Bertha Bulcsu Willendorfi Vénusz 1988 3-335
Bertha Bulcsu
Willendorfi Vénusz
Willendorfi Vénusz
3 4
Jelenségek
5 6
A rókabundás nő

Régen, ha egy úrihölgy gyanús szerelmi kalandokba keveredett, azt szokták mondani, hogy „elvesztette a fejét”. Ebben a kellemes villanegyedben a jelek szerint senki sem vesztette el a fejét, mi több, a hölgyek némelyikének több feje is van. Legalábbis a fodrászüzlet tervezői így képzelték, mert a női szalonrészben hat tükör és szék van, a férfiszektorban viszont csak három. Így a sorban álló, pontosabban sorban ülő férfiak szerencsésebbje időnként a hölgyek oldalán kényszerül várakozni. Most én is ebben a kellemetességben részesültem, s hirtelenjében nem is tudom eldönteni, hogy a vendég nők szépségében gyönyörködjem, vagy az egyik pikáns, fekete hajú fodrászlány bájai pontos felmérésének szenteljem a várakozási időt. Mindehhez nem kell túlzottan kíváncsi természettel s mohó szemekkel rendelkezni, mert a közömbös pillantású férfi ugyanabban a kikerülhetetlen látványban részesül, mint a vetkőztető szemű. Nem is kell vetkőztetni. Elég, ha az ember véletlenül felpillant, s azonnal látja, hogy a pikáns arcú szép leánynak nemcsak a haja fekete, hanem a bugyija is. Piros csipke szegélyezi, ugyanígy a melltartóját, a hajában viszont nincsen semmi piros, sem szalag, sem csat. A fehér köpeny teljesen átlátszó, még a bőr enyhén kreol, kvarcfényben tartósított üdesége is megállapítha7tó. Fent és lent egyébként már kigombolódott, de az is lehet, hogy műszak kezdetekor be sem gombolták. Így munka közben bugyiig szétnyílik a köpeny, s a várakozókat újra és újra megajándékozza a női comb meztelen látványával. Mondhatná erre valaki, hogy na és, kérem, manapság a strandon meg a tv-ben időnként teljesen meztelen nőket is látni. Valóban, de aki egy kicsit foglalkozott művészettörténettel vagy újkori pszichológiai alapokon nyugvó divatelmélettel, az tudja, hogy a drapériának milyen meghatározó a szerepe. Hogy a meztelenség érvényesüljön, nyilvánvalóvá váljon, a corpusból valamennyit el kell takarni. De nem mindegy, hogyan és mivel. Erotikus szuggesztió, késztetés csak akkor keletkezik, ha az „eltakarás művészete” tökéletes. A hatás szempontjából nem mindegy, hogy a látvány statikus vagy váratlanul változó. A színpad már rég feltalálta a libbenő drapériát, ami az izgalmak fokozására a legalkalmasabb. A pikáns arcú fodrászlány mindezeknek egy kombinációját alkalmazza, meg kell mondanom, tökéletesen. Tökéletesen, mert nyújt egy állandó esztétikai alapélményt, ezt a kigombolt köpenyből rapszodikusan elővillanó teljesen meztelen combjával fokozza. Mivel a drapéria pontosan a bugyiig nyílik szét, másodpercekre a legintimebb részeket takaró ruhadarab is láthatóvá válik, mint a meztelenségnek egy másik minősége. A meztelen lábszár mellett a meztelen, vagyis takaratlan bugyi. Az egymást időlegesen takaró drapériáknak is elméleti kidolgozottsága van. Az egész hatásstratégiában a látszólagos spontaneitás a lenyűgöző. Olyan az egész, mintha a fodrászlány tudatától függetlenül keletkezne a látványkombináció, így az ártatlanság kék vattafelhőibe csomagolva kapjuk, s szégyenkezve fogadjuk el. 8Végső soron csak egy munkáját végző lány mozog előttünk, s öltözéke konvencionálisnak számít, hiszen hasonló „szerelésben” dolgoznak a nők a túlfűtött áruházakban, pénztárak trónjain, a tisztább üzemek gépei mellett, irodákban s a kórházakban is.

Elmélkedésemet, melyet a pikáns arcú, szép fodrászlány erotikus kisugárzása indított el, hirtelen kettétöri egy párbeszéd. Rókabundás, ötven körüli nő áll a szalon közepén, s agyoncigarettázott hangján a következőket kérdi:

– Mennyibe kerül most egy mosás és hajvágás?

– Mint múltkor – mondja egy főnökforma, negyvenes nő.

– Azt hittem, felemelték.

– Múltkor már fel volt emelve.

– Csak azért kérdem, hogy mennyi pénz legyen nálam, mert nem mindegy, hogy mennyit tartok magamnál. Csütörtökön jöhetek? Tízkor jó, vagy később?

– Tessék tizenegyre jönni.

Megrökönyödve nézem a rókabundát. Hogyan került ez ide? Észre sem vettem, hogy bejött. Egy kisfiú a mamájára vár mellettem, aki a bura alatt ül. Öt perce zörgölődik egy szelet csokoládéval, végre kibontotta. De nem harap bele, csodálkozva nézi a rókabundát, melyből rekedtes hangok törnek elő:

– Van még egy kérésem is… Lesz nálam egy liter tej. Betehetem a hűtőgépbe?

Nem tudom, miért, ez a fordulat a fodrásznőket is meglepi. Kis csend keletkezik. Szünet. Újra a főnökasszony szólal meg:

– Tessék csak nyugodtan, majd betesszük…

A rókabundás nő megfordul. Végre látom az arcát. 9Győztes arc, és még mindig szép. Pontosabban jól látszik rajt, hogy valamikor szép volt. Az ilyen szögletes arcú nők vonásai sohasem esnek szét, mert csontokból vannak. Aligha több ötvennél. Egy Balzac-szerű figura még beleszerethetne. A rókabundás persze nem egy madame de Berny, de elég végleges ahhoz, hogy ne okozzon a szerelmi folyamatban meglepetéseket. Nem elég lágy, hiányzik belőle az a kelttésztaszerűség, ami annyira vonzotta és megbabonázta a régi férfiakat. Kemény kicsit, s a hangja után ítélve közönséges.

– Ezt nekem adod, te kis tündér – kiáltja elégedetten, s a mellettem ülő kisfiú csuklóját elkapva, beleharap a csokoládéba. Mi az, hogy beleharap? Leharapja a felét, aztán kimegy az üzletből. A gyermek elképedve nézi megcsonkított csokoládéját.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, megszólal a negyvenes nő:

– Majd én beteszem azt a tejet a hűtőbe. Jobb, ha ez nem is látja belülről az öltözőt. Ott van mindenünk.

– Ki ez a nő, főnökasszony? – kérdi a pikánsarcú.

– Nem tudom, itt lakik valamelyik villában. A múltkor bejött, kölcsönkért a férfiban húsz forintot az Aladártól. Azt mondta, cigarettát akar venni, de csak ötszázas van nála, és nem tudnak váltani a trafikban. Aztán felszívódott a húszassal. Az Aladár szégyellte tőle kérni, amikor újra jött rakatni.

– És a cigaretta?

– Az is akkor volt, amikor rakatott. Átment a férfiba, és kért egy cigarettát. Az Aladár odakínálta neki a Marlboróját, a nő megfogta a dobozt, mintha csak addig fogná, amíg kivesz belőle egyet, de aztán az egész dobozt elvitte. Az Aladár észre sem vette, csak amikor elment.

10

– Úgy látszik, az Aladár az esete…

– Nem tudom, miért csinálja ezt, van egy nutriabundája, ez a rövid róka, ami most is rajta volt, meg egy panofixe is. És a csizmái, hát az fantasztikus.

– Talán dilis.

– Volt egy német pasasa, évekig az hordta ide egy fehér Mercedesszel. Egy évig nem is jött, mert kint volt nála az NSZK-ban. Rég láttam ezt a pasast, lekophatott.

– Megkopasztotta a nő… Nem lehet? – tudakolta a pikánsarcú.

– Nyilván megkopasztotta.

– Nem bolond ez, lejmista inkább. Lejmre megy. Még jó, hogy a mosást kifizeti.

Lassan visszazökkenek elmélkedésem tárgyához. A főnökasszony és a többi nő ugyanolyan átlátszó köpenyben dolgozik, mint a pikánsarcú. Mégsem vonzzák oly mértékben a szemet, mint a feketebugyis. Az egész drapériaelmélet alapkérdése ugyanis a szépség és a fiatalság. S ez elég kegyetlen dolog. Túl kegyetlen, nem is szabad végiggondolni. Mert a főnökasszony köpenye alól elővilágító rózsaszín valamit aligha nevezhetnénk bugyinak. Esetleg bugyogónak. A bugyogónak is van bizonyos hatásmechanizmusa, de érvényre juttatásához már szcenikai megoldásokra van szükség. Nagyon jót tesz például a félhomály.

11
Kutyaszex, bonyodalmakkal

A szomszédok aztán mondták, hogy a kert napok óta tele van kutyákkal, de éjszaka, amikor megérkeztünk, semmit sem vettünk észre. Másnap, reggelizéshez készülődve kinyitottam a teraszajtót, hogy a vadszőlő árnyékába kipakoljak, s akkor láttam, hogy öt-hat kutya fekszik a füvön.

– Hát ti mit csináltok itt? – kiáltottam fel meglepetten. Ekkor valamennyien felugrottak, s farolva, behúzott farokkal futni kezdtek a kerítés felé. A kutyacsapat közepén a szomszéd farkaskutyája menekült, aki idáig szívességből őrizte a mi házunkat is. Nőstény volt az istenadta, s ezen a tavaszon tört rá először a szerelem. Hirtelen egész udvartartása kerekedett, de csupa tépett ruhájú, sanda, kötekedő, hegyi kalandorból. Talán csak egyetlen kutyagavallér mutatkozott illőbb külsővel, egy kávészínű korcs eb, melyben vizsla- és komondorősök egyaránt felsejlettek. A kutyák beugrottak a konyhakertbe, s gondosan kigázolták a paprika- és paradicsompalántáinkat. Ekkor utánuk léptem, és mérgesen, de még mindig nem a kellő eréllyel rájuk kiáltottam:

– Ejnye! Miféle dolog ez?

Berohantak a szőlőbe, s ekkor a farkaskutya, aki miatt az egész cirkusz keletkezett, lemaradt a többiektől, megértően rám pillantott, majd dühösen megugatta a gavallérjait. Hogy jelezze jó szándékát, ugatva a falka után vetette magát, és kiűzte őket az udvarról. Legalábbis én úgy láttam, hogy eltűntek a kerítés táján.

Megfordulva elcsodálkoztam, hogy milyen szép a reggel. Harmat csillogott a fűszálakon s a fák levelein. A hegy sötétzöld volt, a közeli gyümölcsfaágak viszont 12világoszöldek. A fák között megvillanó színes madárszárnyak hűs örvényeket kevertek az üde reggeli levegőben. A ház oldalánál már hívogatóan piroslott a cseresznye, s én hátraindultam, hogy a meggyfákat is megnézzem. Csakhamar ámulva álltam a ház mögött, s két nagy marokkal szedtem a Favorit duzzadó gyümölcséből. Boldogan tértem vissza a teraszra, s közben arra gondoltam, hogy bármilyen is a világ, ezekért a reggelekért érdemes élni.

Furcsa neszekre, morgásra, mocorgásra lettem figyelmes. Ahogy az ajtóhoz léptem, meglepetten láttam, hogy az imént elmenekült kutyafalka bent garázdálkodik a házban. A hűtőgép körül kavarognak, a farkas és egy fekete betyár két lábon állva, a hűtőgép tetejéről pusztítják a reggelim maradványait. A tálca már a földön hevert, a dzsúsz sárga patakká változva befolyt a szekrény alá, a pohár összetörött. Fent a lépcső tetején kinyílt az ajtó, és leszólt a feleségem:

– Mi az ördögöt csinálsz itt?

– Mars ki! – förmedtem a kutyákra.

De a kutyák most nem ijedtek meg tőlem. A két lábon álló fekete betyár, mint egy mitológiai szörny, felém fordította a fejét és megugatott. A mellette álló nőstény farkaskutya is dühös ugatásba kezdett, mintha én zavartam volna meg őket az otthonukban, miközben jogos reggelijüket fogyasztják. Sok, ami sok. Felkaptam a söprűt, és közéjük vágtam. Vicsorgatva, ugatva törtettek kifelé. A kávészínű eb, akiről pár perce még feltételeztem valamiféle jó modort, acsarkodva a nadrágom szárához kapkodott. A teraszon muskátlis cserepeket döntöttek fel, és a korlát mellett a székeket.

– Te bent eteted a kutyákat? – kérdezte a feleségem, aki közben lejött a manzardból.

13

– Én?… Betörtek ide, amíg meggyet szedtem. Elpusztították a reggelimet, s csaknem megharaptak.

– Normális emberrel ilyen nem történik.

– Ez igaz. Normális ember a vízparton épít házat, nem az erdő alatt. A parton a kutyáknak pedigréje van, franciául beszélgetnek egymás között, s csak komoly pénzekért hajlandók szaporodni. Ezek itt fent bugrisok, ingyen csinálják, és csoportosan. Gruppen szex, Öreghegy-módra. És harapnak közben.

– Mert beszorítottad őket a házba, és nem volt más választásuk…

Ebben kétségtelenül lehet valami. Nyilván a bűntudatuk is motiválta a dolgot. Megzabálták a reggelimet, így rossz volt a lelkiismeretük. Mit lehet tenni? Szégyenkezve elsomfordálni, vagy támadni. Támadtak. A falka soha nem kér bocsánatot. A falkának igaza van, különösen, ha győz. A szomszéd nőstény kutyáján mégis csodálkozom… Nemrég még a házunkat őrizte, füleit hátracsapva simogatásért hízelgett, most pedig a falka tagjaként kirabolt és megugatott. Csak a szerelem fordította ki magából, vagy belső, legmélyebb kutyaságában egyszerűen ilyen? Nem tudom.

Mi a helyzet vajon az embernél?

„Férfit behozni ajánlatos”

Délután átjött Aranka néni Révfülöpről, s elszörnyedt, amikor a kutyalábak által kigázolt paradicsompalántákat megpillantotta.

– Nincs is kutyátok, micsoda barbárság ez? – mondogatta megbotránkozva.

14

– Az a helyzet, hogy a szomszéd kutyája tüzel, és idegyűltek a hegyből a kan kutyák…

– Ja, ha tüzel… Akkor ez semmi!… Hogy nálam mi szokott lenni, az borzalom. Minden évben kigázolták a petúniáimat s az északi évelőket, amit a német nyaralóim hoztak. Meg is fogadtam, nőnek nem adok ki szobát. Jöhet gyerekkel, barátnővel, tőlem lehet apáca vagy a filozófia doktora, nőnek nem adok ki szobát. Az egész előkertem tönkrement, az ablakból leverték a muskátlis ládákat, összesározták az ágyneműmet, belepisáltak a drága ólomkristály vázámba, amit még az uram dédanyjától örököltünk. Tudja, ha egy nő megóhajtja a szerelmet, azt tíz kilométeres körzetben megérzik a férfiak. Mintha valamilyen titkos illat vagy rádióhullám szállna ki a nőből. Vannak ezek a láthatatlan micsodák, sugarak… Megérezhető. Mérni lehetne, azt hiszem. Szóval ha egy nő megkívánja a szerelmet, azonnal gyülekezni kezdenek a férfiak. Egyik évben az énekesnő lakott nálam, aki lent kornyikált az Ibolyában. Jó üzlet volt, egész szezonra kibérelte az egyik szobát… Szerettem is, mert nem affektált, mint a többi városi nő. Hajnalig énekelt, aztán jöttek a palik. Bent egy, kint három. Mörcögés, cigányozás. Részeg átkozódás világosig. És hát „engess be, Nusi, engess be, Nusi”… Ez meg nagyon erkölcsös volt, egyszerre mindig csak egyet eresztett be. Nem tudtunk aludni, akkor még szegény uram is élt. Hiába szóltam az énekesnőnek, csak a vállát vonogatta. Azt mondta, hogy neki hajnalban kell a férfi, mert másként nem tud elaludni. Micsoda eseteim voltak, komédiába illenek. – Jött egy gyerekes mérnöknő Székesfehérvárról. Éppen elvált. Azt mondta, hogy nem bír férfit látni. Rosszul lesz, ha egy italos férfi szagát megér15zi az utcán. Nagyon zárkózott volt, fent hordta az orrát. Vacsorakor azt szokta mondani, hogy neki mindenben elvei vannak. A gyereke nem szerette a paradicsomot, ez meg beletömte a kölökbe. Elvből. Minden este elmondta annak a kis nyomorultnak, hogy milyen ásványi sók és vitaminok vannak a paradicsomban. Az meg kihányta az ásványi sókat. – Egyik reggel hallom ám, hogy sírdogál a gyerek a szobában. Benyitok, a mérnöknő sehol. A gyerek azt mesélte, hogy együtt lefeküdtek, aztán az anyja az éjszaka közepén felkelt, és kiment a szobából. A kislány felriadt rá, de elaludt újra. Reggel nem találta az anyját. Mi sem találtuk. Már csaknem a rendőrségre mentem, amikor neszeket hallottunk a szénapadlás felől. Hát ott találtuk meg délelőtt tízkor a szénában. Olyan részeg volt, hogy azt sem tudta, hol van. A férfi is részeg volt, aki mellette feküdt. Üres üvegek hevertek körülöttük, és a ruháik. A ruhákról láttam, hogy a férfi finomabb ember. Meg is döbbentünk később, amikor kiderült, hogy kicsoda. Betakartam őket egy pléddel, s hagytam, hogy kialudják magukat. A gyereket megreggeliztettem, és megígértem neki, hogy soha többet nem kell paradicsomot ennie. – Volt aztán egy nagyon művelt tanárnőm. Ez egész nap angol regényeket olvasott angolul, és közben napozott. Az első hét végén már olyan sötétbarna volt a bőre, mint a napszámosoknak. A nagy hőség megárthatott neki, mert a könyve fölül egyre szomjasabbakat pillantott a vőmre, aki éppen hazajött nyaralni a gyerekekkel. A lányom csak később tudott jönni. De a mi Pistink rá sem nézett, csak a gyerekeket fürdette, napoztatta az udvaron. Jöttek aztán a hírek a strandról, hogy a Pistink a nővel úszkál, aztán meg hogy a gyerekek labdáját dobálják a 16vízben, s labda után kapálózva egymásba gabalyodnak. Hadd labdázzanak, gondoltam, attól még senkinek sem lett gyereke, de azért éjszaka, a biztonság kedvéért, benyitottam a nő szobájába. Hát az én vőm éppen javában kakasolta. Reggel szóltam a nőnek, hogy takarodjon… Tudja, mit mondott? Hogy én azért viselkedem ilyen zavartan, mert frusztrált vagyok. Ilyen ordenáré módon még soha nem beszéltek velem. Kijött belőlem az iparoslány, én is megadtam neki alaposan. Odavágtam neki az egyheti szobabért, amit előre kifizetett.

– És elment?

– Dehogy ment. Bosszúból felhozott két görögöt. A nő szerint művészek voltak. Ezek pisáltak bele a vázámba. Amikor elmentek végre, kidobtam a vizeskancsót és a poharakat is, mert az ilyen kultúrnépségtől minden kitelik.

– A lánya mit szólt a dologhoz?

– Semmit. Csak nem gondolja, hogy elárultam neki a vőmet? Egy ilyen aranyos vőt, mint a Pisti, nem szolgáltat ki az ember a lányának. A lányomnak amúgy is elég rossz a természete.

– A nők akkor most ki vannak tiltva Aranka néni házából?

– Megpróbáltam, de fürdőhelyen nem lehet ilyent csinálni. Mindig én maradtam a vesztes. Megfordítottam a dolgot.

– Hogyan?

– Kiírtam az előszobába egy nagy papírtálcára, hogy: „Férfit és nőt behozni szabad, sőt ajánlatos!”… Minden lakómnak két kulcsot adok, s amikor beköltöznek, megmutatom nekik a fürdőszobát. A fürdőszobára kiírtam, hogy éjjel-nappal van meleg víz, mindig szabad használ17ni, a háziakat nem zavarja. Azóta az ajtón járnak be a férfiak, virágot hoznak, desszertet, apró ajándékokat. Lábujjhegyen járnak, illedelmesek, s az ablak alatt senki sem gázolja le a virágaimat. És a nők amikor elmennek olyan boldogok, mintha belőlük sütne a nap.

– Aranka néni egy filozófus…

– Dehogy, csak megöregedtem…

A nagy élvezet

Aligha van lehangolóbb a sorban állásnál. És a mi sorban állásunk örökké tart, mert ha csak egy kicsit is lanyhul a forgalom, azonnal bezárnak egy-két pénztárat, s így a maradék egynél-kettőnél hosszú sor keletkezik. Így lassan mindegy, hogy délelőtt vagy az esti csúcsidőben vásárol az ember. Mi sorban állásra vagyunk ítélve. S aki sorban áll, az rosszkedvű. Rajtam enyhe pánik tör ki, és működésbe lép a menekülési ösztönöm. Mivel a fizikai valóságomban nem léphetek le, így szellemileg, képzeletben igyekszem szabadulni. Ezért minden kis mozdulatban, jelentéktelen félmondatban megkapaszkodom, amit tovább lehet gondolni, színezni, habosítani. Reménytelen a sor, nehéz átizzadt munkásruháktól szürke, sötétkék. Sört vesznek és pálinkát, néhányan kenyeret és konzervet is. De főleg sört, ami ebben a hőségben érthető. Öt-hat emberrel előttem kis pilleszárnynyi színesség enyhít az általános komorságon. Két cseppnyi lány, talán hat-hét évesek lehetnek, a kosarával ügyetlenkedik. Kimarkolják kincseiket, aztán visszapakolják a jégkrémet és a Túró Rudit. Legszívesebben beleharapnának, de tudják, hogy a pénztárig sértet18lenül kell eljutniuk a finomságokkal. Világoskék, mintás ruhácskáikat szalagok tartják, olyan könnyűek, csaknem felemeli őket a huzat. Valahonnan kevéske pénzre tettek szert, húsz-harminc forintra, azt igyekeznek gondosan elverni.

– Még van három-nyolcvan – mondja az egyik hangocska.

Körülnéznek. Mit lehetne még három-nyolcvanért. Egyikük a piperepolchoz lép, izgatottan leemel egy rózsaszín dezodorrudacskát, s hamis pironkodással odamutatja a barátnőjének.

– Az anyu ezzel keni a hónalját.

– Mennyi?

– Kettő-hatvan vagy három… Vagy egy…

Beleteszik a kosárba. Sugdolóznak, kacarásznak, vihognak. Egyikük pirul, aztán csaknem lángvörös lesz. Fizetnek, és kizsilipelnek az ajtón.

Nagy nehezen sorra kerülnek a sörös, konzerves, kenyeres munkások, aztán én is. Ahogy kilépek az üzletből, azonnal megpillantom az üvegportál előtt a két pillekönnyű kislányt. Az egyik, miközben a jégkrémet nyalja, karját szárnyszerűen oldalra billenti, s a rózsaszín dezodorrudacskával a hónalját döfködi és kenegeti.

– Na, milyen? – kérdi kíváncsian a másik.

– Csodálatos…

– Add ide, én is…

– Várj még.

– Ne légy undok, add ide.

– Nesze. De visszaadod?

A másik kislány semmit sem válaszol, csak megragadja a rózsaszín rudat, s máris ken vele egyet. Izgalmában még a jégkrém nyalogatását is abbahagyja. Kicsit fel19emeli a fejét, és átszellemült arccal várja a hatást. Csalódottság ül a homlokára.

– Én semmit sem érzek – mondja.

– Nyald közben a jégkrémet – tanácsolja a másik.

A kislány nyalogatni kezdi a jégkrémet, s közben buzgón dörzsöli a hónalját. Egyszer csak elégedetten megszólal:

– Mindjárt más…

– Milyen?

– Tényleg csodálatos – mondja, s hogy az élvezetet fokozza, nagyokat nyal a jégkrémből.

A hontalan macska

A ház, ahová húsvét hétfőn meghívtak, a hegyoldalban áll, udvaráról kiterjedt berkekre látni, füzesekre, széltépte nyárfasorokra, csupasz bokorvázakra, a Balaton a falusi háztetők felett éppen csak megcsillan, mint valami távoli ígéret. A ház egy kertbolond, növényimádó gyógyszerésznőé, aki bejárta a világot, s diplomáciai szolgálatot teljesítve egy évtizedig élt Párizsban. A szabad francia szellem egy kicsit mindenre rányomja a bélyegét a házban és a ház körül. Az épületet egy öreg pince fölé rakták, így félig régi, félig új, rég befejezték, de az egyik szobából még nyers mészszag árad szét, mert változtatnak rajt, a szemes kályha mellé szép zalaegerszegi cserépből éppen padka épül. A fák kajla, egyéni stílusban növekednek, a fekete puli házőrzés helyett személyiségének a megvalósításával van elfoglalva, a macskák pedig… Hát a macskákról jobb, ha nem is beszélünk… Még ilyen beképzelt, hetyke dögöket soha 20nem láttam. Az egyik szürke cirmos, a másik vörös csíkos, s éppen giccsé változva, vagyis tökéletesedve ásítoznak egy vesszőkosárban, amikor az udvar-, a ház- és kályhanézésből visszaérkezünk a tornácra. A kosár az árkádok alatt áll, így a macskák szemmel tarthatják az utcát, az udvart, s a mélyben álló templomtorony mellett elpislantva még a Balatonra is vethetnének egy pillantást; ha akarnának. De nem akarnak. Ülnek a vesszőkosárban, és egymást nézik, vagyis inkább figyelik. Ha a szürke mozdul, tartásán azonnal igazít a vörös is. Amikor a fűtött szoba felé tartunk, éppen kijelenti a szürke cirmos, hogy:

– Miáááu…

– Miiáu… Miiáu… – helyesel neki buzgón a vörös.

Amikor bent elhelyezkedünk a terített asztal mellett, szóba hozom a macskákat.

– Színes képeslapokon látni ilyent, ahogy ez a két boldog cica üldögél a kosárban. Nagyon szeretik egymást?

– Már hogyan szeretnék? Ez két kandúr.

– Kandúr mind a kettő? Akkor ezek alig vannak itthon.

– Nagyon el vannak kényelmesedve, nemigen mennek el hazulról.

– Hogyhogy?

– Régen a nagypapa macskája Nagykanizsán eljárt udvarolni. Sokszor egy hétre is eltűnt, s összeszabdalt pofával jött haza, mint egy párbajhős. De megváltozott a világ. Ezeknek már helyébe jönnek a macskalányok. Még egerészni is segítenek nekik a padláson. Tavaszi éjszakákon olyan ribillió van fent, mintha bál lenne. Macskabál.

21

– Értem. Megváltozott a macskalányok erkölcse. Nincs ok féltékenységre. A kandúrok ezért élnek ilyen testvéri szeretetben.

– Ez csak látszat. Gyűlölik egymást. Vagyis a Fifi gyűlöli Ali Babát.

– Melyik a Fifi?

– A szürke cirmos. Helyi macska, itt kaptuk a faluban. Át akarja harapni a vörös cica nyakszirtjét. Állandóan mögéje lopakodik.

– Miért gyűlöli a vöröset?

– Mert az is kandúr.

– Csak ezért?

– Fifinek az sem tetszik, hogy Ali Baba szebb macska, mint ő. Ali Babában van valami különös, romantikus szépség. Mindenki szereti.

– Gondolod, hogy a cirmos érzékeli, hogy a vörös cica szebb?

– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a vörös cica eredetileg hontalan.

– Hogyhogy hontalan?

– A Fifi helyi macska, itt él a faluban az egész rokonsága, például az anyja is. Ali Baba viszont györöki, vagyis még az sem. Úgy találta valaki kismacska korában. A villasori gyerekek etették, aztán Dejuriék magukhoz vették nyárra. De szeptemberben, amikor visszamentek a városba, Ali Babát kitették az utcára. Vagyis nem tették ki, csak otthagyták. Én aztán betettem a kocsiba, és elhoztam magunkhoz. A cirmos már az első délután mögéje került, és át akarta harapni a nyakát. Ali Baba azóta nagyon vigyáz magára.

– Nem értem. Közös kosárban üldögélnek, mintha szeretnék egymást.

22

– Na igen. Ali Baba igyekszik állandóan együtt lenni Fifivel, hogy lássa. Legszívesebben mellette ül, vagy vele szemben. Ha nem látja Fifit, nagyon nyugtalan lesz, mert a cirmos akkor valahonnan mögéje lopakodhat. Ha ez egyszer sikerül neki, akkor Ali Babának vége. Pedig gyönyörű és okos macska. Csak hontalan szegény, és ezt itt soha nem bocsátják meg neki.

Később, amikor már tele volt a szoba vendégekkel, királyok jutottak eszembe, akik nagy ellenségüket az udvarban tartották, aranytálból etették, s ügyeltek rá, hogy az elvesztésükről álmodozó főúr a csatákban is mellettük lovagoljon.

Presztízskérdés

– Őrület – mondta sötétedés után a patikusnő –, ez a kutya presztízskérdést csinál belőle, hogy megegye a macskák vacsoráját. És ez mindennap így van. Először megeszi a macskák vacsoráját, aztán a sajátját is, ha még marad neki.

– Miért? A kutyáét is megeszi valaki?

– Igen, a macskák. De kénytelenek, mert az ő vacsorájukat minden este felfalja a kutya.

– Mi akkor a probléma? Végül mindenki megvacsorázik.

– Nem egészen, mert ha a Csipszi előbb végez a macskák vacsorájával, mint a macskák az övével, akkor elkergeti őket, s megeszi a saját vacsoráját is. Legalábbis amennyi maradt még belőle.

– Mit adsz nekik vacsorára?

23

– Hol ezt, hol azt. Most például a csontról leszedtem a főtt hús maradékait. Azt kapták egy kis levesben.

– Ezt a kutya kapta, vagy a macskák?

– Mindegyik húst kapott levesmaradékban, csak a kutya többet.

– Ha egyforma a koszt, honnan tudná szegény kutya, hogy melyik az ő vacsorája és melyik a macskáké?

– Onnan, hogy a macskák vacsoráját a macskák lábasába öntöm, a Csipsziét viszont a kutyalábosba.

– Esetleg nem fordulhat elő, hogy a Csipszi nem ismeri fel a különbséget a macskalábos és a kutyalábos között?

– Pontosan tudja, hogy melyik a macskák lábosa. Megátalkodottságról van szó. Presztízskérdést csinál belőle, hogy megegye a macskák vacsoráját.

Boldog idők. Az én gyermekkoromban még olyan szólások forogtak közszájon, hogy: „Bizonytalan, mint a kutya vacsorája.” – „Spekulál, mint macska az üres padláson.” – „Csengős macska nem fog egeret.” – „Kutya világ, szűk esztendő.”

Kutyaálmok

Diákkoromban nagyon szerettem az őszt, a levelüket hullató, sárga ligeteket, a vízre ereszkedő korai ködöket, amikor zavaros érzelmeimnek a természet adott egy szomorú mellékízt. Ezt a külső motívumot jól össze lehetett téveszteni saját hangulataimmal. Gondolom, ezt szerettem az őszben. Később semmit. Még később a nyarak is tönkrementek, feldarabolódtak, elkoptak. Már nincsenek. A nyár csak képzelgés. Egy délután 24vagy egy óra, mint az északi országokban. A tél lehetne az egyetlen reális évszak, ha képes lenne a világ rendesen behavazni és megfagyni. Ez sem sikerül mindig. De ha sikerül is, tönkreteszi a karácsony, mely vigíliából a képmutatás és hazudozás nagy attrakciójává változott. Marad a tavasz. Újabban mindig elcsodálkozom, hogy kitavaszodik. Hogy képes még rá a természet. Olyanszerű élmény, mint nagy operáció után az első vizelés. Jé, mindenek dacára működik a szervezet. Képes működni… Mit kibírt…

Az idén is megindult a nedvkeringés, kizöldelltek, virágba borultak a fák. Mandulavirágzáskor még havazott. Hó borította a kertet. Aztán kisütött a nap, és elhatalmasodott felettünk a tavasz. Virágban áll az egész kert, méhek döngnek, kavarognak a meggyfák, cseresnyék, almások és barackosok körül. A napfénytől bágyadtan ülök a teraszon, és nézem a lábamnál alvó kutyát. Nagy, kifejlett farkaskutya. Nem szeretnék vele sötétben, idegen portán találkozni. Nem az én kutyám, hanem a szomszédé. Szívességből a mi házunkat is őrzi. Szeret átjönni hozzánk, mert van az udvaron egy homokdomb, ahonnan két hegyi utat is beláthat, ha feláll a tetejére. Jó fekvés esik rajt, s szunyókálva lehet ellenőrizni, hogy mi történik az erdő alatt. Ha az alsó úton mozdul valami, egy pillanat alatt otthon terem, és a saját portáját őrzi vicsorogva. Most úgy látszik, lent nem mozdul semmi, s talán fent sem. A világ nyugodt. Alszik vagy bóbiskol. A kutya is alszik, és álmodik valamit. Először a szőrök mozdulnak meg a szája körül, aztán a nedves, feketés orra. Izgatottan szimatol álmában. Megráng első lábának alsó része, majd ütemesen mozdul az egész. A hátsó lába szabályos lemaradó ütemmel 25csatlakozik. Rángások futnak végig az egész testén. Nyulat kerget a mezei utakon, vagy talán vadmalacot, fent az erdő szélén. Megtorpan, vicsorog. Fut újra, de mintha menekülne. Maga alá rántja a farkát. Újra nekibátorodik. Furcsa hangokat ad ki, torz kutyakiáltásokat.

Szépek a tavaszi kutyaálmok. Különösen a fiatal kutyák álma. Nagy futások a zöldben, nyúlkergetések. Kutyamarakodások, vitézi tornák. Győzelmek. Három nap múlva május, aztán jön a nyár. A gyönyörű kutyanyár. Álmodik a kutyánk, és tele van bizakodással, kutyareménységekkel.

Még nem tudja, hogy errefelé a kutya hamar elfogy, tönkremegy. Elődje másfél éves volt, amikor végzett vele egy vaddisznóagyar. Annak elődje egyéves korában elment fel az erdőbe, és többet nem jött vissza. Annak elődje viszont a nádban próbálkozott rókát fogni, s visszafelé a síneken kellett átjönnie. Éppen átrobogott egy tehervonat. Volt kutya, nincs kutya. Csak annak elődje, egy barátságtalan pásztorkutya, aki engem sem engedett be szívesen a gazdájához, az érte meg a kilenc évet. Nagy a szabadság a hegyoldalban, városi kutyák szemével nézve igazi kutyaparadicsom. Csakhogy itt a többi kutya is szabad. A betyárkodó komondorok, kuvaszok, szívós falusi korcsok, rókacsatákban edzett félfarkasok. Szabadok a tőragancsú őzek, s a vaddisznókondák is. És a szabadságot mindegyik a maga módján értelmezi.

Mégis szépek a tavaszi kutyaálmok. Mi lenne a világból álmok és reménységek nélkül?

26
Nőalakok

Délutánonként az erdő felé sétálva alig jutok túl a keresztre feszített bádogkrisztuson, pillantásom magasba reppen, és egy erkélyt keresgél a sok erkély, ablakbevágás és üvegajtó között. A szánkózódomb tetején, a Rutén utca féregnyúlványában néhány éve épült fel ez az erődítményre emlékeztető sávház, többszintes lakásokkal, arculatával is másfajta életstílust sugározva, mint mondjuk a közeli toronyházak. Az elmúlt télen a garázsajtó előtt itt lőtték le a kolumbiai nagykövetet, de az én magasba reppenő kíváncsi pillantásomnak ehhez a drámához nincs köze. A tetőkiszögellések közé ékelődő erkélyen egy fiatal nőalak szokott megjelenni. Néha ruhát tereget lassú, bizonytalan mozdulatokkal, máskor csak áll a magasban, és merengve néz az egyik közeli erkély felé. Májusban egyszer félig háttal állt az utcának, tájnak, s hosszan tapogatta, simogatta a tető sötétvörös paláit. Az utca mélységéből szépnek vélhető az arca, mozgása kecses, s ahogy hosszú szőke haját lobogtatja a szél, néha egészen költői jelenséggé válik. Árad belőle valamilyen titokzatos szomorúság, mozdulataiból tétova vágy vagy elvágyódás hullik a mélybe. Félbemaradó mozdulataival szinte segítségért int. – Mindez persze írói képzelődés. Miért intene segítségért? Miért vágyódna el a többmilliós luxuslakásból?… És miért ne vágyódna? A nők egy része előbb vagy utóbb mindenhonnan és minden kapcsolatból elvágyódik. Ha szabad, akkor társra, gyermekre, lakásra vágyik. Ha bent van már a lakásban, házasságban, akkor szabadulásról álmodozik. Ha megszabadult és újra azt csinál, amit akar, akkor egy idő múlva visszavágyik a régi kapcsolatba, 27biztonságot adó otthonba. A szép és fantáziával megáldott nőknek ez az érzés- és hangulathullámzás sok gondot okoz. Szerencsétlenségükre színesen el tudják képzelni, hogy milyen kellemes az élet a befutott férfi mellett egy rózsadombi luxuslakásban. De ha már bent vannak, nagyon izgatónak látszik egy rendetlen albérleti szoba, a fiatal, kiszámíthatatlan szeretővel, a fiú durva féltékenysége, a hideg víz, a diákos rendetlenséggel bekapott szendvicsek, az anyagi bizonytalanság, a máról holnapra élés könnyed felelőtlensége. Ölelések az átizzadt, mosatlan párnák tetején, az üvegből ivás, cigaretta után tapogatózás az ágy mellett a padlón, a sötétben felizzó parazsak. Két parázs a nagy bizonytalanságban. Aztán egy borzongató hajnalon a fűtetlen szobában előmerészkedik a gondolat: „Tulajdonképpen mi bajom volt nekem a Rózsadombon? Miért jöttem el? És egyáltalán mit keresek itt? Ki ez az önző strici mellettem? Fél év alatt képtelen volt megtanulni késsel és villával enni. Nem lehet vele bemenni egy vendéglőbe…” És aztán megkezdődik a nagy visszatérési manőver. Ha a régi lakásba és társhoz már nem lehet, akkor a szomszédos dombra másvalakihez, aki éppen elérhetővé válik a megfelelő körben.

Ahogy felpillantok a magasba, azonnal látom, hogy a szép nőalak kint áll az erkélyen. De most nem tereget, nem nézi merengve a szomszédos erkélyt, a palatetőt sem simogatja. Furcsa módon a korlát fölé hajlik, és kíváncsian vagy izgatottan néz lefelé. Már hallom is, hogy valahol előttem csikorogva, visítva fékez egy autó. Előrepillantva látom, hogy a járda mellett egy korallszínű Lada próbál megállni, nyitva az ajtaja, egy nő félig már kiesett belőle, vagy kiugrott. Földre esik egy reti28kül, aztán a nő is kibillen valahogyan a kocsiból, csaknem elesik, de talpon marad, és futásnak ered. Éppen felém nyargal, felcsúszik a szoknyája, elővillognak barnára napoztatott combjai. A nő talán harminc, nem egy szépség, de csinos, barna, jól ápolt, az a típus, akinek nemcsak a melle szép, hanem a lelke is. És a lelke időnként, váratlan helyzetekben működésbe jön. Az autóból közben a férfi is kiugrik, és vágtat a nő után. Utoléri, elkapja a karját, és fogva tartja. A lihegéstől nem bír megszólalni. Negyvenes, elkeseredett értelmiségi. Agyonhajszolt típus, akárcsak az autója.

– Engedd el a karomat! Ne szorongass! – sziszegi feléje a nő. És rángatja a karját, igyekszik kiszabadulni. Elkap egy kerítést, abban kapaszkodva huzakodik a férfival.

– Mindent megmagyarázok – szólal meg végre a férfi. – Félreérted a helyzetet…

– Mindent hallottam… Engedd el a karomat, megkékül!

– Csak egyszer voltam itt, amikor megbeszéltem velük.

– Hazudsz.

– Hidd el, hogy így van. Teljesen ismeretlenül nem lehet…

– Engedj el! Utállak! Utállak, érted? Még a napot is átkozom, amikor megismertelek!

– Gyere szépen vissza, már ki van fizetve…

– Utállak! Veled nem megyek sehová… Azonnal engedj el!

A férfi nagyot ránt a nőn, és lehámozza a kerítésről. Átöleli, és vonszolja az autó felé. Éppen jókor, mert 29odaérek, s az illem szabályai szerint mondanom kellene nekik valamit… De mit? Mit lehet ilyenkor mondani?

– Mindent megmagyarázok, édes… De meg is kérdezheted tőle.

– Utállak – kiáltja újra a nő, de azért lépked a párjával a kocsi felé. Néha egy kicsit lassít, hogy vonszolni kelljen, de lényegében hagyja magát visszakormányozni az eredeti szituációba. A délutáni szerelem édessége már be volt kalkulálva a napjába. Készült rá, izgatott volt. A szoba is ki van már fizetve. A lélek önérzetessége csaknem elrontotta az egészet.

– Utállak – mondogatja önigazolásként, de azért megy a férfival a kocsi felé. Az „utálat” most lelki eredetű, így a testi szerelmet nem akadályozhatja meg.

A kocsinál mégiscsak megmakacsolja magát, nem hajlandó beszállni. Megkapaszkodik a tetejében, és hátrafeszíti a fenekét. Ingerlő látványt nyújt. A férfi felemeli a földről a retikült, és bedobja a kocsiba.

– Szállj be, édes, már mindenki minket néz – kérleli a nőt.

– Utállak! – mondja a nő. – Holnap szakítok veled!

A férfi azonnal megérti. Nem ma, hanem holnap. A holnap távoli dolog, bizonyos értelemben nem is létezik. Mindig ma van. Ma délután, ma este, ma éjszaka. De a nő önérzete nem teszi lehetővé, hogy önként beszálljon a kocsiba. Meg kell oldani helyette a kérdést. Megragadja a derekánál fogva a nőt, mintha csak egy nagyobbacska macska lenne, felemeli a földről, és bedobja az első ülésre. Bevágja rá az ajtót, aztán beszáll a másik oldalon, és indít. A nő elsírja magát. A kocsi nagy ívben megfordul az úton, és elrobog az erdő felé, ahol az utóbbi időben kis szállodák épültek.

30

Felpillantok a magasba. A szőke nőalak éppen a feje mellé emeli a kezét, és elégedetten nyújtózkodik. Talán arra gondol, hogy végre történik valami errefelé. Ha nem is vele, de legalább egy másik nővel.

A Willendorfi Vénusz

Szinte már éjszaka van, amikor az előkelő vidéki szálloda éttermében megrendelem a vacsorámat. Németek ülnek itt-ott, a teraszajtó közelében fiatal mérnökök vitatkoznak valamilyen gyanús vállalkozásról, egyébként üres a szép étterem. A zenekar unottan, szinte csak magának játszik, a pincérek állva alszanak. Így általános élénkséget kelt, amikor az új vendégek belépnek.

Egy emberpár érkezik. Középtermetű negyvenes férfi és egy harminc körüli, alacsony, kövérkés nő. A férfi már spicces egy kicsit, így meglehetősen magabiztos. Öltözékéről a járási székhelyek tizenöt évvel ezelőtti eleganciája árad. Szürkés kardigán, sötétbarna pantalló, kopott szandál, előszürkéllő, agyonmosott zokni. Sovány, kicsi a feje és nagy az ádámcsutkája. A nő arca egészen fiatal, szinte gyermeteg. De hájtömeg omlik le az álláról a melle felé. Tokának bőséges. A mellei nagyok, de egészen a hasára lógnak, s valójában csak itt, a has táján kezdődik a bőség. Hájhurkák dudorodnak le a tomporig, s lent valami kemenceszerűségbe megy át az egész nő. Mindez valamilyen rózsaszín, kötött, puha ruhaanyagba burkolva. A szoknya viszont fakó karton. A nő fülében arany, a kezén is gyűrűk. Ezek fognak, látszik az ujján a kékesszürke nyom.

Leülnek a közelemben egy asztalhoz. Szaladnak a 31pincérek, hozzák az étlapot. A fiatal pincér visszafojtott mosollyal áll mellettük, s az árak böngészését félbeszakítva néha megszólal:

– Szabadna esetleg ajánlanom egy milánóit, vagy talán csirkét kazári módra, halunk is van… Tudunk harcsát négyféleképpen…

Én amikor beléptek az ajtón, már tudtam, hogy rántott szeletet fognak kérni burgonyával és uborkasalátával. A nő unikumot iszik, vagy cherryt, kísérőnek sört kér hozzá. A férfi sokáig tanulmányozza majd a borlapot, és végül rendel egy üveg sört, esetleg hármat. A fiatal pincér a csirkét látja reálisnak, és az ismerősebb paprikás csirkét kezdi ajánlgatni a kazári helyett. Az emberpár nem tudja, hogy mi az a kazári csirke. Én sem tudom. Lehet, hogy a pincér sem tudja.

– Amelyiket megennéd, Panni, én megrendelem – biztatja a férfi a párját.

– Mondtam már, hogy Joli vagyok. A húgom a Panni.

– Csak kérj nyugodtan, minden ki lesz fizetve.

Egyszerre konstatáljuk a pincérekkel, hogy alkalmi ismeretségről van szó, de az ádámcsutkás férfinak már volt valami dolga a családdal korábban is. Lehet, hogy a Pannival, és sokáig azt hitte, hogy a Pannit hozta el vacsorázni, s csak most derült ki, hogy ez a nő valójában a Joli. A felismeréstől vagy a helyreigazítástól nem rendül meg a férfi, alig törődik vele. Nincs is jelentősége. Az a lényeg, hogy nővel van. A nőt megvacsoráztatja, befűti egy kicsit, aztán majd, majd…

Hosszú tépelődés és pusmogás után rendelnek egy rántott szeletet uborkasalátával. Konyakot, cherryt és négy üveg sört.

A férfi mohón eszik, oda sem figyel az egészre. Sietve 32túlesik a vacsorán, mint egy kellemetlenségen. Csak a húst eszi meg kenyérrel, a krumplit otthagyja, az uborkasalátához hozzá sem nyúl. Annál inkább a nőhöz. A hátán simogatja először, mint egy macskát, aztán a keze megkerüli, és a hájhegyek között a mellek után kutat. Maga is meglepődik, hogy azok milyen mélyen lelhetők fel, csaknem a nő ölében. A nő közben eszik, lassan, gondosan rág, belekortyol a sörbe is időnként. A cherryt már előtte megitta. Meg sem rezzen a simogatások, nyúlkálások hatására. Még a markolásokra sem reagál, egyenletesen, nagy nyugalommal eszik. A férfi közben suttog a fülébe, majd belecsókol. Erre halkan felkuncog, vagy inkább vihog egy kurtát.

Csodálatos a jelenet, és elgondolkodtató.

Ez a kedves nő legjobb esetben is csak úgy néz ki, mint a Willendorfi Vénusz. Nem tévesztendő össze a késő hellenisztikus szobrászat remekével, a Milói Vénusszal, vagy más Vénuszokkal. A Willendorfi Vénusz az ember nagyon korai alkotása, kora és színvonala talán az altamirai barlang bölényképéhez hasonlítható. A feje jelképes gömb, a mellei hatalmasak, a has oldalra is kidudorodó mindenség, a lábak vékonyak, kicsik, abbamaradnak. De a vénuszdomb a maga jellegzetes völgyhasadékával már pontosan rajt van. Hasonló hústömeg ül a szomszédos asztalnál, csak rózsaszín, puha ruhaanyagba csomagolva. Eszik, és a korpusz többi része közben csak úgy van. Létezik. És ezzel a létezéssel, a nőiség lényegét magába foglalva, esetleg delejesen kisugározva a titkot, amit érdemes lehet felfedezni, vágyat kelt, esztelen cselekvéssorozatra készteti az ádámcsutkás férfit. A nőkben, még a legcsúnyábbakban is, van valami csoda. De milyen alkalmatlan szó most a „csú33nya”. Van csúnya nő? Aligha. Csak viszonylagosságok vannak, és szituációk. Jack London remek novellákat írt a kalandor férfiak eszkimó és indián szerelmeiről, pontosan arról a folyamatról, ahogy ezek a nők a sötét, dermesztő teleken fokozatosan elfogadhatóvá váltak, majd megszépültek.

A Willendorfi Vénusznak, akárcsak a világ legszebb nőinek a lényege, a nagy titka ugyanaz. Ez pedig egyszerűen csak női mivoltuk és kisugárzásuk. Ezt a szerencsésebb férfiak estélyi ruhákból vagy fürdőtrikókból hámozzák elő drága és szép környezetben, az ádámcsutkások pedig kötött rózsaszínből, kartonszoknyát és hájtömegeket igazgatva.

Az ádámcsutkás végül feláll az asztalától, és a közelemben elkap egy pincért:

– Lenne egy szobájuk? – kérdezi suttogva.

– A mi szállodánk elég drága…

– Az nem érdekes.

– A portán tessék érdeklődni. Lehet, hogy tele vagyunk, de a portás talán tud valamit…

Az ádámcsutkás izgatottan súg valamit Vénuszának, aztán elsiet. A nő pedig pihegve, elégedetten néz maga elé, és emészt. Megvalósítva a maga tökéletes Panniságát, vagyis Joliságát.

A tizedesvessző

Mily szelíd jószág, szinte semmiség. Kis kosz a papíron, hunyorgó, elmosódó jel az elektromos gépeken. Az én gyermekkoromban még pont volt, úgy hívták, hogy „tizedespont”, de aztán vesszővé lépett elő, mert az „X” 34helyett, ami a szorzás jele volt, a pont lett a szorzás jele. Így a vessző lett a tizedespont, vagyis a tizedesvessző. Hogy az „X” mi lett, nem tudom. Talán megmaradt „X”-nek, ismeretlennek. Ily sokat változott a világ pár évtized alatt, vagyis sokkal többet, mert a tizedesponttal alig találkozott az egyszerűbb földi halandó. Akkoriban fillérekért dolgozott a napszámos, és a fűszeresnél fillérekbe került az áru. Az árak sokaságát egyjegyű számmal fejezték ki. Mi gyerekek például berontottunk a Kálmán-féle krájzlerájba, s már az ajtóban elkiáltottuk magunkat: „Csókolom! Kálmán néni, legyen szíves két fillérért medveszart…” – A szíjcukor olyanforma drótállványról lógott alá, mint manapság a divatáruüzletekben a nyakkendő. Kálmán néni két hosszú szálat akasztott le a drótállványról, s a bizonytalan barnaságú pult felett átnyújtotta. A két fillért beseperte a fiókba. Az ott csengett egy kicsit a bádogtepsiben, jelezve, hogy Kálmán néni nyert valamennyit ezen az üzleten. A két fillér pénz volt, az egy fillér is. Az egyjegyű számoknak volt bizonyos méltósága. A tizedespont okozta bonyodalmakkal inkább csak az iskolában találkoztunk, s a gimnáziumban ámultunk el azon (akkoriban még a negyedik elemiből lépett az ember az első gimnáziumba), hogy az óegyiptomi számrendszerben a tízes számok hatványát individuális jelekkel fejezték ki. A 103 jele a lótuszvirág, a 105 jele pedig a kis béka volt, ami egyúttal a közhasználatban a „nagyon sok”-at is jelentette. A helyiértékrendszerre épülő babilóniai számrendszerben csak a hatvanas alapszámon csodálkoztunk, persze az indiai-arab tízes számrendszer felől nézve, ami eluralkodott felettünk. De elég hamar megtanultuk, talán éppen a pi kapcsán, hogy a tizedesvessző után következő 35harmadik szám már nem értékes jegy. Ennek csak a felnőtt életben vettük hasznát, de addigra a számrendszerek keletkezésének szépsége, ártatlan bája megfakult, és sok mindent nem értettünk a világból. Én például nem értem, hogy manapság miért nem lehet kapni szíjcukrot és szentjánoskenyeret, hol veszett el az egyjegyű számok méltósága, s ha már nincsen szíjcukor és szentjánoskenyér, miért nem adnak helyette telefont. De az az igazság, hogy Kálmán néni sincs, aki szerette a környék összes maszatos gyermekét, s a két filléreket ugyanúgy megbecsülte, mint a módos taxivállalkozó (két autója volt) két pengőjét.

Mindez egy ABC-áruházban jut eszembe. Kis zavar támadt ugyanis az elektromos pénztárgép előtt. Zölden világítanak, vibrálnak rajt a számok. Két fekete ember nézi a számokat, és tanakodik. A mögöttük álló hölgy eleinte a számokat nézi, aztán a feketéket, mert nem érti, hogy mit nem értenek azok. Én a feketéket nézem, és a hölgyet. Beugrató találós kérdés jut eszembe a gyermekkorból: „Mi lesz, ha egy néger hóba lép?” – „Lábnyom.” A megfejtést a könyvünk végén lehetett megtalálni, ott is fejjel lefelé szedett sorokban. Bizony lábnyom, a helyzet azóta sem változott semmit. Csak egy lábnyom keletkezik, a helyzetben nincsen semmi különös. – Szép szál legény a két fekete, diáknak egy kicsit már öregek, diplomatának viszont fiatalok, vagyis inkább ártatlanok. Nemrég érkezhettek, talán csak néhány órája. Öltözékük enyhén szólva tarka és nyárias, holott az utcákat odakint vastag hó fedi. Kosarukban is induló készlet virít, fogkefék, szappan, szalvéta, szalámi, kenyér, pálinka és egy rongy. Most szerzik az országról az első futó benyomásokat, s a pénztárgép előtt máris megtor36pantak. Arcukon megütközés látszik, majd ingerültség. Pénzt húznak elő, csak úgy a zsebből, s kinyálaznak a kötegből nyolc darab ezrest. Megszámolják a maradékot, s az arcukon az ingerültség helyét zavart tanácstalanság foglalja el. Átnyújtják az ezreseket a pénztárosnőnek, de az nem veszi el.

– Sok – mondja, és vár.

A feketék tanácstalanul előhúzzák a maradék pénzüket, és hozzátesznek még egy ezrest. Ekkor megszólal a mögöttük álló hölgy:

– Not thousand, but only hundred.

– Hundred?

– Yes.

A feketék arcán megkönnyebbülés szalad át, de vetnek még egy gyanakvó pillantást a zölden vibráló számsorra. A hölgy közéjük lép, és szép, finom ujjával az üvegre koppint:

– The decimal point is here.

Az egyik fekete elneveti magát, a másik átnyújt egy ezrest a pénztárosnak. Boldogok. Nem hétezer, csak hétszázharminckettő. Csak hétszázharminckettő. Az a semmi, amit összekapkodtak a kosárba. Senki sem nevet velük. Nincs ember, aki csak egy kicsit is humorosnak tartaná a jelenetet. A finom kezű hölgynek, aki meglelte a tizedesvesszőt a pénztárgépen, még csak egy halvány mosolyra sem telik. Talán emlékeznek még néhányan az egyjegyű számok méltóságára, vagy ha arra nem is, a bevásárlókosárhoz inkább a harmincöt-, hetvenöt- vagy a kilencvenhétszerű kétjegyű számok asszociálnak az emlékezetünkben. A hétszázzal kezdődő számokról műszaki üzletek és divatszalonok jutnak az eszünkbe. Mosolytalanul pakolódunk valamennyien, ami érthető. Ha 37az óegyiptomi számrendszer individuális jelével akarnám a hétszázharminckettőt díszíteni, akkor egy kis békát kellene föléje rajzolnom. Ami, ugye emlékeznek még, azt is jelentette, hogy nagyon sok.

Monókaland

Valamiért (talán megutáltam a táskarádiókat, de ez nem biztos) elhatároztam, hogy veszek egy asztali rádiót. Egyszerű monókészülékre gondoltam, olyanszerű világvevőre, melyet a háború előtt használtunk, s áradt belőle a zene, bármerre fordítottuk a keresőgombját. Fogni lehetett rajt a nagyvárosok adóit, titokban Londont, míg csak az akkori hatóság el nem kobozta a mienket is. Varázsszeme volt, mely idegesen vibrált, ha a stúdióból légiriadót jeleztek, s finoman összecsukódott, amikor késő este Karádi Katalin búgott a mikrofonba. Az elsötétítések alatt csak a skálaégő világította meg a szobát, s ettől a kis fénytől a világ titokzatos lett, meseszerű.

Végigjártam a jobb üzleteket, s meglepetten tapasztaltam, hogy manapság olcsóbb, rádiószerű rádiót nemigen lehet kapni. Valamikor a Budapest nevezetű készülék híres volt és nagyon jó, de titokzatos okból átengedtük a gyártását egy másik országnak. Először leromlott, aztán kimúlt, mint sok jó magyar termék. Monókészülékből alig van választék, s ami van, azokat sem szívesen adják el. Két-háromezer forintos „micsodákkal” nincs kedvük foglalkozni az eladóknak. Az eladó a mai szaküzletekben a tízezer forintos, húszezer forintos sztereó készülékeket szereti eladni, és a harmincezer forintos 38hangosító szerkezeteket, a krómozott műszereket, melyeket egymásra lehet rakni, s akkor már ötvenezer forint az áruk, vagy még több. Hiába kerültem sorra, állandóan elém vették a fülhallgatós, hangdobozos, hangosítós palikat. Néha rám nézett egy-egy eladó:

– Maga akar monót?

– Igen, egy német készüléket gondoltam…

– Jó, jó, tessék várni.

Vártam. Így aztán önhibámon kívül szem- és fültanúja voltam a jelenetnek, amikor egy középkorú házaspár megérkezett, s nekilátott a vásárlásnak. Sztereó rádiók között válogattak, s végül megállapodtak egy olyan szerkezetnél, amiben magnó is volt. Az asszony időnként a férjére pillantott, és gondterhelten megszólalt:

– Mit gondolsz, ilyenre gondolt a Laci?

– Nem tudom.

– Ilyen fényes van a Horváthéknál is. Vagy nem?

– Nem tudom.

– Hány éves a kedves fiuk? – szólt közbe az eladó.

– Tizenhat múlt.

– Akkor pont erre gondolt, de ez így csak az alapgép, kell hozzá még ez az erősítő, a hangfalak… Ide bekötjük, ez a dzsek átmegy, bejön, kijön…

Az eladó dumált, bűvészkedett, a házaspár pedig nézte. Csakhamar felbömbölt a készülék legalább kilencven decibellel. Egy régi Boney M-számot rakott fel az eladó. Csodálatosan szólt. Kicsit szégyelltem magamat a monórádióm miatt, de azért dacosan kitartottam a pult végénél, és vártam.

Az eladó játszott a hangszínnel, hangerővel, átkapcsolt rádióra, aztán vissza magnóra, és közben futólag magyarázta az asszonynak, hogy mikor mit kell meg39nyomni, elcsukni, kihúzni, bedugni, s ha átjátszanak, akkor a dzsekkel vigyázni, mert nem a fölső lyukba kell, ahogy a használati utasításban van, hanem a középsőbe, és van bent két tartalék ellenállás, oldalt ha benyúl a gépbe, de előtte ki kell kapcsolni. Az asszony rémülten nézte a sok gombot, kapcsolót, tekerőt, s érezte, hogy az ő Laci fia nem akárki… Mert ugye majd karácsony után már a Laci… Akár az eladó, tekeri, húzza, nyomja, bőgeti a csodálatos szerkezetet.

– Becsomagolhatom? – érdeklődött az eladó.

– Mennyi lesz? – kérdezte az asszony.

Az eladó mondott egy szörnyű számot. Az asszony a férjére nézett, de az néma volt és mozdulatlan, mint egy kilométerkő.

– OTP-re lehet? – fordult az eladóhoz.

– Természetesen, asszonyom. Becsomagolom, addig tessék átfáradni a túloldalra ahhoz az asztalhoz. Ott az a hölgy intézi az OTP-t.

Az eladó ügyesen, szakértő, biztos kezekkel csomagolta be a szerkezeteket. Éppen átkötötte a csomagokat, amikor az ügyintézésből visszaérkezett a házaspár.

– Szabad a papírokat? – mondta, és kinyújtotta a kezét, de nem volt mit átvenni.

– Az a helyzet, hogy mégsem lehet – szólalt meg az asszony.

– Mit nem lehet?

– Nem lehet OTP-re megvenni, mert már van két OTP-nk, és a férjemnek egy kis letiltása. Az a hölgy a túloldalon azt mondta, hogy több nem lehet. Három OTP-je nem lehet az embernek. Ne tessék kérem haragudni, a férjem meg én nem tehetünk róla, hogy az OTP-vel ilyen a helyzet.

40

A házaspár tétova léptekkel eloldalgott, az eladó pedig döbbenten nézett utánuk. Odalépett egy főnökféle:

– Valami baj van, Tibi?

Az eladó a távolodó emberpár felé intett a fejével:

– Félórát foglalkoztam velük. Becsomagoltam az árut, aztán kiderítik, hogy van már két OTP-jük.

– Te vagy a hibás. Látszik rajtuk, hogy mifélék. Nézd meg a kabátjukat.

– Most már látom.

Én is utánuk néztem, de én nem láttam rajtuk semmi különöset. Rendes, normális kabát volt rajtuk, olyan, – amit nálunk az üzletekben venni lehet.

– Maga akar monót? – fordult hozzám.

– Köszönöm, már nem akarok – mondtam, és kimentem az üzletből.

Szomjúság

Nem tudom, hol álldogáltunk régebben, már elfelejtettem. Újabban a pénztár előtti sorban várakozunk nagyon természetesen, mintha ez lenne a normális és átlagos állapotunk. Ez a kis magyar Fórum Románum, itt történnek meg velünk a dolgok, itt keletkezik a látvány, ha nem, akkor itt biztosan hallunk róla. Karácsony után, a bevásárlás első lehetséges napján, fáradtan, rosszkedvűen csoszogunk a pénztár felé. A sor lassan megy, mindenki előretekinget, hogy mivel tudnak annyit vacakolni? S ekkor a kötélen átbújva megjelenik a sor előtt, a pénztárosnő oldalában egy kopott kabátos, borostás arcú öregember. Jobb időket látott férfiú, semmi esetre sem tartozik az ősápolatlanok közé, bár ezen 41a délelőttön elég viharvertnek látszik. Hangja reszelős, udvariatlan és követelőző.

– Gyerünk a sörömmel, itt a két forintja!

– Tessék várni, amíg ezt befejezem.

– Szereztem két forintot, adja ide a sörömet.

– Csak egy forint hússzal tetszik tartozni.

– Itt a pénze, adja ide a sörömet.

Az öregember megkaparintja a sörét, és máris fordul a kijárat felé.

– Tessék a visszajáró pénz – mondja a pénztárosnő, és más megoldás híján az öregember zsebébe akarja dugni. De az elugrik, a fillérek szétgurulnak a földön. Az öregember pedig a sörrel hadonászik a köteleken kívül.

– Majdnem szomjan vesztem, és nem adta oda a sörömet. Koszos két forintért. Ez! Ez a nő. Nézzék meg, nem adta oda. Pedig mondtam neki, hogy hozom mindjárt. Két forintot bárki ad az utcán…

Az egyik kávédaráló szélén leüti a kupakot, és nagy kortyokban nyeli a sört. Az arcán megjelenik a nyugalom, majd valamilyen szívbe markoló szomorúság.

– Uram – fordul hozzám, miközben a szatyromba pakolok –, szörnyű volt ez. Az egész év, de már évek óta. Torkig vagyok… Mindennel… Az öregasszonnyal… Szegény, nem tehet róla. Az egész élet egy állatság… Félreértés… Az egész élet egy félreértés. Érti, mit mondok?

– Értem.

– És már az ágyban. Még sötét volt, de éreztem, hogy meg kellene innom egy üveg sört. Úgy félig behűtve, amikor még habzik. De mi nem tartunk otthon italt, semmit. Alig vártam, hogy kivilágosodjon. Egyre szom42jasabb lettem. Aztán elindultam, de még zárva volt ez a tetűszeráj. Vissza. Mintha egy pohár habzó sör rendbe tehetne valamit. Tudom, hogy marhaság. De mintha ez lenne a végső értelme az egésznek. Erre véletlenül a hitványabb kabátomat vettem fel, és nem volt a zsebjében annyi pénz. Piacra járok ebben. De egy Kinizsi bőven futotta volna. Miért lenne? Uram, egy magyar boltban miért lenne Kinizsi? Szerb sörük van. Hiányzik pár fillér, és nem adja oda. Nem adja oda. Ki kell mennem az utcára pénzt kérni. Mondtam neki, hogy bárki ad két forintot, de visszatartotta a sörömet. Szomjasan, megalázottan ki az utcára. Két forint. Vissza az üzletbe. És most itt van ez a rohadt sör. Jó sör, jobb, mint a Kinizsi. De nem iszom meg.

Leteszi az üveget a kávédaráló mellé. Még félig van.

– Már nem szomjas?

– Szomjas vagyok. De nincs kedvem meginni ezt a sört. Semmihez sincs kedvem. Érti?

– Értem.

Az öregember legyint, aztán kimegy az üzletből.

Jégszínház

A presszó, ahol a postáról jövet hetenként egyszer-kétszer feketét szoktam inni, teljesen jellegtelen. Colát adnak, kávét és cigarettát, whiskyt és gint csak üvegben, dobozban, gondosan becsomagolva. Szeretem ezt a helyet, mert nem kell leülni, s a nagy üvegablakon át éppen a parkolóra látni. A parkoló kicsi, kényszerűségből keletkezett, tíz évvel később, mint az ABC-áruház. Szeretem nézni az autósokat, ahogy kiszállnak, beszáll43nak, pakolódnak, ügyetlenkednek. Bámulja őket az ember, és egy kicsit belelát a családokba, mi több, a mai városi társadalom egy rétegének életébe is. Jellemző, hogy mit vesznek, mennyit, a nő vásárol, vagy a férfi, esetleg együtt. A gyermeket beviszik magukkal az üzletbe, vagy kint hagyják a kocsiban? Lehúzzák a kutyának az ablakot, vagy direkt rátekerik, hadd fuldokoljon az istenadta. A szatyrok, bőrtáskák, nejlonvacakok mind-mind elárulnak valamit. S persze legfőképpen a mozdulat; ahogy a kocsi ajtaját behúzzák, berántják, bevágják. No és az sem mindegy, minek az ajtaját tépdesik, vagdossák, feszegetik. Ahogy leparkolnak, vagy kiállnak a helyükről, az az emberi karakterekről, mentalitásokról árulkodik, s egy kicsit közlekedési kultúránkról is. Jól elkülöníthetők a típusok, a könnyed jó autós, a körülményes precíz, aki még nem tud jól parkolni, aki nem is törekszik erre, a gazdag, aki nem sajnálja az autóját, hadd horpadjon, s a még gazdagabb, aki a másét sem; a szegény, akinek rozsdás, összehorpadozott autóján már nincs is mit sajnálni, s ha az övé ilyen, mi az ördögnek vigyázzon mások autójára? A sokféle ember és autó szűk helyen tolong, tülekszik, fészkalódik. A körülményekhez képest kevés a szóváltás, vita, néha még segítenek is egymáson.

Most vastag, hepehupás jégpáncél borítja a parkolót, az emberek óvatosan vezetnek, s gyakrabban segítenek egymásnak kiállni, elindulni. A jégen felnagyítva láthatók a vezetési hibák, és a jellemhibák is. A ráhajtásból most koccanás keletkezik, a sietségből karambol.

Kavargatom a kávémat az ablak előtt, s közben a parkolót figyelem, ahol most hézagosan állnak a kocsik, üres hely is akad. A téren átguruló kocsik közül hirtelen 44kiválik egy Ford-kombi, és sportosan a parkolóba fordul. Túl sportosan, a hátulja megcsúszik a jégen, s csaknem nekivágódik egy kicsi, piros lengyel autónak. Újabb gázadás, ugrik egy nagyot a kocsi, és az első kerékkel felszalad a járdára. Hátratolat, végre megáll. Két farmeros, csizmás, rövid bundás férfi ugrik ki belőle, beszaladnak az ABC-áruházba. Hajuk hosszú, rágott. Egyikük, aki vezetett, lehet negyven, a másik, babaarcú, szőke fiú, talán húsz, vagy még annyi sem. Ezekre mondják a mai lányok, hogy „menő fejek”, a szerelésük, ahogy én meg tudom ítélni, country-összeállítás. Széles bőrkalapjuk viszont még nincs, vagy otthon felejtették. A kocsit is szépen kidekorálták, a Rallye-feliratok, kis zászlók után ítélve sportolók lehetnek, de az ablakra ragasztott hangszer- és sztárfotók inkább zenekarra utalnak. Az autó belsejében halmozódó kacatok is vidéken turnézó muzsikustruppot sejtetnek. Gyorsan visszaérkeznek, két doboz kekszet és egy narancslevet dobnak be a kacatok közé, aztán indulnak. Felbőg a motor, rükverc, sivít a kerék a jégen, valahogyan, nagy nehezen, kígyózó mozgással kievickélnek. Aztán nyomás előre a tér forgalma felé. A csontos arcú főcountry nyomja is a gázt a csizmával, ahogy bírja, de a kocsi nem mozdul. Egyik kerék füstölögve forog a jégen, a másik áll. Nem értik. Összenéznek. A főcountry újra a gázra lép, az autó lassan farolni kezd a kicsi piros kocsi felé. Fél méterre van tőle, aztán húsz centire, végül már csak tízre. Ekkor a fiatal alcountry kiszáll, és megszemléli a helyzetet.

– Elromlott a hátsó tengely – jelenti üvöltve. – A jobb kerék forog, de a bal meg sem mozdul.

Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, visszaül a 45kocsiba. Várnak, tanakodnak, időnként csodálkozó arccal összenéznek. Látszik rajtuk, hogy a differenciálszerkezet működési elvéről soha életükben nem hallottak.

Megszólal mellettem egy overallos férfi:

– Ha meglökte volna egy kicsit, kigurulnak, de visszaült.

Néhányan már a járdán is állnak, és nézik őket. Nem segítenek, csak néznek. Színház. Jégszínház. A főcountry újra a gázra lép, és nyomja teljes erőből. Más nem jut eszébe. A kocsi hátsó része már csak öt centiméterre van a kicsi piros autótól. Ekkor hirtelen előkerül a gazdája. Alacsony, szöszke nő, nagy szatyrokkal, gyerekekkel. Bepakol, beül, indít. Balra forgatja a kormányt, kicsit előremegy, aztán ügyesen kitolat a Ford mögül. Éppen csak rálehel a gázpedálra, s máris gurul előre, otthagyja a „zenekart”. Jön aztán egy Trabantos, szakállas, tudósforma férfi, és beáll a piros autó helyére. Most ennek épségét fenyegeti a csicsás autó. A jobb kerék már teljesen beásta magát a jégbe, így oldalra sem mozog annyira.

Túl hosszúra nyúlik az előadás, és elszürkül. Hazaindulok. Egyszerre lépünk az utcára az overallossal. Az overallos mérges. Morog valamit, aztán odalép a Fordhoz, és bekopog az ablakon.

– Szálljon ki – mondja az alcountrynak.

– Én? – kérdi az csodálkozva, és magára mutat az ujjával.

– Meg kell tolni az autót – mondja az overallos.

– Hát tolja meg.

– Na gyerünk, másszon már elő – mondja, és felrántja a kocsi ajtaját.

Az alcountry sértődött arccal kiszáll, és beáll a kocsi 46végéhez az overallos mellé. Löknek egyet az autón, s az kigurul a tér szélére. Az alcountry méltatlankodva áll a jégen, és a nadrágját, bundáját porolgatja. Hogy mit porol róla, azt nem lehet tudni. Jég és hó fed mindent.

Horgászverseny

A rendezés jól sikerült, volt elég jelentkező, a versenyzők sportszerűen viselkedtek (senkit sem kellett figyelmeztetni italozásért), a körülmények is jól, ideálisan alakultak, borongós idő lévén, senki sem kifogásolta, hogy a strandon lezártak egy egész partszakaszt. Így érthető, hogy a központ a helyi rendezőket, főleg az üdülőhelyi előadót jegyzőkönyvi dicséretben részesítette.

Talán csak az árnyékolta be egy kicsit a versenyt, hogy kevés halat fogtak, tizenketten összesen negyven dekát. A győztes a díszoklevél mellé adományozott teleszkópos botot egy tizennégy dekás dévérkeszeggel nyerte, s a tizenkét versenyzőből öten semmit nem fogtak, még csak egy vézna, picike küszt sem, amiből délutánonként a gyerekek harminc-negyven darabot szoktak cérnára kötött gombostűhoroggal, gyufaszálúszóval kiemelgetni a macskának. De ez sem számított, mert a halfőző versenyhez, ami a sportnap másik nagy rendezvénye volt, már előző nap megvették a halastavi pontyokat Veszprémben. A „sok” és a „kevés” egyébként is viszonylagos fogalmak, a halszegény vizek partján a negyven deka hal ha nem is sok, éppen elég. A felszerelések pedig jók voltak, csupa korszerű bot, peremfutó orsó, a legjobb német vagy francia teknősbéka zsi47nórokkal. Szerény „B” speciált vagy multiplikátort nem is lehetett látni, csak menő szereléseket az ABU és a Shakespeare üzemeiből. Az etetőanyaggal sem spóroltak, csak úgy ködlött a víz a szójalisztes, tejporos csodaszerektől. De a halak mégis elmaradtak, alig volt kapás, a szerelékek petyhüdten lebegtek a vízben. A sportnap, ahogy ezt a jegyzőkönyv is megállapította, mindezek ellenére jól sikerült. A hangulatot csak az rontotta egy kicsit, hogy a strand legszélén, ahol véget ér a kövezés, versenyen kívül horgászott egy helyi ember.

A helyi embernek nem is volt horgászformája. Zsíros szélű kalapban állt a parton, nyűtt, kopottas zakóban, amit már az otthoni munkához is szégyellt magára venni, és gyűrött, buggyos fenekű pantallóban. Amikor reggel hétkor felálltak a versenyzők a parton, a kalapos ember már rég ott volt. Az üdülőhelyi megbízott odament hozzá, és megszólította.

– Szintén horgászni tetszik?

– Legyüttem… – mondta a helyi ember.

– És van valami?

– Csak egy ponty.

Az üdülőhelyi megbízott a kövekre akasztott szákra pillantva meglepetten látta, hogy a kalapos ember már fogott egy jó kétkilós pontyot.

– Mikor tetszett lejönni? – firtatta a dolgot.

– Még reggel – mondta a helyi ember.

– Csak azért kérdezem, mert ha be tetszik nevezni, csak hét órától számít a fogás. A horgászversenyben egyenlő esélyekkel indul mindenki.

– Köszönöm, kedveském, de én csak ilyen magamnak való ember vagyok. Semmibe sem szeretek belekeveredni.

48

– Ha ilyen szerencséje lesz továbbra is, nyerhet egy szép horgászbotot…

– Kedveském, ha énnekem szerencsém lenne az életben, nem tőtteném az időt halászattal. Ha énnekem szerencsém lenne, akkor belekapnék valamibe…

– Ha nem, hát nem – mondta az üdülőhelyi megbízott, és otthagyta a kalapos embert.

