Bertók László Így élt Vörösmarty Mihály 9-631108-32-5 224 Móra Budapest 1977 Lengyel Lajos 3-221 tagelés kész
Bertók László
Így élt Vörösmarty Mihály
Így élt Vörösmarty Mihály
„Szólni fogok”
„Atyám… uradalmi tiszt volt”

A Vörösmarty családról az első írásos emlék 1638. március negyedikéről maradt fenn. Ekkor kapott „hűségéért és hű szolgálatáért” nemesi kiváltságlevelet III. Ferdinánd királytól a költő szépapja, Vörösmarty János. Ez a nemesi levél közönséges „armális” volt, birtokadomány nem járt vele. Jelentős vagyont a fiak és az unokák sem szereztek, mindnyájan vármegyék és földesurak szolgálatában álló kisnemesek maradtak.

Vörösmarty János Veszprém megyében, Kádártán élt családjával. Utódjai innen származtak szét Fejér, Tolna és Zala megyébe. Sorsukat nehéz nyomon követni, mert a hivatalos iratok egyszerűen Vörösnek vagy Veresnek említik őket. A Martyt, ha egyáltalán leírják, mindig zárójelbe teszik, nagy betűvel kezdik, és külön szónak tekintik. Történetünk kezdetén, 1800-ban még mindig ez a szokás.

Vörösmarty Mihály, a költő, a család Fejér megyei ágából született. Ükapja, Vörös Gergely a török kiűzése után, az 1600-as évek végén telepedett le Székesfehérváron. Eleinte mint porkoláb (börtönőr) szolgált a városban, később tanácstag, majd egy esz5tendeig főbíró (tanácselnök) volt. Fia, Pál szintén porkolábként kezdte, majd vendéglőt nyitott, kertet vásárolt. Unokája, Ferenc katona lett. Katonai fizetéséből lovakat, teheneket, majd 1758-ban házat vásárolt Székesfehérváron, a Zámolyi utcában. Vállalkozásait siker kísérte, olyannyira, hogy leszerelt a katonaságtól, „gazdálkodóvá” vált.

Az ő fia Mihály, a költő apja. Tizenhárom évesen árván marad. A családi vagyon ahhoz csekélyke, hogy jövőt lehetne alapozni rá, de ahhoz elegendő, hogy a gyerekek pályáját meghatározza. Bátyja is, ő is uradalmi szolgálatba lép a gróf Nádasdyak bir6tokán. Végigjárván az uradalmi szolgálat lépcsőfokait, az 1790-es évek közepén lesz Nádasdy Mihály nyéki (ma Kápolnásnyék) birtokának gazdatisztje. Feladata a birtokon folyó munkák szervezése, irányítása.

Kezében biztos kenyérrel, már túl a harmincon, 1796–1797 táján megházasodik. A Seregélyesen lakó Csáthy Annát veszi feleségül. Hamarosan megszületik első, majd második kislányuk. Harmadik gyermekként érkezik első fiuk, Mihály, 1800. december 7elsején. A következő tizenöt évben még hat gyermekük – négy fiú és két lány – születik.

A kilenc gyermeket nevelő nyéki gazdatiszt komoly, zárkózott, kemény ember. A saját erejéből jutott el idáig, ismeri a tisztességes munka, a nehezen megszerzett javak értékét. Tudja, hogy amit elért, az nem több „tisztes szegénységnél”. Tizenöt esztendei szolgálat után bérbe veszi grófja velencei birtokát, hogy bérlőként a maga ura lehessen. 1810 körül szőlőt vásárol Velencén. De közben kölcsönöket kénytelen fölvenni, és 1816-ban szegénységi bizonyítványt kell kérnie a „Tekintetes Nemes Vármegyétől”, hogy kitűnően tanuló Mihály fiának egy alapítványból ösztöndíjat igényelhessen. „Kilenc élő 8 gyermeknek felnevelésére valósággal tehetetlen vagyok” – írja kérvényében. A szegénységi bizonyítványt megkapja, de fia az ösztöndíjat nem.

Idősebb Vörösmarty Mihály akkor volt fiatal, amikor a magyar jakobinusok függet9lenségi és köztársasági mozgalma bontogatta szárnyait, és amikor a mozgalmat vérbe fojtották. A hazaszeretet az ötven felé közeledő férfiban is ott izzik. Azt sem engedi meg fiainak, hogy a Székesfehérváron divatos német ruhákat viseljék. „Látjátok, én sem teszem le a magyar zsinóros ruhát és sarkantyús csizmát, mert magyar akarok maradni” – mondogatja nekik.

Költő fia, Mihály nemcsak emberi tartását, zárkózottságát, jellemét örökölte apjától, hanem következetes hazaszeretetét is. Kettőjük kapcsolatának nemességéről, a fiú hálaérzetéről és törekvéseiről vall a költőnek 16 éves korából fönnmaradt levele: „Én, amennyire csak erőimtől telik, arra törekszem, hogy atyai szívének vígasztalására és örömére legyek… mégpedig azáltal, hogy igaz úton járok, erényes életre törekszem, tanulmányaimnak élek, s így a korával járó törődöttséget ha nem is tudom vállairól levenni, de annak elviseléséhez hozzásegítem.”

Amikor a Pesten tanuló diák ezt a levelet írja apjának, az apa ötvenkét éves, és súlyos beteg. Meghűlt a fehérvári vásáron, s hiába minden orvosság, hiába a gondos ápolás, 1817 júliusában meghal.

„A szegény anya”

Anyai ágon ismerkedve a költő őseivel, ugyanabba a társadalmi környezetbe jutunk, ahová a Vörösmarty elődök nyomdokain. Szegény kisnemesek körébe, akik valamilyen 10hivatalban vagy néhány hold földjükön szolgálattal, munkával keresték meg a kenyerüket. Életformájuk és rangjuk sokkal közelebb állt a nép életéhez, mint a birtokos nemesurak világához.

Az anyai nagyapa, Csáthy György Nógrád megyében, Losoncon született és nevelkedett. Fejér megyei lányt vett feleségül, s ez lehetett az indítéka, hogy az 1780-as években áttelepedjen családjával Seregélyesre, Fejér megyébe. Felesége rokonsága Velencén lakik, gyakran megfordulnak ott. A Nádasdy-birtokon szolgáló „Vörös” Mihály bizonyára Velencén ismerkedik meg Csáthy Annával.

Csáthy Anna elmúlt húszéves, amikor feleségül megy a nála hat esztendővel idősebb gazdatiszthez. Gyulai Pál, a költő első életrajzírója jegyezte fel Csáthy Annáról egy szemtanú szavait: „Barnapiros arcú, hollófekete hajú, kedves lányka” volt, aki „igen szépen tudott dalolni, s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt tartották, hogy mind ő maga gondolja.” A költő öccse, János is hasonló képet rajzolt anyjáról: „Édes Anyánk középtermetű és meglehetős testalkotású, szép arcvonású, nem szappanyozott, de igen szép természetes barna-piros bőrű, hollófekete hajú, de olly gazdag, hogy bokáig ért, ha leeresztette.”

A dalokat kitaláló, dalos kedvű „lányka” méltó társa lett a komoly Vörösmarty Mi11hálynak. A háztartás ellátása, a gyerekek nevelése mellett mindig szakított időt rá, hogy meghallgassa az emberek gondját-baját, és segítsen rajtuk. Az erdőn-mezőn dolgozó munkások gyakran találkoztak vele, mert ha tehette, járta a határt, gyógyfüveket, gyökereket gyűjtött. Az ősi gyógyszerekkel aztán nemcsak népes családját, hanem minden hozzá fordulót, az egész falut gyógyította. János fia visszaemlékezése szerint a „vakok gyógyításában különös szerencséje volt, és flastromokat (sebtapaszokat) igen jókat készített. Hányszor történik a gazdaságban csonttörés, kasza, sarlóval sebzés, azokat nagyon hamar gyógyította.”

A családi gondokból férje életében is bőven jutott neki, a nehezebb esztendők mégis 1817 után következtek. Apjuk halálakor a két legnagyobb fiú, Mihály és János gimnáziumba jár, otthon öt kisebb gyerek – köztük egy három- és egy ötéves – várja a szülői gondoskodást. A szerencsétlen anya bizonyára nagyon örül neki, hogy a 17 éves Mihály felelősséget érez kisebb testvéreiért, és leveleiben felnőtthöz illő, komoly tanácsokat ad, hogy ettől kezdve úgy tanul, úgy végzi el a gimnáziumot és az egyetemet, hogy eltartja önmagát.

A nagybeteg apa azt tanácsolta feleségének, hogy halála után adja el a velencei szőlőt, tegyen pénzzé, amit lehet, és költözzön be gyermekeivel Székesfehérvárra. A Zámolyi utcában örökölt házban ellakhat12nak, az örökségként kapott földek jövedelméből szűkösen megélhetnek. Az özvegy nem követi férje tanácsát, tovább gazdálkodik a bérelt földön. Abban bízik, hogy Velencén ismerős emberek és körülmények között jobban boldogul.

Sajnos, a gazdálkodáshoz szükséges gyakorlati érzék és erély hiányzik belőle. Néhány év múlva teljesen tönkremennek. 1822-ben eladják a fehérvári házat, aztán a földeket, végül a velencei szőlőt. A gyermekeket rokonok veszik magukhoz, az édesanya ágynak esik. Most érzi annak a sok jótéteménynek az értékét, amit Velencén véghezvitt. „Nagy szükséget látott szegény Anyánk – emlékezik János fia –, nekünk se volt, haza sem mertünk menni, azért ott mégis voltak könyörületes szívű emberek, kik segítették.”

Amikor Mihály 1827-ben ismert költőként, de maga is nagy szegénységgel küszködve meglátogatja anyját, barátjának, Stettner Györgynek írt levelében így festi le a keserves állapotot: „Szokva vagyok a szomorúság látásához, mert szinte benne nevelkedtem; de ezek olyanok, hogy a lélek súlyukat nem bírja. Ide érkeztemkor anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenkitől, csak azoktól nem, kik rajta keveset, vagy éppen nem segíthetnek, azon kivűl pusztán mindent, mindent veszendőben.”

A kilenc gyermeket nevelő édesanya sorsa csak az 1820-as évek végén fordul jobbra. 13 Rokoni segítséggel fiai elvégzik a gimnáziumot, uradalmi szolgálatba állnak. Révbe jutásuk, szerető gondoskodásuk a csendes öröm fényével ragyogta be öreg napjait. Csak a magány lett számára egyre elviselhetetlenebb, mert hozzászokott a sok gyerektől hangos családi fészekhez. Velencén halt meg 1834-ben, 64 éves korában.

Mihály, aki költői érzékenységét, lelki alkatát feltehetően a fiatal korában dalokat költő édesanyjától örökölte, két versben állított örök emléket neki. Az egyik A szegény asszony könyve, a másik A szegény anya. 14Alföldi körutazáson járt éppen, a temetés után hozták hírül anyja halálát. Fogcsikorgató keserűség fakasztotta föl belőle A szegény anya című epigrammát:

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló
Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;
És idegen kezek ápolván sírodba letettek,
Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:
Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,
Hogy kielégítsen földi keserveidért.
„Az iskolában… szorgalmas és vigyázó”

Velence és Kápolnásnyék között, háromszáz méterre a 7-es számú budapest–balatoni műúttól, földszintes, magányos ház áll a domboldalon. Nagyobb, mint a környékbeli falvak parasztházai, de jóval kisebb a volt földesúri kastélyoknál. Közelítve hozzá faszerkezetes veranda fogad és invitál a bejárati ajtó felé.

A ház falán márványtábla hirdeti Vörösmarty Mihály emlékét, az öreg épület ma Vörösmarty-emlékmúzeum. Ismertetők, útikalauzok néha mostanában is a költő szülőházaként emlegetik, de ő nem ebben a házban született. A roskadozó, régi tiszttartói lakást, amelyben 1800. december l-én, dél15után 4 órakor megpillantotta a napvilágot, egy év múlva lebontották. Ami ma is áll, az csak gyermekkorának színhelye. Nem ebben a formájában, mert többször átépítették. Talán azzal a tornácos, apróbb ablakos, nádfödeles külsővel, amilyennek Vörösmarty Minden Munkái 1847-es kiadásának címlapján láthatjuk.

Ebből a házból indul naponta a nyéki református iskolába Mihály, amikor eléri a hetedik esztendőt. A következő évben apja házitanítót fogad, aki őt, János öccsét és két nővérüket oktatja az elemi ismeretekre. A két fiú egy esztendeig hegedülni is tanul, de nincs érzékük a zenéhez, apjuk nem erőlteti tovább. Kezdettől fogva sokat törődik 16gyermekei nevelésével, tanulmányi előmenetelével.

A kis- és középnemesek számára egyre reménytelenebbé válik a meggazdagodás. A kiemelkedésnek, a függetlenebb, biztosabb jövőnek az értelmiségi foglalkozás és életforma látszik.

Divattá lesz a jogi pálya. A nyéki gazdatiszt bátyja is ügyvédnek taníttatja fiát. Ő sem akar lemaradni. Szerencséjére a harmadik esztendőben házitanítónak „egy becsületes fiatalember találkozott, aki minket – emlékezik János – annyira oktatott, hogy bátyámat az első grammatik, engem a második normában bevettek Fehérváron.” Az „első grammatik” az akkori hatosztályos gimnázium első osztálya.

1811. november végén járunk. Mihály 17nem először indul Székesfehérvárra. Rokonai élnek a történelmi városban, apjának háza, földjei, rétjei vannak ott. 1807 óta, amikor örökségét megkapta, székesfehérvári polgárnak számít. De a mostani út a cisztercita gimnázium falai közé visz. Apjuk egy németül is beszélő családnál foglal szállást, hogy a német nyelvet tanulhassák. Mihály hamarosan kitűnik szorgalmával és eszével. Az első évben harmadik eminens, a követ18kező négyben mindig első, azaz a kitűnők között legjobb.

Öccse visszaemlékezése szerint „otthon sohasem tanult, de az iskolában igen szorgalmas és vigyázó volt, írásbeli feladatát is azonnal, ott végezte. A cifra betűkre nem sokat adott, de jó szabatos, olvasható írásával a tanárok megelégedtek.” Tisztességtudó, szelíd, törekvő diák, akit tanárai szeretnek. Tartózkodóbb és érzékenyebb a többinél, igazán csak ismerősök körében enged fel. Önérzetes: nevezetes iskolai lázadásának történetét öccse is elbeszéli.

Ideges, bort szerető tanára meg akarja vesszőztetni Mihály egyik barátját. Szép szóval kérlelik, hogy álljon el szándékától, de 19hiába. Ekkor Mihály fölugrik, kirohan az osztályból, s a többiek utána. A várostól negyedórányira fekvő füzesbe rejtőznek el. Fölháborodott szavakkal tüzelik egymást tanáruk és az iskola ellen. Botokat vágnak, köveket gyűjtenek, akad, aki hazaszalad apja vadászpuskájáért. Amikor a dühös tanár hajdúk (fegyveres városi szolgák) kíséretében megérkezik, és kemény hangon felszólítja őket, hogy térjenek vissza az iskolába, repülő botok, kövek válaszolnak szavaira. Néhány puska is eldördül. A muníció fogytán beálló „fegyverszünetben” a hozzájuk közeledő „követnek” kijelentik, csak úgy hajlandók visszamenni, ha a hajdúk előbb eltávoznak. Kérésük teljesülvén ujjongva, a győzelem tudatában vonulnak a gimnáziumba. Ott az igazgató parancsára mindnyájukat megvesszőzik. Mihály jajszó nélkül állja a verést. Nem lázadó természet, de az igazságtalanságot, erőszakot, az ember megalázását sem ekkor, sem később nem tűri.

A vakációk idején otthon dolgozniuk kell. Apjuk már a velencei birtokot bérli, mindent idejében és pontosan igyekszik elvégeztetni, hogy a bérletet kifizethesse, és a családnak is maradjon valami. János, aki a tanulásban bátyja mögött jár, de különben eleven, gyakorlatias alkat, ügyesen ellátja a rábízott feladatokat, a munkások felügyeletét is. Mihály nem kedveli a felügyelőséget, ahol inteni, szorgalmazni kell az embereket, 20és leginkább könyvvel a kezében indul a mezőre. Horatius, Vergilius, Cicero latin nyelvű munkái és néhány latin nyelvű magyar történelemkönyv alkotják apja könyvtárát. Ha teheti, ezeket bújja.

Ha mégis felügyelnie kell, az olyan munkákat szereti, ahol közben mesélnek, beszélgetnek, énekelnek az emberek. A szüretet, kukoricafosztást, amikor öreg parasztok, görnyedt hátú nénikék és jókedvű fiatalok ülnek a kukoricahalom tetején, s nemcsak kezük, hanem nyelvük is jár. Népmondák, mesék fakadnak a máskor bezárt ajkakon. A diák áhítattal hallgatja a csodás történeteket, dalokat.

Első verssorait az évődés, a játék csalja ki belőle. Tizennégy éves, amikor „rímes kétsorú verseket ír egy barátja ellen”. Falakra, apró papírdarabokra jegyzi sorait, s ha meglátják vagy meghallják, gyorsan letörli, összetépi őket. Máskor labdázás, játék közben mondogatja ingerkedő rímeit. Amikor társai utána erednek, hogy a „kéziratot” elszedjék tőle, mindig idejében sikerül darabokra tépnie. Nem maradt fönn belőlük egy sem.

„Rétor koromban – emlékezik 1825-ben, önéletrajzában –, minekutána Édes Gergely Keserveit olvasám, Udvardi nevű barátommal kezdettem római mértékre magyar verseket írni. Nem tudtam még akkor, hogy egyebek is vannak, egyedül Édes Gergelyt forgattam, s igen megörültem, hogy a ma21gyar nyelv oly könnyen perdült római rend szerént.” Édes Gergely akkoriban közismert, népszerű költő. Az ő költeményeinek jutott a szerep, hogy a tizenöt esztendős Vörösmartyt magyar versek írására serkentsék. Latin verseket iskolai feladatként és kedvtelésből is szerzett már. Édes Gergely verseinek a tartalma sem hagyta érintetlenül. A „könnyen perdülő” sorok között a felvilágosodás szelleme bujkált, hazafias és a magyar nyelvet dicsőítő ódák sorakoztak könyvében.

A fiait polgári pályára irányító kis- és középnemesség s minden haladó magyar hazafi előtt két, egymással szorosan összefüggő feladat állt ekkor. Az egyik a nemzeti függetlenség kivívása Ausztriával szemben, a másik a belső társadalmi átalakulás, a polgárosodás megvalósítása. A nagy többség még csak az elsőt, a függetlenséget, a nemzeti önállóságot akarja, s messze jár attól a demokratikus igénytől, hogy küzdelmeibe egyenjogú társként bevonja a nemesi levéllel nem rendelkező, jogtalan és nincstelen milliókat. Magyar nemzeten a háromnegyed millió nemest értik, s ha a „dicső apákat” emlegetik, mindig a nemesi ősökre gondolnak.

Vörösmarty ebben a szellemben nevelkedik otthon, s ebben él a történelmi múltjára büszke Székesfehérváron, ahol a török kiűzése után betelepített német polgárság is egyre inkább elmagyarosodik. Családja anyagi körülményeinek romlása miatt ötö22dikes gimnazista korában kisebb gyerekek tanítását kell vállalnia. Elkezdi a nevelősködést, amivel tizenhét éves korától az egyetem elvégzéséig megkeresi majd a kenyerét és a tandíját. Tizenkét rövid versgyakorlata maradt fönn a székesfehérvári évekből. A bialok közelítése című kétsoros kedvenc otthoni tartózkodási helyét, a Velencei-tó partját idézi:

Amikor a tónak fűves partjára ledűlnék,
Íme jön és kesereg túnya marha sereg.

„A szőlőhegyről a Velencei-tóra való kilátás, az ottani Meleghegy annyira kedvelt tárgyai voltak, hogy egy helyben órákig állt, körül nézegetett – írja János. – Vakációkba ilyenkor mindig volt nála könyv is, atyánknak régi deák könyveiből.” Az egyszerű néppel való beszélgetésekben, olvasmányokba és a „dicső apák” emlékébe merülve, magányos szemlélődésben és vidám játékokban, merengésben és lázadásban érlelődik a tizenéves ifjú, akiről ekkor még senki sem sejti, hogy költő lesz. A gimnáziumban mindenki versel, otthon alig hagynak dalra, versre időt a növekvő napi gondok. Mihály a kitűnő bizonyítvánnyal szerzi a legnagyobb örömöt. Abból azonnal látszik, hogy elindulhat unokatestvére, Vörösmarty Ferenc nyomdokain az ügyvédi pályára.

23
„Zárdás barát” és „vadmagyar”

1816. november. Kezdődik az új tanév. Mihálynak a „poetica classisba”, az utolsó gimnáziumi osztályba kellene igyekeznie Székesfehérvárra, de Pest felé döcög vele a szekér. A pesti piarista gimnáziumba íratta be apja, oda tart. Idősebb Vörösmarty Mihály nem kíséri fiát, lázas betegen fekszik otthon. Mintha érezné a közelgő véget, unokaöccse, a pesti ügyvéd közelébe és pártfogásába küldi fiát.

Mihály, aki Fehérváron egy évvel korábban még azért vállalt tanítványokat, hogy keresetéből kiegészíthesse a hazulról kapott pénzt, Pesten kosztért és szállásért tanítja háziasszonya fiait, otthonról csak a tandíj érkezik. Mindez meglátszik tanulmányi eredményén. A fehérvári első eminensből tanév végére huszonötödik lesz. Apja megéri még, amikor fia a gimnáziumot befejezi, de nemsokára meghal.

1817 novemberében ügyvéd unokabátyjához igyekszik Mihály Pestre. A sok jótéteményért egy hordó bort szállít neki, és tanácsát szeretné kérni, árvaságában mitévő legyen. Martonvásár közelében lovas szekerük eltörik. Találgatják, hogyan kellene megjavítani, amikor úri hintó áll meg mellettük. Ablakából pesti osztálytársa, Perczel István hajol ki, s kérdezi, miben segíthetne. Amikor megmondják, leugrik a hintóról, és a mögötte döcögő poggyászszekérről dorongokat, köteleket, baltákat hozat az inasok24kal, akik a törött járművet gyorsan rendbe hozzák.

A segítséget megköszönni induló Mihályt Perczel István bemutatja apjának, Perczel Sándor Tolna megyei nagybirtokosnak, aki a hintóban négy fiát viszi a pesti gimnáziumba. A Vörösmarty életében döntő fordulatot jelentő találkozást Perczel Mór, a szabadságharc legendás hírű tábornoka írta meg emlékirataiban. A hintóban ülő négy gyerek közül ő volt az egyik. Mihály „köszönetét pír és hebegés nélkül, egyszerűen, világosan – épp oly távol az akkori divatos kö25teles szolgai alázatoskodástól, mint a jelenkori goromba, dacoló szemtelenségtől – mondá el, úgyhogy atyámnak tüstént megtetszett.”

Perczel Sándor végignézve a kopott, zöld dolmányba, molnárkék színű magyar nadrágba öltözött, báránybőr süveget viselő fiún, úticélja és sorsa felől érdeklődik. Mihály elmondja, csak úgy folytathatja tanulmányait az egyetemen, ha valahol közben megkeresheti a kenyerét. A földesúr, aki Pesten akar fiai mellé nevelőt keresni, a komoly, szimpatikus fiú beszédét hallgatva gyorsan dönt. Megkérdezi, nem vállalná-e el a mellette ülő három kisebb gyerek tanítását. „Miért ne, tekintetes uram” – feleli Mihály rövid gondolkodás után, hisz leg26nagyobb gondja oldódik meg: beiratkozhat az egyetemre.

Pest, ahol egyelőre három évre megtelepszik, Budával egyetemben a legjelentősebb magyar kereskedelmi és közigazgatási központ, és a legnagyobb magyar város. Lakosainak száma megközelíti a nyolcvanezret, de még nem az ország fővárosa. „Pest nem bír ugyan a rezidenciák (fővárosok) csörtetésével, de bír a főbb kereskedelmi városok zajlásával, nemzetek, árusok és vevők tolongásaival, tengeren innen és túl fekvő világok szereinek rakodásaival, s ezek rányomják a kalmári (kereskedői) bélyeget… Marseille és Hamburg alig láthatnak többféle nemzeteket és különösebb egyveleget falaik között, mint amely Pestet lakja és látogatja” – írja 27Fáy András, a jeles író és közéleti férfi 1825-ben.

Ahhoz, hogy fővárossá, az ország irányító központjává válhasson, Pest-Budának vezető szerepet kell kivívnia a politikai és a szellemi életben. Azokban az években kezd szellemi központtá válni, amikor Vörösmarty Pestre kerül. Ő egyelőre a „nagyváros” külsejét látja. A „csodatornyokat”, a „felemelt házfalakat” és a hegyeket, a Dunát, ami számára újdonság. A pesti belváros, ahol naponta megfordul, ekkor kapja ma is látható klasszicista külsejét. A gazdagodó kereskedők, a „különféle részekről beszál28longott szerencsevadászok” még nem gyárak alapítására, hanem bérházak építésére fordítják pénzüket. Mintájuk a nemrég elkészült, tervszerűen épített Lipótváros. Rohamosan építkeznek, a városkép szinte napról napra változik.

Vörösmarty, aki a latin költők falut és természetet dicsőítő verseiben a „bűnös” városról kevés szépet olvashatott, szinte azonnal megszereti Pest-Budát. 1818-ban verses levelet küld Udvardi nevű barátjának, akivel Székesfehérváron „római mértékre magyar verseket” kezdett írni:

Midőn tekéntém a sziklás hegyet
Ámúlva, melynek alját öbliti
A szőke víznek féktelen árja
S dicsőűlt Mátyás háza környeit
– – – – – – – – – – – – – – – –
29
Sokféle érzés gyujtja keblemet.
Majd a Dunának feldagadt vizét
Nézem s hajókon mint megy a zajos
Nép, vígan űlve leng a víz szinén.
– – – – – – – – – – – – – – – –
Minden körűlem él, örűl, mozog,
Amit csak képzel pusztában szivem.

Ennek a versnek több szava és fordulata arról árulkodik, hogy Vörösmarty már nem Édes Gergelyre figyel. Berzsenyi Dániel Vitkovics Mihályhoz írt episztolája (költői levele) a példa előtte. Más magyar költőket is ismer már. „A hatodik oskolában – emlékezik önéletrajzában – már jobb könyveket olvastam. Baróti Aeneisét, Rájnis Eclogáit, s Virág Horatius leveleit s némely ódáit, ami kiváltképpen megtetszett tisztasága s könnyűsége miatt.”

Az említett művek régi római költők, Vergilius és Horatius munkáinak magyar fordításai. Vörösmarty nemcsak azt tanulhatja belőlük, hogy a jobb költők tollán a magyar nyelv hogyan „perdül római rend szerént”, hanem azt is, hogy Vergilius és Horatius szintén a múltat állították példaként elpuhult kortársaik elé. Fordítani kezd belőlük.

A magyar költők eredeti munkái közül Berzsenyi Dániel és Virág Benedek hatnak rá leginkább. Ők a régi görög és római versformákban a magyar múlt dicsőségét, nagy alakjait idézik meg. Virág Benedek hírét 30Vörösmarty még Fehérváron megismerhette. Korábban abban a gimnáziumban volt tanár, ahol Mihály diákoskodott. Ő az egyetlen költő, akivel ekkor Pesten személyes kapcsolatot teremt. Hozzá fűződő érzelmeit, tanítványi háláját 1822-ben írt, Virág Benedekhez című episztolájában vallja meg. Ez a verse jelenik majd meg elsőként nyomtatásban:

Engem serdűlőkorban megbájola nyelve
Győztös apáinknak, s noha lassan, szűntelen érzém
31
A titkos lángot, mely ösztönt nyújta erőmnek.
Így haladék akadozva soká. Megláttalak aztán
Kis számú jelesink közt téged, s amire eddig
Kedvem volt, megerősödvén példáitok által,
Folyvást és hevesen követém, s mértékbe szorítám
Kisded vágyaimat, rendetlen képzetim árját.
32

Érdeklődése és tájékozódása azonban sokkal széleskörűbb, mint amit Berzsenyi és Virág nevével jelezhetnénk. Sallay Imre, aki az egyetemen évfolyamtársa s a pesti Perczel-házban három éven keresztül lakótársa, beszéli el emlékirataiban, hogy Vörösmarty olvasta ekkor Zrínyi Miklós, Ányos Pál, Dayka Gábor, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor és mások műveit is.

