Bertha Bulcsu Utazás fehér lavórban 9-631419-74-6 320 Magvető Budapest 1994 3-300;307-314 tagelés kész
Bertha Bulcsu
Utazás fehér lavórban
Vízparti történetek
5 6
Őszi vizeken

Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel, először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránkragyog.

Itt is, a balatonparti házban a teraszajtóhoz lépek először és feltárom, hogy beáradjon a reggeli fény. De nem árad be, szürke, novemberi köd gomolyog a hegyoldalban. A lugason egy fiatal rigó gubbaszt, a vadszőlő termését szemelgeti. A nyírfa levelei már elsárgultak, hullanak. Lemegyek hozzá, megsimogatom a törzsét.

Jó óra múlva felszakadozik a köd, nyiladékok támadnak benn, a távcsövemmel a túlparton felfedezek egy fehér templomtornyot. Ahogy a nap sugarai áttörnek a párafelhőkön, a parti jegenyefák, s a magasabban fekvő pincesorok is láthatóvá válnak. A víz adja meg magát utoljára. De fokozatosan a Balaton tükre is megcsillan, bágyadtan ugyan, mint Egry József festményein, de már sejthetők a nádöblök, nádkaréjok, parti füzesek. Percek múltán megpillantok egy árbocot, aztán az egész vitorláshajót. Horgonyon áll, lehúzott rongyokkal. Közelebb az északi parthoz, mint a délihez. Csakhamar felfedezek egy másik hajót is, mely leszerelve horgonyoz a víz közepe táján. Közel a parthoz két csónak bontakozik ki a ködfátylakból, majd ahogy a napfény átvilágítja a tájat, érzékelem, hogy a déli part közelében is vitorlások horgonyoznak a nyílt vízen. Tudom jól, hogy süllőznek. Bementek 7tegnap délután, lehorgonyoztak, aztán elővették botjaikat, felcsalizták a horgokat és bevetették. Fognak is szépen, ha nem fognának, nem gubbasztanák át a hajókon a didergető novemberi éjszakákat.

Eszembe jutnak a városi reggelek, a hörgő autóbuszokkal, az elakadt, egymás bűzében fuldokló autókkal, a kedvetlen, ingerült tömeggel, a rosszkedvű megérkezésekkel a munkahelyekre. A karambolok, szirénázó rendőr- és mentőautók. A csőd, amit városainkban összehoztunk. A gyermekek, akiket, mint egy laboratóriumban, a szmognak támaszkodó lakásfalak között szerelmeskedtünk össze. Akik a rigót és a verebet nem tudják megkülönböztetni, s mindegyikre azt mondják, hogy madár.

Nem kellene egyszer élethajónkkal szélbeállni, lehúzni a vitorlákat és horgonyt vetni? Állni, ringatózni a ködös életvízen, s eltűnődni, hogy miért is vagyunk a világon? Azért, hogy betegre dolgozzuk, különmunkázzuk magunkat egy szebb bútordarabért, autóért, vagy egyszerűen csak a normális megélhetésért? Más dolgunk is lehetne a Földön? Egy üres óra, amikor semmit sem kell csinálnunk, csak emberként felnézni a fákra, felhőkre, lehet, hogy többet ér, mint a hasznos munkarohamok. Meg kellene kapaszkodnunk egy nyírfaágban, nádszálban, mielőtt teljesen magába szippant bennünket az ipari, haszonelvű világ, s ledarálja lényünket. Levegőt kellene venni és élni egy kicsit.

Távcsövön át nézve, a hajók fehér oldala már a partig világít. Pár éve még szeptember végén leszedték a hajókat a Balatonról. Új stílus kezd kialakulni. Most vízen vannak, akár a svéd, vagy dán hajók. A süllőzés nem pihenés, passzió, hanem szenvedély. Nem is szenvedély, vallás. Lehet horgászgatni, keszegre pecázni, beetetett helyen felhizlalt pontyokra várni, de a süllőzés más. A süllő kapása, a megakasztás pillanata, borzongató élmény. Éjszaka bevontatni egy süllőt a hajó oldalához, aztán kimeríteni, vagy a kopoltyúja alá nyúlva kiemelni, semmihez sem hasonlítható. Talán csak a 8hegyi patakok pisztrángjai okoznak hasonló örömöt a vízi embereknek.

A negyvenes években sokkal több hal volt a Balatonban, mint ma. A györöki kikötőről úszós szerelékkel, másfél óra alatt 3-4 kősüllőt lehetett fogni. Ha nagynénémmel, Üst Ilonka nénivel kieveztünk a koporsósziklákhoz, melyeket vándorkagylók borítottak, a lehorgonyzott csónakból annyi süllőt fogtunk, hogy a rokonság vasárnapi vendéglátásához elég volt. Pedig akkoriban a rokonságot még tágan értelmezték.

Ilonka néni, Üst Gyula igazgatótanító felesége volt. Lakásuk udvarán egy lopótökkel befuttatott lusztház állt, középen asztallal, körben padokkal. Itt szokta Ilonka néni a rokonság, s a barátok elé rakni hatalmas süllős tálait. Csak úgy kenyérrel, vagy anélkül ettük, tördeltük a rántott süllőt. Gyula bácsi, aki testes ember volt, s a földön nyugvó, méteres szárú tajtékpipáját mosolyogva szívogatta, időnként odaszólt családtagnak számító cselédjének: „Péter, hozzon fel még egy kancsó bort.” – Péter, jó csetényi rizlinggel töltögette a pincében az üvegkancsókat, s a hébérezés művészete közepette egyre derűsebbé, majd lassúbbá vált. Amikor végleg lent felejtkezett a pincében, Gyula bácsi megcsóválta a fejét: „Ejnye, ez a Péter berúgott volna?”

Finnországban, elég romantikus körülmények között, egy hegyipatak által táplált tó partján, saját kezűleg, illetve horgilag kifogott sült lazacot ettem barátaimmal. A házigazdánk fűszerezte, majd zöld levelekbe tekerte a halakat és egy katlan vasrácsára helyezve megsütötte. Sült is volt, füstölt is, nagyon jó ízű. De azért a balatoni süllőemlékeket nem tudta elhomályosítani. A roston sült, citromszeletekkel, vagy Capri bogyóval fűszerezett balatoni csodahalat borozgatás közben, estétől másnap reggelig lehet enni, ha van elég.

Richard Bright angol orvos és geológus 1815-ös magyarországi útinaplójában írja: „A víztől visszajövet benéztünk egy kis házba, a grófi révész lakásába. Itt ebédet csináltak, hogy alkalmam legyen a legtökéletesebben elkészített balatoni hal9nak, nevezetesen a balatoni fogasnak megízlelésére. Finom lakománkat a keszthelyi pincéből küldött borok tetőzték be.”

Péntekenként I. Endre királyunk jóvoltából a tihanyi barátok is fogas-süllőt falatozgatva böjtöltek. Széchenyi Zsigmond afrikavadász is feljegyzi, hogy köröshegyi házából nyolc évig minden csütörtökön a szántódi halászokhoz küldött árenda halért. A hal mindig süllő volt.

Akinek nem volt módjában árenda halért küldeni, az akárcsak ma, száz-százötven éve is kievezett a tóra és megfogta a maga süllőit.

Távcsövemmel újra és újra végigpásztázom a vizet. Várom, hogy a hajók mozduljanak, felhúzzák vitorláikat és elinduljanak hazafelé. De nem mozdulnak. Inkább újabb csónakosok eveznek befelé. Délután a hajók még mindig mozdulatlanul állnak. Olyanok, mintha az örökkévalóság vizein horgonyoznának.

A bálnák hangja

A háromnapos északnyugati szél délután elcsendesedett, de a Balaton vize még késő este sem nyugodott meg. Ambrus félálomban hallotta, hogy az erejüket vesztett hullámok behömpölyögnek az öbölbe, végigborzolják a nádast, majd lomha csobbanással elhalnak a famóló vízbeereszkedő lépcsőfokai között. Csaknem elaludt, amikor a lépcsőn megtörő hullámok loccsanásai közé más, finomabb neszek is vegyültek. Mintha nagy madarak ereszkedtek volna le a kiszáradt fű és a felmagzott gazcsomók közé. Hirtelen felült és hallgatózott.

Az öbölben ritkán volt moccanatlan csend. Ha elültek a Bakonyból lezúduló szelek, s a partvédő kövezést ostromló hullámok elsimultak, a nádasban fészkelő madarak kiáltoztak a sötétségben. Nyugodtabb éjszakákon a hínárból kiugró pontyok csobbanásait, a kagyló- és ivadékvadászatra induló pézsmapocok locsogó evezését is lehetett hallani. A pézsma10pocok az öböl mindkét oldalán járatokat ásott a partfalba, gyakran a bokrok, fák gyökerei közé, így szelesebb időben előfordult, hogy egészségesnek látszó fűzfák, nyárfák roskadtak a vízbe.

Ambrus lépteket vélt hallani a ház körül. Megreccsent egy faág, aztán újra csend lett. Fülelt, de csak a víz csobogását hallotta. Várt még néhány percig, aztán visszafeküdt szalmazsákjára, behunyta a szemét. Ekkor valaki megkopogtatta az ajtót és halkan megszólalt:

– Alszol?

– Ki az? – kérdezte Ambrus.

– Csak én vagyok.

A vékony lányhang ismerősnek tűnt. Leugrott az ágyról és felrántotta a nadrágját. Miközben cipőbe lépett és elindult az ajtó felé, elkiáltotta magát:

– Ki az az én?!

– Hát én magam…

Elhúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót. A holdfényben fürdő deszkamólón Masa, a zámori cigánylány várakozott. Tizenkét éves lehetett, esetleg tizenhárom. Ambrus a lány világoskék szoknyájára, piros blúzára, majd szép, titokzatos arcára bámult és csodálkozva megszólalt:

– Mit csinálsz itt ilyenkor?

– Cankó küldött. Azt üzeni, hogy hozz ki neki egy doboz cigarettát.

– Zámorból küldött ide?

– Nem, csak innen. Itt vannak az öböl végénél – mondta, s a fejével a nádas felé intett. Hosszú haja a mozdulat közben előrecsúszott és eltakarta a fél arcát. Ambrus zavartan állt az ajtóban, s olyan érzése támadt, mintha aludna, álmában látná a lányt, és a holdfényben csillogó vizet.

– Cankó Hercegovinát szeretne – szólalt meg újra a kislány.

– Nincs nekem cigarettám Masa – ingatta a fejét Ambrus, s az ajtó nyílásából a famólóra lépett, és körülpillantott az öbölben. Furcsállotta, hogy süt a hold.

11

– A Nyusztnak van itt cigarettája, Levente és Hercegovina is.

– Zsebben hordja a cigarettáját.

– Itt a műhelyben is van még legalább húsz doboz cigarettája. A szerszámos szekrény és a gerenda között van egy üreg, ott bent tartja a cigarettáit. A domború gyalu mögött kijár a deszka, ott lehet benyúlni.

– Megpróbálhatom, de mit mondok holnap a mesteremnek?

– Semmit sem kell mondanod. Ha a felét elcsórod, azt sem veszi észre.

Ambrus bizonytalan léptekkel befelé indult. Masa utána szólt:

– Hercegovinát hozz.

Ambrus a félhomályos műhelyben a szerszámos szekrényhez lépett és lassan kinyitotta. Kitapogatta a domború gyalut, aztán a mozdítható deszka szélét. Nagy kedvet nem érzett a cigarettakeresgéléshez, de lelkiismeretfurdalása nem volt. Cankó, Masa, s még néhány zámori vagány hozzátartozott az öböl képéhez, s félig-meddig Nyuszt faházához is. Örökké a vízparton lebzseltek, horgásztak, híreket, üzeneteket hordtak a városba. Áteveztek a somogyi partra és bort cseréltek kukoricára, kukoricát cigarettára. Tavasszal segítettek Nyusztnak a csónakokat vízre tenni, és év közben is, ha valamit meg kellett emelni, vagy odább tenni. Cankó egészen fehér volt, Masa is csak félig cigány. Vásári napokon eltűntek, a dunántúli falvakat, kisvárosokat járták, mivel Masa szülei mutatványosok voltak, Cankó mostohaapja pedig fele részben birtokolt egy céllövöldét. Amikor Ambrus augusztus elején Nyuszt hajókészítő műhelyébe került, azt hitte, hogy Cankó és Masa testvérek, vagy ha nem, akkor mostohatestvérek. Az anyjuk vagy az apjuk közös. Örökké együtt lógtak, Cankó, aki már elmúlhatott tizenhat éves, a lányt küldözgette borért, cigarettáért, s az üzenetekkel is a Meinl-féle üzletbe, ha délutánonként a partot közelítgette a Stephánia. Szeptemberben, amikor az iskola megkezdődött, Masa hetekig elma12radozott. Ambrus egyik délelőtt megkérdezte Cankót: – „A húgod iskolában van?” – „Nincs nekem húgom” – mondta Cankó. – „A Masa, neked nem testvéred?” – „Nem, de kedvelem, mert az apja utánozni tudja a bálnák hangját” – mondta Cankó.

Ambrus napokig gondolkodott a dolgon. Úgy képzelte, hogy Masa apjának saját bálnája van, lent tartják a Zámor alatt a nádöbölben, ott ahol a büdös árok beletorkollik a Balatonba. Masa apja éjszakánként kimegy a bálnához, vakargatja, s közben bálnahangon beszél vele valamit. A bálna csak néha szólal meg, mert nem akarja elárulni a titkot. A bálna tud valamit, valami furcsa dolgot, ami megmenthetné a várost. De a bálna nem bízik eléggé Masa apjában, és keveset beszél. Ambrus esténként, amikor az öbölre nyirkos sötétség ereszkedett, elég jól el tudta képzelni Masa apját, ahogy klott gatyában, feltűrt ujjú ingben vízbe ereszkedik és befelé gázol a bálnához. De reggelente, amikor az aranyló napfény behatolt a műhely fűrészporos ablakán, úgy gondolta, hogy a bálna már nem él. Masa apjának biztosan volt bálnája, de még a háború előtt. A bálna meghalt, s a titkot is magával vitte a víz mélyére. Egyik szeptemberi délelőttön, amikor Nyuszt még egyetlen korty pálinkát sem ivott, óvatosan kérdezősködött nála: – „Mester, igaz, hogy a Masa apja utánozni tudja a bálnák hangját?” – „Lehet, hogy utánozni tudja, minden lehetséges, de most be van csukva” – mondta Nyuszt. – „A bálnák miatt?” – „Nem, lovat lopott” – mondta Nyuszt, majd kis idő után újra megszólalt: – „A Masa anyja, az… Vajákos… Mindent tud előre… Ha akarja a kéményben visszafelé jön a füst… 44-ben, amikor az orosz felderítők éjszakánként átjöttek már a jégen, én is be voltam osztva partőrségbe. Tizenkétórás szolgálatban voltunk, lefagyott a lábunk. Előtte és utána be szoktunk ülni a Táltos Rózsi konyhájába forralt bort inni. Ahogy ott egyik reggel összesöpörtem a kártyalapokat a viaszkosvászonról és keverni kezdtem, nyikordult az ajtó, s a következő pillanatban már ott állt az asztal mellett Orsós Zelka, a Masa anyja… Megnézett, 13aztán elvette a kártyát és újrakeverte. Kidobta az asztalra Geszler Henriket, a piros felsőt. Újra megkeverte a paklit, s közben az asztalra esett a Kuoni pásztor, a piros alsó. Szétterítette a kártyákat és azt mondta, hogy húzzak. A piros hetest húztam. A három kártyát egymás mellé tette, s azt mondta, hogy barna férfi, szőke nő, utazás, távolság… Semmit sem értettem belőle, de aztán amikor a feleségem megszökött a német őrmesterrel, aki be volt hozzánk szállásolva, újra elmentem Zelkához. Zelka már tudta, hogy kint vannak Németországban. Onnan írt is a feleségem… Mit akarsz te a bálnákkal?” – „Én semmit sem akarok, csak a Cankó mondta, hogy a Masa apja utánozni tudja a bálnák hangját…” – Ambrus emlékezett, hogy Nyuszt abbahagyta a gyalulást, elgondolkodva nézett maga elé és lassan, vontatottan megszólalt: – „A bálnák hangja…” – Azon a napon már nem dolgozott többet. Letette a szerszámot, és elment. Csak késő este került elő, részegen. Ambrus lefektette a gyaluforgácsra, s vizes borogatást rakott a homlokára.

Óvatosan végigtapogatta a rejtekhely belsejét. A keze először egy rumosüveg hideg nyakán csúszott végig, aztán az egymásra rakott cigarettásdobozokat is megtalálta. A Hercegovina finomabb dobozát felismerte, s két ujjal kiemelt egyet. A deszkát, a domború gyalut a helyére tette, és a félhomályos műhelyből kilépett a deszkamólóra.

A hold már magasan járt, megvilágította a vízen himbálózó csónakokat, az öböl mentén húzódó nádfalat, a parti fákat, s az alattuk álló horpadt tetejű csónakházakat is. A deszkamóló üres volt, Masa eltűnt. Ambrus a fák alá pillantott, de a lányt nem látta. Becsukta a műhely ajtaját, aztán az öböl partján elindult a fűzfaerdő felé. Amikor a csónakházakat megkerülte, látta, hogy az öböl mentén árnyak imbolyognak, hajladoznak a nyárfák alatt. Három ember mozgott a parton. Cankó előrehajolva állt és a földre mutogatott, ketten előtte térdeltek és rakosgattak valamit. Masát csak akkor vette észre, amikor nekiütközött. Megkerült egy fatörzset, s a lány mögötte állt. Keze egy pillanatra 14a szoknyájának nyomódott. Érezte a kék bársony puhaságát, és a lány izmos, nyugtalan testét. Elpirult, de a hold fényénél ezt senki sem vette észre.

– Mit hoztál? – kérdezte Cankó.

– Hercegovinát – mondta Ambrus és átnyújtotta a cigarettásdobozt.

Cankó lába előtt nagy halom ezüstös fényű hal hevert. Mozgott, kavargott az egész halom. A halak még éltek, dobálták magukat, tátogtak, ugráltak. Ambrus a nádi bejáró előtt heverő, iszaptól, hínárfüzérektől ragacsos kerítőhálóra pillantott, aztán megszólalt:

– Meghúztátok az öblöt?

– A vihar be szokta verni az öbölbe a halakat – mondta Cankó, aztán felnyitotta a cigarettásdobozt és körbekínálta. Először a halakat válogató zámoriak vettek belőle, majd Masa, s legvégül Ambrus. Cankó tüzet csiholt egy töltényhüvelyből fabrikált öngyújtóból. Valamennyien rágyújtottak. Ambrus óvatosan szipákolt, s közben a halak ügyét firtatta:

– Belementetek ebbe a hideg vízbe?

– Dehogy – legyintett Cankó –, kötelet kötöttünk a hálóra, és lábon körbevittük a végét a parton. Középen leengedtük, aztán belülről kanyarodva kihúztuk a bejáróhoz.

– Harcsa van? – kérdezte Ambrus és a vergődő halakat vizsgálgatta.

– Van bent harcsa is, de a nagyok fölött elcsúszott a háló. Ólmot kellene kötözni a háló aljára, csak akkor nem bírjuk kihúzni.

Ambrus ügyetlenül szippantgatott a Hercegovinából, s figyelte, hogy a zámoriak hogyan rakosgatják öt csomóba a halakat. Először a keszeget osztották szét nagyság szerint, aztán jött a balin, balin után a compó és a kárász, majd a ponty, a csuka, süllő és legvégül a harcsa. A zsákmány nagyobbik része keszegből, compóból és pontyból állt. Hat csuka akadt összesen, süllő csak négy, abból is egy kősüllő volt. Az osztásnál az egyik kupacba süllő helyett betették a hatodik csukát. Hat darab harcsa került a hálóba, de kilón 15felüli csak négy akadt. Igaz, hogy az egyik öt-hat kilogrammot is nyomhatott. Ambrus leguggolt, közelről nézegette a harcsákat, s a füstöt fújva időnként Cankóra pillantott.

Cankónak nagy tervei voltak a harcsákkal. A horgászzsinórját az utóbbi évben valamilyen nagy hal újra és újra elszakította. Sok töprengés, megfigyelés után úgy vélte, hogy az öbölbe behúzódtak a harcsák. A nád, a víz mozgása, a különböző burjánzások láttán Cankó azt hitte, hogy az öbölben hét nagy harcsa lakik. Húsz kilósnál egyik sem kisebb, de a legnagyobb ötven is lehet, mert ha a farkával csapott egyet, viharos táncba kezdtek a nádszálak. Úgy tervezte, hogy hálóval, nagy szakállas horgokkal sorra kifogja a harcsákat, eladja az Amazon vendéglő konyháján, a pénzből puskákat vásárol és csinál magának egy saját céllövöldét. Halakat festene a bódéra, s belül is halfigurákra lehetne célbalőni. A nyeremény is hal lenne. Aki a legnehezebb célt ötből ötször eltalálná, kaphatna egy kétkilós harcsát. Nevet is adott a céllövöldének: „Kék Cápa céllövölde”. Később a céllövölde mellé egy körhintát is akart venni. Azon is halak úsznának körben. Kifestetné egy nagy művésszel, és az egész körhinta olyan lenne, mintha lent forogna a víz alatt.

Cankó egyenként a halakra mutatott, s amikor valamennyi, beleértve a harcsákat is, a megfelelő kupacba került, felegyenesedett. Szívott még néhány mély slukkot a cigarettájából, ledobta és gondosan beletaposta a földbe. Amikor ezzel a művelettel végzett, rámutatott az első kupac halra, majd sorra a többire is.

– Ez az én részem, ez a Füstösé, ez Tibié. Gyere Masa, ez a tied. Ez pedig a Nyuszt része. Vidd be neki a műhelybe.

– Van nekünk halunk Cankó, a varsákban minden nap találunk valamit.

– Tudom, hogy van halatok, de ez a rend. Ez a Nyuszt része. Majd elcserélitek rumra, cukorra vagy cigarettára.

Ambrus elszaladt a műhelybe vesszőkosárért. Mire visszaérkezett, a zámoriak már zsákokba rakták a részüket, s az egyik kanadai nyárfa tövében guggoltak és cigarettáztak. 16Ambrus kosárba dobálta Nyuszt halrészét, a nádi bejárónál leöblítette a kezét, aztán Masa mellé guggolt a fa alá. Cankó a céllövöldéről beszélt.

– Jánosházán a vásárban odajött egy sovány, úrforma ember a céllövöldéhez. Éppen egy karakói paraszt lövöldözött, és nyert is egy papírrózsát. Nézegetett egy darabig, aztán fogadott a karakói paraszttal, hogy a céllövöldének háttal, vállon tartott puskával, tükörből nézvést, három lövésből, háromszor derékbatör egy gyufaszálat. A paraszt azt mondta, olyan nincs, hogy tükörből, ő katonaviselt ember, tudja, mit lehet, mit nem. A sovány úrforma lehúzott az ujjáról egy arany pecsétgyűrűt, és megkérdezte, mit tesz ellene. A karakói ember egy süldőt ajánlott, oda is hozta, és ott visíttatta egész idő alatt. De a sovány ember úgy csinált, mintha nem is lenne ott a visítozó disznó. Vállára tette a puskát és célzott. Én tartottam neki a tükröt. Kisebb borotválkozótükör volt, első díj. Eltörte mind a három gyufát, derékban. A pultról felemelte a gyűrűt és visszahúzta az ujjára, aztán a süldőért nyúlt. – „Jól tessék ám megfogni a lábát, mert ez elugrik” – mondta a karakói ember. A sovány nem szólt semmit, csak fél kézzel odanyúlt és elmarkolta a disznó mindkét lábát és magasra emelte. Akkor látszott, hogy a sovány úrforma milyen erős. Nem is köszönt, csak biccentett. A karakói parasztember csodálkozva nézett a disznója után.

– Csalt a pasas? – kérdezte Tibi.

– Nem csalt, én tartottam neki a tükröt.

– Akkor hogy a francba lőtt el egy gyufaszálat háttal?

– Tudott lőni. Van ilyen.

– Valami trükkje lehetett – szólalt meg Füstös.

– Tudott lőni, ez volt a trükkje. Vannak pasik, akiknek az a trükkje, hogy értenek valamihez, megtanulnak valamit. Megy nekik az élet…

– Egy ceruzát mondjuk én is ellőnék, de szemközt.

– Ez a gyufát trafálta el háttal. Háromszor.

– Állati pasik vannak – szólalt meg Masa.

– Nem is az, hogy eltalálta, de ahogy elkapta és vitte a 17süldőt… Szagot fogtam. Néztem utána és arra gondoltam, hogy ezzel a sovány pofával én még valahol találkozom. Tapolcán, két hét múlva belefutottunk a Medránó Cirkuszba. Kint állt a sátruk a vásártér szélén, közvetlenül a Halápi út mellett. Akkor nem jöttünk haza, mert Diszelben szerdára esett a búcsú. Este belógtam a Medránó cirkuszba. Rossz sátruk volt, beesett az eső, de rendes manézs és nagy számok. Baromi nagy artisták vonultak fel, az igazgató is fellépett egy állatszámmal. Állataik is voltak. Kutyák, meg pónilovak. Óriáskígyójuk is volt, de az éppen vedlett és nem lehetett bevinni a porondra. Bámulok, ülök ott és egyszercsak jön a sovány úriember, frakkban. Fejen állt egy ezüstgömbön, mind a két markában egy pisztoly volt. Vele szemben gyönyörű aranyruhás nőt kötöztek fel egy forgó ezüstkorongra. A nő ujjai gyufaszálakkal voltak szétfeszítve. A sovány fejenállva kilövöldözte a nő ujjai közül a gyufaszálakat. Később a légtornászok között is fellépett, mint repülő ember. Akkor már fehér nadrágban volt, meztelen felsőtesttel. Nem volt rajt egy deka felesleges hús, és az izmai, mint az acél. Gyönyörűen repült, de nekem állandóan az jutott eszembe, ahogy felkapta a süldőt és vitte. Ruha alatt nem látszott, hogy milyen baromi erős. Egy tinót is fel tudna emelni, ha akarna.

Az aranyruhás nő nem félt, hogy a sovány elhibázza a lövést, és odalesz a keze? – kérdezte Masa.

– Én csak a sovány embert figyeltem és a gyufaszálakat. Olyan volt az egész, mintha moziban lennék. Pedig ott volt a sovány ember és a nő tízméternyire. Ha meglesz a céllövöldém, nagydíjat csak az kap, aki tükörből ellövi a gyufaszálat.

– Mi lesz a nagydíj? – kérdezte Masa.

– Valami gyönyörű dolog. Egy porcelán hattyú, vagy ilyesmi. Első díj egy élő hal, második díj egy piros papírrózsa, a harmadik, fénykép Buffaló Billről.

– A Buffaló Bill többet ér, mint a papírrózsa – szólalt meg Tibi.

Cankó eltűnődött, rágyújtott egy újabb cigarettára, aztán megszólalt:

18

– Többet ér, de a falusiak nem tudják. A papírrózsát oda lehet ajándékozni valakinek.

– Az emberek azt szeretik, ami az övüké marad – mondta Ambrus.

– Úgy is meg lehet csinálni, hogy az első díj a hal, második Buffaló Bill, harmadik a papírrózsa. De a falusiak jobban szeretik a rózsát. Lehet, hogy azt sem tudják ki az a Buffaló Bill.

Ambrus térde elgémberedett. Megfogta Masa combját, rátámaszkodott és felállt. Masa nem tiltakozott. Hallgatott, mintha természetes lenne, hogy a fiú rátámaszkodik. Ambrus lépett néhányat a nyárfa alatt, majd Cankóhoz fordult:

– Mi lesz, ha nem sikerül megfogni a harcsákat?

– Nagy szakállas horgokat kell szereznem.

– És a zsinór? A zsinórodat mindig elszakítják.

– Zsinór az nincs. De ha egy mélyebb hálónk lenne, és a nádfaltól nádfalig lehetne vele keríteni, akkor meglennének a harcsák. Lassacskán meglenne mind a hét.

– Ekkora hálója csak a halásztelepnek van… Azok pedig, ha szagot kapnak, beszólnak az őrmesternek a vízirendőrségre.

– Bizakodom ezekben a harcsákban. Mind a hét talán soha nem lesz meg, de kettő-három… Először csak egy légpuskát veszek, aztán még egyet… Van nekem puskám, de sajnos rendes. Van egy ívtáras géppisztolyom, kétszáz tölténnyel, egy német golyószóróm is van, három láda munícióval. Ha ezeket el lehetne adni, mindjárt vehetnék öt darab légpuskát. De kinek kell most golyószóró?

Ambrus meghökkent. Zavartan leguggolt Masa mellé és Cankóhoz fordult:

– Adj még egy cigarettát.

Cankó megkínálta, aztán sietve visszadugta a dobozt a zsebébe. A többiek sóváran nézték. Az öngyújtó fényében látszott, hogy Ambrus keze egy kicsit remeg.

– Mi bajod? – kérdezte Cankó.

– Semmi… Nem félsz, hogy valaki megtalálja?

19

– Mi a túrót?

– A géppisztolyodat.

– Úgy el van az téve, hogy én sem találom meg.

– Éppen elég, ha rájönnek, hogy van neked.

– Majrés vagy? Ki jönne rá? Mindenkinek van valamilyen fegyvere. Mestered, a Nyuszt sem adta le a puskáját, még egy tiszti revolvert is szerzett hozzá 45-ben, kétszáz tölténnyel. Öt kiló zsírt adott érte.

– Minek a Nyusztnak revolver?

– Ki tudja? Kell neki. Itt tartja a műhelyben, csőre töltve.

– Itt? Nem… Ismerem az egész műhelyt.

– Pedig itt van. Tudom hol tartja. Jó kis műhely ez. Én odaadnám a német golyószórómat három láda tölténnyel együtt négy légpuskáért. De, ha jól meggondolom, kettőért is. Pedig ez egy olyan golyószóró, amit ládából vettek elő lezsírozva, és csak egy napig használták, amikor az oroszok megindultak a túlsó partról. De kinek kell most golyószóró?

– El lehetne azért adni. Van aki vaddisznóra megy, sokan szarvassal is próbálkoznak – vélekedett Ambrus.

– Aah, nem lehet ezt eladni, pedig lezsírozott príma áru.

– Ha rövid sorozatra, vagy egyes lövésre is be lehet állítani, megvennék a rapsicok.

– Az ilyesmit nem lehet eladni. Olyan jól elástam, talán már meg sem találnám. Azóta sem jártam ott. Rajzot kellett volna készítenem a helyről, akkor könnyű lenne. De nem kell. Ezeket a harcsákat megfogom. Nagy szakállas horgokat szerzek és erős zsinórt. Négy harcsa árából vehetnék négy légpuskát. Ha meglesz a Kék Cápa céllövölde, ti mind a négyen ingyen lőhettek az első héten. Egész nap lövöldözhettek, de nyeremény nem lesz. A Masa kap egyedül egy piros papírrózsát, mert ő lány, és az apja utánozni tudja a bálnák hangját – mondta Cankó és felállt. Maga elé tett egy halas zsákot és indulni készült. Mindenki megfogta a zsákját, s mozdított rajt egy keveset, hogy kézre álljon. Ambrus a kosarához ment és felemelte. Cankó ekkor melléje lépett.

– Várj csak. Mondd meg a mesterednek, hogy Szász úr, a 20Meinl cég üzletvezetője bement a rendőrségre és feljelentést tett.

– A lánya ellen?

– Nem. Maya eltűnt. Szász úr úgy gondolja, hogy Maya nem él. Neviczky Pál, ahogy szokta, felvette a Stephániára, aztán jó messze a parttól belefujtotta a vízbe. Gyilkossági ügyben indult meg a nyomozás. A mesteredet néhány nap múlva megkeresik a detektívek.

– A mesteremnek ehhez nincs sok köze.

– Nincs. De mindenki tudja, hogy itt az öböl körül szoktak találkozni, s ha esett az eső, vagy hideg volt, Nyuszt a parton felbakolt öreg Madelaine Royal kajütjébe is beengedte őket.

– Megmondom Cankó, szevasz – mondta Ambrus, és a kosár halat az oldalához szorítva elindult a műhely felé.

Nehezen aludt el. A Stephániára gondolt, Neviczky Pálra és Szász Mayára, aki lehet, hogy már nem is él. Neviczky Pált nem ismerte, de a tündöklően szép, kreol bőrű Szász Mayát egyszer látta a Meinl féle üzletben, ahogy egy zsombornyi zöld, éretlen citrommal előlépett a raktárból. Fejedelmi volt. Azonnal összesúgtak a kenyérért, zsírért, lisztért sorban álló emberek. A nyakában akkor már ott csillogott súlyos zöldarany láncon a csillagmedál, ami megbotránkoztatta az egész vidéket. A Napóleon-arany nagyságú napkerékben egy hatágú, rubinkővel kirakott csillag ragyogott. A csillag összegyűjtötte a napfényt, a legkisebb villanyégők, petróleumlámpák s mécsesek fényét is, és megsokszorozta. Ilyen vörös és bíbor fényekben sugárzó medált Keszthelyen még soha nem láttak az emberek. Közelről. A kastélyban, Festetics herceg szép udvartartásában nagyobb rubin és gyémántkövek is felragyogtak, de azokat nem láthatták, csak hallottak róla. Szász Maya a cégvezető lánya volt. Szép, művelt, kreol, fiatal. A bajokat a csillag okozta. Nagyon hasonlított az orosz katonák sapkáját díszítő vörös csillagra. A keszthelyi emberek soha nem nézték meg alaposabban az orosz katonák sapkacsillagát, ami ötágú volt, és üvegből készült. Szász Maya hatágú rubincsillagot hordott a nyakában, ami 1948 21táján többet ért, mint harminc hold föld. Sokan tudták, hogy Szász Maya a medált a rosszhírű Neviczky Páltól kapta, aki a háború első éveit nős ember létére végigmulatozta Somogyban, Zalában és Budapesten, s amikor végül neki is be kellett vonulnia, átállt az oroszokhoz egész századával, és az orosz katonák zubbonyában, sapkájában tért vissza Magyarországra. Ambrus nem ismerte Neviczky Pált, de amikor a Stephánia a somogyi partokról elszakadva felbukkant a Balaton közepe táján, a többi vízparti emberrel együtt megállt és befelé figyelt a tóra. A háta is borzongott, ahogy a Stephánia lassan közelítgette az északi partot. Nem látta, de érezte, hogy ott van a hajón Neviczky Pál, akinek kétszáz holdja van belső Somogyban, s még háromszáz hold bérlete, de az egésznek hátat fordított, lepaktált az oroszokkal, és itthon is a marcali, lengyeltóti, tabi kommunistákkal. – „Jön az úri kommunista… Jó szele van… Nálunk általában északnyugati az uralkodó szélirány, de ennek nem kell cirkálni, pedig délről jön… Háromnegyedszéllel hajózik…” – mondogatta Nyuszt, ahogy gyalulás, bordaillesztés közben kipillantott a poros ablakon a vízre. Nyuszt nem haragudott Neviczky Pálra, senkire sem haragudott. Még segített is neki. Segítségre szorult, mert szerelmes volt Szász Mayába.

Ambrus csukott szemmel feküdt a szalmazsákján, maga előtt látta a Stephániát, ahogy megközelíti a partot, aztán megfordul, mert sem Szász Mayát, sem a zámoriakat nem látja a parton. Bemegy messze, szinte Fenékpuszta magasságába, aztán újra fordul. Ilyenkor szokott hirtelen megjelenni Cankó. Nem köszönt, nem szólt, csak beugrott Nyuszt valamelyik csónakjába, és veszetten evezett a túlsó part felé. A Stephánia, a part felé tartva néhány méterre elment mellette. Látszólag semmi sem történt. De amikor Cankó partot ért, Masa mint egy megbokrosodott csikó vágtatott a városba a Meinl cég üzlete felé. Maya aztán csakhamar megjelent a parton.

Ambrus maga előtt látta a Stephánia nagy vitorláit, ahogy fordulás előtt meglobognak, majd engedelmesen belefeksze22nek a szélbe. Néhány elmosódó pillanatig még Masát is maga előtt látta, ahogy kopott, és meglehetősen szutykos kék szoknyájában a deszkamólón áll, aztán hirtelen elaludt.

Álmában a gyenesi hegyoldalban járt. Meszet oltottak a nagyanyjával, mert közeledett Húsvét. A nagy mosófazékban sistergett, fortyogott a mész. Fölkapta a vödröt és a házat megkerülve a ciszternához sietett. Belemerítette, s ahogy kiemelte, látta, hogy egy virágszirom úszik a víz tükrén. Letette a vödröt és felnézett az öreg cseresznyefára. Reggel óta virágba borult a fa. Édes illatára már odagyűltek a postamester méhei. Zsongott a fa, az aranyló tavaszi napfény sorra kibontogatta a tegnap még szunnyadó hófehér szirmokat. A cseresznyefáról a szőlőre, majd a vízre pillantott, s meglepetten látta, hogy az útkanyarból apja lépdel elő. Katonaruhában közeledett, sietős hosszú léptekkel. Egy pillanatra eltakarta a szomszédos présház, majd ahogy előbukkant, Ambrus látta, hogy megizzadt a kaptatón, de mosolyogva, jókedvűen közeledik, s a karjában hoz valamit. Eléje szaladt. Az apja lehajolt hozzá, megcsókolta, s közben a markába csúsztatott egy tarka kiskutyát. – „Neked hoztam” – mondta, aztán továbblépett a ház felé. Ambrus megsimogatta a szuszogó kiskutyát, s közben látta, hogy nemcsak az öreg cseresznyefa virágzik a ciszterna mellett, odább, a szomszédokban is virágba borultak a fák. Boldogan megfordult, s a kutyával a karján a bejárat felé szaladt. Nagyanyja még mindig a fortyogó meszet kavargatta. Az apja nem volt ott. Benézett a konyhába, szobába, de az apját sehol sem találta.

Ősz a nádöbölben

Amikor Ambrus felébredt, nappali világosság volt a műhelyben. Kiugrott az ágyból és magára kapkodta a ruháját. Elhúzta az ajtót helyettesítő függönyt, és a porlepte, öreg vekkerre pillantott. Nyolc óra felé járt az idő, alaposan elaludt. Szerencséjére a mestere is késett, munka előtt benézett 23még valamelyik üzletbe, hivatalba, s egy pohárkával is lehajthatott valahol a restiben, vagy Táltos Rózsi konyhájában.

Sietve megigazította az ágyát, letakarta a durva szövésű katonai pokróccal, amiből a lovak izzadtságszagát négy év alatt sem lehetett kimosni, aztán seprűt, lapátot ragadott. A gyaluforgácsot már előző este illett volna összetakarítani, de akkor még úgy gondolta, elég ideje lesz arra reggel is. Kapkodva körülsöpörte a műhely közepén felbakolt csónakot, melynek a beszakadt és elkorhadt palánkozását Nyuszt éppen ezekben a napokban cserélte újra. A halas kosarat odább tette, a fűrészporba rajzolódott nedves foltot feltörölte. Egy nagyobb ronggyal, mely valamikor törülközőként szolgált Nyuszt házában, végigdörgölte az ablakot, s a gyalupadot is végigcsapkodta, mint a pincérek a morzsás asztalt, ha új vendég érkezik. A gyors takarítás után megkönnyebbülten lépett ki a műhely ajtaján a deszkamólóra, melyen át jobbra tartva el lehetett jutni az öböl partjára, balra viszont egy falépcsőn át a vízhez és a csónakokhoz.

Hideg októberi reggel volt. Jobbra a nádkaréjt, s a mögötte húzódó apácastrandot még köd borította, a berekfák, fűzfák ágbogai között párafelhők lógtak. A nyílt víztükör felett már oszladozott a köd, s a fehéren izzó napkorong is látszott. Ambrus mély lélegzetet vett a nyers, nedves, hínár és korhadékillatú levegőből, aztán a famóló végén a lépcsőre guggolt és megmosta az arcát. A víz hideg volt, de bársonyosan puha, megnyugtató. Ambrus a mosakodástól felfrissülve, megnyugodva ment vissza a műhelybe. Kenyeret szelt magának, aztán a polcról, mely az ágya végében állt, fél tábla, újságpapírba csomagolt szalonnát emelt le. Vágott belőle egy szeletet, a többit gondosan visszarakta a helyére. A függöny mögül a műhelybe lépett, leült egy kopott festésű piros bójára, hátát a ház deszkafalának vetette, és falatozni kezdett. Az oltókéssel, ami a háború előtt még az apjáé volt, ügyes, szögletes darabkákat metszett a kenyérből, szalonnából, s a falatokat a kés tompa vége és a hüvelykujja közé csippentve a szájába rakosgatta. Lassan, élvezettel rágott, s a fogyó kenyérről 24fel-felpillantva a műhely belsejét nézegette. Megállapodott a szeme a félig kijavított csónakon, a rövid, keskeny fűrészeken, a gyaluk sokféleségén, a tervrajzokon, melyeket Nyuszt rajzszeggel erősített a gyalupad fölé. Ambrus leginkább az ablak és a törött lábú szekrény között húzódó falfelületet szerette nézni, ami tele volt képekkel. A barométer és a hőmérő mellett egy megsárgult szélű nagy fénykép függött, alatta felírás: „Kék szalag abszolút győztes 1940: Tramontana (8 R), kormányos K. Gordon E.” Kicsit odább egy metszet függött a „Helka” és a „Kelén” gőzhajókról, egyik szemközt, a másik oldalnézetben látszott. A gőzhajók után rajz következett az Aranyember nevű hattonnás kutterről, ez alatt is felírás: „1883 R. Young Balatonfüred”. Aztán fénykép és egy rajz a Titanicról. Ambrusnak a rajz tetszett jobban. A White Star társaság hirdetésén a hajó függőlegesen áll a felhőkarcolók mellett és nagyobb náluk. Sem a hajót, sem a felhőkarcolókat nem tudta elképzelni. A Titanic a fényképen is kísérteties, olyan, mintha egy város úszna a vízen, s a településnek csak négy kéménye lenne. Ami a hajókon túl következett, a deszkafalon és a szekrény oldalán, Ambrus számára titokzatos volt és érthetetlen. Az egyik képen Becker Bäby látható a füredi kikötőben. Napernyőt tart a kezében, de inkább a vállára támasztja, mellette Petschauer Attila a vívóbajnok áll és egy széles mellkasú idősebb férfi. Mind a hárman nevetnek. Mellettük a Metro–Goldwin–Mayer csillaga, Joan Crawford ragyogott egy sztárfotón, melyet Nyuszt vagy valaki a filmújságból vágott ki. Látható volt még Marlene Dietrich, Greta Garbo, Karádi Katalin, közvetlenül mellettük egy nőimitátor, majd úszó- és evezőscsapatok, néhány teniszező, hófehér trikóban és pantallóban.

A napfény időközben áttört a ködrongyokon, aranyló sugaraival elöntötte az öböl környékét, a hajóácsműhely poros ablakán is áthatolt. Ambrus hunyorogva nyelte le az utolsó falatokat. Ahogy a fényből oldalra fordította a fejét, káprázó szemével horgonyokat látott a szekrény túloldalán a sarokban. Egy öreg Admirált, néhány viking típusú hor25gonyt, aminek négy ágát merevre kovácsolták, és nem lehetett azokat összecsukni. A horgonyok mellett rozsdás láncok hevertek, s kiszakadt vasalású kormánylapátok. A műhely minden sarkában evezők támaszkodtak, jól bőrözött piros tollú szerszámok, de köztük töröttek is, néhány csutak- és mankóevező. Ambrus éppen bekattintotta a bicskáját, amikor Nyuszt a műhelybe lépett. Sietve felállt és az oltókést ügyes, láthatatlan mozdulattal zsebrecsúsztatta.

– Jó reggelt kívánok mester úr! – mondta és óvatos pillantással Nyuszt arcát fürkészte.

Nyuszt, akinek a valódi neve Nyárádi volt, valamikor tekintélyes embernek számított a városban. A Balaton körül ő építette a legszebb és legtartósabb kishajókat. Nagyobb tőkesúlyos hajók javítását is vállalta, de az építését nem. Valamikor maga is versenyzett, így kapcsolatba került úri sportolókkal, közöttük értelmes, finomabb emberekkel is. Kapcsolatai sokat segítettek abban, hogy kis hajóácsműhelyét kibővíthette, s a csónaképítés és javításon kívül a harmincas évek végén már tárolással és csónakkölcsönzéssel is foglalkozhatott. De a háború alatt megkeseredett, visszahúzódott vízparti műhelyébe és a csendes, magányos italozásban keresett vigaszt. Amikor a felesége megszökött, bajuszt és szakállt eresztett. Vörhenyes vörös szőrzetű ember volt, s elhanyagoltságában a szőrmók állatokhoz kezdett hasonlítani. Ezért, vagy emberkerülő magatartásáért a zámoriak elnevezték Nyusztnak. A név ráragadt. 1946-ban már akadtak gyerekek, fiatalabb emberek is, akik azt hitték, hogy Nyusztnak valóban Nyuszt a neve. Előfordult, hogy Nyuszt József névre levelet küldtek neki, és a postás kézbesítette. Nyuszt persze nem volt mindig emberkerülő. Ha régi versenyzőkkel találkozott, hajós emberekkel, felcsillant a szeme. Ha szépen megmunkálta a hajóbordákat, elkészült egy új csónakkal, mindig visszatért a kedve. Fütyörészett, még énekelt is. Máskor, ha ideje volt az életén gondolkodni, vagy híreket kapott a feleségéről, zárkózottá vált. Részegen veszedelmes volt. 26Ambrus attól félt, hogy egyszer bánatában, vagy mérgében felgyújtja a műhelyt és mind a ketten bent égnek.

Nyuszt ezen a reggelen nyugodtnak látszott. Körülhordozta a pillantását a műhelyen, aztán a vesszőkosárra mutatott, ami tele volt hallal.

– Végigjártad a varsákat?

– Ez nem a mi varsánkban volt. Cankó hagyta itt a mesternek. Az éjszaka meghúzták az öblöt a zámoriak.

Nyuszt a halaskosárra meredt, megcsóválta a fejét:

– Van nekünk halunk, minek hagyták itt?

– Mondtam Cankónak, hogy van halunk, de erősködött, hogy ez a mester része. Ha nem kell, cseréljük be rumra vagy cigarettára.

– Hát… Jól van. Elviszed majd a Táltos Rózsinak. Kint van a biciklim. Ügyesen felkötözöd a csomagtartóra. De nem ülsz fel, csak tolod.

– Igenis mester úr – mondta Ambrus és sietve a kosárhoz lépett, hogy felemelje és útnak induljon.

– Várj fiam. Előbb rendbe tesszük a Dőry úr hajóját. Mindjárt itt lesz. El akarja adni. Délre jön a vevő. Bemész a papuccsal, kimered Dőry úr hajóját, aztán kívül-belül lemosod.

– Kihozzam, vagy bóján marad?

– Bóján jobban mutat. Dőry úr majd megmondja, hogyan akarja. Kezdd el fiam, két eső is volt, amióta utoljára kimertük a hajót.

Ambrus a halakra pillantott, aztán a szerszámos szekrényre, s tanácstalanul vizsgálgatta a domború gyalut. Nehezen szólalt meg.

– Mester úr, Cankó az éjjel beüzent, hogy vigyek ki egy doboz Hercegovinát. Vittem neki.

Nyuszt arcán nem látszott meglepetés. A szekrényre nézett, aztán Ambrushoz fordult:

– Honnan tudod a helyét?

– Masa mondta, hogy a domború gyalu mögött kijár a deszka és ott vannak.

27

– Mást nem akart Cankó?

– Nem akart. Csak azt üzente, hogy Szász úr, a Meinl cég üzletvezetője bement a rendőrségre és feljelentést tett.

– A lánya ellen?

– Nem a lánya ellen, csak úgy. Szász úr azt gondolja, hogy Maya már nem él. Neviczky Pál felvette a Stephániára, aztán messze kint, belefojtotta a vízbe. Cankó azt mondja, hogy a mestert is megkeresik a detektívek, mivel itt szokott kikötni a Stephánia.

– Odább szokott kikötni, de jártak itt, az igaz. Na menj fiam, és merd ki a Dőry úr hajóját, mert mindjárt itt lesz.

Ambrus óvatosan belépett a papucs csónakba, a farába ült és a csutakkal lassan evezett befelé. Dőry úr hajója a Kék Angyal, közvetlenül a nádkaréj szélén állt egy fehér, kacsa alakú bóján. Szép 15-ös jolle volt, a háború első éveiben ez is Nyuszt műhelyében készült. Dőry úr, aki valamikor teniszbajnok volt és sok híres embert, például Petschauer Attilát és Urbach Lászlót az osztrák–magyar motorcsónakbajnokot is személyesen ismerte, a háború után fényképész szalont nyitott. A hajó árából akart új nagyítógépet venni, de a Kék Angyalt nehéz volt eladni, mert egyszer, versenyen felborult, s egyébként sem volt az embereknek pénze. Ambrus a papucs kötelét a Kék Angyalhoz kötötte, aztán átmászott.

A hajóban bokáig ért a víz, a fenékdeszkák úsztak. Ambrus a deckre ült és jobbra-balra himbálózva meregette a vizet. Időnként felpillantott, s ekkor kibontakozott előtte az egész öböl. Balra a nádkaréjon túl látszott az apácastrand vége, főleg a nagy kanadai nyárfák a földnyelv végén, aztán a halásztelep kikötője, s azon túl a nádüzem. Jobbra, Nyuszt műhelyén és az öblön túl, hosszú partsáv, a szigetfürdő, majd a kikötő. A kikötő mögött a parton jól látszott az Amazon szálloda és vendéglő, a parti sétány végén a gimnázium vízisporttelepe és Zámor. A nádasokon végigszaladó szem gyorsan elérte a gyenesi partot, s csak egy egészen keveset kellett a fejen mozdítani, hogy a pillantás felreppenjen a hegyoldalba, ahol Ambrus nagyszüleinek a háza állt. Ambrus egész 28gyermekkorában fentről, a hegy szőlővel borított és mandulafákkal teletűzdelt oldalából nézte a vizet, s most augusztus óta megváltozott az élete. A víz közelében, szinte a vízen élt, s alulról nézte az elérhetetlennek tűnő hegyet, a présházak, pincék fehér tűzfalait. Szerette a vizet, a nádasokat, a műhelyt, a fa illatát, a csónakokat, mégis vágyakozott a hegyoldal után. Orrában, szemében, bőrében hordozta a tavaszi mandula-, majd kései szőlővirágzások illatát, a mélyzöld, máskor aszalóan száraz nyarakat, a szőlőt érlelő, mustot csordító édes őszöket, a telek hókristály álomképét, a dermesztő és megnyugtató fagyok ölelését. Csaknem kicsordultak a könnyei, ahogy a gyenesi hegyoldalra bámult. Megrázta a fejét, s a meregetővel tovább hajlongott a Kék Angyal fenékdeszkái felett.

Mire végzett a víz kimerésével, s felitatásával, Dőry úr már a deszkamólón állt, a kezével a szemét ernyőzve befelé bámult. Ambrus sietve feltörölgette a kajütöt, aztán a kormányállást, majd araszolgatva végigkúszott a hajó fedélzetén, lemosta az oldalát, s a deck vászonborítását is. Ahogy az öböl felé pillantott, látta, hogy Nyuszt és Dőry úr a kikötőn állnak és széles taglejtésekkel vitatkoznak valamin. Ha lehunyta a szemét, fehér bajszú nagyapját látta maga előtt és kicsi, összetöpörödött nagyanyját. Haza kívánkozott. Néhány pillanatra az apja is eszébe jutott, akit tízéves korában látott utoljára, aztán elnyelte a háború, s az anyja is, aki 1945 végén Pestre került, és ritkán látogatott haza. A gyenesi hegyoldal nagylombú diófái alatt a nádfedeles présházak között a nagyapja alakja, fehér bajsza volt az egyetlen megnyugtató pont.

Amikor végzett a Kék Angyal tisztogatásával, felállt és kérdően a part felé nézett. Dőry úr intett, hogy hozza ki a hajót. Kinyitotta a lakatot, s a Kék Angyal orrába ült a merevítő alá, és lassú, óvatos manőverezéssel kievezett a deszkamóló mellé.

Nyuszt és Dőry úr a deszkamóló szélén álltak, nézték, hogyan köt ki a hajóval.

– Ha nem akad el a nagyvitorla behúzókötele, soha nem 29borul fel ez a hajó. Hatos szélben, nem borul fel egy 15-ös jolle – mondta Nyuszt.

– De ez felborult.

– Senki sem emlékszik rá, közben volt egy háború.

– A Kék Angyal versenyen borult.

– Adjon neki egy másik nevet – javasolta Nyuszt.

– Talán így is megveszik… Hallotta, hogy nyomoznak Szász Maya ügyében?

– Tegnap mondta itt valaki, hogy Szász úr feljelentést tett.

– Úgy tudom, Szász úr már egy hete bent járt a rendőrségen. Gyilkosságra gyanakodnak.

– Nem tételezem fel Neviczky úrról.

– Már keresik Neviczkyt, de nem találják. Azt mondják, hogy csak színleg állt be a kommunisták közé. Az arannyal sem tudott egészen elszámolni, amit Somogyban összeszedett.

– Miféle arannyal?

– Neviczky egy bizottsággal járta Somogyot, aranytárgyakat szedegettek össze, hogy az új forintnak fedezete legyen.

Nyuszt értetlenül megingatta a fejét:

– Minden lehetséges… Én csak annyit tudok, hogy szerette Szász Mayát, és itt az öböl körül, vagy a vízen találkozgattak. Miért fojtotta volna vízbe Szász Mayát?

– Gyanús alak volt, mindig hivatkozott valakire, de például Petschauer sem ismerte. De ez az egész, amivel most előálltak, baromság. Imádta Szász Mayát.

Ambrus eligazgatta a hajó szerelvényeit, aztán a mólóra lépett. Várt egy kicsit. Nyuszt és Dőry úr a hajót nézték és hümmögtek. Bement a műhelybe, felemelte a halaskosarat és a biciklihez cipelte.

Felkötözte a csomagtartóra, ahogy máskor is szokta, aztán a horpadt tetejű, düledező csónakházak és a parton korhadó híres hajók között elindult Táltos Rózsihoz. A beszakadt oldalú Madelaine Royal-ra pillantott, s arra gondolt, hogy egyszer még Neviczky Pál hajója, a Stephánia is így végzi, vagy még rosszabbul. A parti berekfák közül éppen a liget 30vörösfenyőkkel szegélyezett sétaútjára fordult a biciklivel, amikor hirtelen eszébe jutott egy kép, amit néhány pillanattal korábban látott. Megállt, a fatörzsek között visszanézett a csónakházakra. A kátránnyal fedett, rozoga deszkaépület végénél egy felbakolt csónak fehérlett. A biciklit egy fenyőfához támasztotta és visszament.

A piszkosfehér csónak egy elhanyagolt balatoni dingi volt. Látszott rajt, hogy évek óta hever felbakolva a csónakház végében. Valamikor, talán még a háború előtt, valaki néhány deszkával és kátránypapírral meghosszabbította az ereszt, hogy a hajót a hótól és az ólmos esőktől védje, de a pótereszt a téli szélviharok már rég leszakították, s az egyik lezuhanó gerenda a dingi palánkozását is átszakította. Ambrus körüljárta a dingit, lerángatta róla a kátránypapír-maradványokat, végigtapogatta az orrtőkét, aztán a palánkozást is megkopogtatta. Végül a földre feküdt és az állványok között a belsejébe is belenézett. Úgy érezte, hogy a dingit néhány hét alatt ki lehetne javítani. Amikor végzett a mustrával, hátralépett a fák közé és még egyszer megnézte a kis hajót. Ekkor pillantotta meg a dingi legszélesebb palánkján a kifakult betűket: „Búbos vöcsök”. Még négy méter hosszú sem volt a hajó, de egy közönséges csónaknál azért tekintélyesebbnek látszott. Álmodozva nézte néhány percig a piszkosfehér klinkerpalánkozást, aztán a biciklihez lépett, és folytatta útját. Végigment a futballpálya deszkakerítése mellett, aztán a felhúzott sorompók alatt keresztezte a vasúti síneket, s a liget túlsó oldalán, közel a büdös árokhoz, befordult a Galamb utcába.

Táltos Rózsi léckapuja zárva volt, de már ismerte a retesz helyét, fél kézzel benyúlt a kilincs alatt és elhúzta. Beegyensúlyozott a biciklivel, aztán az üveges verandával szemben egy pusztulóban lévő körtefához támasztotta. A fát a talajvíz fojtogatta. Az udvar a Balaton felé lejtett, s a veteményeskerten túl, közvetlenül a felmagzott kapor- és hagymaszárak szomszédságában már nád virult. A kerítés mentén is nádszálak, s puha kákatövek rejtették a rigókat, s egyben a rájuk 31vadászó macskákat is. A ház felett sirályok keringtek. Bentről az asszonybeszéd és a férfiak nevetése kihallatszott az udvarra. Ambrus leemelte a bicikliről a vesszőkosarat. A veranda ajtaját a könyökével nyitotta, s mire az ablak előtt sorakozó futómuskátlik, a leander, és a vastaghúsú kaktuszfélék erdőnyi zöldje mellett a konyháig botorkált, annak ajtaja, látszólag magától feltárult.

– Jó napot kívánok – mondta Ambrus, és a vesszőkosarat letette a konyha közepére.

– Hát te fiam? – kérdezte Táltos Rózsi.

A konyha viaszosvászonnal letakart asztalánál egy hajós ember és egy öreg uszályrakodó malmozott. A hajós vándorkagylókat, az öregember kukoricaszemeket tologatott a koszos keménypapíron. Az asztalon egy cserépkorsóban fűszeres illatú forralt bor gőzölgött. A vízi emberek pirospettyes bögrékből kortyolgatták az italt. A csikósporheltben pattogott a tűz, a lenyitott sütőajtón gyújtós száradt, a gyújtós tetején macska aludt. A tűzhely mellett, szőrét hullató, kopott bundában egy roma asszony állt, aprócska porceláncsészéből kávét kortyolgatott. A kredenc előtt bőszoknyás vörsi parasztasszony hajladozott, kosarából túrót mért egy piros vejdlingba, aztán a tejfölt decizte át egy köcsögbe. A tágas konyha mennyezete alatt kuglófsütők és rézedények lógtak. A kuglófsütők az állatöv figuráit formázták, volt kos, bika, ikrek, rák, halak. Mindegyikből egy. A rézedények alatt színes képek függtek, melyek vízeséseket, tengeri hajókat és gyönyörű kastélyokat ábrázoltak. A konyhaasztal felett egy nagy, meztelen nő képe lógott, alatta felirat: „Májusi Vénusz”.

– A mester úr küldte – mondta Ambrus, és Táltos Rózsira nézett. A magas asszony zöld bársonyszoknyája felett kötényt viselt. Arca nagy volt, és szomorú, mint egy gazdátlan vadászkutyáé. Haja a háta közepéig ért, erősen őszült. Szabadon hordta, mint a fiatal lányok, csak a homloka felett tűzte meg két színes csattal. Szeme zölden fénylett, kegyetlen és gúnyos nézése volt. Szemében rejtegette erejét.

32

Lehajolt, felemelte az újságpapírt. Töprengve nézte a halakat, egyiknek a kopoltyúját is megemelte, és megvizsgálta a szilványait.

– Mit csináljak én ennyi hallal? – kérdezte.

– Nem tudom, asszonyság, a mester csak azt mondta, hogy hozzam ide.

– Az éjjel fogtátok?

– Igen, asszonyság.

– Reggel már itt járt Nyuszt, de nem említette.

Táltos Rózsi újra felemelte az újságpapírt, s a halakat figyelmesebben is megnézte. Váratlanul elmosolyodott és megszólalt:

– Mit adjak neked Ambrus, forralt bort?… Vagy inkább édes, cikóriás kávét?

– Nem kérek én semmit asszonyság, van nekünk a műhelyben mindenünk.

Táltos Rózsi a tűzhelyről felemelte a kávés kannát és egy csésze felett megbillentette. Tejet is öntött rá egy keveset, aztán a fiúnak nyújtotta.

– A detektívek jártak már nálatok?

– Nem jártak. Mit keresnének ott? Nekünk semmi közünk sincs a dologhoz.

– Mondd meg a Nyusztnak, hogy tegnap este, záráskor megtalálták Szász Maya búcsúlevelét. A műhelyt is megemlíti benn, és a Madelaine Royalt.

– A mesteremnek saját baja is van elég, nem keveredik a másokéba.

A viaszosvászonnal letakart konyhaasztal mellől felnézett a hajós.

– És az arany? – kérdezte.

– Milyen arany? – csodálkozott Ambrus.

– Amit beépítettek a tőkesúlyba, bikákba, láncvezetőkbe. Azt mondják, olyan nehéz volt a Stephánia, hogy csaknem elsüllyedt a zsilipeknél. Valaki azt beleépítette.

– Össze-vissza beszél maga – szólalt meg Táltos Rózsi. – Beleölték magukat a Balatonba. Meghaltak mind a ketten.

33

– A Stephaniát látták a gátőrök a Sión. Hídvégnél éjszaka csúszott át, amikor Mezőkomáromban, Ozorán, s arra lent végig aludtak a népek. De nem aludt mindenki, egy sáripusztai ember látta. Olyan volt, mint egy fekete árnyék. Lent jár már Neviczky hajója valahol az Al-Dunán.

– A Stephánia Bogláron horgonyoz a kikötőben. Tegnap láttam – mondta az uszályrakodó.

– Nagy képzelete van magának Gáspár, csak az a baj, hogy Szász Maya búcsúlevele már ott van a detektívek asztalán.

A roma asszony is megszólalt:

– A kasszában találták meg a váltópénzes fiók alatt. A Lajos az éjjel kereskedőknek basanelt a Hullámban. Az egyik úr, egész sorokat tudott a levélből. Azt írta a lány, hogy: „…sírva búcsúzom tőletek édesanyám, mert itt kell hagynom az életet…”

– Úgy írta, hogy a „mostani életet” – szólalt meg újra a hajós.

– Az ugyanaz – mondta az asszony.

– Úgy is lehet érteni, hogy csak ezt az életet hagyja itt, amiben mi is vagyunk. Máshol él tovább.

– A túlvilágon – mondta Táltos Rózsi. – Nagyon sajnálom ezt a Mayát. Ilyen bolondot csinálni egy férfi kedvéért. Még az is előfordulhat, hogy a Neviczky élve maradt.

– Együtt csinálták – szólalt meg újra a roma asszony –, csak a halálban lelhettek nyugalmat, mert Neviczky úrnak felesége van Marcaliban.

– Tabon, nem? – szólalt meg az uszályrakodó öregember.

– Marcaliban volt a felesége. Nagyon fenyegetőzött.

– Ezért meghalni, és ilyen csúnyán – ingatta a fejét Táltos Rózsi, aztán lehajolt, az újságpapírt szétnyitotta és a földre terítette. A halakat kirakta az újságpapírra. Külön halomba a keszegeket, külön a nagyobb, nemesebb halakat. Végül a harcsát és a csukát visszadobta a kosárba.

– Ismered Mayernét az Erzsébet királyné úton?

– A péknét? Ismerem asszonyság – mondta Ambrus.

34

– Vidd el neki fiam ezt a két halat. A mesterné nagyon szereti a harcsapaprikást.

Ambrus a kapuból még egy futó pillantást vetett Táltos Rózsi házára, s az udvarra, mely felett galambok helyett sirályok keringtek, aztán elindult a pékség felé.

Mayerné megörült a harcsának, de a csukára is vetett néhány barátságos pillantást. Úgy nézett a halakra, mintha máris tepsiben illatoznának, szaftban úszva, vagy ropogósra sülve.

– Voltak már nálatok a detektívek? – kérdezte, s a választ meg sem várva, az üzlet hátsó ajtaján át eltűnt a halakkal a pékségben. Néhány pillanat múlva frissen sült rozscipóval tért vissza, s amíg papírba csomagolta, újra megszólalt:

– Nem voltak?

– Nem járt nálunk senki.

– Nesze fiam, ez a cipó a tied.

– Köszönöm asszonyság.

– Ha fogtok valamilyen szebb halat, ide is hozhatsz belőle egyenesen.

– Hozok majd asszonyság – mondta Ambrus. Szép, tejfehér bőre volt a péknének.

A mester biciklijét tolva végigsétált a liget mellett, s a bokrok hézagain át a padok környékét, és a belső sétautakat figyelte. A liget tele volt titokkal. Iskolakerülő gimnazisták kártyáztak a padokon, a rejtettebb utakon szerelmes diáklányok andalogtak, zöld sapkás gazdászfiúkkal. A gimnazisták sapkája sötétkék bársonyból készült, keményített, magas oldala volt. Sapkajelvényük nagy pajzsra hasonlított, melyen világoskék és fehér színekből egy arkangyal képe vált sejthetővé. A kék bársonysapkák látványa, s a bokrok közt sétáló leányok puha léptei kellemes bizsergéssel töltötték el a szívét. Úgy érezte, hogy a világban van valamilyen csoda, amiről ő idáig nem is tudott. Aztán, amikor a vasúti átjárón túl már a partot közelítgette, szívében megszűnt a bizsergés. Eszébe jutott, hogy a sötétkék bársonysapkát már egy évvel korábban megáhította, de neki a nagyanyja sültös sapkát vett.

35

Amikor a sétautat szegélyező toronymagas fenyőfák közül az ösvényre lépett, újra megpillantotta az elhanyagolt dingit. Megállt, letámasztotta a mester biciklijét. Körüljárta, megsimogatta a palánkozást. A fák között a semmibe révedt. – Látta magát, ahogy a Búbos vöcsök kormányánál áll és a partot közelítgeti. A fején sötétkék bársonysapka van, de az eleje sültös, mint a hajósoké. A part felé tekintget, s egyszercsak a szélső platánfák alatt megpillantja a lányt. A lány szalad a fák alatt és integet. Merően nézi a lányt, de nem ismeri fel az arcát. A lány szalad feléje, de arca, alakja elmosódó marad, tűnékeny, mint a liget sárguló bokrai között megpillantott diákkisasszonyok. Közelítgeti a partot a dingivel, közben vihar támad, süvölt a szél, esteledik, hajnalodik, sima, türkizzöld, majd aranyló és mélyvörös tengerré változik az öböl vize. – Simogatta a dingi palánkjait és álmodozva nézett a fák között a víz felé. Nem látta a vizet, de ott érezte a fák mögött. Ott volt a víz a fényben, a levegőben, s a madarak tollán csillogott, melyek kiterjesztett szárnyakkal leereszkedtek a fák közé.

A Madelaine Royal kajütjében

A műhely közepén felbakolt csónak korhadt, beszakadt palánkjait Ambrus egyenként lefeszegette. Óvatosan, lassan dolgozott, a rézszegecseket kihúzta, s egy cserépfazékba dobálta. Mestere szemét, aki az ablak előtt az új palánkot gyalulta, állandóan a kezén érezte, pedig Nyuszt csak nagy ritkán pillantott feléje. A műhely levegőjét már átjárta a friss gyaluforgács gyantaillata, de egy-egy pillanatra még az enyv, a festékek, s az ágyat takaró lópokrócok szaga is érezhető volt. Nyuszt végighúzta tenyerét a palánkon, aztán hunyorogva szemügyre vette az élét, a rézselést, ahol a két vékony deszka átfedi egymást. Elégedettnek látszott, s odaszólt az inasának:

– Na, Ambrus…

36

Nyuszt a csónakhoz lépett, gondosan megvizsgálta, megtapogatta a fedetlenül meredező bordákat, aztán egy kis söprűvel letisztította az elöregedett palánkok helyét. Az új palánkot a gerinc mellé fektette, aztán az inasához fordult:

– A munkát mindig a gerinc melletti palánk felrakásával kezdjük, és a hajó két oldalán váltakozva palánkozunk, hogy ne húzódhassanak, csavarodhassanak a bordák. Javításoknál, foltozgatásnál ezt nem mindig lehet betartani. Óvatosan, mindenre figyelve kell dolgozni. Érted?

– Értem mester úr.

– A fát rá kell hajlítanunk a bordákra. Legjobban hajlíthatók a nedvességet őrző lombosfák, a kőris, tölgy, bükk, szil, akác és a diófa. Az orrtőkénél elindulunk és a tükörnél fejezzük be. Na, fogd meg fiam és szorítsd a bordákhoz, a rézselésnél is illeszkedjen – mondta Nyuszt, aztán a palánkot, egymásnak segítve a helyére illesztették, rögzítették.

Nyuszt kipillantott az ablakon, meggyújtott egy cigarettát, s a füsttel öblögetve tipródott a felbakolt csónak körül. A collstokkal hosszan méricskélte a következő borda helyét, aztán megmarkolta a gyalut és dolgozott tovább. Ambrus a mester lába alól a fal mellé söprögette a gyaluforgácsot.

– Mester úr, a csónakház eresze alatt van egy dingi.

– A Búbos vöcsök?

– Igen, a Vöcsök. Hogyan úszik egy ilyen dingi?

– Ahogy tud fiam. Kis jolle. Három nyolcvan hosszú, egy negyvenkettő széles, szabad tervezésű hajó. Egy barátságos mosóteknő.

– Nem egy dragon…

– Nem, de a Kenese–Keszthely távon az időcsúcsot mégsem tőkesúlyos versenyhajó, hanem egy 25-ös turajolle tartja. 1936-ban Uhl Gyula a jolléjával ezt a távot 5 óra 4 perces idővel nyerte – mondta Nyuszt, aztán megállt a gyalulással és belefülelt a levegőbe.

– Csöndesedik a szél – mondta Ambrus.

Nyuszt előregörnyedt és tovább gyalulta a palánkot, látszólag teljesen belefelejtkezett a munkába, de néhány perc 37múlva újra megállt, hallgatózott, a barométerre pillantott, aztán megpöccintette a körmével. A mutató meredeken emelkedett fölfelé. Ekkor letette a gyalut és kiment a víz fölé nyúló deszkamólóra. Ambrus utána lépett és megállt a nyitott ajtóban. A hajóács a látóhatárt kémlelte, aztán a vízre pillantott és beleszimatolt a levegőbe. Ambrus kérdően nézett a mesterére, de az nem mondott semmit. Visszalépett a gyalupadhoz és dolgozott tovább. Jó fél óra múlva, amikor Ambrus már az újabb palánkok helyét készítgette a csónakon, a mester abbahagyta a gyalulást, a barométerre nézett, s az fogva tartotta a szemét.

– Partra kellene húzni a hajókat – szólalt meg Nyuszt.

– Nem érünk még rá, mester úr?

– Hozd elő a hajókihúzó kocsit, aztán ülj be a papucsba. A nádas szélénél kezdd a bércsónakokkal.

Néhány perc múlva Ambrus már a laposfenekű papucs csónakban evezett befelé. Ahogy elérte a nádas szélét, kiemelte az evezőket, és a gyenesi hegyoldalra pillantott, ahol nagyapja háza állt. A hegyoldalban tisztán látszottak a házak, mintha a késő őszi párát, felhőrongyokat egy óriás lefújta volna a domboldalakról. Evezőit újra a vízbe merítette, s az egyik bércsónakhoz siklott. Kinyitotta a lakatot, a láncot kifűzte a bója füléből, aztán vontatni kezdte kifelé. Nyuszt a kihúzó kocsit betolta a vízbe. Ambrus ráúsztatta a csónakot, aztán a papucsból kimászott a deszkamólóra, Nyuszt mellé. Megragadták a kocsi rúdját, nekifeszültek, s a kocsit csónakostól kihúzták a partra. Néhány perc múlva Ambrus már újra a papucsban ült és evezett befelé, újabb csónakért. Négy bércsónak hevert már a parton, amikor a fák alatt ácsorgó zámoriak közül Cankó lépett a víz szélén korhadó nádhordalékra.

– Jó napot mester, szaggat a dereka?

– Emelkedik a barométer – mondta Nyuszt. – A víznek tegnap óta megváltozott a szaga. Lehűlés jön.

– Korai még – mondta a zámori fiú, de azért elkapta a kocsi rúdját, amikor Ambrus az újabb csónakot ráúsztatta. 38Segített partra húzni a kocsit. A csónakot egy berekfa alá fordították. Nyuszt a látóhatárt kémlelte, Cankó pedig cigarettát sodort magának a zsebében szétszóródott dohányporból. Megnyálazta a papírt, aztán megszólalt:

– Mester úr, mindjárt itt lesznek a detektívek.

Nyuszt mérgesen legyintett:

– Három hete ezt hallom mindenkitől. Jönnek a detektívek, már itt vannak a detektívek, ott vannak a detektívek… Hagyjatok nekem nyugtomat ezekkel a detektívekkel. Lehet, hogy Szász úr feljelentést tett, de nekem semmi közöm Szász Maya ügyéhez.

– Most tényleg jönnek a detektívek. Tíz perce sincs, hogy a nádgazdaságtól átmentek a halásztelepre. A Tibi és a Füstös is látta őket. Onnan ide jönnek. Masa a nyomukban van.

Nyuszt a zámoriakra pillantott, aztán vállat vont.

– Hülyeség. Szász Maya vígan él valahol.

– De hol?

– Valahol az országban, vagy messzebb. Azt hiszitek, csak a víz partján, vagy a hajók kajütjében lehet csókolózni? Neviczky úr talán kibérelt valahol egy lakást, vagy egy szállodai szobát Budapesten. Boldogan élnek. Végre eltűntek az asszony szeme elől.

– Szász úr jegyzőkönyvbe mondta, hogy Neviczky vízbe fojtotta a lányát.

– Lehet, minden lehetséges – mondta Nyuszt, közben a túlpartot, s az ég alját vizsgálgatta, majd Cankóhoz fordult: – Jó, hogy itt vagy, a jollékat nehezen húztuk volna ki a gyerekkel.

Ambrus már a Kék Angyalt vontatta kifelé. Szép, szabad tervezésű hajó volt, esztétikus vonalvezetéssel. Palánkozása kifogástalannak látszott a fehér festék alatt. Vontatva is könnyen úszott a csendesülő hullámokon, a merülése nem lehetett több 8-10 centiméternél. Lényében, vitorlák nélkül is volt valami könnyedség, mintha nem is hajó, hanem madár lenne. De ez a könnyedség sejtetett bizonyos gyengeséget is. A Kék Angyal túl könnyedén táncolt a hullámok hátán, s az 39uszonya nem látszott elég súlyosnak ahhoz, hogy kritikus helyzetekben megmentse a felborulástól.

– Még mindig itt van Dőry úr hajója? – kérdezte Cankó csodálkozva.

– Ki veszi ezt meg? Versenyen borult.

– Maga építette.

– Én. Kicsit könnyű, de soha nem borul fel, ha a grósz behúzókötele nem akad el. De elakadt.

– Megjött a vevő?

– Meg, de már levette a fülest.

– Profi volt?

– A… Fenét… Profi nem vesz jollét. Néhányszor már elvitte valaki vitorlázni, de nem értett a hajóhoz. Csak nézegette, mint tehén a repülőgépet. Manapság az emberek nem vesznek hajót. Télikabátra, babra, szalonnára költik a pénzüket.

– Én egy hét alatt eladnám.

– Tavasszal én is. Mondtam ennek a hülye Dőrynek, hogy fesse át, és adjon neki másik nevet. De nem érti a dolgot. Vagyis hogy érti, csak szerelmes a hajójába. Azt képzeli, hogy majd a kikötőn sétálgatva mutogatja a lányának, hogy „ott úszik a Kék Angyal, nemrég még a mi hajónk volt.” De az is lehet, hogy esze ágában sincs eladni. Fél éve húzkodja itt nálam a vevőket, mert nagyítógépet akar venni a fényképészműtermébe, de nem köt egyezséget senkivel. Csak bemutatja, tárgyal, s ha kialakulóban van az üzlet, mindig emel egy kicsit az áron.

– Nagymenő volt.

– Mindenkit ismert. Petschauert, Urbach Lászlót, Beckert, talán még a Horthy-gyereket is.

Ambrus felállt a papucsban és a partra kiáltott:

– Ráúsztassam, mester úr?

– Úsztasd fiam.

Ambrus húzott néhányat az evezővel, aztán a jollét kis lendülettel, ügyesen rávezette a kihúzó kocsira. Nyuszt és Cankó elkapták a rúdját és erőlködve húzták kifelé a vízből. A fák alól a zámoriak is odaléptek és segítették a hajót partra 40vontatni. Már csak egy bércsónak és a papucs ringott a vízen, amikor lihegve szaladt feléjük Masa, a félcigány zámori kislány.

– Jönnek a detektívek! Már elindultak a halásztelepről! – kiáltozott.

– Csendesebben, te! – mordult rá Cankó.

– Holnap reggel kimennek a halászokkal – kiáltotta akadozó lélegzettel a kislány. – Fenékpusztától a kikötőig meghúzzák az egész öblöt.

– Marhaság – mondta Nyuszt. – Garda esetleg lesz a hálóban, de hulla nem.

A csónakház takarásából kiléptek a detektívek.

– Jó napot! – köszönt az idősebb, aztán a zámoriakhoz fordult: – Hát ti, mit kerestek itt?

– Jó napot Cserhalmi úr – szólalt meg Nyuszt –, nekem segítettek. Lerángattuk a csónakokat a vízről.

A fiatalabb, magas detektív esőköpenyt viselt és barna kalapot. Az öregebb bricsesznadrágban és bélelt bekecsben állt a parton. A fejét tweed szövetből készült sültös sapka fedte, mint a jó módban élő iparosokét. Sapkájának a sültje alól megszemlélte a zámoriakat, aztán a kislányhoz fordult:

– Te is segítettél Masa?

– Nem detektív úr, én csak itt vagyok a többiekkel.

– Apád mikor szabadul?

– Mire a kis Jézus ellátogat hozzánk, kint lehet. Nagyon jó a magaviselete.

– Ló?

– Igen, most ló. De nem adta el.

– Akkor talán kijön Karácsonyra – mondta a bricsesznadrágos detektív, aztán a társához fordult: – Molnár, beszélgessen el a gyerekekkel, lehet, hogy tudnak valamit. Mi pedig a mesterrel bemegyünk a műhelybe.

Ambrus a papucs csónakból a deszkamólóra lépett és elindult a zámoriak felé, de az öreg detektív keze a vállára nehezedett.

– Te vagy a mester inasa?

41

– Én vagyok kérem szépen.

– Akkor te is gyere velünk.

Nyuszt letörölt egy széket a műhelyben, s a felbakolt csónak elé tette.

– Foglaljon helyet Cserhalmi úr – mondta, aztán karbatett kézzel megállt, s a gyalupadnak támaszkodott.

Ambrus, ahogy szokott, lekuporodott egy öreg bójára, s kíváncsian lesegetett a mestere és a detektív felé.

– Gyilkossági ügyben nyomozunk. Szász úr, a Meinl cég üzletvezetője feljelentést tett nálunk. Arra gyanakszik, hogy lányát, Szász Mayát, Neviczky Pál vízbe fojtotta – szólalt meg Cserhalmi.

– Neviczky szerette ezt a lányt.

– Honnan tudja?

– Olyan viharokban átjött az a túlsó partról, hogy a Stephania vitorlái a hullámokat söpörték. Épeszű ember nem megy bele nyolcas szelekbe, ha nem muszáj.

– Úgy tudom, magánál szoktak találkozni…

– Itt a műhelyben soha nem jártak, de az előfordult, hogy a Stephánia lehorgonyzott az öböl bejáratánál, s a papuccsal valaki kihozta Neviczky urat a partra, vagy bevitte a lányt a Stephániára.

– Te mentél be a papuccsal? – fordult a detektív Ambrushoz.

– Nem, engem soha nem küldtek be Neviczky úrért. Csak augusztus elején kerültem ide.

– Ismered Szász Mayát?

– Egyszer láttam az üzletben. Kenyérért álltam sorban. Éppen előjött a raktárból. Csodaszép volt, a nyakában lógott a vörös drágakő csillag.

– Neviczky Pált is láttad?

– Csak messziről, amikor Szász Mayával sétáltak a parton, de a Stephániát sokszor láttam, ahogy közelítgette a partot. Azt a hajót messziről megismerem. Még félvízen sem járt, de ahogy kipillantottam a műhely ablakán, már tudtam, hogy az a Stephánia.

42

– Ki szokott bemenni Neviczky Pálért?

– Mindig lebzsel itt valaki, diákok, csónakbérlők – mondta Nyuszt.

– A zámoriak, ugye?

– Azok is vonzódnak ide. Valaki mindig beugrik egy csónakba és kievez a nád széléig.

– Cankó mit szokott tőle kapni?

– Egy doboz cigarettát.

– Ezért vonzódnak ezek ide.

– Cankó mostohaapjának fele részben van egy céllövöldéje, képzelheti, hogyan élnek… Egyébként, cigarettáért tavaly még én is beeveztem volna a Stephániához – mondta Nyuszt, aztán benyúlt a zsebébe és előhúzott egy doboz Hercegovinát. – Megkínálhatom? – kérdezte Cserhalmitól.