A kalapos ember pedig hét óra után tíz perccel fogott egy újabb másfél kilós pontyot. Fél nyolckor visszadobott egy kiló alatti retúrt, aztán nyolcig kiemelt négy sütőlapát nagyságú dévért, majd két kisebb jászkeszeget. Ekkor újra odament hozzá az üdülőhelyi megbízott, és gyengéden becserkészte a lelkét:

– Egy teleszkópos bot az első díj. Ha most úgy vesszük, hogy hét órakor benevezett, amit a start óta fogott, azzal már meg is nyerte az első díjat. Jöjjön, nézze meg a botot.

– Van énnekem botom, kedveském. Jók ezek. Mit kezdenék én a teleszkópos bottal? A rosseb se szereti tologatni… Ezeket a kétrészeseket is egyszer összeraktam, aztán úgy maradtak. Nem jó ám a botot állandóan piszkálni. Az idő is elmegy vele, aztán nem ér rá az ember halászni – mondta a helyi ember, aztán oldalt a stégek felé kezdett figyelni, mert ott, százméternyire valakinek hajlott a botja, fogott valamit. Ponty lehetett, méghozzá olyan jó ötös forma.

Egy-egy kis keszeg a versenyzők horgán is megakadt, s ilyenkor izgalom és idegesség borzolódott végig az egész mezőnyön.

A kalapos ember kilenc órakor elkezdett pakolódni. Egyik botját már kivette a vízből, amikor a másikon koppant a karika. Gyors mozdulattal felkapta, és bevágott.

49

– Két másodperc elég volt neki! – mondta a központi ellenőr, és megcsóválta a fejét. – Olyan a keze, mint a villám. Lassú beszédű, de gyors kezű ember. Persze hogy fog. A szeme is ilyen, erre néz, vagy oldalt a nádasok felé, de a botra lát.

A kalapos ember pedig szép lassan kivontatott, aztán megszákolt egy háromkilósat.

Az üdülőhelyi megbízott odament megcsodálni a nagy pontyot, s közben csábítgatta a verseny felé. Lefényképeznék, ígérte, és beletennék az újságba is. De a kalapos ember csak rázta a fejét:

– Kedveském, én halászni szeretek, de versenyezni nem.

Amikor a helyi ember a versenyzők mögött hazafelé ballagott a halaival, még a legbüszkébbek is megfordultak és megnézték. Külön a nehéz szákot és külön a kopott kalapos embert. Olyan átlagos, semmilyen embernek látszott, amilyenekkel tele vannak a kicsi falvak.

– Legalább nyolc kiló halat fogott – sóhajtott az üdülőhelyi megbízott –, milyen szép lenne a jelentésünkben… De elszalasztottuk.

A kalapos ember elment a halakkal, így a jegyzőkönyvbe csak negyven deka keszeg került.

Műszaki esemény

A forró nyári napon éppen csak hazarohantam, hogy átnézzem a postámat és rendezzem számláimat, s már indultam is vissza a Balatonra. Az udvaron döbbentem rá, hogy a biztosítást elfelejtettem befizetni. Visszakullogtam a lakásba, s mire morogva és dühöngve megtalál50tam az utalványok kötegét, már látszott, hogy nem tudom olyan gyorsan kitölteni, hogy zárás előtt odaérjek a postánkra. Megkíséreltem azért, s persze elrontottam… Elvihettem volna a Nyugatihoz vagy a Keletihez, de a csúcsforgalomban nem volt kedvem átkelni a városon. Így aztán otthon maradtam. És elvesztettem egy napot az életemből. Örökre a semmibe hullott egy balatoni nap. Elvesztettem a napfényt, a vizet, a gyepen nyújtózkodó lányok szépségét. A fénnyel keveredett vízzuhatagot, ami a nagy úszások után a tus rózsájából ránk ömlik. És az esti fürdést is, a hullámok hűvös, bársonyos érintését, a nádasok homályba süllyedő titkait. A lassú ballagást fürdőköpenyben a kocsiig… Holnap persze újra nyár lesz, süt a nap, a nők pillantása újra éget, de az már egy másik nap lesz, másik felvonás. A mai, az már nem jön vissza többet, belehullott a fekete semmibe.

Másnap délelőtt, amikor benyitottam a postánkra, meglepetten láttam, hogy az ablak felett egy kézírásos papírszelet lóg: „Műszaki okok miatt zárva.” – „Hát ez már sok, mi több, balszerencse. Mehetek tovább valamelyik főpostára” – gondoltam. A félig elhúzott függöny mögött valaki mozdult. Ahogy odahajoltam, felismertem a lassú, de pontos, bizonytalan korú tisztviselőnőt, aki éppen az asztal fiókjait zárogatta befelé. Gyengéden megkocogtattam az üveget. Odapillantott, aztán figurámban ismerőst sejtve félbehagyta a csukódást, és kinyitotta az ablakot.

– Sürgős? – kérdezte.

– Utaznom kellene, és elfelejtettem tegnap a biztosítást…

– Tessék ideadni – mondta.

51

Sietve átvette a pénzt és az utalványt. Amíg dolgozott, megkockáztattam egy mondatot.

– Áramszünet van, vagy szerelők jöttek?

– Nem – mondta felpillantva. – Az a helyzet, hogy tűz van.

– Hogyhogy? Ég a posta? – kérdeztem körülpillantva.

– Nem a posta, a lakásom ég. Az előbb telefonáltak a szomszédok, hogy menjek haza, mert ég a lakásom. Már a tűzoltóknak is telefonáltak. Be kell zárnom – mondta.

– Bocsásson meg, hogy feltartottam, de nem sejtettem.

– Semmi baj, tessék, itt a vény. Majd sietek. A Rákóczi útból nyílik az utcánk, remélem, idejében odaérek – mondta.

Restelkedve léptem az utcára. De ki gondolná, hogy a „műszaki okok miatt zárva” felirat esetleg azt jelenti, hogy tűz van. – „Tele van az életünk ilyen műszaki okokkal” – gondoltam, s ahogy az újságoshoz átmentem a túloldalra, elégedetten láttam, hogy négy taxi áll a drosztban, így a postás hölgy rohanhat.

Megvettem az újságjaimat, s ahogy megfordultam, meglepetten láttam, hogy a postás hölgy nem a taxiállomás felé szalad, hanem az 5-ös busz végállomásához. Sietve, zihálva felkapaszkodott egy autóbuszra. A busz pedig csak állt itt, állt, ráérősen, mivel nyár volt, s amúgy sem érkezett még el a menetrendszerű indulás időpontja. Csak abban lehetett reménykedni, hogy a tűzoltók nem autóbusszal mentek az égő lakást oltani.

Meddig éghet egy lakás? Tíz percig, félóráig, két napig? – meditáltam délután a Balaton partján. – Mire a hölgy megérkezett, a bútorok nyilván már elhamvadtak… Miért nem szállt taxiba? Egy hatvanas, gyorsa52sági pótlékkal egy százas. A hölgy nyilván ahhoz a nagyon népes embercsoporthoz tartozik, aki életében csak kétszer száll taxiba. Az esküvőjén, s valamilyen haláleset vagy temetés alkalmával. Egyébként nem engedheti meg magának, eszébe sem jut. Ez az esemény nem volt ilyen kivételes rangú, csak a lakása égett.

A békák éve

Időnként ellenőrizhetetlen híreket hallunk Kínáról. A birodalomban véget ért a disznó éve. Máskor úgy hallani, hogy a kínai horoszkóp szerint a majom évébe lépett a világ, ami valójában nem is egy évet jelent, hanem szinte egy évtizedet. Kínából nézve nyilván másként fest a világ, mint egy egészen kicsi európai országból. Nekem itthonról nézve kora tavasz óta az az érzésem, hogy a béka évébe léptünk. A humoros hajlamúak most nyilván arra gondolnak, hogy a békaperspektívát vagy a béka fenekét akarom belekeverni irományomba. Kézenfekvő lenne, de ez a lehetőség eszembe sem jutott. Valóságos békák foglalkoztatnak, maga a „békaság” ejtett ámulatba.

Az első békával májusban találkoztam a pincében. A szüretelőkád oldalának még valamikor kora tavasszal odatámasztottam egy kint felejtett ásót. Éppen indultunk vissza a városba, amikor előkerült az ásó, s mivel a pince még nyitva volt, betámasztottam a kád mellé. És ott maradt. Májusban vendégek ültek a teraszon, és lementem borért. Az ásó nyelének a végén, vagyis a tízforintos nagyságú tetején egy béka ült. A gyerekek leszaladtak megcsodálni, s úgy vélekedtek, hogy egy 53elvarázsolt királyfi ül az ásónyélen. Ez elég valószínűnek látszott, mert egyébként hogyan is kerülhetne a csukott pincébe egy béka. Utóvégre is a béka nem madár, hogy a szellőzőnyíláson át berepüljön. Az elvarázsolt királyfi méltóságteljesen és mozdulatlanul ült az ásónyélen, néhány pislantással nyugtázva a nagy gyerekzsivajt.

Másnap a hordók alatt is találtam egy békát. Közöltem a gyerekekkel, hogy két elvarázsolt királyfi van a pincében. – „Csak az egyik királyfi” – mondták. A gonosz boszorkány azért varázsolt még egy békát a pincébe, hogy ne tudjuk megállapítani, melyik az igazi királyfi. Lementek megvizsgálni a békákat, de nem tudták megállapítani, hogy melyik az igazi királyfi. Így aztán vasárnap este mindkettőt magukkal vitték Budapestre, hogy amikor majd a béka visszaváltozik királyfivá, segíthessenek neki eligazodni a világban.

Aztán békákba botlottunk mindenütt, a fűben, a konyhakertben, a vizeskádakban, esténként békák énekeltek a fügefa ágain és a lugas levelei között is. A teraszt árnyékoló lugas a kedvenc tanyája lett a levelibékáknak. Egy-egy halványzöld példányt naphosszat figyelhettem a nyugágyban üldögélve. Nyugodtabb élőlényekkel aligha találkozik az ember. Órákig, mi több, egész napon át képesek mozdulatlanul ülni, s félig nyitott szemmel figyelni a környező világot. De lehet, hogy ez a nyugalom inkább fegyelmezettség vagy életösztön. – „A mozgás veszélyes” – gondolhatják a békák, és nyugodtan maradnak.

Napokig azt hittem, hogy a csatornában lapuló, hasonlóan apró, de barnás színezetű békák másik fajtához vagy nemzetséghez tartoznak, mint a lugasban üldögélő zöldek. Aztán amikor egy csatornalakót átvittem a lu54gasra vendégeskedni, meglepetten láttam, hogy a barna béka néhány óra alatt világoszölddé változott. Ha ilyen mimikrije lenne az embernek, bizonyára megszűnne az irodalom, vagy ha nem, másfajta irodalom keletkezne. A drámákból hiányozna a konfliktus, mert nem ütköznének a karakterek, jellemek, hanem hasonulnának egymáshoz. Konfliktus akkor keletkezne, ha valakinek elromlana a mimikrije. A nagy zöld béka bizonyára azt gondolná a barna békáról, hogy provokálni akarja, holott csak megbetegedett. Persze a mi világunkban is előfordulhat, hogy valaki békaészjárással mérlegeli az emberi cselekedeteket.

Az alacsony csatornába akasztva, közvetlenül a cementkád felett lóg egy tokmány, kaszakővel, amit még egy kaszáló ember felejtett ott. Júniusban, amikor meg akartam fenni a kaszát, a kövön egy szürke levelibéka ült. Nevetve leráztam róla, és megfentem a kaszámat. Amikor a követ visszadugtam a tokmányba, valami puhába ütközött. Visszahúztam, és belenéztem. A tokmány alján is egy béka ült.

Száraz évben ennyi békát én még soha nem láttam. Előfordulhat, hogy a vendég gyermekek tévedtek, s nemcsak az ásó nyelén üldögélő béka, hanem a hordók alól előugrált személyiség is elvarázsolt királyfi volt. És királyfi volt a csatornában üldögélő, lugasra költöző béka is, és a kertben, kaszatokmányban lapító békák is. Valamennyien elvarázsolt királyfiak lehetnek, mert újabban rossz idők járnak a királyokra. Nyilván magukra haragítottak egy nagy hatalmú boszorkányt.

55
A Ludolf-féle szám

Először csak hangok szűrődnek ki az iskola kerítése mögül, aztán a hóba süllyedt fenyőfák és a ciprusbokrok közül utcára türemkedik egy egész diákcsapat.

– Ne hógolyózz! Az igazgatónő megtiltotta a hógolyózást! – száll utánuk az épület tövéből egy figyelmeztető férfihang.

Talán nem is hallják, vagy ha igen, nem törődnek vele. Nevetgélnek, ordítanak, nyihognak. Jókedvű vidámságuk előttük hömpölyög. Lapátokkal vonulnak az utcára, és az autóbusz-megállóban azonnal munkához látnak.

Végre történik valami. Az autóbuszra várunk az út túloldalán, a másik megállóban. Lehetünk tízen-tizenketten felnőttek, diákok, öregek. Mínusz tíz fok van, a hó esik, az autóbusz nem jön.

Az egyik fiú parancsolgat és vezényel:

– Ide, emberek! Ne az útra, hanem kívülről befelé! Értjük?!

Meglep a határozott hang és a stílus. Ha nem látnám az út túloldalán az általános iskolás gyerekeket, azt hinném, hogy a hang egy fatelepről vagy teherpályaudvarról érkezik a fülünkhöz, s egy brigádvezető noszogatja a munkásokat. De orrom előtt rendeződnek el a hófalak mentén a gyerekek, s jól látom, hogy a kiabáló ugyanúgy tizenkét, esetleg tizenhárom éves, mint a többiek. Aztán hangosabb lesz:

– Én vagyok a főnök, gyerünk, emberek! A Lajos bácsi megmondta, hogy én vagyok a főnök. A Horváthnak ne adjatok lapátot!

– Miért ne adjunk? – kérdi a lapátosztogató fiú.

56

– Mert én vagyok a főnök! Gyerünk, emberek, kívülről befelé!

Horváth, aki éppen olyan jó kiállású és öltözékű fiú, mint a többiek, a kavarodásban mindezek ellenére megragad egy lapátot. De hiába, mert a „lapátok felelőse” kirántja a kezéből.

– A Vízvári megmondta, hogy nem lapátolhatsz.

– Na de miért nem? – értetlenkedik Horváth.

A lapátok felelőse ezen eltűnődik, aztán odakiált a parancsolgató fiúnak:

– Tényleg, Vízvári… Most mi van? Miért nem lapátolhat?

– Mert én vagyok a főnök, és megmondtam, hogy a Horváth nem lapátolhat! Értve?!

– Hallod – vonogatja a vállát a lapátok felelőse –, a főnök azt mondta, hogy nem lapátolhatsz.

Horváth látszólag beletörődik a helyzetbe, zsebre tett kézzel ténfereg, és nézi, hogy a többiek hogyan lapátolnak. Ám csakhamar a lapátolási kedven felülkerekedik a hógolyózási hajlam. Amíg dobálnak, Horváth magához ragad egy lapátot, és a hóba döfi, de felemelni már nincs ideje, elveszik tőle a szerszámot.

– Ne szórakozz, Horváth! – ordít rá az osztálytársa. – Vízvári megmondta, hogy nem lapátolhatsz! Nehéz a felfogásod?!

– Na jó… De miért nem lapátolhatok?

– Mit tudom én! Kérdezd meg Vízvárit, az a főnök…

Horváth méltatlankodik:

– Nekem éppen annyi jogom van lapátolni, mint nektek…

– Horváth! Ha már egyszer lógsz, legalább ne bomlaszd a kollektívát! Tűnés onnan! – veti oda Vízvári a hófergetegben.

57

Teheti, mert ő a főnök. Azért ő a főnök, mert nyilván ő a „legrátermettebb”. Azért ő a főnök, mert a Lajos bácsi megmondta. A Lajos bácsik szerte a hazában ösztönösen tudják, hogy amíg ők lesznek a „Lajos bácsik”, addig Vízvári-szerű főnökökre van szükségük. – De miért nem engedik lapátolni Horváthot? Miért fosztják meg már tizenkét éves korában „termelőeszközétől”, a lapáttól? A válasz kézenfekvő: Csak… Esetleg, mert ő a Horváth és Vízvári a főnök. Vagy csak azért, mert ő a Horváth… Esetleg egyik matematikaórán kiderült, hogy a Ludolf-féle számot nem kettő-, hanem tizenöttizedesnyi pontosságig tudja, talán elkottyintotta, hogy a „pi” nemcsak a transzcendens szám jelölésére szolgál, hanem eredetileg a görög ábécé tizenhatodik betűje. Súlyos, mentalitásában szinte már mint egy értelmiségi. Ezek a figurák szokták később a gyárak és intézetek tanácskozásain kérdezgetni, hogy mit miért? Mennyit? Miért annyit? Miért nem kéket, sárgát? Vagy ha igen, miért a fele, miért nem az egész?… Hová lett? Miért hiányzik a kimutatásból ez meg amaz? S az ötleteik, javaslataik. – Hát igen. Igen.

Mínusz tíz fok van, esik a hó, az autóbusz nem jön. A túloldalon Horváth rezignált egykedvűséggel ténfereg. Nem érti, hogy miért nem lapátolhat. Ahogy húsz év múlva majd azt sem érti, hogy az elektronikus műszert, amit létrehozott, miért nem alkalmazzák? Ahogy harminc év múlva, amerikai állampolgárként majd azt sem érti, hogy miért veszik meg a magyarok dollár százezrekért azt a műszert, amit még otthon konstruált? Ami akkor a kutyának sem kellett, most viszont már elavult. Áll a hóban, és memorizálja a tizedeseket: „141…592…653…” – Legalább az agy működjön, ha egyszer a kéz nem tehet semmit.

58
Rigószemmel

Ülök az olaszos kajákat magyaros áron tálaló neves étterem szűk bokszában, s önkéntelenül is végighallgatom két nagyon jól öltözött, negyven körüli férfi párbeszédét:

– „Na mi van? Kirúgtad már a főkönyvelődet?

– Nem kell kirúgnom, megszelídült az öreg.

– Hogyhogy? Van ilyen?

– Miért ne lenne? Minden van.

– Csak vigyázz vele. Lehet, hogy készül valamire.

– A kezemből eszik. Teljesen megszelídült. Beállt a sorba.”

Miközben beletúrok a paradicsomtól trutymós ételkölteménybe, eszembe jut a rigónk. Vagyis a környék egyik rigója.

Amikor beköszöntöttek a hideg napok, reggelente felült a diófa ágbogai közé a szemközti kertben, s a verebeket figyelte, hogyan vágódnak be a lodzsára kenyeret falatozni, hogyan ijedeznek tőlem, amikor kilépek a levegőre, s a falon kapaszkodva milyen borzolódó méltatlankodással böjtölik ki, amíg újra elnyel a szoba csapdája. A rigó hetekig tanulmányozta a helyzetet, főleg az én személyemet és szokásaimat. Mit csinálok, ha a verebek a korlátra szállnak? Miért szuszogok a fagyban? Asztmás vagyok, vagy csak elmebeteg? Nem tudhatta, hogy a városban állandó légszomj kínoz, a szónak egyáltalán nem az orvosi értelmében. Szellemi légszomj, legszívesebben beleharapnék a kéklő égbe, ha a felhők takarásából előkerül egy-egy darabkája. Repülni is csak azért szeretek, mert akkor kéklő ég vesz körül, 59lent és fent végtelen levegőtenger örvénylik, az elszabadultság illúzióját keltve.

Megnyugtathatták a tapasztalatai, mert amikor leesett a hó s a fagyok keményebbek lettek, csatlakozott a verebekhez. Leszállt a nádfedeles madárház tetejére, s ha a verebek belefáradtak a zabálásba, felcsípett néhány kenyérmorzsát. De ha kiléptem a lodzsára, nem ijedezett, nem kapott szárnyra, mint a verebek, csak egy kicsit odább lépkedett, s érdeklődéssel nézte, hogy mit csinálok, hogyan és meddig? A rigó nyugalma imponált nekem. Jutalmul almagerezdeket rakosgattam a betonkorlátra, majd amikor a hóviharok állandósultak, még egy kis töpörtyűvel is kedveskedtem neki. A zord téli napokon kapcsolatunk annyira javult, hogy a rigó már kora reggel a lodzsán várakozott rám, s ha késtem, az üvegajtóig sétált, és kérdően belesegetett a szobába. A töpörtyűmorzsalékot kéznyújtásnyi közelségből elfogadta, felszedegette, s kezdtem azt képzelni, hogy a rigó megszelídült. Vagyis én megszelídítettem a rigót.

„A zord idők közel hozzák egymáshoz az élőlényeket… Közös a sorsunk, mindketten szenvedünk a hidegtől…” – képzelegtem, s néha már valamiféle gyanús csapatszellem, klubérzés környékezett, amikor a rigót megpillantottam. – „Talán a rigó azt gondolja, hogy én is rigó vagyok, csak egy kicsit nagyobb és fehérebb. Olyan rigóféle.”

Amikor szűnt a havazás s a fagyok enyhültek, a rigó egyik percről a másikra megváltozott. Nem várt rám reggelente a lodzsán, nem nyújtogatta a csőrét, amikor a töpörtyűmorzsalékot a betonra hintettem. A diófán tollászkodva kivárta, amíg elnyel a szoba. Odareppent, s gyanakodva, minden mozdulatára ügyelve felcsípett 60egy-két falatot. Éppen csak enyhített éhségén, aztán elrepült. Csakhamar a futó látogatások is elmaradtak. Néha még látom a diófán, ahogy a hegyoldal kertjei felé szárnyalva megpihen. Úgy csinál, mintha soha nem járt volna a lodzsánkra kosztolni, s engem még látásból sem ismerne. – A rigók és főkönyvelők szelídségéről képzelgő emberek ilyenkor szoktak a hálátlanságról beszélni. Pedig csak arról van szó, hogy a madár az éhség és a fagyhalál helyett átmenetileg a kisebbik rosszat választja. Eszik a lodzsa betonjáról, vagyis az igazgató kezéből. A rigó azért közben is tudja, hogy ő madár, és esze ágában sincs összekeverni a sorsát az emberével. Az embernek van lodzsája és töpörtyűje, de nem tud repülni.

Feszültség nélkül

Reggel hét óra óta toporgok a havas, jeges parkolóban két lakótelepi ház között, büntetésből. Már elmúlt nyolc óra. Tíz és tizenegy között kellett volna Füredre érkeznünk. Tizenegyig vár bennünket a villanyszerelő, akit dramaturg barátom házához szereztem. Ha segíteni akarok valakinek, általában áttekinthetetlen ügyekbe keveredem, s a büntetés nem várat magára sokáig. Most az autó nem indul el. Nyekergett néhányat az indítómotor, mint a kenetlen szekér, aztán elnémult. Indítózáskor csak kattan egyet, aztán semmi. Már mindene nyitva van ennek a nyomorult Skodának, a csomagtartófedéltől a motorház tetejéig. Olyan, mint egy hatalmas rovar. Akár repülhetne is, ha nem lenne ilyen csökönyös. Nézegetjük a drótokat, a motort, porlasztót. Precíz szerke61zetek. Lehetnek jók, nagyon jók, esetleg rosszak is. Ki lát bele ezekbe a titokzatos vasakba?

– Pont most csinál ilyent ez a rohadt dög! – méltatlankodik a dramaturg. – Tegnap este még semmi baja sem volt.

– Mikor voltál vele szervizen?

– Nemrég, szinte tegnap… Soha nincs semmi baja, csak ha időre kell érkeznem vagy külföldön vagyunk. Tavaly is Párizsban, ötkor, a csúcsforgalomban. Meg se mozdult, még eltolni sem lehetett! A jó édesanyjába…

– Mégis, mikor volt az a szerviz?

– Most… Ősszel…

– És az akkumulátort nézték?

– Feltöltötték, öregem, savszint, minden oké volt…

– Pedig ebben az autóban nincs villany.

– Dehogy nincs – mondja, és bekapcsolja a műszerfal világítását.

Pislákol. Vagy csak nagyon világos van a hótól?

Eszébe jut egy mérnök a másodikon. De lehet, hogy dolgozik. Miért ne dolgozna, hamarosan kilenc óra lesz. Ha éjszakás volt, akkor viszont alszik. Káromkodva elmegy. Én addig a lemezt nyomogatom. Már gyermekkoromban is vonzott a sztaniolpapír. Leszedtem, a szaloncukrokról és kisimítgattam a csillogó lemezkéket. Ez piros. A festék is lehet rajt egy milliméter. Így azért jobban tart az autó.

Jönnek a mérnökkel. Durcás a pasi, borostás. Nincs bent semmi lelkesedés. Éppen elaludt, amikor a dramaturg felcsöngette.

– Nekem is Skodám van – mondja, hogy megvigasztaljon bennünket.

Beleül, indítózik. Fülel. Tényleg, mintha nyekkent 62volna valami. De a motor nem indul. Újra próbálkozik. Harmadszorra már nem is nyekken.

Kiszáll, legyint, és elindul a lépcsőház felé.

– Mi van? Mit csináljak? – kiabál utána a barátom.

– Állj bele az angolvécébe, és húzd le magad! – kiabál vissza dühösen.

– Ne hülyéskedj, gyere vissza! Mit csináljunk?

A durcás mérnök kelletlenül visszajön, nézi az autót, aztán a dramaturgot, és újra legyint.

– Ezért kár volt felverned… Lemerült az akkumulátorod.

– A szervizben megnézték, feltöltötték. Nem merülhet le.

– Lemerült. Mikor vetted?

– Ez volt bent a kocsiban. Ha felvinnénk a lakásba átmelegíteni?

– Ezt már melengetheted. Ötéves. Kész.

– A szervizben csodálkoztak, hogy milyen jó állapotban van a motor… Azt mondta a szerelő, hogy meglátszik rajt, hogy kímélem. Hát azért akkor el kellene neki indulni… Nem?

– Öregem, hiába van a gyárban anyag, munkás, gépek, ebből még nem lesz termék… Kell még valamilyen központi gondolat, vezérlés, egy áramütés, amitől az egész mozgásba jön. Hiába jók az autód dugattyúi, ha nincs feszültség. Áram nélkül nem lehet megmozdítani a szerkezeteket. Kell tízezer volt, hogy ez mozgásba jöjjön – mondta a mérnök, és otthagyott bennünket a jeges, havas parkolóban.

63
Boldog pillanatok

Tele van az ember rossz tulajdonságokkal. Én például amint felébredek, azonnal az ablakhoz sietek, vagy ki a lodzsára, és körülpillantok. Ha szerencsém van, éppen kel a nap, és világos van. Minden természettudományos műveltségem ellenére bizonyos nyugtalansággal lépek ki a bizonytalan korai világosságba, mintha előfordulhatna, hogy a nap egyszer csak nem kel fel, ott marad a látóhatár alatt, s csak sejteni lehet, hogy még megvan, létezik valahol. Talán egy kevés kíváncsiság is van az emberben reggelente. Milyen a világ? Milyenek a földi élet körülményei? Erről is van bizonyos képünk, élményünk, elképzelésünk, de az éjszaka sötét órái alatt ezek bizonytalanná válnak, elméletileg létezővé, szinte képletté. Amint megvirrad, bizonyosságra vágyva és kíváncsian lépünk a fényre. Legalábbis én. S amikor a felhők mögött megsejtem a nap előderengő kontúrjait, megpillantom a szomszéd kert magas fenyőfáit s a háztetők között kavargó galambcsapatokat, megnyugszom. Létezik még a világ, s így nyilván én is létezem.

Szégyenletes bambasággal tudok ilyenkor állni a nyers, hűvös reggelben, utólag, órák múlva már nem is vagyok bent biztos, hogy kint álltam a lodzsán, s valóban láttam a napkeltét, a magas fenyőfákat és galambokat, vagy csak elképzeltem az egészet. Hogy a reggel valóságossá váljon, minden hajnalban újra és újra fel kell riadnom, és szorongva kinyitnom az ajtókat, ablakokat.

Ma a következőket hallom:

– Egy kortyot adj csak! Egyetlen kortyot adj csak, Lajos! Megdöglök, Lajos, ha nem adsz egy kortyot…

64

– Dögölj meg!

– Csak egy kortyot…

– Tőlem megdögölhetsz.

A lodzsa betonkorlátja fölé hajolva lepillantok a negyedik emeletről az utcára.

Régi ismerősöm áll a szemközti ház előtt a járdán, piros nejlonszatyrában éppen elsüllyeszti a pálinkásüveget, majd továbbsiet. A kapu előtt tétovázva megáll, felnyitja a kukásláda tetejét, belepillant, fél kézzel belenyúl, kiránt belőle valami rongyot, aztán hátrapillant. Egy magas, ősz hajú, vékonyan és kopottasan öltözött öregember nyargal a nyomában. Van közöttük még húsz méter.

– Meg akarsz ölni? – kiáltja rekedten az öregember, és nehézkes futásba kezd.

– Dögölj meg! – veti oda neki a fiatalabb munkaruhás, sültössapkás, bakancsos férfi, aztán ő is futóra fogja. A futás neki is nehezére esik, túl van már az ötvenen, arca barázdált, szakadékos. A rongyot megszagolja, aztán elejti. A sarkon megáll, a piros nejlonszatyorból előkapja a pálinkásüveget, belekortyol, aztán üget tovább a völgy felé, ahol dolgozik.

A rekedt, ősz hajú öregembert még nem láttam errefelé, de a barázdált arcú sültössapkás három éve csaknem minden reggel itt vonul el az ablakaink alatt. Több mint három éve egy földszintes, könnyűszerkezetes pavilont kezdtek építeni a völgybe vezető út mentén. Állítólag Patyolat lesz bent, vagy valami hasonló. Az ilyesmit a világon mindenütt felépítik néhány hét alatt. Azért találták fel a könnyűszerkezetes építési módot, hogy gyorsan és olcsón lerakhassanak épületeket kisebb-nagyobb közösségek kiszolgálására. De ez itt olyan ko65mótosan épül, mint egy vaskohó. Ezen dolgozgat a sültössapkás is. Akaratlanul is látom, ahogy az autóbuszról leszállva leereszkedik az utcánkon. Háromszor szokott megállni ezen a részen. A felső sarkon a motorcsónakversenyző kapuja előtt iszik az üvegjéből először, aztán előttünk, itt egyúttal a szemetesládákat is átvizsgálja. Ha talál valami „értéknek” látszót, azt becsúsztatja az üvegje mellé a nejlonszatyorba. Turkálás közben mindig kifötör a járdára néhány tejfölösdobozt, összegyűrt papírgombócot, műanyag flakont. Ezeket a gyerekes asszonyok szokták visszarakni, amikor tíz óra tájban babakocsistól bevásárolni indulnak. A sarkon túl, az üres telkeken iszik az üvegjéből harmadszor. Lehet, hogy negyedszer is előveszi az üvegjét, mielőtt az építkezésre ér, de mi azt már nem látjuk, mert az út beleveszik a házak közé. Pénteken reggel rendes utcai öltözékben, kis bőrönddel közelítgeti a munkahelyét, ahonnan déltájban vagy ebéd után már egyenesen a vasútállomásra megy, és hazautazik a falujába. Délután egy zsákot is cipel. Ebben viszi haza a héten át összegyűjtögetett száraz kenyeret s a kukából előguberált „értékeket”. – Négy-öt nap munkásszállás, aztán utazás, és másfél-két nap otthon a falujában. Így él, amióta az első vagy második téeszszervezés, az apja, bátyja, rokonai vagy a falusi munkátlanság elől húsz-harminc éve elmenekült. Akkor bizonyára szakmát akart tanulni, egzisztenciát alapítani a városban. De erejéből, tehetségéből vagy sorsából csak a munkásszállásra és a heti ingázásra futotta. Nőtlen vajon, vagy nős? Talán gyermekei is vannak? Ha vannak, azoknak milyen sorsot készítget a jövő?

Lehet így élni? Lehet bizony. Ez a barázdált arcú munkás néha még boldog is. Napkeltére várva gyakran 66tanúja vagyok három boldog pillanatának. Az elsőnek, amikor a motorcsónak-versenyző kapuja előtt meghúzza a pálinkásüvegét, a másodiknak, amikor a szemetesláda mellett iszik, s a harmadiknak, amikor a sarkon túl, az üres telken megállva előhúzza az üveget a piros nejlonszatyrából. Nem is sejti szegény, hogy a Parlamentben mennyire aggódnak az egészségéért.

Az italt kunyerbáló, rekedtes hangú öregemberről semmit sem tudok. Ma látom először. Ha holnap reggel is végigszomjazza az utcát, azt kell majd gondolnom, hogy a három éve épülgető könnyűszerkezetes pavilonon egy újabb munkás dolgozik. Vagyis eggyel több, mint amennyi eddig látszott.

Szakadt zsebek

Szombaton délután, húsz perccel a zárás előtt derült ki, hogy elfelejtettünk kávét venni. Nagy rohanás, még éppen sikerül magamat bezsilipelni az ajtóban őrt álló fehér köpenyes lány mellett. Kávét is kapok, a darálás akadálytalan. Mintha valamilyen nagy sikert értem volna el, a győztesek mosolyával, elégedetten léptem ki az ABC ajtaján. Kint elém lépett egy borostás arcú, magas férfi, és megállított:

– Jó napot, szaktárs.

– Jó napot. Ismerjük egymást?

– Csak egy felvilágosítást akarok kérni.

– Tessék, parancsoljon – mondtam, és futólag felmértem a borostásarcút. Kopott, fröccsmintás télikabát, alatta szvetterek több rétegben. Ing nincs. Keze nagy, vörös. Egyikben cekkert lógat, a cekkerben barna cso67magolópapír. A papírban kenyérmaradvány. Tördelés- vagy rágásnyomokkal. A cipő hajdan barna, most szakadt és sáros.

– Ez itt – mutat az ABC mellett álló cukrászdára, ahol a fagylalt mellett főleg sört és röviditalt mérnek – drága hely?

– Úgy tudom, elég drága.

– Mégis mennyire? Mondjuk, mennyiért adhatnak itt egy féldecit?

– Nyáron a sört harminc-negyven forintért adták.

– Valami olcsóbb vendéglő hol van itt a közelben?

– A Kolossy téren. Itt van a cukrászda előtt a buszmegálló.

– Hány megálló az?

– Talán öt.

– Az nagyon messze van. Munkához akarok látni, de előtte innom kellene egy felest. Tudja, úgy jártam, hogy a sógoroméknál voltam, és elaludtam a vonaton. Egy kólát ittam összesen, mégis elaludtam. Itt ébredtem fel a Déliben. Úgy keltettek fel. Akkor látom, hogy ellopták a pénzemet. Itt volt a belső zsebemben, de kivették. Még a bélést is kiszakították.

Szétnyitotta a kabátját, és a szakadt belső zsebét kifordította elém, mint valami állati gyomrot.

– Mindenemet elvittek, a papírjaimat, az ebédjegyemet, az igazolványomat is. Azt sem tudtam, mihez lehet így kezdeni. A Déliben azt tanácsolták a vasutasok, hogy menjek el a Fény utcai piacra, ott mindig keresnek trógert. Oda is mentem, de a piac már véget ért, senkinek sem kellett rakodóember. Egy kofa aztán mondta, hogy itt fenn a Törökvész úton könnyű pénzhez jutni, tele van gazdagokkal a környék. Könnyen találhat az 68ember az utcán egy-két százast, de ha nem, lehet kertásást vállalni, vagy téglahordást az építkezéseken. Merre vannak itt építkezések, nem tudja?

– Építkeznek néhány helyen, fent is, lejjebb is…

– Vállalok valamit mindjárt. Tudok betont keverni, zsalut bontani, gereblyézni vagy kertet ásni. Csak előbb meg kell innom egy felest valahol. Mondja, nem segítene ki egy százassal?

– Nem tehetem – mondtam –, tudja, az a helyzet, hogy én is éppen kertásást keresek.

Alig tettem pár lépést az ABC üvegportálja előtt, már újra hallatszott a borostásarcú bizalomba férkőző hangja:

– Jó napot, szaktárs…

Visszanéztem. Egy fiatalembernek kezdte mesélni az életét.

Búgócsiga és televízió

Dr. Lax valamikor nagyon régen, amikor még élt, azt tanácsolta, hogy sokat sétáljak, de ne a városban, hanem kint valahol a mezőn vagy az erdőben. Csak félig sikerült megfogadnom dr. Lax tanácsát, mert keveset sétálok, s akkor is a városban. Bármennyire egészségtelen a városi séta, nagy előnye, hogy az ember közben szemlélődhet, így állandóan látja, ha valahol történik valami, s azt is jól figyelemmel kísérheti, ha nem történik semmi. Például ha valahol elkezd valami történni, aztán abbamarad, és csak később, bizonytalanul folytatódik. Vagy nem is az folytatódik, ami elkezdődött, hanem valami más. Mondjuk, folytatódik valami, ami el sem 69kezdődött. Ez úgy hangzik, mint valami képtelenség, holott ilyen jelenségekben bővelkedik a világunk.

Városi kószálásom egyik útszakaszán megfigyeltem, hogy egy kis munkáscsoport hogyan építi a szocializmus ráeső részét. Egyik hétvégén váratlanul bevontattak az utcába egy lakókocsit. Csaknem a sarkon, egy bontásra ítélt ház horpadt kerítése előtt leakasztották, és kiékelték a kerekeit. Amikor sétám távoli pontjáról hazafelé tartottam, a lakókocsinak már füstölt a kéménye, s egy férfi, valószínűleg az éjjeliőr, a lépcsőkön berendezkedve halakat mosott egy bádoglavórban. Nekem imponált a gyors berendezkedés. – „Azért ha mi egyszer úgy igazán nekiállnánk… – gondoltam. – Csodálkozna a világ.” – Hétfőn megállt egy személykocsi az utcában, s technikusok szálltak ki belőle műszereikkel. Méricskéltek, vizsgálódtak, aztán fehér krétával, a járdára merőlegesen megjelöltek az úton egy kétméteres szakaszt. Csakhamar teherautó érkezett, s az út felét ügyes állványokkal és piros csíkos deszkákkal lezárták. Másnap, kedden munkások érkeztek a helyszínre egy teherautóval, és a csíkos kerítés járda felé eső részét elbontották. Csákánnyal és feszítővassal kopogtatták a betont, s amikor elmentem mellettük, éppen arról beszéltek, hogy a beton kemény, be kell telefonálni a központba. Délután megjelent az utcában egy ormányos munkagép, és a betont az ásható puha földig szétmarcangolta. Szerdán három munkás kora reggeltől késő délutánig körültekintően működött a fél méter széles, két méter hosszú gödörkezdemény fölött és mellett. Megállapították, hogy a föld a beton alatt is kemény. Ki lehet ásni, de nehezen. Sokat tanakodtak. Egy kövér, negyvenesforma ásott, a másik kettő soványka, napbarnítottabb pedig a 70horpadt kerítésnek támaszkodva elemezte a helyzetet. Végül bemásztak a kerítésen, s a bontásra ítélt ház udvarából csakhamar néhány üres, visszaváltható üveggel, egy bicegő búgócsigával és néhány teljesen ép cseréptányérral tértek vissza. Amíg a kövér elment visszaváltani az üvegeket, az egyik sovány csákányozott a gödörben, a másik sovány pedig a búgócsigát javítgatta. Aranyat ér a magyar ember keze. Mire a kövér visszaérkezett az üvegek árával az üzletből, a sovány már ki is egyenesítette a búgócsiga orsóját, s elég volt néhányszor belefújni a sípjába, már nemcsak táncolt, keringett a kopott kis játékbolygó a járdán, de bizonytalan, mutáló hangon zenélt is. Jókedvük kerekedett, s mivel csaknem tizenegy óra volt már, bevonultak a lakókocsiba ebédet főzni. Csakhamar bodor, optimizmust árasztó füst szállt az ég felé, s finom illatok szökdöstek ki az ajtón, amikor az egy-egy pillanatra megnyílott. Márpedig megnyílott, mert először a sovány ment el a boltba borért, aztán pedig a kövér. Jó volt a kollektív szellem. Délután a gödör feltárása csak vontatottan haladt, mert kemény volt a föld, s ráadásul az egyik közeli kertben elvállalták egy száraz diófa kivágását. Csütörtökön nagy szerencse érte a brigádot. Már éppen belemelegedtek a munkába, amikor tíz óra tájban pöfögve elvonult mellettük egy munkagép, amit köznyelven országszerte „piroskának” neveznek. Azonnal megállították, és megegyeztek a kezelőjével. Az öreg, munkásszolidaritással átitatott férfi két üveg sörért kikapta a gödörből a földet. Igaz, a markoló egyik zápfoga a csőbe is beleharapott, de nagy kárt azért nem tett benn. Délig lekaparták a maradék földet a csövekről (mert kiderült, hogy a mélyben öt-hat cső kanyarog egymás mellett és egymást keresztezve, 71betoncső, vascső, műanyag cső, egészen vékony és meglepően vastag), aztán telefonon jelentették a központba az eredményt. Délután nem történt semmi. Vártak a gödör mellett, és melegedtek a lakókocsiban. Az egyik sovány ládákat szegelt a közeli zöldségesnek. Pénteken reggel teherautó érkezett az utcába, csövekkel, szerszámokkal, emelőkkel, szerelőkkel. Délig kicserélték a rossz csövet, s azt a másikat is, amit a markológép beszakított. Délután kemény hajrát vágott ki a brigád. Betemették a gödröt, aztán visszarakták köréje a csíkos deszkakerítést. Szombaton és vasárnap egy éber éjjeliőr tanyázott a lakókocsiban. Káposztalevest főzött sertéscsülökkel. A káposztát még a zöldségestől kapták, a csülköket a hentestől, akinek hátul a feldolgozóban eldugult a lefolyója, s már nagyon tartott a KÖJÁL-tól. Ezt még pénteken délelőtt javította meg a brigád, amíg a központi szerelők a gödörben a csöveket cserélték. Hétfőn megérkeztek a munkások, mind a hárman, aztán kilenc óra tájban a munkafelvevő. Sokáig méricskélte a betemetett gödröt, időt egyeztetett, vitatkozott a brigáddal, s végül, mivel éppen kirakták a járdára a kukásládákat, végigkutatta valamennyit. A kenyérdarabokat a Tiszai Vegyi Kombinát műanyag zsákjába gyűjtötte össze. Kitűnő zsákokat készítenek a vegyi üzemben. Ütést, húzást, feszítést, kopást, mindent bírnak. A magyar ipar, ha nagyon akar… Délben a munkafelvevő együtt ebédezett a brigáddal a lakókocsiban. Az illatok után ítélve még mindig volt egy kevés a csülökből, amit a hentestől kaptak. Kedden délelőtt megérkeztek az aszfaltosok, és lefedték a gödör tetejét. A brigád teherautóra dobálta a csíkos deszkákat, aztán elvonult. A sarkon a lakókocsiban egyedül maradt az éjjeliőr egész 72héten. Még a szombatot és a vasárnapot is ott töltötte. Hétfőn délután érkezett meg a központból a teherautó, és nagyon ügyesen vonóhorogra vette a lakókocsit, s az éjjeliőrrel együtt elvontatta. Ahogy a filmesek mondják: Ennyi… Flottul ment minden. Nem tudom, mennyit kereshet havonta egy ilyen ügyes kezű, mindenhez értő magyar munkás? Éppen most olvastam az egyik gazdálkodásra orientált hetilapban, hogy a francia munkás havi keresetéből egy jó minőségű színes televíziót vásárolhat. Ha akar. Ha nem, akkor nem.

A névtelen gyümölcsfa

Nyolc évig jártam Keszthelyen iskolába, internátusokban laktam, hajnali miséken dideregtem hatalmas, fehér papjaink árnyékában, félálomban is hallottam vagy hallani véltem a Helikon liget nehéz, sejtelmes nyögéseit, s felébredtem, ha a keleti szél hullámokat támasztva morajlásba hozta a vizet. Mégis, tíz év múlva, amikor egy éjszakai vonat ablakán fáradtan kipillantottam, elcsodálkoztam, amikor a vasútállomás homlokzatán észrevettem a nevet: Keszthely. A szláv közvetítéssel megőrzött latin szó, a castellum, gimnazista életünk közönséges tananyagához tartozott, az éjszakai vonat ablakán át szemlélve mégis furcsának, szokatlanul távolinak, megmagyarázhatatlanul idegennek hatott. Elcsodálkoztam, hogy a városnak, ahol az életre készülődve, néhány hasznos konkrétum mellett, annyi felesleges, szellemet gyönyörködtető dolgot megtanultam, Keszthely a neve. Így vagyok az idén a tavasszal és a kertemmel is.

73

Elsőnek talán a fűzfák öltöznek sárgás halványzöldbe, aztán a nyírfák követik őket. Az erdőkben van valamilyen visszatartottság, aztán hirtelen felrobbannak, s a zöld erdő elborít mindent. Vasárnap reggel még csodálkozva néztem kertünk felett az erdőt, mert a sok szürke, csupasz ág-bog között egy nagy fa, a hegyoldal közepe táján már zölden lobogott. – Milyen magányos így, korábban ébredve, mint a környező erdő. Nyilván nagyon sietős neki az újrakezdés, az élet – gondoltam. S délben csodálkozva láttam, hogy a magányos fa üde lombkoronája kezdi elveszíteni kontúrjait, mintha csak valamilyen nagy kéz egy halványzöld színes ceruzával besatírozta volna az Öreghegyet egészen fel a gerincig. És este, a gyérülő fényben már zöld volt az egész erdő. A nagy fa, akinek olyan sietős volt az élet, beleolvadt az erdei közösségbe. Néhány nap alatt minden megváltozik, a zöld vetések, rétek, a virágzó gyümölcsfák még a rosszkedvű embert is áthangolják. Talán mégis érdemes élni, cselekedni, tenni valamit…

A kert is meglepetéseket tartogat. Amit rendnek hittünk, arról kiderül, hogy esetlegesség, néhol rendetlenség, alig szabályozható burjánzás. Az északi szomszéd gondozatlan kertjéből nemcsak a tüskés szederindák kúsztak át az utóbbi években, de egy vadkörte, néhány kecskerágó is áttelepült. Oldalt a kivágott kökénybokrok kisarjadtak, s már ugyanolyan magasak, mint a kerítés. Titokzatos módon vadmeggy és lasponya telepedett meg a védelmükben. A másik oldalon az aranyesőt már megfojtotta a klematisz, s a szelence- és a mogyoróbokrokra is ráfonódott. A felső diófa alatt vadrózsa vert tanyát, a ringló és az alsó diófa árnyékában som- és bodzabokrok. A szőlő földjét a korábbi tavaszokon 74tyúkhúr szokta elborítani, most különös módon virágzó pásztortáska díszlik bent, olyan önfeledt természetességgel, mint a tihanyi hegyoldalakban a levendula. Ha befejeződik a metszés, azonnal kapálni kell. A legfurcsább azonban a névtelen gyümölcsfa esete.

A Favorit törpemeggy szomszédságában, szinte alatta, néhány évvel ezelőtt kinőtt egy gyümölcsfa. Madarak ejthették el a magot, ami aztán életre kelt. Először figyelemre sem méltattuk. Aztán ősszel, a kertben sétálgatva megállapítottam, hogy ezt is ki kell majd innen csapni, ha rendet csinálunk. Aztán hirtelen nagyra nőtt a husáng, s nem lehetett csak úgy könnyedén kivágni egy kapával. Karaktere keletkezett, a törzse erős lett, hasonlatos a cseresznyefához. A levele is a Badacsonyi óriásra emlékeztetett. – Ha ilyen életerős, talán érdemes lenne meghagyni. Az állami faiskolákból vásárolt csemeték bizony nem mindig állták meg a helyüket. Nem bírták az átültetést, a kötött talajt is furcsállották, évekig haldokoltak az új helyen, és nem hoztak termést. Az alföldi homokhoz szokott fák a talajt, a fővárosi faiskolákból hozott csemeték pedig a viharos szeleket nem bírták. Nagy kérdés, hogy a faiskolában milyen alanyra oltották ezeket a fákat? És mit oltottak rájuk? – Az erős, helyi növésű karaktereket a tapasztalt kertész megbecsüli. Miféle fa ez itt a Favorit tövében? Itt nem maradhat, át kellene ültetni… De amíg nem tudjuk, miféle alkat, milyen gyümölcsöt terem, addig átültetni sem érdemes. Az idén végre hozott kilenc virágot. Talán júniusra kiderül, hogy ízletes cseresznyét terem; vagy hitványat. Ha egyáltalán cseresznye.

De az átültetés sem egyszerű, mert a kertben az alkalmas hely már kevés. A konyhakert szélén ugyancsak a 75végleges helyére várakozik két saját nevelésű mandulafa, két Golden spur, egy Starking spur és egy szelídgesztenye. A ház és a Balaton közé nem akarunk már fákat ültetni, mert elfedik a kilátást. A mandulafáknak jó helye lenne a ház mögött, de ott még foglalja a teret a két öreg mandulafa, akiket még a kerttel örököltünk a régi időkből. Törzsük repedezett, termést már alig hoznak, de ágaikat, lombjukat megszoktuk. Sajnáljuk őket kivágni. De amíg ezek a ház mögött állnak, nem ültethetjük a végleges helyére a saját nevelésű mandulafáinkat. A szelídgesztenyének a pince előtt jó helye lenne, de egy elhamarkodott faültetési kampány alkalmával oda már elültettünk egy diófát. A diófa jól érzi magát a pince előtt, de szebb lenne ott a szelídgesztenye. Késői, felesleges hangulatok… Az almafák talán a szőlő mellett, a kerítés vonalában elhelyezhetők. De mi lesz a névtelen gyümölcsfánkkal? Lehet, hogy zamatos, nagy szemű gyümölcsöt terem… Vétek lenne lemondani róla. De ahogy most él a törpe Favorit tövében, az kertészeti anomália. A Favorit elnyomja, oldalra kényszeríti, de a névtelen gyümölcsfa máris magasabb, mint a középkorú meggyfa. Meddig halogatható még a végleges elrendezés? Nem tudunk határozni, várunk még. Megvárjuk, mi lesz a kilenc cseresznyevirágból, ha ez az erős gyümölcsfakarakter egyáltalán cseresznye…

76
Döntéskényszer

Alig vártam, hogy kitavaszodjon, s a városi zűrzavarból, az áttekinthetetlen ügyek szövevényéből kimeneküljek a kertbe, a természet jótékonyan nyugtató tiszta világába. És most türelmetlenül, szinte ingerülten állok két szőlősor között metszőollóval a kezemben. Bámulom a kordonra fonódott vesszők rendetlen erdejét, és percekig tehetetlen vagyok. Aztán nagy nehezen lecsippentek egy alulról előtört vékony vesszőt. Aztán egyet a törzsről, ami még biztosítócsapnak sem kell, mert annyira azért nem fagyott el a szőlő ezen a szokatlanul hosszú, kemény télen sem. Kiválasztok egy alkalmas szálvesszőt, s ami előtte van, levágom. Keresek egy világos, szép rügyet, amiből majd a jövő évi szálvesszőt neveljük. Rövidebbre vágom az idei termést ígérő vesszőt is, s ekkor kiderül, hogy a vége elfagyott. Még lenyisszantok belőle tíz centit, de a kambium és a háncs alatt a farész egyik fele még mindig fekete. Tovább csipkedem. Végül a szálvesszőből rövidcsap lesz. Új szálvesszőt kell keresnem. A szakkönyvek rajzain engedelmes, fegyelmezett szőlőtőkék színesednek, melyeken a csercsapot, ugarvesszőt, termővesszőt, a világos rügyeket, alapi rügyeket jól meg lehet különböztetni. Csakhogy a természet fütyül a szakkönyvekre. A szabályosan megmetszett szőlőtőkén is növekednek szabálytalan vesszők a sárszemből, alapi rügyekből, még az alvó rügyekből is, különösen, ha a gazda a májusi hajtásválogatást elmulasztja. És bizony gyakran előfordul, hogy a zugvesszők erősebbek, mint a világos szemekből nevelt termést ígérők. Belekeverednek a lombozatba a kiválasztott, szabályos vesszők közé, és a felületes szemet 77könnyen megtévesztik. De hiába erős az alapi rügyekből feltört vessző, termést nem hoz. Rossz helyről tört előre, így termőalapot sem érdemes belőle nevelni.

Metszőollóval a kézben a gazdának dönteni kell. Ezt levágom, azt meghagyom. Ebből az idén várok termést, abból a szép világos rügyből pedig majd a jövő évi szálvesszőt nevelem. Közben a tőkealakítás magasabb szempontjairól sem szabad megfeledkezni. Az erős és jó tőkeforma érdekében gyakran le kell mondani az idei bővebb termésről. Ez a későbbi években megtérül. Mindig biztos, egyenletes termésünk lesz. De ha az idei, azonnali nagy termés érdekében a tőkealakítást elhanyagoljuk, ez néhány év múlva megbosszulja magát. Rossz évek következnek egymás után. Ha túl sok termő rügyet hagyunk meg, ha rámetszünk a tőkére, szőlőnk leromlik, tönkremegy. Mindezt állandóan tudnunk kell, miközben az ollót csattogtatjuk. Egyszerre kell a jövőre és az idei termésre gondolnunk. A szőlőjét metszegető gazda ilyen értelemben egyszerre közgazdász és politikus.

Ha az ember fél a saját rossz döntéseitől, megáll két szőlősor között, ahogy én is, és tanácstalanul vagy ingerülten körülnéz. De csak futólag lehet a tájra pillantani, felmérni a vízen úszó kőszállító hajók útirányát, aztán folytatni kell a metszést, mert a rügyek duzzadnak, ha melegszik az idő, órák alatt kipattannak. Metszés közben a döntéseket nem lehet elhalasztani, ezek a napok döntéskényszerből állnak. Dönteni kell minden szőlőtőkénél újra, s általa mindig az egész szőlőről, kertről is. Egy sorban nálam harminchat tőke van, ez harminchat döntés. Az első órákban a felelősség nyomasztó, később a munka megszépül, élvezetessé válik, mert minden 78mozdulat kihat a termésre, s a kert egész jövőjére is. Mégis, amikor a metszés munkája véget ér, megkönnyebbül az ember. Olyan illúziója támad, hogy hosszú időre, talán egy egész évre megszabadult a döntések terhétől. Pedig az élet másból sem áll, mint döntések sorozatából. A halogatható döntéseket azonban nem érezzük kínzónak, szorongatónak. De vannak-e halogatható döntések? Az elkésett döntés értéke valószínűleg ugyanolyan, mint a rossz döntéseké.

A szajkó világképe

A rozsdafarkúak, a vendégségbe járó veresbegyek, a szén- és a barátcinegék, a fácánok és fent az erdő alatt az őzek bámulatos gyorsasággal megfelejtkeztek a kemény, sanyargató télről. Olyan vidámak, mintha nem is lett volna tél, a tavaszi újrakezdésben, kivirulásban mindenesetre maguk mögé söpörték, lezárták. Boldogságuk, kivirulásuk árnyéktalan, teljes egészében jelen idejű. A boldog kerti önfeledtségben valamennyiükön túltesz egy szajkó. Fürdőzni jár hozzánk estefelé, ha befejezte már sok fontos dolgát. Először a kerti csap mellett a hordó szélére szállt, és megnézte magát a víz tükrében. Amikor kigyönyörködte magát, belecsippentett a képmásába, végül ivott egy jót. Ilyenkor szoktak a rendesebb madarak felreppenni. De ez a szajkó nem akart elmenni. A hordó egyik széléről a másikra ugrott, nagyokat csapott a szárnyával, a vizet érintgetve. Fürdőzésre vágyakozott, de a hordónyi vízbe nem mert beleereszkedni. Ugrált, forgott, csapdosott jó öt percig, amikor észrevette, hogy pár lépéssel odább a kövekkel 79kirakott sekély vizű madáritató hívogatóbb, mint a hordó. Odarebbent, és belevetette magát a kis medencébe. Csapdosott, paskolt, kapálózott, szórta a hátára a vizet, a fejét pedig beledugta. Hosszan fürdött, locsolkodott, aztán felugrott a mogyoróbokor egyik ágára, és szárítkozott, csőrével igazgatta ruházatát. Néha abbahagyta a tollászkodást, és méla elégedettséggel végigpillantott a kerten, a virágzó körte-, cseresznye- és kajszifákon. Sejthetően fogalma sincs róla, hogyan áll a középtávú rakéták leszerelésének az ügye, sugárzik-e még az anyaföld Csernobil körül, mekkora darabot pusztítottak el a kénsavas esők a német erdőkből, s az ózonrétegen mekkora már az a bizonyos lyuk, amin ránk tör az ibolyántúli sugárzás? A mi kedélyünk, tudati világunk mindezzel terhelt. Addig is, amíg úgy-ahogy lakható a föld, próbálkozunk nyugodtan élni. De nyugtalanok vagyunk. A szajkó élvezi a jelen idejű életet. Éppen tavaszodik, meleg van, jólesően lehet fürdőzni a kertek mélyén… Így hát teljes odaadással, felszabadultan él. Ez a legfontosabb elfoglaltsága. Él, és élvezi az életet.

Majd ha romlik a helyzet és felfordulunk, persze a szajkó is lepottyan a mogyoróbokor ágáról. Rúg kettőt, és vége lesz. De vajon ki jár jobban, aki szorongva él és rossz sejtelmekkel küszködik, tüntet a béke, a természet megóvása mellett, aláírásokat gyűjt vagy aláír a zöldeknek, reménykedve a józan észben, az emberi bölcsességben, s végül mégiscsak meghal… Vagy az, aki mindezt figyelmen kívül hagyva élvezi a lét apró örömeit, mint a kerti fürdőzés, repülés a májusi ég alatt, aztán ha eljön az idő, hát a mélybe zuhan.

Az ember azt hiszi, hogy ő több, mint a szajkó. Pedig magasabbról nézve, mondjuk a világűrből, valószínűleg alig látszanak a különbségek. A szajkó talán boldogabb.

80
Amazonas

Ülök az asztal mellett, és rezignáltan bámulok egy henger alakú kávésdobozt. Üvegedény, a Compack gyár terméke. Jól kézre áll, könnyű lecsavarni a tetejét. A csavaros tető alatt egy alul papír, felül alufol korong zárja le az üveget, használat előtt ezt kell beszakítani, vagy levágni egy késsel. Amióta a kávé ára felemelkedett, ezzel a felnyitással sok gondunk ugyan nincs, mert az üvegek jó részét finom kézzel felnyitják már a boltban. Alávágnak a zárókorongnak, kicsit megemelik, és kicsurgatnak a dobozból néhány gramm kávét. Mindegyikből egy keveset. Így volt eleinte. Aztán kicsurgattak egyujjnyit, majd kétujjnyit. És most a Balatonparton kaptam egy olyan Amazonast, aminek a zárólapját nem kicsit tépték fel, hanem bő nyílásúra, buggyosan, s az üvegből a kávé fele hiányzik. Sajnos csak itthon vettem észre, mert az üzletben a tumultus és a zűrzavar miatt nem tudtam a dobozt ellenőrizni. Bizalom is maradt bennem egy kevés a korábbi évekből, amikor az üzlet még jól, tisztességesen működött. A bizalomreflex áldozata vagyok. Most aztán ülök itt az asztal mellett, és nézem az üvegdobozt, amiből a kávé felét ellopták az üzletben. A papírcímkén, mely a csavar nyakáig felöltözteti az üveget, az ár 68 forint. A kávé fele hiányzik, így a maradékot nekem dupla áron adták el. – A furcsa az, hogy nincs bennem semmi felháborodás. Nem káromkodom, nem toporzékolok, nem dühöngök. Csak ülök az asztal mellett, és rezignált szomorúsággal bámulom a félig üres dobozt. Pedig a szituáció elég abszurd, mert mondjuk, ha ez az Amazonas nem kávé, hanem a brazilok hatalmas folyója, akkor most a 6480 kilométer81ből 3240 hiányzik. Ellopták a folyó felét. Nem jut el az Atlanti-óceánig, hanem valahol a nyugati hosszúság 62. foka körül véget ér, abbamarad. A jelképből előkívánkozó hasonlat elég jól szemlélteti a helyzetemet, egész pontosan a mi helyzetünket, akik itt élünk és dolgozunk Magyarországon. Mégsem dühöngök, csak ülök rezignáltan, és szomorúan nézek magam elé.

Miért nem dühöngök? – Talán mert naponta becsapnak valahol az embertársaim, és elfásultam. Nincs erőm védekezni és dühöngeni. Értelme sincs a felháborodásnak, csak a saját idegrendszeremet koptatnám vele… Esetleg a pofátlan cselekedet mögött gazdasági és morális összefüggéseket sejtek?

Nézem a kávésdobozt, és eszembe jut a fiatal pincér. Az apja, aki évek óta vezeti az üzletet, odahozta az asztalomhoz, és bemutatta. Hosszan beszélgettünk a jövőjéről, az életről. Rokonszenvesen illemtudó volt. Fél év múlva aztán, amikor nála fizettem, száz forinttal be akart csapni. Csodálkoztam, hogy az apja régi vendégét, szinte barátját akarja átvágni, és kerek százzal, egy áttekinthető, három tételből álló kis összegű számlánál. A legfurcsább az volt, hogy egyetlen másodpercre sem jött zavarba, nem is kért elnézést. Inkább csodálkozott, hogy nem hagytam magamat becsapni. Primitív ügy volt. De tele vagyunk primitív ügyekkel. A bolti pénztárosok sem komplikálnak sokat, csak beütnek a számla közepére egy kerek százast. Talán zárásnál így könnyebb kivenni. A legritkább esetben kérnek elnézést. Inkább felháborodnak. Úgy viselkednek, mintha akadályoznám a munkájukat, és nem ők, hanem én követtem volna el valamilyen csalást. Nem engedtem ellopni a 82pénzemet, ezáltal megrövidítettem őket. Ez tényleg felháborító. Emberileg szinte érthető.

Az új fiúk és flegma lányok nem totojáznak annyit a kávéval, mint a régi üzletvezető és kivénült csapata. Minek annyit vacakolni… Észreveszik, hogy hiányzik a fele? Na és? Mi van akkor? Akinek nem tetszik, menjen át egy másik üzletbe. Ott is mi vagyunk. – Az új generáció nagyokat harap, jók a fogai. És ez a kis kávé-, sör- és téliszalámiüzlet hol van a taxisok, hiánycikk-kereskedők, zöldségláncban dekkolók bulijától, s azokétól, akik belerágták magukat a szórakoztató elektronikába, a számítógép vagy a nyugati autók forgalmazási üzletébe. Ott elég, ha behunyja valaki a szemét, és két perc alatt százezret keres. És aki javasolja a maszek számítógép behozatalát, megvételét, az alkatrészcseréit? Mire kotor össze egy huszonnyolc-harminc éves bolti eladó a lopott kávéból kétszázezret? Sokat kell vacakolni a dobozokkal… És hol vannak akkor még a telekben, építésben utazók? Az építészekkel összefonódott kemény csapatok, akik néhány év alatt szétmarcangolták a főváros összes zöldövezetét. A tőkések, a nyugodt, csendes befektetők, akik a budai öröklakások árát hat év alatt milliókkal hajtották fel?

Az egyik visszafogott, ijedt kis vita kapcsán többször is nyilatkoztak az illetékesek, vagy akik annak vélték magukat, hogy nálunk nincsenek igazi gazdagok… Ki mondta, hogy vannak? – Nincsenek. Itt a háború előtt sem voltak Du Pont-ok, Rockefellerek, Rothschildok vagy Kruppok, itt csak Dreherek voltak, Weiss Manfrédok, Pick szalámigyárosok, Hatvany-Deutschok vagy a szerény pécsi Angsterek, Hammerlek és fokozatosan eladósodó földbirtokosok. – A gazdagság is viszonylagos 83dolog, mint minden földi világunkban. Bajcsy-Zsilinszky Endre Szekfű Gyulához intézett vitairatában a 2000 holdas családi birtokukról panaszosan ír, mert Tisza István, Lovassy Ferenc, Markovits Antal tízezer holdas bihari gazdaságaihoz képest sokkal nehezebben viselték el a bankterheket. A Bajcsy-Zsilinszky-birtokokhoz képest egy kétholdas badacsonyi szőlő vagy néhány tihanyi telek nevetségesnek tűnik. És mai viszonyaink között mégis aranybányák. Ha valakinek 1968-ban volt egy kis tőkéje, és jól fektette be, mert összeköttetései révén biztos információkat kapott, az nyert. Nem tudom, mennyien vannak a nyerők. De csak az nyerhetett, aki valamilyen kisebb összeget, legalább ötszázezret vagy egymilliót be tudott fektetni. A tőke, ha jó helyre kerül, elvégzi a többit. El is végezte. Ma az eladósodott, pénztelen népgazdaság árnyékában, csendben és körültekintően dolgozik a magántőke. A pénzek bizonyos része már konvertibilis valutává alakult, és kint lapul vagy dolgozik nyugaton. A nagyobbik rész a társasház- és penzióépítkezéseket segíti, működteti, kötvényekben fekszik, épületekben, műtárgyakban vagy autókban. Van, aki öt-hat taxit futtat különböző neveken a fővárosban. Vannak láthatatlan teherautós vállalatok, és vannak műhelyek, vendéglők, penziók és bérlakások, melyeknek a jövedelme egyetlen család bankszámlájára csordogál nyugodt egyenletességgel. Ismerek egy sírkőfaragót, akinek egyik budai villáját nyugati követségek bérelték, később légitársaságok vezérképviselői. Dolgozik a műhelye, teherautói futnak, s a felesleges pénze megbízható ügyvédek segítségével a budai építkezésekben forog, hasznosul. Gazdag ez a sírkőfaragó? Mondjuk, hogy nem gazdag. És az a mérnök, aki a feleségével 84együtt tízezer forintot keres, két gyermekkel lakik egy szükséglakásban, s a jobb lakás reményében küszködik, szegény vajon?

Ülök az asztal mellett, és nézem a kávésdobozt, amiből az Amazonas felét ellopták. Kicsit rezignált vagyok, és azon tűnődöm, hogy miért nem toporzékolok, miért nem vagyok dühös?

Talán azért, mert a tolvajlás lélektanát kezdem megérteni. Lopnak az emberek, mert szegények, keveset keresnek. Lopnak, mert többre vágynak. Lopnak és csalnak, mert mód van rá. Lopnak, mert őrizetlen milliók hevernek körülöttük. Lopnak, mert imádják a pénzt és a gazdagságot. Lopnak, mert erkölcsi érzék nélkül léptek ki iskoláikból. Lopnak és harácsolnak, mert a mai Magyarországon nem lopni szégyen. A nagy népi mozgalomnak sajnálatosan az én kávém is áldozatul esett.

A plébános kertjében

Pécs felé autózva Belső-Somogyban benéztem egy paplakba. Öreg barátomat nem találtam otthon, mert a szomszédos faluban temetett. A házvezetőnő a szobában akart leültetni, de én kimentem inkább a kertbe tavaszi levegőt szívni. A fák alatt találkoztam össze a buzgó kotlóssal és kacsáival. Bizony nem csibék, hanem sárga kiskacsák totyogtak a tyúkanyó nyomában, s látszólag minden a legnagyobb rendben ment. „Kot-kot-kot” mondta a tyúk, s a kiskacsák hápogva, sápítozva lépkedtek körülötte. A kotlós kikapart egy-egy magot a földből, és odacsődítette kicsinyeit. Sűrűn odavágott a mag85nak, mutatva, hogyan kell azt a csibecsőrrel felkapni. A kiskacsák lapos csőrükkel ügyetlenül kanalaztak körülötte. A kotlós időnként oldalra fordította a fejét, és gyanakodva megnézte kicsinyeit. Nem értette, hogyan lehet a fiatal jószág ennyire ügyetlen… De nicsak, miféle csőrök!… Na, nem baj, majd kinövik – gondolta, és csak kottogott, pittyegett tovább. Közben gilisztát talált, letette, de nem vágott oda neki, hanem megvárta kicsinyeit. Úgy csinált, mintha csak abban a pillanatban fedezte volna fel a finom falatot. Buzgó kaparást csapott mindkét lábával, és kiabált közben: „Így kell, így kell… Kaparászunk, és mindig előkerül valami… Nicsak, mi ez? Csapjunk oda neki…” – Odagyűltek a kiskacsák, de bizony azok nem kapartak, és nem csaptak oda a gilisztának. – A kotlós gyanakvó pillantásokat vetett az egyik kiskacsa lábára. Uszony feszült a karmok között. Hogyan lehet így kaparni? Na, nem baj… Majd kinövik gondolta a kotlós, és méltóságteljes tyúkléptekkel vonult tovább a kertben. „Kot-kott-kot-kott” – mondogatta, hogy a kicsinyek jól megjegyezhessék a szavait. Lehet, hogy nem figyeltek eléggé a kiskacsák, vagy talán nem is értették, hogy mit mond nekik a kotlós, mert egyre csak hápogtak, sipákoltak, illetlen módon. A tyúkanyó azonban nagyon türelmes volt.

A baj a pataknál következett be. A kiskacsák, amint megpillantották a fűzfa alatt szétterülő vizet, vidám kiáltásokban törtek ki, és belevetették magukat az apró örvények közé. A kotlós kétségbeesetten rohant a víz széléig, és torkaszakadtából ordított: „Kott-kott-kott… Beleestek a vízbe!… Gyertek innen, beleestek a vízbe!… Kott-kott-kott belefulladtok!”

De a kiskacsák nem törődtek vele, vidáman úszkáltak 86a fűzfa alatt. Kicsit később az illedelmesebbek közül valamelyik kiszólt a partra:

– Háp-háp, mama, gyere te is. Nagyon finom itt a vízben…

A tyúkanyó néhány percig kétségbeesetten szaladgált a patak partján, majd megszégyenülten és felháborodottan hátrább lépett az árnyékba: „Kot-kott-kott… Hát ilyet! Felháborító! Mindenki megbolondult? Érthetetlen… Kot-kott…kott… A világ teljesen érthetetlen!” Majd a vízpartra rohant, és üvölteni kezdett: „Kott-kott!… Azonnal gyertek ki a partra!… Micsoda disznóság ez!… Itt én parancsolok, azonnal gyertek ki a vízből! A víz veszélyes!”

– Háp… háp… háp… Viccelsz, mama? Hogyan lenne veszélyes a víz, amikor olyan jól lehet bent úszni, ringatózni… Gyere te is, mama!

Szegény tyúk azonban nem tudott úszni. A vízbe nem mehetett. Így hát felháborodott.

– Arcátlanság! – mondta, és dühöngve vágtatott az egyik almafa és a part között ide-oda.

– Nem szabadna szegényt becsapnom, de csak rá bízhattam a kiskacsák kiköltését – szólalt meg mögöttem a plébános.

– Nagyon kiborult szegény.

– Érthető. Huszonnyolc napig ült odaadó szeretettel a tojásokon. Kihozta őket a kertbe, védelmezte, tanítgatta a csapatát, és ezek cserbenhagyták… Nevetségessé tették.

– Tyúkésszel nem értheti meg a kacsákat…

– Hát ez az. Az anya vagy a vezető jogán elvárná, hogy a kacsák értsék meg őt. Ha tudnak is úszni, tegyenek úgy, mintha nem tudnának… És szégyenkezzenek, 87hogy a csőrük nagy, lapos és sárga, nem pedig olyan kis hegyes, éles, mint a tyúkoké – mondta mosolyogva a plébános.

– De a kiskacsák a szabad vizeknek nem bírnak ellenállni.

– Képtelenek. Víz nélkül boldogtalanok.

– Éppen ezért nem szabadna a kacsákat tyúkokra bízni.

– Magasabb szempontok is vannak. A tyúk kotlóshajlama jó. Fel kell használnunk. Kikölti a kacsákat, gondoskodik róluk egy hétig, aztán új helyzet keletkezik.

– És ezt tyúkésszel meg lehet érteni?

– Nem. A tyúk megsértődik, mindenkit megutál, a kiskacsákat is.

– Mit lehet akkor csinálni?

– Engedjük duzzogni. Nyáron hizlaljuk egy kicsit, aztán elvágjuk a nyakát. Pár hónappal előbb kerül be a táplálékláncba, mint a kacsái. Ennyi az egész.

– Szörnyű, hogy te mondasz ilyeneket…

– Ó, barátocskám, tudod, hogy a káplán urak mennyire szeretik a kacsapecsenyét? Aztán a búcsú, magasabb vizitek a megyétől… Minden hasznosul…

Bent a házban már gőzölgött az ebéd. Halászlét főzött a házvezetőnő, széles metélttel. A lét néhány mellékes problémájáról, mint a megsemmisülés, már csak a túrós csusza után beszélgettünk, feketekávénkat kavargatva.

88
Akinek minden sikerül

A feketerigó fiókáinak az a furcsa szokásuk, hogy kiugrálnak a fészekből, még mielőtt képesek lennének repülni. Nem tudom, milyen rigószokás ez, talán felfokozott életvágy, türelmetlenség, önismeret hiánya, vagy csak egyszerű fegyelmezetlenség. Az idén tavasszal is nagy ribillió támadt a kertünkben, mert az egyik rigócsalád rozsdás, foltos fiókái nem bírták kivárni a szárnyra kapásra alkalmas napot. Kivetették magukat a fészekből, s anyjuk, apjuk győzött utánuk eredni a bokrok alatt. Ilyenkor persze mindig ideesz a fene valamelyik szomszédból egy macskát, s a legügyesebb, legharciasabb rigó sem képes megvédeni az összes fiókáját.

A kis rigók, amikor hetykén kilépnek az életbe, nemcsak a repülés tudományában járatlanok, sajnálatosan még az élelmezésükről sem képesek gondoskodni. A hím mint egy félbolond ugrál a bokrok alatt, hogy rovarokat, magocskákat szedegessen össze a gyerekeknek, s fél szemmel közben a macskajárásokat figyeli. De a macskát a földről nehéz észrevenni, ezért magasabb őrhelyet kell választania, ahonnan a kis rigókat és a lopakodva közeledő macskát egyformán szemmel tarthatja. A hím így aztán egész nap repked, ugrál, kapar, csőrmutatványokat végez. Felreppen a kerítés tetejére vagy a barackfa alsó ágára, körülpillant, aztán leugrik a bokor alá a gyerekekhez. Gyorsan a szájukba dug egy bogarat, aztán megint szárnyra kap, és felugrik a kerítés tetejére. Figyel jobbra-balra, hátra, a szomszédos kertekbe, csaknem görcsöt kap a nyaka a sok tekergetéstől. Ha aztán észreveszi a macskát, azonnal vészkiáltásokat hallat, hogy figyelmeztesse a fiókáit. Ez a kiáltás egy 89sűrűn ismételgetett csittegés. A veszély nagyságával arányosan erősödik a hang, s ha nagy a baj, elfogynak belőle az „i” hangzók.

Nálunk egy öreg, vörös foltos macska nyugtalanítja legtöbbet a rigókat. A harmadik szomszédban lakik, de a mi kertünkben is otthonosan mozog. Felugrik a kerítés lábazatára, lehuppan a fűre, aztán a ház fala mellett lassan végigballagva, átvált az udvaron, és eltűnik a fák alatt. Nem tudom, hová megy, de nem lehet túlzottan sürgős a dolga, mert sietni még nem láttam. Ráérős macska ez nagyon. Megáll az ablakunk alatt, aztán a ház sarkánál, és nézelődik. Mintha fontolgatna valamit. Menjen, ne menjen? Esetleg heveredjen le a fűbe, és aludjon inkább egy jót? Néha leül, és bágyadtan odapillant a rigókra. Ezzel a bárgyú tétovasággal megőrjíti a rigóinkat. Naponta ötször-tízszer vad kiáltozás támad, repdesés, fiókamentés.