Hogyan marad olvasásra és versírásra ideje, hisz nevelő és diák, s egyik kötelezettségét sem hanyagolhatja el, mert fölmondanának neki, megbuktathatnák? Úgy, hogy céltudatosan, szigorú elvek szerint él. Életmódját Sallay följegyzéseiből ismerjük:

Vörösmarty „az iskolába járatokat kivéve, lakásából nemigen távozott. Az időt, mely növendékeinek oktatásán kívül nekie fölmaradt, olvasásokkal, és irkálásaival tölté el.” Szórakozni nem jár, nem dohányzik. A bort, amit Perczelék inasa evés után eléje tesz, vízzel hígítva issza. A kávét szereti, de kávéházba, kocsmába soha be nem lép. Sallay „vele született szendeségével, szemérmetességével” magyarázza tartózkodását. Diáktársai, akik úgy élnek, mint a többi 18–20 éves ifjú, szeretik és becsülik „jó modoráért”, de nem értik Vörösmartyt. Visszahúzódásáért „zárdás barátnak”, magyar nyelvű verseiért „vadmagyarnak” csúfolják.

Egészséges, fiatal, dehogynem vágyik a 33többiek közé. Ha tanítványaival kisétál a szabadba, gyerekként kergetőzik, labdázik velük. Ha a Beleznay-kerten haladnak át, mindig megáll rövid időre, hallgatni az öreg Bihari muzsikáját. De amikor a Perczel fiúkkal kedvelt kirándulóhelyére, a Zugligetbe tart, „csendes hangon magában szavalgat… többször pedig jobb karja mozgatásával ujjain bizonyos tapintásokat jelez”, azaz verset költ, ujjain számolva a hexameter hosszú és rövid szótagjait.

34

A félévi vizsgák előtt, „hogy az időt az éjfél utáni két vagy három órára való fölkelésre el ne mulassza, Perczel Istvánnal egyetemben” a szoba padlójára fekszenek, „a nem igen kényelmes nyughelyiségben félig aludva, félig ébren feszelegve, a kitűzött időre fölserkennek. Egyébiránt Vörösmarty reggelenkint közönségesen hat óra tájban, nyáron öt órakor szokott fölkelni. A lefeküvés ideje nála nem volt határozott.”

Képességei mellett ez az aszketikusan céltudatos életmód eredményezi, hogy a filozófiai tanfolyamot az egyetemen eminensként fejezi be, hogy nevelőként a katonás modorú Perczel Sándor és fiai megszeretik, kiválónak tartják, s az olvasásra, verselésre is marad ideje. Ráadásul 1819–1820-ban már drámaírással is megpróbálkozik.

Az 1818-ban alakult székesfehérvári magyar színtársulat hetente kétszer előadást tart a pesti német színházban. Magyar színház és színtársulat nincs még Pesten. Az iskolai törvények tiltják a színházba járást, de Vörösmarty többször megtekinti a szülőföldjéről érkezett színészek előadását. Látja többek között Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabját, melynek nagy sikeréről és közönségéről így számolt be a Bécsbe küldött titkosrendőri jelentés:

„Az összes magyar szabók, cipészek, szűrszabók, sapka- és csizmakészítők otthagyták műhelyeiket, és segédeikkel, tanoncaikkal együtt a színházba tódultak. Mivel ez a nép 35a magyar nemesség jókora részével együtt még kevéssé fogékony az illem, erkölcs és a finomabb modor iránt, s inkább alkalmatos az alföldi legelőre, mint egy művelt színházba, azért nem is tudott helyesen viselkedni… döngették a padlót, tapsoltak, éljeneztek… Ugyanebben a darabban e szavak fordulnak elő: éljen a szabadság. Ezt a tetszetős nemzeti kifejezést a közönség egyszerre felfogta, és mintha ugyanazon szócsőből eredt volna a hang… felhangzott a kiáltás: ‚Éljen a magyar szabadság!’… félő, hogy… a német színház a jövőben gyűlőhelye lesz a régi magyar felbujtóknak, mint hajdan a megyei gyűlések és az országgyűlések a Rákos mezején.”

Az ijedtében pontosan és fordulatosan fogalmazó titkosrendőr fölvillant valamit ab36ból a magyar világból, amellyel a fiatal Vörösmarty Pesten, a „felemelt házfalak” tövében ismerkedett. A jelentésből nemcsak az „Éljen a magyar szabadság!”-ot kiabáló nyers tömeg nyegle megvetése süt, hanem „a nép” és „a magyar nemesség jókora részének” piciny szikrától lángra lobbanó hazafias hangulata is. Vörösmarty a színházban látja először szemtől szembe a szószólókra és vezetőkre váró „népet”, amely harminc év múlva fegyvert ragad majd. Érthető, hogy Kisfaludy sikere és példája nyomán megpró37bálkozik a drámaírással. Első kísérlete, a Tatárjárás után történt eset címében is mesterére utal.

Pestet néhány évre el kell hagynia, mert kenyéradó gazdája leköltözik gyermekeivel Tolna megyei birtokára, Börzsönybe. Vörösmarty velük megy. Jogi tanulmányait csak úgy kezdheti el, ha Perczel Sándor támogatását továbbra is élvezi. Miből áll ez a támogatás? Kosztot, szállást és negyedévenként 150 pengő forint fizetést kap, ezenkívül Perczel fizeti egyetemi költségeit. Börzsönybe költözése miatt magánúton folytathatja csak az egyetemet, de más választása nincs.

„Fiatalságom tündérországa”

Börzsöny, ahová 1820 novemberében elutazik, ma Bonyhád külterülete. Bonyhádtól három kilométernyire, a lágy hullámú Völgység magaslatán emelkedik a hajdani Perczel-kúria, amely másfél évszázad alatt alig változott. Az oromzatos homlokzatú, tornácos, földszintes ház egyszerűségével és tagoltságával lep meg. Tolna megye leggazdagabb embere lakott benne népes családjával. Vörösmarty lakása a szemközti, gazdasági célokat szolgáló épületben volt. Nem az udvar felőli oldalon, hanem a tájra néző, emeletes részben, a sarokszobában. Ha kinézett az ablakon, az áttekinthető, megmászható, erdőkkel borított dombokat látta. Nyolc év múlva Széplak című elbeszélő költeményének előhangjában vall erről a tájról:

38
Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,
Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?
És ha neved zendűl nagy késő korra lejutván,
Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?
Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet
Százados erdőség; köztök, mint égi maradvány,
Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők
39

Börzsönyben, elszakadva a kedvelt pesti környezettől, iskolatársaktól, „puszta magányosság bús fiának” érzi magát. A Perczel fiúkat, Miklóst és Sándort „a második, harmadik és negyedik” gimnáziumi osztály vizsgáira készíti fel, mellette tanulja az „első évi törvényt”, „Ez volt legvesződségesebb és szomorúbb esztendőm” – írja önéletrajzában. Perczel Mór öreg korában úgy emlékszik, hogy ő és testvérei nem „kényes és vásott úrficskák”, hanem „jó és mindenkitől szeretett gyermekek” voltak, de Vörösmarty sem véletlenül emlegeti vesződségeit. Éppen Móric a legelevenebb, legrakoncátlanabb, amint azt apjának Vörösmartyhoz írt levelében olvashatjuk.

Vörösmarty Börzsönyben valamennyi tantárgyat, három osztály anyagát tanítja, diákjai csupán vizsgázni utaznak Pestre. Nevelői módszereiről Perczel Mór emlékiratai vallanak. Megtudjuk belőle, hogyan zajlott le egy tanulmányi kirándulás 1821 őszén.

Perczel Sándor rokoni látogatásra indult fiaival Somogy megyébe: Sárdra, Mikébe. Meglehetős kerülővel, mert Vörösmarty kérésére útba ejtették Mohácsot, Siklóst, Szigetvárt. Mohácson megtekintették a „püspöki lakot” és a „gyászemlékű csatamezőt”, s közben Mihály történelemórát tartott. Mindent elmondott, amit a mohácsi vészről tudni kell. Siklóson a valaha ott raboskodó Zsigmond királyról és politikájáról hangzott el előadás. Lelkesen beszélt a nevelő a 40Zsigmond ellen lázadó főúrról, Kontról. „Mohón hörpentém lelkületembe a nép és a szabadság iránti szeretetet – emlékezik Móric –, az idegen uralom és zsarnokság elleni gyűlöletet.” Mihályban közben nagy terv fogamzik: drámatrilógiát fog írni Zsigmond koráról.

Siklósról Pécsen keresztül Szigetvárra kocsiznak. Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem című eposzából ismerik már a szigetvári hősök történetét. Most az eposz sorainak citálása közben járják körbe a bástyákat, szemlélik a kazamatákat, elevenítik fel a vár védelmének részleteit. Az élmény hatására Vörösmarty hamarosan verset ír Szigetvár címmel. Zrínyi hősiességét kéri számon kortársain:

Te a hazáért halni tudál; dicső!
Mi nem tudunk már érte csak élni is
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor szününk meg bor, szerelem között
A hon virultát messze felejteni?
Mikor kerülhet vissza a künn
Elpazarolt arany és dicsőség?

Perczel Sándor, aki maga is megtekinti a történelmi emlékhelyeket, és meghallgatja Vörösmarty előadásait, heves, szigorú, de igazságos és széles látókörű földesúr. A forradalmat elítéli, de lelkesedik a magyar nyelv jogaiért, és szemben áll Bécs alkotmányellenes politikájával. Könyvtárában „történel41mi, természettani, földrajzi, statisztikai, csillagászati” könyveket éppúgy talál Vörösmarty, mint „törvénykezési, politikai, bölcsészeti” vagy egyéb munkákat. „Számkönyvében” szinte naponta akad bejegyzés a könyvekért fizetett forintokról. Magyar és német nyelvű folyóiratokat járat, többek között az 1817-ben indult Tudományos Gyűjteményt, az első tartós életű, jelentős magyar tudományos folyóiratot, amelynek szépirodalmi melléklete is megjelenik.

42

Abban azonban, hogy Börzsöny a „fiatalság tündérországává” válik Vörösmarty számára, két nő és két barát játszik döntő szerepet. Az egyik nő tanítványainak anyja, Perczel Sándorné, aki „szinte fiának tekinti” a szülői háztól messzire szakadt, szegény nevelőt. A másik a Perczel fiúk nővére, az ekkor 13–14 éves Etelka, akibe Vörösmarty lassacskán, titokban, de annál szenvedélyesebben beleszeret. A két barát, két bonyhádi pap: Egyed Antal plébános és Teslér László káplán. Mindketten művelt, irodalmi érdeklődésű, maguk is írogató emberek. A magyar irodalom vidéki közönségének, a papokból, tanítókból álló falusi értelmiségnek legjobbjai közé tartoznak.

Egyed Antal ráadásul székesfehérvári születésű. Az ottani gimnáziumban Virág Benedek volt a tanára. Huszonegy évvel idősebb Vörösmartynál, de azonnal baráti kezet nyújt a szülőföldjéről érkezett ifjúnak. A magyar nyelvről és a magyar történelemről folytatott viták közben bevallja neki, hogy eposzt szándékozik írni Árpád fejedelemről, ezért elmélyülten tanulmányozza a régi, klasszikus eposzokat. Mihály tőle kapta kölcsön Homérosz, Tasso munkáit, s talán az ösztönzést is, hogy honfoglalási eposz tervével foglalkozzék. Tasso műveit eredetiben akarja olvasni, ezért olaszul kezd tanulni.

Teslér László csak néhány esztendővel idősebb Vörösmartynál. A latin mellett görög, francia, német, olasz nyelvet értő fiatal43ember. Levelez Kazinczy Ferenccel, a Széphalmon élő, öregedő költőfejedelemmel és nyelvújítási vezérrel, aki azt írja róla, „jó fej, tiszta fej, s tolla szép”. Teslér műveltsége és kapcsolata jogán néha fölényes, kioktató hangon bírálja Vörösmarty munkáit, aki sokkal önérzetesebb, semhogy ezt szó nélkül tűrje. Összezördüléseik után azonban mindig kibékülnek, barátságuk évtizedekig tart. Ő adja Mihály kezébe Shakespeare, Schiller, Goethe könyveit, s buzdítja drámaírásra.

44

A börzsönyi-bonyhádi kis irodalmi kör Vörösmarty első igazi irodalmi barátsága, előképe későbbi barátságainak, szövetségeinek. „Egyed és Teslér pap urak… közölték velem az Erdélyi Múzeumot (tudományos folyóirat szépirodalmi melléklettel), Kazinczy munkáit és egyebeket. Lassanként érezni kezdettem a költés belső erejét, s arra törekedtem munkáimmal” – fogalmazza meg később a költői fejlődése szempontjából legfontosabbat.

Egyed hamarosan Paksra, Teslér Pincehelyre, majd Bükkösdre kerül. Sűrűn váltanak levelet, könyveket küldenek egymásnak, új írásaikat továbbítják, várva az értő, baráti véleményt.

A harmadik kedves barát Klivényi Jakab. Együtt jártak Pesten az egyetem filozófiai tanfolyamára. Klivényi a papi pályát választotta, a pécsi papneveldében folytatja tanulmányait. Elkeseredett hangú leveleket küldözget Pécsről Börzsönybe, panaszolván, hogy „akinek magyar a szíve, azaz egyenes, érzékeny és büszke, az ide nem való… Midőn látom, hogy a természet legnemesebb érzéseit is kigúnyolják, sőt kárhoztatják… midőn látom, hogy a legmíveltebb elme lecsüggő fővel szolgál a színlett (hamis) erkölcsnek… lehetetlen, hogy meg ne borzadjak.”

A képmutatásra kényszerítő, magyar érzelmeket elnyomó, magyar irodalmat kárhoztató, klerikális légkörről a leendő pap 45csak meghitt barátjának számolhat be így. Vörösmarty helyzete, gondolat- és érzésvilága, akárcsak Klivényié, tele ellentmondásokkal. Nemesi levele van, akárcsak Perczel Sándornak, de vagyon nélkül ez az okmány vajmi keveset ér. Neki van mit ennie, de öccsei, húgai rokonok kegyelemkenyerén élnek. Egyetemista, költői babérokra vágyik, de távol az egyetemtől, úrfiak nevelésével telnek napjai. Szerelmes, de érzelmeit nem meri bevallani, mert eleve reménytelennek lát minden próbálkozást.

Valóság és álom feszül benne. Minden együtt áll ahhoz, hogy a klasszicista költői mesterektől, Virágtól, Berzsenyitől és a többiektől tanultakat nem feledve, az új irodalmi irányzat, a romantika felé tájékozódjon. Ehhez az újhoz a legtöbbet a számára eddig ismeretlen érzésből, a szerelem élményéből meríti.

A naponta látott, nála hét évvel fiatalabb Perczel Etelka a szeme előtt szépül hajadonná. Nem sejti, hogy micsoda tüzet gerjeszt Vörösmartyban, aki 1822-ben – mint később megvallja – már minden érzésével őt szereti. „Egy tekintete hónapokig álmodtatná.” Nem „vele született szemérmessége”, hanem társadalmi helyzete, a közte és Etelka között tátongó rangkülönbség teszi bátortalanná. Ha bevallaná szerelmét, elvesztené Perczel Sándor jóindulatát, aki úgysem adná hozzá a lányát.

Nem szólhat, tehát gyötrődik. Gyötrődé46sét Etelka látja, megsajnálja, de a „titkos bú” okát nem tudhatja meg:

Szánsz ha titkos búm könyűit
Folyni látod arcomon,
Szánsz ha bánatom kitörve
Nyög keserves ajkamon;
De nem indíthat szerelmet
A könyű s panasz:
Részvevést gerjeszt csak – ah de
Nem szerelem az!

(A szánakodóhoz)

Ekkor, 1821–1822-ben érik igazi költővé Vörösmarty. Ezután már a saját hangján szól. Akkor is, ha egyelőre feltűnően sokat emlegeti a halált és a sírt. Személyes életében éppen elég oka akad a pesszimizmusra, de a borúlátás a magyar közélet jellemzője is.

Az ősapák dicsőségét áhítozó nemesurak egyre többet búslakodnak, s egyre többet méltatlankodnak a bécsi udvar intézkedései miatt.

A kis- és középnemesek a főuraktól várják a haza sorsának megváltoztatását. Azoktól, akik „bor, szerelem között / A hon virultát messze felejtik”, s külhonban pazarolják el a magyar aranyat és dicsőséget. Minden reménytelennek tűnik, s a költő személyes keserve találkozik a nemzeti keserűséggel. Vívódásaiban megérzi kibontakozásának irányát. Az ifju vitéz című versének hőse, elveszejtve kedvesét, így vigasztalódik:

47
Nincsen ő! Hajh! nékem élve
Meghalt; sőt nem volt soha:
Harcra hát! a vad törökre:
Nincsen Ída; van haza!

„Van haza”, igen, akkor is, ha „hanyatlik, népe dől”, és Vörösmarty már azt vallja, hogy a költőnek a hazát kell szolgálnia. Barátjához, Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében mondja ki néhány hónap múlva az életprogramnak beillő gondolatot: „Nagy az, ki a hazát naggyá teszi.” Programjához megvan költői önbizalma és hite is. Íme Egy korán haló végszava című versének négy sora:

…Szólni fogok, hogy az intést hallja kelettől
Nyúgatig, aki csak ért, s emberi szóra ügyel,
Szólni fogok, hogy dél éjszaknak visszadörögje,
És bár sok szivekig hajtsa beszédeimet!
„Ha Pincehelytől Görbő nincs tova”

Huszonkét éves. Öt esztendeje felnőtthöz méltó, kemény munkával keresi kenyerét. Emellett – kitűnő eredménnyel – elvégezte az egyetemet. Ahhoz, hogy ügyvédi vizsgát tehessen, joggyakorlatot kell folytatnia. Perczel Sándor, aki már többször tanújelét adta, hogy kedveli és segíti, most nemcsak beleegyezik távozásába, hanem ő maga ajánlja 48 be a Tolna megyei alispánhoz Görbőre. Amikor 1822 nyarán Vörösmarty megtudja, hogy „Nyilas havának kezdetén” Görbőre távozik, ujjongó verset küld Teslér Lászlónak, Pincehelyen káplánkodó barátjának:

Ha Pincehelytől Görbő nincs tova,
Ha Pincehelyhez Teslér hű marad,
Őtet barátja többször látja ott.

Görbőt Pincehelytől csak a Kapos folyó 49vize választja el, ma Pincehely része. Megérkezésekor, 1822 novemberében Teslért már nem találja ott, de talál helyette fiatal, vidám cimborákat. Vele együtt kezdi a joggyakorlatot Perczel István, aki ama nevezetes szekérjavítás után bemutatta apjának. Harmadikként egy csibráki fiú, Jeszenszky Miklós érkezik hasonló céllal s ugyancsak versekkel a tarsolyában. Hamarosan összebarátkoznak az alispán tizennyolc éves fiával, Csehfalvay Sándorral és még néhány pincehelyi fiatallal.

Öt évi kemény munka után Vörösmarty most érzi először, hogy föllélegezhet. Nem vesződik tanítványokkal, nem kell magolnia a törvényt. Éppen olyan fiatal és szabad lehet, mint a vele gyakornokoskodó két társa. Kiderül, hogy a „zárdás barát”, ha körülményei megengedik, részt vesz minden vidámságban, mókában. Versek és levelek tanúsítják, hogy életének talán legszebb szakasza a Görbőn töltött esztendő.

Az alispáni kastélyban lakik, közel a Kaposhoz. Ha keletre nyíló ablakán kinéz, a „görbői hegy” emelkedőit látja. A szomszéd ablak előtt hatalmas fenyőfa áll, tavasszal és nyáron alatta írja verseit. A hegy emelkedőjén erdőség, ahová vadászni indul barátaival. Oly gyakran, hogy a vadászatot egy életre megkedveli. A Kaposra fürödni és csónakázni járnak, Perczelék rokonának, Huszár Pálnak belecskai szőlejébe és a ma is álló Tuhutum nevezetű „borozóba” mu50latni. A szájhagyomány szerint a belecskai présházhoz tartó Vörösmarty piros almával dobálta meg a szőlőben kapáló menyecskéket. Későbbi műveiben szinte föl sem lelhető könnyed vidámság jellemzi ekkor írt néhány versét (A templomba záratásomkor, A patvarista, Egy cifrán készült meleg hüselőre). Felszabadult, rokonszenves egyéniségéért, tudásáért hamarosan mindenki megszereti Görbőn.

Az alispáni hivatalban a fiatal patvarista sok elégedetlenkedő hangot hall. A megyei urak naponta szóba hozzák és elítélik a királyi önkényt. I. Ferenc 1812 óta nem hívott össze országgyűlést, de egymás után adja ki a rendeleteket. Ez súlyosan sérti a magyar alkotmányt, amely szerint rendeletekről csak a nemesek küldötteiből alakult országgyűlés dönthet.

Most egy adóemelési és egy újoncozási rendelet okozza a fölzúdulást. Több megye megtagadta végrehajtásukat. Erre az uralkodó korlátlan hatalmú királyi biztosokat küldött a megyékbe. A lázas légkörben gyakran elhangzik a jogaikért karddal kiálló ősapák neve, s egyre többször emlegetik az európai szabadságmozgalmakat. A görögök törökök elleni harcáról, az olasz szabadságharcról érkező híreket lesik, a Szent Szövetséggel szembeszálló spanyol kormányra figyelnek.

Az alispán, aki a megyei közigazgatás választott feje, az ellenállás középpontjában 51foglal helyet. A mellette gyakornokoskodó Vörösmarty mindent lát és hall. Egyszer csak megírja A három egyesült fejedelmekre című versét. Ausztria, Poroszország és Oroszország fejedelmi szövetségre léptek, hogy vérbe fojtsák az európai szabadságmozgalmakat. Ausztria azért meri sárba tiporni a magyar alkotmányt, mert maga mögött tudja a „hármas erőszak” erejét:

Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak,
Mely szentségtelenűl szentnek ítéli magát,
Mit forralt vesztedre, Magyar, most látod… azon kor,
Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt,
És szent törvényed, mely most már ezredet érne,
Megszaggatva hever drága hazádnak ölén.
De te, szabadságunk elpusztítója, ne örvendj;
Sírunkon nem fog fényleni büszke neved.
Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán,
Szíveitek fognak vérzeni körme között.
Jaj néktek! ha kivész: elhúz sírjába magával,
Jaj! ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.

A megélénkülő politikai élet, a vidám baráti kör, a szívében fészkelő szerelem eddig nem látott termékenységre serkenti. Az is lelkesíti, hogy 1822 végén a Tudományos 52Gyűjtemény mellékletében, a Szépliteraturai Ajándékban megjelent a Virág Benedekhez írt ódája, első verse nyomtatásban. 1823 elején már második költeményét, a Volt tanítványaimhoz címűt közli a Tudományos Gyűjtemény.

Sikerén fölbuzdulva elküldi két versét Kisfaludy Károlynak, az 1821 őszén először megjelent Aurora című évkönyvbe. Kisfaludy, az évkönyv szerkesztője 1823. március 19-én, elismerve a versek erejét, ud53varias hangú levélben változtatásokat kér. Például azt, hogy az egyik vers, A juhász és bojtár címét, tekintettel a népies szavaktól irtózó olvasóközönségre, görög szavakkal helyettesítse. „A nyelv tiszta és szép, és nem hízelkedem azon reménnyel, mely olvasásakor lepett meg, hogy tisztelt hazafim ezen nehéz pályán dicsőséget szerzend.” Vörösmartynak jólesik az elismerés, de versein nem hajlandó változtatni.

Reménytelen szerelme, amely a görbői esztendőben bontakozik ki igazán, gazdagabbá formálja emberi világát. Sem ébren, sem álmában nem szabadulhat Etelkától. Nem is akar:

Miért jelensz meg álmaimnak
A déli tájak völgyiből?
Oh lány, mosolygó ajkaiddal
Miért jelensz meg álmaimnak,
Ki tőlem ébren elhajolsz?
– – – – – – – – – – – – – – – –
Oh jőj megint el, kedvesem!
– – – – – – – – – – – – – – – –
Tedd végtelenné álmomat!

(Helvilához)

A robbanásig feszült megyei hangulatban, abban az évben, amikor Kölcsey Ferenc megírja a Himnuszt, Vörösmarty elkezdi írni a honfoglalásról szóló eposzát, a Zalán futását. Ezzel alapozza meg költői hírnevét. Az indulás pályaszakasza véget ért, a köte54kedő verseket rögtönző diákból sokfelé tájékozódó, drámával, eposszal megpróbálkozó költőjelölt, majd igazi költő lett, aki eldöntötte magában, hogy a hazát szolgálja írásaival. Legfőbb bizonyíték erre A három egyesült fejedelmekre című verse. Olyan hangot üt meg benne, amelyen az elnyomás ellen tiltakozó külföldi romantikus költők, a francia Victor Hugo, az angol Byron szólnak.

Múlt és jelen, álom és valóság röpteti fantáziáját, amikor Görbőn 1823 májusában kiül az ablaka előtti fenyőfa alá, s körbetekintve a tájon, elképzeli a Bodrogközt, a 55Zalán futása színhelyét, harcok, szerelmek mesés világát. A vidám cimborák nem zavarják, Görbőn mindenre jut idő. Munkára, politikára, szórakozásra, irodalomra, álmodozásra. Csehfalvay Sándor, az alispán fia fél év múlva még mindig Vörösmarty bűvöletében írja levelét: „Ha reá gondolok az elmúlt esztendőre, sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról, melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, és örömest vissza is hoznám azon jó időket, ha lehetne.” Ekkor a költő már messze, Pesten tölti napjait.

56
„Óh hon! Meghallasz-e engem?”
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”

1823. szeptember 18-án hagyja el Görbőt. Viszi a joggyakorlat első felének elvégzéséről szóló bizonyítványt, a napfényes patvarista év emlékét, és félig kész hőskölteményét Börzsönybe. Vajon hogyan fogadják az egy esztendő után megtérő nevelőt? – Gratulációval és szeretettel. Etelka is, aki immár tizenhat évesen, lehetetlen, hogy meg ne érezné az ábrándos tekintetekből áradó szerelmet. Senki sem jegyezte fel, mert a kettesben elrebegett szerelmi vallomásokat nem szokták feljegyezni, de vers is, levél is sejteti, hogy Vörösmarty Görbőről visszatérve, megvallja szerelmét Etelkának. Megvallja, s a lány visszautasítja. Búcsú című verse, amelyet ezekben a napokban ír, s amelyben először nevezi nevén a szeretett lányt, csak a vallomás után keletkezhetett:

Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be
– – – – – – – – – – – – – – –
Nem szerelmet kérek, ó már
Vége annak, más dolog vár,
Búcsút venni rettegek.
57
Annak, aki évek olta
Várt, remélt, s hogy ez megcsalta
Kínos édes szenvedéssel,
Hasztalan hű érezéssel
Mégis érted, érted ég,
Búcsút venni szabad annak

Két évvel később kelt leveléből, melyet utolsó börzsönyi látogatásakor ír barátjának, Stettner Györgynek, az is kiderül, hogy a család is megtudja közben a két fiatal titkát. Különben miért történne, amit szerelméről szólva a költő ezzel a két szóval jelez: „Kímélnek jelenlétemben”? Etelka bizonyára kedveli a tehetséges, mindenki által becsült fiatalembert, jólesik fülének és szívének a vallomás, de ő vagyonos kérőről, rangban hozzá illő férjről álmodik, olyanról, amilyent szülei szánnak neki.

Idézett versében Vörösmarty nemcsak Etelkától, hanem Börzsönytől is búcsúzik. 1823 novemberében tanítványaival együtt visszaköltözik Pestre. Nevelő marad két évig, de mellette az ügyvédi vizsgához előírt joggyakorlat második felét kezdi meg, patvaristából jurátussá, ügyvédsegéddé lesz unokabátyja, Vörösmarty Ferenc ügyvédi irodájában.

A tőle megszokott lelkiismeretességgel és komolysággal végzi jogi gyakorlatát, de igazán már csak az irodalom érdekli. A Kisfaludy Károly által megbírált két versén nem javított, de még Görbőről elküldte neki 58A völgyi lakos és A szánakodóhoz című szerelmes költeményeit. Kisfaludy mindkettőt fölvette az 1824. évi Aurorába, mely 1823 végén jelent meg. Amikor Vörösmarty Pestre érkezik, első útja Kisfaludyhoz vezet.

Kisfaludy Károly, az új magyar irodalom első igazán népszerű drámaírója, sikerei, egyénisége, szervezőkészsége révén ekkor már irodalmi vezér. A fiatal írók az ő évkönyvében, az Aurorában igyekeznek bemutatkozni. Ő teszi Pestet véglegesen a magyar irodalom fővárosává. Az ő vezetésével viszik győzelemre az 1820-as évek fiatal írói Kazinczy klasszicista felfogásával és gyakorlatával szemben az új irodalmi irányzatot, a romantikát, amely a görög-római kor eszménye helyett a természetet és a népet helyezi érdeklődése középpontjába. A nemzeti múlthoz fordul témáért, hogy a kortársakat fölrázza. Az írásművek legfőbb erényévé a képzelet, az érzelem és a szenvedély válik. Fölfedezik és fölhasználják az írók a népköltészet értékeit. Jobb jövőt, emberibb világot, műfaji szabadságot hirdetnek. Képekben gazdag, ellentéteket kedvelő, sokszor emelkedett, lendületes nyelven írnak.

