Az éjszakák újabban hosszúak és elviselhetetlenek. Korábban rövidek voltak és varázslatosak. Álmatlanul fekszem az ágyon, és a fojtogató csendben kifelé figyelek. Mögöttem van a Balaton, a lábamnál az erdővel borított hegy. Tavaly még fejjel a hegynek, lábbal a Balatonnak feküdtem, de egy mágus tanácsára kicsit odább raktam és megfordítottam az ágyamat. Megkönnyebbülök, amikor meghallom az erdei vagy föld alatti szörny nyögését. Valahol a hegy gyomrában lakik, a szomszédok szerint viszont egy föld alatti tóban. Nyög és szuszog, a néma éjszakában hallani lehet minden moccanását. Tavaly itt aludt nálunk egy csillagász, és megesküdött rá, hogy ez a furcsa, szinte mitologikus nyögés nem a hegy gyomrából, hanem a világűrből érkezik. De nem érdemes figyelni rá, mert tudományosan nincs ilyen hang. Ahhoz képest, hogy nincs, elég borzongató a sóhaj, ami a föld gyomrából vagy a világűrből érkezik. Rókák rekedt ugatása hallatszik, majd a vaddisznócsordák mörcögése. A rókák (a vadászok szerint veszettek) egészen a bozótba fulladt jegyzőházig lejönnek. A ház tetejét már megbontották a téli viharok, a padlás denevérek tanyája, a szakadt zsalugáterek mögé kígyók költöztek.
Időnként villanyt gyújtok. Éjjel kettő is elmúlik, amikor Kesztyű, a szomszéd kutya felugat. Felmentő, megnyugtató ugatás. A vaddisznókonda, úgy látszik, lejött az alsó útra, esetleg tolvajok járnak a kertek alatt, vagy csak előszezoni részegek. Ha Kesztyű felugat, az egy normális, szinte hétköznapi állapot. Álomra is lehet szenderülni, csak tolvajok, vaddisznók és részegek járnak errefelé. Minden rendben van. Holnap a Balaton-felvidékről s az én kötődéseimről forgatni kezdünk egy filmet. Oda kell állni a felvevőgép elé, de nem tudom, mit mondok. Mi az, ami elmondható, és érdekli is az embereket. Készítettem néhány jegyzetet, de ha élesbe megy a dolog, a feljegyzések, címszavak nem érnek semmit. Az a legnagyobb baj, hogy fáj a lábam, és nehezen járok. Nem értem, mi a fene ez? Húsvétkor kezdődött, azóta csak romlik, pedig 7orvos barátunk kétféle tablettát is felírt a bajra. Két éve a tabletták három nap alatt használtak. Most sántikálok. Rossz szerep, nem tudom eljátszani. Hülyén néznek rám az emberek. Na mi van, maga is megbetegszik? Nekiáll, és meghal nekünk?
Amikor Kesztyű végre álomba ugat, megszólal az ébresztőóra. Mosdás, pakolás, lányomat és feleségemet leviszem Révfülöpre a pesti gyorshoz. A kocsit magamnál tartom. Legalább egy hétig együtt kell élnem a filmes stábbal, s a külön autó ilyenkor a szabadság jelképe. Együtt, de bármikor elszakadhat az ember, ha kell vagy elkerülhetetlen. Pedig Major Sanyi lebeszélt az autóról: „Ne hozd, mert a szálloda elől vagy valahol forgatás közben ellopják.”
Fél órát állunk Révfülöpön a vágányok között. Hideg szél fúj. Mire befut a pesti vonat, szinte megfagyok. Integetnek.