– Köszönöm – mondta a detektív és felállt. Kivett a dobozból egy cigarettát és megszagolta, mielőtt rágyújtott. A füstöt élvezettel megforgatta a szájában, leszívta, aztán az orrán át kis adagokban kifújta. – Ez igen – szólalt meg aztán újra. – És a Madelaine Royal?

– Hát igen, a Madelaine Royal gazdája is kint maradt nyugaton. Negyvenháromban volt utoljára vízen, azóta itt korhad a parton felbakolva. Amikor az oroszok átjöttek a jégen, egy géppisztolysorozatot is kapott az oldalába. A lyukakat be lehetne foltozni, de úgy látom, a tőkesúly már leszakadóban van. Kár ezért a hajóért, de rohad itt még a csónakházban és a fák alatt legalább tizenöt vitorlás.

– A kajüt kulcsát maga adta oda Szász Mayának?

– Soha nem volt bezárva a kajüt. De tavaly novemberben én mondtam nekik, hogy bemehetnek a Madelaine Royal kabinjába. Ólmos eső esett, s itt dideregtek a parton.

– Mit gondol, Neviczky hol fojtotta vízbe a lányt?

– Sehol. Már rég feldobta volna a víz, ha itt valahol belefullad.

– Szász Maya sok aranyat kapott Neviczkytől?

– Csak egy csillagmedált. Aranyláncon függ, a közepében egy rubinkövekből kirakott csillag van.

43

– Valamilyen arany ügyet is rebesgetnek – mondta a detektív. – Felmerült a gyanú, hogy…

– A gyanú Cserhalmi úr, az felmerülhet… Ki nem gyanús manapság?

– Apropó! Újabb levelet kapott a feleségétől?

– Miért? Nem tudják?

– De tudjuk.

– Hát akkor, miért kérdi?

Az öregedő detektív elnevette magát, aztán a műhelyben körülpillantva megszólalt:

– Megy az üzlet?

– Javítgatunk, új csónak alig készül. Megkínálhatom egy kupica snapsszal?

A detektív óvatosan kipillantott az ablakon, aztán bólintott.

– Kettővel is Nyuszt, de a poharakat súlyba. Nagyon új még ez a kolléga. Nem kell neki tudni, hogy régről ismerjük egymást.

Nyuszt benyúlt a szekrénybe, a szerszámok mögött eltolta a hátsó deszkát, aztán előhúzott egy üveget. Két kupát tett a csónak tetejére, aztán amíg töltötte, megszólalt:

– Új a kolléga?

– Új. Fél éve még bádogossegéd volt.

Koccintottak, lehajtottak egy kupicával.

– Az anyját, ez szilvórium – mondta a detektív, s a sültös sapkát lekapta a fejéről.

– Nyolcvan fokos. Szabad még egyet?

– Köszönöm.

Lehajtottak még egy kupával, aztán Nyuszt az üveget és a kupicákat betette a szekrénybe. A detektív a szekrény melletti falra bámult, ahová Nyuszt még a háború előtt híres hajók, színészek és versenyzők fényképeit rajzszegezte fel.

– Nocsak, Petschauer Attila és Becker Bäby. Hol van ez?

– Füreden.

– Ki az az idősebb férfi?

– Valami színházi ember. Dőry úr csinálta a képet.

44

– Micsoda vívó volt a Petschauer, fantasztikus. Őstehetség, és ezek az állatok behívták munkaszolgálatosnak.

– Becker Bäby el sem akarta hinni, amikor berántották – mondta Nyuszt. – Kilincselt az érdekében, de hiába. Végül egy aranyláncon függő medáliát küldött neki, melyre rávésette: „Isten óvjon.”

– Szép történet.

– A szepezdi pékné vitte be Petschauer Attilának a medáliát. Becker Bäby nyári bizalmasa volt.

– Becker Bäbyvel mi lett?

– A Heinrich vasgyárossal nyugatra ment. Spanyolországban vannak.

A detektívnek tovább siklott a pillantása a Tramontanára, ami 1940-ben még a Kék Szalag abszolút győztese volt.

– Úgy hallom, a Tramontana átvészelte a háborút – mondta és a képre mutatott.

– Úszik, de valami zűr van vele.

– Akkor nem nyer több Kék Szalagot.

– Kettőt már nyert, s ha rendbe hozzák, még nyerhet.

– Nyerhet, de már nélkülünk.

– Eddig is nélkülünk nyert – mondta a detektív és felállt, fejére tette a sapkáját.

– Ott voltunk a startnál és a befutásnál is.

– Még két év, és újra ott leszünk.

– Én már lerohadtam – legyintett Nyuszt –, csak a pálinka tartja bennem a lelket.

– Van még abban az üvegben?

Nyuszt beállt a szekrényajtó nyílásába és megtöltötte a két kupicát. Koccintottak, és nagy élvezettel torkukba öntötték a szilvapálinkát. Cserhalmi Nyuszt vállára tette a kezét:

– Mit gondol erről a Szász Maya ügyről?

– Pocsékolják az idejüket. Szerintem Szász Maya él, s valószínűleg Neviczky Pál is.

– Holnap meghúzzuk az öblöt. Szedje föl a varsáit, mert szorosan a nádas mellett vezetjük végig a hálót.

– Köszönöm – mondta Nyuszt –, már felszedtem.

45

Kiléptek az ajtón a deszkamólóra. Az öregedő detektív szemügyre vette a zámori legényeket, gyerekeket, aztán várakozó fiatal kollégájával elindult a város felé.

Nyuszt bement a műhelybe, megmarkolta a gyalut és végigcsúsztatta a palánkon. Ambrus bátortalanul megszólalt:

– Mester úr, egy bércsónak még kint maradt a vízen. És a papucs.

Nyuszt nem szólt semmit, komoran gyalult. Ambrus újra próbálkozott:

– Bemenjek a bércsónakért?

Nyuszt hallgatott. Ambrus többet nem mert szólni. Nyuszt komor elhallgatásai mindig rosszat jelentettek. A barátságos mester ilyenkor már átváltozóban volt goromba, világgyűlölő emberré. Ha eszébe juttatták a feleségét, aki a háború utolsó napjaiban megszökött tőle, mindig elborult a kedélye, s csak többnapos részegség után tért vissza a műhelybe, és kezdett dolgozgatni. Ambrus ilyenkor öt-hat napra egyedül maradt a műhelyben. Nyuszt hangulatai egyébként is kiszámíthatatlanok voltak. Egyik pillanatban még fütyörészve gyalulgatott, de a következőben már elkomorult az arca. Ilyenkor általában kipillantott a koszos, fűrészpor lepte ablakon, és letette a gyalut. Ambrus a mestere háta mögül néha óvatosan kilesett az ablakon, mert látni szerette volna, hogy mi kedvetlenítette el a mesterét. De soha nem látott semmit. Csak a vizet, ahogy tükörfényesen a nádöbölbe simult, vagy haragosan hullámzott, csónakokat dobálva a hátán. Nyuszt azonban mégis látott valamit, ami csak neki mutatta magát, másnak nem. Az is lehet, hogy a vízre régi képek vetődtek, hajókkal, emberi alakokkal. Ha kitekintett az ablakon, egy másik vizet, másik öblöt és nádast látott, mint a jelenben élő emberek.

Ambrus a felbakolt csónakhoz lépett, levette róla a szardíniás dobozt, s a hamut és a cigarettacsikkeket a kályhába öntötte. A szerszámos szekrényből elővett egy széles, vékonypengéjű vésőt, s a csónakon óvatosan bontogatni kezdett egy beszakadt bordát. Közben fél szemmel Nyusztot figyelte.

46

Nyuszt már nem gyalult, a szerszámait letette. A poros ablakon át komoran nézte az öböl vizét, aztán váratlanul megfordult, vállára terítette a kabátját. A szerszámos szekrény előtt tűnődött néhány pillanatig, hogy igyon még egy pohárka snapszot, vagy ne.

– Na én elmegyek Táltos Rózsihoz. Eszem valamit. Neked van még szalonnád?

– Van mester úr.

– A pálinkásüveget tedd vissza a deszka mögé – mondta, és kilépett a mólóra. Ott megállt, szaglászva körülnézett.

– Ha fázol, este begyújthatsz a kályhába.

– Köszönöm, mester úr. Azt a bércsónakot nem kellene lerántanunk?

Nyuszt a mondat másik felét már nem hallotta. A deszkamólóról a fövenyre lépett, aztán eltűnt a csónakházon túl a fák között.

Ambrus bedugta a pálinkásüveget a deszka mögé, elmosta a poharakat, aztán tanácstalanul körülnézett. Nyáron és kora ősszel nem bánta, ha a mestere magára hagyta, mert az öbölben kellemesen teltek a délutánok és az esték. Jöttek a gimnazisták, gazdászlegények és kibéreltek egy-egy csónakot. Evezgettek az öböl körül, néha a kíváncsibb lányokat is megcsónakáztatták. Ambrus kiadta nekik a csónakot, a villákat és az evezőket. Beszedte a bérleti díjat. Ha elfogytak a csónakázók, megfürdött a műhely előtt, vagy beült a papucsba és végigjárta a varsákat. Az öbölben mindig történt valami, s ha nem, kiült a deszkamólóra, és a víz felett csapongó sirályokat nézte. De amióta beköszöntött a nyirkos őszi idő, egyedül érezte magát Nyuszt csónakdájában.

A gyalupadhoz lépett, megtapogatta a frissen gyalult palánkot, megszagolta a szihácsot, aztán, ahogy fél órával korábban a mestere, ő is kibámult az ablakon. Nézte a szürke vizet, a megsárgult nádast, az apácastrandon a hatalmas kopasz fákat, csaknem olyan komor szomorúság kerítette hatalmába, mint a mesterét. Csak ő nem mehetett el Táltos Rózsihoz, hogy az italban keressen vigasztalást. Bámulta a 47szürke vizet, a bóján hagyott magányos bércsónakot. Kifelé nézett, de befelé, a saját szomorúságára figyelt. – Az apácastrand végén az egyik kopasz jegenyefára leszállt két varjú. – „Varjúlevest kellene enni” – gondolta. Még soha nem evett varjúlevest, de ismert egy erdőjáró, vadakat csapdázó embert, aki evett már varjúlevest és nagyon dicsérte. Akkoriban tervezte, hogy a nagyanyjával főzet majd magának varjúlevest, de az mérgesen elutasította. A varjú belül is fekete, a nagyanyja azért nem akarta a lábasába tenni. – „Itt a mester kályháján főzhetnék egyszer varjúlevest” – gondolta, s közben megkordult a gyomra.

Hátat fordított az ablaknak, kenyeret szelt, s az újságpapírból kicsomagolta a szalonnáját. Levágott egy közepes szeletet, a kenyérre tette, leült a kopott festésű öreg bójára, és eszegetni kezdett. Apró katonákat vágott a kenyérből, szalonnából, szájába rakta, s amíg rágott, Nyuszt szerszámait, a sarkokban álló evezőket, és a falra rajzszegezett képeket nézte. Már a vége felé tartott a falatozásnak, amikor a hátán hideget érzett. Hátranézett, s csodálkozva látta, hogy az ajtó arasznyira kinyílt, vagy talán amikor a mester elment, nyitva felejtette. Felállt, hogy belökje, de ekkor az ajtó még jobban kinyílt, s a küszöbön megjelent Masa. A világoskék szoknya, s a piros blúz felett már nagykendőt viselt.

– A Cankó akar veled beszélni.

– Jöjjön be. A mester már elment Táltos Rózsihoz.

– Nem akar bejönni, mert visszajöhetnek a detektívek. A Madelaine Royalban vár. A mesteréből hozz magaddal egy doboz cigarettát.

A Madelaine Royalban csak bakra állva tudtak bemászni, mert a hajó a kieljén állt, s legalább 1 méter 80 centi volt a merülése. Ahogy Masa a bakról a hajó fedélzetére mászott, felcsúszott a szoknyája. Ambrus egy pillanatra önkénytelenül is bepillantott a kék szoknyasátor alá, s olyan érzése támadt, hogy a lány nem hord bugyit, vagy véletlenül otthon felejtette. Masa után felmászott a fedélzetre, aztán a kormányállásból lehajtott fejjel belépett a kajütbe. A kajütöt mélyebbre 48építették a kormányállásnál, így bent állva is tudott közlekedni. Kis asztal körül bőrözött, széles padok futottak félkörben, melyeken nemcsak ülni, hanem szükség esetén aludni is lehetett. Tibi, Füstös és Cankó fontoskodó arccal ültek az asztal mellett.

– Hoztál? – kérdezte Cankó.

Ambrus az asztalra tette a cigarettát, aztán leült Masa mellé és körülnézett a kajütben. Cankó feje felett egy fénykép függött. Nagy, fehéroszlopos ház előtt egy elegáns fiatal férfi, szép fiatal nő és egy hároméves forma kislány állt. A kislány a férfi és a nő között állt középen, és mindketten fogták a kezét. A nő könnyű nyári ruhát viselt, hosszú haja a vállára omlott. A férfin kényesen kivasalt nadrág, rövid ujjú ing, s a fején egy sültös tengerészsapka volt. Mindhárman mosolyogtak. A kép bal oldalán egy angol, jobbján pedig magyar zászló függött. A két zászló és a kép fölé egy bélyeg nagyságú pici zászlót is tűztek, ami olyanszerű volt, mintha a két nagyobb zászló gyermeke lenne. A hajó orrára néző kajütablakok között, a finom mahagóni borításba egy bronz plakettet építettek be. A féldombormű rajzán egy nőalak látszott, ahogy éppen kiemelkedik a vízből. A nőalak felett egy angol mondat volt olvasható: „Ode to the West Wind”. A nőalak és a víz alatt pedig néhány magyar szó: „Óh, te Szél! Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”

– Klassz, mi? – kérdezte Cankó.

– Nem gondoltam, hogy ez belül ilyen szép – mondta Ambrus.

Cankó körbekínálta a Leventés dobozt, aztán maga is rágyújtott és kérdően Ambrusra nézett:

– Na, mit akartak kiszedni a mesteredből?

– Mindent. Hol szoktak találkozni? Miért engedte be a Madelaine Royalba őket? Ki evezett be Neviczkyért?

– Rólam nem kérdeztek?

– De, rólad is kérdezgetett az öreg detektív. Főleg azt firtatta, hogy ki szokott beevezni Neviczkyért?

– A halászás nem került elő?

49

– Nem, csak a mester varsái.

– Arról is tudnak?

– Mindenről tudtak, de a mester nem idegesítette magát. Főleg a Neviczky úrra haragszanak. El akarták kapni, de sehol sem találják.

– Zámorban azt beszélik, hogy együtt lettek öngyilkosok, mert ez egy gyönyörű szerelem volt – szólalt meg Masa.

– Azt elhiszem, hogy zabosak Neviczkyre – bólogatott Cankó –, azt elhiszem. Ahogy ez jött a legnagyobb szelekben, mindenkivel szemben, és vitte Szász Mayát… Ha beeveztem érte, mindig adott egy doboz Chesterfieldet.

– Amikor eltűnt a fronton, Szász Maya hetekig sírt az üzletben – szólalt meg Masa.

– Szász Mayáért minden marhaságot megcsinált. Amikor átállt a századával az oroszokhoz, éppen itt húzódott a frontvonal. Felszállt egy orosz ratával és körözött a város felett. Ledobott valamit, ami a piac és a szentháromság szobor között esett le. Senki sem merte felvenni, mert féltek, hogy robban. Botokkal piszkálták először, s akkor látszott, hogy levél, amit hozzákötöttek egy cipőkeféhez. Szász Mayának volt címezve. Csak annyi volt benn, hogy átállt, és várja a viszontlátás percét.

Masa ingatta a fejét.

– Nem volt levél. Csak a cipőkeféjét dobta le a repülőgépből, s annak a hátára írta rá, hogy: „Szeretlek Maya. Csókol Neviczky Pál!”

– Hideg van itt – mondta Cankó –, szerezni kellene egy kis forralt bort. Ki tud bort szerezni?

A zámoriak tanácstalanul egymásra néztek.

– Na, én akkor majd szerzek – mondta Cankó és felállt. – A restiben segítek néha hordókat lerakni, csapolni. Talán adnak egy kis forralt bort. Addig rakjatok tüzet a parton.

Amikor Cankó kimászott a kajütből, néhány pillanatra csend lett. Ambrus újra a zászlókkal körülrakott fényképet nézte, főleg a nagy, fehéroszlopos házat.

– Táltos Rózsi konyhájában a hajósok valamilyen aranyat 50emlegetnek – szólalt meg Tibi. – Neviczky sáros valamilyen arannyal.

– Szász Maya volt a legszebb lány a városban – mondta Masa, és Ambrusra nézett.

– Menjünk és rakjunk tüzet – javasolta Füstös.

Felálltak, kimásztak a Madelaine Royal kajütjéből. Masa is velük ment az ajtóig, aztán meggondolta magát, és visszafordult.

– Az is rajt volt a cipőkefén, hogy „esküszöm”.

– Esküszöm? Ki esküszik?

– Hát Neviczky Pál. Úgy volt a kefére írva, hogy: „Maya, esküszöm, örökké szeretlek. Csókol Neviczky Pál!”

– Ha ennyire szerette, nem ölhette meg.

– Nagyon szerették egymást. Én tudom. Egyszer, amikor délután bejöttek ide a Madelaine Royal kabinjába, meglestem őket. Felmásztam az ablakhoz és bekukkantottam. Így csinált a Neviczky Pál: „Drágám, te Maya királynő…”

Masa, illusztrálta a hajdani eseményeket. Átölelte Ambrust, magához szorította és megcsókolta. Aztán hátralépett és megemelte a hangját:

– Te kreol isten, kreol Vénusz! Aranyba foglallak egyszer! – mondta, aztán újra átölelte Ambrust és szájon csókolta.

A kajüt ajtajában megszólalt Cankó:

– Mit csináltok?

– Semmit – mondta Masa –, csak mutatom neki, hogy Neviczky hogyan ölelgette Szász Mayát. „Te kreol Vénusz!” – kiáltott fel újra, aztán megölelte Ambrust.

– A többiek hová lettek?

– Elmentek tüzet rakni – mondta Masa.

Cankó egy német katonai csajkát tett az asztalra. Levette a fedelét, öntött bele egy kis forralt bort, aztán beleszürcsölt. Amikor elfogyott, újra öntött bele, s Masának nyújtotta. A bor vizezett volt, fahéj- és szegfűszeg ízű, de forró. Masa nagyot húzott a csajkafedélből, átnyújtotta Ambrusnak, aztán a bőrrel bevont fekhelyre mutatott:

51

– Ide heveredtek le. Neviczky csak felhúzta a lány szoknyáját, aztán egészen megbolondult.

– Menjünk ki a tűzhöz, mert itt megfagyunk – mondta Cankó, aztán a csajkára rátette a fedelét és kimászott az ajtón. Masa és Ambrus követték.

A parti fák alatt már ropogott a tűz, amikor odaértek. A föld hideg volt, leülni, tűz mellé feküdni nem lehetett. A zámoriak guggoltak a tűz mellett, s kezüket előrenyújtva melegítették.

– Nem adtak? – fordultak Cankóhoz, amikor a partra érkeztek.

– De, adtak – mondta Cankó, aztán újra levette a német csajkáról a fedelet, bort öntött bele és körbekínálta. Amikor már csak a csajka alján lötyögött kétujjnyi, beszüntette az adagolást.

– Ez már az enyém – mondta, s a fedelet rányomta a csajkára.

– Akkor adj egy staubot – szólalt meg Tibi.

Cankó elővette a Leventés dobozt és körbekínálta. Masa is rágyújtott. Ambrus a tűz fényében zavartan pillantgatott Masára. Még karján, mellén érezte a lány ölelését, s arcán, száján a lány csókját, de nem tudta, hogy mennyi belőle az érvényes? Semmi? A felhevült mozdulatok Neviczky Pálnak szóltak, vagy egy kicsit neki is? Nézte a lányt a tűz mellett. Nem hasonlított Szász Mayára, de úgy érezte, belőle is lehetne királynő. Kreol királynő.

Nem fűtött be a műhelybe, csak bebújt a lópokrócok alá. A forralt bor, Masa ölelése, s a parti tűz ropogása áthevítették. Az arca szinte égett. Fáradt, álmos és zaklatott volt. Az álom és a félálom határán lebegett órákig. Állandóan Masára igyekezett gondolni, de Szász Mayát látta maga előtt, azzal ölelkezett, az csókolta meg a Madelaine Royal kajütjében. Illúzióját a lovak izzadtságszaga, ami a pokrócokból előpárállott, sokáig lerombolta. De az álom küszöbén a pokrócokból már egy finom parfüm kábító illata szivárgott elő, s nem 52a műhely sarkában feküdt a függöny mögött, hanem a Madelaine Royal kajütjében, s a hajó úszott vele, nyár volt.

Dideregve ébredt a műhely sarkában. Világos volt. Először azt sem tudta, hogy hol van. Kimászott az ágyból és sietve magára rángatta a ruháit. A barométerre pillantott, aztán a hőmérőre. A barométer mutatója még mindig emelkedett. A műhelyben mínusz egy fok volt. Kinyitotta az ajtót és kilépett a deszkamólóra. Tükörsima jég fedte az öblöt, s az egész tavat a túlsó partig. A bércsónak és a papucs mozdulatlanná dermedtek a jégben. Amikor a part felé pillantott, meglepetten látta, hogy a halászmester és a két detektív a csónakházon túl, a fák alatt állnak. Komorak voltak és szótlanok. Befagyott a tó, már nem lehetett meghúzni az öblöt.

A halászmester lánya

Amikor a jég megerősödött, három léket vágott a nádas mentén, de még egyetlen csukát, vagy süllőt sem tudott fogni. Nyuszt műhelye és a halásztelep között, egy mélyen behorpadó nádöbölben, kedvetlenül látott neki a negyedik lék kivágásának. Nem bízott már a mester régi tapasztalataiban. Lehet, hogy a csukák öt éve még a nád sarkánál leselkedtek ha befagyott a víz, de azóta megváltozott a világ, a halak is meggondolták magukat. Bementek a nádba, vagy ki a nyílt vízre, de az is lehet, hogy elvándoroltak. Szabályos mozdulatokkal kifejszézte a jeget, aztán szuszogva megállt, megpihent. A jég alól kiszabadult híg vízből bugyborékok szálltak fel. Letette a fejszét, aztán egy bodorkával felcsalizta a horgát. A kivágott jég néhány tenyérnyi nyiladékába leengedte a horgot. A dugót feljebb húzta, majd óvatosan visszatologatta, hogy a horog közvetlenül a fenék felett lógjon. A kifejszézett jég odafagyott a lék peremére.

Alig tette le a fejszét, s eresztette a horgot a lék vizébe, már fázott. Nem fújt a szél, de szívta a hideg. Váltogatta a lábait a jégen, de a hideg lassacskán beleette magát a kabátjába, 53áthatolt a bélésen, pulóveren, s az ingen is. Időnként körülpillantott, mert nem szeretett volna a halőrök, rendőrök markába kerülni, de a jég fölé ereszkedett decemberi, párás ég alatt emberi alakot sehol sem látott. Nyuszt hajóács műhelye körül nem illett vizsgálódni, de ehhez csak a helyi emberek tartották magukat. A helyi halászok, helyi rendőrök, nádi emberek, hajósok. Mindenki tudta, hogy a műhely előtt az öbölben mindig lent van néhány varsája, s télen át egy-egy léket is nyitva tart a csukák és a süllők miatt. Az újabb időkben azonban, megváltozott a vízi ellenőrzés, körzeteket állítottak fel, s előfordult, hogy idegen, belső somogyi, vagy zalai emberek jöttek vizsgálódni. Mit értettek azok a vízhez? Ambrus mestere oktatását megszívlelve, sűrűn oldalt pillogatott, jobbra is, balra is, mint bármelyik cinke, vagy veréb, ha eszik. Nyugalom ült a parton, a megsárgult náderdő zúzmaraszakállal felékesedve dermedezett a tízfokos fagyban. Mozdulatlan volt a vízi világ, csak a túlparton látszott egy kevés füst, mintha a learatott nádasok tövét felgyújtották volna.

A lék szélére guggolt és a jégtörmelék között úszó parafadugót nézte. Mozdulatlan volt. – „Itt sem lesz hal – gondolta –, a csukák valahol Fenékpuszta alatt, vagy a Zala torkolatában lehetnek.” – Ekkor alig érzékelhetően megmozdult a dugó, mintha csak az áramlás sodorta volna odább néhány centivel. Megállt, aztán hirtelen a jégtábla pereme alá merült. Ambrus engedett neki két méternyi zsinórt, aztán nagyot rántott az elnehezült szereléken. A zsinórt feltekercselte a deszkadarabra, ami orsóként szolgált. A hal a lék széléig emelkedett, aztán nagyot csapot a farkával és bemenekült a jég alá. Ambrus szorosan tartotta a zsinórt, de nem erőltette a halat kifelé. Hagyta, hogy magától megmozduljon, s amikor az újra felbukkant a lék vizében, kicsit kiemelte a fejét és megpipáltatta. A csuka elbódult. Ekkor jobb kézzel a kopoltyúja alá nyúlt és hirtelen mozdulattal kirántotta a jégre. Szép, két kiló körüli jószág volt. Kiakasztotta a szájából a horgot, aztán öt-hat méternyire maga mögé dobta a jégre, hogy biztonságos távolban legyen a lék szélétől.

54

Meggémberedtek az ujjai, s a keze feje már kékült, vöröslött a fagytól, de azért újra felcsalizta a horgot és visszalógatta a lék vizébe. Zsinórral együtt zsebre tette a kezét, és toporogva, lábát váltogatva figyelte a parafadugót. Időnként, suhogva, zizegve megmozdult a nádas, majd elcsendesedett minden. A lék széle mentén már jéghártyák képződtek a vízen, amikor a parafadugó újra a víz alá bukott. Ambrus kirántotta a zsebéből a kezét, zsinórt engedett a halnak. A hal is bemutatkozott, mert akkorát húzott a zsinóron, hogy Ambrus csaknem térdre esett a lék szélén. Sietve engedte a hal után a zsinórt, aztán hirtelen bevágott. Az megfeszült és fagyott kezébe vágott.

Harangszóig didergett a lék mellett. Három szép csukát és egy kisebb süllőt fogott. Az aranysárga, dérszakállas nádas mentén elindult a műhely felé. Apró szemekben jégdara hullott a felhőkből. Esett is, nem is, bizonytalankodott az idő. A jégkristályok zizegve, pengve, halk neszeket keltve hullottak a csörgére száradt vízinövények közé. Olyan volt az egész, mintha egy nagyon könnyű, átlátszó állat mocorogna a náderdőben.

Amikor a műhelybe nyitott, Nyuszt kezében megállt a gyalu és felnézett. A faházban meleg volt, pattogott a tűz, a dobkályha tetején egy fazékban babfőzelék fortyogott. Ambrus beleszimatolt a levegőbe, aztán a halakat a padlóra csúsztatta.

– Zúzmarázik az ég – mondta, s a kezét dörzsölgetve igyekezett felmelegedni.

Nyuszt, gyaluval a kézben a halakhoz lépett és gondosan megszemlélte mind a négyet. Amikor végzett a mustrával, megszólalt:

– Hol akadtál rájuk?

– A nád felénél, ahol az a mély horpadás van.

– Nem látott meg senki?

– Senkit sem láttam.

Nyuszt fürkészve vizsgálgatta a halakat, aztán a gyaluval a legnagyobb csukára bökött:

55

– Ebéd után ezt elviszed Táltos Rózsinak. A többit hazaviheted öregapádéknak Karácsonyra. Tedd ki a jégre, most tavaszig is eltarthatod a halat.

– Elviszik a rókák. Inkább ide a műhely mögé akasztom, a csáklyafa nyelére – mondta Ambrus, aztán kivitte a halait. Amikor visszaérkezett, Nyuszt már újra a csónakon dolgozott, melynek még csak a váza létezett. A mester a gyalupad fölé tűzött rajzot követve, állandóan méricskélve alakította ki a hajó szerkezetét, és részeit. Ambrus levetette a kabátját és a csónak mellé állt segíteni. Amióta a barátságtalan hajóács műhelyében inaskodott, ez volt az első új csónak, aminek nekiláttak.

Nyuszt a collstok végével a rajzra mutatott, aztán a bakon álló csónakszerkezetre:

– A hajó megcsinálásakor a fő méretekből és ezek arányából indulunk ki. Ismernünk kell a hajó legnagyobb hosszát, a vízvonalhosszot, a hajó legnagyobb szélességét, külön a vízvonal szélességét, a hajó merülését, az oldalmagasságot középen mérve, a legkisebb szabad oldalmagasságot, és a főbordametszetet. Én most átmásolom anyagba a tervet. A hajóács először számol, és csak utána gyalul. Érted fiam?

Lassan, centiméterenként előrehaladva dolgoztak. Nyuszt gyűlölte a kapkodó munkát. Két óra is elmúlhatott, amikor letette szerszámait, s a vashordóból készített dobkályha felé szimatolt:

– Megebédezünk, a bab már puha, a levét is elfőtte.

Nyuszt a gyalupadon, a műhelynek háttal eszegetett, Ambrus pedig a piros, kilyukadt bádogbóján. Mindketten szögletes csajkából kanalazták a vékony rántással készült, erősen megfokhagymázott babfőzeléket. Csülökhús, kolbász nem jutott bele, de kenyérrel nagyon laktató volt. Amikor befejezték az ebédet, Nyuszt a gyalupad fölé akasztott csónakrajzra meredt, s úgy tűnt, a kis hajó vázlatrajzában több örömet talál, mint a babfőzelékben. Ambrus jeget olvasztott egy horganyzott fazékban, aztán elmosta a csajkákat, és a kanalakat. Amikor a mosogatóvizet kilöttyintette, egy korcsolyá56zó, könnyű lányalakot pillantott meg az öböl bejáratánál, közvetlenül a nádas szélénél. Gyorsan visszalépett a műhelybe és megszólalt:

– Mester úr! Valaki jön a jégen.

Nyuszt az ajtóhoz lépett. Kimentek a jégbe fagyott kikötőstégre, és a nádas felé kémleltek. Megeredt a hó. Kicsi, bizonytalankodó pelyhek hullottak az ólomszürke, földig lógó felhőkből. A korcsolyázó alak megállt az öböl túloldalán a nádfal takarásában, és óvatosan körülpillantott, majd hirtelen átvágott az öblön, és sercegő korcsolyákkal a stég előtt fékezett le. Rövid báránybőrkabátot viselt, melybe piros és kék fenyőfa mintákat hímeztek. Fején prémsapka volt, de szőke haja kibuggyant alóla. Hajában, s a kabátja gallérján hópelyhek ültek. Arca a sietségtől, vagy az izgalomtól kipirult. Szeme kéken, nyugtalanul villogott. Lihegve, párafelhőket fújva szólalt meg:

– Édesapám azt üzeni, hogy ott vannak nála a detektívek. A Neviczky úr és Szász Maya után kajtatnak. Benéztek a raktárakba, s kint is minden ponyva alá. A Stephániát is kérdezgetik.

– A Stephániával mit akarnak?

– A hajó is eltűnt. Végigjárták az egész déli partot, de nem találják. Lehet, hogy az őszi vízeresztéskor a Stephánia is átcsúszott a zsilipen.

– Miért csúszott volna? – kérdezte Nyuszt.

– Tele volt arannyal.

– Marhaság.

– Ezt beszélik… A halásztelepről ide jönnek egyenesen – mondta a lány, aztán megfordult, korcsolyáival könnyedén átsiklott az öblön, s a nádfal mentén eltűnt a hóesésben.

Ambrus megbabonázva bámult a lány után. Már rég eltűnt a nád kanyarulata mögött, de még mindig látni vélte.

A műhelyben a mester azonnal a gyaluért nyúlt, majd letette.

– Nem tudom, hová tűnhetett el ez a Szász lány. Alighanem megszökött Neviczky Pállal… Ezek a rendőrök az ősszel 57még azt gondolták, hogy a vízbe veszett, belefojtották. Miért fojtották volna bele? Szép, szerelmes természetű lány volt, a Neviczky Pál imádta… Most meg ezzel az arany- és hajóhistóriával jönnek. Hát, ide jöhetnek a detektívek, ha nincs más dolguk – mondta, aztán mégiscsak megfogta a gyalut, s finomított egy keveset az orrtőkén.

Nyusztnak elment a kedve a munkától, legszívesebben már Táltos Rózsi konyhájában kortyolgatta volna a nagy csuka árát. Elő is húzott egy zsákot, s Ambrus segítségével belecsúsztatta a csukát.

– Ki volt ez a korcsolyás lány? – kérdezte a fiú.

– A halászmester lánya.

– Ez volt a halászmester lánya?

– Zárdába járatják. Nyáron a gimnázista fiúkkal szokott itt csónakázni. Finom kisasszonyt nevelnek belőle. Egyetlen gyerek, Tomor igyekvő ember, felfelé tör.

Ambrus a műhely jégvirágos ablakán át kipillantott a nádöbölre. Úgy érezte, hogy belül a szíve sajog. Ha nem a szíve, akkor a lelke. Valami, ami az ember belsejében van. Nem szólt többet.

Nyuszt délután háromig várta a detektíveket, aztán elunta a dolgot. Fogta a halas zsákot és elindult Táltos Rózsihoz forralt bort inni.

– Ha mégis idejönnek a detektívek, mindent mutass meg nekik, amire kíváncsiak. Ha faggatnak, mindent mondj el, amit tudsz. Amit tudsz, azt nyugodtan elmondhatod.

Ambrus egész délután a műhely ablakánál állt, s a leolvadó jégvirágok között a nádöblöt figyelte. Esett a hó. Ha egy-egy pillanatra behunyta a szemét, Masa, Szász Maya és a korcsolyás lány összemosódó alakját látta maga előtt. Ha felnézett, csak a lassan kihűlő műhely vette körül, a vízparti ácsműhelyt pedig a decemberi tél.

A detektívek nem érkeztek meg. Amikor besötétedett, Ambrus meggyújtott egy viharlámpát, aztán a dobkályhában felpiszkálta a tüzet. Megmelegítette a maradék babfőzeléket és megette. Alkonyat után két órával feltámadt a szél, és 58havat kavargatva végignyargalt a jégen. A faház körül a lombtalan berekfák nyögtek, a szél süvöltött az ágaik között. Rázkódott a műhely ablaka és ajtaja. Fát és szenet dobált a tűzre. Később, amikor már a lópokrócok alatt az ágyában feküdt, a hóvihar örvénylésén át, rókák vonyítását vélte a nádasból hallani.

Napszél

Az öböl egyik oldalát hitvány, hódrágta nádszigetek védték a hullámzástól, de a víz így is mozgott, felhabzott a kövek között, nyaldosta a lapos partot, meztelen talpa alá törött kagylóhéjakat görgetett. Az ágacska, amit kapásjelzőnek használt, beleesett a vízbe. Kézbe vette a botot, s egyik ujját a zsinórra tette, hogy érezze majd a húzást, ha a hal megérkezik. De a víz csak lötyögött az öbölben, mintha a mélyén nem lenne élet, a zsinór is megereszkedve, petyhüdten lógott. Tíz méternyire egy fűzfa állt, alsó ágai belelógtak a vízbe. A fűzfáról akart kapásjelzőket tördelni, de attól tartott, hogy amíg elmegy, megérkezik a hal. Mindig akkor jöttek a halai, amikor félrenézett, odábblépett valahová, vagy a másik bottal vacakolt. Néhány pillanatig úgy érezte, hogy el sem kell mennie a bot mellől, ha megnyújtja a derekát, áthajolhat a fűzfáig. Átnyújtózkodott a téren, az ujjai előtt hajlongtak a sárga fűzfaágak, de nem érte el egyiket sem. Fájt a dereka az erőlködéstől. A víz fölé hajló levelek után kapkodott, de elérhetetlenek voltak. Belenyugodott. Nézte a nádszigeteket, az öblön túl a páraködbe vesző, alig sejthető tavat. Úgy döntött, hogy mégiscsak elmegy a fűzfához kapásjelző ágacskákat tördelni. Két nagy kő közé szorította a horgászbot nyelét és elindult a fűzfához. Néhány lépés után, amikor visszanézett, látta, hogy mozdul a spicc, s a bot is karikára hajlik a következő pillanatban. Visszalépett és kézbe kapta a botot. Nagy állat nehezedett a zsinórra, mintha nem is hal lenne. Az orsóval lassan vontatta a part felé, s amikor már 59csak hat méternyire volt, egy szőrös, lompos farkat pillantott meg a hullámok között. Meghökkent. Csak nem az ördögöt fogtam meg hal helyett? A következő pillanatban az állat szőrös, nehézkes teste is kibukkant a vízből. Vidra volt. Egy pillanatra elengedte az orsó karját, majd hirtelen újra tekert rajt. A bot kettétört, s az elszabaduló hegyes vége beleszúrt a karjába. Egy nagyobb hullám felcsapott a lábaszáráig, s amikor visszaömlött, azt a néhány kisebb halat is magával sodorta, amit korábban fogott.

– Tartsa nyugodtan a kezét, kiszakad az infúzió, ha ilyen heves mozdulatokat végez. – Fiatal, fekete hajú lány hajolt föléje, és egy vizes gézdarabbal törölgette a homlokát.

Az „Őrzőt”, ahová csak az orvosoknak és a nővéreknek szabadott belépni, a folyosó üvegfalán át gyér fény világította meg. Illés a lány arcát nézte, aztán a magasban lógó infúziós üveget. Fokozatosan érzékelte, hogy a lábából is csövek lógnak ki, s azok a takaró alól előbukkanva, elkanyarodnak a fal felé. A fal a feje mögött volt, s a lábából előbújó csövek egy tartályon át, a falon körbekígyózó vastagabb csövekhez csatlakoztak. Tízen feküdtek a kórteremben, férfiak, nők vegyesen. Jobbra tőle egy fiatal hentes feküdt, később egy fekete hajú vidéki asszony. Nem tudott az oldalára fordulni, így nem látta az asszonyt, csak a hangját hallotta.

– Megmérem a vérnyomását, és adok egy injekciót, jó? – szólalt meg a fekete hajú lány.

Megkerülte az ágyat, aztán a karján vastagodó vérnyomásmérőt felpumpálta.

– Mennyi? – kérdezte Illés.

– Még mindig csak kilencven.

– Nővérke, vegye le a karomról ezt a mérőt, szorít.

– Óránként mérem a vérnyomását. A le- és felszereléssel mindig felverném.

Elment, aztán fehér árnyalakja újra ott lebegett az ágy körül. Amikor a lány felhajtotta a takarót, Illés érzékelte, hogy meztelenül fekszik a lepedőn, csak a derekán áttekeredő, s a jobb lábát bepólyázó géz öltöztette féloldalasan. Az 60injekciós tű a testébe hatolt, de inkább csak a szesszel átitatott fertőtlenítő vatta hideg érintését érezte.

– Fáj a derekam – mondta a lánynak.

– Tudom – bólintott a nővér. – Itt lóg a feje felett ez a trapéz. Jobb kézzel kapaszkodjon meg, s egy kicsit emelje meg magát. Picikét jobb lesz…

A kórterem másik sarkában, túl az ajtón egy öregember nyöszörgött. Néha sipító hangon kiáltozott valamit. Illés az injekciótól elkábult. Nem aludt, csak lebegett. Úgy érezte, az éjszaka örökké tart, soha többet nem lesz reggel. Amikor a fekete hajú lány újra a vérnyomását mérte, gyanút fogott, hogy nem is óránként, hanem tíz percenként ellenőrzik. Résnyire nyitotta a szemét, s látta, hogy egy fehér köpenyes férfi is áll a lány mellett.

– Végre száz – mondta a lány.

Az orvos megfogta a csuklóját, aztán a pulzusára tette az egyik ujját.

Illés kérdezni akart valamit, de nem tudott megszólalni, elmerült valamilyen nyirkos puha ködben.

A hajó, amivel a folyó keskeny torkolatából kievickélt a nyílt vízre, leginkább egy tengeri mentőcsónakra hasonlított. Dióhéj alakja miatt egész rövidnek látszott, így a lányt, aki az árboc tövében, az uszonyszekrény mellett ült, szinte elérte a kormányrúd mellől. A klinkerpalánkozást zöldre festették, de már sok helyen kifakult, elvékonyodott.

Alighogy kijutottak a nyílt vízre, s a keleti szélben siklani kezdett a hajó, megeredt az eső. Csepergett, aztán zuhogott a kék égből. A Nap a vízfüggönyön át is égetett. A vitorlák átáztak és Illés félni kezdett, hogy elrepednek a szélben. Nyugtalanul felnézett a vásznakra, s közben látta, hogy a lány fehér blúza is átázott, s a mellei barnán átvilágítanak az anyagon. A lány, amikor észrevette, hogy a melleit nézi, két ujjal belecsippentett a blúz felső részébe, s igyekezett elhúzni a testétől. De hiába húzta, a vizes karton ráfeszült a mellére.

– Hagyd csak, majd megsimogatom őket – mondta.

61

A lány a blúzt elengedve előrehajtotta a fejét, hogy saját magát lássa.

Illés szeretett volna odacsúszni a lányhoz, de nem engedhette el a kormányt, mert a szél változatlan erővel fújt. Olyan rövid volt a hajó, hogy előre hajolva, szinte a kormány mellől is megsimogathatta a lány mellét, de szeretett volna melléje ülni. Újra felnézett a vitorlákra, aztán a lányra és kinyújtotta a kezét. Néhány centiméter hiányzott az érintkezéshez, így csak esőcseppeket markolt ki a levegőből.

– Gyere közelebb – mondta a lánynak, s az engedelmesen előre hajolt, majd közelebb csúszott a fenékdeszkákon.

Illés újra kinyújtotta a kezét, de a lányt így sem érte el. Az még közelebb ült, mégis elérhetetlenné vált. Illés oldalt a palánkozásra pillantott, s látta, hogy a hajótest megnyúlt, dióhéj alakját teljesen elvesztette. A lány már méterekre távolodott tőle, mivel az árboc és a habolóléc is előbbre került.

A hajó megdőlt, a vitorlák belefeküdtek a szélbe. Ekkor, ahogy a lányra nézett, ki akarta mondani a nevét, a nevet, amit régről ismert, de a név szertefoszlott a szélben. Szólásra nyitotta a száját, de nem tudta kimondani a nevet. Tátogott. A lány, ahogy a hajó megnyúlt, egyre messzebb került tőle. Már alig látta az arcát, de érzékelte, hogy mosolyog. Ennek örült, és egy kicsit megnyugtatta. A hajó teljesen lekötötte a figyelmét, mert hirtelen előre billent, s a jó széllel betört a hullámok alá. A fedélzeten végigömlött a víz, s a hajó fokozatosan alámerült. Nem lehet azt mondani, hogy elsüllyedt, mert a víz alatt is tartotta irányát, s a vitorlái megfeszültek. Talán az áramlatok hajtották tovább.

– Sajnálom – mondta a lánynak – nem értem, mi történt ezzel a hajóval.

A lány a fedélzeten át kihajolt és a mélységbe mutogatott: – Nézd csak Illés, alattunk vannak a csillagok. Ott a Nagymedve, az egész Göncölszekér.

Illés a mélybe pillantott és látta a csillagokat.

– Az ég felettünk van, nem értem, hogyan kerülhetett a hajó alá. Ami fent van, nem lehet lent.

62

– Minden lehetséges – mondta a lány – kapaszkodj, mert áttörünk a kagylórétegen.

A hajó megrázkódott, a vitorlák elernyedtek, majd újra megfeszültek. Kékesen derengő térben utaztak tovább a hajóval. Nem látszottak a partok, a szélben ringatózó távoli nádasok is hiányoztak. Kis sárga és vörös gömbök izzottak oldalt, alattuk, s ahogy merültek a kék térben, felettük is. Illés arra gondolt, hogy a csillagos ég, ha néhány időegységgel korábban alattuk volt, nem lehet most felettük és alattuk is.

– Ki vagy te? Azt hittem, régóta ismerjük egymást… – kiáltott a lányra.

– Klement Mária vagyok. Én írtam a leveleket.

– Nem kaptam leveleket.

– De igen. Ezért találkoztunk a hajón.

– Ezzel a hajóval nem lehet a csillagok között vitorlázni… Nem értem mi duzzasztja a vásznakat.

– A napszél.

– A napszél? Nem értem. Hová sodor bennünket a napszél?

– El a Földről… Ott nem lehet tovább élni.

– Mi lesz velünk itt, a semmiben? Én nem akarok elmenni a Földről, ember vagyok.

– A Földön elkezdődtek a borzalmak. Megölik egymást az emberek. Megmérgezték a földet és a vizeket. Mindennek vége. Itt a kék világban majd…

– Vissza akarok menni a Földre, a folyópartra, ahonnan elindultunk.

– Nem lehet. Áttörtük a kagylóréteget. Te már nem vagy ember, átalakultál. Nincs visszatérés.

– Éhes vagyok. Hideg aludttejet szeretnék enni.

– Illés, te nem vagy éhes, csak megkísértettek a földi emlékképek. Eltávolodtál a Földtől, te már nem vagy ember.

– Klement, én ember akarok lenni. Szeretnék visszamenni a Földre.

– Nem lehet Illés. A Föld már lángokban áll.

63

– De Klement, én ember akarok lenni! Ember… Ember… Lehetnék még ember!

– Nem lehetsz Illés. Az emberek a Földön laknak, de nincs már Föld.

– Én ezt nem bírom ki Klement… Én ember akarok lenni.

– Odamegyek hozzád Illés, csak erősen tartsd a kormányt… Megsimogatlak. Maradj ott nyugodtan, megsimogatlak. Láthatod, én is olyan vagyok, mint egy ember… A blúzom is átázik és benned vágyakat kelt a mellem. Ha akkor odajössz hozzám, ha elérsz… Akkor talán…

A fekete hajú fiatal lány a nedves gézcsomóval a homlokát törölgette. Amikor kinyitotta a szemét, az ablakon át egy platánfa kontúrjait pillantotta meg. Hajnalodott. Két emeletnél magasabb, öreg fa volt. Az örökkévalóság nyugalmát sugározta tavaszi leveleivel.

– Száztíz a vérnyomásunk – mondta elégedetten mosolyogva a nővér. – Egy korty vizecskét adhatok?

– Ki az a Klement Mária? – kérdezte Illés.

– Klement? Ilyen nevű nő nálunk nem dolgozik – mondta a nővér, s egy kevés, bizonytalankodó duzzogás jelent meg az arcán. Elment a csaphoz, beáztatta a gézt, aztán Illés homlokára terítette.

A festő és modellje

Az üzlet koloniállal volt tele, csak néhány biedermeier széket, asztalt és szekrényt lehetett látni. Valószínűleg Steindl Ferenc műhelyéből kerültek ki annak idején. Talált egy magyar biedermeier szekrényt is, melyet ornamentális faberakás díszített és tett kívánatossá. Lehet, hogy ez is Steindl bútor volt, de ebben nem volt biztos. Megnézte a porcelánokat, az ólomkristály tálakat és az ezüstbe foglalt üvegpoharakat, melyek ódonságukkal a régi korok hangulatát sejttették a nézelődőben. Egy olyan üvegkehely is állt a sok között, melyre hajdan Ferencz József portréját festették rá, szinte a fény64kép pontosságával. A kardoknál állt a legtovább. Mindig szeretett volna egy kardot, de egy korhű kardot, ami illett volna a származásához. Évekig tanulmányozta a régebbi korok metszeteit, címerpajzsait, de a megfelelő kardhoz nem jutott el, így csak egy elöltöltős rozsdás karabélyt vásárolt, s azt helyezte el a komód tetején. A szobrok ezen az estén nem érdekelték, érzéketlenül lépdelt el a márványoroszlánok, hableányok és griffmadarak előtt. A galéria utolsó termében függtek a képek. A kardok mellett a festmények, rajzok és metszetek izgatták leginkább. A régi festők romantikus tengeröblei, várfokai, sziklás hegyoldalai, ahol lovasok tűnnek fel színes ruhában, a kikötőket ábrázoló képek, a hajók, kötélrendszerek, s talán még ennél is jobban a portrék. Az ismeretlen nemesek és polgárok arcai. A sok konok, vagy gonosz vonás, amit a művészek megörökítettek. A hájarcok, a tokatekintélyek, a régi molett szépasszonyok képei. A szájuk, ahogy kis sértettséggel feltürgyedt, vagy boldogan szétnyílt. De a képeknél is jobban izgatták a blondel keretek. Az aranyozott, cirádás, széles foglalatok. A bőség, ahogy aranykeretbe foglaltak valamikor egy képet, mely esetleg csak néhány szarvasmarhát ábrázolt, ahogy a patak partján állnak, az őszi erdő és a mezőség határán. Szerette a bő aranyozást, magát az aranyat is. A feleségének a nevezetesebb ünnepeken, évfordulókon mindig vett valamilyen arany ékszert. Főleg nyakláncokat medállal. Szerette az aranykeretes porcelán medalionokat, melyeken valamilyen kép volt. Éjszaka szeretkezés közben végighúzta a kezét az aranyláncon, s ez jobban felizgatta, mint feleségének a teste.

Megállt a képek előtt és élvezettel szemlélődött. Élvezettel és egy kis sértettséggel, mint aki kiűzetett a paradicsomból, s csak az ablakon át nézheti, hogy másoknak milyen gyönyörűségekben van része. A megfeketedett portrék mellett szép krétarajzok sorakoztak, csupa pasztell, diszkrét derűt árasztva. Arcok, liget lányokkal, tengerpart, partrahúzott gályák, Városliget. Az olajat jobban szerette, mert anyagszerűbb volt, vagyis biztosabb. A csendéletek, a portrék mellett most 65is akadt egy tengerparti lovaglás, és néhány akt. Végignézte valamennyit, s már kifelé indult, amikor határozatlan, furcsa érzése támadt. Mintha leejtett volna valamit, de nem. Talán elmozdult mögötte egy kép, vagy függöny? Megállt a festmények galériájának a küszöbén és visszafordult. A földre pillantott, aztán a falakra. S ekkor érezte, hogy valaki nézi. Nem az eladólány, az a kirakaton át az utcát bámulta, a havas sapkájú járókelőket. Visszalépett a terembe és megállt középen.

Egy nő nézett rá a falról. Szemrehányóan és kérdően. Találkozott a szemük. Összerezzent, néhány másodpercig mozdulni sem tudott. Szathmáry méltóságos úr lánya, Kitti asszony nézett le rá a falról. Oda volt akasztva a többiek közé. Zavartan hátrább lépett, s ekkor látta, hogy az asszony arcáról eltűnt a szemrehányás, inkább valamilyen bizonytalankodó huncutság, mosolyféle vibrált a vonásaiban. Mégis volt a képben valami furcsa, zavarbaejtő. Percekig állt mozdulatlanul és nézte a festményt. Kitti olaszos arcát, fekete haját, ami a vállára omlott. Harmincéves szép asszonyarc volt. De ahogy a meztelen testen lejjebb ereszkedett a szeme, megborzongott. A fiatal asszonyarc, a csókokra ingerlő nyakhajlatok után petyhüdt, fonnyadó mellek következtek, ráncosodó öregasszonycombok, s közöttük egy kivénhedt, kopaszodó vénuszdomb. Mintha nem is Ferenczyné Szathmáry Kitti lenne. Csak egy valaki festhette, de az aligha festett ilyen képet a szeretett úriasszonyról, finom, különleges modelljéről. Közelebb lépett a falhoz, hogy a festő kézjegyét jobban lássa. Spatz Aurél jegyezte. Hiteles volt az aláírás és a kép is. Újra hátrább lépett és nézte a fiatal asszonyarcot, s drámai ellentétét, a hervadt női testet, mely elvesztette rugalmasságát, színeit, szépségét, kívánatosságát. Sághy döbbenten állt a kép előtt, mert azt hitte, minden Spatz Aurél képet ismer, hiszen nála tanult rajzolni, ecsetkezelést, festői technikát. Évekig inaskodott a műtermében és Spatz személye körül is. Kitti asszonyról csodálatos képeket festett Spatz, mind tele volt életerővel, szépséggel. A meghurcolt, megtört 66asszonyról is olyan képeket festett, melyeken áttört az életkedv, élni vágyás. De Spatz Aurél azokban az években valószínűleg mindenkinél többet tudott Szathmáry Kittiről, tudta, hogy retteg az öregségtől. Márpedig, ha tisztességgel végigvárja azt a tíz évet, amennyire a férjét, Ferenczy Gézát lecsukták, elkerülhetetlenül megöregszik. Nem lett volna még igazi, ősz hajú öregasszony, de női varázsát elvesztette volna. Szathmáry Kitti aligha látta ezt a képet. Spatz nyilván a korábbi aktok alapján konstruálta és a hagyatékából kerülhetett elő.

Sághy az árcédulára pillantott, és meglepetten nyelt egyet. Negyvenötezer forint volt a kép ára. Spatz Aurél, halála után úgy látszik meglehetősen befutott. Kicsit csodálkozott ezen, mint ahogy tíz évvel korábban azon is, hogy a Balaton-parti faluban utcát neveztek el róla. Spatz Aurél Budapesten kezdte ugyan a tanulmányait, de később Nagybányán Ferenczy Károlynál tanult, így a nagybányai iskola nyomai még a kései képein is fellelhetők voltak. Fiatalon gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Évekig élt Párizsban, Rómában, Dániában, majd Münchenben. Hazatérése után többször bemutatta az anyagát a fővárosban, Kaposváron és Keszthelyen is. De mindezt a falusiak nem tudták róla. Kicsit bolondnak, habókosnak tartották. A villasor lakói azonban megörültek Spatznak, amikor letelepedett. Imponált nekik, hogy hibátlanul beszél németül és franciául. Sokan, amíg be nem következett a háborús összeomlás, portrékat rendeltek nála. Így került bensőséges kapcsolatba több neves úri családdal, Szathmáry méltóságosékkal is.



A labor, amiben Sághy esténként mérnöki magánmunkáját végezte, alig hasonlított laboratóriumra. Volt ugyan a sarokban egy vízcsap, s egy kis keskeny asztal nagyítóval, fotós vacakokkal, vegyszerekkel, de a fő helyet a tervezőasztal foglalta el és a másológép. Egy másik asztalon az ablak alatt apró satu volt látható, körülötte vékony reszelők és vésők 67hevertek. Az ajtóval szemben a falon fehér vászon lógott, melyre filmet és diákat lehetett vetíteni. A labor semmiben sem emlékeztetett Sághy lakására. A fenti rendnek itt nyoma sem volt. Anarchikus összevisszaságban éltek együtt a tárgyak, s legtöbbjüknek funkcionális köze nem volt a másikhoz. A szekrény oldalának festmények támaszkodtak, melyeket Sághy hagyatékokból vásárolt, aztán restaurált. Benevezett velük az aukciókra, a BÁV-hoz is bevitte némelyiket, de amikor árajánlatot tettek neki, mégsem adta oda a többségüket. Néhányat mindig eladott, de a legjobbakat megtartotta. Maga sem tudta, hogy mit akar velük. Szerette a képeket, különösen azokat, amelyekhez olcsón jutott hozzá, s kevés munkával úgy rendbehozta őket, hogy értékük megnövekedett. A szekrény tetején blondel keretek tornyosodtak. Ezeket üresen is megvette, mert értéküket néha többre becsülte, mint a képekét, melyeket kereteztek. Az egyik sarokban régi térképek álltak tekercsben. Egy hagyatéki tárgyaláson megvette az Osztrák-Magyar Monarchia összes katonai térképét, de voltak egyedi darabjai is az Alföldről és Argentínáról. A szekrény mellett egy címer függött a falon. Gipszöntvény, kifestett figurákkal. Zöld mezőben egy magyar vitéz zablájánál fogva éppen megfékez egy ágaskodó lovat. A vitéz ruhája színes, oldalán kard. A címert maga Sághy tervezte. Mindig volt egy olyan érzése, hogy ő nem egyszerű parasztfiú, valami titok lebeg a múltjában, talán a születése körül. Meg is kérdezte az anyját, de az nem értette meg, hogy mit kérdez. Mégis megmaradt az az érzése, hogy különbözik a falusiaktól, több náluk, esetleg valamilyen nagy esemény részesévé is válhat még az életben.

Ivott egy kortyot a whiskyből, s közben a szekrény tetejére halmozott blondel kereteket nézte, majd a szekrény mellett függő címert és a fényképet. Letette a poharat az asztalra, aztán leguggolt a fiókok elé. Kihúzta egyiket és a számozott, sorbarakott diák közül kiemelt néhányat. A laboratórium zűrzavaros rendetlenségében a fiókokban tökéletes volt a rend. Bármikor elő tudott venni egy régi tervrajzot, anyag68norma, vagy statikai számítást. Ugyanígy a filmeket, fényképeket, diákat.

Betett a vetítőbe egy diát, megvilágította és élesre állította. Nézte a vásznat. Ferenczyné, Szathmáry Kitti napernyővel a kezében a nyaralóház alsó lépcsőjén állt és kihívóan mosolygott. Ez a kép 1949-ben készült, amikor a Szathmáry családnak már semmi oka sem volt a mosolygásra. De Kitti asszony alig értette a történelmi változásokat, a saját helyzetét pedig meg sem kísérelte átgondolni. Büszke és pimasz szeme, vastag, kicsit túl nagy szája meghatározta az egész arcát. Bársonyosan sima, kreol arcbőre enyhített egy keveset az összhatáson. Sághy tűnődve nézte az arcot, aztán a hátteret, a lépcsőt és a falak szögleteit is szemügyre vette. Még mindig érdekelte a ház, pedig ennek már nem volt értelme. Lassú, pontos mozdulattal kicserélte a diát, aztán whiskys poharát is magához véve, leült a székre. Ivott egy kortyot, s csak lassan, tűnődve nézett fel a vetítővászonra.

Az egész Szathmáry család ott állt a főlépcsőn, középütt Szathmáry Elemér nyugalmazott táblabíró, hegyes bajuszával, mellette a felesége hajadonfőtt, balra tőlük Kitti, Ferenczy Gézáné, jobbra Ferenczy Géza tiszti egyenruhában, s előttük a gyerekek, Attila és Tímea. Kitti asszony fehér kalapban állt be a családi fotóhoz, így a kalap nagy karimája miatt nem tudott szorosan az apja mellé zárkózni. Támadt köztük egy kis űr, nem sok, tíz centiméternyi. A vörös homokkőből épült házat a terasz magasságáig már befutotta a repkény. Egyenként szemügyre vette az arcokat, először az öreg méltóságos asszonyt, akire alig emlékezett, pedig kisgyermek korában, amikor apja a kertet kaszálta, vagy tavasszal a gyümölcsfákat metszette, s körülötte lábatlankodott, gyakran kapott tőle stollverket, máskor lekváros vagy vajas-mézes kenyeret. Bizonyos értelemben az öreg méltóságos asszonyt még szerette is. Az öreg Szathmáryt viszont gyűlölte, s rajta keresztül hosszú ideig az egész családot. Csak akkor engesztelődött meg iránta, amikor Budapestről az öreg méltóságos asszonnyal kitelepítették, és meghalt az alföldi rizs69földeken. – „Maga Sági itt nem udvaros, hanem családtag…” – mondogatta az öreg nagysága az apjának, s hosszú ideig úgy is látszott a dolog. Még 45-ben is, amikor a front elérte a Balaton vonalát. S valamennyien Sághyék pincéjében húzták meg magukat, mert senki sem mert a villákban, vagy a faluban maradni. Kivéve Spatz Aurélt, aki nem ment le a pincébe, nem menekült el, s azon a reggelen is festett, amikor az oroszok elfoglalták a falut. Sághy a hegyi bujkálás idején szeretett bele Ferenczy Timibe, de ezt akkor még a saját szülei és az öccse előtt is titkolta.

Sokáig nézte a képet, egyenként megvizsgálta az arcokat, aztán a vörös homokkőből épített szép úri villát, mely a fotó hátterét adta. A ház is sajgott a szívében, nemcsak a szép Ferenczy Timi elvesztése. Anyja halála után, amikor felszámolta az örökséget, egyik délután becsengetett a hajdani Szathmáry ház kapuján. A kerten át, mely teljesen megváltozott, s talán csak az ezüstfenyők emlékeztettek régi hangulatára, egy harminc körüli házikabátos férfi sétált a kapuhoz. „Jó napot kívánok, Ferenczyéket keresem” – szólalt meg akkor. – „Itt nem laknak, kik azok egyáltalán?” – kérdezte a házikabátos. – „Ez a ház, úgy tudom Ferenczyéké”. – „Rosszul tudja, ez a ház az enyém” – mondta a házikabátos férfi, aztán megfordult és szép lassan visszasétált a házba. Állt még egy kicsit a kapuban és nézte a kertet. A japán birsfát és a díszbokrokat kivágták, kordonos szőlőt telepítettek a helyükre. Az út túloldalán a fenyők szomszédságában gyümölcsfák álltak. Két almafa, néhány kajszi és egy besztercei szilva.

Hátralépett és nézte magát a tükörben. Előredobta hosszú fekete haját, aztán oldalt. Borzolta, játszott vele. Néha, pillanatokra úgy érezte, hogy egy idegen kéz matat a hajában, s ilyenkor furcsa melegség járta át. Megijedt magától.

– Pfujj! – kiáltott a tükörből rámeredő asszonyarcra, aztán sietve megfordult, bement a hálóba, a hálóból a szalonba. 70Állt a gyér fényben, amit a nyolckarú csillár egyetlen ép villanykörtéje sugárzott szét a bútorokra. Állt a finom, öreg Szathmáry bútorok között és nem tudta mit akar. Körülnézett, de a pillantásával semmit sem keresett. Átsiklott a bútorokon, a blondel keretbe foglalt tájképeken, portrékon, szeme még a tálaló fölött sorakozó családi képeken sem állapodott meg. Tanácstalanul várakozott. Várta, hogy a belső, régi, magabiztos Szathmáry Kitti megnyilvánuljon, súgjon valamit. Jobbra, vagy balra, vissza. Mit egyáltalán? Mit igen és mit nem? De csend volt a lélek mélyén. Észre sem vette, hogy közben kinyitotta a veranda ajtaját, s már kint állt a kényelmes, fonott bútorok között. Sütött a hold, a Balaton vizét könnyű szél borzolta. Az ezüsthíd a hegy lábáig szaladt. s úgy tetszett, mintha éppen a Szathmáry villa kertjét célozta volna meg. Balra a Herczog villa teraszán égett a villany. A borostyánlugas árnyékában valakik halkan beszélgettek, s egy nő újra és újra felnevetett. Hosszan fülelt, de a nyugalmazott bankár dörmögő hangját nem hallotta. Vendégek lehettek, vagy nyaralók talán. Herczogék már rászánták magukat a nyaraltatásra, de csak egy szobát adtak ki, jobb embereknek, a régi pesti ismeretségek révén. Jobbra Antalfiéknál is égett még a kerti villany, s egy öreg gramofon kínlódott a fák alatt. A zene alig hallatszott, inkább csak a reccsenések. amikor a tű átugrott a hanglemez sérülésein.

Leült az egyik fotelba és a vízre meredt. Olyan világos volt az éjszaka, hogy a túloldali hegyek körvonalai is látszottak. Révfülöp és a másik oldalon Györök beleveszett a fekete semmibe, de középen tisztán látszott Szigliget és Badacsony. Badacsony olyan volt, mint egy billenő szikla. Lent a kikötő táján vitorlások sejlettek és halászhajók. A falu csendes volt, árnyék borította, de feljebb, itt-ott lampionok, színes búrájú lámpák égtek a kertekben, valahol a fák között gitár szólt. Szathmáry Kittinek hirtelen olyan érzése támadt, hogy a háborús összeomlás, a feje tetejére állt világ, csak őt egyedül bünteti. Nyaralnak az emberek, jókedvűek, mindenki kitalált valamit, még Herczogék is, nem beszélve Antalfiékról, akik71nek mindegy, hogy Laci grófi birtokon gazdatiszt, vagy a kommunista állami gazdaságban agronómus. Antalfiné, az összeköttetései révén még a szeretőjét is berakta az egyik gazdaságba. Hozzák haza a pénzt a férfiak, és a húst, lisztet, mézet. Könnyen gramofonoznak… – „Ki kell tartanunk drágám” – mondta egyik este Antalfi Böbe a kerítés mellett, amikor a kutyát etette. – „Nem húzhatják már sokáig. A Laci szerint teljes az összeomlás. Semmihez sem értenek. Barmok intézkednek mindenütt” – De Lacit nem tartóztatták le, vígan járkál a parasztingjeiben. Gézát pedig minden ok nélkül, ahogy leszállt a keszthelyi vonatról, elvitték… Ez a Herczog pedig… Ez lehet, hogy tényleg reménykedik az angolokban. – „Nagyságos asszonyom, az angolok nem fogják tűrni ezt a kommunista arroganciát” – dörmögte, amikor átadta nekik a kenyeret, amiért Timi állt sorba a faluban. – „Még ezek is jobban bírják, mint mi, pedig nyugdíjasok” – tűnődött Szathmáry Kitti. – „Itt maradtam férfi nélkül, két gyerekkel. Még szerencse, hogy Ferenczy nagymama Attilát magához vette. De mi lesz velem? Mire várunk mi itt ezzel a szegény kislánnyal? Lent szól a gitár, gyári emberek lepték el a strandokat. Ha Géza itt van velünk, már régen kitalált volna valamit. Tud kaszálni, számolni, lovagolni, jól vezet autót, olaszul jobban beszél, mint magyarul. Valamibe Géza is belekezdhetne, de elvették tőlem. Uram Jézus, miért teszed ezt velem? Pont énvelem, aki a férfiak politizálásából semmit sem értettem. Timivel nekünk össze kell fognunk. És valamit… Valamit csinálni addig is, amíg ez a szörnyűség véget ér, vagy legalább Gézát kiengedik.”

Hirtelen felugrott és bement a házba, átnyargalt a szalonon, hálón és benyitott Timi aprócska szobájába. Amikor meggyújtotta a villanyt, meglepetten látta, hogy Timi nincs az ágyában, eltűnt. Zavarodottan körülpillantott, aztán elkiáltotta magát:

– Timi!… Timi, miféle dolog ez?! Azonnal, de azonnal gyere elő!

Csend volt a házban, válasz nem érkezett. Ingerülten vis72szament a hálóba, aztán a szalonba, majd a fürdőszobába is benyitott. – „Eszik talán valamit” – gondolta és elindult a konyhába, de a lányát nem találta. Benyitott a kamrába, az oldalsó vendégszobákba, a vendégfürdőszobába, még a vendégvécébe is, de Timit nem találta. Már minden ajtót kinyitott a házban, s huzat támadt. Itt is, ott is becsapódott egy ajtó, mintha szellemek járkálnának a szobák között. Összerezzent, és ijedten visszamenekült a hálószobába. – „Hol lehet ez a lány az éjszaka kellős közepén?” – tűnődött. – „Ez már arcátlanság!” – Aztán az órára pillantott, s meglepetten látta, hogy még csak negyed tizenkettő van. Nem értette magát. Miért gondolta, hogy késő éjszaka van? Lehet, hogy csak percekig aludt? Esetleg két részletben egy órát, vagy annyit sem?

– Megbolondulok – suttogta maga elé, aztán a pongyolát ledobta és könnyű pulóvert és szoknyát rángatott magára. Becsukta a ház ajtaját és sietve a kapu felé indult. Juszuf melléje szegődött és halk morrantásokat hallatva kísérte.

Spatz műterme kicsit feljebb, a szomszédos utcában volt. Már a kertben hallotta, hogy bent nagy nevetések csattannak fel, s valamilyen halk hangot, néha zongorafutamok szakítanak meg. Dühítette, hogy Artus király lovagjai gondtalanul szórakoznak, miközben ő fuldokol a gondokban. De Timi előkerítéséhez Spatzon kívül legfeljebb Sághyt kérhette volna segítségül. Rosszkedvűen benyitott az üvegezett verandára, aztán lassan, óvatosan becsúszott a nappali ajtaján. Be sem tette maga után, csak behajtotta. Amikor körülpillantott a félhomályban, csaknem elájult.

Timi fent állt egy régi, fehér mosdóállvány tetején, fél lábbal a lavórban és szavalt valamit. Spatz az akvarellhez használt maszatos ecsetjeit szokta ebben a lavórban leáztatni. A fotelokban, székeken, a sámlin nők és férfiak. Két idegen alak a szőnyegen ült, a falusi lányok lábának döntve hátukat. Még jobban meglepődött, amikor érteni kezdte a szöveget, amit Timi a lavórban állva szavalt.

73
„Elillan a másik két úrihölgy,
de figyel a függöny mögül,
hogy rájuk is a nászéjszakán
majd mily végzet nehezül.
Lány-comb közt reng a lovag lövege,
tüzes vas, öt kiló,
fekete heréje duzzadoz,
akár két ágyúgolyó.”

Timi hadonászott a mosdó tetején, tragikus arcot vágott, aztán hirtelen elnevette magát. Amikor vele nevettek a vendégek, dobbantott a lavórban és drámai hangon folytatta tovább a verset. A versszakok végén dr. Gömöry, aki a zongoránál ült, mindig leütött néhány akkordot, amit aztán valamilyen ironikus, halkuló futammal fejezett be.

„Szól Chloris: Ez a kis penészvirág
gerjeszti föl ennyire?
Szól Sheila: Ha majd téged kakasol,
hamarább lelohad heve.”

„Megőrült ez a lány… Én ezt azonnal megfojtom” – suttogott Szathmáry Kitti és előbbre lépett. De Timi csak most melegedett bele a versmondásba. Mosolyogva hullámzó vonalat rajzolt a levegőbe és folytatta:

„Se-vége se-hossza dúl a vihar
a hullámzó szűzön.
Női mélyében öt liter
a belövellt férfi-özön.
Sírva fakad: Irgalmas lovag,
kicsi párodat elbocsásd!
Titoktartó öreg dadám
rakhat rám borogatást.
74
Nyög Grancorn: Csak most kezdtem el,
be nem végezhetem?”Weöres Sándor verse

– Nem! – kiáltotta el magát Szathmáry Kitti, s egy sámedlira felugorva úgy pofon vágta a lányát, hogy az lebukfencezett a mosdóállványról, a lavór pedig reccsenve, zománcát hullatva végiggurult a szőnyegen, s hupogva, billegve, megállapodott a zongora alatt.

– Miért veri? – szólalt meg a zongora mellett a doktor. – Ezt a verset még meg sem írták.

– Akkor honnan tudja? – kiabált az asszony a szoba közepén.

– Drágám, feleslegesen izgatta fel magát – szólalt meg Spatz és az asszonyba karolva a zongorához vezette. – Az időben ugyanis örvények vannak, torlódások és szakadékok. Az időről mi azt képzeljük, hogy iránya van, szépen csörgedezik, mint kertek alatt a patak. Az idő azonban saját magán belül is viszonylagos és kiszámíthatatlan. Visszafordul önmagába, fordítva telik. Az időviharok és az örvények…

– Miféle örvények? Maga berúgott Spatz!

– Még nem, kedves Kitti. Csak arról van szó, amit Hui Tse megfogalmazott: „Ha ma reggel elindulsz Yüeh tartományba, tegnap este megérkeztél.”

– És?

– A hegyek énekelnek – mondta Spatz.

Szathmáry Kitti elfordult Spatztól és a lányára ordított:

– Mars haza! Ha még egy perc múlva is itt látlak, megfojtalak!

– Anyu, hát… – szólalt meg a lány – ezt a verset én Keszthelyen…

– Mars!

Sághy hirtelen előrelépett a műterembe vezető ajtó mellől:

– Kitti néni, majd én hazakísérem – mondta, s válaszra sem várva belekarolt a lányba és kivezette a szobából.

75

Kint a villasori hársfák alatt Sághy elengedte a lány karját, s oldalt lépve hadonászott a holdfényben:

– Óriási voltál! Úgy álltál a mosdóállványon, mint egy istennő az oltáron. És a szöveg, megdöbbentő volt. Kár, hogy Kitti néni nem engedte befejezni.

– Nincs befejezve, még írják.

– Úgy értem, hogy Kitti néni a legrosszabbkor nyitott be.

– A legjobbkor. Még két sort tudtam a versből. Éppen azon gondolkodtam, hogyan ugorjak ki a lavórból.

– Hát azért az a pofon…

– Vannak az anyunak túlzásai, de nagy alakítás volt. Bedobta magát, mint egy görög anya… Attól kezdve mindenki őt nézte és hallgatta. Rám már senki sem figyelt, mintha ott sem lettem volna. Egyetlen mozdulattal kitörölt még az emlékezetükből is. Be tud jönni a társaságba, én nem. Nem szabad vele együtt lennem. Megsemmisít.

– Timi, én úgy imádtalak, ahogyan vagányan álltál a lavórban – mondta Sághy, aztán átölelte a lány vállát és magához húzta. – A hangod pedig, hát én azt hittem, ahogy hallgattalak, hogy én már nem is én vagyok. S csak arra vágytam. hogy…

Magához fordította a lányt és hirtelen megcsókolta. A lány eltolta magától, mint egy okvetetlenkedő kutyát és gúnyosan megszólalt:

– Na mi van? Csak nem képzeled magadat Grancorn lovagnak?

– Hadd csókoljalak meg – lihegett Sághy és újra megölelte a lányt.

– Hagyjál, te hülye! – mondta Timi és nevetve ellökte magától.

– Timi, én szeretlek – mondta Sághy.

– Ne légy ízléstelen.

– De én tényleg szeretlek… Már akkor is szerettelek, amikor a front alatt egymás mellett ültünk a pincénkben. Csak néztelek és boldog voltam, hogy hozzánk menekültetek. Ami76kor elvonult a front és elő kellett jönni a pincéből, csaknem sírtam.

Timi megállt, megsimogatta Sághy arcát.

– Lajoska, ne légy ilyen bugris.

– Timi, én méltó leszek hozzád. Jövőre érettségizem, aztán egyetemre megyek. Mérnök leszek, vagy nagy művész.

– A Lajoska nagy művész lesz – mondta ironikusan Timi és cirógatta a fiú arcát.

– Ebben az új világban, talán neked sem lenne mindegy, hogy egy ilyen biztos férfi, mint én…

– Lajoska, nekem teljesen mindegy, hogy milyen világ van.

– De Timi, én szeretlek. Isten bizony szeretlek és mindent megteszek…

– Lajoska mindent megtesz… Lajoska mérnök lesz, művész és biztos férfi – mondta a lány és hazafelé sétálva beleborzolt Sághy hajába.

– Csókolj meg Timi, könyörgöm csókolj meg – könyörgött Sághy és észre sem vette, hogy már a Szathmáry villa előtt állnak.

– Minek Lajoska? – kérdezte nevetve Timi, aztán hirtelen a kapuhoz lépett és bement a kertbe. Juszuf már a lábánál állt, s fejét a lány lábához nyomta.

– Nem szeretsz? – kérdezte Sághy.

– Hát – ingatta a fejét a lány – nem is tudom. Most menj szépen haza.

– Én szeretlek – mondta Sághy és tétován hazafelé indult. De alig lépett néhányat, megállította a lány hangja.

– Lajoska, azt hiszem azt a puszit Juszufnak adom.

Lehajolt és megcsókolta a kutya fejét. Sághy ingerült lett.

– A kutyát is jobban szereted, mint engem?

– Elég szép kutya, nem? Német juhász, olyan a marmagassága, hogy versenyt lehetne vele nyerni. Ha lenne verseny. És ráadásul fiú.

– Le van szarva a kutyád! – mondta Sághy mérgesen és hazafelé indult.

– Nahát – fordult a kutyához a lány – hallod mit mondott 77ez a csúnya Lajoska? Le vagy szarva. Ugasd meg Juszuf! Menj utána és harapd meg!

De a kutya nem ugatott, boldogan csóválta a farkát, aztán ugrándozva a házig kísérte Ferenczy Tímeát.



Még be sem csukódott az ajtó, máris egy angolkeringő halk dallama alázatoskodott elő Gömöri doktor keze alatt a zongorából, aztán nekibátorodott és kihívó szemtelenséggel betöltötte az egész nappalit. Szathmáry Kitti tenyérrel a zongorára csapott és ingerülten elkiáltotta magát:

– Csend legyen!

A szobában többen felnevettek. Spatz sietve megszólalt:

– Bocsánat drágám… Azonnal bemutatom a vendégeimet. Gömöri doktort azt hiszem már…

– Semmi Gömöri doktor! Azt mondja meg, hogyan került ide Timi?

Gömöri egy halk zongorafutammal nyomatékosította a kérdést, aztán várakozva Spatzra és az asszonyra nézett.

– A Sághy Lali lopott nekünk egy kis bort az apjától, és úgy látszik valahol összetalálkoztak.

Az orvos leütött néhány asszonáns akkordot.

– Hol a fenébe? Egy órája még otthon aludt a lányom!

– A Lali ugyanis szerelmes Timibe. Még észre sem vette? Gömöri az angolkeringőből játszott egy halk variációt.

– Na és ha szerelmes?!

– Timi elkísérte.

– A Lali szerelmes, ezért a Timi kísérgeti? Úgy látszik a feje tetejére állt a világ.

Gömöri újra leütött néhány asszonáns akkordot.

– Nagy felismerés. Kitti drágám, maga egy filozófus.

– Maga nem ismeri ezt a lányt.

– Gondolja? – kérdezte ironikusan Spatz.

– Én sem ismerem, de hogy a Sághy Lali szerelme nem érdekli, ebben biztos vagyok – mondta az asszony.

A nappaliban nagy nevetés támadt. A némettanár, és a 78patikus tapsoltak. Gömöri egy amerikai dallamba kezdett, ami tele volt zavaros futamokkal. Gömöri barátnője egy borospoharat nyújtott Szathmáry Kittinek.

– Drágám, nagyon szellemes voltál… Ary neked tette el ezt a poharat. Egész idáig a szekrény tetején állt megtöltve – mondta és a saját poharát kicsit megemelve nagyot ivott. Szathmáry Kitti Gömörit sem kedvelte, de ezt a fehér bőrű, kövérkés ügyvédnét, egyenesen utálta. De érezte, hogy a társaság figyelmének a központjába került, s a pillanat bizsergető izgalmáról, bágyadt fényéről nem volt ereje lemondani. Magasra emelte a poharát, aztán mosolyogva megszólalt:

– Ha a szerelmes Sághy Lali lopta ezt a bort, nekem is meg kell kóstolnom. Ki tudja?

Belekortyolt, aztán letette a zongorára. Spatz újra belekarolt és jobbra-balra forgatta:

– Szóval, ahogy mondtam, ez Gömöri doktor, ez itt Andzsika, de velük már találkozott… A tanár urat egyszerűen csak Kovácsnak hívják, Goethét fordít, Mereskovics úr valamikor gyógynövényekkel, serkentő szerekkel különb italokat kevert a patikájában, mint az Unicum, de ma már csak aszpirint árul. A kislányokat biztosan ismeri, Piri, Márti, neked mi a neved kislányom? Amál?… Ő majori kislány, a csatornán és a berken túl laknak, szépen tud énekelni. A fiúk pedig alig egy órája érkeztek, már megnézték a festményeket.

– Megjöttek a képvásárlók? – csodálkozott Szathmáry Kitti.

– Már a doktor úr javában skálázott, amikor betoppantak. A fiatalabb szőke férfi felugrott és meghajtotta magát:

– Nagyságos asszonyom, báró Laffert László.

– Nocsak, ilyen jól megy? Mások eladnak, maguk pedig vesznek? – mondta az asszony ironikusan és kötekedve. Közben egy gyors pillantással felmérte a szőke fiatalembert. Volt bent valami a lezüllött báróból, és a feltörekvő, hazudozó borbélylegényből.

– Nagyságos asszonyom, mi már koldusok vagyunk. Való79jában csak Laffert és semmi báró. De egy-egy ilyen szép estén még eszembe jut az udvarházunk, s a Pasarét, ahol évekig… A fasori gimnázium…

– Ez a Laci gyerek ért a képekhez – szólalt meg Spatz. – A szimata nagyon jó. Venni nem tud, de vannak kapcsolatai. Én még a keszthelyi Muskátliból ismerem. Tavaly elszerzett egy nagyon hangulatos akvarellemet, és egy nagyobb olajat. Párizsi utcakép volt, nehezen váltam meg tőle, de akkor már se bor, se szalonna. Most a MÉLYÉP részére válogatja ki a képeket a kollégájával.

Szathmáry Kitti érdeklődve szemügyre vette a fekete hajú, sörtebajuszú idegent, aki erősen emlékeztette a basahalmi mangalica disznókra.

– Maga is ért a képekhez? – kérdezte az asszony.

A férfi felugrott és összevágta a bokáját:

– Én Pintér János vagyok.

– Janika a szakszervezet részéről kísér engem – mondta a szőke fiatalember. – A képek ugyanis az üdülőben lesznek felakasztva.

Spatz újra belekarolt az asszonyba, s a fehér mosdóállványt megkerülve visszakormányozta a zongorához. Közben a fülébe suttogott: „Egy héten belül kifizetik, tizennyolc kép…” Majd hangosan is megszólalt:

– Hozok magának egy kényelmes széket a műteremből.

Spatz egy svéd típusú Thonet széket emelt át a függöny alatt és letette az üvegajtó elé. De ekkor felugrott Laffert, s a széket az ablak alá húzta, maga mellé.