Vörösmarty jó érzékkel és páratlan tehetséggel évek óta ebben az irányban tájékozódik. Hamarosan ő lesz az Aurora vezető költője, a magyar romantika legjellegzetesebb képviselője, aki után – barátainak írt leveleiben – Kazinczy Ferenc is melegen érdeklődik. Vörösmarty, megtudva ezt, 1824. feb59ruár 18-án levelet ír Kazinczynak. Megköszöni a „Tekintetes Úr” érdeklődését, „minthogy azon jelesek közt találja, akik a mostani kornak utat nyitottak a szabadabb menetelre”, de levelében semmi megalázkodás, semmi pártfogáskérés. Nem elég, hogy eddig megkerülte Kazinczyt, úgy érzi, most sincs különös szüksége rá. A tapasztalt öreg olvas a sorok között, s valahol itt kezdődik az a tartózkodó ellenszenv, amivel Vörösmarty sikereit később kíséri.

Pedig szívesen látná az ifjút tanítványai, hívei körében. Tíz nap múlva kelt válaszában így ír: „Örvendek, hogy körünket Veled látom szaporodni. Sokat várok Tőled, mert jó jel, ha a kezdő nem félig-érettet ád.” Születése, neveltetése, pesti szállása iránt érdeklődik. Vörösmarty egy hónap elteltével, március 25-én felel. Elküldi Zsigmond című szomorújátékának részletét, és megemlíti, hogy: „Hősi költeményem készül ezen névvel: Zalán futása hexameterben. Most már kevés hía.” E leveléből tudjuk, hogy ekkor a „Kis-Híd utcában (ma Türr István u.), a Vadászkürtnél, a második emelet 10-ik szám alatt” lakik.

A Zalán futásának „már kevés hía”, Pestre kerülése után lázasan dolgozik. Minden elfojtott szenvedélye, keserűsége, megalázottsága, szerelmi kudarca, hazafias tüze és dühe költői erővé válik. Igenis bizonyítani fog! Barátai, még Kisfaludy Károly is, akinek fölolvassa az elkészült részleteket, kételked60nek. Huszonhárom évesen nemzeti eposzt írni? Ki hallott ilyent? De akik igazán szeretik, és az új irodalmi irányzat győzelmét óhajtják, azok mind bíznak benne.

Vállalkozásának megítéléséhez tudnunk kell, hogy az állandóan őseik dicsőségét emlegető nemesek a honfoglalást tekintették legnagyobb nemzeti hőstettüknek. Többen megpróbálkoztak már honfoglalási eposz írásával. Csokonai Vitéz Mihály élete fő műveként akarta megírni az Árpád, vagy a magyarok megtelepedése című hőskölteményét. Vörösmarty költői indulásakor nemcsak barátja, Egyed Antal, hanem mások is nekigyürkőznek a munkának. 1822-ben az Auro61ban megjelent Pázmándi Horváth Endre készülő művének részlete, 1823-ban pedig a Hébében (irodalmi zsebkönyv) egy már kész honfoglalási eposz, Aranyosrákosi Székely Sándor Székelyek Erdélyben című műve.

Igény, példa és alkalom – minden együtt van, hogy Vörösmarty költői erejét, tehetségét megmutassa. Tíz hónapja írja, nem akármekkora a tét. Érthető, hogy kíváncsi a véleményekre. A fiatalok most induló folyóiratába, az Aspasiába két versét és a Zalán futásának részletét adja oda közlésre. De amikor az Aspasia 1824 júniusának végén megjelenik, csak néhány fiatal író figyel föl Vörösmartyra. Azok, akik maguk is szerepelnek írásaikkal a folyóiratban. Ekkor köt életre szóló barátságot Stettner (később: Zádor) Györggyel és Fábián Gáborral. Stettner még Vas megyében, Fábián Aradon él. Levélben küldi el nekik a Zalán futása elkészült részleteit. Fábián Gábor javaslatára írja az eposz elejére az azóta „Előhang”-ként emlegetett harminc sort, vagy ahogy maga nevezi, a „kezdeti versezetet”:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
62
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?

A „tehetetlen kor jött el”, de „biztos erőt érzek” folytatja alább, válaszolva a kételkedőknek. „Óh hon! meghallasz-e engem, / S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?” Tehetségében igen, az eposz méltó fogadtatásában annál kevésbé hisz. De akarata határtalan. Júliusban kész a hősköltemény. Közel hétezer hexametert írt alig egy esztendő alatt. S micsoda hexametereket! A honfoglalók harcainak, véres csatáinak, győzelmeinek a romantika költői eszköztárával micsoda rajzát. Íme egy harci jelenet a hatodik énekből:

„Kél Ügek, a véres kardot hordozza Kevergő.
„Csattog az összehivó pajzsok hangos reze, buzgány,
„Dárda, tegez, kardok csördülnek, s összeverődik
„Száguldó lovakon a döntő szittya magyarság.
„Kél Ügek, és zajogó seregek villognak előtte.
„Rajta! kiált, s az egész tábor földrázva megindúl,
63
„És csattogva süvöltve csap a két nagy sereg össze.
„Igy vínak hegyi fergetegek magas erdei fával,
„Vissza imígy harcol nagy szálfa szeleknek urára,
„Hogy moraj indúl, és döbbentő szörnyü csikorgás.

A csataleírásokat át- meg átszövi a deli Hajna és a hős Ete szerelmének és a Hajnába reménytelenül szerelmes Délszaki Tündérnek történetével. A Délszaki Tündér alakjában nem nehéz az Etelkába szerelmes Vörösmartyra ismerni. A szerelmi jelenetek gyönyörű lírájában Vörösmarty szembeállítja az életet a halállal, a személyes sors örömét a csatazajjal. Az eposz szomorkás, elégikus alaphangulatát, amely a kardcsörtető nemesi-rendi hazafiságból való kiábrándultságát tanúsítja, ezekben a szerelmi idillekben oldja föl. Mintha az volna a véleménye: íme, itt az ősi dicsőség, a várva várt hősköltemény, ha ez kell, de legalább ilyen fontos az egyéni boldogság, a minden ember boldogsága. Ezt már a felvilágosodás polgári eszméire figyelő Vörösmarty mondja.

„Még nem oszolt el az éjjel” sem a haza, sem a szerelem egéről, de a hold néha tündéri fénnyel világítja be a földet és a magányos embert. Az ügyvédbojtár Vörösmarty nehezen szabadul a görbői esztendő emlékeitől. Ott született derűs, ironikus versei 64modorában, a Zalán futása formálása közben megírja Az elbúsúlt deák című háromrészes vígjátékát. Szereplői parasztok és joggyakornokok. Humorával, népies fordulataival a romantikát követő realista irodalom lehetőségeit villantja föl.

Vígjátéki hangulatában írja levelét 1824. augusztus 14-én „a régi Pósta utcában, Neumayer házának első emeletén”, volt iskolatársának, Peöcz Károlynak: „Talán akarod tudni, mit csinálok? Tollat, mert minden nap tíz elkopik a sok versírásban. Nem tudom, nyavalya-e bennem, vagy mi, ki nem fogyok belőle, s úgy elhízom tőle, hogy nemsokára laposabb leszek a bankó cédulánál. Már azt is gondoltam, hogy gonosz életre 65vetemedem, mert az bizodalmas, de a sok szerelmes vers az égbe kiált és ez szörnyűség!” Ugyanebben a levelében említi, hogy „szent Mártonig (november 11.) akár bele is haljunk Isten nevében, annyit tanulhatunk”. Ügyvédi vizsgájára készül, s miután kitűnően megfelel, 1824. december 20-án ügyvéddé avatják.

„Mennyet, poklot nyitsz szivembe”

Apja álma megvalósult, Mihály hites ügyvéd lett. Föl is véteti magát az ügyvédek névjegyzékébe, de sem ekkor, sem később ügyvédi gyakorlatot nem folytat. Ideje legnagyobb részét már az irodalomra, az írói érvényesülésre fordítja. Barátai, mindenekelőtt Stettner György és Fábián Gábor biztatására elhatározza, hogy a Zalán futását saját költségén megjelenteti. Pénze nincs, ezért 1825. január 31-én előfizetési felhívást tesz közzé:

„Nem mintha e nemben tökéletest ígérhetnék, hanem, hogy literatúránk ebbéli hiányát csak valamennyire is betölthessem, szándékozom kiadni egy hősi költeményt Zalán futása név alatt.” Azzal folytatja, hogy „Zrínyi, kinél e nemben feleink között nagyobbat nem ösmerek, s kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi” eposza, a Szigeti veszedelem nyelvében és „versezetében” a mai ízléssel már „nem egyezhet”, ezért írt új nemzeti eposzt. „Elő66fizetni lehet a Medárd napi pesti vásárig, a következő augusztusi vásárra pedig megkészül a munka.”

A barátok nagy igyekezettel szervezik az előfizetőket, mégis mindössze száztíz jelentkezik. Ez azonban már elegendő ahhoz, hogy a művet Trattner Mátyás kinyomassa. Vörösmarty és barátai együtt izgulnak és örülnek. „Miulta a Zalánt nyomják – írja a költő Stettnernek –, egész a fizetésig, nehezen fogsz valami keservesre találni levelemben, ezért vedd jó néven, ha félre csapom az Orbán süvegét, s vízissza létemre néha-néha szarvasbakot lövök a bor kontójára.”

A Zalán futása 1825. szeptember közepén jelenik meg. Vörösmarty a tanév befejezése, augusztus óta már Börzsönyben lehetne tanítványaival, de most könyve a legfontosabb. Addig nem utazik, amíg a Perczel Sándor által rendelt tíz példányt a Zalán futásából nem viheti. Különben is csüggesztő híreket hallott Börzsönyből. Etelka nincs otthon! Talán örökre távozott, azaz férjhez ment?

„Előre képzeli” kínjait, ezért hetekkel korábban erősíti magát. Könyvére, a feléje áradó baráti szeretetre koncentrál. Eltervezi, hogy milyen arccal, milyen tekintettel nyit be Perczelékhez, hogyan nyújtja át a Zalán futása példányait. Börzsönybe érkezésekor aztán minden összeomlik. A hírekkel ellentétben Etelka is ott áll a fogadásra összegyűlt családi körben, és szelíd mosollyal kö67szönti a vendéget. A költő elfelejt könyvet, hírnevet, ügyvédi oklevelet, csak áll és pirul, mint a szerelmes kamasz:

A tiéd, szelíd leányka,
Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
Lelkem testem így eped.
68
Gondolád-e, hogy ha édes
Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
Melynek vége hossza nincs?

(A bucsuzó)

Állapotáról szeptember 28-án Stettnert tájékoztatja, még Börzsönyből: „Ha az isten angyalai az üdvösség csengettyűivel csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesebb madara repkedne is körülem édes dalaival, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallom őtet. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem.” Azzal folytatja, hogy „meglett korú vagyok, és semmi kilátásom”. Azaz semmi olyan, amivel Etelka elé állhatna. Nem viheti saját hintóján úri lakába, nem ígérhet neki gondtalan életet. Ha megtehetné, talán Etelkában is föltámadna a szerelem. Hisz nem érzéketlen iránta:

„Ifjúsága legszebb bíborában állott alkony felé szülei s testvérei körében. Hasonlíthatatlan szépségű sugár termetével nem mutatott földi származásra. Mint az örömnek angyala, úgy fogadott bútlan tiszta tekintettel. Én, aki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívánhattam többet, de tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha a setétség bag69lyai, vagy egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de amikor a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért is a szemérem harcol, oh akkor barátom ne legyek-e oda?… Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Oh csak valami kivetőt találhatnék benne.”

Miért kell „ily csekélyke kérdésért” szemérmeskednie Etelkának? Ha olyan szemérmes, akkor miért megy mégis a költőhöz, kérdezősködni hogyléte felől? Csak azért, mert a család is tud Vörösmarty érzelmeiről! Ebben a levélben van az a sokatmondó két szó, hogy „kímélnek jelenlétemben”. Etelka is „kímélni” igyekszik, talán éppen szülei tiltása ellenére. De Vörösmarty túl komoly és tartózkodó ahhoz, hogy kezdeményezzen. A kor sem a lányszöktető költők ideje. Helyzete, minden gyönyörűsége ellenére, megalázó. Ismételten rádöbbenti a költőt, hogy szerelme beteljesülésének nincs reális lehetősége. Marad a költészet, a haza és az emberiség. Élni kell!

Hat hetet tölt ekkor, utoljára, Börzsönyben. A Perczel fiúkat még egy esztendeig tanítja, de többé nem utazik haza velük. Pestre visszatérve a búcsúzásról tájékoztatja Stettnert: „Oh Barátom! Ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna! Nem volt. Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni, s a fájdalom bennem gúnykacajjá vált. Őtet 70nem átkozom, sőt áldom, mert általa fejlett ki minden érzeményem.”

Talán túloz a költő, a szerelmes férfi, de kétségtelen, hogy a reménytelen szerelem érlelte felnőtté, adott ihletet indulásakor. Később Etelkára gondolva teremti meg elbeszélő költeményeinek bájos nőalakjait. A deli Hajna a Zalán futásában, a szöghajú nyájas Etelka a Cserhalomban, Ida az Egerben, a szép Zenedő a Széplakban, a szelíd Enikő A két szomszédvárban mind, mind Perczel Etelka örök életre álmodott, költői mása.

Vörösmarty nyolc évig nevelősködött a Perczel fiúk mellett, 1826. augusztus 25-én levélben búcsúzik el a családtól: „Én törölhetetlen emlékezetemben viszem el az ott töltött éveket, s boldog, igen boldog leszek, ha… én sem vagyok egészen felejtve.” Volt tanítványai felnőttkorukban is tartják vele a kapcsolatot, Perczel Mórhoz baráti szálak fűzik, de arról, hogy szüleikkel ezután találkozott volna, semmi hír.

„Kihez hasonló… még egy sem volt”

Amikor 1825 novemberének elején Pestre visszatér, „körülötte forog a világ”. A Zalán futása nem hoz elsöprő közönségsikert, de szerez néhány igaz barátot, s meghozza az irodalmi közvélemény elismerését. Nem azonnal, és nem fenntartás nélkül. Vitatkoznak a könyvön, de megjelenése esemény. 71A legenda, hogy „szinte rögtön és minden időre megalapította” költője hírnevét, attól a néhány embertől ered, aki a legtöbbet tette érte, hogy így legyen. Kik ezek?

Mindenekelőtt Kisfaludy Károly. Ő a Zalán születése közben és megjelenése után válik Vörösmarty barátjává. Benne látván a nemzeti epikus költészet legtehetségesebb képviselőjét, újabb hősköltemények alkotására biztatja, s műveinek helyet ád az Aurorában. 1826-tól 1832-ig Vörösmarty hat új eposza (Cserhalom, Tündérvölgy, Eger, A Délsziget, A Rom, A két szomszédvár) jele72nik meg Kisfaludy évkönyvében. A Zalán elismerése és az irodalmi vezér által teremtett lehetőség több mint fél évtizedre meghatározza Vörösmarty fő műfaját.

Legalább ennyire fontos, hogy Vörösmarty a Kisfaludy és lapja köré sereglett fiataloknak, az Aurora-körnek lesz becsült és legjelentősebb tagja. Néhány év múlva a kör tagjai szervezik és irányítják a magyar irodalmat, s többségükben neves írókká válnak. Erejük, tehetségükön kívül, szövetségükben rejlik.

Közéjük tartozik a legmeghittebb, bizalmas barát, a sokat emlegetett Stettner György. Fenyéry Gyula álnéven írja szépirodalmi és esztétikai cikkeit az Aurorába és a Tudományos Gyűjteménybe. Egy évvel idősebb Vörösmartynál. Fábián Gábor mellett ő tesz legtöbbet a Zalán sikeréért. Járván az országot, előfizetőket gyűjt, rajongva beszél Vörösmartyról.

Tagja az Aurora-körnek Toldy Ferenc is. Öt évvel fiatalabb Vörösmartynál, s hírnevét éppen a Zalán futásáról írt kritikájával alapozza meg, amelyben – fenntartás nélkül magasztaló véleményével – a romantikus költészet igazolására törekszik.

Az eposz megjelenése után a sikerben korábban kételkedő Bajza József is elismeri Vörösmartyt, „kihez hasonló a maga korában íróink közt még egy sem volt”. Bajza szintén tagja az Aurora-körnek. Négy évvel fiatalabb Vörösmartynál. Költő, később 73 félelmetes tekintélyű kritikus, szerkesztő. Vörösmarty iránt ébredő rokonszenve barátsággá, szoros szövetséggé fejlődik. A harmincas évek közepétől ők hárman – Bajza, Toldy, Vörösmarty – irányítják majd a magyar szellemi életet.

A Zalán születése idején ismerkedik meg a költő Deák Ferenccel, a következő évtizedek nagy politikusával. Deák ekkor 22 éves, még kehidai birtokán él és gazdálkodik. Stettner viszi föl Vörösmarty pesti lakására. 74 „Jól megfontoltan kötött barátságuk” egy életre szól.

Az idősebb írók nem fogadják egyértelmű elismeréssel az eposzt. Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője, sohasem nyilatkozik közvetlenül róla. Érdeklődését inkább majd a drámaíró Vörösmarty kelti fel. Vörösmarty nagyságát csak 1831-ben, a Csongor és Tünde megjelenésekor ismeri el.

Kazinczy Ferenc, aki nagyon korán fölfigyelt Vörösmartyra, és „igen sokat” várt 75tőle, csak kiterjedt levelezésében mond véleményt, és inkább elmarasztal, mint dicsér. Pedig Vörösmarty fiatal barátai nagyon szeretnék olvasni nyilvános elismerését. Amikor különféle félreértések és viszályok után 1831-ben megszólal, ezt írja: „Nem pirulok megvallani, hogy a párducos Árpád tömjénezőitől végre (végleg) borzadok.” Igaz, hogy Vörösmartyt Berzsenyivel, Kölcseyvel és Kisfaludy Károllyal egyetemben kivételként emlegeti, de az Aurora-kör felszisszen, s heves támadásba lendül. Ugyanis „párducosnak” egyedül Vörösmarty nevezte Árpádot. A hetvenkét éves Kazinczy nem hajlandó elismerni, hogy az irodalom stafétabotja már nem az ő kezében van. Vörös76marty tudja ezt, s még csak meg sem sértődik Kazinczy „borzadása” miatt. Tudja már 1826-ban, amikor A Délsziget című eposzát írja. Így kezdi:

Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is

Fontos mozzanat, hogy a Zalán futása biztató politikai helyzetben jelenik meg. I. Ferenc király tizenhárom évi szünet után, 1825 szeptemberében összehívja a magyar országgyűlést Pozsonyba. Visszaállítják az alkotmányos jogokat, de a reformok későbbre halasztódnak. Egyetlen lényeges határozatot hoznak: megalapítják a Magyar Tudományos Akadémiát. Vörösmarty így számol be a hírről 1825 novemberében Stettnernek:

„Nagy Pál említette, hosszas beszédében, hogy sem Akadémiánk, sem tudós társaságunk, s ezen hátramaradásnak nem egyéb, mint a mágnások hidegsége az oka. Erre gróf Széchényi méltó fia azt mondotta, hogy ő csak az alkalmat várta, s az említett végre (célra) egy esztendei jövedelmét… ajánlá, hozzá vetvén, hogy nőtelen létére addig barátai emberségéből is elél… Eszerént városaink, törvényhatóságaink, minden, még az uradalmi hivatalok is, papjaink, kato77náink… magyarok tartozának lenni. – Adja Isten. Magyar ércekből magyar felírású pénz veressék.”

Talán a magyar felírású pénzből neki is jut annyi, hogy költőként megélhet, megvalósíthatja terveit. Bízik, mert eposzára nem fizetett rá: „Zalánnal, Barátom, nem döntöttél kárba. Minden költségem visszakerült, adós nem vagyok, 30 forint nyereségem van azonkívül, ami még kinn van” – írja ugyancsak Stettnernek.

Stettnernek, akinek arra is van gondja, hogy „az Istenre kérlek, szerezz már egyszer 78becsületes tintát; hiszen már holnap nem reménylem, hogy elolvashassam leveledet, pedig én még esztendők múlva is szeretnék gyönyörködni kedves soraidban”. Stettner 1825. december 4-én felajánlja neki: „Ha meg nem tudsz élni, jere hozzám. Míg nekem lesz egy falat kenyerem, addig te sem halsz meg.”

Vörösmartynak jólesik az ajánlat, nem sejti még, hogy egy év múlva el kell fogadnia. Egyelőre abban reménykedik, hogy nyer a lottón. Stettner kéri meg, hogy vegyen neki, s csak akkor vallja be, hogy magának is vásárolt, amikor elúszik 15 forintja, a Zalánból származó „tiszta haszon” fele. Meg is fogadja: „Nekem aligha első s utolsó próbám nem volt, mert szinte érzem, hogy tőlem a világon semmi sem olyan idegen, mint a szerencse.”

„Mit eszünk esztendőre, Marty?”

Megtakarított pénze elfogy, ezért 1826 őszén odaköltözik Stettner budai lakásába. Mindenáron független író akar maradni, könyveinek honoráriumából szándékozik megélni. Új eposza, a Tündérvölgy év végén megjelenik az Aurorában. Elkezdi írni az újabbat, A Délszigetet. Salamon király című drámáját önálló kötetben adja ki, tőle remélve anyagi zavarainak megoldását. Majdnem négyszázan fizetnek elő rá, de valami számítási hiba folytán az összes befolyt pénz elfogy a nyomdai költségekre, és évek 79 múlva is ott tornyosulnak lakásában a Salamon király eladatlan kötetei.

1827 első hónapjában, amikor a Hazai és Külföldi Tudósítások című újságban megjelenik a hír: „Új pályára lépett Zalán vitézi játékának szerzője, s amint látszik, itt is koszorút fog érdemelhetni”, a költő valósággal nyomorog. Ő maga így festi helyzetét február 15-én kelt, Fábián Gábornak címzett levelében:

„Az én Múzsácskám nem igen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett 80téli bundájában, s a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz, mint a nyárban legyet fogó kutya… S mit mond a sors, mikor engem ínségekkel pofoz?… Kapát emleget, talán csak a mellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz Gábor, micsoda paraszt ember lett volna belőlem? Ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna… talán most itt a Duna mellett csibéket árulnék, s jó sorra verném részeg fővel szurtos feleségemet… De ez magam előtt is igen sanyarú kép: jobb így mint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves, felhőn túli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: Mit eszünk esztendőre, Marty?”

A kérdés korántsem költői. Stettner nemcsak szállását, hanem asztalát is megosztja vele, de Vörösmarty sokkal lelkiismeretesebb annál, semhogy ezt sokáig elfogadná. Néha bátyjához, Vörösmarty Ferenchez hivatalos ebédre, de neki sem megy olyan jól ügyvédi sora, hogy Mihály ne érezné a könyöradomány keserű ízét. Sallay Imre, a volt iskolatárs, aki ismét melléje szegődik, s egyre inkább a nagy embernek kijáró tisztelettel, semmint egyenjogú barátsággal viseltetik iránta, meséli el, hogy Vörösmarty a bátyjánál elfogyasztott ebédeket majdnem mindig kifizette. Miből? Egy darabig az egyetlen „magyar ruhájának” az árából, amelyet 81néhány éve, jurátussá esküvésekor, 300 forintért csináltatott. Most házalók negyvenet kínálnak érte. Végül Sallay veszi meg, mert „lelki barátilag megéri az árát”.

Amikor a ruha ára elfogy, újra házitanítóskodásra kényszerül, majd 1827 áprilisában Kesziben, Székesfehérvár mellett, másik unokatestvérénél, Vörösmarty Zsigmondnál vendégeskedik. Ott dolgozza át Kontról szóló drámáját, amely két újabb átdolgozás után majd 1830-ban jelenik meg Bujdosók címmel. Kesziből meglátogatja székesfehérvári ismerőseit, rokonait. Nyéken is jár. Május végén dunántúli utazásra indul Stettnerrel. Megfordulnak Pannonhalmán, Pápán, Pázmándon. Itt a még mindig honfoglalási eposzát író Pázmándi Horváth Endrét látogatják meg. Dukában Stettner rokonainál időznek. Fölkeresik Kehidán Deák Ferencet, s vele együtt kocsikáznak Sümegre, Kisfaludy Sándorhoz, a Himfy költőjéhez.

A több mint egyhónapos utazás, vendégeskedés amellett, hogy gondtalan napokat ajándékoz, néhány új hívet, íróbarátot szerez Vörösmartynak. A nehéz napok akkor folytatódnak, amikor visszatér Pestre. Apró kölcsönökből tengődik, s valósággal meghatódik, amikor Kisfaludy Károly 100 forintot ad neki új eposzának, az Egernek előlegeként:

„Gondold el, Károly oly szíves volt hozzám, pénzzel megkínált, 100 forinttal – írja Stettnernek. – Mit tegyek, el nem fogadnom 82nem lehet, mert nagyon rám fér. Megtettem belőle apró költségeimet, Trattnert kifizettem, s már szinte elkelt. De mily nyomó gondolat amellett, hogy mind eddig nem tudok haladni Egerrel.”

Az előleg azért lepi meg, mert folyóiratban megjelent verseiért eddig pénzt nem kapott. Most kezd gyakorlattá válni, hogy a közölt írásokat pénzzel honorálják. A száz forint „már szinte elkelt”, de az írással nem halad. „Barátom! nem lehet az észnek működni, midőn a test szenved, a gyomor éhen korog” – mondja Sallaynak, és elhatározza, hogy „a télre – ügyvédként – Fehérváron telepedik meg”.

„Talán kérdezed, mért távozom innen Fehérvárra? – írja Teslér Lászlónak augusztus 26-án. – A remény visz oda, barátom, hogy ott talán jobban elélhetek. Mindeddig bizonytalanságban voltam, s Isten tudja, találok-e révet, melyre kikössek. Nálunk nincs élhetetlenebb ember az írónál, s én az vagyok; sőt még az is alig. Minden kedvem, minden óhajtásom elhajol az írástól, s nem tudom, mikor fordul vissza.” – Nem bírja tovább. Elege van a megaláztatásokból, nyomorból, bizonytalanságból! Barátai szomorúan marasztalják. Fábián Gábor szinte könyörög neki levelében: „Ne menj el, Édes Miskám, Pestről, ha lehet. Az olyan poétának, mint te vagy, in urbe (városban) kell laknia… Ne add te magadat ama gyalázatos prókátor mesterségre.” Azzal biz83tatja, hogy most ő vett lottószelvényt, s ha nyerni fog, „penzióba” (szállodába) helyezi el barátját Pesten. Addig is, ha nem lehet meggyőzni, és mindenáron menni akar, itt küld neki „a borjúk árából egy kis útra valót”.

Vörösmarty novemberben elutazik. Velencén, anyjánál tölt néhány napot. Anyját akkora nyomorúságban találja, hogy ahhoz képest a sajátját elenyészőnek tekintheti. Egyetlen megoldást lát, ha Fehérváron megtelepedve magához veszi édesanyját. De sebtiben vissza kell térnie Pestre, mert Kisfaludy nyomdába adná az Aurorát, és az Eger nem kész.

A török ellen harcoló egriek hősiességéről szóló hároménekes eposzt úgy fejezi be, hogy Stettner lakásán leültetik az asztalhoz, baljára odaáll Stettner, háta mögé Kisfaludy, jobbról melléje ül Sallay, és Vörösmarty költeni kezd. A teleírt lapokat Stettnernek nyújtja, ő Kisfaludynak, s ha Kisfaludy int a fejével, hogy rendben van, akkor Sallay elveszi, és tisztázásához fog. „Néhány napig így tartott működésünk, a nagy mű befejeztetett” – emlékezik Sallay. Igaz, a költő „ezen eposzt egészen másképp szerette volna bevégezni”, de ki tudna ilyen helyzetben kedvére valót alkotni.

Az Eger mellett egyetlen lírai verset ír 1827-ben, A magyar költő címűt. Válságos esztendejének élményei, önmaga és költőtársai „nyomorú állapota” íratják vele. Hiá84ba volt minden, hiába a „régi csaták” vagy a „lányka hajának” megéneklése, senkinek sem kell. Nem értik, nem értékelik, nem méltányolják. A versből mintha csak Csokonait hallanánk: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.”

Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét,
A régi csatákat, az ősi vezért,
S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját,
A szép szemet, arcot, az ifju baját.
S míg a dal epedve foly ajkairúl,
Bús éjbe az arc, szeme könybe borúl.

A személyes sorsból fakadó keserűséget az országos kiábrándulás tovább fokozza. Az 1827-ben befejeződött országgyűlés eredménytelensége nyilvánvalóvá tette, hogy reformokra van szükség, de azokat a hagyományos országgyűlési keretek között nem lehet megvalósítani. Senki se látja a kiutat, a legjobbak is lemondanak, beletörődnek sorsukba.

