodnak és tovavágtatnak. Nagyszerű! Meg van mentve.
– Te ahelyett, hogy illedelmesen köszönnél nekem, port fújsz az én orrom alá? Ne beszélj annyit, hisz láttam. Mered tagadni te szemtelen? – kérdezi tőle a nagyúr.
– Én meg akartam menteni a Hatalmas Úr életét, hálából a jó kis narancsokért, amelyeket szegény feleségemnek küldeni méltóztatott, – mondja Goldnágel és röhög.
– Hát nem köszönni kell előbb? – rivall rá a Hatalmas Úr. S amit Goldnágel ezután művelt, arra mondom én, hogy megint rájött a bolondóra.
Először is leűlt a járdaszélére.
100Aztán lerúgta cipőjét, kapcáját, szájába vette lábaujját és ebben a helyzetében még három bukfencet is vetett.
– Mit csinálsz, te ferde fajankó? – kérdezi tőle a Hatalmas Úr.
– Én így szoktam köszönni, – feleli Goldnágel, – ha tehát előbb köszönök, akkor elgázolta volna Méltóságodat a kocsi.
– Méltóságosnak mersz nevezni engem? Én Kegyelmes Úr vagyok, – rivallt rá a másik Efráimra. – Különben is, mióta megjósoltad sorsomat, te bitang csillagjós, az én szegény feleségem lesoványodott körülbelül nyolcvannégy és fél kilóval, ma már csak száztíz kiló a szegény. Továbbá hetenként szerez egy kis náthát nagy fáradsággal és minden szerdán délután hat órakor náthásan mondja nekem azt, hogy: feretlek. És én és én, oh jaj nekem, – kiáltott föl ekkor égnek emelvén vastag karjait. (Fekete szalonruha volt rajta, csíkos nadrággal.) – Én azóta sem eszem egyebet, – folytatta jajongva, – mint pörkölt zabdarát és hajdinakását, oh jaj, már egészen megbutultam tőle.
– Megbutult, oh? Vannak ebben kegyelmes úrnál az eddigiekhez viszonyítva még mélyebb fokozatok is? – kérdezte ekkor nagyon udvariasan Goldnágel.
Csakhogy erre persze kapott a Hatalmas Úrtól egy akkora pofont, hogy kiugrott a balszeme tőle. Viszont ebből mégse lett semmi különös baj. Mert gyorsan elkapta a levegőben és visszatolta régi helyére.
Igaz, hogy nem egészen jól tette vissza, mert azóta kicsit sanda bizony.
S emiatt mindjárt ott rá is kiáltottak az utcán:
– Mit nézel rám olyan sandán? – rivallt rá valaki.
– Épp most verték ki a balszememet, – válaszolta Efráim nagyon szelíden.
101– Biztosan megérdemelted. Ó te csirketolvaj, jól ismerlek, – kiáltott vissza az illető.
– No de annyi baj legyen, – gondolta magában Efráim, – mindjárt bemegyek egy söntésbe és egy korsó sör helyett kettőt fogok látni. Ez pedig még kellemes is, mert több benne a reménység.
Megy és mendegél az ottani Váci utcán, egyszerre kiáltást hall. Odanéz, hát uramfia, épp egy kisgyerek esik le az emeletről. Nosza máris ott terem és hopp! éppencsak hogy karjaiba kapja, s minthogy a futás lendületében volt, tovább is szalad vele kicsinyég. És íme máris felhangzik mögötte a vad zsivaj: – gyerekrabló, íme gyerekrabló! – hangzik mindenünnen. És mondhatom, mindenki örült, hogy végtére ilyesmit is láthat életében.
S mármost magyarázni se kell, mi már ismerjük annyira a mi Efráimunkat: mihelyt ő azt hallja, hogy kergetik, akkor nyomban Nurmivá változik át. Csakhogy mit csináljon futása közben egy meztelen babával? vágja őt a falhoz? Még az is eszébe jutott, hogy hátradobja nekik, kapják el, mint a labdát, addig ő remekül megugrik, igaz-e?
Végülis, mondani se kell, megfogták szegény Efráimot. S hogy mi minden volt ott, hogy írjuk le? Nem írjuk le, mert mi tagadás, mi sajnáljuk Goldnágel Efráimot. Jól elagyabugyálták s mielőtt még a kétségbeesett mama odaért volna, valaki úgy hasbarúgta, hogy feje lenyaklott a térdéhez. S mikor ezt a most már boldog anya látta, s miután kisbabáját összevissza csókolta, örömében így szólt:
102– Hagyják már azt a szegényt, ez úgyis olyan nyomorult. De hogy el akart szökni ezzel a gyönyörű gyerekkel, azt elhiszem neki. Hát nem gyönyörű? – kiáltotta és felmutatta a meztelen porontyot, aki nagy ijedtsége után zavartan pöszmögött.
Így hát az anya kérésére elengedték Efráimot, nem vitték a Főkapitány elébe. – Menj a fenébe, nyavalyás, – mondták neki, egy öregasszony pedig így szólt hozzá:
– Egyenesedjél fel és igyál egy kis borovicskát az egészségemre. – És egy félpetákos pénzdarabot tett arra a testrészére, ahol a kisgyerekeket verni szokták, – minthogy az volt fölül, a feje viszont, mint már említettük, a két térde közt kalimpált.
Egyszóval Efráim nem tudott többé felegyenesedni.
– Úgy látszik, eltörtem, – mondotta magának, – de annyi bajom legyen. Remekűl tudok én hátrafelé is menni, – azt mondja nagyon békésen. (Mert higgyék el nekem, voltaképp békés természetű volt szegény Efráim.)
S ezzel kidugja fejét a két térde között hátrafelé. S minthogy mindkét keze közel volt a föld színéhez, fel is vesz hamar egy jókora, még égő cigaretta-csutakot és elkezd mindenekelőtt remekűl dohányozni.
Egyszóval, úgy látszik, az ördög bújt ebbe az Efráimba. Vagy tán ő volt maga az ördög?
– Így legalább alulról is látom a világot, ilyet még úgyse csináltam életemben, – mondja magának. S ezzel kényelmes tempóban, mindétig hátrafelé rakva lábait, két lába közt kilógó fejjel, valamint szemtelenül pöfékelve, (mondhatnók azt is, hogy szinte pöffeszkedve!) elindult hát sétálni az ottani Váci utcán.
103Nem mert utánamenni senki. Az emberek előbb szótlanul bámulták, aztán szerteszaladtak a rémhírrel, hogy a holdból van itt egy ember és, – ami a legérthetetlenebb! – mindenki, aki csak róla beszélt, vakaródzott, hol a jobb szemén, hol a bal hónalján.
Ő azonban csak ment és mendegélt rendületlenül. S amint így megy és mendegél, ontva magából a füstöt és nagyokat köpködve, (mert nem volt szokva dohányhoz), találkozik a Tábornokkal.
– Efráim, – kiáltja a Tábornok úr, – te vagy az? Milyen nagyszerű vagy! Ez aztán az isteni mutatvány! Aki csak lát, frászt kap tőled.
– Te való vagy minékünk! – üt a homlokára hirtelenül, – itt a bomba-siker! nagy ötletem van, kamerádok. Mindenki elszalad tőled, óriási! és mindenki vakaródzik, még én is! Most eszmélek csak, hogy mennyire zseniális vagyok én, valóságos lángész! és te mennyire nekünkvaló vagy Efráim. Ne féljetek tőle kamerádok, – fordult aztán tisztjeihez, akik szintén nem szaladtak meg tőle, csak vakarództak, – (lévén mindegyiknek vitézi rangja természetesen!) – emberek! – kiáltotta a tábornok, – kötözzétek meg, hogy el ne szökhessen a büdös. Ismerem én őt.
– Óriási vagy, ezennel besorozom őt! – kiáltotta ki a világnak. – Micsoda találmányom van nekem! Be veled a hadseregbe és vége van az ellenségnek, – hirdette ki mindenfelé határozatát, miközben egyre csak a combját ütögette, mintha épp most és ő maga jött volna be lóháton a Vereckei-szoroson.
