Második önéletrajzi könyvemet, a Pokolbeli napjaim utánt feleségem, Szegő Zsuzsa halálával fejeztem be.
Előzőleg hosszan foglalkoztam minden dolgunkkal, azaz vele. Mikor 1963. szeptember 22-én elhunyt, már több mint egy éve tudtam, hogy rákbetegsége ellen nincsen segítség. Fiúnkat, az akkor hat esztendős Andrist bentlakónak adtuk, hogy édesanyja pusztulását ne kelljen végignéznie. Ahogy betegsége elhatalmasodott teste – de nem lelke – felett, búcsút mondtunk barátainknak és ismerőseinknek, és házunkba zárkóztunk. Zsuzsa a szalon pamlagán ült, én vele szemközt a széken. Igyekeztem szórakoztatni, rendszerint tíz-tizenkét órát meséltem néki életemről, vagy képekről, könyvekről, történelemről, filozófiáról beszéltem. Néha úgy tetszett, mintha a dívány mögött egyre szűkülő folyosó nyílna, és azon csúszna hátrafelé a dívány Zsuzsával a semmibe. Sétálni a szomszéd parkba csak éjfél után jártunk ki, hogy kísértetté fogyott feleségemet ne lássák. Én magam is bukdácsolva jártam a külvilágban, mintha én is búcsút vettem volna e földtől. Mikor a piacról hazajöttem, rendszerint túlmentem házunkon, mintha nem is ott laknék, és csak akkor eszméltem fel valahogy, mikor az út kezdett meredek lenni.
71963 elején orvosunk, Tószeghy doktor, mikor autójához kísértem házunk elé, megsúgta nékem, hogy Zsuzsának legfeljebb néhány hete maradt. Zsuzsa mégsem érezte magát rosszul, a Slovak doktor, a nagy angliai gyógyszergyár vegyésze által felírt kezelés – enzimek és étrend – átsegítette a nagyobb fájdalmakon, így olykor még a főzésben és a takarításban is segített nékem. Azt hitte, hogy a hegyi levegő, ha el nem is múlasztja, de megállítja a csontrák terjedését, és július elsejére, két havi időtartamra szobát rendeltem Soprabolzanóban, fenn a hegyekben, Bozen felett. Nagy nehézségek után meg is érkeztünk. Fiúnkat, Andrist közben barátnénk, Kelemen Zoltánné fiaival együtt angliai vidéki nyaralóban helyezte el. Feleségem a szállodában egyre gyengült, testsúlya negyven kilónál is kevesebb lett, de ezt már nem vette észre. Lehunyt szemmel feküdt az ágyon, és olykor még mosolygott is, miközben beszédemet hallgatta.
Augusztus vége felé feleségem kérlelni kezdett: maradjunk még tizenöt napot, mert a hegyi levegő sokat használ néki. Én nem akartam maradni, mert Kelemenné férjével és gyermekeivel szeptember ötödikén Castellammaréba szándékoztak indulni, és így nem lesz senki, aki Andrisért menne, ha a nyári intézet bezár. Zsuzsa könyörgésére azonban kénytelen voltam maradni. Szeptember tizenöt előtt ugyanez a jelenet játszódott le, még egyszer. Zsuzsa azt állította: derék, fiatal ápolónőt talált, ami igaz is volt, aki helyettem vigyáz reá, menjek haza a gyerekért. A repülőjárat, melyre jegyem lett volna, már nem járt, úgyhogy késve, szeptember tizenötödikén érkeztem Londonba, kora reggel. Az intézet akkor zárt. Mikor délfelé kiértem a faluba, az ajtókat már zárva találtam. Andrist vagy ötszáz méterre, a falu határán túl leltem meg. Egy mérföldkövön ült és sírt. Azt hitte, szülei elhagyták.
Zsuzsa, mint sejtettem, három nap múlva érkezett meg kísérőnőjével. A repülőgépről hordágyon és eszméletlenül hozták le. Teste szinte észrevehetetlenül – mint apró hullám – pihent a takaró alatt. Kísérőnője elmondta, hogy a gépen nem beszélt már, de egy 8üveg francia konyakot – kedvencemet – vásároltatta részemre. Szanatóriumba vittük. „Miért hoztál Lengyelországba, Gyurka?” kérdezte. Többet nem szólt. Két napot, két éjszakát töltöttem ágya mellett. Ha konyakot segítettem a szájába, olykor mosolygott, akárcsak édesanyja, aki ugyancsak rákban halt meg, három évvel ezelőtt, itt Londonban. Harmadnap este hazamentem, mert nem tudtam legyőzni álmosságomat.
Mikor kora reggel ismét megjelentem a szanatóriumban, Zsuzsa már halott volt. Levettem karóráját, nyakláncát és a két ápolónőnek ajándékoztam. Kiküldtem őket a szobából, és Zsuzsa hideg ajkát kezdtem csókolni. Húsz percig, harminc percig? Vagy sokkal rövidebb, sokkal hosszabb ideig? Nem tudom, mert ott, akkor elvesztettem az időérzékem. Aztán eszembe jutott, hogy Zsuzsa halott, nem érez ebből semmit, és én egyedül kéjelgek. Szégyenkezve nyomban abbahagytam a csókolódzást.
Zsuzsa végtisztességére a Golders Green-i halottasházba csupán Cs. Szabó László esztéta feleségét kértem kísérőnek. Igaz, hogy Zsuzsa, barátnői közül, sokkal jobban kedvelte Diana Athyllt, az írónőt, de Csé felesége magyar volt. Tizenkilenc esztendővel korábban, mikor még Dücsőnének hívták és a rádiónál dolgozott, 1944. március 19-én, aznap, amikor a németek elfoglalták Magyarországot, néki kellett negyedórás beszámolót tartania a tavaszi divatról. „Magyar nők – mondta –, a divat ebben az évben a fekete lesz” – és ezzel otthagyta a mikrofont és a rádiót. Alighanem ez volt a második ok, hogy őt kértem a halottasházba. Csak mi ketten álltunk a koporsó mögött, meg az anglikán lelkész, aki rövid imát mondott, majd eltűnt. Mi meg néztük kétségbeesetten, ahogy Zsuzsa koporsója csúszni kezdett a tűz irányába. Kifele menet, az egyik ajtón fából faragott domborművet pillantottam meg: egy delfint ábrázolt. A delfinek legalább annyira érdekeltek mindig, mint az emberek; a boldogság hírnökeinek tartottam őket. De mi jót ígérhetnek nékem 9itt? – kérdeztem magamtól, míg a kapuban búcsút vettem Csé Szabó feleségétől.
Odahaza mindjárt felmentem a tőlünk alig ötszáz méterre, a dombtetőn fekvő iskolába, a Belmontba, és elhoztam Andrist – nem az iskolából, hanem az intézetből. Mindenekelőtt önző okokból cselekedtem így, féltem a házamban várakozó, iszonyú magánytól. Emellett kárpótolni és engesztelni akartam nyolcéves fiamat. Másfél esztendeje csak feleségemmel foglalkoztam. Andrisra csupán annyi időm jutott, hogy vasárnaponként rövid időre meglátogattam őt az iskolában. Mindig megkérdezett, miért nem jön az anyja, és én nem tudtam kellő válasszal szolgálni. Most haragudott anyjára, mert elment, és haragudott reám, mert itt maradtam. Amikor hazaértünk, rögtön leültünk sakkozni. Hagytam, hogy nyerjen. „Játszani sem tudsz” – állapította meg. Egyik moziból a másikba vittem, televíziót vásároltam a szobájába, beszélgettem vele, ozsonnára hívtam meg osztálytársait. Semmi nem használt. A velem való társalgást szemlátomás unta, akármiről is beszélgettünk. Némi töprengés után visszavittem az intézetbe. Helyzetem azonnal megjavult. Vasárnapi látogatásaim kellemesek lettek. Társai és tanárai előtt büszkén nézett fel reám. Nemcsak azért, mert apja vagyok, hanem azért is, mert nevem olvasható az Encyclopædia Britannicában. Ezt Andris roppant kitüntetésnek vélte, már azért is, mert osztálytársai szülei ilyen megtiszteltetésre aligha számíthattak.
Andris tévedett. Thatcherné asszony két fia is a Belmontba járt, Andrissal…
Házam ebédlőjéből nem a kertbe, hanem az üvegházba lehetett kilépni. Magas, kis szoba nagyságú helyiség, cementpadlóval és két nagy, trópusi növénnyel, benne apró asztal írógéppel, két jó szék. Mindig közvetlenül az üvegfal mellett ültem. Odakint sündisznó telepedett le az üvegfal túloldalára, közvetlenül cipőm mellé. Áhítattal nézett fel reám, bár ha kimentem, hogy ennivalót vigyek néki, sietve 10eloldalgott. De mihelyt bementem, visszajött. Úgy tűnt, mintha a sötétben még jobban ragaszkodna hozzám, mint világos nappal. Ha az őszi esők elárasztották a kertet, félig vízben ült, míg észrevettem, és kis csatornákkal elvezettem az áradást. Ezt a sün nem látszott figyelembe venni. Szerettem hallgatni, mint ropogtatta az ennivalót, habár néha egy óráig is várt, amíg nekilátott. Érzelmet, úgy látszik, csak irántam érzett.
Ezeket a hosszú üvegházi tartózkodásokat már rögtön Zsuzsa halála után kitaláltam, mikor azon töprengtem, hogy hogyan tovább, mit kell tennem. Eredményre nem jutottam. Hogy be kell fejeznem a Karoton című regényemet, és azután folytatnom a Erasmusról szóló biográfiámmal – ez régtől nyilvánvaló volt. De mit tegyek közben? Menjek szórakozni, hogy Zsuzsát elfelejtsem, mikor nem tudom elfelejteni!? Keressem barátaim társaságát, mikor nem vagyok kíváncsi senkire? Menjek utazni, mikor nem kívánom? Olvassak regényt, filozófiát, amikor egy nyitott könyv láttán kedvet kapok, hogy leverjem az asztalról? Saját regényeket vagy verseket sem akarok írni. Undorodtam mindentől.
Andrison és a sündisznón kívül a következő hónapban csak Mrs. Rye-jal érintkeztem. Mrs. Rye bal oldali szomszédunk volt, jámbor katolikus özvegyasszony, öt szobával és tizenkét macskával. Ha az előkertben megláttam, és köszöntem, szívélyesen visszaköszönt. A hátsó kertből, angol polgári illemnek megfelelően soha nem nézett át hozzánk, miután ott az ember láthatatlan titok. Anélkül, hogy ismertük volna, mindent tudott rólunk, és a dombtetőn lévő katolikus templomban imádkozott félhangosan Zsuzsa lelki üdvéért. Vagy egy évvel korábban, mikor Zsuzsa betegsége válságosra fordult, megszólított az előkertben: adjam át szennyesünket kimosásra, néki úgysincs semmi dolga, és örül, ha tehet valamit. Gyönyörűen kivasalva adta vissza két nappal később. Azután minden szerdán követelte a szennyest. Egyébként naiv volt és kedvesen komor. „Nagy bűnt követtem el – vallotta be egyszer, mikor átadta a 11ruhát. – Mindig a macskáknak adtam elébb, csak azután ettem magam. Tegnap, mikor hazajöttem, olyan mohó lettem, hogy ettem a heringet, míg a macskák éhesen köröztek székem mellett. Húsz évig napi öt Üdvözlégy Máriát kell mondanom. Latinul, hogy nehezebb legyen.”
Az ősz derűs volt és gyengéd, mikor 1963 szeptembere végének egyik reggelén Golders Greenből hazajöttem. Az ég fehéres szelíden kék, mintha a kék festék, mellyel hajnalban leöntötték, éppen megszáradt volna rajta. A fák, pirosodó levelekkel, mozdulatlanul álltak, mintha vigyázzállásba parancsolták volna őket. A szellő bokamagasan kúszott a fűben. Kiülök az üvegházba néhány hétre, határoztam el. Írni Zsuzsa halála miatt úgysem tudnék. Más dolgom nincs. Megpróbálom még egyszer, amit már sokszor sikerült megtennem: emlékeimmel és képzelgéseimmel – bolondságokkal is – meggyógyítom magamat. Kiültem az üvegházba. A sündisznó a szerszámosbódé mellől rögtön közeledni kezdett, és helyet foglalt cipőm mellett. Előttem egy kancsó tea. Mivel kezdjem? Az előző napokban Aldus Manutius egyik újranyomtatott könyvének példányát vizsgáltam, a delfines címerrel. Kezdem a delfinekkel, a szerencse hírnökeivel, amilyeneket most láttam faragványban, Golders Greenben.
A múlt század húszas éveiben a delfin Magyarországon nem volt népszerű, sőt ismert sem. Emlékszem, mikor olvastam róla először. Tizenkilenc éves koromban, a bécsi egyetemi könyvtárban, Plinius egyik levelében. Sok mindent elfelejtettem belőle, de egyes képek még felvillannak. Tizenhat-húsz éves fiúk fürdenek, mondjuk a Földközi-tenger partján, talán éppen Tuniszban. Már látom is: nyúlánk, görög fiúk, kék madárszemmel és vállig érő, sötétszőke hajfürtökkel. Úszni egyikük sem tud. Közülük csak az egyik áll valamivel bennebb a vízben, és néz ki vágyakozva az öbölből a nyílt tengerre. Hirtelen, nagy loccsanással, egy delfin terem mellette, körülússza háromszor, majd, mint mondják, nyakába veszi, noha a delfinnek nincs is nyaka. A fiú riadtan szorítja combját az állathoz: ő 12maga és barátai a parton kétségbeesetten gondolják, hogy zsákmánynak viszi ki csapatához, hogy felfalják, vagy a langyos vízben szeretkezni szándékszik vele. De a delfin elegáns, óriási félkört úszik a fiúval, aztán visszahozza, és leteszi a sekély víz határán. Ettől kezdve napról napra megismétlik a játékot. A parton egyre több a néző. Polgárok jönnek a környező városokból, hajósok bárkáikon, iskolák és kiránduló csoportok. A parton kocsmák és vendéglők nyílnak, mézeskalácsot árulnak a fiú és a delfin képével. Mindenki örül, a tartomány kormányzójának kivételével. Az nehezményezi, hogy katonákat kell küldenie a rend fenntartására, padokat kell építtetnie a nézőközönség elhelyezésére, és így tovább. Néki mindez csak pénzébe kerül, az utak építése, a legionáriusok fizetése, a sok baj, panasz és gond. Fölöttem elsötétül az üvegház, szemem előtt a tenger feketésen rózsaszín. Kijön a partra, düh környékezi: vele senki sem törődik, mindenki a fiút nézi, aki a vízben vár a delfin érkezésére. Aztán parancsot ad katonáinak: szálljanak csónakba, és verjék agyon evezőlapáttal a delfint, mihelyst megérkezik.
Kevésbé elszomorító történetet olvastam néhány héttel később Hérodotosznál. Árión, a lantjátékos költő jelentős összeget keresett szicíliai és dél-itáliai körútján, és éppen tarentumi kikötő mellvédjén áll, hogy megbeszélje a hajósokkal hazaútját Korinthusba. A bárka tulajdonosa dupla fuvarpénzt követel Árióntól… A költő, rövid gondolkodás után, beleegyezik. Legyen másnak is pénze. A következő képen a bárka már félúton jár Korinthus felé az Adrián, mikor Árión megérzi: a hajósok meg akarják ölni, hogy pénzén megosztozhassanak. Árión, legszebb öltözetében, a hajó fedélzetén áll, és mikor a négy gyilkos négyfelől közeledik feléje, a vízbe ugrik előlük. A hajósok ezután négyfelé osztják a pénzt, és nagy ünnepséget rendeznek zsákmányukból, mihelyt Korinthusba érnek. Áriónt azonban egy delfin visszaviszi Tarentumba, ahol örömmel és ujjongással fogadják, majd lassan elterjed az eset híre Görögországban. Négy ember a keresztfán, Korinthus várfalával a háttérben.
13Az első delfineket a Földközi-tengeren láttam, amikor német egyetemistákkal mentem kirándulni Triesztből, ócska, vasszínű hajón. Csoportban ácsorogtunk a fedélzeten, midőn a delfinek vidám csoportban megjelentek. Egyenest a hajó oldalára törtek, mintha össze akarnák zúzni magukat, pedig lemerültek, majd a hajó másik oldalán büszkén mutogatták magukat. Mindent tudtak rólunk. Hogy naivitásunkban azt hisszük, öngyilkosak akarnak lenni. A vízben nem egymást nézték, hanem bennünket: vajon jól mulattatnak minket? Réges-régen volt egy elképzelésem a delfinekről, melyet ezúttal igazolva láttam. Aznap, amikor az állatok előjöttek a tenger vízéből, hogy azontúl a szárazföldön éljenek, a delfinek nagygyűlést hirdettek. Arról beszéltek, hogy a szárazon egész nap dolgozni kell az élelemért, míg itt a vízben csak a szájukat kell kinyissák. Ott házakat kell építeni, szállást berendezni, míg a tengeri szállás mindenki részére készen áll. Társadalmat harcok árán lehet csak szervezni, szenvedéssel és holtakkal, míg itt a tengerben játszani lehet egy életen át. Nagy többséggel megszavazták, hogy maradnak.
1944-ben a Salamon-szigetek egyikén rostokoltunk tartalékban. A tengerparti pálmaerdőben laktunk sátrakban, a rettentő melegben. Fürödni szerettünk volna, de a cápák közvetlenül a part mellett lesték a zsákmányt, és a géppuskák lövedékeit is hasztalanul pazaroltuk volna reájuk. Tátott szájjal bámultam a vizet, mikor néhány nappal később, kora reggel eltűntek a macskacápák, és két delfin úszkált az öbölben. Mi történt, kérdeztem Edmunds őrmestert.
– Megérkeztek a delfinek.
– Ez mit jelent?
– A delfinek orrukkal hasítják fel a cápák gyomrát.
– És a cápák nem védekeznek?
– Nem védekeznek. Menekülnek.
– Nem értem. Mi bajuk a delfineknek a cápákkal?
– Semmi bajuk. A delfinek a mi kedvünkért üldözik a cápákat – nevetett az őrmester.
14Ennél is szebb az Eniwetokra érkezett két katona története 1944-ből, melyet Ossurio azték indián barátomtól hallottam, tizennyolc éve, az amerikai hadseregben. Júniusban vagy júliusban magános repülőerőd szállt megfigyelőként Új-Guinea felé, a Korál-tengeren. Mint rendszerint, tizenegyen ültek benne. Hirtelen, anélkül, hogy bármilyen találatot vagy egyéb bajt észleltek volna, a repülőgép kigyulladt, és hihetetlen sebességgel kezdett égni.
Az automata szerkezet működésbe lépett, és a tizenegy ejtőernyős légikatonát kifordította a gépből. Kilencen közülük nyom nélkül eltűntek, ketten egymás mellé zuhantak le a nem viharos, de nagyon nyugtalan tengerbe, a sötéten borús ég alatt. Az ejtőernyő zsinórját derekukra kötötték, hogy szél és áramlat ne ragadja el őket egymástól. Helyzetük reménytelenségével mindketten tisztában voltak. Nem tudták, hogy a rádiósnak volt-e ideje értesíteni az amerikai állomásokat a katasztrófáról. De ha lett volna, akkor sem talál repülőgép ilyen időben két úszó testre a hullámok közt. A Marsall-szigetek tizenöt-húsz mérföldnyire lehetnek, méghozzá délkeletre. De merre van délkelet? És ha tudnának is a magas hullámokban húszmérföldnyit úszni, ami lehetetlennek tűnt, akkor is, hogyan találják meg a szigetet? Legjobb esetben elúsznak mellette. Ennek ellenére erőteljes karcsapásokkal verték a vizet. A hatalmas hullámok Niagarákként zuhantak fejükre. Úgy érezték, hogy a vad szél a hajukat is kitépi.
Néhány órával később két delfin csatlakozott hozzájuk. Kétségkívül hím és párja. Jelenlétük felderítette az úszókat, bár nem látták, mi hasznuk lehet belőlük. Aztán egy órával később a fiúk ereje lankadni kezdett. Hirtelen, ugyanabban a pillanatban mindketten érezték, hogy sima szikla éle szorul álluk alá. Egy pillanatig azt képzelhették, hogy partot értek, pedig az őket figyelő delfinek vették hátukra őket, a bombázót és a nehézgéppuskást. Száguldottak velük, mint szánkók a hegyoldalon. Alkony előtt értek ki Eniwetokra, a Marsall-szigetek egyikére. Ott az amerikaiak étkezdét építettek katonáik számára cölöpökön, a tengerparton. A szakács a konyhá15ban, az épület végén éppen nagy halakat szedett elő a hűtőszekrényből, mikor észrevette, hogy a delfinek két embert tettek le a sekély vízben. Fellármázta a vacsorázni készülőket. Mind lefutottak a vízhez. A szakács két nagy halat lóbált, melyeket a delfinek jutalmául szánt, de azok már eltűntek. A katonák pedig ünnepelni kezdték két megmenekült bajtársukat, majd az ezredes átvitette a nehézgéppuskást és a bombázót a kórházba.
Emlékszem, miután Ossurio a történetet befejezte, olyan pofát vágott, mintha semmit se mondott volna.
Ott ültem székemen az üvegházban, és törtem a fejemet: igaz volt-e valami a történetből. Úgy emlékszem, hogy valamelyik amerikai katonai lapban, talán éppen a Yankben is olvastam riportot a két ifjúról és a delfinekről. Lehet, hogy képzelődöm. Az is lehet, hogy – tisztára a játék kedvéért – Ossurio a Yank szerkesztőjét is becsapta. Fantáziája nem ismert korlátokat. Honnét tudjam meg az igazat?
Az üvegházban besötétedett. Egész jó volt, ha talán túl primitív is, elcsavarogni a delfinekkel. Kimentem a konyhába, hogy rizst főzzek magamnak. Amíg elkészült, leültem a zsámolyra. Jobb kezem gyűrűsujját néztem, ahonnan hiányzott a gyűrű. Életemben csak két ilyen ékszernek voltam birtokosa. Tizennyolcadik születésnapomon apai nagyanyám keskeny aranygyűrűvel ajándékozott meg, nagy fekete féldrágakővel. Tizenkét évvel később, 1940 júniusában Bayonne kikötőjében kellett a partról felugranom az Afrikába éppen elindult, Cap Figalo nevű hajóra. Tán két méterre volt a parttól, talán többre. Ugrás közben éreztem, hogy a gyűrű lecsúszik ujjamról, és beleesik a tengerbe. Azt gondoltam: megmenekülésemért ezt adom áldozatul az irigy isteneknek.
A második gyűrűt Amártól kaptam, amikor 1941-ben búcsút vettünk egymástól. Antiknak tűnő ezüstgyűrű volt, Nagy Sándor arcképével. Amár szerint az árus ugyan Augustus idejéből valónak mondta, de alacsony ára miatt aligha lehetett az. Néhány héttel korábban, Soprabolzanóban vesztettem el. Ránéztem kezemre, és a 16gyűrű nem volt ott. Álmomban csúszott volna le ujjamról, és a takarítónő kiseperte vagy elcsórta? Lesiklott az ujjamról, mikor kávét hoztam Zsuzsának az eszpresszóból, de nem vettem észre? Minden feltételezés értelmetlen volt.
Megettem a rizst, és visszaültem az üvegházba. Kivel, mivel folytassam? Nyilván Nagy Sándorral. Hol kezdjem? Kezdem a közepén. Már láttam is a jelenetet.
A makedón király kisszámú hadserege az isszoszi csatában megszalasztotta Dárius perzsa király tengernyi katonáját. A makedónok foglyul ejtették a perzsa király édesanyját is. Nagy Sándor szigorú parancsot adott, hogy bánjanak véle nagy tisztelettel. Így is történt, mire az özvegy királyné engedélyt kért és kapott, hogy a bánásmódot Nagy Sándornak megköszönje.
Behunytam a szememet, és rögtön elém tárult a kép. Az isszoszi perzsa királyi szállást a makedónok kirabolták, mielőtt Sándor beköltözött oda. Most poros, piszkos és teljesen üres teremben állnak, félkörben. Középen a makedón király, mellette Ptolemájosz és Szeleukusz, majd a többi alvezér. Hépháisztiónnak, Sándor helyettesének, szeretőjének és bizalmasának lenne joga Nagy Sándor mellett állni, de ők ketten nem törődnek az udvari ceremóniákkal. Tizenhárman várják a királynét, akit még egyikük sem ismer. Egyébként a találkozót egyikük sem tartja fontosnak.
A perzsa néni díszes öltözetben jelenik meg. Mögötte udvarhölgyei, szigorúan rang szerinti sorrendben. A királyné óvatosan emeli gyöngyökkel és aranylemezekkel kirakott papucsát. Nem tudja, melyik a király, ki előtt kell leborulnia. Óvatosan végigfut szeme a harminc évnél fiatalabb vezéreken – akik három nappal korábban megfutamították a fia hússzorta nagyobb seregét. Szeme megáll a legszebbnél. Csak ő lehet a király, gondolja, és térdre veti magát a század legszebb fiatalembere, Hépháisztión előtt. A folytatás bizonytalan. Felkeltették, odavezették Sándor elé, és a királyné újra leborult? Vagy valamelyik neveletlen makedón alvezér egyszerűen odafordította a királyasszonyt Sándor lába elé? Vagy inkább a vezérek 17összemosolyogtak? Mindegyik tudta, ha talán nem is vallotta be magának, hogy Hépháisztión az egyetlen, aki nem veszíti el Sándor kegyét, ha a perzsa királyné letérdel eléje. Viszont csak annyi bizonyos a történelemből, hogy tolmács segítségével beszélgetni kezdtek, és megkedvelték egymást. Talán azért is, mert a perzsa királyné szelíd és jóságos volt, míg Sándor anyja a leggonoszabb nő Görögország történetében. Mikor Sándor meghalt, anyja új intrikákra és gyilkosságokra szánta el magát, a perzsa királyné pedig nem vett több ételt magához.
Második kép. A pallai királyi palota egyik szobája. A márványasztal két oldalán Sándor makedón királyfi és házitanítója, a sztagirai Árisztotelész. Kényelmetlen márványszékeken ülnek. Árisztotelész nem szegény házitanító, hanem gazdag ember. Sok száz festett tányér gazdája. Nagy mennyiségben melegít olajat, abban fürdik, aztán étolajként árusíttatja a piacon. Házitanítói fizetését nem tartja elegendőnek. Nemsokára – úgy határozott – felmondja állását. Egyébként nagy tudású férfiú. A világ legokosabb emberének tekinti önmagát. Még az is lehet, hogy igaza van.
Árisztotelész megsimogatja Sándor homlokát, mintha verejtékét akarná letörölni, pedig bőre fényes és száraz. „A föld – magyarázza – kerek tányér. Öröktől fogva áll.” A tizenöt éves királyfi mosolyog mesterén. „De hol a tányér széle, és mi van ott?” – kérdi. „Ha északnak megyünk, megfagy, ha délre megyünk, megolvad az ember agyveleje, tehát nem tudhatjuk. Nem tudjuk azt sem, mi van Herkules oszlopain túl. De keletre, India túlsó oldalán a világ vége mérhetetlen szakadék – feleli Árisztotelész, miközben összeszedi az asztalon szétszórt jegyzeteit. – Leülhetsz ott a parton, és lelógathatod a lábad a semmibe, ha valaha is eljutsz odáig.” A királyfi egyedül marad a szobában. Kinyújtja lábát ferdén maga elé, és megszemléli remek térdét. Akár az emelődaru. Arra gondol, hogy apja halála után – „remélem hamar” – elindul seregével, és India túloldalán lelógatja lábát. Lehunyja szemét, és elképzeli a diadalmas láblógatást.
18A harmadik kép nem áll össze, mert részei külön-külön helyezkednek el. Tizenhét évvel azután Nagy Sándor meghódította Kis-Ázsiát, Szíriát, Egyiptomot, a Perzsa Birodalmat, és eljutott az Indusig. Ott katonái megtagadták az engedelmességet. Elég volt. Kényszerűen visszatért Perszepoliszba, de már Arábia meghódításán törte a fejét. Ugyanekkor kezdett lángeszű fiatalból, boldogító cimborából, zseniális útitársból gőgös, megközelíthetetlen, diktatórikus szörnyeteggé változni. Ánáxárkhosz, a filozófus, aki elkísérte Sándort indiai hadjáratára, az esti dáridó alkalmával, mikor Nagy Sándor győzelme nyomán kijelentette, hogy „istennek érzem magamat”, a nyílt sebre mutatott, melyet a király az előző napok csatájában kapott combján. „Látjátok – mondta –, a sebből vér csepeg, nem bor, mint az istenek ereiből.” De Sándor nem törődött vele.
Nagy Sándor perzsa táborában akadtak Ánáxárkhosznál szigorúbb bírálók is. Köztük Kásszánder, a király egyik titkos, de mindentudó ellensége, aki állandó levelezésben állt Árisztotelésszel. Minden bizonnyal megírta néki a helyzetet. Hogy Sándor, ha még egy évig él, Arábiát próbálja meghódítani, és seregével együtt vész el a sivatagban. Vagy a perzsa nép lázad fel ellene, szörnyű adói miatt. Vagy makedón tisztjei zendülése végez véle, akik nem bírják a rájuk kényszerített perzsa ruhák súlyát és a perzsa feleségek szolgalelkűségét. Árisztotelész belátta: ha Sándor tovább él, borzalmas katasztrófát zúdít makedónra, görögre, perzsára. Ha meghal, a világ legnagyobb hőse lesz. Árisztotelész tudta: segítségére kell sietnie a történelemnek. Két adag kiváló mérget küldött Kásszándernek, azzal az utasítással, hogy az első adagot próbálja ki Hépháisztiónon, a másodikat pedig – ha az első sikeresnek bizonyul – Nagy Sándoron. Árisztotelésznek sikerült így beavatkoznia a világtörténelembe, bár ezt csak mellékes szórakozásnak tekintette.
Későre jár az idő, mondtam magamnak. Gyerünk aludni.
Másnap reggel újra kiültem az üvegházba, és ezt tettem az elkövetkező hetek minden napján. Vonzott a bolond játék, hogy a történe19lem nagyjait idézzem magam elé olyan helyzetekben, melyekben biztosan részt vettek, és olyanokban, melyeket csak elképzeltem. Áttértem a francia királyokra. Hosszan álmodoztam XI. Lajosról, a nagyszerű uralkodóról, aki nem fizette hűséges udvaroncait, és elhozatta Rheimsből a koronázási olajat, és ágya alatt tartotta, hogy bekenje vele testét, ha betegnek érzi magát.
Lelki szemeimmel láttam magam előtt a zenészeket, akik fagyosan lődörögnek a versailles-i palota ablakai előtt a téli hidegben, míg az udvarmester jelenti, hogy XIV. Lajos felébredt, mire remek barokk muzsikára zendítenek. Vagy amikor Lajos király haldoklik, és udvarmestere megkérdi, szenved-e. „Sajnos, nem” – feleli őfelsége. „Ha szabad megkérdenem, miért mondja felséged, hogy sajnos?” „A tisztítótűzben töltendő időből leszámítják a földi fájdalmat. Így nagyon soká kell majd a tisztítótűzben ülnöm.” És szeme előtt a lányok meg asszonyok végtelen sora vonul el.
Mátyás király. A gyönyörű kezdet után a tragikus vég. Pedig a király katonái Bécsújhelynél, 1485-ben szétverik III. Frigyes német-római császár hadseregét, és Mátyás Budáról bevonul kormányozni Bécsbe. Tudja, hogy Magyarországon törvénytelen gyermek nem örökölhet trónt, és tudja azt is, hogy felesége meddő. Mátyás nem olyan ember, hogy ezért elválna tőle, de a seb az évekkel egyre mélyebb lesz. A Burg szobáit hidegebbnek érzi, mint a budai várét. Osztrák minisztereket nevez ki, és várja, hogy a császár meghaljon, és ő ülhessen helyére német-római császárnak és magyar királynak. Frigyes sokkal öregebb nála. És aztán, öt év múlva, Mátyást megmérgezik, és ünnepélyesen eltemetik – jobbra elöl a Szent István templomban. Frigyes hazatér Bécsbe, kidobatja Mátyás holttestét a szemétdombra, és hamarost ő fekszik le elöl jobbra az István templomban.
A görög filozófia sem volt számomra kevésbé kedves, mint a történelem, és már évek óta éreztem, sejtettem és tudtam, hogy Európa most feledi el mindkettőt, és tér át jövedelmezőbb tudományokra 20és jóval hasztalanabb szórakozásra. És itt nem annyira az elveszett könyvek százaira gondoltam, mint a közel ezeréves filozófusok sorsára Thálesztől Plótinoszig, kik életmódjuk sokféleségével, iskoláik és nézeteik sokaságával, vitáikkal és veszekedéseikkel felkeltették az értelmesebb emberek érdeklődését, és szellemileg fiatalon tartották a nyolcvanéveseket is, míg Justinianus bizánci császár a hatodik században becsukatta a Plátó-féle Akadémiát Athénben, és betiltotta a filozófiai gondolkodást. A történelmi érdeklődés hirtelen feltámadt a XV. században, és utána a filozófiai is, majd sok bukdácsoláson át eljutott mindmáig. Most pedig csendesen és kényelmesen búcsút vesznek, búcsúszó nélkül mind a kettőtől. Egyik sem érdekel igazán senkit. A görög és a latin nyelvet is elfelejtették. Mondhatni, magam szórakozom vele, hogy egyes görög filozófusok szavait vagy tetteit feljegyzem itt, inkább a magam számára, mint a közönségnek. És nem is fontosabb dolgokat, hanem a kellemesebbet, a mellékest. Hadd kezdem mindjárt némi kis erotikával!
Bión, az ateista filozófus Olbiában született, a Fekete-tenger északi partján.
Atyja felszabadult rabszolga volt, aki halat árult a piacon, és kabátja ujjába törölte az orrát. Anyja pedig hozzáillő nőszemély, akit a bordélyházból szedett ki magának. Később atyját adócsalás miatt letartóztatták, és családjával együtt rabszolgának adták el. Korán meghalt, és Bión, a nem éppen vonzerő nélküli fiatalember, a helyi ügyvéd ágyába került, aki hamarosan meghalt, és minden vagyonát ráhagyta. Bión elégette a könyvtárát, holmiját összecsomagolta, és Olbiából, a Fekete-tenger mellől Athénbe indult, filozófiát tanulni.
Virgonc szofistává fejlődött, példátlan gyorsasággal; mondásaival számos alkalmat adott a megbotránkoztatásra. Mikor szóvá tették, hogy szerelmi szolgálataiért nem fizet egy fiatalembernek, imigyen védekezett: „A puha sajtot nincs módom könyvekkel megfizetni.” Később Biónnak állítólag viszonya volt Álkibiádésszel, de összevesztek. Álkibiádészt így jellemezte: „Mint fiatalember, a férjeket csábította el feleségeiktől, és mint férfi, a feleségeiket férjeiktől.” De még 21ennél is jobban ismerik mondását, hogy: „Ne gyalázzuk az öregség bajait, hiszen mindünk célja, hogy elérjük őket.”
Hangos istentelenségével is megbotránkoztatta a görögöket; mégis, a nagybeteg Ántigónosz király kivitette magát hordágyon a temetésére.
A filozófusokkal régen is mindig magánosan szórakoztam, mert ha nyolcan ültek köröttem, és róluk kezdtem beszélni, legalább heten kimentek a szobából…
Csuáng Cü elment Csin országba. Egy koponyát találván, megérintette lovaglóostorával és így szólt: „Mohó voltál életedben, uram, megvetetted az ész parancsait, és ezért jutottál ide? Vagy egy pusztuló állam szolgálatában cselekedtél ugyanígy, és a hóhérbárd végzett véled? Vagy szüleid, családod, gyermekeid elleni gonosz viselkedésed lett végzeted? Vagy egyszerűen szenvedtél és éheztél? Vagy betöltötted éveid sorát?” Miután e kérdéseket feltette, lefeküdt a koponya mellé, és elaludt. Álmában így szólt hozzá a koponya: „Amit mondtál nékem, szónok beszéde volt. Minden szavad az élet dolgát illette. A halál után ezekből nem marad semmi. Akarod uram, hogy a halálról beszéljek?” „Akarom” – mondta Csuáng Cü. „A halálban – folytatta a koponya – nincs többé különbség uralkodó felül és miniszter alul között. A négy évszak megnyilvánulásai is hiányoznak. Békésen és könnyedén, éveink a föld és az ég esztendei. Nincsen király, aki udvarában annyi gyönyört talál, mint mi a halálban.”
Árisztipposz – nem a nagyok közül való, mint Csuáng Cü – karcsún és fiatalon állt előttem, mint egykor Dionüszosz szirakúszai zsarnok tróntermében. A zsarnok feláll trónszékéről, és a három mezítelen hetérára mutat, akiket éppen bevezettek a trónterembe. „Tehetségedért néked adom a három hetéra egyikét. Nyögd ki, melyiket választod?” Árisztipposz udvariasan biccent, és megszemléli a lányokat. „Párisnak – mondja –, ennek a trójai süvölvénynek csak baja támadt abból, hogy három istennő közül az egyiket választotta. Add nékem mind a hármat!” Dionüszosz meglepődik a filozófus arcátlanságán, de rábólint: „Vidd őket!” A rekkenően meleg 22szirakúszai utcán a járókelők hajlonganak a röhögéstől, ahogy Árisztipposzt nézik, aki ezüstpálcájával hajtja a lányokat szállása felé, aztán mikor kapujához érnek, mint bölcsészhez illik, hazaengedi őket.
Aztán rögtön az ellenkezője. Phyré, a híres hetéra elhatározta: elcsábítja Xenokrátészt, az Akadémia erényéről híres elnökét. A filozófus ajtajánál úgy tesz, mintha üldözői elől menekülne. Xenokrátész emberségből beengedi. Csak egy apró ágy van a szobában, azon alszanak kettesben. Phyré, mikor néhány nap múlva távozik, kénytelen kijelenteni, hogy nem embernél, hanem szobornál vendégeskedett.
Érdekes, milyen különböző módon határozták meg a szépséget a görög filozófusok. Diogenész szerint a szépség többet ér, mint a legjobb ajánlólevél. Árisztotelész az istenek ajándékának tekinti. Szókrátész azt állította: nagyon rövid uralom. Plátó véleménye szerint természetes felsőbbrendűség. Theophrásztosz nézete szerint szimpla bólintás. Theokritosz gonoszságnak tartotta, elefántcsont foglalatban. Kárneádész hatalmasságnak, kinek nincs szüksége testőrre.
A világ keletkezését illetően még különbözőbbek véleményeik, már azért is, mert nem tapasztalati tényeken alapulnak, mint az, hogy a nap forog a föld körül. Így Thálész szerint a föld vízből lett, Ánáximénész szerint a levegő sűrűsödéséből, Empedoklész véleménye alapján tűzből, míg Árisztotelész nézete szerint öröktől fogva létezik. Kutatás helyett csak a találgatás maradt egyetlen lehetőségnek. Egyébként a világ keletkezésének elméleteit egy-egy korszak mindig reánk erőltette, mintha örökkévaló tény lenne. Aki nem hiszi el, azt máglyán égetik meg, vagy hülyének tartják. Így Krisztus után 1200-ban tüzet raktak az illető alá, aki kételkedett, hogy Isten teremtette a világot hat nap alatt. Vagy kiröhögik ma, mert nem hiszi el, hogy a mindenség ősrobbanással kezdődött.
Még mulatságosabb, mikor egyéni ábrándok helyettesítik a tapasztalatot. Epikurosz például azt állítja, hogy a földrengéseket a talajba szorult szél okozza. Ennél is vonzóbb a görög filozófusok 23hosszú sorának sokfélesége, tanaik és véleményeik, vitáik és életkörülményeik szinte végtelen halmaza. A fentebb már említett Árisztipposz, mikor ismerős fiatalembert látott a bordélyházból kijönni, és az veresre pirult, ezt mondta: „Ne akkor pirulj, mikor kijössz, hanem mikor bemégy.” (Ezt a mondást kétezer év múltán Machiavelli Castraccio Castrahani pistoiai zsarnok szájába adta.)
Kleánthész, Zénó egyik hű híve zsebében négy fillérrel érkezett Athénbe, és nagy szegénységgel küzdött, miközben nappal tanult, éjszaka meg kertészként dolgozott. Egyszer, rossz időben gazdag fiatalembert kísért valamelyik ünnepség színhelyére, hogy ott segédkezzék néki. Mikor a szél oldalra fújta köpenyét, meglátszott: nincsen inge. A gazdag ember szolgája, kinek ingre sem jut pénze. Az athéniek körötte megtapsolták. Ugyanakkor a Szenátus maga elé idézte: miből él ez a külföldi? A kertek tulajdonosai tanúskodtak, hogy egész éjszaka vizet hord nékik, mire az Areopagus megelégedettségét fejezte ki, és tíz mina segélyt szavazott meg néki. Nem kellett többé marhák csontjaira és kagylóhéjakra jegyzetelnie Zénó felolvasásaiból, mert addig nem volt pénze papirosra sem. A szelíd és bölcs öregember, Zénó utódja lett, ki nem másban, hanem önmagában talált mindig hibát. „Kit szidsz már megint?” – kérdezte egyik tanítványa, mikor morogni hallotta. „Az ősz hajú öregembert – nevetett Kleánthész –, akiből régen kihalt minden szellem.”
Diogenész, a cinikus filozófus, aki hordóban lakott, hallotta, hogy Plátó az embert kétlábú, tollatlan állatként definiálta. Megkopasztott egy főtt kakast, és az előadóteremben a bölcsész lába elé dobta: „Íme, Plátó embere!” A hallgatók őt is megtapsolták.
Ántiszthenész a cinikus filozófiai iskola megteremtője volt. „Inkább legyek bolond – jelentette ki –, semmint hogy gyönyört élvezzek. Én a kínt szeretem.” Mikor hallotta, hogy Plátó gyalázza őt, megjegyezte: „Királyi privilégium, hogy az embert átkozzák, ha jót tesz.” Megkérdezték, miért van oly kevés tanítványa. „Mert ezüstpálcámmal kergetem el őket.” Mikor gazfickók kezdték dicsérgetni, ezt mondta: „Félek, valami szörnyű rosszat tettem.” „Mi haszna a fi24lozófiából?” – tudakolták. „Beszélgetést tudok tartani önmagammal” – válaszolta. Ántiszthenész volt az első, aki ing viselése helyett köpenyét duplájára hajtotta össze, kezébe botot fogott, és tasakot hordott. Azt mondják, hogy szellemi ügyességével bárkit meg tudott nyerni a maga elveinek.
Empedoklészt, a tudóst és bölcsészt hazája, az Agrigéntumi Köztársaság előkelői hívták meg lakomára a város dísztermébe. Nagyszerű ételeket hoztak be, de bor nem volt sehol. Már szólni akart, amikor megjelent „a köztársaság borásza”, és felszólította a jelenlévőket: igyanak tiszta bort az előkelőek egészségére; ha nem, úgy a fejükre öntik. Empedoklésznak ebből a napnál is világosabbnak tűnt, hogy összeesküvés készül a köztársaság megdöntésére. Empedoklész ekkor…
Hirtelen felriadtam. Messze elhagytam Nagy Sándort és udvarát Perzsiában. Talán azért, mert a görög filozófiában több hasznosat és több fölöslegeset találtam, mint Nagy Sándor történetében. De hadd térjek vissza hozzá újra egy kicsit, legalábbis a halálához. Krisztus előtt 323-ban halt meg, amikor makedón csapatai már lázongtak uralkodójuk világhódító őrülete láttán. Akkoriban már az arab félszigetet tervezte körülhajózni és meghódítani. Ha meghűléstől vagy tífusztól halt meg hirtelen, alvezéréhez, Hépháisztiónhoz hasonlóan – mint ahogy sokan később megpróbálták beállítani –, úgy nincs mit hozzáfűzni: a közelgő katasztrófát nem is sejtve, fiatalon és a legnagyobb dicsőségtől övezve hunyt el. Abban az esetben is ugyanez áll, ha megölték. Ez esetben a szálak Árisztotelész felé vezetnek – mint korábban már írtam, aki a világ legokosabb emberének tartotta magát, sőt talán az is volt, minden tévedésével együtt. Árisztotelész mesterkedése nem sikerült, mert béke helyett háborúk és iszonyatos mészárlások következtek.
Eközben bealkonyodott. Más képek jöttek fejembe.
Buddha: „Csak egy maroknyi táplálékot vettem magamhoz, egy maroknyi babpépet, egy maroknyi borsópépet vagy egy maroknyi lencsepépet. Karom és lábszáram a szűkös tápláléktól olyan lett, 25mint a nádszál. Bordáim úgy meredeztek, mint a rozzant ház tetőgerendái. Amikor a hasamat érintettem, a gerincemet éreztem, oly közel kerültek egymáshoz. Az emberek pedig megnéztek, és így szóltak: »Megkékült Gótáma, a remete.« Mások azt mondták: »Nem megkékült, hanem megbarnult Gótáma, a remete.« Ismét mások meg azt mondták: »Nem megkékült, nem megbarnult, hanem megsárgult Gótáma, a remete.« Ennyire kikezdte testemet a silány táplálkozás. Ekkor ezt gondoltam: »Minden fájó, gyötrelmes, kínos érzés közül, melyet a papok és remeték átéltek, átélnek és át fognak élni, ez a legnagyobb. Nem fokozható. És e keserű önsanyargatás mégsem vezet a megismerés és tisztánlátás üdvéhez. Bizonyára más út visz a megvilágosodáshoz.«”
Benedictus de Spinoza kis szobájában az Etikán dolgozik. Bizonyos benne, hogy az etikát tökéletes rendszerbe tudja foglalni, ha még kellő számú évet él. Ez viszont nem látszott oly biztosnak. Jelen pillanatban nem is annyira a fülledt szoba levegője bántja, mint a legyek serege, melyek hol az előtte fekvő papírlapon mászkálnak, hol a bölcsész sápadt homlokán. Spinoza nem messze ül a faltól, közel a friss pókhálóhoz. Reggel óta figyeli, hogyan fon a pók hálót magának a fal középső részén, és ül most hálója legalsó szögletében, és lesi mindhiába a zsákmányt. „A megismerésre való törekvés az erény egyetlen alapja – mormolja magában Spinoza egyik régi mondását. – Ismerem a legyeket, ők az ellenségeim, mint Descartes és bölcsész kortársaim. Ez a szegény pók pedig a barátom.” Jobbja egyetlen mozdulatával elkapja a legyet, amelyik éppen a homlokára szállt. Feláll, és a hálóhoz tartja kezét, a menekülő légy fennakad a pókhálóban. Spinoza két lépést hátrál, hogy jobban lássa a jelenetet. A pók roppant sebességgel fut hálóján a légyhez. Pár pillanat alatt becsomagolja nyálának fonalával, és máris szívja ki belőle a vért, a húst. A légy kétségbeesetten vonaglik, aztán elcsendesedik. Lábai, mint kinyújtott evezők. Spinoza érzi, hogy az állatnak nincs már súlya. A pók visszamegy a háló sarkába. „Hamarosan kapsz még egy legyet” – mondja Spinoza, és visszaül dolgozni. Köhögőroham rázza meg.
26„Undorítóak a szórakozásaim” – mondja.
Alfred North Whitehead: „A kultúra a gondolkodás eleven folyamata, és érzékenység az emberi érzelmek iránt. Az információnak semmi köze hozzá. A csupán jól informált ember a haszontalan unalom megtestesülése Isten világában…”
Felkeltem helyemről, és hirtelen hűvös léghullámot éreztem arcomon. Késő van, mára abbahagyom a régiek kergetését. De holnap talán újra gondolok rájuk, folytatom a játszmát. Folytatom ragaszkodásomat a múlt történetéhez és a haszontalan filozófiához, melynek búcsút mond a világ. Hagyd a szörnyűségeket, biztattam magamat.
Hunyt szemem előtt egyszerre ott állt, mint régen, szőkén, roppant szelídségével és mérhetetlen szerelmével Zsuzsa. Furcsa szerelem volt, és barátaim kinevettek volna, ha elmondom nékik – ezért nem is mondtam el. Zsuzsa megvetette azt, amit testiségnek neveznek. Sokszor szerettem volna végigcsókolni testét, bőre csodálatos selymességét érezni, szőke hajába rejteni az arcomat, tenyeremben tartani kis, gyönyörű mellét, combja közé szorítani ajkamat, szeretkezni vele, nem öt percig, hanem órákig – de mindez csak ábránd maradt. Nemcsak unta a szeretkezés bármilyen formáját, de undorodott is tőle. És ugyanekkor elmondhatatlan tébollyal és gyönyörrel szeretett. Lassanként, vigyázva és nagyon óvatosan próbáltam tanítani az élvezetre. Mikor ez nem sikerült, legalább a meztelen ölelkezésre, és amikor ez sem ment, a csókolózás örömére. Nem sikerült. És mindezek ellenére, sőt mindezek nélkül is – valljam meg –, ha talán nem is úgy, de majdnem annyira szerettem, mint ő engem. Földöntúli tüneményt láttam benne, akit ravasz módon sikerült magamhoz kötni, talán verseimmel, talán lényemmel, lehet, hogy csak mozdulataimmal. Boldog voltam, ha csak kisujját megérinthettem, vagy elnézhettem, hogyan rendez virágcsokrot, vagy hogy az Andris születése utáni hónapokban nem hallja a telefont, sem az ajtócsengőt, ha a gyermek sírni kezd. De legjobban két dolgot szerettem. Egyik az volt, mikor hajnalban alvó arcának élét nézhettem, finom orrát és 27homlokába hulló fürtjeit. A másik ünnepségnek azt tekintettem, ha beszélgethettem vele. Nemcsak hangját találtam gyönyörűnek, hanem mondatai szépségét és szabatosságát. Soha egy szótaggal nem több a kelleténél, és mindig a tárgyat tökéletesen kifejező szöveg. Mindig szerettem volna végigcsókolni ezért, de nem mertem.
Újabb film pergett le agyamban. Zsuzsával való megismerkedésünk története. 1946 elején tértem haza Amerikából. Ez volt első alkalma annak, hogy hivatalos látogatásokat tettem odahaza. Por és piszok ült a város utcáin, az odatemetett hullák szaga átjárta a levegőt, leomlott falak zárták el az utat, és a Duna két partját a Kossuth híd kötötte össze, melyet gyakran lezártak, hogy kijavítsák. Mégis öröm volt járkálni, mert az ember optimistákkal találkozott, akik hittek az ország ragyogó jövőjében. Így történt ez a Haladás szerkesztőségében, ahol Zsolt Bélát üdvözöltem, aki előzetesen Amerikáról szóló híradásomat tette közzé. Mielőtt bementem volna, két lánnyal találkoztam. Az egyik báró Madarassy Beck Zsuzsa volt, régi barátnőm. Beck Zsuzsa egyike volt Magyarország furcsaságainak. A Bristol szállóban lakott huszonkét macskájával, itt fogadta udvarlóit – többnyire angol férfiakat. Mellette egy húszéves lány, Szegő Zsuzsa állt. Nagyon szabályos arc, szőke haj, árnyalt szem. Intelligencia és kedvesség jellemezte. Ahogy fejet hajtottam, azt gondoltam magamban: ezzel a lánnyal boldogan szaladnék a világ végéig. Néhány perc múlva azonban szabad volt az út Zsolt Bélához. Mire kijöttem, Szegő Zsuzsa már nem volt ott. Megfeledkeztem róla.
Egy évvel később találkoztam vele megint. Én a Népszava egyik irodalmi szerkesztője voltam, ő pedig a Haladástól jött át. Én akkoriban harminchét éves voltam, és senki sem tekintette ildomosnak, hogy ilyen fiatal lányokkal töltsem időmet. Mondhatni tehát, hogy alig vettem észre.
Egy nap értesültem a szerkesztőtől, Horváth Zoltántól, hogy bronzkori holttesteket találtak Kecskemét mellett, egy tanyán. Szegő Zsuzsát jelölték ki riporternek, és én is leutaztam a kocsival.
28A magyarországi archeológia mindig nagyon érdekelt. Tudtam például arról is, hogy a Mélykút felé vezető út építése közben bronzkori szerelmespár csontjait találták. Móra Ferenc, az ásatás vezetője nem küldte múzeumba a bronzkori holttesteket, hanem az út alá temettette, hogy néhány évezredre még nyugalmat találjanak.
Borzongósan hűvös tavaszi nap volt. A parasztember, akit a mélyút végén találtunk frissen épült tanyájában, elmondta, hogy nagy bajba került. Két holttestet találtak ugyanis, amikor a földréteg egy részét lekaparták, mert ott tarló volt előtte, nem pedig termőföld. Amikor a holttesteket megtalálták, parancsot kapott, hogy várjon, amíg a tetemeket a kecskeméti múzeumba szállítják, és addig ne vesse be a földet. „Most tavasz van, ha a vetőmagot nem használom, tönkremegy” – panaszkodott nékünk. Aztán arra kért, hogy próbáljak segíteni néki, és kivitt bennünket a ház mögé, ahol a föld egy részét frissen szőtt takaró fedte. A paraszt összegöngyölte a takarót. Hárman álltunk a sír körül, melyben egy térdelő nő csontjai hevertek, mögötte pedig egy férfi ezüstfehér csontjai – nemüket a testarányokból könnyen kikövetkeztettük. A szél fülembe fütyült, míg álltam és néztem ezt a páratlan szépségű jelenetet: a szerelem diadalát az évezredek felett. A paraszt levett kalappal állt, Zsuzsa pedig sápadtan és mozdulatlanul. Aztán néhány pillanat múlva szemeink átsiklottak egymásra, és valami titkos hatalmat éreztünk torkunkban. Beleszerettünk egymásba, zászlók kezdtek lobogni fejemben.
Két hónapig ültem az üvegházban, reggeltől éjfélig vagy tovább, és próbáltam menekülni a jelenből a múltba, néha a jövőbe is. Végigfutottam a korokon, ahol élni szerettem volna. A firenzei reneszánszban elkísértem Poggio Bracciolinit, amikor a veronai dómkönyvtárban felfedezte az ismeretlen költő, Catullus verseinek egyetlen megmaradt kéziratát, és Rómában Pico della Mirandolával azon igyekeztem, hogy a világ teológusait és bölcsészeit összehozzuk, hogy egy vallásban és filozófiában állapodjanak meg. Utaztam újra a Liberty Shipen, a második világháborúban, a Csendes-óceánon, és a 29fedélzetre mentem aludni, hogy bajtársaim hülye társalgása ne zavarjon, mikor nem messze tőlem hárman azon vitatkoztak, hogy Julius Caesar a görög-római kultúra egyik terjesztője-e, avagy a gallok százezreinek gyilkosa, és rájöttem, hogy nem minden amerikai hülye. Remegni kezdtem ismét, mert egyik tanáromról teljesen hasból verset írtam, hogy megcsalja a felesége, és ez a vers egy másik tanár kezébe került, és reszkettem, hogy kicsapnak, de Hitrich Ödön igazgató, amikor eléje kerültem, gratulált. A versben a tanár elutazásakor egy bögre tejet tesz az ágy alá, és egy madzagon lógó kanalat teker a matrac köré. Ha egyedül fekszik a feleség, a kanál nem ér bele a tejbe, ha ketten, bizony belelóg. A vers végén a tanár hazaérkezésekor a bögrében vajat talál.
Magam elé idéztem Éva Scherffet, a színésznőt, akibe szerelmes lettem bécsi diák koromban, és aki szeles téli utcasarkokon adott találkozót, és gyakran négy-öt órát váratott; de mikor az egyetemi könyvtárban ültem, az Orléans-i Szűz öltözetében, vértben és karddal oldalán jött értem, és vitt magával, tanárok és diákok hüledezésére, boldog voltam. Párizsban éltem, mint egyetemista, de ritkán mentem a Sorbonne-ra. Verseket küldtem egy budapesti napilapnak. Az újságok akkor utolsóelőtti oldalaik egyikén válaszoltak szerkesztői üzenetek formájában. A kioszk, hol magyar újságokat kaphattam, a Boulevard de l’Opera sarkán állt. Viharos szélben nyitottam ki az újságot. A következő állt benne: F. Gy. Hagyja abba! Ott álltam az esőben, és csorgott a könnyem. Szüleim azt hitték, vegyészetet tanulok, de én csak az érdekesnek tartott előadásokat látogattam. Költészetből kívántam megélni, és akkor láttam, hogy lehetetlen. Ott álltam a viharban, és tudtam, hogy utcasarki koldusként halok meg. Reménytelen és boldogtalan ritkán voltam, de egyszer Recsken feladtam minden reményt. Az egyik ávós őrmester feljelentett, hogy röhögök Sztálinon. Nagy László politikai tiszt egyik segédével iszonyúan megvert ezért. A verés alatt meg se mukkantam, és nem is sajnáltam magamat. De utána, az elkerített 30barakkok bejáratánál az ávósok a patak fölötti híd korlátjára fektettek, miután nem tudtam állni. Korláttal hasamon kétoldalt lógtam, puhán, mint a vizes mosogatórongy. Minden reményt elveszítettem. Ezerkétszáz társammal együtt itt halunk éhen, bedobnak a meszesgödörbe, és „az örök kommunizmus” ideje alatt mindenki elfelejt. A kommunizmus öröklétében akkor hittem egyetlenegyszer, egy fél óra erejéig. Felidéztem sivatagi utazásomat Amárral, Mauretániában, az oázisokkal, teákkal, sivatagi növényekkel, napkeltékkel, napnyugtákkal, ételekkel, korsókkal, különböző bűzös tevékkel, de mindenekelőtt emberekkel, akikkel Amár beszélgetett, és lefordította nékem, vagy később összefoglalta az értesüléseit, szerelmeikről és gyilkosságaikról. A történeteket részleteztem, bonyolítottam és olykor meg is toldottam vagy kisimítottam, úgyhogy később már nem is igen tudtam, mit adtam hozzá. Két, három, vagy néha négy történetet, helyzetet, történelmi utazást a múltba vagy kalandot mondtam fel naponta két hónapon keresztül. Közben a fellegek szürkéből feketékké változtak, és az eső majdnem szüntelenül csorgott. Néha az ég szürkeségéből az üvegházba ezüstös fény futott. Mint a víz, áztatta vállamat. Levél halomszám érkezett. Csupán egyet nyitottam ki, Mr. George Faludy, Europe címzéssel. Az angolul írt szöveg egy általam nem ismert sejk két fiának esküvőjére hívott, egy általam ugyancsak nem ismert sejk lányával. Adott időben elefántok várnak reánk az islamabadi repülőtéren, hogy a kastélyba szállítsanak. Az egészből legkevésbé értettem, hogyan találtak meg az Európa címzéssel. Megkérdeztem a postást.
– Egyszerű – mondta. – Islamabadból a repülőgép az európai postát Londonba hozza. A postán megnézték a telefonkönyvet, és én elhoztam önnek a levelet.
Közel egy hónappal feleségem halála után telefont kaptam Diana Athylltől. Szeretne feljönni hozzám másnap.
31Örömmel beleegyeztem. Dianával röviddel Londonba érkezésünk után ismerkedtünk meg, és legközelebbi angol ismerősünk lett. Korban néhány esztendővel lehetett idősebb Zsuzsánál, és az Andre Deutsch cégnek, Deutsch mellett, tulajdonosa és vezetője volt. Nemcsak a kiadó dolgait ismerte, hanem az angol és francia írókat is személy szerint, öreget és fiatalt egyaránt: Paul Therouxval például Dianánál ismerkedtünk meg, egy vendégségben. Zsuzsával gyakran összejött pletykálkodni, de ugyanekkor Deutschék üzleti titkait is elárulta néki. Diana okos volt, művelt, társaságban módfelett kellemes. Mindenki szép, szőke és hatalmas asszonynak tekintette. Nálam legalább harminc kilóval nehezebb lehetett, de az ember nem kívánt fogyókúrát ajánlani néki, mert minden testrésze – melle, hasa, combja – bő ruhában is erőteljesnek és frissnek tűnt, semmiképpen sem fölöslegesnek. Diana régen elvesztette apját, egy előkelő dzsentricsaládból származó ezredest, míg anyja a családi kúriában élt, vidéken. Diana nagyon szerette, és ezért életrajzi könyvét, melyben szerelmi életét is megírta, Amerikában jelentette meg Instead of a Letter címen, nehogy anyja megtudja. Természetesen megtudta, de a botrány után, úgy sejtem, mégis megbékültek.
Diana telefonja után másnap a szalonban ültem, és érkezését vártam. Látogatása, úgy éreztem, véget vetett üvegházi magányomnak, és egy csapásra visszavezetett az emberi társaságba. Autója zajára kisiettem az előkertbe. Nyárias öltözetben érkezett, belga csokoládéval és francia konyakkal. De a legjellemzőbb széles jókedve, látható öröme volt. Ennyire örül nékem harminc nappal Zsuzsa halála után? Jólesett, de azért sehogy sem értettem. A háziasszony nélküli lakásban is rögtön úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője.
– Ne haragudj, de én a tisztaság mániákusa vagyok – jelentette ki, és az előkészített whiskyspohárkákat és teáscsészéket kivitte a konyhába és újramosta. Majd behozta, és leült a karosszékbe, velem szemben, kedvesen és otthonosan. Láttam, hogy Diana nem akar Zsuzsáról beszélni, holott ez lett volna az ildomos, az emlékezés. De 32alighanem igaza van. Simone de Beauvoir könyvére fordítottam a szót, ezt Deutsch éppen kiadni készült. Diana szabályos válaszokat adott, de nyilvánvalónak tűnt, hogy másról kíván beszélni. Elhallgattam. A nagy vörös selyemfüggönyön alul ránc futott végig. Diana keresztbe vetette lábát hosszú szoknyája alatt.
– Fontosabb dolgokról kéne beszélgetnünk, Georgie.
Helyes, gondoltam, de miről?
– Letelt a szomorkodás harminc napja. Jöttem, hogy dolgunkat megbeszéljem veled.
Nem értettem. Miféle harminc nap, amit megbeszéltünk? A Karoton című regényem tíz fejezetéből még kettő hiányzott, és a fordításból három fejezet, a könyvet angolul még nem adtam oda a kiadónak, és egyelőre nincs mit megbeszélni.
– Arról van szó, amit te is tudsz, és amit Zsuzsával megbeszéltem. Hogy halála után én leszek a feleséged.
A szoba hirtelen forogni kezdett köröttem. Nem, Diana nem tréfál, ezt beszélte meg Zsuzsával, és Zsuzsa egyetlen szót sem szólt nékem. Miért? Félt, hogy nemet mondok? De akkor miért hozta fel az egészet? Vagy ez egyszer a rólam való gondoskodás vágya erősebb lett volna fogyó szellemi erejénél? A baj, melyet okozott, helyrehozhatatlan. Diana idejött a házamba, boldogan, hogy elveszem feleségül, és nekem nemet kell mondanom. Holott nem irgalomból vagy jóindulatból jött hozzám, hanem, amit nem sejtettem, szerelemből. Én azonban nem tudok szerelemmel válaszolni. Nevetségesnek tűnnék egy ilyen hatalmas nő mellett, és örökre szégyenkeznék, hogy verseimet és prózámat – a hitványabbját is – nem azért adja ki, mert jónak tarja, hanem azért, mert a férje vagyok. De talán még ezt is elszenvedném, ha nem lenne túlságosan angol. Nem érti magyar verseimet, magyar szokásaimat, magyar őrültségeimet. Hogyan tudnék élni ezzel az angol asszonnyal, aki megtanulta, hogy ő itt, mint mindenki más, zárt világ? Vagy mit mondjak, ha majd felszólít, hogy kis házamból és a kertből költözzem át hozzá, előkelő villájába a Holland 33park mellé, és estelente társalogni kényszerüljek különböző urakkal és hölgyekkel, kiket halálra unok, egy világból, melyet otthon is elkerültem? És hogyan öleljem át ezt a diadalmasan kövér, szép és kelendő, de nékem nem kellő dámát?
Csupán angol jóbarátnak akartam, akivel összeülhetek hetente egyszer-kétszer, hátsó gondolatok nélkül, és most az történt, hogy belém szeretett, és ezért utoljára látom. Mit mondjak neki?
Udvarias leszek hozzá és kedves, de azért nem nyúlok hozzá, és valahogy mégis kivágom magamat a bajból, gondoltam, és konyakot töltöttem kettőnknek.
34Diana Athyll látogatása után kikapcsoltam a telefont, bekapcsoltam a villanykályhákat, és újra leültem az üvegházba gondolkodni múlt és jövő fölött. Amikor 1938 legvégén kiutaztam Párizsba, tudtam, nehéz sors vár reám. Hathetes francia vízumot kaptam, ha bármilyen állást vállalok Franciaországban, kiutasítanak, legfeljebb feketén dolgozhatok, mint konyhai mosogató, pénzben egy csekélységet vihetek magammal – arról nem is szólva, hogy több nem is volt. A francia sajtó nagy része és a közönség azt tartotta: az idegenek teszik tönkre Franciaországot. Ha visszaküldenek Magyarországra mint katonaszökevényt, legjobb esetben életfogytiglant kapok, ha nem, akasztófát. Másfél esztendeig Párizsban első feleségemmel együtt kukoricakását ettünk reggel, délben, este, és ha nem bírtuk a kását, éheztünk. Az első emigrációm 1938 legvégétől 1946 elejéig, hét évig tartott, a második is hetedik éve tart.
Első feleségem, Valy néhány héttel utánam jött ki. Eleinte ötszögű, ferde padlójú szobában laktunk a Rue St. André-des-Artson. Éjszaka a bútorok ágyunk köré csúsztak, úgyhogy elébb szét kellett tolni őket, ha felkeltünk. Az első hetek után a szerény vendéglői koszt helyett kukoricakását vásároltunk, és azt főztük a szobában, 35vederben, a gázon. Kiborítottuk az asztal közepére, és szeleteket vágtunk belőle, ha megéheztünk. Ez ment másfél évig. Havonta egyszer-kétszer meghívást is kaptunk. Hatvany báró elvitt vacsorázni a Tour d’Argent-ba. Jegelt osztrigát szolgáltak fel, pisztrángot, saját vérébe fojtott kacsát, sajtot, fagylaltot, gyümölcsöt, bort, konyakot, pezsgőt. Autóján vitt haza a szálloda elé. Ott megálltunk a kapu előtt, és kihánytuk a pompás vacsorát.
Mikor második feleségemmel, Zsuzsával 1956. november 30-án a nedves, fekete éjszakában, vagy száz menekülővel együtt átgázoltunk Hegykónál a Fertő lápján, lelkifurdalást éreztem, ahogy feleségem hűs, végtelenül sima csuklócsontját fogtam, hogy ezt a finom, légies teremtést ilyen nyomorba hurcolom. Zsuzsa vagyonos családból származott, de sohasem kért atyja pénzéből. Körúti cselédszobában várt három esztendeig – mindenki azt hitte: reménytelenül –, amíg a recski táborban raboskodtam. És most tizenhat évvel fiatalabb, törékeny feleségemet kihurcolom a végtelen nyomorúságba, pedig nem akart kijönni. Azt képzelte: a forradalom után a Szovjetunió viselkedése megváltozik a magyarokkal szemben, megenyhül. Majdnem egy hónapig kellett vitáznom vele, míg Nagy Imre letartóztatásakor megérezte, hogy engednie kell. Most otthagyja letiport hazánkat, és jön az éhezés.
Nem jött. Néhány órával később, a pirkadatban az osztrák határőr barátságos Guten Morgennel köszönt. A határ menti osztrák községben, Neusiedelben ingyen büfé, ingyen hálószobák, segély, tanácsadó és közlekedés várt reánk. Kanadai tisztviselő járt körbe, és acélgyári szakmunkásokat keresett. Akiket talált, autón vitte Bécsbe, onnan repülővel Torontóba. Bécsben ingyenszállások, tízezreknek. A követségen megtudtuk, hogy maradhatunk Ausztriában, mehetünk Skandináviába, Németországba, Luxemburgba, Hollandiába, Belgiumba, Svájcba, Franciaországba, Olaszországba, Kanadába, az Államokba, Ausztráliába, Új-Zélandra, Brazíliába. Mikor egy könyvre mentünk szerződni, az előkelő Európa Kiadóhoz, taxiba ültünk, mert 36oda nem illett gyalog beállítani. Mikor fizetni akartam, a taxis az arcomba kacagott, és elhajtott. Meghívtak az amerikai követségre. A Rathaus előtt tisztviselő várt ránk, aki a tömegen át felkísért, és néhány perc alatt bevándorlóvízumot nyújtott át mindkettőnknek. Néhány héttel később tisztviselő érkezett Washingtonból Bécsbe. Feleségemnek és nekem Costa Rica-i útlevelet nyújtott át.
Később megtudtam azt is, hogy a súlyos tüdőbetegeket, mint Kecskés András barátomat felesége miatt, Reykjavíkba vitték, ahol mindenki felgyógyult. A munkaképtelen öregeket pedig Luxemburg várta eltartásra. Amikor Amerikába értem, láttam, hogy számos ismerősöm egyetemi tanár, pedig többet közülük – például önmagamat – nem tartottam méltónak arra, hogy főiskolán tanítson. Ugyanekkor a magyar középiskolás menekültek Uppsalában, Oxfordban és Cambridge-ben ingyen laktak, és ingyen tanultak az egyetemen. Odahaza a hírlapok nagy cikkekben számoltak be róla, hogy a disszidensek álla felkopik. Az igazság úgy szól, hogy szabadabban és sokkal jobban élhettek, tanulhattak és utazhattak szerte a világban, mint az otthoniak. Közben viszont titkon kölcsönösen sajnáltuk egymást.
A Nyugat politikai vezetői a hidegháború tüzén melegedtek. Dulles amerikai külügyminiszter régóta hangoztatta, hogy hazája készen áll a szovjet gyarmatok megsegítésére, ha azok is tesznek valamit. A magyar forradalom híre megrázta a világot, de Dulles hallgatott és nem cselekedett. Ha az Egyesült Nemzetek főtitkára, Hammarskjöld október legvégén, mint ahogy kötelessége lett volna, Budapestre utazik, a szovjet támadás valószínűleg elmarad, de Dag Hammarskjöld Katangába utazott. (Bár egyes források szerint „kényszerítették” erre.)
Eisenhower amerikai elnök 1956. november legelején a magyar forradalomra célozva kijelentette, hogy kis nemzet ne támadjon meg soha nagyhatalmat. A nyilatkozatban az az apró hiba volt, hogy Magyarország nem támadta meg a Szovjetuniót, hanem éppen fordítva, a nagyobb hiba pedig, hogy Eisenhower még azt sem 37tudta, hogy a kis amerikai gyarmatok 1776-ban a nagy angol világhatalom ellenében alakultak szabad állammá.
A rokonszenvet a világ közvéleményétől kaptuk, és mindenekelőtt erős volt a szégyenkezés a politikusok közönye vagy üres szépszavai miatt. Természetesen a szellem legjobbjai felemelték a szavukat, olyan nagyságok, mint Halldór Laxness, Salvador de Madariaga, Arnulf Øverland, Ignazio Silone, Albert Camus, Bertrand Russell vagy Stephen Spender. A nyugati politikusok pedig folyton figyelmeztettek mindenkit, hogy háborús veszély fenyeget, és nem szabad a népet a Szovjetunió ellen uszítani. A valóság viszont az volt, hogy sem az Egyesült Államok elnökei, sem a Nyugat népei, sem a Szovjetunió vezetői és lakói nem kívántak háborút, sőt kétségbeesetten féltek tőle, mert mindnyájan tudták, hogy az atomkonfliktus a győztest szintúgy elpusztítja, mint a vesztest. A háború mindvégig indokolatlan politikai rémisztgetés volt a hidegháború szolgálatában, miközben az atomfegyverekre költött dollárok milliárdjai is azt szolgálták, hogy ne lehessen atomháború. Évtizedeken át folyt ez a politikai őrület, és azt a kevés embert is elhallgattatták, aki szót emelt ellene. Feleségem, Szegő Zsuzsa például éppen erről írt cikket a hatvanas évek elején, és elküldte a Twentieth Century nevű kitűnő folyóiratnak. Bernard Wall, a szerkesztő felhívta Zsuzsát, és elragadtatását fejezte ki. Aztán nem merte leközölni a cikket.