Amikor a fiókák szárnyra kaptak, javult egy keveset az esélyük az életben maradásra, de a veszély nem múlt el. A kis rigók hamar elfáradnak, ügyetlenül bánnak szárnyaikkal, billegnek a kerítésen, megcsúsznak a faágakon. A bokrok alatt csemegézve pedig figyelmetlenek. Őrzésüket a felnőtt rigók még nagyon sokáig folytatják.

A mi rigóink között az egyik fióka szokatlanul hetykének, magabiztosnak mutatkozott. Elég hamar megtanult repülni, és ügyesen mozgatta szárnyait. Ráadásul szerencséje is volt, mert a kerítést például későn vette észre, és már nem tudott felemelkedni, hogy felette suhanjon el, ahogy ezt a felnőtt rigók csinálják. Kamikáze módra megcélozta a közepét. Amikor odaért, összekapta a szárnyait, s így két rács között sértetlenül átre90pült. Nagyon mérgesek voltak az öreg rigók. Korholták, szidták. A hím kétszer is megmutatta neki, hogy a kerítés előtt hogyan kell kellő időben felemelkedni és átsuhanni felette. De a kis rigó megmakacsolta magát, és másnap újra átrepült a kerítés rácsai között. Lassan mutatvány lett ebből, a kis rigó hetykesége és magabiztossága már mindenkit idegesített a kerti rigókörökben. Kezdte azt hinni, hogy neki minden sikerül, és ő valójában nem olyan rigó, mint a többi, hanem különb, egy különleges rigó.

Ha jött a vörös foltos macska, a kis hetyke rigó utolsónak kapott szárnyra. Hiába kiabáltak a bokrok tetejéről a többiek. Ő még kotort egyet a csőrével, mintha figyelemre sem méltatná a macskát, s csak akkor reppent fel, amikor a macska ugrásra készülődve lassan lelapult. Reptében sajnos még oda is kiáltott valamit a macskának, ami a kopottbundájút nagyon elgondolkodtatta. Nem folytatta az útját. Leült a ház tövében, és szemlélődött. Rémült kiáltozás töltötte be az egész kertet: „Megállt a macska! Készül valamire a macska! Vigyázat, minket néz a macska!”

Másnap aztán még furcsább macskaeset történt. Az éjszakai eső után kis tócsa maradt a járdán. Amikor a macska megjelent az udvaron, nagy csittegés támadt, s az összes rigó szárnyra kapott. A kerítés tetejéről nézték a macskát, ahogy lustán vagy talán méltóságteljesen lépkedett a ház tövében. Már csak egyméternyire volt a tócsától, amikor a hetyke kis rigó szárnyra kapott, s a macska orra előtt beleszállt a tócsába. De még ez sem volt elég. Szárnyát szétcsapva fürdőzni kezdett, s a macska szeme közé fröcskölte a vizet. Dühösen fújt a macska, és a felreppenő ifjú rigónak utánakapott körmös 91mancsával. De csak a levegőt markolta. A fiatal rigók nem bírták ki nevetés nélkül. A szemtelenebbek még csúfolódó kiáltásokat is hallattak. A macska megszégyenülten elkullogott.

Az öreg, tapasztalt rigók leszidták a hetyke kis rigót, de oda sem figyelt rájuk. A fiatal rigókörökben már általános volt a vélemény, hogy a hetyke rigónak minden sikerül. Valóban sikerült. A vörös foltos macska minden bajuszmozdulatát ismerte már, s tudta, hogy mikor kell elugrani, mikor lépdelhet a közelébe pimasz egykedvűséggel. Némelyik fiatal rigó már arról beszélt, hogy az öregek eltúlozzák a macska veszélyességét. A macska valójában egy lassú, lusta állat. Ügyetlen is. Ideje lenne, ha a rigók vállalnák önmagukat, és öntudatosabban viselkednének a macskával szemben. A kis hetyke rigó kezdett nemzeti hőssé válni.

Egyik délután aztán, ahogy ez gyakorta előfordult, a vörös foltos macska leült a fal tövében, és megpihent. A kis hetyke rigó nyomban a közelében termett, és félméternyire elsétált az orra előtt. Aztán szárnyra kapva alacsonyan elszállt a macska feje felett. Majd újra leszállt a bokor tövében, és határozott léptekkel elindult a macska felé. És ekkor… Ekkor hátulról valami kegyetlen erő megragadta. Karmok és fogak téptek a húsába. Szárnya megroppant, nyakából kiserkent a vér. Kétségbeesetten verdesett, majd nagyot dobott magán, és a karmokból kiszabadulva összemarcangolt, vérző testtel felkapaszkodott egy alacsony ágra. Letekintve borzadva látta, hogy egy egészen fiatal, fekete macska áll a bokor alatt, és a száját nyalogatja. A fal tövében üldögélő vörös foltos macska ekkor váratlanul elnyávintotta magát. Csak ennyit mondott: „Miáááu…”

92
Űrrepülőtér a Zöld-máli úton

Elbűvölten állok a föld- és szeméthalmok előtt, melyek valóságos hegyláncot alkotnak az utcánkban, s az úttestre kibuggyanva bizonyos szemérmetlenséggel mutogatják alkotóelemeiket. Hat éve, amikor ideköltöztem, valamilyen emlékbeszéd ügyében meglátogatott az egyik kisváros tanácselnöke, s nemes egyszerűséggel a következőket mondta: „Nem is említetted idáig, hogy szeméttelepen laksz.” – Akkor az úttest bal oldalán álltak a földhegyek, pontosan a Felső Zöld-máli út, Csatárka út háromszögében. Azokat a földhegyeket egy esztendeje elhordták, s hoztak helyette az út másik oldalára újabbakat. Közben a Csatárka út, Pitypang utca sarkán is növekedtek a földhegyek. Odahordtak egy csomó földet, földgyalukkal elegyengették az új iskola mellett, aztán bizonyos idő multán újabb földgyalukkal meglazították, teherautókra rakták és elvitték. Pár hónap múlva aztán újra odahordták a földet valahonnan, és újra elegyengették. Ez többször megismétlődött. Most, hogy a tél folyamán villámgyorsan felépítettek az iskola mellé egy orvosi rendelőt, éppen töltögetik előtte a terepet. De a másik oldalán szeméthegyek, összerogyott betontörmelék, rozsdahalmok, kidobált nejlonkötegek csúfoskodnak. Most, hogy olyan látványosan leégett a sarki ház, a tűzoltóautók alig bírtak bemenni mögéje. Az egész hegyoldal egy nagy építőipari szeméttelep.

Valamikor virágzó kertek borították az egész környéket, családi házak, hétvégi pihenők, nyaralóházak álltak a zöldben. A háború után néhány kert gazdátlanná vált, s benőtte a gaz és a lián. Húsz éve, vagy talán már egy 93kicsit korábban, terjeszkedni kezdett a város a domboldalak irányába is. Ekkoriban politikai vagy talán tervgazdasági meggondolások alapján kisajátították a környék kertjeinek a többségét. Néhány tulajdonos megmentette a házát, a többit lebontották. Lent a völgyben felépült egy lakótelep s fent a dombtetőn a toronyházak. Közte alig valami. A kertek dzsungellé váltak, s félig-meddig szemétteleppé. Az eredeti terv, ha ugyan volt, feledésbe merült. A régi házakat lebontották, újakat viszont nem építettek helyette. A terület gazdátlan, mocskos, elhanyagolt, szégyenletes. A völgy felett mindkét oldalon magánházak és magánpaloták százai épültek fel, de a Felső Zöld-máli út, illetve Csatárka út főtengelyén megállt az idő. Felépült a Pitypang utcai iskola, és a Törökvész út, Felső Zöld-máli út sarkán az aranyat érő ABC-áruház.

Ezenkívül csak annyi történt, hogy a látványos földhányások az út bal oldaláról az út jobb oldalára kerültek. S még annyi, hogy a korábbi földhányásokat drótháló mögött tartották, az újakat szabadon. Először az ABC-áruház fölé hordták a szemetes földhegyeket, s amikor oda nem fért, a teherautó-vezetők leburogatták terhüket az áruház parkolójába, a friss betonozásra. Aztán tovább a Felső Zöld-máli út „üres” telkeire, a hajdani kertek diófái, cseresznyefái, akácsövényei mögé és elé az útra.

Van itt kérem minden. Az úton rozsdás drótháló hever, műanyag vödör, festékesdobozok, fél pár cipő, rongyok, mocskos műanyag fólia, korhadt, rozsdás szögekkel teli deszkák, ládamaradványok, műanyag csövek, szétesett bazaltgyapot, használt vatta, üvegcserép, törött tükör, madzag, benzineshordó, lyukas vödör. Nyilván ez egy újabb koncepció. Ennek a szeméthegy94nek itt a helye a Zöld-máli úton, az autók kereke alatt. Magasabb helyen ezt így képzelték el (valamilyen építővállalat, igazgatási, rendezési szerv szakemberei), s az óriás teherautókat vezető derék sofőrök végrehajtották a tervet. A művezetők, mérnökök nyilván ellenőrizték, s elégedetten jelentették a végrehajtást, ahová kellett. Hová kell vajon az ilyesmit jelenteni?

A kapunkon néhány napja papiros díszlik, tanácstagi fogadóóra lesz az iskolában. Eleinte még csak elzarándokoltak az emberek, de ma már… Én azt is szégyenlem, hogy elmentem szavazni. Éreztem ugyan, hogy nem kellene odamennem, de nem mertem otthon maradni. Féltem nem szavazni. És leszavaztam egy országgyűlési képviselőre, akiről sejteni lehetett, hogy csak földrészekkel foglalkozik (ahogy a kabaréban hallani), tanácstagra, akiről a helyszínen igyekeztem megtudni valamit, feleslegesen, mert sejthető volt, hogy neki sem lesz hatékonyabb a szava, mint a szomszédasszonyé. Egyébként is élénken élt még bennem a hóügy. Ha négyemeletes társasházunk előtt nem volt cementig elkotorva a hó, csak lesöpörve, akkor a korábbi bizalmi ember feljelentett bennünket. De mellettünk, mivel gazdátlan volt a ház, soha nem volt eltakarítva a hó. A túloldalon sem két kisajátított telek előtt. Az a hó senkit sem zavart, pedig az derékig ért. Rossz lelkiismerettel, de beledobtam a ládába a szavazatomat.

Délután kiállok az erkélyre, és közömbös arccal figyelem, hogy a Csatárka út, Pitypang utca sarkán keletkezett szakadékokban hogyan törik össze magukat az autók. A gödröket kerülgetve hogyan vágódnak egymásnak a kocsik. Hogyan szállnak ki és káromkodnak az emberek. Percenként történik valami. Szociológiai fel95mérés is kerekedhetne belőle, mert másként reagálnak a taxisok, Trabantosok, Opelosok, a száguldók és az óvatosak. Hónapok óta így megy ez, de nem történik semmi. Pedig ezen közlekedik a 29-es autóbusz, s ez az út köti össze Óbudát Pasaréttel, illetve a Vörös Hadsereg útjával. De nem érdekel ez senkit. Hadd törjenek a kocsik! És törnek…

Telefon nyet. Se lakásban, se utcán. Az utcán vannak fülkék, de nem lehet belőlük telefonálni.

Van viszont Tehó. Vagyis lenne, ha az emberek nem kaptak volna agyvérzést a terveket tartalmazó papirosok láttán, melyeket bedobáltak a postaládánkba. Így az sincs.

Mélázva állok a szeméthegyek mellett, s miközben bámulom az emberi leleményességet, amivel a főváros legszebb, még zöld részeit is tönkreteszik, valójában már befelé figyelek… Miért kell nekem itt megállni, és megütközve bámulni az utcára öntözött szemetet? Akikre tartozna a dolog, azok nem járnak erre, azok nyugodtak. Azokat nem zavarja, hogy mit gondol rólunk az osztrák és a nyugatnémet turista. Pedig errefelé ugyancsak nyüzsögnek. Ötvenméternyire, az egyik ház előtt most is áll két egészen nyugatnémet Mercedes. De az sem zavarja őket, hogy mi, a helyi lakosok és „választók” mit gondolunk.

A hiba nyilván bennem van, hogy egyáltalán észreveszem ezt az egészet. Talán csak káprázatról van szó… Nincsenek is itt ezek a szeméthegyek, csak én képzelem. Az én belső zavaros tudatomból vetülnek ki. És pont ide, a Felső Zöld-máli útra. Orvoshoz kellene mennem. Milyen tudat az ilyen? Piszok egy tudat. A hiba bennem van.

96

És ha mégis itt vannak ezek a szeméthegyek, akkor sem szabad ilyen vulgárisan közeledni a jelenséghez… Mert lehet, hogy kísérletről van szó. A sofőr, aki leburogatta az útra és az ABC parkolójába a szemetet, titokban talán író vagy szociológus. Ki akarta próbálni, mit csinálunk, ha az úton szeméthegyekbe ütközünk? Nyilván elbújt a dombok közé, a diófa vagy a cseresznyefa alá, és onnan figyeli reagálásainkat. Jegyzetel közben, vagy videokamerával dolgozik. Mert az nem létezik, hogy csak úgy ideburogassa az útra a szemetet. Még akkor sem, ha a vezető mérnök kifejezetten utasította erre. Nem tudom elhinni ezt egy munkásemberről. – De az is lehet, hogy valamilyen nagyobb kísérletről van szó. Egy nemzetközi team figyel bennünket. A társadalmi ingerküszöb módosulását mérik. A nagy sokkhatások (magyar színészek lelövöldözése az osztrák repülőtéren, radioaktív esők stb.) közepette észrevesszük-e a környezetünkben keletkező apró elváltozásokat? Még az is lehet, hogy álcázott, titkos űrrepülőteret építettek a két utca közé, s a földhányásokat azért burogatták le az út szélére, hogy a létesítményt eltakarják a kíváncsi szemek elől. Ha csak úgy vásárlásból jövet megpillantanánk a régi kertek közepén a holdlakókat és rakétáikat, még pánik keletkezne. A pánikot pedig kerülni kell. Az csak merő véletlen, hogy szemét keveredett a földhalmok közé. A sietség számlájára írandó. Nem szabad törődnünk ezzel a kis szeméttel, mert népgazdasági érdekünk fűződik a holdlakók Zöld-máli úti űrrepülőteréhez. Ők veszik meg tőlünk a radioaktív sóskát, mert nekik már nem árt. Sőt vitaminszámba megy. S ki tudja, később talán még az olcsó holdolaj is szóba kerülhet. Mindez elképzelhető, de lehetséges, hogy még bonyolultabb 97érdekeink fűződnek ahhoz, hogy a Felső Zöld-máli utat szemétteleppé változtassák az arra hivatottak. – Persze csak akkor, ha ezek a szeméthegyek egyáltalán itt vannak, léteznek. Káprázat is lehet, egy torz „én” szubjektív kivetülése.

Margit

A világ egy kórházi ágyból nézve nem olyan, mint amilyennek egészségesen láttuk. Nem ugyanaz. Megváltoznak a kontúrok, eltolódnak az arányok, máshová kerülnek a hangsúlyok. Amibe egészségesen belebetegedtünk, a kórteremből nézve elveszti fontosságát. Alig érthető, hogy miért idegeskedtünk annyit. Amivel viszont nem törődtünk, például az emberi, rokoni kapcsolatok, váratlanul fontossá válnak. Felfedezzük a szeretetet, mert elapad, vagy mert mégiscsak létezik. Csodálkozunk, hogy a testünk élő szerkezet, s ugyanúgy elkopik, elromlik, mint egy autó. Utólag érthetetlen, hogy önző materializmusunkon hogyan rekedhetett ennyire kívül éppen a testünk? Miért mulasztottuk el évtizedeken át a szervizeket, s miért hajszoltuk olyan eszeveszetten és értelmetlenül szegény elfáradt lényünket?

Operáltak már ebben a kórházban, így amikor bevonulok, ismerős orvosokkal találkozom a folyosón. Ez megnyugtat, s ahogy körülpillantok, azonnal érzékelem, hogy valamilyen meghatározhatatlan harmónia lakozik a falak között. Az új főépületben nagy a rend és a tisztaság, s az otthonosságérzéshez az egyenletes meleg és a fény is hozzájárul. Az orvosoktól aztán hallom, hogy az épület átadás után még szebb volt, de a betegek látogatói 98az előcsarnokban kiégették a műanyag padlót (beletaposták a cigarettacsikkeket), megkoptak a falak, ajtók. Pótolni kellett csapokat, lámpatesteket, segélykérő telefonokat, mert valakik leszerelték és ellopták azokat. De a Margit Kórház régi, ódon épületéhez képest, ahol én tíz esztendeje feküdtem, mégis új ez az épület, s a berendezése, műszerei, eszközei a lehető legkorszerűbbek.

Belekerülök a kórházi gépezetbe, vérvétel, EKG, röntgen stb. Délután leül az ágyam mellé egy fehér köpenyes fiatal lány. Bemutatkozik, közli, hogy orvostanhallgató, aztán elkezdi felvenni az anamnézist. Illés Endre ebből az élményből írta első karcolatait, novelláit. A Korányi-klinikán fiatal orvosként ő is anamnéziseket készített. Vajon mit írna rólam ez a fiatal lány, ha író rejtőzködne köpenye alatt? Válaszolgatok, és nézem az arcát. Nem mondhatnám, hogy elégedett a válaszaimmal, némelyik kérdést megismétli, majd pontosítja. Talán sokallja a bajaimat, vagy betegségeimmel, szokásaimmal nem illek bele a normális társadalmi képbe. Monotonná válik az egész, mintha nem én beszélnék és nem rólam lenne szó. Kívülről látom a képet. Majd átszíneződik az egész, régi idők jutnak eszembe, örökké magoló, kedves pécsi medikák. Lehoczki Maris, akivel együtt vitorláztunk a Balatonon. Őrzök róla egy fényképet, a hajó orrában ül a fokvitorla alatt, és a napba néz. Szép volt, sovány és kreol. Szinte indián. Egy fekete, borzas kutya ül mellette, a Bojti. – Fiatalon orvosok közé keveredtem, pedig foglalkozásaimat nézve soha semmi dolgom nem akadt az orvostudománnyal vagy az egészségüggyel. Egy időben bent laktam Nógrády adjunktusnál a Mikrobiológiai Intézetben, s esténként intézeti és klinikai csodabogarakkal teáztam. Talán ötödéves lehetett 99Lehoczki Maris, amikor a nyári gyakorlatot a keszthelyi kórházban töltötte. Bementem hozzá, mert egy darázs megcsípte az ujjamat, és elmérgedt. Az egész kezem, még az alsó karom is megdagadt.

– Felvágom, jó? – ajánlotta Maris.

– Vágd fel – biztattam.

Előszedett egy szikét, aztán a kezemet vizsgálgatva újra megszólalt:

– Öregem, ez fájni fog.

– Eltaláltad – mondtam, amikor belevágott. Egy hét alatt meggyógyult a kezem, de annak a háromcentis vágásnak a nyomát ma is őrzöm az ujjamon. – Halottak napján, amikor elzarándokolok anyámhoz, Maris sírján is meggyújtok egy gyertyát. Maris lánya is orvos lett, azt mondják, jó orvos. – Felelgetek a bájos medikának, de lélekben messze járok, régi városokban, régi hajókkal, nem létező vizeken. És az anamnézis közben elkészül.

A nővérszoba és a labor közötti keskeny teret jelölték ki dohányzósaroknak. Ez a kis szeglet valamiféle pizsamás klubbá alakult a kórházban, ha nem volt vizit vagy szilencium, itt mindig füstölgött, beszélgetett néhány ember. Szerettem volna közéjük ülni, de egyikük olyan ocsmányul káromkodott, hogy nem bírtam hallgatni. Kötőszavak helyett is trágárságokat használt, s istent olyan gyalázatos kifejezésekkel rángatta le az égből, hogy a nővérek elmenekültek a környékről. Elkedvetlenített a mocskos szájú atyánkfia, de aztán fokozatosan megértettem, hogy fél. Fél az operációtól, s ezt ellensúlyozza hangos durvaságával. Néha megálltam oldalt, és 100néztem, hogyan és mennyire fél. Az arcán láttam, hogy nemcsak az operációtól fél, hanem a haláltól is.

Én is féltem az operációtól, de már rutinom volt ebben a félelemben, mert negyedszer készültem műtőasztalra feküdni. Tudtam, hogy mitől félek, s azt is, hogyan kell ilyenkor félni. Vannak megszokhatatlan dolgok, számomra ilyen a halál, a test és a lélek kiszolgáltatottsága. Gyermekkoromban egy-egy szőnyegbombázás után szanaszét feküdtek a hullák az utcán, s amikor a légiriadó végén hazasiettünk, csak átlépkedtük a testeket a járdán. Mégis megrendülök s szinte rosszul leszek, ha látnom kell az autók által elgázolt élettelen embereket. Időnként egyik osztálytársamnál laktam, aki anatómiai vizsgájára készülve hazahozott egy-egy kezet, s este Leonardóként még boncolgatott egy kicsit. Én az asztal másik oldalán könyökölve figyeltem, hogyan dolgozik, azonosítja az izmokat. Mégis, ha a saját kezembe belevágok a metszőkéssel, a rosszulléttől csaknem elájulok. – De ha az ember mindezt tudja magáról, arra is képes, hogy a tudatát átprogramozza. Én arra gondoltam, hogy elfásult, érzéketlen író vagyok, akinek elfogytak a témái s üres a világa. Hogy írni tudjak, élményeket kell szereznem, fel kell töltekeznem. Bele kell kóstolnom a megrázkódtató valóságba. Az én dolgom a megfigyelés. – Ilyenkor szerencsére saját magamat is tudom kívülről szemlélni, mint egy tárgyat. Tárgyszerűségem külön szórakoztató, szinte humoros. Nem mondhatnám, hogy tökélyre fejlesztettem e szerepet, még gyakorolni kell. Megfigyeléseim közül talán csak egyetlen élmény akad, amiről érdemes beszámolni. Ez az utazás. Utazás az ágytól a műtőasztalig. Az ember ezt az utat injekcióktól kábultan egy gumikerekű kocsin teszi meg. 101Meztelenül fekszik a kocsi tetején egy könnyedén odadobott lepedő alatt. Így, meztelenül gurulva a semmi felé, valószínűtlenné válik a világ, elszakad az ember mindentől. Szánandóan kevés és esetleges ember voltunk. A poggyásztalanság könnyűségéből visszatekintve milyen nevetséges, hogy az ember ragaszkodik a kocsijához, s dühöng, ha a szervizben kilopják az alkatrészeit. A kiböjtölt, kiverekedett lakás, az állás, a gyerek egyetemi felvételije, a kertben elfagyott kajszikarok, a cserép, amit levert a téli vihar, a könyvek, amit nagy nehezen megszereztünk, megírtunk, a külföldi kiadások, a bécsi Collegium Hungaricum dobogója, ambícióink, a szeretett nő mosolya, egyáltalán a mosoly, lemaradnak mögöttünk egy folyosókanyarban, s a lengőajtók hűvös suhintása nyomán a semmibe hullnak. S mi lábbal előre beúszunk a zöld csempés új valóságba, melynek a falai hullámzanak, kitágulnak, s már nyilvánvaló, hogy a relativitás sokkal totálisabb, mint Einstein elképzelte. A viszonylagos is viszonylagos, és pillanatonként változik. A valóság, amit hétköznapi létünk során látunk, kitapintunk, nem létezik. Csak egyetlen valóság létezik, amit nem fogalmazunk meg, nem határolunk körül, aminek nincsenek koordinátái, ami a képzelet által befutható térségen is túl van valahol. – Be kell vallanom, a műtőben görcsösen kapaszkodtam a létező világba. Beszélgetni próbáltam az orvosokkal. Az aneszteziológus főorvossal már-már egy formás kis eszmecserét sikerült összehoznom Ligeti Vilma indiai utazásairól és könyveiről, amikor hirtelen minden véget ért. Olyan hirtelen, hogy ilyen hirtelen nincs is. – Amikor az ágyamban magamhoz tértem, az volt az érzésem, hogy délután van. Mozdítottam egy kicsit a fejemen, s meg102szemléltem, miként működik az infúzió. Kifogyóban volt az üveg. Jobb kézzel felnyúltam a telefonért, és beleszóltam. Ez volt a földre szállás.

Amióta bent vagyok a kórházban, kint állandóan esik a hó. Az ablak előtt libegnek, kavarognak a hópelyhek. Ha az épületek közé becsap a szél, a huzat felfelé viszi a pelyheket. Alulról felfelé esik a hó. Mindez leköti a figyelmemet, és jól elszórakoztat. Ennél persze különb látványosság is akad, mert egy oldalépület felső, műszaki szintjét is módom van szemmel tartani. Fémredőnyök vagy lamellák vannak az ablakokon, s ahogy közeledik az alkony, a madarak beszöknek a réseken át az épületbe. Gépek, talán kompresszorok vagy elektromos berendezések működnek odabenn, néha az az illúzióm, hogy zúgnak, morognak vagy fémesen sivítanak, mint József Attila versében a dinamók. Ha bealkonyul, sötétség borul a műszaki szintre is. Egyetlenegyszer, az operációm másnapján este tíz óra felé fény gyulladt a műszaki szinten, s a madarak riadtan keringtek, vergődtek a lamellák mögött. Amikor a villany elaludt, a madarak megnyugodtak. Ezeket a madarakat aztán beleálmodtam különböző történetekbe, így misztikus, furcsa éjszakákat éltem át. – Nappali látványosságaim fő objektuma a Kiscelli-domb volt, tetején a romos templommal, oldalában és aljában a bozótos erdővel, ahonnan esténként civakodó emberek hangját sodorta a kórházablakhoz a szél. Sokáig laktam Óbudán, mégis napok múltak el, míg rájöttem, hogy a kopott, málladozó téglafalak, melyekre szakadt csatornák okádják a hó megolvadt levét, azonosak azzal a barokk templommal, amit még 103a 18. század közepe táján építtetett a Zichy-család a trinitárius szerzetesek számára. A hófedte, ormótlan tetők, a befalazott ablakok vak kontúrjai jól táplálták a képzeletet, de vidámságot, bizakodást nem sugalmaztak a lábadozónak. Jobb híján azon tűnődtem, hogy a szentháromsághívő, betegápolással foglalkozó trinitárius szerzetesek mivel érdemelhették ki II. József haragját? A császár ugyanis betiltotta magyarországi működésüket, és kiparancsolta őket a hazából. Mit csinálhattak vajon? A gyógyításon kívül nyilván más ügyekben is szorgalmaskodtak… Naponta legalább kétszer elhatároztam, hogy amint kijutok a kórházból, azonnal elmegyek egy könyvtárba, és utánanézek, mit csináltak a trinitáriusok. De gyarló az ember, amikor meggyógyultam, már nem érdekeltek a trinitáriusok.

Látogatóim elhalmoztak újságokkal, folyóiratokkal és könyvekkel. A szabadon mászkáló egészségesek azt gondolják, hogy a beteg ágyhoz kötöttségében mindenre kíváncsi, minden betűt felfal, ami eléje kerül. De ez nem így van, mert a beteg pszichésen beszűkült állapotba kerül, s az újságok legizgalmasabb szalagcímeire éppen csak rápillant. Számára más a fontos vagy érdekes, mint az egészséges világban tülekedő embertársainak. Újságot nem tudtam olvasni. A németek tengeralattjáró-háborújáról olvasgattam egy jó könyvet, de mindig elaludtam rajta. Jack London novelláiból mindössze egyre futotta erőmből, sajnálatosan ez éppen Ah Cso története volt, akit tévedésből, hanyagságból, hiszen egyik copfos olyan, mint a másik, kivégeztek Ah Csou helyett. A legszörnyűségesebb az egészben a szorgalom, ahogy 104a német Schemmer megépítette a guillotine-t. Kórházban nem lehet ilyeneket olvasni. Végül egyetlen olvasmányom maradt, Alain-Fournier regénye, Az ismeretlen birtok. Legalább hússzor olvastam már ezt a könyvet, s most huszonegyedszer is nekiláttam. Csodálatos, letehetetlen, hajnalig olvastam, aztán reggel folytattam, majd amikor elfogyott, újraolvastam belőle részeket. Érdekes, hogy Alain-Fournier milyen sokat tudott a csodaváró, mesevilágban élő emberről, s közben maga védtelen volt. Nagy kérdés, hogy az írónak hány könyvet kell írnia? Nem lenne elég egyet vajon, mint amilyen Az ismeretlen birtok, Saint-Éxupéry Éjszakai repülése vagy Lampedusa A párduc című remeklése. Érdemes körbelövöldözni a céltáblát? Nem jobb egyszer a közepébe, ilyenszerű kiáltással, hogy: Ecce homo! Vagy, íme, a társadalom. Íme, az emberi bűn. Alain-Fournier úgy ír, mintha ez a regény a huszadik könyve lenne. Bámulatos rutinnal és fölénnyel bánik az idővel. Az az embernek az illúziója, hogy a regénybeli idő kezelése számára nem jelentett gondot, ahogy a térrel is könnyedén bánt. Ebben a regényben, mire végigolvassuk, már fogalmunk sincs róla, hogy mi van közel és mi távol. Mindenesetre mire a regény véget ér, a távoli földrajzi pontok meghökkentő közelségbe kerülnek egymáshoz. Néhány órás bicikliútra van a folyótól a város, a falu és a tanya. A titokzatos birtok pedig valahol középen, két nyárfasor takarásában vagy inkább takaratlanságában. Ha nem lövik agyon az első világháborúban, nyilván ír még néhány könyvet Alain-Fournier, de agyonlőtték. Így most egész írói birodalma Az ismeretlen birtokból áll. Ez a birtok valójában a világ. Amikor ezt a könyvet először elolvastam, betegesen vágyakoz105tam az ismeretlen birtok után. Csak évek múlva értettem meg, hogy ez a birtok bennünk van, a lelkünkben, agyunkban, s bizonyos értelemben mindig egy parasztszekéren ülünk, és sánta lovacskák vonszolnak bennünket ide-oda a mezei tagutak között, hol erre, hol arra sejtve a fák közül előpirosló ódon épületeket. Amikor Alain-Fournier könyvét elolvastam, újra érdekelni kezdett a világ, visszatértek ambícióim, s rohamosan elkezdtem gyógyulni. Már nem találtam olyan nevetségesnek, hogy az autómból esetleg kilopják az alkatrészeket.

Napok óta csörömpölnek az ablakom alatt. Felkelek, kinézek. Egy ormótlan teherautóra kiürült infúziósüvegeket rakodnak. A raktárszerű épület másik oldalán is teherautó áll, arról éppen emelőtargoncával konténereket szednek le. Még odább gáz- vagy oxigénpalackok állnak. A két épület között parkoló terül el, a hóban Skodák, Volkswagenok tolatnak, legszélül egy Mercedes áll. Az egyik nyugati kocsiból testes nő lép a hóba. Ügyetlenkedik, de azért sikeresen kipakol. Ezek mind műszakiak, beszerzők, konyhai dolgozók, alkalmazottak, kisegítők. Olyan az egész, mint egy nagyüzem udvara. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a kórházban főleg orvosok és ápolónővérek dolgoznak, de ez nem így van. A mai modern kórházakban sokkal több a műszaki szakember, szerelő, takarító, anyagmozgató és alkalmazott, mint az orvos. Később dr. Markovits György főigazgató főorvostól hallottam, hogy az újjáépült Margit Kórházban 557-en dolgoznak, s közülük csak 68 az orvos. Fogalmam sincs róla, hogy ez sok vagy éppen csak elégséges, de itt is, mint más kórházakban, az ügye106letes orvossal sokszor ötven órán keresztül módom volt találkozni. A Margit Kórház egyébként az egész III. kerületről s a pilisi falvakról is gondoskodik, ami megközelítőleg 200 ezer ember egészségének a gondozását jelenti. Csak a III. kerületben 170 ezer ember lakik. Felvételis napokon egész Budapest területéről betegeket szállítanak a Margitba. – Egy felvételis hétvégét én is átéltem a sebészeten. Sok lábdobogással, ideges szóváltással jár ez az ügyelet, de kétségtelenül van bizonyos ritmusa, s ezen belül hullámai. Délelőtt jelentkezik az első kis hullámtaraj, a déli órákban elcsendesül, délután újra vet egy nagyobb hullámot, s este tíz és éjjel két óra között jönnek a hullámhegyek. Az első részeg sérülteket rendőrök hozták be kora délelőtt, talán még tíz óra sem volt. Türelmesen megvárták betegeiket a folyosón, s azt hiszem, velük együtt távoztak. A komolyabban orrba vert, vérző arcú fiatalemberek délután öt óra tájban kezdtek érkezni taxin, feleségek, testvérek kíséretében, majd a zordabb hadfiak mentőn. Közben a valóságos, spontán polgári betegek is jövögettek, így a betegfelvétel, a vizsgálat és az elsősegély folyamatos volt. Estefelé egy furcsa öregember feküdt a folyosó végén az ajtóban. Komoly riadalmat okozott, mert senki sem tudta, hogyan érkezett. Valószínűleg a saját lábán vánszorgott be, de csak az ajtóig jutott. Gyorsan gondozásba vették. Az ágyban fekve szinte egész éjszaka hallottam a mentők érkezését, az ijedt hozzátartozók monológjait, az orvosok, nővérek sietős lépteit, néha még futásuk zaját is. Ahhoz képest, hogy Budapest világváros, nagyon szolid, szinte kiegyensúlyozott képe és hangulata volt ennek a felvételi napnak.

107

Lábadozás gyanánt elzarándokoltam a Margit Kórház régi, százéves épületébe, ahol tíz éve operáltak, majd a legújabb, Tégla utca felé eső épületszárnyat is megnéztem. Kíváncsiskodó utamon dr. Markovits György főigazgató kísért végig. A régi épületben 176 ágy volt összesen, Budapesten ez volt a legkisebb és legcsaládiasabb kórház. Most az újjávarázsolt Margit Kórházban 740 ágyban gondoznak betegeket. A régi épületet is tatarozták, kisebb, két-három ágyas szobákat képeztek ki az idősebb betegek számára, A régi teraszt, ahonnan a vadgesztenyefák lombját s a kórház híres jegenyesorát nézegettük, megnagyobbították. De a jegenyesor áldozatul esett a megújulásnak, helyén most a központi épület impozáns tömege zárja le a szem útját. Kárpótlásul a betegek hamarosan megkapják a Kiscelli-domb aljában elterülő erdőt, sétautakat alakítanak ki a fák között, és padokat helyeznek az árnyékba. A régi épületből föld alatti folyosón lehet átmenni a központi épületbe s az új, Tégla utca felé eső szárnyba is, így még a legzordabb időjárás idején sem okoz gondot a betegszállítás.

Éppen tíz éve, amikor a régi kórházban feküdtem, kezdődött meg dr. Markovits György főigazgató közreműködésével az építkezés. Most lényegében a végére értek. A Fővárosi Tanács költségvetéséből megvalósult építkezés kb. 800 millió forintba került. Ebből az összegből nemcsak épületek születtek, de új konyha, berendezések és műszerek is. A Margit Kórház műtői, műszerezettsége európai színvonalú. Élvezet végigjárni a legújabb szárnyat, ahol művese, organikus idegosztály, rehabilitációs belosztály, belgyógyászat, fizikoterápia kapott helyet. Még csak lézengenek bent a betegek, 108de az orvosi kar és a nővérek már boldogan birtokba vették. Minden korszerű, kényelmes, ragyog a tisztaságtól. Laboratóriumok, tágas raktárak segítik a munkát. Az irodák, nővér- és ügyeleti szobák modern bútorral berendezett, nyugalmat és harmóniát árasztó helyiségek. Az orvosok jókedvűek, elégedetten mutatják meg a kezelőket, a csodálatos és ijesztő vizsgálati berendezéseket. Ahogy ide-oda járkálunk az épületben, arra gondolok, hogy az ilyen derűs színekkel berendezett, korszerű, új kórházban, ahol az orvosok is elégedettek, bizonyára könnyebben s talán gyorsabban gyógyulnak a betegek. Kölcsönhatás biztosan létezik. Az üvegfalakon, ablakokon át domboldalakra látni, ahol a társasházak és családi házak körül nagy kertek és szőlők terülnek el. Fent a gerincen erdő sűrűsödik. Ilyen a családiasságában régi, minden másban új Margit Kórház.

Kellemes dolog egy olyan városban lakni, ahol van Margit híd, Margitsziget és Margit Kórház. Számomra ráadásul ez a név szinte kabalisztikus erejű, védelmet adó, mert anyámat is Margitnak hívták.

Gyermekláncfű

– Rögtön berágok… Vannak még pihent agyú emlősök…

– Közel van a Lipót… Meglépett valaki, és nyomokat hagyott.

– De ügyes, karikába fonta a gazt…

Két fiatalember beszélget az autóbusz-megállóban, s közben ide-oda rugdosnak egy fehér nedveket izzadó zöld növénycsomót.

109

A talpuk alatt lassan elmaszatolódik a gyermekláncfű (Taraxacum officinale), aminek az a különlegessége, hogy egy nagymama, valószínűleg az unokáját sétáltatva, lánccá dugdosta össze a növényi szárakat. Arról kapta a nevét, hogy láncot lehet belőle készíteni szájtáti, csodálkozó gyermekek számára, akik aztán elszakítják a zöld láncocskát, vagy elvesztik. A növény most nevét illusztrálva hever a földön, de a fiúknak sejtelme sincs róla, hogy amit széttaposnak, az az egyik legrégibb gyermekjáték. Nincs ebben semmi különös, mert pár hónapja az egyik ifjúsági adás műsorvezetője furcsának találta a „próbababa” hasonlatot, s csak nehezen akarta elhinni, hogy a próbababa munkaeszköz, amit a szabóságokban használnak. A reggeli műsorban pedig hosszan élcelődtek a rádiósok azon az „abszurdumon”, hogy az egyik téesz hajdinát termel, s ebből nyereséget remél. Soha nem hallottak még a hajdináról. És ugye amiről ők nem tudnak, az nincs… Az utóbbi évtizedek társadalmi struktúrájából eredően bizonyos dolgokról egyáltalán nem lehetett hallani. Ezek azonban a nagyvilágban azért léteznek. Most kezdjük újra felfogni az „áru”, a „piac”, a „csőd”, a „jelzálog” és a „munkanélküliség” szavaknak a valódi jelentéstartalmát. Aki túljut a határainkon, elcsodálkozik, hogy mi minden létezik. A hajdinát is a nyugati országok veszik meg a viccelődve megidézett termelőszövetkezettől. Az én gyermekkoromban még a hurkában hajdina volt, s az ország sok pontján rangos ételnek számított a hajdinakása. A rizs az új étel nálunk, nem pedig a hajdina.

Mosolyogva állok a fiúk mellett. A mosoly az arcomon ül, olyan bocsánatkérő, védekezőforma mosoly. Befelé röhögök. Magamon. Emlékeim és tapasztalataim 110miatt szellemileg már öreg vagyok, és más, teljesen más. Megkérgesedett „konzervatív”. Ha megszólalok, azonnal rám süthető a konzervatívság bűnén túl a káros nosztalgiák idézgetése is. De hát káros-e? És a „haladás”, „fejlődés”, vagyis amit annak képzelünk, valóban előrelépés, vagy csak mozgás. Elmozdulás valamilyen irányba. És ki mondja meg, hogy merre van az „előre” és merre a vissza, vagy a körbe mozgás. Az „előre” mint fogalom valójában mit jelent? Mondjuk, ha az ember a másik embert nem késsel gyilkolja meg, hanem egy termonukleáris robbantással, akkor előbbre vagyunk?

Mindez befelé röhögve és kifelé mosolyogva fut végig az agyamon, a gyermekláncfű miatt, s talán azért is, mert a gyermekek játékai árulkodóan jellemzik a társadalmat és korszakot.

A másság a lényeg. Az én idegrendszerem és a mentalitásom mindenben különbözik a fiatalabb embertársaim lényétől. Úgy értem, hogy régi kilenc-tizenkét éves személyiségem más volt, mint a ma élő tizenkét éves emberek személyisége. Ha az ember egy lakóházban leereszkedik a hatodikról, a másodikon vagy az elsőn biztosan megáll a lift, és beszáll egy tíz-tizennégy éves gyermek. Egy emeletet lefelé már lifttel mennek. Ismerős gyermekektől néhányszor megkérdeztem, hogy lefelé miért mennek lifttel? Barátságosan és csodálkozva néztek rám. Vonogatták a vállukat. Nem értették, hogy mit kérdezek. Miért ne mennének az elsőről a földszintre (tizenhat lépcsőfok) lifttel? Mi ebben a furcsa? Mi indukálja ezt a kérdést? Egyáltalán, hogyan lehet ilyent kérdezni? Mi akar ez lenni? – Ülnek a lakótelepi házak előtt a padokon, és majd megdöglenek az unalomtól. Felfújnak egy-egy rágógumit, és elpukkasztják. Rágnak, 111és maguk elé néznek. Végső elkeseredésükben a nagyobbacskák összeverekednek, autókerekeket szúrnak ki vagy szipóznak. Szenvednek az unalomtól, kétségbeejti őket a semmittevés, csaknem ordítanak a fájdalomtól, de csak ülnek és rágnak. Végül, késő éjszaka, nagy néha, hogy történjen valami, bevernek néhány kirakatot, vagy leszaggatják a telefonkagylókat. Az érdeklődőbbek előadásokat hallgatnak a szabad idő hasznos eltöltéséről. A még nagyobbak diszkóba járnak, ha van elég pénzük a belépődíjra. Koncertre esetleg, és nézik, hogy mások hogyan zenélnek, ugrálnak, bukfencelnek. Eszményképeik is innen kerülnek ki. Ha sok pénzt keres az együttes, csodálják őket. Néznek, bámulnak, csápolnak. Aranyosak. Szépek, mint a víz alatti növények, melyek együtt ringnak a hullámveréssel.

Mások… Annyira mások, hogy a nyelvüket sem értem. Rokonszenvesek. De mi régen szabadok voltunk és boldogok. Az ember reggel kiugrott az ágyból, és egy szál klottgatyában futásnak eredt. Csodálatos volt a világ és hívogató. Az udvarokon túl széles utcák nyíltak előttünk, a faluvégi házak után a végtelen mező, patakokkal, folyókkal, erdőfoltokkal. Ez volt a vidéki Magyarország, és nemcsak Vas megyében, Zalában vagy a Nyírségben, hanem itt a fővároshoz tartozó részeken is, Zuglóban, Rákosfalván, Árpádföldön. Kilépett az ember az ágyból, egyenesen a végtelenbe. Tyúkudvarokon, tanári intelmeken át a fénylő valóságba. Amit persze a képzelet teremtett meg helyi anyagokból: Fákból, raktárak titkaiból, fészerek szétesett boronahulláiból, patakokból, melyek érnek is alig illettek be, és erecskékből, melyek tavasszal folyókká váltak, s a bürükön csak úgy lehetett átkelni, ha az asszonyok nyakig emelték a szoknyájukat.

112

Ma, az ipari éhség korszakában kreatív emberek után sóhajtoznak az újságok. Kreatív gyermekekből lesznek az alkotó felnőttek. De az unatkozó, klisékben gondolkodó gyermek vajon kreatív?

Azok a gyermekek, akikre negyven év messzeségéből emlékszem, soha nem unatkoztak. Mindennel tudtak valamit kezdeni, ami a kezükbe került. Játékká változtak a szekerek, a pajták sarkában álló vonyószékek, a padlásokon dugdosott szigonyok, a gyümölcsöskertek zugaiban álló szénaboglyák ugyanúgy, mint a fák, növények, mezei termékek. Kisvárosban és falun minden valamirevaló gyermeknek volt karikája. Kisebb hordóabroncsok, küllőtlen biciklikerekek, talicskavasalások gurultak az utcákon, s nyomukban egész generációk nyargaltak ügyeskedve. A karikát el kellett indítani, és nagy szakértelemmel hajtani a falu egyik végétől a másikig, alkalmas akácfa- és somfabotokkal verve, ügyes közbenyúlásokkal irányítva, hogy az fusson, és ne kezdjen támolygásba, oldalra sodródva kitörésekbe. Ez a forgó, rohanó tárgy szinte úgy viselkedett, mint egy mai űrhajó. Hány rakéta semmisült meg már támolygó, kiegyensúlyozhatatlan mozgás miatt? A karikázás játékos, ügyességet fejlesztő sport volt. Úgy futottunk délelőttönként tíz kilométert, hogy észre sem vettük. Kézügyességünk, kreativitásunk termékei voltak a vastag drótból hajtogatott „karikatoló” szerszámok, melyeknek ölelésében már olyan simán szaladtak játékaink, mintha sínek között vezetné őket egy lendületes erő. Nyári délutánokon nagyanyám falujában sokat pilickáztunk, amit más vidékeken bigézésnek neveztek. A Hosszú udvarban vagy a Kalmár-féle vendéglő udvarán összeverődtünk nyolcan-tízen. Kis, henger alakú 113mélyedést ástunk a pilickafának, aminek a két vége ki volt faragva, mint a ceruza. A seprűnyél vastagságú pilicka egyik végére rávágtunk a botunkkal, mire az a levegőbe perdült. Ekkor kellett megütni újra, jó erősen. Minél messzebbre szállt, annál nagyobb volt a csapat előnye. De ha a jól helyezkedő másik csapatból elkapta valaki, akkor azok jutottak előnyhöz. A szabályokra már alig emlékszem, csak arra, ahogy a nagy parasztudvarokon át, a tetők magasságában zúgva szállt a megütött pilickafa. Az egészben volt valami erő, keménység és lendület. Aki elkapta, annak gyakran megvérezte a kezét a hegyes fa, és kékre verte a csontjait. Kemény, fiús játék volt, mégis mindenki küzdött, hogy bekerüljön valamelyik csapatba.

Csoportosan, alkalmas sima járdákon összeverődve játszottunk a csigáinkkal is. Akkoriban fillérekért lehetett a vásárban esztergályozott facsigát kapni, aminek a hegyén egy bakancstalpba való jancsiszeg volt. Ezen forgott, ha ostorunkkal végigvágtunk rajt. Rátekertük a sudarat, és megrántottuk. Ha sikeresen forgásba hoztuk, akkor már csak jól irányított ostorcsapásokra volt szükség, hogy tovább peregjen. Ahogy vertük, a facsiga vándorolt, eltávolodott tőlünk, nagy kanyarokat tett, majd visszatért hozzánk, közben előfordult, hogy más csigákkal ütközött, s akkor bizony csak a legügyesebbek tudták már mozgásban tartani.

Ha a gyermekember magára maradt, előkerült a bicska. Fél délután jártuk a határt egy-egy alkalmas ágasfát keresgélve, amiből csúzli készíthető, fűzfa vagy bodzafa után kutatva, amiből sípot lehetett faragni, vagy a kisebb gyermekeknek bodzafa puskát. Ősszel a nagy sárga disznótököknek szemet, szájat hasítottunk, s a kivájt 114belsejükbe gyertyát tettünk. Kísérteties töklámpáinkat leraktuk az út szélére, hogy a hazatérőket riogassuk. Mi bent, a mező mélyén kukoricát sütöttünk alkalmi tüzeinknél, és vártuk a hatást. Hazatérőben aztán minket is megijesztettek mások halálfejes töklámpái.

Örökös játékunk volt a golyózás. Harisnyaszárban tartottuk pettyes, barnás, zöldes, néha sárga vagy piros agyaggolyóinkat. Mindig volt köztük egy nagyobb, szivárványos rajzolatú vagy belső geometrikus szerkezetű üveggolyó. A golyók között ez volt a királynő. Sarkunkon forogva lyukat vájtunk a járdába, aminek a partján pöcköltük aztán a golyókat egymáshoz, hasonlatosan az asztali biliárdjátékhoz. Nyerni és veszíteni lehetett, majd újra visszanyerni a golyókat. Órákig játszottunk nagy izgalmak közepette.

A falutól a folyóig vándorolva orrunkra kakastaréjt ragasztottunk a juharfa termésszárnyából, leharaptuk a cserebogarak fejét, mert édes volt, megettük az akácfavirágot és a papsajtot. A folyóba belegázolva hálót tekertünk a hínárból, és a partnak nyomva halakat fogtunk. Kézzel markolásztuk ki a compókat és a keszegeket a hínárból, és kidobáltuk a partra. Kicsit odább aztán tüzet raktunk, és nyárson megsütve felfaltuk zsákmányunkat.

Ez a gyermekvilág már nem létezik. A saját magunk által kitalált játékok és a bennünk feszülő tettvágy mozgásban tartott bennünket. Vibrált az agyunk, mozgott a kezünk, vágtázott a lábunk, s messze előttünk járt a képzeletünk. Hatalmas kék egekre emlékszem a gyermekkoromból, még az angol és az amerikai légierődök is ezen a kéklő végtelenségen jelentek meg a bombáikkal. Aztán hirtelen, a romba dőlő városfalak alatt abba115maradt a gyermekkorunk. Minden megváltozott, és azóta is állandóan változik.

Másutt Európában, ahol a szociáldemokrata kormányzatok hosszú évtizedek óta uralmon vannak, számítógépekkel játszanak a gyermekek, elektronikus terepasztalon vívnak tankcsatát, elektromos kuglival ütik el az időt a nagyobbak, úsznak, teniszeznek, eveznek és vitorláznak. Nyáron elutaznak valahová, az angolok Franciaországba, az olaszok Angliába. Nézik a televízió hat-hét-nyolc-tizenkét csatornáját. Tüntetnek az egyetemi reformok érdekében, vagy ha ezt elunták, akkor csak úgy, minden izgalom nélkül egyetemre járnak. Nálunk még a legrégibb és legelavultabb számítógép körül is harminc-negyven gyermek ül és próbálgatja. Aki nem fér a közelébe, az kint ül a panelvárosok tövében, és unatkozik. Úszna esetleg, ha lenne uszoda, teniszezne, focizna, tornászna, ha lenne sportpálya. Talán még tanulna is valamit, ha a tudás hasznosnak látszana. De papsajtot már nem enne, s karika után sem nyargalna, semmi pénzért. A régiek vagy a mai gyermekek találékonyabbak? Nem tudom. Ez az ő világuk, a mi régi világunk pedig már nem létezik. A mi felnőtt világunk most az ő gyermekviláguk. Nagy kérdés, hogy tetszik-e nekik?

Kék tó, tiszta tó?

Gyermekkoromban a szőlővel, mandulafákkal borított hegyoldalak, a Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Csobánc vulkánkúpjai, a somogyi oldal napfényben fürdő homokos lankái, a kéklő eget és a felhők járását visszatükröző kristálytiszta Balaton bejárható, 116érinthetően valóságos táj volt, mégis álomvilágnak tűnt. Nemcsak pihenni, nyaralgatni, dolgozni is öröm volt a Balaton partján. A szőlők megizzadt munkásai, ha a rend végén felegyenesedtek, elégedetten törölték meg homlokukat, s amíg a pohárka bort elkortyolgatták, szemük a kék víztükrön pihent, vagy a Helka hófehér, karcsú alakját követte. A történelem nehéz éveiben, a nélkülözések idején is vigaszt, nyugalmat, életkedvet adott a harmonikus szépségű táj. Nemzedékek gondolnak nosztalgiával a Balaton régi nyugalmára és szépségére. Emlékszem, hogy öt-nyolc évvel ezelőtt, ha külföldről hazajöttem, aznap, de legkésőbb másnap elutaztam a Balatonhoz, mert addig nem éreztem eléggé, hogy itthon vagyok, hazatértem, amíg nem láttam Tihanyt, a szepezdi hegyoldalt s a nyugodt vagy haragos vizet. Két éve vettem észre először, hogy nem sietek már olyan lelkesen a Balatonhoz. Tavaly „hitvány” érzések hatalmasodtak el rajtam. Ha kedden eszembe jutott, hogy szombaton le kell autóznunk a Balatonhoz, kezemben megremegett a toll, s az idegességtől nem tudtam tovább dolgozni.

A megpróbáltatások a zsúfoltság miatt általában már a városban elkezdődnek. Ha átaraszol az ember a Moszkva téren, már bent sodródik a Balaton felé dübörgő, türelmetlen, egymásban ellenfelet sejtő bádogcsordában. Hiába épült meg hatalmas állami áldozatok árán az autópálya, gyakran már lefelé menet is szűknek bizonyul, pedig ilyenkor megoszlik még a forgalom, mert sokan útra kelnek péntek délután, mások szombaton, illetve vasárnap reggel. De vasárnap délután mindenki egyszerre indul vissza, és a sok erőszakosság, szabálytalanság miatt egymást érik a karambolok. Előfordul, 117hogy Akarattyától Budapestig mindkét sávban áll a forgalom. Ez már nem pihenés, szó sincs hétvégi kikapcsolódásról, átváltásról. Vasárnap esténként az M7-es autópálya egy ólompárában úszó életveszélyes pokol.

Ilyenkor, a tülekedő vagy éppen húsz perce egy helyben álló bádogcsorda közepén szokott bennem felbukkanni egy íróhoz méltatlan, demokratikusnak nem nevezhető kérdés: „Miért kell mindenkinek a Balatonhoz özönleni? Miért kell mindenkinek, mindenáron balatoni telket és házat birtokolnia?” – Töprengő kérdésem antidemokratikus élét csak az enyhíti, hogy a mellettem, mögöttem, előttem guruló kocsikban ülő mérnökök, orvosok, kisiparosok és művezetők ugyanezt kérdezik. Az elpocsékolt benzin is eszünkbe jut ilyenkor, de a lelkiismeretünk gyorsan megnyugszik, mert az ország tele van benzinüzemű teherautókkal, melyek ötször többet fogyasztanak, mint egy személygépkocsi. A bádogcsordák szombatonként nemcsak a Balaton felé tülekednek, hasonló autóözön lepi el a Velencei-tó partját, a Dunakanyart, a hegyeket, a mesterséges tavakat, de lassan a kavicsbányák esővízzel telt gödreinek a környékét is. Fokozatosan olyan országgá változunk, ahol a házaspárok többségének van egy gyermeke, egy autója és egy víkendháza. Egészségesebb lenne, ha a víkendház és a Trabant helyett a házaspárok tágas, nyugalmat adó lakásban élnének három gyermekkel. Olyan otthonra gondolok, ami elég kényelmes, levegős ahhoz, hogy az emberek ne akarjanak minden hétvégén elmenekülni onnan. A lakáshoz tartozhatna valamilyen zöld terület, udvarféle, fákkal, bokrokkal, ahol a gyermekek az egész napot kint tölthetnék. A régi vasutasházak utca felől zárt, hatalmas udvarai voltak ilyenek. Közösség birto118kolta, de a gyanús idegenek, részegek kívül rekedtek. Megszűnt ez az építkezési forma.

A városlakók ma, amikor csak tehetik, menekülnek a zsúfolt, levegőtlen belterületekről és a sivár, forró lakótelepekről. Az embereknek az utóbbi időben több a szabadideje, mobilitásigényük is nagyobb, mint a korábbi évtizedekben, s az utakon gyakran azok is ott szorongnak, akik zöldebb városnegyedben vagy saját kertes házban laknak. A víkendházak és nyaralók sokaságának a felépítése nemcsak „igény”, hanem az emberi törekvések kényszerpályája is. A saját nyaraló utáni vágy tömegesen a pihenés, üdülés igényének hivatalos felkeltése után jelentkezett. Megszületett az igény, de a SZOT- és a vállalati üdülőkbe az emberek csak öt-hat évenként kaphattak beutalót, mivel nem volt több hely. A gyermekes családok még ritkábban. Épülni kezdtek a családi nyaralók. Az építkezések másik oka a családi megtakarítások befektetése volt.

Az országok társadalmi berendezkedésétől függetlenül megfigyelhető, hogy azonos keresetű és lélekszámú családok eltérő életszínvonalon élnek. A közepesnek minősíthető jövedelemből egyik család képtelen megélni, mindenkinek tartozik, és újabb kölcsönök után szaladgál, a másik viszont négy-öt éves távon jelentős összegeket megtakarít. A közgazdasági, társadalmi gondot a takarékos emberek okozzák. A pénzük mint egy időzített bomba lapul az OTP-ben vagy a fehérneműs szekrényben két gatya között, s bármelyik pillanatban mint vásárlóerő jelentkezhet. A kapitalista berendezkedésű országokban a családi megtakarításból a paraszt újabb darabka földet vesz, jobb traktort vagy fejőgépet, a fodrász bővíti üzletét, a fogorvos korszerűbb fúrógépet és 119műszereket vásárol. Így a családi megtakarítás bizonyos része visszaáramlik a termelő szférába, s a piacon jelentkezik több és jobb áru, színvonalasabb szolgáltatás formájában. Ez a magánvállalkozói réteg és magatartásforma a központilag tervezett és szabályozott gazdasági életet élő szocialista társadalomban megszűnt létezni. A családi megtakarítás továbbra is a piacon jelentkezik, de nem jobb és több áru vagy színvonalasabb szolgáltatás formájában, hanem mint árusóvár fogyasztói igény. Ezt a fogyasztói igényt, melynek pénzereje a szocialista üzemekben végzett munkából származik, lehetetlenség figyelmen kívül hagyni, mert az áruhiánnyal arányosan mindig csökken az emberek munkakedve. Így a családi megtakarítások autó, szép, máskor jellegtelen, ízléstelen balatoni nyaralók formájában válnak a táj díszévé vagy elcsúfítójává; embervonzásukkal az eltömegesedés egyik okozójává. A megnövekedett szabadidőn, az emberek új keletű mobilitásigényén kívül ez is az egyik oka a Balaton-part eltömegesedésének. A tömeg másik feléről húsvéttól szeptember végéig az idegenforgalom gondoskodik. – De legyünk igazságosak. A saját ház, kis kert utáni egészséges vágyakozás a legtöbb nép fiaiban megtalálható. Magyarországon ez a nemzedékről nemzedékre átöröklődött vágyálom, történelmünk utolsó húsz esztendejében, szokatlanul széles népréteg számára elérhetővé vált, megvalósult. A megfizethetetlenül magas szállodai és fizetővendég-szolgálati árak idején ezek a kisebb-nagyobb nyaralóházak nagyon jó szolgálatot tesznek a családoknak.

Az M7-esen dübörgő bádogcsordából sok család kiszabadulhatna, ha a vasúti közlekedés a Balaton viszonylatában alapvetően megjavulna. Az utóbbi évek120ben javulgatott a vonatközlekedés, de hétvégeken ülőhely híján nagyon sokan gyorsvonat első osztályú jeggyel a zsebükben, állva utaztak. Tavasztól őszig legalább a hétvégeken (pénteken és szombaton) jó lenne még több ebéd utáni gyorsvonatot indítani. Ez a szerény lakossági óhaj utópisztikus elemeket aligha tartalmaz. Párizsból Le Havre környékére kétóránként indulnak vonatok és autóbuszok. Nyári hétvégeken óránként. A Valóság novemberi számában olvasom, hogy Japánban a Tokio és Kiusha szigete közötti ezerötszáz kilométeres vonalon naponta kettőszázötven expresszvonat közlekedik. Ez annyit jelent, hogy öt-hat percenként indul egy expresszvonat.

Ha az elfáradt városi ember megérkezik a Balaton mellé, reménykedő, máskor aggodalmas pillantásokkal a vizet kémleli. Zöldül vagy nem zöldül? A hullámok gyöngyözve, frissen csobbannak be a megmaradt nádasok közé, vagy a poshadt víz ismét döglött halakt sodor? – Ez az aggodalmas privát vízvizsgálat a Balaton s a környező táj szépségének féltő szeretetéből ered, de magában foglalja a saját nyaraló, kertecske elértéktelenedésétől való félelmet is. Mindenki sejti, hogy a drága üdülőhelyi kőmívesekkel megépíttetett nyaraló értéke felére csökken, ha a Balatonban nem lehet többet megfürödni. Ugyanez a sors várna a szakszervezeti, vállalati üdülőkre s a szállodákra is.

Az ijesztő balatoni halpusztulások után nyolc-tíz év alatt magához tért a tó, a halak is elszaporodtak, s bennem őszinte bizakodás támadt. A bizakodásom az elmúlt évben halvány gyanakvásba, 1979-ben pedig kedvetlenségbe váltott át. 1978 nyarán a strandokon időnként olyan mocskos volt a víz, hogy az ember nem 121kívánt belemenni. A déli parton bőrfertőzések is előfordultak. 1979-ben a májusi kánikula időszakában a sekélyebb öblökben bezöldült a víz. Szepezden büdös békanyál borította el az öblök pangó vizét, s néhány hét múlva a csónakok alján hosszú zöld mohaszakáll telepedett meg. Később, amikor az esők megjöttek, a zöld békanyál a víz fenekére süllyedt. – A júliusban megtartott Kék Szalag alkalmával meghívást kaptam a vitorlás szövetség motorosára, s miközben a versenybíróság tagjai az élmezőnyben haladó hajókat figyelték, láttam, hogy a Balaton már Alsóörs és Siófok között s a széles kenesei öbölben sem a régi. A hínár a legmélyebb vízszakaszokon, a Balaton közepén is megtelepedett. Motorosunknak időnként hátramenetbe kellett kapcsolnia, hogy a hajócsavarra tekeredett hínárkötegeket leválassza magáról. A versenyeken a csillaghajók legénysége óránként leereszkedik a hajó alá, hogy a tőkesúlyról leszedje a hínárbilincseket. A versenyeknek újabban ez a legnehezebb része.

Az elmúlt években végzett tudományos kutatások és helyzetfelmérések is megállapították, hogy a Balaton vízminősége gyorsuló ütemben romlik, az eutrofizáció a táj egész üdülőjellegét közvetlenül veszélyezteti. Az eutrofizáció felgyorsult folyamatának az elemzése alapján a szakemberek elkészítettek egy prognózist, mely jelzi, hogy a tó vize tíz-tizenöt éven belül fürdésre alkalmatlanná válik. Ha ezt a természeti tragédiát el akarjuk kerülni, akkor még a jelenlegi ötéves tervben határozott intézkedéseket kell tenni a folyamat lefékezésére, majd megállítására. A vízminőség romlásának egyik oka az erózió. A régi kiépített vízlevezető árkok, csatornák betemetése, elhanyagolása és a támfalak lebontása miatt a 122lemosódó talajjal nagyon sok gyomirtószer, permetezőszer, valamint a műtrágyákból kioldódó nitrogén és foszfor kerül a Balaton vizébe. Súlyos tápanyagterhelés éri a vizet a nagyüzemi állattartó telepek közelsége miatt is. A felmérések bizonyítják, hogy a gazdaságokban keletkező hígtrágya 30 százaléka közvetlenül az élő vizekbe kerül. A másik bűnös a Zala folyó, melynek vízgyűjtő területén évente 8,5 millió köbméter szennyvíz kerül a felszíni vizekbe. A Balatonba a Zala szállítja az összes nitrogén 40, a foszfor 50 százalékát. A Zala vízgyűjtő területén 238 állattartó telep működik, ezek közül mindössze egynek a hígtrágyatelepe üzemel elfogadhatóan. A vízszennyezés további adagjairól a Balaton-parton összezsúfolódó embertömeg gondoskodik. A dinnyehéjat, félig elsüllyedt konzerves dobozokat, sörösüvegeket, csikkeket, szalvétába gyűrt uzsonnamaradékot, időnként emberi ürüléket hintáztató, napolajjal bevont késő délutáni vízfelület nem tartozik a kivételes látványok közé. A somogyi parton felépített 6 szennyvízkezelő a nyári hónapokban 60-70 százalékos hatásfokkal üzemel a nagy túlterhelés miatt, így a szennyvíz további része szinte tisztítatlanul folyik át a derítőrendszeren. Balatonföldvártól Keszthelyig a parton képződő szennyvíz közvetve vagy közvetlenül a Balatonba kerül. A veszprémi parton kiépített csatornarendszerrel csak a nagyobb települések rendelkeznek, a szennyvíztisztító berendezések kapacitása kicsi, a tisztított szennyvíz végállomása itt is a Balaton medre. Keszthely szennyvíztisztító telepe 1973-ig a túlterhelés ellenére is jól működött, de ekkor a csatornára kötötték a vágóhidat és a tejüzemet, s ezt a terhelést a tisztítómű már nem bírta, azóta a szennyvíz egy része tisztítatlanul távozik. A szippan123tott szennyvíz ürítése mindkét parton nehezen ellenőrizhető.

Ez a derűsnek aligha minősíthető helyzet annak ellenére alakult ki, hogy Veszprém és Somogy megye tanácsai a legutóbbi tervidőszakban is hatalmas összegeket fordítottak csatornázásra és tisztítóművek létesítésére. A bajok orvoslásában a Tárcaközi Bizottság, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács és a Balatoni Intéző Bizottság is részt vesz, s a központi pénzkeretekből nagy összegeket fordít csatornázásra, új kempingek építésére, vízművek létesítésére, szemétkezelésre és -elszállításra. De az erőfeszítések arányában egyelőre nem javul a helyzet, mert közben újabb embertömegek lepték el a Balaton partját, végsőkig fokozva a táj és a víz terhelését. Így alakul ki az a helyzet, hogy Keszthelyen például az 1980-ig kiépülő tisztítókapacitás már 1978-ban is kevés lett volna.

Mindezek ellenére bennem él a remény, hogy a Balaton vízminőségének romlása megáll, a természet pusztulásának folyamata visszafordítható. Entz Géza és Sebestyén Olga Balaton-kutatók az 1942-ben kiadott könyvükben még a következőket írták: „Foszfor és nitrogénvegyületek igen csekély mennyiségben vannak jelen…” Egy táblázatot is közölnek, melyből kiderül, hogy csak ezrelékekről van szó. Ez a helyzet aligha érhető el mostanában, de bizakodó vagyok, mert a Balatoni Környezetvédelmi Kutatásokat Koordináló Tanács tudományos kutatásokon alapuló javaslata a bajok orvoslásának a módozatait konkrétan leírja. Ha a végrehajtáshoz az országnak elég pénze és cselekvőereje lesz, akkor 15 év múlva selymes vizű, tiszta Balatonban fürödhetünk. Ha nem lesz elég pénzünk, cselekvőerőnk, 124s a parton összetorlódó tömegben nem alakul ki egy kollektív tisztaságvágy, rendszeretet, akkor a Balaton halott vízzé válhat.

Az elmúlt években a Balatonért, a part használhatóságáért sokat tett a Balatoni Intéző Bizottság és az érdekelt tanácsok, állami szervek is. Kiszélesítették, felújították a 70-es és a 71-es utat, autóbuszvárók, parkolók, új vasútállomások, kempingek, szállodák és üzletek épültek. Még a kisebb helyeken is megszervezték a nyári szemét elszállítását, új szabad strandokat, autós fürdőhelyeket nyitottak. Sok minden történt, de a partot elárasztó tömeg igényeit, különösen hétvégeken, nehéz kielégíteni. A nyaralni, pihenni érkező ember enni, inni, lakni, sportolni, strandolni, csónakázni, horgászni és „szórakozni” akar. Ijesztő kívánságlista. A Balaton-part városaiban és kiemelt üdülőhelyein a közellátás jó, az élelmiszerüzletek választéka bőséges, folyamatosan lehet tejet, kenyeret és húst kapni. A szomszédos kisebb települések azonban, melyeket a hazai és külföldi nyaralók ugyanúgy megrohannak, mint a kiemelt üdülőhelyeket, árnyékban maradnak, élelmiszer-ellátásuk ingadozó és szerény. Húst például hetenként csak egyszer kapni, sorban állás után. Gyümölcsöt, zöldséget alig árusítanak. A nyár közepén vannak napok, amikor a helyi lakosságon kívül több ezer nyaralót befogadó falvakban nem lehet burgonyát, paradicsomot, zöldpaprikát és gyümölcsöt kapni. Van zöldségbolt, de azon tábla lóg: „Áruhiány miatt zárva.” A falusi vendéglők ételkínálata szerény, az ára viszont drága. A kiszolgálás nehézkes és többnyire udvariatlan. A balatoni könyvemben bírált kolbász-, pecsenye- és halsütők bódéi az állami és szövetkezeti üzletek mellett reális igényt elégíte125nek ki. Korán nyitnak, későn zárnak, mindig van ételkínálatuk, olcsóbbak, mint az állami vendéglők, a kiszolgálás udvarias és kedélyes. Túlterheltségük, szűk előkészítő és főzőhelyeik miatt azonban a KÖJÁL, ha egy kicsit is szigorúbb, a többségüket bezárathatná.

A strandok mindenütt túlzsúfoltak, az ellenőrizhetetlen tömeg ételmaradékkal, cigarettacsikkekkel, söröskupakokkal hinti fel a gyepet. Megrongálja a tusolókat, melyeknek általában rossz a lefolyója, a betontepsiben összegyűlő szappanos, mocskos vízbe senkinek sincs kedve beleállni. Sokan, többnyire külföldiek, „tisztasági fürdőként” használják a strandot, hajat mosnak a tus alatt, a sekély vízben, mit sem törődve a többi nyaralóval, fehérneműt áztatnak, szappanoznak, öblítenek. Az illemhelyekre még a kiemelt fürdőhelyeken sem ajánlatos benézni. Illemhelyek egyébként is ritkaságszámba mennek, a kikötőkön alig vannak.

A kiemelt fürdőhelyek évről évre fejlődő, színvonalasabbá váló strandjai mellett az árnyékba került falvakban, melyeknek általában helyi közigazgatása sincs, mivel összevonták a szomszédos vagy az egyik közeli település tanácsával, a vízpart sorvadozik. Nem akarok általánosítani, de Balatonszepezden például a faluval érezhetően törődnek, új ABC-áruház, fogorvosi rendelő és posta épült, néhány utat bitumenszőnyeggel borítottak, a vasútállomás mellett új parkolót képeztek ki, de ugyanakkor kénytelenek vagyunk végignézni a strand lassú hanyatlását. Az üdülőhelyi díj eközben sokszorosára növekedett, a strandbelépők ára pedig évente jelentősen emelkedik.

A sportot alig merem szóba hozni. A nagyobb üdülőhelyeken léteznek ugyan teniszpályák, de ezek az átlag 126nyaraló számára hozzáférhetetlenek. A Balaton körül logikusan a vízi sportoknak kellene teret és elsőbbséget biztosítani, de ezt a támogatást csak itt-ott lehet felfedezni. A vízi sportokat az árnyékba került Balaton-parti falvakban inkább csak megtűrik, elviselik, nem akadályozzák határozott intézkedésekkel, de támogatásról vagy a sportlehetőségek megszervezéséről szó sincs. A helyi vagy a szomszédos falvakban letelepült közigazgatás lelkiismeretesen ellátja a munkáját, de ugyanazzal a mechanizmussal dolgozik, mintha az Alföldön működne. Ebből ered, hogy a falvak többségében nincsen szervezett csónakkikötő, a csónakok és vitorlások téli tárolása senkit sem érdekel, a horgászat központilag szabályozott, megtűrt tevékenység. Mindez nem vonatkozik a kiemelt üdülőhelyekre, s az egyesületek kedvezményeket élvező igazolt sportolóira sem. A nyaralni érkező családok sportolási lehetőségei azonban minimálisak. Néhány évtizeddel ezelőtt még 15-20 négyzetméteres vitorlázatú családi hajók bolyongtak a vízen, gyerekkel, sokszor nagymamákkal együtt. A családi hajók szinte teljesen elfogytak a Balatonról, a magas hajóárak, a tárolási lehetőségek megszűnése és az adó miatt. A 15-ös jollénak magasabb az adója, mint egy Zsigulinak. A Balaton körül állandó gond a hajók és csónakok szerelvényeinek beszerzése is. Ha elveszik egy csónakvilla, már baj van. Két éve keresek egy ötkilós összecsukható horgonyt. Nincs. Állítólag a rendőrség betiltotta a gyártását, mert nem biztonságos. Ebben csak az az érdekes, hogy a horgászcsónaknak kötelezően nem tartozéka a horgony. Horgony nélkül vajon biztonságosabb a csónak? Nem hiszek ebben a tiltásban.

A Balatoni Intéző Bizottság koncepciója szerint a 127vízpart közös, mindenkié. Az elgondolás jegyében a szigligeti tanács megszüntette az írók alkotóházának fürdőstégjét. Az írók azóta a községi strandra járnak. Ugyanekkor néhány kilométerrel odább, Balatonszepezden az egyik vállalat két hosszú stéget épített magának, megvette vagy elfoglalta a község hajdani csónakházát, s táblákat helyezett el, hogy „Idegeneknek belépni tilos!”. Ezen a szepezdi partszakaszon néhány évvel ezelőtt még horgásztunk, sokan itt kötötték ki csónakjaikat. Ez a lehetőség megszűnt. A vállalati érdek innen nemcsak a helyi embereket s a „civil” nyaralókat szorította ki, hanem a Balatonszepezden létesített másik huszonöt vállalati üdülő beutalt munkásait is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a tanácsok vagy a Balatoni Intéző Bizottság mikor szünteti meg a vállalatok és intézmények partfoglalásait és partlezárásait?

A parti sávban már elfogytak a beépíthető telkek, s a másodkézből eladottak megfizethetetlenül drágák. Ezért a kis jövedelműek s akik a partközelből kiszorultak, megtakarított pénzükkel a hegyoldalban, a zártkertekben próbálkoznak. A zártkertek beépítését a vezetés szigorú rendelkezésekkel igyekszik megakadályozni, de csekély eredménnyel. Kenesétől Fűzfő felé autózva ijesztő látványt nyújt Almádi környéke, de a szürke palatetővel borított kenesei házrengeteg is. Hasonló a helyzet Alsóörsön és környékén, s lassan mindenütt, ahol az elhanyagolt földutakon fel tudnak kapaszkodni az autók. Udvari és Szepezd táján ismerem jobban a zártkerti övezetet és a külterületet. Az az igazság, hogy ahol nem engedélyezik az építkezést, kipusztulnak a szőlők, gyümölcsösök. Szepezden a végmáli dűlőben hatalmas mezőgazdasági terület változott csiharrá a 128rossz utak és az építkezési tilalom miatt. Senki sem bolond egy olyan területet gondozni, rendben tartani, ahol nem tud megaludni, családostól pihenni. Itt régen is pincék, présházak álltak, de nem olyan utcaszerű sűrűségben, mint a vízparti nyaralók. Nyolcszáz, ezer, sokszor kétezer négyszögölön állt egy pince. Így a présház a táj dísze volt, nem elrondítója. Ha a megváltozott körülmények között csak ötszáz négyszögölenként engedélyeznek egy tájba illő, megfelelően nagy, de nem emeletes, félig gazdasági, félig pihenőháznak számító épületet, a zártkertek újra gondozottak, szépek lennének. Ehhez persze az is kellene, hogy az utak javításához mindenki járuljon hozzá, a termelőszövetkezetek is, melyek nagy gépeikkel minden ősszel szétverik az utakat. Jelenleg hivatalosan csak tizenkét négyzetméteres szerszámkamra vagy ház építhető a zártkertekbe. Szepezden ezt a rendeletet egyetlen tulajdonos tartotta be. Épített egy tizenkét négyzetméteres tornyot. Ha tizenkét négyzetméteres földszintes szerszámkamrákkal rakják tele a hegyoldalakat, az még lehangolóbb látvány. Egy táj tele klozetokkal. Ez a hatása. Legalább negyven négyzetmétert kellene engedélyezni, de csak nagy, fákkal, szőlővel teleültetett területeken. A Balaton-vidék az ország kiemelt üdülőterülete, itt aligha lehet a zártkerteket úgy kezelni, mint más, érdektelenebb körzetekben. Az észszerű, pihenést biztosító szabályozással jó volna eléje menni az igényeknek. Mereven is lehet kezelni a zártkertek ügyét, de idáig ez a rendeletek kijátszását eredményezte, két-háromszáz négyszögölre építettek emeletes házakat. Ha a hegyoldalak jó termőföldjéről lemond az ország, a pusztuló kertek helyét be lehet ültetni erdei fákkal. A zártkertekben az erdő a másik megoldás. De jó megoldás ez?

