Az itt következő írás nem előszónak készült, hanem születésnapi köszöntőnek: a hatvanéves Dobos Lászlót köszöntötte, 1990-ben.
Persze, ha úgy vesszük, minden születésnapi köszöntő előszó: bevezető az ünnepelt elkövetkező születésnapjaihoz, éveihez, évtizedeihez. 2005-ből visszanézve minden korábbi írásunk lépcső a pályánk későbbi szakaszaihoz.
Dobos László 1990-es köszöntése, ha úgy tetszik, bevezetés az író azóta lezajlott hatvanötös, hetvenes és hetvenötös jubileumaihoz. Közben esetleg a súlypontok eltolódtak, a korábban kevésbé hangsúlyos műfajokra most nagyobb nyomaték esik, de ami akkor érték volt, az ma is érték. Dobos László ma is kultúránk, irodalmunk és közéletünk tudatos vagy ahogy tizenöt évvel ezelőtt írtam: irodalomtudatos építkezője.
Az 1990-es Dobos-köszöntőmet és -portrémat ma, 2005-ben átolvasva, úgy érzem, az örökvitális író, politikus és közíró „növéstervét” ma sem tudnám érvényesebben megrajzolni. Esetleg most aláhúznék az egykori dolgozatomban néhány mondatot.
Például ezeket: „És ami szépirodalmat megírok, megírhatok, azt belepi a közéleti, közösségi gondok láza. Az irodalmi szövegek mögött ott van a publicisztika, a krónika, a dokumentum… Sok mindennek értelmét, amit teszek irodalomban és azon kívül, majd a nagy összeadás ítéli meg.”
Maga az ünnepelt fogalmazott így, akkor, 1990-ben. S 2005-ben a „nagy összeadás”, hálistennek még mindig hátravan, de az irodalmi szövegek mögül az elmúlt tizenöt évben mintha előbbre lépett volna „a publicisztika, a krónika, a dokumentum”. Legalábbis ez a kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, ezt bizonyítja.
S még valamit bizonyít.
Azt, hogy Dobos László nemcsak író és politikus, hanem közíró is. S az is a javából.
S azt, hogy publicisztikai írásainak dokumentumai nélkül a szlovákiai magyarság történelmét valószínűleg nem lehet megírni.
Ajánlom közírásainak, a kort dokumentáló tanúságtételeinek itt következő gyűjteményét az olvasó szíves figyelmébe.
I. kötet 5Dobos László pozsonypüspöki háza olyan, mint egy lakható kisregény: jól komponált, takaros. Valami mégis hiányzik belőle. Vagy inkább mellőle?
Van kertje, kerítése, udvara, az udvaron fészerféle, az udvar gyepe gondozott; a ház, mint egy tágas gazdaház: pitvarral, tisztaszobával, a szobák alatt borospince – csak a gazdafalu, a gazdaház hiteles környezete hiányzik az épület mellől visszavonhatatlanul. A falu díszletei helyett, a „kisregény-háztól” alig száz méterre, a főváros háztornyai meredeznek. Talán a beteljesülhetetlenségnek, az átmenetnek erre az elégiájára utal a Dobos-tanya lapos, városias teteje.
Szóval Dobos tudja, hogy a kisregény: szintézishiány, s mint minden hiány: elégia, tudja, hogy itt, a városban – hiteles környezet és hiteles funkció nélkül – a parasztháznak csak az illúziója lehetséges, nem is próbált tehát autentikus parasztházat építeni, de azért háza minden szegletét, minden eresztékét a parasztporta célszerű takarossága hatja át. Mint ahogy a kisregény sem azért kisregény, mert kicsi, hanem azért, mert bizonyos műfaji sajátosságok (elsősorban az elégikussága) megkülönböztetik az egyéb regényformáktól.
Dobos Lászlót már valamikor az ötvenes évek közepén, megboldogult főiskolás koromban is ilyen tudatos, sőt: irodalomtudatos építkezőnek ismertem.
Irodalomelméletre oktatott bennünket a főiskolán. Méghozzá meglehetősen liberális irodalomelméletre. A szocialista realizmusról például bevezetőben ennyit mondott nemes egyszerűséggel: Gluposzty! – Ugyanis 1956-ot írtunk, a XX. kongresszus fordított egy lapot az irodalomelmélet könyvében is, Budapesten a gépfegyverek pattogó pyrrichiusokban írták a forradalom nagy versét, s az éppen moszkvai tanulmányútról hazatérő fiatal tanársegéd valamelyik forradalmár szovjet irodalomtudós véleményét idézte nekünk a fenti formula segítségével, láthatóan nagy élvezettel és egyetértéssel.
Dobostól, az irodalom-teoretikustól, a még éppen csak konstituálódó szlovákiai magyar irodalmat széles összefüggések köI. kötet 6zé helyező tanulmányírótól – bevallom – akkor azt vártam (s várakozásommal valószínűleg nem voltam egyedül), hogy ő lesz irodalmunk (igazi irodalmunk, mert az addig létező Sovánka- és Közös út-féle sematikus irományokat mi, akkori fiatalok természetesen nem tartottuk irodalomnak), szóval Dobostól azt vártuk, hogy ő lesz irodalmunk tervezője, alapítója. Valahogy úgy, ahogy Puskinról írta Németh László: „Ahol egy elmaradt vagy visszaesett nép eszmél rá, satnya irodalmát szemlélve, szégyenére”, ott „egy-egy tehetség természetében mintegy növéstervet készít magának, hogy az érett népek sorába irodalmával benyomuljon”.
S kezdetben a „növésterv” körvonalazódott is Dobosban, ígéretesen. 1958-ban irodalmunk fórumát, az Irodalmi Szemlét hozza létre írónk, 1963-ban pedig megírja azt az első szlovákiai magyar regényt, amelynek a témája már nem a szocialista realizmus diktálta „boldog szocialista jelen”, esetleg „sötét kapitalista múlt”, hanem a háború utáni időkbe ágyazott, de máig legégetőbb szlovákiai magyar sorskérdés: a megmaradás kérdése. S a Messze voltak a csillagok (ez volt a regény címe) eme elsőségéhez még jó néhány úttörő érdem társult (ezekhez később még visszatérünk), s így a regényt a közben, az idő távlatában problematizálódott esztétikai értékei ellenére is az irodalomtervező-építő Dobos fegyvertényei közé kell sorolnunk.
S még inkább oda kell sorolnunk az író Irodalmi Szemle-beli ténykedését. Állítom, hogy Dobos László vezetése alatt az Irodalmi Szemle egyedülálló profilú folyóirattá vált a magyar nyelvű irodalmi folyóiratok már akkor is népes arénájában.
Az akkor még kedélyesebb, fegyelmezett félmosolyai mögött is gyakran derülő író-főszerkesztő rendszerint azzal köszönt be közénk (1965 és 71 között én is szerkesztője voltam az Irodalmi Szemlének) a lap szerkesztőségébe, hogy „Üdvözlöm világlapunk szerkesztőit!”, s ha fellapozzuk az Irodalmi Szemle akkori évfolyamait, meg kell állapítanunk, hogy ez a „világlap” minősítés nem is volt egészen alaptalan: Dobos Irodalmi Szemléje egyszerre volt magyar és világirodalmi lap. Szerkesztőségünk akkor az Írószövetség épületében székelt (pontosan abban a helyiségben, amelyben később a Szövetség nemzetközi kapcsolatait intézték), s így az Írószövetség külföldi vendégei többI. kötet 7nyire a mi vendégeink is voltak, s annál a világzajlásnál, amelynek ilyenféleképpen szinte napjában részesei voltunk, ideálisabb környezetet, helyzetet el sem tudok képzelni egy irodalmi folyóirat és egy irodalom tervezéséhez és szervezéséhez.
És Dobos élt a lehetőségekkel, sőt maga is a lehetőségek alakítói, megteremtői közé tartozott. Míg más magyar irodalmi folyóiratok a magyar irodalmat „tisztán”, világirodalmi környezet nélkül szállították, addig az Irodalmi Szemle a hatvanas években a szlovákiai magyar irodalmat természetes közép-európai és európai környezetével együtt prezentálta.
Ismert a klasszikus példa: Kazinczy és, mondjuk, Kármán „természetében” annak idején még egy időben kétféle „növéstervet” készített magának a magyar irodalom. Kazinczy „copiákon”, azaz fordításokon akarta pallérozni a magyar szellemet, Kármán a műfordítások ellenében a „szép originálokat” szorgalmazta. S ha megfontoljuk, hogy a magyar irodalmi lapokban (s nemcsak a lapokban) a mai napig is ez az áldatlan kettősség érvényesül, akkor Dobos László „copiákat” (világirodalmat) és „originálokat” egyetlen szerves egészben felfogó kezdeménye a hatvanas években nem is volt olyan kis dolog.
De a folyóirat még mindig nem maga az irodalom. Az irodalom elsősorban könyv. Egy könyv, két könyv, sok könyv. S a sok könyvhöz könyvkiadó kell. 1969-ben megszületett az önálló szlovákiai magyar könyvkiadás intézménye, a Madách Könyvkiadó, s mivel bölcsőjénél megint csak Dobos László volt a legtevékenyebb, ő lett az első igazgatója is.
S történt mindez a legendás hatvanas években, a miniszoknya, az áramvonalas nadrág, a beatlesek s mindenekelőtt: a reformok, a nagy tervek és nagy alapozások évtizedében, amikor is úgy tűnt, hogy az irodalomban, a politikában, szóval a társadalomban immár minden lehetséges, csak tehetséges és vállalkozó szellemű férfiak szükségeltetnek hozzá. Dobos László ennek a reformkornak a neveltje és mozgatója volt. Mondhatnám: elemében érezte magát ama megbolydult időben. S azt hiszem, senki sem csodálkozott rajta különösebben, amikor 1969-ben irodalmunkban a legszükségesebb alapozó munkálatokat immár befejezettnek látta, és átlendült a politikába.
A szlovák reformkormány tagjaként, jól képzett szakemberI. kötet 8gárda élén most az egész szlovákiai magyar társadalom, intézményrend alapozását vállalta fel. Nem az ő hibája, hogy nemigen jutottak tovább a vállalás tényénél. Jött a „sötétség kora”, a megaláztatások ideje, mikor a korábbi koncepciózus irodalom- és társadalomtervező naponta hallhatta (különböző variációkban), amit a mindenható szlovák kultuszminiszter famulusa (aki később – minő véletlen! – maga vette át a tárcát) üzent neki a nyolcvanas évek elején: Dobos örüljön, hogy kenyér van a kezében!
Nem tudom, minek örült Dobos a hetvenes és a nyolcvanas évek kilátástalan, levegőtlen világában, csak azt tudom, hogy a „normalizátoroknak” nem sikerült megtörniük, hogy az író ezekben az években írja a legjobb regényeit, az Egy szál ingbent s a Sodrásbant, s hogy 1989-ben, a novemberi fordulat után veszi át (vagy vissza?) a Madách Kiadó vezetését, tele energiával, tervekkel s (a szó aktuális értelmében is:) vállalkozó kedvvel, mintha közben el sem telt volna húsz keserves esztendő.
S ez az örök tervező-vállalkozó író, Dobos László most íme hatvanéves. Azt mondják, az élet csúcsa a krisztusi kor, a harminc-harmincharmadik életév. Én azt mondom, hogy az életnek két csúcsa van: a harmincadik s a hatvanadik év, s a kettő között olyan fennsík terül el, amelyet (s a teljes életet) éppen e második csúcsról lehet a legteljesebben belátni.
S kitűnő a kilátás az élet további szakaszaira is! S mivel Dobos László életében a jelen írásom eddig inkább csak hátra nézegetett, engedje meg az olvasó, hogy most egy kicsit előre tekintsünk. S hogy ebben az előretekintésben segítségül hívjam a legilletékesebbet, magát az írót.
Püspöki háza udvarán teszem föl a ritkuló ősz sörényű, de szálfaegyenes jubilánsnak a kérdést:
– 1969-ben, mikor az irodalomból a politikába lendültél – ha szabad így mondanom –, nekem a lendület erejéből úgy tűnt, hogy az irodalomnak egy időre hátat fordítasz. A történelem aztán nagyon gyorsan visszairányított a tollhoz. Most, húsz év elteltével kicsit hasonló a helyzet. Képviselőként megint tagja vagy az ország legfelsőbb vezetésének. Csak most ezzel egy időben – könyvkiadónk igazgatójaként – irodalmunk szervezője is vagy, arról nem is beszélve, hogy leadás előtt áll új esszéidnek, a szloI. kötet 9vákiai magyar irodalmat és a szlovákiai magyar társadalmat egyszerre tervező, féltő írásaidnak a gyűjteménye. Úgy tűnik, a jövőben tudatosan akarod vállalni az irodalom és a politika egyidejűségét. Csakhogy az irodalom és politika viszonya nagyon ellentmondásos valami. A világirodalom alig ismer egy-két írót (nekem hirtelen csak Malraux és Semprun jut eszembe), akik politikusokként is írók tudtak maradni. Te hogyan akarod magadban, majdani műveidben a politika és az irodalom ellentmondását föloldani?
– Ez olyan önmagam helyzetére döbbentő kérdés, adottságaimat kinagyító tükör – felel az író tűnődve. – Mit csinál? Mit cselekszik? A régi kisiskolákban elemi kérdésekkel vezették be az ige tanítását. Egyidejűség – lehetne az életem egyik kulcsfogalma is; ha az állandó sietésnek lennének szünetei, morzsolgathatnám is magamban e szót. Politika és irodalom, író-politikus, politikus-író: kettősség, kétféle állapot, eltérő s nehezen egyeztethető törvényekkel. S miért teszem? Miért vállalom? Használni akarok, tágítani akarom életünk mozgásterét. Évtizedek óta a teretlenség fojt, a falak, a partok, a mezsgyék közelisége, a keskeny parcellák, tehetségünk mellett viszonyaink szűkössége, kicsinysége.
S persze, közben élethosszig tartó kísértés az irodalom – ez lelkem álma. Az irodalom számomra szenvedély és megnyugvás, szemlélődés és izgalom, az elmondás kényszere és a tiltással folytatott küzdelem, s örök birkózás az ismeretlennel… Szándékom szerint mindig az irodalom hajójára szállok, s mégis a politika kikötőjébe érek. A politika a felgyorsult idő, a napi cselekvés műfaja. Kis közösségek, kis népek, nemzetek létműfaja. Kis nemzetek közegében elég lemeríteni a hálót, s mennyi politikus fej bukik felszínre egyszerre, hány elvetélt miniszter mondja, mondja programbeszédét. A politika s irodalom egyidejűsége nyilván nemcsak külső kényszer; hajlam kérdése is.
S itt van a történelem forgása! Van szerencsés idő, amikor a tömegek társadalmi cselekvésének is meghatározó területe a politika. Az én életemben ilyen volt a hatvanas évek és hát a mostani idő is, a nyolcvanas évek vége. A politika most a társadalom indulata, a fejlődést, a holnap másságát meghatározó tényező, s egyben korszakos gondok kezelésének eszköze is. I. kötet 10 Hogy lehet ezt az irodalom, pontosabban: csak az irodalom páholyából nézni? Egyáltalán: hogyan lehet kívül maradni e nagy sodráson? Persze, embere válogatja. Abban a reményben ügyködöm, hogy valamit be lehet hozni késéseimből, s az irodalom majd aztán következik… Tudom, ez önámítás. Öncsalás. Elodázása annak, amit mindennap cselekedni kellene – az írásnak. Veres Péter oktatott egyszer: Egy napra se hagyd ki az írást, fiam. A kihagyásokat nem lehet pótolni, behozni sem.
A politika az irodalom számára: adó, elveszett idő. Politika és irodalom ellentmondásait, dilemmáit így tudom csak feloldani, az irodalom rovására. És ami szépirodalmat megírok, megírhatok, azt belepi a közéleti, közösségi gondok láza. Az irodalmi szövegek mögött ott van a publicisztika, a krónika, a dokumentum… Sok mindennek értelmét, amit teszek irodalomban és azon kívül, majd a nagy összeadás ítéli meg.
A politikai élet engem elég ritkán enged magához, évtizedenként vagy még annál is ritkábban. Mint a büszke nő a szerelmet. De most benne vagyok a fejem búbjáig. S várom azt a nyugodt állapotot, amikor megtekintem a horizont legtávolabbi pontját, s telefonok, hivatal, lihegő sietés, százféle kötelesség nélkül elindulok, s egyedül megyek ki a tengerre, hogy megfogjam a nagy halat.
Távoli pont, egyedül a tengeren, nagy hal – tudom, mire céloz az író. Nemrég az egyik norvégiai útjáról beszélgettünk. (Leánya, Éva Norvégiába ment férjhez. Azóta az apai, sőt nagyapai kötelesség gyakran szólítja Dobost a fjordok országába.) Az autós elhagyatottságát a végtelen országutak magányában, az autók tengerében az „öreg halász” magányához s életküzdelméhez hasonlítottuk. A különbség csak annyi – mondta akkor Dobos –, hogy az autós a második természettel, a civilizáció veszélyeivel küzd.
Most, 1990 augusztusának a végén megint éppen Norvégiából érkezett László. Bőröndjei talán még ki sincsenek csomagolva. Következő kérdésem a nagyvilág és az író viszonyát célozza meg:
– Az Irodalmi Szemle a hatvanas években, a te szerkesztésedben egyszerre volt szlovákiai magyar, közép-európai és világirodalmi lap. Kapcsolatod a világgal azóta is eleven, sőt ma, a haI. kötet 11tárok megnyitása után, ha lehet, még elevenebb. Egy-egy (valóságos és képletes) külföldi utad után hogyan szoktad hasznosítani bőröndjeid tartalmát? Mint regényíró számára mit jelent számodra a világ és a világirodalom?
– Azt, hogy sorakoznak a kicsomagolatlan bőröndjeim. Mostanában több az út, mint az úti élmények feldolgozására jutó idő. Torlódik bennem az utak tapasztalata. De ez talán valahol kárpótlás is az elmúlt húsz év íróketrecéért.
A 60-as évek elején éreztem meg a világhoz való kapcsolódás szükségét. Akkor közép-európai köröket írtunk irodalmunk köré. Az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként sorra vizitáltam Közép-Európa nagy városainak szerkesztőségeit, s irodalmi ismeretségeket szereztem-kötöttem. Sajnos, 68-ban ezt az épülő „Közép-Európa Házat” is ledöntötték a tankok.
Mostani utazásaimat is elsősorban a szükség kényszeríti rám: nem ismernek bennünket a világban. Az erdélyiek hírével-gondjával tele van Európa. Mi még most is csak földrajzi fogalom vagyunk. Önszántából a világ nem hajlik hozzánk, nekünk kell a világot megkeresni. Mai útjaim már európai körök, keresem nemzetiségi létünk, irodalmunk, kultúránk értőit, befogadóit, támogatóit, postásait: Bécsben, Münchenben, Párizsban, Hollandiában, Svédországban… S van már egy családi útvonalam is: Pozsony–Oslo. Huszonévesen Kistárkány, Királyhelmec, Pozsony voltak életem távolságai. Mára ez az út jócskán megnyúlt észak felé. Amikor az Oslo-fjord partjain megtapogatom magam, nemegyszer hangosan kimondom a nevemet is. Hogy kerültem én ide?
Persze a családi körülményeimen túl is sok minden magyarázza utaimat. Például a Magyarok Világszövetségének társelnökeként is kötöm-kötögetem az ismerkedés fonalait. S hogy a szépíró számára mit jelent a világ élménye? Állandó föltöltődést provokáló szembesülést. Ahogy te megfogalmaztad annak idején létfilozófiánkat: „Anyánk képén a világ a ráma.” S úgy érzem, minden úttal növekszik a ráma, de ezzel együtt súlyosodik anyánk képe is.
Dobos László úgy beszél, ahogy ír: tűnődve, de érzelmi telítettséggel: valamiféle belső zaklatottsággal. Ismételgeti, keresi I. kötet 12a pontos, pontosabb s még pontosabb szót, hogy a szóhalmozás végül is fokozássá (regénynyelvének is annyira gyakori stílus-alakzatává) váljon mondandójában. S ez a stilizált nyelv valahogy ellentmond a „kisregényház” paraszt-motívumainak, a gazda-alapossággal művelt kertnek, a szőlősoroknak, piros paradicsomoknak, s végső soron az író „népi” hírének is.
– Mindig talány volt a számomra, hogy mért tartanak téged Magyarországon „népi írónak” – adok hangot töprengésemnek. – Hisz a „népi” kifejezési anyag vagy a falu mint téma a te regényeidben mindig erősen stilizálva, önmagán túlmutató üzenetek hordozójaként van jelen, s nem pusztán népélményt vagy falut jelent, mint például Veres Péter vagy akár Duba Gyula műveiben. Látsz-e még a „népi” élményanyagban eddig felfedezetlen s korunk számára aktualizálható jelentéseket?
– Én nem érzem a magyarországi véleményekben, kritikákban, hogy besorolásom egyértelműen „népi” lenne – válaszolja Dobos tagadóan, s közben újra meg újra félretolja a lábához sündörgő kutyát. – Igaz, ifjúságom, indulásom forrásvidéke a népi irodalom, s nyilván ez a tény határolta be alakuló, bontakozó szemléletemet is. A háború után ez volt a legközelebbi példa, kapaszkodó, fogózó: szellemi erkölcsi rokonság. Parasztvilágban nőttem, de már nem éltem végig a paraszti létet. Korán váltottam: nekem már intellektualizálódó, urbanizálódó fiatalságom volt. De azért utam, élményvilágom, műveltségem, szemléletem valóban párhuzamos, szinte azonos a „népi írók” utónemzedékének útjával: Simon István, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Váci Mihály, Nagy László, Görömbei András – rokonaim…
Magyarországon ez a nemzedék, a gondolkodás, az irodalom nép-nemzeti vonulata fogta föl, hallotta meg a határon kívüli irodalmakat elsőként, Czine Mihályékban rezonált a tudatosulásunk, a sérelmeink, az önvédelmünk, a nemzethez, a világhoz való kötődésünk igénye… Ebben a folyamatban az én regényeim az elsők közé tartoztak. Talán itt s ezzel kezdődik a kapcsolat, a közelség, a visszajelzések, a visszhang, s a később hasonló, rokon vagy együttgondolkodás.
S a „népi” anyag jelentése? A közösségi erkölcs önalakító ereje s a természethez való viszony! – Ezt a jelentést látom most a faluban mint témában. Az aszfalton nőtt értelmiség magatarI. kötet 13tásában, igényeiben újra megjelenik a természet, az elhagyott természet, s a természet vonzását kereső, a természethez újfent igazodni kívánó ember.
S ezzel íme visszakanyarodtunk a helyszínhez, Dobos pozsonypüspöki házához, ehhez az ellentmondásos, háznyi faluhoz a nagyvárosban. S a helyszín jelentéséhez: a növéstervhez.
Lassan alkonyodik. Az író messze néz, kertje legtávolabbi szőlőtőkéi, almafái felé, de nem lehet tudni, mit lát. Be kell fejeznünk beszélgetésünket, az este, éjszaka még nagy út áll László előtt: holnap reggel a rimaszombati művelődési táborba várják előadónak.
Koncsol László, Dobos talán legjobb kritikusa írta le Ács Kálmánról, a Messze voltak a csillagok főhőséről, hogy „alig van eleven kapcsolata a világgal”, s a Dobos-hősök szemlélődő, a történéseket csak elszenvedő jellegét húzza alá az író másik értő bírálója, Görömbei András is, mikor a Földönfutókkal kapcsolatban a „menekülésről, a passzivitásról” mint egy „nemzetiség kényszerű jellemvonásáról” ír. Én ehhez a jellemzéshez hozzátenném még Václav Havel axiómáját: a totalitarista rendszerben a történet lehetetlen. Dobosnak – hősei „passzivitása”, kizárólagos érzelmi reakciója miatt – szinte minden regénye „kisregény”. Belengi őket a szemlélődés elégiája, hiányzik belőlük a hős és a világ „eleven kapcsolata” s az abból következő szintézis. De ezt a hiányt nemcsak a nemzetiségi sors, hanem a vállalkozás kalandját, a „történetet” kizáró totális rendszer negyven éve is motiválta.
A húsz év közéleti anatémája után azonban ma Dobos megint aktív. A politikában s az irodalomban is. Megint utazik, szervez, előad, tervez, épít. S valószínűleg csak most kerülhet majd sor hőseinek és a világnak arra az „eleven kapcsolatára”, amely már túlmutat a kisregényforma elégiáján.
Puskin úgy készített életével, életművével az orosz irodalom számára „növéstervet”, hogy szervezte az orosz irodalmat, s közben ennek az irodalomnak szinte minden műfajában maradandót alkotott. Dobos (s a párhuzam itt természetesen nem értékminősítés) „növésterve” más jellegű, ő „összeadó”, szintetizáló alkat.
I. kötet 14Első regénye 1963-ban nemcsak értékeivel okozott meglepetést. Meglepte irodalmunkat azzal is, hogy nem előzték meg a regény addig nálunk szinte kötelező előzményei: a vers, az elbeszélés. Dobos mindjárt regénnyel jelentkezett. S meggyőződésem, hogy az „összeadó”, a siető, a késéseket behozni akaró vállalkozó-író tervei alapján.
A Dobos-regény stílusrétegeiből ugyanis egész sor műfaj elemezhető ki. Elsősorban s mindenekelőtt az előbb már általa is említett publicisztika, krónika és dokumentum. Aztán azok a műfajok, amelyeket Koncsol elemzett ki az Egy szál ingbenből annak idején, imigyen: Dobos általában „három szépprózai műfaj hármashatárán” építi meg regényeinek a világát: „a riport, az esszé és a regényes fikció területéből is elhódít egy-egy karéjt”. S tegyük még ehhez hozzá stílusának azt a felfokozott hevületű, pillanatonként érzelmi telítettségű stílusalakzatokba, zaklatott szóképekbe csukló rétegét, amelyet – lírának minősítve – én tettem szóvá az előbb, s egyszerre világossá válik előttünk, hogy ez a sokféleség nem lehet véletlen. Dobos már a kezdet kezdetén felmérte az erejét, s ahelyett, hogy minden műfajban külön próbálkozott volna, a legképlékenyebb és legszintetikusabb műfajnak, a minden egyéb kifejezésformát magába olvasztó regény műfajának feszült neki. Nem egy születésnapi köszöntő tiszte eldönteni, hogy milyen eredménnyel teljesítette a maga elé tűzött tervet, de a kísérlet grandiózusságát itt is látnunk kell.
S a kísérlet még befejezetlen, a „nagy összeadás” még messze van, úgy tűnik, hogy Dobos esetében a hatvan év csúcsa után újabb termő fennsík következik, s mi kíváncsian várjuk, hogy az ez idáig öt regényből, egy elbeszéléskötetből, egy esszégyűjteményből s rengeteg szervező-építő munkából álló író-politikus életművében milyen pluszt jelent majd a most immár szabadon vállalkozó, világát maga tervező, alakító Dobos-regényhős, hogyan haladja meg a „teretlenséget”, s hogyan vált át a szerző a kisregény kétüteműségéről a regény háromüteműségére, a társadalmilag aktív hős triádájára.
Tőzsér Árpád
I. kötet 15 I. kötet 16Megéltünk egy árvízkatasztrófát, amelyben hónapokkal ezelőtt senki sem hitt. Előrelátás helyett árvízlegendákat idéztünk, a közeli és régmúltba vájtunk vigasztaló példákért. Bizakodtunk! Nyugtatni kívántuk magunkat, s enyhíteni a növekvő izgalmakat. A vízügyi és közigazgatási szervek felkészültsége máig is megmagyarázhatatlan. Megdöbbentő rejtély a felelős szerv, a felelősség kideríthetetlensége is.
Drámai földrajzórát éltünk végig. Egy országnak kellett megtanulnia a tragikus sorsú falvak: Csicsó, Pat, Izsa, Gúta, Kulcsod és soktucatnyi virágzó község nevét.
Pusztulásuk félelmetes emlékeztető.
A kár, mindent egybevetve, kétmilliárd-hétszáz korona. Kimutatták azt is, hogy ez a tengernyi pénz az ország költségvetésének mindössze fél százalékát teszi ki. Így számítva nem sok. Persze, minden azon múlik, honnan nézem a segítő milliókat.
Kuszált sorú levélben árvízkárosult rokon írja városi hozzátartozójának: „Igaz, már kaptunk a biztosítótól 4500 koronát, de rámegy a házra. Nagyon sok minden hiba van, ami pénzbe kerülne, ha bírnánk. Gondold csak el, van egy sezlon és egy ágy, ami úgy van összeszögezve, ez volt a fekvőhelye hatunknak. Mi jöttünk augusztus elején haza 3-án, a Jóska és Terike is itthon volt, és csak a múlt héten kaptunk egy ágyat, de már azt is megmondták, nem járt volna, mert áll a ház. Az iskolával vagyunk most meg bajba, nem kezdődik meg a tanítás. Összeszedik a gyerekeket, valahová Morvába viszik, de még azt nem tudják, hová. De azt tudják mondani, olyanoknak, akiknek áll a házuk, mindennel el kell látni a gyerekeket. Nagyon megváltozott minden, a népek marják egymást, pedig akinek megmaradt a háza, nem oka annak, hogy a másiké eldőlt. Nagyon lassan megy nálunk minden, itt csak ígérnek, de senki sem cselekszik. Ne haragudj, M…, sorainkért. Mi jól vagyunk, jó egészséget kívánunk…”
Szeptember végén írták ezt a levelet. Sok ilyen levelet írhattak, és írnak még majd. Szomorúakat, lehangolókat, kétségbeesetteket és segélykérőket.
I. kötet 19Példátlan a vízkárosultaknak nyújtott segítség. Láttam a menekítő autóbuszokat, a kétéltűeket, a helikoptereket. A gyerekeket, az internátusokba szállított öregeket. Megdöbbentő volt a pusztítás képe. Megdöbbentő a puszta élet menekítése: „Úgy, ahogy voltunk, egy szál ruhában hoztak.” Megdöbbentő és torkot szorító volt a gondoskodás, a segítő kéz közelsége is. A katasztrófa emberi vetülete megfér egy mondatban: A nincstelenné, hajléktalanná váltak ezrei nem gyaláztattak, nem aláztattak meg. És ez mindennél fontosabb. Mindennél jelentősebb. Az első hetek segítségének volt légköre, melegsége, gondossága. Hiányzott belőle a leereszkedő gesztus. Érezhettük magyarok és szlovákok egymásra döbbenését. A drámai pillanatok sajátja ez a kimondhatatlan érzés.
Mi lesz belőle?
Ma, holnap és azután?
Elfelejtjük?
Eltorzul, avagy erkölcsi próbakővé válik?
Büdösmagyaroztak is. Menekültek beszélték ezt, akiket átmenetileg szlovák falvakban helyeztek el. A tehetetlenség érzése vad szavakat szül: tótoztak is. Ezerféle történetet írhatnánk le, jót is, rosszat is. Felemelőt és kiábrándítót. Sokan bizonyíthatják, az ingerült gyűlölködés mégiscsak megszégyenült. Hőstetteknek beillő történetek igazolhatják: az árvízkatasztrófa próbatétel volt. Próbatétel, amely megmérte bennünk a múltat és jelent. Próbára tette emberségtartalmunkat, kölcsönösen magyarokét, csehekét, szlovákokét, oroszokét. Tetteikért most nem kell szégyenkezniük. Holnap sem, és azután sem. Sorstragédia volt ez, amelyben újraismétlődött a történelem: az egymásrautaltság, az egymástól való függés, a közös sors… Ismétlődött a történelem, de másként, jobban, emberibben, fölemelőbben. Emberhez és népekhez méltó erkölcsiséggel.
Első számú gond az anyagi veszteség kárpótlása. Ma ez tégla, holnap padlódeszka, tetőcserép, bútor, ruha gondja. Állandó, hosszan tartó gondok. A komáromi járás kárvallottainak több mint nyolcvanmillió koronát fizetett ki a biztosító. Az építkezésekhez nyújtott államkölcsön-támogatás meghaladja a harminckétmilliót. Szavakkal és számokkal mondva: ez megrendítően sok pénz. Sok ezer család gondja-bajára: kevés.
I. kötet 20Őrsújfalun sokáig néztem egy összedőlt házat. Döbbent hallgatás után azt kérdeztem a házigazdától: „Mi maradt meg?” Egy agyonázott paplanra mutatott: „Ez.” Így igaz: akinek összedőlt a háza, annak semmije sem maradt. Semmije! Paplanja sem. Takarója sem. Bútora sem. Ruhája sem. Akinek összedőlt a háza, annak elölről kell kezdenie az életet. Elölről! A kampószögekkel, a faültetéssel, a kislábassal. Új házas módjára. A kárvallottak jelentős része javakorabeli, avagy öreg ember. Fizetésük, munkabírásuk is kisebb a fiatalokénál. És ha fiatalok is? Mikorra hozzák be ezt a lemaradást? A tartozás, a házépítés csak az első lépés. A nincstelenné lett ember nem a milliókat hallja. Nem a statisztikusok, hanem a maga fejével számol, erre kényszeríti a helyzete, az építés és szerzés féreggondjai.
Az árvízkatasztrófának a nagy gondjait, nagy tételeit érezzük. A „kicsinyek”-hez, a mindennapi emberi kínlódásokhoz leereszkedünk. Pedig ebből van több. A sorsokat nem látjuk külön-külön, csak találkozási pontjaikon. Ott, ahol és amiben egyeznek, hasonlóak. Így könnyebb összegezni. Felmérni és általánosítani. Kissé elszoktunk önmagunktól, tegnapi féreggondjainktól. Mások meggyötörtsége is megtorpan előttünk: megállítja, megszégyeníti a szamaritánus mosoly. Magamnak is mondom ezt, de úgy érzem, mondhatnák sokan mások is.
Elkészült az árvíz krónikája is. Az első felvonás már megíródott. Történetekből, hasonló és különböző sorsok megrázkódtatásaiból összeáll a dráma első része. A járási és napilapok cím-felirataiból összerakhatók a hónapok, a napok, az órák. A rémület, a pánik hangulata, az aggódás, a féltés: a kín, a küzdelem. Minden betű emberarcok ezreit fedi. A komáromi Dunatáj írja június 24-én: „Az árhullám Komárom felé közeledik.” Ugyanazon az oldalon: „Mocs és Pat tragédiája.” Napokkal később: „Hívunk mindenkit.” Június 25-ről: „Tizennyolc méteres mélység”…
Az Új Szóban állandó címfelirat ismétlődött: „Segítünk”. Valahányszor elolvastam, megborzongtam. Ebben a szóban benne volt minden: az önfeláldozás, az együttérzés. „Segítünk”. Jelszóvá vált. Nem szabadna felejtenünk.
A nyár néhány napját egy bodrogközi faluban töltöttem. Éppen az árvízkárosultak javára gyűjtöttek; először, másodszor, harmadszor. Javakorabeli munkás így békétlenkedett: „Mikor I. kötet 21lesz már vége? Adtunk a munkahelyen, gyűjtött a nőszövetség, gyűjtött az egyház. Mi sem vagyunk milliomosok”. Minden életnek megvan a terhe, azoknak is, akiket nem ért a víz pusztítása. Mégis…
A komáromi járási pártbizottság elkészítette a pati gátszakadás fényképalbumát. Első látásra vendégkönyvnek tűnik. Lapjai szörnyű emlékeztetők.
Nem lehet bezárni a krónikák fedelét. Folytatni kell. A dráma még nem fejeződött be.
Az árvízről szóló írásokban megcsillant egy új, egy más újságírói etika: a riportokat és tudósításokat nem kell „lefordítani”, nem kell „átszámítani”. Nem kételkedem, elhiszem. Így volt, így láttuk, éltük, hallottuk. A hirtelen veszély pszichózisa szigorú erkölcsöt parancsolt: nem lehetett mellébeszélni, az igazat kellett mondani és írni. Amit megírtak, és olvastam, azzal szemben nincs hiányérzetem. Igaznak tartom, csak úgy érzem, kevés. Nem mondtunk el mindent.
Felbecsülték és kifizették a károkat. Ássák az új házak alapjait. Építenek, szántanak. S mégis. Az élet visszatérő ereje vigasztaló, mégsem ád elég örömöt. A házak előbb vagy utóbb felépülnek. Elvezetik a torzsokokban rekedt makacs vizeket. Oltványokat raknak a kiszáradt cseresznyék helyére, de valami mégis megmaradt, kitörölhetetlenül az idegekbe vésődött: a meggyötörtség érzése.
Látszólag ez a késői okvetetlenkedés az amúgy is próbára tett idegek ingerlése. Látszólag. A sajtó, a rádió naponta, olykor óránként hozta a híreket. Helyzeteket és tényeket rögzített. Dokumentált. A katasztrófa érzelmi vetületeiről azonban annál kevesebb szó esett. Úgy érzem, hogy valamit lebecsülünk és elhallgatunk. Számokkal, kimutatásokkal érvelünk, viszont a történetek erkölcsi-érzelmi hátteréről egyáltalán nem, vagy csak halkan szólunk. Pedig az árvíz drámája ezen a ponton, a tömegérzések megnyilvánulásával érinti a történelmet. A csehszlovákiai magyarság történelmét, a szlovák nép történelmét, együttélésünk múltját és jelenét.
Úgy, hogy az árvízkatasztrófa kísérő érzései nem lehetnek perdöntőek. Az egyéni vagy akár a közösségi érzés megnyilvánulásai ebben az esetben nem bonyolódtak feloldhatatlan konfI. kötet 22liktusokká. Azonban mégis motiválják a történteket, s a konkrét emberi magatartás szempontjából fontosak. Ha leírjuk e szót: magatartás, egy pillanatra önkéntelenül is megállunk. Számunkra e szónak különös jelentősége van: történelme és erkölcsi fedezete. Ezzel mérjük magunkat, eszerint ítélünk másokat. A csehszlovákiai magyarságnak nincs történelmet igazító helyzete. Legfeljebb részesei, avagy ellenzői lehetünk a történteknek. Társadalmi és szellemi tevékenységünk egyik legfontosabb értékmérője az etika: az erkölcsi hozzáállás. Érzékelésünk: látásunk, hallásunk, tapintásunk az emberi magatartásra koncentrál. Értelmünk is ezt teszi.
Az árvízdrámának sokféle összefüggése van. Többféle a magyarázó képlete is. Érdekes utólag áttekintenünk a magyar sajtó árvízhíreit. Megkapó helyzetjelentések, tárgyilagos beszámolók: az aggódás és együttérzés hangján írott riportok. Az írások alaphangja emocionális, emberi, s egyetlen szóban nyer kifejezést: Segítünk. Tehát: indítékaiban, érvelésében és konzekvenciáiban is erkölcsi alapállás. Pontosan: ösztönösen érvényesülő etikai magatartás.
Mindez a szlovák sajtótól sem vitatható el; azonban ugyanarról a témáról sokkal többet mond. Keresi a katasztrófa okait. Összefüggések után kutat. A csallóközi árvíz itt már nemzetgazdasági problémaként szerepel. A szlovák sajtó messze vezető kérdéseket tesz fel: Ki a felelős? A Csallóköz kérdőjelei. Az árvízkatasztrófa problémáit, ökonómiai vonatkozásait sokkal nagyobb térfélen veti fel, mint a magyar. Szélesebben és mélyebben. Sokrétűbben. Az államvezetés, a központi irányítás szintjén.
Ebből is látható: az etikai alapállás sok, de kevés is lehet. Sok, ha a humánum nevében emberi sorsközösséget vállal. Kevés, ha érvényesíteni akarja erkölcsi meggyőződését. Az árvíz erre is rávillantott: a magyar és a szlovák sajtó között hatékonysági szintkülönbség van. A magyar publicisztika rangosnak mondható írásai is legfeljebb alsó szintjét érinthetik az államapparátus gépezetének. Kézenfekvő az ellenvetés: hisz nem, vagy nemcsak az államapparátus számára írunk. Igaz, nemcsak! Viszont az egyre bonyolultabbá váló nemzeti, nemzetiségi életnek van egy alapkérdése: hogyan érintkezzünk a hatalom szerveivel? Egyenesen, avagy hosszadalmas áttételekkel? Nemzetiségi I. kötet 23életünk ügye-bajának hosszadalmas intézését nem az áttételek nehezítik? A fontosnak hitt, de valójában már felesleges áttételek. Emberek és intézmények. Így voltunk az árvízzel is: mire hosszadalmas kapcsolások után megszólalt a vészcsengő, gátat szakított a víz.
A csicsói gátszakadást követő hatodik napon néhányadmagammal itt álltam a megyer–bogyai vasúti töltés hídján. Alattunk megállíthatatlan vízáradat. Kétezer méterrel arrább már a vasút tetején ömlött át a víz. Három kilakoltatott bogyai ember a tiltás ellenére is megpróbált visszajutni a faluba. Kettő halálsápadtan visszafordult. A sínek felett már vállukig ért a víz. „Kis híján odavesztünk” – mondták reszketve. A harmadik a halált is vállalva „hazament szétnézni”.
Nagymegyeren a helikopter pilótájával beszélgettem: „Nem értem teljesen azokat az embereket, akik megvárják, hogy értük menjünk, és erőszakkal cipeljük el őket” – mondta fáradt indulattal.
Nagybáron temetésre készültek a legnagyobb veszély napjaiban. Népes család és nagyszámú rokonság hányta-vetette a gondot: „Hova temessük? Maradjon itt, vagy vigyük máshová?” Az otthoni földbe hantolták. Ez volt a halott anya utolsó kívánsága. Így akarta a család és a rokonság is.
A kritikus napokban híre járt, hogy a hajlék nélküli családokat Csehországba evakuálják. Komoly szándék volt-e ez, avagy kósza hír? Nem tudom. Most már nem is ez a fontos, hanem az emberek reagálása. A rémült reflexió. Komáromból elindult egy evakuáló vonat, s mire Pozsonyba ért, alig volt rajta ember. A nyár folyamán sok száz magyar gyerek talált kedves fogadtatásra a csehországi üdülőtáborokban és internátusokban. Pedagógusok a megmondhatói, hogy a szülők nagy része milyen bizalmatlanul fogadta ezt. Tudták, gondoskodnak gyerekeikről, de ha módjukban állt, tíz körömmel kaparták vissza őket. Voltak és vannak falvak, ahol minden áldozatot vállalva tatarozták az iskolát, csak maradjon otthon a gyerek…
Ide kell számolnunk a szülő természetes féltését, azonban valami mást is: a múlt feltámadt félelmét. Első látásra érthetetlen a bizalmatlanság, mégis érthető és megdöbbentő. A tizennyolc éve történt megaláztatás az idegekben vibrál. Részese és áldozaI. kötet 24ta voltam a magyarellenes erőszakoskodásnak. Már kezdtem hinni, hogy az elmúlt két évben kibeszéltük magunkból ezt a megalázó emléket. Nem így van. A félelem és megaláztatás érzése hosszú életű. Élettartama szinte kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlan az újrajelentkezés hőfoka is. A nemzeti önérzetében megalázott ember érzékennyé válik. S ez az érzékenység rányomja bélyegét egy egész generációra. Sőt még öröklődhet is. Ez nem magyar vonás, ez általános emberi tulajdonság. Példa erre a szlovák nemzet történetének elmúlt évszázada is.
Hosszú lejáratú a tisztulás, a teljes megtisztulás folyamata is. A bizalmatlanságot, a félelem érzését csak a teljes bizalom légköre oszlathatja szét teljesen. Bennünk és másokban is. Egy valamikori sokk maradványait hordozzuk magunkban. Nagy teher ez. Lelket és gondolkodást merevítő kolonc. Elég egy drámai pillanat, és már húsz évet lépünk, visszafelé.
„Segítünk”. Jó lenne ezt a szót megfosztani érzelgős mellékízétől: felváltani okosságra, józanságra, elemzőkészségre. Ezt kellene tennünk sok más szóval és fogalommal is. A gesztusokkal, ígérgetésekkel, a fogadkozásokkal, hangulatokkal is. Gyökerükre mezteleníteni a szavakat, a tényeket. Naiv-romantikus magatartásunkat más vágányra kell váltanunk. Át kell hangolódnunk. Változtatnunk kell ítéletalkotásaink módszerén is.
Az árvíz megrázkódtatás volt. Emellett sok mindenre fényt vetett. Fölfedte publicisztikánk nemzetiségi politikánkról hangoztatott nézeteinek egyoldalúságát is. Figyelmünket és erőnket másfél évtizeden át a népművelés, az iskolaügy és az irodalom problémáira koncentráltuk. A társadalom szociális gondjai, a magyar lakosság szociális átrétegződése, az anyagi lét kérdései idegenek, illetve ismeretlenek maradtak számunkra.
Egy mai szlovák publicista A Csallóköz kérdőjelei címmel írt az árvízről. A kérdőjel után súlyos és elgondolkodtató tények következnek. A dunaszerdahelyi járásban a lakosságnak csupán 1,8 százaléka dolgozik az iparban, a komáromiban pedig 6,7 (a szlovákiai átlag 11 százalék). A két csallóközi járásban a munkabíró lakosság 25 százalékának helyben nincs munkalehetősége. A produktív korban lévő férfiak egyötöde lakóhelyétől messze eső munkahelyeken dolgozik. Az országos átlaghoz képest alacsony az egy főre eső jövedelem.
I. kötet 25Nagy kérdőjelek sora ez. Igaz, az ország más részein is találunk hasonló helyzetet. Nem láthatjuk csak a Csallóközt. Viszont a Csallóköz gazdag vidék. Ennek ellenére is azt kell mondanunk, elmaradott országrész.
A csallóközi árvíz fölfedezés volt. Döbbenet, meglepetés. Gazdaság, elmaradottság és lehetőségek megkésett felismerése. Tragikus fölfedezés. Falhoz szorító kényszer. A helyzet összegezése már nem megy számok nélkül.
A szemrevételezés idejétmúlt mértékegység.
Az emberi sorsokat a számok tükrében is látnunk kell.
Csábít az elérzékenyülés, az élmények sorolása, a romantikus emlékezés. Van egy öröklött szülőföldlátásunk; a mindennel, a széppel azonosított szülőföld. Mert a szülőföld azonosul és azonosítható. Hessegetem magamtól, mégis elém totyog egy kisiskolás és mondja: Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára? Ahol állok, ahol megyek, mindenkor csak feléd nézek…”
Ma már többről van szó. A szülőföld szerteágazó utak: táj, történelem, ember, kenyér, magához ölelő, világba kényszerítő; arca annyi, ahány az élet napja, annyi, ahány emberi érintés a bölcsőtől a férfikor határáig. Bodrogköz, szülőföldem. Ember, föld, vizek. Folyó határai: a Tisza, Latorca, Bodrog. Tekinthető szigetnek is Bodrogköz, három folyó szigetének. Országhatár választja ketté, Felső-Bodrogköz, Csehszlovákia.
Egyszerre érzem természetesnek és furcsának a szerkesztőség elgondolását: erkölcsi telítésű szándék, ilyen a kérdés is, erkölcsi igényű: a szülőföldhöz való viszonyt nagyítja ki, az emberi élet legelemibb, legtermészetesebb érzését. Ember, szülőföld örök kérdés, számtalanszor elismert, vitatott és tagadott viszony. Ezért érzem természetesnek a Nő szerkesztőségének sorozatát.
Furcsának azért tartom, mert a mai ember életérzésének az ember–szülőföld viszony nem domináns szála. Másként: az nem tartozik a mai világ, a mai élet témáinak az élvonalába. Részletkérdés. Pontosabban, részletkérdés: látszólag.
Magamban keresem a szülőföldbeszéd kiváltó okait.
A világ: önmagával van elfoglalva, a politika és ideológia erővonalait közvetítő lapok a földkerekség veszélyeztetettségét fogalmazzák egyre drámaibban. Az emberiség veszélyhelyzetben él, az atombomba mindnyájunkat életveszélybe sodort. A világtörténelem a pusztítások felpanaszlása is: kultúrák, törzsek, népek elporlása, földönfutása, rebellisek véres megleckéztetése, tengernyi lázadás, győzelmes és levert forradalmak, első és második világháború – mindez csak történelmi kiskaland a lehetséges pusztulás mai látomása mellett.
I. kötet 27Az emberiség létgondjában a szülőföldkép, a szülőföldérzés madár reppenése csupán, megszelídített emberi látomás.
A szülőföldérzés másik árnyékolója az anyagi civilizáció, az anyagi lét felerősödött szerepe, a jólét ténye és akarása, a komfort. A nincs és a van. A mennyi. A miből mennyit? A legyen. Az életforma megváltozott hangsúlyai. A rádió, a televízió, lapok garmadája, könyvek sokasága ajánlja és sugallja a kényelem, a kulturáltabb életmód formáit: konjunktúrája van a szakácskönyveknek, a főzés és sütés receptjeinek. Hogyan és mit főzzünk? Hogyan és mit süssünk? Miből mennyit fogyasszunk? Megőrzendő testi erőnlétünket, mikor és hogyan tornázzunk. A megannyi tanácsadó: jogi, orvosi, pedagógiai, házassági, kertészeti, építési, szexuális, öltözködési, párválasztási…
Tehát a hangsúlyozott jelen, a mai nap s a szemmel is belátható közeljövő érdekében való szükséges cselekvés.
Szülőföld-árnyékoló a létküzdelem, az anyagi és egzisztenciális folytonosság biztosítása első- és másodíziglen: biztosítani a magam életét, de megágyazni utódaim érvényesülését is. Két nemzedék élethosszában gondolkodunk, s szinte mindent megteszünk annak érdekében, hogy gyermekeink élete egzisztenciálisan ne alacsonyabb, hanem a magunkénál magasabb szinten folytatódjék.
A nemzetiségi lét egyik sajátos vonása a szükségszerűség által felfokozott létküzdelem, s ebben a „szorítóban” a szülőföld nem használható fizetési eszközként, erkölcsi érdemként, előnyként, legfeljebb „földik” ismeretségi köreként.
S a nosztalgiahullám, itt is keresem a szülőföldbeszéd kiváltó okait. E hullám érintett területei: a közelmúlt történelem, a századforduló, a 20-as és 30-as évek, az 50-es évek, a zene, az öltözködés, használati tárgyak. Valami ebből hozzánk is átkerült, de a szülőföldérzést szinte figyelmen kívül hagyta.
S mégis.
A világ nagy területein a kényszerhelyzetek törvénye érvényesül, gazdasági, politikai, stratégiai döntések meghozatalában sok a külső kényszerítő erő. Bennünket is elért ez a baj. Sok minden ránk kényszerül, első látásra úgy tűnik, hogy ez az állam gondja, valójában a társadalom hajszálcsövein a kényszerhelyzetek nyomása „lecsorog” a közösségek és az egyéni élet páI. kötet 28zsitjaira is. S a kényszerhelyzetek lélektani hatása: az ember apró kis gondolatlépésekkel hátrál életének valós területeire.
A reáliákhoz, a földrajzi, történelmi, érzelmi reáliákhoz, a már megtett utakhoz, a forráshoz, életének forrásvidékeihez. A veszélyhelyzetek sajátos önvédelmi mozdulata ez.
A szülőföld kérdez.
Micsoda ok vagy kényszer az, ami ilyen kérdést állít az emberek elé ma?
Veszélyhelyzetbe került volna a szülőföld is? Ez a kérdés szárad a számra.
Melyik arcát idézzem Bodrogköznek? Csábít a gyermekévek színe, ez a legszebb Bodrogköz. És a legkisebb is. S melyik idejét? Gyermekkorom elején anyám áll, előtte a nagyapám s annak ősei – úgy mondták, telkes jobbágyok voltak. Így tapogathatnék visszafelé, egészen a honfoglalásig.
Tulajdonképpen milyen az én szülőföldismeretem? S ezáltal emberi-nemzeti önismeretem? Bodrogköz, szülőföldem serkent e folytonos önvizsgálatra? Ezer év történelem, az idő műve. A kérdés az, mennyit tudok kisajátítani, magamévá tenni e föld idejéből. Magamévá tudom-e tenni s világ elé mutatni a tájat, az embereket, sorsukat, nyelvüket?
Mi volt itt a magyarok jövetele előtt? Pontosan nehéz megválaszolni. A Tisza szó feltehetően kelta eredetű. Kutatások folytán avar leletek kerültek elő: egyes helységnevek – Helmec, Pólyán, Dobra, Dámóc – szláv származékúak. Számos ásatás honfoglalás előtti településekről ad hírt.
Zemplén: már a rómaiak korában lakott hely, a honfoglalás idején erősség volt. Anonymus szerint Árpád itt fogadta Zalán bolgár fejedelem küldötteit, s a településhez közel vívott csatát Zalán seregével.
Szentes: a kőkorszakban is lakott település.
Bély: honfoglalás kori szláv erősség.
Bacska: ősrégi besenyő település.
Lelesz: ősi település, létének első írásos nyoma 1132-ből való, Árpád-kori temploma van, a váci püspök 1180-ban premontrei prépostságot alapított itt.
A Felső-Bodrogköz falvainak története szinte kivétel nélkül az Árpád-korig vezethető vissza.
I. kötet 29Bodrogköz vizenyős mélyedés, századok folyamán a folyók töltötték fel fokozatosan. A folyók szeszélyes, kiszámíthatatlan kanyarok sokaságát vágták. Alacsony fekvésű helyeken a Tisza mellékágakat bocsátott magából. Ilyen „mellékfolyók” a Karcsa és a Tice. Tárkánytól Tokajig a Karcsa vízi út volt, máramarosi sót szállítottak rajta. Szabályozására I. Rákóczi György belga és velencei mérnökökkel terveket készíttetett, a munkára azonban nem került sor, a múlt század végére fokozatosan eliszaposodtak.
Az Árpád-kortól kezdődően legendák maradtak fenn a bodrogközi vízi világ halbőségéről. Már Anonymus is tudja: „A Tiszában több volt a hal, mint a víz.” Ugyancsak a Tiszáról mondja egy 1790-es feljegyzés: „Vagynak benne mázsás harcsák, harminc-negyven fontos pontyok és csukák, amelyeket szekerenként hordanak Kassára, Eperjesre, Debrecenbe és más városokba…” A vizek korának jellemzője és meghatározója a földművelés és állattartás. Bodrogközben kevés a föld, a szántás-vetés homokhátakra, az állattartás legelőkre, rétekre szorul. A termékeny szigetek körül víz van: erek, mellékágak, láp, mocsár, nádas.
A történelmet szépítő hajlam a természetet is idealizálja. Sokféle írásból a Bodrogköz hősi, szép tájnak tűnik: bőségesnek, áldásosnak, paradicsominak. A régi Bodrogközről ez a kép él bennünk. Szép ez a táj, de szépítik is. Ezt teszi Anonymus, Vörösmarty és később sokan mások. Az is, aki egyszerű történetet mesél, az is, aki vadjait, madarait, erdeit, berkeit mondja, veszi számba.
Vonzó a vízi világ, mitizálható is. Történész, költő, néprajzos, szociográfus előbb a szépet mondja a Bodrogközről. Pedig a táj az árvizek történelme is, a pusztításé, a félelemé, a rettegéseké, az örök küzdelemé… A nagy árvizek sora: akárha vesztett csaták éveit sorolnám: 1861, 1862, 1888, 1924… A Tisza, a Bodrog és a Latorca világpusztításai emlékeztető rémlátomások…
Én még láttam a temérdek nádasokat, lápokat, ereket, ingoványokat, zsombékosokat, a tavaszi vizeket. A kilencszáznegyvenes polgári iskolai földrajzkönyv Magyarország mocsárvidékeként tárgyalja a Bodrogközt. Alig volt esztendő, hogy ne gyötört volna a malária – a Bodrogköz réme –, láz és hideglelés. Az orvos magyarázta: mocsári betegség, szúnyogok okozzák.
I. kötet 30A 19. század közepi folyószabályozás bodrogközi időválasztó. Így számítják a vizek korát is: a honfoglalástól ármentésig, s onnan napjainkig. Az első félezer évet bizonyító földtörténeti adatok hézagosak, annyi viszont ismeretes, hogy a honfoglalástól a 19. század közepéig a Bodrogköz természeti viszonyai alig változtak, szinte azonosak voltak. Majd nyolc évszázad természeti mozdulatlansága: a víz nyolcszáz éves uralma.
A vizek szabályozása európai hírű és méretű munka. Mondják mások honfoglalásnak, hasonlítják a szűzföldek meghódításához. 1846-ban Leleszen megalakult a Bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat. Az év szeptemberében Széchenyi István kapavágásával a szabolcsi Tiszadob határában indult meg a hatalmas méretű munka. A szabadságharc idején lelassult, s csak a kiegyezés éveiben vett újfent kívánatos lendületet a munka. A Bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat monographiája 1890-ben ezeket jegyzi: „Csap és Tokaj között kiásott 33 darab átvágás által a Tisza folyónak 171 kilométer hosszú eredeti pályája 84 kilométerre lett megrövidítve.” A csatornákból kiásott föld 1,6 millió köbméter. Óriási mennyiség – s mindez emberi erő: kezek, lábak, izmok, s kezdetleges szerszámok: ásó, kapa, talicska eredménye.
A Latorca a Felső-Bodrogköz folyó ragadozója, éjszakáról reggelre képes volt tengerré változtatni nagy kiterjedésű árterületét. Töltésének építése sokáig húzódott, főbb állomásai: 1915, 1948–49. Bal parti töltésének megépítése szintén hatalmas munka volt: 1950-ben kezdték és 1956–60-ban fejeződött be. De ez már a vízszabályozás új kora: „megegyenesítették” a Latorca folyását, vízelvezető és öntöző csatornák rendszerét építették meg, feltörték a hatalmas ártéri legelőket, Felső-Bodrogközt bekapcsolták egy nagyobb területi egység, a Kelet-szlovákiai-síkság vízrendszerébe.
A vizek a Felső-Bodrogköz érrendszere, a víz jelentését itt az élethez mérték, s így van ez ma is. A folyószabályozásoknak és a vízelvezetésnek van egy járulékos gondja: a talajvíz, a mindenkori talajvízszint. Ha alacsony a folyók vize, szárazság van, öntözni kell, ha a Vihorlát lejtőiről sok víz gyűl az Ung, Laborca, Ondava, Latorca, Bodrog és Tisza medrébe, a Felső-Bodrogköz valamikori lapályosain víztükör csillog. Ma is.
I. kötet 31A természet ismétli önmagát.
Az elmúlt harminc év küzdelmeinek Felső-Bodrogközben ez a tárgya: szinten tartani a vizet, annyi legyen csak belőle, amennyi szükséges, a sok víz baj, a kevés úgyszintén. Emberhez alkalmassá kell tenni a vizet, ne úr legyen, hanem társ, segítőtárs. Ez esetben is érvényes a valamit valamiért, mert az emberi beavatkozás irányában változik Bodrogköz természet-arca is. Mindennek ára van, a valamikori érintetlen vízi világ, a vadbőség lassan már csak legenda. Gyimesi György, a táj kiváló ismerője írja: „Még abban az időben születtem, amikor a bodrogközi vizek alig ismerték a szabályozást… A számtalan mocsarat, lápot, ingoványt a vízimadarak megszámlálhatatlan sokasága népesítette be, és tavasszal a fészektelepek zsivajától volt hangos a határ. Akkor, a töretlen ugar és a szittyós rétek idejében még hangos volt a Bodrogköz a madárdaltól, és a vén tölgyek odvas fáiban szalakóták fészkeltek…
Valamikor nagyon régen Rigóországnak nevezték a szűkebb hazámat…”
Volt egyszer egy érintetlen őstermészet, vízi világ, vadbőség, madárparadicsom: a természet bőségének legendája. Mára az már foltokká zsugorodott, a Tajba mocsár, a Battyányi-erdő, az Ördöngös-tó, a töltések közé szorított hullámterek: legendára emlékeztetők. Legenda és realitás, az élet és az emlékezet iránya.
Számok hosszú sora: mögötte munka, küzdelem, emberek. Több mint száz év: szakadatlan védekezés, készenlét. Az egyiptomi fáraók piramisait sem emelhették több munkával. Sajnos az építők, a szervezők neve krónikák lapjain porosodik – vagy talán ott sem. A Felső-Bodrogköz falvaiban hiába keresem emlékművét, emlékeztető tábláját az ármentesítőknek. Nincs. A természettel vívott nagy háború katonáival szemben a bodrogközi utókor hálátlan. Pedig ez is történelmünk – a küzdelem történelme.
A szülőföld ezt is kérdezi tőlem, tőlünk, miért nincs a Felső-Bodrogköznek küzdelmeihez és történelmi rangjához méltó tájmúzeuma? Tájháza? Tájházai?
Most úgy kellene folytatnom: a föld kora. A vizek múlt századi szabályozása után nagy kiterjedésű föld vált művelhetővé. De ezzel együtt új jelenség kelt: a nagybirtok. A „víz” után a I. kötet 32megművelhető föld ötven százaléka a nagybirtoké. Az ármentesítés, sajnos, nem jelentett földosztást is. Tanyákat, majorokat, gazdaságokat hoztak létre, s a falvak szegénységét telepítették ide; egy részüket Felső-Zemplénből. Ez ideig a Bodrogköz túlsúlyban református volt: e telepítéssel nőtt meg a római és görög katolikusok számaránya.
A vizek által a Bodrogköz zárt tájegység volt: földrajzilag viszonylag zártak voltak az egyes települések is, külső kapcsolat teremtésére, fenntartására aránylag kevés lehetőség nyílott. Az őszi esőzések beálltával az alacsonyan fekvő falvak egy része csak lovon volt megközelíthető. Földutak, őszi-tavaszi sártengerek, sötéttel takarózó falvak – egészen az ötvenes évek elejéig. Meghökkentő ellentmondás, e sokszázados zártság ellenére aránytalanul szegényes Felső-Bodrogköz népművészeti hagyománya nyomon követhető; a két háború közti időben Kassa és Ungvár közvetítésével a polgári nótakultúra ide is „megérkezett”. A cigánymuzsikával. A kocsmai bálokkal, az ipartestületi összejövetelekkel, a meghívós kisnemesi rangkórság mulatságaival. De hova lett a népdal? Az ezelőtti idő kultúrája? A 19. századi és még azelőtti? Hol és mikor szívódott fel a saját kultúra iránti érzékenység?
Van szóbeli népkultúra, valami, de az távolról sem arányos az idővel és századok fentebb rajzolt létformájával. A paraszti folklór utolsó jele itt a szövés, a szövésminta, a lakodalmas kendő, de színpompával, fantáziával az sem dicsekedhet. A bodrogközi falvak történetének és fejlődésének egyik meghatározója: nem tudtak terjeszkedni. Előbb a víz miatt, később a föld növekvő értéke miatt. A népszaporulat nőtt, viszont a községek belterületei 1945-ig alig vagy egyáltalán nem változtak. Kevés kivételtől eltekintve az egyes telekhatárok egyeztek a száz év előttiekkel. A Bodrogközben is nyomon követhető a folyamat: a nemzedéki vérségi alapon szerveződő nagycsalád felbomlik, s átadja helyét a kisebb családi munkaszervezeteknek. Ez az átalakulás a Bodrogközben jóval lassúbb volt, mint másutt, mozgásiránya azonban lényegében azonos a paraszti világ életformálásával. Ennek következtében sajátos képződmény jött létre a Bodrogköz egyes falvaiban: a többházas udvar, ahol három, öt család is zsúfolódik egy belhelyen. Kisgéres klasszikusan bizonyítja ezt.
I. kötet 33A Bodrogköznek „híressége” van: mocsár, kolera, malária. Hírhedtté tette a kivándorlás is. Ismert tény, hogy a múlt század végétől az első világháborúig ötvenmillió ember hagyta el Európát. Ez is járvány, a kivándorlás embervesztesége felért a pestis vagy a kolera középkori pusztításával. A protestantizmus szektákra bomlásának történelmi folyamata a Bodrogköz mikrovilágában is kimutatható. Behozták ide a jehovizmust, amely e sok tekintetben archaikus, zárt társadalmi közegben elburjánzott. A jehovizmus egy népközösség bomlásának bizonyítéka is.
Itt ma is él a jehovizmus.
A Bodrogköz történelme egyszerre szép és embert próbáló. Ilyen a történelme: embert próbáló nyugtalan, a honfoglalástól kezdődően telve örvényekkel. A Bodrogköz történelme tele van meghatározó változások nyomával. S mi lehet itt az embernek rendelt gond? Megmaradni, fennmaradni, s a küzdelemben is emelkedni. Megmaradni a vizek pusztítása ellen, a zsarnokság ellen, a kényszer ellen, a háborúk ellen, az üldözések ellen, megmaradni sokféle fordulat örvényében. Megmaradni főtartással, megmaradni meghajlással, megmaradni alkalmazkodással, megmaradni küzdelemmel.
Királyhelmec a Felső-Bodrogköz szíve. E kisváros sokáig történelmi hordozó. Históriája magában foglalja, jellemzi, érinti környékének történelmét is. Íme az idő változó arcai: a régebbi múltból két pecsétje is van, egy 16. és egy 19. századi. Az első felirata: Sigillum Hospitum De Helmecz 1561 (A helmeci vendégnépek pecsétje 1561). Dísze a szőlővessző, a későbbi körpecsété is ez, csizmás szőlősgazda és szőlőfürt. A bor, a szőlő, a vendégség itt szinte egyidős az emlékezettel.
Helmecet eléri a tatárdúlás: határa a 16. századtól adomány-birtok, földesurai lesznek. A Kis-hegy emelkedőjére 1414-ben várat kezdenek építeni, amit 1548-ban Zemplén vármegye, mint „rablófészket” leromboltat. A birtokosok sora: Báthory, Nyári István, Lórántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, majd a leleszi prépostság. A középkor itt is a nagybirtoké, perlekedő, császárszolga, lázadó, összeesküvő nagyuraké. Rákóczi felszabadító fejedelem, de itt ő is csak birtokló.
1709: Helmecen és környékén a fekete halál, a pestis pusztít.
1792: Ismét ragályos betegség dühöng.
I. kötet 341827: Éhínség pusztít.
1831: A dél-zempléni koleralázadás éve, 19 ezren esnek áldozatul, a lázadók vezetőit – száz embert – elrettentésül felkoncolták.
Petőfi járt itt 1847-ben.
Helmeci, bodrogi önkéntesek a sátoraljaújhelyi 2. zászlóaljban harcoltak a szabadságharc idején.
Az első világháborúban 49 ember veszett oda.
Nemzetőrség szerveződik, a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban megalakul a direktórium. Tagjai: dr. Székely Károly elnök, dr. Arnstein József, Denkó János, Gút Ernő, Hadházi Imre… És még sokan. Talán ez az első nagy összhang természet, föld és ember között. Íme a forradalmi lehetőség kiszabadulni a történelmi kényszerek állapotából. Elfojtják. Helmecre vonultak a Tanácsköztársaság alakulatai, utánuk román csapatok, majd csehszlovák katonák jönnek. A Felső-Bodrogköz Csehszlovákiához kerül, a direktórium tagjait elfogják és Terezinbe internálják. A magyar főszolgabíró helyét Moravek Antal cseh szolgabíró foglalja el.
1923-ban Hajdú István, Kovács Gábor és Margita László megalakítja a kommunista párt alapszervezetét.
Ugyanebben az évben megnyílik a szlovák nyelvű iskola.
1926-ban hat orvos és ügyvéd tevékenykedik Helmecen, illetve a Felső-Bodrogközben. Az ügyvédek száma néhány éven belül tizenháromra nő. A gazdasági válság ide is elér: nincs munka, piac, a must ára a szódavízével azonos, felgyorsul a lakosság eladósodása. Ez már az adóhivatal és a végrehajtók világa.
A bécsi döntés értelmében a Bodrogköz 1938 novemberében teljes egészében Magyarországhoz kerül. Nagygyűlésen tiltakoznak a kommunisták, a köztársaság egysége mellett szállnak síkra.
Helmecről 970 zsidót hurcoltak el 1944-ben.
Tisztelettel írom le a Felső-Bodrogköz mártírjainak nevét. Kazsimír Géza és Tutkovics István a spanyol háborúban haltak; Jakab Bertalant itthon vitte el a francia fogságban szerzett baja. Leczó Mihályt a magyar hadsereg katonái kínozták halálra. A Felső-Bodrogköz köztársaságbeli és háború alatti ellenálló gócait – Helmec, Lelesz, Szentes, Zétény, Nagykövesd, Bodrogszerdahely – kommunisták szervezték.
I. kötet 35A második világháborúban 52 helmeci pusztult el.
1944. november 28-án Királyhelmec felszabadult.
S a háborúból megmaradt féregéleteknek nincs idejük felocsúdni, az öröm még a szájuk széléig sem ér – lecsap a büntetés. Bűnhődni kell. Felső-Bodrogközt végigsepri a kitelepítés, a Csehországba deportálás, a reszlovakizáció. Sokan szöknek, menekülnek kényszer-önkéntesen. Éjszakánként mennek, libasorban, egymás batyuját fogva, hogy el ne vesszenek a sötétben.
1948 februárja, Csehszlovákia Kommunista Pártjának hatalomátvétele véget vet megpróbáltatásainknak. Elkezdődik a beszéd ideje. Tíz esztendeig tartó odisszea, tíz évig tartó tragédia és drámaidő fejeződött be. Szinte a drámai katarzis állapota következik. Ritkán látható történelmi napsütés.
Egyes számban szeretném mondani gondolataimat, de a nyelvem untalan a többesre vált. S ez nemcsak szemérem vagy önérzet dolga. A kollektivitás az ötvenes évek meghatározó élménye és létformája.
Ebben benne van a múlt – a drámai töltésű közös élmények sora –, a keserű történelem. A becsapottságok és a görcsös felismerés: együtt a rossz is elviselhetőbb. Benne van az összebújás primitív gondolata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, mert a közösség védelem, igazolás, több emberi biztonság.
A népi többes, a közösségi többes a kis népek létműfaja.
Ezután ismét jelentkezik egy kettős tudatú állapot: megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. Szlovákia magyar parasztsága elsőnek mozdul a közös felé. A korábbi tíz esztendő állandó változásai, a változások tanulságai nagy szerepet játszanak a nehéz, sokszor kényszerű elhatározásokban: belépni, nem belépni? Menni, vagy várni? Korszakos dilemmát kell felfogni, megválaszolni és eldönteni órák, napok, esetleg hetek alatt, ezerszer becsapott, földhözragadt paraszti értelmekkel. Ez is drámaidő. Anyám és apám nehéz leveleket ír. Üzengetnek és írnak, menjek, segítsek, mondjam, mi a teendő. Meggyőződéssel, de élmény és tapasztalat nélkül hajtogatom a közös egyedül üdvözítő voltát.
Ugyanezt tesszük, amikor táblásítják a parasztok százados szőlőit.
Azt tapasztalom: az élet kritikus helyzeteiben, veszélyhelyI. kötet 36zeteiben, élet és halál dolgában a szülőföld mindig megkeres. Segítséget kér. Együttérzést, személyi jelenlétet. Visszaigazolást. Lakodalmakban az öröm visszaigazolását, halálokban a fájdalomét. De kéri a közös gondok, dilemmák, az élet közös terheinek visszaigazolását is.
A szülőföldérzés állandóan sugárzott jelzések visszaigazolása is.
És tovább a változások: az 1960-as területi átszervezés folytán megszüntetik Királyhelmecet mint járást. Ezáltal Felső-Bodrogköz történelmi központját lefokozták: közigazgatási, gazdasági, kulturális szinten csak önmagát képviseli és jelenti. Város. Kisváros.
A hatvanas évektől kezdődően ezt a vidéket is eléri a demográfiai robbanás, elkezdődik a városba áramlás… Felső-Bodrogköz történelmében nincs állandóság, lakói folyton a változások részei, illetve áldozatai. Család-rokonságom, őseim messzi időkbe visszamenően úgy lettek részesei a történelemnek, hogy beleparancsolták, belekényszerítették őket, vagy maguk kényszerültek bele. A kényszer a történelem folyamán itt is sokszor ismétlődő állapot.
Apám, anyám, család-rokonságom, Felső-Bodrogköz népközössége ebben a közegben élt. Ezt örökölték, ezt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen volt a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés, az önvédelem mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha nagyon rossz is az élet. Így inkább csak visszafelé mondani azt, ami már elmúlt, és nem ütni vissza. Gyermek- és ifjúkoromban ezt szívtam magamba, s mindez tudatosult bennem. Nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A meghúzódás, a jobb időben való reménykedés, a megtartó tétlenség számomra idegen. Mindennek az ellenkezőjét kívánom magamban kialakítani: a szükséges emberi aktivitás és ésszerű cselekvés készségét és képességét.
Megáldott, avagy megátkozott-e engem szülőföldem egy ilyen életrajzzal?
Adtál gyermekkort, ennek partjai komorak; amit tenni kell, minden kötelesség: az iskola, a kapa, a gereblye; kárpótlás taI. kötet 37lán a szabadság, mert a mező szabad, a dinnyeföld, a legelő, a szőlőhegy; megismerteted velem a nincstelenséget, az istállóban sokszor melegebb volt, mint a házban; betűre a reformátusok iskolájában tanítottak, itt ismertem meg az emberek feje fölé növő hatalmat: bírót, csendőrt, jegyzőt, papokat, a 38-ban bevonuló magyar katonákat, a vészhelyzetekben zsúfolásig telt templomot, a szűkhatárú református nézést, s azon túl a máshitűeket: zsidókat, kommunistákat, katolikusokat; itt tör fel bennem először az igazodás szándéka; mit tiszteljek és miért? Ki a követendő? Korai gyermekkorom vajon egyidős volt-e az akkori idővel – kérdezem magamtól gyakran. Nem volt-e rajtam koravénség, avagy mindenre csodálkozó naivság.
Ezután a katonák ideje: apámat parancsolták országot gyarapítani Erdélybe, Jugoszláviába, majd a Szovjetországba. Parancs. Búcsúk, világot csapkodó nóták – bukás. Győzelmek csak nótákban éltek. Bakaföldrajz, bakaemlékezet. Történelmi bakasors: felhasznált emberek, ígéretek, ígéretföld – halálok vagy összeroppanások.
Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket: a szökevény- és fogolyarcokat, a kapituláns közkatonákat, akik váltig mondják, ismétlik egyetlen hősiességüket – megmenekülésüket.
Ezután a győztesek jöttek, harcot vállalt partizánok, s velük együtt a táborokból hazatántorgott zsidók, majd tétova, új hazát kereső áttelepültek, s az utolsó hullámmal a háború vámszedői: felelősségrevonás elől, más országból menekülők, hazát cserélt hazudó átutazók, sokan, sokan.
Ezután elvetettél magadtól, szülőföldem, Magyarországra mentem iskolába.
Öt év múltán visszajöttem. Visszafogadtál, helyet adtál. Kenyeret. Reményt. Február után lassú örvényléssel az élet felszínére vettél. Ekkor mentem el tőled.
Mentünk, és senki nem mutatta az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónusunk. A magam nemzedékét nem irányították, nem tették sínre, befolyásos szülői kezek nem vasalták meg előtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség, inkább megrémített óvatosság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő féltés.
I. kötet 38Így mentünk el otthonról, a szülőföldről. Tanulni. Azzal az ígérettel, hogy visszajövünk – műveltséggel. Évszázadokon át beidegzett életmintákat gondoltunk ösztönösen utánozni, a szegényfiú-pap, a szegényfiú-tanító legendává beszélt példáit, akik iskolát járván hazatértek. Alig is ismertünk másmilyen életutakat: szülőföldtől a szülőföldig. Ilyennek mondták és énekelték a katonákat, így beszélték az amerikánusokat, akik messzire mentek, azokat sokáig várták haza.
Szülőföld – haza, az érzések így határolták be a világot.
A háború után mi voltunk az első nemzedék, akik a gyermekkor határán elmentek otthonról, s nagy részük azóta sem tért haza. Elszármaztunk. Az ismertből az ismeretlenbe szakadtunk, kiléptünk egy bejárt körből, mikorra iskolai műveltségünkre ébredtünk, már részesei voltunk egy óriási méretű sodródásnak: a faluból a városba, a kisvárosból a nagyobb városba… Munkahely, tisztségek, az ígéretesebb érvényesülés irányába. S azóta is, az egyik hullám a másikat követi ezen az úton. A csehszlovákiai magyarságnak a háború után ez meghatározó mozgásiránya, alapjában e mozgásirány behatárolja szellemi életünk kialakulását is. A szülőföld – szülőföld életutak mellett a szülőföld – világ lesz a másik megjárt út. S ma már ez nemcsak egyéni, hanem tömegélmény. Kettős forrású élet, kettős tudatú állapot: szülőföld, a világélmény, ez a kettősség jellemzi irodalmunk élményforrásait, s tükrözi tartalmi, formai irányvonulásait is.
A csehszlovákiai magyar kultúra irodalomközpontú, viszont irodalmunk erősen szülőföld-ihletésű, szülőföld-indíttatású, szülőföld-telítésű. Szellemi életünk, irodalmunk állandó tétele a hovatartozás érzése, a hovatartozás tudata. Rám is vonatkozik ez.
Könyveim alakjainak nagy része sorstörténelem kifejezője. Sorsok az idő és a társadalmi történés összefüggéseiben; sorsok, amelyek kifejezik a történelem pillanatidejét; sorsok, amelyek magatartások hordozói. Úgy érzem, számomra a hazatörténelem szülőföld-történelem is. Valamikor fellengzős „nagytémákkal” kezdtem az írást, rájöttem, a közelit, a legközelebbit kell előbb elmondanom, emberi létem, emberi nevelésem közegét kell a világ elé emelnem, mert minden kis életben ott van a világ nagysága, bűne, gyarlósága, s ereje is. A mi életünkben is jelen van a nagy irodalmi műveket éltető erő.
I. kötet 39Ezt próbálom.
Én ösztönösen is az élet perifériájáról közelítek, ezért írtam meg a „parasztvárosi” suszterokat, zsidókat, a börtönőrt, katonákat, csendőröket, csempészeket, tanítót, papot, parasztokat, hadiözvegyeket, orvost és sokakat még közegem életrajzából…
Anyám: Ha anyám jut eszembe, a végtelen időre kell gondolnom. Volt egy varázsszava: majd. Ha nem volt kenyér a háznál, így vigasztalt: holnap majd lesz. Ha a frontról késett a tábori lap, azt mondta: holnap majd megjön. Ha lázban fetrengett valamelyik gyerek: holnap majd jobban lesz.
Így mérkőzött az idővel, nyíltan sohasem fordult vele szembe: háttal állt az időnek. Majd – ezzel az egyetlen szóval a mindennapi életet hódította el az időtől. Naiv reménnyel. Majd a holnapot jelentette, de jelentette az örök időt is, az örök védtelenséget, az állatias vak hitet az ártatlanság győzelmében. Majd – jelentette az élet mindennapi lehetőségét – a lehetetlent is.
Jelentette a napok, az év, az élet szükséges ritmusának felbomlását, az időszámítás felbomlását, emberi mivoltának kihullását az idő forgásából…
Ellenpontja vagyok anyám időszámításának.
Apám: Egyszerre hány élet morzsolódott benned, apám? Ezt szerettem volna megtudni tőled, és azt is, hogy hányszor hal meg az ember, amíg az élet engedelmességgé, alázattá csendesül lelkében. A végsőn kívül hány halála van az embernek, apám? Ezt nem mondtad el, kit okoljak ezért? Téged? A beszédes idő rövidségét? Vagy magamat?… Azt vártam, elmondod nekem az életed, és én veled megyek mindenüvé. Nem utánad, hanem veled. Nem ismételni akartam az életed, hanem tudni, nehogy a földre törő engedelmesség útját járjam még egyszer…
Ellenpontja vagyok apám gondolkodásának.
Valahányszor otthon vagyok, gyermek- és ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár.
Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye medI. kötet 40dig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok – ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére –, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagamat. Dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl ez már nemcsak szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek része vagyok. S az út innen is továbbágazik.
A közelmúltban író-olvasó találkozón vettem részt Helmecen. Az est befejezésével azt mondta nekem az egyik résztvevő: Jó, jó volt, amiket mondtál, de nem volt elég lázító, ide lázító beszéd kell, mert ami azon alul hangzik, az langyos víz. Azóta is bennem feszül a szó: lázítás. Ki ellen tegyem? S minek az érdekében? – kérdezem azóta többször is magamtól. Eszembe jutnak a középkor vakhitű prédikátorai, akik a szentebb hit nevében beszélték szárazra szájukat, jutottak börtönökbe, vagy szenvedtek máglyahalált. Minden kornak, minden napnak, minden nagy- és kis közösség életének megvan a konkrétsága: mai életünknek is. Ma mi a szentebb hit, aminek érdekében szószékre kellene állnom?
Indulataink, fűtött gondolataink elejére én ajánlanék egy más tartalmú kulcsszót: konkrétság. A napok gondjainak és problémáinak hordalékát – mielőtt a lázítás csábító és kockázatos útjára lépnénk – lefordítani a konkrétság nyelvére. Leföldelni önmagunkat. A kisebbségi lét sérelemérzékeny társadalmi terep. Azzá teszi a veszélyeztetettség érzése; a kisebbségi térfélen kialakult önvédelmi reflex; a vélt és jogos sérelmek; a szükséges megoldások elhúzódása; a többségi nemzettől való viszonylagos elmaradás tényei; az integrálódás egyoldalúsága; az önmagunk sorsába való beleszólás hiánya stb. A magam tapasztalata szerint a nemzetiségi élet ilyen magatartásformákat alakít ki: a közöny, a belenyugvás, a komfort, a minden úgyis mindegy, elvégI. kötet 41re jól élünk; egy könnyítő kincstári optimizmus: a sérelmek szintjén való gondolkodás.
Ha objektív képet akarok életünkről, mindezt konkretizálni kell. A konkrétság számomra elsősorban önarcunk vizsgálatát jelenti. Az elmúlt két évtizedben nemzetiségi életünk negatív tendenciáinak okait nagyrészt önéletünk határain kívül kerestük. Viszont önmagunk nemzetiségi természetrajzával keveset foglalkoztunk. Kevésszer álltunk méterrúd alá, éppen ezért nincs önmagunkról alkotott hiteles kép.
Visszaolvasás, talán ez lehetne a megfelelő indító szó: az elmúlt idő és az önmagam dolgainak visszaolvasása. Negyedszázad írásaiból válogattam egy könyvre valót: igazolásul, mentségül, a magam tetteinek számonkéréséül is. Alkalmi írások, megjelenési idejük, indítékuk, műfajuk, témájuk eltérő – ami közös bennük, az irodalomteremtés gondja.
A mi nemzedékünk, az én nemzedékem, folytathatnám az időbeli behatárolással. Vehetném az ide sorolható évjáratokat, fogalmazhatnék így is: az ötvenesek nemzedéke. Nevezhetném magunkat a háború után indulóknak: a „harmadvirágzás” első értelmiségi vonulatának, az első városi újtelepeseknek… Inkább egyszerűsítek: azonos előnyűek nemzedéke – ezt érzem legigazibb besorolásnak.
Eszmei, társadalmi, hatalmi korszakváltás – ifjúkorunknak ez a meghatározó élménye.
Emberi és írói eszmélésem egybeesett irodalmunk háború utáni kibontakozásával. E könyv első írásai – ha hézagosan is – e folyamatra vetnek fényt: az ötvenes évekre, az irodalmi indulás évtizedére. Tapasztalatlanságunkra, tájékozatlanságunkra, tudatlanságunkra, de rávillantanak megszállott elszánásunkra is: irodalmat akartunk. Nagy – szinte megmosolyogtató – elhatározás volt ez, különösen a kezdet pontjáról nézve. Akkor mégsem tűnt annak, nehéz megaláztatás sérelmét hordtuk magunkban, de nem élt bennünk bosszúvágy, nem volt történelmi bűntudatunk. Jogosságot éreztünk a világhoz, cselekvéshez és a magunk sorsához. A hatvanas évek egyik jellemzője: visszahatás az előző évek torzulásaira. Antisematizmus, provincializmus-ellenesség, bezárkózottság-ellenesség, elvetése mindannak, ami torzítja a valósághoz való viszonyunkat. Erre az időre esnek a „szemlélet-viták”, Fábry meghatározó írásai. Ám ezen évtizedre nemcsak a torzulások elvetése jellemző: fokozatosan kialakul egy pozitív nemzetiségi program, s ezzel összefüggésben egy reális irodalomszemlélet is. Reflexió, reagálások, kultúrpolitikai elgondolások…
I. kötet 43A könyv első részét így jellemezhetném: a világ megérintése. Az írások másik csoportját így fogalmazhatnám mondatba: helyünk a világban. Ez időben sokat utazom itthon és külföldön is. Ezek az utak az arányítás, a viszonyítás, az összehasonlítás megannyi lehetősége. Keresem önmagunk arcát a világban, s igyekszem behatárolni a magunk helyzetét.
A könyv harmadik részének írásait az egyéni és közösségi önismeret szándéka ösztönzi. Keresem irodalmi életünk mozgatóerőit, magatartásunk meghatározóit és törvényeit, szellemi és gondolkodásbeli rokonaimat: választ arra a kérdésre, hogy mi lesz irodalmunk sorsa és útja.
Nemzetiségünknek van történelmi ideje, része ennek minden esemény, amely érinti és befolyásolja közösségünk sorsát. Ám ez időnek része a megannyi sorsrajz is. Az egyéni idő, az egyéni emlékezet. Már nemzedékemnek is van történelmi ideje. Íme, emlékezetem vázlata:
Kezdetben volt a gyermekkor ideje, végeláthatatlan idő, a naivság, a tisztesség, a hit, a mesék. A világra, amelybe beleszülettem, fölfelé néztem.
A gyermekkor paraszti kényszermunkája elvette tőlem a feloldódást – nem játszhattunk. A gyermekélet meghatározó élményei: a változások. Gyermekfejjel tapasztalhattam a himnuszok, a zászlók, az indulók s a jelszavak korát.
Kétéltű család voltunk, kenyerünk szerint paraszt, a politika osztotta szerep szerint katona. Paraszt és katona. Őseim felhasznált emberek: sorsuk ígéretek, az ígéretföld messzeségei, fellobbanó kicsiny emberi illúziók, rettegő megbúvások, halálok vagy összeroppanások.
Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket, megtapinthattam a szökevény- és fogolyarcokat, láttam hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét, a kapituláns közkatonát. Katonának már nem vittek, de életem tragikus, komor kulisszája lett a háború. A gyerekkor végén megdöbbentő történelmi látomás: tanúja és szenvedője vagyok népközösségem erőszakos pusztításának.
Határvonal is a gyermekkor vége, ebben a tanácstalan zűrzavarban minden elmozdul a helyéről. Megtorpannak, megtörnek az élet öröknek hitt formái, megszűnik egy folyamatosság, s vaI. kötet 44lami más kezdődik. A régi falu a fiatalságom: ebből a helyzetből megyek el és megyünk el sokan, mi vagyunk a háború utáni falu első kivándorlói. Hajt a hazátlanság kényszere, de hajt az ösztön is.
Szüleink szinte képtelenek követni távolságainkat. Nagycsaládos juhász feleségétől kérdezték az ötvenes évek elején, akinek legkisebb fia akkor már egyetemi adjunktus volt: „A maga fia mit csinál, …né? – Tudom is én, esze szerint lehetett volna tanító is, de így az egyetemen lett valami segéd.”
Húszéves vagyok, a férfikor eleje. Határvonal ez is. Az életemet ért társadalmi hatások addig nagyrészt negatív tartalmúak.
Az ötvenes évek eleje, az első kis közösségek, félelem nélküli együttlétek – itt és ekkor váltanak át az emberi érzéstartalmak. Együtt lélegzünk, együttlégzés, ebben az emberpárában születnek a versek, s indul el az irodalom teremtése. Az örök kőművesek megszállottságával dolgozunk, nem tudjuk, milyen házat akarunk, de rakjuk a falat, adagoljuk a téglát. Az építés, a tenni akarás lázában égünk.
Pozsony, a város: már itt is a feltámasztó emberi közösségek, országos méretű ismerkedés, művelődés. A felszabadultság, a hazára találás érzéseit tapasztalom meg. Itt oldódnak életünk feszültségei. Itt van az elmondás, a kibeszélés lehetősége. Nem véletlen, hogy az első hajóval érkezők újságírásra, szerkesztői pályára, prózára, versre adják fejüket – ezek az önrealizálás első lehetőségei.
Aztán belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint istennek hittem, magamat forradalmárnak gondoltam. A túlzásokkal terhes romantikus lelkesedés idejét éltük.
Majd a leleplezések. Választhattam: közöny, érdektelenség, kiábrándulás vagy félrevonulás. Ilyen hatások nyomása alatt alakul ki egy másik pólus: a tényekre épülő ítélet- és vélemény-alkotás. A romantikus lelkesedéstől a reáliákig, ez is a mi utunk. Mi megértünk egy forradalommal teli változást, fájó, hogy a forradalom ábécéjét nekünk többször is rosszul magyarázták… Hányszor kellett magunkban újrarendezni a dolgokat?
Mennyi egymásnak ellentmondó hatás kavarog bennünk!
S mindez már irodalmi emlékezetünk része.
Irodalmi emlékezetem – mondhatnám, emlékezetünk – vízI. kötet 45választója a vox humana. „A vox humana népe vagyunk”, írja Fábry. E tétel a fábryi életmű és egy korszak tanulsága, egy intellektuális magatartás bizonyítása, nemzetiségi irodalmunk egyetlennek mondott alternatívája. A magam nemzedéke Fábrytól – közvetlenül – erkölcsi magatartásból, humánumból kapott iskolát. Irodalmunk kialakulatlan viszonyaiban Fábry biztos pont volt. Kivezető út. Mindennemű eszmei, erkölcsi zavar és bizonytalanság ellenpontja. Nagy dolog, amikor egy bontakozó irodalomnak az emberi-erkölcsi magatartás példáját és fontosságát sugallják. Igen, a humánum mint magatartás, a humánum mint mérce – irodalmi ifjúkoromnak ez volt a szellemi mennyezete. Példám is. De mára már dilemmává erősödött bennem.
A magam nemzedéke tulajdonképpen átvett egy a fasizmus – antifasizmus viszonyaiból nőtt humánus morált: ember az embertelenségben. S mit kezdtünk vele? Hivatkoztunk rá, példálóztunk vele, próbáltuk aktualizálni is. Emlékszem, Fábry egyik tanulmányát a Szemle szerkesztőségében addig gyomroztuk – a közlésnek ugyanis ez volt a politikai feltétele –, amíg a vox humanát szocialista vox humanára változtattuk. Úgy érzem, hogy a vox humanát a magunk nyelvére nem fordítottuk le. Nem, mert életünk körülményei már mások voltak. Minden kor, minden nemzedék maga alakítja ki gondolkodásának humánumtartalmát. Ha egyáltalán kialakítja. Lehet-e ma eszmény a fábryi vox humana? Igen, mint inspiráló erő, de nem mint másolandó, szó szerint utánzandó. Szerintem Fábryt nem másolni, hanem folytatni kell. Úgy érzem, a vox humana szellemi örökségünkké válik, de tévedés lenne a kizárólagosság tantételét csinálni belőle. Humánum nélkül a művészet kifosztott ház, de a humánum általános vagy alkalmazott újrafogalmazásából nem lehet élni. Az értelmiség útja a kortól determinált, magatartását számtalan tényező határozza meg. A magunk nemzedékének is meg kell fogalmaznia humánumeszményét, illetve programját. Minden elöregszik, az irodalom tartósnak hitt összesítő tételei is. Ez nem ereklyedöntögetés, hanem az élet könyörtelen törvénye.
Milyen legyen értelmiségi szerepem? E probléma is irodalmi emlékezetem része. Kérdés ez azért, mert a szerep értelmezése az elmúlt negyedszázadban gyakran változott. Szolgálat, népI. kötet 46szolgálat, küldetés, hangzik az ismert fogalmazás. Igen, ez nehezen vitatható. De hol van a szolgálat határa? Meddig eszköz az értelmiség, hol és miben kezdődik önállósága? Az alkotás törvénye, az önrealizálás elve az egyéniség jegyeit hangsúlyozza, ez pedig nehezen egyeztethető akármilyen alárendeltségi állapottal. Milyenek legyenek értelmiségi létem magatartásjegyei? Szolgálat és alkotó gondolkodás, szolgálat és felelősség, szolgálat és az egyéniség szabadsága, szolgálat és jogosultság önmagam, önmagunk sorsához… Én ez irányban gondolkodom.
Az értelmiség szerepe – azért is tűnődöm ezen, mert a nemzetiségi közélet, a nemzetiségi kultúra építményében az értelmiségnek hangsúlyozott funkciója van.
Mi legyen a kis irodalom sorsa? Ez a kérdés is az emlékezetem része. Ismert dolog, csak az életképes, aminek közösségi funkciója van. Milyen legyen hát irodalmunk társadalmi szerepe? Lehet eszköz, tolmács, a szomszédos irodalmak híranyagforrása, dokumentumtár, azaz: másodhegedűs, mondhatja és ismételheti az epizódszerepek sorát. De méltó szerepben lehet életképes, önerejű irodalom. Harminc év az irodalmi időben nem sok, a mi esetünkben mégis az: ez idő legnagyobb eseménye, hogy csontig meztelenített állapotunkból lett irodalom. Irodalom, mely szüntelenül a növekvés állapotában van. Meggyőződésem, ma már több okunk van önbecsülésre, mint szégyenkező szerénységre.
Irodalmi emlékezetem részei az elhalt társak is. Dal- és táncszínpadjainkról elment: Icsek István, Szokolay Imre, Gőgh László. Az írótársak közül: Tolvaj Bertalan, Bábi Tibor, Szabó Béla, L. Kiss Ibolya, utóbb a festő Bacskai Béla, Lőrincz Gyula…
A 70-es évek egyik jellemző vonása, hogy irodalmunkban fokozatos érdeklődés tárgya lett a múlt. Ez a figyelem nem általános, hanem saját nemzetiségi múlt időnk visszalapozására konkretizálódik. Alig múlik hét, hogy lapjaink ne közölnének munkásmozgalmi vagy más témájú visszaemlékezést. Szinte műfaj, állandó rovat lett az öregek beszéltetése, egyáltalán a visszaemlékezés, az emlékidézés, az eltűnt idő újramondása.
Könyvkiadónk egyre több „genezis tárgyú” művet jelentet meg: tanulmánygyűjtemény, balladáskönyv, városmonográfia, helytörténeti tanulmány, íróportré, tudósportré, műfajtörténeti I. kötet 47tanulmány, életműkiadás, prózai és költői antológia, irodalomtörténeti értekezés, néprajzi gyűjtés, folyóirat-monográfia, színháztörténet, irodalmi lexikon, képzőművészeti album, bibliográfia – ami húsz évvel ezelőtt óhaj vagy szórványos kezdeményezés volt, mára folyamat lett.
Hisz tudjuk, a múlt tükör, önmagunk tükre, mely mozaikdarabokból, megszámlálhatatlan kis részből lesz egész. Mi – sajnos, megkésve – most olvassuk újra nemzetiségi múlt időnket.
Vizsgáljuk történelmünk rétegeződését, társadalmi folyamatokat elemzünk, kutatjuk sorsok, alkotó életutak forrásait és tanulságait. Genezisünket akarjuk tudni és látni, azt, ahonnan jöttünk és ahogy jöttünk. A forrásvidékeket akarjuk tudni és felmutatni. Most hívjuk elő emlékezetünket, most írjuk történelmünket.
A történelmi idő végtelen. Múltszemléletünk egyik jellemzője, hogy nemzetiségi múltban gondolkodunk. Hat évtized, egy emberöltő. Ez a hat évtized hivatkozási időnk, irodalom, pedagógia, népművelés meghatározó időkerete – ez történelem- és társadalomszemléletünk alapja. Pedig történelmi tudatunk nem épülhet a kizárólagosság elvére: a közelmúlt nem zárhatja ki a távolabbi múlt ismeretét és értését. Az egészséges történetszemlélet, az irodalom s egyáltalán a gondolkodás folytonosságot igényel: a történelmi folyamatot s e folyamat logikáját akarja látni és láttatni. Meggyőződésem, hogy az irodalmi gondolkodás érdekében is ki kell terjesztenünk történelemszemléletünk határait. Ezerkilencszáztizenkilenc nehezen érthető a hatvanhetes kiegyezés nélkül, a kiegyezés értéséhez 1848 ismerete szükséges, a szabadságharc kiváltó okai a reformkorban gyökereznek és így tovább, az ősi kezdetekig.
Gyakran szinte irigykedve hivatkozunk a romániai magyar irodalom műveire, Sütő András, Páskándi Géza és Székely János történelmi drámáira. Az erdélyi magyar irodalomban nagy történelmi erő, nagy történelmi tapasztalat van jelen. A fejedelemség kora, az osztrák államiság s ez államiság erőviszonyai – elhatároló és meghatározó élmény. Az irodalom pótolhatatlan forrásvidéke. A fejedelemség hatalmi struktúrájából jól láthatók az emberi természetrajz felfokozott megnyilvánulásai, a cselekvés területei, az, amit lehet és az, amit kell: magatartásbeli polaI. kötet 48rizálódás, a szenvedély szélsőségei, tisztesség és becstelenség, gyávaság és bátorság, nyíltság és ravaszság, rátermettség és képtelenség… A gondolkodás, a műveltség, válaszutak, dilemmák – az erdélyi fejedelemség önmagában egy kétszáz éves dráma a megmaradásért.
Persze az erdélyi fejedelemséget nem lehet ismételni. Feltámasztani sem. De az államiság történelmi vetülete számos nemzedéket tett és tehetett történelemre és erkölcsre érzékennyé. Sokféle emberi magatartás példája lett… Nagyrészt az előtörténettel függ össze, hogy nekünk például nincs kisebbségi történelmi drámaírásunk. Hasonló okokkal magyarázható a szlovák történelmi drámaírás állapota is.
A történelmet nem lehet kitalálni, de saját történelmünk helyeit el kell foglalnunk, magunkévá kell tennünk. Azt a történelmet, ami van. Egy jugoszláviai magyar költő fejtegette: nem hisz a múltban és a jövőben, csak a jelenben. Múlt és jövő számára a legnagyobb tehertétel. Nem tudunk vele egyetérteni. Múlt nélkül nincs jelen – szinte közhelyként ismételgetjük.
A múlt persze nem öncél, tudása, ismerete önmagunk helyének és idejének meghatározója. Kik vagyunk? Ki vagyok?
E könyv írásaival dokumentálni kívánom a letűnt időt, s gazdagítani emberi-irodalmi emlékezetünket.
Fábry Zoltán már legendás hírű és értékű Ideje már bizony című írása indítja a lap első számát… „Nagy dolgokról van szó, nagy elkésettségről – írja. – Negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni… Hány indulást értem meg eddig?… Mennyi indulás, mennyi letörés! Végig egy lap sem bírta, öt-hat év maximum. Indultunk, és már belénk fojtották a szót. Indultunk, és lecsaptuk a tollat, megcsalattunk. Indultunk, és máris megtorpantunk: Kinek, minek? Közöny mindig volt, és árgus, figyelő szemek is, és lecsapódó sorompók: tiltó végzések…”
Drámai hangvételű mondatok, becsapottság, sikertelenség, visszafele mondott átok. Véshetnénk irodalmi bejáratunk faoszlopára, hogy mindazok, akik kezükben tollal átlépnek e kapun – ezt olvassák először.
Akik bábáskodtunk az indulás bölcsőjénél, tele voltunk izgalommal, cselekvés vágyával. Talán nem is ért tudatunkig a kezdés nagy szavainak értelme. De azt tudtuk: a Szemle megjelenése megszünteti irodalmunk albérleti nyomorát, alkalmiságát, kiszolgáltatottságát, alárendeltségét. Irodalmunknak centruma lett, létezett irodalmi tulajdonunk, irodalmunk a Szemle által lett jogi személy.
Egyetlen lap, egy irodalom reménye, egyszerre valóság és jelkép: egy, az egyetlen, mind a mai napig is.
Ha lenne bennünk kellő önbecsülés végzett dolgaink iránt, tablót készíthettünk volna. A lap főszerkesztői: Dobos László, Duba Gyula, Varga Erzsébet…
Szerkesztői: Egri Viktor, Tóth Tibor, Monoszlóy Dezső… A lap tudós szerkesztői: Tőzsér Árpád, Koncsol László. (Nyelvi szerkesztői: Jakab István, Krúg Erzsébet, Pesthy Mária.) További szerkesztői: Zalabai Zsigmond, Tóth László, Varga Imre, Karsay Katalin, Kulcsár Ferenc, Haraszti Mária, Balla Kálmán…
Kép- és műszaki szerkesztői: Csáder László, Varga Lajos, Pék Teréz, Németh Ilona…
Harminc év távlatából fel kell tennünk a kérdést: mi tartotI. kötet 50ta meg, mi tartotta fenn három évtized hosszán az Irodalmi Szemlét?
A Szemle szerkesztése sohasem volt a látványos sikerek lehetősége, nem volt hálás munkahely. Medáliákban mérhető kitüntetést eddig még senkinek sem hozott. A Szemle a gondok szerkesztősége volt, sokszor a megszállott vállalkozásé, a kockázaté, a felelősségé. Innen legfeljebb szerény fizetéseket, elmarasztalásokat, keserű szájízt hagyó tiltásokat lehetett hazavinni. Elismerő visszajelzéseket szerény olvasói vélemények vagy ritkán megelégedett szerzők mondtak. A szerkesztői magatartás, hozzáértés igazi megbecsülését az idő adta és adja – az idő visszaigazolása; s az a szerkesztői meggyőződés, hogy amit teszek, az szükséges és hasznos, s az a szerkesztői tudat, hogy munkámmal, tudásommal egy meghatározó fórumot gyarapítok.
A megbecsülés külsőségei helyett az önbecsülés, a szerkesztői belső mérték jelentették, s jelentik ma is a szerkesztés íratlan ábécéjét.
Az etikus szerkesztői magatartás a Szemle egyik tartóoszlopa. A Szemlét megtartó tényező a szlovák kultúrpolitika s a szlovák irodalom szervezeteinek s jeles egyéniségeinek értő érzékenysége. A Szemle indulásának az évtizedében a szlovák irodalom a segítő erő. Igaz, a jelentkezésünket, a kopogtatásunkat kezdetben nem fogadta az istenhozott egyértelmű mosolya és szívélyessége. Ugyanakkor a szlovák irodalom felelősei felismerték, hogy szándékaink, kéréseink, követeléseink mögött egy irodalom életereje rejlik. Valahogy belülre kerültünk a szlovák irodalom küzdelmeinek körén, azonosultunk vagy együtt haladtunk vele. Hiszen szociális élményeink, a nemzeti öntudat munkálása, a szlovák irodalom közéleti szerepe, a politika teremtésében való részvétele – számunkra mind vonzásterület. Erősödő, bontakozó irodalmunknak a szlovák kultúrához való viszonya – az ötvenes és hatvanas években – megküzdött viszony. Nem frázis, nem brosúra, egy közös élményű, közös küzdelmű természetes viszony. Ez a viszony segített megteremteni irodalmunk fejlődésének intézményes feltételeit.
Számos példát tudnék mondani arra, hogy amikor nemzetiségi közéletünk képviselői valami érthetetlen demagógiával támadI. kötet 51ták a Szemle szerkesztőségét, a szlovák politika, a szlovák irodalom képviselői pártunkra álltak. S megvédték puszta létünket.
Tévedhetek, lehet ez nemzedéki hiányérzet, de én úgy érzem, hogy a hatvanas évektől kezdődően – annak ellenére, hogy jeles műveket tolmácsoltak szlovák nyelven – ez a valamikor szorosnak mondott viszony elhivatalnokosodott, az intézmények szintjén megvan, de hiányzik belőle a kohézió melege, bensősége, s veszti termékenységét.
A Szemle legtermészetesebb forrásvidéke irodalmunknak. A lap szerkesztési koncepciója az elmúlt harminc évben sokszor képezte vita és ellenkezés tárgyát. Az egyik felfogás: irodalmunk egészét kell képviselnie. Más vélemény szerint szemléleti, ízlésbeli kizárólagosság alapján kellene csinálni a lapot.
Egy irodalom egyetlen lappal ma már önmagában anomália, de éppen ilyen képtelenség, hogy egyetlen irodalmi lap legyen egyszerre irodalmi köztulajdon és kizárólagos elvek szerint szerkesztett. Ebben a helyzetben az érvek-ellenérvek újramosása szerintem felesleges körbejárás. A helyzet dilemmáját, ellentmondását egyetlen folyóirat sem oldja meg, még ha istenek szerkesztenék is. Ezért ajánlom, hogy a szekció vezetősége év végéig konkrét javaslattal álljon elő egy új lap tárgyában, s ha erre képtelen, egy önként szerveződő csoport tegye ezt meg.
A Szemle közös irodalmi tulajdon, ezt vallom kezdettől, s helyesnek tartom az elvből kiinduló szerkesztési gyakorlatot. S úgy érzem, hogy harminc év hosszán ez érvényesül kibontakozó irodalmunk javára. Szinte nem lehet olyan nevet említeni, aki ne gyalogolt volna át a Szemle előszobáján, konyháján, vagy akár társalgóján.
Az idősebbek: Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla, Dávid Teréz, Rácz Olivér, Ordódy Katalin, Gály Olga.
A magam nemzedéke, majd Tőzsér Árpád, Cselényi László, Kulcsár Tibor, a hatvanas évek elején-közepén Gál Sándor, Tóth Elemér, Bárczy István, Batta György…
Az Egyszemű éjszaka népe: Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc…
A Megközelítés korosztálya a hatvanas évek közepén: Kendi Mária, Karsay Katalin, Soóky László, Kövesdi Károly…
Innen szálltak fel a hetvenes évek reményteljes prózásai: I. kötet 52Grendel Lajos, Vajkai Miklós, Fülöp Antal, Kovács Magda, Bereck József…
A Szemlében mutatkoztak be először a Próbaút-nemzedék tagjai: Farnbauer Gábor, Krausz Tivadar, Talamon Alfonz, Hizsnyai Zoltán, Hogya György…
És a már azóta sereglő fiatalok.
A Szemle irodalmi felszállópálya lett. Irodalmunk életereje a Szemle harminc évfolyamában tisztán leolvasható. Az irodalmi aszály idején is volt tovább, van tovább. Egy-egy nemzedék vagy csoport berajzása olykor megmozgatta, s át is alakította a szerkesztőségi falakat, de a fundus maradt, a fogadó kéz mindig ott volt a Szemle ajtajában. Ez talán a legnagyobb, amit tehettünk: irodalmunk fejlődésének harmincéves folytonossága. Ezt látni a visszapillantó tükörben.
Megtartó ereje volt a Szemlének Fábry Zoltán, tanácsaival, írásaival ötvennyolctól hetvenig állandóan jelen volt. Számára az Irodalmi Szemle kiteljesedés volt, elégtétel, rendszeres publikálási lehetőség, nyilvánosság. Egyszerre volt tanácsadó, esztéta, kritikus, s a távolból is szerkesztő; erkölcs, gondolkodás. A hatvanas évek Fábry életének öregkora már, de életművének egyben fénykora is. Ekkor érett meg benne az anti-ember, az anti-dogmatizmus, az antisematizmus, ekkor éri el csúcsát igazságkereső szenvedélye. A Szemle vállalta minden Fábry-írás közlését.
A folyóirat történetének ez az anti ideje. Ekkor éljük meg a legnagyobb ütközéseket, bonyolult konfliktusokba keveredtünk. A dogmatikus gondolkodás, a brosúraszemlélet ellenében, ekkor alakul irodalmunk és közéletünk realizmusa: a gondolkodás másik rétege.
Az Irodalmi Szemle megtartója s fenntartója a magyar irodalomhoz fűződő viszonya is.
S a harminc év szakaszai?
A folyóirat beleszületett a sematizmusba, pontosabban a sematizmus utóidejébe. A Szemle az antisematizmus fóruma lett.
A hatvanas években a realizmusigény szószólója, az irodalmi realizmusé, s a közéleti realizmus igényének munkálója. Erre az időre esnek a szemléletviták. Felfedezzük s tudatosítjuk önmagunkat. Ekkorra érik meg a kimondás ereje, a kibeszélés ereje és bátorsága. Ekkor jelenik meg irodalmunkban a regény, I. kötet 53a művészi értékű széppróza, jelenik meg számos meghatározó értékű mű. Irodalmunk csatlakozik a szlovák társadalom törekvéseihez: a szlovák nemzet államjogi helyzetének rendezéséhez, s ezzel egy időben napirendre kerül a Csehszlovákiában élő nemzetiségek államjogi helyzetének rendezése is.
Ez a folyamat tükröződik a Szemle hatvanas években szerkesztett évfolyamaiban. Tükröződik egy érdekes mozzanat, kultúra és politikai termékeny kölcsönhatása. Igazolható tény, hogy a hatvanas években kultúránk és irodalmunk munkálója, kezdeményezője volt nemzetiségi intézményrendszerünk további épülésének. A Szemle ekkor vállalta a közéletiség izgalmát és terhét, a politikai és szellemi élet szövetségének akkor szükséges, de kockázatos lépéseit.
A hatvanas évek számomra termékeny idő, tanulságos idő, a gondolkodás, a magatartás, a lapszerkesztés szempontjából egyaránt.
A Szemle hatvanas években betöltött szerepét így tudnám jellemezni: a politika s a nemzetiségi sors problémáit tükrözte.
S a hetvenes évek?
Duba Gyulát idézem: „Különösen fontosnak tartottam, hogy a Szemle irodalomközpontú maradjon. Azaz, egy bonyolult, zűrzavaros időszakban ne menjen szélsőségekbe, maradjon meg az irodalmi realizmus talaján.” Kétségtelen, Duba Gyulának nagy érdemei vannak annak felismerésében, hogy a lap puszta létét kell, kellett megőrizni. Irodalmi esőköpenybe burkolózva ezt tette. Tudott dolog, hogy a hetvenes évek elején alibista, hisztérikus támadások célpontja lett a lap, önvédelemre, védekezésre kényszerült. Önvédelmi utóvédharcok vittek el majd egy évtizedet.
Ennek ellenére a hetvenes évek a fiatalok felé való nyitás évtizede is.
Az irodalom-központúság szerkesztői elve két síkon valósul: a Szemle közli irodalmunk realizmus-vonalának novelláit, verseit, regényrészleteit. Ugyanakkor az Egyszemű éjszaka nemzedékének tagjai esztétikum- és formaközpontú szemléletet visznek a lapba, kétségtelen az erőteljes visszahatás az előző évtized irodalmi gyakorlatára.
Joggal nyert erős hangsúlyt a forma, az írások esztétikai kimunkáltsága, megkésettséget pótolandó.
I. kötet 54Ekkor támad fel a szemiotika, a szóstatisztika.
Felszaporodnak a helytörténeti munkák.
Duba Gyula és Tőzsér Árpád személyében két szerkesztői koncepció tárgyiasult: Duba a realizmus, Tőzsér Árpád a racionális-esztétikus irodalom gondolatát sugallja: az irodalom valóságát.
Emlékezetem s a tények is azt mondják, hogy a hetvenes évek szerkesztői magatartásában a racionális-esztétikus szemlélet volt fölényben. Kimutatható az is, hogy irodalmunk realizmus-vonulata egy évtized folyamán alig kapott visszaigazolást.
Persze változott a közeg is, a nemzetiségi lét állandóan termelődő gondjai mesterségesen lefojtódtak. A nemzetiségi probléma tabu lett. Ennek természetes következménye az emberek elbizonytalanodása, alakoskodása, tehetetlensége, félelme. A nemzetiségi intézményrendszer kopni kezdett. A hetvenes évek brezsnyevi éráját a pangás idejének mondták a Szovjetunióban. Véleményem szerint érvényes az itt élő magyar nemzetiség hetvenes éveire is. Nemzetiségi szempontból ennek az évtizednek bizonyíthatóan nagy a veszteséglistája.
Természetes, hogy ez a megváltozott közeg kiprovokálta az irodalom reflexeit is, a hetvenes évek vége felé megjelennek az irodalmi áttételek: az irónia, az önirónia, a groteszk, az abszurd, az abszolút. Lelassul a publicisztika, leszűkül az irodalom első érintésű kapcsolata a külvilággal, nyomon követhető a befelé fordulás: a közeli helyett a távoli mondása, a spekulatív valóságképek, a többszörös áttétel- és szimbólumrendszerek… Az irodalmi egyenes beszéd lassan a tejhordó szegény ember lesz körünkben.
Az irodalom már nem azonosul azzal, ami történik. Fenntartással van, szinte kivonul a közéletből, kívül áll a társadalmi folyamatokon, alig van hatása arra, ami történik körülötte.
S a nyolcvanas évek Szemléje? Őrizni a folyamatosságot, értékszempontú s értékközéppontú lapot szerkeszteni, s tudatosan asszimilálni az előző két évtized hasznosítható szerkesztői elgondolásait, érezni a szerkesztői elgondolás integráló szándékát… De hisz ez még nem egy lefutott szakasz…
Listát állíthatnánk össze harminc év konzekvenciájáról, arról, hogy mit volt szabad és mit nem: a tiltásokról, a beavatkozásokról, a törlésekről, az elhallgatásokról, a rólunk – nélkülünk jelentésekről.
I. kötet 55Ehelyett inkább a jövő; ismét a politika vonzáskörében élünk. Életünk szinte minden területére rávetül a megújhodás, átalakítás, az átépítés, a nyíltság politikai programja. Ma már csak e program összefüggésében lehet gondolkodni. Ez a program rombolja s döngeti a sztálinizmus diktatúrájának építményét, elítéli múltbéli és jelenkori eszközeit, semlegesíteni kívánja máig élő beidegződéseit. Diktatúra helyett partnerség, parancsolgatás helyett gondolkodás és felelősség. E program szellemében újraírták a történelmet, igazságot szolgáltatnak a másféle gondolkodásért oktalanul elpusztított embereknek.
A csehszlovák kommunista párt vezetői többször is felhívták társadalmunk figyelmét, hogy a szovjet pártkonferencia döntései, határozatai és elvi ajánlásai számunkra forrásértékűek.
E konferencia művészetekre vonatkozó elvi ajánlásainak lényege a több és nagyobb autonomitás. Mit jelent ez ma a mi számunkra, a mi kultúránk, a mi nemzetiségi irodalmunk számára?
Nem tehetné-e ezt a témát a Szemle kerekasztal-beszélgetés tárgyává?
A szovjet pártkonferencia elvi ajánlásai hangsúlyozzák a nemzeti, nemzetiségi sajátosságok fontosságát, tiszteletben tartását, érvényesítését. Ugyanezt az elvi tételt hallhatjuk az SZLKP utolsó KB ülésének referátumában.
Ennek kapcsán az Irodalmi Szemle vagy más lapok nem rendezhetnének ugyanígy véleménycserét nemzeti kisebbségünk történelméről?
Mind, mind gondolkodásra ösztönző tételek.
Jogállamot akarunk, európai hazát akarunk, ezzel összefüggésben minden magasabb szintű, általánosabb összefüggésbe kerül.
Irodalmunk, a nagy tapasztalatú Irodalmi Szemle részarányosan vállalkozhatna is e tárgyban.
Felgyorsult időben élünk, nemzetiségi intézményeink takarékra fogott lassúsága szerintem rosszul értelmezi a történelmi pillanatot.
Köszönet mindazoknak, akik akár kezük érintésével gyarapították az Irodalmi Szemlét, s azoknak is, akik ezután lesznek gazdái, éltetői.
Két évtized elég idő ahhoz, hogy egy intézmény bizonyítsa életrevalóságát, rossz esetben képtelenségét. A Madách életrevalónak bizonyult, s bár európai kiadói csodát nem hajtottunk végre, épültünk, beépültünk a szlovák, a cseh, a magyar irodalmi tudatba. S van hírünk az irodalmak határain túl is.
A közös könyvkiadásról kell szólnom, de engedjék meg, hogy félkört kanyarodva rövid pillantással adózzak az elmúlt évtized göröngyeinek.
Húsz év – az évfordulók forgatagában az inflációban keveset mondó szám: a kitüntetések országos rendjében még alacsony korhatár. Évszámai szerint kiskorú intézmény vagyunk, ám a megélt idő változékonysága, örvényei, az élmények súlya, a tapasztalatok sokrétűsége, az ellentmondások halmaza – erős szerzők.
A naptári évtized sohasem egyezik az irodalom idejével, ez esetben sem, mert a hetvenes években benne van a hatvanas évek hevülete, s a nyolcvanas években a kilencvenes évek másféle reménye.
Simának, olykor eseménytelennek tűnik a Madách két évtizede, volt szakasza, amikor levél is alig mozdult a fán – látszólag. Kereső, kutató fiatal írók panaszolták is: élményszegények vagyunk, s miközben mondták és hallgattuk ezt, csak sejtve érzékeltük, hogy a történelem nagy repedései fölött állunk.
Az irodalom intézményéről van szó, pontosabban az irodalom és kiadó két évtizedes kölcsönhatásáról. Irodalmi környezetünkben nincs olyan példa, ahol irodalom és kiadója ennyire egymásra utaltak lennének, ahol a kiadó egysejtű lényként ennyire magában hordaná s tükrözné az irodalmi létet.
A szavak felületén ez az összefonódás szépnek, összehangzónak tűnhet, ám a valóságban nem az. Az irodalom egyetlen kiadója monopólium. Kényszerhelyzet. Az egyetlen irodalmi lap, az egyetlen napilap, a sok más egyetlen – monopóliumok sorai, az egyféle gondolkodás, az egyféle magatartás, az egyféle szempont érvényesítésének veszélye, lehetősége. Az egyetlen pontra figyelés, kultúra és irodalom egyetlen megnyilvánulási lehetőséI. kötet 57ge, uniformis, iskola, sémák, sablonok, idegenből hozott szabásminták, a másolás az utánzás melegágya.
Az ilyen egysejtűkből építkező szellemi élet feltétlenül magában hordja a diktálás, a parancsolás, a tekintélytisztelet, az egyetlen vélemény és a gondolkodás állandó kompromisszumainak sokféle változatát.
A Madách Könyvkiadó is monopol intézmény, két évtizedes történelmének távlatából már jogos a kérdés: a mindenkori kiadói vezetés felismerte-e az egyke-lét, az egyetlen akarat, az egyszemű kiadó, a diktátum csábításának veszélyét? Felismerte-e, hogy a helyzet adta behatároltságot csak a tolerancia képes némileg ellensúlyozni? A tolerancia, az irodalom természetének értése, megértése és respektálása. Felismerte-e azt a tényt, hogy e kiadó fenntartó s megtartó ereje, kenyéradója az irodalom?
Egyszemű kiadó-e a Madách, avagy látása teljes értékű?
Fennállása óta ösztökélte-e a gondolkodást vagy fékezte? Irodalompárti-e, avagy a hivatal függvénye? Kit s mit képviselt két évtizeden át? Önmagát, egyéni, intézményi becsvágyát, avagy irodalmunk területeit?
Azért kérdezem mindezt, mert az elmúlt két évtizedben a Madách nyilvános irodalmi színpad is: itt zajlott politika és irodalom egyeztetése, ütközése, itt lobbantak a konfliktusok, támadtak az ellentmondások, s született számos irodalmat alázó kompromisszum.
Két évtized, amely ha egymásba folyik is, nem egyenlő értékű, nem lehet egyenlőségi jelet tenni közéjük.
A hetvenes évek. A megváltozott körülmények között pontosan nyomon követhető a szándék: megtartani a kiadót az alaptalan vádak zuhatagában, „átvinni a túlsó partra”, s közben gyarapítani. A kiadó ekkor fejlődik fel – mai teljesítményszintjére, másként mondva, ekkor áll a pályára, ekkor objektivizálódik irodalmunk teljesítménye, s az irodalom ritmusa válik a kiadói tevékenység ritmusává is.
Az éves kiadói programok kialakításában a pozitív eszmeiség a meghatározó, akkori szóval: az elkötelezettség, az angazsáltság; e divatos fogalom alapján napvilágot látnak kiadói csinálmányok is, kísért a dolgok túlideologizálása, ugyanakkor jelen van a realista szemlélet, s megjelennek irodalmunk időálló értékei.
I. kötet 58A második Fónod Zoltán utáni idő; ez az évtized eltér a kiadó gyarapításának, építésének gyakorlatától, második évtizedében a kiadó gyakran kerül vészhelyzetbe, mi lettünk a nemzetiségi rosszak intézménye: a gyanúsak, a megbízhatatlanok, a tévelygő értelmiségiek, a nacionalisták társasága. A kiadó akkori személyi állományában nem volt ember, akinek ne tekerték volna nyakára a gyanú vagy valamilyen eszelős jelző kötelét. Hisztéria és kiszámíthatatlanság jellemezte a kiadó légkörét ebben az időben.
Mindmáig érthetetlen s megmagyarázhatatlan Fónod Zoltán leváltása a kiadó éléről.
A második évtizedben került vád alá Duba Gyula is – érdemes művészként, prózánk jelességeként megbízhatatlanná akarták degradálni. Letörölni a tábláról, a vádlottak padjára lökni több másokkal.
Vádemeléssel ment el a kiadóból Mayer Judit is.
Eltorzult az irodalom megítélésének szempontja is, alig volt kézirat, amelyre ne ütötték volna rá a nacionalizmus bélyegét. Példákat tudnék sorolni a kéziratok nyomdából való visszakérésére, az elrendelt szerkesztői csonkolásra, kihúzásokra, kihagyásokra. Sokszor az volt az érzésem, hogy a keservesen létrehozott kiadó dobra vert préda és kiárusítás tárgya.
Mindez kiprovokálta a görcsös önvédelmet, amit leromboltak egyik nap, a következő napokon visszaraktuk. Mennyi elveszett idő, mennyi elveszett energia.
Létrehoztuk az irodalom, a könyvkiadás értékeit, aztán kompromittálták azt. Hányszor és hányféle formában kompromittálták!
Tartani kellett a kiadót, gyarapítani is: a bosszúra gondolással, a frázissal, a felelőtlenséggel szemben. Azok tették ezt, akiknek sorsa egy a kiadóéval, azok, akikben a tehetetlenség újratermelte a felelősséget, azok, akik tudták, hogy a kiadó létezése érdekében meg kell oldani minden visszahúzó helyzetet.
Kívülről kellett beavatkozni, igazgatót váltani, hogy változzék a helyzet.
Ennek az időnek is megvannak az irodalmi-kiadói értékei.
De ezek egy frázisakarat ellenében születtek.
A Madách Könyvkiadó két évtizede nagyon érdekes olvasat, I. kötet 59tanulságos, egyszerre irodalmi, kiadói, s emberi üzenet is. Hol tarthatnánk, ha nem eszmei zsákbafutások s mesterséges szellemi akadályversenyek sorát abszolváltuk volna.
A közös könyvkiadásról kell szólnom.
Az összefüggések láttatása érdekében szükségesnek tartottam vázolni ezt a hátteret, amely az elmúlt húsz évben behatárolta a közös könyvkiadás programját és gyakorlatát is.
Harmincöt éve, 1953-ban írták alá a közös könyvkiadásról szóló egyezményt Csehszlovákia és Magyarország között. Az okmány értelmi szerzői akkor nem sejtették, hogy Közép-Európa legidőtállóbb és legtermékenyebb kulturális kapcsolatának az alapjait rakták le.
Országaink között a közös könyvkiadás harmincöt éves, példaértékű gyakorlat.
1969-től, tehát megalakulása óta a közös könyvkiadási egyezmény valóra váltó gazdája a Madách Könyvkiadó.
A számok: 35 év alatt a közös könyvkiadás programjának keretében Csehszlovákiából 1225 művet vittünk ki Magyarországra, 6.950.785 példányban.
Ugyanebben az időben Magyarországról 4.762 művet hoztunk be 6.330.356 példányban.
A kezdet: 1953-ban a közös könyvkiadás keretében a csehszlovák fél egy könyvet küldött 5.000 példányban.
A magyar fél 1954-ben exportált először Csehszlovákiába: 36 művet 78.070 példányban.
Csehszlovákiából 1954-ben már 15 mű került Magyarországra 174.622 példányban.
Az önálló Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó megszűnése (1955) után, tehát amikor nem volt önálló magyar könyvkiadó, így alakult a közös könyvkiadás (illusztrációként):
1957 – Magyarországról behoztunk 65 művet 107.128 példányban. Magyarországra kivittünk 20 tételt 84.180 példányban.
1958 – Behoztunk 55 művet 77.928 példányban. Kivittünk 22 művet 95.400 példányban.
1962 – Behoztunk 90 művet 103.780 példányban. Kivittünk 25 művet 113.698 példányban.
1965 – Behoztunk 134 művet 193.691 példányban. Kivittünk 34 művet 153.712 példányban.
I. kötet 601969 – (ez már a Madách Könyvkiadó első éve) Magyarországról behoztunk 229 művet 167.377 példányban. Magyarországra kivittünk 20 művet 125.150 példányban.
A Madách, tehát az önálló könyvkiadó léte biztos és állandó intézményes hátteret jelent a közös könyvkiadás programjának. 1969-től kezdődően fokozatosan emelkedik – szinte duplájára nő – a közös könyvkiadás keretében kivitt, illetve behozott művek és példányok száma.
A Madách 20 éve alatt a közös könyvkiadás számokban: Magyarországról behoztunk 3.438 művet 4.598.126 példányban. Magyarországra kivittünk 822 művet 4.730.588 példányban.
S az utolsó adat:
1980-ban Magyarországról 124 mű került hozzánk 280.420 példányban. Csehszlovákiából kivittünk 46 művet 250.430 példányban.
A közös könyvkiadás röviden elmondható lényege: a Madách Könyvkiadó, illetve a csehszlovák fél Magyarországra exportálja az itteni magyar irodalom termékeit, valamint a szlovák és cseh irodalom magyarra fordított alkotásait.
A mi kivitelünk ellentételeként Magyarországról a világirodalom, a magyar klasszikus és kortárs irodalom, a gyermek- és ifjúsági irodalom műveit, valamint ismeretterjesztő kiadványokat hozunk be.
Alapjában ez egy cseremechanizmus, a kereskedelem nyelvén: kulturális értékek cseréje, amelyet mindkét ország anyagilag támogat, ezáltal a program keretében piacra kerülő könyvek kedvezményes áron kerülnek forgalomba.
A közös könyvkiadás mechanizmusának alaptétele a kölcsönös előny.
Éves elszámolásban e csere értéke pénzösszegben mindkét oldalon 500-500 ezer rubel, amit a két fél államközi szerződésben rögzít. A hitelesség kedvéért hozzá kell tennem, ez a rubelösszeg ma már nem felső határ, meghaladott, az elmúlt három-négy évben a Madách rendszeresen túlteljesíti kiviteli kötelezettségeit.
Pontosabban túlteljesítheti; a magyar könyvpiac, számos gondja ellenére, fogad könyveket terven, illetve a meghatározott rubelkereten felül is. 1987-ben például a Madách által exportált könyvek értéke közel 800 ezer rubel volt.
I. kötet 61A számok és a száraz tények felsorolásán túl, a közös könyvkiadás mechanizmusa és programja más szintű jelentések hordozója is.
Van irodalmi jelentése: nemzeti kisebbségünk irodalma természetes módon érintkezhet a nemzeti kultúrával, szembesülhet annak értékrendjével, érintkezhet áramlataival, termékenyítő hatásokat építhet magába, s a legjobb műveivel hathat is.
Irodalmunk fogadásának, illetve befogadásának első mozzanata a kiadók szintjén történik, itt mérjük meg először a művek minőségét. A kiadói véleményezés alapján történik a rendelés, a mi mit ér, miből mennyit. Ez a mozzanat egyszerre kereskedelmi és irodalmi – mondhatnám azt is, irodalompolitikai.
Ennek kapcsán egy érdekes dolgot szeretnék megjegyezni: a csehszlovákiai magyar irodalom ma már jónak, legjobbnak mondott alkotásai sem érik el a magyar kortárs irodalom átlag-példányszámát.
Szinte alig van csehszlovákiai magyar mű, amelyet ne jegyezne, ne regisztrálna, minősítene a magyar irodalomkritika. Számunkra ez értékes mozzanat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a magyar irodalomkritika tükrében az utóbbi években nőtt irodalmunk ázsiója.
Azáltal, hogy lefordítjuk és kiadjuk a szlovák és cseh irodalom alkotásait, nemcsak közvetítünk, hanem tolmácsolunk. Egy magasabb szintű, közép-európai irodalomtudatot művelünk. A szolidaritás és együvétartozás tudatát, a szükségünk van egymásra tudatát, a közös sors tudatát. A közös könyvkiadás irodalmi testközelség még akkor is, ha egymásnak hátat fordítva ülünk, ez az irodalmi testközeliség szárítja a primitív nacionalista gőzöket, még akkor is, ha azt hisszük, mindig nekünk, csak nekünk van igazunk. A közös könyvkiadás kényszerítő program is, egy asztalhoz kell ülnünk még akkor is, ha nem tetszik a másik szabása, s beszélnünk kell, mondani monológot, párbeszédet, mert ugyanazon asztal lapján van az én könyvem is.
A közös könyvkiadás a szlovák politika, kultúrpolitika progressziója, egymás irodalmi arcának nézése – közelről. Progresszió, mert nyelve az irodalmi többes, mert behálózza Közép-Európa irodalmi térképének egy részét, mert irodalmi vonalakat húz Pozsony, Pest és Prága között, mert irodalmi határokat húz I. kötet 62és alakít, mert a szomszédos irodalmak föderációját, szövetségét sugallja.
Kár, nagy kár, hogy Közép-Európa szellemi térképén jelenleg ez az egyetlen ilyen szellemi program.
A közös könyvkiadásnak emberi jelentése is van.
Tudjuk, hogy a könyvkiadás hosszú lejáratú munka, építmény, ilyen szellemi építmény a közös könyvkiadás is; a szlovák és magyar könyvkultúra háború utáni nemzedéke előbb a fundusát rakta, majd a falait emelte a közös programnak.
Életek épültek bele a közös könyv templomába.
Magyar részről: elsőként Ferenczi Istvánnét, Anikót említem, egy ügy állandó és fáradhatatlan pásztorát, az ügyelőt, a rendezőt, a lelkiismeretet… Illés Endrét, Siklós Margitot, Domokos Jánost, Kónya Juditot, Szabó Józsefet, Horváth Lajost, Tarnócz Mártont, Sziládi Jánost, újabban Osztovics Leventét, Inkei Pétert, s hosszú sorban sok mindenki másokat, akik csak kezük érintésével is gyarapítják ezt a programot.
Szlovák részről: Ján Princ, Pavol Holéczy, Štefan Jenikov, Ján Ferenčík, Ondrej Človieček, Schiller György, Július Lőrincz…
S persze a Madách alapító serege: Hubik István, Czagány Iván, Dömény Klára, Hideghéty Erzsébet, Mayer Judit, Lángh Eszter, Mács Julianna, Braunsteiner Erzsébet, Fukári Valéria, Kövesdi János, Czikó Erzsébet, Huppmann Ferenc, Varga Erzsébet, Kiss Jolán, később: Fónod Zoltán, Grendel Lajos, Varga Lajos, Tőzsér Árpád, Szabó Géza, Duba Gyula, Klimits Lajos s akik azóta jöttek.
A magam, s ha tehetem, a mások nevében is, a közös könyvkiadás becsületrendjét adományozom az itt felsoroltaknak.
A közös könyvkiadásnak kereskedelmi jelentése is van. Tudott dolog, hogy kiadványaink túlnyomó része magyar könyvpiacra kerül, ebből származik bevételünk jelentős hányada. Más szóval az export, azaz a közös könyvkiadás a Madách kenyere is.
A gondok: a változó magyar könyvpiac, a klasszikus magyar kiadók profiljainak változása, a magyar könyvkultúra hangsúlyainak változása, a kritikus pont alá süllyedő példányszámrendelések. Mind-mind elgondolkodtató, változást, egy más helyzethez való igazodást kényszerítő tényező.
I. kötet 63Gond: az utóbbi évtizedben a kiadó belső bizonytalanságai a középszer, a középszer kényelme felé nyomták az esztétikai igényt. S ez a közös könyvkiadás keretében behozott könyvek megválasztására is rányomta a bélyegét. Viszonylag sok középszerű könyv jön be hozzánk, megfakult irodalmi igényünk, aprópénzre váltunk egy állandóan újratermelődő nagy lehetőséget.
Gond: e jól működő kulturális csere ellenére mégis kevés a magyar könyv. Ilyen szempontból, s az elmondottak alapján is, kritikus pontjához ért a közös könyvkiadás gyakorlata.
Mégis: mintaértékű a közös könyvkiadás egyezménye, 35 éves múltja tiszteletre s további építésre kötelez.
– Határainkon innen és túl ismert és elismert író vagy. Ám úgy vélem, nem árt, ha az olvasókat emlékeztetem rá, hogy pályád kezdetén az ifjúsági szövetségben ellátott tisztségeiden kívül egyebek között előadtál a pedagógiai főiskolán, irodalomkritikusi, művészetpolitikai és irodalomszervezői tevékenységet is folytattál. Utóbbi ténykedésed egyik legjelentősebb eredménye volt a jubiláló folyóiratunk létrehozása. Mint első főszerkesztője hogyan emlékszel vissza a „Szemle” megszületésére? Harminc év távlatából hogyan látod ezt a korszakot? Milyen óhajok, vágyak, remények, szükségletek hívták életre a folyóiratot?
– Öt évvel ezelőtt ünnepeltük az Irodalmi Szemle fennállásának negyedszázados évfordulóját. Akkor már elmondtam az alapítás körülményeit: az indulás kronológiáját, a folyóirat korai életrajzát. Ismétlésnek nincs értelme. Most, ha harminc év múltán mégis visszatérünk a rajt irodalmi pillanatához, a forrásvidék tisztább, hitelesebb rajza miatt tesszük.
A lap születése? Mint minden szülés, egyszerre öröm és fájdalom. Az út elején az irodalomteremtés ösztönös-tudatos szándéka állt, s a természetes felismerés: folyóirat nélkül nincs irodalom. Éreztük, hogy kell. Akartuk. Akarásunk, elhatározásunk, érveink váltották, kényszerítették ki a kultúrpolitika felelőseinek megértését. Persze a megértés nem volt hozsanna. Pénzt kértünk, szerkesztőséget kértünk: a béralapot a Csemadok és az írószövetség adta össze. Adminisztrációt kértünk. Az irodalomban jártas emberek tudhatták, hogy a kérelem tárgya a magyar irodalmi lap. Valójában egy irodalom kért bebocsátást. Helyet, levegőt, teret. Feltételeket. Szerencsénkre az akkori kultúrpolitika irodalompártoló volt – hisz hálaéneket várt az irodalomtól. Önmaga dicsőítését. Gondolkodásának s terveinek visszaigazolását. S mi volt akarásunk hatóereje? A szociális igazságtalanság és igazság élménye. A nincsből, a nyomorból való kilépés. A plebejusok haragja, győzelme, s később gőgje. Ez a szociális telítésű plebejusi életérzés, eszme gondoI. kötet 65latérzékeny, haladás- és forradalomérzékeny. Ez vált feszítő- és tolóerővé.
Az ötvenes évek… Ellentmondásos idő, s mennél inkább távolodom ettől az évtizedtől, annál inkább a nagy ellentmondások és végzetes tévedések korszakának látom. A sztálini osztályharcelmélet alapján meghirdetett grandiózus nemzeti programok: gazdaságiak, társadalmiak, ipariak, mezőgazdaságiak, kulturálisak, szociálisak, irodalmiak, katonaiak, rendőriek… Az érvényesülés végtelen lehetőségeinek kínálata, minden a jövőért. Mi, a magam nemzedéke e hullámon csapódtunk a történelembe. Azt hittük igaznak, amit mondtak, azt vettük magunkhoz, amit adtak. Mindent naiv hitünkbe oltottak: igazságot, hazugságot egyaránt. A jót várás naivságába: Sztálin „zsenialitását”, tévedhetetlenségét. Katonai géniusz voltát. Mindenhatóságát… S alig is vettük észre, hogy lelkünk közepén határ húzódik, a jót és rosszat választó határ. Előbb azt hittük, ez csak ének és jelszavak. „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ…” „Utat törünk mi majd a népnek…” Mi, a falvak és kisvárosok felszínre került senkijei a választóvonal jó oldalán hittük és tudtuk magunkat: jogban, igazságban. S hogy számunkra a rombolás és az építés mindennapi kötelesség. A végzett munka napi vagy hosszú lejáratú természetes értékeit győzelmi jelentésekké fogalmaztuk. S hittük, hogy győzelmeink okán van jogunk ítélkezni is. Így lépkedtünk az öntudat lépcsőfokain – ködös magasságok felé. Tanultunk, dolgoztunk, építkeztünk, a világmegváltás megszállottjaiként. Harcoltunk a jóért, de az ellenség ellen is. Mert mindenünnen ellenség leselkedett, akit csak harccal lehet leleplezni, felfedezni és megsemmisíteni. Két tábor volt a nagyvilág: kizsákmányoló és kizsákmányolt. De ilyen kettéosztott volt kicsiny világunk is. A lelkünk közepén húzódó határ túloldalára telepítették az ellenséget. Ide seperték a kispolgárt, a „burzsoá csökevényt”, a susztert, a kulákká „rangosított” parasztot, a kishivatalnokot, a falusi papot – s a csak árnyalattal is másként gondolkodót… S egyszer csak ellenség lehetett apám-anyám nyomora, családrokonságom kisparaszti nyomora. A bakák emlékezete – s minden kicsi ember is, aki nem teljesítette az eszme napiparancsát. A választóvonal túlsó oldalán az elítéltek s megpecsételtek száma szaporodott. A I. kötet 66csinált ellenségeké. S amit mi akkor „társadalmi igazságnak” hittünk, valójában egy kóros ideológiai tétel – az osztályharc állandó éleződése – érvényesítésének a drámája volt. A csinált ellenség – a szocializmus tragikus tévedése. A kisemberből is lehet ellenség. A jóból rossz. Éreztem e kettősség tudathasadásos jellegét, de az események akkori olvasata számomra más volt. Úgy tudtam, apámnak azért kell szövetkezetbe lépnie, mert ott boldogabb lesz, biztos és könnyebb jövője lesz. Naivságom bűne. De nem tudtam apám „boldogságának” az árát. Az árat, amit fizetnie kellett és kell. Magáért és értem, az én jövőmért is. Ahhoz, hogy én főiskolás maradhassak, neki a szövetkezetbe kellett lépnie. Én is agitáltam, szóban és írásban. S a fizetségről én sem szóltam: a magam életének fizetségéről, az én életem fizetségéről, a társadalom fizetségéről. A szocializmus kezdeti szakaszáért nagy árat kellett fizetni. A kisparaszti nyomorból apámék a szövetkezet-alapítás nyomorába estek.
Vajon az ár, amit fizettünk és fizetünk, arányos-e a győzelemmel? Az ötvenes évek győzelmi és felszabadulási érzésének hátterét tragédiák és drámák szegélyezték. Dermesztő kulissza-darabok. Győzelem és tragédiák. Naivságom, naivságunk fölött szinte láthatatlan huzalként a politika magasfeszültsége húzódott: diktatúra, humánum, kommunista jövő – ezekkel a kulcsfogalmakkal. Fábry emlékezetes lapindítója irodalomtörténeti értékű írás. Keserű összegezés, s egyben elindítója egy folyamatnak. A Szemle megjelenése jelentősen enyhítette irodalmunk albérleti nyomorát. Alkalmiságát, kiszolgáltatottságát, alárendeltségét. Lett egy centruma – ha negyedéves megjelenéssel is kezdetben. Mindjárt az első számot – éppen Fábry írása miatt – feljelentette valaki. A kultúrpolitika felelősei bizottság elé idéztek, s felolvasták egy járási ideológiai párttitkár terjedelmes vádbeszédét: 1958 októbere volt. Fábryt távollétében egyértelműen elmarasztalták. „Tájékozatlan, távol él a centrumtól, és pesszimista. Ez háború előtti hang, aminek ma nincs aktualitása…” Engem megróttak. S figyelmeztettek, hogy frissiben megfosztanak főszerkesztői tisztségemtől, amennyiben ez megismétlődik. Ezután még sokszor jelentették fel a Szemlét a magyar nemzetiségi kultúra tisztségviselői. Jelentgetőkért és „bizalmas” jelentésekért sohasem kellett a szomszédba mennünk.
I. kötet 67– Az első folyóiratszámokat böngészve az a benyomásom, hogy fő törekvésed az volt: a Szemlében prezentálni költészetünk és prózairodalmunk új eredményeit, fegyvertényeit. Turczel Lajos így jelölte ki a feladatot: „…megszületett a régóta kívánt irodalmi lap, most rajtunk múlik, hogy azzá váljon, aminek óhajtottuk: irodalmunk regulátorává, a dilettantizmus vadvizeinek lecsapolójává, az irodalmi termés aranymosó szitájává.” Hogyan élt a „harmadvirágzás” nemzetiségi irodalma a kiharcolt lehetőséggel?
– Elsősorban a helyzetet kell tudatosítanunk: kezdők voltunk. S ezzel együtt nyilván nagyképűek is. De egyet tudtunk, meg kell tanulni a lapcsinálás mesterségét: a szerkesztést, a szerkesztői szándékok gyakorlati kivitelét, a kapcsolatteremtést az irodalommal, irodalmakkal, képzőművészettel, zenével, színjátszással: műkedvelő mozgalommal, újságírással… Kapcsolattartást minél szélesebb szellemi közeggel – irodalmunk növekvő-bontakozó erejére támaszkodva, alulról építkezve… Azaz: megtanulni az irodalomban járást. Ha visszagondolok, sokszor vak vezetett világtalant. Ettük, faltuk, karmoltuk egymást – végkimerülésig tartó vitákban alakult, tisztázódott a szándék, tárgyiasult az elképzelés… Türelmetlenül, izgalommal szerkesztettünk. Gondolatainknak erős érzelmi, indulati kulisszái voltak. Műkedvelőkként indultunk, de profik kívántunk lenni. Napi kenyerünk volt a vita. Szerveztük az anyagot, az akkori tollforgatók mindegyikétől rendszeresen, levélben kértünk kéziratot. Kerestük, megkerestük az embereket. Néhány hónapos főszerkesztői csetlés-botlás után rájöttem: az irodalmi lap természete megkívánja a szerzőkkel való személyes kapcsolatot, a jó lapszerkesztőnek irodalmi udvara kell legyen… És jöttek a gondok: a lap betájolása, orientációja, koncepciója. Egy bontakozó irodalom egyetlen lapja. „Egyke”. Mi legyen szerepe? A helyzet, a gyakorlat, az idő válaszolt a kérdésre: nem lehet csoporté, nemzedéké, iskoláé – legyen mindenkié. Tehetség, kezdeményezés, gondolkodás, erkölcsi felelősség közös irodalmi tulajdona. De ne legyen csak egyarcú, adjon helyet a nemzetiségi lét minden területének: történelemnek, szociológiának, néprajznak… Szerkesztőségi elv lett a véleménycsere és annak szervezése… Ezekben a nyilvános vitákban alakultak ki nemzeI. kötet 68tiségi kultúránk fejlődésének meghatározó elvi tételei: irodalmunk kettős honossága, a nemzetiségi irodalom közéletiségének szüksége, a nemzetiségi irodalom egyenrangúsága… A kezdeti években nem volt a múltat illető átgondolt programunk. Volt hagyományunk, de nem volt hagyományszemléletünk. Érdekes jelenség az indulás hagyomány-érzéketlensége. A kezdés szakaszában az egyéni múlt idő a fontos, ezt hozzuk, ezt mutatjuk fel elsőnek – a közeli, a hivatkozó múltat. Az ötvenes évek elején kezdők nem keresik közvetlen irodalmi elődeiket. Az első hullám költőinél inkább kimutatható Petőfi, Ady, a népiek hatása, mint a két háború közti progresszivitás nyoma. Fábry Stószon él, de számunkra még ismeretlenség. Keveset tudunk róla vagy semmit. Ugyanígy a Losoncon élő Szabó Gyula festőművész és Ostravában Forbáth Imre – élő, létező ismeretlenségek. Még nem keltünk keresésükre. Az ötvenes évek hagyományszemlélete sokáig tisztázatlan, megfogalmazatlan. Kétségtelen és sajnálatos tény, hogy a harmadvirágzás indulása közvetlenül nem kapcsolódik az előző időhöz. Hézag keletkezett, köztes idő. Szinte megszakadni látszó folytonosság. Elveszett idő. Változást majd csak a hatvanas évek eleje hoz. Élő irodalmunk alakítja ki azt a bizonyos hagyomány-stratégiát. Először Fábry figyelmeztetett a hagyományra. „A múlt mellőzhetetlen nagykorúsító tantárgy” (A gondolat igaza, 1955). A hatvanas évek elején jelenik meg irodalmunkban a regény. Ekkorra érik meg a kimondás ereje és bátorsága. Ekkor indulunk visszafelé életünk nyomain: Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regénye, Dobos László: Messze voltak a csillagok, Mács József: Adósságtörlesztés, Duba Gyula: Delfinek című novelláskötete… A múlt, immár frázistól, sematizmustól mentesen. Ezzel egyidőben kultúránk is hangsúlyozottan keresi a szellemi élet hagyományvonalait. Egy irodalomföldrajz tudatosul és fogalmazódik bennünk. Irodalmi szülőföldek, a magyar irodalom honi születésű klasszikusai rokonodnak a múlttal: Jókai Napok, Szenci Molnár Albert Napok. A hatvanas évek elejétől kezdődően főként Turczel Lajos programszerűen foglalkozik nemzetiségi irodalmunk hagyománytérképével… S az Irodalmi Szemle mindennek helyet adott, ahol és amikor erre képes volt – inspirált, térképvázlatot vonalazott… Az ankétok és viták szervezése programszerű volt. A véleményI. kötet 69cserék, a viták a gondolkodás eszközei. Fórum. Lehetőség. Nyilvánosság. Szándékom ezzel egyértelmű volt: siettetni irodalmunk kibontakozását. A viták a közösségi gondolkodás tisztázatlan területeit jelzik. Hiányt. Vita tárgyává tettük többek között a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetét; a nemzetiségi kultúrák szerepét; a nemzeti kisebbség irodalma felzárkózásának lehetőségeit; a szocialista irodalmak együttélésének tapasztalatait; a realizmus, az antisematizmus problémáit; a színjátszás gondjait; a műkedvelő csoportok helyzetét… Könnyen leolvasható: a vita, a véleménycsere a hangsúlyok műfaja. Egy-egy helyzet fontos tételének kiemelése. Ha a Szemle szerkesztőségének ebben van szerepe, az annyi, hogy irodalmunk akkori fejlődési szakaszában gondolatokat, témaköröket, összefüggéseket kihangsúlyozott, közhírré tett, és véleménycserét szervezett. Tudatosított.
– Az írószövetség Magyar Szekciója ülésén 1959 februárjában tartott vitaindítódban megállapítottad: „Prózairodalmunk egyik jellegzetes vonása, hogy indulásától napjainkig együtt halad a publicisztikával. Ez a tény sok mindent megmagyaráz.” Akkor ezt a tényt pozitív jelenségként értékelted. Hogyan látod ma ezt a kérdést? Mennyiben segítette a publicisztika a széppróza valóságérzékelésének, reális szemléletének kifejlődését, ugyanakkor mennyiben gátolta szemléletbeli nyitását, művészi-formai korszerűsödését?