A londoni PEN központ kis palotájában 1957. március 15-én, jeles angol és francia szerzők jelenlétében mintegy negyven magyar emigráns író meg újságíró gyűlt össze, és elhatározták, hogy újraindítják a forradalom hírnökét, az Irodalmi Újságot. Szerkesztőnek titkos szavazással engem választottak meg. Az anyagiakat hozzá – mert csak nékik volt pénzük – egy amerikai szervezet, a párizsi székhelyű Congress for Cultural Freedom adta, de a szerződést csak akkor írtam alá, mikor írásban biztosítottak, hogy a lap szellemiségét, politikáját én határozom meg egyedül. Ők tartották még fenn a francia Preuve-öt, a londoni Encountert, a berlini Der Monatot és egyéb lapokat, voltaképpen az amerikai kormány pénzén. Néhány 38hónappal a lap sikeres megindulása után a Congress vezetője, Mikes Josselson átjött Londonba, és elképedésemre arra akart rábeszélni, hogy kövessem Tito jugoszláv elnök „politikai vonalvezetését”. Bieber kisasszony, Josselson titkárnője már előzetesen havi fizetést ajánlott feleségemnek, ha írásban értesítené őket, mit beszélnek a szerkesztőségben az amerikaiakról. Mulatságos módon a visszautasításért nem haragudtak meg, sőt egyre szívélyesebben talpnyalásra igyekeztek rábírni, hogy magasztaljam az Egyesült Államok elnökét és az ostoba amerikai propagandát. Majd Josselson meghívott Párizsba, a legelőkelőbb vendéglőben vacsoráztunk, és mindvégig gúnyolódott velem, hogy a lapot olyan szellemben szerkesztem, mintha a Neue Zürcher Zeitung lenne. Egy későbbi alkalommal, ugyancsak párizsi látogatásakor, kocsiját küldte értem a szállodába. A hátsó ablak alatt Neue Zürcher Zeitungok feküdtek halomban. Amikor ő is beszállt, megkérdeztem:
– Ezeket honnan kobozta el?
– Nem koboztam el. Én olvasom.
– Hogyhogy?
– Mint magánember. Mint hivatalos személy szükségszerűen ellene vagyok. A kettő nem azonos.
Furcsa világ, gondoltam, bár tapasztalatból tudtam, hogy amerikai államhivatalnokok közt ez nem ritka jelenség. Így ment sokáig. A végén már lakásomon hívott fel, reggel fél nyolckor, és ígérgette: elviszi a lapot Párizsba, amihez módja volt, ha joga nem is. Miután nem ért el eredményt, négy év után „visszavette” tőlem a lapot, és valóban Párizsba vitte. Még szerencse, hogy utódom, Méray Tibor sem tett mást, mint hogy szerkesztési elveimet folytatta. Az időpont azonban egyáltalán nem volt szerencsés: Zsuzsa betegsége ekkor fordult valóságosra, és én állás és jövedelem nélkül maradtam. Szerencsére valamivel később Kelemen Zoltán, egy milliomos barátom, a United Electronics gyár tulajdonosa akkor alapította Eugrammia Press nevű könyvkiadó cégét, és engem kért fel egyik tanácsadó-szerkesztőjének. Mellém legjobb barátomat, dr. Katona 39Pált, a BBC munkatársát is kinevezte. Pali először Duvé, a XVII. századi grafikus Apokalipszis című művét ajánlotta kiadásra, én a Hypnerotomachia Poliphilii-t. A kiadás korántsem volt egyszerű munka, hiszen facsimilét jelentettünk meg, a kötés bőrét és a kötet papírját analizáltattuk, és azonos kutyabőrt szereztünk be, illetve papírt gyártattunk rongyból. A munka nagyja mégis maga a szöveg volt. Duvé könyve hat példányban maradt fenn; ez az oka, hogy nevét – ellentétben a Dürerével – csak a beavatottak ismerték. A hat példányból három volt hozzáférhető: a Bibliothèque nationale-ban, a British Museumban és a Langres-i Múzeumban, Franciaországban. A könyv számos oldala mocskos volt, háromszáz éve Párizsban az egyik lapra forró kávéscsészét tettek. Mi a legjobb állapotban lévő lapokat kombináltuk össze, hogy az eredetieknél szebb példányokat nyerjünk. Körülményes volt. A British Museum igazgatójánál, Sir Kenneth Clarknál Zoltánnak tízezer font óvadékot kellett letennie, hátha a példány megsérül. Ekkor az igazgató írást intézett könyvtárosához, hogy adja ki nékünk a könyvet. Aztán két felfegyverzett detektívvel lementünk a megrendelt taxihoz, az levitt a Tottenham Court Roadon a fényképészhez, akivel mindent megbeszéltünk előzetesen. A könyv szétszedése nélkül lefényképezte az egészet úgy, hogy a lapok belsején látszó görbülés nem látszott. Akkor visszataxiztunk a detektívekkel a Britishbe, azok átadták a könyvet a könyvtárosnak, a könyvtáros írt Clarknak, hogy megkapta a könyvet és Clark, mikor felmentünk hozzá, visszaadta a tízezer fontot.
Azt képzeltem, hogy az eljárás másutt is hasonló, de tévedtem. Írtam a Langes-i Múzeum vezetőjének: mikor jöhetek hozzá, hogy a Duvé-könyv ügyét megbeszéljük, és felsoroltam, mit akarok. Visszaírt: jöhetek bármikor. Telefonáltam néki: van-e fényképész a városban, aki a kívánt fényképeket el tudja készíteni. Mondta, hogy nincs.
– Akkor a könyvet Párizsba kell majd vinnem – feleltem. – A biztosítékokat majd megbeszéljük. Lesz nálam pénz, pontosabban az Angol Nemzeti Bankban hitelesített csekk.
40– Ne aggodalmaskodjék – válaszolt, mintha nyugtatni akarna.
Éreztem a hangján, hogy mosolyog. Mi van ebben mosolyognivaló? Következő vasárnap repültem Párizsba, onnét vonaton utaztam Langres-ba. A múzeumot zárva találtam, igazgatói lakás nem volt benne. A trafikosnő felvilágosított, hogy a múzeumigazgató egyúttal a város vegyeskereskedésének tulajdonosa a Főtéren.
– És az most nyitva van?
– Hogyne lenne!
A Főtéren fűszerszagú, áruval tömött boltba léptem, ahol a kerti törpéktől és a bicikliktől a kerék nagyságú Brie sajtokig szinte mindent lehetett kapni.
– Ah, Monsieur Faludy – szólalt meg a pult mögött egy fényes pantallót, fehér inget és nagy fekete nadrágtartót viselő hatalmas férfi –, már foglaltam önnek szobát a szállodában.
Ahogy közelebb léptem hozzá, a falon hosszú farekeszekbe aggatott kolbászok közül húzta ki az enyhén zsíros, tízezer fontot érő könyvet – kétségtelenül tudta értékét –, és átnyújtotta.
– Zárás után a szemközti kávéházban találkozunk. Utána, hacsak nincs más dolga, együtt vacsorázunk – mondta franciánál váratlan mosollyal, és már ment is, hogy a közeledő vevőt kiszolgálja.
Kisétáltam az üzletből, kezemben a könyvvel. Másnap Párizsba vittem, anélkül hogy biztosítékot kért volna tőlem, és két nappal később hoztam vissza. Ki informálta, hogy nem vagyok szélhámos? Vagy látta volna rajtam?
A gyönyörű könyv néhány hónap múlva jelent meg, háromszáz példányban. Tizenöt font tizenöt shillingért adtuk, de csak hetven példány fogyott el, ami a költségeket sem fedezte. Tapasztalt öreg könyvkereskedőhöz mentem, hogy balsikerünk okát megtudjam. Egyébként ez volt életemben az egyetlen félóra, mikor pénzügyekkel foglalkoztam. Az öregúr – magas homlokkal, bajusszal, szakállal, mint V. György, Tisza Kálmán vagy a nagyapám – elegáns szalonba vezetett üzlete mögött, és süppedő karosszékbe ültetett. Az ismerkedő beszélgetés nyomán elmondtam néki a könyv történe41tét. „Világos dolog – összegezte véleményét –, átlagos könyvért a nagyközönség egy fontot, kettőt, hármat fizet. Komoly tudományos művekért, lexikonokért, festők díszkiadásaiért a vagyonosabbak megadják a tíz-tizenöt fontot is. Ezután nincs semmi harmincöt-negyvenig. Ennyit fizetnek régiségekért, ritkaságokért, vagy egy ócska Bibliáért, mely Nelson admirális tulajdona volt. Ha maguk tizenöt font helyett negyvenet kérnek könyvükért, úgy előlegben adják el a háromszáz példányt.”
Ez alapján a Hypnerotomachia Poliphilii-t példányonként hatvan font hatvan shillingért, azaz hatvan guineáért adtuk el, majdnem mindet még előjegyzésben.
1961-ben végre megjelentethettem az Emlékkönyv a rőt Bizáncról című kötetemet, nagyrészt 1947 óta írt verseimmel. Egy esztendővel később látott napvilágot a My Happy Days in Hell (Pokolbeli víg napjaim) című önéletrajzi munkám. Jóval nagyobb sikert ért el, mint ahogy reméltem. Franciára, németre is lefordították, de igazi sikere Anglián és Amerikán kívül a dán kiadásnak volt. Azóta több mint felét megírtam a Karoton címet viselő történelmi regényemnek. A könyv a Krisztus utáni negyedik században játszódik: hőse nagy bátorsággal küzdött eszményeiért, és amikor győzelemre vitte őket, fokról fokra szinte mindent elárult. A regény hőséül a váci börtönben a kommunisták által elpusztított kommunista barátomat, Havas Bandit választottam, akinek sorsa ugyanilyennek mondható.
1963–64-ben körülbelül kétszáz napot töltöttem a British Museum olvasótermében. Eleinte Havas Bandi mártíriumát akartam megírni, aki Sztálin hívei közé tartozott, és akit ennek ellenére a sztálinisták letartóztattak és a váci börtönben meggyilkoltak, miközben Sztálint és Rákosit éltette, mert elvesztette az eszét. Mialatt a részleteken törtem fejemet, sokat gondolkodtam azon, hogy a modern időkben nem tudunk diktátorról, aki saját híveit végeztette ki milliószám, mint Sztálin.
42Azonban eszembe jutott, hogy a kommunista mártír alakját Arthur Koestler és George Orwell nagyszerűen megrajzolták. Az első a Darkness at Noonban (Sötétség délben), a reális mártír életét és halálát írta meg, míg Orwell a képzeletében formált vértanút vetette papírra. Az egyik rendkívüli hatással volt már a legelején az olvasóra; a képzelt vértanút eleinte kételkedés fogadta, míg a helyzet lassan megváltozott. A reális vértanú ereje alábbszállt, és a képzelt mártír lett az erősebb.
Koestler Sötétség délbenjét közvetlenül első, angol nyelvű megjelenése után olvastam, Amerikában, 1942 elején. Kezdettől fogva sejtettem, sőt tudtam, hogy ez az a munka, mely túléli a Szovjetuniót, akár Flaubert Bovarynéja III. Napóleont, holott az angol kritikusok kínos szűkszavúsággal utasították el, mígnem az első francia kiadás 1944 végén a kommunisták helyébe De Gaulle választási győzelmét hozta. Hét évig Koestler hangja mint hírhang szólt jelenben és jövőben, míg utána magános maradt.
1949-ben társat kapott. Kozma Bödének a Zeneakadémiáról módja volt kijutni Angliába, és ajándékul elhozta Orwell 1984-ét. A könyv nagyon tetszett, de a Koestlerénél alacsonyabb rendűnek találtam. Koestler hőseit, helyzeteit, könyve egész történetét a valóságból vette. Orwell hősét kétségtelenül a szerző találta ki, és így a helyzeteket és a három részre osztott világ harcát és minden eseményét is. Aztán, mikor Angliába értem, 1957 tavaszán, véleményem lassan változni kezdett, Orwell rég halott volt, míg Koestler élt, és összejártam vele. De súlyából éppen Koestler vesztett, kinek egymás után jelentek meg nagy sikerű könyvei. Úgy tűnt ugyanis, mintha Orwell elképzelt és fantasztikusan iszonyú kommunista társadalma lenne a reális kép, melyet a jövendő elfogad, nem pedig Koestler realitásnak megfelelő kommunizmusa. A fantázia megint győzött az irodalomban a realitás felett. Könyvet írni erről a témáról, ezzel a két szerzővel versenyezve, aligha próbálkozhattam meg úgy, hogy jobb művet tudok alkotni. Volt valami elképzelésem arról is, hogy az ilyen művek, akármilyen erős is a hatásuk, az idő mú43lásával veszítenek érdekességükből. Zola Germinaljára gondoltam, amely a bányászok helyzetének javulásával egyre többet vesztett értékéből, és persze időszerűségéből is.
Éppen ezért vittem hősömet Karoton néven – görögül sárgarépát jelent, mert Havas Bandi haja sárgarépaszerűen volt vörös – az ókor utolsó időszakába. A negyedik század nagyon különbözött a huszadiktól, de a filozófiák, vallások és ideológiák őrjöngő küzdelme, ha nem is hasonlított, de bizonyos értelemben mégis felidézte, vagy legalább emlékeztetett a huszadik századra.
Helyet kerestem a történelemben egy olyan műnek, amely nem is annyira a hős mártíriumát, mint az én fantáziám szabad játékát próbálja bemutatni. Mi a történet alapja? A negyedik század irodalmi reprezentációja elég gyenge volt, és egy másik valóságot mutatott, mint amilyet az emberek elképzeltek. Diocletianus római császár kereszténybarát uralkodó volt, és udvarában számosan az új hitet követték. Mégis az történt, hogy a keresztények összeesküdtek, és le akarták tartóztatni a császárt, hogy helyébe új, keresztény uralkodót emeljenek a trónra. Az összeesküvést megtorlás követte, a császár az összeesküvőket kivégeztette, és elrendelte a keresztények üldözését. Érdekes módon a keresztények ezeket az összeesküvőket nem emelték a vértanúk sorába.
Így kezdődött volna a könyv, ha nem próbálom áthidalni ezt az időt, és végül is a pogány uralkodók után nem Nagy Konstantin idejébe léptem volna. Hosius kordobai püspök ajánlatot tett Konstantin császárnak, aki a Birodalom egyötöd részén uralkodott. A császárok különféle pogány isteneknek hódolnak; nincs senki, aki a keresztények pártján áll. Képviselje Konstantin a keresztények ügyét, hátha a keresztény istennek köszönhetően meghódíthatja az egész Birodalmat. Részéről ez kitűnő választás lenne, mert a keresztség minden bűnt lemos, tehát halálos ágyán kellene csak megtérnie, és addig annyi erényt és annyi bűnt követhet el, amennyihez kedve van. Konstantin hajlott az ajánlatra, és Róma fölött a Saxa Rubránál megverte az egyik uralkodó seregét. Később sor került a másik 44uralkodóra, Konstantin sógorára, és így Konstantin a nyugati világ ura és a Birodalom egyesítője lett (bár végrendeletében a Birodalmat újra ötfelé osztotta).
Konstantin élt a kiváltságos helyzettel, hogy vétkezhet, és feleségét forró vízben megfőzette, és legidősebb fiát – nem tudni miért – kivégeztette. Ennek ellenére hírnevét az egyház fenntartatta.
Konstantin győzelme után Karoton hazatért Alexandriába, és régi barátja, Áriusz helyett az uralkodó katolikus irányzathoz, Athanasius pátriárkához csatlakozott. (Havas Bandi, mint a legtöbb szabadságszerető, lelkes és bátor régi kommunista, a zsarnokság lelketlen és gyáva kiszolgálója lett, és még kémkedett is régi barátaira, mint például egykori ideáljára, Károlyi Mihályra.) A regény végén az uralkodó Karotont Egyiptom kormányzójával együtt az új fővárosba, Konstantinápolyba hívatja. A dühödt teológiai viták, melyeket az ariánusok ellen oly dicséretesen folytattak, most már fertelmes bűnnek számítanak. A kormányzót és titkárát, Karotont befalazzák az épülő császári palota pincéjébe – két korsó borral és két szelet kenyérrel, a keresztény kegyelem jeléül.
A cselekmény azonban azzal kezdődik, hogy ez az alexandriai pogány úrifiú a keresztények pártjára áll, és több hősies cselekedetet hajt végre fiatalsága idején, még pogány időben. A IV. században ugyanis az lett a jellemző, hogy a kereszténységért nem a szegények, hanem a gazdagok fiai kezdtek harcolni. A színhely, melyet választottam, Alexandria volt, az egyetlen város, ahol a kereszténység erősebb volt a pogányságnál, és ahonnan a legnagyobb ellentétek származtak. A kereszténységnek ugyanis nem volt más alapja a Biblián illetve a nagyszámú evangéliumon kívül, melyekből később csak négyet vettek be az eredeti szövegbe. Így a keresztények Egyiptomban – mint másutt is – számtalan szektára oszlottak, és ezek a szekták egymással helyenként harcban álltak. Egyik szekta az üldözések idejére minden tagjának bátorságot és nyíltságot írt elő. Más szekták a fondorlatot ajánlgatták. A legnyilvánvalóbb azonban Áriusz küzdelme volt, aki sokallta az egy istenség nevében 45imádott három istenséget (illetve pontosabban akkoriban még két istenséget), és az egy isten imádatára szólította híveit. Ez a veszekedés a trinitáriusok (katolikusok) és az áriánusok közt megfertőzte Egyiptom és a keleti világ békéjét.
Ugyanekkor a világ kulturális és szellemi hanyatlása egyre nyilvánvalóbb lett. Rómában Marcus Aurelius idején még állítólag nyolcvannyolc közkönyvtár működött, Konstantin uralma alatt csupán egy maradt. A kornak nem volt bár egy jelentős költője, és amikor Konstantin halála után diadalívét elkészítették, az alakok jó részét régebben készült szobroktól kellett kölcsönözni. Ez a világ tehát sok tekintetben hasonlított a miénkhez.
Könyvem fordítását Papastavrou Flóra, Papastavrou cambridge-i professzor felesége vállalta, miután a kézirat néhány oldalát elolvasta. Ingyenesen, minthogy pénzem nem volt, és a magyar szöveget angol kiadóhoz nem adhattam be. Flóra magyar születésű volt, Athénben élt, és többször ült kávéházi asztal mellett Kázántzákisszal és Sheferisszel. Irodalmi műveltségét lenyűgözőnek találtam. Könyvem sikerében mégsem reménykedtem. Első alkalom volt, hogy szabadon írhattam filozófiáról meg teológiáról, és örömömben messze túlteljesítettem a feladatot, a regény kötelező történetével alig törődtem. A történelmi érdeklődés is fogyóban a második világháború óta; sikerre csak az oxfordi meg cambridge-i egyetemen számíthatok, de dicsérettel éppen az ottani tanárok és diákok fukarkodnak a legjobban.
Ugyanekkor napról napra jobban érdekelt egy régóta tervezett biográfia megírása.
Rotterdami Erasmus tizenkilenc éves korom idején lépett életembe, szelíden, lábdobogás nélkül, mint ahogy egy humanistához illik. Petrarca, a humanizmus eredeti atyja a klasszikus Ókor példaképét állította kortársai elé, és tanulásra, olvasásra, művelődésre biztatta őket. Követői, a firenzei humanisták különféle elveket és eszméket igyekeztek hozzáadni, melyek többsége szinte azonnal feledésbe merült, vagy egyszerűen megvalósíthatatlan volt, mint 46Pico della Mirandola terve a keresztény, zsidó, mohamedán és hindu vallás azonnali egyesítéséről. Erasmus nagymértékben bővítette a humanizmus eszméit és követelményeit. Oly sok minden vonzott benne, hogy nem tudom megmondani, mivel hódított meg először. Talán gyűlöletével a háború ellen; ebben olyannyira rokonok voltunk. Pedig Erasmus nem találkozott háborúval: ha a csatázás a lakhelyéhez közeledett, kényelmesen összecsomagolta holmiját, és odább költözött. Én is gyűlöltem a háborút, pedig harmincéves koromig én sem találkoztam háborúval vagy vérfürdővel, legfeljebb apám kardját és pisztolyát láttam az első világháborúból, és Muráddal, tisztiszolgájával labdáztam a siófoki strandon, akinek elpanaszolhattam, hogy annyi sárgarépát és spenótot kell ennem. Holott éppen Erasmus írta le elsőként, hogy az embert nem a háború híre, hanem látványa undorítja. Közös gyűlöletünk nem is annyira a háborúnak szólt, mint annak a ténynek, hogy az emberek túlnyomó többsége kedveli az öldöklést. Ha nem így lenne, aligha lehetne őket besorozni minden célra és minden időben. Az emberiség négyezer éves, írott történelme láttán – mely lényegében nem a kultúrák, hanem a hadviselés története – úgy gondoltam, hogy a gyilkolás ösztöne ősidők óta örökletes a legtöbb emberben, és korántsem enyhül a XX. században. A Rákosi-korszak után helyesbítettem. Úgy tűnik, hogy a gyilkolás és mészárlás nem annyira ösztön, mint fejlődési rendellenesség, az őrület egyik ősidőktől örökletes válfaja.
Néhány év múltán finomítottam elképzelésemen. Két jelenet segített hozzá. Egyik jó barátom – Krencsey Marianne – akváriuma előtt álltam, és figyeltem, ahogy az egyik halványkék, apró hal szemmel alig látható kicsiny ivadékokat szült, egy ugyanolyan kék hal pedig felfalta őket, ahogy a nőstényből kipotyogtak. Valamivel később egy pacifista beszédét hallgattam. Arról szónokolt, hogy az emberiség ösztöneit kell felkelteni a testvérgyilkos háborúk ellen. Ekkor éreztem, hogy nincs tisztában a fogalmakkal. Emberi ösztönökről szól, de gyilkos ösztönökről kellene beszélnie. Ha nem ilyen ösztön lakozna az emberi fajban, úgy nem lehetne milliókat hábo47rúba vinni, sőt a háború nevét sem ösmernők. Múltunk négyezer esztendeje így nem háborúk végtelen sorozata, hanem a kultúra története lenne.
Alig hiszem, hogy a második világháború, azaz mintegy ötvenmillió ember lemészárlása óta le lehetne tagadni, hogy fajtánk bizonyos ritka pókok, ritka rákok és ritka halak osztályába tartozik, akik önmagukat pusztítják. Aki mentes ettől az indulattól, alighanem olyannak képzeli a csata képét, mintha őzek csordái bújnának elő, hogy egymást lemészárolják. Az emberi cselekvés szokványosból abszurd lett. És alighanem túlságosan engedékenyek vagyunk, ha a testvérgyilkosságot hajlamnak, ösztönnek, sajátosságnak vagy akár tulajdonságnak nevezzük. Szellemünk, mely oly remekműveket termel, mint Phidiász szobrai vagy Einstein relativitáselmélete, nagyon óvatos, ha az emberiség sötétebb oldala kerül szóba. Egymás kölcsönös mészárlása aligha ösztön, normális jelenség. Jóval inkább mondható rendellenességnek, szabálytalanságnak, zűrzavarnak, pontosabban a fajta lelki betegségének, örökletes tébolyának.
Kérdés, hogy Erasmus eljutott-e a végső következtetésig. Akármilyen logikusnak tűnik manapság, akkoriban nehéz lehetett ezt elérni, és túlságosan veszedelmes lett volna számot adni róla.
Nehéz volt eldöntenem, hova helyezzem Erasmus életének súlypontját. Sokoldalúsága miatt alighanem ő maga sem tudott volna e kérdésre megfelelni. Kora és az utókor egyformán darabokra szaggatták. Mikor meghalt, a nagy békítőt látták benne, aki katolikusokhoz, protestánsokhoz egyformán így szólt: Ha már nem egyesültök, legalább tűrjétek egymást. Húsz évvel később, a tridenti zsinat után a katolikusok protestáns, a protestánsok katolikus eretneknek tekintették, és iparkodtak megfeledkezni róla. A Harmincéves Háború idején őt tartották a szabadság szellemének, a béke angyalának. Könyvei egy részét újra kiadták, részint névtelen nyomdákban. A felvilágosodás kora elején Pierre Bayle erasmista (a humanista szó még nem létezett) lexikonjában mint az Ókor, a kriti48ka, a tudomány és az ízlés újjáélesztőjét magasztalta. Diderot és Voltaire sorstársukat látták benne, a szerzetest, aki a szerzeteseket gúnyolta, és újralobbantotta a klasszicizmus lángját. A tizenkilencedik században tiszteletreméltó, de áthatolhatatlan ködbe burkolt egyéniségnek tartották: talán csak Schopenhauer, Burkhardt és Nietzsche tudta, ki volt igazán. Az első világháború előtt már jobban értették őt. A német és francia szocialista vezetők, August Bebel és Jean Jaurès elzarándokoltak Erasmus sírjához a bázeli Dómban, és huszonöt évvel később, mikor a fenyegető háború ellen Erasmus toleranciája lett volna az egyetlen gyógyszer, a francia író, Georges Duhamel térdelt le ugyanott: Erasmus mester, imádkozz érettünk.
A XX. század első felében sokat írtak róla. A legjobb könyv bizonnyal a Huizingáé. A legsikeresebbet és egyben leghitványabbat Stefan Zweig írta.
Tény, hogy akkoriban Girolamo Savonarola könyvét, Hogyan kell jól meghalni, avagy Amerigo Vespucci könyvét Columbus útjáról néhány ezer példányban adták el, míg Erasmus műveiből életében, a fordításokat leszámítva, hétszázötvenezer példány fogyott. Ami azt jelenti, hogy Gutenberg találmányát, az átmenetet hírközlésből, hallomásból könyvre, az auditívet vizuálisra ő népszerűsítette, kortársainál százszorosabban. Írni szándékoztam arról, hogy a vallásszabadság ügyében is ő volt az első felszólaló. Ugyanis egy országban vagy városban csak egyetlen felekezetet – katolikusat vagy protestánsat – engedélyezett a törvény. A bázeli szenátushoz írt hosszú levelében Erasmus azt ajánlotta: engedélyezzenek több, korlátlan számú felekezetet. Az ilyen megoldás akkoriban botrányosnak tűnt, bár később, 1554-ben a tordai országgyűlés, az erasmusi elveket követve, törvénybe iktatta az erdélyi vallásszabadságot.
Életünk ugyan szüntelen utazásban telt el, de nem sokban hasonlítottunk egymáshoz. Bámultam szorgalmát, ahogy a reggeli sötétben felélesztette a tüzet, kását főzött magának, és mihelyst kivilágosodott, ott állt íróállványa előtt, és estig kész volt húsz oldal49nyi írással vagy levéllel, hiszen mindig minden levélre válaszolt. Volt, amikor megróttam. A művészet nem érdekelte. Amikor végigvezették a Vatikánon, a Sistinában Michelangelo éppen festette a mennyezetet. Nyilván felajánlották neki, hogy menjen be, de ő nem volt kíváncsi a festményre.
A háború gyűlöletén kívül volt két közös vonásunk. Mindketten gyávák voltunk és hősiesek. Ő félt az inkvizíciótól, amely barátai közül is megégetett néhányat. És mégis, Bázelben – katolikus menekültként a protestáns városban –, közel a francia határhoz megírta könyvét: Contra Sanctam Inquisitionem. Én meg 1949-ben verset írtam Sztálin ellen, Budapesten. Mondhatnám: nem akartam, de a vers kényszerített, hogy megírjam.
Egy másik találkozás korunkhoz kapcsol bennünket. Az 1500-as évek elején derűlátás árasztotta el az emberek kiválóbbjait. I. Ferenccel, V. Károllyal és VIII. Henrikkel három tehetséges és fiatal uralkodó került trónra. A fiatalok, Erasmus, Morus, Colet, Hutten és még néhányan szelídebb uralmat és józan reformokat vártak tőlük. A firenzei humanisták, Poggio Braccolinitől Marsiglio Ficinóig az ókori demokrácia és az önálló gondolkodás szellemét terjesztették el. Az emberek kezdtek közügyekről beszélni egymással, könyveket gyűjteni, szebben öltözködni, és kanál helyett villával is enni. Erasmus boldogan üdvözölte az eljövendő korszakot, mikorra az emberek jobb társadalomra és boldogabb életre várhatnak. Méghozzá itt a földön, és nem a Mennyek Országában. A következő évtizedek aztán kioltották optimizmusát. A három uralkodó, reformok helyett egymással hadakozott. A német parasztlázadás iszonyatos vérözönbe fulladt. Szolimán szultán elfoglalta Magyarországot. Luther hitvitákat, egyházszakadást és vallásháborúkat hozott.
Az 1900-as évek elején hasonlóan optimista korszak virradt, mikor az emberek a technika és tudomány összefogásától anyagi és a „haladó” politikai pártoktól és iskoláktól szellemi létük javulását remélték. A reménykedésnek az első világháború vetett véget. Én akkor még nem jöttem világra, vagy éppen kisgyerek voltam, így nem 50tudtam felfogni még. De egyszer mégis eljött az idő, mikor, bár nála nagyobb kételyekkel, de úgy éreztem, mint Erasmus. Akkor történt, amikor 1946 legelején Amerikából hazajöttem. A környezet – Budapest, a romváros, a Lánchíd leszakadt íveivel a Dunában – ugyan jóval nyomorúságosabbnak tűnt, mint Erasmus Párizsa vagy Londona, de úgy éreztem, hogy mellemben kristályvíz zuhatagja frissít, és örömömben lebegni tudnék a Várpalota romja felett. A reménység lelkesített: semmi nem áll útjába, hogy Magyarország szabad és boldog legyen, és hogy Amerika elég erős és okos, és ellenszegül a Szovjetunió zsarnokságának. Reménykedésem csak pár hónapig tartott, és ami utána jött, az sötétebb volt Erasmus öregkora világánál, pontosabban sötétségénél.
Ha megkérdezték volna, melyik alkotását tartja a legmaradandóbbnak, Erasmus azt feleli: az Újszövetség fordítását görögből latinra, a Novum Testamentumot és a Philosophia Christit. Nézetét az utókor nem igazolta. Erasmus életében a könyv roppant példányszámban kelt el, de az olvasóknak hamarost nem latin, hanem nemzeti szöveg kellett, mint Luther németje vagy Károli magyar szövege. Erasmus fordítása nem rosszabb a Vulgatánál, Szent Jeromos több mint ezeréves szövegénél, de a katolikus egyház eretneknek mondta, és Erasmus halálával feledésbe merült.
A Philosophia Christi, durva rövidséggel szólva, az ember életét, hitét, erkölcsét a Szentírásra alapozza, főleg Szent Pálra, és elveti a középkori teológiát – nem annyira William Ockhamot, mint inkább Aquinói Szent Tamást és Ioannes Scotust – miután az egymással harcoló teológiai rendszerekben emberi okoskodást, képzelődést lát, nem isteni kinyilatkozást. Alighanem ez a fő oka, hogy Erasmus kezdetben dicsérte, sőt pártfogolta Luthert, amikor Wittenbergben kiállt minden középkori teológia mellett, de összekülönbözött vele, amikor az külön lutheránus teológiát épített ki magának. Kálvin és a többi reformátor is így tett: elébb a Szentírást mondták a hit egyetlen forrásának, majd az unitáriusok kivételével külön teológiát gondoltak ki maguknak. Erasmus itt is követők 51nélkül maradt. Még az erasmiánusok szűk közössége is Voltaire nézetei felé hajlott.
Ennek ellenére hatása óriási. A mai humanisták nem Petrarcára, nem Pico della Mirandolára, hanem Erasmusra hasonlítanak. Erasmus toleranciáját és békevágyát éppen úgy örökölték, mint hitét, hogy a józan értelem képes útját állni a társadalmak vagy egyének állandó öngyilkossági terveinek, és mindenekfelett szeretik a kultúrát, a tanulást és a könyveket – szóval létezésünk jelenleg súlyosan veszélyeztetett területeit. Erasmustól örököltük a helytállás parancsát szociális, morális és politikai kérdésekben, a dühöngő ideológiai vitáktól való undort, de az eme vitákban való részvétel szükségességét is. És Erasmustól örököltük a tántoríthatatlan hitet, hogy az ember önmaga célja – erkölcsi célja, szellemi célja –, nem pedig egy totalitárius diktatúra vagy egy eszeveszett technokrácia alázatos eszköze. Lehet, hogy Erasmus ezen elveknek és eszközöknek egy részét Itáliából hozta, volt, amit Morus Tamástól tanult, de maga a keverék, az eredmény: a definiálhatatlan humanizmus ő maga volt egyedül.
52Érdekes, hogy gyermekkoromtól fogva nem a nagy festmények vitézei, Árpád, amint bejön Vereckénél; Mátyás király a maga díszében; II. Lajos ahogy félig kifordul az exhumálás vásznából, vagy a szegedi Ferenc József vonzottak, hanem egyszerűbb jelenségek, Szinyei Merse fűcsomói vagy Paál László falevelei. Ez a vonzódás nem szűnt meg később sem, amikor a világ múzeumait látogathattam sorra: a bécsi Kunsthistorischest, a firenzei Pittit, Ufficiát, a párizsi Louvre-t, a New York-i és chicagói múzeumokat. Egyszóval a vonzódás lényege a természet egy darabja volt, és nem a hősi póz. Ami aztán leginkább a fejemben maradt, egy-egy festő kedvenc színe volt. Botticelli kék tengere talán túlságosan közönségesnek mutatta képzeletemet, de mellette volt Rembrandt barnája és Hieronymus Bosch tüzének vöröse. Nem állítom, hogy ezek a színek pótolták magát a festményt, de a festményen túl képviselték a festőről alkotott képemet, és jöttek velem álmaimban is, szüntelenül. A színek felett pedig maga a láthatatlan istenség lebegett, akiben alkalmam volt hinni vagy nem hinni.
Nem Zsuzsát akartam elfelejteni, amikor kiültem képzelődni, mert tudtam: ha akarnám sem felejtem el. Nem elkövetkezendő 53életemen kívántam töprengeni, mert tudtam, hogy a töprengés mit sem használ. Csupán a régi, nyugodt állapotomba vágyódtam visszakerülni. Erre dolgoztam ki ezt a sajátságos módszert, hogy kényszerítem magamat az emlékezésre: meghatározó ismerős arcok és történetek felidézését. Igen, hátrahajtom a fejemet a székemben, és átadom magamat újra és újra a múltnak.
Az itt következő kis történetet – ami eszembe jutott az üvegházban – Fényes Laci bácsi, a nagyszerű újságíró – és a jelenet egyetlen tanúja – mondta el nékem Párizsban, 1939-ben vagy ’40 első hónapjaiban. Fényes személyi híve, tisztelője és barátja volt Károlyinak, csak politikai nézeteik különböztek – ami Fényes javára szól.
Károlyiék emigrációjuk hosszú idénye alatt először a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, az Adriai-tenger partján éltek. A Bethlen kormány lefoglalta Károlyinak – Magyarország egyik leggazdagabb arisztokratájának – a vagyonát, és szétosztotta a főurak között. Így a hírek szerint nagy szegénység nehezedett rájuk. Amikor elindult meglátogatni Károlyiékat, Fényes két nagy sonkát vitt föl a hajóra Fiumében. Károlyi Splitben várakozott rá. Helyzetük nem volt oly reménytelen, mint ahogy Fényes képzelte. Egy lerobbant ház első emeletén laktak. Öt szobájuk volt: szalon, ebédlő, hálószoba, egy szoba a kisgyerekeknek, és végül ötödiknek még egy vendégszoba is. A nehéz munkát bejárónő végezte, míg Károlyiné, azaz Andrássy Katinka bevásárolt, főzött, és a gyerekeket gondozta. Károlyinak még egy nagy üveg trák vörösbort is sikerült szereznie a vendég fogadására.
Vacsora után a szalonban beszélgettek, hármasban. Sok mindenről: Károlyi amerikai útjáról, amikor barátokat próbált szerezni Magyarországnak; a német imperializmus elleni beszédeiről; a kál54kápolnai földosztásról, amikor nagybirtoka egy részét felosztotta a zsellérek és a szegényebb parasztok között. Végül pedig rátértek a forradalomra és az elkövetett hibákra, aztán aludni tértek. A vendégszobában Fényes levetkőzött, és – mivel hotelszobák lakója volt – cúgos cipőjét kivágta az ajtaja elé, hogy azt az inas kitisztítsa. Inas azonban nem volt a házban, mint ahogy ez Fényesnek eszébe is jutott, amikor tulipános ingében bebújt az ágyába. Kinyitotta az ajtót, behúzta a két lábbelit, és ágya mellé helyezte. Reggel hat felé, amikor már világos volt, a takaró alól figyelte meg, amint Károlyi gróf lábujjhegyen besurran a szobába, megragadja a cipőket, kimegy a szobából, majd néhány perc múlva fényesre kipucolva visszahozza, és az ágy alá teszi.
A nóta a Mátészalka gyászban van dallamát követte. A húszas esztendők végén Heves megyei parasztemberek dalolták vagy suttogták, ha nem volt csendőr a közelben.
Azt hiszem, helyesen jegyeztem meg.
Párizsban, 1939-ben Károlyi többször meghívott magához. Egyszer reggel nyolcra hívott, reggelire. Gyerekei és felesége már Angliában voltak; ő egy meglehetősen jó szállodaszobában lakott. Károlyinak gyakran voltak különös ötletei, úgyhogy nem csodálkoztam a korai meghíváson. Amikor beléptem a szobájába, Károlyi éppen a sarokban lévő zuhany alól lépett ki, és miután kedvesen köszöntött, a mosdóhoz állt borotválkozni – teljesen meztelenül –, de előbb csengetett. Néhány perc múlva, kezében hatalmas tálcával megjelent a szobalány, aki a karcsú, sötét óriásra pillantott, és elejtette a tálcát. Károlyi törülközőt kötött maga elé, és néhány percig mindhárman a tálca törött darabjait, a szétgurult zsemléket, a kiömlött tejszínt, a felfordult teáskannát és a többi dolgot próbáltuk rendezgetni. Mikor a szobalány kiment, hogy új tálcát, teát és süteményt hozzon be, Károlyi felém fordult: „Szégyenlem magam: gyermekkoromban arra tanítottak, hogy a cselédek nem emberi lények, és meztelenül mutatkoztunk közöttük. Megtanultam régóta, hogy ennek ellenkezője igaz. De ma reggel, úgy látszik, visszaestem gyermekkori elvakultságomba.”
Budapesten, 1947-ben Károlyi villájában üldögéltem. Fölöttem gyönyörű festmény, Kernstok: Lovasok a vízparton. Andrássy Katinka bejött, és elmondta, hogy Rákosi Mátyás négy órakor telefonált a parlamentből, hogy fontos beszélgetésre várja Károlyit. Így Károlyi egyórás késéssel jelent meg, és elmondta, hogy jóval hosszabb ideig kellett maradnia Rákosinál, mint ahogy várta. Az történt ugyanis, hogy amíg ott ült szemben a diktátorral, a karosszékben, bejött a belügyminiszter, Rajk László, és felháborodását fejezte ki, hogy valaki a nagyok közül útlevelet adatott Sulyok Dezsőnek, az ellenzék egyik vezérének: „Sulyok most már kint van nyugaton, és mindenről beszámol a kapitalistáknak; csatasorba állítja őket a magyar kommunisták ellen. Ki tehette ezt?” Rákosi mosolygott, és hosszú beszédben elmagyarázta Rajknak, hogy Sulyok lármája csak egy vagy két napig tart, és odakint úgyis a feledés vár rá. Jobb, ha 56Magyarország megszabadul tőle, mintsem hogy vádpontokat kelljen kitalálni ellene, törvényszéki ülést tartani, és lecsukni – botrányt botrányra halmozni. Ahhoz Sulyok túl okos ember. Ezért történt, hogy ő, Rákosi Mátyás útlevelet juttatott néki. Rajk meg Károlyi elhűlve hallgatták Rákosi beszédét, ám Rajk udvariasan fejet hajtott előtte.
Két évvel később, a Rajk-per idején Károlyi Mihály – Magyarország párizsi nagykövete – végighallgatta a pert a rádióban, és hazajött Magyarországra. Megtudtam, hogy először Rákosihoz ment fel, de az ügy részleteiről többet nem hallottam, míg fel nem mentem hozzá. Nem emlékszem, hol találtam rá, a rózsadombi villában, a Gellért Szállóban, vagy másutt. Furcsa módon kezet nyújtott, és megkérdezte, hogy nem játszanék-e véle egy sakkpartit. Károlyi szeretett sakkozni, és izgatottságát ezzel a játékkal leplezte. Miközben játszottunk, elmondta, hogy a per során Rajk olyan dolgokat állított, amelyek nyilvánvalóan nem igazak. Rajk vallomásában van egy rész, amely szerint ő juttatott útlevelet Sulyok Dezsőnek, Rákosi tudta nélkül, holott ő jelen volt, amikor Rákosi megvallotta, hogy Sulyoknak ő adott útlevelet. Mostani látogatásán felemlegette ezt, mire Rákosi igen szívélyesen azt válaszolta, hogy a nagykövet úr biztosan rosszul emlékszik, Rajk adott Sulyoknak útlevelet. Majd méltatta Károlyi nagyköveti munkáját, felkelt, kezet nyújtott neki, és elbocsátotta. Rákosinak még Károlyi sem mert nyíltan ellentmondani, holott Károlyi Churchill-lel és De Gaulle-lal is vitába keveredett.
Károlyi végül rettenetesen megvert: nekem bástyám és két parasztom, néki királynője maradt.
Két hétig tartott, amíg a nagykövet engedélyt kapott, hogy pozícióját újra birtokba vehesse, és visszautazzék Franciaországba. Ott lemondott rangjáról, és mint emigráns töltötte el néhány hátralevő esztendejét. Tisztességes, óriási jóakarat birtokosa, nagyon derék és roppant naiv ember volt.
57Százegy évvel ezelőtt, 1905-ben született Budapesten a Sötétség délben szerzője, Arthur Koestler; voltaképpen – magyarosan – Kösztler Artúr. Ő volt az első, aki a Szovjetunió ellen részleteiben is igaz, nagyszerű könyvet adott közre 1941-ben, és később még számos munkával gazdagította az irodalmat. Híre harminc esztendővel ezelőtt jóval nagyobb volt, mint manapság.
Személyes viszonyom talán véle volt a legintenzívebb a külföldön élő írók közül. 1934-ben lehetett, amikor először láttam. Koestler épp a Szovjetunió melletti propagandaútjáról tért vissza. Előzetesen már ismertem Németh Andort, az esztétát, aki a Belvárosi Kávéházban egy fiatalemberrel ült. Helyet foglaltam mellettük. A férfi Koestler volt. Hallgattam hosszú rajongását a Szovjetunióról, és néhány perc múlva otthagytam Német asztalát. Koestler a Szovjetunióból Magyarországra jött, miután a „hitleri Németországba” nem térhetett vissza, így magyar útlevelet akart szerezni magának. Ez sikerült is néki.
Néhány év múlva a Gergely fiúk egyike hozott hírt róla, Párizsból. Koestler a polgárháborús Spanyolországban tartózkodott, természetesen a köztársaság, és nem Franco oldalán. Malaga városában az angol konzul házában lakott. Amikor Franco csapatai Malagához közeledtek, az angol konzul családjával és Koestlerrel autóra ült, nehogy találkozzanak Franco hadaival. Malaga határában viszont Koestler, a konzul kétségbeesése ellenére kiszállt az autóból, és azt mondta, hogy meg akarja nézni, miként viselkednek Franco emberei egy elfoglalt városban. Elkérte a konzul házának kulcsait. Franco emberei elfogták Koestlert, és a sevillai börtönbe szállították. Ott folyt a köztársasági rabok – nagyrészt spanyol parasztok – kivégzése, éjjel-nappal. Koestlerre is ugyanez a sors várt, de az angol Alsóház közbelépett érte, és Franco kiengedte, majd szabadulása után Párizsba költözött. Mindebben az volt a csodála58tos, hogy Koestler a fasiszta börtönben mondott búcsút kommunista meggyőződésének. A változás oka egyedül és tisztára az volt, hogy a kommunisták és az elvadult nacionalisták egyformán nem törődtek az emberi élet értékével; holott demokrata társadalmunk legfontosabb értéke éppen az emberi élet értékének megbecsülése. Gergely István még azt is tudtomra hozta, hogy Koestler szinte egyedül folytatta a harcot a német kommunisták ellen Párizsban.
1938 utolsó hónapjában érkeztem Párizsba, ahol Koestlerrel többször is találkoztam. Eldicsekedte, hogy szeretője egy gyönyörű lánynak, akit Daphnénak hívnak, és aki már fordítja angolra könyvének részleteit, mert Koestler ekkor francia nyelven írt. A könyv – a Sötétség délben – arról a sötétségről szól, melyet Sztálin és az orosz kommunisták hoztak egy friss, ébredő világba. Koestler nem tudta könyvét befejezni, mert a németek 1940 júniusában bevonultak Párizsba. Koestler ekkor jelentkezett az Idegenlégióba, mely új nevet adott a jelentkezőknek, és így eltűntette őket a németek elől. Kisvártatva Casablancába menekült, onnan Portugáliába, és Lisszabonból Londonba. Londonban letartóztatták mint fölösleges idegent. A két hónap, melyet angol börtönben töltött, szerinte a hatóság udvariasságával és jóindulatával párosult. Ezután kiengedték, és a következő negyven esztendőt Angliában töltötte mindhalálig mint angol állampolgár.
Angliában Koestlert először 1957-ben láttam, ekkor a város egyik előkelő helyén lakott, egy házban, melyet 1941-ben rendkívül olcsón vásárolt meg. Úri szobájában, a sarokban tartotta íróasztalát, az íróasztal fölött Picasso egyik rajza függött, mellette egy autentikus Vermeer-kép. Mikor a következő alkalommal érkeztem látogatóba, a Picasso-kép a sötét előszobában, két ruhafogas között lógott. Megkérdeztem Koestlert, hogy mi történt, mire elmondta, hogy egy angol művészettörténész járt nála, és csodálkozott, hogy az ezer példányban eladott rajzot tartja díszhelyen, az eredeti Vermeer helyett. Két héttel később újabb látogatást tettem Koestlernél, és észrevettem, hogy a Picasso-rajz – mely fiatal nőt ábrázolt – 59régi helyére került, Koestler íróasztala fölé. „Az angol művészettörténész nagy hülye – mondta Koestler. – Híres francia esztéta járt nálam, aki biztosított afelől, hogy a nő képe egyedi példány, visszatettem tehát méltó helyére.” Ez a játék még egyszer megismétlődött, aztán Koestler kijelentette: „Ezentúl nem törődöm azzal, mit mondanak a művészettörténészek és szakértők. Azzal törődöm, hogy mit érzek, és ezt a képet szobám legelőkelőbb helyén tartom, akár egyetlen példányát birtokolom, akár még kilencszázkilencvenkilenc példányban van a világon.”
Később történt, hogy Zsuzsával Koestlernél ültünk, aki londoni lakását felcserélte Harold Nicholson kis palotájával Kentben, mintegy nyolcvan kilométerre a fővárostól. Koestlert látogatni szombat-vasárnap szoktuk, általában szombat délután mentünk ki hozzá, és hétfő reggel utaztunk – rendesen kocsival – haza. Koestler és titkárnője, Cynthia a földszinten laktak, hálószobájuk az óriási terem mellett volt, ahol a vendégeket fogadták. Az emeleten hat hálószoba várta a vendégeket. Többnyire magyarok voltak a szombat-vasárnapi vendégek – mert Koestler szépen, nációk szerint osztotta be vendégeit. Állandó magyar vendége volt Mikes György a BBC-től, Ignotus Pál, Pálóczi-Horváth György. Így történt egyszer, hogy vendégtársaink már aludni mentek, Cynthia is elálmosodott, és feleségemmel meg Koestlerrel hármasban ültünk a nagy téli tűzhelynél. Mint rendszerint, akkor is filozófiáról beszélgettünk, és Koestler váratlanul a következőt mondta:
– Az athéni burzsoázia két bérence, Szókrátész és Plátó azt a véleményt képviselték…
Feleségem ennek hallatára megmozdult a díványon; én rendszerint kitértem a hasonló viták elől. Ő azonban megszólalt:
– Nézze Arthur, maga hősiesen levetkezte a kommunista ideológiát, és a leghaladóbb liberális és szocialista eszméket vallja. De mintha még maradt volna egy kis piszok a sarokban! Úgy látszik az athéni filozófiában még nem tájékozott eléggé, és ebben még ne60vetséges kommunista nézeteket képvisel. Itt az ideje, hogy megkérjem, revideálja nézetét Szókrátészt és Plátót illetően!
A nagy csendben Koestler néhány pillanatig hallgatott, mint mindig, ha valami komolynak tekintett ügyben szólt.
– Menjetek ki ebből a házból! – kiáltotta, és a bejárati ajtóhoz ment, hátát nekitámasztotta az ajtónak, és kinyújtott jobbjával egyenest a koromfekete téli sötétbe mutatott. Fölmentünk az emeletre, hogy toaletteszközeinket és pizsamánkat összecsomagoljuk, majd lejöttünk. Koestler még mindig ott állt, és kinyújtott karjával mozdulatlanul a sötét éjbe mutatott. Mi kimentünk az ajtón. A legközelebbi kisváros, ahonnan vasárnap reggel vonat indult Londonba, nyolc kilométerre volt. Nehéz volt a vaksötétben előrehaladnunk, mindenekelőtt azért, mert az országútnak nem volt árka, és a fagyott föld az útról egyenest a mezőnek vezetett. Szerencsére Arthur két farkaskutyája velünk jött, és fogukkal ráncigáltak vissza az útra. Talán húsz percig mehettünk a kihalt úton, amikor reflektor gyulladt messze mögöttünk. „Ne add meg magadat mindjárt! Hadd, hogy sokáig-sokáig könyörögjön!” – mondtam Zsuzsának, amit meg is tartott.
Egy másik délután kint ültünk megint Koestler házában, amikor Mikes Gyurka jött, és jelentette, hogy rossz híreket kapott. Odahaza a váci fegyházban Déry Tibor cellájába besúgót telepítettek, és Déry egészségi állapota is rosszabbra fordult. Koestler Berlinből jól ismerte Déry Tibort.
– Igen – mondta – Déry Tibor! Milyen kitűnő ember és milyen rossz író!
Ez délután három óra tájt történt. Beszélgetésben mindig Koestler volt a ház ura, pontosan úgy, mint Ferenc József Bécsben. Ha nem említett újra valakit, úgy nem lehetett róla szólni, és ha véleményt közölt róla, úgy tilos volt többé említeni. Egész délután és este beszélgettünk, míg reggel két óra tájában Koestler szólt Cynthiának, 61hogy hívja fel Gaitskellt, az ellenzék vezérét, aki a következő napon utazik Moszkvába.
– Reggel kettőkor nem lehet politikust zavarni – mondtuk valahányan.
– Dehogynem lehet! – válaszolt Koestler. – Ha emberéletről van szó!
A túloldalról a titkár válaszolt, hogy az ellenzék vezetője alszik.
– Keltse fel! Egy ember életéről van szó! – dörögte Koestler.
Egy perc múlva Gaitskell vette fel a telefont.
– Bocsásson meg a zavarásért – mondta Koestler –, de fontos ügyről van szó! Ön holnap utazik Hruscsovhoz, ezalatt a váci fegyházban Déry Tibor súlyos betegen a halálnak néz elébe, ha nem segítünk rajta. Arra kérjük önt, magyar írók és újságírók, hogy vegye szavaival védelmébe a remek írót, Déry Tibort Hruscsov előtt!
Koestler régről és jól ismerte Gaitskellt, sokszor ült vele együtt a Parlament büféjében.
– Szívesen teszem – mondta Gaitskell – De mit érek el vele? Hruscsov úgyis azt fogja mondani, hogy semmi köze a magyar belügyekhez.
– Ezt a választ kell kihúzni belőle – mondta Koestler –, és hozzátenni, hogy nem belügyekről és külügyekről van szó, hanem Kádár és Hruscsov barátságáról. Erről beszéljen Déry ügyében!
Gaitskell, úgy hiszem, ámulva hallgatta ezeket a szavakat, de mindenesetre engedelmeskedett nékik. Egy héttel később Déry Tibor kiszabadult a váci börtönből.
Történeteimből kiderül, hogy régebben számos személy volt a világon, mint Thomas Mann, Bertrand Russell, Romain Rolland és vagy még húszan mások, akikhez ilyen ügyben segítségért lehetett fordulni, és ők minden alkalommal cselekedtek, ha sokszor nem is sikerült eredményt elérniük. Ma úgy mondom, jóval sötétebb lett a világ, és nincs többé senki, akihez ilyen ügyben fordulhatnánk.
62Vörös hajával Havas Bandi, a Karoton ihletője tűnik fel előttem.
Egy esztendővel előttem született Budapesten, atyját nagyon korán elveszítette, és a két fiút édesanyjuk nevelte, aki ugyancsak hamarosan elhunyt. Azontúl, ha anyja iránt érdeklődtek, azt mondta: „A kommunista párt az édesanyám.”
A rokonok nem törődtek a gyermekekkel, akik nagy nyomorúságban nőttek fel. Bandi egyetlen vigasza a betiltott kommunista párt ereje volt. Gyakran vívódott a kommunista ideológián, ilyenkor éjszakákon át virrasztott, sírt és dühöngött, míg megtalálta a csalóka visszautat a kommunizmushoz.
Húszéves korában a kommunista párt egyik megbízottjával rendszeresen találkozott a városligetben. A kommunista összekötő különböző veszedelmes megbízásokkal látta el; ezeket Bandi nagyon ügyesen és nagy sikerrel teljesítette. Egy alkalommal a ’30-as évek közepén megbízták, hogy utazzék vonaton Bécsbe, és az osztrák fővárosban az Alserstrasse 69. előtt álljon meg, a kommunista pártház előtt, és várjon egy fekete ruhás és vörös nyakkendős emberre, aki egy nehéz bőröndöt ad oda néki. „A zárt bőröndöt ne nyissa ki, hanem vigye vasúton vissza Budapestre, és adja át az összekötőnek. Röpiratok vannak-e benne vagy géppuskák – azt ne kérdezze! A vámvizsgálatot a magyarok a határ és Győr közt tartják. Abban az esetben, ha bőröndjét ki akarják nyitni, ugorjon ki a robogó vonatból.” Havas a bőrönddel szerencsésen megérkezett Budapestre, és átadta az összekötőnek, aki nagy dicsérettel illette. Később Bandi némi kritikát gyakorolt Sztálin ellen, mondván, hogy Sztálin tulajdon hatalmát növeli, ahelyett, hogy a világ proletariátusát segítené. Valószínűleg ez okozta, hogy feladták a magyar rendőrségnek. Havast egy reggel lakásán – vagyis bérelt szobájában –, ahol ő és testvére aludtak, letartóztatták, és a bíróság a hazahozott ismeretlen tartalmú bőröndért kétévi börtönre ítélte. Büntetését Vácon töltötte, ahol mind az 63őrök, mind a vele együtt lecsukott kommunisták – az őrök kommunista voltáért, a kommunisták azért, mert árulónak tartották – hosszan és sokáig bántalmazták, rugdosták, csajkáját fölborították, és minden lehetséges módon kellemetlenkedtek néki.
Rövidesen ezután Bandi Párizsba emigrált. A földalatti kommunista pártból kizárták, de az emigráns kommunista párttal hamarosan jó viszonyba került, ezt a pártot Bölöni György és Tamás Aladár vezették. Havas ugyanekkor azonban szíves barátságot folytatott a magyar liberális emigrációval, Fényes Lászlóval, Kéri Pállal, Németh Andorral és a többivel. Bandi amerikai mogyorót árult a kávéházakban, és ebből – mint mondta – élelmezése felét tudta megfizetni, élelmezése másik fele elmaradt. Én 1938 decemberében érkeztem Párizsba, és még abban a hónapban egy reggel fél nyolckor Bandi kopogása vert fel a nyomorult szállodában, amelyikben tengődtem. Havas Bandi ugyanis napkeltekor ébredt, mert azt remélte, hogy valami jó történik a világon. Más ember álmai nem érdekelték. Mérgesen ültem fel az ágyon, és a karosszékbe intettem a kéretlen látogatót. „Ne haragudj, hogy fölkeltettelek. Roppant tisztelem a költészetedet, és most téged is tisztelni akarlak. Tudom, nem vagy kommunista. Nagy kár!” – mondta. Méregettük egymást. Látogatóm cipősdobozban süteményt hozott a hóna alatt, melyet előző nap a postán Budapestről kapott, és megkínált vele. Ügyetlenül mozgott a fotelban, előzőleg a tükörbe verte könyökét, és óriási cipőket hordott a lábán.
Egyik ilyen találkozásunkkor hosszan elnéztem arcát, néztem a fiatalembert, akiről később megtudtam, hogy Roger Martin du Gard ismeri és kedveli, és így Arthur Koestler is, és hogy Koestler későbbi regényében, az Arrival and Departure-ben (Érkezés és indulás) Havasról mintázta hősét.
Ha kávéházban ült, csúnyasága elriasztónak tűnt. Rettenetesen sovány volt, nagy horgas orrát ellepték a vörös szeplők, és sokan akadtak a kávéházban, akik a szomszédos asztalnál ülvén elfordították széküket, hogy ne kelljen látniok. Barátai megszokták külsejét; 64így én is. Ugyanekkor akadtak szép lányok és vonzó asszonyok, akik valamiért nagyon lelkesedtek iránta.
A németek elől először Angliába akartunk menekülni 1940 júniusában, de miután angol hajó bennünket, magyarokat, mint ellenséget nem vett fel, Marokkóba kerültünk. A hajón egy németalföldi házaspár előkelő hímzett takaró alatt feküdt a sáros fedélzeten. Bandi megismerkedett velük, majd Casablancában már szorgalmasan kísérte piacra a finom kis asszonykát, roskadozva a cekkerek súlyától. Együtt laktunk, és ő egy nap bejelentette, hogy a szép asszonyka átköltözik hozzánk, és a kedvéért otthagyja a férjét. Mikor ezen nevettünk, megmutatta a szekrényében az asszonyka cipőit és ruháit. Végül elmentünk casablancai lakásunkról feleségemmel, hogy az asszonyka és Bandi együttlétük első óráit kiélvezhessék, de váratlan esemény történt. Bandi felment a férjhez, és azt mondta néki: „Barátod vagyok, nem akarom elvenni tőled a feleségedet. Engedd meg, hogy hozzátok költözzem, és fércelgessük együtt az asszonykát!” A férj elhűlten hallgatta, mire az asszonyka is megérkezett – hiszen hiába várt Havasra a piacon –, és már ketten hallgatták Bandi libertinus elképzeléseit, majd mindketten megpofozták. Pár hét múlva azonban, általános csodálkozásunkra, az asszonyka másodnaponként átjött Bandihoz.
Casablancából Marrakesbe, és onnét Tangerbe kerültünk. Ezek után kaptuk az értesítést, hogy Jászi Oszkár és Wagner New York-i szenátor kezdeményezésére Roosevelt elnök nyolcvan emigránst hívott Amerikába, akik akkor Nyugat-Európában vagy Észak-Afrikában tartózkodtak, és akiknek életét a németek veszélyeztették. Köztük volt Lorsy Ernő, Havas Bandi, a feleségem meg én. Lorsy meg én elmentünk a követségre, és megkaptuk az amerikai vízumot. Havas Bandi nem volt hajlandó az amerikai követségre elmenni, mivel az amerikai konzul Tangerben az olasz vendéglőben étkezett. Teljesen hiába próbáltuk rábeszélni, hogy ez nem elegendő ok az amerikai vízum elutasítására. Lorsy meg mi áthajóztunk Amerikába, Bandi pedig Londonba vetődött. Havas nem egy alkalommal nyilatkozott arról, hogy mennyire tiszteli Károlyi Mihályt 65szovjetbarát politikája miatt. Mi ezért – Kéri Pál meg én – arra gondoltunk, hogy Havas kitűnő titkára lenne Károlyi Mihálynak, és valamikor 1941 novemberében levelet írtunk Károlyinak, és megkértük, hogy ne utasítsa vissza Bandi ajánlkozását. A levél akkoriban légipostán nyolc nap és két hét között ért New Yorkból Londonba. Mi viszont másnap kaptunk levelet Károlyi Mihályról, melyben megírta, hogy egy Havas nevű fiatalember járt nála, és ő megfogadta titkárnak, noha felesége tiltakozott ellene. Károlyi a Havasról alkotott véleményünkről érdeklődött a levélben.
Károlyi Mihály és Havas Bandi egy hónappal utánam, 1946. április végén érkezett haza Budapestre. A budai vámnál én is kint voltam, hogy a hazajötteket üdvözöljem. Friss és örvendetes jövőnek nézett elébe, úgy, mint szinte valamennyien az országban, akik nem a régi feudális vagy náci rendszer hívei voltak. Mikor megkérdeztem felőle, milyen álláspontot vállal – mert akkor is, mint most, mindenki pártok szerint rendezte be életét –, azt válaszolta, hogy bámulója az angol nép hősiességének, és hogy itt, Magyarországon nem kíván pártoskodásba avatkozni. Mindez nagyon szépen hangzott, de aligha vált valóra. Ha valaki Magyarországra érkezett haza külföldről, és lakást akart, úgy valamelyik párthoz kellett folyamodnia, másképpen otthont nem kapott. Az ország úgy volt berendezkedve, hogy a négy párt gondoskodott felőle, figyelmen kívül hagyva az egyén akaratát.
A következő négy esztendő vitte el az országot a pokol szélére. Eleinte a hirtelen kinyilatkoztatott demokrácia legfőbb törvényeit igyekeztek betartani, később a demokráciának nyoma sem maradt. Egy alkalommal, például a 49-es országgyűlési választásoknál, próbáltam megkérdezni a választást vezető tanácselnököt, mint lehetne nemmel szavaznom, miután szavazni csak egyetlen pártra, a kommunistára lehetett. Az elnök, aki véletlenül Havas Bandi volt, azt válaszolta:
– Nemmel szavazni nem lehet. A szavazatokat nem nézik meg, hanem a kiadott kvóta szerint, azaz 96%-ban igennek kell jelenteni. Ezen segíteni nem tudok. Arra azonban, hogy nem szavazol, egy mód van: ellopod a szavazócédulát – bár a mérleg állásán ez sem változtat.
66Én magam a Népszavánál dolgoztam szabályos rendes állásban. Havas Bandinak erre nem volt lehetősége, miután sem riporter, sem író, sem újságíró nem volt. Napjait voltaképpen azzal töltötte, hogy beleszólt a politikába, a közigazgatásba, az emberek életébe. Miután kommunista praxist akart megvalósítani mindenben, ez eleinte ellenállásba ütközött. Felháborodott cikket írt, amikor az ellenzék egyik vezére interjút adott a New York Timesnak, és ott a magyar közigazgatás hiányairól tett említést. Később természetesen a kommunisták mindenben a helyzet urai lettek, és Havas azt csinálta, amit akart. Ezt a lehetetlen állapotot akkor alkotmánynak hívták.
A jókedvű felébredéstől négy esztendő után eljutottunk a teljes pusztulásig. A cenzúra az irodalom minden megnyilvánulását betiltotta a kommunista törekvéseken kívül. Az ország arca elkomorodott. A színházakba szovjet darabokhoz vitték a munkás közönséget teherautón, és ez a közönség aztán az első felvonás után gyalog hazaszaladt. A kávéházak, mulatóhelyek becsuktak. A vendéglőkben 10 dekás húsadagot szolgáltak ki ebédre és vacsorára. Beszélni senki sem mert, és általában minden üzemhez legalább egy rendőrkém tartozott, aki az emberekről a rendőrségnek véleményt nyilvánított. Aki kritizálni mert, eltűnt a színről. Míg én kétségbeeséstől borzongtam, addig Havas jól érezte magát ebben az új világban, de azért örömmel ment ki Párizsba, amikor Károlyi nagykövet első titkára lett. Később tudtam csak meg Pilinszky Jánostól, nem kis szégyenemre – mert hiszen én is ajánlottam őt Károlyi titkárának –, hogy az Államvédelmi Hatóságnak ő küldött hetenként kétszer jelentéseket arról, hogy Károlyi Mihály mit mond.
Ugyanekkor, alighanem még 1949-ben, az Államvédelmi Hatóságtól Párizsban Havas azt a megbízást kapta, hogy szervezze meg a magyar kémkedést. Teljes dilettáns lévén ebben, a Boulevard Saint Michel egyik kávéházának mosdójában a Sorbonne két magyar deákját próbálta beszervezni. Az egyik zsebre vágta a pénzt, amelyet Havas felajánlott néki, és a francia rendőrségnek jelentette az esetet, míg a másik fölpofozta. Következésképpen a franciák 67mint barátságtalan idegent kiutasították az országból. Előzetesen már a korabeli újságokból értesültem, hogy amikor Havas barátját, Rajk Lászlót lefogták, Havas közvetlenül a letartóztatás után, még minden bírói ítélet előtt, Párizsból táviratozott a magyar kormánynak. Ebben a táviratban Rajk kivégzését követelte.
Amikor Magyarországra érkezett, az Athenæum Kiadó vezetőjének titkáraként alkalmazták. Ebből az alkalomból meghívást küldött hozzám a Népszavához, hogy keressem föl a hivatalában. (Csak a New York Palota egy másik kapuján kellett bemennem.) Amiért hívott, jelentős ügy lett volna az ő szemében: felszólítást kaptam, hogy szerkesszek egy antiklerikális antológiát, és támadjam meg benne a magyar katolikusokat. Amikor ezt a kívánságát elém terjesztette hivatali szobájában, kis híján felrúgtam a széket, amin ültem, és tudomására hoztam, hogy üldözöttek ellen nem szerkesztek könyveket.
Két hónappal később, az ÁVÓ Andrássy út 60. szám alatti börtönében ültem. Köröttem a szociáldemokrata párt vezérei: Kéthly Anna, Szakasits Árpád, Riesz István. Valamennyien arra vártunk, hogy vagy kivégeznek, vagy életfogytiglani börtönre ítélnek bennünket. Ebben az állapotban az egyik délelőtt 5 vagy 6 cellatávolságban tőlem, hallottam, hogy egyik fogolytársamat verik, és az közben – nyilván azt hitte, hogy fasiszták kezébe került, és ki kell állnia a kommunista elvekért – azt kiáltozza: Éljen Sztálin! Én szeretem a drága Rákosi elvtársat! Először nem tudtam, kinek a hangját hallom, de aztán éjszaka rájöttem, hogy Havas Bandi hangja volt. A kommunista költő a kommunisták börtönébe került, hogy miért, annak senki nem volt megmondhatója. Az ÁVÓ-ról átvitték a váci börtönbe, ahol a foglárok az eszét vesztett embert tovább kínozták. Kedvenc szórakozásuk volt, hogy kora reggel mezítelenre vetkőztették, összekötözték, és a hidegvíz-csap alá fektették. Így halt meg Rákosi uralma alatt az 1951-es esztendőben.
Sok emberi sorsot láthattam a XX. évszázadban, de azt hiszem egyik sem olyan kétségbeejtő, és egyik sem ordít annyira a csillagos égre, mint a Havas Bandié.
681945 elején magyar nyilasok és osztrák nácik tereltek egy sereg munkaszolgálatost Mauthausen felé. Egy sík területen a nyilasok minden különös ok nélkül vagy száz embert összetereltek és legéppuskáztak, utána pedig vidáman fütyörészve hajtották tovább rabjaikat. A géppuskázás előtt egy pillanattal két fiatalember a földre vetette magát, majd sértetlenül kimásztak a hullák alól. Az egyiket Aczél Tamásnak hívták. A fiatal Aczél a következőkben Budapestre került, belépett a kommunista pártba, és egy rossz ízű regényt adott közre, melyet a kommunista sajtó óriási örömmel fogadott. Rövidesen Aczélt Moszkvába hívták, és Sztálin-díjjal jutalmazták.
Ugyanekkor Rákosi is nagy érdeklődést mutatott Aczél iránt, különböző díjakkal tisztelte meg, és egy film megírására biztatta. Ebben a filmben XII. Pius pápa, Winston Churchill és Tito összeesküsznek a Szovjetunió elpusztítására, de nem érnek el sikert. A film megírásához Rákosi mindenféle hamisított dokumentumot küldött reggelente, édességekkel és válogatott borokkal Aczélnak. Aczél Tamás azonban nem volt sem buta, sem tisztességtelen, és rájött arra, hogy Rákosi becsapja őt. Rövidesen, Nagy Imre kormánya idején átállt azokhoz, akik egy tisztességes kommunizmust akartak, becstelenség és hazudozás nélkül. Rákosi lecsukással fenyegette Aczélt, aki Nagy Imre egyik legodaadóbb híve lett, és csakugyan börtönben tüntette volna el, ha a magyar Forradalom ki nem tör. Tevékeny részt vett a Forradalomban, majd – a régi kommunista hitek szerint – Jugoszláviába menekült, ahol rövidesen rájött, hogy Tito sem sokkal jobb Rákosinál. Sikerült átjönnie Ausztriába, majd az Irodalmi Újság munkatársa lett, mert tudtuk, hogy egy volt kommunista is kell a laphoz. Aczél Tamás lényegesen különbözött a lármás, irigy, szemtelen és tehetségtelen kommunista költőktől. Igaz, hogy nagyon jól írni ő sem tudott, de még mint kommunista hivatalnok, nem párttagokkal szemben is segítő és szolgálatkész volt. 69Az Irodalmi Újságnál történt, hogy 1957 végén a munkatársak dupla fizetést kaptak, ez viszont azt jelentette, hogy az angol adóhivatal óriási összeget vont le fizetésükből. Ezt az összeget december 15-én a fizetésből vonták le, és ’58 január elején visszaadták. Aczél kétségbeesetten jött hozzám, és elmondta, hogy ötven helyett tíz fontot kapott, és házbért sem tud fizetni. Nála van viszont az arany Sztálin-díj, arra kér, hogy kísérjem el egy ékszerboltba, ahol el tudja adni.
Lemenőben elmondta nékem a díj történetét, hogy feleségével együtt utazott Moszkvába, az átvételre. A szállóban gyönyörű, földszinti szobát kaptak, fehér selyemtapétával és márvány éjjeliszekrényekkel. Aczél megnézte a szobában lévő telefont, és felkiáltott: „Telefongyár, Budapest. Ezt is tőlünk lopták!” Rövidesen megérkezett a Szovjetunió kultuszminisztere, maga Furceva asszony, és autón elvitte a Sztálin-díj átvételére a Kremlbe. Minden folyt a maga rendjén, majd Furceva visszavitte a szállodába. Aczél meghökkenve állt az éjjeliszekrény előtt: fekete, orosz gyártmányú telefon volt rajta.