– Talán itt még kellemesebb lesz… Lát mindent, s ha már unja a doktort, beszélgethetünk is – mondta és a székre mutatott.

Szathmáry Kitti elfogadta az invitálást és leült a szőke férfi mellé. – „Lehet, hogy tényleg báró?” – tűnődött magában, és óvatosan oldalra pillantva, még egyszer szemügyre vette. Laffert azonnal észrevette és hálás mosollyal nyugtázta az asszony pillantását. Még a fejét is meghajtotta közben. – „Vagy pincér volt a Britanniában? Elleste, aztán begyakorol80ta a lecsúszott urak, és részeg tisztek mozdulatait? Nem pincér… Könnyedébb… Parancsoláshoz, jómódhoz szokott férfi, aki persze fokozatosan lezüllik. Talán már a háború alatt lepasszolt… Harminc lehet, esetleg harmincöt…” – tűnődött tovább az asszony, de már Gömöri doktor zongoramutatványaira figyelt.

Gömöri olyan rutinosan dolgozott a zongoránál, mint egy igazi bárzongorista a Bonboniére-ben vagy az Arizonában. Kellékei mellette hevertek egy festékes stelázsin, s ha a „Tengerész a szívem tengerészt” vagy a Popeye-t énekelte, matrózsapkát csapott a fejére, ha a „Három aranyásót” játszotta, fekete kendőt tekert a nyaka köré, s a fejére nagy karimájú cowboykalapot nyomott. A „Tempikónál” szalmakalapot használt, az „Ali babánál” turbánt, a „Gyevuskánál” orosz bakasapkát, a „Nevet a Róth”-nál sábeszkedlit; volt tiszti, hordár és boy sapkája, zsirárdija és cilindere, de a legeredetibb akkor volt, ha éppen semmit sem rakott a fejére. Ilyenkor hatalmas kopaszodó fejéről az izzadtságcseppek húsos orrán át élveteg, vastag szájára zúdultak le, mint a vízesés. Gömöri olyan barna volt, mint egy arab, alacsony, erős, széles vállú. Haj már csak a fejének kétoldalán, a füle felett volt látható, még mindig feketés, de szárnyasan, mint a vasutasjelvények szimbólumai. A feje tetejéről hiányzó haj, valószínűleg alsó karjain telepedett meg, mert könyöktől lefelé olyan szőrös volt, mint egy fekete majom. De nemcsak a karját, még a keze fejét is vastag, kócos szőr borította. Szathmáry Kitti, amikor a doktor a kellékeiért nyúlt, szinte csodálkozott, hogy a férfi tenyere sima, szőrtelen.

Spatz közben kivezényelte a konyhába a lányokat, akik csakhamar szendvicseket hoztak be öreg tálcákon és görbe, megroggyant rajztáblákon. Válogatni lehetett a paprikás zsíroskenyér, a szalonnás, hagymás és a halkrémes, paradicsomos szendvicsek között. Mindenki evett, rágott, röhögött. Gömöri, amikor megpillantotta a lányokat, elkiáltotta magát: „Nincsen már kopasz fej, csak seggig érő homlok!” A játékot abbahagyva végigsimított saját kopasz fején, de 81többen gyanították, hogy Rákosi Mátyásra gondol és összerezzentek. Csendben ettek tovább. Gömöri is evett, s mivel a hagymát kevésnek találta a kenyéren, kiment a konyhába, és hozott magának egy egész fejet. A zongora mellett megtisztította, aztán úgy harapdálta a kenyérhez, mint gyermekek az almát. A patikus körbejárt a demizsonnal és megtöltötte a poharakat. Gömöri elnyelt két szelet kenyeret, ivott rá egy pohár bort, aztán jobb markából a hagyma maradékát harapdálva, bal kézzel elindította a zenét. „Elmenten én a vásárba Schneider Fánival…” A doktor éppen csak eljutott a „nem kell néki piros szoknya” zenei magaslatig, Mustos Piri ledobta a mosdóra a félig üres tálcát, és a „neki gigerli”-nél már egyedül járta a szoba közepén a foxtrottot. A német tanár, valószínűleg egyszerű udvariassági okokból melléje szegődött, segített neki lépdelni, topogni, majd a derekát átölelve, emberpárrá változva ugráltak tovább. Mereskovics szédülten Márti mellé roskadt, kezét a lány kigombolódott blúza alá csúsztatta és tereptani kutatásokba kezdett. A szakszervezeti Pintér Jani is nekihevült és a majori kislánnyal csoszogott ide-oda a zongora és a fehér mosdóállvány között, amire egyébként már semmi szükség nem volt. De ott állt, mint egy szobor, és senkinek sem jutott eszébe kidobni vagy félrehúzni. Amikor Gömöri lenyelte a vöröshagyma maradékait, s nagy, szőrös mancsát megtörölgette az ügyvédné fenekében, aki már a zongorára hasalva közelről bámulta olajos barnaságú szeretőjét, a szőke Laffert is felugrott és meghajtotta magát Szathmáry Kitti előtt. Az asszony mosolyogva felállt, aztán körülpillantott olyan „nem is tudom” mozdulattal tétovázott egy kicsit, aztán mégis elindult az ismeretlen férfi karján. A doktor ekkor átváltott a Bob hercegre, s a keringő bizony már csak nekik kettejüknek ment simán. Mustos Piri és a tanár nekiestek a zongorának, a majori lány és a szakszervezeti Jani pedig csak csoszogtak körülöttük. Gömöri és az ügyvédné rázendítettek az operett szövegére is: „…De az egész nagy Albionban…”

Spatz az ajtóban állt és vigyorogva nézte a vendégeit. 82Elégedettnek látszott, szinte boldognak. De Szathmáry Kitti, ahogy forgás közben felmerült előtte a festő arca, inkább valamilyen rejtett feszültséget, visszatartottságot látott rajta, mint boldogságot. Ekkor eszébe jutott Fekete Alfonz félelmetes arca, ahogy délelőtt denevérként lógott az ablakpárkányon. Megijedt, úgy érezte, hogy veszélyben van. Hirtelen körülpillantott, hogyan is menekülhetne innen? De ekkor Gömöri egy tangóba váltott, s megszólalt Laffert:

– Köszönöm, nagyságos asszonyom… Mintha nem is lett volna háború.

– Óóó – szólalt meg bizonytalanul az asszony, s ahogy felnézett a férfire, megnyugodott. Laffert szeméből szeretet, huncut biztatás, s valamilyen kisfiús érzelmesség sugárzott feléje.

– Ajándék nekem ez az este – mondta a férfi.

– Ó hát a keringő… Valamikor Bécsben a nagy bálokon… Évek óta nem is gondoltunk táncra – mondta, s elfelejtkezett Fekete Alfonz ördögi arcáról. Rokonszenvesnek találta a szőke férfit, befelé figyelve, szinte várta, hogy valamilyen érzelem felkavarodjon a szívében.

– Olyan különös asszony maga – folytatta az idegen férfi. – Ha most találkoztunk volna tizedszer, engedélyt kérnék magától, hogy szerethessem.

– De Laci… – vágott közbe Szathmáry Kitti és maga is meglepődött, hogy már keresztnevén szólítja a táncosát.

Laffert a nyakához hajolt és megcsókolta. Szathmáry Kittinek hirtelen átforrósodott a bőre, szinte elpirult.

– Persze csak távolról. Finoman, illedelmesen… Néha egy mosoly, kézcsók, hangulatok. Ami lehetséges – mondta Laffert.

Gömöri már a Sonny Boyt játszotta, de a refrénnél elakadt. Újra kezdte, az ügyvédné is belekornyikált, de ketten sem tudták folytatni. Ekkor Laffert hirtelen megállt, elengedte az asszony kezét.

– Pardon – mondta és odament a zongorához, aztán a doktor izzadó nyaka mellett bedugta a kezét a klaviatúra 83fölé. Leütött néhány hangot és énekelt: When there are gray skies, I don’t mind the gray skies… Zöldelő réten, a csillagos égen, száz tündér száll, Sonny Boy…

– Kösz öreg – szólalt meg a doktor.

Gömöri szőrös kezei futkározni kezdtek a billentyűkön. Laffert csaknem ellépett onnan, de aztán megállt, közbenyúlt és újra leütött egy hangot.

– Ez itt cé szeptim.

– Nem cé dúr? Kottánk ugyanis nincs.

– Mondom, szeptim.

Gömöri, mint az öreg cigányok, néhány hangból már kikövetkeztette az egészet és vidáman játszott tovább. Szathmáry Kitti elégedetten ölelte át tánc közben a szőke férfit, mert a jelenet után már egészen biztos volt benne, hogy valóban báró. Lehet, hogy züllött, szegény, jövőtlen senki, de báró. Szinte haragudott magára, hogy borbélynak nézte, holott a fellépéséből is látszik, hogy ez a fiú valamikor jobb napokat látott és azok a körök, ahol megfordult, nem is hasonlítanak erre a szegényes falusi világra.

Gömöri elég hamar elunta a Sonny Boyt és néhány bizonytalankodó Gerschwin-motívum után, amit a Kék Rapszódiából idézett, belevágott egy slaw-foxba: „Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet…” A majori kislány felismerte a Karády-számot és azonnal énekelni kezdett. Búgó hangon nyögdécselt, pedig szép természetes hangja volt. Amikor látta, hogy feléje fordul a figyelem, kibontakozott Pintér mancsaiból és a mosdóállvány peremébe kapaszkodva, hangversenyezni kezdett. Először többen nevettek rajta, de amikor kiderült, hogy a „Hamvadó cigarettavég”-et is tudja, s az összes Karádyt, somogyi tájszólásáról, furcsaságairól megfelejtkeztek és áhítatosan hallgatták. A tánc abbamaradt, s Gömöri doktor már csak neki játszott. Az „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte” után Gömöri abbahagyta a játékot és megszólalt:

– Honnan a fenéből tudod te az összes Karádyt?

– A nővérem cseléd volt Pesten és hazahozta a lemezeket.

84

– És…? A majorban körbejártatok a mikrobarázdákon, hogy megfejtsétek?

A lány elröhögte magát, kezét a szája elé kapta. Gömöri végigfuttatta az ujjait a klaviatúrán, aztán kérdően a lányra nézett.

– Na, mi történt abban a majorban?

– Hát… Szóval a nővéremnek udvarolt egy orosz kapitány. Be voltak szállásolva. Az hozott valahonnan egy gramofont. Amikor továbbmentek, otthagyta a Marinak.

– Aha… Ezt ismered? – kérdezte a doktor, és a Gyévuskát kezdte játszani.

A majori kislány boldogan énekelte a Gyévuskát, aztán könnybe lábadtak a szemei és elcsuklott a hangja. Ekkor, talán, hogy kisegítsék többen is belekapcsolódtak az éneklésbe, s néhány perc múlva már az egész vendégsereg együtt fújta, hogy „Gyévuska, nyújtsd a kis kezed, vigyáz ránk majd az ég…” – Utána a Katyusa következett, annyiszor ismételték, hogy már-már úgy látszott, ebből a zenei hangulatkörből nem tudnak kikeveredni. Szathmáry Kitti a szőke férfi vállának dőlve énekelt és együttérzően bámult a majori kislányra. Amál átszellemülten tátogott, s közben, mintha mentőöv lenne, a kopott festésű fehér mosdóállványba kapaszkodott.

Kint léptek döngtek. Valaki felsikoltott. Hirtelen kivágódott az ajtó, s egy rekedtes, vastag férfihang közéjük zuhant:

– Na, mi van? Begyüttek az oroszok?

Bajszos, széles vállú férfi nyomakodott a szobába. Bal kezében hatalmas, kétfülű demizsont lógatott, a jobb karja alatt pedig egy törpe nőt szorongatott. A nő rúgkapált, csapdosott és kiabált:

– Tegyél le, mert tökön rúglak! Tegyél le a kurva anyádba! Megharaplak! Tegyél le Kálmán, mert megátkozlak!

A férfi széles, himlőhelyes arcán barátságos mosoly szaladgált.

– Na most, akinek a búcsúban nem jutott forgó, az Arankát rögvest a dárdájára tűzheti. De csak a keményebb legények tolongjanak, mert ez a kis aranyos igazi faszpörgettyű – 85mondta, aztán letette a demizsont, s szabaddá vált kezével megmarkolta a nő grabancát és felrakta a zongorára.

A törpe nő a zongora tetején toporzékolt, nagyokat köpött a bajszos férfi felé és rikácsolt közben:

– Rohadt hegyi paraszt! A kecskéteket baszd meg a fa tetején! Megátkozlak ezért! Romlást hozok a marháidra!

A himlőhelyes arcán újabb mosoly hullámzott át, aztán nagy mancsával benyúlt a törpe nő szoknyája alá és megsimogatta. A nő ekkor hirtelen megnyugodott és elkomolyodva furcsán meghajolt:

– Konkoly Aranka… Konkoly Aranka – mondogatta.

– Lexi, hozz neki valamit – szólt hátra a bajszos legény, s csak ekkor látszott, hogy hárman vannak. Az alacsony, sovány, vászonkabátos férfi egy füstölt sonkát egyensúlyozott egyik kezében, a másikban szalmakalapját tartotta. Hátralépett, kalapját a fejére tette, s a konyhából csakhamar egy nagy piros fazékkal tért vissza, amiben a háború előtt Spatz házvezetőnője kocsonyát és töltött káposztát szokott főzni a vendégeknek. A fazekat leborította a zongorára, aztán hunyorogva odaszólt a törpe nőnek:

– Csüccs Aranka.

A törpe nő leült a fazékra, eligazgatta a haját, szoknyáját, még a kék dorkó cipőjére is vetett egy pillantást.

A vendégek elképedve figyelték a jelenetet. Néhányan röhögtek, a némettanár és a patikus kényelmetlenül feszengett. Mustos Piri és a majori kislány elbújtak a férfiak háta mögé. Laffert ingerülten méregette a jövevényeket, Szathmáry Kitti pedig szörnyülködve nézte a törpe nőt, aztán menekülésre készen Spatz után kutatott a kavarodásban. Spatz éppen előbújt az előszobából, s miközben egy piros kockás, rongyos konyharuhával a kezét törölgette, megszólalt:

– Ti aztán meg tudtok érkezni Kálmán! Éppen elfogyott a borunk. Ha nem jöttök, Szahara!

– Ary bácsi, itt a húsz liter bor, és a sunka! Lexi! Hol a sunka?

86

– Ary bácsi már beakasztotta a kamrába – mondta a sovány szalmakalapos.

– Ary bácsi! Kétéves óbort hoztam neked. Kóstoljátok meg! A legjobb rizling a túlsó parton. Olyan, mint az olvasztott arany. S az íze, nemes. Lexi hozz valamit.

A szalmakalapos kiment a konyhába, s csakhamar egy nagy üvegkancsóval tért vissza.

A himlőhelyes férfi felkapta a demizsont és magasról, hogy látható legyen a bor aranyló színe, nagy csobbanásokkal teleöntötte. A patikus mindenkinek öntött, a törpének és a két férfinek is, aztán várakozva Spatzra nézett. Spatz magasra emelte a poharát és elkiáltotta magát:

– Éljenek az edericsiek!

Hosszan, élvezettel ittak.

– Na milyen, Ary bácsi?

– Kálmán, kitettél magadért… – mondta Spatz. – Mint az olvasztott arany. Minden bent van ebben a borban, a talajíz, a keserűmandula illata és a forró nyári ég. Veszel valamit…?

– Veszek… Mindig veszek. Van perzsaszőnyeged?

– Nekem csak képem van Kálmán.

– Most a kézi perzsa megy.

– Azt hittem csak borral feketézik! – szólalt meg élesen Laffert.

– Én mindennel. A fehérrel is feketézem. Van perzsád?

– Nincs, csak furcsállom, hogy ide bejön és…

– Kuss! – ordította el magát a himlőhelyes arcú. – Ha nincs perzsád, állj be a tűzoltózenekarba és fújd a trombitát.

A szobában kitört a röhögés. Még Szathmáry Kitti is elnevette magát, olyan komikus mozdulatokkal ágált előttük a himlőhelyes, túlparti férfi.

– Szép szőke fiú vagy – folytatta a himlőhelyes és a bajszát csavargatva testközelbe lépett Lafferthez. – De még soha nem kapáltál a kurva anyádba! Robotyi nyet?! Csak nyeled a mézet?

Laffert felugrott és elordította magát:

87

– Fékezd magad paraszt, mert ha én elkaplak, nem foltoznak többet össze!

– Nem tetszik nekem ez az orrocska – mondta a himlőhelyes nevetve, s nagy markával elkapta a szőke férfi orrát, s azt csavargatva, visszanyomta a székre. Laffert torz hangon ordított, hörgött:

– Lezsidózott! Hallották? Lezsidózott. Nyílt antiszemitizmus. Öt tanú, tíz tanú, mindenki meg lesz idézve!

– Zsidó…? – szólalt meg újra a himlőhelyes hahotázva. – Te csak szeretnél zsidó lenni. Mert már érzed, hogy abból valami olyasmi kerekedhet, mint régen a nemesség. Zsidó? Még, hogy te zsidó vagy? Tudod mi vagy te? Megmondjam? Meséljek a Muskátliról?

– Hallgasson – nyögte Laffert.

– Na ugye – mondta a himlőhelyes, s csak ekkor vette észre, hogy Spatz a karjába kapaszkodik és rángatja.

– Te ökör! – mondta Spatz. – Ez báró Laffert. Művészettörténész. Képeket válogatott egy vállalatnak. Ha elrontod az üzletemet, itt az orrod előtt öntöm ki a borodat.

– Ne haragudjon Ary bácsi, ettől a perctől kezdve jó fiúk leszünk… Még hogy egy zsidó? Röhögnöm kell. Van énnekem rendes, igazi zsidóm. Fönt, még a kormányban is van zsidóm. Tudod mit vegyél Ary bácsi? Telket. Amit csak látsz itt körben a víz mellett, vedd meg. Milliárdos leszel.

– Nagy marha vagy te Kálmán.

– Ne tudjak innen elmenni, ha nem így van. Minden államosítva lesz, villák, házak, de a telkek nem. Abba kell benyomni mindent, aztán később majd el lehet adogatni.

– Napszúrást kaptál. Hogyan jöttetek át?

– Hát a vízen. Lexi vitorlásával. Már este itt voltunk Fenyvesen. Áthoztunk két hektó bort.

– Mindjárt gondoltam – mondta Spatz, aztán odaszólt Gömörinek. – Doki, fusson akinek nincs bora.

– Ez a fekete zongora – mondta Gömöri és belevágott egy vad foxtrottba. A zene már éppen megnyugtatta a kedélyeket, amikor Gömöri hirtelen abbahagyta a játékot. Felállt, meg88kerülte az ügyvédnét, a zongora oldalának dőlve kinyújtotta a kezét és felemelte a törpe nő szoknyáját. A pici nő teste szép volt és arányos. A szoknya alatt teljesen meztelen volt, bugyit nem hordott. Gömöri megbabonázva nézte a fazékon üldögélő pici nő meztelenségét, aztán csodálkozva a szoba felé fordult és megszólalt:

– Gyerekek, ennek saját pinája van.

Lassan leengedte a törpe nő szoknyáját, aztán megsimogatta az arcát. Meleg, szinte szerelmes hangon kérdezte:

– Mi a nótád picinyem? Most csak neked játszom.

A szép testű törpe nő ingatta a fejét.

– Na, mit játsszak neked?

– Valamit, ami nincs.

– Ami nincs? Hogyan lehet azt eljátszani?

– Az a legtisztább ének.

– De hogyan lehet eljátszani, ami nincs?

– Akkor talán… Játssz valami ismeretlent, távolit.

A doktor néhány pillanatig nézte a piros fazékon üldögélő törpe nőt, aztán elkomorodott, s az ujjai beleszántottak a klaviatúrába. Egy néger spirituálé sejtelmes motívumai töltötték be a szobát, aztán a dallam elbizonytalanodott, szinte megbicsaklott, s kis fény keveredett az egészbe, mintha ablakot nyitottak volna valahol. Csakhamar a Porgy és Bess hangjegy- és hangulatépítményei kezdtek emelkedni a zongora fölé. Mindenki megdermedt, még a mangalica disznóra emlékeztető Pintér is összerezzent, s csak percek múlva, óvatosan, poharát a tenyerével árnyékolva szürcsölt bele a borába, Ferenczyné a báróra pillantott jelentőségteljesen. Laffert a füléhez hajolt és belesuttogott: „Ismerem… De játszani nem tudom… Nem lehet kottát szerezni…” – Konkoly Aranka mozdulatlanul hallgatta a zenét. Amikor a zongora elnémult, sokára mozdult meg, mintha messziről érkezne vissza az éjszakai valóságba.

– Még soha nem hallottam ilyent – mondta halkan. – Szép volt. Én is játszom neked valamit.

A furcsa kis törpe nő, nádsípot húzott elő a ruhája alól és 89egy szomorú pásztordallamot szólaltatott meg. Spatz öreg, süket sziámi macskája nyöszörögni kezdett a fal mellett, aztán előjött és felugrott a mosdóállványra. Szőrét felborzolta és meredten nézte a törpe nőt. Az rápillantott, s a macska ijedten leugrott a mosdóról és az ajtóhoz menekült, vernyákolva.

A himlőhelyes lassú, óvatos oroszlánmozdulatokkal a zongorához lépdelt, aztán az ámuló Gömöri füléhez hajolva halkan megszólalt:

– Ma téged akar, ha jót akarsz, szeresd!

– Ne legyen ízléstelen! – kiáltott fel az ügyvédné ingerülten.

A törpe hirtelen megszakította a dallamot, a nádsípot elrejtette a ruhájába, aztán megszólalt:

– Énekelj nekem.

– Ne rontsd el a műsorodat picike, idáig jó voltál – szólalt meg Gömöri. – Majd a majori kislány énekel neked. Valóságos kis pacsirta, most esett ki a fészekből. Amál! Vagy nem Amál a neved?

Nagy csend lett a szobában. A majori kislány lehúzódott a vendégek háta mögé. Az ügyvédné ingerülten körülnézett, aztán elordította magát:

– Amál! Belerúgjak abba a büdös…

A majori kislány hirtelen felállt, de nem az ügyvédnére, hanem Konkoly Arankára nézett ijedten, szinte esdekelve.

– Aranka… Bocsáss meg… Én nem tudtam… Bocsáss meg én soha többet… Elmegyek. Azonnal elmegyek. Én nem tudtam… – nyöszörögte ijedten a majori kislány.

– Itt maradhatsz – hallatszott a zongora tetejéről.

A lány a földre vetette magát és kiabált:

– Köszönöm… Köszönöm, hogy megbocsátasz. Soha, soha többet…

Laffert hirtelen felugrott, elkapta a lány kezét és felrántotta a földről.

– Megbolondultak maguk? Csak nem fél ettől a törpe idiótától?

90

A lány, mint egy rongybaba hagyta magát rángatni, de lehajtott fejjel hallgatott.

– Szólaljon meg gyönyörűségem! Fél valamitől?

– Neki… Hatalma van – nyögte halkan a lány.

– Hatalma? – Laffert kicsit spiccesen, elnevette magát. – Tudja kinek van itt hatalma? Nekem! Vagyis, a férfiaknak. Spatz úrnak, Kálmán úrnak, a doktor úrnak. Én lényegében csak egy vendég vagyok, vagy az sem. De nem értem, hogy miért fél Arankától? Harap?

– Nem, kérem szépen. Aranka bűbájos, felette van a démonoknak. Ismeri a jövőt, s ha megbántják rontást hozhat ránk. Megfutamítja a csordát, vagy elrontja a tejüket.

– Csordánk nincs – nevette el magát újra Laffert. – De ha a picike a jövőt ismeri, akkor ma jól szórakozunk. – Elengedte a pityergő majori kislány kezét, aztán odább lépve kettőt tapsolt.

– Hölgyeim és uraim. Végre eljött a nagy nap. Mindenki megismerheti a jövőjét. Spatz művész úr egy híres jósnőt szerződtetett a mai estére. Honnan is? – Laffert kérdően a festőre nézett, de Spatz éppen egy sonkás szendvicset rágcsált, s csak a vállát vonogatta. – Nem tudjuk honnan, de itt van Aranka és öt forintért, vagy valamilyen jellegzetes tárgyért mindenkinek megmondja, hogy milyen jövendő vár rá az elkövetkező években. – Hirtelen a törpéhez fordult: – Megkérhetném, hogy velem kezdje? Tenyérből jósol vagy kávézaccból?

– Borból – mondta a törpe nő és gúnyosan mosolygott.

– Borból? – torpant meg a szőke férfi. – Hogyan?

– Itt a poharam, öntsön bele az üvegkancsóból.

Laffert átvette az edericsiektől az üvegkancsót és óvatos, visszatartott mozdulattal bort csorgatott a törpe poharába. Konkoly Aranka lehajtotta a bort, aztán letette a poharat a tornacipője mellé a zongorára.

– És a jóslat? – kérdezte Laffert.

– Maga megmenekül. Amerikában hal meg hatvanegy éves korában. Kis üzlete lesz. Valamilyen utcai dolog, palacsinta, 91vagy hús… Egy gyereke lesz, kicsit lökött. De ezt az anyjától örökli… És… De az már mindegy magának. Nem szeretik majd azok az emberek.

– Kik?

– Azok az olaszok.

– Nem értem.

– Ennyi látszik a borból, vagyis ahogy töltötte.

– Hát ez óriási! – kiáltott fel megbántottan Laffert. – Gyerekek, aki jól akar röhögni, az jósoltasson magának a törpe kurvával!

Ferenczyné felállt és karon ragadta a férfit.

– De Laci! Hogyan ereszkedhet le ennyire…?

– Bocsánat, hát ez… Hát ez… Maga nem próbálja meg?

– Talán.

Gömöri doktor felállt és a zongora felett előre nyújtotta a kezét.

– Tenyérből lehet? Vagy töltsek én is a kancsóból?

Konkoly Aranka lassan megfogta a doktor szőrös, vastag kezét és belenézett a tenyerébe.

– Te is megmenekülsz. De van előtte egy kis dutyi. Kapitánykodsz, amit nem kellene.

– Picike, én orvos vagyok.

A törpe belecsókolt az orvos tenyerébe, aztán elengedte a kezét. Az ügyvédné újra rikácsolni kezdett.

– Na ide figyelj te kis mocsári kurva! Mit gondolsz miért csalom én az uramat? Talán azért, hogy közénk dugd a füstös kis valagadat? A doktor az enyém. Én fedeztem fel a művészetét. Gömöri nagy művész… Csak nem képzeled, hogy előmászol az edericsi nádasokból és elviszed az én csodahímemet, életem értelmét. Ez egyszerre doktor és művész. Spatz csak művész. Ez a különbség. A gyerekeimet elhanyagolom a művészetért, és akkor te itt, ezzel a hókusz-pókusszal! Kérsz inni? Biztosan kérsz.

Az ügyvédné bizonytalan léptekkel elindult a korsó után. Mire megtalálta és önteni kezdett a törpe nő poharába, már 92ott állt előtte a némettanár és először a bal, majd a jobb tenyerét tárta a jósnő elé.

– Maga belekeveredik. Mert boldogtalan a magánélete. Halálra ítélik.

– Miket tetszik mondani, hát én csak egy tanár vagyok…

– Aztán életfogytiglan lesz belőle. Még annyi sem – mondta a nő, ahogy mustrálgatta a két tenyeret. – De öt év. A felesége addigra… Maga egyedüli ember lesz.

– De hát én csak egy tanár vagyok. Mibe keverednék bele?

– Ami következik. Véres felhők jönnek majd és minden összezavarodik.

Laffert felugrott és elordította magát:

– Talán bizony forradalom lesz?!

Ferenczyné megfogta a karját és visszahúzta a székre:

– Ne csacsiskodjon Laci… Hát nem látja, hogy milyen kis szerencsétlen nő ez?

Spatz az ajtóban állt, s miközben kortyolgatta az aranyló bort, beleröhögött a poharába. Laffert odakiáltott neki:

– Ne röhögjön! Jósoltasson magának!

– Engem a jövő nem érdekel. A jelenben élek. Most éppen bort iszom. Igyon maga is. Nagy üzletet csinált, vagy nem? – kiáltotta át a vendégek feje felett Spatz Aurél.

– Akkor jósoltasson maga! – mondta Laffert és erőszakosan taszított egyet az asszony könyökén.

– Minek? Én ilyen jól évek óta nem éreztem magamat.

– Jósoltasson a törpével, s akkor lehet, hogy még boldogabb lesz.

– A mi köreinkben kedvesem, ezer holdakat szoktak rezzenetlenül elveszíteni. Kártyán vagy kegyvesztettség okán. Vagy ha úgy fordult a történelem. Mit mondhatna nekem ez a kis szerencsétlen nő?

– Boszorkány a kis cafat, és maga nem mer odamenni.

– Ugyan kedvesem – mondta Ferenczyné. Felállt, odament a zongorához és bal kezét előre nyújtotta.

A törpe rá sem pillantott a kezére. Sokáig nézte az arcát, aztán megszólalt:

93

– Szép arcod van. Megfoghatom a fejedet?

– Kérem…

A törpe nő mindkét kezével simogatni kezdte Ferenczyné fejét, aztán finom ujjaival kitapogatta a mongol gumókat a koponyáján.

– Mit jósol nekem? – kérdezte az asszony.

– Inkább csak biztatnálak. Élvezd az életet. Szeress, ha még tudsz szeretni.

– Szeressek? Miért szeressek?

– Mert meg fogsz halni.

– Beteg vagyok?

– Nem vagy beteg. A sorsod öl meg.

– Mikor?

– Hamarosan.

– Ugye ez vicc?

– Hát persze, hogy vicc – mondta a törpe és elmosolyodott.

Spatz hirtelen melléjük lépett.

– Kedvesem, az egész élet csak játék, azoknak, akik játsszák. Akik nem, azoknak dráma. Mi azért verődtünk itt össze, hogy játsszunk, mert játékosok vagyunk. Ezért, mint játékos tanácsolom, hogy legalább ma örüljön az életnek.

– De aztán meg kell halnom? – kérdezte Ferenczyné és a törpére nézett.

– Hát persze… Nekem is… Az összes szereplő meghal. Ez bent van a játékban… Csak… – mondta a törpe nő és a semmibe nézett.

– Csak, mi…?

– Csak ennyi. Szeress. Te szép vagy… Egyszerű ez.

Laffert egy teli pohárral a zongorához lépett és átnyújtotta Ferenczynének.

– Igyunk nagyságos asszonyom.

– Isten éltesse Laci.

Belekortyoltak a pohárba, aztán a fehér mosdóállványon túl a szőke férfi újra megszólalt:

– Magának is szörnyűségeket jósolt?

– Ellenkezőleg. Szerinte elválok és újra férjhez megyek. 94Gazdagon. Csak a hegyikecske-vadászatoknál kell vigyáznom, mert a deres zuzmókon megcsúszhat a csizmám.

– Nahát… Semmi baljós rémkép?

– Inkább csak szerelem, boldogság. De hát ez alapjában véve természetes. Vagy nem?

Gömöri doktor vastag ujjai nyugtalanul végigszaladtak a klaviatúrán, bizonytalankodtak egy érzelgős Tamássy-dal, az „Estére indul az ezred” és egy Zerkovitz, a „Mondja kedves Bimsensteinné” között, s végül Bimsensteinné kerekedett felül, már csak azért is, mert Andzsika, az ügyvédné énekelni kezdte, hogy „…hol dolgoztat ön? Hiszen magát megnézni már az is egy öröm! Magán mindig minden olyan fein, fein, fein! Nem hiába szereti a Bimsenstein!…” Mereskovics közben bort töltögetett, s végül a maradékot kiitta az üvegkancsóból. Kiment a konyhába borért, de mire visszajött már újra üresek voltak a poharak. Meglepetten látta, hogy Andzsika a szoknyáját féllábszárig felemelve táncolta az ütemet a Bimsensteinre, a törpe nő pedig már a pohártartón ült és tornacipős lábait a billentyűk fölé lógatta. Újra körbejárt a kancsóval, aztán a maradékot, mivel nem látszott soknak, két húzásra megitta. Ekkor a doktor átváltott az Ali Babára, s a társaság egészen megvadult, a refrént mindenki énekelte, ordította, tutulta: „Ja bababa, mondja az Ali Baba, de jó is minden napra más kicsi baba…” Mustos Piri kiugrott a szoknyájából, aztán a szoba közepén táncolva lerángatta magáról a blúzát és a melltartóját is. Rózsaszín bugyiban ugrált a mosdóállvány körül, mintha az lenne az Ali Baba, aki olyan kemény, mint a vas. A bajszos edericsi férfi pedig, valahogyan odakeveredett az ügyvédné mellé, s nagy lapát tenyerét a blúza alá csúsztatva táncolt vele a zongora mellett.

Ferenczyné is megmámorosodott a bortól és az éjszaka hangulatától. Fejét jobbra-balra billegetve énekelte az Ali Babát, s közben Laffert kezével játszott, ami az ölében hevert. Amikor harmadszor is elérkeztek a refrénhez, hirtelen elaludt a villany, majd néhány pillanat múlva felgyulladt. Az ajtóban ekkor felbukkant Spatz majomszerű szőrös alakja, teljesen 95meztelenen. Csak néhány zsinór húzódott hátra a feneke fölé, amivel a hatalmas, francia műfaszt felkötötte magára. Billegtette, csóválta a nagy hímtagot, s amikor a zene megállt, rekedten elkiáltotta magát:

– Lányok! Szoknyát fel, bugyit le!

Nagy sikoltozás, visítás, röhögés támadt, aztán hirtelen egy bugyi repült a levegőbe és fennakadt a csillár egyik karján. Gömöri ekkor újra elindította a zenét, s miközben mindenki a refrént énekelte, ordította, makogta, Mustos Piri és Márti a Goethe-fordító némettanárról rángatták le a nadrágot.

Olyanszerűvé vált a hangulat, mint 1875-ben Maurice Leloir ötödik emeleti műtermében, amikor A Rózsalevélhez címzett török ház előadása elkezdődött. Persze Maupassant és Robert Pinchon szellemes szövegei, Flaubert és Turgenyev rendezése Spatz házából nagyon hiányzott.

Miközben a lányok a tanár nadrágját rángatták lefelé, Spatz mögéjük lopakodott, s a nagy hímtagot bedugta Mustos Piri lába közé. A lány felsikoltott, aztán elkapta és ráült, megindult körbe, mintha ügetne. Spatz és a lány kétszer körüllovagolták a szobát. Ferenczyné az arca elé kapta a kezét és felkiáltott:

– Jaj istenem! Haza kellene mennem… Ez a Spatz megőrült.

Laffert belekarolt az asszonyba és a füléhez hajolt:

– Jöjjön asszonyom, ez már gusztustalan.

Az asszonyt egy ajtóhoz vezette, ami egy kicsi, sötét szobába nyílt.

– Ez Spatz hálószobája – mondta Ferenczyné.

– Majd körben kimegyünk, hazakísérem.

Ferenczyné belépett a sötét szobába, pedig tudta jól, hogy onnan nem lehet „körben kimenni”. Később, a férfi öleléséből egy pillanatra felocsúdva hallotta, hogy kint elhallgat a zongora, s csak egy halk gramofon hinti szét a sercegő zenét.

Arra ébredt, hogy fázik. Karját ölelően oldalra nyújtotta a párnán, de a férfit már nem találta ott. Kinyitotta a szemét. 96Hajnalodott, Spatz szobájában már világos volt. Felült, csodálkozva végignézett ruhátlan testén. Percekig ült mozdulatlanul, a sok italtól zúgott a feje. Nyomkodta a halántékát, homlokát, aztán leszállt az ágyról, s a szőnyegről összeszedegette a ruháit. Lassan felöltözött, óvatosan benyitott a nappaliba. A látványtól azonnal visszahőkölt, s csak akkor mert kilépni, amikor látta, hogy mindenki alszik. A részeg lányok ölelkezésbe szenderülve, meztelenen feküdtek a szőnyegen, a padlóra dobált vánkosokon és paplanokon. Fehér férfifenekek meredtek feléje, szőrös combok. Mustos Piri a zongora lábának dőlve, félrebillent fejjel aludt. Széttárt combjai között rózsaszínen világítottak belső szeméremrészei, mintha a nagy küzdelemben kifordultak volna a testből. Gömöri doktor a zongora alatt hevert Andzsika és a majori kislány között. Részeg álmában takaratlanul maradt lankadt nemiszerve. Feje Andzsika hasán pihent, de szőrös mancsával Amál mellét fogta.

Ferenczyné megborzongott. Szédülve, óvatosan átlépkedett az alvókon. Már csaknem az ajtóig jutott, amikor a műterem felől halk sercegést vélt hallani. Megállt, fülelt néhány percig, aztán óvatosan a nyitott üvegajtóhoz lopakodott. Csodálkozva látta, hogy Spatz a festőállvány előtt áll és dolgozik. Belépett. Lassú léptekkel a festő mögé somfordált. A vásznon ugyanaz a kép tárult eléje, színesen, kicsit álomszerűen, mint amit néhány pillanattal korábban a nappaliban látott. Ott hevertek a képen a részeg lányok. Ott állt a zongora, s a zongora lábánál kiszolgáltatott szeméremrészeivel Mustos Piri. És ott volt Gömöri doktor és egy fekete macska is, ahogy tanácstalanul körülpillant az alvó emberek felett.

– Mi lesz a címe? – kérdezte az asszony.

– „Hajnal”… Talán „Hajnal” – mondta a festő.

A heverőnek támasztva egy pasztell vázlatot is megpillantott. A zongora tetején meztelenül táncolt a törpe nő. Egy ablak mögötti faunfej nádsípot fújt, bent a zongora előtt pedig egy óriási fekete macska hegedült.

– Hová lett a törpe? – kérdezte Ferenczyné.

97

– Nem tudom.

– És a báró?

– Elment.

– Azt hiszem beleszerettem.

– Talán csak hangulat – mondta a festő, aztán hátralépett és hosszan nézte a képet.

– Én is elmegyek – szólalt meg újra az asszony.

Spatz nem szólt semmit. Némán folytatta a festést.

– Isten vele Spatz.

– Viszontlátásra kedvesem. Várom majd, jöjjön állni.

Ferenczyné, ahogy kifelé indult, véletlenül a fogasra pillantott. Egy szakadozott, kockás ing szomszédságában ott lógott Spatz francia műfasza. Körülbelül olyan természetességgel, mint egy esernyő.

98
Sorsok és jelenségek
99 100
Ezüst nő

Aki szereti a rusztikus ízeket és hangulatokat, szívesen benéz az Állami Gazdaságok Boltjába. A környék lakóin kívül, akik szokásos napi bevásárlásaikat is itt intézik, főleg az ilyen „benézős” emberek toporognak az üzlet pultjai és gondolái között. Füstölt karajra vadászó gondterhelt titkárnők, tarja- és körömszakértő háziasszonyok, akik már az ajtóból, egyetlen pillantással felmérik, hogy csak belemártották a páclébe a húst, vagy pácolták is. A füst színéről megállapítják, hogy milyen kéreggel, forgáccsal, fűrészporral adták meg a bevonatot a húsnak és mennyi ideig. Itt nézelődnek és vívódnak a nagytestű városi férfiak, akik valamikor, jobb időkben a Megálló vagy a Lucullus faasztalainál ették az igazi pesti sóletet, de ma már inkább saját maguk készítik el az otthoni konyhában. A megfelelő, vagyis a legmegfelelőbb kocsonyahús kiválasztása is gond, nem lehet elkapkodni, futólag, találomra rábökni valamire, ami az eladó mögött lóg a vaskampókon. A csülökvallású és -pártállású férfiak nagyon megfontoltak. Nézelődnek a pult előtt, de még nem kérnek. Nem sürgetik őket.

Egy fiatal hölgynek éppen virslit mér le az eladó. Becsomagolja, árazza, aztán kérdően ránéz, hogy van-e még valamilyen kívánsága. A hölgy ekkor szép, finom kezével az eladó mögé mutat és megszólal:

– Tessék mondani, az a nagy hús ott micsoda?

A hentes külsejű férfi hátranéz, és bizonytalanul megmarkol egy nagy tábla angolszalonnát.

– Ezt tetszik gondolni?

– Nem ezt, hanem azt a nagy húst.

Tanácstalan az eladó. Kolbász, falusi stifolder, húsos svábszalonna, füstölt tarja, füstölt csülök, és egy tízkilós hátsó 101sonka lóg a kampókon. Ide-oda kap a füstölt áru között a markával és közben fél szemmel a fiatal hölgyet figyeli. A sonkánál bólint a hölgy. Az eladó elneveti magát.

– Füstölt sonka, kérem szépen.

A háziasszonyok és a csülökvallású férfiak megrökönyödve néznek a fiatal hölgyre. Csak most veszik észre, hogy ezüst színű felöltőben áll a húsos pult előtt, ápolt, finom kezén gyöngyházfényű körmök ragyognak, fekete kalapja alól fémes csillogású haj omlik az ezüst kabát gallérjára. Szemöldöke is kékesen-fémesen csillog. Az arca alabástrom fehér, szép és finom. Nem sápadt, csak fehér. Talán húszéves lehet. Szatyra aranyba játszik, alakja furcsa, esernyője viszont még összecsukottan is egy bordó „Trident”-re hasonlít, de lehet, hogy csak a nyele, vagyis a fogantyúja bordó. Bizonyos rangon felül az esernyőknek már nem nyele, hanem fogantyúja van. Két nagy arcú férfi a pult sarkánál már azon tanakodik, hogy a tünemény vajon magyar, vagy csak megtanult valahol magyarul?

– Minek a sonkája?

– A disznónak a hátsó sonkája.

– Szóval a lába?

Hibátlan magyarsággal beszél, tökéletesen hangsúlyoz, mégis a desztillált vízre emlékeztet az egész. A hangjában, szóformálásában nincsenek ízek. A pesti ember jellegzetes hanghordozása, kérdő hangsúlya hiányzik ebből a nyelvből. A nógrádi, szegedi, dunántúli, vagy őrségi ízek pedig szóba sem kerülhetnek. Csodálkozva, szinte ámulattal nézi az üzlet közönsége a hölgyet.

– Igen. De a lábának a felső része, vagyis a sonkája – magyarázza a hentes külsejű eladó.

– És hogyan lehet ezt megenni, főzve?

– Van, aki nyersen eszi, mert füstölt ugye… De sütve és főzve is nagyon jó.

– Akkor kérek belőle egy szeletet.

– Ez csak így egyben eladó, mert ez sonka kérem… De néha vannak kisebbek is… – magyarázkodik az eladó. – 102Tessék majd benézni… Talán már a hét vége felé kisebb is lesz.

– Ha egy olyant vennék és megfőzném, megenné a férjem? – kérdi az ezüst nő.

Csodálkozva, szinte zavartan áll a hentesforma férfi a pult mögött. Kétszer is kitátja a száját, mire megszólal:

– Meg, kezitcsókolom… Nem ismerem a férjét, de bizonyára megenné.

Az egész üzlet megfordul és nézi, hogyan lépdel az ezüst nő a pénztárhoz, hogyan nyújt át egy ötszázast és milyen őszintén csodálkozik, amikor visszaadnak belőle.

– Na, mit szól ehhez Magdus néni? – kérdezi a hentes az egyik megrökönyödött körömszakértőtől.

– Ezek nem tudják, hogy mi az élet – mondja az öregasszony.

– Vagy mi nem tudjuk, Magdus néni.

Az egyik csülökvallású férfi is megszólal:

– Nagyon szép volt az arca. Csak nézni szabad az ilyent, ölelésre nem való.

– Pedig, ha férje van… Valami kis birizga biztos megesik – mondja az öregasszony és zavart áhítattal az ajtón kilépő ezüst nő után bámul.

Ciklámen nő

Az egyik legérdekesebb dolog a világon, álomból felébredni a vonaton. Talán… Nem biztos… De engem még mindig elbűvöl. A háború utáni években persze izgalmasabb volt, mert mire az utas kinyitotta a szemét, eltűnt a bőröndje. Ezért az ember kialakította magában az ébren alvás technikáját. Szundítás, felnézés… Majd haladó fokon az alvásból felnézés tudományát, amikor az ember csak felnézett, de nem ébredt fel. A legrutinosabb utazók nyitott szemmel tudtak aludni, az igazi tehetségek horkoltak is. Én az ébredés pillanatait szeretem a legjobban, amikor az ember tudata, érzékszervei kezde103nek bekapcsolni, de még nem működnek tökéletesen. Hallja, érzékeli már, hogy mi történik körülötte, de nem dolgozza fel tudatosan az információkat, hagyja elsodródni, széthullani a mondatokat, zajokat, csikorgásokat. Mire az ember kinyitja a szemét, a régi útitársai, ha ugyan voltak, leszálltak valahol és újak foglalták el a helyüket. Kinéz az ember az éjszakába, s elmosódottan lát egy alámerülő állomásépületet. – „Hol vagyunk?” – rezzen össze. – „Mindegy” – mondja valami ismeretlen lény a belsejükben, ami a gyomor és a lélek közötti folyosón lépdel egy puha, rongyos papucsban.

Amikor Szentgyörgyön beszálltam az éjszakai vonat fülkéjébe, még teljesen üres volt. Később velem szemben leült az unatkozó kalauz és egy pályamunkás.

– Én nem kínlódok velük tovább, csináltam egy saját darálót.

– A kukoricád milyennek mutatkozik? – kérdezte a pályamunkás.

– Tíz mázsa biztosan lesz. Ledarálom és majd én megkeverem a tápot.

Ezt hallottam elalvás előtt, s amikor Siófok táján ébredezni kezdtem, így folytatódott a beszélgetés:

– És ezt is tőle kaptad?

– Ilyen ferde, leffentős övem van még négy. Bécsből… Az idén kétszer kivitt magával. Egyszer a vállalati kocsival mentünk, de másodszor már az ő BMW-jével. Elszámolták neki. Tudod, mindent elszámolnak neki…

– És ez az aranylánc?

– Ezt Grazban kaptam. Van hozzá egy piros berakásos csillag, egy kereszt és egy aranyszív, amiben óra van. Csak ki kell cserélnem reggel és mindig más vagyok. Mindent megvesz nekem. Ha látja, hogy kicsit is tetszik, megveszi. Ilyen digitális karkötőórát például vett nekem hat színben. Minden ruhámhoz találok passzentosat. Állati gavallér.

– Kicsit azért… Hát hozzád… Öreg.

– De jólápolt és finom. Ha mondjuk azt mondom neki, hogy „egy nagy büdös túróst”, nem érti.

104

– Tényleg Ili… Hát nem akarok kíváncsiskodni, de bent senki sem érti. Régebben volt, aki direkt ráhajtott és semmi. Áthelyeztette őket.

– Én sem értem… Talán belém szeretett.

– Ne légy piszok. Legalább azt mondd el, hogyan kezdődött?

– Hát… Van az a hosszú mahagóni szekrény… Kellett neki a svájci anyag. Azt akartam éppen elővenni, amikor hátulról benyúlt a…

– Jézus! És mit csináltál?

– Összeszorítottam a combomat, és a keze ottmaradt…

– A Ferinek bevallottad?

– Majd bolond vagyok.

– Ha megtudja, nem vesz feleségül.

Ekkor résnyire kinyitottam a szememet. A vasutasok helyén két fiatal nő ült. Egy házias forma, kartonszoknyás, molett, de jó alakú. A másik… Hát az egy szép szőke ciklámen nő volt. Harmonikus alkat, inkább sovány, mint átlagos, mégis nagyon domborodó és kerek a legfontosabb helyeken. Talán csak a melle volt egy kicsit túlméretezettebb az illendőnél. Ciklámen színű, vaskos, üde szájából ciklámen színű szavak hullottak elő, ciklámen karkötőt viselt, a hajában ciklámen színű csatot hordott, ciklámen színű volt a kosztümje, ciklámen színű és aranyozott szélű a szandálja. Az aranyláncán ezen a reggelen éppen a keresztet viselte.

– Honnan tudná meg? Semmi köze a cégünkhöz.

– Mindenki azt mondja, hogy olyan rendes ez a Feri… Vicces is. És olyan stramm. Nem sajnálod, hogy…?

– Élhetetlen. És azért nem is olyan stramm.

– És ha mégis megtudja? Mit mondasz neki?

– Semmit – mondta a ciklámen nő. – Nem fogja megtudni. Ha megtudja, letagadom.

Ásítottam egy közepeset és teljesen kinyitottam a szememet. Kipillantottam a vonatablakon, aztán cigarettára gyújtottam. A füstön át futólag még egyszer megszemléltem a 105ciklámen nőt és a barátnőjét. Szinte magam előtt láttam a presszót, ahol a stramm Feri megtud mindent. Talán már holnap. Vagy még előbb.

Sár nő

Késő délután, amikor a hegyi járat végállomásán leszálltam, a síneken át azonnal elindultam a túloldalra, hogy a csatlakozó járatra átszállva minél előbb beérjek a városba. A sietős utasok ilyenkor szinte átsodorják az embert a másik megállóba. Most kis örvények támadtak a tömegben, mert néhányan megálltak és néztek valamit. Én is visszanéztem.

A végállomás egyik padján egy görnyedt nőalak ült. Feje félrebillent a nyakán, barna svájcisapkája alól ápolatlan haj kuszálódott a gyűrött, sáros télikabátjára. A könyöke és a térde is sáros volt. Kosara, amibe dél tájban bevásárolt, mellette állt a padon, de a szatyra már feldőlt a lábánál, s a száraz kenyérdarabok kiömlöttek belőle a földre.

– Részeg ez a nő – állapította meg egy bundás hölgy a férjére pillantva. – Máskor is láttam itt.

– Talán csak koldus – mondta a férje és sietve továbbléptek.

Késő este, amikor hazafelé tartva a városi autóbuszról át akartam szállni a hegyi járatra, meglepetten láttam, hogy a sáros ruhájú nőalak még mindig ott ül a padon, félrebillent fejjel. A kép csak annyit változott az elmúlt órák alatt, hogy már a kosara is a földön hevert, s az újságpapír alól, ami a kosár tetején volt, egy zacskó tej, húsz dekányi olcsó kolbász és egy fél kenyér is a sáros földre csúszott. A kosár mellett sovány kóbor kutya állt éhesen, de elugrásra készen, és a kolbász felé szaglászott.

– Nem mész onnan! – hallatszott egy női hang a sofőrök melegedője felől. Csakhamar egy kemény járású, öreg hölgy került elő a félhomályból, két buszvezetővel.

– Az isten áldja meg magukat, csináljanak vele valamit… 106Három fok van talán, kihűl ez a szegény – mondta határozott hangon.

– Részeg ez az asszony – szólalt meg az egyik sofőr.

– Na és ha részeg? Ha nem segítenek rajt, megfagy. A maga járatán szokott utazni, nem?

– Egy szörnyeteg. Mindig elalszik a buszon és hordozom körbe órákon át. Nem tud leszállni és én sem tudom, hol kellene neki leszállni.

– Néhány éve ez még egy jólápolt, kedves asszony volt. Az élet tele van tragédiákkal. Nem tudom mi történt vele? De valami kibírhatatlan, ha ennyire elszegényedett és…

– Évek óta részeg ez kezitcsókolom… Ez a baj.

– Na, fogják meg és segítsék fel az autóbuszra – mondta a szigorú, pedáns öltözékű hölgy, aztán lehajolt és a kidőlt élelmiszereket visszarakta a kosárba.

A sofőrök feltámogatták a kocsira a sáros ruhájú asszonyt. Az öreg hölgy pedig vitte utánuk a kosarat és a szatyrot. Leültették. A sáros nő önfeledten aludt tovább.

– Nem fog leszállni – mondta a sofőr.

– Akkor fönt marad kedvesem. Itt még sincs annyira hideg, mint kint a padon – mondta az öreg hölgy és leült a sáros ruhájú nő közelében.

Amikor megtelt az autóbusz, elindultunk. Néhol, a szebb villák kertjében már feldíszítették a nagy ezüstfenyőket. Világítottak a színes almák, szerencsepatkók és a csillagok.

Az ellenfél szép, fiatal és gazdag

Kedvetlenné tesz a várakozás, fél óra múltán türelmetlenül kezdek toporogni és befelé morgok, aztán fokozatosan letargikussá válok és elvesztem az életkedvemet. Pedig ez nagy hiba, ha az ember a világnak erre a tájára született. A várakozás, különösen a sorban várakozás kelet-európai életforma. Nyolc éve várakozom, hogy a régi lakásomból az újba áthelyezzék a telefonomat. Most még csak egy órája várom, hogy 107elromlott autómat átvizsgálja a szerelő. De a műhely kicsi, három autó fér be az aknák fölé, a többit kint az utcán veszik gondozásba a szakemberek. Hárman a lombtalan fák alatt várjuk, hogy sorra kerüljünk. Türelmetlen lennék? Valószínű. De az is lehet, hogy a helyzet súlyosabb: fegyelmezetlen vagyok. Nem a műhely túlterhelt és lassú, nem a magyar posta körülményes és késlekedő a telefonom áthelyezésének ügyében, én vagyok fegyelmezetlen. Türelmetlen és fegyelmezetlen. Ha azokra az emberekre gondolok, akiket távoli repülőtereken láttam moccanatlan arccal napokig várakozni, fegyelmezetlenségem nyilvánvaló. Igaz, ezek az emberek az arcukon mászkáló legyeket sem hessentették el. Minek? A légy úgyis visszaszáll. – Esetleg mentalitásról, kulturális beidegzettségről van szó? Akkor viszont előfordulhat, hogy nem is vagyok fegyelmezetlen… Éppen csak van egy életritmusom. De az én ösztönös európai életritmusommal nincs összhangban a környezetem. Vagyis én nem vagyok összhangban a környezetem munkaritmusával. A hiba bennem van. – Itt tartottam elmélkedésemmel a szerviz előtt, amikor egy sovány, farmeros nő, kis Polszkija szélvédőjén felcsapta a lapátokat és vakarászni kezdte az üveget. Először csak körömmel, aztán megvizesített egy szivacsot is. – „Ez sem bírja a tétlen várakozást” – gondoltam. – „Vajon ez most egyszerű tettvágy vagy fegyelmezetlenség?” – Olyan odakozmált 35-ösnek látszott, a sorsüldözött röntgenorvosok, állami tervezőmérnökök, vízügyi statisztikusok típusából. Még le sem dörgölte egészen a szélvédőt, kopottas Zsiguli fékezett mellettünk, és kipattant belőle egy magas, szőke nő. Csinos, negyvenes, erőltetetten derűs. Alakra, arc nélkül, sportos öltözékében akár harmincnak is nézhette az ember.

– Szia, Mari… Te még mindig idejársz?

– Lefullad, ez van a legközelebb… Történt valami? Egészen fel vagy dobva – csodálkozott rá a szőkére a sovány farmeros nő.

– Á… Lényegében semmi.

108

– Annyira villogsz, azt hittem már, hogy a Feri hazaköltözött.

– Haza… Hol vagyunk még ettől? Nagy csata lesz és hosszú.

– Igen?

– Az ellenfél nagyon kemény, ráadásul szép, fiatal és gazdag.

– Szóval feladod…

– Dehogy. Én soha. Majd a kis nő adja fel, amikor már nem bírja tovább.

– Mit nem bír?

– Hát a Feri nyavalygását. Mindig fáj valamije. Nyüszít, ha nem hagyják dolgozni. Ezeknél pedig hetente kilencszer vendégség van, és még vizitelni is mennek. A Feri bemutogatja a régi barátainknak.

– Őrület.

– De én másnap már mindent tudok. Felhívnak, részletesen leadják a drótot. A Feri már fizikailag sem bírja sokáig. Hát egy ilyen kis nő, elképzelni sem tudod, miket képes kitalálni…

– Miket? – kérdezte a sovány farmeros és fél kézzel dörgölgette autójának az ablakát.

– Havon… Kicsalta Ausztriába a Ferit síelni. A havon akart szeretkezni…

– Hogyhogy havon?

– Hát a havon, a fenyves szélében. A Feri agyonfázott. Hazamenekült hozzám. Egy hétig ápoltam. Sírt szegénykém. Akkor éreztem, hogy én vagyok az utolsó menedéke. Tönkremegy és visszakúszik hozzám.

– De most újra ott van. Vagy nem?

– Epizód… Ezt a csatát én nyerem meg. Megvan a pontos stratégiám. Tönkreteszem anyagilag, s akkor majd szégyenli a kis piszok előtt, hogy nincs pénze. A gyerekekkel leveleket íratok neki. Karácsonykor már az anyja is mellénk állt, ő is családcentrikus. A mama már a kis piszok anyjának is írt. Össze fognak omlani… Minek vágod a pofákat, nem hiszed?

109

– Hát lehetséges… De nekem a hasonlók nem jöttek be. Attila disszidált a nőjével, aztán kicsalták a fiamat Frankfurtba, és az is ott maradt. Én pedig itt egyedül.

– Te, hát persze te itt maradtál egyedül. De én, már ne haragudj, nem te vagyok. Hát én ugye, én… – mondta, aztán elhallgatott, mert megijedt, hogy megbántja a barátnőjét. – Puszi, drágám – mondta és végigkente a sovány nő arcát a rúzsával. – Rohanok, mert egy nagyon fontos telefont várok. Kint vannak Bécsben, de egy barátnőm figyeli őket, felhív ötkor és mindent megtudok. Részletesen. Nagy csata ez, de a győzelem az enyém. Nem adom ki a kezemből a Ferit… Nem adhatom ki, szeretem… Puszi, puszi, vizesítsd meg a szivacsot, mert így csak kened a koszt.

A szőke nő kocsiba ugrott és elviharzott. A sovány farmeros pedig felhagyott az ablakpucolással. A kocsi tetejére könyökölt és nézett maga elé. Mozdulatlanságából a szerelő riasztotta fel.

Szamáron, Jeruzsálem felé

Valaki azt mondta, hogy meghalt Gáspár bácsi. Nyolcvanéves emberrel az ilyesmi valóban megtörténhet, különösen, ha évtizedek óta betegségekkel küzd, s a hátán keletkezett baleseti seb többé már nem hajlandó begyógyulni. De Magyar Gáspár már novellahőssé vált egyik könyvemben, így nem volt kedvem elhinni ezt a hírt. Hogyan halhat meg az az ember, aki az írói műben már örökké él?

Bekopogtam a házába. Az udvar bizony már elég széltépte, kócos. A szőlő szélső rendjeinél a metszésbe éppen csak belekapott valaki. Csend volt a házban. Kiáltoztam, de nem válaszolt senki. Kilincsre tettem a kezemet, s az ajtó kinyílt. Aztán a belső ajtó is. Magyar Gáspár a kopottas szoba sarkában feküdt az ágyán. Dunyhák között találtam, de félig ülve. Kezében szőlővessző és oltókés. Az ágy mellett vödör, tele az elkészült oltványokkal.

110

– Jó napot Gáspár bácsi! Maga oltogat?

– Azt mondták, hogy meghaltam?

– Azt…

– Nem sikerült a dolog. Már be sem veszem az orvosságokat. Undorodik tőlük a gyomrom.

– Kinek csinálja az oltványokat?

– Magamnak. Szereztem ebből a badacsonyi B 10-es Szürkebarátból vesszőt. Van itt egy kis vadam a kerítés mellett, ez még Riparia portalis. Ráoltom. Gyökereztetni már nincs időm, de lerakom a kifagyott tőkék helyébe. Három év múlva már terem. Kíváncsi vagyok, mit eszeltek ki ezek a badacsonyiak? Úgy mondják, a fagyot is jobban bírja.

– De hogyan kerülnek a helyükre?

– Kicsoszogok, megások egy gödröt lassacskán, aztán másnap újra egyet. A helyükre kerülnek amire kell.

– Szabad magának kimászkálnia az ágyból?

– Szabad… Mit szabad? Már élnem sem lenne szabad, mégis itt vagyok. Az ember nem adja föl olyan könnyen. Én ebből a Szürkebarátból még inni akarok – mondta Magyar Gáspár és fogatlan szájával rám nevetett az ágyból.

A délelőtti nap besütött a szobába, s a szemközti falon megvilágított egy elfeketedett olajnyomatot. Szamáron ült egy fiatal férfi, s a kezében valamilyen vesszőt, vagy ágakat tartott. Talán éppen Jeruzsálem felé szamaragolt.

Szerelvényt igazíts!

Elég furcsa helyzet… Belelép az ember a cipőjébe, feláll, s azonnal érzi, hogy nem egyedül van a lábbeliben. Hátranéz, nem lát senkit. Csodálkozva a cipőjére mered, mert érzi, hogy a lábán kívül szorong bent még valaki vagy valami. Talán egy hüllő? Indiában a kisebb gyíkok és kígyók szívesen behúzódnak az ember cipőjébe. A szállodai szobák mennyezetén szaladgáló gekkók a rádióba, hangszóróba, még a légkondicionáló szerkezeteibe is belemásztak. – Esetleg csótányok? A la111kótelepeken füzérben lógtak a kamrák polcairól a kólás és sörös üvegek fenyegető szakadékai fölött. Egér is lehet, vagy levelibéka.

Idegesen lerogyik az ember a heverő szélére és lekapja a lábáról a cipőt. Belenéz, semmi… Kirázza, semmi.

Tanácstalanul üldögél, s egyszer csak észreveszi, hogy a zoknijának az orra olyanszerű, mint egy karambolos autó. Gyűrött rongy ráncosodik a sima zoknivég helyén. Pontosan a lábujjak tetején varrták vagy hurkolták, toldozták rá a zoknifejre a zoknivéget. A toldásnál az anyag ráncos, vastag, hullámos. Olyanszerű, mintha egy hurkát, vagy egérfarkat varrtak volna az anyagba. Ez nemcsak töri a lábat, de olyan érzést kelt, mintha az ember megosztaná valakivel a cipőjét. – Megrökönyödve nézi a főemlős ezt a zokniszörnyet, mert évtizedekig olyan harisnyákban járt, amelyek a lábfej alakját pontosan követték, s az ujjak keskenyülésénél az átmenetek észrevehetetlenek voltak. Egyben horgolták, kötötték a zoknit, vagy ha illesztették is a részeit, a határvonalak érzékelhetetlenek voltak. Újabban azonban roncs ormányú zoknikat árulnak az üzleteinkben.

Gondolom ez valamilyen újításnak, vagy új technológiai eljárásnak az eredménye lehet, amivel zokninként megtakarítanak két percet, vagy a munkásnő mozdulataiból kilenc odanyúlást. Így a gyár nyeresége tetemesen növekszik, én viszont nem tudom hordani a zoknit. Az is lehetséges, hogy új gépeket vásároltak nyugaton, de a gépeknek csak a felét vették meg, hogy olcsóbb legyen. A gépek zokniorr formáló részéről nagyvonalúan lemondtak, s azokat most a tollfosztás szüneteiben fabrikálják össze kis pénzért a madocsai asszonyok. Némelyik zokninak azonban már egyáltalán nincs orra, vagyis eleje. Ahová a gyári iparművészek a zokni elejét képzelték, ott egy madzaggal egyszerűen összehúzták az anyagot, mint hajdan a harisnyaszárból készült golyós zsák száját a gyerekek. Ez a csomó jótékonyan kitölti a cipőnk egész elejét. A láb is befér mögéje, ha ujjainkat fegyelmezetten meggörbítjük és összehúzzuk egy kicsit. Némelyik fuszekli 112ennek ellenére a bőség érzetét kelti, mert amit kispóroltak az orrából, azt beleszőtték a szárába. Sok zokni újabban nem a boka felett végződik, hanem fent a lábikránk közepén. Ez az egyetlen hely, ahol még a gondosan gumírozott zokniszár sem képes megkapaszkodni. Már az ajtóban lecsúszik, s a lépcsőn meg kell állni és lapos hurkává tekerni, cserkészesen. Ez a hosszú zokniszár, melynek funkciója nincs, de legalább alkalmatlanná teszi az egész ruhadarabot a használatra, gyanúval tölti el az európai embert… Talán nem is a hazai gyárak terméke ez, hanem valahol messzi keleten, vagy Ázsiában készítették, ahol a férfiak lába vékony, botszerű, így a lábikra lejtőjéről nem tud lecsúszni a zokni. Előfordulhat, hogy a gyártók ezt a furcsa valamit eredetileg nem is zokninak képzelték, hanem hosszú szárú harisnyának. A magyar üzletkötők pedig lecsaptak rá és hazahozták, hogy tovább színesítsék hétköznapjainkat.

Félő azonban, hogy ezeknek a zoknitorzóknak a nagyobbik része itthon készül. Ez esetben érdemes lenne megfontolni egy szerkezet- vagy termékváltást. Ha egyszer ennyi gondot okoz gyárainknak a zokniorr kialakítása, talán jobb lenne, ha a jövőben kapcát gyártanának. A kapcagyártáshoz még fel tudna nőni a magyar ipar. A kapca lényegében egy darabka négyszögletes rongy. Be sem kell szegni, mert a varrás töri a lábat. A jó kapcának éppen az a titka, hogy teljesen sima. Váratlanul elkezdődik a vászondarab, aztán hirtelen abbamarad. A kényesebb napszámosok a háború előtt maguk hasogatták ki az avétt ingek hátából a kapcáikat. Régen a jó kapca fogalom volt. A kapcahajtogatás pedig valóságos tudomány. De ki tud manapság kapcát hajtogatni? A fiatalok valószínűleg azt sem tudják, hogy mi az. Így ha beindul a magyar kapcagyártás, a művelődési házakban meg kell szervezni a kapcahajtogató tanfolyamokat is. Előfordulhat, hogy a gyáraktól a kapcabutikokig és vásározókig terjedő értékesítési láncba kapcabetyárok épülnek be, s a rendőrség külön kapcacsoportot kényszerül létrehozni. A kapcáskodó köze113gekről a kapcagyári munkások pedig, anyaghiány idején vicceket gyártanak.

Régen, ha valamilyen nagyobb tér, falusi futballpálya, vagy városi liget mellé érkeztek a menetelő katonák, az őrmester mindig elkiáltotta magát: „Állj! Szerelvényt igazíts! Öt perc pihenő!” – Ilyenkor a katonák gyorsan gúlába rakták a puskáikat, leültek a földre és lerántották a bakancsukat. A kapcát néhány percre kiterítették a fűre, hogy szellőzzön, aztán ráléptek, belehajtogatták a lábfejüket, tenyérrel a bokájukra simították a rongyot és ügyesen belecsusszantak a bakancsukba. Mi, gyerekek, tátott szájjal álltunk a csapat körül és bámultuk a kapcahajtogatás kifinomult fogásait.

Ha „felfut” a magyar kapcagyártás, s a magyar kapcahajtogató versenyek már Európa-szerte híresek lesznek, nyilván sok kapcahajtogató pad is lesz majd az utcákon. A hiánycikkek után loholó emberek ezeken a padokon, kapcahajtogatás közben megpihenhetnek egy kicsit. Kilihegik magukat, s közben a kapca sikeres lábrahajtogatása elégedettséggel tölti el lényüket. A kapcahajtogatásban egyébként az a jó, hogy sikertelenség esetén, mondjuk, ha gumitalpú bakancsukban elcsúszik a rongy, újra lehet kezdeni az egészet. Nincs semmi dráma, csak sok kicsi siker. Ha a kapca két szögletes szárnya jobbról, majd balról behajtva elcsúszik, újra lehet kezdeni az egészet, balról. Ha így is elcsúszik, akkor ismét jobbról. – De mindehhez meg kell kezdeni végre a kapcagyártást.

„Az emlékezet állandósága”

Vadonatúj, hófehér ingben ülök a széken, s a lovam fejét, a szék támláját éppen az ajtó felé rántom, amikor a kitörött üveg repedései között megjelenik író barátom szakállas feje. Rám mered az ajtóüveg törött cikcakkjai között és elégedetten vigyorog. A vonalzóval végigvágok a szék lábán és dacosan felvetem fejemet.

– Mit csinálsz? – kérdi a szakállas író.

114

– Kilovagolok… Nem látod?

– És ez a törött üveg? Miért nem csináltatod meg?

– Mert a Bécsi úton üveghiány miatt bezárt az üveges. A Bajcsy úton is hetek óta zárva van.

– Üveghiány van?

– Nem tudom, mi van. A tudományos szocializmus bizonyára megadja a választ erre is, de én képzetlen vagyok – mondom és megsarkantyúzom a székemet.

– Valamilyen papírral azért beragaszthatnád.

– Be volt ragasztva, de a huzat lenyomta. A lakásban csukott ablakoknál is légvonatok közlekednek. Luftzug. Verstehen?

– Aha… Nem lenne kényelmesebb, ha az ágyon üldögélve eveznél inkább? Kieveznél mondjuk egy tengeröbölbe. Csendesebb elfoglaltság és nem ilyen fárasztó.

– Hülye vagy? Ebben az ingben? Nézd meg a zsebeket. Kétoldalt cowboyzseb. És a zsebeken kívül még egy zseb, gondolom töltényeknek.

– Ha cowboying, akkor miért fehér?

– Hát éppen ez az… Meg akartam nézni a darabodat, azért vettem. A celofántasakból az eladók nem engedték kivenni, így csak itthon derült ki, hogy tele van zsebekkel. A gallérja viszont olyan keskeny, hogy az összes nyakkendőm kilóg alóla két centiméternyi szélességben. Talán egy sípzsinór, vagy a vadásztrombita zöld madzagja éppen alája fér.

– Szóval nem nézed meg a darabomat?

– Nem. Inkább kilovagolok. Nem hagyhatom az inget elveszni, egy vagyonba került.

– A helyedben én inkább színes, kockás flanellingben lovagolnék – mondja a szakállas író, aztán kihúzza a fejét az üvegajtó szakadásaiból és elmegy. – Megsértődött, mert magas lóról beszéltem vele, s a darabját sem nézem meg. Ing nélkül hogyan lehet színházba menni?

Méghogy a helyemben kockás flanellingben lovagolna… Leugrottam a nyeregből és belerúgtam a lóba. Becsúszott az íróasztalom alá. A nyereg, vagyis a birkabőr leesett róla. 115Nagyon jó, így legalább sem írni, sem lovagolni nem lehet. Amit pedig ezek a szakállas írók megengednek maguknak, az pofátlanság. Mindig kedveltem a puha flanellingeket. A legújabb éppen a képkeretezőnél van. Ha elkészülnek vele, a legnagyobb falamon, Martyn szörnyei és Udvardi sztaniolpapírból összeragasztgatott téli Balatonja közé fogom akasztani a Dalí-kép helyére. Leveszem Salvador Dalí Az emlékezet állandósága című képét és visszaadom a Museum of Modern Art-nak. Vigyék csak a New York-iak a festményüket, az én bekeretezett flanellingem talán még pontosabban kifejezi a lényegét. Viszonyunkat az élethez, világhoz és az elmúláshoz.

– Ezt nézd meg – mondta egy nő és kivezetett a fürdőszobába. Elszörnyedve láttam, hogy az új, kockás flanellingem csüng a karján, mint egy haldokló szivacs. A mosógép aljára mutogatott. Sötét ruhafoszlányok, rongymálladékok úszkáltak a vízben.

– És ez az öblítővíz – mutatott bele a kádba.

Olyanszerű volt a víz, mintha vedlő kutyákat fürdőztettek volna sárvári kristálysóban.

– Másodszor mostam ki ezt az inget. Nézd meg, ott a fele az öblítővízben. Négyszázhatvan forintért vettük.

Csodálkozva a nőre pillantottam. Nagyon ismerősnek, közelinek tűnt… – „Ez nyilván a feleségem lehet” – gondoltam, de a sejtésemmel nem akartam megzavarni. Egyébként olyan otthonosan mozgott a lakásban és együttérzően beszélt hozzám, hogy az állandóság, vagyis a véglegesség hangulatát keltette.

Az inget felterítette a fregolira. Annyira elvékonyodott, hogy átvilágított rajt a meztelen villanykörte. Az üvegen belül még a wolfram-izzó szálai is látszottak. Az új ing bal mandzsettája félig levált és lafogva lógott a fehér fürdőkád szakadéka fölé.

– Tudod – mondta a nő –, a kormány csak arra biztatta fel a gyárosokat és a kereskedőket, hogy drágán adják az inget. Olyan drágán, hogy ne tudj három inget venni, csak egyet, vagy egyet sem. De azt nem mondta nekik, hogy rossz 116inget áruljanak. Olyan szemetet, ami a második mosás után szétesik. Kicsik is ezek az ingek, rövidek, pigmeusokra gyártják, vagy a pigmeusokkal gyártatják a számunkra. Állandóan kint van belőle a derekad, aztán este meg nyögdécselsz, hogy fáj a veséd. De 176-osnál nagyobbat nem árulnak. Pár éve még 95 forintért vettük a kínai ingeket, azok jók voltak. Ezt a rondaságot 460-ért adták. Mi ezen a négyszázhatvan?

Az ing olyanformán csüngött alá a fregoliról, mint Salvador Dalí képlékeny óralapjai a kövekről, faágakról. Az ingemen mutató nem volt, csak gombok, szétszóródva, mint a számok. – „Ha megszárad, bekereteztetem” – gondoltam. – „Utóvégre olyan, mint egy szerencsétlen ingszobor, festmény, esetleg vers… Mint egy költemény Magyarország utolsó évtizedeiből…”

A szappanos dobozok és a szájvizes flakonok közül kis márkacédulát húzott elő a nő és meglengette az orrom előtt:

– Itt van: „Gyártatja (így van írva) Hungarotex Külkereskedelmi Vállalat. Alapanyag származási helye: Thaiföld. Rendelteseses: Egyenes torzsü férfi ing. Jellemző tulajdonság: Könnyen kezelhető. I. Osztályu Áru.”

A nők reális élőlények. Azt hiszik, ha valamit ing gyanánt megvesznek, azt magukra kell húzni, s elvárni, hogy valóban ing legyen. De a világ sokkal bonyolultabb. – Idáig csak nyers, anyagszerű fakereteket tűrtem meg a lakásban. De ennek az ingnek, vagyis képversnek, rongyéletérzésnek most ezüstözött blondelkeretet rendeltem. „Az emlékezet állandósága” helyére nem akaszthatok akármit.

Egy szőlőfürt maradványai

Valamikor, talán tíz esztendeje, hagyatékból megvásároltam egy római misekönyv szerint készült magyar–latin Misszále-t, ami az év minden napjára érvényes liturgiát tartalmaz. Nemrég, húshagyókedden éjszaka, kinyitottam a nagyböjtnél és megnéztem, hogy ötven évvel ezelőtt a keresztény 117katolikus ember, ha értelmét használni tudta, a jót a rossztól képes volt megkülönböztetni, huszonegyedik életévét betöltötte, de a hatvanadik életévét még nem kezdette meg, hogyan böjtölt. Szigorú böjti napokon, mint amilyen például a hamvazószerda, Pünkösd és a nagyböjt minden péntekje, húst nem fogyasztottak, s napjában csak egyszer laktak jól. Enyhített böjti napokon kétszer ettek húst, de csak egyszer laktak jól. A megtartóztatási napokon, ilyen volt az év minden péntekje, egyáltalán nem ettek húst. Kivételes felmentésben részesültek egyes községek, ahol éppen búcsú, vagy országos vásár volt, és egyes személyek, kivéve Nagypénteket, Karácsonyt és Pünkösd vigíliáját. Ilyenek voltak a gyári munkások és a bányászok; azok akik vendéglőben kénytelenek étkezni; a vasutasok és mindazok az utasok, akik vasúti vendéglőben, vagy gőzhajón esznek; akik egészségük helyreállítása végett fürdőhelyen tartózkodnak; alamizsnából élő szegények és a cselédek, ha uraik nekik böjti eledelt nem adnak, továbbá a katonák és családtagjaik. Az alamizsnálkodással külön bekezdés foglalkozik, Szent Kelemen pápa szerint jó az alamizsna a bűnök levezeklésére, a szeretet és az alamizsnálkodó tevékenység befödi a bűnök sokaságát. – Érdekes – gondoltam éjfélkor –, Kelemen pápa elmélkedése az alamizsnálkodásról nálunk szinte alkalmas a bevezetésre. Levezeklésre váró bűnök bőségesen akadnak, s az utóbbi években már szegények is. Az alamizsnaosztás befedhetné a bűnök sokaságát, ha elkövetőik a jót a rossztól meg tudnák különböztetni. Becsuktam a Misszále-t, és eszembe jutott egy villanásnyi történet.

A telefonfülke a falnak tapasztva állt a járdán egy szemetestartály szomszédságában. Az autóbusznak is itt volt a megállója, így a telefonkagylón lógva akaratlanul is megfigyelhettem, hogy az emberek negyed és fél nyolc között, hogyan loholnak elő a közeli utcákból, dobják le aktatáskájukat és igazítanak kabátjuk, nadrágjuk gombolásain, a fiatal, de gondoktól gyűrött anya, miként vetődik be egy autóba, amikor az fékez mellette, a gyerekek hogyan lökölődnek, 118köszörülik végig táskáikat a betonkerítésen, röhögnek, csámcsognak, rúgnak, pukkasztják el a felfújt rágógumit, kenik a kabátujjukba a nyálukat, taknyukat. Néhány öregebb ember is meghúzódott a fal mellett. A szatyros öregasszonyok felszálltak az érkező autóbuszra, de egy idős férfi a második járatot is elengedte. Ekkor futólag végigszaladt a pillantásom a felöltőjén. Raglánujjas, nagyon régi tisztviselőkabát volt. Kopott… Az egész ember. Zsíros szélű kalapja alól gondozatlan fehér haj türemkedett elő, nyakkendője is zsíros, de a kosz alól előtörtek még a vidám pirosas színek. Nadrágja szétesőben, cipője… Hát igen, november első hetében egy lyukas tetejű barna tornacipőben várakozott az autóbuszra. A közelében egy kislány barna papírzacskóból szőlőt evett. Félig előhúzta a fürtöt és a nagyobb szemeket eszegette. Közben egy másik iskolás lánnyal csicsergett valamiről. Nagyokat nevettek. Jött a harmadik autóbusz. A tornacipős öregember elindult az ajtó felé, de aztán megállt és a kislányra pillantott. A lány sietve beleharapott a fürt közepébe, a fogával tépve le a nagyobb szemeket, aztán a maradékot zacskóstól beledobta a szemetesládába. Barátnőstől feltülekedett a zsúfolt autóbuszra, az öregember viszont megfordult és visszasétált a fal mellé. Várakozott. Amikor az autóbusznak becsukódtak az ajtajai és elindult, sietős mozdulattal belenyúlt a szemetesládába és kiemelte onnan a szőlőfürt maradványait rejtő papírzacskót. Kicsomagolta, és mosoly szaladt szét az arcán, amikor látta, hogy a szőlőfürt fele még megvan, bár kisebbek a szemek, mint a felső, vállas felén voltak.

Éppen lecsippentette és bekapta az első aranysárga szemet, amikor kiléptem a telefonfülkéből. Arca hirtelen megmerevedett, szinte fegyelmezetten katonássá szürkült. De aztán győzött benn az éhes vágyakozás és összeroppantotta a szájában forgatott szőlőszemet. Közben arra is rádöbbent, hogy én egész idő alatt a telefonfülkében álltam és végignéztem, hogyan engedte el egymás után az autóbuszokat, s a szőlőfürt reményében a harmadik járatról is lemaradt.

119

– Megkínálhatom? – kérdezte és felém nyújtotta a megtépázott szőlőfürtöt.

– Köszönöm – mondtam –, nem szeretem a szőlőt.

– Én nagyon szeretem – mondta lecsippentve egy újabb szemet –, ráadásul éhes is vagyok. Régen, gyermekkoromban, mi kenyérrel ettük. Úgy a legfinomabb. Kenyérrel nem próbálta még?

– Nem, még nem – szabadkoztam.

– És a diót?

– A dió, az más. A dió nagyon jó kenyérrel. Különösen borkóstolás előtt, akkor az ízek, a fajta és a talajíz nagyon jól kijön.

– Borkóstolás… Hol él maga, uram? Borkóstolás az én helyzetemben?

– Elnézést, csak elméletileg… Mint vidéki szokást említettem.

Hirtelen magasra emelte az orrom előtt a szőlőfürt maradékát és felkiáltott:

– Ilyen fürtöket kidobnak! Mit szól hozzá?

– Talán az autóbusz váratlanul…

– Váratlanul? Tudja, mennyi az én nyugdíjam?

– Gondolom úgy…

– Kevesebb – mondta határozottan, aztán leharapdálta a kacsról az utolsó pici szemeket is. A szeméttartóhoz lépett és izgatottan belenézett. Egyúttal az üres kocsányt is beledobta. – Egyszer itt – mondta magyarázólag – igaz, délután, egy egész szalámis szendvicset találtam. Alá volt vajazva.

Fékezett mellettünk az újabb autóbusz. Mindketten elindultunk az ajtó felé. Igyekeztem előreengedni a tolakodó gyerekek között. Mégis, amikor elindult az autóbusz, az ablakon át visszapillantva csodálkozva láttam, hogy a tornacipős öregember ott maradt a járdán. A telefonfülke és a szemetesláda között toporgott nyugtalanul. Várakozott és figyelt.