Egyszóval: így került Goldnágel Efráim a hadseregbe. S hogy szegénynek mint lett ott sora, vessünk még erről is néhány szót.
104Most látom csak, hogy olvasóim nem is ösmerik eléggé az ottani stratégiai helyzetet. De minek is azt eléggé ösmerni? Jobbra volt az őserdő, balra meg az ellenség. Elég ez nekünk, laikusoknak. És hogy baloldalt az ellenség hason csúszva jött a város felé.
Csakhogy ezt a nagy Tábornok megtudta, mert neki is volt egy vacak messzilátója. Nosza, nyomban fölpakoltatott ötvenkét tevét tüsszentőporral, (íme tehát ő is tudta, mi a tüsszentőpor, nemcsak Efráim), – ezeket a tevéket ráeresztette az ellenségre, – a tevék ugrottak egyet, a zacskók kinyíltak, – csakhogy az ellenség erre is csak röhögött. Mert minden katonájuknak jóelőre be volt dugva az orra fülzsírral.
Nem volt hát mit tenni, kétségbeejtő volt a helyzet. A lakosság még semmiről se tudott, tehát nagyban vigadozott. Az eszpresszók zsúfolva voltak. Négy kegyelmes úr a bokáját törte steppelés közben. Egy matrózban meggyulladt a szilvórium, kék láng tört fel a szájából s az emberek így kiáltottak: – ne veszítsük el a kedvező alkalmat! – és szalonnát sütöttek a szája fölött az ottani Széna téren. (– Ne hagyjuk kárbaveszni, hisz ez pontosan olyan meleg, mint a Bunsen-láng! – kiáltotta egy fizikai tanársegéd úr.) S e cselekedetnek kettős haszna is volt. Egyrészt a matróz remekjó szalonnazsírt kapott a torkába, aminek gyógyító hatásától nyomban talpra ugrott és így kiáltott fel: – az anyját neki! hiszen ez toka-szalonna! – ez volt az egyik előny. A másik pedig az, hogy a szalonna megsült, igaz-e?
Ezenfelül egy aggszűznek kettős látomása volt: egyrészt vőlegénye támadt álmában, amit már nem is remélhetett, másrészt kiderűlt, hogy vőlegénye egy részeg kenguru, aki 106éppen táncra kéri fel őt. Ezek voltak az általános állapotok – és ennyi elég is, a részleteket nem szeretem. A lényeg ebben az, hogy, mint már mondtam is: a nép csupa élvezetek közt tobzódott bűnösen és semmit sem tudott a veszedelemről, amely nagynak ígérkezett, minthogy az ellenség oly okos volt és, mint már szintén mondtam, hason csúszva jött egyre közelebb a városhoz. Ez volt a helyzet.
– Mi a ménküt hozott is nekem a nyakamra Főmagasságú Tábornok úr. Hej, a nyavalya álljon bele, hiszen ettől a görbe vakarcstól még a pofám is viszketni kezd, meg a hónyom alja, hacsak ránézek is. Hogy veszem én így célba az ellenséget? A komisz legénység meg már mind eliszkolt miatta. Üres a kaszárnya. Szaladtak a mamájukhoz panaszkodni. Úgy félnek, még a foguk is zörög. Azt mondják, hogy ez hold-létrán mászott ide közénk, veszne ki a magja. El is van terjedve a városban, hogy bizony hold-ember ez, semmi más, akkor meg hogy a fenébe akar evvel a stratégiában óperenciázni a kegyelmes úr. – Így beszélt Csikesz Kolos, a tapasztalt, öreg őrmester.
De a Tábornok-Főhadvezér csak mosolygott.
– Ez éppen az én nagy haditervem a stratégiában, – mondotta rejtélyesen. – Te meg ne beszélj semmit se bele, vagyishát fogd a pofádat. Még a szemed-füled is eláll majd, még a szájad is kettéválik és annyira, hogy ijedtükben belerepűlnek a halak, attól, amit látni fogsz. – Így a Magasrendű Tábornok úr.
S ez aztán úgy is lett, amint megjövendőlte.
Efráimot kiküldték a front elejére egy dombra, ott volt még egy állvány is, (olyan formájú, mint ama büdös, régi sajt, amelyre a vadak közt annakidején felmászott szóno107kolni), arra föltették és nemhogy gyülevész csődület támadt volna körülötte, sőt inkább, mint ez várható volt, mindenki elszaladt onnan. A katonák földalatti lyukakba bújtak, mint a mormoták, az ágyúsok az ágyú alá feküdtek, a szekeresek szekereik alá. És az ellenség?
Nos, az ellenség soraiban is elég nagy mozgalom mutatkozott. Egyes hasalók felugráltak és fejük felé kaptak, mintha nekik is kiesett volna most a balszemük. Mások, mihelyt feltápászkodtak, elkezdtek a hónuk alatt vakaródzni.
– Miféle istenragálya, szörny van ott az állványon? Ez döglesztésünkre van odatéve, – mondogatták. És megpróbálták célba venni, de nem lehetett, annyira viszketett a szemük is, meg a hónuk alja, hogy nem tudtak célozni tőle.
– Egy megfordított fej láttatik ott, haj regő rejtem, amely két láb között kandikál elő, haj regő rejtem. És két szeme nyugodtan és mereven néz minket alulról fölfelé, még csak nem is pislant, meg se rándul, hogy nyavalya töri ki az embert tőle! miközben szemtelenűl cigarettázik, haj regő rejtem, – jelentették ki az ellenség pontosságot kedvelő csillagászai, akik folytonos vakaródzás közben messzilátóval figyelték a szörnyet.
– Hold-ember jött létrán segíteni nekik, – hangzott el egyszerre a vészkiáltás, amire valamennyien eszük nélkűl szétszaladtak.
– Itt a dicsőség, no hál’ Istennek, mert itt a dicsőség! – gondolta magában Efráim.
108Hátmég, mikor a hold-ember elindúlt feléjük. Szép nyugodtan sétált, mindegyre hátrafelé vetve lábát és mindegyre cigarettázva meg köpdösve, míg az ellenséghez nem ért. Persze, senkise volt már ott, mindenki elbújt. Az egész prófunt pedig ott hevert szétosztva a földön, (szép, színes, rojtos papírszalvétán persze), mert épp akkor osztottak menázsit a katonáknak. Ez komiszkenyér volt, már jóelőre megjegyezzük.
És most még valamit kell elmondanunk, amiről elfeledkeztünk eddig beszámolni.
Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos nemcsak hosszúorrú majmokat hozott magával az őserdőből, ez merő tévedés. Ezt csak afféle felületes és könnyelmű személyek állíthatják ilyen habkönnyű biztonsággal, mint amilyen Angéla Baba volt egész életében. (Akit, megjegyzem, nem is nagyon szívelhetek. Már azért sem, mert no lám, neki köszönhetem ezt is: miatta felejtettem én el a fontosabbját felemlíteni.) Szó sincs arról, hogy ez úgy lett volna, mint ahogy ő állította. Tarbusik Nándor Eleonóra főorvosnak azért volt annyi pénze és Angéla Baba azért lehetett olyan elegáns, mert a főorvos még hatalmas tüskés sünöket is hozott magával az őserdőből, még hozzá nyolc darabot. Csakhogy ezeknek nem tudtak elegendő svábbogarat enni adni, az volt a baj. Ezért is nem vette meg őket a cirkusz. Pedig ebben a városban volt elég, éppen elég svábbogár, különösen a pékműhelyekben és vendéglői konyhákban, dehát ezek nagyétkű sünök voltak és hiába tett közzé Tarbusik főorvos hirdetést svábbogarak iránt a csütörtöki lapokban, (amelyekben akkortájt tudvalevőleg a lakáshirdetmények is voltak, – remek lakásínség volt ugyanis akkor a Városban), nem tudott eleget kapni e szegény sünök109nek, tehát el kellett veszniök bizony. Beállt tehát Tarbusiknál a krach. Csakhogy a főorvos ravasz ember volt, nem hagyta ő magát oly egykönnyen tönkretétetni holmi svábbogarak által. Fölment a Főtábornokhoz (akivel per-te-viszonyban volt) és így szólt hozzá:
– Magasrendű Tábornok, édes komám, te nem tudod, hogy milyen lángész vagyok én és milyen kincs birtokában vagyok. – S itt elmondta, hogy ő szándékosan ölte meg e szegény sünöket, (svábbogár helyett treszfarin-süteményt adagolva nekik délutánonként) és csakis ezért ölte meg e kedvenceit, hogy a hadseregnek szolgálatot tegyen. Ő ugyanis tudja, hogy titkos háború van, lenyúzta tehát kedvenceit és mivégre? Megintcsak hogy szolgálatot tegyen a hadseregnek. Vagyis el kell vinni ezeket a sünbőröket a Titkos Arzenálba s ott olyan készüléket szerelni rájuk, hogy… illetve úgy látom, jobb lesz, ha sorrendbe szedjük. Tehát:
1. nyolc méltó hős (és mindenekelőtt te Magasrendű Uram és édes komám, – mondá), – meg a többiek is, mielőtt a csatába mennek, olyan ruhát vesznek fel, amelybe finoman bele van szerelve egy-egy sünbőr és
2. e szerelvény egy kis gombhoz vagy finom fogantyúhoz van kapcsolva s ha ezt megnyomja az illető, a tüskék előbb kinyílnak, aztán kiugranak, felszöknek a ruha mögűl és mit kell itt még magyarázni? Aki ennek birtokában van, az úgyszólván sérthetetlen. Mert ez még nagyobb kitalálmány, mint a trójai faló volt egykor. Ha mi elhisszük a görögöknek, hogy ez nagyszerű volt akkor, mért ne lehetne ugyancsak ilyesmit elhinni neki, egy Tarbusik-főorvosnak?
– Óriási! – rikoltott erre a tábornok, de mint a rigó és igazán ki is tett magáért. Nagy pénzt fizetett úgy e bőrökért, 110mint az ideáért. (S innen Angéla Baba nagy eleganciája. Ahány hős volt a hadseregben, annyi pulóvert csináltatott ő magának ausztrál-gyapjúból és mindenféle színekben. Vagyis nyolcat.)
De megintcsak minek itt vesztegetni a szót? Efráim volt most legnagyobb hős e hazában, természetszerűen ő is kapott tehát ilyen szerelvényes ruhát és ebbe is ment ki persze a frontra.
És most térjünk is vissza hozzá. Mint mondottuk volt, cigarettázva és köpködve átballagott az ellenséghez, ott, ismételjük, mindenki szétszaladt, illetve nem egészen mindenki. Volt ott egy még nagyobb hős, egy generális, (kettős vitézi rangban!) aki minden rémülete és viszketése ellenére ott maradt a közelben, mert a következőket gondolta magában:
– Nem kell úgy megijedni, elvégre nem vagyunk kucséberek, mi katonák vagyunk. Legyőzöm viszketésemet, odamegyek hozzá és úgy beszélek vele, kissé leereszkedően persze, mint régi cimborával szokás. Lássuk, mi lesz? Legföljebb még nagyobb hős leszek.
Oda is ment hozzá és persze meg is kapta szépen a magáét. Minthogy, köztünk maradjon a szó, nagy hólyag volt ez a tábornok. Azt hitte, hogy a mi édes Goldnágelünkkel bratyizni lehet. Azzal kezdte, mindjárt úgy akarta megszólítani, hogy barátságosan ráütött a legfelső részére. (Még egyszer mondom, hogy Goldnágelnek az volt most legfelső része, ahol a kisgyerekeket verni szokás.)
Nosza mindjárt ordított is egy nagyot, mert közeledtére a tüskék máris kiálltak Efráimunknak ebből a testrészéből. Úgy bizony. Az ellenséges Tábornok tehát nagyot ordított, a kezét szopogatta és végre esze nélkül ő is elszaladt.
111Csakhogy Efráim is üvöltött ugyane pillanatban egy akkorát… – persze azért, hogy még jobban megijedjenek. Ezt még Bubikától tanulta meg annakidején. S ezzel hoppsza-hopp! elkezdett gurulni, vagyis bukfenceket vetett olyan gyorsasággal, ahogy csak ő tudott e világon.
Azt már mondottuk volt, hogy a katonaság üdítő komiszkenyere ott hevert pontosan elosztva finom kis rojtos papírszalvétákon a földön. Azt is vegyük tudomásul, hogy az említett tüskék még mindig hegyesen kiálltak Efráimból. Ennélfogva e tüskék gurultában felszedték az összes kenyereket egytől-egyig. Négy tonna komiszkenyér terhe súlyosodott szegény Efráimra.
– Ezt pedig most mind megzabálom én, mert itt a dicsőség, – ordította vad örömmel.
Csakhogy ugyane pillanatban robbant a Régi Torony.
Volt ott ugyanis egy régi torony, amelybe az ellenség éjjelente puskaport csempészett bele. S az említett hős Tábornok, mikor elinalt, azaz mikor tervszerűen, célszerűen és szabatosan visszavonúlt, ezt gondolta magában:
– Még egy utolsó kísérletet teszek, mielőtt végleg elszaladnánk, vagyis jobban mondva tervszerűen visszavonulnánk. Rádöntöm a hold-emberre ezt a tornyot, hátha megdöglik tőle. S akkor megnyertük a háborút, ezt én garantálom nektek, én, Brandwein Edgár.
Meggyújtott tehát egy kanócot és megintcsak tervszerűen visszavonult. Vagyis elszaladt. Csakhogy rosszul számított a lelkem, nagyon is rosszul. Mert a torony valóban rádűlt 112Efráimra, csakhogy a tábornok megfeledkezett a kenyerekről. Tessék elképzelni négy tonna komiszkenyeret! Mi annak egy torony, annak még egy város sem elég, mert azt is kitartja.
Illetve, hisz rosszul is mondom. Mert a komiszkenyér tényleg rendkívűl ellenálló, szó sincs róla, fittyet hány még a golyónak is, mert sziklákkal vetekszik. Mindez igaz, (ezt saját tapasztalataimból tudom), ugyanekkor azonban meg is védi az esendő embert még Karádi Katalintól is. S ez volt itt a helyzet.
Hiába hullott a kőnek zápora, – a komiszkenyérnek legfínomabb krómacél jellege is van. Mint vastag balerinák, táncoltak rajta a métermázsás kövek. Míg aztán Efráimra rá nem dőlt az egész Régi Torony.
Mikor is nagy nyekkenést és nyikorgást érzett a hátán. De azért még ne tessék megijedni.
Az ellenség tábornoka azonban ebből a szempontból is rosszul számított, ez a buta fráter. Mert, mikor a Régi Torony pukkanása után egy közeli trágyadombról végignézett a messzi síkon, már nem volt ott senki. Addigra mindenki tervszerűen visszavonúlt, vagyis elinalt. A háború tehát az ő vereségükkel szépen befejeződött. Ez eddig rendben van.
Csakhogy a főhős, vagyis Goldnágel Efráim még mindig ott feküdt a komiszkenyér hegysége alatt és nem tudott megmozdúlni. Viszont a városiak e pukkanás után csak szállingózva és lábujjhegyen mertek közeledni. A Főtábornok, név szerint Gyászosfáy Leonidász Edgár, (véletlenűl őt is Edgár113nak hívták, mit tehetünk róla?), tehát ez a Legfőbb Kegyelmes Úr éppenséggel nagyonis elbújt a pukkanás hallatára.
– Gyertek már zabigyerekek! Zabáljátok már le rólam ezt a komiszkenyeret. Itt a zsákmány, itt a diadal, – kiáltott ki Goldnágel a közeledők felé, egy lukon át, egyrészt pajkosságában, másrészt dühében.
Azért mondjuk, hogy pajkosságában is, mert hisz ezt gondolta magában:
– Látod, te gonosz Aglája és te még gonoszabb Főkapitány! most itt a dicsőség, most itt a dicsőség! – ezt harsonázta neki szíve, miközben röhögött.