Az ékszerboltban a tulajdonos szemünk előtt megvizsgálta a díjat. Finom műszert szúrt bele, és megállapította, hogy az arany csak felületi, a díj vörösrézből van, és öt fontot ajánlott érte. Aczél lehorgasztotta a fejét, és zsebre vágta a díjat. Mikor az Irodalmi Újság átköltözött Párizsba, a londoni munkatársaknak új állást kellett keresniük. Aczéllal a Swiss Cottage egyik kávéházában ültem, és kérésére – mert nem tudott még jól angolul – egy nyomtatott kérvényt töltöttem ki. Aczél Tamás tanári állást kívánt betölteni a hírneves egyetemen, a Massachusetts Institute for Technology-n. Amikor befejeztük a kérvény kitöltését, megkérdeztem tőle, hogy hová járt három éven át főiskolára, mire kedves mosollyal felelte: „Pártfőiskolára Budapesten.” Helyzetét a massachusetts-i híres intézettel szemben tökéletesen reménytelennek tekintettem, de tévedtem. Aczél hamarost a világirodalom professzora lett, és élete végéig ott maradt. Vendégszerető házában jó ital várta a magyar utazót.
70Liberális irodalmár és esztéta volt nemzedékében, ami – a liberálist értem – ritka jelenség volt. Amikor 1957-ben Londonba érkeztem, a BBC munkatársa volt. Előzetesen, mint emigráns Rómában tartózkodott, miután Magyarországot hamar elhagyta a háború után. Rengeteget írt, főként irodalomról és történelemről, önmagát is rendkívül nagyra tartotta, és úgy ült a szerkesztőségi karosszékben, ha néha följött hozzánk, mintha dicsfény ragyogna homloka körül. Rendszerint vezércikket hozott föl az Irodalmi Újsághoz. Egyszer néhány órával később értem föl a szerkesztőségbe, mint ahogy Csé a vezércikket fölhozta. „Milyen?” – kérdeztem Pálóczi-Horváth Györgytől, aki ott ült írógépe mellett. „Szokványos – felelte Pálóczi. – Csé Szabó számos érvvel igyekszik bebizonyítani, hogy Szent István volt az első magyar király.”
Érdekes módon ő is a régi görögöket és latinokat, a reneszánszot, Baudelaire-t, Verlaine-t, az antik szobrokat, Michelangelót, Mozartot, Bachot szerette ugyanolyan lelkesen, mint jómagam. Szeretett utazni a Földközi-tengeren, akárcsak én, és egyéni ízlésünkben is egyformák voltunk, mégse hasonlítottunk egymáshoz. Összes munkáiból – rengeteget olvastam tőle, mert örömmel hozta nékem köteteit – csak egyetlen novella maradt meg emlékezetemben. A novella bizonyos mértékig Cséről szól. Mint emigráns érkezik Rómába, és egy püspök segítségével idegenvezetői állást kap egy utazási irodában. Feladata, hogy tizennyolc-húsz éves amerikai lányokat vezessen végig a Fórumon. Ott történik az a baj, hogy az egyik amerikai leányt, a bokrok között, nem messze Caesar szobrának helyétől meggyilkolják. Az utazási iroda vezetője ki akarja dobni állásából, de az amerikai lányok őt követelik. Így történik, hogy a második leányzót is meggyilkolják, és kiderül, hogy a gyilkos az idegenvezető. „Miért gyilkolta meg a két lányt?” – kérdezik tőle. „Megérdemelték – feleli. – Mondtam, hogy itt állt Pompeius szob71ra, amelyik előtt 44 március idusán Caesart meggyilkolták. Megkérdezték, ki az a Caesar. Ezért gyilkoltam meg őket.”
Fiatal koromban találkoztam vele először, méghozzá Babits Mihálynál. Akkoriban szokás volt, hogy az ember, ha írónak vagy költőnek áll, elmegy jelentkezni Babits Mihályhoz, akit nemcsak a Nyugat szerkesztőjének, hanem az irodalom vezéralakjának tekintettek. Akkoriban, a harmincas évek legelején magam is csak 21-22 éves voltam. Mikor beléptem Babits lakására, az előszobában egy díványon, vagy inkább faládán hárman ültek szorosan egymás mellett, ahogy elfértek. Nem lévén több hely, én odaálltam a vége mellé. Mind a négyen fiatal költők voltunk, és Babitsnak kívántunk bemutatkozni. Babits közben Csé Szabó Lászlót fogadta, aki azonos célból járt nála. Vagy 15 perc múltán az ajtó kinyílt, Csé kijött és Babits hangja hallatszott: „Kérem a következő urat!” De közben a három úr hátulja benyomta a faláda vékony tetejét, és farral beestek Babits Mihály szennyesébe, közben lábaikkal kalimpáltak. A látványra elnevettem magamat, nem úgy, mint Csé, aki komor maradt. Nyilvánvaló volt, hogy arcátlan röhögésem miatt nem maradhatok Babitsnál, és Csével együtt lementem a lépcsőn az utcára. Már akkor – 26 évesen – mélyen járt az esztétika berkeiben. Tudása elsőrangú volt, ízlése kissé szomorkás, de aligha volt valaki, akivel magyar irodalomról jobban lehetett beszélgetni, mint éppen ővele.
Többször jártam Csé lakásán, aki már akkor szép könyvtárral rendelkezett, és a Damjanich utca páros oldalán, valahol a 30. körül lakott. Jól emlékszem, hogy két versnek a kézirata, melyeket le kellett fordítanom, csak az ő könyvtárában volt meg. Amikor elkértem a két könyvet, nem adta kölcsön, hanem velem szemben ült íróasztala mögött, és figyelte, mint másolok, és nem tépek ki lapokat belőle.
Kétszer volt vele nézeteltérésem, de mindkétszer megbékültünk. Először Budapesten, 1938-ban, mikor az Európai költők antológiája verseit fordítottuk, s mivel szükség szerint szerkesztőre volt szük72ség, Cserépfalvi, a kiadó Csé Szabót bízta meg. Ő állította össze a szerzők névsorát, akiknek verseit lefordítottuk. 1938. március közepén már az antológia magyar része ki volt nyomva, amikor Csé Szabó értesítette Cserépfalvit, hogy az ő neve nem szerepelhet a kötetben, mint szerkesztő. Ugyanis előző nap Hitler bevonult Bécsbe, és az írók nagy része „összecsinálta” magát. Csé Szabó gyávaságának eredményeként én lettem a kötet szerkesztője, vagyis a magamé helyett Csé Szabó ízléséért kellett kiállnom. Csé Szabó, mint láttam, nem vette nagyon rossz néven önmagától gyávaságát.
Amikor 1946-ban hazatértem Amerikából, ő éppen emigrált, először Itáliába, aztán a BBC munkatársa lett Londonban. Ott találkoztunk 19 esztendővel később. Az Irodalmi Újság munkatársa lett, melynek én voltam a szerkesztője. Szép könyvtára megmaradt. Az Irodalmi Újságnak alkalomadtán hosszú vezércikkeket hozott. Egy alkalommal az első oldalnál egy fél sorral volt hosszabb. Megkértem, töröljön egy fél sort, amire csodálkozva nézett rám: „Hogy képzeled?” Egy másik alkalommal nem voltam a szerkesztőségben, amikor vezércikkét felhozta. Pálóczi-Horváth György olvasta el a cikket. „Milyen?” – kérdeztem, amikor beérkeztem. „Csé Szabó nagy igyekezettel és adathalmazzal próbálja bebizonyítani, hogy Szent István volt az első magyar király” – válaszolta.
Szerb Antalon kívül az egyetlen esztéta, akit komolyan lehetett venni a nagyszájúak mellett. Amikor 1938 legvégén emigráltam, felmentem hozzá, és ezt mondtam: „A lapok, melyekben írok, egymás után megszűnnek. A magyar nyilas pártok hívei napról napra szaporodnak. Nincsen más mentségem, mint az emigráció.” „Az emigráció – válaszolt – nem más, mint hazaárulás. Ne menj el! Megvédünk!” Egy pillanatra elhallgatott. „Hány hadosztályod van védelmemre?” – kérdeztem. Láttam, elvörösödött az arca, pedig nekem nem volt célom, hogy megbántsam, csak a való helyzetre kívántam rámutatni. Mélységesen megsértődött.
73Recsken volt rab, velem együtt. Három évvel később találkoztam vele, és nevén szólítottam, mert emlékeztem rá.
– Kérlek, ne szólj Recskről. Letagadtam.
– Miért? – kérdeztem csodálkozva.
– Mert szégyellem, hogy börtönben voltam.
Karinthy Frigyes állította, hogy a múlt eseményei csak torzított formájukban érnek el mihozzánk. Amennyiben ez az állítása az irodalom történetére vonatkozik, semmi sem igazabb nála. Jelenleg úgy tudjuk, hogy a század első évtizedében ébredt újjá a magyar irodalom, Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond és mások jelentkezésével. Legyőzték a konzervatív ellenállást, és hamarosan ők lettek a magyar irodalom választott élcsapata. Ez persze így nem igaz, mert én még emlékszem reá, hogy a küzdelem hosszabb ideig tartott, és hevesebb volt, mint ahogy manapság tartják. Tisza István miniszterelnök mérges bogyókat termő bokornak nevezte Ady Endrét, míg Berzeviczy Albert, a Tudományos Akadémia elnöke francia bolondságok elterjesztőjének tartotta. Ebben az ügyben személyes élményem is volt. A Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, amikor 1927-ben, magyar irodalomból Riedl–Pintér Poétikáját tanultuk. A könyv Kozma Andor és Vargha Gyula versei után utolsónak – ez volt az engedmény – Ady Endre A föl-földobott kő című versét hozta búcsúzóul. Mikor ide értünk, Szigethy tanár úr összecsapta a könyvet: „Ezt a marhaságot a hazátlan Ady Endrétől természetesen elhagyjuk!”
74Ennek következtében tanítás után az osztály többsége a körúti antikváriumokba szaladt, hogy Ady Endre válogatott verseit megvásárolja. Ady magyar elismerése valójában csak a harmincas évek elejére tehető, azóta érezzük költészetét hatalmasnak.
A Párizsi eső szerzőjének szerepe az irodalomban csak mértékletesen közismert. Csecsemőarcú, drabális fiatalember volt a harmincas évek végén, fia Hevesi Sándornak, a Nemzeti Színház igazgatójának. A harmincas évek legvégén Párizsba emigrált, ott találkoztam vele. A Montparnasse-on lakott, a Dome nevű híres kávéház mögötti utcában, az ötödik emeleten. Kis apartman volt, fürdőszobával és nagy íróasztallal. Szomszédja egy francia festő volt, nagy műteremmel. Miközben Modigliani éhezett, Hevesi szomszédja gazdagon élt. Ugyanis vidéki királypárti klubok számára festette meg a nevesebb francia királyok arcképét vagy az életükről szóló jeleneteket – és nem győzött eleget festeni. Őt úgy ismertem meg, hogy az ittas Hevesit gyakran kísértem haza, és lakása kulcsait a festő segítségével halásztuk ki zsebeiből. Hevesi ugyanis átjárt „kávéházamba”, a Flore-ba a Boulevard Saint Germain-en. Hazafelé menet tizenhárom kocsma mellett mentünk el, és ő tizenhárom kocsmába ment be, hogy egy-egy pohár közönséges vörösbort megigyon. Én kint maradtam, a kocsma előtt. Egyetlenegyszer történt, hogy könyörgésére én is bementem. Miután megittunk egy-egy pohár vörösbort, Hevesi megkérdezte a kocsmárost, hogy nincs-e jobb bora. A kocsmáros azt válaszolta, hogy van a pincében egy hitelesített hordója, 1830-ból. „Abból hozzon!” – mondta Hevesi. A kocsmáros felhozott két pohár remek illatú folyadékot, melynek inkább cukrosvíz-íze volt. Majd hozta a számlát: két pohár közönséges vörösbor összesen egy frank, két pohár évszázados bor 75kétezer. Hevesi rendőrért kiáltott, s az néhány perc múlva meg is jelent. Lement a pincébe, átnézte a hitelesítő okiratot, és felszólította Hevesit, hogy fizesse ki az összeget. Így is történt; utána kissé kifúlva ballagott mellettem.
Érdeklődésem Hevesi iránt mindenekelőtt könyvének szólt, melyet akkor készített. A mű Juliánusz Aposztata életéről szólt. Hevesi rendkívül érdekes részleteket olvasott fel, elsősorban abból az időből, amikor Juliánusz az athéni filozófiai iskolába járt, és a neoplátónista irányzatot képviselte hosszú és rendkívül érdekes vitáiban, a többi filozófiai iskola ellen. Időközben kitört a háború, Hevesi be akart lépni a francia seregbe, de állapota miatt elutasították. Ekkor kihallgatást nyert Daladier miniszterelnöknél, aki érdeklődéssel hallgatta Hevesi nagymonológját, és elintézte, hogy felvegyék a hadseregbe. Dijonba ment kiképzésre, és mikor két hét szabadságot kapott a kiképzés végén, nem élt vele, mert példamutató katona akart lenni. Saint Didier mellett esett el, amikor a németek elárasztották Franciaországot, és a franciák külföldi önkénteseket és arabokat küldtek előre, míg ők maguk lihegve futottak hátrafelé. A Juliánuszról szóló regény elveszett, pedig úgy emlékszem, kitűnő írás volt, sokkal jobb Gore Vidal azóta megjelent, közismert könyvénél.
Az új költői nemzedék a harmincas évek első felében kezdett jelentkezni. Sokan voltak, akadt köztük közismert híresség, míg mások nyomtalanul elvesztek. Forgács Anti közel százkilós, pirospozsgás, erőteljes és ugyanakkor szelíd fiatalember volt, aki csendes fanatizmussal vallotta és szolgálta a kommunista elveket. A két halálraítélt és kivégzett kommunista, Sallai és Fürszt egyikének ő adta oda az útlevelét, hogy Moszkvából Magyarországra jöhessen. Azokat 76fölakasztották, de néki nem lett bántódása; állítólag pénzzel a rendőrségen mindent el lehetett intézni.
Párizsban kommunista körökbe járt, de gyakran eljött hozzám, és verseket olvastunk egymásnak. Mikor a Ribbentrop–Molotov-paktumot megkötötték, és a kommunisták kétségbeesetten jajgattak, Forgács Anti ezt magától értetődőnek találta, és ünnepelte, nagyokat kacagva azokon, akik siránkoztak. Néhány órával azelőtt, hogy a németek bejöttek Párizsba, és mi menekültünk, felmentem Forgács szállodájába. Míg én és valamennyi emigráns barátom szerény és piszkos panziókban laktunk, többnyire a nyolcadik kerületben, addig Forgács előkelő szállodában lakott, előszobával, szalonnal és hálóval. Bementem hozzá, és fölajánlottam néki, hogy meneküljön velünk együtt, mert negyvennyolc órán belül a németek lesznek a város urai. Azt felelte: „Megértem, hogy polgárember létedre menekülni kényszerülsz. Én azonban kommunista vagyok, a nácik szövetségese, akiket ugyan nem nagyon szeretek, de akik meg fognak védeni a francia liberálisok áskálódásai ellen. Maradok Párizsban.” Kétségbeesetten próbáltam meggyőzni, hogy érvei hamisak, hogy koncentrációs táborba viszik, és felakasztják vagy agyonlövik. Nevetve utasította el érveimet, miközben remek konyakot ittunk. Végül kapatosan, de eredménytelenül hagytam ott szállodáját.
Sorsát Madelaine-től, szeretőjétől tudtam meg, amikor Amerikából jövet, hazaúton megálltam Párizsban. Aix en-Provance mellett egy kis faluban húzódtak meg, amikor a németek megkezdték a zsidók és a kommunisták összeszedését Franciaországban. A falu közvetlenül a legmagasabb hegyek alatt helyezkedett el, és csak nagyon ritkán fogadott náci látogatókat, de jövetelükről majdnem mindig előre értesültek a faluban. Nagyon gyakran megesett, hogy másnapra náci látogatás híre terjedt el, de senki sem jött. Egy ilyen alkalommal Forgács ottmaradt a falusi fogadóban, a nácik elfogták, és valamelyik német koncentrációs táborban pusztult el. Néhány kellemes, de nem nagyigényű verse maradt ránk.
77A Népszava irodalmi szerkesztője voltam a negyvenes évek vége felé, mielőtt Recskre vittek. Akkoriban egy fiatalember jött fel hozzám. Rendkívül értelmesnek tűnt, négy vagy öt verset hozott mutatóba. A versek meglepően jók voltak, köztük néhány a szokásos negyvenöt sornál ugyan hosszabb, de elsőrangú. Leadtam az egyik verset a nyomdába, mikor a szerkesztő, Horváth Zoltán berontott a szobámba, és kijelentette, hogy szocialista lapban ilyen nevű ember, mint Matolay Etele nem szerepelhet, úgyhogy javítsam ki a nevét Matolay Pálra. Azt feleltem, hogy láttam a személyi igazolványát, Matolay Etelének hívják, nevét a szülei adták és nem ő, nem áll jogunkban átkeresztelni Pálra, erre megkérni sem vagyok hajlandó. Vagy fél órát veszekedtünk, mert két szerkesztőtársam, Palotai Boris és Vészi Endre is oldalamra álltak. Eredményt nem értünk el, úgyhogy Matolay verseit nem közölhettem. Később, a Forradalom alatt a Szeretet Kórházban láttam, ahol súlyos vesebajjal operálták, úgyhogy nem tudott kijönni velem külföldre.
Sorsáról hosszú leveléből értesültem, esztendőkkel később. Matolay szobrásznövendék is volt, nemcsak költő, és miután fölgyógyult betegségéből, egy ismert szobrászhoz állt be tanítványnak. Ez a mester Szukarno indonéz köztársasági elnök óriási szobrát készítette el, melyet lapos teherkocsin küldtek Hamburgba, és onnét hajón Jakartába akarták szállítani. A csomagolást, mint írta, ő rendezte el, méghozzá úgy, hogy Szukarno lábai közt egy kis hely maradt számára, és még lélegezni is tudott. Egy jó hétre való kolbászt is magához vett, és a Nyugati pályaudvar mögött beszállt Szukarnóba, aki a hátán feküdt, a tehergépkocsiban. Minden rendben folyt, míg Rákosrendezőn éjjel egy kutya megszagolta a kolbászt, és vég nélküli ugatást kezdett, mire az Államvédelmi Hatóság is megjelent, és kihúzta rejtekhelyéről Matolayt. Háromévi börtönt kapott. Utána megpróbálta a szökést, egy hűtőkocsiban. Ezer fácánnal együtt érkezett Bécs78be úgy, hogy a hűtést sikerült kikapcsolnia. Ekkor írta nekem a levelet, hogy ott áll Bécsben, és nincs egyebe, mint ötven versének kézirata. Nem hallottam többé róla.
A harmincas évek kezdetén jelentkező költőnemzedék egyik hajdan nevezetes tagja. Weöres Sándor és Radnóti Miklós mellett a harmadik nevezetesség, akitől egy ideig többet reméltünk, mint a másik kettőtől. Katolikus költő volt, fekete nagykabátban járt, bazsarózsával gomblyukában, fekete csíkos nadrágban és lakkcipőben. Ha cikkei vagy versei miatt bíróság elé került, egyházatyáktól idézett latin nyelvű mondatokat, amelyek védelmére szóltak. A bíró nem sejtette, hogy az Aquinói Szent Tamás-, Szent Ágoston-, Petrus Abelard-idézeteket Horváth Béla abban a pillanatban találta ki. Katolikus volta is imponált a Szép Szó körének és a radikális katolikusoknak, mert egyike volt a nagyon keveseknek, akik Hitler és a magyarországi svábok hazaárulása ellen bátran kiállt („…ti bamba svábok, / a pofátokba döghalált okádok, / én élve-halva vadászok tirátok, / ti gyilkosok, ti vérivó pogányok”).
Bátorsága mellett szerelmi életéről minden szégyenkezés nélkül mesélt, fiatal hölgyek jelenlétében is. Egy alkalommal a Centrál Kávéházban, fiatal feleségem és egy másik hölgy jelenlétében ilyfajta vallomást hangoztatott: „Szentkirályszabadján, szülőföldem közelében jártam tegnap este. Védőszentem, Siénai Szent Katalin engedte meg szerető szívvel, hogy a szénapadláson fiatal parasztlány szeretőmnek egymás után ötször bizonyítsam be férfiasságomat. Ó, ti áldott égiek, segítsétek sokáig e gyakorlattal szegény szolgátokat!” Gyakran az ilyen vallomások után komoran ült, és csak nagy fekete szemét forgatta. Más alkalommal óriási kacagásba tört ki.
Amikor a Szép Szó munkatársai nagyrészt emigráltak Franciaországba és Angliába, Horváth Béla itthon maradt, és a negyvenes évek 79elején bátran kiállt a náci szörnyeteg ellen. A Garay téren fölugrott egy hordóra, kezében fél citrommal, azt kifacsarta, majd elhajította: „Emberek, ezt csinálják veletek a németek!” Hatása sok ideig rendkívüli volt. A háború végén Olaszországba menekült, és tulajdon bevallása szerint a pápai testőrség tagja lett. Később egy génuai kolostorban szerzeteskedett, miközben a városban felesége volt, aki két leányt szült néki. Amikor a Szabad Európa Rádió megindult Münchenben, ő is ott volt, és társainak előadást tartott arról, hogy most az amerikaiaknak van pénze, így őket kell szolgálni. Ugyanakkor azonban egy kitűnő folyóiratot indított be, a Látóhatárt, melynek szerkesztője maradt, és ugyanekkor rengeteg jó előadást tartott a Szabad Európa Rádióban. Egy alkalommal, miután Londonban szerkesztettem az Irodalmi Újságot, az angol nyomdászsztrájk miatt kénytelen voltam Münchenbe utazni, hogy az újság egy számát ott adjam ki. Horváth Bélánál laktam, aki akkoriban mintegy ötvenéves volt, és rendkívül vidám életet élt. Reggel kocsmájába vitt, ahol kolbászt, sonkát, sört reggeliztünk, miközben ő régi jelmondatát idézte: „Ó te drága Aquinói doktor, óvj meg bennünket a gonosztól.” Utána elvitt a tisztítóba, ahol piszkos ingeit leadta a tulajdonosnak, egy huszonéves nagyon szép nőnek. A nő férje közben egy ingszállítmányt pakolt föl egy kocsiba. Béla megkért, hogy menjek a kocsmába vissza, és ott várjak rá. Engem viszont a kíváncsiság vezérelt, és átellenben egy kapualjban bújtam meg. A férj elment kocsijával, Béla belépett a tisztítóba, a fiatal lány pedig lehúzta a redőnyt. Háromnegyed óra múlva Béla vidáman megérkezett a kocsmába.
Néhány évvel később Béla átjött Londonba, mert mint mondta, kitették a Szabad Európából, méghozzá radikális és becsületes nézetei miatt, és a Látóhatár következő számát pénzhiány miatt nem tudta kihozni. Fölvittem az amerikai követség egyik ismerős tagjához, Delgado úrhoz, aki jelentős összeget juttatott Bélának. Ugyanakkor gondoskodtam róla, hogy az emigráns lengyel kormány nyomdájában, a Waterloo Bridge mellett majdnem ingyen nyomtassa ki az új Látóhatárt. Később tudomásomra jutott, hogy tudtomon kívül fent 80járt a Magyar Zsidó Egyesületnél, és onnét is kapott pénzt. De a legvégén még azt is megtudtam, hogy előzetesen a Kádár-kormány is kifizette néki a kiadás költségeit. A lap tele volt Amerika-ellenes cikkekkel, melyeket nagyrészt Horváth Béla szerzett.
Ezek után hazatért Magyarországra, és a Magyar Nemzetben tudósításokat közölt rólunk, emigránsokról, kiket – Cs. Szabó Lászlót és engem is beleértve – fasiszta bitangoknak nevezett. Csét annyira bosszantotta Horváth viselkedése, hogy barátaival elterjeszttette: Horváth Béla a Kádár-kormány ügynöke a magyar írók ellen. Így, mondhatni, Horváth magánosan ült a Zserbóban, amíg még élt.
„Ti drága költők franciák és angolok, / hazámban oly hazátlanul csatangolok… / De gyáva népnek nem kell a szabadság, / csak nézik, hogy a jobbakat akasztják. / A püspök úrtól egy taliga fát lop, / és cipeli az örök szolgaságot. / A szabadságról minden században lekésett, / a kocsmákban kinyíltak itt a kések. / A döngölt földön szolgavér szivárog, / és bólogatnak rá a kiskirályok.”
A vers a harmincas évek közepének igen reális képét adja a magyar társadalomról. Horváth Bélának egy egész sor hasonló költeménye maradt ránk. Mi az oka mégis, hogy a költőt szinte teljesen elfelejtették? Kétségtelen, hogy amorális élete nem gyakorolt kedvező hatást írótársaira. Régi barátja, Ignotus Pál megjegyezte, hogy undorodik tőle. Hasonló okokból én már jóval előbb fölmondtam barátságunkat. Mégis sajnálom, hogy verseiből legalább mutatónak egy vagy kettő nem került be antológiáinkba.
Az elmúlt század nagy írói közül alighanem Karinthy Frigyes volt az, akinek írásait a közönség előszeretettel olvasta, és ezenkívül szinte minden magyar ember érdeklődött az iránt, hogy Karinthy Frigyes miket mond, és milyen újabb tréfákat eszel ki. Külsőleg 81Karinthy az első ránézésre, hogy úgy mondjam, nem önmagához, hanem egy mészároshoz hasonlított. De mihelyst megszólalt, arca különös változáson ment keresztül, és hihetetlen vonzerőt árasztott. Amikor először láttam közelről, egy kapuban állt, és becsengetett a házba, mert a záróra éppen elmúlt. Ott állt a kapu előtt, mondhatni ügyefogyottan, mintha a világűrből most hajították volna a földre, és nem tudja, mihez kezdjen. Pedig a világ sorát és az emberek lelkét jobban ismerte, mint legtöbb kortársa.
Ötleteit kis noteszben jegyezte fel, melyet mindig magánál hordott. Annyi ötlete volt, hogy az ötletek nagy részét nem tudta fölhasználni, és december 31-én új noteszt vásárolt magának, míg a régit – sok száz ötlettel – eldobta. Mondhatni, hogy senki az írók közül ennyi ötlettel és újdonsággal nem rendelkezett, mint ő. Szerencsém, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén közel kerültem hozzá, és sok mindent tudok életéről. Olyat is, amit senki nem jegyzett fel, mert túl sok volt a feljegyeznivaló.
Nappal Karinthy kávéházban ült, este pedig rendszerint magántársaságot látogatott. Hogy mikor írt, arról senki se tud, mert senki se látta. A legkedveltebb gyülekezőhely valamennyi közül Tótisz doktor, a nőgyógyász könyvtári szobája volt, a Körút és a Baross utca sarkán, a József körút 53. alatt, az első emeleten. Odajárt a magyar irodalom jelentős része, és a Nemzeti Színház nevesebb színészei, mint Major Tamás és Olti Magda. A könyvtárszobának erkélye is volt; a szoba alatt, a földszinten kocsma. Ha vendég érkezett, Tótisz dobbantott a lábával, és az erkélyről leengedett egy cekkert, melybe a kocsmáros egy hétdecis üveg konyakot helyezett el. Rendszerint csütörtökön vagy a hét végén jártunk fel ide, és mindig reggelig maradtunk.
Karinthy gyakori vendég volt Tótisz házában. Egy alkalommal – 1936-ban lehetett – feleségével és talán tizenöt barátjával ott ült az egyik karosszék mélyén, és órájára pillantott.
– Hét óra van – mondta. – Felhívom Kosztolányit, de nem akarom, hogy megismerje a hangomat. Adjatok egy kavicsot!
82A szoba közepén álló díszpálma földjéből kivettünk egy kis követ, és a szomszédos rendelő mosdójában megmostuk. Karinthy szájába vette, és fölhívta telefonon Kosztolányit.
– Itt Kosztolányi Dezső.
– Itt Piré Bihán, az Esztergomi Nőegylet titkára. Szeretnénk fölkérni a nagyrabecsült író urat, hogy tartson előadást nálunk, a nőegyletben. Hölgyek és urak is nagy érdeklődéssel várják érkezését.
– Hát nekem nagyon sok dolgom akad, nem tudom hogyan lennék képes eleget tenni kérésének – mentegetőzött Kosztolányi.
– Nagy kár – felelte Piré Bihán. – A hölgyek és urak nagyon szomorúak lesznek, ha meghallják, hogy a nagyrabecsült író úr nem látogatja meg őket. Pedig még száz pengő tiszteletdíjat is tudnánk fizetni…
A száz pengőre Kosztolányi azt mondta:
– Megnézem a noteszemet… Szabad vagyok szombaton, vasárnap… Szabad vagyok egész héten, meg a jövő héten is. Mikor jöjjek?
Megállapodtak a következő szombatban, majd Piré Bihán (Karinthy) azt kérdezte:
– Nem jönne-e el Karinthy úr is a Kosztolányi úrral?
– Dehogynem! – felelte Kosztolányi. – Neki is száz pengőt fizetnek?
– Annyi pénzünk nincs. Megosztjuk. Ötven-ötvenet tudunk adni.
– Nézze – magyarázza Kosztolányi –, én egy szegény újságnál, a Pesti Hírlapnál dolgozom. Karinthy úr egy nagy újságnál, a Pesti Naplónál dolgozik, és sokat keres. Adja a borítékot száz pengővel a kezembe, amikor Karinthy úr nem látja… És mi legyen a program?
– Hát úgy gondoljuk, hogy az első részben mindegyik író úr mond egy-egy verset a sajátjából, aztán egy karcolatot, végül pedig egy-egy elbeszélést olvasnak fel műveikből. Ez lenne az első rész.
– És a második? – kérdezte Kosztolányi.
– Ugyanaz lesz még egyszer: vers, karcolat, és novella. A végén pedig kettős jelenet következik.
– Kettős jelenet? Miféle kettős jelenet?
83Erre Karinthy kiköpte szájából a kavicsot, és ordítva:
– Bejövünk ketten, te letérdelsz mögém, én leengedem a nadrágomat, és te kinyalod!
Óriási röhögés következett, miután Karinthy ezt mondta, sőt még Kosztolányi is kiröhögött a telefonból, amiből arra következtettem, hogy a tréfát előre megbeszélték egymással.
Karinthy Frigyes első feleségét az 1918 végén fellépő influenzajárvány vitte el. Egy fiatal orvosnő, a szép Böhm Aranka férje orosz fogságba esett, eltűnt, úgyhogy halottnak nyilvánították. Aranka már férjhez ment Karinthyhoz, amikor – úgy hiszem, 1920-ban – Aranka férje fél lábbal megérkezett Kínán és Japánon keresztül. Baj nem lett belőle, mert a férj tudomásul vette a helyzetet. Karinthy kerülte a férjet, és sokáig nem találkozott vele, míg a férj egy szép napon a Centrál Kávéház forgóajtaja elé állt, úgy hogy Karinthy nem kerülhette ki. Mikor a forgóajtón kijött, rémülten állt meg. Mire a féllábú Karinthy vállára tette a kezét, és így szólt: „Ne kerülj engem, Frici, hálás vagyok néked, a másik lábamat is odaadtam volna azért, hogy Arankától megszabaduljak.”
Aranka hűtlen feleség volt, és nemcsak hűtlen, de vigyázott is arra, hogy ezt egész Budapest lássa. A szeretője egy vizesnyolcas volt, ami kereskedősegédet jelentett, nem sokkal több húszesztendősnél, míg Aranka az ötven felé közeledett. Karinthy könyörgött néki, hogy szerelmét tartsa titokban, de Aranka Csulival – így hívták a fickót – a Nemzeti Színház előtti nagy óránál ült fel a hatos villamosra, annak is a harmadik kocsijára, melynek a vége nyitott volt. Ott álltak ketten, és csókolóztak. Így mentek a Margit-szigetre, ahol a templom körüli sűrűségben pitykéztek. Történetem arról szól, hogy Karinthy a Copden Szövetségben – valamiféle előkelő szövetség volt – tartott előadást. Az előadás helyszíne egy elegáns lakás volt a Lipót körúton (ma Szent István körút). Karinthyné is eljött, az első sorban ült, Csulival, hadd lássa mindenki, és botránkozzék meg. Karinthy a szerelemről beszélt, és éppen ott tartott, hogy megállapítsa: most, ötvenéves korában a szerelem érdeke84sebb, mint régen volt, mert az ember nem tudja előre, sikerül-e a kísérlet, avagy nem. Tehát a próbálkozás érdekesebb, mint régen. Erre Aranka az első sorban tölcsért formált a szája körül – pedig jól hallották volna enélkül is –, és ezt kiáltotta: „De a potens se kutya, Frici!” És belemarkolt Csuli combjába. Vártuk, hogy Karinthy mit felel, de egyelőre nem törődött Arankával.
Csak beszédje végén tért rá:
„Álmom volt az elmúlt éjszaka. Bánatomban elhatároztam, hogy öngyilkos leszek, és a Margit híd közepétől beugrottam a Dunába. Egy pillanattal később a Mennyek országában álltam, szemben az Atyaúristennel, aki karosszékben ült nagy asztala mellett, jobb oldalán Jézus Krisztussal, a bal oldalon pedig a Szentlélekkel.
– Hát te ki vagy? – kérdi tőlem az Úristen.
– Karinthy Frici vagyok – mondom.
– És mi volt a foglalkozásod? – kérdi az Úr.
– Magyar író voltam, amíg éltem.
– Szegény Karinthy! – sóhajtja az Úristen. – Melyik lapnál dolgoztál?
– A Pesti Naplónál – válaszolok.
– Szegény, szegény Karinthy! – feleli az Úristen, mély nyöszörgéssel. – És ki volt a szerkesztőd?
– Földi Mihály – mondom.
– Szegény, szegény, szegény Karinthy! – hörgi keserű sóhajjal az Úristen. – És ki volt a feleséged?
– Böhm Aranka – felelem.
Az Úristen egy pillanatig hallgat, aztán Jézus Krisztushoz fordul:
– Takarodj innen, te jampec! Karinthy, ülj mellém!”
Akkora röhögés kerekedett, hogy Aranka megragadta Csulit, és kiszaladtak a teremből.
A Magyar Eszperantó Egyesület elnökévé Karinthy Frigyest választották. Karinthy elfogadta a megtiszteltetést, de nem tanult meg eszperantóul, mint ahogy kötelessége lett volna. Eszperantó nyelven, mint mondta, szállodai szobát lehet rendelni, de szerelmet 85vallani nem, és ebben maradt. 1936-ban agydaganattal diagnosztizálták, és az egyetlen helyre utazott, ahol ebben az időben agydaganatot operáltak, mégpedig Herbert Olivecrona professzorhoz, Stockholmba. Felesége is vele volt, és az igencsak bizonytalan kimenetelű operáció pozitív eredménnyel végződött. Karinthy még bekötött fejjel az ágyban feküdt, gyógyulófélben, amikor a kórházi előszobában megjelent a Svéd Eszperantó Egyesület elnöke és a titkára, magyar kollegájukat köszöntendő. Aranka, aki tudta, hogy férje nem beszél eszperantóul, beszaladt Fricihez: „Ugye, mondjam nekik, hogy még képtelen vagy vendégeket fogadni?” Karinthy egy pillanatig sem gondolkodott: „Jöjjenek csak!”
Az eszperantó egylet elnöke hosszú beszédet rögzített, természetesen eszperantó nyelven, és most az ágy vége mögé állt, és a szöveg felolvasására készült. A titkár pedig virággal a kezében állt az ágy oldala mellett. Karinthy csak egy fél eszperantó mondatot engedett fölolvasni, aztán felemelte kezét, és németül elsiránkozta, hogy operáció előtt hallotta már, hogy sikeres műtét után is megesik, hogy a paciensek egy-egy nyelvet elfelejtenek, melyet addig tudtak. Most veszi észre, hogy vele is ez történt, elfelejtette az eszperantót, úgyhogy beszélgetésüket német nyelven kell folytatni. Az eszperantó egyesület elnöke barátian hümmögött, lefordította németre az eszperantó szöveget, a titkár átadta a virágokat, és otthagyták Karinthyt, aki elégedetten vigyorgott az ágyban.
Az utolsó nyáron, halála előtt Karinthy – mint szokta – feleségével együtt Siófokon a Vitéz-panzióban nyaralt. Néhány napra én is lelátogattam a panzióba, unokatestvéremmel, Goda Gáborral, és a panzió emeletén béreltünk szobát. Kis nyaralóház volt, zárt udvarral, ahol kicsi asztalok mellett reggelizni lehetett, és volt egy biliárdasztal is a vendégek számára. A tulajdonosasszony, Vitézné szobája az első emeleti lépcső mellett volt, úgyhogy nagyszerűen hallotta, ki jön haza, és hogy a rendesnél nem nagyobb-e a létszám. De azt is tudtuk, hogy az udvaron történteket már nem hallja. Goda Gábor beleszeretett egy lányba. Én fölajánlottam, hogy éjjelre otthagyom a szobát, 86de Goda joggal félt attól, hogy a lépcsőn fölmenőben a tűsarkú cipő kopogását meghallja Vitézné, és kirúgja a leányt.
– Hát mit tegyünk? – kérdeztem.
– Nagyon egyszerű – felelte Goda. – Veszek egy kötelet, azon leeresztesz takarót meg párnát, és a biliárdasztalon, az udvar sarkában szórakozom majd a leányzóval.
Éjfélkor, mikor megérkeztek az udvarra, leeresztettem néki a párnát és a takarót. Hajnalban, miután kieresztette a leányt, följött a szobába. Kilenc óra táján lejöttünk reggelizni. Néhány perc múlva Karinthy is megjelent:
– Az éjszaka láttam a dákóját, fiatalember! – mondta Godának.
Kénytelen vagyok más nevet használni, mert a fia az orosz diplomáciában dolgozik még jelenleg is… Andris Kárpátalján született, nagyszerűen tudott oroszul, és többek között ezért választotta Szakasits Árpád – a szociáldemokrata párt vezére – közvetlenül a háború után egyik titkárának. Érdekes módon ismerkedtem meg vele, amikor Philip Morrison, az angol munkáspárt titkára Magyarországra jött látogatóba, és én az angolt fordítottam Szakasitsnak, ő pedig nyilván szovjet utasításra az orosz fordítást jegyezte fel. Utána néhány esztendővel Recsken találkoztunk. Elmondta, hogy Szakasits Árpád és társai koncepciós perében nyolc esztendőre ítélte el a Jónás-tanács. „Miért ítéltek el?” – kérdeztem. „Azért, mert Philip Morrison, az angol kém Magyarországra érkezését elmulasztottam jelenteni az ÁVÓ-nak. Meg kell jegyeznem, hogy Morrison diplomata volt, és nem kém, és a Keleti pályaudvaron Tildy államelnök és Rákosi Mátyás fogadták.”
Előzetesen Andris a Szovjetunióban járt, Szakasits kíséretében. A Kreml Vladimír-termében állt a magyar küldöttség. A Vladimír-terem híres volt jégpálya-simaságú padlójáról. A rajta állók 87csupán azzal foglalkoztak, hogy el ne bukjanak, és nem gondolhattak arra, hogy kedvükre mozogjanak. Az oroszok, mint például Molotov, szőrrel bevont cipőkben jártak, és így kedvükre ugrálhattak. András egy híres orra bukás történetét mesélte el. A hírhedt Furceva asszony bejött a Vladimír-terembe, ahol Sztálin ült, és elesett, mégpedig úgy, hogy Sztálin láthatta, hogy nincsen bugyogó rajta. Talán ez volt az oka annak, hogy Sztálin megkedvelte, és kultuszminiszternek nevezte ki.
Andris elmesélte a kihallgatást is. Sztálin mögött több tisztviselő jött, az egyik nyilvánvalóan magyar volt, mert magyarul mondta a neveket, akiket Sztálin megszólított, és Sztálin is magyarul mondta a neveket. Amikor eléje ért, így szólt: „Czakó Andris (majd oroszul folytatta), huszonegy esztendős, és máris a pártvezér titkára.” Mire a kedves házigazda: „Roppant karrier vár önre! – Ezzel a levegőben egy hurkot kötött az ujjával, és képzeletbeli kötelet rajzolt a levegőbe. – Magasra fogja vinni, nagyon magasra!” – és kuncogva továbblépett.
1953-ban Andris ismét a Jónás-tanács elé került. Kihallgatás nélkül Jónás felolvasta a régi ítéletet, amelyben Czakót nyolcesztendei börtönre ítélte. „Ezt az ítéletet három évvel ezelőtt tetszett adni nékem.” – mondta Czakó. „Nem baj – felelte a bíró. – Most igazságszolgáltatás uralkodik, menjen ki!” Öt perc múlva fölolvasták az új ítéletet, mely azonos volt a régivel. A három esztendőt, melyet Vácott és Recsken töltött, végül is beszámították a nyolcba, úgyhogy öt esztendő múlva kiengedték a börtönből, ahol pusztán azért volt, mert Philip Morrison érkezését nem jelentette az ÁVÓ-nak.
A marokkói szultánok egyik nemzedéke a XV. században óriási palotát építtetett az uralkodónak. Valójában nem is palotát, hanem városrészt, hosszú falakkal, ligetekkel, fürdőkkel és pavilonokkal. 88A következő évszázadban a palota kirablása hetekig tartott, olyan hatalmas volt.
Ami mára megmaradt, egy óriási, húsz méter magas, romos fal, amelynek tetején egymástól pontosan öt méter távolságban gólyák állnak, fél lábon. Amikor a palota romjait meglátogattuk, arra gondoltam, mennyire mulandó minden, amit az ember hoz létre. Egy ideig sétálgattunk a romok között, megálltunk a ligetekben, ahol a mimóza illatát éreztük a levegőben, és egy sarokban rózsák virultak nehéz súlyukkal lógva az ágakról. Aztán a fürdők sorait vettük számba, melyek a palota udvarain, egymással összeköttetésben, régi szerelmi élmények sorára emlékeztettek. Egyébként csak jóval később értesültem róla, hogy az egyik öreg Almohad szultán a tuniszi bej fiatal, gyönyörű lányát vette feleségül. A lány a csodás kertekben bolyongott szerencsétlenségében, és belesírt a fürdők vízébe. Ott találkozott az egyik testőrrel, egy szép ifjúval, akibe beleszeretett, és hamarosan egymással ölelkeztek a kert bokrai között. Bizonyos mértékig Francesca da Rimini története ismétlődött meg. A szeretők nem tudták, hogy a kert bokrai mögött besúgók leselkednek, és mindent jelentenek az öreg szultánnak. A szultán pedig, miután megtudta felesége szerelmét, a szeretőt befalaztatta hálószobájukba. Azt mondják, hogy a lány éjjelente mindig látta halott szeretője fejét a falban. A végén visszamentünk a nagy falhoz, és én az egyik törtmedence végén beleálltam a falba, és csak a fejemet dugtam ki belőle. Azt gondoltam, talán így megmaradok az időben és a történelemben. Valahányszor a képet újra látom, a mulandóság fájdalmát érzem tagjaimban. De talán mégis marad valami belőlem.
A húszas években évente látogatóba mentünk szüleimmel nagyszüleimhez, Zsolnára. A városka egyáltalán nem hasonlított Budapesthez; az emberek furcsábbak és érdekesebbek voltak. Például a nagy szálloda tulajdonosát Remy Viktóriának hívták, de férfi volt. Szülei hajdanában leánynévre keresztelték, hogy ne hívják be katonának, de törekvésüket nem koronázta siker. Én magam tizennyolc eszten89dős voltam, amikor megismerkedtem a szomszédos házban lakó, ugyancsak tizennyolc esztendős Szidivel, aki a város egyik érdekessége volt. Szülei nagy vagyont örököltek ugyan, de teljesen műveletlenek maradtak. Ez azt jelentette, hogy könyvet, újságot nem olvastak, színházba, moziba, hangversenyre nem jártak, és leányukat a kötelező hat elemin túl iskolába nem járatták, viszont táncmulatságokat, kártyacsatákat és hasonlókat rendeztek vég nélkül. Mielőtt megismerkedtem véle, nagyon sajnáltam Szidit, de aztán rájöttem, sajnálatom felesleges. Szidi jókedvű és csinos leány volt, és abban az időben udvarlójával szórakozott, amit a nagy ablakon át a szomszéd házból láttam. Ezek ketten a szép szobában ültek, és áhítatosan bámultak egymásra. Úgy láttam, hogy a lány hallgat, illetve figyeli Felvidéki Muki beszédét, akár másfél óra hosszan is. Sokan találgatták, hogy Muki, a rendkívül művelt ügyvédbojtár mivel andalítja a lányt, de erre választ senki sem kapott. Szidit nem mertem kérdezni, és amikor az általam jól ismert Mukihoz fordultam, megtagadta a választ. Így ment ez két héten keresztül, amíg a látogatásainknak vége lett, és hazautaztunk Budapestre.
A következő év szeptemberében megint ott voltunk Zsolnán, a helyzet nem változott sokat, esténként Szidi és Muki ott ültek a szomszéd ház szobájában, és Muki nagy gesztusokkal magyarázott, de senki sem tudta, mit. Végül egy napon a lánnyal való szokványos beszélgetés után Muki átjött hozzám.
– Szükségem van rád – mondta. – Vallomást akarok tenni.
– Miről? – kérdeztem csodálkozva.
– Szidihez való viszonyomról. Arról van szó, hogy amikor tavaly megismerkedtem véle, elgondolkoztam, hogyan tudnám megnyerni magamnak. A teljesen műveletlen leány nem mutatott irántam semmiféle érdeklődést, és én töprengtem, hogy tudnám irántam való kíváncsiságát fölkelteni. Hosszú gondolkodás után odamentem hozzá, és elmondtam néki Boccaccio novelláját a firenzei leányról, aki számtalan kalandon ment keresztül a világban, majd hazatért Firenzébe, és ott mint szűzlány diadalmasan férjhez ment. Ezt a 90novellát azonban nem mint Boccaccio történetét meséltem el, hanem azt mondtam, hogy én találtam ki, az ő mulattatására. A műveletlen drága lány egyáltalán nem kételkedett abban, hogy az igazat mondom. Ettől fölbátorodtam, és egymás után meséltem el Boccaccio novelláit, Maupassant és Csehov történeteit. Egy esztendőn keresztül vagy kétszáz novellát mondtam el az én Szidimnek, rajongva hallgatott, és én vigyáztam, hogy senki titkomat meg ne ismerje és le ne leplezze. Így ment ez máig, és most nagy bajba kerültem. Nincs több novella fejem raktárában, hogy azt Szidinek elmeséljem. Tudsz-e segíteni rajtam?
– Mondtál Firenzuola-novellákat? – kérdeztem.
– Minden használható elbeszélést fölhasználtam.
Gondolkodtam a kérésén, de én sem tudtam segíteni.
– Nagyon szép tőled, hogy beavattad a világirodalomba – próbáltam sikertelenül vigasztalni Mukit, aki kétségbeesetten ment el, de másnap ragyogó arccal jött vissza.
– Minden rendben van – mondta. – Másodszor mondtam el Szidinek Boccaccio novelláját a leányról, aki szűzen ment férjhez Firenzében. Szidi nem emlékezett rá, hogy ezt a históriát már elmondtam néki, és megtapsolta elbeszélésemet. Utána elhatároztuk, hogy hamarosan megtartjuk esküvőnket.
A következőkben részt vettem esküvőjük ünnepén, és aztán az éveket számláltuk, ahogy egyre több gyerekük született, akiket – úgy gondoltam – a világirodalomból kölcsönöztek.
Életem egyik kedvenc figurája Fényes László, pontosabban: Ércsokojai és Dengelegi Nemes Fényes László. Ezt szigorúan titkolta mindenki előtt. „Gondoljanak inkább zsidónak” – mondta állítólag barátjának, Krúdy Gyulának. Hősünk azonos nevű apja Tisza Kálmán híve volt, és 91tizenöt évig ült mögötte az országgyűlésen, ahol tizenöt év alatt csak annyit kiáltott, hogy „Halljuk! Halljuk!” és „Úgy van! Úgy van!”. Közben a Nemzeti Kaszinóban elkártyázta kastélyát. A család Budapestre költözött, szerény lakásba, az Akácfa utca egyik házába. Később Jókai számolt be idősebb Fényeséknél tett látogatásáról. Míg az öregekkel beszélgetett, Laci gyerek az ablakban játszott, és leverte a muskátlicserepet, melyet hazulról hoztak magukkal. A cserép darabokra tört az Akácfa utca kövezetén. „Lám, még neked is jutott az ősi földből pazarolnivaló” – mondta az idősebb Fényes.
Atyja patikusnak neveltette, de Fényes újságírónak állt. Eleinte röplapokban közölte mondandóját. Az egyik röpiratból szenzáció lett, és az egész ország megismerte Fényes László nevét. Jókai fiatal özvegyéről, Nagy Belláról írt, és tanúk felsorakoztatásával kívánta bemutatni, hogy a fiatalasszony és édesanyja gyalázatosan bántak az ország legnagyobb írójával. A tanúk közül az erzsébetvárosi plébános és a francia nevelőnő azt állították, hogy a fiatalasszony szobájába zárta Jókait, és addig nem adott néki enni, amíg a napi hét oldalát meg nem írta. A legsúlyosabb vádat azonban maga Fényes hozta fel, aki ott volt a fiumei pályaudvaron, amikor Jókai és Nagy Bella, Itáliából jövet a budapesti gyorsvonatra felszálltak. Nagy Bella drágállta a hálókocsit, és Jókaival egy üres „félszakaszra” váltott csak jegyet. Fényes velük utazott a vonaton, és a folyosóról figyelte őket. Nagy Bella húszévesen végigfeküdt a pamlagon, és a hetvenhat éves öregember egész éjszaka alvó felesége fejénél, az ablakban állt. „Leírhatatlan gyalázat” – mondta Fényes közel negyven évvel később, mikor megmutatta nékem Párizsban a röpiratot, melyet egész életében a zsebében hordozott.
Megvallom, hogy én ott, a Place Clichy-n lévő szegényes hotelszobában nem tudtam megegyezni Fényessel, de ezt persze eltitkoltam az öreg elől. Arra gondoltam akkor, hogy Jókai középkori lovagnak érezte magát, aki vén korában mint egy trubadúr őrködik fiatal, alvó neje fölött.
Fényes László Az Est című rendkívül sikeres napilap munkatársa lett. Riportjai páratlan bátorságú támadások voltak sikkasztó alispá92nok, csaló bírák, tolvaj főtisztviselők és hasonlók ellen. Fényes ereje és makacssága nem ismert határt. Nopcsa báró, Ferenc József kegyeltje volt a pesti opera főintendánsa, aki fiatal balett-táncosnőkkel látta el az arisztokratákat. Fényes Az Estben teljes nyíltsággal tette közzé Nopcsa dolgait, de semmi sem történt. Erre újra leközölte cikkét. Akkor sem történt semmi. Amikor a cikk harmadszor is megjelent, a botrány akkorára dagadt, hogy Nopcsát kénytelenek voltak elbocsátani.
1939-ben vagy ’40 elején Fényes elbeszélte nékem, hogy az I. világháború idején egyik barátja elmesélte néki, hogy Tisza István miniszterelnök bérkocsin rendszeresen megjelenik a Király utca és Körút sarkán. A látogatás inkognitóban történik. Leszáll a bérkocsiról, és a közeli Valero utcába siet, ahol egy bizonyos Petka nevű utcanő szobára viszi. Fényes, aki halálosan gyűlölte Tisza Istvánt, nem nagyon hitte a mesét, de egy téli napon, este hétkor – az adott időben – a Király utca sarkára ment, és csakugyan látta, hogy Tisza bérkocsin közeledik, a Valero utcába megy, és a nevezett kurva szállására siet. „Ennyi a történet!” – mondta Fényes. „Megírtad?” – kérdeztem. „Hogy az ördögbe képzeled?” – válaszolt Fényes.
A háború alatt Fényes egy napon atyja ősi birtokának helyére látogatott, az Érmellékbe. Visszafelé kocsin indult a pályaudvarra, ahol a Kolozsvárról érkező budapesti gyors megállt. Ahogy közeledtek az állomáshoz, Fényes megpillantotta az út porfelhőjében Tisza István kocsiját, mellyel Gesztről ugyanarra a pályaudvarra sietett. Amikor vagy száz méterre voltak a pályaudvartól, látták a vonat végét, amely már Debrecen felé sietett. Fényes meg akarta parancsolni a kocsisnak, hogy forduljon meg, de Tisza hátraszólt: „Várjon az úr!” Leültek két egymásnak hátat fordító padra. Fél óra múlva a gyorsvonat háttal betolatott az állomásra, és mindketten felszálltak. Még aznap délután a Tisztelt Házban Fényes interpellált Gróf Tisza István ellen, aki vissza tudja fordítani a gyorsvonatot.
Fényes nehezen megközelíthető, barátságában elragadó, lovagias, páratlanul udvarias és példátlanul naiv férfi volt. Barátainak egy alkalommal sikerült leszerelni őt, amikor a Rákóczi út és a Körút 93sarkán az Emke Kávéház előtt bottal támadt a fiatalemberekre, akik ott inzultálták a hölgyeket. Fényes azt hitte, hogy lovagias lépést követ el, és nem vette észre, hogy a hölgyek a kurvák szokványos sétáját járják. Fényes bátorsága sem volt csekély. Az első háború alatt mint tudósító Szerbiában a Drina folyón kelt át néhány katonával, ellenséges tűzben. A katonák hasaltak a csónakban, Fényes állt. „Az a civil feküdjön le!” – kiáltott egy százados a partról. „Fényes László nem hasal az ellenség előtt!” – kiáltott vissza Fényes.
Az I. világháború alatt Fényes László hadiözvegyek és hadiárvák érdekeit védte szolgabírák és főispánok ellen, akik a jogos pénzüket elsikkasztották előlük. Összetűzésbe került Horthy Miklós korvettkapitánnyal is, aki az úgynevezett ottrantói csatában két angol csapatszállító hajót süllyesztett el, de az Adriai-tengerből nem tudott kitörni az osztrák-magyar hajóhaddal, és saját hajóját is elvesztette. Maga Horthy is megsebesült, és a polai kórházban feküdt, amikor Az Est újságírója meglátogatta, és a lapban közölt riportja végén azt írta: „Elbúcsúzunk tőle. Kórházi ágyán a tengerészkapitány szép kék szeme Budapest felé tekint.” Néhány nap múlva Az Est levelet kapott a beteg tengerésztől: „Egy beteg korvettkapitány szeme nem Budapest, hanem Bécs fele tekint.”
Tisza Istvánt 1918. október 31-én gyilkolták meg. Károlyi Mihály gróf lett az ország miniszterelnöke, és hívét, Fényes Lászlót Erdély kormánybiztos főispánjává nevezte ki. Fényes Kolozsvárra utazott, miközben a románok Mackensen német hadainak elvonulása után elfoglalták a román többségű Dél-Erdélyt. Ezúttal a Maros vonalát készültek áttörni, hogy a magyar többségű Észak-Erdélyt is elfoglalják. Fényes László minden tőle telhetőt megtett, hogy csapatokat állíttasson fel, de Erdélyben nem tudott önkénteseket szerezni, mert mindenki megutálta a háborút, és sajnos Károlyi sem tudott katonákat küldeni. Így veszett el Erdély.
A kommunizmus alatt Fényes Lászlót halálra ítélték, demokratikus meggyőződése miatt, illetve azért, mert meggyőződésének éles 94hangot adott. A vesztőhelyre menet lefényképezték, amint egyik kezében kenyeret tartott, miközben hagymába harapott. A vesztőhelyen érte a szerencse, hogy tisztelője, az egyébként hírhedt kommunista Korvin Ottó népbiztos kegyelme még az utolsó percben elérte.
A Horthy-rendszer, csakúgy mint a kommunistáké, gyilkosságokkal kezdődött és folytatódott. Fényes László jegyzőkönyvvel kezében végigutazta az országot, és háromszázharminchárom gyilkosságról szerzett megbízható adatokat – ezeket a mészárlásokat a törvényszék nem ismerte. Horthy kormányzó bosszút esküdött Fényes László ellen, és Tisza István gyilkosai elleni perében a minden kétséget kizárólag ártatlan Fényes Lászlót mint felbujtót vád alá helyezte és letartóztatta. Ártatlansága ellenére esélyei bizonytalanok voltak, mert Fényes elfelejtette, mit csinált október 31-én délután három és öt óra között, holott azzal vádolták, hogy a Hermina úton állt, Tisza villája előtt, és a gyilkosokat tessékelte be az épületbe. Úgy tűnt, hogy a tárgyaláson minden bizonnyal halálra ítélik, amikor a Teréz telefonközpont két munkatársa jelentkezett, és alibit bizonyítottak, ők ugyanis a városparancsnoktól utasítást kaptak, hogy kapcsolják ki a telefonokat. Fényes délután háromtól ötig veszekedett velük, míg meggyőzte őket, hogy a padlásokon felhalmozott tűzifa miatt ha tűz ütne ki, az V–VI–VII–VIII. kerület minden bizonnyal leég. Végül öt órára győzött érveivel, tehát nem lehetett ott Tisza István meggyilkolásánál. A bíróság felmentette, és Fényes a nagy rózsacsokrot, melyet híveitől kapott, ugyancsak ártatlan vádlott társának, Kéri Pálnak adta át, akit halálra ítéltek. (Kérit nem végezték ki, mert Trockij kiváltotta Oroszországba, ahol a kommunistákat Kéri azonnal otthagyta.)
1923-ban Fényest Horthy emberei oly mértékig üldözték és zaklatták, hogy kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Mivel útlevelet nem kapott, a szociáldemokrata munkások a Sopron melletti brennbergi bányán keresztül menekítették; ennek a bányának titkos kijárata volt Ausztriába. Bécsben az Arbeiter Zeitung főszerkesztője, Otto Bauer fogadta, és a magyar dzsentri a kitűnő osztrák szo95ciáldemokrata újság munkatársa lett úgy, hogy egyetlen szót sem tudott németül. 1934-ben, amikor az osztrák keresztény párt vezetője, Dollfuss lemészárolta Hitler elleni egyetlen szövetségeseit, a szociáldemokratákat, Fényes kénytelen volt sebesülten Pozsonyba menekülni. Pozsonyból később Párizsba ment, ott ismerkedtem meg vele. Egyik magyar barátomtól megtudtam, hogy a Place Clichy-n lakik. „De melyik szállodában? Vagy 20 szálloda van ott” – kérdeztem. „De muskátlis ablak csak egy van.”
A XX. század Magyarországának egyik legműveltebb koponyája volt. Latintanári vizsgáján, az egyetemen Juvenalis egyik általa nem ismert szövegét adták néki, mire azt magyar versben fordította. Később állami tisztviselő lett, és a fehér terror idején idealista kommunistákat rejtett lakásán és juttatott ki Ausztriába, bár sem hozzájuk, sem a kommunizmushoz nem volt köze. Ezután Németországba emigrált, majd a harmincas években hazatért Magyarországra. Életművész, nagy tréfamester és hajnalig tartó beszélgetések kapitánya volt. Szelleme bekalandozta az öt kontinenst és még az Antarktiszt is. Tudta, hogy az 1776-os amerikai forradalmárok liberalizmust akartak; a demokráciát Washington csőcselékuralomnak nevezte. Tudta, hogy 1799-ben Kairóban, mikor Bonaparte Napóleon tábornokon két kurva dolgozott, az egyik azt mondta a másiknak: „Ilyen apró farkat működésem alatt még nem láttam.” Mire Napóleon jelentős összeget küldött néki, hogy fogja be a száját. Tudta, hogy a XX. század elején Camille Flamarion francia csillagász, mikor halálos ágyán feküdt, ezzel búcsúzott: „Most meglátom a Hold túloldalát.” Tudta, hogy Newton, noha a Nap reá is melegen sütött, II. Károly angol királynak azt mondta, hogy emberek laknak a Napban. Elmondta, hogy a húszas években Wei96marban járt egy nagy ünnepségen, és a szállodában, ahol lakott, porcelán éjjeliedény díszlett ágya alatt, amelyen Goethe kezet fogott Schillerrel. De Lorsy legszívesebben filozófiáról, irodalomról, Einsteinről és a világ örömeiről beszélt.
1939 elején Lorsy is Párizsba érkezett. Feleségét és gyermekeit odahaza felejtette. A Hotel de France-ban vett szállást, ahol számos magyar emigráns, köztük Németh Andor és Havas Bandi is lakott. Lorsynak nem volt sok pénze, és a házbért nem fizette meg. A háziasszony, legnagyobb csodálkozásomra, nem dobta ki, de leállította szobája fűtését. Egyszer reggel bementem hozzá: csak cipőjét vetette le, egyébként fekete ruhában, ingben, nyakkendőben és a fejére illesztett fekete bársonykalapban feküdt az ágyban, és így is borotválkozott, miközben kalapját kissé feljebb tolta. Abból élt, hogy különböző előkelőbb kávéházakba ment, és ott személye varázsával embereket gyűjtött maga köré, akiknek művészetekről, történelemről, irodalomról beszélt. Ezek áhítattal hallgatták, és rendszerint ebédelni és vacsorázni vitték Lorsyt. Ez így ment hónapokig, míg Ernő szerződést nem kötött egy előkelő francia kiadóval, hogy könyvet ír a Maginot-vonalról, amely erődítményeivel megvédi a németektől Franciaországot. Jelentős előleget kapott, de a házbért továbbra sem fizette ki, hanem az összeget előkelő vendéglőkre költötte, ahová barátait – mint például feleségemet és engem – szeretettel meghívta. Később, a nyár közepe táján, mikor a háború kitörésének veszélye egyre valósabb lett, megkérdeztem, hogy mért nem írja meg a könyvét. „Azt állítják, ötvenhét könyvre kötöttem eddig szerződést – válaszolta – magyar, angol, német és francia kiadókkal, és egyik könyvet sem írtam még meg. Ez rágalom, mert csak tizenhét könyvre szerződtem, és tizenhét könyvet nem írtam meg, miután fölvettem az előleget. Különleges okom van, hogy a Maginot-vonalról ne írjam meg, hogy védi Franciaországot. A Maginot-vonal északon nem fut a tengerig, vagyis a németek Belgiumban könnyen megkerülhetik, délen pedig a nagy bárkák ellen az erődítmények a Rajna mellett semmit sem érnek. Nézd meg a könyvtárban a Parlamenti Naplót, hogy 97mit mondott Alphonse de Lamartine az 1848-as véderő-vitában. 1900. oldal, első hasáb fent: »a fal nem védi a várost, ha a falat nem védik férfiak«. Franciaország ebben az eljövendő háborúban elesik, szerencse még, ha a nyoma megmarad. Ezért nem írom meg a könyvet a Maginot-vonalról.” Elhűlve néztem reá, féltem ugyan, de azért nem tudtam teljesen igazat adni neki.
Szeptember 3-án kitört a háború, a hónap végén pedig Freud meghalt Londonban. Lorsy többször járt fenn a lakásán, amikor még Bécsben élt, és egy kávéházban nagy és mulatságos beszédet tartott róla. Ingyenes titkárának, Havas Bandinak sikerült lediktáltatni véle a szöveget. Ezt aztán Bandi elvitte az előkelő hetilap, a Candide szerkesztőségébe, ahol örömmel fogadták, lehozták, és szépen megfizették. A Freudról szóló tanulmányban Lorsy számos apró csipkelődéssel illette Freudot, kárhoztatta mohó pénzszomját, de elismerte, hogy munkásságával segített új utakra vinni a lélektant. Lorsy cikke azzal végződött, hogy megkérdezte Freudtól: „Kegyed annyi szexuális elnyomástól szenved, hogy ezt nemcsak önmagán, hanem másokon is kénytelen volt meglátni, avagy annyira fölszabadította magát, hogy semmiféle elnyomás nem nehezedik önre, csak éppen másokon látja?” Erre Freud azt feleli a cikkben, hogy: „Lorsy uram, menjen ki innét, de hamar!”
1940 tavaszán a német hadsereg lerohanta Belgiumot, Németalföldet, Luxemburgot és Franciaországot. Sikereik után Lorsy, aki 1933 óta számos náciellenes cikket írt francia és angol lapokba, kijelentette, hogy Párizs következik, és ezért Dél-Franciaországba utazik, ahol nagyobb nyugalom várja. Az emberek ezért gyávának és bolondnak tartották, míg ő elutazott Bordeaux-ba. Néhány nappal később a svájci rádióból értesültünk arról, hogy a nácik elfoglalták Franciaország Atlanti-partjának egy részét, és most nemcsak keletről, hanem nyugat felől is közelednek a francia fővároshoz. Havas Bandival együtt beláttuk, hogy nemcsak Észak-Franciaországból, hanem egész Franciaországból el kell menekülnünk.
98Kétnapi utazás után hárman: Havas, feleségem meg én kiszálltunk a bayonne-i állomáson, míg a vasúti kocsik tetején ülő emberek útközben sorra potyogtak le az alagutaknál. Bayonne főterének kövezetén százával aludtak az emberek. A nagy kávéház zárt ajtaja előtt a Párizsból már ismert Franz Werfel ült feleségével, Alma Mahler Werfellel. Odamentünk hozzájuk, és a termoszban maradt feketekávénkkal kínáltuk őket, amit mohón megittak. Hívtuk, jöjjenek velünk, hiszen fiatalok vagyunk, és így biztosan kivisszük őket Franciaországból, de Alma kijelentette, hogy álmában megjelent a lourdes-i Szűz Bernadette, és megígérte, hogy segít rajtuk, ezért Lourdes-ba mennek.
Az Ardour folyó mellett találkoztunk Lorsyval, aki Bordeaux rettenetes német bombázása után érkezett ide. Megkérdeztük tőle, hogy van-e angol hajó a kikötőben, amire azt javasolta, nézzük meg együtt. A kikötő le volt zárva, nehogy a franciák elhagyhassák Franciaországot, de az egyetlen angol torpedórombolóhoz két nemzetőr kísért bennünket. A kapitány hajója oldalán, majdnem a parti híd mellett állt, és éppen egy pilótával beszélgetett. Pillanatokkal később egy illető lengyel útlevelét mutatta, mire a kapitány felengedte a hajóra. Aztán két cseh civil következett, kiknek útleveleit gondosan megvizsgálta, és intett nekik, hogy jöhetnek. A mi négy magyar útlevelünk láttán elkomorodott: „Mit pöffeszkednek? Az első világháborúban is Anglia ellenségei voltak, most is a németek szolgái. Hogyan merészkednek Őfelsége hajójára lépni?” Lorsy erre nagy előadásba kezdett, megjegyezte, hogy emigránsok vagyunk és Churchill hívei, de a kapitány némán végignézett rajta, és felvonatta a kis hidat, mely a parttal a hajót összekötötte.
Lorsy a lakására vezetett bennünket. Egy zsidó fűszeres zöldségkereskedését bérelte a Biarritz felé vezető úton. Nagy zöldségeszsákok álltak az üzlethelyiségben, néhány szék, polc és két óriási, karvastagságú gyertya, melyeket Lorsy egy paptól vásárolt a közeli templomban – „Nem sokáig tart már a villany” – magyarázta.
A következőkben egy zárt udvarra vitt bennünket, ahol egy parasztasszony és a fia rendkívül drágán megebédeltettek bennünket. 99Lorsy ott elmondta, hogy kint járt Biarritzban, ahol találkozott kiadójával, aki éppen akkor nagy kártyacsatát vívott a kaszinóban. Elhatározták, hogy nem adják ki Lorsy Maginot-vonalról írandó könyvét (Lorsy elhallgatta, hogy nem írta meg), és új könyvre szerződtek. Lorsy jelentős előleget kapott ismét. A pénz – mondta a kiadója – holnapra már úgysem ér semmit. Rövid tanácskozás után eldöntöttük, hogy megkísérelünk átjutni Spanyolországba, de a konzulátuson kiderült, hogy Spanyolországba nem adnak vízumot, csak tranzitvízumot Portugáliába.
Este a zöldségkereskedésben Lorsy pompás előadást tartott. A téma Kölcsey és Vörösmarty költészete volt. Elmagyarázta, hogy a Szózat a katolikus magyarság válasza Kölcsey protestáns magyarságára, majd hozzáfűzte, hogy Vörösmarty Lámenáisz – egy híres francia prédikátor – szavait vette be a Szózat egyik félelmetes versszakába.
Másnap reggel a portugál követség elé mentünk, ahol már százával álltak a várakozók. Az izgalmat és unalmat ismét Lorsy űzte el, aki francia és angol nyelven anekdotázott a sorban, amit a körötte levők közül sokan figyelmesen hallgattak, esetenként még tapsoltak is, mások pedig elfordultak vagy befogták a fülüket. Elmondta például azt, hogy a zöldségkereskedésben lévő két nagy gyertya emlékezteti őt Mária Terézia atyjára, VI. Károly német-római császárra.
– Ugyan miért emlékeztet? – kérdeztem.
– Mindjárt elmondom – felelte Lorsy. – A császár 1740-ben Magyarországon, Sopron közelében vadászott, mikor hirtelen súlyos rosszullét fogta el, és nem tudott lovára felülni. Kísérete Bécsbe akarta vinni, de útközben elájult. Mikor magához tért, udvara ott térdelt az ágya előtt, köztük leánya, Mária Terézia és a bécsi püspök, aki éppen imát mondott érte. Az éjjeliszekrényen két nagy gyertya égett. „Hol az udvarmester?” – kérdezte a császár. Az udvarmester felállt. „Marha! – mondta az uralkodó. – Nem tudja, hogy egy német-római császárnak, mikor haldoklik, tizenkét szál gyertya jár?”
100November 22-én, két hónappal azután, hogy reggelenként kiültem az üvegházba látomásokat kergetni, abbahagytam különös és valahogyan mégis megnyugtató elfoglaltságomat. Helyette a British Museum könyvtárába mentem majdnem minden hétköznapon, hosszú hónapokon keresztül. Megtanultam a többi látogatótól, hogy az ember ilyenkor nyílegyenesen megy az előcsarnokon át, a könyvtár bejárata felé. Szerényen, minden büszkeség nélkül, de határozott lépésekkel, és nem néz se jobbra se balra. Így jelzi, hogy hiányzik belőle a múmiák vagy a Parthenon domborművei iránti kíváncsiság, és csak a kódexek érdeklik. Nagykabátját leteszi az ingyen ruhatárban. (Másodszor meggondoltam magam, és egy shilling borravalót adtam, mire a ruhatárosnő nemhogy megköszönte, hanem hálálkodni kezdett, mintha királyi ajándékot kapott volna, úgyhogy nem mertem többé borravalót adni.)
Hogyha nyitásra, azaz reggel kilencre érkeztem, úgy rendszerint a negyvennyolcas helyet kaptam, és örülhettem a szabadságharc emlékének. Negyvenkilences szomszédomban is mindig ugyanazt a nőt ismertem fel. A kupolával fedett, roppant terem fölötti légréteg kissé nyomasztott, és csendre intett.
101Érkezés után az ember olvasóasztalához ült, és várta a megrendelt könyv érkezését. Szomszédnőm tíz-tizenöt perc múlva kapta kézhez a könyvét, míg én az első napokban egy-másfél óráig várakoztam, míg észre nem vették, hogy „állandó” vagyok. A látogató olvasók két kategóriáját különböztettem meg. Akadt olyan – a túlnyomó többség –, aki informálódni akart, és egy-két napra, legfeljebb egy hétre járt be. De ott voltak az állandóak, akik hónapokat, éveket, évtizedeket vagy egész életüket töltötték e könyvtárban.
Az igazi „állandók” a legutóbbiak voltak. Mint később megtudtam, a közelben, bloomsburyi padlásszobáikban laktak, reggel kilenc előtt már ott álltak a Museum előtt, és zárásig maradtak. Nem kiadónak dolgoztak, nem valamelyik tudományos alapítványnak gyűjtöttek információt. Tulajdon érdeklődésükre kerestek választ a történelemben, a közgazdaságban, lélektanban vagy akármi másban. Legtöbbje szegény volt, de mindegyik magáénak mondhatott némi örökséget, járadékot, nyugdíjat vagy tőkét, melyből példátlan szerénységgel, de élete végéig járhatott a könyvtárba.