A válsághangulat a harmincas évek elejéig tart, amikor Széchenyi István személyében akad egy főúr, aki a vezér nélkül tanácstalankodó reformerek élére áll. De addig? Ebben a néhány évben írja Vörösmarty azokat az eposzokat, amelyek már nem a kö85zösség harcairól, hanem az egyes emberek személyes tragédiáiról szólnak, amelyek nem a valóságos világban, hanem a fantázia szülte környezetben játszódnak (Széplak, A Délsziget, A két szomszédvár).

„Koszorúvá válik homlokodra”

A Székesfehérvárra készülő költő végül kedvező állásajánlatot kap Pesten. Károlyi István nyomdatulajdonos és kiadó fölkéri, legyen a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat szerkesztője. Vörösmarty érthető örömmel teljesíti a kérést. A szerkesztésért évi 800 forint fizetést kap. Ez több, mint amit kezdő ügyvédként kereshetne, de Károlyi mással is foglalkoztatja. Megbízza az Ezeregyéjszaka meséinek németből magyarra fordításával, s e munkáért ívenként nyolc forint honoráriumot fizet. A magyarul először megjelenő Ezeregyéjszaka meséit folytatásos füzetekben adják ki. Vörösmarty csak az első füzeteket fordítja, később szerkeszti a kiadást, majd végleg lemond a közreműködésről.

Szerkesztői és fordítói megbízása révén megoldódnak mindennapos anyagi gondjai. Nem válik gazdag, még csak jómódú emberré sem, de már nem szorul baráti kölcsönökre. Lakást bérelhet a Lipót (ma Váci) utcában, és ezentúl beteg édesanyját rendszeresen segítheti. Jegyezzük meg: ő az első magyar író, aki szűkösen bár, de irodalmi keresetéből tartja fönn magát.

86

A Tudományos Gyűjteményt 1828 elejétől 1832 végéig szerkeszti. Ez alatt az öt év alatt tesz szert költőként országos hírnévre, szerkesztőként és közéleti emberként igazi tekintélyre. A folyóirat „elrendelését illetően” nem változtat, csupán a mellékletet, a Szépliteraturai Ajándékot nevezi el Koszorúnak. Minden értékes írót foglalkoztatni akar, függetlenül attól, hogy mit tartanak róla.

Szinte elsőként ír Kazinczy Ferencnek, hogy Pályám emlékezete című emlékiratát engedje át neki közlésre. Mellette Kölcseytől, Bajzától, Toldytól és másoktól közöl írásokat az első számban. A színvonal észrevehetően emelkedik. Nemcsak Károlyi, hanem a barátok és az olvasók is elégedettek. Fábián Gábor lelkendezik: „Ha állandóan így folytatod, bizonyos lehetsz benne, hogy egészen Koszorúvá válik homlokodra, s homlokára a magyar literatúrának.”

A saját verseit Csaba, Pata, Ábrándi, Keledi és egyéb álneveken jelenteti meg folyóiratában, „hogy akik nem jó szemmel nézik” föllépését, versgyártósággal ne vádolhassák. Óvatossága nem alaptalan, mert az Aurora-körrel szemben álló írók növekvő ellenszenvvel figyelik a kör előretörését. Hamarosan bekövetkeznek a nyílt összecsapások.

Vörösmarty írásokkal nem avatkozik a vitákba. Versek mellett a keleti és a francia költészetről ír ismertetéseket, és a magyar 87nyelv eredetéről szóló tanulmányát közli. Ekkor készül megadott témára, más költőkkel versenyben, a Széplak című egyénekes eposza. Szervez, nyomdásszal, cenzorral vesződik, rendszeresen ír, s szerkesztőként és költőként azt a példaképet keresi, akiben egyesült a hazafias költészet a hazafias cselekedettel. A jelen gondjaival együtt lélegző, együtt cselekvő ember és költő érdekli. Van ilyen? Volt ilyen? Igen! Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. Hozzá hasonló „vezér költő” kellene. Az „idő röptét”

88
Kérdjük ohajtva; vezér költőt még ád-e hasonlót
Hozzád, hajh! te korán elirígylett fénye szemünknek!
Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasohajtsunk,
S nagy példákra magyar már naggyá lenni ne tudjon?

(Zrínyi)

A zárkózott, visszahúzódó, a rendszerint csak szűk körben megnyilatkozó Vörösmarty ilyen „vezér költő” sohasem lesz. Költővezér, az igen! Nem is sokára. Bátor országgyűlési beszédeivel hamarosan Kölcsey Ferenc közelíti meg a Zrínyi-szerű ideált, a Szózat írása idején majd Vörösmarty is közel jár hozzá. Az igazi egység húsz év múlva, Petőfi Sándor személyében valósul meg.

Az 1820-as évek végén az irodalom élete az úgynevezett irodalmi szalonokban folyik. Az előző évtizedben vált szokássá, hogy az írók valamely szerkesztő, irodalmár vagy rangosabb író lakásán találkoznak. Ott beszélik meg a politikát, terveiket, ott olvassák föl új műveiket, onnan röpítik szárnyra új tehetségek nevét, korszakalkotó művek hírét.

Az Aurora-kör tagjai eleinte vezérük, Kisfaludy Károly lakásán találkoztak. Ebből a lakásból azonban sohasem vált irodalmi szalon, mert Kisfaludy magányosan, nőtle89nül élt benne, s maga is inkább szeretett eljárni hazulról, mint vendégeket fogadni. Ezért 1826–1827 táján az Aurora-kör tagjainak találkozóhelyévé Bártfay Lászlóék otthona válik. Bártfay László a gróf Károlyi család titkára, kiváló jogász, több nyelvet beszél, maga is ír. Három évvel idősebb Vörösmartynál. Felesége művelt, irodalmat értő, jó konyhájú és ragyogó szellemű háziasszony. Lakásuk az Üllői úti (ma Üllői út 18.) Károlyi-házban, majd 1838 után az Egyetem utcai Károlyi-palotában van.

A Bártfay-szalon „hatással volt – mint Toldy Ferenc írja – Kisfaludy körére, annak egész szellemi munkásságára, s így közvetve az irodalomra… Irodalmi akcióink és polémiáink is itt határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk velük.” Itt hangzottak el először Bajza híres kritikái, itt az új Kölcsey- és Vörösmarty-versek, itt születtek évtizedek magyar irodalmát meghatározó döntések. Itt alakítják meg vezérük halála után az Aurorások a Kisfaludy Társaságot. Bártfayék otthona húsz esztendőn keresztül Pest leghíresebb irodalmi szalonja.

1828-ban a beszélgetések és viták témája a népdal és a ballada. Kölcsey és Kisfaludy úgy vélik, hogy a magyar költészetet a népköltészet értékeinek megmentésével és fölhasználásával lehetne nemzetibbé tenni. A magyar lélek és a magyar nyelv az egyszerű nép dalaiban, meséiben él évszázadok óta. Néhány év múlva belátják, hogy a haza 90 függetlenségéért és a polgári haladásért sem lehet harcolni a „közemberek” nélkül, hogy a polgári haza fogalmába nemcsak a háromnegyed millió nemest, hanem a nincstelen és jogtalan milliókat is bele kell számítaniuk. Külföldön felfedezték már a népköltészetet. Angliában magyar népdalgyűjtemény kiadását tervezik. Cselekedni kell. Vörösmarty gyűjtési felhívásokat közöl a Tudományos Gyűjteményben, s maga is megszólal:

„Hová lennének mai köznépdalaink is, ha idegentől föl nem jegyeztetnének? Senkinek sem juta eszébe azokat összegyűjtve kiadni. Szétszórva, kalendáriumokban, ponyvákon hevernek, de nagyobbrészt föl sem jegyezve, nép szájában élnek, változnak s múlnak, amint az idő magával hozza. Pe91dig bármily csekély lenne is költői értékük, nemzeti maradványaink szűk voltában ezekre legalább gondot viselhetnénk, s falusi jegyzőink, mestereink, sőt papjaink is mi könnyen munkálkodhatnának az ily darabok összegyűjtésében.”

Kisfaludy Károly német mintára azt vallja, hogy a költőknek csak a formát kell átvenniük a népdaltól, a népdalok tartalmát meg kell nemesíteni. Kölcsey a „parasztdal tónját”, szellemét, szerkezetét próbálja megtanulni, hogy általa a saját érzéseit, gondolatait fejezhesse ki. Kölcsey törekvése az igazibb, az ő elvei szerint születnek majd Petőfi legszebb „népdalai”.

Vörösmarty nem az elméletekre, hanem a fülére és szívére hallgat. Most születő népies dalai közt mindkét elmélethez találhatunk példát. Sok eredeti népdalt ismer. Legelőször édesanyjától hallotta őket, aztán diákként kukoricafosztás, szüret alkalmával meséltette, énekeltette a parasztokat. Börzsönyben, Görbőn közelükben élt, ismerte, megfigyelte életüket. Amikor most hirtelen föllép népies műköltészetével, azonnal eltalálja a megfelelő hangot. Talán legszebb „népdala” a Puszta csárda:

Ez a csárda nevezetes,
Gólya jár rá, nagy kelepes.
Ha én gólyamadár volnék,
Ilyen házra nem is szállnék.
– – – – – – – – – – – – – –
92
Hej kivűl is, hej belűl is,
Ki van itthon, ha beteg is?
Ki hoz nekem bort eleget,
Piros lánytól hókenyeret?

Nemcsak népdalait, hanem balladáit, kisebb elbeszélő költeményeit is a népköltészet tiszta forrásából igyekszik táplálni. Régi széphistóriákat, mondákat, krónikákat kelt életre. Balladái közül a A búvár Kund a leghíresebb, s talán a legjobban sikerült. Népies tárgyú prózai elbeszéléseiben (A holdvilágos éj, A kecskebőr) vidám népi alakokat szerepeltet, népi humort, népnyelvi fordulatokat alkalmaz. Az, hogy novellák írásával is megpróbálkozik, bizonyítja: Vörösmarty mindent nyújtani szeretne, amit a növekvő olvasóközönség igényel. Novelláit a Koszorú és az Aurora polgárosodó olvasóinak szánja.

„A mi Vörösmartynk nagy költő”

Az Ezeregyéjszaka meséinek fordítása, „népdalok”, balladák, novellák írása közben, a szerkesztés és a közélet áramában, 1829 nyarán új dráma írásába kezd. A mozgalmas pesti élet elől, kikapcsolódásra vágyván, unokatestvéréhez Keszibe menekül. Két évvel korábban nagy szegénységében töltött már nála egy kellemes hónapot. A népes rokonságból vele, Vörösmarty Zsigmonddal értik meg legjobban egymást. Ő, akárcsak valaha a költő apja, a Nádasdy grófok birtokán gazdatiszt. De jobban megy sora. 93Úrhidán és Ságon szőlője van, Kesziben nagy kertje, gyümölcsöse, benne méhese. Örül, ha a költővel naponta kikocsikázhat valamelyik szőlőjébe, vagy vadászni indulhat erdőre-mezőre. A vendég nagyon jól érzi itt magát, később is sokszor visszatér.

Most, 1829 nyarán a keszi kertben kezdi el írni legszebb drámai költeményét, a Csongor és Tündét. Már 1821-ben Börzsönybe kérette Gyergyai Albert Árgírus királyfiról szóló széphistóriáját. Újra előveszi, gyönyörködik és szomorkodik. Mintha csak maga volna a mesebeli Árgírus, aki a földön hiába keresi a boldogságot, a beteljesült szerelmet, Tündérországba kell bolyongania érte. Mintha az egész emberiség hasonlítana a királyfihoz, miközben boldogságát keresi.

Szerelmi keserűsége, anyagi kilátástalan94sága és a tehetetlen kor elől szárnyalt ő már korábban is a mesébe. A Tündérvölgy és A Délsziget című eposzaiban tündéri, földöntúli, fantasztikus környezetben festette megvalósulónak a boldogságot és a beteljesült szerelmet. A Csongor és Tündében ugyanezt teszi:

Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam

kezdi a történetet, Csongor úrfi szájába adván a szavakat. Első mondatából a költőre ismerünk: az álmok és a valóság, mint az ég és a föld, elérhetetlen messzeségben vannak egymástól. Az álmok szépe sehol a földön nem található. Amikor Csongor kimondja ezt az igazságot, még a való világ talaján áll. Aztán föltekint, és egy csodás aranyalmafát lát maga előtt. A fához kötve Mirígy, a gonosz boszorkány. Ettől kezdve a mesék birodalmában járunk. – Mirígy homályos beszédéből kiderül, hogy az aranyalmafát egy „tündér szép leányzó” ültette, hogy szerelmére, Csongorra találjon. Ezért hagyta ott Tündérországot, és szállt le a földre. A boldogság azonban nem ilyen egyszerű. A gonosz boszorkány levágja Tünde gyönyörű haját, Tündének vissza kell térnie Tündérhonba.

95

Csongor nem nyugszik bele szerelmese hamar elvesztésébe, keresésére indul. Minden mesebeli akadályt, a csúf Mirígy cselvetéseit, a három vándor csábítását, ördögfiakat és egyebeket legyőzve, földöntúli hatalmak segítségével megtalálja Tündét és a boldogságot. Közben az is kiderül, hogy nem csupán szerelmesét keresi ő bolyongásaiban, hanem általában az emberi boldogságot, amelynek a szerelem része. Mindnyájan hozzá hasonlítunk, különösképpen fiatalkorunkban. Egyéni és közösségi, álom és valóság, föld és ég egyesülnek ebben a műben, amely a költő eddigi törekvéseinek összegezése. Az Éj monológjában a világmindenség részeként szemléli az embert, aki „mint a légy fia” elmúlik, elmúlik a földdel együtt:

Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága hamar elmulik,
Erőtlen, aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör

Mert az álmot föladni nem szabad! A költő sugallja ezt drámája befejezésével, a szerelmesek egymásra találásával. A súlyos mondanivalót Vörösmarty gyönyörű költői nyel96ven, népi kifejezések, fordulatok felhasználásával, a romantika kincsestárának minden kellékével fölékesítve tárja elénk. Minden együtt van, amit a világról tud, és együtt van költészetének minden eddig kiküzdött értéke.

A keszi kertben elkezdett mesedrámát pesti lakásán fejezi be 1830-ban. Könyv alakban a következő évben jelenik meg Székesfehérváron, mert a pesti cenzor nem engedte kinyomatni. Ő társadalomkritikája miatt fél tőle. Az egyre inkább a nemzeti célokra figyelő közvélemény pedig általános emberi mondanivalója és személyessége miatt fogadja be nehezen. De Kölcsey Ferenc a Csongor megjelenésekor ismeri el Vörösmartyt nagy költőnek. 1831. április 9-én írja Bártfay Lászlónak: „Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint 97a Csongor sok helyeiben… Öleld meg Vörösmartyt érettem.”

Az 1830-as esztendő a költő addigi pályájának csúcsa, és fordulat a magyar nemzet életében. Elkészül a Csongor és Tünde, megjelenik a többször átírt, Kontról szóló drámája A bujdosók címmel. Végre valóság lesz a Tudományos Akadémiából, amelyet ekkor még Magyar Tudós Társaságnak hívnak. Vörösmartyt, Kisfaludy Károlyt követően második számú tagnak választják be az Akadémia nyelvtudományi osztályába. De Kisfaludy 1830. november 21-én meghal. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a nyelvtudományi osztályban Vörösmartyt léptetik elő az első helyre, hanem azt is, hogy Kisfaludy irodalmi vezéri helyét a három fiatal író: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály tölti be ezután.

Vörösmarty, aki hét évvel ezelőtt vidám görbői patvaristaként figyelte a lassan éledő nemzeti ellenállást, most, harmincévesen, szerkesztőként, országos hírű költőként, akadémikusként és elszánt reformerként az országos politika középpontjába kerül. A következő évtized az ő évtizede. A Koszorú szerkesztőjéből koszorús költővé, a múlt énekeséből a jelen alakítójává válik.

98
„Hazádnak rendületlenűl”
„Korunk… nem a poézis kora többé”

1830-ban, miközben Vörösmarty a Csongor és Tündét írta, egy gazdasági és politikai tartalmú könyv hozta lázba az országot. A címe: Hitel. Szerzője gróf Széchenyi István, akit öt éve, a Tudományos Akadémia alapítása óta mindenki ismer. A valaha Napóleon ellen harcoló futártiszt, a külföldet járó főúr 1825 óta folyamatosan az érdeklődés középpontjában áll. Az országgyűlés befejezése után létrehozta a Nemzeti Kaszinót, hogy a főurak rendszeresen találkozzanak, hogy egységes politikai állásfoglalásukat formálhassa. Munkálkodott, hogy az Akadémiából működő tudományos intézmény legyen. Népszerűsítette a Pestet Budával összekötő első állandó híd, a Lánchíd tervét, fáradozott a Pesti Magyar Színház ügyében és egyebekben.

Könyve mégis meglepetés. Januárban az első, szeptemberben már a harmadik kiadása jelenik meg. „Vedd meg, olvasd, cselekedd!” – így reklámozza a korabeli újság. Vajon mit tartalmaz a könyvecske?

Széchenyi abból a közismert és egyszerű tényből indul ki, hogy a magyar földbirtoko99sok nem kapnak hitelt, és ezért nem képesek korszerűsíteni gazdaságukat. Ósdi eszközökkel és módszerekkel művelik földjeiket, messze elmaradva a kapitalizmus útjára lépett Nyugat-Európától. De miért nem kapnak hitelt? Azért, mert az ősiség törvénye tiltja a nemesi birtok eladását. Ha a földesúr nem tudja visszafizetni a gazdasága fejlesztésére fölvett kölcsönt, a hitelező nem árverezheti el a földet. Ezért nem ad hitelt. El kell törölni az ősiség törvényét – mondja Széchenyi –, és alkotmányba kell iktatni, hogy mindenki vehet földet. A nincstelen és jogtalan paraszt is, aki „a magyarság utolsó záloga, reménye és fönntartója”. Sőt ennél is továbblép: meg kell szüntetni a nemesek adómentességét, és a rendi Magyarország keretein belül meg kell valósítani a polgári egyenjogúságot.

„Kiművelt emberfőkre”, nem tehetetlen, hiú, múltba tekintgető nemesekre van szüksége a hazának. Előre kell nézni, nem hátra. „Sokan azt gondolják: Magyarország volt, én azt szeretem hinni: lesz!” – írja le nevezetes mondatát.

A Hitel és az utána hamarosan elkészült két újabb Széchenyi-mű, a Világ és a Stádium megjelenésével kezdődik a reformkor, a magyar történelem egyik legszebb szakasza, amely az 1848–49-es polgári forradalmat és szabadságharcot előkészítette. Széchenyi tettekkel győzi le ellenségeit. Akadémia, Lánchíd, Duna-szabályozás, dunai és bala100toni hajózás megindítása, hajógyár, kikötő, hengermalom, magyar színház, lóverseny – szinte vég nélkül sorolhatnánk, mi mindent alapított, szervezett, támogatott Széchenyi István. Leleményben, munkabírásban, európai látókörben egyetlen kortársa sem vetekedhetett vele az 1820–30-as esztendőkben. Kossuth Lajos mondja róla tíz év múlva: „Ujjait a kor ütőerére tevé, és megértette lüktetéseit; és ezért, egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak.”

Kisfaludy Károly, aki nagy hatással volt Széchenyi hazafias érzelmeire, halálos ágyán a következő „végrendeletet” hagyta fiatal barátaira: „Az oppositio (ellenzék) és reform zászlóját tűzzük ki! Minden ifjú írónak velünk kell tartania.” Az Aurora-kör tagjai, mindenekelőtt Bajza József, Toldy 101Ferenc és Vörösmarty Mihály megvalósítják a negyvenkét éves korában elhunyt mester végakaratát. A következő években az irodalmi ízlés és erkölcs megváltoztatásáért, az új irányzat elismertetéséért ugyanolyan elszántan küzdenek, mint Széchenyi a gazdasági és politikai életben.

1830 nyarán, amikor itthon mindenki a Hitelről beszél, új forradalom tör ki Franciaországban, és a fölkelt polgárság végleg elsöpri a régi rendet, a feudalizmust. 1830 végén a lengyelek lázadnak föl az orosz elnyomás ellen. Szabadságharcukat a cári csapatok kegyetlenül vérbe fojtják, de a függetlenségre áhítozó magyarok kíváncsi izgalommal lesik a Lengyelországból érkező híreket. Perczel Mórt, Vörösmarty katonává serdült tanítványát fogdába zárják, mert arra akarta rávenni katonatársait, hogy szökjenek meg, s álljanak be a lengyel felkelők seregébe.

1831 nyarán itthon is véres események történnek. Kolerajárvány pusztít a Felvidéken, majd az egész országban. Az orvostudomány nem ismeri még a veszélyes betegség kórokozóját, a lakosság primitív eszközökkel próbál védekezni. Körülzárják a falvakat, füstölnek, fertőtlenítenek. De állandóan szólnak a harangok, temetik a halottakat. Néhány hónap alatt negyedmillió ember pusztul el kolerában. Az élők éheznek, mert ráadásul alig terem valami. Elterjed a hír, hogy az urak mérgezik a kuta102kat, ők a járvány okai. A felvidéki jobbágyok megrohanják a kastélyokat, kínjukban és fölháborodásukban ölnek, pusztítanak.

A koleralázadást leverik, százötven jobbágyot fölakasztanak, de a fölkelés tényét nem tudják elfeledtetni. A nemesek nyugalmának vége. Mégiscsak igaza lehet Széchenyinek, gondolják, aki a Hitelben meghúzta a vészharangot, hogy addig kell segíteni a szegény népen, amíg nem késő.

A véres politikai események hatására élesebben elkülönülnek a szemben álló erők, nyíltabbá válik, megélénkül köztük a harc. Vörösmarty és íróbarátai műveikkel támogatják Széchenyi István törekvéseit. Közvetlenül, gyorsan akarnak beavatkozni a közügyekbe, s ehhez hatásos, „mozgékony” 103műfajokra van szükség. Bajza és Toldy a kritikusi tollat forgatja, Vörösmarty végérvényesen abbahagyja az eposzírást, s ezentúl lírai költeményeket és drámákat alkot. Rövid, csattanós versekben, epigrammákban támadja politikai és irodalmi ellenfeleit, s fogalmazza meg Széchenyi szellemében megújult hazafias érzelmeit. A Magyarország címerében – mintha csak Széchenyit hallanánk – nem a természeti javakkal büszkélkedik, hanem a hazáért vállalt munkát dicsőíti:

Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi;
Ám természettől mind ez lelketlen ajándék:
Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

Az ilyen és az ehhez hasonló epigrammák az útkereső költőre vallanak. Későbbi nagy hazafias és gondolati verseinek tartalmát előlegezi bennük. Epigrammában írja le a szállóigévé vált sorát: „Legszentebb vallás a haza s emberiség.” Epigrammában búcsúzik Perczel Etelkától, aki 1833. augusztus 8-án tartja esküvőjét Bonyhádon egy szabadkai földbirtokossal (Az elválók).

Új tartalmú hazafisága vezeti tollát, amikor megfogalmazza a költészet szerepéről és feladatáról szóló elméletét. Toldy Ferencnek az Akadémia pályázatára beküldött művét bírálva veti papírra 1833 elején: „Ko104runk világosan nem a poézis kora többé, legalább nem a líraié, nem azé, amely individuális (személyes) érzések festésével tudná elragadni az olvasót. Figyelmünket nagy történetek, s történendők gondjai tartják kötve, melyekkel minden érdekeink, bármely hosszú láncon is, összefüggenek. Azért, amely költő tárgyai nem históriaiak, vagy kinek lírája nem a kor vagy nemzete véleményeit, érzéseit, óhajtásait reprezentálja… nem a nemzet sajátságaihoz simul (népköltés), az bírjon nagy és ritka erővel, ha közfigyelmet akar gerjeszteni.”

Íme a reformkor irodalmi programja, amelyet ezentúl Vörösmarty és minden igazi író követ. A magyar költészet ettől kezdve egyre erősödő kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel. Többé nem a „múltak elhamvadt birodalma”, hanem a jelen és a jövő ihleti. A jövő, amelynek „mosolygó tartományaiba” – egy vitacikke szerint – Vörösmarty „Széchenyit óhajtja kalauznak”.

„Itt élned, halnod kell”

A költő személyesen 1828-ban ismerkedett meg Széchenyivel. A gróf nemcsak a főurakat, hanem a haladás minden hívét, köztük a szellem embereit, igyekezett bevonni terveibe és azok megvalósításába. Vörösmartyt elveiért, műveiért, természetéért hamar megszerette. Figyelemmel kísérte működését, tanácsait kérte az Akadémia ügyeiben, sőt a készülő Hitel titkába is beavatta. Ké105sőbb néha nézeteltérés támad köztük, de mindig kibékülnek, egészen addig, amíg a költő végérvényesen Kossuthhoz nem csatlakozik.

A harmincas évek elején legtöbbször az Akadémia ügyében találkoznak. A Tudós Társaságot „rendszabásának” első pontja szerint azért hozták létre, hogy „a tudományok és szépművészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kiművelésére” igyekezzék. Eleinte a nyelvtudományi osztályra hárul a legtöbb munka. Abban pedig írók működnek. Nem vált még szét nyelvészre és íróra az a szerep, amit az előző generáció írói, Kazinczyval az élen betöltöttek. Vörösmarty íróként is, akadémikusként is szent kötelességének tart bárminemű munkát, ami a magyar nyelvvel kapcsolatos. Mégha írói tevékenysége szenvedi is kárát.

Ő készíti el Toldy Ferenccel közösen az első magyar helyesírási szabályzatot. Német nyelvű magyar nyelvtant ír, német – magyar és magyar – német zsebszótárt szerkeszt Toldyval. Társszerkesztője az 1834-ben megjelent nyelvtannak: A magyar nyelv rendszerének, szerkesztő bizottsági tagja a készülő tájszótárnak, az akadémiai nagyszótárnak. Bírálja az Akadémia pályázataira beküldött szépirodalmi és tudományos munkákat, különböző bizottságoknak tagja.

Mindez rengeteg munkával jár. Levelet írni sem ér rá, s ha ír, panaszkodik: „Átkozottul körmömre égtek némely dolgaim… a 106szótár minden héten elvesz ötünknek vagy hat óráját, de már lassacskán igához törődünk.” Néha kínos helyzetbe kerül. Elvállalja egy imádságoskönyv magyarra fordítását, de képtelen elkészíteni. Stettnernek, a kedves barátnak könyörög, aki sokszor kisegítette már a bajból: „Kedves Gyurim! Halljad csak, én bolondul jártam… Gyuri, csak most segíts, soha életemben nem fordítok több imádságoskönyvet, mégcsak ujjbillentéssel sem… Le akarám rázni magamról. Nem lehetett! Nyolcvan forintot kértem… és megígérték. Nagy tűzzel munkához fogtam, de Gyuri, lehetetlen… Én, akinek egy levélíráshoz sincsen türelmem, 107hogy írhatnék össze ennyi imádságot. Vedd által, az Isten áldjon meg… Megfogadom, hogy minden héten mutatok egy új darabot a Grammatikából (a készülő helyesírási szabályzat)… csak ezt ne hagyd nyakamon, mert megöl.”

A harmincas évek elején gyakran kerül ebbe a helyzetbe. Sikerei és anyagi körülményeinek javulása valamelyest ellensúlyozzák az „iga” terhét. Akadémiai tagságáért évente 500 forint fizetést kap. Összes műveinek 1833-ban megjelenő első gyűjteményes kiadásáért 1100 forintot fizet a kiadó. Ugyanebben az évben Vérnász című drámájával akadémiai pályadíjat, 100 aranyat nyer. 1834-ben gyűjteményes kötetét jutalmazza 100 arannyal az Akadémia, s ekkor adják át a már 1828-ban a Zalánnak ítélt 400 váltóforint összegű Marczibányi-díjat.

Megélhetését biztosítja az irodalmi és szellemi központtá fejlődő Pest-Buda, de minden forintért megdolgozik, és életkörülményeiben nagy változás ezután sem áll be. Évekig a Lipót (ma Váci) utcában, egy hosszúkás, „börtön alakú” szobában lakik, ahol ha ki akar nézni az ablakon, székre kell állnia. 1833-ban kényelmesebb lakásba költözik, a Kalap és a Zöldfa (ma Veres Pálné és Irányi Dániel) utca sarkán álló Jankovich-házba, Fáy András szomszédságába. Itt a második emeleten két szobából álló lakást bérel, de csak a legszükségesebb bútorokkal rendezkedik be. Évekkel később Sallay Im108rét bízza meg, hogy árverésen „célra szolgálható és csinos” használt bútorokat vegyen neki. Így jut negyven forintért könyvszekrényhez, „melynek ildomos állásában… két, üveggel ellátott ajtaját belülről zöld selyemszőnyeg ékítette, s alantabb három kihúzható fiókja” volt. Sallay „írószekrényt” és „egy kétfelé nyíló asztalt” is szerez neki. Ő jegyezte fel, hogy a költő „gyermekes örömében többeknek földicsérte e sajátjait”.