Visszamegyek Szepezdre, pakolok, ténfergek, nézegetem a jegyzeteimet. A forgatókönyv szerint Nemeskeresztúr lesz az első helyszín. Az egész gyermekkori falu beledermedt a csontjaimba. Fogalmam sincs róla, hogy milyen volt, mi volt ott, mit kerestem ott, és egyáltalán? Csőd az egész. Ha lenne Aczél talán megmentene. Forgatás előtt két órával betiltaná az egész filmet. Mi az ördögnek kell az írónak előjönni a dolgozószobájából? Amíg ott bent, a papírjain kapirgál, viszonylagosan védett helyzetben van. Leír valamit, és nem közlik. Vagy közlik. Betűk, szavak, mondatok. Az egész tevékenység olyan távoli, megfoghatatlan, hogy a politikusokat nem érdekli. Hacsak… Hacsak nincs valahol a központban egy éber agy. – „Nézzük csak meg, uraim, mit sugallnak ezek a szavak, melyeket Bertha Bulcsu Balatonszepezden, késő éjszaka, amikor a föld alatti szörny nyögése hallhatóvá vált, egymás mellé rakosgatott? Mi az, hogy távoli hullámverés? Miért távoli? Valaki keresse meg és beszélgessen vele. Meg kell tudnunk, hogy a távoli hullámverésben mit jelent az ő filozófiájában a távoli.” – „Uram, nincs filozófiája…” – „Az nem létezik. Szereljenek a kocsijába egy fület.” – „Tudjuk, uram.” – „Mi az, maguk kerülik a központot? Valaki másnak is dolgoznak?” – „Dehogy, uram, csak sejtettük, hogy a fül esedékessé válik…”
Becsukom az ajtókat (idegeimre megy az örökös csukódás), legurulok a kapuig, kinyitom, kimegyek, becsukom. 8Végre bent ülök az autóban, és semmit sem kell csinálnom. Kicsit befűtök, cigarettára gyújtok, úgy érzem, hogy megmenekültem valamilyen nagy kellemetlenségtől. Mitől vajon? Nyilván a kertben üléstől, a kibámulásoktól a kerítésen túlra. Bezárt magamtól. Most agyilag külön vagyok én és külön a szemem, lábam, kezem, akik az autó vezetésével foglalkoznak. Majd valahol egy szerkesztő ezt az akiket amire, vagy amikre javítja. Meddig vagyok én aki? Egyben aki, de külön a kezem ami. És a fejem, ha külön van, azért aki marad? És a szemem miért nem? A szemem a fejem központi helyéről gyanakodva pislog a világba. És a fülem, aki felismeri a lopakodó vadak neszét és Beethoven zenéjét, miért ami? A tudatommal együtt aki, külön, mondjuk, ha levágják, mint Paul Getty unokájának a fülét, akkor ami. És ha kocsonyát főznek belőle a kannibálok, akkor még amibb? Egyben kell tartani magamat, mert ha szétesek kézre, fülre, orra, szemre és agyra, akkor lefokozódom. Csak egyben vagyok az, aki vagyok, s hogy az vagyok-e, majd a forgatás kapcsán Nemeskeresztúron, Györökön vagy a keszthelyi vízparton kiderül.
A szigligeti lapályos felett kinézek az oldalablakon. A szélben tántorognak a nyárfák. Alattuk, mögöttük vagy a helyükön felsejlik egy régi, fagyba dermedt kopasz nyárfasor. Amikor nagy nyomorúságunkban anyám oltványokat készített a szigligeti szőlészeti telepen. Györökről hordtam neki a kenyeret. Visszafelé mindig rámesteledett, s a téli holdfényben elhagyták útmenti őrhelyüket a fák. Gyökérlábuk megroppant, ahogy a behavazott berekben elindultak Ederics és Kongó felé. Előttem jártak, mögöttem, aztán oldalazva beleveszlek az éjszakába.
A Lesence völgyében már érezni a Bakony leheletét, Uzsánál becsap az ablakon a gombák illata. Sümeg… Széteső, elrontott település. Csak a régi városmag és a vár teszi elviselhetőbbé a háztetők szürkeségét. A városon túl újra alámerülök az erdők sötétzöldjébe. Aztán mezők. Vas megye. Az ablakon át is látszik, hogy a Marcal elapadt. A háború után Keresztúrról a rigácsi hídhoz jártunk halászni. Most itt is pang a víz. Sopron felől ömlenek be az osztrák és német autók. Felrobbannak mellettem. Jánosháza, Keresztúr, Karakó. Bekanyarodom a Dabróka csárda elé. Itt kellene talál9koznom délelőtt tizenegy órakor a tévé forgatócsoportjával. A tervek szerint innen megyünk át gyermekkori falumba, Nemeskeresztúrra.