– Kultúrtörténeti tény, hogy a harmadvirágzás irodalmának melegágya az újságírás volt. A betűvetés első lehetőségeit az iskolák – és az alakuló szerkesztőségek, szerkesztőségsejtek adták. Az Új Szó, az Alkotó Ifjúság, az Ifjúsági Szemle, később az Új Ifjúság, a Szabad Földműves, a Fáklya: kenyérkereset, az anyagi megkapaszkodás kényszerítői is. A hírlapírás iskola, a betű iskolája. Az ötvenes években induló költők, prózaírók közül alig van ember, aki ne újságíróként vagy szerkesztőként kezdte volna a pályát. Kezdő újságíróként a többirányú összefonódás állapota: erősen kötődik a politikához, szinte részese a politika akcióinak. Részt vesz a programalkotásban, de a napi politikában is. Kötődik a népműveléshez. S ami a legfontosabb: az állandó országjárás, a napi pontosságú friss ismeretek, a szünteI. kötet 70len feltöltődés lehetősége. Az újságírás, a publicisztika az ötvenes évek elején politikai-társadalmi pezsgésében kétségtelen inspirálója irodalmunk bontakozásának. Ezt a pezsgést elmeríti a személyi kultusz s a sematizmus. De ugyanígy megbénítja az összefonódásokat is. A hatvanas évek megélénkülő s felgyorsuló társadalmi mozgása szinte újraszüli a publicisztikát. S érdekesen a politikai publicisztika kerül a lapok élére. Háború utáni nemzetiségi életünkben megjelenik a kérdező újságíró. A hatvanas évek második felében elszaporodó interjúk sora kétségtelenül kiszélesíti életünk politikai és szellemi határait. A nyíltabbá váló társadalmi közérzet: nagyobb emberi és irodalmi biztonság. A hatvanas években szembetűnően erős a kölcsönhatás publicisztika és irodalom közt az alakuló életműveken belül is: Mács József, Duba Gyula, Gál Sándor, Cselényi László, Tőzsér Árpád… Ez a kölcsönhatás a hatvanas években irodalmunk fejlődése számára kétségtelen hozadék. S a rangos publicisztika beszövődése irodalmunkba nem az a hely, ahol a gyengébb művészi teljesítmény okát keresni kell. A hetvenes évektől kezdődően publicisztika és irodalom eltávolodott egymástól. A politikai tárgyú publicisztika lelassult, elfakult, erejét és bátorságát veszti. Viszont a prózánk, nyilván önerejénél fogva, felfelé ível. A politikai tárgyú publicisztika a szociológia területére vált. Jelenleg szellemi életünk hiánycikke a hatvanas évekre emlékeztető publicisztika!
– A csehszlovákiai magyar irodalom „ereje a nép ismeretében van: ez a gyökér, elindító és megtartó alap. A néphez, az élethez való viszonyunk irodalmi értékünket és magatartásunkat is megszabja, kifejezi. Filozófiai és esztétikai normák tudása és birtoklása még nem avat szlovákiai magyar íróvá. A mi életünkben társadalmi, történelmi valóságunk megismerésével és alkotó kifejezésével kezdődik az író” – szögezed le egy elvi eszmefuttatásodban. Ez a megfogalmazásod sokban emlékeztet Fábrynak a megírandó „szlovákiai magyar regénnyel” szemben támasztott követelményeire. S talán a te műveid, Duba Gyula prózája, Rácz Olivér már említett regénye, Gál Sándor novellái stb. is ez axióma jegyében születtek. Vajon milyen mértékben sikerült irodalmunknak művészileg sikeres képet festenie történelmi-társadalmi valóságunkról?
I. kötet 71– Ez a kérdés, de szinte minden kérdésed, tanulmány méretű feleletet igényelne. Ez a téma ma már kollektív megítélést igényel. Tematikus szemináriumot, kritikusok, írók, irodalomtörténészek részvételével – „Próza- és regényirodalmunk” címmel. Ma már nem lehet egyszavas válasszal leinteni a szlovákiai magyar regény ügyét. Különben is egyetlen regény sohasem fejez, fejezhet ki egy irodalmat. Van szlovákiai magyar prózairodalom, van szlovákiai magyar regény, s ez az epika állandó közelségben, közelítésben van kisebbségi társadalmunk valóságával. Kritikai írások sora bizonyítja, hogy prózairodalmunk legjobb művei miatt nem kell szégyenkeznünk a nemzeti irodalmak asztalánál sem. A prózairodalmunkat meghatározó művek realizmus-irányzatúak, amit közvetítenek, hitelesnek érzem. Hiányérzetem oka: egysíkú epikus szemlélet, az elmondás, az egyszerű reprodukálás. S a kompromisszumra való hajlam. Inkább lágyítunk, enyhítünk, puhítunk, elegyítünk, s közben hátrálunk az elégia, az idill felé. Soknak érzem a feloldásokat és felmentéseket. A paraszti világ drámáit, tragédiáit jobban el tudjuk mondani, mint a mai élet konfliktusait. Mai prózánk konfliktusszegény, drámaszegény, tragédiaszegény. Túlságosan idegeinkbe szívódott napi életünk, a kisebbségi társadalom megalkuváshajlama. Egyáltalán, a megalkuvás mint az élet állandóan ismétlődő megoldása. Ez a téma is megérne egy misét: közéleti és irodalmi megalkuvásaink. Kisebbségi társadalmunkban – úgy érzem – sokkal több a tudati, lelki, erkölcsi halál, mint amennyit irodalmunk erről elmond. Olykor úgy érzem, hogy prózánk valóságszemlélete archaikusan szerény és bűnösen szemérmes. Az ötvenes évek elején számunkra meztelen-tiszta fogalmak: szocializmus, nép. Igen, a kezdet irodalmi pillanataiban bennünk történelmi jelentésű fogalmakként munkáltak. Nem tudtuk, hogy már akkor s azóta is visszaéltek értelmezésükkel, nem tudtuk, hogy vér és igazságtalanság tapad a fogalmakhoz… Vállalkoztunk, vállaltuk. A kollektivitás: irodalmunk kibontakozásának kulcsszava. Induló költészetünk kollektív fogantatású, kollektív élményű, kollektív ihletésű. Ennek alapján fogalmazódnak az első ars poeticák. Az első programok. A népi többes a kis népek létműfaja… Ez a kitelepítések, meghurcolások érzés-öröksége is. S felismerése: együtt a rossz is elviselhetőbb, összebújva a I. kötet 72rossz is könnyebben múlik. A népélmény s az irodalmi élmény közös forrású. A mi felelősségtudatunk a pusztítás, a rossz közösségi élményéből formálódik. A felelősség így nem deklaráció, kinyilatkoztatás, hanem közösségi élményünkből kinövő természetes kötelesség. Elég volt életünk saját nyomán maradni (ami a sematizmus, a személyi kultusz szédülete idején nem is volt olyan egyszerű) – és irányban voltunk. Az élmény, az érzés társadalmiasult, s válhatott a hovatartozás, felelősség tudatává. Költészetünk mindmáig meghatározó érzése: a szülőföld élménye. Aki szülőföldjét mondja – akármilyen műfajban is –, hovatartozását fogalmazza. Irodalmunkban a felelősségtudat a hovatartozás: a valakikhez, valakihez, valamihez tartozás sokféle művészi kifejezése.
– A Szemle indulásától kezdve minden számban található recenzió, kritikai elemzés. Vagyis a főszerkesztő gondosan figyel rá, hogy a megjelent műveknek visszhangjuk legyen, s az irodalmi kritika is fejlődjék. Megítélésed szerint mennyivel járultak hozzá a Szemle kritikái irodalmunk fejlődéséhez? Meddig volt szükségszerűség irodalmunkban az ún. nevelő szándékú kritika? Milyen erkölcsi-művészi haszna volt a sematizmusvitának irodalmunk számára?
– A kritika figyelő szem. Ítéleteit nem lehet minden esetben egy az egyhez elfogadnunk. De a figyelő szem ténye figyelmeztetés. A regisztrálás, az „irodalom elkönyvelése” az induló irodalom esetében helyettesíthetetlen szerep. A lap kritikai rovatának a meghangsúlyozása szándékos volt. A szerkesztőség minden tagja írt recenziót vagy kritikát, s ezen túl erélyesen szerveztük a kritikai írásokat. Legtöbbször „kipasszíroztuk” szerzőikből a kritikákat. Úgy érzem, a Szemle akkori szerkesztőinek kritikai ügyködése s a megjelent kritikai írások egy irodalmi lépcsőfokot képeztek – a több felé. A kibontakozás, a felismerések, az önismeret, a realizmusszemlélet felé. Talán furcsa beszéd, de a kritikai életet mindenkor szervezni kell. Ma is. Az irodalmi folyamatok kezdetét, végét nem lehet bevonalazni, naphoz, hónaphoz, még évhez sem lehet kötni. A magam véleménye szerint a háború utáni irodalmunk vízválasztója az antisematizmus érvényre jutása. Az „antiidő”, a realizmus, a gondolI. kötet 73kodás feltámadása naptári időben a hatvanas évek első fele. Az ún. nevelő szándékú kritikát sem lehet szorzótáblában kifejezni. Turczel Lajos „nevelő” kritikái nem az irodalmi dedót jelentik. Nemcsak az írás ábécéjét kérte számon, hanem esztétikára, s főleg gondolkodásra tanított. Fábry Kevesebb verset – több költészetet tanulmánya tömény didaktika, ugyanakkor ragyogó esztétika, s irodalmunk megható szeretete is.
Sematizmus, antisematizmus – harminc év távlatából ezt tartom az akkori helyzet fő vonulatainak. Innen vezethetők, származtathatók a műfaji behatárolások is. Az Antisematizmus – az én olvasatomban – korszakhatároló. A sematizmusvita, de különösen Fábry antisematizmus-tanulmánya irodalmi felezővonal. A sematizmusvita a Hétben kezdődött, s ez a lap kezdte közölni. Sajnos, a közlés félútján a szerkesztőség elállt a további részek publikálásától. Egyszerűen nem vállalta tovább Fábry kíméletlen szókimondását. Az Irodalmi Szemle folytatta és befejezte a közlést. E vállalásunknak az lett a jutalma, hogy Dénes Ferenc, az Új Szó akkori főszerkesztője dörgedelmes feljelentéssel olvasta író és szerkesztő fejére a revizionizmus legsötétebb vádjait. A feljelentés végső summája: azonnali hatállyal szélnek ereszteni a Szemle egész szerkesztőségét. Hónapokig tartó kivizsgálások, minősítések, kálváriák – lebegés. Vádlottak padja. „Napjaink res poeticája – ha úgy tetszik – ars poeticája az antisematizmus” – írja Fábry 1964-ben. Az Antisematizmus máig szóló üzenet. Antitoxint, ellenmérget kívánt termelni. „A sematizmus a fejbólintó Jánosok költészete” – írja. Ellenmérget az alattvalói szellem ellen, a frázis ellen, a hajbókolás ellen. „Ahol csak igenleni lehet és szabad, ott eltűnik, kiűzetik a gondolkodás… a legtöbb bátorságot a gondolkodás követeli…” – mondja Fábry. „A dogmatizmus: parancsuralom, s ezen belül a sematizmus: szolgakényelem… kaptafa, tudatos opportunizmus, akaratlan vagy vállrántó cinkos…” Az Antisematizmus antiírás: a megaláztatás utáni időben, a nemzetiségi nagytapsok éveiben ellenmérget kívánt termelni, ugyanakkor magabiztosságra, önállóságra, saját lábon járásra ösztönözni. Tette és írta ezt Fábry negyedszázada, huszonöt évvel a szovjet politika megújulási programja előtt. Fábry Antisematizmusa korszakot meghatározó. Máig érő üzenet azért is, mert a nemzetiségi lét I. kötet 74szüli a könnyítéseket, az önfelmentéseket, a felelősséget lemosó magyarázatokat, a periferikus lét kényelmét, az átvett gondolatelemeket, az elvek konjunkturális kisajátítását, az alibizmust… Az Antisematizmus – a mai antisematizmusunk – irodalmunk számára napforduló volt…
– Főszerkesztőséged idején számos kiváló költemény, novella, tanulmány, esszé stb. jelent meg. Mely írások voltak számodra a legkedvesebbek, a legemlékezetesebbek és miért?
– A szerkesztői munka lenyomata: úgy érzem, minden átolvasott kézirat – jól, rosszul – megérinti az embert. Felsorolás? Hézagos, vázlatos, igazságtalan lehet még a legtisztességesebb szándékú mondott jegyzék is. Tízéves szerkesztőmunka, kazalnyi kézirat. Az akkori jó, nem jó, tetszik, nem tetszik, mára az idő szövetévé vált. Sok minden összemosódik, a vers a hangulat vonzásaival, a költői külsővel, arcok, mozgás, helyzetek, történetek akkor más természetű élményei… Valami módon mégis megkülönböztet a szerkesztői emlékezet: különválaszt. Vannak írások, amelyeket mélyebbre vés. Az ötvenes évek végéről s a hatvanas évek elejéről ilyen címek gyúlnak elém: Tőzsér Árpád: Férfikor; Cselényi László: Galambok; Kulcsár Tibor: Pogány imádság; Gyurcsó István: Pásztorének öt hangra; Szőke József: Az asszony nem vándormadár; Duba Gyula: Szemez a feleségem; Csillagtalan égen struccmadár; Dávid Teréz: Vidor család… S Fábry Antisematizmus című tanulmánya. Meleg pecsét az arcok, s az értelem lenyomata is. A Kassáról figyelő és közelítő Rácz Olivér, Turczel Lajos rend- és igazságteremtő szándéka, építő-gyarapító jelenléte, Mács József örök-nyugtalan keresése, Ozsvald Árpád okfejtése, Gyurcsó István küzdelme a múló idővel, Tóth Elemér szüntelen békétlensége… Mind, mind az Irodalmi Szemle szerkesztői tükre. Életem fonata.
– A folyóirat megindulásától fogva nagy figyelmet szentelt a szlovák és a cseh kultúrának, valamint a kapcsolattörténetnek. Már az 1. számban részlet olvasható Hviezdoslav Ežo Vlkolinský c. elbeszélő költeményéből, kritikai elemzés Zdeněk Pluhař regényéről. A 2. számban Sas Andor írt alapos tanulmányt L’udovit Štúrról. A további évfolyamok minden számában szlovák I. kötet 75és cseh anyag: Janko Král’tól Peter Karvašig (Éjféli mise c. drámáját maga Fábry elemzi), Petr Bezručtól Jiří Wolkerig. Az internacionalizmus kezdettől vezérelve volt tehát a Szemle szerkesztőinek. Kapcsolatokat teremtettek más folyóiratokkal, írószövetségekkel. E szellemi nyitás bizonyára termékenyítőleg hatott irodalmi életünkre is…
– Azt hiszem, mindenki számára természetes, hogy egy bontakozó, létszámban s kiterjedésben kicsiny irodalom keresi a társat. Az irodalmi jó szomszédot. Az útitársat, a segítő erősebbet. Számunkra ez volt a szlovák irodalom. Nem akarom én az akkori viszonyt idealizálni, mert hát harapásban, leszólásban, sértésben is volt részünk. A rossz történelmi beidegződés száztövisű kaktuszként ért naponta testünkhöz-lelkünkhöz. Ugyanakkor a szlovák irodalom akkori magatartását meghatározó egyéniségek érzékeny értése kellett ahhoz, hogy az a mi irodalmi gyermekünknek lehessen bölcsője. Az értés homlokráncai morcosak voltak, de azért felismerés volt: hogy szándékaink, kéréseink, követeléseink mögött egy irodalom életereje mocorog. S ennek teret kell adni. Az irodalomteremtés makacs szívósságát érzékelte a szlovák irodalom.
Addig mentünk a szekér mellett, mígnem felvettek. S ez már a bizalom előlegezése volt. Lassan táguló lehetőség. Valahogy bévülre kerültünk a szlovák irodalom küzdelmeinek körén, azonosultunk vagy együtt haladtunk vele. Hiszen íróink szociális élménye, a nemzeti öntudat munkálása, a szlovák irodalom közéleti szerepe, a politika teremtésében való részvétele – számunkra mind vonzásterület, egymáshoz közelítő tényező. S a személyes közélet! Tíz évig a szlovák irodalom konyhájában, műhelyében csetlettem-botlottam. Részese és tanúja voltam sok mindennek. Személyes ismeretségbe kerültem a háború utáni szlovák írónemzedék szinte minden tagjával. És az irodalomban ez sokat számít. Éledő, bontakozó irodalmunknak a szlovák irodalomhoz való viszonya – az ötvenes évek végén s a hatvanas években – megküzdött viszony. Nem frázis, nem brosúra, nem diktált internacionalizmus. Egy közös küzdelmű, közös élményű, természetes viszony. Mindez tükröződik az Irodalmi Szemle szlovák anyagán.
A hatvanas évek környékén az Irodalmi Szemle hangsúlyoI. kötet 76zottan közölt szovjet irodalmi anyagot is. Nem rendelte ezt el senki. Ösztönös vonzás. Időben ez a XX., XXII. kongresszus vonzásterülete, a szovjet irodalom szabadabb gondolkodásával való rokonodás. Egyszerűen kapaszkodtunk mindenbe, ami irodalmunk területeinek kiterjesztését jelenthette. Kapcsolatot, kapcsolatokat kellett teremteni az irodalmi világgal, hiszen ismeretlen senkik voltunk. Önszorgalomból indultam Közép-Európa szinte minden irodalmi fővárosába, bemutatkozni, ismerősöket, barátokat, támogatókat szerezni. Prága, Pest, Moszkva, Kijev, Leningrád, Bukarest… Lapok sorával kötöttünk „irodalmi egyezményt”: Plamen, Kortárs, Slovenské pohl’ady, Tiszatáj, Alföld, Poglady, Novij Mir, Híd… Számos lappal volt szerkesztőcserénk, felismertük: az irodalmi lét megteremtéséhez nélkülözhetetlen a világ. Nagy volt a lemaradás, a más irodalmi közeggel való szembesülés, viszonyítás, a megméretés kényszere. Hazánk: Európa, e fogalomba kapaszkodtunk Fábry nyomán. Nagyképűség, tiszta homlokú akarás, a kitörés, a világba menés tüze, kicsinységünk, földhözragadtságunk magunk mögé seprése – mindez e fogalomban válik szimbólummá…
Fábián Zoltán a Magyar Írók Szövetségének nevében meghívta az Irodalmi Szemlét bemutatkozó vendégszereplésre. Galán Géza rendezésében – Sunyovszky Szilvia, Tőzsér Árpád, Kovács Lajos s magam részvételével – programot állítottunk össze irodalmunk értékeiből. 1968. február 11-én lett jelenésünk a Szövetség székházának tanácstermében. Zsúfolt ház, izgalom. Lélegzetvételnyi közelségre a magyar irodalom színe-java: Veres Péter, Darvas József, Féja Géza, Dobozy Imre, Simon István, Czine Mihály… A Pestre szakadt szlovákiai magyar írók mindegyike. Irodalmunk háború utáni történetének ez volt az első külföldi, nagy nyilvánosságú felmutatása. Az első kitörés. Az Irodalmi Szemle szerkesztői ügyködésének első elégtétele. Tíz év, egy este elmondva. „Ideje már bizony” – Fábry szavaival kezdtem mondókámat… Sunyovszky Szilvia előbb ezüsttálcán úrvacsorára emlékeztető kenyérkockákat kínál a szájak elé. Aztán térdre hullva mondja a verseket. Győry Dezső: Újarcú magyarok… Azon az estén mindnyájan térdeltünk, egymás előtt, s magunk előtt is… A program végén sokáig tartó döbbent csend. Száraz szájjal Veres Péter kapott szóhoz. „Leckét kaptunk ma I. kötet 77este – mondta –, leckét nemzeti öntudatból, leckét tudatlanságunkból, felelősségből. Rádöbbentettek bennünket, hogy van felnőtt szlovákiai magyar irodalom…”
A hatvanas évek elejétől kezdődően pozitív tartalmú közeledés figyelhető meg a szocialista irodalmak viszonyában. Nem véletlen, hogy éppen hatvanöt táján vetődik fel a közös irodalmi lap megteremtésének gondolata. Kezdeményezője a Csehszlovák Írók Szövetsége volt, de különösen a szlovák irodalom akkori felelősei ütötték a vasat. A tervek szerint az Irodalmi Szemle is része lett volna a közreműködő lapok láncolatának. Úgy éreztem akkor, lassan, küszködve részévé válunk egy nagy szellemi áramkörnek. Nagy kár, hogy a hetvenes években sok idő ment el a Szemle bűntelenségének magyarázatára, az alaptalan és ostoba vádak parírozására. Az önmentés szinte évtizedekig emésztette a szerkesztői aktivitást. Kár, hogy ezzel együtt alámerült a tíz évig alakított irodalmi kapcsolatrendszer.
– Az első időszakban, 1963-ig természetszerűleg elsősorban a szépirodalomra és a kritikára helyezte a fő súlyt a lap, azután kezdte tágítani tematikai és eszmei horizontját – mind nagyobb teret adott a művészeteknek (a képzőművészet kezdettől jelen volt hasábjain) és a társadalomtudománynak (szociográfiának, szociológiának, néprajznak, történelemnek), egyszóval kezdett „mindenes lappá” formálódni. Mi tette ezt szükségessé?
– Egyszerűen az, hogy az Irodalmi Szemle „egyke”. Szükségből kovácsolt erény, egyszerre szerkesztői elgondolás s kényszerhelyzet volt: helyet, nyilvánosságot adni rokon területeknek – elsősorban a képzőművészetnek. Ahogy konkrétabb formát öltött az Írószövetség Magyar Tagozata, egyre gyakrabban jelentek meg ülésein fiatal képzőművészek. Nagy János számtalanszor szorgalmazta: magyar képzőművészek számára hasonló tagozatot alakítani a Képzőművészek Szövetsége mellett. Nem volt elég erő? Rossz volt a fogadtatás? A szándék szándék maradt mind a mai napig. Így maradt az Irodalmi Szemle szerény nyilvánossága. A kezdeti jó visszhangja után nekem tervem volt létrehozni egy Szemle-galériát: havonta rendezendő kiállítások, képzőművészeti melléklet. Nem volt, aki továbbvigye, csinálja. Így mindmáig körben forog a majd harI. kötet 78mincéves elgondolás. Pedig az itteni magyar piktúra már többre képes és többre jogosult. A mai magyar gyakorlat egyszerűen kinőtte a harminc év előtti elgondolásokat. S mi tette szükségessé a Szemle „mindenes” jellegét? A kényszer. Itt is szükségből lett erény és gyakorlat. Ma már látszik, hogy nem is olyan rossz gyakorlat, ha a szociográfiai felmérés – az önismeret műfaja – együtt jelentkezik a szépirodalommal. Effajta komplexebb felfogás, a rokon területek egyidejű nyilvánossága más lapok szerkesztésében is gyakorlattá vált. A szellemi képesség, szellemi életünk termése ebben is kinőtte a megjelenés mai kereteit.
– A Szemle egyik sokáig rezonáló vitája volt az, amelyhez Németh László írt vitaindítót. Ugyancsak nagyszabású vállalkozás volt az 1967-es, nagy visszhangot keltett Fábry-szám.
– Hatvanhatban elhatároztuk, hogy a Plamen, a Slovenské pohl’ady, a Kortárs, az Irodalmi Szemle részvételével ankétot szervezünk Internacionalizmus és hazafiság címmel. Illyés Gyula, Jíři Hájek, Laco Novomeský s Fábry Zoltán írásaival indult volna az eszmecsere. A kezdeményező, a véleménycsere gazdája az Irodalmi Szemle szerkesztősége volt. Sokféle szempontot kellett egyeztetni. Minden együtt volt egy nagyszabású nyilvános beszéd megnyitásához. Az utolsó percben mégis megfeneklett – a lapokat eszmeileg patronáló hatóságok a nacionalizmus fellángolásától tartottak. Németh László A magyar irodalom jövője c. tanulmányának közlése e kettétört szándék folytatása, illetve következő fejezete volt. E tárgyban Illyés Gyula, Féja Géza s Bori Imre küldték el írásaikat. Feltételezhető: a nemzetek, nemzetiségek viszonyában sok minden másként objektivizálódik, ha e vitára sor kerül.
Jó érzéssel s izgalommal készítettük a Fábry-számot. Tisztelegni akartunk Fábry élete, életműve előtt, s hírül adni, hirdetni. A Fábry-szám elégtétel is kívánt lenni elismerésben szegény életének: elégtétel, már amilyet egy kis hatókörű irodalmi lap adhat. S legalább kis hányadát visszaadni annak, amit erkölcsben, gondolkodásban adott nekünk… Lényegében felmondtuk a Fábry-leckét, s ismételtük is, hogy jobban bevéshessük: az ember értékét meg kell becsülni, megbecsülni s felmutatni… Irodalmi lap szerkesztőjének lehet-e más dolga? S kerestük a tiszI. kötet 79teletadás, a méltó ünneplés igaz, puritán formáját. Elválva a hízelgők s magyarázkodók egyre gyarapodó csoportjától.
– Fábry Zoltán haláláig a folyóirat főmunkatársa volt. Mit jelentett számodra Fábry mint főmunkatárs és szellemi társ?
– Biztonságot. Rendszeresen jártam Stószra, sohasem engedett el üres kézzel. Feddett, tanácsolt, békétlenkedett – szűkszavúan dicsért is –, de minden mozdulata mögött biztonság volt, meggyőződés. Felelősségvállalás. Fábry sajátjának, saját szüleményének is érezte az Irodalmi Szemlét. Az arcát s útjait kereső lap (irodalom) számára a Fábry adta biztonság eligazító iránytű volt…
Fábry Zoltán életem egyik forrásvidéke, keresem jellemének, életművének meghatározó jegyeit. Az igazság szenvedélyes keresése, ez az emberi-szellemi vonása érintett meg legelőbb, s ez van hozzám ma is a legközelebb. Számomra életművének ez a legerősebb, mindent behálózó fonala. Életművének meghatározó élménye és területe a háborúk kora, fanatikus antifasizmus. A Fábry-értékelők életművéből nagyobbrészt ezt a kort hangsúlyozzák. Igen, ez a kor lassan a történelem kövületévé válik, kifényesedtek veszélyes zátonyai is. Másik nagy területe: a nemzetiségi lét drámái, küzdelmei, gondjai, jelenségei. Személyiségének vonásai – szenvedélyes igazságkeresése, kíméletlen szókimondása, nyíltsága, lényegre törése – e témájú írásaiban parázslanak igazán. A háború után első írása 1948 decemberében jelenhetett meg az akkor induló Új Szó oldalain. Címe: Az első szó. Egyebek között ezeket írja: „Történelmi tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, amelyet most emelt fővel elhagyhatunk…” Vádlottak padja, vádló és vádlott: sajnos, nemzetiségi létünk veleszületett jelensége. Kevés a történelmi sikerélményem, mondhatnám ezt, persze, többes számban is. S az emberi természet törvényei szerint mi lehet erre a válaszom? Kompenzálni a rosszat, a hiányt emberi valutával, emberi értékkel: magatartással, teljesítménnyel. Fábry Zoltánhoz én innen közelítek. Az igazság szenvedélyes keresése egy nagyméretű egyenlítési szándék. Kompenzálni a történelmi győzelem egy emberöltő hosszán kimutatható hiányát. Magatartással, helytállással, vállalással. Aprómunkával. Az igazságkeresés, a tények I. kötet 80kimondása nem öncél: egyéni és közösségi megtisztulás. Fábry igazságkeresése szüntelen állásfoglalás. Szembehelyezkedés egy korszak diktatórikus tébolyaival: a militáns gondolkodással, az embertelenséggel, a fasizmussal, a nacionalizmussal, a személyi kultusszal, az emberi és nemzeti jogsértés minden formájával… Fábry egy korszak antiembere, antitézise. Ma ezt már elmondhatjuk, s el kell mondani. Ezért lehetett iránytű, erkölcs, humánum, ezért lehetett hozzá járni szerkesztői s irodalmi tanácsért… folyton ugyanazt a kérdést téve fel neki: hogyan éljünk egy korszak útvesztőiben, hogy amit teszünk, az ne legyen értelmetlen? Két évtizedig Fábry realizmus-parancsolatai melengették, nevelték, alakították irodalmunk realizmusvonalát. Fábry által az irodalom adta nemzetiségi közéletünk szemléletét is. Fábryt nem kötötte a funkcionáriusszellem, nem volt lekötelezett. Nem volt megvásárolható. Fábry élete és magatartása antitétel volt: a hazugság, a frázis, a dogmatizmus, a sematizmus, az alattvalói szellem ellenpólusa. Minden embertelenség antitétele.
– Mint irodalompolitikus sokat tettél a Madách Könyvkiadó létrehozásáért is. 1969-től egy személyben láttad el a kiadó igazgatói és a Szemle főszerkesztői tisztét. Majd miniszteri kinevezésed miatt az utóbbit át kellett ruháznod. Azok az évek alighanem a legnehezebb terhet jelentették számodra…
– A hatvanas évek hangsúlyos évtized nemzeti kisebbségünk életében. Általában félve, óvatosan szólunk erről az időről. Vádirat már készült ezekről az évekről – leltár még nem. Pedig a hatvanas években meghatározó szerepű intézményekkel bővült kultúránk. Ebben az időben lett havilap az Irodalmi Szemle. 1969-ben alakult a Madách Könyvkiadó. 1969-ben alakult Kassán a Thália, a második magyar színház, létesült az Írószövetség nemzetiségi díja, lett Madách-díj, alakult számos kulcsfontosságú szakközépiskola… Irodalmunk a hatvanas években politizáló irodalom lett, pontosabban: kölcsönhatás alakult ki kultúra és politika között. Tagadhatatlan tény, hogy kultúránk és irodalmunk kezdeményezője, támogatója és munkálója volt nemzetiségünk politikai intézményei létrejöttének. A legfontosabbak, nagy léptekkel: a nemzetiségről szóló alkotmánytörvény I. kötet 81 (144/1968. sz.), ezt követően lett – ha rövid ideig is – nemzetiségi ügyekkel megbízott minisztere a szlovák kormánynak; megalakult a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa; rendszeressé vált a magyar nemzetiség számarány szerinti képviselete Szlovákia és az ország képviseleti szerveiben; Nemzetiségi Bizottsága alakult a Szlovák Nemzeti Tanácsnak (azóta, sajnos, megszüntették, illetve átszervezték); lett magyar nemzetiségű alelnöke a Szlovák Nemzeti Tanácsnak; Nemzetiségi Osztály alakult az iskolaügyi minisztériumban; öt minisztériumba kerültek magyarok, illetve ukrán nemzetiségűek miniszterhelyettesi beosztásban; bővült a rádió magyar nyelvű adásideje; kibontakozott az ifjúsági klubmozgalom… És még sorolhatnám. Mindezek javasolásában, előterjesztésében, kimunkálásában számosan vettünk részt. Én is részese voltam mindennek. Ezek az intézmények – bár néhány közülük már nem is hasonlít alakuló önmagára – nemzetiségi létünk sikerélményei. Közös eredmény. S a miniszterség? Leltár még itt sem készült. Különben ez a tisztség egy ritkán adódó történelmi helyzet pillanata volt. Sietve, lázasan, megszállottan cselekedtünk. Hamar meg kellett tanulni, hogy a politika egészen más természetű terület, mint az irodalom. Más hierarchia, más összefüggésrendszer, más értékrend… Miniszterségem idejét egyszer fel kell leltározni: hasznát, értékét, tévedéseit. Ovidius mondja: „Amikor jól megy sorod, sok barát vesz körül, amikor beborul feletted az ég, egyedül maradsz…” Ezt jól emlékezetembe véste az idő.
– A Szemle 1961-ig negyedévenként, 1961 és 63 között évenként hatszor, azóta évi tíz alkalommal jelenik meg. Megítélésed szerint érett-e már rá irodalmunk, hogy „szabályos” havi folyóirata legyen? Hogyan látod ma a lapot? Mit csinálnál másként, főszerkesztőként?
– A dolgok súlya szerintem ma már máshol van. Harminc év óta az Irodalmi Szemle egy ívvel bővült. Ez egyszerűen kevés! Irodalmunk kinőtte ezt a keretet, ezt a lehetőséget. Ilyen terjedelemmel nem lehet csodát művelni, s egyre nehezebben lehet megfelelni a „mindenes” szerepnek. Irodalmi helyszűkében leszünk, vagy már vagyunk is, ami ízetlen tülekedések, akarnokoskodások, követelőzések, részrehajlások s konfliktusok meI. kötet 82legágya lehet. Szerintem elöregedett a nemzetiségi sajtórendszer, reakciói, reflexei időben egyre lassúbbak. Alig alkalmas a nemzetiségi közvélemény alakítására és formálására. Én szükségét látom sajtónk átrendeződésének. Szerintem belátható időn belül szükség van egy rotációs nyomású, rugalmas, mozgékony hetilapra, nemzetiségi kultúránk területeit átfogó fórumra. Különben lemaradunk, sőt máris lemaradtunk.
Kívánom: korosodásával a Szemle ne öregedjen el. Gondolkodjon irodalmunk egészében. S állandó gondja legyen: a közelit egyeztetni a távolival. Életünket a világgal. A szerzők úgy mehessenek a szerkesztőségbe, mint saját házukba… Érzem a szerkesztői igyekvést: jó lapot csinálni. Grafikai ruházatával azonban nem tudok megbékélni. S mit csinálnék másként? Többet és jobban szervezném a szerzőket, a fontos dolgokat – kritika – kérném, sürgetném, kipasszíroznám a meghatározó kéziratokat. Kerekasztal-beszélgetéseket szerveznék a leglényegesebb társadalmi és irodalmi kérdésekről. Hangsúlyokkal szerkesztenék. S nem mondanék le arról a szerkesztői becsvágyról, hogy a Szemle világirodalmi lap legyen. Ámen.
Karácsonyok szentestéjén mendikálók kérdezték ezt ajtók és ablakok világossága előtt – valaha. Elvétve talán még ma is megkérdezik. Századok hosszán visszhangzó kérdés: szabad az Istent dicsérni? Advent a várakozás, a lélek készülődésének ideje – megváltót vár a világ. Karácsony a beteljesülés, a hálaadás ünnepe, ezt adják hírül a harangok, a hozsannák, a gyertyák, a betlehemesek, a kántálók…
És az öröm hírével sietni kell, egy este-éjszaka be kell vele futni a világot, mert rövid életű a nagy örvendezés is.
Kell a beteljesülés, kell az öröm dicsérete. Ezután a megváltás útjai, a csodák, a gyógyítás, az igazságtevés, az alázat, az egyszerűség tanítása és példái következnek – a virágvasárnapos bevonulás.
S nemsokára a gyanú, a kétely, a vád, a bírák, a bűn bizonyítása, s a keresztfa.
Megváltók sorsa.
Kétezer éve így él a keresztény világ, az emberi lélekből nőtt sziklatömbök között hányódva.
Így él az emberiség, megszüli örömeit, és elpusztítja őket.
Ilyen a természet élete.
Így zajlik bennünk az idő: advent, karácsony, nagypéntek. És ismét elölről. Nem ezt akarjuk, és mégis így történik. Mégis várjuk a megváltókat s a megváltó eszméket.
A jobb élet várása és akarása örök emberi tulajdonság; ebből születik a hit: a naiv hit s a megszállottság is! A megváltó eszmék erőszakos prófétáiból lesznek a zsarnokok. Alig volt, vagy talán nincs is eszme, amely ne szült volna erőszakot.
S itt vagyunk jelenünk napjainál. Elfogyó 20. századunk visszapillantó tükrében állunk, köröttünk béke és háborúk, illúziók, s azok elporlása. A történelmi arénák dísztribünjein megváltó zsarnokok integetnek.
Talán egyetlen századnak sem volt ilyen bő termése megváltó zsarnokokban.
S itt vagyunk jelenünk napjainál. Európa s benne a csehszloI. kötet 84vákiai magyarság számára valóban most fejeződik be a háború. Most bontották le az utolsó drótakadályokat, szedték fel az aknazárakat, döntötték le a politikai tébolyda nagyfalát.
Most készül a háború utáni erőszak nagy leltára is: a politikai bűnösökké nyilvánított ártatlan civilek hosszú névsora.
Halálmenetek a szovjet birodalom táborai felé. Köztereken, bíróságokon, temetőkben, templomokban most olvassák fel az örökkévalóságba erőszakoltak névsorát. Tömegsírokat tárnak a világ elé. Zsidó, katolikus, református, görög katolikus papok sirató imája gyászol.
Fél évszázad múltán adatik meg az elsiratás joga.
Szimbolikus temetések, szimbolikus gyászmenetek, szimbolikus igazságesküvések azokért – akikért nem szólhatott a harang.
Történelmi igazságtalanságaink okán újra tanulmányoznunk kell az áttelepítés, a kitelepítés, a Csehországba hurcolás anyakönyveit és telekkönyveit, életünk újkori bibliáit.
Most állíthatunk emlékműveket a pusztítás határaira.
Kövülete rakódott ránk az erőszaknak, s ennek érzelmi vonzatai: a félelem, az alkalmazkodás, a szolgálás nemzedékek vérkeringésébe termelte bele baktériumait, bacilusait és vírusait.
S ismét karácsony, a születés ünnepe.
Szabad az Istent dicsérni?
De már nem a múlt elérhetetlen istenmagasságát, hanem a jövő Istenét, a szabadságot, a félelem nélküli életet.
Itt vagyunk jelenünk napjainál, s magyarázkodunk, magyarázzuk egymással szembeni bűntelenségünket: hamis bűnbánat. Szinte képtelenek vagyunk szembenézni saját énünk hasonmásával. Tegnapi cselekedeteinket magyarázzuk: Hogyan? Mikor? Miért?
Évenként, kétévenként, tízévenként írtuk át életrajzainkat, pingálva a változások színei szerint. Elveszítjük tíz év előtti lábnyomainkat, s egyre fölfelé kerekítjük önmagunkat.
Hány embert feszítettünk magunkban keresztre az önfelmentés, az önigazolás, a félelem vagy akár a becsvágy érzéseivel? S hány ember keresztre feszítését néztük végig szemlesütve, hátra, oldalra húzódva vagy távolról szemlélve?
Mintha hordókban laktunk volna.
I. kötet 85Ez az év jól kezdődött. Milliók farigcsálták magukban a betlehemi bölcsőt. Az idő ismét esélyt adott: megélhettük a születés pillanatát. Meg akarjuk állítani az ember romlását, a földdel akarjuk egyenlővé tenni az emberi megszégyenítés helyeit: a hamis dicsőség emelvényeit, a hamisan vádoló bírák pulpitusait, az emberi hitványságból összetúrt hegyeket, de meg akarjuk hagyni „emlékműveit”, irományait, örök időkig tartó elrettentésül.
Hogy ne legyen erőszak.
Hogy ne legyen nagypénteki keresztre feszítés, s ne legyen keresztfáról való levétel.
Hogy ne legyenek élő szentek.
Hogy ne lehessen bárkire is ráégetni a bűnt.
Hogy ne kelljen latroknak szolgálni.
Szabad az embert dicsérni?
Szabad, az emberi feltámadást.
Lehet a karácsony feltámadását is; megalázott emberi méltóságunk életre keltését.
A zsidók ezt így mondják: teremtés és megváltás.
„Pásztorok, pásztorok, örvendezve…”
Czine Mihály hatvan évére
Ne siess, idő!
Eddig évtizedenként egyszer ha farkasszemet néztünk veled, most már napjában süvegelünk, számunkra lassan te leszel a legmagasabb instancia, idő. Engedted, legyen kis magasságunk, hogy messzebbre láthassunk, s felülről nézhessük életünk területeit, mára szorításodba fogsz bennünket – idő.
„Lovamat megkötöm, lovamat eloldom” – ménes nyargal alattunk, futnak az eloldott paripák, mintha ők lennének reményeink, mintha ők lennének bennünk az idő örökkévalósága: „Lovamat megkötöm, lovamat eloldom…”
Czine Mihály, Miska, Mihály, a legtöbbjének Miska. Szerintem Európában, de sehol a világon nincs még egy olyan irodalomtörténész, kritikus, tudós, pedagógus, ember, akinek falusi vagy nagyvárosi utcasarkon oda lehet kiáltani – Miska.
Egy személyben fűszerénység és tölgyfamagasság.
Rendhagyó egyéniség, rendhagyó életforma.
Az irodalom utazó tudósa, nem tudom, hány van még ilyen rajta kívül, számára az irodalom elmondása a leírt irodalommal egyenértékű. Az egyetemi dobogó, s azonkívül Magyarország városai, falvai, könyvtárai, olvasótermei, iskolák, szemináriumok, avató- és emlékünnepélyek, viták, konferenciák, kiállítások, születésnapok, búcsúbeszédek – mind megannyi Czine-könyv.
Felmérhetetlen az otthon elmondott előadásainak, beszédeinek száma. S azonkívül a világ, a szomszéd országok: Vajdaság, Erdély, Szlovákia, Ausztria, Németország, Svájc – Amerikában templomokban is hirdetett irodalmat.
Tartott előadást fényes termek nagyszámú közönségének, alkalmi seregléseknek, de elmondta jövetelének célját akkor is, ha csak öten ültek az előadói terem székein. Az elmondás, a jó és a szép közlésének kényszere utánozhatatlan elemi erővel van benne jelen.
A reformkor és a szabadságharc papjai tehették ezt, megszállottan hirdetve az újat, az igazat.
I. kötet 87Mondják paposnak, de inkább prédikátor, a nagyok közül, akik nemcsak hirdetik, hanem fogalmazzák is az igét.
Ezerkilencszázhatvannyolcban (Hanván) Tompa Mihály sírját – a költő végrendelete szerint, halálának századik évfordulóján – felbontották. Ott szorongott Gömör reformátussága, papok, esperesek, püspök tisztelegtek emlékező beszédekkel…
Civilként Czine Mihály is ott volt, de néhány mondat után ő lett a rendkívüli esemény főpapja: egy személyben költő, hírmondója egy vesztes forradalomnak, s maga az igazságot osztó utókor. Tudósi, prédikátori remeklés volt az a beszéd. Élmény. Czine értelme szinte minden irányból befogadóképes: a lexikális anyag, a folyamatos történés, az epizódok, a történetanyag hangsúlyai, az összefüggések, a művek szubjektív forrásvidéke, az írás erkölcsisége mind ott vannak gondolkodásának szövetében.
Ám a meghatározó mégis az élmény: Czine Mihály megéli s számtalanszor újraéli az irodalmat, számára az irodalom nem puszta olvasat, nem szövegvizsgálat, hanem életanyag. Nem tudom, volt-e, van-e a magyar irodalomnak olyan történésze, kritikusa, aki annyi kortárs író személyes ismeretét, ismeretségét mondhatja magáénak. Számára a személyes közelség szükséglet, forrás, feltöltődés, szembesülés, irodalmi folyamatosság.
Mondják, mondhatják vádként is: a személyes közelség ellágyít. Igen, a csábítás fennáll, ám Czine Mihály esetében az irodalmi alany személyessége objektivizál is. Élő szembesül itt élővel, szinte állandó, mindennapos szembesülés ez, az élő irodalom ringje – talán a legnehezebb irodalmi műfaj.
Czine belefonódik a 20. századi magyar irodalom második nagy nemzedékének vonulatába: Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Erdei Ferenc…, a határon túl Kós Károly, Balogh Edgár… Fábry Zoltán, Turczel Lajos, Csuka Zoltán, Herceg János, s a maga nemzedékéből Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István, Váci Mihály, Csoóri Sándor, Sütő András, Fekete Gyula e vonulat tagjai… S a már tőle fiatalabbak sora…
Távolról sem teljes névsor, ám megbízható hely- és időmeghatározó. Betájoló, irányokat, irodalmi tájakat, vonásokat jelző. A magyar irodalom nagy térképén mára már életműveket jeleznek ezek a nevek.
I. kötet 88Czine Mihály nem kívülről nézi az irodalmat, nem mellette áll, írásai nem felülnézetek, nem tartja be az ítészkedés illendő távolságát: egy időben él az irodalommal, vele és benne. Nemcsak tudomásul venni, nemcsak regisztrálni, hanem befolyásolni, alakítani is kívánja az irodalom értékrendjét.
Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, A naturalizmus és Móricz Zsigmond című munkái a múlt irodalomtörténeti képei, viszont a Szabó Pál monográfia már az irodalmi jelen. E műtől kezdve mindmáig az irodalmi jelen idő a meghatározó: jelen lenni a művek és folyamatok születésidejében, a mából szívni a gondolat ízeit, az alakuló, épülő életművek vakolatszagát, ujjheggyel tapintani az irodalmi arcok homlokráncait, verejtékgyöngyeit.
Megélni és hírül adni a 20. század második fele magyar irodalmának küzdelmeit, a történelem nagy bukásaitól az újraéledésig.
Ez a czinei gondolkodás látható időfonala.
Mondják róla, hogy nem tipikusan irodalomtörténész. A szó klasszikus értelmében valóban nem az, több annál: integráló egyéniség. Írásainak szövetében jelen van a szépíró, az esszéista, a krónikás, a hírmondó s a felesketett bíró.
Összegező, összefoglaló tanulmányai: az emberi kéz mohó mozdulata, ahogy marokkal szedi a rét virágait a kasza elől.
Hodászon jártunk néhány éve, a gyermekkor emberi és természeti térségeiben, szemnek szép, életnek nehéz tájakon. A még élő testvérek, pislákoló öregek, újraölelik egymást: évszázadok emelik karjukat a homokból, emlékeztetőül, figyelmeztetőül is, s valami torkot szorító ragaszkodással.
Nézem a vályogházak falait, kalendárium rajtuk a vakolat. A homok, a nyírségi, a szatmári, a beregi táj: magához ölelő és világba kényszerítő föld. A származás, a sokgyerekes juhászcsalád szociális élménye ma már feneketlen kút, a népélet élménye máig húzott barázda, barázda, amely itt kezdődik Hodászon, s belenyúlik a mai magyar irodalom területeibe.
A népélet élménye s annak tudata, a plebejusi igazságérzet, a plebejusi düh és indulat meghatározója és behatárolója a czinei gondolkodásnak és magatartásnak. A plebejusi igazságérzet, a tisztesség, a becsület kiskátéja… Nem véletlen, hogy a fiatal I. kötet 89Czine Mihály Móricz életművéhez vonzódik, a nyers paraszti erő irodalmi példáihoz, a lét nyers küzdelmeihez, az élet megküzdött örömeihez. Innen egyenesen a népi írók seregéhez csíkozik a barázda, a felelősségvállalás iskolájához, a népben-nemzetben gondolkodás szemléletéhez. Ezzel a szellemi tarisznyával nagykorúsodik egy nemzedék: Nagy László, Simon István, Váci Mihály, Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Kis Ferenc s Czine Mihály… De ez a sor már a 20. századi magyar irodalmi realizmus erőteljes vonulata.
Olyan vonulat, amely meghaladta előző önmagát, a paraszti népiesség romantikáját,
– amely ellenzékisége lett a háború utáni politikai diktatúra és terror hullámainak,
– amely állandóan építkezve szélesítette gondolkodásának határait, s képessé tett országban, nemzetben, demokráciában s világban gondolkodni,
– amely nem ácsolt senkinek irodalmi, sem politikai vádpadot, irodalmi, politikai bitófát,
– amely az irodalmi realizmus szemléletének birtokában a mai magyar politikai demokrácia felfejlődésének szálláscsinálója lett.
Czine Mihály e folyamat munkálója és hordozója, ezeknek az irodalmi értékeknek a nap felé emelője. Ez is erénye, a felmutatás: felmutatni s hirdetni az értékeket. Megszállottan tette és teszi ezt.
Czine Mihály megszállott szolgálója az élet barázdáiból nőtt irodalomnak. Kizárólagosság ez? Csak az egyetlen út igazsága?
Szécsi Margit gyönyörű verssorai válaszolnak:
Nép és irodalom címmel 1981-ben jelent meg Czine Mihály tanulmányainak és kritikáinak kétkötetes gyűjteménye. Ez a közel ezer oldalas hatalmas anyag 1956–1980 között épült egybe. Építmény, igen – annak ellenére, hogy az egyes írások témában és időben eltérőek, mégis egybehangzanak, összefüggnek – épületet alkotnak.
A czinei szemléletmód fogja őket össze, az irodalmi vakolatanyag. Czine Mihály már fiatalon ösztönösen megérzi és felisI. kötet 90meri a magyar történelem és irodalom máig élő tanulságát: a kiút mindig a realizmus.
Ez a gondolat jelzi a czinei útvonalat, ez a gondolat az alapozó anyaga a Nép és irodalom írásainak is.
Tersánszky Józsi Jenőhöz írott köszöntőjében írja: Az élet a fontos. Ez a czinei gondolkodás; az élet mint szempont, az élet mint alaphelyzet, az élet mint mindennek meghatározója és forrása, az élet mint mérték.
A Nép és irodalom írásai elé írhatnánk azt a címet is: Egy nép nemzetté emelkedése… Megteremteni azt, ami még nincs, gondolatokat, erkölcsöt, igényt teremteni, magatartást példázni. Czine Mihály a magyar irodalom azon alapszemélyiségeinek a vonzáskörében él, akik ezt művelték és művelik.
Petőfitől az erdélyi Farkas Árpádig ez a vizsgák területe, több mint száz év. Milyen száz éve ez a magyar történelemnek? Van benne minden, amit produkálni képes a történelem – sok rossz és kevés jó. Írásaiban Czine Mihály leolvassa e száz év nagy életműveinek üzenetét, s ezeket az üzeneteket egybeépíti. Folyamatos irodalmi idővé.
Szépen hangzik ez így, de alapjában irodalmi kubikosmunka, magaslatokat kell emelni a puszta földre, rögönként kell összehordani őket: versenként, könyvenként, regényenként, drámánként, filmenként.
Czine Mihály negyven éve a magyar szellemi élet és irodalom magaslatait emeli.
Jellemző a Hét évszázad magyar versei harmadik kiadásáról 1966-ban írt bírálata; hiánylistát állított össze a kimaradt versekből. Abból, amit kihagytak, elhagytak, netán elfelejtettek. „A magyar versgyűjtemény egyben nemzeti történelem is”, írja. A szűkítés, a kicsinyítés, az értékek tékozlása ellen szól, mert a magyar irodalom határai a magyar történelem határai is.
Elsőként Czine Mihály írt érdemes összefoglalót a romániai, a csehszlovákiai s a vajdasági nemzetiségi irodalmakról. Ezek a tanulmányok egyszerre jelentenek híradást, értékfelmutatást, s szembeszegülést a kicsinyítő határokkal. Ezek a rólunk szóló írások a magyar nemzeti irodalom másféle térképét rajzolják meg, a teljeset, az igazit. Így és ezzel válhat teljessé a magyar nemzeti kultúra tudata és memóriája.
I. kötet 91A Nép és irodalom Czine Mihály útjának irodalmi, esztétikai és erkölcsi bizonyítványa. Olyan mű, amelynek ismertető összefoglalója elég lenne akadémiai székfoglalónak; olyan mű, amelynek értékét az idő csak növelni fogja; olyan mű, amelynek felismeréseit és minősítéseit nem kell fölülvizsgálni, újraírni és átértékelni. Igaz, hiteles írások maradtak az idő százféle változásai után is.
Néha, ha megjelent Czine Mihály egy-egy tanulmánya, kritikája, avagy a szerző megtért számos útjainak egyikéről, meg-megkérdeztem tőle: Ezután mit fogsz csinálni?
– Ugyanazt, amit eddig – jött rendszerint a felelet.
Közös útjainkon együtt jártuk Magyarország természeti, emberi s irodalmi tájait. Határtól határig. „Látod, milyen kicsi ez az ország kilométerekben?” – mondta többször is…
Sietős megállók perceiben mutogatta az irodalmi ország forrásvidékeit.
Mezőszilas, Hódmezővásárhely, Bazsi, Iszkáz, Ozora, Zámoly… Megálltunk azért is, hogy megnézzük egy könyvtár árkádos bejáratát. S a jó emberek sora, ismerkedj, legalább egy kézfogás; tanár, szakértő, könyvtáros…
Ez is Magyarország.
S ezután ismét tanulmányok sora, Németh Lászlóról, Kacsó Sándorról, a festő Nagy Imréről, Kodály Zoltánról, Király Istvánról, Sőtér Istvánról, Szilágyi Istvánról, Szabó Gyuláról.
Készül, alakul ismét egy nagy kötet.
S a könyvről könyvre – a rádió hullámhosszán, a kortárs irodalom naprakész minősítései, ajánlásai és felmutatásai, és ismét az irodalmi névsor: Fábry Zoltán, Tóth László, Szalatnai Rezső, a Sarlósok, Dobos László, Fónod Zoltán…
Utoljára egy válogatás jelent meg Czine Mihálytól az erdélyi magyar irodalomból, Erdélyi csillagok a címe. Itt is egy nagy névsor, az erdélyi irodalom nagyságai. Erdélyről szólnak, a magyar kultúra bölcsőhelyéről nekünk s a világnak.
Az erdélyi dráma árnyékában élünk. Sajnos, erre a bajra most ráragad a divat, s a szenzáció mohósága is. Válogatásában Czine Mihály irodalmi felvonulást rendez, holtak és élők jönnek, az erdélyi magyar kultúra európai értékei. Bizonyításul és tiltakozásul: Kós Károly, Reményik Sándor, Nyírő József, Tamási Áron, Kányádi Sándor, Sütő András.
I. kötet 92Ezúttal sereget toborzott Czine Mihály.
Hatvan évével Czine Mihály erőteljesen jelen van a nemzetben, mintha az idő őt nem érintené… Pedig Csoóri Sándor kiváló esszékötetének címe, Készülődés a számadásra, olykor gonoszul elénk tűnik. De mi úgy vesszük ezt, mintha az idő nem is velünk járatna!…
Czine Mihály életpéldája az emberi s irodalmi talponmaradás: százféle hullámverésben, sokféle kísértés ellenében; a kisszerűség, a júdáspénzek, a karrier, a gazdagodás, az irodalmi és politikai divat, a szenzációk ellenében.
Ő az igazmondó irodalom tornyát választotta egyszer s mindenkorra.
Életem nehéz helyzetében vállának dőlhettem.
Háza ma emberi s irodalmi fogadóintézmény. Ő maga jön, megy, előad, ír, vitázik, kerüli az idő farkasnézését…
Mert az élet a fontos ezután is.
„Jaj annak, akit sorsa kiszakít / hazájából, anyanyelvéből, / de ezerszer jaj annak, aki kész / feledni mindkettőt; mert új hazát / s új anyanyelvet cserébe nem ád / a másik ország, ahol élsz, s az új nyelv, / bárhogy betölti mindennapjaid!”
Sulyok Vince a közelmúltban Hazád, anyanyelved címmel megjelent nagy versének sorai ezek.
Ha a mesék nyelvén szólnék, így kellene kezdenem: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki világgá ment, hogy szerencsét próbáljon, hogy boldogságot találjon, hogy gazdagsághoz jusson…
Az utolsó századi magyar mesének más a realizmusa. Nem is annyira világismerés, nem is annyira a gonosz mostoha, a szerelmi búskomorság, hanem a kényszer sodor a világ ismeretlenségeibe százezreket. A huszadik századi magyar világgá menéseket a száműzetések, a menekülések teszik drámává és drámaivá. Szinte meghal a világot járó szépséges mese. A haza, a szülőföld mint gonosz mostoha a kényszer terhével, politikai kiátkozással, csinált bűnök terhével szórta világgá fiait.
1956 után egy roppant birodalom terhe nehezül Magyarországra, újrafogalmazzák a „nemzet bűneit”, és ez kihat minden magyarra; alkalmazkodássá alázza a nemzeti érzést, lelki emigrációba, lelki háborúkba, ellenzékiségbe kényszeríti az otthon maradottakat; a határon kívüli magyar kisebbségeket rendőrök ezrei figyelik, s a hazával, a nemzettel való együttérzés vádját szórják és olvassák fejükre; akik elhagyták a hazát, azok a világ hatalmas hullámverésébe hullanak – egyedül, magányosan. Mindenkinek másképp volt rossz a rossz. Sorsaink, életútjaink egy időre elválnak, eltávolodnak, kettős életet élünk: a magunkét ott, ahol vagyunk, és a hazáét, a nemzetét. Ahány sors, annyi jelen idejű dráma, s a történések hajszálereiben ott vibrál a haza, a haza elvesztése, a hazához való hűség, a honvágy, az önmagunkhoz, a hazába való visszatérés reménye és akarata.
Sulyok Vince megjárta ennek az útnak a poklát s magasságait is. Életrajza szinte egyezik irodalmi útjával. 1932-ben a Győr I. kötet 94melletti Ménfőn született, 1956-ban az egri Pedagógiai Főiskola utolsó éves hallgatójaként tagja volt Eger város és Heves megye forradalmi tanácsának, s szerkesztette a Heves Megyei Népújságot. A forradalom leverése után körözni kezdték, Jugoszláviába menekült, gyűjtőtáborok, majd Norvégia lett a befogadó.
Innentől emigrációs élet; elölről kezdeni, nyelvet tanulni, megkapaszkodni, műveltséget szerezni – létküzdelem. Az idegenség végtelenségében nem lecsúszni, nem felszívódni, hanem előremenekülni. Bizonyítani. Történelem és német szakon végez az Oslói Egyetemen.
1962-ben áll munkába az Oslói Egyetemi Könyvtárban. Könyvtárosként több mint harminc éve gyarapít, építkezik. Szinte a semmiből indulva csaknem hatezer, nagyrészt forrásértékű magyar könyvet telepített Norvégia eme rangos intézményébe. 1970-től Sulyok Vince a közép- és kelet-európai történelem, a német nyelv és irodalom, valamint a hungarica anyag felügyelője is e könyvtárban. Ez a kenyérkereső munkapad.
Élete, szerelme az irodalom. 1958-ban Rám döntött világ címmel Rómában verseskötete jelent meg. 1961-ben Céltalan világ címmel Brüsszelben adta ki második kötetét. Határ Győző a következőket írja a költőről: „Sulyok Vince vérbeli lírikus, költészete tehát nem világos avagy sötét színezetű intellektuális kommentálása a világnak, hanem érzelmi átszövése – egyúttal a diaszpóra költői közül az, aki indulásához képest a legnagyobb utat tette meg.”
Sulyok Vince 1973-ban, Petőfi születésének 150. évfordulóján jelentette meg a költő verseinek norvég nyelvű válogatását; nyersfordításait jeles norvég költők sora öntötte a norvég poétika formáiba. Ez a műfordítói munka nagy nyitánya – Petőfi Norvégiában. Ezután nagy értékű kötetek sora norvégul tolmácsolva: Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, József Attila önálló kötetei, majd egy antológia, amely tizenkét magyar költőt mutat be norvégul. Ezután közös válogatás Csoóri Sándor és Kányádi Sándor verseiből.
Sulyok Vincével Norvégiában a magyar kultúra, a magyar irodalom személyesült és jelent meg. A hazából elűzött, ahhoz mégis hű nagykövete Magyarországnak.
Északon, Norvégiában, ahol sok a szürkület, az esti és reggeI. kötet 95li félhomály, a ködöt fényként jelenítette meg a magyar költészet kiválósága.
Mivel két nyelvet birtokló ember, 1977–78-ban saját átköltésében, valamint jeles magyar költők közreműködésével két norvég verseskötetet jelentetett meg magyarul.
Ezután önálló kötetben mutatta be a magyar olvasóknak Rolf Jacobsen norvég költő verseit. Norvégra fordította Konrád György Látogató című könyvét, s ismét forgatva a pennát Jens Bjorneboe Cápák című prózáját magyarította.
Az 1971-ben megjelent Nagy Norvég Lexikonnak több mint 800 magyar vonatkozású szócikke van. A lexikon utolsó előtti kötete „Ungarn” címszó alatt tizenkét oldalon vázlatos rajzát adja a magyar történelemnek és kultúrának. Ez is Sulyok Vince munkája.
Az utolsó nagy tett: magyar történelemkönyv – norvégul. A közelmúltban a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában jelent meg az Ungarns Historie og Kultur, azaz Magyarország története és művelődése – 700 oldal terjedelemben. Ezzel hiteles forrásmunkához jut Skandinávia három kultúrája, a norvég, a dán és a svéd. E könyvnek szerepe lesz és lehet a skandináv oktatásban, a publicisztikában, s egyáltalán, a Magyarországról, a magyarokról szóló hiteles vélemény megformálásában. Ez a mű hírül adja Magyarországot, a magyarságot, ez a könyv Sulyok Vince életművének magaslata. Győzött a honvágy. Az ilyen életutakon, az ilyen művekben kiteljesül a haza, a nemzet, ha lábnyomösvényen is, a haza győzelmi pillanata ez. Bizonyított s megküzdött hűség a nemzethez. Bizonyítása annak is, hogy otthon vagy bárhol a világon alig is van más utunk, mint küzdelem a nemzetért s ezáltal önmagunkért – emelkedni a küzdelemben is.
Sulyok Vince oslói könyvtárházából nézve az írói életrajz kezdete belevész a távolság ködébe, szinte meseszerűen messze van. Látszólag. Ez a mesének tűnő életrajztáj ma már történelem, sorstörténelem. Sorsunk, sorsaink igazsága.
A magyar jelen nagy fegyvere igazságaink, minden magyar élet megküzdött igazsága. Ma nem kell meghajolva alkalmazkodnunk, nem kell utánoznunk, nem kell szépítkeznünk. Önmagunkat felmutatni – erényeinket, teljesítményeinket, akik volI. kötet 96tunk és vagyunk, nem titkolva a világ adta rangjelzéseinket, de olykori hitványságunkat s rongyainkat sem.
Úgy érzem, így emelkedhetünk – igazságainkkal.
Skandinávia földjén fogyatkozik a magyar irodalom nagy alakjainak sora. Nemrég távozott Thinsz Géza és Csatlós János. De él Szente Imre, aki Szolzsenyicint és a Kalevalát fordította magyarra, és dolgozik Sulyok Vince. Sulyok Vince megérett Skandinávia magyar világítótornyának szerepére.
Kedves Vince! E rangos alkalommal megtiszteljük, nagyra becsüljük életed, életműved. Költőnek, műfordítónak, tudósnak s az igaz, áldozatos hazafinak kijáró helyet érdemelsz a nemzet nagy asztalánál.
Európai hírű és világrangú írónak hetvenéves korában nehéz olyat mondani, amit ő még ne tudna. A kor, melyet Sütő András és vele együtt mi, nemzedéktársai megéltünk – emberellenes. Barbár birodalmak. Háborúk. Az ember ellen elkövetett bűnök sokasága. Igazságtalanságok, jogtalanságok megszámlálhatatlansága. Mindmáig a hatalmon levő erőszak százféle arca. S mindezek súlya alatt a védtelen ember. S mindezek árnyékában a mindenkori behódolók, megalázkodók, kiszolgálók, lakájok. Sok ezrek, milliók sodródnak az árral – van példa minderre. Az erőszak és az emberiesség, a jog és jogtalanság hatalmas küzdelmét éltük és éljük meg.
Voltak és vannak, akik szembeszegülnek: a harangot félreverők, a megszállottak, a művészek, a lelkészek, a protestáló, újkori prédikátorok – neveiket írhatnók aranypapírra. E lista elején Sütő András áll. Erdély s a magyar rokon földek nemzetiségi nyomorából magyar nemzeti gondot, európai gondot, emberiséggondot kovácsol és tornyosít.
Sütő András beszéli az irodalom világnyelvét. Tehetségével, művészetével. Így adja tudtul létküzdelmünket – a gondolat, a művészi szó és az erkölcsi magatartás világnyelvén.
Az íróember, aki képes a közösség gondját lelkébe, lelke méhébe fogadni, s azzal élni, élete hosszára terhes lesz, s a kimondás, az igazmondás kényszerével él. Az írói igazmondás a lélek állandó lemeztelenedése. Az írói igazmondás nemcsak felpanaszlás, hanem egy más világ akarása és teremtése is. Az írói igazmondás – létküzdelmünk kényszerítése – alászállás az élet elemi dolgaihoz, az élet forrásaihoz: a szülőföldhöz, az anyához, az anyától tanult beszédhez.
Én így élem meg Sütő András könnyű és nehéz álmait…
Anya szül mindenkit. A szülés pillanatában már végrendelkeznek, testüket osztják, életük idejét… A fájdalmak görcse után melegség lesz az anyatest, kiteljesedés, azonosulás a természettel és a világgal… Beleágaznak férfiak küzdelmébe, a hazába, a nemzetbe, a jövőbe. Szépség is az anya, szépség a teste, a I. kötet 98féltése, a könyörgése is az. A te anyamondásod tiszta magasság, András. Messzire látni és hallani. Szépség az anya beszéde is. Ahogy kettészakadnak, az anyatest melege szavakba terül. Ekkor még nem tudjuk, anyánk beszéde sorsunkkal lesz egy. Velünk magasodik vagy süllyed. Emelhetjük építménnyé, tékozolhatjuk, pusztíthatjuk.
Te építménnyé emeled a nyelvet, András.
Sokszor magamtól kérdem önkínzón, mit teszek anyám beszédéért. Emelem-e magasságba, vagy csak porlasztom a talpam alá?
Nyelvünk határai sorvadás helyszínei. Egyetlen elveszett szavunk vesztett nap az életünkben. Neked van igazad, András, az építkezőnek. Nem elég jajgatni a nyelv bajain, siratni romlását. Nem elég tudni a közönyt, és okolni a komfortot. Építeni kell a nyelvet sokféleként. Úgy is, mint madár rakja a fészkét, úgy is, mint Kőműves Kelemenék, százszor is kezdeni Déva vára falát… A cselekvés szintjén, ahogy te és a hozzád hasonlók is teszik.
Az elmúlt több mint hetven esztendőben ének, dal, tánc, vers, sokféle ünnep hirdette létünk. De nemcsak néprajzi érdekesség és mutatvány vagyunk, hanem kultúra, önálló szellemiség és nemzet is, természetes része a nemzetnek. S az illúziók, az elporladó illúziók… Irodalmunk s íróink szerepét küldetésként fogalmaztuk meg sokáig. Gondoltuk és mondtuk, híd vagyunk. Olyanok neveit sorolhatnám, akik életük földbe süppedéséig tartották a kultúrákat, a közelítő, a közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán az Irodalmi Szemle 1958-as indulásakor ezt írta: „Oszloptartók voltunk, a legfeszítettebb, legexponáltabb ponton, középen. De a híd vége a levegőben lógott, a való érdemben sohasem vállalt minket.”
Több mint hetven év keserű summázása e felismerés: a tolmácsolás nem válhat az irodalom foglalkozásává. A szellem, a gondolkodás, a művészet csak önálló lehet – autonóm –, számban bármennyire is kicsi.
Illúzió fiatalságunk, indulásunk romantikus világmegváltó szándéka. Nagy a történelmi kísérlet élménye és tapasztalata. Az új ember, az emberi feltámadás, az emberi megváltás illúziója. A felemelkedés nagy reménye. A diadalkultusszá porlasztott I. kötet 99eszme. Ezzel párhuzamosan évtizedek hosszán keresve a megmaradás titkát. S a felismerés: történelmi kényszerűségek korát éljük – az asszimilációs imperializmus idejét. A többségi nemzet asszimilációs kényszerét nyögjük. „Nincs már itt a kitörés ideje?”, kérdezték tőled a hetvenes évek legelején. „Először befelé kell ásnunk, azt írni, amit élünk.” Tehát vissza a földhöz.
Fábry Zoltán Szlovákiában a hatvanas évek végén írta nagy tanulmányait a személyi kultuszról. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyved rokon gondolkozású ezzel. Itt jelenik meg a protestáló ember. Ez már a nagy kétely, az önismeret igénye, a kezdődő ütközések és konfliktusok sűrűje. Megéled, hogyan születik az erőszak. Megéled, hogy a hatalom komplexuma az ember nagy szenvedélyei – a szerelem, a szabadság – mellé magasodik. Megjárod Madách Az ember tragédiájának magasságát és mélységét, a győztesnek mondott eszmét, a kételyt, a kiábrándulást és a szembefordulást az eszmével. A szembefordulást életünk előző idejével és illúzióival, hiszen magad írod: az ember illúzióinak és csalódásainak összege.
Igen, a nemzetiségi területeken az irodalom méhében született az erőszak ellen tiltakozó, protestáló ember. A vesztett illúziókból született igazságfelismerés gerjeszti nagy drámáidat: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, Szuzai menyegző, Advent a Hargitán. A hatalom sziklafalát rengető hatalmas ütések. Az erőszak szembetámadása. A Szuzai menyegző döbbenetes képzettársítása vetül elém: a sziklafal magasán vaséket versz a kőbe, egyedül a mélység fölött. S messziről néz az imperátor, messziről néznek a meggyalázott nők és sok másféle ember. Csak sokára merészkednek közel, hogy ujjbegyeikkel megtapintsák a hajszálrepedéseket.
András, a te életed s műveid az ember tragédiájának folytatása. Munka, küzdelem az élet végtelenjében. Te fogalmaztad meg a 20. század második felének Kelet-Közép-Európáját. Ember és történelem, ember és hatalom egymást pusztító iszonyú küzdelmét.
András, 1989 után reménykedtem, hogy a változó idő hoz némi elégtételt, az arcodra, arcunkra mosolyt. Marosvásárhelyi megveretésed kiábrándított és megdöbbentett. Az életedre törtek, de a gonoszság nem sikerült teljesen. A világosságot zsugoI. kötet 100rították meg körülötted. Hogy ne lásd az új hatalom sziklafalának újranövését. Régi és új imperátorok bosszúja. Amikor kórházról kórházra, orvostól orvosig életed világosságáért küzdöttél, magamban naponta üzentem neked: veled vagyok, András. Nem tudom elfelejteni, hogy a megveretésedet követő hetekben bepólyált fél szemmel néztél ránk a televízióból. Életem végéig kísérő kép, és naivságunk, hiszékenységünk, illúzióink egyedülálló mementója.
Nem tudom elfelejteni 1992. október 31-ét sem, a komáromi református templomban mondott prédikációd zárszavát: tolerancia, tolerancia…
Látod, mivé fajul a világ.
Ötvenéves voltál, mikor Pozsonyban Marosvásárhely felé fordulva megsüvegeltelek. Akkor úgy éreztem, irodalmi legénykorunk sűrűjében állunk. Akkor – a hetvenes évek vége felé – a magyar irodalmi sajtóban, az Alföldben, a Tiszatájban már lehetett egymásnak üzenni. Határok zordságán kerestük egymást alkalmi köszöntőkben. Éttermi szalvétákon, fakó lapokon adtunk jelt magunkról s helyzetünkről. Pozsony és Marosvásárhely, magyarországi fel- és leszállóhelyek: Budapest, Debrecen, Szeged – irodalmi és emberi életjelek helye és ideje. Feladtuk az üzenetet, s Magyarország valamelyik szellemi tornyában messzehangzón megkondult a harang. Akkor talán még nem is tudatosítottuk, hogy egymást kereső jeladásainkkal megosztott magyarság-létünk úttalanságaiba tapostunk ösvényeket.
Kisebbségi létünk nyomorúságának gondjait évtizedeken keresztül a nemzetiségi kultúrák, különösen az irodalom jelenítette meg s adta hírül. Mára a határon kívüli magyar közösségek önvédelmi küzdelme politikummá, aktív politizálássá alakult. A protestáló irodalom, a protestáló író tegnapi és mai küzdelme autonómiaprogramokká nőtt, autonómiaküzdelmekbe szövődött. Ez a helyzet már más társadalmi magaslat. A nemzetiségi politizálással bővültek, változtak a küzdelem eszközei. Máshová kerültek közösségi létünk hangsúlyai, más értékrend alakul. Fájó, hogy a 89-es változás hevületében hajlamosak vagyunk lefokozni a múltat, leértékelni önmagunk tegnapjait. Ne feledjük, a történelem nem napok s évek számában mér, hanem folyamatokban. Az emberi, művészi s erkölcsi értékek nem egy naphoz, I. kötet 101nem évekhez kötődnek, hanem nemzedékeket és korokat jelölnek meg.
Ilyennek tartom Sütő András életművét. Sütő Andrást én a legnagyobb élő magyar írónak gondolom. Életműve százados igazságokat tanúsít és mond. Sütő András nagy nemzeti értékünk, fölötte áll ideológiáknak, a társadalmi lét hullámzásainak, rosszakaratú lebecsüléseknek s emberi kisszerűségeknek.
A nemzetiségi politizálással megnőtt a másféle vélemény jogossága. Ez természetes. Ugyanakkor a másság okán és jogán kialakultak határon kívüli megosztottságaink. Ez magyarságlétünket sújtó jelenség. A sok párt, a sokféle pártos szerveződés. Szekértáborok alakultak egymás mellé. Sajnos, a sok szekértábor nem egy sereg. Pedig seregre van szükség. A magyarságnak ma csak közös erőfeszítéssel van esélye.
Sütő András életműve és annak üzenetei a nagy sereghez szólnak, a nemzet egészéhez, a nemzet egészéért.
Életet, látó életet neked, András!
Tisztelt márciust ünneplő gyülekezet!
A honfoglalás mellett és után a második legnagyobb ünnepünk az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc. A honfoglalás, az ország, az államteremtés eseménye. 1848 a magyarság szabadságháborúja. 1848 egyszerre fény és gyász, szabadságvágy, csaták, majd akasztófák és az utókor virágai.
Március 15-e egyetlen nap, amely megrakja a forradalom tüzét, Petőfi Sándor Nemzeti dala és a 12 pont megfogalmazza a forradalom bibliáját. Március 15-e Petőfi napja. Ezen a napon Kossuth hajója már útban van Bécs felé. A forradalom második napja – Bécs. Alku a birodalommal. Bécs, ez a nap Kossuth Lajosé.
Március tizenhetedikének délutánján Kossuth és Batthyány már Pozsonyban a Zöldfa Szálló erkélyéről beszél. A magyar szabadságharc első földrajzi területe: Pest, Bécs és Pozsony. A vértelen forradalom szelleme csapott át Pozsonyba.
A francia forradalom vihara a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával egy új korszakot nyitott Európában. Elsőként Magyarország fogott tüzet. Ez a fergeteg Pozsonyt is elérte. Itt ülésezett az Országgyűlés. E törvényhozásban egymásra halmozódtak a forradalom nagy kérdései, a függetlenségért vívott harc, szemben a Habsburg Birodalommal. Itt szavazták meg az úrbér, a jobbágyság eltörlését. Innen indult foszlásnak a feudalizmus. Pozsony ezekben az években európai történelmi magaslat lett.
1844-ben a pozsonyi országgyűlés elfogadta a magyar államnyelv bevezetéséről szóló törvényt. Sajnos, ez a törvényhozó testület – ekkor is, később is – elmulasztott egy nagy történelmi pillanatot, hogy a császári udvar kisebbségeket csábító politikája ellenében nem alkotott törvényt a nemzetiségekről s a nemzetiségi nyelvhasználatról… A magyar társadalom belső erőviszonyai – a forradalom tüzében – ellentmondásosak és erőtlenek voltak ahhoz, hogy teljes értékű és mértékű forradalmi megoldások alakuljanak ki.
I. kötet 103Fájó a történelmi mulasztás, hogy a magyar forradalom és szabadságharc nem tudta magához ölelni a nemzetiségieket.
Kínos, dermesztő történelmi párhuzam, hogy másfél évszázaddal később, az 1989-es rendszerváltás után, 20. századi környezetben a szlovák parlament nyelvtörvényt fogadott el az államnyelv megvédésére, és egyben lefokozta a magyar nemzetiség nyelvhasználatát. Reméljük, hogy ez elképesztő forgás a történelem süllyesztőjébe kerül. S várjuk, hogy az EU, amely a nyelvek egyenjogúságát hirdeti, új nyelvhasználati állapotot teremt.
Minden 1848-ra emlékező, emlékeztető ünnepség, ha csak kis lépésekkel is, de közelebb visz bennünket az igazsághoz, az igazmondáshoz. Tudatosítja helyzetünket. Akik ma itt vagyunk Petőfi Sándor szobormása előtt, keressük jelenkori önmagunkat, vagy önmagunk hasonmásait. Az élet, a történelem emberi, erkölcsi többletét. Nemzetünknek vannak emlékeztető helyei, ahová el kell zarándokolni; Petőfi Sándor pozsonyi szobra a magyar Mekka is. Ahol Petőfit szólítják, ott a szabadsághoz szólnak.
Petőfi Sándor – eljöttünk hozzád. Ezen a napon szerte a világon százezrek állják körbe a te szobormásodat. Pozsony, a te városod is.
Szoborszomszédok vagytok Martin Kukučín nagy szlovák íróval. Mostani történelmi beosztásotokban a jövőt nézitek. A halálod óta eltelt idő a magyarok sorozatos megsarcolása volt. Birodalmak terhe és átka nehezült ránk. A Habsburgok, a németek és az oroszok, és két vesztes háború. A II. világháború feldarabolt, szétszórt bennünket. Trianon óta minden megtörtént velünk. A bűn, a bűnösség bélyegét égették ránk. Elvették földjeinket, tulajdonunkat, nyelvünket, emlékezetünket. A történelem perifériájára sodródtunk. Te is ezt az utat jártad. Te is részese, áldozata lettél a vak bosszúnak. Külön dráma a szobrok élete, a szobrok száműzetése. A forradalom fáklyája voltál, Petőfi Sándor. A Kárpát-medence vak nacionalizmusai nem tudták elviselni puszta szoborarcodat sem. Ezt a megalázó utat járta végig Kossuth rozsnyói szobra is. Ezt a kálváriát járja az aradi Szabadság-szobor is.
Voltak és vannak emberek, akik illegalitásba, az élet szélére sodort szobraitokat védték, rejtették és megőrizték, mert I. kötet 104életetek üzenete beleégett a lelkükbe. Szabadság, s küzdelem a szabadságért. 1848 üzenete ez minden kisebbségben élő közösségnek is.
S termettek emberek, akik az igazság nyomvonalán araszolva haladva visszahozták a történelem és az élet főtereire a száműzött szobrokat. Ez a szabadság győzelme. Minden március ezáltal az emlékbizottság megtisztelése is… E gyönyörű kertbe kívánkozna ama 13 áldozat névsora is, akiket 1849 januárja és júliusa között Pozsonyban végzett ki a hatalom bosszúja.
Reméljük, hogy ez a gyönyörű kert benépesül a történelem nagyjaival, s lehelni, sugározni fogja a szabadság minden embert megillető jogát.
Petőfi, Pozsony város szívében.
A szabadság mindent megelőz. A forradalom kavargásában Petőfi Sándor az egyetlen tudatos költő, aki ezt megérezte. Egyik versében így szól:
A kivívott szabadság kincs, nem állami vagyon, közösségünk személyi joga és tulajdona.
Ilyen a nyelv természete is. Azé, aki beszéli, aki védi, aki félti és őrzi.
Ilyen a történelem és az emlékezet természete is. A közösségi és az egyéni emlékezet nem állami leltár, hanem saját tulajdon, pótolhatatlan, féltve őrzött kincs.
Egy évszázad meghamisított történelmét kívánjuk átírni. Hangoztatják, hogy a győztesek írják a történelmet. Megéltük ezt is, sokféle kiadásban. Ezt is, mint sok mindent, újra kell értelmeznünk, az önmagunk élete fölött rendelkező jogot is. Mondjuk ezt azért is, mert a mai ünneplésünkkel és történelmi tanúvallomásunkkal egyszerre teremtjük a múltat és formáljuk a jelent.
Történelmünk megíratlan események sora, sorstörténelem, az emlékezet-történelem százfelé ágazó szálai. Mindezekből kell megírnunk történelmi nagykönyvünket.
Mi a szabadság mai mondanivalója? Szabadságot nem elég csak óhajtani és szobrok előtt ünnepelni. A szabadságot teremI. kötet 105teni kell. Minden nemzedék, minden helyzet magának kell, hogy kivívja szabadságát.
Az 1848-as forradalom katonaforradalom is. Arad a forradalom visszfénye. Innen belátni a nagy harc elmúlt pillanatait is. Nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a vesztőhely felé menet, az élet maradék idejében a hadvezérek remegő idegpályáin melyik dobpergés hallatszott: a győzelemé? Mi volt a jó utasítás? Mi a rossz parancs? Mi volt a jó felismerés? Mi volt a tehetetlen kényszer, mi volt a végzetes tévedés, és mi volt a zsenialitás? S hol van most a világ szeme? Miért és hogy lehet igazság a bitófa?
Igen, az aradi hajnal, az utolsó órák, az utolsó percek, amikor már biztos a halál, amikor már a hóhérok keze motoz a gallérokon. Amikor lecsap a zsarnok hatalom bosszúja. Százezer katona őrizte, hogy biztos legyen a halál. Egyenlőtlenné vált a küzdelem. Egyszeriben porszememberekké lettek a hősök, akik a bitófák alatt álltak. A tábornokok nem tudhatták, hogy porszem voltuk csillagokká nő…
A szabadságharc egyik csodája a honvédsereg. Nem volt magyar vezérlésű haderő. 1848 szeptemberében 20-25 ezer katonája volt a kormánynak. December közepére már 80 ezer gyalogos, 8 ezer huszár, 3 ezer tüzér.
Micsoda katonai egyéniségeket nevelt a forradalom, az igazságos harc.
1849 januárjában elindul az osztrák támadás. Windischgraetz bevonul Budára, kezére kerül a Duna–Tisza köze, Tiszántúl és Erdély nagy része. Ezzel egyidőben még egy nagy felívelés, a tavaszi hadjárat: Szolnok, Hatvan, Isaszeg, Nagysalló, Pered, Komárom.
Mohács óta Magyarország először ízleli a győzelem érzését.
1849. május 19-én Miklós orosz cár hírül adja, hogy Magyarországra indítja seregeit. Az osztrák és az orosz haderő 360 ezer katonája vonul Magyarországra. Napóleon óta Európa nem látott ilyen sereget. Elsöprő túlerő.
Görgey május 21-ére virradóra beveszi Buda várát. Ugyanezen a napon az ifjú Ferenc József osztrák császár Varsóban térdre ereszkedve, kézcsókkal köszönte meg Miklós cár segítségét.
Roppant seregek jelezték a magyar szabadságharc erejét, I. kötet 106a forradalom belerobbant az akkori Európa nagyhatalmainak biztonságérzetébe és nyugalmába. Az osztrák ármádia nem bírt a honvédsereggel… A magyar szabadságharc és forradalom valójában Európa nagyhatalmaival vívta függetlenségi harcát. Magyarország 1848–49-ben az európai reakcióval háborúzott. Két birodalom, két birodalmi erőfölény és magabiztosság nézte távolról az aradi drámát.
Áprilisban, a debreceni nagytemplomban Kossuth bejelenti a Habsburgok trónfosztását.
Július 28-án, a győri csatavesztés után a minisztertanács Szeged és Arad környékére rendelte az összpontosítható erőket. Elkezdődik a versenyfutás a többszörös túlerővel. Versenyfutás az életért. Bomlani kezd a déli magyar sereg, menekülő, éhes katonák ezrei. A kormány augusztus 6-án kétségbeesetten az orosz cárnak kínálja fel a magyar koronát. Sikertelen kísérlet. Hiába vár a kormány Franciaország és Anglia közbenjárására. Ekkor már csak alkudozni lehet és menekülni. Bem leesett a lováról és harcképtelenné vált. Mindez megtöri Kossuthot és lemond. Görgeynek adja át a hatalmat és menekül. Menekül Bem, Perczel, Mészáros, Dembinszky. Ez is gyorsítja a bomlást.
Az augusztus 11-i aradi haditanácson jelen vannak a tábornokok is. Görgey a helyzet értékelése után így szól: „Megnyerhetjük-e fegyveres kézzel e csatát? Azt mondom, nem.” A haditanács döntése alapján a kisebbik rosszat választva, az oroszok előtt teszi le a fegyvert.
A közeledő túlerővel szemben már nem segít a hazafiság.
A vértanúk halála másfél század múltán is a leghitelesebb pecsétje a forradalomnak. Menekülhettek volna, egyikük sem tette. Becsülettel vállalták a bitófák árnyékában is az áldozatot. – „Életet a szabadságért.” – Ma ez talán már fellengzősen, romantikusan hangzik. De igaz! Aradon ez történt, halált a hazáért, életet a hazáért. Ennél többet nem lehet adni. Petőfi életáldozata, a tábornokok vértanúsága, s akiket velük együtt vagy utánuk öltek meg – a legmagasabb emlékművet érdemlik. És a legbensőbb helyet a lelkünkben. A hittel és emberséggel vállalt szabadságharc hősei és az aradi vértanúk emlékművei előtt őszintén és mélyen meghajolhat a nemzet egésze, a világ magyarsága, éljen bárhol a földkerekségen. És megvallhatjuk, mondhatI. kötet 107juk tovább magyarságlétünk állandóan újratermelődő örök értékét, szabadságszeretetünket.
A magyar Golgotán csak az igazat lehet mondani.
Tisztelet az igazságot kereső, az igazat cselekvő, az igazat hirdető embereknek!
Egyszemélyes intézménye a szlovákiai magyar irodalomnak és közéletnek. Író, irodalomszervező, szerkesztő, politikus – önerőből építkező, minden újrakezdéshez új energiára lelő, cselekvő ember. Királyhelmecen született 1930-ban. Iskoláit Sárospatakon és Pozsonyban végezte. Nagy feladatokat vállalt magára a szlovákiai magyar kultúra intézményesítésének folyamatában, írószövetségi titkárként, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként, a Madách Könyvkiadó vezetőjeként, a Csemadok elnökeként vagy éppen tárca nélküli miniszterként.
Az újjászervezett MVSZ-ben a kárpát-medencei régió munkájáért felelős alelnöki tisztséget tölti be. E minőségében szólaltattuk meg ezúttal.
– A nyugati emigráns körökben sokan mondják, hogy azért tartották magukat távol az MVSZ-től, mert a régi rendszer valamiféle kémszervezete volt. A Kárpát-medencében kisebbségi sorban élőknek más okuk is volt arra, hogy ne érezzék magukénak e szervezetet. Ön Pozsonyban él, hogyan látta szlovákiai szemszögből a Világszövetséget a múltban?
– Messze volt tőlünk a Világszövetség, évtizedekig szinte hallótávolságon kívül. Ha nem csal az emlékezetem, előbb az Anyanyelvi Konferencia ért el hozzánk, a pécsi közgyűlés meghívójával. A Magyarok Világszövetségéről jelentéktelen szórványhírek verődtek felénk, rendszertelenül, ülésekről, megbeszélésekről. Az MVSZ 1989-ig egyértelműen nyugati tájolású volt, számára a határon kívüli magyar kisebbségek egyszerűen nem léteztek.
Jómagam 1989 júliusában keveredtem a Világszövetségbe. Randé Jenő akkori főtitkár meghívott egy beszélgetésre, s nem sokkal azután rajtaütésszerűen a szövetség társelnökévé választottak. A nyolcvankilences választmány elé új alapszabályzatot terjesztettünk, amelyben már megjelentek a határon kívüli nemzeti kisebbségek is.
A szövetség „kémszervezet” idejéből nekem nincsenek élméI. kötet 111nyeim. Elmondásokból s írásokból tudom, amit tudok. De ilyen ismeretek birtokában sincs erkölcsi jogom pálcát törni azok felett, akik a Kádár-korszak idejében hazajártak Amerikából vagy a világ más térségéből, például anyanyelvi konferenciát szervezni vagy jelen lenni a szövetség egyik-másik ülésén.
Hiszek az érzésekben: akik ezer kilométereket utaztak, legtöbben bizonyára nem azért tették, hogy főt hajtsanak az ország politikai uralkodója előtt – a hazához, a hazába jöttek. Magam is így vagyok ezzel: ha hetenként utazom is Magyarországra, sohasem tudom megilletődés nélkül átlépni a határt.
A kisebbségi lét egyik nagy tapasztalata: a többségi hatalom feketékre és fehérekre, jókra és rosszakra osztotta a népet. S e sémát legszélső szélsőségekig, abszurditásig érvényesítették. Megítélésük szerint valaki vagy szuperlojális lehetett, vagy elvetemült gonosz. A magyar egyetemesség gondolatától, a mai magyar létszemlélettől idegen ez az osztályozás. Az elválasztásra, a megkülönböztetésre alapozó mérlegelés alkalmatlan a magyarság múlt- vagy jelenbeli állapotának minősítésére.
Érdekes, de való: a Magyarok Világszövetsége a nemzeti kisebbségek számára nem volt hazacsalogató. Nem hívogatott. Mi ugyanis nem ígérhettünk anyagi előnyöket. Nem volt európai vagy világméretű befolyásunk, nem voltak pozícióink sem; legföljebb kisebbségi létünk erkölcsi és szellemi értékeivel szerénykedhettünk. Politikai periférián voltunk, a háború után sokáig tehertételnek számítottunk…
Aztán előbb az irodalom fedezett fel bennünket: Czine Mihály, Csoóri Sándor, Illyés Gyula, Nagy László, Simon István… Sokára kerültünk a megértő politika hatósugarába. Addig bezártságban éltünk, körülkerítve, a többségi internacionalizmus szorításában, a bizalmatlanság gyanúhatárai között, két ország titkosrendőrségének figyelő szeme előtt – csinált ellenségként. Messze volt innen a Magyarok Világszövetsége.
Valójában nem is földrajzi, inkább lelki, szellemi értelemben igyekeztek bennünket Magyarországtól, a szellemi hazától, nyelvünktől, történelmünktől eltávolítani, és ezt a távolságérzetet kimondva-kimondatlanul öröklötten magunkban hordozzuk.
Két évvel ezelőtt Amerikát s Kanadát jártam. Vancouverben, az Óperenciás-tenger partján egy idős magyarral beszélgettünk. I. kötet 112– Hogy tudtatok ilyen messzire jönni – kérdeztem tőle. – Hogy tudtatok? – Válaszként az asztalt néztük némán.
Hogy tudtunk ilyen messzire kerülni egymástól?
– Maradjunk még egy kérdés erejéig a kisebbségi magyarság nézőpontjánál. Mi az, amit ön kisebbségi sorsából eredően mondhat a magáénak, s aminek hasznát látja ma az MVSZ-ben kifejtett munkájában?
– A kisebbségi sors kényszerítő erő. Veszélyhelyzet. Ennek jegyében alakulnak az önvédelem reflexei, az alkalmazkodás készsége vagy akár kényszere. S a veszélyhelyzetek nem változnak. Nemzedékek során kitermelődött azonban bennünk a megmaradás ösztöne, a lelki önmegőrzésért folytatott küzdelem. Ennek háttere és közege a közösség. Nem véletlen tehát, hogy a kisebbségben élők önkifejezése oly gyakran testesül meg közösségi kulturális műfajokban: kórusban, táncban, színjátszásban…
És kialakul az együttlét érzése és igénye is, hiszen bajban, veszélyben hamarább és szorosabban összebújik az ember a többiekkel. Kicsit nyájszellem ez, de a közösségi lét élményét és tapasztalatát is adja. Azt az eltökéltséget, hogy ne bízzuk sorsára a másikat, mert a másik a fontos. A folytonos útrakelés, menekülés, földönfutás, az ösztönös figyelés, az állandó készenlét érzésének szálaiból szövődik a mi érzésállapotunk.
A kisebbségben élő ember életérzése túlnyomórészt negatív érzésekből fonódik. Kevés a sikerélményünk, így hát árnyékban élünk. Talán ez az egyik fő oka az igazságtalansággal, a hatalommal való szembefordulásainknak, érzékeny önvédelmi reflexünknek, túlélési képességünknek. Megkülönböztető lélektani jelenség: metamorfózisaink, árnyékból a fénybe fordulásaink – lelki tehertételeink kedvező emberi vonásokká formálódása. Ebből következnek lelki újjászületéseink, ha vannak ilyenek. A magyarság szétszórt, megosztott állapotában talán ezért reagálunk másoknál érzékenyebben az integrálódás, az egyetemesség gondolatára is.
– Ön a kárpát-medencei magyarság körében kifejtett tevékenységéért felelős az MVSZ-ben. Melyek a régió sajátosságai? Hogyan lehet e sajátos érdekeket összeegyeztetni a másik két régió érdekeivel?
I. kötet 113– Valójában a határon kívüli kisebbségek, továbbá Csehország s a volt Szovjetunió – a Baltikum, Ukrajna, Kazahsztán – területein alakult magyar szórványszervezetek képezik a régió térképét. Ez a tevékenységi területem. Persze túlsúlyban vannak a nemzeti kisebbségek. Behatároló tényezőink különben elsősorban történelmiek: a több mint hetven éve tartó kisebbségi lét, a többségi nemzet újratermelődő dominanciája; többség és kisebbség egyenlőtlen viszonya, a többség uralmát állandóan igazoló ideológiák és hatalmi struktúrák; a többség uralmát szavatoló központosító törekvések; a nemzetállam közvetlenül vagy rejtetten megjelenő ideológiája; az asszimiláció nyílt és bújtatott törekvései; a magyar kisebbséggel szemben megnyilvánuló történelmi bizalmatlanság, a megbélyegzések és vádak újratermelődése: a nacionalizmus, az irredentizmus, a rendszerellenesség vádja. Nemzetiségellenes perek sorozata, kitelepítések, elhurcolások, kényszerű elmenekülések, száműzetések, a kollektív bűnösség vádja… Van példa mindegyikből.
Szinte minden határon kívüli nemzeti közösség kulturális struktúrákban alakította ki az önvédelem sáncait. Az írott és mondott szó, a kép, a zene, a tánc, az ének, az irodalom van emögött, szemben a hatalom százféle csápjával, az elnemzetlenítő szándékkal, mesterkedéssel. Még ma is döbbenet leírni, elmondani: a diktatúra évtizedeiben a határátkelőhelyeken a szomszédos államok vigyázó hivatalaiban ellenség volt a magyar betű…
De védelmet nyújtott az egyház, a szószék is. A bátor igehirdetés, az Isten és ember segítségét kérő fohász. A szószéki beszéd, az igaz szószéki pap. A nemcsak igehirdető, de magatartásával is példát mutató újkori prédikátor.
Jellemző tényező a kisebbségi közösségek életében a szövetségkötés és az egymás mellett élés keresése a többségi, a más nyelvű népekkel. E szándék nyomán alakultak ki az együttélés elméleti megfogalmazásai: a nemzetiség hídszerepe, a vox humana mint küldetés, a néptestvériség… Barátságunk, szövetségünk, testvériségünk jó szándékú odakínálása, annyi évtized során. És a szembeszegülések, a lázadások, az összeesküvés értékű szerveződések az erőszak, a kényszer, a nemzeti elnyomás ellen.
Az 1989-es rendszerváltás óta hisszük, hogy legyőzhetjük évtizedek félelmét, megaláztatásait és gyávaságait. ElkezdődheI. kötet 114tett a nemzeti kisebbségek politikai szerveződése, kialakulnak politikai struktúráink, mind tudatosabban fogalmazzuk meg helyünket a térségben. Az önrendelkezéshez való jogunkat, autonómia-igényünket. Az egyetemesség, az együvétartozás jegyében megfogalmazzuk a magyar nemzethez való viszonyunkat. Az egyenrangúság jegyében újrafogalmazzuk viszonyunkat a többségi nemzetekhez: a szlovákokhoz, románokhoz, szerbekhez, horvátokhoz.
Aktív programok ezek, cselekvő politizálásra ösztönzők. Sorsunkat, a Kárpát-medence sorsát befolyásolni s alakítani kívánjuk. És alakítani kívánjuk a magyarság szellemi-lelki integrálódásának erővonalait. Kelet-Közép-Európa térségében a népek, nemzetek, nemzeti közösségek, nemzetrészek, etnikai csoportok egyenrangú kapcsolatát és szövetségeit.
Hogyan egyeztethető ez össze Magyarország és a világ sziget- és szórványmagyarságának érdekeivel?
Előbb a közös nevezők: nyelvünk, közös történelmünk, kultúránk fokán. Aztán a közös tapasztalatokban. Igaz, a világ magyarsága az elmúlt évtizedeket más-más földrajzi helyeken, más-más társadalmak részeként, illetve függvényeként, más-más szociális helyzetekben élte és éli meg. Sokféle tapasztalata, bizonyos értelemben eltérő érzésvilága azonban rokonítható, köztulajdonná alakítható. A Magyarok Világszövetsége egyengetheti a jövő magyar–magyar szövetségeinek útját.
A magyar kisebbségek és a világ szórvány-, de szigetmagyarságának is hatalmas tapasztalatanyaga egyetemes erkölcsi üzeneteket hordoz. Mindez kútforrása a magyarság stratégiájának, a jövendő nemzetpolitika kimunkálásának. El kell sajátítanunk és közkinccsé kell tennünk a mai magyar szellemi és erkölcsi értékeket, mennél teljesebben.
– Az MVSZ-ben megindult egy átalakulási és átszervezési folyamat. Milyen főbb tartalmi és formai jellemzői vannak ennek, és mely szakaszában tart maga az átalakulás?
– A Magyarok Világszövetségének átalakulása nem önmagában való történés, nem semleges és nem független folyamat. Természetes része mindannak, ami az elmúlt években Kelet-Közép-Európa térségében kibontakozott és ma is zajlik. Egy ropI. kötet 115pant birodalom szorításából szabadulunk; oldódnak a birodalmi-hatalmi szellem beidegződései. S e birodalom omlása maga alá temeti a történelem hetvenéves konstrukcióját. Betemeti az öröknek hitt tartóoszlopokat, a sokféle egyezséget, győztesek és megvertek békekötéseit, titkos paktumok sorát.
A megvertek és alávetettek emlékezete, a megvertség érzése és tapasztalata kíván új, más rendet alakítani: az önrendelkezését, az egyéni és közösségi lét biztonságát, autonómiáját, függetlenségét. Mindannak ellenkezőjét, ami rosszat megéltünk. Az igazságkeresés sodrásában él a világ magyarsága is; épp igazságkereső hevülete formál méltóbb emberi és nemzeti jogot.
Mindezen tények és érzések erősítették fel az egyetemes magyar szövetség szükségességének gondolatát is. Az MVSZ cselekvéstervében a jelen kényszere testesül meg. Nem egy szervezet a sok közül, hanem a magyarság egyetemes szövetségének gondolatát és annak megvalósítását vállaló szövetkezés. S nem percre, napra, hanem valóban a világ magyarságának összefogására, hosszú időre.
A mai Világszövetséget nem lehet a szövetségesdire lefokozni, valamiféle kulturális vagy ipartestületi szervezkedésként kezelni. De nem lehet így bánni még a múltjával sem. Az egyetemes magyar szövetség gondolatának voltak kedvezőbb és voltak a cselekvést szinte elkárhoztató, büntető korszakai. Az MVSZ mindenkor olyan volt, amilyen Magyarország, illetve a hivatalos Magyarország. Az egyetemes magyar szövetség gondolata most végre összehangzik a történelemmel és a jelen lehetőségeivel.
Folyik a nemzeti stratégia kimunkálása, intézményesül az MVSZ. Folyamatban van a szövetség szervezeti építése; alakulnak a szövetség határon kívüli, országonkénti tanácsai. Ugyanígy a szórvány- és szigetmagyarság földrészenkénti egyeztető tanácsai. Azaz rajzolódik szervezeti jelenlétünk világtérképe. S ezzel együtt szinte állandó jellegű önmeghatározásunk. Mindezzel az integrálódás vonalait, az együvé tartozás tudatát és érzését kívánjuk erősíteni.
Az Anyanyelvi Konferencia mintájára létrejönnek az MVSZ társszervezetei is. Legutóbb a Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Magyar Egészségügyi Társaság vált az MVSZ társ-, illetve tagszervezetévé. Alapítvány létesül a világ magyar képzőI. kötet 116művészei galériájának létesítésére, magyarországi székhellyel. Megvetettük az MVSZ művészeti és tudományos nagydíjának alapját. Munkáljuk az MVSZ támogatási rendszerét. Készül az MVSZ gazdasági vállalkozási stratégiájának tervezete.
– Mennyiben életteli, életsegítő szervezet az MVSZ? Mit tud tenni a határon túli magyarok egyéni és kollektív érdekeinek védelmében, mennyiben segíthet mindennapi gondjainak megoldásában? Milyen eszközökkel, személyi, anyagi és műszaki lehetőségekkel?
– Folyamatban van a Kárpát-medence szellemi térképének készítése. Sajtókiadványok, könyvkiadók, színházak, múzeumok, népművészeti együttesek, iskolák, óvodák, közművelődési társaságok, műemlékvédelmi egyesületek, alapítványok, gazdasági tevékenységet folytató egységek, egyházak, tudományos intézmények, politikai és ifjúsági szervezetek címjegyzéke és működésének ismertetése. Szándékunkban áll továbbá összeállítani és megjelentetni a kárpát-medencei régió kulturális eseménynaptárát. Információs rendszert kívánunk kialakítani az egyes régiók és az MVSZ vezetése között, számítógépes adatbank működtetésével.
A nemzeti kisebbségek kiemelkedő kulturális rendezvényein mind gyakrabban vállal társrendező szerepet az MVSZ – különösen Szlovákiában. Az MVSZ fóruma a nemzeti kisebbségek, nemzeti közösségek autonómia-tervezetei egyeztetésének, kikristályosításának. Mindezek az egymás megismerésének, a kölcsönös tájékozódásnak elősegítői, s az integrálódás alakuló erővonalai.
S a technikai feltételek? Az MVSZ-nek szűkösek a műszaki berendezései, helyiségei, anyagi lehetőségei. A vállalt feladat és program, s maga a szövetség helyzete másféle személyi és műszaki lehetőségeket kíván.
– Sokat beszélünk manapság a sajtó manipulálásáról, a korrekt és teljes tájékoztatás fontosságáról. Nemrég kezdte meg működését a Duna Televízió, mely fontos szerepet kíván betölteni a határon túli magyarság tájékoztatásában. Miben látja ennek jelentőségét?
I. kötet 117– A rólunk szóló híradások, minősítések nagy része elfogult, rosszhiszemű. Az MVSZ-t bíráló írások többnyire inkább lefokoznak, kétségbe vonnak és kételyt ébresztenek, mintsem tárgyilagosan mérnének. Pedig az MVSZ vezetősége szinte a lehetetlenre vállalkozott: az egyetemes magyar szövetség érdekében cselekszik. A személyeskedések, a rágalmak, a „szenzációk” ezt a gondolatot kívánják kicsinyíteni, lealacsonyítani. A bírálat jegyében rombolás folyik: Déva várának balladája szinte folyamatosan ismétlődik. Meghallgatást és rangot kapnak az önpusztítás nagymesterei. Amikor Csoóri Sándort szurkálják dárdahegyekkel, szinte hallom: vedd a keresztet válladra és indulj, előbb a kis dombokra, aztán a Golgotára, s ha felérsz, alászállhatsz és tedd ugyanezt: ismételd, ismételd, életed földbe süppedéséig… Ha Sütő Andrást vagy Tőkés Lászlót kárhoztatják, arra gondolok: van-e olyan hiteles személyisége a magyarságnak, akit még nem kezdtek ki?
Bűnösök avatása magyar demokrácia módra: önpusztítással tetézni az elmúlt idő rajtunk esett kártevéseit.
S a Duna Televízió? Szerintem a háború óta a magyar hírközlés legnagyobb eseménye. A Duna Televízió értékét, jelentőségét igazán csak a határon kívülről lehet megérteni. Azok érzik ezt elsősorban, akik sokszorosan megélték a nemzetiségi cenzúrát, az anyanyelv folyamatos pusztítását, az éltető hírek eltiltását…
A hír, az élő üzenet ma forradalom értékű.
Minősíthetjük a műsort jónak vagy rossznak, egy a lényeg most: a legyőzött távolság ténye.
– Ellentmondásokkal teli átalakulások korát éljük valamennyien itt Kelet-Közép-Európában, mély történelmi gyökerű, felszított nacionalizmusok kereszttüzében. Milyen magatartásformában látja ön a megmaradás és érvényesülés lehetőségét e körülmények között?
– Az egyetemes magyar szövetség szemszögéből keresem a választ. Egyszerűen meg kell küzdenünk egymással – egymásért. Előbb helyzetünk hátrányait leküzdve.
Az MVSZ nem lehet elkötelezett pártok irányában, nem működhet pártok törvényei szerint. Nem hordhatja magában a politikai mozgalmak beidegződéseit sem. Az MVSZ a világ maI. kötet 118gyarsága szellemi egységének a letéteményese. Új humanizmuseszményt kíván munkálni: az együvé tartozás, az egymás tisztelete, a különbözés tisztelésének és becsülésének rendjét.
A Világszövetség nyitott mindenki előtt, aki elfogadja és támogatja programját. Az MVSZ-nek a mindenki demokráciája elvére kell épülnie. Az ideológiai bíráskodás a pártállam káderező gyakorlatát idézi.
Az MVSZ 1991-es közgyűlésén elemi erővel tört fel a számonkérő és vádló radikalizmus. A nyugati magyarság egyes képviselői igazságtalanul ítélkeztek olyan emberek – például Czine Mihály és Pomogáts Béla – fölött, akiknek egész élete, életműve a magyar egyetemesség szolgálatában állt és áll. Az ilyen munkásság nem lehet prédája percek ítélkezésének. Ez méltatlan és idegen az MVSZ szellemiségétől.
Az MVSZ új és más szellemiségével hathat. Országon belül és azon kívül is. A szövetség tagjainak emberjogi érdekeit képviseli és védi, kifejezi és hordozza a magyar egyetemesség gondolatát, s új erkölcsrend igényével él.
Célunk: minden gondunkról tájékoztatni egymást és a világot.
– Közel egy éve alakult meg a Magyarok Világszövetségének Szlovákiai Tanácsa. A megalakulás is, a tanács eddigi működése is meglehetősen visszhangtalan. Miért?
– Lassan jött létre a Világszövetség szlovákiai tanácsa, s valóban nem kísérte megalakulását zenés-táncos ünnep, de talán azért, mert a munka a lényeges, s nem az, hogy naponta harsogjuk létezését. A Világszövetség szempontjából a szlovákiai helyzet egyébként specifikus, minthogy évtizedek óta működik itt a Csemadok, amely egyedülálló szervezet az egész Kárpát-medencében, társadalmi és kulturális tevékenységével pedig tulajdonképpen lefedi a Világszövetség működési területeit. Ilyenformán a szlovákiai tanácsnak elsősorban a Világszövetség koordinátori szerepét kell elősegítenie úgy, hogy hozzájárul az információk áramoltatásához. A Magyarok Világszövetségének a már említett társadalmi-kulturális aktivitásain túl az is az alapvető céljai és önmaga által vállalt feladatai közé tartozik, hogy megteremtse a kapcsolatokat a világban szétszórtan élő magyarság között, hogy felderítse és felkarolja a magyarság körében zajló eseményeket, s ezekről informálja a másutt élő magyarokat is. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy nem tudunk egymásról, vagy csak nagyon felületesen, ennélfogva korlátozott az együttműködés a világ különböző részein élő magyarok között, de még itt, a Kárpát-medencében sem tudunk odáig eljutni, hogy közös gondolkodásról, gondjaink közös kezeléséről beszélhetnénk. Pedig erre mindenképpen szükség lenne.
– Magyarországon egyénekre épülő tagbázist alakított ki a Magyarok Világszövetsége. Ha létezik szlovákiai tanács, létezhet-e szlovákiai tagság is?
– A Világszövetségnek egyéni és kollektív tagjai vannak, a tagság feltételei pedig azonosak mindenütt, tehát Magyarországon és a határokon túl is. A Csemadok például kollektív tagja a Világszövetségnek, ami azonban nem zárja ki azt, hogy bárki I. kötet 120egyéni tagságot vállaljon, amennyiben egyetért a szövetség céljaival, programjával. A szlovákiai tanács elnöke egyébként Bauer Győző, titkára pedig Bárdos Gábor, náluk lehet jelentkezni információkért vagy akár a belépési szándékkal is.
– Olyan világot élünk, amelyben az emberek leginkább azt kérdik, miért? Hadd kérdezzem hát meg én is, mit nyújt a Világszövetség a tagjainak?
– A Világszövetség érdekvédelmi szervezet, amelynek alig van párja a világon. Talán azért, mert alig van olyan nemzete a Földnek, amely annyira szétszórt lenne a nagyvilágban, mint a magyar. A Világszövetség azt vállalta magára, hogy képletesen szólva közel hozza egymáshoz az ausztráliai és az erdélyi vagy a brazíliai és a szlovákiai magyart. Azt vállalta, hogy felkarolja és ápolja a magyar kultúrát, a minden nemzet identitását és másságát jelentő és kifejező szellemiséget, ezáltal erősítve egyúttal a nemzettudatot is. A magyar érdekek védelmét vállalja a Világszövetség azáltal is, hogy őrzi történelmi értékeinket, nyilvántartja és támogatja a magyarok tudományos eredményeit. És már említettem az információk áramoltatását, mint alapvetően fontos kérdést ahhoz, hogy a világ magyarjai egymásra találjanak és együttműködjenek. A Világszövetség építkezni is úgy akar, hogy az egyes országok tanácsainak mintegy föderációja legyen, miközben a szövetség központi szervei és irodái csupán a koordinálást végzik. Azért hangsúlyozom többször is az információcsere fontosságát, mert úgy érezzük – különösen a Kárpát-medencében –, igen nagy szükség van a magyarságtudat újraépítésére, a magyarság egységes cselekvésének kimunkálására, az összetartozás érzésének a fejlesztésére. Az 1989-es forradalmi év, amely kisöpörte Közép-Európából a totalitarista rendszereket, igen nagy optimizmussal töltötte el az itt élő magyarokat, de mostanság nap nap után látnunk kell, hogy a reményeink szertefoszlanak, várakozásunk egy szabad életre, szabad cselekvésre és szabad magyar gondolkodásra csak várakozás és remény maradt. Ebben a közegben pedig csak közös erővel, közös cselekvéssel lehet eredményeket elérni, olyanokat, amelyek újabb korokra biztosítják a magyar életet, a magyarság megmaradását és fejlődését.
I. kötet 121– Az elmúlt öt évben többször is megfogalmazódott Magyarországon annak az igénye, hogy szükség lenne egy olyan információs központ létrehozására, amelynek az lenne a feladata, hogy gazdasági, társadalmi, kulturális és egyéb szolgáltatásokat nyújtson a hozzá forduló magyaroknak, s ennek a központnak olyan helyet kellene találni Budapesten, amely „Magyar Házként” működve lehetőséget nyújtana az odalátogatóknak a társasági életre is. Köztudomású, hogy ez az elképzelés mind a mai napig nem valósult meg. Lehetséges, hogy a Magyarok Világszövetsége váltja valóra ezt a gondolatot?
– A szövetség kapott a magyar kormánytól egy gyönyörű nagy épületet, az egykori Szovjet Kultúra Házát, amely azonban teljes felújításra szorul, s némiképpen átalakításra is, hogy teljesíteni tudja a kérdésbe foglalt feladatokat, esetleg még annál is többet nyújtson, mert való igaz, hogy az a szándékunk, alakuljon végre ki egy pártoktól és a napi politikától a lehető legfüggetlenebb központja a magyarságnak, amely multifunkciós küldetésével a legkülönbözőbb igényeket is kielégíti, aminek következtében valóban minden magyarnak megéri kapcsolatot tartani vele.
– Köszönöm a tájékoztatást.
A magyarok III., 1992-es világtalálkozóját az együttlét, az együvé tartozás, a megmenekülés érzése uralta. E történelmi viszontlátás melegében remények, új elszánások, nagy tervek születtek – s a családnemzet illúziója. Hihettük azt is, hogy Trianon történelmi igazságtalanságai után elégtételt szolgáltat az idő. Demokrácia, piacgazdaság, Európa, a másféle idő kezdetén e fogalmak váltak kulcsjelentőségűvé.
Először leírva, varázsszavak. Négy év után itt állunk, IV. világtalálkozónk küszöbén. S előttünk a kérdés, mit mondjunk magunkról magunknak? A világ magyarságának? A világnak. A demokrácia rövid ideje továbbra is reménység, de lehűlés is, göröngyös, kegyetlen valóság, küzdelem egymásért, sokszor egymás ellen. Sokak számára kiábrándulás. Ez időben termett meg a gazdag magyar és a szegény magyar. A piacgazdaság remény, de kultúráink számára pusztító átok. A piackultúra képtelenség, emberellenes fogalom és gyakorlat. Európa lehet szebb jövő, de csak úgy, ha a magunk Európáját építhetjük. Valós jövőnk csak úgy lehet Európa, ha nem adjuk el és nem adjuk fel önmagunkat. Magyarországot és a Kárpát-medence határon túli magyarságát létgondok gyötrik. Négy év alatt kiderült, hogy a varázsszavak nem is varázsszavak. Kiderült az is, hogy a történelem önmagában nem ad elégtételt Trianonért, legfeljebb esélyt, egy más, jobb esélyt. A Kárpát-medence térségében új valóság alakult. Magyarországot közvetlen szomszédai irányából komor koszorú övezi, nemzetállamok, illetve államnemzet-szemléletek építenek falat és falakat – körös-körül. A jószomszédság mosolya mögött meredeken eltérő nemzetérdekek fogalmazódnak és érvényesülnek. Saját teremtésű, saját érdekű államalakulatok. A demokrácia békéltető mosolya helyett új kihívás. Ezzel kell szembenéznünk. Ezt a helyzetet kell értelmeznünk. Úgy érzem, a Magyarok IV. Világtalálkozója hangsúlyosan értelmező, helyzetmeghatározó, önmeghatározó találkozó kell legyen. Magunkról kell szólnunk, hogy a világ is hallja és értse. Túlsúlyos nehezékeket cipelünk magunkon, de azért nem I. kötet 123uralhat el bennünket a nemzeti lemondás, a nemzeti ellágyulás érzése. Történelmi hátrányunkból előnyt kell kovácsolnunk, közössé kell tennünk gondjainkat. Közös magyar–magyar közteherviselést!
1995 júliusában a debreceni Nagytemplom gyülekezete előtt ezt mondtuk: nem hátrálhatunk, nincs hová hátrálnunk. Ezt kell elhatározássá erősíteni magunkban – a ránk nehezedő nyomások elől (alól) nem hátrálhatunk. Közelgő világtalálkozónkon, úgy érzem, szólnunk kell magyarságlétünk gondjainak mélységeiről, de magasságairól is. Úgy érzem, a Trianon okozta magyar–magyar távolságaink enyhülni látszanak. Sajnos, új magyar távolságok termelődnek: magyarországi és határon kívüli megosztottságaink; újkori magyar drámáink előjátéka. Osztódással gyengülünk. Nem lehet hallgatni erről, erről sem a világtalálkozón. A visszahúzó, a kibontakozást gátló erőkről és megnyilvánulásokról. S amit a legfontosabbnak tartok: a kitörések. E helyzetből való kibontakozásunk, kitöréseink irányainak keresése.
– A múlt héten megtartott magyarok világkongresszusa kiadott zárónyilatkozatában leszögezi: az esemény történelmi fordulót jelent olyan nemzetstratégia elvi megalapozásban, amely legfőbb feltétele a trianoni szindróma viszonylagos földolgozásának. Megkérdeztük Dobos László írót, a Magyarok Világszövetségének alelnökét, szerinte melyik a budapesti tanácskozás legfontosabb üzenete.
– A találkozó a honfoglalás 1100. évfordulóját is ünnepelte, a tanácskozáson elhangzott beszédek azonban az ünneplés felszínén túl tárgyiasuló figyelmet fordítottak a magyarság létgondjaira. Trianon óta a magyarság állandó védekezésre kényszerül reflexeiben, viselkedésében – én fordulópontnak érzem ezt a kongresszust. Védekezés helyett most előrenéző, offenzív gondolatsorok fogalmazódtak meg, a határon túli magyarok nagyon erőteljes, egyértelmű véleményei voltak hallhatók.
– Tőkés Lászlóra gondol?
– Igen, rá is. A kulcsfogalom az egységes nemzet igénye, óhaja és szüksége. A világ negyven országából érkezett magyarjainak együttléte a jó érzés mellett kristályosító alkalom is volt. E találkozót egyébként számos kisszerű támadás és rosszélű megjegyzés előzte meg, még azt is kétségbe vonták, mitől világtalálkozó…
– Más kellemetlen epizód is akadt: a küldöttek moraja és füttye kísérte a magyar miniszterelnök beszédének egyes részleteit. A küldöttek e viselkedését úgy is értékelték: hogyan kérjünk mi számon a szlovákokon, románokon toleranciát, ha mi magunk nem vagyunk megértők…
– Az a benyomásom, hogy a világtalálkozót övező közeg – akár a kormány, akár több más testület – lebecsülte ezt a kongresszust, már jó eleve szintjén alul minősítették. Helyenként – I. kötet 125sajnos – más-más hullámhosszon vagyunk. Mi a határon túl – ezt én is pontosan érzékelem, hiszen magam is ott élek – állandó nyomásnak vagyunk kitéve, ez határolja be gondolkodásunkat és reflexeinket, magunkban hordjuk mindennapi feszültségeinket. A Kárpát-medencében élő magyarok felfokozott várakozással élték meg a találkozót, válaszokat és megoldásokat reméltek az anyaországtól. Egyenlőtlen küzdelemben vannak. Magyarország támaszuk is kell legyen. A miniszterelnök beszéde ezt a fokozott elvárást egyes tételeiben nem elégítette ki. Ehhez járult hozzá Kovács László külügyminiszter úr érthetetlen nyilatkozata is. Ez a világtalálkozó meghaladott egy retorikát, egy fogalomkört, a nemzetiségi lét szokványos politikai sémáit. Ugyanakkor tragikus lenne, ha törés, vagy netán akár repedés állna be a nemzetiségiek és a magyar kormány viszonyában. – Igen élesen vitatott kérdés az is, miként élné meg majd a határokon túli magyarság azt a tényt, ha Magyarország előbb lenne tagja az Európai Uniónak, mint, mondjuk, Szlovákia vagy Románia. Akadnak, akik tragikusnak látják, ha az anyaország és bármelyik más szomszédos ország különböző integrációba kerülne. Létezik olyan vélemény is, amely szerint ha van nemzetstratégia, akkor annak célja és értelme az, hogy Magyarország legyen az EU tagja, és ez mind a 15 millió magyar javára váljék…
Európába kicsit vaktában igyekszünk, jó lenne tisztázni, mit is jelenthet ez a kis nemzetek számára. Engem riaszt az amerikanizálódás veszélye, aggaszt a várható európai nagy, egységes „olvasztótégely”. Nagyon jó lenne, ha a nemzetiségek nem kerülnének a szekér hátuljára; amennyiben a kárpát-medencei országok együtt integrálódhatnának, úgy ezek a belső feszültségek egy másik politikai erőtérben oldódhatnának meg; ez egyelőre csak feltételezés és remény. Jó lenne, ha a nemzetiségi lét eddigi megoldatlan gondjait nem kellene magunkkal cipelni.
– Lát erre esélyt a Kárpát-medencében?
– A világtalálkozó minden lényeges kérdéssel, így az autonómiával is foglalkozott. Úgy vélem, ki kell alakítani Trianon intézményes antitételeit, ennek egyike lehet az autonómia, amelyet ugyan a környező országokban a többségi nemzet elutasít, vagy éppen vitatják, mit is jelent az 1201-es ajánlás. Létezik I. kötet 126azonban az önszerveződő önkormányzatiság, a regionális önkormányzatiság, a személyi jellegű autonómia is, amely építhető az érintett ország parlamentjének külön engedélye nélkül is.
– Felvetődött, hogy a határon túli magyarok valamilyen jogi státust, vagyis választójogot is kaphatnának. Miként vélekedik erről?
– Az egységes nemzet és az autonómia ügye mellett létfontosságú, hogy a határon kívüli magyarok jogi státust is élvezzenek Magyarország területén. A szlovák kormány is előkészít ilyen értelmű törvénytervezetet saját külföldön élő honfitársainak. Elképzelhető, hogy az új magyar alkotmányban helyet kaphatna a kétkamarás parlamenti rendszer, s így a második kamarában helyet foglalhatnának a határon túli magyarok szervezetei. Nem tudom pontosan, miként, de ki lehet munkálni olyan megoldási formát, melynek segítségével a határokon túl élő magyarok nemcsak érzelmileg, hanem jogilag is kötődnének Magyarországhoz. A nemzet egységesítése ne csak szólam legyen! Természetesen tudom, hogy ennek a folyamatnak a kezdetén vagyunk. Persze nem az a cél, hogy a határon kívülről mindenki Magyarországra tóduljon. A jogi státussal párhuzamosan erőteljesen kellene támogatni a szülőföldön való maradást s az anyagi gyarapodás lehetőségét.
– Ez utóbbi körül is súlyos gondok tornyosulnak.
– Sajnos, igen, a dolgok megoldása a szülőföldünkön egyre nehezebb. Anyanyelvünk használata körös-körül létveszélyben van, parlamentekkel és kormányokkal állunk szemben… A tulajdonlás kérdése Trianon óta megoldatlan, hiszen a magyar közösségek vagyonát a két háború között az állam elkobozta. Magyarország a határon túliak kárpótlásával az utolsó hét krajcárját osztja meg velünk, míg a környező országokban az új tulajdonlás a kisebbségek kizárásával történik. A nemzetiségi kultúrát lepusztítják, sok nemes törekvés támogatása megszűnik.
– Tudtommal a magyar kormány komoly erőfeszítéseket tesz a határon túli magyar vállalkozások erősítésére.
– Igen, de a helyzet drámaiságához képest ez kevés. Igen, I. kötet 127meg kell élnünk egymás életét, hogy a szükséges lépések és megoldások kölcsönös értékűek legyenek.
– A világkongresszus által megfogalmazott célok megvalósítása részben a Magyarok Világszövetségére hárul. Képes lesz-e a szövetség megnövekedett feladatainak eleget tenni, úrrá lenni a szervezeten belüli ellentéteken?
– Abban, hogy a világtalálkozó elérte célját, az MVSZ-nek meghatározó szerepe van. A világtalálkozó nagy és pozitív tételeivel együtt máshová kerültek az MVSZ tevékenységének hangsúlyai. Medrébe került az MVSZ adminisztrációja is. Gondolom, a világtalálkozó kommentár nélküli válasz volt azoknak is, akik marokszám szórják a homokot fogaskerekei közé. Az MVSZ külső s belső megítélésében egyedül a végzett munka legyen a mérték. Aszerint ítélni, ki mit tesz le a Világszövetség nagy asztalára.
S egy szembetűnő jelenség: elférfiasodott a Világszövetség. Hol vannak, miért tartózkodnak a mai idők nagy honleányai?
– Felmerült az az ötlet is, hogy az MVSZ a következő választáson politikai szervezetként indulhatna. Ön mit gondol erről?
– Személyes véleményem szerint ez elképzelhető, bár a szövetség alapszabálya a világ magyarságának érdekvédelmét vállalja föl. Ha az MVSZ komolyan veszi önmagát, részt vehetne a törvényhozásban.
– A világkongresszus zárónyilatkozata kifejezi reményét, hogy öreg kontinensünk legtragikusabb sorsú népe a harmadik évezred kezdetén a megnyugvás kapuján léphet be az EU országai közé. Mégis: mikor lesz jó magyarnak lenni?
– Megrendítő percként éltem át az ópusztaszeri ünnepségen a pillanatot, amikor a magyar pavilon felavatásakor az Oslóban élő költő és műfordító, Sulyok Vince azt mondta: ez a mostani alkalom bizonyítja, hogy érdemes magyarnak lenni.
– Mikor mondhatja ezt majd egy erdélyi, szlovákiai magyar ember nyugodtan?
– Az egész Kárpát-medence keresi erre a választ; örökké I. kötet 128nem lehet a többségé a vétójog. Egyre nehezebb a határokon túl a dolgok megoldása, a román és a szlovák parlamentben, ahol pedig jelentős magyar képviseletek működnek, alig sikerült törvényt elfogadtatnunk. Ez nem a demokrácia mosolya… Európa érdeke is, hogy itt csend és béke legyen, de a feddő jegyzékek és levelek ereje minimális. Reményt ad azonban az elmúlt kongresszus, hiszen itt minden sorskérdés felmerült, s remélem és hiszem, hogy a rendeződés irányába haladunk.
– Az elmúlt esztendő történelmi értékű a Magyarok Világszövetsége életében. A millecentenárium megjelenítésében a szövetség által vállalt szerep Magyarországon, de különösen a határon kívüli rendezvények sokasága az MVSZ reneszánszának reális élményét keltette. Úgy tűnt, hogy e kétségtelen sikersorozat háttérbe szorítja – vagy megszünteti – a Világszövetség soraiban felszínre kerülő egyenetlenségeket, személyi torzsalkodásokat. Miként lehet az utóbbiakból kilábalni? – erről kérdeztük Dobos Lászlót, az MVSZ kárpát-medencei régiójának elnökét.
– A pozitívumokkal kezdeném. A millecentenárium megünneplése egy nagy kárpát-medencei felvonulás is volt. A honfoglalás újraidézett eseménye a szülőföld, a haza, a nemzeti történelmünk iránti szeretet jegyében, beszédeink nagy összehangzását szülte. Nemzettudatunk új vonásaként jelent meg jogosságunk kinyilvánítása múltunkhoz, magyar lakosságú területeinkhez, kisajátított földjeinkhez, nyelvünkhöz. Tapasztaltam, hogy a Felvidéken erős az emlékezés hevülete. A hatalom tiltása ellenére is emlékművek, kopjafák sora jelezte és jelzi az elmúlt esztendőt, a magyar jogosság erőteljes kinyilvánítását.
– Az elmúlt esztendő meghatározó eseménye volt a magyarok IV. világtalálkozója, amelynek szónokai és szakmai hozzászólásai a magyarság mai létének meghatározó gondolatait fogalmazták meg. Ezeket azonban a világtalálkozó nem tudta céltudatos programmá sűríteni.
– Sajnos az októberi küldöttválasztó közgyűlés sem exponálta a világtalálkozó programértékű gondolatait. E fórum – s ezért felelősség terhel minden jelenlévő küldöttet – nem adott, nem alkotott időszerű programot. A küldöttközgyűlésen más irányú mozgás, más hangsúly alakult ki, szinte leváltunk a világtalálkoI. kötet 130zó eszmeiségéről. Ugyan új alapszabály készült, de sajnos megbélyegezte a kiérleletlenség és a kapkodás. A pozíciók szerzése, a különutak és táborok szerveződése került előtérbe. A küldöttközgyűlés erdélyi előcsatározásainak köszönhetően lemondásra kényszerült európai rangú írónk, Sütő András. A tanácskozáson megtört a szükséges összhang, pedig a IV. világtalálkozó még képes volt inspirálni a magyar–magyar csúcstalálkozót. A küldöttközgyűlést már nem.
– Ez a helyzet azóta is rávetül az MVSZ-közgyűlés utáni időszakokra is. Mi az oka ennek?
– Megtorpant, megsüllyedt az MVSZ, mert mélyrepülésbe került, a belső ügyeivel van elfoglalva, belviszályok színterévé válik, és a hivatali kisszerűség irányába zsugorodik. A belviszályok egyik mezején az elnök és elnökhelyettes – közvetlenül a közgyűlés után fellobbanó – véleménykülönbsége zajlik az utóbbi hatásköréről. Az elnökhelyettes nyilatkozatai alapján rövid időn belül szinte címszalagként forgott a sajtóban: „Hatásköri viták a világszövetségben.” A rossz hír a jó hír alapon, természetesen. Az MVSZ elnöke az ügyet nem vitte a nyilvánosság elé. A sajtó viszont kíváncsi, és ingerülten fújta a légballont. Így alakul ki „egy helyzet”, amelyben vannak a hatalmukhoz makacsul ragaszkodók, a másik oldalon pedig a dinamikusan gondolkodók. Így alakult ki a demagógia párája, miközben a táborok szintjén repedeznek, merevülnek az emberi viszonyok. A bizalmatlanság és a személyeskedés pedig egyre szélesül. És senkinek sem jut eszébe, hogy idézze az MVSZ új alapszabályának vonatkozó paragrafusát, amely így szól: Az MVSZ elnökhelyettese: „Végrehajtja a küldöttközgyűlés és a választmány határozatait. Az elnök akadályoztatása esetén ellátja annak teljes jogkörét. Döntéseit az elnök ellenjegyzésével hozza”. Ez törvény, és egyértelmű. Ez a szabályozás nem ad és nem sugall többletjogokat, de hatásköri vitára sem ösztönöz. Az elnökség és az elnök a belső munkamegosztás érdekében adhat tárgyszerű megbízatásokat, de az alapszabály által kijelölt hatásköröket sem az elnök, sem az elnökség nem változtathatja meg.
– Végül hogyan oldódott meg a hatásköri vita?
I. kötet 131– Az elnökség Patrubány Miklós elnökhelyettest megbízta az MVSZ informatikai rendszerének kidolgozásával, valamint az 1997. évi költségvetés felügyeletével. A hatásköri és más gondok forrása az alapszabály hézagossága, ez köti gúzsba az elnök és az elnökhelyettes tevékenységét. Mára már világossá vált, hogy az iménti gondok megoldásához módosítani, illetve változtatni kell a szövetség alaptörvényén. Annál is inkább, mert mennyi meddő vita, lappangó negatív érzés sokasága, szilánkjai kerültek felszínre, a mérhetetlen elfecsérelt időről nem is szólva.
– Hónapokig folyt a vita az MVSZ Csíksomlyón tartandó elnökségi üléséről, amit az egyik ülésen eldöntöttek, aztán két hónap múlva szavazattöbbséggel elhatározták, hogy mégis Budapesten legyen. A várt vendég elmaradása keserű szájízt adott a csíksomlyói búcsúra összegyűlt, félmilliónyi embernek.
– Így van, de azt a kedves vendéget közben ország-világ előtt megrugdossák, megalázzák, megszégyenítik, akkor már ne várják el tőle, hogy csengettyűszóval vonuljon fel Csíksomlyóra. Az MVSZ elnöke kényszerpályára kényszerült, és későbbi felelősségre vonásának módja már-már egy bírósági eljárás határát súrolta. A hajtóvadászatét, a „bűnös megveretéséét”. A világszövetség erdélyi tanácsának, a VET-nek a tisztségviselői pedig az MVSZ áprilisi választmányi ülése előtt hamis mosolyokkal puccsot szerveztek a kárpát-medencei régió elnöke ellen, egy álnok ügyrendi okoskodás indokával. A VET védnöki testületének Csíksomlyó és az elnökhelyettes svájci útja kapcsán tett nyilatkozatáról a következő a véleményem. Tisztelem Erdély egyházainak méltóságait, akiknek természetes joguk, hogy az MVSZ Csíksomlyóra tervezett és elmaradt elnökségi üléséről hitük, meggyőződésük és lelkiismeretük szerint alkossanak véleményt. Ugyanakkor kénytelen vagyok aggályaimat kifejezni a Patrubány Miklós elnökhelyettes svájci útjával kapcsolatban kiadott állásfoglalásukban közöltekkel.
– A látogatás nagy teret kapott a hazai sajtóban, s nagy vihart kavart. Mi volt ennek a lényege?
– Röviden a tények: Patrubány Miklós svájci útja előtt és tárgyalásai közben nem egyeztetett az MVSZ elnökével, de a tesI. kötet 132tülettel sem. Nem volt felhatalmazása ilyen nagy horderejű ügyekben tárgyalni.
Útja után szóban beszámolt a svájci magyar (zsidó) vagyon vonatkozásairól, azzal a jó szándékú javaslattal, hogy üdvös lenne, ha ennek az MVSZ lehetne a közvetítője. Az elnökség elfogadta beszámolóját, és nem zárkózott el a további tárgyalásoktól, de – tekintettel a téma sokoldalú érzékenységére – óvatosságra intett. Az elnökhelyettes tárgyalásainak másik része hitelkérelem volt svájci bankoktól, egy jövendő világszövetségi támogatási alap létrehozására vagy finanszírozására. Erről az MVSZ közvetve, Tabajdi Csaba államtitkár leveléből értesült, aki tájékoztatta az MVSZ-t, hogy az elnökhelyettes svájci hitelkérelmére alapozva az illetékes bankok hajlandók lépni, amennyiben a magyar kormány megfelelő garanciát nyújt. Egyébként az elnökhelyettes svájci tárgyalásairól az MVSZ elnöksége mind a mai napig nem kapott írásbeli beszámolót, pedig ez a tisztségviselő elemi kötelessége lenne. Úgy látom, hogy felelőtlenség ezt az ügyet is Csoóri Sándor és a szövetség ellen fordítani és felhasználni. Minden beszédnek, szándéknak a realitásértéke a fontos. Az MVSZ érdeke azt kívánja, hogy objektív képet rajzoljunk magunkról, és ne vádiratokat, illetve -beszédeket írjunk és mondjunk.
– Az októberi küldöttközgyűlés óta eltelt időben az MVSZ jól láthatóan kisodródott a meghatározó történések folyásából. A hatásköri vita, a csíksomlyói, illetve a svájci ügy értékes hónapokat, sok erőt, figyelmet vitt veszendőbe.
– Ki kell mondani: az MVSZ az elmúlt hónapokban a magyarországi és a határon kívüli történések és gondok tétlen szemlélője volt. Immár háromnegyed éve nem hangzott el aktív, alakító és befolyásoló vélemény magyarságlétünk időszerű, gyötrő gondjairól. A legtöbbet Erdélyről szóltunk. A közgyűlés óta az MVSZ-ben kialakult egy sajátos erdélyi szemlélet, amely azonban – úgy érzem – nem azonos Tőkés László, Sütő András és az RMDSZ mai erdélyi küzdelmével. Belterjes gondjainkra vesztegettük az időt, miközben érzéketlenül néztük a körülöttünk zajló drámákat: a szlovákiai iskola- és nyelvháborút, Kárpátalja hihetetlen anyagi nyomorát, a magyar értelmiség fogyáI. kötet 133sát, a vajdasági magyarság máig megoldatlan s folytatódó megosztottságát. Mintha a magyarság világszórvány kezdene lenni, pedig e gondnak gyötörnie kellene lelkünket.
– Kívülről úgy tűnik, hogy az MVSZ másod-, harmadrendű, sőt jelentéktelen dolgokkal foglalkozik. Mi erről a véleménye?
– Sajnos a Világszövetség fontos tennivalói a személyeskedés szintjére süllyednek, amely lezülleszti a közös érdekű gondolatokat. Megengedhetetlen, hogy két vagy több feje nőjön az MVSZ-nek, és elképesztően felelőtlenek azok, akik ezt gerjesztik. Egy világszervezet működése elképzelhetetlen belső hierarchia és fegyelem nélkül. Az elmúlt hónapok konzekvenciáit le kell vonni, s ha szükséges, felmentéseket eszközölni. Talán egyetlen nagy értékű megnyilvánulás volt a neszmélyi hídverő napok és az önkormányzatiságról szóló, ottani kárpát-medencei tanácskozás. Felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek nyugati magyar közösségeink. Az ottani lobbynk gyakori vendége a washingtoni Fehér Háznak, a brüsszeli, a genfi és más politikaformáló intézményeknek. Mindezt az anyaországi társadalom és az MVSZ zsibbadtan nézi, elhallgatja, átlép rajta, pedig az amerikai magyar lobby is programalkotó tényező. Kiemelkedő az Amerikai Magyar Koalíció, a Magyar Baráti Közösség, a Magyar Emberjogi Alapítvány s több nyugat-európai szervezet munkássága, köztük a FUEV-é, mert sokrétűen támogatják, segítik a Kárpát-medence határon kívül élő magyar közösségeit.
– Hogyan tudna az MVSZ jelenlegi helyzetéből kitörni?
– Magyarország, a határon kívüli magyar nemzeti közösségek és a világ szórványmagyarságának helyzetéről meglévő ismereteink ma már lehetővé teszik, hogy az önvédelem, a panaszok, a sérelmek politikája helyett az önrendelkezés elvére épülő, az önszerveződés, az önépítkezés, az önkormányzatiság és az aktív nemzetpolitika irányában gondolkodjunk, szerveződjünk és haladjunk. A közösség- és nemzetszervező programot az összmagyar szemlélet, illetve érdekvédelem jegyében kell alakítanunk. A magyar állampolitika azzal válhat nemzetpolitikává, ha a gazdaság, a művelődés és a magyar kultúra megtartásának poI. kötet 134litikája magában foglalja a határon kívüli magyar nemzeti közösségek ez irányú létgondjait is, mert csak így valósítható meg a magyar–magyar integrálódás. Ez utóbbit Magyarország NATO-hoz való csatlakozása is felerősíti, ezért van szükség az élet minden területére kiterjedő összmagyar kapcsolatrendszer kialakítására, majd folyamatos gyarapítására.
– Milyen integráló és kapcsolatteremtő tényezőkre gondol?
– Elsősorban az önkormányzatokra, ezek határon túl átnyúló társulásaira és szövetségére, az egyházakra, a kultúra személyiségeire, műveire és intézményeire, az anyanyelv összekötő útjaira, az ifjúság találkozóira, táboraira, a határokon átívelő gazdasági vállalkozásokra, végül hatékony anyagi támogatási rendszerekre. Az egységesülő, az egységes nemzet igénye csak sokféle integráló tényező együtthatásával válhat valósággá és gyakorlattá. Ezeket természetesen le kell bontani a régiók sajátos viszonyaira. A fő kérdés az, hogy mit teszünk mi, magyarok egymásért, éljünk bárhol is a világon. Csak az egymásért való cselekvéssel nő, tágul ki a magyar világ dimenziója. Offenzív ellenerőre van szükség, mert ma már nem elég azt kérdeznünk: hogyan lehet megmaradni, hanem azt, hogyan lehet gyarapodni? Minden bántásunkra, bajunkra erőteljes programmal, tettekkel kell válaszolni. Az MVSZ-nek – véleményem szerint – az iménti eszmék és tételek irányában kell tevékenykednie. Ez természetszerűen megköveteli a szövetség jogi státusát, törvénnyel biztosított, garantált jogait, hatáskörét, valamint anyagi szükségleteinek fedezését. Az MVSZ-nek nemzetközi tényezővé kell válnia, hogy érdemben tudja az ottani fórumokon is megjeleníteni a világmagyarság érdekeit. Ezért szorgalmazni kell, hogy az MVSZ-ről önálló törvényt fogadjon el a magyar országgyűlés.
– Véleménye szerint melyek az MVSZ megújhodásának legfontosabb tennivalói?
– A Legfőbb Ügyészség óvása, illetve elnökségi döntés alapján az alapszabály-bizottság kezdje el újító munkáját. Ezzel párhuzamosan alakuljon egy testület, amely megfogalmazza, illetve időszerűsíti az MVSZ programját. Ezzel egy időben a régiók I. kötet 135is alakítsák ki eszmei, cselekvési, valamint rövid és hosszú távú programjaikat. Ennek kapcsán meg kell vizsgálni az országos tanácsok hatás- és szerepkörét, valamint újraértelmezni az MVSZ egyéni és kollektív tagságának helyzetét. Ki kell bővíteni az MVSZ tevékenységét az önkormányzatok és egyházak irányában, aminek szervezett formát kell adni. Ennek részeként célszerű együttműködést kötni a Magyar Polgármesterek Egyesületével. Állandó ügyeleti érintkezést kell szervezni a határon túli magyar közösségek életterületeivel (oktatás, nyelvhasználat, kultúra, demográfia, jogbiztonság, tulajdonlás stb.). Az MVSZ kezdeményezze kárpát-medencei méretű és rangú rendezvények megtartását éves program alapján. Állandó és közvetlen kapcsolatot kell kialakítani a határon kívüli magyar politikai mozgalmak, pártok és civil szervezetek vezetőivel.
– A Világszövetségnek a magyar államhoz fűződő viszonya is felemás, mintha a hatalom egyes esetekben csak megtűrné létezését.
– Ezt a kapcsolatrendszert is meg kell formálni, különösen fontos a törvényhozáshoz való viszonyunk. Ezenkívül sürgető tennivalónknak tartom még egy minősítő állásfoglalás megfogalmazását Magyarország NATO-csatlakozása, a nemzeti alaptanterv és az MVSZ nyelvpolitikája ügyében. A kölcsönös megismerés, az integrálódás érdekében elengedhetetlen egy kárpát-medencei hírlánc gyorsított kiépítése, amelynek a Duna tv lehetne a központja és gazdája. Ugyancsak sürgető a Kárpát-medencében élő magyarság erőteljesebb, egyértelműbb érdekképviselete. Szükségét érzem az MVSZ helyzetéhez és programjához méltó költségvetés megállapítását, mert világprogramot alakít és vállal. Az idei évre megszavazott költségvetési támogatás a szűkösségben való fuldoklás, a szövetség mozgásterének tudatos zsugorítása. (A szlovák parlament például a Matica slovenská idei működésére több mint 600 millió forint értékű koronát hagyott jóvá, az MVSZ 162 milliót kapott.) A régiók hatáskörének növelése mellett meg kell őrizni a szövetség egészének természetes megjelenítését. Amennyiben az MVSZ a világmagyarság jegyében tevékenykedik, deklarálnia kell fórumjellegét és megteremtenie ennek szervezeti formáját, miszerint nemcsak tisztI. kötet 136ségviselőinek és tagjainak érdekvédelmi szövetsége, hanem minden támogatásra, segítségre, tanácsra szoruló magyaré, amelynek soraiban nem érvényesülhet sem ideológiai, sem pártos, sem értelmiségi csoportok kizárólagossága.
A világmagyarság jelenlegi helyzete nyitottságot és befogadóképességet igényel az MVSZ részéről azok irányában, akik felelősséget vállalva cselekedni, tenni akarnak a magyar nemzetért. Ebben az MVSZ-nek elengedhetetlenül szüksége van a nemzet irányában elkötelezett magyar értelmiség támogatására.
Megdöbbenve olvastam a VET Elnöksége aláírásával közreadott és több erdélyi lapban megjelent, személyemmel kapcsolatos nyilatkozatot. Ha összeszámolom azon erdélyi fórumok számát, ahol ez a nyilatkozat napvilágot látott, azt kell mondanom: hajtóvadászat. Szervezett körvadászat. Alapjában most Erdély nyilvánossága előtt ismétlődik meg az a kiábrándító jelenet, ami Csíksomlyó kapcsán az MVSZ Elnöksége 1997. júliusi ülésén lezajlott. Akkor Csoóri Sándor volt a kárhoztatás, a vadászat tárgya. Egy év múltán ugyanarról a témáról: Dobos László.
A VET Elnöksége nyilatkozatának kiváltó oka a Julianus Alapítvány Kuratóriuma által számomra megítélt díj, amelyet az idei csíksomlyói búcsú alkalmával vettem át. Ezáltal egyik napról a másikra „demokratikus” gyorskáderezéssel közellenség lettem.
Az MVSZ januári ülése után Patrubány Miklós, a VET elnöke azt ajánlotta nekem, hogy a díj átvételének ne legyen nyilvánossága. S hogy jelezzem, mikor indulok útra. Azóta is szégyenkezem s felháborodok, ha erre gondolok. Talán bújjak álruhába? Tagadjam meg magamat, ha keresztülmegyek Erdélyen? Viszolyogva teszem, de mondom: A Magyar Köztársaság Csillag-rendje, a Kossuth-díj, a Bethlen-díj, A Magyar Művészetért Díj és több más megtisztelő elismerés – ez valamiféle bizonyítvány! Ezek után lapuljak, ha Julianus barát szellemének nyomába lépek? A díjátadás nyilvánossága Gergely István plébános jóvoltából a csíksomlyói csángó templom volt. Egyszerre mélybe húzó s felemelő élmény. Számomra Erdély tisztítótüze.
Különben az MVSZ májusi egyeztető ülésén elmondtam, hogy Csoóri Sándorral, az MVSZ elnökével szabad, jó lélekkel csíksomlyói zarándoklatra készülünk, s ez alkalommal kívánom átvenni a Julianus-díjat is.
És még az MVSZ Elnökségének csíksomlyói üléséről. Már másfél éve koptatott történet. Amit könnyes megbékéléssel már lezártak. Sajnos így is előkotorható s felhasználható ostor. Sajnálom, hogy eredeti formájában a kihelyezett elnökségi ülésünk I. kötet 138nem valósult meg. Szükségesnek tartom megjegyezni: az elnökség csíksomlyói üléséről nem egyéni, hanem kollektív módon döntöttünk. Két ízben: először, mikor arról határoztunk, hogy ott lesz a soron következő ülés, s a másik, a későbbi, hogy nem lesz elnökségi ülés Csíksomlyón. Az első döntés után történt, vagy annak táján, hogy a VET elnöke részéről becsmérlő, megalázó nyilatkozat jelent meg az MVSZ elnökéről, Csoóri Sándorról. Ez örvényt idézett.
S hogy én külön csak azért is programot szerveztem magamnak? Ez így valótlan. Megrugdosott lélekkel áhítattal meghajolni csak Krisztus keresztje előtt lehet? Hamis, képmutató alakoskodásra én nem vagyok alkalmas.
Valótlan az is, hogy a csíksomlyói ügy alapjaiban rengette meg a Világszövetséget. Ez így egykapus játék. Egyoldalúan dramatizált. Így, ilyen látszólagos kicsinységekből kihagyásokkal, hézagokkal, kinagyításokkal, csúsztatásokkal s mindezek ismétlésével termelik ki a csinált bűnt, a csinált bűnöst. Mindenféle diktatúrában így kalapálták ki a hazugságokat, így alakították s alakítják ki az ellenség arcát, így s innen vezet az út a börtönökbe és az akasztófákra.
Igen. 1994 szeptemberében interjút adtam a Magyar Nemzetnek Quo vadis, Világszövetség? címmel. Véleményt mondtam a Világszövetség számomra aggasztó helyzetéről. A 96-os tisztújító közgyűlésen s utána valójában két táborra osztott a szövetség. Ami azóta csak elmélyült. Erről szóltam. Nyilvános cáfolatot, vélemények nyilvános ütköztetését vártam. Hiába. Az MVSZ védnöki testülete nevében Tőkés László tiszteletbeli elnök levélben válaszolt, kereste az egyensúlyt kritikus megállapításaim s a még szerinte használható javaslataim között. Az ügyet 1998. január 24-i zárt ülésén tárgyalta az MVSZ Elnöksége. Számomra ez szomorú, lesújtó, megalázó tanácskozás volt. Különösen fájó volt Tőkés Lászlóval való ütközésem. Tisztelet a kiutat kereső szándéknak, de az olyan megjegyzések, hogy kérjek bocsánatot és interjúm bizonyos tételét vonjam vissza, határoljam el magam stb., az ítélőszék, az inkvizíció hangulatát idézte. Vádak, vádak a más véleményre. Érdemi cáfolat s ellenérvek nélkül. A Világszövetség általam leírt helyzetéről s javaslataimról szó sem esett. Megtaláltatott a bűnös. Elítélni, büntetI. kötet 139ni a más véleményt! A Magyar Nemzetben megjelent írásom sorsa szomorú fényt vet az elmúlt két esztendő Világszövetsége légkörére és gyakorlatára.
Megbékélésünk jeléül ezt az ülést is a Miatyánk elmondásával zártuk.
Az Elnökség 1998. januári zárt ülésén nem született megszavazott határozat. Hogy történhetett az, hogy állásfoglalásként jelent meg ez az egyoldalú szöveg? Azt a szöveget én nem fogadtam és nem fogadom el. Tiltakozom ellene. Milyen határozat szerint került ez közlésre az Elnökség s az érintett, tehát az én tudtom nélkül a Magyar Figyelőben? Bakos István főtitkár állítja, hogy a VET felelősei kényszerítették ki ennek a közlését. Igaz ez? Egy zárt ülésen meg nem szavazott határozat milyen okon és milyen jogon kerül a VET Elnöksége nyilatkozatába? Tetszés szerint átszabva és felhasználva. Ez kimeríti a becsületsértés és a személyiségsértés fogalmát. Ha a jelentgetők nyomdokain járnék, az etikai bizottság eljárását kérném, vagy éppen a bíróságét. A mindent szabad, a mindent lehet rám erőszakolt elv alapján én azt hiszem, a nagy magyar nyilvánosságot fogom választani.
Egy kritikus mondatom miatt Kálmán László, akinek beteges hajlamai már régóta ismertek, feljelentett az etikai bizottságnál, mire beidéztek. Azt hittem, rossz álom, világszövetségi javítóintézetben éreztem magam. Lehangoló igaz komédia – Világszövetség módra. Ez is az én ügyem nyúlványa. Etikailag tenni hiteltelenné az ellenséget. Minden eszközzel.