Ezért az életmódért nemcsak megdolgozik, hanem igazi értelmiségi öntudattal állandóan harcban áll. Széchenyivel való egyik összeütközésének oka, hogy a gróf sokallja a szótárkészítésért kért összeget. Vörös109marty nem enged, azt vallja, amit később cikkben fogalmaz meg a nyilvánosságnak: „Egyszer mindenkorra ki kell mondanom, hogy mindaddig valódi irodalmunk nem lesz, amíg az irodalom el nem tartja embereit.”

A fárasztó akadémiai munka ellenére, azzal a lendülettel, amellyel 1825 óta eposzait írta, most drámákat alkot. A Csongor és Tündének alig volt visszhangja, ezért olyan színjátékokat alkot, amelyek divatosak, s közvetlenül hatnak a közönségre. A Kincskeresők és a Vérnász című tragédiáit, A fátyol titkai című vígjátékát az 1833-ban alakult állandó budai színtársulat számára írja. Azt akarja, hogy a magyar nyelv hallgatására, tanulására sokan járjanak a budai Várban működő színházba. Ezért alkalmazza a romantikus drámák divatos eszközeit, átmenetileg föladva azokat a drámaírói elveket, amelyeket Shakespeare-től tanult, és amelyeket a Csongor és Tündében megvalósított. 110

A városi olvasóközönség igényét szolgálja kisebb elbeszélő költeményeivel is. Romantikus vagy hazafias történetükkel ezek az olvasó érzelmeire hatnak. Legszebb közülük a Szép Ilonka. Hosszú ideje zsong a költőben két verssor, s talán sohasem lenne belőle vers, ha Perczel Etelka 1833 nyarán férjhez nem megy. Ez a két sor:

Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.

Vajon kinek a hervadása liliomhullás? Etelkáé? A reménytelen szerelemé? A rangkü111lönbség miatt meghiúsuló szerelemről, annak hiábavalóságáról a költőnek életre szóló élménye van.

Ezért nem tudja szenvtelenül, kívülről nézve elbeszélni a novellába illő történetet:

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
112
A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

Amikor a költő ezt a versét írta, barátai közül többen a pozsonyi országgyűlés viharos üléseinek főszereplői. A bécsi udvar a Hitel, a koleralázadás és a külföldi események következtében kialakult magyarországi elégedetlenséget néhány mérsékelt reformmal szeretné leszerelni. Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós éles hangú beszédekben leplezik le a mesterkedést. Kifejtik programjukat, amely szerint a társadalmi haladás elképzelhetetlen a haza függetlensége nélkül. Ennek a „reformellenzéknek” a vezére már valójában nem Széchenyi, hanem Wesselényi Miklós. Az erdélyi báró, szemben Széchenyivel, azt akarja, hogy a jobbágyok fölszabadításának módját az országgyűlés határozza meg. Ne a földesúrtól függjön, hogy mekkora összeget kér a jobbágytelekért örökváltság címén.

A megyei követek fórumán, az alsótáblán Wesselényi reformeszméinek legfőbb hirdetője Kölcsey és Deák. Kölcsey Ferenc költői érzékletességgel és kemény logikával bizonyítja, az örökváltság törvénybe iktatása azért szükséges, hogy „a nép egyszer tulajdoni és polgári jogot… s ezáltal a polgári 113alkotmány 700 000 puhaság és szegénység által elaljasodott lélek helyett tíz millió felemelkedhetőt nyerjen”. Deák Ferenc is a 700 000 nemes képviselőit igyekszik meggyőzni.

De nemcsak a jobbágykérdésről vitáznak. „Wesselényi és Széchenyi dicsőségesen küzdenek a magyar nyelvért” – tudatja Vörösmarty Stettnert. Az alsótáblán Kölcsey ugyanezt teszi. Ennek az 1832-től 1836-ig tartó országgyűlésnek, az első igazi reform114országgyűlésnek, legfontosabb eredményei, hogy kimondják: a törvényeket ezentúl magyarul kell szövegezni, a bocskoros nemesek is kötelesek adót fizetni, és az országgyűlés költségei a rendeket terhelik.

A jobbágykérdésben nem történik előrehaladás. Kölcsey, akit megbízói, a Szatmár megyei nemesek utólag arra akarnak rávenni, hogy az örökváltság ellen foglaljon állást, lemond követségéről, és visszatér megyéjébe. Vele utazik Wesselényi is, hogy meggyőzze a szatmáriakat. Beszédében többek között kijelenti: „A kormány századok óta a köznépnek zsírját szívja.” Szavaiért hűtlenségi pert indítanak ellene, s később három évi börtönre ítélik. Börtönbe csukják Wesselényi leglelkesebb híveit, az „országgyűlési ifjakat” és Kossuth Lajost is, aki harmincévesen először vesz részt országgyűlésben, és kéziratos Országgyűlési Tudósításaival pontosan beszámol a vármegyéknek a Pozsonyban történtekről.

Vörösmarty tud mindenről. Kölcsey lemondásáról egy fiatal Vas megyei követ, Zarka János értesíti. Tájékoztatja, hogy „jelképpel és felírással” ellátott „emlékpénzt” akarnak készíttetni Kölcsey szereplésének megörökítésére. Kéri Vörösmartyt, hogy érdeklődje meg a budai vésnöknél, „mily munka volna legszebb ezen emlékpénzre”. A pénz nem készül el, de utasítás érkezik Bécsből a Helytartótanácshoz, hogy „Vörösmartyt éber szemmel kell figyelni”. 115 A rendőrség nem tétlenkedik. Idézet egy 1835. február 7-én kelt rendőri jelentésből: „Pesten, ahol a Tudós Társaság tevékeny tagjai között Vörösmarty tartózkodik, megkettőzöm a szükséges megfigyelést.”

1835-ben írja a költő az epigrammák korszaka után első hosszabb lélegzetű hazafias költeményét, A hontalant. Az 1830-as lengyel forradalom és szabadságharc leverését követően sok lengyel hazafi bujdosott külföldre. Vörösmarty a nemzeti küzdelmek tragikus végének lehetőségét látja meg sorsukban. A hontalan hangulatában és követ116keztetéseiben közvetlen előzménye a költő pályájának újabb csúcsát jelző, nagy hazafias versének, az 1836-ban írt Szózatnak. Országgyűlési küzdelmek után, az ellenzéki politikusok perbe fogásakor, a terror fokozódása közepette, amikor a gyengébbek megrettennek, a kényelmesek visszahúzódnak kuckóikba, amikor a haladásért és függetlenségért folyó harc, a reformkori küzdelem fordulóponthoz érkezik, akkor csendül fel a költő hangja:

117
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Igen, itt, ebben az ősök vérétől áztatott hazában, amely nemcsak a 700 000 nemes ha118zája, hanem mindenkié, akinek bölcsője itt ringott, ezen a földön kell élni vagy halni a jövőért. Versében azonosítja magát minden magyarral, a nemzet polgári közösségével. És a még nagyobb közösséghez, a „népek hazájához” fordul elismerésért és ítéletért:

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
119

Talán most, az elkeseredésnek és elszántságnak ebben a pillanatában, ha serege volna, Zrínyiként, „vezér költőként” vezetné harcba a hazáért. De a sereg még sehol. Hogy lesz majd, abban a Szózat szívhez és értelemhez szóló mozgósításának is része lesz.

„Magyar játékszin? Oh, apám, be szép!”

A Szózat az Aurora 1837-es évfolyamában jelenik meg. Az évkönyv közli a költő arcmását is, melyet Barabás Miklós festménye és rajza alapján metszettek acélba. Bajza 120József rendelte meg a festőnél, az 1836-ban Kisfaludy Társasággá alakított Aurora-kör megbízásából. Vörösmarty harminchat évesen a nemzet legelső költője, ismerkedjék meg külsejével az ország.

A költő a képen fekete „zrínyiben” (zsinóros mentében) karosszékben ül. Jobb keze asztalon, néhány papírlapon nyugszik, mellette lúdtoll. Ovális, fiatalos arcát barna körszakáll keretezi, szép ívelésű szája fölött rövid bajusz. Enyhe hajlású sasorr, távolba tekintő, kissé álmatag zöldesbarna szem, magas homlok. Ritkuló haját baloldalt szétválasztva fésüli. Barabás munkája az első, amely a költőt megörökítette. Vajon ilyen volt? Barabás Miklós értett az arcképfestéshez, hihetünk neki. De a képen a kor ízlése és a szokatlan pózba merevített költő elfogódottsága is ott van.

A Rajzolatok című képes folyóirat, akkori nevén divatlap, az 1837. január 12-i számában így minősíti az arcmást: „A metszés felette finom, és a kép el van találva. Azon tiszta és világos szellem tükrözi magát az arcban, mely neki sajátja.” De idézzünk meg szemtanúkat! Egressy Gábor, a híres színművész 1836-ban ismerte meg Vörösmartyt. Ezt írja: „Magatartását, társalgását, beszédjét s egész viseletét egyszerűség, nemes illem és igénytelen méltóság jellemezte, otthon szintúgy, mint nagyobb társaságban vagy nyilvános helyeken. Nagy homlokán mély gond és tiszta öntudat, világos színű 121 szemeiben a jámborság, szelídség és magas értelmiség kifejezése volt…”

Lauka Gusztáv pár évvel később hosszabb ideig a költő közelében élt. Ő ilyennek festi: „Vörösmarty jól megtermett, domború mellű, vállas, rendes magasságú ember volt, kevés hajjal, magas homlokkal, szép metszésű orral és szájjal, tűztelen, fekete szemekkel, az alsó ajkat és arcot tisztán hagyó körszakállal és sűrű, tömött bajusszal. Bizonyosan a szebb emberek között említették volna, ha a himlő arcának állandó vöröses fényességet és néhány kisebb gödröcskét nem kölcsö122nöz. Rendesen zrínyiben járt és magas tetejű kalapban.”

Sallay Imre, aki diákkora óta ismeri, és tudja, hogy micsoda erőfeszítéssel fojtotta magába egészséges ösztöneit, szórakozásvágyát, hogy tanulói, nevelői kötelezettségének, költői hivatásának megfeleljen, amikor négy év után, 1836-ban újra a közelébe kerül, ezt tapasztalja: „Vörösmartyt sokkal vidorabbnak, tényeiben (tetteiben) szabadabb akaratot, tevékenységében szilárdabb kedvet, kivitelt tapasztalva, sok oly foglalkozásoknak, mik fiatalabb éveiben sajátjai nem voltak, kedvelőjének találtam… 1836-ban már dohányzott, bort ivott, korlátlanul társalgott és szeretett. Megérkeztemmel engemet csakhamarosan fölszólított: megtanultam-e a szivarkészítés módját? – Leveles dohányt vett, megkíséreltük a szivar előállítását.” A szivarozással a nyugati útjairól hazatérő Széchenyi ismerteti meg a pipázó magyarokat, de kevesen tudják, hogy az eredetileg szipának nevezett szivart Vörösmarty keresztelte el szivarnak, „mivel szivárogva jő föl benne a füst”.

A bort évek óta a Pápára költözött Stettner szerzi be neki. Leveleit, amelyekben akadémiai ügyekről tájékoztatja, vagy segítségét kéri, nemcsak Stettner beteg kislányának szánt orvosi receptek leírásával, hanem a somlói borok dicséretével is megtoldja. Stettner jegyezte fel Vörösmarty egyik levelére 1834-ben: „Miskának vet123tem 8 akó somlai mustot 11 Ft 88 fillérért, 8 akó vasas hordót 2 Ft 30 korona 20 fillérért.” Ugyanebben az évben egy hold szőlőt vásárol Fóton, de hamar megunja a vele való gondot, s eladja. Fáy András veszi meg tőle, akinek fóti szüretjein állandó vendég lesz majd.

Sohasem iszik mértéktelenül, de miután anyagi helyzete lehetővé teszi, és sokat forog társaságban, nem kerüli ki már az élvezeteket. A Szózat megjelenésének évében annyi minden történik, az egykori „zárdás barát” annyi hívet mondhat magáénak, hogy a velük való együttlétek elképzelhetetlenek szivarozás, borivás, dalolás, anekdotázás nélkül.

1836-ban megszüntették az Aurorát és a 124Kritikai Lapokat. Helyette 1837-ben megindítják az Athenaeumot és kritikai melléklapját, a Figyelmezőt. Szerkeszti Toldy és Vörösmarty, társszerkesztő Bajza. Hat éven keresztül ez lesz a legtekintélyesebb és a legmagasabb színvonalú irodalmi fórum, a kulturális és politikai közvélemény irányítója. Az Athenaeum hetente kétszer, a Figyelmező egyszer jelenik meg. Vörösmarty költeményeket, új novellákat közöl benne, és ő vezeti, többnyire ő is írja a Játékszíni Krónika című rovatot. Itt jelennek meg színházi kritikái, drámaelméleti tanulmányai, amelyekkel, akárcsak színműveivel, az eredeti magyar drámairodalom megteremtését sürgeti, s az érzelmes színészi játékkal szemben a realista színjátszás kialakítását szorgalmazza.

Több évtizedes küzdelem után megépül, és 1837. augusztus 22-én megnyílik a Pesti125 Magyar Színház, Nemzeti Színházunk őse. Vörösmartyt kérik föl, írjon alkalmi színdarabot a megnyitóra. Az Árpád ébredése című egyfelvonásos, amelyet a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán épült színházban a megnyitón bemutatnak, a reformkori hazafiság eszméinek magasrendű összefoglalása. Föltámadt a honfoglaló Árpád, hogy meglássa népét, hogyan él, mit csinált az elmúlt ezer évben. A költő, aki a honalapítót kalauzolja, úgy érzi, van mit mutatni Árpádnak, mert ez a nép már a jelenre és a jövőre 126néz. De élnek itt, akik elaljasodtak „test s lélek szerint”, őseik nagy tettein „kérődznek”, s öröklött jogokat bitorolnak „mások felett”. Mintha csak Wesselényi, Deák és Kölcsey szólna a színpadról. Az egész nemzetet fölvonultatja Árpád előtt. A fiú, aki apja kezét fogva érkezik, és soha nem látott még színházat, így lelkesedik:

Magyar játékszin? Oh, apám, be szép!
Itt laknak úgy-e a sok hercegek,
– – – – – – – – – – – – – – – –
És ahol sírni és nevetni kell?
Apám, oh, vígy be engem is; szeretnék
Már látni egy parányi herceget.

A reakciós sajtó felhördül az előjáték miatt. Hogy meri azt mondani ez a firkász, hogy 127„mink elaljasodtunk”? Bíróságra vele, agyonverni! Odavaló ő is, ahová Wesselényi és Kossuth, a börtönbe! Ám amiért az országgyűlés után börtön járt, azt, ha színpadon mondják el, csak sajtóbeli kirohanások és titkosrendőri jelentések követik.

A Nemzeti Színház első igazgatójául Bajza Józsefet nevezik ki. Toldy Ferenc 1835 óta az Akadémia titkára. Az egész magyar szellemi életet, amelynek immár véglegesen Pest a központja, a „triumvirátus”: Bajza, Toldy, Vörösmarty irányítja. És mindenütt az ellenzék érdekeit képviselik, az ellenzék hangját hallatják.

Az Árpád ébredésének bemutatása után évekig tartó támadássorozat indul ellenük. A kormány által fölbérelt és a tehetségtelen írók plágiummal, erkölcstelenséggel, istentagadással, pénzhajhászással, szervezkedéssel, mindennel megvádolják Vörösmartyt és társait, ami csak eszükbe jut.

A támadásokat most is leginkább Bajza veri vissza. Ha kell, taktikáznak, ha kell, a Helytartótanácsnak küldött beadványban próbálják tisztára mosni magukat, megelőzve a Helytartótanács esetleges beavatkozását.

Mert például a szervezkedés vádja nem alaptalan. Vörösmarty cikket ír az Athenaeum 1838. május 13-i számába. Címe: A felekezet. Ebben az irodalmi és a politikai élet pártokra szakadásának szükségességéről és helyességéről értekezik: „A párt zajog, 128nyugtalankodik s dühe gyakran veszéllyel fenyeget, de élet, ifjúság, s erő van a pártban; a pártatlanság ellenben tespedés, hanyatlás, vagy éppen halál jelensége.”

Az Akadémián évek óta ezt az elvet vallják, ezt a gyakorlatot folytatják. A Tudós Társaság politikai fórum lett. Részlet egy rendőri jelentésből: „Amit a főkolomposok: Toldy, Vörösmarty, Bajza, Stettner, Fáy javasolnak, azt végre kell hajtani… Ha a körükbe tartozó tagok nem lennének teljes számmal jelen, akkor a javaslat megszavazását a legközelebbi ülésre halasztják… Csak aki úgy gondolkozik, mint ők, számíthat a Társaságba való fölvételre.”

Ugyanezt cselekszik a Kisfaludy Társaságban. Az Athenaeum irodalmi mezbe bújtatott vitái is valójában politikai viták. Vörösmarty ekkor kerül szorosabb kapcsolatba az országgyűlési követségéről lemondott, nemsokára Wesselényi ügyvédjeként föllépő Kölcsey Ferenccel. Kölcsey Parainesisét, a Kölcsey Kálmánnak „szóló oktatást” az Athenaeum közli folytatásokban. A Himnusz költője, az első reformországgyűlés nagyszerű szónoka azonban 1838-ban, 48 éves korában meghal.

Az 1832–36-os országgyűlés másik nevezetes szereplőjével, Wesselényi Miklóssal is most köt bensőséges barátságot. Bártfayék lakásán ismerte meg még a harmincas évek elején. A báró felségsértési pöre elhúzódik, csak 1839-ben mondják ki az ítéletet. Addig 129szabadon mozoghat. Sokat forog Pesten, s igazán népszerűvé a nagy pesti árvíz napjaiban válik.

1838. március 13-án, kedden este a pesti író- és művészvilág a Nemzeti Színházban operaelőadást hallgat. A második felvonás elején rémült suttogás terjed a sorok között: „Jő az árvíz!” Kiürülnek a páholyok, az előadás megszakad. Mindenki siet haza, siet megnézni az árvizet. Hasonlót ez a pesti nemzedék még nem látott. Vörösmarty, mint tudjuk, közel a Dunához, a mai Veres Pálné és Irányi Dániel utca sarkán lakik. Második emeleten, azaz, ha a ház falai erősek, lakásának nem eshet baja. De az utcán hömpölyög a víz, a pincék már tele, a költő, akárcsak szomszédai, szinte az egész éjszakát talpon tölti.

130

Másnap reggel „Vörösmarty Mihály barátunk, aki szomszédságomban lakott – írja Fáy András –, s kit csak egy folyosó választott tőlem, átereszkedék ezen hozzánk.” De az ár tovább emelkedik, Fáyéktól „tekenőben” mentik őket biztos helyre. Amikor két nap múlva már a mai Kálvin tér, az Üllői út, a Bródy Sándor utca környékén is méteres víz hömpölyög, Vörösmarty Fáyékkal először Budára, majd Pécelre menekül. Egy hét múlva tér vissza.

Az árvízi mentés legnagyobb hőse Wesselényi Miklós, aki 72 órát volt talpon a legnehezebb napokban, és több mint hatszáz ember életét mentette meg. Róla írja Vörösmarty Az árvizi hajós című versét, amelyet április végétől esténként Laborfalvi Róza szaval az új, működő Nemzeti Színházban.

1838. július 21-én, szombaton reggel Balatonfüredre indul a költő Bártfay Lászlóval. Ma már furcsának tűnik, hogy másnap tíz óra körül érnek oda, pedig a leggyorsabb közlekedési eszköz, lovas kocsi „repíti” őket. Füred ekkor hazánk egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb fürdőhelye. Szénsavas forrásvíz, gyönyörű táj, előkelő fogadók csábítják ide a földbirtokosokat, polgárokat, művészeket. A sétányon „lármás muzsika mellett – fel s alá zsibonganak csinos, sőt piperézett öltözetekben” a fürdővendégek. Még nem a Balatonban, hanem a forrás vizében való lubickolás öröme és 131gyógyító híre vonzza ide őket. De több százan vannak. Ezért a Balaton szélében is készítenek deszkával bekerített „fürdőket”.

Vörösmarty 1827 óta többször megfordult Füreden. Mostani tartózkodásáról Bártfay naplója és egy rendőri jelentés tudósít. Bártfay feljegyzi, hogy a költő a Balatonba jár fürödni, hogy megérkezésük estéjén bálba megy, hogy nagy sétákat tesznek a környéken, Tihanyba is kirándulnak, hogy Vörösmarty Shakespeare: János királyából olvas fel neki részleteket. Tihanyban kipróbálják a visszhangot, s a köréjük sereglő, kecskekörmöt áruló gyerekeket a költő azzal csendesíti le, hogy megkérdezi: „Tanultatok-e valamit? Attól veszek kecskekörmöt, aki elolvas ebből a könyvből néhány monda132tot.” Meglepődnek, de két fiú vállalkozik, és miután bizonyítanak, örömmel nyújtja át nekik a garasokat.

A rendőrségi besúgó jelentéséből kiderül, hogy Vörösmarty most nem csupán kikapcsolódni, szórakozni jött Füredre, hanem ellenzéki találkozón vesz részt. Wesselényi is itt van. Miről tárgyalnak? „Vörösmarty azt mondta: az ellenzéknek az a szándéka, hogy a következő országgyűlést a szólásszabadsággal, mégpedig a Lovassy- és Kossuth-ügyre vonatkozólag kezdje; továbbá, hogy az országgyűlésből kizártakat válassza meg követeknek, még akkor is, ha ennek következtében feloszlatnák az országgyűlést.” Hogy Vörösmarty jól tájékozott, azt az országgyűlés eseményei bizonyítják majd.

Füreden 1831 óta színház működik. 133A sztár most Lendvay Márton, a Nemzeti Színház híres művésze. Amikor ő lép fel, „a bemenet két húszas”. Vörösmartynak jó barátja, akárcsak a többi vezető pesti színész. Pesten szinte minden előadásukat megtekinti. Balatonfüredről augusztus l-én tér haza, de este már a színházban találkozik vele Bártfay. Lendvay Márton mellett Egressy Gáborral, Megyeri Károllyal és Szentpéteri Zsigmonddal tart baráti kapcsolatot. Ők hárman játszották az 1838. máj. 19-én bemutatott, nagy sikerű új szomorújátékának, a Marót bánnak legfontosabb szerepeit. Esténként, előadások után író és 134színész barátaival valamelyik kis vendéglőbe ül be, „ahol majd mindig az előadott színmű s a színészek játéka képezi a társalgás fő tárgyát”.

1838 telétől a Sebestyén téren (a mai Tiszti Ház épülettömbje helyén) álló Csiga vendéglő lesz a tanyájuk. „Kis társaságunk, melynek középpontja Vörösmarty volt – emlékezik Egressy Gábor – annyira megszaporodott, hogy tágasabb helyről kellett gondoskodnunk. Ezért Vörösmarty indítványára kibéreltük a Csigának egész első 135emeletét.” Együttesüket „Kör”-nek nevezik el, tagdíjat szednek, s e körből nő ki a később fontos politikai szerepet játszó Nemzeti Kör.

„Nagy fiakban tettek érjenek”

Lauka Gusztáv szerint a harminckilencedik esztendejében járó Vörösmarty „szívesen látott vendég volt a nők között, mert társalgásában sok volt költőiségéből, vegyítve azon jó ízű, magyar őszinteséggel, mely 136tiszteletet és bizalmasságot keltett… A kis Hubenayné (színésznő)… annyira elbájolta, hogy megjelenése mindenkor egy édesen keserű mosolyt csalt ajkaira…” Talán valamelyik színésznő ihlette 1839 elején írt négy szerelmes versét, köztük a legszebbiket, a Késő vágy címűt, amelyben lelkesedés és lemondás, vágyakozás és józan belátás ellentéteit zsolozsmázza a negyven felé közeledő férfi:

Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán
– – – – – – – – – – – – –
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat
– – – – – – – – – – – – –
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van

Ez a szerelem is kialudt, mielőtt igazán föllángolt volna. Házasságra egyre kevesebbszer gondol. Annál gyakrabban választja témául a nők hazafias tettekre ébresztését. 137 A művelt főúri hölgyekhez fordul. Azt szeretné – Széchenyivel együtt –, hogy a haladó főurakat a magyarosodásban, reformmozgalomban asszonyaik is kövessék.

Nők és férfiak, ifjak és öregek, nemesek és nemtelenek, szegények és gazdagok összefogására, együttes fellépésére van szükség, vallja a költő, aki az 1839-ben megnyíló országgyűlésre, Deák Ferenc vendégeként, maga is Pozsonyba utazik. „Igen szeretem, hogy itt vagyok – írja Stettnernek július 13-án. – Itt sokat lehet tanulni. A távolban 138képtelenek vagyunk a dolgok valódi állását felfogni.”

Két nap múlva Bajzának számol be: „Deák fáradhatatlan, s ügyességét minden fél elismeri. Szeretik és tiszteletben tartják eszén kívül mérséklete s vigyázatossága miatt.” Ez a jellemzés őrá magára is ráillik. Közös vonásaik, hasonló egyéniségük az alapja holtig tartó barátságuknak. Az alsótáblán Deák az ellenzék vezére, a nála lakó Vörösmarty mindent a legfőbb forrásból tud meg. De bőven jut ideje, hogy megismerje a környéket.

„Tegnap Dévény vára tetején töltöttem a delet – írja – …Voltam Farkasvölgyben is. Pozsony nekem, így mint most van, igen tetszik. Környéke nemcsak szép, de éldelhető is, s az isteni liget! Mindennap ott vagyok… A fiatalság a színházakat nem igen járja… Én megnéztem mindeniket… A héten tán Bécsbe megyek, csakhogy meglássam… Az élet itt jó drága…” Sorait ezzel zárja: „Kérlek, levelemet csak igen biztos barátainkkal közöld!” Vajon miért? Mi történik az országgyűlésen?

Reményt keltő fordulat. Az alsóházban Deák, a felsőn a Wesselényi és Széchenyi helyébe lépő Batthyány Lajos vezetésével az ellenzék sikeresen száll szembe a kormány manővereivel. A nemrég még terrorhoz folyamodó bécsi udvar kénytelen engedni. Egyebek mellett törvénybe iktatják az önkéntes örökváltságot, a jobbágyok 139személyes szabadságát, államnyelvvé nyilvánítják a magyar nyelvet, s amiről a balatonfüredi titkos találkozón volt szó: kegyelmet harcolnak ki Wesselényinek, Kossuthnak és az előző országgyűlés után elítélt „ifjaknak”.

Vörösmarty abban a bizakodó, optimista hangulatban, amelyben Pozsonyt elhagyta, szeptember legelején megírja A Guttenberg-albumba című epigrammáját. A könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulójára készülő német emlékkönyv jó alkalmat kínál, hogy a költő végiggondolja az emberi kultúra és haladás összefüggéseit.

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javul;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
140
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Az emberiség, a nagyvilág képviselőjéhez szól másik aktuális versében, a Liszt Ferenchez című ódájában. Itt a konkrét magyar valóságból, a reformkori gondokból indul ki, miként a Szózatban tette. Liszt Ferenc, a világszerte ismert, nagy hírű zeneszerző és zongoraművész 1839. december 23-án érkezik Pestre. A következő hetekben számos hangversenyt ad. Többet jótékonysági célra. 141Tetteiből, szavaiból kitűnő magyarnak, a hazai reformeszmék hívének ismerik meg. 1840. január 4-i hangversenye után húszezer főnyi tömeg fáklyásmenetben kíséri szállására. Hozzá, a „hírhedett zenész”-hez intézi a Szózat utáni első nagy hazafias versét a költő, de valamennyi honfitársának szánja:

Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
– – – – – – – – – – – – – – – –
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesüljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.

Akadnak, akik sokallják már a buzdítást, hiszen az országgyűlés 1840-ben nagyszerű sikerrel zárult. Minek újabb olaj a tűzre, amikor az uralkodó meghátrált? Úgy tűnik, Széchenyinek lesz igaza, aki törvényes keretek között véli megvalósíthatónak a polgári átalakulást.

A négy évi börtönéből szabadult Kossuth Lajos lapengedélyt kap, és 1841-ben megindítja a Pesti Hírlapot, az első mai érte142lemben vett napilapot Magyarországon. A „jóakaratú” kormány arra számít, hogy a lapengedéllyel kihúzza Kossuth méregfogát, s az fölhagy az izgatással. Nem így történik. Kossuth a középnemesi és polgári ellenzék további küzdelmeket sürgető táborának élére áll, s izgalmas vezércikkeivel minden pontján támadja a feudalizmust. Közteherviselést, nemzeti ipart, jogegyenlőséget, népképviseleten alapuló országgyűlést követel. És függetlenséget az országnak. Olyan hangon, hogy szavaiból a forradalom és a szabadságharc szele süvít.