129

A tájat nemcsak ízléstelen épületek csúfítják, hanem villanyfák, vastraverzek is. Ezekből az égi lajtorjákból sokszor tucatnyit is felállítanak egy udvarnyi területen. A szepezdi hegyoldal felett a nyáron magasfeszültségű távvezetéket feszítettek ki. A huzalokat Eiffel-torony nagyságú vastraverzek tartják.

A Balaton-parton az ember az öröm, a szomorúság és a reménykedés lelki hullámverésében él. A víz és a táji környezet még megmenthető. Ha a Rajna mocskos vizét meg lehetett tisztítani, akkor a Balaton esetében is van remény. De ehhez a nagy környezetmentő hadművelethez az állam pénze már kevés. Az emberek (nemcsak a nyaralók, hanem a vállalatokat, termelőszövetkezeteket vezető emberek) közreműködő jóindulatára, fegyelmezettségére, rend- és tisztaságszeretetére is szükség van.

1979
Süllő marinírozva

Ha társaságban szóba kerülnek Bölöni György csigabiga-uzsonnái, Illyés és Déry csigára, kagylóra specializálódott ínyencsége, a pörköltzabálók közül mindig megszólal valaki az elismerés hangján: „Nekik internacionalista gyomruk volt.” Miközben Illyést és Déryt csodálom, kénytelen vagyok bevallani, hogy nekem sajnálatosan magyar gyomrom van. De milyen a magyar gyomor, kényes vajon? Gyermekkorunkban leharaptuk a cserebogár fejét, mert jó édes volt, megettük az akácvirágot, a nyers madártojást, a lépes mézet viaszostól, olykor fiastól, ahogy őseink a lápi gócot, ürgét, a lóhúst. Napjainkban megesszük a legpiszkosabb, legvisszata130szítóbb állatot, a disznót. A magyar gusztus próbája azt hiszem a töltött káposzta, bár én inkább húsoskáposzta-párti vagyok, különösen, ha a káposzta nincs kicsavarva, s a kockára vágott sertéshús mellett bürke, kevés szalonna és füstölt hús is főtt benne. A savanyú és csípős ízek különleges harmóniára lépnek a levében, ha főzés közben két szem erős, hegyes paprikát is teszünk a káposztába. A gyomor és a gusztus speciális magyarságát motiválhatja még a csülkös bableves, a füstölt kolbásszal, oldalassal főzött babfőzelék vagy a halászlé és a pincepörkölt szeretete, de a lényeget, az egész nemzeti lelki-gyomori beállítottságot a húsos káposzta eldönti. Ezzel a „magyar” gyomorral járva a világot nagyon jókat ettem az ukrán borscsból, szibériai barátfüléből, a hagymaszárával kevert uborkasalátákból, olasz tengeri halakból, poliprizottókból, sült kagylókból (bár nem szeretem, ha a homok vagy az igazgyöngy kvarcog a belsejükben), az indiaiak ghiben főzött és párolt karijából (a curry fűszer után elnevezve), a sáfránytól sárga rizsekből, bárányhúsokból, agyagban sült csirkékből, a svédek főtt pisztrángjaiból, a finnek rénszarvas-fasírozottjából, a dán sajtokból. De Franciaországban nem ettem meg a csigát és Finnországban egy szürkés húsú tengeri madarat, amiről azt gyanítottam, hogy sirály. Sirályt nem tudok enni, túl szépen repül, és titkokat hordoz. Titkokat mégsem falatozhat az ember ebédre. Sok élvezetet nem leltem a füstölt tevevesében és lóhúsban, amivel Kazahsztánban kínáltak vendéglátóim, s a kumisz helyett is inkább pezsgőt ittam, de ezekért a nehéz ebédekért kárpótoltak a világ más táján elfogyasztott homárlakomák, a nagy szemű piros kaviár roppanásai a szájpadláson, az oroszoknál kínált füstöltlazac-tálak s a finn tavak 131partján zöld levélbe burkolt, egészben megsütött lazacok.

Az ízek országútjain utazva hajlamos az ember a magyar konyha kvalitásairól megfelejtkezni, s túlbecsülni más földrészek, népek ételeit és főzéskultúráját. Időnként a fordítottja is bekövetkezik, s a tengeri ínyencségekbe beleunva csaknem megveszik az ember egy jó tányér gőzölgő, aludttejjel leöntött krumplipaprikásért. Egyszer Olaszországból hazavonatozva betértem a dombóvári restibe, és felfaltam egy tál babgulyást. Akkor néhány pillanatig úgy éreztem, az egész olasz útnak ez volt a legszebb pillanata. De napok múlva előjön az emberből Itália, és félálomban jár-kel, teszi a dolgát. Egy hónap múlva roston sült hallal próbálkozik, ami ízében és formájában nem is emlékeztet azokra a halakra, amiket a tengerparton evett. – A közép-európai ételek gyakran nagyon hasonlítanak egymásra, mégis különböznek. Minden konyhában van valamilyen jellegzetes. Ez a jellegzetesség az, ami mindenen átüt, ez az a valami, ami a nemzeti karakterből jön elő teljesen öntudatlanul. Ez a jellegzetesség az, amit gyermekkori, otthoni ízeknek szoktunk nevezni, amit magunkkal viszünk a világba, mint a nyelvet. Ez a jellegzetesség identitástudatunk fontos építőköve, vagy talán kovásza is. Az azonosság és a másság azonnal kiderül, ha beülünk valahol egy étterembe. A különbözőség általában rokonszenves és érdekes, s hozzásegít saját értékeink tudatosulásához is. Ezért jó utazni, és belekóstolni más népek szokásaiba, életformájába és ételeibe. Közben furcsa vagy jellegzetes pillanatokban eszünkbe jut az otthoni világ, hirtelen visszakapcsol az ember a gyermekkorba. Így jártam én egyszer Finnországban. Az 132északibb tájakon, Kokkolában vagy Kaustinenben, már nem emlékszem pontosan, vacsorával vendégelt meg bennünket a polgármester. Az előétel után tejleves következett, melyben marhahússzeletek úsztak. Valószínűleg a hús is tejben főtt, de nem a saját levében tálalták, hanem frissen forralt tejben. Kicsit meglepett ez az étek, de aztán ahogy kanalaztam, egyszer csak elöntött valamilyen meghatározhatatlan otthonosságérzés. Mire elfogyasztottam, már otthon jártam nagyanyám, Zimits Ilona falujában, Nemeskeresztúron. Gyermekkorom nagy részét ebben a faluban töltöttem a rátarti, erkölcsös gondolkodású parasztok között, akiknek többsége katonáskodva, kemény határőrszolgálatot ellátva nemességet kapott. Csak nemességet, földet nem. A saját emberségükből összeküzdött kis- és középparaszti birtokocskáikon gazdálkodva élték dolgos, nagyon rendezett életüket. Nagyapám egy volt közülük, talán csak egy kicsit érzékenyebb, tapasztaltabb, messzebbre látó.

Két-három tehenet fejtek, így étrendünk egyik meghatározója a tej volt. Reggelire tejet kaptam egy szelet kenyérrel, gyakran vacsorára is. Nagyapám is tejet reggelizett. Egy literesforma lábasból fogyasztotta el a reggelijét, lassan, szinte megfontoltan. A kenyeret beleszelte a tejbe, aztán kanállal ette, mintha leves lenne. A tarisznyában már füstölt húst vagy szalonnát vitt magával a mezőre. Hetenként-kéthetenként délben is tej került az asztalra, tejleves. Ez kicsit sósan, reszelt tésztával készült. Túró mindig volt a házban, ünnepek előtt vajat is köpültek. Nyaranta a hűs pincegádorban a falépcsők szélén kisebb-nagyobb cserépfazekak, köcsögök álltak, mindegyikben tej, alvófélten vagy egészen megaludva. A hajdani aludttejek ízét, hűvösségét, melyeket a tornác 133lépcsőjére kuporodva a nyári délutánokon elfogyasztottam, nem tudom elfelejteni. Az üzletben kapható kefir csak nagyon távolról emlékeztet a gyermekkor aludttejélményeire. A levesek közül gyakori vendég volt asztalunkon a gyümölcsleves, ami aszalt almából, körtéből, szilvából és birsből készült. Ettünk még krumplilevest, nyaranta cukorborsó- és zöldbableveseket. A vasárnapok az aranyló zsírkarikáktól ékes tyúklevesek, rántott csirkék és kakaspörköltek jegyében teltek el. A szerény sültkrumpli-vacsoráknak tartalmat adott a kacsazsír vagy a véndőben lerakott töpörtyűs zsír. Ebből a délutáni zsíroskenyerezésekre is telt. A zsíros kenyeret a kis kertből hirtelenjében letépett snidlinghagymával (metélőhagyma), meghintve kaptam. Nagyanyám a rétes-, sütemény- és kalácssütéseknek volt igazán mestere, ezeket élvezte a legjobban. A tökéletes rétes megvalósításának nagy ügye már az őrletésnél elkezdődött. Amikor nagyapám szekérre rakta a gabonászsákokat és elindult a kohári vagy a jánosházi malomba, nagyanyám a kapuban még egyszer a lelkére kötötte, hogy a réteslisztre nagyon ügyeljen. A kelesztés és a nyújtás titkait szigorúan őrizték. A nemeskeresztúri káposztás rétesek, meggyes rétesek híre eljutott Zalaegerszegig, délre pedig egészen a Balaton partjáig. Én csalárd módon mégsem a híres meggyes rétest, hanem a pusztarétest szerettem a legjobban, amiben talán csak tejföl volt. Az aratás, takarulás nehéz ételeiről, a búcsúi fánkokról, tortákról, habcsókokról, a linzercsodákról, ánizsos költeményekről már nem is merek beszélni. Véget ért a szolid falusi bőség. Nagyapám meghalt, nagyanyám termelőszövetkezetbe adott földjei után pedig olyan kevés földjáradékot kapott, hogy szegényesen is csak segítséggel tudott 134megélni. Amikor 93 éves korában meghalt, üres volt az istálló, az ólak, egyetlen tyúk sem kapirgált az udvarán, de a Kossuth-szőlő, aminek szép magas lugasa már gyermekkoromban is árnyékolta az ablak alját, még mindig termett.

Anyám gondosan elkészítette reggelinket, ebédünket, s a vasárnapi, ünnepi fogások is mindig időben és kifogástalanul az asztalra kerültek. De ha délután vagy estefelé enni kértünk, anyánk mindig elcsodálkozott rajt, és a következőket mondta: „Most ebédeztünk, az nem létezik, hogy éhesek vagytok. Csak unatkoztok, vagy viszket a gyomrotok. Egyébként is, miért kell örökké enni? A pesti ember meggondolja, hogy a pénzén vacsorázzon, vagy moziba menjen…” – A pesti ember volt az ideálja, aki evés helyett moziba ment. Ma is magam előtt látom őszintén csodálkozó, majd mérgesre változó szép arcát, koromfekete haját, ahogy a fej kis mozdulatára meglebbent. Nem hitte el, hogy éhesek vagyunk. Ez a mondat nem a szükség éveiben hangzott el, amikor három gyermeket már valóban nehéz volt etetni, hanem korábban, amikor még volt mit enni. De az evés mint puszta elfoglaltság, időtöltés, felháborította. Nem szerette a zabáló, nagyevő embereket, a mértéktelen italozást pedig elítélte. Nála persze más volt a „mérték”, mint nálam és apámnál. Ha Györökre hazalátogatva valamelyik rokonnal koccintgatni kezdtünk, fél liter bor mellett, halálos betegen is ránk szólt az ágyból a második pohár bor után: „Ne igyanak annyit! Minek olyan sokat inni!” Mindezek után azt hihetné a kívülálló, hogy nem tudott főzni, vagy nem szerette a konyháját. Kitűnően főzött, s olyan bonyolult és különleges ételeket is el tudott készíteni, amelyekről nagyanyám nem is hal135lott. Anyai nagyanyám, Schlégl Ilona is kitűnően főzött, s ami a Cseh nagypapa ipariskolai tanári fizetéséből kitelt, el is készítette. Anyám nagyapja, Cseh József Festeticsnél volt erdész, így anyám a györöki erdészházban sok mindent megtanult. Már kislány korában mesterévé vált a vadételek elkészítésének. Hajdan az erdészházban a véndők alján mindig volt egy kis lesütött vaddisznópecsenye s a hosszúkás porcelántálakban páclétől illatozó, puhára sütött őzgerinc. A háború előtt apám néhány tanárkollégájával, egy neves kovácsmesterrel s két-három szőlősgazdával kijárt a harasztra nyulászni. Anyám nagy szakértelemmel készítette el a nyulakat. A húst bepácolta, vadast főzött belőle, amit ropogósra sült gombóccal, mártással és kevés mustárral ettünk. A nyúlból gyakran készített pástétomot is, aminek a módja Cseh-titok volt, ahogy a családban emlegették.

Másik specialitása a hal volt. Gardából és szilvaorrú keszegből nagy tál ruszlikat készített, amit ha megérett, népesebb társaságnak is asztalra lehetett tenni délutáni, esti borozgatásokhoz. Elég sok hal került valamikor az asztalunkra, mert rokonunk, a györöki igazgató-tanító felesége, Üst Ilonka néni nagy horgász volt. Néhány óra alatt fogott négy-öt szép süllőt, s ezekből mi gyakran részesültünk. Anyám roston vagy filézés után rántva sütötte meg a süllőt, de mindig egyben. Ami nem fogyott el, azt marinírozva lerakta egy mély porcelántálba, s akkor még egy hétig lehetett belőle falatozni.

Amikor a Balatonban megfogyatkozott a hal, s egyébként is nehezebb idők köszöntöttek ránk, anyám főzőtudományának a másik oldala is megmutatkozott. A falukertben termelt zöldbabból, cukorborsóból, sóskából csodálatos ízű főzelékeket tudott főzni. Ezekre sem hús, 136sem tojás nem került, legtöbbször még egy kanálnyi zsír sem, mégis felejthetetlenül jók voltak ezek a főzelékek. Mestere volt a tészták és a lisztes ételek alkotásának, kitűnő stercet, császármorzsát, kukoricakását, túrós csuszát és tojásos nokedlit tudott készíteni. Salátát szinte naponta ettünk, mivel termett a kertben. Nyár közepén hatalmas adag vegyes saláták kerültek az asztalunkra. Anyám zöldpaprikát, paradicsomot, kevés vöröshagymát és lestyánt szelt le a vejdlingba, olajat csepegtetett rá, majd fokhagymás, sós, alig cukros ecetes lével leöntötte. Ezt a salátakeveréket gyakran csak magában ettük uzsonnára. Étrendünk állandó alkotóeleme volt a tea, de helyzetünkből eredően nem Darjeelinget ittunk, még csak orosz teát sem, hanem csipkebogyóteát, hársfateát, ha betegek voltunk, bodzateát.

Ízemlékekről mesélve nem szabadna megfelejtkeznem olyan hétköznapi ételekről sem, mint a vidéki piacokon árusított sült tök és a füstölt túró voltak. A kúp alakú túróadagokat lécekre rakva füstölték meg a kemencék széles kéményeiben, íze így markánsabb lett, és sokáig elállt. De az ízeknél talán még emlékezetesebb a sütések, főzések hangulata, ezek között első helyen áll a kenyérsütés, melynek már a varázslatos kellékei, a szita, szakajtó, lyukas szemű parázskaparó, a sütőlapát és a pemet is ámulatba ejtettek gyermekkoromban. Csodás érzés volt a kemence körül lábatlankodni, kivárni a nagy pillanatot, amikor a dagasztóteknő aljáról összekapart tésztából gyúrt lángos is megsült. A lángost forrón, fokhagymás-tejfölös zsírral leöntve ettük. Ó, Istenem, hol vannak már ezek a lángosok? Léteznek még ilyen lángosok valahol?

137
Hogyan kell oroszlánra vadászni

Azt hiszem, szombat volt. Átizzadt dresszben loholtam a futballpályáról hazafelé, amikor a Cseténybe vezető úton megpillantottam Széchenyi Zsigmond Afrika-vadászt. Egy vadrózsabokor mellett állt, amivel akkoriban Balatongyörökön tele volt a Pórag és környéke. Botjával, mintha csak puska lenne, éppen megcélzott egy mátyásmadarat. A madár Schumakerék kerítésén álldogált, és érdeklődve figyelte, hogy mi az ördögöt csinál a gróf. Megtorpantam, s éppen a köszönés és a tovanyargalás között ingadoztam, amikor tornacipőm neszére odapillantott Széchenyi.

– Tiszteletem, Zsiga bácsi – köszöntem illemtudóan –, sétálni tetszik?

– Vadászgatok egy kicsit – mondta mosolyogva, és leengedte a botját.

Bozontos, erdőnyi szemöldöke alól újra rám pillantott, felmérte lihegő, izzadt állapotomat.

– Szaladjon csak, Bulcsikám, látom, sietős…

– Dehogy, Zsiga bácsi – hazudtam készségesen, mivel Széchenyi Zsigmond azokban az években a Reznik mozisnál lakott a szomszédunkban, s minden reggel együtt vonatoztunk be Keszthelyre. Én a gimnáziumba igyekeztem, Széchenyi a kastély könyvtárába, ahol állományon kívüli segéderőként dolgozott.

– Most ez a fegyverem, ezzel célozgatok – mondta, és meglóbálta a sétabotját. – A botot sokfelé nagyon ügyesen alkalmazzák.

Közben a mandulás mellett befordultunk az Eötvös Károly utcába, amit akkoriban még, azt hiszem, Balaton utcának neveztek. A Takács jegyzőné kapuja előtt nagy 138csapat veréb lakmározott a friss lócitromon. Valószínűleg Szép Feri bácsi lova vagy talán Magyar Jóska szamarai követték el az illetlenséget.

– Kelet-Afrikában a szerecsenek így vadásznak az apró madarakra – folytatta Széchenyi, aztán hirtelen leguggolt, s a botját egész alacsonyan a föld felett a verebek fölé hajította. A bot az úttal párhuzamosan forogva repült, suhogó hangjára éppen akkor reppentek fel a verebek, amikor az odaérkezett. Két verebet lekaszált a levegőből.

Mindez éjjel két óra tájban jut eszembe, miközben Kittenberger Kálmán afrikai vadászkönyvét olvasom. Vagyis olvasom is, meg nem is. Előrelapozok, hátra, sorokat, bekezdéseket ízlelgetek. Szinte hihetetlen, hogy Kittenberger szövege mennyire tárgyszerű, szakmai, vadászias. Úgy is mondhatnám, hogy korrekt. Ilyeneket ír: „…Az oroszlán előfordulásának határai is nagyon megszűkültek már, még Afrikában is, nem is beszélve arról, hogy Európában úgyszólván a történelmi idők kezdetén veszett ki, és ázsiai biztos előfordulása a kelet-indiai kathiavari Gir-erdőségekre szorítkozik… Az oroszlán felénk fordulva figyelte a magas fűből a közeledésünket, és így kapta rézsút a váll-lapjába az első lövést, mire egy hatalmas szökéssel megugrott, de rövid, dübörgő iramát csakhamar egy szabályos bukfenccel fejezte be a bal csőből hirtelen odavetett lövésem után, mely nyakszirten érte… Ez volt az első eset, hogy nehéz, 470/500 kaliberű corditeexpresszemet oroszlánra használtam…”

Mi történik itt? Kittenberger vadászik, és tárgyszerű, korrekt leírások segítségével elmagyarázza nekünk az oroszlánt, Afrikát, az állat lelövésének módját. Tárgyától 139nem kalandozik el, előadásmódja oly fokon fegyelmezett, hogy az Akadémia nagytermében, akár disszertációként is fel lehetne olvasni. Mindez tulajdonképpen erénye Kittenberger Kálmán könyvének, de mivel az olvasók nagy többsége nem természettudós, nem muzeológus, még csak nem is vadász, kívül marad az egész ügyön, s távolról tiszteli Kittenberger Kálmán tökéletességét. – Valószínűleg elfogult vagyok Széchenyi Zsigmond vadászkönyveivel, mivel diákkoromban a Nahart, az Afrikai tábortüzeket, a Csuit maga a szerző kölcsönözte elolvasásra. De az az érzésem, hogy Széchenyi közvetlenebb, oldottabb hangnemben ír, szinte bevesz bennünket a szafáriba. Olvassuk a Csuit, s egyszer csak belekeveredünk a dologba, ott loholunk Széchenyivel a vízmosások, bozótosok mentén, hajnalonta dideregve üldögélünk a bómában, s szemünket meregetve igyekszünk megkülönböztetni a zebradög felett az éjszaka kísértetárnyait a valóságos oroszlántól. Széchenyi így lövi az oroszlánt: „Átlátszó, gyér mimózaerdő borítja a tájat. Széles völgyfenék mélyül előttünk, annak mentén ballagunk mindaddig, mígnem Ndolo váratlanul felszisszen: – Szimba mingi, huko! – Ahol a sok oroszlán!

Messze, jó három-négyszáz lépésre, valóban valami sárgás állatok mozgolódnak. Távcsövemet szememhez kapva; egész csapat oroszlánt ismerek fél! Ott hevernek, tápászkodnak, nyújtózkodnak a magányos nagy fa tövében. Hamarjában meg sem tudom számolni, hányan vannak!… Nyolcan vannak!

Leghátul egy igen nagy testű állat kullog, de sörénye annak sincs. Emberem azonban biztat: Mana mume! Piga! – Hím! Lőjél!

Nyilván valami vén, sörénytelen hím a sereghajtó. 140Futva eredek utánuk, mert a ritka mimózásban már el-eltünedeznek… A nagytestű most is leghátul baktat… Első lövésem rövid – mögötte veri fel a port. Másodikat nem látom, tán fába ütődhetett… Még egy kis tisztás van előttünk, most azon vágódnak át egyenként. Számolom őket… három-négy-öt-hat-hét… most jön a nagy… odalövök – és csodák csodája – olyan bukfencet vet, amilyen még a legöregebb nyúlnak is becsületére válna! Véletlen lövés. Bizony sokáig kéne próbálgatnom, amíg még egyszer sikerülne.”

Még mulatságosabb, amikor a maláriás Károlyi István oroszlánkalandját írja le: „…Egyszerre csak a szakács, aki a poggyásztorony legtetején gubbaszt, elkiáltja magát: – Szimba huko! – Ott az oroszlán! Na hiszen, lett erre ugrabugrálás. A kocsi recsegve lefékez, kapkodunk a poggyász közé szorult puskák után… Oldalt, a ritkás mimózaerdőből egyenként hét oroszlán tűnik elő! Kényelmesen kullognak, megállnak, az autó felé figyelgetnek. Stub rikácsolva tajtékzik. Akárcsak holmi kalózkapitány, mikor a kifosztandó hajót megpillantja! Vezényszavakat harsog sofőrnek, puskahordozónak, Istvánnak, aki hideglelősen, fejfájósan, egy szál égszínkék pizsamában didereg az ülésen, nem tudja, kiszálljon-e, kocsiról lőjön-e, erre lőjön-e vagy amarra, mert mindenki egyszerre beszél, mindenki mást tanácsol… Az oroszlánok legfeljebb száznyolcvan lépésre esnek, ők sem tudják, mitévők legyenek.

Stub ismételten kiáltja: There is a big heavymaned male! De bezzeg én egyetlen sörényest sem látok köztük, nősténynek nézem valamennyit. Egyikük, szép, nagy zsemleszínű oroszlánmama, keresztben megáll előttünk. István a szélvédőre támasztott fegyverrel odalő. Elhibázza.

141

– Get out of that car! – bömböli Stub.

Szegény István kikecmereg. Rogyadozó léptekkel, papucsban lopózik a fa mellé, onnét még kétszer elhibázza az oroszlánokat.”

Ezeket a sorokat valójában nem is vadász írta, hanem egy vérbeli író, aki nagyon ért a szituációteremtéshez, emberábrázoláshoz és az olvasóhoz is. Széchenyi vadásztörténeteiben soha nincs semmi arisztokratizmus, történetei esendően emberiek, mérgelődéseiből árad a humor és derű. A Csui nem azért jó könyv, mert tele van oroszlánnal, párduccal, kuduval, elefánttal. Azért jó könyv, mert tele van érdekes emberekkel, olyanokkal, akik a maguk módján valamennyien erős személyiségek. A nagyotmondó, átkozódó fehér vadász nélkül halvány vadászkönyv lenne a Csui. De hála isten, amint megérkezik Nairobiba, a Safariland azonnal melléje adja Stub urat, akinek húszezer holdja van Kenyában, s közben azért white hunter. Széchenyi és Stub, valamint Ndolo és Széchenyi konfliktusaira, feszültségeire épül fel a vadászat és a vadászkönyv, melynek természetesen az a tétje, hogy sikerül oroszlánt, bivalyt, elefántot lőni, vagy nem? Lengyel József egy cikkében elmarasztalta Széchenyit a fegyverhordozójáról, Ndolóról irt zsörtölődései, szitkozódásai miatt. Természetesen osztályalapon. Hemingway Afrikai vadásznaplójában nemes egyszerűséggel csibésznek nevezi a szolgáját, amikor észreveszi, hogy a puskáján rozsdafoltok támadtak, mert a fekete a tisztítást elhanyagolta. Ndolo hűséges vadásztársa Széchenyinek, minden megpróbáltatáson, örömön osztoznak, vadászszenvedélyük közös. Afrikai kalandozásuk mégis tele van konfliktussal. Ha nem lenne tele, üresebb lenne a könyv. Lengyel József tehetséges, kitűnő író 142volt, de annyi humora sem volt, mint egy teknősbékának. És ugye Széchenyi Zsigmond ugyanebben a könyvben 1929-ben a következőket írja: „A vadonságban, ahol a civilizáció bomlasztó férge még nem mételyezte meg az ősi romlatlanságot, a jó modor még általános. Hiszen a fehér ember modora, viselkedése, erkölcse a maga nemében sokkal hiányosabb a primitív népekénél… Hát nem felháborító az a fehér ember, aki repülőgépében és gépfegyverében bízva érkezik, népboldogító jelszavakat hangoztat, és büntetés terhe alatt rendeli el a bennszülöttek kötelező ruhaviselését!… A szerecsen gyermek is gyakran gondolkodóba ejt. Jobb modorú gyermeket tán sehol sem láttam…”

De igazságtalan lennék Kittenberger Kálmánnal, ha nem ismerném el, hogy sallangtalan leírásaiban drámai erő is van. Hogy csaknem felfalta az oroszlán, ilyen mellékesen közli az olvasóval: „Puskám csütörtököt mondott. Másik pillanatban az oroszlán már mellettem termett, és mancsával combomra vágott… Fektemben puskámat két kézre fogva az oroszlán szájába szorítottam, és úgy próbáltam távol tartani magamtól. A puskán, egy 7 mm-es mauseren, melyet a neves német vadásztól, C. G. Schillingstől vettem, jól meg is látszanak az oroszlán fogainak nyomai… Mikor feltápászkodtam, bizony szomorú alak lehettem, ruhám mind letépve, és mindenem merő vér…” Kittenberger Kálmán későbbi Afrika-könyve, melyben 1925-ös expedíciójának a történetét írja meg, már sokkal oldottabb, az emberi, társadalmi gondokkal is többet foglalkozik. Az Albert-Nyanza fejezetben például így ír: „Penetráns bűzt hoz felénk a tó felől jövő szellő, és elárulja, hogy szárított hallal megterhelt szafári közeledik felénk. Ne143hezen felpakolva egy csomó asszony és gyerek jön az ösvényen. Előttük egy-két férfi is lépked, de azok terhe majdnem semmi ahhoz képest, amit asszonyaik visznek. Afrikában, mint mindenütt Keleten, a nehéz munka az asszonyokra hárul…”

Hans Schomburgk Afrika-könyvei nyíltan az emberekről, a körülményekről, a társadalmi viszonyokról szólnak, akkor is, ha vadászatról, vadorzásról, éhező emberevőkről vagy a rendőri szolgálatról mesél. Persze mindez német hangszerelésben, olyanformán, ahogy a németek indiántörténeteket írnak. A mondatokban kimondatlanul ott keményedik a porosz szempont, vagyis inkább talán látásmód. A legszebb férfiavató vagy vadászati események között egyszer csak ott áll egy mondat, ami gazdaságföldrajzról vagy politikai szituációról tudósít.

Hemingway vadászat ürügye alatt regényt ír, ami Afrika-szeretetével, humanizmusával, extravaganciájával magával ragadó. Van bent vadászat, de nem arról szól. Inkább arról, hogy hogyan kell élni. Vagy inkább arról, hogy Hemingway hogyan szeretne élni. Még inkább arról, hogy az írónak van egy álomképe arról, hogy az olvasó milyennek lássa Hemingwayt.

Ha most nem Afrikáról és oroszlánokról lenne szó, akkor szívesen beszélnék Nadler Herbert és Manderspach Victor írói stílusáról és módszeréről, különös tekintettel a medvékre és farkasokra. De most Afrikázunk. Érdekes módon Széchenyi Zsigmond a kenyai ősvadonságot magyar szívvel és érzelmekkel járja. A legszebb oroszlánüvöltések és rossz elefánthírek közepette egyszer csak felsóhajt a naplójában: „Március közepe! Most lövik otthon az első szalonkát. Egy-két lesre szívesen 144hazalátogatnék. Nedves, földszagú, ibolyás, hazai erdő, takarodót fújó feketerigó, rekedten dürgő fácánkakas, esticsillag alatt korrogva szálló szalonka! De megörülnék nektek! Szalonka nélküli március, pótolhatatlan mulasztás a vadász életében… Mert 1929 márciusa soha nem lesz többé.”

Az olvasó szeret azonosulni az elbeszélés vagy a film hősével, annak sorsával, örömével és bajaival. Ha jó a dramaturgia, észrevétlenül felvállalja a szereplők sorsát. De ha erre nincs mód, a leírások segítségével legalább szeretne ott lenni, ahol a dolgok történnek. A szép asszony barátnőjeként, vagy legalább házvezetőnőként, mint Alice B. Toklas Gertrude Stein házában, azonosulva, saját maga házvezetőnőjeként, vagy legalább hajtóként, szakácsként, olvasóként Széchenyi Zsigmond hajdani szafárijában. A három testőrnek azért volt világraszóló sikere, mert valójában négy testőr ügetett az éjszakában. Az olvasó volt a negyedik.

Ennyit Afrikáról, vagyis a vadászkönyvek stílusáról. Kivilágosodott, reggel van. Az ablakon kívül ott van Magyarország.

Vásári képek

Miért mentem ki a vásárba? Talán mert más dolgom volt. Időzavarban élek. Mert gyermeteg maradtam, s csodákra szomjazom. Vagy ha nem is csodákra, de szeretek csodálkozni. Bámulatba esni, vagy ha erre nincs mód, legalább elbámészkodni. Esetleg titkon abban reménykedtem, hogy látok valamit, ami az új gazdasági rend szellemében született, vagy éppen születőben van? 145Talán éppen a fogyasztási javak őszi vásárában? Nem, azért ebben tatán mégsem reménykedtem. Hiszen itt élek, itt élem át és túl a porlepte szutykos hétköznapokat. De mégis, hátha, talán…

Az első délután első benyomásai szinte kellemesek. A közlekedés még kifogástalanul működik, nem szednek pótdíjakat. A vásári belépő ára még mindig húsz forint. A bejárat körül magasodó épületek dekoratívak, bent a kert gondozott, az üres medence közepén a gyér vizű szökőkút működik, tisztaság van. A pénztárban két forintért adnak egy térképet, aminek a segítségével nagyjából tájékozódhatunk, de nem jelzi, hogy merre van a szovjet kiállítás, hol láthatók a KGST-autók, így az új Lada-konstrukció, a Samara, merre vannak a nyugati kocsik, köztük az Opel, amiből esetleg vásárolunk, merre vannak a sportszer- és hajókiállítások? A helyszínen aztán kiderül, hogy a vásár szerkezeti logikája nehezen követhető, többféle megközelítés is létezik. Valószínűleg a „majd csak belebotlik a pasas” a legfőbb rendezési elv. Csónakok, kajakok akadnak bent is, kint is, de főleg sehol. A sportfelszerelések szétszórva, a nemzeti kiállítások részeként, így áttekintésről, összehasonlításról, ne adj’ isten választásról vagy válogatásról szó sem lehet. Hajókból, csónakokból, turisztikai és sportfelszerelésekből annyira gyér, szinte fellelhetetlen a választék, mintha Magyarországon az embereknek egy perc szabad idejük sem lenne, s a sportot törvény tiltaná. Mintha nem itt folyna a Duna, a Tisza, a Rába és a Körösök; a Balaton, a Fertő és a Velencei-tó más országban lenne; nem lennének hegyeink, erdeink és barlangjaink. Mintha az ország egész lakossága üvegbura alatt élne, mozdulatlanságra ítélve. Az autók pedig, mintha egy 146óriási kecske járt volna Kőbányán, úgy szét vannak potyogtatva. Ez elrendezésükre, kiállításuk módjára is értendő.

A ruha-, bútor- és élelmiszeripar mindig gusztusos, (feleslegesen) vásárlási kedvet keltő kiállításain túl az építőipar logikus szerkezeti elemei, az alumíniumipar hasznos idomai megnyugtatóan hatnak az esetlegességekből és apró szépségekből összeragasztgatott vásárban. A nagy alumíniumcsarnokok impozánsak, korszerűek, de sajnos a szomszédságukban mindenütt kopott, szegényes tégla- és betonépületekbe botlunk, melyek leginkább a k. u. k. hadsereg raktáraira és istállóira emlékeztetnek. Az egész vásárváros külső megjelenésében szegényes, szürke, ötlettelen. Nincs bent blickfang, valamilyen központi gondolat, ami feldobná, érdekessé, izgalmassá tenné. Ha árunak tekintjük a rendezvényt, akkor egy rosszul csomagolt valami, amit normális világkörülmények között nem lenne könnyű eladni. Az egész vásárból hiányzik a látvány, a meghökkentés, a csoda, amire a vidéki kisfiú, akit felhoztak Álmosdról, öregkorában is emlékezhetne majd. – „Maguk koldusok” – mondta egyéb kellemetességek között Kalmár Györgynek a Panoráma műsorában egy zimbabwei atyafi. Ez az igazságtalan mondat is eszembe jut, amikor zárás előtt hazaindulok. De előtte még szem- és fültanúja voltam néhány vásári jelenetnek.

Samara

Valamilyen nagyobb épület oldala mellett, véletlenszerűen ott áll két szovjet gyártmányú autó. Az egyik az új Lada Samara. Szinte rangrejtve szerénykedik a fal mellett, csukott ajtókkal, motorháztetővel. Ha nem is147merem fényképről, valószínűleg én is elmegyek mellette, mint mások. A paramétereit, melyeket az Autósélettől az osztrák Autorevue-ig az európai szaklapok többsége ismertetett, a táblák itt nem közlik. Két-három férfi tanakodik mellette, hogy vajon most ez az új Lada, vagy ez még nem az? És mit tud? Néhányan a lassan tíz főre növekedő csoportból melléje lépnek, tenyerükkel a szemüket ernyőzve benéznek az ablakán. Egy bátrabb, dombóvárias eleganciával öltözött férfi kinyitja az ajtaját, és beül a volán mögé. Megtapogatja a sebváltót, aztán a szivargyújtót kihúzva lángra lobbantja a cigarettája végét. Ekkor kiderül, hogy a „bátor” férfi nem is vásárnéző ember, hanem a kiállító cég „képviselője”.

– Nyissa ki a motorház tetejét, legyen szíves – kérlelik többen is. De a „képviselő” nem tud magyarul, a magyarok oroszul. A hadonászás, mutogatás segít. Mire megcsodáljuk a keresztben elhelyezett motort s a szerkezetek szokatlan csoportosulásait, melyeken talán a Porsche gyár keze nyoma is sejlik, egy család is megjelenik a kötélen belül. A jól vasalt apa izgatottan biztatja a lányát tolmácsolásra:

– Enikő, kérd meg az orosz urat, hogy a csomagtartót is nyissa ki…

– Nem tudom, hogyan mondják, hogy nyissa…

– Akkor mondd, hogy csomagtartó, az is elég.

– Csomagtartó? Nem tanultuk…

– Hát mi az ördögöt tanultatok nyolc évig?

– Angolul tudom.

– Hát kérd meg angolul.

– Sir, open the dicky please!

Angolul viszont a „képviselő” nem tud, de felismerve a helyzetet, megszólal németül:

148

– Ich spreche deutsch…

Így aztán sikerül a dolog, mert németül többen is tudnak. A „képviselő” felnyitja a csomagtartó ajtaját, aztán előzékenyen a szőnyeget is felhajtja, ami alatt nem süllyesztő vagy csapóajtó van, mint a régi romantikus várakban, hanem egy pótkerék. Csak úgy fedél nélkül. Amikor a „képviselő” visszaengedi rá a szőnyeget, a körvonalai is kirajzolódnak.

Az új Samara szomszédságában, húsz-harminc méternyire japán autók állnak, szemközt a kavicson Opel kocsik. Ezek előtt a táblák felsorolják a kocsi adatait, de az ajtók, motorháztetők zárva vannak. Német BMW-ket és japán kiskocsikat a vásár több pontján is lehet látni, de ugyanígy, éppen csak odalökve a poros kavicsra, magyarázó, prospektust osztogató háziasszonyok nélkül. Úgy hat az egész, mintha a vásár csak napok múlva nyílna meg, s addig is lerakták valahová ezeket a kocsikat. A kiállítókat meg lehet érteni. Minek álljanak a kocsik mellé, nyitogassák a motorháztetőket, ha egyszer tapasztalatból tudják, hogy nálunk tárgyalni lehet, de eladni nem. Design-látványként így is betöltik szerepüket.

Vásári macska

Van ugye núbiai macska, házi macska, sziámi macska, perzsa macska és vásári macska. Szőke, nagyon csinos, nagyon fiatal, pikáns arcú, fehér nadrágos és nyávog.

– Vedd meg nekem ezt a hajót – nyávogja a negyvenes férfi fülébe, és közben csokoládét rág, csimpaszkodik a karjába, nyakába, fülébe. A reggel még jól vasalt, elegáns öltöny balról meggyűrődött, izzadt mancsnyomokkal ékes, a gallér a forró odabújásoktól már csokoládés.

149

– Megveszem, édes – mondja az új szabályozókba belefáradt, puhuló arcú férfi, és a lány dereka után nyúl.

Én is megígérném neki, csak száznyolcvanezer a hajótest, felépítménnyel persze drágább.

– Harapsz? – kérdi a vásári macska, és a maszatos csokoládét igyekszik a pasas whiskyhez, marhasültekhez szokott szájába nyomni.

– Előbb egy puszit – szabadkozik a begerjedt férfi. Már lehetett valami délelőtt, vagy tegnap este. Tudja, hogy miért vállalja a ragacsos strapát. De még ezután jön a java. Még öt nap, vagy kilenc, ha vállalati érdekből sikerül fent maradnia Pesten. Még hogy új szabályozók?… A jó rohadt anyjukba! Elszántan beleharap a lány csokoládéjába.

– Vedd meg nekem azt a kék izét… Jó?… Megveszed?

A kék izé egy húsz méter hosszú, két méter mély fürdőmedence. Műanyagból. Földbe lehet süllyeszteni. Nyolcvannégyezer.

Többen csodálják már. Egy családapaforma ember a feleségének vagy az anyjának magyarázza, hogy a medence nem jó, mert nincs a fenekén lyuk, és így a vizet nem lehet belőle leengedni, ha jönnek a fagyok. – „De ennyi vizet hová lehet engedni?” – szörnyülködik a nő.

– Persze hogy megveszem… De minek ez neked? – kérdi a puhuló arcú negyvenes.

– A kertünkbe rakjuk, és teleöntjük pezsgővel…

– A kertünkbe?

– Hát lesz kertünk, vagy nem? – kérdi a vásári macska.

A férfi meghökken. Csak most kezdi sejteni, hogy a csokoládépaszaton kívül egyéb veszélyek is fenyegetik. 150Nemcsak a Stühmer, a csaj is ragadós. De még tele van vággyal, túlteszi magát a gyanús jeleken.

– Te kis butus – mondja, aztán csókolgatja a szőke nyakát, fülét a fürdőmedence partján, vagyis egyelőre előtt. Hogy ki a „kis butus”, az majd később derül ki.

Hajók a porban

Túl a nagy csarnokon, faházakon, a rendőrkutyaplaccon, egy hőlégballon és néhány műanyag csónak fekszik a porban. Az Alagi Állami Tangazdaság szép sporthajója bakon, a többi lent a mélyben. Éppen csak kihozták ezeket a vízi alkalmatosságokat, és letették valahová. Mellettük a Dunacoop semmi esetre sem sérthető meg azzal az állítással, hogy „kiállította” a termékeit. Esetleg kitette, letette, ledobta a porba. Kajak, csónak, vízibicikli s talán még valami műanyagból. Ezek a sporteszközök vízen mutatnak a legjobban, de víz híján is el lehet helyezni őket valamilyen illúziót keltő környezetben. Esetleg egy megtervezett látvány részeiként. De szárnyaszegetten hevernek a földön, mint Baudelaire albatrosza: „…Alig teszik le a fedélzet padlatára, a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, leejti kétfelé fehér szárnyát az árva…” – Hát így valahogy. A cég képviselői apró zsámolyokon ülnek a hajók közelében. Mellettük a föld felett harminc centiméterre egy tv képernyőjén a hirdetéseik futnak kazettáról. Beszélgetnek. Egy szemlélődő férfiember megemeli a horgászcsónak orrát, és felkiált:

– Ilyen könnyű ez? Hány kiló?

Az üldögélők kezébe nyomnak egy prospektust. Kiderül, hogy csak 25 kilogramm az egész csónak, fel lehet tenni az autó tetejére.

– Milyen színekben kapható ez? – kérdi.

151

– Nem tudom – mondja az egyik „képviselő”.

– És hol lehet ezt megvenni?

– Ott van a prospektusban a megrendelőlap…

– Igen, de ha kifizettem, hol lehet átvenni?

– Ott a cím a megrendelőlapon. A pénzt fel kell adni…

– Értem, de hol gyártják ezt, vagy hol adják oda a csónakot, hogy az ember elvihesse? Itt Vend utca van. Ott lenne a gyár?

– Tessék odatelefonálni, ott majd megmondják. Van rajt telefonszám, nem?

– Van…

– Hát akkor?

Parabolaláz

Nemrég olvastam valahol, hogy a lengyel képcső ugyanolyan jó, mint a Grundig vagy a Hitachi, így érthetetlen, miért kapaszkodnak az emberek a japán képcső után. Hát persze az is érthetetlen, hogy miért akarnak Opelt venni, amikor príma Trabant és Dacia kapható a Merkurnál. Az emberek ugye ilyenek. Bent állok a csarnok Orion- és Videoton-kavalkádjának a közepén, és nézem a képeket. Egyik képernyőn gyönyörű, életszerű színekben fut egy mesejáték. Odább ugyanez olyan fakó, mint a szegény asszony kartonszoknyája a kilencvenedik mosás után. De ha mindegyik képcső egyformán jó, akkor én nyilván rosszul látok.

Jó lenne tudni, hogy milyen újdonságok kerülnek majd az üzletekbe, mit tudnak a készülékek, és mennyiért. De prospektus helyett a Fejér megyei újságot kínálgatták a Videotonnál fekete-fehérben. Minek adjanak prospektust, ha egyszer a színes televíziót hol kapni, hol 152nem. Többnyire csak előjegyzésre, körülményesen. A képmagnóhoz pedig végképp nem kell reklámkatalógus, elég, ha az árát kiírják. Akinek ennyi pénze van, többnyire nyugati márkát vesz, nem Videotont.

Kint a parabolaantennák körül több ember áll és kérdezősködik, mint bent Videotonéknál. A fiatalember, aki a Parabola kisszövetkezetet képviseli, alig győz válaszolni a kérdésekre.

– Hányszor mondjam, hogy most még nincs engedélyezve…

– Akkor minek gyártják, ha nem lehet használni?

– Mert január egytől már működik az európai műhold, s ahhoz nem kell átjátszóállomás. Ezzel a parabolaantennával közvetlenül lehet venni a francia, német, angol és a görög nyelvű műsort. Mondtam már, négy vagy nyolc csatorna, ahogy belépnek. Mi sem tudunk többet.

– Mondja, hány kiló ez az antenna, elbírja a tető? – kérdi egy vastag, vidéki férfi.

– Nem mindegy magának, hány kiló?

– Nálunk cserép van, csak léc van alatta, nincs aládeszkázva.

– Hagyják már abba ezt a tetőmániát. Mit akarnak a háztetővel? Tegyék a kertbe, a pincébe, vagy ássák el a föld alá. Ennek mindegy.

– Mennyibe kerül ez?

– Kilencvenezer.

– Szóval maga azt állítja, hogy kilencvenezerért leteszik a kertembe, belekötik a drótot a tv-be, és akkor tisztán látom, amit a műholdról közvetítenek?

– Igen, tisztán… Letesszük, kilencvenezer.

– És ha mégsem lesz rajt kép? Mi hegyek között vagyunk.

153

– Az eget látni maguktól?

– Azt igen.

– Akkor a képet is.

– Kérem… – szól közbe egy hölgy. – És az a nagyobb ott mennyibe kerül?

– Nincs ára, az egy különleges ernyő, a rádiójeleket is veszi.

– De a kép is jobb lesz azzal, ugye?

– Asszonyom, a kép nem lesz jobb, viszont lehallgathatja az amerikai hajók rádióüzeneteit a Csendes-óceánon. Gondolom, erre nincs szüksége. Ezt a piros kilencvenezres antennát tudom ajánlani.

Hát így… Egész délután, s gondolom, amíg a vásár nyitva tart, s utána telefonon. Sehol, a ruhacsodák, bútorkülönlegességek, az autók, elektronikai újdonságok körül sem láttam annyi izgatott embert, mint a parabolaantennák mellett. Rágondolni sem jó, hogy mi lenne itt, ha a műholdas műsorvételt nem engedélyeznék vagy akadályoznák. Zugantennákban máris bővelkedik az ország, pedig az átjátszás miatt a vétel műszakilag még nagyon bonyolult.

A remeterigó éneke

Csalódtam a barátposzátákban. Főleg persze a mi barátposzátánkban, aki feleségével két éve jelent meg először balatoni kertünkben, s délutánonként a diófa legtetejéről szokott hangversenyt adni. Merész skálázásait időnként már többre becsültük, mint a rigófüttyöt, a pacsirták és fülemülék énekét, de átejtett bennünket. Ez derül ki dr. Szőke Péter Az ismeretlen madárzene 154című hanglemezéről, amit a napokban a Hungaroton adott közre.

A madarak, akárcsak a mezeinyulak, időnként megfogyatkoznak a hegyoldalban, más években viszont érthetetlen módon újra megjelennek csapatostul. 1984–85-ben még a kakukk is elhallgatott a környékünkön, így az idén, a hosszú, kegyetlen tél után csendesnek ígérkezett a kertünk. De a természet törvényei az emberi logikától függetlenül működnek. Április végén már madárdaltól volt hangos a környék. Ennyi jókedvű madarat még soha nem láttam a Balaton-felvidéken, mint az idén. A rigók, cinkék, rozsdafarkúak, mátyásmadarak és fülemülék mellett előbukkantak a barátposzáták és néhány vaskos csőrű meggyvágócsalád is. Mintha nem lett volna tél, a méteres hó, a húszfokos fagyok nem is ezt a tájat dermesztették volna pár hónappal ezelőtt moccanatlanná. Az öreg diófákat megroppantó viharok mesének tűnnek, pedig a csonka oldalágak csupaszon meredeznek a víz fölé.

A madarak hangosabbak, vagy talán boldogabbak, mint régen, s az énekük színesebb, motívumokban is gazdagabb. Van egy régi madárlemezem, amit a német Eterna cég adott ki. Májusban kétszer is leforgattam, és összehasonlítottam a német cinkék, fülemülék és rigók énekét az Öreghegy madarainak teljesítményével. A balatoni hegyoldal madarai az idei tavaszon áradóbban, dallamosabban énekelnek, mint német elődeik. Vagy ez csak illúzió, elfogultság? Már az ember a fülének, saját tapasztalati élményeinek sem hihet?

Nem bizony… Dr. Szőke Péter kandidátus, aki a zenének és a biológiának egyaránt tudósa, a hazai madárhangarchívum megalapítója, tanulmánykötete után 155most egy hanglemez segítségével bizonyítja, hogy a madarak éneke szebb, bonyolultabb és gazdagabb, mint ahogy azt mi idáig tudtuk. Dr. Szőke „hangmikroszkóp” alá rakta a madarak énekét, és meglepő dolgok derültek ki. A madarak énekében másodpercenként száz-százötven különálló hang fedezhető fel, melyet mi nem hallunk, de a cinkék, rigók, verebek és barátposzáták igen. De most már mi is fogalmat alkothatunk madaraink valóságos személyiségéről, megnyilvánulásaikról, mert dr. Szőke Péter megfelelő technikával lelassította a madárhangokat, így négyszeresére vagy harminckétszeresére nyújtva, annak minden részletét hallhatjuk.

Jól megkülönböztethetők így a madarak „nem zenei” és zeneinek tekinthető, dallamanyagot tartalmazó megnyilvánulásai. Az Új-Zélandban tanyázó kea-papagáj hangjelzéseit mindennek nevezhetjük, csak éneknek nem. Nagy csalódást okozott nekem a dankasirály, akinek a vizek felett szálló jellegzetes hangja lelassítva és felbontva rekedt káromkodássá változik. De legkellemetlenebbül kertjeink mesterdalnokában, a barátposzátában kell csalódnunk, akinek modernkedő, látszólag más madárhangokat is átvevő és felhasználó hangfutamairól a mikroszkóp alatt kiderül, hogy trilláiban zeneietlen, rendezetlen hangmintázat rejlik, valójában egy kócos hőbörgésről, madárhalandzsáról van szó. Ejnye, ejnye, kedves Sylvia atricapilla…

Nagy élmény viszont a Partis major, vagyis a széncinege éneke, mely lelassítva és felbontva hasonló zeneiséggel szól, mint az oboa. Dr. Szőke azt is kimutatta, hogy a széncinege nagy terceket, tiszta kvinteket, kvartokat és nagy szexteket tud kiénekelni, képes hét különböző dallammotívum ismételgetésére, és hármashang156zat-dallamot is megszólaltat bizonyos páros helyzetekben. Nem beszélve az öröm vagy a rémület izgalmi kiáltozásairól, melynek a széncinege ugyancsak mestere. Csodálatos a citromsármány éneke is, különösen egy kinagyított tremolált záróhangnak a hatása, melyet a tudós 32, majd 64-szeresére nyújtott. Ennek a természetes, eredeti sebessége 250 hang másodpercenként. Némelyik madár, mint például az erdei pacsirta vagy az észak-amerikai szürkés rigó, emberies, többsoros strófikus dalformák megszólaltatására is képes. De talán még meglepőbb, hogy madaraink dallamsoraikat transzponálni képesek, tehát eredeti hangmagasságukhoz képest magasabban és mélyebben is eléneklik kedvenc nótájukat, ha éppen úgy tartja tavaszias kedvük. E művészi megoldásnak kitűnő mestere az erdei pacsirta, a kis légykapó és a kerti énekkarok örökös tagja, a széncinege.

Ismét kiderült, hogy a földi élőlények között nem az ember rendelkezik a legtökéletesebb érzékszervekkel. Már rég tudjuk, hogy a sólyom egy kilométer magasságból is észrevesz egy egeret, és ezzel az emberi szem teljesítőképességét hatszorosan múlja felül. Ráadásul a madarak egyszerre három különböző irányból, három különböző tárgyat képesek élesen megkülönböztetni egyazon pillanatban, s agyukban térhatású kép alakul ki. A rovarok összetett szeme még a madarakénál is tökéletesebb, maguk mögé és körbe is látnak. A denevérek által kibocsátott és a visszaverődés után felfogott ultrahangsugár működési elvét csak 1938 óta ismerjük pontosan, amikor Donald R. Griffin elvégezte híres kísérleteit az ultrahangmikrofonok és elektromos erősítők segítségével. A denevér másodpercenként húszezernél több rezgést bocsát ki, az éppen szükséges hosszúságú 157impulzusokban. Ha belegondolunk, hogy a denevérlokátorok évmilliók óta működnek, nem lehetünk túlzottan büszkék radarjainkra.

Felismeréseinkben a biológiai csodák után kullogunk. Ha az összefüggéseket nagy nehezen megértettük, többnyire képesek vagyunk műszereinkkel a természetet utánozni. Máskor a természet csak kiindulópont, és tökéletesebb műszereket hozunk létre a mintáknál.

A megismerés véget nem érő folyamatában dr. Szőke Péter kandidátus segítségével ismét feljutottunk egy grádicsra. Most már tudjuk, hogy a csicsergés, rigófütty több és bonyolultabb, mint amennyit mi érzékelünk belőle. Amit néhány hangnak hallunk, az hatvan vagy kétszázötven hang másodpercenként. A madarak pontosan értik és hallják egymást, mi viszont csak valamilyen zanzásított összefoglalást érzékelünk az egészből, úgy is mondhatnám, hogy csak a vázlatát halljuk a dalnak. De ettől még létezik a teljes értékű madárdal, ahogy tudatunktól függetlenül léteznek azok a dolgok, amelyeket tagadunk, amikben hinni szeretnénk, de hitünk bizonytalan, s azok is, amelyeket nem hiszünk, nem tagadunk, mert létezésükről sejtelmünk sincs.

Dr. Szőke Péter madárzenéje tele van hangcsodákkal. A madarak meglepő érzékletességgel és széles skálán képesek kifejezni magukat, hírül adni érzéseiket. Ezen a hanglemezen madárszitkozódástól, a mély oboa, a szomorkás tárogatón át a hajókürtökig minden megszólal. És mindez madárhangon, madártorokból. A csoda a lemez végén található. A tudós lekottázta a kanadai remeterigó (Hylocichla guttata) énekét, és megkérte Tóth János operaénekest, hogy szólaltassa meg emberi hangon is. Az eredmény lenyűgöző. A kanadai remeterigó 158éneke szomorkás dallamú és fenséges. Olyanszerű, mintha egy indián ima szállna az erdő felett, hogy a felkelő napot köszöntse.

A teremtésnek milyen értékű műve az ember, és milyen a madár? A madarakban idáig azt csodáltuk, hogy repülni tudnak, a jövőben zenei kultúrájukat is tisztelnünk kell.

Halál a Rózsadombon

A tarisznyája, kabátja, a szakadt nejlondarab, amivel esős időben betakarózott, még mindig itt van a bokor alatt, pedig már egy jó hónapja meghalt. – Gondoltam, majd jön valaki, és elviszi a dolgait, de nem. Ez a fiatalember senkinek sem hiányzik, észrevétlenül távozott, némán. Eltűnt, ahogy a magányos tevehajcsárok a sivatagban, vagy az alaszkai prémvadász a Kenai-félsziget valamelyik jeges Riverje mentén. Az ember, akiért állítólag minden történik, akire oly szívesen hivatkoznak a politikusok és a humanista bölcselők, ilyenkor látszik, milyen kevés, szinte semmiség. Van vagy nincs, nem számít sokat. Kicsi az ember, és minden erőnek kiszolgáltatott. Léte csak átmeneti állapot, s nagyon kell hinnie családban, nemzetben, társadalomban, hogy folyamatba képzelje magát. A folyamat képzete menekvés, de még mindig kevés. Isten és a próféta is kevés. Minden kevés, ha szembesülni kell a megsemmisüléssel.

A tulajdonos valahol bent lakik a Belvárosban, s csak néha, a szebb hétvégeken alszik ebben a kicsike házban. A kert nagy, fái egészségesek, bokrai, útjai gondozottak. Körben már mindenütt villák, emeletes társasházak áll159nak, közöttük ez a kert a nyugalom szigete. Talán majd egyszer ide is épül valami, ha az árak lejjebb mennek, vagy ha még magasabbra kúsznak. Ki tudja? A tulajdonos már szombaton látta, hogy a kerítésen kívül, a bokrok alatt fekszik egy férfi. – „Elfáradt, vagy talán berúgott… Hadd pihenjen…” – gondolta, és jókedvűen kaszálgatta az üde füvet. De a férfi másnap is ott feküdt, s ezt már egy kicsit furcsállotta. Mégsem szólt neki, hagyta. Csak a következő szombaton komorult el az arca, amikor a kerítés és az utcai bokrok között újra megpillantotta a fekvő férfit. Odaszólt neki, de válasz nem érkezett a bokor alól. Ekkor gyanakvó arccal elment telefonálni. A mentők hamar megérkeztek, de csak éppen bepillantottak a bokor alá, s már fordultak is vissza. – „Mi itt már semmit sem tehetünk, majd beszólunk a hullaszállítóknak” – mondták, és elmentek. Megérkezett a rendőrség, aztán a szürke autó is. A hullaszállítók egy elfeketedett arcú fiatalembert emeltek ki a bokor alól. Ahogy a bádogkoporsóba tették, látszott, hogy nem lehet sokkal több húszévesnél. – „Jó régen meghalt” – mondták a hullaszállítók, aztán betették a kocsiba, és elhajtottak.

– Drogos volt szegény – vélekedett az egyik rendőr –, hullanak ezek, mint a legyek. Nincs bennük erő.

– De pont itt?! – szörnyülködött a tulajdonos.

A bámészkodók közül többen benéztek a bokor alá.

– Itt volt a vacka szegénynek. A cókmókja ott maradt a bokor alatt – mondta egy asszony, s borzongva nézegetett a tarisznya és a kabátnak sejthető, gyűrött rongycsomó felé.

Elég rangos helyet választott a halálhoz. Az országban itt a legdrágább a telek négyszögöle. Az a kis földdarab, 160amin elnyújtózva kilehelte a lelkét, megér harmincezret, talán negyvenet is. Éjszakánként villák hangulatvilágításába bámulva jutott el lakóhelyére, a bokor alá. Talán egy-egy finom beszédű nő hangját s zenefoszlányokat is magával vitt a fülében, ahogy nyugovóra tért. Reggel, ha felült alvóhelyén, kedvére nézegethette az ünnepélyes lassúsággal előguruló autókat, melyek nyolc óra felé türelmüket vesztve, ideges mordulással reppentek fel a dombra. Gyermekeket látott, nőket, kutyákat. És a házakat. Végig a domboldalon, ahogy fehéren ragyogtak a fényben. Mire gondolt vajon?

Néhány éve Malmőben, a főpályaudvar mellett láttam egy friss fakeresztet. A szalagon, melyet állandóan lebegtetett a tenger felől érkező szél, felirat állt: – „Meghalt szegény Johnny, mert az állam nem törődött vele.” Johnnyt megölte a kábítószer. Sorstársai állították neki a keresztet.

A magyar Johnnynak még keresztje és szemrehányó szalagja sincs. Csak a tarisznyája és a rongyai maradtak a bokor alatt szomorú mementóként. Nem tudom, a mi Johnnynkkal mennyit törődött az állam? A végeredményt tekintve úgy látszik, hogy nem eleget. Lehet, hogy nem értette Johnny lelkét, s nem tudta, hogyan kell vele törődni. Biztosan volt valami dolga Johnnyval, s az ügyintézést törődésnek tekintette. És Johnny mit gondolt vajon az államról? Törődött vele? Aligha… Johnny bizonyára a lenini jövendölés beteljesülésére, az állam elhalására várt. De az államnak mifelénk esze ágában sincs elhalni. Fütyül az engelsi, lenini elgondolásokra, ilyen virulens még soha nem volt, mint napjainkban.

Én még komolyan vettem a társadalom által sugalma161zott erkölcsös sorrendet, tanulni kell, dolgozni, s csak utána élvezni a napfényt. Johnny valószínűleg a megváltástanok lényegére, a végeredményre összpontosított, az emberi boldogságra. Azonnal, egészen fiatalon boldog akart lenni. A tanulás és a társadalmilag hasznos munkavégzés előtt. Azonnal kiült a napfényre, és várta a beteljesülést. S akkor megjelent a méltatlankodó társadalom, és jól orrba vágta. – Valószínűleg. – De az is lehet, hogy Johnny nekilátott a tanulásnak, munkának, s eközben kísérletezett a boldogsággal. Kinyitotta a műhelyben az ablakot, s a napfény bezuhogott a gépek közé. Zavar támadt.

Annyi biztos, hogy Johnny, ha nem is megfogalmazottan, de egy különvéleményt képviselt. Kimondatlanul, mint annyi társa, annyi mai fiatal… Egy megfogalmazatlan különvéleményt, amit szavak helyett magatartásukkal mondanak el. Ahogy néznek, mennek, esznek, elkésnek, meg sem érkeznek, és nem vesznek róla tudomást, hogy valahová nekik meg kellett volna érkezniök. Különvéleményüket létükkel fogalmazzák. Ez a létmegnyilvánulás kellemetlen helyzeteket teremt, mert a Johnnyk csapataiból hiányzik az az ijedtség, ami a korábbi generációkat kezelhetővé tette. Van bennük egy másfajta ijedtség, egy szinte definiálhatatlan szelíd rémület, amihez nem lehet kulcsa az egytípusú emberre berendezkedett társadalomnak. A helyzet tehenek segítségével érthető meg. Mindig van nálunk egy központi elgondolás arról, hogy mit kell gondolnunk a tehénről, a szénáról és a tejről. Mi néha bevallottuk, hogy mást gondolunk a tehénről, mint a központ, s ebből bonyodalmak származtak. Később mást gondoltunk, de nem vallottuk be. De a tehénről gondoltunk mást! Johnny 162viszont oda sem figyel, amikor a központi elgondolásokat ismertetik a tehénről. Képtelen odafigyelni, mert a krokodilra gondol, ami a nagy folyóban úszik valahol, s nem is ragadozónak, csak egy fatörzsnek látszik. Fatörzs vagy krokodil? – ezen gondolkodik Johnny. Ha közben rákérdeznek, nem érti, hogy mit akarnak a tehénnel, amikor a nagy folyóban egy krokodil úszik.

Nagy kérdés, hogy a tehénközpontú, kérődző társadalom mit tud kezdeni a tehetségekkel? – Nem, nem állítom, nem is gondolom, hogy Johnny egy félreismert tehetség volt. Johnny csak más volt. Más ember. De a tehetségben is a „másság” riasztja legjobban a mi ügyeskedő, elkényelmesedett, szellemileg leszerelt társadalmunkat. Lassan észre kellene vennünk, hogy a másféle emberek itt élnek közöttünk. Van köztük tehetséges és teljesen tehetségtelen. Főleg persze középszerű. De az utóbbi években már a középszerű ember is másként középszerű. Megszületett a középszerűség új minősége.

Johnny halála is egy magatartásforma. Ez a halál a rózsadombi bokrok alatt különvélemény. Egy nagyon kellemetlen különvélemény. Johnnyban nem voltak lázak, Johnny nem volt forradalmár. Johnny mosolyából hideg, kemény irónia áramlott felénk. Johnny mély szerencsétlenségében nem irigyelt bennünket, nem is lázadt ellenünk, Johnny lenézett bennünket.

Johnny halálát, mint annyi mást, ami emberi, figyelmen kívül lehet hagyni. De ez öncsalás lenne. Szomorú mementóként itt maradt a bokrok alatt a tarisznyája, a rongyai és a fájdalma. Jól megnéztem Johnny tarisznyáját. Nem tudom, mi lehet a belsejében, de tarisznyából még nem áradt ennyi elhagyatottság, magány és szomorúság, mint ebből.

163 164
A szellem akrobatái
165 166
Tatay Sándor és a bazalt színe

Amikor az ember összetalálkozik Tatay Sándorral, szeme felcsillan, arcvonásai kiszabadulnak a ráncokból, rosszkedve megenyhül, szorongásai a semmibe vesznek. Nyitott szívvel és kíváncsian várja mozdulatait, mondatait, töredezett, félmondatokban felvonultatott tudósításait az életről. Amikor az ember összetalálkozik Tatayval önéletrajzi regényének a lapjain, angyalföldi tudósításaiban vagy novelláinak, elbeszéléseinek nagy mesélőjeként, elámul, csodálkozik, gyermekké válik, de felnőtten is gondtalan emberré, mert Tatay úgy ír, hogy az olvasót beveszi a játékba. Ott vagyunk vele, mi is látjuk az élet egyszerű csodáit, az ember lelki védtelenségét, félelmét és megbocsátható gyarlóságait. A könyvekben megnyilatkozó író és a hús-vér személyiség között gyakorta nagy a különbség. Nem arra gondolok, hogy egyik vagy másik író nem úgy él és viselkedik az életben, ahogy ír, amit művei sugallnak. Csak jelezni szeretném, hogy a megfogalmazott mondatok íze, kicsengése és az írók személyisége, testi megjelenése között nincs mindig egybeesés. Más az író feje, és más az élőlény, aki a fejet hordozza. Tatay Sándorból csak egy van. Szellemi, írói személyisége pontosan olyan, mint a földön járó, gyűléseken mosolyogva interpelláló, máskor anekdotázó, bort kortyolgató Tatay Sándoré. A sze167mélyes találkozások alkalmával, hirtelenjében elmondott élményei, tapasztalatai, töprengései ugyanolyan érvényesek, mint a műveiből ismert történetei, legfeljebb nem véglegesek, s a megfogalmazásuk nem olyan gondozott. De az élet ízei s a törvény keménysége már bent van. Tatayval minden találkozás öröm és élmény. Amit mond, az mindig meglepi az embert, s az öröm közepette is gyakran zavarba hozza. Tatay mond valamit, és a pályatárs, különösen ha fiatalabb, nem tudja, hogy a közöltek után hogyan kell viselkedni. Mit kell mondani? Hogyan kell nézni? A találkozás szituációinak öröme és felfokozottsága sok esetben a váratlanságon alapszik, s erre épül Tatay mindig meghökkentő közlése.

Három évvel ezelőtt tévedésből egy kisebb vitorlás hajó társtulajdonosa lettem. K. M. barátommal a badacsonytomaji strandon a hajó tavaszi mázolásával küszködtünk, amikor fent az országúton hirtelen fékezett egy sárga autó. Tatay szállt ki belőle, s miközben mosolyogva kezet rázott velem, egy víz felé sikló pillantással felmérte a kalóz állapotát, véleményezte, tanácsokat adott, majd rábökött a kocsijára, és zavart mosoly kíséretében, kicsit dicsekedve, de inkább a sors abszurdumán álmélkodva közölte, hogy betétkönyvön nyerte. Ő észre sem vette, de az OTP-ben szólt neki egy ismerős kislány. – Csak órák múlva tűnődtem el azon, hogy Tatay vajon hogyan fedezett fel a parton? A platánfák takarásában dolgoztunk, mélyen az országút alatt. Az autóból a legtöbb ember alig lát valamit. Az autók mellett elmosódottan elsuhan a táj. Tatay ha autóban ül is, lát és észrevesz. – Legközelebb az Írószövetség választmányi ülésének a szünetében találkoztunk össze. Fáradt mosollyal közölte, hogy rossz napokat él. Nem ért vala168mit. Felakasztotta magát egy ember Badacsonyban. Ráadásul pont az ő pincéjének az ajtajára. – Júniusban az autószervizben futottunk össze Budapesten. A kora reggeli órákban, háromnegyed hatkor Tatay volt az első ember, akibe beleütköztem. – „Permeteztél már?” – kérdezte. Amikor kiderült, hogy nincs rovarirtó szerem, mert beszerezhetetlen, azonnal meghívott Angyalföldre, s megajándékozott egy csomaggal. – Mesélhetnék még Tatayról, hiszen öt évvel ezelőtt együtt jártunk Moszkvában, s a Kremlben adott fogadás során is többnyire egymás közelében álltunk. De inkább azon kellene elgondolkodni, hogy a személyes találkozások alkalmával miért hat olyan élményszerűen Tatay? Az emberek bizonyára megérzik rajt a megbízhatóságot. Világot járt ember, sok mindenhez ért az íráson kívül is, s csak arról beszél, amihez ért. De a szakma? Az írók miért szeretik Tatay Sándort? Író az íróra mindig féltékeny volt. Tatay nemcsak tehetséges író, komoly közönségsikerei is vannak. A pályatársak a sikert soha nem bocsátják meg, legfeljebb akkor, ha még sikeresebbek, vagy esélytelenek, s ezt bölcsen belátják. De hol van egy hiúságában is bölcs színész, politikus vagy író? Ritka madár. Tatayt mégis elfogadják, sokan szeretik. Nem féltékeny rá a pályatárs. Vajon miért?

Kegyetlen dolog, de a sok küzdés, megpróbáltatás, fékiker, tönkremenés és újrakezdés után, amikor sok író már reményvesztett, megnyugszik, megbékél, ha Tatay Sándor sorsára gondol. A pályatársak keserűségébe megnyugvást hoz Tatay Sándor életsorsa, amit a homlokán s az orra körül megpattant vékony erekben hordoz. Ugyanígy persze Lengyel József sorsa is, aki sok erdőt kivágott, mire itthon egyszobás lakásra lelt, s 169megírhatta a Kicsi mérges öregúr című elbeszélést. Tatay Sándort sokan szeretik.

Életútja szép és gyötrelmes. Bakonytamásiból, ahol az evangélikus lelkészcsalád hét gyermeke közül született egyiknek, szorongásokat és csodákat hozott magával a világba. A természet és a szépség meghatározó erején túl magával hozta a babonás félelmeket és hiedelmeket is, a bajt hozó sárga kezű asszonyról, az akasztott legényekről, akiket a Bakony alján lengetett a szél. Földhöz ragaszkodást, hazaszeretetet, a paraszti emberközösség szeretetét is. Itt Bakonytamásiban éri az első nagy trauma, amikor a kerítés tetején kuporogva a szomszéd kereskedőház udvarára átnéz, s látja, hogy az ember és az ökör egymással szemben állnak. Kicsiny ember és nagy szarvú magyar ökör. Békésen vizslatják egymást, aztán az ember kezében megvillan a bárd, s a reccsenés nyomán az ökör összerogyik. A kis Tatay leesik a kerítésről, bele a vérbe. – Életre szóló élmény. Tatay evangélikus teológiára kerül Sopronba, de végül mégis világjáró lesz, mint a hajdani mesterlegények. Bejárja Európát, aztán hazatér, újra tanul, majd ismét újra, mindig másutt. A húszas-harmincas évek fordulóján egy magtermeltető szövetkezet megbízottjaként járja az országot, s közben az agya szociológiai felméréseket végez.

A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik, de a Nyugatban nem jelent meg írása. Tiszteli a Nyugat köré tömörült írókat, de végül a Kelet Népénél talál megértésre. Szabó Pállal, Sinka Istvánnal, Féja Gézával, később Veres Péterrel dolgozik együtt. Budapestre költözése után egész szülői örökségét, egy hold földet, majd nővére egy hold földjét is a Kelet Népe életben tartására áldozza. De amiért senki sem irigyli Tatay Sándort, az 170a háború vége, amikor mindenét elvesztette. Harmincöt évesen a Badacsony tetején egy turistaházban dolgozott. Vizet hordott a konyhára. Itt élt 1953-ig. Negyvenhárom évesen jött le a hegyről, de csak úgy félig-meddig, mert közben megszerette a hegyet, a hegyi embereket, s íróként is belőlük írta történeteit. Így született meg kicsit lejjebb Tatay háza, szőlője a sziklák alatt. És egy kemény, de teljes értékű élet. Ha nem tudott írni, akkor követ fejtett, akácfákat vágott ki saját, tenyérnyi erdejéből, melyekből aztán egész télen át karót hasogatott.

Tatay Sándor állástalan ember, úgy is mondhatnám, hogy profi író. Profi életet él. Főállásban, pontosabban fő elfoglaltságban ember. Ír, szőlőt művel, fát vág, permetez és gondolkodik. A hegyről körülnéz. Messzire lát. Mindig, minden órában tesz valamit, cselekszik. Jó novellákat, elbeszéléseket, regényeket ír. Minden sora hiteles, megrázó, megdöbbentő. Ha olvassa az ember írásait, kedve támad élni, részt venni valamiben, ami emberi.

Most, hogy Tatay Sándor hetvenéves lett, én a szepezdi hegyoldalban azzal ünneplem író barátomat, hogy Tűzoltó Ferenc kőbányász és kőfaragó történetét olvasom. A szétesett bika sziklabelsejét tapogatva vajon ki mondja azt, hogy ez a bazalt igazi színe? Tűzoltó Ferenc vagy Tatay Sándor? Formailag Tűzoltó Ferenc, de Tatay Sándor szól hozzám, a színek és a nyugdíjas bányászok értője. Amíg akad egy-egy író, aki tudja, hogy milyen a bazalt igazi színe, van remény. Tatay Sándor nagyon jól ír, és sokat tud.

171
A költő mosolya

Régi fényképeket nézegetek, s a képeken Takáts Gyula arcát. Meglep ez az arc. Mi történhetett a költő lelkében, hogy arcáról hiányzik a derű, szája szögletéből, bajusza alól a huncutkás mosoly. A kaposvári Rómahegyen a Rippl-Rónai Múzeum kiállítótermeit járjuk, és Takáts Gyula a képek előtt állva magyaráz. A másik képen már a festmények alatt ülünk egy kanapén, és beszélgetünk. Kezemben notesz, jegyzetelek. Talán a Jelenkornak vagy a pécsi újságnak írtam valamit a múzeumról vagy Rippl-Rónai festészetéről. Rippl-Rónai Piacsek bácsis világa, élénk színei, merész ecsetkezelése nagyon izgatott akkoriban, s az egész Róma-hegy mint központ, ahonnan Martyn Ferenc és Takáts Gyula is meghatározó inspirációkat kapott fiatalkorában. Sokunknak akkoriban ugyanolyan fontos tájékozódási pontja volt a Róma-hegy, mint Badacsonytomaj Egry József, Zengővárkony Fülep Lajos, Tihany Illyés Gyula, Borsos Miklós és Bartha László, Sajkód Német László miatt. Déry Tibor csak később telepedett meg Balatonarácson. Ahogy a fényképeket nézegetem, már arra is emlékszem, hogy borongós, ólomszürke napon autóztunk át Pécsről Kaposvárra, s vasárnap volt. Vasárnap, s a Róma-hegy tövében parasztszekerek sora várakozott, csíkos dunyhák közt sorvadozó betegekkel. Dr. Martyn Róbert, aki akkoriban gyógyíthatatlannak vélt bajokat gyógyított, ünnepnapokon is fogadta betegeit. Ez volt a kontraszt, s fent a múzeumban Rippl-Rónai világa, kicsit München és Párizs, de főleg a vérbő Somogy, kövér notabilitásaival, kövér felhőivel, melyek nagy dunyhákként éppen megrepedtek, s hullott belő172lük a zápor. A szomszédban, talán Slézingeréknél, nem emlékszem pontosan a képek címére, már esett, de a Róma-hegyen még nem. Ezen a határvonalon élt Rippl-Rónai József, a már és a még határán, s furcsa módon a mai napig ilyen maradtam lélekben én is, ezért szeretem Rippl-Rónai festészetét mindörökké. Rippl-Rónai mosolyogva ült a Róma-hegy tetején, s közben Párizsban volt. Pestről én örökké vizek partjára vágyom, hegyoldalakba, szívem szakad meg a napfényes délutánokért, melyek csupa csendből állnak, fényből, nyugalomból, melyek a vízből jönnek elő, s lassú hullámokban borítják el a balatoni hegyoldalakat. De ha ott vagyok az áhított hegyen, két nap múlva megőrülök a csendtől, és elmenekülök onnan. Takáts Gyula nem ilyen. Megbízható, tiszta alkatú ember. A világa kerek, körülhatárolt, kitapintható. Mosolya is ilyen. Biztos mosoly. Szeretik az emberek, mert amikor kijelenti, hogy mindennek vége, nincs semmi remény, mosolyog közben. S a mosolya azt mondja, hogy ez még nem igazi baj, higgyünk magunkban, minden rendbe jön. Takáts Gyula hitt, és ma, 75 évesen is hisz a világban, az élet értelmében, abban, hogy amit csinál, az fontos, használ az embereknek. Ez a magabiztos hit kísérte életútján, amikor gimnáziumban tanított, múzeumigazgatóskodott, rajzolt, festett, verset írt, szőlőt telepített a Bece-hegyi mandulás helyére.