120
Etűdök a szegénységről

Fél éve sincs, hogy meghalt egy régi osztálytársam. Munka közben megszédült és lezuhant az építmény tetejéről. Szörnyethalt. Jelentős személyiségnek számított az életemben, mert az ő sorsán át éreztem meg először, hogy zord és kíméletlen világ várakozik ránk a fehér iskolafalakon túl. Szőlősgazdák, parasztok, iparosok, mezőgazdasági cselédek gyermekeivel jártam együtt. A legmódosabb fiúnak a szódagyáros gyermeke számított. Harmadik elemiben, év végén, az a meglepetés ért bennünket, hogy a sokat hiányzó, betegeskedő Németh Pista bizonyítvány helyett egy öltözet szürke cejg ruhát kapott az iskolától. A tanító úr kiszólította a katedra elé, ünnepélyesen átnyújtotta neki az öltözéket, majd a szekrény ajtaját kitárta, a fal elé hajtotta, mint egy spanyolfalat. Németh Pisti a szekrényajtó mögött levetette régi rongyos ruháját, s magára öltötte az újat. Mi a szekrényajtó és az olajos padló közötti résen jól láttuk, ahogy Pisti mezítláb ügyeskedik a keskeny helyen. Amikor a cejg ruhában boldog, ragyogó arccal kilépett a szekrényajtó mögül, csaknem megtapsoltuk. De bejött a pedellus, összeszedte a padlóról Németh Pisti rongyait és kivitte. Elkomorodott az egész osztály.

A háború végére már mi is lerongyolódtunk, s 1945-ben Szombathelyen, amikor a szétbombázott MÁV-bérház romjai között két emelet magasságban unokatestvéreimmel végigsétáltam egy cipőtalpnál keskenyebb vasgerendán, mert a semmiben lebegő Gruber-lakásban mézet sejtettünk, már semmit sem éreztem. Nem féltem, nem csodálkoztam a sorson, csak a többi gyerekkel együtt mézet akartam enni. De a mézben Gruberék tojást konzerváltak. A tojások azonban felrobbantak, s gusztustalan moslékká változtatták az egész mézet. Szomorúan néztük a törött ablakon ki-be repkedő méheket, melyek nyomravezettek bennünket.

Rossz munkása vagyok az irodalomnak, mindennel az utolsó pillanatban készülök el. Amikor íróportréimat készítettem a Jelenkornak, éjszaka rohantam ki az újságvonathoz, 121hogy a kéziratom a lapzárta utolsó pillanatában még Szederkényi elé kerüljön. Ezeken az éjszakákon találkoztam először az emberárnyakkal, melyek meglapulnak a vasúti hidak takarásában, a féltetők alatt, a várótermekben és a postán. A 72-es posta egész éjszaka nyitva volt. A székeken, s a falnak dőlve a földön rongyos öregemberek aludtak. A postások, vasutasok kerülgették, a rendőrök eltűrték őket. Ezek az emberárnyak azóta már az aluljárókat is benépesítették. A változás csak annyi, hogy a rongyokba burkolt öregek néha egészen fiatalok. Csak az arcot borító szakállerdőn kell áthatolni a pillantásnak. Nappal a piacok, áruházi szeméttárolók, kukásládákat rejtő kapualjak körül toporognak. Így vegetálnak, éppen hogy csak léteznek.

A napokban, vasárnapi sétámat megnyújtva, leereszkedtem a Görgényi úton, ahol ünnepeken az emberek százai vonulnak az Oroszlán-szikla felé. Alig hagytam magam mögött az autóbusz végállomását, furcsa neszeket hallottam a bokrok alól. Megálltam, s láttam, hogy a hófoltok között mozog valami. – „Talán egy kóbor kutya” – gondoltam, s továbblépdeltem. De újabb neszek, és fémes csörrenések hallatszottak mögöttem. Félrehajtottam az ágakat és belestem a bokrok alá.

Egy fekete kabátos öregember négykézláb mászkált az avarban. Rongyos kenderzsákot húzott maga mellett és abba dobálta bele a szemétből, sárból előguberált üvegeket. Megérezte, hogy figyeli valaki. Felnézett rám, mint egy kutya és szinte vicsorgott.

– Ki küldte magát?

– Engem? Senki…

– Kiüldöztek a Batthyány-csarnok mellől, utánam jöttek a Bimbóra és kiszorítottak onnan. Ezt az üveges helyet én találtam. Ehhez ész kellett. Ezt nem fogom engedni. Hiába szaglásznak utánam!

– Én csak egy kiránduló vagyok.

– Akkor mit akar itt a bokrok alatt?

122

– Semmit, csak hallottam a zörgést. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen is lehet üveget találni.

– Miért ne lehetne? Egy nagy szemétdomb az egész ország. Itt megy el vasárnap a sok kiránduló. Csak nem képzeli, hogy hazaviszik az üres üvegeket? Behajigálják a bokrokba, vagy kőhöz verik és összetörik őket. Csupa cserép itt minden, állandóan összemetélem a kezemet. Egy kis kólásüveg 3 forint, és összetörik. A literes üdítős 5,50, a sörös csak 2 forint. Muszáj nekem ezt, muszáj. Egy nyugdíjból élünk ketten a feleségemmel… Ezért is disznóság, hogy minden jobb helyről elűznek engem az üvegesek… Maga nem üveges?

– Én csak egy kiránduló vagyok. A zaj állított meg. Azt hittem, hogy kóbor kutya lopakodik utánam.

– Ha akarja, még ugatok is magának, de menjen innen a fenébe – mondta a négykézláb álló öreg férfi, aztán a hófoltok között beljebb mászott a fák közé.

Téli horgászatok

Amikor hátizsákosan, gumicsizmásan, horgászbotjainkkal betoppantunk a falusi portára, csodálkozva láttuk, hogy az udvar már korcsolyapályává változott. De még egyre lötykölték ki a vizet a jég tetejére. Egy fiatalember nekivörösödve tekerte a kerekes kút láncát fölfelé, az apja pedig elkapta a vödröt a káva szélén, és máris döntötte kifelé. Amikor lent a víz már megfogyatkozott, a vejük, aki termetre a legkisebb volt a családban, beleállt a vödörbe, megkapaszkodott a láncban, s hárman leeresztették a kút fenekére. Percek múltak el, mire kiáltott egyet, és a biztonság kedvéért a láncot is megrántotta. A vödörben először a döglött macskát küldte fel, amit csáklyával, kötélre kötözött kampókkal sem tudtak előző nap elérni, aztán a maradék víz és az iszap következett. Az utolsó vödrökkel törött kaszakő, lyukas lábas, wermacht derékszíj, rozsdás pisztoly, szétmállott térképtáska, két nyeles- és hat darab kukoricagránát és több marék kisebb-123nagyobb töltény érkezett a felszínre. A jégen szétterülő sötétbarna iszapban egy arany pecsétgyűrű is megcsillant. Később, amikor már a konyhaasztal mellett forralt bort kortyolgattunk, gondterhelten megszólalt Róza néni:

– Ilyen szégyent még nem értem… Az egész falu rajtunk nevet.

– Szerencse – mondta öreg, összetört arcú házigazdánk – szerencse, hogy ez a macska beledöglött, és ki kellett merni a kutat. Negyven éve isszuk a gránátok és más katonai vacakok levét. Nem is kívántam én ezt a vizet soha.

– Érthetetlen – mondta Róza néni. – Pont ez a ronda kövér dög veszett bele… Három éve veszekszünk a szomszéddal a macska miatt. Tavaly is, egy borító alja csirkéből elkapott hármat. Így van tartva. A könnyű préda kell neki. Más jószágán hízik, mint a gazdája. Ez mindenféle rangban harácsolt, amivé csak megtették a járásiak. A ház sem az övé, kint vannak Oberwartban az örökösök. De át lett téve ennek a nevére, mert hogy azok disszidáltak.

– Ha a macska nem vész bele, ennek a mocsoknak a levéből főzöd a húslevest. Most legalább, ha újra víz lesz a kútban, tudjuk, hogy mit iszunk.

– Hogyan veszhetett bele ez a dög? Födele van a kútnak… Valaki bosszúból beledobta. Látom én, összesúgnak mögöttem az emberek. Mindenki tudja, hogy mi az igazság a macska körül, csak mi nem.

A fiatalember, akinek köszönhettük a patakhoz közel eső faluban az éjszakai szállást, hosszú ideig együtt dolgozott a metróépítkezésen mérnök barátommal. A forralt bortól, vagy a pecsétgyűrű fényesítgetésétől közben teljesen kipirult, amikor aztán a gyűrűn a betűk is láthatóvá váltak, boldogan elmosolyodott.

– Na, ezt nézze meg Imre bácsi: W. K. Ez lehetett a neve a németnek, aki a kútba dobta a derékszíját és a térképtáskáját. Biztosan a feleségének szánta a gyűrűt. Ha meg lehetne fejteni a nevet, elvihetnénk neki. Ugyancsak csodálkozna…

– Talán Werner volt – mondta mérnök barátom, aztán a 124szobánk után érdeklődött. Kiderült, hogy már délután befűtötték a tornác végén a kis kamrát, s a vizeskancsóba kivételesen bort készítettek az asztalra, melléje kolbászt, szalonnát, tepertőt rozscipóval, hogy függetlenül a háziaktól kora reggel indulhassunk a melegvizű patakra horgászni. Másnap fogtunk néhány domolykót, amiért száznyolcvan kilométert autózni normális emberi körökben szinte elmebetegségnek számít. De ebben a gyors folyású patakban a keszegfélék is vadul kapnak és úgy védekeznek a horgon, mint a hegyi patakokban a pisztrángok.

Mindez tavaly télen történt, amikor mérnök barátom a fejébe vette, hogy bevezet a téli horgászat örömeibe. Az idén a lékhorgászat következett volna, de a vizeink nem fagytak be, így a jég alatti halakkal nem próbálkozhattunk. Jobb híján visszatértünk a melegvizű patakra. Két nap alatt tíz kiló halat fogtunk. Felét otthagytuk Róza néniéknek barátságból. De ez csak mellékkörülmény.

– Na, Róza néni, megkóstoljuk, hogy milyen a vizük a kézigránát és wermacht derékszíj nélkül – kedélyeskedett a barátom, amikor lepakoltunk.

– Nekem ez a víz már nem ízlik – mondta az öregasszony elkomorulva.

Kis vendégszobánkban újra csak bor várt bennünket és palackozott ásványvíz. Este, halsütés közben kiderült, hogy a kút ügye keservesebb, mint ahogy az Róza néni szavaiból látszott. Valóban nem ízlett neki a víz, de a lányának és a vejének sem. Amikor aztán a fiatalok kisgyermeke félig elkékült, az orvos mintát küldött a vízből a városba. Kiderült, hogy a víz nitrátos. És nemcsak Róza néniék kútjában, hanem az egész faluban. A csecsemőknek műanyag zacskóban osztják a vizet a községházán. A felnőttek pedig hordják, ahonnan tudják, vonattal, kocsival, pvc-tartályokban és demizsonban. Senki nem érti a helyzetet. Az összetört arcú házigazda úgy vélekedett, hogy a téesz a sok vegyszerrel tönkretette a földeket és a vizet is. Róza néni szerint a falu összes kútját a szomszéd kövér macskája rontotta meg, mivel 125a víz alatti patakok összefüggésben vannak. A sovány vej, aki tavaly télen beleállt a vödörbe és leereszkedett a kút fenekére, bort töltögetett a poharakba. Felesége a főtt krumplit hámozta a halak mellé. Közben a csaphoz lépett és elmosott egy-egy kést, kanalat, poharat.

– Ez a víz honnan jön? – kérdezte mérnök barátom.

– Hát a kútból, mint tavaly. Egy villanymotoros szivattyúval hozzuk föl a házba – mondta a fiatal technikus, aki a metrónál együtt dolgozott a barátommal.

– És a használt víz hová jut?

– Ki, a ház végében van az emésztő. Miért?

Mérnök barátom sokáig hallgatott, aztán nyers hangon szólalt meg:

– A saját húgyotokat isszátok, mint az űrhajósok.

– Hogyan? – kérdezte csodálkozva a fiatalember.

– Azonos talajrétegben minden átszivárog.

– Mindig azt isszuk, nem? Úgy tanították, hogy körforgás van. Nincs két külön víz. Minden elpárolog, felhő lesz, leesik… Nem így van?

– De így van, elpárolog, felhő lesz, leesik. Csak ez a víz erdők, hegyi zuzmók között, majd a kavicsrétegen átszűrődve csurog a karsztjáratokba, s lassan, talán csak hónapok, vagy évek múlva jut el a falutok alá. Ez a víz különbözik attól a víztől, ami a kutatoktól húsz méterre bugyog a földbe.

Csend lett. Nagysokára az öregember szólalt meg.

– Kivettük, de még mindig ott van a büdössége a macskának. Mindenütt büdösödik valamilyen döglött macska. A víz ihatatlan, sok étel amit megvesz az ember, ehetetlen. Amit összebeszélnek manapság, az pedig hallgathatatlan. A Laci, vagy a vejem bekapcsolják a rádiót, hogy meghallgassák az időjárást. De aztán mindjárt ki is kell kapcsolni.

Másnap, amikor bepakoltunk a kocsiba, az volt az érzésem, hogy ez volt az utolsó horgászatunk a melegvizű patakon. Mérnök barátom konokul hallgatott egészen hazáig.

126
Sas a szekrény tetején

Kanizsai nagyapám házában, egy ló patacsattogására ébredtem. Alig derengett, hajnal volt. Klakk-klakk-klakk-klakk, csattogott a konflislovacska patája a kockakövezeten. Akkor, fogalmam sem volt róla, hogy mi az a konflis, miféle kései lump, vagy korán dolga után siető ember fogadta meg a kocsist. A kocsisokról sem tudtam semmit. A lovak patkójáról sem, így felriadva a különös neszre, életemben először gondolkodni kezdtem. Mi lehet ez? Kicsit féltem, de kíváncsian füleltem tovább. A lovacska patacsattogása elhalt a kövezeten, de még mielőtt álomba merülhettem volna, újabb konflis közeledését észleltem a kisvárosi utcák messzeségéből. A zaj egyre erősödött, s csakhamar a paták már a vánkosom alatt doboltak, klakk-klakk-klakk-klakk. – Előző este, kis faluból érkeztünk a városi rokonsághoz látogatóba. – Nem tudtam elaludni. Fokozatosan kivilágosodott. Egyszer csak úgy éreztem, hogy néz valaki. A városi konflislovakról ekkor elfeledkeztem, és kíváncsian körülnéztem a szobában. Az ággyal szemközt, falusias kettős ágy volt, a szekrény tetején, kiterjesztett szárnnyal egy szirti sas állt. Hatalmasak voltak a szárnyai, s furcsa, mélysárgán izzó szemei, engem figyeltek. Ahogy növekedett a fény, szürkésbarna, néhol egészen vöröses tollait is felfedeztem. Görbe, ölésre, ragadozásra alkalmas csőre megijesztett. Gatyás lábával, nagy karmaival mohos sziklán állt, élőnek látszott. Ma több, mint ötvenöt év távlatából is élőnek érzem. – Megdermedtem, már nem figyeltem a konflist vonszoló lovacskák patacsattogására, csak a sasra. A sas pedig engem nézett. Barnássárga üvegszeme, minden mozdulatomat követte. Hiába fordultam oldalt, majd hasra, a hátam közepén éreztem a sas nézését. Kénytelem voltam újra a hátamra feküdni és szembenézni a sassal. Közben átfutott az agyamon, hogy eladtak, elárultak engem. A szüleim, talán nem is a szüleim. De oldalra pillantva láttam, hogy az anyám nyugodtan alszik. Miféle madár ez akkor? Miért van itt a szobában?

127

Csak később, értelmesebb gyermekkoromban tudtam meg, hogy a dédnagyapám erdész volt a Festetics hercegség birtokain. Mint ilyen, vadász, vadakkal bánó ember. Fia, nagyapám, tanárként is megőrizte vadászszenvedélyét. Valahol, talán nem is Magyarországon, ő lőtte a félelmetes szirti sast.

Nagyapám háza tágas volt, az utcai szobák mögött, mint kígyóízületek nyújtóztak hátra az újabb helyiségek, a konyha, mosókonyha, kamra, s ha jól emlékszem, még a konyha mögött is volt egy szoba. Az udvar kicsi volt. A nagy, zárt kapualjból egy vörös téglával lerakott út vezetett hátra, amit virágágyások szegélyeztek. A keskeny kertben, ami a ház mögött kicsit kiszélesedett, macskasírok sorakoztak. Bajor származású nagyanyám, Schlégl Ilona, imádta a macskákat. Végelgyengülésig pátyolgatta őket. Ő maga is beteg asszony volt, ápolásra szorult.

A sas pillantása alatt érzett rokontalanságom, idegenségem, csak illúzió volt. A házhoz és környékéhez, testvéreim közül nekem volt a legtöbb közöm. Itt születtem, ebben a városban és ebben az utcában. A pap, mivel tájékozatlanságában úgy vélte, hogy nevemnek nincs védőszentje, nem akart megkeresztelni. De amikor a sértett család, beleértve pap nagybátyámat is dühödten elvonult, a kanizsai pap utánuk kiabált: „Na, jól van, hozzák vissza a kölyköt, megkeresztelem.”

Az életben, nagyjából minden dolgom így alakult. Soha, semmi nem akart sikerülni. De amikor már feladtam, elvonultam, másba kezdtem, utánam kiabáltak, és akkor ez-az sikerült.

Nagyapám kanizsai házában, gyermekszemmel, legvonzóbb volt a konyha melletti kamra. Ez, ahogy a régi épületeknél szokásos volt, a pincegádor fölé épült. A fehérre meszelt lépcsőkön akkoriban még bőséggel sorakoztak a lekvárosüvegek, dunsztosok, savanyúságok. A mennyezetről kiszáradt, érett sonkák lógtak alá, szalonnatáblák. Odább, kampókon, hártyavékony tüllzsákokban az aszalt gyümölcs. A zsír nagy kék bödönökben állt. A méz vastag falú üvegek128ben. A liszt ládában. – Mesebirodalom volt, különösen az illatok tették azzá.

Joákim nagyapám házát az ötvenes években államosították, hátul, egy kis szobában húzta meg magát. Meggyfaszipkájából kettétört cigarettákat szívogatott. Szegényen, szinte észrevétlenül halt meg. Átsétált a túlvilágra, ahogy régen az iparoskörbe egy kis délutáni politizálásra. Temetése után a rokonság a vasúti restiben gyűlt össze egy búcsúpohárra. A sas, a szekrénnyel együtt elkallódott.

Ma, a hatvanat közelítgetve, nehéz eldönteni, hogy a sas vagy a paradicsomleves-élmény történt előbb. Erre a paradicsomleves históriára is úgy emlékszem, mint amivel a tudatos életem elkezdődött. Akkoriban a Haláp-hegy alatt laktunk, az apám a falusi iskolában tanította a gyerekeket. A házra, amiben laktunk, nem emlékszem, csak az udvarra, s a bazalt hegyre, ami fölénk magasodott. Kötélpályákon csillék csikorogtak a levegőben. Sokat néztem a csilléket. Meglepett, amikor a csillékben embereket pillantottam meg.

Van egy olyan képességem, hogy kívülről látom magamat, mintha nem én lennék én. Így él bennem a Haláp-hegy alatti kép is. Egy egészen pici ember, éppen, hogy csak tud menni, lemászik négy-öt lépcsőn és a kanálból az udvarra löttyinti a levesből kihalászott darazsakat. Paradicsomleves volt az ebéd, s a túlfőzött rizsszemek hatalmasra dagadtak. Akkor, valamiért a megduzzadt rizsszemeket darazsaknak véltem. A levest kanalazgatva undorodtam a kövér, fehér darazsaktól. Kihalásztam őket a léből, és kidobtam az udvarra. Jártam-keltem a tányér és az udvar között, talán hétszer is megtettem már az utat, amikor előkerült az anyám és elkapta a göncömet. – „Ez nem darázs, hanem rizs” – mondta, de hiába. Nem hittem neki. Nem ettem meg a levest, és hosszú ideig nem álltam szóba vele. Aki a levesbe fulladt darázsra azt mondja, hogy rizs? – A film itt elszakadt. Nem emlékszem semmi másra, ami a bányatelepen történt. Pedig, nyilván 129ennél figyelemreméltóbb dolgok is megestek ott. A nagy gyermekkori filmből csak ez a snitt maradt meg élesen. A többi fényt kapott, vagy valahol törölték.

Az a különös, hogy a „levesbe fulladt” darazsak emléke ellenére is kedvelem a paradicsomot. A reggelt mindig egy nagy pohár paradicsomlével kezdem.

Víkend a világűrben

Manapság valószínűleg nagyobb bátorság kell egy repülőúthoz, mint ahhoz, hogy az ember San Franciscóban letelepedjen. A tengeröblök és a hegyek hívogatóak, a Golden Gate Bridge nem híd, hanem költemény, a Bank of Amerika épülete pedig megrendíthetetlennek látszik. Most mégis, amikor San Francisco alatt megmozdult a föld, épületek borultak lángba, az oaklandi kétszintes autópálya felső része az alsóra rogyott, s a hazafelé tartó autók szendvicsként préselődtek össze, az ember megborzong. Ha csak néhány percre is, de kénytelen szembesülni a valósággal, és megérint a félelem. Mert mi a valóság? A valóság az, hogy a mi egész földi civilizációnk, felhőkarcolóstól, tőzsdéstől, erőművestől, Golden Gate Bridgestől, rakétahadseregestől és űrhajóstól a világűrben csak valamilyen csecsebecse, játékszer. Elég ha fáradtan fortyan alattunk a félig kihűlt láva, vagy a semmiből életre kel egy hurrikán, s máris omlanak össze a gyáraink, hídjaink, házaink és álmaink. S ha szabálytalanul, teljesen véletlenül ásít egyet a jéghideg világűr, civilizációnknak még az emléke is semmivé válik.

Rohanunk bevásárolni, vitatkozni a politikai berendezkedésről, hétvégeken egy autócsorda közepén letülekedünk a Balaton mellé „pihenni”, s ha fel is nézünk esténként az égre, aligha gondolunk arra, hogy ez a fekete semmi, ami a Föld légkörén átsötétlik, az a világűr. S mi nem is annyira a Balaton partján lógatjuk a lábunkat, hanem a világűrben, egy megvakult, kihűlő csillagon, mert kozmikus lények vagyunk. 130Addig élünk, amíg a Nap ránk süt. Ha tüze kialszik, megfagyunk. Néha talán nem is árt, ha megrendül alattunk a föld, vagy végigvág rajtunk egy tájfun esőostorával. Ilyenkor néhány percre kénytelenek vagyunk elgondolkodni létünk abszurdumán.

Ki a besúgó?

A színház lepecsételt kamionját, nyugati turnéjukról hazatérőben a magyar határon körülfogták a vámosok. Feltörték a pecsétet, behatoltak a díszletek, kellékek, a kottatár közé és biztos kézzel kiemelték a számítógépeket, videokészülékeket, képmagnókat. Nem kutattak, keresgéltek a díszletek és a ruhatár között, egyenesen odanyúltak, ahová a csempészett elektronikát a műszakiak elrejtették. A vámosok a kamion belsejében minden dughelyet pontosan ismertek. Nem vacakoltak, nem döntögették össze a kelléktárat, tudták, hogy hol találják meg a vámáru-nyilatkozatból kifelejtett csempészett árut. A vámosok magabiztossága imponáló volt, éppen ezért a műszakiak csodálkozva és gyanakodva összenéztek. – „Nocsak” – jegyezte meg egyikük, aztán gondolataiba merült.

Ahogy ilyenkor szokásos, az eseményt feljelentés követte, a három-négy műszaki dolgozó ellen bűnvádi eljárást indítottak.

A színház következő nyugati turnéjára, ami közvetlenül karácsony előtt kezdődött, a vád alá helyezett műszakiak természetesen nem utazhattak el. Mentek helyettük mások. Kint nagy sikerű előadásokat tartottak, s szenteste a közös éneklés, zenélés szinte egyetlen családdá formálta a társulatot. Bár, többekben motoszkált még a kérdés, hogy december elején, amikor az előző turné véget ért, a vámosok honnan tudták olyan pontosan, hogy a képmagnókat melyik zugában kell keresni a kamionnak? Lopva, éneklést mímelve néha egymásra néztek, aztán megcsóválták a fejüket. Nem, kizárt dolog, X nem jelenthetett fel bennünket… Y sem… Z képes 131lenne rá? Miért vajon? Hiszen a társulatban a jövedelme mindenkinek szerény. És most véletlenül alkalom adódott, néhány műszaki cikk… Persze tilos, nem illik… Nem szabadna kettőt behozni… A közös éneklés elaltatta a gyanakvásokat, de csak egyetlen estére. Másnap már újra egymást figyelték a zenészek, énekesek, műszakiak és a színészek. Ki tehette vajon? Esetleg a vámosok ilyen jól képzettek? Ez is lehetséges. A fellépések, az ide-oda utazgatás közepette, az ötödik-hatodik napon belefáradtak a találgatásokba. A siker is jól hatott a társulatra. A német városokban szeretettel fogadták a műsort, néhol ünnepelték a magyarokat. Így aztán január második hetében kimerülten, de elégedetten, boldog megkönnyebbüléssel érkeztek meg a magyar határra.

Az autóbuszt, amiben a színészek és a zenészek utaztak, a vámosok félreállították. Egy tiszt felszólította a művészeket, hogy a kitöltött vámáru-nyilatkozattal és összes csomagjukkal szálljanak ki az autóbuszból. A jókedv alábbhagyott.

A vámosok egy asztalt tettek az autóbusz mellé. A társulat tagjai lekászálódtak a járműről, s nyilatkozatostól, csomagostól felsorakoztak az asztal előtt. Körben hófoltok világítottak, nyirkos hideg lopakodott a kabátok alá. Mindez egy fáradságos turné végén, nem éppen kellemes. Az énekesek a hangszálaikat féltették, de belátták, hogy rendnek kell lenni a magyar határon. A vámosok átvizsgáltak minden bőröndöt, szatyrot, műanyag zacskót, kézitáskát. A művészek dideregtek. A vámosok türelme az első óra végén kezdett megfogyatkozni, ugyanis nem találtak a csomagokban semmit. Vagyis amit találtak, az mind olvasható volt a vámáru-nyilatkozatokban. Egyetlen pikulás akadt, aki három márkával túllépte az engedélyezett összeghatárt, mivel az utolsó pillanatban a villanyborotvájához is vett valamilyen alkatrészt. A kedvetlen vámosok tovább folytatták a didergő társulat cókmókjának az átkutatását. Az egyik színházi vezető hangosan méltatlankodott:

– Mi ez a hajcihő, kérem? Az énekeseknek tönkremegy a hangja. Télvíz idején nem lehet ezeket kiállítani a fagyba.

132

– Uram, mi sem jókedvünkből fagyoskodunk itt – szólalt meg az egyik vámos. – Köszönjék meg az egyik kollégájuknak.

– Hogyan értsük ezt?

– Négy órával ezelőtt telefont kaptunk Németországból, hogy a színházi autóbusz tele van csempészett híradástechnikai áruval. A kollégájuk az érkezés időpontját, az autóbusz rendszámát is megadta.

– Decemberben, amikor a kellékes kamiont felnyitották, akkor…?

– Igen, a kollégájuk akkor is telefonált nyugatról – mondta a vámos.

A vámosok semmit sem találtak a művészek csomagjaiban. A társulat három és fél óra múlva továbbindult az ország belseje felé. Dideregve találgatták, hogy ki lehet a besúgó? Miért súg be? Miért telefonál a határra hazugságokat? Csak a vámosoknak súg be, vagy máshová is? Végül fáradtan és megadóan belezuhantak a haza „édes” ölelésébe.

A spenót hegemóniája

A közeli szomszédban kora reggel felzúgnak a permetezőgépek. Két nő görnyed a nehéz gépek alatt, mert a férfiak tragikus hirtelenséggel meghaltak a családban. De hat órakor elborul az ég, hét óra tájban már zuhog, ömlik az eső. A nők leteszik a gépeket és várnak. Hiába. A szél bömbölni kezd és az eső kitartóan zuhog tovább, nem lehet dolgozni. A környező kisebb kertekben is áll a hétvégi munka. Présházak, fabungalók ajtajából tekintgetnek az emberek kifelé. Eláll? Vagy így zuhog tovább? Mit lehet ilyenkor csinálni? A kert mocsárrá változik, mint minden hét végén, a dühöngő szél leveri a barackot a fáról. De nemcsak a barackot, egész ágakat tör le, s a szőlő fiatal hajtásait lekaszabolja. Öt hete minden hét végén megered az eső, és nekiszabadul az északi, északkeleti szél. A Balatonon nem lehet vízre szállni, a parton 133sétálni. A házakban nem lehet a kályha mellett olvasgatni, mert a kavargó szél visszaveri a füstöt, a villany kialszik. Kialszik reggel, amikor az ember borotválkozni akar, kialszik este, amikor a tv-ben filmet kezdenek vetíteni, s később ha másfél óra múlva kigyullad, és sietve vacsorához ülünk, újra kialszik. Ilyen a Balaton északi partján az időjárás, a villanyvilágítás természete.

Vannak rossz telek és jó tavaszok, jó telek és rossz tavaszok, de ritkaságnak számít a rossz tél, rossz tavasz, rossz nyár. Most valami ilyesmibe keveredünk éppen, mert túl korán, novemberben leesett a hó, és túl korán, februárban tavasziasra fordult az idő, hogy aztán az igazi tavaszidőben zordra, szelesre, esősre váltson. A tavaszi iskolai szünet idején zuhogott az eső, és semmit sem lehetett elvégezni a kertekben. És azóta szinte minden hét végén zuhog. A kertek földjén gumicsizmásan is elsüllyed az ember. Kedden, szerdán, esetleg még csütörtökön is jó idő van, a városokban szinte kánikula, de amikor pénteken elindulnak az emberek a pihenőházuk, vagy kertjeik felé, beborul az ég és felzúg a szélvihar.

Néha már az az érzésem, hogy mindezt szervezik. Van valahol egy felső és esőztető hivatal, ahol konok, régimódi hivatalnokok ülnek és elrendelik, hogy minden hét végén beboruljon felettünk az ég. Ne vethessen sárgarépát a városban lakó Anikó, ne evezhessen ki a vízre Lajos és Eszter. Vegyék tudomásul, hogy nehéz, komor idők járnak errefelé. Nincs tolltenisz parti vagy permetezés a szőlőben. Nincs napfény és megnyugvás. Szélvihar van és jéghideg eső. Egyáltalán miféle elképzelés ez, hogy májusban sütkérezünk a kertekben, mint a gyíkok? Az ember nem gyík! A nemzetközi munkásmozgalom által megváltoztatott időjárás a szocialista növények fejlődését preferálja. A szocialista növények pedig későn érnek. Számukra június végén kezdődik a tavasz. Lassúbbak, mert a fejlődésük elején járnak még. Ez nem baj, mert ha beérnek, termésükkel igazolják megfontoltságukat. De, mivel a központi napfény- és esőelosztó osztály nem tehet kivételeket, újabban minden növénynek, élőlénynek június 134végén kezdődik a tavasz. Így érvényesül a szocialista sóska, spenót, bodzabokor és gumipitypang hegemóniája.

Abszurdum. De minden hét végén zuhog az eső és bömböl a szél, hogy belefulladjunk felesleges erőfeszítéseinkbe, elmocsarasodott kertálmainkba. Bele azért nem fulladunk, csak csüggedten nézünk oldalt és fel a magasba: Uram Isten, hát már mindent kiengedtél a kezedből? Legalább a napfény szabályozását megtarthattad volna…

Szárazon és vízen

Az idén a vízparti álombaszenderülés, a személyiség könnyed és jóleső lebegtetése elmaradt. A hazai magyar, ha el is jutott a Balatonra, a vendéglőben csak perceket töltött, éppen csak annyi időt, amíg az étlap árait átfutotta. Aztán összenézett a feleségével, felállt és kivonszolta a gyermekeit az asztalok közül. A pár hetes nyári félálomból az újságok vezérszavai is kizökkentették, mert naponta figyelmeztették a változásokra, az átalakulásra, a programokra, a fordulatra, a nyíltságra és a több demokrácia szükségességére. Ha a vendéglői árak és az újság vezérszavai nem zökkentik ki nyári álmodozásából, Trabantját keresgélve, talán akkor is észreveszi a parkolóban, hogy az autók többsége új nyugati gyártmány. A kényelmes Volvók és Fordok mellett kis japán csodaautók állnak, minden elektronikával felszerelve, olasz kiskocsik elektronika nélkül, de elbűvölő külalakkal, annyi benzint fogyasztva, mint egy régi patent öngyújtó. És a terepjárók? Japán és angol dzsipek, kicsi diákkocsik és nagy szafári autók, hatalmas kerekekkel, melyek felmennek még a falra is, de ha az autópályára tévednek, elrepülnek mellettünk száznegyvennel. Ezekkel a nyugati turisták érkeztek. A keletiek Moszkviccsal, Skodával, Wartburggal, Ladával, Trabanttal és Dáciával. Húsz-harmincéves konstrukciók, kopottak, koszosak, orrukon-szájukon folyik az olaj, benzin, némelyikből még a takony is. Elég erre az autócsordára egy pillantást 135vetni, s máris érzékelhető, hogy hol tartunk. A csökkentett példányszámú újságok már megírták, hogy ezekből sem „kapunk” eleget, mert a szocialista partnereink nem szállítanak. Vigasztalásul a gazdasági kormányzat megígérte, hogy kiharcolja és megszerzi a nemzet számára a titokzatos tulajdonságokkal bíró Zaporozsec nevezetű autót. A szárazföldi közlekedésünk így „perspektivikusan” (ez a szó is az újságokban lakik) megoldottnak látszik. De mi a helyzet a vizeken? Mozdulatlan a balatoni világ, vagy már a kis kikötőket is megérintette az átalakulás reformlehelete?

Bizony, megérintette. Tavaly még a szörf divat uralta a strandok és a part menti nádasok, csuhészigetek környékét, az idén viszont már döntően a vízibicikli. Régi találmány, elsárgult siófoki fényképekről is ránk köszön, de csak mint kuriózum. A háború előtt kék szélű, hófehér csónakokba ültek a nyaralók és szalmakalaposan, trikósan végigeveztek hölgyeikkel a strand és a kikötő mentén. Vagy vitorlás jachtra, gőzhajóra szálltak. Áthajóztak Badacsonyba vagy Füredről Siófokra. Lényükben, ahogy fehér vászonnadrágban, szalmakalaposan, a hölgyek napernyővel hajóra szálltak, volt valami festői, legalábbis valami megfesthető.

Most viszont a vízibicikli hirtelen elterjedt a Balatonon. Sárgák és korszerűbbek a régieknél. Két csúcsos, rakétaszerű fémhengeren úsznak. A lapátkerekeket némelyiket hegesztett fémpáncélzat mögé rejtették, de sok olyan is akad, ahol a kerekeket kétoldalt kiemelték, mint látványosságot, vagy lényeget. Az alakzat, a páncélzat vastagsága, az instrumentum nagysága, fedélzete, vállalatonként változik. Mert a csónakkölcsönzők vízibiciklijei mellett, melyekre néhol csúszdát is építettek, minden valamirevaló vállalat beszerezte vagy saját erőből, kommunista szombatokon megépítette a maga vízibicikli flottáját. Megérte a fáradtságot, mert az őszülő igazgatók, felelősségtől görnyedező családapák éppen olyan átszellemült arccal és fölénnyel üldögélnek a vízibicikli tetején, mint a gyermekek. Csak az igazgatók, rosszkedvű feleségük oldalán, vagy vele együtt, emelt fővel, méltóságteljesen tapos136nak, míg a gyermekek, esetleg éppen az igazgatók gyermekei agresszívebbek. Dühösen belehajtanak a csuhéba, mintha nádaratósdit játszanának, s közben ordítanak: „Tipord le, végezz vele!” Aztán újabb csatakiáltás következik: „Pusztítsuk el a fúrótornyokat!” – és a csikorgó vízitankkal nekihajtanak a legközelebbi horgászstégnek. A falábak reccsennek, a stég megbillen, de a vízibiciklinek semmi baja, mert négy-öt milliméteres lemezből hegesztették össze. Mindez kellemes fölényérzetet ad a fiatal állampolgároknak. Vannak természetesen békés napozók, bicikliről horgászók, vízibiciklin ölelkező szerelmesek, és bicikliháton gyűlésező családok is. Nyolcan-tízen ülnek, fekszenek, lógnak, lafognak a vízibiciklin, mint a hajótöröttek.

Július óta csodálkozva figyelem a vízibicikli töretlen sikerét. Nem egészen értem, hogy ez a sárga vízitank miért népszerűbb, mint a csónak, amivel be lehet evezni a Balaton közepére, süllőzni; a vitorláshajó, ami szelekbe feszülő szárnyaival egy másik, fénnyel átszőtt, légiesebb valóságba emeli az embert; vagy a szörf, ami oly könnyed és kecses, mint egy hófehér sirály. Mit szeretnek a sárga tankon az emberek?

A napokban a két balatoni megye határán összeismerkedtem egy vállalkozóval, aki sült hallal kezdte, de az utolsó három évben már csónakot, szörföt és vízibiciklit kölcsönöz. Óvatos kérdéseimre eleinte csak a vállát vonogatta, nehezen szólalt meg.

– Nézze, a csónakot tavasszal át kell gittelni, kétszer lefesteni kívül-belül. Nem éri meg. Nekem kevés az időm, ha másra bízom, akkor nem csinálja meg rendesen. A szörf már jobb, de az is törékeny, a vitorla elszakad, az árbocot elgörbítik, a csuklók szétmennek. A vízibiciklit csak egy erőművész képes összetörni. Át kell vizsgálni tavasszal, de alig akad rajta munka. Pisztollyal átfújja az ember egy óra alatt. Figyelje meg, még néhány év és a csónakkölcsönzőknél már nem lesz csónak, csak szörf és vízibicikli.

– Ezek a vállalkozás kényelmi szempontjai, de mivel magyarázható a nyaralók vízibicikli-szeretete? Az ember azt 137gondolná, hogy jobban vonzódnak a könnyedébb, finoman sikló hajókhoz, csónakokhoz.

– Uram, a mai ember semmit sem szeret, ami problémás. Csak az egyszerű dolgokat, amihez nem kell gondolkodni, korán kelni, vagy dolgozni. Vegyük például a szörföt… Ahhoz egyensúlyérzék kell, fizikai erő, úszni tudás és ügyesség. A nyaralók többsége nem tud úszni, s negyven felett a férfiaknak már nincs egyensúlyérzéke. Dilisek, ráadásul piásan akarnak felmászni a deszkára. Potyognak jobbra-balra, a kamaszok pedig röhögnek rajtuk. Egyszer megpróbálják, többet nem.

– Valamikor kis vitorlásokat is lehetett bérelni…

– Nekem is volt, de összetörték. Képtelenek voltak megérteni a széljárások természetét. Egy irányban, háromnegyed szélben még csak elcsobogtak a hajóval, de nem tudtak megfordulni, krejcolni, szélbeállni és kikötni. Hátszéllel rohantak neki a stégnek, és ötven méterről ordítoztak: „Meg akarok állni! Mit csináljak?!”

– És a balatoni dióhéj csónak? Csónakázni csak tudnak, valamikor minden gyerek tudott evezni – vetettem közbe.

– Régen lehetett az uram. És ne gondolja, hogy ezeknek a csónakázás olyan egyszerű. Először is a menetiránynak, vagyis a célnak háttal ül és evez, így nem érti, miért fordul a csónak jobbra vagy balra. Összezavarodik és elveszti az uralmát a csónak felett. Kell ez egy szegény vállalatvezetőnek? Mire ideérkezik júliusban, már belefáradt az áremelésekbe, a talpon, vagyis a seggen maradásba. Itt már nem kockáztat. Felül a vízibiciklire és tapos. A vízibicikli masszív, magasabb is, mint a többi jármű, így aki a nyeregben ül, mindent felülnézetben lát.

– És a kreativitás, a szellem könnyed…

– Ne fantáziáljon uram. A mi tavunkon a vízibiciklié a jövő. Ezek biztonságosak és nincs velük kockázat – mondta a vállalkozó.

138
Szexuális forradalom

Vendégségben jártam a zalai partokon, s a házi fiatalok magukkal vittek a szabad strandra. A lányok már előre vihogtak valamin, a fiúk pedig homályos célzásokat tettek egy eseményre, ami engem esetleg íróilag is érdekelhet. Enyhe zavarral ültem le pokrócaikra, s néhány gyors pillantással felmértem a szomszédos fűzfa alatt üldögélő idős hölgyeket. Lángost ettek fele áron, mert a tejfölt és a reszelt sajtot hazulról hozták. Nagyon elégedettek voltak magukkal, mivel túljártak a lángossütő eszén. Kis vitában eldöntötték, hogy a következő napokon melyikük hozza a tejfölt és a sajtot. Hirtelen elcsendesedtek, majd sziszegve összesúgtak: „Megjött a szégyentelen.”

A lányok is felélénkültek és hozzám fordultak:

– Most tessék figyelni, még néhány perc és Naca néni kirobbantja a szexuális forradalmat.

– Sok itt az ember, melyik a Naca néni? – kérdeztem.

– Ott balra a gumicsónakos németek mellett. Most teríti le a gyékényét, a pincérje pedig a szatyrát fogja.

Egy nagyfenekű, hurkás és visszeres lábú hatvan fölötti asszonyság bajmolódott a gyékénnyel. A beesett arcú, kopasz férfi segített neki elvackolódni. Lehuppant a fenekére, aztán tenyérrel megütögette maga mellett a kiégett, sárga füvet. A pincér lekuporodott a kijelölt helyre, s a szatyrot a lába elé tette.

– Hihetetlen, hogy ez mire képes – suttogtak a lángosevő hölgyek a fűzfa alatt.

– Most tessék figyelni – biztattak a lányok.

Az asszonyság dacosan körülnézett, aztán megoldotta a fürdőruhájának a melltartó részét és a gyékényre dobta. A fehér keblek a szorításból kiszabadulva előrebuktak. Bizonytalan vihogás és halk, visszafojtott röhögés hullámzott át a szabad strand fái alatt. Két helyről, s talán egy csónakból, gyér tapsolás is hallatszott.

139

– Jani, a Fabulont – hallatszott az asszonyság határozott hangja.

– Most jön a kenés. A pincér elöl-hátul bekeni napolajjal – kommentálták az eseményeket a lányok.

Nem tudnám megmondani miért, én nem fedeztem fel semmi kacagtatót a jelenetben. Talán mert eszembe jutott Villon vén fegyvermesternéje, aztán pedig egy Toulose-Lautrec kép. A bordélyban orvosi vizsgálatra várakoznak a félmeztelen lányok. Van köztük egy szomorú arcú fiatal, a többség felett azonban már eljárt az idő. Nyűtt, öreg mellük inkább szánalmat kelt, mint vágyakat. Ki áhítozik az ilyen veterán kurvák ölelésére? Öreg, részeges kocsisok, hajléktalan párizsi csavargók, Victor Hugo nyomorultjai?

– A Naca néni elüldözte a férjét és most nyári pincéreket tart az egyik szobában – suttogtak a lányok a fülembe. – A szőlőt eladta és most költi az árát. Azt híreszteli faluszerte, hogy amióta kidobta a férjét, egészen megújult. Fordulat állt be az életében. De ennyire csak július elején vadult meg, amikor a strandon megjelentek a félmeztelen német lányok. Ha a taknyosok mutogathatják, akkor én is, kiabálta a büfében, aztán nekivetkőzött. Szóltak neki a régi munkatársai, akikkel együtt dolgozott a boltban, de attól még jobban begorombult. Azt mondta nekik, hogy ki fogja robbantani a szexuális forradalmat. A strandon kezdi, aztán a faluban folytatja.

– És mi lesz, ha elfogy a szőlő ára? – kérdeztem.

– Erre is van már terve. Eladja a házat. Ha annak az ára is elfogy, beköltözik majd a szociális otthonba, de a forradalomból nem enged.

– És terjed a Naca néni forradalma?

– Hát… Tetszik látni… Van némi röhögés… A német lányok azóta a fizető strandra járnak. A rózsafüzér körben pedig már imádkoztak érte. Csak ezek az idős úrinők járnak ide azóta lángost enni és megbotránkozni. A Naca előtti időkben négyszer-ötször jöttek le nyaranta.

Naca néni közben felállt, s ringó léptekkel, napolajtól fé140nyes testtel elindult a víz felé. Valaki halkan füttyentett, de Naca néni nem törődött vele, büszkén belelépdelt a vízbe. A horpadt arcú pincér egykedvűen kuporgott a strand kiszáradt gyepén és cigarettázott.

A bomlás illata

Ül az ember az alkonyi hegyoldalban, s olyan érzése támad, hogy valahol oszlásnak indult egy nagy test. Egy nagyon nagy test, aminek feje van, s talán még él is, de a lábak már félig leváltak, mint a leprások végtagjai, s a gyomor szétszakadt, s kiszabadult a bűz. Lassan szivárog a romlás illata, de kis légáramlások, kósza, bizonytalan szelek a fák, s a bokrok alján már magukkal sodorják. Egész éjszaka szivárog be a szag az ablakon, s reggel, amikor reménykedve az udvarra lépsz, még erősebb, karakterisztikusabb az illat. Átszól a szomszéd: „Milyen új, furcsa szagok ezek… Záptojás, nem?” – „Valami hasonló” – finomkodsz – „kénhidrogén, de még valami nehezebb is…”.

Tanácstalanságomban eszembe jut Széchenyi egyik vadászkönyve. Öt-hat perc alatt megtalálom a rinocérosz dög történetének a végét. Afrika 1929-ben: „…Alig néhány száz lépésre a tábortól rohad az orrszarvú maradványa, dögletes szaga az egész környéket megfertőzte… Itt éjjel sem gyengül a hőség. Némák, fülledtek, nyomasztóak az éjszakák; szárazak, szomorúak a reggelek… Hajnalban sátort bontunk…”

Mi itt aligha tudjuk felszedni a sátorfánkat, nem tudunk odábbállni. Nincs tovább. Pár éve Fűzfőnél, kora reggel olyan szag jött be a kocsiba, hogy kanadai vendégem rosszul lett. Erre a szagra, a megye egyik magasrangú vezetője a Balaton könyvem kapcsán, amihez anyagot gyűjtöttem, azt mondta, hogy ő szereti ezt a szagot, mert vegyészmérnök. A baj ugye az, hogy pont a Balaton csücskénél áll ez a gyár, valamilyen trianoni kényszerűség következtében, s a nyaralók döntő többsége nem vegyészmérnök. Az is előfordulhat, 141hogy a förtelmes bűzöket még a vegyészmérnökök sem bírják. Különösen a legújabbkori förtelmes bűzöket. A Nitrokémia felszerelt valamiféle filtereket, s ma már nem az ő szaguk dominál Kenesétől Alsóörsig, hanem a fűzfői szennyvíztisztítóé. Ez nem vegyszerszag, nincs bent semmi arisztokratikus vegyi illat. Ami most terjeng a Balaton körül, az egyszerű pöcegödörszag. És sajnálatosan ez terjeng Almádi és Káptalanfüred környékén, s újabban Révfülöp közelében is. Itt a szennyvíztisztító telepet Pálkövén, Bajcsy-Zsilinszky Endre nyaralójától néhány száz méterre építették fel, vagyis süllyesztették a nádasok közé. Ha déli, délnyugati szél lengedez, vagy csak bizonytalankodik, ez a fekáliabűz kap szárnyra, s nyalintja végig a révfülöpi-szepezdi hegyoldalt. – Tavaly híre kelt, Aliga és Siófok között egy csőszakadás következtében az udvarok, kertek és utak sokaságát öntötte el a fekália. Nem a szaga, maga az anyag, a nyaraló közönség közvetlen produktuma.

Az ember azt várná, hogy legalább egy ilyen kiemelt üdülőövezetben, mint a Balaton, jól megoldják a szennyvízelvezetést és tisztítást. A szagok után ítélve, megoldatlanságukban elviselhetőbb volt a helyzet, mint így, megoldva. Nyilván magyar megoldás született. Valamit, talán a legfontosabbat, kispórolták a szennyvíztisztító telep szerkezetéből, nem vették meg, esetleg házilag fusizták össze. Vagy talán ennyi sem történt, csak kivezették a napfényre az emberi ürüléket, emlékezve a somogyi kanászmondásra: „Szomorú disznószar, de megrepedeztél.” Csak ugye a somogyi disznó, és a közép-európai nyaraló között úgy látszik valami különbség van. Nem repedezik, hanem fertőző bűzfelhőkkel árasztja el a négy-öt csillagos szállodák strandját és teraszát. Ez a bomlásra és fegyelmezetlenségre emlékeztető szag, sajnálatosan a főváros csatornázatlan részein is átlengedez, Pécsen pedig menekülésre késztette a kertváros kényesebb gyomrú lakóit. Hasonló, vagy iparilag motivált bőrgyár, állatifehérje és gyógyszergyári illatokkal országszerte találkozunk. Autóval utazva az ember ijedten húzza fel az ablakot, aztán a szellőzés 142reményében mégiscsak leengedi, mert ezek a szagok még az üvegen át is betörnek és fojtogatnak.

Amikor az április 5-én eltérített kuvaiti gép megmaradt utasai a végtelenségbe nyúló kálvária után kiszabadultak a Boeing 747-esből, azt nyilatkozták, hogy a halálnál, halálfélelemnél, mindennél szörnyűbb és elviselhetetlenebb volt az az édeskés, émelyítő bűz, ami az utasfülkében terjengett.

Elhiszem. Most már csak az a kérdés, hogy mi egy ilyen eltérített Boeingen ülünk, vagy a közelünkben rohad egy nagy test, esetleg egy mocsárba pusztult Rhinoceros bicornis?

Az álmoskönyv szerint

A rajtakapott, házasságtöréssel gyanúsított asszony hosszan tagad, magyarázkodik, aztán az ügyvéd előtt már csak ennyit mond a férjének: „Ja, ha maga jobban hisz a szemének, mint az én szavamnak…”

Ez a régi vicc jut eszembe, amikor az illetékesek nyilatkozatában hallom, hogy a Balaton vízminőségének a romlása megállt. Bennem lehet a hiba, mert egy nyavalyás, örökké elsüllyedő csónak miatt hetek óta bele kell gázolnom a Balatonba, hogy kimerjem, pátyolgassam, szoktassam az itteni hullámveréshez. Reménytelen ügy. De közben…

Három napig, vagy még tovább fúj a keleti szél. Ez lötyögteti tele a csónakot vízzel. Ahogy ki- és bejárkálok a hideg vízben, nem látszik a tó tavasziasnak. Túl sűrű, koszos, itt-ott egy döglött keszeg sodródik mellettem. A nád szélén egy döglött ponty ringatózik szürkepenésszel, moszattal bevonva. Méreten aluli, nyilván visszadobták. Kint a bokáig érő vízben pedig egy hosszú kígyótest csapódik a lábamhoz, ahogy a csónak láncával bajlódom. Odább hajítom egy faággal, de újra csak ott van, hányingert keltően, s ekkor látom, hogy ez a sikló másik fele. Kettészakadt és egyik fele fennakadt a nádtorzsákon. Másnap angolnadög hengergőzik a kavics szélén, az üres kagylóházak között. Büdös a víz széle. 143Nyilván a nádban még bomlik néhány biológiai szerkezet. Két hét múlva már zöld moszat tekeredik a csónak láncára, s a tornacipőm fűzője köré is. A klorofill, vagyis a zöld alga már üdezölden világít a mélyből felfelé.

Mindezt nyilván álmodom, mert a hivatalos nyilatkozat szerint a víz romlása megállt. Ha álmodok, akkor legjobb ha megnézem az álmoskönyvben, hogy mit jelent a kígyó? Otthon letusolok, aztán megnézem a kígyót. Krúdy szerint betegnek nem jó. Kerner szerint jegyez rövid időn belül beköszöntő gazdagságot. Csakhogy az én kígyóm döglött volt és kettészakadt. De kettészakadt kígyója Kernernek sincs. A döglött kígyó viszont menekvés. Megmenekülök, de vajon mitől? Nézzük a döglött halat. Krúdynak nincs döglött hala. Kernernek sincs, de a síró hal eredménytelenséget jelez. Gvadányi Márton szerint az éneklő hal gonosz, a holdfényben szárazon járó hal pedig nagy időváltozást jósol. Ez nem sok. Döglött hal nincs az álmoskönyvben, hacsak a szárazon járó halat nem tekintjük annak. Ha igen, akkor időváltozás lesz. De milyen? Csak éghajlati?

Gondolni sem merek arra, hogy a döglött halak és siklók a víz minősége ellen tüntettek halálukkal. Mert lehet, hogy a víz minőségének a romlása megállt, de ahhoz azért elég rossz az egész, hogy a part mentén úszkáló szerényebb halak beledögöljenek. Ez nem látszik álomnak.

A jolle útjoga

Aranyifjúság?… Vagy csak réz? – Inkább talán műanyagcsapat. Hazai alapanyagból. Rózsaszínből piszkosszürkébe hajló granulátumból fröccsentett műanyag emberkék. Akik azt hiszik, hogy a műanyag anyag. Akár a fa, réz vagy az arany. De akinek már volt rézkilincses ajtaja, jól tudja, hogy mennyit ér a műanyag kilincs. De ők nem tudják, hogy az ő műanyag fülük más, mint a kis réz puttók réz füle, és bizony a márvány fül, amit a reneszánsz mesterek kifaragtak, a 144lepotyogó, lecsavarható, napfénytől lehervadó mai fülekhez nem is hasonlíthatóak. Az arany vagy réz fül évszázadokra készült, a műanyag fül eldobható. Pótlék, pótfül, amíg a rendes rézfülek előkerülnek valahonnan.

Ez a játékos gondolatsor ugrándozik a fejemben az északi part egyik nagyon régi, de kicsi és elhanyagolt mólója végén. Eötvös Károly is írt erről a kikötőről, a helyzet azóta alig változott. A rangosabb hajók elkerülik, de öblében szívesen horgonyoznak vitorlások, s a kisebbek a hajóállomás épülete alatt mindig találnak szabad kikötőbakot vagy bikát. A vörös hullámtörő köveken horgászok tanyáznak, s bent a móló fején, a viharágyú kétoldalán is próbálkoznak néhányan.

A parttól elszakad egy vállalati jolle, s a kikötő bal oldala mellett a nyílt víz felé indul. Legalább huszonötös hajó, s a mérsékelt délkeleti szélben is gyorsan eléri a kikötő végét s akkor hirtelen nyugatra, Keszthely felé fordul. De túl gyors és rossz a kormánymozdulat. Korán fordul a hajó, s a nagyvitorla rúdja csattan a sarki kikötőcölöpön, majd citerázva végigkalapál a többi oszlopon és a zászlórúdon is. A horgászok meglepetten és dühösen húzkodják kifelé zsinórjaikat, de későn. A hajó maga alá gyűri a szerelékeket. A vitorlás az oldalával is a betonnak reccsen, s csak nagy nehezen bírja magát levakarni a móló végéről. A hajón káromkodnak, repked a szélben a „kurva anyád”, az isten neve és a közismert lóalkatrész. Csak ekkor látjuk, hogy a vitorlás tele van fiatalokkal. Tizenöt-húszéves fiúk kapkodnak ide-oda és káromkodnak. Két lány a kajüt tetején fekszik, s közömbösen napozgat. Lehetnek a hajón nyolcan vagy tízen. Amikor túlkepesztetnek a móló végén, a horgászok szinte fellélegeznek. Egyikük, a beszakadt damilját csévélgetve hangosan megszólal:

– Ezek úgy hajóznak, ahogy a szüleik vezetnek.

– Mit? – kérdi a másik horgász, akinek beakadt ugyan a zsinórja a peremfutó orsó fogaskerekébe, de nem szakadt el. Bíbelődik vele.

– Gyárakat, intézményeket, hivatalokat…

145

– Gyerekek még.

Ekkor a nagy vállalati hajó útját egy kicsi, egyszemélyes vitorlás keresztezi. Mi a kikötő végén csak az újabb ordításra leszünk figyelmesek.

– Térj ki Marcsa, a kurva anyádba, tűnj az utunkból! – harsog a vállalati hajóról.

– Tanulhatnátok egy kevés modort… – hallatszik a kicsi vitorlásról egy lányhang.

– Te meg tanulj meg vitorlázni! Ki kell térned előlünk, nincs útjogod! – ordítanak a vállalati hajóról.

A lány egy ügyes kormánymozdulattal kitér a nagy jolle elől és nem szól többet. Csak ekkor látjuk, hogy a huszonötös bal oldalán egy kötélre kötött fekete autóköpenyt vonszol. Ez csak a kikötőben használatos, a hajó oldala és a cölöpök között. Elmulasztották beemelni. Ráadásul a hajó uszonyát (svetjét) sem ereszthették le, mert háromnegyed szélben sem tudják az irányt tartani. Ennél kedvezőbb szél pedig nincs.

– Na látja! Pontosan úgy viselkednek, mint a szüleik! Hogyan lehet ilyen csúnyán beszélni egy kislánnyal? – morog a beszakadt zsinórjával kínlódó horgász.

A másik csak vonogatja a vállát és nem szól semmit. Én sem. Pedig én tudom, hogy nem a nagy vállalati hajónak, hanem a kislánynak van útjoga. A hajózási szabályzat ugyanis előírja, hogy az azonos oldalirányú széllel vitorlázó hajók közül a szélirány felől hajózó (szél feletti) hajónak utat kell engednie a szél alatt hajózó részére. A hajózási szabályzat arra nem tér ki, hogy a szél alatti hajónak mit kell tennie, ha vezető emberek vitorlázáshoz nem értő, modortalan kölykeivel találkozik a vízen.

Szmoking és gatya

Ahol a hegyi járat eléri a budai teret, az autóbuszállomástól néhány méterre, keletkezett egy új üzlet. Sok kereskedés, amit az újrakezdési segélyből, kölcsönökből, nagy lelkesült146séggel megnyitottak, már megbukott, bezárt, elárverezték. Ez az alagsori üzlet is lakberendezéssel kezdte, aztán profiltalan kacatraktárral folytatta, s csak nemrég tért át a használtruha kereskedésre. A közönséges turkálóktól, ahol a zsákban érkezett nyugati ruhákat alacsony falú ládákban kínálják fel a hazai lakosságnak, sokban különbözik. Ez egy budai üzlet, ad magára, felcsillant valamit, ami más, különös, megütközést kelt vagy elgondolkodtat.

Az üzlet előtt a járdán egy fekete próbababa áll, három lábon, normális felsőtesttel, karok és fej nélkül. Talán, ha jól láttam az autóbusz ablakából, valamilyen nyakkezdemény vagy nyakmaradvány is van a törzsön, de fej nincs. A fej, ugye, amikor évtizedekkel, vagy még régebben ezt a próbababát létrehozták valahol, már akkor is mellékkörülménynek számított. A háborúkban, s utána is a „tömeg” volt a fontos, a zászlóaljnyi ember, a hadosztály, ezer, tízezer, ötvenezer ember a fogolytáborokban vagy halott seregekként a statisztikákban. Ezt, úgy emlékszem, „emberveszteségnek” nevezték. A tömegben közben, furcsa fejükkel személyiségek, individuális alkatú élőlények vonszolták magukat a semmi felé. Fejük, mint valamilyen ideiglenes, képi azonosítást elősegítő szárazföldi bója imbolygott vékony nyakukon. Miért kellene a fej a ruhapróbához vagy a használt ruha eladásához?

Elsőnek egy orosz tiszti kabát domborodott a fekete próbababa mellkasán, kitüntetésekkel díszítve. A kabát alatt viszont nem pantallóban, hanem egy katonai gatyában folytatódott a kompozíció. Nem közlegényiben. Orosz, vagyis szovjet tiszti gatyában. Európa ide-oda sodródó prostituáltjai bizonyára értékelni tudnák a Németországban állomásozó amerikai, és a keletebbre tartózkodó ideiglenes szovjet tisztek gatyaminőségeit. De mi itt legfeljebb az agyonhirdetett B 52-es bombázó-dzsekit tudjuk futólag, autóbusz ablakából felmérve összevetni az orosz tiszti kabáttal.

Különös, hogy ezek a hadi kacabajkák áruvá váltak, s még egy szerény budai üzlet is feltételezi, hogy az orosz tiszti kabát eladható. Nem is beszélve a gatyáról… A világháború után 147nálunk eladhatatlanok voltak a Wermacht tiszti sapkák, zubbonyok, később, amikor a filmgyár egy háborús filmhez egyenruhákat keresett, külföldről kellett német egyenruhákat kölcsönkérniük. A magyar bakák, tisztjeikkel együtt rongyokban tértek haza. Ha a tetves zubbony még használható volt, évekig szántottak benne, zsákoltak, trágyát szekereztek a dermedt téli földekre. Inkább csak az apró eszközök vészelték át a háborút, csajkák, alumíniumkulacsok, térképtáskák, derékszíjak, dóznik, melyek a fogolytáborokban készültek, s ott valóban áruvá váltak, szelet kenyérré, csipetnyi mahorkává, jóindulattá vagy megbocsátássá. A katona fejét védő acélsisak az első világháborúban még csodának számított, a másodikban többnyire már csak öltözetnek. A doni áttörés után tömegével hevertek a futóárkok körül a rohamsisakos halott katonák. A golyó, ami megölte őket, a sisak homlokrészén hatolt be. Magyarországon is, a német védelmi vonalak mentén, vagy ahol valamilyen okból megdermedt a front, átlőtt rohamsisakok hevertek az árkokban és a kötözőhelyek környékén. Akadt azért sok eldobált, sértetlen acélsisak is. Nagyanyám egy ilyen német sisakból itatta később a kacsáit, sok aranymerő viszont szerszámnak alkalmazta. Horgas póznáikon, amikor egyik kisvárosból a másikba vonultak, ott billegett egy-egy német vagy magyar rohamsisak. Ezzel a fej védelmére készült alkalmatossággal meregették ki az emberi ürüléket a pöcegödrökből. – Ez a tárgyak útja a díszszemlétől a végső, pótlólagos felhasználásig. Vagy csak az ember útja a rémület hősiességétől a hétköznapok valóságáig? Ki tudja? –

Két-három hét múlva az orosz tiszti kabát, a gatyával együtt eltűnt az üzlet elől. Megvette valaki. Könnyen előfordulhat, hogy éppen egy itt turistáskodó amerikai fiú, akinek a kimustrált B 52-es bombázó-dzsekijét, valahol a Keleti pályaudvar környékén árulják. A háború után az emberek menekültek a katonai eszközök és egyenruhák elől, most viszont van egy vásárlásra késztető motiváltság. Nem tudom milyen lelki folyamat zajlik a háttérben, de ma egy B 52-es 148bombázó-dzseki és az orosz tiszti kabát, kitüntetésekkel együtt, piacképes áruvá vált, eladható.

Az üzlet előtt újra ott áll a háromlábú fekete próbababa. Most egy szmoking kínálja magát, a fehér ingnyak közepén csokornyakkendő masnija feketedik.

Szexpapa és a lányok

Louis Trimble mérnök, F. Scott Fitzgerald novellahőse tíz évig alkoholmámorban botorkált New York utcáin, s amikor kijózanodott, alig ismert rá a Rockefeller Centerre, s az Armistead Buildingre és környékére, pedig az Armistead Buildinget ő tervezte. – Mi, egyszerű közép-európai városlakók színjózanon, s az utóbbi esztendőben a tejivási szenvedélyünkből is kijózanodva, úgy vagyunk Budapesttel, mint Mr. Trimble New Yorkkal. Alig ismerünk rá… Az utcák szerkezete még a régi, de ahol az első hazai grillcsirkéket sütötték és vörösbort adtak hozzá, ma üvegpalota áll, s a hatalmas üvegportálok mögött elegáns, nagyon drága autókat kínál egy nyugati cég. Ahol park volt, gyermekeket sétáltattunk, és felsegítettük őket a szabvány közép-kelet-európai mászókákra, hintákra, ma, amikor a nagy KGST már nem létezik, a kis KGST piaca terebélyesedik, s a lerétegződött szeméthalmok felett öt ország csempészei kínálják ismeretlen eredetű fekete portékájukat. A Mártírok úti büfé, ahol fél éve még levest és olcsó grízestésztát ettek a környék öregjei, hirtelen kínai vendéglővé változott, valóságos kínaiakkal.

Arra, hogy semmi nem úgy van, ahogy tanították, bemagyarázták vagy képzeltük, elég régen rádöbbentünk már. De azon, hogy minden ennyire másként van, másképebben, mint Ausztriában, azon időnként lopva elgondolkodunk.

A szomszéd, a mechanikus elektronikus gyújtás helyett, optikai gyújtást szereltetett az autójába. A megbízható szerkezetet megirigyeltem tőle, és elhatároztam, hogy én is veszek egy ilyen alkalmatosságot az autómba. A körúti címet keres149gélve, a New York-palota oldalán indultam el, de az optikai megszakító helyett egy ősz szakállú szexpapába botlottam, aki a Népszínház utca sarkán rázogatta csengőit. Emeletes biciklijének keresztfáin pici színes bugyikat és még kisebb, szivárványszínű gumikat billegtetett a szél, melyeket fel lehetett fújni, mint a luftballonokat, de jól látszott, hogy az AIDS megelőzésére is alkalmasak. Voltak ott még egyéb furcsa tárgyak is, melyek férfi- vagy nőhiány idején átmeneti megoldást nyújtanak, ahogy a pótkávé, a görögpótló vagy a szaharin.

Csakhamar kiderült, hogy a körútnak ezen a felforrósodott szakaszán nőhiányról szó sincs. A hajdani nagy húscsarnok helyén egy McDonalds büfé működött, eltűntek a kis élelmiszerüzletek, zöldségesek, s a helyüket bizonytalan profilú butikok és egy szexmozi foglalta el. Délelőtt tizenegy óra volt. A szexmozin túl, alig léptem kettőt, amikor egy retikült lóbáló, negyven körüli, elég testes asszonyságba ütköztem. – „Érdekes” – gondoltam – „ennek a háziasszonynak olyan retikülje van, mint egy kurvának” – Aztán egy orosz vagy lengyel lány lépett hozzám és megszólított. Ekkor láttam, hogy a fal mellett és a parkoló kocsik mentén is tízméterenként strichelő lányok állnak. A lányok között két fiatal, sovány, magas rendőr sétálgatott. Fontoskodva néztek előre és oldalt. Egyik a fal melletti lányokra, másik a kocsikra dőlőkre. A rendőrök mögött, cirkáló, középpályás kurvák is mozogtak, akik nemcsak vártak, mentek is a labda után. – „Különös” – gondoltam, miközben a házszám után kutattam, ahol az optikai megszakítót árusítják. – „a Rákóczi tér előrenyomult a körútra. A sapkámat megeszem, ha itt nem lesz világkiállítás.”

Két éve még, amikor a Szigetvári utcában volt egy szerkesztőségi mellékállásom, csak délután két óra után bukkantak elő a lányok. Főleg akkor borították be a Dankó utcát és környékét, ha a Rákóczi téren razzia volt. Ilyenkor viszont, ötméterenként támasztották a falat. Előfordult, hogy egy-egy szebb lány a kocsim motorházán üldögélt, s akkor sem 150akart onnan leszállni, amikor beindítottam a motort. Kedvező ajánlatokat tettek, s a kapualjakban ténfergő stricik gondoskodtak róla, hogy a jó modorról egyetlen pillanatra se felejtkezzem el. Amikor elvesztettem a mellékállásomat, megkönnyebbültem.

Most a körúton vannak délelőtt tizenegykor. Ki tudja, hogy a hajlam, a könnyűnek látszó pénzkeresés, a szociális elnyomorodás melyiket mennyire motiválja? Lehet ilyen is, olyan is. Van kövér, sovány, nagyon fiatal és nagyon szép, kicsit molett és pikáns. Lehet válogatni. De ezen a délelőttön inkább ők halászgatnak az elgyérült járókelők között. Aki ismeri az új helyzetet, már a túloldalon gyalogol. A legközelebbi zebráig, ahol átkelhetek a körút polgáribb oldalára, még ketten hozzámlépnek. Nincs már szép herceg, meg hercegem, tegeznek. Talán húsz éves lehet, és nagyon szép, aki utolsónak elém áll.

– Szia… Akarsz…? – kicsit, futólag mutatja magát.

– Kösz – mondom –, most dobtam el.

Mosolyog, nem mérges. – Ezt a szöveget egy rangos színésznőtől kaptam ajándékba. Tizenöt éve, amikor leszólította egy fiatalember a pesti utcán, ő mondta ezt mosolyogva: „Köszönöm, most dobtam el.”

A spanyol kutyaszám

A szép arcú, fekete hajú nő, kisebb ruhadarabokat mos egy fehér lavórban. Kétszáz évvel ezelőtt is történhetne mindez, de most történik. Nyári délelőtt van, az egyik Balaton-parti áruház parkolójában, az átforrósodott autóban ülök csüggedten. Várok. Az ablakok lehúzva, az ajtó mellettem nyitva, forró légáramlat örvénylik a tarkóm mögött.

A szélvédőn át egy nagy rétre látok, melyet nyárfák szegélyeznek. Valahol oldalt, egy hátrabillent futballkapu is állt még itt tavasszal, de azóta úgy látszik kidöntötték. A rét most tele van színes kocsikkal, egy piros teherautó mozgó céllövöl151dét vonszol a fák között. Húsz méternyire tőlem egy cirkuszoskocsi nyitott ajtajában hajlik a lavór fölé a fekete hajú nő. Néha kicsavar egy ruhát, felnéz, aztán folytatja munkáját. Szőke gyerek bukkan elő, belepancsol a mosóvízbe. A nő fél kézzel visszatolja a homályba. Amikor a kocsi peronján teregetés közben, nyújtózkodva oldalra tartja a kezét, kötéltáncosnak vélem. – Kimossa a ruhákat, ebédet főz, délután, ha nincs előadás, talán pihen egy kicsit. Este flittertől csillogó trikót húz magára, felszalad az ezüstfényű létrán, aztán halk zene kíséretében végigsétál a vékony, ruganyos kötélen. Táncol, majd gyorsuló dobszó hangjára megfeszíti az izmait, felugrik a magasba, forog a levegőben, s amikor a lába újra a drótot érinti, szívdobogását, lihegését elnyeli a dobszó. – De hol van ilyenkor délelőtt a dobos?

Sovány, vörhenyes arcú férfiak, nagy kalapácsokkal cövekeket vernek le, köteleket húznak, a vállukon cipelve a súlyt. Valamikor bizonyára a sátorverők is artisták voltak, de aztán kiöregedtek, kikoptak a porondról. – A kocsik közül egy középtermetű, kékesszürke kutya keveredik elő. Néhány pillanatig nézi a sátorverőket, aztán sietős léptekkel elindul az ABC áruház felé. Egyszer megáll, visszanéz, majd megnyugodva, hogy senki sem keresi, futásnak ered. A parkoló szélén végigszaglássza a bokrokat, aztán felfedez egy korlátvashoz kötött barna daxlit. A dakszli ugat, nyüszít, mert a gazdái éppen vásárolnak, s nem az ő kutyaságával törődnek. A kékesszürke cirkuszos kutya odamegy hozzá, farkát csóválva feléje szagol, de a dakszli se lát, se hall, csak ordít a gazdái után. A cirkuszos kutya leül eléje és nézi. Valószínűleg csodálkozik a dakszli észtveszejtő fegyelmezetlenségén. – Az egyik autós odakiabál a sátorverőknek: „Nem a maguké ez a kék kutya?” – Az egyik sátorverő felnéz, füttyent egyet. A kékesszürke cirkuszos kutya odapillant, aztán feláll és elindul. De aztán meggondolja magát és az ABC áruház és a rét között leül újra. A sátorverő férfi odakiált a ruhát teregető fekete hajú nőnek:

– Hilda… A Treff ott kujtorog az ABC előtt…

152

A nő még megigazít egy ruhát, odacsípteti, aztán körülpillantva a kutyát keresi. Amikor észreveszi, nem kezd el füttyögni, kiabálni, csak néz megértően és szomorúan.

– Odavigyem? – kérdi a sovány sátorverő.

– Hagyd csak, este már nem lesz bent a számban.

– Tudja?

– Érzi… A próbákon, már két hete a Pikk van helyette.

A fekete hajú nő, a cirkuszos kocsi peronjáról nézi még egy kicsit a kutyát, aztán folytatja a teregetést. A cövekverő öreg férfi ledobja a kalapácsot, tesz néhány lépést a kutya felé. Nézik egymást a kutyával. Aztán megfordul, felemeli a kalapácsot és folytatja a munkáját. A kutya pedig csak ül ott a senki földjén és figyeli, hogyan épül fel a sátor, aminek a porondján többet nem léphet fel.

Erre szokták mondani, hogy a cirkusz olyan, mint az élet. A szép kötéltáncosnőt feleségül veszi egy izmos artista az ugrócsoportból. Gyermekei születnek és többet nem tud felmenni a kötélre. Kitalál magának egy kutyaszámot. Gyerekeket, kutyákat etet, nevel, simogat, vigasztal. A kopott cirkuszsátor alatt este még csillog a flitter. – Valamennyien így vagyunk. A lerobbant cirkuszban van még néhány fellépésünk, de már magunk mossuk a fehérneműnket. Aztán eljön a nap, amikor nem tudjuk összeszedni testünket, idegeinket az esti számhoz. Treff kutyaként, a rét szélén ülünk, és kívülről nézzük, hogyan verik fel két-három napra a sátrat.

Délután közönségtoborzó cirkuszos autó járja a vízpartot. Közeledve, majd távolodva ordít a hangszóró: „…A világszámok között egy nagydíjas spanyol kutyaszám! A kutyák táncolnak, tangóharmonikáznak, számolnak és pipáznak!” – Ebből maradt ki Treff, a kékesszürke cirkuszos kutya. Na és…? Ha kutya létére nem táncol, tangóharmonikázik a porondon, akkor mi van? Hát semmi, szétnéz egy kicsit a világban, az áruház körül.

Az artistanő pedig tovább mossa a ruhákat, s este, ezüst pálcával a kezében, flitteres szoknyában vagy lovaglónadrág153ban a porondra lép. Treff helyett Pikk táncol, s amíg a vidám cirkuszi zene szól, a nézőtéren néhány fáradt asszony a saját életére gondol és elszomorodik. Milyen könnyed ez a nő… Mit is mondtak, Hilda, a spanyol idomár?

Nyári mellékhatások

A pénzintézeteknél már kezdik bevezetni, hogy a pultnál, pénztárablaknál egyszerre csak egy ügyféllel foglalkoznak. A többieket feliratokkal, udvarias gesztusokkal igyekeznek a személyes titkok zónájától távol tartani. Nem könnyű, mert az emberek az elmúlt évtizedekben megszokták, hogy az ügyfélpult és a pénztár előtt egymás nyakában hasalnak, belenéznek a szomszédasszony betétkönyvébe, s vadidegenek retiküljébe, táskájába. Ez az ország Trabantos szintjén sem volt kellemes, de mára életveszélyessé vált.

Mi a helyzet a gyógyszertárakban, különösen ott, ahol kicsi a hely? Még a felületes gyógyszerismerettel rendelkező sorban állók is képesek megállapítani, hogy a csinos fiatalasszonynak, aki éppen átveszi dobozkáit, tablettáit, mi a baja. Ilyen sorban állós körülmények között talán csak aszpirint elegáns venni. A fejfájás normális emberi dolog, valamikor a két világháború között az úrinők körében szinte divat volt. De széntablettát vagy Bilagitot, ami epebántalmakat sejtet, nem kellemes mások előtt a retikülbe tenni. Előfordulnak ennél kínosabb szituációk is, különösen nyaranta, a túlterhelt Balaton-parti gyógyszertárakban.

Állunk a pult előtt, az egyik gyógyszerésznő éppen egy német asszonyt igyekszik rábeszélni, hogy a gyerekét vigye el a helyi orvoshoz. Az asszony nem akar orvoshoz menni, kiverekszik inkább valamilyen ártatlan gyógyszert a lánya gyomormérgezésére. Helyi emberek következnek helyi recepttel, majd újra egy külföldi. Előttem kettővel fiatal férfi áll, mögötte szőke, negyven körüli asszony. Az utcáról befut egy kislány, elkapja a fiatal férfi kezét, belekapaszkodik: „Az 154anyu kérdi, hányan vannak még?” – A férfi motyog valamit, a gyerek visszaugrabugrál az utcára. A szőke, negyvenes nő a gyerek után pillant, aztán mások is. Valamennyien látjuk a fiatal férfi feleségét, amikor a gyerek odamegy hozzá. Éppen csak harminc, vagy annyi sem, enyhén molett, csinos asszony. Bent a patikában kis elégedettség támad a női arcokon. Milyen rendes férfi ez… Kíméli a feleségét, kiváltja helyette a gyógyszert.

Amikor a férfi sorra kerül, suttogva szólal meg, s áthajol a pulton, hogy a szájáról se lehessen leolvasni a szavait.

– Milyen márkát tetszik kérni? – hallatszik a gyógyszerésznő tárgyilagos hangja.

– Többféle van? – kérdi alig hallhatóan.

A gyógyszerésznő kihúz egy fiókot és három-négyféle óvszert rak ki a pultra a férfi elé. Az fülig vörösödik. Közéjük túr, felemel egy tasakot.

– Ez mennyibe kerül?

A gyógyszerésznő felsorolja az árakat. Mindenki a fiatal férfit nézi, többen kilépnek a sorból és odasandítanak a pultra.

A férfi találomra rámutat egy tasakra:

– Ezt kérem.

– Hányat adhatok?

– Egy van benn?

– Három, mennyit adhatok?

– Hányat… Hát…

A negyven körüli szőke nő közbeszól:

– Mennyi időre jöttek nyaralni?

– Úgy volt, hogy két hét… – csúszik ki a száján, de aztán elhallgat.

– Vállalati üdülőben vannak?

A férfi nem válaszol, meredten nézi az óvszeres tasakokat. A gyógyszerésznő már türelmetlen, kérdően a következő vásárlóhoz fordul.

– Kettőt kérek – szólal meg a férfi.

– Vegyen hármat – avatkozik közbe a szőke nő.

155

A gyógyszerész mérgesen ránéz az asszonyra, aztán a két tasak kivételével a többit a fiókba söpri. A férfi körülményesen fizet. Leejt egy pénzérmét, de nem hajol le érte, hagyja elgurulni. Az árut zsebregyűri, és kimenekül a gyógyszertárból.

Bent végre továbbmozdul a sor. Néhányan, akik az ajtó közelében állnak, utána pillantanak, s még egyszer szemügyre veszik asszonyt is, aki pici lányával a korlátnak támaszkodva várakozik.

Ahogy a filmesek mondják: „Ennyi”. Úgy látszik, nemcsak a gyógyszereknek, a szolid nyári élvezeteknek is van bizonyos mellékhatása, de ez már a patikában elkezdődik.

Ying ing

Felszállt az autóbuszra egy kínai. Nincs ebben semmi különös, az lenne a meglepő, ha nem szállna fel egy arab, afrikai fekete, vietnami lány vagy karakterisztikus arcú kazah, tatár, csecsen vagy kínai. Ilyen az új Budapest. A románok, délszlávok, oroszok és ukránok, amíg nem szólalnak meg, nem is látszanak. Ez a kínai is, szinte észrevehetetlen volt, talán csak nekem tűnt fel az arca, amin a vadság, a mindenre elszánt keserűség és a fáradtság keveredett. Mintha a „hosszú menetelés” óta nem aludt volna végig egy éjszakát vagy a Kuomintang katonájaként még mindig menekülne, egy személyben az egész hajdani lakosság helyett. A valóságban talán csak az apja vagy a nagyapja menetelhetett Maóval, vagy állhatott Csang Kaj-sek zászlaja alá. Izmos, sovány testét lötyögősen bő, katonai zsávolyba öltöztették valahol, ahonnan rég eljött, de a ruha rajt maradt. – Mondják, hogy a keleti mosoly mögé sok minden elrejthető, de ha egy arc komor és kemény, jól látható, hogy a gazdája rosszkedvű. Talán harmincéves volt a rosszkedvű kínai, s úgy állt néhány pillanatig a peronon, hogy sehová sem nézett. Egy autóbuszon elég nehéz a semmibe nézni, mert a pillantásunk akarva-akaratlanul a többi 156ember pillantásával találkozik. Akié nem, az kifelé néz az ablakon túl felbukkanó, majd tovatűnő utcarészletekre, házfaldarabokra, cégtáblakomicsokra. De ez a kínai kifelé sem nézett. Így csak befelé nézhetett, saját magába, talán az emlékei között felmerülő, zsúfolt otthoni városokat, piaci kavarodásokat figyelte. Ötven másodpercig, esetleg egy percig tartózkodott az autóbuszon, aztán leszállt. Egy nagyon rövid útszakaszon utazott velünk, amiért szinte felszállni sem érdemes. Ahogy a megállóból kiinduló autóbusz ablakából utána néztem, láttam, hogy balra tart, mint aki járművünk előtt át akar menni, aztán megfordult és elindult az ellenkező irányba, anélkül, hogy az utcatáblákra pillantott volna. Nem érdekelte, hogy hol van, úticélja még nem alakult ki. Mindegy volt neki, hogy ebben a számára idegen városban a Duna-part vagy az ellenkező irányban, a megállóból még láthatatlan tér felé indul el. Elindult, letargikusan, mindenre elszánt keserű arccal. Táskája, csomagja nem volt, csak ő maga. Elméretezett, katonás szabású kabátja zsebében esetleg lapulhatott egy útlevél, s ötven-száz dollár. Vagy annyi sem, útlevél sem. Csak a sovány, edzett test, és a keserű arc volt biztos, tárgyszerű. Embertárgy, aki körül lötyög egy nemzeti jelzésektől, azonosságot sejtető színektől, jelvényektől megfosztott állami ruhadarab.