Széchenyi félti az eddig kiküzdött eredményeket, félti a további reformok sorsát és az arisztokrácia vezető szerepét. Kelet népe című röpiratában heves támadást indít Kossuth ellen. Vigyázzunk, ez az ember fölfordulásba, forradalomba sodorja az országot. Ha így lépünk föl, az udvar nem tárgyal velünk. – A vitához Vörösmarty is hozzászól az Athenaeumban. A másfél évtizede tisztelt és követett „legnagyobb magyarral” szemben Kossuth oldalára áll. Deák és Wesselényi is Kossuthhoz csatlakozik. Széchenyi ezt jegyzi be naplójába: „Az Athenaeumban mocskolják az arisztokráciát. Toldy, Vörösmarty, Bajza. Nagyon szomorúvá tesz.”

Szomorúsága érthető, de minden, amit 1825 óta a nemzet elért, kemény küzdelmek eredménye. Ezután sem lesz másképpen. Vörösmarty sem akar forradalmat, de a „forrongást” szükségesnek tartja. Emellett 143 tudatosan kezdi vállalni és hangsúlyozni osztálybeli hovatartozását. Széchenyit továbbra is tiszteli, de nincstelen nemesként, még inkább polgári értelmiségiként sokkal közelebb áll a középnemes Kossuthhoz. Ezután költőként és politikusként szinte a szabadságharc végéig Kossuthot támogatja. Személyesen megismerkednek, a költő kéziratot kér Kossuthtól az Athenaeum számára. Nagyrabecsülésének Kossuth is számos tanújelét adja.

Nehéz, de nagyszerű évtized áll a költő 144mögött. Hazafiként eljutott a múlt dicsőségének hangoztatásától a jövőn munkálkodó tettekig. Költőként az új értelmű hazafiságot először kimondó epigrammáktól a Szózatig, a cselekvésre buzdító, nagy hazafias versekig, az egész emberiségre tekintő gondolati költészetig. Akadémikusként és szerkesztőként elismert, tudós tekintély. Emberként sok-sok barátot magához láncoló, komoly, mértékletes, de az élvezetektől sem idegenkedő férfi. Akadémia, színház, magyar dráma, „Körré” egyesült „szellemi Magyarország”, a magyar nyelv győzelme, a jobbágyok személyes szabadságának, az örökváltságnak törvénybe iktatása, mind, mind arra ösztönöz, hogy a küzdelmet nem szabad föladni. Vörösmarty, az ország legnagyobb élő költője hirdeti ezt.

145
„A sikra, magyarok!”
„Rád nézek, mert szeretlek”

A művek és a tettek negyven-negyvenegy éves korára koszorúvá váltak a költő homlokára, ahogy azt Fábián Gábor 1828-ban megjövendölte. Igaz, hogy ezt a koszorút nem a magyar nép, még csak nem is a mai értelemben vett olvasóközönség, hanem a nemzetnek meglehetősen kis hányada fonta. Az a néhány száz, talán néhány ezer ember, aki olvassa az Aurorát, az Athenaeumot, a „divatlapok” szépirodalmi mellékleteit, s még inkább az a néhány tucat, aki az ország szellemi életét, ellenzéki politikáját képviseli és irányítja. Ők tudják csak, hogy Vörösmarty micsoda munkát végzett és végez, micsoda szolgálatot tesz a magyarságnak.

Egész élete szolgálat. Mindig azt adja, amire a népnek, a felnőttkorba lépő magyar irodalomnak szüksége van. Fiatalon megteremtette a rég óhajtott nemzeti eposzt, a Zalán futását. Balladákat, népdalokat írt, megteremtette a magyar drámai nyelvet, népi hangot szólaltatott meg elbeszéléseiben. Ő a nyelvújítás eredményeit felhasználó, első modern magyar nyelven író költőnk. És ő írja az első, mai értelemben vett színházi kritikákat. Nyelvészre, szótáríróra van szük146ség? Fél tucat ember helyett dolgozik. Lelkesíteni kell Széchenyi, Kossuth, a reformkor eszméi mellett? Hazafias költeményekkel buzdítja tettre a magyarságot. Legalábbis azt a részét, amelyhez szava eljut. Mert hihetetlenül hangzik, de a „koszorús költő” verseit alig olvassák.

„Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled szép remény? – panaszkodik. – Egypár kötet vers, amelyet már csak névről ismernek, melyet mindenki megdicsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom.” 1841. szeptember 28-án, „Szent Mihály napjának előestéjén”, névnapja alkalmából fáklyászenével köszönti a pesti „népsokaság”. A színház kórusa a Szózatot, a „nagy nemzeti éneket” adja elő ablaka alatt, „egekre ható éljenzések közepette”. Ilyen ünneplés csak a legnagyobbaknak jár, azoknak, akiket sokan szeretnek. De két hét sem telik el, a költő kölcsönt kérő levelet ír Bükkösdre, régi-régi barátjának, Teslér Lászlónak:

„Örömmel értettem leveledből, hogy lassanként kigázolsz adósságaidból. Én ellenkezőleg, most vagyok azokban ha nem is nyakig, de bizonyosan gatyakötésig és e felett… Tavaly könyvkereskedéssel akartam magamon segíteni, újabb munkáim négy kötetével kínálván meg a közönséget. S hiszed-e? híres, decantált ember létemre négyszáz példányt sem tudok eladni. Nem szatíra ez?… Így élek most minden írói kedv, 147ösztön és lelkesedés nélkül, lekötve egy drága városhoz, mely minden financiális bölcsességemet kigúnyolja… Két vagy háromszáz pengő forintra volna igen nagy szükségem, melyet azonban csak három év múlva fizethetnék vissza…”

Újabb munkáinak kiadásával ugyanúgy jár, mint másfél évtizeddel korábban Salamon király című drámájával. Megkapja ugyan érte az Akadémia 1841. évi 200 aranyas nagyjutalmát, de az eladatlan kötetek évek múlva is ott porosodnak a nyomda raktárában. Vajon a fáklyászenével köszöntő „népsokaság” miért nem veszi meg könyveit? Vagy azért, mert versei többségét nem érti, vagy azért, mert éljenezni szívesen elmegy, de verset nem olvas.

Barátai, akik a koszorút fonták, vele együtt méltatlankodnak. Bártfay László tízforintos kölcsönökkel segít rajta. Kossuth Lajos vezércikket ír a Pesti Hírlapba, „botránkoztató ténynek” nevezve a költő helyzetét: „Piruljunk uraim! – … Vörösmarty munkáiból alig kelt el három-négy év alatt a két magyar hazában kétszáz példány! Ő a napokban közel volt ahhoz, hogy a nyomtatási költségek miatt bírói foglalás alá kerüljön, mert nem vett be annyit, amennyi csak e költségeket is fedezhetné.”

Mindezt tudnunk kell, amikor „a nemzeti költészet elsőrangú képviselőjéről”, a „koszorús költőről” szólunk. „Úgy jártam, mint a tücsök, ki nyáron danol, télen kop148lal” – írja egy fiatal költőnek, és mondja keserűen a Csiga vendéglőben asztalához ülő barátoknak. A Körnek már több mint kétszáz tagja van, s lassacskán Kossuth politikájának legfontosabb társadalmi bázisává válik. 1841-ben Nemzeti Körnek nevezik el, alapszabályt készítenek, leszögezik, hogy céljuk a magyar nyelv és irodalom, valamint a művészetek pártolása. De tudjuk már, hogy a reformkor szinte valamennyi intézménye, társulása e szép cél zászlaja alatt politizált.

„A kört koszorús költőnk, Vörösmarty sajátos személyessége nélkül elképzelni is alig tudnánk – írja a Pesti Hírlap. – Ő volt ennek alapítója, elnevezője, ő ügyeinek je149lenleg is legbuzgóbb vezetője. Elannyira, hogy a mondottakon kívül már csak igen kedves, mulattató, soha senkit nem sértő, mindent magához vonzó, példás társalgása által is valódi centruma, központja lett e körnek, mely a mi közszeretet s tiszteletben álló, igénytelen Vörösmartynk távollétében mindig hiányosan tűnik fel előttünk.”

A költőt itt mindenki tiszteli. A költőt mindenekelőtt! Vörösmarty napi politikusként ritkán lép föl, s politikai babérokra nem pályázik. De verseiben folyamatosan politizál. Amit Széchenyi a könyveiben, röpirataiban, Kossuth vezércikkekben, Kölcsey, Deák és Wesselényi beszédekben fogalmazott meg, azt ő verssé nemesíti, költeményekben támogatja, népszerűsíti. Még akkor is, ha versével szórakoztatni akar.

Évek óta részt vesz Fáy András fóti szüretjein. Együtt a kor számtalan hírességével, művészével, politikusával. Ismerőseik közül rendszerint ott van Barabás Miklós, Bajza József, Bártfay László, Deák Ferenc, Egressy Gábor, Kossuth Lajos, Lendvay Márton, Stettner György, Toldy Ferenc, Wesselényi Miklós. Fáy András valóságos ünnepségeket rendez. Tarackok, mozsárágyúk durrogása köszönti az érkezőket, ebédnél cigányzene szól. Tréfáznak, anekdotáznak, színészek és költők kiadatlan verseket szavalnak.

Régóta kérik Vörösmartyt, hogy írna valami vidám verset a szüretre. Megígéri, de 150mindig elmarad. 1842-ben aztán elkészül a költemény, a Fóti dal. A költő maga olvassa fel a szüreti társaságnak.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Az első versszakok hallatán a vendégek azt hihetik, hogy szokásos, tréfás bordal született, de hamarosan bekövetkezik a fordulat, 151az alkalmi dal hazafias hittel szárnyal. Vörösmarty először énekel dalban a hazafiságról, de dalának lendülete magával ragadja a hallgatóságot. Fáy András hamarosan zenét komponál hozzá, s évtizedeken keresztül a Fóti dal lesz a költő egyik legnépszerűbb verse.

Az alkalmi költemény hallgatói közül a legjobb barátok tudják már, hogy Vörösmarty hónapok óta szerelmes. A negyvenkét éves „köpcös termetű” költő, „akinek kissé őszbe csavarodott fekete bajusza s körszakálla, kopaszult homloka s himlőhelyes, kerek arca semmi különöst nem mutat”, egy nálánál huszonöt évvel fiatalabb vidéki lányba szeretett bele.

A harmincas évek végétől a Hatvani és a Szép utca sarkán (ma: Kossuth Lajos u. 3.) lakik. Abban a házban, ahol Bajza Józsefék. Gyakran ebédel náluk. Szinte családtagnak számít, otthoni ruhájában ül asztalukhoz. Egyszer, benyitva Bajzáékhoz, ismeretlen fiatal lányt lát, akit ízléses öltözete miatt előkelő idegennek gondol. Úgy érzi, hogy kopott kabátjában nem illik bemutatkoznia, elnézést kér, sarkon fordul, és visszasiet lakásába. Legszebb zsinóros kabátját veszi fel, abban áll a vendég elé. „A húgom” – mondja Bajzáné. „Csajághy Laura” – rebegi a lány, aki legalább annyira meglepődött a költő távoztán és díszes visszatértén, mint Vörösmarty az ő szépségén. Beszélgetés közben kiderül, hogy a „kedves arcú és szép szemű… 152igen csinos barna leányka” ráadásul értelmes, szellemes társalgó.

Amikor Laura elutazik, magával viszi a költő legendás nyugalmát. Vörösmarty epekedő, vágyakozó szerelemre lobban, mint hajdan Etelka iránt. De érzéseit most nem a lemondás, hanem a hódító szenvedély tüzeli:

Szomjas vagyok, de nem bort szomjazom,
És szomjamat vízzel nem olthatom.
Nem oltaná el azt a Balaton,
Nem a mézes szőlőjü Badacson.
Én lángot szomjazom, lángot, tüzet,
Szemed tüzében játszó lelkedet

(A szomju)

„Szomjúságát” Bajza Józsefnek vallja be, s őt kéri meg, hogy mondja el Laurának. Bajza, fejcsóválva bár, vállalkozik a közvetítésre. Laura zavarba jön. Örül is, fél is, de egyáltalán nem szerelmes a „koszorús költőbe”. Tetszik neki hódítása, tetszenek a hozzá írt versek, de fiatalabb lovagról álmodott.

Laura tartózkodása tovább fokozza, valósággal kihívja Vörösmarty szerelmét. Házassági ajánlatot tesz. Baráti köre meghökken, de önkéntes segítői, házasságközvetítői is akadnak. A fő-fő rábeszélő Laura barátnője, Csapó Mari. Ő írja visszaemlékezésében: „Bármennyi észrevételt tőnek is jobbra-balra, s bámulák a keletkező frigyet, én 153a dolgot rendén találtam, sőt forrón szeretett rokonom- s barátnémra nézve a dicsőség áramlatának tekintém Vörösmarty házassági ajánlatát.” Laurában egyelőre több van a vidéki lány józanságából, mint barátnője lelkesedéséből. Hajthatatlan. A költő is:

Haragszom rád, mert fürtöd fekete,
Haragszom rád csalárd kék szemedért,
Mely rám oly bűvös láncokat vete,
Haragszom rád kegyetlen ajkidért.
Haragszom rád, mert nyugtom elveszett,
Haragszom rád szilárd erényidér’,
S mert bájid elrabolták lelkemet:
És nincs remény, hogy többé visszatér.

(Haragszom rád)

Ez a hang ismeretlen, új a magyar szerelmi lírában. A költő nem udvarol, nem szerelmese szépségét dicsőíti, hanem sért és vívásra kényszerít. Férfi és nő kapcsolatának ez a minősége a későbbi, a modern szerelmi lírát jellemzi csak. Látván, hogy ez a „harcmodor” eredménytelen, megírja legszebb szerelmes versét, az Ábrándot, bizonyságát a szívét, eszét, képzeletét betöltő, legyőzhetetlen érzelemnek:

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
154

Az ostrom és a rábeszélések tüzében Laura 1843 elején igent mond. Igent mond, de ez nem a boldog szerelmes igenje. Sokkal inkább a sorsába belenyugvó nőé, aki a kor eszményeinek megfelelően a férj és a család szolgálatát tartja a feleség feladatának. Merengve, szomorúan búcsúzik álmaitól. Vajon 155mi vár rá a meglett korú, szegény költő mellett? A dicsőségből nem lehet megélni! Vőlegénye 1843. március 2-án kelt leveléből megtudjuk, hogy ő sem makulátlanul boldog. Elérte, amit akart, de kétségek gyötrik: „Boldog vagy-e te is kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál? Szép 156kis leánykám! Sokat búsítottalak, míg hozzám tudtál szokni, de most már ismersz, s nincs okod aggódni.”

Ugyanez a gond, a jövőjén „merengő” menyasszony megnyugtatásának gondja íratja a költővel A merengőhöz című költemé157nyét. Személyesen nyújtja át Laurának, amikor lakóhelyén, a Komárom megyei Csepen meglátogatja. A legnagyobb magyar romantikus költő, aki művek sorában hirdette az ábrándok egyedül üdvözítő voltát, most, hogy az igenje mellé szerelmese szívét is megnyerje, az ábrándok hiábavalóságáról elmélkedik:

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress

„Kapott e valaha menyasszony szebb nászajándékot?” – kérdezte húsz év múlva Laura a vers kéziratát elkérő Gyulai Páltól. Aligha. 1843. május 9-én este 8 órakor kötöttek házasságot a pesti belvárosi templomban. „Vörösmarty, mint egy kissé elszokott katolikus, nehezen tevé az oltár előtti térdeplést, az egyházfi zsámolyt tett alá. A lakoma Bajza szállásán, a Hatvani utcában, éjfélig tartott” – jegyezte fel naplójába másnap Fáy András.

158
„Mi dolgunk a világon?”

A nehezen megnyert fiatal lányból a költőnek gondos, hűséges felesége válik. 1844 áprilisában megszületik első, Béla nevű gyermekük, egy év múlva Miklós, majd három lányuk: Ilonka, Erzsébet, Irma. A felnőttkort Béla és Ilonka éri meg. Miklós hároméves, Irma féléves korában meghal. Erzsébet ugyan harminckét évet él, de betegen, a budai elmegyógyintézetben fejezi be életét. Béla keresztapja többek között Deák Ferenc, Bártfay László, Fáy András, Miklósé Wesselényi Miklós, Deák, Stettner.

A kor két vezető politikusával, Deákkal és Wesselényivel egyre gyakrabban találkozik, vált levelet. Politikai témájú eszmecseréiket aggodalmak árnyékolják. A sikeres, 1839–40-es országgyűlést követő általános lelkesedés és Kossuth követelései arra ösztönzik a kormányt, hogy összeszedje erejét, ellentámadásba lendüljön. A „jó kormányban” bízó és a változásokat sült galambként váró kis- és középnemeseket újabb reformok ígéretével a kormánynak sikerül Kossuth tábora ellen fordítania. Nemcsak őket, hanem az ugyancsak függetlenségre vágyó horvát, szerb és szlovák nemzetiségeket is. Az „oszd meg és uralkodj” klasszikus taktikáját követő udvar eléri, amit akar. Az 1843–44-es országgyűlésen az ellenzék marad alul, követei még egymással sem tudnak szót érteni. 1844 júliusában Kossuthot 159megfosztják a Pesti Hírlaptól, majd a megyei ellenállás vezetőinek lefegyverzésére magas fizetésű kormányhivatalnokokat, adminisztrátorokat neveznek ki a megyék élére.

A reformkornak ezt az újabb megtorpanását közelről szemlélő Vörösmarty maga is válságot él át. A tettekre lelkesítő, bizakodó ódák, a vidám bordal hangját a tépelődő, komor gondolati líra váltja fel költészetében. Keresi az igazságot. A reformmozgalom és a polgári eszmék igazságát. Ez lenne a „jobb kor”, amelyre életét tette föl? Avagy az a „jobb kor” sohasem valósul meg? Eötvös József Angliáról, Amerikáról írott tanulmányait, A karthausi című regényét olvassa, az utópista szocializmus magyarul megjelent ismertetéseit tanulmányozza, és arra a következtetésre jut, hogy a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava a polgári társadalmakban sem mindenki számára érvényes. Anglia rabságban tartja az íreket, Amerikában rabszolgák a négerek, és akárcsak az állatokat, „szíjjal ostorozzák” őket gazdáik. Ez következik a szent célok, a nagy küzdelmek után? A jó sohasem győzedelmeskedik? Akkor mit ér a harc, az áldozat?

Az egész emberiségre érvényes gondokat Vörösmarty a reformkori Magyarország ellentmondásaiból kiindulva érti meg és szenvedi meg. Szenvedéseiből születnek nagy versei, a Gondolatok a könyvtárban, Az em160berek. Amit megfogalmaz bennük, azt a kortárs költők közül senki sem látta ennyire pontosan, drámaian. S még ha látta is, nem tudta hasonló versekben elmondani.

1844 nyarán meglátogatja az Akadémiai Könyvtár könyveit rendszerező Toldy Ferencet. Jár-kel a könyvtárban, kézbe vesz egy-egy könyvet, belelapoz, beleolvas, leteszi, másikat emel fel. Közben megjegyzéseket tesz, lehangoló kritikát mond a könyvek hasznáról. Később egy hosszadalmas és unalmas akadémiai ülés alatt a Toldynak fejtegetett gondolatokból verset ír. Címe: Gondolatok a könyvtárban.

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

A vívódás, önmarcangolás, amit a „nagyobb rész boldogsága”, a tudomány és a haladás eredményeinek kétséges volta miatt átél, a vers második felében föloldódik, megint csak bizakodássá, reménnyé változik.

Vörösmartynak az egész reformkort, minden tettét, emberi mivoltát kellene megtagadnia ahhoz, hogy gondjai miatt pesszimistává váljon:

161
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” – ismétli meg a Szózat és a nagy, lelkesítő ódák fölrázó eszméjét. Ugyanez a hazafias tűz hevíti új drámáját, az 1844-ben bemutatott Czillei és a Hunyadiakat. Trilógiát tervez a nemzeti függetlenségért folytatott harc hőseiről, a Hunyadiakról. Középponti alakja Hunyadi László lenne, aki szembeszállva a királlyal, hősi halállal bűnhődik. Trilógiájának csupán az első része, a Czillei és a Hunyadiak készül el, a második rész, a Hunyadi László vázlatban marad, a harmadik részről semmit sem tudunk.

Kossuth, miután a Pesti Hírlapban már nem mozgósíthat, az ellenzéki erők együvé kovácsolására, irányítására 1844-ben megalakítja a Védegyletet. Tagjai kötelezettséget vállalnak: csak magyar gyártmányú árukat vásárolnak, hogy a magyar ipar felvirágozzék. Vörösmartyt beválasztják a Védegylet elnökségébe, s őt szemeli ki Kossuth az egyesület tervezett hetilapjának szerkesztőjéül. De a Védegylet ügye megfeneklik, 162a királyi ígéretekben reménykedő honfitársak szívesebben űzik őseik mesterségét: tehetetlenkednek, unatkoznak, és esznek, isznak, a „hiába” szóval hadakoznak.

Hová lett a tíz év előtti egység és tettrekészség? Hol a „jobb kor”? 1845. április 23-án Wesselényinek ír a költő: „Azok, kiket idő, életbaj szétszórt, egyesülni fogunk körülötted, mint együtt voltunk évek előtt, midőn fiatalabb vér s egy jobb kor álmai oly kedves órákat engedtek töltenünk.” Erdélybe készül Deák Ferenccel az időközben megvakult Wesselényi látogatására. 1845. 163május 2-án indulnak. Utazásuk az év kiemelkedő eseménye, szinte valamennyi lap és folyóirat megemlékezik róla. Abban bíznak a hírlapírók, hogy Deák megújult programmal tér haza politikus barátjától.

Debrecenen, Hosszúpályin, Nagylétán, Székelyhídon, Margitán, Széplakon, Varsócon, Szilágysomlyón keresztül kocsikáznak Zsibóra, Wesselényi kastélyába. Útjuk egy hétig tart, mert több helyen időznek. A Debrecen melletti Téten például meglátogatják Szabolcs megye országgyűlési követét, Bónis Sámuelt. Tőle Apagyra gyalogolnak át. Útközben vadásznak. Amikor odaérnek, a társaságban tartózkodó apagyi pap emléksorokat kér a híres vendégektől. Deák kezdi az írást:

164

„Alól írt ezennel bizonyítom, hogy T. Vörösmarty Mihály Úr, ki egyébiránt sokkal jelesebb költő, mint vadász, a mai napon Tét és Apagy között kilenc lövésre egy szalonkát lőtt.” Vörösmarty folytatja: „Azon különbséggel, mint az egyszeri ember, ki két órai csiholás után végtére kiütött, s azt mondta: ejnye, de egyszerre kiütöttem, s így a szalonka is egy lövésre, még pedig jó távolban esett el. A fölebb előadottak valószínű részét nem tagadom.” A vadászatot megérkezésük után Wesselényi vadaskertjében, Zsibón folytatják. Itt az apagyi kudarcért bőven kárpótolja a vadászszerencse a költőt, mert egy lövésre állítólag két vaddisznót ejt el.

Egy hétig tartózkodnak Zsibón. Május 14-én a költő levelet ír feleségének. Elutazása után a harmadikat: „Édes Lórikám! Reménylem vetted két rendbeli levelemet… Itt igen kellemesen folynak napjaink. Wesselényi mind a mellett, hogy szeme világát teljesen elvesztette, sőt lábával is bajlódik, körünkben igen vidám… A vidék itt gyönyörű. A kastély dombon van: előtte jókora térség: szántóföld, rét, ligetek, kerített rétek lovai számára, fácános kert. Ezen síkot a Szamos vize szegi be, a Szamoson túl igen szép hegyi róna, s azontúl körben hegyek. Kétszer künn ebédeltünk, egyszer a fácánosban, egyszer a vadaskertben, hol szarvasok és vaddisznók vannak; de bekerítve, úgy, hogy kárt sehogy sem tehetnek. A vad165kertben egy kis zuhatag van, mely alatt fürdőház. Itt ebédeltünk tegnap. Igen szép napunk volt. Szegény kis fiaim, ha ide hozhattam volna őket veled együtt csak egy órára is…”

Vajon Vörösmarty álmodott-e magának valaha hasonló gazdagságot? Irigyli-e barátja és „keresztkomája”, báró Wesselényi vagyonát? Bizonyára nem. Ma már nehezen értjük meg, de előtte és kortársai előtt szent a tulajdon, még akkor is, ha több ezer hold földből áll. Kossuth, Deák, Wesselényi és a többiek a jobbágyoknak sem ingyen, hanem pénzért akarnak földet juttatni. Azért küzdenek, hogy akinek van miért, az megválthassa a jobbágytelket, vehessen magának birtokot. Vörösmarty mindig csak azt kívánja, amiért megdolgozott, ami a nemzetnek tett szolgálata és életműve alapján, úgy érzi, megjár neki. De annyit elvárna, amiből családjával gondtalanul élhetne. Amiből telne neki jó borra, jó szivarra, amiből elutazhatna néha feleségével és gyermekeivel híres fürdőhelyekre, ismeretlen tájakra. Amiből egy kis telket vehetne valahol vidéken, hogy nyaranta elmehessen a városból kikapcsolódni, pihenni, hogy fiainak valami képletes „örökséget” biztosíthasson.

1844 tavaszán verset írt Rosz bor címmel, arról panaszkodván, hogy „A költő versben lát csak jobb napot”, s a „hatalmas Hunnia, Légy-etetőt” itat költőjével bor helyett. A költemény megjelenése után tisztelői több 166akó egri, tokaji, somlói és egyéb jó bort küldtek neki. Az akcióból hírlapi téma kerekedett, s némelyek megalázónak, „gyengédtelennek” minősítették az ajándékozást. Ő maga eredeti ötletnek nyilvánította. A kezdeményezőnek, Sárosy Gyula költőnek, aki verset is mellékelt az Arad megyei küldeményhez, megírta véleményét: „Ki nekem jó borok küldését indítványozza, az mindenkor eredeti, tősgyökeres, becsületes magyar ember.”

Ugyanilyen jogos juttatásnak érzi gróf Batthyány Kázmérnak, a dúsgazdag ellenzéki politikusnak ajándékát, aki 1845-ben két telket adományoz neki bicskei birtokán. A gróf később ezt évjáradékra változtatta, amit Vörösmarty 1847. január l-től száz forintos negyedévi részletekben – leszámítva a szabadságharcot követő másfél évet – haláláig megkap.

Grófok, bárók, földbirtokosok társaságában 1845 tavaszán Zsibóról Kolozsvárra indul, és ott többek között Erdély főkormányzójának vendége. A kolozsvári polgárság és ifjúság fáklyászenével köszönti. Ám az előkelő környezetből János öccséhez, a Pesthez közeli Szent Ágota-pusztára utazik, mert családja már ott van, és a rokoni vendégszeretet melegében tölt el néhány hetet.

167
„Kié e hon, ha nem miénk?”

Hazatérve a Szent Ágota-i nyaralásból, kemény munkába fog. 1844-ben a király végre szentesítette az 1839–40-es országgyűlés határozatát, elrendelte, hogy az iskolákban a tanítás nyelve magyar legyen. De könyvek nincsenek. Az Akadémia Czuczor Gergelyt és Vörösmartyt bízza meg, hogy a négy gimnáziumi osztály számára magyar nyelvtant írjanak. A költő szíve ügyéről van szó, és anyagilag is rászorul, tehát elvállalja. A munkáról így tájékoztatja Wesselényit:

„Grammatikát csinálunk az Akadémia számára. Dél előtt, dél után folyvást összejövünk. Fejem annyira tele van betűkkel és szabályokkal, hogy néha álmomból is felijedek. Ez ám még a fárasztó vadászat! Én, aki két vaddisznót lőttem egy golyóval (ha igaz), sokszor egy betűn nem tudok eligazodni. De ennek is meg kell lenni.” A fejfájdító, nehéz munka közben, a szomszéd szobában gyerekeivel foglalatoskodó fiatal feleségére gondolva veti papírra Nem fáradsz-e… kezdetű epigrammáját. Amikor kilép a szobából, szó nélkül nyújtja át Laurának, és eltávozik hazulról:

Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha
Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet?
Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét
Tenni napúl megtört életem árnya fölé.
168

Nősülése után is gyakran jár el hazulról, mert állandóan szervez valamit. Nemrég könyvkiadó vállalat alapítására dolgozott ki javaslatot, amely kiiktatva a kiadót és a könyvkereskedőt, megteremtené „a szorosabb szövetséget írók és olvasók között”, s biztosítaná az író rendszeres tiszteletdíját műveiért. 1846 elején a drámaírókat akarja társulattá szervezni.