Csakhogy ez aztán szintén nem úgy lett, ahogy gondolta, nem bizony. A szerencsétlen Goldnágel Efráim megint túlhamar csinált számadást és, – mint már mondottuk, – részben boldog, részben dühös izgalmában nem vette észre, hogy mekkora udvariatlanságra ragadtatta el magát.
A közeledő katonák e felszólításra nem mindjárt feleltek. Nagyon éhesek voltak, előbb tehát mindenesetre megkóstolták a komiszkenyeret s csak akkor kezdtek ráeszmélni, hogy milyen gyalázatos sérelem esett rajtuk minden tekintetben.
– Ezt akarja ő megétetni velünk? Hisz ez még cudarabb, mint a mienk, – nyilatkoztatta ki rögtön az egyik.
– A szentségit neki! Épp most törött bele a fogam, – így a másik.
– És ezt nevezi ő zsákmánynak? No iszen, szégyellheti magát, – így a harmadik.
– Különben is, mi fínom emberek vagyunk és érzékeny szívünk is van, ő pedig azt meri mondani nekünk, hogy zabáljatok? – így a negyedik. S ez utolsó nyilatkozatnak nyílván döntő hatása lehetett, az a véleményem. Annál is inkább, 114minthogy egyre több éhes katona gyűlt oda és kezdte rágcsálni ezt a rendkívüli, igazán komoly elmélyedésre késztető kenyeret. Úgyszólván az egész hadsereg ott volt már körüle. És mind éhesek voltak.
– Mit mondott ez? – kérdezte egy újonnan érkező. – Hogy zabigyerekek vagyunk, tehát zabáljunk?
– Hát kicsoda ő, hogy így mer lefetyelni velünk? – így egy másik.
– Hogyhogy kicsoda? Tudjuk jól, hogy kicsoda, ez egy hold-ember. Vakarcs. Egy poronty. – Így egy harmadik.
– Igenis ez egy hold-ember, – kiáltotta valaki.
– Nem hold-ember, egy marha, – így egy másik valaki.
– Nem tehet róla, hülyén született, – így egy harmadik.
– No, mert szörnyszülött, – jutott eszébe a legtalálóbb meghatározás egy negyediknek.
– És micsoda szaga van neki! Akár a görénynek, – vélekedett Kackia Benedek tizedes.
– Én mondom nektek, ebből még valami járvány fog kiugrani mifelénk, – így az ezredorvos úr igen szellemesen. Megint általános volt tehát a megrökönyödés.
No de leghevesebb mégiscsak egy Túró Vidor nevű káplár volt.
– És most megint viszkessen a hónyunk alja, hacsak ránézünk? – kiáltott fel kikelve magából.
– Meg a szemünk is? – kiáltott közbe valaki.
– Ezt pedig mind kendnek köszönhetjük, őrmester uram, alássan jelentem, – fordult oda Csikesz Koloshoz ugyanez a Túró Vidor, miközben hevesen tisztelgett.
– Te pedig fogd azt a rejtélyes pofádat, – felelte méltányosan Csikesz Kolos, ha nem is nagyon udvariasan. Ami nem 115csoda, mert hiszen fel kéne fognunk nem könnyű helyzetét. Voltaképpen nagyon mérges volt ő is, mert szintúgy evett a kenyérből. De mert zsugori természetű ember volt: jó sokat. Még most is ette. Gondolta magában: – legalább megspóroljuk a vacsorát, igaz-e? Mert viszek haza anyjukomnak is, hadd élvezze. Meg aztán: úgyis van egy rossz foga neki, hátha kitörik tőle, akkor még a fogorvos is meg van spórolva, igaz-e?
– Te pedig fogd azt a görbére sült pofádat, – ismételte, miközben buzgón és dühösen rágcsált. – Tudod-e te, hogy mi az a stratégia? No, ugye hogy nem tudod? Meg hogy mit tesz az óperenciázni? Mert hát mégiscsak megnyertük ezt a háborút, nem igaz? S ezt tudjátok meg, én tanácsoltam a kegyelmes Főhadvezér úrnak, hogy hogyan nyerjük meg, én Csikesz Kolos törzsőrmester, Infanterie Numero három. És én is vittem neki ezt a nyavalyást. Kötéllel fogtam a pusztában, épp akkor pottyant le a holdsarlóbúl. Hiszen még én vittem utána a kofferjét is, amilyen marha vagyok, a nyavalya törje.
– Egyszóval no! – Az én érdemembűl megnyertük a háborút, van ez ellen kifogás? – kiáltotta most már teljes diadallal.
– Ezt a porontyot meg eheti már a sárga fene, bánom is én őt. Azt se bánom, ha gulyást csináltok belőle szafttal, ehhez a komiszkenyérhez, – fejezte be hatásos szózatát némiképp tréfásan is Csikesz Kolos.
Vagyishát nem tört ki éppenséggel forradalom, azt nem állítom én, de azért, mint látható, Goldnágelre nézve nem éppen kedvezően alakult e dolog. Mármint dicsőségét illetőleg. De mért ne mondanók ki a szót? – ez se sikerűl tehát neki, szegénynek, sehogyse sikerűlt ugye, mint annyi más, amit dicsőségszerző útjain megpróbált.
116Mindezt persze hallotta is és mit tagadjuk, a kedve kicsit leszottyant mindettől. De talán épp ezért megkeményítette szívét, elhatározta, hogy mindezek ellenére még egy próbát teszen: csakugyan külországokba megy és onnan lobogó zászlóval tér vissza haza. Őt nem teszi ennyire csúffá ez a félig érdemes Szűz, ez az Aglája.
Mikoris megérkezett a színtérre Gyászosfáy Leonidász Edgár, a szigorú Főtábornok.
– Tyű, a keservit neki, rádőlt a Régi Torony és ez még mindig él? – gondolta magában. – Ez csökkenti dicsőségemet.
– A fenébe, hát csakugyan élve maradt? – töprengett magában és intett Csikesz Kolosnak, hogy ne zavarja elmélkedései közben. Az meg intett a katonáknak, hogy lassabban rágcsáljanak, mert a Főtábornok Úr most megint stratégiázik.
– Csökkenteni fogja dicsőségemet, – fonta tovább gondolatai fonalát, – pedig nekem most arra nagy szükségem van, mert a király hülye és tegnap azt beszélte lázálmaiban, hogy el akar csapni engem. S ha most megtudja, hogy nem én nyertem meg a háborút, hanem ez a vakarcs… – és így tovább. Illetve még sokáig akarta volna törni a fejét, ám e pillanatban Goldnágelre esett pillantása és majd kiejtette kezéből a tarka tehénnek azt a hátsó lábát, amely főhadvezéri mivoltának ugyebár méltó jelvénye volt. Az történt ugyanis, hogy az éhes katonák Goldnágelről végre-valahára lezabálták a négytonnányi komiszkenyeret s akkor hát Goldnágel nyújtózott egyet és teljes hosszúságában fölállt. Már mond117tuk ugye, hogy nagyot nyekkent a háta, mikor ráesett a Régi Torony. Nos hát, ettől megint kiegyenesedett, vagyis ő volt az, megintcsak ő! Goldnágel Efráim, a sanda bohóc. (Mert azért, bár kevesebbet, de még mindig sandított egy kicsit.) És mindjárt tótágast is állt egykori szokása szerint, hogy kipróbálja régi kedvét.
És íme, no lám, minden a lélektől függ! régen mondom én ezt nektek bájos olvasónőim, mert íme, nagyszerűen ment a kézállás e négy tonna komiszkenyér után is, épp ezért még gyorsan három cigánykereket is vetett.
A katonák pedig fejüket vakarták.
– Ez tehát nem is olyan hülye, mert okos ember ez, – mondogatták egymás között. A fődolog pedig az volt ebben, hogy már nem is viszketett a hónyuk alja, ha ránéztek.
Gyászosfáy Leonidász Edgár Főtábornok pedig így beszélt:
– Haj, hát ilyen nekem való fenegyerek lettél? Ilyen kutya-gyerek, ilyen saláta-gyerek, minek is nevezzelek örömömben? Mert félig hős vagy te, kétségtelenül.