Ezen a fényképen nem mosolyog, s bizonyára jó néhány mosolytalan képe akad még Takáts Gyulának, mégis úgy gondolok a költőre, mint aki mindig mosolyog. S valóban mosolyog, talán nevet is néha, de ez a mosoly aligha lokalizálható a száj köré, a bajusz alá, az arcra. Takáts Gyula egész lénye ilyen, derűs, bizakodó 173a szíve, tüdeje, a csontjai, derűs a bőre, derű árad kabátja szárnyából és aktatáskájának csillámló csatjaiból.

Munkája, magatartása, költészete a bizonytalankodó korszakokban is azt sugallta, hogy „lehetséges”. Mi lehetséges? Minden tehetséges. Lehet tanítani, és érdemes. Lehet múzeumot szervezni, képtárat teremteni. Régészkedni bölcsész létére, képeket festeni költői tehetséggel. A szakosodott világban mindenhez érteni. Álmodozóként intézményt szervezni. Takáts Gyula világában jól megfért egymással a görög kultúra meghatározó élménye a somogyi pásztorfaragók művészetével, a tanár a muzeológussal, az utazó, messze földeket bejáró ember a becei hegytetőn szemlélődő remetével. A tanárkodás, múzeumvezetés, festés, versírás, esszé- és regényformálás közepette főműve mégiscsak az élet. A saját élete. Tevékenységeiből s főleg szépséges, ámulatba ejtő verseiből sugárzik az „élés”, az élet szépségeinek állandó felölelése, összenyalábozása és boldog élvezése. Nem hedonista élvezetekre utalok itt, hanem esztétikai gyönyörökre, a szemlélődés boldogságára, a cselekvés mámorára, az életben való részvétel, jelenlét átélésére. Ha költő esetében ilyen leírható, akkor megkockáztatom azt az állítást, hogy Takáts Gyula valójában egy fénylelkű materialista. Költészete a létező latin-görög kultúrára épül, személyisége egy nagyon is valóságos, szinte földhözragadt somogyi világban erősödött meg és nőtt naggyá, ha nekiszabadul a képzelete, az érzékelhető, kitapintható világ magaslatait, mélységeit járja be. Érzéki élményeire építi verseit, a felfogható világ gondolatiságra hajló költője. Verseiben az aranyló nap éppen olyan valóságos, mint a szalamandrák.

174
„Mikor esik, a szalamandrák
az utat és a hegyet beragyogják…”

S ha nagyon elvont, akkor is fogható ez a világ, mert kőből van, földből, rézből és vasból. Tüneményes A kőnyitó című verse, mely arról szól, hogy álmában elvesztette a pincekulcsot, s a bor bent a boltozat alatt hozzáférhetetlen. De jött a kőnyitó, s megmosdott talpig a borban. A kőnyitó szólhatna éppen az elveszett pincekulcsról is, de itt lépünk be Takáts Gyula szép világába, akinek a bora valójában az élet és az egész világ. S ha néha, persze csak álmában, el is veszti a pince kulcsát, jön a kőnyitó, és minden megoldódik. Mert Takáts Gyulának van egy kőnyitója. Végső esetre, ha elvesztené a pincekulcsot. De nem veszti el, kinyitja pincéjét, és egész Magyarországot meghívja borozgatni, nagy szellemi szürcsölésekre, boldog lakomákra.

Ha a Helyét kereső nemzedék című könyvébe belelapozunk, melyben kortársi levelezését adta közre, elámulunk, hogy milyen könnyedéri mozgott, megyéket, országhatárokat átugorva. Ebben a világban Munkács, Budapest, Csönge és Róma, Álmosd és Kisújszállás meglepően közel esnek egymáshoz. A Nyugat harmadik nemzedéke, melyhez tartozott, nagyon tudatosan építette és szervezte világát. Ezt a társaságot érdekes módon még az urbánus-népies irányzatharcok sem osztották meg, vagy ha igen, csak átmenetileg.

Kiss Tamás írja Takáts Gyuláról: „…Az ő mindennapi életéhez hozzátartozott a mindennapi vers. Ő már a pálya kezdetén egy decentralizált magyar szellemi életre tette fel ügyét. Konokan, híven helyén maradt, és győzött: a nádon áthozta Európát…” A húsz-huszonöt 175évvel ezelőtti Róma-hegyi képről lelépve mit is kívánhatnék most a 75 éves Takáts Gyulának? Talán csak ennyit: Uram, a mindennapi verset add meg neki ma és mindörökké.

Egy Kassák-interjú körülményei

1965-ben Pécsen ismerkedtem meg Kassákkal, akkor napokon át többször is találkoztunk. Pécsnek volt bizonyos varázsa azokban az években, amit a modern balettelőadásokon, a Martyn Ferenc körül csoportosuló absztrakt festők kiállításain, a csendben szuszogó tudományos életen kívül talán annak köszönhetett, hogy a Sorsunk és a Dunántúl utódja, a Jelenkor körül élénk irodalmi élet pezsgett. Így aztán a felhők közül néha leereszkedett egy-egy félig-meddig már szoborszerűvé vált irodalmi nagyság vagy legendáktól átlényegült fiatalabb arc. Járt ott Kodolányi János, megfordult Tersánszky Józsi Jenő, Illyés Gyula, Pilinszky János, Veres Péter, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Darvas József és Váci Mihály. Akkoriban a helyi napilap kulturális rovatát vezettem, s párhuzamosan a Jelenkor szerkesztésében is részt vettem. Így bejáratos voltam a színháztól a tiszti klubig mindenhová. Kassák érkezéséről a Kossuth utcában, valahol Kende könyvüzlete és a színház között értesültem, ha jól emlékszem, éppen Ybl Ernőtől. Nagyon megörültem a hírnek, s örömöm csak fokozódott, amikor a szerkesztőségben azt is megtudtam, hogy Kassák Lajost feleségén kívül Gyergyai Albert is elkíséri. Gyergyait már korábbi időkből ismertem, s nagyon szerettem Anatole France- és Marcel Proust-fordítása176it, a francia regényről írt könyvéből pedig, amiért nemcsak Baumgarten-díjat, hanem 1937-ben a Francia Becsületrendet is megkapta, prózaíróként nagyon sokat tanultam.

Kassák vad híre, a mód, ahogy Vas Istvánt és Zelk Zoltánt hajdanában elűzte kávéházi asztalától, olyan apró „vétség” miatt, amin mindenki nevetett, hozzánk is eljutott. De szigorúságának, puritán hidegségének várható megnyilvánulásait már előre enyhítette a mű, amit létrehozott, regényei, rímtelen szabad versei, képarchitektúrái és híres folyóirata, A Tett, a MA és a Munka, melyeket szerkesztett. Pécsre érkezése komoly szellemi s talán egy kevés politikai izgalmat is keltett.

Kassák arcában, megjelenésében volt valami halvány művészies, különcre utaló, de az első benyomás mégis inkább az volt, hogy a szanatóriumban asztalszomszédnak sikerült kifogni egy rigolyás, szigorú bádogosmestert, akinek megvan a véleménye a fiatal bádogossegédekről, inasokról, a kiszolgálásról, mindenről. Akinek hanyagságból, de lehet, hogy céltudatosan, rosszul vetik meg az ágyát, hidegen tálalják a teáját, levesét, kávéját. És egyáltalán… Új, felületes barbárokból áll a világ, akiknek sejtelmük sincs az anyagról, a bádogról pedig még nem is hallottak. Fent a Mecseken, a SZOT-szanatóriumban laktak, aminek azt hiszem a háború előtt Hotel Kikelet volt a neve. Tél volt, jeges utak nel~ezitették a jó időben is bizonytalankodó közlekedést. Felajánlottam nekik segítségemet, mivel életem első, részletre vásárolt autójához éppen akkoriban jutottam hozzá. Örömmel elfogadták, így aztán vittem őket haza Tüskés Tiboréktól, aztán másnap le a kávéházba, majd az irodalmi estre és megint fel a Mecsekre, ahogy a program 177kívánta. Közben elég sokat beszélgettünk, különösen a Tüskés Tiboréknál töltött este volt nagyon bensőséges, őszinte hangulatú és érdekes. Ezen Csorba Győző és Martyn Ferenc is részt vett.

Kassák szögletességeit, gyanakvásait a jóságos és finom kultúrájú Gyergyai Albert enyhítgette, tompította. Kassák éles, néha szinte fémesen reszelős hangon beszélt, s az volt a benyomásom, hogy nem érzékeli, hogy mikor halk, hangos vagy mikor kiabál. Felesége állandóan mérsékelte, szinte halkabbra csavarta, mint egy rádiót. Erre a fékre különösen a SZOT-szanatórium halljában volt nagy szükség, ahol az interjúnkat elkészítettük. Kassák Lajos arca, lénye, személyisége 1965-ben már végleges volt, szinte befejezett. Tudatában volt véglegességének, s úgy tűnt, nem nagyon érdekli, hogy másoknak mi a véleménye arról, amit ő gondol vagy kimond. A szanatórium foteljaiban, nyugágyaiban vegyesen ültek öreg munkásasszonyok és elfáradt vidéki funkcionáriusok. A jelek szerint nem tudták Kassákról, hogy ő Kassák, s nagyon megütköztek hanghordozásán és kategorikus kijelentésein. Volt néhány mondata, amit másnap a leírt anyagból közös megegyezéssel kihagytunk. Ebben a szelídítési manőverben Gyergyai Albert is közreműködött. Kassák meglepő könnyedséggel egyezett bele a végleges szövegbe. – „A megyei újság teherbírását ti ismeritek” – mondogatta mosolytalanul. Az volt az érzésem, hogy már belefáradt mindenbe, az életbe is. Az interjú a Dunántúli Napló vasárnapi számában, 1965. január 31-én jelent meg.

178

„Kassák Lajos a művészi munkáról

Kassák Lajos felesége és Gyergyai Albert társaságában már csütörtökön megérkezett Pécsre. A Mecsek Üdülőben felkerestem a város író vendégeit.

Először Kassák Lajos jelent meg a hallban, aztán felesége, majd a barátságosan mosolygó Gyergyai Albert, aki a pécsi irodalomszerető közönség előtt már személyes ismerősnek számít. Kassák fegyelmezett arca, emberi keménysége és eltökéltsége őszintén szólva zavarba ejtett. Azonnal megéreztem, hogy Kassák képtelen »lazítani«, színes történeteket mesélni az érdeklődő riporternek. A langyos hallban kártyázgató, pihengető emberek szinte a »jelenetünk« ellenpontozásaként hatottak.

– Kassák Lajost a közvélemény az egyik legsokoldalúbb magyar művészként tartja számon, ismerjük munkásmozgalmi múltját, regényeit, verseit, képzőművészeti munkáit… Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni?

– Nincs azon csodálkoznivaló; hogy egy művész többoldalú, mint az átlagérdeklődésű ember. A művész minden után érdeklődik, és mindenen változtatni szeretne. Helyes-e, hogy én annyi mindent csinálok? Az én vágyam: többet látni a világból. Ebből adódik, hogy verset írok és novellákat, szobrot faragok, filmet készítek és vitatkozom. Szeretek vitatkozni, mert a vita az alkotó szellem egyik megnyilvánulási formája. Az alkotó szellem beavatkozik, és hajlandó az erőszaktételre. Ez úgy értendő, hogy minden művészeti újítást az anyagon történő erőszak előzi meg, és minden újonnan alkotott mű ellentmond a korábbi alkotásoknak. Vannak persze olyanok is, akik a haladó hagyományoktól indulnak el, és azt folytatják. Szerintem »haladó hagyomány« nincs. 179Ez a két szó, aminek nincs értelme. A hagyomány bekerül a könyvtárakba, múzeumokba mint tetszhalott. A nagy művészek megbecsülik az előttük járt művészeket, de nem követik, másolják, utánozzák őket, hanem saját magukat fejezik ki.

– Mostanában sokat vitatkoznak a művészek, irodalompolitikusok és kritikusok a realizmus és a világviszonylatban divatos izmusok viszonylatáról, arról, hogy bizonyos formajegyeket viselő alkotások már idegenek az embertől. Mi a véleménye minderről?

– Elidegenedett művészetről, emberidegen művészetről beszélnek. Ez nincs. A művészetet ember csinálja, és így nem lehet az embertől idegen. Csak mélyebben kell a lényeget keresni, és akkor érthető. A közösség gondolatait, problémáit jeleníti meg a művész a műben. A művész hasznos tagja a társadalomnak. A forma és a tartalom nem kettő. Hiába van egy művésznek érdekes mondanivalója, ha nem tudja sajátos formába önteni. Nem tudom megérteni, hogy a költők hogyan tudnak Petrarca-szonetteket írni ma. Amit így elmondanak, esetleg új lehet egy pedagógus szempontjából, de nem a művész szempontjából. Döntő, hogy a művész milyen plasztikusan tudja megjeleníteni a tartalmat. Ma a legtöbb költő sokat beszél, és keveset mond. Alaptörvény, hogy a művész létrehozott egy világot, vagy nem?

– Kassák Lajos mivel sokoldalú művész, gyakran felmerül az a kérdés, vajon tudatos átgondolás után fogalmaz meg egy-egy témát versben vagy képben?

– Ha nem konstruktív a művész, nem tudja magát egyöntetűen kifejezni. Ha konstruktív a művész, akkor konstruktív verset, szobrot, regényt és novellát csinál. Vissza kell menni az emberig. Ha képről van szó, térben 180lát, és térben fejezi ki magát, ha irodalomról, akkor időben jeleníti meg a mondanivalóját. A jó művész nem lehet impresszionisztikus. A jó művész nem a szép megfogalmazására törekszik, hanem a tökéletesre. Aki csak szépet akar, abból könnyen lehet giccselés. Lényegében építészetről van szó. Ezt nem mindig értik, és nehezen olvassák a verseimet. Ahogyan a modern építészet habarcs nélkül emel épületeket, úgy, hasonló módon a modern költészet is. Vannak sorok, melyek pozitív értéknek számítanak, és vannak sorközök, melyek negatív értéket képviselnek. Így aztán a verset nem lehet harsogni, sziszegni, de ezt csak az olyan igazán kulturált színészek értik meg, mint Bessenyei és Básti, akik kitűnően mondták el verseimet.

– Mostanában gyakran felvetődik olyan kérdés, hogy miért zűrzavaros a művészeti élet? Az emberek nagy része nem látja tisztán a realizmus és a modern irányzatok vitáját sem…

– Az egész világ társadalmi rendszere összezavarodott. Sem a régi nem dominál, sem az új. Most már nem a kilencedik hónapban vagyunk, hanem a tizenharmadikban. Ma nincs a világon egy politikus, aki meg tudná mondani, hogy három hónap múlva mi történik. Így aztán a művészetben is vannak zavarok, mindig voltak. Akik akarnak valamit, kínlódnak. Nem egységes és teljes a művészetük, mert az életük sem teljes és egységes. Az én mondanivalóm és kifejezésformám ötször változott, mert a társadalom és a világ is folyton változott körülöttem. A kritikusok persze nem a művészetből és az adott valóságból indulnak ki, hanem kívülről igyekeznek megközelíteni a művet. Legtöbbször tájékozatlanok. Igen… Azt szokták mondani, hogy az irányzatok 181meghaltak, mert összevissza jöttek egymás tetejére. Nem. Az irányzatok egymás után jöttek, aztán egybeolvadtak. Először jött az expresszionizmus érzelmessége, aztán a futurizmus, mely a mozgást tartotta leglényegesebbnek, aztán a kubizmus, mely az előző kettő szintézise volt, majd a világháborúval beköszöntött a dadaizmus, ami mindent meg akart semmisíteni. Belőlük keletkezett a szürrealizmus, többek között Aragon és Éluard, akik a szürrealizmus álomvilágából indulva a kommunista pártnál kötöttek ki. Ez is bizonyítja, hogy nem haltak meg az irányzatok, hanem alakulnak, fejlődnek. Elmondok egy esetet. 1960-ban kint jártam Párizsban. Ott még nyitva volt a Modern művészet forrásai című kiállítás, melyet négyéves munkával szedtek össze a világ minden tájáról. A barátaim biztattak, hogy nézzem meg. Négy napig nem mertem elmenni. Attól féltem, hogy bebizonyosodik, hogy az egész fiatalságom egy tévedés volt. Amikor megnéztem, az volt a véleményem, hogy nemhogy nem haltak meg az izmusok, hanem szintézist alkotnak a modern képzőművészetben, és minket reprezentálnak. Meg kellene csinálnunk korunk múzeumát!

– Kassák Lajos rengeteget dolgozik. Eredményes munkája mögött sokan kitűnő időbeosztást, szervezett életet, mások ihletet sejtenek. Mi itt az igazság?

– Nincs időbeosztásom, nem akarok dolgozni, és nem akarok valahogyan dolgozni. Nem előre megfontolt akarattal, hanem belső kényszer hatására dolgozom. Hasonlóan érzem magamat, mint Braque francia festőművész. Én kényszerülök valamit csinálni. Nem tudok társaságban csevegni. Ahol csevegni kell, ott félreülök és hallgatok. Ha vitáról van szó, felébred bennem a tevé182keny ember, és az érvek halmazával akarok dolgozni… Nem ihlet kell az alkotáshoz, hanem telítettség. Későn kelek, mert legtöbbször éjszaka kettőig dolgozom. Ha reggeli közben valami késik, már festek közben, aztán folytatom a verset, regényt… Hogy mi célja van az állandó művészi tevékenységemnek? – Nincs célja, oka van. El kell mondanom… Nem ismerem a pihenést, most is rosszul vagyok. Nem bírom a tétlenséget…

– Milyen tervei vannak?

– Nincsenek terveim. A gondolatok megszületnek, és én követem őket. Most collage-okat csinálok. Szeretnék valahol egy kimondott collage-kiállítást bemutatni. A párizsi Modern Múzeum most megvett két képemet, egyet 1922-ből, egyet pedig 1964-ből. Ez az első eset, hogy a párizsi Modern Múzeum magyarországi művésztől képet vásárolt. Egyébként az 1960-as kiállításon is szerepeltem – mondta Kassák Lajos.

A beszélgetés ezzel véget ért. A pécsi közönség, Kassák Lajos olvasói és tisztelői, ma este találkozhatnak a sokoldalú magyar művésszel a városi Művelődési Házban.”


Kassákék néhány nap múlva hazautaztak. Én pedig az újságnál egy hét múlva írásbeli fegyelmit kaptam a Kassák-interjúért. Kassák Lajos viszont három múlva Kossuth-díjat kapott. Akkor a fegyelmi határozatot és a Kossuth-díjakról szóló híradást kiakasztottam a szerkesztőségi szobám falára.

Kassák Lajos két év múlva meghalt. Azt hiszem, a pécsi beszélgetés az egyik utolsó interjú, ami Kassákkal készült. Mindenesetre egy olyan beszélgetés, amire élete alkonyán került sor, s gondolatait akkor egy fiatal író kérdéseire fogalmazta meg.

183
A tehetség és tisztesség birodalmában

„Steiner Manó úrnak tiszteletem jeléül. Kaposvár 935 febr. 1. Lovag Sándor” – ez a dedikáció áll a Százhúros hegedű című költői évkönyv belső borítóján, melyet a szerkesztő Lovag Sándor 1934. december 15-én adott nyomdába, s 1935. február 1-jén már dedikálta is Steiner Manónak. Hogy ki volt Steiner Manó Kaposváron, arról fogalmam sincs. Talán városházi előkelőség, orvos, de lehet, hogy csak árvaházi elnök, papírkereskedő vagy hentes. De ha nem él 1935 táján Kaposváron Steiner Manó, akkor nekem most hiányozna a könyvtáramból a száz költő évkönyve. Mert a versgyűjtemény ma már kideríthetetlen utakon Kaposvárról Tamásiba jutott, s tavaly onnan küldte el nekem Szabó Béla a következő levél kíséretében: „Tisztelt Szerkesztő Úr! Tudván, hogy Ön Csorba Győző munkásságát figyelemmel kíséri, fogadja el tőlem a mellékelt könyvet. Tartalmazza a költő állítólagos első bemutatkozását. Tamási 1985. jan. 18. Tisztelettel egy hűséges olvasója: Szabó Béla, Tamási.”

A száz „költő”, kántortanítók, MÁV-főintézők, Erdélyből áttelepült úriasszonyok, nyugalmazott államrendőrségi tanácsosok és róm. kat. teológusok között egy pécsi gimnazista is helyet kapott a költői évkönyvben. Csorba Győzőt így mutatja be a kötet: „Gimnáziumi VIII. oszt. tanuló. Eddig csak A mi utunk című ifj. lapban szerepelt. – Ez a szereplés az irodalmi bemutatkozása.” A gimnazista egy szép szerelmes verssel mutatkozik be:

184
HA MEGHALLGATNÁL
Milyen mesés meséket tudnék
Mesélni én neked,
Ha biztató, meleg sugárral
Ragyogna rám szemed.
Milyen derűssé tudnám tenni
Az álmos esteket,
Mikor szép homlokod havára
Az ősz but festeget.
És mennyi friss reménykedéssel
Tudnék kiáltani:
Tavasz lesz, nyár lesz nemsokára…

Még folytatódik a vers, csak szomorkásra, kétkedőre fordul, mivel a költő úgy érzi, világok vannak közte és a lány között. Ez bizonyára így volt, mert Csorba Győző akkoriban az Athinai út és a régi temető környékén hiába volt a nyár győztes kis csavargója, a teleket tornacipőben vészelte át, mivel kilencen voltak testvérek, s a gimnazista fiú nyolcadik a sorban.

Csorba Győző összegyűjtött verseinek kötetébe csak 1936-tól vett fel költeményeket, így ez az 1934-ben vagy még korábban született zsenge sehol sem szerepel, csak a kaposvári költői évkönyvben. A költő talán már nem is emlékszik rá, hiszen első verseskötetével, a Mozdulatlansággal is csak tizenöt évnyi barátság után ajándékozott meg, mentegetőzve és pironkodva. Talán csak azért, hogy meglegyen valakinél, ha szóba kerül és emlékezni akarnak rá. Így ezt a diákkori szerelmes verset én 185is csak most merem elővenni, hogy a hetvenéves költő ünnepi asztalára tegyem, s egyszer, egyetlenegyszer együtt olvassuk ezeket a sorokat, melyekből árad az ifjúság életszeretete, a bizakodás és a remény. A mesés meséket, melyeket a ragyogó szemű lánynak ígért, csaknem mind elmondta. Gyönyörű lányoknak mesélt, és titokzatos asszonyoknak, megragadta és magához szorította az életet, és az élet is elfogadta Csorba Győzőt, mert olyan költő volt, aki nagy tehetséggel tudott emberként élni, jelen lenni a legvadabb forgatagban. A forgatagban, akár vásár zajlik a sokadalomban, akár történelem.

Rilke, Ungaretti, Petrarca, Dante s Goethe Faustjának a fordítója, a Lélek és ősz, az Anabázis írója nagy költő. Amit megfogalmazott, az a garantált színvonalú, biztos könyveink között van a polcon. Jó leemelni a könyveit, olvasni és elgondolkodni versein, ha nyár van, azért, ha ősz vagy a keserűségek évadja, azért. Ezeket dicsérni, méltatni nem az én tisztem, hiszen abban a Csorba Győzőben, akit harminc éve ismerek, s oly sokat ültem szobájában s járkáltam vele kertjének bokrai között, nincsen semmi szoborszerű. Alig ismertem valakit, aki olyan jól, szinte cinkosan együtt tudott volna lenni, élni fiatalokkal, mint Csorba Győző.

1957-ben, amikor menekültek az írók Pécsről, Csorba Győző is megkísérelt egy lakáscserét Budapestre. Nem sikerült a csere. Valahol a külvárosban kínálgattak neki házakat, ahol tehenek bőgtek az utca végében. Ezen felháborodott, mert Pécsen a Székesegyház, a püspöki vár tövében lakott, három perc alatt leereszkedett a Széchenyi térre, ami akkoriban a mi Forum Romanumunk volt. Pécsen maradt szerencsére, s ott járta meg 186a szellem nagy és messzi útjait, egész a sikerig, az országos elismertségig. Csorba Győző már negyvenéves korában is idős tudósok méltóságával volt jelen a város életében. Pedig nem volt bent semmi öreguras, inkább kaján volt, ironikus, tréfákra hajló, szívesen nevető ember. Mégis „intézménnyé” vált Pécsen, először csak Várkonyi Nándor mellett, majd egyedül betöltve az egész szellemi űrt, ami a Sorsunk, majd a Dunántúl alámerülése után keletkezett. Ha jókedvem volt, bementem Csorba Győzőhöz a könyvtárba, ha sárba nyomott a rosszkedv, akkor a lakásán kerestem fel. Ajtaja minden tisztességesnek számító író előtt nyitva állt. Talán hozzá kell tennem még egy T-t, ebben az elképesztő T-birodalomban. Tisztességes és tehetséges író előtt. A három állami T-vel szemben, vagy talán inkább mellett, vagy attól teljesen függetlenül a két T birodalmában ült, vagy hevert a szobájában. Ha az ember megérkezett a tehetség és a tisztesség birodalmába, már az ajtóban elfelejtkezett a bajairól. Győző, mint egy római, félkönyékre ereszkedve hevert a pamlagon, és az ablakon át nézte a kertet. Az ablakpárkányon az ólomkatonái álltak, amiket megmentett a gyermekkorából. Máskor az asztalnál ült, és meggyfa szipkájával vesződött. Közben mindent olvasott, mindenről tudott, s szellemi kincseit megosztotta velünk.

Csaknem egy évtizeden keresztül, különböző összetételű csapatokban együtt szerkesztettük a Jelenkort. Kellemesebb szellemi műhelyben azóta sem dolgoztam. A keddi szerkesztőségi estéket véleménycserére, közös gondolkodásra használtuk fel. Vonzást jelentettek ezek az esték, ha a munkán már túljutottunk, mások is csatlakoztak asztalunkhoz a kávéházban vagy a Pannonfa pin187cében. Kezdő költők, színészek, tanárok, titokzatos nők, akiknek álmaik voltak. Később, már a szerkesztőségben az asztalra került egy-egy üveg vörösbor, hazai töpörtyű, kolbász, szalonna. A villongások felszíne alatt összekötött bennünket egy nehezen meghatározható testvériség, szinte rokonság.

Néha, tavaszi estéken sétáltunk Csorba Győzővel. Le a Széchenyi téren, végig a régi Király utcán, aztán vissza, fényt, kirakatokat, nőket bámulva. Szavak, szóképek, mondatok, hasonlatok kavarogtak körülöttünk, valóságból álomba váltva, s az álomból valósággá nemesülve, konkréttá válva egy ellebbenő szoknya, szép láb, arc vagy kihívó nevetés formájában. A legnagyobb költészet a valóság, gondoltuk ilyenkor. Csorba amúgy is a szegények realizmusával szemlélte az életet, s a szépség lenyűgöző konkrétságát nagyon sokra tartotta.

Közben mindig úgy éreztem, hogy az ördöggel cimborál. Mintha köze lenne a fekete mágiához, pokolhoz. Ha szóba hoztam sejtésemet, kinevetett. De volt az arcában, az orrcimpájának remegésében valami luciferi. Ha szép nőkkel beszélt, ha a kirobbanó nevetést már csak nehezen tudta visszatartani, ha komolykodó marhaságokat hallgattunk valamilyen értekezleten, mindig remegett az orrcimpája. Nyilván ma, testet megtörő betegségei után is remeg az orrcimpája, ha valami sátáni dolog történik körülötte. Révfülöpön egyszer mégis megfogalmazta kapcsolatát, viszonyát a sátánsággal: „A barokk azért szól üresen, mert eltűnt belőle a pokol. A román és a gót legjobban tetszik, mert a gonosznak és az ördögnek a jelenléte állandó. Ahogy kimarad a művészetből a démoni, úgy válik üressé… Én pedig 188szeretem a nagy bűnöket, a frenetikus, sötét árnyakat…” – A sátánság humoros oldalához tartozik, hogy amikor ezt leírtam, a nyomdában „nagy bűnök” helyett „nagy bűzöket” szedtek. Amikor aztán egy könyv korrektúrájában, majd imprimatúrájában is gondosan kijavítottam a „bűzöket” bűnökre, a nyomda ördöge az utolsó pillanat után visszaállította a hibás „bűzöket”. Nagyon remélem, hogy a sátán most mellénk áll, és sokáig segíti még Csorba Győzőt, hogy művészetében legyen elégséges démoni, és szerethesse a „nagy bűnöket”. Ha nem, akkor hát

„Bogácsné, ugyebár Bogács-
né sétálni viszi
pupját. Ez nála szokás,
és, ugyebár, megteheti…”

És remegő orrcimpával nevetünk, mint hajdan a tavaszi estéken, amikor a Király utcát felkavarta a nők virágillata.

Martyn mestersége

Nehezen tudnám az olvasónak leírni, hogy milyen Martyn. Apai ágon Írországból származik, egyik őse Olivér, keresztes vitéz volt. Dédapja Magyarországra került, és feleségül vette a Somogy megyei Gál Antóniát. Martyn Ferenc Rippl-Rónai házából, a Róma-hegyről indult. Tizenöt évet élt Párizsban, bekerült az Abstraction Création csoportba, velük állított ki. Az utolsó világháború kitörésekor hazajött, s hosszú ideig visszavonultságban élt. 1960 után újra aktivizálódott, kiállí189tott, részt vett a közéletben. A magyar állam Munkácsy- és Kossuth-díjjal tüntette ki.

Amikor ajtót nyit, fehér… Szinte fakó. A korábbi években, az elmúlt két évtizedben az arcán mindig felizzott valamilyen bizonytalan kiterjedésű pirosság. Most fehér, és nyolcvanéves. Tudja, hogy annyi. Úgy nyit ajtót, úgy köszön, úgy mozog, ereszkedik a fotelba. Úgy kérdez. Az írásban, előre bekért kérdéseket felteszi magának. Szinte felesleges vagyok. A kérdések sorrendjét mellőzi, mondhatnám, feldúlja.

– Ez a Rippl-Rónai-környezet, szituáció érdekel téged?

– Mivel ott nőttél fel. Milyen indítást kaptál a Rómahegyi házban?

– Az ember megér két világháborút, ugye, s ami megelőzte, s ami utána jött. És akkor azt mondja, hogy nagyon szerencsés volt az élete. Miért mondanám én ezt így? Nem vagyunk rokonok Rippl-Rónaiékkal, ez egy atyafiság. Egész kis gyerek koromban odakerültem hozzá, és hát húsz évet töltöttem egy fedél alatt olyan atmoszférában, egy olyan világban, ahol én mint gyermek megismertem a Nyugat íróit. 1911-ben Ady Kaposváron volt, a Rónai-villában vacsorázott Reinitz Bélával.

– 1911-ben?

– 11-ben… A Nyugat íróit Rippl-Rónain keresztül ismertem meg, aztán a másik oldalon pedig a nyolcakat, és aztán a Kassákékat. Tehát eszerint igazán azt kell mondanom, hogy szerencsém volt. Másvalaki, aki erre az úgynevezett pályára lép, az ugye húszéves korában bekerül egy jó vagy rossz iskolába, én pedig ezt gyermekkoromban végigéltem. Nemcsak erről a környezetről beszélek, hanem a mesterségről. Én mint inas álltam 190ott Rippl-Rónai állványa mellett, és mint inas tanultam a mesterséget. Azzal, hogy láttam, hogy láthattam, azzal, hogy mutatott, és abban mint inas részt vettem. Hát ez egy nagy szerencse volt. Ezt kell mondanom, és ugyanakkor ez determinálta az utána következő periódust is. Az összes barátom, a pécsiek és az itteni barátaim kivétel nélkül Németországba mentek a Bauhausba. Weimarba, aztán később Dessauba. Én pedig egyenesen Párizsba, a német lépcsőzet kihagyásával, ami hát egy kivételes dolog. Na és azt kell mondanom, hogy ott Párizsban én egy kicsit örököltem a Rippl-Rónainak a barátait, vagy azoknak a családtagjait, azoknak a leszármazottait, hát nevezetesen és többek között magát Maillolt és a Maillol családot, akik lent éltek a Pireneusokban, oda való katalánok. Na és kérlek szépen, ahogy Rippl-Rónai Munkácsy mellett élt és dolgozott Párizsban, én Rippl-Rónainál. A következő lépcső természetesen az volt, ami történt, ami esedékes és fontos volt… Párizsról is kérdezel.

– Igen, a párizsi évekről is mondhatnál valamit. Hogyan éltél ott? Barátkoztál festőművészekkel? Mit festettél ott? Mi maradt meg a szívedben?

– Tizenöt év alatt eléggé beleéltem magamat abba, amit a két háború közötti Párizsnak neveznek, ami nagyszerű kor volt. Nagyszerű emberek voltak ott, sorolhatnám az íróknak, a költőknek a neveit, a tudósokat, a színházakat. Valóban egy csodálatos kor volt. Ezeknek a közelségében, esetenként az ismeretségében, az Abstraction Création csoporthoz jutottam, annak voltam egyik kiállító tagja. Különös vonzalmam volt Spanyolország iránt. Tagja voltam egy spanyol klubnak, ahol előadást is tartottam. Az én érdeklődésem a mediterrán 191országok iránt intenzív. Hát ez kérlek szépen Párizs. Aztán akkor ugye kitört a háború. Abban az iszonyatos rohanásban én Limoges-ben voltam aznap, emlékszem, a múzeumokban a porcelánokat néztem, aztán siettem vissza Párizsba. Ezek szörnyű dolgok. Az ember nem tudta, mitévő legyen. Elmenni távolabb, még távolabb, ahogyan sokan tették, mert kockázatos volt Franciaországban maradni, hiszen tudjuk, hogy az első világháború alatt a magyarok milyen sorsba keveredtek. A valóság az, hogy Magyarország és Franciaország közt nem volt hadüzenet. Ily módon hát békekötés sem volt, de az ember ezt előre nem tudhatta. Így én hazajöttem, és azt kell mondanom, hogy ismeretlenül éltem, senki sem törődött velem. A munka volt az egyetlen vigaszom, akkor festettem a nagy méretű képeim egész sorát. Egészen 44. március 19-ig itt lenn Pécsen éltem. Utána én tíz hónapig illegalitásban voltam Budapesten.

– Amikor a németek bejöttek?

– Igen, 1944. március 19-én azok jöttek be, és rövidesen azután én megléptem, és itt Pesten tartózkodtam, de nem egyedül. Amennyire lehetett, segítettük egymást, rosszabb állapotban voltam. Ez a sors, ugye, aztán végigcsináltam, ami következett. Nemigen foglalkozott azzal senki, hogy én festő vagyok, képeket festek. Tanácstag voltam.

– Emlékszem.

– Igazán lelkesedéssel és odaadóan végeztem, amit tudtam.

– Hogyan születik egy Martyn-kép?

– Ez egy érdekesebb dolog, amire én valószínűleg neked nem tudok választ adni, mert ezt nagyon meg kellene gondolni, és mennél megfontoltabb, valószínű192leg annál rosszabb a válasz. Hát az a helyzet, hogy vannak emberek, akiknek az élete, létezése egy vizuális világban játszódik, történik, megy végbe. Mindent egyoldalúan élnek végig, mindent képekben látnak, képekkel felelnek, magyaráznak, argumentálnak, és ez egy áradat, a képeknek az áradata. Képzeld el, hogy éjszakánként soha nem látott képtárak és mappáknak sorait lapozod végig, amelyekből csak jelentéktelen kis szám az, ami megvalósul. Ez az egyik dolog, hogy az ember ezekkel a terhekkel, ezzel a diszpozícióval született. A másik dolog a céltudatosság, az akarat tényezője, ami nagyon sok dologból tevődik össze. Hát mindenekelőtt ott van a mesterségnek az ismerete. Amit nem lehet kihagyni, kitanulni, mert minden egyes festménynél az egész festészet története újraszületik. Egyik a métier, amit úgy hívnak, hogy mesterség, a másik dolog, hogy nem ötletszerűen dolgozunk, hanem szoros összefüggésben azzal, ami történik a mi világunkban. Életünk kérdéseket, problémákat vet fel, amelyekre válaszolni kell. Tehát itt egy bizonyos adottság találkozik az igénnyel, a számonkéréssel, melyre válaszolni kell. És akkor elindul egy akarattényező, célratörő program, célt látó munka, munkásság vagy tudatosság, amelyik azonban nagyon sokrétű, mert nem biztos, hogy szubjektív módon, impulzív módon jelentkezhet és valósul meg valami. Sokszor bizony évekig tart az ilyen feladat, mert ezeket feladatnak, teendőnek nevezem, míg ezek vizuálisan konkréttá válnak. Sőt visszanyúl az ember a kevésbé jól adott feleletekhez, és korrigálja azokat. Ily módon egy bizonyos idő múlva az ember jeleket, dokumentumokat ad az életről, az életének a viszonylatáról, a csoport vagy a társadalom létezéséről. Aztán azt kérded, 193hogyan születik? Hát, végső soron ha valakinek ez a mestersége, akkor a képet viszonylag meg is tudja csinálni. Én magamat kézművesnek nevezem. Ha elmész egy asztaloshoz, megkéred, hogy, ezt vagy azt csinálja, elvégzi. Én is így vagyok. Sohasem idegenkedtem attól, hogy valami feladatot el kellett vállalni. Nem föntről nézem, arisztokratikusan, mint nagyon sokan csinálják. Ezen a területen könnyebben megközelíthető, elfogadható és érthető anyag, az én irodalmi kísérőrajzaim. Ami elég szép szám, ugye, itt van a Radnóti, Don Quijote, a Petőfi az Apostol, Petőfi olvasása közben, a Mme Bovary, a Mallarmé, aztán kérlek én rajzokat készítettem Madáchhoz, Kemény Zsigmondhoz, és talán egyik legfontosabb valamennyi között a Joyce Ulyssese, ami ki volt állítva legutóbb a történelmi múzeumban. Ez az egyik része a munkámnak, a szerény része, amelyikről talán azt mondják, hogy valamelyest ért a rajzoláshoz. Úgyis azt mondják az absztraktokról, hogy nem tudnak rajzolni. A rajz a tengely, az a lényeg, az a mibenlét, az emberi létnek, létezésnek legközvetlenebb, legigazibb, légpontosabb kifejezője.

– Néha úgy tűnik, a vonalak uralkodnak alkotásaidon. A színeket mennyire szereted?

– Én a rajzolást rendkívül fontosnak tartom az én szerény munkásságomban, és kétségkívül ezek nagy részt foglalnak el. Ezzel szemben azt jegyezték meg, hogy a képeim nagyon is színesek, azokon a festményeken, amiket csinálok, néhol szinte burjánzóan sok a színélmény és a színkép. Mi festők egymás között nagyon sokat tudunk beszélni a vonalról, ugyanúgy a színekről is, és a festékről, a festőszerekről. Én tulajdonképpen festéket eszem. Elárulok egyet… Állítólag Íror194szágban, ott voltak ilyen emberek, de a családomban nincsenek rajzolók és festők. Mégis azt kell mondanom, ami bennem van, amit úgy lehetne nevezni, diszpozíció, hajlam, adottság, azt az apámtól örököltem. Mit kérdeztél még? Hogy mikor dolgozom?

– Jó lenne tudni, hogy mikor dolgozol.

– Kérlek szépen, én mindig dolgozom. Tulajdonképpen mindig dolgozom, sosem voltam szabadságon, sosem volt szabadnapom. Amikor lefekszem, munka után, akkor még folytatom éjszaka az álomban, félálomban. Természetesen az volna a feladat, hogy ezek a művek jobbá váljanak. Tudod, ahogy az ember öregszik, öreg lesz, akkor kitudódik, hogy nagyon kevés kor, periódus vagy pláne ember az, akiről úgy véli, hogy azok igazán értették ezt a mesterséget. Ennek a viszonylatában az ember nagyon szerénnyé válik, és arról, hogy mit teljesített, mit hozott létre, arról mélyen hallgat.

– Most, ezekben a tavaszi hetekben min dolgozol, milyen téma vagy gondolatkör foglalkoztat?

– Mostanában csináltam négy, bonyolult, egy négyzetméteres festményt. Ez tulajdonképpen egy triptichon, amelyiknek fönt van még egy felső része is, ez a negyedik. Jobbra van egy fekete fej, balra egy színes fej, középütt van egy állvány, egy konstrukció, amelyik úgy oszlik meg, hogy a fekete fej oldalán világos, a másik oldalán sötét, a színes felől, és fönt van még a negyedik. Ezt én viszonylag elég gyorsan elkészítettem, és ahogy mondják, elég iható is. Van egy ilyen mániám, hogy ilyen hármas képeket festek.

– Ez akkor egy új mánia.

– Régebben is festettem triptichont. A barna keresztes vitézek, ez egy triptichon. Egyáltalán jellemző rám 195az, hogy sorozatot csinálok. Rajzsorozatot a druidákról, a Grál-harcosokról, vagy növénytanulmányokat. Ezek nem kiemelve szubjektíven, hanem valamilyen napi eseményhez kötődve készülnek. Így készül el ez, és ezenkívül még egy Fülep-mellszobrot csináltam emlékezetből. Annyit együtt voltunk ott Zengővárkonyban… Egy fej, egyelőre még plasztilinban. Ezenkívül természetesen készült néhány rajz, és megcsináltam a Holdbéli csónakos díszletét és a kosztümjeit. Mondhatom, hogy ez egy nagyon kedves munka volt. Már elmondtam többször is, hogy 43-ban, 44-ben Weöressel, Takátscsal együtt voltunk. Ahogy a rendező, Sik Ferenc mondja, a darab és a díszlet tulajdonképpen egy jó késés. De úgy látom, lelkesen és odaadással fogadta a pécsi közönség.

– Sokat dolgozol.

– Állandóan, nincsenek szünetek. Ezt a szót, hogy ihlet, én nem ismerem. Ilyen badarságot… Ilyen nincsen. Ez mesterség. Ez fölkészültség és mesterségbeli adottságok kérdése, aminek van egy középértéke, amelyikre mindig lehet számítani. Néha egy kicsivel jobb, s akkor az ember azt hiszi, hogy… Pedig hát nem. Az is csak közepes.

– A valóság mit és mennyit jelent a számodra? Vannak dolgok, amiknek nemcsak vizuális vetületük van, hanem társadalmi, érzelmi is. Mondjuk, egy családnak a konfliktusát végig kell nézned, vagy egy tragédiát az utcán, egy embert megölnek, vagy hasonlót. Emlékszem, meséltél nekem egy szörnyű jelenetet. Paradicsommal dobáltak egy embert, aztán köveket tettek bele, és vérzett az arca. Ilyen értelemben a valóság milyen indításokat ad neked, az élménynek mi a szerepe a festészetedben?

– Talán egy kicsit úgy érzed, hogy én kitérek a válasz 196elől. A fene egye meg, hát én a valóságban élek, nagyon is a valóságban. Realitásokban élek. Föladod a kérdést, hogy mi a valóság, hát az a valóság, ha valaki narancsot vesz, akkor az narancs. Tehát én azt hiszem, még ha emlékeket festek is, mondjuk a „Kék lámpa” Spanyolország emléke, ezek mögött is leszűrt tapasztalatok vannak, amelyeknek a hasznát adom tovább. Érthető ez, amit mondok? A hasznossága valaminek. Nagyon sokszor arról beszélek, hogy hasznos munkát kell végezni. Én ezt is a valóság fontos velejárójának érzem. Hasznos munkát végezni. Erről aztán nagyon hosszan lehetne beszélni. Ha szerények leszünk és nem beszélünk itt műveltségről és művészetről, hanem egész egyszerűen arról, hogy az életünkben milyen fontos ez a szó, és az a fogalom, amit „szerkezetnek” neveznek, és amelyikre nem elégszer figyelmeztetjük az embereket. – Nem tudnak eleget róla. Eszik, használják, de nem élnek vele. Egy festmény, a vizuális viszonylat egyensúlya, tehát egy szerkezet. Amilyen egy kertnek a megépítése vagy egy asztal megterítése. Azt hiszem, a festőknek a feladata, hogy ezeket a kérdéseket hasznosan megoldják, hasznos választ adjanak rá. De nem elég bekeretezve odaakasztani a falra. Ma, amikor olyan sokrétű, olyan sokfajta választ keresnek, mondjam azt, hogy minden festmény tulajdonképpen politikai állásfoglalás? Mert ha nem az, akkor… És most rá kellene térni a magyar festészetre, ami elől én állandóan kitérek.

– Ha a festmény nem politikai állásfoglalás, akkor mi?

– Hát akkor bizony konformizmus.

– Van egy nagyon fontos kérdésünk, a közönség. Mi a véleményed a képzőművészet mai közönségéről? Én így írtam itt, hogy együtt mennek, repülnek, zuhannak a kép197pel, vagy csak nézik? Belehelyezkednek, átélik, és saját magukban megvalósul az, amit te közvetíteni akarsz?

– Az esztéták, a pszichológusok, tudósok, akik ezzel foglalkoznak, erre sokkal pontosabb választ tudnak adni. Én, a festő, túlságosan nem foglalkozom ezzel a kérdéssel. Annyi azonban bizonyos, hogy zsúfoltak a múzeumok. Tűrhetetlenekké váltak a múzeumok, a kilehelt pára tönkreteszi a freskókat és a festményeket. Valami megoldást kellene erre találni, mert el fog pusztulni a művészet, e miatt az agresszíven rákapaszkodó, rácsimpaszkodó érdeklődés miatt. Azt azonban, ha valaki bejárt egy múzeumot, mondjuk Budapesten, megnézte a Kornádó Katalint, hogy amikor kijön, mit változott, mennyiben más ember, azt nem tudom. Hogy lehetne ezt lemérni? Biztos lemérhető, hogy hogyan mérhető, azt nem tudom. Mennek az emberek a képtárba, de az az érzésem, hogy nem azt látják, amit kellene, na de hát erről nem tehetnek. Mindenki annyit tát, amilyen a diszpozíciója, amilyenek a képességei. A magam részéről én sem tudom fölfogni az avignoni Pietának a mivoltát. Nem tudom felfogni, csak próbálok közelíteni hozzá. Vagy a periklészi Görögországot, hát azt nem tudom felfogni. De igenis mennek az emberek a múzeumokba, és áldozatokat hoznak. Képeket vásárolnak. És nemcsak birtoklásról van szó. Ahogy mondják nekem, sokszor nem tudnak elmenni mellette anélkül, hogy pillantást ne vessenek rá. De nem tudom lemérni, hogy ettől most ez milyen ember lehet. És azt sem tudom, hogyan szűrődik ki az iskolákból ez, hogyan lesz sokakból mégis esetleg a hazának nem egy nagyon derék fia. Pedig hát gyömöszöljük beléjük. Ezt nem tudom, ez nem az én mesterségem, nem tudok ezzel foglalkozni. Azért vagyok itt 198megbocsátó, megértő az emberek tájékozatlanságával, a verbális ügyefogyottságával, mert mi festők sem tudunk róla beszélni. Rövid szavakkal, bólogatásokkal, mozdulatokkal, gesztusokkal pótoljuk azt, amit szavakkal nem lehet kifejezni.

– Egy kérdést teszek még fel most, hogy a nyolcvanadik évedben vagy…

– Századik.

– Századik?

– Századik életévembe értem.

– Az utóbbi évtizedekben minden átalakult. Hogy érzed magadat a világban?

– Talán neked nem nagyon fog tetszeni, amit mondok, de én azt tapasztalom, hogy az öregek fölöslegessé válnak, és ezt az öregek is tudják. A fiataloknak útjában van az öreg ember. A kérdés az, hogy az illető öreg hogyan oldja meg az ő fölösleges mivoltának a problémáját. Azzal, hogy magára marad, azzal-e, hogy próbálja magyarázni, hogy nem szenilis? Én például nem írok emlékiratokat, mert az az érzésem, hogy az aztán egész biztosan a szenilitásnak az igazolása. Személy szerint engem nagyon sokszor felkeresnek fiatalok, és azt hiszem, azonos hullámhosszról társalgunk. A fiatalok hullámhossza nem egy elérhetetlen, távoli vagy megközelíthetetlen világ a számomra. Ezzel szemben rendkívüli hajlamom van az egyedüllétre, dacára annak, hogy azt kell mondanom, hogy társadalmilag nagyon is elkötelezett voltam mindig. Jól is érzem magamat egyedül. Sokszor eszembe jut, amiket tapasztaltam, hogy idős emberek hogyan berzenkedtek, felborzolódtak az új, fiatal generáció jöttekor. Másrészt pedig a franciáknál olyan meg nem öregedő öregekkel találkoztam. Aminek 199valószínűleg az volt a magyarázata, a franciák számára Racine, az nem egy irodalmi tétel a 17. századból, a janzenizmus, a Lajosok periódusa, hanem a mai élet része. A rosszul megöregedés feltétele, hogy folyamatába kerül az ember, és futtatja magát. Talán csak kellemetlen epizód a halál. Megy az áradat tovább. Gide, Valéry, Martin du Gard, ilyen emberek jönnek. Ötök, zenében és festészetben. Ez a tradíció nagyszerűen emelkedik fel Braque-kal. Közöttük marad az ember.

Martyn mosolyogva fejezte be a mondatot.

Szederkényi szerkesztő úr

Szederkényi Ervin is elégett, szinte észrevétlenül, elfojtva, lángtalanul, mint a boksába rakott bükkhasábok az erdei tisztásokon. Mindig volt a lényében valami visszatartottság, befelé élés, szolgálatkész vagy józan fegyelem. Az elnyelt káromkodások, dühök és kiegyezések megremegő hangján, kezén, az ujjai között billegő cigarettán át törtek ki a nagyvilágba. Kihullottak, mint néma jelek, mert a világ nem ért rá megérteni őket. A különbékék is ölnek, bár a végzetes betegségnek látszólag semmi köze sincs az ilyen belső békekötésekhez. De végső fokon a dolgok összeérnek, legalábbis érintkezik a lényegük. Tüdő az aggyal, agy a lélekkel. Szederkényi nagy emberi erényei közé tartozott a fényre, napfényes allékra vezető kis gyalogutak biztos megtalálása. És tudta, hogy melyik az erdőben a főallé, ami a nyugodt zöld rétekre vezet. A legnagyobb bozótosokból is kitalált, fény-, tisztaság- és értékszeretete vezényelte az áhított cél felé. Nagy és tiszteletre méltó munkása volt 200a magyar irodalomnak egyetemi tanárként, kultúraszervezőként és szerkesztőként egyaránt. Önzetlenül dolgozott szellemi életünkért, viszonzásul csak a „jó szerkesztő” és a „jó tanár” rangját kapta, s a bizalmat, hogy több mint húsz évig szerkeszthette a Jelenkort. Ez a két évtized ma már irodalomtörténet.

A zuhanás, ami november végén riadalmat keltett a Vigadó nagytermében, egy évekre elnyújtott mozgás vagy mozdulat befejeződése volt csupán. Nyugtalansága, szokatlan megszólalásai, elutazásai sejtették már az elmozdulást, talán a megingást is. Most, hogy Szederkényi Ervin útja befejeződött, újra és újra eszembe jut egy furcsa nyári este.

Három éve, tűz mellett ültünk a szepezdi kertben. Húst sütöttünk a parázson. Már szürkült, amikor a diófák alatt felbukkant egy férfialak. A kapu nyitva volt, de nem vártunk vendéget. Csodálkozva felálltam, és figyeltem, hogy ki lehet vajon? Odakiáltott vagy odaköszönt. Rekedtes, furcsa, bizonytalan volt a hangja. Nem is értettem, mit mond. Azt hittem, hogy egy eltévedt német turista, és eléje mentem. Amikor összetalálkoztunk, meglepetten láttam a félhomályban, hogy Szederkényi Ervin áll elöltem.

– A legjobbkor érkeztél, éppen megsült a hús – mondtam, és megöleltem. – Hát a Julit és a kis Julit hol hagytad?

Mentegetőzött, hogy nem akar zavarni, csak erre járt, és megpillantotta a tűz fényét. Egyedül van. A kocsit lent hagyta az alsó úton. Odajött a tűzhöz a családot köszönteni, és leült a padra. Kezébe nyomtam egy borospoharat, aztán egy forró hússzeletet, kenyérre rakva. Éhes volt. Jó étvággyal, szinte mohón evett. De a tűz 201fényénél láttam, hogy remeg a keze, arcán is ideges rángások futnak át, egész lénye olyan volt, mint aki pillanatokkal korábban valamilyen drámát élt át, vagy talán éppen egy drámára készülődik. Félóra múlva felállt, és elindult a kapu felé. Már sötét volt. Marasztaltam, de megállíthatatlan volt. Így kikísértem. Rossz érzésekkel néztem utána. Ez a megjelenés, majd alámerülés a sötét hegyoldalban nem illett bele az ő pontos, rendszeres, kiszámított világába. Ekkor érintett meg az elbizonytalanodás titokzatos lehelete. Nyugtalanított. Két nap múlva felhívtam telefonon a szerkesztőséget. Már ott ült a Jelenkornál, fáradt, de nyugodt hangon beszélgetett velem. – Napirendre tértem az eset felett, hiszen Szepezdre, ha Szigligeten vagy Széplakon nyaralt, mindig átjött, igaz, családostól. Kíváncsian vizsgálgatta, hogy mit csinálok a kertben, milyen a szobám, mi van az íróasztalomon? Ha tehette, vagyis engedtem, kifaggatott. Egyszer, észrevétlenül egy magnetofont is beindított, s csak akkor leplezte le a manőverét, amikor már a beszélgetésünket felvette. Pihenni nem tudott. Alig lehetett vele civil dolgokról beszélni, a szót makacsul visszaterelte az irodalomra, a Jelenkor munkájára, az írók munkájára, ki min dolgozik, hova adja, én mit adok a Jelenkornak? Mindig listákkal, tervekkel érkezett. Már rég Pesten éltem és az Új Írás szerkesztője voltam Jovánovics mellett, de még mindig beavatott a Jelenkor munkájába, a terveikbe.

Most, hogy meghalt, elő akartam keresni egy régi levelét, de hirtelenjében megtalálhatatlan, mert egy egész kazal levelet írt. Többségük expressz, vagy dupla sürgősséggel érkezett, mert a szerkesztőségnek mindig minden sürgős volt. Sok novellát és több mint ötven 202íróportrét, íróinterjút írtam az én sajátságos öszvér műfajomban a Jelenkornak. Hogy e mögött mennyi izgalom, szerkesztői türelem, sürgetés feszül, csak az tudja, aki filmen vagy más határidős munkán dolgozott velem. Nehezen adom ki a kezemből munkáimat, még az utolsó pillanatban átírok, változtatok, vagy újraépítek mindent. A Jelenkorban megjelent interjúk döntő többsége lapzárta után, a pótleadás utolsó pillanatában került postára. Többnyire autóval vittem ki a kéziratokat az éjszakai újságvonathoz. Az interjúsorozatot többször abbahagytam, mert lelkileg belefáradtam, megsértődtem, vagy egyszerűen csak összeomlottam. Ilyenkor mindig tollat ragadott Szederkényi, és tószúnyogra emlékeztető, kalimpáló betűivel biztatott, lelkesített, fenyegetett, szuggerált, ígérgetett. És én mindig újrakezdtem. Ennek köszönhető, hogy az interjú nemcsak Szakonyival vagy Nagy Lászlóval készült el, hanem olyan más életszférákban mozgó írókkal is, mint Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István vagy Benjámin László. Most látom döbbenten, hogy az ötvenkét íróból tizennyolc már halott. Ebből látszik, hogy a Jelenkor milyen jó és fontos vállalkozásnak adott otthont. Szerkesztői módszerét is jellemzi a következő levél:


„Kedves Bulcsu,

itt küldöm interjúd – már tördelt – levonatát. Még a nyomda sem korrigálta, tehát sok benne a hiba. De szép szellősre tördeltettem, hogy 12 oldal legyen.

Mert nagyon szépen, jól sikerült. Amint elküldted, kedden este felolvastam a fiúknak az értekezletünkön, s mindenki ragyogott! Remek dolgok vannak benne!

Kérlek, ha végiggondoltad a folytatás tervét, értesíts, 203hogy írhassak Mósernek, aki sürget, s gondoskodhassam az interjú mellé esetleg tanulmányokról, jegyzetekről. Ahogy megállapodtunk, februárra várom Csoórit, ahhoz már kérek fotót. Utána még 7 név szerepel a telefonon jelzett alapnévsorban. Jó lenne olyan sorrendet találni, hogy lehetőleg a prózaírók és költők váltakozzanak, másrészt a különböző csoportokhoz tartozók is váltakozzanak, és ne legyenek egy bolyban. Csoóri után közvetlenül pl. nem ajánlanám Sántát stb. Nekem lenne egy javaslatom, mit szólsz hozzá?

1. Csoóri – vers

2. Örkény – próza

3. Sánta – próza

4. Csanádi Imre – vers

5. Galgóczi – próza

6. Kardos G. György – próza

7. Kormos István – vers

8. Mészöly Miklós – próza

December közepéig várom a Dvorszky-riportot. Megpróbálom elintézni, hogy a végső zsűrizést dec. 20-ig kitoljuk. Most már csak a Tiéd és László Gyuláé hiányzik, a többiek leadták, még Lázár is.

Kérlek, a korrektúrát azonnal küldd, expressz.

Szeretettel ölel: Ervin.

Pécs. 1975. nov. 10.”


Ilyen leveleket nemcsak én kaptam Szederkényitől, hanem az írók, kritikusok sokasága. Nagy levelező és megfontolt, a koncepcióit makacsul keresztülhajtó szerkesztő volt.

Ami pedig az értekezleten ragyogó fiúkat illeti, együttműködésünk első időszaka minden ragyogást nél204külözött. Tüskés Tibor szerkesztése idején már kialakult bizonyos stílusa a munkának, az értekezletek hangulata baráti, szinte könnyed volt. Szederkényi Ervin a KISZ-ből és a főiskolai tanárságból érkezve úgy gondolta, hogy először „megszilárdítja a munkafegyelmet”. Engem első közös értekezletünkön órával a kezében fogadott, mert elkéstem. Vita támadt, Csorba Győző a Sorsunk és a Dunántúl idejéből mesélt szerkesztőségi történeteket, de hiába. Két távoli világ ütközött össze a szerkesztőváltás feszült időszakában. Éppen megjelent egy novellám a Jelenkorban. Szederkényi annyi honoráriumot utalt érte, mint a vidéki napilapokban egy hosszabb tudósításért szoktak akkoriban. Vállat vontam, és egy évig nem adtam kéziratot a Jelenkornak. Budapesti lapokba írtam, és Miskolcra a Napjainkba. Szederkényi fokozatosan szerkesztőségi ember lett, s ráérzett a nyomdák és a tehetséges emberek furcsa világára. Megértette, hogy nem egy írogató tanár vagyok, hanem egy író, aki írásból él, s az írás, a szerkesztőségek és a könyvek világa kitölti egész életemet. Leült velem a szerkesztőségben, és szigorú hivatalossággal tisztázta és új alapokra helyezte együttműködésünket. Amikor mindenben megegyeztünk, kinyitott egy üveg vörösbort. Egy hét múlva beültettem a kocsimba, és sorra látogattuk az írókat, festőművészeket. Még Tihanyba, Borsos Miklós műtermébe is eljutottunk akkor. Alkalomszerűen saját generációm íróival is összeismertettem. Amennyire csak tudtam, támogattam szerkesztői munkáját. A távolság elfogyott közöttünk, s fokozatosan, szinte észrevétlenül családias jóbarátságba keveredtünk. A szerkesztői munkájához nemcsak az én támogatásomat szerezte meg, hanem Csorba Győző, Martyn Ferenc, Takáts Gyula, 205Pákolitz István, Várkonyi Nándor és Tüskés Tibor tehetséges, írói, művészi közreműködését is.

Amikor elköltöztem Pécsről, már a hét legkellemesebb órái voltak a szerkesztőségi értekezletek. Elvégeztük a munkánkat, aztán bor került az asztalra, és ízletes húsok, disznósajtok, pogácsák. Zsebből összeadtuk a költségeket. Az esti órákban színészek, festőművészek, újságírók, időnként városi politikusok kopogtak be a szerkesztőség ajtaján. A beszélgetések, viták belenyúltak az éjszakába. Szederkényi Ervin még ilyenkor is szerkesztett, munkára biztatta a vendégeket, megbízásokat osztogatott. A Jelenkor azokban az években jó hangulatú irodalmi műhely volt, laza kölcsönhatásban élt a színházzal, Dél-Dunántúl képzőművészeti és zenei életével.

Szederkényi Ervin nélkül nem tudom, milyen lesz ez a világ?

Most, amikor az irodalomban és az életben nélküle történnek már a dolgok, egy abszurd kép merül fel a múltból. Ültünk a kertvárosi lakásában, és beszélgettünk. A szekrény egyik polcán egy barátságos fényű infraégő alatt ausztrál pintyek ugrabugráltak szerelmesen. A nőstény két kis tojást már elhelyezett a fészekben, s a hím pintyül biztatta a harmadikra. Kintről eközben éles fénynyalábok törtek be a függönyön át, s végigtapogatták arcunkat, a bútorokat, a szoba mélyét. Autók reflektorai pásztáztak összevissza, ahogy a kocsik keringtek. Szederkényiék ablakai a vásártérre néztek. A sötét mezőre esténként szerelmespárok érkeztek autóval. Amikor a tér legalkalmasabb helyét megtalálták, eloltották az autók reflektorait. Óránként a rendőrségi járőr autója is megérkezett, s fényszemeivel vizsgálódva 206lassan keringett a hatalmas vásártéren. Állítólag felmerült a gyanú, hogy a lányok között olyan is akad, aki a sötét autók mélyén nem önzetlenül szeretkezik. Nem szerelmes önfeledtséggel csókolózik, hanem pénzért. Ez a gyanú tört be reflektorfénnyé nemesedett formában a függönyökön át. – „Logikus – gondoltam akkor –, egy örökké kételkedő világban miért éppen azt hinné el a járőr, hogy a szerelmes ölelés valóban szerelmes ölelés?”

A gyanakvás logikáját Szederkényi szerkesztő úr jól ismerte.

Magánképek Illés Endréről

– Furcsa, hogy az Endre most nem ellenezte a színdarabírást – mondta a feleségem az autóban.

– Meglepődtem – mondtam álmosan, s amennyire csak lehetett, előrecsúsztam, hogy a fejemet hátrahajthassam az ülés támlájára.

– Még ötleteket is adott Husztinak, hogy milyen darabot kellene írni.

– Hát… Furcsa volt az egész… – mondtam, s igyekeztem elaludni, de hirtelen magam előtt láttam Endrét, ahogy áll a gellérthegyi ház kapujában, visszalép a sötét udvarra, és elbizonytalanodik. Piros Ildikó belekarol, és visszakíséri a lépcsőházba. – Amióta betörtek hozzá, s védekezésül rácsokat szereltettek az ablakokra és a bejárati ajtóra, körülményesebbé vált náluk a közlekedés. Ráadásul a lépcsőházban kiégett a villanykörte, s valamiért az udvari lámpa is csődöt mondott. Endre mégis ragaszkodott hozzá, hogy kikísér bennünket, s megvárja, amíg autóba ülünk.

207

Mintha nyirkos, hideg huzat érintette volna meg arcomat, elmúlt az álmosságom. A Balaton felé robogtunk az M7-en. Az órámra pillantottam, fél három volt. Június 17. Éjszaka fél kettőkor búcsúztunk el Illés Endrétől, s mivel nem volt kedvünk lefeküdni, csak hazaugrottunk egy táskáért, és elindultunk Szepezdre. Olyan érzésem támadt, hogy Endre az udvar homályában végleg elmerült, nyolcvannégy éves barátunkat utoljára láttam. Valóban volt valami furcsa az engedékenységében, hiszen a legkisebb dolgokon is fennakadt, címlap, betűtípus, fénykép, fül… Mindenről tudni akart, ami a kiadónál vagy az irodalomban történt. Voltak szerzők, akiknek megengedte, hogy más kiadónál is megjelenjenek, de esetemben felháborodott. Magvetős és Móra-kalandjaimat csak nagyon nehezen bocsátotta meg. A színházi kísérletezésről pedig határozottan lebeszélt. – „Itt van ez a Kamondi, tönkreteszi magát… Jó novellákat tud írni, s egyszer csak beiratkozik a Színművészeti Főiskolára… Egy prózaírónak nem lehet erre ideje… Írj regényeket, aztán majd később, egyszer talán a színházat is megpróbálhatod” – mondta. Akkor még nem sejtettük, hogy Kamondi Laci élete tragikus hirtelenséggel fejeződik be. – Ez a zseniális esszéista, bravúros portrék, novellák mestere, csillogó szemmel, élvezettel olvasta mások esszéit, novelláit. Ha írókról szóló írás került a kezébe, felélénkült, izgalomba jött. Kíváncsi volt, hogy mi van az emberben, s ami bent van, abból mennyit vesz észre a másik? Csak ő lát bele a lelkekbe, vagy mások is? Egyáltalán, amit ő lát, az látható, vagy csak az ő kifinomult intuíciójával tapintható ki? Íróportréimat végigizgulta, könyvekbe gyűjtve kiadta, még az idén is, amikor Karinthy kapcsán a realizmusról írtam, 208Endre azonnal tollat fogott, s futárral küldte el a levelét: „…Cinit magadhoz ölelted, de olyan szorosan, hogy a csontjait is megropogtattad…” – írta. Cinit szerette. Szerette, ahogy megy, biciklizik, nevet, ír, lódít, elutazik vagy hazajön. Ahogy van, létezni képes. – Szabadott regényt írni és esszét, másként látni Osvátot, Babitsot, Mikest, mint ő… Egyet nem szabadott: színdarabot írni, színházi embernek lenni. Színdarabot írni valójában csak Shakespeare-nek szabadott, és hát neki, Illés Endrének. A színház volt a legnagyobb szerelme. Kamaszos, kielégíthetetlen szerelmi vágyakozás volt ez, amit nem csillapítottak a sikeres Illés Endre-bemutatók, nem enyhített az állandó színházi jelenlét, még a nagy színészek szeretete és barátsága sem. Állandóan azt hitte, hogy még van valami a színházban, amit nem kapott meg. Betegesen vágyakozott valami után, ami a színházban rejtőzködik, ami elérhetetlen volt a számára, mivel azt sem tudta, hogy mi az, amit látni szeretne, vagy belélegezni. Domján Edit varázslatos személyiségén át próbálkozott behatolni a titkok közé, majd Huszti Péter tehetségén, mozgékony szellemén sodródott befelé, de mindenütt csak kulisszákat látott, poros deszkákat, zsinórpadlást, szerkezeteket, falakat. Imádta a színházat, és féltékeny volt rá. Szerette volna tündérnek látni, vágyakozó szűznek, de lelke mélyén tudta, hogy egy kurváról van szó, aki nemcsak hogy ágyába engedi az idegen matrózokat, hanem még meg is fizetteti velük a szerelmét. Mégis sacrasanctus maradt számára a színház, s nem szerette, ha közönséges, mezei prózaírók ólálkodnak körülötte. Ezért volt furcsa, hogy hirtelen beleegyezett esetleges színházi kísérletezésembe, mi több, még helyeselte is Huszti javaslatait… Mintha ki209jött volna a várból… Kívülről nézte a falakat… Ernyedt mosollyal: nem érdemes, úgysincs ott semmi, a kincstár üres, a vár kútjában elapadt a víz. El lehet foglalni, de minek? És hát víz nélkül védhetetlen. Mint egy csalódott Dobó, akinek többévi zsoldjával adós a kincstár, kis csapata élén, rezignált mosolya mögé bújva, elvonult Felnémet felé. Egyébként jókedvű volt, élvezte a baráti együttlétet, elégedetten kortyolgatta whiskyjét, jóízűen evett, anekdotázott, újra elmesélte, hogy a magas rangú hollók között hogyan vette át galambszürke ruhában a kitüntetését. Csak akkor komorult el, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadó s a Révai Lexikon hasonmás kiadásának az elakadása szóba került. Csaknem egy évig reménykedett, hogy a kiadót a lexikon anyagi hasznánál menti meg. Csalódása, szomorúsága mérhetetlen volt. Látszólag azonban ezen az estén túltette magát a gondokon, s a vörösbornál már Kazinczy és Berzsenyi kapcsolatát; Kazinczy aulikus megnyilvánulásait és tévedéseit elemezte. Amikor aztán Babitsra terelődött a szó, jókedve szinte önfeledtnek tűnt. Hosszan mesélte az egyik Nyugat-pályázat zsűrizésének a történetét, ahol Osvát Ernő halála után már Babits elnökölt. Közismert, hogy Illés Endre kapcsolata hogyan romlott el Osváttal a Hauptmann-ügy miatt, most mégis Babits precíz, megbízható kicsinyességének a rovására Osvát nagyvonalú pályázatkezelése került ki dicsőségesen történetéből. Az a mód, ahogy 1925-ben Osváték Németh László Horváthné meghal című novellájának ítélték a Nyugat első díját, valóban meglepő.

Szaladt velünk az autó, s én balsejtelmekkel bámultam bele az éjszakába. Tíz nap múlva érkezett Angéla távirata: „Endre a Kútvölgyiben fekszik. Kérem, hogy 210hívjon fel reggel vagy kedd este.” Azonnal kocsiba ültünk, és mentünk vissza Budapestre.

Illés Endre már ismert író volt, amikor én megszülettem. Kétéves lehettem, amikor először Baumgarten-díjat kapott. Szinte gyermekként olvastam finom, választékos stílusban megfogalmazott tárcáit. Az arcára, pontosabban a fényképére is emlékszem gyermekkoromból. A Színházi Élet vagy valamelyik képes magazinból nézett ránk, olvasókra, fenségesen, barátságosan, de hidegen. Szokatlanul szép arcú férfi volt, olyan karakter, akiben elakad a sikert kereső társadalom. Nem lehetett továbblapozni. A mi vidéki világunkból nézve elérhetetlen magasságban lebegett, delejes kisugárzásának védelmében. Évtizedek múlva, amikor a Szépirodalminál kiadta első könyvemet, azonnal láttam, hogy pontosan olyan, mint a legendája. Választékos öltözékű, kínosan elegáns, finom modorú és szellemiségű férfi. Talán csak az lepett meg, hogy hosszan beszélgetett velem. Örültem barátságos, biztató szavainak, de lelkem mélyén nem hittem el, hogy tényleg érdekli az életem, sorsom, az élményeim és a munkamódszerem. Később aztán szégyenkezve ráébredtem, hogy Illés Endre barátságos szavai valóságos barátságot tartalmaztak, s érdeklődése valódi kíváncsiság volt, nem pedig udvariasság. Mindennél többre becsülte a tehetséget és a szellemi rangot, értékrendjében ez olyan volt, mint a feudalizmus korszakában a nemesség. De nemcsak az írói tehetséget tisztelte és szerette, hanem az összes alkotóképességet, függetlenül attól, hogy az az orvosi kutatások, a politika, az építészet vagy a zene területén nyilvánult meg. Aki létrehozott valamilyen értéket, az nála szellemi partnerré vált, szinte egyenrangúvá, függetlenül az alkotó élet211korától, származásától, nemétől. Nagy és kitartó munkása volt a magyar irodalomnak, esszéi, karcolatai, novellái, útirajzai, színdarabjai és fordításai vaskos kötetekben állnak már a könyvtárak polcain, de szervezőként, hivatalnokként is kiváló volt. Egyszer ugyan azt nyilatkozta nekem, hogy: „…nem akarok nagykövet lenni, mint Claudel vagy Tolnai Gábor, sem miniszter, mint Malraux vagy Darvas József, sem képviselő, mint Mikszáth vagy Raffai Sarolta…” – De példaképei között mégis fellelhető a miniszter Goethe, a tengerészeti minisztérium tisztviselője Maupassant, a Civitavecchiában szenvedő francia konzul, Henry Beyle, azaz Stendhal. Másként hogyan is lenne érthető, hogy negyvenhét éven keresztül állt különböző könyvkiadók élén. Illés Endre egyik legnagyobb szenvedélye a színház mellett a könyvkiadás volt.

Egyszer egy írásban feltettem a kérdést: Illés Endrének milyen színű a vére? – Lényéhez, személyiségéhez akkor jutottam emberi közelségbe, mikor elolvastam Stendhal-tanulmányát. Akkor megvilágosodott előttem, hogy lényét és gondolkodását Lőcse városélménye, a Korányi Sándor-klinika, Mikes Lajos és a Nyugat nagyjai mellett, irodalmi áttételeken át a francia történelem hullámverése határozta meg, leginkább talán a forradalom és előzményei, a királyság bukása, a restauráció és a napóleoni háborúk kora. Így a korszak irodalmi óriásai, Balzac, Stendhal. A személyiségét formáló élmények között már korábban megtaláljuk Flaubert és Nerval műveit, de a totális erő, ami megragadja és bekapcsolja az európai történések máig ható áramkörébe, az Balzac és Stendhal. Sejtem, hogy nagyobb élvezettel olvasta Balzacot, de alkatilag inkább Stendhal személyi212ségével tudott azonosulni. – „Ha Balzac regényeit olvassuk, kígyók és tigrisek világába jutunk. Stendhal csupa fény… ragyogó értelem, szenvedélyes, bíráló indulat, könnyed s mégis kérlelhetetlen irónia” – írta. Megható, ahogy megörül Balzac Revue Parisienne-ben közölt hatvankét oldalas Stendhal-kritikájának, s bőségesen idéz belőle, köztük kiemelve talán a leglényegesebbet: „És Beyle megírta a modern fejedelmet; azt a regényt, amit Machiavelli írna, ha Itáliából száműzve a XIX. században élne”… Andrée Maurois Balzac-életrajzából tudjuk, hogy a Revue Parisienne-ben, ami mindössze három számot ért meg, Balzac más írókkal nagyon kegyetlenül bánt. De Stendhal tehetségét felismerte, ahogy Goethe is, és tekintélyének teljes súlyával kiállt mellette. Illés Endre Rómában a Termini pályaudvaron felszáll a Civitavecchiába induló vonatra, s a körülötte kibontakozó életjeleneteket megkísérelte Stendhal, majd Balzac szemével nézni. Amit lát, túlzottan közönséges, vérbő, tehát úgy ítéli meg, hogy Stendhalhoz méltatlan, inkább Balzac tollára illik. De közben ő maga is teljesen elbalzacosodik, mert a részeg családot olyan életszerűen, színekben dúskálódva írja le, hogy szinte a szagukat is érezzük.