Az Akadémián és a Kisfaludy Társaságban továbbra is bírálja a pályázatokra beküldött műveket. A Nemzeti Körben esténként „az íróújoncokat, a színészet pályatörőit a versírás, a szavalás mesterségében” oktatja. Mert felnőtt az új nemzedék, amelynek legjobbjai apjukként tekintenek Vörösmartyra, s akikkel ő nagyon szívesen foglalkozik. Nagyobb részben az Athenaeum bocsátotta szárnyra őket, de miután az, nem bírván a versenyt, 1843-ban megszűnt, maradt a személyes kapcsolat, a Csiga vendéglő asztala, az éjszakába nyúló beszélgetések. Az ifjú generáció most is mást akar, és másképpen akarja.

A romantikus irodalom, amit Kisfaludy vezetésével Vörösmartyék annyi harc árán és oly nehezen tudtak győzelemre vinni, ekkorra háttérbe szorul. A fiatalok a népről, a nép hangján a társadalmi és emberi valóság lényegét akarják ábrázolni. Népiesség és realizmus! Kimondva vagy kimondatlanul erre törekednek. Szerencséjükre sokkal könnyebb a dolguk, mint annak ide169jén Vörösmartyéknak. Petőfinek, Aranynak, Jókainak nem a tekintélyes „öregekkel”, Vörösmartyval, Bajzával, Toldyval kell birokra kelniük az elismerésért, hanem a tehetségtelen és reakciós írókkal, akikkel az öregek is szemben állnak. „Békés őrségváltás” történik.

1842 karácsonyán egy sovány, tüzes tekintetű, húszéves fiatalember kereste meg a költőt: Petőfi Sándor. Fél napot töltöttek együtt, de Vörösmarty ettől kezdve folyto170nos figyelemmel kísérte ifjú pályatársa sorsát. Amikor Petőfi betegségtől és éhezéstől meggyötörten, 1844 februárjában gyalog megérkezett Debrecenből Pestre, egyetlen reménye maradt: Vörösmarty.

„Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem – írja az Úti levelekben. – Nem tudtam, kihez forduljak, nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg szeme egy szegény, rongyos kis vándorszínészen?… A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. – E férfi, kinek én életemet köszönhetem, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty.”

„Magyarország egyik legnagyobb embere” nemcsak verseit adatja ki a pályakezdőnek, hanem állást is szerez neki az ekkor induló Pesti Divatlapnál. Egyengeti útját, kiáll mellette. „Meglátjátok, hogy abból még nagy költő lesz” – mondja a becsmérlőknek. Amikor népszerűségben Petőfi már-már föléje nő, és azt híresztelik róla, hogy nagyobbnak tartja magát Vörösmartynál, Vörösmarty így nyugtatja méltatlankodó feleségét: „Hadd múljon felül mielőbb, nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője.” Mint valaha ő Kisfaludy Ká171rolynak, most Petőfi neki olvassa fel új műveit, többek között a János Vitézt, és neki ajánlja 1847-ben megjelenő összes költeményeit.

Vörösmarty a többi fiatalt is önzetlenül, nagy szeretettel fogadja. Ő ajánlja jutalomra a Kisfaludy Társaságban Arany János Az elveszett alkotmány című szatírikus eposzát, ő a Toldit, amelyről ezt írja bírálatában: „A beküldött munkák között kétségtelenül a Toldit illeti elsőbbség. Kifejezésének ősi egyszerűsége, amellett a világos szerkezet, nagyszabású és sok bensőséggel bíró jellemek, a tisztán és következetesen népies előadás jóval felülemelik a többi pályázókon.”

A tizenhét esztendős Jókai Mórt, akinek színműve akadémiai jutalmat nyert, magához hívatta, és mint Jókai írja, „előhozatta az Akadémia irattárából a kitüntetett drámát, fölfedezte előttem annak hibáit, hiányosságait, megtévedéseit, s aztán összeült velem a saját Úri utcai lakásán, és segített az egész drámai költeményemet hosszú estéken át újból átdolgozni.” Hosszan sorolhatnánk az ismert vagy a ma már kevésbé ismert írók nevét, akiket Jókai szavaival „ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő méltánylott, ő segített, ő kitüntetett”. A tehetséges fiatalok méltán érezhették „szellemi apjuknak”. Legalább ilyen fontos, hogy politikai magatartásával is példát mutat a fiataloknak, amikor ők még csak keresik a helyüket a közéletben.

172

Az ellenzékben keletkezett megtorpanás, kettészakadás a Nemzeti Körben is jelentkezik. 1845 végén a radikálisabb szárny kiválik a Körből, és új helyen, Pesti Kör néven alakít társaságot. Néhány hónap múlva azonban a történelem keresztüllép a magyar reformmozgalom ellentétein, és olyan példát mutat föl, amitől ijedtükben vagy józan eszükre hallgatva az ellenségek is közeledni kezdenek egymáshoz.

1846 februárjában a lengyel nemesség fölkelést robbant ki Galíciában. Céljuk a függetlenség kivívása és a jobbágyság fel173szabadítása. Akciójukat felülről, a nemességre alapozva akarják végrehajtani, az érdekelteket, a jobbágyparasztokat kihagyták számításaikból. Ez okozza vesztüket. A bécsi udvar ördögi taktikához folyamodik. Különféle ígéretekkel, pénzzel és azzal a hazugsággal, hogy a nemesek a parasztok ellen lázadtak föl, a parasztokat uszítja a fölkelők ellen, velük mészároltatja le őket. Hát ez is lehetséges? – esnek kétségbe a magyar nemesi reformerek. A zsarnok egymás ellen uszíthatja azokat, akiket elnyom?

Ijesztő igazságra döbbennek rá, arra, hogy a nép oldaláról nézve ők maguk is elnyomók, s ha terveikbe nem vonják be a népet, rájuk is az a sors várhat, mint lengyel társaikra. Vörösmarty megrázó erejű költeményt ír. A lengyel események tanulságaiból kiindulva gúnyol, vádol, a kétségbeejtő igazsággal viaskodik, és az egész emberiség sorsára tekintve jajdul föl. Versének címe: Az emberek.

1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!
– – – – – – – – – – – – – – – –
174
7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Micsoda csalódást élhet át a költő, aki eddig a legnehezebb pillanatokban is reménykedett, buzdított, amíg eljut a „Nincsen remény!” fájdalmas kimondásáig. Hamarosan megírja a vers párját, a magyar vonatkozású Országházát, amely szerint a haza:

Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

Ezzé lett a nemesi-rendi haza, mely a milliókat kirekesztette a jogokból és az emberhez méltó életből. Vigyázzatok! – figyelmeztet a költő, maga sem mentesen a félelemtől. Szegénysége és életformája ellenére, ő is ehhez a nemesi-rendi hazához tartozónak 175vallja magát. Ahhoz a hazához, amely így, ahogy van, nem maradhat tovább haza, de akárcsak a többi nemesi reformer, Vörösmarty is a feudális társadalmi rend kereteit megtartva szeretné átalakítani. Ez a legnagyobb ellentmondás, amely a polgári célokért küzdő reformkort jellemzi. S mindez azért, mert nincs polgárságunk, az átalakulást nemesek irányítják.

Vörösmarty végig a nemesi reformpolitika eme felemás, ellentmondásos elveit vallja. Vívódva, küszködve, gyakran az egész emberiség szempontjából kérdőjelezve meg őket, vagy a hazai kudarcokat vetítve az emberiségre. Utolsó nemesi költőnk ő! Petőfinek a nép nevében föllépő magatartásáig sohasem jut el, de elveit szentül vallja, s kö176vetkezetesen kitart mellettük haláláig. Nem akad kortársa, aki hozzá hasonlóan, belülről élné át s vele azonos fokon szenvedné meg korának ellentmondásait, és aki nála elszántabban kívánná a felvilágosodás polgári jelszavának, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség”-nek megvalósulását.

A nagy mélységekből rendszerint fölfelé vezet az út. A galíciai eseményeket követő honi rémület egymáshoz sodorja az egyet akarókat. A Nemzeti Kör 1847 elején Ellenzéki Kör néven egyesül a Pesti Körrel, és a Kossuth kezdeményezésére alakult Ellenzéki Párt klubja lesz. Most is Vörösmartyt választják meg az egyesült Kör alelnökévé. Az Ellenzéki Párt 1847. március 15-én tartja első konferenciáját a Körben, ahol a párt programjának a Kossuth és Deák által fogalmazott Ellenzéki Nyilatkozatot fogadják el. A gyűlésen Vörösmarty az Országháza, Petőfi a Dalaim és A nép nevében című verseit szavalja el. A párt elhatározza, hogy „az ország minden részébe ügynököket” küld tagokat toborozni.

Május elején Vörösmarty tagtoborzó körútra indul Baranya és Somogy megyébe. Levelét Siklósról írja feleségének, május 12-én: „Kedves Lórikám!… Első nap öt órakor Mohácsra érkeztünk a gőzhajón, onnan kilenc órakor még aznap Siklósra kocsin, s most itt tanyázunk egy hatalmas régi várban, mely egy magas sziklára építve felül emelkedik az egész vidéken. Innen látni kö177rös-körül a most igen szépen virító rónaságot, a szép Harsányi hegyeket, a híres búcsújáró Gyűdöt, a harkányi fürdőt, és sétálunk az első emelettel egy magasságú, széles bástyákon, melyek két végét egy-egy régi Batthyány ágyú ékesíti. Szegény kis fiaim milyen jóízűt futkározhatnának itt a régi falak hűvös árnyékában, melyek alatt egy szép tenyészetnek indult kert virít, s temérdek kövi fecske és csókafiúk röpdösnek és sipítanak.”

Ha valami szépet lát, fiai mindig eszébe jutnak. Leveleiben gyakran emlegeti őket, de verset nem írt róluk. Ebben a vonatkozásban is mást tartott a költészetről, mint Petőfi. Fenséges, méltóságos dolognak tartotta, amelybe nem illenek bele a család, a mindennapi élet ügyei. Miután megtekinti 178 a harkányi fürdőt, vadászik, csónakázik, Pécsen keresztül Somogyba indul. Útközben Bükkösdön meglátogatja régi kedves barátját, Teslér Lászlót.

Talán a nemcsak térben, hanem időben is messzire kanyargó körutazás, a vidéken tapasztalt hangulat, az ifjúság emlékei hozzák vissza lelkesedését, hitét. Jóslat című verséből – amely az Ellenzéki Kör külföldön kiadott, tehát cenzúramentes zsebkönyvében, az Ellenőrben jelenik meg –, ismét a fölemelt fejű, tettekre biztató és őszintén bizakodó Vörösmarty szavát halljuk:

Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.
„Én egész Aradig mentem”

„És még neked virulnod kell, o hon” – ismétlődik a Jóslat minden versszakában a reformkor hite, Széchenyi korszakot nyitó szavait idézve emlékezetünkbe: Magyarország nem volt, hanem lesz! Immár húsz esztendeje e hit jegyében tevékenykednek a legjobb magyar hazafiak.

Közben felnőtt egy új nemzedék, amely gyermekként és ifjúként a reformkor szelle179mét szívta magába. Tisztelik a nagy kortársakat, tanulnak tőlük, de elveik vannak, saját véleményük van. Fölolvassák ők is verseiket az Ellenzéki Körben, de igazi fészkük a Pilvax Kávéház, és külföldi példákat követve, Fiatal Magyarországnak nevezik magukat. Vezetőjük Petőfi Sándor. A reformkor jelesei által elindított nagy ügynek ők adják meg a döntő lökést.

1847 őszén Pozsonyban ismét összeül az országgyűlés. Az utolsó nemesi-rendi országgyűlés! Ezt azonban senki sem sejti még, éppen olyan vontatottan halad minden, mint az előző diétán. Napirenden az örökváltság, a közteherviselés, sőt Kossuth – sok egyéb mellett – felelős, független magyar minisztériumot követel. De amit az alsótábla megszavaz, azt a felsőtábla halogatja vagy elveti. Kossuth küzdelmeinek legfőbb támogatója – messziről – a pesti Ellen180zéki Kör. Hamarosan kiderül, hogy az ország sorsát többé nem az országgyűlés, hanem az Ellenzéki Kör és a pesti ifjúság vezetésével a pesti tömegek irányítják.

Az Ellenzéki Kör 1848. március 19-re népgyűlés összehívását tervezi a Rákos mezejére. Vezetői, köztük Vörösmarty, átengedve a kezdeményezést az ifjúságnak, a Fiatal Magyarország vezetőit kérik föl, hogy fogalmazzák meg „Mit kíván a magyar nemzet?” A reformköveteléseket, mielőtt elküldenék az országgyűlésnek, népgyűlésen akarják felolvasni. Irinyi József, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór, Bulyovszky Gyula összeállítja a híres tizenkét pontot, és március 13-án ismerteti az Ellenzéki Körben. A Kör nemesi reformerei meglepődnek és megijednek. Nagynak és veszélyesnek vélik az ifjúság lendületét, egyszerre és ennyi mindent nem lehet követelni. Két napi vita után a népgyűlés elhalasztásáról határoznak. De a történelem kereke gyorsabban forog!

Azon a napon, amikor a népgyűlésről döntenek, Pozsonyban elterjed a hír, hogy az olasz és a francia forradalmakat követően Bécsben is kitört a forradalom. Kossuth indítványára a megrettent országgyűlés kimondja a Magyarország polgári átalakulását jelentő programot. 1848. március 14-e van. Este, amikor Pestre is eljut a bécsi események híre, a Fiatal Magyarország vezetői elhatározzák, hogy másnap, függetle181nül attól, hogy az Ellenzéki Párt és az országgyűlés mit akar, kirobbantják a pesti forradalmat.

Vajon mit csinált Vörösmarty Mihály 1848. március 15-én? Lakása 1844 óta az Úri utcában (ma Petőfi Sándor u.) van, közel a Pilvax Kávéházhoz, a fiatalok „főhadiszállásához”. Láthatta, hallhatta a sürgés-forgást, kiabálást. Elvegyült-e az utcára özönlő tömegben? Az Ellenzéki Körben töltötte napját? Semmit sem tudunk róla. Másnap, 16-án este azonban az Ellenzéki Kör helyiségének utcai falán, a magyar zászló mellé szögezett kivilágított transzparensen Szabad sajtó című versét olvashatják a járókelők:

182
Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.
Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

Talán éppen azon a napon, amikor verse az Ellenzéki Kör falán hirdeti a szabadságot, levelet kap a Kör elnökétől, Teleki Lászlótól, Pozsonyból. Teleki arra kéri, hogy használja fel „hatalmas befolyását” az esetleges pesti tüntetések, „demonstrációk” ellen, mert azok az országgyűlés sikerét hátráltatják.

Teleki levele március 14-én kelt, s amikor Vörösmarty megkapja, úgy érzi, nincs már szükség semmiféle „befolyásolásra”. Március 18-án válaszol:

„Még negyed napja én is oly véleményen voltam, mint te, midőn utolsó leveledet írtad. Másnap megcáfolt az élet, mert Táncsics kiszabadíttatott, a sajtószabadság kivívatott, nemzetőrség jött határozatba, mely már működik. – Minden nap újat szül. – Ma a sasok s idegen színek félretételéről rendelkeztek. – Minden nap újságot hoz, sokkal nagyszerűbbet, mint ezelőtt évtizedek hoztak. Ha ti Pozsonyban maradtok, nem vagytok országgyűlés, mert ily bonta183kozásban a szélekről nem lehet országot igazgatni.”

A forradalomtól félő, a legkisebb vérontástól is irtózó költő, aki Sallay szerint „óvatos volt járni olyatén helyekre, ahol valami kellemetlenség merülhetett volna fel irányába”, az események hatására együtt lendül a néptömegekkel. Hát így is lehet? Vérontás nélkül? Nagyszerű napok! Még Széchenyi István is megemeli kalapját Kossuth Lajos előtt: „Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább annyit nyert a hazának, mint amennyi az én politikám után húsz év alatt nem bírhatott előállni.” Arra sem Vörösmarty, sem Széchenyi nem gondol, amit Petőfi világosan lát, hogy ez csak a kezdet, vér nélkül nem lehet átalakulni.

Az Ellenzéki Kör a márciusi napokban fontos szerepet játszik. Vörösmarty, az alelnök, szinte egész nap a Körben tartózkodik. Dönt, szervez, különféle hivatalok viselőjeként szolgálja az átalakuló hazát. Március 20-án elnöke lesz a nemzetőrség egyik sorozó bizottságának, majd a sajtót ellenőrző bizottságnak. Ezeknél is fontosabb az a megbízatása, amit a Közcsendi Bizottmány tagjaként betölt. A bizottmány a pesti forradalom tulajdonképpeni irányítója, átmenetileg a magyar kormány munkáját végzi.

Vörösmarty fogalmazza meg azt a királyi politikát mélységesen elítélő kiáltványt, melyet március 31-én 15 ezer főnyi tömeg 184előtt magyarul Petőfi, németül Irinyi József olvas fel. Politikai cikkeket ír a Pesti Hírlapba és a Pesti Divatlapba. Második helyen jelölik Pest polgármesterének, és Eötvös József kultuszminiszter fölajánlja neki a pesti egyetem irodalmi tanszékének vezetését. Áprilisban utcát neveznek el róla Szegeden, július 10-én – Kossuth ajánlására – megválasztják a Bács megyei almási választókerület képviselőjének.

Közéleti szereplését áprilisban szomorú családi esemény zavarja meg. 25-én meghal kisebbik fia, a háromesztendős Miklós. Apai fájdalmán hiába igyekszik erőt venni, amikor a kisfiút búcsúztató Czuczor Gergely a sírnál elszavalja a Kis gyermek halálára című, 1824-ben írt versét, a költő „reá borul a koporsóra és keservesen sír”. Petőfi Sándor és Garay János, akik elkísérték a kis halottat, annyira meghatódnak Vörösmarty fájdalmán, hogy másnap mindketten verset írnak vigasztalására.

Amíg Petőfi és a Fiatal Magyarország a király által kinevezett Batthyány-kormány Pestre költözése után lassacskán háttérbe szorul, Vörösmartynak egyre több hivatalt ajánlanak fel. Sohasem rajongott a hivatalokért, de úgy érzi, most el kell vállalnia, mert ezt követeli tőle a haza. Megbízatásait főként költői rangjáért, „koszorújáért” kapja, de ő politikusként akar szolgálni. Olyannyira, hogy a versírást abbahagyja, másfél esztendő alatt mindössze két verset ír. 185Egymást kizáró dolognak tartja a gyakorlati politikát és a költészetet. Eddig is csak nagyon ritkán reagált azonnal a politikai eseményekre. Olyan alkat, aki százszor megrágja, megfontolja, amíg valamit a költészet szent tartományába emel. Így aztán nem ő, hanem a politikát és a költészetet egységben gyakorló Petőfi Sándor lesz a forradalom és a szabadságharc költő vezére. Petőfi, aki tisztábban látva az eseményeket, vele, mesterével és pártfogójával is szembekerül.

1848. július 24-én, amikor a nemzetgyűlés arról dönt, hogy adjanak-e Ausztriának 40 ezer katonát az olasz szabadságharc leverésére, Vörösmarty Kossuth kompromisszumos javaslatát támogatva, igennel szavaz. Amikor augusztus 21-én az önálló magyar hadsereg felállításáról határoznak, Vörösmarty megint Kossuth javaslatait támogatja. Petőfi, aki ekkor már messze távolo186dott a kormány politikájától, „csúfondárosan” csalatkozik mind a nemzetgyűlésben, mind atyai barátjában. Megírja Vörösmartyhoz című versét, saját vezér-költő eszményét kérve számon mesterétől:

Azért hagyád el a muzsákat,
Azért tevéd le lantodat,
Hogy, földre szállván az egekből,
Tüstént besározd magadat.
Sarat, sarat kell látnom rajtad!
Inkább szeretnék látni vért. –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.

Petőfi, mielőtt megjelentette, megmutatta a verset Vörösmartynak, aki csodálkozott, de nem látszott sértődöttnek. Jókai megpróbálta lebeszélni Petőfit a közlésről. Amikor az augusztus 27-i Életképekben, rövid megjegyzés kíséretében napvilágot lát, Vörösmarty Kossuth Hírlapjában higgadtan, prózában válaszol rá. De cikkét egy Petőfit kioktató, csípős epigrammával zárja:

Légy buzgó, de szerény, birónak még te kicsin vagy,
Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet.

Petőfi nem hagyja annyiban, hiszen neki van igaza, de hamarosan kibékülnek. Augusztus végén már nem azok a legfontosabb kérdések, amelyeket Vörösmarty megszava187zott, hanem a forradalom vívmányainak megvédése.

A bécsi udvar által fölbérelt Jellasics, horvát bán, szeptember 11-én 40 ezer főnyi katonaság élén megindul a magyar forradalom leverésére. A miniszterelnök, Batthyány Lajos lemond, a nemzetgyűlés az Országos Honvédelmi Bizottmányra bízza a haza megvédését. Elnöke Kossuth Lajos. Napok alatt létrehozzák a magyar honvédsereget, amely szeptember 29-én Pákozdnál győzelmet arat Jellasicson. Sőt október végén, hetekig tartó vonakodás után, a bécsi forradalom megsegítésének szándékával átlépi az osztrák határt. Ausztriában vereséget szenved, visszavonul, nyomában megindulnak az osztrák csapatok.

Ezekben a válságos napokban, november 8-án jelenik meg a Pesti Hírlapban Vörösmarty új költeménye, a Harci dal. Akkor írta, amikor Jellasics támadásának veszélye nyilvánvalóvá vált, és akkor jelenteti meg, amikor az osztrákok elleni harcra kell mozgósítani a magyarságot. Amikor Eötvös József, Széchenyi elhagyják az országot, Deák, Wesselényi visszavonul a politikától, és Kossuth nyíltan a forradalmi harc útjára lép. Eldőlt, hogy törvényesen nem lehet megőrizni a polgári Magyarországot. Vörösmarty Kossuth mellett marad, és Harci dalával, a francia forradalom indulójának, a Marseillaise-nek hangulatát idézve fel honfitársainak, elszántan lelkesít.

188
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.

Verssel nem lehet megállítani a Pest felé közeledő ellenséget. Windischgraetz csapatai elől a nemzetgyűlés és a kormány 1849 legelején Debrecenbe menekül.

Vörösmarty is útra kel. Feleségével és két nagyobb gyermekével január 2-án hagyja el Pestet. Szolnokig vonaton, onnan lovas kocsin utaznak. A „nagy hidegben”, sok hányattatás után, január 6-án érkeznek Debrecenbe. A Csapó utca ma 16. számú házában, egy asztalosmesternél kapnak szállást. Ugyanitt lakik Petőfi fiatal feleségével és nemrég született Zoltán fiával. Jókaiék és még sok pesti író telepedik meg a Csapó utcában.

A Vörösmarty és a Petőfi család nagyon meghitt, meleg kapcsolatba kerül. Amikor Petőfi néhány hét múlva bevonul Bem seregéhez Erdélybe, Vörösmartyék gondjaira bízza feleségét és kisgyermekét. Petőfiné náluk lakik, étkezik, és együtt indul sétára Vörösmartynéval. Petőfi útközben e szavakkal nyugtatja egyik ismerősét: „Ha elesem, fiamnak Vörösmarty – mint ígérte – atyja lesz.” A Csapó utca 16-ban, Vörösmartyéknál írók, politikusok, köztük a régi tanít189vány, Perczel Mór tábornok és maga Kossuth Lajos is gyakori vendég.

Vörösmarty szorgalmasan részt vesz a nemzetgyűlés munkájában. Igaz, hogy április 14-én a trónfosztó országgyűlésen nincs jelen, de egy héttel korábban aláírta már a Radikális Párt programját, amely kimondta Magyarország demokratikus köztársasággá alakítását, azaz a trónfosztást. Öt hónapot töltenek Debrecenben. Miután május 21-én Görgey visszafoglalja Budát, a nemzetgyűlés és a kormány visszatér Pestre.

Vörösmartyék június 5-én érnek haza Úri utcai lakásukba. Tíz nap múlva Vukovics Sebő igazságügyminiszter kinevezi a költőt a kegyelmi törvényszék (statáriális bíróság) 190bírájává. Ez a bíróság sohasem működött, mert júniusban bekövetkezik a szabadságharc keserves fordulata, az orosz cár csapatai megindulnak Magyarország ellen. A nemzetgyűlés és a kormány július elején Szeged felé menekül. Július 4-én az osztrák csapatok bevonulnak Pest-Budára.

Vörösmarty most sógorával, Bajza Józseffel indul útnak, maguk sem tudják, hová. Cegléden, Kecskeméten, Szentesen keresztül vezet útjuk végül is Szeged felé. Július 16-án Szentesről ír feleségének: „Édes Lórikám! Két levelet Ceglédről írtam, nem tudom, megkaptad-e… Innen már nem mertem írni, mert folyvást jött a híre, hogy Pest meg van szállva… Most már csak megvallom, sokszor fáj lelkemnek, hogy ott hagytalak, kitéve annyi aggodalom és nyugtalanságnak. Az isten őrizzen meg édes jó nőm, gyermekeinkkel együtt… Mi… Szegedre megyünk, onnan, kivált, ha kocsit szerezhetünk (mi most igen nehéz), tovább is elmegyünk, a még nem látott vidékeket megnézni.”

Július 27-én, Szegeden kapja a hírt, hogy nyolchónapos Irma lánya meghalt. Aggódva kéri feleségét, hogy őrizze meg gyermekeit, amíg újra láthatja őket. Szegeden fontos megbízatást kap Kossuthtól. Bajzával kettesben ők keresik fel Perczel Mórt, akit Kossuth Görgey helyébe fővezérnek akar kinevezni. A kormányzó terve nem sikerül, augusztus elején Szegedet is el kell hagyniuk. 191Vörösmarty, követve a kormányt, Aradra távozik. Ott augusztus 11-én Kossuth lemond, a kormányt feloszlatja, s teljhatalmú diktátorrá nevezi ki Görgey Artúrt. Görgey másnap Világosnál kapitulál, és augusztus 13-án leteszi a fegyvert. A forradalom és a szabadságharc véglegesen elbukott.

Mit tehetne a költő, aki nem volt sem miniszter, sem hadvezér, de aktívan részt vett a nemzetgyűlés munkájában? Nem hagyja el az országot, mint Kossuth és még jó néhányan, de bujdosásnak indul. Kevéssel később feleségének írja meg a döntését megelőző eseményeket: „Én egész Aradig mentem, hol már a legnagyobb zavart és rendetlenséget találtam, annyira, hogy végre kifakadásomban azt mondtam, hogy ilyen 192szamarak és gazemberek között én nem maradok tovább. A következés igazolt. Szerettem volna távol lenni Magyarországtól, hogy ne lássam nyomorú átalakulását, melyet már ott, előre sejtettem… Most itt vagyok s minden érütéssel érzem, hogy amit a becsületes, de gyarló kormányzó mellett a gazság készített, annak súlyát és keserveit a nép fogja viselni…”

„Szürke molnár-kitliben (vászonköpenyben), egy fakó parasztszekéren, amelybe három lovat fogtak” menekül Bajzával Aradról Szatmár megye irányába. Akinek muszáj, annak Vadász Miklós néven mutatkozik be. Néhány napot Arany Jánoséknál töltenek Nagyszalontán, majd Kistomajon keresztül Nagykárolyba érnek. Itt, mintha mi sem történt volna Világosnál, fáklyászenével akarják köszönteni őket. Szerencséjükre, idejében sikerül elrejtőzniük. Szentes, Mátészalka, Nagyabony stb. érintésével októberben Gebére érkeznek, ahol Csanády János házánál három hetet töltenek.

Itt éri őket az október 6-i kivégzések híre. Hallatára a több mint egy éve hallgató költőből egy nap alatt két költemény szakad ki. Az elsőt háziasszonya emlékkönyvébe írja. A szokásos emlékversek helyett istenkáromlás és átok süvít tollából. Mintha tehetetlen kínjában a saját húsát tépné, mintha most döbbenne rá, hogy minden végérvényesen elveszett. Minden, amire életét föltette: haza, reformok, szent hit, boldogabb jövő.

193
Setét eszmék borítják eszemet.
Szivemben istenkáromlás lakik.
Kivánságom: vesszen ki a világ
S e földi nép a legvégső fajig.
Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.

(Emlékkönyvbe)

Másik versének már a címe is Átok. Görgey Artúrt, a világosi fegyverletétel fősze194replőjét átkozza benne az indulatnak és a gyűlöletnek olyan áradásával, amilyent eddig egyetlen versében sem láthattunk.