Az én korosztályom előbb hallott a „sárga veszedelemről”, mint Kungfutse vagy Laotse filozófiájáról, bölcs írásairól. A politikai szakadékok miatt, melyek embereket, népeket és földrészeket választottak el egymástól, mindig csak szűrten, bizonytalanul jutottak el hozzánk a hírek. Mao, a nagy kormányos piros könyvecskéje lemaradt a kínai pingpongütők mögött, nem is beszélve a pingpongdiplomáciáról. Később kínai tornacipők, majd kínai ingek jelentek meg nálunk. A minden virág virágozzék eszméje csodálkozással töltött el bennünket és hajlamosak voltunk arra, hogy elhiggyük. A kínai művészek is. Valamikor, 54–55 táján a Ménesi úti kollégiumban találkoztam egy kínai fiúval, aki zenét tanult nálunk. Kitűnő zongoraművész lett. A kulturális forradalom alatt a 157kézfejében eltörték a csontokat, hogy ne tudjon dekadens nyugati zenealkotásokat játszani. A későbbi szabadságeszmények, a diákok hősies demonstrációja Peking híres terén fulladt vérbe.

Most már itt vannak a kínaiak a magyar fővárosban. Tízezren, húszezren? Ki tudja mennyi a számuk? – De nem a zongoristák, klasszikafilológusok, filozófusnövendékek keveredtek ide, hanem más, kevésbé kulturált embercsoportok. Üzleti vállalkozásaik nem indultak simán, a „betörés” emberáldozatokkal járt. Ellenőrizhetetlen híresztelések szerint időnként rivalizáló kínai csoportok számolnak le egymással. Lehetséges, de még mindig nem ismert, hogy kik gyilkolták meg a kőbányai kínaiakat. Mindezek ellenére szaporodnak a városban a kínai vendéglők. A Mártírok útján már bojtos, vörös, csüggedt lampionok lógnak az autók által kiokádott ólomfelhőbe. Néha egy talányos arcú kínai is áll az ajtóban és az autókat nézi. A Csalogány utcában a léggömb nagyságú lampionok már erőteljesebb vendéglőt, gazdagabb konyhát sejtetnek. A hírek szerint az amerikai Hemingway cég jó néhány kínai vendéglőnek a hóna alá nyúlt, némelyiknek olyan sikeresen, hogy már csak a konyha kínai, a pénz, a szervezettség, a haszonképzés amerikai.

A napokban egy óbudai templom közelében kicsi, butikszerű kínai üzletre leltem. Itt nem főznek, hanem öltöztetnek. YingYing and Kis, kínai ingek üzlete. Nem mentem be, mert éppen sárgarépát akartam venni a közeli piacon, de azért megálltam a portál előtt. Szerényebb már aligha lehetne egy üzlet megjelenése. Nem is értem, hogy Kis és Ying úr hogyan akadtak össze? Ki szerezte az üzlethelyiséget, ki az engedélyt és ki az árut? És az áru miféle lehet? A mennyei birodalom olyan messze van, hogy egyetlen ing ideszállítása többe kerül, mint tíz valódi Ying ing ára. De itt van már a kicsi magyar templom tövében Ying és árulja az ingeket. Lehet, hogy nem Ying, hanem Kis-féle ingeket, így a szállítás költsége megtakarítható. Egyszer, talán a nyár közepén azért elmegyek Ying and Kis-hez, ha ugyan nem zárják 158be az üzletüket, ahogy a hazai magánkereskedéseknél ez megszokott, és veszek egy Ying inget. Kíváncsi vagyok, milyen? Különbözik-e a Fékontól és a vidéki gyárakból kikerülő hazai munkásingektől?

Egy korsó sör

Régen, ha az ember ki akarta szellőztetni a fejét, erre legalkalmasabb volt a hajnalban vagy már éjszaka elinduló kofahajó. Fel lehetett rá szállni Esztergomban, Visegrádon, de ha Mohácson rúgott be az eltévedt férfiember, ott is. A kofahajók mind Budapestre mentek, ott rakták ki belsejükből a friss élelmiszert és a kofákat, akik a terményeket piacra vitték. A vonatokon is voltak kofakocsik, ahová malomkerék nagyságú kosaraikkal a hajnali asszonyok bezsúfolódtak.

A kofák általában széles, erős asszonyok voltak. Gyenge női teremtés aligha bírta volna emelgetni, a fején vinni a negyven-ötven kilónyi árut. – Mindezek ellenére amikor piacokon megfordultam, időnként eltűnődtem, hogy a kofaasszony hogyan lesz ennyire, véglegesen kofa. Talapzatos, mint a szobor. Lent, a bő és a vádli közepéig nyúló szoknya alatt erős vastag lábak, fölfelé még vastagodó combok, aztán a far, közönségesen a fenék következik, ami egész különleges méreteket képes elérni. De hogyan? Más sportnők, akik úsznak, emelgetnek, futnak vagy fejre állnak, többnyire soványak. Még a súlydobó, diszkoszvető nőknek, akiknek szüksége van az ellensúlyra, mint vitorláshajónak a kielre, azok is beérik szűkebb keresztmetszettel. Háborúk, politikai viharok, rendszeromlások közepette a kofa alkat semmit sem változott. Ahogy keleten a bazár, nálunk a kofa alkat és létforma mindent átvészelt, fasizmust, leninizmust, sztálinizmust és a puha diktatúrát. Ahogy elnézem ezeket a kerek, túlsúlyos fenekeket, ezek nemcsak a mai koalíciós kormány korszakában, hanem az utánuk következő liberális vagy keresztény kurzus idején is a piacon, tehát a helyükön maradnak.

159

Az országot és a városi piacokat járva mindig kész, befejezett, végleges kofákat láttam. Kofakezdeményt még nem. Szerettem volna elkapni azt a pillanatot, amikor egy kedves átlagnő elkezd kofásodni. Most megadatott az élmény. Sárgarépát akartam venni a piacon, de aztán vettem zöldpaprikát, salátát és retket is. De nem egyszerre, hanem külön-külön. Egy fiatal zöldségárustól vásároltam, aki jóval innen volt még a harmincon. A szőke, bájos, szinte szép lány éppen sültkolbászt evett. Hatalmas szál sültkolbász billegett a kezében, görbe bicskával vitte a falatokat a szájához. Amikor megálltam a standjánál, láttam, hogy a kolbásznak párja is van, s egy átázott zsírpapíron ecetes cseresnyepaprikák sorakoznak.

– Vegye el, húsz forint – mondta és egy pillanatra sem hagyta abba az evést.

A pénzt a mérleg serpenyős felébe tettem, aztán tovább léptem. De nem tudtam elszakadni a falatozó lány látványától, s néhány méterrel odább, mintha csak a szomszéd árus paradicsompalántáit nézegetném, megálltam. – Ilyen elszánt, mohó kolbászevést még nem láttam. – „Te jó ég, hová fér ebbe a lányba ennyi kolbász?” – csodálkoztam. Amikor elfogyott a kezéből a hosszú, billegő kolbász, bekapott egy cseresnyepaprikát, maga elé meredt, aztán elszántan felkapta a másik szál sült kolbászt és evett tovább. Ekkor valahonnan előkeveredett egy overállos, izmos férfi. Egy korsó, frissen csapolt sört tett a lány elé. Az pedig, anélkül, hogy a férfira nézett volna, két falat között odamorrant:

– Még ide mered tolni a pofádat?

– Nem úgy volt, ahogy neked mondták. Majd este elmondom…

– Este majd annak magyarázd el, ne nekem.

A férfi eloldalgott. Én pedig újra és újra odamentem a lány standjához, hogy közelről lássam az evés mutatványát. Vettem paprikát, aztán salátát, végül retket is. Közben ő evett-evett és evett. Amikor elfogyott a második szál sültkolbász, bekattintotta a bicskát és megvető pillantást vetett a sörös160kriglire. De aztán, ha már ott volt, megragadta a fülét. Kicsit oldalt léptem, mert azt hittem, kiönti, de valahol félúton irányt változtatott a mozdulat. Szájához emelte a korsót és kiitta belőle a sört.

Bánatában ette meg a nagy sültkolbászt a szőke lány. Mi mást tehetett volna? Ha a lélek sajog, legegyszerűbb, ha az asszonyember szaftos húsokkal, vastag krémesekkel, habzó sörökkel feledteti a bánatát. Ha elég nagy a bánat, vagy kéthetenként újak keletkeznek, a szép fiatal lány is belehízik a nagy kofaszoknyába, s ahogy múlnak az évek, megtanul mosolyogni. Az elkofásodás lelki folyamat, érzelmi rezdülésekkel kezdődik, fokhagymás tarjaszeletekkel, félméteres sültkolbászokkal folytatódik és cukorbajjal fejeződik be.

Központi ajtózár

Hajnali négykor felébredek, mert görcsöt kap a lábam. Mezítláb járkálok a szobában, aztán az ágy szélén üldögélve arra gondolok, hogy meg kellene mosni a talpamat, mert a szőnyeg bolyhai között esetleg bacilusok tanyáznak. De miközben egy orvosi könyvben a lábgörcs keletkezésének az okait tanulmányozom, megfeledkezem róla. Visszafekszem, aludni próbálok, de nem megy. Eszembe jut egy jelenet, ami jól illene félig megíratlan, háromszor abbahagyott színdarabomba. Felkelek, asztalhoz ülök és feljegyzem, mert félek, hogy reggelre elfelejtem az egészet. Ötkor bekapcsolom a rádiót, bemondják a szokásos híreket, zenélnek, valaki, valamihez kommentárt fűz. Az ember már rég nem figyel oda a hírekre. Hat és hét között azt álmodom, hogy cseng a telefon, de nem tudom felvenni, mert egy félköríves sínpár választ el az asztaltól, ahol a telefon áll. A síneken éppen vonatok robognak. Mire eldübörögnek és átugrálok a talpfákon, elhallgat a telefon. Tanácstalanul állok a fekete asztal mellett. Rossz helyen lenne a telefon? Vagy a síneket építették utólag az asztalom köré?

161

Kedden lehetne írni – tűnődöm borotválkozás közben. Kedd a tűrhető napok közé tartozik. A szervizbe ugyan bejelentkeztem, a borbélyhoz is, de majd lemondom. Reggeli után leülök az íróasztalhoz, elolvasom az éjszakai jegyzeteket, majd a második felvonást. Meglepő részletekre bukkanok, elképesztő. Miért nem emlékszem a dialógusokra? Nyilván meghülyültem. Erről is lehetne darabot írni. Az író meghülyül, nem emlékszik a saját soraira. Vagy az író elképzeli, hogy meghülyül és hülyén jobb dialógusokat ír, mint épelméjű korszakában. Felírom egy cetlire a lényeget: „Az író azt képzeli, hogy meghülyült, vagy meg is hülyült… Dialógusok minősége…”

Benyit a feleségem, menetre kész.

– A posta felé megyek, ha kitöltötted a kérdőívet, feladom – mondja.

– Milyen kérdőívet? – nézek rá csodálkozva.

– Azt az Európa Intézet közép-kelet kutató kérdőívet. Egy hete fekteted.

– Nem fektetem, amit lehetett, már kitöltöttem, privatizálás, az értelmiség jövőképe, mi volt önnek a sztalinizmus, mi a véleménye az atomerőművekről, a számítógépekről, a gépi cipőpucolásról, a gépi krumplihámozásról?

– Mi hiányzik? – kérdezte sürgetően a feleségem.

– „Ön szerint, mi a helyzet most Magyarországon?” Ez hiányzik, de én nem tudom, hogy mi a helyzet.

– Írd be, hogy infláció van.

– Ezt nélkülem is tudják. Valami lényegit szeretnének, de én nem tudok válaszolni.

– Elég baj, ezért rekedtek meg a dolgaid. Egy írónak válaszolni kell. Azért küldték el nektek. Fogadni mernék, hogy N. Károly már másnap postára adta, G. Tibor is. Őket majd idézik a nagy lapok. Találj ki valamit és írd be nekik. Majd feladom holnap – mondja, aztán szatyrostól, esernyőstől elmegy.

Kinézek az ablakon, esik az eső. Hajnali négy óra óta járkálok a házban és észre sem vettem, hogy esik az eső. Lehet, hogy a rádió is bemondta. Különös a viszonyom a 162valósághoz. A feleségem pedig csak kipillantott az ablakon, felkapta az esernyőjét és elindult. Különös. Ha ugyan tudjuk, hogy mi a valóság? Az esőről is kiderülhet még, hogy érzéki csalódás, emberi képzelődés.

Jó lenne tudni, hogy N. Károly mit válaszolt a magyarországi helyzetről. Felhívom. Az anyósa veszi fel a kagylót.

– Nincsenek itthon, elmentek a rendőrségre… Képzelje, tegnap a Klárinak a villamoson ellopták a pénztárcáját.

– Nem tetszik tudni, hogy a Karcsi az Európa Intézetnek visszaküldte már a kérdőívet?

– Ezek… Hát biztos. De lehet, hogy nem… Bent volt a fél havi pénze. Csak akkor vette észre, amikor fizetni akart.

Visszaülök az asztalomhoz és átírok néhány dialógust a második felvonásban. Erre mondja a feleségem, hogy így soha nem lesz meg a darab. Nem is, ez az egy biztos. Csak egészen rövideket szabadna írni, egy oldalt, egy bekezdést, egy mondatot, egyetlen szót vagy egy kettévágott betűt, de azt is a felismerhetetlenségig leegyszerűsítve. Ha képszerűnek látszik, már az is rossz. Talán csak bizonytalan hangmagasságú rezgéseket szabadna sejtetni az olvasóval. Ez lenne az igazi, azt be lehetne fejezni egy nap… Hát egy nap alatt azért nem. Mondjuk egy hónap ehhez is kellene. Mert melyik betűt vágja az ember ketté, s a rezgésszáma mennyi legyen? Van olyan rezgésszám, amit az emberi fül nem is érzékel. Talán ez lenne a legalkalmasabb az olvasó számára. Néma betűk.

– A lottózóban megszólított egy idős hölgy – mondja a feleségem, amikor hazajön. – A barátnőjének pontosan olyan cipzáros, patentos retikülje van, mint nekem. A múlt héten a Fény utcai piacon lehajolt egy pillanatra, hogy a gombát jobban megnézze. Zsilettel kivágták a táskáját és ellopták a nyugdíját. Ugyanilyen táskája volt, mint nekem. Ki lehet vágni egy ilyen vastag anyagú táskát zsilettel?

Nyugtalanít az Európa Intézet kérdése. G. Tibor vajon mit válaszolt rá? Lehet, hogy neki nem is küldtek kérdőívet. Felhívom nyolckor, aztán este tízkor. Még nem érkezett haza. A felesége rezignált.

163

Szerdán reggel magam elé teszem a kérdőívet és egy sárgás árnyalatú géppapírt. Tanulmányozom az Európa Intézet kérdését: „Ön szerint mi a helyzet most Magyarországon?” – Eszembe jut, hogy talán a „K” betűt kellene kettévágni, s beállítani egy olyan rezgésszámra, ami éppen csak érzékelhető. Tízkor el kell indulnom a Múzeum Kávéházba. Már ott ül a rendező, két színész és a hivatali szervező, de G. Tibor még nem érkezett meg. A szervező azért közli, hogy az irodalmi est költségei sajnálatosan nagyobbak az elképzeltnél. A tv-stáb rezsije is nagyobb, az utazás, és a terem is drágább az ÁFA miatt. Először hétszázötvenezerre számítottak, de kilencszáznegyvenezer jött ki. Az íróknak sajnos nem tudnak honoráriumot fizetni. De ezt, reméli megértjük. – Mi a fene lehet az az ÁFA? Ahol idáig becsaptak, mindig az ÁFÁ-t emlegették. Nyilván valamilyen vesztegetési pénz. A szervező bizonygatja, hogy nem is olyan sok a kilencszáznegyvenezer, utóvégre a művelődési háznak is keresni kell. – A pincér telefonhoz hív. G. Tibor felesége elnézést kér. Tibornak be kellett menni a rendőrségre, meg az önkormányzathoz, vagy hová a fenébe, mert feltörték az autóját és ellopták az összes iratát, igazolványát, forgalmi engedélyét, jogosítványát, a kéziratait és a noteszét a telefonszámokkal. Pedig most már egy vacak vászonszatyorban hordozta a cuccait. Két éve a diplomatatáskáját lopták ki a kocsiból, most a szatyrot. Sajnos az autó tanksapkáját is elvitték, hogy másolatokat készítsenek a kulcsokról. Ne várjuk.

G. Tibor volt az elképzelt irodalmi est lelki atyja. A szervező elkedvetlenedik. Faggat, hogy mi a véleményem az árajánlatról. Bevallom neki, hogy irreálisnak tartom, s az ügy engem nem érdekel. A színészek nyugtalankodni kezdenek, hogy ellopják a kocsijukat, amíg a kávéházban ülnek. A rendező mosolyog, mert az ő kocsiján központi ajtózár van. Ez megmarad bennem. Este, amikor a „Mi a helyzet most Magyarországon?” Európa-kérdést tanulmányozom, állandóan beugrik a „központi ajtózár”. Valahogyan talán ezt kellene beleírni. De hogyan?

164
A magyar civilizáció

– Nagyon elromlott kérem az emberi morál – mondja egy biciklire támaszkodó férfi a zánkai ABC előtt. – Hiányoznak a jó törvények, mindenki azt csinál, amit akar. Nem csoda, ha egyesek visszakívánják a régi rendszert. Nekem is ellopták a hegyen az új hagymámat. Mind kihúzkodták. Van aki már nem bízik a hatóságban, s ha ellopják a termését vagy a biciklijét, visszalopja. Keresztben lopnak már az emberek. Ha megloptak engem, én is lopok magamnak – gondolják… De tessék mondani, mi lehet ennek a vége?

Az ABC áruházban zárt ajtók mögött leltároznak, mert az éjszaka betörtek az üvegportálon át. Lemondunk a bevásárlásról. Kiszáradt sajtmaradékokat vacsorázunk kenyér nélkül.

Szombaton reggel még mindig leltároznak. Átmegyünk Révfülöpre, s végre friss kenyérhez, tejhez, túróhoz jutunk. Örömömben egy megyei újságot is veszek. Már bent van a zánkai betörő is. A kirakatüveg elvágta a kezét, s a véres nyomok a vasútállomásra vezettek. A gödöllői férfi a hajnali vonatnál már kartonszám árulta a lopott cigarettát. Elfogták. – Érthetetlen… Gödöllőről hogyan keveredik valaki Zánkára? Gödöllőn nincsenek áruházak? A zánkai eset felett az újságban egy alsóörsi tudósítás kínálja magát. Ott egy villát raboltak ki hétfő és csütörtök között. Eltűntek a festmények, vadásztrófeák, a fegyvergyűjtemény és az italok. A kár több mint egymillió. Csak reggeli után veszem észre az újságban, hogy egy fűzfői vállalkozót viszont, aki csak tavaly nyitotta meg a vegyeskereskedését, 20-22 éves tatai fiatalemberek zsaroltak meg. 25 ezer forinttal kezdődött, aztán egy tatai taxis „beszállt” a zsarolásba, 50 ezerrel folytatódott. Most 150 ezernél tartanak. Megfenyegették a kereskedőt, hogy élve elássák, ha nem fizet. Szép új világ ez.

Hogyan élnek meg az emberek, kérdezte a harmincas években saját magától Lin Yutang. Egyszerű a dolog: „A mosóintézet kimossa a borbélyok és a vendéglői pincérek holmiját, 165a pincérek kiszolgálják a mosóintézet embereit, meg a borbélyokat, a borbélyok levágják a haját a mosóintézet embereinek meg a pincéreknek. Ez a civilizáció.” – Nálunk még egyszerűbb a dolog, mert amikor a pincérek, borbélyok és mosodások hét végén bevásárolnak a vegyeskereskedőnél, záráskor megjelennek a tatai fiatalemberek, s a kasszából kiveszik azt a pénzt, amit a pincérek, borbélyok, mosodások és a vegyeskereskedő egész héten át megkerestek. Ez lenne a magyar civilizáció, esetleg a kapitalizmus?

„Felborult, fának ment, tessék vigyázni mert csúszik az út, melegfront csúszott fölénk, szóváltás után megkéselték, két helyre betörtek, elütötték a biciklist, nem tudjuk hol vannak, mert a traffipaxos rendőrségi kocsik menetrendjét ellopták a stúdió faláról” – mondják vasárnap a Juventus rádióban. Közben sok, derékig érő zene.

Végre hétfő. Ülök a nyugalmas fővárosi lakásban. Olvasgatom a jegyzeteimet. De, eszembe jut az Európa Intézet kérdőíve. Magam elé teszem. Nézem a rubrikákat. Egy rövid mondat éppen befér a vonalak közé. „Ön szerint, mi a helyzet most Magyarországon?” – Erre nem tudtam én a múlt héten válaszolni? Nevetséges… Két perc az egész. Mire a feleségem hazajön a Herzből, elkészülök vele. Reggeli után talán elviszi a postára, én pedig nyugodtan belemélyedhetek a színdarabomba. – Nyílik az ajtó, feleségem üres kosárral áll a küszöbön.

– Sajnos a Herzbe betörtek, zárva van. Azt mondják, hogy a betörők felmásztak a tetőre, hatástalanították a riasztóberendezést, s csak utána szakították be az ajtókat. A fenti ABC csak 11-kor nyit. Délben reggelizünk, jó? – mondja.

– Azért ez furcsa.

– Mi ebben a furcsa? A Herzbe mindig vasárnap éjjel szoktak betörni.

„Ez igaz” – gondolom magamban és minden lelkesedés nélkül az Európa Intézet kérdőívére meredek: „Ön szerint mi a helyzet most Magyarországon?”

Na mi? Talán az Európa Intézetben tudják.

166
Visszavágyás az őshazába

A történészek feljegyezték, hogy Pannoniát könnyebb volt meghódítani, mint megtartani. Marcus Aurelius római császár uralkodása alatt, már gyakran támadták a barbár népek a Duna határvonalát. A császár légiói quadok, marcomannok és sarmaták betörései ellen védekeznek, s csak nagy nehezen szilárdítják meg a limest. Időszámítás után 165-től a negyedik század végéig küszködnek a Duna vonalát támadó barbárokkal. Valentinianus császár Savaria-ból visszatérve Brigetio-ba (Szőnybe), a quadok követeit fogadva, a követelések szemtelenségén feldühödve, orrán-száján vérezve, gutaütésben halt meg. A légiók visszavonulása után, Pannonián a népek sokasága hömpölygött át, s az a kultúra, amit a rómaiak ezen a területen létrehoztak, lassú pusztulásnak indult. Mit kezdhettek volna a vándorló népek a padlófűtéses villákkal, fürdőkkel, katona-, császár- és nőszobrokkal, Aquincum mozaik képeivel? Amit a föld betemetett, az megmaradt, többnyire romok, ami a felszínen volt, azt lerombolták, a szoborköveket tovább koptatták az esők, porviharok, a féktelen történelmi erózió.

A római kultúra tárgyi emlékei a hazai múzeumok kincsei közé tartoznak. A magyar tudósok és országvezetők, politikai rendszerektől függetlenül, a feltárt épületeket, mozaikokat, szabadtéri szobrokat igyekeztek hozzáférhetően láttatni, közkinccsé tenni, bekapcsolni a turistalátványosságok közé. Az óbudai amfiteátrum, Aquincum maradványai, a katona város, a fürdők mind-mind hozzátartoznak Óbuda és a főváros sajátságos légköréhez. Amikor a Flórián teret átépítették, az előkerült római épületeknek, emlékeknek is helyet kerestek a régészek és mérnökök az aluljárórendszerben. Így, meghökkentő és egyedülálló megoldásokkal, a jelen építészeti műalkotásaiban, üvegfalak mögött, megőrizték az ezerhatszáz évvel korábbi múltat is, egy katonai légiókkal előretolt kultúrát, ami a mai napig kikerülhetetlen, építőköve a legújabb 167korszakoknak is. Vízelvezetés, csatornázás, padlófűtés terén a mai napig tanulhatunk a rómaiaktól.

A Flórián téri aluljárórendszerben, pár hete, vandál kezek betörték a vitrineket, s amihez hozzáfértek, azt szétverték. A pusztítás alig érthető… Mintha a barbárok, vagy azok kései utódai tértek volna vissza Pannoniába, hogy bosszút álljanak a régi rómaiakon. Sértett quadok, sarmaták siheder fiai, akik saját hajdani igazságukra még egy nőszobor szépséget sugárzó vonalait is veszélyesnek tartják.

De nem kellenek ide quadok és sarmaták, vannak nekünk saját barbárjaink is, akiket az Uralon túli hangulatukból, az Európában eltöltött ezernél több év sem tudott kizökkenteni. Vannak pillanatok, amikor egyik-másik magyarról hirtelen leszakad a civilizáció, lekopik a nyolc általános, s az a csekélyke kultúra is, amit egy középiskolában össze lehet szedni. Valójában senki sem tudja, hogy kik verték szét a római emlékeket őrző vitrineket. Részeg lumpok, akik hazafelé az asszony elverésére készülődve már az aluljáróban elkezdtek melegíteni? Vagy fiatal, falkába verődött fiúk, a diszkóból hazafelé? Az ordító zenétől megsüketülve, egyéniségüket elveszítve, valamilyen cselekvéssel akartak visszatérni saját magukhoz, meglelni a pince mélyén elolvadt személyiségüket?

Miért éppen egy korábbi kultúra rekvizitumainak estek neki? Ha többmilliós autócsodák fénylettek volna a kirakat üvegjei mögött, vagy számukra elérhetetlen, megfizethetetlen ruhák, tárgyak, csodaórák, talán érthető lenne a dühük. De a tárolókban Marcus Aurelius, Septimus Severus, Valerianus császárok kordokumentumai, építészeti és tárgyi emlékei kaptak helyet. Aquincum praetori rangú helytartójára haragudtak meg utólag? Talán, mert éppen behívták őket katonának? Tizenkét hónap szörnyűséges katonaság! – A Pannoniában állomásozó, harcoló római légió katonái, húsz-huszonöt évig teljesítettek szolgálatot, s ez idő alatt nem nősülhettek meg, nem választhattak állandó lakhelyet maguknak. Ezen, még Septimus Severus katona-császár is csak a nősülés 168tekintetében enyhített. Amikor felemelkedett, megengedte, hogy az öreg katonák, régi szeretőiket feleségül vegyék.

Meg lehet érteni, ha egy családi tömegszálláson élő, munkanélküli fiatal elkeseredik. Ha utolsó pénzén berúgva, dühöngve, akár üvöltve megy hazafelé. De megmagyarázhatatlan, hogy dühe miért éppen a rómaiak, a római kultúra emlékei ellen fordul. – Budapesten és szerte Magyarországon, sajnálatosan nemcsak a római emlékeket pusztítják el, hanem mindent bemocskolnak, lerombolnak, tönkretesznek az emberek. Az emberek? Valakik… Valakik közülünk. Teleköpködött, piszkított falak, betört kirakatok, szétvert, kosztól ragadó metrókocsik, felhasogatott ülésű autóbuszok, mocskos, megrongált cégtáblák vesznek körül bennünket városainkban. Állítólag Európába megyünk, de olyan stílusban, mintha az Uralon túlra, az őshazába vágyakoznánk vissza.

A hazai régészek, muzeológusok úgy jártak, mint a római hadvezérek. Pannoniát könnyebb volt meghódítani, mint megtartani, ugyanígy a római városemlékeket, szobrokat, használati tárgyakat, könnyebb volt kiásni, feldolgozni, tárlókba rendezni, mint megtartani, megvédeni. A barbárok ma is pusztítanak.

A trombitáló kecske

Az idős hölgy feszengve ül a széken és várakozik. Megigazítja a haját, aztán zavartan egy fiatalabb nőhöz fordul:

– Miért néz bennünket ez a rendőr?

– Mindenkit néz, nemcsak minket.

– Csak nem tételezik fel egy idős nőről, hogy…

A fiatalabb nő a vállát vonogatja, felpillant a rendőrre. Nézik egymást. A rendőr odább sétál, egészen a takarékpénztár ajtajáig. Megáll, kibámul az utcára. Bizonyára unja magát. Nyílik az ajtó, belép az újabb ügyfél. Idős hölgy, kék farmerban, csakazértis fiatalon. De legalábbis fiatalosan. A rendőrtől, aki utat enged neki, kicsit összerezzen, de aztán 169megpillantja a várakozók között öreg barátnéját, és felderül az arca. Köszöntik egymást. A fiatalabb nő odább ül eggyel, hogy az öreglányok egymás mellé csücsülhessenek.

– Beteszel? – kérdi a farmeros.

– Kiveszek, mert a lányoméknál adódott egy kis tapétaügy.

– Nahát, azt hittem, te legalább beteszel… Nekem megint ki kell vennem. Pedig már júliusban is kivettem. Nem lehet mindig kivenni. De hiába számol az ember, a vége az, hogy kivesz. Milyen jól nézel ki…

– Ne mondd, inkább rosszul amióta otthagytam a négyórás állásomat, állandóan a Béluskára vigyázok a lányoméknál. Ez fárasztóbb, mint a négyórás, pedig szeretem ezt a kis ördögöt.

– Beszél már?

– Hát hogyne beszélne, elmúlt hároméves. Pedig ezek nem sokat törődnek vele, egész nap rohannak. Vasárnap, nem mondom, akkor mesélnek neki, de inkább csak a Tibi. A lányomnak, valahogyan semmihez sincs türelme.

– Tapétáztok?

– Csak egy kis javítás. Tegnap is én vigyáztam a Béluskára, de amíg kimentem a konyhába összeütni egy kis ebédet kettőnknek, a komisz kölök tönkretette a tapétát.

– Letépte?

– Még ha letépte volna… Az apja piros filctollával egy trombitáló kecskét rajzolt a falra.

– Kecskét? Hol látott ez kecskét?

– A tv-ben. Az anyja, hogy ne kelljen vele huzakodni, állandóan bekapcsolja neki… És még ha egy kicsi kecskét rajzolt volna… De nem. Az én Béluskám egy félméteres, trombitáló kecskét mázolt a falra. Azt hittem, megüt a guta, amikor bementem a konyhából. – „Mi ez Béluska?” – kérdeztem megdöbbenve. – „Diszkókecske” – mondta dacosan. – „De miért trombitál?” – kérdeztem tőle. – „Azért, mert diszkókecske” – mondta.

– Megpofoztad?

170

– Nem, inkább szép szóval próbálkoztam. A lányomék minden apróságért megszidják, néha még a fenekére is odavágnak. Gondoltam, én most majd barátságosan, szép szóval elmagyarázom neki, hogy ez rosszaság. Bele is kezdtem, s Béluska értelmesen felnézett rám és hallgatott. Elmagyaráztam neki, hogy a füzetbe, vagy nagy papírlapokra kell rajzolni, nem a falra. A fal drága, anyu és apu sokat dolgozik a tapétáért. Meg kell becsülnünk, amink van. Olyan kedves figyelemmel hallgatott, hogy majdnem megsimogattam a fejecskéjét. De még a rendről is mondtam valamit, amikor váratlanul megszólalt. – „Pofa be!” – mondta és elfordította a fejét. – „Jézusom, Béluska, hol tanulsz te ilyeneket? A televízióban?” – kérdezem. Ekkor újra megszólalt: „Mondtam már, pofa be!”

– Szóval mégiscsak megpofoztad.

– Dehogy. Csak elkeseredtem, hogy az én finom pedagógiám, semmit sem ér.

A rendőr lassan megfordul az ajtónál, mindenkit megnéz, aztán végigsétál a pultok, üvegablakok és pénztárrácsok előtt.

– Azelőtt nem szokott az OTP-ben rendőr lenni – súgja a csalódott nagymama a barátnéjának.

– Azelőtt – a farmeros nő felsóhajt –, azelőtt drágám, trombitáló kecske sem volt.

A szelíd őz

Na, gondoltam magamban, ha már egyszer ilyen esős nyarunk van, együnk legalább egy jó gombapörköltet. Felmentem az erdőbe a vízmosta, sziklagörgeteges horhason, aztán a három irányba szétváló út középső ágán elindultam a Nyálas tó felé. Az út azonban sáros volt, a gödrökben állt a víz. Így elég hamar beváltottam a baloldali erdőrészbe, s gombák után kutatva leereszkedtem egy kisebb völgybe. Néhol, egy-egy álé közepén gusztusos gyilkosgalócák kínálták magukat, 171egyébként alig lehetett gombát látni. Ezen elcsodálkoztam, mert már hetek óta zuhogott az eső, s én azt képzeltem, hogy teleszedem a kosaramat kékhátú galambgombával, vargányával, s ha egy kis szerencsém lesz, valamelyik korhadt fa tövében talán még rókagombát is találok. De a galambica eltűnt az erdőből, vargányát csak néhány aprócska példányt találtam, ezek is csigarágottak és kukacosak voltak. Még keserűgombát sem láttam, pedig az elmúlt években fehérlett tőle az erdő. Jobb híján csirkegombát és tölcsérgombát szedegettem, de ezek is nagyon vizenyősek, szétesőek voltak. A völgyből felkapaszkodtam újra az útra, aztán a jobb oldali erdőrészben keresgéltem és csörtettem tovább a mohás dombhát felé, ahol időnként szép vargányákat találtam. Néhol elfeketedett bolondgombák rohadtak, de galambicát itt sem találtam. Felmásztam egy dombra, de moha helyett csak vörös homokkőgörgetegekre leltem. Leereszkedtem a túloldalon, aztán egy mélyedésben északnak tartottam, majd újabb domb következett bozótossal. Ahogy botladoztam a fák alatt, egyszercsak valamilyen ugatásszerű, rekedt hangra lettem figyelmes. A következő pillanatban már recsegtek a bokrok, s meglepetten láttam, hogy valami vöröses állat mozog a közelemben. Megálltam. Egy őz csörtetett a bokrok között, de nem menekült, hanem furcsa bakugrásokkal az agancsát előreszegve felém rugtatott. Ha nem ugrok be hirtelen egy vastagabb cserfa takarásába, még elgázol. – „Úgy látszik nemcsak bolondgomba terem ebben az erdőben, de az állatok is megbolondultak” – gondoltam, s az őzzel nem törődve tovább másztam a domboldal fái, bokrai között. De alig múlott el néhány perc, újra recsegtek mögöttem a bokrok, s az őz már ismét a nyakamon volt. Mérgesen ráordítottam, s a botommal fenyegetően feléje csaptam. Kitért jobbra és elügetett a völgy irányába. Megkerültem a dombot, és a mohás tisztás után kutatva körülnéztem. Az őz a fák között recsegtette az ágakat. Most nem támadott, csak figyelte, hogy mit csinálok. A mohás dombról, amit eredetileg kerestem, megfelejtkeztem és tovább indultam. Önérzetesen gombász172gattam tovább, s néhány elöregedett, satnya vargányát a kosaramba raktam. Fél szemmel állandóan az őzet figyeltem, s észre sem vettem, hogy merre járok. Egyszercsak fogyott a fák között a fény, s ahogy körülpillantottam, ismeretlennek látszott az erdő. – „Itt még nem jártam, ideje megfordulni és hazamenni” – gondoltam, s elindultam az erdei út irányába, ami a horhason át a falu széléhez kanyarodik. Az őz ekkor előrugtatott és újra megtámadott. Most már mérgesen csapkodtam feléje a botommal, és csúnyán leszidtam. Lemaradt mögöttem, de csak harminc-negyven méternyire és követett. Állandóan hallottam mögöttem a mocorgását.

Mentem, mentem, dombra fel, dombról le, kis mélyedésekben egyenesen, aztán újra fel egy emelkedőre, de az útra nem találtam rá. Csodálkozva tapasztaltam, hogy eltévedtem. Nyilván az őzre figyelve össze-vissza kanyarogtam, s az eredeti irányomtól teljesen eltértem. Buta helyzet, soha nem tévedtem el erdőben. Ilyen kicsi erdőben eltévedni pedig nevetséges. A falu délre, délkeletre esik. Most jó lenne egy iránytű… De nem is kell, elég ha megnézem, hogy a fáknak melyik oldala mohás, zuzmós, az szinte biztosan észak. – Nézegettem a fákat. Egyiknek ez a fele volt mohás, a másiknak amaz, másként a domboldalban, másként a völgyben. Némelyiket körben ölelte a zuzmó és a moha. A fény tovább fogyott, szinte alkonyodott. Az őz mögöttem csörtetett. Nyugtalanul tovább mentem egy irányba, amit délkeletnek sejtettem, aztán egy kicsit jobbra tartottam, mert az látszott ígéretesebbnek. Végül elszégyelltem magamat magam előtt, és leültem egy tuskóra. – „Miért akarok kijutni az erdőből? Kint mi van? Most az az érzésem, hogy eltévedtem a fák között. És kint vajon, a faluban, vagy a városokban nem vagyok eltévedve? És mihez viszonyítva téved el az ember? Ha ismerős a táj, nincs eltévedve, ha ismeretlen, akkor azt képzeli, hogy elveszett. Pedig, ha jól meggondoljuk, az ismerős és az ismeretlen nagyon hasonlatosak egymáshoz, szinte azonosak. Csak illúziókról van szó. Miért fontos, hogy merre van észak vagy kelet? Nem mindegy, hogy mi merre van? 173Most például csak azért érzem, hogy eltévedtem, mert ki akarok jutni az erdőből. Minek az erdőből kijutni? Bent kell maradni, és berendezkedni az új életformára. Elfogadni az erdei környezetet, s néhány nap múlva már ez a dombos, völgyes tájdarab ismerős lesz, szinte otthonos…” – tűnődtem némán. Amikor felpillantottam, előttem állt az őz és nézett. Rámosolyogtam és emlékezetből elmondtam neki egy versszakot:

„…mert álmaimban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.”

Az őz lehajolt, szaglászta egy kicsit az avart, aztán a gyér erdei fűcsomók között legelészni kezdett. Én pedig felálltam a tuskóról, s nem nézve sem jobbra sem balra, elindultam a falu felé. Fél óra múlva kijutottam az erdőből, s mire besötétedett, már a pincék között jártam a falu szélén.

A felhő alatt

Mintha égne mögöttünk a város, az autósok olyan eszeveszetten menekülnek a kőrengetegből kifelé. Péntek délután van, az M7-esen már órák óta húznak a kocsik a Balaton felé. Három óra után zaklatottá válik a tempó, vad előzések, márkaharcok zilálják szét a mezőnyt. A hajdan hetyke Ladák, mint a riadt nyulak menekülnek le az út szélére a hatalom által kitenyésztett újgazdagok reflektorozva száguldó Mercédeszei és BMW-i elől. A száztízzel ballagó Skodák állva maradnak mellettük, az óvatosan kocogó Trabantok pedig szinte visszafelé mennek. A pályán 120 a megengedett sebesség, de az Állatfarm (Orwell) logikája szerint ez csak a birkákra vonatkozik, a disznókra, rokonaikra és kegyeltjeikre nem. Mert mint ismeretes az állatizmusból, „Minden 174állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többieknél”. – A félig kész, új burzsoázia arrogáns és türelmetlen azokkal, akik elhitték, hogy valamiféle szocializmus alakulgat, és a munkájukból igyekeztek megélni, élve maradni. Az újgazdagokat idegesíti, hogy a vacak autóinkkal eltorlaszoljuk a nyaralótelepekre vezető utakat. Alighogy belelendül a Merci a 160-ba, máris villogtatni, majd fékezni kényszerül, mert egy tetű Skoda 110-zel sántikál előtte. Az autópálya felett szikrázó indulatokat ordító dudák, fénykürtök, fékcsikorgások teszik mindenki számára érzékelhetővé. Amikor a legnagyobb a dulakodás, és némelyik autó gazdástól már-már öklelésre kész, megered az eső.

Befutottunk egy felhő alá, vagy a nyári szél az autópálya fölé sodort egy Dánia nagyságú sötétszürke „felhőrongyot”? Akkora esőcseppek toccsannak a szélvédőre, mint egy húszforintos, aztán hirtelen jéghideg zápor hűti le az autós indulatokat. Mindenki lámpát gyújt, de az elpárásodott ablakon így is alig lehet kilátni. A záporból felhőszakadás kerekedik, s az ablaktörlők már nem győzik a munkát. A kisebb autók indexelnek és kihúzódnak a leállósávba, aztán a nagyobbak is félreállnak és várakoznak a szürke zuhatag belsejében. Én is leállok, s csak akkor kezdek nyugtalankodni, amikor az előttem álló kocsi hátsó lámpái elmosódottá, szinte láthatatlanná válnak. Tudom, hogy az én lámpáim sem látszanak már, s ha valaki leáll mögöttem, belémszaladhat. Újra és újra felvillantom a féklámpát. Végre beáll mögém is egy kocsi. Négy méterre, tizenkettőre? Megállapíthatatlan. Sejteni sem lehet, hogy szerény Skoda, vagy rangos Audi? A felhőszakadás mindent egybemos. A felhő belsejében üldögélünk és várakozunk. A pályán már csak teherautók és kamionok mennek, azok is szinte lépésben. Az utasom résnyire lehúzza az ablakot, mert már alig kapunk levegőt. Akár egy törött zsilipen át, úgy ömlik ránk a víz. A másik oldalon próbálkozunk, de onnan is zuhog ránk az eső. Olyan az egész, mintha víz alatt lennénk, s valahol fent, a kinti világban már csak emlékeinkben sütne a nap. Van kinti, víz feletti világ?

175

Repülőgépen érzi így magát az ember, amikor tizenkétezer méterről, a jégkristálytól fehérlő, napfényes felhőcsúcsok közül a pilóta leereszkedik a párálló, barnásszürke mocsokba, amit mi földi lakosok „felhős égboltnak” nevezünk. A repülőtéren zuhog az eső, s a városunk, ahová annyira vágytunk megérkezni, szürke, nyirkos és barátságtalan.

– Szerintem ez országos eső, kár volt elindulnunk – szólal meg útitársam –, ebből már nem lesz kertészkedés, de horgászat sem.

– Mióta állunk itt?

– Tíz perce, és egyre jobban zuhog. Itt fogunk éjszakázni.

– Vagy itt töltjük az egész életünket a felhő alatt – mondom.

Esik, mintha dézsából öntenék, mégis a szemem kezdi megszokni a szürkeséget és az áthatolhatatlan vízfüggönyt. Már látok egy keveset, s nekibátorodva kiteszem az indexet. Amikor üresnek vélem mögöttünk a teret, óvatosan kihajtok az útra. Lépésben gurulok előre, aztán fokozatosan gyorsítok. Öt perc múlva utolérünk egy kamiont, s annak négy vöröslő helyzetlámpáját követem.

– Marhaság volt elindulnunk – mondja feszengve az útitársam.

Jó tíz kilométert botorkálunk a kamion mögött, aztán a szürke esőfüggönybe kevés fény vegyül. Már belátjuk az utat a kamion mellett. Megelőzzük, aztán újabb tíz kilométer megtétele után kifutunk a felhő alól. Süt a nap és az úttest száraz.

– Ha nem állsz le a padkára, már Kenesén vagyunk – mondja útitársam.

„No igen” – gondolom magamban – „de a többiek még mindig az út szélén állnak és várják, hogy véget érjen a felhőszakadás. Megyényi felhőről azt képzelni, hogy az egész országot beborítja, oktalanság, de amikor az ember a szürke latyakban ázik, nehezen hiszi el, hogy néhány várossal odább süt a nap. Előfordult már, hogy amit átmeneti felhősödésnek véltünk, földrésznyi, sötétszürke borulattá változott. Így ha 176újra megered az eső, aligha tehet mást az ember, mint töpreng a leálló sávban: Várjuk ki az esőzések végét, vagy elinduljunk valamilyen irányba?

Az imádkozó autó

Hétfőn kora reggel az M7-esen hazafelé tartva a leálló sávban egy térdre rogyott fehér autót pillantok meg. A fehér Lada hátsó ablakában elakadásjelző háromszög tudatja, hogy a vasárnap esti rohanást, össze-vissza tülekedést szegény öreg motor nem bírta tovább, nyögve félrehúzódott és fáradtan lehunyta lámpaszemeit. Az autó gazdája a piros háromszöget nem az úton helyezte el, ahogy az előírásos, hanem belül, az üveg védelmében. Ha az autó mögé teszi, fél órán belül ellopják. Így a piros háromszög megmaradt, de az éjszaka leple alatt leszerelték és ellopták az autó két első kerekét. A kocsi most első tengelyre rogyva, lesütött szemekkel, arccal Budapest felé vár valamilyen csodára. Olyan, mint egy szőnyegre boruló mekkai zarándok, csak ő nem Mekka, hanem Budapest felé fordulva borult a földre, vagyis a bitumenszőnyegjére, és imát mormol. Miért imádkozik vajon ez az elgyötört szívű öreg autó? Mit vár Budapesttől?

Magyarországon most sok minden történik egyszerre, egy időben, rossz is, jó is. A nyugati országokban éppen dicsérnek és ünnepelnek bennünket, mert lebontottuk a „vasfüggönyt”, s a határt megnyitottuk a kelet-német menekültek előtt. Ugyanezért, érthető módon Berlinben nem ünnepelnek bennünket. De a dicséretre most fogékonyabbak vagyunk, így annak is híre kelt, hogy az egyik nyugati politikus béke Nobel-díjra kívánja javasolni a magyar népet. Az ember ilyenkor kora reggel, amikor megpillant egy ilyen térdre rogyott imádkozó autót, eltűnődik, hogy vajon a nép melyik felének adományoznák a Nobel-díjat? Az egész népnek, mint olyannak? Azoknak, akik befogadták a menekülőket, élelemmel és ruházattal, okmányok beszerzésével segítették 177őket, vagy azoknak is, akik a határ mentén elhagyogatott NDK Trabantokat feltörték és szétszerelték? Az imádkozó öreg autó tulajdonosa kapná, aki már nem tud új kocsit venni és csúszik a szegények közé lefelé, vagy azok is, akik leszerelték és ellopták az elszegényedő ember utolsó autójának a kerekét? Vagy csak a politikusok kapnák, akik döntöttek a határok megnyitásának ügyében? – Ahogy a térdre rogyott autót nézem, talán nem is béke Nobel-díjjal, hanem mondjuk egy elegáns Hermész-díjjal kellene kitüntetni a magyar népet. Ha jól hallom a térdre rogyott autó fohászait, akkor azt suttogja, hogy emberek, ne bántsatok, adjátok vissza a kerekeimet. Nem tudok menni… Vagy így, térden csúszva menjek haza Budapestre? Mikor érek így oda? Addigra talán rá sem ismerek a városra…

Igen, egy szép Hermész-díj elkelne nálunk. Hermész, az útonjárók, a kereskedők és a tolvajok istene. Találékony, ügyes és furfangos, Apollón teheneit is hátrafelé vezetve hajtotta el. És az sem közömbös, hogy Hermész kíséri az Alvilágba a holtakat. Nálunk bőségesen akadna dolga. De a rangos Hermész-díjat a nép melyik felének adnák? Az egésznek? Azoknak, akik már félholtan az Alvilágba készülődnek, mert becsapták, kifosztották őket, vagy inkább a fosztogatóknak? De együtt, a meglopottak és a tolvajok mit kezdhetnének ezzel a díjjal? És mit kezdhetnének a béke Nobel-díjjal?

Jókedvű szerelő mesélte bor mellett: „A kórházban szereltük a központi fűtést. Fönt álltam a ketteslétra tetején és a szerszámokat keresztbe leraktam a létra fokára. Beigazítok egy csövet, nyúlok a kulcsért, már nincs ott. Amíg fölfelé néztem, hogy a cső jó helyre kerüljön, szinte a kezem alól ellopták a legjobb szerszámomat…”

Nyáron a Balaton körül panaszkodtak az emberek a rossz közbiztonságra és a lopásokra. Az egyik vezető rendőr nyilatkozatából aztán kiderült, hogy szezon után, télen sem jobb a helyzet. Szervezett bandák járják a környéket és az ólakból ellopják a nyugdíjasok hízásra fogott disznóit. Később betör178nek a füstölőkbe és onnan viszik el a kisemberek egész évre szánt szalonnáját, füstölt sonkáját. De éppen a napokban jelent meg az újságokban a tudósítás, hogy Székesfehérváron egy rendőr főtörzsőrmester és egy szakaszvezető autót loptak. Természetesen NDK rendszámú autót, mert azt hitték, hogy a menekülők sorsára hagyták már a kocsit. De ezek véletlenül olyan németek voltak, akik haza akartak menni Berlinbe. Nesze neked béke Nobel-díj.

„Megette a fene, ha a tolvajok sem tudnak becsületesek lenni egymáshoz” – írta Shakespeare. És úgy látszik nem, mert a rádióban pár héttel ezelőtt egy betörő tárgyilagos, nyugodt hangon elmagyarázta a hallgatóknak, hogy ő, valójában nagy tolvajoktól és csalóktól lop, így nem érez lelkiismeret-furdalást. Mert neki ne mondja senki, hogy becsületes munkával dollár- és aranyhegyeket lehet összegyűjteni a lakásokban. – „Ne lopj: hősködés a lopás, jövedelmezőbb a csalás” – mondta Clough. Ezt is sokan megfogadták. Az egyik külkereskedelmi vállalat vezérigazgatójának a hagyatékából, ahogy ezt a televízióból, majd az újságokból megtudtuk, 27 millió dollár került elő. A Dátum szerint ez ötszáz darab luxusminőségű öröklakás ára. A dolcsi természetesen svájci bankban várta a jobb időket, melyek most eljönni látszanak. A vezérigazgató a 27 millió dollárt röpke öt év alatt hozta össze, nyugati gyárak vesztegetési pénzeiből. Erre mondják Pesten, hogy „ügyes”. De meghalt és kiderült a panama. Erre meg azt mondják, hogy „pech”. Ez az egy buli derült ki, a többit csak sejteni lehet. De azt, hogy más okok mellett miért zuhant az ország gazdasági katasztrófába, azt már érteni is. A béke Nobel-díj helyett talán stílszerűbb lenne, és alkalomhoz illőbb a Hermész-díj.

Martonvásár előtt egy bedöglött Polski áll az út szélén. Farmeros nő integet az autósoknak. Megállok, behajol az ablakon: „Ért a szereléshez?” – kérdi. Nehezen hiszi el, hogy nem értek, de aztán belenyugszik és megkér, hogy vigyem be Budára. Beül, megyünk. A visszapillantóban összezsugorodik az útszélen hagyott autó, aztán eltűnik. – „Talán jobb lett 179volna kihívni a Sárga Angyalt” – vélekedem. Idegesen legyint: – „Akkor nem érek be a kórházba”. – Kiderül, hogy orvosnő. Elmesélem neki az imádkozó autót. Újra legyint, úgy látszik ez egy ilyen legyintgetős orvosnő. De aztán megszólal: „Mindenütt ez folyik, a tegnapi újságban bent volt, hogy Bush elnök a katonai rendészet bevezetését rendelte el a Virgin-szigeteken, mert a Hugo hurrikán pusztítása nyomán felbomlott a rend, elharapózott az erőszak és a fosztogatás. A lakosság mellett a Nemzeti Gárda és a rendőrség tagjai is fegyveres bandákba verődve fosztogatnak…” – „Mi akkor még jól állunk” – vélekedem. – „Jól azért nem” – csóválja a fejét, aztán újra megszólal: – „Odanézzen!”

Odanézek. Az út szélén egy Lada kombi áll, mellette három férfi pisál az út szélén. A húgysugarakat kicsit délre hajlítja a szél, mintha szökőkútból törnének elő. Az árok fél méterre, a bokros rész öt méternyire van. De oda már nem léptek át. – „Na ilyenforma itt az erkölcs és az emberek viszonya egymáshoz” – mondja a farmeros doktornő. – „Pedig már Hésziodosz figyelmeztette az embereket:

„…ne útra vizelj, se menetközben, se ruhátlan,
el ne feledd, hogy az éjszaka is szent isteneinké.
Istenes és megfontolt férfi leguggol ilyenkor,
vagy keres kerítést, odaáll udvar fala mellé.”

Még a vak is látja, hogy az út szélén pisáló három férfi sem istenesnek, sem megfontoltnak nem tekinthető. A doktornő a Villányi út sarkán kiszáll. Én pedig hazáig azon tűnődöm, hogy vajon meghallgatásra találnak a térdre rogyott autó fohászai, vagy felénk is közeledik már a Hugó hurrikán?

Betörés miatt zárva

A múltkoriban elmentem a Herz féle üzletbe Rama margarint venni, s láttam, hogy az eseményekre való tekintettel szalámijuk is van. Ennek nagyon megörültem, mert amikor harmadszor is kirabolták az üzletet, hetekre bezártak, s a 180környéken, mi több, a szomszédos kerületekben sem lehetett szalámit kapni. A nyitásra elég jól feltöltötték az üzletet.

– Ez Herz? – kérdeztem a hentespultnál az eladót és a félbevágott szalámirúdra mutattam.

– Ez Herz, ez pedig Pick – mondta és két szalámirudat tartott elém.

– Mérje meg talán ezt a hosszabbikat – mondtam.

– A Picket? – kérdezte az eladó.

– Inkább a Herzet, az a nagyobb, nem?

És ekkor furcsa módon megszólalt mellettem egy hölgy:

– Pick vagy Herz, nem mindegy? Vagy van valami különbség az árában?

– Az árban? Hát azt nem tudom, de Pick Elzának dr. Diskay udvarolt, még az egészen régi időkben, aki ugye később… Még én is, munkás koromban együtt dolgoztam vele egy műhelyben. Téli délelőttökön, amikor anyaghiány miatt az egész üzem a kályha mellett ült, Diskay elmesélte, hogy amikor megismerte Pick Elzát és először meghívták a villába…

– Na de melyik a jobb, a Pick vagy a Herz? – kérdezte türelmetlenül a hölgy.

– Én inkább a Herzet ajánlanám, nem az üzlet miatt, de az én feleségem is ezt veszi, ha éppen van – mondta az eladó.

– És híresebb is – mondtam.

– Olcsóbb, vagy drágább? – kérdezte a hölgy.

– Híresebb, mert amikor Karinthy a műfordítás paródiájában Ady a „Jöttem a Gangesz partjairól…” költeményének ide-oda fordítgatását leírta, a végeredmény a Herz lett.

– Nem értem. Hogy-hogy a Herz? Mert jobb vagy olcsóbb?

– „A Herz féle szalámiban

Sokkal sűrűbb a só,

Mint más hasonló terményekben

Hidd el, ó nyájas olvasó!”

– És ez oroszból jött ki?

– Nem, ez akkor még németből.

181

– Érdekes… És hogyan értsem én, hogy sűrűbb a só?

– A „Dichter” Karinthy szerint költőnek is fordítható, valójában, sűrűbb.

– Mi sűrűbb?

– Tessék parancsolni, száznyolcvankét forint – mondta az eladó és átnyújtotta a szalámit.

– Ezt olyanformán kell érteni, mint „Drámát Shakespeare, poloskát Dietrichstein legjobban írt…”

– Aha, maga jópofáskodik velem… De én akkor most mit vegyek?

– Vegyen Picket, Pick Elza állítólag dekoratív lány volt – mondtam és a pénztárhoz indultam.

Kint összetalálkoztam egy mérnökkel, aki a környékre kisebb házakat tervezett.

– Na – nézett rám hunyorogva –, mit szólsz ehhez?

– A harmadik.

– Az újságos szerint most leváltották az egész személyzetet. A betörők állítólag itt devernyáztak egész éjszaka. Össze-vissza húgyoztak-szartak mindent, eltördelték az üvegeket. Ki kellett üríteni a boltot és fertőtleníteni. Az új személyzeten már látszik az idegesség. Érthető, tíz méterre bokrok, kétszázra kezdődik az erdő. Kétoldalt üvegportálok, három-négy ajtó hátul a partoldal takarásában. Ráadásul vaslétrák vezetnek a tetőre, korábban a padláson át a gyerekek is bemászkáltak az épületbe. Olyan ez, mint a hídon túl a pártbizottság új épülete.

– Milyen?

– Nem funkcionális, nehezen védhető.

– Szerinted korszerű, esztétikus épületek helyett erődöket kellene építeni?

– Nem kell… Természetesen figyelmen kívül hagyható, hogy ez egy leépült társadalom, és sok az elkeseredett ember, sok a profi bűnöző. Csakhát, ez így drága.

– Értem. Nem a tájba, az elért civilizációs technikai, esztétikai csúcsra kellene nálunk tervezni, hanem a társadalom morális állapotára.

182

A mérnök vállat vont és otthagyott az utcán.

Kétségtelen… Az ABC áruházat a sarkon kétszer kirabolták. Lent Óbudán a gyógyszertárat még csak egyszer, ezt az üzletet pedig most harmadszor. Alighogy megnyitották, már ott állt a papundekli tábla az ajtó előtt: „Betörés miatt ma később nyitunk.” Aztán egy hónap múlva újra megjelent a tábla: „Betörés miatt zárva.” És most néhány hete: „Betörés miatt az üzlet bizonytalan ideig zárva.” – Akkor a bevásárlószatyrot visszagyűrtem a zsebembe és benyitottam az újságoshoz:

– Mi van ezekkel? – kérdeztem.

– A szokásos – mondta és meglehetős közönnyel átadta az újságjaimat.

A vásárlók kedvetlenül vették tudomásul, hogy többet kell gyalogolniuk a tejért, kenyérért, de a felháborodásnak nyoma sem látszott az arcukon. Talán úgy vélekedtek, hogy a milliárdos tékozlások árnyékában a betörők kártétele csak gyermekes csínytevésnek számít.

Hidegvérrel

Még csak azt sem lehet mondani, hogy csúcsforgalom van, s a zsúfolt üzletben a tülekedő emberek között valaki észrevétlenül leemel valamit a polcról. Nem, a déli bágyadtságból éppen éledezik az üzlet, a két pénztár közül csak az egyik működik, s a pultok között várakozó rövid sorban szinte türelmesek az emberek. Néha kilép egy asszony és cigarettát kapkod a kosarába, vagy a pénztár mellé felhalmozott alma- és hagymacsomagokból előráncigál egyet, aztán visszailleszkedik a sorba.

Váratlanul nyílik az ajtó és a kijáraton bejön egy tíz év körüli kisfiú. Jólöltözött, nyugodt, mosolygós. Átnyomakodik a pénztár előtti soron, a kávés polchoz lép, leemel egy nagy Omniát, aztán keresztben újra átcsusszan a sorunkon, kilép az ajtón az előcsarnokba. Nem, nem ugrik ki az utcára, 183hanem megáll az egyik daráló mellett, nyugodtan beleönti a kávét, aláteszi a zacskót és bekapcsolja a gépet. Olyanforma érzésem van, mintha a pénztáros rokona lenne, vagy esetleg éppen csak visszalépett az ittfelejtett áruért… Vagy az anyja visszaküldte… De anya nincs sehol. Mögöttem a barátnőjéhez fordul egy fiatalember:

– Figyelted a srácot?

– Aha…

– Hidegvérrel dolgozik, mi?

– Százhúsz körül van egy ilyen kávé.

– Otthon nyilván felnyalta a dohányt, amikor elzavarták a boltba.

– Nyilván… De a dohányt megtakarítja magának.

– Figyeld milyen nyugodt.

– Szakszerűen, gondosan csinál mindent, mintha rizikó nélkül menne a dolog.

– Precíz kis ürge, már tudja, hogy lopni könnyű.

Csodálkozva nézem a gyereket, aztán a pénztárosnő arcát, mivel éppen eléje kerülök. Nem is hasonlítanak egymásra. Az Omniás gyerek nem lehet a fia. És ha a fia lenne, akkor így szaladgálhatna ki-be az ajtón? Érthetetlen. Észre sem veszi, hogy az orra előtt lopják a kávét? És akik észrevették, azok is hallgatnak.

Előfordulhat, hogy a kisfiú nem lopta a kávét, csak elvette a polcról, mert régebben ki volt már fizetve. Viszont, ha lopta, mozdulataival zseniálisan elhitette velünk, hogy ez egy ilyen régen kifizetett kávé, amiért az ember otthonosan bejön a kijáraton, aztán körültekintő gondossággal megdarálja, majd eltűnik. Százhúsz ezret vagy százhúsz milliót valószínűleg ugyanilyen könnyedén lehet átemelni az állami polcról a magán polcra, a struktúra és a szituáció errefelé sajátságos. A szemtanúk bizonytalanok a dolgukban. Ha elhiszik, amit láttak, félnek megszólalni, és erejük sincs hozzá. Esetleg élvezik is a látványt, mintha színházban lennének.

184
Mandulaszüret

A Balaton északi partján verik a mandulát. Nem a kertekben, hanem az út szélén. Állnak a színes autók a padkán és gazdáik alkalmi póznákkal, alumíniumcsövekkel, bambuszrudakkal csapdossák a fákat. A felkészültebb családok pokrócot, lepedőt terítenek a fa alá, így nem kell négykézláb szedegetni a termést, csak összerántani a vásznat, mint egy zsákot és bedobni a Ladába, Skodába, Wartburgba. Tíz-húsz méterrel odább újra kezdődhet elölről a faabriktolás. Olyan az egész, mint egy útszéli majális. Süt a nap, a fák alatt színes ruhákban ügyeskednek a nők, vagy ülnek az árokparton és esznek. A férj veri a mandulafát, a gyerekek a fa alatt gyűjtögetnek. Néhol az asszony a termosz födeléből iszik valamit, és elmereng közben. Ha nem vernék le a mandulát és nem vinnék haza, valószínűleg leverné valaki más. A madarak tavaszig elfogyasztják a maradékot. A mandulafák senkihez sem tartoznak, a termésük közös. Ez a látszat, előfordulhat, hogy ez a valóság. Nemzedékek születtek bele ebbe az áttekinthetetlen ősközösségi állapotba.

Valamikor a falvak többségében útkaparó is élt, aki az árkokat, átereszeket, hidak alját nagy szakértelemmel tisztogatta. Az útmenti fák gyümölcse két falu között, az útkaparók javadalmazásához tartozott. Ez a szelíd státusz rég megszűnt, mivel a „magasabbrendű” szocialista társadalomban méltatlan dolognak látszott az útkaparóktól elvárni, hogy a hidak alatt kaparásszanak. Amikor aztán a hordalék betemette az árkokat, átereszeket, hidak alját, végképp feleslegessé váltak, hiszen már nem volt árok, a lezúduló víz az utak közepén folydogált tovább.

Az útmenti mandulafák jogállása mégis elgondolkodtató… Kinek a tulajdona az, ami látszólag senkié, vagyis mindenkié? És vajon az a gyár, amit 1945 után államosítottak, azaz elvették régi tulajdonosától és össznépi tulajdonba került, jogilag kié lett? Most, hogy ráfizetéses a gyár, ki adhatja el? És aki megveszi, kinek fizet? A népnek, az államnak? 185Vagy egy ipari csoportnak utalja át a vételárat, akiknek jogilag körülbelül annyi közük van a gyárhoz, mint az autós mandulaverőknek az útkaparók gyümölcsjárandóságához? A Láng Gépgyár művelődési házát vajon kik adják el a börtönőröknek? A gyár kinevezett vezetői? Esetleg a minisztérium? – Nem tételezhető fel, hogy ez a művelődési ház valóságosan a munkásoké és így eladhatatlan?

Ha nem létezne a jogban elévülés, akkor Budapest bérházai körül ádáz ügyvédi harc kezdődhetne. Az Ingatlankezelő Vállalat és a tanács, a lerobbant, évtizedek óta gondozatlan épületeket milyen jogon adhatja el? Wéber úr államosított házáért miért éppen nekik jár most vételár? Ők az állam? A tanács az állam vagy a kormány az állam? – Amíg egy magánbirtokot közösségi tulajdonba vesznek, követhető a folyamat. De amikor ezt a közös tulajdont egybe vagy feldarabolva újra eladják, az emberek jogérzéke borzolódni kezd. Az ügyek morális tartalmán pedig, kínos lenne elgondolkodni. Nézzük inkább a színes képpé formálódó útmenti mandulaverőket. Némelyik család a merengő árokparti nőkkel, a világító fehér lepedőkkel Szinyei Merse Pál ecsetjére kívánkozik.

A reformgyerekek

Manapság már vidéki kisvárosokban is nehéz parkolóhelyet találni, különösen piacnapokon. Bent nyüzsög a környező falvak népe és a szűk főteret elfoglalja, de még a mellékutcákat is. Össze-vissza keringek a kisvárosban, mire végre egy panelház parkolójában üres helyre bukkanok. Otthagyom a kocsit, külföldi barátom kegyeleti, temető és sírkő ügyeit próbálom elintézni. Amikor visszamegyek a kocsihoz, meglepetten látom, hogy a jobb hátsó kerék az abroncson ül. Ilyenkor nincs sok értelme a csodálkozásnak, így felnyitom a csomagtartót, szerszámokat veszek elő és szereléshez látok. A kerékhez hajolva látom, hogy egy négy centiméteres szög 186áll ki az abroncs oldalából. Nem a futófelületből, az oldalából. Beleverte valaki, amíg a barátom ügyeit intéztem. A szemközti lépcsőházból öt-tízéves cigánygyerekek sereglenek elő. Lehetnek vagy hatan, talán többen is. Vihognak, körülugrálnak, a lányoknak repked a szoknyája. Nem tudom eldönteni, hogy a váratlan eseménynek örülnek, vagy talán részük van az esemény előidézésében is. Barátságosan, gyermetegen nevetgélnek, így inkább arra gyanakszom, hogy egy nagytekintélyű vidéki honpolgár helyére álltam a parkolóban, s a vétségemet azonnal megtorolta. Megemelem a kocsit, a gyerekek közben már a csomagtartóban matatnak, és a szerszámaimmal a kezükben szambáznak körülöttem. Alábbhagy a kedélyességem, begyűjtöm a szerszámaimat, becsukom a csomagtartót és így dolgozom tovább. Leemelem a kereket, megyek a másikért a csomagtartóhoz… Hát ez így, ebben a gyerekseregben nehéz művelet. De azért végigcsinálom, aztán beülök a kocsiba és kigördülök. A gyerekek ugrálnak, mint a négerek a törzsi ünnepeken, fuldokolnak a röhögéstől. Barátságosan intek nekik. Legyen valami örömük az életben. Nem venném a szívemre, ha én lennék oka sivár, szürke, eseménytelen gyermekkoruknak.

Kedden Budapesten folytatódik a műsor. Egy féltető alatt állunk néhányan és nézzük a szerelőt, aki okos gépek segítségével felemeli a kocsit és lekapja kerekeinket, hogy aztán ragasszon, centírozzon. A tulajdonosnő valahol bent ül az olajkályha tetején az irodában. Tíz év forma kisfiú kanyarodik a kocsik közé a biciklijével.

– Ki a főnök? – kérdi és végigmér bennünket.

– Bent van az irodában – mondja a szerelő a kocsik között görnyedezve.

– Hívják ki.

A segéd megnézi a gyereket, elneveti magát, de azért bekiált az irodába. Öt perc is eltelik, mire a hajdan csinos, de most már agyonkötényezett éltes tulajdonosnő előkerül. A szerelő a gyerek felé int. A nő kérdően rápillant.

– Mennyiért pumpálják fel a biciklim kerekét? – kérdi a fiú.

187

– Mennyi pénzed van? – érdeklődik az asszony és cinkosan ránkhunyorít.

A gyerek belekotor a zsebébe és megszámolja a pénzét.

– Tizenhárom forint.

– Annyi elég lesz – mondja a tulajdonosnő, aztán odasúgja nekünk – gyerektől nem fogadunk el pénzt.

A fiú letámasztja a biciklijét és várakozik. Nem érdekli, hogyan szerelik az autók kerekét. Feszeng, kifelé figyel, hogy az utcán mi történik. Tipródik, talpával köröket tapos. Szenved.

– Meddig kell itt várni? – kérdi.

– Van előtted még két autó – mondja a segéd.

Egy Skodás, overallos férfi, aki a defektje miatt valamilyen munkát szakított félbe, odaszól a gyereknek:

– Van pumpád, egészen fényes még. Miért nem fújod fel a kerekedet?

– Mert fárasztó.

– És mit gondolsz, a szerelő bácsinak nem fárasztó?

– Neki megfizetem. De nekem nem fizet senki, ha felpumpálom a kerekemet – mondja a gyerek.

Bent a centírozó gép mellett mesélni kezd a szerelő:

– A nyáron felpumpáltam egy gyereknek a futballját, mert nem volt pumpája. Aztán egy biciklit is, de annak sem volt pumpája. Másnap már tizenhatan jöttek. Akkor szereztem egy rossz biciklipumpát és csak annak fújtam fel a kerekét, aki előtte ezzel a rossz pumpával megpróbálkozott. De beleuntam a nevelésbe. Lusták lehajolni és belenyomni a kerékbe néhány tizednyi levegőt. Ha elfogynak a kocsik, adok nekik levegőt ingyen. Külön csináltam egy áttételes csavart, amit a kompresszorra tudok illeszteni. Reménytelen uram… Ezek semmit sem hajlandók csinálni.

– Némelyik azért lemossa és szerelgeti a családi autót – vetem közbe.

– Némelyik igen, de az nem jön ide. Ha mi annak idején odamegyünk a segédhez egy ilyen biciklikerékkel, úgy fenéken rúgnak bennünket, mint egy fostos macskát.

188
A reformrészeg

„Könnyű magának, csak kinéz az ablakon és ott a téma” – mondta egy szép, könnyű öltözetű nő és megvetően végigmért. Korábban csak azt szokták mondani, hogy a téma az utcán hever. A helyzet azóta tovább módosult. A téma szájig ér…

Kimentem körtéért a lodzsára. Néhány Alexander hevert még az asztalon, s gondoltam egyet kettévágok, nézem egy kicsit, megeszem, s közben eszembe jut, ami napok óta nem jutott eszembe, s így nem tudtam folytatni írói munkámat. Ha nem jut eszembe, az sem baj, legalább telik az idő, megjön a postás, esetleg pénzt hoz.

Már nyúltam az egyik körtéért, de közben véletlenül vagy ösztönösen a korlát résein át az utcára pillantottam. Meglepetten láttam, hogy lent összetorlódtak az autók. A széles, kétpályás út Pasarét felé tartó sávjában állt, vagyis inkább rángatózott a forgalom. Postásautó zöldellt a kereszteződésben, mellette Trabant, oldalt csaknem kikerülte már egy lengyel zsebautó, mögöttük Mercedes várakozott, méltóságteljesen, de egy dühös Zsiguli előretört, aztán megtorpant. A postásautó lassan hátrálni kezdett, egy Wartburg megpróbált bekanyarodni mifelénk, de nem sikerült neki. Keresztben megállt. Mögöttük csikorogva fékeztek az Óbuda felől érkező újabb autók. A környék építkezéseiről néhány munkás már összeverődött az iskola előtti járdán. Zacskókat és sörös üvegeket szorongattak a kezükben. Kilenc óra már elmúlt, a tilalom miatt éppen csak hozzájutottak az első kortyhoz. A másik, lefelé tartó sávban is megcsikordultak a fékek. Mi a fene lehet ott? – Nagy nehezen megindultak a kocsik. Lépésben óvatoskodtak előre, de újra és újra megtorpantak. Öt-hat perc alatt kitisztult a kereszteződés.

Ekkor bukkant fel az én látóteremben is a közlekedési akadály. Egy farmernadrágos, farmerdzsekis fiatal férfi botladozott a lejtőn lefelé. Bal kezében szatyrot és diplomatatáskát szorongatott. Vagyis főleg a hátára csapva cipelte a nehéz 189terhet, mintha zsák lenne. Jobb kézzel egyensúlyozott. Csodálatos egyensúlyérzéke volt, mert a legnagyobb, legváratlanabb kilengések közben sem esett el, mindvégig talpon maradt. A kilengései pedig horizontálisan legalább húsz méteresek voltak. De ezeket olyan váratlanul, olyan esélytelen pozícióból rögtönözte, hogy ezekre a mozgásokra a forgalomban senki sem számított. De jöttek az újabb autók. Egy japán kisautó eloldalazott mellette, alig súrolták egymást, aztán egy Volga fékezett csodálkozva. Rádudált. A farmeros férfi szabad kezével lóalkatrészt igyekezett jelezni, de csak valamilyen csüggedt kalimpálás lett belőle. A Volga felment a járdára, hogy megszabaduljon tőle. A járdán már húsz-harmincan álltak. Valaki kiabált, hogy mentőt kellene hívni, de senki sem mozdult. Várták, hogy mi lesz a következő mutatvány. A részeg váratlanul átcepedlizett a lefelé tartó autósávba, s így vészfékezve faroltak mögötte és körülötte a kocsik. Ezek a kanyarból repültek ki, s csak az utolsó tizenöt méteren pillantották meg a tántorgó embert. Egy Opel és egy Trabant összekoccant. Kiszálltak. Két hölgy. Beültek a Trabantba, aztán átültek az Opelbe. Végül felálltak a járdára és mind a ketten elmentek valahová.

Közben a farmeros részeg visszatántorgott a szembejövő autósávba. Valahol lent a Kolosy téren zöldet kaphattak a kocsik, mert csak úgy áradtak felfelé. A részeg ugrált, hajladozott közöttük. Fékcsikorgás, hirtelen ráfeküdt egy Lada orrára. Először csak a motorházra hajlott, aztán ráborult táskástól, csak úgy csattant. Az autós kiszólt neki valami barátságosat az ajtón. Erre a részeg összeszedte végső erejét és az ajtóhoz tántorgott. Megmarkolta a kilincset és rángatta, de a vezető már belülről bezárta. Ököllel verte az ablakot és ült a kocsi oldalán. Állt a forgalom. Az emberek türelmesen, nyugodtan várakoztak. A Lada óvatosan, centiméterenként előrearaszolt. A részeget maga mögött hagyta. A farmeros két marokra fogta a diplomatatáskáját és magasra emelte. Érezhetően arra készült, hogy valamelyik autót agyoncsapja, mint egy poloskát. De a mozdulattól hirtelen jobbra lendült 190és a lefelé tartó autósávban tántorgott, hadonászott tovább. Újabb vészfékezés. A Pasaréti tér felé tartó kocsik sietve gázt adtak és elpucoltak a helyszínről. De a völgyből, a Duna-partról jöttek az újabb kocsik, és sejtelmük sem volt a fent bonyolódó pantomimról. Amikor áttántorodott a sávjukba a részeg, újra csikorogtak a fékek. Ráadásul megfordult, és az autók között felfelé törtetett a Törökvész felé. Egy edzett munkás beordított az arénába:

– Az anyád hétszentségit, tudod te mit csinálsz? Lefelé akarsz menni vagy fölfelé? Ha ennyit kalémolsz, soha nem érsz haza!

A farmeros fiatal férfi megállt az autók között, aztán megfordult. Elindult a Kolosy tér felé, de hol a szemből érkező, hol pedig a mögötte felbukkanó autók elé lépett. Mozgása, kanyarulatai, mozdulatai kiszámíthatatlanok voltak. Amikor eltűnt egy négyemeletes háztömb mögött, fellélegeztem. De azért félve füleltem, hogy mikor kezd szirénázni egy mentőautó. Ha ez így épségben hazajut – gondoltam –, a korszak szerencsés embere. Őrangyalai vannak. Sors- és életvállalkozó. Reformember, mert kockáztatni mer. Egy reformrészeg.

Hol vannak már azok a kedélyes régi részegek, akik a gázlámpa oszlopába kapaszkodva, egy helyben toporogva énekelték: „Messze van a, messze van a Mester utca vége…”

Emlékfalvak és emlékfolyók

A kisváros, ahol az Alpok oldalában megálltunk, valószínűleg semmiről sem nevezetes. Kapaszkodhattunk volna még felfelé, de a térképen láttam, hogy pár kilométer múlva hágó következik, s az átkelési bonyodalmakhoz már nem volt erőm. Leparkoltunk a városkában a fő téren. A szökőkút mellett fiatal mamák napoztatták gyermekeiket. A város utcái egy síugrósánc meredekségével vetekedtek, s a kanyarulataik zavarbaejtették az utast, mert minden látszólagos ok nélkül egy-egy régi ház falánál megtörték, aztán mint a nyári 191viharok elektromos kisülései, villámlottak tovább. A szűk utcákban autók, néhol kamionok jöttek szembe. Mégis, ahogy kiszálltunk a kocsiból, megérintett bennünket a csend és a nyugalom. Mintha ebbe a városba semmi sem jutott volna el a huszadik századból… De felpillantva láttuk, hogy minden eljutott. Az üzletsoron utcára buggyant a bőség, a benzinkút várta az arra vetődő autókat, volt bank, fürdőszoba-berendezéseket kínáló üzlet és természetesen trafikok, vendéglők is. De mindez csendben. A tiszta levegő mellbevágta az embert, s ahogy az utcákon sétára indult, szinte megrészegítette. Az utcák kanyarulatából leláttunk a völgyekbe, vagy fel az Alpok sötétzöld fenyvesei közé. Éppen tatarozták a templomot, s vele szemben is egy lapos, de elég magas épületet. Az volt az illúziónk, hogy még a munkazaj is visszafogott, diszkréten hangszerelt. A kicsi, különös kerteken túl az ablakokat figyeltem. Néha megálltam, lehunytam a szememet. Gyermekek, fiúk, lánykák bukkantak fel az utcán és ránk köszöntek: „Grüsz Gott”. Mint hajdan a vas megyei Nemeskeresztúron: „Dicsértessék Jézus Krisztus” – köszöngettünk az öregasszonyoknak.

– Nem értem miért köszönnek, hiszen idegenek vagyunk – mondta a lányom.

– Nem vagyunk nekik idegenek. Érzik rajtunk, hogy akár itt is lakhatnánk közöttük ebben a kisvárosban. Tulajdonképpen egy ilyen hegyoldalban kellene letelepednünk. Itt, ebben a csendben tudna az ember gondolkodni, írni, képeket festeni vagy tanulni. Készülni is lehetne valamire… A jövőre, ha még létezik jövő.

Bementünk egy Gasthoftba megebédezni. Ez is olyan volt, mint egy fecskefészek. Odatapasztották a hegyoldalba, s csak lépcsőkön át lehetett megközelíteni. Az ember magyar tapasztalatok alapján olyanfajta belső terekre számít, mint a sásdi vendéglő, vagy a Dabróka csárda ivószobája. De ez inkább egy kávéházra emlékeztetett. Faburkolat, a falon festmények. Biliárdasztal, a söntéspult valójában bárpultnak látszott. Egy kiöregedett sportolóé lehetett, mert a polcok tele 192voltak kelyhekkel, érmekkel, mindenütt a győzelem relikviái fénylettek. Mi voltunk az egyetlen vendég. De bármit kértünk, néhány perc múlva az asztalon volt. Az árak alacsonyak voltak, a kiszolgálás családias. Az iskolás fiú a szomszéd asztalnál küszködött a számtanleckéjével, s a pincérnő és a csapos időnként besegített.

Keserűség telepedett a szívemre. A nyugalom szigeteit Ausztriában kellene megkeresnünk? Otthon már nincs ilyen köszönős, isten áldását kérő, nyugodt falu?

A múlt ősbozótjában volt nekem ilyen biztonságot adó falum, földszintes, itt-ott még a földszintesnél is alacsonyabb házsorokkal. Gyermekkoromban nevelt és védelmet adott ez a falu. Erkölcsi kisugárzásával meghatározott. A táj is belémivódott, a mélyen fekvő rétek, a Marcal völgyében gomolygó párafelhők, a Karakai erdő, a Szálas alja, a Csényében sárguló gabonakeresztek, a kertek, Szabó Pali bácsiék patakra lefutó gyümölcsösének, Vitusz bácsi ribizlisének emlékét, hangulatát ma is őrzöm. A patak tükrén molnárkák siklottak ide-oda, szinte sí-akrobatikát mutattak be. Hol vannak ezek a patakok?

Az ember egyszercsak egy vonaton vagy repülőgépen rádöbben, hogy már sehová sem tartozik, csak lebeg. Lebeg, mint egy ázalag a lanyha áramlásban. A sok fontoskodó emberázalaggal együtt lebeg. Csak egy-két embert hagy otthon, feleséget, gyermekeket, de nem a falut. Megérkezik valahová, ahol minden nagyon korszerű, jól képzett emberek várják, s vacsora után megígérik, hogy a százszázalékos tökéletességből átvehetünk tőlük öt százalékot. Ehhez minden segítséget megajánlanak. Szóbakerül az ENSZ, az Űrhajózási Hivatal, azok is segíteni fogják, hogy a tökéletességből öt százalékot, a megfelelő kamatok ellenében megkapjunk. De a Valutaalap és a Világbank még sajnos vétót emelhet. Mert az öt százalékot csak akkor kaphatjuk meg, ha a gyárakból kirúgunk ötezer munkást. Mert a munkás, és a maradi falu, kisváros, bányatelep visszahúz bennünket… Honnan?