A Választmány áprilisi ülésén erdélyi tisztségviselő szájából hangzott el az ellenségkép fogalma és értelmezése.
Meggyőződésem, hogy a VET Elnökségének nyilatkozata nem Erdély szellemisége. Nem lehet szellemisége a Világszövetségnek sem. Az ellenségképpel a Világszövetség lealacsonyodik, lényegével kerül szembe. Az ellenségkép pártállami ideológia. Ceauşescu-iskola. A valamikori Ceauşescu-imádat utórezgése.
Az ellenségkép kísértete járja be a Világszövetséget. Nem tanulunk: az ellenségkép, a csinált ellenség rogyasztotta meg a szovjet világbirodalmat és minden diktatúrát.
A kialakított és kialakult táborok rengetik meg valójában a Világszövetséget, s ennek nyomán a megosztottság. És az ellenségkép.
I. kötet 140A Világszövetség bizottságai a táborok bacilusait hordják. Bizonyítható az egyoldalúság.
Úgy érzem, válságba sodródik a Világszövetség. Úgy érzem, szükség van az országos tanácsok s a VET szerepének értelmezésére. Ezt erősíti meg Duray Miklósnak, a stratégiai bizottság elnökének az MVSZ Elnökségéhez írott levele is, melyet nem lehet eltitkolni, nem lehet átlépni, vagy rábeszélni Duray Miklóst, hogy vonja vissza állításait. Ez nem zárt ajtók, nem belső levelezés, hanem világszövetségi nyilvánosság ügye. Csupán egy mondatot idézek Duray Miklós leveléből: „Megjegyzem, politikailag, taktikailag és stratégiailag is hibásnak tartom, hogy az MVSZ-be tömörül az RMDSZ ellenzéke.”
A sározások, a vádaskodások, a szekértáborok, a csinált ellenség, a hajtóvadászatok, a mohó pozícióvágy válságba sodorják a Világszövetséget. A magyar–magyar együvé tartozás és az integrálódás gondolata mindettől messze esik. Ez szenved csorbát. Az én Erdélyem más. Erdély számomra a nagy szövetséges földje, a testvériesülés földje. Irodalmi eszmélésem óta, az általam 1958-ban alapított Irodalmi Szemle megjelenése óta ezt művelem. Szellemi, politikai, történelmi együvé tartozásunk útját döngölöm. Ebből lehet a közös erőt képezni. Ezt tettem 1989 decemberének utolsó napjaiban is, amikor a Felvidéken gyűjtést szerveztünk Erdély megsegítésére, s a 200 tonna élelmet, gyógyszert és létfontosságú dolgokat szállító konvoj élére álltam. Akkor még lőttek. A kolozsvári sportcsarnokban lerakodás közben, látva a magyarság akkori ezerkezű segítését, ösztönös örömömben a televízió kamerája előtt ez jött a számra: a magyarság most áll fel a vádlottak padjáról.
Számomra ez volt Erdély-járásom sokadik tisztítótüze. Nem tudom, mostani vádlóim milyen politikai tájról nézték akkor a világot.
A Magyarok Világszövetségében „elégtelen együttműködés, rossz közérzet, súlyos zaklatottság jellemzi a vezetők, a választott testületek és a hivatal működését” – idézte a főtitkári jelentést a tiszteletbeli elnök. Tőkés László augusztus végén, a háromnapos küldöttgyűlés nyitányakor. A Pozsonyban élő Dobos László írótól, a kisebbségi sorban, sorsban élőket képviselő régióelnöktől, lapunk szerkesztőbizottsági tagjától azt tudakoltuk: ő is így élte meg a hátunk mögött hagyott éveket? S mit hoz vajon a holnap az ezredforduló küszöbén a magyarság számára? S mit az MVSZ-nek, amely a nemzeti összetartozás államjogi formáinak megteremtését szorgalmazza?
– Az ezredforduló küszöbén vajon még mindig önmagában, lelkében, génjeiben keresendő a magyarságra leselkedő legnagyobb veszélyforrás?
– Nekünk Mohács kell, ez a rémséges magyar kiáltás ezeréves kérdésünk. Összefogásunk (összefogásaink) fellángolásnak bizonyul és megszégyenül. Ősi, elemi érzéseink, a félelem, a szükség, az élet veszélye okán tudunk falka – egymásba fogódzó közösség – lenni. Összefogásaink, hogy ne csak a nemzeti szakadékok, ne csak a sírgödrök szélén fogjuk meg egymás kezét, hogy ne csak az egymást pusztító, sározó, vádló vitáink után mondjuk el a békéltető Miatyánkot… Összefogásaink? A magam számára állandó kérdés. Megsarcolt életünk világba szórva, a határon kívülre darabolva, magyarhonban képes-e elég erkölcsi erőt alakítani, termelni egymás megtartásához, egymás becsüléséhez, közös gondolkodásunkhoz, közös akaratú cselekvéseinkhez? Az elmúlt évtized a Magyarok Világszövetségében sok mindenre példát mutatott. Az 1991-es rendkívüli közgyűlés indulatos légkörében dúsgazdag nyugati magyar mondta el ’56 utáni kálváriáját. Megható történet. „Elégtételt kérek!” – így feI. kötet 142jezte be hozzászólását. Elégtételt a megéltekért. Azóta bennem forr a kérdés: Ki ad, ki adhat elégtételt és kinek? Ki adhat felmentést? Kinek van joga ítélkezésre? Az utóbbi időben tapasztalatom: számosan vannak, akik jogot formálnak a kérdezésre. S az ítélkezésre! Mintha új magyar–magyar dominancia alakulna az MVSZ-ben. Vannak kérdésre és ítélkezésre jogosítottak. Sorolhatnék kínos eseteket. Van minden kérdező-ítélkezőnek erkölcsi jogosítványa? Mert akármilyen fölénnyel, akármilyen kizárólagossággal erkölcsi értékek szürkülnek hamuvá. Összefogásaink? Ki, kik tudják ezt gerjeszteni, kezelni, vezérelni? Diktátor? Bölcs filozófus? Agitátor? A számok ismerője? Tudósok? Prédikátorok? Úgy érzem, egymagában egyik sem. Mondjuk, írjuk, globalizálódunk. Ám minden sors, minden emberi élet a saját (lokális) helyén éli meg a világot. Saját maga helyi élményeit. Sorsát. S ez a sajátja. Ezt viszi magával. S alapjában ennek van világbecse, értéke. Mert ezek a valódi, ezek az eredeti, saját megélt életigazság igazságai. Ahol élünk, annak mind-mind külön igazságai vannak. Ez lehet nagy tőkéje a Magyarok Világszövetségének. Ezért a Világszövetségbe ilyen nagy mester, ilyen nagy mesterek szükségeltetnek, akik a kusza magyar világ igazságszálait egybefonják. Szövetté, közös, cselekvő akarattá, ez válhat integráló erővé.
– Mivel magyarázza az MVSZ működőképességét, sőt, mint mondták, puszta létét is veszélyeztető „kóros bizalmatlanságot és szárnyaszegett tehetetlenséget”, amely alaposan rányomta bélyegét a világ magyarjainak ez évi összeborulására?
– A Világszövetség tiszteletbeli elnöke, Tőkés László, a főtitkári beszámolóból idézett; de folytathatta volna hosszabban is. Az elmúlt két esztendőben a régiók munkájára a programok, azok teljesítése, rendezvények igyekvő szervezése volt a jellemző. A Világszövetség számos rendezvény kezdeményezője, társrendezője, társszervezője volt. Ha a programtételeket, a rendezvényeket minősítjük, a Világszövetség kiterjedt, sokirányú tevékenységéről adhatunk számot. Sajnos, ugyanakkor belső ügyvitele, a szövetségben eluralkodott helyzet és légkör meghökkentően rossz volt. Erre a megosztottság, a kialakult táborok figyelmeztettek. Ezen állapot kiváltó oka a ’96-os közgyűlésen elfoI. kötet 143gadott alapszabálynak az MVSZ elnökére és elnökhelyettesére vonatkozó paragrafusa. Nevezetesen az ellenjegyzési rendszer. (Amit később a Legfőbb Ügyészség megóvott.) Ez nem működött, sőt átok lett. Szinte kaotikus, abszurd helyzetek alakultak ki. Műfaj lett, s elszabadult a levelezés. Jogosítvány és egyeztetés nélkül. Szinte önmagával levelezett az MVSZ. S az állandó és egyre súlyosbodó hatásköri viták. A hivatal lett a fontos: a papír, a hatáskör. Második feje sarjadt a szövetségnek. A testületek s a bizottságok öntörvényűen értelmezett szerepe. Felborulni látszott az MVSZ belső hierarchiája. A tiszteletbeli elnök „a kóros bizalmatlanságot és szárnyaszegett felelőtlenséget” is hangsúlyozta a főtitkári beszámolóból. Példák sokaságával bizonyíthatnék. Hozzávetőlegesen: a közgyűlés kulisszák mögötti kísértő szövetkezései a mindenféle személycserékről. De nem szaporítani akarom a rossz eseteit, inkább kérdem, keresem azt, hogyan jutottunk ide? Mert a bizalmatlanság nem pisztolylövésre indul. Mi okozta ezt? Emberi szubjektív tényező? Szűkös anyagi feltételeink? Behatárolt cselekvési területeink? Magunkkal hozott feszültségeink? Földrajzi s emberi távolságaink? Programjaink tisztázatlansága, kisszerűsége? A szövetség akadozó működési mechanizmusa? A magyarság megoldatlan nagy problémái? Sikerélményeink hiánya? Nyilván számos negatív tényező együtthatása. Úgy érzem, szabadulnunk kell a visszafelé nézéstől, nézésektől. A komor, vádló általánosításoktól. Úgy érzem, a világszövetséget nem lehet fekete-fehérre színezni. Egymás után nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
– Hogyan tudják semlegesíteni az ismét sokak által kárhoztatott, feléledő ősrégi nemzeti átkot, az összefogást „helyettesítő” széthúzó hatásokat?
– Varázsvessző nincs. Helyzet van, amiben a mai magyarságunk létezik. Meg kell haladni előző önmagunkat. Más helyzetet kell teremtenünk. A módosított alapszabály adhat nyugalmi pontot. Aprómunka, ahogy újfent elkezdtük. S programok szerinti cselekvés. Országonkénti, területenkénti cselekvési programok. S az összmagyarság egészét érintő programok. S mindenütt figyelembe venni a másságot, a sajátosságot. Értem ezt az I. kötet 144MVSZ szervezeti formáira is. Az MVSZ szerintem nem lehet egy szürke színű uniformis. Úgy érzem, az MVSZ tevékenysége nem elég rétegzett. Tevékenységünk rendezvényközpontú, nyilván ez összefügg a kultúrát és nyelvünket megtartó szándékunkkal, lévén a kultúra közösségformáló tényező. Úgy érzem, markánsabban kell érvényesítenünk az MVSZ érdekvédelmi tevékenységét. Autonómiaigényünket, önrendelkezési jogunkat az oktatás, a nyelvhasználat, tulajdonlás, szociális ellátottság, az önkormányzatiság területein. Úgy érzem, hogy a határon kívüli nemzeti közösségek érdekvédelme vízválasztóhoz érkezett. Trianon óta nemzedékek görbültek meg a többségi kényszer, az erőszak terhe alatt. Szinte százados önvédelmi küzdelmünk: illúziók és reményvesztések sora. Hittünk a kultúra megtartó erejében, mennyi a humánumprogram. Felettünk és bennünk megbukott minden ideológia. Hányszor nyújtottuk kezünket parolázó megbékélésre. Naiv hiedelmeinket megcáfolta, magába falta az idő. Ellensúlyként lelkünk, értelmünk eszközei elégtelenek voltak. Hiányzott közösségi életünk megtartó összhangja és ereje. Számunkra máshol volt az „ország”, az állam, máshol a nemzet. Népek pusztító drámája ez, a megbénított, s a megbénult nemzet. A ’89-es rendszerváltás ismét remény, a politikai szerveződés lehetősége. Rá kellett jönnünk: a politika sem mindenható. Lehet erő, de tragikusan megoszthat országot és határon kívüli közösséget. Autonómia-tervezeteket dolgoztunk ki. Remény volt ez is. Autonómia-igényünket a Magyarországot körülvevő egyetlen ország sem értette meg. Vad nacionalista magyarellenesség fogott tüzet. Autonómia-igényünket nem fogta fel Európa sem. Ezután jószomszédi politika szárnycsattogása; az alapszerződések; felkínálkozó magyar barátkozási készség. Trianon áldozata nyújtotta kezét parolára. Mennyi fáradságot szült iromány! Mennyi egyoldalú idétlenkedő készség!
– Izgalmas fordulat az RMDSZ vállalt kormányzati szerepe. Mindeddig ez a csalódás. S a másik izgalom, a szlovákiai magyar politika ugyanazon időben, a választások kedvező alakulása esetén, kormányzási szerepre készül. Ez is remény, s tanulság is. Nincsen minden helyzetre érvényesíthető séma. Egy világos: a román és szlovák arrogancia számára nem becses a magyar barátság. Itt most érdekes magyar–magyar kölcsönhatások jöhetI. kötet 145nek létre. A számtalan visszautasítás, sokszori tehetetlenség okán felgyorsulhat a magyar–magyar integrálódás. Persze ez nem jelentheti a szülőföldről való elmenekülést. Van még kipróbálni való recept? Talán a magyarság jövőbeni atlanti pozíciója: az erő. Magyarország magasabb szintű európai helyzete és ereje. S itt vagyunk. Miben van, miben lehet a mai magyarság önereje? Mai magyarságlétünk behatároló s meghatározó fogalma a nemzet. Magyarország új kormányával létrejött az állam és nemzet nagy összhangja. A nemzet újraformálása; történelmi helyzet részesei és alakítói lehetnénk. Az állam vállalja fel a nemzetet, annak minden tagját, éljen bárhol is a világon. A tudati és lelki egységben élő nemzetet. A magyar–magyar integrálódás nagy történelmi alkalma ez. Minden kapcsolat, minden kötés, minden egymáshoz közelítésünk történelmi aranyszál lehet. Úgy érzem, most a magyar kormánynak (államnak) cselekednie kell. Törvényesíteni az egybetartozó, az egységesülő nemzet folyamatát. Tudati, lelki befogadást. Törvényt, az állam, a haza, a nemzet törvényét. Gondolkodjunk nemzetben!
– Ez megkívánja partneri viszony kialakítását a magyar kormánnyal. Közösen kell kimunkálnunk a nemzeti, nemzetiségi érdekvédelem tételeit, területeit, módjait és eszközeit. Számba venni a megtett utakat, a nemzeti érdekvédelem kudarcait, zsákutcáit. Az örökös hátrány, hátrálás helyett elvi szilárdságú érdekvédelmet érvényesíteni. Szükséges átszervezni a határon kívülre juttatott támogatások mechanizmusát, rendszerét, és emelni összegét. A Világszövetség információs rendszerének kiépítése. Nincs az egész világra kiterjedő használható információs rendszerünk. Nem elég a napi hírek területén, esetlegesen tudósítanunk, meg kell élnünk egymás életét, ehhez pedig szükséges az állandó tájékoztató érintkezés.
– Az MVSZ ünnepi ülésének szájízét kissé az is megkeserítette, hogy – miként azt Tőkés László püspök is fájlalta – nem voltak jelen a magyarországi egyházak, valamint a társadalmi, politikai és kulturális közélet képviselői. Nem voltak kíváncsiak a fel-fellángoló belső vitákra? Netán távollétükkel tüntettek? I. kötet 146 Meglátása szerint miként építhető ki a Tőkés püspök által szorgalmazott szellemi értelmiségi „holdudvar” az MVSZ körül?
– Ez nem egyszeri ügy. Nemcsak toborzás vagy szervezés kérdése. Egy állapot, ami így járta be magát. Jómagam, éppen Tőkés Lászlóval egyeztetve, javasoltam, alakítsuk ki az MVSZ egyházi tanácsát, hogy legyen gazdája a kapcsolattartásnak. Azonban elsikkadt a gondolat. Erdélyben az MVSZ eszmeisége természetszerűen magában foglalja az egyház méltóságait, másutt azonban nincs így. Részt vettem az előző kormány által összehívott Magyarország 2000 konferencián. Keserű szájízzel számolgattam, hogy a világ magyar elitjének számos személyisége hiányzik a világméretű szövetségből. Miért? Bizton állíthatom, az MVSZ-ben nincs egyház-, sem zsidóellenesség. Semmilyen ellenesség sincs. Nincs emberellenes antitétel. Mégis, számos alkalommal javasoltam, építsük, domborítsuk ki az MVSZ fórumjellegét. Tudatosítani, hirdetni, hogy a magyar–magyar integrálódás gondolatát magáénak valló és művelő világszövetséghez minden arra érdemes magyarnak jogossága van. Anélkül, hogy lenne tagsági igazolványa; anélkül, hogy ismerné testületeit; anélkül, hogy betéve tudná az alapszabályát. Úgy érzem, az utóbbi időben a Világszövetség szervezeti és hivatali arcát mutatja inkább. Jellemző, hogy a mai Világszövetségben nem a programok, nem a szövetség szellemisége okán törjük egymás csontját, hanem jog- és hatáskörökön vitázunk. Pedig hát elsősorban a szellemiség meghívója bélyeg nélkül is megtalálja emberét. Szerintem minden arra érdemes magyarnak állandó, permanens meghívója kell legyen a Világszövetségbe. Az MVSZ rangjelzés nélküli szolgálat.
– A módosított s most már törvényes alapszabály végérvényesen felszabadítja – ahogy Csoóri Sándor elnök mondta a hatásköri feszültségekre utalva – bénultságából az elnököt és helyettesét, aki eddig ellenjegyezhette az elnöki döntéseket?
– A módosított alapszabály legérzékenyebb pontját – az elnök, elnökhelyettes hatáskörét – nagyjából helyre tette a közgyűlés. Külső szemlélőnek, hallgatónak nyilván szembeötlött, hogy egy világméretű magyar tanácskozás elsősorban hatásköri I. kötet 147vitával múlatta, rabolta drága idejét. Hiányérzetem van, hogy ezen kívül nem volt mód és idő az általános vitára. Számos gond várta és várja tisztázását.
– Már az augusztus végi „magyar nagyhét” derekán megfogalmazódott az a vélemény a kormányzat részéről, hogy az ezredforduló küszöbén végleg lejárt a külső és belső emigráció ideje. Milyen feladatokat jelent ez a jövőbe tekintő MVSZ számára, hiszen a szervezetet 60 évvel ezelőtt épp a „kitántorgott” magyaroknak az (ó)hazához való feltétlen ragaszkodása hívta életre?
– Ahogy az előbbiekben is vázoltam már, egyértelműen szükségét érzem nemzetben gondolkodni. Ha más országokban élünk is, ne emigráció, kisebbség, szórvány, hanem nemzet legyünk; az állam által elismert és kinyilvánított nemzetrészek. Ebből adódik az MVSZ szinte egy mondatban megfogalmazható küldetése: a szétszórt magyarság nemzetté integrálása.
– Mit jelent az ön értelmezésében az, amit a Külügyminisztérium politikai államtitkára mondott az ünnepi tanácskozáson, miszerint az MVSZ – egyfajta belső keserűségből fakadóan – „megindult a felelős nemzetpolitikához való hozzájárulás irányába”? Eddig nem ezt tették? És mit jelent az, hogy az MVSZ és a nemzet a szétdaraboltság drámájától eljuthat „a többszólamúság lehetőségeinek minél teljesebb kihasználásáig”? S mit az, hogy az MVSZ-nek kvázi a nemzet „telefonközpontjává” kell válnia?
– Ezt úgy mondanám: múltjánál, politikai és erkölcsi tapasztalatainál fogva nemzetpolitikát formáló tényező lehet. A rendszerváltás óta – alapjában több-kevesebb sikerrel – ezt a gondolatot munkálja. A szétszórtságból egymáshoz közelítő, integrálódó magyarság szövetsége csakis sokhangú, többszólamú lehet. Az MVSZ építményének ez a legnehezebben kimunkálható tétele. A szövetség zseniálisan felépítendő belső demokráciája. Itt csak romboló lehet a számbeli fölény, a megkülönböztetés, kizárólagosság, az átvett szabványok, a sértő, lealacsonyító magatartások. A többszólamúság alapja a vélemények szabadsága is. A magyarság szétszóratottságának mértéke, formája egyedi jelenI. kötet 148ség Európában – egyedi kell legyen integráló szerepe, építménye is. S hogy „nemzeti telefonközpont”? Igen, közvetítenünk is kell. Ugyanakkor helyzetünknél fogva alakítói is kívánunk lenni a nemzetpolitikának. Egyre sürgetőbben hangzik a magyar–magyar csúcs összehívásának szüksége. Igen, feltétlenül. Én azonban nem az időnkénti nagy találkozót tartom – sok előadással – a legfontosabbnak, hanem a tematikus, munkajellegű találkozók sorát. Egy állandó testületet, határon kívüliek jelentős részvételével. Információk gyűjtésével, helyzetelemzésekkel, megvalósítható cselekvési programokkal. Egy állandóan működő nemzetiségi ügyeletet.
– Az ünnepi ülés zárszavában az fogalmazódott meg, hogy új fejezet kezdődhet a szervezet életében. Miért van szükség ehhez az akadémiaihoz hasonlatos MVSZ-törvényre (amelyet máris sokan támadnak a sajtóban), s mit várnak tőle? Függetlenedhet-e ezáltal a szervezet az Országgyűlés és a kormány évenkénti – az anyagi hátteret jelentő – döntésétől? Ez maga az üdvözülés?
– Csodálkozom, hogy a magyar sajtóban megkérdőjelezik egy, a Magyarok Világszövetségéről szóló törvény szükségét. A nemzeti integrálódást munkáló szövetség nem lehet sorkatona. Vállalt kötelezettségeivel összhangban rangja kell legyen. A jogbiztonság, az anyagi biztonság, hogy ne lehessen politikai és társadalmi hullámzások prédája és áldozata. A magyar integrálódás semmilyen gazdasági, kereskedelmi, kormányzási ciklushoz sem hasonlítható. Nemzeti integrálódásunk nemzedékek hosszán reánk nehezedő teendő.
– Az óhazába irányuló „egyetemes zarándoklat” meghirdetését javasolja az idegenbe szakadt, szülőföldjükről elköltözött magyarok számára az MVSZ tiszteletbeli elnöke és nyugati régióelnöke. Terveik szerint az „óhazai-kárpát-medencei felsereglést” Az Úr születésének 2000. esztendeje – a hazatérés éve címmel a magyar államalapítás és egyben Krisztus hite felvételének 1100. évfordulóján, azaz a millecentenárium alkalmából szeretnék megrendezni. Személy szerint hisz az ezerévente esedékes összehajolások sikerében, tartós „maI. kötet 149gyarságmentő” hatásában, vagy ez csupán önáltatás és szemfényvesztés?
– A zarándoklat nem „magyarságmentő”, de lehet a magyarság közérzetét, életérzését tudatosító és gazdagító. Nem bizánci történelmi körmenetre gondolok, hanem földön járásra. Földhöz, kövekhez, falakhoz, hegyekhez, folyókhoz kötve múltunkat. A millecentenárium évében tapasztaltam, hogy megsarcolt történelmünk szegényes máig élő szimbólumokban. A visszafelé néző tekintet kívánja ezt. E zarándoklat jelképek erdejét hagyhatja maga mögött. Persze nemcsak történelmünk zarándokló bejárására van szükség. Mindenütt kell emlékeznünk, a világ minden magyar településén. S emlékművek sorát, kopjafákat, emlékeztető oszlopokat állítanunk, mindent, ami az 1100 évet rögzíti emlékezetünkben. Ezeréves megmaradásunk a legnagyobb tettünk.
1989-től Czine Mihály egyetemi tanár, irodalomtörténész, irodalomkritikus, társadalomtudós kérésére tisztséget vállaltam a Magyarok Világszövetsége vezetőségében. A szervezet elnöke akkor Bognár József akadémikus volt. (…) Rossz nyelvek akkor kiszolgált diplomaták elfekvőjének nevezték a szervezetet. Én voltam az első, aki határon kívülről a kisebbségi magyar közösségek sorából jöttem. Tájékozódtam, nézelődtem, s elkezdtem farigcsálni az MVSZ alapszabályzatát s működési rendjét…
Elkezdődött a szövetség fokozatos újraszerveződése; gyarapodott tagsága, bővült érdeklődési köre. 1991-ben az MVSZ alelnökévé, 1996-tól a szövetség kárpát-medencei alelnökévé választottak. Csoóri Sándor személyében új elnök került a Magyarok Világszövetsége élére.
Újraszerveződése után a Magyarok Világszövetsége három nagy világtalálkozót szervezett: 1992-ben, 1996-ban és 2000-ben.
Különös hangsúlyt kapott az 1996-os találkozó – háromezer résztvevővel. Számos hozzászóló a nemzeti egység gondolatát hangsúlyozta. Úgy tűnt, hogy az 1996-os magyarok világtalálkozója fordulópont volt (s lesz), közel kerültünk a magyar nemzet létgondjaihoz. Sütő András erdélyi magyar író, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke az egyetértés csodaszarvasának felkutatására kérte „a jelképes országgyűlést”.
Csoóri Sándor, az MVSZ elnöke szomorúságának adott hangot amiatt, hogy a magyarság szétszóratásban él. Oly nagy a széthúzás manapság – fogalmazott –, hogy ha most kellene hont foglalnunk magunknak, nemhogy a Kárpát-medencét, de még a János-hegyet sem tudnánk meghódítani… majd azzal folytatta, hogy „50 éven át egyetlen népnek sem volt olyan nemzetietlen vezető rétege, mint a magyarnak”, a fél évszázad elvégezte pusztító munkáját, s így a nemzet történelmi, nyelvi, kulturális egysége csak formailag létezik.
Horn Gyula miniszterelnök, aki részt vett e nagy, forró hangulatú találkozón, többek között a következőket mondta: „Tudom, hogy sokan történelmi sérelmeket hordoznak a szívükben. S igaI. kötet 151zuk is van, de ezzel nem jutunk előre. Az a fontos, hogy megállapodjunk, s jelképes gesztusokkal túl tegyük magunkat a történelmi sérelmeken…”
A kétkedés moraja akkor hallatszott először, amikor a miniszterelnök kimondta: A kormány 23 hónap alatt semmi olyat nem tett, ami sérti a demokráciát. Horn így fogalmazott: A kormány nem különbözteti meg az állampolgárokat aszerint, hogy ki magyar s ki magyarabb, hanem azt vallja, hogy aki magyarnak vallja magát, támogatásra s együttműködésre érdemes…
A második felzúdulást kiváltó miniszterelnöki szöveg: „A kormány csak a választók sorsáért felelős, igaz, felelős a szomszéd országokkal való kapcsolatokért, a korrekt és jó viszony megteremtéséért, amely hasznára válik a határon túli magyaroknak, az egész nemzetnek…”
Morajlást váltott ki az a kijelentése is, amely szerint egyetlen olyan dokumentumot sem írt alá a kormány, amely hátrányos volna a kisebbségeknek. A háromezres hallgatóság abban sem értett egyet, hogy az Ukrajnával és a Szlovákiával megkötött alapszerződés a határon túli magyarság érdekeit szolgálja, s annak igazságos értékelése nélkül nem képzelhető el a magyarok sorsának rendezése… Hangsúlyozta továbbá, hogy Magyarország európai integrációjának a kisebbségi sorsban élő magyarok érdekeivel összhangban kell történnie.
Forrósodott a légkör.
Horn Gyula miniszterelnök mellett ültem, s felötlött bennem Antall Józsefnek a világszövetség 1992-es világtalálkozóján mondott történelmi értékű mondata: „Én tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok”… Horn Gyula miniszterelnök kelletlenül feszengett s a feltörő zsivajban én azt mondtam neki: „Az lenne az igazi, ha miniszterelnök úr is most ugyanazt mondaná, mint Antall József: én, Horn Gyula tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok.” Gondolkodott, többször is kiment egy cigarettára, szinte kiverte a veríték, de sajna, nem tudta magát rászánni… Izgalom fogott el engem is, szerintem nagy esélyt hagytunk ki.
A miniszterelnöki kihátrálás akkor szinte leállította a magyar–magyar kibontakozás nagy történelmi lehetőségét.
– Mindenekelőtt azt kérdezném, milyen az MVSZ súlya, szerepe Szlovákiában?
– A közelmúltban kritikus hangok illették a Magyarok Világszövetsége szlovákiai tevékenységét. Hiányolják az MVSZ markánsabb jelenlétét, erőteljesebb cselekvő megjelenését. „Keveset tudunk róla, keveset hallat magáról… nagyobb nyilvánosságot…” Jogos igény. A valós kép érdekében azonban valamit igazítani kell az ellenvetéseken. A Mečiar-uralom idején tudtommal figyelték az MVSZ szlovákiai lépteit. Így csendes társként voltunk jelen, társszervezőjeként számtalan rendezvénynek, s anyagi támogatója a Csemadok és más szervezetek programjainak. 1994–1995-től jelentős összegekkel enyhítettük a kultúra nincstelenségét.
A Csemadok gyengülő állapotában nem akartunk a szervezet fölé nőni. Nem volt szándékunkban helyettesíteni a Csemadokot. Nem kívántunk csúcsszerv lenni, egyszerűen integráló partnerként tevékenykedtünk… Nyilván a közeljövőben mindezzel együtt Szlovákiában erősíteni kell a Világszövetség tevékenységi területeit.
– „Hattyúdalához” érkezett az MVSZ négy évvel ezelőtt megválasztott vezetősége. Mire emlékeznek a közelgő tisztújító közgyűlésen?
– Ki mire emlékezik, embere válogatja. Ösztönösen megérzem a jót, a cselekvés hasznát, tisztelem a termékenyítő gondolatot… Az 1992–1996-os évek a Világszövetség cselekvései, botlásai, konfliktusai mellett alapító-gyarapító idő volt. Érezhető volt a növekvés, ahogy a közelítő programok formálódnak, s erősödik a magyar–magyar kapcsolatteremtés szelleme. Helyi, területi, majd kárpát-medencei nagy programok tűntek elő. Alakultak a magyar–magyar integrálódás erővonalai – nemzetben gondolkodni. Milliárdos tulajdonra tett szert a szövetség…
Ezt a folyamatot zavarta (törte) meg a ’96-os közgyűlés. A megválasztott elnökhelyettes szinte hivatalba lépése első napI. kötet 153jától hatásköri vitát lobbantott. Itt kezdődött a másféle út, a másféle hangsúlyok. Reális programok helyett, a helyzetelemzés helyett fellengzős nemzetiszín nagyotakarás, nagyotmondás. Repedések képződnek a nagy falon, s kitört az alapszabály-őrület. A kinek van igaza, ki értelmez helyesen? Táborokra törik az egység. Zsákutca. Leszállóág. A legfelsőbb ügyészség óvást emelt, alapszabály-módosításra kötelezte a szövetséget. Az 1998-as félidős közgyűlés már mellékvágány. A világ különböző tájairól összesereglett 300 küldött az alapszabályt csócsálja valamiféle egyensúly érdekében. Helybenjárás, egyéni ambíciókkal terhelve.
1999-ben bizalmatlansági eljárást indítottak Csoóri Sándor ellen. Üszkösödő viszonyok. Helyzetelemzés helyett ismét személyi konzekvenciák. Tekintély- s értékrombolás. Közösségek veszélypillanatainak kapkodó reflexe ez. Mindez heves, ingerült, bénító viták kíséretében, ami megosztottságba sodorta a Világszövetséget, bizalmi válságot okozott.
– Közel egy évtizede már, hogy a viszály és a széthúzás az MVSZ csúcsvezetésében szinte menetrendszerűvé vált. Miért nincs esélye az érdemi munkának, vagy becsülete a közgyűlésen elfogadott programnak?
– Az ütközések, a viták mellett a kultúra szintjén folynak a programok – az élet ösztönösen élni akar. A rendezvények hosszú sora pozitív hozadék. A baj az, hogy a torzsalkodás malma megőrli értékeinket. Így az elismerést is csak hümmögve mondjuk, ha mondjuk egyáltalán. S az érdemi munka becsülete? A bénító görcsöket s a szövetség meghatározó tételeit szálanként kellene kibogozni. Kristályosítsuk létünk igazságait (részigazságait)? Mi az igazság? A használható igazságok?… A jelen helyzet gubancából kitűnik a gerjesztett alibizmus. A bűnös keresése. Valakinek homlokára sütni a tüzes vasat… A baj ilyenkor az, ha az önjelölt igazságtevő nem is igazmondó.
– Az Ön megfogalmazása szerint az MVSZ-ben „a magyar–magyar sorsokat kell egymás mellé tenni”… Lát-e esélyt arra, hogy a százfelé élő és százfelé húzó magyarok végül is új minőséggé tudják változtatni azt a feszülő indulatot, mely eddig megosztotta a Világszövetséget?
I. kötet 154– Nagy a tapasztalatanyagunk; vegyük végre komolyan helyzeteink különbözőségét. Ne akarjunk más közegben kialakult megoldássémát uniformisként mindenre ráhúzni.
A Világszövetség Erdélyi Tanácsa (VET) s Patrubány Miklós elnökhelyettes aktív tevékenysége folytán Erdély (mint legnagyobb határon kívüli közösség) nagyobb hangsúlyt kapott. Ez önmagában érthető. Azonban a számszerű többség nem vezethet dominanciához. Ugyanez áll fenn Észak-Amerika esetében is… Erdély küldöttei a többi területek küldötteit (régiótanács) mindenben leszavazhatják. Így vannak erősek és gyengék, nagyok és kicsinyek. Egy monstrumszervezetnek, mint az MVSZ, ez nem lehet a „demokráciarendszere”. Ez képtelenség. Bírálják ezt mások is. Erdélynek vagy külön státust kell adni, vagy a szám szerinti szavazás rendszerét arányos rendszerré kell alakítani. Egyenrangúság nélkül nem lesz világszövetségi demokrácia. Ma már ott tartunk, hogy a VET világszövetség a Világszövetségben. Saját sajtószolgálattal, s rendelkezik az internet teljes lehetőségeivel. Ennek köszönhető az is, hogy amit a VET és Patrubány Miklós elnökhelyettes cselekszik, percnyi pontossággal a világ szeme elé kerül, s a Kárpát-medence többi területe mintha nem is létezne. Sőt, az elnökhelyettes olyan dolgokra is ragadtatja magát, hogy a más területről keltezett, az MVSZ egészét érintő közléseket letiltja az internetről… A költségvetés felügyelete s az információ (internet) az elnökhelyettes fennhatósága alatt van. Ez képtelenség.
Tapasztalat az is, hogy változtatni kell a világhálózat, az országos tanácsok rendszerén. Szabó Rezső és Duray Miklós javaslatai alapján az önálló jogalanyiságú szervezetek képeznék a Világszövetség tagságát és hálózatát, amelyek nem szavazhatnák le egymást. Az országos tanácsok rendszere visszaélésre ad lehetőséget. Figyelmeztető az amerikai példa, ahol meg kellett ismételni a küldöttállító gyűlést. Az ok: az amerikai magyar közösségi élet jeles képviselőit egyszerűen kiszorították az országos tanácsból. Felrobbant a frigyláda. Persze a kisajátítás, a kiszorítás kísért más országokban is.
– Heidegger német filozófus szerint önmagunknak törvényt adni, ez a legmagasabb rendű szabadság. Birtokában lesznek I. kötet 155 ennek a felismerésnek a küldöttek, s van-e remény arra, hogy az alapszabály a jövőben meg tudja védeni az MVSZ-t a „rajtaütésszerű” támadásoktól és a megújuló puccskísérletektől?
– Tapasztalat az is, hogy az alapszabály önmagában nem üdvözít. S már látjuk, az alapszabály fetisizálása mellékvágány. A szövetség programjának szelleme, a szövetség belső demokratizmusának mechanizmusa alakíthat erkölcsi törvényt.
Már sokadszor ismételjük, szükség van a parlament által kiművelt törvényre a Magyarok Világszövetségéről.
Szó van arról, hogy milyen típusú vezető-elnök szükséges a Világszövetség élére. Karizmatikus, politikus, menedzser? Divat a menedzser, a menedzselés. Vannak, akik erőteljesen a menedzsert tartják jónak, időszerűnek, azé a jövő, mondják és gondolják.
A milyen Világszövetséget akarunk vitájában mélyen szemléletbeli gondolatok és magatartások ütköznek. Szükséges a hasznos, időszerű programot kiszolgáló adminisztráció.
Kell egy megbízható ügyvitel, ez nem vitás, de nem ez a lényeg! A Magyarok Világszövetsége a legnagyobb magyar szerveződés, s természetéből következik a szellemiség, az ötvöző eszmei erkölcsi erő, csak így állhat a magyar–magyar integrálódás szolgálatába.
– Az elmúlt évek tapasztalatai alapján aligha lehetünk csodavárók… A merre és hogyan tovább? mellett mit vár személy szerint a tisztújító közgyűléstől?
– A közgyűlés előkészítő idejében számos javaslat készült. A magam részéről a következőkkel egészíteném ki: más tevékenységi rendszert kell kialakítani, az erők gyarapításának programját. Az MVSZ-nek tisztáznia kell, mi az, amit önerejéből elvégezhet, s mi az, amiben kezdeményező, koordináló, egyeztető szerepet vállalhat. Az MVSZ jövőbeli vállalásai megkövetelik a magyar kultúra, a magyar tudományosság, s a magyar állam erejének összehangolását.
– Köszönöm a beszélgetést.
Az elmúlt hetekben-hónapokban meghökkentő jelzéseket olvasunk és hallunk a szlovákiai magyarság közönyéről: az emberek kiábrándultak a politikából, kiábrándultak a pártoskodásból, a pártok egymás közti acsarkodásából, s nem látják értelmét annak sem, hogy szavazni menjenek a parlamenti választásokon. Amennyiben ez így igaz, hideg zuhany.
Nehéz a kételyt gerjesztő vélemények hitelességét ellenőrizni. Szinte csak valami csontig ható közvélemény-kutatás adhatna választ arra, milyen ma a szlovákiai magyarság közérzete. Igen, nyilván nem egyszínű, nem egyértelmű. A kényszerű egység, az erőszakolt egység évtizedei után megjelent a választás lehetősége, a másság. Az egyéni lét, a közösségi lét másféle törvényei. Természetes, hogy az erőszakolt egymáshoz kötöttség szálai szerteszakadoznak.
Értékrendváltást élünk.
Az utóbbi napokban meredek fogalmazások jelentek meg arról: megtörténhet, hogy a szlovákiai magyarságnak nem lesz egyetlen parlamenti képviselője sem. Rémisztő látomás. Olvastam olyan közvélemény-kutatási eredményt (figyelmeztetést), mely szerint a magyarságnak csupán 65 százaléka vesz részt a választásokon. Ez is váratlan ütés. Mintha ember-sátán suttogná a hátam mögött: pusztulj el! Pusztulásra vagy ítélve! Vagy: add meg magad! Vagy: értéktelen rongy vagy!
Minden ilyen kételkedő jóslás – önmagunk lekicsinylése. Kishitű és kishitűvé tesz! Kapituláns közérzet. Kapituláció, vagy annak önös érdekű sugallása.
Több mint hetvenéves kisebbségi sorsunkban hányszor voltunk már veszélyhelyzetben? Nemzetiségi életveszélyben? Hányszor kellett igazodnunk, alkalmazkodnunk, engedelmeskednünk – parancsot teljesítenünk? 1919, 1938, 1945 s az azt követő céltudatos pusztításunk, a szövetkezetesítés, majd a bizalmatlanság máig tartó ideje. Hány földrengés után kellett talpra állnunk?
Eddigi életünk legmélyebb pontjairól is volt erőnk feltápászI. kötet 157kodni: folytatni és újrakezdeni. Most, a kezdő demokrácia két éve elvette volna minden erőnket? Az elmúlt két év eltékozolta volna egymás iránti bizalmunkat? Ki terjeszti a siralomház-hangulatot? Kinek érdeke ez? Ez a pánikkeltés a szlovákiai magyarság nehezen gyarapodó önbizalmának a könnyelmű eltékozlása.
Az elmúlt két évben magunkról sokkal több rosszat mondtunk, mint jót. Az 1989-es változások óta az én megítélésem szerint egyéni és közösségi értékeink lebecsülése folyik. Önleértékelés, amely felerősíti a vészjósló hangulatcsinálást. A választások előtt beindul a győzni akaró versengés: e rivalitás meztelen igazsága a szavazatszerzés. Melyek azok a tényezők, amelyekkel meg kell birkóznunk, amelyekkel szembe kell néznünk ebben a könyörtelen futamban?
A szlovák pártok rivalitása. A 90-es parlamenti választások előtt sokunkban élt egy hiszékenység, egy illúzió a többség és a kisebbség politikai szövetségéről. Ezt a nemes reményt a NYEE és az FMK szövetsége testesítette meg. Országos párttal együtt, egy hangon politizálni, nagyjából így hangzott e frigy politikai indoklása. Ismert tény, hogy a NYEE mozgalom a változás győztes ereje volt: kormánypárt, a koalíció vezető mozgalma, nagy politikai lehetőségek hordozója. E mozgalom révén kapott politikai pozíciókat a Független Magyar Kezdeményezés. Az elmúlt két év parlamenti politizálásában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom tanúsította a legpozitívabb magatartást a nemzetiségi politika gondjai iránt. Sajnos – mint tudjuk –, kettészakadt, polarizálódott, legyengült, átalakult. Ez a mozgalom a demokrácia reménye és vesztése is volt. Az FMK e folyamatból ezt a konzekvenciát vonta le: önállóan politizálni. Egy illúzió és annak elvesztése.
A NYEE mozgalmon kívül számottevő érdeklődést és számottevő aktivitást a nemzetiségi gond irányában nem mutattak a parlament szlovák pártjai.
Ellenkezőleg.
A kétéves parlamenti politizálás ilyen szempontból keserű tapasztalat. A szlovák politikai pártoknak és mozgalmaknak nem volt és nincs érdemleges nemzetiségi programjuk. Viszonyuk nemzeti kisebbségünk gondjaihoz helyzetenként, érdek-összefüggésekben változott. Egyedül a Demokratikus Baloldal I. kötet 158Pártja által kidolgozott nemzetiségi programról tudok. Eddig számomra ennek is csupán alibi-, deklaratív és papírértéke van; magyar parlamenti képviselőinek saját felelősségű megnyilvánulásain kívül ez a párt számunkra nem jelentett támaszt és segítséget. Kétéves józanító tapasztalat: a szlovák parlamentben a képviselők nagy részének bizalmatlanságával találtuk magunkat szemben. A bizalmatlanság falával.
Ezért én a választások előtt nem tudok olyan szlovák pártot vagy mozgalmat mondani, amelynek bizalmat előlegeznék.
Tudom, hogy nemzeti kisebbségünk lakóterületein is kivetik hálójukat a nagy pártok. Kell a szavazat. Tudom, hogy a nagy pártok mindegyike hangosabb, színesebb, módos korteskedéssel vonul. Lényegesen több a pénzük. Így nagyobb a plakát, több a felirat, s nyilván ezzel arányosak az ígéretek is.
Nem akarom a békétlenség tüzét rakni, a tisztességes partnerség híve vagyok, de ne legyünk Janik. Percígéretekkel ne hagyjuk magunkat megvásárolni. Ne váljunk felületes ígéretek prédájává. Elég volt a történelem adóiból.
Az elmúlt két év szigorú, keserű parlamenti tapasztalata: keresni s alakítani kell a politikai szövetségeket, de ennek feltétele az erős önálló nemzetiségi politizálás.
Meg kell birkóznunk önmagunkkal is. A nemzetiségi sajtó: az elmúlt rendszer, hatalom kiszolgálása után én az újságírás és a politika együttgondolkodását vártam és várom. A pozitív értékek együtt teremtését. Okfejtéseket, helyzetelemzéseket… Az igazság, az objektivitás keresését. A kevés kivételtől eltekintve ehelyett kialakult a leszűkítő pártszemlélet Az elfogultságok, az egy oldalra húzás. Valamiféle újságírói páholyszemlélet, amely szinte az iskolai osztályozás szintjén osztogatja a jegyeket. Te jól szavaztál, te rosszul: négyes, neked egyes, hármas, kilences… S van, aki mindig jól szavaz… Te népszerűségre törekszel, én nem… A föderációs manifesztációk idején aki a pódiumon állt, az híve az ország egységének, akinek a tömegben a televízió nem találta el a fizimiskáját, az önálló Szlovákiát akarhat… Jeles újságíró kérdezte, hol vannak a mai politika Deák Ferencei? Igen sok ilyen bombasztikus kérdés hangzott és hangzik el. Viszont is kérdezhetném: hol vannak a mai Ady Endre rangú publicisták? És futhatnánk körbe.
I. kötet 159Az elmúlt hónapokban gyakran feltettem magamnak a kérdést: hogyan független napilap az Új Szó? Illetve, hogyan is értelmezi függetlenségét? S ahogy rakosgatom, gyűjtögetem egymás mellé a lapban megjelent írásokat s különböző megnyilatkozásokat, egyre kontúrosabb a kép: a szekér egyik oldala árnyékban halad. Nevezetesen az elmúlt két évben az Együttélés Politikai Mozgalmat tartósan vádak, koholmányok, gyanúk, kárhoztatások illetik.
A feltételezésekből koholt csinálmányok: többször is a nyilvánosság elé tálalták, hogy az Együttélés vezetői csendes megállapodást (paktumot) kötöttek Vladimír Mečiarral, s hogy felelőtlenül hallgattak erről (Dusza István). A valóság: 1991 nyarán Mečiar találkozóra hívta az Együttélés vezetőit. Ezen a megbeszélésen én is részt vettem. Vladimír Mečiar rokonszenvéről biztosította az Együttélést, együttműködést és mozgalmának segítségét ajánlotta fel. Mi kifejtettük: az önigazgatás elve és gyakorlata alapján kívánjuk rendezni helyzetünket. Ennek kapcsán véleményt cseréltünk az esetleges autonómia formáiról. Vladimír Mečiar kritikusan nyilatkozott az FMK vezetőinek vele szemben tanúsított magatartásáról kormányfői tisztségéből való leváltása alkalmából. Ez volt minden. Megköszöntük a kávét, és eljöttünk. Vladimír Mečiar azzal búcsúzott: várom a válaszukat. Duray Miklós nagyon erélyes elhatároló vonalat húzott e találkozó után. Azóta sem válaszoltunk. Nem is találkoztunk. Jól szerepeltünk? Avagy a szlovákiai magyar politizálás kihagyott alkalma volt ez? Elválik.
Gyurovszky László a Nap utolsó előtti számában (ez nem az Új Szó független lelkiismeretét terheli) azt fejtegeti, hogy a Čarnogurský-kormány hivatalba lépésekor a koalíciónak, illetve az Együttélésnek történelmi alkalma nyílt a nemzetiségi nagykoalícióra. S hogy így 5-6 miniszterünk is lehetett volna a kormányban.
Hát igen. Csak azt nem értem, hogy Gyurovszky ennek kapcsán miért hallgatja el Ján Čarnogurský frissen „beszentelt” miniszterelnök első nyilatkozatát, mely szerint: „mindenkivel hajlandók vagyunk szövetségre lépni, csak a demokratikus baloldallal és az Együttéléssel nem”. Enélkül minden szép és jó, csak éppen nem igaz a történet. Nagykoalíció, felfújt hebehurgyaság. I. kötet 160Arra alkalmas csupán, hogy a tájékozatlan olvasó előtt ez alkalommal is szennyezze az Együttélést, s követ kössön a nyakába.
Így kovácsolni politikai tőkét? Saját bejáratú történelemcsinálással?
A koalíció. Részt vettem a koalíciós tárgyalások mindegyikén. A részletekről naponta tájékoztatott a sajtó. Miközben folytak az érvelések, az okfejtések az MPP vezetőivel, egy fantáziakép erősödött elém: Julisról, akire a faluban valaki ráragasztotta a „csúnya” jelzőt. S a csúnyasághoz állandóan hozzáadtak, s így lett Julis előbb szeplős, majd foghíjas, bandzsa, hajlott hátú, bepisilős, sánta és még nem tudom, mi minden. S egyszer csak mátkaságot, menyasszonyságot, sőt hamar-házasságot, koccintgatós lakodalmat kínáltak Julisnak. Azaz: érdekházasságot. Ez a kis „mesike” hozzátartozik a koalíciós tárgyalások előtörténetéhez.
Az MPP-vel nem jött össze a koalíció. S itt persze ismét a régi recept, a már sokszor feltett lemez: az Együttélés a vétkes. A ’90-es választások előtt az volt a vád, hogy szeparatista, hogy az Együttélés nem politikai társbérlőként, hanem önállóan, a szlovákiai magyar lét történelméből, sorsunk tapasztalataiból, saját gyökerekből kezdett építkezni.
Ma az, hogy nem akar ilyen és ilyen koalíciót. S a vádló most is ugyanaz.
Akartuk és akartam az MPP-vel való koalíciót. S keserű a szám íze, hogy ez nem sikerült. Vádként sorolják, hogy lehetetlen feltételeket szabtunk. Azt kértük: leendő partnerünk lépjen ki a kormányból, illetve minősítse a kormányzásban való felelősségének részarányát. Nem történt meg egyik sem. Pedig, ma is állítom, ez lett volna a nyom, amelyen elindulhattunk volna egy közös politizálás kialakítása felé. Mert erről van szó, közös szemléletű politizálás kialakításáról. S ne áltassuk magunkat. Felületes jelzőkkel, frázisokkal utólag ne akarjuk kiszépíteni, kifényesíteni, igazolni a szlovák kormány elmúlt két évben gyakorolt nemzetiségi politikáját. A kettős koalíció, az Együttélés nem tudja elfogadni, aláírni ezt a politikai gyakorlatot. Ez a választóvonal: az eltérő politikai szemlélet. Az MPP-vel folytatott koalíciós megbeszélések hosszú-hosszú óráiban ezt kellett keserűen tudomásul venni: a másság, a pluralizmus más forrásvidéI. kötet 161kű, más felfogású, más filozófiájú, más szemléletű politizálást alakított ki köztünk. Akaratunkon kívül is kissé szétrázódtunk, eltávolodtunk egymástól.
A szabad akaratú polgár – a liberalizmus eszmeiségének vallói ezt tartják a modern társadalom rendezői elvének. Számunkra ez kevés. A mai Közép-Kelet-Európának egy magasabb rendű kollektivitásra is szüksége van. Különösen szüksége van erre az itt élő magyarságnak.
Megéltük a birodalmi kollektivitást, s kudarcával együtt meg is haladjuk azt. Viszont a keserű tapasztalatok után is szükségünk van a szabad akaratú emberek közösségére, egy magasabb rendű kollektivitásra. S az ebben rejlő erőre: a cselekvőképes közakaratra.
Az egyoldalúságról. Úgy érzem, hogy az utolsó hónapokban az Új Szó Reflex rovata újság lett az újságban. Tisztelem Tóth Mihályt, hiszen mindenen túl még sorstársak is lennénk. Becsülöm szellemi bíróképességét, okfejtései olykor számomra is adnak impulzusokat. Joga van mindenre, amit mond. Politikai elkötelezettsége azonban árnyékot vet az Új Szó függetlennek mondott jellegére. A Reflex a Magyar Polgári Párt eszmeiségét vallja, hirdeti, propagálja és védi. A Reflex az MKP hirdetőoszlopa az Új Szóban. Elfogult, egyoldalú. Olykor szinte már az egypárti gondolkodás rajzát vetíti, idézi az olvasó elé. Tóth Mihálynak emberi joga annak a pártnak a cipőjében járni, amelyet lelke szerint a legjobbnak tart. Az Új Szó viszont – függetlenségénél fogva – nem engedhetné meg, hogy a koalíciót, s legtöbbször az Együttélést, sorozatosan csak negatívumként pertraktálja. E rovatban hónapok hosszú során csak elmarasztalás illette az Együttélést s annak elnökét, Duray Miklóst. Nem vitatom el Tóth Mihály kritikusi jogát sem. De sorozatban ez már bizonyítható elfogultság, egyoldalúság; értékrendet torzít. Negatívumokba visz. Szenvedélyes tagadásában értékeket is kiseper. Kizárólagossá válik. Tóth Mihály utolsó Reflex-üzenete már szinte fenyegetés.
Ennek a pártoskodó logikának van egy szembeötlő összegezése: a Magyar Polgári Párt jó, a koalíció rossz. S ha ezt dramatizáljuk is, a „minden elvész” rémítésével hamar elérünk az egyetlen üdvözítő megnevezéshez. S ott vagyunk ismét a kör elején.
I. kötet 162Próbáljuk valóban tisztelni s elviselni a másságot!
A szlovákiai magyarság e helyzetében ne siralomház-érzéseket sugalljunk. Ne a kapituláció közérzetét ébresszük. Inkább önbizalmát, magabiztosságát erősítsük. Én bízom abban, hogy a közelgő választásokon Szlovákia magyarságának lesz annyi bölcsessége, hogy jól válassza meg sorsát.
Dobos László szavának szlovákiai magyar közéletünkben súlya van, véleményét tiszteletben tartjuk még akkor is, ha némelyik megállapításával nem értünk egyet. Ennek ellenére – lapunk függetlenségét ezúttal is bizonyítva – írását teljes terjedelemben közöljük.
A szerkesztőség
Trianon előzményeit, a békekonferencia lefolyását, annak háttértörténetét, következményeit tudjuk, ismerjük. A történetírás mára már fölfejtette az események árnyékmozgásának láthatatlan szálait is. Nyilvánossá váltak a kis és nagy ravaszságok, a titkok. Talán Beneš alakjának, sátáni szerepének igazi képe maradt még hiányos a magyar tekintetek előtt.
Henry Pozzi ügyvéd és diplomata – aki maga is előkészítője volt Trianonnak – A háború visszatér című könyvében így ír a békeszerződésről:
„A békekonferencia, amelyből a trianoni békeszerződés megszületett, nem volt más, mint azoknak az uraknak az összejövetele, akik a cselszövéseket, titkos alkudozásokat és az egész rendkívülien visszatetsző légkört lelkiismeretükkel össze tudták egyeztetni.
A békekonferencia nem volt más, mint minden nemesebb elgondolástól mentes komédia. Azok a derék polgárok, akik jóhiszeműen azt képzelik, hogy a meghatalmazottak felelősségük súlyának érzetében gondosan mérlegelték az érveket, és csak a kézenfekvő bizonyítékok alapján határoztak, azok gyerekes ábrándokban ringatták magukat. A kapzsiság telhetetlensége nem birkózott ezen a konferencián a világos igazsággal. A kapzsiság telhetetlensége nem is engedte meg, hogy az elítélt védekezhessék.”
A 20. századi magyar történelem, a 20. századi magyar sors, magyar politika Trianon következtében más pályára került. Trianon megjegyezte (megpecsételte) a 20. századi magyar történelem minden későbbi szakaszát – máig érően.
Szerepe volt a két háború közötti magyar társadalmi közérzet kialakításában, meghatározásában. A haza vesztése, megcsonkítása fölött érzett megrendülésben, az igazságtalanság érzésének felkorbácsolásában, a revízió vágyában és megfogalmazásában. Trianonban rakták meg a magyarellenesség tüzét, ami azóta is hol pislákol, hol hamu alatt izzik, leggyakrabban pedig fennen lobog. Trianon szerepet játszott Magyarország Szovjetunió elleI. kötet 164ni hadba lépésében – mert nagy volt a történelmi elégtétel reményének kísértése. Trianonnak szerepe volt az 1946-os párizsi békekonferencia kimenetelében. Az utódállamok bosszúvágya és a nagyhatalmi világfelosztás rideg érdekei megismételték Magyarország s a magyarság teljes megveretését. Szinte meghosszabbították a megalapozatlan vádak és büntetés hatályát. Trianon szerepet játszott a Rákosi-rendszer abszurditásában – a nagyhatalom előtt földig hajló s alázkodó vazallusság „honosításában”. S a háború utáni idő: pusztító büntetések, kitelepítések, elhurcolások, a gulagokba vezető halálmenetek, az erdélyi s vajdasági vérengzések, s a birodalmi internacionalizmus. Itt és ekkor is Magyarország bűnös országként s a magyarság bűnösként jelenik meg. Ez is Trianon utóélete. Emellett Trianon szerepet játszott az 56-os magyar forradalom kitörésében is. A szocialista táboron belül elsőként Magyarország lázadt sorsa ellen.
A világpolitika egyensúlyának újabb egyeztetési kísérlete a helsinki folyamat. Az akkori magyar politika főhajtva vette tudomásul Trianon tényét, a béke, a békesség kedvéért. Igen, az azóta is érvényes béke kedvéért. Sajnos a helsinki szerződésnek, a helsinki folyamatnak nem volt a magyarság számára ellentételezése. A semmiért alázkodtunk és hiába reménykedtünk. A bűnös Magyarország mítosza ez esetben is sokféle alakban, s azóta is évtizedeken át kísértett és kísért.
1989-ig a birodalmi internacionalizmusnak uniformizált nemzetiségi politikája volt. Azóta van szlovák, román, szerb nemzetiségi politika, de ezzel együtt kialakultak az új többségi dominanciák is. Egy másféle erű, a nemzetállam képében. Ezen újfajta többségi „fölények” is magukban hordják Trianont, az újramondott, az újraismételt vádaskodást, s az ebből táplálkozó politikát. Az asszimiláció egyre erősödő és ezer alakot öltő szándékát. Trianon fájó történelem. Szelleme mindmáig kísért.
Az új, államosított nemzeti dominanciák lojalitást kérnek. Vesszőznek és mégis mosolyt várnak. Az ilyen demokrácia, az ilyen demokrácia-idő új abszurditás.
De mit lehet tenni ilyen élmények s ilyen tapasztalatok birtokában? Az út, az irány világos. A közelmúlt autonómiavitáiban megfogalmazódott. Ez pedig az önrendelkezés elve, az autonóI. kötet 165mia, az autonómiák gondolata. Ezt kell magunkba betonozni! S ezzel együtt tudatosítanunk kell azt, hogy az autonómia, az autonómiák kialakulása nem napok, nem hónapok kérdése. Hosszú harcra kell fölkészülni. Kitartó aprómunkára. Mert úgy érzem, hogy az autonómiák megteremtése jelenti a határon túli magyar nemzetrészek hosszú menetelését. Az önrendelkezés, az autonómia lesz s lehet az anti-Trianon.
Ennek kapcsán tudatosítanunk kell a Kárpát-medence mai erőviszonyait. A térségben élő magyarság az erőviszonyok része és függvénye. Az emberi jogokért folytatott küzdelmek mellett az erőviszonyokban is gondolkodnunk kell. Erőt kell képeznünk, a kárpát-medencei magyarság közös erejét, militáns felhangok nélkül.
Ezzel párhuzamosan válik egyre határozottabb feladatunkká az integrálódás. A kárpát-medencei magyarság mai helyzetének kulcsfontosságú fogalma ez. Sajnos Magyarország, a magyar politika eltékozolta 1989–91-ben megszerzett esélyeit. Meggyőződésem, hogy integrálódásunk, egymáshoz közelítésünk még előttünk álló nagy történelmi esély. Ennek összefüggésében szükséges tudatosítanunk, mire vagyunk képesek önerőnkből. A nyugati támogatásba, segítségbe vetett reményeink nem teljesülnek elvárásaink szerint. Már érezzük az illúzióvesztés keserű szájízét. Éppen ezért fontos számbavenni s fölértékelni önerejű cselekvésünk szerepét és erejét.
Ezért kell kimunkálnunk a kárpát-medencei magyarság integrálódásának útjait, területeit, formáit, módjait, eszközeit.
– A határon kívüli magyar közösségek s a magyar kormány cselekvési programjának állandó egyeztetését. Ilyen összhang nélkül a megosztottság drámáját és tragédiáját élhetjük át és meg.
– Ki kell alakítani a kárpát-medencei magyarság információs rendszerét.
– Meg kell teremtenünk a magyar–magyar intézményrendszer programját, s hozzá kell kezdenünk annak megvalósításához.
– Állandó közelítő egyeztetéseket kell folytatnunk a politika, a művelődésügy, a kultúra, a szociális helyzet, a törvényalkotás, az egyházak együttműködése ügyében. S amiről már sokat beI. kötet 166széltünk: közös külügy, közös fellépés Európa és a világ politikai fórumain.
A lehetőségek alakítása a kezünkben van. Lépjünk túl az önvédelem, a leszorítottság, a kiszolgáltatottság reflexein. Alakítsuk, erősítsük az életerő, az életösztön cselekvő erejét. Elemezve a folyamatokat, menjünk elébe az eseményeknek.
Meggyőződésem, hogy a Magyarok Világszövetsége kristályosító szerepet játszhat e hatalmas küzdelemben.
Magyarország ünnepel. A rendezvények, a megemlékezések sora színesíti az országot. Ünnepelünk a határon kívül is. Kopjafák, emlékművek sokasága rajzolja az ünneplés térképét és hőfokát. Vannak olyan hangok is, mintha a magyarság lakodalmat ülne. Igen, a honfoglalás 1100. évfordulója, a magyarok negyedik világtalálkozója, a reformátusok 3. világtalálkozója, s augusztusban István király emlékét, a magyar állam alapítását, a pogányból kereszténnyé, a nomádból földművessé váló magyarságot emeljük a jelenhez.
Ez így együtt valóban nagy magyar nemzeti felvonulás. Ha meggondolom, így együtt a világ magyarsága Trianon, de különösen a második világháború óta nem is ünnepelt. Ebben az évben, de különösen ezekben a napokban egybehangzanak a beszédek, a gondolatok és énekek földrészek és országhatárok felett.
Ritka magyar–magyar összehangzásunk ez: nem seregek győzelmi ünneplése. Múltunk szólítása, őstörténetünk újraírása, az őshazától Ópusztaszerig. Hazára találásunk, államalapításunk és megmaradásunk, életrevalóságunk, életerőnk ünnepe.
Őstörténetünket, a Magna Hungariát, az őshazát tartjuk arcunkhoz. A valót, a hírmondó legendát. Árpádot, a vezéreket, a turulmadarat, a fehér ló mondáját, a fehér szarvas regéjét… Vereckét. A magyarság létgondjai 1100 éve ismétlődnek. Így egyik idő rokonodik a másikkal. A honalapítás, az államalapítás idejében is Európa volt a tét. Ma is az. Megmaradni, s megtartani a népet, s növelni erejét. Mai gondunk is ez.
Trianonnal megcsonkították az országot, a nemzetet. Megcsonkították lelkét is. Területével elvették, kisajátították történelmének egy részét is. A honfoglalás emlékére állított kopjafák és emlékművek a mához is szólnak. Igazolják és bizonyítják jogunkat önmagunkhoz, önmagunk történelméhez. Hazára találásunk ünneplését mondják második szellemi honfoglalásnak is. Igen, remélem s hiszem, hogy elkezdődött történelmünk visszaI. kötet 168perlése. Nem véletlen, hogy Szlovákiában megtiltják a honfoglalásra emlékeztető jelképeket, s a meglévőket lebontják.
Nem véletlen, hogy az ukrán nacionalisták s maga az ukrán kormány letiltja a vereckei emlékművet, lezárja a Vertekére vezető utat. Eltiltanak bennünket legősibb történelmi emlékhelyünkről. Ajánlják, hogy Verecke helyett építsünk barátságemlékművet az ukrán–magyar határon, telepítsük át, írjuk át a magyar őstörténelmet. A történelem megcsúfolása ez, de csúfítása jelenünknek is. Megideologizálják a történelmet, s a bosszú érzésével fordítják ellenünk. Hozzávarrják a mai hatalmi nagykabátokhoz. Bűn a magyar honfoglalás. Úgy vélem, ezzel elindult, bármilyen furcsán hangzik is ez, kisajátított s eltulajdonított történelmünk visszafoglalásának keserves, nehéz küzdelme.
20. századi békekötésünk lemondás volt érdekeinkről. Kényszerű lemondás volt Trianon. S Trianon utóéletének ránk erőszakolt békekötései:
– lemondás volt az 1945-ös párizsi békeszerződés;
– lemondás volt a háború utáni idők pusztító büntetése: a kitelepítések, elhurcolások, gulagokba vezető halálmenetek, az erdélyi és vajdasági vérengzések, s a birodalmi internacionalizmus;
– lemondás volt a Rákosi-rendszernek a szovjet birodalom előtt földig hajló vazallussága;
– A lemondások sorát az 56-os magyar forradalom szakította meg; a háború után Magyarország lázadt fel elsőként sorsa ellen.
– A világpolitika egyensúlyának újabb egyeztetési kísérlete a helsinki szerződés. Ez is lemondás. A kádári politika főhajtva vette tudomásul Trianon tényét a béke, a békesség kedvéért. A helsinki folyamatnak Magyarország számára nem volt ellentételezése.
– 1989-ig Magyarország nemzetiségi politikájára az uniformizált birodalmi akarat nehezedett.
– 1989 remény és illúzió, ami hamar szertefoszlik. A birodalmi imperializmust, a nyelvi imperializmust felváltották a szlovák, a román, a szerb nemzetállam-alakulatok. Egy más erő jelent meg, a nemzetállamok többségi dominanciája. Egy újfajta többségi fölény, amely a magyarság elleni vádaskodásában magában hordja Trianon szellemét és kísértését.
I. kötet 169Tudatosítanunk kell, hogy ez évi nagy ünnepségeink kérge alatt egyéni és közösségi létünk, a magyar sors, a magyar jövendő nagy gondjai feszítenek.
A 20. századi magyarság drámája szétszórtságunk és megosztottságunk.
A világnak alig van helye, ahol ne élne magyar, s ezzel együtt ne lenne magyar társulás vagy szövetség. Múltunk, hagyományaink, nyelvünk okán azonosak vagy hasonlóak vagyunk, bárhol élünk is a világon. Mégis távolságok, földrajzi távolságok, lelki mérföldek, különbözőségek feszülnek közénk. Igen, magyar–magyar távolságok. A mai magyar lét sokféle állapot. Van hazájában élő magyar, s nemzetiségi vagy szórványmagyarságban, más országban élő magyar. Van gazdag és van szegény sorsban élő magyar. Van milliomos, és sok százezrek, akik naponta küszködnek filléres gondokkal. Van nyomorgó magyar. Van bűnöző és erkölcsös magyar. Vannak a társadalom szélére sodródó értelmiségiek, és vannak sikeres vállalkozók. Vannak szerény teljesítményűek, és vannak a világ szellemi ranglétrájának csúcsára ért magyarok.
Más körülmények, más közeg malmaiban élünk és őrlődünk. Mindenkori helyzetünk szabja meg közérzetünket.
Merevíti a közénk feszülő távolságokat a pártosodás. A nemzeti érdekeket sokfelé szántó egyéni és kisközösségi érdekek… Létünk érdekében enyhítenünk, csökkentenünk kell a közénk ékelődött s ékelődő távolságokat. A 20. századi megosztottságunk, szétszórtságunk kihívás: történelmi hátrányunkból építeni jelent.
Negatív jelenségek, negatív folyamatok sokasága. Úgy érzem, hogy mindezzel szemben és ezzel párhuzamosan az elmúlt években felerősödött magyarságlétünk önismerete s önmeghatározásunk. A nemzeti ébredés a történelem mélységeiben indul. Úgy érzem, elkezdtük perünket történelmünkért, s elindult perünk a magyar jövőért.
Két történelmi feladat áll előttünk, mely meghatározza a magyarság sorsát és jövőjét: a magyar–magyar integráció és autonómia a határon túli magyar közösségek részére.
A nemzet, a szellemiekben és lélekben egységesülő nemzet. Ez lehet Trianonnak és Trianon utóéletének az ellentéte.
I. kötet 170Az e térségben élő magyarság erőviszonyok része és függvénye. Az emberi jogokért folytatott küzdelmek mellett erőviszonyokban is gondolkodnunk kell. Erőt kell képeznünk, a kárpát-medencei magyarság közös erejét. Együvé tartozásunk érzésének erejét.
Munkálnunk kell a kárpát-medencei magyarság egymáshoz közelítésének útjait, formáit, eszközeit az iskola, a kultúra, a tudomány, a vállalkozás területén. Munkálni a közös magyar–magyar cselekvési programokat, városok, megyék, iskolák, a kultúra s a tudomány intézményei, kormányszervei között.
Építsük a gazdasági és kereskedelmi együttműködés vállalatait!
Lépjünk túl az önvédelem reflexein, a leszorítottság és kiszolgáltatottság érzésein!
A határon túli magyar közösségek gondja belefolyik, belefő Magyarország életébe. Tanúsítja ezt a magyar–szlovák s utóbb a magyar–román alapszerződés körül fellángolt éles vita. Tudjuk, hogy az alapszerződések meghatározó tétele a határon túli magyar közösségek autonómiája. Európába igyekszünk, jó szomszédságot akarunk, igen, de milyen áron! Szerintem az autonómiaigények elismerése nélkül nincs értelmük az alapszerződéseknek. A szlovák–magyar alapszerződés aláírása után lényegesen romlott a szlovákiai magyarság helyzete. Trianont szép szavakkal és ígéretekkel nem lehet ellentételezni. Ha így, ebben a formájában mégis megtörténik a román–magyar alapszerződés aláírása, ismét egy lemondás a bennünket megillető jogokról. Trianon szellemét és kísértéseit magunk éltetjük tovább.
Ma már nemcsak a kormány, a kormányok hordozói a nemzet akaratának. A városok, az önkormányzatok és számos intézmény alakítja a nemzet sorsát. Szeged is ilyen történelmet s politikát csináló város. Tudom, ma mindenütt megnőttek a városgondok. Szegeden is. Úgy érzem, a terheken túl a város értékeit kell a fejünk fölé emelni. Szeged tudósokat termő, tudósnevelő város. Világhíre van. Ezzel és ezen túl az ország s a nemzet sorsát is befolyásoló tényező. Szeged befogadó város. A nemzet, az egységesülő nemzet útján e tulajdonságával, anyagi és szellemi erejével magasságot jelent. Példát.
I. kötet 171Magyarország városai és vármegyéi mindig akkor haladták meg önmagukat, mikor azonosultak a nemzettel, mikor túlnőttek a városfalakon, mikor vállalták a nemzetet. Hiszem, hogy a nemzeti ébredés, az egységes nemzetteremtés szerepét most is vállalja.
A Magyar Koalíció kormánybeli tevékenysége a nyelvtörvényért vívott küzdelemben tetőzött, s egyben válaszút elé ért. Ma már kiteríthető a térkép, s leolvasható. Politikai hátterünk komor. A nyelvtörvény, valamint a szlovákiai magyar politizálás sorsát számos tényező határolja be. Elsősorban a szlovák társadalom megosztottsága, ami átszövi a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat, s utóbb a bíróságokat is. Hiába hagyta jóvá a parlament a számunkra felháborítóan rosszul sikeredett nyelvtörvényt – az ellenzék fanatikusan népszavazás kiírását szervezi a nyelvhasználatról. A közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 46,9 százaléka igennel válaszolt – legyen –, azaz ellene van a nyelvtörvénynek. Eszerint a szlovák nemzetnek közel a fele még most is magyarellenességre hangolt.
S nem elhanyagolható jelenség: Mečiar pártja vezet a politikai pártok népszerűségi listáján.
Második tényező: a Szlovák Demokratikus Koalíció s a kormány, amely polarizálódik, s egyre nehezebb számára a közös akaratú cselekvés kialakítása. Ugyanakkor a nyelvhasználat kérdésében az ellenzék és a kormánykoalíció egyként vagy hasonlóan viselkedik. A parlament s a kormánykoalíció magatartása egyértelművé teszi, hogy elemi jogaink újrarendezésében a Trianon utáni idő hatalmas hordalékával, kövületével állunk szemben. Évtizedek politikai törvényelnyomásával, s hatalmi fölényének máig érő beidegződésével.
A demokrácia nevében a kormányzó koalíció a nemzetiségi kérdésben ezért sem hozta meg az áttörést. Köztes állapot jött létre. Féligazságok, kompromisszumok sora születik. A vagy-vagy politikája helyett az is-is méricskélés, a húzd meg-ereszd meg mutatványa. Sajnos érvényes ez a privatizálás újraértékelése, a felelősségrevonások ügyében (Lexa ügye) s a kipattanó botrányok ügyében. Rohamosan használódik a kormánykoalíció ereje. A kormánykoalíció „önértékelése”, az egyes pártok eltérő ambíciói minden nappal morzsolják a szövetség erejét és hatékonyságát. A koalíció pártjai önmaguk ellen őrlik a puskaport… I. kötet 173Ezen a szekéren ülünk mi is. Sokszor magányosan. Igen, ez is jelenség, a szlovákiai magyar politika hazai magányossága, s ennek kapcsán felmerül a kérdés, milyen a mi kormányzati felelősségünk.
A harmadik behatároló tényező: a nyelvtörvény nemzetközi támogatottsága. Nem lehetünk tőle elragadtatva. Nem ezt vártuk. Ez a kecske és a káposzta megszégyenítő története. Mint egy alibista alku, amibe nem lehet belenyugodni.
A negyedik tényező: a magyar kormány egyértelmű véleménye és kiállása. Végre udvarias mosoly, vállveregetés és diplomáciai tekervények nélküli állásfoglalás. Elégedetlenségét fejezi ki a magyar kormány, s számonkéri a magyar–szlovák alapszerződés vonatkozó tételeit a kisebbségi nyelvtörvény ügyében… Nem vették figyelembe a szlovákiai magyarság mindennapi életéből fakadó igényeket…
Hogyan tovább, szlovákiai magyar politizálás? Mire elég önmagunk ereje és képessége? Közös óhaj, hogy szigorú nyilvános helyzetelemzésre van szükség.
Amióta 94–95-ben az autonómia-tervezetet leseperték az asztalról, azóta darabolódnak nemzetiségi létünk intézendő ügyei. Kényszerűen részletkérdésekre szűkül a figyelem. S az autonómia, az önmagunk sorsához való jog? Ami nem karéj kenyereket ad, hanem följogosít. Koszovo után a térség kisebbségének helyzete szerintem csak autonómiákkal kezelhető. Itt sem látok más utat. Évtizedeken át csatáztunk, kérvényeztünk, kerekasztaloztunk százféle mindenért – morzsa, kis sikerekkel. Most is. A törvény szerint kérhetjük, hogy anyanyelvünkön valljunk hűséget és adjunk végtisztességet. Ázsiai abszurditás.
Fel kell mérni erőinket, mert hisz csak annak arányában szabhatunk feltételeket. De az autonómia legyen a cél. És harcmodort kell változtatnunk.
1989 óta nem volt annyi magyar vezető kormányzati tisztségekben, mint ma. Nyilvános súlyát ennek, sajna, nem érezni. S akárhogy is magyarázkodunk, saját nyelvtörvénytervezetünket lekéstük. Írták, egységesen szavaztunk, igen, de a törvényhozás nemcsak szavazásból áll, barátaim. Évtizedes törvényhozó tapasztalat után ezt nem így csinálják. A nyelvtörvény értelmezése megoszt bennünket. Sokunk számára illúzióvesztés… S a nagy I. kötet 174parlamenti zuhék idején bizony ritkán van az egész csapat a pályán. Kicsit páholyszaga van parlamentereink egy részének. S miért csak kevés néhányak vannak állandóan a képernyőn, a rádióban, az újságoldalakon? Ritkán hallani a koalíció országos tanácsának a véleményét, és sorolhatnám a miérteket.
Úgy érzem, mindennap érezhető és látható erős jelenlétre van szüksége a szlovákiai magyar politizálásnak. Össznépi politikai csapatmunkára.
Az egyesülő Európában megoldásra vár a magyarkérdés. Ha az elmúlt század Európája el tudta viselni a magyarság földig alázását, el kell hogy viselje a magyarságnak járó igazságtevést is. Nem gyalogolhatunk úgy Európa felé, hogy vissza ne nézzünk.
Az első világháború után a győztes Európa ítélkezett sorsunkról – különös hevülettel Franciaország. Franciaország ma is a politika nagy asztalánál van. És ítélkezik, felettünk, rólunk, magyarokról is. Csoóri Sándor a Heti Válaszban megjelent írásából idézek időszerűen, idevágó részleteket: A Szent Korona hazahozatala évében Magyarországra látogatott a francia köztársaság akkori elnöke, François Mitterrand. A francia elnök budapesti tartózkodása alkalmából találkozott Illyés Gyulával. Csoóri Sándornak Illyés így mondta el beszélgetésük legfontosabb tételét: … „Hiszed, ha nem, a kés- és villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk. Igen, arról, s az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa”.
Csoóri Sándor Mitterrand más franciaországi megnyilvánulásából is idéz… „A jóvátehetetlen bűnt igazán sohasem lehet az »eredeti igazság« alapján helyrehozni, mert pl. Trianon akkor, 1920-ban eleven húsba, eleven országtestekbe vágott bele, aminek következtében népek és nemzetek élete teljesen megváltozott, és ha most az eredeti állapotokat akarnánk visszaállítani, újra csak eleven húsba, eleven országtestekbe kellene nagy henteskésekkel belevágni. Ez azonban teljesen lehetetlen. Európa politikusainak, jogászainak, értelmiségi embereinek tehát az a feladata, hogy másféle megoldásokat keressenek a történelemben felhalmozódott nemzeti, nemzetiségi sérelmekre.”
Ciróka-maróka.
E bánkódó kijelentés óta hány kitörési szándék termett és indult el térségünkben a szabadság védelme érdekében?
Trianon átszabta Közép-Európa s ezzel Magyarország határait. Magyarországot körülzárták, bekerítették. Csonkították, daI. kötet 176rabolták valami irdatlan bárddal. Közép-Európa térségében Magyarország lett a két háború vesztese. Bűnös nép, bűnös nemzet, bűnös ország. Magyarország a 20. században kétszer is a vádlottak padjára került.
Trianonnal határon kívülre került több mint 3 millió magyar. Saját földjeinken, idegen hatalommal a nyakunkon. A későbbi nemzetállamok: Szerbia, Románia, Csehszlovákia (Kárpátalján a szovjet birodalom) prédái lettünk mindenütt. S a háború utáni bosszúállás tárgyai…
Államosították történelmünket, hírközlésünket, anyanyelvünk használatát. Ideologizálták kultúránkat, átkeresztelték lakóhelyeinket, államosították az egyházi iskoláinkat és az egyházak vagyonát. Elvették, kisajátították földjeinket. Szlovákiában még a rendszerváltás után is három nyelvtörvénnyel bilincselték meg nyelvünket.
A Beneš-dekrétumok még máig érően is hatnak.
Az új határok a bosszú és tiltás vonalai lettek. Szabályozták, tiltották az anyanemzettel való érintkezés útját. Voltak évtizedek, amikor a határon olyan hevülettel keresték, kotorták a könyveket, az újságot, mint a kábítószert.
Ellenség lett a betű is.
A határon kívüli magyar kultúrák és irodalmak megfogalmazták a humánus együttélés programjait: Erdélyben a transzszilvanizmust, Szlovákiában a vox humanát – nem kellett a kínálkozásunk.
Szlovákiában 1945–1949 között nem voltak magyar iskolák. Én határon bujkálva, szökdösve végezhettem Sárospatakon a tanítóképzőt.
A többség és kisebbség viszonyában ma is az állam erőszakhatalma van jelen. Ezzel együtt a többségi társadalom beidegzett, mindmáig szüntelen újraéledő magyarellenessége is.
Trianon nemcsak személyi, illetve közösségi vonatkozásban pusztított, hanem befolyásolta a második világháború utáni magyar állam magatartását is.
– Trianonnak meghatározó szerepe volt az 1946-os párizsi békekonferencia kimenetelében, az utódállamok bosszúvágyának élesztésében, valamint Európa nagyhatalmi felosztása megismétlésében;
I. kötet 177– Trianon közvetve szerepet játszott Magyarországnak a Szovjetunió elleni hadba lépésében;
– Trianon szerepet játszott a Rákosi-rendszer abszurditásaiban, a nagyhatalom, a szomszédok előtt földig hajló vazallusság „honosításában”;
– A brezsnyevi helsinki folyamatban az akkori magyar politika főhajtva vette tudomásul Trianon tényét.
– Trianon második világháború utáni időszakában virágzott ki a birodalmi internacionalizmus, az erősebb előtti hódolat kényszere, a „nemzeti kérdés minden ország belügye” ürügyén az erőszak hatalmát ránk kényszerítő és igazoló ideológia.
– Trianon utókorában nőtt ki a burzsoá nacionalizmus halálokat is osztogató bűne.
– Trianon utókorában nőtt ki a szocialista hazafiság kényszerzubbonya.
Trianon évszázada még nem ért véget. Trianon utókora egy hatalmas hordalék.
Közel száz év távlatából mondhatjuk: a határon kívülre került magyar közösségekkel szemben alkalmazott nemzetiségi politikának egy célja volt: az asszimiláció.
Trianon évszázada még nem ért véget. Most folyik a nagy per, körös-körül, minden nemzetiségi területen: visszaperelni elsarcolt tulajdonainkat, emberi és közösségi jogainkat.
E hordalék leltára iszonyú! Erdélyből csak az elmúlt 10 évben 250 ezer ember ment el, Szlovákiában és a Vajdaságban csak az elmúlt 10 évben 50-50 ezer magyarral lett kevesebb…
Tudomásul kell venni, hogy a határon túli magyar közösségek létének hagyományos formái, századokon át meghatározó tényezői egyértelműen megfakultak. Úgy érzem, más közösségi formákat kell kialakítanunk. Más feltételeket és más hatóerőket. Elemeznünk kell a nemzetiségi területeken lejátszódó folyamatokat, újragondolni, hogyan tudunk ellenállni a népfogyatkozás, az asszimiláció, az elvándorlások folyamatának. Tudatosítanunk kell, hogy az erkölcsi ráhatás már veszít erejéből. Sajnos, a határon kívüli magyar közösségek soraiban gyengülni látszanak az önvédelem reflexei.
A rendszerváltást követő években a Vajdaságban, Romániában, Kárpátalján, Szlovákiában autonómia-tervezeteket dolgozI. kötet 178tunk ki. Reménykedtünk, szinte rohamoztunk a szlovák törvényhozásban, falakba ütköztünk mindenütt. Hiába! A rendszerváltás utáni idő első nagy illúzióvesztése ez. Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy a frontális ütközés nem vezet eredményre…
Más felismerés megfogalmazására kényszerülünk; ha el akarunk valamit érni, a politikai hatalom gyakorlásának belső köreibe kell jutnunk. Ez történt és történik Romániában és Szlovákiában. Így kisebbségként részei vagyunk a végrehajtó hatalomnak és a törvényhozásnak. Követjük a demokratizálódás folyamatát, s a demokrácia nekünk járó részét kiköveteljük, kikényszerítjük. Így, idegesítő türelemmel, ideget ölő lassúsággal mélyítjük nemzetiségi létünk patakmedreit.
A közelmúltban ez játszódott le Romániában és a Vajdaságban is. Romániában sikerül magyar nyelvű egyetemi rendszer kialakítása, sikerül kiterjeszteni a magyar nyelvhasználat területeit.
Szlovákiában sikerül kierőszakolni a magyar nyelvű egyetem (Komárom) intézményét, és a földtulajdon igazságos rendezését.
A Vajdaságban sikerül elmozdítani holtpontjáról a földtulajdon rendezését, valamint a kultúra szerepének némi visszarangosítását… Kínkeservesen asztalra kerül a kulturális autonómia fogalma és ügye; a kettős állampolgárság és a hosszú lejáratú vízumok ügye. Mindez a határon túli magyar közösségek érdeke. Ezzel szemben sajnos a többségi nemzetek politikusai így fogalmaznak: a vízumkényszer, a kettős állampolgárság, a kedvezménytörvény nem működhet etnikai alapon. Vagy mindenki, vagy senki! Még most is, még ebben is jelen van a többségi nemzet akaratának vétója és nacionalizmusa.
Repedezik a trianoni fal.
És a határok sorsa?
Igen, reméljük és hisszük, hogy elporladnak a bennünket közel egy évszázadon át bilincsbe verő határok.
A kommunizmus évtizedeiben a határ szent és sérthetetlen volt. Hiába hirdettük az internacionalizmust, a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszavát. A pártállamokat vaspántos határok védték. Egymás mellett és egymás ellen.
I. kötet 179A Tisza – Záhonnyal szemben – hét kilométeren át folyik Szlovákiában. Szlovák oldalon magyar falvak. A folyó közepe a határ. Rákosi uralkodása idején határzárlat volt a két ország között. A magyar határőrség csőre töltött fegyverekkel ügyelt. Aki csak egy méterrel is túlúszott a láthatatlan határvonalon, géppisztolysorozattal szedték ki a vízből. És vitték el.
Kistárkány, Szlovákia határ menti magyar falva. Paradicsomi almáskertjei végén húzódik a szovjet (ukrán) határvédő monstrum. Nyaranként messziről jött kíváncsiak százai lesték a fák ágai közül a szögesdrótot, az aranytisztára boronált földet, a taposóaknák enyhe domborulatait, a jelzőrakéták drótvezetékeit, a járőröket s a figyelőtornyokat.
És a berlini fal? Ez volt a szovjet birodalom számára a gyászszertartás kezdete! 1989-ben lerombolták ezt az őrületet. Akkor azt reméltük, hogy Kelet-Közép-Európa államhatárai is megnyílnak. Nem ez történt.
Szlovákia keleti magyar lakosú csücskében 58 évvel ezelőtt egy falut, Kis- és Nagyszelmencet monstrumkerítéssel kettéválasztotta az orosz (ukrán) határ. Azóta százféle kérelem, beadvány készült, hogy legalább átmehessenek, szólhassanak egymáshoz. Nem! Nem! A közelmúltban erdélyi ácsok középen kettétört székelykaput ácsoltak a szlovák oldalon lévő falurész utcájára. A két falu lakói és környezetük maguk állították fel maguknak a remény kapuit. Az ázsiai despotizmus példája és históriája most már kiegészül egy másféle emberi joggal és akarattal.
Sajnos, az utódállamok (a nemzetállamok) lemásolták a birodalmi, a szovjet határvédelmi példát. Legfeljebb csak a szögesdrót hiányzott. Magyarország felé ugyanaz a séma. A szerb, román vagy a csehszlovák határ figyelőeszköze volt a határon kívüli magyarok állandó kalodájának. Hisz még nem is olyan régen a szlovák határőr pecsételő kisdobozán is ott volt a gyanús, megfigyelendő személyek listája. S mielőtt beütötte a pecsétet az útlevélbe, végigfutotta a neveket. Tette ezt a magyar határügyelet is. A magyar és a szlovák határőrizet a kéz kezet mos elve alapján végezte dolgát. Ha elmehettem, mondjuk, a könyvhétre, mikor hazajöttem, a Madách Könyv- és Lapkiadó akkori I. kötet 180párthű igazgatója már sorolta is magyarországi beszélgetőpartnereimet.
Szemétdomb, közelmúlti történelmünk szemétdombjai.
De nemcsak a személyek ellenőrzése folyt, hisz tudjuk, hogy voltak évtizedek, amikor körös-körül a határainkon a könyv, az újság csempészárunak számított. Határainkon ellenség lett a betű s a gondolat… Rémtörténetek sokasága.
Szegény magyarságunk! Mennyi katona, csendőr, rendőr, finánc, hivatalnok, spicli figyelte jövés-menésünket közel egy évszázadon át!
Merre vagy, Európa? Jelen időnk a változások ideje!
A kárpát-medencei politizálás porondjára új fogalmak kerültek és kerülnek. A kedvezménytörvény, a vízumkényszer ügye, megoldása, s a kettős állampolgárság tétele.
2004 májusától Szlovákia az EU tagja lesz, és vele a magyar nemzeti közösség is. Visszaáll a természetes érintkezés a hazával. Magyarországgal, a nemzettel. Szabadabb lesz a határ. Nyilvánvalóan legfontosabb a szabadság érzése. Lelkünk s életünk határait ezután magunk szabhatjuk meg… Másnap már elmondhatjuk, hogy száz évben ilyen csak egyszer történik, hogy puskalövés nélkül szűnt, szűnik meg egy bosszúálló határ. Mi történik a következő napokon? Nyilván közelítő lépések egy új valóság irányába. Hány ilyen közelítő lépés kell majd, hogy elkopjon lelkünkben a közénk nőtt időtávolság?… Aminek elébe megyünk, annak nincs példája.
Az EU-nak nincs közös kisebbségvédelmi jogrendszere. Ugyanakkor az EU egyes tagállamai – pl. Finnország, Spanyolország, Olaszország – méltó kisebbségvédelmi rendszert működtetnek. Ezenkívül az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1994 novemberében keretegyezményt fogadott el a nemzeti kisebbségek védelméről. Az ET másik, a kisebbségvédelemről szóló nemzetközi dokumentuma, az 1992. június 24-én elfogadott Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Tudni kell, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok, jogszabályok érvényesítése a jogállamok kompetenciája.
Az EU illetékes tagállamaiban jogerővel bírnak azok a kétolI. kötet 181dalú egyezmények is, amelyek tárgya a kisebbségvédelem. Ilyenek pl. a Dél-Tirol autonómiájára vonatkozó 1946. évi olasz–osztrák szerződés, valamint az 1955. évi bonni–koppenhágai nyilatkozatok a németországi dán és a dániai német kisebbségek jogairól.
Ez a precedens az EU-ba újonnan belépő államok esetében is jelentős, hiszen Lengyel- és Magyarország is számos olyan kétoldalú szerződést kötött, amely kisebbségvédelmi előírásokat is tartalmaz.
Az EU fontos dokumentumai között is találunk olyanokat, amelyeknek kisebbségvédelmi vonatkozásai vannak. Az Európai Parlament 1992. november 21-ei határozata az uniós állampolgárságról írja: „Az unió és tagállamai elismerik ezeknek a csoportoknak a jogát az önkormányzathoz.” Hogy előmozdítsák a felségterületükön élő nép- és nyelvcsoportok identitásának kibontakozását és az illetékes régiókban a jó együttélést, az unió és tagállamai kötelezettséget vállalnak arra, hogy különleges biztosítékokat nyújtanak a polgárokkal való egyenlő elbánásra és különleges intézkedéseket hoznak a kisebbségi nyelvek, a helyi regionális önkormányzatok, azaz az egyes csoportok önkormányzata, továbbá az együttműködés – beleértve a határokon is átnyúló együttműködést – védelmére és előmozdítására.
Igen, az elmúlt évtizedekben az ET, valamint az EU döntéshozó testületei számos határozatot hoztak s juttatták el ajánlásaikat az illetékes kormányokhoz nemzetiségi ügyekben. Jelentős az etnikai tárgyú kormányközi megállapodások száma. Ezzel együtt meg kell állapítanunk, hogy Kelet-Közép-Európa, a Kárpát-medence határon kívüli magyar nemzetiségei – mindmáig aránytalanul kevés figyelmet kaptak.
Más szóval, az EU ez irányú döntései csak közvetve, utalásaikban, vonatkozásaikban szólnak a magyarkérdéshez. A magyar kormány ilyen környezetben kéri és javasolja a közös európai kisebbségvédelmi jogrend elfogadását.
Milyenek lesznek, lehetnek a közelítő lépések Magyarország felé? Emberiek! Öröm és gond egyszerre. A Kárpát-medence magyarlakta területei általában elmaradottak. Hisz Szlovákiában még most is a háború után elkobzott földek visszaszerzésén fáI. kötet 182radoznak. A magyar lakosság nagy része földművelésből élt. A cseh és később szlovák ipartelepítés tudatosan nem ment határközelbe. Mindezek következménye, hogy a szlovákiai magyarság nagy része szegényebben él, mint az ország átlaga. Vannak magyarlakta területek, pl. a Felső-Bodrogköz, ahol a munkanélküliek aránya 35–40 százalék között van. A határnyitás után fennáll a veszélye, hogy ezekről a területekről nagyméretű elvándorlás kezdődik.
Szlovákiának és Magyarországnak több mint 670 km hosszú közös határa van. A határ szabad átjárhatósága közös vállalkozások reményét is jelenti. Döntő tényező a megélhetés, ahol jobb és olcsóbb kenyeret adnak, arrafelé szélesednek majd az utak. Erdély, Vajdaság, Kárpátalja mellett Szlovákiából is először Magyarország irányába népesítik be az utakat a munkanélküliek. A Kárpát-medence ma nemzetiségi munkanélkülijeivel terheli az EU-ba vezető utat.
A pártállam ideológiája eltorzította a nemzeti lét, a nemzeti érzés meghatározó területeit: a történelem, az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat, a tájékoztatás területén egyaránt. Az államerőszak hatalma ezeken a területeken érvényesítette az asszimiláció rejtett és nyílt formáit. Ha a demokrácia és a szabadság Európáját akarjuk, akkor fel kell számolni az irányunkban érvényesülő állami erőszak minden formáját.
Az Európába vezető út az önkormányzatiság, az önrendelkezés, az autonómia útja. Nem véletlen, hogy Erdélyben vagy a Vajdaságban elemi erővel tör fel az önrendelkezés követelése, mert egyértelmű, hogy a magunk dolgairól magunknak kell döntenünk. Trianon poklából ez az egyetlen kivezető út: az önkormányzatiság, az autonómia… Munkánk s adózásunk arányában kell részesülnünk az állami költségvetésből. Meg kell szűnni a kéregetésnek. Törvénynek kell megszabnia jogosságunkat a közösségi életünk költségeihez. Vissza kell foglalni, sajátunkká tenni életünk anyagi és szellemi termőterületeit. Így megnő és felrangosodik a szülőföld, életünk termőterületeinek jelentősége. Így földtulajdonunk, szellemi tulajdonaink birtokában lehetünk Európa autonóm régióinak lakói.
Mert a hely nevet is ad; Komárom – Jókai Napok, Kassa – Kazinczy és Fábry Zoltán Napok, Szklabonya – Mikszáth NaI. kötet 183pok, Alsósztregova – Madách Napok, Nagykapos – Erdélyi János Napok; anyagi és szellemi tulajdonunk, tudatunk birtokában lehetünk autonóm polgárok. A magunk sorsát magunk akarjuk irányítani.
A határok megszűnésével nem szlovákiai magyar kisebbségi vagy nemzetiségi kultúra leszünk, hanem a felvidéki magyar kultúra. Nem az államé, hanem a szülőföld szerint származtatott magyar kultúra leszünk.
Az Európa felé vezető utunkon tisztázni kell azt is, hogy a nemzeti kisebbségeknek szükségük van Magyarország anyagi támogatására, kialakított intézményrendszerük megtartására. Követelni fogjuk, hogy Szlovákia teljes illetményben részesítse a kiéheztetett közoktatási, kulturális, tájékoztatási intézményeinket. Szükséges azonban az is, hogy intézményeink létező szintkülönbségeit Magyarország segítsen kiegyenlíteni.
Vita folyik arról, hogy milyen legyen a kibővített EU. Piac-Európa? Szociális Európa? Mi a határvonalon állva azt mondjuk és kívánjuk: a törvényesség, a demokrácia, az egyenlőség világrésze legyen. S ne hagyja el nagy történelmét. A tíz belépő ország – gondolom – nemcsak a markát tartja, hanem létével, történelmével sodrást is alakít majd – erőt visz. És mi nemzetiségiek sem megyünk üres kézzel: kultúránkat visszük és a megélt trianoni évszázad százféle tanulságát és tapasztalatait.
Tisztelt jelenlevők, testvéreim!
„Akikért nem szólt a harang” – a szlovákiai magyarság napilapja, a Pozsonyban megjelenő Új Szó ezzel a címmel már hónapok óta közöl egy kísérteties névsort: azon férfiak nevét teszik közzé, közhírré (részletekben), akiket 1944 végén és 1945 elején galád módon kicsaltak otthonaikból, majd a Szovjetunióba hurcolták őket. Kárpátalja, Felső-Bodrogköz, Gömör, Mátyusföld, Csallóköz kisvárosaiból és falvaiból így tízezreket tapostak a háború országútjaira.
A Kárpátok hágóin halálmenetek kígyóztak a gyűjtőtáborok felé, onnan pedig Kujbisev, Donbasz, Gorkij, Sztalino, Mizur, Ivanovo, Petrozavodszk, Voronyezs, Novorosszijszk, Szevasztopol, Ogyessza, Krasznoural ipari üzemeinek és munkatáborainak poklába kerültek.
Ártatlan, űzött, a háborúból megmaradt, megfélemlített emberek fejére olvasták egy roppant birodalom vádjait: a rosszat, a soha el nem követett bűnt.
A halálmenetek szenvedése kegyetlenebb volt a törökök szíjra fűzött rabjainak sanyarúságánál. A munkatáborokba zárt emberek nagy része ott pusztult, a halál okai: a hideg, az éhezés, a brutális bánásmód és a betegségek.
A szovjet gulagokban elhalt magyarok száma a hitleri gázkamrákban elpusztított zsidók számát közelítette.
S ezekért az emberekért ott sohasem szólt a harang. Közel fél évszázad hosszáig itthon sem. Nem lehetett siratófalakat állítani, legfeljebb suttogó imákba szőhették a hazavárt halottak neveit. Ártatlan emberek bűnösökké, bűnözőkké aljasításának és elpusztításának újkori drámája ez… A győztes birodalom igazságszolgáltatása – szovjet módra. Félelmetes valóság, gyász, félelmetes szimbólum.
Az 1990. esztendő tavaszán Leleszen, a felső-bodrogközi falu premontrei templomában szólt értük először a harang. A háború után először hangozhatott értük a gyászmise éneke és imája. A Felvidék ez Árpád-kori falvából vitték el a legtöbb férfit, I. kötet 187szinte minden járni bíró embert. Döbbenet volt az ott pusztultak névsorának felolvasása. Sosem érzett, fojtogató, görcsölő érzés, talán mint a halál: fél évszázad múltán mondhatni hangosan misét, fél évszázad múltán húzhatni meg a harangot…!
Magyarságmúltunk közös, figyelmeztető üzenete: a néma, majd az elkésett harangozások.
Ökumenikus halottsiratás volt ez az alkalom. Katolikusok, protestánsok, zsidók, görög katolikusok ösztönösen jutottunk el az ökuméné lényegéhez, ahhoz a felismeréshez, hogy az Isten által feltárt igazság egy. S egy a gyász emberi igazsága is. Együtt éreztük meg, hogy ez a dráma mindnyájunk gyásza, közös fájdalom és megaláztatás, történelem.
A Boldogasszony anyánkat, a kilencvenedik zsoltárt, a Szózatot és a Himnuszt énekeltük – a gyászoló lelkek oszlopaiba kapaszkodtunk.
Közösen jutottunk el a felismeréshez. Életünk közös drámája magában hordja a katarzist, a megtisztulást, az egymáshoz közelítés kényszerét és lehetőségét.
Magamban hordom a felvidéki magyarságnak ezt az üzenetét.
A háború óta Szlovákia magyarlakta vidékein csupán szovjet katonáknak állítottak emlékművet. Most nyílt rá mód először, hogy kőbe véssük a magunk múltját, örökségét: a sokféle elhurcolásokat, a kitelepítéseket, a sokféle vádlottak padját: a gyászt.
1990 tavasza óta viszont már sok ökumenikus gyászmisét mondtak a Felvidéken, sok helyen rakták le a jövendő elmékművek alapjait. Sok helyütt már állnak a háromtáblás oszlopok: az egyik táblára a második világháború elesett katonáinak a nevét írják, a másikra az elpusztított zsidókét, a harmadikra a szovjet munkatáborokba elhurcoltakét és elpusztítottakét vésik.
Minden ilyen emlékmű magyarságlétünk mementója. Fájó, hogy a huszadik századi magyar történelemnek határon belül és kívül számos ilyen, a vereségre, a megaláztatásokra emlékeztető emlékmű-mementója van. Fájó, hogy hősiességünk szövetében is ott van a megveretés, mert hisz hősiességünk következménye is legtöbbször a vesszőzés és a vádlottak padja.
A magyar nemzetet közel fél évezreden át birodalmak sarcolták: a török, majd a Habsburgok, Hitler s utóbb a kommunizmus, a szovjet birodalom.
I. kötet 188S minden birodalom a maga hasonlatosságára akart alakítani bennünket. Minden birodalom a maga arcvonásait akarta a legyőzöttek arcára erőszakolni, új, birodalmi embertípust akart belőlük kitenyészteni. A homo sovieticus, ez volt az utolsó nagy drámai kísérlet.
Nem sikerült ez sem.
Birodalmak összeomlása, az istenek alkonya. Kérdezhetnénk, mi okozza a nagy erejű állami és politikai alakzatok porba hullását? Van-e valami közös a birodalmak megsemmisülésében? A babiloni, az asszír, a perzsa birodalmak fiatal, kirobbanó, teret követelő népek támadásai alatt pusztulnak el.
Bizonyítható az is, hogy a birodalmak megsemmisülését belső okok okozhatják. Meggyengül a birodalmat működtető, fenntartó erő. Az erkölcsi ellenállás, az erkölcsi ellenzékiség, az erkölcsi rombolás túlsúlyossá válik, meghaladja a birodalmat összetartó erők teherbírását.
A világ hitetlenkedve, értetlenül áll a szovjet birodalom összeomlásának tényével szemben. Szemünk előtt omlott és omlik össze egy birodalom, katonai erejének teljében. Atomhatalomként. Szinte alig van rá példa, hogy egy roppant hatalom saját nehézségeinek, önsúlyának terhe alatt roskad a porba.
Közép- és Kelet-Európa térségeiben a pártállamrendszerek megverten süllyednek el, külsőségeikben persze gyorsabban, mint az emberi lélekben. Idegeinkben a múlt és jelen még egymásba kuszálódik, tudatunk kettős, érzelmeink megsarcoltak, új és más szerepeket keresünk, felerősödik létküzdelmünk, kísért a komfortérzés. Egyik lábunkkal még a vízválasztó vizében állunk. S a rendszerváltás árnyékai: az anyagiaskodás, az új önzések, a türelmetlenség, a hitet váltók hosszú sora, a képmutatás, a felelősség lemosása testünk rejtett részeiről is, ártatlanságunk bizonyítgatása, mintha az elmúlt fél évszázad bűnös világa csak néhány tucat vagy néhány száz ember műve lett volna. Pedig sajnos, a nagy többség megbékélt a hatalommal, s érdekei arányában még szövetséget is kötött vele. Sajnos, a hatalom milliókat formált és formálhatott a maga képére.
Ki meri vállalni, hogy barátja volt a császár?
S a sok kis császár barátja?
S ki lehet ma bíró? A kevés ellenzékin kívül ki alkalmas a I. kötet 189bűn, a bűnrészesség megállapítására? Talán a történelem? A képmutatások, az önfelmentések mellett és helyett feltámad-e a lelkiismeret? Az a vékony palló, amely útja lehet az önmagunkkal való szembenézésnek.
Kilencszáznegyvenöt és negyvenkilenc között sárospataki diák voltam, sátoros ünnepekkor szertementünk Észak-Magyarország református gyülekezeteibe. Igét hirdettünk, prédikáltunk. A reformáció valamikori erejét tapasztaltam itt meg: a közösségeket, a közösségek hangos-énekes ünnepnapjait. Múltam, sorsom újraörvénylését éreztem bennük. Úgy éreztem, mindenben az én mozdulataim ismétlődnek. Mint a favágás vagy a hajóvontatás iszonyatos egyhangúsága. Mert a zsoltár fohászkodás, de a sorsok, a kibírhatatlan emberi állapotok felpanaszlása is. A zsoltár ezer esztendő, de egy pillanat is, Istennel beszélgetés, de úgy, hogy hallják az emberek is.
Úgy érzem, ma is ilyen beszéd kellene, úgy beszélgetni önmagunkkal, hogy hallja az Isten s az emberek is.
Milyen ember maradt ránk a rendszerváltások után a nemzetiségek szálláshelyein? Az érzelmileg többszörösen megsarcolt ember. Megsarcolták a vallási érzését, a nemzeti érzését, megsarcolták a sorsát, történelmét. Lojalitást követelt a hatalom, odaadó érzést, hízelgő érzést, az alattvaló készségét.
Alattvalószellem, nemzetiségi köd, kényszeredett lélek – ez volt a test fáradt izzadmánya, az évtizedekig tartó meghajlás eredménye.
S milyen reményt kínál a rendszerváltás? Az igazság érzését. Az, aki megélte az emberi rosszat, most megismerheti az igazság erejét és értékét. A hosszú távú megalázottság vagy felmorzsolja az emberi lelket, vagy tartást és méltóságot alakít és erősít benne. A méltóságát küzdelemmel szerzett ember nem cselekedheti azt, amit vele tettek csendőrei.
A rendszerváltás emberi reménye: a független ember, a kényszerkötelékeitől megszabadult ember. A szocialista kollektivizmus egyszerre volt uniformis és illúzió: sokféle kényszerű lekötöttség, függvénye pártnak, államnak, számos társadalmi szervezetnek, munkahelynek, az elmúlt rendszer egész hatalmi hierarchiájának.
A rendszerváltás reménye: a hitét, vallását, istenét szabadon I. kötet 190választható ember. Korábban illegalitásba kényszerítették a lelkét, őt magát képmutatásra ítélték, az élet kicsi helyére zsugorították, albérletbe. A lélek, a lelkünk mintha nem is sajátunk lett volna, hanem a társadalmi leltár része.
Az anyagilag független ember, ez is a rendszerváltás reménye. A tulajdonos ember, a tulajdonos érzésével és biztonságával élő ember, ez is az emberi szabad akarat elemi feltétele.
Az autonóm polgár, a rendszerváltásnak talán a legnagyobb reménye ez.
Kelet-Közép-Európa térségeiben a rendszerváltások óta a lélekből elemi erővel törnek fel a megsarcolt érzések: a vallási és a nemzeti érzés. Beszélhetünk ezeknek az érzéseknek a reneszánszáról is. A nemzeti érzés: mintha kiszikkadt erekbe áramlana a vér hirtelen, feszítő, forrósító erővel.
A nemzeti érzés teremtően hevíti a társadalom bénult közérzetét, az önrendelkezés, a függetlenség irányába sürgeti a jogalkotást. Az autonóm polgár, a független államiság teremtő erői, a társadalmi igazságosság és a nemzeti érzés nagy dolgokat képes teremteni, de fájdalom, pusztítani is képes.
A rendszerváltás rendezőelve Csehszlovákiában a liberalizmus eszmeisége volt. Mára ez a szabadelvűség megkopott, politikai pártjai, mozgalmai szertetöredeznek vagy átalakulnak. A politika forrásvidéke ma meghatározóan a nemzeti érzés lett – különösen Szlovákiában.
Ez a helyzet nagy tanulság sokunk számára: ha a fiatal társadalom megoldatlan dolgai összegyűrődnek, redukció következik be, szinte minden probléma nemzeti, nemzetiségi színezetet kap. Igen, egy mértéke lesz, pedig tudjuk, az egyetlen mérték sohasem lehet igazságos. A nemzeti kizárólagossággal magyarázható a Kelet-Közép-Európa térségében fellángoló kisebbség-ellenesség is. Megéltük, ismerjük ennek a pusztító érzésnek az átkait. Érthetetlen, ám mégis jelen levő erő és tényező itt a nacionalizmus, a kisebb, a gyengébb ellen fordítható fegyver.
Kelet-Közép-Európa tele van sebekkel, a történelem sérelmeivel, megaláztatásokkal, indulatokkal, feszültségekkel, kölcsönös vádaskodásokkal.
Mi, szlovákiai magyar értelmiségiek Európának ezen a vibI. kötet 191ráló, remegő részén a nemzetek önrendelkezésének elvét valljuk és hirdetjük. Ezt kívánjuk másoknak, ezt igényeljük magunknak is. Önrendelkezés, a nemzeti kisebbség számára önigazgatás, autonómia. Ebben látjuk a jövő kiútját.
A 20. század második felének nagy európai vívmánya az új nyugat-európai együttműködés, az integrálódó Európa. Nyugat-Európa társult államai képesek voltak megkötni a történelmük nagy kiegyezéseit. Évszázados ellentétek és szembenállások fölé a megbocsátás és megértés íveit építették. Tehát lehet, lehet fegyver nélkül is háborút nyerni és békét kötni. A vadság, a gyűlölködés erdejéből nagy lábnyomok vezetnek mifelénk.
Európa, a békesség Európája, a minden népet, kicsit és nagyot megbecsülő Európa, Jöjjön el a Te országod: akarjuk, cselekedjük, hogy Jöjjön el a Te országod.
A mai magyarságlét földrajzi területei: Magyarország, a világ szórvány- és szigetmagyarsága, valamint a határon kívüli nemzeti kisebbségek. A világ magyarsága az elmúlt évszázad történelmét más helyeken, más helyzetekben, más meghatározó körülmények hatása alatt élte meg. E tényből következik, hogy mindhárom létformának tisztelni kell öntörvényeit.
E hármas tagolódás állapotában hasznos lenne megfogalmazni a magunk számára: miben különbözünk, s miben vagyunk hasonlóak vagy azonosak? S hogy mennyiben tudunk közelíteni egymáshoz, mennyiben tudunk azonosulni egymás sorsával és dolgaival?
Történelmi út és helyzet ez. A világ magyarságának évszázadok óta nem tapasztalt esély adatott: az integrálódás, az egyetemesség lehetőségében gondolkodhat és cselekedhet. Létünk elmúlt fél évszázados történelme nagy tapasztalatok és nagy konzekvenciák hordozója.
Az újkori magyar történelem drámája: megosztottságunk.
Úgy érzem, hogy a mai Európa, Közép- és Kelet-Európa és Magyarország mai helyzete esélyt jelent e megosztottság megszüntetésére. Esélyt jelent olyan értelemben, hogy hármas tagoltságunk szövetségessé alakulhasson. Jó érzés tudni, hogy az elidegenedés évtizedei után felerősödött a segítés, a szolidaritás vágya, akarása. Az elmúlt két-három esztendő markánsan bizonyítja: van szolidaritás, van magyar szolidaritás.
I. kötet 192Magyarhon befogadó ország: a német menekültek, az Erdélyből, a Vajdaságból eljövők és kiűzöttek azíluma.
1989 decemberének utolsó napjaiban nagy konvojjal vittük a szlovákiai magyarság támogató segítségét Romániába. Amikor a kolozsvári sportcsarnokban emberlánc rakta a száz tonnákban mérhető élelmet, az jött a számra, hogy a magyarság most állt fel a háború után ácsolt vádlottak padjáról. Napokon belül a szolidaritás ezernyi megnyilvánulását, az egyetemes magyarság érzését tapasztaltuk: innen, Európából is, a tengeren túlról is, Skandináviából is áradt az emberi melegség. Az évtizedek történelmi megveretése után, a negatív helyzetek és tények őrjítő sora után: a nagy emberi, érzelmi, szellemi megnyilvánulások.
Magyarország ma az autonóm társadalomra, az autonóm államiságra törekszik. A mai Magyarország szellemi haza. A mai magyar politika kapcsolatot keres a volt emigrációval, a szórvány- és szigetmagyarsággal, a határon kívüli magyarsággal.
Megváltozott az emigráció, a szórvány- és szigetmagyarság helyzete és nyilván közérzete is. Megszűnt a kommunista diktatúrával való szembenállás szüksége. Leomlottak az erőszak emelte fizikai, politikai és szellemi falak. A távolságokon kívül nincs akadálya a hazába járásnak. Valóságosan és szimbolikusan is mindenki visszaszerezheti a maga Magyarországát.
Változik a határokon kívüli nemzeti kisebbségek helyzete is. Fél évszázad múltán politikai tényezőként jelenhetünk meg a nemzetek színpadán. Jelenleg a jog területén folyik küzdelmünk, célja a több jog, az önvédelem, a kisebbség egyenrangúsága. Látszólag a betűk, a jogi megfogalmazások küzdelme ez, a valóságban a diktatúrák kövületei, a beidegződések, a nacionalizmusok, a többség erőszaka ellen folyik a harc.
A határokon kívül élő magyarság közérzetének markáns jellemzője az együvé tartozás érzése. Magyarország irányában orientálódunk. A szellemi hazával való kapcsolatot akarjuk. A megosztottság állapota utáni természetes történelmi reflex ez.
Testvéreim!
Tisztelet mindazoknak, lakjanak bárhol a világon, akik előéneklésükkel, szellemi ténykedésükkel, erkölcsi tartásukkal, kezük munkájával hozzájárultak mai magyarságlétünk erőinek, nemes szándékainak összhangjához.
I. kötet 193Elég volt a bűnhődésből, a vádbeszédekből. Felelősséget kell vállalnunk magunkért. Le kellett és le kell győznünk a múltat.
Akikért nem szólt a harang – így kezdtem szólásom. Most már forduljunk magunk felé, nekünk a jövőt kell legyőznünk. Értünk, jövőnkért, megérdemelt győzelmeinkért szóljon a harang.
Értünk szóljon a harang…
Regényeivel töltve az utóbbi heteket, s pozsonyi hosszú-hosszú beszélgetéseink után sebesült katonának látom őt. A megnyugvást keresve – pedig tudja, hogy sosem találja meg – városról városra vándorol papundekli bőröndjével, amelyben az elveszett s újrateremtett illúzióit, a kisebbségi tapasztalás keserű-kudarcos örökségét, a meg nem írt drámák, regények, novellák kéziratait cipeli. Miként a Földönfutók névtelen regényhőse, a Repülő, ő sem tudja, hogy melyik az a pillanat, amelyik nyomtalanul hiányzik az életéből. Azért író, hogy megkeresse.
Dobos László szlovákiai magyar író, öt regény – Messze voltak a csillagok (1963), Földönfutók (1967), Egy szál ingben (1976), Hólepedő (1979), Sodrásban (1984) –, továbbá egy-egy novellás- és esszékötet az életműve. És Marci unokájának írt, A kis viking ifjúsági regény. Sok vagy kevés? Fontosabb a miért. Másokat óvott: „Ne kapaszkodj Krisztus keresztjébe, mert ráfeszítenek!” Ő belekapaszkodott. Író? Politikus? A kisebbségi lét építőmestere? – ezekre a kérdésekre válaszolt.
– Beszélgetésünk alcímét – Dobos László egy szál ingben – előre kigondoltam. Olyasmire kérem, ami a műtermekben íratlanul is tilos: vegye le a lepelt az önarcképéről. Ha nincs is még kész, akkor is…
– Nagy önámítás, hogy azt gondolom, a holnap jobb lesz, könnyebb lesz, ritkább lesz. Ez nem így van. Tolom magam előtt a dilemmáimat, amelyek folyvást csak növekednek bennem. Hiszen egyetlen nap politikája olyan, mint a telhetetlen malom, amelynek a garatjába az ember a hátán hordja be az őrlendő búzát, árpát, s másnapra nem marad belőle semmi. S ha össze is kaparom az őrleményt, nem biztos, hogy lehet belőle ehető kenyeret sütni, és főképp, hogy én tudok abból kenyeret sütni, nos, ilyenkor megremeg rajtam az ing.
A lemeztelenedést kívánja tőlem. Ezt a beszédet kedvelem, I. kötet 195ám sokszor kérdezem magamtól, hogy az elmúlt évek, hónapok, hetek és napok politikai hordalékai nem szűkítették-e hajszálerekké az írói mondanivalómat, hogy nem meszesítették-e el bennem az írót? Márpedig, hogy az ember egy szál ingben tudjon odaállni az olvasói elé, felelnie kellene erre a kérdésre. Talán végül is sikerül. Bevallom, nem tudom a választ, hogyan egyeztethető össze a politika és az irodalom egymástól nagyon is eltérő belső törvénykezése.
– Jellemzően Közép- és Kelet-Európában húsz-harminc évenként egy-egy írónemzedék belesodródik a politika kelepcéjébe, vállalva, hogy korlátozza szabadgondolkodói hitét, erkölcsi szuverenitását. Kívül nem tágasabb? Miféle izgalom fogja el a pártpolitika, a parlament színpadán?
– A jelen idejű cselekvés hasznának a reménye tart fogságában. A kisebbségi lét nemzedékeinek felhalmozott élettapasztalata szerint mindig a helyzet provokálja ki, sietteti a cselekvést. Az elveszített időnek a visszaszerzése, az idővel való egyenlőtlen küzdelem hajszol. A kisebbség számára az idő mindig fontosabb, mint a többségi nemzet számára. Olykor azt hiszem, amit a politikában teszek, hasznot hoz. Ez persze egyszerre csábítás és kísértés, de valószínűleg illúzió. Kétéltű állapot, inkább belső kínlódás, mint a teljesítmény sikere. És amikor megkérdem magamtól, hogy valóban a politikától várom-e a teljesítmény sikerét, akkor elismerem, van bennem ilyen érzés is. Közel két évtizedes elhallgattatás, belső száműzetés után – két-három éve tértem vissza a közéletbe, a parlamentbe – munkál a kényszer, siettetni szeretném az időt.
– A Földönfutókban elejtett a sorok között egy látszólag jelentéktelen mondatot. Így szólt: „Egy ember sorsa olykor belefér egyetlen szóba.” Melyik szó az ön sorsa?
– Megírtam már, s elmondtam, ha alkalmam volt rá: a lázadás. A gyűlölködés, az emberalázás ellen. Kezdetben magam sem értettem, mikor s hogyan született meg a lázadásnak, a szembemenésnek a csírája, azután a kényszere, majd az állandósága. Az én tiszta életű apám sikertelen sorsában az önhibáján I. kötet 196kívül elpusztított, lepusztult parasztvilág történelmi kudarca sűrűsödött. Az elmerülő világé, amelyben gyerek voltam, amely magában hordta a tehetetlenséget, legyengült, legyengített létfenntartási ösztönöket. A kudarctapasztalat tömegének sodrásával törvényszerűen gyűlt fel az életfolyam másik partján, más vigyázzállásban, más pihenjállásban a lázadást építő hordalék. Parasztsorsú elődeim, a nagyapám, az apám folyvást katonák voltak ebben a században, tehát kiszolgáltatottak. A vesztes bakatörténelem az övéké.
Úgy nőttem fel, hogy az apám, a családrokonságom életének minden élményét, a megmaradás, a túlélés minden tételét egymás után cáfolta meg a múló idő. Amit ők próbáltak, nem lehetett folytatni, nemet kellett mondani végre. Az apám s magam „egyélete” itt vált véglegesen útelágazássá.
– Könyveinek lapjain a kiűzetések nagy drámái elevenednek meg, a szorongó jogfosztottak tehetetlenségének indulatai. Talán, ha erről is…
– A gyűlölködéssel, az emberalázással való szembefordulásomban gyerek- s ifjúkori élményeimnek nagy szerepe van. Az egyik a zsidók elhurcolása. Szülőföldemről, Királyhelmecről pontosan tudom, kilencszáznegyvenkét zsidót vittek el, hogy megöljék őket. Akkor találkoztam először az emberalázás iszonyú drámájával, amely elővihara volt a későbbieknek, a magyarok kitelepítésének Szlovákiából. A félénk parasztvilág képtelen volt felfogni, hogy mi történik az úton vonuló zsidókkal, dermedtségében nem tudott mit tenni. A kitelepítés borzalmairól sokat írtam. Mindkét részről érzékeny most a történelmi perújrafelvétel. Egyet tudatosítanunk kell: mi a történtek utókora vagyunk, nem a bűnök elkövetői, de az igazmondás és igazságtevés közös feladatunk.
– A sárospataki tanítóképző református kollégiumában 1945–1949 között tanult. A protestáns szellemiség milyen hatással volt a lelkére?
– Ott kapott a lelkem húrokat, ott adott ki magából először tiszta hangokat. Úgy tanultunk meg beszélni, imádkozni, énekelni, hogy meghalljon bennünket az ember és az Isten is. PataI. kötet 197kon kezdtem megteremni a hitemben. 1949-ben, bár felvettek a budapesti tudományegyetemre, a magyar állam kiparancsolt, így kénytelenül visszajöttem Csehszlovákiába, a szellemi és emberi nincstelenségbe.
– Abba az új világba, amelyben…
– Úgy éreztem, értünk kel fel, ránk süt a Nap. Azt hittem, az új világ – amit szocializmusnak mondtak – megszünteti a megaláztatásainkat, hogy végre beszélhetünk, szavunk lehet, hiszen 1945-ben törvényben mondták ki, hogy joga sincs, állampolgársága sincs annak, aki magyar.
– Ha csak az életrajzi adatait olvassa az ember, 1970-ig szinte töretlen a látható pályaíve. Tagja volt a kommunista pártnak, jelentős tisztségeket töltött be a politikai és kulturális közéletben. 1956-ban a Szlovák Írószövetség magyar tagozatának első titkára, majd alapító főszerkesztője az Irodalmi Szemlének, aztán a Madách Kiadónak, a 60-as évek közepétől megjelennek első regényei, novellái. 1969-ben egyetlen magyar minisztere a szlovák kormánynak… És éppen a művei árulkodnak róla, hogy belül valami megtört, megfordult az egykor lelkes, radikális ifjúban. Mi történt?
– Az ötvenes évek eufóriája után 1956-ban a magyar forradalom hatására, kegyetlen eltiprásának a hatására, s az itteni rokonszenvezőket ért visszacsapások élményei nyomán kezdődött el az én lassú leválásom, különválásom arról a politikáról, amelyben néhány évig hittem. Történelmi sokk volt a magyar ötvenhat és a XX. kongresszus, s furcsa mód ebből ered Csehszlovákia hatvanas évtizede, benne, az én olvasatomban, kisebbségi létünk legtermékenyebb időszaka. Ekkor születik meg itt a magyar próza, jelennek meg az első antikönyvek a megfakult illúziókról, meghurcoltatásainkról. Az igazságot ki lehetett mondani. És formálódtak az egyéni, közösségi gondolkodás, magatartás új körvonalai. Ahogyan az értelmiségi eszmélés megszülte a háború előtt az antifasizmust, nálunk Fábry Zoltán hatására világra hozza az antidiktatúra, az antisztálinizmus, az antisematizmus, az antikollektivizmus szellemi frontvonalát: I. kötet 198az egyént, a személyes szabadságot tisztelő, emberarcú szocializmus gondolatát.
– A visszapillantó tükröt, amelybe most közösen nézünk, vigyük előbbre az idő útján addig a kereszteződésig, ahol antiember, a szlovákiai magyar lét első számú vádlottja lett.
– A szovjet megszállás után a konszolidációnak álcázott leszámolásnak nálunk nem volt egy viszonylag rövid és véres szakasza, mint ötvenhatban Magyarországon. Az 1968–1970 közötti politikai magatartásom és tetteim bizonyára tükröződnek a nekem felrótt bűnökben: szovjetellenes, hazaáruló, revizionista, opportunista, nacionalista. Tele volt velem a sajtó, ezekkel az ítéletekkel. Az átigazolási hullám ötszázezer embert tett tönkre Csehszlovákiában.
Nehezen tudtam felfogni a velem szembejövő rendteremtő erők brutalitását. Minden cselekedetem, amely belső hitemből táplálkozott, vádirat lett. Azt gondoltam, talán nem tart sokáig, hogy majd csak átvészelem a rám váró büntető pályamódosítást. Hogy átmeneti ez az egész. Kiderült, hogy a szovjet ideológiai büntetés sosem átmeneti. E roppant méretű ország, mint láttuk, a saját haragjába és az ellene felizzott gyűlöletbe pusztult bele.
– Hogyan viselte el az évekig tartó lélektani szőnyegbombázást?
– Szörnyű idegállapotban voltam, hónapokig nem tudtam dolgozni. Vergődtem a magam belső drámájával, s nagyon restelltem a legyengülésemet, a kisemmizettségemet. Talán jobb lett volna a börtönben, hisz valamikor lejár a kiszabott büntetés. Szabadlábon voltam bekerítve, száműzve, s nem tudtam, hogy meddig tart. Egy megírandó dráma nyersanyaga, milyen érzés, ha az emberre olyan nyomás nehezedik, amelyről tudja, hogy sokszorta erősebb nála, hiába kalimpál ellene.
– Mindig bátor volt?
– Ilyen helyzetekben az ember vagy elgyávul, alkoholista lesz, lezüllik, vagy a hatalom kapcájává válik. Vagy újjáépíti önmagát! Most, hogy átfésülöm az akkori éveket, azt látom, hogy I. kötet 199voltak gyenge pontjai, az elgyávulás kísértő pillanatai. Az ember nem lehet mindig egyformán erős. Vannak körülmények, amikor a fennmaradás ösztöne sugallja az alkukat, hogy legalább egy kicsi helyen meglehessen az ember. Sütő András mondta, hogy a fű is meghajlik a kasza alatt. A magam tapasztalata, hogy a meghajlásoknak, a kompromisszumoknak a nagyobb ívű cselekvés szempontjából mindig van gátló következménye. Majd egyszer megírom, hogyan próbált az államrendőrség lelkileg fölmorzsolni, hogy aztán legyengülten megszerezhessen. Nem kötöttem alkut! Nagyon nehéz volt átalakulni, újjáépülni, annyi illúzióvesztés és megtaposás után ismét felvenni a küzdelmet a bírákkal, az eszmékkel, a struktúrával, a hatalom százféle erőszakarcával. Addig tartott a kínlódás, amíg nem ismertem fel egyértelműen, hogy nem lehet mást tenni, mint szembefordulni a hatalommal. És ez rokon volt a lázadás ismert érzésével.
– Milyennek látta a hetvenes években a határon túli magyar horizontot?
– Az elmúlt húsz év Magyarországa haladóbb társadalomképet mutatott, mint a megkövült csehszlovák. A menekülés útja volt a könyvkiadásban, az újságírásban, s egyáltalán többet jelentett nekünk az anyaország világa, mint az itteni. Számomra ezeknek az éveknek már voltak emberi kapaszkodói: Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Sütő András, Czine Mihály.
– A nyolcvanas évekhez és a mához különböző korosztályok más és más utakról, más gondolkodásmóddal érkeztek. Most halvány vagy erősebb színei látszódnak a szellemi harcoknak. Eszmevilágok feszülnek egymásnak?
– A nyolcvankilences változások hatására mindenki tarisznyájában hozta elmúlt húszévi magatartását és értékvilágát. A Charta ’77-tel megjelent a polgári lázadás nemzedéke. A liberális eszmeiségű szembefordulás volt a legerőteljesebb szerveződés Csehországban és az ellenállás magva Szlovákiában. Erejüket nem a létszámuk, hanem személyiségeik nagysága határozta meg. Itt, Szlovákiában nem volt túl nagy a pártoló tagsága a Chartának. A rendszerváltozás vezénylő eszméje mégis a liberaI. kötet 200lizmus lett, de amíg Csehországban vannak hordozó rétegei a városi polgárságban, addig itt szűk a befogadó közege. Az elmúlt két év alatt az is polarizálódott, szétszakadozott. Sőt, a liberalizmussal szemben hihetetlen erővel lépett fel a negyven évig lefojtott vallási és nemzeti érzés, amely a szociális feszültségekkel együtt már uralja a politikát.
– Azt hittem, s megint egy illúzióval lettem szegényebb, hogy a liberalizmus meleg fényével az egyén, a szabad akaratú személyiség világa jött el. Nem ez történt, hanem ugyanaz, mint 1968-ban, beleütköztünk a nacionalizmus falaiba. A jogos, az építő nemzeti érzés árnyoldalaként előkerült a pusztító, szélsőséges, nemritkán hisztérikus nacionalizmus. Úgyhogy azt mondhatom, a rendszerváltás eddig nem sok jót hozott a szlovákiai magyarságnak. Megint a vádlottak padjára kerültünk, megint védekezhetünk…
S most érkeztem el a kérdéséhez, az itteni magyar–magyar viszonyhoz. A mi értelmiségünk nem organikus – tanulmányt lehetne írni ennek okairól –, nem polarizálódott még igazán, lassú a belső gondolati tisztulása. A viták, amelyeket harcként minősített, nem hagyják érintetlenül az eszmék világát, de szerintem nem veszélyesek, sőt, szellemiségünk megerősödését szolgálják. Nálunk más a szellemi történetiség is, mások a dimenziók, mint az anyaországban. A hatvanas évekig jószerével alig volt értelmiségünk.
– A történelem nemcsak fájdalmas, sérelmes nemzeti tragédiákkal terhes múlt, szövevényes jelen. A történelem a jövő. Nem volna időszerű a kisebbségi sorskérdéseket az átalakuló Európa dimenziójában újrafogalmazni?
– Amikor Európa elvesztéséről beszélünk, arra gondolunk, hogy Kelet-Közép-Európa 1945-ben leszakadt a keresztény-zsidó kultúráról, az ezeréves egyház értékrendjéről. A rendszerváltozás ezeknek a rehabilitációját jelenti. Számomra nem az a kérdés, hogyan jutunk be Európába, hanem az, hogy az európai értékeket hogyan és mikorra leszünk képesek a volt bizánci övezetben általánossá tenni, magunkból ismét kitermelni, elfogadni I. kötet 201és alkalmazni. Érdekes jelenség, hogy a liberalizmus elsősorban az egyén szerepét, mozgásterét fogalmazza meg, ám adós marad a közösségi gondolattal. A liberális Európa a maga világképével a nemzeti konfliktusokkal, a nemzetiségi problémákkal nem tud mit kezdeni. Bármennyire is megcsömörlöttünk a kollektivizmus tapasztalataitól, az egyént kisemmiző, tömegesítő formáitól, a népi kollektivitást mégsem hanyagolhatjuk el. Ahol tisztelik az autonóm polgárt, ott a közösségi jogokat is biztosítani kell. Azt gondolom, hogy Kelet-Közép-Európa posztkommunista társadalmaiban a nemzeti önrendelkezés és a kisebbség önigazgatási jogának elismerése az európai mérték és értékrend elfogadását jelenti.
– A rendszerváltozás – szerintem – az egész nép műve. Kisajátítói szerint a múlt totális tagadásával kezdődő új világnak mindig van első napja. A dátum, amikor a történelem órája általuk újraindul. Igazuk van? Melyik az a nap?
– Ilyen nap, történelmi nullpont, nincs. A kommunizmus eszméje önsúlyával azért is hullott a porba, mert mindenáron bizonyítani akarta, hogy vele kezdődött újra az emberiség történelme. Most, hogy a korszakváltás idejét éljük, ha a főszereplők, a statiszták önmagukat rangosítják fel, hogy velük kezdődött… akkor már azt rombolják, aminek a létrehozásában segédkeztek.
A tagadás persze kitöröl egy réteget a múltból, s az még természetes a számomra, hogy az új nemzedékek, az új gondolkodás az időben visszafelé is hatni akar. Az a kérdés, hogyan? Mit tart értéknek? Nem lehet kizárólagos a múltszemlélet sem. Akik úgy vélik, hogy ők a Nap gyermekei, hallatlan önámításnak esnek áldozatául.
– Melyik pillanat hiányzik az életéből?
– Ha írói életemre gondolok, tudom, sok időt vesztettem. Szeretek építkezni, többletet produkálni, ezért vállaltam a szlovákiai magyar kultúráért sok-sok szervezési feladatot, ezért próbáltam meg a kisebbségért minden tőlem telhetőt megtenni. Lehet, hogy ez az érzés sokszor felmentett az irodalom kínjai, nagy kérdései alól. Biztos, hogy a politika mulandó, s úgy érzem, I. kötet 202megfojt az idő vasmarka, amikor rádöbbenek, hogy mennyi minden van bennem, amit el kellene mondanom, meg kellene írnom. És ilyenkor megkérdezem magamtól: azzal, hogy belefogtál a politikába, mindenféle szervezőmunkába, valójában nem az írói feladatok elől tértél ki, nem önáltatás áldozata vagy? Jó arénában birkózol? Hogy emberi gyarlóság, gyengeség-e a kitérők oka – nem tudom eldönteni. Amikor elnézem a fiatalabbakat, olvasom, szűröm a tőlem ifjabb világot, eltöprengek: hol, miben mutatható ki az ember életének értéke? Más őrzője nincs, csak a betű? És amikor talán írói tehetségem ellen elkövetett bűneimre gondolok, magam elé tartom a racionalizmus fényes tükrét, s azt mondom: uram, nézze meg magát, mennyi elfecsérelt hiszékenység, falra meszelt remény hullik egyik a másik után a semmibe, mint az emberek Arany János Hídavatásában. Azután megrázom magam, ha már belekezdtél, talán most sikerül. Ilyen vagyok.
És nem adom fel azt az illúziót sem, hogy megírom, megírhatom, elmondhatom mindazt, ami talán az életemből hiányzó fontos pillanatban sűrűsödik össze. Magányos éjszakáimnak az a reménye, hogy rövidesen megérkezem egy csend-szigetre, emberi melegség-szigetre, ahol újra független, szabad akaratú lehetek.
Mit tudnék még ehhez hozzátenni?
Tisztelet a helynek, a Benedek-rend első magyarországi nagytemplomának. Ezeréves történelem jön velünk szembe e falak között. Pannonhalma históriáinak, a magyar szellemiségnek a magaslata: a tudás, a gondolkodás, a nevelés, a megőrzés, a megtartás, a nemzetszeretet magaslata. Pannonhalma egyszerre szülőföld, haza és templom. Pannonhalma felnevelő és útra bocsátó, tudósok, prédikátorok, a magyar jellemnevelés Comeniusai rajzottak innen világunkba, s épültek be templomok, iskolák szellemiségébe, a lelkekbe – megszámlálhatatlanul.
S a mindenkori diákoknak, Pannonhalma neveltjeinek számát nyilván vezetik az évkönyvek, de a hazába és a világba szóródva a megszámlálhatatlanság erejével hatnak. Történelme során Pannonhalma sokszor volt menedékhely, az élet szélére szorítottak, a bűntelenül vádoltak megmaradásának, művelődésének egyetlen lehetősége.
Pannonhalma lelkek befogadója, befogadó templom és iskola.
A magyar múlt századokon át megmaradt intézményeinek titka és tudománya: öntörvényűségük. A makacs szellemi és erkölcsi építkezés: hinni s tisztelni az Istent, hinni az idő igazságtevő erejében, tisztelni az embert, a nemzetet, s így szolgálni, szolgálva magasodni és magasítani – többletet teremteni minden nappal.
Ilyen hely Pannonhalma. A katolikus egyház, de alapjában minden egyház létének ismétlődő gondja az őt körülvevő világhoz való viszony. A világhoz való kötések és kötődések. Tudjuk, az elmúlt fél évszázad diktatúrái az élet és a társadalom szélére szorították az egyházakat. A brutális erőszak eszközeivel gyengítették pozícióikat, zsugorították mozgásterüket, s húzták köréjük a világtól elkülönítő, elválasztó falakat.
Az egyházaknak az elszigeteltség bénító szorításából kell kitörniük – az ember és a lélek szabadságának irányába. Végtelen létküzdelmünk jelenkori csatatere ez is. S ez a kitörés nemcsak az egyház, hanem a nemzet ügye is – mindnyájunké. S ahogy Mohács idején, most is egy rendben áll a világi ember és a pap, mert csak így van reménye az erőszak falainak ledöntésére.
I. kötet 204Így fogom fel ezt az eseményt is: bencés diákszínház létesült, nemes szellemi útépítés kezdődött itt, teátrum Pannonhalmán. A Magyarok Világszövetsége nevében tisztelgek e szándék szülői és megvalósítói előtt.
Térségünk meghatározó műfaja a politika, annak ridegsége és érdessége. Lassan már alig tudunk egymáshoz emberül szólni. Ezért is fontos a bencés diákszínház, hiszen ez is visszavezet az élet elemi dolgaihoz, érzéseinkhez, az emberi jó és emberi rossz művészi megjelenítéséhez. Másféle beszédet kínál, a gondolatok és érzések másféle hullámhosszát. A bencés színpad elvihet az emberi lét meghatározó gondolataihoz, elvihet a szabadságért, a szerelemért, a szabad akarat érvényesüléséért folytatott küzdelmünkhöz. Elénk jelenítheti a fiatalság vágyait, szenvedélyeit, a romantika és a realizmus gyönyörű színeváltozásait; művészi katarzis révén gazdagodhatunk.
Bencés diákszínház: ezzel is emberarcát mutatja Pannonhalma. Lehet e kezdeményezés ösztönző az országon belüli s a határon kívüli magyar iskolacsomópontok létrehozásában. A nemes cselekvésre csábítás ösztönzője, a fiatalság önrealizáló új szerepe. Emlékeztető is a nagy magyar iskolavárosok legendás diákszínpadaira.
A bencés diákszínház lehet fórum. Fóruma a hazai színjátszásnak. Lehet fóruma a Kárpát-medence magyar színpadainak és drámairodalmának. Képezhet szivárványhidat Pannonhalma, Komárom, Kassa, Beregszász, Kolozsvár, Újvidék teátrumai között – befoghatja Kelet-Közép-Európa magyar szellemi területeit.
Pannonhalma ezzel is több lehet eddigi önmagánál.
Új szellemi térkép készül, egyre erőteljesebben kirajzolódik a magyarság kárpát-medencei kulturális jelenléte: együvé tartozásunk érzése s ennek kinyilatkoztatása. Ezen a térképen Pannonhalma szerepét öregbítheti a bencés diákszínpad is.
E teátrum indulása rendhagyó. Ezen út „rajtköve” a felvidéki Esterházy János mártíromságának színpadi megjelenítése. A dráma szerzője Ébert Tibor magyarországi író. Szimbólum-értéke van annak, hogy a darabot a Révkomáromi Jókai Színház művészei adják elő. Egy drámai élet áldozatának üzenete szólal meg Pannonhalmán.
I. kötet 205Ismertem Mécs Lászlót, a papköltőt. Gyermek voltam, ő szülővárosomban, Királyhelmecen nagyra becsült papköltő. Csodálattal néztem fel rá. Öregkorának idejét itt töltötte. Több alkalommal is meglátogattam, s próbáltuk összefonni életünk külön idejét. Itt is halt meg. Fájó, hogy csak szellemalakját köszönthetem. De legalább így jelenthetem ki: Mécs László, férfitestvérem, Pannonhalma új magasságok felé tör.
Bencés diákszínház, oldjuk a hajókötelet, jó szeleket, arccal a jövőnek…
Éveink szaporodtával emlékezettérképek rajzolódnak elém a világ bejárt területeiről, megtett útjaimról.
Világom kezdetén anyám van, testéből szabadulván kezdődnek a körök. Az első a legkisebb, amibe még belefér a tipegés. A táguló kör közepe is anyám, s mellette állatok, tehén, bárány, kutya, ökör, kakas, galambok. Majd a járni tanulás hepehupái, a föld, sokáig mindenütt csak a föld. A világ elején ez a legbiztosabb – a föld. Innen ágaznak felfelé a bokrok, a fák. Ide gyűlnek nagy esők tócsái, innen húztunk utat vékonyka vízereknek, pataknak, ezen már papírszeletkék libegtek a tenger felé.
A világ hangjai közül elsőként a kakaskukorékolást és a harangozást hallottam meg. Az ébresztést és a hívogatást.
Az ösztön első befogadásai, hangok, jelek, színek eldöntőek. Természetévé válnak a testnek, idegeknek, érzékelésnek. Sokáig azt hittem, egyformán szól minden harang, a templom padjaiban egyformán piros minden parasztember arca, s egyformán sápadtak az öregasszonyok.
Kézenfogva reggelenként így állítottak bennünket sorba az iskola udvarán, s indultunk a templomi áhítatra.
Kézenfogva: életem fogytáig belém nőtt mozdulat.
A háború idején számadás helye volt a református templom. Akkor mindenki járt templomba, hallgatni a szótlan névsorolvasást, a nagytiszteletű úr élet-halál jelentéseit, ügyelni a padsorok megüresedett helyeit.
Idejöttek életüket menekítve református hitre keresztelkedni a zsidók.
„A haza javára” akkor vitték el az egyik harangot, hogy ágyúcsövet öntsenek belőle. Nem tudhattam, hogy ez volt a paraszti reformátusság utolsó lobbanása.
Tizenöt évesen innen indultam világgá a reformátusság nagy városába, Sárospatakra – iskolát járni. Az elbocsájtó kör közepén még akkor is anyám állt, együtt éltük meg szökéseimet (a csehszlovák–magyar határon), életveszélyeimet, elfogatásaimat, börtönnapjaimat és sikeres átjutásaimat. Anyám zsoltárokat éneI. kötet 207kelt, amikor szerencsével hazajutottam. Akkor ő volt a föld, a ház, a haza. Minden.
Sárospatak a tiszántúli reformátusság legendája és egyeteme. Fénykorában református köztársaság, beleágazott a magyar történelem szakaszaiba. Itt meghosszabbodik bennem az ősök sora: Lórántffy, a Rákócziak, Comenius… Az iskola neveltjei: Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Kossuth, Szemere, Tompa, Móricz… Költők, politikusok, tudósok, hitvallók – gályarabsorsok, mártíromságok, erkölcsi felnövések és magatartások példái.
Protestálók. Lázadók. Forradalmárok.
Képmásuk a falakról néz.
Patak zsoltáréneklés és imádkozás, de nemcsak az. Az értelmiséggé alakulás, azaz a felemelkedés saját erőből történik; a folyamat plebejus gőgje, plebejus haragja hatalmas feszítőerő.
Magyarország körül a határon kívüli kisebbségek üldözése és irtása folyik. Tiltakozunk, tüntetünk. S ekkor jön Petőfi és Ady. Ady életműve fényként terül reám.
Romantikus változást éhező lelkünk ösztönösen Ady szerelmi költészetétől bódul el. Ám az 1945–50 között szerveződő kommunista hatalom Ady forradalmiságából csinál zászlót, jelszavakat… Még nem tudom, de elkezdődik a magyar irodalom kisajátítása és „felhasználása”. Ez történik Ady hatalmas életművével is: az ideológia eszköze lesz.
Lelkesedem Adyért, falom, magyarázom, szavalom, magam jelen és jövőbeli arcát keresem verseiben. Évtizedek múltán érik meg a felismerés, élet kell, amíg az ember bejárja az Ady-életmű területeit.
Ady minden műve vallomás; versei, levelei, publicisztikai írásai – a meztelen őszinteség birodalma.
„Anyai részről csupa pap, diákos, poétás ember az ősöm, a protestantizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap volt abban a faluban, ahol születtem, Érmindszenten…”
„Igéim bővek, zengők, nagyok;
Papoknak ivadéka vagyok…”
„…ősi, legősibb kálvinista vagyok, s ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkámban benne volt a protestantizmus…”
I. kötet 208Ady versben s prózában szinte mértani pontossággal határolja be lelkének forrásvidékeit.
„Az anyám egy poetikus lelkű gyöngéd asszony, mártírja az apámnak…”
„Két nyakas magyar kálvinista…”
„Apa, fiú; egy igen és egy nem.
Meleg és hideg lehellet egyazon szájból.”
Érmindszent valós és vállalt szülőföld. Ady búvópatakja. Befogadó, megtartó pihenő. Mindszent és a világ. E két pont között ívelnek az életmű magasságai és távolságai. Elfáradások, az önpusztító szerelmek és csaták után itt támad újra a protestáló erő, az új lázadás.
Mindszent és a nagykárolyi piarista gimnázium… Mindszent és Zilah, az ősi kálvinista kollégium, ez már a serdülőkor.
„A Hadak útjának volt a városa, a valamikori tatárdúlásoké, és egy kicsit török város ez a kálvinista város… Az én ifjúságom elveszített paradicsoma… Az én édes tápláló és felnövesztő Zilah városom…”
Aztán „…jogásznak kellett mennem Debrecenbe…” Debrecent Ady nem érezte tápláló, termékenyítő talajnak akkori szellemiségében.
Debrecen éli legzárkózottabb életét a magyar városok között… Maga a debreceni kálvinizmus is egészen más, mint például az erdélyi. Ortodox, konzervatív, rideg. Az iskolában is ez a szellem dominál.
A hamvas szerelmek, a mélységek és magasságok megérintése után a nagyvilágra nyit Ady.
„Mit bánom én, ha utcasarkok rongya…”
Mindszent és Várad.
„Váradban a legimponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendő… Itt az emberek tudnak és mernek cselekedni. Itt kisebb a farizeusság, mint máshol…”
S a protestáló lázadások sora: a klérus ellen, a Habsburg-szellem ellen.
„Nem vesszük le a kalapot, kedves osztrák armádia.”
Szembeszáll nagy ellenfelével, Tisza Istvánnal, „a bihari istennel”.
S a csaták után a nagyvilág varázsa, szerelemvágyás. Brüll I. kötet 209Adél–Léda. Az érzések vihara. Rajongás, könyörgő szerelem, kétely, féltékenység, viaskodás, kétségbeesés – küzdelem önmagával a boldogságért.
S ismét úton, Nagyváradról Mindszentre.
„Holnap 26 éves leszek. Nem éltem, beteg és ostoba voltam. Ezután már jön az öregség… A ma akármilyen, de a legjobb. Evvel lehet alkudni, békülni, egyezkedni…”
A másik ellen vívott küzdelem önmaga boldogságvágyává lényegül.
„Fetrengett a lelkem sokszor porban is, sárban is, de mindig új és új magasságai jöttek az életnek. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is; mert mélység, magasság az élet… és nincs más igazság, mint az élet…”
Ezután Párizs és a szerelem. Az élet és Párizs. Hétszer Párizsban és annyiszor Mindszenten. Emberfeletti küzdelem a boldogságért, a vonzás és a taszítás idegtáncai.
„Tüzes, sajgó seb vagyok, égek…
Kínoz a fény és kínoz a harmat…”
Ez már a betegség, a haláltudat, a felerősödő életvágy.
Aztán a vér és arany, szemben a disznófejű nagyúrral, csak pénz, pénz, sok pénz… „Hiszem és vallom, hogy a forradalom megjelenése Magyarországon elkerülhetetlen… bevezetni Európát a magyar rónára…”
Fájdalom, lassan elhuny Ady protestáló költészetének érzékenysége.
1907: „valószínűleg február 4-én utazom Érmindszentre egy utolsó kísérletet tenni az életemért.”
1909: a Föl-földobott kő szomorú felismerése. S ezzel a késői elismerés ténye. Ady Magyarország ünnepelt (és mindig támadott) embere és költője.
Tudom, tudjuk Ady további életrajzát, de én követni igazán csak a protestáló Adyt tudtam. Számomra ez a nagy és ismételhetetlen, ami ezután következik, az már fájdalom és fájdalmas. Elporlad a Léda-szerelem, Dénes Zsófia, a háború drámája ráterül Ady élethalál-küzdelmére.
S még egy nagy út, séta a bölcsőhely körül.
„Erdélynek régi rajongója, én, kapcsolt részeiből támadott hű fia, sose jártam Kolozsváron még túl. S múlt lázzal, betegen I. kötet 210meg kellett indulnom, rejtelmes parancsból levezekelni e bűnömet. Szép és drága föld, Magyarországnak éber rejtegetője, hatalmas birodalmaknak egykor keresett frigyese, be szégyellem, hogy csak most ismerkedünk…”
S ezután a búcsúzó nagy versek: Ifjú szivekben élek, Halottak élén, Őrizem a szemedet…
Magamban hordom életem nagy vesztéseit. Ilyen gyermek- és ifjúkorom paraszti reformátussága. Sárospatak után (1949) még orgonáztam helmeci templomokban, de a társadalom szocialistának, újnak, „megváltónak” mondott forgataga elmosta a harangok hangját. Elfakult Ady arca is. Kövületet hordtam magamban. Mindaddig, amíg fel nem támadt bennem, s el nem uralt a protestálás, az erőszak elleni tiltakozás, a szembefordulás érzése.
Elindultam Erdélyt járni, a reformátusság nagy templomait, Váradot, Kalotaszeget, Kolozsvárt, a tatárok pusztította Széket, Zilahot, Szebent, Segesvárt, a Gyimesi- és Gyulai- havasokat. S persze Ady útjait, Érmindszentet, Csucsát sokszor oda és vissza. Ezek az utak és a távolból közelítő Ady melengette fel lelkem elbénult s megfagyott részeit.