Tizenöt hónapból legalább kétszázötven napot – ha ugyan nem többet – töltöttem a British Museum híres olvasótermében, ahol annyi neves ember, köztük Darwin és Marx Károly is dolgoztak.
Anyagot gyűjtöttem Karoton című regényemhez, melyen közben odahaza is dolgoztam, majd miután befejeztem, átadtam kiadómnak, és hozzáláttam dokumentumokat gyűjteni régóta tervezett életrajzomhoz Rotterdami Erasmusról.
A hosszú idő alatt, amit az olvasóteremben töltöttem, nem hallottam soha egyetlen tüsszentést, köhögést, krákogást; lehetséges, hogy ez a nagyszerű akusztika eredménye volt, de lehetséges, hogy tényleg nem tüsszentett és nem krákogott senki tizenöt hónap alatt a British Museum olvasótermében.
Eleinte váltakozó helyekre ültettek le, és aztán, talán egy hónap után állandó helyet kaptam, amikor engem is állandónak ismertek el a múzeum tisztviselői. Amíg különböző helyekre ültettek, szomszédaim is különböző emberek voltak, akik rövid tanulmányokra, na102pokra, vagy hetekre jöttek be a British Museumba. Maguk között a könyvtárosok futóbolondnak nevezték őket, noha ők voltak a látogatók túlnyomó többsége.
Mikor már állandó helyem volt, bal felől egy dohos külsejű emberke ült mellettem, aki, mint ahogy elmondta, Petrus Abelardust, a híres skolasztikus teológust tanulmányozta. De nem Héloïse-zal való szerelmét, hanem teológiai műveit. Amikor bemutatkoztam néki, ő elfelejtette, elmulasztotta megmondani a nevét, titkolózott – az ördög tudja miért – előttem, és azt hiszem, hogy mások előtt is.
A másik oldalon, jobb felől egy negyven-negyvenöt, vagy talán már ötvenéves asszony ült, szelíd, de minden jellegzetesség nélküli arccal. Nyakig zárt, elhordott fekete pulóvert viselt rövid, sötétbarna szoknyával, tartásán, nyugodt mozdulatain látszott, hogy nem lehet megszólítani. Cérnaharisnyát viselt, mely a térde alatt madzaggal volt fölkötve – és teniszcipőt. A nagy kódex fölött, melyet olvasott, egy pléhdoboz feküdt az asztalon, ebből óránként egy gyűrött cigarettát vagy két cigarettacsikket húzott ki, aztán kiment a múzeum elé, az oszlopok közé, nekidőlt az egyiknek, nagy öngyújtójával meggyújtotta a cigarettát, és áhítatosan elszívta.
Nemegyszer szimatolni kezdtem, hogy nincs-e izzadságszaga, de nem volt. Ebédre újságpapirosba csomagolt két nagy vajas kenyeret evett meg a múzeum oszlopai alatt, és utána az erre a célra szolgáló kis szökőkútból vizet ivott a múzeum előcsarnokában. Érdeklődésemet nem látszott figyelembe venni, ahogy senki másét sem. Ami igazán érdekelt persze, nem ő maga volt, hanem a könyv, amelyet olvasott, és melyet nem láthattam, mert rákönyökölt a könyv szélére, ami ugyan nem volt illedelmes és szokásos a múzeumban, de a felügyelő, aki közben arra járt, őt nem figyelmeztette sohasem.
Nagyon érdekelt, hogy megtudjam, mit olvas, de ahányszor kiment, a könyvet óvatosan becsukta, és a pergamenkódex külsején semmiféle írás nem volt olvasható. A szomszéd könyvét kinyitni – ez volt a tapintatlanság maximuma, amit az ember elkövethetett a könyvtárban, és erre nem voltam hajlandó. Mégis több napig csik103landozott a vágy, hogy a szemérmetlenséget elkövessem, és megnézzem, mit olvas. Végül rászántam magam. Körülnézvén úgy láttam, hogy senki sem figyel, és kinyitottam szomszédnőm kódexét. Kőbe vésett feliratok másolata volt, óbabiloni ékírással, valamikor a Krisztus előtti évezred közepéből vagy akár elejéből, a kéthasábos, nagy oldalak alatt apró angol jegyzetekkel, de fordítás nélkül. Megremegtem, amikor a kódexet gyorsan becsaptam. Csodálatos, gondoltam, itt él köztünk ez a nő, valahol a British Museum közelében lakik, valószínűleg padlásszobában, mégis boldog.
Becsukja szemét, és ott van Babilonban, Hammurápi vagy Tiglat-Pilézer uralma alatt, élvezi az életet, vagy éppen nagy virágok kelyhére hajtja fejét, vagy ellenkezőleg, nagy, fekete szakállú férfiakkal járkál, és a templomba megy csoportosan szeretkezni. Semmi mást nem választott élete céljául, mint ezt a kultúrát, ebbe gubózik bele, ebben a világban boldog. Irigyeltem, ha érdektelen alakja föltűnt a British Museum lépcsőjén. Sohasem szólítottam meg.
Kezdetben két könyvtárossal ismerkedtem meg. Könyvemhez kerestem egy adatot, és akkor akadtam el, amikor Nagy Konstantin idejében játszódó regényem dátumát akartam meghatározni. Tudtam, hogy a rómaiak Róma alapításától számították az időt. Rómát Krisztus előtt 753-ban alapították, és a római időszámítás sokáig érvényben maradt a keresztény világban, de pontosan meddig? Tudtam, hogy egyesek a messze múltban keresztény időszámítás után sóhajtoztak, de melyik években? Mikor tértünk át Róma alapítása utánról Krisztus utánra? Nem gondoltam, hogy Nagy Konstantin idejében tértek át pogány időszámításról keresztényre. És mikor történt az átmenet egyik nyelvből a másikba? Azaz rómaiból görögbe, és görögből vissza rómaiba. Elképzelhető-e az, hogy Justinianus bizánci császár a Hagia Sophia templom felavatásán azt mondta volna: „Most felavatom ezt a templomot, a Róma alapítása utáni 1290. esztendőben.” És nem azt hogy: „Most felavatom ezt a templomot, Krisztus után 537-ben.” Mindegy, sem az egyikre, sem 104a másikra nem találtam hivatkozást, még az Encyclopædia Britannicában sem. Bekopogtam az információs szobába, és miután nem kaptam választ, beléptem. Két íróasztalnál, egymással szemközt két fiatalember ült. Az egyik felém fordult, és megkért, várjak egy pillanatig. Ezzel visszafordult társához:
– …és azt mondja néked: 1572. október 6-án születtem. Mi baj ezzel?
– Világos – felelte a másik. – XIII. Gergely pápa naptári reformja miatt 1572. október negyedike után tizenötödike következett. Október hatodika nem volt abban az évben.
– Ezután az én ügyem sem lehet maguknak idegen – szóltam.
És csakugyan: egy órával később vagy tíz könyvtáros lapozta a lexikonokat, vagy keresgélt a kézikönyvtár művei között, hogy feleletet találjon kérdésemre. A könyvtárosok sem találták a választ. Fél óra múltán hórihorgas, nagybajszú férfi állított be:
– Ilyesmi, amit kerestek, nincsen. A rómaiak a Város alapítása után számították az időt. A Birodalom 1229-ben a Város alapítása után bukott meg.
– Születésünk óta tudjuk ezt – mondta a fiatal könyvtáros. A császárt Romulus Augustulusnak hívták, és Krisztus után 476-ban mondott le mint utolsó a római trónról.
– Róma nem volt többé a világ fővárosa, és lassanként abbahagyták az időszámítást. Akkor azonban nem tudták, hogy Krisztus óta 476 esztendő múlt el – vette át a szót a hórihorgas fiatalember. – Egy görög szerzetes, Dionüsziosz Exiguus ugyan ajánlotta az ötödik században, hogy számítsák az időt Krisztus után, de nem sokat törődtek vele.
– Többé nem számolták az időt? – kérdezte egy szemüveges, fiatal könyvtároslány.
– Csak helyben, mint sírköveken látni – folytatja a hórihorgas. – Számunkra csak sírfeliratokon maradt meg a változás, azontúl helyi nagyságok és királyok uralkodásainak évei jelezték az ember életét 105és az időt. Vagyis, született Nagy Szent Gergely pápa uralkodásának második évében és így tovább…
– Hogyan tértek át erről a családias időszámításról a keresztényre? – faggatózott a szemüveges lány.
Újabb keresgélés következett, míg az íróasztal egyik „tulajdonosa” diadalmasan jelezte, hogy megvan. Egy régi enciklopédiából jött az adat: „783-ban Krisztus után a London városa melletti Chelsea-ben zsinatot hívtak össze annak meghatározására, hogy ezentúl Krisztus születésétől számítjuk az időt.” Ez azt jelentette, hogy a zsinat összeült, és határozatot akart hozni, de nem tudta hány évvel vannak Krisztus után. Hosszú kutatásba kezdtek, végül megállapították, hogy egyetlen nyugati udvar sem számítja ilyen hosszú idő óta az időt – furcsa módon. Egyedül a keleti, azaz bizánci császárok számították pontosan a császárok uralkodási idejét, és ennek a számsornak az összeadásával számították ki, hogy a zsinat tagjai jelenleg a Krisztus utáni 783. esztendőben élnek. Nem kérdés, hogy az összeadásba valószínűleg a napok és a hónapok bizonytalansága miatt kisebb-nagyobb hiba csúszott. Így történhetett, hogy Heródes – a negyedes fejedelem, aki Júdea egy része fölött római felsőbbséggel uralkodott Krisztus születésekor, és aki állítólag a betlehemi gyerekgyilkosságokat elrendelte – Krisztus előtt 4-ben halt meg. Egyébként azonban a dátum kétségtelenül közel járt a valódihoz, ha ugyan ilyen gyermekgyilkosságokat egy negyedes fejedelem a Római Birodalomban elrendelhetett. Mintegy száz esztendeig tartott, amíg a chelsea-i zsinat határozata egész Európában elismerést nyert, és azontúl Krisztus születése után számoljuk az időt.
Eredményhirdetésre vagy tizenketten gyűltek össze a szobában. Megtapsoltuk a munkát.
– Összefoglalom – buzgólkodott az egyik ifjú könyvtáros. – A negyedik század végétől kezdve lassanként abbahagyták, hogy Róma alapítása után számolják az időt. Átvették a barbár gyakorlatot, és uralkodók szerint számították az időt, mint ahogy ezt a sírfeliratok tanúsítják. Született V. János pápa uralkodása második, 106meghalt III. Gergely pápa uralmának tizenegyedik évében. Abban az időben senki sem tudta, hogy ez egy 686-tól 741-ig terjedő életet jelent. Egy ötödik századi görög szerzetes már ajánlotta, hogy Krisztus születése után számítsák az időt. Ez nem váltott ki nagy érdeklődést, míg összeült a zsinat Chelsea-ben, London mellett, közvetlenül Nagy Károly ideje előtt, azzal a céllal, hogy az időszámítást rendezze. Az időt Krisztus születésétől kell számítani, de hány éve született Krisztus? Kiderítették, hogy a 783. esztendőben élnek. Ezt úgy tudták meg, hogy összeadták – az egyetlen folytatólagos lista szerint – a római császárok uralkodási évszámait Augustustól V. Konstantin bizánci császárig. Az évszám megváltoztathatatlan, de nem pontos. Az uralkodások hónapjait alighanem nem ismerték, vagy nem adták össze, így időszámításunk legalább öt évvel rövidebb a kelleténél.
– Olyasmit fejtettünk meg, amire nagyon ritkán gondol az ember – állapította meg a szemüveges könyvtároslány.
– Millió dolog létezik, amire nem gondol az ember – javította ki az egyik információs fiatalember.
– Például mire? – kérdezte a szemüveges lány.
– Hogy volt-e Ádámnak köldöke… – nevetett a fiú.
Első jó ismerősöm az állandók közül került ki. A legfiatalabb volt köztünk, úgy huszonnyolc éves. A padsorom legvégén volt a helye. A magas, karcsú és nagyon csinos fiatalember már első nap feltűnt nékem. Kék, némileg viseltes, de még elegáns bársonyöltönyt hordott, és gyűrűi egy pillanatra felvillantak az ajtólámpánál, mikor kiment vagy bejött.
Egyedül ültem a büfé egyik kisasztalánál, és teáscsészét tartottam szájam előtt, amikor odalépett hozzám.
– Látom, idegen vagy. Az idegeneket szeretem. Érdekesebbek a szigetlakóknál. Megengeded, hogy hozzád üljek? Rokonszenves vagy, mint az albigensek. Lewis Handford az egyik álnevem.
107Bemutatkozásától megremegett kezemben a teáscsésze. Gyorsan ittam még két kortyot.
– Foglalj helyet. Örömmel fogadok minden szemtelenséget.
Magával hozott teáját az asztalra tette, és leült.
– Remélem – jegyezte meg –, hogy nem Marx egyik utódját kell tisztelnem benned!
Néhány pillanatig figyeltük egymást. Nyitott selyeminget hordott, nyakkendő helyett kék sálat, mint Shelley vagy Goethe a XIX. század elején. Simára borotvált arca nem rezdült, csupán duzzadt, vérpiros alsó ajka remegett egy kevéssé.
– Látom – jelentette ki –, hogy új örökös tagunkat köszönthetem.
– Csak néhány hónapig leszek itt. Rotterdami Erasmusról írok könyvet. És te?
– Erasmusról? Egy életen át a pápák mellett koslatott, pedig jól tudta, hogy az unitáriusok különbek. A katolikus eretnekség helyett jobb hitet választhatott volna magának.
Nem kívántam vitába keveredni az arcátlannal, de tudomásul vettem, hogy nem járatlan a történelemben.
– Luthert?
– Inkább az anabaptistákat. Az albigensekről aligha tudott. Látom igen nagyra vagy Erasmusoddal. Bátor férfiúnak képzeled. Igaz, könyvet írt a Szent Inkvizíció ellen. Egyébként gyáva kutya volt.
– Ha a katolikusokat eretnekeknek nézed, úgy szerinted ki nem eretnek?
– Az albigensek, a bogumilok, a manicheusok. Apám gazdasági egyetemre akart küldeni, de én beleszerettem az albigensek hitébe. A legigazabb, legszebb vallás. Itt ülök a könyvtárban, és Montségur vagy Lyon ostromát tanulmányozom. Lyonban tízezer katolikus és ötezer albigens lakott teljes békességben. Roger domokosrendi szerzetes ostrom alá vette a várost, 1234-ben, mert a város vezetése nem adta ki az albigenseket. Lyon őrsége megadta magát, és ekkor következett a roppant gyalázat.
108– Miféle gyalázat?
– Felvilágosítalak. Az albigensek mindnyájan katolikusoknak vallották magukat. Nem akartak a Mennyországba kerülni.
A kövér úr, aki a szomszéd asztalnál ült – ilyen kövéret még nem láttam Londonban – erre felnevetett, és döcögve röhögött tovább. Ami Lewist láthatóan nem zavarta.
– Aztán mi történt?
– Kammerich is megírta. Roger levélben tudakolta IX. Gergely pápánál, mit tegyen. A válaszlevél a béziers-i könyvtárban ma is olvasható. Égesd meg fiam, valamennyit, az Úristen majd kiválasztja, ki a hívő, ki az eretnek.
– Megégette őket?
– Alig hiszem. Tizenötezer ember megégetéséről maradt volna valami feljegyzés.
Lewis hosszú karját az asztalra fektette. A pinceablakon beáramló téli napsugár végigsiklott kék kabátujján és megvilágította óráját.
– Min dolgozol itt? – kérdeztem.
– Természetesen az albigenseket kutatom. Négy éve, mióta szakítottam a szüleimmel. Pedig gazdagok. Meglógtam, hogy idejárjak. Tizenöt éves korom óta csak az albigensek érdekelnek. Lehet, hogy könyvet írok róluk. Te persze nem is tudod, hogy kicsodák.
– Fel akarsz húzni? Akkor legalább válaszolj valamire! Mani, a manicheusok profétája szerint, mikor Káin megölte Ábelt, maga is elpusztult. Ádám már kiöregedett, úgyhogy a földön nem maradt nemzőképes férfi. Éva anyánk pucéran hempergett viskójában, és rugdalódzott a kétségbeeséstől. Az ördög megszánta, és kéjelegni kezdett vele. Innét származik az emberiség. A manicheus tanok nagy hatást gyakoroltak az albigensekre. Kérdem: ők is hitték, hogy az ördög volt az ősapánk?
A fiatalember tűzbe jött mérgében.
– Aljas rágalom! Ilyet még nem olvastam! Te találtad ki?
– Persze, hogy én találtam ki, fizetségül azért, hogy nem tudok az albigensekről.
109Ettől megbékélt, és tüzet adott cigarettámhoz.
– Mi, albigensek – magyarázta nagyképűen – nem sokat törődünk az Ószövetséggel és Ádámmal. A világot Isten teremtette, és felállította benne a jót és ellentétét, a gonoszt, vagyis a szellemet és az anyagot. A kettő örökös harcban áll egymással. Ezért kerüljük mi is az anyagot, vagyis a húsevést, a bujálkodást, az öldöklést, a háborút…
– Nem katonáskodtak az albigensek, mikor az észak-francia inkvizíciós sereg ostromolni kezdte Montségur várát?
– Katolikus zsoldosokat fogadtunk. Mikor Montségur megadta magát, a zsoldosok szabadon elvonultak, az albigenseket pedig megégették.
– Szóval az albigensek nem harcoltak?
– Nem. Zoé Oldenburg is megírta.
– Azt is közli, hogy törött üvegdarabokat etettek a haldoklókkal. Miért? A földi szenvedés átlaga nem elég?
– A szenvedés szellemi, nem anyagi, tehát jó. Ezt még a katolikus eretnekek is tudják. A kolostorokban régtől véresre verték magukat, hogy celláik négy fala piroslott. A korbács még most is ott lóg a falakon, ha nem is használják. A haldoklónak már nincs mit keresnie a földön. Nem nagy baj, ha üdvössége biztosítására némi szenvedést kötünk a nyakába.
Mindezt mosolyogva mondta, de láthatóan komolyan gondolta. Ha öregember adna elő ilyesmit, alighanem elfogadom, de fiatalember szájából lehetetlenül hangzott.
– Nékünk, albigenseknek a fő célunk egy tiszta társadalom és egy tiszta szentegyház teremtése volt. Erasmus célja pontosan ugyanez. Nem is kell körülnézned, és belátod, hogy egyik sem sikerült. De ha bolondnak tartasz engem, amiért albigens vagyok, úgy te sem vagy különb, ha Erasmusról írsz könyvet. A szellemet nem a közönségsiker igazolja. Az apám nem azért kergetett ki házából négy éve, mert itt ülök a könyvtárban. Erre a vagyon ad módot. Azért űzött el, mert 110hiszek ebben a gyönyörű vallásban. Havonta szerény összeget bocsát rendelkezésemre. Tehetek, amit akarok.
– Van lakásod?
– Két szoba, fürdő, konyha, kert. Nem eszem húst, nem iszom szeszes italt, sört, bort. Nem látogatok kocsmát. Adakozom. Barátokat keresek. Ha kell, ingyen felásom kertedet.
– Megkereszteltek?
– Anglikánnak, születésem után. De ez nem számít. A Krisztus nevű arkangyalt is megkeresztelte Szent János, mikor még nem volt kereszténység. Az albigenseknek tizenhat éves korban kellett jelentkezniük püspöküknél. Most nincs albigens püspök. Én vagyok az egyetlen albigens. Imában jelentkeztem Istennél. Remélem, elfogadott. Kathár azt jelenti, hogy tiszta. Igyekszem tisztán élni.
– Az öröm bűn?
– Hogyne lenne. A szenvedés üdvözít, az öröm, az élvezet és a kéjelgés a Pokolra visz. Vigyáznom kell magamra, hiszen itt lent, a földön én vagyok most az egyetlen albigens hívő.
– Te vagy az egyetlen albigens a földön. Nem gondoltál arra, hogy megtéríts valakit?
– Kit?
– Például engem.
Lewis figyelmesen megnézett magának.
– Túl öreg vagy hozzá – állapította meg.
Elindultunk befelé a könyvtárba. Az ajtó előtt megállt.
– Nem említettem súlyos bűnömet. A testi megtartóztatás parancsának nem tudok megfelelni.
Egy pillanatra lehorgasztotta fejét, de aztán mosolygott. Én is mosolyogtam.
– Szóval az albigens egyház tagjának tekinted magad? – vettem fel újra a beszélgetés fonalát.
– Természetesen. Be kell azonban vallanom, hogy az egyháznak mindig kétféle híve volt. A vezetők, a püspökök, a jó emberek tartot111ták magukat az egyház minden szabályához. Nem ittak bort, nem nyúltak húshoz, nem szeretkeztek, és még a farkukat sem verték ki. Idejüket imádkozással, szegény sorstársaikon való segítéssel töltötték, meg azzal, hogy sorra járták a hívők házait, és ott imádkoztak az ebédasztalnál, mert Isten tiszteletéhez nem kell templom. Az albigens hívek többsége viszont csak a bortól és a húsevéstől tartózkodott. Az ilyen közönséges hívek közt tarts számon engem is. Nemsokára indulok megkeresni a rokon egyházak tagjait. Bogumileket Bulgáriában, manicheusokat Iránban. Mit gondolsz, találok?
112Egy februári reggelen, mielőtt a Britishbe indultam volna, felhívott Szász Kati, aki tizennégy hónapja megjelent könyvem, a My Happy Days in Hell angol fordítását végezte. A fordítás jobbra sikerült, mint ahogy reméltem: hibátlan angolsága mellett – és ezt is akartuk mindketten – mégis látszott, hogy idegen szerző írta.
Kati elmondta a telefonban, hogy előző este megérkezett látogatóba Tangerből Erényi Lili, és náluk szállt meg. Lili szeretne látni. Elhozhatja-e hozzám négy óra táján? Este nyolckor eljön majd érte, és hazaviszi. Megegyeztünk.
Négy órakor otthon voltam, és vártam Lilit. Húsz és egynéhány éves korunk óta ismertük egymást. Lili katonatiszt leánya volt. Lánytestvérei közül Paulina csúnya volt és kellemetlen, Klára szép és nagyigényű, ő maga különleges, a sok évvel fiatalabb Auróra pedig nagyon csinos. Hasonlóságot a négy leány közt senki sem tudott észlelni. Lili fiatal költőkért, írókért és művészekért rajongott. Gelléri Andor Endre kéziratos novelláit néki olvasta fel, és Lili mondta meg, melyiket adja le egy-egy szerkesztőségbe, melyiket javítsa ki, és melyiket dobja el. Fodor Józsefet, akit telente nehéz nátha kínzott, nagy narancs-csomagokkal vidította. Nékem írógépen készített kópiákat költeményeim113ről, mielőtt első verseskötetem megjelent. Kedves volt mindenkihez, erőszakos, ragaszkodó, lármás és vidító. Mindenki tudta, hogy szűz, és hozzányúlni nem lehet. Senki sem kísérelte meg.
Néhány hónappal a második világháború előtt Lili nővérével, az akkor már jól ismert táncosnővel kijött Párizsba. Én is ott tartózkodtam, és csodáltam bátorságukat. Klára ismert bárokban táncolt, majd a háború kitörése után Portugáliába utaztak. 1941-ben találkoztam velük újra, Tangerben. A város mint szabad kikötő, a Földközi-tenger Eldorádója virágzott. Vízum nélkül, érvényes útlevéllel bárki beléphetett a városba, tetszés szerint maradhatott, és foglalkozást is vállalhatott. Miközben Spanyol- és Franciaország éhezett, a tangeri boltokban mindent kaphattál, fácánkonzervtől kubai rumig, whiskyig és amerikai cigarettáig, méghozzá vámmentes áron. Lili fehérnemű-varrodát nyitott, míg Klára a Barcelonából, Marseille-ből, Rómából, Palermóból, Athénből menekült magyar és nem-magyar táncosnőkkel együtt a Gibraltárból és a tetuani spanyol kormányzóságról szabadságra átjött tiszteket szórakoztatta.
Lili sikereit elképesztőnek találtam. Elvégre fehérnemű-varrodát nyitni és egy kétszobás lakás egyik szobájában lakni – a másik szoba Kláráé volt – nem nagy szociális eredmény. Ennek ellenére hetente kétszer Tanger jelességei – Langevin professzor a Sorbonne-ról, Paul Bowles amerikai író, Ákáli arab tanár és még sokan – délutáni teára ültek össze Lili szobájában. Több ilyen összejövetelen vettem részt: Santayana filozófiájáról, a rózsakeresztes mozgalomról, spiritizmusról beszélgettünk inkább, mint a háborúról. Amikor a teát ittuk, olykor hallani lehetett a rézágy nyikorgását a szomszéd szobából, ahol Klára egy-egy tisztet fogadott. Ez a zaj Tangerben annyira otthonos volt, hogy legtöbbször észre sem vettük.
Később értesültem, hogy Lili összegyűjtött pénzén két arab házat vásárolt egymás mellett, és ott tizenhat szövőszékkel műhelyt rendezett be, ahol teveszőrből nagyon szép szőnyegeket szőttek. Műhelye helyi nevezetesség lett, és szőnyegeit Barcelona és Párizs 114legjobb üzleteiben árulták. Szász Katitól azt is hallottam, hogy Lili szép házat bérelt Tanger várfalán, és hogy nagy szerepet játszik a tangeri társaságban, melyet nyaranta olyan hírességek látogatnak, mint Tennessee Williams.
Több mint két évtizede nem láttuk egymást, de Lili jóval inkább negyven, mint ötven felé közeledőnek tűnt. Arckifejezése azonban meglepett.
– Mintha japán lennél – jegyeztem meg –, amikor átöleltem.
– Mindenki ezt mondja, pedig nincs, csak magyar ősöm. A repülőgépen japán nő szólított meg. Mikor angolul mondtam, hogy nem értem, megkérdezte, miért nem beszélek japánul, mikor minden héten látott Osakában.
Beszélgetni ültünk. Többnyire ő vitte a szót. Mióta Tanger szabad kikötőből a független Marokkó része lett, nemzetközi fürdőhellyé változott. Ugyanekkor a részben európai lakosság – spanyol munkások, francia tisztviselők, tanítók, ügyvédek – hazatelepült, helyükre arabok kerültek.
– Folyton új emberekkel ismerkedem meg. Szeretem a változatosságot. Mártával meg egy francia ügyvéddel mi hárman vezetjük a város szellemi életét.
– Ki az a Márta?
– Marthe de Ruspoli hercegnő.
– Aki a háború idején a De Gaulle-ista nőmozgalmat vezette Franciaországban?
– Bizony. De a háború után megundorodott a francia és olasz politikától, mert a férje olasz. Villát vásároltak Tangerben, és azóta tart a barátságunk.
– Mivel foglalkozik a hercegnő?
– Történettudós. Több könyvet írt. Ő fedezte fel, hogy Atlantisz elsüllyedésekor a lakosok egy része néhány bárkán megmenekült, és elérte a mostani Marokkó partját.
– Ne mondd – nevettem. – Aztán atlantida hitről muzulmán vallásra tért át?
115– Mindig drága, hitetlen ember voltál – jelentette ki Lili megértően. – Szó sincs itt hitváltozásról. A Szahara abban az időben rétekben, erdőkben és nagy folyókban bővelkedő táj volt. Az atlantidák azon vándoroltak keresztül, mint a zsidók később a Sínai sivatagon.
– És letelepedtek ott?
– Ne röhögj! Persze, hogy nem telepedtek le.
– Miért nem?
– Mert, mint Márta írja, sejtették, hogy hamar elsivatagosodik, ezért a Nílus termékeny, akkor még lakatlan partjáig vándoroltak. Ott találtak otthont az elsüllyedt Atlantisz után. Hamarosan fel is építették Kheopsz piramisát. Ők lettek az egyiptomiak.
– Honnét veszi Márta mindezt?
– Többször járt Egyiptomban, kutatott a Szahara mélyén, és Marokkóban is részt vesz régi sírok felfedezésében. Ablonyi Károly doktor, aki tíz évet töltött szovjet fogságban, most pedig Hasszán király szolgálatában orvos, mondta el néki, hogy nem messze Agadírtól, vagy száz méterre a parttól látott egy négyszögű kőépítményt a vízben. Nyáron lejössz hozzám nyaralni a fiaddal, és megkérdezed Ablonyi doktort a piramisról. A hercegnő villájában pedig megcsodálhatod a remek szobrokat és még egy szarkofágot is.
– Atlantiszi szarkofágot?
– Római szarkofágot. Márta borús időben kint ült a vízparton, vagy öt kilométerre a várostól Cap Malabata felé, mikor látta, hogy egy szarkofágot dob ki a tenger. Három órát kellett várnia, míg partra ért. Akkor leült melléje a vizes homokba, és sírni kezdett. Mert ugyan ki jár arra a parton, ilyen időben? Könnyei hamar felszáradtak, mert nagy, barna lovon egy szellem jött arra, felkötötte lovára a szarkofágot, és villája kapujánál letette.
– Honnét tudja Márta, hogy szellem volt?
– Mert nem kért pénzt. Arab nem csinál ilyesmit ingyen.
– Te hiszel a szellemekben?
116– Kiben hinnék, ha nem őbennük? Mártával havonta egyszer elsötétítjük villája kis szobáját, és asztalt táncoltatunk. Beszéltem már Napóleonnal és Goeringgel is.
Később hosszan és józanabbul magyarázott a fiatal arabokról, akik írástudatlan utcagyerekekből lettek írók és tanárok, elsősorban Mohammed Soukriról. Rátért Paul Bowlesra, aki lefordítja és kiadatja őket angolul, mert Marokkóban még nincs arab olvasóközönség. Később rátért a problémáira. Mindenekelőtt, hogy hontalan passzussal rendelkezik. Ami azt jelenti: valahányszor üzleti útra kell mennie Marokkóból, Rabatba, a fővárosba utazik, és ott hat-nyolc napig grasszál, míg a belügyminiszternek van ideje vele löncsölni. A vendéglőben ő fizet, és száz dollárt ad át. Ezért a miniszter elrendezi, hogy visszaérkezésekor beengedjék Marokkóba.
– Angol útlevelű férj kéne nékem – jelentette ki tréfás hangon, és komoly arccal végigmért. Eszembe jutott, hogy régen már sokszor mért így végig, de akkor feleségem volt.
– Miben hiszel még? – kérdeztem, hogy eltereljem a szót.
– A neoplátónizmusban – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után.
– Olvastad Plótinoszt?
– A hercegnő kölcsönadta nékem a könyvet, de olvasmánynak túl nehéz volt.
Nem kérdeztem tovább, és egy vállrándítással kimentem a konyhába valami harapnivalóért. Túlságosan szigorú lennék az emberekkel? És most ezekkel az őrültekkel szórakozom? Legalább érdekesebbek a közönséges halandóknál, vigasztaltam magam. Lilit pedig nem veszem feleségül, akárhogy iparkodik.
Mikor visszatértem a szalonba sonkával, felvágottal meg teával, Szász Kati telefonált.
– A kocsim defektet kapott – hazudta csicseregve. – Holnap reggelre javítják ki. Rád kell bíznom Lilit éjszakára. Jól bánj vele! Tudom, lovagias vendéglátó vagy.
Letette a kagylót. Lili mellettem mindent hallott, de hát előzőleg megbeszélték egymással a játszmát, hogy így fognak meg. Udvari117as vendéglátó, semmi kétség, de nem férjjelölt. Lili mindjárt úgy helyezkedett el a karosszékben, mint aki várja csókjaimat. Sokkal többet a csóknál, azt igen. Csókot nem. De miért bántsam meg? Odamentem hozzá, és megcsókoltam.
Tíz óra felé, hosszú beszélgetés után megkérdezte, hogyan szoktam aludni. Mondtam: fent az emeleti hálószobában van a nagy ágy, de én a díványt használom itt a szalonban. Ő csak egyedül tud aludni, felelte, de előtte itt marad velem a díványon, amibe barátságosan beleegyeztem. Aztán lefeküdtünk.
Másnap reggel, mikor felébredtem, a dívány melletti asztalkán nagy cédulát találtam: „Elmentem a Liberty áruházba, szőnyegeket eladni, és más dolgaim intézésére. Remek volt. Este hét és nyolc között jövök vissza, folytatni. L.”
Leültem a konyhában, míg főtt a teavíz. Az asztalra könyököltem, és fejemet tenyerembe temettem. Azt hittem, hogy bizonyos fokig mérsékelt szívélyességemmel kielégítem Lilit, beéri egyszeri ölelkezéssel, és most magamra szabadítottam. Mekkora hülye vagyok, de mit tudok tenni ellene? Semmi sem jutott eszembe.
A csengetés, úgy éreztem, homlokom közepén lenget meg egy lecsüggő eret. A táviratkihordó volt. Előző éjszaka feladott sürgönyt hozott Párizsból: „Holnap este nyolc húszkor várj a Victoria pályaudvaron. Százmilliószor ölel, Éva.”
A távirat feladója Kelecsényi Éva volt. Már többször hívtam, hogy jöjjön londoni házamba. Össze akartam hozni barátaimmal, és megkérdeni tőlük: mit szólnának, ha elvenném feleségül? Éva harminchét éves volt, pontosan annyi, mint halott feleségem, csinos és rendkívül vonzó nő. Vagy másfél esztendővel ezelőtt szeretője, Szilágyi Párizsban vacsorát rendezett tiszteletemre. Vacsora után Éva, a címzetes háziasszony (nem Szilágyinál lakott, hanem szállodában) felállt, elbúcsúzott a jelenlévőktől, és velem kísértette haza magát. Ilyen botrányosan még soha el nem csábítottak. Éva fogható gyönyörűségét az ágyban még soha, senkivel nem éreztem, és noha tudtam, 118hogy szívesen lenne feleségem, némiképp féltem valakit ezért feleségül venni.
Szász Katinak már beszéltem Éváról, bár személyesen még nem ismerte. Felhívtam telefonon, és beszámoltam néki Éva érkezéséről.
– Bújj ki a slamasztikából, amibe belemásztál – ajánlotta.
– Nem úgy van egészen. Lilit te hoztad a nyakamra, és most nem hozhatom haza Évát, miközben házamban Lili várja, mikor ugorhat az ágyamba. Ki kell találnunk valamit, hogy egyiküket se bántsuk meg. Legkevésbé Kelecsényi Évát.
Hosszas tárgyalás után kiötlöttem: Lili nem tudja, hogy anyám panzióban lakik, és nem nálam, de tudja azt – mert előző este elmondtam néki –, hogy Portugáliában telel. Közölni kell Lilivel, hogy váratlanul hazaérkezett édesanyám, őt várom a Victoria pályaudvaron este, és ő nem jöhet fel többé hozzám.
– És hogy mondjuk ezt meg Lilinek?
– Az már a te dolgod. A kocsidnak nincs semmi baja. Állj a Liberty áruház elé, és várd meg, amíg kijön. Ha elszalasztod, keresd meg! Valahol London központjában.
Szász Kati kétségbeesetten letette a kagylót, de hamarosan újra hívott.
– Lili telefonált. Megmondtam neki, anyád érkezik, nem mehet hozzád. Egyébként gratulálok özvegyi magányodhoz. Egyik szerető a másik után. Holnap kit fogadsz?
Diadalmasan sétálgattam fel-alá, bár bántott, hogy a két nő hazudozásra kényszerít. De legalább Évának nem kell hazudnom. Leültem a karosszékkel szembe, a szék sarkára, mint Zsuzsával az elmúlt hónapokban. Rendszerint próbáltam néki valami érdekeset mesélni, életemből vagy a messze múlt történetéből, Hadrianus császárról, Csuáng Cüről, Baburról, Voltaire-ről. Egyenesen, mozdulatlanul ült előttem, és amikor félig behunytam szemem az alkonyatban, arca ködfoltnak tűnt. Elhallgattam, és mintha a karosszék egy sínen hátrafelé kezdett volna távolodni. Arca egyre élesebbnek 119látszott, ahogy messzebb került karszékével egy ráborulóan szűk folyosóban.
Most is a szék sarkán ültem, és a két szobán meg az üvegházon át a szerszámbódé nedves faajtaját bámultam kint a kertben. Hirtelen karosszékén Zsuzsa ereszkedett le a csűr ajtaja elé. Behunytam a szemem, oly gyorsan, hogy éreztem szemhéjam nyomását, mégis egyre tisztábban láttam Zsuzsát. Karosszéke nagy gyorsasággal közeledett. Kezében korbácsot tartott, felém suhintotta, bal fülemen éreztem a szelet. Zsuzsa kétdimenziós arca egyre nagyobb és egyre ködösebb lett. Akkora volt már, mint a szoba, és foszlott fátyolnak éreztem, amikor átment a mellemen. Mindez rövid ideig tartott. Két-három pillanatig, másodpercig.
Csodálkoztam, hogy ilyen szelíd formában kapom a büntetést. De Zsuzsa mindig maximális gyengédséggel viseltetett irántam, és a csábító nem én voltam, hanem Éva és Lili, Szászné pedig a kerítőnő. Maradtam a széken, hátha Zsuzsa tovább akar fenyegetni, de folytatás nem következett. Aztán a gyorsan lehulló sötétben járkálni kezdtem a szobában. Váratlan zajokat ugyan többször hallottam, de nem volt értelmük, egyszer pedig a „kurafi” megszólítás jött be a szoba felső sarkából. Kétségtelenül „félreértettem” szomszédom televízióját.
Este kimentem a Victoriára. Azt hittem, Éva fáradt lesz, de olyan üdén és rendezetten jött le a kocsi lépcsőjén, mint egy hajnalban szedett virágcsokor. Hazavittem taxin. Csodálkozott, hogy ötszobás, kertes házam van; Párizsban nem beszéltem róla, mert nem hitte volna el. Itt minden magyarnak ilyen volt, aki több, mint nyolc éve érkezett ide. Érkezése hírére már délelőtt vacsorát készítettem elő: apróra vágott királyrákot zellerszárral, majonézzel, kis sóval, vörös borssal, öt csepp citrommal előételnek, birsalmával töltött, füstölt szalonnába csomagolt fácánt rizzsel és melbát kétféle borral. A telefont átkapcsoltam az előszobába. Már az ágyban, illetve a díványon voltunk, amikor megszólalt a telefon, a legrosszabb pillanatban. Szászné keresett. Hogy Lili szeretne anyámmal beszél120ni, kéri, engedjen át hozzá. Rimánkodtam, mondja meg Lilinek, hogy anyám alszik; átjövetelhez pedig nem kell a mama engedélye, mert elmúltam tizennégy éves, de nem jövök. Erre Szász Kati a Lili nevében oly könyörgésbe kezdett, hogy igent kellett mondanom. De mit hazudok Évának? Szerencsére Katival mindig angolul beszéltem a telefonban, így Éva nem értette. Tudtam egy argentin kiadó nevét. Annál rendeltem nemrég Lorca verseit; Franco Spanyolországában nem árulták őket. Szóval: a nagy argentin kiadó most, este tizenegy felé érkezett meg a Savoy Hotelbe, holnap utazik tovább Stockholmba, és beszélni akar velem, mert megvenné a My Happy Days in Hellt. Éva a díványon a fejemhez akarta vágni a konyakos flaskát, amiért otthagyom, de elhitte, hogy a Savoyba megyek. Szaladtam zuhanyozni, mert Éva Chanel Cinq-et, Lili meg Marokkóban szokásos helyi nehéz rózsaillatot használt, és rajtam megérezhetik egymást.
A taxiban elöntött a méreg. Most itt taxizom egy hétig, és zuhanyozom tizennégyszer, mert Lili elhatározta, hogy én leszek a férje. Nem veszem el ezt a hisztérikus, babonás libát, mikor itt van helyette Kelecsényi Éva vidámsága, szerelme. Nem, határoztam el, nem fekszem le többé Lilivel, hiába akarja. Dosztig elegem volt vajszerű löttyedtségéből, sőt nagy hálálkodásából is. Az ember nem hálálkodik szeretkezés után.
Szászéknál Lili nyitott ajtót. A háziak eltűntek. Azt hittem, holmi lenge fehérben fogad, de hosszú, fekete bársonyruhát viselt, és komor arccal homlokon csókolt. Eleinte anyám hogyléte után érdeklődött, amit nem értettem, miután sosem látta. Végül kibökte:
– Kati elmondta, szeretőd lakik Párizsban, akit el szándékszol venni feleségül. Miért nem mondtad el ezt nékem tegnap?
– Micsoda jogon várod el tőlem, hogy szerelmeimről beszámoljak? Igazán nem értelek.
– Azt hittem szabad vagy. Ha ezt tudom, nem kérem meg Katit, hogy kapjon defektet a kocsija, és nem csábítalak el. Bocsáss meg nékem mindazért, ami éjszaka történt. Rettenetesen szégyenkezem. 121Feleséged akartam lenni. Akkor is, amikor elváltál Valytól. Most is. Mindig elkések.
Már ott térdelt előttem a szőnyegen, és könnyeit törölte.
– Bár nem értem – folytatta –, miért nem akarsz egy híres szövőgyár tulajdonosa lenni, ha már nem veszed észre, hogy évtizedek óta szeretlek. Írói jövedelmed bizonytalan, míg az enyém biztos. Vigyáznék rád, mint a feleséged, és nem hagynám, hogy mindenféle káros italokkal mérgezzed magadat.
– Mivel, az ördögbe?
– Például feketekávéval. Hanem tejet hoznék neked. Egy pohárral reggel, egy pohárral este. Háromdecis poharakat értek. Nem engedném, hogy disznó- vagy marhahúst egyél, és tönkretedd vele az egészségedet. Még libát sem. Hanem csirkét, pulykát, fácánt. Persze csak a fehérjét. A cigarettáról is leszoktatlak, és a whiskyről…
Egész étkezési menetrend következett, természetes fűszerekkel. Szerettem volna megkérdezni, melyik a természetellenes fűszer, de inkább behunytam a szememet. Éva selymesen fehér csípőjét láttam, ahogy feléje közelít ajkam.
– Bocsáss meg a tegnapi csábításért! Soha többé nem próbálom meg.
– Azért nem egészen te csábítottál el. Én is hajlandóságot mutattam.
– Nem mutattál.
– A kedves vendéget ez is megilleti… Ezt jól tudtam.
– Nem tudtad.
Vagy egy negyedóráig vitatkoztunk, hány százalékban voltam részese a csábításnak. Befejezésül kijelentettem:
– Hagyjuk abba ezt a hülye vitát. Maradjunk jó barátok a jövőben, mint ahogy a múltban voltunk.
– Igazad van. Én is erre gondoltam. Meg arra, hogy ezentúl minden nyárra meghívlak Tangerbe. Persze fiaddal együtt. Az egyik kasbai házban két szoba áll rendelkezésetekre. Egyikben te, másikban a fiad. Kedvetek szerint nálam étkeztek vagy vendéglőben. Auróra hú122gom Tangerben él, nyolcéves lányával. Fiad egész nap velük lehet a strandon, semmi gondod reá. Én meg összeismertetlek a tangeri hírességekkel. Tennessee Williamsszel, Ruspoli Chambrun hercegnővel, Paul Bowlesszal, Mohammed Soukrival, Alec Wough-val, Virginia Sorensennel, Dercsényi-Distler báróval, mindenkivel. Fürdünk a strandon, kirándulunk, kerti ünnepekre megyünk. Úgy érzed majd magad, mint az egekben. Jössz?
Megígértem. A taxiban visszafelé megkérdeztem magamtól: mit szólna Lili, ha Kelecsényi Évát is elhoznám magammal?
123 124„Látni a szigetet”, kiáltott be a matróz az ebédlőbe, hol öten ültünk a kapitány asztalánál, és reggeliztünk. Mind az öten kifutottunk a fedélzetre, és a felszálló ködben nagy nehezen kivettük Málta fővárosának bástyákkal megerősített házsorát. Nem tudom miért, de Máltát vad, sziklás hegyvidéknek képzeltem, holott jól tudtam, hogy fátlan-pálmátlan síkság és dombvidék, hol tavasszal rendkívül sok articsóka terem. Még azt is tudtam, hogy Krisztus után 60 táján Pál apostol itt szenvedett hajótörést. A Biblia szerint keresztény hitre térítette a sziget föníciai származású lakóit és a római kormányzót is. Amennyiben ez igaz, úgy nem Örményország fogadta el elsőnek a kereszténységet, hanem Málta szigete, méghozzá jóval korábban. Tisztában voltam azzal is – mert Erényi Klára megírta nékem –, hogy Málta néhány hónappal korábban elnyerte a függetlenséget. Miután máltai himnusz nem volt, a függetlenség kikiáltásának ünnepén az angol himnuszt énekelték máltai keresztény nyelven, azaz Allahot kérték, hogy óvja a királynőt.
Egyedül mentem Máltára, és a parthoz közeledvén Kelecsényi Évára gondoltam. Féltem őt feleségül venni, de nem tudtam, hogy valójában mitől félek.
125A parton hárman várakoztak reám. Az első Erényi Klári volt, aki időközben Bryan March bankigazgató felesége lett. Mikor az angol–amerikai szövetségesek bevonultak, Klári angol katona lett, majd leszerelése után Lili szőnyeggyárának vezetésében vett részt.
A katasztrófa ekkor következett be. Odahaza, vagy tizenöt esztendővel korábban, Lili, Klári és a legfiatalabb lánytestvérük, Auróra szüleik házában laktak. Lilihez – mint korábban már említettem – gyakran járt fel Gelléri Andor Endre. Kettejük közt holmi plátói szerelem alakult ki. A szerelem édes emlékként folytatódott, miután Gelléri elpusztult a háborúban, de arcképe Lili hálószobájában függött Tangerben. Ekkor érkezett Budapestről Gelléri életrajza, melyben, név nélkül ugyan, de kétségtelenül felismerhetően szó esik a szende Liliről és Kláriról, kivel Gellérinek titkos viszonya volt. Mint ahogy leírja: valahányszor Lilit apja leküldte borért meg szódáért, Klárival úgy estek egymásnak, mint valami vadállatok. Lili kétségbeesetten olvasta a régen halott Gelléri vallomását, és kirúgta Klárit a gyárból.
Később azonban megbocsátott Klárinak, és visszavette. Ekkor találkoztam a bűnös húggal Londonban, aki feljött oda férjet keresni. Éppen akkor talált is egy roppant gazdag, felsőbírósági nyugalmazott bírót, aki kastélyában lakott, nem messze Londontól, és majdnem megbolondult a vágytól iránta.
Klári elmondta nékem: megkérte az öregurat, engedje beszélni orvosával. Néhány nap múlva beszámolt nékem, mit mondott az orvos: „Az öreg bíró több betegségtől szenved, de egyik sem halálos. Meghalhat holnap vagy tizenöt esztendő múlva.” A tizenöt esztendő rémülettel töltötte el Klárit. Búcsút mondott az öregnek, és visszautazott Tangerbe. Én néhány héttel később érkeztem oda nyaralásra. Megkérdeztem Lilitől, mi van Klárival, mire a szomszéd szobába irányított. Klári az ágyon hasalt, kalimpáló lábbal, és bőgött. Elmondta, hogy az öreg bíró háromszor hívta fel Londonból, de ő nem ment a telefonhoz, mert azt hitte: visszahívja Londonba, hogy feleségül vegye. Néhány nappal később megtudta, hogy az 126öreg meghalt, de azért telefonált, hogy megkérdezze: megengedi-e, hogy százezer fontot reá hagyjon?
A százezer font elúszott, de nem úgy Klári szerencséje. Rövidesen találkozott Bryan March-sal, egy rendkívül művelt, fiatalos, jókedvű és fölényesen okos bankigazgatóval, aki feleségül vette, és elvitte magával Máltába, ahol az Alderney bankot igazgatta. Klári üde volt és jókedvű, ahogy a parton várakozott reám.
A másik hölgyet Lady Campbellnek hívták. Málta utolsó, nemrég elhunyt kormányzójának özvegye volt. Én mint Ágota kisasszonyt ismertem meg 1941-ben, Tangerben. A második világháború kitörésekor ugyanis mint megbízhatatlan, kémgyanús elemeket, kiutasították Nápoly, Barcelona, Marseille, Athén és Konstantinápoly kikötőiből a táncosnőket. Amennyiben haza nem akartak jönni, egyetlen helyre mehettek, Tangerbe, a szabad kikötőbe, ahol vízumra nem volt szükség. Ágota Klári barátnője volt, és több magyar táncosnővel együtt laktak a Fernando de Magellanes utcában. Az utca a kikötőből vezetett fel a hegyre. A házak csak az út egyik oldalát foglalták el, míg szemközt a tenger látszott. A tízes számú ház előtt, az utca túloldalán parányi kert és pad foglalt helyet. Egyetlen utcára néző szoba volt a kapu mellett, ott lakott Ágota kisasszony. A többi magyar az udvari szobasorban tengette életét. Amikor Tangerbe érkeztem, nem jutottam szállodai szobához, olyannyira tele volt a város menekültekkel. Ágota kisasszony nagylelkűen átadta nékem szobáját, és ő egyik társnőjéhez vonult, az udvari szobák valamelyikébe.
Később Lord Campbell felesége lett. Angliában többször találkoztam mindkettejükkel. Lord Campbell is olvasta angol nyelvű könyveimet, de egész biztosan nem értette őket. Ágota kisasszony nagy angol nyugdíjjal és két angol gyermekével régóta Máltán élt, mint ahogy később megtudtam, elegáns kis palotában.
A harmadik várakozó a legfiatalabb Erényi lány, Auróra tizenkét éves gyermeke, Kati volt. Most láttam először. Édesanyjával akkor ismerkedtem meg, amikor kiszabadultam a börtönből. Nővére, Lili 127írt nekem: látogassam meg, mert fiatal húga gazemberhez ment feleségül, aki megcsalja és kifosztja. Nézzem meg, tudnék-e segíteni rajta. Nem tudtam mit segíteni, míg Auróra a Forradalom után otthagyta férjét Budapesten, és kétesztendős kislányával Amerikába szökött. Mivel Klári férjével Máltába költözött, Lilinek segítségre volt szüksége, és Tangerbe hívta húgát, Aurórát. Tangerben azonban nem működött jó angol iskola, Máltán igen. Ezért lakott most nagybátyja házában.
A nők nagy szeretettel öleltek magukhoz, de ugyanezt tette Kati is, aki szinte odaragadt hozzám, amit nem értettem. Azt sem, miért jött elémbe a hajóhoz, ahelyett hogy játszana.
Lady Campbell kocsiján Sliemába mentünk, a tengerpartra, ahol a parti sétányon házat béreltek nékem, négy szobával, konyhával, nagy fürdőszobával és tetőterasszal, havi tizenkét fontért. Londonban megszoktam, hogy házbérem legalább fizetésem harmada. Itt egytizenkettede lett. A nők segítettek felhozni holmimat, majd tudomásomra hozták, hogy a bárban – egy közeli őrtornyot mutattak a parton – várnak reám. Azzal elmentek, nálam hagyták Katit, aki segített kicsomagolni. A konyhában egy csomag pompás ceyloni teát találtam, úgyhogy főztem két csészével, és leültem meginni. Azt hittem, Kati is leül, de hozzám bújt, csókolt és simogatott.
– Apucikám, drága apucikám – mondta némi idegen hangsúllyal.
– Nagyon kedves tőled és részemre megtisztelő, hogy így szólítasz – mondtam –, de meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok az édesapád.
– Dehogynem vagy. Hiába tagadod.
– Ki mondta ezt neked, hogy az apád vagyok?
– Marcsa bejárónő.
– Ezt mondta, mikor kétéves korodban elhagytad Magyarországot, és még emlékszel?
– Marcsa velünk együtt jött Amerikába. Egy cipőgyárban dolgoztak a mamával. Tavaly mondta New Jersey-ben.
128– Mit mondott?
– Hogy ott dolgozott minálunk, mikor átmentetek mamával a hálószobába. A kulcslyukon át látta, hogy sarvaltatok.
– Mi az, hogy sarvalni?
– Hát nem tudod? Baszni.
– Mikor lett volna ez az állítólagos eset?
A kislány hozzám dörgölődzött, és egy ideig gondolkodott.
– Januárban – mondta.
– Az Úr ezerkilencszázötvennegyedik esztendejében? – nevettem.
– Úgy van. Szeptemberben, kilenc hónapra rá születtem én. Januárban csináltál meg mamának.
Valóban, az adott év elején jártam fent Erényi Auróránál, de semmiféle szexuális viszonyban nem voltunk. Nyilvánvaló, hogy az asszony találta ki a dolgot, és mondatta el a kislánynak.
– Nem a gonosz ember lánya vagyok, hanem a tiéd. A híres költőé. Kár, hogy ilyen léha vagy.
– Miért lennék léha?
– Mert tizenkét éve nem törődtél a leányoddal. Meg se nézted. Születésnapján fel se hívtad, hogy gratulálj neki.
– Szóval azt akarjátok, hogy hivatalosan is elismerjem: te vagy a lányom? Hogy a nevemet viselhesd, és nevelésedről gondoskodjam?
– Akarja a fene. Csak azt akarom, hogy négyszemközt apucikának szólíthassalak, mert te vagy az apucikám.
– És semmi többet?
– De igen. Heti egy délutánodat. Vitorlázni viszel. Vagy fürdeni. Vagy elbeszélgetsz velem. Ez nem sok egy igazi apucikától.
Vártam a válasszal. A kislány előttem állt, és mozdulatlanul figyelt. Nagy, kerek szembogara csakugyan olyan volt, mint az enyém. Csak ajka rándult meg olykor egy pillanat negyedére. Végül bólintottam.
– Apucikám, drága apucikám! – ujjongott Kati.
129Aztán segített elrendezni könyveimet a polcon, és az összegyűrődött ingeket újra kisimította. Majd a legnagyobb barátságban lementünk az őrtoronyba, az asszonyokhoz.
Másnap reggel Renato Cirillo jött értem, kocsijával. Renatót Tangerből ismertem, ahol Lili vendégeként egy házban lakott velem. Felszentelt, mintegy negyvenéves pap volt, és a máltai egyetem közgazdaság-professzora. Ennek ellenére mindjárt tangeri megérkezése után egy perccel levetette papi öltözetét, világoskék lüszternadrágot húzott fel, és azt kérdezte tőlem: „Hol vannak itt a nők?” Ami alatt persze a kurvákat értette. Ezektől csak nagy ritkán maradt ideje, hogy elbeszélgessen az emberrel, pedig páratlanul művelt és barátságos lény volt.
Ezúttal viszont komoly papi öltözetben állt az ajtómban, és rövid szivarkát szívott, miközben behajtott La Vallettába. Egy kávéház teraszán nagy reggelit rendeltem magamnak, míg ő csak egy kupica szilvapálinkát ivott.
– Reggel hatkor már reggeliztem – magyarázta. – Máltai szokás szerint egyik nővérem leány maradt, hogy házvezetőnőként mellettem maradhasson, és megvédjen más asszonyok bujaságától.
Mikor ezt mondta, gúnymosoly nyomát kerestem rajta, de ennek nyomát se láttam.
– Ha pedig azt képzelnéd, hogy szerepét mártíriumnak tekinti, úgy nagyon tévedsz. Ileána szelíd, jókedvű, és tudja, hogy semmi ki nem zárhatja a mennyek országából.
Folytatásként hamarosan rátért Málta közügyeire.
– Néhány hónapja, a nagy szavazás előtt, sokáig mindnyájan bizonyosak voltunk abban, hogy függetlenség helyett Anglia egyik grófsága leszünk, mert ez volt a másik lehetőség. Mit tud tenni egy háromszázezer embert képviselő ország a Földközi-tenger medencéjében? Csak arra képes, hogy valamelyik nagyobbhoz csatlakozik. Az angolok százötven esztendőn át jól bántak velünk, és az angol grófság elfogadása csupán előnyökkel kecsegtetett.
130– Mi volt a baj?
– Az egyház fanatizmusa. A máltai érsek újságban, rádióban és prédikációiban kezdte hirdetni, hogy félti Málta katolicizmusát az anglikán fölénytől – holott százötven évig nem kellett féltenie. Megbotránkozását fejezte ki, mert a Szent János-katedrális főoltárán karosszék áll az anglikán királynő részére, ahová az akkor ül, amikor akar. Az egyszerűbb emberek komolyan vették ezt az ijesztgetést, és a függetlenségre szavaztak. A buták többsége, nyilvánvaló. Így lettünk függetlenek.
Hívtam a pincért, hogy a reggelimért fizessek, de az kijelentette, miközben mélyen meghajtotta magát:
– Egyházi személyiségektől és kísérőiktől a kávéház nem fogad el fizetséget.
Átmentünk a Szent János-katedrálisba, hogy megtekinthessem Michelangelo Caravaggio híres festményét. Lent a kriptában Renato elmagyarázta, hogy Caravaggio a XVII. század legelején járt Máltában. Lefestette a lovagrend generálisát, és elcsábította a generális fiúszeretőjét. Ezért bebörtönözték, de a huncut Caravaggio hamarosan megszökött a börtönből és Máltáról.
Mivel kifejtettem Renatónak, hogy szeretnék olvasójegyet kapni a Nagykönyvtárba, mindjárt odamentünk. Mikor a kapucédula kitöltésénél megkérdezték, kihez megyünk, Angelico kanonok nevét mondta be.
– Voltaképpen ő az igazgató. Egyedül ő oszthat olvasójegyet. Megpróbáljuk, bár nagyon nehéz eset.
Angelico könyvhalmazok között ült szobája közepén. Olyan kövér volt, hogy apró orra úszni látszott hájas arcában. Tekintetéből rosszindulat sugárzott. Nem érdekelte különösebben, hogy mit akarunk. Renatót leültette, engem állni hagyott, és nagy tüsszentéssel fordult kísérőmhöz:
– Mit kezdjek ezzel a kommunista földről érkezett firkásszal? Miért hozol ilyen népséget a nyakamra?
131Renato, mintha nem is hallotta volna, mit beszél a kanonok, ékes szóval dicsérte irodalmi tevékenységemet.
– Ne fecsegj nekem itt összevissza, ismerem a magyarokat alaposan. Egy jeles magyar mondott el nékem tavaly mindent a bolsevik bandáról. Az illetőt Pallavicini Alfréd őrgrófnak hívják. Ő ajándékozta nekem ezt a könyvet.
Ezzel kikereste az előtte fekvő könyvcsomóból a My Happy Days in Hellt, magasra tartotta, és még egy nagyot tüsszentett.
– Pallavicinivel három évig raboskodtam Recsken – szóltam. – Ezt a könyvet én írtam.
Angelico kanonok még egyszer megnézte a kapucédulát, aztán a könyv szerzőjét, és amikor látta, hogy azonosak, elnevette magát.
– Ekkorát még nem tévedtem egész életemben – mondta, és tüsszentett. – Rémesen meghűltem. Kérlek, foglalj helyet. Hadd kérek bocsánatot.
Angelico végre elővette zsebkendőjét, orrára szorította, és Pallavicini iránt érdeklődött. Nem értettem, miért. Első találkozásunkat mondtam el néki. A szirmai kastélyban vendégeskedtünk fiatal feleségemmel 1937 nyarán, miután a kastély gazdája látni akart egy költőt, és feleségem még nem járt kastélyban. A hétvégére hívott vendégek közt szerepelt Pallavicini, a miskolci légierő ifjú pilótája is. Az őrgróf mindjárt udvarolni kezdett szép feleségemnek, és tisztelete, de mindenekelőtt bátorsága jeléül minden reggel hét órakor berepült a fasorba, mely a kerti kaput a kastéllyal összekötötte. A kastély tornya előtt aztán felhúzott. Mi azt éreztük, hogy a gép a fejünket vágja le. Kértük is, hagyja abba merész vállalkozását, de ő csak folytatta, amíg el nem utaztunk.
Később a kanonok elbeszélte, hogy a könyvtár több száz esztendős, és legnagyobb érdeme, hogy hiányoznak belőle az eretnekek, mint II. Pius pápa, Voltaire, Anatole France vagy André Gide munkái.
– Viszont megtalálod Szent Kriszoszthomosz írásait és XIII. Leó pápa enciklikáit. Izgalmas olvasmányok – tette hozzá gúnyos mosollyal.
132Mikor a könyvtáron végigvezetett, sok jeles munkát láttam, mint Rotterdami Erasmus összes műveinek híres leydeni kiadását 1701-ből, Montaigne könyvét régi, szürke bőrkötésben, és számos régi és új költőt, írót és tudóst. Nem értettem, hogy a kanonok miért gúnyolódik, és elhatároztam, hogy Renatótól kérek magyarázatot. Végül Angelico egy szoba ajtaját nyitotta ki. Szép íróasztal állt benne, székkel, dívánnyal és térdeplővel Szűz Mária arcképe alatt.
– Használjad a szobát egészséggel – ajánlotta nékem, és átadta a szoba kulcsát. Lekísért bennünket a kapuig, és ott óriási tüsszentéssel vett tőlünk búcsút.
– Hová viszel? – kérdeztem, mikor Renato elindította a kocsit.
– Megmutatom néked a tengerparti kazamatákat, a gyilkosok és gonosztevők szállását.
– Muszáj ezt megnéznem?
– Kötelezőnek tartom.
Egy ideig a tengerparton haladtunk, sötét sziklasor alatt. Aztán ki kellett szállni a kocsiból, mert csak keskeny gyalogút vezetett tovább. Vad és mégis baráti szellő fújt a tenger felől, és összekuszálta mindkettőnk haját. Ajtósort vártam a sziklában, és pipázó fegyőröket az ajtóban. Megálltunk egy nagy, csukott kapu előtt. Mellette egy kis, nyitva felejtett ajtót csapkodott a szél. Ember sehol a közelben. Tátott szájjal néztem az elhagyott tömlöcöt.
– Évtizedek óta nem volt Máltán sem gyilkosság, sem nagyobb erőszaktétel. Ezért ragaszkodtam, hogy az üres börtönt megmutassam néked. Régen más volt a helyzet. Kamaszkoromban apám vitt el egy akasztásra. Gyilkost kötöttek fel. Az akasztófát a városban állították fel, hogy mindenki láthassa. A bűnöst csak felkötötték, úgyhogy a nézők elszórakoztak vele, és nézték, hogy vergődik kötéllel a nyakán, és próbál a kötélen fölmászni. Végezetül az egyik hóhérsegéd felmászott az akasztófára, és a bitófa tetejéről az áldozat vállára ugrott. Súlyától a gyilkos leesett a mélybe, nyakcsigolyája eltörött. Iszonyú látvány volt. Ilyesmi nincs többé. Húsz esztendeje nem történt gyilkosság Máltán.
133– És mi az oka, hogy nincs gyilkosság a szigeten? – kérdeztem a papot, míg visszamentünk kocsijához.
– A katolicizmus és a szociális viszonyok változása – ez a két fő tényező. Ne felejtsd el, hogy az angol kormány hozzájárulásával itt egy kiló kenyér három pennybe kerül. Ugyanannyi egy liter olaj és egy kiló cukor. Kilenc pennyt negyedóra koldulással is meg tudsz szerezni. A megélhetés nálunk nem okoz gondot vagy netán ellenségeskedést.
– Mint felszentelt pap, véleményt tudsz nyilvánítani a katolikus befolyásról?
– Nem tudok. De azt látom, hogy itt, Máltán mindenki hívő, és a hívő ember tudja, hogy Isten a sötétben is látja. Kiejti kezéből a fegyvert.
Alacsony dombtetőre hajtottunk fel, hol földszintes, magános ház állt. Renato a ház oldalához vezetett, honnét kilátás nyílt a tengerre.
– Málta lakói nem hagyják, hogy a pap a házuk előtt álljon – jelentette ki.
Néhány perc múlva csakugyan kinyílt a ház ajtaja, és fekete kendős asszony tessékelt be bennünket lakásába. Renato az ajtóban megáldotta a házat, majd az asszony az asztalfőre ültette a szentképekkel díszített, nagy és üres szobában, miután kezet csókolt néki. Két tizenéves leány közben három nagy csésze kávét hozott be a konyhából. A lányok is kezet csókoltak a papnak, aztán szó nélkül helyet foglaltak az asztal végén.
– Régen láttuk a tanár urat, biz’isten – mondta az asszony, miközben Renato megtörte az asztal közepén álló nagy kalácsot, és mindenkinek osztott belőle.
– Pedig gyakran járok erre – válaszolt Renato, és a forró kávé gőzére hajolt, de még nem ivott bele. – Mi van a férjével, Szalina asszony? Nem láttam, mióta visszajött a szicíliai bányából.
– Rútul köhögött és krákogott, biz’isten, miután hazatért. De most már nem köhög, biz’isten, tanár úr.
– De mi volt a nagy veszekedés a ferencesekkel, Szalina asszony?
134– Annak biz’isten hosszú a sora, tanár úr.
– Fogja rövidre, Szalina asszony!
– Hát úgy kezdődött, biz’isten, hogy múlt csütörtökön a ferences kolostorban fellázadtak, biz’isten. Azt mondták, nem tűrik a tűzijátékot a háztetőn, biz’isten. El is maradt a tűzijáték szombaton. Pedig Szent János tiszteletére lett vón, biz’isten.
– Aztán mi lett?
– Megkérdeztem Máté atyát. Azt felelte: „Mi köze Krisztusnak a tűzijátékhoz?”, biz’isten. Jó, mondtam, akkor mi köze Sliema asszonyainak a ferencesek miséihez? Egyetlen lélek meg nem jelent a ferences miséken.
– Senki nem ment el?
– Csak egy dögletes nő, biz’isten. Az álhalász neje.
– Miért mondod álhalásznak Dusztánt?
– Majdnem ingyen kapja a benzint a kormánytól, és eladja drágán. Egy éve nem volt kint halászni, de úgy élnek, mintha méteres halakat fognának, biz’isten.
– Végül mi lett?
– Máté atya beadta a derekát, biz’isten. Múlt vasárnap újra volt tűzijáték a ferences kolostor tetején. Lesz is mindig, biz’isten.
Úgy láttam, hogy Renato is kezdi unni a biz’isteneket, de azért megkérdezte az asszonytól, hol vásárolja a nagyszerű kávét.
– Arab kávé. Házaló zsidótól veszem – válaszolt az asszony, és mélyen elpirult, nyilván azt várta, hogy a pap tíz Ave Maria elmondását szabja reá penitenciának. De Renato utolsó cseppig kiitta kávéját, miközben még egy pillantást vetett a szép, néma lányokra az asztal végén. Nekem is gyönyörűségem telt bennük, annál inkább, mert Máltán szép bennszülöttet még nem láttam.
– Most hová megyünk? – kérdeztem a kocsiban.
– Most Málta legjobb kocsmájába megyünk, Gozó szigetére, és félholtra esszük magunkat.
135Szikkadt, fátlan vidéken át vezette kocsiját Málta nyugati végébe, ahol kis, kerek hajóra szálltunk a kocsival. A hajók hasonlítottak azokhoz, amelyeket a Temzén láttam.
A hajó tatján álltunk, a korlát mellett, és a habzó víztükörbe néztünk.
– Málta kormánya – jegyezte meg Renato – mindig fukar volt. Az angoloktól a kiöregedett folyami gőzösöket vásárolta meg. Ezek jók voltak a Temzén, de itt, a vad tengeri áramlatokban Málta és Gozó között felborultak, és maguk alá temettek utast és legénységet.
– És a máltaiak eltűrték ezt?
– Hogyisne. Nálunk hamarébb kerültek a Mennyországba.
Gozó kikötőjében hirtelen ökrök közt találtuk magunkat a kocsival. Renato jegyet kapott, fizetett érte, átült velem együtt elölről a hátsó ülésre. Aztán elnéztük, hogyan fognak be a kocsi elé két ökröt.
– A Máltáról Gozóra átránduló kocsik rengeteg gozói polgárt gázoltak halálra. A gozói főpolgármester ezért elrendelte, hogy minden kocsi elé fogjanak be két ökröt. A rendelet még egy fél évig marad érvényben.
A vezetőülésre fiatalember ugrott be, és ügyesen vezette az ökröket és az autót.
– A Pirat’s Denbe, tanár úr?
– Természetesen – felelte Renato.
Száraz, fátlan, kietlen vidéken érkeztünk Marsalforn mellett újra a tengerhez, jó félóra múlva. Már messziről látszott a Pirat’s Den – Kalóztanya – címere, egy hordó az emeletes házon, kék fényben. Csak egy négyszékes asztal állt üresen, annál telepedtünk le, míg két fiatal német, akik ökrös autón közvetlenül mögöttünk jöttek, a másik két széket foglalta el. Ugyanekkor látszott, hogy valami nincs rendjén. Pincér nem állt a helyiségben, míg a söntés mögött ketten álltak. Egyikük, jól megtermett, vagy harmincöt éves férfi, teljes erővel üvöltött máltai nyelven, amiből egy szót sem értettem. 136Néhányan, látszólag angolok, felkeltek helyükről, mintha menekülni készülnének.
– Mi történik? – fordultam Renatóhoz.
A pap pár pillanatig hallgatta az üvöltést, aztán elnevette magát.
– Soha ilyet: aki jobboldalt áll, Szilveszter, a kocsma gazdája tíz éve. Mellette sógora, Morpurgo. Szilveszter egy szót sem ért angolul. Morpurgo most mondta meg neki, mit jelent a kocsmája neve. Ezen őrjöng.
– De miért?
– Azt mondja: jámbor keresztény vagyok. Vasárnap templomba járok. Két lányomat áldozni viszem. Tisztes, keresztény nevet kell adni a kocsmának.
– Morpurgo mit szól ehhez?
– Hogy a kocsma pogány intézmény. Nem lehet „Szent Nepomukhoz” vagy „Krisztus könnyeihez” nevezni.
Széket hoztak Szilveszternek, aki lihegett a felindulástól, de lassanként kezdett rendbe jönni, miközben Morpurgóval tovább vitatkozott. Később felkelt, és eltűnt a konyhában. Megjelent a pincér, aki a pincelejáróban bújt el, Renato pedig bement a konyhába, hogy megvigasztalja a kocsmárost, és fácánsültet rendeljen nála. Vacsora után Renato ökrös szekéren, hajón meg autón hazavitt lakásomra. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva újra jön, hogy Máltát megmutassa nékem.
Háromemeletes házban laktam a tengerparti főúton, de a ház bejárata a mellékutcáról, az ain College al-Kadimról nyílt. Amikor a házban tartózkodtam – a balkont és a nagy tetőteraszt leszámítva –, állandóságot, maradandóságot éreztem. Pontosabban, hogy zárt, biztos helyen vagyok, és csak a vijjogó sirályok repülnek át a falakon, alulról, felülről és oldalvást. Ha kimentem a tetőteraszra vagy a balkonra, ahonnan nagyon szép időben az Etna körvonalait láthattam, minden megváltozott. Tudtam, hogy tíz-tizenöt esztendőn belül minden megváltozik, és a barátságos, ódon város első 137emeleti balkonjaival nyolc-tíz emeletes házakat, vendéglőket és bárokat repít a magasba. Borzalmas építmények, melyek nem ismernek nyugalmat; és az örökös szél kiszaggatja az alig gyermekmagasságúra nőtt pálmafákat, és az utcákon idegenek táncolnak majd, holott ezt otthon is megtehetik. Ugyanezt éreztem, mikor érkezésem után néhány héttel Renato felvitt egy hegyre Gozóban. A tenger felől másztunk fel, fűcsomókba és apró bokrokba kapaszkodva. Háromnegyed úton fölfelé egy forráshoz értünk, ami Máltán igencsak ritka. Leültünk a fűbe. A tőlünk alig kartávolságra lévő madarak nem mozdultak. Mintegy jelezték, hogy idefent béke uralkodik. Sok ismeretlen fajtát láttam köztük: Renato azt mondta, hogy Afrikából szállnak ide ehhez a kristályforráshoz. Ahogy ott ültünk, behunytam a szemem, és megint ugyanazt láttam, mint odahaza az erkélyen. A lejtőn, melyen felmásztunk, betonút épül, és ahol most ülünk, szálloda golfpályával, amilyen nincs még Máltán, és a kristályforrást, melyért madarak járnak át Afrikából, használják majd árnyékszékek öblítésére. Ha Magyarországon lennék, Vörösmartyt idézném: „az emberfaj sárkányfogvetemény, nincsen remény! Nincsen remény!”