Kiszállok, mozgatom rossz lábaimat, totyorgok, nézem az órát. Bemenni nem érdemes, két perc múlva a tévések is itt lesznek. De nem… Elmúlik öt perc, tizenöt. A vendéglőből előjön egy pincér, és gyanakodva körüljár. Mit csinálok a parkolóban? Miért nem megyek be a csárdába? – Nem törődöm a pincérrel, vegetálgatok a parkolóban. Amikor a gyanakvó pincér bemegy, kisétálok a parkoló szélére. Nem tudom, mióta vannak itt lóistállók és karámok? Öt-hat ló mozog a karámban, egy a kifutóban. Egyet éppen lovagol a gazda, tenyésztő vagy a tréner. Elég mély itt a mező, ez a Marcal árterülete. Jártatja a lovat, aztán ügetőre fogja, végül vágtára. Jó messze lemennek a mezőben, páraködben állnak a fűzfák, ahol megfordulnak. Egyik ló következik a másik után. Rég láttam embert ilyen eleresztetten lovagolni. A lovak is élvezik. Toporzékolva várják, hogy sorra kerüljenek.
Ez is olyan üzlet, amiért nagyon meg kell dolgozni. Nem lehet lazítani. – A háború után Keszthelyen egy huszárlaktanyában volt az iskolánk, s az udvarunk közös volt az Állami Ménteleppel. Ott az erősebb lovakat először kifárasztották. Nagy farönköket húzattak velük, s amikor már tajtékossá váltak, csak akkor raktak rájuk nyerget. Így is kitörtek délutánonként, s végignyargaltak a tornácon a tanulószobánk ablakai alatt. Szép kis lovacskák ezek is, itt a karámban. Ahogy aztán a mély mezőben nyargalnak, kerülgetik a fűzfacsoportokat, olyan az egész mintha nem most történne mindez, hanem háromszáz évvel ezelőtt.
Fél egykor bemegyek a csárdába, ebédet rendelek, előveszem a jegyzeteimet. Élettelenek a vázlatok, szinte hülyeségnek tűnnek. Bele lehet bújni a régi bőrünkbe? Mit lehet mondani olyan ház tornácán, ahol már ismeretlen emberek élnek? Van még egyáltalán tornác és kút az udvaron?
A forgatócsoportom két óra múlva sem érkezik meg. Valószínűleg kínai ejtőernyősök szálltak le a TV épülete és az amerikai nagykövetség közé, s Budapesten kijárási tilalmat rendeltek el. Hírzárlat van, így a Dabróka csárdában még nyugodtan zabál mindenki.
10– Televíziósokat vártam itt, ha mégis megérkeznének, visszamentem Szepezdre – mondom a fiatal pincérnek.
Kiderül, hogy keresztúri, Marton gyerek, az apjának megvan az összes könyvem, néhányat dedikáltam is neki. Megélhetési okokból átköltöztek Egyházashetyére.
Visszaautózom Szepezdre. Halvány lelkiismeret-furdalásom támad: talán nem vártam eleget a csárdánál? A postáról felhívom a lakásomat. A feleségem nem érti, hogy miért vagyok Szepezden. Én sem. A kínai ejtőernyősökről nem hallott. Telefonál a szerkesztőnek. Az már hajnali ötkor távozott otthonából. Hol van akkor? Bizonyára elrabolták a csecsen maffiózók, s majd váltságdíjat követelnek érte a kormánytól. Hazaindulok a kertünkbe. Kapu ki, ajtónyitogatás. Iszom egy kevés paradicsomlét. Most mit kell tenni? Megnézem a gyíkjaimat az eresz alatt. Szeretik a délutáni napfényt. Houdinit nem látom, csak hallom, ahogy becsusszan a zsaluzásból maradt deszkák alá. Ha vége lesz a forgatásnak, ezt a kígyót megírom.
Másfél óra múlva zajokat, beszédfoszlányokat hallok a hegy felé eső oldalútról. A teraszról kipillantva autók körvonalait vélem felfedezni, egy ember az út közepén pisál. Ez a stáb lesz, villan át az agyamon. Valóban ők. De különös módon nem a part, hanem a hegy felől érkeztek. Reggel, az indulás pillanatában derült ki, hogy valamilyen félreértés miatt nem kaptak hangstábot, hangapparátust sem. Órákig tartott, amíg összeszedték a mikrofonokat és a telepeket. – Mi legyen? Szódát isznak. – A csütörtöki Badacsonyt hozzuk át hétfőre. Talán még meg lehet csinálni. Így a keddi Györök helyett a hétfői Nemeskeresztúr lesz.