S az elmúlt ’93-as esztendő szeptemberében Tőkés László meghívására részt vettem Nagyváradon, a Református Gimnázium és Főiskola megnyitó ünnepségén. Évtizedek múltán itt nyílott szólásra bennem a reformátusság feltámadó erejének öröme.
Október 31-én ugyancsak Nagyváradon megmártózhattam a reformáció emlékünnepének zsoltáréneklésében. Sokan énekeltünk – ezernél is többen.
Az erdélyi reformátusság feltámadó protestáló erejét hoztam el, fogadtam be, hirdetem, erősítem azt, s erősödöm általa.
A tárgy, amiről szólni kívánok: anyanyelvünk helyzete a Kárpát-medence határon kívüli magyar közösségeinek oktatás-ügyében s társadalmi nyelvhasználatában.
Tudjuk, a határon kívüli nemzetiségi területeken a magyar nyelv romlása az elmúlt évtizedekben vészesen felgyorsult. Sokáig a nyelvtudomány, a nyelvészek, a nyelvművelők ügyeként kezeltük anyanyelvünk határon túli gondjait. Elringattuk magunkat abban a hitben, hogy a nyelv s annak művelése, sorsa az iskola dolga. A nemzetiségi területek nyelvhasználata ma már túlnőtt az iskolai nyelvtanítás, a szerkesztőségek és az irodalom határain.
Trianon óta folyik a kárpát-medencei magyarság történelmi méretű visszaszorítása. Ez a folyamat ma már a kisebbségi nyelvhasználatot létében fenyegeti. Közösségi életünk legérzékenyebb területe, vérkeringésünk, idegrendszerünk került életveszélybe – anyanyelvünk. Rohamosan vész a nemzetiségi nyelvhasználat társadalmi szerepe. Programszerűen zsugorítják a magyar nyelvnek az iskolai oktatásban játszott szerepét. Eddig a birodalmak nyelvi imperializmusát szenvedtük, most a Kárpát-medence többségi nemzetei nyelvi egyeduralom biztosítására törekednek. Új hegemónia, a többségi nyelv uralma. Szlovákiában, Romániában és Szerbiában ma már a kormányok és parlamentek tesznek törvényt a kisebbségi nyelvhasználat ellen. Elvész minden emberi természetesség. A magyarnyelv-ellenesség révén az erőszak beköltözik a nemzetiségi lét legintimebb területeire. Államtörvényt hoznak a többségi nemzet nyelvéről, annak védelméről, helyzetének erősítéséről.
A nemzetiségi nyelvhasználat ma már politikai ügy. Az állam, államhatalmak állnak szemben a kisebbségi magyar nyelv védtelenségével. Ez így már magyar nemzeti ügy, az összmagyarság ügye.
Tekintsük át a helyzetet minden egyes utódállamban:
I. kötet 212A II. világháború után leghátrányosabb helyzetbe Kárpátalja magyarsága került. Egy hatalmas, brutális birodalom európai szélére. S ez a birodalom erőszakeszközeinek szinte mindegyikét kipróbálta ezen a kisebbségen. A kárpátaljai magyar írásbeliség közel fél évszázad múltán az idő mélyéből támadt új életre. Kárpátalja a magyar nyelv gulagja volt. Itt a magyar nyelv megmaradása csoda.
1944–45-ben megszüntettek minden magyar nyelvű újságot és könyvkiadót.
1953-ban nyílott az első magyar iskola, s másfél évtizedig tartott a magyar iskolahálózat kialakulása. Az iskolaigazgatók nagy része más nemzetiségű volt. Az oktatás hangsúlyos tantárgya az orosz, amit több mint tíz éven át anyanyelvként tanítottak.
Magyar oktatási nyelvű óvodák nem voltak. Kampány folyt az internacionalizmus jegyében, amelynek értelmében a magyar iskolákat az orosz, illetve az ukrán iskolákba olvasztották be. A magyar nyelv az élet perifériájára szorult. A bontakozó irodalomban jelenhetett meg csupán, s a családban.
A hetvenes évek közepén némileg enyhült a helyzet, élénkült, szerveződni kezdett a magyar értelmiség, sikerült leállítani az iskolák beolvasztását, a főiskolán kiharcolni a magyar nyelvű főiskolai felvételizést, a magyar nyelv társadalmi használatának lehetséges szintjeit.
Ukrajna függetlenné válásával módosult a helyzet. Ukrán nyelvtörvény született, amely államnyelvvé emelte az ukránt, de bizonyos feltételek mellett kedvezményezett a magyar nyelv használatának is. Ez egyben a nyelvhasználat új fordulata. Orosz után az addig ismeretlen ukrán. Más világ.
Lényeges, jó irányú változást hozott az ukrán–magyar alapszerződés. E szerződés függvényében született meg a magyar–ukrán kisebbségvédelmi közös nyilatkozat. Majd napvilágot látott az ukrajnai kisebbségi törvény, és létrejött a magyar–ukrán kisebbségvédelmi kormányközi vegyesbizottság, amelynek tagja lett a KMKSZ képviselője is.
Az ukrán kisebbségi törvény rögzítette az anyanyelv használatának jogát: a helységnevek kétnyelvű használatát, a helység-I. kötet 213névtáblák kétnyelvűségét, a középületek cégtábláinak magyar feliratozását, a közügyek magyar nyelven való gyakorlását és a nemzeti szimbólumok használatát mindenütt, ahol a magyarság többségben él. Az ukrán kisebbségi törvény, ha csak ígéretében is, magában hordozza az ukrajnai nemzeti kisebbségek közösségi jogait, illetve a kulturális autonómiához való jogot.
Az elmúlt években folyamatosan szaporodtak a magyar iskolák. Jelenleg a magyar iskolák hálózata lefedi egész Kárpátalja magyarlakta területét. A több mint 50 magyar tannyelvű iskola közül 30 iskola egynyelvű, ahol minden tantárgyat magyar nyelven oktatnak. Körülbelül 20 az olyan iskolák száma, ahol a magyarság akarata ellenére párhuzamos magyar–ukrán, illetve magyar–orosz osztályok működnek (a vegyes lakosságú területeken).
A Felső-Tisza vidékén, a magyarság szórványtelepülésein bevezették a magyar nyelv, irodalom, kultúra oktatását.
Elkezdődött a magyar oktatási nyelvű csoportok szervezése Kárpátalja szakközépiskoláiban. Nagy hozadék a magyar–ukrán vegyesbizottság. Támogatása érezhető a Beregszászi Tanárképző Főiskola önállósításában, a kárpátaljai megyei tanártovábbképző intézet szervezésében.
A kárpátaljai felelős intézmények célkitűzése: magyar irányítás alá vonni a magyar oktatási intézményeket – az óvodáktól a főiskoláig. Igen, a kultúra önigazgatása. Egyetlen lehetséges irány. Kárpátalja ma már rendelkezik a szervezett nyelvi tervezés intézményhálózatával, amelynek alapja: az Ungvári Egyetem Magyar Filológiai Tanszéke, az Ungvári Hungarológiai Intézet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Beregszászi Magyarok Szövetsége, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség.
Kárpátalja szinte berobbant az egyetemes magyar szellemi és közéletbe. Mintha az elmulasztott idő, az elvesztett évtizedek őrölnék a puskaport. A művelődésügy, a kultúra intézményesülésének gyors felfutása szinte elégtétel.
Kárpátalja már nem vész el, szellemi fejlődése dinamikus. Most kellene a második nagy lélegzetvétel – most a szövetségekhez kell a bölcsesség. Otthoni és határon túli szövetségekhez. Ez adhatná az új lendületet. A kárpátaljai magyar nyelv a I. kötet 214magyar nemzeti nyelv egyik termőterületévé válik. Nyelvi ügyelő hely.
Általános tapasztalat: az anyanyelv használatának módja és lehetősége arányban van az érvényes nemzetiségi jogok szintjével.
A szlovéniai magyarok jogait az alkotmány és az illetékes törvények rögzítik. A szlovén alkotmány kimondja, hogy Szlovénia azon részein, ahol az olasz és a magyar nemzetiség él, a szlovén hivatalos nyelv mellett hivatalos a nemzetiség nyelve is. Az alkotmány széles körű jogokat biztosít a nemzetiségeknek és kimondja, hogy az állam erkölcsileg és anyagilag is támogatja a különjogok megvalósítását – a nemzetiség lélekszámától függetlenül. Az állami alkalmazottakra vonatkozó törvény értelmében a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken csak az végezhet közszolgálati munkát, aki ismeri a nemzetiség nyelvét is. A kétnyelvű területeken minden hivatalos okmány – születési kivonat, személyazonossági igazolvány és az útlevél – kétnyelvű. Törvény rendelkezik arról, hogy a kétnyelvű területeken a települések, utcák, középületek megjelölése kétnyelvű, egyforma méretű táblákon, egyforma nagyságú betűkkel történjék.
Az oktatásról szóló törvény az illető nemzetiséget az oktatási intézmények alapítójaként tünteti fel. A nemzetiségileg vegyes területeken törvény szavatolja a két nyelv egyenrangúságát az oktatás folyamatában. A pedagógusok számára kötelező mindkét nyelv ismerete.
Ezek alapján elmondható, hogy a szlovéniai magyarság politikai-jogi helyzete európai szintű, szinte példaértékű. Ez a jogrend a pozitív diszkrimináció, a többletjogok elvére támaszkodik.
Ennek ellenére Szlovéniában a magyar nyelv használata ma katasztrofális. Érdemes áttekinteni – ha nagy vonalakban is – súlyos tanulságként e helyzet okait. Látni fogjuk, hogy önmagában nem elég a legmagasabb törvényes védelem.
1919 után a szlovéniai magyarság értelmiség nélkül maradt. Trianon után Szlovénia anyagi helyzete jobb volt, mint Magyarországé. A jobb egzisztencia okán felerősödött a szlovén nyelv I. kötet 215felé való fordulás. A magyar nyelv ebben a helyzetben nem vált egyenrangúvá a szlovénnal. Nem fűződött hozzá, legfeljebb csak eszmei érdek.
A Mura-vidék Szlovénia legfejletlenebb területe volt. A mura-vidékiek, hasonlóan a Vas és Zala megye délnyugati nyúlványához, a hetési-göcseji tájszólást beszélték. Annak is horvát, szlovén és német szavakkal tarkított változatát. Azaz nyelvük az átlagosnál jobban eltért a magyar köznyelvtől.
Az egyháznak nem volt meghatározó befolyása a népközösség életére. A harmincas évek végére így elnéptelenedtek a magyar iskolák Szlovéniában. Az 1941–45 között kialakult vékony értelmiségi réteg 1945 után elhagyta a Mura-vidéket. A háború után újraéledtek a magyar iskolák, de a jugoszláv nemzetiségi politika bizonytalansága miatt létük bizonytalan volt. 1959-re ismét kiürültek a magyar iskolák. E helyzetet elemezve egyes szlovéniai magyar vélemények azt hangsúlyozzák, hogy „a kis létszám volt az ellenfelünk”.
Ugyanakkor 1959-ben a szlovénok új iskolamodellt vezettek be a nemzetiségi területeken: a kétnyelvű oktatást. Ennek lényege, hogy minden tantárgyat magyar és szlovén nyelven kezdtek tanítani. A kétnyelvű iskolák kötelezőek lettek a szlovénok számára is.
Ez a megoldás az előző helyzethez képest ideálisnak mondható. A gyakorlat sajnos nem ezt igazolja. A kétnyelvű iskolákban egyazon szinten tanították a szlovén és a magyar gyerekek számára a magyar nyelvet. S érdekes: a magyar nyelv ebben a közegben nem tudott egyenrangúvá válni. Nyilván hozzájárult ehhez a szlovéniai magyarok öntudatzavara, a sokféle változás kiváltotta bizonytalanság és félelem. A közel húszéves hermetikus elzártság a magyarországi anyanyelv használatától. S a köznyelv évtizedek óta tartó romlása miatt ma a szlovéniai köznyelv – fájó, keveréknyelv. Mindez együtt alakította a szlovéniai magyar nyelv sajnálatos különfejlődését.
S mi lehet a kiút?
– A szlovéniai magyar értelmiség számának erőteljes gyarapítása. Különös hangsúlyt kap a magyar felsőoktatási intézményeken való továbbtanulás. Az évi 6 felsőfokú és 7 középfokú iskolán tanuló ösztöndíjas több a semminél, de a szükséghez képest elenyésző.
I. kötet 216– Állandó s egyre szélesebb kapcsolattartás Magyarországgal, a magyar nyelvi kultúrával.
– Megsokszorozni a szlovéniai gyerekek nyári magyarországi vakációzását.
– A szlovéniai magyar hírközlésben naponta ügyelni, hogy a nyelvi fejlődés üteme lépést tartson a magyarországival. Ugyanitt ügyelni és propagálni a magyar nyelv növekvő szerepét a szlovén–magyar gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi ügyletekben.
– Közös erővel létrehozni – ha szerény keretek között is – a nyelv művelését és a nyelv megtartását ügyelő és kezelő intézményt.
– Az Anyanyelvi Konferencia kiemelt helyen kezelje a szlovéniai magyar nyelv pusztulás felé mutató helyzetét. Minden nyelvművelő erőt az élő nyelv megtartására és helyzetének erősítésére kell fordítanunk.
Szlovénia a kétnyelvű oktatás tanulsága is – a kétnyelvű oktatás következményeinek rossz tanulsága és tapasztalata.
Itt a háború választóvonal. A háborút megelőzően a köztársaság szintjén kisebbségi törvény és községi, járási szinten statútumok biztosították a magyar nyelv és kultúra védelmét. Eszerint a magyar nyelv szabad használata biztosított volt az iskolákban, a szellemi életben, a bíróságokon, valamint a közszolgáltatási és közigazgatási intézményekben.
A rendszerváltás után 1991-ben Nyugat-Európa emberjogi okmányaira épülő alkotmánytörvény rendezi a nemzeti és etnikai közösségek jogait, amely kimondja: az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van a kulturális önkormányzatra, anyanyelvük és írásmódjuk szabad használatára a magán- és közéletben, a nemzeti szimbólumaik használatára. A helyi önkormányzatok rögzíthetik kettő vagy több nyelv és írásmód hivatalos elfogadását.
Tehát a horvát jogrend a nyelvek egyenjogúsága és egyenrangúsága elvéből indul ki és arra alapoz. Az anyanyelv szabad használatának nincsenek elvi és hatalmi akadályoztatásai.
A Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság külügyminiszterei 1995. április 5-én Eszéken aláírták a magyar és a horI. kötet 217vát kisebbség védelméről szóló egyezményt, amely többek közt biztosítja a kisebbségek nyelvén oktató óvodák, általános és középiskolák, illetve a felsőoktatási intézmények megfelelő szerveződését, valamint új oktatási intézmények létrehozását. Az egyezmény kimondja a vezeték- és keresztnevek anyanyelvi használatához való jogot.
Ez európai formátumú, demokrácia-elvű kisebbségvédelmi jogrend, amely azonban a háború miatt csak részben valósulhatott meg, illetve eltorzult.
A valóság:
A háború kitörésekor (az 1990/1991-es tanévben) Horvátországban
5 magyar nyelvű óvoda volt 150 gyerekkel (Vörösmart, Csúza, Laskó, Kopács, Várdaróc, Kórógy),
4 kétnyelvű óvoda 100 gyerekkel (Batina, Hercegszőllős, Pélmonostor, Szentlászló),
5 magyar nyelvű négyosztályos iskola,
5 magyar nyelvű nyolcosztályos iskola (Vörösmart, Laskó, Újbezdán, Dályhegy, Kórógy),
2 kétnyelvű nyolcosztályos iskola – összesen 640 tanulóval,
19 iskolában 1100 diák tanulta az anyanyelvét magyar nyelv- és irodalomórákon,
1 szakközépiskolában (Pélmonostor) 150 diák járt kétnyelvű tagozatra.
S a háború után:
Egyetlen óvoda maradt 22 gyerekkel Eszéken, amit a Horvátországi Magyarok Szövetsége támogat. A tervek szerint az elkövetkező tanévben egy másik csoport is indul.
Eszéken egy általános iskolai tagozaton 26 magyar gyerek tanulja magyarul a tantárgyak kétharmadát. Ezenkívül már csak anyanyelvápolás folyik 16 eszéki, egy zágrábi és 6 vidéki iskolában.
Az 1994/95-ös tanévben 669 diák tanult magyar nyelvet az általános iskolában. 60 gyerek tanul magyar menekülttáborban (Mohács, Siklós), 34 diák szakközépiskolában tanulja a magyar nyelvet, 22 pedig a zágrábi egyetemen. Összesen tehát 833 magyar diák tanulta valamilyen formában az anyanyelvét ebben a tanévben.
I. kötet 218Szomorú összeadás. Az elmondottakból kitűnik, hogy a háború szinte teljesen szétzilálta a horvátországi magyar iskolákat. Alapjában már csak tagozatos – tehát kétnyelvű – oktatás, illetve anyanyelvápolás folyik a horvát iskolákban.
Mi lehet a teendő?
A Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Pedagógusfórum és a Magyar Néppárt tervezetet készített egy Magyar Oktatási Központ létrehozására a szülőföldre való visszatérés utáni időre.
Ezt a kritikus helyzetet a horvátországi magyarok önerőből nem oldhatják meg. Javaslom tételekre bontani a horvátországi oktatás és kultúra helyzetét. Javaslom, hogy a HMSZ a helyzet kezelésére készítsen konkrét tervet a segítés tárgyát és módját illetően. Az Anyanyelvi Konferencia és az MVSZ kárpát-medencei titkársága vállaljon magára tárgyi és szellemi támogatást. Javaslom, hogy az MVSZ szomszédos megyei szervezetei nyújtsanak hosszúlejáratú programszerű segítséget. E támogatások megvalósítását félévenként ellenőriznénk.
Horvátországban a kisebbségvédelmi jogrend lehetőségei ellenére kicsire zsugorodott a magyar lét valósága. A küzdelem itt a megmaradásért folyik, a magyar művelődés puszta létéért. Ehhez kell alkalmazni a kezelést is.
Háborús viszonyok közt, a többségi nemzet türelmetlenségének rendszeres megnyilvánulásai közepette a vajdasági magyarok fogalmazták meg elsőként és legteljesebben igényüket a magyar autonómiára. Az 1992 áprilisában elfogadott dokumentum – szakértői tervezet – magába foglalta a részleges, illetve a teljes politikai-igazgatási és nyelvi-kulturális magyar helyi önkormányzatokat,
– a különleges státusú Magyar Autonóm Körzetet,
– valamint a személyi elvű kisebbségi önkormányzatot.
A messzire mutató, reményteli terv megvalósítása azonban várat magára. Ma a vajdasági magyarság megosztottságban, számában erősen megfogyatkozva küzd a puszta létéért, nyelvéért, iskoláiért. A magyar iskolák jelentik az anyanyelv megmaradásának egyetlen bástyáját. S ez a bástya a Vajdaságban is egyre nehezebben védhető.
I. kötet 219A Vajdasági Tartományi Képviselőház éppen a napokban hallgatta meg a nemzeti kisebbségek nyelvén való oktatás és nevelés helyzetéről szóló jelentést. A beterjesztői dicshimnuszokat zengtek az Európában egyedülállóan biztosított kisebbségi jogokról, a nemzetiségi iskolákban az oktatás magas színvonaláról. A magyar népcsoport képviselői ugyanakkor a felfokozott asszimilációra, a nem szerb nemzethez tartozó népcsoportok intézményrendszerének tudatos leépítésére hívták fel a figyelmet.
Az oktatási intézmények közül az óvodákba és a középiskolákba beíratott gyermekekről néhány friss számadat áll rendelkezésünkre.
A Vajdaság lakosságának 16,9%-a vallotta magát magyarnak a legutóbbi – 1991-ben tartott – népszámlálás során. Ezzel szemben a tartományi kormány által elfogadott ún. beiratkozási terv alapján a gyermekek 12%-ának (5.225) áll rendelkezésére magyar óvodai hely, 14,51%-ának (6.318 gyermek számára) pedig kétnyelvű óvodai hely. A vajdasági magyarok szórványban élő tagjainak további asszimilációja várhatóan fel fog gyorsulni, ugyanis a vajdasági kormány az iskoláskor előtti intézmények esetében meghirdette a kétnyelvű óvodák létesítését, mint követendő példát és példaértékű megoldást.
A szerbiai középiskolások beiratkozási tervének adataiból pedig az a következtetés vonható le, hogy a nyolcadik osztályt elvégző magyar tanulók közül csak nagyon kevesen juthatnak be az anyanyelvű középiskolába, mert a középiskolák első osztályos helyei közül csak 9,51% van fenntartva a magyar tannyelvű osztályok létesítésére, így várható, hogy ismét nagy létszámban távoznak a tehetségesebb diákok az anyaországba vagy iratkoznak a szerb tannyelvű osztályokba.
Milyen orvosságot lehet találni ezekre a bajokra? A három-lépcsős autonómia és a magyar iskolahálózat létrehozása alapvető célja mindkét vajdasági magyar politikai szervezetnek. Reménnyel tölt el bennünket, hogy ezekben az alapvető kérdésekben megegyezésre törekszenek a vajdasági magyarok politikai képviselői.
Az adott helyzetben a Magyarok Világszövetsége Vajdasági Országos Tanácsának különösen nagy hangsúllyal kell betöltenie integráló szerepét.
I. kötet 220Trianontól napjainkig, előbb a Csehszlovák Köztársaságban, most Szlovákiában az anyanyelvi oktatásért, az anyanyelvi kultúráért folytatott küzdelem állandó. Ma is ez a legféltettebb tulajdonunk: az iskola, az írásbeliség, az anyanyelv. Az elmúlt évtizedekben ezt érte a legtöbb támadás.
Sorozatosan egy más akaratot kívánnak velünk elfogadtatni, erőszakkal vagy mézesmadzaggal. Valamilyen izmus vagy ideológia nevében bekerítés indul – kiszorítás anyagi és szellemi tulajdonainkból. Sajnos ez folyamattá vált, amit ridegen bizonyít a II. világháború utáni történelmünk.
A háború után a szlovákiai magyarság törvényen kívül rekesztésének, megvesszőzésének szűntével 1949–50-ben indultak a magyar iskolák. Az indulást a győzelem hevülete kísérte, ám az azóta eltelt évtizedek arról tanúskodnak, hogy iskoláink erőteljesen megkoptak.
Az 1950–51-es tanévben 203 alapiskola működött, 1260 osztállyal, 30 ezer tanulóval.
Az 1970–71-es tanévben 490 alapiskola, 2854 osztállyal, 68.902 tanulóval.
Az 1992–93-as tanévben már csak 297 iskola, 2125 osztállyal, 47.347 tanulóval.
A rendelkező törvények (1960. évi 186. számú törvény) és a későbbiek meghatározták, hogy iskoláink tanítási nyelve a magyar. A kezdeti években önálló magyar igazgatósági intézmények voltak iskoláink. A tanítási nyelv megváltoztatásának első jelei már a hatvanas években jelentkeztek, mikor számos magyar iskolát – a gazdaságosság ürügyén – a helyi szlovák iskolával közös igazgatóság alá helyeztek. Számtalan tiltakozásunk ellenére sem sikerült a helyzeten változtatni.
Az oktatásügyi minisztérium 1977. szeptember elsejétől elrendelte a magyar óvodákban a szlovák alapfogalmak használatát. Az általános iskolák 5. évfolyamától a kétnyelvű terminológia elsajátítását, a 8. évfolyamtól pedig a tananyag szlovák nyelvű összefoglalását, hogy megteremtse a feltételeket a gimnáziumokban és a szakközépiskolákban a tantárgyak egy részének szlovák nyelvű oktatására. Ellenállás, a magyar nyelvterület egészét átfogó tiltakozás kényszerítette meghátrálásra az iskolaügy akkori felelőseit.
I. kötet 2211983 augusztusában jött a következő leépítési szándék. Törvénytervezet, amelynek az egyik bekezdése így szólt: esetleg szlovák nyelven oktassanak az illető nemzetiség nyelvének egyidejű tanítása mellett. Ismét a tiltakozások végtelen sora következett, amely közfelháborodássá erősödött. Először lázadt fel szinte egyhangúlag a Csemadok központi vezetése. A kormány és a parlament meghátrálásra kényszerült, iskoláink tanítási nyelve továbbra is az anyanyelvünk maradt.
Leépítés más irányból: 1977-től adminisztratív eszközökkel visszafogták a magyar pedagógusképzést. A nyitrai pedagógiai karon 1963-ban 192 magyar pedagógus nyert képesítést, a következő években lesorvasztották: 1982-ben mindössze 20. S a következő években 11, 27, 24, 28, 25. A magyar pedagógus társadalom elöregedett és elöregszik, utánpótlás pedig nincs. A magyar pedagógusképzés ügye mindmáig megoldatlan.
A következő felvonás az alternatív iskolák. Egy dolgot szükséges hangsúlyozni, Szlovákiában a magyarlakta területen kétféle iskola van: szlovák és magyar tanítási nyelvű. Ez már önmagában alternatíva, a szülő és a gyermek választhat. Néhány érdekes számadat ennek kapcsán: az 1993–94. tanévben az iskolaköteles magyar tanulók 30,5 százaléka szlovák iskolába járt. Kiragadott példák: a Rozsnyói járásban 1046 magyar gyerek (42,9%), Kassa-vidék 555 gyerek (35,7%), Galánta 1713 gyerek (26,2%), Érsekújvár 1818 gyerek (24,4%), Komárom 1480 gyerek (17,2%) s így tovább.
Az új alternatíva tehát már a második kör. Az egyik alternatíva mellé most már kell a másik is. Ez egyenesen a magyar tanítási nyelvű oktatást veszi célba. Az anyanyelvi oktatás közepébe vágni a kést. Szétszántani a maradék anyanyelv-földet.
A mézesmadzag most is ugyanaz: a szlovák nyelv tudása biztosabb egzisztenciát ad, tehát szocializálják a nyelv szerepét. Egyetlen mondattal: lefokozzák a tudást, az anyanyelvet.
Az új alternatíva lényege, hogy az óvodától kezdődően, illetve az alapiskola első osztályától a tantárgyak nagy részét szlovákul oktatnák. A fokozatosság elvét betartva évfolyamonként növelnék a szlovákul tanítandó tantárgyak számát. A nyolcadik osztályban már hat, illetve hét tárgyból kellene az ismereteket szlovákul elsajátítani. Ezeknek az ún. alternatív tárgyaknak az I. kötet 222oktatását szlovák nemzetiségű pedagógusok végeznék az átlagosnál magasabb fizetéssel.
Kétnyelvű oktatás a javából.
Miért nem jó ez nekünk?
Mert nem követi a kétnyelvűség elemi feltételrendszerét, nem a következő elvekből indul ki:
– A számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségnek elemi joga, hogy maga irányítsa belső ügyeit.
– A nemzetiségileg vegyes területeken a szlovák anyanyelvű gyerek számára is kétnyelvű iskolát kell létesíteni. A kölcsönös megismerés azonos mértékű kell legyen. A szlovák gyereknek annyit kell tudnia a magyar történelemről és a magyar nyelvről, mint a magyarnak a szlovákról. S az ilyen iskolában a magyart nemcsak tantárgyként, hanem tanítási nyelvként is kellene használni.
– A magyarok által lakott területen második hivatalos nyelvnek a magyarnak kell lennie. Ennek az intézményes kétnyelvűségnek ki kell terjednie az élet minden területére.
– A kétnyelvű iskolában a kisebbségi nyelv tanítását kell előnyben részesíteni – azaz a kisebb esélyű nyelvet.
A szlovák közélet által a kisebbségi nyelvhasználat most értelmezett (alárendelt, lefokozott) szerepe távolról sem felel meg a kétnyelvű oktatás feltételeinek. A kétnyelvű oktatás szlovák tervezete a nyelvi erőszak, a felgyorsított asszimiláció programja.
S még egy képtelenség. A tervek szerint már az alapiskola első osztályában szlovák nyelven tanítanák a matematikát és a környezetvédelmet. Didaktikai abszurditás, ami ellentmond minden tapasztalatnak.
Tehát az ilyen alternatív oktatásra, ilyen kétnyelvűségre egyértelműen azt mondjuk – nem.
Az elmondottak fényében érthetőbb: mindezek a tényezők együtt provokálták ki a szlovákiai magyarság komáromi áprilisi tiltakozó nagygyűlését. A közéleti nyelvhasználat területén Trianon óta folyik az egyenlőtlen birkózás a hivatalos nyelv – ma már az államnyelv – és a kisebbségi nyelv között. 1919 óta mindmáig ennek számos fordulója volt. Mindezt felsorolni lehetetlen. Csupán az utóbbi idő – jelenünket is meghatározó – tételeit lássuk:
I. kötet 2231991 januárjában a csehszlovákiai kisebbségek jogállásában kedvezőtlen fordulat történt. A Szövetségi Gyűlés Prágában ekkor fogadta el az alapvető jogokról és szabadságjogokról szóló alkotmánylevelet, s ezzel egyidőben hatályon kívül helyezte a nemzetiségek helyzetéről szóló 144/1968-as alkotmánytörvényt, azt a jogszabályt, amely a cseh és szlovák nemzet mellett a nemzeti kisebbségeket is államalkotónak tekintette. Ez a visszalépés zöld utat adott az anyanyelvhasználat visszarendezésének. E tekintetben ugyanis 68 többet mutatott fel, mint az ötéves, úgymond, demokrácia-idő.
A Szlovák Nemzeti Tanács által 1990 októberében elfogadott 428/1990 számú törvény, az úgynevezett nyelvtörvény, a szlovák nyelvet határozza meg a Szlovák Köztársaság nyelveként, s kötelezővé teszi annak használatát a természetes és a jogi személyek hivatalos jellegű szóbeli és írásbeli érintkezésében. A hivatalos nyelvről szóló törvény arra szolgál, hogy biztosítsa a szlovák nyelv egyeduralmát, kizárólagosságát, s korlátozza a szlovákiai területen élő nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatát. A szlovák nyelv számára privilégium, a magyar nyelv számára diszkrimináció.
Az állampolgári egyenjogúság torzója ez a törvény. Alapjában nyelvi hadüzenet. S azóta a többség és kisebbség elmérgesedett nyelvi háborúja csak szélesedik.
Újabban az államnyelvről szóló törvénytervezetet hagyott jóvá a szlovák kormány. A szlovák nemzetnek joga van nyelvének minden irányú védelmére, de ez a törvénytervezet nemcsak ennyit jelent. Tekintetnélkülietlen, kisebbségellenes, magyarellenes. Kizárólagos. Lealázó. A szlovák nyelv egyeduralmát biztosítja az állami jogalkotás szintjén. Ez a törvénytervezet párhuzamos az alternatív oktatás tervezetével. Tételeiben, irányulásában ugyanaz, csak emez a közéleti anyanyelvhasználatot szorítja vaskerítések közé.
Ha ezt eltűrjük, vállalt felelősségünkkel együtt értéktelenedünk el. Ha nem szállunk szembe ezzel a folyamattal. Ez a folyamat már túl van a nyelvművelősdi határain. Az anyanyelv oktatásbeli és társadalmi szerepének programszerű kiszorításáról van szó. A nyelvimperializmus után a többségi nemzet agresszív nyelvi sovinizmusáról van szó.
I. kötet 224S mi lehet a teendő?
– Ha nincsenek is kezünkben olyan eszközök, mint az államnyelv kormánybeli felelőseinek, legalább olyan hevülettel s szívóssággal kell felállítani anyanyelvünk védcölöpeit, mint azt a szlovák hivatalok teszik.
– Ki kell vívnunk a művelődésügy, a kultúra, a vallás, az információk anyanyelvhasználatának önigazgatását. Látjuk, hová vezet az albérleti viszony. Állandó kapcsolattartásra van szükség a magyar nemzeti nyelvvel, a nyelvi fejlődés ütemét tartani kell az anyaországéval. Nyelvvédelmi intézményt alakítani magunk számára Szlovákiában. Európa nyilvánossága előtt tiltakozni minden anyanyelvi jogsérelem ellen.
Erdély országnyi terület, s testére polipként tekeredik, fonódik az erőszak. Trianon óta zajló történelme a magyarság pusztító méretű visszaszorításának ideje. Az iskola, az anyanyelv hatalmas vérveszteséggel fizetett és fizet.
Az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat így fogalmazott: „Minden nép saját kebeléből választott egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, a közigazgatással és az igazságszolgáltatással”.
Az 1991 decemberében elfogadott alkotmány értelmében Romániában a hivatalos nyelv a román. Erdélyben a magyar nyelv helyzetét a II. világháborút követő évtizedekben erősítette az öröklött, fejlett oktatási rendszer hagyománya. A magyar tanítási nyelv volt minden fokon, s nemcsak az általános, hanem a szakoktatás területén is, ideértve felsőoktatási intézményeket is.
Először a közép- és felsőoktatási intézmények szervezeti önállóságát kezdték ki – kéttagozatos, román–magyar intézményeket hoztak létre. Ezzel kezdődött a magyar tagozatok elsorvasztása. A román mint tanítási nyelv egyre nagyobb szerepet kapott a magyar tannyelvű oktatási intézményekben is. Az önálló magyar nyelvű felsőfokú képzés szinte teljesen megszűnt. A 80-as évek végére leépítették a magyar szakoktatást. 1989-ben a magyar szakiskoláknak már csak 0,8 százalékában tanultak a magyar tanulók anyanyelvükön.
I. kötet 225A 80-as években Erdélyben, hasonlóan a Vajdasághoz, magyarul nem tudó pedagógusokat helyeztek a magyar iskolákba.
1991-ben a hatalomváltás után lépett életbe az új alkotmány, amely csak általánosságokban beszél a kisebbségek anyanyelvi oktatáshoz való jogáról. A részletes szabályozást alacsonyabb szintű jogszabályokra ruházza. Ezek pedig korlátozó jellegűek. Elmaradt a lepusztított szakoktatás újjászervezése. S nem indult újra a Bolyai Egyetem sem.
1990-től kezdődően a romániai tanügyet főként kormányhatározatokkal, illetve rendelkezésekkel irányították. Szinte minden ilyen kormányrendelet visszalépést és korlátozást jelentett a nemzeti kisebbségek oktatásában. A kormányhatározatok a műszaki tantárgyaknak, valamint Románia történelmének és földrajzának román nyelven történő oktatását írták elő.
A 283/1993 számú kormányhatározat diszkriminatív bekezdést tartalmaz. A nyolcadik bekezdés számbeli korlátozás nélkül engedélyezi a román nemzetiségű tanulókból álló csoportok megszervezését a többségben nemzeti kisebbségek által lakott vidékeken. Ugyanez nem vonatkozik a kisebbségekhez tartozó tanulókra, annak ellenére, hogy az alkotmány 16. szakaszának egyes bekezdése minden állampolgár számára egyenjogúságot biztosít „a törvény és a közhatóság előtt előjogok és megkülönböztetések nélkül”.
Románia alkotmánya „garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek azon jogát, hogy megtanulhassák anyanyelvüket, és ezen a nyelven képezhessék magukat”.
1994 júniusában a román parlament képviselőháza új tanügyi törvényt dolgozott ki és fogadott el. A képviselőház által elfogadott tanügyi törvénytervezet az alkotmány előírásainak ellentmondó korlátozások halmaza.
Ilyenek:
– 118. szakasz 2. bekezdés: „a gimnáziumi (5–8) és líceumi (9–12) oktatásban a románok történelmét és Románia földrajzát a román tannyelvű osztályokéval azonos tanterv és tankönyv alapján román nyelven tanítják.”
– 120. szakasz 1. bekezdés: „a jogi, műszaki, mezőgazdasági és közgazdasági szakképzés román nyelven folyik.”
Bizonyos tantárgyak román nyelven történő tanítása korláI. kötet 226tozza az anyanyelvű képzéshez való jogot. Ennek a korlátozásnak következményeként a magyar tannyelvű szaklíceumi osztályokban a tantárgyak felét, vagy annál is nagyobb hányadát román nyelven tanítják.
– 122. szakasz: „a nemzeti kisebbséghez tartozó jelentkezők az oktatás bármely szintjén szervezett felvételin csak abból a tantárgyból vizsgázhatnak anyanyelvükön, amelyet azon a nyelven tanultak.”
A középfokú tanulmányaikat román nyelven végzettek közül sokan szeretnének magyar nyelven felvételizni, illetve továbbtanulni – a fenti rendelkezés ezt megakadályozza.
A törvénytervezet általános rendelkezésében markánsan jelen van a nemzetállam eszméje.
– 4. szakasz 2. bekezdés: „az oktatás-nevelés célja a haza és a román nép történelme, illetve hagyománya iránti szeretet táplálása”.
– 8. szakasz 1. bekezdés: „az oktatás minden szinten román nyelven folyik”.
– 8. szakasz 3. bekezdés: „a román nyelv – mint hivatalos államnyelv – tanulása és elsajátítása nemzetiségre való tekintet nélkül minden román állampolgár számára kötelező”.
– 8. szakasz 4. bekezdés: „a hivatalos okmányokat mind az állami, mind a magánintézményekben román nyelven adják ki”.
– 9. szakasz 2. bekezdés: „az állam által elismert felekezetek egyházi személyek képzésére sajátos oktatási hálózat szervezését kérhetik. A tantervet a tanügyi és a vallásügyi minisztérium hagyja jóvá”.
Ennek értelmében megfosztják az erdélyi egyházakat attól a hagyományos joguktól, hogy bármilyen típusú, nemzeti közösségük igényeinek megfelelő iskolákat szervezzenek.
– 11. szakasz: az oktatás kétpillérű: állami és magán, a költségvetésből viszont csupán az állami oktatás fenntartására futja.
A felekezeti oktatást – a 9. szakasz korlátozásaival együtt – magánoktatásként ismerik el, az elkobzott felekezeti iskolákat és vagyonukat nem szolgáltatják vissza. Ez a tétel is csak növeli az igazságtalanságok és jogsértések végtelen sorát.
Sajnos a képviselőház figyelemre sem méltatta azokat a javaslatokat, amelyeket a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa 1993. júI. kötet 227lius 14-i ülésén a tanügyi törvénytervezet kapcsán a teljes jogú anyanyelvi oktatás biztosítása érdekében megfogalmazott és a képviselőház elé terjesztett.
A román parlament felsőháza 1995. június 27-én jóváhagyta az új tanügyi törvény szenátusi változatát. Ezzel a parlament felsőháza egy olyan törvényt hív életre, amely magán viseli a nyelvi sovinizmus és a nyelvi diktatúra jegyeit. Az új tanügyi törvény szenátusi változata sokszorosan túltesz a képviselőház előterjesztésén.
– 116. szakasz: kihagyja az anyanyelvű képzéshez való jogot.
– 117. szakasz: A képviselőházi változat, a csoportok, osztályok, tagozatok mellett önálló oktatási egységek szervezését teszi lehetővé. A szenátusi változatból kimarad az önálló egységek szervezésének lehetősége. Az első két bekezdésben olyan kitételeket fogalmaz meg, amelyek az eddigi gyakorlattal szemben csak a „tömegmagyarság, vagy számottevő arányban nemzeti kisebbség által lakott területeken, megfelelő számú kérés esetében, a lehetőségek függvényében és a nemzeti oktatási rendszer keretén belül”, a Tanügyminisztérium jóindulatának kiszolgáltatva teszi lehetővé a nemzeti kisebbségek számára, hogy az állam nyelvének elsajátítására és az e nyelven folyó oktatásra vonatkozó rendelkezések ne változzanak.
– 118. szakasz, 1. bekezdés: A képviselőházi változat, elemi és gimnáziumi szinten, lehetővé teszi a román nyelv és irodalom sajátos, a nemzeti kisebbségek részére előírt tantervek és számukra kiadott tankönyvek alapján történő tanítását. A szenátusi változat, minden oktatási szinten, a román osztályokéval azonos tanterv és tankönyv használatát írja elő a következő tantárgyak esetében: román nyelv és irodalom, állampolgári nevelés, a románok történelme és Románia földrajza. Kitételként szerepel, hogy ezekből a tantárgyakból a vizsgáztatás is románul történik.
– 118. szakasz, 3. bekezdés: A képviselőházi változat előírja, hogy az egyetemes és a román történelem keretén belül, a Románia területén élő nemzeti kisebbségek történelmére és hagyományaira is kitérhetnek. Ezzel szemben a szenátusi változat a nemzeti kisebbségekkel való együttélés mozzanatainak oktatását írja elő.
– 118. szakasz, 4. bekezdés: A képviselőházi változat fakulI. kötet 228tatív tantárgy keretén belül lehetővé teszi a nemzeti kisebbségek történelmének és nemzeti hagyományainak tanítását. A szenátusi határozat törli a bekezdést.
– 121. szakasz: A szenátusi változat tovább korlátozza az anyanyelvű felsőoktatást: a művészképzést színészképzésre redukálja.
– 122. szakasz: A szenátus változata szerint a jelentkezők csak abban az esetben felvételizhetnek anyanyelvükön, ha az intézményben ezen a nyelven is folyik oktatás. Anyanyelvű oktatási – elsősorban szakoktatási és felsőoktatási – hálózatunk szűkös keretei között így tovább fokozódik az esélyegyenlőtlenség, a diszkrimináció.
– 124. szakasz: A képviselőházi változat, a nemzeti kisebbség nyelvén is oktató intézmények vezetésében, a szakmai kompetencia figyelembevétele mellett arányos képviseletet ír elő. A szenátusi változat a szakaszt ebben a formában törli. Az új változat szerint az a méltányos, ha fiataljaink – szakmai rátermettségük bizonyítékaként, saját érdekükben, az esélyegyenlőség biztosítása céljából – az államvizsga szerves részeként, kötelező módon román nyelvvizsgát tesznek.
S ezen túl az anyanyelvhasználat: jogsértések végtelen sora közigazgatásban, az önkormányzatok tanácsüléseinek ügyvitelében, beadványozásban, a helységnevek és köztéri feliratok ügyében, a cégi ügyvitelben, a prefektusok eluralkodásában…
A helyzet minősítéséhez már nehéz jelzőket találni. Ezt már nehéz fokozni. Ez már a nemzetállam kíméletlen harca az erdélyi magyarság anyanyelvével szemben. Ez már nyelvi háború. Amit Szlovákiában és Romániában tesznek a magyar nyelvvel, mélyen megalázó és felháborító. Ez már nemcsak a határon kívüli magyar közösségeket sújtja a porba, hanem megalázza a magyar nemzetet, Magyarországot. Az erdélyi magyarság, az erdélyi magyar nyelv számára nincs más kitörési lehetőség ebből a helyzetből, mint az önkormányzati autonómia, az oktatásügy, a kultúra, az anyanyelvhasználat és a tájékoztatás önigazgatási autonómia-rendszere.
Ebben a helyzetben szükség van közös magyar gondolkodásra, közös magyar cselekvésre.
Erdély magyar – római katolikus, református, evangélikus, I. kötet 229unitárius – magas rangú egyházi személyiségei, érsek és püspökök 2 millió erdélyi magyar keresztény nevében levélben fordultak az Európa Tanács elnökéhez, meghallgatást kérve ez ügyben.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Közgyűlése állásfoglalásban tiltakozott az új román tanügyi törvény elfogadása ellen.
„Semmiképpen nem fogadhatjuk el jelenlegi formájában a tanügyi törvényt, s ellene testvéregyházainkkal, érdekvédelmi szövetségünkkel együtt a tiltakozás minden törvényes eszközével élni fogunk. Ha szükségesnek mutatkozik, minden lehetséges eszközt igénybe fogunk venni, így a polgári engedetlenség különböző formáit is, hogy felhívjuk a hazai és a nemzetközi közvélemény figyelmét az egyházunkat és nemzeti közösségünket ért súlyos sérelmekre.”
A Magyarok Világszövetsége Elnöksége csatlakozik és támogatja a tiltakozást, támogatja a szlovákiai és erdélyi magyarság anyanyelvért folytatott küzdelmét. S kéri a Kárpát-medence magyarságát, a világ magyarságát, támogassa e küzdelmet. Kívánjuk és akarjuk, hogy munkánkra, embert s népeket becsülő érzésünkre alapozva, legyen meg a magyar engedetlenség napja és ideje.
Nem szeretném dramatizálni a helyzetet, de úgy érzem, nyelvi háború küszöbén állunk, vagy már benne is vagyunk. A nyelvtörvényekben soha nem látott erővel tör ránk az asszimiláció erőszakossága. Innen már nincs hova hátrálni. E helyzetnek nincsenek, nem lehetnek békéltető, egyezkedő magyarázatai.
Az önvédelem erős eszközére van szükségünk. Közös kárpát-medencei védővonalat kell alakítanunk, a művelődésügy, a kultúra, a nyelvhasználat, a tájékoztatás belső önkormányzatát – önigazgatását.
Az anyanyelvhasználat gondjait szorosan össze kell kötni az autonómia-programokkal.
Javaslom, a magyar parlament hozzon törvényt a magyar nyelv – a határon túli magyar közösségek anyanyelvének védelméről.
I. kötet 230Javaslom, hogy a nemzetiségi területeken alakítsuk ki a nyelvvédelem intézményes központjait – hivatalait.
Javaslom átértékelni az Anyanyelvi Konferencia programját, s tevékenységében meghatározó súlyt adni a nemzetiségi nyelvvédelemnek s az abból következő teendőknek.
Javaslom, hogy az Anyanyelvi Konferencia és a Magyarok Világszövetsége az érdekelt és felelősséget hordozó intézmények bevonásával szeptember végéig dolgozza ki a nemzeti nyelvvédelem stratégiáját.
A ’94-es esztendő határán vesztett reményeket vitt és illúziókat hozott az idő. Az elmúlt öt esztendő, illetve másfél évtized mélyén fogant események áramlanak bennünk s rajtunk kívül. A kommunizmus bukásával nem jött el a kiteljesült szabadság kora. A közép-kelet-európai forradalmakat már fenntartással jegyezzük – inkább rendszerváltásról beszélünk. Nem aratott győzelmet a jólét sem. A szegénység rémítő árnyként borul az új társadalmi rendszerekre. Béke van a földön, de a világ különböző területein, így a mi térségünkben is földönfutók ösvényei csíkoznak az országhatárokon át. S a menekülttáborok felkiáltójelekként figyelmeztetik a gondtalan mosolygókat. A nagyhatalmak csökkentik fegyvereik számát, ám a helyi háborúk sokasága pirosra festi a világbéke idilljét.
Fény és árnyék, illúziók és illúzióvesztések – életünk valós gondjaitól szorongatva.
Térségünk közeljövőjének nagy kérdése: Közép-Kelet-Európa felzárkózása Európához, illetve európai integrálódásunk. Sokszorosan deklarált szándék, de valósulását számos tényező akadályozza:
Elsősorban a történelem igazságtalanságai, beidegződései. Előítéletei. Közép-Kelet-Európa, a Kárpát-medence a történelem máig érő erőszaksorozata. Birodalmak és az erőszak jelenléte. A birodalmi és nyelvi imperializmus jelenléte.
Behatároló tényező a polgári fejlődés megkésettsége e térségben. A nemzeti kultúrák megkésett kiteljesedése. Sajátos jelensége a térség fejlődésének a kultúra politikát teremtő ereje, kultúra és politika összefonódása.
Meghatározó tényező Trianon, s ennek következtében a magyarság szétszórtsága és megosztottsága.
Behatároló tényező a második Trianon, a második világháború utáni erőszakos párizsi szerződés.
Meghatározó tényezője a térségnek a nemzetállam kísértő eszméje, s az ennek nyomán kialakuló nemzeti és gazdasági nacionalizmusok.
I. kötet 232Közép-Kelet-Európa létének máig behatároló tényezői a történelem oktalan bosszúállásai. A zsidóság tragédiája, a magyarság II. világháború utáni megveretése. A kitelepítések, a deportálások, az elhurcolások, a száműzetések, az etnikai tisztogatások s az elmenekülések. A történelmi bosszúállások sora mindmáig tart: az erdélyi menekültek és újabban a délvidéki magyarok földönfutása, Jugoszlávia pokla.
Meghatározó tényező az anyanemzettől elválasztott részek, a nemzetiségek, a nemzeti közösségek, a határokon kívül élő közösségek rossz történelmi emlékezete.
Megjegyezték a térséget a dominanciák, elsősorban a birodalmiak, majd később a lokális dominanciák, a magyar, a cseh, a román, a szerb dominanciák.
Megjegyzi a térséget a másság tiszteletének hiánya, a másság iránt mutatkozó érzéketlenség és ellenséges érzület. A Monarchia utódállamaiban a többségi nemzetek részéről tapasztalt kisajátítások és eltulajdonítások.
S a jelen behatároló tényezői: a ’89-es rendszerváltás óta kibontakozó, nemzeti érdekű államhatalom építése; a határon kívül élő magyarok politikai pártjainak, mozgalmainak programja, politizálása.
Sokan mondják, írják, bizonygatják a magyar–szlovák, a román–magyar, a magyar–szerb kiegyezés szükségét. Igen, beérett történelmi igény ez. Keserűen kell tudatosítanunk, hogy sokféle akadályt s nagy lelki távolságokat kell leküzdenünk ahhoz, hogy leomoljanak s elporladjanak a Kárpát-medence elválasztó falai.
A Közép-Kelet-Európa térségében élő népek, nemzetek, kisebbségek, etnikai csoportok számára a történelem s a mindenkori jelen többletének – küzdelem az ára. Mi a küzdelem és küzdés történelmét éljük.
A magyarság 20. századi történelmének legnagyobb drámája: megosztottságunk. A háború utáni évtizedek mélyében érlelődött a történelmi igazságtalanság elleni lázadásunk. A történelem hazug hordalékának rétegein áttörve jutottunk el az együvé tartozás, a magyar egyetemesség gondolatához: az igazságkeresés tűz alatt tartott útjára.
Az önrendelkezés válik rendezői elvvé a térségben. Fogalmazhatnánk így is: az önrendelkezés öröme és réme járja I. kötet 233be Közép-Kelet-Európát. Vannak az elvnek erélyes ellenzői: felforgatja a világot, anarchiához vezet és háborúveszélyhez – magyarázzák. Számos politikus, párt és mozgalom kisajátítja az önrendelkezés elvét; ez a jog csak a nemzeteket illeti meg, hangoztatják a nemzetiszínű politikák „egybehangzó” érveként. Így sajátítják ki az egyént és mindennemű közösséget megillető szabadságjogot. Így teremtik meg a „demokráciák” másodrendű polgárait: ami a többségnek, a hatalmat képviselő és megtestesítő többségnek szabad és lehet, az a kisebbségnek tilos.
Számunkra, számomra az önrendelkezés ilyetén értelmezése elfogadhatatlan.
A szlovákiai magyar politikai pártok és mozgalmak az önrendelkezés elvéből eredeztetik a nemzetiségi (kisebbségi) önigazgatás elvét és jogát. Az önigazgatás tételére építve dolgoztuk ki a magyar koalíció alkotmánytörvény-javaslatának elveit.
Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom ellenzéki koalíciót képez. Ennek megfelelő ellenzéki politikát folytatunk a parlamentben. Eddig nem fogadtuk el a kormány egyetlen olyan dokumentumát sem, amely szerintünk – nemzetiségi vonatkozásban – nincs összhangban az európai jogrend normáival. Hatalmi pozíciók nélkül vállalkoztunk a lehetetlenre.
Utat, utakat keresünk.
Az 1989-es rendszerváltás magában hordja a reményt, de a remény elvesztését is. S nekünk, magyaroknak mit hozott a változás? Sokaknak kisebb darab kenyeret. A politika térképén a helyi önkormányzatokat, az etnikai alapon történő szerveződés lehetőségét, a parlament fórumát.
Itt húzták meg a piros vonalat. S hány ilyen piros vonalat húztak már kisebbségi történelmünkben?
Háború utáni históriánk az illúziók és az illúziók elvesztésének sorozata. De ne kezdjem túl messze: 1968 alig néhány hónapjában a parlamentnek lett magyar alelnöke, nemzetiségi bizottsága, a kormánynak nemzetiségi minisztere, öt nemzetiségi miniszterhelyettese, működő nemzetiségi tanácsa, az iskolaügyi minisztériumnak erőteljes nemzetiségi főosztálya. Az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény máig meg nem haladott okmány. Sorolhatnám…
A seregek 1968-as bevonulása meghúzta a piros vonalat, s a I. kötet 234hetvenben kezdődő konszolidáció az internacionalizmus ideológiájával tudatosan felszámolta 1968 nemzetiségi vívmányait.
Keserű pirula, elveszett esély, elveszett illúziók.
Új remény az 1989-es rendszerváltás. Az első parlamenti választás után lényegében egy parlamenti és egy kormányalelnöki tisztséget sikerült kicsikarni. A dicsőség kürtjei szóltak ugyan, de örömünnep ebből sem lett.
Remények elvesztése itt és akkor is. Nem igazolódott az a tétel, hogy a nagy pártok részeként kell alakítani, illetve gyakorolni a nemzetiségi politikát. Nem nyert igazolást az a liberális szándék sem, hogy előbb az emberi jogokat kell kiküzdeni, a nemzetiségi gondok majd aztán következhetnek. És a cseh liberalizmusba vetett nagy bizalom számomra lehangoló csalódás. Hasonló csalódásom Václav Havel személye.
Esélyek, remények, illúziók és azok elvesztése. Aztán az 1992-es parlamenti választások húzták meg a piros vonalat. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kormányzópárt lett, s egypárt módra kezdődött el a hatalom szervezése. Lesújtó, hogy a kormány és az állampolitika szinte a kezdetektől fogva ráhangolódik a magyarellenességre. A vezérre építő politika ellenséget csinál: mi leszünk az, a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség, s különösen e közösség politikai képviselői.
Az önálló szlovák állam megalakulásával felerősödött az egypártrendszerű államhatalom központi és helyi gócainak építése. A magyar nemzetiségűek az államhatalom központi szerveiből szinte kivesztek. Az egyes miniszterektől kapott kimutatások arról tanúskodnak, hogy részvételi arányunk a végrehajtó hatalomban a hatvanas évek szintjére esett vissza – referensek, azok is csak mutatóban.
A kormány nemzeti érdekű politikát folytat. Ezzel a folyamattal szövődik össze az erős kezű vezető szüksége, ideálja, s egyben illúziója is. Ez a politikai gyakorlat teremti meg a másodrendű polgárok státusát.
Nehéz egy olyan politikai közegben, amelyben, sokszori kezdeményezésünk ellenére, a kormány nincs velünk beszélő viszonyban. Ehelyett vádaskodások sora, mely szerint kéréseinkkel és igényeinkkel veszélybe sodorjuk a köztársaságot. Eszerint a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség az ország rossz I. kötet 235szelleme. Vádlott és bűnös. S minden felelősség a nyakunkba szórva.
Az 1989-es rendszerváltás óta először Michal Kováč, a köztársaság elnöke kezdett velünk utat és megoldásokat kereső párbeszédet.
Saját magunknak, szlovák polgártársainknak tudatosítani kell egy dolgot: nem a határok, hanem Trianon szellemének megváltoztatására törekszünk. A kisebbségi állapotból adódó egyenlőtlenség ellen, a másodrendű polgár érzése és állapota ellen tiltakozunk. Egyenjogúságunkért és egyenrangúságunkért küzdünk.
Sokéves tapasztalat: a hatalommal való egyezkedés elkerülhetetlen, ám az eredményei kétségbevonhatók. Amit az egyik politikai hullám hoz, azt elviszi, elviheti a másik. Amit az egyik időtől ki lehet csikarni, elveszi a másik.
Ezért a magunk útját kívánjuk járni, az önerejű politikai építkezés útját. A nemzetiségi önigazgatást a helyi önkormányzatokra, az önkormányzatok társulására, a regionális önkormányzati szerveződésre kívánjuk alapozni. Ez adhat magasabb szintű lehetőséget gazdasági és közösségi életünknek.
Célunk az autonóm polgár s az autonóm közösség. Nem érdekünk a konfrontáció. A jogrend és a törvények eszközeivel kívánunk érvényt szerezni javaslatainknak.
Úgy érzem, erősítenünk kell közösségünk belső szervezettségét, valamint politikai cselekvésünk legitimitását.
Támogatni, erősíteni kívánjuk azt a folyamatot, amely europaizálja a nemzeti kérdés megítélését.
Szólamok ismétlése helyett felelős párbeszédet kívánunk kezdeményezni és folytatni autonómia-javaslatunkról a Szlovák Köztársaság felelős politikai tényezőivel.
Részesei s munkálói kívánunk lenni térségünk regionális társulásainak, Közép-Európa államai egymáshoz közelítésének s létfontosságú szövetségeinek.
Oktalan drámák és tragédiák sora vonalazza és pettyezi be a szlovákiai magyarság embertérképét. Emlékezetünkben vágatokat mélyít az eszmék, az ideológiák okozta életirtás. Az első háború, majd a második, s annak utóideje – gyászoló idő. A Kárpát-medencében a zsidók tragédiája mellé magasodik a magyarok pusztítása. Az Új Szóban nem is olyan régen fejezték be kisebbségi történelmünk megrázó névsorának közlését: akikért nem szólt a harang, emberekért, akiket galád csalással hurcoltak ismeretlen távolságokba – bűnhődni és meghalni.
A szlovákiai magyarságra – történelmünk hetven esztendejében – a politika két kézzel szórta a sokféle hamis vádakat, a csinált bűnöket, s osztotta büntetéseit.
Igaztalan bűnök és oktalan bűnhődések teszik sebhelyessé emlékezetünket és önérzetünket. Ártatlan halálok terhelik igazságérzetünket.
S volt egy évtizedekig tartó eltorzulás: az igazságot és igazságtalanságot az osztályszempontok szűrőjén mértük. Munkások, a munkásmozgalom alakjai lettek-lehettek csak hősök, ellenállók, emléktáblákra véshetők, szoborba önthetők, a haladás, a hősiesség, a helytállás s a kor jelképei.
Az emberi lét, az emberi cselekvés megítélésének kizárólagossága érvényesült – fejlődést gátló, fölborult értékrend.
A túlhajtott munkásmozgalmi heroizmus „dicsőségtábláján” sem álltunk a messze látható magaslatokon – amolyan táblácskák, egyszerű kis buszták, vörös sarkok a nagy színházterem hátsó soraiban…
Kisebbségi létünk sok évtizedes jellemzője: az önvédelem, az önvédelem reflexe, az élet, az egzisztencia szűk határainak körülkerítése és védése. S a félelem. Ez a közérzet pedig inkább lefokozza, mintsem rangosítaná önmagát.
Igen, „vétkeink” voltak, érdemeink alig. Háború utáni emlékezetem képernyőjén nincs semmi olyan osztályzat, amely nemzetiségként, közösségként érdemesített volna bennünket.
I. kötet 237Elismerések helyett számonkérések sora, az első köztársaságban a lojalitás, ötven után a szocialista hazafiság…
Hűség az ország, a többség és a párt iránt – állami követelmény.
Nem volt magunk által alakított, belső értékrendünk. Az alattvalói szellem s kisebbségünk érzelmi és politikai bekerítéséből Fábry tör ki nagy erővel. A fábryi életmű a fasizmus s a birodalmi gondolkodás antitétele. A vádlott megszólal – a többségi nemzet uralmi fölényének antitétele. Fábry nem pártban, hanem népi közösségben – magyarságban gondolkodik. S az önvédelmi reflexen túl fegyvert ajánl, a vox humana gondolatát. Azaz: érdekeink védelmét, hűséget önmagunk létéhez, erkölcsi helytállást. A többségi politika brutalitásával a kultúrát, az erkölcsi tartást állítja szembe.
Ma már nyilvánvaló, hogy nagy elszánás, mérkőzés volt ez, de egyenlőtlen küzdelem. Emellett a vox humana gondolata gerjesztette a szlovákiai magyarság önbizalmát, önmeghatározó képességét.
Szélesítette belső értékrendünk alakítását a 60-as évek kibontakozó prózairodalma. Háború utáni megveretésünk, drámáink elmondása igazmondásra való törekvés. A sorsirodalom, a bakatörténelem, a kisember védtelensége a történelem töréseiben és hullámverésében. A nemzeti kultúrához való kötődésünk erőteljes szándéka.
Erősítette politikai önlátásunkat a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenysége.
Kisebbségi történelmünk és emlékezetünk nagy adóssága Esterházy János. Évtizedekig ismeretlen sírhely volt emléke is.
Esterházy Jánosért sem szólt a harang, mártíromsága a háború utáni Csehszlovákia szégyene. Esterházy személyében és családjában a felvidéki magyar katolikus arisztokrata jelenik meg – ellenzékiként. Az az arisztokrata, aki felelősséget érez és vállal a magyarság kisebbségi és nemzeti közösségéért.
Esterházy János antifasiszta, antiember. „A nemzetiszocializmus tisztára német termék, melyet a magyar párt sohasem fog elfogadni” – írja a fasizmus felvonulása idején. „Szlovákiát teljesen zsidótlanítani kell” – jelentette ki Hitler. A Szlovák Köztársaság kormánya, parlamentje aláveti magát a führer utasításának.
I. kötet 238S az emlékezetes 1942. május 15-e, zsidótörvény egy ellenszavazattal: gróf Esterházy János.
„Esterházy a legbátrabb ember Közép-Európában” – mondták róla a németek is.
Esterházyék zsidókat bújtatnak, zsidókat mentenek, nővére, Lujza az illetékes minisztériumban házalva, segítséget keresve, ezt találja az ajtókra írva: „Zsidók érdekében tilos minden közbenjárás”.
A front közeledtével a menekülést ajánlják Esterházynak. Válasza ez volt: „…Nem akarom Hitlerék segítségével menteni bőrömet.”
1945 májusában Husákhoz indult egy beadvánnyal, ekkor tartóztatták le. Innen kezdődik hamis vádakkal földbe sulykolt életének drámája. Még a pozsonyi börtönben mondta: „…tudom, hogy az ügyész fejemet akarja. Kész vagyok meghalni, ha kell.”
1945 júliusában a Szovjetunióba deportálják. A vonatból kidobott kis cédulán ez állt: „Esterházy Jánost és társait a régi csehszlovákiai magyar pártból Moszkvába deportálják. Magyarok, mentsetek meg bennünket!”
Nővére segítségért futkos, persze az illetékes miniszter ajtaján az ismert szöveg: „Magyarok érdekében tilos minden közbenjárás.”
1947-ben távollétében halálra ítélik, kérelmek sora után hazahozzák, itthon életfogytiglanra változtatják az ítéletet – börtönlakó haláláig.
A könyörgő kérvényekre azt válaszolta a mírovi börtön igazgatója: nem adjuk ki maguknak a foglyot sem élve, sem halva. Fájó, így történt, ma sem tudni, hol nyugszik Esterházy János.
Mindnyájunk vesztesége, hogy a szlovákiai magyar ellenállásnak e nagy alakja csak késve, évtizedeken át elhallgatva került figyelmünk terébe.
A fasiszta szlovák állam parlamentje 1942. május 15-én szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Egyedül gróf Esterházy János szavazott ellene. A szlovákiai magyar képviselők kezdeményezésére ezt a napot a szlovákiai magyarság országos emléknapjává nyilvánítjuk. E szándék részeként „A helytállásért” díjat alapítottuk, amelyet 1994. május 15-én adunk át először az arra érdemesnek Komáromban.
I. kötet 239Nem ünnepelhetünk dicsőséget, győzelmet sem – áldozatok emlékét kívánjuk felmutatni.
Emlékoszlopok hálózzák be a szlovákiai magyarság lakóterületeit. Az emlékművek tábláin nevek: frontkatonák, zsidók, erőszakkal elhurcoltak nevei, ahogy a halál válogatta őket egymás mellé. Prolit, parasztot, kisembereket, s a névsorba került Esterházy János.
A halálnévsorokat teljessé tehetnénk. Minden névhez odaírhatnánk: In memoriam – A helytállásért. Igaztalan halál, helytállás az élőkért, áldozat az élőkért.
Az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar iskolákért, a magyar nyelv egyenrangúságáért, a nemzeti közösségek jogegyenlőségéért hívott össze tiltakozó nagygyűlést július 27-én a debreceni református Nagytemplomba a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Katolikus Püspöki Kar, az Anyanyelvi Konferencia, a Tiszántúli Református Egyházkerület és a rendezvény házigazdája, a Magyarok Világszövetségének Hajdú-Bihari Szervezete.
A Nagytemplomban a Magyar Távirati Iroda jelentése szerint több mint háromezren vettek részt a nagygyűlésen, a kint rekedtek a kollégium kertjében hangszórókon követték az eseményeket. A Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és a Délvidékről csaknem ezren érkeztek Debrecenbe, ötszázan pedig vonattal mentek a nagygyűlésre Budapestről. A hazai politikai élet több ismert személyisége is ott volt a Nagytemplomban, köztük Für Lajos, Csurka István, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Surján László, Latorczai János, Sára Sándor, Püski Sándor, Orosz István, Jeszenszky Géza.
A nagygyűlés előhangja egy, a fiatalok számára meghirdetett találkozó volt, ugyancsak történelmi helyszínen, a Református Kollégium oratóriumában. Ezen a kétórás rendezvényen körülbelül négyszáz fős hallgatóság előtt az előadók a történelmi hagyományőrzés és az oktatásügy szempontjából, valamint a történész és a kisebbségi kultúrpolitikus szemszögéből elemezték a nyelvünk, nemzetiségi iskoláink megmaradásáért folytatandó küzdelmet.
Szelíd orgonaszóra gyülekeztek a résztvevők a kollégium oratóriumában, ahol déli egy órától a „Tiltakozás a nyelvháború ellen” elnevezésű rendezvénysorozat nyitó eseménye zajlott.
A Himnusz elhangzása után Székelyhidi Ágoston, az Erdélyi Szövetség elnöke lépett a szónoki emelvényre. A rendezvénysorozat házigazdája kiemelte, ez a nap tiltakozás a jogkorlátozások ellen. A házigazda után számos szónok fejtette ki véleményét. I. kötet 241Dobos Krisztina MDF-es országgyűlési képviselő beszédében megállapította, hogy a magyar iskolák és a magyar kultúra ellen támadásokat intéznek határainkon túl, de innen is, pedig a tét óriási, hiszen most dől el a huszadik század sorsa. Orosz István professzor, MSZP-s képviselő, a parlament oktatásügyi bizottsága és az Ady Akadémia elnöke többek közt kijelentette, hogy képviselőtársával e tekintetben semmiféle pártszerű nézeteltérése nincsen. Nagy taps köszöntötte az időközben megérkezett Szabó Magda írónőt, aki a rendezvény alkalmából ismét látogatást tesz a „holtig hazában”.
Fél háromkor megérkezett – Csoóri Sándorral az élen – a Magyarok Világszövetségének teljes vezérkara, akik a hátralévő időben kérdésekre válaszoltak.
A kollégiumi találkozót követően a nagygyűlést szervező Magyarok Világszövetsége elnökségének tagjai, valamint a határon túli magyarság szervezeteinek képviselői a kollégium falán megkoszorúzták a magyar nyelv ápolása és megőrzése érdekében ténykedő nagyjaink – Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond és Fazekas Mihály – domborműveit.
Délután négy órakor a Nagytemplomban kezdődött nagygyűlés alaphangját Reményik Sándor Templom és iskola című – az anyanyelv ápolásának és megtartásának eme szentélyeiért aggódó – verse adta meg Bánffy György előadásában.
Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke nyitotta meg a tiltakozó nagygyűlést, arról szólt, hogy a „felejtés népe” lettünk: „Ha eddig saját bűneink, felejtésünk és rövidlátásunk miatt nem láttuk tisztán a kárpát-medencei magyarság valóságos helyzetét, most a szomszédos nemzetállamok beszédes programja majd megmutatja. A hét évvel ezelőtt meghirdetett falurombolás ördögi tervét ma a demokrácia Patyomkin-falai mögött, a nyelvrombolás jól kidolgozott terve váltotta föl. Ha a sok tantárgyra kiterjesztett államnyelvvel még az eddiginél is alacsonyabb sorba kényszerítik az anyanyelvet, a kulturális genocídium is elkezdődhet.”
„Azét jöttünk Debrecenbe – folytatta Csoóri Sándor – a magunk nevében és egy megújulásra váró nemzet nevében tiltakozI. kötet 242ni, hogy a fölösleges rombolásokkal és fölösleges fájdalmakkal járó »nyelvháborúk« semmiképpen se robbanhassanak ki sem Szlovákiában, sem a Vajdaságban, sem Romániában. Ittlétünk nem hadüzenet senkinek, hanem önvédelem és szolidaritás, hisz akaratot egy másféle akarattal nyíltan szembeszegezni, az még nem háború, legföljebb dráma, ami kit-kit önmagával is szembesíthet.”
A Szlovákiában, Kárpátalján, Romániában és a Vajdaságban zajló nyelvháború elleni küzdelem támogatását Csoóri Sándor becsületbeli ügynek nevezte. Hangsúlyozta: csak futó lelkiismeret-furdalásként ismerjük fel néha, hogy a magyarság szétszórtsága a jelenleginél erősebb összetartó erőt kívánna. Ennek ellenére a hajdan szalmaláng-természetűnek minősített magyarság mára a felejtés népe lett, s bár a díszletek azt sugallják, hogy egy nemzet él Magyarországon, ám kuszaságunk, közönyünk mást mutat.
Tőkés László a kisebbségi magyar oktatás és az anyanyelv védelmében tartott beszédében kijelentette: a legutóbb kibontakozott iskolai és nyelvháború immár egészen nyilvánvalóvá tette, hogy mi is folyik tulajdonképpen a Felvidéken és Erdélyben. „Az új nacionalista törvények merényletet jelentenek egész nemzetünk ellen. Demokratikusnak álcázott előírásaik hosszú távon létünkben fenyegetnek…, a környező országok nacionalista kormányzatai továbbra sem hagynak fel háromnegyed évszázad óta gyakorolt asszimilációs politikájukkal, a párizsi békeszerződések révén szentesített területi nyereségeiket a hatalmuk alá került kisebbségi magyarság teljes beolvasztásával akarják véglegessé tenni… Iskoláink és anyanyelvünk használatának szabadsága nem pusztán romániai vagy szlovákiai belügy, és semmiképpen nem képezheti alku tárgyát. Ezeket a kérdéseket az államközi és európai viszonyok keretében a kisebbségi magyar népközösségek demokratikus részvételével kell megoldani… Megfelelő szintű és formájú, működőképes kisebbségi autonómiák nélkül továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a többségi elnyomásnak, és nincs esélyünk vallási és nemzeti önazonosságunk megőrzésére.”
Tőkés László megkérdőjelezte, hogy lehet-e „kiváló román–magyar katonai együttműködésről” beszélni akkor, amikor I. kötet 243a magyar többségű erdélyi vidékeken napjainkban valóságos katonai és karhatalmi megszállás megy végbe. Leszögezte: a történelmi megbékélésnek és a két állam alapszerződése megkötésének elengedhetetlen előfeltétele a többségi románok és a kisebbségi magyarok megegyezése. Ennek gátja azonban az a párját ritkító nacionalista össztámadás, ami a magárahagyott magyarságot sújtja Romániában. Az új nacionalista törvények hosszú távon létünkben fenyegetnek. Világossá kell tenni: a kisebbségi jogok kérdése össznemzeti és egyben nemzetközi ügy, az iskolák és az anyanyelv szabad használata nem képezheti alku tárgyát!
A püspök beszéde folyamán hazugnak, legjobb esetben hamisnak minősítette egyes román, szlovák, sőt magyar vezető politikusok azon kijelentését, amelyek „román–magyar és magyar–szlovák közeledésről, a kapcsolatok javulásáról” beszélnek.
Duray Miklós a felvidéki magyar politikai pártnak, az Együttélés Mozgalomnak az elnöke a szlovákiai magyarság helyzetéről beszélt, és a Szlovákiában zajló folyamatot kulturális fasizmusnak minősítette. Szerinte a szlovák kormány úgy viselkedik, mint egy útszéli tolvaj. Azt állítja ugyanis, hogy a magyar nyelv feladása önkéntességen alapul, miközben megfenyegetik az alternatív oktatás ellen felszólaló pedagógusokat, elbocsátják a magyar igazgatókat. A politikus szerint Szlovákiában „központi nyelvrendőrséget” kívánnak felállítani, amely a nyelvtörvény betartását lesz hivatott ellenőrizni. Ez lenne „a nyelvi imperializmus legfejlettebb stádiuma: a kulturális fasizmus”. Szerinte a nemzetvesztés réme két évszázada üldözi az ottani magyarokat, ám mindeddig sikerült a csapásokat kiállni. „A létünk cáfol, de nem a helyzetünk – ismételte többször –, hiszen az ellenünk irányult támadások ismeretében a megmaradás csodái vagyunk.” Duray reményteljesnek mondta, hogy egyre gyarapodik azoknak a szlovákoknak a tábora, akik tudják: a magyar küzdelem értük is folyik, s azt együtt kell befejezni.
Markó Béla pedig kulturális genocídiumról beszélt és arról szólt, hogy a kövek elmozdíthatók, hiszen néha szobrok ellen is folyik őrült hadjárat, mint Kolozsvárt, sőt folyót is el lehet téríteni, de a nyelv az megmarad. De megmarad-e tényleg? – tette fel a kérdést, s a válaszból kiderül: ennek érdekében most tiltakozni és tenni kell. Véleménye szerint Kassán és Kolozsvárt I. kötet 244most ugyanazt akarják a magyaroktól: felejtsd el anyanyelvedet és veszítsd el a hitedet! Ám azt tudni kell, hogy amit például Csíkszereda elveszít a kultúrából, azzal szegényebb lesz a debreceni magyar is. Markó Béla a Nyugatnak azt üzente, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, azaz aki figyel, mindenütt látja, hogy mi történik a Kárpát-medencei magyarsággal.
Dudás Károly vajdasági író a délvidéki magyarság segélykiáltásával érkezett. Elmondta, hogy szülőföldjén már nincs magyar iskolahálózat, ezért s a háború miatt alaposan megfogyatkozott az ottani magyarság. Ennek ismeretében az anyaországnak már nem csupán országban kellene gondolkodnia, s nem kapkodó, kicsinyes mostohaként, hanem édesanyaként kellene viselkednie.
Beke György író az Anyanyelvi Konferencia nevében szólt és emlékeztetett arra, hogy az 1989. évi lélegzetvételnyi szünet után éppen a magyar oktatás ezeréves évfordulóján indult a hadjárat Északról, Keletről és Délről a kisebbségi magyarok nyelvhasználata és iskolarendszere ellen.
A beszédek közben ismertették Christioph Pachnak, az Európai Nemzeti Közösségek Szövetségi Uniója elnökének üzenetét, valamint magyar egyházi vezetőknek és különféle szervezeteknek a tiltakozó nagygyűlés állásfoglalásához küldött csatlakozó nyilatkozatát. Itt kerültek felolvasásra az ausztráliai magyar szervezeteknek a nagygyűlést üdvözlő és törekvéseik támogatásáról biztosító táviratai.
Csörgits József, a Horvátországi Magyarok Szövetségének elnöke elpanaszolta, hogy számukra az ottani törvény adta lehetőségek – például a teljes kulturális autonómia – ellenére a háborús környezet miatt alig tudják megtartani magyarságukat. Boszniai hasonlattal élve ők a magyar nemzet „muzulmánjaiként” harcolnak a fizikai és nyelvi enklávékban. Ők úgy érzik magukat, hogy a világ cinikus nemtörődésében fuldokolnak. Kérte, hogy az anyaországbeliek legalább annyira szeressék őket, mint ahogyan az oroszok szeretik a szerbeket.
Kovács László leváltott somorjai iskolaigazgató felhívta a figyelmet arra, hogy az ellenállásnak csak a formái változnak, a támadások folyamatosak.
Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Pedagógusszövetség elnöke helyI. kötet 245zetüket viszonylag jónak minősítette annak nyomán, hogy az ukrán törvényhozók nemzetiségi törvényük megalkotásakor még emlékeztek saját szovjetunióbeli kisebbségi létükre. Az anyanyelvi oktatási rendszer teljes kiépítésének viszont Kárpátalján is egyelőre csak papíron vannak meg a feltételei.
Sütő András, az MVSZ tiszteletbeli elnöke, a nagygyűlés utolsó felszólalójaként kijelentette: az új román oktatási törvény minden tekintetben megfelelő mindazok számára, akik az ország térképéről a zsidóság és a német lakosság után a magyar nemzeti közösséget is le akarják radírozni. A neves erdélyi író tragikus és folyamatos exodus áldozatainak minősítette a délvidéki, a felvidéki és az erdélyi magyarságot. Figyelmeztetett arra, hogy ami Romániában zajlik, az a kivégzett diktátor eszméinek továbbfejlesztése. Leszögezte, hogy kollektív bűnökről nem beszélhetünk, tehát akik a magyar demokratákat üldözik, azok üldözik a román demokratákat is. Sütő András elismerte, hogy a romániai magyarok éveket vesztettek stratégiai céljaik kidolgozásában identitászavaros teoretikusaik miatt.
A nagygyűlés zárófejezeteként e sorok írója, a Magyarok Világszövetsége kárpát-medencei alelnöke olvasta fel a magyar nyelv, a magyar műveltség és az egyetemes emberi jogok védelme érdekében megfogalmazott nyilatkozatot, majd több egyház képviselőjének ökumenikus imádsága után felhangzott a Magyar és a Székely Himnusz.
„A határon kívüli magyar közösségek Trianon után az utódállamok jogrendjének malmaiba kerültek. Itt kezdődött a magyar kisebbségek történelmi méretű kálváriája. Kiszorítás az állam- és közigazgatásból, a tulajdonlás lehetőségeiből, s elkezdődött az anyanyelvi oktatásnak, az anyanyelv használatának állandó zsugorítása” – szól a debreceni Nagytemplomban a magyar nyelv és a magyar műveltség védelmében tartott nagygyűlés résztvevőinek nyilatkozata. Eszerint az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági magyar nyelvhasználat különösen veszélyeztetett. A nyilatkozat rámutat: „Világosan kell látni, hogy a hátunk mögött, a fejünk fölött szlovák, román és szerb hatalmi érdekek szövetkeznek, egyeztetnek. Nem hátrálhatunk tovább!”
I. kötet 246Közös kárpát-medencei magyar gondolkodásra és cselekvésre van szükség: a helyzet kezelésére egyedül az önrendelkezés elve alkalmas, és erre Szlovákiában, Romániában és Szerbiában a magyar közösségek által kidolgozott autonómiatervek megfelelő megoldást kínálnak. Csak a nyelvek egyenlőségének, egyenrangúságának az elve, s az önigazgatás rendszere lehet igaz alapja a nemzetiségi nyelvhasználatnak – szögezik le.
A tiltakozó nagygyűlés résztvevői javasolják, hogy a magyar parlament hozzon törvényt a magyar nyelv védelméről. Javasolják továbbá, hogy a magyar nyelvterületeken létesüljenek a nyelvvédelemnek intézményes központjai, s hogy a Duna Televízió sugározzon hosszú távú nyelvvédelmi programot. A nyilatkozat megfogalmazói kérik az Európa Tanácsot, szenteljen kellő figyelmet a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek drámai helyzetű anyanyelvhasználatának.
Emlékszem a négy év előtti esztergomi konferenciára. Feszültsége, hőfoka volt. A történelmi viszontlátás érzése s öröme szinte órák és napok alatt erősödött tudattá: világmagyarsági találkozó – anyanyelvünk okán. Mozaikkép állt össze az anyanyelvünk helyzetét bemutató, gondokat soroló hozzászólásokból. Számot vető, feltáró szándék jellemezte az elmúlt konferencia alaphangját. Jó közérzettel, a hasznosság érzésével zártuk az ülést. A magyar anyanyelv akkori helyzete – bizakodó jövőképet festett.
Négy évvel ezelőtti bizakodásunk szinte minden részletére rácáfolt az idő. Azóta a magyarság csaknem minden területén lemenő ágban van anyanyelvünk helyzete. Magyarország szomszédai, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia a hatalom nemzetállami jogrendjével, kormányok diktatúrájával, az erőszak sokféle formáival naponta gyengíti, zsugorítja, megalázza a magyar anyanyelv használatát. Mondhatnánk úgy is, hadüzenet a határon túli kisebbségi nyelvnek. Nyelvháború: a kisebbségeket megfosztani anyanyelvüktől. Nyelvfosztás 20. századi módra. Az európai demokrácia árnyékában példátlan, agresszív nyelvpusztítás. A demokráciára való hivatkozással jóságosnak és gondoskodónak mutatott állam hazudozásaival próbál magyarázkodni és önigazolást keresni. Az elmúlt év júliusában a debreceni Nagytemplomban tisztán fogalmazódott meg: a határon kívüli magyar közösségek anyanyelve létveszélyben van. S már nem hátrálhatunk. Debrecen az anyanyelvet ért sértések okán kiáltás volt, s üzenet e konferencia számára is.
A világ szórványmagyarságának anyanyelvhasználata is aggodalomra ad okot. A volt emigráció elöregszik, a második nemzedék anyanyelvismerete és -használata gyérül, gyengül, rohamosan kopik. Az anyaországi nyelvhasználat az információ áramlása, a kereskedelem, a reklám, az amerikanizálódás áramlatában nagymértékben felhígul. Talán így pontosabb: züllik. I. kötet 248Szerintem a nyelvújításhoz hasonló helyzet és feladat előtt áll a magyar nyelvtudomány és nyelvpolitika. A mai helyzet sok mindent meghaladott. Ma már nem elég a magyar nyelv szépségének, gazdagságának dicsérete. Nem elég nagy költőink s hazafiaink klasszikus mondásainak újraidézése anyanyelvünkről. Nem elég a rossz példák, az anyanyelvhasználat drámai helyzetének bizonygatása. Határon kívüli nyelvészeink felmérő munkája ma már sokszorosan bizonyítja anyanyelvünk romlásának állapotát. A diagnózis, a látlelet adott.
Korszakos feladat áll előttünk: a nemzetiségi területeken megállítani az anyanyelvtől való megfosztás folyamatát.
Megállapítani, befolyásolni a világ szórványmagyarságának anyanyelvvesztését.
Törvényileg is befolyásolni a magyarországi nyelvromlás folyamatát. A szlovákiai nyelvtörvény megtette ezt.
Szerintem át kell alakítani a magyar nyelvpolitikát, nyelvművelést, nyelvápolást. A helyzet, a kényszer máshová tette a hangsúlyokat. Elsősorban a nyelv védelmére, a nyelv értelmi, fogalmi tisztaságának őrzésére és a nyelv művelésére. Ki kell alakítanunk a nyelv pusztítása káros folyamatainak ellentételeit, ellenerőit.
Tudom, számos nagy tudású s nagy tapasztalatú ember vállalt és vállal munkát az Anyanyelvi Konferencia választmányában és elnökségében. Ugyanakkor a testület végrehajtó szerve két személy, Kolczonay Katalin, az AK alelnöke és egyben titkárnője, valamint Pomogáts Béla, az elnök, az állandó és utazó robotos.
Ha ide számítjuk az AK választott testületeinek tagjait, akik bedolgoznak, a feladat nagyságához, a helyzet drámaiságához képest ez a személyi állomány, ez az erő elenyészően kevés.
Ránk kényszerítik a nyelvháborút. Ha komolyan gondoljuk a magyar anyanyelv romlásának megállítását célzó szándékunkat, az AK szerepét fel kell rangosítani. Olyan intézménnyé alakítani, amely megfelel a helyzet követelményének. Tudom, neves intézmények foglalkoznak a magyar nyelv helyzetével és bajaival. Nem lebecsülésként, de ismerve a magyar nyelvtudomány malmának járatait, lassúnak tartom a tudományos intézetek reflexeit.
A mai helyzetben nem értekezésekre, hanem cselekvésre, cselekvési programokra van szükség. Intézményesíteni az anyanyelv védelmét.
I. kötet 249Szükségesnek tartom az AK programját és felépítését alkalmassá tenni a mai anyanyelvvédelem és anyanyelvhasználat teendőinek ellátására.
Ez megköveteli, hogy az AK szerepét – világszövetségi viszonylatában is – küldetéséhez és rangjához méltóan kiemelten kezeljük. Ha kell, a két testület között megkötött szerződés megváltoztatásának árán is. Félreértelmezett volt a felfogás, mely az elmúlt négy évben az AK-t az MVSZ szakmai szervezetének szintjén kezelte és minősítette.
Az MVSZ számára elfogadható az AK teljes önállósága, autonomitása is. Elfogadható az érvényben lévő szerződés, esetleg annak módosítása, amely a Világszövetség társtagjaként kezeli az AK-t. A Magyarok Világszövetsége számára az a fontos, hogy az Anyanyelvi Konferencia a magyar anyanyelv védelmének s művelésének élére álljon.
A magyar nyelvpolitika kialakításának alapjául ajánlom az alábbi gondolatokat:
A magyar anyanyelv védelme és művelése nemzeti ügy.
A szellemileg, lelkileg egyesülendő nemzetnek, Magyarországnak vállalnia kell a magyar anyanyelvhasználat gondját s gondjainak felelősségét a világ minden magyar nyelvterületén.
Javaslom Magyarországon, a határon kívüli magyar közösségek területén és a világ magyar szórványainak területén kialakítani a nyelvvédelem és a nyelvművelés gócpontjait, illetve hálózatát. Így intézményesíteni a nyelvvédelem és a nyelvművelés gyakorlatát.
A helyzetből adódó tennivalókat én témakörök szerint csoportosítottam. Az intézményesített nyelvi ügyeletek hatáskörébe, illetve megbízatási körébe tartozna:
Első témakör:
– A határon kívüli magyar közösségek anyanyelvhasználata.
– A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok ajánlásai betartásának minősítése.
– A nemzeti kisebbség anyanyelvhasználatát ért sérelmek ügyelése, minősítése és nyilvánosságra hozása.
– Helyzetismeret, helyzetelemzés alapján javaslatok kidolgozása a nyelvvédelem formáit illetően.
I. kötet 250– Az illető országokban érvényben lévő, nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések, törvények betartásának minősítése.
Második témakör:
– A kisebbségi magyar közösségek egynyelvű és kétnyelvű anyanyelvhasználatának jellemzői és problémái.
A Kárpát-medence határon kívüli magyar közösségeinek növekvő problémája a kétnyelvűség s annak különböző formában való erőszakolása a hatalom részéről. A kétnyelvűség elve és gyakorlata sokélű fegyver, és a kárpát-medencei tapasztalat csak rossz példákkal szolgál. A kétnyelvűség eddigi formái rejtett, bújtatott eszközei az asszimilálódásnak. Sémákra hivatkozunk, amelyek eddigi tapasztalataink szerint sehol sem váltak be. Saját kétnyelvű modellünket, elképzeléseinket kellene kimunkálni.
Harmadik témakör:
– A Kárpát-medence-szerte szervezett szövegmondó (vers és próza) versenyek koordinálása, eszmei-tematikai összehangolása.
Különösen fontos figyelmet szentelni azoknak a térségeknek – Szlovákia, Szerbia, Horvátország, Kárpátalja –, ahol a kultúra állami támogatása csökkent, illetve megszűnt, s az önerő jelenleg alacsony szintű. A szövegmondó versenyek jelenleg magas szintet képviselnek, s ezt tovább kellene rangosítani. Ezeken a rendezvényeken érvényesíteni kell a kárpát-medencei gondolatot. Programmá kell avatni az anyanyelvhasználat jelenlétének természetességét és erejét.
Az év folyamán számos anyanyelvi tematikájú emlékező találkozás szerveződik. Ezeket az alkalmakat is a nyelvművelés, a nyelvtisztelet szolgálatába kellene állítanunk. Élővé tenni az emlékezést. Hasznossá és aktívvá.
Negyedik témakör:
A világ magyar szórványának anyanyelvhasználata.
Mondjuk és írjuk, hogy a világ magyar szórványai (az emigráció) elöregedése idő kérdése. Felelőtlenség ezt kézlegyintéssel elintézni. Szerintem a nyugati magyar szórványok első, de második nemzedéke is nagy erőt és lehetőséget hordoz – a magyar nemzet számára. A volt magyar emigrációnak szerintem nincs vége. Egy más szinten folytatódhat. S e folytatásban meghatározó szerepe van és lehet a világ magyar szórványai második nemI. kötet 251zedékének. A volt emigráció második nemzedéke része lehet egy más ihletésű magyar diplomáciának és más szakmai területeknek. E programban jelentős szerepet játszhat a magyar anyanyelvhez való viszony, illetve annak ismerete.
E témakörhöz csatlakoztatható a tankönyvkiadás. Önálló, vagy akár a Nemzeti Tankönyvkiadóval összefogva átgondolt tervezetet kellene kimunkálni: a magyarul tanulás tankönyveit különböző nyelveken. Érintkezési pontokat alakítani ki a szórványmagyarság második nemzedékével szerte a világon, illetve egyszerű, könnyű nyelvkönyveket adni mindazok kezébe, akik akár csak passzív magyar nyelvtudásra akarnak szert tenni.
Ötödik témakör:
– Nemzetközi gyermek- és ifjúsági táborok.
A hagyományosan vett táborok száma, melyeket ez évben az AK szervezett és felügyelt, kettőre, illetve háromra zuhant. Mélypont. Oka a táborok működtetéséhez szükséges pénz hiánya. Amerikában lenyomoztam, Magyarországon érettségizett chicagói fiatal mondta: a legnagyobb dolog a Magyarország nyújtotta élmény. Ez általánosan érvényesíthető tétel. A személyes táj-, ember- és országélmény meghatározó. Nem lehet pótolni semmivel. Az anyanyelv-hangsúlyos gyermektáborokat szerintem szinte semmivel sem lehet pótolni. Nagy példa erre a Székelyföldön szervezett Csipike tábor sikere és élménye.
Hatodik témakör:
Magyarország anyanyelvhasználatának helyzete.
Javaslom, az Anyanyelvi Konferencia törvénytervezetet kezdeményezzen a magyar anyanyelvhasználat védelméről Magyarországon.
A fent megjelölt témakörök mindegyike átgondolt, részletes program kimunkálását követeli. E programok jelenthetnék az Anyanyelvi Konferencia szervezeti tagoltságát, az ehhez szükséges személyi ellátmányt. Nyilvánvaló, önkéntességi alapon ez ma már nehezen képzelhető el. A nyelvügyeleti és nyelvművelő hálózat, az AK szervezeti felépítése magában foglalhatná a világ egyetemein működő magyar tanszékek, hungarológiai intézetek szakmunkatársait, illetve egy ésszerű szerződéses munkaviszonyú testületet.
Természetesen ez a program feltételezi az AK szervezeti felI. kötet 252építésének és választott szervei szerkezetének módosítását. Ez a program feltételezi, hogy a választott szervek, különösen a csúcsszerv, lehet elnökség, vegyen aktívan részt akár szerződéses munkaviszonyban e program kimunkálásában és realizálásában. Ajánlanám egy állandóan működő intézőbizottság létrehozását.
E program jelentős anyagi befektetést igényel. Itt felmerül az anyagi támogatás szüksége. Az utóbbi időben érzékeny problémává nőtt a határon kívüli magyar közösségek kultúrája támogatásának ügye. Felelősségem tudatában mondom: a magyar állam ésszerű támogatása nélkül a határon kívüli magyar kultúrák felgyorsulva legyengülnek és pusztulnak. S kinek a felelőssége lesz ez? Minden intézmény, szerkesztőség eltűnésével elvész a magyar nemzeti kultúra talpalatnyi földje. A határon kívüli nemzetiségi kultúrák a magyar nemzeti kultúra természetes részei. Számos ellenvélemény állítja azt, hogy a határon kívülre fordítandó támogatások összegét a magyar adófizetők zsebéből vesszük ki. Ha ez igaz is, a mai magyar kormánynak egyszerűen nincs más választása. E támogatások helyett mit javasolnak az ellendrukkerek?
Javaslom egy gyors nemzeti segélyprogram kialakítását, amely a határon kívüli magyar kultúra és nyelvvédelem ügyét szolgálná.
A július folyamán megtartott magyar–magyar csúcstalálkozó zárónyilatkozata erre alapul szolgál. Trianon óta nem született ilyen, ehhez hasonló értékű dokumentum, amelyben a magyar kormány, a magyar parlament s a határon kívüli közösségek az autonómia mellett közösen kötelezték volna el magukat. A magyar kormány kötelezte magát, hogy a magyar költségvetés bizonyos százalékát a határon kívüli támogatásra fordítja. Hallatlan értékű elkötelezés.
Ma már csak erre az alapra építő, globális, a határon kívüli magyar kultúrát, nyelvvédelmet, nyelvművelést támogató programnak van értéke, értelme és reménye.
A magyarság vagy egyházi létünk akármilyen meghatározó tényéről szólunk, a Trianon utáni idővel kell kezdenünk. Trianon után kis- és nagyhatalmakkal került szembe az ország és a nemzet. E történetfolyamatban az 1945 utáni félszázad volt a legbrutálisabb. Ez az idő a megfosztás fél évszázada. Az ország s a nemzet megcsonkítása lelki megcsonkítás is volt. Az országot és a nemzetet megfosztották szuverenitásától, valós múltjától, önrendelkezési jogától, az egyént és közösséget tulajdonaiktól. Magyarország s a nemzet egy roppant birodalom perifériájára került. Ez a periféria-állapot jellemezte az ország belső életét. Amit az ország akkori vezetői nem tartottak fontosnak, halálsebesen zuhant a periféria gödreibe. A nagy kollektivizmus jegyében és nevében indult az államosítás, alapjában a nagy kisajátítás. A viszonzás nélküli erőszakos nagy felvásárlás. Kifosztás és megfosztás, szinte meztelenre vetkőztették Magyarországot, a nemzetet. A szocialistának mondott állam, a nagy kollektivizmus maga alá teperte az ország, a nemzet hagyományos világi, egyházi értékeit és közösségeit. Bűn lett az egyház, s bűnösök, akik éltetni és tartani akarták. A magyar történelem fejünkre hazudott „bűneink” új drámája. A bűnvádi eljárások végtelen sorozata. Önvádak és önvádaskodások. A bűnös nép, a bűnös nemzet magunk véste pecsétjei… S ettől lefelé csorgott a bűn leve, s verték a bűn bélyegét megszámlálhatatlan ártatlanra.
A reformátusság Trianon óta eltelt ideje azonos a magyarságlét kálváriájával. A Trianon utáni magyarság létküzdelmében a reformátusság története dráma a drámában. Túlsúlyos nehezék történelme. Szinte bírást, az elbírást meghaladó teher.
Trianon megosztotta, a 45 utáni idő a létében támadta és emésztette a reformátusság intézményrendszerét. Tapasztalat: a nagy változások, a kényszerű újrakezdések, a diktatúrák, a tekintélyelvű hatalom, kényszerű alkalmazkodások elsősorban a demokratikus, a nyílt világi s egyházi rendszereket roncsolták. A dogmáktól kevéssé védett református lét a maga emberi, egyházi s hitbéli meztelenségében állt a történelem rohamaival I. kötet 254szemben. A nagy birodalmak gonosz praktikája: a megfosztás. A református egyházat anyagi, szellemi javaitól s közösségétől fosztották meg. Iskoláitól, földjeitől, önkormányzatiságától. Szegény lett egyik napról a másikra. Megfosztották társadalmi szerepétől, kiszorították az élet nyilvánosságából, s így is figyelték a szószékről hangozó beszédet. A társadalmi hierarchia legaljára került, s ott is állami ellenőrzés alatt állt.
Ez volt a megsarcolt egyház.
Szlovákiában különös brutalitással nyilvánult ez meg. Az 1945–49 közötti magyarüldözés megveretése volt a reformátusságnak is. Az erőszak első nagy hulláma volt ez, az első zuhanás.
A szocializmus által a társadalomba taposott erőszak és félelem beette magát az egyházi intézmények rendszerébe, a reformátusság nagy erejébe, közösségekbe, az önkormányzatiságba. Ez már a második zuhanás volt.
S a vesztés évtizedeken át csak nőtt: elszegényített egyház, fakuló parókiák, elnéptelenedett templomok, elmagányosodott, kertészkedő, könyvelést vállaló lelkészek… Ezekben az évtizedekben a református lelkész számára a szószék és a temetés volt a nyilvánosság. A közéletiség döbbenetes állapota. Úgy tűnt, hogy ez már a végek vége.
Az egyház s a lelkészei az életet mentő elemi mozdulattal védekezésre kényszerültek. A reformátusságból megalázott, védekező egyház lett. E helyzet nagy kérdése: a sokféle szükség és sokféle teher nyomásában hogyan megmaradni. A fizikai megmaradás egyetlen ténye. Maradt a lélek s annak mélységei. Lelkészeiben védekezett az egyház – a kicsi helyre zsugorított léleknek ez volt az elemi mozdulata. A léleknek meg kell maradnia.
Ez volt a lélekben sokszor némán védekező, lélekben némán küzdő református egyház.
S hogy milyen drámák játszódtak a védekező-küzdő, olykor meggyengülő lelkekben? Mikor lesz és lehet ennek tanító-okító nyilvánossága?
Nagy, keserű történelem ez. A nemzet nagy közösségének roncsolásával együtt roncsolták a reformátusság szinte bibliai közösségeit is. S a harcot legtöbbször mindenkinek magában s magával kellett megvívnia – Istennel és az emberrel.
I. kötet 255Mondják s írják, hogy a történelmet népek-közösségek csinálják. De éppúgy formálják az egyének is. A nemzeti kisebbségek történetében s ezzel együtt a reformátusság történelmében a személyes történelemnek, a sorstörténelemnek, a magatartás-történelemnek nagy szerep jut. Az életutakon végig lehet kísérni a történelem háborgásait és próbáló időit. A reformátusság fénykorában, kiemelkedő idejében az egyház közössége és lelkészei, személyiségei történelemcsinálók voltak. Önmagukban voltak a reformátusság megszemélyesítői. Mi tette és tehette ezt?
Én a magam életéhez s élményeihez hátrálok válaszkeresésért. Én a paraszti reformátusságot éltem, ez volt gyermekkorom és ifjúkorom nevelő hite. Az ösztönös, a földhöz, a természethez, az Istenhez s emberhez közelálló reformátusság.
Néma küzdelmek önmagunkban és önmagunkért.
Aztán Sárospatak. Az iskola, a reformátusság szellemi bástyája, bástyái. Sárospatak életem tudatos, tudatosító pontja, második szülőföldem. Majd a szocializmus évtizedei, a kollektivizmus, egy másféle közösség reménye. Azt hittem, gyermek- és ifjúkorom közösségei idejétmúltak. A társadalom nagy közösségének vonzásába kerültem. A jobb és más jövő illúziójába. Meghaladottnak éreztem apám-anyám parasztéletét. Messziről nézett rám a református templom tornya. Aztán valami törés. Talán Patak hívása? Fájni kezdett a múlt.
Könyvet, regényt írtam a szlovákiai magyarok meghurcolásáról. S ahogy fejtettem a múlt rétegeit, éledni kezdett bennem a tiltakozás. A tiltakozás s a kiábrándulás. Az ember emberek ellen elkövetett bűne. A bűn és a bűnhődés útját jártam végig – emberek, nemzedékek ártatlanságát és bűnhődését… A bűnhődések sorozatát s a bűnhődés útjait jártam magam is. A történelem, a hatalom oktalan büntetését. Itt kezdődött józanodásom, kiábrándulásom. Egy ábránd és egy hiedelem bomlása… Így jelent meg bennem a lázadó, a protestáló ember… Valami elhalt, valami újra támadt. Talán a 90. zsoltár, talán a temetések… Igen, a protestálás a reformátusság nagy ereje. Protestálni az igazságért. Úgy érzem, itt és ebben nőhetünk meg ismét. Protestálni a múlt gazságai ellen, s protestálni a jövőért, létünk társadalmi igazságosságáért. Kilépni a társadalom peremére szorítottság állapotából. Protestálni, szembeszállni, szembeszegülni, protestáló I. kötet 256egyházzá válni. Nem valami lobogó istenhitről szólok, hanem a dolgok keresése értelmének útjáról. Hol van az ember ebben a reformátusságban? Mert szerintem az istenhit az emberben való hitet is jelenti. Mert az Isten és az ember együtt van. Az én ifjúkori reformátusságom ilyen volt. Telt templomok, az egy hangon éneklő család, az egy hangon suttogott ima. A paraszti világ érdes volt, de ebben egyhangú, egyszólamú. Az Istent szólítani, hogy hallja az ember, az emberhez szólni, hogy hallja az Isten is.
A paraszti reformátusságban tapasztaltam meg, hogy itt a közösség szerepe mindenható. S hogy a református közösség mindenkor belenőtt a nemzet nagy közösségébe. Nagyapám házában Petőfi képe alatt a Biblia volt egy asztalon. A nemzet, a kultúra, a nyelv, a hit, az egyház társított és társítható. Hisz az elmúlt évszázadok a reformátusság e szerepét sokszorosan bizonyítják.
A vállaló egyház. Úgy érzem, hogy a nemzeti gond, a nemzeti gondolkodás szintjén kell jelen lennünk. A valamikori szerep ismét időszerű. Vállalni a nemzetet, a nemzet gondját, vállalni a közösségeink gondját. Hisz a reformátusság múltjának nagy történelmi szakaszai a gályarabságtól a világi nagy rangokig visznek.
A háború idején a helmeci református templom lelkésze prédikációiban és imáiban kísérte a frontra vezényelt katonák életét, a deportált zsidók életét, a háború utáni kitelepített, Csehországba deportált magyarok életét. Úgy érzem, meg kell élnünk közvetlen környezetünk közösségi létének gondjait, s azonosulni azzal.
A közösséget teremtő egyház. A világi és egyházi közösségeket fölszántotta az idő. Szinte elölről kell kezdeni a megújulást gyerekekkel, fiatalokkal, lelkészekkel. Vissza a kisközösségek önkormányzatához, az autonómia elvére épülő társadalomhoz. Önmagában a református egyház nem tud társadalmi autonómiát teremteni, de része lehet az autonóm társadalmat építő küzdelemnek.
A társadalmi autonomitás, az önrendelkezés az egyházak, nemzeti közösségek autonomitását is kell hogy jelentse.
Sok prédikátorra van szükség, s megannyi gondolkodóra. Időszerű szószékre. Időszerű szószék kell. Mai szónoklat kell, I. kötet 257hogy hozzám szóljanak a szószékről. Nagyon messziről kellett és kell indulni visszafelé. S vállalásainkból alakítani erkölcsöt, ahogy az őskeresztyének vagy ahogy – s ezt ne vegyék ünneprontásnak – a mai szekták közösségeiben is vállalják egymást. S úgy érzem, szükség van református egyházi politikára is, ahogy politizál a katolikus egyház is. Szembe kell néznünk s meg kell szabadulnunk az elmúlt évtizedek alatt ránk rakódott kövületektől, a ma már meghaladott beidegződésektől.
Az elmúlt évtizedek pusztításai után fel kell tennünk a kérdést, van-e visszaút? S megközelíthetők vagy elérhetők-e a reformátusság valamikori nagy fényei? Meggyőződésem, hogy igen, bizonyítják ezt az elmúlt esztendők ma már sorolható tényei Erdélyben, Magyarországon s kismértékben a Felvidéken is.
Weöres Sándor írja: „Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában… Szórd szét kincseid, a gazdagság te legyél magad… A szépség, a vígság, a bölcsesség, az erő, a szerelem, a jóság, a hit te magad légy…”
Magunkkal, magunkban kell kezdeni egy másféle, a ma új reformátusságát.
Az idei Fábry Napok különös jelentésű, mert magáról Fábry Zoltánról szól. Fábry Zoltán e napoknak nem perifériája, nem reklámja, hanem tárgya. Különös jelentésű azért is, mert remélhetően nem a Fábryt gyalázó, primitíven félreértelmezett liberalizmus bacilusait leheli majd, hanem a Fábry-életmű igazságait, értékeit és üzeneteit minősíti.
Fábry a 20. századi kisebbségi gondolkodást és magatartást példázza. Két háború idejét, s Trianont. A nagy magyar elbukások viszonyait és következményeit. Élménye a Habsburg Birodalom összeomlása, a fasizmus, a kommunizmus birodalmainak ideológiája s példa nélküli embermészárlásai.
S élménye a kisebbségi lét, a Kárpát-medence utódállamainak nacionalista dominanciája. Emberöltő hosszán erőszak erőszak után, kényszer, diktátumok, ultimátumok, pusztító dekrétumok. Élménye a kisebbségi lét évtizedeken át ismétlődő görcsös reflexe, az önvédelem mozdulata. Az alkalmazkodások, a behódolások, a mindenre kész jánosok, az állattá, a nyájjá aljasított emberi közösségek – mindez életélmény. Így akármit is kérünk tőle számon, csak e léthelyzetek ismeretében és tudatában tehetjük. Fábry nemcsak krónikás: együtt él a korral, s már a háború lövészárkaiban bontogatja a kor rákos szövetét, s keresi a megtartó igazság, a továbbgondolható igazság fonalát, az emberiességet.
Helyzetenként Fábry ellentéte önmagának is, de szinte egész életműve antitétele a megélt történelmi helyzeteknek.
Fábry Zoltán protestáló ember, szembeszegülő ember, lázadó és lázító ember – az emberért, az emberiesség nevében.
S az egyetemes magyar irodalom beágazása, kötődése a szlovákiai magyar irodalomba: Ady. Fábry a háborúból jövet találkozott Adyval.
Fábry Ady költészetéből, a magyar irodalom forradalmiságából, progressziójából származtat programot. A vox humana a Fábry-életmű alaptétele. Életprogram. Ebből ágazik minden. Hatalomellenesség, lázadás, szembeszegülés, hagyományteremtő szándék, valóságlátás, erkölcsi mérték.
I. kötet 259Az idő távlatából s kicsit kilépve az időből, tisztábban látni Fábry életprogramját, a vox humanát… Halálideológiákkal, pusztító táborokkal, állig felfegyverzett seregekkel szemben a szó, a betű, az embertisztelet erejével harcol. Micsoda hit az emberi tisztességben! Micsoda naivság! Micsoda megszállottság! Vértanúk szájába illő szavak, éljen az emberiesség. A megbékélés szava ez, a megbocsátásé, a kölcsönös tiszteleté… S mi lett mindebből azóta is? A kisebbségbe kényszerített magyar nyelvterületeken fehér füst szállt a kéményekből, földrészeket illető figyelmeztető… Nem figyeltek rá se távoliak, se közeliek azóta sem. (…)
Manapság nemcsak hódolói vannak Fábrynak. Mondják meghaladottnak. Monotonnak, s hogy önmagát ismétli. Kikezdte a bársonyos forradalom utóideje. Nem új mozdulat ez, minden változás önmaga szerint igyekszik értelmezni a történelmet. Rokonít vagy elítél. Fábryt elítéli, maga mögé utalja. A liberalizmusnak Fábry idegen. Túlságosan nemzeti, balos, s ezáltal ódivatú. Az individualizmus nem tud mit kezdeni a nemzetet s a közösséget vállaló erkölcsi magatartással.
A Fábry-életművet nem lehet epizódként, könnyen félreseperni. (…) Életműve valami különös anyag, ami arra teremtődött, hogy jó hosszan rezonáljon. Fábry egy kisebbségi irodalom erkölcsi képlete. Egy vállalt út, egy vállalt sors, egy sajátos erkölcs… Újra megnőtt időszerűsége, nő az egyén és közösség erkölcsi magatartásának fontossága. A demokrácia nem oldotta meg emberi, közösségi jogainkat. Szlovákiában például rosszabb a helyzet, mint bármikor azelőtt. Ma is meghatározó a kiállás másokért, közösségeinkért. Sorsunk maradt továbbra is a lázadás és a küzdelem.
Tudjuk, minden határon kívüli magyar közösség más feltételek között élt és él. A felvidéki magyarság jellemzője az egyre nyíltabb szembeszegülés a hatalommal. Jellemző a közéleti gondjaink közös vállalása. Jellemző az is, hogy őrizzük közös akaratú cselekvésünket. (…) A Fábry-életmű alapján ma is a magatartást emeljük erkölcsi értékké és normává. Persze nem elég csak az állandó Fábryra való hivatkozás, mert jogos a kérdés: mi a mai magatartásunk mércéje? Úgy érzem, az a magatartás, ami a többlet, ami a több és nagyobb emberi jog irányába mutat. I. kötet 260Ami előrevisz. A mai erkölcsi többlet ne jelentse a félénk, a gyáva magatartás elítélését, elmarasztalását. Inkább azt, hogy az erősebb ragadja magával a tétovázót, és emelje magához. Ez a nagy csaták logikája is. A bátor ragadja, vigye a gyengébbet.
S ne feledjük azt sem, hogy a vállaló, a bátor kisebbségieknek mindig nagyobb a ható- és vonzóereje, mint a félelemé és gyávaságé.
S ne feledjük azt sem, hogy a helyzetek és a történelem igazságát nem a meghunyászkodók, nem az árnyékban állók, hanem a küzdelmet vállalók formálják.
Negyven éve indult útjára az Irodalmi Szemle. Emberöltőnyi idő. Az idő végtelenjében pillanat, számunkra sokkal több. A magam nemzedéke – a háború és a magyarirtások után – a falvak és a kisvárosok félhomályából tűnt elő, szinte a szegény ember meséiből. Valami őselemi ösztönnel a városok felé indult el, otthonról. Tanulni, iskolába járni. Itt találkoztunk először a más nyelvvel, egy más valósággal. Lelkünkben és emlékezetünkben a háború és utóideje drámáit, tragédiáit hoztuk. És a bujkáló életerőt, a megmaradás életörömét. Belegyalogoltunk valami rózsaszín ködbe, térdig, derékig, nyakig ért a köd. Egy roppant birodalom viharos szele hordta ránk a ködöt… Öröknek mondta magát a birodalom: a birodalmi köd és a birodalmi örökidő. Csehszlovákia voltunk, de a birodalmi gondolkodás, a birodalmi ember levegőjét szívtuk. A birodalmi végtelenség gondolatát és érzését vasalták ránk. Akkor még sok mindent nem tudtunk, nem ismertük a birodalom bestialitásait, s nem tudtuk az előttünk lévő idő történéseit, hisztériáit, s a kiszámíthatatlanságát sem.
A magunk életélményei, élettörténetei – a katicabogár szárnyának világító pettyeiként – lelkünk rejtekébe zsugorodtak. A nagy rózsaszín köd terhe alá. A magam nemzedéke számára ezek a tényezők határolták be a közéleti-irodalmi jelenlétet.
Ma már tudom, hogy az élet őselemi érzései az emberi magatartásom gócai. Az, ami velem történt és történik. Az, ami bennem van, s ahogy része, részese vagyok életem kis és nagy közösségei életfolyamatának. Az élet bennem lévő értékei silányulhatnak el vagy válhatnak hasznossá.
A mélyből jöttünk, az élet rétegein áttörve igyekeztünk a felszínre. Ez tüzelt, a fennmaradás és vele együtt a megmaradás öröme. A vallomás, a kibeszélés, a kicsodák és mifélék vagyunk kényszere. Tudtul adni a világnak, hogy vagyunk. Az ősember barlangfalára vésett üzenetének örök mozdulata ez. Az ötvenes évek elején a sarjadó magyar irodalom az akkor szerveződő laI. kötet 262pok alkalmi „ágyrajárója” volt. Önálló fórum kell – ezt ismételtük ezerszer és ezerszer a Szlovák Írószövetség magyar tagozatának az ülésein. A szlovák irodalom háborúból s felkelésből kikerült alakjai (A. Plávka, Ct. Štítnický, Vl. Mináč, V. Mihálik, A. Matuška, J. Špitzer…) bizalmatlanok voltak irányunkban, s nem vettek bennünket komolyan. A hatalom pedig egyszerűen nem értette, milyen irodalom és honnan? Évekig tartott a kilincselés, és százféle volt a kifogás. Ha volt papír, nem volt nyomda. S ha ez már sikerült, nem akadt morzsányi pénz sem. S így körbe, e háromszögben megszámlálhatatlanul sokszor. A mából nézve visszafelé megmosolyogtató a diktatúrának ez a komédiába illő jelenete. De akkor irodalmunknak már tétje volt.
A lenni, nem lenni kényszere! S a nagy kérdés, van-e, lesz-e erőnk saját lábunkra állni, vagy bontakozó irodalmunkat hosszas albérletre ítélik? Az Irodalmi Szemléért folytatott küzdelem nélkül nyilván másként alakult volna az irodalomszemléletünk és irodalmunk fejlődésének a története is.
A háború után a szlovákiai magyar értelmiséget elűzték vagy elmenekült. Sas Andor, Egri Viktor, Szabó Béla, Dávid Teréz maradtak meg. S persze a legnagyobb és a legmesszebb látó, Fábry Zoltán. És egy falka fiatal. Nagy néptelen szellemi térség széléhez értünk. Szerveződött a háború utáni magyar értelmiség. Tábor voltunk? Csoportosuló valami, munkásindulók rigmusaiban és dallamaiban éreztünk egymásra. Meg a kimondatlan történeteinken. Még kicsinyke csapat, akik megfértünk egy jókora kocsmateremben. Kezdő-nyitó közösségi műfajunk volt a dal, az éneklés, a versmondás. Nem múlt találkozás versmondás nélkül. Így szóltunk egymáshoz (Gyurcsó István, Dénes György, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Szőke József, Duba Gyula, Mács József, Turczel Lajos…), s a fiatal jurátusok, Szabó Rezső, Szakáll István, s a formálódó fiatal újságírók…
Mentünk ösztöneink szerint a birodalom szellemisége teremtette helyzetekbe. Nem tudatosítottuk, hogy szinte minden nappal az idő súlyos rétegei rakódnak életünkre.
A szlovák burzsoá nacionalisták, a felkelés vezető alakjainak (Husák, Novomeský, Falt’an…) perbe fogása. A „cionista” zsidók, Slánský és társainak kivégzése. S mindennek magyar vetületei. Megjelent előttünk a „szocializmus ellensége”, láttuk a I. kötet 263véres leszámolásokat. Szinte hermetikusan zárt volt a szlovák–magyar szellemi és irodalmi határ. Az ötvenes évek elején rangos magyar íróküldöttség látogatott Szlovákiába, s annak vezetője nyilatkozta: Számunkra csak annyira fontos a csehszlovákiai magyar irodalom, mint akár a vietnami vagy más baráti szocialista ország irodalma… Ez a gondolkodás a hatvanas évek elejéig jelen volt a Szlovákiában bontakozó magyar irodalom keresztvizében.
Igénnyé vált életünk, történelmünk, szenvedéseink kibeszélése. Ez munkált bennünk, bennem is. Alapító főszerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének. Annak előtte sohasem szerkesztettem felelős megbízatással. Egy ideig vak vezetett világtalant. Meghatározhatatlan jó érzés kézbe venni egy irodalmi folyóirat első számát. Érezni a nyomdafestéket, s lapozni, örülni a beérett munka gyümölcsének.
Érett fejjel álltam a keresztvíz alá. Előbb negyedévenként, majd kéthavonta, s révbe érve havonként jelent meg a lap. Ahogy futotta irodalmunk növekvő erejéből s az örökké bizonytalan költségvetésből. Az ötvenes évektől kezdődően évtizedeken át számunkra a betű, az írott szó lett tájékozódásunk eszköze. Az újságírás, az irodalom közvélemény- és közösségformáló erejűvé vált. A megjelent írás már önmagában rangot jelentett.
Az egyetlen irodalmi lap számára az írásbeliség iránt megnyilvánuló érdeklődés felhajtóerő lett. A hatvanas évek végére 3500-3800 példányban jelent meg. Fórum lett a folyóirat, nyilvánosság az irodalom számára. Nőtt a figyelem a lap iránt Magyarországon, sőt Erdélyben és a Vajdaságban is. Kapcsolatokat szorgalmaztam és teremtettem a Kortárssal, a Tiszatájjal, az Alfölddel, a Korunkkal, az Újvidéki Fórummal, valamint egy lengyel irodalmi lappal… Kitörtünk. Világot teremtettünk magunk körül, Fábry Zoltán életének utolsó két évtizede is itt kapott rendszeres nyilvánosságot. Az indulástól kezdve egy évtizeden keresztül szinte minden számban jelent meg írása. Fábry jelenléte az útját, kibontakozását kereső irodalom számára meghatározó volt. Rövidítette a keresés útjait. Valóságszemléletre tanított. Csak sajnálni tudtam azokat, akik a közelmúltban a mások építette irodalmi páholyokban pöffeszkedve átkozták vagy kárhoztatták Fábryt. Nem élték meg, nem ismerték, sejtelmük sincs I. kötet 264az irodalomteremtés akkori keserveiről, az értékteremtés gondjairól.
Az indulás éveinek átka egészen 1968-ig a cenzúra volt. A folyton jelenlévő figyelés, a számonkérések, a tiltások, a kihúzások, a letiltások, az élvecsonkítások.
Szemléletet alakított az Irodalmi Szemle. Az életre, a valóság tiszteletére vagy tudomásul vételére ösztönzött. A személyi kultusz, a frázistenger és a rózsaszín ködök idején a gondolkodás és az irodalom számára ugyan merre vezethetett az út? Az esztétikai mérce kizárólagossága felé? Tényeiben, mindennapi történéseiben volt tragikus és abszurd a kor, melyet éltünk. Az erőszakkal álltunk szemben, a diktatúrával. Úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség (a kezdeti csetlések-botlások ellenére) már a hatvanas évek elején – ellenállt. Szembefordult az erőszakkal. S ez elsősorban irodalom-erkölcs és gondolkodás-erkölcs, s magatartás-erkölcs megnyilvánulása volt. S ebben jelentős szerepe volt az Irodalmi Szemlének. Lelkünk zugaiban megőriztük életünk halottnak hitt igazságait, mérhetetlen megaláztatásainkat s megveretéseinket. Életközösséget vállaltunk a szlovákiai magyarsággal. Felelősséget. A hatvanas évek a leleplező irodalom ideje. Megtudtam, hogy élsz, Földönfutók, Adósságtörlesztés… A szlovákiai magyar írásbeliség a hatvanas és hetvenes években beépült a társadalmi mozgásba. Több mint két évtizeden át mérkőztünk a hatalommal. A több jogért, a több szabadságért. Igaz, ez nem esztétikai kategória, de lehet több is annál.
Amikor kezdtük szerkeszteni az Irodalmi Szemlét, a kultúra és az irodalom a társadalom rokonszenvét élvezte. Az is elmondható, hogy a diktatúra évtizedeiben az irodalomnak meghatározó szerepe volt kis és nagy közösségek szellemi táplálásában és megtartásában. A rangos irodalom a hatalom ellenfele volt. A birodalmi gondolkodás antitétele. A kisebbségi lét kapaszkodója. (Elég Sütő András drámáit idézni: A lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Szuzai menyegző… Példák sokaságát idézhetném.)
Az Irodalmi Szemle része volt ennek a küzdelemnek. Részese volt a magyar irodalom egységes eszmeisége kibontásának.
I. kötet 265Fájó tudomásul venni, hogy napjainkban az irodalom leértékelődött, társadalmi szerepe szinte elporladt. És negyven év múltán is létkérdésekkel küzd.
Amikor kezdtük a Szemlét, még nem tudhattuk, hogy viharos évtizedeket – egy világbirodalom összeomlását – éljük meg. Úgy érzem, az idő pokoli malmában morzsolódva is a magunk módján saját történelmünket írtuk, saját arcú irodalmat csináltunk. Nyomot hagytunk magunk után. Az Irodalmi Szemle részese volt és maradt mindmáig a szlovákiai magyar közösségi erkölcs alakításának.
Az utóbbi években gyakran terjesztették a Szemle halálhírét. Azonban az idő hisztériái és mai életünk képtelenségei ellenére is megmaradt a folyóirat. Ha kényszerű kihagyásokkal is, de megjelenik, él az Irodalmi Szemle. Megmaradt. Túlélte önmagát, egykori reményeit, kilátásait. Köszönhető ez Fónod Zoltánnak, aki a lapot tetszhalott állapotából kiemelve szerkeszti.
Szinte hihetetlen, hogy negyven év múltán rangos főszerkesztők sorának a legelején állok. A negyven év emlékezetét idézik a tisztes munkát végzett volt főszerkesztők mostani megnyilvánulásai is. Hány szerkesztő, szerző hagyta a kézjegyét a Szemlén! Érdemes lenne erről is nyilvános névsorolvasást tartani.
A sokféle tanulság egyike: a kisebbségi létnek az individualizmus korában is szüksége van megtartó, összefogó intézményekre és fórumokra.
Az Irodalmi Szemle negyvenéves leltárát szemelgetve a nosztalgia érzése mardos. A teremtő küzdelem jó érzése mellett a kérdés: megtettem-e mindent, amit tehettem? Úgy tettem-e a dolgom, hogy legyen, lehessen minden élethelyzetünknek folytatása?…
– A prágai tavasz 1968-ban új helyzetet teremtett a Csemadok számára is. Húsz év után először nyílt alkalom arra, hogy a magyarság igényeit megfogalmazza. Milyen elgondolások vezették a Csemadok KB Elnökségét a márciusi állásfoglalás kidolgozásakor?
– Megoldatlan gondok nyomása, s a változást érlelő helyzet. Az 1968-as prágai tavaszt nem szikra lobbanása hozta, hanem egy folyamat érlelte. A szocialista rendszerváltás kezdetén volt a naiv hit, a hiszékenység, a jónak és a szépnek a reménye és akarása. A felszín alatt a szovjet birodalmi diktatúra akkor még nem látott mélységei és rettenetei. S ahogy megsápadt arcunkon a lelkesedés, már az új világ hordalékában sodródtunk. Lelkesedés az eszméért, mint a megoldások felé vezető út – micsoda tévhit. Madách Az ember tragédiájába illő történelmi szín.
Az első döbbenet a perek; előbb az anticionizmus ürügyén véres leszámolás a zsidókkal (Slánský és társai), majd leszámolás a „burzsoá nacionalistákkal” (Husák és társai)… Majd a szovjet kommunista párt leleplező kongresszusai (XX., XXII.). Az 1956-os magyar forradalom… Mindez már ellentéte a diktatúrának. Ezen események láncolatával más időszámítás kezdődik. Ellenzékiség formálódik a szlovák értelmiség, s ezzel együtt a magyar értelmiség körében. S ez az ellenzék európai rangú reformprogramot fogalmazott. A több szabadság és több jog programját, az ország szövetségi állammá alakulásának a programját. S ennek párhuzamában napirendre került a szlovákiai magyarság helyzetének alkotmánytörvény útján történő rendezése.
A magyar politikai reformmozgalom kibontakozásának mérföldkövei:
– 1968 februárjában az Új Ifjúság helyzetelemző, tudatosító interjúi;
– A Csemadok KB 1968. márciusi nyilatkozata;
I. kötet 267– A Csemadok KB 1968. júniusi ülése, melyen a nemzetiségi egyenjogúság és az önigazgatás elvét fogalmazzák meg.
– A nemzetiségi alkotmánytörvény, illetve az autonómia-tervezet kimunkálása.
– A Csemadok 10., rendkívüli kongresszusa jelzi a közigazgatási autonómiaigényünket, s kimondja kulturális autonómiánk jogosságát.
Az 1968-as magyar események lényegében a Csemadok partjai között zajlottak. A Csemadok akkori szerepe és magatartása a korabeli kisebbségi magyar politika fősodrását jelentette Csehszlovákiában.
– A szemléletváltás mellett 1968 tavaszán sor került a Csemadokban a nemzedékváltásra is. A Központi Bizottság dunaszerdahelyi tanácskozása később, a konszolidációs években vádpont, megbélyegzés lett.
– A szemlélet- s a nemzedékváltás elkerülhetetlen volt. A magam nemzedéke más élménnyel, háttérrel nyomult a politikába, mint az előttünk járók. Mi civilek voltunk a pályán. A magyarság akkori vezetői pártfunkcionáriusok és „érdemes” elvtársak voltak. 1968-ban s azelőtt két társadalmilag méltányolt magyar tisztség volt: a Csemadok elnöke (a párt KB elnökségének tagja) és az Új Szó főszerkesztője (a párt KB tagja). Betöltésükben az elvtársi érdem (a pártszervezés, sztrájkok, spanyol polgárháború, illegalitás) és az abszolút engedelmesség volt a meghatározó. A nemzedéki eszmei ütközés tehát elkerülhetetlen volt.
1968 júniusától lettem a Csemadok elnöke. Felfrissült a szövetség elnöksége is. Ezzel együtt sikerült a dogmatikus magatartást kiszorítani, pontosabban háttérbe szorítani. (Később, a konszolidáció éveiben ezek az emberek lettek a magyar, de a szlovák közélet ítélkező bírái is. Magyar hóhérok az országos kínpadokon.)
Mint minden sorsforduló változásnál, itt is fennállt a dilemma, kivel s merre tájolni a Csemadokot. Az érdemesült elvtársakkal húzódjunk-e a lőrések mögé, s várjuk meg, míg a szovjet tábornokok a lábuk alá tapossák, a maguk képére gyúrják az országot? Büntetés nélkül paktálhattunk volna a magyar seregrészek vezetőivel. A Csemadok a politikai reform irányát válaszI. kötet 268totta. A veszélyt. A küzdelmet. Ritkán tapasztalható erkölcsi magatartás alakult ki. A Csemadok azokban a napokban 50 éves történelmének az aranylapjait írta. (Sajnos, a szlovák politikai közélet ennek értékét s jelentőségét sohasem tudta felfogni és értékelni.)
– 1968 májusától szinte elviselhetetlenné vált a magyarellenes nacionalista uszítás Szlovákiában. Az ingatag politikai helyzet ellenére a kormány tanácskozásokat kezdett a nemzetiségekkel, s a csehszlovák parlament 1968 októberében elfogadta a nemzetiségi alkotmánytörvényt. Történelmi távlatból ítélve mi maradt meg ezekből az elképzelésekből?
– Igen, hónapokig tomboló nacionalista pokol, amely méreteiben és indulataiban hasonló a háború utáni magyarellenességhez. A sajtóban vissza-visszaordítottunk. A tettlegességeket a magunk fegyelme gátolta meg. Ez alkalommal is kitűnőre vizsgázott a szlovákiai magyarság rendíthetetlen szülőföld iránti szeretete. Lábhoz tett fegyverrel tartotta magát.
A Csemadok elnökévé történő megválasztásom után néhány nappal levelet kaptam Gustáv Husáktól, aki az időben a prágai kormány miniszterelnök-helyettese volt. A föderációról szóló alkotmánytörvényt előkészítő bizottságba hívott, a kormány koloději várpalotájába. Ettől kezdődően Szabó Rezsővel ketten róttuk az utat, számtalanszor, Pozsony és Koloděj között. Kolodějban a Csemadok nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény-tervezetét tettük az asztalra. A Husák által meghatalmazott tárgyalópartnereink a magyarságot pusztító szlovák nacionalizmus fő emberei: Okáli, Falt’an, Haragsim… A magyarok kitelepítésének fő ideológusa és végrehajtója, Daniel Okáli 20 év múltán ismét szemben találta magát a magyarkérdéssel. Ez alkalommal más kiadásban. A történelem vicsorgó fintora ez. Meghívásunk az akkori politika nagy asztalához a Csemadok felértékelését jelentette. A hatalom évtizedes tiltása ellenére 1968-ban a kulturális szövetség sokszorosan túllépte partjait, s a szlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezetévé rangosodott. Politikai tényező lett. (Sajnos, kis ideig.)
S a tárgyalások? Gustáv Husák nagy ígéreteivel indultak. Már szlovákiai pártfőtitkár korában eljött a Csemadok KB üléI. kötet 269seire is. Nagylelkűen újrarendezést rajzolt elénk. G. Husáknak szüksége volt a magyarok jóindulatára. Tudta, hogy ismerjük kitelepítői múltját.
A megszálló seregek bevonulása megtörte a szlovák nacionalizmus tombolását. Ám az állam föderalizálásának folyamatát engedték a szovjetek. A nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény megtépázva, sokszorosan körülmetélve került októberben a csehszlovák parlament elé. A háború utáni Kárpát-medencében így is az első olyan dokumentum volt, amely az egyenjogúság, az önigazgatás, az autonómia elvét és gyakorlati elképzeléseit fogalmazta meg. (A kisebbségi sors alakulását különös érzékenységgel figyelte az akkori Nyugat-Németország.)
Ekkor, 1968 őszén, politizálásunk ereje és háttere, a Csemadok még egységes volt.
Mi „keretegyezménynek” tekintettük a jóváhagyott alkotmánytörvényt. G. Husák kénytelen-kelletlen megígérte, hogy majd „otthon”, majd Szlovákiában, majd a gyakorlatban pótoljuk, ami kimaradt.
Ígéretek, időhúzó ígéretek sora. A mindenkori politika ócska praktikái.
– Az államjogi elrendezés révén Szlovákia 1969 januárjától tagköztársasággá vált. Első ízben került sor arra, hogy a kormányban a nemzetiségek is képviseltessék magukat. A tisztségek elosztásában a Csemadok volt a „királycsináló”. Mennyire volt tartós és eredményeit tekintve hasznos ez a részvétel a törvényhozásban és a végrehajtó hatalomban?
– Igen, a parlament magyar alelnöki tisztje egyértelmű volt. Az alelnök hivatalba lépésével megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi bizottsága…
A kormányban való akkori részvételünk dombról lefelé menetelés volt. Kezdetben arról volt szó, hogy lesz magyar miniszterelnök-helyettes, mezőgazdasági miniszter – s még valami. Az egyenlőtlen erőviszonyú alkudozások végeredménye: egy tárca nélküli miniszteri és öt miniszterhelyettesi poszt. Mindezek vitája, javaslása a Csemadok-fészekben zajlott. A Csemadok kormányalapító tényező lett.
1969 januárjában hivatalba lépett az első szlovák kormány. I. kötet 270Számunkra az első hat hónap volt eredményes. Ez időben alakult meg a kormány nemzetiségi tanácsa, a tanács titkársága, s az egyes szakterületek bizottságai, túlnyomó részt magyar nemzetiségiek részvételével. Ekkor alakult meg a Madách Könyvkiadó, a Kassai Thália Színház, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozata és számos szakiskola.
Az 1969-es év második felében a szovjetek bizalmát élvező kormánytagok a szovjet főkonzulátuson találkozgattak. Alakult, szerveződött a kormány proszovjet csapata… A kormányüléseken már nyíltan a szemembe vágták, hogy árnyékkormányt szervezek. Repedések jelentek meg a falon. Benyújtott javaslataimat sorban elgáncsolták. Egy helyben járás kezdődött… A Csemadokban is egyre sötétebb árnyak borultak 1968-ra. Elkezdődött az ún. konszolidálás.
Az ellenségcsinálásnak nagyon hamar az élére került az Új Szó és a Csemadok „egészséges” magja. S akadt ember mindenre. És kezdődött a megveretésünk. Akkor is, mint azóta mindig, a víznek árja, a helyi szinten cselekvő emberek lelke, készsége, áldozata tartotta életben a Csemadokot.
– Az 1989-es rendszerváltás új terepet, lehetőségeket és más feltételrendszert jelentett a Csemadok számára is. A változások mennyire találták felkészülten a Csemadokot?
– Sokunk gondolkodásában és emlékezetében a nagy és erős Csemadok kísért. A Csemadok szervezeti felépítése alapjában a párt építményének másolata volt. Az irányított kultúra sémája. Nyilván ezt nem lehetett és nem lehet folytatni. A változással a nagy apparátusok kora lejárt.
A letűnt kormány részéről bestiális húzás volt a Csemadok anyagi támogatásának egy tollvonással történő megvonása. Ebből adódóan a szövetség omlásszerűen legyengült. A váratlan ütés után nem volt idő az előre gondolt átalakításra, a szükséges más mechanizmusok kimunkálására. Kényszer hajtotta a megoldásokat. S ezt a szlovákiai magyarság közösségi élete sínylette meg… A politika nem képes helyettesíteni a kultúrát, a kultúra pótolhatatlan.
Látjuk, önerőből, helyi szinten szerveződik a kultúra. S a mozgásnak már leolvasható ismérvei vannak. Az új helyzet I. kötet 271eszközeit, módjait, formáit kell most kialakítanunk. S ez nem megy szervező nélkül, szervezettség és koordináló hálózat nélkül. S nem megy az állami költségvetés erőteljes támogatása nélkül. Ez is helyettesíthetetlen, az állam szerepe.
Közösségi létünk megtartása érdekében újra kell értelmeznünk társadalmi szövetségeink, kultúránk feltételrendszerét és közösségi szerepét.
A 2001-es népszámlálás egyes adatainak közlése után drámai hangzású címek jelzik az értelmező írásokat, dráma a „magyarságfogyás”. Igen. Dermesztő jelzés. Jégrianás. Az első reagálások, hirtelen reflexek… keressük az okokat, minden gondolatszál visszafelé, Trianonhoz vezet. A többségi nemzetek „kisebbségi politikája”, évszázados értékpusztítás, a Kárpát-medence magyar nemzeti kisebbségei jogfosztásainak története; negatív, visszahúzó, másodrendű állampolgárrá alacsonyító hatások végtelen sora; megfosztani bennünket szülőföldünktől, tulajdonainktól, nyelvünktől, iskoláinktól, természetes közösségeinktől, az anyanemzethez fűződő kapcsolatainktól s államalkotó szerepünk jogától…
A többség-kisebbség viszonyában az állam erőszakhatalma van jelen. S ezzel együtt a többségi társadalom beidegzett, mindmáig újraéledő magyarellenessége:
– a két háborút követő megtorlások,
– a kollektivizálás,
– tiltása, irtása a nemzethez kötő kapcsolatainknak.
És Trianon:
– Trianonnak szerepe volt az 1946-os „párizsi békekonferencia” kimenetelében, az utódállamok bosszúvágyának élesztésében, a nagyhatalmi világfelosztás megismétlésében.
– Trianon szerepet játszott Magyarország Szovjetunió elleni hadba lépésében.
– Trianon szerepet játszott a Rákosi-rendszer abszurditásaiban, a nagyhatalom s a „szomszédok” előtt földig hajló vazallusság „honosításában”.
– A brezsnyevi „helsinki folyamat” –, az akkori magyar politika főhajtva vette tudomásul Trianon tényét.
– Trianon második világháború utáni idejében „virágzott ki” a birodalmi internacionalizmus, az erősebb előtti hódolat kényszere, a „nemzeti kérdés minden ország belügye” című, az erőszakhatalmat kényszerítő s igazoló ideológia.
I. kötet 273– Trianon utókorában nőtt ki a burzsoá nacionalizmus halálokat is osztogató bűne.
– Trianon utókorában nőtt ki a „szocialista hazafiság kényszerzubbonya”.
1968 a szlovákiai magyarság első lázadása; az autonómia elvére épülő, európai rangú kisebbségi alkotmánytörvényt vívtunk ki. S alapítottunk számos magyar intézményt, utat törtünk Magyarország felé, meghatározó ereje voltunk a Prágai Tavasznak. Kisebbségi magatartásunk erkölcsi erejét jelzi, hogy a ’68-at megelőző magyargyalázások ellenére a megszálló hadseregek ellen fordultunk… S a „konszolidáció” húsz évig tarolt és pusztított. ’68 magyar szervezői ellenségek lettek, a Birodalom, a Csehszlovák Kommunista Párt ellenségei, antikommunisták, szovjetellenesek, revizionisták… Nem volt évtized, hogy valamiféle „igaz vezérlésű elv” nevében ne korbácsoltak volna. Sohasem voltunk verés és büntetés híján.
Már a hatvanas években elkezdődött a hatalomnak a magyar iskolák elleni asszimilációs rohama; az „internacionalizálás” – közös igazgatású iskolák erőszakolása. A magyar nyelv tantárgyából irodalmi nevelés lett; a történelem csak Csehszlovákia történelme lehetett, a földrajz csak Csehszlovákia földrajza.
A hetvenes évek irtó hulláma: szlovákul oktatni a természettudományi tantárgyakat (fizika, matematika, biológia) hatalmas ellenállást robbant, több mint 10 ezer tiltakozó levelet kézbesített a posta.
S a nyolcvanas évek vége. A magyar iskolák jogát védő pedagógusok és iskolaigazgatók leváltása… A magyar iskolákat asszimiláló program benyúlt a rendszerváltási évekbe. Hisz Mečiar nagy „hazafias” programja az alternatív iskolák „demokráciájának” hatalmi erőszakolása.
A rendszerváltás, a szólásszabadság, a politikai szerveződés lehetőségei. Több szálon bontakozó társadalmi folyamatok; a keresztény, a nemzeti eszmeiség politikai arculata, a talajtalan liberalizmus víziója, s a Csemadok majd százezres tömegének a súlya… A parlament magyar képviselőinek hevülő szabadságszeretete a történelmi igazságszolgáltatást követeli.
I. kötet 274Tervezetet terjesztettünk a parlament elé, hogy kövesse meg a magyarokat a háború után rajtunk ejtett barbárságokért. Elutasítják. A válasz: majd ha a magyar parlament megköveti a szlovák nemzetet az ezeréves magyar elnyomásért. Zsidóknak, kárpáti németeknek kijár a bocsánatkérés. Nekünk nem. Arculcsapás, naiv hiszékenységünk megszégyenítése. Erre a képlékeny állapotra szakadt rá a szlovák nacionalizmus. A parlament siettében magyarellenes nyelvtörvényt fogadott el… Első „demokratikus” megveretésünk a nyelvtörvény. Első nagy illúzióvesztés. Így a rendszerváltás kezdetén ismét az önvédelem reflexeinek a görcse.
Majd a sietős kisprivatizáció. Mire észbe kaptunk, már minden mozdítható „vagyon” elkelt, még az első köztársaság s a háború utáni vagyonelkobzás százszor jogos tulajdonait sem tudtuk magunkhoz kaparintani.
Megfogalmaztuk a szlovákiai magyarság autonómiaigényét s autonómia-tervezetét. Ez kellett, hogy legyen a demokrácia szakítópróbája. Leseperték az asztalról.
Ekkor erősödött fel a bősi erőmű réme, ekkor terelték el a Dunát. A parlamentben s a Duna töltésén hónapokig naponta tiltakoztunk, hiába.
S egy rendkívüli helyzet 1995-ben. A mérleg nyelve lettünk a parlamentben; fél századdal a háború után tudtuk csak kizsarolni a magyar helységnévtáblákat s a magyarul írható női neveket. Aztán az alapszerződések (magyar–szlovák, magyar–román). A nagy szemfényvesztő humbug. Hónapokig folyt a szájtépés, a magyar megalázkodás és megaláztatás. Tapodtat sem mozdult előre a szlovákiai magyarok ügye.
Nem sokkal ezután következett a második szlovák nyelvtörvény – a szlovák nyelv védelmében.
A szövetkezetek ’89 utáni felbomlásával a Csallóközt, Gömört, Mátyusföldet, Felső-Bodrogközt s más területeket kettős csapás érte: az elszegényedés s a gazdasági közösségek széthullása. Évtizedek hosszán épített gazdaságok váltak a tékozlás prédájává.
– A volt állami gazdaságok földjének nagy részét szlovákok – egyének, cégek – vásárolják fel.
I. kötet 275– Szlovák feldolgozóüzemekből hozzák a valamikor virágzó Csallóközbe a hústermékeket.
– Ma már egyre gyakrabban mondják és írják: Dél-Szlovákia magyarlakta területein gyarmatosítás folyik.
S a művelődés:
– A főiskolát végzett magyar hallgatók részaránya 50 százalékkal kevesebb a szlovákokénál.
– A Csemadok lerombolásával a legnagyobb szlovákiai magyar közösségi erő porlad el – pénz hiányában. A hivatalos magyarországi és szlovákiai politika szeme láttára.
S az állandóan kényszerítő és csalogató refrén: ha érvényesülni akarsz, tanulj meg szlovákul…
– S a gazdaság; hat dél-szlovákiai járásban – országos viszonylatban – legnagyobb a munkanélküliség.
– Dél-Szlovákiában az országos átlag alatt van az iskolázottság szintje. Nagyszámú a csupán alapiskolát végzett magyarok száma – ez a tény is duzzasztja a munkanélküliséget.
– Szinte minden kerület déli részében legalacsonyabb az átlagbér.
– S a mai világ önkéntes és kényszerelmenései. Magyarország növekvő vonzása…
S mindez együtt változatlan történelmi közegben. Az emberellenes bűn, az igazságtalanság arroganciája és bátorsága a hatalom részéről. A másodrendűség kényszerű helyzetei és érzése.
Milyen lelkületet, milyen emberarcokat, milyen emberi magatartásokat alakított az elmúlt nyolcvan év? A szüntelen alkalmazkodást – köztes, negatív érzéseket, a bizonytalanság, a félelem, az alázkodás, a hízelgés, a hódolás állandósulását, a hatalom frázisokba fogalmazott dicsőítését, a meghajlásokat… mindenre kész Jánosokat.
Kevés, s alig is van sikerélményünk, inkább az önvédelem reflexei szívódnak belénk.
S ezek után tehetjük fel a kérdést: tíz év alatt hová tűnt ötvenezer magyar?
Hány pusztító, alacsonyító hullám verte szinte minden nemzedék arcát, testét, lelkét is… Mi volt ebben a nyolcvan esztenI. kötet 276dőben a világító pont? A biztató, az éltető… Úgy érzem, a szlovákiai magyarság életereje. A gödörből való feltápászkodásunk képessége.
S csodálkozunk, hogy vannak, akik elfáradnak? Kiégnek? Akik elcsábultak? Akik irányt váltottak? Akik hátat fordítottak önmaguknak? Őseiknek? Anyanyelvüknek? Szülőföldjüknek?
S ki-ki hogyan vészelte át történelmünk töréseit? S ki-ki hogyan lábalta át életének örvényes sodrásait? Ki és milyen emberi magatartás berkeinkben az élet példája? Milyen a mi, a felvidéki magyarok lelki berendezkedése? Miként van jelen sorainkban az ügyeskedő, a mindig mindent tudó, a mindig lovon ülő, az ideológiák határvonalán „bátor tekintettel átlovagoló harcos”?… Értékeinknek hol van a határvonala? S hol válik el a víz a vértől? Sorainkban miként van jelen az emberi tisztesség? A másik megbecsülése? Az emberlét meghatározó alapérzései… Milyen is a csehszlovákiai magyar erkölcsi arculata 80 év után?
Nehéz százados negatív történelmi közegben a pozitív emberi magatartás számonkérése, pedig a pozitívumok vékony ösvényén kell továbbmennünk, akkor is, ha egymás lábnyomába lépünk.
A szlovákiai magyar politizálásra úgy tekintünk, mint közösségi létünk mértékadó tényezőjére. Legalábbis azt kellene jeleznie, tanúsítania… Parlament, kormány, százféle egyeztetés. Pro és kontra százféle körben. Persze, valahol a magasban. Politikai kondenzcsík. Időszerű kérdés. Hol vannak a szlovákiai magyar politizálás határai? Hol vannak felelősségének partjai? A szlovákiai magyar politizálás lefedi-e a mindenkori teljes szlovákiai magyar valóságot? Szerintem nem. Ez a politizálás elsősorban parlamenti jogalkotást, a kormány munkaprogramját követi – függvény. De milyen, s hol van a szlovákiai magyar politizálás önálló, az élet minden területét átfogó programja? A részletes napi politika, a napi élet gondjait felszínen tartó gondosság?…
S hol vannak a saját közegünkön belül változtató erők? Az önkormányzatok? Úgy érzem, hogy a parlamenti és a kormánybéli csatazaj árnyékot vet rájuk. S hol hagytuk autonómiaigényünket? Az önkormányzatiságot nem elásni kell, hanem életre támasztani. Az elmúlt négy év eredménytelen egyezkedéseinek, alkudozáI. kötet 277sainak ellentételét kell kialakítanunk; az önmagunkhoz, sorsunkhoz, az élethez való jogot. Döntési jogot önmagunkról.
A népszámlálás bizonyította: a magyarságvesztés mementó. A szlovákiai magyarság eddig kikezdhetetlennek hitt tömbegysége megtört. A szlovákiai magyar nemzeti közösségben „új erők” hatnak. Elindult valami más, s ezt a jelenséget (folyamatot) nem lehet alkupolitikával, a húzd meg-ereszd meg politikával ellensúlyozni. A „Magyarázom a bizonyítványomat” ősöreg szokása nem segít. A magyarságfogyásunkat ellentételezni kell. A magyar etnikumot átfogó érdekkifejező, politikai-társadalmi programot – s benne szigorúan kijelölve az autonómiapontokat – kell kimunkálni. Nem elég a parlament, nem elég a kormány fóruma, nem elég a televízióban villogni; az önkormányzatokra, önkormányzatiságra épülő, építhető, nemzetiségi érdekeinket védő politizálásra van szükség…
Szembefordulni egy nyolcvanéves megkövült, asszimilálásra, erőszakra épített gyakorlattal… A jelenlegi helyzet antitételére van szükség. Ahogy hatvannyolcban szembefordultunk a megszálló seregekkel, ahogy a hetvenes években megalakult és harcba szólított a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, Duray Miklós vezetésével.
A függvénypolitika – kiszámíthatatlan. Nem ellensúlyozza évekre lebontható veszteségeinket. A csak egyezkedésre és alkudozásra építő politika csak magyarságvesztésünket erősíti fel.
Félelmetes erővel közeledik felénk a határok nélküli világ – Európa leszünk. Elképzelni is nehéz, hogy nem lesznek sorompók, határok, vámosok, nem lesznek határ menti helyőrségek, kaszárnyák, őrbódék, és Trianon határköveit is benövi a fű. És megkönnyebbül az emlékezetünk is.
Több mint fél évszázada lökött ki magából a szülői ház. Egy elárvult papgyerekkel Magyarországra indultunk – szökve –, Sárospatakra iskolába járni. Otthon, nagy falunkban, Királyhelmecen (Felső-Bodrogköz) a félelem csendje terhelt minden napot. Véget ért a háború, de a lelkek békéjét nem hozta meg. Akik nem jöttek meg a frontokról, azokat távolba meredő tekintetek várták. Akik hazatántorogtak, azok keveset szóltak, csak nézték a földet, legfeljebb hősies megmaradásukat ismételték. Az alsó suszterhez ültek be esténkint. Az már felfogta az idő fordulását, s mentegette magát: 1938-ban a magyarok bejövetelekor vigyázzban álltam, de a Himnuszt csak magamban énekeltem.
Visszaáll a cseh határ, Csapnál orosz határt húznak, bekerítenek, már itt vannak az új csendőrök is, ezt ismételgetik. Taknyos szlovák hivatalnokok nézegetik már a házakat, a nagy portákat, benéznek a csűrökbe, istállókba. Rémhírek, vigasztal a suszter. Ide persze nem jönnek, kinek kellene a suszteráj.
Még nagyon közel volt egymáshoz a tegnap és az elképzelhetetlen jövő. Táti szájú süldő legények voltunk a hallgatóság, nekünk még nem volt emlékezetünk. Mi voltunk az elválasztó, a határ, felnőtt életek ráncai mélyültek lelkünkbe.
Apám maradék deszkadarabokból ügyetlen szánkót tákolt, arra kötöztük a batyumat. Anyám tejescsuporba szilvalekvárt nyomkodott, fazékba zsírt, mellé kenyeret, egy üvegbe tejet, a másikba pálinkát.
Sokat imádkozzál, én is fogok teérted mindennap, ezzel búcsúzott anyám.
Apám ment elöl, az országút szűz haván. Rábíztuk magunI. kötet 279kat, hisz ő Voronyezstől hátrált hazáig. Mentünk, mentünk, olyan senkik voltunk… Lát-e bennünket az isten, kérdeztem a papfiútól… Ő vezérel.