A Régi Kollégium utcában, velem szemközt nyílt a Ludovisi nevű vegyeskereskedés. Neve ellenére a kereskedő máltai volt, és nem olasz. Fiával együtt szolgáltak ki, és a kenyeret, cukrot, olajat nékem is három-három pennyért mérte, mint a szigetlakóknak. Ludovisi leánya, Mária kétszer hetente nálam töltötte a délelőtt egy részét, takarított és vasalt.
Ijesztően butának találtam. Azt hitte, hogy a repülőgépek pilótái látják az Istent. Egyszer, amikor beléptem az üzletbe, apa és fia a pult előtt álltak, és közvetlenül előttem térdre estek. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem vettem észre, hogy egy pap lépett be utánam, hogy megáldja az üzletet, és jókora kolbászt vigyen el ingyen.
A ház másik fele a parti főútra nézett. A háztól mintegy harminc méterre csillogott a tenger állandó kéksége.
138Arra gondoltam, hogy egy hét múlva érkezik a fiam, vakációzni. Akkor majd a balkonon ülök, ő meg egész nap a tengerben fürdik. Lady Campbelltől kaptam ajándékba a furulyát, mely itt fekszik mellettem. Ha egyet fújok, azt jelenti: túl mélyre mentél a vízbe. Két fúvás: játszhatsz ezekkel a gyermekekkel. Három: gyere ebédelni. Olyan meleg lesz, hogy meg is szárad, miközben átjön az úttesten.
A ház előtt elhaladó úton, habár főútnak tartották, igen csekély volt a forgalom. Tekintve, hogy egyetlen garázs sem bontotta meg a házak múlt századi nyugalmát, a kevés autó az utcán állt. A máltaiak azt képzelték: ha nem gyújtják meg a reflektorokat, villanyt spórolnak, s így esténként, a sötétben kocsik rontottak ki „vakon” az úttestre, és bőségesen szedték áldozataikat. Ugyanekkor nem szabad azt hinni, hogy a máltaiak rosszindulatú emberek lettek volna. Éppen az ellenkezője az igaz. Az autóbuszon például, ahol csak ülőhelyeket és két állóhelyet engedélyeztek, gyakran szállt fel egy harmadik állóhelyes utas. Mikor a kalauz figyelmeztette, hogy számára nincs hely, mosolyogva leszállt. Egyébként az autóbuszokon, a vezető mögötti sarokban fenn latin idézet állt a Szentírásból, mellette friss virág, apró tölcsér vízben. Minden vezető ismerte a latin szöveg fordítását. Az autóbuszokat számuk mellett színezésük különböztette meg. A zöld-sárgára festett Valettából ment Bryan szállására, a Guarena Palace-ba, hozzám a kék-fehér jött ugyanonnét. A festett autóbusz színei az analfabéták miatt voltak; nagyon sok máltai, különösen a nők, nem ismerték a számokat, és csak az autóbusz színe igazította el őket. A legkülönösebbnek mégis azt találtam, hogy máltai nyelven az Istent Allahnak hívták.
Amíg Máltán éltem, három helyet kedveltem a legjobban. Az első Áin Tufiecha volt, a sziget déli partján. Renato vitt arra kocsiján, de ő sem tudta, mennyire szép. Tornyosodó sziklák közt kellett lemenni egyenesen, meredek ösvényen a vízhez. Sehol ember a közelben. Itt levetettem ingemet, a nadrágot, és lerúgtam szandáljaimat. A sziklák közt belebújtam a nádba, és onnan a tengerbe. Az apró, csapatos139tul bujkáló halakon kívül rengeteg rák lesett reám félelem nélkül, a kövek és kavicsok tömkelegéből. Úszásról aligha lehetett szó, két-három karmozdulatnál többről a víz alatti sziklák miatt. Olykor egy-egy lapos sziklát választottam ki, és azon napoztam, vagy hason fekve könyököltem, szembefordultam a három-négy másodpercenként beérkező kis hullámokkal, és néztem, hogyan lesznek végül habosak, kristályosak és tapadnak vállamhoz. Érdekes módon Áin Tufiechában nem gondoltam csak Áin Tufiechára, azaz vízre, rákokra, sziklára és hullámra, mintha az emberi társadalom ki sem alakult volna még, és itt élnék egyedül a tengerben.
Második kedvenc helyként házam tetőterasza ajánlkozott. Nem annyira nappal, mikor a parti utat és a tengeröblöt is láttam közvetlenül lábam alatt, és távolabb a tengert, hanem éjszaka, amikor matracot hoztam fel, hanyatt feküdtem rajta, és az eget csodáltam. Soha ennyi csillag nem ragyogott az égen, mint Málta fölött. És nem is egy domború síkon fénylettek egyenlő messziségben, hanem az egyik közelebb, a másik távolabb ragyogott az óriási űrben. Olyik halványkéken fénylett, olyik mint vörös pont körbeforogni látszott, néhány sárga mintha éppen kihunyni készült volna. Elfeküdtem alattuk. Testemből csak lábujjaimat láttam, de ezek sem számítottak a mindenséggel szemben. Legfeljebb azon csodálkoztam, hogy ilyen jól látok.
Két évvel korábban, mindjárt Zsuzsa halála után észrevettem, hogy se újságot, se könyvet nem tudok olvasni, hacsak kartávolságra nem tartom a szememtől. Elmentem a szemüveg-kereskedőhöz, aki megvizsgált, és elküldött egy szemorvoshoz egy levéllel, melyet ő maga írt, és gondosan leragasztott. Sértő dolognak tartottam ezt, és kinyitottam a borítékot. A szemorvoshoz intézett levélben az állt, hogy három-négy hónapon belül megvakulok. Lakásomban megkíséreltem felkészülni erre. Leragasztottam papirossal az írógép betűit. Bekötöttem a szememet, kimentem a konyhába, tüzet gyújtottam, és így tovább. Aztán elmentem a neves magyar szemorvoshoz Londonban. Átadtam néki a felbontott 140levelet. Az orvos megvizsgált, szemüveget rendelt, közelre és távolra, majd kijelentette, hogy vakulásról szó sincsen. Mondtam neki, ne vigasztaljon, állítólag Homérosz is vak volt (amit nem hiszek el valakiről, aki az esti borszínű tengerről írt), de semmi kétség, hogy Milton megvakult, és lányainak diktálta verseit, és nékem is szereznem kell valakit, akinek diktálni tudok. Mire az orvos megesküdött, hogy nem hazudik. Igaza lett, és ekkor Máltán úgy éreztem, hogy távolbalátásom is rendbejött. Csak tizenkét esztendős fiam botránkozott meg azon, hogy meztelenül fekszem a háztetőn, és angol neveltetése miatt ágyba akart parancsolni. A mindenség látványa azonban jobban vonzott, semhogy engedtem volna néki.
A harmadik hely, ahol boldogan megfordultam, Bryan March szállása, a Guarena Palace volt. A palota üres, homokos térségre nyílt, a fővárostól mintegy tíz kilométerre. A kis előszobából az ember kereszt alakú, nagy terembe lépett, oldalt a kereszt szárai mellett négy szobával, az ebédlővel, a konyhával és két hálószobával. A nagy tükrökkel, freskókkal és szentképekkel felszerelt teremből díszes lépcső vitt az emeleti, ugyancsak kereszt alakú nagyterembe és a négy hálószobába. Oldalt, az emeleti folyosó mellett néhány szerzetesi zárka volt, ahol a házvezetőnő, a szakácsnő és a szobalány lakott. A két nagy termet XVII. századi asztalok, székek és szekrények díszítették, amíg a hálószobák bútora modernebb és egyszerűbb volt. A kastélyhoz óriási, magas fallal körülvett kert tartozott, a bokrok közt a kertész láthatatlan kunyhójával, szőlővel, gyümölcsfákkal és magas lakótoronnyal a kert végében, hol nem lakott senki. Andris fiammal és Katival itt kergetőztünk és játszottunk bújócskát.
Bryan March nemcsak a legszebb palotában lakott, hanem a legműveltebb ember volt valamennyi közt, akiket Máltán ismertem. Hétvégén gyakran ültem vacsorameghíváson boltíves kis ebédlőjében. Rajtam kívül állandó vendég volt Lady Campbell és Bryan March távoli rokona Oslóból, egy Helga nevű, mintegy huszonöt 141éves festőnő. Felteszem, hogy a szép lányt a házban Klári csak azért tűrte, mert kezdettől fogva a fiatal máltai festők védnöke volt, műtermet szerzett nékik, állami díjakat könyörgött ki számukra, és kiállításokat szervezett, melyeken nem máltaiak, hanem látogató angolok vettek részt, és mindent összevásároltak. Másik oka Klári türelmének valószínűleg az volt, hogy a lány, Bryannel együtt, ama ritka fajtához tartozott, akik Klári festészeti nézeteivel sohasem szálltak vitába, ami részemről lehetetlennek tűnt.
Körülbelül egy hónappal azután, hogy Máltában megtelepedtem, a Guarena Palotában ültünk vacsorán öten Bryannel, Lady Campbellel, a kis Katival, és Klári a képzőművészetről mesélt nekünk.
– Csak néhány esztendőre van szükség, és meglátjátok, a múzeumokból kidobják Michelangelo, Leonardo da Vinci, Rembrandt és a többi úgynevezett művész alkotásait, hogy helyet csináljanak a modern festészet remekeinek.
Amikor Klári ezt mondta, a szobalány éppen a frissen sült rostélyost hozta be, amely illatával felcsigázott bennünket, úgyhogy megértettem, hogy Lady Campbell is csak nyelt egyet. Én azonban nem tudtam hallgatni:
– Amiről beszélsz, elég ritka a történelemben, de egyszer már biztosan megtörtént – mondtam, és Helga csodálkozó pillantásával találkoztam, amint fölnézett a marhahús felett. – Krisztus után négyszáz táján vagyunk, amikor az új hit, a kereszténység diadala már biztosítottnak látszott. A pogány templomokat sorra bezárták, és hagyták, hogy összedőljenek, vagy mint az ephezoszi Diana-templom oszlopait, hajón Konstantinápolyba szállították a Szent Szófia-templomhoz. A pogány istenek szobrai addig tisztelet vagy imádat tárgyai voltak, míg hirtelen démonok lettek, más szobrokkal egyetemben. A legtöbbjét összetörték.
– Úgy tudom – szólt közbe Lady Campbell –, hogy még ezer esztendővel később is, ha a paraszt a földjén elásott pogány szobrot ta142lált, a paphoz vitte, és ünnepség keretében összetörték. Mi vetett ennek a szokásnak véget?
– Egyrészt – mondtam – a felvilágosodás, másrészt Cosimo Medici és hasonló gazdag emberek pénze.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy a paraszt, aki a szobrot megtalálta, két lehetőség előtt állt. Vagy elmegy a paphoz, és összetörik Vénuszt, vagy elmegy Cosimóhoz, kap tíz aranyat a szoborért, amivel több földet vásárolhat magának, mint amennyije van.
– És mi történt a pogány festményekkel?
– Lekaparták vagy lemeszelték őket.
– Olvastam – jegyezte meg Lady Campbell – egy tizenötödik századbeli római házról. Mikor lebontották, alatta egy nagy római szobor felét találták.
– Tehát lebontották a mellette lévő házat is, és megtalálták az egész szobrot.
– Miért ástak el annyi szobrot? – kérdezte Klári.
– Mert remélték, hogy a kereszténység ideiglenes győzelme után visszajön megint a pogány világ.
– Egyszóval – mondta Klári diadalmasan – azt akarod mondani, hogy az ókori művészet és a keresztény szobrászat és festészet közt akkora a különbség, mint Michelangelo és Picasso között?
– Ezt vallom, mihelyt meglátom, hogy a pápa a Vatikánban lekaparja Michelangelo Utolsó ítéletét a Sixtus-kápolna faláról.
Ezen még Bryan is merészelt nevetni.
– Veletek nem lehet vitatkozni – zúgolódott Klári, mikor vacsora után kiültünk a kertbe.
A nappal Máltán bizonyos mértékig szegényesnek tűnt, hiányzott a sok fű, a sok virág, a sok fa. Az éjszaka azonban kárpótlást nyújtott ezért, sötétséggel és misztikus fényekkel, szentjánosbogarak tömegével és különös, pattogó zajokkal a bokrokból. Ráadásul kígyók nem voltak Máltán, nem úgy, mint a két rokon földrészen, 143Tuniszban és Szicíliában. A legenda szerint hajótörése után Pál apostol dobta tűzbe a máltai kígyót, mely többé nem éledt fel.
– Mesélj nekünk – kért Bryan, mint szokásosan, valahányszor kiültünk vacsora után a kertbe.
– Miről? Magamról vagy a történelemről?
Bryan látta, hogy Petronius könyvét hoztam magammal, a Satyricont.
– Múltkor magadról beszéltél. Most taníts bennünket Petroniusra.
Eldőltem a fekvőszéken, és meséltem Petroniusról, aki egy elsüllyedt világból oly érthetően szól hozzám, mintha a testvérem lenne. Ő tudta, hogy a sötétség oszlopa már ott áll a házak előtt, de ez nem gátolta abban, hogy szórakozzék, és aztán, mikor Néró halálba küldte, összetörte azt a gyönyörű vázát, amelyről tudta, hogy a császár szeretné örökölni.
Aztán elmondtam Petronius novelláját az epheszoszi özvegyről. A fiatalasszony elhunyt férje holttestén feküdt a sírboltban, nem akart sem enni, sem inni, hogy a szeretett férfival együtt halhasson meg. Odakint egy katona őrizte egy akasztott gazember testét, nehogy rokonai ellopják, hogy eltemethessék. A katona meglátta a világosságot a sírboltból, lement, egy ideig hasztalanul próbálta rábeszélni az özvegyet, hogy vegyen táplálékot magához, de végül sikerült. Aztán csókolózni kezdtek, és javában szeretkeztek a síron. Mikor a katona kinézett a sírboltból, látta, hogy a rokonok ellopták az akasztott ember hulláját, és emiatt halálbüntetés vár reá. „Ne félj – mondja az asszony –, itt van a férjem hullája. Segítek kivinni és felhúzni.”
Velem versenyben Bryan közel háromnegyed liter kubai rumot ivott, így nem mert hazavinni kocsiján, hanem felajánlotta a három emeleti vendégszoba egyikét. (A negyedikben Helga aludt.) Levetkőztem, és egy ideig Petroniust olvastam. Éppen ott tartottam, hogy Encolpius szeretkezni készül, de nem tud, mikor halk kopogás hallatszott az ajtón. Miután mindig meztelenül alszom, sietve fel144húztam a fürdőnadrágot, és kinyitottam az ajtót. Helga volt ott halványkék pizsamában.
– Csak cigarettázni szeretnék egyet véled – mondta nevetve, és leült az ágyra. Pizsamája zsebéből finom cigarettásdobozt húzott ki, és megkínált.
– Közel harminc évvel vagyok idősebb nálad. Minek köszönhetem a kegyet?
Mielőtt felelt volna, összevissza csókolt és harapott.
– Ha azt válaszolnám: miután Bryan nem vehető számításba felesége miatt, és te vagy az egyetlen férfi a közelben, hazudnék és megaláználak, és nem is lenne igaz. Ha azt állítom: csak bujaságból, akkor is hazudnék.
– Akkor miért?
– Nem tudom pontosan. Imponálsz nekem? Szeretlek egy kicsit? Kíváncsi vagyok, hogy tudsz lőni? Fiatal lány vagyok még, nem nagyon értem az okokat.
– Meg vagyok hatva – nevettem.
– Lehet azonban, hogy csak magamnak akarok gyönyörűséget szerezni. Azzal, hogy élvezel. A fiatalok, rájöttem, még nem értenek ehhez.
Az öregember vizsgázik, gondoltam, miközben lehúztam róla a pizsamát, és megborzongtam szépségétől.
Málta írói megtiszteltek azzal, hogy ebédre hívtak egy vendéglőbe. Amikor a meghívásról értesítettem Renatót, elkomorodott. „Ne menj el!” – mondta. További érdeklődésemre nem válaszolt. Mivel a meghívás nagyon szívélyesen hangzott, elmentem. A kis és nagyon mocskos vendéglőben három idős férfi várakozott reám a négy személyre terített kerek asztal mellett. Az egyik nadrágja alól kilógó hosszú gatyát hordott, noha május volt már; de aztán Móricz Zsigmondra gondoltam, aki ugyancsak – és láthatóan – hosszú gatyát hordott, és nem nehezteltem reá. Mindjárt kezdetben megmondták, hogy egyedül ők képviselik a máltai irodalmat; a fiatalok a televízió145nál dolgoznak, és az nem irodalom. Mindhárom sört ivott, és régies, nagy pipákat szívott. Az asztal mellett köpőcsésze állt.
Személyem iránt – mármint: hol lakom, mennyi házbért fizetek, hol vásárolok – őszinte érdeklődést mutattak a terjengő bab- és káposztaszagban, de a magyar irodalom vagy írásaim után nem érdeklődtek. Mindhárman sötétkék lüszterkabátot viseltek fehér nyakkendővel, én meg szégyenkeztem, amiért a melegben egy fehér ing volt csak rajtam. Ebédre holmi bodzaízű levest ettünk, a húsétel tengeri sündisznónak tűnt, de lehet, hogy valami egészen más volt. Közben az urak elbeszélték, éppen mivel foglalkoznak. Az egyik, akinek olasz neve volt, és Lorenzónak szólíttatta magát, elmondta, hogy most fejezi be – hetvenöt esztendős lehetett – első novelláskötetét. A második rövid politikai verseket írt hetente kétszer a máltai nyelvű újság részére, míg a harmadik nemrég fejezte be Dante Divina Commediájának máltai fordítását. Ahogy megfigyeltem, egyikük sem szörcsögött ebéd közben, és a kést és villát szabály szerint és nagyon szépen használták.
Befejezésül a pincér kitűnő csokoládétortát hozott. Örömömet csak az zavarta meg, hogy Lorenzó a néki kiosztott tortaszeletben kampósszöget talált. A tulajdonos eleinte Lorenzót vádolta, hogy ő csempészte a kampósszöget a tortába, de aztán mégis két szelet tortával engesztelte ki Lorenzót. A második szeletet a novellakönyv szerzője unokájának csomagoltatta be.
Renatótól később megtudtam, hogy a harmadik illető, akinek nehéz máltai nevét nem tudtam megjegyezni – valami Ptyurgusz volt – Dantét nem a korabeli máltai nyelvre, hanem az „igazán korabelire”, azaz az ezerháromszázbelire fordította le. Ezt a nyelvet mintegy tíz-tizenkét máltai lakos tudta használni, szótár segítségével.
A máltai íróknál tett látogatásom azóta is zavarja emlékezetemet. Nem akarom elhinni, hogy három órát vesztegettem el ezekkel a háborodottakkal.
146Ezerkilencszázhatvanhat novemberében levelet kaptam egy huszonhét esztendős amerikai fiatalembertől, Eric Johnsontól. A levélben rendkívüli dicséretekkel halmozta el a My Happy Days in Hell című könyvemet, és ugyanakkor azt írta, hogy szeretne közelebbről megismerkedni velem, mert legnagyobb álma teljesülne, ha a küszöbömön alhatna. Válaszomban megígértem: ha Máltából Londonba kerülök, ami félévenként bekövetkezett, úgy meglátogatom őt Stuttgartban, ahol egy nagy gyárban dolgozott. Ez azonban nem vált szükségessé, mert 1967 februárjában ismét sürgönyt kaptam, melyet Eric Siracusából adott fel: „jöhetekemaltabalatogatninagyonkivanommaratalalkozast.” Ebből kivettem, hogy Eric pénztárcája már nagyon sovány lehet.
Sötét, beborult ég alatt érkezett Eric hajója Máltába. Amikor végigvezettem lakásomon, azt gondoltam, hogy a két hálószobán osztozkodunk. Láttam, hogy egyik sem tetszik néki.
– Hogyan járhatok a kedvedben? – kérdeztem tőle.
– Ha ebben a sufniban alhatok – válaszolta, és a mintegy 2 X 2 méteres helyiségre mutatott.
147Elhelyezte a dolgait, és ebédelni ültünk. Elmondta nékem, hogy engem először Budapesten keresett, egy fél esztendővel ezelőtt, miután nem értette, mi az, hogy én emigráns vagyok, miért nem tartózkodhatom Budapesten. A Hotel Astoriában lakott, és jelentős összeget vitt magával – hiszen az apja a Time magazin egyik tulajdonosa volt –, de a pénz rendkívül hamar elfogyott. Ekkor fogta magát, és a magyar rádió Bródy Sándor utcai kapujához ment, tudakozódni, de a portás nem akarta beengedni. Erre Eric azt rögtönözte, hogy a Belügyminisztérium küldi az angol szakosztályra. Mire a kapus kinyitotta előtte az ajtót. És valóban, néhány hétig a magyar rádió angol nyelvű osztályán dolgozott. Időközben egyszer a Külügyminisztérium egy magas rangú képviselőjével ebédelt, és meggyőzte őt, hogy ő mégsem kém – mert ezt a lehetőséget mindenki tényként kezelte. Ennek ellenére mégis észrevette, hogy figyelik minden lépését. Ezen felháborodva sürgősen elhagyta Budapestet és Stuttgartba utazott, ahol tovább kutathatott utánam, miközben a Mercedes Gyárban helyezkedett el. Pár hónap múlva teljesen véletlenül a BBC egyik munkatársától értesült, hogy Máltán tartózkodom.
Elmesélte, hogy fiatalabb korában, tizenhét esztendősen egy jóindulatú japán családdal megállapodott, hogy ő maga egy hónapot tölt Tokióban, a tokiói család fia pedig Amerikában tölt egy esztendőt. Mikor Tokióba érkezett, csendesen havazott, a szobalány eltolta a ház oldalfala mellől a porszerűnek tűnő, finom havat, majd azon kapta magát, hogy ott ülnek a földön, a havazással szemközt. És hogy miért mesélte el ezt mindjárt? Mert életének ez a jelenete kitölti lelkét. Ezt a szépséget kereste mindaddig, amíg a My Happy Days in Hell szövege elébe nem került. Máltai tartózkodásom alatt – és utána még harminchét évig – Eric Johnson nálam lakott, és nagy segítségemre volt angol nyelvű könyvek írásában, boldogságomban, mindenben. Furcsa módon a kicsi, sötét szobákban szeretett élni, így igazi „barlanglakónak” számított.
148Eric Johnson a koreai háborúban volt katona, és azon a szigeten lakott, amely már az észak-koreai parttal van szemközt. A repülőgép nagy nehézséggel közlekedett a két part között, mert homokra szállt le, és ha a homok vizes volt, nem tudott felemelkedni. Nappalait egyébként biztonságosabbnak érezte, mint éjszakáit. Szabadságát Tokióban töltötte régi barátai közt, de a hadsereg fegyelmét nem bírta.
Ezért kilépett, és másfél esztendeig táncos volt a Párizsi Operában. Ismerte Nurejevet, és elmesélte, hogy vendégszereplése után megsejtette, hogy disszidálni szeretne. Könnyű volt megsejteni, hiszen nemcsak együtt táncolt vele, de rengeteget tolmácsolt is neki. Tehát kikísérte a társulatot az Orly repülőtérre. Az utasok akkoriban gyalog mentek ki a repülőgépekhez. Látta, amint a szovjet társulat elindult a gépek felé, majd Nurejev hátramaradt, és egy francia nemzeti gárdista felé igyekezett, aki a repülőtér kijáratának ajtajában állt. Megragadta kabátját, és az egyetlen mondatot mondta, amelyet francia nyelven tudott: „Szeretnék Franciaországban maradni!” Az utánaeredt orosz biztonsági tiszt, aki a társulat kíséretéhez tartozott, ekkor ráncigálni kezdte Nurejevet, hogy teljesítse kötelességét, és hazautazásra kényszerítse. Tudta, ha nem viszi haza Nurejevet, életfogytiglani fegyházat kap, vagy megölik. Hirtelen mozdulattal Nurejev teljes erőből belerúgott a szovjet tisztbe, és az ajtón át „visszasurrant” Franciaországba.
Először Eric azt állította, hogy Fort Wayne-ben született, Indiana állam területén. Egy héttel később, amikor kérdezősködtem, hogyan nevelkedett fel, azt mondta, hogy Rigában született, és ott is nőtt fel. Ennek ellenére furcsa módon az volt az érzésem, hogy mindig az igazat mondja.
Mikor Máltából visszaköltöztem Londonba, azt képzeltem, hogy egy három-négy szobás lakást vásárolhatok, ahol Kelemen barátomnál elhelyezett bútoraim elférnek, és ahol majd az intézet után fiamnak is lakhelyet biztosíthatok. Arra számítottam, hogy a Happy Days nagy sikere Angliában, Amerikában és Dániában (Németországban meg149bukott) lehetővé teszi ezt. Tévedtem, ám úgy hiszem, hogy az erkölcsi felelősséget másra kell hárítanom. Így például, hogy csak egyetlen esetet említsek, levelet kaptam budapesti jóbarátomtól, Fabinyi Andortól, aki az ausztrál parlament egyik rangos tisztviselője volt, hogy közkönyvtárak számára az ausztráliai kormány százhúsz példányt vásárolt a My Happy Daysből. Az Andre Deutsch cég nékem küldött végső összegezése és kimutatása szerint könyvemből Ausztráliában összesen hét példányt adott el. Mit tehetek? Öt-hat esztendeig pereskedjem az Andre Deutsch céggel, melynek sok pénze és pompás angol ügyvédi összeköttetései vannak? Inkább hagytam a pert, búcsút mondtam Andre Deutschnak, és „első körben” két hónapra szobát vettem ki számunkra, egymás mellett. Rádióból, televízióból, újságcikkekből gyűlt össze annyi pénz, hogy szegényes – de korántsem boldogtalan – megélhetésünkre futotta. Ugyanekkor szégyenkeztem, hogy fiam iskoláztatására édesanyámtól kellett pénzt kölcsönkérnem, ami még sohasem történt meg addig.
Az is megesett viszont, hogy reggel megszámoltuk pénzünket – talán húsz esetben kilenc hónap alatt –, és annyi sem akadt, hogy megvacsorázzunk, sőt cigarettát vegyünk belőle. Eric egy takarítási cégtől – nem tudom hogyan – listát szerzett gazdag emberek neveivel, kik a cégtől hívtak napi takarítókat. Szó nélkül felöltötte legrosszabb ruháját, telefonált, és ment is takarítani özvegyasszonyokhoz és öregemberekhez előkelő negyedekben. Késő délután tért haza, mindig annyi bevétellel, hogy egy vagy két napig élhettünk belőle. Mindjárt le is mentünk valamelyik jó moziba, vagy az olcsó kínai vendéglőbe a Haverstock Hillen.
Olykor még benéztem a British Museum könyvtárába, hogy Erasmus-könyvemhez néhány maradék adatot szerezzek, de a könyv megírásához nem fogtam hozzá. Soha nem mentem fel kiadóhoz, mióta első könyvem, a Villon-átköltések kiadását egy neves budapesti könyvkiadó „ki olvas ma verseket, Gyurka?!” felkiáltással elutasította, hanem megvártam, míg a kiadó jött hozzám. Londonban azonban hiába vártam.
150Két állásajánlatot is kaptam közben, de egyiket sem tartottam elfogadhatónak. Elsőnek Papastavru professzor Cambridge-ből tanácsolta: vásároljak az egyetemi városkában házat magamnak, és költözzek oda. Ő majd meghívja velem együtt a leghíresebb tanárokat, azok meghívnak engem, és én meghívom őket. Miután a magyartanár elköltözött tavaly Bloomingtonba, nem kérdés, hogy jövő őszre, de legkésőbb jövő év után megválasztanak magyartanárnak. Pénzem házra nem volt, de ennyi idővel sem rendelkeztem. A másik ajánlat Torontóból érkezett, recski szociáldemokrata barátaimtól, akik biztattak, hogy beszéltek a torontói egyetem vezetőivel, és azok szeretnének meghívni magyar történelemtanárnak. Barátaim azonban nem tanítottak az egyetemen, és mivel onnan semmi értesítést nem kaptam, nem tudtam az ajánlatot komolyan venni.
Így régi és sokszor újrakezdett tervemen dolgoztam, és vagy kétszáz verset fordítottam le a készülő világirodalmi versantológia számára. A szerződést éppen harminc évvel korábban írtam alá a húsz esztendeje megszűnt Új Idők könyvkiadóval. A szerződés aláírásának előzményeit rendkívül mulatságosnak tartottam. A könyvkiadó vezetője, Almásyné megtudta, hogy az első magyar nyelvű antológiát szeretném kiadatni a világköltészetből, és Andrássy úti szerkesztőségükbe hívott. 1937 novembere vagy decembere lehetett.
ALMÁSYNÉ (íróasztala mellől): Értesültünk, hogy az első világirodalmi versantológiát szeretné lefordítani és közreadni. Kiadója még nincsen. Mi nagyon szívesen állunk rendelkezésére.
ÉN (széken, íróasztala előtt): Boldoggá tesz.
ALMÁSYNÉ: Hány versről lenne szó?
ÉN: Legalább ezerről.
ALMÁSYNÉ (leplezni igyekszik rémületét): Akad ennyi jó vers?
ÉN (irgalmatlanul): Legalább hatszáz oldal, nagyforma, folytatólagosan.
ALMÁSYNÉ (megsejti, hogy nagy siker lesz): Mit írjunk a szerződésbe? Mikor szállítja a kéziratot?
151ÉN: Legyen nagylelkű az idővel. Sötétség közeledik.
ALMÁSYNÉ: Miféle sötétség, Chamberlain és Hitler egyformán békét akarnak.
ÉN: Világháború jön.
ALMÁSYNÉ: Világháború már volt, Gyurka. Ezerkilencszáztizennégy és tizennyolc közt. Tudom, a költőknek nagy a fantáziája.
ÉN: Mint a bolondnak. Mikorra hozzam?
ALMÁSYNÉ: 1940. január elseje. Elég messze van?
ÉN: Akkor napi másfél verset kell lefordítanom minden más munkám mellett. Be is hívhatnak katonának. Mi lenne negyvenkettő januárral?
ALMÁSYNÉ: Legyen negyvenegy eleje.
ÉN: Mennyi előleget kapok?
ALMÁSYNÉ: Kétszázötven pengőre gondolunk.
ÉN: A háromszáz az én fülemnek szebben hangzik.
ALMÁSYNÉ: Jó, legyen kétszázhetvenöt.
Ebben megállapodtunk.
Egy évig maradtam még otthon, és addig vagy kétszáz verset fordítottam le. Mikor az év legvégén emigráltam, a kéziratköteget apósom gondjára bíztam. A kétszáz oldalból kettőt a kifosztott ház WC-jében találtam meg. Párizsban olykor nekiláttam megint a fordításnak – főleg francia és angol verseket ültettem át magyarra –, és ezeket hátizsákomban vittem tovább, mikor 1940 júniusában Párizsból Marokkóba menekültünk. Amár barátom megismertetett az arab költészettel, amelyről addig nem is hallottam, és amelyet gyönyörűnek találtam, különösen a bagdadi és az andalúziai költeményeket. Néhányat lefordítottam, másokat feljegyeztem magamnak. Amerikában a háború alatt nem sok verset fordítottam, de megpróbáltam az elveszetteket rekonstruálni.
Mintegy hatszáz vers fordítása készült el. A nagy köteget könyveimmel együtt két kék katonazsákba csomagoltam, mikor 1946-ban hazaindultam New Yorkból. Persze a vámőrök sem kézirataimra, 152sem könyveimre nem voltak kíváncsiak, hanem a több tucat gyapjúingre és farmernadrágra, melyeket otthon akartam szétosztani.
E sok szerencsétlenség után tíz esztendővel, második emigrációmban, megint itt tartok asztalomon vagy hétszáz versfordítást, kéziratban. Legalább ugyanennyi hiányzik még, hogy a kötet teljes legyen. Dolgozom rajta harminc esztendeje. A kötet jövője viszont több mint kétséges. Odahaza húsz esztendeje nem jelenhetett meg nevem alatt könyv, sem Rákosi, sem Kádár alatt. Itt, emigrációban ilyen vaskos terjedelmű fordításkötet ugyancsak nem adható ki, nincs rá elég olvasó. Arra, hogy odahaza a Kádár rendszer összedől, nincs sok reménység. Meghalok itt kint, emigrációban, és a versek kézirata valamelyik jó barátom kezébe kerül. Néha belenéz, néha még vendégeinek is felolvas belőle, és néhány percig rólam beszélgetnek. Azután jó barátom is meghal, mert senki nem él örökké. Barátom fia nem tud magyarul, és a kézirat felkerül a padlásra. Ott vár a kiadóra, de kiadó nem jelentkezik, és az egerek vagy az idő foga megrágja. Világos, hogy ez az antológia sorsa. De akkor miért dolgozom oly lázasan rajta?
Legközelebbi barátaim – Katona Pál, Mikes György, Pálóczi Horváth György, Szász Kati – azt mondták Ericről, hogy mindent titkon és tökéletesen megcsinál. Én inkább azt mondtam, hogy feltűnés nélkül, varázslatosan. A sótartóban mindig volt só, a kenyeresdobozban friss kenyér, a fürdőszobában szappan, fogkrém, borotvakés, az íróasztalon papír és bélyeg, a jégszekrényben hűsítő, a szekrényben frissen vasalt ing. Ott vártak rám, de soha nem láttam, hogyan kerültek oda. Hasonló volt a helyzet a házi ügyeknél fontosabb dolgokkal. Ketten csak angol nyelven beszélgettünk egymással, soha magyarul. Eric az indianai egyetemen, Bloomingtonban tanult magyarul, és néhány hónapig Budapesten, mikor ott keresett engem. Mikor hozzám került Máltában, idegenhez képest tűrhetően, a szokottnál jóval nagyobb szókinccsel beszélt magyarul, de hanghordozása elég siralmas volt. Itt, Londonban egyszer Pálóczi Horváth barátomnál vacsoráz153tunk. Vacsora után Pálócziné egy ideig a szomszéd szobában Erickel beszélgetett, magyarul. „Úgy beszélsz magyarul, mint mi” – csodálkozott Pálócziné. Késő este, mikor hazatértünk, megkértem: beszéljen hozzám magyarul. Jó magyarsággal szólt, dunántúli dialektussal. Mintha Vas vagy Zala megyéből származott volna.
– Honnét szedted fel ezt a kitűnő hanghordozást? – érdeklődtem.
– Magyar nyelvkönyvet hozattam Budapestről. Az a témája, hogy egy munkás szabadidejében budapesti üzemeket látogat, de a szerzők nem árulják el az imperialistáknak, hogy hurkát vagy klozetpapírt gyártanak-e. Semmit sem tanultam a könyvből. Aztán a Department of State tavalyelőtt megjelent magyar nyelvkönyvét hozattam el. Onnan megtanultam a helyes hanghordozást, mint ahogy arabul is arabosan, nem pedig angolosan társalgok. Meg sok minden mást.
– Például?
– Például a tárgyeset „t”-je kötésének szabálytalanságát, ami még a magyar nyelvészeknek is problémát okoz.
– Nem értelek.
– Például: tél-telet, dél-delet, nyél-nyelet, de cél-célt. Vagy: víz-vizet, tíz-tizet, de íz-ízt. Vagy: darázs-darazsat, parázs-parazsat, de garázs-garázst, varázs-varázst. A magyarok ösztönösen tudják ezt, de itt lenne az ideje, hogy idegeneknek is megmagyarázzátok.
Egy kora reggelen megérkezett Webb Kaltenecker, ahogy előre jelezte, és csomagjaival együtt bekopogott szállásunkra. Webb harmincéves volt, Eric öt évvel fiatalabb egyetemi kollégája a bloomingtoni egyetemről. Nagyon magas, roppant erős és mozgékony fiatalember, aki útban India felé nálunk kívánt megszállni egy időre. Igazi amerikai izgalommal mondta el, hogy őt csupán a hindu és buddhista filozófia érdekli, és hogy az Indus felső folyásánál megnézze a yogikat, akik tíz centiméterre a víz fölött, a levegőben lebegnek. Miután rendkívül beszédes, de igen fáradt volt, Ericet át154költöztettük a szobámba, ahol az ágyon kívül egy nagy dívány volt, és néki Eric ágyát adtuk, a másik szobában. Könyveit éjjeliszekrényére rakta, majdnem a mennyezetig értek fel: Sánkárát, a Rig Védát, a hindu vallások történetét, miközben szüntelenül magyarázta Buddhát.
Eric közben leszaladt zsemléért. „Láttam a régi Angliát – mondta, amikor visszajött. – Máskor mindig nyakkendővel megyek le, és a segéd »mit parancsol, Mister«-rel köszön. Ma nyakkendő nélkül mentem le. Nem köszönt, nem szólított Misternek, pedig kétségtelenül ismer egy esztendeje.”
Webb tovább idézte Buddhát (hogy az éhezés nem tanította meg semmire, gondolatai akkor jöttek, amikor jóllakott), megette az összes zsemlét, elfeküdt az ágyon, és azonnal elaludt.
A következő két hétben az ágyban feküdt, és olvasott reggeltől éjfélig, csupán szükségét végezni kelt fel. Mi pedig, mint jámbor rabszolgák, hordoztuk ágyához a reggelit, ebédet és vacsorát, és mostuk a tányérjait. Két hét elmúltával mindennap reggel felkelt, késő délutánonként elment, nagyon későn járt haza, és velünk étkezett reggel és délben, mikor rendszerint vendéglőbe mentünk, mert valamivel több kereset állt a házhoz. Egy héttel később Webb kijelentette, hogy ezentúl étkezésünkért ő fizet, és házbérünket is át akarta venni. Mikor megkérdeztük, honnét szerezte az anyagiakat, eleinte összevissza hazudozott (nála volt mindig, gazdag apja küldte Amerikából stb.), végül azonban bevallotta az igazat. A Victoria pályaudvaron leszerelt két csokoládéautomatát, és azokat – technikai ügyessége óriási volt – átalakította, úgyhogy ötven-ötven kis zacskó marijuanát pottyantottak roppant olcsón, két shillingért. Estefelé elment nagy aktatáskájával egy hippibárba, az árnyékszékben felcsavarta a falra az egyik automatát, és beült a bárba. Mikor az ötven csomag elfogyott, kiakasztotta a másik automatát. A száz csomag másfél-két óra alatt mindig elment. Akkor – parki padon vagy taxiban – újratöltötte, és egy másik mulatóba ment vele. Rendszerint még egy harmadik is 155sorra került. Így hat nap alatt többet keresett, mint amit mi egy hónap alatt kiadtunk.
Könyörögni kezdtünk néki: boldogan eltartjuk, de hagyja abba ezt a veszedelmes mesterséget, mert a rendőrség előbb-utóbb elkapja. Nem hagyta abba, bár ezt megígérte. Időközben már öt shillinges speed-zacskókkal kereskedett, amit akkor tudtunk meg, mikor egy teaházban a dílertől nagyobb csomagot vett át, és a detektív ott helyben tetten érte. A rendőrségtől telefonált Ericnek, hogy egy hónap múlva lesz a tárgyalása, addig letartóztatásban marad, és „vigyázzunk holmijaira.” Tudtuk, ez mit jelent, mert azon a héten a rendőrség betanított kutyákkal járt körben London utcáin. A kutyák kiszagolták a kábítószereket, és a lakások ajtajához vezették a detektíveket. Előszedtük Webb csomagjait az ágy alól, és mintegy hatszáz font értékű kábítószert találtunk. Mit tegyünk? Ha a kábítószert a rendőrség megtalálja, aligha lesz mód, hogy kibeszéljük magunkat. Eric ötlete győzött. A villa sarkán az előtérben állt a kuka a szeméttel, és mellette, az átléphető kerítés túloldalán a szomszéd villa kukája. A szemeteskocsi pénteken délután mindig pontosan, négy óra tíz és tizenöt között érkezett, nagy lármával. Eric a szomszéd ház kukájának aljára rejtette az újságpapírba csomagolt kábítószereket, és csak pénteken, négy óra táján vette ki egy fél órára.
A negyedik héten, a tárgyalásra elegáns ruháját keféltette ki, és angol dzsentri képében, aranykeretes szemüveggel jelent meg a tárgyaláson. Webb, mondta, távoli amerikai rokona, aki megtévedt, de ő vállalja róla a gondoskodást, és a becsület keskeny ösvényére vezeti. Webb így is három hónap felfüggesztettet kapott, úgyhogy rögtön hazajött velünk. Ezúttal nem könyörültünk, és a kábítószert már másnap eladattuk vele. Egyébként ő sem kívánt Londonban maradni. A Piccadillyről időnként emeletes autóbusz indult, tíz font viteldíjjal Újdelhibe. Az utazás két-három hétig tartott. Az ügynök elmagyarázta nékünk, hogy Jugoszlávián, Törökországon, Perzsián és a Kyber-hágón át utaznak Újdelhibe. Jugoszláviában a rendőrség fogházakban engedi aludni őket, ingyenesen, Törökor156szágban az egyik legelőkelőbb szálló lapos tetején szállhatnak meg. A konyha angol hippik kezében van, akik a legfinomabb ételekkel látják el őket, ugyancsak bérmentesen. Harminchat utas jelentkezése után indulnak. Megkérdeztük: miután nemhogy tíz, de száz fontért sem szállítanak senkit Indiába, ki az autóbusz bérlője vagy mecénása? Az ügynök azt mondta, hogy nem tudja. Kikísértük Webbet. Autóbusza délben indult, mert a teherhajó, mely ingyen vitte át Ostendébe, háromkor ment Folkestone-ból. A Piccadilly utcájától nagyon különböző ruhákban, rongyokban és maszkokban hippik serege ugrált a kocsi körül, mintha álarcosbálra készülnének. Nem voltunk nagyon boldogtalanok, hogy Webbtől megszabadultunk.
Hat hónappal később Webbet Újdelhi monszunjának sarából vitte a hindu rendőrség, nem fogdába, hanem az egyik legelőkelőbb szállodába, miután megtudták, hogy apja gazdag ember. Ott ápolták, míg családja eljött érte, és mindent kifizetett. Chicagóban felgyógyult, majd Indiából érkezett kábítószerekkel kezdett üzletelni, méghozzá nagyban. Háromesztendei börtönt kapott. A fegyházban kitanulta a számítógép-kezelést, és szabadulásakor azt folytatta, nagy igyekezettel és tehetséggel. Manapság Chicago egyik leggazdagabb üzletembere.
1967 júliusának egyik délutánján ott álltam Eric és csomagjaink mellett St. Austell vasúti állomásán, Cornwallban. George Sully ezredes feleségére, Jane-re várakoztunk, hogy elvigyen bennünket Fowey-ba, ahová meghívtak.
Különös módon jutottunk ehhez a vendégséghez. Eric, röviddel azután, hogy Máltába érkezett, átfutotta addig felbontatlan postámat. Így talált rá Mrs. Sully levelére. Mrs. Sully, egy ezredes felesége jelentkezett Fowey, Cornwallból. Megírta, hogy a forradalom után fiatal magyar házaspár érkezett Fowey-ba az asszony idős atyjával, Csepelről. A fiatalok megtanultak angolul, a helyi vendéglátóiparban helyezkedtek el, majd továbbutaztak Amerikába. Az 157öreg munkás nem tanult meg angolul, esténként velük sörözött, aztán hazautazott Csepelre, ahol viskóját csodálatos módon nem kobozták el. Sullyék nagy lakókocsijukban tavaly meg is látogatták. Most levelet kaptak tőle. Nincs magyar ismerősük, és ezért kérik a My Happy Days általuk nagyra becsült szerzőjét: fordítsa le számukra a levelet. Le is fordítottam. Voltaképpen egy meghívó volt. Csupán egyes részeket hagytam ki az angol szövegből, mint például azt, hogy „nem haragszom rátok, amiért csak angolok vagytok”.
Amikor novemberben megérkeztünk Máltáról Londonba, Jane Sully feljött Fowey-ból, hogy megismerjen bennünket. Mintegy harmincöt éves, amerikai születésű, erőteljes és vidám asszony volt. Nagy pulóvert hordott, a két oldalzsebben egy-egy literes flaska ginnel. Hatalmas csomagot hozott magával. Letette széke mellé, és elmondta, hogy férje, George Sully ezredes, aki a Kwai folyó melletti hírhedt japán fogolytábor hőse. Jóval idősebb nála, de nagyon szereti. Két gyermekük született, az idősebb tizenkét éves. Mikor a kávét kezdtem főzni, Jane egy nagy kalácsot szedett elő bőröndjéből, és háromfelé tépte. Foglalkozásotok, mondta, nem köt benneteket Londonhoz. Mi az ördögnek pazaroljátok jövedelmetek felét erre a két koszos szobára? Nekik három házuk van Fowey-ban. Az egyiket bérbe adták egy fiatal zenésznek, aki liberális képviselő szeretne lenni. A másikban ők maguk laknak. A harmadik ház 1492-ben épült, abban az évben, mikor Kolumbusz felfedezte Amerikát. Hat szoba, konyha, fürdő, két WC, villanyfűtés. Fizetség nélkül áll rendelkezésünkre. Miért nem jövünk le? London köpőcsésze, Fowey gyönyörű. Később, mikor vacsorát akartam főzni, bár Eric azt ajánlotta, menjünk vendéglőbe, Mrs. Sully táskájából levest, sültet – nagy kacsát –, körítést, salátát és süteményt szedett elő, három flaska francia borral. A ginesüvegből egyedül ő ivott. Fél tizenkettő táján elmagyarázta, hogy nálunk alszik, de nékünk nem lesz sok dolgunk vele. „Éjfél felé dőlni kezdek jobbra. Toljatok egy széket tőlem jobbra, a fejemnek. Balra még egyet, a lábaimnak. Dobjatok rám lepedőt vagy abroszt. Ez a piros is jó lesz.” Így is történt.
158Amikor reggel hét óra táján Erickel együtt bementünk a szobába, már eltűnt. A következő pár hónapban még négyszer meglátogatott bennünket. Ugyanígy hozta az élelmet, az italokat, és ugyanúgy kidőlt éjfél táján. Egyre lelkesebben biztatott bennünket, hogy menjünk lakni Fowey-ba, hol egy letűnt világ várakozik reánk, pálmákkal a vízparton és remek napkeltékkel. Rengeteg halaszthatatlan dolgunk akadt kiadókkal, újságokkal, rádióval, televízióval, és nem nagyon bíztunk a cornwalli pálmákban sem. Júniusban végül mégis elutaztunk, és St. Austell állomásán várakoztunk Jane-re.
Néhány perccel azután, hogy a vonat továbbment, kinyílt az állomásfőnök jelzésű ajtó, és középkorú, magas gallérú férfi közeledett felénk.
– Maguk Sully ezredes úr francia vendégei?
– Mi vagyunk a vendégek, ha nem is franciák.
– Mrs. Jane Sully telefonált, hogy kocsija útközben defektet kapott. Fél órával később érkezik. Micsodák, ha nem franciák?
– Amerikai vagyok, az úr pedig magyar.
– Magyar? A mi szeretett balkáni szövetségeseink az első meg a második világháborúból? Üdvözlöm – mondta, és karját felém nyújtotta.
Kerestem, de nem találtam feleletet. Eric segített ki a bajból.
– Szép vidékre érkeztünk.
– Valóban az, de majd meglátják a lényegét. Az európai kultúra bölcsője fekszik önök előtt, a kelta kultúra. A világ egyetlen igazi civilizációja innét indult el hódító útjára. A kelta kultúra, Cornwallból és Írországból.
– Hogy aztán, latin kultúra néven, tovább terjeszkedhessen – jegyezte meg Eric anélkül, hogy szavából a gúny kihallatszott volna.
– A latin kultúra – folytatta az állomásfőnök – gyengécske főzet. A görög meg ázsiai maszlag. A kereszténység elébb ért ide, mint Franciaországba vagy a németekhez. Írország túloldalán, a sziklás parton, az Atlanti-óceán mellett Sedulius Scottus elébb mondta fel fohászait, mint Assisi Szent Ferenc Itáliában. Alcuin itt született, 159hogy Nagy Károly frank császár pogány híveit keresztény hitre térítse.
Tudtuk, hogy Alcuin apát úr Yorkban született, és angol volt, nem kelta, és Nagy Károly alattvalóit nem kellett megtéríteni, mert keresztényeknek születtek, de nem akartuk a jóembert előadásában megzavarni. Végül azonban mégis a hegy felé mutattam, mely kelet felé elzárta a láthatárt:
– Nagyon szép hegy – mondtam.
– Nem csak szép. Hasznos is.
– Azért, mert elzárja a várost a keletről jövő viharoktól?
– Mi nem félünk a viharoktól, sőt szeretjük őket – jelentette ki a kelta hazafi, és megrázta ujjait jobb kezén.
– Hát akkor miért? – kérdezte Eric.
– Azért, mert St. Austellben nem halljuk a londoni BBC undorító hazugságait.
– Mit hallgatnak?
– Természetesen a dublini televíziót.
– Kelta nyelven?
– Nem. Mi, kelták belsőnkben hordjuk nyelvünket, nem beszéljük. Csodálkozva látják majd, milyen sok bolton díszlik kelta felírás. Mi ismerjük az illetőt, és tudjuk, mit tart. Az idegen bekukkant a boltba és látja, hogy lepedő vagy zöldborsó. Az angol nem tudja, és benyitni nem mer, hát áll és pukkad. Egyébként abban bízom, hogy a kelta nyelv egy napon még feltámad.
Amikor idáig ért, Jane kocsija megjelent mellettünk.
Fowey fallal kerített, nagyon régi város a tengeröböl és egy domb mellett. Jane a dombtetőn hajtott be, a város egykori urai, a Treffreyek kastélya mellett, melyet a nagy fáktól nem láthattunk. Jane mindjárt elmondta, hogy régen a törvény minden ház gazdáját arra kötelezte, hogy a várúrnak születése napján annyi hízott libát vigyen fel, ahány kémény füstölgött tulajdon házán.
– És tartják-e a tradíciót? – kérdezte Eric.
160– Szigorúbban, mint régen, pedig semmilyen törvény nem kötelez bennünket – magyarázta Jane. – Férjem minden évben egyszer hat hízott libát visz fel Sir Thomasnak, méghozzá gyalog, ahogy a törvény előírta. Nyög is tőle, de a hagyományt mindenki betartja.
Kis barokk meg rokokó házacskák sorakoztak egymás mellett a szűk főutcán, ahol a járókelőknek a kapualjakba kellett lépniök, hogy el ne gázoljuk őket. A kikötő közepén Jane nagy gázlámpára mutatott az egyik oszlopon. „Éjfél után ez az egyetlen fényforrás Fowey utcáin” – hozta tudomásul kísérőnk. Aztán szemközt, az öböl túlpartján lévő kisváros házaira mutatott: „Az Truro, az ellenség” – mondta. Később megtudtam, hogy a francia kalózok azért tudták kifosztani Fowey-t, mert Truro lakói meglazították éjszakára az öböl bejáratán keresztben fekvő láncot. Ez Cromwell idejében, 1650 körül történt. A part hosszában hajóközlekedés kötött össze minden kikötőt. A meglazított lánc az oka, hogy egyedül Fowey és Truro közt nincs közlekedés.
Jane először szállásunkra vitt, alig száz méterre a kikötőtől, a Bull Hill – Bikadomb – egyes szám alá. A kapu fölött széles fafaragás, közepén az „1492 Anno Domini” jelzéssel. A földszinten szalon, ebédlő, konyha, az előszobában nagy tartó a sétabotoknak, az ablakok színes üvegből, ultramodern berendezés. A szirmai kastélyban aludtam többször Rákóczi Ferenc ágyában, de hogy egyszer egy tizenötödik századi nagypolgári ágyban térhetek aludni, azt nem reméltem. Az emeleten három egyszerűbb hálószoba. Eric a legkisebbet választotta. A másik kettő vendégeknek. Én a nagy padláshelyiség mellett döntöttem. Sarkában könyvek halmaza. Mindjárt kihúztam az Encyclopædia Britannica első, 1767-es kiadását. A négy padlásablakon át leláttam a tengerre, pontosabban: a padlásablakok tele voltak tengerrel. Eric úgy találta: ha a faház kigyulladna, nem tudok már a csigalépcsőn menekülni, és egy nagy kötelet hozott a padlásablakba. Miután elhelyezkedtünk, Jane elvitt vacsorázni férjéhez és gyerekeihez.
161Másnap reggel felfedezőkörútra indultam. Nem jutottam messze, mert a tizenharmadik században épült katedrális közvetlen házunk mögött állt, és mellette, a domboldalon a nagyon szép virágoktól illatozó sírkert volt. Megállapíthattam, hogy a Treffrey család elsőszülöttjeit kivétel nélkül Thomas névre keresztelték. Így Első Thomast (1444–1519) és utódait. Már Tizenegyedik Thomas Treffrey-nél tartottam, mikor a parókiáról kijött az anglikán lelkész, egy magas nyakú, gondterhelt ábrázatú, középkorú ember – a felesége nemrég halhatott meg –, és mellém állt.
– Köszöntöm a messzi tájról érkezett jövevényt – kezdte rendkívül szívélyes hangon. – A nagyvilágból ide mihozzánk, az ismeretlen cornwalli községbe nagyon kevesen jönnek. Én legalábbis ön előtt még nem találkoztam senkivel.
– Irigylem magukat – feleltem. – Minálunk, Magyarországon 1444-ből nem maradt fenn semmi. Nem tudjuk még azt sem, hogy nagy királyaink, mint III. Béla vagy Mátyás, hol fekszenek. Nemcsak a halott uralkodókat, a temetőket is eltemettük. Itt soha nem járt ellenség, és a Treffrey-k nyugodtan pihennek egymás mellett ezernégyszáz óta.
– Nem valamennyien. Tizenharmadik Thomas Treffrey-t mint kalózt akasztották fel Norfolk, Virginiában, és Tizenötödik Thomas Nelson oldalán halt hősi halált. Most ott fekszik mellette, a trafalgári öböl homokjában.
– Tehát önöké minden előny.
– Aligha. A maguk legjelesebb polgárai nem találnak kellő elismerést hazájukban. Kijönnek a nagyvilágba, és híresek lesznek, akárcsak Gábor Dénes és Franci Molnár. A mieink meg elássák magukat idehaza, és elhülyülnek.
– Nem értem, kikről beszél.
– Az egyiket Algernon Westonnak hívják. Olimpiai bajnok távúszásból. Hazajött koszorúsan Fowey-ba, és azonnal kiszögezte a katedrális ajtajára, mintha Luther Márton lenne, hogy túl sokat harangozunk, és ezt az ő füle nem bírja.
162– Ez még nem nagy bűn.
– Csakugyan nem. De majd ön is meghallja. Minden vasárnap délután, pontosan három órakor felmegy háza lapos tetejére, és puskájával megpróbálja a harangkötelet ellőni. Mindig hat lövést ad le, mert hat a kedvenc száma. Eddig még nem találta el, bár már két esztendeje lövöldöz.
– A rendőrség mit szól hozzá?
– Semmit. Weston fegyvertartási engedély birtokosa, és lövöldözésével senkit sem veszélyeztet. Ha ellövi a kötelet, meg kell fizetnie az árát. Láthatja, uram, hogy csőcselékuralom alatt élünk. Aztán itt van az ön szomszédja, Webb Gilson.
– Szomszédom?
– Az ön háza Bull Hill egyes szám, az övé Bull Hill három.
– Tegnap érkeztem. Még nem láttam.
– Nem is látható. Legfeljebb köhögését hallja.
– Ágyban fekvő beteg?
– Korántsem. Húsz esztendővel ezelőtt, mikor hazatért a második világháborúból, megnősült, és bestsellert írt a szicíliai és délolasz harcokról. Azt mondta feleségének: kitűnő, de múló sikerű művet adtam közre. Most pedig megírom örök értékű regényemet. Csendre, háborítatlan nyugalomra lesz szükségem. Felmegyek lakni az emeletre. Ételt-italt, tiszta inget a kis ételfelvonón küldesz nékem. A lépcsőt leszerelem, hogy senki ne zavarhasson. Ha minden jól megy, jövő utáni karácsonyra elkészülök. Addig te gondoskodsz mindenről. Ezt ígérte tizenhét esztendeje. Néha a felesége felhívja a postáról, mert a telefont is magával vitte. Ilyenek az emberek minálunk.
Fowey kikötőjébe szinte naponta érkezett vagy távozott egy-két csúnya teherhajó. Jane felvilágosított bennünket, hogy a folyó deltája körül fejtik a világ legjobb porcelánagyagját, ezért jönnek-mennek a hajók.
– De érkeznek – folytatta Jane – szép kínai hajók is. Csak ne nevessetek rajtuk.
163– Miért nevetnénk? Vagy miért ne nevetnénk?
– Majd meglátjátok. Maóék angol kémeket béreltek fel itt a parton, és ha kiröhögitek őket, éjszaka felgyújtják házatokat.
Jane nem magyarázott tovább.
Néhány nap múlva a tengerparton napoztunk a sziklákon – fürdésre a víz túlságosan hideg volt –, nem messze a beígért pálmasortól, mikor megjelent az ugyancsak beígért kínai gőzös. Karcsú testű, hosszú, ezüstös hajó. Szépségét az is elismerte, aki utálta Mao Kínáját, mint a legtöbben. Mindenki ezüst fregattának képzelte volna, ha a nagy vörös zászló nem lengett volna rajta. Vagy ötven matróz állt a hajó hosszában egymás mellett, kezükben Mao Vörös Könyvével, és karban olvasták föl a város lakói felé fordulva, természetesen kínai nyelven.
Az angol vámőrök már vártak reájuk, és mihelyst kikötöttek, felszálltak a hajóra, átkutatták, nincs-e csempészáru rajta. Nem találtak semmi gyanúsat, aztán kifizettették a kínaiakkal a kikötői díjat, és az agyag árát, majd engedélyt adtak a matrózoknak partraszállásra, úgy délután öt táján. Este kilencig senki sem szállt partra. Besötétedés után viszont tömegesen jöttek. Mindegyikük egy zsák csempészárut hozott a vállán, és a matrózkocsma előtt a kikötőben árulni kezdték a gyöngyöt, legyezőket, selymet és kínai konzervet. Ha elébb a város angol lakóihoz intézett kínai nyelvű kórus nem kényszerítette röhögésre az embert, úgy az árucikkek elképesztő olcsósága biztos mosolyra fakasztotta. A matrózok hamarost mindent eladtak, és nagy részük bement a kocsmába. Ide már nem követtük őket. Csak másnap reggel hallottuk, hogy nagy és szokványos verekedés támadt a csapszékben. Másnap reggel ötven kínai matróz megint ott állt a fedélzeten, mint előző nap, és az angol rendőrségre vártak. Azok déltájt meg is érkeztek, a főbűnös leírásával zsebükben, hogy a hajóskapitánynak megmutassák. A bűnlajstrom azzal kezdődött, hogy az illető „üdv néktek, kurva angolok” megszólítással lépett a kocsmába. A szemle azzal végződött, hogy az angol rendőrök megállapították: a kínaiak annyira hasonlítanak egymás164hoz, hogy nem tudják sem a főbűnöst, sem társait kiválasztani, és ezzel elvonultak. A továbbiak folyamán még két kínai hajó érkezett, de az események lefolyása ugyanaz volt.
Fowey lakói csendben és szerényen látszottak élni, mintha hetven-nyolcvan évvel hátrébb lennénk az időben. A polgári házak ajtaja nem nyílt meg másnak, mint rokonnak, cselédnek meg zenetanárnak. A fiúk hegedülni, a lányok zongorázni tanultak, mint Budapesten 1920-ban. A politikai érdeklődést nem tekintették az élet kötelező hozzátartozójának. A társas összejövetelek ritkák voltak és ünnepélyesen kellemetlenek. Szerelemről vagy szexualitásról beszélgetni tilos volt; első pillanatra az ember elcsodálkozott, hogy ez a sok gyermek honnét kerül elő. Később észrevettem: ha nagyobb hajó érkezett a kikötőbe, a park bokrai mozogtak éjszaka. Ugyanekkor a fiatalok nem vágyakoztak ki a világba, mint más kisvárosokban, hanem megmaradtak szüleik közelében, és nem ismerték a lázadást. Mindezek ellenére a fő impresszió, mely London után elragadott, a frissesség volt. Az eső frissessége, a levegő frissessége, a szellő frissessége – mintha egy másik világba érkeztem volna, amelyet régebbről ismertem, de már-már elfelejtettem.
Ismerkedésem Sully ezredessel lassan indult meg. Valahányszor Erickel megérkeztünk hozzájuk, együtt ültek mind a négyen az ebédlőben vagy a kertben. Sully megkínált bennünket kávéval. Ezt a szoba sarkában lévő automata főzte, és amikor megittuk, Sully felállt azzal, hogy dolga akadt (egy állami nyári tábor vezetője volt a környéken), és eltűnt. Beszélgetni nem beszélgetett velünk. Erickel úgy hittük: felesége már sok jampecet hozott házhoz az idők folyamán, és az ezredes bennünket is azoknak tartott. A változás is ezt igazolta. Egyszer ugyanis, vagy két héttel érkezésünk után, Sully felkelt székéről, hogy mint mondotta, dolgára siessen. Felesége eközben elpanaszolta: milyen kár, hogy házuk nem szemközt áll, hanem háttal fordul a tengernek, mire Eric megjegyezte: „Mint a kartágói sereg Zámánál, Krisztus előtt 202-ben”. Sully erre visszaült székére, majd részt vett a társalgásban, melyet mindhárman igyekeztünk a közhe165lyektől eltéríteni. Később sokszor szobájába hívott bennünket, hogy kényelmesebben szórakozzunk. Angol dzsentri, a Falkland-szigetek kormányzójának fia volt, aki Szingapúrnál esett fogságba, és négy esztendőt töltött a Kwai folyó melletti japán koncentrációs táborban. Hármasban folytatott, hosszú beszélgetéseinkkel sokfelé elkalandoztunk, de a fő tárgy mégis az irodalom, a második világháború és a Kwai folyó melletti tábor és Recsk viszonya volt.
Egyszer megkérdeztem George-ot: mit gondol, miért szállt Eisenhower generális mindig egy hosszal hátrébb partra, mint ahogy az szükségesnek tűnt, azaz Casablancában Tunisz, Tuniszban Szicília, Szicíliában Dél-Olaszország és Dél-Olaszországban Pisa helyett? Mi az ördög esett bele, hogy ennyi véráldozatra szánta el magát, amikor kellett tudnia, hogy Olaszország mellékhadszíntér, és a háborút nyugaton az Atlanti Fal melletti harc dönti el? George pápaszemét feltolta homlokára – szép, ránctalan és magas homloka volt –, és azt felelte: jellegzetesen civil kérdés. Szerinte Eisenhower nagyon is jól tudta, hogy Olaszország mellékhadszíntér, és a harc a francia parton dől el. Éppen ezért megpróbált minél több német katonát kivonatni a náci hadvezetőséggel Franciaországból Itáliába. A Cotentaine-félszigeti amerikai partraszállás sikere teljesen Eisenhower működését igazolja.
Aztán összehasonlítottuk a két munkatábort.
– A japán és a magyar őrszemélyzet kegyetlenségét nagyon is hasonlónak látom – mondta Sully. – Jólelkű őrök nálatok is, nálunk is akadtak, bár elég ritkán. Ugyanekkor a mi táborunk egy esztendővel tovább tartott, és nálunk haltak meg többen. Add ehhez a trópusi betegségeket és a klíma borzalmát. Azt hiszem, a mi táborunk sokkal rosszabb volt.
– A rosszabbat – válaszoltam – elfogadom, a „sokkal”-t nem. Azért, mert a Vöröskereszt mégis elért benneteket, bennünket nem. Mert ti kaptatok csomagokat, mi nem. A csomag értéke nem a csomag tartalma volt. Ti titkos rádión hallgattátok a szövetségesek egyre nagyobb győzelmeit, míg mi semmit sem tudtunk a külvilágról. 166Tudtátok, hogy a tieitek győznek a háborúban, és ez a tudat vigasztalt és erősített benneteket. A mi oldalunkon senki sem harcolt, és amikor kiengedtek a börtönből, a kommunisták rabjai vagy szolgái maradtunk.
– Ismered Van der Post könyvét erről? – kérdezte Eric.
– Csak hallottam róla, de nem ismerem.
– A jávai japán fogolytábor rabja volt. A végén nem lehetett sokkal több a testsúlya a felénél, negyven kilónál. A bánásmód iszonyú volt. Valamit hallottak a titkos rádión az újdelhi leadóból, hogy az amerikaiak holmi új bombát dobtak Hirosimára, de ezt nem tartották fontosnak. Két japán őrmester jött Van der Postért, és vitték nagy udvariassággal Wavell volt hadiszállására. A villa földszintjéhez néhány lépcső vezetett úgy, hogy a korlátnál kellett felkapaszkodnia. A nagy ajtó szétnyílt előtte. Japán tábornokok és ezredesek, kik addig csak őrmestereken keresztül érintkeztek vele, a tábor fejével, most a földig hajoltak előtte. Kardjaik előttük feküdtek, hogy széttörjék, ha így kívánja. „Megadjuk magunkat. Tégy velünk, amit tenni akarsz.” Van der Post ott állt, és fejében görög istenek kezdtek énekelni. Ez volt az angol rabok sorsa. A magyar rabokat kiengedték, de rendőri felügyelet alá helyezték, és legfeljebb éjjeliőröknek alkalmazták őket, vagy nyolc év börtönre ítélték olyan cselekedetekért, amelyeket nem követtek el. Ez lett az ő sorsuk.
– Vagyis az amerikaiak és az angolok – vetettem közbe – a végén diadalt arattak, mi magyarok pedig, mint mindig, vesztettünk. De tudok néhány dolgot a japánokról, ami Van der Posttal függ össze. Először négy éve beszéltem vele és feleségével, Ingarettel 1963. november 22-én a londoni Savoy szállodában. A dátumot azért tudom, mert beszélgetés közben futott szét a hír, hogy John Kennedyt meggyilkolták. Velük társalogtam egész délután a japánok érthetetlen kegyetlenségéről. Sok mindent hoztunk fel mindketten. Legjobban Gunzo Mori japán tiszthelyettes alakja maradt emlékezetes Van der Post szavaiból. Az őrség parancsnoka volt. Fegyelmi vétségért büntetésül mély gödröt ásatott a tábor udvarán, abba nyakig állíttatta a fo167goly tisztet, földdel teliöntötte a gödröt, és a tiszt társait sorba állíttatta, és végignézette velük, miként hal meg társuk néhány óra alatt. A háború után a batáviai törvényszék halálra ítélte Gunzo Morit. A tiszthelyettes utolsó éjszakáján magához kérette Van der Postot, és megkérdezte: miért végzik ki őt? Felettese, Teraucsi tábornok megparancsolta néki: ölje meg lassan mind az ezerötszáz foglyot. Ő tízet megölt, és ezernégyszázkilencven életét megmentette. Ezért akasztják fel?
Sully behúzta lábát, és megnézte mellényzsebében lévő aranyóráját.
– Még egy hasonló rejtélyt tudok a japánok lelkéről – jelentette ki. – Ezerkilencszáznegyvenhárom nyarán, iszonyú forróságban vezetőtársaimmal, egy őrnaggyal meg egy káplárral tanácskoztunk. Azon törtük fejünket, miként lehetne a japánokat rábírni, hogy megint árusokat engedjenek a táborba. Ekkor az egyik tizedes kopogtatott a deszkaajtón. Ásóval a kezében jött be, és rémülten jelentette, hogy a pöcegödröt ásta tovább a készülő híd irányában, miközben a japán őr szuronyával újra meg újra beledöfött jobb karjába. Meg is mutatta a még vérző sebeket. Kegyelemért rimánkodott japánul, de az őr csak tovább szurkálta. Végül idegei nem bírták tovább, felemelte ásóját, és kettészelte a japán őr fejét. Utána berúgta a pöcegödörbe. Tudja, hogy társait a táborban roppant büntetés sújtja, de a harag úrrá lett felette. Mit tegyen? Elbocsátottam, és vártuk a büntetést. De megtorlás nem jött. Sőt, ellenkezőleg. A japánok megenyhültek irántunk, mert mertünk valakit agyonverni közülük.
Ebben a pillanatban délután hatot jelzett a kakukkos óra, és felálltunk, mert ez volt az idő, mikor George verset szokott írni.
Szórakozásunkról Jane és fiatal barátnője, Brenda gondoskodtak. Kocsijukon elvittek bennünket Cornwall északi partjára, ahol, a délivel ellentétben, homokos, nagy és üres strandok fölött zúgott a szél. Elmentünk egy tanyára Plymouth közelében. Ott, egy elegáns 168villában, dél-amerikai majmokat próbáltak betanítani, nem nagy sikerrel, civilizáltabb viselkedésre. Az elegáns szalonban az emeleten a hímek ölünkbe ültek, és simogattatták magukat, de a nőstényeket dühödten kergették el közelünkből. Jártunk Land’s Enden, ahol Cornwall egyre keskenyebben nyúlt bele az Atlanti-óceánba, míg az ember azt érezte, hogy a talpával ködben áll a roppant óceán felett. Jane többször elhívott motorcsónakon halászni. Ezt helyi szokásnak, sőt kényszernek nevezhettem. Egyetlen módja annak, hogy Fowey szegény lakosai nagy mennyiségű ingyenhúst szerezhessenek. Ugyanakkor, azt hiszem, a makréla az egyetlen hal – vagy étel –, melyet meg tud unni az ember. Házunk ajtaján többször kopogtak fowey-i lakosok, akik ötven-száz kiló makrélát fogtak, és felajánlották ingyen, mert már nem bírtak hozzányúlni. Minket is hasonló állapotban találtak. Jane mintegy fél mérföldre vitte ki a bárkát, ahol a Golf-áramlat sokkal langyosabbra melegítette a vizet, mint a partnál, és ahol makrélák úsztak tömegesen. Fél óra alatt hatvan kiló halat fogtunk horgászvesszővel és zsinórra akasztott horgokkal. Jane bicskával mindjárt felvágta az élő halak hasát, és beleiket a magasba dobta. Nem esett meg, hogy sirály el ne kapta volna. Nem szerettem tanúja lenni, ahogy véres ujjait nézegette, majd megmosta a tengerben.
Hetenként kétszer este nálunk gyűlt össze a társaság: Jane, Brenda és férje, meg a vámhivatal vezetője, egy rendkívül mulatságos férfi, aki zsebéből húzta ki a cigarettát, nehogy észrevegyük, hogy francia csempészárut szív; a fiatal zenész, Sullyék harmadik házának lakója, aki Fowey liberális képviselője akart lenni (és hamarosan az is lett), és Szász Kati, akit néhány hétre meghívtunk Londonból, és aki egy életre összebarátkozott Jane-nel. Egyébként a vendégek rendszerint fél tizenkettő táján távoztak, amikor Jane kezdett „feldőlni”. Fejére dobtuk a terítőt, mi pedig lementünk a kikötőbe. Ilyenkor nem találkoztunk soha senkivel. Leültünk átellenben a város egyetlen égő lámpájával a víz mellé, és néztük a túlpart fekete csíkját szemközt, meg a fehér gömböket mellettünk, az alvó hattyúkat. 169Csak néhány hét alatt jöttem rá, hogy Brenda a legérdekesebb jelenség Fowey-ban. Huszonnyolc esztendős lehetett, nem klasszikusan, hanem megmagyarázhatatlanul szép. Fiatal férje volt és két gyönyörű kislánya. Mindketten iparművészek voltak. Igen jól éltek abból, hogy lerobbant házat vásároltak, rendbehozták, drágán eladták, és újabb olcsó házba költöztek. Brendát műveltnek, mulatságosnak és erős jelleműnek ismertem, és éppen ezért nem értettem a bűnözők és bűntények iránti rendkívüli érdeklődését. Mikor Plymouth-ban egy Raszkolnyikovhoz hasonlítható egyetemi hallgató betört egy villába, és a felriasztott kapust megölte, Brenda napokig beszélt róla rokonszenvvel, leutazott Plymouth-ba érdeklődni felőle, és pénzt küldött néki ügyvédre, hogy jobb embert választhasson a hivatalból kijelöltnél. Megkérdeztük Jane-t Brenda kriminalista érdeklődése felől.