Elállt a szél, éget a nap. Elindulunk Badacsonyba, Tatay Sándor birodalmába. Alig találunk oda a rossz utakon. A ház kibővült, és szebb, amióta Ági gondozza. De az erdő már átbukott a támfalakon, el akarja nyelni író barátunk szőlőjét. Mintha nem tudná az erdő, hogy mi történt. A télen, a bakonytamási templomban én búcsúztattam el Sándort. Most itt a kedvenc fái, szőlővágói között kellene róla valamit mondanom. Valahogy, spirituálisan azért jelen van. Érzem, hogy itt van. – Révész Laci gyíkokat fényképez. Az én szepezdi gyíkjaim nagyobbak és színesebbek. A ház előtt állva beszélek Sándorról, a bazaltról, a hegyről, már nem is 11tudom, miről. Gyönyörű ez a hegy, és ami lent látszik a vízből, öblökből, vulkánkúpokból, még gyönyörűbb. Az út azonban, amin ide fel lehet jutni, gyalázatos. Szakadékok. Magyarnak lenni a szégyenkezés életformája. Érthetetlen, hogy az ilyen csodálatos helyekre sem építették ki az utakat. Negyven éve nem, de azóta sem. Fél év alatt megépíthető egy bazaltkirakásos út.
Tatay szomszédja angol könyveket fordít egy diófa alatt, feleségét a könyvkiadó szerkesztőségéből ismerem. Csodálatos a birodalmuk. A nyolc-tíz méter magas támfalakat olasz hadifoglyok rakták fel az első világháború időszakában. Mestermunka. Kéknyelűvel kínál bennünket. Ahogy lenézek a vízre, az az érzésem, elfelejtettem, hogy milyen is a Balaton. Most látom. – Itt is persze, az emberi csődök. Két hete betörtek Tatay házába. A képkereteket és a családi fényképeket is elvitték. Házigazdánknak két szép kutyája volt, de egy bekéredzkedő ember megetette és ellopta őket. Most egy új kutya ugrál körülöttünk, ezt aligha etetik meg, ez harap és tép. – Leereszkedünk a partra.
Keszthelyt úgy össze-vissza táblázták, szabályozták, hogy alig lehet közlekedni. Valahol, szinte a semmiben veszünk néhány szendvicset, bort, aztán bevonulunk a Helikon Szállóba. Kellemes a porta, a személyzet, mindenki. Tele van a szálloda németekkel, le-föl lifteznek, zsong tőlük a ház, mint egy méhkas. A gyenesi öbölre látok az ablakomból. Levetkőzöm, az ablakhoz ülök, és nézem az öblöt. Egy srác keszegeket rángat ki a vízből. Kicsiket, de legalább húszat. Megiszom két pohár bort, és eszembe jutnak a régi nyarak, amikor ebből az öbölből futottunk ki a hajónkkal, és ide tértünk vissza. Novellát is írtam arról a hajnalról, amikor a ködben a berekfák is nagy vitorláshajóknak látszottak. Aztán a Hullám és az Amazon fényei. Kikötés. Hol van nekem most kikötőm?
Nehezen alszom el, hiányzik a szörny nyögése, mocorgása a föld alatti tóban. Az ágyon fekve is látom az öblöt, a horgászcsónakokat és a nádast. Bombayben az Oberoi Towersben feküdtem ilyen álmatlanul az ágyon. Az üvegfalon át egész éjszaka néztem a tengeren ringó dzsunkákat, a part felé közeledő motoroshajókat. Itt most nyitva van az ablak, s a nyers balatoni nádszag, vízillat elkábít. 12
Valahol szól egy rádió, vagy csak beszélgetnek a szomszédos kertben? – Lelki Oszkár megjósolta a varangyok elszaporodását és a levelibékák kipusztulását. A nyugágyban fekve, félig kinyitom a szememet, s mintha zsalugáter mögött állnék, óvatosan végigpillantok a kerten. A kapun éppen belép egy középtermetű, alig másfél méteres, élénkzöld levelibéka. Szalmakalapját illemtudóan megemeli, aztán vissza sem teszi a fejére, legyezi magát, majd integet vele, amikor felfedezi, hogy az olasz nád mögött heverek a teraszon. Nagy léptekkel közeledik hozzám, aztán köszönés helyett kiabálni kezd:
– Hé! Ember! Megbolondult maga? Vagy elromlott a mimikrije?