A visszatérést mindenki megkísérli. Ezek kísértetjárások.

193

Amikor Pécsről a fővárosba kerültem, először csak Gödre mentem ki, aztán a Tiszára, majd magamból mentem ki. Ekkor ajánlotta a feleségem, hogy utazzunk el Nemeskeresztúrra, látogassuk meg a nagymamát, horgásszunk egy hétig a Marcalon, és akkor majd minden jóra fordul. Írtunk a nagymamának, a horgász rezidensnek Jánosházára. Minden egyben volt. De mi lekéstük a vonatot. Lekéstük, mert a taxi a budapesti útelzárásokon csak körülményesen és késlekedve tudott átkelni. A vonat hátsó peronja és a lépcső, amire fel kellett volna ugranunk, két méternyire volt tőlünk. A vonat elment. A keresztúri nagymama három napon át minden vonatnál várt bennünket. A horgászengedélyt, amit a Marcalra váltottunk, rezignált sorok kíséretében elküldte Karácsonyra. Fel lehetett volna szállni egy következő vonatra, de nekem akkor már elment a kedvem az egésztől. Hazamentünk a zuglói nyomorlakásba és berúgtam, mint az állat. Nagymama, a sok idegességtől megbetegedett. – Ilyen ügyekről soha nem szabadna beszélni, különösen az Alpok oldalában nem, mert a lányom a pizzaevést másodpercnyire megszakítva, megvetően lebiggyesztette az ajkát és megszólalt:

– Ezt a piszokságot nem tételeztem fel rólatok…

Na ja, akkor a kis tudós nő, aki most lemar bennünket, még elképzeléseinkben sem létezett. Akkor mi voltunk a modern fiatalok, s a nagymamavigasztalás és a gyermeknevelés egyáltalán nem szerepelt a terveink között. Nem is voltak terveink. Tudtuk, hogy tökéletesek vagyunk, ahogy a mai fiatalok is tudják, csak a világ piszok, hogy ezt nem veszi észre, nem borul le a lábaik elé.

Mégis sajgott nekem Nemeskeresztúr… Pedig tudtam, hogy a múltba nem vezetnek utak. Amikor elmentem, a magányos nagyasszony, apai nagyanyám, Zimits Ilona már haldoklott. Kilencvenkét éves elmúlt, de szeretett volna még élni. Elég furcsa, hogy az ember nem élhet örökké. Miféle világ az ilyen? – Feleségem, aki akkor még mindig nagyon modern volt, bizonyos értelemben talán forradalmár is, ijedten szaladgált Jánosházára, hogy a nagymama életmentő 194gyógyszereit megszerezze. A nagyasszonyt, aki lényegében csak egyszerű parasztasszony volt, de hívő, Krisztust megvalló makacs élőlény, a püspök temette el.

Évekig melengettem a tervet, hogy megveszem a nagymama házát, ott írok majd a vizes falak, furcsa szobrok és szentképek alatt. De egy fiatal rokon beleköltözött a gyermekeivel, s a fehér falak mintázatot kaptak, modernizálták, a konyhából nyílt a WC. Ez már nem az én világom volt. Később eladták idegeneknek. Mienk maradt a vesztés gyönyörűsége. A vesztés gyönyörűségét még nem fedezte fel a tudomány. Új terület, új magatartás, új filozófiai áramlatok alaptétele is lehetne. A vesztés teszi naggyá az embert. Ha logikusan (aminek semmi értelme sincs, mi több, egy nagy marhaság) végigvisszük ezt a gondolatsort, akkor leszögezhetjük, hogy nagyobb szerencse még nem ért bennünket, mint az elmúlt évtizedekben. Elvesztettük minden illúziónkat, földünket, üzleteinket, házainkat, érzelmeinket és személyiségünket.

Az ember érzelmi lény, sodródó falevél, tűnékeny fénysziget. Nagyanyám halála óta újra és újra elmegyek Nemeskeresztúrra. És minél idegenebb a falu, annál többször. Már senkim sem lakik az alacsony fehér házak között, mégis görcsösen kapaszkodom valamibe. A gyermekkorba, a Szabó Pali, Örzse néni, Vitusz bácsi emléklényébe, nagymama kék kötényébe, de a markom üres marad. Hiába minden. Pedig ott vannak a fehér házsorok, a falu körül a táj, az illatos rétek, a Marcalra ledőlő sarjúkaszálók, s maga a folyó is ott maradt, ahol volt, az erdők is a helyükön vannak. De ez a táj mégis más, mint amire gyermekkoromból emlékszem. Üres ez a táj és üresek a rokoni házak. A szülőföld nem házakból és folyókanyarulatokból áll, hanem emberekből. Korán kelő nagymamákból, hadifogoly unokabátyákból, Örzse nénikből és Pali bácsikból. Mindaz, ami gyermekségünkben meghatározott bennünket, már nem létezik. Csak félálomban vagy képzeletben lehet hazamenni. Csak az emlékfalvak, emlékemberek valóságosak, ha elég bölcsek vagyunk már, az emlékfolyók partján sokáig elüldögélhetünk.

195
A filmgyártás titkai

„Nem írtuk le a forgatókönyvet, nem volt rá idő” – nyilatkozta Jancsó Miklós utoljára forgatott filmjéről, aztán elutazott Amerikába. Mi sajnos huszonöt évvel ezelőtt leírtuk a forgatókönyvet, aztán itthon maradtunk. Akkoriban a filmeket még gyártották, mint a traktorokat vagy a mosószappant. A filmgyár a maga hatalmas szervezetével, mozdíthatatlanságával tiszteletet keltett a fiatal íróban, s maga is hozzászürkült, idomult a gyári hangulathoz. Mindennek megvolt a maga rendje. Filmnovella, elfogadás, kis pénzecske. Forgatókönyv, gyári alkotóház Leányfalun, vagyis a hadifogság a dramaturg felügyelete mellett, amibe alkalmi izgalmakat hoztak a rendező rajtaütésszerű ellenőrzései. Elfogadás, és egy kicsit nagyobb pénzecske. Technikai forgatókönyv, amibe a rendező és az operatőr beleírták, hogy mit vesznek közelről, távolról, fárolva, kimerevítve, hol állnak majd a lámpák, délelőtt honnan kell sütni a napnak. Mire a berendező és a kellékes is elkészült, s a gyártásvezető kidolgozta a költségvetést, már mindenki belefáradt a filmbe. Kicsit talán utálta is. Viszont kifizették a jogdíjat, s kezdődhetett a forgatás.

Amikor a „Harlekin” forgatókönyvét kellett megírnom öt-hat, egymással csak lazán, hangulatilag összefüggő novellából, Fakan Balázzsal estem hadifogságba. Fakant hatalmazta fel a gyártás, hogy segítsen a széteső anyagból egységes masszát gyúrnom, s egyúttal a kitörési, szökési kísérleteimet is leszerelje. Fakan Balázs személyiségét azt hiszem nem ismerték elég pontosan a gyárban, s arra később is ügyelt, hogy a személyzeti osztályra bekerülő adatai hézagosak maradjanak. Csak egy napig éreztem úgy, mintha rendőri felügyelet alatt állnék, aztán a „refes” szorongásom szertefoszlott. Fakan maga volt a csoda, a dramaturgiai ténykedésnek egészen sajátságos módozatait vezette be.

Amikor megérkeztünk Leányfalura a filmgyári villába, azonnal érzékeltem, hogy a filmgyártásnak két arca van, a gyári arca és a leányfalusi arca, ami a hajdani Lamot-villában 196teljesedett be. Néhány dramaturg és rendező már keményen dolgozott ott az új forgatókönyveken, vagyis pingpongoztak, napoztak a kertben, uszodába jártak és kirándulni a hegyekbe. Ha még maradt egy kevés idejük, akkor telefonáltak és ettek. Szombaton megérkeztek a barátnők, feleségek, szerepre váró színésznők, s az alkotómunka intenzitása tovább fokozódott. Mivel enni, pingpongozni és telefonálni mi is elég jól tudtunk, nem esett nehezünkre a beilleszkedés. Fakan Balázzsal dél tájban átsétáltunk a Halászcsárdába, hosszan ettünk, s végtelen anekdotázásba keveredve megittunk egy-egy üveg rizlinget is.

– Jól haladtok? – kérdezte időnként Deme Gabi.

Fölényesen megnyugtattuk. Így meglepett, amikor Fakan Balázs reggel hétkor bekopogott a szobámba, s zavart mosollyal kísérve szavait, megszólalt:

– Nincs szükséged véletlenül valamilyen dramaturgiai tanácsra?

– Mire gondolsz?

– Este későn itt járt egy filmgyári sofőr, s azt mondta, hogy Fehér Imre üdvözletét küldi, holnap, vagy holnapután kiugrik hozzánk. Azt üzente, hogy ami megvan a könyvből, azt átbeszéljük.

– Van még két hetünk, nem?

– Van, de ez olyan team munka. Szeretnek közben beleszólni. Amúgyis az az elv, hogy együtt kell felépíteni a filmet.

– Mit csináljak?

– Ülj neki, és írd meg. Ha este jön, van még egy egész napod, ha csak holnap, éjszaka is dolgozhatsz.

Reggeli nélkül beleültem a gépbe, s verni kezdtem, mint egy őrült. Az alkalmas szituációk, melyekben a szereplőim elfogadhatóan mozoghattak, most azonnal felrémlettek előttem. Mindaz, amin az esti, éjszakai órákban egy hétig hiába törtem a fejemet, most készen hullottak ki a fejemből. Estig megírtam harminc oldalt, s reggelig még huszat. Álmosan ténferegtem a nagy konyhában, alig bírtam valamit lenyelni. Balázs hosszan, kényelmesen reggelizett.

197

– Mennyi van? – kérdezte, amikor már a kávéját kevergette.

– Ötven oldal.

– Az elég – mondta mosolyogva.

– Felolvassam? – kérdeztem.

– Felolvashatod, de minek? Úgyis átíratja veled.

– Nézz azért bele – mondtam és a teraszon a kezébe nyomtam az anyagot.

Beleolvasott, aztán unottan letette egy félig összerogyott kerti asztalra. De felcsillant a szeme és mesélni kezdett egy régi kollégiumi történetet. A szemközti házból áttelefonáltak a felháborodott lakók, mert a villanyfénynél be lehetett látni a tantermek ablakán. Döbbenten látták, hogy az egyik hallgatónő szájába veszi az egyik hallgató péniszét. A hallgató fegyelmit kapott, ennek ellenére kitűnő eredménnyel megszerezte a rendezői diplomát, s a leányfalusi működésünk idején éppen első asszisztens volt az egyik híres rendező produkciójában. Nevek szálldostak, Deme Gabi más hangszerelésben ismerte a történetet. Végül fogadtak valamiben, s közben az én forgatókönyvem ott hevert oldalt, a félig összerogyott asztalon.

Fehér Imre még ebéd előtt megérkezett a saját kocsiján, s azonnal bezárkózott a forgatókönyv-kezdeménnyel egy szobába. Rosszkedvűen jött elő. Valahonnan, a harmincadik oldal környékéről magával hozott egy flekket:

– Agyonírod – mondta – felesleges mindent beleírnod, amit ezek a figurák novellahős korukban mondtak. Csak a lényeget, a többit majd eljátssza a színész.

Akkoriban a kész szöveget, hőseim párbeszédeit szentnek, véglegesnek, átírhatatlannak tartottam. Így aztán késő estig vitatkoztunk. Ma már tudom, hogy a szöveg fele, vagy az egész elhagyható. Elég, ha a színész ott áll a vásznon és néz. Ez is elmondhat mindent. Még tökéletesebb a jelenet, ha az egész figurát elhagyjuk. Üres a vászon, nincs rajt színész és csend van. Ekkor hibátlan a jelenet, ezen csak rontani lehet. A világítás is ront a hatásán. Az a legjobb, ha sötét van és a 198vásznat sem látja a néző, de valahonnan mégis tudja, hogy moziban van, s húsz méternyire előtte van egy vászon. Egy fehér vászon. A néző, ha a kultúrája legalább egy majomét elérte, a sötétben maga elé tud képzelni egy fehér vásznat, így tudatosul benne, hogy moziban van.

Szörnyű nap volt. Éjfél tájban örültem, hogy végre ágyba kerülök. Fehér Imre éjjel kettőkor bekopogott hozzám, s gondterhelten járkálni kezdett a szobámban.

– Mi van? – kérdeztem.

– Üres a víz… Tudod, amikor a horgony beleakad a második világháborús bombába és Bujtor Pista feljön levegőt venni, mögötte üres a víz.

– Hogy-hogy üres? Éppen az a jó, hogy mögötte csak hullámok vannak, s a magányossága nyilvánvaló.

– Üres a víz, írj mögéje valamit.

– Mehet mögötte, jó messze egy vitorlás, vagy motorcsónak.

– Valami furcsára gondolok, valami abszurdra.

– Mondjuk egy léggömb ereszkedik a vízre és a belsejében felragyog valamilyen jel.

– Nem, valami valóságosabb kellene. Amit el lehet hinni, de furcsa… Reggel hétkor vissza kell mennem Pestre, meg tudod csinálni addig?

Felkeltem és beültem az írógépembe. Bujtor mögé beírtam egy halászhajót, ami nem halászik, hanem egy matrózt költöztet Fonyódról Siófokra, vagy a fene sem tudja hová. A hajó fedélzetén szekrények, sokféle cók-mók, csíkos dunyhák bomlanak ki a batyukból, a hajó korlátjának kötve pedig egy tehén áll.

Fehér Imre nagyon elégedett volt az üres víz berendezésével. Nem így a berendező és a kellékesek, amikor a nyári forgatás alkalmával sorra került a jelenet.

– Írókám, nagyobb marhaságot nem tudott kitalálni? – kérdezte a gyártásvezető.

– Eredetileg én egy léggömbre gondoltam, aminek a belse199jében felragyog egy apostoli kettőskereszt – mondtam nagyon komolyan.

– A tehén egyszerűbb – mondta és szinte megnyugodott.

De nem volt egyszerűbb. A forgatókönyv szerint viharban kellett a költözködős halászhajónak Bujtor feje mögött betölteni a vizet. A tehén pedig, ki tudja miért, irtózott a hullámzó vízijelenetektől. Alighogy elindult a hajó a kikötőből, a tehén elszakította a kötelét, és a korlátot átugorva belevetette magát az öböl vizébe. Szerencsére tudott úszni, így megcélozta a partot és szépen „sprintelt” kifelé. A vízirendőrök azonban fejükbe vették, hogy segítenek a tehénnek és melléje hajtottak motorcsónakjukkal. A tehén ettől annyira megijedt, hogy a nyílt víz felé fordulva, nekilátott a Balaton átúszásának. Újabb motorcsónak jött és egyik csapat a tehén fülét rángatta, másik a farkát. A parton közben a tehén gazdája kétségbeesetten üvöltött. Jó óráig eltartott, mire a tehenet kihalászták a vízből. Fél órába telt, mire felkönyörögték, feltuszkolták a hajóra. Aztán a szarvát a korláthoz kötötték, nyakát az árbochoz, farkát a csörlő tövéhez. Közben a paraszt, a berendező, a gyártásvezető és a fél stáb, tele torokból szidta a barom írót, aki ilyeneket képes kitalálni, merő unalomból. – Elegem lett a filmgyártásból. Beültem a kocsimba és átmentem Szárszóra felejteni.

A muszterokon Bujtor feje mögött nagyon jól mutatott a tehénjelenet. Aztán a vágás során kicsit lerövidítették. Később még vágtak rajt, hogy pergőbb legyen a film. A bemutatón már csak egy távoli folt merült fel egy pillanatra, s az elmaszatolt hajón nem látszottak a csíkos dunyhák, s a tehénnek is csak a körvonalai.

Néha, utcán, vagy autószervizben összefutunk Fakan Balázzsal, és ilyenkor huncutul rámnevet: „Emlékszel, milyen jól dolgoztunk mi együtt a forgatókönyveden? Mi is volt a címe…? Leányfalura pontosan emlékszem, a konyhára. Deme Gabival fondüt főztünk… Emlékszel arra a fondüre?” 200

A szabad kacsa

Amikor Martina, a híres vadlibalány kibújt a tojásból, Konrad Lorenz professzort pillantotta meg elsőnek, így azt hitte, hogy a szakállas úr a mamája, s ehhez a hiedelméhez felnőtt libakorában is ragaszkodott. Imádta a professzort, s ha az elkiáltotta magát a dolgozószobájában, hogy „Martina”, a vadlibalány berepült az ablakon. Az a kacsa, akivel a Váci utcában találkoztam, bizony nem volt egy Martina, nyűtt, piszkosfehér tollazata elhanyagoltságot és szegénységet sejtetett. Igaz, a gazdája sem hatott bécsi professzornak. Az alacsony, vékony, gyér hajzatú öregember koszos, rongyos ruhájában inkább koldusnak látszott, mint vállalkozónak. Összetartoztak a kacsával, együtt sétáltak. A kacsa többnyire mellette lépkedett, de ahol sok volt az ember, előre tipegett, így pillanatokra olyan látszat keletkezett, mintha a kacsa sétáltatná az öregembert. Így együtt, öregemberestől, kacsástól számítottak idegenforgalmi látványosságnak, vagyis produkciónak. A vékony öreg koszos svájcisapkáját a járókelők elé tartotta, s hullottak bele a forintok, márkák és schillingek. A Vörösmarty tértől a Kossuth utcáig ezen a környéken mindenki árult valamit, gyors portrét, édeskés tájképet, xilofonzenét vagy a saját testét. Az alacsony, sovány öregember „áruja” volt a legnehezebben körülhatárolható, tettenérhető, hiszen a happeningjében annyi reális „tárgyszerűség” sem volt, mint a xilofonzenében. A sétálását árulta, vagyis a kacsája egészségügyi sétáját. Hogyan jutott ez az eszébe, érthetetlen. Kellett hozzá bizonyos kétségbeesett zsenialitás. Ki gondolná, hogy a sétálást is el lehet adni?

– Miért sétáltatja itt ezt a kacsát? – állították meg a rendőrök.

– Miért ne sétáltatnám? Ez nem „Leláncolt kacsa”, ez egy szabad kacsa. Más a kutyáját sétáltatja, én meg a kacsámat és kész.

201

– De maga koldul ezzel a kacsával. A kutyások nem koldulnak!

– A kutyások… – az öregember lesajnálóan legyintett egyet zsíros szélű svájcisapkájával. – Nem koldulok, csak sétáltatom a kacsámat.

– Jobb lenne, ha máshol sétáltatná.

Kis csődület támadt körülöttük. A kacsa a nyakát nyújtogatva, oldalra fordított fejjel vizsgálgatta a rendőröket. A Pesti Barnabás utcából kiszabadult egyetemista lányok közbekotyogtak:

– Miért baj ez? Salvador Dalí egy rákot sétáltatott a Champs-Elysées-en.

– Hitchcock pedig egy fekete hollóval a vállán járt vendégségbe.

– De azok az urak – szólalt meg újra az egyik rendőr – nem koldultak.

– Mondtam már maguknak, én nem koldulok, csak sétáltatom a kacsámat. Ez egy szabad kacsa. Arra sétál, amerre akar. Én pedig megyek vele, mert szereti, ha én sétáltatom.

A rendőrök elunták a kacsajelenetet, és továbbmentek a tér felé. A sovány, gyérhajú öregember pedig az összezárult embergyűrű közepén hirtelen maga elé tartotta a svájcisapkáját és közönségére kacsintott. Hullottak a forintok, márkák, itt-ott még a dollárok is. A rendőrök fellendítették az üzletét.

Álom

Meglepő, hogy az általános elszegényedés közepette milyen konok, néhol pökhendi építkezési düh lett úrrá az embereken. Mintha az a 14-18 milliárd dolláros külföldi kölcsön (hetenként változnak az adatok) mégsem veszett volna el egészen. A budai hegyvidéken barangolva néha olyan téves képzete támad a bámészkodónak, hogy ez a tőke, kis részben mégiscsak felhalmozódott valahol, s a titkos trezorokból kilépve magáncsoportok kezében dolgozni kezdett. A vasárnapi sé202tálgató csodálkozva megáll, néhol szinte gyökeret ver a lába. Nem érti a helyzetet, mert az újságokból és a televízióból úgy értesült, hogy kétmillió ember a szegénység-küszöb valamelyik oldalán él, a nyugdíjasok már alig esznek, a fiatalok munkába állása bizonytalan, százezrek nem fizetik a lakbért. De valakik mégiscsak építkeznek a budai hegyekben és a Balaton körül… Ennyit keresnének? Elég a lehetséges legmagasabb politikusi, tudósi, orvosi, jogászi, menedzseri, művészi kereseteket futólagosan összevetni az adótáblázatokkal és azonnal látszik, hogy hivatalosan, bejegyzetten nem lehet ennyit keresni. Ezek más pénzek. Finom, óvatos pénzek. Olyan pénzek, melyeknek a puszta illatától összerezzennek a gyengébb idegzetű adóhivatalnokok, kalapot emelnek és behunyt szemmel átsietnek az út túloldalára. A tekintélyesebb összegű legális pénzeket sem keresheti meg bárki, mert hiába jó, esetleg zseniális amit csinál, létrehoz, vannak nála „érdemesebb” állampolgárok, akiknek valamilyen titkos okból minden köhintésért ötvenszer annyi jár, mint a másik köhintőnek. Ez a magyarországi diszkrimináció évtizedek óta tökéletesen működik. Így az értékrendről csak a kabaréban lehet elmélkedni. A vasárnapi sétálgatót, ha egy kicsit is értene a közgazdaságtanhoz, a tőkefelhalmozásnak ez a faramuci módja is megörvendeztethetné, de sajnálatosan az árnyékból kilépett tőke inkább haraggal tölti el, mint örömmel. Hiába konyít valamit a közgazdasághoz, semmi mást nem érez, csak azt, hogy átverték. Átvágták, amíg lelkiismeretesen dolgozott a gyárban, szerszámokat szerkesztett, ilyen vagy olyan hivatalban, iskolában, mezőgazdasági nagyüzemben végezte a dolgát. Amíg ő felállt a párt vagy a szakszervezeti ülésen, és józanul érvelt, vállalt valamit a közösség érdekében, mások, a pártállam privilegizált emberei és családjai, meggazdagodtak. Sétálgatva világosan érzi, hogy a létező legmagasabb, legtehetségesebb teljesítménye is kevés ahhoz, hogy a gyermekének itt vagy másutt lakást vásároljon a mai árakon. A mai árakat csak azok tudják megfizetni, akik nem a munkájuk, teljesítményük és tehetségük alapján részesülnek a megter203melt javakból. Azok, akik diktálják a bérektől és teljesítményektől elszakadt árakat, vidáman elosztják egymás között amit nem termeltek meg. Mert privilegizált a helyzetük, teremtés, új, vagy bármilyen értékek létrehozása helyett hosszú ideje csak osztozkodnak.

Tehetik, a kezük messzire ér, a korrupt magyar társadalom fontos őrhelyein ülnek, ha nem ők, akkor rokonaik, gyermekeik, barátaik és elvtársaik.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor egy sárral bevert, koszos udvarú, öreg családi ház kapuján megpillantottam egy kézzel írt felhívást. A rajzlapon piros betűk figyelmeztettek: „Kérem, ne zavarjanak! A ház ügyében a hirdetésben megjelent telefonszámon tessék érdeklődni az új tulajdonosnál!”

Azonnal becsengettem.

Gyerekek futottak a kapuhoz, megnéztek, aztán bent a házban jelentették, hogy miféle embert láttak a kerítés előtt várakozni. Csakhamar egy harmincas, ismerősnek tűnő asszony jött a kapuhoz és mentegetőzni kezdett a rajzlap miatt. A kulcsot megforgatta a zárban. Ahogy rápillantottam, már tudtam, hogy nemcsak a környék üzleteiből ismerem, mint vásárlót, de egy kiállítását is láttam már.

– Elnézést kérek – szabadkoztam.

– Ha önök meg akarják venni, még jobb is… Elmondok mindent, segítünk – mondta a kicsi kertben.

– Nem akarjuk megvenni, nincs is pénzünk. Csak láttam ezt a rajzlapot…

– Tessék bejönni. Mi, vagyis a férjem szeretné megvenni. Ő mérnök, és azt gondolja, hogy ez a ház még rendbehozható. De én jobban ismerem, itt nőttem fel. Az emésztőgödör például ott feljebb, a fák alatt van, és a kert is ide lejt a ház alá. A tető beázik. Átnedvesedtek a falai, a vakolat salétromos. Most, hogy csatornáztak itt, kilencvenezret kellett volna befizetnünk. A mérnök barátaink hatvanezerből ki tudták volna hozni. Szóltunk a tulajdonosnak, és az engedélyezte. Azt írta, hogy köttessük be a cseresnye árából.

204

– Cseresnye? Milyen cseresnye?

– Van ott oldalt egy cseresnyefa. Úgy gondolta, hogy szedjük le és adjuk el a cseresnyét és annak az árából fizessük be a hatvanezer forintot. Csakhogy ezen a fán még ezer forint ára cseresnye sem terem. Nekünk nem szabadott a kerthez nyúlni, azért ilyen rendetlen minden. A cseresnyét le szokta szedetni a tulajdonos, bár előfordult, hogy a felét itthagyta a gyerekeknek. Egyik évben írást hozott tőle egy férfi, hogy leszedheti a cseresnye felét. Leszedte és elvitte. Később jött a tulajdonos és számon kérte rajtunk. Azt mondta, hogy ő nem adott ilyen írást senkinek. Tele van a kert öreg sporheltekkel, vasakkal, ott van a fészer végében egy szétesett motorbicikli. Semmihez sem nyúlhattunk. A füvet sem engedte lenyírnunk.

– És most meghalt?

– Meg, pincér volt. Tessék megnézni a házat… Vagyis csak amit ki tudok nyitani.

– Az egészet lakják, nem?

– Nem, csak egyharmadát. Három szoba, a konyha és még valamilyen helyiségek zárva vannak. Mi csak ezt a folyosóból leválasztott konyhát, ezt a hallszerű szobafélét és egy szobát használunk. A férjem a padláslépcső alá szerkesztett egy kis mosdót. A többi rész húsz éve le van zárva.

– Hol lakott a pincér?

– Egy dunaparti kisvárosban. A nagynénjétől örökölt ott egy házat, gyümölcsössel, szőlővel. Ezt is örökölte, de ezt az anyjától.

– Most ki örökölte a házat?

– Az egyik nagy egyház. Már árulják. Szerettük volna megvenni, részletre. A férjem már kölcsönt is szerzett, igaz, nagyon magas, 25 százalékos kamatra. De neki ez a ház az álma. A gyerekek miatt szerette volna megvenni és átépíteni.

– És, sikerül?

– Az egyház jogtanácsosa felértékelte a házat. 3,8–4 millió forintot hoztak ki. Mi legfeljebb ötszázezret tudnánk összehozni, aztán kamatostól törlesztenénk a többit.

205

– Most akkor mi lesz?

– Nem tudom. Meghirdették és állandóan jön valaki. De ha magukat esetleg érdekelné…

– Nem, nem, szó sincs róla. Én csak a furcsa kiírás miatt csengettem be.

– Talán, vegyem le a kapuról?

– Azt hiszem a kapu esztétikai összhatásán semmit sem javít ez a tábla – mondtam és elköszöntem.

Álmok nélkül egyszerűbb az élet. De az a legjobb, ha az ember teljesen kikapcsol, nem is gondolkodik. Minek?

Vágyálom

„Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” – merülnek fel bennem a verssorok. Sajnálatosan, vagy szerencsére én nem születtem Szekszárdon, ennek ellenére boldogság hatalmasodik el rajtam, ha színpadon, vagy az utcán megpillantok egy szép és tehetséges színésznőt.

Színésznő barátnőnk vasárnap délelőtt csengetett be, s az asztalon azonnal kiterített egy tervrajzot. Pontosabban egy tervrajz másolatát.

– Ezt nézzétek meg – mondta és felfokozott várakozással ránk meredt.

Szerettem ilyen felfokozottan, mert ilyenkor minden ragyogott rajta, még a fülcimpája is. A feleségem már nem annyira, mert barátnőnk a nagy bolondságokat ilyen „felfokozottan” szokta elkövetni.

– Mi ez? – kérdezte. Valami atomóvóhely?

– Hát nem látod? Egy álomház. Én az első látásra beleszerettem.

– Igen, de itt ez a nagyobbik része, miért van a föld alatt? Olyan, mint valami rakétasiló.

– Nincs a föld alatt, csak szinteltolásos. Kétszintes villa, de valójában teljesen modern, mert a fölső szint is kétszintes és az alsó is. Lépcsőn kell átmenni egyik szobából a másikba. 206Itt a hátsó fal még a földben van, de az eleje már egy szintben van a kerttel. Ki lehet lépni az üvegajtón át a fák alá. Én például ide képzelem a reggelizőasztalt. Körben zöld minden, oldalt virágok, zinnia, törökszegfű, margaréta, napfény. Értitek? De fent a lodzsán is lehet reggelizni. Akkor viszont magad előtt látod a tájat.

– Konyha van?

– Hát persze hogy van. Ez lehet szerintem a konyha.

– Akkor ott is lehet reggelizni – mondta a feleségem.

– A konyhában?

– Ha mondjuk esik az eső, vagy télen a hó.

– Direkt domboldalra van tervezve, azért ilyen lépcsőzetes, vagyis ahogy a mérnök mondta, funkcionális.

– És ha a közelben nincs éppen domboldal?

– De van. Itt építik fel ezeket a közeletekben, azért is szólok nektek. Én már teljesen beleszerettem ebbe a házba. A Zöld-kő utcában már egyengetik a terepet.

– Véletlenül nem a Cseppkő utcában? Mert úgy láttam, ott tarolták le a régi házakat. Állítólag diplomatalakásokat építenek a helyükre – szóltam bele az álmodozásba.

– A Zöld-kő utca kétoldalán főleg diplomataházakat építenek, de húsz ilyen lakást, vagyis házat civileknek ad el az OTP. Állati előnyös lenne, ha egymás mellett megvennénk két ilyen házat. Ha mondjuk elutaznátok, én addig etetném a kutyátokat.

– Nincs kutyánk – mondta a feleségem.

– Majd vesztek – lelkesedett a barátnőnk. – Én például már utána nézettem a férjemmel, hogy az új szituációnkban milyen kutya illene hozzánk.

– Kutya? Pénzünk sincs.

– Nekünk sincs. De eladjuk majd az öröklakást és végre lesz egy cél, amiért érdemes hajtani. Gondoljatok a reggelekre.

– Egy ilyen ház gondolom öt-hat millió, s ahogy én hallom, a felét valutában kell letenni.

– Valutában? Nem létezik.

207

– Létezik.

– Akkor én sohasem fogok kertben reggelizni – mondta színésznő barátnőnk és letargikusan összehajtogatta a tervrajzot.

– Egy kisebb kutyát szerintem az öröklakásban is tarthattok – mondtam vigasztalóan, amikor kikísértem.

– Legalább menj el és nézd meg, hogy milyen álomhely ez a Zöld-kő utca.

– Ismerem drágám, vagyis egyszer már jártam ott – mondtam és besegítettem a hatéves, leszakadt sárhányójú kis Polszkiba.

Lázálom

A Cseppkő utca alatt, tehát valahol a Zöld-kő utca táján legalább tíz évvel ezelőtt szanálták a villákat és a kertes házakat. Séta közben csak messziről láttam a lerombolt életálmok, nyugdíjas életformák maradványait. Makacs faldarabok fehérlettek elő a bozótból, pincetetők, eldőlt betonoszlopok. A holt város hajdani kertjeiben még álltak az öreg diófák, néhol a makacsabb barackfák virágba borultak, ha eljött a tavasz. Fent már új villák álltak a hegyoldalban, s lent a négyemeletes lakótelep szürkéllett. Az ilyen domboldalakban alulról is, felülről is belátni a kertekbe, udvarokba, még a romokon elburjánzott bozótvilágba is. Az egész „szinteltolásos” magyar élet áttekinthető. Így lent is, fent is mindenki látta, amikor a holt város bozótjai közé, megmaradt pincéibe beköltöztek a csavargók és hajléktalanok. Viszonylag fegyelmezetten regisztrálta őket a környék, úgy vélekedtek, ha be is törnek valahová, semmi esetre sem itt. Így a kilenc órai szocialista szeszzár után a toprongyos csavargók is beálltak a sorba az ABC áruház pénztárai előtt, ügyet sem vetve a BMW-vel és japán autókölteményekkel érkező úrinőkre. Az úrinők sem vettek róluk tudomást, pedig a kevéske ételre és 208italra valót az ő szemetesládáikból guberálták össze a csavargók.

Két éve, tél végén bementem a holt város bozótjai közé. Akkor már hetek óta mindenki látta, hogy a csavargók kijöttek a pincéből és a bokrok között alszanak a földön, műanyag fóliába burkolózva. Közben esett a hó, reggelente mínusz hat-nyolc fokot mutatott a hőmérő. Mint a meggémberedett bogarak, úgy másztak elő a fóliák alól és órákig eltartott, amíg fagyott térdeiket életre masszírozták a téli nap fényében hunyorogva.

Két nagy szatyor üveget akartam visszaváltani az ABC-ben, de az üveges csak a vállát vonogatta. – „Nincs rekesz… Nincs rekesz” – mondogatta. Káromkodtam. Ez felkeltette benne a rokonszenvet és azt tanácsolta, hogy vigyem el az üvegeket a csöves Tibinek a bozótosba, az biztosan megörül neki. És ha lesz rekesz, majd a Tibi visszaváltja.

Az üvegjeimmel bementem a holt városba. Meglepetten láttam, hogy a szanált házak pincéi, mint a kripták sötétlenek elő a hóból. Csöves Tibi és a rongyos öregember, akivel párban járt guberálni, egy kidöntött fa törzsén hunyorogtak a délelőtti fényben.

– Jónapot – mondtam. – Az üvegesnél megint nincs rekesz. Ha kellenek magának az üvegek, itthagyom. Nincs kedvem visszavinni a negyedik emeletre. Majd beváltja holnap.

Csöves Tibi némán és közönyösen ült a fatörzsön. Még csak a fejét sem mozdította. Valahová a havas gaztengerbe meredt. Kézfeje dagadtra fagyott, szakállas arcán is fagyfoltok kéklettek. Talán harmincéves lehetett, vagy még annyi sem. Szoborszerű véglegességbe merevedett. Az öregemberre pillantottam, aki egy rongyos zsákból az összeguberált tárgyakat kirakosgatta a lába elé. Gyerekcipő, fél pár férfikesztyű, néhány üveg sorakozott előtte. Egy alumíniumfóliából töltöttkáposzta maradványokat öntött a hóra. Nézte a gombócokat, aztán koszos kezével felemelt egyet és harapdálni kezdte.

– Mint a fagylalt – mondta.

209

– A Tibinek hoztam ezeket az üvegeket, itthagyjam?

– Tegye csak le.

Kiraktam az üvegeket a hóra, a hallgatag Tibi és az öreg közé.

– Megfagynak itt, miért jöttek ki a pincéből? – kérdeztem.

– Elzavarosodtak a dolgok. A Tibi befogadott ide menekülő csöveseket. Amíg gyűjteni voltunk, összeszarták a pincét és ellopták a borotvánkat. A Tibi undorodik a büdösségtől. Inkább kint hálunk a természetben.

– Ezért hallgat ennyire?

– Nem… Ebbe már belenyugodtunk. Az a helyzet, hogy az éjszaka a Tibi rosszat álmodott.

– Mit álmodott?

– Nem tudom. Nekem sem mondja meg.

Elköszöntem tőlük, vagyis főleg az öregtől. Lázálom volt az egész. Ahogy kifelé botorkáltam a holt városból, azon gondolkodtam, hogy mit lehet álmodni, ami ennél az életnél is rosszabb és elkeserítőbb?

Az esernyő

Az autóbusz már a völgynek tartott, amikor az egyik megállóban felszállt egy testes, idősödő hölgy. Egyszerű szabású szürke kabátját némiképp ellensúlyozta a szokatlanul nagy rózsaszín esernyő, amivel felnyomakodott a leghátsó ajtón. Szatyrát az ülésre tette, fél karral átölelte a jegykezelő szerkezet felett az alumíniumcsövet, és nekilátott a nagy rózsaszín esernyő összecsukásának. Nyomkodott rajt valamit, rázta, billegtette, de az esernyő nem csukódott össze. Megmakacsolta magát, pedig még át sem nedvesedett. Borongós az idő, de még nem esett. Talán szemerkélt egy kicsit, vagy csak tűnődött, mint József Attila versében, hogy „essen-e?” Azért a néhány csepp vízért, ami letétovázott az égi magasságból, kár volt kinyitani. Talán tízen zötykölődtünk az autóbuszon a völgy felé, volt még hely bőven az esernyő210manőverekhez. – Az idősödő, szürke ruhás asszony a gumipadlóhoz koppantotta az ernyő nyelét, aztán újra megkísérelte az összecsukását. Rázta, billegett vele, mert az autóbusz közben kijött a bal kanyarból. Meg is állt aztán mindjárt, s felszálltak öten. Kerülgették a rózsaszín esernyős asszonyt, s kérdő pillantásaikban enyhe szemrehányás rejlett: „Minek száll fel ezzel az ormótlan, furcsa esernyővel a városi autóbuszra? Vagy ha felszáll, miért nem csukja össze?”

A szürke ruhás asszony zavartan leült a szatyra mellé, aztán bocsánatkérően egy fiatal párhoz fordult. Látszólag a fiúhoz beszélt, de a lányra nézett.

– Kedveském, nem segítenének összecsukni az esernyőmet?

– Én nem értek az esernyőkhöz – mondta a lány és odasimult a fiújához. A fiú, a lány füle és haja mellől szemügyre vette a furcsa esernyőt és maga elé bökött:

– Van ott rajt az a gomb. Azt nyomja meg, akkor összecsukódik.

– Nyomogatom, de nem csukódik össze – szabadkozott az idősödő szürke kabátos asszony.

A fiú elszakadt a lánytól és átvette a rózsaszín esernyőt az asszonytól. Félmagasan az ajtó elé emelte az utasok feje fölött és megszólalt:

– Itt ez a gomb. Ezt határozott mozdulattal benyomjuk és az esernyő máris összecsukódik.

De a nagy rózsaszín esernyő nem csukódott össze. Hiába nyomkodta, húzkodta, löködte a fiatalember a gombot, a szerkezet mozdulatlan maradt. A fiatalember ingerülten megrázta az esernyő fogantyúját, de ez sem használt.

– Ez az esernyő rossz – mondta és rosszkedvű ingerültséggel visszaadta a szürke kabátos asszonynak.

– Mit csináljak? – kérdezte az asszony.

– Talán – szólalt meg újra a fiatalember – kapaszkodjon a nyelébe és ugorjon le valahonnan. Csaknem akkora, mint egy ejtőernyő.

– Egyébként is ez lenne a legjobb – mondta az idősödő 211asszony és elnevette magát. – De honnan? – kérdezte és a fiatalemberre nézett.

Az autóbuszon váratlanul feloldódott a hangulat. Többen elröhögték magukat, a nők kíváncsian a szürke kabátos asszonyra néztek.

– Ne szólj hozzá többet – mondta a fiatal lány és a fiújához bújt. A fiatalember hallgatott, de a lány füle és szőke haja közötti keskeny résen át továbbra is a rózsaszín esernyős asszonyt figyelte.

– Ugorjon le vele a Gellérthegyről! – kiáltotta valaki.

Közben megállt az autóbusz és újabb utasok szálltak fel, köztük egy férfi is, csukott, fekete esernyővel.

– Uram – szólította meg a szürke kabátos asszony – látom, ön ért az esernyőhöz.

– Én? – csodálkozott a férfi. – Miért értenék?

– Látom, ön is esernyős ember.

– Ez egy fekete esernyő, és nem szoktam kinyitani.

– Nem próbálná meg az enyémet összecsukni?

– Van ott a szárán egy gomb, azt kell megnyomni.

– Már megnyomtam, de nem csukódik össze.

– Pech – mondta a férfi és hátat fordított az esernyős asszonynak.

– Mi a fenének nyitotta ki? – szólalt meg egy fiatal nő. – Nem is esik az eső.

– Nem én nyitottam ki, ez az esernyő nem is az enyém. A szomszédasszony adta kölcsön. „Nagy felhők jönnek” – mondta. – „Meg tetszik ázni”. Kinyitotta és a kezembe nyomta ezt az esernyőt. Amikor aztán jött a városi autóbusz, nem tudtam összecsukni.

– Elfoglalja vele a fél autóbuszt – szólalt meg újra a nő. – Nem is értem. hogyan lehet egy ilyen ízléstelen piros esernyővel autóbuszra szállni. Kétszer akkora, mint a többi rendes esernyő.

– Rózsaszín kedvesem… Jöjjön és segítsen összecsukni. Ketten összecsukhatnánk talán – védekezett a szürke ruhás asszony.

212

– Egyedül szerezte, csukja össze egyedül!

A szürke kabátos idősödő nő dacosan belenézett a rózsaszín esernyő küllői közé. Végigtapogatta a fémnyelet, megnyomta a gombot. Nyomkodta a gombot és vicsorított is hozzá.

– Nyomogassa csak mama – vigyorgott elő a szőke lány hajzuhatagából a fiatalember – egyszercsak összejön a dolog.

– Sikerülni fog – mondta az asszony és felállt az ernyővel. hogy jobban hozzáférjen a belsejéhez. De az autóbusz éppen megállt és újabb utasok préselték be magukat a hátsó peronra.

– Csukják már végre össze azt a piros esernyőt, vagy szálljanak le! Semmit sem látok az ajtókból. Mindent eltakarnak azzal a piros rossebbel – hallatszott a hangszóróból a sofőr ingerült hangja.

– Leszállok, de ez rózsaszín – mondta dacosan az asszony és leült a szatyra mellé.

Amikor elindult az autóbusz, újra felállt, s miközben egyik kezével a nyelet fogta a gombot is nyomogatva, másikkal felnyúlt a küllők közé és végigszántott köztük az ujjaival. A küllők feszítő szárai hirtelen elszabadultak, és finom xilofonhangot adva a küllőkhöz csapódtak. A nagy rózsaszín kupola megroggyant, majd összecsukódott.

– Tudtam, hogy sikerülni fog – mondta diadalmasan, aztán a szatyrát felkapva az ajtóhoz tolakodott, mert éppen a budai körút következett.

Elég sokan leszálltak, s az ügyesebbek azonnal beugrottak a kapualjakba és a bérházak eresze alá, mert zuhogni kezdett a hideg, téli eső. Ahogy továbbgördült az autóbusz, az opálos ablaküvegen át néhányan még látták, ahogy az idősödő asszony rángatva, nyomkodva megkísérelte az esernyőt kinyitani. De a nagy rózsaszín esernyő nem nyílt ki. Csuromvizesre ázott a szürke kabátos asszony.

213
Éljen Sztálin!

A megállóban, amikor odaérkeztem, négyen várakoztak. Hárman a sáros szélű járdán toporogtak türelmetlen pillantásokat vetve a ködös útkanyarulatra, ahonnan az autóbusznak elő kellett bukkannia, egy féldiák-félasszony forma nő pedig a hirdetőtáblát tanulmányozta. Megálltam mögötte, s azonnal láttam, hogy közeledik a tavasz. – „Középiskolás diákok kertásást megbízhatóan vállalnak”… „Gyermekszánkó és két pár osztrák síléc kötésekkel olcsón eladó” – hirdették a cédulák. De voltak komolyabb ajánlatok is: „Fajtiszta német juhászkutyák győztes szülőktől eladók”… „Fiatal tanárnő lakásért biológia és kémia korrepetálást vállal”… „Angol kezdőknek főiskolás nyelvtanár órákat ad”… „Félig fajtiszta, félig szép korcs, főleg német juhász jellegű kutyák ajándékba adhatók”. – A félig fajtiszta, félig szép korcs kutyák és a letéphető telefonszámok között négy-öt centiméternyi üres hely maradt a papíron. Ebbe a fehér térségbe beírta valaki tintával, hogy: „Éljen Sztálin!”

A ködből előbukkant az autóbusz és mi valamennyien felszálltunk. Így a felirat jellegét, a betűk indulatos odavetettségét, vagy gondos megformálását már nem tudtam tanulmányozni. De egy óra múlva, amikor visszaérkeztem a postáról, újra megálltam a hirdetőtábla előtt, mert szerettem volna szemügyre venni a betűk karakterét. Meglepetten láttam, hogy a táblán újabb felirat jelent meg. Az „Angol kezdőknek főiskolás nyelvtanár órákat ad” alatt is maradt egy kevés hely a telefonszám és a lakcím között. A fehér mezőt kitöltötte az új felirat: „Éljen Sztálin!”

Csodálkozva álltam a hirdetőtábla előtt. Érdekes, vagyis elgondolkodtató, hogy éppen ezt írták ki, és nem azt, hogy éljen Marx Károly, éljen Lenin, vagy esetleg Engels Frigyes. Éppenséggel kiírhatták volna, hogy éljen Rákosi. De ezt nem írták ki, mint ahogy azt sem, hogy éljen Kádár János, vagy éljen Grósz Károly. És azt sem, hogy éljen a szocializmus! A lelki emóciók után, melyeket talán az árhivatal hányaveti 214rögtönzései indítottak el, Sztálin maradt az egyetlen biztos pont. Ilyenkor ködbemosódó, távoli pontok után kutatnak a dühtől remegő kezek.

Hideg tudományossággal, a statisztikai hivatal, vagy a közvéleménykutatás reprezentatív módszereivel megközelítve az eseményt, nyugodtan kijelenthető, hogy a környéken a lakosság balratolódása egyetlen óra alatt száz százalékkal emelkedett. A tendencia alapján akár prognosztizálni is lehet a lakosság várható politikai reagálásait. Ha a környék lakosságának körében óránként százszázalékos a balratolódás, akkor biztosra vehető, hogy a hónap végéig az egész kerület a sztálini nosztalgiák hangulatába kerül, s a szélsőbaloldali érzelmi elkötelezettségre építeni lehet.

Lehetne… De a betűk karakterének tanulmányozásából kiderül, hogy a feliratokat egy és ugyanaz a kéz írta a papírra. Így a száz százalék, valójában csak egyetlenegy rosszkedvű ember. Ráadásul másnap reggelre az „Angol kezdőknek” és a „Félig fajtiszta” hirdetést valaki Sztálinostól letépte a tábláról.

Az utas

Néha a hangszórón át megszólal az autóbusz, vagy a villamos vezetője: „Kérjük kedves utasainkat, fáradjanak a kocsi belsejébe”. Az emberek persze nem fáradnak, oda sem nagyon figyelnek az ilyen kérésekre. Azért nem, mert két-három megálló között nem válnak igazán utasokká. Nincs idejük rá, az utassá váláshoz közös élményekre, örömökre, vagy megpróbáltatásokra van szükség. Hajdan az Orient expresszen, vagy a Hamburgból Fokföldre tartó hajókon az egymásrautaltság kialakította az emberekben az összetartozás érzését. Néhány óra, vagy nap alatt valóságos utassá váltak. A pesti autóbuszokon ritkán következik be ez az átlényegülés. De előfordul, különösen, amióta a BKV a jegyek árát az égig emelte.

215

Felszáll az autóbuszra egy „szeleburdi” negyvenes nő, olyan „mindenütt otthon érzi magát” típus, fiatalos hacukákban, de nagy szatyrokkal. Kilyukaszt egy jegyet, aztán hirtelen rádöbben, hogy az áremelések óta ez kevés. Bizakodó mosollyal egy fekete bundás asszonyhoz fordul, aki a hátsó ülésen foglal helyet:

– Kérem, nem tudna adni egy jegyet? Azonnal kifizetem.

– Nyeponyemaj – mondja az, s kicsit rándít a vállán.

A nő segélykérően egy férfihez fordul, aki a peronon a fekete bundás asszony mellett áll.

– Kérem, nem tudna adni egy jegyet…

A férfi szótlanul és komoran ingatja a fejét.

– Maga is orosz? Bocsánat – mondja a negyvenes nő.

– Nem vagyok orosz, csak nincs jegyem – szólal meg a férfi.

– Bocsánat, azt hittem, hogy van felesleges jegye.

– Semmilyen nincs, nemhogy felesleges.

– Jesszusom, mi lesz velünk, ha jön az ellenőr?

– Én vagyok az ellenőr – mondja a férfi, aztán a zsebébe nyúl és komótosan előhúzza a karszalagját.

Ekkor hirtelen, a közömbös utasok közül két nő is előre lép:

– Tessék kedveském, adok én jegyet – mondják, de egy fiatal szőke fiú megelőzi őket. Gyorsan kilyukaszt egy jegyet és az ijedt nő kezébe nyomja.

– Na lássuk azokat a jegyeket – szólal meg az ellenőr.

Kis halk, elégedett nevetés borzolódik végig az emberek között. Ez volt az utassá válás pillanata.

A hátsó udvarban

A biciklin valószínűleg elromlott a fék, vagy a fogaskerékről leugrott a kitágult lánc, így a domb aljában kontrával sem lehetett megállítani. A tizenhat éves lány átrohant a keresztező utcán (ahol véletlenül, ebben a pillanatban nem jött autó), aztán biciklistől felkenődött a szemközti ház falára. Eszméle216tét vesztette. Mindez, szerencsére még délután négy óra előtt történt, így a postások a szolgálati telefonon kihívhatták a mentőt. Ha négy óra után következik be a baleset, amikor a postahivatal már zárva van, akkor valószínűleg háromnegyed óra múlva sem érkezik meg a mentőautó, mert a fürdőhely nyilvános telefonfülkéi nem működnek. Így van ez a Balaton északi partján a legtöbb helyen, s az emberek kétségbeesve bicikliznek, autóznak egyik településről a másikra, remélve, hogy ott talán még, vagy már ismét jó a telefon.

Az egyetlen nemzetközi jelzésű telefonfülkében a németekkel, osztrákokkal, hollandokkal sorban állva én is napokig próbálkoztam, míg aztán egy idős hölgy, aki külföldiek nyaraltatásával foglalkozik, kiintett a sorból: – „Azt hiszem, hiába tetszik várakozni… Ezekről lekapcsolták a crossbart…” – suttogta. – „De rajt van a fülkén a nemzetközi jelzés” – erősködtem. – „Az rajt van, de az ellenzékiek miatt, akik a nyilvános fülkékből telefonálgattak kifelé, lekapcsolták róluk a vonalat. Az én németjeim már csak a postáról telefonálnak, meghívatják a számot.”

Akár volt rajt crossbar, akár nem, másnapra feltörték a készüléket, és elvitték belőle a pénzes perselyt. A körzeti szerelők megjavították, de két nap múlva újra csak kifosztva tátongott. Azóta valakik, a készülék pénzbedobó nyílását eltömték bőrdarabokkal.

Hétfőn Budapestre kellett telefonálnom, így elzarándokoltam a postára, ahol az ajtón kívül is van egy országos távhívásra alkalmas fülke. Meglepetésemre az egész készülék eltűnt, a falból csak a drótok lógtak ki. Bent sajnálkozva közölték, hogy a hétfőre virradó éjszaka valakik kitépték a falból az egész készüléket és elvitték. Csodálkoztam, de a postások nem. Mondták, hogy az idei nyáron már másodszor rabolják el az egész telefonberendezést. Majd, talán jönnek a szerelők, de nem lehet tudni mikor, mert a Balaton-parton sok a fosztogatás.

Délután Révfülöpön nagy sort fedeztem fel a nemzetközi fülke előtt. Reménykedve beálltam a sorba, de aztán látnom 217kellett, hogy a németek mérgelődve bújnak elő a fülkéből. Kivártam a soromat és megpróbálkoztam egy hívással. A készülék élőnek látszott, vonalat adott, de a hívás után össze-vissza nyögött, csikorgott, tilinkózott, kattogott, de a hívott számot nem kapcsolta. Átengedtem a helyemet egy osztráknak és vártam, talán valakinek mégis sikerül…

– Rossz ám ez a telefon – mondta egy pesti ismerős, aki éppen vonatot várni érkezett.

– Vonalat ad, csak aztán elnyeli a pénzt és nem kapcsol.

– Minden éjszaka kirabolják, már beleuntak a szerelők a javítgatásába. Sejtik is, hogy kik a tettesek, de állítólag olyan valakiknek a gyermekei, akikhez nem lehet hozzányúlni.

A telefonrablók többségéhez azért hozzá lehetne nyúlni, ha egyáltalán valaki nyúlkálna a parton az autófosztogatók, betörők, tolvajok és garázdák után. De sok itt a furcsa, titokzatos ember a magyarok és a külföldiek között egyaránt. Ki győzné? A balatoni idillnek több mint tíz éve vége szakadt. Ma már az egész part egy nagy valutaprés, félkarú rabló.

Visszamentem a fülkéhez és szóltam a németeknek, hogy rossz a telefon, kár vele kísérletezni. Nem hitték el. Lila fejjel, halk káromkodásokat hallatva küszködtek tovább.

Kedden beautóztam a legközelebbi városba. Már reggel fél nyolckor ott álltam a posta előtt, az üvegfalba épített nemzetközi telefonfülke ajtajában. Beléptem ugyan egy pillanatra a fülkébe is, de a telefonkészülék olyan süket volt, mint egy Doberdóban sebesült első világháborús baka. Így hát vártam. Vártam, hogy nyolc óra legyen, kinyisson a posta, jöjjön egy szerelő, aki elviszi a pénzes kazettát, és esetleg megjavítja a készüléket. Háromnegyed nyolckor már öten álltak mögöttem telefonra várakozva. Mindenki látta, hogy a telefon rossz, mégis várakozott. Érthető. Az egyik férfi Köveskálról jött és elmondta, hogy Akalitól Ábrahámhegyig minden telefonnal megpróbálkozott már, de egyik sem működik.

Nyolckor csoda történt. Megállt egy fehér autó és kiszállt belőle a szerelő. Bonyolult, titokzatos kulcsokkal kinyitotta 218a telefonszekrény oldalát és a tele kazettát kiemelve egy vadonatúj, üresre cserélte, hogy helye legyen a mi türelmetlen tízeseinknek, húszasainknak. Visszakulcsolta a szekrényt, aztán próbatelefonálást végzett. Vagyis megkísérelte. De a készülék nem működött. Újra kinyitotta a piros szekrényt, belepiszkált, majd leszerelte a tárcsát.

– Bocsánat – szólt oda nekünk nagyon udvariasan – meg kell javítanom a tárcsát. Húsz perc.

Kiment az autójához, alkatrészek között keresgélt, aztán a tárcsát szorongatva bement a postára. Mi közben egyre többen lettünk. Megjelentek az osztrákok, németek, hollandok. Híre ment, hogy már javítják a telefont, s néhány óráig innen biztosan lehet telefonálni. Eszembe jutott az Európai Ház, amit újabban a magyar politikusok is lelkesen emlegetnek. Itt az Európai Ház – gondoltam, hiszen már itt állunk együtt a posta előtt, hollandok, magyarok, németek, osztrákok, és várjuk, hogy a Ház másik végébe átszólhassunk rokonainknak, ügyvédünknek, bankunknak, de hiába. Vagyis remélhető, de fárasztó és hosszadalmas a dolog, mert az EURÓPAI HÁZ hátsó udvarában vagyunk, esetleg a hátsó udvar kis mellékhelyiségében, közel a trágyadombhoz, melyen sovány tyúkok kapirgálnak, s egy nagyon öntudatos kopasz nyakú kakas méreget bennünket gyanakodva. A hátsó udvar stílusa és szokásai itt kötelezőek. Mindenkire kötelezőek, még azokra is, akik a Ház napfényes, utcai szobáiból keveredtek véletlenül ide.

Megérkezett a szerelő. Sietve helyére illesztette a megjavított tárcsát, eligazgatta a vékony drótocskákat, becsukta a piros szekrényt és megnyugodva nekilátott a próbatelefonálásnak. A készülék nem működött. Újra szétszedte, belerakott valamit, majd kivett belőle apróbb dolgokat, de a telefon süket maradt. Kedvetlenül ránk nézett és megszólalt:

– A készülék javítása hosszabb ideig tart.

– Meddig? Egy óra? – kérdeztem.

– Talán, de lehet, hogy tovább – mondta.

A csoda, aminek a körvonalai nyolc órakor kirajzolódtak, véget ért.

219
Fagylalt story

A külföldiek, németek, osztrákok, angolok gondolom megszokták, hogy Magyarországon becsapják őket, némelyik taxis már a repülőtértől a szállodáig megzsarolja őket, a pénztáros és a pincér, tisztelet a kivételnek „véletlenül” többet számol nekik. Amerre csak mennek, élősdiek járnak a nyomukban, baksisért tartja a markát mindenki. Talán így van ez másutt is, ha nem is ilyen nyers durvasággal igyekeznek elszedni a pénzüket, mint nálunk. Elemzést érdemelne, hogy a nagy állami „megsarcolások” vajon tisztességesebbek-e, mint az egyszerű pincérmanőverek? – Mégis, a magamfajta ember, aki gyermekkorában a keresztény Magyarország erkölcsi fölényéről, majd évtizedeken át a szocialista ember és világ magasabb rendű erkölcséről oly sokat hallott, időnként zavarba jön.

A déli part egyik legnagyobb strandján bolyongva, barátainkat kerestük, de hiába. Végül elfáradva és megtörve lerogytunk az egyik büfé asztala mellé. Még hozzá sem jutottam a hidegnek remélt sörömhöz, amikor a szomszéd asztalnál ülő népes család kíváncsivá tett. Nem is a család, inkább a mondatfoszlányok, nevetések. Városi embereknek látszottak, meglehetősen csiszolt modorban ment a társalgás. Két asszony, egyik negyven felett, a másik már túl a nyugdíjkoron. Ápoltak, de öltözékükben dísztelenek voltak. Olyan házivarrottas eleganciában dacoltak a körülöttük nyüzsgő gazdagabb világgal. Egy kövérkés szemüveges férfi újságot olvasott közöttük, alig figyelve a családi felhangokra. És két gyermek. Vagyis egy lány túl az érettségin, mert felvételi borzalmakról, sikertelenségről esett szó, és egy fiú, aki valamilyen technikumba járt. Az idősebb hölgy rántottcsirkéztette, kóláztatta, söröztette az egész családot. Talán nővér, esetleg nagymama lehetett. Amikor elfogytak a rántottcsirkecombok, üdítők és sörök, megszólalt az idősebb hölgy:

– És mit szólnátok most egy finom fagylalthoz?

Kis összenevetés, majd csend következett.

220

– Sok fagylaltot esztek? – kérdezte gyanakodva a hölgy.

– Sokat nem, de éppen eleget – mondta a fiatalabb. – Az a helyzet ugyanis, hogy az Enikőnek két osztálytársa itt dolgozik a fagylaltosnál. Ki is, Enikő?

– Hát… Mindegy… – szólalt meg kuncogva a lány. – De nekünk ingyen adják a fagylaltot.

– Ingyen? – csodálkozott el az idős hölgy.

– Nemcsak nekünk, hanem a haveroknak is.

– Ingyen? Hát akkor hiány keletkezik.

– Nem keletkezik Manci néni semmi, mert a németeknek meg dupla áron adják és így bőségesen behozzák a különbséget.

– Hát én még ilyent nem hallottam – hüledezett az idős hölgy. – Tisztességes dolog ez?

A fiatalabb nő meggyújtotta a cigarettáját, kifújta a füstöt és legyintett:

– Te csak ne féltsd a németeket. Ha nem érné meg nekik, nem jönnének ide.

Ennyi. Mondanák a filmesek. Ennyi, de sok mindent megmagyaráz majd a jövő csődjeiből is. Ugyanis nemcsak az Enikő havernői mérik itt a „fagylaltot” egyiknek ingyen, másiknak dupla áron.

Jacques Tati imitáció

Évekkel ezelőtt, amikor Delhiben jártam, Major István elvitt egy bazárba. Bemutatott egy fiatalembert, aki utcai ivóvízárusként kezdte, s öt év múlva már saját bőr- és gyöngyüzlete volt a bazár alagsorában. Bennem inkább egy mezítlábas, mosolygós kisfiú képe maradt meg, aki odalépett hozzánk a parkolóban és a következőket mondta: „Amíg te bent vásárolsz, én vigyázok az autódra…” – Amikor kijöttünk, újra elénk állt és a markát tartva közölte a tényt: „Amíg te bent voltál, vigyáztam az autódra.” – „Na látod, ez a fiú még többre viszi, mint az ivóvízárus” – mondta Major.

221

A vállalkozói hajlam az élelmesebb pesti gyerekeken is kitört, így a piros lámpánál fékező autók között a város sok pontján nyolc-tizenkét éves legénykék ugrálnak. Kedvenceim közé a BAH csomópont újságárusai tartoznak, akik egy csendes vasárnap délutánon is képesek csúcsforgalomba illő tumultust okozni. A trükk egyszerű: nincs aprójuk, nem tudnak visszaadni. Ha mégis, csak húszfilléresekben és olyan lassan, hogy addigra zöldre vált a lámpa. De vannak makacs autósok is, akik nem hagyják magukat átverni. Pár hete három lámpaváltást dühöngtem végig, mert egy ráérős úr ötszáz forintost nyújtott ki a BMW ablakán. Az alvállalkozó srácok zavarba jöttek, de csakhamar előkerült a híd alól a fővállalkozó egy nylonzacskóval, amiben legalább öt kilogramm aprópénz volt. Akkurátusan megkezdte a visszajáró pénzt beadagolni a BMW ablakán. Dudálás tört ki, a hirtelen sávváltások közben egy türelmét vesztett Skoda felöklelt egy Trabantot. Mindenki őrjöngött, csak az aprópénzt számolgató srácok maradtak nyugodtak és a BMW-s pasas, aki nem hagyta magát átverni. Legalábbis azt képzelte, hogy túljárt a gyerekek eszén, de ebben kételkedem. A mögöttem várakozó autósokra való tekintettel autóablakon át én soha nem veszek újságot. A város találékony tíz év körüli vállalkozói, ennek ellenére elbántak velem.

Az Árpád-híd végén, a metrólejáratok közelében megállított a pirosra váltó lámpa. Idegesen az órámra pillantottam, mert kettőre vártak egy hivatalban, s már csaknem két óra volt. Ekkor hirtelen valamilyen átláthatatlan fehér pacsmag borította el a szélvédőmet. Nem értettem, hogy mi történt. De aztán egy tíz év körüli vagány srác bekiáltott az oldalablakon:

– Húsz forint! – közben a fehér pacsmagot egy rövidnyelű kefével szétkente az egész üvegen.

– Fél órája mosták le a Shell kútnál! – kiabáltam mérgesen.

– Ne mossam? – vigyorgott rám a srác. – Nekem úgy is jó 222– mondta és hirtelen hátat fordított, otthagyott a bemázolt ablakkal, amin nem lehetett keresztüllátni.

Közben a lámpa zöldre váltott és ingerült dudálás tört fel mögöttem. Gyorsan bekapcsoltam az ablaktörlőt, de a lapátok a levegőben kalimpáltak, mert a kis strici felhajtotta azokat és úgy hagyta. Kiugrottam a kocsiból, hogy a lapátokat visszabillentsem a szélvédőre, de ekkor már előttem tornyosodott egy üvöltő pasas.

– Miért állod el az utat te orángután?! Belökjük a tragacsodat a Dunába, vagy elkotródsz innen?!

A járdaszigeten az ablakmosó fiúk csapata a térdét csapkodva röhögött.

Tehetetlen dühömet félig lenyelve, a röhögő gyerekekre mutattam:

– Jacques Tati imitációkat veszünk fel! Nem látja, hogy filmforgatás van?! – üvöltöttem, hogy a dudáláson és a felpergetett motorok zaján át valamit hallani is lehessen.

– Hol a kamera? Hol? Mutassa meg! – ordított a hadonászó pasas.

– Rejtett kamerával veszik fel! Most már maga is bent van! Belesétált a képbe. Felveheti a statisztagázsit. Ott az a másodasszisztens adja oda a pénzt – mondtam és rámutattam egy bámuló aktatáskás úrra. Az úr bekiabált valamit az útra, amit a hadonászó pasas nem értett. Én sem.

– Mit dumál ez?!

– Alá kell írni…

Mire végre kocsiba szálltunk és káromkodva elhajtottunk a tetthelyről, a forgalom már a Kolosy téren is torlódott. A megbeszélésről elkéstem, a zakóm ujját ablaktisztítás közben összekentem a fehéres, ragacsos trutymóval. A tíz év körüli pesti „vállalkozók” viszont ilyen jót régen röhögtek. Nagyobbat, még jobb ízűt valószínűleg csak akkor fognak röhögni, ha már igazi, felnőtt vállalkozók lesznek.

223
A főpincér halála

Pár éve még, írók, színészek, szerkesztők, neves sakkozók kedd esténként együtt ültünk a Sípos Halászkertben egy hosszú asztal mellett. Az ódon, régi Síposról van szó, ahol Marika asszony volt az üzletvezető, a magas, ősz hajú Feri bácsi pedig a főpincér. Akkor még egymás mellett kanalazták a halászlét azok az ellenzéki személyiségek is, akik manapság reszelős hangon, ellenségesen beszélnek egymásról, mivel újabban szembenálló pártok színeiben politizálnak. Ha megjelentek a rendőrség nyomozói, Feri bácsi sűrű szemöldökrángások között tette az asztalra a borospalackokat, s a hangedlival össze-vissza csapkodott az asztal szélén.

Nem volt éppen csoda a megjelenésük. Kíváncsiak voltak, hogy ki mit mond, miről beszélgetünk. Szorgalmuk fokozódott, amikor Csukás Pista rákapott a nótázásra, s a cigányokkal elhúzatta a régi bakanótát, amiben ilyen szövegrészek is voltak: „…Sztálin elvtárs adok egy tanácsot, b…a meg a sarló kalapácsot…” Ezek után néhány óvatosabb író elmaradt az asztaltól, viszont a BM tisztjei törzshelyet alakítottak ki maguknak az étteremben. Galsaival egyszer éppen átsétáltunk a külső termen, amikor az egyik asztal mellől felállt egy jól vasalt úriember. Grácihoz fordult: „Jó estét százados elvtárs, X.Y. alezredes vagyok, nem tetszik rám emlékezni?” – Galsai elsápadt. – „Pécsen a tüzértiszti iskolában tanított a százados elvtárs” – folytatta a civil úr.

Galsai soha nem volt katona, Pécsen a tüzértiszti iskolában magyar irodalmat tanított, s csak bent, formálisan járt neki a századosi rang. Akkor aligha sejtette, hogy a tiszti iskola hallgatói között rendőrjelöltek is ülnek. – Gráci sápadtan jött vissza asztalunkhoz a különterembe, s csak napok múlva, hosszú noszogatás után árulta el, hogy hajdani tanítványával beszélgetve megtudta, hogy lehallgatnak bennünket. Kint áll egy autó, s ami bent elhangzik, mindent hangszalagra vesznek.

Ekkor kezdett bomladozni a Sípos Halászkert művészasztala. Galsairól, hatvanadik születésnapján, utalva egyik 224könyvére, A kisurranó szerkesztő címmel írtam köszöntőt az ÉS-be. A cím nem tetszett neki, bár fanyarul nevetgélt rajt. Aztán egyik este rosszul lett az asztalnál. Éjfélig ültünk mellette, de nem akart hazamenni. Feri bácsi három taxit is fogott, de Gráci sorra elengedte őket. – Érthetetlen volt az egész. Összejövögettünk, de egyre nagyobb kihagyásokkal. Gráci azt mérlegelte, hogy mihez kezdhet egy férfi hatvanon túl? Mi marad az életből? Aztán váratlanul meghalt. Galsai találta ki a művészasztalt, temetése után borzongva léptünk be a Síposba. Összeomlott a baráti kör. A vendéglő is omladozott, akkoriban le akarták bontani. Feri bácsi sem tartotta magát olyan elegánsan, mint korábban, gyakran előfordult, hogy tíz óra után saját magát is vendégnek tekintette…

Amikor az óbudai Fő téren megnyílt az új, elegáns Sípos vendéglő, Feri bácsi átigazolt hozzájuk. Néhányszor ott is élveztük gondoskodását. Vasalt volt, figyelmes és előkelő. – Ki tudja miért, a magas árak, vagy a széteső barátságok miatt, onnan is kikoptunk. Mindenhonnan.

Nemrég, valamilyen zavaros nosztalgia vagy halászlé utáni vágy, néhány író és ügyvéd társaságában, becsalt a régi Síposba. A vendéglő düledezőbb, mint valaha, de szerencsére nem bontották le. Ekkor, vacsora közben odahajolt a fülemhez az egyik ismerős pincér: „Tetszett hallani, hogy a Feri bácsi meghalt?… Nem?… Elütötte egy autóbusz.”

Körülnéztem, kik ülnek vajon a szomszédos asztaloknál? Feri bácsi többet nem rángatja a szemöldökét, ha a „fülek” letelepednek a közelünkben. Talán már nincs is jelentősége az egésznek. Rosszkedvem étvágytalanná tett. Elfogy körülöttünk a világ, amiben viszonylag otthonosan mozogtunk.

Bokassa hűtőgépe

Emberek beszélnek körülöttünk, utcán, villamoson, repülőgépek belsejében. Arcok bukkannak fel a tumultusban, aztán elmerülnek, mondatfoszlányok, szótöredékek érintik 225meg a fülünket, melyek számunkra nem jelentenek semmit. Szavak egy szétesett életmozaikból. Lehullanak a porba, latyakba, elmosódnak, a semmibe vesznek. – Néha mégis odapillantunk a beszélgetőkre, s egy félmondatot, vagy furcsa párbeszédet magunkkal viszünk amikor leszállunk az autóbuszról.

– És mi van a Tibikével? – kérdezte mellettem egy asszony.

– Óh, már két éve kint vannak az NSZK-ban. Sikerült neki honosítani a diplomáját – válaszolta a másik asszony.

– Eszem azt az okos kis szívét! – mondta elégedetten a kérdező.

Az ajtó felé indulva futólag rájuk pillantottam. Kellemes külsejű, városi asszonyok voltak, túl az ötvenen. A kérdezgető kicsit elterebélyesedett már, és kucsmát viselt. A hóban gázolva vittem magammal a mondatát: „Eszem azt az okos kis szívét!” – Az „okos” miatt jegyeztem meg, mert a szív jelzői között nem szokott szerepelni. A szív inkább nagy érzelmi felindulásokkal kerül kapcsolatba, okossággal talán soha. De mindez mellékkörülmény, mire a kapu előtt levertem a havat a lábamról, már el is felejtettem.

A nyár közepén váratlanul furcsa otthonosságérzés kerített hatalmába az autóbuszon. Két nő beszélgetett mögöttem.

– Eszem azt a kis pici szívedet – hallatszott, s én összerezzentem. Hátrapillantva láttam, hogy az enyhén terebélyesedő, rokonszenves városi asszony beszélget egy fiatal mamával, aki az ölében tartja a gyermekét. Hirtelen eszembe jutott, hogy ez a nő egyszer már meg akarta enni valakinek a szívét.

A téli nő volt, kucsmátlanul, meglehetősen lecsupaszodva. Vizuális alkat vagyok, így magam előtt láttam, hogy a műanyag üléseken előrehajol és harap egyet a gyerekből. – „Tessék vigyázni” – akartam mondani a fiatalasszonynak, de elkéstem. A gyerek már a kucsmátlan nő ölében volt, csókolgatta, puhán harapdálta, s közben felkiáltott: „Megeszlek gyönyörűségem!”

Éreztem, hogy itt a szeretet, a rokonszenv különleges meg226nyilvánulásáról van szó, aminek az evéshez kapcsolódását a terebélyesedő nő tudat alatti énjében lehetne megtalálni.

Bár, ha belegondol az ember, hogy a sarkkutatók többnyire megették szánhúzó kutyáikat, a Nobile expedíció során a szerencsétlenül járt Itália léghajó egyik kutatója, Mariano, azt mondta Zappinak: „…ha meghalok, neked ki kell tartanod; előbb a véremet szívd ki, majd az agyamat edd meg…” – aligha csodálkozhatunk rajt, hogy a Kraszin mentőhajó fedélzetén az újságírók ezen meglepődtek. 1961-ben, amikor Patrice Lumumbát Mobutu letartóztatta, a vallatás során az egyik katona kitépte a szívét és megette. A jelenetről film is készült, amit a tőkés országokban vetítettek is. Jean-Bédel Bokassa közép-afrikai ezredes, majd császár, a nyugati civilizáció minden vívmányát igénybe vette, és beszereltette palotájába. Ezért lepődött meg a világ, amikor elűzetése után a hűtőszekrényében emberhúst találtak a leltárt készítő bizottságok. A derék Bokassa a jelek szerint meghitt magányában emberhúst falatozgatott. Az újságok sokat írtak arról a sportoló csoportról is, akiknek az Andokban zuhant le a repülőgépe és kétségbeesett éhségükben megették halott társaikat.

Mindez elég döbbenetes. De a városi asszonyok különös mondataiban másról van szó. A sok éhezés, sorsbizonytalanság után az evés, úgy látszik az egyik legfőbb jó, ami elégedettségérzést, szinte boldogságot ad. Így a pozitív érzelmek, a szépség, üde egészség érzékelése, talán még az esztétikai gyönyörűség is, valahogyan az evés élményéhez kapcsolódik vissza. Mindez, az emberi tudat legmélyén lakozik.

Felrobbantott trágyadombok

Nem tudom, mikor írtak utoljára értekezést a trágyadombról? Előfordulhat, hogy nem is írtak. Bár elég nehéz elképzelni… Nincs olyan téma, amire a tudósok, szociológusok, témahiányban szenvedő írók rá ne estek volna. A ház végében, az istállóval átellenben szabályos négyszögben felrakott trá227gyadomb elég jó téma. Sok mindent ki lehet belőle hozni. Úgy értem tudományosan, esztétikailag, szociológiailag, esetleg társadalmilag is. A trágya, a szóbeszédek szerint, a talaj termőerejét növeli. Átmenetileg, amíg a végső funkciójáig eljut, halmozódik és büdösödik. Amikor a tudomány, az újságírás, nem is beszélve az irodalmi szándékokról, megközelíti, valószínűleg már érett, végső állapotában van. Az érett trágya, a végleges szarrakás, nagy többségében a régi rendszerben keletkezett, s érési folyamata miatt áthúzódott az új rendszerbe. Ha tudományosan akarnék fogalmazni, azt kellene mondanom, hogy a szocialista, pártállami trágyadomb, bizonyos tétovázás és érési folyamat után közép-kelet európai, kapitalista trágyadombbá változott. A bomlás nem, de az új nitrogén érték, talajszinten elképzelhető, hogy kívánatos. Valójában új trágyaelméletre, legújabbkori egzakt, tudományos trágyafilozófiára lenne szükség.

Mindez egy szórakoztató rádióműsor kapcsán jutott eszembe. Ment a zene, időnként prózai szövegek, s egyszercsak a következőket mondta a műsorvezető: „Több hallgatónk telefonált, hogy ágyúzásokat hallanak a külvárosokból.” – Az ágyúzásról aztán kiderült, hogy a városszéli termelőszövetkezetek a kollektív földeken paxittal terítik szét a trágyát. Magyarul, felrobbantják a féceszt. Állítólag így egyenletesen szétterül a földön, és alig van szükség emberi munkára.

Láttam már erődítményeket, házakat, tornyokat, kéményeket felrobbantani, de trágyadombot még nem. Minden új kornak megvannak az új kihívásai. Most következett el a trágyadomb szituáció. Mit lehet kezdeni egy trágyadombbal, ha azt a szubsztanciát ami bent van, számítógéppel közelítjük meg, esetleg filozófiailag? – Régen, szóbakerülhetett volna az analizáló turkálás. Manapság a legtöbb ember úgy van ezzel, hogy a trágyadomb, trágyadomb. Jobb ha soha nem tudjuk meg, mi van a belsejében. Főleg, nagy általánosságban persze trágya. A finomságok, a félig szarrá vált növényi, emberi alakzatok és lélekrészek, bizonyára elhanyagolhatóak.

228

Érdekes ötlet ez a robbantásos trágyaterítés. Az én nagyapám Vas megyében, még a legnagyobb téli hidegek idején szekerezte ki a trágyát a földjeinkre. Szétteregette, s amikor a tavaszi olvadás elkezdődött, a hólével a szerves trágya tápereje is beszivárgott a földbe. De hol van már az én nagyapám, és hol vannak azok a földek? És hol vagyunk mi ebben a zűrzavarban?

A trágyadombok felrobbantása elég érdekes, újkori módszer. Az ország nagy részén, a társadalom, a szervezetek sok kusza intézményében hatalmas trágyadombok halmozódtak fel. Ezeket még hosszan lehet takargatni, de paxitot rakva beléjük, fel is lehet robbantani. Ilyenkor a bűzös anyag egyenletesen szétterül az ország felületén. Nem tudom melyik a jobb? A trágyadombok lassú eltakarítása, vagy felrobbantása?

Földszintes kutya

Dippold elcsodálkozott: „Ennek a sakálforma kutyának Kesztyű a neve…?” – A szomszéd kutyájáról beszélgettünk, aki vad ugatással rontott a vendégeimre, amikor a kapunkat megközelítették. A kutyának látszólag semmi kesztyűformája nincs, érthetetlen, hogy egy falusi helyen a földműveléssel foglalkozó gazda miért ad ilyen nevet a kutyájának. Talán elvontabb gondolkodásra képes, mint az új avantgard írószemélyiségek? Vagy maga is művész? Miért ne lehetne az? – Nagyobb zavart már csak akkor okozhatott volna, ha a kutyáját Muff-nak nevezi el.

A muff történelmi képződmény, csak egy kicsit nagyobb, mint az érmelegítő, amit honleányok kötögettek a frontra küldött szegény fiúknak, akik, ha éppen nem dideregtek, vérüket ontották a hazáért. A muff női lelemény, olyannyira, hogy amikor egy hölgy karrierje után érdeklődtem, a filmgyári gyártásvezető elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Hát kérlek a muff, ugye a muff.” – A muff eredetileg zsinórra, 229vagy fonálra kötve, a nők nyakából lógott le a hasuk tájára. Bundás, bélelt valami volt, amibe a fázós „nagyságák” beledugták a kezüket. Beledughatták egyik oldalon, ha nagyon fáztak, ami a régi időkben előfordult, mindkét oldalon, tehát egyszerre mind a két kezüket. Karády Katalin nagy szerepeiben muffolt, de a bolsevizmus sivárságát leleplező orosz művészfilmekben is láthattunk olyan lelkileg kopott Gyevuskát, aki fél kezét a muffban tartva árulta a pirogot, és közben filozofikus mélységű hülyeségeket mondott a polgártársaknak és az őgyelgő katonáknak. A régi Szovjetunióban csak egy-két civil fordult elő, azok is nők voltak. Pirogárusok és pirogevők. Aki szembe jött a járdán, az mind katona volt. Kapitány, közlegény, kidobott, lerongyolódott hadfi. A muff az orosz télben nagyon fontos, a magyarban is. Az ember bedughatja valahová a fázós kezét. Bejut egy meleg helyre.

A haladás, a modernizáció azonban sajnálatosan megakadályozhatatlan. Valaki, valahol kitalálta, hogy ne a kezet dugjuk be valamibe, hanem a kézre húzzunk rá valamit, és akkor nem fázik. Ez a valami a kesztyű. Nemcsak hogy nem fázik a kéz, hanem még akcióban is tartható, tevékeny lehet. Háborúban, kesztyűs ujjal, elhúzhatja a puska ravaszát. Ez volt a fejlődés lényege. A muffban ugyanis, bármennyit matatott is az ember, puskazávárzatot nem talált.

A kesztyű ma már az egyik legkedvesebb ruhadarabunk. A pénztár előtt a kesztyűnket tépjük le a fogunkkal, a kesztyűnket veszítjük el az orvosi rendelőben, villamoson, ruhatárban. Minél drágábban adják a kesztyűt, annál inkább elhagy bennünket. Herczeg Ferenc korában a sértett gavallérok kesztyűt vágtak egymás pofájába, aztán a hajnali párbajok idején lovassági karddal, bandázs nélkül összekaszabolták egymást. Akinek nem volt valamiféle párbaja akkoriban, az a lányos házaknál még a legócskább kekszből és teából kiállított zsúrra sem kapott meghívást. Fel kellett venni a kesztyűt, vagy belevágni valakinek az ábrázatába. A kesztyű, teljesen mellékesen, a kéz öltözete is volt. Melegen tartotta a kezet, védelmezte a téli fagyoktól.