– Menjetek Brendához, és kérdezzétek meg. Ő nem titkolódzik azok előtt, akiket kedvel.
Bristolban, előző nap rablók teherautójuk farával a nagy ékszerbolt ajtaja elé álltak, hogy senki se zavarhassa őket, kirabolták az üzletet és elhajtottak. Brenda éppen róluk olvasott az újságban, mikor kertjükben rátaláltunk.
– Ügyes fiúk – mondta. – Remélem, nem fogják el őket.
– Éppen ezért jöttünk hozzád – jegyezte meg Eric. – Olyan derék, olyan kitűnő nő vagy. És a zsiványokkal fújsz egy követ.
– Nem tudod, hogy ez nálam családi tradíció. Minden közeli barátomnak elmondom. Itt az ideje, hogy ti is megtudjátok.
– Családi tradíció a zsiványok pártolása?
– Az bizony.
– És miért, ha kérdezhetem?
– Üljetek mellém a padra. Elmondom.
Brenda keresztbe rakta hosszú lábait.
– Bent az ebédlőben, az ajtó mellett lóg egy XVII. századi rajz másolata. Fergusont ábrázolja, a zsebmetszőt és zsiványt. Kétkerekű kordélyon áll, és éppen akasztani viszik. Megnézhetitek, milyen szép 170ember volt. Előtte a kordélyon tizenéves fia. Nem tudni, azért-e, hogy apja hősies halálát végignézze, vagy azért, hogy tanuljon belőle. Ez 1660-ban történt, amikor II. Károly királyunk száműzetésből hazatért, és mindenkinek kegyelmet adott, politikainak meg köztörvényesnek, csak éppen Fergusonnak nem. Ennek a Fergusonnak vagyok én egyenes leszármazottja.
Kislányához fordult, aki nem messze játszott tőlünk.
– Hozd ki az asztalról a süteményt, Mary, és kínáld meg az urakat.
Brenda várt, míg a kislány teljesítette feladatát, és közben a lábához telepedett nagy újfundlandi kutyát simogatta.
– A zsebmetszés tradícióját nemcsak a képen látható fia, Maggy Ferguson folytatta, hanem unokái és dédunokái is. Kettőt felakasztottak, egyet elszállítottak Amerikába, kettő megúszta. 1790 táján a család vidékre költözött Londonból, és tisztesebb mesterség után nézett, de titkon a régi örökséget is folytatták valamilyen módon. Így például ükapám, Leverett Ferguson kocsmáros erényes és templomjáró férfiú volt, aki szeszes italhoz nem nyúlt, legfeljebb felszolgálta. Remekül tudott rajzolni. Saját mulatságára öt darab tízfontos bankót rajzolt, de fiókjában tartotta, és nem kívánta felhasználni. Barátainak viszont megmutatta. Az egyik feljelentette. Házkutatást tartottak, és a bíróság Southamptonban halálra ítélte. Nagy szerencse érte. A fiatal Viktória királynő egy hadihajó avatására Southamptonba érkezett akasztása napján, és megkegyelmezett néki. Azonnal szabadlábra helyezték.
– Mindezeket a részleteket régi újságokból kerestem elő vidéki könyvtárakban. A Fergusonok működése iránt nagy a szerényebb szellemű közönség érdeklődése, úgyhogy sok mindent találtam. A legérdekesebb, hogy őseim közül a legtöbben nem határozták el, hogy zsebmetszők vagy orvgazdák lesznek, hanem valamilyen ellenállhatatlan belső kényszer vitte rá őket, hiába tiltakoztak ellene. Furcsa, hogy egyedül apám életútját nem látom tisztán. Számtalanszor panaszkodott, hogy álmában csészéket és festett tányérokat szokott lopni előkelő cégektől, mint például a Sévres-i Porcelánmű171vek, és álmában mindig letartóztatták. Ám valódi letartóztatásáról nem tudok, miközben üvegszekrényünkben halomszám álltak a szebbnél szebb porcelán kávéscsészék.
Brenda egy pillanatra elhallgatott, és megvizsgálta, hogy kislányai hallótávolságon kívül állnak-e.
– Eddig tizenegy barátomnak mondtam el, hogyan öröklődött bennem az ősi tradíció. Valamennyien megfogadták, hogy a következő húsz esztendőre nem mondják el senkinek. Fogadjátok meg ti ketten is. Köszönöm.
Ezzel diadalmasan reánk mosolygott.
– Egy-két héttel húsvét meg karácsony előtt érthetetlen idegesség és nyugtalanság fog el. Nem találom meg a kapukulcsot a táskámban. Főzésnél agyonsózom a levest. Órákig nem tudok elaludni, és kiosonok a hálószobából olvasni a szomszéd szobába, hogy férjem álmát ne zavarjam. Két-három napig próbálom legyűrni ezt az érzést, bár tudom, mi az egyetlen ellenszere. Aztán felutazom Londonba, és már a vonaton sokkal jobban érzem magam. Nagynénémhez megyek, egy hétre.
Mikor egy másodpercre elhallgatott, Eric megkérdezte:
– Miért éppen húsz esztendeig kell hallgatnunk arról, amit most elmondasz?
– Mert még tíz évig tudom csinálni, és egy másik tíz év, míg a bűntény elévül – nevetett Brenda. – Hat napon keresztül, reggeli és esti csúcsforgalom idején felszállok különböző földalatti vonalakra. Nem is tudjátok, milyen könnyű.
– Mi könnyű? – kérdeztem.
– Az ajtóhoz közeli, összezsúfolt férfiak közé állni. Lehetőleg egy fiatalnak háttal. Hozzádörzsölődni, és lassan szembefordulni vele. Két mellemet nekiereszteni, mint a fúrógépet. Rámosolyogni. Meleg leheletemet nyakába fújom. Hasam legaljával megsimogatom. Érzem prémemmel, hogy feláll a farka. Vagy felugrik, ha harmincnál fiatalabb. Azt hiszi, megkedveltem. Ilyenkor könnyű csuklójáról karóráját lekapcsolni. Kár, hogy nagyrésze mit sem ér.
172– Ezután mit csinálsz?
– Elfordulok tőle, hadd higgye, hogy a leszállóknak akarok helyet adni a következő állomáson. De én is leszállok. Olykor búcsút intek néki. Volt egy, aki akkor vette észre, hogy lekapcsoltam az óráját. De a vonat már vitte tovább.
– Csak karórákat kapcsoltál le?
– Dehogy. Akadt ezüst meg arany cigarettatárca is, meg zsebóra.
– Sosem értek tetten?
– Csak egyszer. Ezüst cigarettatárcát húztam ki egy jampec belső kabátzsebéből, mikor megfogta csuklómat. Azt hiszem, nagy rémület tükröződhetett szememből, mert kabátzsebem tele volt lopott holmival. És tudjátok, mit csinált a jampec? Megcsókolta csuklómat, és én elengedtem a tárcát.
– Mennyit keresel ilyen alkalmakkor?
– Öt-hat nap alatt legalább százhúsz fontot, de többnyire a dupláját vagy háromszorosát.
– És mit csinálsz a pénzzel? Karácsonyi ajándékot vásárolsz férjednek és a gyerekeknek?
– Isten ments! Oxfordba küldöm, jótékony célra, utolsó pennyig.
173 174Foweyből visszaérkezvén Londonba, Eric olykor velem jött a British Museum könyvtárába, ott összeismerkedett az Eyre and Spottiswoode könyvkiadó három fiatal vezetőjével, és nékem is bemutatta őket. Hosszabb beszélgetés folyamán egy este megkérdezték: milyen új munkán dolgozom, és én elmondtam, hogy Rotterdami Erasmusról szóló könyvhöz gyűjtöttem már anyagot, de nem írtam még meg, mert nincs kiadóm. Egy háromoldalas összegzést kértek tőlem, és öt nap múlva kiadási ajánlattal feleltek. Ugyanekkor jelentős előleget ajánlottak fel. Az Eyre and Spottiswoode akkor Anglia egyik legelőkelőbb kiadója volt.
Úgy számítottam: egy esztendőre lesz szükségünk, míg én megírom, és Eric lefordítja a könyvet angolra. Az előlegből viszont egyesztendei londoni megélhetésre éppen csak nagyon szűkösen futotta volna. A petróleumkályhák bűzéből és a londoni takarékosság hidegéből melegebb vidékre vágyakoztam. Elmentem a Soho egyik utazási irodájába, és megtudakoltam Jugoszlávia árait, miután mind Franciaország, mind Itália túl költségesnek mutatkoztak. Megtudtam, hogy Dubrovnik még nyáron is félig üres, és egy háromszobás, fürdős, konyhás, tengerre néző lakás bérlete még fele sincsen két lon175doni „hónapos szobának”. Felfedezésemet közöltem Erickel, aki, csakúgy mint én, nem ismerte Dubrovnikot, de régesrég vágyakozott oda. Egy ideig csak ábrándoztunk Dubrovnikról: a Piaca szépségéről, a város egykori humanistáiról, akik Dózsa György pártján álltak, a köztársaság gazdasági vezetőiről, akik ügyességükkel hosszú ideig megtartották függetlenségüket a velenceiekkel, törökökkel és osztrákokkal szemben, és elképzeltük magunknak, ahogy nem a londoni tél, hanem a Földközi-tenger kékje ömlik be az ablakon.
Három héttel később, november közepén néhány utazási irodába készültünk bemenni, mielőtt a dubrovniki repülőjegyet megvásároltuk volna, hogy az ottani lakást lekössük. Amikor kiléptünk a villa kapuján, a sürgönykihordóval találtuk magunkat szembe. Táviratot nyújtott át. „Magyarok és kanadaiak várnak a torontói egyetemi állásra. Az állást azonban nem tudjuk fenntartani, ha ebben az évben meg nem érkezel. Egri György, Gábori György, Berzsenyi Ödön, magyar és angol hívek serege.”
Mit tegyünk? Leültünk a Swiss Cottage melletti teázóba, hogy dolgainkat megbeszéljük. 1957-ben az uppsalai egyetemen ajánlottak fel részemre tanári állást. Nem fogadtam el, mert az Irodalmi Újság szerkesztése jóval fontosabb (és magyarabb) feladatnak tűnt. A helyzet azóta megváltozott. Nagyon is bizonytalannak tűnt, hogy angol és magyar irodalomból – pontosabban: költészetből – idekint meg tudok-e élni. Az egyetemi állás Torontóban ezzel szemben halálomig biztos megélhetést nyújtana, arról nem is szólva, hogy magyar irodalomról vagy történelemről előadni számomra semmi megterhelést nem jelentett. A torontói ajánlatot el nem fogadni őrültségnek tűnt, még akkor is, ha Dalmácia dombjai sokkal jobban vonzottak a Lake Ontario jegénél. Nézetemmel Eric is egyetértett, noha Észak-Amerika társadalmát, népét és atmoszféráját nálam is sokkal kevesebbre becsülte.
Felkészültünk a kanadai útra. Hétszáz kötetes könyvtáramat kihoztam Kelemen barátom raktárából, nagy ládákba csomagoltuk, 176és feladtuk Egri címére Torontóba. Anyámnak kifizettem adósságomat Andris neveléséért. Nagy csomagban küldtem Torontóba néhány magyar hímzett párnát, szebb ágyneműt, értékesebb tányérokat és csészéket. (Az úton mind eltört.) Vettem két ruhát Andrisnak, Ericnek és magamnak két olcsó bundát, végül két repülőjegyet Kanadába. Csodálkoztam, milyen kevés pénz maradt Eyre and Spottiswoode előlegéből. Búcsút vettem anyámtól, Andris fiammal megbeszéltem: mihelyt lehet, áthozatom egy, a Belmonthoz hasonló nívójú kanadai intézetbe, majd búcsút vettem – ha nem is örökre – barátaimtól, Katona Páltól, Kelemenéktől, Mikes Györgytől, Pálócziéktól, sőt a British Museumba is benéztem, hogy minden jót kívánjak az albigens fiatalembernek, Lord Clarcnek és rámosolyogjak az asszonyra, aki babiloni nyelven olvasott.
A hőmérő mínusz huszonhat fok Celsiust mutatott, mikor egy decemberi délutánon, 1967-ben megérkeztünk Torontóba. Kegyetlen szél csapkodta a repülőtér csarnokának ajtait, és a rosszul működő fűtőtestek gőzt fröcsköltek az ember vállára. A vámőrök ugyanekkor, és méghozzá nagyon szívélyesen tudomásomra hozták, hogy mint angol állampolgár, akár másnap bármilyen állást vagy foglalkozást vállalhatok, községi, tartományi vagy országos választáson szavazhatok, és így tovább. Erickel, az amerikaival, nem törődtek. Odakint a félelmetes hidegben Egri György és Gábori György várakozott reánk, Egri nagy, piros kocsijával.
Őket 1946, Amerikából való hazatértem óta ismerem. Akkor húsz és egynéhány évesek voltak. Kéthly Annát látogattam meg a szociáldemokrata párt székházában, és Szalai Sándor barátomat, aki a párt külpolitikáját vezette, majd felmentem az ötödik emeletre, hogy a fiatalokat megismerjem. Akkor Egri vezette huszonkét évesen a szocialista ifjúsági mozgalmat, és Gáborinak is ott volt a hivatala. Nagy örömmel fogadtak, és a keserű években, mikor a kommunisták szétverték a szociáldemokrata pártot, sokszor találkoztam vélük. Tanácsért jöttek hozzám, de nem tudtam adni. Velük egy teherkocsiban 177utaztam 1950-ben Recskre, és a három év nagy részében közvetlenül mellettük feküdtem a szalmán. Valószínűleg azok közé tartoztak, akik az éhínség idején kenyeret csempésztek kabátomba a magukéból. Bécsből, 1956-ban, mindketten az Államokba akartak kivándorolni, de Egri nem kapott amerikai vízumot, mert egy ideig kommunista párttag volt. Jó barátja, Gábori ezért családostul Kanadába ment vele. Az utóbbi években néhány levélben beszámoltam nékik sorsomról, így Zsuzsa elhunytáról is. Furcsa módon, ahogy hamarosan megtudtam, eldobták leveleimet. Nem is sejtették, hogy okosabb megtartani vagy eladni őket.
A méteres hóban és hófúvás közben Egri lassan tudott csak hajtani. A nagy örömről beszélt, melyet érkezésem kiváltott, hogy villájában ünnepély vár, és szép, tágas szobát tud rendelkezésünkre bocsátani. Ha főztjét nem szeretném, úgy a szomszédos vendéglőben… Eric rémült arcát láttam, és Egri szavába vágtam.
– Mindezért hálás vagyok, de kérlek, informálj az egyetemről. Mit adok elő, mikor kezdem az előadásokat, hány óra hetenként, kinél kell jelentkeznem és mikor, még ebben az évben, ahogy sürgönyözted?
Egri egyre jobban zavarba jött. A világhíres esztétáról, Fry professzorról kezdett előadást tartani, aki nagyra becsüli a My Happy Days in Hell című könyvemet, és a nyáron megígérte néki, a magyar hetilap szerkesztőjének, hogy tanszéket létesítenek számomra az egyetemen. Fry kiváló ember, aki betartja szavát.
– Na, és betartotta? – vágtam a szavába. – Hírneves tudós, de mi van az egyetemi állásommal? Hova kell mennem? És mikor?
– Nem tarthatta be a szavát. Tudod, a professzor beszélt rólad a rektorral, de Fryt időközben áthelyezték a sasketchewani egyetemre, úgyhogy nem állt módjában a tárgyalásokat befejezni.
– Mikor történt az áthelyezés?
– Mintegy két hónappal ezelőtt.
– És ezt miért nem írtad meg nekem? Miért sürgönyözted az ellenkezőjét? Hogy van állásom az egyetemen, ha még ebben az év178ben átjövök. Ha az igazat tudom, nem jövünk át. Miért bolondítottál bele ebbe a játékba?
– Nem az ellenkezőjét írtam. Azt akartuk…
– A sürgöny itt a zsebemben. Akarod látni?
– Feleséged meghalt, tudtam, egyedül vagy Londonban. Legjobb barátaid itt élnek Kanadában. Nagyon akartam, hogy átjöjj. Hogy itt szerezzünk néked állást. Hogy itt vigyázhassunk reád.
– Rám nem kell vigyázni – mondtam.
– Állást pedig, légy nyugodt, szerzünk néked. Nem nehéz.
– Sőt. Könnyű – morogtam, és szerettem volna megütni.
Ívlámpa mellett haladtunk el. Megvilágította Eric arcán a kétségbeesést, de a Gáborién is. Úgy látszik, Egri őt sem avatta be az ügy részleteibe.
Óriási hóbuckák közt fényesen kivilágított villához érkeztünk. A kapun hatalmas fenyőcsokor lógott. Mielőtt az ünneplőkkel találkoztunk volna, felmentünk tisztálkodni és ruhát cserélni. Eric, mint még soha, két könnyet törölt ki szeméből.
– Végünk van – mondta.
Ugyanezt gondoltam, de nem szóltam.
Lent a szalonban sokan ültek. Kényelmes, puha bútorokkal, rengeteg párnával és csecsebecsével és öblös karszékekkel volt berendezve, a sarokban nagy íróasztallal, rajta nyomtatványok és levelek tömegével. Miután már nem viselt bundát, csak most láttam, hogy Egri milyen kövérre hízott. Felesége, az egykor nagyon csinos Yvonne is elhízott időközben, de legfurcsábbnak a két tizenéves fiú tűnt, mert ilyen vastag gyermekeket még sohasem láttam. (Kövérségük titkát csak néhány nap múlva fejtettem meg. A helybéli magyar élelmiszerkereskedők Egri lapjában hirdettek. A fizetséget a hirdetésért Egri nem pénzben kapta, hanem autójával körbement a piacon, és élelmiszerben szedte be. A sonkákat és cserkészkolbászokat mint nagy rózsakötegeket hozta haza.
Odalent Egri felesége, Ivonne és két tizenéves fia mellett nagyobb társaság várakozott reánk, köztük Jan Robert Colombo, is179mert kanadai költő, Berzsenyi Ödön és George Jonas. Berzsenyi diszkréten elegáns öltözetben ugrott fel karszékéből, és ölelt magához. Őt ismertem egyedül, méghozzá Recskről. A tábor messze legműveltebb tíz embere közé tarozott, akivel a beszélgetést gyönyörűségnek tartottam. Politikánál és házi ügyeknél százszor jobban érdekelte az irodalom, a jó színház, a festészet, és mindezeknél is jobban a nők. Őt mint szakaszparancsnokot a Don mellett ejtették foglyul a szovjet csapatok, és évekig tartották fogságban, mert azzal vádolták, hogy ő Schulze, a hírhedt Gestapo-kém, holott Berzsenyi csak franciául és angolul tudott, németül nem. Berzsenyi volt az, aki nagy szónoklattal kezdett mesélni, miután leültem melléje.
Amikor tíz évvel ezelőtt ideértem, mondta többek közt, elbámultam Kanada technikai előrehaladottságán. Magyarországhoz képest fejlett országba érkeztem. Még jobban meglepett a szellemi élet mondhatnám középkori maradisága. Egyetlen színház játszott a kétmilliós városban, az is csak három hónapig. Igazi szobrász remek plasztikával csak egy akadt az országban, Pederi Hunt Dóra, aki hazulról jött ide. Ha whiskyt akartál inni, az állami italboltba kellett menned, méghozzá a városházán szerzett ajánlással. Vasárnap a ruhaboltok és az ékszerészek nemcsak bezártak, hanem a kirakat elé függönyt tettek, hogy a vásárló nők meg férfiak ne tudják kiválogatni, mit akarnak venni. Pierre Trudeau liberális kormányával mindez megváltozott: frissesség és remény árad a levegőben. A maradiság pedig eltűnőben van, bár még botrányt kavar, ha Trudeau kifogástalan öltönyéhez szandált vesz, és így jelenik meg a parlamentben. Ezért is nagyon örül, hogy ily szerencsés pillanatban érkeztem Kanadába.
Szavai után keresztbe fonta lábát, és szokása szerint visszavonult a társalgástól. Abban a pillanatban roppant vita indult, hogy Berzsenyinek milyen mértékben van igaza, mialatt Colombóval, a költővel beszélgettem a kanadai irodalom helyzetéről. Sejtettem, hogy a múlt aligha értékesebb, mint a magyar irodalomé 1770-ben, de számos költő és néhány író nevét most hallottam először, valamint 180értesültem a kormány tervéről az irodalmárok, méghozzá nemcsak az angolok és franciák nagyfokú anyagi megsegítéséről. Soha életemben nem kaptam még semmilyen államtól anyagi segítséget, és Kanadától se vártam, de hallani róla mégis jólesett.
Közben a beszélgetés fonalát Colombóval lassan Eric vette át, így az egyetlen angollal beszélgethetett, én ekkor George Jonashoz fordultam. Jónás Gyuri mindjárt elbeszélte, hogy amikor húszévesen, tizenegy esztendővel ezelőtt a magyar forradalom után Bécsbe érkezett, kanadai vízumért folyamodott a követségnél. A kanadai bevándorlási vízumot feleségem adta át néki, aki önkéntesként dolgozott a követségen.
– Megbántad, hogy idejöttél? – kérdeztem.
– Soha. Itt mindenkit, aki kanadainak vallja magát, elfogadnak kanadainak. A televízió egyik osztályának, melyet vezetek, vidékről egy különös nevű nő küldött kitűnő kéziratokat. A hivatalban gyakran beszélgettünk róla. Sokan ismerték személyesen. Hozzám egy évvel később jött csak. Akkor láttam, hogy japán. Senki sem mondta.
– Azt akarod mondani, hogy itt bürokrácia sincs?
– Semmiképpen sem olyan, mint Franciaországban vagy Angliában. Ott, ha állampolgár akarsz lenni, hetekig futkoshatsz ide-oda. Itt háromévi tartózkodás után felmégy a belügyi kirendeltségbe, és fél óra múlva kanadai vagy. Azt sem nézik, ha három évből kettőt New Yorkban töltöttél.
Jónás György a vendégek közt messze a legelegánsabban öltözött, és nyilvánvalónak tűnt, hogy sportautóján – melyet korábban már megcsodáltam – százhúsz kilométerrel száguld a városban. Hogy nagyon okos, az is rögtön kiderült. Később elmondtam néki egyetemi állásom történetét, bár vigyáztam közben, hogy Egrit ne sértsem meg, elvégre szeretetből hívott, sőt kényszerített át Kanadába. Néhány pillanat gondolkodás után ezt ajánlotta:
– Az itteni egyetemre kerülni körülményes. A televíziónál nem tudok állásról. Hozzád viszont sem ez, sem az, hanem egy New York-i 181Columbia Egyetem a méltó. A magyartanár tavaly halt meg. Írok Deák István professzornak, a kelet-közép-európai intézet vezetőjének, aki nem ismer személyesen, de tud rólam, és megkérem, hogy alkalmazzon. Nem kérdés, hogy örülni fog.
Mikor lefeküdtünk, elmondtam Jónás tervét Ericnek.
– Ne reménykedj – válaszolta.
Egri másnap reggel félrehívott, és bűnbánóan bocsánatot kért, amiért átcsábított Kanadába. Felajánlotta, hogy kifizeti útiköltségünket, hogy visszatérhessünk Angliába, ami anyagi helyzetünkön nem sokat változtatott volna: a dubrovniki pénz nem térült volna meg. Ugyanekkor Eric sietve az ottawai belügyminisztériumhoz intézett kérvényt munkaengedélyért. Angol állampolgárokkal ellentétben amerikai nem dolgozhatott Kanadában engedély nélkül, különösen akkor, amikor a vietnámi háború elől menekülő fiatalok elözönlötték Kanadát.
– Legalább néhány hétig dolgozhatok itt, míg elfogadod a pénzt és visszamegyünk Londonba – mondta.
Annak ellenére, hogy Egriék szívélyességgel, sőt hódolattal bántak velünk, helyzetünket mindketten megalázónak éreztük. Egri Györgyöt okos, művelt és érdeklődő embernek ismertem, akivel órákig el tudtam beszélgetni nem hétköznapi témákról. De a különbség közte és Eric közt óriási volt. Így például Egri imádta az amerikaiakat, és meg volt győződve, hogy az amerikaiak Vietnámban győzelemre viszik a demokráciát. Eric, az amerikai, megvetette az USA vezetőit, és kezdettől fogva tudta, hogy a vietnámi kaland vége csúfos bukás lesz. A feszültség kettőjük közt sohasem robbant ki. Legvégül Egri hosszú cikket közölt lapjában Erictől. A cikk arról szólt, hogy minden amerikai hencegés ellenére a vietnámi háború elveszett. A lap következő számában olvasói levelek tömege támadta Eric „sületlen fecsegését”. Egy héttel később pedig Lyndon Johnson elnök bejelentette, hogy a vietnámi háború elveszett.
Noha könyveim és jegyzeteim még nem érkeztek meg, Egri pincéjében, ahol szerkesztőségét tartotta, üres szobát találtam asztallal 182és dívánnyal. Elhatároztam, hogy az Erasmus-biográfiát ott kezdem megírni. Itt történt, hogy egy éjszaka Egri Yvonne felkelt alvó férje mellől, és el akart csábítani. Én barátaim feleségével nem vagyok hajlandó szeretkezni. Attól teljesen függetlenül, hogy kövérek-e, vagy sem. A támadást valahogyan sikerült kedvesen elhárítanom, már amennyit ilyen esetben a kedvesség számít. Az eset többször megismétlődött. Amennyiben ilyenkor Eric odafenn aludt, csodálatos módon sokszor felébredt, és lefutott a pincébe, hogy segítsen. Ilyenkor aztán mindhárman ott ültünk a díványon, és a festészetről beszélgettünk. Yvonne odahaza festőnek készült, és néhány érdekes képét láttam is, de ideát nem fest. Miért nem? Mert rájött, hogy igazán nagy festők csak elképzelik, de nem hajtják végre alkotásaikat, és ezt teszi ő is. Mindezek után kínosnak éreztem, hogy ott ültem náluk az ebédlőben, és ez a szegény asszony tölti meg tányéromat libasülttel vagy pacallal.
Karácsony előtt egy nappal Eric megkapta munkaengedélyét Ottawából, és én Deák István levelét a Columbiáról. Azt írta, hogy Austerlitz professzorral, a dékánnal együtt roppant örülnek, hogy megkapnak engem. Mivel azonban tudomásuk szerint még egyetemen nem tanítottam, arra kérnek: jöjjek át februárban New Yorkba, és tartsak a Columbián nyilvános előadást, magam választotta, tetszőleges témával. Minden bizonnyal nagy sikerem lesz, és megállapodhatunk, hogy szeptembertől kezdve a Columbia Egyetemen, az ő közép-kelet-európai intézetében taníthatok, vagyis a filozófiai fakultáson. Számos, előttem ismeretlen tisztelőm üdvözletét mellékelte.
Mindez megkönnyítette Egriékkel való viszonyunkat. Eric még újév előtt állás után nézett, és rögtön szerzett is magának. Bámulatos nyelvi képességével három hét alatt megtanult kanadai módra beszélni angolul, oly mértékben, hogy mindenki Ontario tartomány szülöttének nézte. Ugyanekkor ismerte a város látnivalóit, az idegenekre vonatkozó rendelkezéseket, és tudott jól franciául és németül. Abban az időben rendkívül nagy számú amerikai érkezett Torontóba, kivált pénteken este, nemcsak városnézésre vagy pihe183nésre, hanem vadászatra is. Eric egy középnagy szálloda portása lett, és hihetetlen gyorsasággal és könnyedén intézte az ügyeket, így a vendégeknek vadászengedélyt és erdei szállást, valamint még azt is, hogy képeslapjaikat ne magukkal hozott amerikai postabélyeggel lássák el.
Január közepén elmentem a University Streeten lévő amerikai konzulátusra, hogy angol útlevelemre vízumot szerezzek. Azt hittem, könnyű dolgom lesz, de tévedtem. Amikor az épületben egy tisztviselőt megkérdeztem, melyik terembe menjek amerikai vízumért, „miért nem szerzett Angliában?” kérdéssel otthagyott. Némileg fejbe kólintva lépkedtem egy kérvényezőkkel és kidobóemberekkel teli nagy teremben. Üvegkalickában és sodronyoktól védve középkorú, borostás képű férfi ült, ő osztotta a kérvénylapokat. Nagy nehezen és láthatóan jobb akarata ellenére nekem is adott egyet. Nem értettem, miért vagyok ellenszenves néki. Nagykabátot viseltem, nyakamban egyszínű, szürke sállal.
A kérvényt a valóságnak megfelelően állítottam ki. Neve, születési helye, éve, hónapja és napja, iskolázottsága, foglalkozása, volt-e már az Egyesült Államokban, mit csinált itt (hadsereg tagja 1943. február 4-től 1945. december 16-ig), ki kezeskedett beutazásáért (Wagner New York-i kormányzó és La Guardia, New York polgármestere), és ki hívta meg (Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke). Beálltam még egyszer a hosszú sorba az üvegkalicka előtt. Jó félóráig tartott, míg a tisztviselőhöz jutottam. Szemüvegét feltolta homlokára, és hosszan, mozdulatlanul vizsgált. Aztán olvasni kezdte szövegemet. Ábrázatán elképedés tükröződött. Miután végigolvasta, egy pillanatig gondolkodott, aztán a papirost összegyűrte, és a kis ablakon át arcomba vágta. Intett a kidobóembernek, aki hirtelen ott termett mellettem, kabátom gallérjánál fogva kihurcolt a teremből, a hosszú folyosón szinte csúsztatott a kövön, és kidobott az utcára. Még csodálkoztam, hogy a torontói járókelők nem röhögtek ki, hanem óvatosan félreálltak.
184Ha nem is sírtam el magamat, de a sírás fojtogatott. Dubrovnik helyett itt vagyunk ezen a hóhegyen, ahol annyi pénzünk sincsen, hogy lakást béreljünk magunknak. Egri roppant udvarias és alázatos hozzám, de azt akarja, hogy a hetilapjába írjak. A lap túlságosan rossz ahhoz, hogy ezt megtegyem. Felesége szeret pacalt főzni ebédre meg vacsorára; Eric szerint olyan a szaga, mintha mocskos fehérnemű főne fazékban. A szomszéd szobában Egri két fia fekszik a földön, egymás mellett; a leghülyébb ponyvát olvassák, és nagyokat és ízeseket durrogatnak közben. Költő sem jelentkezett még, aki le akarná fordítani verseimet. Második emigrációm tizenegyedik évében búcsút vehetek önmagamtól.
– Ne keseredj el, ezen könnyű lesz segíteni – mondta Egri, amikor hazaértünk, és mindjárt telefonált egy Kecskeméti nevű úrnak a washingtoni Department of State-be, és Hamza Bandi református lelkésznek, aki ugyancsak jó viszonyt tartott fenn a kormányzószervekkel. Tíz nap múlva küldönc hozta a meghívót az amerikai konzulhoz, délutáni teára. Az első pillanatban megrémültem, mert a nagy szoba, az íróasztal, a szék, melyen a konzul ült és az előtte fekvő iratcsomó a nevemmel elképesztően hasonlított Péter Gábornak, az ÁVH főnökének szobájához és íróasztalához, ahol egykor mintegy halálra ítéltek. De a konzul felugrott, elém sietett, a titkár széket hozott alám, és a konzul bocsánatot kért „hülye” alkalmazottjáért. Tea, majd whisky közepette átfutottunk a nagy iratkötegen, mely az FBI rólam való jegyzeteit tartalmazta. Igen tiszteletreméltóan foglalkoztak velem, nem tűntek nagyon érdekesnek, és sok hamis jelentést tartalmaztak, például azt, hogy az ’56-os forradalom szabadított ki Recskről. Ezután a konzul elkérte útlevelemet, és nagylelkűen öt évre korlátlan számú és időtartamú látogatásra adott engedélyt az Egyesült Államokba. Tudomásom szerint ilyesmit nem sokan kaptak.
Eric gyűjteni kezdte fizetését, hogy Egriéktől minél hamarébb elköltözhessünk, de ez kétségtelenül több hónapot jelentett, még akkor is, ha hozzájárultam a gyűjtéshez magam is. Addig Torontó185ban csak a nyilas és jobboldali emigráció, meg a katolikus egyház szervezett nagyobb gyűléseket és társadalmi összejöveteleket. A nem ’45–46-os, hanem ’56-os emigráció tagjai tompa elkülönülésben éltek. Megérkezésem váratlanul megváltoztatta a helyzetet. A Bloor Street egyik épületében lévő kétszáznegyven üléses színházban barátaim előadást akartak rendezni számomra, amelyben Berzsenyi Ödön barátommal beszélgetek. A terv ellen hiába tiltakoztam. Az előadáson – magyar előadást kívántunk – több mint négyszáz ember jelent meg, úgyhogy a rendőrség jelenléte miatt vagy százhetven hallgatót haza kellett küldenünk. Nagyon nagy sikert arattunk, és utána megmondtuk Egriéknek, hogy élelmezésünkért fizetni kívánunk, amit ők visszautasítottak.
Pár nappal később Jónás Gyurival elhatároztuk, hogy megünnepeljük sikereinket egy hangulatos vacsora keretén belül. Felkerestük ezért Ericet a szállodában, és megkérdeztük, hogy el tudná-e pár órára kérni magát, de a legideálisabb mégis az lenne, ha egész éjszakára eljöhetne. Bólintott, s mi Gyurival kimentünk a szálloda elé várakozni, amíg a dolgokat elintézi. Eric pár perc múlva boldogan jött ki a szállodából.
– Na, elengedtek? – kérdeztem izgatottan.
– Nem, végleg eljöttem – válaszolta.
Eric mindig megtartotta a kiismerhetetlenség varázsát, amit törhetetlen szabadságvágya generált. Volt benne még valami, ami a velem töltött harminchét évét meghatározta: a feltétel nélküli szeretete irányomba. Ragaszkodása mindvégig meghatott.
Egyetemi tanárokhoz és diákokhoz intézett irodalmi felszólalás helyett elhatároztam, hogy súlyosabb dolgokról értekezem a „próbaelőadásomon” a Columbián. Mégpedig az ember szellemi életének hatásáról a túlélésben, mint ahogy ezt a recski koncentrációs táborban megéltem, és később tapasztalni igyekeztem.
Sikert és meghatódást arattam, és elnyertem a katedrát.
186A Columbia Universityn töltött évek nagyon érdekesek, sőt furcsák voltak. Tanítványaim száma minden évben megtöbbszöröződött. Ez ösztönzött ugyan, de nagyon nehéz volt megértetni az amerikai diákokkal a mi sajátos nemzeti gondolkodásunkat, irodalmunkat.
Andris fiam például le akarta fordítani Móricz Zsiga bácsi Erdély-trilógiáját. De hogy magyarázod meg egy angolnak, hogy vannak ecsedi és vannak somlyai Báthoriak, ezek gyűlölik egymást, és mikor a somlyai Báthori Gábort megölik, és ott hever a Nagyváradra bemenő hídon, nem temetik el az ecseriek, mert várják, hogy majd a somlyaiak elviszik és eltemetik? Vagy az Árvácska című könyvében miként ecseteled, hogy milyen a tojássárga színű alkony, mikor a magyar tojás sárgája sokkal setétebb, szinte okkersárga színű, az angol tojás pedig rettentően halványsárga?
Más a mi múltunk, gondolkodásunk, kultúránk. Költészetünk vetekszik a latin vagy görög költészettel, de sajnos lefordíthatatlan. Hiszen egy magyar költő tud franciául vagy olaszul vagy ógörögül, de egy angol, francia vagy olasz költő nem tud magyarul. Ez a mi problémánk, mégsem cserélnék más nyelvűvel.
Vajon hogy lehetne visszaadni Petőfi gyönyörű versét a Szeptember végént angolul, hogy abból ne egy szentimentális maszlag legyen?
Ilyen és ehhez hasonló akadályokat kellet legyőznöm, miközben a közép-kelet-európai irodalmat és történelmet oktattam.
Torontóban laktam, a New York-i Columbián tanítottam, úgyhogy folyamatosan ingáztam. New York-i szállásadóim Krencsey Marianne és roppant művelt férje, Nemes Gyuszi voltak. Esténként, az előadás után a tanítványaim kísértek el Nemesékhez, akik nagyon közel laktak a Columbiához, a Riverside Drive-on. Az elővigyázatosság oka az volt, hogy megszaporodtak a liftbéli gyilkosságok. A rabló beszállt a liftet használó, gyanútlan áldozat mellé, kirabolta és megölte, majd a felhőkarcoló valamelyik emeletén kiszállt, hívott egy másik liftet magának, és távozott.
187Krencsey Marianne ígéretes színésznő volt már az ’50-es évek elején. Pályáját első férje, Makk Károly indította el, a Liliomfiból készült film női főszerepével. Majd a szép és vitathatatlan tehetségű Marianne sorra kapta a felkéréseket: Gábor diák, Az aranyember, A Tenkes kapitánya.
Az adott politikai rendszerrel viszont nem tudott megalkudni, ezért 1966-ban előbb Izlandra, aztán Angliába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Karrierje kettétört, egy magyar színésznő csak Magyarországon tud színésznő lenni, nagyon kevés példa van az ellenkezőjére. Második férje, Nemes Gyuszi nőgyógyász volt Budapesten, és miután megérkeztek az Egyesült Államokba, újra el kellett végeznie az egyetemet ahhoz, hogy praktizálni tudjon. Aztán lassan talpra álltak anyagilag, és közben fiuk született, aki mindig kedvesen átadta „kisszobáját”, valahányszor megérkeztem hozzájuk. Nagyon sok nélkülözést és nagyon sok boldog pillanatot éltem át vélük.
Mialatt én a Columbián tanítottam három évig, Eric egy számítástechnikai cégnél volt értékesítő. Két év után megunta, és felmondott, mire a tulajdonos meg akarta emelni Eric egyébként sem alacsony fizetését. Erre Eric a rá teljesen jellemző módon azt felelte:
– Ha kevesebbet ígért volna, talán maradok.
Janitsáry Miklós barátom is színészként kezdte Kanadában, majd feleségül vette egy dúsgazdag szőrmekereskedő leányát, és ezzel együtt a vállalkozást is. Vele esett meg, hogy Frank Sinatra beállított a boltjába két hölggyel, és kért két nercbundát. Miklós barátom örömmel kiszolgálta. Ám Sinatra nem készpénzben fizetett, hanem egy csekket adott át. Szegény Miklós egész éjjel nem aludt, hiszen Sinatra alvilági kapcsolatai közismertek voltak. Reggel már fél nyolckor ott toporgott a bank előtt, hiszen nem kis összegről volt szó.
Jól sejtette: a csekket már letiltották.
Remek barátság fűzött Szenttamássy Magdikához és férjéhez, Ágostonhoz, akit egyszerűen csak Gusztinak szólítottunk. Guszti és én 188ugyanabban az évben, hónapban és napon születtünk. Bocsánat, ugyanabban az órában is! Mikor ez közös menekülésünk során kiderült, megegyeztünk, hogy minden évben együtt ünnepeljük szeptember 22-ei születésnapunkat, ha csak lehet. Így is történt. Torontói éveim alatt mindig összejöttünk Szenttamássyéknál, négyen, mert még a közös barátnénk, Baba is csatlakozott hozzánk. A menü mindig lobszter volt, majonézes zellerrel, majd torta, aztán természetesen beszélgetés, hajnali négyig. Bevallom, azóta sem ettem annyira finom lobsztert. Szent elhatározásom azonban még egyszer visszatérni, amennyiben erőm engedi!
Ha már a születésnapoknál tartunk: kilencvenötödik születésnapom tiszteletére Torontóban, a St. Mary Streeten parkot neveztek el rólam. Annak idején gyakran sétáltam benne, mit sem sejtve, hogy egykoron a nevemet viseli. Valahogy olyankor mindig eszembe jutott költő barátom, Pilinszky János.
Pilinszky volt az, akit utoljára láttam lefogásom előtt, 1950-ben. A korzón találkoztunk, elbeszélgettünk egymással egy eszpresszóban, és én figyelmeztettem őt, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni az olyan remek gúnyversekért, mint amilyet Rákosi ellen szerzett: „magyar, e síron üdv, béke és áldás: itt fekszik Rákosi… Jenő”.
Aztán aznap engem fogtak le. Mikor három év múlva kiszabadultam, a Keleti pályaudvar előtti telefonfülkébe mentem, hogy feleségemnek telefonáljak, hogy itt vagyok, illetve megkérdezzem Gábori barátomat, miként viselkedett a feleségem, amire persze Gábori azt felelte, hogy remekül. A szomszédos fülkében egy férfi beszélt, végeérhetetlenül. Ismerősnek tűntek vonásai: Pilinszky volt. Ahogy megöleltük egymást, kicsordultak a könnyeink.
Mikor Kanadába látogatott, gyönyörű fények között ültünk a kertben, és beszélgettünk egy egész napon és egy egész éjszakán át. Úgy éreztem, hogy ez a „finom testű”, kellemes ember angyalként szállt le hozzám egy országból, melynek atmoszféráját nem bírtam elviselni.
189Ültünk a Lake Hope-nál, a kertben, a víz mellett. Utolsó találkozásunk óta semmit sem változott. Úgy emlékszem, hogy semmi mást nem hallottunk, mint egymás hangját, még a motorcsónak zaját sem, csak egymást figyeltük, tudtuk, ez a találkozás az utolsó.
Az ételeket is kihozták nékünk, mert senki sem akart megzavarni bennünket. Leginkább a kezére emlékszem, melyet csöndesen ölébe hajtott. Pilinszky keze mellett negyedik feleségem, Fanny baba-keze gyakorolt rám még ekkora hatást. És a kék lepkékre is emlékszem, ilyen kék lepkéket régen, Budapesten, a háború előtt láttam az utcán mindenütt, de a negyvenes években már kipusztultak. Itt a Lake Hope-nál még körberepültek, mintha ismerkedni akarnának velünk. Késő este pedig, vagy éjjel talán, egy nagy éjjelilepke libbent a Pilinszky vállára, és ott maradt mozdulatlanul, talán egy fél óráig, vagy egy óráig is. Épp miközben Kocsis Zoltánról beszélt, akihez gyöngéd szálak fűzték.
Mint később megtudtam, a nyaralóban mulatozó barátaim mindegyike azt hitte, hogy az ország sorsán kesergünk. Pedig mi tréfákat mondtunk egymásnak, botrímeket faragtunk, és nagyokat nevettünk.
Lehet, hogy a távolból ez sírásnak tűnt?
Éltem Ausztriában, Németországban, Itáliában, Franciaországban, Marokkóban, az Egyesült Államokban, Máltán és Angliában. Ezek közt egyetlen ország sem volt, ahol valamelyik költő hozzám fordult volna: „Magyar költő vagy? Fordítsd le számomra egy-két versedet prózában, és én saját nyelvemen beszélő költeményeket fordítok belőle.” Kanadában huszonkét esztendőt töltöttem el, és már az első évben, sőt az első hónapokban Kanada legnevesebb költői fordultak hozzám ezzel a kéréssel. Amikor hazatértem 1989-ben, három verskötetem jelent meg addig magyar nyelven és öt angolul. De mehetek még tovább: nincs franciaországi francia, németországi német, vagy olaszországi olasz antológiákban egyetlen versem, kanadai antológiákban viszont egy egész sor versem jelent meg, 190mint kanadai költőnek. Mondhatom, hogy Kanada hozzám jött, és elfogadott.
A lényeg azonban az, hogy Kanada huszonkét évig szabadságot adott nekem, szellemi szabadságot a szó minden értelmében. Kanadában írhattam verset és prózát, amit csak lelkiismeretem diktált, senki nem szólt bele, senki nem háborgott miatta, és eszembe sem jutott, hogy valaki feljelenthet verseim miatt, mert ilyesmi Kanadában nem létezik. Számtalan előadásra hívtak városokban és falvakban, ahol nagy közönséget találtam, mely kíváncsi volt szavamra. Nem áskálódtak ellenem politikai okokból, pontosabban szólva senki sem áskálódott. Fogadtatásom mindenütt szívélyes volt, és egyetlen kanadai angol, francia vagy más sem próbált kiebrudalni az irodalomból vagy akár az életből, mint szülőhazámban, Magyarországon. Hálás vagyok, hogy Kanadában élhettem.
Ugyanakkor büszke voltam arra is, hogy Kanadában nagyon sok barátot szereztem, akik közül egy se kérdezte se vallásomat, se politikai meggyőződésemet, se vagyonomat, hanem elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nincs ország a világon, ahol ezt meg lehet tapasztalni.
Torontói lakásunkhoz közel volt a kedvenc boltom. Egy napon hazafelé indultam sajttal, tejjel, kenyérrel. Hirtelen egy néger ugrott elém, és átölelt. Na, itt a vég, gondoltam magamban. Kezem-lábam remegett. Mikor arcába néztem, mosolygott. Még élvezi is amit csinál… Körülnéztem, az utca üres volt. Segítségért kiáltsak? Van értelme? Ő meg csak egyre jobban szorít…
– Engedje – mondta –, hadd öleljem! Imádom a verseit!
191 192Ezerkilencszázhetvenhétben levelet kaptam Szász Katitól, aki Valencia mellett élt, a spanyol tengerparton. A hosszú levél barátnénk, Erényi Lili dolgával foglalkozott. Lili már huszonhét éve élt Tangerben, Marokkóban, ahol híres szőnyeggyárát vezette. Nem kívánt marokkói állampolgárságot szerezni, hiszen mit sem ért a marokkói útlevél. Maradt tehát hontalan, miután magyar állampolgárságát régóta megvonták tőle, mint sok másról is. A marokkói angol, francia, olasz vagy spanyol követek és konzulok viszont személyesen ismerték őt, és üzleti útjaira vízumot szereznie nem jelentett nehézséget, de macerás volt. A marokkói ki- és beutazási engedélyről viszont az ország miniszterelnöke, Uffkir gondoskodott, Hasszán király „leghűbb híve és szolgája”.
Néhány hónappal korábban a király külföldi útjáról repülőgépen tért haza, mikor egy másik, lázadó gépről lőni kezdték. A király nem vesztette el közismert berber hidegvérét. A pilótával megrádióztatta a támadó gépnek: a király már halott, hagyják abba a lövöldözést. A gép kényszerleszállást hajtott végre, hiszen a repülőtérre nem mehetett, mert ott gyilkosok vártak. Palotájába sietett, ahol kormányhű csapatokra talált, kiket a zendülők azzal bolondítottak, 193hogy összeesküvők támadtak a királyra. Hasszán rövid idő alatt rendet teremtett. A trónteremben hívei térden csúszva hálálkodtak megmeneküléséért. Köztük ujjongott Uffkir, kiről a király közben megtudta, hogy ő szervezte az összeesküvést, mert Hasszán helyére, a királyi trónra vágyott. Hasszán lefogatta, és néhány nappal később a temető sarkánál az előkelők megkövezték.
Az új főminiszter – folytatta Szász Kati – szívesen adott utazási engedélyt Lilinek. A fővárosban ebédre hívatta magát Lilivel, és a kiutazásért alkalmanként kétszáz dollárt kért. Ezenkívül európai politikai vicceket kívánt hallani, és ezeket Lilivel elmagyaráztatta magának. Mindez nem lett volna nagy baj, de a főminiszternek nem mindig volt ideje ebédre, és Lilit a fővárosban rendszerint hat-nyolc napra megváratta. Lili külföldi útjai két-három napig tartottak. Amikor havi két utazása volt, közel három hetet tartózkodott gyárától távol. Ilyenkor minden rosszul működött, a lányok nem dolgoztak, és a szőnyegüzem a csőd szélére került.
Mindezek megírása után Szász Kati arra kért: most tényleg segítsek Lilin, mert az angliai „férjfogási” kísérlet idején még nem volt ennyire szüksége a konkrét megoldásra. Ismerősei körében én vagyok az egyetlen, akinek nincs felesége. Tehát ajánljam fel Lilinek: utazzon fel Tangerből Torontóba, és kössünk pro forma házasságot. Ez esetben Lili nyolc napon belül angol állampolgár lesz, angol útlevelet kap, és nem szorul többé a főminiszter segítségére, mert minden megkötés nélkül utazhat ki és be Marokkóba.
Egyetértettem Szász Katival. Írtam Lilinek, aki hamarosan átjött Torontóba. A városházán elvettem feleségül, miután megállapodtunk, hogy semmiféle anyagi, együttlakási vagy egyéb feltételekkel nem kívánjuk háborgatni egymást. Lili angol útlevelet kapott, majd pár héttel később közös megegyezéssel elváltunk. Elutazása előtt, csakúgy mint azelőtt néhányszor, meghívott bennünket, Ericet és engem, Tangerbe. Méghozzá a Tangertől mintegy négy kilométerre fekvő, tengerparti Marbel szállodába, ahol Lili egy lakosztály tulajdonosa volt. A meghívás ezúttal nem a nyári négy hét194re, hanem egy egész esztendőre szólt. Mindketten vágyódtunk a torontói ég alól délre. Eric és én az egyetemi állásunkból – mert Eric akkor a sportosztályt vezette az egyetemen –, szabadságot kaptunk, és lakásunkat távollétünkre átadtuk Jaqueline d’Amboise-nak, akinél jobbat egyetlen kincsünk, a könyvtárunk őrének el sem képzelhettünk volna. Az ingyen szállás mellett akadt annyi pénzünk, hogy egy évig eltartsuk magunkat. 1978 elején New Yorkon és Casablancán keresztül elrepültünk Tangerbe.
Érkezésünkkor az idő nem tűnt kedvezőbbnek a kanadainál. Az eső patakokban ömlött, az ég dörgött, aztán villámcsapás reszkettette meg a földet és fülünket. Lili alig tudott a latyakon át autójához vezetni bennünket. A városból és környékéből nem látszott semmi, mintha egy edényfödő alá kerültünk volna.
A Marbel szállodakomplexumot egy marokkói-belga (Mar-Bel) társaság építtette, de az építkezés közben a vezetők, igen jelentős pénzösszeggel megszöktek. Így a magas kerítéssel övezett, mimózákkal és fürdőmedencékkel teleültetett parkban csak a Ceuta felé vezető útra nyíló főépület készült el, és néhány egy- vagy kétemeletes szárny. Lili lakosztálya – az egyik mellékszárnyban – a tengerre nézett. Kis előszoba, fürdőszoba, két nagy szoba, erkély. A szomszéd, háromemeletes épületnek csak egyetlen szobája ért fel ilyen magasra, a többi helyiség földszintes és tetőtlen maradt, az egyik közepén szép pálma nőtt. Lili annak idején szőnyegeket szállított az előkelő szállodának. A fizetséggel adósai maradtak, úgyhogy a tangeri törvényszék és némi pénz segítségével egy lakosztályt örökre lefoglaltatott magának.
Télen tíz-tizenöt ember lakott a komplexumban, többnyire európai. A szezonban legalább százan. Később néhányat megismertünk közülük. Majora svájci mérnököt, akinek keresztnevét senki sem tudta, Lili mutatta be. A király hívta Marokkóba, olajat keresni a sivatagban. Néha két hétre is eltűnt; ilyenkor a vízcsapot, a villanyt és tévéjét nyitva hagyta. Nem feledékenységből; akarattal, lássák: van olyan gazdag, hogy teheti. Éjjeliszekrényén konyakgyű195rűk alatt rohadt a könyv, melyet Lili egy esztendővel korábban kölcsönzött néki, a Háború és béke. Társalgása olyan tűrhetetlenül sekélyes volt, hogy Eric legtöbbször egyszerűen kiment a szobából. Valahányszor pompás Alfa Romeóján elindult az udvarról, a kapuban megállította kocsiját, felkelt az ülésről, és hátranézett az erkélyekre: figyeli-e valamelyik csodálója? Aztán gázt adott a kocsinak, és rendszerint elgázolt egy kóbor kutyát vagy macskát.
David Leblanc francia tanító nyáron érkezett feleségével, három tizenéves fiával és két óriási farkaskutyájával. Huszonegy évvel ezelőtt tanított fiatalon a larache-i francia iskolában. Mikor 1956-ban a tüntetések az idegenek ellen erőszakba torkolltak, a franciák elmenekültek. Néhány arabbal ő védte az iskolát, mikor a tömeg ellene jött. Egyetlen géppuskájuk volt az iskola tetején, azt ő kezelte. Figyelmeztette a tömeget: lőni fog, ha nem hagyják abba a tombolást. Megsebesített vagy harminc embert. A téren, az iskola előtt öt halott maradt. Leblanc elhatározta: lemegy Larache-ba, és megnézi régi iskoláját. Feleségével együtt figyelmeztettük: agyonverik. Végül, hitvese kíséretében, mégis leutazott. Négy nap múlva, diadalmas ábrázattal érkeztek vissza. Larache lakói fellobogózták az iskolát a hős tiszteletére, aki öt embert ölt meg géppuskájával. Hogy az áldozatok közülük voltak, nem érdekelte őket.
Nyáron gazdag arabok érkeztek drága autókon. Elöl a férj ült meg a feleség, hátul két vagy három cseléd. A gyermekeket nem hozták magukkal. A szállodát otthonnak tekintették, vagyis a feleségek meg a szolganők levették arcukról a fátylat. A főzőalkalmatosságokat a lakásból kihozatták a folyosóra, és a cselédek ott főztek. Ott is aludtak, gazdáik ajtaja előtt a földön, összekucorodva. Ha az ember éjszaka hazajött, nagy ugrásokkal kellett végigmenni közöttük, de soha egyikük sem moccant meg. Néha, kora reggel egy magas, fekete köpenybe öltözött asszony jött le a szolganője kíséretében az erkélyek alatti, száz és száz ökölnyi kővel tarkított térségre. A nő mutatóujjával egy-egy kő felé intett, mire a cselédlány felemelte a követ, és kidobta, a kerítésen túlra. Húsz vagy harminc 196kő kidobása után szó nélkül visszatértek a házba. Hogy ennek a szertartásnak mi volt az értelme, azt senki sem tudta megmondani nékem.
Körös-körül, az út és a tenger közt apróbb ültetvények és kis narancsligetek sorakoztak, a tulajdonosok összevissza épült, görbe kunyhóival. Csupán szomszédunkat ismertük, akinek nem volt kunyhója, de egész nap veteményei közt dolgozott, és éjszaka is ott aludt. Naponta ötször láthattam, ahogy az út – vagyis Mekka – felé fordulva imádkozott, sűrű hasalások közepette. Tiszteletre méltónak tekintettem.
Volt azonban még egy másik, kellemetlen ismerősünk is. Alkony után többször kutyák vonítását hallottuk a tenger felől. Egyszer lementünk. Kis ágakból és rőzséből rakott tűznél jól öltözött, kövér arab ült. Előtte összekötözött kóbor kutya feküdt – soványsága és sebei jelezték ezt –, miközben az arab azzal foglalkozott, hogy a kutya lábait egyenként eltörte. „Mit csinálsz, te őrült?” kérdezte Eric arabul. „Szórakozom” – felelte az arab, kifogástalan franciasággal. „Menjetek innét, rohadt idegenek.” Eric meg akarta verni, de visszatartottam. Igen kérdéses, hogy a marokkói rendőrség a kóbor kutyák pártjára áll-e. Több este hallgattuk még a kutyák vonítását, míg egyszer Eric lement a partra anélkül, hogy bármit elárult volna nékem. Tudtam, hogy hiába kérdezném. Azután a kutyák nem vinnyogtak többé.
A szálloda főépülete előtt volt az autóbuszmegálló. A busz félóránként közlekedett, néha egy órára jött, olykor egyáltalán nem. Ha Erickel bementünk a városba, taxit hívtunk telefonon. Eleinte rendkívül költséges volt. Aztán megismerkedtünk a taxisokkal, és csak a felét fizettük a tarifának. Nappal gyalog mentem be a városba. Sokszor egy-egy európai vezette kocsi megállt, és felvett. Arab autó csak egyetlenegyszer vitt be a városba egy év alatt. Eric reggelenként a vízpart mentén ment be a városba, hogy élelmiszert vásároljon. Az az út jóval rövidebb volt a kocsiútnál, de veszedelmei miatt Eric megígértette velem, hogy nem használom. Sejtettem azt is, hogy Eric védelmét nem rendkívüli fizikai ereje szolgálja, hanem 197minden helyzetet felismerő esze. Ha a bokros, elhagyatott ösvényen valaki eléje ugrott, tökéletes helyi arabsággal mondta: „állj félre, vagy fellöklek”, és az illető félreállt. Ha valaki cigarettát kért tőle, egy szálat húzott elő a zsebéből, és beszédbe elegyedett az illetővel. Végül is a bokrosban alvó csavargók és haramiák kedvence lett, pedig éppen ebben a bokrosban sok európai vesztette el óráját, gyűrűjét, pénztárcáját, ruháit vagy útlevelét. Egyszer úgy dél tájban mégis a part mentén sétáltam, és láttam egy külseje és mozdulatai szerint angol, teljesen meztelen fiatalembert kiugrani a bozótból. Vagy kétszáz lépéssel odébb, a város végén álló, előkelő Riff szállodában tűnt el, miközben a livrés portás szalutált néki. Ilyen epizódokról egyébként sem a rendőrség, sem a helyi sajtó egyetlen sort sem írt, nehogy a nyaralni vágyó külföldieket elriassza. A marokkóiak persze ismerték a helyi tradíciót.
Nem éltem még ilyen helyen, ahol európai ismerőseim többsége, noha a maga társadalmi viszonyaihoz szigorúan ragaszkodott, ennyire különleges álmok közt élt, vagy kitalált képzeteket és elméleteket kergetett. Az arabok viszont józanok és realisták voltak, ki-ki a maga módján. A legérdekesebbek közé tartozott Mohammed Soukri író és líceumi tanár. Ákáli doktor, a tangeri liberális forradalmár fedezte fel, majd Ákáli halála után Paul Bowles Tangerben élő angol író vette szárnyai alá és fordította írásait. Marokkóban évszázadok óta nem jelentek meg irodalmi művek, nem akadt író, kiadó és olvasó. A negyvenesztendős Soukri indította meg műveivel a marokkói irodalmat; őt hamarosan Mohammed Mrabi és mások követték.
Tragikus mellékjelenségnek számított, hogy marokkói érdeklődés hiányában az írók művei angol meg francia nyelven láttak napvilágot, míg az arab eredeti kéziratban maradt. Helyzetük némileg hasonlított az enyémhez. Könyveim angol, francia és német fordításban jelentek meg, míg odahaza a kommunista kormány harmincegy esztendő óta nem tűrte, hogy nevem alatt könyv jelenjen meg. Ez is egyik oka, hogy kíváncsi voltam Mohammed Soukrira.
198Paul Bowles kísért a teaházba, ahol Soukri várakozott rám, majd Paul otthagyott. A bejárattal szemközti fal közepén Hasszán király kifehérített arcképe függött. (Hivatalos fehérítés nélkül nem volt szabad fényképet közölni róla.) A marokkóiak uralkodójuk arcképétől féltek, kikerülték, sohasem mertek odanézni, mintha vészt hozó bálvány, kárhozatos szörnyeteg lenne, holott nem volt az. A teaház egyik asztalánál három férfi és egy nagyon szép fiú beszélgetett. Két kisasztalnál egy-egy magános fiatalember foglalt helyet. Ezek, láthatóan szexuális érdeklődéssel, a szépfiút figyelték mozdulatlan mohósággal. Beszélgetésünk közben az egyik fiatalember hirtelen felugrott, odaszaladt a másikhoz, mellbe vágta, mire verekedni kezdtek. Soukri felállt mellőlem, nyugodtan odament hozzájuk, és a verekedést kezdő vállára tette kezét. Mire mind a ketten szó nélkül visszaültek helyükre, és tovább bámulták a szépfiút, aki nem törődött velük.
Soukri – középmagas, erőteljes, mozgékony és roppant kifejező arcú berber – arra kért, hogy mondjak néki valamit a magyar irodalomról. Amerikai egyetemi előadásaim során megtanultam, mennyire nehéz beszélni a hallgatóságnak egy irodalomról, melyből egyetlen sort sem ismer. Valamit mégis összehoztam, majd röviden szóltam magamról és a magyar költőkkel való viszonyomról. „Van-e akkora költő Ady, mint Paul Verlaine?” – kérdezte Soukri, amire nem tudtam megfelelni. Később azonban belejött a kérdezősködésbe, én meg a felelgetésbe. Végül elhencegtem néki, hogy szovjet területen Oszip Mandelstam mellett én vagyok az egyetlen költő, aki Sztálin ellen verset mertem írni. Ez azonban Soukrit, mint láttam, egyáltalán nem érdekelte.
Az ő története érdekesebb volt. A Riff-hegységben élő szegény parasztok vagy inkább szolgák gyerekeként született „valamikor a harmincas évek második felében”, mint ahogy személyi igazolványa állította. A Riff-hegyi éhínség a negyvenes években arra kényszerítette szüleit, hogy bérelt földjükről Tanger nyomornegyedébe 199költözzenek. A várostól nagy rongysátrat kaptak lakóhelyül a nyomortelep legszélén, az autóút kanyarjában álló ívlámpa mellett. Éjszaka sátrukban mindig világos volt. Ő költözésük idején hét-nyolc éves lehetett, öccse három-négy évvel fiatalabb. Apjuk napszámot vállalt, téglahordónak állt az építőiparban, míg anyjuk bejárónő, segédcseléd volt egy francia ügyvédnél. A férj esténként részegen járt haza, megverte feleségét, leheveredett a földre szórt szalmán, ott szeretkezett vele, aztán elaludtak.
– Öcsém – folytatta Soukri – egy alkalommal nagyon meghűlt. Köhögött és nehezen szuszogott az éjszakában. Atyám többször figyelmeztette: hallgasson el, nem tud aludni tőle. Végül atyám két kézzel megfogta öcsém fejét, és egy rettenetes rántással megcsavarta. Hallottam, ahogy öcsém nyakcsigolyája egyetlen reccsenéssel eltörött. Nem bírtam elaludni. Egész éjszaka kisöcsém talpát néztem. Nem tudtam még, hogy az ember talpa ilyen fehér, ilyen selymes, ilyen gyengéd, ilyen gyönyörű. Hajnalra apám ásót hozott, és kisöcsémet eltemette sátrunk alatt, majd elment napszámba. Anyám is elment, miután megreggeliztetett kásával, és koldulni küldött. Akkor reggel láttam szüleimet utoljára.
Mindez Roosevelt halála után lehetett, bár én nem hallottam még róla vagy a háborúról. Iskolába nem jártam, írni-olvasni nem tudtam, azt sem, hogy mi a telefon, a posta, a városháza vagy az ország. Attól féltem, hogy szüleim keresnek majd, és megtalálnak, ha Tangerben maradok. Más koldusfiúktól hallottam az amerikai katonai táborról Kenitrában, és legyalogoltam oda. A tábor körül elhagyott csűrökben, istállók szögletében negyven-ötven hozzám hasonló korú fiú élt. Idősebbek is. Árvák, elhagyottak, elkergetettek. Az amerikai katonák cipőit tisztítottuk, ruháikat keféltük, kisebb szolgálatokat végeztünk. Ezért étellel jutalmaztak a félelmes bőségből. Ruhát is kaptunk. Megtanultam angolul. Másfél év alatt magasabbra nőttem, és jobban megizmosodtam, mint az előző három alatt.
200– Vágyódtam anyám után, és másfél esztendő után visszatértem Tangerbe. Nem találtam sátrukat az útkanyar mellett, és kérdezősködésemre senki sem tudott válaszolni. Nevüket sem jegyezte fel senki. Hosszú hónapokon át az utcán koldultam megint, és iszonyú nyomorban éltem. Csak egyetlenegyszer történt meg, hogy egy idegen asszony – alighanem svéd volt – fél dirhem helyett húsz dirhem alamizsnát adott. Frissen sült, három és fél kilós, nagy, lapos kenyeret vásároltam, és leszaladtam a partra, a halászcsónakok mellé, hogy megegyem. A nagy kenyeret magam mellé tettem, és bele akartam harapni, mikor a halász, aki mögöttem jött, felkapta, beugrott csónakjába, és elevezett. Ha már akkor tudtam volna úszni, utánaugrom, de nem tudtam. Ő foga közé vette a kenyeret, és néhány harapás után bedobta a tengerbe. Néztem a kenyeret. Domború oldalával esett a vízbe. Sima, lapos, lisztes oldala kilátszott. Mint öcsém talpa egykoron, jutott eszembe, miközben elúszott az árral.
– Sorsom később jobbra fordult. Kihordója lettem a helybéli francia lapnak, a Tanger Gazette-nek. Napi kétszázötven példányt vittem szét a városban, anélkül hogy a házszámokat ismertem volna, mert írni-olvasni még mindig nem tudtam, bár már tizenkét vagy tizenhárom éves voltam. Mégse tévedtem soha, egyetlen esetben sem. Kifőzdékben étkeztem, és ágyhelyet is béreltem magamnak. Ekkor tanultam meg a telefont használni, bár, mint már említettem, a számokat nem ismertem. A Café de Paris előtt álló nyilvános telefont használtam. A tíz számot ugyanis, melyeket a tárcsán olvashatni, a földrajzi pontok nevével helyettesítettem, amelyeket ismertem. A kettes lett a kikötő lent a tárcsán, a hatos fent az ég, a többi strand, bulvár, kasba, kocsma, nagymecset, temető, lépcsősor, bíróság. Nem 261-342-t hívtam, hanem kikötő-ég-strand-bulvár-kasba-kikötőt. Két nálam jóval idősebb segédemet a kikötőbe küldtem, hogy az utasokat becserkésszék, én meg a telefonon intéztem, hogy a velem üzleti kapcsolatban álló szállodákban helyet kapjanak. Minden szállodám rogyásig tele volt egész szezonban. Így fél évig jól éltem, fél évig keseregtem.
201A világ dolgai iránt ebben az időben kezdtem érdeklődni. Marokkóban már régen – a háború befejezése óta – megindult a függetlenségi mozgalom az ország felszabadításáért, a francia és spanyol gyarmati uralom alól. Sikerült bejutnom doktor Ákálihoz, aki lakásán – mert tilos volt – tartott huszonöt-harminc embernek előadást a marokkói történelemről. Én is remeknek tartottam előadásait. Az elsőn az ország történelméről beszélt az 1912-es idegen megszállás előtt. Elmondta, hogy kövezett út az országban egyetlenegy sem volt, és a szultánok négy fővárosban váltogatták lakhelyüket. Adót szedni egyszer vagy kétszer indultak útnak egy év alatt, százhúsz-száznegyvenöt főnyi kísérővel és mezítlábas katonával. A nők nem bírták erővel az ilyen kirándulásokat, úgyhogy a szultánok csak fiú szeretőiket vitték magukkal. Az adószedést egyébként égetésnek hívták hivatalos nyelven, miután a fizetni nem tudók vagy nem akarók házait felgyújtották.
Vasút nem volt az országban. A néhány előkelőségen kívül, akik jártak külföldön, a legtöbben nem is tudták, hogy az micsoda. Egyes tartományokban, főleg délen, nem tűrték a keresztényt, hanem agyonverték. Az a néhány angol, aki ott járt, kényszerűségből zsidónak öltözködött. Őket nem bántották, de legfeljebb szamárháton közlekedhettek, mert lovat csak igazhitű használhatott. Furcsa módon viszont angol női utazókat nagy tisztelettel vettek körül. Tangerben mindig nagy számban és szabadon éltek az európaiak. Így az 1912 előtti szultán, Ábd el-Ázisz udvara is tele volt európai kalandorokkal.
– Ábd el-Ázisz? – kérdeztem. – Őt ismertem.
– Hogyan?
– 1941-ben már egy esztendeje Marokkóban éltem. Franciaországból menekültem. Marrakesből átjöttem ide, Tangerbe.
– Nem tudtam, hogy ennyire otthonos vagy minálunk. Örülök.
– Magyar útlevelemet a legközelebbi követség, a madridi nem mutatkozott hajlandónak meghosszabbítani. Útlevél nélkül az ember nem létezhetett. Tangerben akkor barátom, Katona Pál kiderí202tette, hogy ilyen esetben a legmagasabb helyi hatóság dönt. Az nem a tangeri városi tanács volt, hanem a harminc éve száműzött, de le nem mondatott marokkói szultán, Ábd el-Ázisz. Kihallgatást kértem és kaptam. Segíteni nem tudott, de jól elbeszélgettünk.
– Mi lett az útlevéllel?
– Egy játéknyomdát vásároltam. Hat vagy hét gumisorra kinyomtattam, hogy „ezt az útlevelet… meghosszabbítom három évre” stb., konzul, olvashatatlan aláírás, és ezt belenyomtattam feleségem meg a magam útlevelébe. Elmentem a tangeri Hotel Hungaria portásához, és kölcsönkértem a szálló bélyegzőjét. Úgy nyomtuk bele a két passzusba, hogy a Hotel lemaradt, csak a Hungaria látszott, meg a dátum. Persze féltünk. Akkoriban az útlevelekben franciául írták a pecsétben, hogy de l’Hongrie, nem Hungaria. A dátum mellől hiányzott a konzulátus helye. Ennek ellenére a spanyol határon Algecirasban és az amerikai belépésnél New Yorkban a két határőrtiszt megnézte, és átengedtek. Ábd el-Ázisz is mosolygott volna, ha elmondom néki.
– Imádta Európát – folytatta Soukri. Mikor 1901-ben a Westminsterben megkoronázták VII. Edvárdot, rájött, hogy néki nincs koronája, és gyorsan csináltatott egyet. Mikor fejére tették, megrajzoltatta Marokkó címerét, mert ilyesmi sem létezett. A legmulatságosabb az volt, amikor egy bíborszínűre lakkozott Pullman kocsit hozatott Casablancába. A kocsit dűlőutakon százhúsz ökörrel háromszáz kilométer messzire, marrakesi palotája udvarára húzatta, és abban reggelizett.
– Még láttam a kocsit 1941-ben – mondtam. – Az ablakokig süllyedt már a homokba. Később, mint mondták, elnyelte a föld.
– Én már nem láttam. És persze a motoros bárkát sem, melyet a Riviéráról hozatott Marrakesbe. Ebédlőjében állította fel, odaült hozzá ebédelni, és a motort járatta. Azt hangoztatta, hogy ilyen friss szellő zúgását még sohasem érezte a fülében.
Ezután Soukri elmondta: amikor a történelmi előadásokat hallgatta, tizenöt éves lehetett, de írni-olvasni még mindig nem tudott. 203Ákáli doktor elemi iskolába adatta, a felszabadító mozgalom anyagi segítségével, és nyolc év alatt kijárta a középiskolát, és a rabati egyetemet is.
– Írni mindjárt egyetem után kezdtem.
– Író akartál lenni?
– Nem tudtam, mit akarok. Belső kényszer vitt rá.
– És amikor első novelládat írtad, kit akartál követni, kihez kívántál csatlakozni? Az Ezeregyéjszakához? A jelenkori egyiptomi írókhoz? Hemingwayhez?
Soukrit meglepte a kérdés.