Egy kilométerkőnél apám megállt, s rekedt hangon mondta: most már menjetek. De hisz nem ismerjük a járást, mondtam ijedten. Délnek menjetek, a kanális partján mindenütt, majd keresztül a vasúton, oda már hallani a kutyaugatást, reggelre biztosan harangoznak is. Félünk, ismételtem kérőn, s apám kezét kerestem. Nem mehetek messzire a háztól, Horthy katonája voltam, s rajta vagyok a listán…
Elindultunk, remegett bennem apám félelme, erős ember, s mégis fél. Ez a hajnal elválasztó volt. Mintha betemette volna a gyermekkoromat. Fogtuk egymás kezét, rángattuk magunk után a szánkót, reszkettünk a félelemtől, nem tudtunk, nem láttunk semmit, a félelem mindennél nagyobb gödör. És a gödörben is menni, menni kell. Azon a vak éjszakán valami elhalt bennem, s valami megfogalmazódott. Akkor vettünk nagy lélegzetet, mikor meghallottuk a kutyaugatást.
Fél évszázad távlatából gyermekkori romantikus kalanddá szelídíthető a történet. Igen, egy pillanat, egy váratlan helyzet is fordíthat az életen. A gyermek- és ifjúkor határán egyetlen éjszaka kellett tudomásul venni, hogy a határ, amelyen átvergődtünk, az a tiltás, az erőszak, az elválasztás eszköze – a félelemkeltés eszköze.
A sárospataki tanítóképző falairól Rákóczi, Lorántffy, Comenius és neveltjei, Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Kossuth, Tompa, Móricz és sok más nagyság képmása nézett rám. Elnéztem a bölcs arcokat, szégyenkeztem, hogy le kell alacsonyodnom, hogy eljussak valahová. Elszakadtam otthonról, s meg kellett tanulnom a szökdösést, a rejtőzködést, a bujkálást, s ha kellett, a hazudozást… kettős élet. Később többször is megpróbáltam összeszámlálni szökéseim számát a határon, mindahányszor összekuszálódott az emlékezet.
Negyvenöt-negyvenhatban az emberi jóérzés segített a szökésekben. Mezőre menő parasztok fogadtak maguk közé, s velük együtt kapálva közeledtünk a határ felé. Jó bújtató volt az őszre megnőtt tengeri. Kegyetlen mindig a tél volt, a síkság hómezeje, itt lettünk határőrök prédái.
I. kötet 280A Rákosi-rendszer megszigorította, szinte lezárta a határokat. Ha elfogtak a magyar katonák, durva, mocskos szájú kihallgatásaikat kellett elviselnünk. „Élősködők, csak jönnek és jönnek.”
A szlovák mundér számára kémek voltunk. 1947 karácsonya előtt két nappal elfogtak bennünket a szlovák határőrök. Pedig a csempészek tanácsát tartottuk – éjfél után indultunk. Hárman voltunk, Krisztus születéséhez illő fényes hómezőn – tapostunk. Támpontunk a vasúti átjáró égre mutató sorompórúdjai. Ha túl leszünk a vasúton, nyertünk, mondta a miskolci ipariskolás. Törtük a havat, időnként guggolva kémleltük, látunk-e élőt. Fussunk, kiáltotta el magát Szűcs. A sorompó felől jönnek, stoj! (Állj!), kiáltották. Futottunk, hogy legalább elérjük a vasutat… Lövés dördült először, másodszor, harmadszor. Szűcs beleesett a hóba, befogtak. Két szlovák katona állt velünk szemben lihegve, majd bekísértek a határ menti laktanyába. Zsebeinkből, batyunkból mindent kirakattak az asztalra, s aztán vallatni kezdtek. Felolvastak valami rendeletet, amiből keveset értettünk. Mindig erre szoktak szökni? – kérdezték. Hallgattunk. Csak mondják, mondják az ösvényeiket. Hallgattunk. S miből élnek? Mit esznek? Sót viszünk innen, aztán eladjuk. Meg segít az iskola is. A katonák beszéltek valamit egymás között, aztán papírokat írtak. Aztán két határőr kíséretében elkísértek Helmecre a csendőrparancsnokságra. Ott ismét vallatás, papírok. Kövérkés csendőr kérdezgetett egyre dühösebben: vannak-e katonák Patakon? Milyen a felszerelésük, milyen a kaszárnyájuk? Válaszaink nem elégítették ki, és egyre hangosabban kiabált. Azt a szót ismételgette: špion, kém. És Jáchymov cseh város többször is elhangzott, az uránbánya félelmetes munkatábora. Hány évesek? Szűcs és az ipariskolás 16, én 16 leszek. Mondtuk volna, hogy ártatlanok vagyunk, de nem engedtek szóhoz jutni.
Átkísértek bennünket a járási börtönbe, s belöktek egy homályos, nagyobb helyiségbe, ahol egy pódiumszerű tákolmányon, rongykupacok alatt emberek aludtak. Az egyik ember felült s azt kérdezte: hoztak-e valami ennivalót. Itt ünnepeltük a szentestét, bakancs meg szeszcsempészek között. Mennyből az angyalt énekeltük sokszor. Néhány nap múlva elengedtek. Állandóan jelentkeznünk kellett a csendőrségen, egy év múlva újra visszaszöktem Patakra.
I. kötet 281Dermesztő, amikor az élet megalázóan nehéz helyzeteiben őrmesterek és tizedesek büntetnek az állam nevében. Negyvennyolc pünkösdje előtt csempészek közé keveredtem, ők juttattak haza. Szegény tahók voltak, mint a gyarmati teherhordók.
Segíts nekünk, mi is jót teszünk veled – így csalogattak. Az volt a feladatom, hogy minden másnap adjak postára – mindig máshonnan – egy nagy kartondoboz cigarettát. S ha tisztességes leszel, egy évig átjáratot biztosítunk az iskolába. Ez volt az alku.
Elfogadtuk. Féltünk, de csináltuk. Családom, rokonságom tagjai, még bimbózó szerelmem is csomagokat hordott a postára. A háború utáni nincstelen nyomorúságban a cigaretta lett a remény. S megtanultunk otthon cigarettát tölteni; cigarettapapír, tojásfehérje, kicsi töltő és kész. Mehet. Kenyeret ad a határ, ismételgette a bandavezér.
Közéjük sodródva láthattam, hogy Kárpátaljáról csempésznek, a parasztporták csűrjeiben cigarettahegyek halmozódtak, s innen keltek útra Csehországba… Megtanulhattam, hogy lehet a hátakra erősített nagy pléhdobozban Magyarországról hordószámra szeszt hordani át a Tiszán. Megtanulhattam azt is, a fonott dohány nagy csomóit hogyan lehet a fejtetőn áthordani a Tisza gázlóin. Ott és akkor láthattam, hogy éjszakánként öreg zsidó emberek csoportjait hozzák át a vízen; azok egy nap a faluban aludtak, másnap Királyhelmecre mentek szekéren, majd Prágába, onnan Izraelbe, az ígéret földjére.
Aztán becsapott a villám. A bandát feljelentették, s a vezért tették felelőssé mindenért. Gottwald akkori államelnök kegyelmi gesztusa mentette meg attól, hogy börtönben rothadjon.
A hetvenes évek vége felé nagy körutat tettünk Erdélyben Czine Mihállyal, Batta Györgyékkel, Domokos Jánosékkal s családommal. Félelem uralta Erdélyt. Az emberi jóakarat ellenére sem találtunk szállást. Egyedül a gyimesi esztenákon (hegyi karám) leltünk megértésre. Hazafelé Horváth István kéziratát csempésztük magunkkal. Valahonnan csak tudhattak rólunk, mert a határon megtalálták a bűnt, a rejtett kéziratot, fél napig kotorásztak, hosszan konzultáltak Bukaresttel, hogy mit tegyenek velünk. Czine Mihállyal ezalatt egy lóca két végén ülve kínI. kötet 282keservünkben fütyörésztünk és népdalokat dúdolgattunk. Igen, a betű s az írás is ellenség lett. A határ így szellemi diktatúra, a szellemi terror erődvonala lett.
Nem volt ez másként abban az időben Szlovákiában sem. Ahogy a postás meghozta számomra valamelyik magyarországi folyóiratot, egy órán belül ott volt az állambiztonság embere, és vitte. 1989-ben a decemberi romániai „forradalom” hírére Szlovákia magyar lakossága körében gyűjtést rendeztünk az erdélyi magyarság megsegítésére. Kétszáz tonnányi élelem, ruha gyűlt össze. Húsz teherautóból állt össze a konvoj, és elindultunk Erdély felé. Ez egyszerre a félelem és jóérzés útja. A Románia felé vezető út egyetlen autósor volt. S az akkori magyar–román határátkelő képe: román katonák egy tábornok parancsnokságával tartották a frontot. Megalázva, megalázkodva nézték a segíteni akarás feltört iszonyú erejét. Akkor éreztem, és éreztük: ez a büszke román hatalmi gőg megszégyenült. Azt kérdeztük, hová menjen a konvoj. Menjenek Kolozsvár felé. Észak-Erdély sötét volt. Egyetlen lámpafény sehol. A falvak elején és végén tankok álltak… Várakozó hadiállapot, még nem tudták, ki lesz a győztes. Trianon óta először történhetett meg, hogy szabad bejárással vittük a segítés érzését és kenyerét. Úgy éreztem, éreztük, hogy a határőrület, a Kárpát-medence trianoni vasabroncsa megpattant.
1980–1990 között világszövetségi tisztségemből adódóan jártam a Kárpát-medencét Pozsonytól egészen Újvidékig, félkörben. Ha mentem, ha jöttem, a határátkelők szigora nyomasztott. Ezek az építmények egyre nagyobbak lettek, egyre mordabbak. Erődítmények. Egy kor hatalmi gőgjének, erőfitogtatásainak, nacionalizmusainak az erődítményei. Ezekből szerintem előbb-utóbb múzeumok lesznek, vagy vendégfogadók, vagy még az sem. Másfél év múlva megszűnik a szlovák–magyar határ. Véget ér egy korszak. Véget ér, elporlad Trianon fizikai emlékképe. Trianon síremlékei a határátkelők. Erre a történelmi bűnre az akkori Európa verte rá a pecsétjét – a mai Európa szelleme és más mozgásiránya temeti maga alá Trianon történelmi gyalázatát. A magyarság nagy adót fizet és fizetett mindezért. Mennyi tönkretett élet, mennyi eltört, félbemaradt élet, az igazat mondó és hirdető szellemi nagyságok, mártírok, mennyi elhallI. kötet 283gattatott ember?… Hányszor fordították jogaink és nyelvünk ellen a törvényt? A hatalom leigázó magatartása mindig megtalálta az ideológiát: önmaga tetteinek igazolását. Kisebbségi sorban az erkölcs számított mértéknek. Összeadhatatlan drámák és tragikomédiák sora.
Trianon határköveit nője be a fű, s hordja be a hó. Hogy a közel 600 km hosszú magyar–szlovák határ mentes legyen a történelem ócska hordalékaitól. És kellene valami emlékmű, valami nagy emlékeztető, amit nem tud elpusztítani az emberi gonoszság. De ezt találjuk ki közösen.
1. Úgy érzem, hogy az elmúlt három-négy esztendő kulturális és politikai, valamint irodalmi eseményei egy fontos fejlődési szakaszt jeleznek. Az Írószövetség III. kongresszusa óta eltelt időszakot irodalmunkban, valamint szellemi életünk más területein is a fellendülés, a reményekre jogosító kibontakozás kezdeteként könyvelhetjük el. Persze nem beszélhetünk még pontosan körülhatárolt korszakról, csupán az első lépéseket tettük meg egy magasabb szintű szellemi kibontakozás irányába. E kibontakozás legfontosabb vonását abban látom, hogy a vélemények, a véleményalkotások sematikus uniformizáltsága után megindult egy gondolkodásbeli mozgás, megindult a vélemények egészségesnek mondható differenciálódása (Egy szemlélet ellen – HÉT, Antisematizmus – Irodalmi Szemle). A lapok és folyóiratok hasábjain lezajlott viták egy minőségileg más szellemi mozgásról tanúskodnak. Igaz, hogy e szellemi mozgás első megnyilvánulása védekező mozdulat volt, védekezés s egyben szabadulni akarás egy depresszív szellemi közérzettől. Érdekes, hogy a személyi kultusz éveinek bírálata nem a társadalmi torzulásokat vette célba elsősorban, hanem a nemzeti sérelmek okait kívánta tisztázni és revízió alá venni. Következésképp a sajtóban közölt bíráló írások jelentős része az iskolaügyet, az irodalomkutatást, a történelemtanítást, a nyelvet, a kétnyelvűség be nem tartását, tehát a nemzeti lét veszélyeztetettnek hitt területeit taglalta. Mindez nem szorosan vett irodalmi kérdés. Történelmi, illetve nemzeti sérelmek korrigálásáról, de ugyanakkor a humánum és az emberi méltóság védelméről van benne szó. Így, ha látszólag nem is irodalomról beszélünk, erkölcsi magatartásunkat befolyásoló és érintő dolgok ezek, amelyek végső fokon, ha közvetve is, összefüggnek az irodalom fejlődésével.
A szellemi demokratizálódás folyamatának számunkra első és legfontosabb állomása az irodalmi folytonosság, a kontinuitás keresése volt. Nem véletlen, hogy az elmúlt két évben az irodalmi sajtóban egyre nagyobb hangsúlyt kap a hagyomány probII. kötet 7lémájának tisztázása. Megnövekedett a véleménynyilvánítás tere. Ennek következtében az irodalomfejlődés problémáit is egyre szélesebb háttérrel és bővülő perspektívával vethetjük fel. A folytonosság tisztázását természetesen nem korlátozhatjuk csupán az irodalomra. Az irodalmi kontinuitás feszegetése magával hozza a történeti korfordulók, az egyes történelmi szakaszok összefüggéseinek tárgyalását, illetve boncolgatását is. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a szlovák sajtóban megjelent történelmi jellegű tanulmányok, eszmefuttatások iránt különös érzékenységet tanúsítunk (lásd a Mináč-vitát).
A szellemi depresszió kiváltotta legtermészetesebb mozdulat a védekezés volt. A következő lépés a szellemi érvényesülés területének a kibővítése lett. Az érvényesülés, a fejlődés szabadabb és tágasabb területe természetszerűen a közvetlen háttér (hagyomány, történetiség) körvonalazását tartotta fontosnak. E folyamat kézzel fogható tárgyi eredményei, ha még számban nem nagyok is (Juraj Zvara könyve, Fábry: Kúria, kvaterka, kultúra, Csanda: Hidak sorsa, s legújabban Turczel Lajos kutatásai), végső fokon egy magasabb szintű szellemi élet előfeltételeit jelzik és teremtik meg.
A múlt irodalmi hagyatékának feldolgozása számunkra nem lehet csupán irodalomtörténeti feladat. Az első köztársaság magyar szellemi organizmusának „újarcú magyarok” és „vox humana” fogalmai ma is programra ingerlő, programot sürgető megfogalmazások. S ha a folytonosságról, kontinuitásról beszélünk, az élő irodalom számára közvetlen hagyományunk felidézése éppen azért fontos, mert szellemiségénél fogva sok tekintetben rokon mai irodalmi törekvéseinkkel, illetve hozzásegít mai helyzetünk pontosabb diagnózisának megállapításához, programjának megfogalmazásához.
Elgondolkodtató, hogy míg a két háború közötti haladó szellemű, baloldali irodalom szinte rövid mondatokban képes volt megfogalmazni a ma célkitűzéseit, addig mi erre képtelenek vagyunk.
2. A másik pont, amit érinteni szeretnék, kultúránk és szellemi életünk organizmusának problémája. Ismert dolog, hogy egy kor rekonstruálása, egy társadalmi lét keresztmetszetének II. kötet 8a megállapítása elképzelhetetlen az irodalom nélkül. Ez sok száz éves tapasztalat. Viszont mindez ugyanakkor a társadalomfejlődés megítélésének kizárólagosan irodalmi szempontúságát is jelentheti. S úgy érzem, a mi esetünkben erről van szó. Nevezetesen az élet sokszor nagyon bonyolult tényét s egymástól merőben eltérő jelenségeit csupán az író, illetve az irodalom szemüvegén át nézzük és ítéljük meg. Természetesen ez nem mindig csak tőlünk függ. Tekintetbe kell vennünk a kor és főleg a körülmények közrejátszását is. Ennek ellenére nem elégedhetünk meg azzal, hogy az életről alkotott véleményünk, világképünk, gondolkodásunk egyetlen alkotó eleme az irodalom legyen. Nem az irodalmi megismerés, nem az irodalom funkciójának lebecsüléséről van szó, hanem arról, hogy önmagában az irodalom nem helyettesíthet más művészeteket, valamint tudományágakat. Az irodalom nem lehet az egyetlen ítélőszék, dolgok látásának és ábrázolásának egyetlen szempontja. Többször elmondtuk már, hogy teljessé, illetve teljesebbé kell tennünk szellemi életünk organizmusát. Persze, ez nemcsak kultúrpolitikai óhaj. Nemcsak arról van szó, hogy most az irodalom mellett igyekezzünk kedvezőbb létfeltételeket teremteni például a képzőművészetek fejlődésének, hanem egy feszültséggel telített intellektuális légkör megteremtéséről, amelyhez véleményem szerint az irodalom önmagában elégtelen. Ennek érdekében szükséges volna áttekintenünk, megvitatnunk, hogy az irodalmon kívül melyek azok a területek, melyek egy intellektuálisabb szellemi közeg kialakulását gyorsíthatnák, illetve elősegíthetnék. Azt hiszem, itt elsősorban a képzőművészet helyzetét kellene megvizsgálni. Az első köztársaság szellemi életének jelentős tényezője volt a képzőművészet. Sajnos, ma annak ellenére, hogy számos kiváló magyar tehetség alkot és él Csehszlovákiában, szellemi életünk egészére gyakorolt hatása és befolyása kicsiny. Mi ennek az oka? Úgy gondolom, hogy egy teljesebb szellemi organizmus kialakításához feltétlenül szükség lenne a magyar képzőművészet rendszeres regisztrálására, számontartására és nem utolsósorban szerepeltetésére. Jó lenne megvitatnunk képzőművészeink helyzetét, problémáit, és amennyire a sajtó lehetőségei megengedik, rendszeresen és hangsúlyozottan foglalkozni kell ezzel a problematikával. Véleményem szerint foglalII. kötet 9kozni kellene a magyar képzőművészeti szekció megalakításának gondolatával a Szlovák Képzőművészek Szövetsége mellett. Amennyiben lehetőségeink engedik, létre kell hoznunk a meglévő szellemi erők nagyobb fokú koncentrációját.
3. Ha figyelemmel kísérjük a nemzeti kultúrák alakulását, láthatjuk, hogy a társadalmi valóság megismerésével foglalkozó tudományágak (szociológia, demográfia és társadalom-pszichológia) egyre nagyobb szerepet kapnak. Igaz, hogy a valóság megismerésében a maga módján, a maga eszközeivel az irodalom is részt vesz. Azonban úgy tűnik, hogy az irodalom ismeretszerző szerepe, tényfeltáró jelentősége önmagában véve kevés. Ezért jó lenne szót ejteni arról is, hogy a csehszlovákiai magyar folyóiratok hogyan járulhatnának hozzá életünk sokoldalúbb megismeréséhez. Úgy gondolom, hogy a megismerés, az ismeretszerzés mechanizmusát meg kell teremtenünk, ki kell építenünk, aminek előbb-utóbb hasznát látja természetesen az irodalom is. Az utóbbi két évben történtek ugyan próbálkozások, amelyeket feltétlenül értékelnünk kell (Kardos István felméréseire, a Népművelési Intézet készülő kutatásaira, a HÉT-ben megjelent néhány tényfeltáró írásra gondolok), azonban ez csak a kezdet lehet. Meglehetősen hátrányos helyzetben vagyunk, mert hiányzik a megfelelő apparátusunk, de nem maradhatunk csak e megállapításnál. Nem lenne érdektelen az a gondolat, hogy az Újságíró Szövetség magyar szekciója kidolgozna egy munkatervet, az életünk szociális, demográfiai, társadalom-pszichológiai tényeit felmérő programot.
Úgy érzem, hogy a művészi gondolkodást és a publicisztikai gyakorlatot is feltétlenül objektivizálnunk kell. E téren kialakíthatnánk a munkamegosztást az egyes lapok között, s azok programszerűen foglalkoznának társadalmi életünk fejlődésproblémáinak a vizsgálatával. Itt az ideje, hogy az igények és követelmények helyett és mellett helyzetképeket, hozzávetőleges diagnózisokat, összegezéseket és elemzéseket adjunk. Ismert dolog, hogy a lakosság szociális rétegeződése befolyásolja a kultúra, a gondolkodás alakulását. Egyes társadalmi rétegek számunkra kultúrát teremtő tényezők, s ezek végső fokon a szellemi élet fejlődésének közegét is jelentik.
II. kötet 104. Jó volna áttekintenünk és megvitatnunk újságírásunk helyzetét és szerepét. Egyes vélemények szerint a 19. század a nagy regényíróké, a 20. század az újságíróké. Jó volna szót ejteni újságírásunk hatékonyságáról, tényleges, konkrét hasznáról. Egyáltalán jó volna elgondolkodnunk afelett, hogy a csehszlovákiai magyar sajtó struktúrája megfelel-e a követelményeknek, és milyen hatással van a közvélemény alakítására. Az a benyomásom, hogy a csehszlovákiai magyar sajtó túlságosan hírközlő újságírás, kapjuk és továbbadjuk a híreket. Ismert dolog, éppen a nyugati államokban végzett felmérések alapján, hogy a napilapok hírközlő szerepét a rádió és a televízió erősen megnyirbálja. Gyakran olvashatunk olyan véleményeket is, amelyek szerint a hírközlő újságírás helyét a hetilapok s a folyóiratkultúra veszi át; a hírzajlás tényeit józanul értékelő, a nagy tendenciákat elemző kommentár-irodalom látszik előtérbe nyomulni.
5. A két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban kialakultak a helyzetek, valamint az irodalom küldetését meghatározó fogalmak. Mi ugyan sokat ülésezünk, vitázunk is, viszont eszmefuttatásainknak kevés a tárgyi hagyatéka. Benyomásokban, reflexiókban gondolkodunk, s kevés a kristályosító fogalmunk. Ha irodalmunk programját akarnánk megfogalmazni, ugyancsak zavarban lennénk. Pedig úgy érzem, hogy az elmúlt évek irodalmi gyakorlata feltétlenül megköveteli ezt. Az elmúlt három-négy évben megjelent verseskötetek és prózai művek arról tanúskodnak, hogy az élet, a társadalom szociális problémái az etika irányába tolódnak el. S ha ez igaz, akkor feltétlenül megköveteli a konfliktusok, ellentétek, ellentmondások behatóbb vizsgálatát, s nem utolsósorban egy határozottabb irodalmi program megfogalmazását.
Ez a beszélgetés már régen esedékes. Sajnos nem volt rá idő, megfelelő légkör és alkalom. Mindig akadt más munka, fontosabb intézendők: politikaiak, társadalmiak, amelyek befolyásolták, illetve megváltoztatták felfogásunkat, elképzeléseinket. Viszont a KB ülésein hozott legutóbbi párthatározatok aktuálissá tették ezt az eszmecserét.
Aggasztó a hallgatásunk. Az egész ország együtt él az új stílusú pártpolitika, pártmunka kialakításának izgalmas eseményeivel. A csehszlovákiai magyar sajtóban, kevés kivételtől eltekintve, alig esik szó a közelmúltban történtekről. Nem szólunk a megoldásra váró dolgainkról, s mint nemzetiség csak alig folyunk bele az események aktív formálásába.
Február a saját ünnepünk. Sokan vannak olyanok, akik a húsz évvel ezelőtt lejátszódott eseményeknek köszönhetnek szinte mindent. A fiatalok erről, sajnos, nem sokat tudnak. Éppen ezért szükségesnek tartottuk, hogy szerkesztőségünkbe kerekasztal-beszélgetést hívjunk össze, amelynek témáját már a cím is jelzi: Februárról és önmagunkról. Meghívtuk szerkesztőségünkbe dr. Szabó Rezsőt, a Csemadok KB vezető titkárát, és Dobos Lászlót, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét. A szerkesztőség részéről Szőke József, a lap főszerkesztője és dr. Strasser György helyettes főszerkesztő vett részt a beszélgetésen.
SZŐKE J.: Azzal a megállapítással kezdeném, hogy a csehszlovákiai magyarság sokat köszönhet a húsz évvel ezelőtt, februárban lejátszódott eseményeknek. Nemzetiségi jogokat, szociálpolitikai fejlődésünk útjának megnyitását. De forgassuk vissza az eseményeket, próbáljuk áttekinteni, hogy a csehszlovákiai magyarság milyen mértékben vette ki részét a februárt követő nagy változásokból.
SZABÓ R.: Egy szubjektív gondolattal kezdeném. Az elmúlt hetekben a nemzeti front központi bizottsága a Csemadoknak is II. kötet 12és a többi társadalmi szerveknek lehetőséget adott arra, hogy a tagsága köréből néhány embert februári emlékéremre javasoljon, azokat az embereket, akik kivették a februári forradalomból a részüket, s meg kell mondanom, hogy elég komoly zavarban voltunk. Ugyanis ahogy méregettük és nézegettük a dolgokat, rá kellett jönnünk, hogy februárban a magyarság nemcsak mint tömeg, hanem egyedeiben is alig kapcsolódhatott be az eseményekbe.
DOBOS L.: Ha mi, a csehszlovákiai magyarság egyes alakjai vagy képviselői feltettük a kérdést, miért fontos a mi számunkra 1948 februárja, akkor véleményem szerint rá kell mutatnunk egy kettősségre, mely kettősség a társadalmi tudatunkban egész 1945 óta jelen van. Ez a kettősség mit jelent? Jelenti elsősorban a féligazságokat, a félmegoldásokat, s ez társadalmi és történeti vonatkozásban egyaránt érvényes. Fábry Zoltán mondotta annak idején 1948 februárjáról, hogy jégtörő február. Igaz, hogy jégtörő február is volt. Azonban ezzel – úgy érzem – egy mítoszt is teremtettünk február körül anélkül, hogy ennek az eseménynek alaposabban megvizsgáltuk volna az itteni magyarság életére tett hatását. Tehát 1948 februárja számunkra egy kissé mítosz, igazság és korforduló is.
SZŐKE J.: Igen, mítosz és féligazság, de mindennek a gyökerei messzire nyúlnak. Egészen a köztársaság megalakulásának tényéhez, amely alapvetően új helyzetet teremtett számunkra és a velünk élő nemzetek számára.
SZABÓ R.: Valóban, február 25-e nézetem szerint is egy folyamatnak a része. Egy folyamatnak, amely 1918-cal kezdődik és a párt megalakulásával folytatódik, azután a legális párt tapasztalatszerzésével, a szlovák nemzeti felkeléssel, 1945 májusával, a Szovjetunió felszabadító harcaival. 1945 májusa nélkül elképzelhetetlen 1948 februárja. De 48 februárja után sem oldódnak meg a problémák egy csapásra, még hosszú évekig számolni kell a legkülönösebb hátramozdító erőkkel. Tehát 48 februárja egy folyamatnak egy pontja. Általános, országos szempontból. Még inkább így van, ha a magyarság, a csehszlovákiai magyar nemzetiség szempontjából nézzük.
SZŐKE J.: Ez mindenekelőtt 1945 értékelésének szükségét állítja elénk.
SZABÓ R.: Igen, mindenekelőtt 45 kérdése merül fel. MiII. kötet 13csoda 1945 májusa? 1945 májusa Csehszlovákia számára a nemzeti polgári demokratikus forradalomnak a dátuma. Mi a jellemzője ennek? Ennek a jellemzője elsősorban is a nemzeti felszabadulás, másodsorban pedig a kassai kormányprogram értelmében a nagybirtokoknak, egyáltalában a tőkének a felszámolása. Ha ezt most a magyarság szempontjából nézem, akkor nekik 45 meghozza ugyan a fasiszta államgépezettől és a német megszállástól való megszabadulást, a felszabadulást, de nem hozza meg a nemzeti jogokat. Sőt, ezek éppen ekkor szinte a nullpontra esnek. Még iskoláik sincsenek, állampolgárságától is megfosztották a csehszlovákiai magyart. Ami a másikat, a föld, illetve a tőkétől való megszabadulást jelenti: igaz, hogy megszűnnek a földbirtokok, de a földosztásból a csehszlovákiai magyar paraszt kimarad. Az államosítással megszűnt a banktőke uralma, viszont az államosítás hatását a csehszlovákiai magyar közvetlenül nem érezheti, hisz, mint említettük, „állampolgári jogai nincsenek”. Tehát ha mi azt mondjuk, hogy február a nemzeti és demokratikus forradalom természetes következménye és a szocialista forradalom megvalósulásának a pontja, akkor a magyarság szempontjából más a helyzet. Más, mert nem következett be ez a nemzeti demokratikus forradalom.
DOBOS L.: És ha ezt ki akarnám szélesíteni, azt hiszem, hogy elmondhatnánk a szocializmus történetének elmúlt húsz évéről azt is, hogy a szocializmus építése Csehszlovákia magyarsága számára győzelem, emberi és társadalmi győzelmek sorozata is, ugyanakkor emberi vereségek és társadalmi féligazságok torz megvalósulásának a folyamata is. Most arról van szó – ha erre képesek leszünk –, hogy a féligazságokat, a történelmi félmegoldásokat, a történelmi események olykor mitikus félremagyarázását és deformált kommentálását valahogy helyreállítsuk. Véleményem szerint, ha választ keresünk, nagyobb ívekben kell gondolkodnunk, ahogy ezt Szabó elvtárs is mondotta. 1945 jelentősége, a felszabadulás felemás megvalósulása… Számunkra 1948 februárja végső fokon a nemzeti atrocitások megszűnését jelenti, habár jellemzően felemás igazságokkal és felemás megoldásokkal, amely féligazságok és félmegoldások egészen napjainkig rányomták bélyegüket az itteni magyarság társadalmi fejlődésére és társadalmi struktúrájának az alakulására.
II. kötet 14SZABÓ R.: Dobos elvtárs felvetette a féligazságok kérdését, én azt hiszem, a sorrend így helyes: a féligazságot követő félmegoldás.
Arra szeretnék rákapcsolni, hogy mi – ellentétben a csehekkel és a szlovákokkal, akiknél nem kérdésfeltevések történtek már, hanem teljes igazságok kimondásai – mi a kérdésfeltevés stádiumához sem igen jutottunk el. Míg a cseheknél és a szlovákoknál a húsz év alatt kinőtt, tudományos munkát végző generáció alapos felkészültséggel, irattárak és dokumentumok kutatása alapján próbálja megfogalmazni az egész igazságot, nekünk nincs szervünk, nincs emberünk, nincsenek tudományos kutatóink, sem intézményeink, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkozhatnának. Mi pillanatnyilag még a jól megfogalmazott kérdések felvetéséig sem juthatunk el. A kérdéseink duplán kérdőjelezettek.
SZŐKE J.: Igen, ez egy érdekes szempont, amit Szabó elvtárs mond, de szeretnék visszatérni a problémákhoz, amiket említettünk, fél mondatban. Mégpedig ahhoz, hogy a csehszlovákiai magyarság helyzetének alakulását 1945 után jelentősen befolyásolták a nemzetközi politikai változások, politikai események is. Hosszú évekig úgy emlegettük ezeket az éveket, hogy azért nem oldhattuk meg a csehszlovákiai magyarság kérdését, nem szüntethettük meg jogfosztottságát, mivel rendezetlen volt a két ország – nevezetesen Csehszlovákia és Magyarország – viszonya, nem volt békeszerződés, nem volt barátsági szerződés.
SZABÓ R.: Felmerült itt a kérdés, hogy mennyire befolyásolta, vagy befolyásolhatja két ország – két szomszédos ország egymáshoz való viszonya a kisebbségeknek, a nemzetiségeknek a sorsát. Nos, a gyökerek megint messzire nyúlnak vissza. Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlik, akkor Wilson többszöri követelésére az ún. utódállamokkal kötött békeszerződésbe és magának a Népszövetségnek az alapokmányába is bekerült a kisebbségek védelméről szóló cikkely. Az összes utódállam vezetői, köztük Csehszlovákia is, tiltakozott ez ellen, mint az állami szuverenitásba való beavatkozás ellen, de ez mégiscsak feltételévé vált a békeszerződésnek. Nos, 1945-ben az ENSZ nem tette elvvé, helyt adva a nemzetközi jog szerinti szuverenitási elméletnek, csupán az emberi jogok című fejezetbe foglalja minden ember egyenjogúságát. A 46–47-es kitelepítéII. kötet 15sek idején nincs olyan nemzetközi szerv, amely ebbe beleszólhatna, még az érdekelt államnak sincs joga ebbe beleszólni, mert ez a szuverenitás megsértése lenne. Igaz ugyan, hogy ma egyes jogtörténészek úgy állítják be a dolgot, hogy a Népszövetség alapokmánya köti az ENSZ-et is, de ennek még elfogadott hatékonysága sincs. Nos, a két ország egymáshoz való viszonya. A reciprocitás elvét mint ilyet a marxizmus elveti. De 45–48-ban valami hasonló volt érezhető. Nem általános az sem. Mert míg a csehszlovákiai magyarság sorsalakulásába belejátszott Magyarország hátrányos helyzete – az egyik győztes ország, a másik vesztes ország. De ez sem általánosítható, mert míg Magyarországon mint vesztes országban a Jugoszláviához való viszony negatívan befolyásolta a magyarországi szerbek életét, a győztes országban, Jugoszláviában a Magyarországhoz való rossz viszony a személyi kultusz idejében nem befolyásolta negatívan a jugoszláviai magyarság helyzetét. Tehát nehéz erre felállítani egy általánosan elfogadható elvet; ha figyelmen kívül hagyjuk a Népszövetség alapokmányát, csak az emberiesség elve az, amely ezt a kérdést meghatározza. A szocialista országokban pedig nemcsak az emberiesség elve, hanem egyszerűen a marxizmus-leninizmus nemzetiségi politikája kell, hogy meghatározza a magatartást.
STRASSER Gy.: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete az 1945–48-as években nemcsak a két állam közötti viszonytól függ. Sokkal szélesebb nemzetközi összefüggések is közrejátszottak. Beneš emlékirataiban már 1941-ben találkozunk a németkérdéssel kapcsolatban a kitelepítés lehetőségével. Nem beszélt itt kifejezetten a magyarokról, de a történészek véleménye szerint Benešt foglalkoztatta a magyarok kitelepítésének lehetősége is. Ugyanakkor Sztálin is a kitelepítés híve volt; mint ismeretes, a Szovjetunión belül is egész népcsoportokat mozgattatott meg. Ez a gyakorlat negatívan befolyásolta a CSKP Moszkvában élő vezetőit is. Dobos elvtárs már említette a februárral kapcsolatos mítoszokat. Úgy hiszem, az igazság megköveteli azt is, hogy megmondjuk: voltak olyan politikai vezetőink is, akiket egyébként ily mítosz körülvesz. Ezt azzal szeretném alátámasztani, hogy a szlovák nemzeti felkelés idején nemcsak hogy a magyarok sorsára vonatkozólag nem voltak kitelepítési elképzelések, de a felkelés politikai vezetői is csak II. kötet 16a kassai kormányprogram előkészítésére folytatott moszkvai tárgyalásokon találkoznak először a kitelepítés gondolatával. Úgy gondolom, még egy súlyos körülmény játszott itt közre. A második világháború idején előtérbe került az össz-szláv gondolat. Nem kétséges, hogy ennek voltak objektív indítóokai, hiszen a szlávokat a német fasizmus létükben veszélyeztette. Ezért taktikai okokból elfogadható, hogy a második világháborúban mozgósító erőként kihasználták a szlávok testvériségének a gondolatát. A hiba akkor kezdődött, amikor ezt a gondolatot az internacionalizmus fölé helyezik, és ezzel megsértik a szocializmus egyik alapvető követelményét, a dolgozók nemzetiségre való tekintet nélküli egységét. Ebben az esetben is bebizonyosodott az, amire Lukács György nemrég rámutatott, hogy milyen károk származnak abból, ha taktikai lépéseket tudományos tételekkel lepleznek.
SZŐKE J.: Igen, Sztálin egyik ilyen megállapítása volt, hogy a hitleri fasizmussal szemben csak a nemzeti államok állották meg a sarat, minden több nemzetből, illetve nemzetiségekből álló országban széthúzás, belső bomlás keletkezett, és így tulajdonképpen ezek az országok képtelenekké váltak az önvédelemre, az ellenállásra. Ebből a nagyon is támadható megállapításból – hiszen a fasiszta Németországot megverő Szovjetunió is több nemzet, nemzetiség, népcsoport állama – jutott arra a nézetre, hogy a háború utáni Európában csakis nemzeti államokat kell létrehozni, vagyis az egyes országokból ki kell telepíteni a kisebbségeket, idegen népcsoportokat, hogy megnövekedjék ezeknek az államoknak az életképessége.
SZABÓ R.: Ebből a szempontból szólni kell még a kassai kormányprogramról is. A kassai kormányprogram elméletben lefekteti, majd gyakorlatban megvalósítja az akkori fő tervet: két nemzet önálló állama kisebbségek nélkül. Tehát a magyar kisebbségtől meg kell szabadulni. A módszere ismert, először a kitelepítés gondolata, amelyet a nemzetközi szervek nem hagytak jóvá, azután jött a nemzetközi szervek által jóváhagyott lakosságcsere, amely Magyarország részéről önkéntességet, a másik oldalról, Csehszlovákia részéről kijelölésen alapuló erőszakot jelentett. Tudjuk, hogy tévesek a felmérések is, magasabbra becsülték a magyarországi szlovákok, alacsonyabbra II. kötet 17a csehszlovákiai magyarok számát, és mindez ezért sem sikerülhetett. Jöttek a következő megoldások, formák, egyrészt a reszlovákizációs törvény, másrészt a Csehországba telepítés. Már a kitelepítés ideje alatt látható volt azonban, hogy az említett telepítés nem jó megoldás. Ezért – nem véletlenül – a kiválasztás úgy történt, hogy egyrészt a kommunistákat, másrészt az értelmiségieket telepítik először, a verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj – régi jó elve alapján. Ezek után felmerül a kérdés, mi is hát a kassai kormányprogram? Vajon egy olyan alapprogram-e, amely nagyon hosszú időre, tehát a szocialista forradalom elérése után is érvényben lévő program-e, vagy pedig csak az adott helyzetből, pillanatnyi célok megoldása érdekében, a szocializmus győzelméig, helyesbítek: a szocialista forradalomig, a proletárdiktatúra megteremtéséig érvényes? Ez a kérdés azonban nem mellékes, mert a kassai kormányprogram értékelése ilyen szempontokból mindmáig nem történt meg.
SZŐKE J.: Valóban szükséges ez az értékelés. Itt az mutatkozik ésszerűnek, hogy a kassai kormányprogramhoz csakis alkotó módon közeledjünk. Hasznosítani minden ésszerű pontját, elvetni, amit az idő meghaladott. Erre ma, amikor a párt politikája realitásokra, csakis realitásokra akar támaszkodni, minden valódi feltétel rendelkezésünkre áll. Ez is egyike ama kérdéseknek, amelyekre időt kell teremtenünk, mert az idő nagyon is sürget, szorít.
DOBOS L.: Én azt hiszem, hogy az 1945 óta lejátszódott, ma már történelemnek mondható eseményeket, a társadalmi életünkre gyakorolt hatásukat felül kell vizsgálnunk. Ugyanis a 45-ben és később 48-ban lejátszódott változások forradalmi lényegűek és jellegűek. Viszont ha feltesszük a kérdést, hogy milyen a csehszlovákiai magyarság részvétele ezekben az eseményekben, tehát közvetlen érdekeltsége milyen fokú volt, bizony nagy zavarban vagyok. Sajnos, annak ellenére, hogy az első köztársaság kommunista és baloldali értelmiségi mozgalmaiban az itt élő magyar kommunisták oroszlánrészt vállaltak és kaptak is, 45 után és 48-ban a politikai események alakításából teljesen kiszorultak. Sajnos, hogy egy nemzedék, amely forradalmat készített elő és forradalmat vívott, a forradalom győzelmében már nem részesült. A győzelem pillanatában egyszerűen az élet perifériáII. kötet 18jára szorult, ami szerintem végzetes tévedés, végzetes hiba, és a csehszlovákiai magyarság életének elmúlt húsz évére súlyosan rányomta bélyegét. Adva volt egy kommunista forradalmi gondolkodású nemzedék. Ennek egy részét elnyelte és felmorzsolta a háború. A másik részét pedig 45 után vagy nem vették vissza a pártba, hatalomba, vagy áttelepítették Magyarországra. Most tegyük fel a kérdést, hogy hol álltunk volna akkor, vagy hol állnánk ma, ha 1945-öt követően valóban ez az aktív, nagy tapasztalatokkal rendelkező nemzedék itt marad, részt kér a hatalom gyakorlásából. Persze nemcsak falusi szinten, de járási, kerületi és központi szinten is. Én azt hiszem, hogy a csehszlovákiai magyarság életében történt torzulások egyik oka, vagy talán legfőbb oka itt keresendő.
1945 és 48 után a forradalmi nemzedék kiszorulásával a magyar tömegek közvetlen érdekeltsége a forradalmi eseményekben minimális maradt. Érdeke fűződött a társadalmi forma megváltozásához, viszont közvetlenül nem vehetett részt az események alakításában. A további következmény az, hogy a magyar társadalom azon rétegei, amelyek érzékenyek a politikai változásra, passzívak vagy teljesen semlegesek lettek. Ezek után 10-15 éven át egyesek sértettségből a passzív tartózkodás, a passzív semlegesség, ha úgy tetszik, a passzív rezisztencia vagy védekezés, a védekező magatartás álláspontjára helyezkedtek. Azt mondtam a kezdet kezdetén, hogy felemás megoldások. Ennek bizony mély történelmi okai vannak.
SZABÓ R.: A beszélgetés elején felvetett tétel, hogy tudományos életünk és múltunknak a kutatása szinte a nullponton van, azt hiszem, hogy néhányszor e beszélgetés során bizonyítást nyert. A végkövetkeztetésekben nézetünk azonos, de a részletkérdésekben nagyon is eltér. Mit értek ezalatt? Dobos László egyik végkövetkeztetése, szerintem a legdöntőbb következtetése, hogy 1948 februárja, ha úgy éri a magyarságot, mint teljes jogú és a hatalmon belüli embercsoportot, akkor máig való kihatásában sokkal pozitívabb lett volna, akár a demokratizmust, akár az anyagi alap termelését nézzük. Ezzel egyetértek én is. Csak ezután a részletkérdésekben eltérők a véleményeink. Én például nem merném úgy fogalmazni a dolgot, hogy a csehszlovákiai magyarság passzív rezisztenciája. Ugyanis 1948-ig abII. kötet 19szolúte kirekesztették a hatalomból, 48 után a hatalom részese lett. Ezután a passzív rezisztenciának még a nyomai sem fedezhetők fel, sőt a legnagyobb fokú aktivitás, a legmesszebbmenő aktivitás jellemzi. Más kérdés, hogy ennek az aktivitásnak megvannak-e a gyakorlati eredményei. Mindenesetre a szándék, a lehető legjobb szándék, a legmesszebbmenőkig menő akarat megvan. Én a kérdés gyökerét abban látom: a kémiában létezik egy ilyen fogalom, hogy in statu nascendi (a vegyülés pillanatában az egyes elemek egymásra való hatása); a történelemben ez a pillanat, az in statu nascendi pillanata – akár 45, akár 48 és az ezt követő, a legerősebb érzelmi pillanatok –, a magyarság életén kívül esnek, a magyarság ekkor még nem reagálhat. Viszont tanúi vagyunk 45-ben, majd 48-ban annak, hogy tömege vetődik fel az új neveknek. Népi káderek, munkáskáderek indulnak, és őket a gyakorlat, az önképzés, de mindenekelőtt a felelősség és a gyakorlat teszi vezető emberekké.
DOBOS L.: Én csak azt mondhatom: nem véletlen tény például az, hogy a parasztság, amely a maga nagy földéhségével várta a felszabadulást, nem jutott földhöz. Ez a parasztság nem részesült a forradalom vívmányaiból. A parasztságot elsősorban megfélemlítették, és ennek tudható be többek között az a tény is, hogy mikor a kollektivizálás kezdődött, a szövetkezetek elsősorban Dél-Szlovákia magyarlakta vidékén alakultak meg. A fülekben és az idegekben volt még a hatalomtól való félelem. Hiszen tudjuk, hogy a kollektivizálás sem mindig a legtisztább eszközökkel folyt, és a már amúgy is megszorított magyar paraszt, „önkéntesen belépett” a szövetkezetbe. Persze nem akarom ezt így és ennyire leegyszerűsíteni, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy az érzések akció-reakció láncolata sokáig hat.
SZŐKE J.: Folyton törés, szakadás, zavar mutatkozik fejlődésünkben. Ennek negatív következményeit nem kell felsorolnunk. Néhány szót azonban erről sem árt mondani.
DOBOS L.: Én azt hiszem, hogy a nagy sikerek és győzelmek mellett mi nagy veszteséget is szenvedtünk, sokkal többre vagyunk képesek, mint amit ez alatt a húsz év alatt bebizonyítottunk. Ez véleményem szerint a csehszlovákiai magyarság politikai és szellemi életének egyik alapproblémája, a folytonosság kérdése. A folytonosság állandóan megszakad. És ez a folytoII. kötet 20nosság szakadt meg a 45 és 48 közötti években is. Ez a politikai folytonosság azóta sem nyert teljes mértékben és teljes értékű korrekciót.
SZŐKE J.: Úgy gondolom, a pártpolitika legutóbbi változásai pozitívan segítik elő, hogy a beszélgetésünk során felsorolt problémák elmozduljanak a holtpontjukról.
DOBOS L.: Én azt hiszem, ha 45-höz vagy még pontosabban 1948 februárjához térünk vissza, akkor ezen történelmi események és az őket követő társadalmi utórezgések összefüggésével feltétlenül foglalkoznunk kell.
Nem sérelmek hánytorgatásáról van most szó, hanem a konzekvenciák levonásáról. És épp most jutunk el az én véleményem szerint februárnak egy végtelenül érdekes újjáéléséhez, a mostani választásokhoz, amikor végső fokon az történik, hogy rájövünk február tanulságára: ha a politikát és a hatalom gyakorlását komolyan gondoljuk, akkor lehetővé kell tennünk, hogy a társadalom minden rétege részt kapjon a maga módján a hatalom gyakorlásából. És azt hiszem, hogy 1948 februárjának egyik legnagyobb tanulsága az – akkor is, most is –, hogy a szabadságra és a hatalomra egy országban joga van minden embernek, nemzetnek és nemzetiségnek egyaránt, nem lehet határt vonni a demokratizmus alakulásának és alakításának, nem lehet nemzetenként és nemzetiségenként más tartalma. Nem lehet vonalakat vonni a demokratizálódás folyamatát illetően nemzetek és nemzetiségek között. Amint ezt tesszük, ismételjük azokat a hibákat, amelyekről most is szóltunk. Választások előtt állunk, és én azt hiszem, hogy a választások előkészítésének az eddigi gyakorlata azt bizonyítja és arra enged következtetni, hogy a hatalomból, a szocialista hatalomból az egyének, közösségek, a társadalom különböző rétegei részt kérnek és részt kaphatnak, ami a jelenlegi politikai vezetés józanságára, okosságára és bölcsességére vall.
SZŐKE J.: Ezzel tulajdonképpen beszélgetésünk végéhez értünk. A választások izgalmas és csöppet sem közömbös témáját érintette Dobos elvtárs utoljára. Azt hiszem, hasznos lesz, ha ennek szerepével, kihatásával fogunk foglalkozni következő beszélgetésünkben.
A beszélgetést vezette: Szőke József
Másodszor ülünk magnetofon elé. Első beszélgetésünket azzal az ígérettel zártuk, hogy legközelebb a választások jelentőségéről mondjuk el őszinte véleményünket. Az ország politikai életének dinamikus változása, a párt központi bizottsága decemberi és januári üléseinek termékenyítő hatása bennünket is arra késztet, hogy a választások mellett szóljunk nemzetiségi létünk, jövőnk sorsdöntő kérdéseiről is.
A beszélgetés során körvonalazott elképzelés két évtized tapasztalatain alapszik, és segítő szándék szülte. Megítélése felsőbb pártszervek dolga. A párt akcióprogramjának kidolgozását akarjuk segíteni, amikor sorsunkról, elképzeléseinkről őszintén szólunk.
Kerekasztal-beszélgetésünkön részt vett: dr. Szabó Rezső, a Csemadok Központi Bizottságának vezető titkára, Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, a Tatran Könyvkiadó Magyar Üzemének vezetője és Szőke József, az Új Ifjúság főszerkesztője.
SZŐKE J.: Kezdjük tehát a választásokkal. Mindegyik választásról azt állítják, hogy sokkal sorsdöntőbb, jelentősebb az előzőknél. Most azonban csöppet sem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy az elkövetkező nemzeti bizottsági, valamint nemzetgyűlési és szlovák nemzeti tanácsi választások valóban rendkívül jelentősek.
SZABÓ R.: Így igaz. A párt belső életében lejátszódó folyamat, amelyet úgy nevezünk, hogy demokratizálódási folyamat, a jövőben nagyon komoly hatáskört és jogkört biztosít a választott államhatalmi szerveknek. Ők gyakorolják, realizálják, biztosítják a széles körű népakaratot. Nem vitás, hogy akadnak szervek, egyének, akik akadályozni kívánják ezt a demokratizmust, és a jelölőknek, az egyes társadalmi szervezeteknek megpróbálják előírni, hogy kit jelöljenek. Vonatkozik ez a magyar jelöltekII. kötet 22re is. Lesz olyan, aki a szociális összetétel fontosságát hangsúlyozva igyekszik úgy befolyásolni a jelölő társadalmi szervezeteket, így a Csemadokot is, hogy csak a szövetkezetből vagy a munkapad mellől küldjön jelölteket. Ezzel a magyar értelmiség kívül rekedne. Még egy jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Nevezetesen arra: mi tiszteletben tartjuk mindenkinek a jogát, hogy vallja magát olyan nemzetiségűnek, amilyennek akarja, de a választásoknál gyakran előfordul, hogy a Csemadok jelöltjeként olyan embert indítanak, aki ugyan tud magyarul, de nem magyar nemzetiségű. Szerintem a nemzetiségi kulcsszámnak ilyenfajta megsértése csak torzulást okoz az életünkben. Fontos ezekre ügyelni, mert, hogy képletesen fejezzem ki magam: e választásokon olyan vonat indul, amelyre újabb csatlakozás csak négy év múlva lesz. Ha lemaradunk, négy évig várhatunk a következő vonatra.
Az új képviselőknek nagyon nehéz lesz a feladatuk. Dubček elvtárs Gottwaldot idézte, amikor azt mondta: ma már nem háríthatjuk a felelősséget másokra, senkire sem mutathatunk ujjal, hogy akadályozza az építést. Ma csakis saját magunkra mutathatunk. A képviselők megbízatása nehéz lesz, de a rájuk nehezedő súly emberi megbecsülésüket eredményezi, és valóban képviselőknek érezhetik majd magukat.
DOBOS L.: A Csemadokot először kérték fel, hogy javasoljon képviselőket. Nemes gesztus s politikai okosság is ez, hiszen egy népcsoport, félmillió ember politikai képviseletéről van szó.
Végre talán elérünk oda, hogy a magunk sorsába beleszólásunk lesz: azaz nem döntenek rólunk nélkülünk. Eddigi képviselőinkről sok mindent mondhatunk, jót is, rosszat is. Nem akarok általánosítani, nem vonom kétségbe egyes képviselők jó szándékát és becsületességét. De e kritikátlanságnak véget kell vetnünk. A múltban, vagy akár a jelenben szerzett érdemek nem jelenthetnek örökös politikai mentelmi jogot. Sajnos, hogy az elmúlt tizenöt év egyfajta magatartás számára politikai konjunktúrát jelentett. Voltak abszolút megbízhatók, minden helyzetben okos és bölcs elvtársak, és voltak másodrendűek, akiknek a véleményét fenntartással, csak fenntartással lehetett tudomásul venni. Nem lehet abszolutizálni a politikai tekintélyeket még akkor sem, ha érdemdús múlttal rendelkeznek. A mi életünkben is tartII. kötet 23hatatlan az a politikai gyakorlat, amelyben egyesek tiszta hitű párttagokként, mindig csak vádlókként, sérthetetlen tekintélyekként lépnek fel. A múltbeli érdemek s a magas rangú párttisztség nem lehet igazolója dogmatizmusnak és a párt szellemétől ma már idegen, konzervatív nézeteknek. Felháborító történeteket hozhatnék mindezek illusztrálására. Azonban ma már fontosabb a jelen számára levont tanulság: mivel lehetőségünk nyílik erre, gondolkodó, elvek alapján cselekvő és nem mindenre kész emberek képviseljenek bennünket.
SZABÓ R.: Azt hiszem, hogy a párt KB-nak legutóbbi ülései éppen ennek a lehetőségeit teremtették meg.
SZŐKE J.: A párt ma különösen hangsúlyozza az objektív körülmények figyelembevételének szükségét. Vonatkozik ez a képviselőkre és munkájukra is. Sokszor nem rajtuk múlott, hogy jól végezték-e feladatukat. Hiszen a politika sok megoldatlan kérdése tornyosodott eléjük.
SZABÓ R.: A párt feladata megakadályozni, hogy a társadalom életében beteges gócok, merevítő görcsök keletkezzenek. Ezek egyikének tartom a nemzetiségi kérdés félmegoldásait, a cseh és a szlovák viszonyt, a nemzetiségek rendezetlen helyzetét. Állítom, hogy az elmúlt évtizedekben sok történt, de nagyon sok volt a visszahúzó erő, a megfélemlítés és a félelem is.
Véleményem szerint a politikai konzervativizmus állapotában leledzünk. Passzívak vagyunk, tanácstalanok, s olykor túlontúl óvatosak. Elég, ha a jelenlegi helyzet anakronisztikus jelenségeire utalunk. Míg a szlovák és a cseh politikai közélet egészséges zajlásnak indult, íróink, újságíróink, közéleti tisztviselőink jelentős része hallgat. Egyszerűen nincs véleménye, s ha van, legfeljebb baráti körben hangoztatja. Honnan van ez a passzivitás? Nyilván közrejátszottak az elmúlt évek társadalmi-politikai körülményei is. Viszont nem utolsósorban egyes magyar politikai funkcionáriusok elvtelen igazodása, helyezkedése is. Hiszek abban, hogy változó körülmények folytán változhat az ember véleménye, magatartása. Viszont csak az egészségtelen konfliktusok sorát szaporíthatja az a magatartás, amely tegnap dogmatikus, ma pedig a progresszív gondolkodás jegyeiben tetszeleg. Elvégre a politikának is van erkölcse.
Rajtunk kívül eső körülmények s egyes magyar pártfunkcioII. kötet 24náriusok magatartása folytán a csehszlovákiai magyarság a politikai élet perifériájára került. Politikai közéletünknek alig van véleménye, önálló véleményalkotása, pedig kisebbségünk múltja erre jogossá tesz bennünket. Az elmúlt húsz év alatt egész sor politikai változás történt, de a csehszlovákiai magyarságot övező légkört ez csak részben érintette. Impulzusokat veszünk tudomásul, impulzusokat próbálunk a magunk helyzetére lefordítani, de a mi életünknek alig van sajátos politikai közege. Függvényei voltunk az országos politikai változásoknak, az események mögött kullogtunk, igeneltünk, védekeztünk, s olykor indulatosan közbekiáltottunk.
Úgy érzem, legfőbb ideje, hogy elkezdjük egy egészséges, demokratikus légkör kimunkálását.
SZŐKE J.: Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzetiségi politika terén nem léphettünk új, felderítetlen utakra, ami természetesen mindig rizikóval jár, de pótolhatatlan mozgósító erőt szül.
SZABÓ R.: Sokan vélték, hogy a nemzetiségek teljes, valóságos és gyakorlati egyenjogúsítása, a nemzeti érzések kibontakoztatása gyöngíti az internacionalizmust, gyöngíti köztársaságunk egységes erejét. Tények és a történelem bizonyítja az ellenkezőjét. Természetes hát, hogy a párt KB-a legutóbbi üléseinek ez is egyik jelentős napirendi pontja volt. Én azt hiszem, hogy a kisebbségek kérdésének megoldása terén is minőségileg új megoldási formák szükségesek és várhatók. Régi igazság, hogy egyetlen nemzet sem bírja elviselni, ha felette felügyeleti jogot akarnak gyakorolni, helyette, bár akár az érdekében is, mások akarnak intézkedni. Szerintem vonatkozik ez a nemzetiségek életére is.
SZŐKE J.: Szükséges, hogy a nemzetiség is érezze: maga intézi, a maga akarata szerint intézi dolgait. Ha úgy érzi, hogy ebben korlátozzák, nem beszélhetünk nemzetiségi szabadságról, önrendelkezés elvéről. De itt nemcsak az érzésről van szó. Mi, kommunisták azt akarjuk, hogy ez valóban úgy is legyen! Mi a nemzetek és nemzetiségek valódi önrendelkezését, önigazgatását akarjuk.
SZABÓ R.: A nemzetiségi kérdés nemcsak Csehszlovákiában, de az egész szocialista táborban előtérbe került. Ahogy II. kötet 25megszűnnek az osztályellentétek, a munkások, parasztok és értelmiségiek békés együttműködésével lehetőség nyílik a nemzetiségi problematika tényleges rendezésére. Két fő törekvést ismerünk: az egyik a nemzetiségek, nemzetek közeledését hangsúlyozza, a másik a nemzeti sajátosságok kifejlesztését, kiélését szükségeli. Világos, hogy a kettőnek dialektikus egységet kellene alkotnia. Az elmúlt időben az egész szocialista táborra érvényes volt, hogy csak a nemzetek és nemzetiségek közeledését hangsúlyozták és erőltették. Ez káros következményekhez vezetett, ellenkező eredménnyel járt. A demokratizálódás légkörének természetes velejárója a nemzeti vonások fejlesztése, kibontakozása, a népek, népcsoportok egyenrangú összefogása, egymás akaratát, nemzeti szubjektumát respektáló testvérisége. Látnunk kell, hogy a nemzeti érzés nagyon is elevenen ható tényező, reagál a társadalom apró rezdüléseire, egyike a legerősebb egyéni és közösségi hangulatformáló erőnek. Ezért a jövő politikai, államigazgatási és ideológiai munkájának egyik legfontosabb területe lesz, mert a vélt vagy ténylegesen meglévő nemzeti ellentétek, súrlódások sokat árthatnak. Nem hunyhatunk szemet, mindig a valóságos helyzet a döntő, a kényes kérdéseket is tisztázni kell. A múltban nemegyszer pillanatnyi megoldásokhoz folyamodtunk, csak a kérdések elmérgesedésének csökkentésén fáradoztunk.
DOBOS L.: Közelíteni akartunk, rokonítani kívántuk szellemi életünket a szlovák kultúrával. A szándék nemes volt, de a megvalósítás felháborító egyoldalúságokhoz vezetett. Nemzetiségi kultúránk társítandó és társuló tényezővé degradálódott. Lebecsültük a szellemi közösségeken belül ható emberi, történelmi és nemzeti törvényeket. Elfelejtettük, hogy az emberi és a nemzeti együttélés, illetve közeledés nem akciók, hanem hosszan tartó folyamat kérdése. Egy folyamatot politikai tapintattal lehet ugyan egyengetni, de nem lehet erőszakolni. Barátságot sem lehet erőszakolni. Egyetlen emberi viszonyt sem lehet felülről elrendelni, megszervezni. Emlékszünk, egész sor intézkedés látott napvilágot, amely az együttélést, a hazafias nevelést volt hivatva biztosítani. Megszűnt a Magyar Népművészeti Együttes, önálló könyvkiadónkat a Tatran kiadó részévé tették, ezt követték az iskolák, az óvodák egyesítései. Az intézkedések célja II. kötet 26az volt, hogy szervezett szlovák–magyar egyesítéssel, egységes szervezeten belül közvetlenebb emberi eszmék, kapcsolatok alakuljanak ki. És a következmény: egészségesen fejlődő intézmények másod- és harmadrendű fiókszervezetté sorvadtak. Nem akarok mindent tagadni, de ha feltesszük a kérdést, mi volt mindennek a haszna, zavartan keresgéljük a választ. Ellenkezést, egész sor tiltakozást, beadványok, kérvények stb. egész sorát eredményezte.
SZŐKE J.: Itt a Csemadok KB és az Írószövetség Magyar Tagozatának beadványaira gondolsz?
DOBOS L.: Nem csak. De mi ellen is tiltakoztunk? Függőségi viszony és alárendeltség ellen, s ami mögötte meghúzódik, a bizalmatlanság ellen. Az emberi méltóság, a humanizmus nevében kívántuk és kívánjuk, hogy a ránk tartozó dolgokban mi döntsünk, illetve azok, akiket erre megválasztunk. Bosszantó lenne, ha ezt szeparatizmusnak vagy anarchikus törekvésnek magyaráznák. Elismerem a rendet, viszont a rend létrehozásában nekünk is helyünk, jogunk van. Szocialista nemzetiségi politikánk húsz esztendeje bizonyítja, hogy a nemzeti lét kiteljesedéséhez saját intézményekre van szükség. Ez érvényes mind nemzeti, mind nemzetiségi viszonylatban. Minden más megoldás függőséget, alárendelt viszonyt jelent. Egy országban, ahol több nemzet és nemzetiség él együtt, nem lehetnek fölé- és alárendelt nemzetek, illetve nemzetiségek. Nem lehetnek vezetett és vezető nemzetek, megbízhatók és megbízhatatlanok. Ha ez mégis előfordul, az társadalmi defektushoz vezet. Az itteni magyar kisebbségnek szüksége van saját nemzetiségi intézményeire, szerveire, amelyeket sajátjának érez.
SZABÓ R.: Vagyis, ha eddig a nemzetiségi kérdés megoldásának csak a tárgya voltunk, a feladat, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának tárgyából a megoldás aktív tényezőjévé lépjünk elő. Minden nemzet vagy nemzetiség teljes jogegyenlőségét, aktivitását három tartóoszlop támasztja alá. Az egyik: a tényleges politikai-közigazgatási hatalomban való gyakorlati részvétel, a másik: a társadalmi szervezettség, a harmadik: a kultúra és a tudományos élet kibontakoztatása feltételeinek megteremtése.
SZŐKE J.: Tehát ahhoz a ponthoz jutottunk, hogy miként toII. kötet 27vább? Rádióban, televízióban és a sajtóban sok szó esik az államhatalom jelenlegi aszimmetrikus modelljének fogyatékosságairól, a szlovák nemzeti szervek hátrányos helyzetéről. Szóba került a szimmetrikus, tehát föderatív államhatalmi berendezés lehetősége, ami azt jelentené, hogy külön cseh, külön szlovák államhatalmi szervek alakulnának, és fölöttük egy közös, összállamhatalmi szerv létesülne. Szerintem a föderáció elveinek következetes betartása felveti a nemzetiségek államhatalmi szervei megalakításának gondolatát. Föderatív köztársaság az államalkotó nemzeteknek, saját államhatalmi szervek a nemzetiségeknek. Ez végeredményben megoldaná azokat a felgyülemlett problémákat, amelyekről eddig beszéltünk.
SZABÓ R.: Jelentené ez számunkra, hogy a törvényhozó szervekben, tehát a Szlovák Nemzeti Tanácsban, illetve a Nemzetgyűlésben képviselőkből és meghívott szakemberekből nemzetiségi képviselő-bizottságot kellene felállítani, amely beleszólási és döntési joggal rendelkezne a nemzetiséget érintő kérdésekben. Ennek megfelelően kellene felépíteni az államapparátust, a kormány, illetve a SZNT elnöksége mellett. Párhuzamos szerveket kellene életre hívni a kerületi és a járási nemzeti bizottságok választott szerveiben is. A kérdés megoldását nagymértékben megkönnyítené a járásoknak, illetve a közigazgatási körzeteknek olyan elrendezése, amely figyelembe venné a lakosság nemzetiségi összetételét is. A nemzetiségi államhatalmi szervek megteremtése mellett szükséges az a nemzetiségi statútum is, amelyre a párt KB-a már régebben határozatot hozott. Ennek fontos része a nyelvi jogok biztosítása, a funkciók kulcs szerinti elosztása, az iskolatörvény és a különleges nemzetiségi jogok törvénye. Ezenkívül intézményekkel kell biztosítani kulturális és tudományos életünk szükségleteit. Se hely, se idő nincs most arra, hogy mindezt részletesen kifejtsük, indokoljuk. Csupán felvázoltam problémáink megoldásának egyik lehetőségét.
DOBOS L.: Szabó elvtárssal lényegében egyetértek. Az elmúlt hetekben sok szó esett a szlovák és cseh nemzet államjogi helyzetének rendezéséről. Úgy hiszem, hogy ez szükséges és elkerülhetetlen. Viszont természetesnek tartom, hogy ezzel egyidőben és ennek részeként sor kerüljön a szlovákiai magyarság II. kötet 28államjogi helyzetének rendezésére is. A múltról már beszéltünk. Gondolom, hogy a jelenlegi helyzet szinte kikényszeríti a realitásoknak megfelelő megoldást: nevezetesen az önkormányzat, a nemzetiségi önigazgatás elvének érvényesítését. Az esetleges szimmetrikus államhatalmi rendszer következetes megvalósítása ezt valóban szükségessé teszi.
SZŐKE J.: Úgy gondolom, szükséges itt hangsúlyozni: nem területi elkülönülésre gondolunk, hanem a lakosság nemzetiségi összetételének megfelelő községi, városi és járási önigazgatásra, felsőbb szinten pedig a nemzetiségek államhatalmi szervei megteremtésére, a szlovák és cseh nemzeti, valamint összállami szervek mellett. Területi elkülönülés lehetetlen, hiszen a csehszlovákiai magyarság az ország déli határán hosszú keskeny csíkban helyezkedik el, amelyet itt-ott szlovák nyelvterületek szakítanak meg, másrészt a magyar nyelvű területeken belül is régi vagy újabb települések alkotnak önálló szlovák nyelvszigeteket.
DOBOS L.: Igen, ez így van. Az 1960-as területi átszervezésnél sajnos nem vették figyelembe a lakosság nemzetiségi összetételét. S többek között ez az oka annak, hogy a létrehozott új, vegyes lakosságú járásokban sok konfliktusra került sor. Úgy gondolom, helyes lenne felülvizsgálni a területi átszervezést, és ahol szükségesnek mutatkozik, korrigálni. Beszélnünk kéne Szlovákia déli részeinek gazdasági problémáiról is, de ez a rendkívül fontos téma nem fér a mai beszélgetésünkbe. Talán később erre is sort kerítünk. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindaz, amit mondtunk, csupán elképzelés, javaslat. Politikusok és szakemberek dolga, hogy megítéljék. A lényeg egy: közös államunk keretein belül rendezni kell a nemzetiségek államjogi ügyét is.
SZŐKE J.: Igen, ehhez kell a legmegfelelőbb formát, módot megtalálnunk.
SZABÓ R.: A magnószalag csökkenése mutatja, hogy a mai kerekasztal-beszélgetésnek a vége felé járunk, s ha a beszélgetés befejeztével megpróbáljuk összefoglalni, amit mondottunk és hallottunk, akkor az az érzés erősödik bennem, hogy a reális szükséglet hozta létre nemcsak a beszélgetést, hanem a beszélgetés során felmerült gondolatokat, javaslatokat is. Azt hiszem, a reális helyzet megkívánja, hogy az idők folyamán újból és újII. kötet 29ból elővegyük ezt a témát és mindig az adott helyzetnek megfelelően keressük a lehető legjobb megoldást, mivel a történelem igazolja azt az örök igazságot, hogy ami egy népcsoportnak – legyen az nemzetiség, kisebbség vagy nemzet – rossz, az az állam egészének is rossz, és fordítva, a jó az egész államnak használ. A KB ülése kapukat, szelepeket nyitott, és Dubček elvtárs a februári ünnepi beszédében nagyon helyesen hangsúlyozta, hogy sem államhatalmunknak, sem mozgalmunknak nem tesz jó szolgálatot az, aki minden nemzeti aktivitásban gyanúsat lát. Pártunk, a KB mindent megtesz nemzeteink, nemzetiségeink és csehszlovák államiságunk megszilárdítása érdekében. Pórul jár mindenki, otthon éppúgy, mint külföldön, aki nemzeteink kötelékeinek gyöngülésére spekulál. Nekünk is szilárd meggyőződésünk, hogy minden előremutató kezdeményezés, minden újabb megoldás, minden nemzeti és emberi kiteljesedés szilárdítja a szocializmust, szilárdítja hazánkat, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot.
SZŐKE J.: Azt hiszem, nagyon hasznos volt elbeszélgetni nemzetiségi jövőnkről. Remélem, hogy a további véleménycseréinken ismét találkozunk.
A beszélgetést vezette: Szőke József
Kisebbségi sorsunk közel fél évszázada alatt hányszor kacérkodott tudatunkban e fogalompár. S szinte minden alkalommal a költői szó igaz kicsengésével: „HAZA OTT VAN, AHOL JOG IS VAN…” Álmaink, vágyaink az utóbbi hetekben megizmosodtak. Valami ÚJ születik a társadalomban, s bizakodunk, hogy ebből az újból, melynek a vezérszava: EMBERSÉG, a kisebbségek sem maradnak ki. A januárt követő társadalmi megújhodás nagyra növelte reményeinket. A párt akcióprogramja egyértelműen leszögezi: „a nemzetiségeknek joguk van önállóan és önigazgatással dönteni az őket érintő ügyekben”.
Ám a sajtó és a közvélemény egy része hecckampánnyal reagált a magyarság jogos igényeire. Hányszor hivatkoztunk azóta rád, EMBERSÉG, és sose hittük, hogy távolabb vagy tőlünk, mint mástól… A kétely és bizonytalanság, s a békétlenség magvát hintő, ágáló hamis próféták minden igyekezete ellenére sem vagyunk reményvesztettek. Hiszünk, mert tudjuk, a szocializmus ereje, a demokrácia próbája, hogy a HAZA előtt mindenki EGYENLŐ legyen. Jogokban és kötelességekben egyaránt… Mert: „Haza ott van, ahol jog is van…”
Hetek óta, különböző bizottságokban tárgyalják a nemzetiségek államjogi elrendezésének kérdését. Mi most a kormány mellett alakult nemzetiségi albizottság két tagját, Dobos Lászlót, a Csemadok KB elnökét, és dr. Szabó Rezső főtitkárt szólaltattuk meg a nemzetiségi kérdés időszerű problémáiról.
– Négy hónapja már, hogy a Csemadok Központi Bizottsága állásfoglalása a nemzetiségi kérdés rendezése érdekében – napvilágot látott. Hivatalos körökben milyen fogadtatásban részesült ez az okmány, s a kolodĕji tárgyalások eddig milyen eredményekkel jártak?
DOBOS: A föderáció, az államjogi ügyek rendezéséről pillanatnyilag elterelődött a figyelem. Az öt ország varsói tanácskoII. kötet 31zása után előállott helyzet a csehszlovák politika nemzetközi összefüggéseit állította az érdeklődés előterébe. Ha ez a konfliktus az ország további sorsának alakulásában nyomot is hagy, a belpolitika nagy célkitűzéseit szerintem nem zavarhatja meg. A föderáció, a demokratizmus kiszélesítése és intézményes biztosítása s a nemzeti kisebbségek államjogi helyzetének rendezése a csehszlovák belpolitika sorsdöntő, máig nyitott kérdése.
No de nézzük a kérdést. Javaslataink hivatalos fogadtatásáról nehéz beszélni. Nem tudom megítélni, hogy a CSKP és az SZLKP akcióprogramjainak megfogalmazásánál milyen mértékben s egyáltalán figyelembe vették-e a Csemadok javaslatait… Erről általában az a véleményem, hogy a nemzeti kisebbségek igényeinek konkrét tárgyalása megkésve indult, s ma is vontatottan, nehezen halad.
A magyar sajtóban március közepén publikáltuk a Csemadok javaslatait. Utána szlovákra fordítottuk és megküldtük a szlovák lapok szerkesztőségeinek, valamint a párt központi és dél-szlovákiai járási szerveinek. Jóhiszeműen, a megértés reményében tettük ezt. Nem titkolóztunk, egyszerűen a szlovák közvélemény elé kívántuk terjeszteni javaslatainkat. Reménykedve vártunk, sajnos, hiába. A politikai események gyors alakulása ellenére is vákuum keletkezett, a hallgatás vákuuma. Aztán megjelent a „harmincnyolcak” nyilatkozata, amely a közvélemény előtt még ismeretlen javaslatainkat már cáfolta. A dolgok intézésének normális sorrendje felborult: az ellenérvek, cáfolatok, elmarasztaló ítéletek hamarább kerültek a szlovák olvasó elé, mint a tárgyalandó javaslat. A megújhodó demokráciának kínos-keserves szakasza volt ez számunkra. A Csemadok állásfoglalása és a magyar dolgozók aktivitása megértés helyett megpecsételődött. A tenniakarás, az alkotás vágya ellenállásba ütközött. A Csemadok feketére festett ördög lett. Természetes, hogy a Csemadok állásfoglalásának kedvezőtlen szlovák sajtóvisszhangja közvetlenül vagy közvetve befolyásolta javaslataink hivatalos fogadtatását is.
Azóta hivatalos központi szervek foglalkoztak a magyar nemzetiségi kisebbség ügyével, de úgy érzem, hogy ez kevés. Tényeiben kevés. Pedig a magyar lakosság fokozott politikai aktivitása már konkrétumokat vár. A föderáció egyes vonatkozásai, problémái konkrétan kerülnek a szlovák olvasó elé. A mi II. kötet 32esetünkben ezek a tények, az új politika meggyőző tényei hiányoznak. A párt új politikai programja, célkitűzései és azok analizálása között ebben az esetben nagy az aránytalanság.
– Eddig három bizottság foglalkozik a nemzeti kisebbségek helyzetével: egy Prágában, a CSKP Központi Bizottsága mellett, ez sajnos mindössze egyszer ülésezett. A másik az SZLKP Központi Bizottsága mellett alakult. Véleményem szerint ennek a testületnek kellene a legaktívabb munkát kifejtenie. De egy rögtönzött programnyilatkozaton és procedurális kérdéseken túl ez a bizottság sem jutott tovább. Ha kellemetlen is, de meg kell mondanunk, hogy az SZLKP Központi Bizottságának illetékes szervei e kérdésben passzívak. Ugyanez mondható az SZNT szerveiről is. Tudom, hogy a szlovák központi szerveknek van elég gondjuk, azonban a Szlovákiában élő magyar és ukrán nemzeti kisebbségek ügyét nem lehet századrendű kérdésként kezelni.
– Van még más bizottság is?
DOBOS: A harmadik bizottság, ahol a legkonkrétabb munka folyik, a kormány államjogi bizottsága mellett alakult nemzetiségi albizottság. E testület feladata, hogy javaslatokat tegyen a nemzeti kisebbségek államjogi helyzetének rendezésére. Eddig három ízben vettünk részt e bizottsági ülésen. A tárgyalások kiindulópontja a CSKP és az SZLKP akcióprogramja volt. Örömünkre szolgált, hogy a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség ügyének tárgyalásakor a Csemadok márciusi állásfoglalásának javaslatait figyelembe vették.
A bizottság munkája három problémakörre koncentrálódott:
1. a nemzeti kisebbségek államjogi helyzetének meghatározása,
2. a nemzeti kisebbségek politikai képviseletének, reprezentációjának kérdése,
3. a kulturális önigazgatás problémaköre.
E három pont látszólag száraz, politikai, illetve államjogi formula. Azonban jelentésüknél és lényegüknél fogva számunkra sorsdöntőek.
– Az olvasót nyilván az érdekli, milyen megállapodások születtek.
II. kötet 33DOBOS: Sajnos, hogy az alapvető kérdésekben nem tudtunk közös nevezőre jutni a bizottság szlovák és cseh tagjaival. Éppen ezért javaslatainkat a bizottság szlovák és cseh tagjainak javaslataival együtt felsőbb politikai szervek elé terjesztettük, megítélés végett. Ezenkívül szükségesnek tartjuk mindkét javaslattal megismertetni olvasóinkat is.
– Mi a konkrét elképzelés a nemzetiségi szerveket és a képviseletet illetően?
DOBOS: Számunkra ez a legkonkrétabb és legfontosabb tétel. A vélemények e kérdésben eltérőek. A vita tárgya, lehet-e a nemzeti kisebbségeknek önálló képviseletük és végrehajtó szervük, avagy sem. A bizottság szlovák és cseh tagjainak javaslata szerint az államhatalom választott szerveiben (parlament, nemzeti bizottságok) a nemzeti kisebbségeket Nemzetiségi Bizottságok reprezentálnák. E nemzetiségi bizottságokat egyrészt a nemzetiségek választott képviselői, másrészt a nemzetek képviselői alkotnák.
Végrehajtó szervként nemzetiségi államtitkárság felállítását javasolják a nemzeti kormányok mellett. Az iskola- és közművelődésügyi minisztériumok keretében nemzetiségi ügyosztályok létrehozását javasolják. Az ügyosztályok vezetői tagjai lennének a miniszter kollégiumának.
A nemzetiségi államtitkárságok hatáskörét a nemzetiségi törvények végrehajtása, illetve azok ellenőrzése képezik.
Ez a javaslat nem számol a föderatív, központi kormány mellett fölállítandó nemzetiségi szervekkel. A bizottság tagjai azzal érvelnek, hogy a nemzeti kisebbségek ügyének elsősorban a nemzeti kormányok hatáskörébe kell tartoznia.
A mi javaslataink:
1. A föderatív parlamentben nemzetiségi bizottság alakítását kérjük. Ennek tagjai a nemzeti kisebbségek választott képviselői, valamint szlovák és cseh képviselők lennének. E bizottság hatásköre: a nemzeti kisebbségekre vonatkozó törvények javaslása, illetve a nemzeti kisebbségekre érvényes törvények betartásának az ellenőrzése.
Végrehajtó szervként a föderatív, központi kormány mellett nemzetiségi államtitkárság felállítását javasoljuk.
II. kötet 342. A nemzeti parlamentek, valamint a kerületi és járási nemzeti bizottságok keretében nemzetiségi tanácsok létrehozását javasoljuk. A nemzetiségi tanácsok tagjait a nemzeti kisebbségek választott képviselői képeznék.
Végrehajtó szervként nemzetiségi minisztérium felállítását javasoljuk Szlovákiában. Az iskola- és közművelődésügyi minisztériumokban a nemzetiségi ügyosztályok helyett államtitkárok kinevezését kérjük, kellő hatáskörrel és apparátussal.
A két javaslat között a lényeges eltérés abban van, hogy míg a bizottság szlovák és cseh tagjai vegyes, választott nemzetiségi szervek létrehozását javasolják, mi viszonylag önálló nemzetiségi szerveket kérünk, a nemzetiségek választott képviselőiből; a nemzetiségi államtitkárság helyett pedig nemzetiségi minisztériumot javaslunk, ami véleményünk szerint hasznosabb és rugalmasabb lehetne.
– A csehszlovák államiság két alapvető tényezője a cseh és a szlovák nemzet mint államalapítók. Az állam részét képezik azonban a nemzetiségek is. Az alkotmány ugyanakkor ezt a tényt nem rögzíti, sőt a jelek azt mutatják, a jövőben is meglehetősen kilátástalan az alkotmány sáncai közé kerülni. Ezzel kapcsolatban milyen tapasztalataik vannak, s hogy tekintenek erre a kérdésre?
DR. SZABÓ: Szerintem vitathatatlan tény, hogy a demokratizálódási folyamat egyik része: a nemzetek és a nemzetiségek egymáshoz való viszonyának új típusú rendezése, tényleges és teljes egyenlőségüknek és egyenjogúságuknak biztosítása, a múlt deformációinak és a nemzetiségi kérdésben uralkodó bizalmatlanság légkörének, valamint a szubjektivizmus káros megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra történő eltávolítása, felszámolása.
A Csehszlovák Szocialista Köztársaságot, mint minden államot, az állam polgárai képezik. Az állam polgárai különböző természetes társadalmi csoportosulásokba tömörülnek. A nemzet csakúgy, mint a nemzetiség, egyike az ilyen természetes társadalmi alakulatoknak. Pártunknak és államunknak a demokratikus szocializmus alapelvein álló új politikája nem tűrheti az alá- és fölérendeltségi viszonyt a társadalom egyes csoportjai II. kötet 35között. Ebből következik a nemzetek és nemzetiségek egyenlősége és egyenjogúsága. Az, hogy a köztársaságot a cseh és a szlovák nemzet alakította, történelmi tény, de nem lehet egy szocialista államban – ahol a hatalom forrása és birtokosa a dolgozó nép – jogi egyenlőtlenség forrása, alá- illetve fölérendeltségi viszony eredője.
Az alkotmány a tények és az elért eredmények összefoglalója, viszonyok és viszonylatok rögzítője (nem megmerevítője, bénítója), a reális és tényleges valóság tükrözője. Ezért a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányának le kell szögeznie azt a tényt, hogy Csehszlovákiát nemcsak nemzetek, hanem nemzetiségek is alkotják. Vagyis a jelenleg érvényben levő Alkotmánnyal szemben (melynek 25. cikkelye és 74. cikkelyének g. pontja azt a már 1960-ban is túlhaladottnak minősíthető tényt foglalta magában, hogy Csehszlovákiában a nemzetiségek még nem konstituálódtak nemzetiséggé, hanem atomizálva csak egyenjogú polgárokról – magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű polgárokról – beszélt) az alkotmány módosításának és a nemzetiségekről szóló alkotmányerejű törvénynek tükröznie kell a nemzetiséggé válás és a nemzetiségek létének tényét.
A nemzetiségeknek mint természetes társadalmi alakulatoknak elismerése és a nemzetekkel való tényleges és teljes egyenjogúságának biztosítása nem függhet egyének akaratától, taktikai lépésektől, ügyeskedően összeválogatott érvektől és ellenérvektől, erőviszonyok alakulásától vagy külpolitikai vonatkozású meggondolásoktól, hanem a demokratizálódás és a köztársaság egészének, valamint a társadalmi csoportok érdekeinek figyelembe vétele szükségszerűen, törvényszerűen, objektíve szüli.
Az eddig elmondottak alapján elképzelhetetlennek tartom, hogy a nemzetiségek – nemcsak mint egyedek, vagyis ilyen vagy olyan nemzetiségű állampolgárok, hanem mint társadalmi alakulatok is – ne kerüljenek be az „alkotmány sáncai” közé. Ez a paradox helyzet nem állhat elő. Alkotmányunkat nem tehetjük jogtudományi szempontból kétes értékűvé azáltal, hogy az egyik cikkelyében elismerjük a nemzeteknek és nemzetiségeknek a társadalmi-termelési alakulat szempontjából vett egyenlőségét, s a másik paragrafusában tagadjuk ezt az egyenlőséget államképződményi értelemben. Egyik cikkelyében kijelentjük a polgárok II. kötet 36egyenlőségét, másik cikkelyében a nemzetet alkotó polgárok társadalmi és képviseleti jogai között jogegyenlőtlenséget kodifikálunk.
Mesterkélt, felesleges, oktalan és jogtalan minden olyan kísérlet, amely a Csehszlovákia egyes társadalmi alakulatait képező egyenjogú polgárokat két, nem azonos jogú csoportba kívánja sorolni, a nemzet és a nemzetiség államjogi megkülönböztetése alapján. Elfogadhatatlan az olyan elmélet, mely azt a gyakorlatot szülné, hogy az egyik kategóriába soroltak jogai eredendő jogok, a másik kategóriába soroltak pedig – annak ellenére, hogy ugyanolyan állampolgári kötelezettségekkel kötöttek a termelésben, az állam védelmében és fenntartásában, az adók fizetésében, mégis, önhibájukon kívül, születésükből kifolyólag – csak kapott, ajándékozott jogokkal bírnak.
Nézetem szerint Csehszlovákia magyar nemzetiségű állampolgárainak helyzetét a párt politikai vonalának és a köztársaság új államjogi felépítésének és a demokratizálódás követelményeinek alapján, az össztársadalmi rétegek figyelembevételével, a magyar nemzetiség földrajzi, gazdasági stb. adottságaiból kiindulva kell megoldani. A magyar nemzetiség és a szlovák vagy cseh nemzet államjogi kérdésének megoldási formája nem kell, hogy szükségszerűen azonos legyen. De ennek forrása nem az egyedeken kívül álló ok, hogy az egyik ember nemzet tagjának, a másik pedig a nemzetiség tagjának született, hanem az előbb említett földrajzi, gazdasági stb. adottság.
– Tehát alapelvként a nemzetek és nemzetiségek alkotmányba foglalt egyenjogúságából kell kiindulni, s ezt az egyes nemzetiségek speciális helyzetét figyelembe vevő alkotmánytörvénnyel s az ebben meghatározott intézményekkel és szervekkel kell biztosítani.
DR. SZABÓ: Nézetem szerint a mi interpretációnk tükrözi a megújhodási folyamat, a demokratizálódás szellemét. Nem érthetek egyet Haraksín doktornak – a nemzetiségi albizottság egyik tagjának – a Pravda 1968. július 5-i számában tett nyilatkozatával, aki abból a szerintem téves nézetből vezeti le a nemzetek és a nemzetiségek jogi egyenlőtlenségének elvét, hogy: „a nemzeti kisebbségek nem rendelkeznek a nemzeti szubjektum II. kötet 37jegyeivel, ezért nincs joguk államjogi szervekre és intézményekre, melyek csak a nemzeteket illetik meg”.
– Az előző kérdéssel összefüggésben nem ártana néhány szóval érinteni az ún. nemzeti szubjektum kérdését. Ez az alapja ugyanis annak, hogy a nemzeti kisebbségek előterjesztette igények egy részét túlzottnak, felfokozottnak tartják.
DR. SZABÓ: A Pravda 1968. július 5-i számában megjelent interjú kulcsmondata a már fentebb idézett gondolat. A nemzetiségek kérdése megoldásának, vagy meg nem oldásának is központi tételévé vált, hisz az albizottság cseh és szlovák tagjai ebből vezetik le azt a megállapítást, hogy a nemzeti kisebbségeknek nincs joguk államjogi szervekre és intézményekre, melyek csak a nemzeteket illetik meg.
Szerintem ez a megállapítás arra az antimarxista politikai doktrínára vezethető vissza, mely tagadja az állam lenini definícióját (az állam erőszakszervezet az uralkodó osztály érdekeinek védelmére s más osztályok elnyomására) s azt állítja, hogy:
a) az emberiség nemzetekből áll,
b) a nemzet ismérvei megállapíthatók,
c) csak az az állam legitim, amely a nemzeti szuverenitást fejezi ki.
Ez a doktrína a politikai hatalom kizárólagos birtokosának a nemzetet igyekszik feltüntetni, hogy elködösítse az állam osztályjellegét, és eltakarja fő funkcióit.
Az említett idézet mint a nemzetiségek kérdése megoldásának kiindulópontja azért sem állja meg a helyét, államjogi kérdésekben érvként – különösen nem döntő érvként –, mivel a „nemzeti szubjektum jegyei” nem jogi fogalom, és e jegyek nagyon is vitathatók.
– Ha abból a definícióból indulunk ki, hogy „a nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, mely a nyelv, a terület, a gazdasági élet és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkat közössége alapján keletkezett” – megállapíthatjuk, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiség is rendelkezik a nemzet kritériumaival.
DR. SZABÓ: A Pravda már említett július 5-i interjújában II. kötet 38Juraj Fábián, a tudományok kandidátusa, az albizottság egyik tagja vitatja ezt. Amikor a nemzet egyes kritériumainak hiányával igyekszik megokolni a szervek és intézmények alakítását elutasító indokokat, kijelenti: „egyéb elemeken kívül hiányzik itt a kiterjedt homogén terület és a komplex nemzeti ökonómia”.
Mielőtt az egyikre és másikra reagálnék, meg kívánom jegyezni, hogy Fábián elvtárs mindkét kritériumot – önkényesen – minőségi jelzőkkel toldotta meg.
A terület nagysága vagy a területi forma (alak) nem döntő. Csehszlovákia magyarlakta területénél kisebb területtel rendelkező nemzetek – sőt államok is léteznek. A formát tekintve is találhatunk hasonló szalagalakulaton élő nemzetet – sőt államot is. A megszakítottság vagy a homogenitás hiánya is fennáll, nemcsak az afrikai vagy dél-amerikai államok és India esetében, hanem a Szovjetunióban és Európa egyes nemzetei esetében is.
Ami a komplex nemzeti ökonómiát illeti, azt hiszem, vitathatatlan, hogy egyetlen több nemzet alkotta államban sem létezik, sőt a gazdasági integráció az önálló államalkotó nemzetek „komplex nemzeti” ökonómiáját is fokozatosan megszünteti. A marxista definíció a „gazdasági élet közössége” fogalmat használja. Csehszlovákia magyarsága vitathatatlanul azonos közösségbe tartozik a gazdasági élet területén, s ez teszi azonos társadalmi alakulat tagjává. Fábián elvtárs tételét a feje tetejéről a talpára kell állítani, s akkor a helyes értelmezés így hangzik: akik kívül esnek egy adott államon, s ebből kifolyólag annak gazdasági közösségén, azok nem tagjai az adott gazdasági közösségben élő nemzetnek. Vagyis ez a tétel nem azt fejezi ki, hogy Csehszlovákia magyarsága, mely Bratislavától Csernőig azonos gazdasági közösség része, „nem tartozik össze”, hanem, hogy annak a nemzetnek nem tagja, mely más gazdasági közösségben él.
Így születik egy helytelen elméleti tételből az az igazságnak meg nem felelő következtetés – a nemzetiségeknek nincs joguk államjogi szervekre és intézményekre –, melyet azután olyan gyakorlat követhetne, mely nemcsak nem teremtené meg a nemzetiségek jogbiztonságát, hanem alkotmánytörvénybe kívánja foglalni és így véglegesíteni a jogegyenlőtlenséget.
A nemzetiség: érdekazonosságot kifejező, természetes társaII. kötet 39dalmi alakulat. Jogai és kötelességei azonosak a többi társadalmi alakulat jogaival és kötelességeivel. A demokrácia: a teljes emberi élet kibontakoztatása, a „sakkfiguralét” megszüntetése. A szocialista demokrácia: a társadalmi csoportok érdekazonosságából, valamint eltérő igényeik és érdekeik azonos értékűnek való felfogásából és elbírálásából fakadó önkéntes összetartozás. Hazánk természetes társadalmi csoportosulásai: a nemzetek és nemzetiségek nem válhatnak többé önkényuralmi játékszerré, hogy fehér vagy fekete mezőre állítva egymást kiütni készen, vagy kiüttetésre ítélve kába tárgyként várják oly döntések alapján sorsuk alakulását, mely döntések róluk, de nélkülük születtek.
– Sokat vitatott kérdés a két- és többnyelvűség a nemzetiségi körletekben. A szakbizottság egyes tagjai ugyanakkor az „államnyelv” törvényesítését szorgalmaznák. Eltekintve attól, hogy ezt a fogalmat a burzsoá államhatalom sem tekinti egyértelműen elfogadhatónak, sőt az első köztársaság kisebbségi joggyakorlatával szemben is visszalépést jelentene, milyenek e téren a kilátások?
DOBOS: E kérdés történeti vonatkozásairól, marxista értelmezéséről sokat lehetne mondani. Egy igaz, hogy a marxizmus klasszikusai nem ismerik el az államnyelvet, az államnyelv fogalmát. Számunkra aggasztó jelenség, hogy a szlovák sajtóban egyre erélyesebben követelik a szlovák nyelvnek mint államnyelvnek a törvénybe iktatását. Becsülöm a szlovák nyelv művelőit és féltőit. Azonban szeretem, féltem a magamét is, a magyart. S megalázva érezném magam, ha nyelvem hátrányos helyzetbe kerülne. Az államnyelv törvényesítése pedig ezt jelentené, nyelvi egyenlőtlenséget. A nyelvi egyenlőség a demokratizmus alaptétele. Ha egy másik nyelv közelsége és tudása számomra kényszer, a demokráciával baj van. Az államnyelv törvényesítése önmagában is kényszer. A szlovák nyelv ismerete és birtoklása érdekünk. Azonban a nyelv elsajátítása nem lehet kényszer eredménye. A nyelvi kényszer rettenetes. Az 56 utáni évek egyik legkártékonyabb tétele ez volt: ha érvényesülni akarsz, tanulj meg szlovákul. A nemzetiségi politikának irányunkban, sajnos, ez lett a fő tétele. Ezen az egy tételen mérték II. kötet 40le hazafiságunkat, az államhoz való viszonyunkat és hűségünket. Ehhez idomították az iskolák tanmeneteit és tanterveit. Micsoda lelkületet, micsoda alibista magatartást szült ez egy egész nemzedékben? Vajon mit gondol magában az az egyszerű ember, akinek munkáját, adóját igényli ez az ország, de már az adóbevallást nem töltheti ki a saját nyelvén?
A demokráciának dimenziói is vannak, s ehhez a nyelvek egyenlősége törvényszerűen hozzátartozik. A nyelvek egyenlősége a felszabadultság érzésével hat. A többségi nyelv felsőbbrendűséget, önkéntelenül is alárendeltségi viszonyt teremt. Úgy vélem, hogy a nyelvi kényszer nem lehet a demokrácia sajátja.
Örvendetes tény, hogy a nemzetiségi bizottság tagjainak a véleménye e téren megegyezik. Az egyhangúlag elfogadott javaslat így hangzik: „A vegyes lakosságú területeken a két- vagy a többnyelvűség elvét kell érvényesíteni. Éspedig vagy a lakosság nemzetiségi számarányát véve alapul, vagy a nyelvterület elvét. A kétnyelvűség használatának részleteit a nemzetiségi törvény szabja meg.” Reméljük, hogy így lesz.
DR. SZABÓ: Lenin is több helyen állást foglal a nyelvek egyenjogúsága mellett. A munkásosztály és a nemzetiségi kérdés című, 1913. május 10-én a Pravdában megjelent cikkében például a következőket írja: „Egyetlen nemzet, egyetlen nyelv se részesüljön semmiféle kiváltságban! A nemzetiségi kisebbségekkel szemben a legcsekélyebb megszorítást se alkalmazzuk, ne érje a legcsekélyebb igazságtalanság sem! – ezek a munkás-demokrácia elvei.”
A nemzetiségek, illetve az „autonomizálás” kérdéseihez című munkájában (1922. december 31.) a következőt olvashatjuk: „Szigorúan szabályoznunk kell a nemzeti nyelv használatát a szövetségünkhöz tartozó nemzeti köztársaságokban, és különösen gondosan kell ellenőriznünk a szabályok tiszteletben tartását. Nem kétséges, hogy a vasúti szolgálat egységének örvén, a pénzügyi egység örvén stb., nálunk, jelenlegi apparátusunk mellett, temérdek hamisítatlanul orosz jellegű visszaélést fognak majd elkövetni. E visszaélések ellen igen nagy leleményességgel kell harcolnunk, nem is szólva arról, mennyire őszintéknek kell lenniök azoknak, akik vállalkoznak erre a harcra. Részletes törvénykönyvre van szükség, amelyet valamennyire is siII. kötet 41keresen csakis maguk az egyes köztársaságokban élő nemzetiségek dolgozhatnak ki.”
– A területi átszervezésnél ajánlatos volna a történelmi, földrajzi, ökonómiai és kommunikációs elvek érvényesítése mellett az etnikaiakat is figyelembe venni. A nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldása szempontjából ez előnyös lehetne. Ezt az elvet a nemzetiségekre vonatkoztatva a kormányelnök is kiemelte, a valóságban azonban kevés megértésre talált.
DR. SZABÓ: Az elmúlt évtizedekre jellemző deformációk egyik konkrét megnyilvánulása volt az 1960-ban végrehajtott területi átszervezés. E területi átszervezés negatív hatása az egész ország területén megmutatkozott a közigazgatásban, a közgazdaságban s a nemzetiségi kérdésben is.
A nemzetiségi szakbizottság a területi átszervezést illetően is közös álláspontra jutott abban, hogy a járások kialakításánál az etnikai feltételeket is figyelembe kell venni.
Mi még azt javasoltuk, hogy az alkotmány egyes cikkelyeinek változtatása során a 107. cikkely 3-ik bekezdését a Nemzetgyűlés úgy módosítsa, hogy a járások területének kialakításakor az etnikai mutató a többi mutatóval egyenértékűként nyomjon a latban, mivel a nemzetiségi kérdés megoldása végett igen fontos a nemzeti összetétel szempontjából relatíve homogén közigazgatási területi egységek kialakítása.
– Az elmondottak összegezéseként milyenek a kilátások, s miben látják a kivezető utat?
DOBOS: Meggyőződésem, hogy a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség társadalmi-politikai szellemi életének struktúrája elavult. Társadalmi-politikai szellemi életünk feltétlenül más felépítést kíván. Olyan struktúrát, amely összhangban lesz Szlovákia új társadalmi felépítésével, s egyben kifejezi a magyar nemzeti kisebbség társadalmi és nemzeti érdekét is. Remélem, hogy javaslatainkat a párt és az állam központi szervei érdemben ítélik meg, s olyan nemzetiségi politika gyakorlatát sikerül kialakítanunk, amely köztársaságunk javára válik, s a szocialista demokrácia kifejezője s hirdetője lesz.
DR. SZABÓ: Beláthatatlan következményekkel járó világII. kötet 42politikai események színtere hazánk. A mi kérdésünk a „nagy kérdésekhez” viszonyítva látszólag kicsi. De csak látszólag. Mert kérdéseink megoldása nemcsak számunkra létkérdés, hanem nagy jelentőségű hazánk egységének, védelmi erejének megszilárdítása szempontjából is.
A The New York Times június 23-i számában a csehszlovákiai magyarság helyzetével foglalkozó egyik cikkben többek között a következő mondat jelent meg: „Szlovákia magyarsága el van keseredve (to be bitter) jövőjét illetőleg, mely determinálva van…”
Nem! Csehszlovákia magyarsága nincs elkeseredve. Csehszlovákia magyarsága a szocializmus eszméinek és vívmányainak alakítója s védője. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság éppoly becses nekünk, mint e közös haza cseh vagy szlovák nemzetiségű fiainak. Egyek vagyunk az ország egészével a gondok és a terhek vállalásában, de egyek akarunk lenni a jogok élvezetében is.
Apáink s mi is itt születtünk, dolgozunk, élünk. A világnak e pontján vagyunk otthon. Ez a hazánk, az államunk, melynek arculata kialakításához mi is hozzá akarjuk tenni nemzetiségi létünk sokszor keservesen szerzett tanulságát: emberséget az embernek…
Meggyőződésem, hogy erre meglesz a lehetőségünk, képességünk és módunk.
– Ne tűnjön hívő-hitetlen póznak, ha erre azt mondjuk: ÚGY LEGYEN!
– Az alkalom kínálja, hogy mint az 1969. január 1-jén megalakult SZSZK kormányának tagjától megkérdezzük: mi az író credója, amikor hivatalosan is politikusnak kényszerül?
– Látszólag egyszerű kérdés, de a válaszadás annál nehezebb. Az írás és a politika törvényei ugyanis nem mindig azonosak. Az író hitvallása: az igazmondás, az élet igazának, valóságának művészi értékű kimondása. Ezt kell tennie akkor is, ha ezért nem jár „hivatalos” dicséret. Ezt kell tennie a tiltások, a kedvezőtlen körülmények ellenére is. Az író nem alkudhat meg, s ha mégis ezt teszi, elsősorban önmagával, az írás alaptörvényével kerül összeütközésbe.
A politika irányít, vezet, következtetéseket von le, határoz, dönt, rendelkezik. A politika elveket és érdekeket képvisel; céloknak, elveknek és érdekeknek kíván érvényt szerezni. A politika a hatalmat fejezi ki és elvei szerint gyakorolja azt. A politika az elvek, a helyzetfelismerés s a vezetés tudománya. Egyszóval másféle mesterség, mint az irodalom. Olyan ténykedés, amely gyakran kényszerül kompromisszumokra is. Itt kezdődik az én dilemmám: vajon egyeztethetők-e az írás és a politikai ténykedés célkitűzései, követelményei? Van példa az igenre, a nemre is. Én egyeztetni szeretném. Lehet, hogy ez naiv szándék, lehet. Hiszek abban, hogy az a politika, amelynek alakításában mi is részt veszünk, humánus, emberi, az igazat mondó politika lesz. Tudom, hogy ez a „kétéltűség” sok ellentmondást rejt magában. Ennélfogva kényszerhelyzetnek, átmeneti állapotnak tekintem. Politikai nagymesterünk alig van. Így más választásunk nincs, mint „kezdőket”, „inasokat” ültetni az asztalhoz, vállalva a „kétéltűség” vádját, terhét, ellentmondásait, a politika kockázatát, felelősségét is. Nem kis feladat áll előttünk. Meg kell keresnünk, ki kell művelnünk a csehszlovákiai magyarság politikusait. Megítélésem szerint itt nem egy-két emberről, hanem egy egész rétegről van szó. Úgy érzem, hogy erre most alkalom és leII. kötet 44hetőség nyílott. Más szóval: olyan feltételek kialakításán kell fáradoznunk, amelyek a politika inasaiból s a „kétéltűekből” gyakorló politikusokat teremtenek.
A kérdés egy része így hangzik: „Mi az író credója, amikor hivatalosan is politikusnak kényszerül”? Hű maradni önmagamhoz, az írás ábécéjéhez, az igazmondáshoz.
– Milyen érzésekkel fogadja ezt a tisztet, s hogy értékeli azt a tényt, hogy a „megfelelő” képviselet elve alapján a törvényhozó és a legfelsőbb végrehajtó szervben a nemzetiségek képviselői – ismét – „helyhez” jutottak?
– Az érzéseim? Furcsák, szorongatóak. Egyszerűen nehéz hozzászokni a miniszterség gondolatához és tényéhez. Szeretnék kényszerszünetek nélkül gondolkozni, kizárni a „lehet, nem lehet, szabad, nem szabad, helyes, nem helyes” késleltető momentumait. A megfontoltság szükséges, de nem válhat tanácstalan fontolgatássá. Ez a tisztség határozottságot is követel, döntéseket s olykor egyértelmű állásfoglalást. Ez másféle tárgy és fogalomkör, mint amiben eddig éltem. Akklimatizálódnom, szoknom, tanulnom kell ezt a másféle világot. De azt hiszem, hogy nem az én naiv érzéseim a fontosak, hanem e tisztség számunkra lefordítható jelentése, értelme.
A kormánynak vannak örökölt reszortjai (az SZNT megbízotti hivatalai), amelyek minisztériumokká alakulnak. S vannak teljesen kezdő részlegek. Ilyen elölről, a semmiből kezdés az én munkaköröm is. Nincs elődöm, nem örököltem sem jót, sem rosszat. Funkciómat így jelölték: tárca nélküli miniszter. Ebből kifolyólag tréfa tárgya is lettem, elmondtak „munkanélkülinek”, ragasztván rám sokféle kedvezőtlen jelzőt. No, de nem ezen múlik. Konkrét munkaköröm a nemzetiségek ügyének gondozása.
Nem szeretnék senkiben hamis illúziókat kelteni, ígérgetni sem akarok. Magam is várakozással tekintek e megbízatás elé. Viszont a kételyeken, a várakozáson s az ellentéteken túl, ez mégiscsak lehetőség, több lehetőség. Ezáltal alkalom nyílik arra, hogy a Szlovákiában élő nemzetiségek – magyarok, ukránok – ügyei a kormány szintjén ítéltessenek meg. Ez pedig nem mellékes. Gondoljunk csak az elmúlt évek beadványaira, s e kérII. kötet 45vénybeadványok sorsára. Míg az államigazgatás, a különböző szervek, intézmények útvesztőiben egy-egy jogos követelés vagy javaslat célhoz ért volna, elsorvadt, megöregedett, meghallgatása előtt ad acta került. Az SZNT-ben, valamint a kormányban elért pozícióink jelentősége elsősorban abban van, hogy ügyeinket, megoldatlan problémáinkat közvetlenül, „áttételek” nélkül terjeszthetjük a szlovák államvezetés csúcsszervei elé.
Másodszor: pozícióink, s helyzetünk intézményes megoldása révén az örökös védekezés helyett aktív részesei lehetünk az állami politika alakításának.
Harmadszor: a pozíciók, tisztségek mögött lássuk, értelmezzük a folyamatot is. Nevezetesen: az irodalom, az újságírás, a népművelés, a népművészet, a pedagógia két évtizedes fejlődése szükségessé tette, elősegítette egy nemzetiségi-politikai program megfogalmazását. Voltaképpen innen származik jelenlegi tisztségviselőink „kétéltűsége” is. Kultúránk fejlődésének folyamatában alakult ki a művész-politikus, az irodalmár-politikus, a népművelő-politikus típusa. Politikus rétegünk kialakulásával szükségszerűen létrejön a kultúra és a politika bizonyos fokú „műfaji” differenciálódása. Ez azt jelenti, hogy az irodalmunk irodalmibb, a népművelés közelebb kerül önmaga törvényeihez stb.
Negyedszer: az elmúlt esztendő egyik nagy hozadéka számunkra, hogy felerősödött a csehszlovákiai magyarság politikai érdeklődése, érzékenysége. Közvéleményünk éber, figyelő közvélemény lett. Lehet, hogy magam ellen is beszélek, de ha a demokratizmust komolyan gondoljuk, elengedhetetlenül szükséges, hogy ez a figyelő közvélemény állandó „nyomás alatt” tartsa politikusait, politikánkat. A számot adásnak, a felelősségre vonásnak, „a nyitott ajtónak” szerintem rendszerré kell válnia a közéletünkben.
Nagy baj lenne, ha megszédülnénk a címektől. A pozíciót, a funkciót én eszköznek, lehetőségnek, előfeltételnek és szolgálatnak tekintem. Minden tisztség annyit ér, amennyit eszménk, ügyünk előbbre vitelének használ.
II. kötet 46– A nemzetiségi alkotmánytörvényben számunkra hátrányosnak mutatkozik, hogy az elfogadhatónak és demokratikusnak tekinthető arányos (tehát lélekszám szerinti) képviselet helyett csak „megfelelő” képviseletről van szó. Ez ugyanis különbözőképpen magyarázható. Vajon a készülő konkrét törvények, intézkedések a valós helyzetből, abból a tényből indulnak-e ki, hogy a magyarság a legszámottevőbb nemzetiség az országban, tehát a jogos követelményeket tartják-e szem előtt, vagy csupán a szubjektívan értelmezhető „megfelelőket”?
– A nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény eredeti, általunk javasolt szövegében az arányos (a lélekszám szerinti) képviselet elve szerepelt. Ezt demokratikus, igazságos, helyes elvnek tartom. A „helycsere”, azaz a megfelelő képviselet elve akaratunk ellenére került az alkotmánytörvénybe. A további törvények kidolgozásánál én az eredeti, tehát az arányos képviselet elvéhez tartom magam. Lehetőségeink szerint ezt kívánom érvényesíteni.
– Lehetséges, hogy mikorra ez a beszélgetés megjelenik, már több dolog ismertté válik. Mégis megkérdezném: az elmúlt hetekben a nemzetiségek képviselői több ízben találkoztak a politika és közélet képviselőivel. Milyen jellegűek voltak ezek a megbeszélések, esetleg milyen megállapodások születtek?
– Az elmúlt napokban több ízben is folytattunk megbeszéléseket további pozíciók betöltését illetően. Véleményünk szerint szükséges, hogy a számunkra kulcsfontosságú minisztériumokba magyar nemzetiségű miniszterhelyettesek kerüljenek. A kormány elnökével, Štefan Sádovský elvtárssal elvben megegyeztünk abban, hogy az oktatási, a művelődési, a mezőgazdasági, az egészségügyi minisztériumokba magyar miniszterhelyettesekre, valamint a belügy-, az építésügyi minisztériumokba vezető beosztású elvtársakra teszünk javaslatot. Remélem, hogy javaslatainknak sikerül érvényt szerezni.
– Az SZNT Nemzetiségi Bizottsága által a nemzetiségi kérdés intézményes rendezését célzó, a közelmúltban elfogadott törvényjavaslat reálisnak, ugyanakkor a mai igények szempontjából megfelelőnek látszik. Az augusztust megelőző, nemzetiségek II. kötet 47 ellen irányuló, szinte szervezettnek mondható kampány tekintetnélkülisége s az azóta tapasztalt félmegoldások azonban szkeptikussá tesznek bennünket. A jogok és kötelességek értelmezésének egyenlőtlen mércéje nemcsak sértő, hanem az egységet s a kibontakozást hátráltató is. Hogy tekint Ön erre a kérdésre, s hogy ítéli meg a jövőt?
– Az augusztus előtt fejünkre olvasott vádakra augusztusban, de azóta is a csehszlovákiai magyarság méltó választ adott. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.
Ha visszagondolok arra, hogyan és mivel kezdtük a 68-as évet, s azt összehasonlítom jelenlegi helyzetünkkel, nem vagyok borúlátó. Helyzetünk rendezése megítélésem szerint valahol a félúton tart. Összegező, érdemleges véleményt csak azután mondhatunk, ha elképzeléseink, javaslataink további részét is sikerül realizálnunk. Annak a mechanizmusnak, amit elképzeltünk, még csak néhány kereke forog. Érthető, hogy sok emberben ez a lehangoltság, a hiábavalóság s a tehetetlenség érzését váltja ki. Olyan vélemények is elhangzanak, hogy amit „kaptunk”, az semmi. A lekicsinylő véleményekkel, a „minden hiába” elvével nem értek egyet. Ha ennek adnánk helyet, akkor fel kellene adnunk céljainkat. A lemondást nem ismerem el, a küzdelmet igen. Az ígéretek, a fogadkozások helyett szívesebben adnék számot a mindnyájunkat érintő eredményekről. A jó „zárszámadás” reményében hiszek abban, hogy amit célul tűztünk magunk elé: helyzetünk társadalmi-nemzeti rendezése sikerül.
– Végül egy személyes jellegű kérdés: a politikusnak jut-e ideje arra, hogy benne az író, tehát a művészi alkotómunka is szóhoz jusson? Közelebbről: milyen tervei, elképzelései, dédelgetett álmai vannak e téren?
– Írásra nincs időm, sajnos, az olvasásra is kevés óra jut. Dédelgetett terveim, álmaim? Szabadidő, nyugalom. Csavarogni, „civilként” járni-kelni, szemlélődni, figyelni, aztán írni… Belátható időn belül alkotószabadságra kényszerülni.
– Van-e még valami mondanivalója az olvasók számára?
– Sok táviratot, üdvözletet, jókívánságot hozott a posta. SajII. kötet 48nos, mindegyikre képtelen vagyok válaszolni. Akik őszintén mondták, amit kívántak, azoknak ezúttal becsülettel köszönöm. Az előlegezett bizalomra igyekszem rászolgálni. A sok távirat közül egy viszont nagyon fájt. Helmecről küldték, szülőfalu-városomból. A távirat aláírása így szólt: „volt helmeci barátaid”. Azóta sem tudom, miért csak „volt”, miért csak volt barátaim. Nem értem…
Eddigi közgyűléseinknek volt egy megszokott rendje: a beszámolók értékelték a kül- és belpolitika eseményeit, valamint összegezték szövetségünk négyéves tevékenységét. Úgy érzem, e hagyományos gyakorlaton ez alkalommal változtatnunk kell. Amíg az előző közgyűlések inkább számot adó jellegűek voltak, ez a mai programot formáló, programot alakító, reformáló jellegű.
Csehszlovákia szövetségi köztársasággá alakult, s megtörténtek az első lépések az itt élő nemzetiségek helyzetének rendezésére. A társadalmunkban kibontakozó demokratizálódás szövetségünk életében is megmutatkozott. A Csemadokban is megindult egy mozgás, mely két dolgot vetett felszínre különös erővel: a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, s ebből eredően a Csemadok demokratizálását, illetve újszerű programja kialakításának szükségességét. Tulajdonképpen e két problémát foglalja magában közgyűlésünk munkarendje is.
Az elmúlt közgyűlés óta több mint két év telt el. E két esztendő, de különösen a januárt követő időszak bonyolult, drámai helyzetek elé állított bennünket. Nem akarok belebocsátkozni a január utáni politika részletes elemzésébe. E korszak történelmi jelentőségét, értelmét és hibáit csak egy sokoldalú, az indítékokat és összefüggéseket egyaránt kutató elemzés adhatja meg. Viszont januárt nem lehet elkerülni vagy átlépni. Január történelemmé vált, a csehszlovákiai magyarok történelmévé is. Az akcióprogram s a január utáni politika pozitív alapelvei nem maradhatnak csupán elképzelések. E tekintetben nem elégedhetünk meg szónoklatokkal vagy szónoki ígéretekkel. Meggyőződésünk, hogy az akcióprogram tételeinek elhallgatása, csorbítása, illetve megváltoztatása a január utáni időszak szellemének, célkitűzéseinek és erejének meggyengítését jelenti. Az akcióprogram helyzetünkre vonatkozó tételeinek megvalósítása lassúbb ütemben folyik, mint ahogy azt egy évvel ezelőtt elképzeltük. II. kötet 50Viszont néhány hónap múltán rá kellett ébrednünk, hogy a Csemadok által meghirdetett program megvalósítása nehezebb, mint a program kialakítása.
A 68-as esztendő a programozás éve volt. A 69-esnek szükségszerűen terveink, elképzeléseink fokozatos valóra váltása esztendejének kell lennie. Nem akarok senkiben hamis illúziót kelteni, ezért el kell mondanom, hogy márciusi programunk megvalósítása lassabban halad, mint ahogy azt vártuk. Rá kellett döbbennünk, hogy ez a valósítás csak lépésről lépésre, pontosabban: csak kis lépésekben történik. De nézzük a tényeket. Mi az, amit sikerült megvalósítanunk szövetségünk márciusi programjából?
Hosszas viták után napvilágot látott a nemzetiségek helyzetéről szóló alkotmánytörvény. Igaz, sokkal többet vártunk e törvénytől, viszont ebben a formájában is kétségtelen pozitívum; a törvényhozó testületek feltöltésével megnövekedett a magyar nemzetiségi képviselők száma. Magyar képviselők kerültek a Nemzeti Kamara, valamint a Szövetségi Gyűlés elnökségeibe; az SZNT egyik alelnöke magyar. A kormánynak van magyar minisztere. Kinevezték a mezőgazdasági miniszter magyar helyettesét. A kormány határozata értelmében magyar helyettese lesz még az oktatásügyi, valamint az egészségügyi miniszternek; a múlt év novemberében megalakult az SZNT nemzetiségi bizottsága. Megkezdte és aktívan folytatja munkáját a kormány nemzetiségi titkársága; rövidesen a kormány elé kerül a nemzetiségi tanács felállításáról szóló javaslat; a kormány elnökével történt megbeszélés értelmében a járások hatáskörén belül szintén létrehozhatnak nemzetiségi tanácsadó testületeket. Ezáltal helyzetünk megítélése magasabb szintre, a központi szervek elé kerül. Eddig nem volt fórum, mely a nemzetiségek ügyével foglalkozott volna. Ma már van. A nemzetiségi kérdés intézményes megoldását tűztük ki célul.
A csehszlovákiai magyarság magatartása fokozatosan megváltozott. A passzivitásból, a folytonos védekezésből társadalmi-politikai aktivitás alakult. E változásnak köszönhető, hogy helyzetünk rendezésének szükségessége szinte elemi erővel tört fel 68 tavaszi hónapjaiban. Helyzetünk megítélését illetően egyre több objektív véleménnyel találkozunk. Úgy hiszem, nem túlII. kötet 51zok, ha azt állítom, hogy országunkban a nemzetiségi kérdés értelmezése objektivizálódik.
A múlt év folyamán vitára bocsátottuk a Csemadok új programtervezetét. A néhány hónapos vita összegezett tanulsága a következő: a Csemadoknak az új körülményekhez megfelelő programra van szüksége, eszerint változtatnunk kell szövetségünk szervezeti szabályzatán; módosítanunk kell szövetségünk elnevezésén.
A programtervezet vitájában alapszervezeteink többsége kérte, hogy változtassunk szövetségünk elnevezésén. A KB utolsó ülése elé ennek értelmében javaslatot terjesztettünk. A KB úgy döntött, hogy a Csemadokot a Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Demokratikus Szövetsége elnevezésre javasolja változtatni. Többszöri vita után, a KB eredeti javaslatától eltérően, a következőképpen javasoljuk módosítani szövetségünk elnevezését: a Csehszlovákiai Magyarok Kulturális Társadalmi Szövetsége. A közgyűlésen tehát javaslom, hogy szövetségünk új elnevezése ez legyen. Emellett megmarad a szövetség eddigi szimbóluma s egyelőre rövidítése is.
Húszéves a Csemadok. Ünnepelnünk kellene, s emlékezni az indulás első napjaira. Húsz év munkáját úgy mérhetjük legjobban, ha a kezdettel összevetjük a jelent. Szövetségünk nagy utat tett meg. Húsz év rövid idő, számunkra mégis nagy és becses múlt. A húsz év tanulságai sokfélék, jók és rosszak. De talán szóljunk csak a leghasznosabbakról. Arról, hogy a semmiből kultúra teremtődött. Tanulság, hogy e kultúra képes lett megfogalmazni a politikai igényeket, hogy munkánk és életünk lényegének az állandó mozgásnak és aktivitásnak kell lennie. Tanulság, hogy mindig a felemelkedés, a gazdagodás, a több demokrácia útját kell keresnünk. Csak így lehetünk mi is a fejlődés ösztönzői s nem csak ösztönzöttjei. Csak így lehetünk az ország erős, demokratikus láncszeme.
– A statisztikák és a tapasztalat szerint a kisebbségbe került magyarság ott asszimilálódik, ott őrlődik fel hamarább, ahol gazdaságilag viszonylagos jólétben él, ahol jogai biztosítottnak látszanak (ausztriai, jugoszláviai magyar kisebbség). A kisebbségi magyarságtudat, úgy tűnik, ott erősebb, ahol gazdasági, jogi, s a múlt sérelem-öröksége szempontjából nehézségek és megoldatlan problémák mutatkoznak (a csehszlovákiai, a szovjetunióbeli magyar nemzeti kisebbség). Nehéz megjósolni, mihez vezet a gazdasági nyomor és a totális nemzeti elnyomás egy kisebbség esetében: valószínű, hogy a hatalom nyomásának féktelensége – hosszú távon legalábbis – felmorzsolja, lealacsonyítja, menekülésre vagy beolvadásra kényszeríti még az oly nagyszámú kisebbséget is (Románia). A kárpátaljai, de különösen a csehszlovákiai magyarok példája mintha azt bizonyítaná, hogy létrejöhet egy olyan állapot, olyan mértéke a nemzetiségre nehezedő nyomásnak, amely kikényszeríti s egyben lehetővé teszi az önszerveződést, az önvédelmet, az önerejű építkezést – amely a kisebbségi fennmaradás tekintetében a kedvezőbbnek tűnik. Mi erről a véleménye?
– A tapasztalat azt mutatja, ahol nincs feszültség, tehát a többség nyomása nem érvényesül közvetlenül, ahol a többség nem von meg vagy nem korlátoz jogot, ott kialakul a gondtalanság, később a szabadság érzése, illetve ez érzések látszata és illúziója. Az önfelmentés. Ezen az érzelmi szinten a kisebbség önvédelmi reflexei alig vagy csak tompultan érzékelhetők. Kialakul viszont valami más, egyfajta komfort, a kényelem tartósságának s az anyagi javak megszerzésének a lehetősége, az egyéni és közösségi kényelemszeretet: a nemzetiségi lét színeinek, gondjainak lekicsinylése, a felelősség levetkőzése és elhárítása.
Ez a „civilizációs gondtalanság” mutatkozik meg a nemzetiségi kultúra társadalmi funkciójának lebecsülésében, az olyan II. kötet 55irodalmi ars poeticákban és programokban, amelyek függetleníteni kívánják magukat a nemzetiségi lét közegétől, a „hovatartozás kisszerű és provinciális kötelékeitől”, s igyekeznek a nemzeti s főként a kisebbségi jellegtől mentes áramlatokba kapcsolódni. Példa és példák bizonyítják (jugoszláviai Új Symposion), hogy ez a törekvés hosszú távon megbosszulja magát, s előbb-utóbb közeg-idegenné válik.
A hagyományokkal szakító avantgardista kísérletezés ugyan nyithat új tárlatokat az irodalom előtt, de kisebbségi helyzetben a közösségért vállalt felelősség alóli kibújás lehetőségét, a közvetlen kötődés megbomlásának a veszélyét is magában hordja. (Ez a veszély, félek, fennáll a szlovákiai magyar irodalom esetében is, gondolok itt a Próbaút antológiában indult fiatalok törekvéseire.)
Ami a romániai magyarságot illeti, úgy gondolom, az ő kisebbségi gondolkodásukban volt a legtöbb illúzió, és ott következett be a legnagyobb, legfájdalmasabb illúzióvesztés is. A román nemzetiségi politika hosszú évtizedeken át reményt táplált, bizakodást keltett az ottani írókban. Ám lassan minden remény és illúzió szertefoszlott, mégis hosszú időbe tellett, míg a tendencia egészét, a leépítés és leépülés drámáját az ottani magyarság átérezte, megértette. Ilyen körülmények között csak nehezen, s csak késlekedve születtek meg a védekező mozdulatok, az önmegtartó szembehelyezkedés, ellenállás. Inkább a kivárást, a túlélést, a konfrontáció nélküli magatartást sugalmazta a romániai magyar értelmiség egy része. Ám a megmaradásnak ez a módozata is önámításnak, illúziónak bizonyult, és most, a legbrutálisabb nemzeti elnyomás éveiben az erdélyi magyarságnak nincs szervezett ellenállása, működőképes önszerveződése, a súlyos terhek elviselését is megkönnyítő egysége, összefogása.
A magunk pátriájára térve. Évtizedek folyamán a mi életünknek kialakult egy jellemző sajátossága: erőnkhöz mérten tudatosítani folyton változó helyzeteket, s amennyiben ez lehetséges, illúziók nélkül. A csehszlovákiai magyar szellemi progresszió már a két világháború között megfogalmazta, tudatosította kisebbségi helyzetét, szerepét. Például: Győry Dezső Új arcú magyarokja… A Sarló mozgalma már egy konkrét szerveződés II. kötet 56volt, amely szembeszegült az akkori társadalmi renddel. A baloldali európai mozgalmakhoz tájolva a sarlósok megpróbáltak egy más magatartást megfogalmazni, olyat, amelynek szerepe lehetett és volt a magyar kisebbség öntudatának, identitásának a kifejlődésében. Rövid élete ellenére ez a mozgalom történelmi jelentőségű volt a szlovákiai magyarság életében, az egyéni és a közösségi autonomitás igényének kialakításában.
A csehszlovákiai magyarok gondolkodásának másik sarkpontja, a mindenkori rosszal szembehelyezkedő „antitétel” Fábry Zoltán életművében csúcsosodik ki. Ez az antifasizmus és háborúellenesség volt.
A háború utáni retorziók (kitelepítések, lakosságcsere, reszlovakizáció), emberi megaláztatások is „ellentételt” fogalmaztattak meg Fábryval (A vádlott megszólal) és a hozzá hasonlóan gondolkodókkal, ez pedig a humánum, az emberhez méltó élet, az emberi magatartás eszménye volt. A totális erőszakkal szemben ekkor, és később, a személyi kultusz idején is, erősen hatott és munkált a szellem szabadságát, önállóságát valló és hirdető nézet, amely hatott az irodalomra és a közgondolkozásra. Érdekes megfigyelni, hogy ez az „antigondolkodás”, a központi elvárásokkal szembeszegülő szellemiség sokkal hamarább és sokkal markánsabban alakult ki a szlovákiai magyar irodalomban, mint a romániaiban. A csehszlovákiai magyar kisebbség számára tehát ezek az antitételek bizonyultak erős, megbízható fogódzóknak, amelyek birtokában megtarthatta viszonylagos önállóságát, szellemi mozgékonyságát, a történelem kihívásaira éretten reagáló dinamizmusát.
Még így is zsibbasztólag, bénítólag hatott ránk a hetvenes évek merev gondolkodása; az 1968-at követő bűnbakkeresés és az ebből következő félelmek sokakat megnémítottak. Hogy mennyire összefügg a fentről gyakorolt nyomás és a nemzetiségek önszerveződő „mozgolódása”, az a szlovákiai magyarság mostani, egyre nyíltabb, szókimondóbb magatartásán is lemérhető. Tanulságunk az is: a pressziót olykor csak évtizedek múltán követik az önvédelmi reflexek. A szlovákiai magyar irodalomban például csak a hatvanas évek kezdetétől bukkantak fel a kollektív sérelmekkel, a kitelepítéssel foglalkozó művek.
A hatás és a visszahatás összefüggése tehát igen bonyolult. II. kötet 57Csak konkrét helyzetekre lebontva és az idő távlatából nézve lehet bármilyen következtetést is levonni tapasztalatainkból.
– Lehet-e megoldása gondjainknak az áttelepülés? Nyilván többször is lett volna rá módod; feltételezem, hogy kaptál kedvező ajánlatokat. Miért maradtál?
– Én nem tudom elképzelni az elmenést. Menekülésnek érezném. Nagyon nehéz helyzetben éltem évekig, mégsem fordult meg ennek a lehetőségnek a gondolata a fejemben. Úgy érzem, ha elmennék, kiesnék a világból. Mindaz, amit mostanáig tettem, s amit most is teszek, hitelét vesztené, ha eljönnék. Nekem ott van dolgom.
– Talán nem teljesen véletlen, hogy két kisebbségi magyar író fejében – bár más összefüggésben – ugyanaz a költői kép fogalmazódott meg nemrégiben. Ez pedig a repülőgép-metafora. A magyarországi közvéleménynek a romániai vezetéssel szembeni kritikus hangvételére célozva Balogh Edgár állapította meg, hogy nem szabad olyan repülőgépre lőnie Magyarországnak, amelyen kétmillió magyar a túsz. Kérdésem ezzel kapcsolatban: árthat-e avagy inkább használ a határokon túl élő kisebbségeknek, ha Magyarország felemeli érettük a szavát?
A másik metafora meg éppen tetőled származik, a Magyar Ifjúságnak adott interjúban fogalmaztad meg annak a röptérnek a „látomását”, amely Magyarország, Szlovákia és Kárpátalja vonatkozásában indítaná és fogadná a társítható közös gondok, a gyötrelmes együttgondolkodás aeroplánjait.
– A kérdés első felére válaszolva elmondhatom, hogy a magam tapasztalatai szerint behódol a Rossznak az, aki megalkuszik, sőt újratermeli a Rosszat minden megalkuvás. Valaha én is gondolkodtam úgy, óvatoskodva kell bánni a mérleggel: legyen lengése erre is, meg arra is. Az ilyen játékon azonban csak a kisebbség veszíthet. Mostani eszemmel csak azt mondhatom, hogy szembe kell szegülni minden torzító, nyomorító erővel. Megfontoltan, okosan, de mindenképpen meg kell fogalmazni az ellenpontokat. A megfogalmazás módján lehet vitatkozni. A zászlólengetés nem mindig célszerű, de elveszti talaját az, aki a szellemi, erkölcsi ellenállásról lemond a Rosszal, a Gonosszal szemben.
II. kötet 58A magyarországi hírközlés kritikus hangvételének a hasznát (vagy kárát) kapásból nehéz felmérni. Annyi azonban bizonyos, hogy a problémák őszinte felvetése segíthet az érintetteknek is egy reálisabb, igazabb gondolkodás s valóságkép kialakításában. Egy árthat: a felületesség, az ismeretanyag hiánya; az, ha a tények feltárása helyett az indulatok felszítása a cél. Én a cáfolhatatlan tények alapján kialakított gondolkodás és magatartás híve vagyok.
Ami a röpteret illeti. Egy szlovák író, Vladimír Mináč fejtette ki egy beszélgetésünk során, hogy Közép-Európa gazdasági, szellemi megújulása nem képzelhető el a nemzetiségek szabadsága nélkül. Ezt a felismerést komolyan kell vennünk. A feszültséggócok oldására én pillanatnyilag ezt a háromszöget (Szlovákia–Kárpátalja–Magyarország) tartom leginkább alkalmasnak.
– Annak reményében köszönöm meg a beszélgetést, hogy ez a háromszög nem hasonlít majd ama bermudaihoz, s hogy nagy biztonságú röpüléseink során – utasként? pilótaként? – egyre gyakrabban találkozunk majd földön és a szellem magasában egyaránt.
– Két hete, mikor a Madách dolgozói bizalmat szavaztak Önnek s a Kiadó igazgatójának választották, nem akart nyilatkozni arra hivatkozva, hogy ez a döntés még nem végérvényes. Most, hogy a minisztérium kinevezését is megkapta, hogy ítéli meg a szavazást: rehabilitációnak tekinti csupán, vagy úgy gondolja, mindenképpen Önnek volt esélye erre a posztra?
– Rehabilitáció? Elégtétel? Igazságszolgáltatás?… Számomra már szinte közömbösen, ellenszenvesen hangzó fogalmak. Közel húsz éve fosztottak meg a Madách igazgatói tisztétől a pártból való kizárásom „természetes” következményeként. Persze az én kálváriám nemcsak a Madách, annak a „gyönyörű emberi színjátéknak” a kiadó csupán egy jelenete. A hetvenes évek nyitánya, az átigazoló bizottságok, az ideológiai vágóhidak. Az én perem, a perirat tetszetős kis könyvre való anyag. Kizárásom indoklását helyszűke miatt hiába is mondanám, inkább csak kulcsszavait idézem: szocialistaellenes, szovjetellenes, revizionista, nacionalista, opportunista, antimarxista, a proletár internacionalizmus ellensége, az értelmiségi elit szószólója… első számú vádlott. Ez volt az obsit, az ideológiai alkalmatlanság és megbízhatatlanság bizonyítványa. Ezek után nem az volt a kérdés, hogy ilyen vagy olyan tisztség, igazgató vagy miniszter. Lenullázni: megszüntették a nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszteri tisztséget, kizártak a Csemadokból, az Írószövetségből, megvonták képviselői mandátumomat, s végül a Madách. Szakszervezeti és Szovjetbarátok Társasága-beli tagságomat tarthattam meg. Rám dőlt a naivságom fala is – kis ideig azt hittem, hogy a vádak halmaza alól sikerül legalább valamit kimentenem. Aztán az utolsó száraz ág, az egzisztencia, a kenyér: eltanácsoltak a kiadóból is. Az engem váltó igazgató, Fónod Zoltán fogta föl zuhanásom, ő tartott meg kínos, megmosolyogtató műszaki beosztásban. Húsz évig tartott ez a megbízatásom. PontoII. kötet 60sabban: kiadói megbízhatatlanságom. Nem a tisztségek vesztét panaszolom, hanem az élet periféria-állapotát. Amikor erőszakkal és hazugsággal az élet szélére tapossák az embert. Sőt mutogatják is, és a nevét sehol, vagy csak a gonoszok közt olvassák. Hányan segédkeztek ebben? S hányan nézték ezt végig? Könyvre való „pajzán” történetek a csinált ellenségről. Hányféle arca az emberi gyávaságnak, félelemnek, közönynek, félszeg, mosolygó leereszkedésnek? Hűségnek és hűtlenségnek? Ma már arra keresek választ, milyen voltam én? Hogy viselkedtem én a „kutyaszorítóban”? Mennyi elveszett idő! Kérdéssel válaszolok: lehet-e rehabilitálni az elveszett időt?
– Az őrsújfalui művelődési táborban hallottam Öntől, hogy az elmúlt időszakban lapjaink nem versengtek írásaiért. November 17-e óta viszont az eddig „tabu újságok” is egyre-másra írnak Önről. Várhatjuk-e, hogy a rádiónak adott nyilatkozata után rendszeresen közölje írásait valamelyik lapunkban, különös tekintettel a Hétre, a Csemadok hetilapjára, hiszen, mint már köztudott, a Csemadoknak is tiszteletbeli elnöke lett.
– Igen, a magyar lapok szerkesztőségei távol tartottak maguktól, a legmakacsabbul az Új Szó és a rádió. Ha jól emlékszem, nyolcvannyolcban, vagy talán már nyolcvanhét végén az Új Szóban megjelenhetett a nevem. A rádió emlékezetem szerint bevárta a nyolcvankilenc november 17-ét – majdnem hogy húsz évre kerekítette a szilenciumot. A Nő még Haraszti Erzsébet főszerkesztősködése idején fölkért és közölt tőlem írást, s azóta is közöl. A Hét – hát igen, elvhű bástya Varga János, Balázs Béla demagóg nyomatékával, Ozsvald Árpád és Mács József jóakarattal olykor noszogatott: adhatnál valamit. De milyen érzéssel közelítsen az ember olyan szerkesztőséghez, ahol másfél évtizedig a holt lelkek jegyzékén tartották számon? S módfelett meglep a Hét ez évi első számának szerkesztőségi írása is, ahogy elintézi 1968–69-et. Idézem: „1969 után nagyon sok olvasónk elfordult tőlünk. S nemcsak az olvasók, hanem azok is, akik 68–69-ben lapunk tartalmának alkotói voltak. Sok tehetséges, íráskészséggel megáldott ember nem tartotta érdemesnek, hogy publikáljon lapunkban.” Csak ennyi lett volna? Nem tartották érdemesnek?… Ilyen emlékezet, ilyen történetírás!
II. kötet 61– A Csemadok eddigi vezetősége kompromittálta magát, s ezzel kompromittálta az intézmény nevét. Nem gondolja, hogy az egész szövetséget át kéne szervezni, s új néven újraindítani?
– Ha szabad, erről kicsit bővebben kell szólnom, mert az utóbbi időben a Csemadok helyzete, jövője beszéd és vita tárgya. Rohamosan átrendeződő világunkban előbb-utóbb mindenkinek tükör elé kell állnia. Ez adhat esélyt a megtisztulásra. Értem ezt magamra is.
A mai Csemadok erőteljesen változni kíván. 1989. december 6-án megtartott KB-ülése új programnyilatkozatot fogadott el. A Csemadok mai idejét én innen számítom. 1979-es alapszabályzatát az „akkori elvtársakkal” kellene megtárgyalni. A közelmúltban ismételten elhangzott (a nagy nyilvánosság előtt utoljára az FMK televíziós kerekasztal-beszélgetésén), hogy a „Csemadok sztálinista szervezet”. Régen tudott dolog, minden általánosítás torzít, mert e vád alapján meg kell kérdeznem, ki és kik a sztálinisták a Csemadokban. A versmondók? Színjátszók? A kórustagok? Vagy a sok ezer szervező, akik önerejű építkezéssel hozták létre és máig tartják ezt a szervezetet? Mert ez és így, hogy a „Csemadok sztálinista”, az elmúlt évek beidegződött megpecsételéseit idézi. Új ellenségkép. Egy vagy két évvel ezelőtt nacionalista volt a Csemadok. Az elmúlt negyven év politikai ideológiájának praktikuma volt: kell ellenség, kell ellenségkép. A mindenkori ideológia csak így tudta igazolni fontosságát és szükségét. Elnézést, de ez nem a demokrácia nyelve. Helyzetfelmérések, a múltunkat behatároló, politikai erővonalak, és emberi magatartások elemzése nagyon kell, de ezt valahol messzebb és magasabban kell kezdeni. A párt társadalmi és nemzetiségi politikájának tételeinél és gyakorlatainál. Ahogy és amikor egy hatalmi centrum eszközzé alacsonyított szervezeteket. És vezetőket, akik az egyéni és közösségi autonomitás alakítása helyett kiszolgálók lettek. Szolgálók, a mindenkori jelszavak lefordítói és alkalmazói. S itt vagyunk a felelősségnél. Ha minősíteni kívánjuk a Csemadok múltját, elsősorban annak vezetőiről kell szólnunk, akik egyben a csehszlovákiai magyarság vezetőinek is tartották magukat. Akik magatartást mintáztak, akik kapcsolatot tartottak a hatalommal, és képviselték is azt. A hatalom mindenkori „szóvivőiről”, Lőrincz Gyuláról, Dénes Ferencről, Fábry Istvánról, II. kötet 62Krocsányi Dezsőről, s a felelősségükről. Milyen magatartást mintáztak, milyen emberi-erkölcsi viselkedést?
Milyen volt életük példája? Kikre lehetett felnézni az elmúlt negyven év alatt? Milyen mérték- és értékrendet alakítottak? És a Csemadok 69–70 utáni káderezői: a Varga János által létrehozott átigazoló bizottság – az egységes mag? Egyszer már próbálja valaki összeszámolni, a Csemadok tagságának s a csehszlovákiai magyarságnak hány átöltözködést kellett már néznie és megélnie!
A Csemadoknak szembe kell néznie önmagával, megtisztulásának esélye ebben van. Úgy gondolom, ha a Csemadok túlélte a diktatúra negyven évét, legyen ereje megélni a demokráciát is. Joga van hozzá. Ehhez önbizalomra van szüksége s minden erejének fölszabadítására. Nem újabb megvetésre.
– Egyre több közéleti feladatot vállal. Mindennapi tevékenysége során viszontlát-e olyan személyeket, akik az elmúlt időszakban hatalmukkal visszaéltek, akik esetleg az Ön félreállításában is részt vettek, ám máig vezető szerepet töltenek be, hirdetve, hogy mind ez ideig kényszer hatása alatt álltak?
– Hogy akik a hatalmukkal visszaéltek? Hogy is mondjam… Az első vonal, tehát a november előtti politikai vezetés, a diktatúra politikai főszereplői letűntek. Az én közvetlen vádlóim és ítélőim ők voltak. No, de akik utánuk mondták, a diktatúra és a demagógia írnokai, szerkesztői, újságírói, történészei, rendőrei, lakájai, haszonélvezői – a „kisemberek” –, azokat nehéz számolni. Azért is nehéz, mert folyik az átöltözködés. Szerintem pedig tisztességesebb lenne a tükör a ruhatárnál. Különben nem vezetek számon kérő jegyzéket.
– Tudomása szerint a Madách az elmúlt huszonegy év alatt, az Ön igazgatósága után milyen állapotba került? Ugyanazt a kiadót vette át, melyet huszonegy éve alapított?
– A Madách az elmúlt két évtized folyamán lehetőségeihez mérten fejlődött. Működőképes, programja irodalmunk, szellemi életünk ritmusától függ. Úgy érzem, mára kissé elöregedett, programjának más dimenziókra van szüksége.
– Köszönöm a válaszait.
Szeretettel üdvözlöm rendkívüli közgyűlésünk minden küldöttjét s kedves vendégeinket. Szövetségünk eddigi konferenciáit, országos rendezvényeit megszínezte valami ünnepélyesség. Mostani találkozásunk nem ilyen, az idő szorításában élünk. Felelősség terheli a közgyűlést, mindnyájunkat. Próbáljuk ezt a közgyűlést úgy felfogni, mint a reális helyzetfelmérés, az együttgondolkodás s a közös elhatározások alkalmát.
Szövetségünk történetének ez a mai a második rendkívüli közgyűlése. Az ezt megelőző soronkívüli sereglésünket 1969 márciusában tartottuk. Mindkettőt a felgyorsult idő, a hirtelen felhalmozódott gondjaink tették sietőssé és szükségessé. Ugyanúgy, mint húsz évvel ezelőtt, most is az idő kihívására kell válaszolni.
Egy eszme, egy társadalmi berendezkedés alkonyát éljük. Csődjét, alkalmatlanságát. Ami most történik velünk és köröttünk, az a történelem nagytakarítása; korszakváltás. Más eszmeiség, más értékrend, más erkölcsi normák vonalai törnek elő. A változás ereje és örvénye erkölcsi arculatunkat nagyítja ki.
Az elmúlt évtizedek emberi veszélyzónái a mindenkori változások voltak. Amikor megtört vagy látszólag fordult az idő, amikor megtört vagy fordulni kényszerült az ember. E változások isten ostora mindenkor az ideológia volt; a marxizmus–leninizmus. Eszmeiség, amely új korszakot kívánt nyitni az emberiség történetében, sajnos, a gátlástalan uralkodás, a diktatúra s a brutális erőszak eszközévé süllyedt.
Valakik vakhittel, mások naivsággal, sokan tragédiaként, drámaként, számosan közönnyel élték meg az elmúlt évtizedeket. Van példa mindenre.
A november előtti társadalmi létnek volt egy fogódzója: a marxizmus–leninizmus. Egyszerre volt ez alibi, hivatkozási alap, frázis, önigazolás, önfelmentés. A marxizmus–leninizmust ma már nem lehet segítségül hívni gondjaink betakarására. Magunkra vagyunk utalva, a magunk erejére, a magunk realitásérzékére.
II. kötet 64A csehszlovák forradalmi változások aláásták, elindították a háború utáni hatalmi és társadalmi struktúra bomlását. Ezt a válságot legmélyebben az ideologikus pártok és társadalmi szervezetek élik meg, azok a szerveződések, amelyek szorosan kapcsolódtak a diktatúra hatalmi építményéhez, illetve annak részesei voltak. Amikor a diktatúra leépítéséről beszélünk, alapjában az erőszak ellen teszünk, az erőszakot romboljuk.
E folyamat természetszerűen elérte a Csemadokot is. Vita tárgya lett a szövetség múlt- és jelenbéli magatartása. A szerveződő új kezdeményezések bírálatainak egyenesen célpontjává vált a Csemadok. Vádolták a Csemadokot neosztalinizmussal, elhangzott olyan vélemény is, amely szerint a Csemadok szükségtelen, hogy a Csemadok a párt meghosszabbított keze volt. Igen, heteken belül a Csemadok lett a magyar ellenségkép. Duray Miklós mondja egy interjújában: „Talán természetes, hogy a rendszer elleni haragunk elsősorban a Csemadok bírálatában nyilvánult meg.”
Igen, a Csemadok az elmúlt évtizedekben része volt a diktatúra érrendszerének, kicsinyítve és lassítva szinte minden lejátszódott benne, ami a kommunista pártban. A Csemadok múltbéli vezetőinek, tisztségviselőinek jelentős része a hatalommal való egyezkedésben, a kiegyezésben, a hatalom szolgálatában és kiszolgálásában, a hatalommal való azonosulásban látták a szövetség munkájának biztosítását. Voltak évtizedek, amikor ez a szövetség társadalmi mindenes volt. Az ötvenes évek végén írja Bábi Tibor a Csemadok tisztségviselőiről: mindenre kész jánosok. A pártpolitika sémája szerint igazgatták a Csemadokot, eszerint vonták meg a programok vonalait. A hatalomhoz való hűség hőfoka volt az a vízválasztó, amely ideológiai mértékké is vált; eszerint voltak megbízhatók és megbízhatatlanok. Elvhűek, s a hivatalos ideológia kinevezett ellenségei. Igen, ha visszapillantunk a háború óta eltelt időre, szinte minden évtizednek megvoltak a csinált és kinevezett ellenségei a csehszlovákiai magyar térfélen. Igen, s ez már nemcsak Csemadok-ügy, ez már a magyar nemzeti kisebbség egészének ügye, látnunk és tudnunk kell, hogy létrejött egy magyar funkcionárius-réteg, amely a hivatali magatartás reprezentánsa volt, s ritkán vagy csak alig képviselte a csehszlovákiai magyar lét sajátosságait. Ez a réteg II. kötet 65lett a Csemadok, azontúl nemzetiségi létünk káderosztálya is. Örökség ez, tanulság, s egyben konzekvencia is.
Persze a Csemadoknak volt és van egy másik arca is, ezrek és tízezrek önerejű építkezése. A műkedvelők, színjátszók, a táncosok, énekesek, bábosok, rendezők, népművelők, az aktív támogatók, a fáradhatatlan járási titkárok tucatjai, az alapszervezetek s a járási bizottságok önkéntesei. Azok az emberek, akik lelkesedésükkel, önzetlenségükkel, népünkhöz való ragaszkodásukkal, a hivatalitól eltérő véleményükkel alapították és gyarapították szövetségünket.
Azok az emberek, akik vállalták a kisebbségi lét állandóan termelődő gondjait. A mindenkori vállalók, akik a legnehezebb idejében is tartották és fenntartották ezt a szövetséget.
Alapításától kezdődően szinte a novemberi forradalomig kettős nyomás szorításában élt a Csemadok: a hatalmi erőszak és a tagság józan életereje. Innen voltak ismétlődő dilemmái, a hatalom a táncos, éneklős Csemadokot dicsérte, felelősséget vállaló tagjai pedig a kisebbségi lét gondjainak megoldását remélték az intézménytől. Pásztó András a Hétben közölt hozzászólásában nagyon igazul írja: „A csehszlovákiai magyarok érdekképviseletét nem vállalhatta fel, tulajdonképpen mégis felvállalta”.
A hatalom s erőszak viszonylatában egyszerre volt kiszolgáló s a másként gondolkodás, ellenzékiség fészke is. Véleményem szerint innen van az a köztes magatartás, amely az ahogy lehet s amit lehet gondolkodást kialakította.
1989. december 6-án a Csemadok KB új programot fogadott el. E program meghirdeti a Csemadok radikális megújulásának szükségét:
– támogatja s elkötelezi magát a Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen programja, azaz a forradalmi átalakulás programja mellett;
– módosítja a szövetség alapszabályzatát; ennek értelmében a Csemadok önálló, nyitott társadalmi szervezet, amely pártállásra, felekezetre, szociális állapotra való tekintet nélkül fogadja tagjait;
– rehabilitálja a Csemadok központi szerveiből 1968, 1969 után jogtalanul kizárt tagjait;
II. kötet 66– vállalja a nézetek pluralizmusát, a nézetek toleranciáját;
– az egyenjogúság, az egyenlőség s az önigazgatás elvei alapján vállalja a magyar nemzeti kisebbség érdekvédelmét;
– a szövetség szervezeti életében szakít a demokratikus centralizmus elvével.
A decemberi program létfontosságú fordulat a Csemadok életében. E program alapján határoztuk el a rendkívüli közgyűlés összehívását, e program alapján szerveződtek az alapszervezeti gyűlések, a járási konferenciák. A tét nagy volt. A Csemadok sokak által kétségbe vont léte. A kérdés az volt: ez a nagy taglétszámú, sokszor bántott, sokszor felhasznált szervezet képes lesz-e megújulni?
Ennek kapcsán hasznos, tisztázó eszmecserét indított a Hét.
A Hétben elhangzott vélemények, a járási konferenciák elfogadott programjai, a személyváltozások aránya, a Csemadok egyre aktívabb jelenléte a társadalmi történésben arról tanúskodnak, hogy szövetségünk képes megfelelni az idő kihívásának, képes megújulni, túljutott kritikus helyzetén. Meggyőződésem, hogy szövetségünk így nyerheti el munkájával arányos önbecsülését.
A Csemadok jövőbeli szerepe a decemberi programnyilatkozat meghirdetése óta a legvitatottabb kérdés. A viták, hozzászólások összegezéseként az a vélemény alakult ki, hogy a Csemadok cselekvési területét nem szűkíteni, hanem bővíteni kell. A KB elnöksége a járási konferenciákon elhangzott véleményeket is figyelembe véve javasolja a szövetség nevének megváltoztatását. A Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége névre – ez lenne új megnevezésünk. De ezzel együtt megmaradna a Csemadok rövidített neve is.
A KB elnökségének az az elgondolása, hogy a decemberi program tételeit fejlesszük tovább. S hogy a Csemadokot erőteljesebben orientáljuk a társadalmi cselekvés irányába. Ez az elgondolás érvényesül a közgyűlés elé terjesztett programban is. E programjavaslat alapvető gondolatai a következők:
A Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége társadalmi szervezet, mely ápolja a szülőföld szeretetét, s munkálja II. kötet 67a népek, nemzetek kölcsönös tiszteletre, a humánumra épülő együttélését.