230

A szomszéd kutyája miért éppen a Kesztyű névre hallgat? Kideríthetetlen. Nekem természetes a neve, hiszen kölyök kora óta ismerem. Akkor még nem látszott, miféle kutya lesz belőle. Kis mérges kutya lett. Alig nagyobb, mint egy dakszli, s lába hasonlít a kotorék ebekére. Földszintes kutya. A szőre barnás, sárgás, talán hosszabb a kelleténél. Az arca nagyon intelligens, szögletesen arisztokratikus, de a maga szőrmókságában elég gondozatlan. Nekem szép ez a kutya. Szebb korcsot is láttam már, de intelligensebbet, talán soha. Idegen ember el sem tudja képzelni, hogy ebben a dühödten támadó, acsarkodó kutyában mennyi szeretet él, milyen kifinomult a lelke. Tele van szeretetvággyal, nagy farokcsóválásokkal igyekszik elérni, hogy a gazdáján kívül a szomszédok is megértsék. Ide-oda járkálásaival szinte egyetlen családdá vakkantgatja, mosolyogja össze az egész szomszédságot. Ha ismeretlen téved a hegyoldalba, akkor sakálkutyává változik.

Mivel kínál meg az ember egy acsarkodó hegyi kutyát? Húsfélével. Kesztyű nagy csontzabálónak, csülökbürkemaradékok pusztítójának bizonyult. Ha úgy adódik, szívesen reggelizik velünk. A kenyeret nem kedveli. Persze úriember, mert amit nem eszik meg, azt elviszi és elássa a kertben. Nem sért meg bennünket azzal, hogy visszautasítja az étket. Legfeljebb nem eszi meg a helyszínen. – A nagy nyári melegek idején kikövetelt a vendégektől egy harapásnyi jégkrémet. Azt hittük megijed tőle, otthagyja. Tévedtünk. Kesztyű imádja a fagylaltot, s azóta kiderült, hogy megveszik a nápolyiért és az édes süteményekért. Ki látott már ilyen hegyi kutyát? Lehet, hogy az ősei a francia udvarban kaptak rá a fagylaltozásra? A korcsok arisztokratikus viselkedése elgondolkodtató. Ki a paraszt és ki a polgár? Mit tudunk egymásról és a kutyáinkról?

231
A fáradt ember

Magábaroskadva ül a széken és hallgat. Órák óta eső veri a terasz lépcsőit, s most hogy besötétedett, nyirkos hideg diderget bennünket.

– Vedd föl a kabátomat, de legalább ezt a melegítőfelsőrészt.

Lemondóan legyint. Nem vesz fel semmit, nem eszik, nem iszik, csak nézi a fekete esőt.

Délután vártuk, de már besötétedett, amikor reflektorozva befordult a kertkapun. Valójában hetek óta várjuk, de először a kocsija romlott el, aztán távoli munkára vezényelték, majd ismét a kocsival támadtak bajok. Egy, az út közepén felejtett építészeti hulladék szétvágta a vadonatúj gumiját. Most viszont megérkezett. Sötétben kimerülten. Délelőtt még az egyik, déli határunkhoz közel eső kisváros sütőüzemében végzett karbantartó munkát. Délután pakolta fel a messzi rokonságtól kapott asztalt és széket, s a zuhogó esőben végigrángatta a fél országon. Valójában mi sem tudjuk hová tenni lányom ajándékasztalát, de ahol eddig tartották, ott sem maradhatott, mert nem fért el. Vagyis az ágy, aminek a tetején kihúzta a nyarat, ismét szükségessé vált. Ember és asztal egyszerre nem pihenhet az ágyban, különösen öreg ember és öreg asztal nem.

– Sajtot és felvágottat vittünk magunkkal, de kenyeret nem. Pékségbe, ki visz magával kenyeret? – szólal meg váratlanul. – Más városokban a frissen kisült kenyérből szoktak adni, vagy külön sütöttek nekünk a kemencében cipót, fokhagymás lángost. Itt ki kellett mennünk a városba kenyeret venni.

Ez olyan panasz-féle, de csak a sütöde stílustalanságára vonatkozik. A kenyér mint érték, vagy behabzsolható élvezeti tárgy, nem nagyon érdekli. Alig eszik. Most is terített asztal mellett ül, de csak kávét kortyolgat. Nem ér rá enni, mert állandóan dolgozik, volán mögött ül, s ha éppen nem, akkor ideges, mardossa az újra és újra kiújuló gyomorfekély. Há232rom-négy szakmája van, eredetileg központifűtés-szerelő, de lakatos, műszerész, külön oklevele van a tv-szerelésből is. Többedmagával feltalált egy gázégőt, ami az egyik régi ipari vásáron díjat nyert. Háza tető alatt van, bevakolva működik, de a manzard és az alagsor még nem kész. A gyerekek már nagyok, fia egyetemista, az épület teljes, csiszolt befejezésére nem marad pénz. Élni kell, a családot, mint sajátságos emberi üzemet működtetni. Fűtésről, élelemről, ruházatról, képzésről kell gondoskodnia. Közben szeretné, ha a fia nem nagyon maradna le az egyetemen az évfolyamtársak életstílusától. Ehhez a legújabbkori stílushoz pedig hozzátartozik egy kisebb autó.

– Lépést kell tartani – mondogatja tavasz óta.

Már valahol Ausztriában, vagy Svájcban kinézett egy kisautót a fiának, ami üzemképesnek látszott, de akkor nem volt nála elég pénz. Pár napja, amikor kint járt, szomorúan tapasztalta, hogy a használtautó-kereskedő már eladta a kis kocsit. Viszont talált egy még jobbat, ennek a karosszériája ép, csak a motorja beteg, szétfagyott. Trélerrel könnyen haza lehet hozni. Külön kimegy majd alkatrészért, de lehet, hogy egy egész motort szerez. Itthon a haverok, akiknek vasárnaponként központi fűtést szerelt, viszonzásul összedobják.

– No igen – vetem közbe – csak az a baj, hogy elsejétől a hat évnél idősebb kocsikat nem engedik be.

Még sápadtabbá válik, mint amilyen volt. Nyomban elhatározza, hogy a kft-ben ügyeletet cserél valakivel, kimegy Ausztriába, és még elseje előtt hazavonszolja a szétfagyott kisautót.

Nem eszik. Nagy unszolásra elszemelget egy fürt szőlőt. Indulás előtt még egy feketét beletölt üres gyomrába. Nem a kétszáz kilométernyire lévő otthona felé indul, hanem az egyetemi városba, ahol a fia tanul. Bead neki egy csomagot, aztán fordul. Jó ha éjjel kettőre hazaérkezik. Reggel hatkor viszont ismét munkába indul. A munka szent, a munkát, ha rossz, ha ráfizetéses, akkor is elvállalják. Nagy a verseny, a 233kiszorítósdi. S közben a téeszek, szárítók, ilyen-olyan üzemek még a tavalyi javítások árával is tartoznak.

Üres kávéspoharát nem teszi le, a levegőben billegteti, mint egy szemléltető eszközt.

– Régen, csak az anyagért kellett a dohányt leadnunk. Pestre soha nem mentünk fel pár üveg konyak és két-három doboz bonbon nélkül. Megvolt, hogy kinek, mit… Titkárnőnek, pénztárosnak bonbon, raktárosnak konyak, volt akinek pénz… Most azért is fizetnünk kell, hogy munkát kapjunk.

– Ne viccelj! A piacgazdaságban? – nézek rá csodálkozva.

– Hát igen… A jó munkát többen is megpályázzák. Aki nem tejel, nem kap melót.

– És mennyit adtok le?

– Tíz százalékot. Másként nem megy. De az a legjobb az egészben, hogy nekünk az adót azonnal be kell fizetnünk olyan munkák után is, aminek az ellenértékét egy év múlva kapjuk meg, vagy soha.

Feláll, megölel. Az esőverte lépcsőről visszanevet ránk. Valami olyasmi van ebben a nevetésben, hogy bírjuk mi azért a versenyt, bármilyen nehéz is. Ki kell bírnunk, mert most vállalkozók vagyunk. S a gyerekek ugye majd, azok már…

Elhajt a fekete esőben. Dideregve bámulok utána. – „Uram Jézus, hány bőrt lehet nálunk lenyúzni az emberekről?”

Írók és tábornokok

Egy filmgyári vetítőben találkoztam Kádár Gyula tábornokkal, a VKF 6, a hajdani nemzetvédelmi és propaganda osztály parancsnokával. Akkor már a puha Kádár-korszak hétköznapjaiban éltünk, s normálisnak, de legalábbis elképzelhetőnek látszott egy ilyen találkozás. Néhányan, talán csak öten-hatan megnéztünk egy filmet, amit még nem engedélyeztek. Sára Sándor film volt, de lehet, hogy más. Kádár Gyula talán már megírta, vagy éppen írta az emlékiratait, ami A Ludovikától Sopronkőhidáig címmel jelent meg. Beszélget234tünk egy keveset vetítés után, de mindenki a falakat nézte. Ilyen helyeken minden sóhajtás magnószalagra kerülhetett. De lehet, hogy nem került. Kádár Gyula hosszú szovjet börtönévek után került haza, ahol nyilván már mindent kipréseltek belőle, amit a második világháborús hadseregről és adminisztrációról tudni lehetett. Így a könyv csak nekünk jelentett meglepetést, az oroszoknak nem.

Most, Sára Sándor a 2. Magyar Hadsereg Donnál elszenvedett katasztrófájáról szóló Krónikájában láttam és hallottam Kádár Gyula és Kéri Kálmán vezérkari ezredest is. A magyar hadsereg ellátatlanságáról, rossz kiképzési szintjéről, s egy díszszemléről beszéltek. A német hegemónia árnyékában megkezdődött Erdély visszafoglalása, amit korábban az igazságtalan trianoni békeszerződéssel választottak el Magyarországtól. A visszafoglalásnak alig voltak katonai eseményei. Békés bevonulás volt. Egyik városban katonai díszszemlét szerveztek, melyre Horthy Miklós kormányzót is várták. Horthy megérkezett és a magyar ármádia elvonult a dísztribün előtt. Horthy, aki korábban mégiscsak Ferenc József szárnysegéde, az Osztrák Magyar Monarchia ellentengernagya, a hadiflotta parancsnoka volt, s mint ilyen több tengeri csatát is megnyert, feszengeni kezdett a dísztribünön. A túlzottan mondernnek nem nevezhető tüzérségi ütegek és gyalogság után, a trén kezdett vonulni, kócos szénásszekerekkel. Horthy döbbenten a szárnysegédeire nézett, aztán elhagyta a tribünt. Azonnal hazautazott Budapestre. Ekkor értette meg, hogy az a magyar hadsereg, amit politikusai annyit dicsértek, valójában keveset ér.

Ma nem tudom, hogy mennyit ér, s egyáltalán mi, ahogy kinézünk, alkalmasak vagyunk-e önértékelésre? És kell-e itt még értékelni valamit, hiszen ügyes emberek egyetlen év alatt a gyógyszergyáraktól Apajpusztáig mindent eladtak külföldi üzletembereknek. Olcsón, fillérekért. Nyilván a mezőgazdaságilag művelhető földeket is eladják hamarosan, és nem marad ország, nem lesz magyar kérdés. Bár azokban a gyárakban, üzemekben, melyeket most megkérdezésem nélkül 235elkótyavetyélnek, az én munkám és verejtékem is bent van, hiszen soha nem fizették ki rendesen a béremet. Visszatartották, beruházták azokba az objektumokba, melyeket most dobra vernek.

Íróknak nem szabadna beleszólni a politikába. De, ha nem szólnak bele, akkor más gondolkodók és publicisták az írástudók felelősségéről és felelőtlenségéről beszélnek. Mefisztóként maga a politikus-ördög is megkísérti az írókat, művészeket. Helyeslést szeretne hallani, vagy tanácsokat. A tanácsokat aztán figyelmen kívül hagyja. Minél nagyobb a zűrzavar, annál inkább vágyakoznak a politikusok az írói szóra. Álruhában lopakodnak a kávéházi asztalok mögé és megkísértik a hiú alkotókat. Mondja meg az író, hogy milyen a magyar, milyen a nép? Olyan, mint amilyennek látszik, vagy azért különb annál? Steinbecket helikopterrel vitték Vietnam fölé, a francia elnök Sagant hurcolta magával lélektanilag fontos külföldi tárgyalásaira, a szovjet birodalom magához ölelte Gorkijt, Majakovszkijt, és addig el sem engedte, amíg ki nem lehelték lelküket. Magyarországon Gömbös Gyula, Rákosi Mátyás, Kádár János író-kísértéseiről legendák szólnak.

Sára filmje kapcsán most elővettem Kádár Gyula emlékiratait, s találomra kinyitottam. A 482-ik oldalon a következőket olvasom: „November elején Antal István írótalálkozót rendezett Lillafüreden…” – Itt mindjárt közbe kell vetnem, hogy ennek az Antalnak semmi köze sem volt a mai miniszterelnökhöz, apjához sem, ez egy másik Antal, nevezetesen a német orientációjú nemzetvédelmi és propagandaminiszter volt. – De mit írt Kádár Gyula? – „Antal az ötven legnagyobb élő magyar írót hívta meg, névsorukat ő állította össze. Meghívta Szabó Dezsőt is. Az öreg bölény akkor már mindenkivel meghasonlott, s a meghívásra ezt válaszolta: „Az ötven legnagyobb magyar író, veled együtt nyalja ki a seggemet.”

Nem nyalták ki, az ostrom alatt Szabó Dezső éhen halt. – A hajdani tábornok így folytatja: „…Nagyon sokan szóltak hozzá. Szép, máskor költői frázisoktól hemzsegő beszédek 236voltak, mindegyiknek azonban az volt az alapgondolata, hogy micsoda kiváló tulajdonságai vannak a magyar népnek… Hevenyészett felszólalásomban körvonalaztam jó néhány nemzeti hibánkat… Felszólalásomra Veres Péter válaszolt. Nem tetszett neki, amit a magyar hibákról mondtam. Dicsérte a magyar népet, a népben élő közösségi szellemet, és pátosszal kijelentette: Ennek a népnek van hite…”

Ha Veres Péter élne, nem tudom mit mondana ma a nép hitéről. Lehet, hogy még mindig hinné, hogy a népnek van hite. De abban kételkedem, hogy az országos lezüllöttségben, hitványságban, csalások tömegében, bűnözésben felfedezne bármiféle szépséget, vagy népi életrevalóságot.

Kádár Gyula tábornok szerint az írótanácskozásnak, melyen Nagy Vilmos és Szombathelyi is részt vett, nem volt semmi haszna. Miért lett volna? Az írók nem tűzoltók, mágusok, csodatevők. Esetleg a megelőzésben lehetne szerepük, talán abban, hogy az emberek képesek legyenek eldönteni, mi a jó és mi a rossz. De a szerb polgárháború óta ebben is kételkedem. Az viszont előfordulhat, hogy az írók írnak néhány jó verset, novellát, vagy regényt, de ezt politikai lelkesültség nélkül is megtehetik, s miniszterek, tábornokok közreműködése egyáltalán nem szükségeltetik hozzá. A jó mű olyan, mint a baleset. Megtörténik az íróval, hiába is védekezik ellene, életformája, politikai nézetei ellenére bekövetkezik.

Újságpapírral letakarva

Az élet nem ér semmit. Máskor viszont mindent megér. A mások élete, vagy a mi életünk? És ha élünk is, mi értelme van az egésznek?

Rokon lányok szürcsölik a meggylevet, most jöttek meg a tanár úr temetéséről. – „Ennek a halálnak aztán semmi értelme nem volt” – mondják. Mindent tudnak, vagy azt hiszik, hogy ők aztán mindent tudnak. Az ember huszonkét éves korában még mindent tud, csak később, harmincévesen kezd 237kételkedni a tudásában, s hatvan felett gondolkodik el azon, hogy mi az ördögnek járt az egyetemre, ha semmi olyant nem tanult, ami megvédelmezte volna, de legalább elviselhetővé tette volna az életet?

Amikor kiléptek az egyetem kapuján, a rendőrök már lezárták az utcát, a kövezeten egy újságpapírral letakart halott ember hevert. A portás és liftes éppen jegyzőkönyvbe mondták, hogy soha életükben nem látták ezt a férfit, fogalmuk sincs róla, hogy ki lehet, hogyan jutott fel az egyetem negyedik emeleti ablakába, ahonnan kivetette magát. A diáklányok megborzongtak, aztán sietve elmentek hamburgert enni.

Másnap derült ki, hogy a kövezeten heverő, újságpapírral letakart hulla, a tanáruk volt, szaktárgyában szinte tudós. Húsz éven át, szinte naponta bement a portán, liftbe szállt. Egy jó tanár hogyan tud ennyire észrevétlen lenni? Miért mondta a portás és a liftes, hogy soha az életben nem látták? Valóban nem látták? Vagy Magyarországon a tanár már annyira mellékes figura, hogy még a portások sem veszik észre?

Valamilyen betegséggel kínlódott, megoperálták, de utána is voltak fájdalmai. Valaki, vagy valakik azt mondták neki, hogy sajnos a baj végzetes, gyógyíthatatlan. Nem hitte el, és testhez értő emberekkel konzultált itt-ott az országban. De azok is csóválták a fejüket, és megmondták neki őszintén, hogy sok évre már ne számítson. Így eléje ment a halálnak. Önkívületben, elszántan, dühösen? Ki tudja? Felvágtatott az egyetem negyedik emeletére, holott egy emelettel lejjebb tanított, és kiugrott az ablakon. Mintha igazságot akart volna szolgáltatni magának, vagy feloldani a bizonytalanságot.

A lányok most, kicsit belefáradva a szertartásokba, beszédekbe, azt mondják, hogy a tanár urat felboncolták, és megállapították, hogy semmi baja sem volt. Korábbi betegségéből kigyógyult, furcsa fájdalmait valamilyen neurózis okozta. Még legalább húsz évig élhetett volna, de hát nem bírta idegekkel, és kiugrott.

238

Én mindent elhiszek, amit fiatal lányok mesélnek nekem, de azért az is elképzelhető, hogy a tudós tanár nem a halálfélelme miatt ugrott ki az egyetem negyedik emeleti ablakából. Talán így akart tiltakozni az élet abszurduma ellen. Hajlamosak vagyunk a kiugrásra, a dolgok feladására. A mélység megszédíti az embert és kiszippantja az ablakból. Valamennyien ezen gondolkodunk hatéves korunktól hatvanig, hetvenig: „Nem lenne egyszerűbb kiugrani?”

Közben lehet, hogy semmi bajunk sincs. Az a bajunk, hogy emberek vagyunk és magyarok.

Lány a fa tetején

Éppen azon gondolkodtam, hogy a bent maradás és a kiugrás között valójában csak egy hajszálvékony vonal van, ahogy a korábbi államszocializmus idején az éppen közölhető írás és a betiltott mű között. Sokszor csak egy határozott, vagy határozatlan névelőn múlott az ember sorsa, söre, nője, albérlete, csődépítménye. Egyszer például egy repülőgép ajtajában guggoltam notesszel, ceruzával a kézben, és a kiugró ejtőernyősöket faggattam, hogy félnek-e? – „És maga nem fél?” – kérdezte egyikük. Akkor döbbentem rá, hogy nekem nincs ejtőernyőm, s be sem vagyok kötve, bármelyik pillanatban kieshetek a repülőgépből, s akkor kétezer métert zuhanok a semmibe. Szeretik az írók az ilyen szavakat. Mi az, hogy semmi? Ez a halál. Egy földközelben süllyedő hajóról ki lehet úszni, de egy földközeli repülőgépből kiesve az embernek nincs esélye.

Ekkor megcsörrent a telefon és egyik régi íróbarátom szólalt meg a vonal másik végén.

– Képzeld, az Ancsa kiugrott, ez az első ugrása.

Hirtelenjében nem tudtam miről van szó, de aztán eszembe jutott, hogy a lánya, aki érettségi után ember- és oroszlánszelídítéssel foglalkozott, majd egy kutyamenhelyen volt kedvesnővér, titokban ejtőernyős tanfolyamot végzett. Úgy titok239ban, hogy azért lehetett tudni, hogy most éppen titokban ejtőernyős tanfolyamot végez. Elképzelni sem tudom, hogy egy fiatal lány, aki mégiscsak bent van az életben, egyszercsak kiugrik a semmibe. És éppen télen, mínusz két fokban. Talán örökség. Az apja, fogadásból, már a kanizsai gimnázium második emeleti ablakából kiugrott, de pechjére vagy szerencséjére, fent akadt a telefonvezetékeken. Később ejtőernyővel ugrált AN 2-esekből, míg aztán 1957-ben börtönbe vágták, mint „ellenforradalmárt”.

– Várj egy kicsit… Becsukom az ablakot, mert olyan huzat van, hogy torokgyulladást kapok – mondtam.

– Na ez jellemző, te otthon kapsz torokgyulladást? Tudod, mi volt a repülőtéren? Nekem már harminckilenc fokos lázam van. Hóviharban ugrott az Ancsa, és ráadásul elvitte a szél. Kicsit könnyebb, mint az átlag. A szél rávitte egy fa tetejére, ott fentakadt és nem tudott lejönni.

– Uram Jézus, és még mindig ott van ez a szegény kislány?

– Hogyan lenne ott? Ez tegnap történt. Csak azért telefonálok most, mert nem volt hangom, teljesen belázasodtam.

– Hol van most az Ancsa?

– Itt ül mellettem. Kíváncsian várja, hogy mit szólsz az ugrásához.

– Add oda neki a telefont. – Hello Ancsa, mi van most?

– Holnap ugrok újra.

– Isteni… És mondd, hogyan jöttél le a fáról?

– A repülőtéri szolgálat emberei kivágták a fát, mert nagyon magas volt.

– Értem… Nem ütötted meg magadat?

– Kicsit, de csak a fenekemet. Nem tetszene tudni eljönni holnap Gödöllőre? Most magasabbról ugrok.

– Te Ancsa, mi a fenének csinálod ezt az egészet?

– Hát… Nem tudom… Ki kell ugrani, nem?

– Hát… Azt hiszem igen, még a bőrünkből is. Már akinek van bőre. Neked van bőröd?

– Ilyen rendes bőr, ami a húsomon van?

– Igen, a bőrzsák, amibe beletöltöttek bennünket.

240

– De nagy marha tetszik lenni… Hihihi… Hihihi… Ezt holnap bevágom a gépen a többieknek…

– Kiugrasz?

– Nincs szebb ennél Bulcsu bácsi, kiugrik az ember, zuhan, hideg van, minden süvölt, mégis csend van. Ki kell ugrani.

Hát ez az. Ki kell ugrani. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha a gyermekeink szép nyugodtan, mint az engedelmes majmok ülnének a repülőgépükön, és nem ugranának ki. Kiugranak.

Európai utasok

Hasonlítani kezdek a detektívfilmek mellékszereplőihez, a kis nyomozókhoz, akik órákig üldögélnek parkoló autójukban, és egy kaput vagy ékszerüzletet figyelnek meredten. Ha bemegy, vagy kijön egy érdekesebb nő, suttogva beleszólnak a rádióba. A központból néha visszaszólnak. Mindig azt javasolják a szerencsétleneknek, hogy maradjanak a helyükön és figyeljenek tovább. – Én balesetet szenvedett, egy műtéten már átesett lábaim miatt kuporgok az autómban, amíg a családom bevásárol. Feladatom nincs, rádióm sincs, amibe beleszólhatnék időnként, vagy ami közszolgálati lévén, zenét sugározna, így unatkozom. Bámészkodom, lassan hülyülök. Meg lehet szokni, az elhülyülés kellemes állapot. Legalábbis a folyamat. A beteljesülés, amikor az ember véglegesen elfoglalja a helyét a hülyék arisztokráciájában, és rangjánál fogva fölénnyel pillant le az értelmes bogáremberekre, számomra még ismeretlen birodalom. Titokzatos és hívogató, de nem kivívott állapot. A bekerülésig sokat kell még unatkozni és hülyülni, lelkiismeretesen és lelkesen hülyülni. De értünk-e hozzá? Tudunk-e európai módon hülyülni? Mert nem elég magyar módra, egyszerűen meghülyülni, egyik pillanatról a másikra… A jó, minőségi hülye (európa szintű), érési folyamaton megy át, s a hülyesége sejtszinten beépül, a korpuszban mindenütt egyenletes. Jöhetnek a biokémikusok 241az agyalágyult kísérleteikkel, a minőségi hülye póker arccal befelé röhög.

Hülyévé érlelődésem lassú folyamata már Szepezden elkezdődött, folytatódott Zánkán, s most a révfülöpi parkolóban halad tovább a maga útján. Tavaly még mindenütt lehetett rendesen átsütött barna kenyeret kapni, de ahogy megtudtuk, az idei, piacgazdasággal átitatott esztendőben már csak a pékségben, ahol sütik. Régen „köz”-nek nevezték az ilyen keskeny utcákat, ahol a feleségem eltűnt, s a németekkel, hollandokkal, helyi lakosokkal együtt beállt a sorba. Néha betolat közéjük egy-egy kisteherautó, Trabant kombi a gyermektáborokból, s behorpasztja a sort. Külön, egy másik ajtón, vagy ablakon át rakodnak. Közben a sor is fogyogat. Diadalmas arcú német asszonyok jönnek, s a mellettem álló kocsikba bepakolják a szerzeményt. Aztán új rohamra indulnak az üzletekbe tejért, zöldségért, borért, húsért, szalámiért. Legalább nem unatkoznak. Fürödni úgysem lehet a Balatonban, mert a víz 16-18 fokos, napozni sem az ózonlyuk miatt. Most éppen esik az eső, bömböl az északnyugati szél. Valamikor július volt a nyár legforróbb hónapja. Most valami más került a helyére. Elcserélték.

Jön aztán Illyés is egy ropogós, barnára sült kenyérrel a hóna alatt. Sötétkék lemberdzseket és fehér tengerészsapkát visel. Lassan, mackósan lépdel elő a keskeny utcából, így az illúzió egy perc tíz másodpercig eltart. Termetre pont olyan, besenyő arcából intellektuális határozottságot sugároz maga köré. De aztán, ahogy az útkereszteződésben megáll, már jól látszik, hogy a balatoni hajóstársaság helyi képviselője. Indul a kikötő felé. Pedig pont olyan, mint az Európai Utas-ban, igaz, ott tiszteleg is, mosolyogva és derűsen. Molnár Edit nagyon jó pillanatban fényképezte le. Féloldalas fotó, a másik oldalon, vele szemközt Déry Tibor szalmakalapban, éppen egy üveget emel a szájához. – Hol van már Déry és Illyés…? Illyés, vagyis a tengerészsapkás férfi, újra irányt változtat, s a közelemben megáll egy német rendszámú Audi mellett. Beszáll, indít, elhajt mellettem. Nem besenyő ez a fej, 242hanem bajor, de kétségtelenül intellektuális jegyeket visel az arcvonásain. Mit csinál vajon, ha nem kenyérért áll sorban Révfülöpön?

Az Európai Utas Illyéses számát Módos Péter hozta át egy hete, nem itt, hanem Budán. Cseres Tibor utolsó írását közli a lap: „Tíz nap Illyéssel és Déryvel.” Posztumusz írás, mire megjelent a folyóirat, Cseres meghalt. Közeli ember elvesztése nagyon megviselt. Egy hete még beszéltünk, fontos ügyeink maradtak félben. Vagyis fontosnak látszó ügyek. Mi fontos az életben a meghülyülésen kívül? Kell egy fő cél, és rá kell hajtani.

Magammal hoztam Szepezdre az Európai Utas-t, s amikor alkonyattal zuhogni kezdett az eső, elolvastam Cserest. Nyilván a tegnap esti olvasmány is belejátszott abba, hogy a tengerészsapkás, kenyérért sorban álló bajor előhívta bennem Illyés Gyula alakját. Az egész visszaemlékezésben, mely egy nyolc tagú íróküldöttség berlini, drezdai, weimari utazását örökítette meg, sok pikáns epizód mellett Illyés és Déry egymáshoz való viszonya a legérdekesebb. Most, amikor az ellentétek keresése, urbánusok és népiek szembeállítása az új, demokráciába csomagolt divat, megható, ahogy a két nagy magyar író egymásba karolva sétálgatott Berlin és Weimar utcáin. Nekik nem kellett eljutni Európába, ők Európából tértek vissza Magyarországra, és jól tudták, mi igen és mi nem. Déry Tibor két évvel korábban szabadult a börtönből, s csak azzal a feltétellel vállalta a német utat, ha Illyés Gyula vele megy. Illyés és Déry külön lakosztályt kaptak. Amikor Déry az első este, éjfél tájban felfedezte, hogy a szobája ablakán rács van, kiáltozni kezdett. Illyés átinvitálta a saját szobájába, s a börtönviselt írótárs megnyugodott.

A weimari kirándulók többsége, Illyés Gyula, Déry Tibor, Dobozy Imre, Garai Gábor, Király István és most Cseres Tibor is, végleg elutazott.

Nyár van, július. Fázósan ülök az autóban és egy keskeny utca felé pillantgatok. Egy kétkilós, barna, rendesen átsütött 243kenyérre várok. Látszólag… Valójában nem tudom mit csinálok itt. Lebegek, sodródom, hülyülök, kizuhanok az összefüggésekből.

Valahol mulatnak

A palackposta hozzátartozik a nagy folyók, még inkább a tengerek romantikájához. A gályarab, a hajótörött, a szökött fegyenc néhány sort papírra firkant: „Megszöktem de nem tudom hol vagyok. Élelmem, vizem elfogyott. Még most is Yorkshirre gondolok és rád Mary…” – „Ma a korallzátonyon széttört hajónk. Gerendáin partra evickéltünk. Anyámra gondolok. Szeretnék visszatérni…” – „Végünk van, de én hiszek Istenben, Joe…” – Valaki aztán kifogja az üvegeket, vagy nem. S ha ki is fogja, lehet, hogy csak egy évszázaddal később, amikor szegény Joe-t már mindenki elfelejtette otthon, s a krokodilok is megdöglöttek, melyek fittyet hányva a reformkonyha ajánlásaira, felfalták a folyó torkolatában.

A palackokból előkerülő, megsárgult ákom-bákomokon jobb érzésű embernek ajánlatos meghatódni és eltűnődni az élet abszurdumán. De hogyan viselkedjünk akkor, ha egyszerre négyszáz palackot sodor partra a hullámverés? Milyen üzenetet olvashatunk ki négyszáz üres pezsgősüvegből?

A nagy ABC áruház mellett eleinte egy svéd, világutazó újságíró parkolt mellettem, japán gyártmányú, apró kerekű, egy emberes lakóautójával. Az ágy még vetetlen volt a kocsiban, s a tárgyak elhagyták magukat, valamilyen szeszélyes összevisszaságban leledzettek. Valószínűleg megizzadt az éjszaka, s ezekben az órákban szellőztette az ágyneműt. A kocsi tetején vizestartályok sorakoztak, félig már üresen. Az autó ablakaira, belülről a riasztókészülék vezetékei tapadtak. Az újság és az utazó neve, melyet indulás előtt felfestettek a tető alá, kicsit megkopott. Régen elindulhatott – gondoltam, miközben a lehúzott ablakba könyökölve tanulmányoztam a járművet. Szalámit és üvegeket cipelve került elő az üzletből. 244Hosszú, szakállas legény volt. Futólag odamértem az autójához, s az volt az érzésem, éjszaka nem tud kinyújtózni. Nyilván összegömbölyödve alszik, mint a rókák. Beszállt, elhajtott.

A keringő autók közül három is megcélozta a megüresedő parkolóhelyet, s egy Lada kombi lett a győztes. Zsúfolásig tele volt a kocsi pezsgősüvegekkel. A rakodótérben rekeszek sorakoztak, az üléseken csak úgy meztelenen, plafonig ért a sok üveg. Kövér fiatalember mászott elő a kocsiból és elindult az üvegvisszaváltó felé. Társa a volán mellől utána szólt:

– Ígérj neki egy kis suskát.

Néhány perc múlva, amikor visszatért, szorosan a kocsi mellé állt és szinte suttogott:

– Nem fogadta el a dohányt… Odahívta a főnököt. A főnök megegyezett a vajdával. Két rekesszel átvesz naponta, többet nem. Azt mondta, ha nem tetszik, beszéljünk a vajdával.

Futó pillantást vetettem a négyszáz pezsgősüveg alatt rogyadozó autóra, és igyekeztem megfejteni az üzenetet, ami a vaskos palackokkal az ABC parkolójába érkezett. – „Rossz világ van, mert munkanélküli, bizonytalan sorsú emberek üveggyűjtögetésből élnek… Jó világ van, mert a szemetesládák, a bokrok alja, az árkok tele vannak pezsgősüveggel, s még a szemétben guberálók is autón járnak… Nem lehet tudni, milyen világ van, de valahol mulatnak az biztos… Ennyi pezsgősüveget máról-holnapra nem lehet összeszedni, csak megkapni egy klub, vagy villa hátsó kapujában. Valahol folyik a pezsgő. Szép nők vedelik, metszett francia poharakból, és a hirtelen meggazdagodott urak a nők cipőjéből. Hajdan a Pestre vetődött dzsentrik, Fedák Sári topánkájából itták a francia pezsgőt. Valahol a parton nagy élet van, hosszúak, mámorosak az éjszakák, a szomjas torkokon csobog, csörgedezik, folyik lefelé a pezsgő. Dom Perignon atya champagnei találmánya visszafoglalta a pesti, siófoki, füredi éjszakákat. Valahol, valakik mulatnak.”

245
Utazás fürdőkádban

Ha az elmúlt szombaton Illyés Gyula Tihanyból, Déry Tibor a füredi Tamás-hegyről a Balaton vizére pillant, bizonyára meglepődik. Fentről azonban, ahol nincs külön népi és külön urbánus mennyország, csak valamilyen egyetemes testetlen létezés, már semmi sem meglepő.

Mi, akik nem tudtunk az Első Országos Túlélő Versenyről, bevallom, elcsodálkoztunk, amikor a vízen megpillantottuk az ormótlan gályákat, rabszolgahajóra emlékeztető úszó deszkavárakat, a kígyó hosszúságú gumicsónakokat, melyek az evezősök súlya és mozgása szerint, hullámzó mozgással haladtak előre. A 72 kilométeres vízi utat Keszthely és Kenese között, kizárólag emberi erővel hajtott járművel lehetett megjárni. 151 vízi járművel 280 ember vágott neki a végtelen vízi útnak. A konzervatívabbak csónakkal, kajakkal, kenuval, az extremitások kedvelői szörfdeszkára szerelt biciklivel, vagy fürdőkádban ülve eveztek, tekertek Kenese felé.

A karneválszerű vízi felvonulás a legszebb békeévek hangulatát keltette, csak a verseny elnevezéséből áradt valamilyen baljós, vagy aktuális figyelmeztetés. A gazdasági válsággal küszködő országban, az infláció magasra csapó hullámai között, leszámítva az újgazdagokat, mindenki a túléléssel van elfoglalva. A túlélés nálunk egyéni és nemzeti program. Jó lenne balesetmentesen megúszni, túlélni a déli határaink mentén dúló balkáni háborút is.

A Balaton a túlélési technikák gyakorlásához a legjobb földrajzi színpad. Hajdan a siófoki torokban álltak a török gályák és indultak rabló portyázásra a másik part felé. A világháború alatt a Balaton víztükre volt az angol és amerikai légierődök első számú tájékozódási pontja. A háború végén a déli partot már elfoglalták az oroszok, de az északin még tartották magukat a németek. Éjszakánként fehér hólepelbe öltözött felderítők jöttek át a jégen. A két parton mindenki a túléléssel foglalkozott az elsötétített házak ablakai mögött.

A túlélés gyakorlása az idei év borongós, északi szeles 246júliusában a legjobb elfoglaltság. Optimista vagyok. Rabszolgagályán, vagy egyéni fürdőkádban evezve, elérjük a kenesei partot. Csak kérdés, hogy mikor? Még időben, vagy a nemzetek versenyén kívül, mindenhonnan elkésve?

A gyufás nő

Amióta betegeskedem, minden látogatónak örülök, még a házban megforduló szerelőket is kifaggatom: mi újság a világban? A világ köszöni szépen, jól van. Nélkülem, az én munkába járásom, villamosra szállásaim, élelmiszerüzletben, trafikban, vagy autóalkatrész üzletben tett látogatásaim nélkül is kitűnően érzi magát. Fel sem tűnt neki, hogy ezt-azt mások vásárolnak meg helyettem. A balatoni dévérek sem üzentek, hogy ügyetlen horgászbotommal hiányzom a partról. A világ el van foglalva önmagával, ugyanis éjt nappallá téve halad, fejlődik, túllép a régi maradi szokásokon, s új stílust honosít meg nálunk is.

A szerelő elkésett, mert beidézték az önkormányzathoz tanúnak. A zavaros szabálysértési ügyben, ami eredetileg egyszerű csendháborításnak indult, s csak fokozatosan alakult át magánlaksértéssel kombinált tettlegességgé, a szerelő semmit sem volt hajlandó tanúsítani. Nem emlékezett semmire. Amire viszont a hivatalban nem emlékezett, nekem elmesélte.

A peremkerület csendes, és földes utcájában, szorgalmas kétkezi emberek, s lecsúszott tanárfélék építkeztek. A kertek nagyok, a házak kicsik, vagy átlagosak, némelyiket harminc év alatt sem tudta bevakolni a tulajdonosa. Egyik kisebb házacskát, másfél éve megvásárolta egy harminc körüli házaspár. Azóta, mivel az új lakók elég sokat italoznak, a csendes utca hangosabbá vált.

Ősszel, az egyik nyugdíjas öregember arra ébredt, hogy a kutyája nagyon ugat. Csakhamar a csengő is megszólalt szaggatottan, majd egyfolytában. Az öregember riadtan fel247ült az ágyban, s a kis lámpát meggyújtva, az órára pillantott. Éjfél már rég elmúlt, egy óra felé ballagott a mutató. – Eltévedt vidéki rokon lenne? De kicsoda? Azok írni szoktak, és nem nyomják ilyen esztelenül a csengőt. Rendőrség? Valami baj lenne az utcában? Talán kigyulladt valakinek a háza? Hálóingesen az ablakhoz lépett, kinyitotta, s a redőnyt is felhúzta félig.

– Ki az? – kiabált ki idegesen az utcára.

– Én vagyok – mondta egy női hang. – Nem ismer meg Pista bácsi?

– Ki az az én?

– Hát az Ida. Egy soron lakunk, nem ismer meg?

– Valami baj van? – kérdezte az öregember.

– Csak egy szál gyufát akarok kérni, nem tudom meggyújtani a cigarettámat.

– Ilyenkor? Nincs nekem gyufám, én nem dohányzom.

– És a gázt mivel gyújtja meg?

– Tűzköves szikragyújtóval. Fölver az éjszaka közepén, aztán számonkéri, hogy miért nincs gyufám? Miféle dolog ez?!

– Vén hülye! Sajnál tőlem egy szál gyufát? Miféle emberek vannak! Dögöljön meg a gyufájával együtt! – kiabálta a nő az éjszakában.

Az öregember becsukta az ablakot és visszabújt az ágyába. Ekkor már egy óra volt. A nő, cigarettával a szájában felzörgette, felordítozta a fél utcát. Pista bácsi szomszédját, a sofőrt, aki ötre járt dolgozni, a földiepres tanárékat, aztán a mozdonyvezetőt, aki tavaly ment nyugdíjba, s mindjárt el is törte a lábát, s valahogy rosszul forrt neki össze. Nyögve járkál, csak az ágyban érzi jól magát. Sor került a mi szerelőnkre is, aki azt javasolta a hölgynek negyed kettőkor, hogy gyújtson rá reggel, vagy szokjon le a dohányzásról. A szerelő házának a szomszédságában következett be a szabálysértés.

Egy özvegy piacozó asszony lakik ott, aki a foglalkozása miatt mindig hajnalban kel. Nem adott gyufát a nőnek, az meg bekiabált neki valami disznóságot, és rátenyerelt a csen248gőjére. A piacozó asszony visszakiabált. – „Hát röpködtek ott a lóalkatrészek, s a Rákóczi téri lányok eze-aza” – nevette el magát a szerelő.

A kofa beleunt a gyufa-hajcihőbe és kiment az utcára, de nem az áhított tűzszerszámot vitte magával, hanem a ciroksöprűt és pofáncsapta vele az ordítozó nőt. Annak kiesett a szájából a cigaretta, állítólag az utolsó, s ez nagyon feldühítette. Hajtépéses közelharcba bocsátkozott, s negyedórás küzdelem után behatolt a piacozó asszony házába. Ott nemcsak a kofa kedvenc vázáját csapta a falhoz, de egy doboz bontatlan Symphoniát és egy fél doboz hosszúszárú családi gyufát is elrabolt.

Hallgattuk egy darabig, közben kiállította a számlát. – „Tudja én…” – szólaltam meg, de aztán elhallgattam.

– Fogadjunk, hogy tudom, mit akart kérdezni? – mosolygott rám a szerelő.

– Nem érdekes – legyintettem.

– Maga azt akarta kérdezni, hogy a csendes utca új lakói mifélék? Talán cigányok? Téved uram, ezek fehérebbek, mint maga. Ugye ezt akarta kérdezni?

– Nem… Én csak azt akartam kérdezni, hogy miért nem adtak annak a nyomorult nőnek egy doboz gyufát?

Csodálkozva nézett rám a szerelő. Láttam rajt, hogy ez a megoldás, senkinek sem jutott eszébe a csendes utcában. Az ajtóból kicsit felélénkülve visszafordult:

– Gyufát, éjjel kettőkor? Nekem például öngyújtóm van.

Üzenet a mennyezeten

Csak pár hete történt, hogy a zsebtolvajok, akiket tetten értek a villamoson, mindenki szemeláttára, félholtra rugdosták az intézkedő rendőrt. Ebből is látszik, hogy a világ halad, tökéletesedik, s az emberek egymás közötti kapcsolatában új stílus honosodik meg. Évtizedekkel ezelőtt a zsebtolvaj elosont, tagadott, de soha nem folyamodott erőszakhoz. 249Ugyanígy a betörő sem. A nagy betörők még tettenérés esetén sem nyúltak fegyver után, mert az egy évtizeddel is súlyosbíthatta a büntetést. A rablás és a rablógyilkosság külön műfaj volt. Nem keveredtek a „szakmák”, módszerek és emberek. A „mackósok” társaságában nem nyüzsögtek piaci zsebesek. Igaz, évtizedekkel ezelőtt a gimnazisták tízórait vittek magukkal az iskolába, nem pedig géppisztolyt. Most minden összekeveredett.

– Mi újság a világban? – kérdem barátunkat, aki látogatóba érkezett.

– Betörtek a víkendházunkba – mondja, s egy üveg vörösbort tesz a komódra, majd kényelmesen elhelyezkedik, s bizonyos elégedettséggel szivarra gyújt.

– Tudom, tavasszal már elmesélted – mondom.

– Azóta még kétszer betörtek – mondja. – Először elvitték a gázpalackot, a gáztűzhelyet, az italt, a távcsövet, zseblámpát és a könyveimet. Nyáron, már kint nyaraltunk a Pilisben, de be kellett jönnünk két napra a nagymama miatt, így újra betörtek. Elvitték a kempingfőzőt, a rezsót, az etcájgot (alumíniumkanalakat használtunk odakint), a tányérokat, a fazekat, a lábast, a konyhaszekrényt és a heverőket.

– Ekkora pakoláshoz már teherautó kell – csodálkoztam.

– Talán volt nekik – vonogatja a vállát barátunk és nagy füstfelhőket ereget a feje fölé. – Ettől kezdve felfújható gumimatracokat vittünk magunkkal, s ha bejöttünk a városba, mindent bepakoltunk a kocsiba.

– Nagy élvezet lehetett.

– Most kimentünk vízteleníteni. Amikor megláttam, hogy a szél hintáztatja az ajtónkat, kirobbant belőlem a röhögés. Hiába törtek be, már nem volt mit elvinni. Üres volt a házacska. De tévedtem.

– Valami ott maradt?

– Igen a ház. Felszedték a műanyagpadlót, elvitték az ablakokat és a zsalugátert. Gondolom, tavaszra lebontják az egész házat. De ezek legalább vinni akartak – mondja és röhögni kezd.

250

– Mi ebben a humoros? – kérdem.

– Ebben semmi, de a Virágéknak, egy kis szőlőjük is van, ezért alápincézték a házat. Mindenüket tönkretették. Virág Laci egész nyáron kapálta, permetezte a szőlőcskéjét. Vasárnap kimentek, hogy néhány demizson bort hazahozzanak karácsonyra. A Laci belebetegedett a látványba, Nitromint tablettát kellett a nyelve alá rakni… Mert, hogy betörtek, az hagyján… Elvittek egy csomó dolgot, istenem. De beletojtak a palacsintasütőbe és az ürüléket felcsapták a mennyezetre. A pincében volt öt-hat darab műanyag kanna, azokat megtöltötték borral és elvitték. A többi bort, kiengedték a földre. Az üres hordókba pedig beleöntötték a fehér olajfestéket, amivel a Laci tavasszal át akarta festeni az ajtókat. Kész. Ezekből többet nem lesz hordó. Az ember gürcöl fél életen át, aztán jönnek valakik az éjszakából és pár óra alatt lerombolnak mindent. Mondd meg miért? Ti állítólag a lélek mérnökei vagytok.

– Talán osztályharc…

– Ne viccelj, ott csupa kispénzű ember eszkábált össze a családjának egy kis nyári házat… Tele van a Dunakanyar milliomosokkal, nem beszélve a Balatonról. De nem ott osztályharcolnak, hanem a mi vacak kis házacskáinkat teszik tönkre.

– Talán egy új stílus. Az új típusú, modern ember így valósítja meg a személyiségét.

– De minek? Lopjon el két kanna bort és kész. Miért kenik fel a szarukat a mennyezetre?

– Mert nyomokat akarnak maguk mögött hagyni. Jeleket. Amit te ürüléknek vélsz a mennyezeten, az valójában egy üzenet: „Itt járt a 20. századi ember, a létező szocializmus, az ipari civilizáció és a piacgazdaság végterméke.”

251
Hogyan kell betegnek lenni

Kell úgy ötven-ötvennyolc év, míg az ember felismeri, hogy semmihez sem ért, mindenre alkalmatlan. Személyiségemmel kapcsolatban, legutóbb egy kórházban végeztem megfigyeléseket. Már az első héten felismertem, hogy termelőszövetkezeti lakatos, épületállványozó, postatiszt, traktoros, mozdonyvezető és ezredtrombitás nem tudnék lenni. Később, amikor a műtét után megjelentek a ferences barátok, rádöbbentem, hogy kórházlelkésznek sem válnék be, pedig Alexander nagybátyám hosszú ideig kórházlelkész volt Zalaegerszegen. Később, amikor az egyik pesti munkás gyógyultan távozott, s a helyére egy rendőrtiszt került, s rádiójával kapcsolatba lépett az utcai járőrökkel, éreztem, hogy ez a pálya is messze esik tőlem. – És orvos? – „Orvos nem tudnék lenni” – vallottam be 1955-ben Lehocki Marisnak, miközben egy szikével felvágta a hurka vastagságúra dagadt, darázscsípéstől elmérgedt ujjamat. Maris, akkor utolsó éves medikaként, a nyári gyakorlatát töltötte Keszthelyen. – „Milyen jópofa seb” – mondta és bekötözött. Pécsen bent laktam orvosbarátaimnál egy kutatóintézetben, onnan ismertem Marist is. Belgyógyászok, sebészek, idősebb és egészen fiatal kutatók ültek az asztalnál, vagy járkáltak ki-be a lakásajtón. Osztálytársaim egyharmada is orvos lett. Nagyon természetesnek tartottam, hogy körülöttem mindenki orvos, csak én nem vagyok az. Most a kórházban tűnődtem el betegként, hogy orvosnak lenni nemcsak hivatás, hanem sors-állapot is. A legkülönbeknél, mint amilyen dr. Lakatos József tanár úr, nyilván kikerülhetetlen.

A második héten felismertem, hogy elengedetten, rendesen, az összes pszichés kísérőjelenséget hozva, beteg sem tudok lenni. Az igazi beteg menekül a jelenidejűségtől, s csak a múltban vagy a jövőben él. A műtétre várók a múltban, az „őrzőből” kikerültek, gyógyulgatók a jövőben. A traktorozásba belerokkant falusi férfi (műtét előtt) történeteiben újra átélte a régi mulatságokat, a házépítést, poharazgatásokat a 252pinceszeren, az oroszokkal kötött jó üzleteit (tíz liter borért két gázpalackot és egy mázsa drótot cserélt egy itt állomásozó oficérrel), kutyáinak a sorsát, a meggyfaültetést a régi reterát helyére, ami aztán azóta is bőven terem. Munkacsúcsok idején napi húsz órát ültek a traktoron. Elaludtak. Alva szántottak, csak a tábla végénél ébredtek fel, amikor az árokban megzökkent a gép. – Zoli bácsi, a postatiszt, a második műtétből lábadozva szívesen elidőzött a hévízi nyaralások körül, de leginkább a hazatérés izgatta, a kerti lugas. Ki permetezi meg a szőlőt? A sógor? Ha majd lehet már egy pohárkával a vörösborból… S ha már egy pohár, miért ne legyen kettő? Esetleg fél liter… De ha fél, akkor már úgyis mindegy… Legtisztességesebb az oportóból egy egész üveggel meginni. De csak lassan, a kertben üldögélve, a sógorral beszélgetve közben, aki valószínűleg megpermetezi a lugast. – Zoli bácsi lába felpolcolva, gyógykrémekkel pácolva, vizes ruhák alatt meredezik a magasba. Leszállna már az ágyról, ha tudna, amúgy is el kellene látogatnia a folyosó végébe. De az egész osztályon két nővér van, s azok a súlyosabbak körül szaladgálnak, s a műtéteseket készítik elő. Van idő mesélni, amíg a bepácolt lábbal történik valami.

Kétágyasból hozták át az ötösbe, s eleinte nem értettük, hogy miért örül ennek. Az öröm kiváltó oka egy tolvaj volt. Vasárnap egyedül maradt a kétágyasban, s a látogatási idő alatt egy lombrózó külsejű fiatal férfi tört rá, el akarta venni az értékeit. Bal karjába még be volt kötve az infúzió, így jobb kézzel kapkodott az ágy fejéhez a mankója után, hogy védekezni tudjon. A tolvaj egy szót sem szólt. A szabadságra engedett másik beteg éjjeliszekrényében kutatott, majd a ruhásszekrényben. Zoli bácsi megnyomta a nővérhívót. Többen üldözni kezdték a tolvajt a zegzugos kórházépületben, de az egyik liften lement, a másikon feljött, s csakhamar fenyegetően visszatért a kétágyas kórterembe. Szegény nővérek, akik a betegeket sem győzték ellátni, kénytelenek voltak őrségbe állni.

A túlsó ablakból látható volt egy darabka Duna. Estén253ként megnéztem, megvan-e még, és merre folyik? A rakparton autók rohantak. Szőke nők villantak meg, izmos férfikarok, ahogy a lehúzott ablakon kinyúlva, a tetőt markolták. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Megérkeznek valahová, élnek, szeretnek, őrjöngnek, hajnalban esetleg hánynak a fürdőmedencék szélén. Én pedig itt bent, a nagyon régi, vastag falak között új elfoglaltságomat gyakorlom: beteg vagyok. De sajnos nem értek hozzá, nem tudom hogyan kell betegnek lenni…

Párizsi parfümillat

Fiatal, 16-17 év körüli fiú horkolt a szomszédos ágyon, amikor a kórteremben igyekeztem berendezkedni. A vizit alatt még mindig aludt, s amennyire csak lehetett, eltűnt a paplan alatt. – „Ez még mindig alszik?” – kérdezte az osztályos orvos és elnézően mosolygott. Dél tájban, amikor az ebédet hozták, váratlanul feltámadt és kicsoszogott a folyosóra telefonálni. Később visszajött és ötforintosokat kért kölcsön, hogy tovább telefonálhasson. Az ebédet nem ette meg, a reggeli sajtból csipegetett egy kicsit. Másnap kölcsönkért tőlem egy könyvet, de mire a vizsgálóból visszaérkeztem, a könyv már újra az éjjeliszekrényemen hevert. – „Elnézést, azt hittem regény” – mondta. Leopold Infeld Akit az istenek szeretnek című könyve volt. Délután tinédzser fiúk és lányok látogatták. Búcsúzásnál nem hajolt le, így az egyik alacsony kislánynak kellett lábujjra állni, hogy megcsókolhassa. Az öreg téeszlakatos méltatlankodott, de a fiú nem értette, miért kellene neki azért fáradoznia, mert egy lány meg akarja csókolni.

Nem látszott betegnek, de kiderült, hogy gerincműtétre vár. Tele volt álmokkal, olaszországi turnéra készült a zenekarával. Mi ilyenkor valamilyen popzenekart képzelünk el, de kiderült, hogy ő más karakterű zenét játszik. Szombatonként jó pénzért, falusi lakodalmakban muzsikál.

254

A mamája fiatal volt, jólöltözött és csinos. Pesti úrinő, de húsz-harminc kilométernyire egy faluban laktak. Felvágottakat, jó sajtokat, sok süteményt, krémest hozott a kisfiának. Az alacsony kislány, aki csak ágaskodva tudta megcsókolni, előző nap, ugyancsak megajándékozta egy tepsi süteménnyel.

Este a fiú elment tévét nézni az első emeletre, aztán csak hajnalban jött vissza a kórterembe. Amikor bekerült egy hasonló korú társa, reggelig elmaradtak valahol. Stramm, intelligens fiú volt, a térdét kellett operálni. Később dzsudós fiúk is érkeztek, valamennyien gerincműtétre várva.

Nem mondhatnám, hogy a saját bezártságomon kívül bármi is érdekelt, de ez a fiú és a többiek besorolhatatlanok voltak a téeszlakatos, postatiszt, traktoros társadalmi skálába. A saját korosztályuktól is különböztek valamiben. Volt bennük valamilyen konokság és önbizalom.

A fiú jólöltözött mamája, a harmadik látogatás alkalmával, egy elegáns, kör alakú táskát tett az ágyra és kinyitotta. Tele volt apró színes üvegekkel. Amikor kiemelt egyet, s odakínálta a pesti géplakatosnak, finom parfümillat terjengett szét a kórteremben. Kiderült, hogy másodállásban, mellékesen egy párizsi cégnek ügynökölt. Női és férfi kölnit kínált barátian. Nagy összegekért picike üvegcsét. Senki sem vásárolt tőle, pedig különleges mosószereket is ajánlott. Talán nem is akarta eladni az üvegeket, csak kinyitni, megszagoltatni velünk, behozni egy kis életet, nőszagot, álmokat a kórházba. Amikor visszarakta a szép üvegeket a precízen kiképzett táska belsejébe, nem látszott csalódottnak. Tovább etette a kisfiát, aki a műtétre várva egyre nyugtalanabb lett. Az adjunktus úrral is beszélt, aki megígérte, hogy a következő héten megoperálja a fiút.

Amikor a térdes fiút megoperálták, valamilyen kósza párbeszédből megtudtuk, hogy mind a ketten katonaiskolások. A mi fiúnk, a katonaiskolán belül a katonazenekar tagja és egyben zeneiskolás. Ha végez, a hadsereg nagy katonazenekarában fog trombitálni. Addig is, falusi lakodalmakban keres egy kis pénzt, s várakozik a gerincműtétre.

255

A műtét furcsa módon elmaradt. Egyik délelőtt, amikor a trombitás fiú még javában aludt, ijedt kiáltások hallatszottak a folyosón. A nővérek a műtő felé futottak. Mentő érkezett szirénázva, mentőorvosok siettek a műtő felé. Hosszú csend. Aztán elvittek egy sebészorvost. Az adjunktus úr, akivel a katonaiskolás fiú mamája megbeszélte a gerincoperációt, műtét közben infarktust kapott és hanyatt zuhant. Két nap múlva meghalt egy másik kórházban.

A trombitás fiú mamája csak napok múlva értesült az eseményekről. Akkor összepakolta a fiát és hazavitte. A párizsi kollekció ott lógott a kezében, de már nem kínálgatta nekünk a parfümöket. Az ajtóból köszönés közben ránkmosolygott, aztán elmerültek, eltűntek.

A kan nővér

Irma néniről már az „őrzőben”, amikor a kan nővér szolgálatba lépett, hallottam egy-két dolgot. De műtét után az ember kábult, fájdalmai vannak, fölülről infúzió csepeg belé, alul vérsavó szivárog el a csöveken, mozdulni sem tud. Irma néni viselt dolgai ilyenkor mellékesek. Egyáltalán, ki az az Irma néni? Miféle új személyiség telepedett a kórházra? De azt jól hallottam, hogy a kan nővér röhög Irma néni történetén. – Már akkor is nővérhiány volt, s alkalmanként egy medikus vállalt éjszakai szolgálatot. A férfi nővért, aki szinte már orvosi tudással ügyelt ránk, és minden nővéri munkát is lelkiismeretesen elvégzett, a betegek elnevezték „kan nővérnek”. Azóta az alacsony, nettó 9 ezer forint körüli fizetés miatt sok nővér kilépett, s a kórtermek egy részét bezárták, a műtéteket elhalasztották. A kan nővér bizonyára most is ott van éjszakánként, mert orvosi hivatására készül, de a kórházra alulnézetből is kíváncsi.

Amikor az „őrzőből” visszakerültem a kórterembe, majd a folyosóra is kibotorkálhattam, több forrásból értesültem Irma néni kalandjairól. A nyolcvan éves öreg hölgy félt az 256operációtól, s a kórteremben hangos fohászokkal kérte Isten segítségét. A műtét előtt betegtársaihoz fordult, és kérte őket, hogy hangosan imádkozzanak érte. A női kórterem betegei, bár többféle felekezethez tartoztak, ráálltak a közös imádkozásra. Együtt mondták a Miatyánkot és Üdvözlégymáriákat Irma néniért.

A műtét sikerült, s Irma néni ezt nem annyira orvosi, mint inkább égi remeklésnek vélte. Az őrzőben hangosan imádkozott, s másokat is kért, hogy vele mondják a szöveget. Idegen hangokat, például újságzizegést, viszont nem viselt el. Amikor a kórterembe visszakerült, megköszönte betegtársainak az érte mondott imát, de egyben kérte őket, hogy tovább imádkozzanak együtt. – A kórterem nehéz műfaj. Különböző kultúrák kerülnek egymás mellé, s kultúrálatlanságok is. Van aki hívő, van aki nem. De hithez, sorshoz, végzethez másként viszonyulnak akik műtét előtt állnak, s azok, akik már szerencsésen túlestek a beavatkozáson.

Irma néni tovább imádkozgatott a kórteremben, de a betegtársak hitbuzgalma lanyhult. A botrány akkor tört ki, amikor valamelyik vidáman gyógyuló nő, halkan a Rádiókabarét hallgatta. Betegtársai kérték, hogy hangosítsa fel, mert ők is szeretnék hallgatni, a kórházi ágyon röhögni egyet. Irma néni rájuk kiáltott, hogy kapcsolják ki, mert rádióhangok mellett nem tud fohászkodni, beszélgetni az Istennel. – Sajnálatosan egy református női ajakról, káromkodás hangzott el. A betegtárs nő azt ajánlotta Irma néninek, hogy fohászkodjon fél órával később, amikor véget ér a kabaré. Ez lett a sok ima vége. Amikor Irma néni műtétének sikeréért fohászkodtak, valamennyien komolyan kívánták társuk gyógyulását.

A kan nővér csak mosolyog. Mire valóságos orvos lesz, többet tud a betegekről, a kórház ide-oda billegő éjszakáiról, mint a pályatársai.

257
Embermadár a Dohány utca felett

Kopott fekete zakóban, madzagként lógó nyakkendővel szállt át három emelet magasságban az utca felett. Nagyon sovány, fehér, szinte átlátszó bőrű öregember volt. A zakója a zseb mellett felrepedt, s így a pecsétes, molyette kabát futólagosan a frakk benyomását kelthette. De én, aki álmomban a Dohány utca szürke mocskában álltam, a szakadt zakó lebegő szárnyát inkább a repülő ember farkának, vagy uszonyának véltem. Kapkodva csapkodott madárszárnyaival, s már úgy látszott, hogy belefejel a szemközti bérház ereszébe, amikor hirtelen felemelte valami, pedig szél sem fújt. Fekete zakója szétterült a szürke ég alatt, s egyre emelkedve sodródott a Dunakorzó felé.

Hirtelen felébredtem és felültem az ágyban. – „Ki ez az átlátszó bőrű, vékony öregember? Nem rokon, nem barát. Távoli nagybátyáim, ismerőseim között sem emlékeztem ilyen emberalakra.” – Amióta balesetem miatt műtőasztalra kerültem, álmaimban gyakran megjelennek régi emberek. Egy vasúti pályamunkás, akivel gimnazista koromban együtt futballoztam, osztálytársaim, akik Mexikóban vagy Kanadában élnek, de főleg halottak. Menekülök. Leszállok egy vonatról. Ismerős a régi falu, a villasor, de nem vár senki. Bemegyek egy házba, a zsalugáter és az ablakok mind nyitva vannak, a kert nagy diófái alól szűrten árad be a délutáni fény. Bőröndömből, ami nem volt nálam, kipakolok, vagy talán utazni készülve, éppen a legfontosabb könyveimet rakom a ruháim mellé, amikor a nyitott ajtón át belép anyám ötven évesen, és mond valamit. – „A kabátodat miért dobod az ágyra, összegyűrődik…” – Vállfára igazítja és elindul vele a nagy fehér szekrény felé. Amikor kinyitja az ajtaját, csodálkozva látom, hogy a szekrény belseje ugyanolyan eperszínű, mint gyermekkoromban. Álmomban is tudom, hogy anyám húsz éve halott. Mégis él, beszél hozzám, zavaros életemből legalább a kabátot igyekszik megmenteni, és beakasztja egy szekrénybe, a kis Göncöl két csillaga közé. Karcsú, kreol és 258fekete. Könnyedén mozdul a szekrényajtót nyitva, mint a régi fényképen, ami még a két háború között készült. Báli kép, kinagyítva. Blondel keretben lógott egyik szobánkban. Először talán a kisvárosi, szétbombázott ház ebédlőjében. Később a szükséglakás folyosóján, majd sok más képpel együtt, a balatoni ház falának támaszkodva várta a sorsát a zongora alatt.

Ültem az ágyban, keresgéltem a múltban az átlátszó bőrű embert. Nem találtam. Hogyan kerül az én múltálmaimba egy ismeretlen, idegen ember? Soha ilyen ember nem ült az ebédlőnkben. Üst Gyula bácsiék lusztházában, de még a Paragvári úti pincében sem, amikor az égő várost elfoglalták az orosz csapatok. Ki ez az ember? Hogyan keveredik az én magánálmaimba?

Az átlátszó bőrű öregember egy romos ház ablakából repült az utca fölé. Valójában ablakai sem voltak a nagy épületnek, csak ablaknyílásai. Az ajtókat, ablakkereteket már kiverték belőle valakik, mint a fogakat. A kapu felett, a letépett betűk alá rakódott koszjeleket még el lehetett olvasni: „Hotel Continental”. – Öt-tíz éve, talán egy térképboltot keresve pillantottam meg a koszmaradványokból kiolvasható betűket. Megálltam egy pillanatra, de az is lehet, hogy nem. Valami megérintett. – „A Continental még áll?… De hiszen a Continentalt rég lebontották…” – csodálkoztam.

Aludtam néhányszor a Continentalban a háború után. Minden a háború után van, és persze a háború előtt. Ezért kellenek a római számok. Első, második stb. A helyi háborúk, ahol százezrek halnak meg, számot sem kapnak. Talán 1952 lehetett, esetleg utána valamelyik év. Akkoriban inkább éjjeli menedékhely volt, mint szálloda. Két, három, a nagyobb szobákban hat idegen embert altattak együtt. Mindenki a párnája alá gyűrte a táskáját, pénztárcáját, s a tolvajoktól félve éberen szendergett. Alva figyelte szobatársait. Ilyen körülmények között, a hajnal megváltás volt. Ki lehetett szabadulni a szálloda-börtönből.

A porta mellett, egy kis eszpresszó-féle, reggeliző hely mű259ködött akkoriban. Egy lépcsőn kellett fel- vagy lelépni a másik térbe. Kis asztalok, régi fakaros, kényelmetlen székek. Itt láttam egy pillanatra a sovány, átlátszó bőrű öregembert. Reggel hatkor, az éjszakai munkába belefáradt örömlányok, stricik, kupecek, lelépő taxisofőrök kortyolgatták rumosfeketéjüket a szálloda vendégei között. Itt repdesett, tört szárnyakkal az átlátszó bőrű öregember. Kiszállt az ágyból valamelyik szomszédos házban, s reggel hatkor, pizsamára felvett fekete zakóban, megrendelte az első feketéjét. Átszólt a szomszédos asztalokhoz, újra és újra odaintette a pincért és rákiabált: „Kérem, miért nem szolgál ki rendesen?… Na jó, adok öt fillér javítást.” – És egy vékony alumíniumérmét a pincér kezébe csúsztatott. A pincér meghajolt. – Az öregember a kurvákra förmedt: „Álmodni is szoktatok, vagy csak a munka?” – Azok szóra se méltatták.

Amikor fizettem, megkérdeztem a pincért, hogy ki ez az öregember? – „Senkije sincs, csak mi, a kurvák és a szállodavendégek” – mondta.

Nem tudom miért, de álmomban ez az átlátszó bőrű öregember szállt át az utca felett, szakadt zakóban, uszonyosan és embermadárként. Vagy én, magam felett?

Rovatok Jézus igazolványában

A hegy erdővel borított nagy teste még barnán szunnyad, de a víz felé ereszkedő lejtőkön már virágba borultak a mandulafák. Rózsaszínű, halványzöld és világoskék a tavaszi világ, fényárban forog, úszik a balatoni táj. Virágillatot, nehéz nyers földszagot, a nádasok felől vízszagot hoz a forgolódó szél. Hajnalban nyugatról fújt, aztán, amikor a nap felkelt, keletire, majd délkeletire fordult. Metszőollóval a kezemben állok a kertben, elbizonytalanodva, félúton a nyírfa és az almafa, illetve a férfikor vége és a gyanús öregség között. Az almafáról akartam levágni egy száraz ágat, de aztán valami megállított, talán a harangszó, egy hirtelen 260támadt sejtés, vagy csak a nyírfa színeváltozása. Mintha a barkák barnaságába, s a kéreg fehérségébe egy új szín kezdene finoman belevegyülni. Itt-ott már kifeslettek a rügyek, s halványzöld levélkék bújtak elő.

Lent a faluban szólnak a harangok, virágvasárnap van. Ezen a napon vonult be Jézus szamárháton Jeruzsálembe. „Ne félj Sion leánya! Nézd csak, királyod jön hozzád. Szerényen, szamárcsikó hátán!” – Pálmaágak, köpenyek, ruhák a földön… „Hozsanna Dávid fiának! Áldott legyen a király, Izrael királya, aki az Úr nevében jön!”

Egyszer már írtam az ÉS-ben egy régi virágvasárnapról. Az amerikaiak szétbombáztak akkor néhány dunántúli várost. Valakik akkor levelet írtak az újságnak, hogy nem úgy volt, nem az amerikaiak és nem is virágvasárnap történt a bombázás… Úgy látszik megcsalt a memóriám, az emlékek raktárában rossz polcra nyúltam. De az is lehet, hogy már az emlékeim sem az én emlékeim. Ahogy ez a kert és a nyírfa sem az enyém… Bár formailag, jogilag az enyém is lehetne, hiszen a kertet egy orvostól vettem, a nyírfát pedig én ültettem húsz évvel ezelőtt. De újabban, jó negyven éve, alig van bizonytalanabb dolog a tulajdonnál. Ez a kert semmit sem érne az égbolt és a földszagot hozó délkeleti szél nélkül. Az eget nem vettem meg, a szelet és a nyári viharokat sem, mégis az enyémek, a kerttel együtt. Az eget csak úgy kaptam hozzá valahonnan valakitől. Talán az Emberfia szólt érdekemben az Úrnak.

Emlékszem, ugyanígy sütött a nap, s amikor a légierődök elvonultak, mi gyerekek, s a felnőttek közül sokan, kirohantunk az utcára. Szétbombázták a temetőt is, félrecsúsztak a kriptafedelek, az egyik bombatölcsér alján víz tört fel, mintha egy forrás kezdett volna buzogni a mélyben. Hirtelen visszatértek a repülőgépek, s lecsaptak az utcák fölé és géppuskával lőtték az embereket. Mi néhányan egy kriptába ugorva kerestünk menedéket a golyózápor elől. Amikor véget ért a támadás, alig tudtunk kimászni a borzongató mélyből. Halott 261katonák feküdtek az utcán, ólomszürke arcuk az égre meredt. Sütött a nap.

A nyírfa halványzöld levelecskéi néhol már tisztán mutatják magukat. Öt-hat levél, talán több is. Szinte látható, ahogy a bimbók meghasadnak, s a picurka levélkezdemények zöldje elősejlik a burokból.

Lent a templomban az új pap már túl van az evangéliumon, és lassan sort kerít a barkák megszentelésére. Mire gondolhatnak közben az emberek?

A rendszerváltás nálunk olyan békésen ment végbe, hogy észre sem lehet venni. Csak a főagronómusból és a gyárigazgatóból vállalkozó lett. Mások földjén, mások gépeivel. Korábban is úgy kezelték a „közösséginek” nevezett vagyont, mint a sajátjukat. Most különböző trükkökkel, kft. és részvénytársaság alapítgatásával nevükre veszik ami éppen gazdátlannak látszik, vagy elfoglalható. Nagy bűnök esetében is elmaradt a számonkérés, így természetesen a bűnbánatra sem kerülhetett sor.

Jézus, a próféta jövendölését beteljesítve szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Hagyta beteljesülni az igét. Halálosan komolyan vette küldetését. Alapított egy vallást, aminek a vezérszavai között van a szeretet, alázat, megbocsátás, kegyelem, megváltás. Eszébe jut ez valakinek ma a templomokban, vagy kint a mezőkön, a szabad ég alatt? Egy keresztény ember, ha ismeri a Bibliát és Jézust, a titokzatos világűrembert, aki szerepköre szerint megváltó, foglalkozására nézve isten, lehet-e antiszemita? Jézus igazolványába ötven éve, vagy két éve mit írtak volna be a hatóságok? Nemzetisége: zsidó. Vallása: keresztény. Foglalkozása: megváltó (isten).

Egy brutális rabló világban, mit ér az alázat, szeretet, megbocsátás. Aki nem tülekszik nálunk, az egy autóbuszra sem tud felszállni, mert félrelökik. Az erős Szaddamok elfoglalják a kis mézeskalácsízű Kuvaitokat, a még erősebb amerikaiak szétbombázzák Bagdad erődítményeit, a szomszéd megtartja magának az odamenekült repülőgépeket.

Mégis mindig hisz az ember valakiben, vagy valamiben… 262Istenben, megváltásban, tavaszi újrakezdésben, új, jobb, igazságosabb hazában, emberi szóban, nők férfiakban, férfiak nőkben és gyermekekben. A földhözragadt materializmussal (van másfajta is) szemben a hit fölénye óriási, mert a hívő embernek a lehetetlen lehetséges. A megváltás is lehetséges, valahogyan ki kell zökkenteni az embereket kicsinyes materializmusukból, irigységből, gyűlölködéseikből, harpagonságukból, élvhajhász kétségbeesésükből. Nagy kérdés, hogy érdemes-e az embereket, minket megváltani. Sziszifuszi munka, állandóan újrakezdődik minden, ahogy télre tavasz jön, s a tavaszra nyár.

Ünneplőruhás emberek bukkannak fel az alsó úton, kezükben barkaág. Mire a faluban a mise végetért, a nyírfát halványzöld levélerdő borította el.

263 264
Fekete lyuk
265 266
Az üzletasszony, a golyvás és az iszalag kezű

A félig kihűlt, első osztályú vonatfülkében hárman ültek. Az ötven körüli, jólöltözött nő mélán nézte a havas tájat, s csak akkor mozdult meg, ha a szatyrában pittyegni kezdett a rádiótelefon. Ilyenkor a füléhez tartotta a szerkezetet, maga elé bámult, vagy a körmeit nézegette, s csak nagyon takarékosan pöttyintett néhány „igent”, „nemet”, vagy egy félmondatot. Csak egyetlen egyszer kérdezett bele a telefonba: „A kazettás kocsi már átjött?” – Ekkor a sovány, magas, iszalag kezű férfi cigarettájával a szemközt ülő, kövér, golyvás útitársa felé intett. Az, félig lehunyta a szemét, aztán ősz hajába kotorva kitekintett az ablakon.

– Nem szeretek utazni – mondta.

– Olyan ez, mint Dino Buzzati gyorsvonata. Egyre többet késik, és a végén nem érkezik meg sehová.

– Buzzati… Jó nagy marha volt, de legalább eljutott Kelet-Afrikába. A mi vonatunk nem késik, hanem áll a szemaforok előtt és nyögdécsel. Ha elindul sem akar megérkezni, szárnyvonalakon kóborol. Néha már azt sem tudom hol vagyok.

– Talán le kellene húzni az ablakot és megnézni, miért állunk itt a hómezőn – szólt közbe a rádiós nő, miközben a készülékét visszacsúsztatta a szatyrába.

– Kinézzünk? – kérdezte a kövér, golyvás férfi.

A sovány, iszalag kezű a cigarettájával legyintgetett, s a fülkét, a bársony ülések szélét, végighintette hamuval.

– Egy nagy hamutartó a világ. Ugye? – szólalt meg kicsit szemrehányóan a rádiós nő.

– A lány, aki integetni szokott a szomszédos kocsiból, kereskedelmibe járt. Mindig nevetett, a selyemkendője lobogott a szélben. Néha az arcára csapódott, s akkor csak az orra hegye domborodott át a selymen. Amikor legközelebb kiha267joltam az ablakon, a lány helyett egy tányérsapkás, vastag arcú, orosz katona nézett rám vissza. Rosszul volt az éjszaka benyelegetett vodkától.

– No, de hát ez egy másik vonaton történt, vagy nem? – kérdezte a golyvás, kövér.

– Moszkvából utaztam Kijevbe, eszembe jutott a selyemkendős lány. Május volt. Lehúztam az ablakot és hátranéztem a másik kocsira. A tányérsapkás orosz öklendezett az álomlány helyén.

Az enyhén molett, rádiós nő kuncogva az ablak felé fordult és a havas mezőkre bámult.

– Álomlány – asztmás, nehéz hangon szólalt meg a kövér férfi. – Másik vonat volt. Mi az, hogy álomlány?

– Másik vonat… Ezek az elrontott élet mentségei. Nincs másik vonat, egy vonat van. A Buzzati jól megírta a gyorsvonatát.

– Ha nekem annyi pénzem van, mint neki, egy órát sem dolgoztam volna tovább Corriera della Sera-nál. Nem én. Inkább eladtam volna a festményeimet – mondta a kövér, golyvás férfi.

– Nem értem önt, az újságírás varázslatos dolog.

A molett, rádiós nő hirtelen felélénkült.

– Maguk újságírók?

– Ki merne bármit is biztonsággal állítani? – mondta az iszalag kezű. – Fiatal koromban vidéki lapoknál dolgoztam. De hogy most mivel foglalkozom, nehezen tudnám megfogalmazni. De mindenki így van ezzel. Nyilván ön sem tudja asszonyom, hogy valójában mit csinál, s amit csinál, annak mi a neve?

– Dehogynem. Én üzletasszony vagyok, van egy hálózatom.

– A maga esete akkor szerencsésebb, mint a miénk, vagyis az enyém. Én még soha nem láttam világosan a helyzetemet.

– Csak vidéken szabad újságot írni – szólalt meg a kövér, golyvás. – Vidéken még mindig íze van az életnek, külön lehet látni a dolgokat. Nincs ez a nagy összemosódás. Káposzta, 268nő, sercli, bableves, rossz bor, jó bor, púderos bor, kocsis bor, lőre. Most például, ha egy üveg vörösbor bekopogna az ablakon…

– Volt nekem egy kollégám, ilyenszerű fickó volt, mint ön, csak alacsonyabb. Testes, de nem kövér. Az asztalunk egymással szemben állt. Én kultúrát írtam, színész-interjúkat, belpolt. Akkor éppen egy rendőrről kellett neki írni, de elfelejtette felvenni az anyagot. Másnaposan, döbbenten lapozgatta a noteszét, aztán falhoz vágta, s elszántan verni kezdte az írógépét. Amikor végzett, telefonált a rendőrségre, hogy azonnal küldjenek be egy utcai rendőrt. A rendőr tíz perc múlva már az asztala előtt állt. – „Mi a neve?” – kérdezte tőle. A nevet beírta az első sor üresen hagyott részére, aztán a dolgozatot átnyújtotta a rendőrnek. Az elolvasta és hálálkodni kezdett: „Honnan tetszik tudni ennyi mindent rólam? Bizony, elviszem a gyerekeimet a Nagyrétre… És, hogy a feleségem megértő… A szolgálat…”

– Nem kellene megkérdezni a kalauzt? Egy órája itt állunk a mezőn, a kupé kihűlt. Elkések. Nem értem ezt az egészet – szólalt meg a rádiós nő.

– Nem érdemes megkérdezni – szólalt meg újra a golyvás. – A végállomáson várja az embert a végzet. De közben, az átszállásoknál, a csatlakozásokra várva lehet egy kicsit élni. Csodálatos bableveseket lehetett a régi restikben enni.

A sovány, iszalag kezű felállt, a kupéból a folyosóra lépett, s a koszos ablakon át kipillantott a külvilágba. Csodálkozva látta, hogy a síneken túl egy falu hever a hóban, vagy egy városka szélső, elhanyagolt kerülete. Izgatottan lehúzta az ablakot, s a kalauz után kiabált: „Hol vagyunk?” – „Közel, de tilos a szemafor jelzése” – mondta a kalauz. – „Meddig állunk itt?” – kérdezte. – „Amíg tilosat mutat a jelző”. – Az iszalag kezű ekkor a síneken túl, ötvenméternyire megpillantott egy kocsmát. Leugrott a vonatról és futni kezdett a hóban. Egy üveg vörösbort vett a söntéspultnál, aztán rohant vissza. A hóban ugrabugrálva az volt az érzése, hogy a vonat már mozog. Erejét megfeszítve futott, s csak amikor az ár269kon, holtvágányokon átbukdácsolt, látta, hogy a vonat ugyanott áll, mint öt perccel korábban. Felszállt, kicsit szuszogott a folyosón, aztán belépett a kupéba. A bort némán, az ablak előtti keskeny asztalkára tette.

– Kettőt kellett volna hozni – mondta az üzletasszony, aztán papírpoharakat vett elő a szatyrából.

A golyvás kinyitotta az üveget, aztán puhán egymáshoz érintették az alkalmi poharakat és belekortyoltak a borba.

– Egyszer – szólalt meg a kövér golyvás – harmincnál aligha lehettem több, Pestről utaztam lefelé. A szomszéd fülkében egy rabot szállítottak a rendőrök. Egy rabnőt, két rendőr. Valamilyen átszállítás volt, vagy tárgyalásra vitték, nem lehetett tudni. A bilincset levették róla a fülkében. Az egyik rendőr leszállt valamelyik állomáson, és vett neki egy szendvicset. Sokat állt a vonat. Valahol a fele úton, átjöttek hozzám és felajánlották, hogy menjek be a nőhöz. Üzletszerű kéjelgésért ítélték el, de a feljebbvitelin halmazati van neki kilátásban. Rég volt férfivel. Szeretne most egy férfit. Soha nem csíptem a zűrös ügyeket. A két rendőr ismert valahonnan, de én a nevüket sem tudtam. Mondtam nekik, hogy elfoglalt vagyok, fejben dolgozom. Nem érek rá… De legalább nézzem meg a nőt, erősködtek. – Jó, gondoltam, megnézem, hogy megnyugodjanak. Tele voltam akkor csodálatos nőkkel, egy ilyen ÜK-ás madár nem fért bele az életembe. Amúgy is viszolyogtam a kincstári ügyektől. Megálltam a fülkéjük ajtajában, de nem mentem be. – „Ha bejössz, ezek kint maradnak” – mondta a lány, aztán egy pillanatra felhúzta a csíkos zubbonyát, és a hasát mutatta. Bársonysimaságú, első osztályú anyag volt. Beszélgettem vele egy kicsit, ajtón át. Ekkor még azt hitte, hogy kéretem magamat, spannolok, és biztos volt a dolgában. Nagyon helyes kis mondatai voltak. Amikor megértette, hogy én a fülke ajtaján kívül maradok, megroggyant a tartása. Nagyon szomorú lett, de a szemében, az arcbőrén izzott a nő. Valójában nem is értem, mit akart. Talán csak unta a rendőröket. Szép volt. Kicsit a 270húszon túl, megbukott. Korán. Ez a rabruhás nő azóta is nyugtalanít.

– Volt az ügynek folytatása is? – kérdezte borát kortyolgatva az üzletasszony.