Mindezt, ha szólhatna, könnyen lehet, hogy visszautasítaná. (Örökké vívott valakivel, késéles szelleme mindig készen állt egy villanásra. Néha úgy éreztem, hogy egy párbajtőrrel a kabátja alatt járkál a Madách Színház, a Szépirodalmi Könyvkiadó és a Gellérthegy között. Egyszer azt merészeltem írni, hogy a macskája, akit a Homokóra fizikus hőse után dr. Csiky Nikolettnek hívott, véleményem szerint egy sznob macska. Amikor legközelebb találkoztunk a színházban, félrevont a szü213netben, és szemrehányó mosoly kíséretében a következőket mondta: „Bulcsu… Nem értem, miből gondolod, hogy az én macskám… Dr. Csiky Nikolett nem sznob… Személyiség, de nem sznob. A darabban sem sznob…” – Később, amikor nyolcvanadik születésnapja kapcsán a Kortársban írtam róla, elmélkedésemben a „visszatartott” szó is szerepelt. Azonnal elküldte a Tüdőgyulladásom első éjszakája című remekművének egy számozott példányát, s a dedikációval szemben a másik oldalra a következőket írta: „Kedves Bulcsu! Köszönöm átforrósodó, szép köszöntődet! De… »visszatartott« volnék? Itt a cáfolat, még ebben a kötetkében is.”

Ez a „visszatartott” szó mint jellemzés az utolsó nyolc-tíz évben valóban érvényét vesztette. Különösen, amióta életében megjelent Angéla, az izgalmas karakterű, fekete hajú, új asszony. Korábban sem tartozott a szellemi és testi élvezetekről lemondó alkotók közé, de utolsó évtizedében nyíltan, szinte kihívó könnyedséggel vállalta a teljesen megélt életet, a poharat fenékig ürítette. Étvágya megnőtt, szellemi mohósága egészen nyitottá tette, sokszor szinte védtelenné. Meghitt baráti találkozásaink alkalmával elcsodálkoztam, hogy milyen dühök és szenvedélyek törnek időnként elő ebből a fegyelmezett, hidegnek tűnő, finom emberből. Fel tudott robbanni, mint egy verslábakon táncoló fiatal költő. Kocsiba ült, és megjelent nálunk Szepezden, pedig a hegyoldalban álló házunkhoz csak egy gödrös vízmosáson át lehetett eljutni. Komfort nem volt, csak fák, bokrok és körben a balatoni táj. Azonnal megszerette a kertet, bevette magát a két méter magas szőlő dús, zöld zuhatagai közé, és a leveleket simogatta: „Hogy árad ebből az élet, csodálatos… Mindig szerettem volna tegeződni a 214természettel…” – mondta, és filmet készített rólunk és a kertről. Télen aztán levetítette a gellérthegyi lakásban, s a tűztövis égőpiros termését csodálva megállította a gépet. Hosszan nézte, magyarázta nekünk, mintha az ő bokra lenne, nem is a miénk. Levetítette aztán a Karinthy Ciniről és Leányfaluról készített filmjét, majd a nagy macskafilmet Biankáról, ahogy véres húst eszik, napozik az ablakban és darazsat fog. Közben elmondta, hogy Móricz Zsigmondról és Babits Mihályról is készített filmeket, de azok a háború alatt elpusztultak. – A szepezdi kirándulások évente megismétlődtek. Tavaly szeptember 3-án emlékező levelet írt: „Kedves Franciska! Kedves kis Franciska! Kedves Bulcsu! Mindenekelőtt köszönjük a szepezdi szép napot nálatok. Szép, derűs, tiszta nap volt, s ugyanakkor a világ és életünk körülményei miatt izgatott és borús nap, telve nyugtalanságokkal. Én zsákutcáról beszéltem, a világnak arcába loccsantva a forró vizet, mint Shakespeare Timonja. Korrigálom. Van kiút. Voltaire tanácsát kell megfogadnunk, a Candide végén: műveljük kertjeinket. Csináljuk konokul – amit eddig csináltunk, bárhogyan fogadja is a világ, bárhogyan formálódik keserű levében: mi önmagunk maradunk, hit nélkül is végezzük a magunk dolgát, a többi már nem a mi felelősségünk. Nem szabad feladni önmagunkat – életünknek ez a tengelye. Nagyon szerény program, de teljesíthető…”

Különszobát kapott a Kútvölgyiben. Angéla mellette volt, ápolta. Féltem, hogy az a sötét kép marad meg bennem utolsónak, ahogy a gellérthegyi éjszakában elmerült. Kora délután nyitottam rá betegszobájának ajtaját. Nyitva volt az erkélyajtó, fényzuhatagban feküdt, őszen, sápadtan, fenségesen. Megörült nekem, mosoly215gott. Derűs irodalmi pletykákat meséltem neki. Mindent értett, de beszélni már alig tudott. Mondani akart valamit, vagy kérdezni, de nem tudta magát kifejezni. Ettől dühös lett, és ököllel rávágott ágyának védő nikkelkorlátjára. A tudatos, tiszta, világos értelembe kapaszkodott egész életében. Régen, tüdőgyulladásainak lázaiban is azért harcolt, koncentrált anatómiai leckéire, a görög ábécére, hogy tudatát és értelmét megőrizze. S ez most, talán életében először kicsúszott ellenőrzése alól. – Ameddig csak lehetett, mellette maradtam. Megfogta a kezemet, és nézett rám szomorúan. Mielőtt eljöttem, megöleltem és megcsókoltam. Másnap már nem engedtek be hozzá.

Aztán július 22-én megérkezett az utolsó távirat is: „Endre ma hajnalban meghalt.” – Tizennégy évvel ezelőtt a következőket mondta: – „Buddhista vagyok. Primitív buddhista. Hiszem az élet – az énem – továbbfolytatását. Alsóbbrendű formában? Felsőbbrendűben? Ez csak sorrend kérdése. Időnként – bizonytalanul, de félreérthetetlenül – érzem egy előző énem körvonalait. Emberekkel is találkoztam már egy másik síkon – talán nem emberként: a lényükkel…” – Ha ennek a víziónak hinni lehet, akkor író barátom már megszületett valahol északon, egy régi viking településen sivalkodik bölcsőjében. De az is lehet, hogy cethalként sodródik a tengerben, vagy ő volt az a kék-fehér, finom szárnyú madár, amelyik az előbb átrepült a kertünk felett.

216
Darvas hiánya

Az értekezleteket unó író, miközben fontos vagy pillanatnyilag fontosnak látszó dolgokról van szó, szemlélődik, megfigyeli az arcokat, mozdulatokat, s az elnököt, vendégszónokot megkísérli beilleszteni valamelyik történetébe, amin éppen dolgozik. A főasztalnál ülők sajnálatosan nem illenek be semmiféle írói történetbe, s a történeten kívüliségük még karakterisztikusabbá, egyedülállóvá teszi személyiségüket. Mint író és választmányi tag, hosszú éveken át Darvas József írótársunkat, barátunkat néztem az értekezleteken, aki sok közéleti elfoglaltsága miatt csak ritkán tudott írni, akkor is sietve, kampányokban. De amit írt, arra odafigyeltünk, becsültük. Emberileg is bíztunk benne, mert sok nehéz ügyünkben segített, kiállt mellettünk. – De néztük. Néztük jól vasalt öltönyét, örökké fehér ingjeit, fáradt kezét s a szétrombolt arcát. Néztük, mert az elnöki asztalnál ült, ő volt az elnök. Ezeken a hosszú (ma már ki tudja, milyen tárgyú) értekezleteken én is Darvast néztem, s elég korán felhagytam azzal, hogy alakját felhasználjam valamelyik készülő történetemben. Darvas ugyanis személyiség volt. Sugárzott belőle az elnök. Úgy is mondhatnám, hogy magától értetődő volt, hogy ő az elnök. Nem voltak pózai, egyszerűbben, természetesebben már aligha lehetett volna viselkedni. De személyiségének súlya volt. Amikor felállt az asztal mögött, vagy bejött a terembe, mindig érezte az ember, hogy történt valami. Bejött valaki. A színészeknek ezt tanítják, s többnyire mégsem sikerül nekik úgy bemenni a színpadra, hogy a néző is érezze: ezek tényleg bejöttek. Soha nem csodálkoztam azon, hogy Darvas építésügyi, 217közoktatásügyi, népművelésügyi miniszter volt, utólag ez természetesnek látszott, mert korábban a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, a Szabad Szó főszerkesztője, országgyűlési képviselő. Én csak azon csodálkoztam, hogy ez a borzasztó szegénységből elindult negyedromán orosházi parasztgyerek honnan tett szert ezekre a megkülönböztető személyiségjegyekre?

A magyarázat talán éppen itt kereshető, az eszmélés pillanataiban. – „A mi házunk az utolsó előtti volt. Ha a sarokra kiértünk, elkezdődött egy végtelen pusztaság, tanyákkal. Pöndölyben jártunk. Pöndölyben kiszaladtam a ház végébe, néztem a kelő napba, és mindenféle mesedolgok jöttek fel bennem” – mondta nekem Darvas József. A cselédsors, a szegénység nagy felhajtóerő, különösen olyan esetekben, amikor a faluban egy jó, a tehetséges szegény gyerekeket pártfogoló tanító is akad. Darvasnak a jó tanítót megadta a sors, így jutott el a tanítóképzőbe. 1932 júliusában megkapta a tanítói oklevelét, és feljött Pestre. Bátyja révén bekapcsolódott az illegális mozgalmi életbe. Érdekes módon először a Demény-frakcióba került be, amit ma nem illik emlegetni. A Demény-frakció az eszperantó mozgalomra épült. Darvas útja innen a Kassák-mozgalomba vezetett, majd a Vörös Segély-mozgalomba. Elég gyorsan eljutott a marxizmusig, s 1933-ban már marxista diákkörökbe hívták meg előadónak. 1933 februárjában lebukott. Harminchárom vádlott-társával együtt került bíróság elé. A névsor rangos, köztük volt Széll Jenő, Rajk László, Birki Ágnes, Beck András, Beck Ö. Fülöp művész fia, Rácz István tanár, aki később világhírű fotóművész lett, Kulcsár István idegorvos. Darvas útja a kiszabadulás után a szellemi szükségmunkások nagy táborába 218vezetett, újságkihordó, kolduspénzbegyűjtőként élt, s közben írt. 1934-ben két regénye, a Fekete kenyér és a Vízkereszttől Szilveszterig jelent meg, aztán 1937-ben A legnagyobb magyar falu című szociográfiája, ami a népiíró-mozgalom egyik jelentős alakjává avatta. Történelmi regényeit és színdarabjait terjedelmes lenne most felsorolni, de életsorsára jellemző, hogy 1945 és 1956 között egyetlen könyve sem jelent meg, pedig Darvas számára ez volt a nagy politikai fellélegzés időszaka, amikor már szabadon kifejthette a szocializmust helyeslő és támogató gondolatait. Magyarázat természetesen van, mert a közéleti elfoglaltsága, miniszterkedései s az ötvenes évek Erdei Ferencet is megtorpanásra kényszerítő körülményei a magas rangú írókat és író-politikusokat sem kímélték meg. De aztán megszületett a Részeg eső, ami az új írói magatartást és kibontakozást jelezte. Sokat foglalkozott vele a kritika, kár, hogy a befejezését Darvasnak már nem sikerült megírni. Készült rá, sokat beszélt róla. A publikált, közreadott könyvet is át akarta írni.

Ma elszomorítóan hiányzik az írótársadalomból, az irodalmi életből egy olyan író, aki politikus is. Mégis azt kell mondanom, hogy Darvas József, az ember, az író, Darvas hatalmas élményanyaga, valóságismerete Darvas politikai tehetsége és elkötelezettségének áldozatává vált. A politikus Darvas megsemmisítette az író Darvas Józsefet. És megsemmisített öt-hat jó regényt, ami bent volt Darvasban, s ha ma ezeket olvasnánk, iránytűként is szolgálhatnának. Valójában nem értem, hogy egy tehetséges író-politikusnak nálunk miért kell beleveszni a felesleges tanácskozások, értekezletek, ülések és gyűlések elviselhetetlen mocsarába. Goethe, a weimari her219cegség minisztere még szabadon időzhetett kéziratai felett, de a huszadik századi André Malraux is örökös közéletiként, antifasisztaként, a spanyol légierő szervezőjeként, a második világháborúban harckocsizóként, az Elzász-lotaringiai Brigád ezredeseként, később a De Gaulle-kormány minisztereként képes volt regényeket, esszéket, művészetfilozófiai írásokat publikálni. Valószínűleg a francia közegben harmincperces értekezleteket tartottak.

Darvas Józseffel a halála előtt hetekkel készítettem interjút, és a halál beállta előtt néhány nappal beszéltem vele utoljára. Akkor ezt írtam: „Mennyit bír ki egy író?… Darvas még nem látszik hatvanegy évesnek. Alakja erőteljes, teste gondozott, öltözéke szolidan elegáns. Csak, ugye, az arca… Az arccal bajok vannak. Úgy tűnik, kialudta magát, mégis a bőr redői alól átüt a több évtizedes fáradtság. S a ráncok ahogy elsimulnak vagy elmélyülnek, mintha egy árokásó gép gurulna végig az arcán. Darvast 1933 óta ledarálták néhányszor. Úgy értem, hogy belegyömöszölték a történelem húsdarálójába, és átnyomták rajt. Csodák csodája, de mindig egészben jött ki a szerkezet másik végén. A kések éppen csak karistolták az arcát, s már-már úgy látszott, hogy sérthetetlen. De valamikor a félidő táján az érfalak elvesztették korábbi rugalmasságukat, és belső sérüléseket szenvedett. Milyen hát Darvas arca? Negyven százalék fáradtság, tíz százalék közöny, tíz százalék gyanakvás, húsz százalék kíváncsiság és húsz százalék teremteni, elmondani; elrendezni vágyás…”

Akkor nyugtalanul ültem asztalhoz, és nehezen, kétségek között fogalmaztam meg azt az emberi állapotot, amit Darvasban megéreztem. Amikor elvittem hozzá az 220elkészült írásművet, már ágyban fogadott. A saját szövegében megjelölt néhány részletet, ahol szóismétlésekre vagy nehezen érthető részletekre bukkant. Úgy tűnt, hogy az egész életét mérlegelő, őszinte írásban rögzített írói-emberi megnyilvánulásának a sorsa alig érdekli. A szükséges korrekciókat felesége, Nyilassy Judit vezette rá a kéziratra. Darvas közben a lakásomról, sorsomról, bajaimról faggatott, olyan érdeklődéssel és szeretettel, mintha a gyámom lenne, vagy nagyon közeli rokonom. Ekkor láttam életben utoljára. A heverő, melyen fehér párnák közt feküdt, a szoba sarkában állt. Mögötte a fal is fehér volt, mint a régi parasztszobákban. Nagyon új volt még a ház, s a falakból nyers mészillat párállott elő.

A portré, amit írtam róla, a temetése napján jelent meg.

Az író és az ezredes

Nagyon jól szórakozott vasárnap este a Nemzeti Színház közönsége. Volt beletapsolás, vastaps és röhögés. A mögöttem üldögélő híres pesti színésznő akkorákat kacagott, hogy az előttem helyet foglaló szigorú irodalomtörténész elrestellte magát szellemi elmagányosodása miatt, és két alkalommal, egyszer az első és egyszer a második felvonás közepe táján, diszkréten elmosolyodott. Volt a nézőtéri hölgyek között néhány csiklandósan kacarászó, s egy belevihogó is. Ha a színpadi őrmester a legkisebb célzást tette férfi és nő szerelmi egyesülésére vagy bonyodalommentes egyszerű testi összecsapására, szavaiba, nyögéseibe azonnal belevegyült a hölgyek vihorászása, hogy ők értik, ők már tudják, hogy 221miről is lehet szó… Szinte kiegészítették a darabot, hozzájárultak a hangulatához, mintha csak a Veszprémi Petőfi Színház leszerződtette volna őket Gyurkovics Tibor nagy sikerű komédiájához, a Fekvőtámaszhoz, melyben az őrmester gondolatai, néhány kivételtől eltekintve, deréktól lefelé szárnyaltak az emberiség körül. Nagy gatyagondolkodó volt az őrmester, de kutatási, vagyis egész pontosan vizslatási témájától, igaz, csak pillanatokra, kétszer is elterelték a figyelmét a körülmények. Egyszer a szocializmus alapjainak a lerakása mint emlék, másik alkalommal pedig az ifjúság szellemi mentalitásának kikerülhetetlensége zökkentette ki mélyen filozofikus világából. – Az első felvonás közepe táján bizonytalan motoszkálás is támadt a nézőtéren, mintha csak egy erkölcsös apa távozna leánygyermekével a bűnös színházból. A jegyszedőnők észre sem vették, mert kíváncsian várták az őrmester szavait, aki sokat sejtetően szuszogott.

A darab állítólag (azt hiszem, olvastam valahol) nemzedéki kérdésekről szól, az öregek meg a fiatalok értetlenségéről, az őrségváltás gondjairól, irigységről és szomorúságról. A darabra én alig tudtam figyelni, mert az első pillanattól kezdve izgatottan vártam Gyurkovics Tibor színre lépését. Hiába tudja az ember, hogy Shakespeare azért írta a darabjait, hogy a társulatának és saját magának legyen mit eljátszani. Kellett a darab, olyan darab, amire bemegy a közönség. Ha már nem ment be, mindig újat kellett írni. És hát ez az újabb kori kifejeződési, önmegvalósulási vágy… Jól tudjuk, hogy a miniszterek Franciaországban verseket írnak, a rabok a börtönben regényt, különleges országokban a császárok emberhúst falatoznak a hűtőgépből, a költők szobor222nak, a színészek rendeznek, a popsztárok elmennek autóversenyzőnek. Mégis izgatja az embert, hogy milyen az író, amikor színész? Amikor belevilágítanak a pofájába. Kunkorodik a lelke, felordít, jajgat, bevallja? Mi lesz vele ott a saját összeálmodott szituációjában, amikor már nem lehet vitatkozni, csak megvalósítani valamit?

Ebből az állandó várakozásból, hogy mit csinál majd Gyurkovics a színpadon, ha bejön, ha újra bejön, csak Ibi pisilése zökkentett ki. Hogy húga vagy szeretője a Csiszár nevezetű bakának, engem különösebben nem izgatott, de amikor kiszállt (Töreky Zsuzsa játszotta) az őrmester dzsipjéből, és leguggolt a díszlet mellé pisilni, összezavarodtam. Ha már ilyen naturálisan leguggol ott előttünk, miért nem tolja le a bugyiját? Vagy nem volt rajt bugyi? Bugyi nélkül autózott a nyitott dzsipben az őrmesterrel?

De aztán szerencsére újra és újra megjelent Gyurkovics Tibor, és az első mozdulatával elfelejtette velünk az egész pisilési manővert. Szenzációs, ragyogó, vagyis pont jó. Bejön, és akkor, ahogy ezt jó magyarsággal Rákosi Szidi tanodájában mondták, „be van jőve”. Tényleg bent van, és felvillanyozza az embert, betölti a színpadot, elhalványítja a többi professzionista színészt, két perc múlva már alig látszanak, pedig óriások. Ennek egyik oka a szöveg. Megírta magának a legjobb szöveget, és ez a szöveg nyilván nem is lenne ilyen szikrázóan jó, ha nem maga az író mondaná el. Egybeesés. Tudja, hogy az író a szavakkal mit akar kifejezni. Így talán, hogy maga mozdulhat bele a világba, a szöveg már nem is látszik olyan döntőnek. Pedig döntő, mert megmarad. Az ember hazafelé s talán még másnap is azokra a szavakra, mondattöredékekre emlékszik, me223lyeket Gyurkovics Tibor elmondott. Költő a színészünk, a filozófiája is egy költő elmélkedésének a végeredménye. Így fájdalmas, groteszk, nagyon emberi. Szeretetre méltó. Jó… Úgy is mondhatnám, megbocsátható.

Aztán egy perc múlva az ember csalódottságot érez. Persze csak aki évtizedek óta közelről ismeri. Hol van itt a színészet? A szerep eljátszása? Ugyanígy ordított huszonhét éve Szárszón. az esőben, hogy szavazzon Goldwaterre! Az asztalok úsztak, mint a gondolák. Emberekkel. És a lakások fényében téli ideiglenességek idején. Ugyanilyen kristálytisztán. És járkált közben, kiment, bejött, s nagy szemmé, torokká, szemöldökké változott a csillár, az ablak, a folyosó. Beleestünk a torokba, csodálkoztunk, hálásak voltunk a mutatványért. Az egész élete egy nagy mutatvány volt idáig. Soha nem játszott, most sem játszik a színpadon… Vagy mindig játszott? – Eljátszotta az élőlényt, a klinikai pszichológust, a tanárt, a családapát, a tört kezű szenvedő szerelmest, az elesettet és a győztest. Még most is hallom, ahogy Szakonyi vagy Lázár Ervin, esetleg az én valamelyik lakásomban hirtelen abbahagyja az ordítást, hangja elhalkul, majd a tárgyilagosból egy hajlítással átmegy a szavak megbotránkoztató egyberántásába: „…Százados… Csak százados, de a vezérkarnál!” Élethelyzetekről vitatkoztunk, az író vagy az ember lebegéséről.

Kitolt velünk. Elege lett az őrmesterekből, a szürke eminenciásságba belefakuló századosokból, írt magának egy ezredest, aki a kristályokról beszél a laktanyában. Mi az, hogy magának?… Dehogy, akkor nem ismernénk elég jól. Írt magából egy ezredest! Ez a helyes megfogal224mazás. Nem szerepet írt, dehogy… Saját magát ezredessé fogalmazta. Olyan ezredessé, akit nem lehet leváltani, bevetni, lefokozni vagy lelőni. Egy ezredest, aki a „Fekvőtámasz” által már mindig ezredes marad, s a titokzatos század ezredesének a szeméből néz ránk Gyurkovics Tibor, a költő, és az ezredes torkával ordít velünk, balfácán újoncokkal és elkeseredett öregedő őrmesterekkel.

A fekvőtámaszokat Fazekas István és Várnagy Zoltán mutatták be, századosként Joó László fakult nekünk, az őrmesterséget Jászai László valósította meg a kantinosnőt alakító Dobos Ildikó segítségével. A komédiát Tordy Géza színművész rendezte.

Pas de deux

Vannak nehezen hihető dolgok a világon, ezek közé tartozik a hír is, hogy huszonöt éves a Pécsi Balett. Hogyan lenne huszonöt éves, amikor csak pár hete, esetleg pár éve ültünk a klubban Katona Ferenccel, a színház akkori igazgatójával, s az új évadról beszélgettünk, amikor asztalunk mellett megállt egy asszony, és idegesen vibráló mosolya mögött megszólalt: „Igazgató úr, arra kérem, hogy vigyázzon a kislányomra.” Katona csodálkozva kidugta a fejét a cigarettafüstből, és a következőket mondta: „Asszonyom, ez egy színház.” – „Ki volt ez?” – kérdeztem, amikor az asszony elment. – „Azt hiszem, az Árva Eszti mamája” – mondta Katona, aztán tovább taglalta a műsorpolitikát.

Az ünnepi előadás és megemlékezés meghívójának a hátán térképet is mellékeltek, hogy a régi emberek, akik 225szerették a balettegyüttest, visszataláljanak, no nem az öreg színházba, mert azt tatarozzák, hanem Pécsre, a város túlsó végére, a Ságvári Endre Művelődési Házba, ahová a társulat kiszorult. De a térképek ilyenkor semmit sem érnek, nem igazodik el az ember a napfényes, terrakotta színű városban. Mert már nem terrakotta színűek a házak, az elmúlt évtizedekben utcasorok tűntek el, és városnegyedek, velük hajdani részegségünk, álmaink, eszelős tavaszi szerelmeink. A színházi élmény is megfakult, ami akkor a város értelmes lakosságát, de művészeit, orvosait, tudósait és diákjait is tíz centiméterrel a járda fölé emelte péntekenként. Péntekenként voltak a bemutatók. Ballagtak az emberek haza a Tettyéről lesodródó, virágillattal kavart hűvös levegőben, s a járda felett lépkedtek. Puhán érkeztek ágyaikba, s szivacsos vánkosaikból fény nyomódott százéves szobáikba, amikor vöröslő fejük belenyomódott a cihába. Néhányan, írók, sajtóemberek, későbbi balettférjek még ott maradtunk a klubban sört inni, gratulálni a lesminkelt színészeknek, rexezni vagy orosz lottót játszani hajnalig. Összerogyott mögöttünk az öreg színház, mesélik, hogy újabban a balett-terem alól vízcsobogás hallatszik, őszi esőzések idején valóságos morajlás, mintha vízesés zúdulna át egyik pincéből a másikba, s odább a folyosó alatt patak csörgedezik. Félő volt, hogy leomlanak a falak, vagy beszakad a padló. A tatarozást és a padló alatti titkok megfejtését nem lehetett tovább halogatni.

A térkép segítségével legfeljebb a Ságváriba juthatnék el, de az évforduló kapcsán nekem csak a régi színházban és balett-teremben akad dolgom. Oda pedig képzeletben térkép nélkül is eltalálok.

226

A színház, amit akkoriban Pécsett Katona és Lendvai csináltak, megbízhatóan jó volt. Színvonalas, időnként egy kicsit bizsergető. Amikor Eck Imre és társulata megérkezett, izgalmas színház vált belőle, mert természetes kölcsönhatásban születtek a produkciók az egész épületben. Ráadásul akkoriban sok tehetséges színész dolgozott a városban, néhányan a mai nagyok közül ott kezdték a pályájukat, mások két-három évre partra vetődtek ott, aztán továbbhajóztak Budapestre.

A modern Pécsi Balett születését sokan óhajtották, sürgették, álmodoztak róla, s hogy a városban otthont kapjanak, azért sokat tett a helyi állami és pártvezetés, továbbá a város magas politikai rangot viselő országgyűlési képviselője is. De nem örült neki mindenki, s akadtak olyan hatalomban ülő emberek, akik ugyanolyan ideges gyanakvással fogadták az új balettot, mint ahogy az irodalomra, festészetre, zenére néztek. Amikor Eck Imréék megérkeztek Pécsre, én éppen fegyelmit kaptam, mert Kassák Lajossal interjút készítettem a helyi újságba. Akkoriban, mint a Jelenkor egyik szerkesztője, a főszerkesztővel együtt egy egész délelőttön át magyaráztam az egyik vezetőnek (már nem él) költő barátunk szép versét. „Fekete szavak szárnyán kél a nap” – írta a költő, s ebben a felelős ember valamilyen társadalomra veszélyes dolgot vélt felfedezni. Ki gondolná ma, amikor állandó Csontváry- és Martyn-kiállítás van Pécsett, hogy akkor az absztrakt képzőművészettől még hideglelést kaptak a városban, s Martynt annyira nem ismerték, hogy jelenlétében szidták festészetét egy ülésen, miközben a művész mint a városi tanács tagja az elnökségben ült. Ahol az ecsetvonások és a szavak idegességét okoztak, ott természetesen a szuggesztív szépségű lányok 227táncmozdulatai is. De a vezető testületekben többen ültek az értők közül, s így az irodalom és a festészet helyzete fokozatosan megjavult, a Pécsi Balettot pedig több szeretet és ünneplés vette körül kísérletező útjain, mint gyanakvás.

Az írók, festők nagyon örültek, hogy a modern balett otthont kapott a városban, mert így a társművészetek új útjai, kísérletei is elfogadhatóbbakká váltak. Eck Imre nemcsak kitűnő táncos, koreográfus, színházszervező volt, hanem kitűnő menedzser is, így nem is csodálkoztunk, amikor a pécsi sikerek után, melyek országos sikernek is számítottak, csakhamar európai turnéra indultak. Az első utazások után újabbak következtek, sokszor olyan távoli világokba is, mint India, de az új darabok, a tánc nyelvén kifejezhető gondolatok mindig a pécsi műhelyben születtek meg. Mi Eck együttesén át ismertük meg, hol tart az európai balettművészet, s mit csinál annak egy-egy olyan meghökkentő személyisége, mint Maurice Béjart, a magyar színházi világ hírét pedig mások mellett a pécsi együttes vitte szét.

Nem volt mindez ilyen egyszerű, hiszen az emberek, akik egyáltalán láttak már balettot, megszokták, hogy a táncosok vízszintesen, a színpad síkjában mozognak, Eck táncosai pedig felmentek a „falon”, fejjel lógtak le a kötelekről, mint az akrobaták, felsikoltottak, mint Stimácz Gabi Az iszonyat balladájában. De a legfurcsább dolgokat is elfogadtatták az olyan jól képzett kitűnő táncosok, mint Stimácz Gabriella, Uhrik Dóra, az atlétatermetű Tóth Sándor, Csifó Ferenc, a fantáziával teli Hetényi János, Fodor Antal, a finom szépségű Árva Eszter, a titokzatos arcú Handel Edit és a temperamentumos, örökké robbanni kész, zseniális Bretus Mária.

228

A Pécsi Balett az első pillanattól kezdve napjainkig egy szellemi műhely volt, ahol az egyéni elképzelések kollektív munka közben váltak végleges alkotássá, ha ugyan egy színházi alkotás egyáltalán végleges lehet. Eck Imre, akit minden érdekelt, Bretusék kisborjújától az egyéni ambíciókig, nem ült az együttes nyakára. Hagyta az embereket gondolkodni, kísérletezni, próbálkozni. Még egy éve sem voltak ott, amikor Fodor Antal állandóan megállított, és előadta az újabb és újabb darabterveit. Klubban, utcán, a tettyei színészház udvarán, ahol csak találkoztunk, mindjárt be is mutatta a legfontosabb mozdulatokat. Amikor megállt, mindig csak ennyit mondott: „…aztán pas de deux…” – Csakhamar teret adott neki Eck Imre. Fodor Antal és Tóth Sándor is közönség elé lépett egy vidám egyfelvonásossal.

Hallom, hogy a hajdani híres táncosok közül, akik a Pécsi Balettot Eck Imrével megalapították, szinte már mindenki nyugdíjas. Még Bretus Mária is. Vannak nehezen hihető dolgok a világon.

229
A vonal hatalma

„Az uccákon rajzoltam egész nap.

Szép merített papírt vettem olcsón. Ezeket ma is szívesen veszi mindenki kezébe. Boldog voltam, és észrevétlenül magamba szívtam egész életemre kiható légkört – a legnagyobb mesterek természetes környezetében. Amit lerajzoltam, enyém lett, belső élmény. Amit naponta láttam, ez is belém ivódott… Lakótársam velem tartott, és az ő javaslatára úgy határoztunk, hogy Bolognától gyalog Firenzébe, onnan a Liguri-tengerpartot bejárjuk. Végül átmentünk a franciaországi Provence-ba, és onnan indultunk vissza. Nehéz, de igazi régi vándorút volt. Az országút alakjait, cirkuszosokat, vándorokat és a tengerpart szikláit, halászait, naplopóit rajzoltam…”

Borsos Miklós

Amikor egy szép nő vetkőzni kezd az ember szobájában, az esztétikai élmény öröme szinte kiszámítható, mert a szépségben több a hasonlatosság, mint a csúnyaságban. Úgy látszik, a csúnyaság létrehozásában a természet variábilisabb, ötletesebb, mint a szépség megteremtésében. Mégis érik a várakozót, pontosabban a szemlélőt meglepetések, ha a szép nő mondjuk gracil-mediterrán típus, mint Murillo nőalakjai, vagy indonéziai maláj alkat, kevés indiai vagy arab elszíneződéssel. Ilyenkor meghökkenünk, s a szépséghez szokottság nyugalma lefoszlik rólunk, s zavartan csodáljuk ennek a szépségnek a másságát, mely a bársonyos bőr alatt izzik. Feljegyezték, hogy Maupassant-nak 1889-ben, négy évvel a halála előtt volt egy arab szeretője, aki felzaklatta és ámulattal töltötte el. Algírban kúrálta betegségeit, s a szép lányt a szolgája terelte az ágyába. A lány hamar elhagyta a nagy francia írót, megszökött 230egy csontos alkatú, kétes tisztaságú beduin pásztorral, de Maupassant annyira a hatása alá került, hogy még ott Afrikában megörökítette a lány szépségét egy novellában.

Így vagyok valahogyan Borsos Miklós albumba gyűjtött rajzaival; számítottam a „vetkőző nő” szépségére, de a 235 grafikai mű egymás közelségében másként hat, mint egy-egy különálló rajz, s lényegük a ma is érvényes szépségeszményen kívül hordoz bizonyos „nyugati-mediterránumot” is. Az is lehet, hogy ezek a rajzok valamilyen régi megbízható szépségemléket varázsoltak elém, azokból az időkből, amikor a nők még az Arno vizében mostak, s a gazdag kereskedő- és nemesasszonyok bőrének nem Fa szappan, hanem szamártej- vagy levendulaillata volt.

Borsos Miklós rajzai nemcsak szépségükkel, gondolatiságukkal, lenyűgöző formarendjükkel hatnak rám, hanem nyers, megbízható anyagszerűségükkel is. Ahogy rápillantok a sárgás vagy elefántcsontszínű merített papírra, melyen lúdtollal rajzolt diópác vonalak szaladnak, kanyarognak, úgy érzem magamat, mintha egy képtárban járva a reneszánsz és modern termek után egy kis régi házba vezetnének megpihenni, ahol talán a kertész lakik. A szobában alma- és naspolyaillat fogadna, s a durván megmunkált bútorok, fából faragott gyertyatartók megnyugvást, az egyszerű emberek imáiból felszálló békességet sugároznának. S amikor a diófapác-nyugalom kellően lefokozta már ideges képzelgéseinket, s arra gondolunk, hogy legjobb lenne a szekrény tetejéről levenni egy almát és beleharapni, akkor belép egy ismeretlen, izgató nő, és vetkőzni kezd. Testforró, barna mellét almáért kinyújtott kezünkbe adja. – Ilyenek Bor231sos rajzai. Megnyugtatnak, de ha egy kicsit tovább nézi az ember a vonalakat, ecsettel felrakott foltokat, kiszárad a torkunk. Beleharapunk az almába, de az alma nem alma. Az ablak kis négyszögén át egy bodzabokor takarásából a kertész talányosan les befelé. Mögötte is áll valaki, és nevet. Férfi, nő, vagy talán egy lófejű kakas? Messze valahol folyó kanyarog, a partján énekelnek. De az egészben a nő a legfontosabb, aki kibontja magát a ruháiból, s ahogy lemeztelenedik, szépsége lesz a törvény.

Az Amalfiban merített papíron elindul Borsos lúdtolla, s a vonalból ló lesz, asszonytest, napfény, mitológiai alakok, börtön a cet gyomrában, folyópart, tihanyi horgász, Golgota, vagy hippik csapata, ahogy szédülten járják táncukat, majd belegyalogolnak az Arno vizébe, hogy megtisztuljanak.

Elbűvöl a vonal hatalma, szuverenitása, a szabadság, ami árad belőle, a lehetőség, hogy bármerre mehet, áthatolhat más vonalakon, vonalhatárokon, komor tus- és diófapác-erődítményeken, előretörhet és visszafordulhat, önmagába olvadva lecsillapodhat, ponttá zsugorodva várakozhat. De bármikor elindulhat újra, s lázasan kanyarogva, ugrálva, szökdécselve, képpé összeállva, ha akar, elandalít, altat, mámorossá tesz vagy megdöbbent, fellázít, ordításra, őrjöngő üvöltésre késztet. A vonal szükség esetén meggyávulhat, tétován félrehúzódhat, elbújhat, elkeveredhet sok más jellegtelen vonal között. A vonal gyávasága a kézből ered, mely a golyóstollat vagy az ónceruzát fogja. A kéz ijedtsége pedig a világból, melyben vergődik, mert a világ kicsi, alacsony egű, szárnyalásra, szabad repülésre alkalmatlan térség. Ilyenkor fordul elő, hogy a vonal fellázad a kéz ellen.

232

Az utóbbi évtizedekben a Földön itt is, ott is előfordult, hogy a vonal megőrült. Ha a vonal megőrül, nem akar hasonlítani a világ látható formáira. Nem akar folyópart lenni, asszonyalak, fallosz, ház és torony. Vonal sem akar lenni. Ordít, hogy ő már nem vonal, de még vonal, s a belső tébolyt, félelmet, rémületet, a képzelettornyok, szerelempiramisok összeomlását rajzolja meg. A vicik-vacak papíron táncol a megőrült vonal, és olyan belső, tudat alatti képeket vetít ki, melyek léteznek ugyan, de láthatatlanok. De a vonal őrjöngő tánca után láthatóvá válnak, s csakhamar ismerőssé. Egy déjà vu érzés rózsaszínjén belebegnek a világunkba, mintha rég tudnánk róluk, de legalábbis sejtettük volna, hogy vannak valahol, lehetnek. S ezek a táncoló félelemrókák, halfarkasok egyszer csak hozzátartoznak az életünkhöz. A vonal, ha ijedtté válik is néha, szokatlanul szabad. A vonal azt csinál, amit akar.

A hattyúk szárnytollával vagy a lúdtollal elindított vonal hasonlít a gondolatra. Csak a gondolat láthatatlan. Iránya, természete csak akkor érzékelhető, amikor hatására városok épülnek, vagy tornyok és Bastille-ok omlanak össze. A gondolat maga néma és láthatatlan. Üldözése ezért nehéz és körülményes. A gondolatot, ha egyszer már megszületett, visszatartani vagy megállítani lehetetlen. A grafikai vonal felerészben gondolat, így láthatatlan. Ezért soha nem lehet tudni, hogy egy vonal mit akar, hová, merre szalad a papírvilágban. Így nemcsak szép, hanem félelmetes is.

Milyenek Borsos vonalai? Sokfélék. Derű és napfény árad belőlük, ha a tengerpartot vagy a tihanyi lányokat rajzolja, komorság, ha a kövek némaságát, s kétségbeesés, ha a „Mélyből kiáltok” motívumait, megnyugvás, 233ha biblikus motívumokat. Borsos vonalai az igazságot keresik, miközben az ember sorsa és jövője körül kanyarognak. Az igazság bent van Borsos vonalaiban. Albuma, melyet Illés Endre baráti biztatása segített megszületni, kilenc ciklusra oszlik, köztük talán a legjellegzetesebben a firenzei képekben, a lovas és vitorlás fejezetben, valamint az evangéliumi képekben nyilvánul meg szuverén alkotói szelleme.

Azonosulások

A jó öreg Diderot és az enciklopédisták szelleme, úgy látszik, alaposan megfertőztek. Amint megpillantok a könyvesboltban egy lexikont, irodalmi vagy tudományos területeket érintő összefoglalást, rendszerezést, azonnal megveszem, és elmerülök benne. Ez talán a félszegségemre utal, riadtságomra, ahogy állok a világban, s a sok kis részt heisenbergi értelemben egyben, egészben, áttekinthetően szeretném látni. Hiányaimat pótolgatom a vastag könyvekkel. De a sok vastag könyv nem használ, a kor időszerű ismereteit aligha lehet áttekinteni. A teljes megértés bennem is csak vágy. Talán az sem, csak kíváncsiság.

Most egy zöld borítású vastag könyvet lapozgatok, s ötletszerűen beleolvasok itt is, ott is. A magyar irodalom története IV. kötetét forgatom, nem kis élvezettel. Azért örülök ennek a könyvnek, mert segít eligazodni a határainkon kívül élő, működő, sok új értéket teremtő magyar irodalom világában. Béládi Miklós és író-szerkesztő társai nagyon nagy munkára vállalkoztak. Hogy munkájukat milyen színvonalon végezték el, nem tudom 234megítélni, nem is óhajtom. Beérem annyival, hogy nekem segítenek eligazodni határainkon túl élő írótársaim világában, s itt-ott gondjaiban is. Egyelőre a neveknél tartok, műveket és személyiségeket igyekszem azonosítani. Itt van például Határ Győző… Még 1975-ben kaptam tőle egy aranyborítású könyvet. „Bertha Bulcsunak ismeretlenül – tisztelő híve” – dedikálta akkor, s azóta sem találkoztunk. A könyv a szerkesztőségben várt, az író címe nélkül. Elolvastam, de még megköszönni sem tudtam. Most, hogy az irodalomtörténetben olvashattam róla, már ismeretlen ismerősök vagyunk.

Papp Tiborral és Nagy Pállal Párizsban ismerkedtem meg. Akkor nagyon imponált nekem, hogy a francia szellemi életben is részt vesznek, s hogy nyomdájuk van. Melyik író nem áhítozik egy nyomda után? Egyik este meghívtak vacsorára egy algériai étterembe. A vendéglő a latin negyed szélén volt, közel ahhoz az utcához, ahol József Attila lakott. Tudtam, hogy mindketten vizuális írásművészettel kísérleteznek, de írásművet csak egyet-egyet olvastam, illetve láttam tőlük. Érdekesnek találtam, amit csinálnak, de nehezen tudtam áttekinteni a világukat. Talán csak egy-két rétegét. Vacsora közben Papp Tibor egy hittérítő lelkesültségével beszélt az új avantgarde elméleti törekvéseikről. Vacsora vége felé úgy tűnt, hogy egy kis csalódottság ült már az arcán, mert több megértést várt tőlem. Csakhogy engem a kritika fiatalkoromban „lírai atmoszferikusnak” és mindennek nevezett, csak realistának nem. És éppen a párizsi látogatás időszakában kezdtek „sült realistának” nevezni, amikor realista írónak lenni szinte már bűnténynek számított. Mit is mondhattam volna Papp Tibornak? Most az új irodalomtörténet segít megérteni világukat.

235

A legjobb eset azonban itthon történt. 1978 augusztusában a hőségtől elpilledve merengtem a balatoni házunk teraszán, amikor autóbúgásra neszeltem fel. Ezen elcsodálkoztam, mert az út az esőzések után olyan rossz volt, hogy annak autóval rajtam kívül senki sem vágott neki. És egyre közeledett. Aztán ott állt a kapu előtt. Kiugrott belőle két ember, és kinyitották a kaput. A kocsi begördült a füvön, aztán megállt a nyírfa mellett. Egy svájci rendszámú nagy limousine volt. Kiszállt belőle egy nagydarab, őszülő play boy. Először azt hittem, hogy valaki a régi ismerőseim közül, de amikor közelebb lépett, láttam, hogy új ember, soha az életben nem találkoztunk. Takáts Gyula és Tüskés Tibor aztán bemutatták Major-Zala Lajost. Takáts Gyula élcelődött: „Könnyen vagyunk, mert Lajos a sofőrünk.” – Étel és ital került az asztalra, s nagyon kedélyes nyári beszélgetés kerekedett a teraszon. De ahogy fogyott a bor, svájci vendégem egyre szúrósabban nézett. Mást, valami többet várt tőlem. Ahogy utólag kiderült, azt várta, hogy én ismerem, tudok róla. – Egyszer csak kifakadt: „Én nemcsak sofőr vagyok, hanem költő is” – mondta, aztán elment a kocsijához, és hozott két könyvet, s dedikálta nekem. Egyik a Falak mögül falak mögé, a másik a Rontásbontó. Mindkettőt az Aurora adta ki Münchenben. Én is dedikáltam neki egy könyvet, aztán iddogálás közben belenéztem az egyik verseskötetébe. Kicsit fennakadhatott a szemem, mert Takáts Gyula hunyorított egyet felém, aztán a következőket mondta: „Tudod, a Lajos nagy al-pinista.” És nevetett. Kiderült aztán, hogy Takáts Gyula a gimnáziumban tanította Major-Zala Lajost. Nagyon békés, értelmes beszélgetéssel fűszerezett délutánt töltöttünk együtt, amiben Takáts 236Gyula mellett Tüskés Tibornak is nagyok voltak az érdemei. Major-Zala Lajost rokonszenves embernek ismertem meg, s néha úgy tűnik, hogy már nem is Svájcban élő magyar író, hanem itthoni, hiszen minden évben egyszer-kétszer megérkezik, de a nyarat biztosan itthon tölti. Ez a hazajárás egyébként néhány kivételtől eltekintve mindenkire jellemző.

Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László jóvoltából Major-Zala Lajosról is többet tudok ma már, mint ami a nyári délután impresszióiból megmaradt.

De más rejtélyeken is segít eligazodni irodalomtörténetük. Nyár elején például kaptam egy könyvet. Az Írószövetség küldte el postán. Csernik Lázó dedikálta, de a könyvet Sáfrány Imre írta. Még a Csernik nevet csak azonosítottam, mert Kanadában élő barátaimhoz köthettem, de a többit nem. A Jugoszláviai magyar irodalom fejezete azonban kisegített. A könyvet megköszönni azonban most sem tudom, mert a feladó címe ismeretlen.

Jó érzés az új irodalomtörténetet lapozgatni. Van a vállalkozásban valami ember-meleg. A történelem úgy alakult, ahogyan alakult, de mi tudunk egymásról, számon tartjuk egymás gondolatait, álmait, vízióit, bárhol is születtek azok.

Hajnalban, egy fényképet nézve

A halál hihető… Középkorú, gyakran fiatal írók, művészek roppannak össze és halnak meg. Egyik nap még követségi fogadáson állnak derűsen mosolyogva, pohárral a kézben, s két nap múlva már nem élnek. Az utóbbi 237időszakban megszoktuk a halálhíreket. A halál bejáratos lett nálunk, mint régen a sikeres fiatalemberek a nagy hírű irodalmi szalonokba vagy az udvarhoz. Berkeinkben már triviális a halál. Mégis, amikor pénteken délelőtt a Szépirodalmi Könyvkiadónál meghallottam a hírt, nem hittem el. Átmentem az Új Íráshoz, és Juhásztól kérdeztem, hogy igaz lehet vajon? Juhász bólintott, de aztán ő is elbizonytalanodott, és bekapcsolta a rádiót. Várjuk meg a híreket, javasolta. Hosszan mondták a híreket, de Illyés Gyuláról egy szót sem. Aztán jött a Rádiótól egy telefon. Már szervezték vasárnap estére az Illyés-emlékműsort.

Írni akartam délután, de megszokott munkámat nem tudtam végezni. Állandóan Illyésre gondoltam, magam előtt láttam arcát, alakját. Illyés-verssorok, -gondolatok jutottak eszembe. Éreztem az indulatot, dühöt, ami magyar sorskérdésekkel foglalkozó írásain átsütött. Felrémlett előttem az a rezignáltság is, ami öregedő arcára időnként kiült. Eltűnődtem, hogy személyesen mily kevés kötött hozzá, és mégis mennyire sok. Mintha egy láthatatlan fonal kapcsolt volna hozzá, gyermekkoromtól jelen volt az életemben. Először a legendája érintett meg, a Cseh família büszkén számon tartotta az atyafiságot. Később írásművei és magatartása. Végül ritka személyes találkozásaink ünnepe. – Ebben a keserű, kicsit ijedt hangulatban asztalhoz ültem, hogy róla, Illyésről írjak valamit. Jegyzeteket készítettem, aztán papírt fűztem a gépbe. Meg akartam írni, hogy egy nagy tartóoszlop esett ki világunkból, s az épület statikailag elbizonytalanodhat. Előfordulhat, hogy repedések keletkeznek a falakon, s az oldalszárnyon boltozatroppanások, omlások is bekövetkeznek. Hogy hiányzik majd a némasága, 238amivel valamennyiünket befolyásolt. De hiába. Órákig ültem a gép előtt, de egyetlen sort sem írtam. Nem tudtam írni. Erről a nem írásról is eszembe jutott valami, s arra gondoltam, hogy „nem írni” róla talán többet kifejez a gyászból, mint írni.

Ma aztán (vasárnap van) felébredtem hajnalban, és eszembe jutott egy fénykép. Felkeltem, és kutatni kezdtem a szobámban. A rendetlenségben akkora a rend, hogy pillanatok alatt előkerült a fénykép. Kettő is. Művész barátunk, Meződi Ö. István egy napon, 1978 júniusában készítette mindkettőt. Egy balatoni hajón, étkezéshez terített asztalnál ülünk négyen. Belül az ablak alatt Tamás István és Görgey Gábor. Kívül egymással szemben Illyés Gyula és én. Illyés beszél, mi hárman feszült érdeklődéssel figyeljük. Sorskérdésekről volt szó, aminek akkor aktualitást adtak bizonyos sajtóviharok. A másik kép még Siófokon készült a kikötőben, a hajó tatján. Vihar volt a Balatonon, és nem lehetett kifutni. Várakoztunk. Ezen a képen én nem vagyok rajt, de Meződy elküldte. Egy tabló. Boldizsár Iván, Ábrahám Kálmán, Meződyné, Kozmutza Flóra, Keresztury Dezső, Ábrahám Kálmán felesége, egy hölgy, akit nem tudok azonosítani, aztán Borsos Miklós, mellette Passuthné, aztán Illyés Gyula, Passuth László, mögöttük Görgey Gábor, a kép szélén, félig háttal Rosta Sándor. Flóra mosolyog, a többi hölgy derűs, szinte nevet, Illyés Passuthné vállára teszi a kezét, és rezignáltan mosolyog. A Balatoni Intéző Bizottság elnöke, Ábrahám Kálmán hívott meg bennünket egy beszélgetésre, melyre, mivel a Balatonról volt szó, a Balaton közepén, egy hajó fedélzetén került sor. Csak öt éve ennek, s mennyire megváltozott körülöttünk minden… Illyés puha, gyűrött bőr239kabátban áll Passuth mellett, fején a hajóssapka, de ez már nem fehér. Sötétkék vagy fekete.

Ülök az asztalnál, és nézem Illyés kicsit görnyedt, sapkás, bőrkabátos, de még mindig erőteljes alakját, arcát. Az erő, a szellem, a tisztesség kisugárzását az öregség sem tompította nála. Szellemi tartása mindig fizikai bajai fölé kerekedett. Nézem az arcát, s azon gondolkodom, mi az, ami fogva tart? Halála a nemzet ügyén túl miért vált az én magánügyemmé is? Meghalt, és nem tudok írni, nem tudok aludni, hajnalban itt görnyedek az asztal mellett, és egy derűs nyári képet nézek, melyen Passuth még él, Illyés mosolyog és él.

Anyám apjának a testvére, Cseh Pista bácsi, aki hajdan snájdig bajuszos állomásfőnök volt, az ostrom alatt megrokkant. Egy géppuskasorozat combból leszakította a lábát. Két mankó között lengve, mint egy harang élte tovább az életét. A rokoni házak között láthatatlan gyalogösvényeket bökdösött mankóival. Hozzánk hetente többször is eljutott. Leült, mankóit a ládának vagy a konyhaasztalnak támasztotta, aztán megszólalt: „Fent voltunk Gyulánál. Kész a Petőfi, csaknem egész éjjel diktálta…” – Így kerültek aztán a verseim valamikor az ötvenes évek elején Pista bácsihoz, aki elküldte vagy elvitte azokat Illyésnek. Hónapok múlva érkezett meg a válasz. Cseh Pista bácsi hozta a levelet, s nekem ajándékozta. Néhány sor volt az egész: „…öcséd tehetséges, de még kiforratlan, lehet, hogy lesz belőle valami…” Illyés akkor annyi idős volt, mint ma én. S ma már jól tudom, hogy az ember ilyeneket ír a rokonainak, akik unokaöccseik ügyetlenkedéseivel terhelik. De az ötvenes évek legelején a pár soros levél fényt hozott körülfalazott életembe. A levelet ma is őrzöm, félig Illyés, félig Cseh Pista bácsi iránti szeretetből.

240

Illyéshez aztán nem sok közöm volt. Olvastam verseit, elbeszélő költeményeit, s csak érettségi után a Puszták népét és más prózai írásait, tanulmányait. A Petőfi is csak nagy késéssel jutott a kezembe, s voltak évek, amikor csak a legendája mozgósította kíváncsiságomat. Közben az írói pályára botladoztam, zuhantam, az alacsony ablakon át az üvegcserepektől összevérezve beestem. Ha ugyan ez pálya. Illyés egész életében kínosan ügyelt rá, hogy ne irodalomból éljen. Bár később, öregkorában azt mondta nekem: „…Nagy fájdalom, hogy rengeteget kellett a létfenntartásért dolgoznom. Mikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor is a hivatali fizetésemből éltem. Ha nem ragaszkodom ehhez, többet foglalkozhattam volna a saját munkámmal.” – Nem tudom, mikor találkoztunk először személyesen. Vidéken történhetett, talán Pécsett. Az Ebéd a kastélybant dedikálta először, 1962-ben. Akkor értettem meg, hogy Illyés nemcsak műveiben, elveiben, de személyes megjelenésében, megnyilatkozásaiban is személyiség. Soha nem tartoztam Illyés baráti köréhez, még azok közé sem, akik alkalomszerűen bekopoghattak hozzá, de amikor Budapestre költöztem, mégiscsak közelebb kerültem hozzá. Ekkor kezdtem érzékelni a láthatatlan fonal létezését, ami összeköt bennünket.

1971-ben, amikor az Írók műhelyében beszélgetéseinek többségét készítettem, Illyéshez is eljutottam. Ősz volt, már lehullottak a fák levelei. Szeretettel fogadott, italt, főleg cirfandlit rakott az asztalra, mivel tudta, hogy sokáig éltem Pécsen. Az első pohár után kis cetlit vett elő, aztán rám pillantott: „Tudod, hogy mi atyafiságban állunk egymással?” – „Tudom – mondtam –, de nem tudnám elmondani, hogyan.” – A cédulára nézett, és 241pontosan elmagyarázta, hogy az Úrhegyi családon keresztül, mivel a Cseh Pista bácsi felesége, az Ilus néni Úrhegyi lány volt. Egész családfát rajzolt fel a kis papírra, s olyan rokonokról, atyafiakról is tudott, akik anyai ágon hozzám közelebb álltak, de én soha nem hallottam róluk. Ezen a borongós délutánon Illyés nagyon őszinte, közlékeny volt. A vele készült beszélgetésben jóváhagyásával jelentek meg ilyen mondatok: „Meg fogok halni. Az őrök életet hiányolom… A halál inkább felháborít, mint megijeszt. Emberietlen, mint minden, amit nem értek. Ilyenkor dühbe jövök.” – Akkor este is dühbe jött. Előző nap volt egy rosszulléte, mert agyondolgozta magát. Éjszaka nem tudott aludni, csikorgatta a fogait. Le-föl járkált a szobában, és kicsit fátyolos hangon beszélt. Némelyik hangsúly már kiáltásnak is beillett: „Disznóság, hogy meg kell halnunk! Érthetetlen… Te érted ezt?! Miért kell meghalni az embernek?” Felindultságán aztán úrrá lett, leült, ivott egy pohár bort, és fegyelmezetten válaszolt kérdéseimre. Elbűvölt a képesség, ahogy a felháborodott dühöngésből át tudott váltani tárgyilagos beszélgetővé. Csak másodpercekre volt szüksége. Néhány nap múlva egészsége is helyreállt.

Ezekben az években Jovánovics Miklós főszerkesztő mellett az Új Írás szerkesztője voltam, s naponta kellett írókhoz kéziratért fordulnom. Gyakran írtam, telefonáltam Illyésnek is. Minden kérésemre azonnal küldött verset. – „Elkészültem valamivel, Flóra legépeli, jó?” – És másnap, harmadnap ott volt a lap elejére tehető Illyés-vers. Az volt az érzésünk akkor, hogy Illyés szereti az Új Írást.

1976. május 17-én, amikor sor került a Magyar Írók 242Szövetsége közgyűlésére, depressziós hangulatban ébredtem és kezdtem a napot. Tele voltam sérelemmel, és semmi jót nem vártam a közgyűléstől. Nyolc óra tájban elhatároztam, hogy nem megyek el a közgyűlésre, de feleségem rábeszélt, és taxit hívott. Így aztán mégis elmentem, de menekülési hajlamom még javában működött. Az új Városháza tanácstermében, a Váci utcában rendezték meg a közgyűlést. Az utca szinte le volt zárva, mindenütt rendőrök álltak. Az én taximat is megállították, de aztán továbbengedtek. Bent izgatottan fogadtak az Írószövetség munkatársai. Kiderült, hogy hirtelen, az utolsó percben szerepem támadt. Illyés Gyula levelet intézett a közgyűléshez, és engem kért meg a szöveg felolvasására. Csakhamar megtudtam, hogy Déry Tibor is üzenetet intézett írótársaihoz, és azt Bárány Tamás olvassa fel. – Hol a szöveg? – érdeklődtem mindenütt. A levél az utolsó pillanatban az egyik magas rangú politikus zsebéből került elő. Gépírásos szövege tele javításokkal. Sok kihúzás, és felette Illyés kézírásával új szövegrészek. Kozmutza Flóra jól tudja olvasni Illyés kéziratait, de én nehéz helyzetbe kerültem. Nem minden résznél értettem, hogy a javítások hová kívánkoznak. Az elnöki megnyitó alatt volt módom tanulmányozni a szöveget, és stratégiát készíteni a felolvasás technikájáról. Nem volt nagy felolvasás. Elakadások, silabizálások jellemezték, s az örömteli befejezés. – Ekkor értettem meg, hogy Illyés mekkora politikus, és mennyire akar segíteni. Mennyire a politikai realitás támogatója, a józanság híve. Mennyire ismeri és átéli történelmi szituációnkat. Ilyen nehezen olvasható, az utolsó pillanatig javított szöveg csak olyan ember kezéből kerülhet ki, aki az egészet látja s az árnyalatokat is fontosnak tartja. Az ilyen ember csoda.

243

Azóta is érzem, bármit csinálok, hogy Illyés fent ül a hegyen, és néz. Valamelyik hegyen, a Szemlő-hegyen vagy Tihany hegyén. Néz és elbírál. Nem viselkedhetem akárhogyan. S most, hogy meghalt, továbbra sem. Személyisége, alkotásai tovább sugározzák a tisztességet, s ezek determinálnak bennünket.

A hajnali derengésben ülök a siófoki fénykép előtt, és nézem Illyés arcát. Mosolya mögött nagy a szomorúság. Mint aki már mindent tud a sorsról és a világról.

Pásztorfazék

Felmérésekből, beszélgetésekből kiderül, hogy a mai ember ha viszonylag elégedett is, másként szeretne lakni, mint ahogy lakik, a munkáját fárasztónak tartja, vagy unalmasnak, másként, érdekesebben szeretne élni, de nem tudja, hogyan. A falusi ember városba, a városi vidékre vágyik, s hiszi, hogy ott boldogabban, harmonikusabban élne. Ennek ismeretében meglepő annak a reprezentatív felmérésnek a tartalma, amit Takáts Gyula író készített az ötvenes években, s csak nemrég, 1986 végén látott napvilágot a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának a kiadásában. Takáts Gyula adatközlői valamennyien elégedettek az életükkel, körülményeikkel, boldognak vallják magukat, életformájukra büszkék, s azonosságtudatuk önmagukkal és közösségükkel rendkívül erőteljes. Erre a boldog életre predesztinálja őket sorsuk, származásuk, de készülnek is rá, ahogy a taszári származású Morovics György is. Kint a legelőn szoktatta magát a vallatásra. Gelegonyatüskét szúrt a körme alá, és fennhangon kérdezgette magát: „Tetted-e 244ezt és ezt?” – És hallgatott. Egyre beljebb verte a tüskét a körme alá, és hallgatott, vagy csak annyit mondott, hogy nem tettem, nem tettem. Addig tagadott, amíg bírta, s ha már nem, jajgatva felugrott, és elszaladt valamerre a mezőn. Kellett is készülődni a boldog életre, mert Horváth Pili Vendel háta olyan forradásos volt, mint annak a fának a törzse, ami ki van barkócázva. Sótonyi Józsefnek pedig olyan volt a teste az ütés-veréstől, mint a virics. Ennek a Horváth Pili Vendelnek egyébként olyan baltavágás volt a homlokán, hogy fia, György, még tizenkét éves korában is bele tudta fektetni az ujját az árkába. Mégis boldogok voltak ezek az emberek, s boldogságuk életformájukból táplálkozott: valamennyien pásztorok voltak, a somogyi erdőségék, rétek, nádasok és berkek kanászai, juhászai, gulyásai.

– „…A pógárok inkább csak mutatták a gőgöt. Viszont a pásztor nem mutatta, de egyszerűen semmibe sem vette a földet túró, törekvő parasztot. Lenézte, mint a semmittevő, ősi jogon szabad ember a föld kordéjába szorított jobbágyot. A pásztor gondolkodása nem a jobbágyé. A pásztor gondolkodása a szabad ember gondolkodása. Magatartásában is ez látható… Komoly, tartózkodó öntudat jellemezte őket” – mondta Lukács István berki gulyás 1955-ben. Egy másik vallomás: „A pásztorság fiáról fira maradt, vérről vérre. Büszke volt a pásztor a pásztori mivoltjára, mint a nemesúr a nemesi mivoltára. Az igazi pásztor úr szeszélye alá nem vetette magát…” – Horváth Pili György 75 éves kanász pedig 1952-ben így beszélt: „A földet apámnak unszolták, de nem kellett. Maga jövödelméből sem vett soha földet, sem pedig házat. Csak egy kellett neki, a jó élet. Ami kanászt én ismertem, öreget, egyik sem kuporgatott, 245hanem csak jól élt. Apám semmire sem becsülte a pógárokat. Állandó mondása volt, hogy egy göbét nem áldozna föl egy hold földért. A jószágot többre becsülte, mint a földet.” – Kaszás János nagybalogd-pusztai kanász pedig 1956-ban így beszélt: „…A pásztornak nem szabad félni senkitől. Sem az uraktól, sem a csendőröktől, sem a vihartól, sem a sötétségtől. Az igazi pásztor, ha nincs elég legelője, éjjel hajt a tilosba. Jaj annak, aki megtámadja éjjel a jószágért. Megölni is képes azt. Az igazi pásztor addig nem hajtja haza a jószágot, míg jól nem lakik. Így tanított engem az én gazdám. Ilyen volt a régi pásztorélet. Mindenkitől független, senkit sem bántott, de senkitől sem félt.”

A végtelen, művelésbe még nem fogott legelőkön volt mit terelgetni. Kovács János somogyjádi kanász elbeszélése szerint Jádon az erdei legelőre 1870 táján két fóka járt 600-600 disznóval, 1952-ben egy fóka 200 disznóval. A gazdag paraszt 10-15 disznót tartott, hármat hizlalt, a többit eladta. Fonón egy-egy háznál ötven disznót tartottak, a fundus végében kilenc-tíz disznóól állt. Taszáron átlagban harminc disznó tartozott egy házhoz. Akkor egy télen a jó gazda négy-öt hízót vágott. A jó pógár egy évben tíz süldőt is eladott, a szegényebbje két-három süldőt, ősszel pedig egy hízót. Ilyen körülmények között a pásztor is jól élt. Egy öreg szám után fél felöntő tiszta búzát (öreg szám = anyadisznó vagy hízónak való), négy malac után egy felöntő búzát vagy felest, kihajtáskor kenyeret, tojást kapott a pásztor. Ezenkívül a pásztorházban ingyen lakást, egy hold földet, ötszáz négyszögöl kertet, négyszáz négyszögöl rétet, két öl fát. A földet a község vagy az uradalom szántatta föl. A kanász a fókában annyi disznót tartott 246magának, amennyit akart, némelyik harmincat, ötvenet is. Horváth Pili György szerint: – „Az igazi kanászok, amíg a fényes balta existált, nem a konvencióból éltek, hanem az eszök szerint. Az ügyes kanász annyi disznót tartott, amennyit akart. Apámnak és nekem átlagban 50–60 saját disznónk volt, pedig mi községi kanászok voltunk (pógárkanászok). A taszári urasági kanászoknak, pl. a Pekároknak 100 disznója is volt. Könnyű volt nekik. A disznó nem tud beszélni…”

Ilyenforma hangulatok, információk érintgetik az embert, ha Takáts Gyula Somogyi pásztorvilág című könyvét szociográfiaként lapozgatjuk. De izgalmas krimiként is olvashatjuk, mert a somogyi kanászok betyárkodtak, gyakorta egész kondák vándoroltak egyik kézről a másikra, birtokról birtokra. A szelíd nappali pásztor éjszaka fegyveres emberré változott, és állatokat szerzett. A pásztor saját szóhasználatuk szerint soha nem lopott, csak „szerzett”, utat adott az idegen jószágnak. Minden valamirevaló számadónak volt járó vagy ugró embere, megbízható hentese, kocsmárosa. Már csak virtusból is átkeltek a Dráván, és a folyónak hajtották a rác parasztok disznóit. Ladikkal, csónakkal tereltek, mint feljebb is a Nagyberek feltérképezhetetlen tavain, csatornáin. 30–50 szerzett disznóval mindig csak éjszaka haladva, úttalan utakon, erdőségeken át négy nap alatt megjárták a távolságot a Drávától a Balatonig. A jó lábú, étlen-szomjan menetelő kanász ilyenkor a „vakhelyeket” kereste, ahol észrevétlenül eltűnhetett ötven disznóval. A szerzett jószág útját és sorsát „hallgató” emberek segítették. Aki locsogott, meghalt. Az ilyen jószágról sem bojtár, sem az asszony nem tudhatott. Lukács István meséli: „Az olyan pásztort, amelyik lotyogós volt, 247azt agyonvágták, és elengedték a vízbe. Kisfejsze, fokos és buzogány beszélgetett abban az időben…” – A veszélyes éjszakai utak sokszor halállal végződtek, volt, akit a Drávába lőttek a rácok, másokat a berki bitóra akasztottak a csendőrök.

Legtöbb inspirációt azonban arra kapunk, hogy néprajzként olvassuk Takáts Gyula könyvét, amit nemcsak a gondos adatfelvevő és gyűjtőlapok segítenek, hanem a költő precíz rajzai is. Takáts Gyula mindent lerajzolt, a somogyjádi kanászkunyhót, a tanyakerítéseket, baltákat, disznófogakat, ostorokat, a boronaépítésű putrikat, a nyírvíz fogás kellékeit, a vadfogást, tőröket, csapdákat, nyilakat, puskákat, a pásztorhajókat, halastarisznyákat, a berki veje készítési módját, a szigonyt és a berki ivónádat. Pontos könyv ez, formájában és tartalmában is gazdag, meglepő.

Külön mesevilág elevenedik fel a berki pásztorkodásról szóló fejezetben, mivel itt a földrajzi környezet is valóságfelettivé emeli a történeteket, az életmódot és a szokásokat. Felmérni és figyelemmel kísérni is nehéz egy olyan világot, ahol a szigetek, melyeken dúsan zöldell a fű, állandóan születnek és elmerülnek. Ahol tegnap még föld volt, másnapra csak víz hullámzik. Nádasok folyosóin történik ez az élet, a gulyák nem kimennek, hanem kiúsznak a legelőkre, s a pásztor csónakból terelgeti nyáját. Az ilyen világban mélyebb a vallásosság, nagyobbak a bűnök, különösebbek a látomások, a csodák abszurdabbak. A nagy csoda azonban az egészben az ember, aki szeret a mostoha természeti viszonyok között élni, a pásztorkodás számára, bármilyen nehéz is, nem munka, hanem szenvedély, életstílus, életforma. Nem a pásztorkodás áltat akar javakat szerezni, házat, 248falusi jómódot, a pásztorkodás maga a beteljesült élet, a csúcs, a mennyország. Bennem külön csodálatot kelt a pásztorkodó emberek kultúrája, aminek a tetején a faragás, furulyázás csak egy kis tajték. Kultúrájuk lényege az a mód, ahogy jelen tudnak lenni a természetben, ahogy ismerték környezetüket és állataikat, s bánni tudtak vele. Ha kellett, gyógyítottak, ha kellett, ellettek, operáltak. Értették az állat lényét, természetét, magukhoz tudtak kötni nyájakat, kondákat, de ahhoz is értettek, hogy szétugrassák a „nem tetszik” csordákat, gulyákat. És mindezt úgy tudták végrehajtani, hogy látszólag mozdulatlanok voltak, nem csináltak semmit. Csak remélni lehet, hogy ebből a kultúrából, természet- és szabadságszeretetből megmaradt valami az idegrendszerekben, mozdulatokban és a lelkek mélyén. Bár az egyik értő somogyi ember így beszélt: „A régi pásztorfazék összetörött.”

A prérifarkas

Egyik író a másikat azért soha nem szereti, mert tehetséges. Ez természetes dolog, az íróság előzménye. Aki nem érkezik kellő tehetséggel, az nem író, mint ahogyan a fecske sem fecske, ha nem tud repülni, s a búvárréce sem igazi réce, ha nem tud víz alatt úszni. Rákosy Gergely tehetsége is természetes dolog, nem ezért szeretjük, figyelünk szavára s viseljük el viselkedésének furcsa fordulatait.

Azért szeretjük Rákosy Gergelyt, mert eszelősen ragaszkodik az igazsághoz, adott szóhoz, emberi és politikai tisztességhez, mert képtelen megalkudni. Így elő249fordul, hogy az irodalmat pártoló hivatalos mecénások is csak akarata ellenére tudnak segíteni rajta. De segítenek, mert lenyűgöző, országos jelenet, ahogy a csalók, cinikusok, hallgatók, jót akarók, elódalgók, kívülről belesők, vigyorogva meggazdagodók, értekezletbajnokok, javaslataltatók gyűrűjében egyedül áll, és ordítozva kimond egy olyan igazságot, amit mindenki ismer, s amiről mindenki tudja, hogy nem illik beszélni róla.

Azért szeretem, mert udvariatlan, goromba, sokkal rosszabb kedvű, mint én, és sokkal gyanakvóbb, bizalmatlanabb. Azért szeretem, mert hosszabban, pontosabban, kitartóbban tud dühöngeni, mint én. Ezzel szinte megment. Az infarktustól, de a magányos dühös ember szerepétől is. Voltak évek, amikor külön-külön, magányos prérifarkasként üvöltöttünk egy ügyért, a Balaton megmentéséért. Kevés sikerrel. – Emlékszem, pár éve a Parlament épületében rendeztek egy tanácskozást a Balatonról. Amíg én fontolgattam, hogy mit érdemes ezen a fórumon szóba hozni, és esetleg milyen részeredményt lehet elérni, Rákosy Gergely felugrott, szópallosokat, dárdákat forgatva dühöngve nekirontott a felelősöknek, államtitkároknak, a Balatont szerető, de eszköztelen miniszternek. Megdermedtek az emberek. Percekig nem mertek mozdulni. Nem értették, hogy mi a helyzet Magyarországon, ha ilyen dühösen lehet egy hivatalos fórumon beszélni. Egyedül én nem rendültem meg, mert ismertem Rákosy Gergely megnyilvánulásainak stílusát, s azt, hogy mi a helyzet Magyarországon, már Rákosy Gergely felszólalása, bocsánat, felordítása, felüvöltése előtt sem értettem, tudtam. – Igaza volt Valami bűzlik című írásában, amiben Buda Ferenc, Csurka István, Lázár Ervin mellett engem is gyanúba 250fogott, hogy már nem vagyok elég dühös, baj van a tépőfogaimmal.

Miért ne lenne baj? Ki ne fáradna bele évtizedes harcokba, melyek egészség- és életáldozatok árán sem vitték előbbre a jó ügyet, melyért küzdöttünk. Például az írószövetségi lap vagy a Balaton ügyét.

Rákosy Gergely varázslatos ember. Azonos hangerővel s rekedtségében remegő, vibráló belső meggyőződéssel bír dühöngeni, üvölteni hatvanéves korában is. Hatvanéves, ír, szeret bennünket, de gyanakszik ránk, összeveszik velünk. Időnként megbocsát valakinek. Hol Csurkának, hol nekem, hol valami rangos embernek, fent. Már Rákosy Gergely is hatvanéves, pedig még emlékszem első leveleire, melyeket főagronómus korában írt a Dunántúl szerkesztőségébe, melyek így kezdődtek: „Ti Szarok!” – Lehet nem szeretni?

Stegosaurusoktól a realizmusig

Ha az író teoretikusok, kritikusok, irodalomelmélettel foglalkozó tudósok értékes tanulmányait olvassa, a szellemi élmény mögött mindig elődereng egy abszurd kép. Én időnként úgy érzem magamat, mintha éjszaka lépnék be egy múzeumba, s villanyfénynél járnám be a makulátlan tisztaságú termeket, meg-megállva egy kitömött róka, üvegszemű farkas előtt, feliratokat olvasgatva (Canis lupus), megcsodálva az állatok köré felépített „természetes” miliőt, a görbe fákat, a sárguló, magas füvet, a szikladarabokat, a kövekre száradt mohát és zuzmót. A róka tökéletes rókasága, a farkas véglegessége, befejezettsége percekre megállítana, s hatalmába 251kerítene egy megfogalmazhatatlan elbizonytalanító érzés, ami az ötödik, hatodik teremben, ahol már az állatszobrok állnak, csak fokozódna. A tudományos pontossággal rekonstruált ősállatok szobormegjelenítései ha nagyságra nem is, formára; alakra körülhatárolják a földtörténet különböző korszakaiban létezett élőlényeket. Az én szubjektumom, fantáziám számára a Stegosaurus vagy a jura korszakában élt repülőgyík, a Pteranodon alakja, viselkedési reakciói még mindig nem véglegesek, továbbgondolhatók. A tudomány számára viszont a földtörténeti középkor hajdanvolt élőlényei minden furcsaságuk ellenére csupán zárt, befejezett, körülhatárolt és feldolgozott természeti jelenségek ma már.

A tudományos megnyilatkozásokban a feldolgozottság tökéletes foka, a dolgok véglegessége és változtathatatlansága lep meg. A művész világában minden mozog és változik, átalakulóban van, éppen ezért nehéz megragadni és megjeleníteni a dolgok valódi arculatát. Az író egymásba kapcsolódó és egymást drámaian keresztező folyamatok megfigyelésére és ábrázolására vállalkozik, miközben maga is része a folyamatoknak. Ezek a természeti, történelmi, emberi folyamatok lényegileg soha nem érnek véget, mert egymásra épülnek, egymásból következnek, és a messzi múltból a jelenen át a jövőbe tartanak. Az író, aki szeret jelenetekkel, szituációkkal játszani, kedveli ezt a folyamatosságot, amiben, ha nem is minden, de sok törvényszerű, máskor furcsa és abszurd dolog is megtörténhet. Így az író szubjektumában a múlt sem olyan végleges, zárt kategória, mint a tudósok számára. A Pteranodon valószínűleg olyan volt, ahogy a tudomány leírja, de a sisaktaraj a fején hosszabb 252is lehetett, vagy formájában, színében még meghökkentőbb, s talán ez összefüggött a repülőgyík személyiségzavarával. Ez a múltba is visszanyúló képzelődés az író életszeretetéből is adódhat, ösztönös kapálózás a végesség, a befejezettség ellen. Nehéz beletörődni, hogy a Pteranodon leszármazottak nélkül halt ki.