Gebéről október közepén Fegyvernekre távoznak. Pesten és az egész országban véres terror dühöng. Becsukják, ölik a forradalom résztvevőit. Vörösmarty kevéssel később ezt írja feleségének: „Tudod, nem tettem egyebet, mint mit szoros kötelességemnek tartottam, tanúja inkább mint vezetője a politikai mozgalmaknak. Egyedüli vétkem az lehet, hogy az események ellenünk fordultak. – Üzened és írod, hogy minél előbb bemenjek. Szegénykém! a börtönben nem sok gyönyörét élveznéd látásomnak: úgy hiszem, oda bemenni elég leszen az utolsó napokban is.”

Felesége minden elképzelhető pártfogót megkeres, és amikor egy, az írókkal rokonszenvező hivatalnok megnyugtatja, hogy most már, négy hónap elteltével férjének nem lesz bántódása, december közepén Vörösmarty hazatér. Azzal az ajánlólevéllel, amit a bujdosásban egyik vendéglátója, gróf Vay Mihály szerzett neki, jelentkezik a pesti térparancsnoknál. A térparancsnok szabadon engedi. Jelentkezik a haditörvényszéknél is, mert rendelet írja elő, hogy a volt képviselőknek jelentkezniök kell. Ott megindítják ügyének kivizsgálását.

A pesti főügyész igen jóindulatú véleményt ad róla, jelentőségén jóval alulinak minősíti politikai tevékenységét. Szerinte 195nem vett részt semmiben, amiben átlépte volna a törvényesség határait. Szónoki képessége nincs, ezért nem bujtogatta a népet. Amit tett, azt kíváncsiságból és a francia írók utánzásából tette, akik az ilyen mozgalmakban mindig „előtérbe tolták magukat”. A vélemény alapján a haditörvényszék felmenti.

„Tanúja inkább mint vezetője” volt a politikai mozgalmaknak, minősítette nemrég a saját tevékenységét. Mintha a főügyész vagy a mondatait sugalmazó pártfogó is így látná, felismerve, hogy a bujdosásban megőszült, testileg, lelkileg megtört költő bebörtönzése nagyobb veszélyt jelenthetne az ellenforradalmi rendszernek, mint szabadon engedése. Mintha megsejtene valamit 196abból a katasztrófából, ami a meggyilkolt polgári Magyarország koporsójára boruló költőben tombol, ami előbb-utóbb úgyis elpusztítja.

„Miért én éltem, az már dúlva van” – írta három hónapja Csanády Jánosné emlékkönyvébe. Minden új hír, minden új nap ezt az igazságot bizonyítja. A reformkor, a forradalom és a szabadságharc vezérei elpusztultak, mint Petőfi, vagy elpusztították őket, mint Batthyány Lajos miniszterelnököt és a tábornokokat. Mások, mint Kossuth Lajos, Batthyány Kázmér és Teleki László külföldre emigráltak. Ismét mások Munkács, Kufstein, Olmütz börtöneiben sínylődnek. A magyar nyelv helyett megint a német a hivatalos nyelv. Magyarországot politikailag beolvasztják a Habsburg-birodalomba.

A változást, a „jobb kort” a költő soha nem éri meg, haláláig a sírt kell látnia, „hol nemzet sűlyed el”. Fájdalmát csak az értheti meg, aki tudja, hogy mit tett a reformkorban, a szabadságharcot előkészítő csodálatos évtizedekben. Most nem tehet mást, mint megpróbálja előteremteni családja és a maga számára a mindennapi kenyeret. Azt sem költőként, tudósként, mert ahhoz sem lehetősége, sem lelkiereje, hanem – elvonulva a világtól – gazdálkodóként, földművesként.

197
„A vén cigány”
„A föld megőszült”

A felmentő ítéletet a véres kezű Haynau tábornok, Magyarország korlátlan hatalmú ura is aláírja. Minden „bűntelen” képviselőnek megkegyelmez. Mozgási szabadságát visszakapja a költő, de lelke igában marad. Az ötvenéves férfi, aki kamaszként megcsodálta Pest, a „roppant város ékeit”, most ketrecnek érzi a magas házfalak és a csodatornyok városát, ahol az utcákon osztrák katonák csizmája kopog, ahol lépten-nyomon igazoltatnak, ahol nem tanácsos találkozni barátaival, akik megmaradtak a nagy vihar után. Az Akadémia, a Kisfaludy Társaság nem működik, az irodalmi élet halott. Mihez kezdhetne a Szózat, a Harci dal és annyi-annyi hazafias vers költője, az irodalmi és művészi élet egykori vezére a leigázott országban? Mihelyt teheti, elmenekül Pestről.

Ötvenévesen új életet kezdeni csaknem lehetetlen. Vörösmarty megpróbálja. 1850 márciusában felesége rokonaihoz költöznek a Komárom megyei Csepre. Onnan küldi el levelét a Nyék melletti Baracskára. Arra kéri ismerősét, Boros Mihályt, tájékoztassa, van-e a környéken olyan „szállás”, ahová 198odaköltözhetne családjával. Ha egyszer vidéken kell laknia, talán szülőföldjén lesz a legkönnyebb. Hamarosan megkapja a választ, hogy Pázmándy Dénes szívesen átengedi neki a Baracskához tartozó Szentivánpusztán üresen álló gazdatiszti lakást. Két hold kertet is ad hozzá.

Májusban költöznek Baracskára. A fogadtatás várakozáson felüli. Baracskán tudják, hogy Vörösmarty Mihály kicsoda. Az egyik úr tehenet ajándékoz nekik, az „úri asszonyságok sertés, baromfi és más háziállatokkal látják el” őket. Pázmándy Dénes az ajándék tehenet a sajátjai közé kötteti, mondván, hogy „az ő cselédjei ellátják, Vörösmartyné csak fejesse”. „Igen szíves, jó emberek között” vagyunk, írja a költő július 2-án Toldy Ferencnek, aki, hogy segítsen rajta, egy készülő nyelvtankönyvet küldött neki bírálatra. Az Akadémia – egyelőre állami ellenőrzés mellett – megkezdte működését.

Vörösmarty már egy hónappal korábban kérvényt nyújtott be a királyi jogügyek igazgatójához, hogy folyósítsák számára a Batthyány Kázmértól járó évi 400 forintos évjáradékot. Jótevője a szabadságharc után külföldre emigrált, birtokát zár alá vették. A költő kérését mégis teljesítik. Ez és az Akadémiától kapott évi 500 pengő forint lesz ezután haláláig egyedüli biztos jövedelme. Belőle megélni lehetetlen, ezért a baracskai házzal kapott két hold telken gazdál199kodni kezd. A szülői háznál szerzett ismereteit eleveníti fel, megtoldva költői fantáziájával.

Úgy határoz, hogy aprócska földjén dohányt és dinnyét fog termeszteni. „Vetett egy sor dinnyemagot, néhány arasznyira uborkamagot – írja Boros Mihály – és így tovább. A két különböző növény indái összepárosodtak, s képzelni lehet, hogy milyen dinnyéje termett. De azért meghítt dinnyeuzsonnára, felrakta dinnyéit, és nekünk enni és dicsérni kellett azt… mert szívesebben elhallgatta volna a Szózat kicsinylését, mintha azt mondtuk volna, hogy dinnyéje ízetlen.” Dohánytermesztését sem kíséri siker, de a baracskai jó barátok és tisztelők között a mindennapi kenyér előkerül.

Kapát, ásót, metszőollót forgat tollhoz szokott kezében. „Az irodalommal még nincs erőm foglalkozni, a legközelebbiekről nem akarok, egyébről pedig nem vagyok képes írni” – tájékoztatja 1850. december 27-én Erzsébet lánya keresztapját, Újfalvy Sándort. De a szemtanú és kártyapartner Boros Mihály állítja, hogy „Vörösmarty hazafiúi elkeseredésében néha-néha írt egy verset, szívetrázót, könnyfacsarót, meggyújtotta a gyertyát, felolvasta előttünk, s aztán a lángok martalékául adta, hogy a zsandár kezébe ne kerüljön.”

Egymást érték a házkutatásokról, zaklatásokról érkező hírek. Amikor Pestről eltávozott, régi leveleinek, iratainak jelentős ré200szét elégette. Kötelességhez és szolgálathoz szokott egyénisége most a családját féltő apa szempontjából ítéli meg tennivalóit. Hogy milyenek lehettek a gyertyalángnál elégetett versek – ha voltak –, azt a Baracskán eltöltött első esztendő vége felé keletkezett Előszó című költeménye sejteti.

Valószínű, hogy a még 1845-ben „gyermekek számára írt” Három rege elé szánja, amely azóta fiókjában pihent. Most előveszi, a cím alá odaírja, hogy „B. E. ifju grófnőnek ajánlva 1845-ben”, és elküldi Heckenast kiadónak, aki 1851-ben különkiadásban megjelenteti. A B. E. monogram az 1849. október 6-án főbe lőtt első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos leányának, Batthyány Emmának a nevét rejti. Így 1845-re emlékezve válnak érthetővé az Előszó kezdősorai:

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt

A szép természeti képet, a békés, boldog élet idézését a szabadságharc elvesztésén érzett, személyesen átélt fájdalom történelmi látomássá szélesíti. Mintha az egész világ, a teljes természet és emberiség szenvedte volna meg „Az ellenséges istenek haragját”, amely után minden télbe fordult:

201
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten

Az elbukott embernek és hazának nem lesz több tavasza, de a föld „kacéran” újra éled. A költő, aki emlékkönyvbe írt soraiban azt kívánta, „vesszen ki a világ”, most tehetetlenül kesereg a természet részvétlenségén. Az Előszó befejezése éppen olyan „istenkáromlás”, mint az emlékvers:

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Az Előszó a költő halála után jelenik meg, de egyelőre más versét sem olvashatja a közönség. Legfeljebb a temetőben. 1851-ben összes költői termése nyolc sírvers. 1852-ből egyetlen versét sem ismerjük, és a feltehetően 1853-ban keletkezett Mint a földmivelő… is temetői hangulatban fogant.

A költő egyre magányosabb, kedvetlen, verset alig ír. Lába fáj, köhög, búsul, magába zárkózik. Csapó Mari, aki valaha legfőbb házasság-közvetítőjeként szorgosko202dott, ilyennek látja: „Öltözetét elhanyagolja, mintha sorsához illőnek a durvás szövetű szürke ruházatot tartaná csak, mindig így volt látható ebben az időben. Ősz szakállát ápolás nélkül engedé nőni, bokrosodni, s a családi körben is el-elmerült gondolataiba, hosszan és mélyen, minthacsak egyedül volna.”

Ez a jellemzés sokban hasonlít ahhoz az arcképhez, melyet valamivel később, de mindenképpen 1854 áprilisa előtt készített a költőről Tiegde János „fényképíró mester”. Alkotása az egyetlen fénykép Vörösmartyról. Egyszerű, gyűröttes kabátban, 203mélyen kivágott mellényben, hanyagul kötött csokornyakkendővel ábrázolja. Jókai haragudott erre a képre. Szerinte Vörösmarty „szelíd, nyugodt arcába az istentelen fotográfia nem szokásos vonásokat kuszált. Nem, ez a világgyűlölet, ez a harag nem volt Vörösmarty arcában soha.” Lehet, hogy az „erős nap”, mint Jókai írja, zavarta, de fényképe sokkal többet elárul a poklokat megjárt, beteg, öreg emberről, mint a kor ízlését tükröző Barabás-festmény a fiatal Vörösmartyról. Az Átok, az Előszó, A vén cigány költője, az életének értelmét nem találó férfi néz farkasszemet a világgal, melynek terhétől ötvenhárom éves korára aggastyán lett.

Baracskán sem érzi már jól magát, húzza-hívogatja a nyéki szülőföld. Miután sikerült megfelelő „szállást” találnia, 1853 tavaszán átköltöznek Nyékre. Lakásuk néhány száz méterre áll a gazdatiszti laktól, mely valaha a kilenc Vörösmarty gyerek zsivajától volt hangos. Az ősz szakállú öregember gyakran átsétál a szülői házba, s elbeszélget az apja munkáját folytató idős gazdatiszttel.

„Fogytán van napod”

A nyéki lakás öreg, tornácos ház, alacsony mennyezettel, apró ablakokkal. Ha kinéz az udvarra, „nem lát a költő egyebet, mint a szomszéd tyúkjait és sertéseit, melyek virágos bokrait és vetett füveit pusztítják”. Le204hajtott fővel, fel-alá járkál, s gyakran panaszkodik, hogy „nyomják agyát az alacsony szobák”. Botra támaszkodva végigsétál a nyéki utcán, de alig-alig köszön rá valaki a régi ismerősök közül. A neki mesét mondó parasztok, az anyjához gyógyfüvekért bekopogtató nénikék megöregedtek, meghaltak azóta. Az utcán futkározó gyerekeket, akik megbámulják a botos öregurat, almával csalogatja magához, verset mondat velük, megdicséri őket, megsimogatja fejüket. De az öröm, amit a szülőföld levegője, látványa, emléke fakasztott, hamar elszáll.

Diákkorától barátok, szövetségesek vették körül. Sok-sok barát és szövetséges, akikkel a közös cél, közös emberség, igény és erkölcs kapcsolta össze. Mindig volt köztük néhány, akit beavatott legbensőbb titkaiba. Hova lettek meghitt, bizalmas barátai? Tönkretette, szétszórta őket a történelmi vihar. Bajza József, hazatérve a bujdosásból, hamarosan megőrült. Wesselényi Miklós 1850-ben meghalt. Fábián Gábort, Teslér Lászlót börtönbe csukták, Stettner György elvesztette állását. Akik a kritikus napokban félreálltak, Deák, Toldy, Bártfay László, most ők jelentik az egyetlen kapaszkodót. Nekik írja egyre ritkuló leveleit, rendszerint pénzért, orvosságért, szívességért könyörögve.

„Elszakadva régi társaitól, ismerőseitől, barátaitól, a nagyváros tágabb körétől – emlékezik leánya, Ilona –, apámat a falusi ma205gány mintegy szabadságától fosztá meg, örökös csendjével, változatlanságával; s a szűk kör, melyben mozgott, mintegy rabságban tartá szellemét.” Hiába ülteti be bokrokkal, virágokkal a ház körüli kiskertet, hiába termeszt a lakáshoz kapott néhány hold földön itt is dohányt, és készíti „hírhedett szivarjait”, a nyéki „szállásból” sohasem lesz otthon.

Arany János, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór, akik a szabadságharc után elkezdik újjászervezni a magyar irodalmat, szívesen bevonnák őt terveikbe. Szerződést kap Shakespeare Lear király című drámájának lefordítására. A fordítást még 1848 elején elkezdte, annak a szövet206ségnek az alapján, melyet Petőfivel és Arannyal kötött Shakespeare összes műveinek magyarra fordítására. 1853 őszén újra előveszi a félbehagyott munkát, és 1854 nyarára befejezi. Hogy milyen emberfeletti erőfeszítéssel, arról kézirata árulkodik. Áthúzásokkal, törlésekkel, ideges javításokkal van tele, kusza betűit több helyen lehetetlen elolvasni. Régi erejét nem képes visszanyerni, s ezt maga is látja. Azt tervezi, hogy a sajtó alá rendezéskor kijavítja majd a hibákat, elvégzi az utolsó simítást, de azt már nem éri meg. Arany János dolgozza át, javítja ki „bársonyos kezekkel” megjelenése előtt a Lear királyt.

Hiába kap újabb megbízást, ezúttal a Rómeó és Júlia lefordítására, erejéből csak néhány jelenetre futja. Pedig nemcsak az irodalomba való visszatérésére, a fordításokért járó pénzre is nagy szüksége volna. Amikor 1854 nyarán beteg kisfiához Pestről kénytelen orvost hozatni, mert nem nézheti tovább a „szegény gyermek kínjait”, levelében kétségbeesetten kéri Bártfay Lászlót: „Ha Tóth Lőrinccel találkoznál, mondanád meg neki tiszteletem mellett, hogy biztassa azokat a kőszívű urakat, kik velem újabban szerződtek, ne éreztessék velem újra a literátorság minden kínjait. Én Learrel már annyira készen vagyok, hogy tisztázhatom. Két hét múlva kézbe adom. De ők előre is ígértek. Most igazán volna egy kis pénzre szükségem.”

207

Néhány fiatal író a közönség részvétének felébresztésével igyekszik segíteni rajta. Greguss Ágost cikket ír a Pesti Naplóba: „Egyetlen költőnk sem annyira a nemzeté, mint Vörösmarty; hanem kérdés: a nemzet is oly mértékben-e Vörösmartyé? Az idegen azt hinné, hogy Magyarországon alkalmasint nem is győzik nyomtatni a költő munkáit; pedig Kiliánnál torlasz emelkedik a hat év óta még el nem kelt második kiadásból.”

Jókai Mór a Vasárnapi Újságban szólal meg: „Akadunk néha az életben emberekre, akikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám volna! Vörösmarty ilyen… Midőn legelőször megismerém, boldog házassága első éveit élte, apró gyermekek játszottak térdein… Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja volt ő. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a költők patriarchájának.”

Hiába minden, a nagyközönség éppen olyan süket, mint amikor fáklyászenével köszöntötte, de műveit nem olvasta. 1854-ben járunk. Vörösmartynak egyetlen új verse sem jelent meg a szabadságharc óta. Ez is közrejátszik abban, hogy elfeledték. Kilián tíz kötetben és két kiadásban adta ki műveit 1845–1848 között. Most Heckenast Gusztávnak ajánlja föl kiadásra életművét. 6000 váltóforint tiszteletdíjat kér. „Nem fogadhatok el kevesebbet” – írja Tóth Lőrincnek, a közvetítőnek. A kiadó sokallja az össze208get. Tudja, hogy Kilián leszállított áron kínálja az eladatlan második kiadást, és így sem veszik. Vörösmarty rossz üzlet a kiadóknak! Szerződést nem kap. Dehogy érdekli Heckenastot, hogy a sír széléről hozhatná vissza az egykori „koszorús költőt”, aki így panaszkodik Tóth Lőrincnek 1854. augusztus 4-én:

„Annyira kifogytam a pénzből, hogy még Baracskára sem tudok elmenni. Kaparj össze, az isten áldjon meg, néhány forintot, lelkesítsd Kemény Zsigát is, s ha máskép nem, küldd ki póstán. Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek. Itt a lelkierő oszlop, melyről elpusztult a híd.”

Ebben az állapotban, ebben az alig-életben, mint egy végső sóhaj, fakad fel a költőből utolsó nagy verse, A vén cigány. 1854 nyarán ellátogat Egressy Galambos Sámuelhez, a Lacháza melletti Szentkirály-pusztára. Ebéd közben itt is szóvá teszik, amit állandóan hallania kell, miért nem ír verset, „hiszen az ilyen szomorú időkben van legnagyobb szüksége a nemzetnek nagy költői vigasztalására”. Vörösmarty nem válaszol, hanem ebéd után bevonul az oldalszobába. Kis idő múlva, amikor visszatér, A vén cigány első három versszakát nyújtja át házigazdájának:

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
209
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mire verse végére ér otthon, ugyanolyan hatalmas, az egész emberiségre tekintő költemény lesz belőle, mint a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, az Előszó. Kiin210dulva személyes sorsából, a magányból, nyomorúságból, betegségből, az elfeledett öreg költő keserűségéből, megjárva az elveszített haza poklát, világát egyetemessé tágítja. Költői erejét olyan meghökkentő képekkel, váratlan fordulatokkal, képzettársításokkal fokozza, amilyenek a huszadik század költőit jellemzik majd. Sokan és sokáig a megbomlott elme teremtményének tartották több sorát, amely ma, a modern költészeten iskolázott embernek természetes. Mert semmi köze az őrültséghez az ilyen egymás mellé igézett költői képeknek, az örökös háború morajából kicsapódó emberi kiáltásoknak:

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
211

Maradtak-e még a költőnek vakmerő reményei, amelyekkel az ég boltozatján dörömbölhet? Aligha. De talán az utódok megérik Noé bárkájának eljövetelét, „mely egy uj világot zár magába”. Vörösmarty, tudván, hogy neki személy szerint ünnepe már sohasem lesz, megint bízik. „Vonóját” a béke, a jobb világ, az emberiség cigányára hagyományozza:

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

A vén cigány csak kilenc hónap múlva, 1855 júniusában jelenik meg a Pesti Naplóban. Tomori Anasztáz, fiatal irodalmár és mecénás, akinél Vörösmarty 1855 tavaszán hosszabb ideig lakik Pesten, jegyezte fel a következőt: „Egy napon kézirattal kezében felszólíta, hallgassam meg egy költeményét… Reszkető hangon, mély érzéssel olvasta föl legutolsó költeményét, A vén cigányt… A Pesti Napló nem akarta közölni ezen soráért: ‚A megváltó elfordult sírjában’. – Ugyan húzd ki, öcsém, ezen sort – mondá Vörös212marty –, s írd helyébe: ‚Isten sírja reszket a szent honban’. – Így aztán közlé azt a Pesti Napló.”

Ekkor a költő már halálos beteg. Általános érelmeszesedés, szívbaj, „vízkór” kínozza. 1855 tavaszán meglátogatta Nyéken Egressy Gábor és Tomori Anasztáz. Néhány nap múlva Tomori meghívására Vörösmarty elindult Pestre. Ismerősei, barátai, tisztelői, meghallván pesti tartózkodását, egymás után kopogtatnak be hozzá. Rövid időre a húszas, harmincas, negyvenes évek levegője veszi körül. Még az Akadémia színibíráló választmánya is szállásán – Tomori Anasztáz házában – ülésezik, hogy véleményét hallhassák. Néha „derítő lakomát” rendeznek, ahol „Egressy Gábor Vörösmarty kedvenc költeményeit” szavalja. Sétálni indul, be-benéz az „ifjak kávéházába”.

Április 9-én a nyilvánosság előtt is megjelenik. A Nemzeti Színház Vörösmarty – először 1841-ben bemutatott – Az áldozat című drámájával kezdi az új évadot. A közönség melegen ünnepli a szerzőt.

Hátralévő hónapjaiban szinte állandóan úton van. Többször megfordul Csepen, felesége rokonainál, és Tatán, sógoránál, Csajághy Károlynál. Június 14-én Tatán kapja az utolsó fáklyászenét. Az ünneplő ifjúságnak megígéri, rövidesen hosszabb időt fog tölteni körükben. Hogy ezután merre jár, azt Csajághy Károlynak küldött leveléből tudjuk:

213

„Tőletek elválván legelőször is beköltözém a Császár fürdőbe, de e fürdő akkor tájban igen szomorú impopulatióval (népszerűtlenséggel) bírt, s én orvosi helybenhagyás s rendelet szerint július 18-án Füredre indultam, s most is ott volnék, ha a változó idő el nem riasztott volna. Mind e mellett öt hetet töltöttem ott, miután mind a savanyú vizet, mind a hideg fürdőt, mind reám, mind családomra nézve hasznosnak találtam.”

Betegségén már sem a füredi kúra, sem az orvosságok, sem a gyengéd rajongók nem segítenek. Lassú hullását a bölcs öregek belátásával veszi tudomásul. Utolsó, töredék214ben maradt versében csontig csupasztott egyszerűséggel, tőle szokatlan, pátoszmentes, lírai hangon búcsúzik.

Fogytán van napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!…

Október közepén ismét Pestre utazik. Az Arany Sas Szállóban lakik. Délutánonként még besétál a belvárosi kávéházakba, szóba elegyedik a fiatalokkal. Rendszerint megkér közülük valakit, hogy kísérje el szállásáig. Három hét múlva felesége és családja is Pestre költözik. A Váci utcai Kappel-házban (ma: Váci u. 19.) bérelnek lakást. November 17-én, délután szállítják át bérkocsin a költőt. Felesége és fiatal orvosa-gon215dozója, Barabás József karjára támaszkodva, tiltakozva a nagyobb segítés ellen, a saját lábán megy föl az emeletre. „Fölérve szétnézegetett szobájában, támlányba ült, dohányzott, s nagyobb társaságot kívánt látni. Öt óra tájon engemet meg is kért – írja Barabás –, hogy menjünk le a Korona Kávéházba. Én vonakodtam, de nem tarthatám vissza.”

Félórát töltenek a pipafüstös kávéházban. Vörösmarty folyvást beszélget, élceket, „cigány és tót adomákat” mesél. Amikor visszatérnek, s negyedóra múlva nagy rábeszélésre lefekszik, azt mondja nejének, hogy ha bármi sors érné őt, „forduljanak Deák Ferenchez, Ő nem fogja őket elhagyni”. Az ágyból, amelybe olyan nehezen feküdt bele, többé sohasem kel fel. Éjjel rosszul lesz, másnap reggel agyvérzést szenved, s 1855. november 19-én, délután fél három előtt néhány perccel örökre lehunyja szemét. Ugyanabban a házban s ugyanazon az emeleten halt meg, ahol két nap híján huszonöt esztendeje Kisfaludy Károly.

Kisfaludy halála napján, november 21-én, délután három órakor temetik. „Öltsünk gyászt. A nemzetnek nagy fájdalma, pótolhatatlan vesztesége van” – fordul az olvasókhoz a Politikai Újdonságok című lap. A temetés valóban olyan, mint egy fejedelemé. Az első tömegtüntetés az önkényuralom időszakában. Húszezer ember kíséri utolsó útjára Vörösmartyt. A Pesti Napló 216november 22-i száma így számol be róla: „Koporsóját az egész város kísérte. A Váci utcában nem fért el a gyászos nép, mely a nagy halottnak végtiszteletére megjelent… A társaság minden osztálya, a születési jog, a vagyon, az irodalom, kereskedés és ipar képviselőitől a szerény kézművesig, megjelent e temetésen, melynél nagyszerűségénél fogva ünnepélyesebb- és meghatóbbat a főváros még nem látott.”

217

A sírnál Eötvös József mondott volna beszédet, de a rendőri hatóságok a beszéd szövegének előzetes bemutatását kérték, s ezt Eötvös megtagadta. Beszéd nem hangzott el. A hatalmas tömeg néma csöndje jelentette a végbúcsút, rémítette a gyászolók közé vegyült titkosrendőröket. Este a Nemzeti Színház Az áldozatot mutatta be, s a pesti ünnepségeket hamarosan a vidékiek követték: Székesfehérváron, Kecskeméten, Nagykőrösön, Debrecenben s egyebütt.

Elkezdődött a költő második élete. Az olvasók, akik míg élt, nem vették a könyveit, most megrohanják a könyvárusokat. Kilián kiadó érezve a jó üzletet, fölemeli a Vörösmarty-művek árát. „Igen szép humor – írja az eset kapcsán a Hölgyfutár –, hogy mikor a magyar költő még fönn száll, leszállított áron adják műveit, mikor pedig leszáll, akkor fölszállítják az árakat.”

A költő barátai nyilvános gyűjtést akarnak rendezni a Vörösmarty-árvák megsegítésére, de a hatóság nem engedélyezi. Ekkor Deák Ferenc, a gyerekek nagy tekintélyű gyámja, több száz azonos tartalmú magánlevelet küld szét az országba. Kérésére rövidesen hatalmas összeg, közel százezer forint gyűlik össze.

Vörösmarty elindul a halhatatlanságba. Minden kor megkeresi és megtalálja benne a maga költőjét. Halála után tizenegy évvel, 1866-ban megjelenik első életrajza Gyulai Pál tollából. Gyulai az akkori idők ízlé218sének megfelelő, méltóságos, díszruhás, szoborszerű ideált farag belőle. Ez a szobor, dacolva egy évszázaddal, máig is él, tiszteletet parancsol, de alig-alig serkent a költő igazi megismerésére. Ady Endre, születésének százéves évfordulóján, a „világosság fejedelmének” nevezi Vörösmartyt, Babits Mihály és Szerb Antal a modern költészet legjelentősebb előfutárának tartja. Mai Vörösmarty-képünk formálásában Tóth Dezső 219 tudományos monográfiája végzett alapos, úttörő munkát.

Tudósok, írók és olvasók százai kutatták és kutatják a nagy titkot, a Szózat, a Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány és a többi, ma is eleven Vörösmarty-vers titkát. Mivel a költő művei ma már számos kiadásban és minden könyvtárban hozzáférhetők, még többen vannak, akik csak gyönyörködnek, beleborzonganak egy-egy Vörösmarty-versbe.

220

Mi az, ami számunkra izgalmas olvasmánnyá teszi Vörösmartyt? Miért érdemes újra meg újra kézbe venni könyveit? Miért mai ember ő? Azért, mert a szó legnemesebb értelmében együtt lélegzett korával, a néppel, a hazával, az emberiséggel! Cselekedeteit sohasem egyéni, hanem mindig közösségi, társadalmi célok irányították. E célok érdekében költőként, tudósként és közemberként folytonosan az új, a jobb, a haladó oldalon állt. Élete értelmét a szolgálatban találta meg, s addig élt, amíg szép, tiszta, igaz ügyet szolgálhatott. Nem szobor ő, akit csodálni és tisztelni kell, hanem eligazító, segítő és lelkesítő barát, aki a könyvespolcon várja, hogy érte nyúljunk, hogy szolgálhasson bennünket.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]