Gondolta magában: egészen most már le nem tagadhatom, ha már ennyire itt van. – Mindezek után tehát így folytatta nagy méltósággal:
– Goldnágel Efráim, ej te koma! Én persze úgyis megnyertem volna ezt a háborút, nélküled is, ez kétségtelen ugyebár, de egy kicsit mégiscsak hát valamelyest ugyebár segítségemre is voltál netán. És ezért nemde némineműképpen, ha nem is sok, de valamely jutalom is jár. Nem tudtam számodra jobbat kitalálni, mint a következőket, hallgass csak ide koma:
118– Mint az általánosságban és messze földön is tudatik, Őfelsége fennkölt feje mostanában nagyon gyengélkedik. Épp ezért erősmarkú, jóságos pribékfiúcska kellene melléje. És minthogy én vagyok itt a haza megmentője és senki más, vagyis itt állok én, mint igazi hős, kinevezlek tehát Őfelsége mellé teljhatalmú főminiszternek. Kiáltsátok tehát mindannyian: – Éljen Goldnágel Efráim, a főminiszter!
És hát a katonák persze mit tehettek egyebet? – mondták is bágyadtan és megintcsak vakaróztak.
Goldnágel pedig most már kissé kételkedve ugyan, de azt gondolta magában:
– No lám, úgy látszik, itt mégiscsak mutatkozik némi dicsőség.
A tábornok viszont ezt gondolta:
– Bravó és bravó! Jobbat nem találhattam ki ennél. A király hülye, a népség is hülye mifelénk, – (más országokban persze nem annyira!) tehát Goldnágel Efráim legkönnyebben ott töri ki a nyakát. És akkor minden rendben is van, mert akkor itt állok én a főporondon egyedűl, nagykereszttel a mellemen! Én és én, Gyászosfáy Leonidász Edgár, a Főtábornok.
E belső szózat után a hasát simogatta örömében. És így lett Efráimból főminiszter.
119Mindarról pedig, ami ezután következik, már csak sokkal közvetettebb referátumokból szerezhettem értesülést, jómagam ugyanis akkori kettőskönyvelői elfoglaltságom miatt nem lehettem jelen a Városban. Tehát az ezután lefektetett közleményekért, ami pontosságukat illeti, nem is vállalhatok teljes felelősséget. Épp ezért további elbeszélésem már csak kivonatos legyen, csak vázlatos, – alapos meggondolás után határoztam így! annál is inkább, mert szavahihetőségemet semmiképp sem óhajtanám kockára tenni.
Goldnágel Efráim, mint elég hiteles tanúktól értesülök, törökülésben űlt íróasztala tetején és ezt a szózatot intézte a Főkapitányhoz:
– Te büdös Főkapitány, te túlrégi sajt, – e szóval kezdte. – Mondhatnám ugyan, hogy sürgősen és hevesen nyald fel ezt a szobát, de ahhoz túlhosszú az orrod, nemde? Az orroddal nyalnád, az pedig nekem nem elég. Numero kettő, – mondotta Efráim.
– Azt akarod tudtomra adni, látom, hogy most már, mivelhogy én vagyok a főmufti, feloldod az ítéletet és elengeded büntetésemet is. Csakhogy én most már egyenesben vagyok, te bivaly, csak nem hagyom abba éppen most! Az ítélet így szólt: az egész világnak azt kell kiáltania: éljen és éljen Goldnágel Efráim. Nos, én épp most már bátran mondhatom, hogy Aglája, a kemény Szűz reszketni fog a csodálkozástól és jön elém lila koszorúval, tollakkal a fején, mint a temetési ló és ő kéri meg most már az én kezemet, nem pedig én az övét. Mert most már végigviszem ám a dicsőséget, mert ezt akarom, ettől nem tágítok, – mondá és elmélázott.
Egy fehér pillangó repült el ugyanis épp akkor az ablak előtt, ettől kissé megenyhűlt és így folytatta:
121– Te most nyílván azt hiszed, meg akarlak dögleszteni. De nem, csak félig fogsz te megdögleni, Zakó Benedek főkapitány. Minthogy hosszú is az orrod, agglegény is vagy és Aglája miatt is már eléggé vakaródzol, el fogod tehát venni helyettem Miss Arabellát, az egykori Arankát. Helyettem teszed, mondom, mint elsőosztályú főmegbízott, mert vele szemben nékem néminemű kisebb kötelezettségeim is vannak, csak erről nem szívesen beszélek. Egyszóval: házasságot ígértem neki könnyelműen, mit tagadjam? Bubika engem akkor úgy megzavart, hogy elfelejtettem Agláját, a kemény Szűzet. Mit szólsz ehhöz rendőr?
A Főkapitány kövér keblére hajtotta hosszú orrát és így felelte:
– Ó Magas Férfiú, megbántam én cselekedeteimet nagyon. Ezennel önkritikát gyakorlok. Aglája kisasszony engem akkor éppúgy megzavart, mint téged Bubika, az oroszlán. Megvallom: én is házasságot ígértem neki zavaromban. Megesik az ilyesmi. Ami pedig Arankát illeti, épp azért változtattam meg a nevét hatalmi szóval Miss Arabellára, mert el akarom venni. Minthogy én csakis olyan nőt akarok elvenni feleségűl, akinek ilyen szép neve van.
Ez volt a Főkapitány. Következett Tarbusik Nándor Eleonóra főorvos. Evvel aránylag kevés dolga volt.
– Te derék víziborjú, – mondá neki, – mikor én meghallottam az őserdőben, hogy neked női neved is van, azt mondtam magamnak: – ez már teszi! Egyszóval: majd megbolondúltam örömömben. Elkezdtem saját magamat is Olgának nevezni, képzeld, sőt így is mutatkoztam be az elefántnak. Az elefánt ettől úgy megijedt, hogy elszaladt. Most azonban azzal a félénk kéréssel járulok elébed, hogy ha már 122ilyen hosszú orrod is van, ne használd többé ezt a női nevedet, mert engem idegesít. Tudod, én azóta ideges ember lettem. A múltkor is tüsszentenem kellett Őfelsége előtt, mikor az orrod jutott eszembe, meg a neved.
– Hadd tudom tehát, – mondá nagy méltósággal, – hogy nem használod többé mind a két nevedet, hadd nyugodjak meg, hadd legyen békés az életem. Ugye teljesíted ezt a könyörgésemet? ugye hogy teljesíted? Nézd csak, te fattyúhajtás, nem akarok én többé tüsszenteni a király előtt. Esküdj meg tehát, – kezdett el könyörögni, – esküdj meg víziborjú, esküdj meg itt e borjúláb előtt. (Magas értelmű jelvény volt akkoriban.)
A főorvos tehát féltérdre ereszkedett és sovány keblére bűnbánóan horgasztván hosszú orrát, ünnepélyesen meg is esküdött. Így beszélt, a hivatalos formula szerint:
És ezzel készen is volt a dolog.
– Most pedig még egy, sokkal félénkebb kérésem is van, ha megengeded, – folytatta nála szokatlan udvariassággal Efráim. – Ne vedd nekem palira Angéla Babát, arra kérlek, ne járj el megrögzött szokásod szerint. Hosszú is az orrod, agglegény is vagy, Aglájából, a kemény Szűzből is kivakarództál, vedd el tehát most már tényleg Angéla Babát, helyettem is, mint elsőosztályú főmegbízott. Mert véle szemben nékem néminemű kisebb kötelezettségeim is vannak, csak erről nem szívesen beszélek. Egyszóval: házasságot 123ígértem neki könnyelműen, mit tagadjam? méghozzá fenn a fa tetején, Istenhez közelebb. Bubika ugyanis engem akkor úgy megzavart, hogy elfelejtettem a kegyetlen Agláját. Mit szólsz ehhez, te szép kis kanangyal?