– Mindhármat ismertem, mondta néhány pillanatnyi gondolkodás után. De nem kívántam követőjük lenni. Csak arra törekedtem: hogyan fejezzem ki magamat a legszabatosabban. Te melyik íróhoz hasonlítanál?
– A Cento Novelle Vecchie követőihez, még inkább a Boccaccio utáni firenzei novellistákhoz, Firenzuolához és társaihoz.
– Boccacciót ismerem, a többit nem.
– A Cento Novelle Vecchie az első európai novellagyűjtemény. Az egyes novellák többnyire arab eredeti után készültek.
– Egyszerre vagy modern és tradicionális.
– Ne udvariaskodj. Mi sokban hasonlítunk egymáshoz.
– Miben?
– Például abban, hogy kétségbeesésünkben egy tőlünk idegen hallgatóságnak kell írnunk. Akiket nem értünk.
Ruspoli-Chambrun hercegnőhöz fűződő barátságomról már szó volt könyveimben. Martha de Chambrun francia grófnő és Ruspoli olasz herceg Franciaországban éltek a német megszállás idején. Martha De Gaulle németellenes nőmozgalmának egyik vezetője lett. Elfogták, és Párizs szövetséges bevételéig börtönben tartották. Kivégzése elmaradt. A hercegnő úgy vélte: azért, mert férje másodunokafivére volt XII. Pius pápának, és a Gestapo visszariadt attól, hogy őszentségét rokona felesége kivégzésével zavarja.
204A háború után, a francia politikusok iránt érzett undorból Tanger szabad kikötőjébe költöztek, noha a herceg palotája Rómában áll. A herceg nem sokat számított. Régebben alighanem kurtizánokat kergetett, jelenleg, már öregen, szüntelenül átjárt Spanyolországba, ahol csak a lóverseny és a bikaviadal érdekelte. A hercegnő szuverén módon uralkodott palotájában, és azon kívül is. Mintegy hatvanéves lehetett, magas, karcsú, szépsége emlékével arcán. Gondosan ügyelt rá, hogy vendégei bőséges borravalót hagyjanak cselédeinek, és ha elutazott, akár egy napra is, búcsúzóban végigcsókolta mindet. Ha meghívták vacsorára, az adott időnél legalább fél órával később érkezett, mindenkor egy új ékszerrel nyakán vagy fülében. Nagy kertjében illatos fák nőttek és két római szarkofág állt, az egyiken gazdája elfekvő szobrával, családtagjaival és Ámorokkal. Palotája bejárata mellett a portásfülkében bámulatos tengeri kagylógyűjtemény, a szalonban a Ruspoli kardinálisok magas támlájú székei. Legjobban a hercegnő páratlan műveltségét tiszteltem. Ericen kívül senkivel a világon nem tudtam így beszélgetni Euripidész Álkésztiszéről, Delacroix festményeiről, a peloponnészoszi háborúról vagy Muláj Juszef szultánról, mint vele.
Baj csupán abban mutatkozott, hogy amíg Martha egyetlen pillantásra meg tudta mondani, hogy az ógörög szoborláb előtte melyik évszázad melyik felében készült, vagy ásatást tudott irányítani az újonnan felfedezett föníciai temetőben Meknesz mellett, addig legfőbb kíváncsisága a misztikus, a legendás, a mások és maga által elképzelt dolgok felé irányult. Így például elmondta, hogy egy évvel korábban nagyon beteg volt. „Szellemem – magyarázta –, vagyis testtelen lelkem magasan holttestem fölött lebegett a szobában, és nézte hullámat. Aztán úgy határozott, hogy mégis visszabújik bele.” Szerettem volna megkérdezni: ha lelke testtelen volt, vagyis szeme is hiányzott, mivel nézte testét, de úgy döntöttem, hogy mégsem háborgatom fantáziáját. A szicíliai Diodóroszról, a történetíróról beszélgettünk. Én Diodórosz régi római történelmét a második könyvtől kezdve szerettem, ahol a valóságot írja le, a her205cegnő az elsőt, ahol Diodórosz az egyiptomi vallásról ír összevissza badarságokat. A filozófusok közül a hercegnő Plótinoszt szerette legjobban, hívő katolikus létére, mert nem látott különbséget feltámadás és az istenségbe való beolvadás között. Bár álomnak mégis Plótinosz filozófiája mondható a legszebbnek.
Valahányszor Marokkóban valahol ásatás indult, dzsipjén utazott a helyszínre, ahol örömmel üdvözölték, és ahol részt vett a kutatásban. Ha valami legenda kelt szárnyra, vagy csoda történt, ugyancsak leutazott a helyszínre, és nemcsak a jelenség után érdeklődött, hanem reális bizonyítékokat keresett. Ericet meg engem, mint senki mást, rögtön érkezésünk után meghívott, hogy kísérjük el útjaira. Eric szerényen elutasította a meghívást, én pedig elfogadtam. Alig néhány nappal később értesített, hogy a következő reggelen indulunk Taduirtba. A hercegnő érdeklődését Paul Bowles író keltette fel a háddáuákok iránt. Ezek kicsiny, de rendkívül gazdag mozlem szektát képeztek a múltban Agadír és környékén. Állítólag ezoterikus tanokat ismertek, és állatokat tudtak hipnotizálni. A lakosság banditáknak nevezte őket, és a csendőröket lelövésükre buzdította. Paul Bowles azt állította, hogy régebben, talán tizennyolc évvel korábban lent járt Taduirtban. A Grand Hotel teraszán megismerkedett egy agadíri háddáuákkal. A háddáuák nem a szállodában lakott, hanem a szomszéd parasztot környékezte meg: engedje éjszakára a juhakolban aludni. Hajnalban a szállodás felkeltette Bowlest: „Ha csodát akar látni, jöjjön!” Az országúton, Agadír felé, vagy ötven bárány menetelt, libasorban. A háddáuák mögöttük lépkedett, nyugodt ábrázattal, mondhatni nyeglén sétált, nem kergette őket. „És nem próbálta a paraszt bárányait visszatartani?” „Dehogy próbálta – válaszolt Bowles. – Ott állt görnyedten, mert engedelmeskedett Allah akaratának.” Sem a hercegnő, sem én nem hittünk egészen Paul Bowles szavainak, bár reméltük, hogy nem mer bolondítani bennünket. A hosszú és sáros utakon a hercegnő magabiztosan vezette dzsipjét. Másnap délben értünk Taduirtba. A nyolcszobás Grand Hotel Saharien háromasztalos teraszán ül206tünk. A szálloda öreg tulajdonosán kívül embert még nem láttunk a városban. A tulajdonos bal fülének alsó felét kutya harapta le, mint ahogy Paul Bowlestól tudtuk. Hozzánk ült a teraszon, miután zöld teát hozott nékünk. Csodálkoztam, hogy a hercegnőt, akit a másik hercegnővel, a király húgával együtt szinte mindenki ismert Marokkóban, nem ismerte fel. Martha kérdésére, hogy mit tud a háddáuákokról, visszakérdezett: „Azok kicsodák?”
Később, amikor kivettünk két szobát, és a hercegnő megmondta nevét, az öreg szállodás hétrét görnyedt. Visszatértünk asztalunkhoz a teraszon, az előbbinél sokkal jobb teát hozott. Asztalunk mellett állva maradt. Valószínűleg nem tartotta illendőnek, hogy helyet foglaljon egy hercegnő mellett.
– Minő megtiszteltetés! A frank hercegnő, inch’ Allah, megszállt házamban! Szóval, mint az elébb mondtam, a háddáuákok kihaltak időközben. Illetve végeztünk velük.
– Mi volt a baj? – kérdezte a hercegnő.
Hogy a háddáuákok nagy titkokat ismertek.
– Miféle titkokat?
Hogyan kell emberre vagy állatra ránézni.
– Nézni? Miért?
– Hogy az illető személy vagy állat azt tegye, amit a háddáuák akar.
– Szuggerálni, hipnotizálni, így érted?
– Azt nem tudom, micsoda.
– Szóval: nézni állatra, emberre. De miért?
– Hogy az ember kölcsön adjon pénzt a háddáuáknak. Hogy a kecske elmenjen Agadírba a háddáuákhoz.
– Szóval, hogy tönkretegyék a nagybirtokosokat.
– Szó se róla. A rendőrök nem tűrték volna, hogy ezt tegyék.
– Hát mit tettek tönkre?
– A módosabb parasztot. Azon a rendőrök csak röhögtek.
– A parasztok miért nem védekeztek?
207– Hogy mertek volna? Ha a háddáuák elöl megy, és az állatok követik, vagy bikacsökkel kergeti őket, akkor bandita. Ha hátul megy, közönyös sétáló. A barmok Allah akarata szerint mennek Agadírba. Nincs mit tenni.
– Mit csináltatok?
– Meggyőztük a parasztot, hogy nem Allah, hanem a Sátán vezérli őket. Sokáig eltartott.
– Mikor történt ez?
– Talán tíz esztendeje. Mikor a király meghalt. A parasztok észhez kaptak.
– Hogyan?
– Vacsorára hívták a háddáuákokat, de még étkezés előtt agyonverték őket, nehogy vendégbarátsággal állhassanak elő az ítélet napján. A rendőrök is mellénk álltak. Lőtték, ahol látták őket. Még a nőket és a kisdedeket is.
– Szóval nem maradt háddáuák?
– Az utolsó, második szomszédom kútjába ugrott az üldözés elől. Megnézhetitek. Azóta nem vesznek vizet a kútból, és a mártír kútjának hívják. Vidéki jámborok, asszonyok, imádkozni járnak hozzá. Nem mi, nevetett az öreg. Túl vagyunk, inch’ Allah, a háddáuákokon.
Egy ideig hallgatott, majd még hozzáfűzte.
– Néha látok egy koldust az útfélen. Rám néz, és pimasz vigyor szalad végig a pofáján. Netán ez is gazdag háddáuák volt egykor, gondolom.
Később a vidék kormányzójának helyettese tette tiszteletét a hercegnőnél. Megnéztük a mártír kútját a szomszédban, majd a helyi iskola francia és arab tanítóit fogadtuk. Marokkói nyelvű tankönyvek hiányáról beszélgettünk. Az algériai vagy tuniszi arabot sem értik helyben, nemhogy az egyiptomit. Később az ebédlőbe az egyetlen helyi televíziókészülékhez jöttek az emberek nagy csoportokban, és mindannyian Coca-Colát ittak. Éjfélkor lefeküdtünk, amikor szélvihar támadt. A finom homok a csukott ablak ellenére is 208beszivárgott a takaró alá. Reggel dézsában mostam le magamról. A hercegnő viszont friss volt, üde és tiszta, mintha a homokesőt csak álmodtam volna.
Másnap, a hazaúton, Essaouira után néhány kilométerre a hercegnő megállította kocsinkat. Az út vagy húsz méter magasan vezetett a tenger mellett. Mögötte sötét, feketés pálmaerdő. A kékeszöld tenger, mintha üvegből lenne és úthenger szaladt volna éppen át rajta, bár helyenként a napfény sárga lyukakat fúrt bele. A hercegnő azért állította meg a kocsit, hogy pár percig a látványban gyönyörködjünk. Csak akkor vettük észre az öreg parasztot. Másfél-két konyhakert nagyságú, fekete földjén állt az út mögött, és nagyon kimerültnek látszott. Lábánál koponya hevert: a föld, melyen állt, alighanem régi temető lehetett.
A hercegnő lefordította nékem, amit arabul beszélt vele. Ezt a kis földet nemrég örökölte, és a tavaszi vetés számára elébb fel akarta ásni. Öreg tagjai azonban nem bírják az ásást, és fél is, mert ez a terület nyilvánvalóan pogány temető volt. A hercegnő alkut kötött vele. Martha felásatja a paraszt földjét. Ennek fejében minden tárgyat elvihet, amit a temetőben találnak. Martha mindjárt el is ment a kocsival és az öreggel a távoli faluba a dombok közt, és onnét két fiatalemberrel és szerszámokkal tért vissza. Kijelölte a kutatóárkot, ferdén keresztbe a temetőn, és a két fiatal nekikezdett az ásásnak. Később a hercegnő „hordozható tűzhelyén” feketekávét főztem helyi szokás szerint (kilenc kávéskanál kávé öt embernek a felforralt vízbe). Az útszéli árokban ültünk a tengerrel szemközt. Mi ketten a vizet néztük. Ásáskor rögtön kiderült, hogy a temető nagyon régi, és már alaposan kifosztották. Először egy meglehetősen gyatra állapotban lévő női koponya fele került elő, majd messze tőle a fej másik része… A hercegnő pun, én római, nem nagyon értékes leletnek tartottuk. Egy ideig vitáztunk, míg a délután vége felé, mikor már az utolsó ásócsapásokat végezték, egy szirakuzai tetradrachma ke209rült elő. Ami valószínűvé tette, hogy a szobor és az összevissza fekvő és egymásra hányt csontok szicíliai eredetűek.
Az angol konzulátus kitűnő nyilvános könyvtárában adatokat kerestem, hogy a szicíliaiak hogyan létesítettek gyarmatot vagy kereskedelmi kirendeltséget ennyire délen Afrika nyugati partján, de semmit sem találtam.
A kósza hírek, babonák és legendák közül mégis Atlantisz története érdekelte legjobban a hercegnőt. A legendát ismerték a régi Görögországban; általunk ismert formáját Plátó dolgozta fel két könyvében, a Kritónban és a Timaioszban. Eszerint Atlantisz nagyhatalmú szigetbirodalom volt a tengerben. Művelt és kulturált lakói azonban egy időben a háborúnak, a hódításnak és hatalmaskodásnak adták át magukat, és megtámadták Görögországot. Ez lett a vesztük, mert a görög hadsereg ugyan odaveszett, de Atlantiszt tűzvész, majd a természet egy másik ereje, az áradás pusztította el. Elsüllyedt a tengerben. Egyesek szerint Plátó a perzsa birodalom bukását kívánta ezzel megjósolni. Mások szerint a kisebb országok területére éhes, háborús nagyhatalmak sorsáról beszélt, hiszen a történet Babilonra éppen olyan jellemző, mint a római birodalomra, Dzsingisz kán országára, a német-római császárságra, Napóleonra, az angol világbirodalomra, a hitleri Németországra és mindarra, ami még utána következik.
A hercegnő Atlantisz történetéről azt tartotta, hogy e művelt, magas kultúrájú és szerinte piramisépítő nép nem pusztult el mind a katasztrófában. Elképzelése szerint egy kis csapat csónakon megmenekült, és Marokkó déli partján kikötött. A vidéket nem találták elég termékenynek és letelepedésre alkalmasnak. Ekkor – mintegy öt és fél ezer esztendővel ezelőtt – a Szahara területét még apró folyók tarkították, és inkább füves térségnek, szavannának volt nevezhető, mint sivatagnak. Vándorútra indultak – mint később a zsidók a Sínai-sivatagban –, míg elérkeztek a Nílus akkoriban még lakatlan 210völgyébe. Ott letelepedtek, megalapították Egyiptom országát, és rögtön építeni kezdték a piramisokat.
Elgondolásához a hercegnő nagyon is reális bizonyítékokat kívánt szerezni. Marokkóban a piramisok nyomát kereste, de ilyesmit nem talált. Számos alkalommal járt Egyiptomban, és francia és algériai katonaság kíséretében hosszú utazásokat tett a Szahara mélyén, még a Tibeszti hegyekben is. Utóbbi útjairól számos tárgyat hozott magával. Ezeket üvegszekrényben tartotta ebédlője falán. Az egyik polcon a sivatagban élő arabok, berberek, tuarégek és más törzsek cserépedényei, poharai, tálai, nyakláncai és gyűrűi hevertek nagy számmal. Primitív népek jellegzetesen naiv, olykor mégis igencsak kifejező munkái. A másik polcon mindössze pár tárgyat számoltam össze, köztük egy törött tányér negyedét és egy kulacs felső részét, faragott ébenfa dugóval, mely férfiarcot ábrázolt. Valamennyi kiváló művészi munka volt, és semmiképpen sem származhatott a sivatag jelenlegi avagy múltbéli lakóitól, bár a hercegnő a sivatagban találta őket. „Csak az atlantidák készíthették vándorútjukon” – állította a hercegnő. Állítására egyéb bizonyítéka nem akadt; az is igaz, hogy ellene sem tudtunk semmit felhozni.
A következő fordulatot az atlantidák ügyében Ménessy doktor hozta. Ménessy Kálmánt, mikor 1944 legvégén mint fiatal orvos a debreceni új kormány szolgálatába állt, a szovjet titkosrendőrség minden ok és indok nélkül letartóztatta, és egy Moszkva melletti koncentrációs táborba zárta. A tábor szörnyű körülményeit Ménessy doktor rabtársa, Slipy görög katolikus püspök – később bíboros – enyhítette, aki bátorságával és szociális érzékével a rabok közt oly hangulatot teremtett, mely Recsken ugyan megszokott, de a Szovjetunióban teljesen ismeretlen volt. Tizenegy évvel később, Sztálin halála után a tábor lakóinak még nagy része élt, amikor szabadultak. Érdekes, hogy Slipy kardinálisra még én is emlékeztem. A televízióban ugyanis láttam XXIII. János pápa koronázását. Az öreg Slipy bíborosnak már nem maradt ereje, hogy térdre boruljon, 211és őszentsége, a pápa felállt hordszékéből, lehajolt, és megcsókolta az öreget.
Ménessy a forradalom után Spanyolországba került, könyvet adott ki, melyben megírta fogsága szenvedéseit. Később átkerült Marokkóba, megtanult arabul, és Hasszán király és Ruspoli hercegnő bizalmába került. Mikor az utóbbi szalonjában megismerkedtem vele, nem értettem, hogy ez a mulatós, italos, nótás, sőt nótafás és anekdotás magyar hogyan juthatott ilyen közel a mór királyhoz és a francia hercegnőhöz. A szalonban folytatott beszélgetésből úgy tűnt, hogy Ménessy udvariasságból elfogadta a hercegnő elképzeléseit az atlantidákról, feltehetőleg azért, hogy nyugta legyen. De amikor Martha egy pillanatra kiment a szalonból, olyan lelkesen nyilatkozott a képzelt piramisok létéről, mintha Kheopsz gúlája előtt álltunk volna. Egyébként Ménessy búcsúlátogatásra jött el Tangerbe a hercegnőhöz, mert a király holmi titkos megbízással Tiznitbe küldte, messze Dél-Marokkóba.
Néhány héttel később a hercegnő levelet kapott Tiznitből. Ménessy doktor írta. Gazdag marokkói birtokostól meghívást kapott egy hajó- és halászkirándulásra. Essaouira kikötőjéből indultak. A Tafdney-foktól huszonhét kilométerre dél felé, mintegy százhúsz méter távolságra a parttól, a hét méter mély vízben egy piramis köveit pillantotta meg. Pontosabban, a szabályos négyszög rajzát látta, mely az összedőlt vagy elhordott vagy a vízben elpusztult piramis alapjául szolgált. Ezek a kőkockák csak egy-két centire álltak ki a tengerfenékből. Ő nem végzett méréseket, de térképet készített a partról, hogy a hercegnő könnyebben rátaláljon, amikor meg akarja keresni. Levele végén Ménessy gratulált a hercegnőnek, amiért mindent tud az atlantidákról.
A hercegnő, teljes hidegvérrel fogadta a hírt, de némileg ünnepélyesebb lett. Csak finom, keskeny ajka remegéséből láttam, hogy boldog. Én magam azt gondoltam, hogy Ménessy doktor részeg lehetett, amikor a piramist látta, vagy amikor a levelet írta. Arra nem gondolhattam, hogy a hercegnőt bolondítani meri. Másnap reggel 212indultunk; a hercegnő nagy csomagot pakolt a dzsipbe. Késő este megszálltunk Essaouirában. Következő reggel Martha etiópiai kálákból gyönyörű koszorút vásárolt, aztán két hálófülkés, motoros-vitorlás bárkát bérelt, végül a város legjobb francia vendéglőjéből ételt-italt vitetett a hajó hűtőjébe. A moselli bort és a konyakot a tulajdonos rémülettel szemlélte, de az erélyes természetű hercegnővel senki nem mert ellenkezni. Hosszú ideig tartott, míg a kijelölt helyre leértünk, mert a motor elromlott, és a kedvezőtlen irányú, délkeleti szellő sem használt hajózásunknak. Végül a hajós megjavította a motort, és megérkeztünk a kijelölt helyre. Lehet, hogy Ménessy viharos vagy rossz időben látta, de ezúttal, szélcsendben és homokfúvás nélkül egyáltalán nem hasonlított a térképvázlathoz.
A hercegnő a hajó tatján lévő díványon ült, és a vizet fürkészte, míg én a bárka orrában feküdtem hason, és szintén a mélységet figyeltem. Mintegy háromszáz méter szélességben másfél órán át keresgéltünk, de semmit sem találtunk, bár a tenger fenekét kitűnően láttuk.
Részeg volt-e Ménessy, kérdeztem újra magamtól, de nem szóltam semmit. A hercegnő parancsot adott a hajósoknak, hogy próbálkozzunk odább, bal fele, ami egyáltalán nem felelt meg a vázlatnak. Amikor legelőször elhúztunk a hajóval vagy száztíz méterre a parttól, mindketten megláttuk a négyszöget, méghozzá ugyanabban a pillanatban. „Megvan!” – kiáltottam. „Hurrá!” – ujjongott a hercegnő. Pontosan megfelelt Ménessy leírásának. Egy 6 X 6, vagy 5 X 5 méteres egyenlő oldalú négyszög széleit láttuk, sárgásfehér kőkockákból kirakva, melyek pár centiméterre álltak ki a tenger fenekéből. Egy ház alapja lehetett vagy egy parti őrtorony maradványa, mely négyszögűnek indult, és egy méter magasan lett kerek, mint néhány ma is meglévő őrtorony a Földközi-tengeren. Ha piramis alapjául szolgált volna, úgy ez a piramis nyolc-tíz méternél aligha lehetett magasabb. Akármi is volt, egykor a tenger partján állhatott. Nem csúszott a vízbe, mert ez lehetetlen, hanem a tenger öntötte el a partot az elmúlt idő alatt, ami aligha mondható ritka213ságnak. Martha eleinte jó negyedóráig nézte a négyszöget, és a kálavirág-koszorút bedobta a vízbe. Ezután mindjárt vagy harminc fényképfelvételt készített a piramisról. Utána visszahajóztunk két kilométer messzire, ahol a homokdombokon egy kunyhót láttunk. A fiatal halász hálóit foltozta, míg felesége a kunyhó oldala mellett, vastűzhelyen vacsorát főzött. A férfi tudott a piramisról – romnak nevezte –, de felvilágosítást csak annyit tudott adni, hogy elég mélyen fekszik ahhoz, hogy csónakjának vagy más vízi járműveknek ne árthasson. Nagyobb hajók úgysem közlekednek errefelé.
Visszamentünk, és horgonyt vetettünk a piramis mellett. Martha előszedette a hajó fridzsideréből a nagyszerű ételeket: a zellerrel és majonézzel összevágott garnélát, Chateaubriand-t, a tálat tizenkétféle finom sajttal, a csokoládé- és gesztenyetortákat. Kínáltuk a hajósokat is, de azok előnyben részesítették a kenyeret és a kását a hitetlenek ételeinél. Később, mikor már besötétedett, Martha előkereste csomagjából a tizenkét óriási templomgyertyát, melyeket Tangerből hozott. Félkörben kirakta a hajó farán, és meggyújtotta őket.
– Ma éjjel, magyarázta, az atlantidák emlékét ünnepeljük. Nem tudom, hány istenséget tiszteltek, de ha ugyanazok voltak, mint az egyiptomiaké, úgy megszámlálni sem tudjuk őket. Mi, keresztények egy istent ismerünk, avagy pontosabban hármat, amit kevésnek tartok gyertyagyújtásnál. Megyek tehát a görög istenekhez, akik tizenketten vannak.
Gyönyörű éjszaka szállt reánk. A hajós és fia a kötélcsomókon aludtak a hajó orrában. Mi a hajó farában virrasztottunk reggel háromig. Martha hol imádkozott, hol beszélgettünk, mikor bort, mikor konyakot töltött. Az ég bal hátterének sarkában néha alig látható, lila pontok gyulladtak, egy pillanatra Jupiter-lámpává fényesedtek, aztán eltűntek. Talán a Kanári-szigetekről üdvözöltek bennünket. Ezrével fénylettek a csillagok. A Tejút is megnyugtatóan ragyogott. Marsilio Ficino jutott eszembe, aki azt írta: ha az emberiség majd ellankad és kifárad, akkor a Tejút, ez a hatalmas spermatartály ömlik 214nyakunkba, és felfrissít bennünket. Láttuk, hogy a világ csupa mozgás, és az ég szakadatlanul forog köröttünk, a mozdulatlan sarkcsillag pedig megőrzi mérsékelt, barátságos ezüstjét.
Amikor lefeküdtem, észrevettem, hogy kabinjainkat csak papirosfal választja el. Hallottam a hercegnő minden mozdulatát. Félálomban néhány szót ismételgetett. Eleinte nem értettem, mit mond, aztán mégis rájöttem:
– Minden illúzió – ismételte kiábrándultan.
Szállodámtól északra, mintegy hét kilométernyire feküdt a Cap Malabata. Ott aztán északtól végleg kelet felé fordult a part iránya, Ceuta, Algír, Tunisz felé. Az út és a part között változó szélességű, bokros, sziklás, dombos térség terült el, ahol alig néhány viskó állt. A terület erotikus vonzereje miatt vált közismertté. A szezonban, vagyis áprilistól szeptember végéig kizárólag fiatalok látogatták. Mozlem lányt vagy nőt soha egyetlenegyet sem láttam arra járni, de annál több arab fiatalembert angol vagy skandináv lányokkal, továbbá európai párokat, vagy magános voyeuröket. A szerelmesek a parányi, homokos öblökben fürdőztek, vagy a magas szikláról a tengerbe ugrottak, apró tüzeket gyújtottak, főztek maguknak, napoztak és szeretkeztek a nagyon gyér, mondhatni semmit el nem rejtő bokrok alatt. Az arab fiatalok kivétel nélkül fürdőnadrágot hordtak, az európai férfiak és nők többnyire meztelenül fürödtek és napoztak. A marokkói törvény ezt szigorúan tiltotta, de rendőr, parti őrkatona soha erre nem mutatkozott, szép női mellet viszont rengeteget láthattam.
Az oda-vissza tizennégy kilométeres utat Cap Malabatára hetenként háromszor-négyszer megtettem, nem annyira egészségügyi meggondolásból, mint azért, mert szeretek járni. A szirtfokon, magasan a tenger fölött egy tea- és kávéház állt. Nem akadt idegenforgalmi iroda, mely utasait rövid látogatásra ne hozta volna ki, hogy a közeli spanyol Algecirasban és a Földközi-tenger hihetetlen kékjében gyönyörködjenek. A bennszülött vendégek pedig motorbiciklis fiatalem215berek voltak, akik nagyrészt a tangeri alvilághoz tartoztak. Ők a teaház másik, nem kilátós részén ültek, és rendszerint kártyáztak, mindig sok pénzben. Hogy miért választották összejövetelük helyét ilyen messze Tangertől, azt nem értettem. Talán azért, mert rendőr erre nem járt. Vagy mert a pincér kitűnő és hihetetlenül olcsó marijuanával szolgált. A turisták nem érdekeltek. Átültem a fiúkhoz, a teaház másik oldalára.
Ott ismertem meg Tahírt, pontosabban: ott ismerkedett meg velem Tahír, abban a reményben, hogy írni-olvasni tanítom. Tahírnak, a fiatalemberek többségével ellentétben, nem volt sem pénze, sem motorkerékpárja, bár kétségtelenül az alvilághoz tartozott. Nagyon szemrevaló külsejű, mély szemű, apró orrú, magas berber fiatalember volt, aki korát nem tudta megmondani. Legfeljebb huszonnyolc lehetett. A város egyik ruhakereskedője ígérte néki: ha megtanul írni és olvasni, alkalmazza üzletében. Ezért történt, hogy hívás nélkül asztalomhoz ült, nyomban megkért, hogy tanítsam meg írni-olvasni, és elmondta élete történetét. Minden szégyenkezés nélkül, hogy megnyerjen.
– Tudod, Melilla spanyol terület Marokkóban. Ott minden kétszer olyan drága, mint nálunk. Mi tíz kilométerre éltünk Melillától. Apám, öt fivérem meg néhány lány. Én voltam a legfiatalabb. Mikor idősebb bátyám tizenkét éves lett, ő kísérte a tevét Melillába hosszú évekig. Vajat, sajtot, túrót és zöldséget vitt a kereskedőnek. Csempészúton, a hegyen át, hogy ne kelljen vámot fizetni. Egyszer aztán apám azt mondta a bátyámnak: „Szu’ud, te már eleget kísérted a tevét. Most Tahíron a sor.”
– Ez mit jelentett?
– Este elindultam a tevével. A hegyen át, úttalan úton, de ismernem kellett a járást. Minden fát a sötétben. Az erdőben jutott időm, hogy három órát aludjak. A tevét a fához kötöttem, és fenn a fán aludtam.
– Miért fenn a fán?
– Hogy a teve meg ne harapjon.
216– Miért nem tettetek szájkosarat a tevére?
– Szájkosárra nem volt pénz. Mi csak fuvarosok voltunk. Éjjeli sétának hívták. Alig fizettek valamit. Reggel bevittem az árut a spanyol kereskedőnek, és hazamentem.
– A hegyen át?
– Hogyan másként? A Guardia civilen át? Délre otthon voltam, alkonyra újra indulhattam. Így ment napról napra, amíg meguntam.
– Mit csináltál?
– Ide szöktem, Tangerbe. Egy ideig éheztem. Aztán jövedelmező, gyalázatos foglalkozást vállaltam.
– Mit?
– A Café de Parisban ültem. Ott mindig találtam fiatal angol vagy skót buzit.
– Jól fizettek a szolgáltatásért?
– Másként, mint gondolod. Szállodájukban vetkezéskor pofájukba tömtem a gatyájukat, összekötött zoknikkal jól körülkötöttem, hogy ne tudják kiköpni. Hátrakötözött kézzel hasra fektettem őket az ágyon.
– Miért?
– Hogy két hordár segítsége kelljen ahhoz, hogy felkeljenek – röhögött Tahír.
– Elvitted a pénzüket?
– Angol fiatalember két ruhát hoz magával nyáron. A szebbiket vettem magamhoz. A pénzéből csak keveset, hogy ne haragudjon reám. Meg a szép óráját, ha ugyan volt neki.
– Meddig csináltad ezt?
– Három évig. Persze a szálloda portása is kapott a pénzből, meg a rendőrség. A baj akkor lett, amikor az angol követ unokafivérét vetkőztettem le. Arany cigarettatárcáját is elszedtem. Másnap reggel már elfogtak, amikor a cigarettatárca még nálam volt. Egy évet kaptam. Fenn a kasbában töltöttem. Rettenetes volt. Három hónapja szabadultam. Megfogadtam, hogy soha buzikkal nem állok 217szóba. Azóta nincs állásom. Szeretőm tart el. A kis szobában, ahol lakunk, két ágy, más semmi. A másik ágyban a lány két kishúga. Lesik, mikor öleljük egymást. Akkor felállnak ágyukra, biztatnak, vihognak, és rohadt gyümölccsel dobálnak.
Könyörgően nézett rám:
– Taníts meg írni-olvasni!
Tahír ereje és Erichez meg hozzám való ragaszkodása hihetetlennek tűnt. Erejénél is nagyobbnak látszott mozdulatainak ügyessége és gyorsasága. Mindig azt hittem, hogy gyorsított felvétel pereg le előttem, ha egy helyiségbe bejött, leült, evett. Egy alkalommal két gyors lépést tett a terített asztal előtt, és közben felemelte a whiskysüveget, lecsavarta a dugót, nagyot húzott belőle, visszacsavarta a dugót, és az üveget pontosan visszatette a helyére. Berber ösztönei is csorbítatlanul öröklődtek benne. Eric sokszor vitte magával a piacra, nem azért, mintha a bevásárlás terhét nem bírta volna. Egy sárga- vagy görögdinnyehalom előtt Tahír ujjal megkopogtatott néhányat, és az egyiket hirtelen kiválasztotta. Világos, hogy az bizonyult valamennyi közül a legédesebbnek, pedig a választottnál sokkal különb külsejűek is voltak a halomban. Ugyanígy eltalálta a legfrissebbet, legízletesebbet mindenből.
Nem szűnő és láthatóan örömteli szolgálataiért egyszer meghívtuk vacsorára, amit óriási megtiszteltetésnek vett. Igaz, hogy a vacsora nagy részét ő ette meg, és a három üveg borból kettő és egyharmadot ő ivott meg. Egy hónappal később, a harmadik vacsorameghívás alkalmával be próbált rendezkedni nálunk, és megkérdezte, hogy a második szobát – abban én aludtam – nem vehetné-e igénybe szeretőjével? Ezután nem hívtuk többé vacsorára, de szívesen vettük, hogy olykor feljárt. A mohamedán vallás iránt teljes közönnyel viseltetett, ami arabnál ritka, de berbernél nem. Kinevette a kalmárokat, akik az utcán lihegve, verejtéküket törölve szaladtak a mecsetbe, és megjegyezte, hogy ő oda még nem tette be a lábát. Ramadán idején viszont hozzánk járt fel cigarettázni. Ilyenkor kitűnően szellőző, de ablaktalan fürdőszobánkba zárkózott. „Ide nem 218lát be Allah” – mondta elégedetten. Ugyanekkor Tahír rendkívüli érdeklődést mutatott a kereszténység iránt. Kívánságára Eric egy napon elkísérte egy anglikán templomba. A hétköznap lezárt épületet kinyittatta a templomszolgával. Ezért Tahír Eric hatalmát emberfölöttinek képzelte, mert, mint megjegyezte, Hasszán király, Erzsébet angol királynő kérésére sem nyittatott volna ki egy mecsetet. Odabent a templomszolga magukra hagyta őket. Eric a szentély berendezését magyarázta el, majd megkérdezte Tahírt: mi lenne, ha ellopnák az oltárterítőt? „Aki ilyesmit tesz mecsetben vagy templomban – válaszolt Tahír –, azt harmadnap délben Allah villáma porba sújtja.”
Az írás-olvasás tanítása jóval lassabban haladt, mint reméltem. A kezdeti nehézségek óriások módjára leselkedtek ránk, és kaszaboltak bennünket. Tahír biztosított, hogy francia nyelven akar „írni-olvasni tanulni”, de nem tudta, mit jelent az olvasni ige.
Egyszer, még az elején meg is kérdezte:
– Nézd, az az ember papírlapokat (újságot értett alatta) tart maga előtt, és némán nézi őket. Ezt hívják olvasásnak?
Azt hitte, hogy a főzeléket nem Les Legumes-nek, hanem Les gum-nek hívják. Mondom néki: a les csak névelő. Feleli ő: mi a névelő? Neki például mi a névelője? Amikor az „a” betűt először leírtam a papírra, azt hitte, mókázom vagy rajzolgatok.
– Betűt rögzítek – mondtam.
– Mi az, hogy betű? – kérdezte.
Végül, nagy nehezen odáig jutottunk, hogy Tahír a francia boltok feliratának egy részét el tudta olvasni; némi gondolkodás után ki tudta mondani. A ruhakereskedő számára ez nem volt elég, de az autójavító üzem vezetője behívta garázsába, mivel kifutófiúnak akarta alkalmazni. A történteket, elutazásunk előtt pár nappal, Tahír a következőképpen mondta el:
– „Kifutófiúnak nem fizetünk sokat” – magyarázza nékem az üzlet tulajdonosa. Én meg a hat autót nézem, és hirtelen tudom, hogy mindegyiknek mi a baja. Nem tudom, hogyan. Mondom a tulajnak: 219annak a kék kocsinak a karburátorával van a baj. Hogy találtad el? Végig a többi kocsin is. Az utolsó kettőt ő még nem is vizsgálta meg. Megmondom a hibát. Utánanéz. Tyűha, mondja. Felfogadott. Háromszor annyit fizet, mint a kifutónak.
Alec Waugh író felesége Virginia Sorensen írónő volt. Hosszú ideje éltek Tangerben. Ám Tangert Brightonnak vagy Portsmouthnak is hívhatták volna, mert Waugh-ék társasága, háztartása, érdeklődése, szinte mindene olyan volt, mintha Dél-Angliában éltek volna. Marokkó iránt érdeklődést nem mutattak, és feltételezhetően azért laktak itt, mert jövedelmükből Angliában nagyon szerényen, itt pedig kényelmesen élhettek. Ami természetesen sohasem került szóba.
Alec tíz esztendővel volt csak idősebb nálam, de roppant kényelmes lakásában, portói, gin vagy whisky mellett úgy beszélgettünk, mintha VII. Edvárd király idejében élnénk, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a házigazda az angolok mellett néhány kulturáltabb európait is megtűrt. Franciákat, mint például a hercegnőt, már nehezen. Alec apja, Arthur Waugh angol kiadó és kritikus volt, és fia a szigetország irodalmának múltjáról, sőt jelenéről is mindent tudott, olyan szabályok és erkölcsi ítéletek szerint, mintha az első világháború előtt volnánk. Így társalogtunk, kellemesen, sőt mulatságosan arról, ami volt, de nincs, sőt talán nem is volt. Érdekes, hogy huszonhárom esztendős fiam, aki nyáron lejött látogatóba, és a legmodernebb – és leghamarébb alátűnő – eszmék, irányok és mozgalmak rabja volt, egy pillanat alatt összebarátkozott a nála közel hatvan évvel idősebb Alec Waugh-gal. Waugh annyira megszerette a fiút, hogy az angol klubban rendszerint vele ebédelt, a fiam pedig, alig néhány évvel Waugh halála után, emlékére és tiszteletére fiát – azaz unokámat – Alecnek keresztelte.
Egy éjszaka az angol bárban ültem Erickel és Erényi Aurórával. A szomszéd asztalnál vegyes – marokkói és angol – társaság mulatott: a király húga, Ájsha hercegnő, akiről a pletyka azt állította: hogy az egyetlen marokkói nő, aki írni-olvasni tud, bár ritkán olvas, 220és barátai nagyrészt fiatalok. A bár angol gazdája nagy rózsacsokrot hozott ajándékul Ájshának. A hercegnő szórakozottan nézte a virágokat az asztalon, aztán letépett egy rózsát, és csók jelzésével átdobta Aurórának. Mindenki tapsolt. Ekkor az asztalok között, mintha egy fej hullámzott volna végig rajtuk, nagyon alacsony, bajszos férfi érkezett meg, és szó nélkül asztalunkhoz ült. Tennessee Williams volt, alighanem korunk egyik legnagyobb drámaírója, akit Eric Taorminából, Auróra Tangerből ismert. Én még nem találkoztam véle. Auróra már többször panaszkodott – vagy dicsekedett? – nékünk, hogy Williams nem maga telefonál, hanem vele hozatja magának a fiúkat Kenitrából. Hamarosan ennek lettem tanúja. Rövid hallgatás után Williams, aki láthatóan részeg volt, italtól, kábítószertől vagy mindkettőtől, kezébe vette Auróra csuklóját, és csókolni kezdte.
– Így prezentálom magamat – kezdte, és nagyokat fújt. – Drága hölgyem, vagy kisasszonyom, kit jól ismerek, telefonáljon megint Kenitrába. Küldjenek nekem éjszakára egy amerikai fiút. Ne olyan finom úrifiút, mint múltkor, hanem kövéret és drabálist.
Ezzel felállt, és a hercegnő társasága felé fordult:
– A boy, a boy, all my plays for a boy!Fiút, fiút, minden színdarabomat egy fiúért!
Eric és közém ült vissza, mialatt Auróra telefonálni ment – nem először tette, és nem is utoljára. Holott Auróra igazán nem volt kerítőnő, és csupán a nagy író iránti tiszteletből cselekedett. Williams pedig nem volt szemérmes, mint ahogy a III. Richárdból ferdített idézettel is jelezte. Aztán, mintha írói jelentőségét akarná bemutatni, ami teljesen felesleges volt, hosszan sorolta amerikai ismerőseit, akik dicséretükkel halmozták el, és akiknek nevét nem is hallottuk még. Végül megérkezett a kövér fiú Kenitrából, és Williams eltűnt vele.
Jeoffrey Markham tengerészkapitány villájába a hercegnő vitt el, „a dupla érdekesség kedvéért”, mint mondta. Negyvenöt év körüli, vidám férfi volt. Az előszobából nyíló helyiségben, az első nagy asztalon 221elöl Hans Christian Andersen híres ólomkatonájának mása állt, mögötte pedig, az asztalok során végig a szobákban ólomkatonák, a házigazda szerint több mint százhúszezer. A kis katonák szakaszokban vagy századokban sorakoztak fel. Akadtak spahik, ulánusok, napóleoni gárdisták, Tang-kori gyalogosok, római legionáriusok, keresztes vitézek, Dzsingisz kán lovas mongoljai, pápai testőrök a Raffael rajzolta gyönyörű egyenruhában, amerikai és német egyenruhák az utolsó háborúból, és még sok érdekes darab.
Jeff elmondta, hogy fiatal korától foglalkozik ólomkatonák gyűjtésével és konyhaművészettel. Nemrég járt Nyugat-Ausztráliában, hogy a parti őrség új egyenruháját viselő ólomkatonákat csináljon, mert ilyenek még nem voltak kaphatóak. A következőkben Paraguayba szándékszik kimenni, ahol a katonaság egy része új uniformissal kísérletezik. Ezután kikísért bennünket a hatalmas konyhába, ahol felesége, egy csinos japán nő fogadott európai öltözetben. Alacsony puffokra ültünk, a kis asztalka köré. Mellettünk nyílt tűzhely, rézláncokon lógó nagy üstökkel, odább kenyérsütő kemence, villany, gáz és kínai tűzhely vasedényekkel.
– Kora délután jöttetek – magyarázta Jeff –, így csak ezzel a semmiséggel szolgálhatok.
A sütőből nagy, barnára sült krumplisgombócokat húzott elő. A gombócok belsejében spárga, zellerszár és hasonló finom főzelékek vajas-tejszínes mártásban.
– Thaiföldön tanultam a készítés módját, vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még Sziámnak hívtuk az országot.
Jaqueline d’Amboise kisasszonyhoz Ericet is, engem is szoros barátság fűzött. Jaqueline Ottawában rendkívül sokat tett értem, egyetemi előadásaimon pedig gyakran adta elő verseimet angol és francia fordításban. Szerelmi életét ugyanekkor tőlünk külön élte le, és csak időnként nevezte meg pillanatnyi szeretőjét, ha az illető egy rövid időre feltűnt a társaságunkban. Igaz, hogy ugyanekkor, a nagy korkülönbség ellenére is, sokszor csókolództam a szép leán222nyal. Meg is jártuk. Mikor hosszabb tartózkodás után Vancouverből visszajött Torontóba, szobámban hosszabb – de nagyon illedelmes – csókolódzásra ültem össze vele. Utána vettem észre, hogy a stathiphilum virág, mely velünk szemközt állt a padlón, és legalább egy hónapig virult volna, most szárán meggörbülve csügg. Képzelődöm, gondoltam. Másnap is csókolództunk az adott helyen. Estére már látszott, hogy a virág hervadásnak indul. Másnap a másik szobában csókolództunk, ahová, úgy reméltük, a virág nem lát át. Próbálkozásunkat siker kísérte: harmadnapra a növény teljesen kiegyenesedett, és tovább virult. Tán erre mondják, hogy isteni beavatkozás – vagy csak puszta véletlen?
Jaqueline írt Torontóból, hogy szeretne meglátogatni bennünket. Visszaírtam, hogy jöjjön júliusban vagy augusztusban, repülővel, Madridon keresztül. Madridban szálljon ki egy napra, és nézze meg a Prado festményeit, mindenekelőtt Hieronymus Bosch hármas oltárképét. „Így is lesz” – válaszolta. Tanger repülőterén vártam előre jelzett érkezését, ám hasztalanul. Két nappal később érkezett meg, késő este.
– Te vagy a hibás, Djuri – jelentette ki. – Madridban a múzeumba akartam menni a festmény miatt, de az épület előtt megismerkedtem egy spanyol fiatalemberrel, és az ágyában találtam magam. Ha te nem csábítasz a Pradóba, már két napja itt lennék.
A repülőtérről elvittük Jaqueline-t a Hotel Marco Polóba. A padláson vagy tizenkét arab fiatalember lakott egy nagy hodályban, ahová idegent sohasem engedtek fel. A fiúk nagy része felesleges volt a kiszolgálásban; a német tulajdonos azért tartotta őket, hogy nyaraló leányok és asszonyok rendelkezésére álljanak. Egy részük a bárnál vagy a kiskertben ücsörgött, mindig diszkréten, kerülve a feltűnést. A hórihorgas német ezeken kívül rendelkezett egy sűrű, fekete szakállú szeretővel, akit arab létére Jimnek vagy Jimmynek hívtak. Jim kétüléses, szép versenykocsi birtokosa volt, és úgy tekintett önmagára, mint a szálloda tulajdonosára. Ugyanekkor, és jól láthatóan, a szálloda német tulajdonosa sem hagyta magát.
223Másnap délben, miután Jaqueline nem jelentkezett, bementem a Marco Polóba, megkeresni. Szobájában feküdt az ágyon, teljesen meztelenül. Jaqueline-t sohasem láttam mezítelenül, még fürdőruhában sem – nem szerette a strandot –, csak egy testrészének festményét szobája falán, bár az olyan valószínűtlennek tűnt, hogy nem hittem el, hogy az övé. Sokkal szebb volt így, mint felöltözve. Miközben jajgatott és forgolódott, próbáltam megállapítani, hogy félindián származása miként nyilvánul meg testén. Legfeljebb csukló- és bokacsontja hossza, állapítottam meg. Bőre fehérebb volt a fehér emberénél.
– Mi van veled?
– Nem látod? Hát nem látod? Tegnap késő éjszaka bejött hozzám Jimmy, ez a vadállat, és megerőszakolt.
Aztán kijavította magát:
– Az erőszak kifejezés persze némi túlzás. A fájdalomtól alig tudtam aludni, és most is csupa görcs az altestem.
Leszaladtam a gyógyszertárba, és görcsoldót meg két aszpirint etettem vele, altestébe hűsítő krémet kentem, amitől jobban lett.
– Öltözz fel, és gyere velem ebédelni – ajánlottam.
Jaqueline órájára pillantott, és nemet intett:
– Tíz perc múlva Jimmy jön fel hozzám – sóhajtotta.
A következő napokban szerte a városban beszélték, hogy a Marco Polo német tulajdonosa, Harrer és szeretője, a vastag Jimmy között kirobbant a féltékenység, és hogy Harrer lakásán rendszeresen verekednek. Jaqueline-t ez nem érdekelte. Ami bántotta, az a tangeri nyári meleg volt, miután addig soha nem hagyta el Kanadát, és nyáron Ottawánál is északabbra menekült. Ezen úgy segített, hogy a megengedettnél is lengébb öltözetben járt, ami udvarlói számát megsokszorozta, holott az arabok közt sem nő, sem férfi nem mutogatta még alkarját sem. Egyszer Jimmy kétüléses versenykocsiját láttam az úton a hegyek felé robogni. Jaqueline fedetlen mellel ült Jimmy mellett. Néhány perccel később találkoztam Larbival, Har224rer padlásának legrokonszenvesebb lakójával, akivel Jaqueline-nak időközben ugyancsak viszonya volt.
– Képzeld el – panaszkodott –, Jaqueline, ez a démon, egészen megbolondított. A látásomat is tönkretette. Ahogy most Jimmyvel elvágtatott a kocsin, bujaságomban úgy tetszett, mintha meztelen volna a melle.
Egyébként azonban Jaqueline angol vagy francia társaságban, Erzsébet királyné születésnapján a konzul palotájában és velünk kiránduláson Ceutában, Tetuánon, Gibraltárban és másutt kifogástalan úrilányként viselkedett.
Soukrival a következő alkalommal az utcán találkoztam össze.
– Gyere a teaházba – mondta, és átkarolt. – Hogyan érzed magad minálunk? Múltkor adósod maradtam a marokkói felszabadító mozgalom történetével.
Jellemző, gondoltam. Fontosnak tartja, hogy Marokkó felszabadításáról írjak, de a magyar forradalom iránt semmiféle érdeklődést nem mutat. Ez a nacionalizmus. A magyar nacionalizmus sem különb.
– Ott hagytuk abba, kezdte Soukri, mikor leültünk a teaházba, hogy a spanyolok 1912-ben elfoglalták Marokkó egyik kis részét északon, a franciák a déli részt, Fezt, Meknest, Rabatot, Casablancát, de nem Marrakest és a sivatagot.
– Helyes – mondtam, és rögtön feltettem a számára kínos kérdést. – Mi a véleményed a franciákról?
Soukri nyugodt maradt, és kinyújtotta lábát az asztal alá.
– A franciák felszabadították a rabszolgákat, de nyomorúságukon nem segítettek. Költözési jogot adtak azoknak, akiknek nem volt hova költözni. Vasutakat és utakat építettek, kórházakat és iskolákat nyitottak meg, néhány várost megtisztítottak az évszázados mocsoktól. Ez mind nagyszerű volt. Ugyanekkor vigyáztak rá, hogy gyarmat maradjunk, és ne teremtsünk ipart magunknak. Nemhogy a fürdőkádakat és a gyógyszert, de még a gyufát is Franciaországból és Belgiumból kellett hozatnunk.
225– Tudom – mondtam. – 1940-ben itt éltem Casablancában, az angol blokád idején. Maláriámra nem kaptam kinint, és az előző napi faszénhamuban kerestem parazsat a konyhában.
– Az állami adminisztrációt a franciák vették kézbe. A nagybirtokot segítették, nem a paraszt nyomorát.
– Mint a szultánok – jegyeztem meg.
– A francia főtisztviselők gyermekei nem játszottak a szultán mocskos kölykeivel. V. Mohammed hatalma csupán vallási maradt. Ezt egy öreg honfitársam régebben úgy mondta: Ramadán végén rabati kertjében a szultán mindig meglátta a hold sarlóját, mikor az még fel sem kelt.
Eszembe jutott, hogy régen én is megkérdeztem egy marokkói tisztviselőt: mi a szultán feladata? Pusztán egyházi, felelte. Alkonykor zárt rabati kertjében lovagol körbe, elöl a nyeregben egy lány, azt is meglovagolja őfelsége. A magas minaretből csak a müezzin látja. A hívők várnak az estimára a mecset előtt, későre jár, de várni kell, míg a szultán elkészül feladatával.
Egy pillanatig gondolkodtam, elmondjam-e ezt Soukrinak, de közben rájöttem, hogy nem mondom el, a történet aligha igaz, és V. Mohammed nagyon jó ember volt.
– Marokkó déli részét a franciák néhány évig nem foglalták el. Délen lényegében Marrakes pasája, Ibn Gláui, egy volt sivatagi rabló volt az úr, ki vágtató lóról hátrafelé is remekül tudott lőni. De nem ez volt egyetlen jelessége.
– Ismertem – szóltam közbe.
– Hogyan?
– 1940 végén és ’41 elején Marrakesben éltem. Az Universel kávéházban verset írtam. Nem tudtam róla, hogy a pasa kéme a kávéházban látta, mit csinálok, és jelentést küldött a pasának, hogy a kávéházban egy idegen fiatalember a sorokat nem írja ki a papír széléig. Ebből a pasa megtudta, hogy költő vagyok, és meghívott vacsorára. Tudta, mi illik.
226– A történelem következő fejezetét a franciák másként adják elő, mint mi. Szerintünk 1917 nyarán a franciák elhatározták hogy birtokukba veszik Marokkó déli részét is. Mangin tábornokot francia katonákkal és idegenlégiósokkal elküldték Ibn Gláui ellen. Settatnál Gláui serege tönkreverte a franciákat. Pedig azoknak 1917 nyarán szükségük lett volna valami nagy győzelemre az első világháborúban. Gláui viszont a legokosabbat tette, amit ember tehetett. Követet küldött Mangin tábornokhoz, hogy megadja magát. Mindezt a franciák letagadják. Mégis hogyan maradhatott a fő ellenségük harminckilenc évig Marrakes pasája, a franciák és Churchill barátja, az óriási banánültetvények birtokosa, a szultánnál ezerszer nagyobb hatalom? Írtál róla?
– Verset szereztem ellene, amikor megtudtam, hogy palotája pincéjében, vasrúdhoz láncolva tartja ellenségeit. Kádikat, akik igazságos ítéletet hoztak, mozlem ügyvédeket, akik… – Soukri kifújta magát, és folytatta. Nem érdekelte, mit válaszolok. – A háborúban mind a király, mind Ibn Gláui a vesztes franciák mellé állt, és nemigen törődtek a Gestapo embereivel a kikötőkben. Roosevelt a casablancai konferencián megígérte a szultánnak, hogy a háború végeztével kiáll Marokkó függetlenségéért. A háború végén Roosevelt már nem élt, de nálunk az optimizmus uralkodott.
– Akkor kaptam Budapesten levelet marokkói barátomtól, Amártól. A „Kaffa New York”-ba címezve. Arra kért: jöjjek le hozzá látogatóba.
– És jöttél?
– A kommunisták akkor már nem adtak passzust nekem. Talán azért is lecsuktak volna, ha kérni merek.
– Marokkóban egyre feszültebb lett a helyzet. A király nem mutatkozott hajlandónak, hogy a függetlenségi mozgalmat elítélje, mint ahogy a franciák kívánták. Szultán helyett királynak hívatta magát. Szabadságot és demokráciát ígért. A franciák meg sortüzet nyitottak a tüntetőkre szinte minden nagyvárosban.
– Ilyen alkalommal esett el Amár barátom Casablancában.
227– A franciák azt képzelték, hogy a zűrzavar oka nem a függetlenség hiánya, hanem a király. Egy éjszaka családjával együtt repülőgépre ültették, és Réunion szigetére szállították száműzetésbe. A törhetetlen franciabarát Ibn Gláui lett fő tanácsadójuk. Egy jóindulatú vén bábut neveztek ki királynak, Ibn Áráfát. A tüntetések nem szűntek meg. A sortüzek sok száz marokkóit öltek meg, mire elkezdődtek a franciák elleni pogromok. Számos orvos, ügyvéd, tanító és tisztviselő esett áldozatul. Asszony és gyermek is. Ibn Áráfát kétszer kísérelték megölni.
– Tudom. A második merénylet a Kotubia nagymecsetben játszódott le, Marrakesben. Emlékszem a merénylő képére az újságban. Ahmed ibn Alinak hívták. Rendkívül rokonszenves fiatalember volt.
– Aligha – ellenkezett Soukri. – A merénylő csak megsebesítette Ibn Áráfát. Ibn Gláui, aki a király mellett állt vérrel fröcskölt köpenyben, fogta pisztolyát, és ott, a nagymecsetben agyonlőtte a merénylőt. De persze ez sem jelentette az utcai harcok végét. 1956-ban a franciák elkeseredésükben visszaültették trónjára V. Mohammedet, és katonaságukat kivonták Marokkóból.
– A folytatást tudom.
– Nem hiszem. A király parlamenti uralmat kívánt bevezetni. Tizennyolc párt alakult. Az egyik a berbert kívánta hivatalos nyelvvé megtenni. A másik azonnal ki akarta kergetni az idegeneket, úgy hogy orvosok, tanítók és banktisztviselők nélkül maradjunk. A harmadik ötvenegyedik államnak akart csatlakozni Amerikához. És így tovább. Elébb a franciákat öltük, aztán egymást. Arab földön ez nem szokatlan jelenség. Az uralkodó kénytelen volt az alkotmányos uralom eszméjét feladni, és híveiből válogatott kormányt. A helyzet javulni kezdett.
Soukri közelebb hajolt hozzám, és körülnézett a teaházban. Közelünkben nem tartózkodott senki. Még közelebb hajolt fülemhez:
– Fiát már kevésbé tudnám dicsérni. Önző, szeleburdi és közönyös meg hatalmaskodó. Mikor Erzsébet angol királynő itt járt lá228togatóban, Hasszán fél órát váratott magára, pedig a királynő tűző nyári napfényben ült. Azóta egyetlen európai miniszterelnök vagy uralkodó sem járt minálunk. Be kell érnünk veletek.
– Ki az a veletek? – kérdeztem.
– Tennessee Williams meg te! – nevetett Soukri.
A Tangerben töltött utolsó estén Lilinél vacsoráztunk, Paul Bowles, a hercegnő és Dercsényi-Distler báró társaságában. Paul Bowlest nem tudtam megszeretni, írásai szadisztikus tartalma miatt, bár értettem, hogy hosszú marokkói tartózkodása éppen a védekezés ilyen embertelen formáját váltotta ki belőle. Dercsényi-Distler báró viszont marokkói ismerőseim közül a legkülönlegesebb volt. Magyar neve ellenére egyetlen szót sem tudott magyarul, bár azt állította, hogy rokona Wesselényi Miklós barátomnak, és Orlov orosz hercegnek is. Gazdagsága leírhatatlan fukarsággal párosult. Egyszer felvett kocsijára, és elvitt néhány kilométernyire, majd benzinszámlát küldött címemre. Akkoriban Konfuciust fordította kínai eredetiből arabra. Csuáng Cü arab fordítása már néhány évvel korábban napvilágot látott.
Nemrégen Erickel és Lilivel látogatást tettünk nála, hogy szemügyre vegyük új szerzeményeit: régi római pénzeket és Mária Terézia-tallérokat. Finom kis palotája balkonján találtuk, ahol egy kövér arab úr társaságában ült. Az urat a legnagyobb élő arab nyelvészként mutatta be. A balkonon csak három szék volt. Kettő előtt a házigazda és a nyelvész álltak, a harmadikon a bőrkötéses, nagy arab szótár feküdt. Lili, a sok lépcsőtől fáradtan, rögtön leült a szótárra. Az arab tudós arcán ekkor a görcsös fájdalom jelei mutatkoztak, fejét hátravetette, és elájult. Eric és Dercsényi bevitték a szobába, az asztalra fektették, és hideg vízzel élesztgették. Amikor ébredni kezdett, a szótárral történt gyalázatra utalt:
– Jaj nekünk! A hölgy Allah szent nevére helyezte alfelét! Helyezte farát, fenekét, hátulját, popsiját, seggét, ülepét, valagát! Jaj nekünk!
229– Arab nyelvleckével táplál bennünket – jegyezte meg Eric, mialatt mi ketten Lilivel az erkélyen röhögtünk.
A vacsora Lilinél kellemesen zajlott le. Azt hiszem, hogy a hercegnő kivételével mindnyájan örültek, hogy megszabadulnak tőlünk, és én is örültem, hogy tisztességesebb országba, Kanadába kerülök, és harmadnap a torontói egyetemen díszdoktorrá avatnak. Autóján Lili vitt bennünket haza a Marbel szállodába. Eric elöl ült Lili mellett, én hátul.
A hepehupás, kanyargó, hosszú úton csak lassan haladtunk. A teljes sötétben behunytam szememet, és magam elé képzeltem azt a sok szépet, amit itt, Marokkóban láttam. Elsőnek a hét borókaszínű vadlibát nagyon messze a magasban, ahogy szinte mozdulatlanul lebegtek az ég vizében, mintha semmi közük nem lenne a földi világhoz. V. Mohammed király sírját: a különböző, de térdnél nem magasabb oszlopsorokat, annak jelét, hogy sokat akart, de mindent nem tudott elvégezni. A fiatalember remek szobrát a római korból a rabati múzeumban, Juba numíd király idejéből. Egy óráig álltam előtte, és borzongtam a gyönyörtől: kár, hogy a művészettörténészek megfeledkeznek róla. A száádi királyok városnegyed nagyságú palotájának romját Marrakesben: nagyon hosszú, húsz méter magas, vastag fallal. Tetején, egymástól szabályosan négy méterre, unatkozó gólyák féllábon. Mélyen alattuk egy pillanatra kidugom fejemet az időben. Ájsha hercegnő, ahogy Aurórának a rózsát dobta – de nem a rózsa és nem a hercegnő mosolya, hanem karja a dobásnál: mint megfeszített íj. A hanyatló, vérpiros nap, mikor éppen fele merült el, és úgy tűnik, hogy néhány pillanatra megáll, és csak aztán hull az Atlanti-óceánba. A hirtelen zápor, amikor cseppjei egymástól három centiméter távolságban, függőlegesen, mondhatni rácsban hullanak, mint Hirosive Utagava festménye, A hirtelen zápor az atakai Ohasi hídon. A tizenkét templomgyertya visszfénye mint a vörösessárga, tükörsima lakkozás a vízen, a hajó oldalán, mikor a hercegnő piramisát megtaláltuk. 230És így tovább, még nagyon sokáig. Befejezni se tudtam, mert megérkeztünk Marbelbe. A kapuőr, kihez szívélyes viszony fűzött mindkettőnket, ugyan kinyitotta a kaput, de nem köszönt vissza, pedig Eric három nappal korábban néki ajándékozta televíziónkat. Azóta viszonyunkat befejezettnek tekintette, és átnézett rajtunk. Lakásunkban nem gyújtottunk villanyt, hanem a csomagok közt kimentünk az erkélyre, és leültünk a már hűvös, de még mindig kékeszöld félhomályba.
– Suetonius – állapította meg Eric –, gyalázatosan rágalmazza könyvében Tiberius császárt.
– Jobb, mintha hősei talpát nyalná. Vedd Prokopioszt! Egyik művét ontotta a másik után. Az egekig magasztalta Justinianus keletrómai császárt és feleségét, a gyönyörű Theodórát. Utolsó könyvében aztán bevallja, hogy mindig hazudott. Justinianus uralkodóként és emberként egyformán hitványul viselkedett, a császárnő pedig randa kurva volt. A történetírás nehéz mesterség.
– Ez igaz, és éppen erről van szó.
– Hogyan?
– Úgy, hogy Suetonius is folyton hamisít és rágalmaz. Tiberius Augustus császár egyik mostohafia volt. Művelt ember, akit az irodalom és a művészet érdekelt, nem a politika. Nem akart császár lenni. Mikor Rómában Augustus két fia és két másik mostohafia harcolt az utódlásért, ő nyolc esztendőre elvonult Rhodosz szigetére, ahol egyszerűen élt, a lakosok bajain segített, és görög barátaival társalgott a filozófiáról. Rómába is csak azért tért vissza, mert lassanként már száműzöttnek vették, pedig senki sem száműzte, és a száműzöttet Rómában szokás szerint meggyilkolják. De a következő tíz esztendőt sem töltötte a városban, hanem ő vezette a nagyon nehéz és végül győzelmes harcot a lázadó germán és illír törzsek ellen. Karthágó óta ez számított a legnagyobb támadásnak, mely a Birodalmat érte. Bár tizenöt légióval küzdött az illírek ellen, és diadalmenetet ajánlottak néki, gyalog tért vissza Rómába.
– Miért?
231– Nem akarta a nemzeti gyászt megzavarni. Varus három légióját akkor verte szét Arminius a teutoburgi erdőben.
– Akkor legalább mondd meg, miért ölette meg Sejanust?
– Furcsa kérdés. Uralkodók szükségét érzik, hogy egy személyt tartsanak maguk mellett, aki nem osztozik hatalmukban, de gondoskodik parancsaik végrehajtásáról. Ilyen személy volt Sejanus. Aztán megesik, hogy az illető második helyről az elsőre vágyik. Sejanus uralkodó akart lenni, összeesküvést szervezett Tiberius ellen, és a császár kivégeztette. Pontosan ugyanezt a helyzetet figyelhetted meg Marokkóban. Hasszán királynak bizalmas főminiszterre volt szüksége, és az okos Uffkirt választotta. De Uffkir mégsem mutatkozott olyan okosnak, mint gondolták, mert a második helyről az elsőre vágyott. Összeesküvést szervezett a király ellen, és Hasszán kivégeztette. Egy különbség látható csupán a két ember megítélése közt.
– Mi?
– Hogy Sejanus haláláról kétezer évvel később is beszélgetünk, míg húsz év múlva senki sem fogja tudni, ki volt Uffkir.
Még azon az éjszaka felidéztem – csukott szemmel – Zsuzska, Éva, Lili illatát. Ez szülte azt a képet, mikor barátommal és kísérőmmel, Amárral – akiről régebben már hosszan írtam – Dél-Marokkó községeit látogattuk. Amár megmutatta nékem a mecseteket, a nagyobb teaházakat és a sárból épült palotákat, melyeket egy nagyobb eső nyom nélkül mosott volna el, de szerencsére nagyobb eső csak rendkívül ritkán látogatta ezt a vidéket. Leginkább viszont a vásárterek érdekeltek engem, amelyek a városkák határán túl a sivatagos homokban vagy a sziklákon kezdődtek.
A vásártér legelején rendesen balra fent öszvérek és szamarak álltak, hátukon a téglák tömkelegével. A téglát szamarakkal együtt lehetett az építkezéshez vinni, amit általában öt perccel érkezésük után kezdtek el. A szerencsétlen állatokat nem engedték a földön elterülni, mert a terhükkel együtt nem tudtak volna többé fölállni. 232Így, ha vásárló nem érkezett, tizenkét órát is álltak a tűző napon. Odább következett az orvosságosember, aki egy színes napernyő alatt ült. Kezében öt méter hosszú nádpálcát tartott, melynek végére kanál volt erősítve. Előtte szoba nagyságú területen kirakta egyenes vonalakban egymástól tíz-tizenegy centire a gyógyszereket. Volt köztük porított csigahéj, békacomb csontja, akasztott ember sírján nőtt gyökér, mekkai homok s minden egyéb. A beteg az árus elé állt, és elmagyarázta, hogy mi a baja. Erre a patikusember összeszedte a kanállal az orvosságot, és odanyújtotta a betegnek, aki előzőleg fizetett.
A mesélőember volt az egész vidéken a szórakozás csúcsa. Egy kör közepén állt; három méternél közelebb senki sem merészkedett hozzá, azután pedig a hallgatók gyűrűje következett. A hátsó sorokban álltak, elöl térdeltek vagy ültek. A nagyon öreg emberek viszont az első sorban székeken ültek, amit senki nem vitatott el tőlük. Hallgattam mesélő embert öt vagy hat óráig folyamatosan beszélni, különösen az éjszakában. Időnként a mesélőember segéde körbejárt egy sapkával vagy egy dobbal, és pénzt gyűjtött. Egy alkalommal láttam, hogy elkergetett két fiatalembert, akiknek nem volt pénzük fizetni az előadásért. Erre egy fehér burnuszú férfi pénzt dobott a mesélőembernek, mire ő visszahívta a fiúkat, és hét mély meghajlást küldött a burnuszos férfi felé.
A legjobban a parfümárust szerettem. Rendszerint egy kis építményben állt, előtte pult, mögötte pedig egy részekre osztott magas polc, amelyben színes üvegek sorakoztak. Körülbelül egy liter folyadékot tartalmaztak az egyforma üvegek. Ebben az időben Marokkóban még nem ismerték a mesterséges parfümöket, és azt árulták, amit a civilizáció kezdete óta árultak a világon: illatszereket, melyek kizárólag virágokból készültek. Míg a virágokból készült parfümök használójukban az egyén múltjának emlékét – szerelmét, bánatát, kalandjait – idézik, addig a mesterséges parfümök nem hoztak magukkal semmit. Nincs bennük élet. A virágillatszerek az emberi történelemből jöttek, és beszéltek az embereknek múltjuk élményeiről.
233Rabat mellett egy Abdullah nevű virágtermelőnél jártam látogatóban. Az illető nemezsátorban lakott, amelyhez egy kút is tartozott. Ő rengeteg virágillatszert termelt, olyanokat is, melyeknek készítését nem árulta el, például a friss szénaparfüm „gyártási technológiáját”. Ez a nagyszerű férfiillatszer tudomásom szerint az ő titka maradt.
Ezt láttam Marokkóban hatvan esztendővel ezelőtt. Casablancában, mint mondták, tizenkét virágparfümüzlet működött. Húsz esztendővel később egyetlen üzlet maradt a sokból, mert megérkeztek Franciaországból a kátrányból gyártott mesterséges illatszerek. Manapság már egyetlen ilyen üzlet sem működik. Az igazi illatszer eltűnt, és a méregdrága pótlék diadalmaskodott. Nem ez az egyetlen ilyen történet…
234Eezerkilencszáznyolcvanhétben Erickel együtt úgy határoztunk, hogy nyaralni megyünk Dubrovnikba. Eric az elmúlt években többször látta és megszerette nemcsak Jugoszlávia szépségét, hanem népeinek jellegzetességeit is. Azt hitte, vagy legalább nagyon remélte, hogy Tito diktátor terve sikerül, azaz az egymás közt is ellenséges szlovének és a némi kiejtésbeli különbséggel azonos nyelvet beszélő horvátok és szerbek kezdik „jugoszlávoknak” vallani magukat, vagyis három rokon, de egymással szüntelenül vitázó csoport helyett egyetlen nép fiainak vallják majd magukat. Az őrjöngő nacionalizmus korában az ilyen reménységet meddőnek találtam, bár rokonszenvvel kísértem. Lényegében azonban nem ezért, hanem a tengerpart szépsége miatt utaztunk Dubrovnikba.
A New York és Zágráb közti repülőn úgyszólván kizárólag horvátok között – nagyon kevés amerikai utazott nyaralni Jugoszláviába – Eric mellett ültem, ki szokás szerint gondoskodott két pohárka whiskynkről, és aztán elaludt.
Én repülőgépen nem tudok aludni, így jó alkalom adódott, hogy végiggondoljam, mi az, ami Horvátországgal és Szerbiával összeköt. Úgy emlékszem, hogy hallottam 1914-ben az utca ujjongását, 235amikor kitört a háború Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után: vesszen a kutya Szerbia. A kiabálást természetesen egyszerű tényként kezeltem; ítélkezés négyéves koromban nem tartozhatott hozzá. Aztán halványan felderengett 1916, amikor anyámmal és nagyszüleimmel, mint rendesen, Siófokon nyaraltunk, a Batthyány utcában. Szombatonként bikavonat jött le Budapestről, az idősebb férjekkel. Az állomáson várakoztunk, már nem tudom, kire. Egyszerre azonban az ellenirányból, délről érkező vonattal váratlanul megérkezett édesapám, főhadnagyi uniformisban, karddal, pisztollyal oldalán, tisztiszolgájával, Muráddal, szabadságra. Ő Cetinjeben állomásozott. Tisztiszolgája labdázott velem a siófoki strandon. Apám számos emléket hozott magával Montenegróból. A kandalló párkányán több nagy pisztoly feküdt, mellettük hat-hat cseresznye nagyságú golyóval. Nekem valamikor a harmincas évek elején gyönyörű ezüst cigarettatárcát ajándékozott, áttetsző szálakkal. Ezt 1950-ben, az ÁVH-n vették el tőlem.
Apám igazi emlékei azonban fényképei voltak, a nagy lemezes fényképek, melyeket Montenegróban készített. A könyvtárszekrény legalján hevertek, nagy albumokba kötve. Anyám nem szerette őket, így csak titokban vettem őket elő, tízéves korom táján, ha szüleim nem tartózkodtak otthon. Voltak közöttük harctéri képek, a Lovcsen hegy ostroma, halászatok a tavon és a tengeren, de többségükben apámat ábrázolták egy jól megtermett montenegrói kocsmárosnéval. Ott ültek az asztalnál, a durva szőttes, vastag terítő fölött, szorosan egymás mellett. A kép nyilvánvalóan szerelmespárt ábrázolt, amit anyám nem bírt nézni. Apám tagadta a nyilvánvaló helyzetet. Nem tudni és nem magyarázható, hogyan került az osztrák-magyar katonatiszt ilyen viszonyba az ellenséges montenegrói kocsmárosnővel. A fényképek egy részén montenegrói férfiak is megjelentek, öltözetük vagy tartásuk alapján partizánok, akik ugyanekkor apám iránt jóindulatot, sőt tiszteletet mutattak. Megérteni az egészet sohasem tudtam. Apámat is megkérdezhettem volna, de nem mertem. Ő maga ezeket a ké236peket sohasem nézte meg. Szabadidejében a szalonban állt, az ablak, a zongora és a kiterített medvebőr mellett, és hegedült önmagának. Nagyon szépen.