Mindezek ellenére vagy éppen ezért számomra mindig nagy élményt jelent tudományos elméleteket vagy a tudomány eredményeire épülő tanulmányokat ízlelgetni, végigolvasni, különösen akkor, ha az értekezések az írói működésem területét is érintik, vagy kategorikusan azzal foglalkoznak. Mindig élvezem, ha a teóriák kemény betonsarkantyúi, bástyái, háromszögellési pontjai előtt megtorpanni kényszerülök, gondolkodnom kell, hogyan is lehetne megkerülni ezeket a betonba öntött állításokat, s a kedvemet akkor sem veszítem el, ha az állításokról kiderül, hogy megkerülhetetlenek, mert végeredményt, törvényszerűséget, szükségszerű igazságot tartalmaznak. tíz író mindig ragaszkodik a valóságból kiinduló és inspirációt kapó képzelet határtalan érvényesüléséhez, de arra is hajlamos, hogy tudomásul vegye, sok esetben elfogadja az elmélet által felépített világítótornyokat, útjelzéseket, az örvénylő vizekbe épített terelőfalakat. Az alkotó irodalom módszere sokban különbözik a tudomány munkagyakorlatától, de mivel mindkettő a lényeget, a legvalószínűbb igazságot igyekszik felmutatni, általában használ az irodalomnak és a művészetnek, ha a tudomány eredményeivel szembesülhet. Személyiség, politikai alapállás és morális érzék kérdése, hogy a művész az elmélet eredményeiből mennyit vesz tudomásul, mennyit fogad el. Ez az értékhatár nagyban függ az elmélet etikai tisztaságától s attól, 253hogy az elmélet által kidolgozott, megragadott végeredmény mennyire következik a valóságból, vagy mennyire konstruált az? A konstruált „végeredmény” igazságtartalma általában olyan csekély, hogy hivatkozási alapnak, szónoki idézgetésre, mivel jól hangzik, még megfelelő, de az emberi tudatba nem jut el, a magatartás építőelemévé nem válik. Az elmélet által létrehozott végeredmény igazságtartalma minden új gondolat, új filozófia, új társadalmi konstrukció esetében a legkényesebb kategória. Napjainkban ez jól lemérhető a marxista eszmevilág emberi elfogadásán, tudomásulvételén, az azonosulás és elpártolás változó értékskáláján. A marxizmus hegemóniája azonban nemcsak az elmélet által kidolgozott részértékek, kutatási végeredmények igazságtartalma szerint erősödik vagy gyengül, hanem a gyakorlat sikereinek és tévedéseinek az arányában is. A forradalmian új gondolatrendszerek, ideológiák érvényesülésének időszakában minden szó, mondat és mozdulat számít.

A fentiek alapján érthető, hogy miért tisztelem Pándi Pál határozott tudósi magatartását, a nyugodt természetességet, amivel elméleti munkáit megfogalmazza, s marxista hitvallásának legújabb eredményét, A realizmus igényével című tanulmánykötetet közreadta. A kötet cikkeket, tanulmányokat, néhány beszédet és két interjút tartalmaz. Pándi írásai a kötetnyitó tanulmány kivételével a hetvenes években jelentek meg, többnyire a Népszabadság, a Magyar Tudomány és az Élet és Irodalom hasábjain. A kötetbe gyűjtött írásművek hatásmechanizmusa a szerkesztés időszakában általában kiszámíthatatlan. Felerősíthetik egymást, különösen a központi mondanivalót, de kölcsönösen gyengíthetik is 254a hatást, kifakítva azt is, ami a legkiemelkedőbb tanulmányban erős. Pándi Pál tanulmányai kötetbe gyűjtve felerősítik egymás hatását, aminek csak egyik oka az, hogy folyamatosan olvasva az érdeklődőnek módja van megszokni, belehelyezkedni a pontosságra törekvő mondatszerkezetekbe. A másik ok lényegesebb, ez a szerkesztés: Nem tudom, hogy tíz év terméséből a szerző mit vett fel a kötetbe, mit hagyott el, de ami egymás mellé került, annak minden kétséget kizáróan fontos tartalma és határozott iránya van. Elég, ha csak az 1961-ben született Az irodalom társadalmi szerepéről című tanulmányra s a tíz évvel később született A második következtetésre utalok. Lényegében mindkét írásmű a politika, a társadalom és az irodalom viszonyát elemzi, de az 1971-ben közreadott munka az új társadalmi, történelmi körülmények között továbbgondolja, éles fénybe állítja és elemzi a problémakört, erős hangsúlyokat alkalmazva, hogy a hibás módszer elméletileg megismételhetetlenné váljon. Pándi ugyanezzel a következetességgel elemzi kötetében a kritika helyzetét, az ízlés alakulását, a közérthetőség határait, a kívánság torzulásait, az irodalomtudomány beszűkülésének veszélyeit és szinte mindent, ami az elmúlt tíz esztendőben gondunkká vált. Ahogy a könyvben a végigolvasása után visszalapozgatok, s megállok egy-egy kikerülhetetlen résznél, határozottan érzem, hogy Pándi Pál az utolsó tíz évben írt tanulmányaival, ezzel a könyvvel elvi alapokra helyezkedő tudós magatartásával komoly szolgálatokat tett a politikának, de egyben a magyar irodalomnak is.

A gazdag anyagból én most csak két olyan gondolatkört kívánok körüljárni, ami az író és az irodalom számára kikerülhetetlen. Egyik az irodalom politikai, társa255dalmi jelentősége, túlértékelése (tehát devalválása), a másik a realizmus helye, értéke napjainkban.

Az irodalom társadalmi szerepéről című tanulmányában Pándi nagyszerűen ábrázolja az irodalom politikai túlvállalásait, s azt is, hogy amikor a fordulat éve után a politika önállósulva cselekedhetne, saját torzulásai miatt az irodalomra vetíti ki képzeteit. „A gazdasági és politikai hibák jelentkezésével szinte egy időben hatalmasan növekedni kezdett az irodalomnak tulajdonított jelentőség. (Tehát nem a tényleges jelentőség, hanem egy mesterségesen, külső eszközökkel produkált műjelentőség.) Egy-egy vers, regény vagy elbeszélés olyan súllyal esett a latba, mintha ténylegesen alapvető kérdése lett volna a szocialista építésnek. Ne essék félreértés: minden műalkotás fontos, nagyon fontos. De a maga helyén, a maga reális funkciójában az, s egy irodalmi alkotás társadalmi szerepének egészségtelen túlbecsülése éppúgy hibás koncepcióból fakad, mint az irodalom funkciójának lebecsülése. Az irodalom kérdései az egészségtelen túlbecsülés következtében éveken át ideges, feszült, olykor hisztérikus légkörbe kerültek, s ez semmiképp sem vált hasznára az irodalom fejlődésének” – írja Pándi. Így igaz, mert a politikai szerep árnyékában már a maga reális funkciójának nem tudott megfelelni, pontosabban megkísérelte, de a vállalkozásokat gyakorta ugyanolyan torzulások jellemezték, mint a politikát. Ebben az időszakban a legkényesebb politikai és társadalmi problémák közül nem egy áthelyeződött az irodalmi szférába, s lefokozottan, mint irodalmi probléma került megvitatásra. Ezek a viták így is nagyon hasznosak voltak, de az irodalmat megterhelték egy természetétől idegen anyagtömeggel, amivel az iro256dalom képtelen volt megbirkózni. Az írók egészséges életszemléletét jelzi, hogy ilyen körülmények között is, a sematikus művek mellett, nagyon sok valódi érték született, aminek egyik erős ihletője éppen az új, demokratikus Magyarország volt. Pándi három tanulmányában is visszatér erre a problémakörre, s azt kell hinnem, nem véletlenül. Valójában az utóbbi években is tapasztalható olyan kísérlet, ha nem is a politika részéről, hogy kényes, nehezen megoldható problémákat, ideológiai szembenállásokat átcsúsztatnak irodalmi szférába. Az Írószövetségnek és az irodalomnak más a dolga, ha valóban szolgálni akarja élő művészeti életünket. Személy szerint nekem semmi kifogásom nincs az új gondolatok és a tisztázó viták ellen, de úgy vélem, ezeknek a vitáknak, gondolatérleléseknek, ha egyszer politikáról van szó, politikai fórumon kell végbemenni.

A szocialista demokrácia korszakában hajlamos az ember azt hinni, hogy az irodalom körül végérvényesen megszűntek a félreértések és félrehallások. De megszűntek-e? Pándi 1971-ben a szemléletről írt tanulmányában olvasható a következő: „Olykor még ma is azokkal ingerkedünk, akik jelzik a bajt. Nem magát a bajt, a rosszat igyekszünk legyőzni, hanem azt, aki hírt ad róla…” – 1971 óta nagy és döntő változások mentek végbe szellemi, politikai életünkben. Ki lehet mondani a bajt, meg lehet fogalmazni gondjainkat, de ez nem jelenti azt, hagy nem akadnak emberek, sokszor fontos beosztásban is, akiknek nehezükre esik szembesülni a valósággal. Még a tudomány által elvégzett elemzések igazságtartalmát is hajlamosak kétkedve fogadni. Sokan manapság gyakran hangsúlyozzák, hogy a politika a politikusok dolga, szükségtelem abba íróknak is beavat257kozni. Írók által létrehozott írásművekben természetesen mindig emberekről és társadalmi szituációkról, viszonyokról van szó, nem pedig politikáról, de emberi társadalom nem létezhet politika nélkül. Pándi Pál A második következtetés című tanulmányában többek között a következőket írja: „…A közéletnek ilyen irányú alakulása nem érinti a művészetnek – a maga sajátosságai szerint értelmezett – totális illetékességét a valóság tükrözésében. Szó sincs tehát arról, hogy a valóságos kérdéseknek a korábbinál hitelesebb és nyíltabb közgazdasági és jogi stb. elemzései »felmentik« az irodalmat a jelentkező problémák, feszültségek emberre vonatkoztatott tükrözésének sajátos feladata alól.” – A felmentéssel az írók döntő többsége valószínűleg nem akarna élni, de abban is biztos vagyok, hogy Pándival együtt vallják, hogy „a művészi alkotás csak mint valóban művészi teljesítmény érhet el igazi művészi hatást…”

Pándi Pál könyvének egyik legélvezetesebb fejezete a realizmusról szóló tanulmány, mely A művészet mozgástere címen jelent meg.

A teremtő realizmus minden értékelése alkatomból, látásmódomból eredően közelről érint, bár én még Babits Mihály és Szerb Antal irodalomtörténetén nőttem fel. Babits realizmuselemzése, mely Engelshez és Lukácshoz hasonlóan Balzac írói pályájának vizsgálatára is épül, főleg azt vizsgálja, hogy a romantika hogyan megy át realizmusba. Nagyon izgalmas, amikor felfedezi, hogy a romantika eszköztárából ismert couleur locale Balzacnál a távoli helyett hogyan válik a közeli miliő megrajzolásának módszerévé, hogyan épül fel az íróban az emberi természet ábrázolásának szinte tudományos igénye. Szerb Antalnál lényegesen több helyet kap a 258társadalmi indíttatás, a történelmi szükségszerűség, s világosan kimondja, hogy: „…Ezek az írók [Balzac és Dickens] viszik diadalra a polgári társadalom szellemének igazán megfelelő irodalmi irányt: a realizmust.” A realizmus jellemző vonása pedig az, hogy: „…az író nem »költ«, hanem leír, pontosan, kérlelhetetlenül.” Lukács György megközelítése még ennél is kategorikusabb, véglegesebb.

Az író realizmusszemlélete többnyire engedékenyebb. Személy szerint én általában csak annak ábrázolására vállalkozom, ami körülvesz, s ami elképzelhető, de nagyon tisztelem és szívesen olvasom azokat az írókat, akik nem realisták. Egy realista író számára aligha akad érdekesebb olvasmány, mint egy abszurd, egzisztencialista vagy egy teljesen cselekménymentes regény. Az érdeklődés természetesen szakmai. A nem realista írók bizonyos értelemben nélkülözhetetlenek. Alkati meghatározottságom miatt sokadmagammal a realizmus útját járom. Alig van esélyem arra, hogy más legyek. Pándi Pál Lukács Györgyöt idézi: „Nem igazi realista, nem igazán jelentékeny író az, aki kormányozni tudja saját alakjainak kibontakozását.” – Nagyon megörültem ennek a mondatnak, mert sokszor tapasztaltam, hogy hőseim történetem felett átveszik az uralmat. Azzal vigasztaltam magamat, hogy az írásmű végső soron öntörvényű; bizonyos történelmi, társadalmi helyzetben, közemberi szituációban egy meghatározott jellemű ember csak a jellemének, természetének megfelelően viselkedhet. Pándi tanulmányában egy másik találó Lukács György-idézet is olvasható Balzacról: „…Az olyan nagy realista, mint Balzac, ha az általa kigondolt helyzetek és megteremtett alakok belső művészi fejlődése ellentétbe 259kerül legdédelgetettebb előítéleteivel, sőt legszentebb meggyőződéseivel, egy pillanatra sem habozik félretolni azokat, s azt írja meg, amit igazán lát…” – Lukács és Lukács nyomán Pándi korábban egy ragyogó Engels-megfogalmazást idézve kifejti, hogy az író politikai meggyőződésének, magánéleti tudatának írás közben gyakran fölébe kerekedik az írói tudat, a társadalom nagyobb összefüggéseinek látása. Előfordul, hogy öntudatlanul írunk jót, vagy ösztönösen vagyunk realisták.

Pándi Pál felteszi a sokunkat foglalkoztató, nyugtalanító kérdést: „…korunkban, amikor növekszik a tudatosság szerepe, amikor mind nagyobb körben irányul a mindennapi emberi gondolkodás a világtörténelem által felvetett alapkérdésekre – lehetséges-e a fent jelzett »realizmus diadala«?” – A válasz a négy fejezetre tagolódó tanulmányban fogalmazódik meg, érthetően és világosan. Két, a tanulmányban egymástól messze eső mondatot illusztrációként még idéznék. A realista ábrázolásmód megvalósulásának feltételei kapcsán Pándi a következőt mondja: „A döntő itt a valóság ábrázolásában tárgyiasuló tehetség és művészi morál, amelynek érvényesülését segítheti vagy gátolhatja a művész világnézete, a művészt inspiráló vagy akadályozó társadalmi-politikai helyzet.” – A másik mondat írónak, kritikusnak, irodalompolitikusnak egyaránt iránymutató lehet: – „A »realizmus diadala« a műalkotás, a művészi eredmény, s nem a szándék, nem a művészi terv kategóriája” – írja.

Pándi Pál realizmusról szóló írása tiszta és világos. Aki elolvassa, megérti, hogy a marxista Pándi milyen mélyen szereti az irodalmat, a művészi értéket, mennyire eléje siet minden lehetséges beteljesülésnek. Realizmuskategóriája sem zárt, minden érthető, progresszív 260értéket befogad. A hangsúly az „érték” szón van. Az értéket Pándi és a marxista irodalomtudomány, kritika, folyóirat-szerkesztés akkor is elfogadja, nyilvánosságra bocsátja, ha nem realista.

Visszatérve a kezdő gondolatsorhoz, úgy érzem, döntő fontosságú, hogy minden elemzésnek, döntésnek, állításnak megbízható, mindenki által ellenőrizhető igazságtartalma legyen.

A semmi kezdetén

Harcaink, melyek talán győztesek voltak, vagy átmenetileg annak látszottak, ugyanolyan ködszerűvé válnak, mint csatavesztéseink, amikor egy gyászjelentés felett a semmibe meredünk. Meglepően sok fekete betű van egy ilyen gyászjelentésen, kicsik, nagyobbak, egészen nagyok, vastag írásjelek között, és már nem jelentenek semmit. Esetleg csak annyit, hogy a harcokon, a szakadásig végzett szellemi munkán, szerkesztőségeken, egyetemi katedrákon, szent politikai hiteken túl a semmi kezdődik. Az ember egyetlen lehetősége, akárcsak a fregattmadarak vagy a fáraóhangyák esetében, az élet. Lehet szépen élni, más élőlények hasznára, létrehozni értéknek látszó dolgokat, esetleg élvezni is a lét mámorító, testnedveket áramoltató pillanatait, és rosszul, boldogtalanul, szinte feleslegesen. Pándi Pál szépen élt, néha, pillanatokig talán boldogan. Az igazi boldogság pillanatokig tart, reggeltől másnap reggelig. Esetleg csak estétől reggelig. Az évpillanatok ugyanúgy, mint a másodpercpillanatok. Az idő, amit időnek vélünk, vicc. Semmi, nevetséges dolog. Ezt persze csak sejti az em261ber, gyanakszik. Megérteni, vagyis rádöbbenni, csak a kétségbeesés pillanatában lehet, amikor oldozzák hajónk kötelékeit, vagy egy hatalmas fénylő bárddal kettévágják.

Pándi Pál nagy harcos volt. Egy politikai, szellemi eszmerendszer hűséges katonája. A tiszt értelmével és a közkatona önfeláldozásával vetette magát a küzdelembe. Úgy halt meg, mint egy pompeji hős. Messziről visszatekintve már mindegy, hogy éppen miért folyt a harc és mi lett a vége. Pándi szempontjából csak az a lényeges és felejthetetlen, hogy jó katonája volt egy szent ügynek, amiben hitt. Hűséges maradt, rendületlenül állt őrhelyén, amikor a falakból már hullott a mész, s a viharos szelek egy-egy követ is lebillentettek a katonák közé. A cinikusok már messze jártak, s a társ őrök, őrparancsnokok némelyike is a völgy túloldaláról lengette finom, modern szabású kalapját. Pándi maradt. Mosolya, ami soha nem volt túláradó, fogyott ugyan és hideggé vált. Néha már én is találgattam, hogy ez most mosoly vagy vicsorgás, amit felém villantott. De aztán mindig kiderült, hogy mosoly szándékozott lenni… Keserű mosoly.

A tanítványai mesélik, hogy Petőfi Sándor Etelka-verseinek vagy A négyökrös szekér Erzsikéjének elemzése közben olyan indulatba jött, annyira kiengedte a hangját, hogy attól féltek, gutaütést kap. A hitnek ez az indulata végigkísérte egész életútján. A reformkor volt Pándi nagy szerelme, az érzelmi állandóság birodalma, a biztos messzi kert, ahová mindig vissza lehetett menekülni. De emlékszem gondterhelt arcára, ahogy szerkesztőségi asztala mögött görnyedt, s szemüvegét lekapva a strukturalisták veszedelmes cselekményeit kezdte 262nekem magyarázni, amiből én, bevallhatom, semmit sem értettem. Évekig vagy talán máig tartott a realizmus értelmezéséért, elsődlegességéért, nagyszerűségéért folytatott szellemi küzdelme. A „realizmuscsatában” én is segítettem neki, kolumnás cikket írtam a Népszabadságban a tanulmánykötetéről. A realizmusról, ha egyszer majd nem tudok novellát írni, talán én is megfogalmazok egy dolgozatot, mert Balzac óta meglepően sok új felfogást és megközelítést inspirált, Charles Baudelaire tűnődésein, Lukács György szikár véleményein át Roger Garaudy, Saint-John Perse és Kafka tanulmányáig. Az író persze soha nem izgatja fel magát túlzottan a realizmus vagy egyéb izmusok miatt, mert ha máshonnan nem, akkor a szemiotikából tudja, hogy hiába bocsátunk ki jeleket, ha azok kódolhatatlanok, s érthetetlenségükből eredően nem jutnak el a másik emberig. A realizmus számomra olyan, mint a frissen sült, ropogós házikenyér. A kenyérszelet hátán lehet szalonnázni, de kenhetünk rá baracklekvárt, vajat vagy mézet; katonákra szelve pörkölt szaftjába mártogathatjuk, vagy betegen tejbe, teába. Be lehet áztatni és meg lehet pirítani. Alapétel. A mazsolás kalács és a piskóta finomabb, a somlói galuska még finomabb, de nem lehet örökké ínyencségeket enni. A realizmus bevált, megbízható jelrendszer az emberek között. Persze a kenyér hétköznapi étel. De az év nagyobbrészt hétköznapokból áll.

Nem tudom, mi a győzelem. Ha van ilyen, Pándi győzelmeit nem a strukturalistákkal vagy a realizmus ügyében folytatott vitái nyomán kell keresgélnünk. Pándi emberi győzelme tiszta hitében realizálódott. Kiállt valamiért, amiben hitt. Keserűnek láttam, de cinikusnak soha. A szellemi ember győzelmeivel az egyetemen 263és a szerkesztőségekben ajándékozta meg a sors. Bölcsészek sokasága hallgatta előadásait, a szerkesztőségekben alkalma nyílt tehetségek felfedezésére és felkarolására. Fiatal írókat vagy politikai okból elhallgattatott idősebb alkotókat segített levegőhöz jutni, bekapcsolódni az irodalmi életbe. Amikor Illés Lajossal az Új Írást szerkesztette, sorozatban közölte novelláimat, elbeszéléseimet. Vidéken éltem, azt sem tudta, ki vagyok. Csak évek múlva, véletlenül találkoztunk egy irodalmi tanácskozáson. Az Őthey lány mellé Illés Béla írt köszöntő, befogadó cikket. A halakat nem lehet kipusztítani című írásom már nem felelt meg mindenben a korszak stíluseszményeinek. Közölték, de értelmező, bíráló cikk kíséretében, amiből meglepetten értesültem, hogy nem vagyok igazán realista, írásomat a lírai, atmoszferikus hangvétel jellemzi. A Háromszögletű labda zaklatott, szabálytalan írás volt, negyednap mégis ott volt a friss, nyomdaszagú levonat, és korrigálhattam. Később, amikor a Füstkutyák című regényemet a szürrealisztikus álomfejezetek miatt támadások érték, egy jeles írónk megvédelmezte a Népszabadság kulturális rovatában, amit akkor Pándi Pál vezetett. Pándi egész szellemi lénye értékcentrikus volt. Könyveiben, szerkesztői munkájában mindig érezhető volt, hogy az irodalmi értéket, amit tehetség hozott létre, akkor is védelmezi, ha az politikai világképébe nem egészen illett bele. Szívesen kinyújtotta a kezét a barikádok felett, ezt láttuk Csurka István esetében, akit politikai magánbalesete után a Kritikában indított újra, s az Illyés, Déry méretű nagyok irányában megnyilvánuló toleranciájában is.

Politikai hitvallásának megfelelően egyik legnagyobb szolgálatot akkor tette az országnak, amikor az 1956-os 264tragédia után segített a szellemi életet, ezen belül az egyetemi és művészeti életet konszolidálni. Újra kellett kezdeni az életet, de az újrakezdés, bármilyen értékteremtő szellemi vagy ipari munka előfeltétele a konszolidáció volt. Társadalmi méretekben ez akkor vált lehetővé, amikor Kádár János „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszavával megteremtette a közmegegyezés politikai feltételeit. A konszolidáció révén kaptunk egy negyedszázadnyi életet. Ma már látszik, hogy folytatni valamit ugyanolyan nehéz, mint újrakezdeni. S talán az elmúlt évtizedekben jó lett volna többet gondolni a jövőre, arra, hogy mi lesz, ha a „képesek voltunk újrakezdeni” örömének, megnyugvásának, büszkeségének morális tartalékai kimerülnek? – Akkor, a szellemi konszolidáció első időszakában világosan éreztem, hogy nincs más lehetősége az életnek, csak az újrakezdés a közmegegyezés alapján, amit Kádár János felkínált és politikájával lehetővé tett. Ennek a nagy kavargásnak, szellemi küzdelemnek volt tehetséges tisztje Pándi Pál. Írásművekben én soha nem tudtam direkt politizálni, valószínűleg egyáltalán nem értek a politika gyakorlatához. De úgy gondoltam, ha a saját írói színvonalamon jó novellákat írok, munkámmal én is segítem a szellemi kibontakozást. Amikor Budapestre kerültem, elég sok novellát írtam a Népszabadságba. Ezek egyszerű történetek voltak, néha nosztalgikusak vagy álmodozók. Szerelmes lányokról szóltak, akik csalódtak, öreg vadőrökről, munkásokról, akikkel együtt dolgoztam a vasműben, halászokról, akik a természet közegében szert tettek bizonyos lelki nemességre. Pándi nem tudta, hogy Zuglóban, egyszobás, fürdőszoba nélküli lakásban, szűkösen élek feleségemmel és gyermekemmel. A szombati, 265vasárnapi novella honoráriumát kedden szokták kifizetni a pénztárban. Ha elfelejtették kiutalni, gondjaim támadtak. Előfordult, hogy még autóbuszra sem volt pénzem, s a Blaha Lujza térről mínusz húsz fokban hazagyalogoltam Zuglóba. Gondjaimról nem beszéltem Pándinak, mert írásaim sorsát nem akartam befolyásolni. Néha késett a közlés, számomra humoros okokból. Írtam egyszer egy téli délelőttről, amikor anyámra várva, aki a villanyszerelőknél dolgozott, elaludtam a szobájában. Megérkezett a lány, aki együtt lakott anyámmal, és arra kért, hogy addig menjek ki a hóba, amíg ők bent lesznek a vőlegényével. – Pándi gondterhelten fogadott, szemüvegét a homlokára tolta, majd lekapta, lengette: „Ilyent nem csinál egy munkáslány” – mondta, és nem értette, hogy én min nevetek. Hogy mit csinálnak a munkáslányok és mikor, arról nekem személyes tapasztalataim voltak. Pándinak viszont fogalma sem volt. Elmeséltem neki, hogy Sztálinvárosban az egyik szabadtéri híddarut egy lány kezelte. Tél volt, vattaruhában dolgozott. Éjszaka, villanyfénynél felmászott hozzá egy fiú, és mi alulról néztük, mi történik odafent. – Belesápadt ebbe a történetbe, s úgy gondolta, hogy az ilyesmi nem lehet tipikus. Novellámból kihúzta az inkriminált részletet.

Ezek az apró nézeteltérések soha nem zavarták meg barátságos szerkesztőségi kapcsolatainkat. Inkább derűssé tették, s én íróként eltűnődhettem a realizmus értelmezésének nehézségein. A realizmus és a többi fontos ügy mellékkörülménnyé válik, ha az élet véget ér.

266
Képzelődés a realizmusról

Éjszaka, kettőkor érkeztem haza, s mivel nem volt kedvem lefeküdni, reggelig elolvastam Karinthy Ferenc Óvilág és Újvilág című könyvét. Egy svungra, az éjszaka moccanásaira alig figyelve, szinte nem is olvasva, inkább felfalva az egészet, belső fenntartások nélkül, belekeveredve Cini világába, mely, azt hiszem, nem annyira ó vagy új, inkább más, mint az enyém. Olvastatta magát ez a könyv, ahogy nem sokkal korábban a válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye is, a Halállista. A mai szellemi létben, amikor az írók egy része világűrkutatóvá, másik fele pedig mérnök konstruktőrré változott, már ez is csodának számít. Úgy alakult, hogy még a legkiválóbbak is találmányokat nyújtanak át az olvasónak, melyeket betű és szó, esetenként vonal alkatrészekből szereltek össze. Ezeket dübörögtetik oldalakon, íveken át. Zizeg, recseg, süvölt és zenél a különös masina, s a rejtvényfejtővé előléptetett olvasó valójában egy feladatot kap. Ki kell találnia, hogy mit csinál a betűgép? Milyen színű, és miért? Milyen irányba megy? Egy helyben zizegésével milyen szociológiai abszurdumot akar kifejezni? Mi a különbség a betűgép (a továbbiakban regény, valójában vers) és a Schmoll paszta között? Ha nincs különbség, miért nincs? – És nagyon kell vigyázni a megfejtéssel, mert kikérdezik! – Ilyen kulturális környezetben andalító kispolgári álom Karinthy Ferencet olvasni. Majdnem olyan tökéletes állapot, mint nyári délelőttökön ringlit enni ropogós kiflivel, s frissen csapolt, hideg sört inni rá. Óvilágbeli sört, amit még fahordóban tartanak, s íze, illata az ászokpincét is eszünkbe juttatja.

267

Mindez még télen történt, a történeteket lassan elfelejtem, csak az élmény karinthys hangulata dolgozik bennem tovább, s késztet arra, hogy… Csaknem azt írtam, hogy „elmondjam a véleményemet”. De erről nincs szó. Inkább csak egy félszeg szellemi mozdulatról, ami remélhetőleg értelmezhetetlen. – A düledező kisvendéglőbe, ahol újabban írók, színészek, képzőművészek, szerkesztők üldögélnek a kihűlt vaskályha mellett, egy havas, dermesztő estén Karinthy Cini is benyitott, és magával hozott néhány kötetet az Óvilág és Újvilágból. Dedikálta a könyveket, és szétosztotta. A könyv furcsa módon, talán valamilyen kötési, illesztési megoldás miatt, éppen a 285-ös oldalon nyílt szét a kezekben, ahol a szerző a Rajk-per hatását és néhány író szerepét, viszonyát tárgyalja. Úgy látszott, hogy az új Karinthy-könyvnek ez a fejezete kelti majd a legnagyobb érdeklődést. Engem a naplók, meditációk jobban lekötöttek. Zavar, hogy nincs egy történészi egzaktsággal megrajzolt Rajk-képünk, a Rajk-jelenséggel többnyire csak a per kapcsán foglalkozunk, Rajk életéből kiragadva azt a rövid, tragikus epizódot, amikor áldozattá vált. A teljes Rajk-személyiség nyilván gazdagabb színezésű lenne és bonyolultabb.

Ahogy Karinthyt olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy miatta keletkezett az egész űrkutatás, Armstrong miatta lépett a Holdra, s a derék szovjet fiúk miatta kuporognak űrkompjukon fent a semmiben. Mert Karinthy Cininek már szűk a Föld, itt már mindenkit ismer. Addig fészkalódott Leányfalun, Pesten, Bécsben, New Yorkban, hogy a helyzet tarthatatlanságára a tudósok is rádöbbentek. Kicsi világ ez Karinthynak. Van abban valami elképesztő, hogy állandóan ös268szetalálkozik valakivel. Utcán, vonaton és lakásokban. Régről ismer mindenkit. Bécsben még szinte természetes, de amikor Amerikában is, az olvasó rángatózni kezd. Hát így persze könnyű – gondolja az irigyebb író. S kétségtelenül könnyebb, ha az embernek van egy Marton Böskéje, aki aztán besegíti a Samuel French kiadóhoz. Ezt persze elhallgathatná, de képtelen hallgatni, lenyűgöző őszinteséggel mesél az óvatosan gyanakvó Ford-tisztviselőkről, követségi titkárokról és színházi bemutatókról, mindenről. A Cannibals bemutatójáról így ír: „A színpadon böfögnek, köpködnek, okádnak, finganak, székelnek, közösülnek, férfi férfival is, embert esznek. Mi jöhet még?” – És kicsit lejjebb: „Éjjel ismét dr. Bakba ütközöm a liftben…” – Ez Karinthy szituációja. Ismét dr. Bakba ütközik a liftben. Világos, mert liftezik, és pont Amerikában, Bécsben, Pesten. És dr. Bak hajnalig József Attila-verseket olvas Cininek. Nekem bezzeg nem olvas dr. Bak József Attilát, mert már eleve másik liftbe szállunk. Vagy ha egy liftben utazunk is, idegenek maradunk, mert én nem tudok kapcsolatokat teremteni, megőrizni, ápolni, Karinthy pedig tud. Nyitott, szellemileg késéles, ironikus, derűs, tréfálkozásra, csínytevésekre hajló. Belül drámákat érlelő, tragikus végiggondolásra képes kitűnő író. Prózaíró. Úgy prózaíró, ahogy ma már csak kevesen, hozzá hasonlóan a legjobbak. Sokat megtudunk ebből a könyvből. A tempóváltás New Yorkba érkezve még az írónak is nehéz, de imponál neki az intenzív cselekvés. A lányok szépek, jól ápoltak, de egyformák. A néger autóbuszsofőr hazamenti a különböző színárnyalatokban pompázó éjszakai bűnözők elől. És így tovább. A csúcs a kutya. A kutyák. A két óriási ír szetter, akik 269teljesen kitöltik dr. Schick özvegyének életét, és amíg el nem menekül, az író életét is. Az egymillió dolláros bérház a kutyás öregasszonnyal az amerikai magány egyik lehetséges vázlatának gyors, totális rajzó. A realista, szabad fantáziájú író minden szava telitalálat. Egy sorsot vázol fel, ami bármikor továbbírható, de Mrs. Schick színpadra is rakható kutyástól, akár Szegeden, ami színházastól része a hazai naplónak. – Ezen a naplóformán többen elcsodálkoztak, pontosabban nem értették, hogy egy élő író miért adja közre jelen idejű naplóját. Én formának tekintem ezt a megoldást, ami megkönnyíti az író értekező prózájának befogadását. Amerikánál is jobb Leányfalu, a sokféle felvillanással, a Németh László-darabbal, az ismerkedéssel a 61-es villamoson és a Dunával. Egy életforma… Lét a folyó partján.

Manapság úgy lehet a szakácsversenyen világbajnokságot nyerni, hogy a zsűri meg sem kóstolja a hidegtálakat. Csak a formáját, a színeket, a díszítést értékelik. Ha elég szépen remeg a sárga aszpik, mindegy, hogy milyen íze van az éteknek. Már úgy értem, a kritika, a szakácszsűri szempontjából. A falatozó emberek gyakorta különvéleményt jelentenek be. A hidegtálak; diétás ételköltemények kordivatja idején szívesen esznek egyszerű csülkös bablevest, barna kenyérrel. Esetleg babfőzeléket… De ki hallott már olyant, hogy akár csak a hazai szakácsbajnokságok valamelyikén babfőzelékkel díjat nyert volna valaki? A csülkös bablevest esszük, az aszpikos hidegtálat díjazzuk. Így vagyunk az irodalommal is. A jó prózai olvasmány nagy érték, s a jó olvasmány még ma is, többnyire a realista próza terméséből kerül asztalunkra. Realistának nevezni egy írót mégis szinte sér270tésszámba megy. Nem szeretném Karinthyt megsérteni, de könyve a realista próza színvonalas egyéni alkotása. A realizmust nem szabad leegyszerűsítve szemlélni, talán csak azt jelzi, hogy ez a fajta vállalkozás a valóságból indul ki, de az író személyiségétől függ, hogy a mű milyen régiókban valósul meg. Azon, hogy Balzacot realistának tekintik, már Charles Baudelaire is fennakadt: „…Balzacnak az hozta meg a dicsőséget, hogy megfigyelőnek számított? – magam mindig azt éreztem fő érdemének, hogy látomásos, szenvedélyesen látomásos ember. Minden hősében megvan az életnek az a tüze, mely benne magában lángolt. Minden fikciója olyan áthatóan színes, mint az álom…” – Természetesen, mondom most én, mert ha egy tehetséges író nagyszerű dolgokat ír és álmodik, mellékes körülmény, hogy a művet mi realista vagy avantgárd alkotásnak képzeljük.

Karinthy Ferenc Óvilág és Újvilág című könyvét jó realizmusnak képzelem.

A közszékely

Mint egy hatalmas erdélyi barnamedve, becsoszogott a kórterembe, és leült az ágyam mellé. Mosolygott, beszélt hozzám. Szinte valószínűtlennek látszott, hogy egy húsz évvel idősebb író törődik velem, figyel rám. Hetekkel korábban operálták, de még bejárt a kórházba utókezelésre, kötözésre. Az én műtétem nem sikerült, bevéreztem, egy óra múlva a saját felelősségemre újraaltattak, és felnyitották a friss sebet. Napokig lebegtem utána, alig tudtam magamról valamit. Amikor kezdtem 271jobban lenni, a szűk családomon kívül Cseres Tibor volt az első ember, aki leült az ágyam mellé és beszélgetett velem. Jellegzetes székely fejét, mosolyát betegágyból feltekintő lázas állapotomból őrzöm. Akkor gondoltam, hogy nemcsak székely, de medve is, s a medvék feje, lelke tele van titokzatossággal. Ahányszor dolga volt a kórházban, meglátogatott.

Diákkoromból ismertem a novelláit, falusi riportjait, melyeket az ötvenes években az íróknak illett megírni. Személyesen 1967-ben találkoztunk először egy vonaton, ami Olaszországba indult. A közép-európai írók kongresszusára utazott delegációnk, de én csak az utolsó pillanatban tudtam felkapaszkodni a vonatra, mert elaludtam, és a hajnali vonatot, ami Pécsről Budapestre indult, lekéstem. De akkor még volt repülőközlekedés, és sikerült elkapnom a pesti gépet. Előző este egy jóakaratú funkcionárius faggatott, hogy miként is megyek én Olaszországba, és mi a garancia arra, hogy visszajövök? Csaknem éjfél volt, mire sikerült megnyugtatnom. Ebből eredt az elalvás, vonatlekésés. Fent ültem már a vonaton, de az idegesség még tartott, mert nem volt jegyem, útlevelem, pénzem. Mindezeket csak az indulás előtt tizenöt perccel kaptam meg egy aranyos mosolyú minisztériumi tisztviselőnőtől. Órákba telt, míg megnyugodtam, s végre beleéltem magamat az utazásba. Népes delegáció voltunk, Thury Zsuzsa, Hermann István, Illés Lajos, Fekete Gyula, Szeberényi Lehel, Cseres Tibor. Már besötétedett és Jugoszlávia hegyei között jártunk, amikor Cseres Tibor terelte el figyelmemet a saját fénytelen, szinte megalázott helyzetemről. Halkan, csevegve, szüneteket tartva, közbevetést meghallgatva mesélt. Egy par excellence mesemondó, prózaíró 272nyilvánult meg előttünk, aki sok mindenhez ért, haditechnikához, a páncélos Botond vezetéséhez, történelemhez, politikához, erdőhöz, állatokhoz, növényekhez, de leginkább mesélni tud. Úgy mesélt, hogy holtfáradtan sem tudtunk elaludni. Az életet mesélte, írói sorsokat, tulajdonságokat, utazásokat. Nagyon sokat tudott Tamási Áronról, belső intimitásokat is. Alig fúródott bele az éjszakába vonatunk, már előttünk állt Tamási Áron portréja, személyisége betöltötte a vonatot. Következett aztán Tersánszky; az Avar utcai történetek, Duna-parti históriák korábbról. Végül Kína, ahol Cseres vendégként járt, és mindennek megvolt a sajátságos ceremóniája, még az anyagcserének is, mert ahol vacsorázott, reggel ott illett a dolgát is elvégezni. Természetesen gazdasági okokból. Észrevétlenül érkeztünk meg Triesztbe, és folytattuk utunkat egy másik vonattal a tengerparton. Fogalmam sincs róla, hogy mit végeztünk Olaszországban mint delegátusok, de Cseres éjszakai szereplésére ma is élénken emlékszem. S arra is, ahogy a papokkal olaszul beszélt (a kongresszus egyik rendezője a Keresztény Demokrata Párt volt). Meglepett, hogy Cseres tud olaszul.

Azóta sok minden meglepett bennünket, legfőképpen Cseres Tibor személyiségének nagy formátuma, fegyelmezettsége, akaratereje, imponáló lexikális tudása. Írásom elején a barnamedvéhez hasonlítom Cserest. Most, ahogy felütöm a lexikont, látom igazolásomat: „Járáskor egész talppal érinti a talajt… Nehézkesnek tűnő testalkata ellenére bámulatosan fürge, gyorsan fut, viszonylag jól kúszik és kitűnően úszik…” Cseres Tibor bölcs medveségét jól ismerem, mert három testületben is mellette ülök, és tapasztalom, hogy minden értékes könyv273ről, műről tud, minden fontosabb politikai szituáció híre eljut hozzá, s ha az üléseken történelmi esemény, személyek ügye szóba kerül, mindig kiderül, hogy a legtájékozottabb. Fejében teljes történelmi tablót őriz, de nem kincstári, hanem Cseres Tibor-i megközelítésben. Nagy emberi bűnök, romlottságok tudója, de elnézően mosolyog. S ahogy engem, húsz évvel fiatalabb írót látogatott a kórházban, ugyanúgy a mai fiatal írókra is figyel, és a testületekben, ahol szava van, segíti jó ügyüket. A zavarosat, rosszat nem. A jót mindig, mindenkivel szemben.

Cseres Tibor nagy sokára, a Hideg napokra kapott Kossuth-díjat, de most, hogy életműsorozata megjelenik, jól látható, hogy a legnagyobb magyarországi irodalmi elismerést korábban is, bármi másra is megkaphatta volna. A Hideg napokat az új kiadásban már motiválja a Bezdáni ember, s töprengésre késztet a Foksányi szoros gondolatmenete és végkifutása. Közben olyan nagy művek keltettek meglepetést, mint az Én, Kossuth Lajos, és a Parázna szobrok. A Különféle szerelmek száz elbeszélést tartalmaz, s az a meghökkentő, hogy az 1937-ben írt Gyermek születik ugyanolyan érvényes, mint az 1950 körül megjelent Gazdátlan holtak, ami Budapest ostromának időszakában játszódik, és végletes emberi állapotokat rajzol meg.

Az író, különösen a jó író olyan, mint az állat. Szagról megismerhető. Cseres fiatalkori novellája, a Gyermek születik, ami kis semmi történet, mert a hősének sorsa senkinek sem fontos, hirtelen naggyá tud válni. Az alkalmi munkákból tengődő fiatal legénynek gyermeke születik, pálinkát akar venni a kocsmában, de nincs pénze. Jön egy tanyásgazda, aki gabonát fuvaroz, és fizet 274neki. A tanyás hosszan dicséri a gyermekeit. A szegény napszámos a kocsmárostól tudja meg, hogy a tanyás három gyermeke néma. Egy szituáció és három sors. Durván kidolgozott, szinte kidolgozatlan. Nincsenek elnyalva, maszatolva a varratok. Itt jön ki az erő. Bizonyos értelemben Cseres Tibor soha nem írt jobb novellát, ezért kellett volna neki valamilyen nagy díjat adni. De a legnagyobb díj, amit író kaphat, az, hogy megtűrik. A barbár közösségekben különösen. Manapság kegyetlen újkori barbárság tépdesi ruhánkat.

Cseres Tibor bizonyos értelemben nekem példaképem. Elég ereje volt hozzá, hogy kellő időben profi íróként folytassa életét. Rengeteget, évtizedeket dolgozott lapoknál, s végül mégis állami nyugdíj nélkül maradt. Hiányzott egy-két év, megszakítások… De a kellő pillanatban mégis lemondott a biztonságról, mert érezte, hogy soha nem születik meg a Parázna szobrok, az Én, Kossuth Lajos, ha közben cikkeket, heti penzumokat ír az Élet és Irodalomnak, ahol előttem munkatárs volt. Inkább vállalta a létbizonytalanságot, de bátran beletemetkezett a nagy prózai munkákba, melyek sok kutatást, könyvtári munkát igényeltek.

Cseresben az a nagy, amitől a mai új avantgárd kicsi. Cseres tele van élményekkel. Végigcsinálta az életet, küzdelmeket, mindent, amibe bele lehetett halni. Véletlenül életben maradt. A halál és utána az életben maradás oly közeli neki, mint az asztalon álló uborkásüveg. Neki nem kell kitalálni a halált, a szituációkat, körülményeket. Nem feltételezések alapján ír, hanem a valóság brutális, gyomrot kifordító szörnyűségeit ismerve, átélve. Idősödő korában műveinek formarendje egyre korszerűbb, talányosabb, titokzatosabb, ahogy ez egy székelyhez illik.

275

1915. április elsején született Gyergyóremetén, közszékely családban. Ebben a közszékely családban nagyon nagy erő volt, s nemcsak az a favágó apa jutott el a testőrségig, de a fia is abba a gyér fénybe, ami a legsikeresebb magyar írókat körülveszi.

Szüret, Gáll Pista nélkül

Mintha aknamezőn járnánk, úgy fogynak körülöttünk az emberek. Most Gáll Pista emelkedett a magasba, s a szokásosnál is jobban összerezzentünk. Túl közeli volt ez a robbanás, és egy sikeres írói pályát szakított ketté. Gáll kapcsán valamikor azt írtam, hogy négy év korkülönbség nem sokat számít, csak az indulásnál jegyzik fel az ilyesmit, de a befutás előtt vagy a megsemmisülés esztendeiben már senki nem tud róla. Amikor ezt leírtam, a megsemmisülés még nagyon távolinak, szinte irreálisnak tűnt.

Szeptember első hetében Gáll Pista feleségével, Verával benyitott a szepezdi kertkapun. – „Képzeld, megyünk a Verával Amerikába” – mondta derűsen sugárzó arccal. Ültek egy kicsit a teraszon, aztán Pista felállt: – „Megnézem a szőlődet” – mondta, és elindult a lugas felé. Vele tartottam. Bement a sorok közé, megszemlélte a fürtöket, az üvegesebb szemeket meg is tapintotta, aztán elkomorult. – „Mikor akarsz szüretelni? Ne szüreteljetek le addig, amíg vissza nem jövünk Amerikából. Szeretném most az egészet végigcsinálni… Majd beöltözünk hozzá, Vera is” – mondta. – A „beöltözünk” ígéretet megnyugtatásnak szánta, mert tavaly is megérkeztek szüretkor, s csak úgy utcai ruhában, városi cipő276ben láttak neki a szüretelésnek. Vera szedte a szőlőt, Pista behordta a megtelt vödröket, és ledarálta. Pár évvel korábban egy előszüretre toppantak be, s elbűvölten nézte, hogyan csurog a must a kis présből. Szeretett Szepezdre járni, mondhatnám most, de a valóság bonyolultabb. Szeretett a saját életéből kitekinteni, részt venni valamilyen emberi cselekvésben, s közben írói szemmel megfigyelni a szereplőket. Szívesen meglátogatott embereket, fiatal írókat, mint Vámos Miklós, és viharvertebbeket is, mint például Kardos G. György. Urbán Ernővel horgászni járt, amíg csónakját el nem süllyesztették, s maga is el nem merült az időben. Kieveztek a nádas mellé, és horgásztak. Urbán horgászott, Gáll Pista pedig nézte. Másnap aztán izgatottan mesélte az Új Írásban, hogy „kétkilós pontyot fogtunk az Urbán Ernővel”. – Amikor Szepezden elültettem az első barackfát, Gáll Pistának már megvolt a társasházi nyaralója. Ha lejött Füredre, szívesen elszaladt Szepezdig, s bezsúfolta a Trabantjába a gyerekketrecet, széket és más vacakjainkat. A présház épülését, a kert arculatának változásait nyárról nyárra figyelemmel kísérte. Így aztán két külön síkon is találkozott az életünk. Az egyik a szerkesztőség, az Írószövetség s a minisztérium által szervezett értekezletek sajátságos világa volt, a másik privát szféra, kertben, teraszon, Balaton partján.

Bárhol találkoztunk, az első kérdése mindig ez volt: „Mit írsz? Min dolgozol? Megy az írás?” – Ez nem a kíváncsi vagy a féltékeny írótárs kérdése volt, hanem az érdeklődő szerkesztőé. Gáll István akkor érezte jól magát, ha a műhelyekben jól ment a munka, ha az idősebb és fiatalabb pályatársak jó novellákkal kopogtak be a szerkesztőségbe, ha titokzatos regényekről keringtek 277mendemondák. Sokáig dolgoztunk egy szerkesztőségben, így megfigyelhettem fegyelmezett munkamódszerét. Naponta megírt (mindig kézzel) néhány érdeklődő, sürgető, kéziratot kérő levelet. Novellákat olvasott, és regényrészleteket. Néha fellelkesült, és a kéziratot megemelve megszólalt: „Milyen jó író ez, olvassátok el.” A rossz kéziratokat azonban rövid levélben vagy rövid telefonbeszélgetés során adta vissza, szinte ridegen. A jónak ígérkező kéziratokért viszont képes volt az írók lakására menni, s gyengéd erőszakkal megszerezni, még mielőtt arra másik szerkesztőség is felfigyelhetett volna.

A szerkesztőségi délelőttökön s az Írószövetség délutáni választmányi ülései során Gáll többnyire kedvetlen volt, fáradt, szenvedő arcú. – „A legjobb formámat soha nem tudom mutatni az embereknek, mert akkor alszanak. Nem vagyok szinkronban az emberekkel” – mondta nekem egy beszélgetés során. Gáll életét, életrendjét szigorú rendbe kényszerítette a Bechterew-kór, amit még gyermekkorában egy streptococcusfertőzés következtében szedett össze. 1952-ben aztán, amikor katonaként a Fertő tóból szedte ki az aknákat, megfázott, és kapott egy ízületi gyulladást. Ez a gyulladás aktivizálta a gyermekkori fertőzést. Küzdött a betegség ellen. Aludni csak két-három órát tudott, mert felébresztette a fájdalom. Hajnali kettő-három óra tájban kelt fel mindennap, és leült az asztalhoz írni. Szivarozva gondolkodott a hajnali sötétségben. Nehezen írt, nehezen születtek meg az első mondatok. Néha aztán váratlanul nekilendült, és teltek az oldalak. Reggel hatkor elindult hazulról a fürdőbe, hogy alávesse magát a gyógymasszázsnak. Nyolckor már újra otthon volt, s a nap érdemi része számára már be is fejeződött. De kísérletet tett 278még egy rövid alvásra, aztán következett a szerkesztőség és a kifogyhatatlan értekezletek.

A ménesgazdát csaknem tíz évig írta. Alig beszélt róla, inkább csak a politikai korszakot emlegette, ami inspirálta. Gáll kedvenc elmélete szerint az ő generációja a magyar társadalom három nagy sorsfordulójáról írhat, beszélhet a leghitelesebben. A három dátum 1945, 1950, 1956. – A ménesgazda elkészült, megjelent, és az olvasói sikeren túl meghozta a Kossuth-díjat is. Gáll István felszabadult, bátrabban nyúlt az ötvenes évek élményeihez, és egymás után születtek meg jobbnál jobb, markánsan realista, kicsit mindig kesernyés, tragikus végű novellái. Ezeket a Vaskor és a Karcolgatunk című köteteiben gyűjtötte össze. Emberileg is derűsebb lett, főleg délelőtt. Utazásokra szánta el magát, Verával elment Angliába, Olaszországba, s most végül Amerikába is. De lényében mindvégig megőrzött egy kevés komor titokzatosságot. Nehezen viselte el a délutánokat és az estéket. Ez különösen tavaly ütközött ki, amikor felesége kórházba került, és megoperálták. Magányosan járta a várost, s néha eluralkodott rajt a merev kiábrándultság és keserűség. Az estéket Vera gyógyulása után is nehezen bírta. Néha az volt az érzésem, hogy szembesült valamilyen titokkal, amit nem tudott magában elrendezni.

Sok valóságos aknát felszedett a Fertő tó körül és lerakott a déli határon. A kezében felrobbant egy gyutacs, más alkalommal légnyomást kapott, és elrepedt a dobhártyája. De élve megúszta a katonaságot. Most érthetetlenül, alighogy hazaérkezett Amerikából, bekövetkezett a végső „robbanás”. Keserű szembesülés a sorssal. 1973-ban Gáll István a következőket mondta 279nekem: „Abban a reményben vagyok, hogy élek hetven évig. Apám hetvenévesen ment nyugdíjba. Minden rokonom hetven-nyolcvan éves. Anyám most már hetven elmúlt. Ha van valami igazság, akkor örökli az ember a szívósságot. Negyvenéves vagyok, úgy számítom, hogy harminc évet még élhetek… Prózaírónak a legnagyobb csapás, ha korán meghal. A prózaírónak hosszú életűnek kell lenni. Főleg a regényírónak. A novellista hasonlít a költőkre. Én regényírónak tartom magam, ezért úgy érzem, jár nekem a hosszú élet. Ha ötvenéves koromig meghalok, az tragédia lesz, mert félbemaradt író maradok. Írói dolgok miatt ezért nem vagyok én ideges most, majd hatvanéves koromban: Úgy érzem, előttem áll az élet. Az íróasztalom tele van dossziékkal, regénytervekkel.”

A tragédia, amit Gáll István emlegetett, megtörtént. Jó, hogy közben megírta A ménesgazda című regényét és a Vaskort. De a dossziéba gyűjtött témák általa már nem kelhetnek életre.

A szürettel nem vártuk meg Gáll Pistát, mert már rohadtak és töppedtek a fürtök. Október elején leszüreteltünk. Több közös szüret nem lesz. De még van tíz liter óarany színű bor a tavalyiból. Ezt még Gáll Pista is szedte, hordta, darálta. Mi legyen vele? Maradjon emlék, vagy Pistára emlékezve lassan elkortyolgassuk? Nem tudom eldönteni. Várunk hát, s tovább lépkedünk az aknamezőn.

280
Emlékek völgye

Kétszer olvastam el Szeberényi Lehel legújabb könyvét, de a kritika, amit már tegnap le kellett volna adnom, még mindig születőben van. Szeberényi személye állandóan odaállt a mű és a megfogalmazható vélemény közé. Értekezletre rohanva, néhány kusza sort hagytam a gépben, s rossz lelkiismerettel keltem át a Blaha Lujza téren, a kéziratot váró szerkesztőség közvetlen közelében. Ekkor az aluljáró embersűrűjéből Szeberényi Lehel bontakozott ki, boldogan, mosolyogva megölelt, megcsókolt. – „Rosszkor ölelgetsz, Lehus – mondtam –, éppen most kellett volna leadnom a kritikát a könyvedről, de még nem kész, nem tudtam megírni.” – „Nem baj” – mondta Lehus. – „De lapzárta van, tudod, hogy mit jelent a lapzárta!” – mentegetőztem. – „Semmit – mondta Lehus –, majd megjelenik a jövő hónapban.” – „De ezzel akarnak köszönteni a hatvanadik születésnapodon.” – „Hatvan?” – kérdezte csodálkozva, aztán még mindig mosolyogva leeresztette a kezét, és más témára váltott: – „Mikor jöttök ki Leányfalura?”

Nem tudom, mikor megyünk ki Leányfalura, de én valójában most is ott vagyok, mert Szeberényi Lehel könyvét lapozgatom, együtt vagyok vele és másokkal is, Barcsay mesterrel, Karinthy Cinivel, Szakonyival, a messzeségből még Lamott Károly hajdani budapesti alpolgármester furcsa mondatait is hallom. Ott vagyok Losoncon is az 1928-as május elsején, amikor a munkások piros szegfűt viseltek a gomblyukukban, a vörös zászlót is látom, amit a moszkvai Dinamo munkásai ajándékoztak a város proletárjainak, s talán Boldis Jánosné mosónő alakja is felsejlik előttem, aki harminc281nyolctól negyvenötig dugdosta ezt a zászlót, és végül szegényházban halt meg. Utcát neveztek el róla, a neve: „Ulica Boldisová.” A gyermek Szeberényi is feltűnik egy-egy pillanatra, ahogy a Csehországba telepített gyárak üres csarnokai előtt, a gyommal benőtt iparvágányok talpfáin menetel, az édesanyja által varrt kicsi zászlót magasra tartja, és énekel: „… fel, fel, te éhes proletár!” – Ott vagyunk a Hliva-kocsma hátsó udvarában, majd a Zöldfa kocsmában is, ahol egyszerre születik egy új szocialista mozgalom, és tartja állásait a rossz nők, részegek, kétes egzisztenciák, munkanélküliek régi világa. Többször előfordul a könyvben a „fertőzött” Losonc, a vörös Losonc kifejezés. Ha már egyszer Szeberényi Lehel emberi mivolta, gyermeteg tisztasága, becsületessége, mindenkori megszólalásainak hitelessége kikerülhetetlen, azt hiszem, nem mehetünk el szótlanul a diák Szeberényi környezete és tapasztalatai mellett sem. Szeberényi beleszületett egy természeti szépségekkel megáldott környezetbe, ahol a proletár nyomorúságokat, gondokat, a munkások, kisemberek szűkös, bizonytalan életének fájdalmait szinte az anyatejjel szívta magába. A losonci munkásság harcai, amit akkor még nem mérgeztek meg a nemzetiségi hovatartozás gondjai, Szeberényi Lehelt egy életre meghatározták. Most, hogy olvasom a Losoncról szóló fejezetet, magam előtt is nehezen palástolom meghatottságomat, mert Szeberényí nem szépítgeti a múltat. Mindent vállal ma is, amikor már nem divat. A dühös, nagy hitű, a világ dolgairól keveset sejtő, sokszor buta kommunistákat, akik magasra emelték a zászlót. Szeberényi felnézett erre a zászlóra. És ma is megvallja érzéseit, életvitelében, elveiben következetes. Az eredeti zászló már megko282pott, de nagyobb ünnepeken még előveszik, és meglengetik a nép előtt. Hogy milyen izzó szenvedélyeket gyújtott új korában, azt csak a régi proletárok tudják, és Szeberényi, aki ma, sok történelmi esemény és fordulat után is, szeretettel tud írni a zászlóról és Boldis Jánosnéról, aki hét évig rejtegette.

Szeberényi könyve valójában három nagy korszakból táplálkozik, amit írói birodalomnak vagy holdudvarnak is nevezhetünk. A Jupiternek tizenkét holdja van, Szeberényinek három. Az első holdudvar a szülőföld, Losonc, a gyermekkori szegénység, világra eszmélés, a két világháború közötti munkásmozgalom motivációitól kísérve. A második a felszabadulás utáni időszak, amit hőskorszaknak is érezhetünk, amikor a fiatal Szeberényi beleveti magát a szociális harcokba, újságot ír és szerkeszt Fekete Gyulával Miskolcon, de nemcsak szerkeszt, hanem expediál, szállít, előfizetőket gyűjt és természetben (tojás, étolaj) kasszíroz. Ugyanennek az időszaknak egy fővárosi, nagyobb léptékű fejezete a Szabad Szó-korszak, amikor Darvas Józseffel, Sarkadi Imrével, Örvös Lajossal és Kelemen Jánossal csinálja együtt a lapot. A harmadik holdudvar Leányfalu, Szentendre, a Dunakanyar, ahol új korszak kezdődött, otthonra talált, és nyugalmasabbá vált az élete. Közben ír Berda Józsefről, Illés Béláról, Veres Péterről, de ezek a megemlékezések, úgy vélem, belül esnek valamelyik holdudvaron. Ami látszólag kívül esik, az öt impresszionista útleírás, de nekem ezek is belül vannak valamin, vagy a kritikus szellemű, éles pengével dolgozó Szabad Szó világán, vagy Leányfalun. Szeberényi bárhová érkezett, nem homályosodott el a meghatottságtól a szeme. Látott. És amit látott, azt megírta. Ha valami rendelleneset, torzat, 283azt, ha szépet, nosztalgikusat, követendőt, akkor azt. Az Orosz földön című fejezet Kátya alakja jelzi, hogy Szeberényi milyen kifinomult érzékkel tud embereket állítani az elbeszélés központjába. Úgy is mondhatnám, hogy a mese közepébe. Ott van Kátya, hozza a teát, és én mint olvasó is megnyugszom. A vonat megy még napokig a végtelen orosz földön, de Kátya a melegséget, biztonságot, otthonosságot hozza be a vagonba.

Igazi elemében akkor van Szeberényi Lehel, amikor a régi időkről, a felnőtt fejjel megélt hőskorról mesél. Ilyenkor látszik, hogy a vérbeli prózaírók realizmusból táplálkozó erős csapatához tartozik. A spekulatív konstrukció távol áll tőle, a hangja, stílusa mindig akkor válik dallamosan sodróvá, amikor valódi emberekről, eseményekről és konfliktusokról beszélhet. De a realizmus alaphelyzetén belül minden abszurdumot, irracionális szellemi jelenséget felfog, lereagál, s bölcs, nyugodt mosollyal elhelyezi történetében a megfelelő helyre. A hatvanéves Szeberényi írói stílusa letisztult, mondatszerkezetei tisztán ragyognak, s mindig hordoznak, közvetítenek valamilyen információt. Üres vagy felesleges mondatkonstrukciókat a kötetben nem találtam. Nagy írói erénye a valóság következetes vállalása és az emberi tisztaság, amivel az élet jó és rossz dolgait egyaránt megközelíti. Sarkadi Imréről írja a svájci asszonyon meggazdagodott Jóbi és házának kapcsán, hogy: „…Imre ajkának szegletében rezignált mosoly jelent meg, mely furcsáll egy és mást az életben, de kerüli az ítélkezés dölyfét.” – Ez a meghatározás, karakterrajz nemcsak Sarkadira lehetett jellemző; úgy érzem, Szeberényi Lehel sajátmagáról is leírhatta volna. A nagy írói barátságok során észrevétlenül alakulnak ki közös magatartás284formák, melyeket az eltérő személyiség színez, szinte átfest, de élethelyzetekben egymáshoz hasonlóan nyilvánulnak meg, döntenek vagy ítélkeznek.

Szeberényi könyve, az Emlékek völgye tulajdonképpen egy írói eszközökkel megformált rangos történelemkönyv. Az ötven-hatvan éves korosztály egész politikai élményvilágát feldolgozza az 1928-as május elsejétől a felszabadulás utáni cselekvés ünnepnapjain át a mai villák és autócsordák közé szorult életpillanatokig. A könyv első harmada nosztalgikus, a múlt és félmúlt fejezetei tele vannak reménykedéssel, minden esetlen szituáción átvilágít a hit tisztasága, s mire napjainkba kanyarodik a mese, a hang enyhén rezignálttá, néhol szomorúan csodálkozóvá válik. – S az olvasó hogy érzi magát? – Mint egy „ültetvényes”, akit Sarkadi Imre és a Szabad Szó munkatársai, addig is, amíg pénzt szereznek, biztosítékul visszahagytak a Szivacs kocsmában. Üldögél az ültetvényes, várakozik, s Szeberényi jóvoltából és segítségével átgondolja az életét, közös életünket.

Mesterházi és a hazafiság logikája

Most, hogy Mesterházi Lajos okos cikkeit, megnyilatkozásait olvasom A hazafiság logikája című kötetben, melyet a Magvető Könyvkiadó a Nemzet és emlékezet sorozatában adott ki, kis ijedség és szégyenérzet kerített hatalmába. Magam számára is meglepő, mennyire nem válnék be hivatalos szószólónak, egy jó ügy nagykövetének, mert én nemcsak hiszek, de alkalmanként kételkedem is. Olvasom Mesterházit, és élvezem, milyen teljes odaállással, kristálytiszta logikával, hittel támogatja, ér285vel a hivatalos politikai irányvonal, esetenként a hivatalos történelemtudomány értékelései mellett. Újra és újra megvallja elkötelezettségét, a hibákból, tévedésekből is vállalja a maga adagját. És hisz tovább. Lopnak az emberek, munkaidőben kártyáznak a kőmívesek, néhol doktorátussal rendelkező buta igazgatók ülnek a vállalatok élén, de Mesterházi tovább hisz, mert nagyobb összefüggésekben látja az egészet, s a hitét ifjúkorából hozta magával, amikor puritán és tiszta szívű kommunistákat ismert meg. Hisz, pedig a politikához fűződő kapcsolata nem mindig felhőtlen.

Érdeklődve, bizonyos élvezettel olvasgatom összeválogatott politikai írásait. Meggyőzőek, hibátlanok, szárazságukat feledteti a hideg agy logikus építkezése. Az építmény szerkezetét keresgélem a sorok között. Biztos szerkezete van minden írásának, és alapja is, hiszen kommunistasága mindörökre vállalt biztos talajából nő ki minden. De meggyőznek-e vajon? – Annak idején, amikor a lapokban megjelentek, ezek átgondolt, józan, pártos írásoknak számítottak. Korrekt Mesterházi-állásfoglalásoknak. – Hagyom magamon átfolyni a prózai szöveget. Nem akadok fel semmin. Minden logikus. Mégis, amikor Károlyi Mihály történelmi szerepét és hazai, kisemberi értékelését elemzi, érzem, hogy én sem vagyok különb a többi kisembernél. – Megtorpanok az olvasásban. – Tisztelem, becsülöm én úgy Károlyi Mihályt, mint Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt vagy Görgey tábornokot? Nem tisztelem, a neve, személye ebben a történelmi magasságban eszembe sem jut. Hogyan vagyok akkor Károlyi Mihállyal? Elfogadom, tudom, hogy kikerülhetetlen történelmi személyiség. Van, örökké lesz, de semmi Kossuth, semmi Széchenyi, talán 286még Deák sem, akit Mesterházi a hazafiság logikáját elemző cikkében nem kényeztet el. – Miért állunk így vajon Károlyival? A történészek logikusan elmagyaráztak mindent, Károlyi maga is megírta, Andrássy Katinka grófnő is megírta, Mesterházi is. Mesterházi ráadásul bizonyos szeretettel, mert diákkorában kapcsolatot talált a Károlyi-emigráció köreivel. Mi dolgozik a lélek vagy a lelkek mélyében? A szokásos nemzeti értetlenség? Plebejus indulatok? A nép gyanakodva néz a tízezer holdas arisztokrata forradalmárokra? – Butaság. – De mi okozza akkor a lelki zavart? A bukás, a fehérterror, majd a kiheverhetetlen Trianon? – Nem tudom… Jászi Oszkár és Mesterházi Lajos más-más értelmezésben Miskin herceghez hasonlították Károlyi Mihályt. Ebben van valami. Gróf és forradalmár létére volt a személyiségében valami elvont, misztikus hercegi szerencsétlenség. Egy árnyék, ami éppen a mi népünkre esett. – Ez teljesen az én magánérzésem, történészekkel szemben védhetetlen. De ezt a magánérzést sokan érzik. – Mesterházi Károlyi-elemzésében éppen az a jó és meglepő, hogy ezt észrevette. Ránk olvasta, hogy nem szeretjük, nem tiszteljük annyira Károlyi Mihályt, mint amennyire progresszív szerepe, személyes áldozatvállalása nyomán megérdemelné. Igazságtalanok vagyunk, és a hazafiságunk logikátlan. Mesterházi gondolkodásra, újraértékelésre késztet bennünket.

Két napra abbahagytam az olvasást. Mi az, hogy a hazafiság logikája? Van ilyen? – Utólag, ha történészek, okos író- és politikusagyak elemeznek egy történelmi időszakot, van. De az életben, főleg a mindenkori jelen időben a hazafiságnak nincs logikája, éppen az rá a jellemző, hogy logikátlan. Érzelmekre, hangulatokra, 287nosztalgiákra, gyanakvásokra, prekoncepciókra épül. A hazafiság olyan, mint a szerelem. A szerelemnek nincs logikája. A szerelem érzelmi kísérőjelenségei közé tartozik a lelkesültség, áhítat, lelki felhevültség, öröm, boldogság, féltés, gyanakvás, fájdalom, szenvedés, gyűlölet, reménykedés, csalódás. Mindezt a hazafiság pszichikai jelenségei között is fel lehetne sorolni, csak a hazafiság nem egy ember érzése, ami egy másik emberre irányul, hanem sok millió ember közös érzése, ami egyetlen tárgyra irányul. Ezért bonyolult, nehezen kezelhető, de túlzásaival, szenvedélyességével együtt is nélkülözhetetlen a nemzet és az ország életében. Ha a hazafiság érzése, bármennyire logikátlan is, fakulni kezd, a nép életében csakhamar működési zavarok tapasztalhatók. Valószínűleg ennek a lelki kifakulásnak köszönhetjük évtizede tartó s napjainkban már idegességet keltő demográfiai gondjainkat. A nép nem teoretikusokból, filozófusokból és szociológusokból áll, hanem emberekből. Az emberek közelítési módja, bármilyen ügyről is legyen szó, egyszerre érzelmi és értelmi motivációjú. Az érzelmek és a hangulatok gyakran fölébe kerekednek az értelemnek. Ilyenkor hiába keres az ember a történésekben logikát. Így vagyunk a hazafisággal is. Elmesélek egy rövid történetet.

Nagybátyám, Bertha István valamikor 1947 vagy 48 nyarán hazaérkezett a hadifogságból. Nagyon vágyott haza, elmondta, éjszakánként álmatlanul hevert a barakkban, tervezgette, hogy a hátsó kerthez megveszi a falutól a tűzoltószertár melletti részt, és gyümölcsfákat telepít oda. De a hazaérkezés nagy öröme az első mákos tészták és csirkepörköltek után elkomorodott. Másra számított. Csirkepaprikásnak, a mácsiknak nem olyan 288volt az íze, mint amire emlékezett. A falu is más volt, az istálló kisebb, az emberek furcsák. Két hét múlva azon kaptam, hogy a pincelépcsőn üldögélve héjas, sózott uborkát falatozott, s miután betársultam hozzá, elmondta néhány finom orosz étel receptjét. – A hazatért fogoly érzelemvilága pont fordítva működött, mint ami logikusan elvárható lett volna tőle. Ezért nem hiszek én abban, hogy bármiféle komfortérzés, emberi hovatartozás s legfőképpen a hazafiság logikusan végiggondolt értelmi választás. A magyar hazafiságnak pedig, ha még van ilyen, egyáltalán nincs logikája.

Amikor a könyvben eljutok az Első nagyobbszabású népművelésem című Mesterházi-íráshoz, euforikus boldogság fog el. Milyen kitűnő megfigyelő, helyzet- és jellemábrázoló volt ez a „politikus író”, az egyszerűen lenyűgöző. Sok élvezetes Mesterházi-elbeszélést olvastam, de ez az őszinte, gyanútlanul papírra vetett írás leleplezi az egész Mesterházi-konstrukciót. Ha nem keveredik a politikába, vagy csak belekóstol, de nem szolgál tovább, nemcsak Kossuth-díjas lenne, de több is. Nagy író. Őszinteségét a sértettség inspirálta, de sértettségét finoman elszínezte szatirikus hangvétele, kedves humora. Szenzációsan írja le, hogyan találkozott az európai műveltségű pesti polgár, a kor speciális szituációi között, a Bakony aljai néppel. Üde, ártatlan írás, nincs bent semmi megfontolás, kívülről bevitt szempont. Egyszerűen jó. Az ilyen írások az írói lét csúcsaihoz tartoznak.

Igen ám, de mit kezdhettünk volna a nehéz években Mesterházi Lajos publicisztikái nélkül? Nincs olyan ország a földön, ahol a kormány magához ne kötne jó írókat, akik az újságírás feletti szinten, írói hangvétellel 289képesek, meggyőződésük, eltökéltségük szellemében magasrendű agitációt kifejteni. Mesterházi sokszor félbehagyta a regényét, hogy megírjon valami aktuálisat a vezető lapoknak. Az irodalom szempontjából áldozat, az egészet tekintve, politikai, konszolidációs nyereség. Én jobban szeretem a szépíró Mesterházit, aki a szépiáról ír, mint a politizáló Mesterházit. De elismerem, hogy a politizáló Mesterházi nélkülözhetetlen. Olyannyira, hogy meg is kérdezhetem akár, van a mai kormányzatnak Mesterházija, Darvas Józsefe, Dobozy Imréje, Urbán Ernője, Simon Istvánja? Olyant már nem is merek kérdezni, hogy Veres Pétere és Illyés Gyulája van-e?

Mesterházi kötetét egy bravúros interjú, pontosabban beszélgetés zárja. Jovánovics Miklós beszélget Mesterházival. Két megingathatatlan, a bajok közepén is hívő, elkötelezett ember elegáns, művelt beszélgetése ez. Olvasás közben néha megtorpantam: hogyan lehet ennyire hinni? Kik ezek, kommunisták vagy vallási megszállott idealisták? – Egy dolog azonban megnyugtatott. Jovánovics hiába is akarta Mesterháziban összeugrasztani a szépírót a publicista, politikai íróval, Mesterházi mindkét szerepét vállalta. Szívesen írt publicisztikát, szívesen szolgálta a politikát, amiben hitt, és a regények, elbeszélések írásában is örömét lelte. Nem sajnálta azt az időt sem, amit életéből pártmunkára „vesztegetett” el. Ez a tökéletes helyzet. Jovánovicsnak gratulálnánk kell a beszélgetéshez, a politikának pedig szerencsét kívánnunk, hogy újra találjanak valahol egy Mesterházit.

290
Vízparti olvasmányok
Nők a fényben

Már a lépcsőn állok, és locsolom magamra a vizet, amikor megszólal mögöttem egy hang: „Kalt…?” – „Im Gegenteil…” – mondom a lehető legrövidebben, mivel nem tudok németül, s közben hátranézek. Tizennyolc év körüli lány áll mögöttem, átlagszőkén, átlagbarnán, átlagcsinosan. Azon kívül, hogy fiatal, nincs bent semmi különös. Ha csak az nem, hogy a melltartóját már kigombolta, s a félig lecsúszott ruhadarab takarásából egyik melle már előbuggyant, s csúcsáról kávébarnán felém árad valamilyen fluidum, kísértés vagy zűrzavar. – „Was Sie nicht sagen!” – mondja, s közben kedvesen megérinti belocsolt bőrömet, mintha valamilyen hőmérő lennék, amit a Balatonba dugtak, és felkiált: – „Du lieber Himmel!” – Fogalmam sincs róla, hogy hidegnek vagy melegnek találta a bőrömön végigpergő vízcseppeket, de a melltartóját mindenesetre lerántja és odacsapja a karfára.

Hát így állunk. Legjobb ilyenkor gyorsan alámerülni és úszni, úszni befelé.

Hol vannak már azok az idők, amikor a „vének” bokrok takarásából lesték a fürdőző Zsuzsannákat… Már nincs titok, nem akad lesnivaló. A nők nekivetkőztek, s intim szépségüket látvánnyá emelték. Amit korábban csak a szeretett férfinak engedtek látni a lefüggönyözött hálószobák mélyén, azt most nagyon demokratikusan megosztják valamennyi embertársukkal, aki éppen arra jár. A nagy strandokon, mint a füredi Marina, oly megszokottá váltak a lemeztelenedett nők, hogy már az sem kelt feltűnést, ha a szebbek közül némelyik nem veti le 291a melltartóját. A megyei újság címlapján, ahol más nyarakon kombájnok dübörögtek, most egy félmeztelen nő fekszik, alatta rövid szöveg: „Kánikulai hangulatkép a füredi strandról.” A rosszmájúak szerint a szép fedetlen keblű nőket kárpótlásul kapjuk a lerobbant, mocskos és drága strandok elviseléséért. – Lehetséges… De kitől kapjuk? Semmi esetre sem a tanácstól vagy valamilyen állami szervezettől. Önkéntességről van szó, önkéntes esztétikai adományokról. Vöröskeresztes alamizsnaosztásról a „szépség koldusai” között.