A főorvos megintcsak sovány keblére ejtette hosszú orrát és a következő szép és egyszerű elbeszélésbe kezdett:
– Oh Magas Férfiú, nagy bűnöket követtem én el te ellened, most már bevallom itt, hadd gyakorlok önkritikát. Az őserdőben többször is meg akartalak én mérgezni, bizony. Bár hisz ez még nem is olyan nagy bűn, ha vesszük, nekem érzékeny a lelkiismeretem. Mert hiszen hatékony méreggel akartam én csinálni a dolgot, hogy mégse kelljen annyi sokat bevenned. Szóljon ez is javamra színed előtt. Mert hova gondolsz? Félkiló aszpirint! Míg azt te beveszed, meg lehet öregedni tőle. De volt nekem egy kipróbált régi szerem, vesztemre ugyanis kitaláltam egy remek, jó svábbogár-irtó szert és ez oly remekül bevált bizonyos egyéneknél is, de hagyjuk ezt. Egy ilyen főorvosnak, mint én vagyok, tudod, többféle prakszisa is van. De, mondom, hagyjuk ezt. Annyi tény, hogy ez a svábbogár-irtó aztán kiirtotta a mi édes városunkban a svábbogarak nagyrészét és ezért is döglöttek meg az én drága sünjeim. Ma is azt mondom: kár értük. De most nem ez a fontos. Fánikát meg akartam kérni az őserdőben, hogy hozzon nekem ebből a jó kis porból egy marékra valót. Gondoltam: eszünk egy kis kókusztej-leveskét és majd apránként, ugyebár. Első napon csak húsz dekát és így tovább fokozatosan. Értek én ehhez, azért is kaptam én a diplomámat és annyi kitűntetést. Akkor még persze nem tudtam, hogy te vagy ama híres-nevezetes Goldnágel Efráim, ezt Fánika csak akkor mondhatta meg nekem, mikor jött a nadrággal, és te 124már elillantál a vadonból, de gondoltam akkor, ha nem is tudom, ki vagy, nem baj, legyen egy vetélytársammal kevesebb, igaz-e?
– De aztán hát elillantál, mondom, – folytatta a főorvos, – nem mondtam hát Fánikának semmit erről. Most viszont, mihelyt meghallottam, hogy itt vagy, rögtön szóltam Angéla Babának, már az orrom miatt is. Mert hisz te növesztetted meg, ugye te aranyos? Úgyis kitaláltam, hiába tagadod, okos ember vagyok én. És te is, igaz-e?
– És mit szólt ehhez Angéla Baba? – kérdezte fölényesen Efráim.
– Kezdetben nagyon húzódozott a svábbogár-por dolgában és nem is mondott akkor még végleges választ. Viszont most persze, hogy te vagy a főminiszter… – mondá a főorvos, és lekötelező mosollyal s a nagyságnak kijáró meghajlással fejezte be érdekes vallomását.
Csakhogy, mindenkit megnyugtatok, Goldnágel nem olyan ember volt, aki ezt az őszinteséget ne méltányolta volna. Goldnágelnek könnyek szöktek a szemébe tőle.
Ez pedig arra késztette a főorvost, hogy a következő gyengéd figyelmeztetéssel szolgáljon:
– De azért ma se fogadjál el Angéla Baba kezéből semmiféle süteményt vagy harmatkását, de hajdinakását sem az Istenért! – súgta titokzatosan. – Inkább szívjad a fogadat, akárhogy szereted is a harmatkását.
– Töszöm, – felelte Goldnágel eltűnődve. Tudjuk róla, mennyire szeretett majmolni. E percben nyilván Andris bácsi, e derék rendőr járt az eszében.
125És most jönnek az államügyek. Ezekkel igen nagy baj volt. Hajszálon múlt csak a Goldnágel elleni lázadás.
Minthogy ez a király is, (mint annyi kollégája!) ténylegesen hülye volt, így hát Goldnágelen volt az egész állam gondja. Épp ebben reménykedett a Főtábornok, hogy majd kitöri ezáltal a nyakát – és íme, majdnem igaza lett.
Nem tudom, emlékszik-e még az olvasó, mi futólag már említettük is a hajsütővasak dolgát. Sok-sok baj volt evvel. Ez a hülye király elrendelte ugyanis, hogy az országutakon és a városok főutcáin négyszáztizenkét és fél méter távolságra, (mert az akkori tudomány állása szerint minden hetvenkettedik évben ennyi volt a hold vonzóerejének diatoniás együtthatója), sütővasakat kell leszúrni a földbe, – mármost honnan vegyenek ennyi sütővasat? – ez volt az első kérdés. Hiábavaló földalatti vasutakat kellett tehát fúrni és építeni, (keskenyvágányúakat természetesen), amelyek bizonyos egyedűl alkalmas ércolvasztótelepekhez vezettek, ezek ugyanis negyvenhárom méter mélységben egyedül voltak képesek ama lítiumos szuperfoszfátot termelni, amely a tudomány akkori állása szerint egyedűl alkalmas alapanyaga a sütővasaknak. Új, hiábavaló ércolvasztó sparherdekről nem is szólván, amelyekben ezt az alapanyagot málnaszörppel el kellett keverni, hogy vizeletellenállók legyenek. (A kóbor kutyákról van itt szó, akik szeretik az ilyen kisebb cölöpöket, – nagy óvatosságra volt tehát szükség!) Ez volt a nép egyik nagy megterheltetése és átka a sütővasak dolgában.
De ott volt még a többi is. Mikor már nagynehezen be voltak szúrva a vasak, akkor egyes kacér legények ellopták azokat. S e helytelen cselekedetüket azzal próbálták mente126getni sajátmaguk előtt, hogy így szóltak: – ej-haj, legalább munkaalkalmat szerzünk a további kohászatnak. – Nem is szólván a gyerekekről, akik nagytitokban csúzlivasaknak használták fel e hajfodorintókat. Nem is szólván továbbá egyes lelkiismeretlen munkásokról, akik csakis azért lopkodták ki azokat, hogy készáruként belecsempésszék napi teljesítményeikbe és felvegyék érte a jogosulatlan prémiumot. Hallatlan! De mit mondjak? mert ez még nem is elég. Ezernyi baj volt e vasakkal.
S mármost mi célt szolgáltak e földbe szúrt, sorozatos hajfodorintók? E krónikám során mindvégig hitelességre törekedtem én, de most látom csak, hogy ebben a dologban mégis nagyot tévedtem. Ha jól emlékszem, korábban azt írtam erről, hogy aki arra ment és nem volt eléggé kipödörintve a bajsza vagy a haja, (főként a bajsza!) az köteles volt halálbüntetés terhe mellett a helyszínen pásztor-tüzet gyújtani és elhanyagolt szőrzetét azonmód és rögtön helyrekanyarintani, mert ez volt a hülye királynak végleges akarata, ebből nem engedett. Nos, itt követtem én el a nagy hibát, lám, mégiscsak fölületes voltam. Mert, szó sincs róla, nem volt e honpolgári kötelezettség elmulasztóira halálbüntetés kiszabva, ez mégiscsak méltánytalanság lett volna. Most néztem meg az akkori törvénykönyveket, amelyekben a jogtudósok elég jól körülhatárolták úgy e bűntett tényálladékait, mint a büntetést. A bűntettesek kötelesek voltak angol fodrásznak kiadni magukat és Sajt Hugó elmebajának öregbítése végett őt több mint hat hónapig fodrászatra tanítani, (avégből, hogy fogalma legyen, miképpen kell majd illetékeseknek az angyalok haját az égben ondolálniuk). Ami, ha meggondoljuk, elég nagy büntetés.
127Mellékesen megjegyzem, hogy ez volt Gerzson bácsinak, a paraszti borbélynak büntetése is, aki szakember létére elhanyagolta szőrzetét. Képzeljék!
Nem bodorintotta bajuszát.
Holott angol borbélynak adta ki magát, – így hangzott a dal, amelyet a bírák énekeltek, mikor kihirdették az ítéletet. (Ez még a Bubika esetével kapcsolatos történet nyúlványa, tessék csak emlékezni rá.)