Álmodom, esetleg képzelődöm? Éneklő kutyáról már hallottam, de beszélő békáról még soha. Ráadásul ez kiabál.
– Miért nem alkalmazkodik? Csináljon valamit! Bármelyik pillanatban észreveszik, és akkor magának vége! – harsogja felém a lépcsőről, aztán, ahogy a fakorlátnak támaszkodik, élénkzöldből piszkosszürkévé, majd paliszanderbarnává változik, mintha belenyomták volna a páclébe.
– Mit tehetnék? Én csak egy egyszerű ember vagyok – szólalok meg mentegetőzve.
– Gyorsan változzon szürkévé.
– Miért?
– Mert a terasz is szürke, cementszínű.
– Na igen, de hát én…
– Elromlott a mimikrije?
– El… Vagyis azt hiszem, nincs. Nem is volt.
– Hát akkor hogyan maradt életben?
– Fogalmam sincs róla. Megkínálhatom egy cigarettával?
13A levelibéka bólint, leteszi a szalmakalapját a lábához, aztán kivesz egy Marlborót a dobozból, s hosszan szipákolva rágyújt. Sárga rezonálóhólyagját teleszívja füsttel, aztán brekkent egyet. Úgy látszik, illetlen kíváncsisággal nézem, mert a füstöt kifújva rezignáltan szólal meg:
– Miért bámul ilyen hülyén? Talán leettem a mellényemet?
– Bocsánat, szó sincs ilyesmiről. Csak azon csodálkozom, hogy beszél.
– Pont ezen? Furcsa… Talán ez az első eset, hogy magával elbeszélget egy béka?
– Nem emlékszem, hogy korábban…
– Na, akkor most figyeljen ide rendesen – mondja a levelibéka, és nagyot slukkol a cigarettámból, majd figyelmeztetően a levegőbe emeli. – Az életben maradás lényege a mimikri… Vegyük például az én tehetségemet. Jövök befelé a kertbe, és világos, szinte sárgászöld vagyok, mert nemrég nyírták a füvet, s a tövek már inkább sárgásak. Nekitámaszkodom a fakorlátnak, és paliszanderbarna leszek. Ha ott ülnék, görnyedtre hajtva, ahol maga, szürke lennék. Majdnem szürke, a sötét olajzöld és a szürke között van egy jó színem. De maga… Maga kísérletet sem tesz rá, hogy beleolvadjon a környezetébe.
– Az a helyzet, hogy nekem nincs mimikrim.
– Mert belenyugszik. Feladja. A mimikrit is erőltetni kell egy kicsit. El kell határozni, hogy szürke leszek. Lelkileg azonosulni a színnel, erősen rágondolni, erőlködni, vannak esetek, amikor nyögni is érdemes.
– Na, igen, csak az emberi közegben vannak egészen karakterisztikus színek.
– Akárcsak a békák világában.
– Lehet, de fekete vagy teljesen vörös békát még sohasem láttam.
– És a vöröshasú unka?
– A hasán van egy kevéske narancsvörös folt, de a háta annak is zöld és iszapszürke. Mutasson nekem egy vörös békát!
– Azokat a helyeket, ahol minden fekete vagy sötétvörös, a levelibékák elkerülik. Mi is csak ahhoz al14kalmazkodunk, amihez lehet. Ez a szürke itt, nekem még nagyon megfelel. Miért ül itt lustán, mint egy hülye gorilla, miért nem szürkül hozzá a környezetéhez? Csak ül és vár. Csináljon valamit, szuszogjon, vagy nyögjön, és majd szép lassan megszürkül.