E program elvi tétele: az érdekvédelem.
A szövetség ténykedésének főbb területei:
– a kultúra, a hagyományápolás, népművészet, a műkedvelő öntevékenység, az irodalom népszerűsítése, a képzőművészet és a zene ápolása.
– Kezdeményezően és cselekvően kíván hozzájárulni a nemzetiségi oktatásügy, az anyanyelv, történelemírásunk, alkotmányjogi helyzetünk, a csehszlovákiai magyar tudományosság fejlődésproblémáinak megoldásához.
– Kinyilatkozza kultúránk kettős kötődésének elvét, s programszerűen ápolja azt.
– Szakemberek bevonásával nyilvánosság elé terjesztendő állásfoglalást alakít ki: a magyar nemzetiség lakta falusi települések és kisvárosok környezetvédelmét, településfejlesztését, demográfiai helyzetét, szociális politikáját, gazdasági fejlődését illetően – támogatja a köz- és magántulajdon formáit. Gazdasági tevékenységet kezdeményez helyi, járási és központi szinten.
– Együttműködést, esetleg szövetséget alakít ki kultúránk szervezeteivel: Pedagógusok Szövetsége, Magyar Írók Társasága, Újságírók és Képzőművészek Társasága.
– Együttműködik a hazai nemzetiségi-politikai szerveződésekkel, együttműködést ajánl fel a Matica slovenskának, kapcsolatot alakít a hazai egyházak szervezetével, a Magyarok Világszövetségével.
Van ebben a felsorolásban néhány szokatlan elem: programunk társadalmiasításával az a szándékunk, hogy a Csemadok tevékenységének nagyobb körét alakítsuk ki, hogy a népművészeti, közművelődési tevékenysége mellett erejéhez mérten vállalja el környezetének gondjait is.
A mai csehszlovák létnek meghatározó fogalma a demokrácia. A csehszlovákiai magyarság egyszerre élvezője és alakítója is a demokrácia közös vagyonának. Mi az, amit számunkra hozott a november utáni idő? Nyíltságot, nyilvánosságot, a programszerű gondolkodás lehetőségét, az önigazgatás rendezői elvének kinyilvánítását, a kulturális, társadalmi, érdekvédelmi II. kötet 68szerveződés lehetőségét, s hangsúlyozottan mondom, a politikai szerveződés lehetőségét.
Jellemzője a folyamatnak, hogy megszűnt a négy évtized nemzetiségi egysejtűsége; az egyetlen pártközpont, az egyetlen Csemadok, az egyetlen lehetőség, az egyetlen vélemény uralma.
Külön értéke e folyamatnak, hogy a politika küzdőterére lépett egy fiatal nemzedék.
Az FMK megalakulása nemzetiségi közéletünk polarizálódásának markáns ténye. Az FMK szerveződése egy hagyományainktól eltérő, másféle politikai gondolkodás megjelenését jelenti közéletünkben. Szervezői ösztönösen-tudatosan érezték meg a forradalom közelségét, s lettek cselekvő, aktív résztvevői az eseményeknek.
A magyar szerveződések december és január folyamán közzétett nyilatkozatai lelki-érzelmi készenlétről tesznek tanúságot. Szinte nincs átfutási és kivárási idő, a szerveződés, a forradalom jelszavainak az elsajátítása, a pluralizmus, az önszerveződés, az önigazgatás viszonylag gyorsabban hódít, mint a szlovák társadalom közegében.
Miért van ez? Véleményem szerint az elmúlt húsz és harminc év nyomása tette és teszi ezt. Aki nem élte meg a hatalom állandó odafigyelését, aki nem élte meg azt, hogy évtizedeken keresztül nemzetiségi gondjaink első számú kezelője az államrendőrség volt, az képtelen felfogni, nem tudja megérteni, hogy mai türelmetlenségünket évtizedek megoldatlan gondjai feszítik.
Ez a türelmetlenség megoldásokat sürget. Ez a türelmetlenség nem a köztársaság ellen szól; nem a szlovák nemzet ellen beszélek, egyszerűen önmagunk helyzetének rendezését kívánom.
Nem uszítunk. Nem festünk gyalázó jelszavakat. Nem szervezünk tüntetéseket. Fegyverünk nagyon egyszerű: a szó és a betű.
Előttünk két évtized nemzetiségi veszteségének listája, s egy kéz már nyújtja is a vizes ruhát forró homlokunkra. Sőt, van már vizesruha-ideológia is. Hát igen. Néhány hónappal ezelőtt még az államrendőrség és a párt felelősei borogattak testünkre vizes ruhát. Most mások teszik ezt.
II. kötet 69Nagyon jól tudom, hogy a szlovák nemzet értő érzékenysége nélkül nem tudjuk megoldani problémáinkat. Közös akaratunk, hogy ezt a viszonyt ápoljuk és építsük. E tekintetben többség és kisebbség felelőssége közös, de arányaiban nem azonos. A mai magyarellenes megnyilvánulásokban jelen van egy nagy mulasztás, a szlovák társadalom évtizedeken át nem kapott érdemleges tájékoztatást a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek valós helyzetéről és problémáiról.
Közösségi életünkbe bevonult a politika. Változnak közéletünk hangsúlyai, társadalmi létünk gondjai egyre inkább a politika nyelvén fogalmazódnak meg. Ennek ellenére – olvasva újságainkat – az az érzésem, hogy napi csatározásokat folytatunk. Leszűkítjük magunk körül az idő és gondolkodás körét. Novembertől szinte csak így gondolkodunk. S hallgatunk a forradalom forrásvidékéről, mozgásirányáról, emberi tolóerejéről s dimenzióiról. Ennek kapcsán fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az elmúlt évtized hatalmi gyakorlatának nemcsak magyar kiszolgálói, hanem magyar ellenzékisége is volt. A háború óta kimutathatóan két rétegben voltunk jelen az idő szövetében. Rózsaszínes szépítőként, hímestojásfestőként, realista szemléletű gondolkodással és markáns ellenzékiséggel.
A diktatúrával szembeni ellenzékiségünk sajátos küzdelem, saját történelmünk máig érő üzenete. Hisz maga az egész Fábry-életmű a diktatúra antitétele. A vádlott megszólal című tanulmánya, a Kevesebb verset, több költészetet című írása az antisematizmus tanulmánya, az ötvenes évek végén a nyolcak antológiája, Tőzsér Árpád és Cselényi László költői lázadása, a hatvanas években a kitelepítést megjelenítő regények, Rácz, Dobos, Mács, Duba könyvei s maga hatvannyolc, a csehszlovákiai magyarság egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje. Ha valaki kétségbe vonja viszonyunkat e köztársasághoz, ismerkedjen meg azokkal a nyilatkozatokkal, amelyekben a Csemadok s a magyarság állást foglalt az országot elözönlő hadseregekkel szemben. Húsz év távlatából is megszégyenít minden kicsinyes gyanúsítgatást és vádat az a józan mértéktartás, ahogy a magyar lakosság fogadta a Dél-Szlovákiába bevonuló magyar hadsereg egységeit. Kardos István, Feleki Tibor, Kovács Zoltán ezzel összefüggő kálváriája szinte rémdráma, és máig érő példája az emberi beII. kötet 70csületességnek. Hatvannyolc hozadéka a ma is mintául szolgáló Magyar Ifjúsági Szövetség megalakulása, amelynek a szervezői Varga Sándor, Duray Miklós, Duka Zólyomi Árpád. Mintaértékű hozadéka a Nagy Jenő és társai szerkesztette Gabona rádió. Nem véletlen, hogy Milan Čič, a szlovák kormány elnöke komáromi beszédében a 68-ban elfogadott 144-es alkotmánytörvényhez tér vissza. Ezt az alkotmánytörvényt még megcsonkításai ellenére is a mai Közép-Európa legrangosabb ilyen irányú törvényének tartom. Szerintem nekünk is vissza kell térni hozzá, s a törvény alapján folytatni a nemzetiségi törvényalkotást.
Mai létünk s 1968 között nem lehet egyenes kapcsolatú viszony. Viszont 68 máig érő üzenet. Üzenete a magyarság akkori egysége, üzenete a szabadságvágy, üzenete a terrorral szembeni ellenállás, üzenete azoknak az elveknek a kimunkálása, amelyekre ma is építeni kívánjuk a mai nemzetiségi politikát. A diktatúrával való szembenállás, az ellenzékiség a 70-es évek nehéz körülményei ellenére is folytatódik: Grendel Lajos regénytrilógiájával, Duba Gyula Örvénylő idő és Ívnak a csukák című regényével, Gál Sándor publicisztikai írásával, s legmarkánsabban a nyílt, önkéntes szembenállással, amit Duray Miklós kétszeres bebörtönzésével együtt vállalt. Ellenállást fejt ki a jogvédő bizottság, megjelenik külföldön Janics Kálmán A hontalanság évei című könyve, az iskola anyanyelvi oktatásának megőrzése érdekében kétszer is szinte országos ellenállás szerveződik, levelek ezreiben tiltakozunk. Nagy jelentőségű e kérdésben a Csemadok KB egyértelmű elutasítása, megjelenik a jogvédő bizottság anyaga a nemzetiségi kérdés rendezéséről, majd a 33-ak dokumentuma. S ezenkívül a meg nem nevezett emberek ellenállása.
Mindez a csehszlovákiai magyarság másik arca, a protestáló ember. Ezek a novemberi forradalom magyar dimenziói. Ez a forradalom már 30 éve készült és érlelődött. Ezért sem lehet kicsiny körre szűkíteni jelentését és értelmezését.
A magunk demokráciájáról. A szlovák néphez való viszonyunkat a kölcsönös tisztelet és megbecsülés szintjén kívánjuk ápolni. Emellett ma már a magyar szerveződések egymáshoz való viszonyát is rendezni kell. Úgy érzem, hogy a kibontakozó szerveződések nagy erőt szabadítanak fel, erre egyértelműen II. kötet 71szükség van. Persze felmerül a kérdés, hogy a polarizációnak, a vélemények színeződésének hol van a hasznos határa? Hol válik s válhat e folyamat káros megosztottsággá, eldurvult rivalitássá?
Különösen a Csemadok és az FMK közti viszonyról van szó. A magam véleményét mondom a dolgokról. Sajnos nem mondhatjuk azt, hogy ez a viszony egyértelműen jó. A Csemadok magatartása a dologban egyértelmű. A kölcsönös tisztelet alapján jó viszonyt kíván kialakítani és ápolni minden magyar szervezettel. Így az FMK-val is. Ezen túl a Csemadok kezdeményezője és munkálója kíván lenni a magyar szervezetek szükséges akcióegységének; a Csemadok szükség szerint szövetségre léphet, együttműködési megállapodást köthet más magyar szervezetekkel.
Nemzetiségi mikrotársadalmunk demokráciája csak egyenlő jogok alapján épülhet. Szerintem itt egyetlen szervezetnek sem lehet előjoga, többletjoga, kizárólagossága. Tisztelem az FMK mozgalmát. Becsülöm értékeit. A Nap című újságot. S különösen azt a közös közleményt, amelyet a Nyilvánosság az Erőszak Ellen szervezettel együtt munkáltak ki és hoztak nyilvánosságra. Ugyanakkor vannak olyan megnyilvánulásai, amelyekkel nem tudok egyetérteni. Ilyen volt a kooptálandó képviselők jelölése. Miért nem volt joga, módja, lehetősége javasolni más szervezeteknek is? Javasolni vagy véleményt nyilvánítani? Hisz a képviselő, a képviselet a nép, a nemzet, a közösség legszélesebb közügye. Hogy történhetett az meg, hogy családi alapon kerültek képviselők a Nemzetgyűlésbe? Erre én nem találok magyarázatot.
Olykor képtelenek vagyunk nemhogy tisztelni – elviselni is a másik véleményét. A választói törvény parlamenti vitája erre aggasztó példa. Azok a képviselők (Sidó Zoltán, Popély Gyula, Duray Miklós, Vitéz Erika), akik a törvényjavaslat ellen szavaztak, órákon, napokon belül majdhogy a magyarság ellenségévé nem csúnyultak. Gyurovszky S. László Követelőzés vagy párbeszéd című, a Napban megjelent ezzel kapcsolatos írása már a hisztériával határos. És a minősítései? Az elvek szintjéről észrevétlen csúszunk a személyeskedés sarába. Egymást tépjük, alacsonyítani akarjuk a más véleményt, lenullázni az eltérő maII. kötet 72gatartást. S nem vesszük észre azt sem, hogy közénk nő a megosztottság árnyéka és az olcsó rivalitás.
Nem véletlenek a vidékről jövő, az egységre szólító kérések, ajánlatok, nyilatkozatok.
Szerintem sürgősen fórumot kell ülnünk, a különböző vélemények, felfogások egyeztetésének a fórumát. Nemzeti kisebbségünk egészét érintő ügyekben akcióegység kialakítását tartom szükségesnek. Ajánlom, hogy az Együttélés politikai mozgalom kezdeményezze ezt, vagy teheti akár a Csemadok is. Feltételek és ultimátum nélkül kell az asztalhoz ülni, ha ezt nem tesszük, önmagunk ellen fordulnak a dolgok, s önmagunk fontosságának bizonygatásával eltékozolhatunk egy nagy esélyt. Szerveződik az Együttélés politikai mozgalom. A mozgalom egyik kezdeményezője a Csemadok, szövetségünk a szervezőmunkában is részt vállal. Távol áll tőlem a gondolat, hogy egyetlen mozdulattal is kényszerítsem szövetségünkre ezt a mozgalmat. Minden Csemadok-tag szuverén joga, hogy milyen pártba lép. Mégis szükségét érzem, hogy szóljak az Együttélés politikai mozgalom szerveződése mellett. Pártolom ezt a politikai szerveződést, s kívánom segíteni is. Azért teszem ezt, mert a mozgalom elvi alapjai az általános emberi értékekre támaszkodnak. Pártolom azért is, mert kisebbségi létünk tapasztalatából, tapasztalat-anyagából kíván építkezni. Pártolom azért is, mert programja az együttélés gondolata, a szlovák–magyar együttélés, a közép-európai népek méltó együttélésének gondolata. Kérem a Csemadok tagságát, szervezeteit, hogy segítse s támogassa az Együttélés politikai mozgalmat.
Választások előtt állunk. Támadások érnek bennünket. Úgy érzem, ki kell alakítanunk a józanság barikádjait. Milan Čič Komáromban elmondott beszéde számomra sok szempontból megnyugtató. Azért, mert érzi a gondok súlyát, és a megoldások útját keresi. E beszéd józan hangvétele is a józanság barikádja a nacionalizmussal szemben. S ezzel együtt a magunk érvei a tényekből való építkezés.
A múlt hét végén Nagyváradon tartotta első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Ezen Csemadok-küldöttség is részt vett, melynek Dobos László, a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatója, a Csemadok tiszteletbeli elnöke is tagja volt. Nem sokkal hazaérkezése után kérdeztük tapasztalatairól, benyomásairól.
– Utoljára az elmúlt év decemberében jártam Romániában egy konvojjal… Kolozsvár környékén akkor még lőttek. Oda s vissza utunkat, a még hadiállapot terepet nyilván az érzések tapogatták le: feszültség, a veszély érzete, bizonytalanság, meghatottság és a félénk öröm…
Remény.
A meghatottság érzésével ültem be az RMDSZ I. alakuló kongresszusára is. De mindjárt a konokság érzése; nincs idő elérzékenyülni. A kongresszus közvetlen környezete, készültségi állapota, nem voltam még ilyen sereglésen, ahol annyira érezni és látni a vigyázást. A szállodán kívül állandó fegyveres rendőrségi patrulok, az épületben számos civil vigyázó, minden emeleten. A tanácskozás területe sűrű láncú fegyveres rendőrségi kordon gyűrűjében. S igazoltatások, másodszor, harmadszor… Érezni, közel van Marosvásárhely drámája és tanulsága, az új hatalomnak szinte létkérdése a rend tartása.
Alig néhány hónappal a forradalom után.
Román fegyveres erő vigyázza az RMDSZ tanácskozásának nyugalmát – tábornok parancsnokságával.
S „mozgósított” az RMDSZ is, ha jó az információm, közel nyolcszáz önkéntes vigyázta-rendezte a tanácskozás zavartalanságát.
– Az RMDSZ I. alakuló kongresszusa nagyon fontos, sokak szerint történelmi esemény volt a romániai magyarság életében. Miben látja a kongresszus történelmi jelentőségét?
II. kötet 74– Amikor a kongresszus megnyitóját mondták, az volt az érzésem, hogy ez az elégtétel pillanata. A ceauşescui diktatúra mélységeihez képest ez a találkozás már magaslat, legális küzdelem lehetősége. Ugyanis a Magyar Népi Szövetség felszámolása óta ilyen, önerővel létrehozott tömegszervezete nem volt az erdélyi magyarságnak. Programja szerint az RMDSZ a romániai magyarság egészének közképviseleti és érdekvédelmi szervezete. Azaz integráló szervezet. A kongresszusi beszámoló 600.000 tagról számolt be, hallottam véleményt, amely közel egymillióra teszi a tagok számát. Történelmi értékű a kongresszus azért is, mert közel fél évszázad szinte egyszeri lehetősége, azért is, mert az RMDSZ a „decemberi forradalom sodrában született”. Tehát nem a hatalom adománya, nem gesztus szüleménye, az erdélyi magyarság jogos forradalmi közvagyona.
– Milyen volt a kongresszuson a hangulat?
– Maga az együttlét, gondolom, sokak számára felemelő érzés volt. A beszámoló, a hozzászólások hangvétele meglehetősen komor és feszültséggel terhes. Domokos Géza elnöki beszámolójában többek között a kormány határozatlanságát, döntésképtelenségét tette felelőssé a nemzetiségi viszonyok és ellentétek eltorzulásáért. Nevezetesen: február óta a kormány csupán általános nyilatkozatokra volt képes – olykor azok is egyoldalú vádemelések –, a nemzetiségi ügyekben kevés a konkrét rendelkezés. Tőkés László beszámolt amerikai, magyarországi s pozsonyi útjáról, keserűen nyugtázta a román sajtó ez idő alatt tanúsított érdektelenségét. Hazatérte után nyílt támadások célpontja lett, s igaztalan vádak sorával illetik. „Veszélyeztetve érzem magam – mondta –, segítségeteket s védelmeteket kérem, testvéreim.” Kántor Lajos irodalomtörténész aggályát fejezte ki: a kommunista diktatúrát a nemzeti totalitarizmus válthatja fel. Úgy éreztem, a kongresszus szókimondásával nem dramatizálni, hanem inkább objektivizálni kívánta a helyzetet. A veszélyeztetettség kimondása nem fordult ellentámadásba, kesergésbe. Aktív cselekvés, ez kapott hangsúlyt: a kiutak, a megoldások keresése, a mérséklet, a román nemzettel közösen vállalt küzdelem.
– Milyen szerepet vállal az RMDSZ a nemzetiségek sajátos II. kötet 75 problémájának megoldásában? Van-e szava a belpolitikában, a törvényhozásban, a kormány tevékenységében? Miként alakul kapcsolata a román pártokkal és mozgalmakkal?
– Ahogy mondtam is már, „az RMDSZ nem párt, mentes minden tételes ideológiai kötöttségtől, de a demokrácia elveit, az európaiságot elkötelezetten vállaló, nemzeti alapon álló szervezet… arra törekszik, hogy a közös, alapvető kisebbségi érdekek hatékony képviseletével összefogja a romániai magyarság különböző rétegeit, csoportjait és azok szervezeteit”.
A hitelesség kedvéért a szervezet programjából idéztem a fenti tételeket. Az RMDSZ szerepvállalása és elkötelezettsége e tételekből leolvasható.
– És a szervezet belső élete?
– A pluralizmus elvére épül, ami természetesen szükségessé teszi a vélemények, nézetek, platformok állandó egyeztetését. Alapozó, programalkotó kongresszus volt ez, kezdés, itt sok minden természetesen még a program, a szándék, az elkötelezés szintjén jelentkezett. Idő kell a felfutásra, a megkapaszkodásra, a kapcsolatok kialakítására. Nagy, átfogó, szinte mindenre kiterjedő programot fogadott el a kongresszus, meghatározó alapelveit legalább érintve említem: demokrácia, jogállam, a szabadságjogoknak az európai jogrendhez való igazítása, a szabadságjogok alkotmányos szavatolása, decentralizáció, önrendelkezés, helyi önkormányzati rendszer kialakítása. E program távlati tervei: kisebbségi parlament létrehozása, a szövetség nemzetközi kapcsolatainak kiépítése…
Az RMDSZ programja nyilván Románia s Erdély sajátosságaiból indul ki, de számunkra is számos hasznos üzenete van. Egy mondatban talán így jellemezhetném: a román nemzeti szándékkal összhangban, kitörés a sok évtizedes elzártságból.
– S a Vatra Romaneasca?
– Az erdélyi magyar gondolkodás elhatárolja magát ettől a szervezettől, s egyáltalán a mai Románia minden szélsőséges megnyilvánulásaitól.
– A tömegtájékoztató eszközök tudósításaiból tudjuk, hogy az II. kötet 76 RMDSZ mostani tanácskozásán különböző koncepciók képviselői között vita, sőt ellentét alakult ki. Képes lesz-e vajon az RMDSZ arra, hogy a romániai magyarság sorskérdéseiben összefogja a különböző csoportokat?
– Igen, a kongresszuson érezhető volt a vélemények polarizálódása. A diktatúra évtizedeinek emberi magatartásában, az emberi viszonyokban tett rombolása ma még szinte felmérhetetlen. Nagyon sok a kompromittált ember, a diktatúra lakája, a volt kiszolgáló. A kongresszus nagy kérdése volt és maradt: a romániai magyarság közegében ki ma a közéleti tevékenységre alkalmas, hiteles ember? Hol, s mivel kezdődik a hitelesség határa? Mi legyen az emberi megmérettetés mértéke? Nehezíti a helyzet tisztázódását az értelmiség felerősödött menekülése… Illetve hát, a félelem.
– Köztudott, hogy Romániában májusban választások lesznek. Véleménye szerint képes lesz-e az RMDSZ úgyszólván néhány nap alatt nemes ügyek érdekében összefogni a romániai magyar nemzeti kisebbséget?
– Az RMDSZ tűzpróbája, megmérettetése előtt áll, jósolni nehéz, szinte a lehetetlennel való küzdelem ez. Az elmúlt évtizedek lefojtott, visszafogott cselekvésereje talán pozitív eredményt hoz.
– A mi nemzeti kisebbségi szellemi életünk és a közelgő választások szempontjából milyen tapasztalatokkal érkezett haza Nagyváradról?
– A küzdelem érzésében és szükségében erősített meg a nagyváradi találkozás. Itt, befejezésül, megemlíteném a kongresszus jelszavait: Otthont a hazában. Egységben.
Nyolcvankilenc decemberében a Csemadok akkori Központi Bizottságának ülése, 1990 tavaszán a szövetség rendkívüli közgyűlése. Most rendes közgyűlésünkre készülünk. Időben ezek a dátumok határolják be a Csemadok közelmúltját.
A megváltozott körülmények tempóváltásra, gyors léptékű igazodásra kényszerítenek. A változás, a változó feltételekhez való igazodás ma egyszerűen kényszer. Nyilván érvényes ez a Csemadokra is. A változás kényszere beleszövődik életünk minden rétegébe. Fogalmak, fogalomkörök, viselkedések, magatartások, érzések kerülnek a változás áramlataiba: a mai időt akár a szemlélet vízválasztójának is nevezhetnénk.
Szövetségünknek is meg kell birkóznia a szemléletváltással. A szervezetek, mindennemű társulások közösségi élete – bármennyire is meg kívánják őrizni saját arcukat – bekerül a társadalom olvasztótégelyébe. A demokrácia erősödő törvényei egyengetni kezdik a mesterségesen emelt társadalmi magaslatokat. Elfakul, megszürkül megannyi „fehér ház” fénye. Átértékelődik a centrum, megváltozik a centrumok, pódiumok szerepe.
S lejárt a kinyilatkoztatások kora is, azoké, akik minden helyzetben mindig tudták, mindig megmondták, mi a teendő, mit kell gondolni, s hogyan kell cselekedni. Ma már szinte komikus az „én majd megmondom”-féle magatartás erőltetése.
Vélemények vannak, helyzetfelmérések, felismerések, gondok, valamint ezek egyeztetése vagy ütköztetése. Sokféle vélemény köszörűköve: én így fogom fel a Csemadok közgyűlését. Keresés. Igazságok és megoldások keresése. A magam véleménye is egy a sok közül.
Nyilván mindenkinek jogában áll szólni a Csemadok gondjairól, ám én mégis azok véleményét részesíteném előnyben, akik a Csemadokban végzett munkájuk révén szereztek jogosítványt.
A háború utáni kisebbségi létünk elsősorban a nemzeti élet, II. kötet 78a közművelődés és a kultúra behatárolt területein realizálódott. Itt nyilvánult meg az állam „jóakarata”, az állami „gondoskodás”, a „helyzet megoldása”. A nemzetiségi kultúra lesz az állami dicsekvés, de a megfigyelés területe is. A nemzetiségi kultúra területei és megnyilvánulásai egyszerre jelentik a szellemi létet és a közéletiséget. Közművelődésben, kultúrában teremtődnek értékeink, de ugyanitt alakulnak ki a különböző torzulások: szellemiek, erkölcsiek, emberiek. A sematizmus, a személyi kultusz, az alattvalói szellem, a mindenre kész jánosok, a kényszerítő helyzetek sokasága, a kincstári szellem…
Mindezt megéltük. Ezért ma szellemi létünk és közéletiségünk számos helyen összenőtt, összefonódott gubanc.
Ugyanakkor az is igaz, hogy kultúránknak eme közegéből csírázik s alakul ki a politikai készség és cselekvőképesség. Ezt a folyamatot igazolja a közép-európai kis nemzetek történelme: a magyar, a szerb, a horvát, s klasszikus példája ennek a szlovák történelem. A politikai nemzet, a nemzeti politikai reprezentáció előfutára, a népi, majd a nemzeti kultúra. A politikából a kultúrába való átmenet jelenti a nemzeti nagykorúsodás kezdetét. Persze ez a legérzékenyebb, a legveszélyesebb időzóna: ekkor erősíti meg a mindenkori hatalom a felügyeletet, a politikai rendőrséget, ekkor készül a jelentések áradata, a megfigyelők és a megfigyeltek kategóriája. Az utókor számára hagyott levéltáraknak ez a legizgalmasabb része…
Ekkor kovácsolódik egy másféle erkölcs, a szembenállás, az ellenállás erkölcse…
Minden lejátszódott és lejátszódik a mi életünkben is. Érdekes, hogy a nemzeti kisebbségek, ha megkésve is, ha nem is teljes szélességben, de kicsiben megjárják a kultúra és politika körútját.
A kultúrából sarjadt politikai cselekvés példája a hatvanas évek. S ezt még ennél is markánsabban példázza a mai helyzet. Ma a kultúrából a politikába való átmenet (átrendeződés) idejét éljük. Alakítjuk a politika és a kultúra viszonyát, keressük a méreteinkre szabott érintkezési pontokat. E jelenség nyilván nehezen szenvedi a kizárólagosságot, a merev határokat, a kikarózott mezsgyéket, a kampányszerűséget. Kultúra és politika átmenete (átrendeződése) többnyire görcsös, fájdalmas folyamat. S károkat szenved, ha a pozícióharc eszközévé és színterévé válik.
II. kötet 79A közelmúltban a kultúra és a politika viszonya konkrét formában jelentkezett, rávetült a politikai mozgalmak és a Csemadok viszonyára is. Én azt tapasztalom, hogy mindhárom politikai mozgalom a Csemadokra támaszkodva indult. Hisz a Csemadok alapszervezetei többé-kevésbé azonosak a falu vagy kisváros aktív lakosságával. A magam tapasztalata az, hogy a települések nagy részében a Csemadok, az Együttélés, az MKDM és az FMK összejövetelein túlnyomóan ugyanazok az emberek ülnek. Nincs külön Csemadok-, Együttélés-, FMK-, MKDM-falu. Jó lenne tudatosítanunk azt is, hogy a kultúra és a politika emberi, erkölcsi, történelmi forrásvidéke egy és ugyanaz a közösség. S hasonlóak vagy azonosak az érdekek – érdekhasonlóság vagy érdekazonosság van. Hisz a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség szociális rétegződése egymáshoz közeli csoportok érintkezése és egybefonódása. Ugyanez vonatkozik szellemi rétegződésére is. Ezáltal az élet- és sorskérdései nagyrészt azonosak vagy hasonlóak.
Felmerül a kérdés: a kultúra és a politika átmenetében milyen legyen a Csemadok?
Nyitott, nyílt minden irányban. Ennek szükségét és példáját az elmúlt évi Fábry Napok adták: holland, svéd, német, kárpátaljai és magyarországi szervezetek képviselői kapcsolódtak be a programba. Lenne ez a szövetség befogadó, s ugyanakkor képes integrálódni. Szlovákia, az egyetemes magyarság, a szellemi haza s Közép-Európa elérhető régióihoz.
S hogy folytatná demokratikus átalakításának megkezdett útját: a szövetség szervezetébe központi szinten beépülnek a társulások. Ez kétségtelen gyarapodás. Emellett azonban szerintem a Csemadok közösségi ereje az alapszervezetekben van és marad.
Hisz kezdettől fogva itt nyilvánul meg a szövetség fenntartó ereje: „Az önerejű építkezés”. Úgy érzem, ezt kell felerősítenünk, a forrásvidéket, azt, ami a Csemadokot létrehozta és a politika pusztító hullámverésében is megtartotta. Háború utáni életünk nagy felismerése ez: önerőből építkezni, gyarapodni az állam akarata ellenére is. S a mai helyzet különösen kedvez ennek: hagyományunk, saját erőnk tudata most a tulajdonosi viszony érzésével gyarapodhat.
II. kötet 80Az önerejű építkezésnek, a tulajdonosi viszony alakításának kedveznek az önkormányzati testületek. Úgy érzem, hogy a Csemadok helyi és járási szintű szervezeteire helyeződik a hangsúly. Helyi és járási szinten természetszerűen az önkormányzat testületei lehetnek a Csemadok partnerei. Mondhatnánk így is: kultúrateremtés az önkormányzat szintjén.
Itt és innen erősödve alakíthatók a területi, a regionális szövetségek. A kisebbségi kultúra számára ez most esély: az önkormányzatok szintjén kialakítani nemzetiségi kultúránk területi gócait.
Felfigyeltető és példaértékű kezdeményezés indul Rozsnyón: a magyar kultúra házának létrehozásán fáradoznak – önerőből.
Szükségszerűen megváltozik a centrum szerepe is. Természetszerűen át kell alakuljon a központ mindentudó apparátus jellege. A szakosodás elkerülhetetlen, ám ezzel együtt a centrum koordináló szerepe erősödik fel. Feltételezhetően szükség lesz elszámoló-könyvelő egységre. Megnő a centrum információs szolgálatának szüksége, s kiszélesedik a kultúra érdekében történő vállalkozás szerepe is.
A politikai mozgalmak egymás közötti viszonya kihat a szlovákiai magyar létre, s így a Csemadok értékelésére is. A Csemadok rozsnyói járási konferenciáján egy küldött, Horváth István azt fejtegette: a politikai mozgalmak szétdarabolják a Csemadokot. Magamban ezt én így pontosítottam: a politikai mozgalmak egymás közötti tisztázatlan viszonya az, amely visszahat a Csemadokra. A politikai mozgalmak egymás közötti viszonya mögött a bizalom hiánya áll. S vádemelések. Vádemelések, különösen az Együttélés s ennek kapcsán a Csemadok ellen. Helyzetfelmérések, elemzések helyett vádak, vádemelések sokasága. Értékrendváltás van, ám ez nem jelentheti a másféle értékek, a másféle körülmények között, a másféle elgondolás alapján létrejött értékek állandó tagadását, lefokozását és leszólását.
Mindezek kapcsán felmerül a kérdés: kié legyen a Csemadok? Mindenkié. Mindazoké, akik tesznek érte, akik munkát fejtenek ki benne, akik gyarapították és gyarapítják értékeit.
Egyesek hatalmi pozíciót látnak a Csemadok tisztségeiben, II. kötet 81valamiféle külön befolyást, külön akarat érvényesítését. Mások azt ajánlják, hogy a politikai mozgalmak vonuljanak ki a Csemadokból – ily módon vélik depolitizálni a Csemadokot. (Nyilván itt is az Együttélés ellen megfogalmazott vádról van szó.)
Az Együttélés mai vezetőinek egy része a Csemadok bennszülötte. A magam nemzedéke nem pozíciók megszerzésével kezdte tevékenységét a Csemadokban, nem főtitkárként, hanem táncosként, színjátszóként, versmondóként, plakátragasztó kuliként.
Azaz jogosultnak érzem magam, hogy elmondjam véleményemet – főként akkor, amikor a Csemadok sorsáról van szó, még Együttéléses minőségemben is.
Személyeskedjek?
Megesett velünk az a csúfság is, hogy húsz évre kizártak, kitiltottak a Csemadokból. S ennek kapcsán kérdem: az elmúlt két évtizedben hol voltak azok, akik ma rendcsinálóként jelentkeznek? Dusza István írja az Új Szó 1991. április 11-i számában. „Az utóbbi hónapok és a járási konferenciák tapasztalatai szerint kulturális szervezetünk fennállása óta egyik legnagyobb válságát éli.” S az elmúlt húsz évet hogy minősítené Dusza István, ha a demokrácia első, illetve második évében a Csemadok már válságba jutott?
Vajon nem valami másról van itt szó?
Valami elnagyoló felülnézetről? Valami egyoldalúságról, amely csak személyi vonatkozásokból vezeti le a Csemadok gondjait?
Én a Csemadok érdemének tartom, hogy képes volt politikai mozgalmainknak társadalmi cselekvésre és politizálásra képes emberek tucatjait adni.
Ebből, s csak ebből vezetni le a Csemadok válságát?
Hiszen vannak itt más tények is: a Csemadok Központi Bizottságának 1989. decemberi dokumentuma a másféle tájolás, a másféle program okmánya. Itt raktuk le a szövetség demokratikus átalakításának az alapkövét.
Ha görcsösen is, ha belső ellentmondásoktól terhelten is, de a rendkívüli közgyűlés (a személyi kérdések felemásságával is) ezt a folyamatot indította meg.
S a szövetséget ért támadások, a Csemadok feloszlatását kérő és sürgető javaslatok.
II. kötet 82S hogy ellent tudunk állni a kísértésnek: ne alakítsuk a Csemadokot politikai párttá.
S a mostani közgyűlés alapszabálya, a rotáció ajánlott elve is ezt a demokratikus folyamatot erősíti.
S a szervezet egész életére kiható tény: az alapszervezetet, az önkéntes közösséget emeltük jogi normává.
És hát a társulások…
És hát a vállalkozás próbálkozásai…
Igaz, a Csemadok kialakított lehetőségeiből az Együttélés élt a legtöbbel. Igaz, hogy a Csemadok választott szerveiben legtöbben az Együttélésből vannak: ez azonban összefügg a mozgalom születésének a körülményeivel. Mondhatnám azt is, hogy az Együttélés számarányának megfelelően túlsúlyos. Én ezt a túlsúlyos arányt sem tartom bűnnek. Itt az alkalom, hogy az Együttélés munkával törlesszen, kultúránk gondjainak vállalásával. Mert más fizetőeszköze nincsen. Ugyanakkor helytelenítem a Csemadok–Együttélés tisztségekben az átfedéseket, az összenövéseket. Ezen változtatni kell. Mert a kultúra és a politika természete eltérő. Ahogy a politikai mozgalmak önállósodnak, politikussá, profivá válnak, a maguk törvényei közé kényszerülnek.
Erőteljesen javasolják a Csemadok depolitizálását – ezen a politikai mozgalmak kivonulását értik a Csemadokból. Nem tudok ezzel a nézettel egyetérteni. A depolitizálás ugyanis az erősödő jobboldal, az erősödő hatalmi apparátusok jelszava. Gondolkodjunk! Én a politikai mozgalmak rivalizálását tartom veszélyesnek. Azt, hogy ez a versengés negatívumokba fordul, s hogy ezek a negatívumok pernyeként hullanak rá a Csemadokra.
Ezt a politikai versengést ne vigyük be a Csemadokba, mert ez ad abszurdum fokozható! Így lehet FMK-csárdás, MKDM-verbunk és Együttélés-kardtánc. Ugyanis nincs pluralizált tánc, pluralizált versmondás, színjátszás, sem pluralizált néprajzi gyűjtés.
Régi tapasztalat: a kultúra berkeiben nem főtitkárként, nem elnökként, nem valamilyen párt képviselőjeként, hanem emberként kell viselkednünk. Ismételem, a politikai mozgalmak egymás közötti viszonya kihat a szlovákiai magyarság létére. S így a Csemadok értékelésére is.
II. kötet 83Dusza István már említett írásának van egy levezetése: „Olcsó, hatásos és látványos eredményt hozó választási kampányuknak (mármint az Együttélés kampányának) két bázisa volt: az egyik a Magyar Televízió híradója és a Panoráma, a másik a Csemadok helyi szervezeteinek sokasága”… „A helyhatósági választások idejére az Együttélés helyi csoportjai megerősödtek. Mivel ezeket többnyire a Csemadok alapszervezeteit működtető, helybeli személyiségeknek számító emberek alapították, ezzel egyidejűleg hanyatlott az alapszervezetek tevékenysége”.
Azaz: az ügyeskedés. Ismét valami bántó egyszerűsítés és felületesség. Tisztelem Dusza Istvánnak a Csemadok és sorsunk iránt érzett felelősségérzetét, viszont gondolatmenetét, amely szerint az Együttélés felfejlődéséből vezeti le a Csemadok „válságát”, felületes sémának tartom.
Helyben vagyunk: az Együttélés megjelenése és léte maga a bűn. Lényegében ehhez hasonló vagy ezzel azonos az FMK egyes tisztségviselőinek e tárgyban tett számos eszmefuttatása is. (Legutóbb Gyurovszky László Három a magyar igazság és Öllős László Csemadok és korporatizmus című, a Napban megjelent írásai. Gyurovszky László felállítja a szlovákiai magyar politikai hierarchiát. Eszerint legalul természetesen az Együttélés van, középütt az MKDM és a csúcs az FMK.)
Vajon az Együttélés ellenzői nem gondolnak arra, hogy az ügyeskedésen túl valami más oka is volt és van az Együttélés sikerének? Nem gondolják, hogy az a felismerés, amely az Együttélés elvi forrásává a csehszlovákiai magyarság közösségi és történelmi élményeit teszi, szerepet játszik ebben a nagyfokú támogatásban? Az Együttélés hazai, saját anyagból építkezik. A csehszlovákiai magyarság történelmét kollektív élmények határozzák meg. Nagyrészt negatív tartalmú kollektív élmények. Szerintem kollektív történelmi élmények alakítják politikai reflexeit is. Ez a politikai mozgalmak megalakulásától kimutatható.
Megalakulása óta az Együttélést sorozatos elmarasztalás éri. Mondták és írták konzervatívnak, nacionalistának, nemzeti központúnak, kommunisták fészkének, kisebbségi pártnak… Helyzetelemzések helyett ismétlődő vádemelések. Dusza István most a Csemadok legyengítésével vádolja az Együttélést. Sej, haj!
II. kötet 84Egy év után talán elég tény, elég tapasztalat van bennünk és kívülünk, hogy mérleget készítsünk a liberalizmus és az emberi, nemzeti alapon történő politikai szerveződés sorsáról és eredményeiről. Mit hoz az Együttélés parlamenti ellenzékisége? S mi lett a társadalmi átalakulás liberális forgatókönyvéből?
Megfigyelhető, hogy a politikai mozgalmak kezdeti szakaszukban liberális jelszavakat és értékeket fogalmaznak meg. Volt egy remény, hogy a liberális jelszavak hosszú távon képesek mozgásban tartani a társadalmat. Egy nagy liberális illúzió legyengülésének pillanatait éljük. Következményeit s tanulságait. A jelenlegi szlovák politikai élet ezt iskolai szinten példázza. Ma már a munkanélküliség, az elszegényedés, az infláció, a nemzeti függetlenség, a nemzeti szuverenitás, a nemzeti azonosság állít falat a politika elé. Alig egy év múltán átrendeződtek a politika hangsúlyai. Előtérbe került az összetartó értékek keresése és igénye. Szlovákiában ma már a keresztény-nemzeti tartalmú politika igénye és szüksége fogalmazódik meg.
A liberalizmus tömegbázis híján a parlamentbe szorul.
Érdemes és tanulságos végigkísérni a szlovákiai magyar liberalizmus, az FMK útját: előbb a demokrácia, aztán a nemzetiségi gondolat jelszavától a rossz nyelvtörvény megszavazásán keresztül a szervezeti önállósulásig. És a kormánykoalíció eredményeit.
Milyen normákat kínál ez az út?
Szigorú közös konzekvenciák sora igényeltetik mindnyájunk számára s nem vádemelések. Újra kell értelmeznünk a helyzetet. Ma már nem elég a pluralizmus hangoztatása. Az összetartó értékek és gondolatok igénye csírázik. Lehet, hogy ez már a társadalom önvédelmi reflexe a jövő bizonytalanságára.
S a Csemadok közgyűlése. Úgy érzem, hogy a rendkívüli közgyűlés óta a szövetség országos választmánya és annak vezetősége eltávolodott elrendelt és vállalt feladataitól. Magától a Csemadok életétől. Ezen próbáljon ez a közgyűlés változtatni, ismét testközelbe hozni e szövetség és kultúránk gondjait.
Az utóbbi hetek politikai eseményei különleges helyzetbe állították a Szlovák Nemzeti Tanács magyar képviselőit.
A kormányválság idején a koalíciós pártok és mozgalmak keresték a kapcsolatot az Együttélés mozgalommal. Képviselőinket meghívta a KDM, a NYEE, és megszólítottak bennünket az SZNP, a DP és a DBP képviselői is. Sokan azt gondolták – és én is bíztam ebben –, hogy ezek a tárgyalások, annak ellenére, hogy ellenzékben vagyunk, új helyzetet alakítanak ki. Újat és mást olyan értelemben, hogy az ellenzék képviselői bizonyos konszenzus alapján közvetlenebbül és aktívabban részt vehetnek a politikában.
Ez azonban nem történt meg. Az említett tárgyalásokon a mi véleményünk és a mi nézeteink nem voltak annyira fontosak. Tulajdonképpen csak információkat gyűjtöttek és a szavazatokat számlálták. Hideg zuhanyként hatott rám, amikor Ján Čarnogurský, az új miniszterelnök nyomban megválasztása után kijelentette, hogy a KDM két párttal, illetve mozgalommal nem hajlandó együttműködni, konkrétan a Demokratikus Baloldal Pártjával és az Együttéléssel.
A kormány átalakítása után az SZNT egyik képviselője ironikusan megkérdezte: mit kaptak a szavazataikért?
Az SZNT Elnökségének átalakítására vonatkozó szavazás után a parlamentben kialakult erőviszonyok több szempontból meglepőek. Előfordulhat, hogy fontos kérdésekben a döntésnél az Együttéléstől és az MKDM-től függ majd, merre billen a mérleg. Ezzel kapcsolatban sok kétséget és aggodalmat hallhattunk, illetve olvashattunk. Aggodalmakat és megjegyzéseket, amelyek azt tanúsítják, hogy nem bíznak bennünk. Arról is hallottunk, hogy a három mozgalom között valamilyen titkos megállapodás van. Az ezzel kapcsolatos legutóbbi meglepő nézetet június 17-én a Národná obroda közölte Felhívás az SZNT Elnökségéhez – Az értelmiség felháborodása címmel.
Ebben a felhívásban többek között ez áll: „Fel vagyunk háII. kötet 86borodva, hogy a magyar parlamenti pártok – az FMK, az MKDM és az Együttélés – képviselői befolyásolják a szlovák nemzet legfelsőbb szintű ügyeit. Ezzel megsértik minden nemzet alapvető és természetes követelményét, hogy maga döntsön sorsáról.”
Személy szerint egyetértek azzal, vannak ügyek, amelyekben a nemzetnek magának kell döntenie. A szlovák államiság kérdése azonban Szlovákia valamennyi lakosának ügye. A szlovákok, a nemzetiségek és az én ügyem is. Szlovákia jövője a mi jövőnket és az én jövőmet is jelenti.
Az említett felhívás aláírói abszurd vádakat emlegetnek: alapjában véve azt állítják, hogy a magyar képviselők megbízhatatlanok, kissé eltúlozva, ellenségek. Emiatt valamit tenni kell velük, bizonyos ügyek tárgyalásakor ki kell őket küldeni a parlamentből, megjelölni őket, mert vannak, és főleg, ott vannak, ahol.
Tudatában vagyunk annak, milyen felelősség hárul ránk mint Szlovákia polgáraira, a szlovák nemzetnek a köztársaságért, a szuverenitásért folytatott harcával kapcsolatban. Régiónk történelmi tapasztalatai bizonyítják, hogy minden nemzetnek bizonyos fejlődésen kell keresztülmennie az államiság eléréséig. Az Együttélés politikai mozgalom már nemegyszer hangsúlyozta, hogy politikájának alapelve az önrendelkezés – az önigazgatás. Mozgalmunk és személyesen én is egyértelműen támogatjuk a szlovák nemzet természetes jogainak kivívására kifejtett törekvéseket. De úgy, hogy Szlovákia valamennyi állampolgárának egyforma jogai legyenek. Nem érthetek egyet azzal az elvvel, amely alapján a polgárokat fontosakra és kevésbé fontosakra, megbízhatókra és megbízhatatlanokra osztanák. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, milyen párhuzamokat teremt a nemzetiségek számára a szlovák nemzet szuverenitásáért folytatott küzdelem. További kérdés, hogy a szlovák államiság kivívása magában foglalja-e a nemzetiségek helyzetének megfelelő megoldását? Megelégszik az emberi jogok deklarálásával, vagy pedig a nemzetiségi élet egyes területein érvényesíthető lesz az önigazgatás elve? Egyszerűen tudni akarjuk, mi vár ránk.
Néha az az érzésem, hogy a nemzetállam eszméje kísért. A magyar történelem (az 1848. évi forradalom) és Közép-EuróII. kötet 87pa történelmének tanulsága azonban azt bizonyítja, hogy ebben a térségben egy kizárólag nemzeti alapon álló állam ma már ellentétben állna az európai egyesülési folyamattal.
A parlament elnöke a rá jellemző természetességgel az utóbbi napokban megkérdezte tőlünk: Mit készítenek ellenünk? Semmi rosszat. Egyszerűen azt akarjuk, hogy meglegyen a saját arculatunk, világosan meg akarjuk fogalmazni céljainkat és álláspontunkat, meg akarjuk őrizni egyéni és kollektív önazonosságunkat. Nem célunk a konfrontáció, a konszenzus útján akarjuk érvényesíteni emberi jogainkat. A konszenzus eléréséhez azonban két egyenrangú partner kell.
Szerintem nem válhat gyakorlattá a parlamentben, hogy a kis ellenzéki mozgalmak csak akkor fontosak, ha szükség van rájuk, csak a szavazatok összeszámlálása során. Közös felelősségtudattal keressük a konszenzust.
A Szlovákia szuverenitásáért folytatott küzdelem többek között szükségessé teszi azt is, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok új dimenziót kapjanak. Ki kell lépni a vádaskodások bűvös köréből, magunk mögött kell hagyni a szüntelenül élesztgetett történelmi sérelmeket.
Néhány nappal ezelőtt az Újságírók Szlovákiai Szindikátusa szemináriumot rendezett a szlovák és magyar újságírók részvételével. Jerguš Ferko nagyon találóan jellemezte a találkozó értelmét: nem mi ellenetek, hanem mi veletek együtt. Ez napjaink logikája, ez a közös jövő egyedüli ésszerű alternatívája. Ez a közép-európai térség új identitása keresésének alternatívája.
Egy élő kérdésről szeretnék beszélni: a szlovák nemzet és az itt élő magyar nemzeti kisebbség viszonyáról. Ennek a viszonynak hetvenéves múltja van. Hetvenéves tapasztalatai.
A hetven év nagy tanulsága, hogy a többség és a kisebbség viszonya nem oldható meg erőszakkal. Az erőszakkal kialakított viszony, az ideológia szervezte viszony csak deformált emberi állapotokat szült.
Az elmúlt hetven év konzekvenciája az is, hogy a többség és a kisebbség viszonya csak akkor lehet termékeny, ha érdekeik találkoznak. Vagy ha bizonyos érdekek párhuzamosak. Így volt ez 1968-ban: a szlovák nemzet saját államiságáért küzdött, a nemzeti kisebbségek ezzel párhuzamosan a saját államjogi helyzetüket kívánták rendezni. 1968-nak két történelmi jelentőségű dokumentuma van: a csehszlovák államszövetségről szóló alkotmánytörvény és a nemzeti kisebbségek helyzetéről szóló alkotmánytörvény.
Erőszak helyett tehát érdekek, a közös érdekek megvilágítása és érvényesítése. Úgy vélem, a történelmet éppen az ilyen megvilágítások mozgatják.
Úgy érzem, erre ma is esélyünk van.
A demokrácia esélyei.
A hatvannyolc utáni két évtized, amit konszolidációnak neveztek, restauráció volt, a diktatúra kövülete. Ez a konszolidáció tudatosan rombolta, lerombolta 68 vívmányait és eredményeit. A husáki pártközpont kegyetlenül centralizált, a konszolidáció két évtizedét én a föderáció elvesztésének tartom. 1989 végére már csak nevetséges váza maradt a Szlovák Köztársaság alkotmányban rögzített jogainak.
Ugyanez érvényes a magyar nemzeti kisebbség alkotmánytörvényben rögzített jogaira is. A konszolidáció két évtizede számunkra a lepusztulás ideje. Egy nemzetiségi Mohács.
Ma már természetes, hogy a szlovák nemzet teljes értékű államiságra, önrendelkezésre és szuverenitásra törekszik.
II. kötet 89Ennek megfelelően kényszerül cselekvésre a magyar nemzeti kisebbség is: visszaszerezni azt, amit elvett, elkobzott a diktatúra.
A mai szlovák–magyar viszonyt terheli a múlt, a történelem. Érzéseink telve görcsökkel, kölcsönös sérelmekkel és vádakkal. Negatív érzések határozzák meg mai együttélésünket. Akárki áll közülünk a mikrofon elé, s fogalmazza igényeinket, a válasz hallgatás vagy elutasítás. A kis bizalom mellett ott van a bizalmatlanság. Cipőnkön, de lelkünkben is ott van a múlt sara. A magyar ügy és a magyar rendszerint negatívumként jelenik meg a képernyőn. A magyar az esetek nagy részében ellenség, megbízhatatlan. Neves szlovák író fogalmazta meg az évtizedek óta ismételt tételt: a szlovákok a magyarok ellenében érték el nemzeti megmaradásukat. Ez a visszapillantó tükör a magyar múlt számára nem hízelgő. Igen, a magyar mint ellenségkép sajnos mélyen beidegződött, szinte lelki mechanizmussá vált. Önvédelmi reflexszé. Úgy érzem, e tekintetben elmaradtunk s elmaradunk. Úgy érzem, a ma Európája már túl van a történelem táplálta vádaskodásokon.
Ma már az együttélés stratégiája a fontos. Ma már az együttélés megoldásait kellene keresnünk.
A 20. század második felének nagy európai vívmánya az új nyugat-európai együttműködés, az integrálódó Európa. Nyugat-Európa társult államai képesek voltak megkötni történelmük nagy kiegyezéseit. Évszázados ellentétek és szembenállások fölé a megbocsátás és megértés íveit építették.
Rendeződött a francia–német viszony. Rendeződik a német–orosz viszony. Václav Havel a kitelepített németek esetében elvetette a kollektív bűn elvét, megbékélést ajánlott a németeknek.
A szlovák parlament megkövette az elhurcolt zsidókat, megkövette a kitelepített kárpáti németeket, rehabilitálta a Szovjetunióba ártatlanul elhurcoltakat. Gyönyörű, felemelő politikai és emberi gesztusok.
Azonban a magyar ügynél megállt a folyamat. Pedig hiába is kerülgetjük, hiába is halasztgatjuk, az 1945–48 között brutálisan alkalmazott elvet, a kollektív bűnösség elvét nem lehet meg nem történtté tenni.
II. kötet 90Vannak szlovák vélemények, melyek szerint a magyarok háború utáni meghurcolása természetes történelmi bosszú volt. Vannak vélemények, melyek szerint a magyarok elhurcolását együtt kell tárgyalni a Horthy-Magyarország szlovákellenes politikájával.
Igen, nevezzük nevükön az eseményeket. Próbáljunk tiszta táblát teremteni. Igen, a maga sérelmeit mindenki jobban érzi. Amennyiben a szlovák közélet szükségesnek tartja 1945–48 kapcsán minősíteni az azt megelőző évtizedeket – jogában áll megcselekedni. A sérelmeknek lehet közös nevezőjük, azonban azonosítani sohasem lehet őket, mert hisz a meghatározó körülmények állandóan változnak. Vannak dolgok, amelyeket csak a történelemírás tisztázhat. S vannak események, amelyeket a jelen politikájának kell minősítenie.
Igazságtevésre törekszünk. De egyben tudatosítjuk, hogy a bosszú nem lehet tanácsadója az igazság keresésének. Tudatosítjuk azt is, hogy a történtek utókora vagyunk, és bennünket nem az elkövetés, hanem az igazságtevés felelőssége terhel.
Meggyőződésünk, hogy a történelmi szükségű szlovák–magyar kiegyezés útjából minél előbb el kell távolítani a történelem hordalékait, a kollektív bűnhődés elvének maradványait.
Februárban a szlovák és magyar parlament vezetői vegyes bizottságot alakítottak e kérdés tisztázására. Azóta csend van. Javaslom, hogy a parlament márciusi ülésén nyilvánítsa semmissé a kollektív bűn vádját. A javaslat kidolgozására vállalkozom, illetve vállalkozunk.
Úgy érzem, hogy a sok szempontból negatív töltésű szlovák–magyar viszony ma már bénítólag hat. Úgy érzem, hogy a mai szlovák politikának közép-európai dimenziókra van szüksége; ennek feltétele szerintem az is, hogy a szlovák–magyar viszony ne csak negatívumként, ne csak ellenségképként jelenjen meg. Úgy érzem, hogy a mai Közép-Európa térképén a szlovák–magyar viszony érdekként, közös érdekként jelenik meg. S e közös érdekben már nem az úri Magyarország és a szegény Szlovákia van egymás mellett, hanem két egyenlő jogú, egyenrangú nemzeti és állami szubjektum.
Közép-Európa és a szlovák–magyar viszony történelmi átka II. kötet 91a dominancia. Ki a több, ki a nagyobb, ki a nagyobb úr?! A mai Közép-Európában már nincs helyük a dominanciáknak. Nincs és nem lehet cseh dominancia, nincs és nem lehet német dominancia, nincs és nem lehet magyar dominancia. Nem lehet és nincs szükség semmilyen dominanciára. Egyenlő, egyenrangú nemzetek együttélése e térség történelmi szerepe.
A többség–kisebbség viszony ma már beleszövődik a szlovák–magyar állami viszonyba is. Igen, itt van a reciprocitás érzékeny pontja.
Értjük és támogatjuk a szlovák nemzet önrendelkezésért folytatott küzdelmét. Vannak vélemények, amelyek azzal vádolnak bennünket, hogy a cseh liberalizmus, a pragocentrizmus kabátja mögé bújunk. Ez így nem igaz. Magam és képviselőtársaim az önrendelkezést tekintjük a nemzetiségi politika alapkövének. Önrendelkezést a nemzetnek, s ennek természetes párhuzamában önigazgatást a nemzeti kisebbségeknek. A probléma az, hogy azoknak a mozgalmaknak, amelyek számon kérik tőlünk a támogatást, nincs nemzetiségi programjuk. Nem tudnak mit felkínálni, csupán általánosságokat. Ez pedig ma már kevés.
Október végén az európai keresztény pártok és mozgalmak képviselői konferenciát tartottak a nemzeti kisebbségek kérdéséről. A konferencia elfogadott egy deklarációt, amely az önigazgatás elvét fogalmazza meg a nemzetiségi kérdés rendezőelveként. Ezt a dokumentumot elfogadta a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom vezetősége is.
A mi alkotmányjavaslatunknak is az önigazgatás elve az alapja.
Tudtommal a magyar kormány kidolgozott egy törvényjavaslatot, amely a nemzetiségi kérdés megoldását szintén az önigazgatás elvére építi. Igen, ez most közös esély, az elvi reciprocitás: hasonló elveket alkalmazni Magyarországon és itt is a nemzetiségi kérdés rendezésére.
A szlovák–magyar kölcsönviszonyt negatívan befolyásolja a bős–nagymarosi vízi erőmű problémájának megoldása is. Az erő pozíciójából való megoldás, a gazdasági tekintetnélküliség nem vezet eredményre. A kérdés megoldásához csak a kölcsöII. kötet 92nösség útján, a közös jövőt is tekintetbe vevő tárgyalások útján juthatunk el.
Vádaskodások helyett tehát a megoldások keresésére, negatív ellenségkép helyett a pozitívumokra kell tenni a hangsúlyt.
Úgy érzem, megértek a feltételei a történelmi méretű szlovák–magyar kiegyezésnek. Gondolkodjunk el ezen.
20. századi történelmünk nagy drámája – megosztottságunk – szűnni, enyhülni látszik. Nemzeti s emberi csatavesztéseink után megértük s megéljük a történelem esélyét. Bennünk és köröttünk több minden szerencsésen összehangzik. A demokratikus Európa, Közép-Kelet-Európa feltámadó demokrácia-erői s Magyarország mai helyzete párhuzamos, illetve egybefutó utak.
Brutális megosztottságunk egymástól való erőszakos elidegenítésünket jelentette. Történelmünk áldása lehetne, ha a világ magyarságának elmúlt fél évszázados tapasztalata bölcs felismeréssé alakulna: meg kell szüntetni megosztottságunkat. Évtizedek történelmi megveretése után, a negatív helyzetek és tények őrjítő sora után: szolidaritás. Egymás keresése, egymáshoz való közelítés. Egymás megismerése. A világ magyarsága az elmúlt évtizedekben óriási szellemi, tudományos, erkölcsi s emberi értékeket hozott létre. Ezeket kellene a fejünk fölé tartani. Ezekből alakítani másféle emberi és magyarságtudatot.
Mai nemzedékeinkben fél évszázados történelmi várakozás görcsölődik. S mi e várakozás tétje? Emberi többlet, nemzeti többlet. Az, ami eddigi életünkből hiányzott: az emberi, erkölcsi szabad akarat, önbecsülésünk, a másság tisztelete és becsülete.
A mai magyarságlét földrajzi területei: Magyarország, a világ szórvány- és szigetmagyarsága és a határon kívüli nemzeti kisebbségek. A világ magyarsága az elmúlt fél évszázad történelmét különböző helyeken, különböző helyzetekben, más-más meghatározó körülmények hatása alatt élte meg. E tényből az is következik, hogy mindhárom létformának sajátos öntörvényei alakultak. S ha meg akarjuk érteni egymást, elsősorban különböző létformáink öntörvényeit, behatároló tényezőit kell ismernünk. Minden átvett séma vagy abszolutizáló mérték torzíthatja ítéleteinket. Nyelvünk, történelmünk okán azonosak vagyunk, II. kötet 94életünk területei viszont másság hordozói. Egyszerre vagyunk azonosak-hasonlók és mások. A világ magyarsága más-más társadalmak függvényében, más-más helyzetekben, hőfokon élte meg a kényszer, a hazátlanság, a létküzdelem, a honvágy, a hazafiság, a szülőföld, a boldogulás és a sikertelenség érzéseit. Más-más helyzetekben éltük és éljük meg a hatalomhoz való viszonyunkat: szervilizmusokat, a lojalitásokat, az asszimilációt, a közönyöket, a rejtett és nyílt ellenállásokat, szembeszegüléseket, a mártíromságokat…
A világmagyarság földrészekre szórt szálláshelyein alig van ember, család, akit és amelyet ne ért volna sérelem, megaláztatás, igazságtalanság az elmúlt fél évszázadban. Hányféle határt – láthatót és láthatatlant – húzott közénk az elmúlt idő? Mert más a jólét és más a koplalás, a szűkösség, a nincstelenség közérzete. Más a világ szellemi csúcsára ért magyar közérzete, és más a ma is menekülő földönfutóé. Az elmúlt fél évszázadban a világ magyarságának zöme hatalmon kívül élt. Ma is csak kisebb részünknek van demokráciaélménye. Többségünk megcsonkított lélekkel néz a világba…
Azonosak, hasonlóak vagyunk, és különbözőek is. A másság lehet gazdagító érték, de lehet gátló távolság is. Úgy érzem, le kell küzdenünk a másság távolságait. Sérelmeikért, megkínzott életükért milliók kérhetnek, kérhetnének elégtételt.
Az az erkölcsi rend adhat megoldást, amit magunkban hordunk: a világmagyarság megélt élményei és tapasztalatai. Magunkban hordjuk az új rend igényét és mértékké alakítható nyersanyagát! Markánssá válik a magyar politika nemzetet s összmagyarságot vállaló felelőssége. Magyarország minden magyar szellemi hazájává magasodik.
A volt emigráció szinte minden földrészen kialakította a magyarság szellemi gócait: világismeretet, világélményt adott, példát mutatott létküzdelemből, elöl járt a zsarnokság, az erőszak leküzdésében… A határon kívüli nemzeti kisebbségek önvédelmi reflexei a megmaradás filozófiai, erkölcsi, művészeti értelmezései. Az 1989-es változás után politikai tényezőként jelenhettek meg a határon kívüli nemzetrészek. Az új demokráciákban folyó jogalkotás alapkérdése az emberi jog. Közép-Kelet-Európa magyarságának nagy történelmi esélye az önrendelkeII. kötet 95zés, az önigazgatás elve és gyakorlata. A határon kívül élők közérzetének markáns jellemzője a hovatartozás és az együvé tartozás érzése. A magyar kisebbségek, a sziget- és szórványmagyarság erőteljesen Magyarország irányába orientálódik. A szellemi hazával élő kapcsolatokra vágyik. A megosztottság állapotának természetes reflexe ez. A magyarságlétnek megvan az ereje, felismerő képessége ahhoz, hogy e tényezőket pozitív folyamatokká alakítsa és erősítse. Az esély és a helyzet tétje nagy, azért is, mert az összmagyarság, az egyetemes magyarság gondolatával szemben új nacionalizmusok sorakoznak a Kárpát-medencében.
A magyarságlét súlypontjai Közép-Kelet-Európa térségeire tevődnek. Ennek ellenére szükségesnek tartom megőrizni hármas tagolódásunk belső egyensúlyát. Egyenrangú szövetség jellegét. Ne legyenek dominanciák. Ne legyen egyik területnek sem előjoga a másikkal szemben. Öntörvényeink tiszteletben tartásával közeledjünk egymáshoz. Ne öltsünk bírói talárt közös találkozásainkon. Saját igazságainkat ne nyilvánítsuk egyetlen igazsággá, mert egymást kereső utunkon nincs egyetlen igazság, emberi minősítéseinknek nem lehet csak egyetlen mértéke.
Az igazságtevés mértékét nem lehet sem exportálni, sem importálni. Ha ezt tesszük, úgy a harag, a sértések, a gyűlölködések új tüzeit rakjuk magunk alá. Az összmagyarság gondolatának ma nem számonkérő bírákra, hanem megküzdött életeink, értékeink tisztelőire, befogadó, új utakra igazító nagy lelkekre van szüksége.
Sokan valljuk: az összmagyarság gondolata átfogó intézményt feltételez. A magyar állam hivatalos intézményrendszere mellett szükség van egy erős szövetségre. Egy szabad társulású, erkölcsi alapozású Magyarok Világszövetségére. Nyitott, pártoktól független, autonóm szövetséget képzelek el, amely partneri viszonyban van a magyar állammal. Nyitott szövetséget, amelynek fajra, nemzetiségre való tekintet nélkül tagja lehet mindenki, aki elismeri alapszabályát és programját. Olyan szövetséget, amelynek meghatározó alapelvei a tolerancia és a szolidaritás. Olyan szövetséget, amely a határon kívüli magyarság regisztere, információs bázisa s kapcsolataink ápolásában közII. kötet 96pontja is lehet. Az MVSZ elnöksége ilyen elgondolások alapján készíti az augusztusi közgyűlést. E találkozással megosztottságunk, szétszórtságunk távolságait kívánjuk csökkenteni: integrálni erőinket, egymáshoz közelítő szándékainkat, közös érdekeinket. Talán lehetetlenre vállalkozunk, mondják is. De nem szeretnénk elmulasztani az esélyt.
– Vágjunk rögvest a dolgok elevenébe! Milyen a pozsonyi parlament magyar képviselőjének a közérzete pár nappal azután, hogy a prágai Szövetségi Gyűlésben a szlovák honatyák, honfiúi dacból, meggátolták Václav Havel újraválasztását?
– A közérzetem? Őszintén szólva nem jó. Számomra a köztársasági elnök félreállításának szándéka egy döbbenet; bár az ösztöneimben éreztem, hogy így lesz. Egyre szaporodnak bennem a megválaszolatlan kérdések, maga a helyzet pedig tele van bizonytalansággal.
– Képviselő úr, ma már nyilvánvaló, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1992. július 17-én kikiáltja Szlovákia szuverenitását. Ennek kapcsán vajon milyen a közérzete?
– Az ember ilyenkor a politikának már valami megfogalmazott, az élet elemi szintjeire egyszerűsített tételéhez nyúl. Én azon tűnődöm: mi lesz azután? Vajon mit hord majd magában az új állapot? Érzéseim szerint talán nem is tudjuk azonnal felfogni e történések jelentését. Azt, hogy tulajdonképpen egy bő hetven évig működő állam szakad itt ketté. Egy állam, amely megérte 1938-at és 1945-öt, megérte a pártállam évtizedeit, a szovjet birodalom ránehezedő nyomásának hullámait, 1989-ben pedig a demokráciát ígérő rendszerváltást. Sok mindent kiállt ez az állam, ám most, minden külső nyomás nélkül, pusztán belső erőinek szembesülése révén kettészakadni látszik. A nagy nyugtalanság forrása Szlovákiában van, az elindult folyamat innen feszül. Újra beigazolódni látszik az a történelmi tanulság, hogy az erőszakkal létrehozott közösségek, államszövetségek előbb-utóbb elgyöngülnek. Tájainkon hetven esztendő múltán jelentkezik másként az a történelmi erőszak, amely Közép-Európát Trianonban kialakította.
– Dobos úr, úgy tudni, hogy az SZNT-ben a szavazás július II. kötet 98 17-én nyilvános és név szerinti lesz. Sőt! Pozsony főterére a Matica slovenská, állítólag, tömeget toboroz, amely torkaszakadtából üvöltheti majd a hozsannát vagy a „feszítsd meg”-et, mert a szavazási procedúrát – akárcsak valami rockkoncertet – egy hatalmas képernyőre is kivetítik… Ön hogyan fog szavazni a szóban forgó ülésen?
– Ezen már sokat tűnődtem, de nem a tévéközvetítés fenyegető veszélye miatt! Én ezt már régebben úgy fogtam fel magamban, hogy az önrendelkezés elve az, ami megszabja a mai Európa államjogi gondolkodását, az egyének és a közösségek szerepét. És mert tiszteletben tartom az önrendelkezés jogát, elvben Szlovákia esetében sem mondhatom azt, hogy nem. Feltéve, ha az önrendelkezés joga és elve mindenkire egyöntetűen vonatkozik. Tehát: nem mondok ellent a szlovákság önrendelkezésének, de ugyanezt megkövetelem a nemzeti kisebbségek vonatkozásában is. Ily módon feltételhez kötöm a szavazatomat. A szlovák szuverenitásról azzal a kikötéssel fogok szavazni, hogy ez a dokumentum foglalja magában a nemzeti kisebbségek önigazgatásának jogát is.
– Magyarán: ön azt szeretné, hogy Szlovákia szuverenitásához – az oktatásügy, a kultúra és a közigazgatás regionális kérdéseiben – egyúttal mondják hozzá a kisebbségi autonómiák jogát?
– Igen. Én ugyanis biankó csekket már nem írok alá, mert nagyon keserűek az ilyen irányú tapasztalataim. Jól emlékszem még 1968-ra, a Husákkal folytatott tárgyalásokra, ahol lényegében ugyanerről volt szó. Akkoriban, az alkotmánytörvényt készítve, mindnyájunk megelégedésére született egy konstrukció. Ezt azután különböző nyomásra alaposan körülnyirbálták. Megnyugtatásképpen azt mondták: ez csak kerettörvény, a részletező törvényt majd Szlovákiában csinálhatjuk meg. Én akkor ezt elhittem, majd jócskán becsapódtam. Hasonló tanulság volt számomra 1990 őszén a nyelvtörvény vitája is. Az ominózus perpatvar reggelén František Mikloško összehívta a magyar képviselőket, és azt kérte, hogy támogassuk az úgynevezett koalíciós nyelvtörvényt. Bennem akkor a Husákkal történt hajdani megbeszélések rémlettek elő. Felálltam hát és azt mondtam: vajon II. kötet 99az SZNT elnöke kezeskedik-e arról, hogy kérésének meglesz az ellentétele is? Ő volt annyira tisztességes, hogy azt felelte: azt nem tudja garantálni. Erre kimondtam kerek perec, hogy én akkor ellene szavazok a nyelvtörvénynek, mert a politikában nincs előlegezés, kimosolygott ígéret; kiváltképp, ha életünk legdrágább területét, a nyelvet akarják megnyirbálni. Itt is ezt mondom, és semmiféle majd-ígéretekkel nem hagyom magam elkábítani. Ha a szuverenitási nyilatkozat nem tartalmazza majd a kisebbségi önigazgatást garantáló passzust, akkor az én szavazatom csak az lehet, hogy: nem.
– Szemforgatás lenne letagadni, hogy a történelem órái pillanatnyilag másként járnak. Önkéntelenül adódik a kérdés, vajon mit hozna, pontosabban mit hoz a szlovák önállóság a magyaroknak? Szerintem már csak azért is jogos ez a kérdés, mert most újra az a Vladimír Mečiar a szlovák kormányfő, akiről tavaly szeptemberben ön azt nyilatkozta, hogy a kisebbségi program dolgában akkoriban Mečiarék mondták a legtöbbet; míg a fontos cseh és szlovák pártoknak – ahogy azt interjúi egyikében kifejtette – nem volt nemzetiségi programjuk…
– Nézze, okulva az okulandókon, nagyon sok bennem az aggály, a fenntartás. Nemzedékem egyik kiábrándító tapasztalata, hogy a politikát nem szabad személyekhez, ígérgetésekhez kötni. Én nem vagyok bizalmatlan Vladimír Mečiarral szemben, ámbár tény, hogy újbóli miniszterelnöksége óta bőven akadnak meghökkentő megnyilatkozásai. Már az új képviselők eskütételének napján ütköztünk. Szóvá tettem neki, hogy a magyar parlamenti koalíciót mellőzi az általa irányított adminisztráció. Azt felelte, miért most jövünk, amikor már a tisztségeket osztogatják, holott ő még tavaly felkínálta az együttműködést. Erre csak azt mondhattam: mi nem azért politizálunk, hogy valaki megveregesse a vállunkat, hanem öntörvényeink szerint, a saját tapasztalatainkból kiindulva alakítjuk ki politikai magatartásunkat. Hasonló differenciánk volt Ivan Gašparovičcsal, a pozsonyi parlament új elnökével is, amikor kiderült, hogy a magyar kisebbség nem lesz arányosan képviselve az SZNT elnökségében. Ő azzal nyugtatott: majd a következő ülésen megoldjuk. Újra megjelent tehát a majd kísértése; holott a politikában egyszerűen II. kötet 100nincs elfogadható, elhihető majd… Nyilván ez, és hát a megélt történelem csalódásai, becsapottságai okozzák, hogy a felvidéki magyarság ódzkodik az önálló Szlovákia gondolatától.
– Képviselő úr, ön miként értékeli a szlovákiai magyarság önigazgatás-igényével szembeni szlovák reakciókat?
– A magam véleményét mondom, ha leszögezem: érettnek látom a helyzetet arra, hogy az önállósuló Szlovákiában a magyarság az oktatásügy, a kultúra és a helyi gondok megoldásában az önigazgatás elvét gyakorolhassa. És hogy rögtön a lényegre térjek: függetlenül attól, mit mond erről Magyarországon akárki. A szlovák politikának mindig kéznél van ez a reflexe, hogy ezt meg azt valahonnan súgják nekünk. Nos, nem vagyunk mi annyira falusi kiskántorok, hogy nekünk súgni kelljen. És arra sem árt visszaemlékezni, hogy a tavalyi megbeszéléseinken Vladimír Mečiar nem zárkózott el a nemzetiségi önigazgatás elve elől. Sőt! Újraválasztott miniszterelnökként – amikor a pozsonyi parlamentben társalogva arra figyelmeztettem, hogy képviselői klubunk elsődleges célja a nemzetiségi érdekvédelem – szintén azt mondta, hogy nem ellenzi a regionális nemzeti önkormányzatokat.
– A választások utáni legelső sajtóértekezletén viszont az itt élő magyarság salakjának mondta azokat, akik nem az ő mozgalmával rokonszenveznek…
– Erről is szó esett közöttünk. Felvetette, miért gondoljuk, hogy mi lennénk az itt élő magyarság egyetlen képviselői. Erre csakis azt válaszolhattam: ha másutt is vannak magyar képviselők, az pluszt jelent, de bennünket törvényes úton, magyarokként, mozgalmaink programja alapján választottak meg a szlovákiai törvényhozásba.
– Ön nem érzi úgy, hogy az egyre szélesedő magyarellenesség neokommunista célokat szolgál?
– Ez az örökös bűnbakkeresés átlátszó és ócska trükkje a politikának. Ez a legkisebb mértékben sem vált ki bennem félelmet. A konyhában is először mindig a macskába rúgnak bele… Látni kell, hogy Szlovákiában 1989 ősze óta érdekes keveréke II. kötet 101jött létre a politikai áramlatoknak. Szinte egészen elporladt a liberalizmus eszméjét hordozó politikai formáció; alaposan felerősödött viszont a nemzeti hevület; ráadásul valóban itt van a baloldal, a CSKP utódpártja. Méghozzá szinte kulcsszerepben. Furcsa formáció ez, de tényként kell elkönyvelni.
– Dobos úr, miként látja a szlovákiai magyarság helyzetét ebben a képlékeny belpolitikai helyzetben?
– Feltételezésem szerint az egyébként kizárólagosságra törekvő Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak is tekintetbe kell vennie Közép-Európát.
– Koszovo vagy Dél-Tirol következik?
– Meggyőződésem, hogy Koszovót nem akarja senki követni, a dél-tiroli autonómia-megoldást viszont ez a közeg egyelőre nehezen tudja elfogadni. Így hát a partok között mosódik a napi politika; de akárhogy alakuljon a köztársaság sorsa, a kizárólagosságnak – Európa szeme láttára – nincs jövője. Remélem, azt nemcsak mi tudatosítjuk, hogy minden emberi leszűkítés, lefokozás, lenullázás manapság már kiváltja a védelmi reflexeket. A kisebbség érdeke a demokrácia, ezért arccal leszünk Európa felé. Amit ma elmondunk a parlamentben, azt holnap közli a világsajtó; így a szlovák politika aligha hagyhatja figyelmen kívül a magyar jelenlétet. Valószínű, hogy e két nemzet viszonyában lesznek még kínos helyzetek, egy-két keményebb bokszmeccs; ugyanakkor meggyőződésem, hogy a szlovák–magyar viszony előbb-utóbb közép-európai dimenzióvá válik.
Csak nehogy eközben padlóra kerüljön a gyengébb… Nem tudom, ebben ki a gyengébb.
– A Földönfutók című regényében szerepel az alábbi mondat: „Egy ember sorsa olykor belefér egyetlen szóba.” Ez idén áprilisban, egy interjúban, továbbgondolta véleményét, és a lázadásban jelölte meg ezt a szót. Miért és milyen lázadásra gondolt?
– Úgy tűnik, pontosítanom kell a dolgot. Számomra a lázadás ugyanis szinte egy a küzdelemmel. Az emberi létért, a jogért, a több jogért, az emberi többletért való küzdelem – ez az, II. kötet 102ami az elkövetkező időszakban vár ránk. A mai Közép-Kelet-Európát én úgy fogom föl, hogy a szlovák–magyar viszony valamennyi tüskéje s tehertétele ellenére egy olyan modell kialakításának esélyét kínálja, amely a mai, nyers helyzetnél másabb együttélés lehetőségét hordja magában. Tudom, folyton jelen van a történelem; de az adósságtörlesztés egyszerűen nem lehet mérce és szándék, mert akkor a saját zsírunkban fogunk fuldokolni. Európa nem a visszafizetések, hanem a kiegyezések korszakát éli, csupán a Balkán ír más tankönyvet.
– Sajnos azonban egyelőre a belpolitikai adok-kapoknál tartunk. Ebben a stádiumban miként látja a hazai magyar politikai mozgalmak szerepét és helyzetét?
– A választ mélyebbről kezdem, egy 1968–69-es tapasztalatból kiindulva… Amíg a husáki vezetés érezte a magyar erőt, addig respektálta azt. De amint megérezte a belső törést, a belső acsarkodást, amint megkezdődött a káderezés és az akkori idők idősebb funkcionáriusrétege nekünk rontott – akkor szemrebbenés nélkül levette napirendről a nemzetiségi kérdést. Azóta kikristályosodott bennem, hogy a sokszínűség egységét vallom. Hogy igen: pluralizmus és másság; de a kis népközösségnek az egységes fellépésre is szüksége van. Nem titok, hogy a hajdani Független Magyar Kezdeményezés belépőjének én őszintén örültem; viszont ma már nyilvánvaló, hogy az FMK indulása 1989 után túl radikális, túl tüzes volt. Igaz, eközben kiemelte abból a mozgásból a liberalizmus értékes eszmeiségét, pontosabban: az egyén szabadságának, az autonóm polgárnak a fontosságát. Ez megtermékenyítőleg hatott, a kérdés pusztán az, hogy ez az így induló mozgalom miért radikalizálódott annyira?! Miért jelent meg a magatartásában egy olyan felhang, amely a kezdeti rokonszenv után egyféle ellenérzetet kezdett kiváltani…
– Ön ennek ellenére valószínűnek tartotta, hogy a legutóbbi választások előtt a honi magyar mozgalmak közös gyékényen keressék a szavazók kegyeit?
– Ezek a dolgok régebben kezdődtek. Jómagam már 1989 óta ajánlgattam, hogy próbáljunk valami laza szövetséget kötni, amely a sokféleséget egy ponton közös ernyő alá fogná. Ezt az II. kötet 103FMK akkor elvetette; 1991 telén mégis ugyanide kanyarodtunk vissza. Ekkorra már Magyar Polgári Párt lett, és ő mondta: igenis, szövetség kell.
– A véleménykülönbségek tudatában reálisnak tartotta ezt?
– Szükségesnek tartottam, de hitelesnek nem. Gondolom, nem egyedül vagyok így ezzel, hanem mindazok, akik megéltük a hajdani FMK kizárólagos, káderező stílusát. Valahol úgy tűnt, hogy az ott szervezkedők azt hiszik: velük kezdődik a történelem. Persze, ahogy a históriának sincs nullpontja, úgy a demokrácia történelme sem Pozsony főterén kezdődött. Ez önámítás, hirtelen gerjedt politikai magas vérnyomás.
– A koalíciós tárgyalások ennek ellenére mindvégig komolyak voltak?
– Igen, bár sokszor bizony szenvedtem azokon a megbeszéléseken. Akartuk a szövetséget, csak folyton-folyvást belebotlottam a dilemmába: az MPP-nél vajon mi indokolhatja a hirtelen fordulatot? Mennyire hiteles ez? Ennek ellenére reméltem, hogy lesz a dologból valami; mígnem rá kellett jönnöm, hogy bármennyire akarjuk, túl nagy távolság ékelődött közénk. Természetesen csak a magam nevében beszélhetek, de egy idő múltán úgy éreztem, hogy a koalíciós törekvéseinknek nem igazán közös a gondolati tüze és az erkölcsi forrásvidéke. A csinálmánytól viszont féltem. Persze, ezzel egy pillanatig sem akarom kétségbe vonni tárgyalópartnereink őszinteségét…
– Dobos úr, de hát az imént azt mondta, hogy az emberben eleve ott munkál az együvé tartozás ösztöne!
– Igen, de ebből nem lehet politikát csinálni. Őszintén kijelenthetem, egyetlen pillanatig sem tárgyaltunk úgy, hogy ne legyen koalíciós megállapodás. A bökkenő inkább abban volt, hogy az MPP nemigen akarta belátni: mind a NYEE, mind az FMK kezdeti programja zsákutcába került, hiszen a szlovák fejlődés szinte kiszántotta magából a liberalizmus eszmeiségét. A magam véleménye az, hogy az FMK-nak kevés tapasztalata volt az igazságtevéshez, és túlságosan csak a tegnapban gondolkodott. Bátran bevallom, hogy valahol a lelkem mélyén siratom II. kötet 104az elmúlt két évet, mert végső soron a demokráciának egy kitűnő esélye kallódhat el. Ennek tükrében egy olyan értékrend-átalakulásról van szó, amelynek vetülete az 1992-es parlamenti választások eredményeiből is kiolvasható. Nevezetesen arról van szó, hogy a jelenlegi szlovák közegben a liberalizmusnak nálunk interpretált szándéka megbukott. Vagy megbuktatták.
– Mi a jövő útja ebben a mai, nem éppen demokráciapárti helyzetben?
– A magam részéről továbbra is azt vallom, hogy a nemzetiségi érdekvédelem szempontjából szükség van a szlovákiai magyar politikai erők összefogására. Különösen most, hogy Szlovákiában egyre inkább a nemzetállam eszméje kísért. A kérdés „csupán” az, hogy melyek azok a tételek, amelyek alapján ez az egység létrehozható. Szerintem a megélt történelem közös tapasztalatai jelentik azt a forrásvidéket, amelyre alapozhatunk. A magunk tüzéből, a magunk kudarcaiból, a magunk értékeiből kell építkeznünk. A saját tapasztalatú politika az, ami visszajelez, ami visszaellenőrizhető, mert közeget tud alakítani.
– Dobos úr, ön fontosnak tartja a legutóbbi választásokon megbukott – vagy megbuktatott – demokratikus szándékú politikai erőkkel a kapcsolattartást?
– Sőt! Ezt kell tennünk. Nemcsak az MPP, hanem a Polgári Demokrata Unió, a Demokrata Párt, a Kereszténydemokrata Mozgalom iránt is nyitottak vagyunk, feltéve, ha szándékai a nemzetiségi érdekvédelem tekintetében szintén egyértelműek. A szellemi, az emberi, az erkölcsi értékek becsülete szerves tartozéka a politikai együttgondolkodásnak. A nacionalizmus hullámainak elültével bizony jó lenne majd már egy kis igazi demokrácia…
– Egyelőre azonban más irányba mozognak a köznapi politika mutatói! Lényegében megkezdődött már a visszaszámlálás, és 1992. szeptember 30-án végleg eldőlhet, valóban kettészakad-e Csehszlovákia. Nem titok, hogy a felvidéki magyarság zöme ennek ellenkezőjét szeretné… Megnyugtatásképpen ön mit II. kötet 105 tud mondani a Csallóköztől a Bodrogközig élő, illetve a Csehországba szakadt magyaroknak?
– Azt, hogy én úgy látom: lassan kopik belőlünk a félelem, a belénk szorult bizonytalanság. Hogy szép számban megjelentek a közéletben olyan fiatalok, akik tudnak bátrak lenni, akik tudnak érvelni. A szlovákiai magyarság ereje táguló kört jelez. Ez valahol a közösen alakított erő, amiből egységet lehet teremteni. Meggyőződésem, hogy velünk nem lehet még egyszer büntetlenül végigcsinálni a kitelepítést, az elnémítást.
– És a visszaszámlálás lejárta után?… Akkor mi lesz?
– Nyilván szlovák szuverenitás, új alkotmány és a beteljesüléshez kellő állami emancipálódás. Mi csak akkor tudunk ezzel együtt haladni, ha a kisebbségi kérdés is azonos szinten oldódik meg. Viszont a politikai albérletet aligha tudnánk zokszó nélkül elviselni.
– Képviselő úr, köszönöm az interjút!
Tisztában vagyok azzal, hogy a jóra vezérlő beszéd a politikában nem valami erős fegyver. Mégis megpróbálom. Úgy érzem, hogy a választások óta rossz irányban alakul a DSZM, a parlament, a kormány, illetve a magyar politikai reprezentáció viszonya.
Nem tudunk szót érteni.
Rossz volt a választások utáni rajt, s ez folytatódik mind a mai napig. Mintha egy folyó két partja lennénk. Engem, de gondolom, nemcsak engem, ez az állapot foglalkoztat és gyötör. Keresem az egészségtelen állapot forrásait és okait.
A szlovák–magyar viszony mélyrétegeire az emberi mértéktartás, a kölcsönös emberi tiszteletadás a jellemző. Gondolom azért is, mert a köznapi, pontosabban a mindennapi együttélés az élet elemi érdekeit fejezi ki: a kölcsönös egymásrautaltságot, a közös egzisztenciális érdeket, a közös sorsot. Persze van rivalitás, de ez természetes versengés, a másság s a többlet, a bizonyítás jegyében.
A szlovák–magyar együttélés emberi mélyrétegeiben jó lenni, mert itt jelennek meg a másság értékei. Itt hallani a népélet csodálatos melódiáit, a költészetet, a zenét, a kultúrát. Itt éli meg az ember a történelem közös reflexeit…
A feszültség általában az emberi lét – mondhatjuk úgy is, az együttélés – más, felsőbb rétegeiben képződik. Az egzisztencia elemi határain túl. A társadalom mozgásában, a társadalmi rétegek eltérő helyzeteiben és érdekeiben. A nemzeti lét eltérő érdekeiben. A politikában. A politika érdekeket fogalmaz meg. Társadalmi csoportok, társadalmi rétegek s nemzetek érdekeit.
A kérdés? Mi okozza ma Szlovákiában a szlovák–magyar feszültséget? Úgy érzem, az érdekek kuszáltsága. És tisztázatlansága.
Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy a szlovák nemzet és az itt élő magyar kisebbség érdekei nem távoliak, hanem közeliek, hasonlóak vagy azonosak.
II. kötet 107A parlamenti választások utáni hónapokban több ízben is nemmel szavaztunk. Nem szavaztuk meg a szuverenitásról szóló deklarációt, a kormányprogramot s az alkotmányt sem. Ezeket a nemeket mi nehezen éljük meg. Ezek az ellenszavazataink nem fenegyerekeskedések, nem csak azért is ellenzékiség. Mert egyetértünk és támogatjuk a szlovák állami szuverenitást, az önálló szlovák államiságra való törekvést. S miért szavaztunk mégis e dokumentumok ellen? Mert nem találjuk azokban a magunk valós arcát. Nem találjuk ezekben a dokumentumokban a mai kor szintjén megfogalmazott nemzetiségi érdekeinket.
Ez nem azonos a szlovákellenességgel, ez nem Szlovákia-ellenesség.
Kinyilvánítottuk kulturálisautonómia-igényünket – jogosnak érezzük ezt az igényt. Sajnos, még mielőtt komolyan minősítették volna, leseperték az asztalról. A parlament és a kormány vezetőinek részéről kemény elutasításban részesültünk. Nehéz szavak hullottak a fejünkre, kemény vádak sora: „Hogy bomlasztjuk az országot. Hogy szétverjük a terület egységét, az állam szuverenitását…” Hogy társadalmi feszültségforrás vagyunk, hogy fékezzük Szlovákia önállósulását. Ötödik hadosztálynak neveztek bennünket. Napjaink helyzetét az 1938–1939-es helyzethez hasonlították, a fasizmus hatalomra jutásához. Nemrég itt arról beszéltem, hogy a nemzetiségileg vegyes területeken tiszteletben kellene tartani a kétnyelvűséget; ezt úgy minősítették, hogy Szlovákiában két hivatalos nyelvet akarunk bevezetni.
Ezek súlyos szavak. Súlyos vádak, hihetetlen analógiák. Ha minden vád igaz lenne, bíróság elé kellene állítani bennünket. Mint vádlott ülök ebben a parlamentben. Emberemlékezet óta élek különböző vádak terhei alatt. Voltam a proletár internacionalizmus ellensége, voltam nacionalista, revizionista, szovjetellenes, legújabban pedig az irredentizmus megtestesítője vagyok. A kommunista politika tragikus praktikája volt a kitalált ellenségkép. Sajnos, ez a praktika most is itt kísért. Az ellenségképgyártó politika az emberi és erkölcsi bizalmatlanság politikája. Ez óriási energiákat emészt fel. A vádlottat védekezésre kényszeríti, ösztönös önvédelmi reflexeket és bástyákat építtet ki vele. Közben akadályozza a megoldások megszületését, visszafogja a történelem kerekét. Arról nem is szólva, hogy az 1938–39-II. kötet 108es évek Európáját a mai Európához hasonlítani – óriási tévedés. Ezen a történelmi párhuzamon azért is el kell gondolkodnom, mert világosan szemlélteti, milyen mélyen gyökereznek bennünk történelmünk tragikus kulisszái. Mindazért azonban, hogy egy olyan történelmi pillanatban, amilyen az önálló szlovák állam létrejöttének pillanata, csak és csakis a negatívum, a negatív történelmi példa kerül előtérbe, a jelenlegi politika felelős. S mindez napjaink Európájában történik, mely integrációra törekszik!
Az önállósuló Szlovák Köztársaság egyik legkomolyabb problémája szerintem az, hogyan juthatnánk pozitív következtetésekre a szlovák–magyar történelem, a szlovák–magyar kapcsolatok negatív tapasztalatai alapján.
Mi visszautasítjuk a bennünket ért vádakat, nem vehetjük magunkra azokat. Nem vagyunk ellenségek, sem rosszakarók. A szlovák demokrácia, Szlovákia jövője a mi közös ügyünk. Elhamarkodott, hirtelen kimondott vádakkal ne kényszerítsenek bennünket az önvédelem erős falai mögé visszavonulni. Javaslatainkra nem verést várunk válaszul, hanem megértést, megoldást elősegítő párbeszédet.
A jó politika az a politika, mely nem sebez meg senkit, mondta egy bölcs.
Együttélésünk pozitív értékei közé tartozik hetvenéves kisebbségi létünk minden tapasztalata, viszonyulásunk e földdarabhoz. Úgy gondolom, ezeket az értékeket hasznosítani kellene, nem elértékteleníteni azzal, hogy perifériára kényszerítik.
A szabadság, a szerelem, a zsarnok hatalom elleni küzdelem az élet nagy szenvedélyeinek életműve.
Paraszt nagyapám házában falon függött a képe. Ha kérdeztem felőle, egy szóba fogtak mesét, életet, haragot és vágyakozást: Petőfi. Való életéről, verseiből foszlányokat ismertek csupán. Inkább érezték, mint tudták, hogy volt és van.
Az iskola alsó osztályában Jézussal tanították együtt. A Megváltó életét közelről mondták, részletezőn: éreztük, láttuk bőrének színét is. Petőfi felnőttként lépett közénk. Sokáig hittem, gyermeksége sem volt, s szigorú volt születésében is.
Kórusban mondatták velünk: „Egész úton hazafelé…” – húztuk, végeztük és kezdtük szemek és fülek fáradásáig, zsoltárok éneklésével lassítva.
Templomban vizsgáztunk tanévek zárásakor. Hónapokon át ismételgetett leckét mondtunk papnak, kurátornak, presbitériumnak és hívek hosszú padsorainak. Hittant hadartunk, nyelvet, földrajzot és verset mondtunk. Petőfit fogadta legjobban a templom, az Anyám tyúkját.
Aztán a történelem törései, változásai következtek. S a változó világok sora közelített Petőfihez vagy távolított tőle. Volt világ, amely kisajátította. Ez a nemzetiszín Petőfi volt: karszalagosan, kokárdásan, lobogósan. Valamikori szekerezéseinek, gyaloglásainak, éhezéseinek színhelyét, Kassát, Rimaszombatot, Losoncot, Rozsnyót, Királyhelmecet így járta végig 1938 őszén, talpig „nemzetiben”.
A Nemzeti dal falvaink, városaink legtöbbet ismételt költeménye lett harmincnyolc után. Ezt mondták szobrok talapzatán, tanévek kezdésekor-zárásakor, leventeseregléseken, a múltat idéző ünnepségek mindegyikén. Osztályok homlokzatán ez állt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.”
Egy húsz évig más állam területén élt nemzeti kisebbséget akartak így formálni, királyokkal, szentekkel és Petőfivel. Apró, II. kötet 110finom szemekben ködölt fejünkre, bőrünkre a Petőfi-életmű gerjesztett párája: a szülőtisztelő, rónát szerető, lányokat kedvelő, a népi élet idilljeit költői képekké formáló nagy költő arca – a jó viselet és a hazaszeretet példaképeként.
Utólag tudatosítom a kisajátított Petőfi-arcot. S ennek kapcsán az idő vágatait tudatomban. A Petőfi-életmű élmények oldószere, illúziók közömbösítője: átüt az idő és emlékek rétegén, mert élete és halála igazolt.
A márciusokkal lelkesíteni kívántak. Segesvár és az aradi tizenhárom mementójával a tragédiát láttatták. Az életemből így múlt el hat esztendő: március, Segesvár és Arad jegyében. A Nemzeti dal lelkesítő szavainak szövetén át vesztes csatateret és akasztófák sorát láttam: időben és térben kísértetiesen közel egymáshoz. Mindezek felett ott lebegett a költő halála: a pont, a befejezés, a vég, a végzet, a bukás, a hősi halál, mint megdicsőült és egyféle félelmetes eszményítés. Így a legfogékonyabb gyermekévek figyelésébe a hazájáért hősi halált halt költő eszményítése került. Ami így kristályosodott: hősi halál és haza. Forradalmárból így lesz misztikum, amellyel tovább miszticizálható a történelem, az erkölcsi rend, a háború és minden ezután következő „hősi” halál.
És Petőfi? Háború jött. Neve, alakja beleolvadt a háború hősi halottainak végtelen sorába. Erkölcsi idillé eszményített halálát közeli tragédiák homályosították.
A háború után? Nem volt jog, nem volt iskolapad, nem lehetett Petőfi sem. A kokárdás, nemzetiszín Petőfi-arc a mesék távolságába tűnt. Mese maradt csupán, meg legenda az öregek száján. S nagy ritkán innen járt vissza, titokban, egyszer nevenincs vándorköltőként, másszor világgá ment Kukorica Jancsiként. Szinte túlvilági messziségből szövődött újra egy halvány Petőfi-arc.
Létének nehéz szakaszaiban viselkedik így az ember: meséket mond és legendákat sző, hogy félelmét űzze és bizonytalanságát veszejtse ezzel is.
A pataki iskolában eddig nem látott Petőfi-arcot mutattak elém: a szülőkét, a hegyek szülte Hrúz Máriát és Petrovics Istvánt, a Kiskunságot, az iskolából iskolába verődő gyermek Petőfit, a kereséseket, a vándorlásokat, a vajúdásokat, a költői kiII. kötet 111teljesedését a nagy márciusig, a forradalomig. A magyar nemes, Pató Pál úr, A nép nevében, Föltámadott a tenger, valahogy így következtek a versek.
Életképek, tájak erősödtek fel bennem, fogalmak, amelyeket mélyen éreztem csak valahol.
Ekkor a népet tanították nekünk, a lázadó, a forradalmár Petőfit.
1949 őszén, mikor már lehetett szólni nyelvünkön, nagy ünnepség keretében elsőként Petőfi-verset mondtunk a kassai színházban. Egy gondolat bánt engemet, utána pedig Ady A grófi szérűn című verse hangzott el. Adyhoz is Petőfi lábnyoma vezetett el.
Ötvenben színdarabok után kutattunk: a bénultság után mosolyogni akartunk, nevetni. Molière-t játszottunk, meg Gogol Revizorját, de a nagy álmunk Petőfi János vitéze volt.
Aztán háború utáni irodalmunk alapozásának ideje jött. Az élet mélypontjai felől jöttünk, alulról fölfelé. Az idő sokféle rétegét kellett áttörnünk. Az első lépések, a szilárd fogódzók keresése. Petőfi átviláglott az eseményeken: a néptisztelet, a népszeretet, a népuralom eszméinek sugallója lett. Egy népi-plebejusi életérzés és magatartás kristályosító pontja.
Aztán a szobrok ideje jött. Küzdelmek árán félreállított vagy elszeretett emlékművek foglalhatták el valamikori helyüket. Rejtett deszkakoporsójából így került talapzatára ismét Pozsony Petőfi-szobra is.
Eltökélt akarással sohasem kerestem Petőfit, egyszerűen volt, lett és van, mint napokból álló idő. Az élettel jött, a körülményekkel, a folyton változó viszonyokkal.
Ha tehetem, újrajárom Petőfi életének, vándorlásainak s halálának útjait. Keresem azt, amit talán még nem ismerek, amit még nem érzek égre robbanó életéből.
S koszorúzok lélekben, s valósan; a virág tisztelgés. Fohász is. A fohász a jelen továbbmondása. Az én Petőfi-arcom a szabadság, a szabadság akarása.
A tegnapi parlamenti vita során elhangzottak elszomorítottak: megint oda jutottunk, ahová általában jutunk, ha a kisebbségek ügyei kerülnek szóba. Az indulatok fellángolásához, a vádaskodáshoz. Olyan érzésem van, hogy évtizedek óta ülünk ugyanabban a körhintában, a meg nem értés körhintájában. Ezen évtizedek során állandósult a bírálatunkat fogadó reakciók, fogalmak és frázisok halmaza is. Ha általánosságban véve beszélünk a nemzetiségi ügyekről, látszólag rendben van minden, de ha a konkrét ügyekhez nyúlunk, máris csikorognak a fogaskerekek.
Igenis: a dolgok megoldása – ez a kulcsa minden politikai helyzetnek. A mostaninak is. A dolgok megoldása – mert ezzel hosszú évtizedeken át adósak már nekünk. A hatvanas évek elején már Karol Bacílek elvtárssal, az SZLKP KB első titkárával a helységnevek írásáról veszekedtünk. Tagja voltam annak a bizottságnak – melynek elnöke a belügyi megbízott, Jelen volt –, melynek feladata lett volna e kérdés megoldása. Egy hónapja az Európa Tanács küldötteinek próbáltuk megmagyarázni, milyen gondjaink vannak a keresztnevek anyakönyveztetésével és a kétnyelvű helységnévhasználattal. A totalitarizmus nem tudott megoldást találni e gondjainkra. Mindeddig, sajnos, a demokrácia sem. Az Európa Tanács egyik küldöttje azt mondta nekünk: milyen probléma lehet itt, amikor a keresztnév megválasztása a szülő autonóm joga. Mi nem oldhatnánk meg ezt a kérdést ugyanígy egy mondattal? Hisz az eddigi gyakorlat – a belügyminiszteri engedélyezés kérdése – már sokszorosan meghaladott a világban!
Mint elkoptatott lemez ismételgetjük, nem vagyunk Szlovákia ellenségei, hiszen ez a mi hazánk is; semmi mást nem akarunk, csak rendezni elemi emberi dolgainkat. Miért nem ülhetünk le az illetékesekkel megbeszélni a kétnyelvűség kérdését; miért nem beszélhetjük meg a vegyes lakosságú területeken élő szlovákok problémáit? Térjünk a tárgyra végre: keressük a megoldást, dolgozzunk ki ajánlásokat – a szédülten keringő körhinta másképpen nem állítható meg.
II. kötet 113Külföldre írt leveleinkről és Strasbourgról pedig csak annyit akarok mondani: úgy van ez, mint a rossz házasságban. Ha a menyecske nem talál megértésre otthon, előbb a barátnőinek kezd panaszkodni, aztán a szomszédasszonynak, végül hazaszalad a mamához. Ez az elementáris emberi logika.
Laluha képviselő úr címére annyit jegyeznék meg az Európa Tanács képviselőinek látogatásáról, hogy leginkább bennünket lepett meg, milyen kevés időt – néhány percet – tartott találkozónk az ET küldötteivel, akik a kisebbségek helyzetét jöttek vizsgálni. Mi valami egészen más viszonyulást vártunk el.
A kormány elszámolásában foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel. Mi azonban ezt nem tartjuk értékelésnek, mivel csupán néhány általános, felületes mondatot olvashatunk itt. A kormány hivatalba lépése óta nemegyszer beszéltünk ügyeinkről, nem egy javaslatot terjesztettünk elő. Konkrét eredmény helyett azonban szóvirágokat, veszekedést, leggyakrabban pedig monológokat hallunk. És elutasítást. Kézzelfogható megoldás igen kevés van, vagy semmilyen. Mint refrént ismételgetik állandóan: igen, a nemzetiségi kérdést európai színvonalon rendezzük. Ezek szép szavak, konkrét eredmények nélkül. Ez így csak frázis. Az általános kinyilatkoztatások helyett konkrét döntéseket kell hozni. Dönteni kell, és szívesen megismernénk kormányunk szándékát, akceptálni fogja-e a helyi önkormányzatok európai chartáját; a regionális és kisebbségi nyelvek chartáját; az Európai Konvenció kisebbségi jogokról szóló jegyzőkönyvét, a polgári és politikai jogokról szóló egyezményt?
Tudjuk, a szlovák nemzet életében történelmi esemény az önálló államiság. Tudjuk azt is, hogy háromnegyed év alatt egyetlen kormány sem képes csodákra. De akkor sem fogadhatjuk el, hogy a nemzetiségi ügyek csak szóban, vitában, véget nem érő vádaskodásokban ölthessenek testet.
Többször kezdeményeztünk találkozót a kormányfővel. Háromnegyed év alatt erre nem jutott idő. Igaz, ez nem idő, hanem viszonyulás kérdése. Nem normális dolog, ha a kormányfő ignorálja országa magyar nemzetiségű állampolgárainak legitim politikai képviseletét. Szinte már érthetetlen. Egyetlen konkrét kérdésről sem cserélünk eszmét. Nem normális az sem, hogy arról, amiről itthon kellene beszélnünk, az Európa Parlamenttel leII. kötet 114velezünk. Tavaly júliusban, a kormányprogram vitája során javasoltam, épüljön a politika a széles körű konszenzusra. Kinevettek érte.
Mindeddig csupán a kultuszminiszterrel sikerült párbeszédet folytatni. Konkrét dolgokat sorolhatnék, melyek megterhelik a kormány és a magyar képviselők kapcsolatát. Nem akarok most panaszkodni. Inkább a negatív viszony okát keresem. De kezdjem bármivel is, mindig a bizalmatlansághoz jutok el. Minden javaslatunk megítélésekor a bizalmatlanságé a főszerep. Akármelyik konkrét esetet veszem – ez eredménye: bizalmatlanság és elutasítás. És ez a bizalmatlanság, sajnos, rendkívül mélyen gyökerező. Olyannyira nagyfokú, hogy lehetetlenné teszi a nemzetiségi problémák józan megítélését. Ezek a viszonyulások így sehová nem vezetnek. Csak a konfliktusok halmozódnak egyre-másra.
Márciusban a volt Jugoszláviában voltam. Eszék környékén kinn jártam a horvát–szerb frontvonalon. Civilekkel és katonákkal is beszélgettem. Amit átéltem, megdöbbentő: félelem és gyűlölet. A gyűlöletből, mely a bosszút táplálja, gyilkolás fakad. Úgy tértem haza, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy ez nálunk ne következhessen be.
A bomló Jugoszlávia hatalmas mementó. A politika nem engedheti meg, hogy kis dolgokból vagy látszólagos apróságokból konfliktus alakuljon ki. A rossz politikai kapcsolatok alapja mindenütt a világon a bizalmatlanság. Minden konkrét ügyről, még a legkellemetlenebb kérdésekről is nyílt párbeszédet kell folytatnunk; akkor is, ha időnként rendkívül kellemetlen dolgokat mondunk egymás szemébe.
Szembe kell néznünk egymással, és megoldást kell találnunk minden helyzetben, mert a nemzetiségi politika terén tapasztalt eddigi politikai gyakorlat csak zsákutcához vezethet.
Karácsony és Újév az esztendő időszigetei. Napok, órák, az év partjai között szinte csak percek. S ezalatt mennyi jókívánság, a „kellemes karácsonyt és boldog új évet” kívánó szavak tengere. Advent, a jobbat várása s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül.
Aztán ki-ki a maga életének nyomvonalán bekanyarodik a világba. Napjainkba, napjaink rétegeibe, a munkába és munkanélküliségbe, a kis pénzek osztásába és szorzásába. A megélhetés növekvő gondjai miatt társadalmunk nagy része napokban gondolkodik. Rövid távon élünk. Fejünket a politika maró sós vize csapkodja, lábunk köves morzsalékokon tapogat előre.
Utat, utakat keresünk.
A demokráciáról rózsaszínnel festett jövőképek sorra megbuknak. A felelősek közül egyre kevesebben vállalják a jövő hiteles felrajzolását. Sok ismeretlenű a közeljövő, még több ismeretlenű a távoli… Sokan mondják a demokráciáról: nem ezt vártuk, nem ilyennek akartuk.
Igen, van kijózanodás, van kiábrándulás, van ellenérzés is az új berendezkedéssel szemben. Fájó, a szabad véleménynyilvánítás még nem jár együtt a nagyobb darab kenyérrel.
Az 1989-es rendszerváltás ma magában hordja a reményt, de a remény elvesztését is. S nekünk magyaroknak mit hozott a változás? Sokaknak kisebb darab kenyeret. A politika térképén a helyi önkormányzatokat, az etnikai alapon történő politikai szerveződés lehetőségét s a parlament fórumát.
Itt húzták meg a piros vonalat. S hány ilyen vonalat húztak már kisebbségi történelmünkben?
Háború utáni históriánk az illúziók és az illúziók elvesztésének sorozata. De hogy ne kezdjem messze, 1968 alig néhány hónapjában a parlamentnek lett magyar alelnöke, nemzetiségi bizottsága, a kormánynak nemzetiségi minisztere, öt nemzetiségi miniszterhelyettese, működő nemzetiségi tanácsa, az iskolaügyi II. kötet 116minisztériumnak erőteljes nemzetiségi főosztálya. Az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény máig meg nem haladott európai rangú okmány. Sorolhatnám…
A seregek 1968-as augusztusi bevonulása meghúzta a piros vonalat, s a hetvenben kezdődő konszolidáció az internacionalizmus ideológiájával tudatosan felszámolta 1968 nemzetiségi vívmányait.
Keserű pirula, elvesztett esély, elvesztett illúziók…
Új remény. Az 1989 utáni első szlovák kormánynak az FMK tényezője lett. Vezetőinek nyilvánvaló szándéka volt erősíteni a mozgalom, illetve a magyar kisebbség hatalmi pozícióit. Lényegében egy parlamenti és egy kormányalelnöki tisztség sikeredett. A dicsőség kürtjei szóltak ugyan, de örömünnep ebből sem lett.
A remények elvesztése itt és ekkor is: nem igazolódott az a tétel, hogy a nagy pártok részeként kell gyakorolni, illetve alakítani a nemzetiségi politikát. Nem nyert igazolást az a liberális szándék sem, hogy előbb az emberi jogokat kell kiküzdeni, a nemzetiségi gondok majd aztán következnek. És a cseh liberalizmusba vetett nagy bizalom, számomra leszámoló csalódás. Hasonló csalódásom Václav Havel személye.
Esélyek, remények, illúziók és azok elvesztése.
Itt és ekkor az 1992-es parlamenti választások húzták meg a piros vonalat.
A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kormányzópárt lett: takarékra fogott várakozás előzte meg hivatalba lépését. Illúziónak ideje sem volt megszületnie. A száz nap türelmi időt kitölti a két ország válópere, s az önálló szlovák állam jogi-gazdasági előmunkálatai. S mindent egypárt módra. Lesújtó, hogy a kormány és az állampolitika szinte a kezdetektől fogva ráhangolódik a magyarellenességre. A vezérre építő politika ellenséget csinál, mi leszünk az – a magyar kisebbség.
A kormány elvi politikája helyett szólamok az európai szintű nemzetiségi politikáról. Igen, lehetnének területei, pl. az alapiskolák tanítási rendszere (amit éppen a közeljövőben akarnak megerőszakolni), vagy a kultúra önigazgatás felé alakuló intézményei. De ezek csupán részek. Ebből nem lehet Európa számára igazoló bizonyítványt kiállítani.
II. kötet 117A szlovák állam megalakulásával felerősödött az egypártrendszerű államhatalom központi és helyi gócainak építése.
A magyar nemzetiségűek az államhatalom központi szerveiből szinte kivesztek. A miniszterektől a parlamenti interpellációimra kapott kimutatások arról tanúskodnak, hogy részvételi arányunk a végrehajtó hatalomban a hatvanas évek szintjére esett – referensek, azok is mutatóba.
Ez már kirakatpolitikának is sajnálatos.
A kormány nemzeti érdekű politikát folytat. Ezzel a folyamattal szövődik össze az erős kezű vezető szüksége, ideálja s egyben illúziója is. Ez a politikai gyakorlat teremti meg a másodrendű polgárok státusát.
S jellemző e politika kétarcúsága. A parlament decemberi ülésén külön javaslatra negyvenmillió koronával növeli a nemzetiségi kultúrák támogatására fordítható összeget. Ugyanakkor százmillió koronát hagyott jóvá a kétnyelvű (alternatív) oktatás támogatására.
Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom ellenzéki koalíciót képez. Ennek megfelelő ellenzéki politikát folytatunk a parlamentben. Eddig nem fogadtuk el a kormány egyetlen olyan dokumentumát sem, amely szerintünk – nemzetiségi vonatkozásban – nincs összhangban az európai jogrend normáival. Hatalmi pozíciók nélkül vállalkoztunk a lehetetlenre.
Magunk választotta út. Önerejű politikai építkezés.
Ellenzékiségünk sokak számára érthetetlennek tűnik, számon kérik rajtunk parlamenti politikánk hasznosságát. Elégtelennek tartják csak az elutasításokat, a csak sérelmi politikát. Valóban, kirakateredményekkel nem tudunk hencegni. Hosszú távon gondolkodunk, az új helyzetnek megfelelő konstrukcióban. Ilyen ellenzékiségünk mentségére annyit: az utóbbi hónapokban a nemzetiségi politika a perifériáról a szlovák közélet asztalára került. Ha lassan is, társadalmi s közüggyé válunk.
Nehéz egy olyan politikai közegben, amelyben sokszori kezdeményezésünk ellenére a kormány nincs velünk beszélő viszonyban. Ehelyett vádaskodások sora, amely szerint a köztársaságot kéréseinkkel és igényeinkkel veszélybe sodorjuk. Eszerint a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség az ország rossz szelleme. Vádlott és bűnös. S minden felelősség a nyakunkba szórva.
II. kötet 118Mit tehetünk a végrehajtó hatalom bezárt kapui előtt?
Kérdéssel válaszolunk. Mit tett a kormány, s mit tett a parlament gondjaink megoldásáért? Hol van a kormány és a parlament felelőssége? Számos javaslatunk száradt el az intézmények asztalán. A parlament félesztendő múltán sem minősítette a magyar koalíció alkotmánytörvény-javaslatának elveit.
Az 1989-es rendszerváltás óta először Michal Kováč, a köztársaság elnöke kezdett velünk érdemi párbeszédet. Igen, szólamok helyett párbeszéd, szólamok helyett a megoldások keresése – közösen.
Minden vádaskodás ellenére felelősséggel viseltetünk a köztársaságért. Felelősséggel vagyunk a Dél-Szlovákiában élő szlovák polgártársaink iránt. Ugyanakkor jogot kívánunk formálni önmagunk dolgaihoz. Nem érdekünk a konfrontáció, a jogrend és a törvények eszközeivel kívánunk érvényt szerezni javaslatainknak.
Saját magunknak, szlovák polgártársainknak tudatosítanunk kell egy dolgot: nem a határok, hanem Trianon szellemének a megváltoztatására törekszünk. A kisebbségi állapotból adódó egyenlőtlenség ellen, a másodrendű polgár érzése és állapota ellen tiltakozunk. Egyenjogúságunkért s egyenrangúságunkért küzdünk.
Térségünkben az önrendelkezés vált és válik rendezői elvvé. Igényeinket ebből az elvből eredeztetjük, életünk meghatározó területein az önigazgatás elvét kívánjuk politikai gyakorlattá alakítani. A helyi önkormányzatok társulása s a regionális önkormányzati szerveződés adhatnak szélesebb keretet gazdasági és közösségi életünknek.
Erély, megértés, egyezkedés, megértetés, kompromisszum – mindegyik fogalom egy-egy húr a politika hangszerén. Tanuljuk ezt a sokhangú hangszert.
S mit kívánok magunknak az új esztendő politikai naptárába?
Hogy
– mindenki asztalán legyen kenyér,
– hosszas vonaglás után váljon mindenkit kielégítő igazsággá a névtörvény, a helységnévtáblák dolga, az ország területi elrendezése, a helyhatósági választások és a többi gond,
II. kötet 119– a harcias kijelentések és kinyilatkoztatások helyett szülessék több érv, érvelés, megértés és megértetés,
– keressük és megtaláljuk a közös értékű és érdekű megoldásokat,
– a szlovák politikus társaink ne verjék félre a harangot, mert én nem látom ellenség közeledtét,
– a magyar politikusok malma őröljön több hasznot…
– Mi a karácsony és az Újév békéjét hordjuk magunkban.
A ’90-es parlamenti választások győztes mozgalma, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a liberalizmus villanásszerű megjelenése és letűnése – kétéves kormányzás után felmorzsolódott.
A ’92-es parlamenti választások gyorsan szerveződő, felfutó s látványos győzelmet arató mozgalma – a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – alig kétéves kormányzás után töredezni kezdett. Feslik a magát okosnak mondó és felrangosító kormány.
Mindkét kormány a demokrácia jelszavaira cölöpözte programját. Közel négy év tapasztalatai alapján mi, szlovákiai magyarok elmondhatjuk: Nem ezt vártuk sem a ’90-ben, sem a ’92-ben hatalomra került „demokráciától”. Nekem ez úgy tűnik, mint a közösen épített tutaj, a parton együtt fúrják, ácsolják, faragják, de amint vízre bocsátják, a nemzeti zászlót tűzik fel rá; ez jelenti a felségjelet, jelzi a jármű hovatartozását és tulajdonjogát.
Nemzetiszínű politika s nemzetiszínű politikák. Kelet-Közép-Európa szinte az 1848-as polgári forradalmak óta a történelem hatalmas hordalékaként tolja maga előtt a többség és kisebbség megoldatlan viszonyát. Mennyi program, mennyi megoldást és kiutat sugalló elgondolás támadt és porladt el! Alig múlt évtized, hogy ne erősödött volna fel történelmi tájainkon valamilyen dominancia: előbb a birodalmak – osztrák, német, szovjet –, aztán a helyi dominanciák – a magyar, cseh, román, szerb uralkodási vágy. Uralni a másikat, a másságot, a kisebbet, a gyengébbet – mai helyzetünk szerint a nemzeti kisebbségeket. S ez, a másság, a kisebbség feletti uralkodási szándék termelte ki e térség máig tartó átkát: a nacionalizmust, a bizalmatlanságot.
Ez a nagyon könnyen áttekinthető hatalmi séma kitermelte a maga lakájait, a kiszolgálókat, a mindenkori „janikat”, akik minden időben megmagyarázták, hogy miért teszik azt, amit tesznek… Hogy a hatalom alulnyalása mennyire szükséges…
Az uralkodni vágyó, a másokat legyőzni kívánó hatalom tapasztalatát, élményét és sémáját hordja magában e térség, ez a „történelmi emlék” jegyzett meg nemzedékeket.
II. kötet 121Van példa bőven mindenre, kicsiben és nagyban: hogy izmusok, mozgalmak, pártok, rangos tisztviselők, kormányok, vezérek miként próbálták a maguk képére kényszeríteni, formálni közvetlen környezetüket.
Persze ez nemcsak a történelem, a jelen idő is.
Mondjuk, az előző parlamenti időszakban a Kereszténydemokrata Mozgalom szinte klasszikus kimértséggel építette a maga hatalmi pozícióit. Számos helycsere a vezető tisztségekben, leváltások és kinevezések sora… És milyen szempontok szerint történt ez?
S ami most van, ezt iskolában lehetne tanítani, ahogy szinte rajtaütésszerűen építette s építi kormányzati pozícióját a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom. Gátlástalanul. A többségi erőfölénnyel, s közben a „demokrácia” üdvözítő mártása ömlik a társadalom fejére. Remélt emberi és közösségi értékek porladnak el. Devalválódik a demokrácia fogalma és gyakorlata. A magyar tisztségviselőket egyre sűrűbb fésűvel vakarják le beosztásaikból. A körzeti hivatalok vezetői félve számolják: mikor következem én?
Az egypárti (koalíciós) hatalom kormányzási gyakorlata kizárólagos. S antidemokratikus megnyilvánulásai nem egyedi jelenségek – folyamat. A nemzeti érdekű politika sokszálú gazdasági-politikai összefonódása szemünk előtt játszódik. Ideológiája az egypárti megbízhatóság. Ugyanúgy ideológia a táplált és szított magyarellenesség – a bizalmatlanság és megbízhatatlanság tételére alapozva. S mindez felszívódik, hat és fertőz. Jelen van az államhatalom intézményeiben és eresztékeiben. Jelen van a parlamentben.
Évtizedek óta folyik a szlovákiai magyarság önmeghatározása; e folyamatnak számos állomása van: tények, események, művek, személyiségek, a pártállam gyakorlatából való kiábrándulás, a hatvanas évek irodalmi realizmusa, hatvannyolc, a tisztogatás, a belső emigráció, a Jogvédő Bizottság, s a nyolcvankilenc óta folyó szervezett és tudatos politizálás… A történelem hazug rétegein áttörve jutottunk el az önigazgatás, az autonómia igényéhez és programjához.
Itt vagyunk most. Érvényt kívánunk szerezni célkitűzéseinknek. Tudjuk, a többség-kisebbség viszonya a térség legnagyobb II. kötet 122puskaporos hordója. Azon ülünk. Tudjuk, az autonómia vagy akármilyen politikai program nemcsak kinyilatkoztatás, nemcsak egy nap, hanem folyamatos építkezés dolga. A jogalkotásban elérhető részleteredmények is az önigazgatás építőelemei (neveink anyanyelven történő használatáért, a helységnévtáblákért, az alternatív oktatás ellen, a számunkra megfelelő területi felosztásért folytatott küzdelmünk…). Tapasztalhatjuk, hogy a kárpát-medencei magyarság emberjogi küzdelmével szemben megnövekedett a közegellenállás. Ezzel a ténnyel itt, Szlovákiában is naponta szembe kell néznünk. E helyzetben mi az önerejű építkezés, a megértés, a nemzetiségi kérdés európaizálásának útját kívánjuk szélesíteni.
Naponta szembe kell néznünk azzal a kérdéssel is, hogy mi, a Szlovákiában élő magyarság politikai képviselői egy ilyen helyzetben miként hozhatunk politikai hasznot.
Egyetlen alkotmányos fórumunk a parlament. Ott számszerű kisebbségben vagyunk. A parlamentben az erőviszonyok döntenek. Rákényszerülünk arra, hogy egyeztessük a lehetőségeket képességeinkkel és erőinkkel. Értékünk és jelentésünk itt azáltal lehet, ha tudjuk egyeztetni érdekeinket más parlamenti képviseletek érdekeivel, ha programunk eléréséhez sikerül támogató szövetségest megnyernünk, ha a szembenálló erők mérkőzésében a mérleg nyelve lehetünk, ha be tudunk tagolódni pozitív politikai folyamatokba.
Ismert tény, hogy a magyar koalíció része a parlament ellenzéki tömbjének. Sajnos, e tömörülés egyes mozgalmai – érdekeik és irányulásaik szerint – lazán kötődnek egymáshoz. S ezen ellenzéki közegben sem vagyunk „Isten hozta kedves vendégek”. Itt is van megkülönböztető és elkülönítő vonal…
Emlékezetes és tanulságos marad a szlovák parlament február 16–18. között megtartott ülése. Ezt megelőzően már folytak bizalmas tárgyalások az előrehozott parlamenti választásokról, a Mečiar-kormány ellen benyújtandó bizalmatlansági indítványról, valamint egy többpárti koalíciós kormány létrehozásáról.
Nélkülünk. Kezdetben nem voltunk „hivatalosak”. Az eseményeket befolyásoló és alakító tényezőkként nem fogadtak el bennünket, csak afféle csendes, anonim támogatókként.
Pedig létérdekünk a Mečiar-kormány által ránk kalapált vasII. kötet 123abroncsok széttörése… Létérdekünk Szlovákia mindennapos, mindenkit megérintő demokráciája… Ám üres tarisznyájú politikai statiszták szerepét nem vagyunk hajlandók játszani. Ezért tartózkodtunk a kormány, az előrehozott parlamenti választások alkotmánytörvény-javaslatáról való szavazáskor.
Figyelmeztetésként.
Durván hangzik, de együttmenetelésünk érdekében garanciákat kértünk és kérünk előterjesztett problémáink megoldására. Az ellenzéki kerekasztal azóta több körben tárgyalt a remélt demokrácia asztalára tett igényeinkről.
Sajnos, ez alkalommal is magyarázzák, hogy a magyar képviselők habozása befolyásolta a légkört. A megszokott alibizmus. Tény, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjának alkotmánytörvény-javaslatát, két Együttéléses képviselő híján, a magyar koalíció megszavazta. Tény az is, hogy e törvényjavaslat sorsát nem mi pecsételtük meg.
(S kedves újságírónő, ne verjen elszínezett habot, az Együttélés képviselői külön ülésen döntöttek arról, hogy ki-ki meggyőződése szerint fog szavazni. Hogy az MKDM képviselői meggyőztek bennünket… Ez így dedós…)
Sajnos a viták és az egyezkedések hevében a koalíció partneri viszonyát és méltóságát sértő súrlódások érződtek. Kár lenne ebből kárörvendő és felelőtlen következtetéseket levonni a jövőt illetően.
A közelmúlt politikai eseményei, a parlamentben eltöltött idő tapasztalatai azt a felismerést erősítették meg bennem, hogy erősebb, belsőleg szervezettebb politikai képviseletre van szükségünk. Növelnünk kell a parlamenti képviselők számát, növelni az önkormányzatok erejét, s kikövetelni a végrehajtó hatalom bennünket részarányosan megillető pozícióit.
S ajánlom magunknak, hogy a tolerancia, a megértés jegyében, felelősségünk tudatában munkáljuk ki a szlovákiai magyarság minden politikai erejének koalícióját, illetve szövetségét.
– Dobos úr, az emberek Önt az utóbbi években szinte kizárólag mint közéleti személyiséget ismerik. A Kossuth-díj valamiféle ürügyül szolgál ahhoz, hogy mint íróval beszélgessek Önnel, s nem mint politikussal. Egyáltalán, külön lehet-e választani az írót a közéleti embertől? Gondolkodik-e azon, hogy a közéletben szerzett tapasztalatait, élményeit írásban is megörökítse, vagy az írásra már egyáltalán nem jut ideje?
– A különválasztásról: egyszer lehet, máskor pedig nem lehet. A dolgok ugyanis összefolynak. Ugyanakkor az irodalomnak és a politikának teljesen mások az öntörvényei. A politika a jelen idő műfaja. Jelen időben gondolkodik. Amiért másodszor is politizálásra adtam a fejem, azért van, mert úgy érzem, a politika az, ahol hamarabb lehet közösségi, társadalmi hasznot behajtani, vagy – ha úgy tetszik – kizsarolni. Az is politizálásra sarkall, hogy húsz évig – 1969–1970-től – a társadalom perifériájára voltam szorítva, és úgy érzem, hogy nagy mulasztásaim és adósságaim vannak a szlovákiai magyarsággal szemben. És ha ezt a két mozzanatot összefogom, tehát a használni akarás és az elmulasztott idő lehetőségét, akkor talán ezzel tudom magamnak megmagyarázni azt, amit közéleti emberként teszek. Persze a politika olyan, mint egy malom, amelybe mindennap vinni kell az őrölnivalót. A politika éhes malom és telhetetlen. Talán ez az alaptörvénye. Ugyanakkor 1989 után a közép-európai államok, szabadulván egy roppant nagy szellemi nyomás alól, a politikában látják az elmulasztott idő és alkalmak pótlásának lehetőségét. Nem véletlen, hogy valamennyi posztkommunista országban a politika az uralkodó műfaj. Egyrészt a múlt elmulasztott alkalmai és lehetőségei, másrészt a jelen időkényszere: beépülni az európai politikai, gazdasági, kulturális és pénzügyi formációkba – ez önmagában kényszer. Tehát kettős kényszer nyomására alakul ki a politikának ez a domiII. kötet 125náns szerepe, amely egyszerre szükséglet és kényszer, ugyanakkor árnyékot is vet a társadalmi lét más területeire, így a kultúrára is. És hát ez úgy van, hogy az ember megnyer valamit a vámon, elveszti a réven. Amit mondtam, talán csak önmagam ámítása. Valószínűleg ez is benne van, de van benne egyfajta társadalmi sietés és siettetés is. Együtt haladni azokkal a folyamatokkal, amelyek kialakulnak, pontosabban: indítani folyamatokat a szlovákiai magyarság elmaradt gondjainak és a jelen gondjainak a megoldására.
– Íróként hogyan reagál az említett problémákra?
– Az irodalom itt vereséget szenved: egyrészt időben, másrészt az irodalom és a kultúra szerepe látszólag lefokozódott. Egy biztos: az elmúlt évtizedek ideologizált kulturális intézményrendszerei összeomlottak, de a kultúra marad. A kultúrának – hogyha lépéshátrányba kerül is – a társadalmi szükséglete már ideológia nélkül megvan és marad. Nekem nincs rá időm. A napok öntörvényei mások. Azt teszem, amit fontosabbnak tartok. Az irodalomra azt mondom, hogy majd holnap. Régi történet, amikor a vénasszonyért bekopogott a halál. Az asszony azt mondta neki, hogy jöjjön holnap. Amikor elment másnap, az volt az asszony ajtajára kiírva, hogy majd holnap. Szóval ez az a lelki mechanizmus, amiben élek, amivel ámítom magam: majd holnap. Persze ez nem lehet perpetuum mobile. Egyszer határozottan azt kell mondanom, hogy állj: mától fogva vége a politizálásnak. Persze ezt lehet mondani, csak megvalósítani nem lehet. Biztos, hogy bennem van az irodalom késztetése, a közléskényszer. ’67–’68-tól egy hatalmas tapasztalatanyagot mondhatok magaménak. Láttam a hatalom sok arcát. ’69-ben miniszter voltam, néhány hónapig közelről nézhettem a hatalom konyháját. ’68–’70-től ’89-ig megtapasztalhattam a fent és a lent állapotait. ’89-től megint közel a hatalomhoz, mérkőzés a parlamenten belül és kívül – persze egyenlőtlen erőviszonyok között. A tapasztalat, a megélt élmények jelen vannak és kényszerítőek. Az a szándékom, hogy ahogy a helyzetem engedi, el kell kezdenem dokumentálni a megélt időt – ahogy én éltem meg. Nem biztos, hogy ez szépirodalom lesz, az is lehet, hogy esszé vagy napló, de minII. kötet 126denképpen dokumentumot szeretnék állítani annak az időnek, amelyet megéltünk, amelyet megéltem. A Sodrásban című könyvem az első kötete egy többkötetes regénysornak, ebben a személyi kultuszt és a magam nemzedéke indulásának naiv hitét, hiszékenységét, lelkesedését, rózsaszín árnyaltságát írtam meg, de ami utána következett és következik, azt még nem. Hallatlan tapasztalatanyag birtokában vagyok most az írásra késztetve. Itt „talált el” a Kossuth-díj. Ez egyrészt nagy érzés, ugyanakkor magamra döbbenés.
– Ösztönző erő lehet. Valószínűleg ez a díj és már a körülmények is kikényszerítik Önből az írót.
– Igen. Az irodalom feladta a kihívást, erre válaszolnom kell. Érdekes, hogy Dusza István Új Szó-beli írása is ehhez a ponthoz ért el, Dusza kiérezte azt, hol vagyok.
– Napjainkban úgy tűnik, mintha megszűnt volna nálunk az irodalmi élet. Ön szerint mit kellene tenniük a szlovákiai magyar íróknak, hogy újból kialakuljon egyfajta irodalmi élet?
– Egy biztos: az irodalmi közösségek jelenléte és szerepe megfakult. A megoldások jelenleg a szerkesztőségekben vannak, az írók műhelyeiben. Hangsúlyeltolódás van. Azelőtt volt irodalmi élet, kevesebb volt a mű. Ma sokkal több a mű, de az irodalmi élet teljesen legyengült. Azért az irodalmat a művek teszik. Van mit kiadni, és nemcsak egy kiadónak, hanem többnek is. Persze nem mind „lángoló” értékű művek ezek, de ez megint más kérdés. Az irodalom megjelenése azonban természetessé vált. Nincs cenzor, nincs hátráltató, ha van, az csak a pénz. Persze ez nem kis dolog, s azért minden évben sikerül különböző helyekről összegyűjteni azt az összeget, amely a szlovákiai magyar írásbeliség évi termésének a kiadásához szükséges.
– Most már a kiadóigazgató beszél Önből.
– Hiszem azt, hogy a szlovákiai magyar írásbeliségnek ez a leszegényedett állapota lassan szűnőben van. Most a művek korát éljük. Az, hogy az irodalom két irodalmi lapot is el tud tartani, hogy a helytörténet felerősödött, egyfajta befelé fordulás is. II. kötet 127Az irodalom mankói megszűntek. Önmagában lehet az, ami. Persze, egy más közeg a fogadók, a közönség. Sajnos, az irodalmat fogadó közeg is önmagával van elfoglalva. Az emberek saját gondjaikon keresztül nézik a társadalmat, a politikát, az irodalmat, mindent. Itt is hangsúlyeltolódás van. Ez abban tükröződik vissza, hogy lényegesen csökkent az irodalmi művek példányszáma. A súlypontok eltolódtak: a megjelenés lehetőségéről áttevődtek a megjelenés anyagi hátterének a biztosítására és a terjesztésre. Ezért is kapaszkodott a Madách saját üzletek nyitásába, ám ez nem egyszerű dolog. Ezeknek a programozása és a megtartása nem gyerekjáték. De nincs más, az olvasót fogni kell, kezébe kell adni az irodalmat, a könyvet. Ugyanis olyan mennyiségű könyv jelenik meg, amely az irodalom jó vagy jobb alkotásait képes maga alá temetni. Ma a mindent szabad és mindent lehet kiadni helyzet is megvan. Ezáltal nagy mennyiségű könyv kerül az olvasók elé, amelyek értékei nem minden esetben mondhatók irodalminak.
– Csak a könyvforma teszi őket könyvvé. A Madách viszont mindig esztétikailag értékes alkotásokat igyekszik kiadni.
– Azt vallom, hogy az eredeti irodalom a legvédtelenebb. Most nagyon sokan „ráragadtak” a könyvkiadásra mint kereseti forrásra. A könyvkiadás sosem volt nagy vállalkozás, főleg a kultúrának egy olyan kis piacán, mint amilyenek mi vagyunk. De kialakult a könyvekkel és lapokkal kereskedők rétege. Egy kis réteg kell is, viszont itt nincs mérték. Itt kezdődik a szlovákiai magyar kultúra – irodalom, művészet – belső értékrendjének a bizonytalansága. Egymás mellett jelenik meg értékes mű és fércmunka, jó lap és értéktelen lapoknak a tucatja stb. A nagytermelő Magyarország. És a mindent lehet, mindent szabad elv alapján özönlik be az olyan könyvek sokasága, amelyek pillanatnyi értékűek. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy elsősorban eredeti irodalmat adjunk ki, ahhoz kell megteremteni az anyagi, terjesztési feltételeket. Az kell jelentse a szlovákiai magyar élet reáliáit és mai életünk keresztmetszetét. Ezért bennünket sokan megmosolyognak, de én ettől nem tágítok, mert ez a szellemiségünk fő forrása. Legyen az szépirodalom, legyen az történelem, legyen az helytörténet, esszéirodalom vagy néprajz. II. kötet 128Elsősorban az önismeret műfajait szeretném a kiadóban ápolni, és ezért mindent megteszek.
– A kiadó profilja tehát marad?
– Igen, marad. Átúszni a túlsó partra, egy józanabb, reálisabb értékrendhez, a kultúrának egy körvonalazódó új arcához szerintem csak az önismeret szándékával, műveivel és programjával lehet és érdemes.
– Köszönöm a beszélgetést.
A Szövetségi Gyűlés megszűnése után tizennégyen maradtunk „hivatalban” parlamenti képviselőként. A 90-es parlamenti választások utáni szerepünk a „bársonyos forradalom” jegyében indult: bársonyos szavakkal, bársonyos reményekkel. Reális-romantikus elképzelésekkel. A változás első ideje a tiszta demokráciát, az osztatlan emberi jogokat igényli és akarja. A társadalmi igények és érzések összhangja kis ideig látványos és megható, de ez felületes és törékeny.
Fájó, hogy mihamar foszlásnak indult a forradalom bársonya. A változás felszabadítja ugyan az ember vallási, nemzeti és szabadságérzését, de hamar el is torzítja.
Robbanásszerűen tör felszínre a szlovák nacionalizmus.
A szlovákiai magyarság életében a 89 utáni változás első (korai) konfliktusa a szlovák nacionalizmussal való megütközés.
Évtizedek tapasztalatszálai alakítják, s ez a konfliktus gyorsítja fel a szlovákiai magyar politikai realizmus kibontakozását.
Nagyszámú vendégsereg politizál hosszú fehér asztal mellett. Azt kérdi tőlem a szomszédom: ugyan mi híreset tettetek ti, képviselők s a többi politikus?
Hát, többet, mint ami elfér két koccintás között, többet, mint amennyit a harapdáló pletyka mond, többet, mint a kárörvendő száraz mosolyok, többet, mint amennyit a lebecsülő, lefokozó, egy kapura játszó tollforgatók irkáltak és irkálnak rólunk, többet, mint amennyit politikai ellenfeleink elismernek – válaszoltam egy szuszra.
S valós politikai bizonyítványunk?
A 89-es változások után a Kárpát-medencében szinte elsőként fogalmaztuk meg s avattuk politikai programmá az önálló nemzetiségi politizálás elvét.
Felismertük a szlovákiai magyarság politikai erői szövetségének szükségét, hiszen már 90-ben létrejött a kettős koalíció.
Tudatosult bennünk a szlovákiai magyarság helyi érdekeiII. kötet 130nek, a lakóhelyi közösségeknek, a helyi demokráciának, az önkormányzatoknak a meghatározó szerepe. Az önkormányzatok válnak politizálásunk, autonómiaprogramunk pillérévé.
A 90-es évben volt egy olyan elképzelés, hogy a Csemadokot alakítsuk politikai szervezetté. Erős volt a működő apparátus és a kiépült szervezet kísértése. Szerencsénkre – ösztönösen, tudatosan? – elkerültük ezt a csapdát. Így sikerült különválasztani, illetve a szükséges távolságban tartani egymástól a kultúra és a politika másként ható törvényeit. Politika és kultúra egy fedél alatt, egy szervezeten belül – öntörvényeiknél fogva nehezen viselik el egymást. Mindnyájunk számára fájó példa a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségen belül feszülő ellentét, amelynek egyik kiváltója éppen a politika és a kultúra érdekeinek ütközése. Hasonló jellegű konfliktus bonyolódik a Vajdaságban is. A mindenes szervezetek ma már csak nagy küzdelem árán boldogulnak, szükségszerűen osztódni kényszerülnek, tagolódnak.
A szlovákiai magyar politizálás öntörvényei szerint alakul. Az érdekek egyeztetésén túl nincsenek tehertételei, tartozékos elkötelezettségei és koloncai. Elmondható az is, hogy a szlovákiai magyar lét belterületei – kultúra, közösségi élet, politika – ésszerűen tagolódnak és kapcsolódnak. Kiegészítik és kiegészíthetik egymást az önálló, autonóm szervezeti élet törvényei szerint.
Politizálásunk erősödő autonóm jellege nagymértékben hozzájárul esélyeink növeléséhez, a politikai haszon gyarapításához.
Az önálló, autonóm politikai gondolkodás erősíti a közösségi és egyéni önbizalmat, tehát elsősorban befelé hat.
Az autonóm politikai gondolkodás természete a mindenirányú kiterjedés és érvényesítés. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a magyar politika megtestesítői autonóm politikai tényezőként szólhatnak a szlovák közélet fórumain, de Magyarország politikai „konyháiban” is.
Az önálló, autonóm gondolkodás, az erre épülő programok politikai bizonyítványunk osztályozható részei.
89 után járatlan úton indultunk; amit elértünk, tapasztalat, nehéz viták és küzdelmek eredménye. Az elveket, programokat a vártnál lassabban követi a megvalósulás. Ezzel együtt úgy érII. kötet 131zem, hogy a szlovákiai magyar társadalmi és politikai intézményrendszer működőképes – sőt a Kárpát-medence legdinamikusabb érdekvédelmi építménye.
A 89-es változás után politikai kirajzásunk színhelye a Szövetségi Gyűlés és a szlovák parlament volt. Itt a Szlovák Nemzeti Tanács lett az ország politikai arénája. Ahogy először ültem a helyemre, s végignéztem újdonsült képviselői önmagunkon, az volt az érzésem: győzelem, győztünk!
Kisebbségben, ellenzékben, szemben a demokrácia jövőjével – ez volt parlamenti státusunk. S mindjárt a győzelem keserű kortyai: a felparázsló magyarellenesség, a parlamentet körülvevő tömeg hisztériája. S ez az eszelős gyűlölet beszüremlett az ülésterembe. S a nyelvtörvény vitájának pokla. Az akkori belügyminiszter mindezt rémhírekkel fokozta. A néhány hónapos demokrácia praktika: megfélemlíteni az ellenkezőket!
Ha akkor nincs magyar józanság és mértéktartás, felborul az ország szekere.
A nyelvtörvény a józanodás és a kiábrándulás tűzkeresztsége volt. Illúzióvesztés. Ezekben a helyzetekben, ilyen érzések talaján kovácsolódott, erősödött önvédelmi akaratunk és ellenzékiségünk. Megérett bennünk a nemet mondás elhatározása és ereje. Nemet mondani a parlamenti túlerővel szemben is. Nagy érzés volt számomra megállni a szlovák törvényhozás szónoki emelvényén – háború utáni földönfutásunk emlékével és érzésével. Keserű elégtétel.
Parlamenti ellenzékiségünk nem dacra, nem „csakazértis”-re, nem politikai hetvenkedésre, hanem belénk gyökerezett történelmi igazságérzetünkre épült. Egyik meghatározó indítéka elorzott jogaink és tulajdonaink s meghamisított igazságaink visszaperlése volt. Ellenzékiség, amely történelmi igazságtételt kíván. Olyan helyzetből akartunk és akarunk kilábalni, amelyben az áldozatot tették vádlottá.
A 92-es parlamenti választások 14 magyar képviselőt sodortak a törvényhozásba. Vladimír Mečiar egypárti politizálása sajnos nagyon hamar falat vont körénk. Egy párt, egy vezér, egy politikai akarat.
Mečiar nemzetiségi politikája elfért egy mondatban: az európai normák feletti szinten biztosítjuk a nemzetiségi jogokat. DeII. kötet 132magógia. Mečiar kétségbe vonta képviselői jogosultságunkat, tudatosan szorította ki a hatalom minden szintjéről a magyarokat. Parlamenti kirohanásai fullasztóvá tették a légkört, nem volt köröttünk levegő, vádlottak padján ültünk ismét. Magyarellenes politikai roham a javából.
A tizennégy magyar képviselő állta a hullámverést, elmozdulás nem volt. Tudtuk, hogy a diktatúra veszélyével állunk szemben.
Az önálló államalakítás folyamatából – mint megbízhatatlanokat – tudatosan kiszorítottak bennünket. Nem lehettünk államalkotó elem, ezért nem fogadtuk el a szlovák államalakítás egyetlen alapokmányát sem.
E helyzet ellentételeként a parlament asztalára tettük a kettős koalíció alkotmánytörvény-tervezetét: a szlovákiai magyar önigazgatás (autonómia) dokumentumát.
Innentől kezdve kerestük a lassan szerveződő szlovák ellenzékkel a kapcsolatot. Nem örültek közeledésünknek. Mečiar-ellenes magatartásunknak saját lábunkkal kellett helyet taposnunk. E folyamatban nem kívánták a magyar jelenlétet: inkább nem, mint igen. S mégis. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom s a kormány gyengülésével egyszer csak a mérleg nyelve lettünk: több lehetőség. Esély. Hogyan kihasználni? Erőteljes szerepet játszottunk Mečiar kormányának megdöntésében. Ellenzékből, megtűrt, kinézett állapotunkból a parlament demokratikus váltásának tényezői lettünk.
Parlamenti mérlegnyelve lettünk a koalíciós kormánynak s a parlamenti demokráciának. Mint a demokrácia politikai többlete jelentünk meg a nagy képernyőn.
Kis időre sikerült érdekszövetséget kötnünk. A parlament szlovák demokratáinak is köszönhetően született meg nagy kínnal a földtörvény s a kárpótlási törvény módosítása, a névtörvény, az anyakönyvi törvény, a táblatörvény…
Vannak, akik mindezt lekicsinylik. Lelkük rajta. A nagy összeadást nyilván mások végzik majd el. A dicsekvésnek még a látszatát is szeretném elkerülni. Szóval a tények. Én nagy, sikeres futásnak tartom az elmúlt két parlamenti esztendőt. A létünket érintő törvények mindegyike erkölcsi, politikai felemelkedésünk értéke. Határainkon túlra is sugárzó esemény.
II. kötet 133A politika ördöge sohasem alszik; e küzdelem kicsi szüneteiben politikai ellenfeleink – de még barátaink is – mosolygós hidegvérrel adták tudtunkra: magyarok nélkül képzelik el a szlovák politikát.
Új lecke, új küzdelem nyitánya…
Úgy érzem, a kettős koalíció, a „tizennégyek” kiállták a próbát. Tudtak szövetséget kötni, s azt termékenyen tartani. Összhangban politizáltak mozgalmaikkal, hozzájárultak európaizálásukhoz.
A kettős koalíció politizálása bebizonyította, hogy a nemzetiségi érdek kifejezése feltételezi a demokráciát, a demokrácia pedig nemzeti, nemzetiségi közösségben nyilvánulhat meg és teljesedhet ki igazán. S az elmúlt idő megfontolandó üzenetei?
Közösségünk belső demokráciájáért a szlovákiai magyar politikai erők viselik a felelősséget.
Az eljövendő parlamenti időszakban erőteljesen törekedünk arra, hogy bejuthassunk a döntési mechanizmusokba.
Az évi költségvetések összeállításakor a parlamenti vitában törekedjünk arra, hogy a szlovákiai magyarság a létfontosságú területeken elkülönítetten jelenjen meg.
Tiszteljük a másságot, s tegyük a magunkét, hogy ne nőjön fölénk semmilyen monopólium, semmilyen dominancia – még a szenteké sem. Ez a közösségi lét rákbetegsége.
A világ globalizálódik, a politikai, gondolati, gazdasági tömbösödés térségünket sem kerülheti el. A kisebbségi politizálást sem. A nemzeti lét érdekvédelmét a pártoknak, mozgalmaknak nyilván vállalniuk kell. Emellett programjuk természetes részévé kell hogy tegyék az élet napi gondjait. Az emberi élet napi skáláját, a tűzgyújtástól a lámpaoltásig. A gondolkodó, érdekeket védő, gondoskodó politika – úgy érzem, ez irányban bővülhetne politizálásunk dimenziója.
A szlovákiai magyar politikai mozgalmaknak, pártoknak erős kihívással kell szembenézniük. A baloldal előretörése Közép-Európában új helyzetet formál. Remény, hogy erőteljes, markáns politikusgárda alakul. Ám jó lenne belenézni a visszapillantó tükörbe, s újra végiggyalogolni a megtett utat. Vannak dolgok, amelyeket szerintem nem lehet megismételni; vannak sémák, amelyek használhatatlanok. A kezdeti alakulások szükII. kötet 134séges vezérkedése átvált csapatmunkává, szakember-tanácsadók gyűrűjévé, a mozgalmak-pártok belső demokráciájává. Szövetségek építésévé és ápolásává.
Mozgalmak és pártok élére nyilván kell a zászló, a zászlós. De a ma alakuló helyzetben egyre gyakrabban kell visszalovagolni a menet végére, számba venni a valót.
Óvjuk magunkat a csábító politikai sztárkodástól!
Politizálásunk elmúlt éveinek sikerei: mindnyájunk politikai vagyona. A választáson ezt a vagyont kell gyarapítanunk. A szlovákiai magyarság ezen a választáson józanságával, önbecsülésével, összefogásával nagyot léphet előre.
Hiszek sikerünkben.
Öt év alatt már az ötödik kormány vajúdik szülési fájdalomban. Egyre messzebb kerülünk a rendszerváltás ígéreteitől. Megfakult a politikai programok jelentése, veszélyben, válságban a politikai szó hitele. Egy nemzeti színű politikai formáció estétől reggelig rajtaütésszerűen elfoglalta a parlamentet. Hasonlítható ez sok mindenhez, de leginkább a mai szlovák politika önarca ez. A hatalom megragadásának, a hatalom összpontosítására való törekvésnek az első felvonása. Támadás a demokrácia felkészületlen, szervezetlen, megosztott és gyáva erői ellen. Megdöbbentő a tény: a demokrácia magyarázkodásra, védekezésre kényszerül.
A mai szlovák politika kötélhúzásait figyelve olykor az az érzésem, hogy nem is annyira az országról, mint inkább a politikai hatalom megszerzéséről van szó. Az ország, a társadalom a pártok, a pártérdekek fogságában. E helyzet elhúzódása felmérhetetlen idővesztés. A szlovák politikának 89 óta nincs állandósága. S ha igen, csak a hétköznapok növekvő gondjai állandósulnak. Az élet napi terhei válnak a szlovák politika parancsolóivá. Szinte már a napok sodorják a politikát.
S a szociális gondok nem állnak meg a nyelvhatáron. A táblatörvény parlamenti vitájának napjaiban azt mondta nekem egy felső-bodrogközi ember: szép ez, jó ez, amit csinálnak, a baj csak az, hogy a táblát nem lehet megenni.
Ismétlődő figyelmeztetés ez a szlovákiai magyar politizálás számára. Számolnunk kell azzal, hogy a nemzetiségi politizálás markánsan szocializálódik. S ehhez nem elég a reklámszerű jelszó vagy a néhány szavas programkiegészítés. A politikai szókimondás, a bátorság, olykor a nagyotmondás nem mellőzheti a létgondokat. A mai politizálás enélkül – legyen szó bármilyen pártról – szépen fésült sánta kutya.
A szlovák politika mai helyzete nyomasztóan hat a nemzetiségi politizálásra. Félő, hogy az annyira óhajtott egység mellett megjelennek a hajszálrepedések.
II. kötet 136A 89-es változásoknak számunkra meghatározó hozadéka: a nemzetiségi alapokon szerveződő pártosodás, ebből következően parlamenti jelenlétünk s az önkormányzatok. Ezzel kezdődött a magyar nemzetrészek politikai feltámadása. Ezzel válhattunk politikummá és politikai tényezővé.
Az önkormányzatok számunkra a szülőföld jogi, politikai visszafoglalása. Több mint hetven év után jogi, politikai, gazdasági birtoklása a sajátunknak. Gazdák lehetünk a magunkén.