No, de menjünk tovább. A lényeg ebben annyi, hogy mind e nagy anomáliák megszüntetését tekintette Goldnágel Efráim legelső és legfőbb feladatának. Meg kellett hát tervei számára nyernie Őfelségét, a hülye királyt. Csakhogy ez a király is olyan volt, hogy nagyon szeretett volna tótágast állni, – ő ezt úgy képzelte, hogy ha már jól megtanulta, akkor, (mint annyi kollégája!) ő is mindig tótágast fog állni ezentúl életében. Tehát elkezdte Goldnágeltől tanulni ezt a művészetet.
S mondhatom, nagyon irigyelte Goldnágelt a bakugrásaiért, mekegéséért, (a célbaköpésről már nem is szólván!) szóval annyi más remek találmányaiért is. Ha meggondolom, voltaképp legfőbb becsvágya, az igazi becsvágya az lett volna, hogy ő is a cirkuszban léphessen fel, mint bohóc. Csak hogy egyeztesse ezt össze királyi méltóságával? Voltaképpen ez volt legfőbb problémája életének s ezen törte Goldnágel is a fejét éjjel-nappal. Végülis remek ötlete támadt.
Azt kezdte belebeszélni a király fejébe, hogy szerezzen népszerűséget azáltal, hogy e terhes és szigorú rendelkezéseket megszünteti. A nép ugyanis ujjongani fog, megint szere128tetébe fogadja, épp annyira, mint kisfiú-korában, mikor a bilin űlve festményt készített róla néhai Fa Dezső festőművész s ezt körmenetben felmutatták a népnek. S akkor aztán hajrá! azt csinálhat, amit akar, éppúgy felléphet a cirkuszban, mint a másik két agyalágyult, (ez utolsó szót persze csak gondolta, nem mondta neki), vagyis: mint teszem fel: Néró egykor, vagy második Vilmos, a dicsőséges császár. A nép tódúlni fog a cirkuszba.
S addig-addig, míg Őfelsége csakugyan erőt vett elmebaján és felhatalmazta őt a hajsütővasakra vonatkozó rendelkezés ideiglenes felfüggesztésére. Efráim boldog volt. – Aglája! itt a dicsőség! – ordított fel a szíve. – Az egész város tapsolni fog és azt fogja kiáltani teli torokkal: – éljen és éljen Goldnágel Efráim! – Csakhogy számításaiban megintcsak csalódott.
Vagyishát éppen ellenkezőleg! A nép, minden várakozását megcsúfolva, zúgolódni kezdett. A nép ugyanis annyira hozzá volt már szokva baromi szenvedéseihez, hogy mikor megszűntek, tétován nézett körül. De, ami fontosabb, még ilyen hangok is hallatszottak s egyre sűrűbben: – most miből fogunk élni? – Az agronómusok ugyanis azt panaszolták, hogy nem kell több málnalekvár, (se szörp, se lekvár!) a tetra-hdyrogén-oxid keveréséhez, – a vegyészek azt, hogy mit fognak ők csinálni e nagyszerű oxyd szükséglete nélkűl? hát még a kohászok és vadászok hogy jajongtak! Nem kell több rókazsír, – siránkoztak ez utóbbiak. Akkor ők mit fognak az államnak olyan jó pénzen eladni? – És mit csináljunk most már a bűzhödt földalatti lyukakkal, ahol a félgyártmányú petrencéket szárítottuk? no meg az alagutakkal, ahol 129mi kedvünkre biciklizhettünk? és az ércolvasztó fazekakkal, amelyekbe olyan jó volt beleköpni? mert a köpés rögtön sistergett és azonnal gőzzé vált, hát nem nagyszerű ez? – Így a kohászok. Egyszóval: a nép jajongott és mégis talán ez volt aránylag a kisebbik baj. S ami most következik, azt ti, jóakaratú olvasóim aligha fogjátok egészen megérteni, mert ti nem tudjátok, mi volt hajdan a konzervativizmus! – Mifene dolog ez? – Hogy én ne pödörinthessem bajszomat az utcán? Ne csinálhassak kedvemre pásztor-tüzet? még ezt a jogomat is el akarják venni? És ha úri kedvemnek ez a szottyanása, ki szólhat ebbe bele? Egy Goldnágel Efráim? Majd megint hasba rúgom, akkor megint görbe lesz. – Így az egyik nagyúr. Amire Rochlitz Sebő földbirtokos hunyorogni kezdett balszemével és még meg is toldotta e felháborodást, mondván:
– No és az ingyen sütővasak? Ezt ti elfelejtitek? Elsikkaszthatják az orrotok elől e remek vasakat, igen? Kinek a zsebire megy ez?
Amire egy szerény fiatal jogász, a nevét már elfelejtettem, valami Aladár, csak ennyit jegyzett meg:
– No és a divat? Az eksztrémen fínom, úri divat?
Hát igen, a divat. Egyesek tüntetésképpen sütővasakat kezdtek hordani szivarzsebükben s akiknek nem volt bajsza, azok műbajuszt ragaszttattak maguknak, külön erre a célra kiképzett borbélyoknál, – egyszóval: soha még a pödörintésnek olyan divatja nem volt, mint épp e rendelkezések visszavonása után. S a nép megint összeszaladt: hogy jaj, ez bizony megbolondult. Kicsoda? Hát ki más, mint Goldnágel Efráim. S úgyszólván mindenki dühvel, mondhatni gyűlölettel tekintett fel reá. A király tehát nem is léphetett fel a cir130kuszban, erről szó se lehetett s mindezekért nagyon megharagudott miniszterére. Vagyis Efráim majdnem nyakát törte már ezen is, a Főtábornok tehát száját csücsörítette örömében. (Egyébként: neki is bajsza volt, s mondani se kell, ő is szította az elégedetlenséget.) Csak négy öreg és egy fiatal ember jött fel helyeslő véleménnyel Efráimhoz, ezek szóvivője is azonban a kihallgatás végén így szólt:
– Bölcs ember vagy te Goldnágel Efráim! csak figyelmeztetlek, hogy a bölcsességgel is sáfárkodni kell és nem hebehurgyán beletömködni a világba.
Szóval már evvel is nagy baj volt a politikában, hát még ami ezután következett! A nyaktörés ott állt egy centiméternyire tőle.
Egy igazi napkeleti bölcs járt ugyanis ezen a vidéken, bizonyos Steiner nevű, aki megjósolta, hogy megint hét szűk esztendő következik, úgy, mint a bibliában, és azt a tanácsot adta Efráimnak, hogy gyűjtsön be eleséget jócskán, ugyanúgy, mint József tette, akkor majd neki is hálás lesz úgy a nép, mint a jelenleg annyira harapós fáraó.
És Efráim, még mindig a dicsőségre szomjúhozván, valóban megszívlelte e keleti bölcs szavait. Csakhogy jól emlékezett még az öregeknek ama tanácsára is, hogy sáfárkodni kell ám a bölcsességgel! elhatározta tehát, hogy ugyan okvetlenül végbe viszi tervét, de titkos céljáról egy szót sem beszél senkinek.
Minthogy más mód nem volt effajta gazdálkodásra, megparancsolta tehát, hogy az állam minden lakója köteles há131romhetenként, szerdán, teljes böjtnapot tartani s e nap minden elemózsiáját pontosan beszállítani a kincstár jéghűtéses raktáraiba. Mármost, hogy ez okos rendelkezés volt-e vagy sem, ennek megítélését az olvasóra bízom. E Steiner nevű napkeleti bölcs nagyon helyeselte, magam én korántsem vagyok elragadtatva tőle ma sem.
Ám ez mindegy. Történt, ami történt. No de óriási is lett rá a riadalom. Mindenkinek ez a szózat volt ajkán: – még zabálni se szabad? – A Főtábornok pedig nagyon köpte már a markát, hogy most aztán igazán vége van Efráimnak, még talán bitóra is kerül. Ez volt a helyzet.
Oda is szólt egyszer Efráimnak s úgy tett, mintha tréfálkozni akarna.