De úgy látszik, a meztelen női szépséget is meg lehet szokni, sokan már egy Michel Gyarmathy (a Folies-Bergères művészeti igazgatója Párizsban) közönyével mennek el a legszebb mellek mellett. Van itt nálunk egy kitartóan és hősiesen ultizó társaság, akik a hideg szelek idején éppen úgy kitartanak bádogasztaluk mellett, mint a legperzselőbb kánikulában, hát őket aligha lehetne vádolni leskelődéssel. Egyetlen szórakozott pillantásra sem méltatják az egyenletesen barna vagy éppen hogy csak nekibátorodott, fehéren ártatlan női halmocskákat. Az ilyen falusi strand persze a nemzetközi fékevesztettség időszakában is megőriz valamit régi bájából, a provincializmus ártatlan derűjéből. Füred és Siófok nagyüzem, sok szép nő, sok meztelen mell, melldömping. A nyár közepére már inflálódik a szépség. Faluhelyen kedves bátortalansággal s fokozatokban történnek meg a dolgok. Csak néhányan vetik le feleslegesnek ítélt ruhadarabjaikat, így az élmény színpadszerű. Mintha műkedvelő előadást látnánk… Így lassú tűnődésekre is alkalom nyílik. Az egyik epizodista napfényzenére bemutatott kitárulkozásait, várakozó heveréseit, karmozdulatait, fejemeléseit, oldalra fordulásait és váratlan fel292üléseit, gyékényigazításait, gyékény-körülsétálásait, strandszatyor-átlépéseit, a tus alatt bemutatott vízsugárba nyújtózásait nézve; Török Sophie verssorai jutnak eszembe:

„Fekszem hanyatt, süllyedő fejem alatt
kulcsolva haszontalan karjaimat…”

Milyen különös panasz ez, s a nőiség sóhaját mily bátran fogalmazza meg másik versében:

„Ruhákkal fojtott derekam nyujtózni vágyik,
nyujtózni mindenből, mi szorít és gátol és lenyom.
Magány vagyok és öröm vagyok,
nehéz testemet lebontom, csillagok ritmusa ingat.
Néma vagyok és láthatatlan és megfoghatatlan,
egyedül vagyok, életem elfeledtem.
A föld nehéz törvénye varázsából feloldott,
ölelő ütem huz és taszit lenget és elröpit…”

Aztán az Asszony a karosszékben szakaszaiban kemény, tudatos lázadását is megfogalmazza: „Asszony vagyok, gyökértelen, magányos és szabad!…”

Valami ilyenről lehet szó, és nem egyszerűen arról, hogy a nők eldobják ruhadarabjaikat. Amit Babits Mihály különös költő hitvese, Török Sophie 1929-ben, majd az Örömre születtél verseiben 1934-ben megfogalmazott, azt a mai nők egy része megéli; valósággá szépíti.

A „folyondárasszony” verseit, ahogy Keresztury Dezső találóan nevezte a Babitscsal izgalmas magasságba 293emelkedő Tanner Ilonkát, aki Török Sophie-ként vált híressé, rég nem adták ki. El is felejtették. Babits halála után leomlott, és megindult a semmi felé. Néhányan most Téglás János és nyomdász tanítványainak értékmentése nyomán olvasgathatjuk a csoda asszony különös verseit. Csoda asszony, mondom, mert Török Sophie, Kazinczy hitvese nyomán Babits nagy varázslata volt. Babits kibontotta Tanner Ilonkából Török Sophie-t, mert az is bent volt. Ezt ugyan kevesen látták, talán még Szabó Lőrinc sem, aki lényében legalább az erős nőiséget észrevette. Ha a régi fényképeket nézegetjük, Tanner Ilonka átváltozóképessége csodálatosnak tűnik. Leánykori képén esernyőstől, kalapostól inkább úgy hat, mint akinek érdekeltsége van egy mosodában, vagy kis forgalmú tejcsarnokban valahol kintebb. 1922-ben Török Sophie-ként már ragyog, 1931-ben, két verseskötet megjelenése után Rónai Dénes felvételén végzetes. Babits mellett egyik esztergomi képen maga a nyugalom, az ölelő mozdulat ívében titokzatossággal. Akkor már leírta: „Ketten voltunk veled: én és a Munka…” – És a halál közelgő árnya is látszott már a magasba vezető út kanyarulataiban.

Ha tudná a mi epizodistánk, mi minden torlódott össze a ruhadarabokat ledobó mozdulatok mögött, talán nem is lenne ilyen légiesen könnyed. Hány Török Sophie-sors, -lázadás és -harc a teljes nőiség megéléséért? Nem tudja. Csak megéli, kiteljesíti magát. Járja élettáncát a vízparti fényzenére.

Ajsa

Elképzelni sem tudom, milyen lehet az a kávéház, ahol a svájci írók ülnek a márványasztal mellett, s 294ugyanazokról a dolgokról beszélgetnek, mint Európa-szerte mindenki. Vagy mégse arról? Asztaluk sem zöld erezetű márvány, hanem valami más? – És hol van ez az asztal? Valahol olvastam a svájci írók kávéházi asztaláról, s mivel a magyarul és franciául író Major-Zala Lajos is ott ült, Fribourg tájára képzeltem az asztalt, Bern és Lausanne közé, időnként egyenesen Zürichbe, csak Genfbe nem, mert alig valószínű, hogy ott írók üldögéljenek a kávéházakban. Major-Zala Lajos egy nyilatkozatában svájci írónak vallotta magát, Minek is vallaná, ha egyszer svájci üzletemberként bukkan fel hol itt, hol ott Európában, és Fribourgban él német feleségével és Svájcban született gyermekeivel. Csakhogy közben magyarul álmodik, képzelődik és írja verseinek a többségét. Számos könyve jelent meg nyugati magyar kiadóknál, s közben persze itt-ott németül, s vagy öt-hat könyve franciául egy párizsi kiadónál. Magyar lapokban is olvashattuk már verseit, nemrég éppen a Magyar Hírek hasábjain reprezentatív tálalásban. Itthon, úgy látszik, mégis akadoznak publikációi, mivel Major-Zala Lajos olyan önfeledt, szókimondó őszinteséggel ír a testi szerelemről, hogy azt a magyar olvasók többsége csak nehezen tolerálná.

Nem egyszerű hazai prüdériáról van szó, hanem zavarról. Bevallom, engem is meglep, hogy Major-Zala Lajos mi mindent vél felfedezni a nőkben… A szerelem testi vonatkozásainak pedig olyan mágikus hatást tulajdonít, ami a mai kiábrándult embereket megmosolyogtatja. Ahogy e témakörön csüng és tobzódik a leírhatatlannak vélt szavak leírásában, egy csodálkozó kisgyermeket sejtet, aki óriás termetével, öregedőben sem bír napirendre térni afelett, hogy az emberek kétneműek, s 295a nők elsődleges és másodlagos nemi jellege alapvetően különbözik a férfiakétól. Ez az élet által megtépázott költő, miközben mágikus szertartásokat rendez esztétikai keretek közé, s Belső-Somogy boszorkányainak szerelmi ráolvasásait serkentő versekbe emelte, váratlanul írt egy meseregényt. Megrajzolta a csodálatos kislány, de inkább kortalan tündér, Ajsa alakját.

Ajsa a csodálkozás és szomorúság regénye. A „tévéntúli” rokonszenves lény az éppen hazakészülődő költőnek jelenik meg, aki lélekben már hévízi házának ablakából az Egregy felé nyújtózkodó kukoricásokat figyeli. Ebben a se itt, se ott pillanatban talán egy, a szélvédőre hullott hársfalevél formájában született meg Ajsa szívszorító története. Ajsa, aki fogságba esett tevéjének a kiszabadításával bajlódik (tevéje elfogadta a vizet és a szénát, s ezáltal kövéredő fogyasztóvá vált), meglepetten tapasztalja, hogy a Földön dolgoztatják a gyermekeket, rengetegen éhen halnak, a pazarló viszont állandóan soványodva és kövéredve újabb habzsolásra biztatja az embereket, akik nem vigyáznak a világukra, piszkítják a környezetet, lebetonozzák a természetet. A kilenc embert oxigénnel tápláló hársfát kivágják, s a földön már csak a robbanóanyagból jutna mindenkinek bőségesen, fejenként, a csecsemőket is beleértve, 25 tonna TNT. Tevementő barangolásai közepette nemcsak a költővel találkozik, hanem a népmesei tisztasággal megnyilatkozó Bölcs Szegénnyel, a Szóval Tápláló Édesanyával és elkerülhetetlenül a Fogyasztóval, Termelővel, Eladóval, a tyúkkal, aki nem ismeri a szelet és az esőt, már nem érti és nem beszéli a tyúkok nyelvét. Termelő tyúkká vált, szinte műtyúkká. Döbbenetes a Rongyparipás Kisfiú megjelenése, aki azt javasolja Ajsának, hogy: 296„… Játsszunk halált…” – A halálvágy az éhség és a szomjúság egyik állomása, amikor a menekülésnek már csak ez az egyetlen útja. A montázsként beúszó tényszigetek között szerepel, hogy csak a nemzetközi gyermekévben 17 millió gyermek halt éhen.

Major-Zala Lajos bűbájos meseregénye tele van lelkiismeret-furdalással, emberféltéssel, emberszeretettel, reménnyel, ijedtséggel, csodálkozással, valóságra eszméléssel és politikával. Alapállása a humanizmus, világunk féltése, szomjas békevágy, jövőszeretet.

A svájci költő biztos kézzel építette fel regényének szerkezetét, könnyed, modern vágásokkal oldja meg a tér és az idő gondjait. Alig érzi az olvasó, hogy a reális, kitapintható világból mikor lépett át Ajsa tevementő mesevilágába, s a meseország Ajsa szemével nézve újra valósággá válik, a valóságnak egy másik minősége konkretizálódik előttünk. Gondok nélkül megértjük a Bölcs Szegény vagy a Szóval Tápláló Édesanya közléseit, megfigyeléseit, szentenciáit, s Ajsa világába belehelyezkedve már természetesnek tartjuk, hogy a televízió Képpel Dajkáló Egyazonként jelenik meg előttünk.

Major-Zala tehetséges, értékes meseregényt írt, kicsiknek és egészen öregeknek. Svájci franciáknak és magyarországi magyaroknak. Franciára már fordítják, jó lenne itthon is kiadni.

Nagy szerencse, hogy a vízparti fák alatt nemcsak Török Sophie vetkőző lányaival, hanem a bűbájos Ajsával is összetalálkoztam. Ajsa egyébként a Bölcs Szegény nyelvén annyit jelent, hogy Élő.

297
Öreghegyi napló

Ülök a hegyen a pince felett a padlásszobában, és nézem a fehérre meszelt falakat, a falra akasztott képeket, a teagőztől buggyos hasú plakátokat. Kint nincs semmi látnivaló, éppen elállt az eső, s nagy, lomha madarak szálltak a szőlőkarókra. Ismeretlenek, errefelé ilyen madarakat még nem láttam. A Balaton olyan, mint a felhők színe, szürkéskék, rideg, borzongató. Amióta az egyik meteorológus bejelentette, hogy az idei Medárd nem hoz esőket, s a népi babonákat amúgy sem kell komolyan venni, azóta állandóan esik, s egyre hidegebb lesz.

Van itt két Lantos Ferenc-kép, az egyik éppen ilyen borongós, esős időben ábrázolja Balatongyörökről nézve a Szigligeti-öblöt, de a képre a Szépkilátó alatti földek s a nyárfák is rákerültek. Egy balkezes Ferenczy Béni-rajz, egy Bizse János, balatoni öböl absztrakt felfogásban, vonalak sokasága, egy Kampis Margit-akvarell, egy szép színes García Lorca-rajz 1927-ből, természetesen reprodukció, és végül egy 1894-ből származó, a k. u. k. Militärgeographisches Institut által készített Balaton-térkép mellett (Feledy Péter és Monspart Sarolta ajándéka) egy Kováts Éva-rajz. Több mint húsz éve készült, a Nyuszt háza című novellám illusztrációja. Nagyon szerettem ezt a novellát, s akkor a rajznak megörültem. Budapestre vándorolt velünk, aztán le a Balaton mellé, s a kis hegyi lak egyik dísze lett. A Nyuszt házából közben regényt kezdtem írni, ami valahol a hatvanadik vagy nyolcvanadik oldal után abbamaradt. Jó a történet, érdekesek a figurák, a helyszíneket ajándékba kaptam istentől, mégis abbamaradt. Ki tudja, 298miért marad abba egy regény, s miért íródik tovább tíz-tizenöt év múlva, ha továbbíródik?

Kis lelkiismeret-furdalással nézegetem Rab-Kováts Éva fakó vonalú rajzát (amikor ezt készítette, még Pécsett lakott és Kováts Éva volt), mert a San Marco utcai Ifjúsági Házban rendezett kiállítását csak a zárás előtt két nappal tudtam megnézni, a megnyitóra nem jutottam el. Pedig illett volna, mert öt szuggesztív olajfestményen kívül az egész kiállítás olyan színes és fekete-fehér grafikákból és kompozíciókból áll, melyeket írói-költői művek inspiráltak. Nagy László, Kiss Dénes, Takáts Gyula és Scott Fitzgerald művei mellett két novellám grafikai változata arany foltokban, fekete vonalakkal ugyancsak a falra került. Ezek a rajzok nagyon különböznek a Nyuszt háza illusztrációjától, mivel ezekben a grafikákban már nem illusztrál, csak a gondolat inspirációját fogadja el, s létrehoz valami mást a saját nyelvén, de a gondolat logikáját és a hangulatot megőrzi. Színvonalas kiállítással állt a közönség elé Rab-Kováts Éva. Néhány grafikáját nemrég az Élet és Irodalom is közölte. Az ízléses meghívó belső oldalára Martyn Ferenc a következő ajánlást írta: „Hosszú évek óta – miként arra példák állnak előttünk – tehetséggel, következetes munkával, igényességgel jó rajzokat és festményeket állít elénk. Nekem meggyőződésem, hogy Kováts Éva munkaszeretete, kitartása, igényes műveltsége mai képzőművészetünkben helyet jelöl számára…”

Ha másból nem, a Kossuth-díjas mester ajánlásából kiderül, hogy ez bizony a pécsi iskola, ami évtizedekig kölcsönhatásban élt és dolgozott az irodalommal, a színházi élettel, az Eck-féle balettel és a gazdag zenei világgal. Ezért is restelkedem, hogy a megnyitóra nem jutot299tam el. Pedig valamikor milyen szívesen, bizonyos önfeledtséggel töltöttem órákat vagy délutánokat Martyn, Lantos, Bizse vagy Simon Béla műtermében. Szerettem a festékillatot s a félig kész műveket. Szerettem ott lenni, ahol valami éppen születőben volt. S akkor ott minden órában született valami. Martyn feltett az állványra egy képet, és várt. Rám nézett. Hátralépett, együtt nézte velem. Aztán valamit egészen röviden kérdezett. Csak ha én kérdeztem, akkor magyarázta a képeit. Minden ecsetvonását természetesnek, magától érthetőnek tartotta. Milyen rend volt a fejében, s a képein is… Lantos pedagógushajlandósággal a szándékáról beszélt, nem a képről. Bizse az absztrakcióra hajló művészet tudósa volt. Simon bővérű, sok vöröset, sárgát hordozó olajképei között mesélt. Vörösbort tett az asztalra, és érdekes, fordulatos történeteket mondott Erdélyről, ahonnan származott, baranyai falvakról, ahol tanított, asszonyokról, akikről hallott, vagy akiket ismert, s a szőlőről, borról. Közben biztatni kellett, hogy tegyen már fel egy új képet a festőállványra, mert az előzőt már eleget néztük.

Most, hogy szembesülök régi magammal, furcsállom, hogy évente csak két-három műterembe jutok el Budán, a Balaton mellett vagy fent Kőszegen. Szinte csak a barátok kiállításait és színházi bemutatóit nézem meg. S ha látok egy igazán új, nagyon jó képet vagy színdarabot, mintha nem lennék olyan izgatott, hangulatilag felfokozott, mint húsz éve voltam. Ki érti ezt?

Nézem fehérre meszelt falaimat, s a képeket, melyek megtörik ezt a fehér egyértelműséget. Bizse, hát Bizse már nincs, csak a nádassal szegélyezett öböl, ami elvontságában is felismerhető. Ferenczy Béni rég nincs, csak 300ez a szüreti hegyoldalban ballagó puttonyos legény. Mögötte víz, s túloldalon az alacsony hegyek. Kampis Margit akvarellje, mely liános, ég felé nyújtózó, nagy karú fákat ábrázol, levált a paszpartúról, s félig becsúszott mögéje. Mindez akkoriban történt, amikor „Mam”, ahogy mi hívtuk, meghalt. Most csak deréktól felfelé látszanak a fák, a talajból, aljnövényzetből semmi. Évek óta készülök rá, hogy helyére ragasztom a képet, de nem tudok hozzányúlni, olyan jelképes az egész. Azóta író fia, Kampis Péter is meghalt. Posztumusz kötete, a Vakráma, kéken, mint a nyári Balaton, itt áll a polcomon. Éppen csak elmúlt negyvenéves, amikor meghalt. Itt is járt előtte két évvel, Rab Ferivel, Mitzkivel. Este lementek a vízre, s reggelig fogtak egy nagy szák keszeget. Másnap egész délelőtt halat sütöttünk, de felét sem bírtuk megenni. Mindez, akárcsak a pécsi évek, a horizont alá merült.

Az egészből csak Kováts Éva fakó vonalú rajza maradt meg a k. u. k. térkép mellett. Az öregedő, részeges Nyuszt, ahogy ül ácsműhelyének ajtajában a padon, és a semmibe néz. A műhelyből fabejáró és lépcsők vezetnek le a vízhez, ahol csónakokat, vitorlásokat forgat bójáik körül a szél. A víz felett nagy madár lebeg, egy öreg hajós lelke.

301 302
Kesudió
303 304
Kesudió

Olcsóbb lett a kesudió. Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, s most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalomba hozható 1976. február. Most február van, február vége. Így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kíváncsi vagyok. Az óbudai ABC-ben hegyekben áll az eladatlan kesudió. Én vettem egyet. Az eladólány többször megnézett, majd megmutatott az egyik kolléganőjének is. Őrültnek tartottak. Önök persze műveltek, és tudják, mi is az a kesudió. Nem mindenki? Akkor elmondom. Az Anacardium occidentale nevű, hat-hét méter magas fán terem Indiában. (Dél-Amerikában őshonos.) Diónemű termése a tyúktojás nagyságú, ehető terméskocsány mélyedésében érik meg. Indiában vesedió, kesudió, indiai elefánttetű néven ismeretes. Íze (ezt már tapasztalati alapon közlöm) a sózott mandula és az amerikai mogyoró között van valahol, de mindkettőnél rosszabb. Mi sózva kapjuk. Egyébként pontosan akkora, mint egy amerikai mogyoró.

Önök most bizonyára azt kérdik, mit akarok a kesudióval? Hogy jön ez ide? Mit akarok vele bizonyítani?

Nem tudom. Van egy olyan belső érzésem, jó lesz valamire. Tény, hogy elgondolkodtam ezen a kesudió-ügyön. Először hatvanért adják, aztán harminckettőért? Idehozzák Indiából…

305

Napokig nézegettem a kirakatokat, az utcák rendjét, az emberek ruháját, arcát, mozdulatukat. Jártam a piacokon, elolvastam az újságokat, munkásokkal, mérnökökkel, orvosokkal beszélgettem. Senkitől nem kérdeztem semmit, mert a kimondatlan kérdéseimre nem szavakban vártam a választ, hanem az emberek életmegnyilvánulásaiból. Ahogy mennek, viszik a szatyrot, káromkodnak vagy nevetnek. Úgy tűnt, a Magyarországon lakó emberek ügye eléggé jól áll. Nincs munkanélküliség, van táppénz, gyermekgondozási segély, családi pótlék, állampolgári jogon igénybe vehető az orvosi ellátás. Nyugalom van, az emberek jó ruhában járnak, tevékenyek, kíváncsiak, könyvet olvasnak, színházba járnak, autót mosnak, kutyát sétáltatnak, vitatkoznak, néha ingerültek, máskor derűsek. A gyárak és a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak, egyenlőek vagyunk a törvény előtt. Sok új gyár épült és épül egyre, köztük olyanok, mint a Tiszai Vegyi Kombinát olefinműve, amely évi 250 000 tonna etilén és 125 000 tonna propilén gyártására alkalmas. A tizenöt éves lakásfejlesztési tervet a kormány 1002/1960. számú határozata alapján teljesítettük, elkészült az egymillió lakás, de így sem jutott otthon minden igényjogosultnak. A termelőszövetkezetek jól dolgoznak, a zárt kukoricatermelési rendszerekben meglepő eredményeket érnek el. Jól mennek a dolgok, ez világos. Ha valahol jól mennek a dolgok, mindenki örül. Én is sétáltatni kezdtem az örömömet. Jártam-keltem, vigyorogtam.

Szerkesztőségünkhöz közel, csaknem a Duna-parton, beültem régi barátommal egy vendéglőbe. Ettünk, a bort nem ittuk meg, mert zavaros volt és felvizezték. Ez nem nagy baj. Már sötétedett, amikor fizetni akartam. 306Hiába. A nagy, hajdan elegáns teremben néhány pincérnő lézengett. „Csak később lehet fizetni” – közölte az egyik. – „Hol van a főpincér?” – érdeklődtem. – „Légón” – mondta a nő. Vártunk félórát, akkor újra odaintettem a pincérnőt, és megkérdeztem, hogy nem helyettesíti valaki véletlenül a főpincért? – „Dehogynem mondta a pincérnő. – De aki helyettesíti, az kint van a hallban, a pszichológus foglalkozik vele.” – Kimentünk, az egyik fiatalembernek kifizettük az átlagos minőségű ételt és az ihatatlan bort, amit a kancsóban hagytunk. Ilyen vendéglő nagyon kevés lehet a világon. Nekünk van néhány.

Ekkor egy újabb hajszálrepedés keletkezett örömöm és nyugalmam üvegpoharán. Már az utcán eszembe jutott, hogy több milliárd a népgazdasági deficitünk, és külföldi adósságaink is vannak.

Ha több milliárd a népgazdasági deficitünk, akkor a magyarországi társadalmi produkcióval mégiscsak valami baj van. 1975 decemberében az országgyűlés téli ülésszakán Huszár István, a Minisztertanács elnökhelyettese többek között megállapította beszédében: „…Gondjainkat ugyanis nemcsak a megváltozott világpiaci helyzet növelte. Nehézségeink egy része munkánk gyengeségeiből fakad. Szocialista gazdaságunk sok tartalékát kihasználatlanul hagytuk. Nem voltunk elég következetesek gazdaságpolitikai elveink gyakorlati alkalmazásában, gyakran késlekedtünk a már felismert és elhatározott feladatok végrehajtásával, a szükségesnél és a lehetségesnél lassabban reagáltunk a világpiacon végbemenő változásokra. Pedig tartalékaink számottevőek: mindenekelőtt a munka- és üzemszervezésben, az állóeszközök hatékony működtetésében, a minőség javításá307ban és a termelési szerkezet gyorsabb ütemű korszerűsítésében rejlenek.” – Tehát nem dolgozunk jól, nem dolgozunk elég hatékonyan. Lehet, hogy van néhány ezer ember, aki egyáltalán nem dolgozik, talán még látszólag sem, csak fogyaszt. Mások viszont, amit a nép megtermel, ellopják, elsikkasztják, hanyagul kezelik, vagy rosszul sáfárkodnak vele. A Központi Statisztikai Hivatalnak az 1975. évi terv teljesítéséről készült jelentése is megállapítja: „A belföldi felhasználás – a fogyasztás és a felhalmozás együttvéve – nagyobb volt, mint a megtermelt nemzeti jövedelem.”

Ha az ember nem akar semmit, nem érik csalódások, semmi baja sem lesz. De ha mondjuk telefonálni akar, kiderül, hogy nem lehet telefonálni. Sokszor nem lehet. Félrekapcsol, nem csöng ki, recseg, turbékol, nyerít. Vadidegenek hívnak naponta, akik mást hívtak és ide fut be a vonaluk. Mások hívnak engem, és szerintük kicsöng, de nálam nem. Akkor hol? Ha megered az eső, beáznak a vonalak. A kétmilliós város telefon nélkül marad. Nem lehet orvost hívni, a mentőket vagy a tűzoltóságot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Ausztriában nem lehet telefonálni, ha megered az eső. Előfordulhat, de ritkán. És ugyanezt elmondhatom Finnországról, a Szovjetunióról, Amerikáról és Kenyáról. Kenyában nem áznak be a telefonvonalak. Kenyában direkt jól hat az eső a telefonra, akkor a leghangosabb. Szép zöld lesz a beszélők hangja, mint a spenót. Érthető. Valahonnan tudják, hogy milyennek kell lennie a drótnak. És tudták, hogy melyik telefonközpontot kell megvenni. Mi nem tudjuk, pedig Puskás Tivadar találta fel a telefonközpontot. A telefon a huszadik század második felében 308olyan, mint a vérkeringés. A telefon az életet jelenti. Jelentené, ha jó lenne. Nálunk nem jó a telefon.

Az ember elmegy és kenyeret vesz. Megeszi a felét, aztán a többit kidobja. Aztán újra vesz kenyeret, és a felét újra kidobja. Mert a pékek nem sütik meg a kenyeret. A kenyér nyers. Így nehezebb, előbb megvan a norma, és megpenészedik másnapra. Kidobjuk. A gabonatermés negyedét kidobjuk, mert sok pékségben nem hajlandók megsütni a kenyeret. Az is lehet, hogy rossz a kenyérsütés technológiája. Az emberek hol az egyik, hol a másik pékség kenyerét vélik jobbnak. Kétszáz méteres sorok állnak az üzletek előtt. Az embernek lesül a pofájáról a bőr. Senkinek nem tűnik ez fel? A proletárdiktatúra képtelen elérni, hogy a kenyeret megsüssék a pékségek?

Hoztak egy rendeletet, hogy az üvegeket az üzletek kötelesek visszaváltani. Nem váltják vissza. Az üzletek azt csinálnak, amit akarnak. Mi hetente vagy naponta szörnyű procedúrának vetjük alá magunkat, megszégyenülünk, megalázkodunk, hogy megszabaduljunk a göngyölegtől. Elvisszük a külön üvegvisszaváltóba, ahol hagyjuk magunkat becsapni tíz forinttal, bármennyivel, hogy megszabaduljunk az üvegektől. Az üvegvisszaváltó kényúr. Rumozni megy. Beszélget, letegez bennünket. Mi még mindig reménykedünk. Ne haragudjon meg az üvegkonszern, de számíthatnak rá, hogy alkalmazottaik közül hamarosan megvernek valakit a közösségi érzelmű emberek.

Magyarországon néhány üzemben, intézményben lógnak a munkások. De sok olyan üzem is van, ahol azért nem tudnak dolgozni, mert akadozik az anyagellá309tás, vagy rosszul szervezték meg a munkájukat. Ahol jól előkészítették, megszervezték a munkafolyamatot, és gondoskodtak ellenőrzésről is, ott képtelenség a munkát nem elvégezni. Elég sok helyen látok ténfergő, unatkozó embereket. Munkaidő alatt fociznak a fiatalabbak, csak úgy munkaruhásan. Köztereken. Az idősebbek kártyáznak, vagy az üzletek ajtaja előtt söröznek. Akiben van egy kevés közgazdasági hajlandóság, az ilyenkor elkeseredik. Az is előfordul, hogy rosszat gondol vagy mond a munkásokról. Nincs igazunk. A kép akkor teljes, ha minden lógó, ténfergő munkás mögé vagy mellé odaképzeljük a művezetőt, az anyagbeszerzőt, a mérnököt, igazgatót, a különböző bizottságokat, talán még az irányító minisztériumot is. Azokat, akik nem gondoskodtak az anyagról, rossz munkasorrendet állapítottak meg, bizonytalan technológiai folyamatot dolgoztak ki, akik rosszul irányítanak, nem ellenőrzik a munka elvégzését, akik átveszik, elfogadják a selejtes munkát.

Ha az ember ilyesmit szóba hoz, nemcsak a munkások, hanem a vezetők is vállat vonnak: „Ezért a pénzért? Tudod, mennyit keres egy nyugatnémet munkás?” Tudom. De azt is tudom, hogy mennyit dolgozik egy német munkás.

Elosztani egyébként csak azt lehet, amit megtermeltünk. Kezd bennem kialakulni egy olyan érzés, hogy hibás körben mozgunk. Beszorultunk egy rossz körforgásba. A társadalmi munkamegosztás lényegében abból áll, hogy a munkás szerszámokat készít a paraszt, a bolti eladó, a borbély és a taxisofőr részére. A paraszt kenyeret termel a munkás, a bolti eladó, a borbély és a taxisofőr részére. A bolti eladó eladja a szerszámokat és a kenyeret a munkásnak, parasztnak, borbélynak és a taxi310sofőrnek. A borbély lenyírja a munkás, a paraszt, a bolti eladó és a taxisofőr haját. A taxisofőr esküvőre, temetésre, vonathoz vagy rokonlátogatóba fuvarozza a munkást, a parasztot, a bolti eladót és a borbélyt. Ilyen, de sokkal nagyobb munkavégző kölcsönösség teszi lehetővé a modern ipari társadalmakban az életet és a fejlődést. Ebben a körforgásban lehet boldogan és boldogtalanul élni. Egészséges emberi viszonyok között kialakulhat egy jó körforgás. A munkás jó szerszámokat készít, a paraszt jó és nagy darab kenyeret tesz az asztalra, a borbély ügyesen, gyorsan lenyírja a hajunkat, a bolti eladó udvariasan kiszolgál bennünket, a taxisofőr hajlandó abba az irányba menni, amerre akarunk, s akkor is köszön, ha csak három forint borravalót kap, vagy semmit. Ez a jó kör. Úgy tűnik, mi egy hibás körben mozgunk, élünk. A borbély nincs megelégedve a munkás, a paraszt, a bolti eladó és a taxisofőr munkájával. Minek dolgozzak jobban, amikor engem udvariatlanul szolgálnak ki az üzletekben, selejtes szerszámokat kapok, órákig várok taxira, a parasztok bor helyett cukros vizet adnak el nekem? És mindenki ezt kérdi. A parasztnak ez is jó lesz, eleget lóg a munkás, örüljön, hogy ilyet is kap, minek mosolyogjak ezeknek? Így alakul ki a hibás kör.

Nem tudom, a segédmunkások 12–14 forintos órabére mellett mennyit kellene lógni, hogy összejöjjön a deficit?

Azt hiszem, sok olyan jelenség és példa felsorolható, amiről a munkások nem tehetnek, csak szenvednek a következményeitől. Ott áll például a pesti Roosevelt téren az a befejezetlen irodaház. Mint egy őslény. Hatalmas beton csontváz. Csaknem tíz évig épült, és nem 311kész. Kérdés, hogy miért kezdték el építeni? Mert valamelyik impex szép, nagy irodaházat szeretett volna? A másik impex az Alpári Gyula utcában szanált egy egész háztömböt. Felrobbantották az épületeket, s most egy nagy gödör van a helyükön. Nem építkeznek. Nincs pénzük, vagy nem kaptak engedélyt. Mibe kerül vajon az országnak a sok-sok átgondolatlan szanálás és beruházás?

Itt van ez a kesudió. Lehet belőle néhány vagonnal az országban. Kesudióra semmi szükségünk nem volt. Tizenöt deka kesudióért fél napig kellene dolgozni a munkásnak. Ha akarna kesudiót enni. De nem akar. Eladhatatlan. Most ötven százalékkal olcsóbb, így sem kell senkinek. Jobb lett volna, ha félnyersen hozzák be a kesudiót, mert a szakirodalom szerint a nedvével tyúkszemet és szemölcsöt lehet lerágatni, de jó a fehér hangyák ellen is. Törzsének nedvével is jobban jártunk volna, mert abból tentát és gyászgyertyákat lehet készíteni. Mibe kerülhetett nekünk ez a kesudió-kaland? Mit adtunk érte vajon cserébe? A magunk bóvliját, vagy gépet, műszert, téliszalámit?

Nemcsak eladni, venni is szeretünk gépeket. Egyik nagy bányaüzemünk területén, a meddőhányó mellett hever egy angol szénmaróhenger. Milliós érték. Valaki, talán egy bizottság, kint járt Angliában, s ha már ott járt, vett egy szénmaróhengert, ami a harmincöt-negyven fokos lejtésű szénfalon jól működik. De nálunk az ötvenfokos dőlésű széntelepeken már az első órában elszakadt az a végtelen lánc, amely mozgásban tartja. Kész, kidobták. És vele azt az értéket is, amit az emberek jól, rosszul, lassan, de mégiscsak megtermeltek.

Szeretünk vásárolni. Az utóbbi években a kirakatok 312telezsúfolódtak színes kacatokkal. Büszkén jártunk-keltünk, nálunk aztán van áruválaszték. De ha az ember konkrétan akart valamit venni, azt éppen nem lehetett kapni. Miért kell nekem háromszáz forintos jugoszláv, angol vagy spanyol inget vennem, amikor megfelelne százhúszért a magyar is? De a magyar ing egyre ritkábban kapható. A nők dühöngenek a csizma miatt. Ezerért-ezerötszázért árulják a nyugati kacatokat. A kirakatokban jól mutatnak. De viselni nem lehet ezeket a csizmákat. Egyszer megázik, és szétesik az egész. A magyar csizmákkal is baj van, de azok legalább hatszázért és nem ezerötszázért esnek szét. Tele vannak a kirakatok színes tubusokkal, dobozokkal, külföldi kölnivel, kenőccsel. Elég nehéz eldönteni, melyik mire való, sokszor az eladók is csak a vállukat vonogatják. A sok hasznos, szükséges árucikk mellett miért veszünk meg ilyen sok bóvlit Nyugaton? Aztán a mopedügy… A háztartási gépek egész sora… Behozzuk ezeket a masinákat, de alkatrész nélkül. Szépek, jók, praktikusak, ám másfél év múlva szemétdombra kerülnek, mert javíthatatlanok. Az emberek annak örülnének, ha egyféle, megbízható árut hozna be a kereskedelem, de ahhoz mindig lenne alkatrész. A kicsi és nagy gépek egész arzenálja hányódik az országban szanaszét alkatrészhiány miatt. A jól működő, zárt kukoricatermelő rendszer gépei alkatrészhiány miatt egyre gyakrabban leállnak. A megvásárolt gépek másik része már új korában is rossz. Például az az írógép, amelyen ezt a cikket írom. Tetszetős külsejű, portugál gép. Tépi a szalagot, lassú, egymásra verődnek a betűk. Az ékezeteket nem üti. Elakad, ugrik, recseg. Egy szemét. De a szerelő szerint, aki javítja, ez még a jobbak közül való. A többivel, amit behozogattunk, még 313több a baj. Hát kérem szépen, sehol nem gyártanak már jó írógépet? Vagy mi direkt a rosszat vesszük meg? Hírek szállongnak egy licencről, amit megvettünk, a készülő magyar írógépről. Nincs. Lehet, hogy már gyártják valahol, de nem nekünk.

Állandóan olvassuk az újságban, hogy a magyar kereskedelmi delegáció itt járt, ott járt, megkötötte, aláírta, parafálta. Életem legboldogabb pillanata lenne, ha egyszer a következő hírt olvashatnám: „X országból hazaérkezett a magyar kereskedelmi delegáció. Tárgyalásuk kudarccal végződött. Az árucserére vonatkozó kedvezőtlen ajánlatok és lehetőségek miatt az egyezményt nem kötötték meg, és nem írtak alá semmit.” A Központi Statisztikai Hivatal az 1975-ös évről megállapítja: „A külkereskedelmi mérleg a kivitelt meghaladó behozatal és az árveszteség miatt passzívummal zárult.” Ugyanez volt a helyzet 1974-ben is. Összes behozatalunk 51 milliárd 10 millió, kivitelünk pedig csak 46 milliárd 927 millió devizaforint értékű áru volt. A szocialista országokkal folytatott kereskedelmünk aktívummal, a nem szocialista viszont 6 milliárd 428 millió devizaforint passzívummal zárult.

Elgondolkodtató, hogy az árucsere-egyezmények keretében mit adunk miért. Az emberek nem szeretik, ha autóbuszokat, gépeket adunk banánért, rágógumiért, harisnyagumiért, színes bugyikért. Félek, hogy ez is előfordul.

Eredményeink alapján megbízhatóbb értékrendnek kellene lennie hazánkban, mint amilyen van, és sokkal nagyobb állandóságnak. Úgy tűnik, sok a kényszerű rögtönzés, átmenetiség, ideiglenesség. Ez azokat az embereket is rosszul érinti, akik valójában létrehozzák ezt 314az állapotot. Meglátszik a munkájukon. Így persze nehéz lesz a népek sokaságában elérkezni a kétezredik évhez. Nehéz lesz, mert a világ gyötrelmes, új gondok előtt áll.

Az emberek az állandóság hiányát kis és nagy dolgokban egyaránt érzik. Bemegy az ember az üzletbe, és vesz egy üveg márkás bort. Jóízű. Két hét múlva megveszi ugyanezt a márkát, még az évjárat azonosságára is ügyel, de hiába. A bor rossz ízű. Zám Tibor a Valóság januári számában leírja, hogy a híres tájjellegű borokat palackozó gazdaságok felvásárolják az alföldi borokat. Így adódik aztán az a furcsa eset, hogy a márkás bornak olyan mellékíze van, mint a direkttermő tőkéről szüretelt bornak. Az ügyeskedésből, rögtönzésből eredő ideiglenességérzésnek megvannak a gazdasági következményei. Az emberek nem tudják, hogy mihez tartsák magukat, mire számíthatnak egy év múlva.

Dr. Romány Pál mezőgazdasági miniszter hónapok óta hangoztatja, hogy milyen fontos a háztáji gazdaságok és kiskertek szerepe gazdasági életünkben. Sok termelőszövetkezetben már külön agronómus segíti a háztáji földek szakszerű művelését. 1975-ben a zöldség 32, a szőlő 48 százaléka a háztáji és pihenőkertekben termett meg. Ezek után a televízió január 30-i műsorában, ahol a tulajdonviszonyok fejlődéséről volt szó, a TOT képviselője kijelentette, hogy a hobbikertek visszaélésekre adnak alkalmat, és a termelőszövetkezetek dolgozóit bosszantja, ha földjeik közé ékelődik egy magánkert, és arra kétszintes házat építenek. – Először erről a kertről és házról mondanék valamit. A közösen művelt földek közé általában olyan parcellák ékelődnek, melyek nagyüzemi művelésre nem látszottak alkalmasnak, így a ter315melőszövetkezetek eladták őket. Ha egyszer házat épített oda valaki, bizonyára építési engedélyt is kapott. Tehát törvényesen járt el. Ha házat épített, bizonyára művelés alá vette a kertet, és közben pihent ott családostól. Zöldséget, gyümölcsöt termelt a gyerekeinek, és lehet, hogy eladásra is. Szükségünk van a gyümölcsre és zöldségre. Ha a termelőszövetkezetek nem termelik meg, valakinek mégiscsak meg kell termelnie. – Másodszor a bosszankodásról. Ne bosszankodjanak a termelőszövetkezetek, hanem dolgozzanak felelősen, ahogy a mezőgazdasági nagyüzemek többsége teszi. Műveljék meg a földeket. Magyarországon 1972-ben 24 883 hektár szántó volt megműveletlen. Az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal adatai szerint 1975-ben már 48 965 hektár a megműveletlen senkiföldje. Ezek után nagyon furcsának tartom, ha valaki a hobbikertek kapcsán nagyobb hangsúllyal beszél a visszaélésekről, mint a tennivalókról. Persze lehet, hogy az amatőr kertész drágán adja tavasszal az epret. Drágán, de megtermeli, nem hagyja parlagon a kertjét. Ilyen ügyekből születik aztán az elbizonytalanodás, az ideiglenesség érzése. Az emberek nem tudják, hogy megművelhetik a kertjüket, vagy nem? Tarthatnak sertést és tehenet, vagy nem? Ebből az elbizonytalanodásból, lényegében a rendeletek; rendelkezések és utasítások gyakori megváltoztatásából ered, hogy 1975-ben 16 százalékkal csökkent a sertésállomány, a tejtermelésünk pedig 130 millió literrel volt kevesebb, mint a korábbi években. Parlagon van 48 965 hektár föld, és behozatalra szorulunk tejtermékekből.

Ilyenekből jön össze a deficit, és nemcsak abból, hogy a munkások termelés helyett söröznek az utcán. És még sok mindenből.

316

A munkás aligha tehet arról, hogy a műszaki értelmiség rossz prognózisokat ad a jövőről, s a gazdasági vezetők a pillanatnyi haszonért, nyereségért feláldozzák a későbbi lehetőségeket. Arról sem tehet a munkás, ha egy-egy gazdasági folyamatot a szakértők nem összefüggéseiben vizsgálnak meg, hanem a folyamatot természetes közegéből kiragadva szemlélik. Itt van például a szénbányák ügye. Gazdasági szakembereinken kitört a szénhidrogénmámor. Érthető. Az olaj és a földgáz pillanatnyilag a legkorszerűbb energiahordozók közé tartozik. Egy rossz prognózisra támaszkodva leállítottak sok szénbányát. A bányászok elkeseredtek, faluk néptelenedtek el. A magyar szénkincsre kezdtek rároskadni a hegyek. Most a nagy olajválság közepette újra meg kell nyitnunk a bányákat. Mibe kerül ez? Aki valaha látott belülről bányát, tudja, hogy a „bányaművelés” nem véletlen kifejezés. Ha egy bányát naponta és hetente nem tartanak karban, ott sok mindent elölről kell kezdeni. És elölről kell kezdeni a bányásztoborzásokat, a vájárképzést és még sok mindent. Megszakadt egy folyamat. Az emberek bizalmatlanok lettek. Azt mondtuk nekik, hogy nagyon kell a szén, később azt, hogy nem kell a szén. Most újra azt mondjuk, hogy kell a szén. Ebből adódik, hogy lasszóval kell fogni a vájárokat.

Sok, nagyon sok példát sorolhatnék. Ott a Nagy-berek és a Kis-Balaton ügye. A Nagy-berek lecsapolásával nyert termőföld nem ér annyit, mint amennyi kárt okoznak a Balatonnak a természetes szűrés nélkül vízbe jutó mérgek és trágyák. Mi lesz a Balatonnal? A Balaton jövője bizonytalan. – Napjainkban is történnek olyan gazdasági döntések, melyeknek a következménye nem egészen világos. Bizonyára végiggondolták ezeket az 317ügyeket a szakértők, de nem tudom, hogy az az eredmény, amiben megnyugodtak, az egyetlen jó és lehetséges eredmény-e? Ilyen ügyünk most a bauxitbányászat és a karsztvizek kölcsönhatása. Víz alatt nem lehet bányászni. A bauxitra szükségünk van. Ez idáig világos. A mérnökök megcsapolták a dolomitot és lesüllyesztették a karsztvízszintet. Most lehet bányászni. De nagy kérdés, hogy erre az értékes, tiszta vízre nem lenne-e szükségünk öt vagy tíz év múlva. A karsztvízszint süllyedése napi gondokat is okozhat. Nyilván más lesz a bakonyi erdők vízháztartása, elapadnak a források. Így megbomlik a biológiai egyensúly. Kiszáradhatnak erdőrészek, a vad, víz hiányában, bizonyára elvándorol. Ezek feltételezések. Nem azt mondom, hogy nem kell a bauxitot felszínre hozni. Bauxitra szükségünk van. De a karsztvizek megmentésén talán jó lett volna még gondolkodni. Lehet, hogy valamilyen más megoldás is kínálkozik, nemcsak a karsztvízszint lesüllyesztése. Nem tudom, mennyit kellene ezen még gondolkodni, s azt sem, hogy mennyi időnk van ilyen végiggondolásokra. De félek, hogy tíz év múlva siratjuk majd ezeket a lecsapolt karsztvizeket.

A munkás arról sem tehet, hogy a félelmetesen felduzzasztott adminisztrációnk csak nehezen vagy alig-alig tud megbirkózni a papírokkal és az adathalmazzal. Az itt mutatkozó késés, elmaradás a vezetés munkáját is nehezíti. Nálunk nagyon sok a rendelet, de ezek végrehajtása, későbbi sorsa bizonyos esetekben ködbe vész. Nehéz a rendeleteket betartatni, végrehajtásukat ellenőrizni. Ez főleg abból adódik, hogy több a rendelet, mint amennyi ellenőrző közeg van. És hogyan lehet valamit ellenőrizni, amikor az ügyiratok áttekinthetetle318nek. Nálunk például nem vehetik naprakészen a telekkönyveket. Sok helyen éves vagy még hosszabb elmaradásokkal dolgoznak. Ilyen körülmények között nem tudom elképzelni a telekrendeletek végrehajtását.

A rend és a kiegyensúlyozottság magasabb közegébe kellene lépnünk ahhoz, hogy dolgaink jobban menjenek. Fegyelmezettebben, hatékonyabban kellene dolgoznunk. El kellene érni azt az állapotot, amikor a munkás bízhat a mérnökök döntéseiben, mert évtizedek múltán is nyilvánvaló marad, hogy a döntés megalapozott, átgondolt volt. El kellene jutnunk a szükségszerű és hasznos adminisztráció állapotába, amikor a közérdekű rendeletek sorsa ellenőrizhető és a kép napi szinten áttekinthető. El kellene érnünk, hogy jó árut adjunk el külföldön, s a jó árunkért olyasmit hozzunk haza, ami nemcsak jó vagy szép, hanem szükséges is. Így majd nyugodtan megállhatunk a söröző munkások között az utcán, és megkérdezhetjük, hány óráig tart náluk az ebédidő?

Addig viszont kesudió. Kesudióhegyek között járunk, és szidjuk egymást, mert rosszul dolgozunk, mert bent rekedtünk egy hibás körben.

1976
319
A Kesudió-vita és főszereplői
(Zöldi László)

1986. április 16-án Beszélgetés az irodalmi publicisztikáról címmel műsor hangzott el a Magyar Rádió harmadik programjában (közreműködött benne Bata Imre, az Élet és Irodalom főszerkesztője, Bodnár György irodalomtörténész, valamint az ÉS két főmunkatársa, Mezei András és Bertha Bulcsu). A műsorvezető, Szabó B. István irodalomtörténész így összegezte az ÉS-viták legújabb kori történetét: „Talán a Kesudió-cikk az a pillanat, amikor annyira megemelkedett az Élet és Irodalom példányszáma.”

1976-ban Jovánovics Miklós az ÉS főszerkesztője. A lap negyven körüli főmunkatársa, Bertha Bulcsu szokásos penzumát rója le, a fizetéséért társadalmi jelenségekről ír. (Ekkor még nem áll össze sorozattá megannyi elmélkedése, a Jelenségek címet csak később találja ki.) Ezúttal, a február 28-i számban például az indiai mogyoróról meditál. Jellemző, hogy a neve majdnem hibásan jelenik meg, a keresztnév utolsó magánhangzóján légypiszokszerűség látszik. A szedők ugyanis évek óta képtelenek megszokni, hogy a Bulcsut u-val írja – a nyomdai ellenőrzés során kellett „leszúrni” az ékezetet. „Olcsóbb lett a kesudió – írja Bertha Bulcsu. – Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, s most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalomba hozható 1976. február. Most február van, február vége. Így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kíváncsi vagyok.”

– Erőteljes indítás, kifejező nyelvezet, komor irónia. 320A közíró metaforaként használja a trópusi tucatárut, azt sejtetve, hogy az olajárrobbanás után, amikor a nemzetközi kapcsolatok átértékelődőben vannak, vétek az értékarányos csere elhanyagolása. Mint egyetlen nemzetgazdaság, a magyar sem nélkülözheti a korrekt kereskedelmi kapcsolatokat, a hazai árufogyasztó pedig a lehetőleg minél gazdagabb kínálatot. Ehelyett mi lelhető fel a boltokban? Kesudió. Féláron. S nehogy véletlenül bárki is félreértse az író mondandóját, kifejti: „Ha több milliárd a népgazdasági deficitünk, akkor a magyarországi társadalmi produkcióval mégiscsak valami baj van.” – Az indulatos vitacikkben és a miniszterelnökhelyettestől kölcsönzött idézetben nem nehéz felismerni az útkeresés szándékát, a reformgondolkodást. Szemléletesen rajzolódik ki az úgynevezett hiánytársadalom képe, ezzel Bertha Bulcsu mintegy megelőlegezi azt a közelítésmódot, amelyet később a közgazdász Kornai János egészít ki teóriává A hiány című monográfiájában. S itt mindjárt jó volna eloszlatni egy tévhitet, mert a Kesudió-vita a tudományos előítéleteket is példázza. Erről majd később, most csak annyit jegyzek ide, hogy az előbbi mondat nem azt jelenti: az író-publicista föltétlenül megelőzi a tudóst. Sokkal inkább azt, hogy a közvetlen tapasztalatokból építkező közíró megérzi, amit a teoretikus természetesen szintén tud a saját mindennapi életéből, a köznapi tapasztalatok elméleti rendszerezése azonban lassabban halad, több időt igényel. Maradjunk tehát annyiban – mert az írók és tudósok vetélkedése jócskán befolyásolja majd a lap olvasottságát, szavahihetőségét –, hogy sem a publicisták, sem a tudósok nem szakadhatnak el koruk valóságától. Ha megérzik, hogy mi van a levegőben, nagyjából egyszerre 321kezdenek gondolkodni, s munkájuk természete szerint a publicista gyakorta korábban áll az olvasók elé. Ebből adódik az elsőség és a másodlagosság látszata.

„Viharos vita volt – mondja Bertha Bulcsu tíz évvel később, a már említett rádióműsorban –, engem készületlenül ért. Olyan értelemben, hogy nem gondoltam arra: mekkora vihart kavar, és mennyiféle szimpátiával, unszimpátiával, haraggal és kiáltozással kell szembenéznem. Ha jól emlékszem erre a vitára, akkor én tulajdonképpen csak a kimondásra vállalkoztam, egy tudott anyag logikus csoportosítására. Ez az íróknak, újságíróknak fontos feladata, akár a parlamenti képviselőknek az interpelláció; sokszor olyan dolgokat kell kimondani, amiket tulajdonképpen mindenki tud. Ha nem is egyformán, de bizonyos anomáliákról tudnak a mérnökök, másokról viszont a bányászok vagy a mezőgazdasági munkások. Mód van arra, hogy mindez egy író kezében összefusson, és egy egységes dolgozat keretében, egy újság hasábjain a közvélemény elé kerüljön. Amivel ez az egész a kimondásnál több, az az írónak a szubjektuma.”

A szubjektív, írói látásmód persze 1976-ban is idegesítette azokat, akik a visszahúzó régit képviselték. Már-már vitahagyomány ugyanis az ÉS történetében, hogy majdnem mindig akad egy megyei lapszerkesztő, aki a helyi intenciók nyomán úgy érzi, hogy neki kötelessége megvédeni a rendszert. A Kesudió-cikk szerzőjét a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztője támadta, nem is nagyon titkolva, hogy Bertha Bulcsut káros nézetek terjesztőjének tartja. (Talán megvetése jeléül írja következetesen keresztnevének utolsó magánhangzóját ékezettel.) A Hibás kör vagy hibás szemlélet című belső 322vezércikk terjedelmes fejtegetés, természetesen nem idézhetem teljes egészében (Aki el akarja olvasni, mint egy rövid távú gondolkodásmód jellegzetes termékét, megtalálhatja az említett újság 1976. március 11-i számában.) A főszerkesztő így indítja fejtegetéseit: „Mindig kockázatos egy vidéki lapnak vitába szállni egy országos orgánummal. Oka: a vidéki lap szava a megye határai között marad, az országos lap – még ha példányszáma esetleg kevesebb is, mint a vidéki újságé – olyan helyzeti pozícióban van, amit nem tudunk ellensúlyozni. Ennek ellenére marad a kérdés mint elvi alap: a vitában kinek lehet igaza? Nyilvánvaló: a vitapartnerek eleve azzal bocsátkoznak harcba, hogy kizárólag nekik van igazuk, s ennek bizonyságaként érveik teljes arzenálját felvonultatják. Bizonyára ezt gondolta Bertha Bulcsu is az Élet és Irodalom február 28-i számában, amikor közreadta Kesudió című elmélkedését.” Ezután azt részletezi, hogy miért tartja tájékozatlannak az ÉS főmunkatársát, majd így jellemzi a Kesudió gondolatmenetét: „Bertha Bulcsu szerint kezd benne kialakulni egy olyan érzés, hogy társadalmi munkánk hatékonysága (produktivitása) azért nem megfelelő, mert hibás körben mozgunk. »Ebben a körforgásban lehet boldogan és boldogtalanul élni.« S végül, ha nem törünk ki ebből a Bertha által észlelt körforgásból: »Addig viszont kesudió. Kesudióhegyek között járunk, és szidjuk egymást, mert rosszul dolgozunk, mert bent rekedtünk egy hibás körben.«”

Amit eddig ír Rácz Lajos, abban nincs semmi különös. Egy vidéken élő szerkesztő kisebbrendűségi érzése – nem egészen indokolatlanul, hiszen a szava csakugyan ritkán hallik el az országos fórumokig –, a központi 323lapban olvasott publicisztika lényegi mondandója sincs eltorzítva. Annál tünetértékűbbek a következtetések. Íme, a szöveghű idézetek: „A fő gondnak azt tartom, hogy nem megfelelő munkamegosztás alakult ki az újságok között. Vannak lapok, amelyek programokat, koncepciókat tárnak az emberek elé, keresik a dolgok megoldásának progresszív utját, a Bertha… által is észlelt kisebb-nagyobb hibák elkerülésének, sőt megelőzésének útját. S megint más lapok – például jelen esetben az ÉS – a bírálat pozícióját fogadják el… Némi eligazítást szeretnék adni, mert úgy tűnik: bizonyos körökben tájékozatlanság van, nos, felhívnám a figyelmet a következőkre.” (Itt közbe kell szólnom. Lehetséges, hogy sajtóhiba folytán félreérthető az újságbeli mondat. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy ennek kellett volna megjelennie: „Megtörtént a gazdaságpolitika kritikai felülvizsgálata”, ehelyett ez lát napvilágot:) „1. Megtörtént a gazdaságpolitikai kritika felülvizsgálata, amelynek során sokkal nagyobb hibákat is feltártak, mint amilyeneket a… szerző csokorba gyűjtött. Ez az elemzés vonatkozik egész gazdaságpolitikánkra, beleértve az ösztönzés módszereit is. 2. Az elemzés alapján megfelelő párt- és állami fórumok kidolgozták a gazdaságpolitika és a konkrét gazdaságszervező munka további országos tennivalóit, ezek alapján most folyik a vállalati cselekvési programok elkészítése. (Én nem mondom azt, hogy ez lesz majd a tökély. De engedtessék meg, bízzam abban, hogy – a teljes közgazdasági tudományos apparátus segítségével – a most előre látható legjobb koncepció készül el.) 3. Ennek alapján a párt Központi Bizottsága állást foglalt mind az V. ötéves terv, mind az 1976. évi népgazdasági terv ügyében. (Persze ezt még nem kell 324tudnia annak – mondjuk –, aki nem tagja a pártnak, hiszen nem vett részt a taggyűlésen. Bár erről szóltak a zömében pártonkívüliek részére szervezett januári pártnapok is.) A párt elvi döntése alapján azonban tavaly decemberben törvényt alkotott az országgyűlés. Erre viszont egy állampolgárnak már fel kellett volna figyelnie. Mindezek alapján vontam le a következtetést, hogy nem mozgunk »hibás körben«, mint Bertha Bulcsu képzeli. S nem is az a fő gond fejlődésünkben, hogy megoldatlan az ösztönzés és a szabályozás. Hanem a fő gond, hogy akadnak, akik a lényegről próbálják elterelni a figyelmet… Ezekkel a nézetekkel nem lehet egyetérteni, ezekkel vitázni kell, mert tényleg alkalmasak lehetnek arra, hogy azokban a körökben, amelyekben az ÉS-t olvasni szokás, ferde véleményeket terjesszenek… a magyar gazdasági életről… általában magyar állapotainkról.”

Nincs szándékomban részletesen értelmezni a sajátos hangvételű cikket. Nem kommentálom az apologetikus felfogást, a sorok közül kisejlő értelmiségellenességet. A Csongrád Megyei Hírlapból kiolvasható kincstári gondolkodásmód a hetvenes évek utolsó harmadában korántsem szokatlan, ráadásul kimondva-kimondatlanul a revizionizmus vádját is tartalmazza. Az efféle minősítés pedig a reform visszafogásának idején súlyos elmarasztalásnak számít. Ettől azonban az „országos” orgánum meg a „vidéki” lap vitája még nem fajult összecsapássá. Már csak azért sem fajulhatott, mert időközben az egyik miniszterelnök-helyettes – megyei pártfunkcionáriusok számára tartott eligazítón, kérdésre válaszolva – megfontolandónak ítélte Berta Bulcsu véleményét, most, utólag úgy is fogalmazhatnám: igazat adott az írónak. A vita ezután lángolt fel az Élet és 325Irodalom hasábjain. Nem azért persze, mintha túl izgalmas cikkek láttak volna napvilágot. Inkább azért, mert végre jelentkezett a gerjesztő.

Lovas Márton, a Kesudió-vita gerjesztője nem ismeretlen személyiség. A nyolcvanas évek elején, az 1931-es biatorbágyi merényletről zajló ÉS-kisvita ürügyén közli, hogy azonos azzal a Leipnik Márton nevű ifjúmunkással, akit a horthysta nyomozati szervek annak idején Matuska Szilveszter helyett gyanúsítottak a bécsi gyors felrobbantásával. Lovas Márton 1976-ban még aktív újságíró, a Figyelő című gazdaságpolitikai lap agrárközgazdász rovatvezetője. Szakemberi minőségében fejti ki az Élet és Irodalom 1976. március 13-i számában a Bertha Bulcsu bolhából elefántot csinál című hozzászólásában: „Az ÉS-beli cikk jellemző példája annak, hogyan esik be egy politizáló író a gazdasági élet csapdáiba.” Szerinte a vitaindító szerzője „demagóg” módon uszít a parasztok ellen, amikor azt írja, hogy: „A parasztok bor helyett cukros vizet adnak el…” De a politizáló közíró „bántja az állami borpincészetet is. A valóságban ugyanis boraink soha olyan jók nem voltak – ezer év óta –, mint napjainkban.” (Éppen csak mellékesen jegyzem meg, hogy Zám Tibor szociográfus ekkortájt már javában járja a kiskőrösi tanyavilágot, hogy a magán- és állami borhamisítást leleplezze. Riportjai, majd meggyőző kötetei hamarosan felszítják a kedélyeket, a fináncok hatékony intézkedésekre kényszerülnek.) Bertha Bulcsu – folytatja Lovas Márton – nem átallja azt állítani Kesudió című cikkében, hogy nincs telefon, holott a magyar állampolgároknak „inkább az a bajuk, hogy túl sokat telefonálgatnak”. Az író „tücsköt-bogarat kevert” a gondolatmenetébe, fejtegeti Lovas Márton, állapot326rajza nem felel meg a valóságnak: „hangulatkeltő zavarosság.” Hozzászólásának utolsó gondolata pedig ez: „A közgazdasági kérdések helyes megítéléséhez nem elég az írói hév, ehhez alapos tudás is szükséges.” Vajon a nézetütközés óta eltelt tíz év – akárcsak a bor és a telefon tekintetében – nem az írót igazolja?

Mindenesetre a szerkesztőségbe csak úgy özönlöttek a levelek. Meg is jelentettünk néhányat. „Kesudiózik” Virágos Mihály szerszámlakatos, Südi Bertalan, akkoriban még nem doktor és nem országgyűlési képviselő, Hazafi József esztergályos Szekszárdról. Kesudiózik az írók-újságírók közül a sportújságírói múltú Feleki László és a szociográfus Mocsár Gábor, a fizikusként is tevékenykedő Maróti Lajos és a jogászi végzettségű Bor Ambrus, hozzászól Ordas Iván szekszárdi közíró és Lázár István szociográfus, Bácskai Tamás „bankos” közgazdász és Hagelmayer István pénzügykutató közgazdász vagy éppen Zsille Zoltán szociológus, aki manapság bécsi könyvesboltjában az emigráns magyarság szellemi termékeit árulja, és szabad idejében Hegedűs András volt miniszterelnökkel, egykori tanárával készít interjúsorozatot az ötvenes évekről. 1976-ban mindannyian konstruktív módon fejtették ki véleményüket Bertha Bulcsu élvezetes és meglepően időszerű cikke nyomán. Magának a vitának a szerkesztőség optimista címet adott, a baj csak az, hogy a Termeljünk jobb közérzetet jelszóra senki sem emlékszik. Könnyű dolga volt Simai Mihály közgazdásznak, a Világgazdasági Kutatóintézet igazgatóhelyettesének. 1976. április 24-én, az igényes vitazáróban „mindössze” azt kellett összegeznie, hogy mit akarnak a reform továbblendítésére szövetkező politikusok és értelmiségiek. A következmények már senkit sem leptek meg a szerkesztőségben. 327Ugrásszerűen megemelkedett a példányszám, s ami legalább ennyire figyelemreméltó: szinte kizárólag közgazdászok, műszaki értelmiségiek, közepes vagy magasabb beosztású állami hivatalnokok csatlakoztak a lap olvasótáborához. Olyan emberek, akik korábban csak hébe-hóba vették kézbe az ÉS-t, de a hetvenes évek második felében kezdték szinte a bőrükön érezni a megtorpanást. Mindannyian érdekeltek voltak abban, hogy következetesebben valósuljanak meg a gazdaságpolitikai elképzelések. S ami ezzel majdnem egyet jelent: a politikai mechanizmus megújításában, a közéleti demokrácia kibontakoztatásában szintén érdekeltek.

Izgalmas téma, időszerű mondandó, szuverén írói személyiség, határozott ellenvélemények (megyei lap támadása, a reformellenes öreg, aki őszintén vállalja dogmatikus felfogását) – sorolhatnók a mindenkori ÉS-vita ismérveit. Ehelyett azonban egy olyan mozzanatot említek, amely a külföldi hatásról árulkodik. A Der Spiegel című hamburgi hírmagazin 1976/36. számában tudósítás jelent meg a magyarországi Kesudió-vitáról. A nyugatnémet szociáldemokrata párthoz közel álló orgánum szerkesztői kényesek a hiteles információkra, Rényi Péter, a magyar pártlap főszerkesztő-helyettese mégis arra kényszerül, hogy a német nyelvű Budapester Rundschau hasábjain válaszoljon a nyilvánvaló torzításokra. Ezt a glosszát vettük át a szeptember 25-i számba. A Spiegelnek megint pechje van Berthával című írás szerzője kifejti: Bertha Bulcsu cikkében „… – a Spiegel bevezetője szerint – a magyar tervgazdálkodást az elhibázott beruházások, a szükségtelen behozatal és a slendriánság jellemzik. A szokatlanul merész kritika – folytatódik a kommentár – egyetértő olvasólevelek áradatát 328indította el, amelynek a párt dühös közbelépése vetett véget.” Rényi Péter megjegyzi: „A párt dühödt közbelépéséről szó sem volt. Ezt személy szerint is tanúsíthatom, mint a Népszabadság című pártlap részletes kommentárjának szerzője. Már ott utaltam arra, hogy aki az írást olvassa, annak nem árt, ha van füle Bertha Bulcsu ironikus stílusához.” Végül a központi pártlap egyik vezető munkatársa hangsúlyozza az Élet és Irodalomban is, hogy a Spiegelnek másodszor van pechje a magyar íróval. Nem elég, hogy figyelmetlen munkatársai néhány esztendeje – a Balaton körül virágzó magánpanziókról írott elmarasztaló cikke miatt – „öreg sztálinistának” titulálták: „azt hitték, hogy a Bertha keresztnév, ezért viselőjét hölgyként mutatták be.” Most ráadásul még meg is hamisítják „az öreg sztálinista írónő” mondanivalóját.

S még egy külföldi adalék, amelynek az előzménye Lovas Márton hozzászólásában lelhető fel. Bertha Bulcsu azt írja vitaindítójában, hogy: „A gabonatermés negyedét kidobják, mert sok pékségben nem hajlandók megsütni a kenyeret.” Lovas Márton így reagál erre: „Magyarország egyike azoknak az országoknak a világon, ahol jóízű kenyeret sütnek.” Ez sem igaz, persze, utólag a magyar sütőipar látványos rekonstrukciója cáfolja az állítást. A téma mindenesetre fölkelti az ulmi kenyérmúzeum érdeklődését. Igazgatója felajánlja az Élet és Irodalom szerkesztőségéhez intézett levelében, hogy know-how révén rendbe hozzák a magyar kenyérgyártást. Bertha Bulcsu válaszol az NSZK-beli szakembernek, írása az 1976. október 9-i számban látott napvilágot. A technológiával nincs baj, fejtegeti, csak „egy vekkert és egy művezetőt kell kérnünk”. Ezzel a kesernyés mondattal zárult a Kesudió-dosszié.

329
A siker szervezhetetlen
Miért ír újságba az író?
(Beszélgetés Szegvári Katalinnal)

– Elolvastam az utóbbi években önnel készült interjúkat, melyeknek nagy része a közéleti újságírót faggatja, még ha az is a kezdeti szándék, hogy a szépírót kérdezzék. Nem zavarja, hogy mindenkit elsősorban a dühös újságíró érdekli?

– Nem zavar, mert engem már semmi sem zavar. Bár annyi biztos, hogy én a pályámat nem újságíróként kezdtem, és nem dühös emberként, csak a körülmények hatására lettem azzá is. De nem vagyok egyfolytában dühös, csak időnként. Én úgy kerültem erre a pályára, hogy verseket írtam, és azok meg is jelentek, aztán novellák következtek, és néhány regény, film, színdarab. Prózaíró, novellista vagyok, ez az az irodalmi műfaj, amiben a leginkább otthon vagyok. A novella terjedelmében tudok kényelmesen elnyújtózkodni, ez számomra jól áttekinthető, és talán vele tudok a legtöbbet elmondani arról a világról, amiben élek, vagy ami engem izgat. Tudja, ha az ember belekeveredik egy ilyen szakmába, akkor sok mindent csinál, különböző okokból. Nekem nagyon hányatott fiatalkorom volt. Érettségi után különböző gyárakban dolgoztam, erdészetnél, kohónál, ennek később íróként sok hasznát vettem. Ebből a létből aztán – amiben nagyon jól éreztem magamat, mert soha annyi tisztességes emberrel nem találkoztam, mint a műhelyekben vagy az erdei munkahelyeken könyvtárba kerültem át. Akkor már megjelentek írásaim, és a pártfogóim segítségével Pécsett a Megyei 330Könyvtár módszertani csoportjánál kaptam munkát. Onnan kerültem át az újsághoz. Évekig különböző lapok kulturális rovatát vezettem. Általában két helyen is dolgoztam: egy irodalmi folyóiratnál, és közben napilapok kulturális rovatainál is. Itt Budapesten az Új Írás című irodalmi folyóiratnak voltam több mint négy évig a szerkesztője, aztán néhány éves szabadúszás után az Élet és Irodalomhoz kerültem, ahol most főmunkatárs vagyok. Itt már szerkesztéssel nem foglalkozom, csak mint profi író és újságíró működöm közre a lap előállításában, ami esetemben azt jelenti, hogy a mai ember világhoz fűződő viszonyát különböző hangszerelésű és műfajú írásokban hétről hétre megfogalmazom. Ezt nagyon jó állapotnak tartom, az írónak egyébként sincs sok választási lehetősége, mert ha véletlenül nem orvos, mint Csehov, vagy pilóta, mint Saint-Exupéry, s a szépíráson kívül akar még valamit csinálni az életben, többnyire tanár lesz vagy újságíró. Az újságírást Mark Twaintől Hemingwayn át Maupassant-ig nagyon sokan vállalták, Dino Buzzati 1928-tól csaknem a haláláig a Corriere della Sera belső munkatársa volt, Herczeg Ferenc pedig ötven éven át szerkesztette az Új Időket, s több ezer cikket és tárcát írt a saját lapjába. – Nem is tudom, miért mondom ezeket, talán csak azért, hogy jelezzem, én az újságírást és a szerkesztőségek, nyomdák légkörét nagyon szeretem, nekem ez természetes közegem, tehát nemcsak arról van szó, hogy egy író dühös cikkeket ír… Többről.

– Amikor a napi publicisztikái jelennek meg, azok nyilvánvalóan zajosabb fogadtatásúak, hamarabb kap visszajelzést, mintha szépirodalmi művet ad közre. Szereti ezt a gyors sikert?

331

– Ellenkezőleg, idegesít. Én hosszú idő óta az Élet és Irodalomnál ha csak lehet, tárcákat írok, és évek óta tudatosan kerülöm azokat a témákat, amelyekből személyi bonyodalmak származhatnak. Ez önvédelem, mert időközben eljárt fölöttem az idő, és nincs már arra energiám, hogy félművelt hivatalnokokkal vitatkozzam. Még akkor sincs ehhez erőm, ha végül bebizonyosodik, hogy az írónak volt igaza.

– Ha idegesíti is a zajos siker, ami egy-egy ilyen vita után volt, azt nyilván eredményként könyvelheti el, hogy a Kesudió-vitában sokan ön mellé álltak.

– Igen, nagyon sokan osztották a véleményem, de mégsem szeretek olyan ügy hőseként szerepelni, melynek ugyanilyen hőse lehetett volna bármelyik középiskolai tanár vagy értelmesebb falusi tanácselnök, mert ők ugyanúgy látták a gondokat. Ehhez nem kellett volna egy Pesten élő írónak megszólalni. Az én érdemem csak annyi, hogy megfogalmaztam, kimondtam a dolgokat. Ezek az ügyek a levegőben voltak, a gondokat hivatalból és időben meg lehetett volna oldani. Én akkor érzem magam jól, ha bemegyek egy könyvtárba, és azt tapasztalom, hogy a könyveim hiányoznak a polcról, mert kézben vannak, olvassák őket. Ha valaminek örülök, akkor ennek, és köszönöm a sorsnak, hogy elég sok olyan ember él nálunk, aki olvas, aki az én novelláimra, regényeimre is kíváncsi. Szépíróként is lehet zajos sikereket aratni, hiszen a Kenguru című regényemből készült film fogadtatására nem panaszkodhatom. Valami különös, soha nem tapasztalt és érzékelt sikert éltem át, amit egy idő után jobbnak láttam kívülről szemlélni. A regényt és a filmet hét-nyolc ország megvette, és mindenütt sikert arattak. A siker szervezhetetlen, de 332kétségtelenül belejátszott, hogy Zsombolyai János filmrendezővel elértük, hogy a regény, a film és a film zenéje hanglemezen egyszerre jelent meg a kulturális piacon. – Nálunk persze minden gyanús, ami sikeres és nagyobb embercsoportok érdeklődését is felkelti. Én is rögtön gyanússá váltam még némelyik pályatársam szemében is, mert nálunk az üres mozi és az eladhatatlan könyv volt hosszú ideig a szellemi sikk. Nagyon remélem, hogy az új gazdasági kísérletezés friss szelével a művészi vállalkozások is szárnyra kapnak, és a siker közös öröme lesz a szakmának. – Számomra tanulságos volt ez a munka és ami a nyomában járt, mert kiderült, hogy nem kell a kultúrát és az irodalom létét, szerepét olyan földhözragadtan, bocsánatkérően szemlélni és szervezni, mint ahogy ezt évtizedekig tettük. Másként is lehet csinálni, s ha valami siker megmozgatja az embereket, attól az még lehet szocialista tartalmú is. Ezt a sikert, amiről beszélünk, egy olyan regény és film aratta, melynek hőse egy fiatal munkás. De a Tűzgömbök című regényem, mely háborús világot ábrázol és más hangszerelésű, hasonló érdeklődést keltett, és nemrég megjelentetett második kiadása is gyorsan elfogyott.

– Miért tartja földhözragadtnak az irodalmi közéletet?

– Nézze, ott, ahol az ember megír egy művet, és még az elkényeztetett író könyve is egy év múlva jelenhet meg, az induló és az árnyékban várakozó alkotóké 2-3 év múlva, akkor ott nem beszélhetünk egészséges irodalmi közéletről. Amikor Maupassant leadott egy novelláskötetet októberben, az novemberben a párizsi utcán volt. Maupassant addigra mindig visszatért a fővárosba, mert ott akart lenni a forró pillanatnál. Az NDK-333ban fél éven belül minden szépirodalmi alkotás megjelenik; nálunk ezt idáig képtelenség volt elérni, pedig az író és könyvkiadó közösen harcolnak érte.

– Egy remekmű nem évül el 2-3 év alatt!

– A frissen szedett gyümölcs a legjobb… Ismerjük persze a dzsemet, lekvárt, tejkoncentrátumokat, a tartós tejet és a tejport, de ezek már soha nem azonosak az eredeti minőséggel. Egy új gondolat; novella vagy regény akkor, abban a történelmi, szellemi pillanatban a legérvényesebb, amikor megszületik. Sok nagy regény értékeit megőrizve másként hat a maga korában és tíz vagy ötven évvel később. Némelyik siker utólag teljesen érthetetlen. De fordítva is igaz, néha a szürkének vélt művek később felragyognak.

– Visszatérve szépírói munkásságára, novellák mellett új regényt ír-e?

– Sok novellát írtam, a regényt is szeretem, írtam is néhányat, most is regényen dolgozom. De nem szeretek úgy regényt írni, hogy az ember kedden bemegy az Írószövetségbe, szerdán az autószervizbe, csütörtökön a szerkesztőségbe, pénteken valamelyik hivatalba, hogy valamilyen keserves ügyet elintézzen. Én csak úgy tudok regényt írni eredményesen, ha hétfőn, kedden, pénteken meg vasárnap is, reggeli után meghallgatok valamilyen zenét, tűnődve nézem az ablakon át, amit látni lehet, aztán leülök az asztalhoz, és elkezd épülni bennem valami. Közben nem kell mással foglalkoznom. Szóval a regényírás egy tisztességes emberi állapot, ha az élet engedélyezi ezt. Ezzel szemben nemcsak nekem, hanem a legtöbb ma élő írónak kapkodóan, idegesen, kampányokban, megszakításokkal kell létrehozni még egy kisregényt is. Ez persze meglátszik az egész magyar iroda334lom állapotán. Szétesett az idő, darabokban van minden.

– És akkor ezt a regényt most hogy tudja írni?

– A szétesett idő kis darabjain egyensúlyozva. És fellázadtam. Alaposan megbetegedtem az idén, és kiderült, ha az ember a kórházban fekszik, nélküle is mozog a világ tovább. Mindenről kiderült, hogy elhanyagolható, mert ha az ember nem megy el az értekezletre, ugyanúgy nem történik semmi, mintha elmegy. Illés Endre, akiben sok bölcsesség van, azt mondta nekem: „Kérlek, ne menj oda!” Ezen eltűnődtem. Tulajdonképpen egyetlen hely van még, ahová elmegyek, ez a szerkesztőség, ahol híreket lehet hallani, és találkozni írókkal. Ráadásul onnan telefonálni is tudok. Magyarországon azért sincs teljes értékű irodalmi közélet, mert az író nem kap telefont.

– Miről szól az a regény, amit most ír?

– Olyan írásról, ami még nem készült el, nem szabad beszélni. Ez nemcsak babona, saját keserű tapasztalataim is ezt igazolják. Ha az ember kibeszéli magából, elmondja a műve tartalmát, akkor már nem írja meg, vagy másként. Amíg beszél, elveszik a mű lelke, titokzatossága. És nézze, egy olyan regényt, amit el lehet mesélni, azt nem érdemes megírni. A regényben éppen az a lényeg, hogy elmondhatatlan. Csak ha az ember elolvassa, akkor válik ugyanannak a világnak a részesévé, de már az olvasó sem tudja továbbmesélni. Ha továbbmesélhető lenne, akkor leegyszerűsödne az irodalom. Talán író sem kellene hozzá.

1985
335
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]