– Mondtam már, hogy nekem nincs mimikrim… De az sem biztos, hogy ez a szürke itt szürke. Az ember világában nem egyértelműek a színek. A vörös például kifakult, olyan híg rózsaszín lett belőle, mint amilyen a régi cselédlányok agyonmosott kartonszoknyája volt. A zöld és a kék viszont élénkebbé vált, mint a korábbi évtizedekben volt. De így, külön, a mi életünkben nem is lehet már zöldet, kéket vagy rózsaszínt látni. Összekeveredtek a színek. Ha lenne mimikrim, és alkalmazkodni akarnék a színmasszához, valószínűleg fekete és fehér kockákból kellene válogatnom.
– Pepita akar lenni?
– Mi értelme lenne?
– Ha mondjuk, hirtelen megjelenik felettünk egy békászó sas, akkor a pepita békát elkapja? Vagy észre sem veszi?
– Nem tudom. Előfordulhat, hogy néhány békászó sas tudja valahonnan, hogy ami ma zöldnek látszik, valójában rózsaszín, ami rózsaszínnek, az vörös, de a legtöbb békászó sas, azt hiszem, színvak. Így aztán mindenre lecsapnak, ami mozog.
Álmos vagyok vagy fáradt. Lehunyom egy pillanatra a szememet, s amikor újra kinyitom, a középtermetű levelibéka már a kapunál jár. A háta halványzöldből éppen pepitává változik, de a szalmakalapja, amit visszarakott a fejére, még mindig szalmasárga.
Valahol a szomszédban szól a rádió, s valaki éppen azt magyarázza, hogy Lelki Oszkár „tenyérjós” levelibékákra vonatkozó híres jóslata, a harminchárom százalékos beváltságú jövendölések közé tartozott. – Valószínűleg, mert egy levelibéka az ajtónk elé akasztott libegő rafiafüggöny tetején is ül. Most éppen barnás árnyalatú, este, ha átmászik a lugasba, zöld lesz. De a varangyok elszaporodásában Lelki Oszkárnak egészen biztosan igaza volt.
15A vaddisznókról akarok mesélni. Nem a híres ugodi hajtásokról, melyeket hajdan Fuchs Antal fő vadász olyan tökéletesen megszervezett. Közönséges mai vaddisznókról, melyek látszólag már domesztikálódtak. Csak a történethez kell még egy madár.
Az óbudai kocsma udvarán a vadgesztenyefák alatt már ült néhány író, amikor megérkeztem. Ketten a gömbvillámról beszélgettek, hárman az adóról, aminek kemény vágóélei kezdtek kibontakozni a füstködből, amibe a minisztériumi emberek nyáron át beburkolták. Alighogy megrendeltem, szinte percek múlva hozták a halászlét. Forró volt, erős, jóízű, s a halszeleteken kívül tej és ikra is kavargott a lében. Önfeledten elmerültem a halászléevés gyönyörűségébe. A vége felé tartottam a szertartásnak, amikor megérkezett a nyugtalan, vibráló idegrendszerű írónő és az írásairól, rendíthetetlen nyugalmáról egyformán híres író, Lázár Ervin.
– Milyen a halászlé? – kérdezte.
– Nagyon jó – mondtam.
Gyorsan rendelt magának egyet, s amikor meghozták, mohón belekanalazott, aztán megrángott a bajsza, és szemrehányóan rámnézett:
– Ezt berántották.
– Kizárt dolog – mondtam, és segélyt kérően a konyha felé pillantottam. Csak ekkor vettem észre, hogy egy zöld rács árnyékában Jaroslav Hašek könyvéből ott ül Bretschneider, és mindent felír, ami elhangzik. Picike üveg bor volt előtte és egy félig töltött pohár. Nem itta. A pohár mellett többoldalnyi ritkásan gépelt szöveg hevert. A sorok közé jegyzetelt. Nézett bennünket, aztán sietve felírta, ami el16hangzott. –„A legyek leszarták a császár őfelségének a képét”… „Ezt berántották”… „Kizárt dolog…”
Lázár ernyedten kanalazgatta a halászlét. Már-már úgy látszott, hogy képtelen lesz megenni, de aztán megemberelte magát. Étvággyal, jóízűen szürcsölgette a levest. Hogy enyhítse a helyzetet, közbevetett egy kérdést:
– Mit írsz?