A parlamenti választásokat megelőzően, hosszas vajúdás után létrejött a szlovákiai magyar erőket tömörítő koalíció. Közkívánatra, közmegegyezéssel. Létfontosságú felismerés: szövetség, összefogás.
Jellemző, hogy a koalíciós tárgyalásokon ott villogott a rivalitás, az érdekek egyeztetése, de féltése és makacs védelmezése is.
Ilyenkor persze nem a köztes megállók az érdekesek, hanem a végeredmény. Az pedig jó lett: koalíció. Összességében sikeresnek mondható a parlamenti választás. Ám ezen belül szükségesnek látszik, hogy a mozgalmak külön-külön is minősítsék szereplésüket. Különösen érvényes ez az Együttélésre.
Zavaró jelenségei is voltak a parlamenti választásoknak: szövetségen belül külön-külön futott a két mozgalom s az egy párt. Versenyfutás egymásért, de egymás ellen is. Szerintem ezzel, bár finoman, már csorbult az egység, a közös fellépés szelleme.
Ezzel együtt örültünk, örültem a tizenhét parlamenti széknek. Hirdetni is kezdtem a mintaszerű szlovákiai nemzetiségi sikert. Sajnos, az egység rojtolódása folytatódik. Az MKDM bejelentette, hogy képviselői – a megkötött szerződés ellenére – külön csoportként kívánnak tevékenykedni a parlamentben. Azaz: az egyik fél szerződést bontott.
Négy évig voltam láncszeme a parlament kettős koalíciójának. Két frakcióként, két képviselői csoportként tevékenykedtek az Együttélés és az MKDM képviselői. Végeredményben haszonnal. A szlovákiai magyarság érdekvédelmének jelentős tételeiben közös véleményt tudtunk alakítani. E közös parlamenti futásunk kiemelkedő tettei: a nemzetiségi kultúra számára kikalapált külön költségvetési tétel, a névtörvény, az anyakönyvvezetésről szóló törvény, a táblatörvény. Az igazságtevés dolgaiban vállvetve ügyködtünk…
II. kötet 137Voltak párhuzamos megnyilvánulásaink: ugyanazt mondtuk, de másként fogalmazva, más szavakkal, más hullámhosszon, más fekvésben… S voltak eltérő ütemű és eltérő felfogású megnyilvánulásaink. Jelentős tételeiben különbözik az autonómiáról vallott nézetünk. Eltávolodtak egymástól a nemzetközi szervezetekhez való kapcsolataink és viszonyaink. Sajnos, volt példa arra is, hogy a két mozgalom futárai külön utakon száguldottak Nyugat-Európa politikai fórumai felé. Nemzetközi intézményekben meg-megvillant a két mozgalom rivalitása.
Más volt a két mozgalom viselkedése a nyilvánosság előtt; eltértek a magatartásformák.
Ezeket a különbözéseket áthidalta a baráti mosoly, a közös felelősség tudata, s utóbb befedte a koalícióról kötött szerződés. Talán ezért is lett olyan feszes ez a szerződés. A kettős parlamenti frakciónak megvoltak a kétségtelen előnyei, értékei, de hézagai is. Ne áltassuk magunkat, a hármas koalíció szerződése nem tudta ezeket áthidalni. A szerződés megbontása után szigorúbban kell szembenéznünk a másság tényével, mint eddig tettük. Nem térhetünk napirendre udvarias mosollyal afelett, hogy repedés repedés mellé társul.
Azért sem, mert mindez a helyhatósági választásokra is rávetül.
A helyhatósági választások – ismét próbatétel. Vizsgáznak politikusaink, polgármesterjelöltjeink, az önkormányzati testületek jelöltjei, a szlovákiai magyarság – mindnyájan.
Milyen az önkormányzatok elmúlt négyesztendei bizonyítványa? Személyes tapasztalataim s információim mondatják velem: jó. Természetesen, polgármestere válogatja, de még így is, ha bizonyítványt írnék, egy rovatot töltenék ki csupán: „átlageredménye kitűnő”. Tisztelt polgármester asszonyok, polgármester urak, polgármester-helyettesek, az önkormányzatok választott tagjai! Az elmúlt négy év nagyiskolájában kitűnőre vizsgáztak.
Megfeleltek, megfeleltünk!
A kilencvenes helyhatósági választásokon szinte a fű alól nőtt ki egy nemzedék. Ismeretlen nevek és arcok százait léptette elő a történelmi pillanat. Kegyetlenül rövid volt a felkészülési idő. Hetek, rövid hónapok alatt kellett elsajátítaniuk a közII. kötet 138igazgatás, a szervezés, az irányítás ügyeit. S zuhogtak a törvények, a rendeletek… A rendszerváltás nagy tételei: a földek tulajdonosítása, a kárpótlás, a privatizáció. Az emberi közösségek napi terheit vállaló gondosság; emberi, nemzetiségi jogok szüntelen újrafogalmazása és naponkénti gyakorlása. Szókimondást tanulni és tanítani. Az elmúlt négy év az önkormányzatok felállásának, intézményesülésének ideje. A magyar nemzetiségű területeken az önkormányzatok nemcsak egyféle hivatalt jelentenek, hanem magatartást, az önállósodó, autonóm polgár, az autonóm községek arca rajzolódott elénk.
A saját történelemhez és jelenhez való jog. Polgármesterek s önkormányzatok e küzdelemben értek, e küzdelemben emelkedtek. S gyarapítottak, anyagiakat és szellemieket. Ahány kilométer víz- és gázvezeték, annyi kilométer cselekvés. Négy év alatt egy közéleti-politikus réteg korosodott meg szemünk előtt, amely már nem alattvalója, hanem teremtője a hatalomnak, hordozója a szabadság gondolatának.
Az elmúlt négy évben az önkormányzatok magas mércét állítottak cselekvő hevületükben. Történelmi többletet teremtettek. E választások, s az utána következő idő csak folytathatja: magasodásunkat, gyarapodásunkat…
A 90-es helyhatósági választás áttekinthető volt. Látszottak a pártosodás határai, az azonos és hasonló vélemények s a különbözőségek is. S jellemző volt az egyeztetés, a közmegegyezés szelleme, a közösségi érdek hangsúlya.
A mostani választás jelölései kuszáltabbnak tűnnek. A hármas koalíció helyi szinten mintha kicsapott volna partjai közül. Felfigyeltető jelenség: megnőtt a polgármesterjelöltek száma, megszaporodtak a független jelöltek. Erősödött a polgármesteri tisztség vonzása. Ez talán még beleférne a homlokráncokba.
De az már nem, hogy a koalíciós partnerek számos helyen nem tudnak közös nevezőre jutni a jelöltek állításában, így a természetes versengést felváltja a pártos rivalizálás. A mindenáron győzni akarás. S nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy olykor egyazon mozgalombéliek, együttélésesek feszülnek egymásnak a polgármesteri páston. Mekkora gyengítése ez a mozgalom pozíciójának…
Nyilván minden állampolgárnak joga van a politikai megII. kötet 139nyilvánulásra: jelölésre, jelöltetésre a helyi képviselettől egészen a köztársasági elnöki posztig.
Nyilvánvaló az is, hogy a polgármesterjelöltek a köz szolgálatának nemes szándékával lépnek a politika csábító, de rögös útjára. Az alapkérdés minden választásnál ez: ki tudja jól, jobban vagy legjobban képviselni a közérdekeket, a szlovákiai magyarság ügyét?
A legrátermettebb.
Egyes városainkban – Komárom, Párkány, Királyhelmec – több polgármesterjelölt, öt, hat, esetleg hét jelölt programja közül hogy tud választani a halandó? A jelöltek ésszerűtlenül nagy száma nem vezet-e az erők megosztásához? Nem rontja-e a józan és ésszerű ítélet esélyeit? Az elburjánzott polgármesterjelölés nem válik-e választási vásárrá?
Az egyezkedésnek, az egyezségnek, a közmegegyezésnek a politikában nagy szerepe van: a politikai közhaszon érdekében élnünk kellene vele. Felmérni az esélyek realitását, s aki gyengébbnek érzi magát, ne szégyelljen visszalépni. Idejében. Nem kell feltétlenül megvárni a kiütés kínos pillanatát.
Ne kockáztassunk egyetlen polgármesteri tisztet sem!
Pozíciónkat ebben a választásban csak erősíteni szabad.
Mert ki vállalja majd az esetleges becsvágyból, vagy hatalomvágyból, hiúságból fakadó veszteségeket? Kit terhel majd a felelősség értük?
Ne tékozoljuk, hanem gyarapítsuk, amit egyszer már megszereztünk!
1991 májusában Lelesz katolikus templomában (Felső-Bodrogköz) szólt istenhez és emberhez az első ökumenikus gyász-szertartás – az 1944-ben szovjet munkatáborokba hurcoltakért.
Nem sokkal azután kezdte közölni az Új Szó a kísértetnévsort: Akikért nem szólt a harang… Serdülő fejjel éltem meg a háborús halálhíreket és halálokat. Megtapinthattam a szökevény- és fogolyarcokat, megéltem hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét – a kapituláns közkatonát. Ahogy az új, rendeződő élet görgeti őket, mert előző helyüket hiába is keresik; bukdácsolnak, lemerülnek és felbukkannak. S ők váltig mondják, ismétlik egyetlen hősiességüket: megmenekülésüket.
Ebbe a reszkető bizonytalanságba csap bele a birodalmi parancs; kicsalják az embereket félelmük vermeiből, csak háromnapos munkára, csak három napra – közmunka, mint sokszor azelőtt. A hatalom ázsiai bestialitása: jóakaratú mosolyba göngyölni a gonoszságot. Tamtamként szólt a dobszó faluról falura, hívott és parancsolt; a jóhiszeműség áldozatai támolyogtak elsőként a gyülekezőhelyre. S akiknek minden hitük a félelem volt, bújtak, menekültek, élve temették magukat zsugorító földvermekbe is. S a hirtelen támadt puskás had, a milicisták kotorták a parasztházak konyháit, ágyait, egyetlen szekrényeit, istállóit, padlásait: keresték a prédát.
Hajnalra állt össze a tarisznyás menet, akkor még nem tudták, hogy ők a tarisznyás halotti menet; a gyámoltalanul, tudatlanul, ártatlanul halálba menők.
Bűnösök! Bűnösök, mert magyarok, hasonlóan, mint egy évvel azelőtt, bűnösök, mert zsidók.
A háború utáni béke mezején így született a szovjet birodalom egyik nagy emberi gazsága. A mi vidékünkön ez volt a szovjet hatalom első arca, első „győzelme” – helyi segédlettel.
S ezután közel fél évszázad elhallgatás. Mintha mi sem történt volna, mintha mindez a háború utáni idő velejárója lenne. Az elhallgatott bűn, a titkosított bűn. A földbe betonozott bűn. II. kötet 141Hiteles igaz hírt a történtekről kezdetben csak azoktól a kevés néhányaktól kaphattunk, akik visszatántorogtak a pokolból.
Fél évszázad hosszán az elhurcoltak életét csak remélni lehetett, s kételkedni holtukban. 1991 májusában a leleszi templomban azok emelték rúdra a leendő emlékmű alapkövét, akik a 187 elhurcoltból visszakerültek. Bibliába vagy történelmi festménybe illő dermesztő kép; az elpusztultak még jelképes temetése is csak ötven év múltán történhetett.
Gyászolni, temetni is csak lélekben lehetett… Nem igaz. S mégis. A magyar történelemnek ismeretem szerint még nem volt ilyen helyzete… Vármegyényi területek falvainak férfilakosságát kaszálták le: a Felső-Tisza vidéke, az Ung vidéke, a Bodrogköz, Kassa környéke, Gömör… Legbrutálisabban Kárpátalja magyar férfilakosságát pusztították – akkor az már a birodalom belterülete volt, lehetett garázdálkodni is az életekkel, szabadon mészárolni.
Fél évszázad múltán szólalhattak csak meg a harangok, hívhattak gyászolni és temetni. Szlovákia magyarlakta vidékein földből nőtt ki komor, sötét emlékművek sora. A hős katonát mutató szobrok talpazatára az áldozatok nevei kerülnek. Minden ilyen emlékmű számonkérés is. Ki és kik voltak a felelősek?
Munkács fölött, Szolyvánál gyönyörű katlanja a Kárpátoknak – hasonlít a segesvári csatatér színhelyéhez. Közel a Latorcához gyűjtőtábor volt itt 44-ben. A kárpátaljai halálmeneteknek ez volt az első állomása a gulagok felé. Ma hozzáférhető adatok szerint 16 ezer ember holttestét takarja itt a föld. Nehéz hinni, nehéz elképzelni is. Sokáig védett, titkolt terület volt ez a hely. Ma autóparkoló, autóbuszállomás fedi a múltat.
Fedné! A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szívós számonkérő munkája nyomán kerültünk közel az őrzött, eltagadott valósághoz, a tömegsírok iszonyú igazságához. A volt tábor parttal, fákkal védett helyén emlékhelyet rendeztek. Félkörös nagy falra kerülnek majd az itt pusztultak nevei.
Kárpátaljai siratófal – nemzeti gyászhelyünk. Az emberveszteség megközelíti, vagy azonos a mohácsi csatavesztés áldozatainak számával.
1994. november 26-án emlékező ünnepség: 50 éves a szolyvai tömegsír. Ünnep és gyász. Magyarról ukránra, ukránról maII. kötet 142gyarra fordítják a beszédeket. Az egybegyűltek soraiban sok az együttérző rutén. Most kap végtisztességet 16 ezer ember. Magyarok, s kevés német. Akármit mondunk is, e tragédia elfakítja a szavakat. A holtaknak nem lehet elégtételt adni. Megérdemelnék, hogy mindennap szóljon értük a harang.
Az ártatlan halálok az utókorra nehezednek – reánk. Nemzedékeket kell beoltani e tragédia-tenger üzenetével: sohasem fogadni el az erőszakot, örök lázadásban az erőszak ellen…
Kései sirató. Nem elég csak gyászolni. Református, evangélikus, római katolikus, görög katolikus s ortodox pap szájából hangzik a fohász s a Miatyánk. S aztán görög keleti búcsúztatót mond a rutén–ukrán kórus, majd a Szózat, a Himnusz… Nem igaz. S mégis… Tömegsírok fölött az igazságkeresésé s az igazságtevésé ez a nap. Ezt érezze, ezt élje minden idelátogató.
Baráti körben arról beszélgettünk, ki hol tölti karácsony szentestéjét. A szokványos válaszok közé szerényen besurrant egy hang: Betlehemben. Meghökkentünk, néztük egymást hitetlenül. A csend pillanataiban talán mindannyian messzire rebbentünk – Krisztus képzelt jászolához. Betlehembe. S irigykedve néztük az útra készülőt (arcát, kezét), aki néhány nap múlva (tekintetével, ujjbegyeivel) megérintheti a kétezer éves csodát látott köveket.
S lehet, hogy akik tétován hallgattunk, a csend hézagában visszahátráltunk önmagunk születési pillanatához. Mert hisz mindenkinek van jászolágya, ahol a világra jött, s mindenkinek van saját Betleheme, ahol a világra nyitotta szemét.
Krisztus születése és élete bevilágította Betlehemet, Názáretet, Jeruzsálemet. A keresztény lélek világbirodalmává emelte Izraelt, Galileát, Júdeát, Babilóniát (minden talpalatnyi helyet, amerre elment).
A krisztusi csoda: megőrizni az emberfia tisztaságát, az emberi jót, a másokért vállalt életáldozatot, s ebből építeni világot.
Nem lehet mindenki Krisztus.
De minden születés magában hordja a nagyság lehetőségét, minden élet bevilágíthatja a jászolágyat, a szülőföld kis és nagy területeit. Minden emberi születésben benne van Krisztus, a krisztusi élet példája.
Kétezer év távolsága tartja elénk Krisztus kereszthalálát. Kétezer év imái, emlékezései, zseniális művészek, festők, zenészek, írók garmadája, papok tízezrei méltatják és éltetik Krisztust.
Nem tudjuk törvénnyé avatni életpéldáját. A Jót. Eddig nem sikerült győzelemre vinni Krisztus országát. Akarjuk, óhajtjuk, ám csak gyenge utánzatai vagyunk a krisztusi példának.
Vagy még azok sem. Az ipari civilizáció embere szinte naponta távolodik születése tisztaságától, az emberi lét természeII. kötet 144tes törvényeitől. Fakul érzelemvilágunk, hétköznapiasodik az élet. Krisztus karácsonyát is inkább a nosztalgia, a hangulat, a színek, fények jelzik, mintsem a krisztusi csoda megélése. Ha legalább gyermeklelkünk tisztaságával tudnánk kézbe venni a karácsonyi emberszeretet jelképeit: a kalácsot, a gyertyát, a fenyőágat, az ajándékokat! Ha karácsony feltöltené a robot és a sokféle feszültség gyötörte lelkünket! Fáradt a lelkünk, mert kevés az öröme. A köröttünk játszódó események naponta forgácsolják bennünk a nemes cselekvéshez szükséges erőt.
Megéltünk egy rendszerváltást, a győzelem érzése volt ez. A változás tárgya a szabadság, a több szabadság, a nagyobb szabadság volt. Ma kis idő távlatából mondjuk: nagy a szabadság ára. Sokan mondják: nem ezt vártuk, s mondják azt is: nem egyformán fizetjük a szabadság árát, egyenlőtlenül osztják a szabadság kis virágait…
Már leszállt a győzelem útjának pora. Elmúlt a hevület. Napok vannak. Napokba tárgyiasulnak a gondolatok és a gondok. A világ nagy gondjai egyre inkább a napokra nehezülnek. Létgondok terhelik Közép-Kelet-Európa országait. A miénket is. Kéregetők, kis pénzűek hallgatják a politika templomainak meddő vitáit.
Sokan kezdik s végzik a napot így: „Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma is…” Cselekvésre, teremtő munkára született ezrek reménye zsugorodik tehetetlen fohásszá és emésztő várakozássá.
Köröttünk brutális konfliktusok sora, s az ellenfeleket békítő szándék sorra kudarcot vall. Belénk ivódik a feszültség.
Ez is távolítja tőlünk Krisztus országát.
Országunkban nincs állandóság, az emberi jogok dolgában újra erőszak fenyeget.
Úgy tűnik, hogy keresztényként, magyarként, emberként a történelem új kihívásával kell szembenéznünk. Nem szabad elvesztenünk a cselekvés erejét. Ez a krisztusi példa üzenete is. Cselekvés az imádkozás, a karácsonyi éneklés, a fohász, a legtöbb azonban a másokért való nemes munkálkodás. Karácsony csendes pillanataiban, karácsony fényében keressük egymást. Vegyük és osszuk egymás örömét-gondját. Nagyon sokan II. kötet 145ugyanazt gondoljuk, és ugyanazt kívánjuk tenni; olykor csak át kell lépni a hallgatás, a közöny, a fölény kicsiny küszöbeit. S megérezni lelkünk közös érzéseit. Küzdelmeinkben is emelkedünk. Így másként száll ajkunkról a karácsonyi ének is:
„Mennyből az angyal…”
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
Remény és kétely, mint sorsunk s történelmünk során annyiszor. Megbékélés. A szlovák–magyar kiegyezés kulcsszó lett a napi politika felszínén. Két kormány mondja és ismétli béketeremtő, megbékélő szándékát.
Örvendeznünk kellene.
E vonatkozásban különösen érdekes s feltűnő Vladimír Mečiar kormányfő „szókincs- és fogalomváltása”. Közelmúlti magyarellenessége a megbékélés hullámhosszára váltott. Mi ez? A helyzet kényszere szülte szemléletváltás? Tehetnék jókora vádló-szemrehányó visszaolvasást a tények nyomvonalán. Az előző két Mečiar-kormány a magyar–szlovák viszony ügyét szükséges rosszként kezelte – a szlovák külpolitika perifériájára lökte. A magyar képviselők már évek óta eszelősen ismételgetik, hogy történelmünk s mai földrajzi közelségünk okán Szlovákia és Magyarország egymásnak szükségszerűen első számú külpolitikai, gazdasági s kereskedelmi partnere.
Vladimír Mečiarnak a szlovák–magyar kiegyezést sürgető szándéka meghaladta volna előző önmagát? Szeretnénk s szeretném hinni, hogy ez így van. S ha ez a külpolitikai szándék hiteles, igaz s valós értékekre váltható – üdvözölni kell.
Mégiscsak igazoltnak látszik a szlovákiai magyar politikusok igaz megbékélésre törekvő szándéka és annak időszerűsége.
Az Európa felé igyekvő ország szekereit a nagy sorompónál ez a jelszó állítja meg: „jószomszédi kapcsolat”. Ez most Európa üzenete Kelet-Közép-Európa felé. Történelmi lecke. „Morális rendelet.” Az „Európai stabilitási egyezmény” nyomásként nehezedik térségünk kormányaira.
Óvatos távolságtartással, óvatos feltételekkel ajánlja magát a politikai Európa. Így is a többlet reménye ez, ami jó érzést kelt.
Közép-Kelet-Európa országai hosszú léptekkel igyekeznek a NATO-ba, az Európai Unióba. Előremenekülés ez, a többlet reményében. Szükség esetén az oltalom reménye is. Távolodni II. kötet 149a volt szovjet impérium vasmarkának az emlékétől is, a Nyugat felé mozdulni, mielőtt feltámadna Oroszország nagyhatalmi nosztalgiája.
Nyomon követhető, érthető reflexek.
Igen, betagolódni Európa emberjogi, politikai, biztonsági rendszerébe. Történelmi kísértés, kényszer, egyszersmind lehetőség. Európa nekünk a békesség receptjét kínálja, de úgy, hogy magát is félti. Fél a közép-európai nemzetiségi gócoktól, a kezelhetetlen feszültségektől. Béküljetek meg, üzeni nekünk. Aztán jó lesz. E szándék nagy reménye, hogy az európai integráció sodrában s majdan a nagy Európában felszívódnak, elszáradnak Közép-Európa nemzetiségi konfliktusai. Tehát majd az európai mérték…
A jövő időre halasztott cselekvés…
A megbékélést és a jószomszédi viszonyt az alapszerződések (magyar–szlovák, magyar–román) hivatottak szentesíteni. Első látásra, első hallásra nagyszerű terv. Végre, mondhatnánk.
Csakhogy a nyugati államok mai viszonyrendszere évtizedek óta ápolt, irányított folyamatok eredménye. Mindennek rendelt ideje volt.
A nyugati politikai és biztonsági rendszerekbe való bejutásnak is megvan a maga előkészületi és várakozási ideje. Nem lehet csak úgy fejest ugrani. A szlovák–magyar alapszerződés esetében nekünk hetek, illetve hónapok alatt kellene lefutnunk évtizedeket. Lehetne is, de nem ilyen politikai közegben. Káros a kényszerű siettetés, rajtaütésszerű összebékélés. Nem kellene-e itt is ellenőrizhető előszerződéssel kezdeni?
A politikai környezet! Az elmúlt két esztendőben fokozatosan magyarellenes hullám öntötte el a Kárpát-medencét. Újratámadt a többségi nemzet politikai fölénye, amely útját állja a nemzetiségi gondok kezelésének.
Meghátrálás tapasztalható a nyugati politikai intézmények magatartásában is. A kisebbségvédelmi keretegyezmény, amelyre az alapszerződések épülnének, jelentős visszalépés az előző kisebbségvédelmi dokumentumokkal szemben (a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája, az Önkormányzatok Európai Chartája, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1201. ajánlása!).
II. kötet 150A kisebbségvédelmi keretegyezmény messze van a magyar kisebbségek önigazgatási s autonómia-igényeitől.
Szlovákiában a nemzetiségi politika területén az elmúlt hónapokban visszarendeződés tapasztalható. Perifériára szorítják a magyar politikai és társadalmi képviseletet, az alternatív iskolák hidegvérű erőszakolása, a beolvasztás rókapolitikája, a támogatás megvonásával, illetve csökkentésével a kultúra lepusztulása indul el…
Így éles ellentétbe kerül a külpolitikai szándék a belpolitika demokrácia- s nemzetiségellenes intézkedéseivel.
A józan ész azt diktálja, hogy erőteljesen bontakozzék és lombosodjék a magyar–szlovák jószomszédi kapcsolat.
A készülő magyar–szlovák alapszerződés meghatározó része kell hogy legyen a szlovákiai magyarok helyzete rendezéséről szóló függelék. Amennyiben a szerződés e két része nem lesz összehangzó egyensúlyban, ha nem tartalmazza nemzetiségi létünk fejlődésének konkrét, ellenőrizhető elvi és anyagi feltételeit, megkérdőjelezzük szükségét és hasznát. Elegünk van a megalázó, rossz szerződésekből.
Megéltem a szlovákiai magyar iskolaügy nagy tűzkeresztségeit:
– A 45–48 közötti iskolapusztítást, majd a kis napsütést, iskolaügyünk felfutásának évtizedét, a magyar anyanyelvű oktatás megteremtését… Azóta ez a hatalmi lövölde céltáblája.
– Már a hatvanas évek elején megjelent a „jóakaratú hatalom”: az internacionalizmus, a testvériség s az elvtársiasság jegyében közös igazgatású iskolákat ajánlott és erőszakolt.
– 1977-ben a hatalom már a kétnyelvű oktatás gyakorlatát ajánlotta és erőszakolta. S elkezdték a magyar pedagógusképzés leépítését.
– 1983-ban a kétnyelvű oktatás erőszakolásának második rohama következett.
S a demokrácia ideje:
A fiatal szlovák demokrácia parlamentje 1991-ben alkotmánylevelet fogadott el az alapvető jogokról és szabadságjogokról. S ezzel egy időben hatályon kívül helyezte a nemzetiségek helyzetéről szóló 144/1968-as alkotmánytörvényt, amely történelmi többletet jelentett, a nemzeti kisebbségeket alapjában államalkotó elemként ismerte el. Az emberjogi levél parlamenti vitájába már belerobbant a magyar nyelvű iskolaügy elleni támadás, illetve a kétnyelvű oktatás szükségének gondolata. Itt kezdődött a visszalépés, az anyanyelvhasználat visszarendeződése.
S ma itt állunk szemtől szemben a demokráciának mondott államhatalom új rohamával. A neve most alternatív oktatás. Ma már világos, hogy mindaz, ami 1960-tól napjainkig a szlovákiai magyar nyelvű oktatás ellenében történt: történelmi zsinóregyenes. „Szocializmus”, diktatúra, pártállam, demokrácia vagy úgymond demokrácia – egyre megy. A cél a többségi nemzet nyelvének, fölényének, uralmának a kisebbségre erőszakolása. A mézesmadzag – az ideológiai hatalmi rendszerektől függetlenül – mindig ugyanaz. Ha érvényesülni akarsz, tanuld meg nyelII. kötet 152vünket… A kenyérhez kötik a nyelvet… A középkorban a vallással tették ezt…
A más nyelv elsajátítása természetes emberi törekvés, a más nyelv tudása jól felfogott érdekünk. Viszont ha ezt erőszakolják, az eltorzult, alattvalói kapcsolatrendszert eredményez. Itt, most a szlovákiai magyar nyelvű oktatással történik ez, már sokadszor akarnak erőszakot venni rajtunk, anyanyelvünkön… Beférkőzni a gyermek tudatába, mielőtt gondolkodni kezd.
Nem véletlen, hogy eddig minden hatalmi alakulat elsősorban iskolaügyünket, anyanyelvünket vette célba. Ez a legélőbb céltábla. A nyilak találata itt a legérzékenyebb. A nyelv a test idegrendszere és vérkeringése.
A szlovákiai magyarság háború utáni történelmének legnagyobb vívmánya iskolaügyünk és kultúránk. Pontosabban: a két területen megnyilvánuló önerőnek. Önigazgatási készségünk és képességünk. Az önrealizálás ereje.
A szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolaügy egy közösségi tragédia katarzisa. Háború utáni megveretésünk kárpótlása. Magunk építette és gyarapította vagyonunk. Sok száz magyar pedagógus élete falazódott ez építménybe. Ezért is érzékenyek és erősek iskoláinkat védő reflexeink.
A szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskola és magyar kultúra – erő. Erő az anyanyelv szabadsága. Ezt akarja megtörni a hatalom. Pénzelvonással és erőszakkal.
Eddig minden, az anyanyelvet ért támadással volt erőnk szembesülni. Ez kezdődött most is. Szembeszegülés az önkéntesnek mondott erőszakkal. Alternatíva? Hisz az ország magyar lakta vidékein adva van a szlovák tanítási nyelvű iskolákkal. Szlovák s magyar szülő egyként választhat. Számunkra ez is 30 százalékos vesztés.
S az új alternatíva így anyanyelvünk utolsó bástyáinak aláaknázása. Az új alternatíva a szlovákiai magyar pedagógustársadalom mélységes megalázása.
A szülők és pedagógusok tiltakozásában az emberi életösztön, az elemi igazságérzés lázad. Sok évtized engedelmessége után: Nem! Az engedetlenség most közösségünk igazságtevése.
S hogy az új alternatíva önkéntes? Minden emberi tisztesség megcsúfolása ez. A leváltott iskolaigazgatók – nagy figyelmezII. kötet 153tetés. Országos és európai szégyen. A magyar–szlovák alapszerződés, az európai integrálódás árnyékában: leváltások az anyanyelv védelmének okán? A diktatúra eszközei kerültek forgalomba: leváltani, elküldeni, bezárni, megsemmisíteni azt, aki másként gondolkodik.
Igen, az iskolaigazgatók leváltásával a diktatúra vetette fel a fejét.
Európai tapasztalat, hogy kétnyelvű oktatásról csak ott kezdődhet párbeszéd, ahol a nyelvek egyenrangúak.
Váddal illetik a leváltott igazgatókat. „Engedetlenek, megszegték a hivatali fegyelmet.” Igen, az áldozatokból csinálnak vádlottakat. Kisebbségi történelmünk folyamán alig volt évtized, hogy ezt a gonosz színjátékot ne játszotta volna el a hatalom. Így kezdődik az ellenségcsinálás. Sajnos, ismerjük. Az alternatív oktatás erőszakolása, az államnyelv védelmének törvénytervezete, mindez együtt egy nyelvi háború hadüzenete.
Szót válthattam a leváltott iskolaigazgatók egy részével. Nagyon tisztelem őket. Számomra erkölcsi igazságot jelentenek és testesítenek meg. Ugyanakkor nem tudom felejteni kimondott és kimondatlan kételyeiket. Nem maradunk-e magunkra? Lesz-e éltető forrása az együttérzésnek? A most nagyon szükséges szolidaritásnak? A közös felelősségnek? Mit gondoljunk azokról, akik hallgatnak? Vagy a közönyösekről?
Erkölcsi választóvíz: aki eladja öröklött, élő értékeinket, a kiárusítás terhét és felelősségét veszi magára.
Kísértenek az idő kegyetlen párhuzamai. A Szent István-i kor nagy tétele: a magyarság megmaradása. S ennek útja, útjai: Európa. Alkalmazkodás a keresztény Európához, a kereszténység felvétele. Más hit, más vallás, egyházi intézményrendszer. S az állam alapozása, államrend…
István király történelmi értékű felismerései:
– eszme, új eszme nélkül nincs társadalom, nincs közösségi erő; nincs történelmi többlet,
– magyar állam, magyar államiság nélkül nincs magyarság, nincs jövő,
– leszámolni a pogánysággal, azzal és azokkal, akik mindezt ellenzik, akik szembeszállnak az új akarattal, az új rendezőelvvel.
A fejlődés útja, a vizsgatétel ma is Európa. S az ezredévet befogó idő párhuzamai? Az államiság, a polgárra épülő államrend, az erős állam ma is köteles történelmi teendő. Sokféle felfogásra, ideológiákra, amelyek tagadták az állam szükségét és létét, rácáfolt az idő. Történelmi méretű fordulatok végrehajtásához erős jog és államrend szükségeltetik. Annál inkább is szükséges ez, mert Magyarország környezetében erős nemzetállam-alakulatok képződnek.
A nemzeti függetlenség gondolata és programja – az 1989-es rendszerváltások óta – a független államiságban jelenik meg. (A balti államok, Szlovénia, Horvátország, Szlovákia…) S a magyar nemzeti függetlenség miként valósul? Teljessé válhat-e a független magyar államiság ötmillió határon kívüli magyar helyzetének megoldása nélkül?
Ahogy István király idejében a kereszténység, úgy itt most a demokrácia, az önrendelkezés elve jelenti az új helyzet rendezőelvét. A demokrácia nyomvonalán és a demokrácia jelszavaival igyekszik szinte minden kelet-közép-európai nemzet Európa felé. S mindegyik a maga igazával és demokrácia-értelmezésével. „Államdemokráciák” útjait tapossák Európa felé.
II. kötet 155Elfogultság és részrehajlás nélkül állítom, hogy a Kárpát-medence országai közül az Európa felé vezető útban Magyarország a leginkább érdekelt. Magyarországnak létérdeke a demokrácia. A magyar nemzeti függetlenség, a magyar államiság a határon kívüli magyar közösségek helyzetének rendezésében, a különböző autonómiaformákban teljesülhet ki. Magyarország nemzeti függetlensége s államisága tekintetében egyedülálló, sajátos képlete Kelet-Közép-Európának. Az emberi és közösségi jogok értelmezésében, Európa értelmezésében Magyarország szinte egyedül van a Kárpát-medencében.
István király karddal is érvényt szerzett akaratának. A mai Magyarországnak demokráciakardja van. Ez a legnagyobb fegyvere. Militarizálódó környezetében Magyarország bekeríthető, az „államdemokráciák” célpontjává válhat. A határon kívüli magyar közösségek már ma is a gyepűk szerepére kényszerülnek.
A demokrácia külön értelmezése a mai Kelet-Közép-Európa frissen képződő választóvonalaihoz vezet. Európa felé menet, fájó, a meglevőkhöz új falak nőnek.
A mai Magyarország közeljövőjének nagy kérdései: a pártosodás okán sokfelé tagolt magyar társadalomnak lesz-e egységesítő, közös cselekvésre képes demokráciaereje? S egyedül, avagy a határon kívüli magyar közösségekkel együtt küszködi-e be magát Európába?
S mit tehetünk nemzetiségi sorsban? Beépülni a demokrácia építő, alakító folyamataiba mindenütt, ahol vagyunk.
István király emléke? Bennünk él – nem elfogult politikusok torzította alakjában, hanem első keresztény királyként. Ország- s államalapító királyként. A más népeket, nyelveket tisztelő királyként. Jelen van emlékező ünnepségeinken. Jelen van lelkünk mély rétegeiben is. István király élete és uralkodása megmaradásunkért folytatott ezeréves küzdelem üzenete.
A Szlovák Nemzeti Tanács november 15-én nyelvtörvényt fogadott el. Államnyelvvé lett a szlovák. Egyedüli nyelv. Kizárólagos. A népnyelv, az anyanyelv nemzeti nyelvvé rangosítása nemzeti jog, a történelmi feljövés jele és bizonyítéka. S ha törvényhozás is nyilatkozza a nemzet nyelvének nagykorúságát, úgy ez világhoz is szóló ünnep.
Sajnos, a szlovák parlament nyelvtörvényvitája nem ezt tükrözte. Törvényt hoztak a szlovák nyelv védelmére, a kisebbségi anyanyelvhasználat ellen. Ez a törvény a nyelvi fölényt, a nyelvi előnyt, s a történelmi bosszúállást egyaránt magában hordozza. S történt ez kíméletlenül. A többség erejével. Előre szerkesztett forgatókönyv szerint. A szlovák nyelv jogának törvényesítése erőszakolt, kiábrándító aktussá fajult.
Számos szlovák megnyilatkozás győzelemként minősíti a nyelvtörvény jóváhagyását. „Most megkapták a magyarok”, hallani sokfelől. Igen, le kellett győzni valakit, valakiket. A gyengébbet. A tizenhét magyar képviselőt. Másodrendűvé lealacsonyítani a szlovákiai magyarság anyanyelvét. Egy alapjában védtelen nyelv legyőzése milyen dicsőség, milyen csatanyerés?
A középkorban az egyház inkvizítorai útján büntette az igaz hittől, az egyetlen vallás igazságától eltévelyedőket. Máglyákkal. Kínzásokkal. A mi kicsi jelen időnk most a nyelvvel teszi ezt. Büntetni fog a más nyelv használatáért, lesz hozzá nyelvrendfenntartó osztag is. Mai inkvizítorok. S megszabták a büntetés mértékét is. Lehet millió is. A séma ugyanaz. A másként szólást, a másként éneklést megtorolják. Milyen érzéseket szülhet egy ilyen állapot? A félelemét, az alázkodásét, a hízelgését. S remélem, megszüli az ellenállás, a szembefordulás elhatározását is.
Ha így megy tovább, lassan mi leszünk Szlovákia zsidai.
Ezen az úton haladva hamar megérhetjük a nyelvi gyűlölködés kígyóharapásait.
S döbbenet, hogy „e konstrukció értelmi szerzője íróember”.
Tisztelet a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom képviselőinek, hogy nem adták nevüket a törvényhez.
II. kötet 157Mohács óta a magyar nyelvet birodalmak – Habsburg, német, szovjet – nyelvi imperializmusa tartotta erőszakmarkában. Ma a Kárpát-medence többségi nemzetei alakítják nyelvi fölényüket. A séma, a praktika itt sem új. A többség nyelve egyenlő a hatalommal, az állammal, az „egyetlen üdvözítő hittel és igazsággal”.
Ez a törvény életünk legbensőbb területére hatol be: a konyhába, a pitvarba, az ágyba, a szerelem s az odaadás megvallásába…
Elfogadhatatlan.
Anyanyelvünk veszélyben. Ez év júliusában sokezres gyülekezet figyelmeztetett erre a veszélyre. S ezt a veszélyt ez a hatalom nem tudja, nem érzi, mert önző, a maga érdekeit látja és mondja csak. Mert kapzsi. A veszélybe került szó riadt madár, s fészkét keresi. Nyelvédesanyánk melegét kell megéreznünk. S magunkhoz ölelni. Magunkhoz venni, mint az élet nagy szenvedélyeit, a szerelmet s a szabadságot. Szemünkbe ölelni nyelvünk tájait. S ölelni, ölelni, ahogy csak az anya tud. S ölelni, hogy lobbanjon szerelemmé nyelvünk féltése. Féltékenységgé. Büszke szerelemmé, méltóságos féltékenységgé. S ezt beszéljük világgá, nyelvédesanyánk jogát és igazát minden fórumon: az iskolák dobogóin, parlamentekben, szószékeken, Európa politikai pódiumain, mindenütt.
Mert az anyanyelv joga a legmagasabb törvény. Mert az anyanyelv joga törvények feletti.
S nem adni, nem eladni egyetlen szavunkat sem. Aki nyelvét viszi a félelem és a hízelgés piacára, tékozol. Tékozol, s nyelvédesanyját alázza bazári portékává. Anyaáruló.
A szlovákiai magyarság számára november 15-e a megveretés, a nemzeti megaláztatás napja. Fekete nap marad. Mementó.
Tisztelet a szlovák parlament tizenhét magyar képviselőjének.
A veszély egymás megértését szükségeli. Veszélyben nincs helye szájtépésnek. A veszélyhelyzet kizárja politikai pártjaink öklelődzését. A veszélyben, a nyelv féltésében az ember ösztönösen úgy viselkedik, ahogy a betűk szavakká tömörülnek, s ahogy a szavak mondatokká sorakoznak.
Az utóbbi hónapokban jól érzékelhetően megnehezedett a Kárpát-medencében élő, több mint hárommillió lelket számláló kisebbségi sorsú magyarság helyzete. Különösen Szlovákiában és Romániában erősödtek meg a nemzetállami törekvések, és több olyan törvény, rendelet született, amely a magyarság kulturális intézményrendszerének tervszerű elsorvasztását tűzte ki célul. Az intézkedések már most látható negatív hatásairól és következményeiről kérdeztük Dobos László szlovákiai magyar írót, a Magyarok Világszövetségének a Kárpát-medencei régióért felelős alelnökét.
– Abból kell kiindulnunk – kezdte Dobos László –, hogy a határainkon kívül kitapinthatóan hasonló stratégia, illetve egységes politika formálódik a kisebbségi magyarság milliói ellen. A történések időben és térben egybecsengenek. Az utóbbi hónapokban a nemzetiségi lét három területe került a támadások kereszttüzébe: az oktatás, az anyanyelv használata és a hírközlés. Romániában az új tanügyi törvény, Szlovákiában az alternatív oktatás programja, valamint a szlovák nyelv védelmére hozott és hozandó törvény sodorja létveszélybe a magyarságot.
– Ezek szerint az említett három terület tudatos szűkítésére törekednek az említett országokban?
– Meggyőződésem szerint igen, ugyanis már nem egyszerűen arról van szó, hogy helyi vagy kisebbségi tájegységi kérdésekként jelennek meg a nemzetiségi gondok, hanem a nemzetállami törekvéseknek megfelelően parlamenti és kormányzati szinteken alakítják őket. Ez pedig minden alkalommal a többségi fölényt, illetve a többségi érdekek megvalósulását jelenti. Ez már nemcsak egyszerű szellemi-kulturális perpatvart jelent a nemzeti többség és a nemzeti kisebbség között, hanem annál jóval tragikusabb, mert a hatalom arroganciájával párosul. Paradoxszá teszi a helyzetet az is, hogy az említett és hasonló törvéII. kötet 159nyeket megokoló és magyarázó szövegekben mindig csak a többség jogakarata érvényesül a magyar kisebbség irányában. Azt hajtogatják, hogy a határokon kívül élő magyaroknak jól meg kell tanulniuk szlovákul, románul stb., mert úgymond, így tudnak, tudunk érvényesülni. A legalább ilyen fontos szaktudásról azonban könnyedén elfelejtkeznek, mintha csak a nyelvtudás számítana, az emberi minőség pedig nem létezne.
– Ezentúl a többségi nemzetek jóakaratától függ majd minden?
– Pontosabban a nemzetállamok új jogakaratától. Jellemző az említett törvények kísérő, magyarázó szövegeinek egy másik vetülete. A kisebbségek jogainak csökkentése ugyanis a demokrácia nevében történik, amelyre hivatkoznak is. Igazi lényegük azonban a kényszer és az erőszak, amelyet felerősít az anyaországot körülvevő egyes államok közötti összecsendülés. Egyrészt a hasonló társadalmi jelenségek hozadéka, másrészt bizonyíthatóan egyeztetett program. Ez utóbbit nem is titkolják. A közelmúltban a szlovák miniszterelnök, Mečiar bukaresti látogatása után sajtóértekezleten jelentette ki, hogy a román tárgyalóféllel véleménycserét folytattak az erdélyi és a felvidéki magyar kisebbség helyzetéről és problémái megoldásának módjairól.
– Mindez hogyan befolyásolja a magyar kormány jószomszédi kapcsolatokat építő szándékait?
– Egyértelműen árnyékot vet rájuk. A magyar–szlovák alapszerződés eszméje elfogadható, a jó viszony kívánatos. Eközben több mint ellentmondás, hogy az alapszerződés szlovákiai ratifikálási – ezt most egy hónappal elhalasztották – előkészületei idején a szlovák kormány és annak illetékes minisztériumai olyan intézkedéseket hoznak, amelyek szöges ellentétben állnak az egyezmény szellemével, amivel más és kész helyzetet teremtenek. Ilyen a már említett alternatív oktatási program, a szlovák nyelv védelméről szóló törvénytervezet és a szlovákiai magyar kisebbségi kultúrától drasztikusan megvont állami költségvetési támogatás. Az indoklás módja pedig példátlanul arrogáns.
II. kötet 160– A pozsonyi parlament a múlt évben 140 millió koronát szavazott meg a nemzetiségi kultúrára. Az idén mennyit kaptak?
– Az idei évre a tavalyi alig 40 százalékát, 58 millió koronát, amelynek azonban csak valamivel több mint a feléből részesülhetünk, ha… A többit, a 28 millió koronát a pozsonyi kormány egyszerűen elvonta a kabinethez közel álló szlovák nyelvű napilapok magyar nyelvű mellékletei kiadásának a támogatására. Ráadásul az összességében egynegyedére csökkent támogatás elosztása a kulturális ügyek miniszterétől függ, ezért nem véletlen, hogy magyar nyelvű lapok szűntek meg, illetve mennek tönkre. A legnagyobb csapás az 1949 óta működő szlovákiai magyar szervezetet, a közel 90 ezres létszámú Csemadokot érte, amelynek költségvetési támogatását oly mértékben csökkentették, hogy működését gyakorlatilag megbénították. Az évtizedek óta megtartott nagy programjaikat – a révkomáromi Jókai, a kassai Fábry Napok, a gombaszögi találkozó – közadakozásból, a korábbinál jóval szerényebben, fél térden állva, de megszervezték.
– A támogatás drasztikus csökkentése miként érinti a könyvkiadást?
– Katasztrofálisan. A pozsonyi kulturális minisztérium Pro Slovakia Alapjához kiadási támogatásra 146 magyar nyelvű kéziratot nyújtottak be, de hasonlóan a Madách-Posoniumhoz, és a többi magyar könyvkiadóhoz, egyetlen pályázat sem kapott támogatást. Jellemző, hogy ezekben az ügyekben a miniszter dönt. Az elutasítás oka nem a pénzhiány, hanem nyilvánvalóan a szlovákiai magyar kultúra tudatos pusztításáról, illetve gyengítéséről van szó. Hasonló gondokkal küzd az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai és a horvátországi magyar lap- és könyvkiadás is. A magyar művelődési minisztérium anyagi támogatása csak a művek kis részének megjelentetését teszi lehetővé.
– Miért éppen a kisebbségi kultúra kapta az össztüzet szomszédságunkban, és nem a magyarság gazdasági alapjai?
– Minden bizonnyal azért, mert az 1989-es változások után elsősorban a kisebbségi magyar szellemi élet gyökereiből – kismértékben az egyházakból – sarjadt ki a magyarság politikai érII. kötet 161dekeit megfogalmazó értelmiségi réteg. Különösen az 1990-es évek kezdetén, mert a kultúra mindig az ellenzékiség termőföldje volt. (A magyarság gazdasági alapjait Trianon óta gyakorlatilag fölszámolták.) A kisebbségi magyar szellemi életre mért csapásokkal már most érzékelhetően egy korábbinál másabb kárpát-medencei valóság alakul ki.
– Az egyes csoportok radikalizálódására gondol?
– A nemzetállami szinten meghirdetett többségi fölény, a magyar nemzetrészekkel szemben megnyilvánuló kisebbség-ellenes politika másféle magatartásra kényszerít. Évtizedeken keresztül a határon túli magyarság – egy adott politikai ernyő alatt – meg-, illetve kiegyezésre törekedett a többségi nemzettel. Ez bizonyos fordulópontokon meg is történt, azonban mindig a kisebbségek kárára. Mára odáig jutottunk, hogy nem lehet mindig, mindenhol és mindenáron megegyezni. Egyszerűen azért sem, mert már nincs hová hátrálni. Ebből a felismerésből (és közérzetből) születtek a szlovákiai magyar tiltakozások az alternatív oktatás ellen, amelynek fő eseményei a márciusi rév-komáromi nagygyűlés, illetve a június-szeptember között lezajlott szülői-pedagógusi tiltakozások sora voltak. Az anyanyelv veszélyhelyzetéből nőtt ki július 27-én, a debreceni Nagytemplomban megtartott tiltakozás, amelyen több ezren vettek részt a Kárpát-medencéből. Tiltakozások sora zajlott a román tanügyi törvény ellen Székelyudvarhelyen (ez összerdélyi jellegű volt), Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredán és másutt.
– Mindezekkel új viszonyulási forma jelent meg a Kárpát-medencében, amely tiltakozik és szembefordul az államhatalom magyar nyelvet tipró törekvései ellen. Mennyire hatásos ez?
– Egyesek szerint e mozgalmak deklaratívak, valójában azonban mély történelmi és társadalmi igazságtalanságokra hívják fel a figyelmet. Hatásuk nagy, hiszen közüggyé teszik és a nemzetközi közvélemény elé tárják, európaiasítják a magyar anyanyelvhasználat jogának eltiprását. A Magyarok Világszövetségének egyik célja felhívni erre a figyelmet, ezért szerveztük a debreceni demonstrációt.
II. kötet 162– Kárpátaljáról az utóbbi időben kevés szó esik. Miért?
– Talán, mert ott, mintha most valamelyest kisebbek lennének a magyar szellemi élet terhei. Az anyagi nincstelenség iszonyú szorításában is gyarapszik a kárpátaljai magyar kultúra. Szeptemberben több új iskolai osztály, illetve iskola nyílt. Ez is jelzi, hogy egyre inkább intézményesül az ottani magyar szellemi élet. A Beregszászon második évfolyamát kezdő – a határainkon kívül működő egyetlen önálló – magyar főiskolát napjainkban végre bejegyezték a hatóságok.
– Legveszélyeztetettebb helyzetben a délvidéki magyarság él. Miként lehet ebből kilábalni?
– Az ott élő több mint háromszázezres magyarság a fizikai lét és nemlét határán igyekszik a szülőföldjébe kapaszkodni. A megoldás azért sem könnyű, mert az ott élő magyarság politikailag megosztott. A helyzet megoldása – szerintem – három tényező összehangolásától függ: a belgrádi vezetés pozitív hozzáállásától a kisebbségi kérdéshez, a délvidéki magyarság egységes fellépésétől és a magyar kormány külpolitikai támogatásától. Jó megoldás csak akkor jöhet létre, ha az ottani magyarság ügyét az autonómiakoncepcióval együtt beviszik a balkáni béketárgyalásokra, hasonlóan a horvátországi magyarok hazatérését.
– Milyen feladatai vannak a Magyarok Világszövetségének a Kárpát-medencében kialakult új helyzetben?
– A szövetség programjából adódóan felvállalja és rendszeresen figyelemmel kíséri a több mint hárommillió kisebbségi magyar sorsát. A velük együtt Európába vezető utat nem diadalmenetként fogjuk fel, hanem a gondok és bajok megoldása útjának. Ennek egyik eszköze a népek-kultúrák jószomszédi kapcsolata, a másik a gondok orvoslásának európaiasítása. Elengedhetetlen egy gazdaságilag erős, szellemileg gerjesztő anyaország megteremtése, amely már a létével is elősegíti a kisebbségi magyarság helyzetének pozitív változását. Az anyaországban napjainkban folyó megosztó és egymást bénító pártoskodás, a koalíciós szájtépés öngyilkosság, a társadalmi-szociális igazságtalanság a kisebbségi magyarságra is kiható feszültségeket II. kötet 163gerjeszt. Ugyanakkor gyengítik az anyaország diplomáciai pozícióit és bénítják fellépését a határon túli magyarság érdekében. Sajnos, frázisnak tűnik, de ki kell mondani: létkérdés, miatyánk az érdekek megfogalmazása, egyeztetése, az erők összefogása. Úgy érzem, hogy új szemléletre van szükség, amely egységes magyar nemzetben gondolkodik és megteremti az anyaországi magyar nemzeti nagykoalíciót.
Az Anyanyelvi Konferencia négy év előtti közgyűlése Esztergomban zajlott.
Feszültsége, hőfoka volt az akkori találkozónak. A történelmi viszontlátás érzése s öröme szinte órák és napok alatt erősödött tudattá: világmagyarsági találkozó – anyanyelvünk okán. Mozaikkép állt össze az anyanyelvünk helyzetét bemutató, gondokat soroló hozzászólásokból. Számot vető, feltáró szándék jellemezte az elmúlt konferencia alaphangját. Jó közérzettel, a hasznosság érzésével zártuk az ülést. A magyar anyanyelv akkori helyzete – bizakodó jövőképet festett.
Négy évvel előtti bizakodásunk szinte minden részletére rácáfolt az idő. Azóta a magyarság szinte minden területén lemenő ágban van anyanyelvünk helyzete. Magyarország szomszédai: Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, a hatalom nemzetállami jogrendjével, kormányok diktatúráival, az erőszak sokféle formáival naponta gyengítik, zsugorítják, megalázzák a magyar anyanyelv használatát. Mondhatnánk így is, hadüzenet a határon túli kisebbségi nyelvnek. Nyelvháború: a kisebbségeket megfosztani anyanyelvüktől. Nyelvfosztás 20. századi módra. Az európai demokrácia árnyékában példátlan, agresszív nyelvpusztítás. A demokráciára való hivatkozással jóságosnak és gondoskodónak mutatott állam hazudozásaival próbál magyarázkodni és önigazolást keresni. Az elmúlt év júliusában a debreceni Nagytemplomban tisztán fogalmazódott meg: a határon kívüli magyar közösségek anyanyelve létveszélyben van. S már nem hátrálhatunk. Debrecen az anyanyelvet ért sértések okán kiáltás volt, s üzenet e konferencia számára is.
A világ szórványmagyarságának anyanyelvhasználata is aggodalomra ad okot. A volt emigráció elöregszik, s a második nemzedék anyanyelvismerete és használata gyérül, gyengül, rohamosan kopik. Az anyaországi nyelvhasználat az információ áramlása, a kereskedelem, a reklám, az amerikanizálódás áramlatában nagymértékben felhígul. Talán így pontosabb: züllik. II. kötet 165Szerintem a nyelvújításhoz hasonló helyzet és feladat előtt áll a magyar nyelvtudomány és nyelvpolitika. A mai helyzet sok mindent meghaladott. Ma már nem elég a magyar nyelv szépségének, gazdagságának dicsérete. Nem elég nagy költőink s hazafiaink klasszikus mondásainak újra és újra idézése anyanyelvünkről. Nem elég a rossz példák, az anyanyelvhasználat drámai helyzetének bizonygatása. Határon kívüli nyelvészeink felmérő munkája ma már sokszorosan bizonyítja anyanyelvünk romlásának állapotát. A diagnózis, a látlelet adott.
Korszakos feladat áll előttünk: a nemzetiségi területeken megállítani az anyanyelvtől való megfosztás folyamatát.
– Megállítani, befolyásolni a világ szórványmagyarságának anyanyelvvesztését.
– Törvényileg is befolyásolni a magyarországi nyelvromlás folyamatát. (A szlovákiai nyelvtörvény károsítja, rombolja a nemzetiségi nyelvhasználatot, ugyanakkor védi a szlovák nyelvet az idegen nyelvi beütésektől.)
Szerintem át kell alakítani a magyar nyelvpolitikát, nyelvművelést, a nyelvápolást. A helyzet, a kényszer máshová tette a hangsúlyokat. Elsősorban a nyelv védelmére, a nyelv értelmi, fogalmi tisztaságának őrzésére és a nyelv művelésére. Ki kell alakítanunk a nyelv pusztítása káros folyamatainak ellentételeit, ellenerőit.
Tudom, számos nagy tudású s nagy tapasztalatú ember vállalt és vállal munkát az Anyanyelvi Konferencia (AK) választmányában és elnökségében. Ugyanakkor a testület végrehajtó szerve két személy, Kolczonay Katalin, az AK alelnöke és egy titkárnő. Az elnök, Pomogáts Béla állandó és utazó robotos.
Képtelenség, hogy a ’95-ös évben nyolc nemzetközi gyermektábort egy, illetve két ember ügyelt. 1996-ban következésképpen már csak két, illetve három nemzetközi gyermektábor szerveződött.
Ha ide számítjuk az AK választott testületcinek tagjait, akik bedolgoznak, a feladat nagyságához, a helyzet drámaiságához képest ez a személyi állomány, ez az erő elenyészően kevés.
Ránk kényszerítik a nyelvháborút. Ha komolyan gondoljuk a magyar anyanyelv romlását, vesztését megállítandó szándékunkat, az AK szerepét fel kell rangosítani. Olyan intézménnyé II. kötet 166alakítani, amely megfelel a helyzet követelményének. Tudom, neves intézmények foglalkoznak a magyar nyelv helyzetével és bajaival. Nem lebecsülésként, de ismerve a magyar nyelvtudomány malmának járatait, lassúnak tartom a tudományos intézetek reflexeit.
A mai helyzetben nem értekezésekre, hanem cselekvésre, cselekvési programokra van szükség. Intézményesíteni az anyanyelv védelmét.
Szükségesnek tartom az AK programját és felépítését alkalmassá tenni a mai anyanyelvvédelem és anyanyelvhasználat teendőinek ellátására.
Ez megköveteli, hogy az AK szerepét a világszövetséghez való viszonylatában, s küldetéséhez és rangjához méltóan kiemelten kezeljük. Ha kell, a két testület között megkötött szerződés megváltoztatásának árán is. Félreértelmezett volt a felfogás, mely az elmúlt négy évben az AK-t az MVSZ szakmai szervezetének szintjén kezelte és minősítette.
Az MVSZ számára elfogadható az AK teljes önállósága, autonomitása. Elfogadható az érvényben lévő szerződés, esetleg annak módosítása, amely a világszövetség társtagjaként kezeli az AK-t. A Magyarok Világszövetsége számára az a fontos, hogy az Anyanyelvi Konferencia a magyar anyanyelv védelmének s művelésének élére álljon.
A magyar nyelvpolitika kialakításának alapjául ajánlom az alábbi gondolatokat:
A magyar anyanyelv védelme és művelése nemzeti ügy.
A szellemileg, lelkileg egyesülendő nemzetnek, Magyarországnak vállalnia kell a magyar anyanyelvhasználat gondját, s gondjainak felelősségét a világ minden magyar nyelvterületén.
Megfontolás tárgyává ajánlom következő javaslataimat:
– Magyarországon, a határon kívüli magyar közösségek területén és a világ magyar szórványainak területén kialakítani a nyelvvédelem és a nyelvművelés központjait, illetve hálózatát. Így intézményesíteni a nyelvvédelem és a nyelvművelés gyakorlatát. A helyzetből adódó tennivalókat én témakörök szerint csoportosítottam. Az intézményesített nyelvi ügyeletek hatáskörébe, illetve megbízatási körébe tartozna:
II. kötet 167Első témakör: a határon kívüli magyar közösségek anyanyelvhasználata.
– A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok ajánlásai betartásának minősítése.
– A nemzeti kisebbség anyanyelvhasználatát ért sérelmek ügyelése, minősítése és nyilvánosságra hozása.
– Helyzetismeret, helyzetelemzés alapján javaslatok kimunkálása a nyelvvédelem formáit illetően.
– Az illető országokban érvényben lévő nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések, törvények betartásának minősítése.
Második témakör: a kisebbségi magyar közösségek egynyelvű és kétnyelvű anyanyelvhasználatának jellemzői és problémái.
A Kárpát-medence határon kívüli magyar közösségeinek növekvő problémája a kétnyelvűség s annak különböző formában való erőszakolása a hatalom részéről. A kétnyelvűség elve és gyakorlata sokélű fegyver, és a kárpát-medencei tapasztalat csak rossz példákkal szolgál. A kétnyelvűség eddigi formái rejtett, bújtatott eszközei az asszimilálódásnak. Sémákra hivatkozunk, amelyek eddig tapasztalataink szerint sehol sem váltak be. Saját kétnyelvű modellünket, elképzeléseinket kellene kimunkálni.
A harmadik témakör: A Kárpát-medence-szerte szervezett szövegmondóversenyek (vers és próza) koordinálása, eszmei-tematikai összehangolása.
Különösen fontos figyelmet szentelni azoknak az országoknak – Szlovákia, Szerbia, Horvátország, Kárpátalja –, ahol a kultúra állami támogatása csökkent, illetve megszűnt, s az önerő jelenleg alacsony szintű. A szövegmondóversenyek jelenleg magas szintet képviselnek, s ezt tovább kellene rangosítani. Ezeken a rendezvényeken érvényesíteni a kárpát-medencei gondolatot. Programmá avatni az anyanyelvhasználat jelenlétének természetességét és erejét.
Az év folyamán számos anyanyelvi tematikájú emlékező találkozás szerveződik. Tisztelet mindenkinek, akinek jelen értékűvé kell tennie múltját. Ezeket az alkalmakat is a nyelvművelés, a nyelvtisztelet szolgálatába kellene állítanunk. Élővé tenni az emlékezést. Hasznossá és aktívvá.
II. kötet 168Negyedik témakör: a világ magyar szórványának anyanyelvhasználata.
Mondjuk és írjuk, hogy a világ magyar szórványai (az emigráció) elöregedése idő kérdése. Felelőtlenség ezt kézlegyintéssel elintézni. Szerintem a nyugati magyar szórványok első, de második nemzedéke is nagy erőt és lehetőséget hordoz – a magyar nemzet számára. A volt magyar emigrációnak szerintem nincs vége. Egy más szinten folytatódhat. S a folytatásban meghatározó szerepe van és lehet a világ magyar szórványai második nemzedékének. A volt emigráció második nemzedéke része lehet egy más ihletésű magyar diplomáciának és más szakmai területeknek. E programban jelentős szerepet játszhat a magyar anyanyelvhez való viszony, illetve annak ismerete.
E témakörhöz csatlakoztatható a tankönyvkiadás. Önálló, vagy akár a Nemzeti Tankönyvkiadóval összefogva átgondolt tervezetet kellene kimunkálni: a magyarul tanulás tankönyveit különböző nyelveken. Érintkezési pontokat alakítani ki a szórványmagyarság második nemzedékével szerte a világon, illetve egyszerű, könnyű nyelvkönyveket adni mindazok kezébe, akik akár passzív nyelvtudásra akarnak szert tenni.
Ötödik témakör: nemzetközi gyermek- és ifjúsági táborok.
A hagyományosan vett táborok száma ez évben, melyet az AK szervezett és felügyelt, kettőre, illetve háromra zuhant. Mélypont. Az ok a táborok működtetéséhez szükséges pénz hiánya. Amerikában lenyomoztam, Magyarországon érettségizett chicagói fiatal mondta: a legnagyobb dolog a Magyarország nyújtotta élmény. Ez általánosan érvényesíthető tétel. A személyes táj-, ember- és országélmény meghatározó és döntő. Ezt nem lehet pótolni semmivel. Az anyanyelvhangsúlyos gyermektáborokat szerintem szinte semmivel sem lehet pótolni. Nagy példa erre a Székelyföldön szervezett Csipike-tábor sikere és élménye.
Hatodik témakör: Magyarország anyanyelvhasználatának helyzete.
Javaslom, az Anyanyelvi Konferencia törvénytervezetet kezdeményezzen a magyar anyanyelvhasználat védelméről Magyarországon.
II. kötet 169A fent megjelölt témakörök mindegyike átgondolt, részletes program kimunkálását követeli és igényli. E programok jelenthetnék az Anyanyelvi Konferencia szervezeti tagoltságát, ami azt jelenti, hogy minden témakör cselekvési programjával összhangban szervezetileg kellene biztosítani az egyes programok realizálását, az ehhez szükséges személyi ellátmányt. Nyilván ez önkéntességi alapon ma már nehezen képzelhető el. A nyelv-ügyeleti és nyelvművelő hálózat, az AK szervezeti felépítése magában foglalhatná a világ egyetemein működő magyar tanszékek, hungarológiai intézetek szakos munkatársait, illetve egy ésszerű szerződéses munkaviszonyú testületet.
Természetesen ez a program feltételezi az AK szervezeti felépítésének és választott szervei szerkezetének módosítását. Ez a program feltételezi, hogy a választott szervek, különösen a csúcsszerv, lehet elnökség, vegyen aktívan részt akár szerződéses munkaviszonyban e program kimunkálásában és realizálásában. Ajánlanám egy állandóan működő intézőbizottság létrehozását.
E program jelentős anyagi befektetést igényel. Itt felmerül az anyagi támogatás szüksége. Az utóbbi időben érzékeny problémává nőtt a határon kívüli magyar közösségek kultúrája támogatásának ügye. Felelősségem tudatában mondom: a magyar állam ésszerű támogatása nélkül a határon kívüli magyar kultúrák felgyorsulva legyengülnek és pusztulnak. S kinek a felelőssége lesz ez? Minden intézmény, szerkesztőség eltűnésével elvész a magyar nemzeti kultúra talpalatnyi földje. A határon kívüli nemzetiségi kultúrák a magyar nemzeti kultúra természetes részei. Számos ellenvélemény állítja azt, hogy a határon kívülre fordítandó támogatások összegét a magyar adófizetők zsebéből vesszük ki. Ha ez igaz is, a mai magyar kormánynak egyszerűen nincs más választása. E támogatások helyett mit javasolnak az ellendrukkerek?
Javaslom egy gyors nemzeti segélyprogram kialakítását, mely a határon kívüli magyar kultúra és nyelvvédelem ügyét szolgálná.
A július folyamán megtartott magyar–magyar csúcstalálkozó zárónyilatkozata erre alapul szolgál. Trianon óta nem született ilyen, ehhez hasonló értékű dokumentum, amelyben a magyar II. kötet 170kormány, a magyar parlament s a határon kívüli közösségek az autonómia mellett közösen kötelezték volna el magukat. A magyar kormány kötelezte magát, hogy a magyar költségvetés bizonyos százalékát a határon kívüli támogatásra fordítja. Hallatlan értékű elkötelezés.
Ma már csak erre az alapra építő globális, a határon kívüli magyar kultúrát támogató nyelvvédelmet, nyelvművelést támogató programnak van értéke, értelme és reménye.
Segélykiáltásként hangzik. A szlovák kultúra jelesei félreverték a harangot. Emberek… A rendszerváltás óta a szlovák művészértelmiség legerőteljesebb zendülésének érzem a kultúra védelmében kibontakozó tiltakozást. S történik mindez a nemzeti központú politikai rendszer, a nemzeti központú közigazgatás, a nemzeti központú privatizálás (tulajdonlás), a nemzeti központú intézményrendszer testközelében, árnyékában. Ez alkalommal is igazolódni látszik, mint már annyiszor a történelem folyamán: a kultúra legérzékenyebb szövete a közösségi-nemzeti létnek. Leghamarább rándul meg az erőszak érintésétől.
A politikai hatalom magának kívánja a kultúrát, a maga hatalmi rendszerének részévé akarja tenni. Uralni a kultúrát. Elsősorban a kultúra intézményeit s fórumait. Ez az út a politika fölérendeltségéhez s a kultúra alárendeltségéhez vezet. Innen a tiltakozás hevessége. Intendánsrendszer: a kultúra hatalmi megbízottjai. Hivatalt, hivatalnokot ültetnek a kultúra fejére – az ésszerű takarékoskodás bárgyú szövegével! Így ismét vannak s lesznek megbízhatók és megbízhatatlanok.
A kommunista kultúrpolitika, az erőszak, a parancsolás, az utasítás eszelős beépítése a kultúra testébe! A kultúra autonómiájába. A kultúra függetlenségébe és szabadságába. A kultúra birodalmi irányításának rendszere kicsiben. A hatalom eszelős megszállottsága teszi ezt. Egy kézbe habzsolni mindent. A szegénység és a hatalom szabályozó keze tereli kutyaszorítóba a szlovák kultúrát.
Mindez hatványozottan érvényes a szlovákiai magyar kultúrára. Azzal a többlethátránnyal, hogy helyzetünket terheli a nacionalizmus pusztító dühe. A Mečiar-kormány harmadik, 1994. évi hivatalba lépése óta programszerűen pusztítja kultúránkat. Az erőszak évszázados receptjei szerint elsősorban intézményeit és fórumait.
Minden eszközzel és minden módon gyengíteni a közösségi létet. Megfosztani közösségeinket a nyilvánosságtól. A közlés, II. kötet 172a híradás, a tudósítás lehetőségeitől. Rombolni a kapcsolattartás lehetőségeit.
A Mečiar-kormány kultúráért felelős minisztere Ivan Hudec író, orvos. Ő az ideológusa s egyben végrehajtója a megfosztás és elsorvasztás politikájának.
A háború utáni magyar kitelepítések és Csehországba hurcolások óta senki olyan károkat nem okozott kultúránknak, mint Ivan Hudec miniszter.
Íme a lista:
1. Támogatás híján az elmúlt két évben szűnt meg a Hét és a Nap című hetilap. Megszűnt a kassai havi megjelenésű Keleti Napló. Ekkor fokozták le hetilapból havivá a H(eti)Ifit.
2. Ivan Hudec miniszter a Csemadoktól, a magyarság legnagyobb kulturális szövetségétől megvonta a támogatást. 1995-ben még néhány rendezvényt segített a minisztérium. A szövetség működésére sem 95-ben, sem 96-ban nem kapott egy fillért sem.
3. Megvonta támogatását két gyermeklapunktól, a Tábortűztől és a Tücsöktől.
4. Immár második éve nem kapott támogatást a Szlovákiai Magyar Tanítók Központi Vass Lajos Énekkara.
5. Két irodalmi lapunk, az Irodalmi Szemle és a Kalligram 1996-os támogatása elégtelen a lapok további megjelentetésére. Az Irodalmi Szemle idén eddig összesen 80 ezer koronát kapott. Morzsát.
6. A Pro Slovakia Alap, amely a kultúra különböző területeit és alkotásait hivatott támogatni, számunkra szinte hozzáférhetetlen. Nekünk legfeljebb morzsák jutnak. Ebben az évben a Madách-Posonium Könyvkiadó Gyimesi György Az ígéret földjén című vadászkönyve kiadására kapott 50 ezer koronát.
7. A parlament által a nemzeti és etnikai kisebbségek kulturális tevékenységének – sajtó, könyvkiadás – támogatására megszavazott összeget beolvasztották a Pro Slovakia Alapba. Ebből támogatják többek között a szlovák lapok magyar mellékleteit és más hasonlókat.
8. A Pro Slovakiától nem kapunk támogatást könyvkiadásunkra. A Madách-Posonium legalábbis nem.
9. Ivan Hudec miniszter megszüntette az Ifjú Szívek, a kasII. kötet 173sai Thália Színház, a komáromi Jókai Színház jogalanyiságát, illetve önállóságát.
10. Ivan Hudec miniszter magyar muzeológusokat és etnográfusokat váltott le tisztségükből.
11. Megfosztotta jogalanyiságától a magyar múzeumi felrangosításra váró komáromi Duna Menti Múzeumot.
12. A minisztérium hatáskörében és felügyelete alatt álló múzeumokban, galériákban, kulturális intézményekben megtiltották a magyar nyelvű tájékoztató feliratokat.
És a közigazgatás átszervezése által utcára került sok tucat magyar.
Mi maradt még kulturális intézményeinkből? Próbáljuk felsorolni. Mitől lehet még megvonni a támogatást? Mit lehet még beönteni az állami centrumok malmaiba? Mit lehet még megvenni, eladni, kiszorítani, lefokozni primitív taktikával és rafinériával?
Ivan Hudec a kultúra, kultúránk sírásója. Azok sorában állok, akik bizalmatlanságot szavaznak a miniszternek, akik leváltását kérik.
Egymásnak teszünk szemrehányást, amiért nem alakítunk kapcsolatot a szlovák ellenzékkel. Itt van az alkalom. Csatlakozzunk a szlovák művészértelmiség „Mentsük meg a kultúrát” tiltakozó mozgalmához!
Ez már egy más helyzet. A magyar–szlovák alapszerződés ellenére szinte mindenre kiterjedő visszarendeződés folyik. A megfosztás és elsorvasztás viszonyait éljük. Ezzel a helyzettel csak minden erőnk egyesítésével lehet birokra kelni. Nyilván tiltakozunk. De ez ma már önmagában nem elég. Társadalmi, politikai s kulturális, gazdasági erőink szervezett összefogását, szervezett szolidaritást parancsol a helyzet.
S egymásba varrni a pártérdekek határait.
Meghaladni a lappangva újratermelődő rivalitásokat s a megosztottságot.
Meghaladni a szekértáborok szakállas, bajszos örökös sárdobálóit.
Meghaladni az egyetlen igazságot kinyilvánító szemléletet.
Meghaladni politikai mérkőzéseink, véleménycseréink egykapus játékát.
II. kötet 174A helyzet megoldása nem az újságírói páholyokban, nem a régi-új káderesek tollhegyén, nem szerkesztői tanácsokban és receptekben, hanem a cselekvésben van.
Javaslom, hogy a komáromi nagygyűlés fejezze ki bizalmatlanságunkat Ivan Hudec kulturális miniszter iránt, és támogassa leváltását.
Javaslom, hogy kultúránk léte érdekében gyorsított ütemben hozzuk létre a szlovákiai magyar kultúra alapítványát.
Javaslom, hogy hozzuk létre Szlovákia magyar kulturális parlamentjét.
Mindezt az összefogás, a közös érdek s erőnk egyesítése érdekében.
Feszültséggel terhes esztendőt éltünk, nagy vesztések idejét. Több volt kudarcunk, mint sikerünk.
A veszejtő, erőinket morzsoló pusztítások hullámokban törnek ránk; a háború utáni évek, a földönfutók sorsára juttattak. A „konszolidáció” húsz esztendeje a 68–69-es években szerzett politikai vagyonunkat égette fel.
A mostani pusztítás dühe és gyűlölete már közelít a háború utáni jogfosztásunkéhoz. Vetkőztetésünk folyik ország és világ előtt, majd minden törvénnyel lekerül rólunk a demokrácia egy ruhadarabja. Kényszerítések fonadéka körös-körül. A szlovákiai magyar létre negatív folyamatok s tényezők sora nehezedik. Megsarcolásunk megdöbbentő leltára az elmúlt két esztendő, de különösen a ’96-os év. Intézményeinket, fórumainkat, nyelvünket, történelmi emlékezetünket, tulajdonainkat, elemi jogainkat tarolja a hatalom – mindent, ami közösségeinket éltetné. Mindent, ami egyént és közösségit támaszt, biztonságot adhat.
S mindez nem csupán felületet érintő károsítás. Az elfogadott s kilátásba helyezett törvények lehatolnak egyéni és közösségi életünk hajszálereibe. Ez a hatalom már nemcsak tilt, hanem megfélemlít, tisztes magyar ember kenyeréhez nyúl. Megjelent a félelem. A kényszerű alkalmazkodás, a meghajlás, az alattvalói szellem jegyei. Ez a magyarellenes politika elfertőzi a tiszta emberi magatartást. Lelkileg is megsarcol. E hatalomnak szolgáló, kiszolgáló emberre van szüksége. Eszközre. Fábry Zoltán Hogy kerül a csizma az asztalra című, Sztálinról írt tanulmányának jelzői félelmetesen visszhangzanak.
E hatalom magyarellenes politikája nem szórványjellegű, nemcsak itt-ott szúr, hanem mindenüvé üt. Frontálisan kaszál. Átgondolt, egyeztetett programja a szlovákiai magyarság sokoldalú leépítésének.
Ezzel a hatalommal elképzelhetetlennek tartok akármilyen megbékélést, kiegyezést.
II. kötet 176A kérdés, hogy e helyzetben hogyan tudunk változást kierőszakolni?
Trianon óta tapasztalataink járatában már sok minden lerakódott.
Az önvédelem reflexei – a legtermészetesebb emberi mozdulat. Közel nyolcvanéves beidegződés. Programok, okosság, ravaszság, tehetség, százféleként próbálta túlélni a mindenkori hatalom gazemberségét. Az állandó védekezésben eltorzul a lélek. Hogy mit lehet kezdeni egy elgörbült emberi tartással? Ma már ez kevés.
Volt idő, amikor azt hittük, hogy a többségi fölényt ellensúlyozhatjuk a humánummal, verssel, irodalommal, művészettel, folklórral… Számtalanszor megcáfolt naivság ez.
Megtapasztalhattuk Európa politikai panaszirodáit. Megtanultunk tiltakozni, elutasítani, határozott állásfoglalásokat megfogalmazni. Jogsérelmeinket refrénként ismételgetjük. Ismeri ügyünket Európa. Refrénként hangzik vissza a hatalom válasza: itteni jogaink az európai átlagon felüliek…
Illúziók, remények, s azok vesztése.
Remény: Európa.
Eljön az európai megfigyelő, körbekérdez. Jelentést ír, majd ezt elküldi Szlovákia felelőseinek, s ismét a kormány refrénje… Ezzel a kör bezárul.
A fordulat éve után reményünk volt a történelmi igazságtevés. Hogy Trianonért – a Beneš-dekrétumokért erkölcsi támogatást kapunk. Közös szlovák–magyar parlamenti igazságtevő bizottságot alakítottak. Sóhivatal lett belőle. Mára már csak a szlovák kormány harsány magyarellenes vádlásait hallani.
Remény: Magyarország.
A jó szomszédság szándékát kísérő mosoly lassan fapofává szárad. A magyar–szlovák alapszerződés a szlovák kormány csapdája. S mindez ünnepélyesen; ámítás, hazugság, világszínű papírba csomagolva.
Tudjuk, a többségi államhatalom áll szemben a magyar kisebbséggel. A határon kívüli magyarok közösségi ügye ma már erőviszonyok kérdése. Az erősebb, a számbelileg több áll szemben a gyengével.
Miként tudunk változtatni a helyzeten? Számos okító tapaszII. kötet 177talatunk van: a visszapillantó tükör bőbeszédű. Meggyőződésem, hogy életünk meghatározott területein szemléletváltozásra van szükségünk.
Parlamenti politizálásunk a koalícióra s ellenzékiségre épül. A magát liberálisnak fogalmazó FMK kormányzati szerepet is próbált annak idején. Érdemleges eredményt egyik helyzet sem szült. Pedig a kormányzaton belüli esély nagyobbnak tűnt. Így sem termett babér. A szlovákiai magyar liberalizmus fellobbantása a zsákutca útiköltsége. Aztán a Moravčík-kormány rövid ideje: mérleg nyelve lettünk, vagy lehettünk. Elfogadható kormányprogram, közös gondolkozás, közös nevezők. Részesei, alakítói lehettünk a bontakozó demokráciának – siker. (Táblatörvény, névtörvény, az anyakönyv vezetéséről szóló törvény.)
Azóta ismételt kényszerű ellenzékiség. Képviselőink parlamenti kényszerpályája. Brutális elmellőzés és kiszorítás. Visszazuhanás a pártállam viszonyaiba.
A szlovákiai magyarság veszélyeztetettsége ma már többet, mást is kíván, mint a lemerevült ellenzékiség. Úgy érzem, szoros szövetségekre, az erők egyesítésére van szükség. Úgy érzem, hogy a három politikai alakzat teljes értékű eszmei kibontakozásához nincs meg a szükséges erő és tér. Programjaik alapvető elvi tételei azonosak vagy hasonlóak. Sokszor más-más szószékből ugyanaz a beszéd szól – ugyanazoknak. S olykor abszurd megosztottságunk forrása is e helyzet.
Úgy érzem, nagyobb, országos dimenziókban kell politizálnunk. Bővítenünk kell a nemzetiségvédelem határait. Élnünk kell az alternatív törvényjavaslatok kidolgozásának és megvitatásának lehetőségeivel.
Szükségét érzem bővíteni a nemzetiségi érdekvédelem területeit. Aktív részeseivé kell válnunk az oktatásügyi, a kulturális, az egészségügyi, a gazdasági és szociális vonatkozású törvényalkotásnak. Szükségét érzem, hogy a nemzetiségi érdekvédelem megkülönböztetett hangsúllyal fogja magába a magyar lakosság szociális gondjait, szociális létfeltételeit, tulajdonlásának, tulajdonviszonyainak igazságos és jogos rendezését.
Szerintem szükséges változtatnunk a politizálás stílusán. Ma már önmagában nem elég a tiltakozás, az elutasítás, a könnyű állásfoglalások, radikális kinyilatkoztatások, az Európába küldött II. kötet 178panaszlevelek. Nincsenek politikai szentek. Nincsenek politikai örök igazságok. Művelni kell a politikát aprómunkával. Szövetségeket, barátságokat kötni. Kezdeményezni párbeszédeket, egyeztetéseket. S állandó beszélőviszonyt. Formálódó szlovák politikai és kulturális ellenzék kell. A mai politizálás elvi szilárdságot s egyezkedőkészséget igényel. Szerintem nem lehet kizárólagossá tenni a politika használatos eszközeit s nyelvezetét. A politikai radikalizmus és az egyezkedőkészség egymást nem zárják ki, helyzete válogatja.
S nemcsak bebocsátásra várni, hanem magunknak is kezdeményezni, szervezni elfogadható közös programokat. Mert reményünk csak ez: a közösen kialakítandó, minden polgárt megillető szlovákiai demokrácia.
Koalíciónkban állandóan jelen van a lappangó feszültség. Ne akarjuk egymást legyőzni, vagy akárhogy is kicsinyíteni, lefokozni. Minden ilyen szándék vagy lépés önmagunk erejének morzsolása.
A pártoskodás átka a pártérdekek vonalán kialakuló elkülönülő csoportosulások. Másság joga igen, elválasztó, elkülönülő szekértáborok nem. Meg kell haladnunk a beteges, sokszor nevetséges különállásokat, s legyen erőnk a felesleges falak bontására is.
Milyen a rendszerváltás óta kialakult szlovákiai magyar értékrend? Vegyes. A piacgazdaság a pénz hatalmát erősíti fel. Mondják s írják: ma a pénz a hatalom, az erő az igazság. Hátborzongató. Politizálásunk s a lefokozott, útszélre lökött kultúra a jogot, a szabad polgár, az egyenrangú polgár, a szabadság jogát fogalmazza meg értékként. Emberi, szellemi érték csak pozitív ráhatással, pozitív légkörben jöhet létre. Sajnos itt ismét beleütközünk a szekértáborokba. Alig van közös, mindnyájunk által elismert emberi-szellemi értékünk. Ami jó az egyiknek, elfogadhatatlan a másiknak. Sajnálattal mondom, hogy az Új Szó egyeduralmi szerepe az elmúlt években e tekintetben károsító szerepet játszott. Az Új Szó az Együttélés megalakulása óta egykapus játékot űz. A kritika? Igen. Jogos. De más az elfogultság, más az állandó elmarasztalás – a lejáratás számtalanszor tettenérhető, bizonyítható szándéka.
Az elmúlt két évben az Új Szó hasábjain kísértett a pártállam II. kötet 179beidegződése. A belső rossz, a bűnös keresése és felmutatása. Az önjelölt bíráskodás, a figyelmeztető ügyészi ujj. Inkább a lefokozás, a lealacsonyítás, mint az értékek felemelése és felmutatása. S ehhez még Magyarországról is hoztak segítséget. S tették ezt a volt pártsajtó ideológusai. Milyen értékrend alakulhat így? Személyes jogi sértések s valótlan tények közlését sorolhatnánk. Kezdhettünk volna s kezdhetnénk bírósági eljárásokat, s fetrenghetnénk bírósági perek mocskában. Tegyük ezt? Az lenne az erkölcsös – társadalmi létünk kegyetlen lepusztítása idején –, ha magunkkal kezdenénk a névsorolvasást: mit tettem én? Mi kézzelfoghatót tettem le a szlovákiai magyarság nagy asztalára; gazdagító, gyarapító, megtartó akármit? Innentől lehet egészséges, talán értéket is teremtő párbeszédet folytatni.
Úgy érzékelem, hogy az Új Szó tipográfiai megreformálása szemléletváltást is hoz. Mindnyájunk haszna lehetne ez.
Ma már nem elég sorolni sérelmeinket. Negatív jelenségek ellen tenni kell, ellenmozgást, ellenerőt kell képeznünk. Határozott programmal, programokkal kell fellépnünk. Itt s a Kárpát-medence magyarlakta területén. Úgy érzem, a pozitív ellentételezés politikáját és gyakorlatát kell kialakítanunk. Önszerveződéssel megtartani nagy és kis közösségeinket, önszerveződéssel megtartani meglévő fórumainkat és alakítani újakat, önszerveződéssel megtartani intézményeinket és alakítani szükséges újakat, s mindezt a hatalomtól függetlenül.
Ne feledjük: a szlovákiai magyarság kis- és nagyközönségével együtt áll vagy bukik. S minden intézmény, társulás, szakmai tömörülés közösséget megtartó erő. A sokszor megsarcolt szlovákiai magyar értelmiséget e ránk tört pusztító veszedelem történelmi szerepvállalásba sodorja.
Cselekvésre, cselekvő emberre, emberekre van szükség e helyzetben. A szlovákiai magyarság sorsa e helyzetben tettre kész, elszánt, konkrét tettekre képes emberek kezében van.
Szklabonya. Mondhatnánk akár Mikszáthfalvának is. Hisz az ő életműve emelte világba e tájat. Emlékezetünk járataiból műveinek alakjait szólíthatnánk: Olej bacsát, Lapajt, a dudást, Pongrácz Istvánt, Zrínyit, Buttler Jánost, Horváth Piroskát, a Noszty fiút, Katánghy Menyhértet. Jönnének ide közénk, állnának kört s néznék teremtőjüket, Mikszáth Kálmánt, mesélő szülőapjukat.
Mi, az élők is messziről jövünk, szinte fél évszázada gyalogolunk e szoboralak felé. A háború után elpusztításunkra törtek. A nagy vihar után meggyalázott igazságérzetünk maradt, s talpalatnyi szülőföldjeink. Innen indultunk, nagy messzeségből visszafelé önmagunkhoz. Visszafoglalni mindazt, amit elsarcoltak tőlünk. Itt álltunk szellemi vagyontalanul, szellemi meztelenül. A szülőföld volt megtartónk és útra indítónk. Erről szóltak a háború utáni szlovákiai magyar irodalom első versei, elbeszélései, tudósításai. Szülőföld – haza. A szülőföld érzése határolta be háború utáni alakuló szellemi tudatunkat, kultúratudatunkat s magatartásunkat. A szülőföld magához köt, de kínálja az élet magaslatait is.
Innen indultunk, az ötvenes években úgy éreztük, nincs szellemi múltunk, nincs örökségünk. Kerestük bekapart szellemi kútjainkat. Tiltás és feledés mélyéből emeltük magunkhoz szülőföldünk nagyságait: Jókait, Kazinczyt, Czuczort… s életművük köré fontuk magunk teremtette kultúránkat. Így lettek Kodály Napok, Erdélyi János Napok, Kazinczy Napok, Kármán József Napok, Fábry Napok… Szülőföld-kultúrát teremtettünk, a nagy írók szellemével mérve magunkat. Letarolt és felszántott szellemi területeket kellett újravetni. Nagy életműveket hoztunk közel a mához, állítottunk emlékműveket, emléktáblákat, újraélesztettük szellemi szimbólumainkat, a megtartás, a megmaradás erkölcsi értékrendjét.
Szklabonya, a Palócföld Mikszáth életműve okán nemzeti irodalmunk nagy szülőföldje. Forrásvidék. Ennek ellenére évtizedeken át mostohának éreztem a Mikszáth iránti szlovákiai magyar báII. kötet 181násmódot. Inkább hideg napok övezték Mikszáth alakját, mintsem a felemelő megbecsülés. Vannak életművek, amelyekre vissza kell nézni. Többször, sokszor. Mikszáth Kálmán ilyen. A Mikszáth-életmű nem vörös zászló, nem irodalmi akrobatika, hanem az emberszeretet, a nemzetszeretet, az emberi bölcsesség életműve.
A Palóc Társaság és vezetőinek érdeme, hogy a Mikszáth-életmű jelenünkhöz közelít. S a nagy szlovákiai magyar irodalmi tabló fő helyére kerül.
Az 1867-es kiegyezést követő magyar világ eseményekben szegény. A szabadságharc alakjairól szólva írja Mikszáth: „nincs hová tekintenünk többé, nincs hol meglátnunk embervoltunk méltóságát”. Kezdetben közvetlen élményeit formálja irodalommá. A paraszti világ, a népélet történéseit. A jó palócok és A tót atyafiak alakjaiban még együtt van az ember és a természet, az embersorsokat mély emberség öleli egybe. Már itt előtűnik a mikszáthi művészet nagy erejű eszköze, az anekdota – a történtek élőbeszédű közvetlensége. Az anekdota-realizmus.
1887-től parlamenti képviselő lett élete végéig. Innen, a parlament páholyaiból nézte végig az úri Magyarország pusztulását. S az így megfigyelt események, a mikszáthi látás: művészi történelemírás. Ahogy Mikszáth látta, ahogy Mikszáth megírta, az nemcsak irodalmi, de történelmi értékű is. Senki olyan hitelesen és olyan művészi erővel nem írta meg a kiegyezés utáni Magyarországot, mint Mikszáth.
Mikszáth számára példa volt a múlt. Az eszme- és gondolatszegény világ a múlt bűvkörébe került: Beszterce ostromának Pongrácz Istvánja elkésett ember. Élő kísértetek. Valahol messze a múltba ragadtak. Idejétmúlt díszmagyar, az idő folyamatából kisodródó emberek. A Két választás Magyarországon Katánghy Menyhértje az úri széltoló, a lecsúszó dzsentri, a mindenáron fennmaradni akaró ember. Mai szóval: karrierista, érdekember. Az Új Zrínyiász a nagy múltú hős s a fakuló, hitványodó ország szembesülése. E regény üzenete: eszme, gondolat, nagy célok a jellemek, az egyéniségek köszörűköve is. Enélkül a középszer s az alkalmazkodó megmaradás uralkodik el. Szűkítő, alacsonyító közegben összezsugorodik, alacsony marad a lélek.
Aztán Jókai árnyéka – a romantika: a Szent Péter esernyője, Az eladó birtok… A szépítés, az idill művei.
II. kötet 182Mikszáth nagy ideje a 20. század első évtizede. A nagy realista regények, a Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város. 1910 májusában ünnepelték íróságának 40. esztendejét. Mikszáth akkor vallott az életét átható érzésről: „Én csak a hazámat szeretem.” Mikszáth életműve széles országút, amelyen számos, fájóan jellemző alakjaival találkozunk a magyar múltnak. A dzsentri, az úrhatnám akarnok százféle alakban és kiadásban. Mikszáth nagy ereje az irónia. Tudjuk, a magyar irodalom hangolása drámai. Az irónia Mikszáthtal jelentkezik elsőként nagy erővel. A parlament s az irónia, a történelem és az irónia – emberi s művészi nagyság kelletik ennek megjelenítéséhez. Ebben egyedülálló nagysága a magyar irodalomnak. Magyarország a millennium (1896), a honfoglalás 1000. évfordulójára készül. Épül az új országház, de a felszín alatt Mikszáth érzi, látja a lényeget, az úri Magyarország alkonyát. Mai parlamentjeinkben is nagyon elkelnének a Mikszáthok.
Sokszor nem is az események a fontosak, hanem a mikszáthi látás, amely történelemformáló. A mikszáthi életmű nagy gazdagságú, vegyük e szellemet magunkhoz. Olvassuk, s adjuk tovább magyarnak, szlováknak egyaránt.
Ady írta róla: „olyan magyarja a magyarság válságos órájának, amilyen akkorról nincs több”. Ezt a nagyságot becsüli meg ez a szobor. Jókaitól Adyig, Móriczig s máig ível Mikszáth Kálmán útja. Ez a szobor nemcsak a múltnak, a jelennek is szól. A múlt értékeinek megbecsülése a jelent is rangosítja. Mintha a palóc föld fűszálaiból s virágaiból öntötték volna a szobrot, hogy nyáron sugározzék, ősszel hullajtsa a levelét, s tavasszal virágozzék.
A Magyarok Világszövetsége nevében megtisztelem a szobor alkotóját, Gáthy Gábort. Megtisztelem mindazokat, akik gondolataikkal, anyagi áldozataikkal támogatták és támogatják Mikszáth Kálmán újratámadását e tájon. 150 év múltán Mikszáth Kálmán hazaérkezett. Megtisztelem a Palóc Társaságot, név szerint a fáradhatatlan Urbán Aladárt. Azt bizonyították ők, hogy e szűkös világban lehet nagyot és nemeset cselekedni.
Ötven éve zajlott a szlovákiai magyarság meghurcolása, kitelepítése, deportálása, szülőföldjéről való elűzése, sokféle megalázása. Ennyi idő múltán talán már megbékélő az emlékezet. Gondolhatnánk ünneplésre is, de nincs mit ünnepelnünk.
A magyarság a huszadik században két háborút szenvedett és két háborút vesztett. A vesztes háborúk következményei megközelítik a háborúk kártevéseit. A trianoni szerződés okán Magyarország új környezetbe került. Új szomszédai már vesztesként kezelték. A határon kívülre került magyar közösségek védtelen prédáivá váltak a nemzetállam-ideológiák és gazdasági nacionalizmusok közegének.
A II. világháború után mindez megismétlődött a 46-os párizsi szerződéssel. A képlet hasonló, azzal a különbséggel, hogy most már jelen van a Szovjetunió, az új győztes nagyhatalom, és győztesként viselkednek a régi-új szomszédok, Csehszlovákia, Románia, Tito jövendő Jugoszláviája. Másodszor is a vádlottak padján. Elkezdődik, illetve folytatódik a magyarság megveretése, a bosszúállás, a győztesek bosszúja.
– A bácskai vérbosszú, 40 ezernél több férfit gyilkoltak le Tito partizánjai 1944 novemberében. Tízszeresen vettek elégtételt az Újvidéken kapott sérelmekért. Bácskában a középkor elevenedett meg.
– Kárpátaljáról s szomszédos magyar területeiről 40 ezer embert hurcoltak a gulagokba.
– Erdélyben a vasgárdisták vérbosszúi, majd a hamis perek.
– A szlovákiai magyarságot 1945–49 között szervezett, programozott népirtással pusztították. Szlovákiai magyar holokausztot éltünk meg. Ez csak a zsidók tragédiájához hasonlítható. Próbálták ezt évtizedekig elhallgatni, átlépni, tompítani, összefüggésbe hozni a csinált magyar bűnökkel.
A kollektív bűn, a mindenki bűnös elve – összevarrták sorsunkat a Szudéta-vidék németségével, s a megfosztások: megfosztották a magyarságot állampolgárságától, földjeitől, házaiII. kötet 184tól, iskoláitól, nyelvétől, értelmiségétől, a köztisztviselőket fizetésüktől, a nyugdíjasokat nyugdíjuktól, közművelődési és társadalmi egyesületeitől, sajtójától, könyvkiadóitól… Iparosoktól, kereskedőktől elvették boltjaikat, műhelyeiket, magyart nem vettek fel főiskolára… 99 napig tartott a téli deportálás Csehországba. Ez a deportálás az agrárproletárok elleni hadjárat volt. Több mint 44 ezer magyart hurcoltak el cseh területekre. A deportálásnak kettős célja volt: meggyengíteni a magyar etnikumot és a kitelepítés (lakosságcsere) kikényszerítése.
Volt egy megkülönböztetett kategória: a „háborús bűnös”. Főleg értelmiségiek, elkötelezett ellenzékiek tartoztak ide. Százezer nevet foglalt magába a lista.
A bíráskodás a megtorlás intézménye lett. A vádak nagy része: az állammal szembeni hűtlenség. Bizonyítani, hogy a szlovákiai magyarság a háborús bűnökkel leginkább megterhelt társadalom. A magyar lakosságot a népbíróságok tízszer olyan szigorral ítélték, mint a szlovákokat. A vádemelés statisztikájában a szlovákiai magyarság 2,5%-kal részesedett – élen járt az akkori világban. Sokféle módon, sokféle eszközzel kívánták bizonyítani a bűnt. Az emberek félelméből fontak korbácsot.
Sátáni lehetőség a reszlovakizáció. A megfélemlített tömegnek felkínált „megmenekülés”. Jelentkezz szlováknak, legyél más nyelvű, más érzésű, önmagad ellensége! 327 ezren reszlovakizáltak. A lakosságcsere 74 ezer magyart toloncolt ki az országból. A szlovák sajtó nemzeti győzelemként harsogta e tényt. Micsoda dicsőség!
…És a más utakon menekülésre kényszerített ezrek és tízezrek.
S a felejthetetlen döbbenet. Európa, a cseh és a szlovákiai értelmiségi tétlenül nézte a barbár erőszakot. Ahogy a zsidók elhurcolását. Az se volt, aki elordítsa magát: Emberek, álljatok meg! Ellenkezőleg, a cseh írók nyilatkozata azt közölte: „A magyar kisebbséggel rendesen bánunk.” A szlovák lakosság ellenvélemény nélkül szemlélte az eseményeket. A szlovák sajtó szinte egyhangúlag Magyarország s a magyarság bűnét harsogta. A magyarüldözés dühe a falakról csorgott. A féktelen nacionalizmus földbe verte az embert, a humánumot, az igazságot, s évtizedekre félelmet égetett a lelkekbe.
II. kötet 185Fábry Zoltán, a szlovákiai magyar irodalmi-szellemi élet nagy alakja a cseh és a szlovák értelmiség címére írta 1946-ban A vádlott megszólal című művét. Ez írás néhány meghatározó mondata: „Új némaságba zuhantam, és nem egyedül: egy szenvedő közösség része lettem… Valakinek szólni kell… Tanúk helyett vádlottak lettünk… A beszélők helyett elnémítottak… Perben állunk. Különös perben, sose volt perben, ahol az anyag ismerete nélkül ítélkeznek.”
Megtapasztalhattuk a bosszú tombolását. Aki közönnyel és némán nézi a pusztítást, maga is bűnrészes. A közöny érzése szüli a történelem nagy és kis cinkosait.
S a kimondás lehetősége? A szlovákiai magyarság háború utáni pokoljárásáról szinte két évtizedig nem lehetett beszélni. Tabu volt, tiltott történelmi terület. A cenzúra még a közvetett utalásokat is törölte a szövegekből. Fábry Zoltán már említett, A vádlott megszólal című írása csak 22 év múltán jelenhetett meg nyomtatásban. A lelkünkben hordtuk drámáinkat, nem lehetett róluk beszélni. Messze földön elhalt holtjainkat nem lehetett gyászolni, nem lehetett elsiratni, a gulagokba veszett életekért is csak negyven év múltán szólhatott a harang. Bűn volt az emlékezés, bűn volt az emlékezet. Sokféle „bűn” vádja nehezedett ránk. El nem követett bűnökért ártatlan emberek fejére hullott évtizedeken át a vád. „Kő hullott apadó kútba.” Bűnös nép voltunk határon belül és határon kívül.
1956 után, bármennyire is erősnek hitte magát a szovjet hatalom, megroppant. Ha nehezen és akadozva is, de elindult a szovjet birodalom világméretű leleplezésének folyamata.
Vibrált, visszhangzott bennünk a magyar 1956. A hatvanas évek elején már csírázott a csehszlovák reform. A fiatal szlovákiai magyar irodalom a háború utáni magyarüldözés élményeitől volt terhes. Falat éreztem magam előtt, amit nem lehetett megkerülni. Úgy éreztem, ki kell mondani, ki kell ordítani magunkból a háború utáni meghurcolásunkat. A kimondás, az elmondás kényszeréből született Földönfutók című regényem, amely a szlovákiai magyarság háború utáni megveretéséről szól. Földönfutók népe lettünk, mint a bibliai zsidók. Az igazságtalanság kimondása az igazmondás érzését erősíti az emberben. A Földönfutók szomszédságában jelent meg Rácz Olivér MegII. kötet 186tudtam, hogy élsz, Mács József Adósságtörlesztés című regénye. A szlovákiai magyar írás élére állt az elhallgatott közösségi drámák, sérelmeink, igazságaink kimondásának. Máig érő tapasztalat az is, fegyverünk az igazmondás. A történtek, a tények igazsága. Ebből nőhet egyéni és közösségi erkölcsünk. Az elhallgatás gyávaság, az elhallgatás állandó félelem forrása is.
A nagy leleplező munka Janics Kálmán A hontalanság évei című könyve. Beillik életműnek is. A szlovákiai magyarság meghurcolásának első nagy összesítő leltára.
Janics Kálmán A hontalanság évei című könyve nagy erejű, cáfolhatatlan vádirat. Lombosodó nemzetiségi történetírásunk egyik ábécéskönyve.
A hatvanas évek közepén Gustáv Husák, aki azontájt szabadult a börtönből, találkozni kívánt magyar fiatalokkal. Ctibor Štítnický szlovák költő lakásán találkoztunk egy éjszaka. (Utólag derült ki, az egész találkozót lehallgatta a rendőrség.) Tisztázó megbeszélést vártunk, hónunk alá szedtük azokat az újságokat, amelyekben Gustáv Husák, aki a kitelepítések egyik ideológusa volt, magyarellenes megnyilatkozásai virítottak. Honnan indult a kitelepítés? a lakosságcsere gondolata? – kérdeztük. Nagyrészt Moszkvából – válaszolta. 45 márciusában Moszkvában jártam egy küldöttséggel. Csehszlovákia háború utáni helyzetéről tárgyaltunk. Sztálin az egyik vacsora után meghívott bennünket a Kreml vetítőtermébe. Budapest ostromának nyers haditudósítói felvételeit mutatták. Az ostromgyűrű ágyútüzének robbanásaiba belekiabált Sztálin: Így kell, ez kell a magyaroknak! Ezt érdemlik. Most kell őket elintézni… Van elég vagon! Ez volt a biztatás. Azonkívül harminc-egynéhány évesek voltunk, tele a magyar urak elnyomó politikája elleni gyűlölettel – fejezte be Husák.
Igen, egy nagyhatalom is bosszút lihegett és bosszút ajánlott. Tűzhöz tüzet. Százszoros túlerő markában vergődtünk. Kiszolgáltatottan, védtelenül.
S az elégtétel? Elégtétel a megsarcolt embersorsokért? 92-től több hullámban rohamoztuk a szlovák parlamentet, hogy kövessék meg a sok ezer ártatlan, oktalanul pusztított magyart. Hiába. A zsidókat, németeket meghajolva süvegelte a törvényhozás. A magyar meghurcoltak kimaradtak.
II. kötet 187Magunknak kell elégtételt adnunk magunkért. Ahogy a gulagokban elpusztultakért tettük: 50 év múltán szólt értük a harang. Meghurcolásainkból, megsarcolásainkból alakul a szlovákiai magyar igazságérzet, az igazságtörténelem.
A háború utáni meghurcolásunk máig érő tapasztalata: nem lehet semmit elhallgatnunk, ami embert sért és aláz. Mai gondjainkat, mai válaszainkat ma mondjuk ki. Ahogy tesszük is újabban. Ma már nem elég követni az eseményeket. Mindig a jelen időben kell válaszolni, elutasítani, visszautasítani, tiltakozni a jogtalanság ellen.
A mai napok megérdemlik a harangokat. Az ötven évvel ezelőttiekért szólnak. A szlovákiai Udvard, ez a befogadó falu, ez a visszafogadó közösség kondította meg először a harangot.
Május 9-én Udvardon történészek tanácskozása zajlott. Elkészült a nagy leltár. Kiváló előadások sora hangzott Szarka Lászlótól, Balogh Sándortól, Kugler Józseftől, Vadkerty Katalintól, Tóth Istvántól, Molnár Imrétől, Víg Károlytól és Tóth Lászlótól. Megrendítő elemzések, összesítések és tanulságok 1945–49-es történelmi igazságainkról. Érdekes volt Štefan Šutaj szlovák történész fejtegetése.
Udvard szellemet sugároz.
Viharos fél évszázadot éltünk. Kiittuk ez idő sokféle méregpoharát. De erényünk, hogy nem tanultuk el a gyűlölködést, nincs bennünk zsugorító harag és gyűlölet. De mint minden földönfutó nép, a maga törvényét alkotja meg, most mi is azt tesszük.
Törvényünk: önbecsülésünk, törvényünk a mások tisztelete. Törvényünk a szülőföldhöz, iskoláinkhoz, nyelvünkhöz, kultúránkhoz, minden szellemi és anyagi tulajdonunkhoz való jogunk. Törvényünk önmagunk autonómiájához való jogunk.
Meggyőződésem, hogy többet nem leszünk Európa emberpiacain megalázott, megfélemlített embernyájak, hanem egyéni és közösségi értékeinket büszkén felmutató és képviselő emberek.
Karácsony, szilveszter, újév, az esztendő magaslata. Az ünnepek köténye alá fér kétezer év, s a mai nap is. A jó kívánságok özöne, az emberi szájakról, rádió, televízió, újság, a fények nyelvén… S mi ebből az emberi? A megmaradó, a megtartó érzés? Az ajándékozás? Az ének? Az ima? Az örömszerzés? A jótevés? A himnuszok? Mit őriz meg mindebből a lélek mélysége? Mindenki maga tudja, s maga érzi.
A karácsonyi-szilveszteri-újévi vidámság hasonló az előző évekéhez. Hasonló, de más is. Általános jelenség, vallási, egyházi ünnepeink világiasodnak. A mítoszokat, a legendákat a mai világ önmaga ízléséhez hasonlítja. Megnő a jelen idő szerepe. A mai hír, a mai idő, a mai órák, a mai napok történései uralják figyelmünket. Egyházi dallamokat mai ritmusra énekelnek, kis híján táncra csábítóak.
A cél a jólét, a jóléti öröm. A mai öröm, a mai jókedv mindenevő. Fontos a pillanat, a perc élvezete, fontos a telítettség érzése, fontos a siker, az érvényesülés, az érdek…
Mai közérzetünk magában foglalja az agresszivitást s az önvédelmet. Agresszív a reánk nehezedő hatalom is. A pénz, az erő, rejtett erejével fedi magát a bűnözés. Mai társadalmunkat a kevesek jómódja, erőviszonyok jellemzik és uralják. Demokráciát mondunk, de Szlovákiában ez erőviszonyokat jelent, az erős és a gyengébb viszonyát. Ez jellemezte a szlovákiai magyarok új esztendejét, a hatalom és erőszak uralmát a szlovákiai magyarság fölött. Kényszer, kényszerítés, sokszoros megaláztatás.
S az óesztendő lezáratlan tételei? A kétnyelvű bizonyítványok. Illetve ahogy ez az ügy beleszántott a szlovákiai magyar közéletbe. Csehszlovákia 1968-as megszállása s a „konszolidáció” húsz éve sok minden más mellett azt is bizonyította, hogy mindenre akad ember. Méreteiben kisebb, de értelmezésében a bizonyítványok ügye is hasonló. A szlovákiai magyar pedagógustársadalom sorozatosan a hatalom prédájává vált és válik. II. kötet 189A kétnyelvű bizonyítványok ügye megosztást hozott. A sokáig sebezhetetlennek hitt fal hiedelme is megkérdőjeleződött. A hatalmi machináció eredménye: addig fokozni, ismételni a nyomást, amíg vér csordul a fülekből. Túszdráma. Túszokká váltak a bizonytalankodók. Így lehetett megbosszulni a nyelv jogát és igazságát vállalókat. S a legdermesztőbb túszok lettek a legvédtelenebbek, a gyerekek. Ez a védtelenség, a kiszolgáltatottság átka.
Vigyáznunk kell, hogy ne szolgáltassuk ki egymást, főleg a védteleneket, a hatalomnak. Hiszem, hogy megáll az erősnek hitt nagy fal repedése.
Torkot szorító folyamat bontakozott ki az óévben: a háború után kitelepítettek és a Csehországba hurcoltak találkozásai. Hazahív a harangszó! Hazahív a szülőföld. S érdekes: szinte mindenütt a szülőföld postázta a meghívókat. Pedig sehol sincs megbízható névsor, emlékezetből, szájhagyomány szerint, papírfoszlányokból áll össze a drámai jegyzék. Elföldelték az emlékezetet is. Embermentés. Történelemmentés s történelemcsinálás egyszerre. A szlovákiai magyar közösség önerejű szerveződésének gyönyörű, megható példái.
Megnyugtató s reményeket keltő tény a szlovák ellenzéki tömörülés s a magyar koalíció szövetsége. Ez már túlmutat a nacionalista kiátkozásokon. Ez már európai útirány. Az elmúlt évek magyarellenes viharait felfogták Európa s Amerika hullámtörő intézményei. Washington, Brüsszel, Strasbourg. Hányszor gurult a kerék oda s vissza. Sokféle híradások. Mégiscsak érdemes volt, Európa mégiscsak meghallotta a félrevert harangokat. A kisebbségi jogfosztás, a jogsérelmek újra és újra mondása beárnyékolták a nacionalizmus hegy-völgyeit. S lesznek a vádlókból vádlottak.
Fájó, hogy nyolcesztendei ellenzéki politizálásunk helyi, szlovákiai eredményeinek összeadása keveset mutat.
És mit sugallnak az elmúlt közel egy évszázad óesztendejének üzenetei? Megéltük s megpróbáltuk a megmaradás számtalan módját… Mindenkor saját szellemi, erkölcsi, politikai arculat kell. A magunk teremtette önállóság, valóságunk erejéből táplálkozó erő, az összefogás ereje, a közös gondolkodás ereje, a közös cselekvés ereje. A másság okán minden megosztás, felII. kötet 190aprózódás, rivalitás veszteség. A zsugorodás, az egymást eltaposni sem rest becsvágy nem visz előre… Azt az utat döngöljük magunk előtt, ahol s ahogy erőink gyarapodnak, sokszorosodnak.
Az északi népek az újévi jókívánságokhoz még hozzáfűznek egy rövidke mondatot: köszönet az elmúlt évnek.
Csehszlovákiában a szovjet párt XXII. kongresszusának leleplezései (1961) az ellenzéki erők felerősödését eredményezte. Fényt vetettek a „szlovák burzsoá nacionalisták” perbefogására és elítélésére. A szlovák értelmiség, különösen az írók, a nemzeten esett sérelemként, nemzeti igazságtalanságként magyarázták a konstruált pereket. Innen indult a csehszlovák 1968. A nemzeti igazságtevés a szlovák államiság megoldatlanságát, a nemzeti alárendeltség állapotát egyre növekvő erővel harsogta Prága felé.
Megfogalmazódott az állami egyenrangúság, a föderatív állam igénye.
Ezzel párhuzamosan lobbant fel a magyar nemzetiség egyenrangúságának, egyenjogúságának igénye is. Ez a több jogért, a nagyobb szabadságért való küzdelem párhuzamosan bontakozott ki. Reményteljes lett a jövő. 1968 tavaszi hónapjaiban szinte egymást ölelő időket éltünk. Közös élmény lett minden előrelépés. Egymás alá írtuk nevünket a Dubčeket támogató listákon, a közelinek tűnő győzelem mámora fűtött. Közösen éltük meg a birodalom fenyegetését, az ország megszállását, Dubček elhurcolását… Alkotmánytörvényt dolgoztunk ki, amit ha megcsonkítva is, 1968. október 28-án a csehszlovák föderációról szóló alkotmánytörvénnyel egyidőben jóváhagyott a Csehszlovák Nemzetgyűlés. Ezt máig sem haladta meg a nemzetiségekre vonatkozó törvénykezés.
Harminc év múltán is hallom az 1968 augusztusában Csehszlovákiára zúduló seregek robaját. Öt hadsereg szinte minden irányból, nem is tudom, hány határátkelőn egyszerre, ugyanazon órában, ugyanazon percben zúdult az országra. A váratlanság, a meglepetés, a hűtlenség, az elárultatás, a hihetetlenség sokkoló érzése, ez volt az első fojtó hurok. És az emlékezés. Augusztus 6-án a pozsonyi Óváros terére és a környező utcákra százezrek szorultak: a Prímási palota erkélyén Brezsnyev, a szovjet párt és állam első embere, és Dubček, a csehszlovák párt vezetője, egymás kezét fogva jelezték a barátságot, a megbékélő II. kötet 192megegyezést. S öröm, rivalgó tömeg. Néhány nappal később Kádár Komáromban találkozott Dubčekkel… S nem sokkal azután jöttek a seregek.
Egy birodalom vezetőinek szószegése, árulása. Testvéri megsegítés, ez volt a hivatalos hazugság. Valójában brutális megszállás. Egy több szabadságot követelő ország reformmozgalmának, lázadásának eltiprása. A világtörténelemből tudhattuk, mit jelent, ha egy birodalom lakáj szövetségeseivel együtt megszáll egy országot. Nem hittük, hogy húsz évre büntetőhadjárat áldozatai, prédái és tanúi leszünk.
Restauráció jött, brutális visszarendeződés.
A magyar hadseregcsoport is részét képezte a megszálló erőknek. Nem fogadtuk virággal a magyar katonákat. A csehszlovákiai magyarság ellenállt a megszállásnak. S az ellenállás élén tartotta a zászlót. Példátlan erkölcsi és történelmi értékű tett. Az 1968-at megelőző nacionalista uszítás ellenére sem csábultunk. Az ellenállás zászlaját tartotta a Csemadok, az Új Szó, az illegálisan működő magyar adó, a Gabona rádió, a szlovákiai magyar írók és számos más szervezet. Hatalmas túlerővel szemben dacoltunk. A szülőföld-hazát választottuk, saját küzdelmünkkel kivívandó szabadságunk reményét. A szlovákiai magyarság történelmében példátlan értékű és jelentésű törés volt ez évtizedek kényszerű bénultságában.
Az akkori szlovák politika felfogta-e, viszonozta-e magatartásunkat?
Átmenetileg.
Gustáv Husák pálfordulása előtt felfogta ezt az erőt. Később kiderült, felhasználta, kihasználta politikai céljai, hatalomra jutása érdekében. Amint a párt főtitkára és később köztársasági elnök lett, a rendőrség és a konszolidátorok arénájába lökte a magyar ’68-at.
Az 1953-as berlini zendülés s az 1956-os magyar forradalom, az 1968-as diáklázadások, az 1968-as prágai tavasz, 1980–81-ben a közvetett beavatkozás Lengyelországban – mind-mind repedések voltak az öröknek hitt birodalom nagy falán. Az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as csehszlovák reformmozgalom leverése volt a két legnagyobb esemény, amely megrázta a szovjet birodalmat.
II. kötet 193Az események összefüggései. 1968 augusztusában Csehszlovákiát órák választották el a véres belháborútól. A megszállás bénultságának első óráiban még nem dőlt el, hogy Csehszlovákia fegyveresen szembeszáll-e a területére betört seregekkel, vagy lábhoz teszi a fegyvert. A párt akkori vezetőinek felhívására az utóbbi történt. Földön, vizen s levegőben bekerítették Csehszlovákiát. Az ellenállás utólag szóban nehezen mondható el. Félelem és bátorság keveréke, megszámlálhatatlan szovjetellenes felirat aszfalton, falakon, kirakatokon, röplapokon, újságokon… Egy ország lelke érett meg a nagyhatalommal való szembenállásban. S mégsem sikerült. Azért sem, mert a két nagyhatalom a békés egymás mellett élés elvéből kiindulva a katonai be nem avatkozás elvét tartotta szem előtt. A nyugat lábhoz tett fegyverrel nézte a csehszlovák reform- és szabadságharc eltiprását.
Az 1968-as prágai tavasz a szlovákiai magyarság reform- és szabadságmozgalma is volt. Egyenértékűek voltunk a küzdelemben. Helyzetünknél fogva túlsúlyosak is. Ahogy 1848–49-ben, most is orosz seregek taposták el a szabadságvágyat és küzdelmet.
S a történet utókora. Mondják és írják: 1968 a lelkesítő erkölcsi és szellemi nagysága mellett nehezen folytatható örökség is. Felmerült ez a csehszlovák rendszerváltás 1989-es nagy dilemmájában is. A csehszlovák 1968–69 elméletileg és kritikailag nehezen köthető a mai élet valóságához. Így van ez?
Az elmúlt héten a szlovák televízió több ízben is ismételte Robert Fico képviselő hevülettel előadott véleményét arról, hogy miért nem kívánatos a magyarok részvétele Szlovákia jövendő kormányában. Hallhattuk Pavel Kanis képviselő okfejtését is a Lépésekben.
A magyar részvétel elleni érvek egy sorba állítva: a négyes koalíció nem ad elég teret a demokratikus baloldal pártja eszmei programja megvalósítására… Az új kormány létrehozása nem nélkülözheti a nemzetbiztonsági szempontokat… aztán a Beneš-dekrétumok, a lusztráció, Bős és még sok minden hordaléka a közelmúltnak. Ezeket hallván úgy tűnik fel, hogy hirtelen kísértetek támadtak közénk. Pedig mindez semmi új, csak a már ismert dolgok újramondása. Osztályismétlés. Iskolaismétlés, kopott baloldali kabátban. Ha nem is szó szerint, de e mondókák nagyon hasonlítanak Slota képviselő szélsőséges nacionalista rágalmaihoz. Slota azt mondja, élősködők vagyunk, a baloldaliak szerint pedig megbízhatatlanok vagyunk. Megtévesztő mozdulatok s gyámoltalan magyarázkodások kíséretében a politika nagyasztalára bűvészkedték a magyar kártyát.
A közlemények szerint az elmúlt hét csütörtökén a négypárti kormányról fogalmaztak meg szándékot. Lenne bár rajta áldás. S így talán át is léphetnénk a baloldal döbbenetes pálfordulásán és szürkülésén. Ám vasárnap este R. Fico képviselő a televízió egyes műsorában újramondta a hármas koalíció előnyeit. Így ez nem csupán elszólás, vagy múló politikai rosszullét? A tűzoltók ügyeletén nem tudják elhallgattatni a riasztócsengőt, vagy nem is akarják. Az illetékesek elfelejtették kikapcsolni a televízió mikrofonját, vagy nem is akarják. S a verkli megy.
Csalódásunkra a baloldal pártja felől a bizalmatlanság, a lekicsinylés áporodott levegője árad felénk. Csehszlovákia Kommunista Pártja képtelen volt megoldani a nemzetiségi kérdés súlyos gondjait. Eszerint az utódpárt felelősei sem képesek erre. Nem okulnak. A politika második vagy sokadik sorába ültetnének bennünket. Másodrendű polgárokká alacsonyítani, nem tuII. kötet 195dom hányadszor. Mintha szellemi alultápláltaknak magyaráznák a baloldal hatalomról való felfogását. Nagy baloldali pofon ez még akkor is, ha holnap letörlik a táblát. Mit szólnak ehhez azok a magyarok, akik a baloldal pártjára adták a szavazatukat?
A mai szlovák politika első soraiban a helyünk. A nagyasztalnál. És nem az előszobákban. Elég volt a folyton csak kérelmező kopogtatásokból. A mai szlovákiai magyar politizálás jogban van, politikai és erkölcsi jogban egyaránt. Aktív részesei voltunk a rendszerváltásnak, a demokrácia alakításának, szenvedői a Mečiar-kormányok jogtiprásának, szervezői a mai szlovák ellenzék formálásának… S jelen vagyunk a pátriárka hatalma megdöntésében.
S ki tett többet?
Védtük nemzeti létünk érdekeit! Évtizedek politikai kiátkozásának sorát éltük meg. S nem menekültünk sehová. Szembeszegültünk. Nem gyalázkodtunk, nem sunyítottunk… S közben nem méláztunk, s nem tánclépésekkel politizáltunk.
Az elmúlt nagyok erénye: A baloldal magyarellenes megnyilvánulására nagyon sok szlovák politikus emelte fel a szavát. Ján Čarnogurský, Pavol Hamžík, Rudolf Schuster, Peter Zajac, Martin Bútora és sokan-sokan mások. Ez új helyzet. Ezen a nyomvonalon indulhat el a magyar–szlovák természetes szövetség. Megrepedt a demagógia fala. Ezek tudatában már nem elég kórusban szitkozódnunk, s átkozni a hatalmat. A most pártunkra állt szlovák emberek felfogták a „magyar kártya” szlovákiai és európai jelentését. S felfogták azt is, hogy a szlovákiai magyar politizálás képes egyszerre közössége érdekvédelmét képviselni, s képes Szlovákiában és Európában gondolkodni. Így már kezet is lehet fogni.
Hiába, hiába, a politika szekere – sokak akarata ellenére – Szlovákiában is fordul. A politika piros választóvonala ma már nem a szlovák–magyar csinált ellentétek vonalán halad, hanem a beszűkítő nemzetállami, a kirekesztő nacionalista demagógia és a demokrácia, a polgárok államának eszméje között húzódik.
Az elmúlt parlamenti választásokat a szlovákiai magyarság érettsége és az összefogás győzelmének értem és érzem. Úgy érzem, jó parton állunk.
Sokan vagyunk, akik ha Pozsony belvárosában, a Mihály-kapu utcán sétálunk, nem tudunk elmenni a – történelmünk szempontjából oly sok jeles ház közé beékelődött – magyar könyvesbolt előtt anélkül, hogy be ne térnénk.
A Mihály-kapu felől lefelé sétálva a 12-es számú ház pl. arra emlékeztet, hogy itt a múlt században a Weber-féle nyomda működött, a vele szomszédos – eredetileg reneszánsz – épület pedig a festő és szobrász, rajztanár, az 1717-ben született Adam Fridrich Oeser szülőháza, aki később a lipcsei Műakadémia igazgatójaként gyakran fogadta a költőóriást, Johann Wolfgang Goethét. Mellette Pozsony talán legrégibb épen megőrződött, bár időközben többször átépített épülete, az 1311–1325-ből fennmaradt Szent Katalin-kápolna. Csaknem vele szemben, a 7-es számú házon latin felirat hirdeti, hogy azt Andreas Szegner építtette 1648-ban, s ott, ebben a reneszánsz kúriában született Johann Andreas Segner, a Segner-kerék feltalálója. Mielőtt engednénk a 6-os számú épület könyvesbolt-kirakata csábításának, vessünk még egy pillantást a szemközti Jeszenák Pál-féle palotára, a város legrégibb barokk épületére, mely épület a család utolsó tagját, Jeszenák Jánost juttatja az eszünkbe, akit 1848/49-es szerepe miatt a szabadságharc leverése után Haynau végeztetett ki. Az 1730-ban befejezett épület mellett észre kell vennünk a szomszédjában magasodó Egyetemi Könyvtárat is; ez adott otthont 1802-től 1848-ig a magyar országgyűlésnek, ahol talán még ma is őrzik a vastag falak a felszólaló Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi, Deák Ferenc, Kossuth Lajos hangjának emlékét.
Ennyi tehát, de közel sem minden az utcáról, ahol a napjainkra gyönyörűen rendbe hozott magyar könyvesbolt található. II. kötet 197 Több mint 30 éven át ide tértek be a Pozsonyban tartósan vagy átmenetileg élő diákok, költők, írók, ha magyar szót akartak hallani, ha megszervezve vagy véletlenszerűen ismerőssel akartak találkozni, vagy épp valamely külföldi vendégnek a várost akarták megmutatni.
A rendszerváltás–tulajdonváltás azonban a korábban a Slovenská kniha tulajdonában lévő boltot sem kerülte el. Miután a Madách Könyvkiadó átalakult, az újonnan létrejött Madách-Posonium kft. is fenn akarta tartani az akkor még az önkormányzat tulajdonában levő boltot.
Hogy milyen eredménnyel, erről faggatjuk Dobos Lászlót, a Madách-Posonium kft. igazgatóját.
– A pozsonyi óvárosi önkormányzattal 1992 óta hadakozunk az előbérleti jogért, nagy csatározásokat folytattunk Zemková asszonnyal, aki ezt a helyiséget kiadta egy szlovák akadémiai szervezetnek, noha 30 éven keresztül itt könyvesbolt volt, amit megszoktak és megszerettek az emberek. Miután az Óváros elutasította az előbérleti kérelmünket, petíciót indítottunk, s rövid idő alatt 11 ezer aláírást gyűjtöttünk össze. Ennek hatására megkaptuk a helyiséget és megállapodtunk. Magyar alapítványok közreműködésével közel másfél milliót költöttünk erre a lerobbant épületrészre, hogy visszaadjuk műemlék jellegét, és ’93 októberében megnyitottuk a boltot. Az önkormányzattal ugyanakkor szerződést kötöttünk az átépítésre fordított több mint egymillió korona elszámolására, és öt évre előbérleti jogunk lett. Szeptember végével letelt az öt év.
– Az önkormányzat nem volt hajlandó meghosszabbítani a szerződést?
– Az történt, hogy az üzlethelyiségek feletti lakások lakói és az önkormányzat közben a tudtunk nélkül eladták a házat, az új tulajdonos pedig ez év tavaszán közölte, hogy ha ott akarunk maradni, fizessünk négyzetméterenként 18 ezer koronát, ami kigazdálkodhatatlan, tehát elfogadhatatlan a számunkra. Végül megegyeztünk egy csökkentett bérleti díjban év végéig, azután kiáll a rudunk.
– Nem lesz többé magyar könyvesbolt Pozsonyban?
II. kötet 198– Azt nem szeretnénk! De hogy hol legyen…? Gondoltunk a Csemadok épületére, amit annak idején az Illyés Alapítvány segítségével sikerült megvenni, ám a Csemadok nem bírja fenntartani az épületet. A Csemadok legfelsőbb vezetése már azt is fontolgatta, hogy a Csemadok adósságainak kifizetése érdekében el kellene az épületet adni, vagy a szerződés szerint visszaadni a városnak, illetve 5 vagy 10 éves bérleti szerződést kötni. Mindhárom gondolatot őrültségnek tartom. Addig ügyködtünk, míg a hosszú távú bérleti szerződéseket le nem vették a napirendről. Véleményem szerint azt az épületet, mely a Csemadok tulajdona, a pozsonyi magyar kulturális élet igényeinek szolgálatába kell állítani.
A magam részéről mindent megteszek, hogy ez Magyar Ház legyen. Persze ha oda akarnánk menekülni, az se megoldás, mert sok bérlőnek fel kellene mondani.
– Ami a Csemadok-épület fekvését illeti, nem igazán üzletnek való hely.
– Tárgyaltam Frideczky Jánossal is, aki kaszinót nyitott a Klarissza utcában. Felajánlott ebben a gyönyörű palotában 190 négyzetmétert nagyon elfogadható áron, ám ő osztatlanul akarja a 190 m2-t kiadni, és ez nekünk sok. Most csoportosítom a lehetőségeket. Kopogtattam a pozsonyi magyar nagykövetségen is. Beszéltünk Boros Miklós nagykövet úrral arról, hogy az a helyiség, ahol jelenleg a Magyar Köztársaság nagykövetsége van, nem felel meg a nagykövetség céljainak. Őket kétségkívül méltóbb hely, a pozsonyi „Rózsadomb” illetné meg, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete pedig leköltözhetne a nagykövetség helyére…
– …és ez bennünket mennyiben érint?
– Ez esetben az alsó szinten a magyar kultúra boltja kaphatna helyet. Amikor itt járt Orbán Viktor magyar miniszterelnök, őt is betessékelték a boltunkba, s a nagykövet úr már akkor elmondta neki, hogy a könyvesbolt megmentését a nagykövetség házcseréjével lehetne elérni. Sőt, Göncz Árpád és felesége is támogatták ezt az elképzelést.
II. kötet 199– A könyvesbolt-sirató talán elmaradhat…?
– Jelenleg ennyi a valós történet. A magam részéről mindent megteszek, hogy ez a könyvesbolt ne tűnjön el emberi könnyelműség, felelőtlenség miatt, ugyanakkor azért megkérdezném, hol van az ilyen kritikus helyzetben képviselőink és a magyar kultúra „nagy” mecénásainak segíteni akarása?
S hogy mit hoz a 2000…? Mi, volt diákok és jelenlegi pozsonyi magyarok várjuk a fejleményeket: van-e esélyünk, hogy az új évezredben is magára vonja tekintetünket a hajdanvolt koronázó város belvárosának valamelyik kirakata, mert ott magyar könyveket látunk?
Az óév utolsó óráiban jókívánságok özönével vigalomban, fénytengerben úszott a világ. Újév, századforduló, ezredforduló küszöbe. Ezeréves a magyar állam, kétezer éves a kereszténység. Az időt, a múló időt hatalmas erővel visszhangozza a világ. Emberemlékezet óta ennyi operettpompa nem hullott a földre.
S érdekes, e világméretű zenebona közepén lemondott Jelcin, az orosz birodalom első embere. Időjelzés az orosz politikai naptárban. Jelzés a világ számára is.
Újév hajnalára advent, karácsony, szilveszter gyertyái s tűzijátékai elhamvadnak. S kezdődnek a földön járó gondok. Olvasom politikusaink nyilatkozatait, s próbálom egybefogni a leltárt. Csáky Pál miniszterelnök-helyettes szerint az 1999-es esztendő legnagyobb sikere a kisebbségi szervezetek működése, finanszírozásának a megoldása volt.
A magyar koalíció pártjának képviselői szerint a kétezredik esztendő legfontosabb feladatai: a közigazgatási reform keresztülvitele, a nevesítetlen földek rendezése… emellett Gyurovszky László képviselő tennivalóként említi még „a nagyprivatizáció sikeres véghezvitelét, a külföldi tőke bevonását”… A. Nagy László képviselő szerint „jövőre rendezni kell a kisebbségi pedagógusképzést, törvényt alkotni a kisebbségi kultúra támogatásáról, fontosnak tartja az ombudsman intézményének létrehozását. Jó jelnek számít a helsinki döntés, s ebben az itteni magyar politikának is jelentős szerepe van… Az MKP az elmúlt évben megmutatta, hogy megbízható partner a kormányban…”
Bárdos Gyula képviselő szerint „rendkívül fontos, hogy a kormánykoalíción – elsősorban a Szlovák Demokratikus Koalíción – belül rendeződjenek a viszonyok. Ha ez nem történik meg, komoly nehézségekre számíthatunk”.
Ez így nyilván nagy léptékű, „hányaveti összeadás”. Az év fordulóján egy okfejtő, helyzetelemző összesítést vártam az MKP vezetőitől. S nem szerteszórt nyilatkozatokat. Úgy érzem, a választások óta eltelt idő alatt több pozitívumnak kellett volna II. kötet 201történnie. Tudom, ezekben az erőviszonyokban a madárlépésnek is haszna van, ám az elvárásoktól így is távol van a teljesítmény.
A Szlovák Demokratikus Koalíció romokban hever. A DBP és a kereszténydemokraták fejünk fölött politizálnak, a miniszterelnök egyre inkább elmagányosul, a számonkérések folyamata lelassul, elbizonytalanodott. Kényszerhelyzet szorításában vagyunk. A magyar kártya szennyező szeplőit magunknak kell letörölni arcunkról. Az MKP-ról azt mondják, stabilizáló tényező… A kormánypolitika jelenlegi sodrában most tulajdonképpen hol van a koalíció? Mi a véleménye? Milyen magatartást képvisel? Parlamenti, kormányzati, közigazgatási tisztségviselőink idejének nagy részét elviszi a hivatallal járó kötelesség. Ez is sodrás, sodródás is. Az országos jelentőségű törvények, rendelkezések, az országos sok minden ügy az egyik dolog, a másik a szlovákiai magyarság képviselete. E tekintetben hiányérzetem van… A számunkra meghatározó tételek: a pedagógusképzés, az oklevelek honosítása, Dél-Szlovákia egyes magyarlakta területeinek döbbenetes szegénysége, a földügy megoldása, a közigazgatás átszervezése… a középiskolás diákok egyre nagyobb számú Magyarországra áramlása. Ezek ma már vizsgatételek. Autonómia-törekvéseink nagy tételei egyre kisebb darabokra morzsolódnak. Úgy érzem, a tányér körbejár. A sokszori nekifutásokat, fogadkozásokat nem lehet örökké ismételni s abból élni. Elég erőteljesen nyilvánul-e meg ebben a helyzetben az MKP akarata? Így elkophat a bizalom.
A politikai demokráciákban még a kis számú közösségekben is rendszerint két politikai elit (csoportosulás) van jelen. S a politikai váltógazdaság elve szerint, ha úgy alakul, válthatják egymást (lásd a mai Magyarországon az MSZP-FIDESZ helyzetét). Szlovákiában az MKP-nak nincs alternatívája. Más szóval, nincs politikai ellenzéke. A mi esetünkben e séma szerint a politikai gyakorlatnak kilátása sincs. Ugyanakkor szükséges a nyilvános kontroll. Az intézményes ellenvélemény jelenléte. A hozzánk hasonló közösségek a kultúra, a civil szervezetek közösségei hálózatával szerezhetnek e szükségnek érvényt.
Egyre jobban érzem, hogy szükségünk van civil közösségek hálózatára (szakmai, kulturális, érdekvédelmi stb.). Most látom, II. kötet 202hogy a Csemadokra – sok minden gyengéje, a hatalomhoz való dörgölődése ellenére is – mennyire szükség volt. A Csemadok-közösségek a kultúra ápolása és megtartása mellett ösztönösen, tudatosan a hatalomgyakorlás ellentétele lehetett. Történelmi károsodásunk, hogy a Csemadokot másféle szervezési elv alapján, közösségalakító képességét megtartva, nem tudtuk átalakítani. Szerintem az élet mai kihívásaira válaszolnunk kell. Ez azt is jelenti, hogy ami még életképes a Csemadokból, újra kell éleszteni. Újra kell alakítanunk a szlovákiai magyarság kulturális szövetségét és annak hálózatát.
Sokan mosolyognak azon, ha újfent a kultúra szerepét hangsúlyozzuk. A kultúra közösséget alakító és megtartó erő. A politika ezt nem tudja helyettesíteni.
A többségi politikai hatalom fölényét, a globalizálódás ránk zúduló uniformisát csak a régiók, azaz a helyi erők újra- és újrateremtésével, kultúránk saját arculatának állandó erősítésével tudjuk ellensúlyozni.
Szemünk előtt játszódik le az a folyamat, hogy háttérbe szorul az állam szerepe, megnövekszik a gazdasági világ jelentősége. Ugyanúgy a polgári szervezetek felelőssége is. Furcsán hangzik, de igaznak érzem, a nagy gazdasági feladatvállalásban megnő az értékteremtő ember szerepe, a moralitás és a másokért vállalt felelősség. Ezt a helyzetet a szlovákiai magyar politikának is tudatosítania kell.
Ahogy döntésközelbe jut Szlovákia területi közigazgatási átszervezésének tervezete, úgy gyorsul fel bennem a világ forgása. Izgalommal figyelem a szlovákiai pártok népszerűségi mutatóit. Jó érzéssel nyugtázom az MKP helyezését. Felülről lefelé a negyedik. Nyilván ezt a helyet nem adták s nem adják ingyen.
Mintha százados magyarellenes közérzetnek kopna az éle; mintha közös szlovák–magyar érdekek felismerése világosodna; mintha politikai egyenértékünk nyerne némi elégtételt; mintha dőlnének közös történelmünk mohos falai; mintha közel kerülnénk az államigazgatás sikátoraihoz; mintha a bűnösséget pecsételő kéz elfáradt volna…
Mintha…
Igen, valami elmozdult. A hivatalban lévő kormányfő nem szidja a magyarokat, és nem uszít kórusban ellenünk. A politika és a közélet másként vesz bennünket tudomásul. Persze ez sem szerelem. Még csak nem is bájolgó csábítás. A helyzet kényszere. Munkával, küzdelemmel nyert pozíciók. Évtizedes erkölcsi érdemünk van. S köszönhető ez a szlovákiai magyarság magatartásának s évtizedes aktív politizálásunknak. Bebizonyítottuk, hogy ugyanazt mi is tudjuk csinálni. A mi fizetőeszközünk magatartásunk… Nem ragadtak ránk az évtized bűnei és csábításai, a privatizáló szabadrablás kapzsisága, nincs Lexa-ügyünk, Martinka-ügyünk, nincsenek palotaerődeink, milliókat érő befolyásaink, ravasz áttételes bankérdekeltségeink, nincsenek tengerparti mesevilláink, benzinkútjaink, beváltatlan váltóink, potyán fölvásárolt földbirtokaink, még csak valamikori székházainkat sem tudtuk visszaperelni… Magyarok lakta területre exportált gonoszság a maffia is, felhasznált emberek pusztítják egymást a városfalon kívül.
Mindezt átvészelve mintha erkölcsileg megnyertük volna az évtizedet.
Mintha…
Manapság van példa arra is, hogy szlovákok veregetik a maII. kötet 204gyar politikusok vállát: jó, rendes fiúk… Persze a nagy kérdés: ennek az erkölcsi arculatnak hol s miben mérhető a haszna?
Úgy érzem, s gondolom, nem vagyok egyedül, elég volt a halogatásokból, magyarázkodásokból, a hivatkozásokból… Először 1957-ben kezdtünk házalni a pártközpontban az irodalomtanítás, a nyelvhasználat s a helységnévírás dolgában.
A pártállamnak az internacionalizmus hatalma volt az elodázó receptje. 1968–69-ben G. Husák előbb azzal hitegetett, hogy a szovjet elvtársakkal kell előbb rendezni dolgainkat, s mikor már befészkelte magát a hatalomba, kijelentette, a nemzeti kérdést megoldottuk. A szovjet megszállás húsz esztendejében konszolidáltunk, a rendszerváltás tíz évében pedig az össznemzeti érdek fontosságára hivatkoznak. Mindig volt a mi dolgainknál fontosabb ügy. Volt apropó, alibi s hazug, állandó körbeforgó idealizálás.
Elég volt a többségi nemzet százféle visszautasító fölényéből is.
A szlovákiai magyar politizálás nagy feladatlistát örökölt ’89 után. Sajnos nem tudtuk elérni nagy fájdalmunk kezelését, a háború utáni magyar meghurcolás rehabilitálását. Hiába rohamoztunk. Közel nyolc év ellenzékben. Ezalatt két rossz nyelvtörvény, s ami „haszon”: a helységnévtáblák, a nők vezetéknevének írása s az anyakönyvezés. Megtapasztalhattuk, hogy az ellenzékiség kisebbségi politizálás számára silány lehetőség.
S két éve a hatalomban. Sajna, az alapállás itt is többség–kisebbség viszonya. S átok ez a koalíció is. Sokféle akarat szorításában vagyunk. Ez a függőség. Két év nem győzött meg bennünket arról, hogy a koalíció kielégítheti várakozásunkat. Alkotmánymódosítási javaslatainkat elutasítják, a földügy ugyancsak begörcsölt. S most a nagy szakítópróba a közigazgatási és területi átszervezés… Önkormányzati többletjog, igen, de ez nem feledteti önkormányzati, államigazgatási besorolásunkat. A kormányban tárgyalt tervezet sorsát magyar miniszter pecsételte meg. Szégyen. A demokrácia évtizedében milyen messzire vetődtünk az autonómia gondolatától! A tét most a szlovákiai magyarság etnikai darabolása. Most szerintem egyetlen irány, egyetlen megoldás lehetséges, megőrizni, erősíteni az így is feldúlt, sokféle határral szétszabdalt etnikai egységünket s összeII. kötet 205tartozásunkat. Ha az átszervezés által hátrányt szenvedünk, hitelét veszti politizálásunk. Elvész erkölcsi hitele. Már nem lehet hátrálni semmilyen magyarázat, semmilyen ígérgetés okán.
Tudjuk, az ellenzékiség nem megoldás. Hisz megéltük. Viszont az elmúlt két év során az is világos lett, hogy a politikai szövetségünknek (koalíció) ez a formája sem felel meg. Ne áltassuk magunkat. Elhibázott volt már a kezdet is. Megkötöttük saját kezünket, lemondtunk az autonómia jogáról, lemondtunk múltunk tisztázásának jogáról – a Beneš-dekrétumok. Azt reméltük, majd tételenként, nagy türelemmel jobban boldogulunk. Ez sem megy. Egy helyben járás lett belőle.
Így ígéretek, torzó megalkuvások, naiv hiszékenységek szemétdombját toljuk magunk előtt.
Szerintem meg kell állnunk, s számot vetni magunkkal. Úgy érzem, szélesebben s mélyebben kell átfognunk a szlovákiai magyar közösség létgondjait, a mindennapokat. Rátapadni a mindennapokra. A szlovákiai magyar szegénység, a kultúrára odalökött támogató alamizsna, a komáromi hajógyár, a mezőgazdaság sorsa… A politizálás nemcsak a parlamentben, nemcsak a kormányban zajlik és alakul. Napi gond kellene legyen a magyar közéletiség, intézményrendszerünk helyzete. A Csemadokot szemünk láttára pusztították el. Szerintem szükséges újraértelmezni politikánk eszközeit, hangsúlyait és kapcsolatait. Nagy kár lenne, ha egy idő után azt kellene mondanunk, hogy meztelen a király.
Varázsvessző nincs. A kitörés irányát én az önkormányzatiság, az önigazgatás, az önrendelkezés irányában látom. Formáljuk saját törvényeinket. Gondolkodásunk, magatartásunk, cselekvő programjaink saját medreit.
A minap olvastam, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Országos Szövetsége az idén első alkalommal szervezi meg a szlovákiai magyar iskolák országos tanévnyitóját.
Úgy érzem, a napi politika forgatagában alig tudatosítjuk, hogy a szlovákiai magyar politizálás vízválasztó vonalán állunk. Más szóval: történelmi esély van a kezünkben. Egy asztalra kerültek nemzetiségi létünk Trianon óta felgyülemlett gondjai, átkai; nemzetközi jogállásunk, a magyar etnikum területi-közigazgatási egységének ügye, a földkérdés, amely magában hordja életünk gazdasági-anyagi vonatkozásait.
Trianon óta tapasztalat, hogy mindennemű átrendezésnek (politikai, közigazgatási, gazdasági, társadalmi) számunkra alapvető kérdése, megoszt-e vagy egységesít? 80 év óta a hatalom részéről kezdeményezett akármiféle rendezés feldarabolt, megsemmisítő, megosztó volt. Ez is az, a mostani. Azzal a különbséggel, hogy ezt a Trianon óta felgyülemlett hordalékot most az állítólagos demokrácia asztalára csaptuk. Azaz, sokféle hatalom közel évszázados bűneinek a számonkérése. Íme a történelmi nagy csomag.
S nagyon érdekes az igénybejelentés fogadtatása. Nagyon kevés az az ember, s vékony az a hatalmi réteg, amely elismeri s támogatja jogos követeléseinket. A kormánypártok józan minősítés helyett fenyegetésnek, zsarolásnak minősítik az MKP kormányból való kilépési szándékát…
A Dzurinda–MKP találkozó sem adott egyértelmű választ… Még folytathatók a tárgyalások.
Rudolf Schuster köztársasági elnök többek között azt nyilatkozza: az MKP a legerősebb, legbiztosabb partner a jelenlegi koalícióban… „Elég bölcs az MKP, hogy ne hagyja botránnyá fajulni a dolgokat.”
A meghatározó politikai tényezők részéről nincs pozitív jelzés. Elutasítás és némi vállveregetés. Rendes fiúk vagytok, de, noha, mindazonáltal, jóllehet… szalmabeszéd. Így hát szemben állunk a „demokrácia” politikai döntéshozó intézményeivel. Jellemző egyenlőtlen erőviszonyok. Lojalitást kérnek, ez folyik II. kötet 207Trianon óta. Kérik vagy parancsolják a lojalitást. Engedelmességet, azaz legyünk megértők, türelmesek, majd később, máskor…
1968 első felében fellobbant a szinte fajgyűlölő szlovák nacionalizmus. Dél-Szlovákia magyarlakta területein főiskolás fáklyás menetek gyújtogattak magyarellenes tüzeket. Az országot megszálló csapatokkal magyar egységek is bevonultak Szlovákiába. S lett volna jogos panaszolnivalónk, s volt is kinek, de nem ezt tettük, nem volt hozsánna, nem volt virágeső. Agresszornak, betolakodóknak bélyegeztük magyar testvéreinket is. Az erőszakkal szemben a remélt demokrácia mellett köteleztük el magunkat. A szlovákiai magyarság erkölcsi magaslata volt ez. Ezt hordta magában Fábry Zoltán életműve is… S a föderáció intézményrendszerében vártuk a viszonzást. Gustáv Husák is veregette a vállunkat, kis ideig, amíg fel nem mászott a csehszlovákiai politikai piramis legtetejére. Aztán mintha mi sem történt volna, ’68–69 magyar vezetőit odalökte a konszolidáló sakálok torkába.
Ennyit ér a politikai ígérgetés. Akkor is, ma is. Eszközként kellünk – amíg el nem vonul a vihar.
Vannak, akik megmosolyogják a mečiari kierőszakolt népszavazást. Ám hatásos szele már érződik. Egy jeles szlovákiai képviselő (KDM) már azt ajánlja, hogy hagyjuk a közigazgatási reformot a NATO-hoz, illetve az EU-hoz való csatlakozás utáni időre. Azaz már homorítunk. A népszavazás utáni időre halasztják az alkotmány reformját is. Hiszen az MKP vezetése is elhalasztotta a polgármesterek szeptemberre tervezett találkozóját. Ez már így, ha kényszer is, engedmény. Hátrálás, repedés a falon. Minden bizonytalan mozdulat a siker esélyét csökkenti.
A megfogalmazott igény, különösen a közigazgatási reform, történelmi csomag. Ez egy változtató program, amit részleteiben is egyértelműen kell megfogalmazni, és egységes, közös akaratú anyagként kezelni. S közhírré tenni nyomtatásban, hogy megismerhesse a szlovákiai magyar közösség egésze. S akármilyen tisztségviselő nyilatkozik is e tárgyról, csak ugyanazt mondhatja. Magyarul, szlovákul, akármilyen nyelven. S ne variáljunk. Ne rögtönözzünk, a napok változó helyzetei szerint. S ne kerülgessük a forró kását, kimondani önigazgatási igényünket. S ahogy a hat járás kapcsán egységes megyéről beszélünk, ugyanII. kötet 208ilyen hangsúllyal kell szólnunk a többi terület sorsáról is. Az arcnélkülivé vált, elszegényedő történelmi járások visszarendezésének szükségességéről is. Mindez megmaradási programunk.
Százados programunk valósításához változtató erő kell. Úgy érzem, az MKP kis körben politizál. Hol van a polgármesterek, az önkormányzatok, a szlovákiai magyar értelmiség támogató ereje? Ilyen helyzetben mindenki fontos.
Néhány évvel ezelőtt szinte ingajárat volt Strasbourg és Pozsony között. Mintha beleragadtunk volna politikai foteljeinkbe. Rövidke interjúkkal, sajtónyilatkozatokkal ezt a csatát nem lehet megnyerni. Szükség van minden erőnk, minden támogató erő mozgósítására.
A kérdés szinte mindennap felmerül, vállalni-e a sikertelenséget? Szerintem, ha van mozgástér, minden lehetőséget fel kell használni, az utolsó percet is. Sajnos, máris érezni a tehetetlenség nehezékét, az egymásra mutogatás ördögét. Mondjuk s reméljük, a hatalmon belül többet el lehet érni. Ám odalökött morzsákkal, aprópénzzel ne hagyjuk magunkat kifizetni. Helyzet és alkalom van a kezünkben. Nem hátrálhatunk tovább. Ha nincs más mód, a csábító kormányasztaltól fel kell állnunk. Rövidre zárni a zsákutcába vezető folyamatot, s más utat kezdeni.
Ki meri vállalni további darabolásunkat és mélyülő megosztottságunkat?
Határozott egységre s határozott cselekvésre van szükségünk.
Előbb megfogalmazódik a nemzetállam ideológiája. Íme:
Beneš már 1943. december 21-én bejelentette, hogy az eljövendő Csehszlovákia „a csehek, a szlovákok és a kárpátukrajnai nép nemzetállama lesz”.
Majd ehhez társul a kommunisták támogatása; Klement Gottwald 1944-ben a moszkvai rádióban ezt nyilatkozta: „Országunkat hamarosan megtisztítjuk a piszkos német és magyar árulóktól”… Néhány hónap múltán ezt megtetézte: „Szláv államot építünk, melynek demokratikus jogait csak a csehek, szlovákok és az ukránok élvezhetik, de a magyarok és a németek nem.”
Gustáv Husák élő elmondásából tudom: „1945 márciusában tárgyaló delegáció tagjaként Moszkvában jártam. Sztálin meghívott bennünket a Kreml vetítőtermébe, és lejátszatta a Budapest ostromáról szóló haditudósítói felvételeket. Sztálin belekiabált a vetítésbe: „Így kell, ez kell a magyaroknak. Most kell őket elintézni.”
Husák írja: „Moszkvában a csehszlovák kommunista párt kinti vezetői meggyőztek arról, hogy ebbeli álláspontjukat a szovjet illetékesek is osztják. Elfogadtam tehát a nemzetállam koncepcióját és következményeit.”
1947 októberében Vlado Clementis külügyminiszter a következő javaslatot terjesztette a kormány elé: „A lakosság egy csoportját úgy lehetne szétszórni, hogy az már ne alkothasson összefüggő tömböt, és így már nem jelentene veszélyt…”
Először hát a dekrétumokról. Mert lassan néhány hete, hogy beszélünk róluk, de kevesen tudják, hogy mi is van bennük valójában. Kevesen ismerik a 20. század egyik legundorítóbb törvénygyűjteményét.