– Minek neked ez a sok tojás? – kérdezte. – Csak nem magad akarsz ráűlni, és kikölteni valamennyit? – De még szellemesebb is akart lenni, mert hozzátette:
– Hát a sok tejföl? Csak nem Őfelségének vagy szegény nejének akarsz naponta fürdőt csinálni belőle?
De már erre Efráim is dühös lett bizony, (akkoriban már kezdte elveszteni buzgó jókedvét, – azelőtt ilyenkor bakot ugrott volna örömében), – egyszóval, dühös könnyelműségében e szóra fakadt:
– Mit gondolsz? magam akarom felzabálni mind. Kevés nekem a koszt papa, nem ehhez vagyok én szokva.
Nosza, elindúlt hát a hír a Főtábornok útján, hogy Goldnágel milyen könnyedén fogja fel a dolgot, nyílván el fogja ő adni külföldre ezt a jó kis elemózsiát s a pénzen birtokot vásárol magának az ottani Kelenföldön.
Mikor ennek Efráim is hírét vette, még jobban megdühödött. Most már kezdte egészen elveszteni higgadtságát. Elha132tározta, hogy most aztán megbünteti ezt a csúnya világot, lesz, ami lesz. Ő igenis megbünteti, aztán valóban eliszkol innen, megszökik, megy a fenébe, elszegődik Barnumhoz bakugrani, a dicsőségről és Aglájáról pedig végleg lemond, – vagyis, mint látható, ez egyszer végre csakugyan el volt keseredve. Elhívatta tehát a Főkapitányt és így szólt hozzá igen komoran:
– Te mámoros bakkecske! Elrendelem, hogy büntetésből mindenki köteles legyen egy tányér tojásba beleűlni. De rögtön. Te büdös Főkapitány pedig, aki olyan vagy, mint a régi sajt, te májfűrészelés terhe mellett köteles vagy ellenőrizni ezt a dolgot. Vagyis, végigmégy magad és édes pribékjeid minden házon, és felállítod őket a székekről, megértettél? még a szopós gyereket is, hogy valóban beleűlt-e a tojásba? És ha már jó lucskos lesz mindegyik… no de nem folytatom.
– Tehát menekülj te is a sárgába.
A Főkapitány pedig semmit se szólt, csak épp, hogy a fekete tehénnek kezében lévő lábát, (ez magasrangú kitüntetés volt akkor!) tisztelgése jeléűl magasra emelte és azzal mindjárt tovasercent. Mert azt gondolta magában:
– Köteles vagyok végrehajtani, mert tőle függ az én szép Arabellám sorsa is. Arabellám ugyanis a medvékről át akar térni az oroszlánra, viszont nincs több oroszlán sem a cirkuszban, sem az országban. Ő még a helyén van, tehát a behozatali engedélyt még gyorsan kicsikarom tőle.
Csakhogy ki az a bölcs, aki jóelőre számba tudná venni a sors útjának kanyargásait, vagy akár a közönség kedve for133dulását? Goldnágel nemde büntetésnek szánta a tojásbaűlést és mi lett belőle, istenem! Ha tudnátok! ha láttátok volna!
Ilyen ujjongás még nem volt abban az országban. Az emberek az utcán ölelkeztek, (még a halálos ellenségek is!) nem is szólván a kisdedekről, akik az ilyenfajta, kissé nyirkos szenzációkat néha még szeretik is. A hülye király, mikor értesűlt e dologról, könnyezve köszönte meg Efráimnak zsenialitását.
– Lángeszű vagy! – mondta néki. – Ilyen nagyszerű divat még sose volt ezen a cefet sárgolyóbison.
– Új divat van, isteni divat van, – kiáltozta ujjongva mindenki, – éljen és éljen Goldnágel Efráim.
– A nagybátyám még meg is gyógyult tőle hátfájásából, – kiáltotta valaki.
Mások meg eskü alatt állították, mint szemtanúk, hogy két süket öregember a beleűlés után trombitálni kezdett.
De mit is mondjak még egyebet? A főrendűek új nadrágot csináltattak maguknak és nyomban beleűltek a tojásba.
A hölgyekről itt most nem nyilatkozom, mert az kényes dolog.
– Micsoda fényes divat ez! – mondták e nagyurak és enyhén riszálni kezdték súlypontjukat, hogy néminemű feltűnést keltsenek az ottani korzón. De a földmívelők is meg voltak elégedve e dologgal, mert drágábban adhatták el a tojást nagy kelendősége miatt, a zongorakészítők is örültek, mert minden paraszt zongorát akart venni a nem várt jövedelméből, amellett nem sajnálta, ha ünneplőbe akart öltözni s akár a legszerényebb nép is, mi se volt egyszerűbb! Szépen kipucolta régi nadrágját, beleűlt egy tányér tojásba, megvárta, amíg megszárad, (esetleg enyhe tüzet gyújtott és föléje guggolt), aztán kiment a napfénybe, mutogatni magát.
134Csak egyes komor órásmesterek voltak rosszkedvűek és csóválták kicsit a fejüket, ám ez nem sokat számított.
Egyre ünnepibb lett a hangulat.
– Éljen és éljen Goldnágel Efráim, – kiáltozott újból a nép, mikor hősünk törökülésben felűlt a Bukott Férfiú nevezetű szobormű fejetetejére a Város vásárterén. És mindenki tapsolt, ezt akárki láthatta. Itt volt tehát a Nagy Dicsőség, a végleges és Goldnágel Efráim végre is elmosolyodott. (Nagy csoda volt ez nála, mivelhogy ő se nevetni, se mosolyogni sohase szokott, csak mások a cirkuszban őrajta, nagyon. Ha tehát meggondolom, nagy jótevő is volt őkelme voltaképp.)
Végülis fáklyásmenetet rendeztek tiszteletére s ő minden pompájában bevonult imádott cirkuszába.
– Végre tehát itthon vagyok az én édes, igazi hazámban, a cirkuszban, – mondotta halkan és sírt. (Amit különben szintén sohase szokott.)
Elbeszélésünknek tehát végére jutottunk. Illetve, hisz mégiscsak meg kell emlékeznünk Aglájáról is, a Kemény Szűzről.
Aglája mélyen meghajolva, kakukkfűből font koszorúval járult eléje a cirkusz porondján és így szólt:
– Tiéd vagyok.
Ámde Efráim, mint egykor Bubikát, az oroszlánt, átugrotta őt. S mikor Aglája megint eléje járult, újból átugrotta. Aztán karonfogta Fánikát, (aki azóta „Helga hercegnő, a kitűnő kötéltáncos” nevét vette fel) és ment vele egyenesen Őfelsége, a hülye király elébe, hogy adja össze őket. Aglájáról az a 135hír járja, hogy mindezek után felszaladt a harmadik emeletre, kinézett az ablakon s ott, a nászmenet láttára irígységében hólyagrepedést kapott, vagyis, magyarán szólva, megpukkadt. (Mivelhogy mindenki otthagyta ugyebár, nagyon helyesen!)
Goldnágel megint ott volt tehát hazájában, a cirkuszban. S mikor a valaha oly szigorú Főkapitány, karján ifjú nejével, Arabellával meglátogatta őt és nyájasan megkérdezte tőle, hogy hát mivégre volt akkor ez a sok erőfeszítés, hogy végülis Agláját mégse vette feleségül? – amire Goldnágel Efráim ez egyszer csakugyan elkomolyodva így felelt:
– Én bohóc vagyok és szeretem a fölösleges dolgokat. És azért csináltam az egészet, hogy megmutassam neki, ki vagyok s mikor már megmutattam, mindjárt át is ugorhassam őkelmét, mármint a gőgös Agláját.
Azt is beszélik, hogy a fölösleges dolgok e nagy kedvelője minden délután hat óra tájban csakugyan fölvette egykori csillagos sipkáját, elővette messzilátóját is, (amelyet azóta visszakért Andris bácsitól) és sokáig nézett vele föl az égre. Hogy miért tette? rejtély. Mert hisz aligha láthatott ott valamit, ilyenkor nappal van még mindenütt a világon.
S hogy várt-e ott valamiféle jótékony üstököst, amely talán megváltoztatná az ottani emberek életét, ezt már nem tudom.