– Semmit.
A zöld rács mellett Bretschneider felírta: „Mit írsz?”… „Semmit…”
– Az ÉS-nek sem?
– De, az ÉS-nek írok.
– Madarat feltétlenül írj bele. Ha nincs az anyagodban madár, én már el sem olvasom.
Bretschneider sietve felírta: „Ha nincs az anyagodban madár, én már el sem olvasom…”
Mindez persze nem az Osztrák–Magyar Monarchiában és főleg nem a „Kehely”-hez címzett vendéglőben történt, hanem a Varsói Szerződés egyik tagállamában egy óbudai kisvendéglőben, és nem 1914-ben, hanem 1987-ben. Így az is világos, hogy a zöld rács mellett nem Bretschneider ült, hanem egy textiligazgató. Az igazgató nem azt írta fel, amit az írók mondtak a gömbvillámról és a halászléről, hanem a saját gondolatait érlelődő felszólalásához: „Miért hasznos egyes írók helyett az egész magyar irodalmat a „Tűrt” kategóriába átutalni, Tömörkénytől Móricz Zsigmondon, Füst Milánon és Németh Lászlón át egészen Lázár Ervinig? A művészet ugyanis nem termelő ágazat, s az ilyesmire az ilyen válságos időkben nincs szükség.” – De az is lehet, hogy mégiscsak Bretschneider volt, Bretschneider ugyanis közelebb áll az irodalomhoz, mint a textiles pofa, mert Bretschneidert Hašek megírta, ez által örök életűvé, halhatatlanná vált. És ugye, Krúdy óta tudjuk, hogy az ilyen óbudai kiskocsmákban szinte csak regényhősök üldögélnek.
Van egy kékes ruházatú ausztrál papagájunk. Nem beszél, nem repül, csak ül a házában vagy valamelyik 17képkeret szélén, és gondolkodik. Ha átcsap másik, tevékeny létezési formájába, hullik körülötte a faforgács, vakolat, tapétadarabok, mert éles csőrével mindent szétvés, felaprít, megsemmisít. Ha ilyenkor bedutyizzuk a kalitkájába, bosszúból lerágja a madzagról a tükrét, rikácsol, köpköd és harap. Talán éles hangja miatt lett a neve Ricsi. Megszokta életformáját, nyaranta velünk van a Balaton mellett is. Flegma jószág, rá sem hederít a lugasban tekergő siklókra és más veszedelmekre, pedig nappal nagy lódarazsak repdesik körül, este denevérek. A szomszéd kutya a kalitka drótjának nyomja az orrát, és úgy szaglászik befelé, de Ricsi éppen hogy csak egy megvető pillantásra méltatja. Olyan közönyös a világgal szemben, mintha nem is lenne veszélyérzete. De aztán kiderült, hogy ő is fél valamitől, szinte retteg, mint a legtöbb élőlény. Ricsi a jelek szerint kizárólag a vaddisznóktól fél, pedig még soha nem látott vaddisznót, fogalma sincs róla, hogy termetre mekkorák, négylábúak, vagy tüzet okádó sárkánygyíkok. (Ezt a vaddisznótörténetet Lázár Ervin miatt kezdem a madárral. Madár nélkül elveszítenék egy olvasót.) – Ha éjszaka bejönnek a vaddisznók a kertbe, a madár azonnal megérzi, és leugrik az alvófájáról. Nyivákol, össze-vissza verdes a szárnyával, s amíg a vaddisznók a közelben vannak, nem lehet megnyugtatni. Percek múlva, amikor az állatok már az ablak alatt a lehullott cseresznyét ropogtatják, vagy odább az almát hersegtetik a fogazatuk között, már én is érzékelem, hogy vaddisznók vannak a kertben.