II. kötet 210Az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről (…)
2. §
(1) Az állami szempontból megbízhatatlan személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén levő vagyonát állami kezelés alá veszik e dekrétum további rendelkezései értelmében (…)
4. §
Állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni:
a) a német vagy magyar nemzetiségű személyeket (…)
6. §
Német vagy magyar nemzetiségűeknek tekintendők azok a személyek, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a német vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek. (…)
A németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról
1. §
(1) Azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely
a) német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül (…)
II. kötet 211A német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről
1. §
(1) Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.
(2) A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár e dekrétum hatálybalépésének napján elveszíti csehszlovák állampolgárságát. (…)
Íme, néhány szemelvény dr. Beneš mostanában sokat emlegetett dekrétumaiból. Ezek a szövegek felérnek bármilyen náci vagy a legelvetemültebb kommunista „törvénykezések” szövegeivel. Ám a beneši dekrétumokat itt-ott felül tudja múlni a Szlovák Nemzeti Tanács egynémely rendelete.
Lássunk ezekből is néhányat!
A német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről
1. §
E törvényerejű rendelet hatálybalépésének napján megszűnik a szlovákiai német és magyar nemzeti kisebbség minden kategóriájú és fokú iskolája, kivéve az 1938. október 6. előtt létesített népiskolákat.
2. §
E törvényerejű rendelet hatálybalépésének napjától tilos német és magyar nyelvű istentiszteleteket tartani az állam által elismert és elfogadott mindazon egyházi testületekben, amelyek ezeket az istentiszteleteket 1938. október 6. után vezették be.
II. kötet 2123. §
E törvényerejű rendelet rendelkezéseinek meg nem tartása olyan kihágás, amely hat hónapig terjedő elzárással és 100.000 koronáig terjedő pénzbüntetéssel sújtható. (…)
(…) (11) A 4. § 1. bekezdése értelmében a férjes asszonyokat és a kiskorú gyermekeket a dekrétum céljaira önállóan ítélik meg. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy minden családtag állampolgárságát külön-külön határozzák meg, vagyis a feleség nem kapja meg automatikusan férje állampolgárságát, a kiskorú gyermekek pedig apjukét (házasságon kívül anyjukét). (…) Hasonlóképpen a gyermekek, ha német vagy magyar nemzetiségűek, akkor elveszítik csehszlovák állampolgárságukat, ezzel szemben szüleik vagy egyik szülőjük nem, és megfordítva. (…)
A németek, a magyarok, az árulók és segítőik munka- (tanulói) viszonyairól
1. §
(1) Azon személyek munka- (tanulói) viszonyai, akik a köztársasági elnök által 1945. augusztus 2-án a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről kiadott (…) alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat, megszűnnek azon napon, amelyen ez a törvény hatályba lép, amennyiben ez a törvény nem intézkedik másként. (…)
Végezetül idézzünk még egy megdöbbentő passzust a kassai kormányprogramból:
„Revideáljuk a német és magyar kultúrához való viszonyunkat, leleplezve reakciós elemeiket valamennyi területen. Kultúrpolitikánkban megerősítjük a szláv orientációt a nemzetközi, de mindenekelőtt a mi, csehszlovák politikánkban a szlávság új jelentőségével összhangban. (…)”
II. kötet 213A bosszúállásra, a féktelen gyűlöletre épülő nemzetállam kissé részletesebb tükre:
Az erőszakos asszimiláció – reszlovakizáció – „visszaszlovákosítási” akció
„Aki úgy érzi, hogy származására nézve szlovák, lehetősége nyílik, hogy önként kinyilvánítsa, vajon szlovákká akar-e válni, annak minden következményével együtt, vagy az állampolgárság nélküliek sorsában akar-e osztozni…”
135.317 családfő írt alá kérvényt, 410.820 személy nevében.
A Szlovák Telepítési Hivatal 1945. november 4-i irányelve szerint ki kellett telepíteni a cseh történelmi tartományokba mindazokat a mezőgazdaságban tevékenykedő személyeket, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat… 41.640 magyart deportáltak így a cseh országrészekbe… Ez volt a rabszolgavásár.
68.407 személyt telepítettek erőszakkal Magyarországra lakosságcsere ürügyén.
A Nemzeti Tanács 1945. augusztus 23-i rendelete: „…Mindenekelőtt azoknak a földingatlanát kellett konfiskálni, akik az 1945. évi 33. számú elnöki dekrétum szerint elvesztették állampolgárságukat.”
„…A nemzeti földalap gondozásába került ingatlanokból csupán szláv nemzetiségű személyeknek volt szabad földet juttatni.”
A pozsonyi Telepítési Hivatal feladatkörébe tartozott a belső kolonizáció egységes szlovákiai irányítása – a kiürített területek újratelepítése cseh és szlovák nemzetiségűekkel.
Szlovákiában a konfiskációról szóló elnöki dekrétum alapján 545.946 ha mezőgazdasági ingatlant konfiskáltak.
Duray Miklós Kossuth téri felszólalása, valamint az e felszólalást elítélő „kilencvenek” állásfoglalása szenvedélyes vitát váltott ki az elmúlt napokban az Új Szó hasábjain. A vitához kívánt hozzászólni Dobos László is, írása közlésére azonban az Új Szóban nem került sor. Tekintettel arra, hogy Dobos László cikkében nemcsak egy (alkalmi) jelenséggel foglalkozik, hanem egy magatartásforma – távolról sem mellőzhető – erkölcsi vonatkozásait is felveti, írását az alábbiakban közöljük.
Az elmúlt hetven, vagy akár az elmúlt tíz év, vagy akár legfrissebb közös élményünk, a magyar parlamenti választások, bennem másként rezonálnak, mint az Új Szóban megjelent nyilatkozat aláíróiban. A nyilatkozat alaptétele számomra megdöbbentő: „A mečiarizmus ugyanis csak azért juthatott hatalomra, mert partnerre talált a Szlovák Nemzeti Párt politikusaiban. Ehhez azonban vitathatatlanul hozzájárult néhány politikus csökönyös, a szlovák nemzeti öntudatot szándékosan provokáló nacionalizmusa.” Más szóval, mi magyarok vagyunk az okai – pontosabban a szlovákiai magyar nacionalizmus – a mečiarizmus hatalomra kerülésének. (Csupán a tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy 1995-ben a parlamentben erőteljesen részt vettünk a Mečiar-kormány megbuktatásában. S utána a Moravčík-kormány idején a mérleg nyelve lettünk, így lehetett csak kizsarolni a helységnevek kétnyelvű írását, a női vezetéknevek magyarul írását, a kétnyelvű anyakönyvvezetést. Tehát ez nem iskolacsengő, hanem a kedvező és kihasznált erőviszonyok érdeme.) No, de térjünk vissza a felvetett gondolatokhoz. Képtelen vagyok átlépni a kilencvenek nyilatkozatának különböző formában ismétlődő tételeit: „Néhány szlovákiai magyar politikus csökönyös, a szlovák nemzeti öntudatot sértő, szándékosan provokáló nacionalizmusa.” Ezt a magam részéről önkorbácsolásnak érzem, de előbb leköpjük önmagunkat, majd azt letörölve, mosolyogva a tanácsterembe lépünk.
II. kötet 215Hálás lennék a nyilatkozat szerkesztőinek és aláíróinak, ha tételesen felsorolnák, hogy például a tíz éve ismétlődő, már tragikomikus komáromi imanapok – az emberi szeretetet emlegetve és annak zászlaját lengetve – mit hoztak?
Vagy mi a hozadéka a letelő négy év magyar politizálásának? Kormányszinten kétségtelenül születtek részleteredmények, de mi történt a szlovákiai magyarság létét befolyásoló tételekben: a felsőoktatás, a megyehatárok, a földtulajdonlás… – szinte már szégyen sorolni – kérdésében.
A szánk széle már behólyagosodott az ismétlésektől. A nemzetiségi létünket körülvevő tengernyi gond:
– az asszimiláció kísértő hullámai;
– ma már egyre gyakrabban mondják és írják, hogy Dél-Szlovákia magyarlakta területein gyarmatosítás folyik;
– a főiskolát végzett magyar fiatalok száma 50 százalékkal kevesebb a szlovákokénál;
– hat dél-szlovákiai járásban országos viszonylatban legnagyobb a munkanélküliség;
– szinte minden kerület déli részén a legalacsonyabb az átlagbér;
és hová lett tíz év alatt 50 ezer magyar? S folytathatnánk a sort, ez az érem másik, igazi oldala.
S mindezzel szemben a szlovákiai magyarság részéről az önvédelem állandó reflexei! Az önvédelem reflexei is mind nacionalizmusnak számítanak?
Ha már egy helyzetkép megvonására vállalkozott a kilencvenek nyilatkozata, mindezeket miért nem érinti? Egyáltalán, a választások közeledtével milyen programot kínál, s milyen programot vállal, vállalna, vállalnának a kilencvenek?
A 98-ban megkötött koalíciós szerződésben az MKP lemondott a Beneš-dekrétumok újraminősítéséről s az autonómiaigény érvényesítéséről. S mi lett a fizetség? Mennyi lett a honorárium? Teljesítetlen koalíciós ígéretek sora, s ennek okán az MKP kilépését tervezte a kormányból. Az ország Európa felé haladása érdekében nem tette, de mindez lemondás is, lemondások sora volt a szlovákiai magyarság kárára.
Feszült helyzetek hagyományos receptje a bűnös felmutatása; ez önmagunk felmentése a valós és valótlan felelősségek aII. kötet 216lól. Groteszk helyzet, néhány hónapja vád alá kerültek a háború utáni szlovákiai magyarságot pusztító beneši dekrétumok. Lassan azonban leszáll a por, és Benešt lassan ismét felemelik, szoborarcát kifényesítik, s a vádlottak padjára egyszer csak más ember ül – a jogvédő Duray Miklós. Nem furcsa ez? Nem felháborító? A szlovák parlament ma már Duray Miklós csinált „bűneit” szálazza. Mert „bűnös” kell! S vannak, akik asszisztálnak. S a mostani vádlók vajon mit csináltak, amikor Duray Miklós szervezte a csehszlovákiai magyar jogvédő bizottságot?
A magam életének történéseiből tudom, ha a többségi hatalom valakit elítél, megpecsétel, mindig akadnak magyar asszisztensek is. 1958-ban alapító főszerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének. A nyitó számban Fábry Zoltán írt bevezetőt Ideje már bizony címmel. Két hét múltán már a pártközpont ideológiai bizottsága elé idéztek. A vád az volt, hogy burzsoá nacionalista eszméknek adott helyet a lap. Kis idő múltán Dénes Ferenc, az Új Szó akkori főszerkesztője nyilvánosan burzsoá nacionalistaként jegyzett.
1968-ban a Csemadok elnöke lettem. Megválasztásom után két hónappal öt ország hadserege taposta bilincsbe Csehszlovákiát. Szembeszálltunk az erőszakkal. 1969 januárjától miniszter lettem. Az autonómia elveire épülő nemzetiségi politika elveit munkáltuk ki. Az 1970-ben kezdődő „konszolidációs” leszámolás elsők között sepert a gödörbe. Húsz évre. Iszonyú vádirat iszonyú „bűneimmel”. Többek között eltiltottak a publikálástól is. De itt is akadt egy „ügybuzgó” magyar, aki körlevélben adta tudtul a magyarországi lapoknak, hogy Dobostól nem lehet közölni semmit. A félelmetes szolgálatkészség hamar megtermett. Hasonlót bizonyíthat később Duray Miklós is. A konszolidáció húsz esztendejének kiterjedt magyar asszisztenciája volt.
Az ország különböző helyeiről emberek hívnak s keresnek, hogy gyűjtsünk mi is aláírásokat Duray Miklóst védve, s hogy közölje mindezt a Szabad Újság. Ez van. A kilencvenek nyilatkozata máris megosztja, eltörheti a szlovákiai magyar politikai és közéleti egységet. Féltve őrzött egységünk került s kerülhet veszélybe. S mi van akkor, ha utat nyitunk egy másfajta aláírói listának? Hol és hogyan lehet ezt majd megállítani? Ebben a helyzetben nagyon hamar megformálódhatnak a szekértáboII. kötet 217rok. És azután? A kilencvenek nyilatkozatával szemben érvek halmazát lehet felsorakoztatni. Többek között a Trianon óta eltelt 80 esztendő nemzetiségi asszimilációt folytató politikáját. S ebben az esetben ez már nemcsak a Duray-ügy aktája, hanem a szlovák nacionalizmus 80 esztendejének története is. Tisztelet azon szlovákoknak, akik felvilágosult értelmükkel kivételek ez alól.
Trianon óta az elszakított magyar közösségekben él a nemzeti együvé tartozás érzése és vágya. 80 esztendeje a határon kívül kialakult a magyar kultúra meghatározó törekvése: természetes részévé válni a nemzeti kultúrának. Mára már természetesen hangzik az egyetemes magyar irodalom fogalma. Mára a nemzeti együvé tartozás érzése és vágya sodrássá erősödik s intézményesül. A státustörvény erről szól. Duray Miklós élete s törekvései része és alakítója e folyamatnak. Tegnap beszéltem vele, s tudom, hogy nem készül tankokkal Trencsén s Árva vára elfoglalására. S nem fogalmaz többségi nyelvtörvénytervezetet sem.
Nem akarunk másoktól semmit, csupán az önmagunkhoz, sorsunkhoz való jogot. Szerintem erre kellene építeni a szlovákiai magyar politizálást. Nem kiskátéra, hanem szigorú elvekre s azok betartására. A jogosság és a kölcsönös tisztelet elveire. Tudom, a többség a politikában kényszerítő erő, de ez nem jelentheti a lemondást, a meghátrálásokat, a hajbókolást, a vásári alkudozásokat, az „önfia vágta sebeket”. Ehelyett kölcsönös tiszteletet. Olyan politikát, amelyben minden magyar állampolgár érzi, hogy szükség van rá és véleménye számít. Másféle nemzetiségi demokráciát, mint aminek alakulása kísért.
A mai Kárpát-medencei magyarság erősödő életérzését az együvé tartozás érzése s az önrendelkezés természetes joga jellemzi.
Kölcsönös tiszteletben szeretnénk élni, népi, nemzeti jószomszédságban. Úgy érzem, hogy e folyamat fölgyorsult, és ez állandó értékeléseket és elemzéseket követel tőlünk.
A választási küzdelem már hónapok óta elkezdődött. Némely pártvezérek már jó ideje kiköltöztek az utak szélére, kereszteződések közelébe, emelkedőkre, mindenhová, ahol figyelmet kaphatnak és láthatók. Óriási táblaplakátokról néznek pingált arcok, mosolyok, hívogató, okító tekintetek… elegancia. Bemutatkozás? Önmutogatás? Versenyfutás a választókért? A politikacsinálás első lépcsőfoka… majd a pódium, muzsika, tánc, poharazás, szemet szúró jelképek, aprócska ajándékok, ahogy a régi korteskedések idején… A különbség, hogy ma már nagy műsorokat is lehet rendelni, profi szórakoztatókkal tapétázni a politikát. Nem más ez, mint a politika piaca.
Gondolom, mi szerényebbek vagyunk. A Magyar Koalíció Pártja választási meghívójának kulcsszava – a bizalom. Bizalommal vagyunk, és bizalmat várunk.
A 98-as választások jelszava és tétje ez volt: Mečiar nélküli kormányzást; meg kell szüntetni Szlovákia elszigeteltségét. Az MKP, a szlovákiai magyarság ezen a hullámhosszon gondolkodott, és erre szavazott. A mi „érdemünk” is, hogy Schuster köztársasági elnök lett. Bizalmat előlegeztünk. A 98-as választásokon az MKP a szerveződő koalíció tagjaként bekerült a kormányba. Nem volt ez diadalmenet, inkább kényszerbefogadás. Valamit felmutatni a világ felé. S a belépőnek rögtön meg is kérték az árát: szerződésben kötelezte magát az MKP, hogy az autonómia és a Beneš-dekrétumok ügyét kiiktatja programjából. Így már az első lépés meghátrálás. Lemondás. A bizalom viszonzásával már nem törődtek a koalíciós partnerek. – A bizalom hamuba hullt.
A parlament és a kormány magyar tagjai szembe találták magukat a szlovák politika erőfölényével, a szlovák közélet túlnyomó többségének magyarellenességével.
A koalíció kormányzásának voltak olyan helyzetei, amikor a magyarellenesség már közel járt a magyarellenes politikához… A koalíciónak sajnos nem volt közös eszmei alapozása s ereje, II. kötet 219a hatalom birtoklása tartotta egybe. Így nem maradt más, mint az alku, alkudozás témáról témára, helyzetről helyzetre.
Ilyen volt az egész négy év.
A választási idő történéseinek részei voltak a szakítópróbák, amikor is a szlovákiai magyarság létkérdései kerültek napirendre (felsőoktatás, földtulajdon, közigazgatás stb.). Az MKP a koalícióból való kilépéssel fenyegetőzött, ami megbontotta volna a szövetség egyensúlyát.
Hiába fenték a kardot, kardcsörtetés lett csak belőle. S végül is hiába hátrált meg az MKP vezetése, nem adtak érte egy pipa bagót sem. Összeadva: az elmúlt négy év – nemzetiségi létünk nagy tételeit tekintve – a sikertelenség s a félsikerek ideje volt. A kényszerű megalkuvások sora.
Ami mindezek ellenére fontos tény, hogy az MKP támogatottságára ez a komor „eredmény” lényegileg nem hatott ki.
Az MKP azon a kegyetlen ranglistán őrzi és tartja helyét. Ami azt jelzi, hogy a magyar és kisrészt a szlovák választók körében a magyar politizálásnak vannak pozitív visszhangjai.
Mi teszi ezt? Az MKP iránytűje egyértelműen Európa felé áll; a párt fokozódó nyugati elismertsége; a társadalmi demokratizálódás folyamatában megbízható partner. Furcsa képlet. Az MKP a becsapottság ellenére sem vált hitszegővé.
S a magunk nemzetiségi területein?
Az MKP politizálása a nemzetiségi érdekvédelem irányába bontakozik és erősödik. A politikai általánosság helyett és mellett a tárgyiasuló tematikai politizálás kerül előtérbe.
Választások előtt állunk. A választási közeg alapjában azonos az előbbivel. Helyzetünk továbbra is függvényállapot; szembe kell néznünk az erőfölénnyel; a szlovák közélet továbbra is magyarellenes hangolású…
Reméljük, hogy a szlovák politika térképéről lekopnak a jobb- és baloldali szélsőséges pártok.
Az erőfölény és az erkölcsi, történelmi igazság néz egymással szembe.
S mi az, ami változott?
Tapasztaltabbak vagyunk, mint négy éve. Ma már az MKP-nak a hatalom ajtaja előtt ácsorogva nem kell bebocsátásra várnia, magatartása okán egyenrangú jogossága van a törvényhoII. kötet 220zásba és a végrehajtó testületekbe vezető úthoz. Ez az erkölcsi többlet a szlovákiai magyarság érdeme.
Oda kell ügyelni a magyarországi eseményekre. A két részre váló magyar társadalom réme fenyeget. A határon kívül egyesítő erőre van szükségünk. Egységre, amely belső egyenjogúságot jelent. A többségi fölénnyel szemben minden megosztottság gyengít. A vajdasági magyarság megosztottsága s az RMDSZ-ben kialakuló törésvonalak elrettentőek.
Úgy érzem, hogy a szlovákiai magyar politizálás elért oda, hogy más létfeltételeket teremtsen. Toldozás-foldozás helyett az önállóság, önrendelkezés, a nemzetiségi érdekvédelem feltételeit. Törvény által biztosított nemzetiségi – regionális – költségvetést; törvény biztosítsa a magyar közösség: az oktatás, a kultúra, az információs rendszer számarányos költségvetési támogatását.
S magatartásunk önmagunkkal szemben?
Úgy érzem, hogy a szlovákiai magyar élet teljes megjelenítésére a politika önmagában nem elég. Szerintem új, integráló intézményrendszer szükségeltetik. Programmá integrálni a nemzetiségi lét meghatározó tételeit; a megélhetés, az oktatás, a kultúra, a népesedés, az információs rendszer érdekeit.
A politikai ellentét pártokban gondolkodik. A kultúra az egymásmellettiségben. A kultúra integráló erő. A szlovákiai magyar kultúra erőteljes támogatását s megjelenítését érzem a közeljövő nagy feladatának.
A szlovákiai magyar politikai megnyilvánulás egypártrendszerű. Ezért létkérdés a szervezet belső demokratizmusa. A párt tevékenységének és vezetőjének sugároznia kell a demokratizmust. Reagálnia kell a napok eseményeire. Be kell épülnie a napi gondok hajszálereibe. Tudni kell a kisközösségek lelki mechanizmusát. Kisebbségi párt nem épülhet egyszemélyi tekintélyelvre. Nem elég a kinyilatkoztatás. A kisebbségi politikus hozzáférhető kell, hogy legyen. Nem elég felülről, a parlament és a kormány ablakából nézni a politika s a cselekvés terepeit. A kisebbségi politikus napi ember. Mindenki embere kell, hogy legyen… Nem szabad megengednünk, hogy hivatalnokszellem rágja be magát közénk… A párt elnöke segélykérő levélre ne megkésve s flegmán, elutasítóan válaszoljon, hanem segítsen vagy keresse a segítő megoldást. Azért is van ott. Fontos kell II. kötet 221hogy legyen mindenki levele, mindenki hívása. A szlovákiai magyar politizálás tárgya a szlovákiai magyar ember.
E napok legfontosabb szereplője a választó. S ha a választó megérzi a felkínált jövőt, az igaz, a reális jövőt, a bizalmat, s ha részévé válik a történéseknek, a szlovákiai magyar közösség előre és fölfelé mozdul.
Csábítanak a nagy szavak. Valószínű, hogy a 2002-es szlovákiai parlamenti választások magyarságunk életében ünneppé rangosodnak. Remélem, reméljük, hogy a jog, a politikai igazságtevés nagy asztalához ülhetünk.
Választási eredményeiért tiszteletet érdemel a szlovákiai magyarság. Tiszteletet azért, mert nyolc évtized asszimilációs politikájának terhe alatt is megőrizte életerejét. A megmaradás hitét. S képes volt bizalmat szavazni, biztatást s reményt sugallni szavazatai útján. Úgy érzem, hogy Trianon óta ilyen esélyünk még nem volt.
A közelmúlt napjaiban számosan fogalmaztak úgy, hogy az idei választásoknak Szlovákiában nincs különösebb tétje. Nem ez történt. A határozatlannak s erőtlennek hitt szlovák társadalom bizonyította, hogy érzi az idő mozgásirányát és kihívását. A választók elmellőzték a harckocsizó őrmestert, Ján Slotát, a gyűlölködés nagyasszonyát, Malíkovát. Évtizedek óta bokázó pártjával együtt süllyedt el (DBP) a magyar és a nevesítetlen földek állami „kincstárnoka”, Koncoš. S nem futott be Gašparovič Mečiarról leszakadt pártja. S árnyékba került Mečiar és Fico pártja, nem hozták elvárt, beharangozott teljesítményüket.
Nagymosás? Nagytakarítás? Kényszerleszerelések? Átrendeződések? Mindez együtt. Elüszkösödött, idejétmúlt politikai s emberi magatartások porba hullása. Ideje volt.
Mi lesz tovább? Új felállás. Az elmúlt négy évben a magyar politizálás felértékelődött. A választások eredménye jelzi, az MKP meghatározó tényezőjévé válhat a szlovákiai politizálásnak.
Az elmúlt négy évet említve szinte már refrénként ismételgetik: a magyarok megbízható, stabil erő. Viszont kiábrándító nyilatkozatok bizonyítják, hogy nagy felelősségű emberek miként álltak el ígéreteiktől.
Hitszegések sora, mint a kiskorúakkal teszik. Igen, az erkölcsi s egyben politikai megcsalatások. Igen, a többség javára bilII. kötet 223lenő erkölcsi aránytalanságok és igazságtalanságok. Fábry Zoltán életműve számos példával bizonyítja ezt (Ember az embertelenségben). Sokak meggyőződése, hogy az elmúlt négy év keserű történéseit nem ismételhetjük meg. Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk.
Nyilván a politikai közeljövő sem lesz aszfaltozott országút. A szlovákiai magyarság megoldásra váró gondjai nem operett-szövegűek. Súlyos tehertételek. Nyilván lesznek konfliktusos helyzetek. Nagy kihívással nézünk szembe… nagyrészt tőlünk is függ, milyen lesz, milyen lehet erősödő magyar jelenléttel Szlovákia közeljövője.
Jól emlékezhetünk Rudolf Schuster köztársasági elnökké választására. Szlovákia magyarsága azzal a reménnyel voksolt rá, hogy a mi elnökünk is lesz. Csalódtunk. A 98-as parlamenti választásokon a magyar szavazók a politikai váltás, a demokráciát alakító tényezővé emelték a Magyar Koalíció Pártját. Remény volt ez is. A „politikai béke” mindaddig tartott, amíg a szlovákiai magyarság múltját, jelenét, jövőjét érintő ügyek – földtulajdon, közigazgatás, oktatás…, tudjuk – az asztalra nem kerültek. S ezzel elkezdődött a politikai kötélhúzás, a húzd meg, ereszd meg egyenlőtlen küzdelme… S hiába volt a kapudöngetés, be kellett látnunk, hogy egyetlen önvédelmi eszközünk van, leszállni a szekérről, kilépni a kormányból. Többször is megfeszült a húr, s jöttek a békítgetők, hogy veszélyben a demokrácia. Hajlamosak voltunk elhinni, hogy a balosok és a szlovák nacionalisták a bonyodalom okai. S mindig mi hátráltunk meg, minden esetben a mi érdekünk sérült, mi lettünk a békesség áldozatai. S tökmaggal a zsebünkben távoztunk a porondról.
S most ismét itt vagyunk a győzelmes választás után, második politikai erőként, szembesülve a demokratikus párt, a kormány demokratikus miniszterelnökével. „Új téma” ismét magyarságlétünk, megvalljuk magyarságunkat, megvalljuk önmagunkhoz való jogunkat. S kapunk róla igazolást, s kaphatunk megszégyenítően szerény-keserű „kedvezményeket” a magyar állam részéről.
A miniszterelnök úr ezzel szemben védi a szlovák állam jogrendjét, szuverenitását… S hogy ez beavatkozás? De meg kell kérdeznem, hogy a miniszterelnök úr ezzel együtt miért nem védi az itt élő magyarokat is? Hisz mi is az állam vagyunk. Hisz mi is a szuverenitás részei vagyunk. Bennünket hogyan véd? A miniszterelnök úr tájékozottsága lefedi-e a teljes szlovákiai magyar valóságot? Kételkedem.
Tudott dolog, hogy az ország magyarlakta vidékein riasztó nagy a munkanélküliség, hogy az országos átlag alatt van az isII. kötet 225kolázottság szintje, hogy nagyszámú a csak alapiskolát végzett magyarok száma, ami duzzasztja a munkanélküliséget. Vagy a déli részeken legalacsonyabb az átlagbér. Hogy a főiskolát végzett magyar hallgatók részaránya 50 százalékkal kevesebb a szlovákokénál. Hogy tíz év alatt elfogyott 50 ezer magyar. Hová lettek…? Hogy a magyar iskola választása, az iskolahálózat okán, több fizikai és anyagi ráfordítást kíván. Hogy a nemzetiségi iskoláztatás több pénzbe kerül, sorolhatnám a terhek, a károsító tényezők listáját.
A magyarországi kedvezmény alig több mint háromezer koronával támogatja a magyar iskolába járó gyerekeket. Mintegy pótolni kívánja a nemzetiségi oktatás hiányait. Alapjában, ha már ez az összeg nem is oktatási, hanem a gyermek s a szülő szociális támogatása… A szlovák állam miért nem vezet be nemzetiségi, művelődési pótlékot?
Miniszterelnök úr, Szlovákiából kérelmek özöne árad magyarországi alapítványok felé. A kultúrára, a művelődésre kérünk megtartásunkhoz szükséges támogatást. Megmaradásunk érdekében kéregetünk. Miniszterelnök úr, a szlovák állam miért nem lát el bennünket itt végzett munkánk arányában megfelelő támogatással? Lekopott a nemzetiségi oktatásügy, elszegényedett a szlovákiai magyar kultúra… Itt kellene kezdeni a kedvezménytörvényről alkotott ellenvélemény első mondatait, mert az fáj, ami nincs.
S magunknak ez a helyzet is sokszorosan bizonyítja: a toldozás-foldozás helyett az önállóság, az önrendelkezés, az egyértelmű nemzetiségi érdekvédelem feltételeit kell megteremtenünk. Törvény által biztosított nemzetiségi-regionális költségvetést, az oktatás, a kultúra, az információs rendszer arányos költségvetését.
S különben is erősen érződik, hogy a szlovák politika nagy ablakaiba is fúj az európai szél.
Vannak erőteljes politikai képviseleteink, ennek ellenére állandóan esélyhátrányban vagyunk. Az életet meghatározó területeken a szlovákiai magyarság megkövesült esélyhátrányban van.
Megy a politika szekere és gyalogolunk mellette, pedig helyzetünk és érdemeink okán a szekérdeszkán a helyünk. Érdekes s egyben felháborító állapot, hogy tapasztalataink egyenrangúak a mai szlovák politikával, erkölcsi arculatunk azonban tisztább vonású, mint a szlovák politikai elité. A politikai malomban őrölt lisztből sajnos nekünk mégis legfeljebb egy maréknyi jut. Pedig hát a hengereket a mi erőnk is hajtja. A kisebbségi magyar gondok megoldása nem azonos a múló idővel. A szlovákiai magyar nemzeti közösség gondjai nem tegnapiak. Nem esztendősek. Nem választási ciklusokról szólnak – évtizedesek!
Létkérdéseink megoldását legtöbbször a jövőbe utalják és utaljuk. Más szóval, szlovák koalíciós társaink, magas tisztségeket viselő szlovák uraink a halasztgatások nagymesterei.
1968-ban, amikor Gustáv Husákkal a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről szóló alkotmánytörvényért viaskodtunk Prágában, valahányszor dönteni kellett a javunkra, s valahányszor kényes ponthoz érve dönteni kellett, a válasz az volt, majd otthon, Szlovákiában elintézzük, majd otthon… Így sepertük lépésről lépésre a jövő gödrébe a magyar autonómia nagy lehetőségeit.
A rendszerváltás után, amikor a parlament az első nyelvtörvénytervezetét tárgyalta, s ennek okán fellobbant a szlovák nacionalizmus, amikor több tízezres tömeg fonta körül a törvényhozás épületét, František Mikloško, a szlovák parlament akkori elnöke azzal rémisztette és puhította a magyar képviselőket, hogy a biztonsági szolgálat jelentése szerint a magyar hadsereg Szlovákia határaira vonult. S hogy szavazzuk meg ezt a nyakunkra font kötelet. S ha majd csitul a szlovákok dühe, megoldjuk a magyar nyelv használatának kérdését is. Ez is a jövő gödre volt. Az ígéretek temetője. Tudjuk, az első nyelvtörvényt követte a második, meg a majd holnap. Mennyi ilyen ígéretet éltünk meg!
II. kötet 227Hasonló helyzetek tanúi lehettünk az elmúlt választási időszakban is. A földkérdés, a közigazgatás átszervezése, az alkotmánymódosítás stb. Jól emlékszünk, hányszor volt kritikus helyzetben a koalíció. Talpon maradásáért mindig mi fizettünk. A nem teljesített ígéretekért erkölcsi magatartásunkkal fizettünk. A politikai honlap köddé vált ígéretek, ócska szemfényvesztések sora. S mit is kaptunk?
Kedvezőnek mondhatók a szlovák politika közelmúlt történései: Szlovákiát meghívták a NATO-ba, valamint az Európai Unióba, beindult az egészségügy reformja, jót ígér a nyugdíjreform, meggyengült Mečiar – azaz a demagógia erőszak-pozíciója – program lett az állam takarékoskodási igyekezete.
Ígéretes szándékok, időszerű célkitűzések. Érdekes s egyben megdöbbentő, hogy a koalíciós szerződés magyar vonatkozásai nem tűnnek elő. Egyedüli jó hír, hogy a kormány elé kerül a magyar egyetem ügye. Ez önmagában nagy tétel. Nagy gondolat. Hisz tudjuk, egyetlen nagy gondolat sem valósul meg egyik napról a másikra. S tudjuk azt is, ha katedrálist kezdenek építeni, a támasztóállványok tövében megjelennek az egerek, s elkezdődik a rágcsálás. Tisztelettel emelnék süveget az egyetem bejárata előtt.
Úgy érzem, hogy nemzetiségi létünk állandósult gondjait mintha befújta volna a tavalyi hó. A második kormányzati nekifutástól azt vártuk s várjuk, hogy megjelennek az MKP regionális nemzetiségi (érdekvédelmi) politikájának programjai. Nagyon hasznos lenne tudni, hogy a Szlovákia egész lakosságát leterhelő szociális „programok” kimunkálásakor és megszavazásakor miként voksolnak a kormány magyar tagjai és a képviselők, vannak-e alternatív javaslataik, tekintettel a magyar lakosság különösen súlyos szociális helyzetére?
Ma már pontosan tudjuk – állandóan ismételve mondjuk és írjuk – a magyarlakta területek évtizedes tehertételeit: elmaradottságunkat a műveltségben, a munkanélküliséget, a beruházások hiányát, a hírközlés, a kultúra erkölcsöt és magatartást romboló elszegényedését. S az orvoslás? A kezelés? A változtató programok? A társadalmi és regionális érdekek megjelenítésénél pontosan kimutatható, hogyan érvényesül a nemzetállam eszmeisége! Tekintsük csak át a közelmúlt beruházásait vagy aII. kötet 228kár az autópályavitákat. Erős észérvek, meggyőző elvek ellenére a nagy út mégiscsak a hegyek felé veszi az irányát. Ez alkalommal is közelebb az ing, mint a kabát. Vannak erőteljes politikai képviseleteink, ennek ellenére állandóan esélyhátrányban vagyunk. Az életet meghatározó területeken a szlovákiai magyarság megkövesült esélyhátrányban van.
Hányszor elmondtuk és leírtuk már, hogy Trianon óta iskoláinkban csak súgva-dugva lehet tanítani a magyar történelmet. Kis dolognak tűnik? Nemzedékek nőttek, nőnek a múlt hamis, hazug, eltorzított tudatával…
A mai szlovákiai magyar valóság változtatások sorát sürgeti. Úgy érzem, újra kell értelmezni a szlovákiai magyar létet. Más közösségi formákat szükséges kialakítanunk, más létfeltételeket, más hatóerőket. Elemeznünk kell a magyarlakta területeken lejátszódó folyamatokat, újragondolni, hogyan tudunk ellenállni a népfogyatkozás, az asszimiláció, az elmenések folyamatának. Úgy érzem, hogy a közeljövőben a szociális és művelődési indíttatású távozások sokkal szélesebb területeket érintenek majd, mint ahogy azt a felületen látjuk. A szlovákiai magyar közösségek, a közösségi lét minősítésekor tudatosítanunk kell, hogy a morális ráhatás veszít erejéből.
A megélhetés, a művelődés új vonzásirányokat alakít Magyarország és a világ felé. Függvényállapot és függvényhelyzet minden területen. Nemzetiségi területeken közéleti szereplő a politika. Meghatározó erő, partner. Képviseletet teremtő erő. Ám egyre inkább az tűnik elő, hogy a politika ereje önmagában nem elég. Szerintem új, integráló rendszer szükségeltetik. Programmá integrálni a nemzetiségi lét meghatározó, megtartó területeit; a megélhetés, az oktatás, a kultúra, a népesedés s az információs rendszer érdekeit.
A kultúra közösséget, személyiséget formáló s teremtő erő, az emberi, nemzeti önkifejezés eszköze, amit nem lehet helyettesíteni semmivel.
Más politikai létfeltételeket kell teremteni. Kvarda József, a kulturális minisztérium államtitkára a Szabad Újság február 12-i számában többek közt ezt nyilatkozta: „A kulturális tárca törvényalkotói programjában két magyar vonatkozású jogszabály kidolgozása is idei feladatként szerepel. Az egyik a kisebbII. kötet 229ségek jogállásáról, a másik a kisebbségek kultúrájának támogatásáról szóló törvény.” Hát igen, már az indulásakor is elkésett vonat, ha ehhez még csak most hegyezik a ceruzát. Egy évtizede időszerű ügy. Nehogy ez is az ígéret gödre maradjon. S egyáltalán, jó lenne tudni, mit kíván rögzíteni ez a két jogszabály?
Hogy milyen a mai gyakorlat? Az elmúlt évben 80 milliót osztott kisebbségi kultúra céljaira a kulturális minisztérium. Soknak hangzik, de a jogos igényekhez képest alamizsna. Az MKP illetékesei elaludták az ez évi költségvetés időszámítását. A magyar kultúrára járó összeg kimaradt, elfelejtődött. Aztán lett 50 millió azzal az ígérettel, hogy biztosan lesz annyi, mint tavaly. Kvarda államtitkár úr azt nyilatkozta: „A tárca saját költségvetéséből nem lesz rá képes”, mármint a hiányzó 30 millió előteremtésére.
Itt tartunk. S kezdődik a dühöngés, a kérelmek, a kérvények körbeforgása. Legfőbb ideje megtudnunk, hogy a kulturális minisztérium milyen arányban, milyen kulcs szerint ítéli oda a költségvetési támogatásokat. Mert hát a magyar adófizetők pénzét is osztják. Itt is függvényhelyzetek, függvényállapotok.
Tudnunk kell, hogy adófizetéseink arányában jogosan évenként milyen pénzösszeg illeti meg a szlovákiai magyar kultúrát. Toldozás-foldozás, húzd meg, ereszd meg, körbekérvényezés, körbekalapozás. A cári Oroszországra emlékeztető mechanizmusok. Ehelyett az önállóság. Az önrendelkezés, az egyértelmű nemzetiségi érdekvédelem feltételeit kell megteremtenünk. Törvény által biztosított, nemzetiségi-regionális költségvetésre van szükség; törvény biztosítsa a magyar nemzetiségi oktatás, kultúra, információs rendszerünk számarányos költségvetését.
A kulturális minisztérium évi költségvetése 4 milliárd korona. Mennyi is ennek a 10,8 százaléka?
A szlovákiai magyar politika kultúránkkal kapcsolatos kiemelkedő tette a Kassai Márai Színház szinte újraépítése (sajnos az a hír járja, hogy nincs pénz az intézmény működtetésére). A többi – a jogos szükséglethez képest – odalökött adomány, apró-cseprő forgács.
A FIDESZ választásvesztésének egyik nagy oka volt, hogy nem tudott élő párbeszédet, kapcsolatot teremteni a magyar értelmiséggel és a mélyen alultáplált magyar irodalommal. Sajnos, ez a mi esetünkben is kísért.
II. kötet 230A szlovákiai magyar kultúrát kis kultúraként tartják számon. Pedig rangos műveivel a nemzeti kultúrák szintjén alkot. Az irodalom, a képzőművészet, a színjátszás, a néprajzkutatás mind helyettesíthetetlen érték. Nem véletlen, hogy a Csemadokot egy író miniszter s Mečiar nagymester rombolták le. A szlovák nacionalizmus tudta s tudja a kultúra értékét. Tudta, hova kell irányozni a gyilkos ütést. A szlovákiai magyar kultúra anyagi támogatása a szlovák nacionalizmus mértékegysége szerint folyik ma is.
Meggyőződésem, hogy olyan rangú kultúrát, mint a szlovákiai magyar, olyan információszükséget, amit a szlovákiai magyar igényel, intézményesen kell támogatni. Mindezt nem lehet alkalmilag, ad hoc elintézni. Meggyőződésem, hogy létre kell hozni a szlovákiai magyar önkormányzatot és annak keretében a kultúra és információs rendszer önkormányzati tanácsát, kormányhatározattal vagy parlamenti törvénnyel. Ha nem lesz intézményes, megszabott számarányos költségvetése a kultúrának s tájékoztatási rendszerünknek, életünk ezen területei a perifériára szorulnak. (Ha hamarabb gondoltunk volna erre, ilyen irányban lehetett volna formálni a Csemadokot is. Talán még nem késő.)
Nem lehet szó nélkül hagyni a szlovákiai magyar információs rendszert. Ősrégi igazság: a politikához sajtó kell. Szerintem meglévő hírközlő fórumaink nem fedik az igényeket. Kérdések sorát kell megválaszolnunk, milyen a szlovákiai magyar sajtó, milyen hatással van közösségi létünkre? Milyen erejű hírközlő fórumaink ráhatása közéletünkre? Hogy minősíthetnénk politikusaink s az őket megválasztottak közötti viszonyt? A szlovákiai magyar sajtó mennyire képes közvéleményt alakítani?
A határon kívüli magyar sajtó szembe találja magát a többségi, más nyelvű sajtó nagy erejével. Ezzel szemben látszik a nemzetiségi sajtó szegénysége. Kialakul a másodrendűség, egy másfajta ranglista. S pusztít a többségi magazinok tengere, százezres példányszámokkal perzselnek. A mai közízlés a magazinokon nevelkedik és hízik… A szlovákiai magyar újságírás nem valami divatos szakma. Alultáplált és kevésbé becsült, még a legmódosabb Új Szó sincs elkényeztetve.
A szlovákiai magyar politika mit tett és tesz a sajtóért, a sajtónkért?… Szegénysége miatt kopik a szlovákiai magyar szó s írásbeli hírközlés felvevő közege.
II. kötet 231Háborog a mai szlovák politika. Az elfogadott programok, a koalíciós elkötelezettség emészti hitelét. Szinte minden téma, mire a közös asztalra kerül, visszaolvasást provokál. Lehallgatás, a korrupció vitáinak hevéből tisztító tűz perzsel-e, avagy hatalmi torzsalkodás? És a közelmúlt, a politika anyagi kapzsiságának elvarratlan tételei? Nyilvános vetkőztetés… Igen, a tisztségek, a helyzetek, a hatalom adta lehetőségekkel való visszaélés esetei szinte a vízcsapból folynak. A parlament korrupcióról szóló ülése a rejtett hatalmi kapzsiság jele? A koalíció szinte feljelenti önmagát… Ugyanakkor érezni a rend- és igazságtevő, igazságteremtő szándékot is. Úgy érzem, a magyar koalíció ezen a ponton áll. Ritka politikai helyzet – az MKP erkölcsi erővel s erkölcsi fölénnyel van jelen az erősödő zűrzavarban. Nincs élősködő visszaélés, nincs magyar tolvajlás, nincs magyar megvesztegetés. Szinte védjük a mundér (Szlovákia) becsületét. Ősi magyar szokás. Ám ebben a kuszaságban a szlovák nacionalizmus nyitott szemmel alszik. A magyar státustörvény okán a szlovák nacionalizmus verte s veri félre a harangot. A szlovák nacionalizmus csinált belőle európai ügyet. Az EU diadalkapuján a szlovák nacionalizmus izzadságcseppjei fénylenek. De itt már a magyar koalícióra is felelősség nehezedik. Ez a helyzet hasonlít arra a falusi futballmérkőzésre, amikor a bírót elkergetik, mert igazságosan fütyült.
Az MKP illetékesei miért tartják magukat távol a státustörvény vitáitól? Hol vannak a magyar politizálás ígért programjai? A szlovák politika táncparkettjén a vádlottak padjára valók is bokáznak. El kell ettől különülnünk. Jó érzést váltanak ki a szlovákiai magyar politikusok televízióban látható nyílt vitái. Érződik az igazságot kereső, igazságtevő magabiztosságunk. Ugyanakkor felmerül a kérdés – mindebből hol van politikai hasznunk? Ne engedjük, nem engedhetjük, hogy a választás utáni nagy elkötelezettségek az ígéretek gödrébe kerüljenek. Haszonelvű politizálásra kényszerít helyzetünk. Nézzünk szembe mindennapi gondjainkkal, a felelősséget viselő és vállaló emberekkel. S ne csak a Bonbon-bál parkettjén fogjuk egymás kezét.
Sajnos, a nemzetiségi művelődés, a kultúra s a tájékoztatás szükségleteit – ha mindent egybevetek is – távolról sem fedi a szlovák állam költségvetése. A nemzetiségi lét önereje kevés önmagunk szellemi létének megtartásához. Ez a kormányzati felelőtlenség kényszeríti ki a Magyarországra irányuló kérelmek sokaságát. S a pályázatok, illetve a kéregetések végtelen sora…
Szlovákiából nézve a határon kívüli magyar sajtó a nemzetiségi politika periferikus tétele. Kevés kivételtől eltekintve napi küzdelmekkel folytatni a létet. Pedig a rólunk s nekünk szóló, igazmondó nemzeti hírközlésnek szerintem pótolhatatlan szerepe van. Az anyanyelv használata, az anyanyelvű hírközlés a politika és a közösségi lét első számú ütközőpontja. A szlovákiai magyar sajtó a legyengülés, az olvasó- és térvesztés folyamatát tanúsítja. A nemzetiségi politika történelmi könnyelműsége ez.
A határon kívüli nemzetiségi sajtó ma már szembe találja magát a többségi hírközlés túlerejével. Ezzel összevetve kitűnik a nemzetiségi sajtó szegénysége. S kialakul a másodrendűség, a hátrányos helyzetek sora. S a magazinok. A mai közízlés a magazinokon növekszik és hízik. Sokféle negatív hatás…
A Szabad Újság 10 éves fennállása a létküzdelem története. Rendszeres költségvetési támogatás helyett szépen hangzó ígéretek. Azaz, ugrás a semmibe. Ez a küzdelem magán viseli a magyar kultúra pusztításának (Mečiar és Hudec uralma) minden elképzelhető megpróbáltatását. Szívós munkával s hittel tudtuk megtartani az újságot. A legnehezebb helyzetekben is akadt egy szalmaszál, akadt megértő, aki átsegített a túlsó partra. Szükségét éreztük és érezzük e lapnak. Ez az újság is vélemény, egy tükör a szlovákiai magyar valóságról.
Kedvezőbb helyzetbe került a Szabad Újság. Ezért úgy döntöttünk, hogy megnöveljük a lap terjedelmét 16-ról 24 oldalra. Számos új rovatot indítunk. Szándékunk módosítani, szélesíteni a lap felvevő, a szlovákiai magyar léttel érintkező területeit.
Szükséges, de ma már kevés a politikai tisztséget viselők véII. kötet 233leménynyilvánítása. Civilt a pályára. Hallatni létünk egyszerű, tisztségek nélküli embereit. Láttatni, beszéltetni a szlovákiai magyar értelmiséget. Bővíteni a lap tematikai területeit. S rendszeresen kérdezni, elemezni, tárgyasítani, hol tart, hogyan nyilvánul meg a szlovákiai magyarság érdekvédelme. S miben is tudunk dönteni saját dolgainkat illetően? Gyakran úgy tűnik, mintha nagy lépésekkel haladnánk a felmentő magyarázatok útján. A ’98-as választások óta egyre erőteljesebben érezni, hogy többet adunk, mint kapunk. Jó viseletű adófizetői vagyunk a köztársaságnak. Illedelmesek. Engedelmesek. Mosolygósak. A szlovákiai magyar politizálás demokrácia természetű. Demokráciát építő. A baj, hogy helytállásainknak a rendszerváltás, de különösen ’98 óta nincs meg az érdemi visszaigazolása. A saját demokráciaházunk nem épül. A győztes politikai küzdelmek után üres tarisznyával kullogunk haza. Miért van ez így? Ez az egykapus játék törvényszerűen a magyar közösség belső feszültségeihez és konfliktusaihoz vezet. Szinte önmagunkkal fordulunk szembe, aminek csírái már érződnek.
A Szabad Újság az önkormányzatiság s a regionális politika útját kívánja járni.
– Első titkára voltál a Szlovák Írószövetség magyar tagozatának. Alapító főszerkesztője az Irodalmi Szemlének. 1969-ben alapítója voltál a Madách Kiadónak. A Földönfutók c. regényeddel elsőként adtad a világ tudtára a szlovákiai magyarság háború utáni megveretését.
A Prágai Tavasz idején, 1968-ban a Csemadok országos elnökévé választottak. Új programot fogalmaztatok, társadalmiasítottátok és szinte fórummá erősítettétek a szövetséget. G. Husák (1968) miniszterelnök-helyettes lett a prágai kormányban. Őt bízták meg a Csehszlovákia föderatív állammá alakításáról szóló alkotmánytörvény kimunkálásával. Úgy emlékszem, mint újdonsült Csemadok-elnököt hívott meg a magasságos kormánybizottságba. Ezzel kezdődött egy új illúzió: a szövetségi állammá való rendeződéssel párhuzamosan autonómiát követelni a szlovákiai magyarságnak. Jogászként társad lett dr. Szabó Rezső. A Csemadok lázban égett, mindenki tette, amit tudott. G. Husáknak nyilván bűntudata volt. Mintha kárpótolni akart volna: 1946–47-ben Rimaszombatban ő irányította a magyarok kitelepítését. Könyvbe illő történetsor. (Én ezt az Új Szóban éltem meg.) Nagy csaták után alkotmánytörvény született 1968. október 28-án a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiség jogállásáról. Kimunkálásában oroszlánrésze volt dr. Szabó Rezsőnek. E dokumentumot máig sem haladta meg a rendszerváltás utáni nemzetiségi politizálás. S közben – 1968 augusztusában lezajlott Csehszlovákia katonai lerohanása. Annak ellenére, hogy 1968 augusztusát féktelen magyarellenes hullám árasztotta el, nem szórtunk virágot a bevonuló magyar csapatok elé. A Csemadok s a szlovákiai magyarság szembeszállt az erőszakkal. Te voltál a szószóló. (Sajnos, a szlovákiai történetírás és közgondolkodás a szlovákiai magyarság 1968–69-ben tanúsított kollektív magatartását máig sem minősítette.)
II. kötet 2351969. január 1-től tárca nélküli miniszter lettél az első szlovák nemzeti kormányban. Tudjuk, a kormányalakítás hevületében G. Husák részéről nagylelkű ígéretek hangzottak el. Miniszterelnök-helyettesi posztra és több minisztérium élére lett volna jogos magyar jelölt. Persze mindezt addig köszörülgették, ameddig csak egyetlen árva szék maradt üresen, a tárca nélküli miniszteré. Emlékszem, már a kormány felállása után préseltétek helyükre a magyar miniszterhelyetteseket. Másodosztály a kormány vonatán. Nem kis harc után dr. Szabó Rezső elfoglalhatta a parlament alelnöki tisztét.
Mindezek ellenére nagy volt a nekifutás. Megalakult a kormány nemzetiségi titkársága, a kormány nemzetiségi tanácsa, amit az autonómia csúcsszervének szántatok. Ennek mintájára, közbenjárásodra kezdtek szerveződni a járások nemzetiségi tanácsai. Mindez közismert lett, hisz a sajtó minden lépésedet követte. Nagy részed volt a kassai magyar színház megalapításában. Ekkor nyitottatok utat a magyar érettségizettek Magyarországon folytatható egyetemi tanulmányai előtt. 1969-ben megalakult a Madách Könyvkiadó. Megjelenhetett számos könyv, amit addig visszatartottak. Elindult Fábry Zoltán életművének teljes kiadása. A Madách és a magyarországi kiadók között felélénkült a közös könyvkiadás. Nagyszerű munkatársaid voltak, Gyönyör József, Tolvaj Bertalan, Tóth Géza, Agócs Valéria. Érezni lehetett a nagy sietést… Dubčeket nagy rókaléptekkel Husák váltotta fel, s a hatalmas katonai túlerő jelenléténél befejezték a reformot. E személyi változással az akkori Európa legnagyobb reformmozgalmát katonai túlerővel taposták földbe. Tudjuk, elsőként téged váltottak le, zártak ki mindenből. Te voltál a főbűnös, a fekete bárány 1970 után. Aztán a megtorlás 20 esztendeje törvényen kívül. Ezalatt „legalább” írtál (Egy szál ingben, Hólepedő, Gondok könyve, Sodrásban). 1989-ben rehabilitáltak, s utána ismét szervezkedés. Más alapokon újraszervezni a Madách Kiadót, szinte elölről kellett kezdeni mindent. Hatalomtól független, önjáró intézménye lett a szlovákiai magyar kultúrának. Lapkiadás, Szabad Újság, Jó Gazda, Tücsök, Irodalmi Szemle, könyvkiadás, 8 könyvesbolt Szlovákia hosszán. S már egy évtizede itt taposod a pedált. Mindezt lesúlyozták, mielőtt Budapesten odaítélték neked A Magyar Köztársaság Érdemérmét?
II. kötet 236– Háború utáni alapozó nemzedék vagyunk. Két birodalmat, két ideológiát éltünk meg. Szinte a legelő széléről indulva alakítottunk írásbeliséget s intézmények sorát. Nagy kérdés, a mai fiatalok mit tesznek le az asztalra? A tapasztalat, minden belépő nemzedék igyekszik átlépni, lelépni elődeit. Most hogyan tovább? Van már jövőkép? Tudatos, vagy akár ösztönös? De előbb talán még a jelenről, a közös jelenünkről.
Elkopott, megkopott a paraszti, az egyházi kollektivizmus. Megélt életünk mechanizmusai alig alkalmazhatók. Az élet alapkérdésévé vált a megélhetés és az érvényesülés. „Élményünk” a reménnyel megélt rendszerváltás, jelen vagyunk ugyan a politikában, de Trianon átkaiból és beidegződéseiből alig vethettünk le valamit. A törvény előtt egyenlőek vagyunk, a valóságban saját életünk alakításának nem vagyunk urai. Sorsunk hatalmas hordalék; élethelyzeteink „megtermelték” az emberi érzés minden negatív változatát. „Élményeink” a megveretés, a gyűlölet, a bosszúállás, a kiábrándultság, a be nem tartott ígéretek halmaza, közéletünk függőségi állapota. A többségi akarat leszavaz – másodrendűek vagyunk.
A szlovákiai magyarság közössége átrendeződik. Máshová kerülnek életünk hangsúlyai. Jó termőföldjeinken megjelent a szegénység, a nincstelenség. A szlovákiai magyarság ma már szociális ügy is. „Élményünk” a népfogyatkozás. Az iskola, a pedagógia, az írásbeliség társadalmi becsülése érzékelhetően gyengül. Értelmiségi szekértáborok, érdekcsoportok alakulnak, amelyek nem szeretik egymást.
– Van-e kiút?
– A politika, számszerű helyzetünknél fogva, alkudozásra kényszerül, s tudjuk, az alkudozás mindennap magában hordja a helyzetvesztést, az esélyvesztést… Sajnos, társadalmi, politikai felelőseink sikertelenségeikért nem vállalják a felelősséget.
Magánéletünk szigetvilág. Ehhez jogunk van. Talán így tudunk emberül lenni, kis körökön belül. Talán magánéletünk érzései lehetnek önjárók, felszabadítók és megtartók.
Nagy kérdés és dilemma, hogy a rendszerváltás hullámveréseit miként viselik a határon túli magyar közösségek. Van-e, lesz-e saját törvényeinket megalkotó erőnk? Vagy csak hasonuII. kötet 237lunk, alkalmazkodunk… Legyen erőnk jogot formálni önmagunkhoz. Ebben látom jövőnket. Törvényes jog az önrendelkezéshez, közösségi önkormányzat.
2002-ben 98 könyv jelent meg magyar kiadó gondozásában. Fájó, én legalábbis úgy érzem, hogy kevés a magunkról szóló mű, mintha nem lenne tegnap, mintha távolodnánk a szlovákiai magyar valóságtól. (Még témát is tudunk importálni.) Az ír kultúra megrázó művekkel lép a világ elé. Jelenkori irodalmunknak – kevés kivételtől eltekintve – mintha környezete, közege irányába nem lenne hallása és látása. Nem értem, a megélt idő s a jelen nem elég provokáló? Nem elég ingerlő? Netán konfliktusszegény?
(SZG)
1958 májusa –
Ekkor jelent meg az Irodalmi Szemle első száma! Azóta közel fél évszázad fergeteges történelme rétegződött lelkünkbe, tudatunkba és idegeinkbe. A kolozsvári Korunk című havilap után a Kárpát-medence magyar irodalmának legöregebb lapja az Irodalmi Szemle. Az Irodalmi Szemle világrajötte évekig tartó keserves vajúdás eredménye. Ma már tudott dolog, hogy a Trianon után leszakított nemzetrészek területein a szó, az írásbeliség, a betű, az újságírás, az eszmélő irodalom jelentette a nyilvánosságot, a kapaszkodót, a fogódzót, a világ felé törő fórumokat.
A társadalmi élet széléről indult a magyarság Trianon utáni élete. Trianon után egyetlen folyóirat volt Erdélyben: az Erdélyi Szemle. 1919–25 között már 330 lap és folyóirat jelent meg… Kialakul az irodalmat, szellemi életet teremtő erő, programként fogalmazódik meg: az irodalmi transsylvanizmus – Erdély a népek hazája.
Erdélyhez hasonló a helyzet Csehszlovákiában is. Az ismeretlenségből rajzanak elő újságírók, szerkesztők, képzőművészek, lapok, szerkesztőségek; a Prágai Magyar Hírlap, a Magyar Újság, a Magyar Nap, a Kassai Munkás, Az Út. Irodalomteremtés, fórumok teremtése. Fábry Zoltán fogalmazza meg a magyar irodalom krédóját és eszmeiségét, a vox humanát. Itt is a humánum és az erkölcs a program. Fábry szigorú figyelő és számonkérő. A szlovákiai magyarság pozitív magatartásának viszonzását kéri számon. Erkölcsért erkölcsöt. Tisztaságért megbecsülést.
A 30-as évek elejére minden határon kívüli magyar területen kialakult az újságírás, az irodalom, a képzőművészet. A kultúra, a művészet válik fogódzóvá. Az önkifejezés, az önrealizálás, az önvédelem eszközévé. A kultúra és a nyelv válik a nemzeti érzés tudatosító, kristályosító erejévé. Szülőföld–kultúra, szülőföld–haza. A kultúra kristályosítja az erkölcsi magatartási formákat is.
II. kötet 239A 30-as években a határon túli magyarság életének meghatározó érzései a történelmi nosztalgia, Trianon igazságtalansága, a szociális igazságtalanság s a kultúra és a humánum eszménye.
A háború árnyéka kivetül Kelet-Közép-Európára. Németország a nemzetiségi kérdés rendezésének nagy kísértése. Történelmi igazságkeresés a nagyhatalmak pokoli malmaiban. A „Mindent vissza” jelszava próbálta megoldani a már húsz éve esedékes autonómiák kérdését.
Drámai helyzet, történelmi értékű jelenség; a fasizálódó utódállamok – Szlovákia, Horvátország, Románia, Szerbia árnyékában a magyar kisebbség területein az antifasizmus tétele és erkölcsi magatartása fogalmazódik meg. Az utódállamok asszimilációs törekvéseivel szemben humánus programok íródnak. Szlovákiában a vox humana, Erdélyben a néptestvériség. Megrendítő hitvallások, megrendítő illúziók ezek. Verseket szavaltunk az oroszlánbarlangban.
A második világháború után a párizsi békével újra beállt a trianoni helyzet. S ezzel együtt a határon túli magyarság programszerű pusztítása. Történelmi bosszúállások sora. S e viharban ismét a humánum fegyverét vesszük elő. Ezt tartjuk magunk elé és magunk fölé. Sokáig naivan hittük, hogy versek, drámák, prózaírás segítségével meg lehet győzni a hatalmat. Évtizedeken át kísérő illúzió. Fábry Zoltán hiába kiáltja világgá „A vádlott megszólal” című művében az ordító igazságtalanságot. Némaság a válasz. Fájdalmas, hogy a második világháború utáni időszak megcáfolt minden illúziót s minden humánus programot.
A magam nemzedéke a háború után ezzel a történelmi háttérrel indul útjára. S amikor elfáradt a vész, s kiderült az ég, nem a visszaütés bosszúja munkál bennünk, hanem a csírázó életöröm. A magam nemzedéke a felnőttkor határán a holnapot érezte. Királyhelmecen, a Felső-Bodrogközben társaimmal együtt részt vettem a Csemadok, az ifjúsági szervezetek alapításában, tánckart, színjátszó csoportot, énekkart szerveztem, s táncoltam, szerepeltem, énekeltem. Nem visszafelé, hanem előre menekültünk. Jelentettük, hogy élünk. Csak azért is élünk, a végtelen pusztítás ellenére is élünk. Eszmélünk, aminek életmentő és életteremtő értéke van. Megvetni lábunkat akár talpalatnyi földön is. Megkapaszkodni. A bosszúállás hisztériája felszántotta előző II. kötet 240útjainkat, az eszmélés visszatérített a nyelvhez, a szülőföldhöz, a folytatáshoz, az élet elemi értékeihez, a cselekvéshez. A jelenhez, a holnaphoz. Mindennek nem volt céltudatos eszmeisége, de volt élniakarásunk. Az élniakarás az ősember ösztöne, talán a legősibb „ideológia”, amely legyőzött minden gonosz birodalmat.
Szűk odú-ablakokból hunyorogtunk. Az otthon melege biztonság volt számunkra, mégis a világ mozdulásait lestük. A családsorsok tapasztalata marasztalt. Fészekből az idegenbe cseppenni? Tanácstalan, kapkodó búcsúszavakat hagytunk magunk mögött. Határokon keresztül Magyarországra, iskolákba szöktünk, városokba menekültünk, az akkori más világba, mosolyogva, vakon. Visszajövünk, ezzel búcsúztunk, de nem tudtuk, hogy az útra bocsátó szegénység elveszti számunkra visszafogadó melegét…
Az 50-es évek elején sokan kerültünk Pozsonyba pedagógiai főiskolákba, egyetemekre, szerkesztői munkahelyekre. Hajnali harangszó – asztalra raktuk batyuinkat… Dénes György, Gyurcsó István, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Mács József, Duba Gyula, Szőke József, Tóth Elemér, Csanda Sándor, Török Elemér, Turczel Lajos – Tőzsér Árpád, Cselényi László később álltak a sorba.
Apró honfoglaló lépésekkel befészkeltük magunkat a Szlovák Írószövetségbe. Előbb csak annyit kértünk, hogy időnként tarthassunk tanácskozásokat. A Csehszlovák Írók Szlovákiai Szövetsége akkori vezetőinek jelentős hányada valamilyen beosztásban részese volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Vladimír Mináč, Andrej Plávka, Ján Žár, Karol Rosenbaum, Peter Karvaš, Vojtech Michálik, Ladislav Mňačko. Ezek akkor keményen magyaroztak és zsidóztak is, de olykor volt bennük valamilyen leereszkedő gesztus, mint amikor a magasabb polcon lévő már elfárad a gyengébb sokszoros megalázásában. A nemzeti felkelőknek az 50-es évektől 1968-ig istenszavuk volt. Ebben az időben jelent meg Vladimír Mináč Parázsfúvás című könyve, amely a magyarságot a szlovákok ezeréves elnyomójává alacsonyította. „A magyar királyok nem a mi királyaink… Amit kivívtunk, azt mind a magyarok ellenében értük el.” Ezekből a tételekből II. kötet 241nemzetpolitikai ideológia lett. Amikor hallgattuk e tételek fáradhatatlan ismétléseit, legyőzöttként néztük a földet. Akármit mondtunk, legyintettek és megmosolyogtak.
1954-ben a Szlovák Írószövetség mellett (később részeként) megalakítottuk a Magyar Íróközösséget. Ettől kezdődően egy gondolatnak éltünk; fórumra, lapra, nyilvánosságra van szükségünk, anélkül befogadottak, másodrendűek vagyunk. Az első titkára lettem ennek a szüleménynek. Megjelenésünk az 50-es évek elején és betoppanásunk az irodalom nagyszobájába nem volt mentes a birodalmi ideológia, a Csehszlovák Kommunista Párt osztályharcos propagandájától. Magyarságunk meghurcolása után jobb jövőt vártunk, a bennünk tüzelő ösztönös plebejusi düh, az igazságtevés éhsége egy időre megfertőzött – a jobb és más jövő ígéreteivel. Ez verte induló költészetünk, publicisztikánk arcára a személyi kultusz és a sematizmus szeplőit. Fábry Zoltán határozott kiállása „kevesebb verset, több költészetet” józanító erőként hatott… Ma már kínosan megmosolyogtató, hogy az osztályharcot – önvédelmi gyávaságból a kispolgáriassággal azonosítottuk és színeztük ellenféllé. A hatalmi és az osztályharc őrülete viharos égbolt volt felettünk.
Az 50-es évek cionista pere – Slánskỳ és társai tragédiája, amelynek szele a megmaradt szlovákiai magyar zsidókat is megperzselte. Nem sokkal ezután a „szlovák burzsoá nacionalisták” Moszkvában kiagyalt pere, (Husák és társai) sajnos már beleszántott a szlovákiai magyar létünkbe is. Új fogalom, amellyel már lehetett pecsételni és pecsételtek is, megjelentek a „szlovákiai magyar burzsoá nacionalisták”. Ez már fékezett, belemart igazságot kereső érzéseinkbe.
Ezután a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. és XXI. kongresszusa – a nagy leleplezések. Kételyek és megrendülések, illúzióvesztések. Hol az igazság? Mi az igazság?
Az 1956-os magyar forradalom külön nagy fejezete életünknek. Izgalommal követtük minden óráját. Tucatnyi cseh író érkezett Pozsonyba, hogy követhessék a magyarországi események alakulását. Az Írószövetség épületében szállásoltak el. Izzadt arcoknak, remegő tekinteteknek fordítottuk szünet nélkül a Kossuth Rádió adását.
Mindez nagy léptékben elmondott „adalékok, események”, II. kötet 242amelyek elfedték, leterhelték szlovákiai magyarságunk megélt drámáit. Milyen magatartás alakult, alakulhatott ki sorstörténelmünk embertpróbáló eseményeiből?
Aki ma lapot akar indítani – lapkiadási engedély és bejegyzés – napok kérdése. Ha van pénz. Az Irodalmi Szemle szülése több mint négy évig tartott. Előbb az Írószövetség nagyságait kellett meggyőznünk, s körkörösen bizonyítani irodalomra való érettségünket, és szülőföld-haza-honosságunkat, majd az ideológiai hatalom, a pártközpont korifeusaihoz férkőzni. Egy ilyen audienciára eljött velem Ladislav Mňačko, aki az Írószövetség és az internacionalizmus nevében egyértelműen pártfogolta kérésünket. „Megbeszélem az elvtársakkal”, engedett utunkra a párt főideológusa. Ezután megszámlálhatatlan beadvány, pályázat, tervezet, amelyekben bizonyítottuk irodalmi, hazafias, és internacionalista elkötelezettségünket. És amikor már fejünk fölé képzeltük a glóriát – új gödör. Nincs pénz. Ezzel háromszögűre görbült a kör. Ezután a pénzügyi elvtársakat jártuk körbe, nincs rá „költségvetés”. Nincs költségvetés, új refrén. Az Írószövetség s annak kiadója ezt már nem vállalta. Megállt a szekér. S minden kezdődött elölről. Három, négy, ötéves megalázó körhinta.
Ezt a reménytelen körberohangálást a Csemadok akkori elnöke, Lőrincz Gyula, és dr. Szabó Rezső, főtitkár oldották meg. A Csemadok 1958-as költségvetéséből elkülönítették az Irodalmi Szemle negyedéves lapként való megjelenéséhez a szükséges pénzt. Közel évtizedes késéssel a háború után így teremtődött meg az első irodalmi fórum, ez lett a szlovákiai magyar írásbeliség első tulajdona. Az Írószövetség magyar csoportja (tagozata) megbízásából alapító-főszerkesztővé neveztek.
Az első szám megjelenése ünnep volt. A maiak megmosolyogják e történetsort… A birodalom diktatúrájával, a pártállam ideológiájával, a brutális szlovák nacionalizmussal viaskodtunk. Ez volt az első nagy irodalmi mérkőzésünk létünkért, nyelvünkért – korjellemző história. Egy folyóirat tükréből, szőröstül-bőröstül le lehet olvasni az idő akkori járását.
De akárhonnan is nézem, kitörés volt az Irodalmi Szemle megjelenése. Kitörés a ködből, a semmiből; eszmélés, önmagunk számbavétele, felzárkózás, kibontakozás, sorakozó.
II. kötet 243Egymás mellett öreg és fiatal.
Nem volt értelmiségünk, az első köztársaság megmaradt személyiségeit két kezünkön megszámolhattuk. (Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, Dávid Teréz, Mayer Imre.) Mindent a legelején kellett kezdenünk. Fórumot kellett teremteni, alkalmat, nyilvánosságot biztosítani, a megmérettetés lehetőségét… Ugyanakkor adva volt az elmondás, kibeszélés kényszere, az Irodalmi Szemle indulásakor, mintha azt mondta volna valaki „Mindenki a fedélzetre”.
Fábry Zoltánt kértem fel főmunkatársnak.
1958 szeptemberében látott napvilágot az első szám.
Már az első szám jelezte, hogy szellemi erő van jelen, akarat, képesség, tehetség. Már az első számban kitűnik önmeghatározásunk ereje és képessége. És nyilvánvalóvá vált az is, hogy saját utat kívánunk járni. Az első szám tartalomjegyzéke már jelezte a lap tematikai tájolását; az eredeti irodalom, országjárás, kritika, színház, nyelvművelés, irodalom, műfordítás.
Mi, fiatalok voltunk a reményteljes irodalmi termőföld s Fábry Zoltán felettünk az égbolt. Szerencsés találkozás. Sajnos az örömből hamar üröm lett. Dénes Ferenc, az Új Szó akkori főszerkesztője, feljelentett a pártközpontban; pártellenességgel, revizionizmussal és nacionalizmussal vádolt. A bűn Fábry Zoltán előszava volt: „Ideje már bizony – felpanaszlás és biblikus öröm. Nagy dolgokról van szó, nagy elkésettségről: negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni. Kis dolog: egy folyóirat, melynek léte vagy nemléte negyven év nehézségeit tükrözi. Magának a lapnak ügye is évekig vajúdott: a nehézségek, az akadályok eleve elrendelt kényszerűségek még ma is. Egy folyóiratról van szó, mely itt valójában sohasem volt. Irodalom, az irodalom folyóirata nélkül: a legteljesebb lehetetlenség. Most először ölt valóságot a lehetőség és elindult valami, és máris felzenél az Ady-strófa asszociációs köszöntője és – rezignációja.
Hány indulást éltem meg eddig? Mennyi volt és milyen volt? Indultak, indultunk és megrekedtünk. Mennyi indulás, mennyi letörés! Végig egy lap sem bírta, 5-6 év a maximum. Indultunk és máris belénk fojtották a szót. Indultunk és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk. Indultunk és máris megtorpantunk: kinek, miII. kötet 244nek? Közöny mindig volt, és árgus, figyelő szemek is és lecsapó sorompók: tiltó végzések. Volt úgy, hogy a lap meg sem indulhatott, a kérvény ad acta vagy egyenesen papírkosárba került. Volt folyóirat, amely első és egyetlen számában az őszinteség cinizmusával haldoklóként köszöntötte a nyájas olvasót: „Morituri te salutant!”
Ha végiggondolom e negyven évet és végigfutom a lapcímeket – Vagyunk, Tűz, Új Szó, Minerva, Új Munka, Magyar Írás, Az Út, A Ma, Új Élet, Új Szemle, Tátra, Magyar Album, Fáklya, A Hét – meg kell látnom, hogy Szlovákiában magyar irodalmi folyóirat – e meghatározás tényleges értelmében – ez eddig még nem is volt. Ebből a tényből logikusan egy következtetés adódik: a szlovákiai magyar irodalom létének problematikus volta. Szlovákiai magyar irodalom: név, a fogalom máig is házilag kezelt eredmény és valóság csupán. Nincs szerepe, nincs kiútja, nincs visszhangja, nyugtája, igazoló pecsétje. A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sose tudta magát úgy megtartani, hogy látva lássák és mondva mondhassák… Közvetítőknek tudtuk magunkat: az emberiségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek. Senki nálunk őszintébben, vállaltabban, hitelesebb muszájból ezt nem csinálta. Csodának tudtuk magunkat, és a végén kisült, hogy csak csodabogarak voltunk. Akaratunk, tettünk maximális kilengésére minimális visszhang felelt, de sokszor csak botfülűség és némaság.
Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohse vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk – határon innen és határon túl egyformán – mostohagyerekek, kik sohse éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.”
Ideológiai tanács elé idéztek. Szigorú vádló arcokkal szemben, igazammal védekeztem; „Fábry Zoltán antifasiszta, európai antifasiszta, s megjárta Ilava börtönét” – nem tudtak, nem hallottak róla semmit… „mi internacionalisták vagyunk, ez az irány. Rosszul kezded elvtárs, az elhajlás, ez nacionalizmus. Megfedtek, leváltással ijesztgettek. „Fábry elvtársat világosítsd II. kötet 245fel tévedéseiről, ez a kötelességed”… Sokáig Damoklesz kardjaként függött a fejem felett a fenyegetés.
És ez a beavatkozás már az indulás első lépésénél törést jelentett. A párt magyar demagóg alakjai, különösen Dénes Ferenc, a magyar demagógia ellenében az Irodalmi Szemle indulásakor egy másféle gondolkodást jelzett. Valami elkezdődött, de ez már változást is követelt. Távolságtartást és elkülönülést egy megkövült maradi gondolkodással szemben.
1958-ban negyedéves megjelenéssel kezdtük a lapot, 1961-ben kéthavi, 1964-ben havilappá erősödött. S állandóan nőtt írásaink száma és ereje. A lap első évtizede végén (1967–1968-ban) 80-100-ra tehető a hazai és a külföldi munkatársak száma.
Az alábbiakban szeretném bemutatni, illetve bizonyítani, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztősége első és meghatározó évtizedében milyen módon és milyen hangsúlyokkal igyekezett kibontakoztatni a szlovákiai magyar írásbeliséget. Amint már az előzőekben is említettem a tartalmi és műfajtagolódás, az eredeti irodalom, az országjárás, a kritika, a disputa, a műfordítás, a nyelvművelés, színház… e tematikai területek közül különleges helyet szenteltünk a disputának, amelytől azt reméltük, hogy sietteti az irodalmi termés kibontakozását. Beszéljenek a tények:
1959/1 sz. disputa a szépprózánk kérdéséről
1959/2 sz. disputa a költészet valóságáról
1960/1 sz. vita a csehszlovákiai magyar színjátszás helyzetéről
1960/4 sz. vita a műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
1961/1 sz. disputa kritika és élet
1961/6 sz. vita előtérben a publicisztika
1962/5 sz. irodalmi viták a Csehszlovák Írókongresszus előtt
1963/3 sz. disputa a szlovákiai irodalom harcban az igazságért
1963/4 sz. több szabadság, több felelősség
1963/6 sz. vita az irodalmi nevelésről
1964/2 sz. vita a realizmus problémáiról
1964/5 sz. vélemény Fábry Zoltán: Antisematizmus című esszéje
1964/10 sz. vita az értelmiségről
1965/2 sz. vita a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetéről
II. kötet 2461965/5 sz. vita, revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1948–49-es forradalomról
1965/10 sz. vita a prózánk helyzetéről
1966/1 sz. ankét a nemzetiségi irodalmak helyzetéről
1966/2 sz. disputa Egy nemzet él itt című (Mináč) tanulmányról
1966/6 sz. vita az értelmiségi pályák iránti érdeklődésről
1966/8 sz. disputa, komplex irodalmi történetet a kisebbségeknek
1966/9 sz. valóságnak megfelelő társadalmi képet
1967/2 sz. vita prózánk helyzetéről
1967/4 sz. disputa az avantgard utókora
1967/7 sz. Fábry szám 70 éves Fábry Zoltán, megszólal a magyar irodalom számos érdemes képviselője: Balog Edgár, Fodor András, Komlós Aladár, Tamás Mihály, Duba Gyula, Tamás Mihály, Bori Imre és még sokan mások.
1968/3 sz. Janics Kálmán: A történetíró dilemmája
1968/4 sz. a szlovákiai írószövetség magyar szekciója vezetőségének álláspontja
1968/4–5 sz. a magyar értelmiség helyzete Csehszlovákiában
1968/5 sz. vélemény Vaculik: A Hatalomról
1968/5 sz. Janics Kálmán: Két történelmi tanulmány
1968/6 sz. ankét a magyar irodalom jövőjéről Németh László
1968/7 sz. ankét a magyar irodalom jövőjéről Illyés Gyula
Az Irodalmi Szemle létrejötte s kibontakozása nagy közös munka volt. Az első évtized szerkesztői voltak: Tóth Tibor, Koncsol László, Monoszlóy Dezső, Tőzsér Árpád. Nyelvi szerkesztők: Jakab István, Pesthy Mária. A lap képzőművészeti és műszaki szerkesztője Csáder László volt. Az első tíz év lapszámaiban szereplő képzőművészek: Lőrincz Gyula és Bacskai Béla. Szerkesztőség nagylelkű, irodalmat szerető titkárnője Friedmann Sarolta.
Tisztelet mindnyájuknak!
Irodalmunknak, az Irodalmi Szemlének nem volt határon kívüli ismeretsége. A 60-as évek elején, közepén nyakamba vetII. kötet 247tem a világot, hogy ismeretséget, irodalmi barátokat, kapcsolatokat szerezzek.
Budapesten a Kortárs irodalmi havilap szerkesztősége: Simon István, Kovács Sándor, Czine Mihály, Szepessy Attila, Csoóri Sándor…
Szegeden a Tiszatáj,
Debrecenben az Alföld szerkesztősége: Görömbei András, Markó Béla…
Vajdaságban, Újvidéken a Híd szerkesztősége: Papp József, Ács Károly, Bori Imre
Romániában Bukarestben és Kolozsvárott a Korunk szerkesztősége Balogh Edgár…
Ajánlottam lapunkat és irodalmunkat Moszkvában, Leningrádban, Ungvárban. Leningrádban Igor Ivanovban kiváló ismerősre és fordítóra találtam.
Prágában az elhíresült Plameň szerkesztőségével alakítottunk beszélő-közlő jó viszonyt.
Lengyelországban – Katowicében a Poglondi nevű lap szerkesztőségével Witold Navrockyval sikerült hasznos ismeretséget kötni.
S ha lassan, ha nyögésekkel is egyre több jeles szlovák író is felkereste kéziratával a Szemlét. Olyanok is, akik keményen magyaroztak, de a magyar olvasóközönséget azért szívesen elfogadták.
Naivan meg sem fordult a fejemben, hogy ezeket az útjaimat figyelte az államrendőrség. 1970 után derült ki, amikor kiátkoztak a köz- és irodalmi életből, megkerestek az illetékes rendőrök s ajánlották – tekintettel arra, hogy „nemzetközi” összeköttetéseim vannak, legyek utazó irodalmi megbízott (nagykövet), mert szeretnék tudni, hogy kik az ország ellenségei az irodalmi frontokon. Különben rendőrségi követésem arcátlanul folyt a 80-as évek közepe végéig. Mikor már mehettem Pestre, irodalmi barátaimhoz, mire hazajöttem Sárkány Árpád, a Kiadó akkori igazgatója már tudott minden lépésemről.
Úgy érzem, a szlovákiai magyar írásbeliség háború utáni története nagyrészt egybeesik az Irodalmi Szemle tíz esztendejéII. kötet 248vel. Ez az újraéledés a feltámadás évtizede volt. Annak ellenére, hogy a cenzúra keményen jelen volt s az osztályharc „húzta a tiltó és elkülönítő falakat”, de tiltó piros lámpa a szerkesztőség bejáratánál nem világított.
Ösztönös, tapogatózó indulásunk programszerű lap- és könyvkiadássá rangosodott. Közel tíz évig tartott, míg a szórvány jelentkezésekből a szétszórt próbálkozásokból kultúrát és irodalmat teremtő folyamat lett. Tudatosult az is, hogy önmagunkat kell kifejezni, önmagunk múltját és jelenét.
Tudatosult az is, hogy nem az átvett, nem az alkalmazott, hanem a saját vélemény kell. Saját lábunkon járni, magunknak kell mértéket alkotni. Ekkor születtek magyarságunk háború utáni meghurcolásáról szóló első leleplező írások, könyvek. Eljutottunk az igazmondás belső kényszeréhez, és így kerültünk – ismét – szembe a hatalommal. Ez már nem a hajlongó jófiúk mosolya volt. Igazságkeresés, igazságtevés. Szélesebb körű megismerés, tapasztalat által magas fokú szellemi feszültség éledt bennünk.
Egyértelművé tettük, hogy természetes részei vagyunk az egységes egyetemes magyar irodalomnak. Erről szól az Irodalmi Szemle. 1968/6 és 1968/7 számaiban közölt ankét két nagy magyar írójának vallomása a magyar irodalom jövőjéről – Németh László és Illyés Gyula írása.
Az Irodalmi Szemle 1968-as számai egyértelművé tették azt is, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség a diktatúra ellen, a demokráciához vezető utat választotta. Az Irodalmi Szemle 1968-as számai bizonyságot adtak arról is, hogy részesei, teremtői voltunk a Prágai Tavasz kibontakozásának. Lelkünkkel, írásainkkal, magatartásunkkal, hagyományainkkal egy más jövő akarásának.
A gyönyörű emelkedést, ezt a táguló világot, a szlovákiai magyarság, az egyetemes magyar irodalom iránt tett fogadalmunkat akarták eltaposni bennünk a tankok.
Ezután húszéves megtorlás következett.
Tisztelt márciust ünneplő Gyülekezet!
A honfoglalás mellett és után a második legnagyobb ünnepünk az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulója. A honfoglalás az ország, az államteremtés eseménye. 1848 a magyarság szabadságháborúja. 1848 egyszerre fény és gyász, szabadságvágy, csaták, majd akasztófák és az utókor virágai.
Március 15-e egyetlen nap, mégis megrakja a forradalom tüzét. Petőfi Sándor Nemzeti dala és a 12 pont megfogalmazza a forradalom bibliáját. Március 15-e Petőfi napja. Ezen a napon Kossuth hajója már útban van Bécs felé. A forradalom második napja: Bécs, alku a birodalommal. Ez a nap Kossuth Lajosé.
Március tizenhetedikének délutánján Kossuth és Batthyány már Pozsonyban, a Zöld Fogadó erkélyéről beszél. A magyar szabadságharc első három földrajzi területe Pest, Bécs és Pozsony. A vértelen forradalom szelleme csapott át Pozsonyba.
A francia forradalom vihara a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával új korszakot nyitott Európában. Elsőként Magyarország fogott tüzet. Ez a fergeteg Pozsonyt is elérte. Itt ülésezett az Országgyűlés. E törvényhozásban egymásra halmozódtak a forradalom nagy kérdései, a függetlenségért vívott harc – szemben a Habsburg Birodalommal. Itt szavazták meg az úrbér, a jobbágyság eltörlését. Innen indult foszlásnak a feudalizmus. Pozsony ezekben az években európai történelmi magaslat lett.
1844-ben a pozsonyi országgyűlés elfogadta a magyar államnyelv bevezetéséről szóló törvényt. Sajnos, ez a törvényhozó testület – ekkor is, később is – elmulasztott egy nagy történelmi pillanatot: a császári udvar kisebbségeket csábító politikája ellenében nem alkotott törvényt a nemzetiségekről s a nemzetiségi nyelvhasználatról… A magyar társadalom belső erőviszonyai – a forradalom tüzében – ellentmondásosak és erőtlenek II. kötet 250voltak ahhoz, hogy teljes értékű forradalmi megoldások alakuljanak ki.
Fájó a történelmi mulasztás, hogy a magyar forradalom és szabadságharc nem tudta magához ölelni a nemzetiségieket.
Kínos, dermesztő történelmi párhuzam, hogy másfél évszázaddal később, az 1989-es rendszerváltás után, 20. századi környezetben a Szlovák Parlament nyelvtörvényt fogadott el az államnyelv megvédésére, és egyben lefokozta a magyar nemzetiség nyelvét, korlátozta nyelvhasználatát. Reméljük, hogy ez az elképesztő forgás a történelem süllyesztőjébe kerül. S várjuk, hogy az EU, amely a nyelvek egyenjogúságát hirdeti, új nyelvhasználati állapotot teremt.
Minden 1848-ra emlékező, emlékeztető ünnepség, ha csak kis lépésekkel is, de közelebb visz bennünket az igazsághoz, az igazmondáshoz. Tudatosítja helyzetünket. Akik ma itt vagyunk Petőfi Sándor szobormása előtt, keressük jelenkori önmagunkat vagy önmagunk hasonmásait. Az élet, a történelem emberi, erkölcsi többletét. Nemzetünknek vannak emlékeztető helyei, ahová el kell zarándokolni; Petőfi Sándor pozsonyi szobra a magyar Mekka is. Ahol Petőfit szólítják, ott a szabadsághoz szólnak.
Petőfi Sándor – eljöttünk hozzád. Ezen a napon szerte a világon százezrek állják körbe a Te szobormásodat. Pozsony, a te városod is.
Szoborszomszédok vagytok Martin Kukučín nagy szlovák íróval. Mostani történelmi beosztásotokban a jövőt nézitek. A halálod óta eltelt idő a magyarok sorozatos megsarcolása volt. Birodalmak terhe és átka nehezült ránk. A Habsburgok, a németek, az oroszok, és két vesztes háború. A második világháború feldarabolt, szétszórt bennünket. Trianon óta minden megtörtént velünk. A bűn, a bűnösség pecsétjét égették ránk. Elvették földjeinket, tulajdonunkat, nyelvünket, emlékezetünket. A történelem perifériájára sodródtunk. Te is ezt az utat jártad. Te is részese, áldozata lettél a vak bosszúnak.
Külön dráma a szobrok élete, a szobrok száműzetése. A forradalom fáklyája voltál, Petőfi Sándor. A Kárpát-medence vak nacionalizmusai nem tudták elviselni puszta szoborarcodat sem. Ezt a megalázó utat járta végig Kossuth rozsnyói szobra is. Ezt a kálváriát járja az aradi Szabadság-szobor is.
II. kötet 251Voltak és vannak emberek, akik illegalitásba, az élet szélére sodort szobraitokat védték, rejtették és megőrizték, mert életetek üzenete beleégett a lelkükbe. Szabadság s küzdelem a szabadságért. 1848 üzenete ez minden kisebbségben élő közösségnek is. S termettek emberek, akik az igazság nyomvonalán araszolva visszahoztak a történelem és az élet főtereire. Ez a szabadság győzelme. Minden március ez által az emlékbizottság megtisztelése is… E gyönyörű kertbe kívánkozna ama 13 áldozat névsora is, akiket 1848–49 januárja és júliusa között Pozsonyban végzett ki a hatalom bosszúja.
Reméljük, hogy ez a gyönyörű kert benépesül a történelem nagyjaival, s lehelni, sugározni fogja a szabadság minden embert megillető jogát.
Petőfi – Pozsony város szívében.
A szabadság mindent megelőz. A forradalom kavargásában Petőfi Sándor az egyetlen tudatos költő, aki ezt megérezte. Egyik versében így szól:
A kivívott szabadság kincs, nem állami vagyon, közösségünk személyi joga és tulajdona.
Ilyen a nyelv természete is. Azé, aki beszéli, aki védi, aki félti és őrzi.
Ilyen a történelem és az emlékezet természete is. A közösségi és az egyéni emlékezet nem állami, hanem saját tulajdon – pótolhatatlan, féltve őrzött kincs.
Egy évszázad meghamisított történelmét kívánjuk átírni. Hangoztatják, hogy a győztesek írják a történelmet. Megéltük ezt is, sokféle kiadásban. Ezt is, mint sok mindent, újra kell értelmeznünk – az önmagunk élete fölött rendelkező jogot is. Mondjuk ezt azért is, mert mai ünneplésünkkel és történelmi tanúvallomásunkkal egyszerre teremtjük a múltat, és formáljuk a jelent.
Történelmünk megíratlan események sora, sorstörténelem, az emlékezettörténelem százfelé ágazó szála. Mindezekből kell megírnunk történelmi nagykönyvünket.
Mi a szabadság mai mondanivalója? A szabadságot nem elég óhajtani, nem elég a szobrok előtt ünnepelni. A szabadságot teII. kötet 252remteni kell. Minden nemzedék, minden helyzet magának kell hogy kivívja szabadságát.
Az 1848-as forradalom katonaforradalom is. Arad a forradalom visszfénye. Innen belátni a nagy harc elmúlt pillanatait is. Nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a vesztőhely felé menet, az élet maradék idejében a hadvezérek remegő idegpályáin melyik dobpergés hallatszott. A győzelemé? Mi volt a jó utasítás? Mi a rossz parancs? Mi volt a jó felismerés? Mi volt a tehetetlen kényszer, mi volt a végzetes tévedés, és mi volt a zsenialitás? S hol van most a világ szeme? Miért és hogy lehet igazság a bitófa?
Igen, az aradi hajnal, az utolsó órák, az utolsó percek, amikor már biztos a halál, amikor már a hóhérok keze motoz a gallérokon. Amikor lecsap a zsarnok hatalom bosszúja. Százezer katona őrizte, hogy biztos legyen a halál. Egyenlőtlenné vált a küzdelem. Egyszeriben porszem emberekké lettek a hősök, akik a bitófák alatt álltak. A tábornokok nem tudhatták, hogy porszem voltuk csillagokká nő…
A szabadságharc egyik csodája a honvédsereg. Nem volt magyar vezérlésű haderő. 1848 szeptemberében 20-25 ezer katonája volt a kormánynak. December közepére már 80 ezer gyalogos, 8 ezer huszár, 3 ezer tüzér.
Micsoda katonai egyéniségeket nevelt a forradalom, az igazságos harc! 1849 januárjában elindul az osztrák támadás. Windischgrätz bevonul Budára, kezére kerül a Duna–Tisza köze, a Tiszántúl és Erdély nagy része. Ezzel egy időben még egy nagy felívelés, a tavaszi hadjárat: Szolnok, Hatvan, Isaszeg, Nagysalló, Pered, Komárom.
Mohács óta Magyarország először ízleli a győzelem érzését.
1849. május 19-én Miklós orosz cár hírül adja, hogy Magyarországra indítja seregeit. Az osztrák és az orosz haderő 360 ezer katonája vonul Magyarországra. Napóleon óta Európa nem látott ilyen sereget. Elsöprő túlerő.
Görgey május 20–21-re virradóra beveszi Buda várát. Ugyanezen a napon az ifjú Ferenc József császár Varsóban térdre ereszkedve kézcsókkal köszöni meg Miklós cár segítségét.
Roppant seregek jelezték a magyar szabadságharc erejét, a forradalom belerobbant az akkori Európa nagyhatalmainak biztonságérzetébe és nyugalmába. Az osztrák ármádia nem bírt II. kötet 253a honvédsereggel… A magyar szabadságharc és forradalom valójában Európa nagyhatalmaival vívta függetlenségi harcát. Magyarország 1848–49-ben az európai reakcióval háborúzott. Két birodalom, két birodalmi erőfölény és magabiztosság nézte távolról az aradi drámát.
Áprilisban, a debreceni nagytemplomban Kossuth bejelenti a Habsburgok trónfosztását. Július 28-án a győri csatavesztés után a minisztertanács Szeged és Arad környékére rendelte az összpontosítható erőket. Elkezdődik a versenyfutás a többszörös túlerővel. Versenyfutás az életért. Bomlani kezd a déli magyar sereg, menekülő, éhes katonák ezrei. A kormány augusztus 6-án kétségbeesetten az orosz cárnak kínálja fel a magyar koronát. Sikertelen kísérlet. Hiába vár a kormány Franciaország és Anglia közbenjárására. Ekkor már csak alkudozni lehet és menekülni. Bem leesett a lováról, és harcképtelenné vált. Mindez megtöri Kossuthot és lemond. Görgeynek adja át a hatalmat és menekül. Menekül Bem, Perczell, Mészáros, Dembinszky. Ez is gyorsítja a bomlást.
Az augusztus 11-i aradi haditanácson jelen vannak a tábornokok is. Görgey helyzetértékelése után azt kérdi: „Megnyerhetjük-e fegyveres kézzel e csatát? Azt mondom, nem.” A haditanács döntése alapján a kisebbik rosszat választva az oroszok előtt teszi le a fegyvert. A közeledő túlerővel szemben már nem segít a hazafiság.
A vértanúk halála másfél század múltán is a leghitelesebb pecsétje a forradalomnak. Menekülhettek volna, egyikük sem tette. Becsülettel vállalták a bitófák árnyékában is az áldozatot. – „Életet a szabadságért.” – Ma ez talán már fellengzősen, romantikusan hangzik. De igaz! Aradon ez történt, halál a hazáért, élet a hazáért. Ennél többet nem lehet adni. Petőfi életáldozata, a tábornokok vértanúsága, s akiket velük együtt vagy utánuk öltek meg – a legmagasabb emlékművet érdemlik. És a legbensőbb helyet a lelkünkben. A hittel és emberséggel vállalt szabadságharc hősei és az aradi vértanúk emlékművei előtt őszintén és mélyen meghajolhat a nemzet egésze, a világ magyarsága, éljen bárhol a földkerekségen. És megvallhatjuk, mondhatjuk tovább magyar létünk állandóan újratermelődő örök értékét, szabadságszeretetünket.
A magyar Golgotán csak az igazat lehet mondani.
Tisztelet az igazságot kereső, az igazat cselekvő, az igazat hirdető embereknek!
II. kötet 254– Magyar íróként, a kisebbségi és a XX. századi lét nagy és kis történelmi gondjainak enciklopédistájaként vette át a legmagasabb szlovák állami kitüntetést. Mit jelképez ez egy magyar ember számára, és mit jelent egy szlovákiai értelmiségi számára Pribina herceg alakja, a díj névadója?
– Fordul a világ. Nagy erőfeszítések árán elmozdult a trianoni holtpontról a határon túli magyar közösségek élete is. Talán gyertyafény ez az alagút végén. Egy ilyen kitüntetés és elismerés jelentését igazán a Trianon óta eltelt idő távlatában lehet felmérni.
A határon túlra került magyarság számára a múltbeli veszteségek leltára félelmetes. Az első vádló fogalom: a népfogyatkozás és annak mértéke. A Trianon utáni nemzetállamok megbízhatatlan ellenfélként, másodrendű polgárként kezelték a magyar kisebbségeket. A csehszlovák gyakorlat a megfosztások útját követte. Megfosztottak bennünket állampolgárságunktól, nyelvünktől, történelmünktől, vagyonunktól, földjeinktől. Erről szólnak a beneši dekrétumok. A háború utáni Csehszlovákia ezen az úton haladt. Ebbe a szándékba csak be kell helyettesíteni a vagyonelkobzás, a lakosságcsere, a Magyarországra való áttelepítés, a Csehországba való deportáció és rabszolgavásár fogalmát. A „hódítóknak” a magyarok lakta területek kellettek volna, de magyarok nélkül… Ezért – évtizedeken át – az asszimiláció százféle formájának polipkarjai meredtek felénk.
Fábry Zoltán szlovákiai magyar író A vádlott megszólal című írásában a magyar üldözések kellős közepén, 1946 nyarán segítségért fordult a szlovák és a cseh értelmiséghez. A válasz néma csend volt.
Fordulatot helyzetünkbe a kisebbség politizálása hozott. Ez volt számunkra az új világ „nyitánya” a rendszerváltás után. Igazságérzetünktől hajtva már a kezdet kezdetén azt kértük, hogy a szlovák parlament kérjen bocsánatot a magyar lakosság 1945 II. kötet 255utáni meghurcolásáért. Megértés helyett végtelen vádaskodó viták következtek. A válasz az volt: ha majd a magyar parlament is megköveti a szlovák népet az ezeréves elnyomásért. A szlovák parlament a zsidókat és a kárpáti németeket megkövette, a magyar ügy elüszkösödött.
Ezután két magyarellenes nyelvtörvény következett. Végül mégis részleges siker. A mérleg nyelve lettünk. Sikerült kierőszakolnunk (a 20 százalékon felüli lakosság esetén) a helységnevek magyar írását, a női nevek -ová nélküli magyar használatát és az anyakönyvvezetés anyanyelvi beírásait.
De az ördög lelke továbbra is kísértett, hisz Dzurinda miniszterelnök mindent megtett a státustörvény szlovákiai alkalmazása ellen. A minap (január 17-én) avattunk Komáromban. A Pribina-díj – ha tetszik – összecseng a magyar egyetem alapításával Szlovákiában. Ez már jogaink elismerése. Jogunk az egyenrangú élethez. Történelmi erkölcsi elégtétel. A szlovákiai magyarság sokszorosan megérdemelt megtiszteltetése.
Vladimír Mináč szlovák író 1970-ben megjelent Parázsfúvás című kötetében többek közt azt fejtegeti, hogy a szlovák nép történelme folyamán mindent a magyarok ellenében ért el. Ez a megállapítás évtizedekre beárnyékolta a szlovák–magyar viszonyt. Ebből a jó szlovák és rossz magyar tétele következett… Az elmúlt év szilveszterén Pozsony belvárosa fölött a magyar királyság koronájának fény-alakja ragyogott. Néhány hónappal ezelőtt Pavol Hrušovskỳ, a parlament elnöke meglepően pozitívan nyilatkozott a közös szlovák–magyar történelem értékeiről. Mintha – Európához közeledve! – fordult volna a világ…
– Törvényszerű-e, hogy egy XX. századi, illetve immár XXI. századi alkotó nem vonul vissza az írószoba hűs csöndjébe, hanem a nemzeti sorskérdések vátesze, vagy köznapibb szóval, honfitársai ügyes-bajos politikai gondjainak és a szlovákiai magyar irodalomnak az intézője lesz, vagy ez csak nálunk, kelet-közép-európai népeknél törvényszerű?
– Lélekben szinte minden nappal közelítek az íróasztalhoz. Különben írogatok, s igyekszem szaporázni is. Barátaim feddéseit szemlesütve hallgatom. Igazuk van. Az idő véges… Megéltem kultúránk sokféle helyzetét. Szűzies születésétől egéII. kötet 256szen a támogató alapítványokig és a „nemzetpolitika” jelenleg láthatatlan határáig. Megéltem, ahogy megveretéseinkről a „csak azért is élünk” görcseit a népdal, a néptánc oldotta mosolygóssá. És így araszoltunk a vers felé… A bölcsőt nem lehet elfelejteni, meg a teremtés felnevelő érzéseit sem. A pozsonyi Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó ma már megnőtt intézmény, de ma is a falára írhatnánk: Legyen meg a mindennapi kenyerünk! Igen, a pénzgondok. Ezzel fekszem, és ezzel kelek.
Kényszerhelyzet. A határon túli magyar kultúra szegény. Pályázatok, kérvények sokasága indul útjára. Járom a hazai politika és a „nemzetpolitika” folyosóit. Minden ajtó mögött ülnek és intézkednek. S megmagyarázzák, miért kevés a kevés. A határon kívüli írott kultúra különösen szegény. Elporladhat, ami megterem, és frázissá aprózódik a hazai és a nemzetpolitika jövőt ígérgető igyekezete.
Fájó, hogy kevés az önerőnk. S ha létezni és élni akarunk, elő kell teremteni a mindennapi kenyerünket. Én tulajdonképpen azért is ingázok a kiadói kötelességek és az íróasztal között.
– Ön 1968-ban és 69-ben aktív politikai szerepet vállalt, amiért igencsak utolérte a politikai hatalom retorziója. Hogyan élte meg belülről az író a sors és a történelem kihívásait?
– A szlovák ’68 nagy tétele a szuverén államiság igénye, illetve a cseh és szlovák állam egyenrangú szövetsége, föderatív köztársaság volt. Ennek párhuzamában a demokratikus jogok irányában kerestük mi a felemelkedés, a kitörés alkalmát és lehetőségét. A Szlovákiában élő nemzetiségek jogállásáról szóló alkotmánytörvényt dolgoztunk ki. Ezzel a szlovákiai magyarság egyedülálló esélyét teremtettük meg.
A csehszlovák parlament 1968. október 28-án a csehszlovák föderációról szóló alkotmánytörvényt egyazon napon hagyta jóvá. Igaz, a rólunk szóló alkotmánytörvényt estétől reggelre megcsonkították, de az akkori Európának így is kiemelkedő dokumentuma volt. 1968–69-ben a nemzetiségi intézmények sorát hoztuk létre, leraktuk szinte a közigazgatás és a kulturális autonómia alapköveit.
Elítéltük, szembefordultunk a Csehszlovákiát megszálló seregekkel. Nem szórtunk virágokat a magyar katonák lába elé II. kötet 257sem. Illegális rádióadót hoztunk létre és működtettünk. Egy ideig ellenszegült a párt napilapja, az Új Szó is. Mindezeknek a melegágya a Csemadok – a Csehszlovákiai Magyarok Kulturális Szövetségének majd százezres tagsága volt.
Ez volt a bűn, szembeszegülésünk a birodalmi akarattal. Aztán a leszámolás. Én nem is a szovjetek, nem is a szlovákok voltak az ítészek, hanem a hazai magyar kommunista lakájok. Egy időben voltam a Csemadok elnöke és a szlovák kormány minisztere. Ilyen minőségben lettem később az 1968-as magyar fővádlott. Az akkori világ minden mocskoló jelzőit rám kenték… Opportunista, megalkuvó, nacionalista, revizionista, szovjetellenes, minden, ami a papírra fért. 1970-ig párttag voltam, de ez a süllyesztő egyben a tűzkeresztségem is volt. Majd a vádak mellett a kizárás, a kiátkozás, a letiltás, az elhallgattatás. Olyan élve elhantolás-féle. Igazságtalanság, igaztalanság, ez a fogalom görcsölődött belém. És itt megállt minden okoskodásom. Bezárult minden ajtó, egyre ritkábban szólt a telefon, bezárultak a szerkesztőségek, rám szabadult a rendőrség… Átkutatták miniszterségem leveleit, postáit, különösen a külföldi ismeretségeim szálait keresték, göngyölítették, és persze a magyarországi ismeretségi körömét is. Az egyik kihallgatáson nagy nemzetközi összeesküvés volt a fonál, 1968 mint a nemzetközi reakció összeesküvése. Szűkült a kör és fogyott a levegő.
Találkoztam Vladimír Mináč szlovák íróval, aki Dubček legszűkebb köréhez tartozott. Egy dolgot kérdeztem tőle, hol van itt az igazság. Keserűen mosolygott. Nincs igazság. Helyzetünk nem az igazságról szól. Itt csak erőszak van.
Fizikai rosszullétek jöttek rám, szédülések. Az orvos nyugtatókkal csillapított. Nem segített. Egyre szűkül körülöttem a világ. A rendőrség szeme egyre rajtam volt, akárhová is mentem. Az orvos azt kérdezte tőlem: Van-e valamilyen földje? Ha akarom, lehet – mondtam. Vegyen egy kapát, és kaparjon akárhol, az árokparton is lehet… Sziget lett a világ, a család, családsziget. Amikor egy érintés is fontos. És egy vékony kis ösvény a legközelebbiekhez, a hasonsorsúakhoz, s nagy ritkán egy baráti kézfogás. Sokáig a kilátástalanság érzése és látszata…
A nagy leterhelésekből nincs sok kijárat. Elpusztítják az emII. kötet 258bert. S várják, hogy behódoljon, hogy adja meg magát, vagy kurvuljon el. Van még egy lehetőség: csak azért is, vagy azért sem. Innen már csak egy mozdulat az írás, a kibeszélés… Előbb az Egy szál ingben című regényemben, majd a Hólepedőben. Innen már könnyebb a kapaszkodás.
A rendszerváltás után, 1990-ben rehabilitált a kormány, a Szlovák Írószövetség, a Csemadok! Húsz év múlva!
– Irodalmi Szemle, Madách Kiadó, Thália Színház, Csemadok, Írószövetség. Ringatta ezen intézmények bölcsőjét. Itt és most hogyan működnek? Kiteljesedésüket vagy bizonyos mértékű háttérbe szorításukat eredményezte az államszocializmus megszűnése, a reánk köszöntött „szabad világ”?
– 1993-ban az egykori állami Madách Kiadó helyébe a Madách-Posonium Kft. lépett, s folytatja az előd útját. Négy lapot adunk ki: a Szabad Újság című közéleti hetilapot, az Irodalmi Szemlét, a Tücsököt, az óvodások és kisiskolások havilapját, a Jó Gazda című mezőgazdasági szaklapot. Nyolc Kultúra üzletünk működik Szlovákia-szerte. Emellett erőteljes könyvkiadása van a Madách-Posoniumnak. Önjáró intézménye ez a szlovákiai magyar kultúrának. A gond azonban a kiadó megtartása és éltetése.
A Thália Színház Kassán működik, anyagi szűkösséggel küzdve. A Csemadok, amely a rendszerváltás előtt a Kárpát-medence legnagyobb magyar kulturális szervezete volt, megroggyant. Derekasan helytállt a politikai pártok megalakulásában, és ezzel tehermentesült is a politikai tennivalók alól. Mindmáig felháborító, hogy a Mečiar-kormányzás gonoszul megvonta a szervezettől az anyagi támogatást. Ez a beavatkozás lefokozta, szervezeti erejét ellehetetlenítette. Az maradt, amit a tagdíjfizetés, az önerő és az önkormányzati támogatás képes volt megtartani. Jelenleg szerény támogatással keresi tevékenységeinek területeit. Azt kell mondanunk, pótolhatatlan a nagy erejű önkéntes kulturális szövetség lefokozása.
S hogyan tovább? E megváltozott társadalmi közegben a nemzetiségi kultúránk átgondolt intézményrendszerére és az állam egyértelmű támogatására van szükség. Elértünk egy helyzethez, amelyben csak a kulturális autonómia intézményrendje II. kötet 259és az állam kötelező és megfelelő támogatása van jelen. És a nemzetpolitika…
– Hogyan hat ma, a köztársaság 11. évében a visszatekintés tükrében is Szlovákia önállósodása a magyar alkotó és nem alkotó értelmiség, a szlovákiai magyar és a szlovák átlagember sorsára? Jobb, rosszabb vagy csak „más” dolog szlovákiai, illetve csehszlovákiai magyarnak lenni?
– Szlovákia ’93-as gyors állami önállósulása számunkra sok jót nem hozott. Fellobbant a nacionalizmus lángja, az igazságtalan nyelvtörvények képtelensége, a Csemadok megbocsáthatatlan, alattomos leépítése. A rendszerváltás első ideje számunkra illúzióvesztés volt. Ismét az önvédelem reflexeinek görcse szorított bennünket. Majd a sietős kisprivatizáció. Mire észbe kaptunk, már minden mozdítható „vagyon” elkelt. Még az első köztársaság és a háború utáni vagyonelkobzás százszor jogos tulajdonát sem tudtuk magunkhoz kaparintani.
Megfogalmaztuk a szlovákiai magyarság autonómiaigényét és kimunkáltuk az autonómia tervezetét. Ez lett a demokrácia szakítópróbája… Leseperték az asztalról. Ekkor erősödött fel a bősi erőmű réme, ekkor terelték el a Dunát.
És egy rendkívüli helyzet 1995-ben. A mérleg nyelve lettünk a parlamentben.
Aztán jöttek az alapszerződések (a magyar–szlovák, a magyar–román), a nagy szemfényvesztő humbug. Hónapokig folyt a rongytépés, a magyar megalázkodás és megaláztatás. Tapodtat sem mozdult előre a szlovákiai magyarok ügye.
A szövetkezetek ’89 utáni felbomlásával a Csallóközt, Gömört, Mátyusföldet, Felső-Bodrogközt és más területeket ezzel kettős csapás érte, az elszegényedés és a gazdasági közösségek széthullása. Évtizedek során épített gazdaságok váltak a tékozlás prédájává.
A művelődés területén:
– a főiskolát végzett magyar hallgatók részaránya 50 százalékkal ma is kevesebb a szlovákokénál,
– Dél-Szlovákiában az országos átlag alatt van az iskolázottság szintje. Nagyszámú a csupán alapiskolát végzett magyarok száma, az is duzzasztja a munkanélküliséget.
II. kötet 260A gazdasági életben:
– hat dél-szlovákiai járásban országos viszonylatban a legnagyobb a munkanélküliség,
– szinte minden megye déli részében alacsonyabb az átlagbér.
És folytathatnám a sort. Ki-ki hogyan vészelte át történelmünk egymást követő történéseit? Milyen a mai felvidéki magyarok lelkiállapota? Értékeinknek hol van a határvonala? Milyen is a szlovákiai magyar erkölcs arculata Trianon után nyolcvan évvel? És hol vannak a saját közegünkön belül a változtató erők?
– Mit gondol, hogyan hat az anyaország EU-csatlakozása az önök sorsára, velünk, anyaországi magyarokkal való kapcsolatára? Ráadásként a mostani magyar kormány nem éppen barátságos, mondhatni: ellenséges viselkedése önök, határon túl élő honfitársaink iránt?
– Egyértelműen pozitívan. Előttünk két- vagy többrészes út; megnyílik Magyarország, megnyílik Európa. Gyűlölöm a határt, mert elkülönít, elzár a világtól. (1945–49 között öt évig szökdösve, bujkálva végeztem a sárospataki tanítóképzőt.) A trianoni határ lövés és erőszak nélkül bomlik le! Szinte hihetetlen. Visszanyerjük az anyaország közelségét, és megkapjuk Európát is. A nyolcvanéves böjtnek ez az elégtétele.
– Pedagógusként hogyan látja az ifjúság jövőjét itt és most?
– Az ifjúság ösztönei és érdekei szerint vesz irányt.
– Újabb művében (a Teremtő küzdelem címűben) íróként is újra és újra szembenéz korunk kihívásaival. Készül-e újabb szintézisregényekre?
– Keresem a más jövő ígéreteit. Nem tudom, hogy az új, friss társadalmi hatások szintézisregényre kényszerítenek-e. De az élet más törvényei, törvényszerűségei nyilván beszédre, írásra csábítanak és kényszerítenek. Nagy kérdések és kérdőjelek vannak mindnyájunk előtt. Milyen lesz, hová alakul, mennyire képez majd a szlovákiai magyar közösség teremtő erőt. A változással dilemmák és kételyek fogalmazódnak meg bennem. Milyen erőt jelez, képvisel majd a szlovákiai magyar közösség a hatáII. kötet 261rok nélkül? Én csak értékeink megőrzésével és továbbéltetésével tudom elképzelni a jövőbeli életünket. Én bízom kultúránk megtartó erejében.
– Nagy László szavaival: Emberarcunk maradt egyáltalán a huszonegyedik század elején? Ha igen, van-e remény arra, hogy megőrizzük azt?
– A Fábry-életmű választ ad a magyar jelen és a magyar jövő számára is. Ember az embertelenségben… A Fábry-életmű álma: Hazánk, Európa… Ember az embertelenségben, ez lehet a beteljesülés. Ennek az újraformálódó Európának kell, hogy legyen emberi mértéke. Ez rajtunk is múlik… A szlovák–magyar határ 670 km hosszú. Úgy érzem, itt kezdődik majd a magyar–magyar találkozás, amikor is az emberek leteszik a nagy találkozás vendégasztalára életük értékeit.
Emberbecsülés és kultúra, add meg a mi mindennapi kenyerünket.
Felháborító és megalázó a szlovákiai magyar kultúra rendszerváltás utáni támogatásának sorsa. Kultúránk anyagi támogatása a rendszerváltás óta megoldatlan. Minden évben külön kérni, kéregetni s mindig alkalomszerűen kapni, amennyi jut a költségvetés széleiről. A szlovákiai magyar kultúrára szánt összeg évről évre a rögtönzés függvénye. Minek alapján állapítják meg? Mihez viszonyítva ennyi vagy annyi? Jelenleg úgy hírlik, ez évben 50 millió lesz. Hírlik.
Ha a szlovákiai magyar lakosok számát és adófizető erejét veszem, ahhoz képest ez az összeg alamizsna. A szlovákiai magyar kultúra lényegesen nagyobb értékeket hoz létre, mint az anyagi fedezet ereje.
Ez év március 24-én nyílt levelet intéztem Rudolf Chmel úr kulturális miniszterhez kultúránk támogatásának ügyében. Azóta éppen két hónap telt el, de levelemre nem kaptam semmilyen választ. Pedig hát írásom tárgya nem szerelmi vallomás volt, hanem sáros cipős, szakállas ügy.
A minisztérium berkeiben lezajlottak a támogatást odaítélő bizottságok ülései, s azóta is csend. Az előző esztendőkben február folyamán a pályázatokról már megkötötték a szerződéseket. S indult a támogatás. Május végét tapossuk, s egyetlen hang, egyetlen fillér sem mutatkozik. Felhívtam Kvarda József államtitkárt, mi történik, se válasz, se pénz?, kérdeztem. Nem tudott érdemleges választ adni. Felhívtam Szigeti László miniszteri főtanácsadót, kérdeztem, mi van a pénzekkel? Nekem sincs, válaszolta. Csak júniusban lesz pénz. Este visszahívlak. Azóta is hív. Így néz ki közelről a szlovákiai támogatás. Várjanak, gondolja a hivatal. S itt vannak a tavasz nagy kulturális alkalmai: a Nemzetközi Könyvfesztivál, majd a magyarországi könyvhét. Ezzel az idétlen-áldatlan helyzettel a kiadók csak úgy tudnak megbirkózni, ha hiteleznek a nyomdák.
Meddig lehet tűrni ezt a kegyetlen állapotot? Meddig tart még ez a megalázó kiszolgáltatottság? A jogos támogatások kiII. kötet 263számíthatatlansága? Mindennek velejárója a kiadók eladósodása. Nem tudom, mit szólnának a miniszterek, a képviselők, ha féléves késéssel kapnák a járulékokat, s mit szólna a pénzügyminiszter úr, ha neki is fél évet kellene várnia a jogos járulékára. Mondják, beszélik, suttogják, önfelmentő magyarázatként, hogy mindennek az oka a pénzügyi hivatal, azaz a pénzügyminisztérium. Igen, ez a „séma” évenként használatos, mindennek végén a kultúra fityeg. Nyilván van egy fontossági sorrend, nyilván a pénzügyi politikának más hangsúlyai vannak, melynek értelmében fontosabb a dél-koreai autógyár, fontosabbak az utak, nagyon fontos az adófizetés s a végén a kalapját tartó kultúra. Nem tudom, mi a nagyobb büszkesége egy országnak: az autógyártás vagy a kultúra. Nagy úr a pénzügyi hivatal.
Az MKP politikai kirakatában nagy pozitív tételek sorakoznak: a komáromi egyetem, erőteljes részvétel az Európába vezető út kikövezésében, az antidiszkriminációs törvény s a 97-es nyelvtörvény revíziója… Sajnos, e kirakatban van a kultúra támogatásának sáros csizmája is. Nem boldogság másfél évtizede ígéretekkel tologatni ezt a sáros lábbelit. Néhány nappal ezelőtt Bugár Béla azt nyilatkozta, hogy alkotmánytörvénnyel kellene biztosítani a nemzetiségi kultúra támogatását. Ez lenne az igazi, az alkotmányos törvény viszont hosszú útnak tűnik. De legalább törvény a nemzetiségi kultúrák támogatásáról. Amibe kapaszkodni lehet. Mert ez a mai állapot hadonászás a levegőben.
Sajnos megroggyant a magyarországi támogatási rendszer is. Az Illyés Közalapítvány Kuratóriuma is csak június 3-án dönt az idei támogatásokról. S kísért az is, hogy a nagy ígéretek egyre inkább aprópénzzé zsugorodnak. Sajna, a jelenlegi magyar kormánynak alig van kapcsolata a szlovákiai magyar léttel. Panaszok áradata a Kárpátaljáról, Vajdaságból… Erdély, mint ahogy az előző kormány is tette, megkülönböztetett figyelmet és sokirányú támogatást kap. Ez már egykerekű szekér. Úgy érzem, a rendszerváltás utáni, határon kívülre irányuló „nemzetpolitika” mechanizmusa, programja megkopott. Erőtlenné vált. Meggyőződésem, újra kell gondolni s újra kell alakítani e „nemzetpolitika” programját és egész mechanizmusát. Újra kell gombolni a dolmányt.
A magyar 20. század a magyarság megcsonkításának, igazságtalan megalázásának emlékoszlopa. Trianon máig érően nagyhatalmi büntetés, az erőszak, a bosszúállás történelme. 1919 után az ország testéről leszakított magyarság a feltámadó nacionalista nemzetállamok – Románia, Csehszlovákia, Szerbia – prédája lett. E helyzetből mindmáig két irányba kellett állandóan figyelnünk, tájékozódnunk: visszafelé a történelmi visszapillantó tükörbe s állandóan kérdezve önmagunkat, miért és hogyan jutottunk mi ide, idegen hatalmak karmaiba. Ha tétován is, szüntelen előre nézve – keresve, hogyan is juthatunk ki a történelem gödreiből.
Közép-Európa 20. századi történelmének két választóvonala a két világháború. Az első, de különösen a második világháború után létrejött utódállamok dédelgetett eszménye a nemzetállam. A második világháború után a szocialista diktatúrákban különösen felerősödött, felerősödtek a nemzeti nacionalizmusok; a gazdasági nacionalizmusok s a nacionalizmussal átszőtt történelemszemlélet. Különösen megmutatkozik ez az eredettörténet új rekonstruálásában; a dákóromán, Csehszlovákiában a Nagymorva Birodalom története újabb értelmezésében.
Közép-Európa olyan képződmény, amelyet az első és a második világháború után a győztes államok akarata hozott létre. Ez a győztesek ítélkezésének végeredménye.
Kelet-Közép-Európa a nemzeti kisebbségek kérdése is. Trianon minden utódállamába nemzeti kisebbség került. Nem lehet elhallgatni, hogy e térség mindmáig jelentősen magyarellenességre hangolt. 1938 – a bécsi döntés. Első látásra úgy tűnt, hogy Hitler beavatkozásaival igazságot, elégtételt kíván szolgáltatni Magyarországnak Trianonért. Ki sejtette Hitler világhódító őrületét, ki sejtette fajgyűlölő tébolyát?… Felvidék, Kárpátalja, Erdély, a Vajdaság visszakerült Magyarországhoz. Örömös hetek, hónapok. Szűk három év a magyarság nyugalma: aztán a politiII. kötet 265ka átokvölgyébe zuhantunk. Hitler 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, s a magyar kormánynak benyújtotta a számlát. Magyarország háborút vállalt Németország oldalán…
Közelről éltem mindezt. Apám előbb 1938-ban a csehszlovák hadsereg katonája, 1939-től már Horthy-honvéd, viszik hazát gyarapítani Szerbiába, Erdélybe, 1941-től a szovjet frontra. Innentől már minden nap számított életünkben… Kapufának támaszkodva naponta vártuk a postást, rózsaszínű tábori lapot, anyám átimádkozta a fél éjszakát… „Tartsd meg apánkat, Isten, Istenem”. A félelem a nap s éjszaka minden szakában jelen volt, velünk és bennünk.
Megbocsáthatatlan a magyar zsidóság német mintára történő kiirtása. 1944 tavaszán egy vasárnap a főutcán kis csomagokkal hajtották, vitték a zsidókat… Középkorúak, gyermekek és öregek – kis híján ezer ember… A parasztarcok némán, tehetetlenül bámulták a halálmenetet.
Az ártatlanság gyilkolása, micsoda történelmi drámák…
Vasárnap reggel levente fúvószenekar le az utcán, fel az utcán… indulók, csak indulók, „Elhangzott a szó, zeng az induló”… délelőtt az isten háza, a református és katolikus templomban segélykérően imádkoztak honvédeinkért, s felolvasták az elesett honvédek neveit, ez a parasztvilág csak az istenben reménykedett…
Az imádság s a vigasztaló édes-keserű frontslágerek. A Magyar Futár című újság és a recsegő rádió hírei próbálták közelebb hozni a honvédsereg halálos háborúját. Minden gondolat csak képzelgés volt. Az orosz frontot innen Bodrogközből, Királyhelmec nagyközségből csak a félelem végtelenségével mérhettük. 1944 őszén már a Kárpátok vonaláig hátrált a magyar front, délről, Románia felől nyomult a szovjet hadsereg.
Döbbenetes látvány a bomló, szétzilált honvédsereg. Elnémultak a front slágerei, éjszakánként szovjet légierő bombázói támadják Csap vasúti csomópontját.
Nincs hősiesség, menekülés van. Menteni az életet, tábori csendőrök kegyetlenül ügyelik a bomló sereget, s agyonlövik a lőállásokat elhagyó katonákat. Bújni kell pincékbe, gödrökbe, górérakásokba, nincs hősiesség, az életmentés ösztöne maradt csupán.
II. kötet 266Micsoda leterhelése ez az életnek s a léleknek… Hősökből lettek bűnösök.
1945-ben a szovjet hadsereg által elfoglalt területeken elkezdődött „a munkaerő-toborzás”. A nagy csalás – „csak háromnapos munka” – a gulag. Ez lepusztította a Kárpátalja megmaradt magyar férfilakosságát. A Felvidék keleti területeiről az otthonaikból kicsalt emberek végtelen sorát hajtották a Kárpátok hágóin Oroszország felé. Szolyva mellett gyűjtőtábort alakítottak… A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége csak évtizedek múltán állíthatott emlékművet a valamikori tömegsír szélére. Pontosan máig sem tudni, hány tízezer ártatlan ember porlad kárpáti föld alatt. A tömegsírt autóbuszállomás fedi, minden lépésnél reszket az ember lába, mintha érezné, hogy ártatlan halottak fölött lépked. Hamar ránk csapott – magyarokra – a bűnhődés, a büntetés átka. Talán ezzel zárul egy korszak.
A megtorlás, a számonkérés legbrutálisabban Csehszlovákiában zajlott. A hivatalos csehszlovák politikának van egy máig érvényes tétele: az első köztársaság széthullását elsősorban a nemzeti kisebbségek, a németek s természetesen a magyarok okozták. Ez így egyszerűsített sommás ítélet; tény, hogy a náci politika ténylegesen létező jogos sérelmeket használhatott ürügyül, de a köztársaság bomlasztásában jóval nagyobb része volt a szlovák szeparatizmusnak, a fasiszta Hlinka-pártnak.
1945–1949 a csehszlovákiai magyarság életében a hazátlanság éve. E politika alaptétele: a kollektív vád, a mindenki bűnös elve. A csehszlovákiai magyarság kollektívan háborús bűnös. A háború utáni Európában egy védtelen nemzeti kisebbségen példátlan megtorlás zajlott le a kollektív vád elve alapján.
Elbocsátották a magyar közalkalmazottakat. A városokban rendeletileg sajátították ki a magyarok lakásait, kitoloncolták az országból a Felvidékre került tisztségviselőket; 1945 tavaszán, nyarán magyarok százait internálták táborokba. Pozsonyban magyar családokat telepítettek ligetfalui katonai barakkokba. Ezreket hurcoltak el szovjet munkatáborokba. Az 1945. októberi elnöki dekrétum kimondja a németek és magyarok vagyonelkobzását. Az SZNT rendeletével (1944/46) bezárták a német és a magyar iskolákat. 1945 októbere, az elnöki dekrétum alapján bezárnak minden magyar kulturális egyesületet. ReszlovakizáII. kötet 267ció (1946): 374 ezren jelentkeztek szlováknak. Csehországból kitelepített németek helyére magyarokat vittek.
Lakosságcsere 1947 áprilisától: 74 ezer embert telepítettek ki erőszakkal Magyarországra (1949 áprilisában ment az utolsó kitelepítő vonat).
A magam nemzedékének közérzetéhez tartozik – a nemzeti léten vett erőszak. Mit tehetett a nyelvet büntető erőszakkal szemben a kisebbségben élő ember, mikor a nagypolitika magasfeszültsége ért testéhez? Önvédelem, ez az első mozdulata, életösztön: összehúzódni, kicsinek látszani, megmaradni… Ez a népirtás programja volt: bosszúállás, történelmi megveretés, a történelmi bűnösség, a megaláztatás érzését sulykolták belénk. Így él bennem a háború utáni idő. A magam nemzedékének közérzetéhez tartozik a háború utáni évek első döbbenete – a nemzeti léten vett erőszak.
Messziről jövünk a nemzet felé. Fájnak emlékeink, fáj emlékezetünk. Évszázad hosszán sokféle parancsolónk volt. Sokat temettünk olyanokat, akikért nem szólt a harang. Éreztük, távolból is lehet és kell temetnünk. S kőtáblára vésni a neveket… Szlovákia magyarlakta területein emlékeztető táblák, oszlopok sora figyelmeztet a múltra.
Bodrogközből s a volt nagykaposi járásból a frontharcok befejeztével több mint ötezer ártatlan embert hurcoltak a sztálini lágerekbe; Leleszről háromszázat hurcoltak el azzal az ürüggyel, hogy a Tisza hídján a lerombolt vasutat mennek újjáépíteni, köztük sok kommunistát; a szanbori gyűjtőtáborba gyalog mentek, köztük a falu illegális pártszervezetének elnöke, aki ott is pusztult.
Felmorzsolódott a paraszti lét hagyományos közössége, közösségei, nem kerestük egymást, már egymástól is féltünk… Az első mozdulat nyilvánvalóan az önvédelem. Az életösztön: túlélni, összehúzódni, kicsinek látszani, így megmaradni… Miként megmaradni? Meghajlással? Meneküléssel? Alázkodással? Alkalmazkodással? Apró vagy nagy szolgálatokkal? Folyton vigyázzállásban? Besúgással? Vagy üvölteni a farkasok ordítását?… S a legszörnyűbb az önfeladás. Lassú halál… A nemzetiségi lét embertérképén van példa mindenre.
Hol volt ekkor Magyarország? Tudjuk, számtalan sebből II. kötet 268vérzett. Nem voltak itthon iskoláink, Sárospatak, Pápa, Csurgó, Miskolc, Budapest fogadott be a háború után maroknyi kapaszkodót a határon kívülről. Hála érte. 1949-ben valamiféle magyar–szlovák megállapodás alapján hazazsuppoltak bennünket. Nem értettük, hol volt, miként viselkedett az országos nyomorban az ország s a nemzet? Fenyeget a teljes felmorzsolódás, az önfeladás, a legszörnyűbb halál. A nemzetiségi lét embertérképén van példa mindenre.
Le kell győznünk a gonoszság, az erőszak okozta távolságot.
A második világháború utáni idő a magyarság számára a vádlottak padja. Különböző formában vádlottak padjára kerültek a határon kívül élő magyar nemzetrészek… Magyarázták ezt a megtorlást a magyar történelemmel szembeni szlovák visszahatásként. Úgy érzem, semmilyen erőszakot nem lehet utólag igazolni és megmagyarázni. Részese voltam ezeknek az eseményeknek. A történelmi bűnösség érzését sulykolták belénk. Így élt bennem a háború utáni idő: nemzeti létünkön vett erőszak, egy kompon ültünk Magyarországgal. A háború utáni csehszlovákiai magyar kultúra a semmiből teremtés története is. A pusztítás után nem volt magyar értelmiség; csend maradt, félelem, műveletlenség, szellemi nincstelenség – pusztaság. Ezen a földön kellett iskolát, hírközlést, népművelést s irodalmat teremteni.
Eszméléssel indul az irodalom, költészet, alapérzés a szülőföld, az otthonra találás. A népművészet, zene, tánc, kórusok, később irodalmi színpadok, gyönyörű népművészeti csoportok sokasága… 1949-ben még megy a kitelepítő vonat, ám a bontakozó költészet 1952-ben már Sztálint dicsőíti zengő himnikusan – a személyi kultusz nemzetiségi módra. Túllicitálás. A megmaradás öröméből fakadó émelyítő tapsolás. Hálaadás az istennek, Sztálinnak.
Magyarországon a kommunista párt és Rákosi kerül hatalomra, megértést várunk. Első alkalom a közelítésre, Magyarország mégis lehúzza előttünk a rolót. S elindulunk keresni az érintkező pontokat. A Rákosi-rendszer azt nyilatkozza, hogy a magyar kisebbség Csehszlovákiában az illető ország belügye. Más szóval: le vagyunk írva. Magyar íródelegáció jön PozsonyII. kötet 269ba. Örömmel fogadjuk őket, néhány perc ismerkedés után azt mondják: „Ne értsetek bennünket félre, kedves elvtársak, mi az internacionalizmus eszmeiségét valljuk, a vietnami elvtársak számunkra éppoly fontosak, mint ti, szlovákiai magyar elvtársak…” Igen, Magyarország viszonya a határon kívüliekhez az 50-es évek elején. Szlovákiában az 50-es évek elején indul el a mezőgazdaság kollektivizálása. A szlovák vidéken jelentős az ellenállás. A magyar gazdák bizonytalanságukban hamarább aláírják a belépő nyilatkozatot, mint a szlovákok. Igen, itt is jelen van a félelem, félelem a hatalomtól. Itt és ekkor bomlik meg a sok száz éves magyar közösség ereje.
A közel százéves bizonytalanság kisebbségben – félelem. Amikor az anyaország könnyelműen elköti a csónakot s hagyja, hogy vigye a víz…
1956 – a csehszlovák tankhadsereg a magyar határon bevetésre készen. A leendő Kádár-kormánynak még nem volt hírközlője, a felvidéki rimaszombati adó segítette Kádár hatalom-átvételi előkészületeit… A Szlovák Írók Szövetségének székházából kapcsolatban voltunk a magyar írószövetséggel. Az épület helyiségeinek nagy részét ellepték a Prágából Pozsonyba csődült cseh írók. Fordítani kellett nekik a Kossuth rádió minden híranyagát… Hevület, érdeklődés, forrósodott a levegő. Megmozdultak a pozsonyi magyar főiskolások…
A Szlovák Ifjúsági Szövetségben tisztséget töltöttem be. 1956. november 4-én mint megbízható magyart bevittek a pártközpontba. A tárgyalóasztalnál a szlovák párt főtitkára és tábornokai s a leendő Kádár-kormány miniszterei melegítőben, akiket egy szovjet alakulat szöktetett át éjszaka Győrből a Dunán.
Jelen volt Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke, a párt központi bizottságának képviseletében. Szigorú megbízatásunk parancs volt. Szerkesztői, bemondói leszünk a kádári rádiónak. Szégyen, de én megszöktem és eltűntem a vész haragja elől. Ott tapasztaltam, hogy a csehszlovák párt- és állami vezetés a szovjet diktatúra fanatikus eszköze s velejéig magyarellenes.
1956 után a Kádár-kormány nem érdeklődött a határon kívüli magyar kisebbségek iránt, nem nyújtotta kezét, hogy parolázzon a határon kívüli magyarokkal… Ugyanakkor kénytelen volt tudomásul venni a magyar nemzeti kultúra kiemelkedő szeméII. kötet 270lyiségeinek erőteljes közéleti megnyilvánulásait. Illyés Gyula, Németh László, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Nagy László, Erdélyben Sütő András; Görömbei András irodalomtörténész 1982-ben megírta és kiadta a szlovákiai magyar irodalom friss történetét.
A magyar 1956 – egyetlen forradalom volt a „szocialista tábor” térképén. Ilyen áldozatot egyetlen ország sem hozott, hihetetlen vakmerőség volt szembeszállni a szovjet világhatalommal Európában. Kádár életéhez vér tapadt. S akasztások. Megdöbbentő, hogy a környező „szocialista államok” megközelítően sem hoztak olyan áldozatokat a kommunizmus megdöntéséért, mint Magyarország. A magyar forradalom ihlette a Prágai Tavaszt, a magyar forradalom megrendítette Európát, s megrázta a szovjet birodalmat… De Magyarország szomszédos államai még mindig, mindmáig Trianon cipőjébe dugják lábukat… Trianonból élnek mindmáig.
A magyar rendszerváltás első kormányát Antall József alakította, ő is szólította meg először az egységes magyar nemzetet: „15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”.
Igen, az egységes, az egységesülő nemzet gondolata egész Antall Józsefig fel sem merült. A Horn-kormány együttműködési szerződést írt alá Szlovákiával és Romániával, ami összességében politikai pipafüst s kisiskolás dolgozat.
Hogyan tovább, Magyarország? Hol van Magyarország felelőssége? Hol van a Kárpát-medence magyarságát átfogó nemzetpolitikai program?
Tisztes az alapítványok támogató munkája: az Illyés Közalapítvány, az Apáczai Csere János Alapítvány, az Új Kézfogás és a Határon Túli Magyarok Hivatalának igyekezete…
Kilencven év erőszakkal elcsatolt történelmét nem lehet megoldani hivatalnokokkal.
Kilencven év hosszán a határon kívülre került magyar közösségek másodrendű polgárok…
Meg kell írni a határon kívülre került magyar közösségek igaz történetét.
A határon kívüli magyarok bevonása nélkül nem lehet megoldani az összmagyarság kérdését.
II. kötet 271Tudatosítani kell az elmúlt század bántó, pusztító sikertelenségeit.
Az illető országban, ahol magyar nemzetiségek élnek, meg kell vizsgálni a szociális viszonyokat, a munka lehetőségét s a műveltség egyenrangú állapotát.
Az illető országokban meg kell vizsgálni, milyen a magyar kisebbség intézményrendszere. S milyen a szociális helyzete. S megvizsgálni, hogy az adófizetés arányában van-e részesedése a közpénzekből.
Sajnos a magyar nemzeti program kimunkálását hátráltatja a magyar társadalom megosztottsága.
A határon kívüli magyarság létgondjairól s jövőjéről a magyar parlamentnek törvényt kell alkotnia.
A határon kívüli magyarság képviselői tanácskozási joggal legyenek jelen a parlamentben.
A magyar parlament hozzon törvényt a határon kívüli magyarok helyzetéről.
A határon kívüli magyarok nélkül nem lehet megoldani az összmagyarság sorskérdéseit.
Sürgősen kialakítandó nemzetpolitika tartsa szem előtt a határon kívüli magyar közösségek szülőföldön maradását.
Fordul az idő, fordul Európa. Napjaink nagy kérdése a honnan hová? Századból századba. Történelem és jövő egymás közelségében. A 20. század terhes örökséget hagyott ránk. Két háború romhalmazát. Sokan mondják: a történelem az élet tanítómestere. Közép-Európa és a Kárpát-medence népei elmondhatják, nekünk kijutott a történelem „tanítómestereiből”. Főleg a birodalmakból. A török birodalom, majd a Habsburgok, a német és a szovjet birodalom, mind magát hitte és vallotta a világ megváltójának. Minden birodalom és az azt követő nemzetállamok mindegyike kialakította a maga alattvalóit. A német és a szovjet hatalom csinált ellenségeinek pusztításával akart megtisztulni világmegváltó útján. Igen, a csinált ellenség rémisztő ideológiája és valósága jelezte ezt a korszakot. A 20. század a csinált ellenségek millióinak drámája is. Innen ágazik Trianon, s innen a nemzetállamok, a magyarság szétszóratásának, a bűnös nép ideológiájának a tankönyve is. És most itt vagyunk Európa kapujában. Az egyesült Európában is megoldásra vár a magyarkérdés. Az elmúlt évszázad Európája el tudta viselni a magyarság földig alázását, itt az ideje, hogy ma legyen ereje az igazságtevésre. Trianon évszázada még nem ért véget. Most folyik a nagy per, ez zajlik körös-körül minden nemzetiségi területen. Egyértelmű szándék visszaperelni elsarcolt tárgyi és szellemi tulajdonunkat. Visszapereljük saját történelmünket, a ma is törvényekkel bilincselt nyelvünket és anyagi tulajdonainkat. El kell takarítanunk közelmúlti történelmünk szemétdombjait. Európa integrációjának útjára lépünk, de ezzel együtt múltunk, jelenünk, jövőnk egyértelmű igénye a magyar nemzethez való természetes kötődés. A felvidéki magyarság része a magyar nemzetnek. Szlovákiától önkormányzatiságot igénylünk. Európától igazságot, kollektív jogaink elismerését és egy más valóságot várunk. Az egyenrangúság elvét, az egyenrangú embert, az egyenrangú kultúrát. Egyenrangú nyelvek birodalmát, ahol nem az erőszak, nem az erőszak hatalma, hanem a jog őrzi minden ember, minII. kötet 273den nép egyenjogúságát. És igazmondó történelmet. Az igazmondás, az egyenrangúság, az egyenjogúság szellemében kell megírni saját történelmünket. Fájó, hogy a magyarországi pártharcok elhalványítják e történelmi alkalmat. Most igazán reális nemzetpolitikát kíván a helyzet. Kérdés, a nagy nemzeti asztal körül milyen státusunk lesz? És a magunk portája? Nagy dolog, hogy képviselőink tagjai lehetnek az Európai Parlamentnek. Ugyanakkor figyelmeztető is a választók szavazatainak megdöbbentő alacsony aránya.
Lépéshátrányban vagyunk a nemzetiségi lét már intézkedésre érett dolgaiban. Különösen súlyos a magyar lakosú régiók hosszan tartó munkanélkülisége és szociális helyzete. Már érezhető a politikánk iránti közöny is. A reformpolitika nagy tételeiből s beruházásaiból a szlovákiai magyarság alig részesül. Sajnálatos az állami adminisztráció hihetetlen lassúsága. Egyes megnyilvánulásaiban a cári világ történeteit idézi. Igen, még jelen van s hat a nemzetállam beidegződése. A szlovéniai magyarsággal együtt ülünk az Európába tartó hajó fedélzetén. Ez a helyzet felelőssé tesz bennünket a kárpátaljai, vajdasági és az erdélyi magyarság Európába tartó útjának lerövidítéséért is. Mi, szlovákiai magyarok mit viszünk, mit vihetünk magunkkal Európába? Kultúránkat. A felvidéki magyarság kultúrateremtő képessége erőteljes, visszük történelmünket, nyelvünket, erkölcsi magatartásunkat, felelősségtudatunkat, humánérzékenységünket, szolidaritás-érzékenységünket, a másság, a más nemzet becsülésének érzését. Aprópénzünk van bőven, de van bankónk is. Közösségi létünk sebhelyes. Sok rosszat éltünk, de nincs bennünk bosszúvágy. A sokféle büntetés, bántás, sértés igaz beszédre tanított. Meggyőződésem, hogy alkalmasak vagyunk egy emberi Európa építésére. Fábry Zoltán más viszonyok között, 1936-ban fogalmazta meg: Hazánk Európa. Egész máig visszhangzik… Meggyőződésem: van s lesz mit mondanunk Európának. Indulhatunk az új hazába! A művészi és erkölcsi értékekkel megrakott postakocsi előtt is szabad az út!
1968 nyarának egy különös éjszakáján, nem sokkal Csehszlovákia szovjet megszállása előtt, azaz még a legendás „hatvanas évek” eufóriás reformkorában furcsa kis csapat vonult végig a Rákóczi úton, az Erzsébet híd felé: hazai és határon túli magyar írók vegyest, nyolcan-tízen, egy írószövetségi tanácskozás után, hevesen vitatkozva, a budai kiskocsmákat megcélozva. Az élen a szálfamagas Czine Mihály, mellette az alacsonyabb Sütő András és Sütő jobbján az ugyancsak jól megtermett Dobos László haladt, s a menet hátsó traktusaiban magam is ott voltam.
Akkor láttam először így, együtt a három írót: Czinét, Sütőt, Dobost. Hogy aztán az elkövetkező időkben már tartósan együtt tudjam és tudja mindenki őket. A magyar irodalom nagy íróbarátságainak a hagyományai elevenedtek meg ennek a triumvirátusnak a karolkozásában, s íme, itt egy levél, amelyben a három név egymás mellett íródik le, dokumentálva is az összetartozásukat.
A levél hat évvel ezelőtt íródott, szerzője az erdélyi Sütő András, címzettje az akkor hetvenéves pozsonyi Dobos László, s megidéződik benne a budapesti, de az immár néhai Czine Miska is. Az ok pedig, amiért a levelet idekapcsoljuk – mintegy utószó helyett – Dobos László kétkötetes publicisztikai gyűjteményéhez, nem más, mint az, hogy emelkedett hangnemében pontosan megfogalmazódik a Dobos-életmű poétikája: az irodalomnak és a közéletnek való egyidejű elkötelezettség, s ezen érdekes kettős kötés sajátos műfajjá szerveződése a szerző publicisztikájában.
Tőzsér Árpád
Kedves Barátom!
Gyanútlanul ballag az ember, aztán – fogyó napjait számlálva – eszébe jut, hogy Pozsonyban is megfordult egyszer, és komáromi magyarokkal zsúfolt istenházában szólt nemzeti gondról, fogyó reményben fuldokló Erdélyről. Szólt akkor Csoóri Sándor is, s mint mindig, szárnyaló gondolatisággal, és a hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is, László barátom, a Szentírás szerint, mondván: Ideje II. kötet 275van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő!
A történelmi és a személyes, amelynek naptár szerinti fordulóján kaptam föl a fejem.
Ballag még a vén diák. Napjai pedig vészesen peregnek.
Mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik, László!
Metaforázó hajlam szerint transzszilvánkodva nézek utána: menekülő gímszarvas, havas hegyek felé, epilógushangulatban derengő téli világba, ahol – Tamási szerint – valaha zengett, de már nem zeng a magosság, és te is tudod, 70 éves barátom: Messze voltak a csillagok.
Vajon közelebb vannak már?
Jól tudom: a csillagok állása kinek-kinek saját benső Napja szerint változik, ezért kellene most hozzád Pozsonyba menni, jövőt kémlelni, hajdani dalokra is emlékezni. Énekeink utolsó cseppjeit még Czine Miskával kortyoltuk föl a rá leselkedő nagy csönd kapujában.
Bocsásd meg nekem, hogy az utazást csak vágyként sóhajtom el itt magamban, Székelyföld lábánál, világvégi messzeségben még attól a vonattól is, mely Ady Endrét a nagy magyar posványon át Nagyváradról Párizsba vitte. Mikor az Ides főzte szilveszteri töltött káposztát cserépfazékban még melegen vehette át a Gare de L’ Est-en a sugaras fejű poétagyermek. Mikor Érmindszent egynapi járóföldre volt Párizstól, s ebéd utáni álomnyira Budapesttől.
Elindulnék hozzád Pozsonyba, László. De hol vannak azok a vonatok.
Egyetlen – és talán utolsó – utazásomat a Felvidékre Jókai Magyarországának területén három határállomás cerberusai hat pecséttel engedélyezték, a hiányzó hetedikért te kezeskedtél. Jól mondod most, ha jót akarsz nekem: „Ülj meg otthon, barátom, a szakállszárítón! Lélekben együtt vagyunk.”
Az efféle beszédet és önvigasztalást mi, mai határon túliak értjük igazán: egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt „kisebbségiek”. Mert ugyebár… De miért kapod föl Tiborc-ősz fejedet? Kérdésedet is hallom:
II. kötet 276– Mi ez, Domine? Kihantolás? Ódon bánatok, tragédiák, hungarocidiusok fölemlegetése?
Sajátos oka van ennek, László!
Íróembert, kivált ha közügyiségben is neves személyiség: nem csupán műveivel mérik, hanem sorsával, szellemi arculatának hátterével is. Most, hogy e sokat vitatott kérdést szóba hoztam, röstellve látom, mit hordok elő. Dunába vizet! Nem elég, amivel ez ügyben már-már naponta nyakon öntenek minket? S mindegy, hogy minek az okán vagy minek ürügyén. Jubileumi alkalommal nem kritikai kérdőjeleket akarok kiegyenesíteni, hanem elismeréssel szólni rólad, László.
Közelmúltunk a kötelező világnézet és életszemlélet, az udvari költészet és a szocialista realista cukrászművészet korszaka volt. A szellem embereinek becsületét azok mentették meg, akiknek volt merszük a „harmónia poklával” szembeszállni.
Közéjük tartozol.
Írói, művészi rezonanciát, lelkes azonosulást követelő korban disszonanciát keltő műveket írtál, és lettél közügyi küzdelmekben is hatalmat bőszítő, disszonáns ember. Minden gondolati kihágást büntető hatalom idejét élted, éltük valamennyien, akik Németh László szellemében választottunk értelmiségi hivatást. Közös kisebbségi sorsunk azonban a Felvidéken az erdélyinél zordabbra fordult a kitelepítések idején, az elhurcolások véres éjszakáin.
Menekülhettél volna! Dante poklává lett, amit hazádnak hazudott a cinikus demagógia. Maradtál mégis. Jellempróbáló helyzet volt, amely írói mondandóidat érlelte: ábrázolataid sötét színeit az idegeidbe égette. Nevezzük ezt alkati predesztinációnak? Talán igen, miként az ellenkezőjét is: a nemzeti nihilizmusban panírozott poéták tökéletes közönyét balsorsunk dolgában. Égő házban tükör előtt fésülködő múzsák is vannak. Minden lehetséges. Mikor az abszurd művészet román származású francia mesterét: Ionesco Jenőt megkérdezték, milyen tapasztalat sugallatára írta Rinocéros (Az orrszarvú) című színművét, röviden és határozottan válaszolta: a román vasgárdisták fasiszta vérengzései ellen tiltakozott. A homo aestheticus antifasiszta politikusként nyújtott oda fegyvert bizonytalanul eszmélő főhősének a mű zárójelenetében.
II. kötet 277Mintha Hemingway konok életelvét vallotta volna: „Il faut d’aborc durér!” Mindenekelőtt fennmaradni! (Istenhez közelebb kerülni? „És Te megmaradsz minden időben.”)
Utána minden lehetséges. Tisztázni például: hány angyal fér meg egy gombostű hegyén. Abszolút-e vagy viszonylagos az írás öntörvényűsége? Stb.
Jubiláns barátom!
A magyar élet történelmi kényszerűségeiből való az írótól mindenkor elvárt, megkövetelt közösségi szolgálat is. Az Illyés nevezte mindenest nem csupán benső késztetés, hanem hagyományos társadalmi szemlélet is szuronyrohamra küldi nemegyszer. Ha Balassi pennát ragadva kardot is rántott a magyar szabadságért: zongora helyett ágyút szólaltasson meg Liszt Ferenc is! – szólta a botfülű fáklyamagyar, és gyűlölettel kontrázott neki Heinrich Heine, gyávasággal vádolván a „hírhedett” zenészt, mert, úgymond, sértetlen kardja szekrényben rozsdállik. Más kérdés, hogy Petőfit Bem apó hiába próbálta elzavarni a fehéregyházi halál útjából. Ady életművében a napi politikai publicisztika égmagas költészetének pontos földi mása. Írástudóinkat a kezdet kezdetén is irodalmon kívüli gondok terhelték. Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categoricus imperativus lett minden alkotónak.
Közülök való vagy, László! A prófétaságot rühellő Jónással kellett mondanod megtiport nemzeti közösségednek Babits halhatatlan hangján: „Atyjafiáért számot ad a testvér:/ nincs mód nem menni, ahová te küldtél”. Nota bene: ezt a küldetést ócsárolják sokan ma is, fogukat fenik rajta. Rajtad is tehát, tudják pedig, hogy irodalmi divatáramlatoknak nem vagy tihanyi visszhangja.
Sors és jellem követelménye szerint magad is lutheri hűséggel nézel az Idő szeme közé. Itt állok, másként nem tehetek.
Politikai küzdelmekben múlt el sok számos éved. Élj sokáig és pótolj, amit lehet, a kényszerű mulasztásból. Születésnapodon magamnak is kívánom ezt. Zaklatott életünk a termékenységnek bizony nem kedvezett. Arany János panasza életművének töredék voltáról reá nem érvényes, annál inkább reánk és egész nemzedékünkre.
Munkánk: töredék, de életünk egész. Egész és egyirányú az II. kötet 278eszmélés pillanatától máig, mikor mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik. Remélem, gyakorta hiszem is, hogy futtában még megajándékoz minket a hajnali írás örömével. Kívánom neked: múljanak el tőled a politika éjszakáinak keserű poharai. Lepjen meg téged ez az évforduló az írás, a poézis víg esztendejével.
Marosvásárhely, 2000. október hava.
Igaz barátod: Sütő András