És emlékeztem az ősi illír – nem olasz – néven hívott Ragusára; bár lehetséges, hogy a név eredete görög. Imponált nékem, hogy Velence minden más hatalmat lerohanó ügyessége és a törökök barbár ereje mellett ez a kis város 1360 óta meg tudta őrizni függetlenségét az Adria feldúlt partján, és a XVI. században a dalmát humanizmus központja lett, költőkkel, akik a Dózsa-lázadást is megénekelték, vígjátékokat szereztek, vagy az elméleti fizikát vitték tovább. Tudtam, hogy egy földrengés – 1693-ban – nagyrészt elpusztította, a kereskedelmi utak áthelyeződése az Atlanti-óceánra tönkretette, még mielőtt Napóleon hadserege elfoglalta, és a bécsi kongresszus Ausztriának ajándékozta. Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című útikönyvéből olvastam róla, és haldokló városkának képzeltem. Most tudtam, hogy újra feltámadt.
A fasori gimnáziumban, a falon Magyarország térképe függött, és földrajzból Pest–Pilis–Solt–Kiskún-tól Lika–Krbava vármegyéig mindent végigtanultunk. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, később Jugoszlávia, a Csehszlovák köztársaság és Románia mint három ideiglenes és ellenséges hatalom szerepelt. Közeli végüket jósolták, de ez nem vált valóra. A magyarral Kálmán király óta társas Horvátország szerepe néhány epizódon kívül csak 1848-ban vált fontossá, mikor Jellasics horvát bán 1848 szeptemberében mintegy ötvenezer katonájával áruló módon a magyar forradalom ellen fordult, és betört Magyarországra. Jellasicsról már akkoriban, tizennégy évesen hallottam a pletykát, hogy viszonya lett volna Zsófia főhercegnővel, és ő volt Ferenc József atyja. Amit végső igazságnak vettem akkoriban, miután Ferenc József arcáról hiányoztak a Szép Fülöp burgundi herceg (V. Károly és I. Ferdinánd atyja) óta közismert Habsburg vonások. Ugyanekkor nem tudtam, és csak később hallottam, ugyancsak pletyka formájában, hogy Jellasics joggal támadta meg Magyarországot, amiért a pozsonyi országgyűlés latin 237helyett a magyar nyelvet tette kötelezővé nemcsak magyar, de horvát területen is. Szóval szabadságot adott az egyiknek, és elvette a másik nemzet szabadságát. Korábban még kijártam a pákozdi csata emlékművéhez a nádban, de mit tegyek ezután?
Valószerűbb értesülések következtek. Párizsban összebarátkoztam Sinkó Ervinnel, aki nemcsak a Szovjetunióról, de a horvátokról is sok mindent elmondott nékem. Elsősorban azt, hogy 1918-ban a horvátok független országot akartak maguknak, nem pedig csatlakozni a szerbekhez, akik lenézték és elnyomták őket. A történelem ezután újra váratlan fordulattal állt elő: Marokkóban éltem már, mikor a fiatal szerb király és emberei felkeltek az elnyomást és szolgaságot képviselő németek ellen, és a németek, a magyarok árulásától is segítve, hamarosan legyőzték őket, miközben a horvátok, kiktől felkelést vártunk, Pavelics vezetése alatt náci jellegű államrendben mondták magukat „függetlennek”.
A következő hírek már 1941-ből keltek, miután a nácik megtámadták a Szovjetuniót. New Yorkba kerültem időközben, és a híreket nem csupán újságból és rádióból, hanem Kéri Páltól és Vámbéry Rusztemtől értesültem, aki viszont Donovan ezredestől, az Office of Strategic Services vezetőjétől. Először a kragujeváci mészárlásról hallottam. A németek a szerb partizánok megmozdulása után hétezer fiút, férfit és öregembert végeztek ki a Kragujevác melletti nedves mezőn.
Vámbéry mellett ültem, mikor ezt elmondta. Behunytam a szememet, és láttam a magasba emelkedő, kapálózó gyermek-karokat, amint a szomszédban a kezdődő sortüzet meghallották. Azt éreztem, hogy szám nyitva van, és fogaimat elönti a vér. Később megtanultam Drázsá Mihájlovics és Tito nevét. Ítélkezni lehetetlen volt, ám úgy tűnt, mintha Mihájlovics a szerb jobboldal vezetője lenne, aki a szerb szupremáciát kívánja visszahozni, míg Tito, noha kommunistának nevezte magát, az egységes nemzeti front vezéreként roppant ügyességgel harcolt a német ezredek sora ellen. Ő volt a hős, a láng, a szabadság kardja. Ez a gondolat szinte 238éltetett a háború idején. Amikor eljött a béke, és Tito – szava ellenére – kivégeztette Drázsá Mihájlovicsot, csapatai majdnem lerohanták Stájerországot, és aztán azokat a magyarokat csukatta le, akik a háborúban pénzzel és minden egyébbel segítették, kiábrándultam belőle.
A zágrábi egyetemen Eric megismerkedett Davor Vojkoviccsal, aki meghívta őt szülei házába, Koprivnicára, a Dráva mellé, a nagy élelmiszerüzem, a Podravka székhelyére. Davor atyja egy kiváló pénzügyi szakember volt, aki elitta az eszét, és jelenleg korai nyugdíját itta tovább. Noha a Davor családból senki sem beszélt angolul, és németül is keveset tudtak, Ericet nagy bizalommal fogadták, míg ha Davorral az utcán végigment, a szomszédok házaikba menekültek, mert ugyan mi más lehetett ő, mint amerikai kém.
A helyzet néhány nap múlva megváltozott, mikor a közeli tó nyaralóinál fürödtek, este ivászatot rendeztek, és nagyszerűen elszórakoztak a szomszédokkal. Valamennyien horvátok voltak. A szerbek, noha a politikai vezető állásokat ők foglalták el, nem jártak ki a horvát tóhoz. Ugyanekkor a horvátok tisztelettel gondoltak vissza Pavelics uralmára, mikor „szabadok voltak német fensőbbség alatt”. Nem emlékeztek a messze múltra, amikor 1918-ban független horvát köztársaságot akartak, és a franciák belekényszerítették őket a jugoszláv királyságba, és a magyarokkal való összetűzésekbe, nem emlékeztek Újvidék és Bácstopolya magyar mészárlásaira sem. Magyarország számukra unalmas szomszéd ország volt, ahová át lehetett menni olcsó gyermekruhákat és pelenkát vásárolni. Úgy látták, hogy Tito halála után közeledik a szerb uralom vége.
Hogy ez mint valósul meg, arról beszélgetni is szigorúan tilos volt, úgyhogy erről Davorral csak ritkán beszélgettek, egész röviden, éjszaka. Davort mindez csak futólag érdekelte. Legfőbb célja a pénzszerzés volt, és három évvel ezelőtt még egy tengeri rákfarmot próbált beindítani Isztriában, de bebukott vele. Legújabban pedig, az egyetem mellett belépett a Podravka művek alkalmazottai közé, ahol egyelőre szerény fizetésért dolgozott sokat.
239Jóval többet tudott meg Eric egy cigányasszonytól. A Dráván jött át, Magyarországról, és Erickel magyarul beszélgettek a ház előtt az éjszakában, miközben marijuanát szívtak. Egy másik alkalommal átvitte Ericet a Dráva magyar oldalára, ahol egynéhány négyzetkilométernyi rész horvát, és nem magyar terület. Ott, a folyó kanyargó, vadzöld fái közt élt kis, láthatatlan kunyhójában, és mesélt arról az időről, amikor a Gestapo emberei, Horthy félelmetes csendőrei és Pavelics horvát katonái közt próbálta mentegetni családja és a maga életét úgy, hogy hol magyar, hol horvát földre, hol drávai rejtekébe vitte családját aszerint, hogy melyik üldöző közeledett. Két fiát így is elfogta a Gestapo. Az egyiknek sikerült megszöknie, a másik Auschwitzban végezte. És mi most a sorsa gyerekeinek? Az a fiú, aki megszökött a náciktól, egy lovaskocsiban lakik a családjával. Zöldséggel kereskedik, és így járja az országot. Melyik országot? Jugoszláviát, nevetett az öregasszony. A szerbek sohasem bántották a cigányokat, és Tito óta a horvátok sem. Nem kérnek tőlünk igazolványokat, sem jegyet a vonaton. Csak Szlovéniában más a helyzet, de oda nem mennek be. A végén még Eric azt is elmondta, hogy a cigányasszony szalmafekhelyes kunyhóját, a csobogó vizek mellett, akármilyen szegényes és füstös is volt, remeknek találta, és boldogan nyújtózkodott benne.
A zágrábi repülőtéren fiatal szerb hadnagy vizsgálta útleveleinket – egy amerikait, egy kanadait – azt nézve: hamisak-e. A repülőtéri étkezőben viszont csak azokat szolgálták ki, akiknek valamiféle jegyük volt erre, amiről mi nem tudtunk. A bárban viszont remek sört ittunk, és a kekszből ettünk, melyet Eric hozott magával. Néhány órával később leszálltunk a parti sziklák közé bevésett repülőtérre. Autóbusz vitt a szállodába. Dubrovnik két összeépült félsziget, a partról egyetlen, kapus-tornyos bejárattal. Ettől néhány száz méterre épült az Európa szálló, méghozzá háttal a parti sziklafalnak. Az épület felső részén volt a bejárat, míg az alsó emeletek leértek majdnem a vízhez, ahol egy kis strand képződött a lépcsők fölött. Minden szoba a vízre nézett.
240Egy nagyon szép szobát kaptunk, hatalmas terasszal. Lementünk a bárba, de mivel ott nem szolgáltak fel italt, egy vendéglőbe sétáltunk el.
Vacsora után kifeküdtünk a teraszra, tengeri hajók és csónakok bonyolultan mozgó lámpásait figyeltük, és a megszámlálhatatlan csillagot, mint sok esztendővel ezelőtt, Málta szigetén.
Rendszerint reggel fürödtem, aztán lesétáltunk a parti úton, a víz fölött, és bementünk a Piacára, Dubrovnik nyílegyenes, márvány főútjára, megálltunk egy oszlop mellett, és csodáltuk az út leírhatatlan szépségét és az épületeket. Egy alkalommal tanúi voltunk, amint vagy húsz fiatalember a Piaca közepén horvát zászlót bontott ki. Tito országában egyike volt ez a legnagyobb sérelmeknek. A nemzeti gárda emberei, vagy négyen, hamarosan megjelentek. Azt gondoltuk, verekedés kezdődik, de a gárdisták csendesen elbeszélgettek a fiatalokkal, akik végül összecsavarták a zászlót, és eltűntek.
Egy kávéházban ültünk a téren a franciskánus templom közelében, teát ittunk és beszélgettünk, mint szinte szünet nélkül huszonegy esztendeje. A város építészetét dicsértük. Vagy az emberekről beszélgettünk. Egy öreg ljubljanai zsidóról, aki maga is csodálkozott, hogy szóba állt velünk a kávéházban, mert több mint negyven éve alig beszélgetett emberrel. Családját 1944-ben utolsó szálig kiirtották a németek, ő maga egy ház lépcsője alatti lyukban rejtőzködve menekült meg. Utána eladta mindenét, lejött ide, kedvenc városába, és parányi lakást vásárolt magának egy ház tetején. Nincs foglalkozása, csak ül a napfényben és esőben, és nem törődik a világ dolgaival, nem olvas újságot sem, csak nézi az embereket, az eget, a várost és a tengert. Nem kíván barátot, ismerőst, senkit.
Egy alkalommal Eric bolyongani ment a városon kívül, és betévedt az autóbuszmegálló kis, majdnem földalatti vendéglő-várótermébe, ahol néhány civilen kívül egy fél szakasz szerb katona tartózkodott. Eric szóba elegyedett vezetőjükkel, az őrmesterrel, aki elmondta, hogy Kragujevácról és környékéről valók mind, és Montenegróba 241mennek. Délben érkeztek, és most az esti autóbuszra várnak. „Ebben a barlangban? Miért nem nézik meg a várost?” kérdezte Eric. Az őrmester eleinte fáradtságra hivatkozott, de hosszabb diskurzus után bevallotta: „Ez horvát város. Ha kimegyünk innét, megeshet, hogy az utcán egyesek csúfolni kezdenek bennünket, mi pedig kénytelenek lennénk fegyverrel védekezni. Nem akarunk országos botrányt.”
Nem szóltam egy szót sem, de Tito álma az egységes Jugoszláviáról, úgy tűnt, nem omlott össze, mivel sohasem volt reális.
Eric Petronius Satyriconjának modern, egymással vitázó angol, francia, német és olasz filológusok által javított szövegét hozta magával. Én egyik kedvencemet, Catullust. Catullus verseit a XV. század elején Poggio Bracciolini firenzei humanista fedezte fel a veronai dóm könyvtárában. Száztizenhat verset. Elhoztam még Thomas Mann Józsefét, meg Yourcenar Hadrianusát.
A lakosok közül a fiatalok eléggé kíváncsiak voltak reánk: ruháinkról azonnal amerikaiaknak ismertek fel, de nem döntötték el, sőt nem is tudták eldönteni, hogy ezért tiszteljenek vagy haragudjanak reánk. Eric elvitt egy remek Bach-koncertre a franciskánus templomba. Kivétel nélkül horvát hallgatóság töltötte meg a padokat; helyi horvátok és nyaraló horvátok, nagy számban és döntő többségükben fiatalok.
Egy alkalommal kirándulni mentünk. Először Trebinjébe, hol a piaci kávéházban ültünk, és a helybéliek merev szemmel bámultak reánk, furcsa idegenekre. Hősi partizánszobrokat és emlékműveket hagytunk magunk mögött, mikor autóbuszra ültünk, és a hercegovinai köves pusztaságot szeltük át, hol néha egy-egy nő vagy férfi egy kőtömbbel jelzett megállónál szállt le, és szatyrát vállára vagy fejére kapva tűnt el egy pillanat múlva a sziklák közt. Néha, a mélyben, a sziklák közt, egy-egy néhány négyzetméternyi földdarabot láttunk, ahol valami termett, de nem lehetett tudni, micsoda. Később ugyancsak csupa kőtömb kocsmánál álltunk meg, mely el volt rejtve a sziklák közt. Az utasok sligovicát ittak, és hugyozni mentek a sziklák közé, mindenki más irányba. Nyájasan beszélgettek egy242mással, de velünk féltek szóba állni. Mostarban rögtön lementünk az autóbusztól a gyönyörű török hídig, ami a Neretva két partját összekötötte. A lemenést csupán az akadályozta, hogy Ericnek, aki szerbhorvátul érdeklődött útirányunkat illetőleg, a megszólítottak egyszerűen nem adtak választ. Először meghökkenve megálltak, aztán elfordultak, és továbbmentek.
Mikor éhesek lettünk, a főút mellett egy vendéglő kertjébe léptünk be, ahol két vendég felállt, és jelezte, hogy itt nem lehet enni. Bementünk az épületbe, ahol számosan étkeztek. Nagy nehezen jött a pincér, és rendeltünk, szerbül. Mikor még étkezés előtt a WC-re akartam menni, a pincér azt állította, hogy nincs árnyékszékük. Egy fiatal lány a vendégek közül felállt, hozzám jött, és elkísért a ház mögötti, de a házhoz tartozó reterátra. A leves, amit felszolgáltak oly sós volt, hogy nem tudtuk megenni, hasonlóképpen a pörkölt és a hozzá való krumpli. Fizettünk, és mentünk. Hogy ez az egész miért volt, azt nem értettük.
Mikor a pályaudvarra érkeztünk, már tudtuk, hogy a vonat 16.50-kor indul. A jegypénztárnál azt állították, hogy nincs már jegy. Egy fiatalember lépett hozzánk, aki tudott valamit franciául. Elmondtuk, mi a bajunk. Elment, és öt perc múlva hozott két jegyet, amit persze kifizettünk, és meghívtuk sörözni a pályaudvari étterembe. Elmondta, hogy roppant szegény, mint Mostar lakóinak döntő többsége. Csehországba megy pénzt keresni: ablakot „pucul”. Hallatlan könnyedén és kedélyesen beszélt nyomorúságos életéről, és megnevettetett bennünket. Hátunk mögött a hat sört is kifizette, és amikor pénzt akartunk adni néki, eltűnt.
Felszálltunk a dubrovniki vonatra. Útközben a nyílt pályán öt percre megállt a vonat. Ekkor volt Tito születésnapja.
Nyaralásunk vége felé közeledtünk, mikor egy délután telefonon felhívott Böszörményi Nagy Géza filmrendező. Nem hazulról, hanem Ausztriából telefonált, úgyhogy magyar cenzúra nélkül, szabadon beszélgethettünk egymással. Böszörményi Recsken raboskodott velem 243együtt három esztendeig, úgyhogy ismertük és becsültük egymást, de ő akkor fiatal egyetemistaként vegyésznek és nem filmrendezőnek készült, úgyhogy új hivatásáról csak ekkor értesültem. Böszörményi ausztriai útján tudta meg, hogy Dalmáciában tartózkodom, és beleegyezésemet kérte, hogy másnap filmeseivel együtt meglátogathasson, és hosszú interjút készíthessen velem Recskről. „Ennek semmi értelme nincsen – feleltem –, hiszen ilyen film bemutatásáról a jelenlegi Magyarországon szó sem lehet.” Böszörményi teljes mértékben igazat adott nékem, de megjegyezte: a filmet nem kívánja a cenzúrának bemutatni, hanem kartotékba teszi. Nézete szerint közeledik az idő, amikor az ilyen filmeket is elő lehet majd venni. Ebben kételkedtem, és abban is, hogy filmesei belgrádi engedély nélkül bejöhetnek Jugoszláviába, de mondtam, hogy nagy szeretettel várom.
1980-ban vagy ’81-ben megkértem legjobb magyarországi barátomat, Wesselényi Miklóst: tudakolja meg, mi lenne, ha rövid látogatásra – egy vagy két napra – engedélyt kérnék a magyar kormánytól. Nem kívántam az ilyen látogatást, de kíváncsi voltam Kádárék álláspontjára. Wesselényi egyenesen a külügyminiszterhez fordult. „Letartóztatjuk, mihelyst az első lépést teszi magyar földön” – válaszolta a külügyminiszter. „Miért? Mi a vád ellene?” – kérdezte Wesselényi. „A vádat majd kitaláljuk” – felelte az őszinte bürokrata.
Gézáék másnap kora délután érkeztek. Vidámak voltak, kedvesek és kíváncsiak. Rögtön bekapcsolták a felvevőgépet, és én hosszan beszéltem, egy keveset életemről és sokat Recskről. Természetesen nem tettem lakatot a számra, és pontosan beszámoltam a gazságról. Talán két vagy két és fél óra alatt elmondtam mindent, aztán felmentünk mögénk a hegyre, ahol még egy verset olvastam fel. Együtt vacsoráztunk. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy a film az archívumból valaha is előkerül. A filmesek másnap elutaztak, a filmet szinte változatlan szöveggel és feltételekkel archívumba helyezték, mi pedig visszatértünk Kanadába.
A film azonban sokkal kevesebbet pihent a szekrényben, mint ahogy sejtettük. 244Király István elébb jobboldali volt, majd mint Rákosi embere bukkant föl, és Kádár hűséges kiszolgálójaként folytatta. Nem volt a maga módján egészen tisztességtelen. A forradalom idején sorra jöttek be a kommunisták az Írószövetségbe, és vallották meg, mondhatni könnyek között, hogy az átkozott Rákosi elbolondította és becsapta őket. Egyedül Király István jelentette ki, hogy Rákosi őszinte híve volt tíz éven át, és most nem tudja így hirtelen megtagadni. Felszólalását megtapsoltuk. Jelenleg viszont az történt, hogy Szathmáry, a chicagói vendéglőtulajdonos, akinek negyvenezer kötetes, nagyon értékes könyvtára volt, és emigráns írók barátja és mecénásaként működött, meghívta magához Chicagóba Király Istvánt, akivel együtt járt iskolába Sárospatakon.
Szathmáry éttermének épületében több lakosztály állt a vendégek rendelkezésére. Magam is jól ismertem ezeket a lakosztályokat. Reggelenként pincér jelent meg, és kérdést intézett hozzám: mit kívánok reggelire? Fácánsültet? Rákpörköltet?
Szathmáry elmesélte, hogy mikor Király Istvánnal a vendéglője és konyhája közti tálalóban vacsorázott, az én nevem is szóba került. „Az a fasiszta szörnyeteg” – mondta Király. „Olvastad verseit?” – kérdezte Szathmáry. Király a fejét csóválta. „Nem ülhetek veled egy asztalnál – összegezte Szathmáry –, és azt hiszem, hamarosan megváltoztatod a véleményedet.” Nemsokára Püskinél megjelent gyűjteményes verseskönyvemmel tért vissza. Király egész éjszaka olvasott, és reggelre bocsánatot kért Szathmárytól.
Király hazautazott verseimmel, és odahaza nemcsak azokat propagálta, hanem az archívumot is megnézte, és a Dubrovnikban készült filmet a Budapest Kongresszusi Központban bemutatta 1988-ban. Az előadásra meghívta Kádár minisztereinek egy részét, akik végigtapsolták a filmet. Ugyanekkor az ellenzékiek tüntetést rendeztek a kongresszusi központ előtt, és mint az egyik levélíróm megjegyezte, „a szabadság szellője végigfújt, ha nem is az országon, de legalább a fővároson”.
245 246Ezerkilencszáznyolcvannyolc szeptemberében, harminckét esztendei távollét után fölültem a repülőgépre, hogy Magyarországra látogassak. „Ne izgasd magad – mondta Eric, aki mellettem ült –, most azt kapod, amit megérdemelsz.” Sokáig tartott, amíg idáig jutottam. Eric nyugodt volt és vidám, mint mindig. Én egyre idegesebb lettem, kivált azóta, hogy Amsterdamban magyar repülőgépre szálltunk, és a pilóta oly megadással hajlongott, mintha mi ketten vennők át a főhatalmat Magyarországon.
Az ellenállás hősei közül csak Szőcs Gézát ismertem közelebbről, akinek Romániából sikerült átjönnie az Egyesült Államokba, és ott egy életre szóló barátságot kötöttünk. Számomra az ellenállás története akkor kezdődött újra, amikor 1983-ban hírül vettem, hogy számomra ismeretlen budapesti férfiak egy ládában ötven esztendeje kiadott Villon-verseket találtak az én átköltésemben, és ezeket a lázító költeményeket egyetemisták és diákok árulják metró- és villamosmegállókban. Nem kellett sok idő, amíg rájöttem, hogy nem 247ötvenéves Villon-verseket találtak, hanem nyomtattak – s nem egy ládányit, hanem jóval többet.
A Villon-verseknek mindig lázító szerepük volt. Mikor 1937 könyvnapján először megjelentek, a szabadság és a béke verseinek tekintették őket, és a németbarát háborús uszítók átkokat szórtak reájuk. Júniusban és szeptemberben már új kiadásban láttak napvilágot, majd még kétszer a következő évben, és már nem szerény ezres példányszámban, mint az első kiadás. A háború alatt, távollétemben, számos Villon-estet rendeztek a Zeneakadémia nagytermében. Az ország legjobb színészei szerepeltek ezeken az előadásokon, mert bátor kiállásnak számított a kormányzat ellen. Amikor 1946 márciusában hazatértem, összesen tizenegy kiadás jelent meg: az utolsót Szálasi kormánya elégettette, de kevés példányt találtak, mert nagy részét már megvásárolták, vagy a kereskedők elrejtették őket. A könyveket kiadó Officina cég tulajdonosa, Lándy Ödön elmondta nékem, hogy a háború idején, valahányszor egy könyv kiadását készítették elő, a kultuszállamtitkár engedélyét kellett kérniük. Valahányszor az én verseim új kiadását kérte, az államtitkár haragosan elutasította. Mikor viszont a Villon újabb kiadásáért fordult hozzá, az államtitkár azt mondta: „Villon egy francia goliárd, aki tudomásunk szerint Párizsban él. A francia rendőrség őt illetően még nem küldött figyelmeztetést hozzánk, hát adja csak ki nyugodtan.”
Hazaérkezésem után csak egyetlen Villon-estet rendeztek a Zeneakadémián. Érdekes, hogy a kommunisták, akik addig lelkesedtek az általam szabadon átköltött Villon-versekért, hirtelen ellenséget láttak bennük, és burzsujt láttak Villonban, amin jót nevettem, de a nagy kommunista háborgás miatt Villon-estekre sajnálatos módon többé nem került sor. Ugyanekkor – negyvenhatban és negyvenhét elején – háromszor jelent meg a Villon új kiadása, amíg 1947 végén vagy 1948 elején Losonczy Géza kultuszminiszter elkoboztatta. A kommunisták hirtelen dühét nem értettem, pedig folytatólagos volt és maradandó, legalábbis ellenem. A következőkben 248magyar kiadású Villon nevem alatt többé évtizedekig nem jelenhetett meg a kommunista Magyarországon. Ennek ellenére nevem, mint „A Villon”, közismert maradt Magyarországon, és a régi Villon-könyveket másolták, egymástól lopkodták, és az iskolapad alatt olvasták. Egyetlen könyvnek sem volt nagyobb híre és hitele, vigasztaltak barátaim.
Tíz év alatt, a negyvenes évek végétől 1958-ig összesen hat kalózkiadása jelent meg a Villonnak. Az egyiket New Yorkban, a másikat Dél-Amerikában adták ki, a harmadik ismeretlen helyen készült, és kiadóim is ismeretlenek előttem. Amikor New Yorkban jártam, a magyar könyvkereskedésben láttam néhány csúnya példányt.
– Ki adta ki ezeket a könyveket? – kérdeztem a könyvkereskedőtől.
– Nem tudom – felelte az illető. – Minden hónapban egyszer beállít, és elad nekem húsz vagy harminc példányt, ami mindig elkel.
– Én hogyan léphetnék vele érintkezésbe?
– Ha megáll a boltom előtt, és bevárja.
Nem vártam be.
Roppant csinos kalózkiadás jelent meg Bécsben, 1950-ben, amikor én a recski börtönben voltam. Mikor 1953-ban szabadultam, egyik ismerősöm megmutatott nékem egy példányt, és a bécsi könyvkereskedő címét is megadta, akinél a könyvet vásárolta. Írtam a férfinak, és megkértem: ha már nem fizet nékem, küldjön legalább tiszteletpéldányokat. Válaszában hosszan ígérte, hogy pénzt küld, de nem küldött egy fillért sem, viszont a levélbe betett egy nejlontasak neszkávét, egy személyre. Mikor 1956-ban végül kiértem Bécsbe, megtudtam, hogy a könyvkereskedés Lándy Ödön, vagyis kiadóm tulajdona. A Kaerntnerstrassén kis Ford autója elé álltam. Nyavalyogni kezdett, hogy kiadta a Villont, és ebbe bukott bele.
– Hol vannak a könyvek?
– Egy raktárban – felelte.
– Nem vinnél ki oda?
249– Szívesen – de aztán kisült, hogy elvesztette a kulcsot.
Egy hónappal később, Argentínában megtudtam, hogy az elegáns könyv második kiadásából ezernégyszáz példány fogyott el Dél-Amerikában.
A huszadik kiadást végül én magam rendeztem sajtó alá Londonban, és a szerény könyvből én is némi szerény jövedelmet kaptam, bár a nyereség nagy részét a kiadó, Boros György vitte el.
A kalózkiadások továbbra is sűrűn jelentek meg. 1968 végén kék bőrbe kötött, nagyon szép kiadás jelent meg Budapesten, száz példányban, nyomdászok munkája, valamint a TMESZ Borsod megyei kiadása, hol minden vers megtalálható. A nevem viszont hiányzik.
A huszonkilencedik kiadás 1976 táján jelent meg. Ezután váratlanul megszűnnek a kalózkiadások. Hamza András református lelkész és jóbarátom kiadásában kétszer is megjelent 1968-ban és 1978-ban a Villon, nem az általam 1937-ben válogatott középkori fametszetekkel, hanem Szalay Sándor, a remek grafikus és tűrhetetlen ember pompás rajzaival.
Szalay egyszer New Yorkban felkért, menjek lakására, mert le akar rajzolni. Két nap alatt, lila ingben remek portré készült rólam, kétségtelenül a legjobb addigi életemben. Másnap felküldtem hozzá barátomat, Kovács Bandit, hogy készítsen fényképet az alkotásról. Kovács Bandi beszámolt róla, hogy Szalayt a konyhában találta, amint éppen borotvával darabokra szabdalta a képet. „Mit csinálsz?” – kérdezte. „Csak nem örökítem meg azt az embert, aki a kurva XXIII. János pápa jóságát dicséri” – felelte Szalay, aki vad katolikus és antiszemita volt, zsidó feleséggel. A két Villon-kiadást követte a harminckettedik kiadás, az 1980-as Összegyűjtött versek Püski-féle kiadásában. Lehetséges, hogy hibát követtem el, amiért Villon verseit a magaméi közé vettem. Ám kétségtelen, hogy a hosszú Haláltánc balladát magam írtam, és a Testamentum háromszázhetvenhat sorából két sor a Villoné, és háromszázhetvennégy az enyém. És valljuk be, a többi is csak csírájában Villoné, egy-két fordítás kivételével. Régen mindig irigykedtem rá, mint a színész 250társára, hogy „elém állt”. Most végre kibékülünk, azaz együtt szerepeltünk hatszáz oldalas verskötetemben.
Két esztendővel később szamizdatban újra megjelent a Villon-kötet. Mint hallottam, ez volt az ellenállók egyetlen nyomtatott kiadványa; a többi másolatban jött ki. Ezután Torontóban módom volt megismerkedni a hazai legbátrabbak közül Kőszeg Ferenccel és Demszky Gáborral, ki feleségével együtt jött ki látogatóba. Csodáltam Kőszeg roppant emberségét nyilvános előadásában, melyet barátaimmal együtt én rendeztem, Demszky hűvös objektivitással számolt be a demokrácia Magyarországon hiányzó elveiről és praxisáról. Azt, hogy őt feleségével együtt a rendőrség megveri, magánbeszélgetéseink sorára hagyta.
Ugyanakkor megbeszéltük, hogy az ellenállási mozgalom két kiadója számára elküldöm a Pokolbeli víg napjaim magyar kéziratát. Sajnálatos módon magyar kézirat azonban sehol nem volt. Az 1962-ben megjelent könyvnek is csak részben volt meg a magyar kézirata, a többi a közben eltelt vándorlásaim során elveszett. De ha nem vész el sem használhattam volna, miután az angol közönségnek számos helyen más szöveg kellett, mint a magyarnak. Így például az angol szövegben nem térhettem ki Adyra, Babitsra, Kosztolányira vagy József Attilára, kiről az angol olvasó nem tudta, kicsodák, míg a magyar önéletrajzban aligha hagyhattam ki őket. Így hát bizonyos mértékig, nagyon mérsékletesen átírtam a könyvet, de úgy, hogy lássék, kinek írtam. A másik kérdés az volt: hogyan juttatom el ezt a papírtömeget Demszkyhez? Szerencsémre az amerikaiak vállalkoztak rá, hogy diplomáciai postával eljuttatják a budapesti amerikai követségre a frankfurti amerikai követségről, ahol magyar származású volt a követ. Ez meg is történt. Demszky segéde, egy Fajsz Sándor nevű fiatalember felment a követségre, hogy megszemlélje a csomagot, és elvigye Demszkynek, mikor észrevette, hogy kocsiját rendőrkocsi követi, két detektívvel. Tíz hasonló csomagot készített, és tíz ismerősét hívta szállására, aztán elment a követségre, és hazahozta a kéziratot. A detektívek a kocsi251jukkal a ház előtt megálltak, és rágyújtottak, boldogan, hogy mindjárt mehetnek a csomagért, amikor tíz ember jött ki a ház kapuján és ment különböző irányba, mindegyik hasonló csomaggal. Ez volt az a pillanat, mikor a belbiztonság abbahagyta az üldözést.
Könyvem magyar nyelven huszonhat esztendővel az angol kiadás után jelent meg. Ugyancsak egyetemisták árulták a földalattiállomásokon, és napokon belül elfogyott.
Viszonyom Kádárékkal, a kormány és a követség tagjaival 1956 után mintegy harminc esztendeig változatlanul ellenséges volt. Az Irodalmi Újság szerkesztésem alatt (de Méray Tibor szerkesztésében is, később) a magyar rendszer és a szovjet diktatúra borzalmait részletesen és alaposan, de demagógia nélkül sorolta fel. Személyesen is rossz viszonyban voltam az illető magyar követséggel, akárhol is éltem. Mikor anyámnak Andris fiamat sikerült Angliába „utcán talált gyerek” néven kihoznia, és a követség dühéről értesültem, jól mulattam rajtuk. Mikor már majdnem elfeledkeztek rólam, Kádár ellen írott versem megjelenése az Irodalmi Újságban különleges hisztériát váltott ki ellenem odahaza. Míg emigráns társaim közül néhányan hazalátogattak, és könyveikben, mint például Cs. Szabó László, engedményekkel szolgálták a Kádár rendszert, én semmiféle kompromisszumot és közeledést nem ismertem. Aczél György, az otthoni irodalmi diktátor New Yorkban való látogatása alkalmával megtudta, hogy hazautazása után egy nappal Torontóból New Yorkba jövök előadást tartani, mint minden évben több alkalommal. Aczél maradni akart, hogy velem beszélhessen. Kiadóm, Püski azonban figyelmeztette: „Utazzon nyugodtan haza. Faludy úgysem áll szóba magával.”
A helyzet 1986 után kezdett változni, mikor Nagy Sándor, az ottawai magyar követ felhívott telefonon. Bejelentette, hogy szeretne Torontóba jönni, hogy a nemrég megjelent háromkötetes Erdély történetének köteteit nékem ajándékozza, és ebédre hívjon. Kedvességét nem volt módom visszautasítani, már azért sem, mert hallottam, hogy a követséget liberálisan vezeti. Rendkívül kellemes és 252művelt emberrel találkoztam, akinek szemlátomást nem volt más dolga, mint hogy velem beszéljen, és a kormány meghívását közvetítse: jöjjek harminckét évi emigráció után látogatóba Budapestre. A fordulat mindenképpen váratlan volt, és nem tudom, kitől jött, semmiképpen nem Kádártól, aki irodalmi ügyekkel sohasem törődött. Válaszoltam Nagy Sándornak: kommunista kormány meghívását elfogadni nem szokásom, egyébként is arra készülök titkárommal, hogy Jugoszláviába látogassak. Nagy erre azt mondta: Jugoszlávia is kommunista. Azt feleltem: már gyógyulófélben van, és különben is, Tito áldozatait nem ismertem. Kádáréit igen.
New York-i kiadóm, Püski Sándor Budapestre költözött vissza, és meghívott engem: legyek jelen Lónyay utcai boltjában, amíg az Összegyűjtött versek néhány maradék példánya elkel. Halász György, pesti kiadóm megígérte, hogy gondoskodik szállásunkról, ételünkről és körbevisz bennünket az országban. Halász Györggyel csak néhány héttel korábban ismerkedtem össze, mikor eljött Torontóba, csak azért, hogy a Villon-versek kiadási jogát megvegye. Akkoriban a Szépirodalmi Kiadó vezetőjével, Osztovits Leventével tárgyaltam éppen. Pontosabban: ő sürgönyben intézte el ajánlatait, én pedig nem válaszoltam. Eleinte a Villon-versek összes jogaiért száz amerikai dollárt ajánlott – pontosan egyheti házbért –, és amikor nem válaszoltam, táviratilag százhúszra emelte. Halász György ismeretlenül szakadt házamra: Budapestről jött, és egyszerűen becsengetett ajtómon. Elmesélte, hogy társával, Bodnár Jánossal létrehozták a Magyar Világ Kiadót és elhatározták, hogy először az én Villonomat szeretnék kiadni.
Halászt mindketten szélhámosnak tartottuk az elején. Elmondtam néki, hogy közel fél évszázada készítem a világirodalom ezernégyszáz legszebb versét tartalmazó gyűjteményt. Attól tartottam, hogy a kézirat majd barátaim padlásán fog porosodni. Ha tehát a Villon-verseket meg akarja kapni – ez volt a kísértés –, szerződjék velem a világirodalom ezernégyszáz versének kiadására is. Halász 253azonnal leszerződött a nyolcszáz oldalas könyvre. A kéziratot magával viheti, mondtam, de kópiát kell készíttetnem, ami száz dollár. Halász elfordult, és kihúzott egy százdollárost a zsebéből. Száz dollárja van becsapásomra, gondoltam.
De aztán minden feltételt betartottak, minden eladott könyvem árának l %-a hozzám folyt be. Budapesten később ugyanazt a százdollárost visszaadtam néki, mert a kéziratért a szerző a felelős, nem a kiadó. Halász korai haláláig a legnagyobb tisztelettel bánt velem, sőt szeretettel. Bámultam, hogy ilyen kiadó is akad. Ugyanekkor másik hívem, Böszörményi Nagy úgy rendezte, hogy a recski film a tekintélyes Puskin moziban kerüljön előadásra, mégpedig hetvennyolcadik születésnapom alkalmából.
Mindez azonban szinte semmit nem számított. Ugyanolyan keveset, mint a tény, hogy gyermek- és kamaszkorom tizennyolc évét leszámítva, az öt év egyetemmel, az első emigráció hét és a második harminckét esztendejével negyvennégy esztendőt töltöttem külföldön, és csupán tizenhatot Magyarországon. Hasonló számítással Heinrich Heine német költő huszonhat esztendőt töltött Párizsban és tizenötöt odahaza. Dante felnőtt korában alig néhány napot töltött Firenzében. Ebből világosan kitűnt – és nyugodtan hozzájuk adhatjuk Byron, Shelley, Keats, Victor Hugo vagy Thomas Mann nevét –, hogy nem a hazájukban töltött idő hossza határozza meg, hogy milyen szerepet játszanak hazájuk életében. Érdekes viszont, hogy a setét reakció vagy a kommunizmust képviselő esztéták hogyan uszítottak ellenünk, már csak azért is, mert „nem voltunk ott”. Ez az attitűd vonatkozott az előző időben az erdélyi magyar költőkre és írókra is. A magyar esztéták és irodalmárok nem törődtek vele, hogy Kányádi mit ír, és hogy Szőcsöt Ceauşescu melyik börtönbe szándékszik bedugni, ez a románok privát dolga volt. Velünk még kegyetlenebbül jártak el, hiszen a nyugati magyar írókat – Cs. Szabót, Határ Győzőt, Márait, Zilahyt, engem – a nyolcvanas évekig említeni sem szabadott. A megbékélés azzal kezdődött a nyolcvanas években, hogy egy budapesti egyetemi tanár a 254My Happy Daysemet „szomorú vallomáskának” nevezte, egy másik pedig az irodalmi lexikonból is kihagyta nevemet a magyar költők közül. Ugyanekkor viszont az Encyclopædia Britannica a hat legnevesebb magyar költő között említett. Ennél ezerszer fontosabbnak tűnt, hogy, mint hallottam, Ilia Mihály szegedi professzor, noha tiltott anyag, költészetemről évről évre tart előadást az egyetemen, és hogy Villon-verseim kézzel írt másolatban járják az országot, minden tilalom ellenére. De gyakran úgy éreztem, hogy ez utóbbiak csak ábrándok, mikkel olykor áltatom és megvigasztalom magam.
Mindezek ellenére az „alapvető álláspont”, mint ahogyan neveztem, változatlan maradt. Ez csak annyit jelentett, hogy magyar költő vagyok, semmi több ennél, de ettől az egytől nem engedem eltántorítani magamat. Ezt jellemezhetem azzal, ami 1943-ban történt velem az amerikai hadseregben.
Úgy hiszem, magyar barátaim, mindenekelőtt Vámbéry Rusztem befolyásának köszönhető – Donovan ezredesen, a később tábornokon, az Office of Strategic Services vezetőjén keresztül –, hogy állampolgárságot ajánlottak fel nekem. A hadosztály irodájába hívtak. A tábornok elém helyezte a papirost. Csak az aláírásom hiányzott, hogy a legfőbb jóban részesüljek, amit ember kaphatott, az amerikai állampolgárságban. Én udvariasan elhárítottam a megtiszteltetést. Amikor a generális megkérdezte: miért?, fasiszta vagyok-e vagy kommunista, megvallottam, hogy egyik se. A Szabad Magyar Mozgalom titkára vagyok csupán, mely a gyalázatot szeretné kitörölni, mit a századok és Horthy Miklós Magyarországra raktak. Ha a háború győzelmesen befejeződik, hazamegyek Magyarországra, és részt kérek a demokrácia építésében. Nincs tehát okom reá, hogy amerikai állampolgár legyek – inkább viselem a magyar gyalázatot. A tábornok ezután sört hozatott egy katonával, elbeszélgetett velem, majd egy őrmesterrel átkísértetett a bolondokházába. („Mikor akart az édesanyjával hálni?” kérdéssel ott a folyosón esett nekem az első freudista pszichiáter.) Még szerencse, 255hogy néhány órán belül meggyőztem az elmeorvosokat, hogy normális vagyok. Erről még igazolványt is kaptam.
A magyar útlevélhez való ragaszkodásom mellett alighanem furcsának tűnik, hogy a Forradalom utáni időkben egymás után lettem hontalan, majd Costa Rica-i, aztán angol és végül kanadai állampolgár.
Kun Béla és Horthy gyilkosságai, a francia frank magyar állami hamisítása, a németek háborújában való magyar részvétel, a többszázezer Auschwitzban és másutt lemészárolt magyar zsidó és a politikai gyilkosságok folytatása Rákosi meg Kádár alatt… – nem kívántam a jól megérdemelt undor elől elbújni.
1956 novembere után lényegesen megváltozott a helyzet. Magyarnak lenni dicsőség volt. A bécsi villamoson pénzt csempésztek az ember zsebébe. A világ kultúrnépei szívesen fogadták a magyar bevándorlókat. Ebben a helyzetben nem láttam értelmét, hogy magyar állampolgárságomhoz ragaszkodjam. Magyar voltam úgyis mindenki előtt. Legfeljebb, mintha Byront, Shelley-t, Keatset angol esztéta nem nevezné angolnak, vagy zágoni Mikes Kelement török írónak tartották volna. Pedig Márai Sándorral és velem ez történt.
Ezt forgattam a fejemben, ahogy Vecséshez közeledtünk, de más is eszembe jutott, hogy a második világháború idején New Yorkban két idős barátom, Ignotus, a Nyugat egykori szerkesztője és Fényes László, a magyar Don Quijote mily parázs vitát rendeztek, hogy Vecsésnek vagy Vécsesnek hívják a magyar községet, mely mellett Horthyék a nagy magyar repülőteret berendezték. Részletes térkép hiányában a megoldás a háború utánra maradt, bár Fényes, mint mindig, tudta, hogy néki van igaza.
A leszállást úgy rendezték, hogy elébb a többi utas elhagyta a gépet, és aztán mi ketten szálltunk le, Eric mögöttem, vigyázatosan, hogy árnyékomban maradjon. A lépcső még hosszú volt, de aztán minden megrövidült. Lent az Írószövetség elnöke várakozott reám, valamint a rádió és a televízió emberei. Boldog voltam, hogy írót, és 256nem politikust küldtek elém. Eric amerikai és az én kanadai útlevelemet átvették, ezüsttálcára helyezték, és odalent, az ünnepi fogadóban, anélkül, hogy megnézték volna, visszaadták nékünk. Ez meghatott. Csakugyan, még nem léptem be országba anélkül, hogy útlevelemet meg ne nézték volna. Az Írószövetség elnökével tartott rövid beszélgetés és a rövid, de rendkívül barátságosra formált interjú után odakint Halász, a kiadóm várt ránk.
A Magyar Világ Kiadó által kivett szép lakásra vitt a Pacsirtamező úton. Megvacsoráztatott, aztán lefeküdtünk, mert borzasztó fáradtak voltunk. Másnap reggel roppant kíváncsi voltam az emberekre és a városra, ezért ébredésem után rögtön lementem az utcára. Kapunk előtt három ember várakozott rám, akik nem mertek csengetni, nehogy zavarjanak. Az egyik a Pacsirtamező úti templom református lelkésze volt, a másik egy szerény öregember meg a felesége. Senkit közülük persze előzőleg nem ösmertem, és ők kíváncsiak voltak, hogy egészségesen és egészben tértem-e haza. Mindhárom elragadó teremtésnek mutatkozott. A református lelkész hajdanról ösmerte Hamza Bandit, a New York-i református papot. A lelkésszel kiskocsmába ültünk, ahol még nem volt senki, és beszélgettünk Magyarországról és Hamzáról. A lelkész azt mondta, hogy az országon egyedül az igazságosztás segítene, de fél, hogy ehhez a vezetőkből hiányzik a bátorság. Sokan félnek, hogy az eljövendő politikai mozdulatok elősegítik a lázadást, és ez ellen egyedül a szovjet hadsereg jelenléte segít. Nem hisz abban, hogy a magyar nép egy igazságosztástól megriadna; mégis inkább engedelmesen lehajtja a fejét. Hamzáról lelkész elmesélte, hogy tudott hipnotizálni. Egy alkalommal a teológiai leckeóra előtt kakast hozott be a tanterembe, fél lábra állította, és mozdulatlanságra hipnotizálta. Amikor a tanár belépett, néhány pillanatig rémülten szemlélte a kakast: azt képzelte, látomása támadt. A nagy nevetésre aztán megparancsolta Hamzának, hogy ne merjen se kakast se mást többé hipnotizálni. Hazaköltözésemet illetően a lelkész úgy gondolta, hogy még nem jött el az idő, bár közeledik a változás a kormány rétegeiben.
257Délután kimentem a Lónyay útra dedikálni, ahogy Püskivel megbeszéltük. A bolt olyannyira megtelt emberekkel, hogy nem tudtam bemenni. Püski a maga és az én székemet kivitette a bolt elé, az utcára. A közönség betöltötte az utca egy részét, úgyhogy azt éreztem, hogy színházba kerültem. Csupán néhány rövid szót szóltam az egybegyűltekhez, amikor hirtelen eleredt az eső. A kép emlékemben maradt: esernyője csak néhány embernek volt, de valamennyien ott álltak a zuhogó esőben, mozdulatlanul. Talán kétszázan is lehettek, akik könyvet vásároltak, a többi az utcáról és az ablakokból szemlélte a furcsa jelenetet.
Ezután következett a Puskin moziban az önéletrajzom filmbemutatója.
Autón mentünk át a moziba. A mozi előtti fogadás ünnepélyesebb volt, mint vártam. Régi barátaim közül kevesen maradtak élve, de akik éltek, mind ott voltak. Így Erdődy János, a Népszava hajdani szociáldemokrata szerkesztője, és néhányan a régi, nem kommunista munkatársak közül, egy-két kevésbé ismert író és újságíró. De főként a fiatalok, akik velem együtt ujjongtak. Amikor a könyvet írtam, talán merészebben és gúnyosabban álltam szembe Recskkel. A film nem lázított, inkább vad keserűséggel tárgyalta az idő fordulatait és a magyar történelem szomorúságát. Az irodalmi élet és a politika legfelsőbb reprezentánsai ünnepeltek, míg mi Böszörményi Nagy Gézával és feleségével, Gyarmathy Líviával az izgalomtól remegve ültünk a nézőtéren.
Azt hiszem, az első három nap túl sokat voltam kénytelen önmagammal foglalkozni, és azokkal, akik még éltek a régi barátaim közül. Az igaziak már halottak voltak, mint Kassák Lajos, Füst Milán, Wesselényi Miklós, Pilinszky János. Nagy általában úgy láttam, hogy a lelkésznek volt igaza. Az ország fejét hajtja, belenyugszik, sőt vár a változásra, de nem tudja, hogy mi a kommunizmus, amelyet elhagy, és mi a változás, amely bekövetkezik. Legfeljebb a fiatalok elitje álmodozik erről, de azért pontosan ők sem tudják, mi lesz a következő lépés.
258Egy alkalommal taxiba ültünk Erickel, és mint mindig, angolul beszélgettünk, Eric Kádár János nevetséges utolsó beszédéről szólt, melyet a Parlamentben tartott. Figyelmeztetni akartam, tudván, hogy a taxis jelezte, érti az angolt, amire a taxis hátraszólt: „Énfelőlem Kádár nyugodtan elpusztulhat.”
Három nappal később a szegedi egyetemre voltam hivatalos, előadást tartani. Kiadóm helyett egy recski bajtársam, Zimányi Tibor vitt el kocsiján, egy újságírónő kíséretében a Magyar Hírlaptól. Majd este nyolc előtt néhány perccel megpróbáltunk bejutni a nagy auditóriumba, de kevés sikerrel. Végül egy oldalajtón jutottunk be. A katedra körül a földön ültek az emberek, de a faliablak mélyedéseiben is. Két szék volt csupán üres, a kormány képviselőjének két oldalán. Az óriási ünneplés annyira meghatott, hogy percekig nem tudtam beszédemet elkezdeni, viszont aztán közel éjfélig nem engedték, hogy abbahagyjam. Utána a diákszállást látogattam meg, és kora reggel továbbindultunk a miskolci egyetemre. Amikor Leninvároson haladtunk át, mérsékelt sebességgel, hirtelen egy rendőr lépett ki az egyik kapualjból, és megállította a kocsit. Fölháborodva ültem a kocsiban, ugyanis ez nyugaton nem történhet meg, hogy ilyen lassan hajtó kocsit a rendőr meg mer állítani. Ha följelenteném, itt alighanem elfelejtenének válaszolni – gondoltam. De aztán hallottam a rendőr szavát: „Bocsásson meg! Csak a költőt akartam megnézni.”
Hirtelen édesség csöpögött a fejembe, mert az, hogy a költőt ismeri a rendőr, csak Magyarországon történhet meg, sehol másutt a világon.
Milyen jó itthon. Pedig még nem tudok a nagy ünnepségről, mikor Horváth Balázs belügyminiszter átadja az állampolgári papírokat és az útlevelet. A komor őrségről, mely aztán vidáman köszönt. A barátokról, akik meglátogatnak: Aczél, Gábori Ibi, Egri Gyurka, Szenttamássyék, Mózsi Feri, özvegy Hamza Andrásné. Akkor még 259nem tudok arról, hogy Janitsáry Miklós barátom is visszatelepül Magyarországra, és finom vacsorákra hív. Nem tudok még a Mózsi-féle nyaralóról Csobánkán. Nem ismerem még okos szerkesztőmet, Fóti Editet és férjét, Bodnár János barátomat és kiadómat. Nem tudok még a sziporkázó jó barátról: Milánovics Danicáról. Nem ismerem még tanítványomat, Orbán János Dénest. Nem tudok még a fantasztikus erdélyi utazásaimról Szőcs Gézával, Böszörményi Zoltánnal, Márkus Barbarossa Jánossal, Orbán János Dénessel. Nem tudok még új barátaimról. Nem ismerem még mostani kiadómat, az Alexandrát, és tulajdonosát, Matyi Dezső barátomat. Nem tudok még új és nagyszerű orvosaimról: Kalocsai Tamásról, Salamon Ferencről, Páczelt Ferenctől, Lednicky Györgytől. Nem tudok még az élet nagy ajándékáról, a szép és érdekes Fannyról, nem tudom még, hogy a legnagyobb szerelem-e, de biztos, hogy az utolsó.
Közönségemről, aminél nincs különb.
Mert még csak Eric a biztos. Finom vonásaira gondolok. Eric, ügyessége a dolgok közt. Végtelen türelme velem szemben. Minden a helyén van. A sótartó mindig tele, a fogpiszkáló nem fogy ki, reggelire mindig friss zsemle, hideg vaj, corn flakes vagy rice crispy, mindig Kellogg’s, soha semmi vacak nem kerül az asztalra. Akkor hív, ha éhes vagyok, mindig jókedvű, és komoly dolgokról beszél, unalom nélkül, mindig frissen vasalt nadrág és tiszta cipő és alsóruha, az ember annyira megszokta, hogy nem is tud mást elképzelni. Az orvossal is mindent megbeszél a hátam mögött, nem veszem észre, mikor úgy van, hogy haldoklom, de ő bízik bennem, mikor az orvosok már feladták. Fenséges nyugalma: én is nyugodt lettem mellette, mert lehetetlen ezt nem utánozni. Amellett mindent tud az emberről, anélkül hogy kémkedett volna.
És így az egész ország. Remek.
260Kilencvenéves voltam, amikor Erdélyt először megpillantottam. Érdekes módon, amikor idehaza voltam, nem lehetett Erdélybe utazni. A II. világháború előtt publikáltam a kolozsvári Korunkban, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Remenyik Zsigával. (Ameddig a paktum idején a Korunk a Szovjetuniót szolgálta ki, és eleinte azt hirdette, hogy Sztálin védte meg a világ békéjét, addig természetesen nem.)
2000. egyik október végi reggelén indultam Márkus Barbarossa Janóval és Orbán János Dénessel Nagyvárad felé. Szőcs Géza vezetett bennünket Nagyváradon, aki hajdanán a román ÁVÓ-tól, a Szekuritátétól szökött meg, majd a változások után szenátor lett a román parlamentben. Kolozsvárt Szőcs Géza „kispalotájában” szálltunk meg. Egy kellemes ház volt, alul a konyhában ültünk, három-négy ifjú költővel mindig.
Előadást tartottam az egyetemen, amelyen ott volt a magyarság apraja-nagyja, nem kis büszkeségemre. A barátaim elvittek a Házsongárdi temetőbe, ahol az erdélyi nagyságok sírjai találhatók, köztük Apáczai Csere Jánosé, aki Bethlen Gábor idején teremtette meg a tanulás alapjait Erdélyben (Magyarországon ilyesmit akkoriban még nem ösmertek). Kolozsvárról átvittek Marosvásárhelyre és Csíkszeredába, ahol ugyancsak sikeres előadásokat tartottam.
2612001 nyarán pedig felmentünk a Szent Anna-tóhoz. Valamennyien kis sátrakban voltak elhelyezve, kivéve én, aki lakókocsiban aludtam. Először egy kis tűznél beszélgettünk Erdély sorsáról, amikor hirtelen súlyos köd ereszkedett a völgyre. Sikerült ponyvát kifeszíteni, úgy negyven ember fölé. Majdnem mindannyian székelyek voltak, és mohón hallgatták előadásomat – mit mond az öreg poéta –, míg közben köröttünk iszonyú zápor zuhogott. Különösen szép volt, hogy a hegyláncok olykor egy pillanatra feltűntek a tó körül. Talán hat, talán nyolc órát beszélhettem, a negyvenannyi fiatallal, közben a ponyva alatt hihetetlen mennyiségű ital fogyott el, melyből én is jócskán kivettem a részemet. Éjfél körül Jánoska is visszaérkezett, egy irodalmi találkozóról. Hirtelenjében olyan rosszul lettem, hogy mozdulni sem tudtam. A fiúk karjaikban vittek a lakókocsiba, és lefektettek. A zsibbadás a talpamnál kezdte, és emelkedett fölfelé. A lepedőt, dunyhát markoltam, hogy bele ne essek az örök setétbe. A félhomályból néha felbukkant egy-egy fiú, megnézték élek-e még.
Örültem, hogy Eric Budapesten maradt. „Kézirataim – szóltam Jánoskának – teljes rendben otthon, szobámban, a polcon. Ti meg kérjétek Gönczöt, búcsúztasson engem.”
Jánoska és a tehetséges fiatal költő, Farkas Wellmann Endre őrködött a lakókocsi mellett. „Sokkal jobban vagyok már – hazudtam –, jó éjt. Úgy néz ki, maradok, nem megyek.”
Reggelre rosszullétem elmúlt, és a többi sátorlakóval a vihar elől lemenekültünk Sepsiszentgyörgyre, ahol nagy előadást rögtönöztünk egy kocsmában. Bár nem volt meghirdetve, mégis ott tolongott a város apraja-nagyja.
Erdélyben mindig élveztem az utazásokat, hatalmas fennsíkok, óriási hegyek, az emberek nyitottak és bátrak. Mikor megérkeztünk Szentgyörgyre, Barbarossa egyszercsak hozatott két élő disznót, ezeket leölette, és megsütötte a szemünk láttára. Az egész kocsma a vendége volt, s furcsa módon ők ezt természetesnek vették. No, ilyet se láttam ezelőtt.
262Visszafele úton Barbarossával a Küküllő felé tartottunk. Egy tó mellett haladtunk, és utunkat állta egy sorompó. Barbarossa megállt, előkotorászott egy kulcsot, fölnyitotta a sorompót, majd vállat vont:
– A tó felét megvettem!
Az élet iróniája, hogy a feleségemet, Kovács Fannyt ugyanezen emberek társaságában jegyeztem el két évvel később. A jegygyűrűt Kolozsvárott szerezte be Fanny, Jánoska titkárának a közreműködésével, úgy hogy kiszállt a kocsiból, és aztán visszajött két jegygyűrűvel. Jánoska azt mondta, hogy így ejtett engem rabul, de én rab akartam lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy a gyűrűkkel beültünk a kocsiba. „Fanny először mindenki iránt dühöt érez, de nemsokára megszereti valamennyit” – magyaráztam. Szőcs Géza és Barbarossa kivételével nehezteltek rá, hogy felhasznál céljaira. (De ők ezt honnan tudják, hogy engem fel lehet különböző célokra használni? Ha meg tudják, hogy nem lehet, miért mondják?) Fannyt ez nagyon bántotta, mert anyai nagyapja is Erdélyből jött, így a kötődése nagyon erős. Fanny Magyarországon is megosztotta a közvéleményt, bátorsága sok embert megijesztett, pedig ő nem ezt akarta. És én szeretem őt. Találóan mondta Bodnár János az egyik nálunk töltött vacsorán:
– De ki tudta ezt Gyurkám? Ki ismerte előtte a Fannyt? Egyszerűen féltettelek.
– De már nem? – kérdeztem.
– Egyáltalán – felelte.
Hogy tud valaki kilencvenkét éves korában szerelembe esni? Sokan vannak, akik mit se tudnak erről, nekik nincs miért magyarázzam, de a többiek pontosan tudják.
2006 májusában aztán újra összejött a „nagy csapat”: Fanny, Jánoska, Gézám, Barbarossa, Wellmann Endre, Bréda tanár úr, Tibi „bácsi” (ahogy Fanny hívja), Kovács Feri és én a kolozsvári Toldi Étterem felavatására, ahol egy királyi vacsora mellett keblünkre öleltük egymást, remélem, örökre.
263 264Kétezerhárom december 18-ai műtétem után sokkot kaptam.
Magellán, aki parancsot kapott, hogy hajózza körül a földet… Hirtelen már csak három hajóm volt, és a dél-amerikai parton az átjárót kerestük a túlsó tengerbe, mikor táblát pillantottunk meg, magasan egy vízfolyás oldalán: MAGELLÁN-SZOROS. Mire intettem a kormányosnak, hogy arrafelé. Nem hittem el, hogy megtaláltam az átjárót, csak amikor a matróz az árbockosárból lekiáltott, hogy látja már a másik tengert, mire elbőgtem magamat, pedig még erőm teljében voltam. A következő pillanatban partra szálltam a Fülöp-szigetek valamelyikén, és egy faágban megbotlottam, és a bennszülöttek agyonvertek, bár mindig barátságukat kerestem. De ekkor már Elcano voltam, Magellán utóda, aki az egy megmaradt hajót húsz (vagy huszonegy?) emberrel Cadiz kikötőjébe vezettem, három esztendő után.
„Vasárnap van. Aki még tud járni, jöjjön velem istentiszteletre” – ajánlottam, mire a cadizi parancsnok azt állította, hogy csak szombat van. Veszekedni kezdtem vele dánul, egy nyelven, melyet nem értek, de a dán ellenállás egyik vezetőjével, Arne Seyrrel álltam Koppenhágában az utcán, mint 1957-ben, és próbáltuk vissza265számlálni az időt 1522-ig, hogy kiderítsük, szombat volt-e, vagy vasárnap, holott tudtam: a Földet nyugat felé körbehajózók egy napot veszítenek, a Föld forgása miatt. Hirtelen láttam a Victoria gálya orrát, amint a cadizi kikötő partjának ütközik. Pár pillanatra nyugodtabb világ következett. Kedvenc számom, a 66 vörös festékkel égett egy autó számtábláján, azon törtem fejem, hogy a „jörg” szó dánul mit jelent, hogy az Istergom Esztergomot jelenti-e, és a „gom” várost? De milyen nyelven, hogy a régi szerb főváros, Kragujevác utolsó szótagja azonos-e a magyar Váccal, hogy Sukoró, a Velencei-tó melletti község neve csakugyan avar-e, hogy I. László nagyszerű világi uralkodó volt, de ugyan mitől lett szent (a legendák jóval a szentté avatás után keletkeztek, és nem előtte). Mindez a meglehetősen ésszerű játék végül irreális, érthetetlen, nagyrészt latinos szótagokra, betűk összevisszaságára és érthetetlen mondatokra változott át.
Ezután hosszú képsorozat következett, melyben való és soha meg nem történt balsikereim sorozatát láttam. A legkínosabb az volt, hogy a nyolcadik gimnáziumba nem jártam be, mert lányok után szaladgáltam, meg lusta is voltam, úgyhogy soha nem mehettem egyetemre. Erről szó sem volt, kitüntetéssel maturáltam. Egy másik jelenetben Szilágyi, egyik egyetemi kollégám Bécsben be akart mutatni nővérének, hogy udvaroljak néki. A lány a Stephansdom előtt várakozott reánk, és amikor már vagy tíz méterre voltunk, mosolyogva nézett felénk. Most is ez a mosoly játszott ajkán, és most is egy nagy ragacs büdös kutyaszarba léptem, és ahogy közeledtem feléje, azt hurcoltam cipőmön. Közben mindenki látta, és röhögött, a szép leány is. Ez a jelenet játszódott le még egyszer, láttam a Stephansdom alját és a lányt, ő piros kalapban, hegyes szandálban. A szél hirtelen forgatni kezdte a lányt, egyre gyorsabban, míg eltűnt. Az udvarlásból semmi sem lett.
Helyette Madách Tragédiájának Ádámja jelent meg. Azt hittem, Zichy Mihály rajza után, de háromdimenziósan, ám rájöttem, hogy Michelangelo Ádámja volt a Sistinából, mezítelenül. Egy dombra 266mászott fel előttem, melyből a földgolyó lett, világoskék tengerrel és mélykék földrészekkel. Mikor az északi sark halványkék jegén megállt, kezével tölcsért formált, és beszélni kezdett egy ismeretlen nyelven, melyet megértettem. Azt mondta, hogy a tragédia végén Arany János javítása – „Ember, küzdj és bízva bízzál!” – az azóta történtek után nem érvényes. Oly gonoszak vagyunk, hogy nem élhetjük túl önmagunkat. Egyszerre frakk volt rajta, zsebéből homokórát vett elő, azt bicskával felvágta. „Május elseje van, Krisztus után tizenötezerben, már ezernyolcszázhatvanban tudtam, hogy öngyilkos leszek. Tehát…” – és ezzel beleugrott a világűrbe, mely egy kis hullámot, kis partraforduló hullámnyelvet vetett. Ezután még sokáig folytatódtak a képek, de ezekre nem emlékszem, egyikre sem.
Hirtelen minden megváltozott köröttem. Mintha egy falból néztem volna ki. Magamat láttam, mintegy harminc-harmincöt centiméter hosszú, formás halat, aki nem kapott elég levegőt, és fuldokolni kezdett. A vízár ereje egy facölöp körül egyre lejjebb nyomott, az egyre sűrűsödőbb, setétlila homályba. Aztán hirtelen felkerültem a felszínre, és elég levegőt kaptam, de továbbra is nagy volt a nyomás a fejemben, és egyszerre voltam néző a falban és hal, tátott szájjal a víz szintjén. Mindez csak néhány pillanatig tartott, és a szín egy pillanat alatt megváltozott, mint a forgószínpadon. A páduai egyetem híres, régi orvosi előadótermében voltam, azaz a szűk, nagyon magas körszínházban, ahol a kerek színpadon a tanár a boncolást szokta bemutatni. Professzorként a veres, nagy karszékben Péter Gábor, Rákosi államrendőrségének főnöke, sok tucatnyi ártatlan gyilkosa ült, aki nékem is rabtartóm volt, és akiről tudtam, hogy haláláig háborítatlanul élt Budapesten. Én hátrakötött kézzel álltam valahol a színpad szélén, kötéllel derekam körül, melynek végét egy ávós martalóc fogta. Egy másik, hatalmas ávós háttal egy leszaggatott, mocskos ajtóra kötött embert hozott be. „Ártatlan nemzetgyűlési képviselő vagyok – mondta a férfi egész halkan. – Engem nem lehet…” – kiáltott fel. „Dehogynem lehet – mosoly267gott Péter Gábor. – Varrja be!” – utasította az ávóst, mire az kötőtűre fűzött fonállal bevarrta az áldozat száját. Egyszeriben a hatalmas ávóson nem volt ruha. A padlóra fektetett, ajtóra kötött ember feje fölé guggolt, maga alá nyúlt, összeszorította két ujjal áldozata orrát. Aztán vidáman és teljes erővel ráült. Az áldozat görcsös rúgásait csak egy pillanatig néztem, mert Péter Gábor „most te jössz, fiacskám” megszólítással rám mutatott. Behoztak egy ajtót, melyre rögtön ráismertem: a szürke ajtó volt, amely gyermekszobámat kötötte össze a fürdőszobával a Damjanich utcai lakásban. Erre fektettek, hogy rákössenek, mikor egyszerre csak ott álltam a Trinidad gálya orrán a nyílt tengeren, négy másik hajómmal mögöttünk, és tudtam, hogy Fernando de Magellanes vagyok.
Az operációs sokkot ezután sem követte hirtelen tisztulás. Orvosom, a kitűnő Ledniczky György elmondta a feleségemnek, hogy operáció után átvittek az intenzív osztályra, ahol kórházi inget adtak reám, és lefektettek, én pedig az orvosokat szidtam, téptem a ruhámat, és folyamatosan felkeltem az ágyból, ami ilyen korban és ekkora operáció után nem ritka eset. Én magam erről nem tudtam semmit. Azt hittem, hogy az operációs asztalról hazavittek, és feleségem, aki közben a kórházi folyosón ült, elhagyott engem. Úgy hittem, hogy a szomszéd lakásból hirtelen két lány és egy fiatalember jött a lakásomba, ruhákat adtak rám, és lefektettek.
Az intenzív osztályról két nap után még nem akartak hazaengedni, mert még mindig önveszélyes voltam, úgyhogy a kórház egyik szobájába, feleségem kérésére, még egy ágyat tettek, hogy velem lehessen, és odavittek. Erőt adott barátom, Salamon professzor látogatása, de alig voltam még magamnál. Összevissza beszéltem, öt percenként ugrottam fel az ágyból, sétáltam a szobában, és feküdtem újra le. Mikor orvostanhallgatók néztek be, hogy megfigyeljenek, biztosítottam őket, hogy ha ma békén hagynak, holnap előadást tartok nékik. Azt hittem, ezért – az előadás kedvéért – vagyok a klinikán. Szegény feleségem egy pillanatig sem tudott aludni, és jogosan félt attól, hogy megháborodtam. 268Egyről a kettőre, ez úgy hangzik, mint változás az időben, tökéletesedés. A jelenben rengeteg dolog van, amely változik, és ijesztő tömegű fejlődést vagy dekadenciát tudnék felmutatni. Vegyünk azonban a sok közül kettőt: először a könyveket, a könyvészetet, a könyvtárakat és a könyvtárosokat, másodjára pedig a televíziót. Nem kérdés ugyanis, hogy a könyvek – legalábbis nyugaton – fogyatkoznak, a televízió pedig egyre izmosabb és hatalmasabb lesz. Amerikában már negyven évvel ezelőtt, a Columbia Egyetemen hallottam professzorokat, akik könyvek olvasása helyett a televíziót ajánlották tanítványaiknak, és a nyugat országaiban jelenleg harmincöt-negyven százalékkal csökkent az eladott könyvek száma. Aligha kétséges, hogy hazánkban is ez következik.
Megtörtént már egyszer a múltban, hogy a könyvek elvesztették olvasóikat. A görög és római klasszikus világban a könyvek voltak nem is annyira a szórakozás, mint a józan ész, a törvény, az előrelátás, általában a történelem, a gondolkodás és a költészet terjesztői. Ha valakihez szellemi kérdéssel fordultak, az illető – rendszerint – megnézett egy könyvtekercset. Hogy aztán a IV. évszázad utáni könyvpusztulásra miként került sor, az kérdéses. A II. évszázad végén Marcus Aurelius uralkodása alatt Rómában nyolcvannyolc közkönyvtár volt nyitva; száznegyven év múlva, Nagy Konstantin idején egyetlenegy, és az is – látogatók híján – beporosodott. Vannak, akik ezt a folyamatot a barbárok betörésével magyarázzák, de a könyvek száz évvel a barbárok előtt tűntek el. Évszázadok következtek, mikor az emberek óriási többsége nem tudott sem írni, sem olvasni, és könyvek csak néhány kolostor polcán léteztek.
A nagy változás már 1400 előtt elkezdődött, de voltaképpen csak akkor következett be, amikor Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatás eszközeit. Ekkor hirtelen a polgárok Európa minden városában olvasni kezdtek, mi több, falták a könyveket. Amikor egy fiatal németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus Párizsba érkezett, méghozzá a XV. évszázad legvégén, csodálkozva látta, hogy minden utcasarkon könyvárusok lesnek a vevőkre. Legjobban egy 269híradás kelt el Kolumbusz első amerikai utazásáról, de nagy népszerűségnek örvendett Girolamo Savonarola könyve, mely a Hogyan kell jól meghalni címet viselte. A közeljövőben aztán Erasmus lett a hős, kinek könyvei majdnem egymillió példányban fogytak el.
Ötszáz esztendeig a könyvek domináltak a világpiacon, ott szereztünk tanítást, erkölcsi elveket, tudást és mulatságot is. Kérdés, hogy a televízió mit ad. Mindenekelőtt bármely eddiginél nagyobb közmulatságot millióknak és millióknak. A mulatság mértéke messze túlhaladja a könyvek hatását, és olyan embereket ültet százezrével a televízió elé, akik eddig este lefeküdtek, vagy a kocsmában köpködtek. Ez nem kis eredmény, de ugyanakkor nem jelent semmiféle szellemi frontot. Amikor annak idején (pontosan 1926-ban) a rádió megjelent, féltem, hogy ártani készül az irodalomnak. Ez szerencsére nem történt meg. Amikor a televíziót föltalálták, már nem féltem semmitől, és megtörtént az, amitől nem féltem: a televízió rohamosan az irodalom helyére kezdett lépni, népszerűségében.
A jövőt lehetetlen előre megmondani. Tehát nem tudni, hogy a televízió eltünteti-e a könyveket és a könyvtárakat, vagy továbbélnek egymás mellett. Azt tudom viszont, hogy a könyvek elvesztésével múltunk emlékezete éppen úgy eltűnik, mint a filozófiai és erkölcsi tanítások.
Egy vallomással tartozom a kötet végén. Én annyi mindent szerettem volna még nektek elmesélni történelemből, irodalomból, szerelmekről, barátságokról, de ez a könyv már megtelt. Ha a sors engedi, írok még egy negyedik Pokolbéli-kötetet, az 1989-es évtől. Arról, hogyan veszítettük el fokozatosan a reményt.
Mit gondoltok, van még esély?
Addig is: VÁLASSZÁTOK A KÖNYVEKET!
270