– Semmi. Mi lett volna? Folytatása csak annak van, ami elkezdődik. Ez el sem kezdődött. Valamilyen folytatása mégis volt. Két hét múlva beidéztek a katonai ügyészségre, tanúnak. Az ÜK-ás lány ugyanis, az új börtönben kiverte a balhét, feljelentette a két rendőrt. Azt állította az ügyészségen, hogy a rendőrök megerőszakolták a vonaton, s nekem a szomszéd fülkében hallanom kellett a sikoltozását. De én nem hallottam semmit. Nagyon csendes és lassú volt az a vonat.

– Ha szakmailag megnézem, nem tudom miről szól ez a történet – mondta a sovány, iszalag kezű, és ahogy hadonászott, kevéske vörösbort löttyintett a kupé padlójára.

– Arról szól, hogy az ember ül a vonaton, és mások is ott vannak valahol a szomszéd fülkében. Az egész világ. Ami nincs ott, az nem ér semmit. Csak később jöttem rá, hogy olyan szép és bolondítóan furcsa lányt még nem láttam, mint ez a rabnő volt. Nincs különösebb, mint egy fiatal lány csíkos rabruhában. A megalázottsága olyan, mint valamilyen szomorú dallam.

– A végén még kiderül, hogy beleszeretett az ÜK-ás kurvába.

– Talán csak az arcába. De egyébként is… Milyen nevetségesek a nők a kombinéikban, selyemharisnyáikban, félig lecsúszott csipkés bugyijukban. Vagy akár meztelenül. De csíkos rabruhában, kiszolgáltatva, elítélve, megalázottan, valamit sejtetnek a női sors lényegéből. Egy ilyen csíkos rabruhát lehúzni a lányról, mennyire más, mint a selymet, nejlonokat, gumis harisnyatartókat.

– Akkor miért nem húzta le? – kérdezte élesen az üzletasszony.

– Miért? Mert az ajtón kívül álltam, és a két rendőr mellettem.

271

Megrándult, aztán keserves nyöszörgéssel elindult a vonat.

– Megy azért ez – állapította meg a sovány, iszalag kezű –, bár a csatlakozást én már lekéstem.

– A csatlakozást mi már húsz éve lekéstük. Ezek nem rendes vonatok. Pótvonatok. Pótvizsga, pótkávé, görög pótló… Mozgásban tartjuk magunkat. De ha eljut az ember egy jó restibe, s átszállásra várva eszik egy bablevest vagy babgulyást, az utazás nem egészen értelmetlen.

Az üzletasszony szatyrában felcsipegett a rádiótelefon. A két formájavesztett, öregedő férfira pillantott bocsánatkérően, s úgy húzta elő a készüléket a papírzsebkendők, puha pénztárcák, tartalék fehérneműk közül, mint aki valamilyen illetlenséget követ el. – „Igen… Már megy, de lassan” – mondta. – „A vámáruraktárban? Miért engedtétek?… Az lesz a legjobb. A restiben leszek a csomóponton… Mindegy melyik kocsit… A Mercedest?… Ebben a hóban az a legbiztonságosabb… Majd a kocsiból telefonálok a határra…”

– Megértik ugye? Én egész nap dolgozom – mondta az üzletasszony.

– Én csak azt nem értem – szólalt meg az iszalag kezű –, hogy miért utazik vonaton?

– Egy öregasszonyt látogattam meg. Furcsán vette volna ki magát, ha kocsival megyek. Így láttak az állomáson, végig a falun, a becsippentett függönyök mögül.

A restiben a telefonos üzletasszony külön asztalhoz ült, de olyan közel, hogy átbeszélhettek egymáshoz. Halat rendelt, de csak belekóstolt, nem ette meg. Később kinyittatott egy pezsgőt, s a pincérrel a férfiaknak is töltetett. Koccintottak, de mindenki a maga külön asztalánál maradt.

– Régen itt – mutatott ki az ablakon át az állomás előtti térre a kövér, golyvás – fiákerek, és rokonokra váró parasztkocsik álltak.

– Fiákerek? Én öreg taxikra emlékszem. A háborút átvészelt Opelokban a padlón, lábbal kellett az önindítót megnyomni. Ízetlen ez a bableves, nem?

– Késő van, felöntötték vízzel.

272

Kint a téren békazöld Mercedes állt az állomás elé. Magas fiatalember szállt ki belőle, s néhány pillanat múlva már bent, az üzletasszony asztala mellett szólalt meg, mintha csak egy régi beszélgetést folytatna.

– Éjszaka a mi hadnagyunk lesz szolgálatban. Oda kell mennünk.

– Odamegyünk – mondta az üzletasszony, aztán pénzt tett az asztalra, s szatyrát, retiküljét felkapva elindult az ajtó felé.

– Se jónapot, se kisnyúl – mondta félhangosan az iszalag kezű.

Az üzletasszony megállt az ajtóban, visszalépett a férfiak asztalához. Egészen közel hajolt a kövér, golyvás újságíróhoz:

– A rablány, én voltam – mondta és elmosolyodott.

A két öregedő férfi némán nézett az asszony után.

– Sejtette? – kérdezte a sovány, iszalag kezű.

– Tudja, ilyen helyeken, késő délután már nem szabad bablevest rendelni. Felvizezik.

Vagyonellenőrök hétköznapjai
Hang a kőfalból

– Hányas szám? – kérdezte dr. Fhals, miközben kiszálltak a Skodából.

– 9/b – mondta Pénzes Jenő vagyonszakértő.

– Nem szeretem az ilyen Á meg B ingatlanokat. Ezekkel mindig van valami zavaros história. Egy nagyból csináltak két kicsit, vagy négy kicsiből két nagyot. A telekkönyv pedig áttekinthetetlen.

– Nincs itt főnök semmi gubanc… Itt a 9/b, de még be sincs építve. Ez egy besüppedt röplabdapálya, a háló már lerohadt az oszlopokról.

– Ez Bégh Jenő ingatlana, ezt keressük… Pénzes, másszon át a kerítésen és becsülje fel.

273

– Főnök, a Bégh úrnak ez nemcsak a vagyona, egyben a lakhelye is. Ez áll a vagyonnyilatkozatában.

– És az a másik ház, itt mellette? Lehet, hogy abban lakik.

– A 9/a főnök, egy palota… Itt nem lakhat ez a bizonyos Bégh Jenő…

– Miért ne lakhatna. Induljon és nézze meg a kapun a névtáblát – mondta dr. Fhals, aztán ahogy az épület hatalmas kőkerítésére, annak különleges fugázására pillantott, újra megszólalt: – Várjon Pénzes, én is megyek.

Kicsit feljebb kaptattak a meredek utcában, aztán elbizonytalanodva megálltak a fehér kerítés tövében és egymásra néztek. Nevetgélés, fiatal nők kacagása, majd vízcsobogás hallatszott ki az utcára a kőkerítés felett. Egymástól néhány méternyire, két fehér vaskapu nyílt az utcára. A személyi bejárót kovácsoltvas virágok díszítették, a kocsikihajtó vastakarója sima volt. Dr. Fhals és munkatársa átment a túloldalra, hogy a ház, vagyis inkább a palota kontúrjait is szemügyre vegyék. A terrakotta színű építmény több száz négyzetméteresnek látszott, a tető tele volt antennákkal. Miközben ezen álmélkodtak, hirtelen oldalra csusszant a nagy kapu, és kihajtott az utcára egy fehér Mercedes. Az autó mögött egy pillanatra beláttak a kertbe. A fürdőmedence szélén éppen lovacskáztak. A férfi nyakában meztelen lányok ültek és visongva kiabáltak: „Gyí paci… Gyí paci…” Az elektromosan vezényelt kapu hirtelen visszacsúszott a helyére, így a mozi abbamaradt.

Dr. Fhals ingerülten a munkatársára nézett, aztán határozottan elindult a túloldalra, a személyi bejáróhoz. A névtáblán egyetlen szó állt: „Nelson”.

Dr. Fhals határozott mozdulattal megnyomta a kaputelefon gombját.

– Főnök, ne nyomja, ez a 9/a Nelson. Mi pedig a 9/b-ben keressük Bégh Jenő urat… Ne nyomja főnök.

De dr. Fhals csak nyomta, nyomta. Jó tíz perc múlva beleszólt egy férfi nagyon halkan: „Mit akar?” – „Dr. Fhals vagyok az adóhivataltól, vagyonellenőrzést tartunk. Nyissa274nak kaput” – mondta dr. Fhals. – „Ne gyerekeskedjen faszikám” – hallatszott a falból. – „Bégh Jenővel akarok beszélni azonnal!” – ordította dr. Fhals. – „Hívja fel az 1-001-00028-as számot” – mondta a láthatatlan férfi. – „Ez Bégh Jenő száma? Nincs ilyen telefonszám…” – „Van ilyen szám, dr. Hermann majd elmagyarázza” – mondta még halkabban a láthatatlan férfi, aztán elnémult. Dr. Fhals nekifeküdt a kaputelefon gombjának, de a fehér kőfalból a férfihang nem jelentkezett többet.

– Mi van főnök, beengednek végre? – kérdezte Pénzes Jenő.

Dr. Fhals a sértettségtől falfehéren ránézett, de nem válaszolt. Háttal nekidőlt a falnak és egy papírzsebkendővel a homlokát törölgette.

– Főnök, hagyjuk ezt – javasolt Pénzes – majd holnap visszajövünk. Van itt még három cím.

– Pénzes – sóhajtott fel dr. Fhals. – Maga még nem tudja, hogy mi az adószolgálat.

– Dehogynem, főnök… Van itt lejjebb egy kis vendéglő… Igyunk meg két korsó sört, aztán majd visszanézünk ide…

Dr. Fhals falfehéren állt a fehér kőkerítés tövében és a homlokát törölgette. Amikor aztán összegyűrte a papírzsebkendőt és a járdára vágta, már az arcán is látszott, hogy a dac eluralkodott a természetén. Visszazuhant a gyermekkori dackorszakba.

Késő délután kettő, váratlanul újabb három, majd tíz-tizenöt elegáns nyugati autó siklott a 9/a elé. Az elektromos kapu azonnal kinyílt. Néhányan mégis kiszálltak, s könnyű fehér zakójukat a karjukra csapva, gyalogosan indultak befelé. Dr. Fhals ekkor előugrott a fal tövéből és kiabálni kezdett:

– Államtitkár úr! Államtitkár úr! Mondanom kell valamit… Meg tetszik ismerni ugye, dr. Fhals vagyok! Államtitkár úr!

– Ki ez a majom? – kérdezte egy szőke nő, aki az államtitkár mellett lépkedett.

275

– Tűnés innen öregem – mondta az államtitkár, s bal kezével erélyesen dr. Fhals felé intett.

Dr. Fhals megdermedt. Még hallotta a szőke nő újabb kérdését:

– Ki ez a majom, drágám?

– Nem tudom. Ez az ország tele van hülyékkel.

Másnap dr. Fhals felhívta a furcsa telefonszámot. Dr. Hermann közölte vele, hogy Bégh Jenő tulajdona valóban a 9/b. Lényegében ott is lakik. Formailag a besüppedt röplabdapályán. Eredetileg a 9/a is az ő tulajdona volt, de apportként bevitte a Nelson tanácsadó, magyar–amerikai kft.-be.

– Hogyan adhat akkor gardenpartit a 9/a kertjében és a palotájában? – kérdezte dr. Fhals, s úgy érezte, hogy most sarokba szorította Hermann doktort.

– Bérli a Nelson magyar–amerikai kft.-től.

– Bérli a saját házát?

– Miért ne bérelhetné? Uram ez egy szabad ország, a kommunistáskodásnak vége – mondta dr. Hermann és letette a telefont.

Dr. Fhals újabb feladatokon kezdett gondolkodni.

Luciano kutyái

A Tipinka utca olyan rövid volt, hogy a térképen csak Tipnek jelölték. Így dr. Fhals kocsija feltűnést keltett a helyi lakosság körében. Oda is lépett hozzá egy 180-as barna fiú, s még mielőtt a vagyonellenőr kiszállt volna a kocsiból, bekönyökölt az ablakon:

– Te, haver, nekem mindegy… De ebben az utcában nem szabad parkolni. Tolass szépen ki, és a rollert valahol hagyd a homokozó mellett.

– Nincs tábla, a táblákra én mindig figyelek – mondta dr. Fhals és gyengéden megnyomta az autó ajtaját, hogy az óriás odábbszuszogjon.

– Van itt tábla, csak te nem látod… – vélekedett a nagydarab barna fiú.

276

– Mondja – szólalt meg a kocsi ajtaját gondosan becsukva dr. Fhals – Lucky Luciano melyik házban lakik?

– Még soha nem hallottam ezt a nevet – mondta a 180-as barna fiú.

– De mégis inkább a hatban, vagy szemközt az ötben?

– Mindenütt lakik – mondta a nagydarab barna fiú – de leginkább talán a hatban, ha… Ha ugye…

– Na jöjjön Pénzes – szólt hátra dr. Fhals. – A fiatalember segített nekünk.

A rövid utcában mindössze húsz métert tettek meg, amikor váratlanul a hatos számú ház előtt találták magukat. Dr. Fhals megnézte az ötöst is, s mivel látta, hogy mindkettő tágas, kényelmes kerttel övezett, becsengetett a hatosba. Többször is megnyomta a csengőt, de válasz nem érkezett.

– Ezek nincsenek itthon főnök – szólalt meg Pénzes Jenő. – Nem lenne jobb valahol addig is meginni egy korsó sört? Tudok egy helyet a közelben… Gyalog legfeljebb három perc…

– Pénzes! – kiáltott fel dr. Fhals. – Nyitva van a kapu. Jöjjön utánam.

A kapun át bementek az udvarra, ami valójában egy nagy, áttekinthetetlen kert volt. A pineák, télálló tuják, földreboruló madárbirsbokrok között elindultak a ház felé. Egy játékos foxi kapdosni kezdett a nadrágjuk után, s amikor egy japán akác mögül kiléptek, szögletes fejű vérebek állták az útjukat. Csak egyikük vakkantott egyet, ha ugyan ezt a völgyeket repesztő kutyahangot vakkantásnak lehet nevezni.

Dermedten megálltak. A kutyák megszagolták őket, aztán leültek körben. Dr. Fhals nagyot ordított:

– Van itt valaki? Dr. Fhals vagyok az adóhivataltól. Vagyonellenőrzést tartunk! Hall engem, Lucky Luciano? Nem hall? Ki hall akkor minket?

A jelek szerint csak a kutyák hallották dr. Fhals ordítozását, s túlzottan nem tetszett nekik, mert felmordultak és közelebb ültek a vagyonellenőrhöz. Némelyik kutya dr. Fhals felé szaglászott és a száját nyalogatta.

277

– Mit szól ehhez Pénzes? – kérdezte dr. Fhals.

– Mondtam én főnök, hogy itt lejjebb van egy söröző.

Három órán át álltak a kutyák gyűrűjében. Ha megmozdultak, a foxi odaugrott és megtépte a nadrágjukat.

Már esteledett, amikor egy fiatal szőke nő felbukkant kertben. Egy koromfekete néger, vesszőkosarat vitt mögötte. A szőke nő elkiáltotta magát: „Drágáim… Néró… Aga… Szolimán! Kutyuskáim… Gyertek!”

A vérebek felvakkantottak, s őrhelyüket otthagyva a szőke nő felé rohantak.

– Na Pénzes, most végre bemehetünk a házba – mondta dr. Fhals, de hirtelen megtorpant, mert öt-hat hentesforma férfi foglalta el a kutyák helyét. A 180-as barna fickó is köztük volt.

A kutyák már csontokat ropogtattak. Dr. Fhals felpillantva, elborzadt. Az volt az illúziója, hogy a szőke nő emberi húsdarabokkal és csontokkal eteti a kutyákat.

– Uraim, önöknél mivel etetik az ebeket? – kérdezte dr. Fhals.

– Az adóhivatalnokok hulláját etetjük fel a kutyákkal, mert a főnök nem szereti, ha a hús kárba veszik – mondta a 180-as barna fiú.

– Adóhivatalnokok? Kérem mi csak most érkeztünk. Mi vagyunk az adóhivatalnokok.

– Azok még a tegnapi, olasz adóhivatalnokok – mondta a barna fiú.

– Kérem, beszélhetnék Lucky Luciano úrral? Mi vagyonellenőrök vagyunk. Át kell néznünk a házat.

– Van igazolványuk? – kérdezte egy kétméteres komor férfi.

– Természetesen – mondta dr. Fhals –, parancsoljanak. Pénzes, maga is adja oda az igazolványát.

Hatalmas röhögés hangzott fel.

– Elég ügyes hamisítványok – mondta a kétméteres óriás – a bécsiek küldtek benneteket? Nagy hiba volt elvállalni…

Dr. Fhals és Pénzes, másnap délben tértek magukhoz a 278Skodában. Ismeretlen volt az utca és a városrész is, ahol eszméletre keltek. Amikor dr. Fhals beindította a motort és gázt adott, csodálkozva tapasztalta, hogy az autón nincsenek gumik, a meztelen abroncs zörög alattuk.

Schaf néni, a nagy adócsaló

– Ma biztosra megyünk Pénzes – mondta rejtett mosollyal az ajkán dr. Fhals, amikor a villamosról leszálltak a Klauzál téren.

– Tudja főnök, én valamikor csapos voltam… Kínáltak most egy jó helyet Óbudán.

– Pénzes, maga nem gyenge ember, csak azt hiszi magáról.

– Nem hiszek én főnök semmit… De a biztos megélhetés…

– A siker hiányzik magának Pénzes. Ismerem én az adóembereket, ha nincs siker, letörnek. De ha bejön valami, akkor fénylenek. Hány szám?

– Kilenc, főnök, Schaf Ignácné. Második emelet.

– Ezek Pénzes, még a szalmazsákban is dugdosnak valamit. Mi van a bevallásában?

– Hát… Semmi főnök… Tavaly még kiadta a szobát, azért volt adóbevallása.

Dr. Fhals határozott léptekkel ment előre a félhomályos lépcsőházban, aztán jelentőségteljesen Pénzesre nézett, amikor megálltak Schaf Ignácné ajtaja előtt. A csöngetésre késlekedve jött elő az alacsony öregasszony, de felderült az arca, amikor dr. Fhals bemutatkozott.

– Áldja meg az isten ügyvéd úr, már attól féltem, hogy csak a halálom után sikerül bekerülnöm a fővárosi szociális otthonba.

– Schaf néni, mi az adóhivataltól jöttünk. Felmerült a gyanú, hogy a vagyonból nem vallott be mindent. Itt van például ez a festmény az előszobában…

– Nem a polgármesterségtől tetszettek?

– Nem, nem. Mi vagyonellenőrök vagyunk. Ez Vaszary ugye?

– Vaszary? Mindjárt megcsókolom kedveském. Vaszary… 279Szegény férjem nagyon leszólta… Lánykoromban bejártam a képtárakba, múzeumokba festményeket másolni. Az enyimek mindig jobbak voltak, mint a Kovács Iloné… De aztán férjhez mentem, azóta se Vaszary, se Benczúr. Tetszik magának?

– Beljebb mehetnénk? – kérdezte dr. Fhals.

– Tessék csak ügyvéd úr… Nem lehetne, hogy mégis szólna a polgármesterségnek…? Olyan egyedül vagyok itt.

Dr. Fhals körülnézett a szobában.

– Na Pénzes – szólalt meg hosszú csend után – mit szól a csillárhoz? Ez legalább kétszázezer és nincs bevallva.

– Főnök, kell nekünk itt ezzel nyúzolódni? A Bégh úrnál semmit sem tudtunk felírni. Van itt lent egy söröző…

Dr. Fhals izgatottan állt a kopott szoba közepén, aztán meghökkenést színlelve Schaf nénire nézett:

– Lehetséges, lehetséges, hogy ez egy Singer varrógép? Eredeti Singer?!

– Kedveském, ez már olyan régi, hogy varrni sem lehet rajt. Én is egy Naumanon varrtam az utóbbi években, de aztán eladtam, mert szenet kellett vennem.

– Na Pénzes írja fel: Özv. Schaf Ignácné, eklektikus ódon csillár kettőszázezer, Singer varrógép, ipari műemlék, muzeális állapotban, kettőszáznegyvenhétezer. Mondja kedves Schaf néni, miért nem tetszett ezeket bevallani?

– Miket kedveském?

– Vagy be akartuk csempészni a szociális otthonba, aztán valamilyen torkosságért átjátszani a nővérkéknek? Nagy turpisság, Schaf néni. De majd meglátjuk.

A villamoson Pénzes vakarózni kezdett.

– Főnök, úgy rühellem ezt az egészet, ha akarja, búcsúzóul fizetek magának egy korsó sört. Van itt a téren túl egy…

– Na de Pénzes, most hátrál meg, amikor végre sikereket érünk el? – kérdezte dr. Fhals.

Pénzes Jenő nem válaszolt. Szótlanul leszállt a villamosról.

280
Tom Titenten

Titenten a zöld, kopott, félig már szétrohadt zsalugáterokra mutatott:

– Ezeket szétfeszegették valamilyen vasakkal, vagy puskacsővel és a réseken bámultak befelé. Nem lehetett villanyt gyújtani. Ez az egész villasor olyan volt, mint a frontvonal. Elbontották a szomszédok kerítéseit, s a fák alatt lopakodtak be esténként. Nagyon igyekeztem, hogy az esti tornámat, a súlyemelést, időben befejezzem, s ne találkozzak velük a kertben. Ott van a nagy súlyzó, a két fogaskereket még Nonfeld Gyuri öntötte ki betonnal. Valójában ez az ő súlyzója, de megengedte, hogy én is emelgessem. – Itt sem volt, csak nyáron. Az egyetem teljesen lekötötte. A súlyzó az ő alkatára volt szabva, én sovány voltam hozzá, de azért felemeltem, presztízsből. Amikor először kinyomtam, eleredt az orrom vére. Szerencsére akkor sem Nonfeld, sem az ÁVH-sok nem voltak itt. Nem is tudom mikor kezdődött az egész. – Mi, az apám nélkül költöztünk ide, mert a szüleim elváltak. Már 1948-ban odajött hozzám a vonaton egy lány, a Csiri, és pusmogott: „Igaz, hogy a szüleid elváltak?” – Olyan volt az egész, mint a lórúgás, vagy, mint amikor kizuhan az ember egy toronyból. Az anyám azt mondta, hogy politikai okokból válnak el… Hát… Nem tudom… Mind leléptek, én dekkoltam itt ebben a házban egyedül. Nagyon kevés pénzből kellett megélnem, napszámba jártam, de fát nem tudtam venni. A fűtetlen házban csaknem megfagytam. Bejártam a gimnáziumba, s ha megjött a tavasz, az edzésekre is. Valamiért akkor azt hittem, nagyobb leszek, mint Nurmi. De ezek a kurva ávósok örökké jöttek. Bemásztak a gimibe, sportegyesületbe, bepofátlankodtak a lányhoz, akinek udvaroltam, s félni kezdtek tőlem az emberek. Féltek, hogy miattam bajba kerülnek. Pedig én semmit sem csináltam, csak éltem. Tanultam, sportoltam, ettem egy kicsit. Nagyon keveset ettem, mert nem volt pénzem. Valójában szörnyű volt az egész, mégis, most 58 évesen visszatekintve, az az illúzióm, hogy ez 281volt életem legboldogabb időszaka. – Ha leszállt az alkony, bezártam a zsalugátereket, az ajtókat, s még a nagy, fából készült köpenyajtókat is behúztam, beakasztottam, mert tudtam, hogy hamarosan megjelennek az árnyak. Jöttek is, motoztak, zörögtek a kertben, zseblámpáikkal bevilágítottak az ablakon. Éjfél után, néha fél kettőkor, vagy a hajnalba csúszó órákban ököllel verték az ablakot. Ordítottak: „Kinyitni! Államvédelem! Nyisd ki, te piszok fasiszta!” – Ilyenkor persze már aludtam. Felvertek. Eleinte halálra válva feküdtem az ágyban, de aztán megszokja az ember a szertartást. Képzeljétek el, hogy éveken át, minden éjszaka ököllel verik az ablakotokat… Hát az ember felnéz, figyel, ásít, de nem nyit ajtót. Azt hiszem zavarba jöttek volna, ha kinyitom az ajtót… Jól ismerték a házat, félálomban is hallottam, amikor a pincében vagy a padláson járkáltak. – Az apám, vagyis a mostohaapám, mert ő nem Titenten volt, valójában nem követett el semmit. Nem kellett akkoriban. Bár, mint tanár, kétségtelenül dehonesztáló megjegyzéseket tett a kommunizmusra, s a kiszolgálóira is. De hát, melyik tanár nem szidta őket barátok között, vagy a kocsmában? – Féltem tőlük, de azért büszke voltam magamra. Úgy éreztem, fontos ember vagyok, fontosabb, mint a gimnázium igazgatója. Annak a kertjében aligha tanyázott éjszakánként ennyi bőrkabátos faszkalap. Ráadásul, megnyugtatott a tény, hogy mostohaapám hollétéről a leghalványabb sejtelmem sem volt. Az államvédelmi buzgalom, valójában nem politikai, hanem szoknyaalapra épült. Az öreg, bár nehezen tételezem fel róla, az egyik ÁVH-s főhernyó menyasszonyát megkaparintotta. Bedolgozott neki, mint családapa. A családapáknak ilyenkor, mindig van valamilyen nehezen értelmezhető mentességük. Később azt hallottam, hogy az ÁVH ráállította a nőt, s az öreg, akkoriban húsz évvel fiatalabb lehetett, mint most én, a filozofikus dumájával megszédítette a csajt, és leteperte. Bent valahol, egy irodaasztalon. Hát… Nem a legjobb műfaj. Nincs olyan nehéz vagy sürgető helyzet, hogy én íróasztalra, különösen, ha üveglap van rajt, felmásszak. De úgy látszik 282ez is hozzátartozott a szocializmus forradalmi romantikájához, mindkét oldalon.

– Tom, lényegében ez most háttér, expozíció, vagy maga a szüzsé? Nem azért mondom, de Gulágnak nehéz lesz eladni ezt a villasort – szólalt meg a rendező.

Titenten hátranézett, s kicsit elcsodálkozott, mert az utca, a kert tele volt autókkal, emberekkel, és mindenki őt figyelte. Az öreg villa tulajdonosai is ott voltak, mellette álltak. Hozzájuk fordult:

– Rudikám, hát te tudod, hogy itt mindenkit megfélemlítettek, mindenkinek jelenteni kellett, hogy mikor pisálok, köpök, megyek, jövök…

– Mi később vettük meg a házat.

– Na, de hát éppen ez az érdekes, hogy Margit néni, a fazsindelyes ház lakója, soha nem mondott semmit. S amit mondott, az értékelhetetlen volt. Amikor aztán letartóztattak, egy fiatal pofa revolvert nyomott a tarkómnak. Ordított: „Te piszok zsidó kém! Hol az apád?!” Mondtam neki, hogy én nem vagyok zsidó, és nem tudom, hogy akit keresnek, hol van. Vagonba raknak és Szibériába visznek, mondta. Ajánlotta, hogy gondolkodjak egy kicsit mielőtt elindulunk, talán eszembe jut valami. Nem tudtam, hol van a mostohaapám, így nem juthatott eszembe semmi. Összevertek, betaszigáltak egy autóba és elvittek. A film, ha megcsináljuk, ezzel a jelenettel indulhatna. Esetleg, főcímet is lehet belőle csinálni.

– Tom, nagyon nagy hülyeségeket beszélsz össze. Az USA-ban és a szakmában mindenki úgy tudja, hogy te zsidó vagy. Nem mintha ez bármit is jelentene… De a történet más hangsúlyokat kaphat – szólt közbe a rendező.

– Értelek… Egy politikai drámáról van szó, amiből ki akarjuk hozni a maximumot. Én most arról beszélek, hogy mit mondtam az ávósnak. Értve vagyok?

– Öregem, add elő magad, ha már egyszer idejöttünk. De ez, hogy te becsuktad az ablakot este, és féltél az ávósoktól, akik vagy voltak, vagy nem… Ne haragudj, az az égvilágon senkit nem érdekel a világon. Ha csak, azt az ávós kurvát bele 283nem veszed valahol, akit a legenda szerint az ősöd megkefélt. De ez is olyan, hogy már az ember hány tőle. A mi szörnyű filmjeinkben örökké megkefélnek valakit, akinek semmi köze sincs a vonatrabláshoz, a korrupciós miniszter bukásához, s egyáltalán az egészhez, ami a földön történik. Ha egyszer írnátok már nekem egy olyan forgatókönyvet, amiben azért kefélnek meg egy nőt, mert szerelmes és akarja, milliókat kereshetnénk rajt. De ti örökké áldozatokról írtok, mintha Hitlerekből, Sztálinokból, Leninekből állna a világ. A föld tele van normális emberekkel, de ti csak rágódtok, és nem lehet benneteket kiásni a történelem gödreiből.

– Öregem – nézett Tom Titenten sértetten a rendezőre – én nem mondtam, hogy forgassátok le a világ legjobb filmjét, keressétek magatokat halálra, csak arra utaltam, hogy ezen a helyszínen emberek éltek, s a sorsukról tudnék egy történetet írni. Ha nem kell, hát istenem… Van még gyár rajtatok kívül…

– Nincs. Tízéves a szerződésed.

– Hát éppen ezért próbálom elmondani a nyertes történetet, de nem engeded, mert idegbeteg vagy, mint az egész gyár. Már a hangulatfestésnél összeroppansz, mert idegesít Kelet-Európa. Nincs ló, nincs cowboy, nem ügetnek a szereplők. Nincs segg, amit feltör a nyereg. Nincs egyszemélyes hős. Nincs amerikai szabadságeszmény, mert ti, csak a fekete-fehér történeteket tudjátok feldolgozni. De azt, hogy valaki zsidó is meg nem is, bűnös is, meg nem is, vagy egyáltalán nem az, ezzel nem tudtok mit kezdeni. Valójában nem tudtok filmet csinálni. Megbuktok, megdögletek! Ha csak én most…

– Tom, kevesebb whisky és kevesebb duma. Nincs időnk. Tudod mennyibe kerül egy perc, amit itt elszarakodsz nekünk?

– Jó, mondom. Rövidítve. Megjöttek már a novemberi esők, amikor az ÁVH Margit néniékhez, a szomszéd villába betelepített egy szép, fiatal lányt. Margit néniék, hajdan pesti mozisok voltak, s a kommunizmus elől a tópartra menekültek. Már lakott náluk egy idős bankár házaspár, akiknek a 284kitelepítés után nem volt hová menniük, mindenüket elvesztették. A pesti „nyaraló lány” már másnap átjött és a „tanár úr” könyvtárából, miközben azt átnézte (annyian átnézték már), kiválasztotta Kemény Zsigmond egyik könyvét. Nem csodálkoztam, amikor másnap visszahozta és lelkendezett Kemény stílusa miatt. Akkor én, harmadik gimnazista koromban inkább francia szerzőket olvastam. Új könyvet választott, és javasolta, hogy menjünk sétálni. Zuhogott a novemberi eső, semmi értelme nem volt a sétálásnak. De a szolgálati utasítás szerint, feladata a sétálás volt. Lementünk a strandra és a kabinok árnyékában csókolóztunk. Jó öt évvel idősebb volt nálam. – Eszembe jutott, hogy a padszomszédom Petrik Huba, milyen királyi tartással járkált a szünetben, amikor matematikából beszekundázott. Kiderült, hogy előző este, amikor elment tejért, a fiatal parasztmenyecskével szerelmi kapcsolatba került. Naponta ment biciklivel a tejért, s a menyecske úgy intézte, hogy az istálló sarkában a szénán is biciklizzenek egy kicsit. – A zuhogó őszi esőben, a nagymellű parasztmenyecskét igyekeztem az ÁVH-s lány helyébe képzelni és a szénát, a teheneket, tejszagot. Nem jött össze. Szép városi lány volt, és unta az egészet. Úgy érezte, kitoltak vele a főnökei. Odalehelt időnként egy puszit, de legkisebb érdeklődést sem mutatott zavaros felmenőim iránt. – Fát szereztem, befűtöttem a szobát, hogy a vetkőzéshez az alkalmas feltételeket megteremtsem. De a lány nem hozta vissza a könyvet. Besötétedett és nem jött. Már este nyolc óra volt. Hiába vártam. Kilenckor bekopogtam a szomszéd villába. Margit néni csodálkozva nézett rám: – „Jaj Tom… Hogyan lehet valaki ilyen naiv… Már tegnap este elment, jött érte egy autó Budapestről…” – „Azt mondta, hogy…” – „Örülj fiam, hogy elment. Ez volt a legveszedelmesebb budapesti kémnő. A bankárék, de én is, egy hete magyarázzuk neki, hogy te semmit nem tudsz. Örülj, hogy végre elment.”

Az öreg, zsalugáteres házban nem készítettek filmet, pedig Titenten később egyedül is végigjárta a helyszíneket. A rendező olyan Gulágról akart filmet készíteni, ami valójában egy 285amerikai farmra hasonlít, s az ÁVH-s mandrók úgy viselkednek bent, mint a szektafőnökök.

Titenten azért kellett nekik, mert soha nem beszélt a lényegről. A forgatókönyvvel, amiről ábrándozott, a karrierjét veszélyeztette. Ha megírja egyszer, több filmet nem csinálhat. Ezt nem tudta szegény Titenten.

Alexander

A hófedte faluban feketeruhás embersereg vonul. A templomtól a temetőig vezető utat hóekékkel elsimították, de a lábak így is bokáig süllyednek a hóba. Az egyházi személyiségek a magasra tartott kereszt nyomán, az apostoli helynök vezetésével a koporsó előtt mennek. A rokonság a koporsót követi, de a hitben erősebb, buzgóbb öregasszonyok felzárkóznak mellénk, majd elénk kerülnek, aztán a koporsó mellett menetelnek. Nehezen engedik ki a karmaikból a papot, akinek meggyónták bűneiket. A falusi férfiak kétszázméterenként váltják egymást a Szent Mihály lova alatt. Négy férfi vállával alája áll a rudaknak, a másik négy lemarad a koporsó mögé. Az asszonyok a rózsafüzért mondják, a tömeg nagy része énekel. Halkan, fájdalmasan. A házak ablakaiban a hangszórókból ugyanaz az ének hangzik fel, amit a temetési menet intonál. Megered a hó. Egyre jobban esik, félúton sem járunk, már le kell ráznom a havat a kabátomról, sapkámról. Fájdalmas énekfoszlányok oldódnak fel a szélkavarta hóban. A gyászoló menet megy. Megáll az élet a faluban és a szomszédos községekben is. Amikor autónkkal átgurultunk a Kanizsa után sorjázó falvakon, az autóbusz-állomásokon mindenütt feketeruhás emberek várakoztak. Külön autóbuszok jöttek Zalaegerszegről, Zalalövőről, Csepregről. Ekkora lenne a hit, amikor állítólag a hitet kiirtották az országban?

A templomhajóban ravatalozták fel Alexandert. A halál valószínűtlen. Hogyan halhat meg az ember? A papok is meghalnak? A kanonokok, püspökök is? Húsz pap forgoló286dott az oltár előtt. Ünnepélyes gyászszertartást celebráltak. Aranyozott, ezüstözött palástjaikban mintha űrhajósok lettek volna. Apostoli kettőskereszt, jelek a paláston, a kezdet és a vég. A papok egyik keze a levegőben… Angyalok seregéről, főangyalokról beszéltek latinul. Ima, ének, úrfelmutatás. Elindultak a falusiak és az egerszegi orvosok áldozni. Csak most, hogy az úrvacsorát osztották, vált láthatóvá, hogy a papok többsége nagyon öreg. De volt köztük néhány fiatal is. Egyikük, talán Tóth Feri, a rokoni pap Szombathelyről, odapillantott ránk. Miért nem áldozunk? Te, B. B. miért nem veszed magadhoz az úr testét? – „Kedves atyám, Tóth Feri, hogyan is vehetném? Bűnös ember vagyok és nincs bennem elég alázat. De itt ül körülöttem sok nőszemély. Hát ezek, ha akarnának sem vétkezhetnének Úr Jézusunk tanításai ellen…” – Néhány rokon felállt, megkerülték a koporsót és megáldoztak.

Pár éve még, öt vagy tíz éve? Szétfolyik kezünkben az idő. Alexander aranymiséjére jöttünk. A falu bejáratánál zöld lombokból, virágokból font díszkapu fogadta a hívő embereket. Akkor is rengetegen voltak, mert Alexander hallgatólagosan megkeresztelte a megye pártfunkcionáriusainak a gyermekeit, összeeskette őket, írást adott róla, hogy amennyire a körülmények engedték, megvallották hitüket. És az orvosok… Valamikor kórházlelkész volt Zalaegerszegen. Később Mindszenty mellett káplánkodott.

Elkéstünk, mert a fővárosból késve indultunk el. Ráadásul már Kanizsa előtt éreztem, hogy meg kellene állnunk. Feleségemnek és lányomnak ajánlottam, hogy Kanizsán igyunk meg egy kávét. Aggodalmaskodtak, hogy elkésünk. Sormás után a padkára álltam az autóval és bementem egy kukoricásba. Ez a néhány perc elég volt arra, hogy a mise kezdetét lekéssük. A fenyőfákkal teleültetett templomudvaron (Alexander a falu népének összefogásával újjáépítette a templomot) megálltunk a hívek mögött. Egy szervezéssel megbízott pap odajött hozzánk, és a sekrestyén át bevezetett bennünket a templomba. A szentélyben ültettek le bennünket, díszes 287székekre. Hirtelen, az országútról cseppentünk bele a szertartásba, amit maga a püspök vezényelt. Az egyházi fotósok buzgón fényképeztek bennünket a püspök hónalja alatt. A képek megjelentek az egyházi sajtóban. Ekkor éreztem, milyen igaz az áldozás előtti szöveg: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” – Engem ezek a papok valamiért elfogadtak, talán szerettek is.

Amikor Alexander a hajdani Mindszenty-féle plébánián volt esperes, nála szálltam meg, ha a városban irodalmi estünk volt. Az írókat is elvittem a plébániára, függetlenül vallásuktól, származásuktól. Nagyon harmonikusan tudtunk együtt lenni, vitatkozni, bort kortyolgatni. Ha egyedül mentem, egy ovális asztal mellett ebédeztem a plébánia papjaival. Volt köztük bölcsészdoktor, mi több, kétdiplomás káplán is. Ma már eldönthetetlen, hogy Alexander keresztapám, vagy írói tehetségem, könyveim miatt tartottak tiszteletben. Én más voltam, mint ők. Soha nem éreztem, hogy befolyásolni akarnának, esetleg papszerűvé kívánnának formálni. Igaz, Alexander sem keveredett ilyesmibe. Beszélgettünk a hitről, Istenről, de soha nem kérdezte meg, hogy betartom-e a vallás tanításait, és egyáltalán hiszek-e Istenben? Talán nem is kellett, mert viharos életem ellenére, látszott az arcomon, hogy hiszek valamiben. A nagy rendező elvben, Istenben. Valami megfoghatatlanban, ami a földi abszurdumot elénk varázsolhatja.

A püspök fél év múlva meghalt. A szertartás alatt nagyon izzadt. Igaz, a többi pap is verejtékezett, de a püspök izzadt. Valaki mondta, hogy Fonyódra hivatalos délután, egy baráti villába. El is ment elég hamar, bár a bankettet még nagyon fegyelmezetten végigcsinálta. Most pedig Alexander. Nagy baromság a halál.

Alexandert szerettem. Kedveltem is mint embert. Most, hogy itt bandukolok a hóban, az az érzésem, nincs bennem elég áhítat, szomorúság, pedig a hideg, havat kavaró szélben csepegnek a könnyeim. De az öregasszonyok jajongó éneke mellett az én gyászom kicsinek tűnik. Sok bűn gyűlik össze 288egy faluban. Mind a pap elé kerül. Penitencia, imák sokasága, talán imamalmokra lenne szükség.

Esik a hó. A temető valahol a sarkkörön lehet, vagy azon is túl, mert soha az életben nem érünk oda. A paraszti ének szép, van egy olyan zengéje, mint az erdő hangjainak. A természet ereszkedik le hozzánk a fiatalon dévaj, megöregedetten szent parasztasszonyok énekében.

Fekete emberek sokasága vonul vonagló sorokban a fehér havon. Régi nyarak jutnak eszembe. Nemeskeresztúrra kis lakkbőrönddel érkezett, mindenkinek hozott valamit. Amikor semmit sem lehetett kapni, Rózsi néninek cukrot, nagymamának fűszereket, nekünk valamilyen csemegét, szentképeket. Balatongyörökre csomag nélkül érkezett, egész évben gyűjtögetett pénzét valahol egy belső zsebben rejtegette. Diákosan éltünk a Maca-villában. Nagy úszások, kis kaja, sok napfény. Barna, szép arcú férfi volt Alexander. A strandon szívesen fényképezkedtek vele a rokonlányok. Meghívott bennünket a Remete vendéglőbe halászlét enni. Máskor leküldött egy vödör sörért. Kenyerünk volt, halkonzervünk is, de a leves hiányzott. – „Te” – mondta – „menj le a Remetéhez és hozz fel egy vödör sört. Jó lesz leves helyett.” – Hatan, nyolcan, vagy még többen ültünk az asztal mellett. Ha Alexander megérkezett, ünnep volt.

A hóesésben mellém lép Németh Pista, az egyházközség elnöke. Figyelmeztet a dombra vezető csúszós lépcsőkre, s elmondja, hogy a sír melyik oldalán kell elhelyezkednünk. A vastag gyászéneken át is eszembe jutnak a régi nyarak.

A Kis Golyhóval, ami elég jó építésű kalóz volt, elvittem vitorlázni Alexandert, Melinda unokatestvéremet és Bene Edét. Fürdőruhában voltunk, s éppen csak Szentmihályig akartunk futni, de vihar támadt. Nem támadt vihar, ez máskor volt. Alexander azt mondta, hogy menjünk át Berénybe és igyunk egy korsó sört. Ez mindenkinek nagyon tetszett. Berény Györöktől négykilométernyire volt. Jó széllel csak egy ugrás. Be is mentünk Berényben a parti kocsmába, és megittunk egy sört. Aztán, talán még egyet. Közben kitört a 289vihar. A hajó keményen tartotta magát a horgonyon, de mi csaknem megfagytunk fürdőruhában. Bementem a vízbe a hajóhoz, és kihoztam a vitorlákat. A vitorlavászonba csavartuk magunkat. A kocsmában, amikor leszállt az alkony, játszani kezdett egy cigánybanda. Egyszer csak odajött a prímás és Alexander nótáját húzta. Alexander meghökkent. „Ismernek engem, jóemberek?” – kérdezte. A zalai cigány hunyorított, és tovább húzta a pap nótáját. Csak másnap reggel, amikor a vihar elcsendesedett, tudtunk hajóra szállni.

A lépcsőkön nehezen kapaszkodunk fel. A legbuzgóbb hívek már a koporsó összes létező oldalát elfoglalták. A fő koporsóoldalon a papság áll és végzi a dolgát. A havazás, szélzúgás ellenére menetrendszerű a szertartás. Megrendülve csinálják végig a papok. Fásultak is lehetnének. Mást sem tesznek csak temetnek, temetnek, néha keresztelnek és esketnek. Lutter, az egerszegi kántor helyet csinál a koporsó végénél, és odasegít bennünket.

A dombról letekintve, meghökkenek a sokaság láttán. A fehér hóforgatagban emberek százai állnak. Jönnek az úton. Alexander jó lelkipásztor volt. Karol Wojtyla is erről beszél mindenütt. Amikor itt volt, még a művészeknek, tudósoknak is a pasztorálásról, hitoktatásról elmélkedett az Akadémia várbeli dísztermében. Vas Istvánnal már az utcán összetalálkoztunk, s ahogy mentünk a bejárat felé, elénk került egy jezsuita pap, aki a vatikáni rádiót tudósította. – „Tudom” – mondta nekem „te Alexander rokona vagy. Rómában szoktunk találkozni.” – „Rómában?” – csodálkoztam.

– „Most imádkozzunk azért a testvérünkért, aki legelőször meghal közülünk…” – Eléggé összerezzennek a hívek, a papok is, amikor ez elhangzik. Van valami kegyetlen a vallásban. Nem lehet elbújni a valóság elől, miközben idealista közegben lebeg minden. A legfurcsább, hogy ebben a vallásban a születés és a halál közel esik egymáshoz. Természetes. Az örök élet viszont, másik dimenzió.

Amikor egy olasz lánnyal, Catherina Forneróval itt jár290tunk, éppen lakodalom volt a faluban. Alexander elvitt bennünket a mulatozók közé. A bőség az olasz vendéget is meglepte. A lakodalom egyszerre két helyen, a vőlegény és a menyasszony házában folyt. A nagy udvar végén hűtőkocsi állt, ahol az előkészített élelmiszereket tárolták. Hagyományos zenekarok muzsikáltak, harmonika szólt, de a táncolókat videokamera kísérte. Az olasz lány táncra perdült a parasztlegényekkel.

Beszentelik a márvány obeliszket. Évszámok nincsenek, csak a név: „Alexander, az áldozópap.” Alatta: „Hittem. Most látok.”

A gyászmenet lassan örvényleni kezd visszafelé, a falu közepe felé. Csak most látom, milyen sok a fiatal gyerek, iskolás lánykák. Egyikük a templomban is beszélt. – Odalép mellénk az egyházközség elnöke. Mesél. Alexander elvitte Rómába, pápai áldásban is részesült. A falunak most hosszú ideig nem lesz papja. Pár hete halt meg az orvos. Most se pap, se orvos. Nem tudja hogyan lesz. De mi, ha erre járunk, keressük meg. Kimegyünk majd a szőlőbe.

A halotti torhoz a kultúrházban terítettek meg. Külön asztalnál ülnek a papok, külön a rokonság, és egy harmadik asztalnál a falu rangos emberei. Aztán átjárások keletkeznek. Magasan fenn, egy színes monitoron, Alexander látható. A világháborús halottak hősi emlékművét avatja fel. Süt a nap, fúj a szél. Mellette őrt álló katonák, mintha nem is a Kádár-rendszer végén történne mindez. Alexander a templom előtt, a fenyőfái között. Körmenetben… Az aranymiséjén a püspökkel. Alexander, Alexander, Alexander a kék ég alatt. Átbeszél hozzám egy iskolatársam, régi premontrei papokról ad hírt, Szalay Albinról, Radnóczi Kelemenről, Ipoly Gusztávról… Mindenkiről tud valamit… Öregdiák és papmanó. Papok nélkül nem tud élni.

Átjön egy pap, azután még egy. Tóth Feri is. Valamikor Györökre, később Szepezdre hozta Alexandert a Trabantjával. A polgármester beszédet mond.

Az ételt szomorú arcú falusi asszonyok hordják fel az 291asztalokra. Szerény és csendes minden. El lehet gondolkodni, hogy egy hitevesztett országban, miért hisznek mégis az emberek? Ha nem hisznek, miért sírnak? Miért szólt egész nap, minden ablakból Beethoven gyászindulója?

Hóviharban indulunk haza. Az autó alig bír kievickélni a faluból. Mindenütt féllábszárig érő hó. Alexander lelke táncol a lidérces hóörvényekben? Vagy az ördögé?

Fekete lyuk
A zsilip

Azt hittem velem jönnek… Amikor az útlevelemet, jegyemet, valutámat bemutattam nekik, még éreztem a leheletüket a tarkómon. A feleségem, a lányom, s talán még egy-két közeli nő állt mellettem, de aztán kiragadták a kezemből a bőröndömet, és ahogy utána ugrottam, mindenkitől elszakadtam. – Egy néger ordítozott a fekete raktárban, vagy váróteremben, meg sem néztem a helyet, olyan gyorsan történt minden. Egy fiatal lány anyja is ott volt, és integetni akart nekem, mintha feleségül venném a lányát. De hová lett a lány? Nem azzal akartam hajóra szállni?

Több embert nem vesznek fel a hajóra, ordította a néger, és bicepszét behajtva, külvárosi karjeleket mutogatott. Azt hittem, hogy egy finom hajótársaság, exkluzív útjára váltottam jegyet. – Előugrott egy fehér. És a hüvelykujját felemelve mutatta, hogy még egy fő befér. Hirtelen belöktek egy zsilipbe. Vagyis egy liftszerű ládába, ami fémesen surrogott oldalt, s az volt az érzésem, hogy megölnek. Valóban… Az egész egyszer csak olyanná vált, mintha már nem élnék, vagy meghaltam volna. De lehet, hogy ez ugyanaz. Nem egészen. Valami fekete semmibe kerültem és nem tudtam magamról. Megszűntem. Az agyam is megszűnt, a nagy lábamujja is. – Ez a halál? – gondolhattam volna, de nem gondoltam, nem léteztem már. Nyomtalanul elvesztem a zsilipben.

Utólag alig érthető, hogyan kerültem mégis az óceánjáró 292fedélzetére. Már kint a kék tengeren érzékeltem, hogy az óceánjáró fedélzetén vagyok. Nagy volt a fény, mintha a nap a tenger fenekéről is sütne felfelé. Nagyon könnyűnek éreztem magamat, és tudtam, hogy megszabadultam, és mindent elértem, amiről álmodtam. Gyorsan ment a hajó, és nagyon nagy volt. Mégis, előtte és oldalt, vízisízők spricceltek a habok között, vagy talán delfinek? Minden fehér volt, csak a víz kék. Néztem a habzó vizet, s ahogy oldalra pillantottam egy kicsit, hiányzott mellőlem valaki. – Éppen most kellene együtt lenni… Különös volt a hajóra szállás… Az útlevelem vajon nálam van, visszaadták?

Nagyon gyorsan ment már az óceánjáró, kék-fehér kéjérzés fogott el, amikor felemelkedett és belefúródott az égboltba. Az égbolt habzott, hullámzott és a fény olyan erős volt, hogy behunytam a szememet.

A szörny

Német zsidók szoktak ilyen helyeken nyaralni, így eléggé csodálkoztam, amikor meghallottam a kiáltásokat. Nem értettem, hogy én, aki németül sem tudok, mit keresek itt. De különös módon értettem a kiáltásokat, így feltételezhető. hogy valami keveset talán mégis tudok németül. Elég sokan futottunk a szállodából a tó felé, a lányom is velem volt.

A szörnyet kifogták a tóból. Ez volt a kiáltások értelme. Azonnal lelassítottam, csak a lányom szaladt előre. Talán intenem kellett volna, hogy vigyázzon, én soha nem hittem el, hogy a tóban szörny lakik.

Meglepett, amikor az öt méter hosszú, félig-meddig halszerű, emberkoponyájú élőlényt megpillantottam a csónakkihúzó sólya felső szélén. Tátogott. A szálloda sétajárdája is éppen itt kanyarodott el az erdő felé, így aki nem aludt, szerelmeskedett, komponált vagy gazdasági trükköket készített elő, mind idetódult. Nem látszott elkeseredettnek a szörny. Furcsállottam, hogy hosszú haja van. Talán feminin szörny. De ahogy körülállták, hirtelen zsugorodni kezdett, és néhány pillanat múlva félméternyire csökkent a hosszúsága. 293Sokan felkiáltottak. De a szörny újra kinyújtózott és ekkor már több volt öt méternél. Hat is lehetett. Kicsit hátrább léptek a fürdőzők. Én és a lányom is, bár a tóba mi még nem mentünk bele. A szörny hirtelen tizenöt-húsz kisebb halra esett szét. De valójában nem halak voltak, mert az emberfejük grimaszba torzulva pislogott felénk. A halaknak hirtelen haja nőtt, és piros masnival a fejükön ugrálni, vergődni, futni kezdtek a tó felé. A lányom utánuk ugrott. Hiába kiabáltam, az egyik hal masniját elkapta, letépte és lengette a levegőben. Mindenki megrettent, visszahúzódtak a parttól. A sok kis hal, hirtelen egyetlen nagy emberfejű szörnnyé ugrott össze a part közelében, és becsusszant vízbe. Az átázott piros masnikat hamarosan partra vetették a hullámok.

A vagon

Eléggé elcsodálkoztam, amikor megkaptam az értesítést, hogy a vonatra, ami a magyar írók világtalálkozójára szállítja a résztvevőket, Gyenesdiáson szálljak fel. Innen Keszthely már csak néhány kilométer. Diákkoromban Keszthelyről, kékre fagyott éjszakákon is hazagyalogoltam Györökre, ahol laktam. Miért nem Györök? Összetéveszthettek valakivel? Melyik író született, él, vagy lakik Gyenesben? Valamilyen végzetes, ellenőrizhetetlen engedelmesség van bennem, így a gyenesdiási vasútállomáson vártam az írók vonatszerelvényét. Amikor megállt a vonat, integetett a kalauz, hogy ne a pullmannkocsiba, hanem a szerelvény közepére kötött piros marhavagonba szálljak fel. Elég nehezen kapaszkodtam fel a talpfákat tartó éles bazaltkövek között, s a vagon ajtaja is nehezen nyílt ki. De amikor bepillantottam a félhomályba, megnyugodtam. Ott ült Lázár Ervin, Ágh Pista, Nagy Laci, Bella István és Császár Pista remegve. Ekkor már én is fáztam. A kalauz vagy a bakter, belökte ránk a vagon ajtaját, de a félhomályban is láttam, hogy mindenki vastag télikabátban van. A padlón is feküdtek írók. Talán már nem is éltek. Olyan abszurd volt az egész, hogy nem tudtam megszólalni. 294Mindenki hallgatott. Csak Lázár kérdezte meg, amikor a váltókon túljutottunk s már alig imbolygott a vonat. hogy: „Nem hoztál télikabátot?”

Emberfák

A zsilipnél ereszkedtem bele a vízbe, éppen derékig ért. F. kint állt a parton és nézte, hogyan hajolok a víz fölé. Értelmetlen és felesleges volt minden mozdulatom. Utólagos cselekvés, rosszkedvű reflexek összetorlódása. Amikor a homlokom megérintette a vizet, láttam, hogy a nagyobb, zöldesfekete halárnyékok messze elkerülnek. Talán ha egy kisebb hallal idecsalnám őket?

Kristálytiszta volt a víz, a homokos fenéken jól láttam a vándorkagylókat, orsóscsigákat, a rizsszem nagyságú rákokat. A kis halak mozdulatlanok voltak és oldalukon feküdtek, mint egy képeskönyvben. Ezüstszín küszök, kis domolykók, jászkeszegek narancssárga uszonyokkal, néhány tarka sügér és naphalak. – Ezek talán már nem is élnek, színes halkövületek – gondoltam, de amikor mélyebbre hajoltam, s megfogtam két kis keszeget, hirtelen felkavarodott a fenék homokja, a halacskák nekiúsztak a bokámnak, lábszáramnak. Az egyik keszeget végighúztam a víz tükrén, s azonnal rávágott egy termetes balin. Megfogtam, s közben láttam, hogy a másik keszeg csalihalnak túlzottan nagy, inkább sütni való. Kidobtam a partra, s a balinnal a másik kezemben tanácstalanul álltam a derékig érő vízben. F. integetett, hogy ennyi hal már elég.

A balin ficánkolt a kezemben. Zsuzsa szerint a hal-álom szexuális jelkép. És a valóságban, ha az ember beleharap az élő halba? Zsuzsa őszi estéken szokott bejönni a fekete kertbe. Nem lehetett tudni, honnan jön, és hová megy. Elsorolta a szeretőit, férjeit. Sajnálkozott egyik-másik elvesztésén. Jósolt, cigarettázott, hangtalanul sírt a füstben. Füstté vált. Másnap soha nem tudtam, hogy valóságosan ott ült a fügefa alatt, vagy csak a szelleme?

295

Kidobtam a balint a partra. F. leguggolt és nézte, aztán a keszeget is melléje tette.

A víz fölé hajolva láttam, hogy újra az oldalukon fekszenek a jászok, sügérek és naphalak, mint a képeskönyvben. De a két keszeg hiányzott, nyomukat horpadás őrizte a homokban. Kis rákok szánkáztak le a horpadásba, s miniatűr gejzírek támadtak körülöttünk. Nem tudtam elszakadni az ezüstszín és aranyló halak látványától. Az ujjaimból gyökerek ereszkedtek a homokos fövenybe. A víz fölé hajolva is hallottam F. kiáltását. Lépni akartam, de már nem tudtam elmozdulni. Felegyenesedni sem tudtam, arcom a víz tükrére hajolt. Olyanná változtam, mint az emberfák. F. aztán elment, hallottam a lépteit. Ott maradtam a zsilipnél, a víz fölé hajolva. Néha, amikor sirályként arra szállok, látom magamat.

A jel beleégett a bőrünkbe

Nem lehetett tudni, hogy a világűrből mikor érkezik a Föld közelébe, vagy esetleg a Földre. Amikor elterjedt a hír, hogy valamilyen sztratoszférarepülésre alkalmas géppel kilenc ember eléje mehet, jelentkeztem. Valószínűtlennek látszott, hogy bekerülök azok közé, akik eléje mennek, de úgy éreztem, lelkiismereti okokból fel kell iratkoznom. Amikor értesítettek, hogy a kilenc között vagyok, megborzongott a hátam, s a félelem kicsit zavarttá tett.

Napokig ültem a fügefa alatt és megpróbáltam elképzelni a lényét, a találkozást. Honnan tudjuk, hogy ő érkezett a világűrből és nem más? S ha bent ülünk egy repülőgépben, hogyan találkozunk vele? Csak meghajlunk az ablakok előtt, vagy az arcunkat nekinyomjuk a vastag üvegnek? Az orrunk hagyja majd a legjellegzetesebb nyomot az üvegen. Talán azt sem tudja, hogy orrunk van, s a teremtés korszakából más arckarakterekre emlékezik. Bementem a házba és megálltam a tükör előtt. Sokáig néztem az arcomat. Az arc, ami idáig nagyon természetes emberarcnak látszott, most meghökkentett. Teljesen elképesztő ez az arc. Nem látszik praktikusnak, funkcionálisnak, az egyetlen lehetséges elrendezésnek, ami 296egy kevés esztétikumot is hordoz. Korszerűtlen arc, bár van rajt szem, száj, fül, szaglószerv, de talán másként kellene csoportosítani az egészet. Leültem a lépcsőre, s krétával, lehetséges, elvárhatóbb, valószínűbb emberarcokat rajzoltam a betonra. Ha a fül nagyobb lenne, és puhán lehajlana, mint a kutyák füle, talán elfogadhatóbb lenne az arcunk. De akkor is, mit lehet kezdeni az orral?

Eltapostam krétarajzaimat, s szorongva összecsomagoltam. Nem tudtam, mit kell magammal vinnem, vagy mi az, amit fel lehet vinni a repülőgépre?

Furcsának találtam, hogy jegy helyett, nagy alakú orosz papírpénzt adtak. Amikor reklamáltam a hófehér egyenruhás tisztnél, rámutatott egy bélyeg nagyságú jelre, ami a bankóra volt ragasztva, vagy nyomva. A jel számít, csak azt nézik meg a felszállásnál. – Megnyugodtam, de aztán eszembe jutott, hogy ilyen nagy alakú orosz pénz nincs. Az orosz papírpénzek kicsi, gyűrött rongyocskák. Ha nem orosz, akkor mi? És miért pénzre helyezik el a felszállójelet? Talán, mert a jel kicsi, és elveszne a zsebekben az iratok között?

A föld alatti terem a kifutópálya alatt lehetett, mert fentről kerekek surrogását és eszelősen süvítő motorok jajongását hallottuk. Nem beszélhettünk egymással. A néma fehér tisztek arany váll-lapja néha megcsillant egy üvegfalon, mely átláthatatlanul szürke volt, de néha elszíneződött a sárga, a pasztellzöld, vagy a kék árnyalataiba.

Elővettem az irattárcámat, hogy még egyszer megnézzem a felszállójelet. Csodálkozva tapasztaltam, hogy egyetlen orosz bankjegy helyett, egy egész köteg omlik a tenyerembe. Egy bankjegyet kaptam, miért van most itt egy egész köteg? Valamilyen próbatétel a felszállás előtt? Melyiken van a jel? Rémülten pergettem a bankókat ide-oda. Először úgy láttam, hogy egyiken sincs jel, de amikor újra átforgattam a pénzköteget, kiderült, hogy mindegyiken van. De melyik az igazi, felszálló jel? Melyiket kell felmutatnom, ha a fehér egyenruhás tisztek szólítanak?

Méltó vagyok-e arra, hogy eléje menjek?

297

Amikor a föld alatti szoba falai eltűntek, ott álltam a repülőgép alatt. A lábam már a lépcsőn, de a fejemet hátrafordítva visszanéztem. Éreztem, hogy szeretnék a Földön maradni. Opálos, ködszerű volt minden. Nem láttam fákat, házakat. Embereket sem. A Földön szerettem volna maradni, de tudtam, hogy elkerülhetetlenül eléje kell mennem, mert hamarosan megérkezik a világűrből.

Nem kérték az orosz papírpénzeket, a jel már beleégett a kilenc ember bőrébe. Hangtalanul szakadtunk el a Földtől, minden viszonylagossá vált. Az időben zuhantunk valamerre. Előre, hátra? Van az időnek iránya? Mintha feloldódott volna valamiben a repülőgépünk, elvegyült valamilyen kozmikus, légies anyaggal… Mikor találkozunk így vele.

Fekete köpenyben

Az anamnézist nem így szokták felvenni. Régen az ágyam szélére ült egy szőke, fiatal orvosnő, és lassan kérdezgetett, mindent felírt. Vagy maga, a nagy orvos. Ilyenkor az ember még egy kanapén ül az irodában, s félig olyan, mint egy civil, szinte egyenrangú polgár. Most az orvos egy hosszú, furcsa, keskeny asztal mellett ül, melyen szanaszét hevernek a csipeszek, gyógyszeres dobozok, naplók, üvegedények. Állva válaszolgatok a kérdéseire. Látom az arcán, hogy tudja, ki vagyok, de azért mint egy kutya, kis megértést, jobb bánásmódot igyekszem magamnak szerezni a kórházban. A szöveget automatikusan jegyzi, alig kérdez bele. Szeretném valahogyan felhívni magamra a figyelmet, ezért a szokványos trükkömhöz folyamodom. Ránézek a henger alakú műanyag dobozra, amiből papírszeletek, egyszer használatos injekcióstűk végei, vattacsomók látszanak ki, s a szememmel megmozdítom. Kicsit… Két centivel odább csúsztatom. Felkapja a fejét és nézi a dobozt. Ekkor, akaraterővel, amit a szememen át viszek át a tárgyakra, az orvosi vacakosdobozt, egy méterrel odábbtolom az asztalon. Rámnéz, megszólal: „Ezt maga csinálja?” – „Bocsánat” – mondom – „Csak szórakozottságból…”

298

Megfogja a dobozt, belenéz, aztán rám, és leteszi. Ekkor a dobozt visszatolom az eredeti helyére. Szemmel. Kicsit, vagy talán a kelleténél jobban meg is erőltetem a szememet. Fehér karikákat érzek körülöttük. Valamilyen ragadós kéznyomba, vagy kidőlt kávémaradványba tette vissza a dobozt, így alig bírtam megmozdítani.

– „Különös” – mondja. – „Nem akar a rokonaival találkozni?” – Kivezet egy közeli szobába, ahol Szakonyi és a feleségem vidéki rokonai ülnek. Látom az arcukon, hogy búcsúzni jöttek. Valószínűtlennek tartják, hogy innen élve ki lehet kerülni. Egy porcelánbögrében konyakot tesznek elém és biztatnak, hogy igyam meg. De én utálom a konyakot. A lányom is ott settenkedik tizenkétévesen. Amikor az anamnézist vették fel, akkor is ott állt a függöny mögött. Valamit rejteget a kabátja alatt, szeretné odaadni, de nem lehet.

Vissza kell mennem az orvoshoz. A folyosón hirtelen egy betegszállító-kocsit tolnak elém. A műtőssegéd int, hogy feküdjek fel a kocsira, mert a műtétet azonnal elkezdik.

Amikor legutóbb, elkábítva gurítottak műtőbe, egy öregasszony előugrott valahonnan, meztelen testemről felemelte a lepedőt és benézett alája. Később, amikor már lábadoztam, láttam, hogy az az öreg nő minden reggel lesben áll, és a férfiak körülborotvált, injekcióktól és a félelemtől elpetyhüdött nemiszervét lesegeti, s ha a műtőssegéd félrenéz egy pillanatra, csontos kezével benyúl a lepedő alá.

Ez egy másik kórház, mindenki idegen. Félek tőlük. A műtőssegéd például nem zöld, hanem fekete köpenyben van. Amikor az elém tolt betegszállító-kocsival utamat állja, ránézek. Csodálkozva látom, hogy nem is férfi, hanem nő. Hogyan akar ez engem felemelni? Hirtelen félrehúzza fekete köpenyét, alul teljesen meztelen. Egyik mellét előre tolja, egészen az arcomig. Nagy rózsaszín mell, duzzadt barna bimbóval. Mit akar vajon? Talán a betegeknek műtét előtt meg kell csókolni? Senki nem mondta, hogy itt mások a kórházi szokások… Hirtelen lefognak, feldobnak a kocsira, 299és egy nagy lejtőn gurulok le. Fütyül mellettem a szél, a lepedőt lekapja rólam. Az ágyékomon borzolódik a szőr.

Másnap, amikor az infúziót kikapcsolták, bejött hozzám a főorvos és közölte, hogy ebben a kórházban csak egymellű műtősnőket alkalmaznak. Erősebbek, mint a férfiak, középen van a mellük és szokatlanul nagy. A betegeket ez általában megzavarja, de én, mivel intelligens ember vagyok, nyilván nem találok ebben semmi különöset. – Megnyugtattam a főorvost. Valóban nem ügy… Különösen, ha az ember reménykedik a szabadulásban.

300
Partőrség

Illés a szélvédőn át a hóesésbe bámult. Székesfehérvár magasságában járhattak a pályán, amikor nekieredt. Enyhe szél is leereszkedett valahonnan, talán a pákozdi dombokról, mert kavarogtak a pelyhek az út felett.

– Most írod, fejben a beszédedet? – kérdezte Kriszt.

– Nem, a beszédem már kész – mondta.

Amióta összefoltozták a kórházban, s botra támaszkodva járt, hosszabb utakra nem engedték el egyedül. Felesége, vagy a lánya mindenhová elkísérték. Illés megadóan tűrte a gondoskodó ellenőrzést.

– Azt hittem azért lassultunk le, mert gondolkozol – szólalt meg újra Kriszt.

– Nem szeretek gondolkodni. Azért lassítottam, hogy lássuk a hópelyheket.

– Ha ilyen lassan megyünk, biztosan elkésünk az ünnepélyről. Nagy blama lesz, hiszen te vagy a szónok.

– Egyik szónok. Az ilyen ünnepségeken legalább nyolcan szónokolnak. Közben senki nem figyel oda, mert a díszebédre gondolnak és a piára, ami utána következik.

– Ha akarod, vezetek.

– Majd visszafelé. Te még azt hiszed kislányom, hogy el lehet késni. Inkább az a baj, hogy az ember rosszkor érkezik meg. Nézd csak, egy nyúl! Megálljunk?

– Leírtad a beszédedet? – kérdezte Kriszt.

– Nem írtam le, itt van a fejemben. Még… De lehet, hogy elfelejtem, mire odaérkezünk.

– Miről akarsz beszélni?

307

– Anyád bízott meg ezzel a faggatózással, vagy kitört belőled a tanárnő?

– Nem tört ki, csak kíváncsi vagyok, mit akarsz mondani?

– Talán valamit Rómáról.

– Nagykanizsán Rómáról?

– A capitóliumi farkasról mondanék valamit. A városba kell egy szobor, amihez legendák fűződnek. Romulus és Remus, akiket isteni atyjuk, Mars szent állata, a farkas táplált. A farkas, mint szimbólum, és mint megfoghatatlan, bizonytalan jelkép. A latin könyvünk címlapjáról nézett ránk Róma farkasa, de semmit sem értettünk belőle. Közben szóról szóra tudtuk latinul. Na és hát a szabin nők elrablása. Később, húsz-harminc év múlva érti meg az ember mindazt, amit gyerekkorában megtanult.

– Jó lenne, ha Kanizsáról is mondanál nekik valamit. Mesélj a dédapádról, aki tanár volt.

– Jó – bólintott engedelmesen Illés. – Joákim bácsit is beleveszem. Dédpapa és a farkas. Rábeszélem őket egy farkasra. Nem is értem, hogyan lehetett meg idáig Nagykanizsa farkas nélkül. Lupus et agnus. Ezt esetleg elmondom nekik latinul.

– Jaj, apa… Te mindent elhülyéskedsz.

– A tél – szólalt meg Illés – a tél…

– Mi van a téllel? – kérdezte Kriszt.

– Nem tudom. De ez a nagy fehérség átjárja az embert. Minden átlényegül. Egy másik valóság keletkezik, amit nem értünk és ezért nem hiszünk el.

– Ha most átadnád nekem a volánt, még odaérhetnénk – vetette közbe Kriszt.

– Na jó, majd a Balaton-parton átülhetsz. A hóesésben minden időtlenné válik. Most esik a hó, vagy ötven évvel ezelőtt? Nagyon bizonytalan.

A mező mélyén felsejlő falvak már fehérbe öltöztek. Cukorházak, cukortemplomok, cukorparasztok. Puha bolyhos völgyek, hajlatok. Fák varjakkal. Az autópálya szélén is megjelentek a varjak. Egészen közel bevárták az autókat, s 308csak a dübörgő kamionok előtt kaptak szárnyra, s a fehér hózuhatagban feketén kavarogtak a pálya felett.

Amikor elérték a Balaton-partot, Illés a víz felé pillantgatott. Kenese nádöblei befagytak, de kijjebb a feltöredezett jég és a rianások között zöldellő híg vízben, vadkacsák úszkáltak. Nagy kedve lett volna megállni, s elidőzni a parton, zsombékról zsombékra lépve megközelíteni a nádast. De rossz lába miatt erre már nem vállalkozhatott. – „Nem elesni! Érti uram? Ha leesik a hó, maradjon otthon és olvasgasson. Ha elesik, újra idekerül a műtőasztalra. Nem elesni… Mielőtt lép, mozdul, mindig gondolja át a folyamatot” – mondta az orvos.

– Jó lenne most végigkorcsolyázni a nádasok mentén – szólalt meg Illés.

– Na de, apa… Tudod, hogy erre neked még gondolnod sem szabad – ijedezett Kriszt.

– Régen, a nádasok mentén elkorcsolyáztunk Vonyarcig, s messze bementünk, ameddig a rianások engedték. Néha már a partot sem láttuk, csak éreztük, hogy merre van.

Kriszt hallgatott.

– De a legszebb a tél vége volt – folytatta Illés. – A jég alatt fürdött a csuka. A szigonyt a nádgúlákba rejtettük el. A töredezett jég között félméteres jószágokat láttunk.

– Ha most átadod a vezetést, garantálom, hogy odaérkezünk időre. Tizenegykor kezdődik ugye? – próbálkozott Kriszt.

Illés nem válaszolt. Szótlanul bámulta az utat, a havas tetejű bakterházakat, a partra húzott, egymásra rakott, piros fenekű csónakokat. Néha a havas hegyoldalakra is vetett egy futó pillantást, de a figyelmét, mint mindig, most is a tó kötötte le. A víz izgatta, nyugtalanította. Állandóan azt kutatta, hogy mi történik a parton, a nádasok mentén, s azokon túl a vízi világban, a befagyott tó hóval borított tükrén.

Rendesnél lassított, megállt egy kis útszéli kocsma előtt.

– Na, itt megihatunk egy feketekávét – mondta és kinyitotta az ajtót.

309

– Van itt a termoszban kávé. Kiszállok, körbemegyek, te pedig csússz át az én ülésemre – mondta Kriszt.

– De én be akarok menni ide – makacskodott Illés.

– Ebbe a koszos kocsmába? Mit akarsz itt?

– Bemenni.

Kis udvarféle volt az épület előtt. Nyáron bádogasztalok álltak itt napernyővel. A kocsma egyetlen teremből állt, a „terem” szó szinte túlzás. A söntéspulton kívül csak néhány asztalnak, a kályhának és a zöld posztós rexasztalnak maradt hely. A kocsmárossal együtt négyen gubbasztottak a szobában. Egy sovány, hórihorgas öregember, rongyos nagykabátban, a söntéspultra támaszkodott és a csapossal diskurált. Két fiatalabb, sovány, lilára ivott és fagyott arcú férfi a kályha mellett üldögélt, pálinkás pohárral a kézben. Valahonnan a közelből ugorhattak át egy felesre, mert nem öltöztek neki a télnek. Egyikük olajfoltos nyári overálban, a másik farmerban és motoros lemberdzsekben volt.

– Mind a ketten belevesztek a vízbe – mondta a hórihorgas öregember, amikor beléptek.

– A sofőr Laci szerint csak az asszony. A hattyúkat etette, s ahogy kihajolt a csónakból, a kabátja fent akadt az akáckaróban, amihez kikötötték magukat. Megbillent a csónak, Kadarka Jancsi odakapott, de már nem tudta megfogni az asszonyt – mondta a kocsmáros, aztán Illésre pillantott: – Tessék kérem, mit adhatok?

– Két feketekávét kérnék, ha van – mondta Illés.

– Kifőzzük kérem, foglaljanak helyet.

– Jár ide az apjához egy edericsi asszony – folytatta a diskurzust a hórihorgas öregember – ő mondta a lányomnak. Belefordultak a vízbe, és nem tudtak kijönni. Már hártyás jég volt a széleken. Megdermedtek a vízben.

– Csodálkoznék, ha így lenne – hitetlenkedett a kocsmáros, miközben a kávéfőző karjait mozgatva gőzzel fújta tele a szobát. – A Jancsinál jártasabb vízi embert én alig ismertem. Maga is olyan volt már, mint egy hal, mint egy nagy harcsa. A hal nem fullad bele a vízbe…

310

Illés bedobott egy pénzérmét a rexasztalba, aztán felemelte a dákót, megkrétázta, s a gomba mellett ellökött egy fehér golyót. Amikor koppant a mélyben, új golyóért nyúlt, de ekkor már mellette állt Kriszt és vállára tette a kezét.

– Apa, ne csináld ezt. Így soha nem érünk oda.

– Csak amíg a kávé kifől, játszom egy kicsit.

– Már kifőtt.

A kocsmáros is megszólalt:

– Egy pillanat kérem, és már adom. Hány cukorral tetszik? Esetleg adhatok bele egy kis rövidet?

– Nem, köszönjük – mondta Kriszt.

Illés leállított még egy golyót, megcélzott vele egy pirosat és összehozott egy tűrhető karambolt.

Az overálos kinyitotta a kályhaajtót, egy vassal belepiszkált a tűzbe, aztán brikettet dobott rá. Kicsapott a füst és enyhe széngázszag terjengett a kocsma falai mentén.

– Gyere apa, kifőtt a kávé – szólalt meg Kriszt.

Illés a pulthoz lépett, az öregember mellé, és belekortyolt a kávéjába. A hórihorgas öregember félrehúzott szájjal nézett Illésre.

– Miért nem kér bele valamit? Így nem sokat ér – mondta.

– Nem hiszem, hogy a Kadarka meghalt – mondta Illés.

– Ismerte? – nézett rá csodálkozva az öregember.

– Megittam vele néhány fröccsöt, még annak idején… Meccs után.

– Meccs után? – csodálkozott az öregember. – Most nem akar meginni velem egy felest? Meghívom.

– Köszönöm… De nem lehet, kocsival vagyunk. Jobb a békesség.

– Egy feles semmi, ebben a hidegben.

– Mit szokott inni? Meghívom két féldecire. Egyikkel majd én koccintok, de maga issza meg.

– Hát… A Jancsi kedvéért, egy jó törkölyt nem utasítok el.

Még be sem fejeződött a párbeszéd, a kocsmáros letett eléjük két vastagfalú kicsi poharat.

Kriszt oldalba bökte az apját.

311

– Tudod hány óra van?

Illés csodálkozva a lányára pillantott, mint aki meglepődik, hogy az ott van.

– Még egy perc és indulunk – mondta és felemelte az egyik poharat, koccintott a rongyoskabátos öregemberrel, aztán beleszagolt a pohárba.

– Ez igen, ez ital – mondta, amikor a törköly csodálatos illatát megérezte.

– Szigligeten főzték – mondta a kocsmáros.

– Hajtsa le – biztatta a rongyos öregember – csak nem fél ezektől a girhes rendőröktől?

Illés elnevette magát. Az öregember lehajtotta a pálinkáját aztán megszólalt:

– Fél tőlük?

– Félek – mondta Illés, s a pálinkás poharát az öregember elé csúsztatta.

– Újabban minden szartól félnek az emberek… Én uram, egyszer féltem életemben. Ott kinn a parton – mondta, s a pulttól elszakadva az üvegajtón át a víz felé mutatott. – Ott lehetett félni, mert volt mitől! Hallott a partőrségről?

Illés szótlanul, mozdulatlan arccal állt a pult előtt. Az öregember belekortyolt a másik pálinkás pohárba is, aztán újra a nádas felé mutatott.

– Partőrség 44-ben, érti? Egy szál levente-puskával álltunk a kikötő végén, vagy a parton, a nádöblöknél elosztva. Nem mondom, volt akinek rendes karabély jutott öt tölténnyel. Nekem is karabélyom volt, de csak három tölténnyel, mert kettő az odalett valahogy. A déli parton álltak az oroszok, az északin mi és a németek. Akkor féltem. Be volt fagyva a Balaton, a ruszkik éjszaka átsétáltak a jégen. Elkaptak egy-egy katonát, németet és magukkal vitték. Nekem volt egy puskám három golyóval, a ruszkiknak dobtáras géppisztolya hetvenkettővel. Na akkor féltem. Úgy meregettem a szememet, hogy csaknem kiesett. Fehér hóköpenybe burkolva jöttek át az orosz felderítők a jégen. Olyanok voltak, mint a szellemek. Létrát, vagy hosszú deszkákat hoztak magukkal, 312így másztak át a rianásokon. De jöttek sítalpasok és korcsolyások is.

– Összeakadt velük? – kérdezte Illés.

– Van aki letagadja, s akkor is úgy csinált, mintha semmit sem vett volna észre. Én jeleztem. Leadtam a jelző lövést. A távolságra játszottam. Ha jó messze észreveszem őket, akkor össze-vissza lövöldöznek, de nem mernek kijönni a partra. Száz méterről már nem sokat ért a kalacsnyikov. Volt itt egy kis tűzijáték, amikor leadtam a jelző lövést, de nem bántam meg. Egy öreg ladik mögött hasaltam, amíg eldőlt a dolog. Álmomban, néha még most is látom ezeket a hóköpenyes lidérceket a jég felett.

Már alkonyodott, amikor Illés kilépett a lányával a kocsmából. Délben, sült halat ettek a kályha mellett. A süllőt, az egyik sovány, lila arcú szerezte, s a kocsmáros felesége sütötte meg. Zsírpapírban hozta át az asszony az üzletbe. Illés egy fröccsöt is megengedett magának ebéd után, Kadarka Jancsira tekintettel, vörösborból. Kriszt csak szódát ivott, s dacosan felelgetett az apjának, ha néha hozzá fordult.

Már az autópályán jártak, amikor Kriszt megszólalt.

– Nagyon kíváncsi vagyok, mit mondasz anyának? Hol voltunk? Miért nem érkeztünk meg Kanizsára? Szerintem odatelefonáltak a kanizsaiak, s az anyu otthon azt hiszi, hogy árokba fordultunk.

– Hazudunk majd valamit – mondta Illés.

– De anyu már tudja, hogy nem érkeztünk meg!

– Megérkezés? Ez a fiatalok mániája… Ti még azt hiszitek, hogy meg lehet érkezni… Persze törekedni kell rá, de nem lehet megérkezni. Elindul az ember… Ez a legtöbb, amit tehet. És miért éppen Kanizsára kellene megérkezni, amikor az ember Párizsba sem talált oda?

– Hetekig voltál Párizsban.

– Ott voltam, de nem érkeztem meg. Oroszországba, Kazahsztánba és Indiába sem. Pedig ott voltam, ettem a fekete kenyeret, vagy a csapátit, de a megérkezés… Én már csak magamhoz szeretnék megérkezni.

313

– Ezeket a hullafoltos dumákat az én tanítványaim nem eszik meg.

– Ó, hát a te tanítványaid… Ezt nem nekik mondtam, hanem neked.

– Az anyunak ezt a kocsmát nem kellene előadnunk. Füred nem lenne jobb? Ott ismered ezeket a… És hát a havazás, meghívtak bennünket.

– Jó, legyen Füred – mondta Illés, aztán nagyon hosszan hallgatott. Már az érdi emelkedőn gyötörték a kerekek a havas latyakot, amikor újra megszólalt:

– Tudod, amikor anyáddal a közelben sátoroztunk, minden nap bementünk ebbe a kocsmába. Akkor körülbelül annyi idős volt, mint most te. Ez a rexasztal már akkor is itt állt, vagy ha nem ez, egy másik. Jó túrós és hurkazsírral megkent kenyereket lehetett kapni. Olcsó volt. A törkölypálinka is. Anyád rexezett a parasztokkal. Ezek itt persze nem parasztok, kocsmárosok, rongyos öregemberek, hanem magyarok. A partőrség. Az utolsó szakasz.

314
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]