Az idén jó vaddisznós nyarunk volt. A nyár elején holdfénynél pillantottuk meg először a nagy kocát és a csíkos malacokat. Én nyolc malacot véltem látni, a szomszédban hat darab csíkos jószágot számoltak össze. Egyik távcsöves, vadászpuskás szőlősgazda hét malacot olvasott meg a koca körül. Hét vagy nyolc, egyre megy. Először csak a hullott gyümölcsöt szedték össze, aztán ahogy növekedtek a malacok, beváltottak a konyhakertbe, szétmarcangolták a paradicsomos ágyást, kitúrták a céklát, a szőlőbe nagy 18kopolyákat túrtak, amikben aztán megállt a víz. A szomszédok rézedényeket vertek össze, hogy a vaddisznókat elriasszák, egyik gazda olajos rongyokat égetett a kukoricása szélén, de a vaddisznók e gyermeteg mesterkedések láttán csak elnézően röfögtek. És jöttek rendszeresen, hol éjfél előtt, hol csak késő éjszaka kettő és három között. A madarunk ilyenkor persze mindig levetette magát az ülőfájáról, mint egy Dugovics Titusz, s arénázásával minket is felvert. Így a vaddisznók nemcsak a kertet tették tönkre, hanem lassan a pihenésünket is.
Augusztus közepén egyik éjszaka zápor áztatta a kertet, amikor a vaddisznók megérkeztek. Felkaptam egy erős fényű cseh lámpát, és kiszaladtam a kertbe. Nem tudom, mit akartam, talán csak szembesülni a valóságos vaddisznóhelyzettel. Eléjük vágtam az almafa előtt, és meggyújtottam a reflektort. Meg sem rezzentek, még csak fel sem pillantottak. Röfögve, turkálva szedegették össze a fák alól a körtét. Nagy, szinte disznónyi süldők voltak, a koca már nem járt velük. Gyorsan megszámoltam őket, mintha ez lenne a legfontosabb, aztán rájuk ordítottam. Nem ugrottak el, csak jöttek felém, vagyis az almafa irányába, mintha ott sem lennék. Heten voltak. Hadonásztam a lámpával, de nem törődtek velem. Kétoldalt kikerültek, aztán mögöttem hersegették a hullott almát. Szaguk megcsapott, szürkésfekete sörtéjük méternyire csillogott a fényben. Akár kézzel is megragadhattam volna a fülüket, de ez akkor eszembe sem jutott. Először csodálkoztam, hogy milyen megállíthatatlanok, aztán szinte megriadtam tőlük, akárcsak a madaram. Volt a viselkedésükben valamilyen nyers fölény, ős-szörny programozottság, ismeretlen motiváltságú erő. Nem ugrottak el, nem tértek ki előlem, mert vad éjszakai útjaikon figyelmen kívül hagyható, mellékkörülménynek számítottam. Véletlenül útjukba esik a kertem, ennyi az egész.
Néhány nap múlva kiderült, hogy a puskás vadászok is mellékkörülménynek számítanak. Lesben álltak a közelben, és reflektorfénynél kilőttek közülük 19kettőt. Másnap éjszaka a megmaradt öt újra végigcsörtetett a kerten, aztán egy hét múlva összeverődtek egy másik alomból származó csapattal, s kondává szerveződve járták tovább a hegyoldal ösvényeit.
A madarunk messziről megérzi, ha közeledik a kerthez a hersegő, árnyak közt mocorgó ismeretlen szörny. Mi nem. Csak érzékeljük, hogy a szörny már a kertünkben jár. Nevet adunk neki, besoroljuk valamelyik aktív rendszerünkbe, és megnyugszunk. Az az illúziónk, hogy megismertük. Pedig aminek neve van, az még lehet ismeretlen, s a lényegét tekintve titokzatos, esetleg félelmetes.
20A Paris Match nyomán október elején a Mai Nap is tudósított róla, hogy megölték George Adamsont. Persze nem most, még augusztusban ölték meg. Három szomáliai orvvadász egy átlagos kenyai vasárnapon meglátogatta, és végzett vele. Hajnalban, késő délután vagy az esti félhomályban? Erről nem szól a híradás. Feleségét, aki Elza című könyvével és oroszlános filmjével világhírű lett, kilenc éve ugyancsak orvvadászok ölték meg. George Adamson, aki valamikor a nairobi Vadászati Felügyelőség hivatásos vadásza és vadőre volt, Joy halála óta pisztolyt tartott a párnája alatt. Hiába. Ő maga is tudta, hogy a vadonban vagy valahol a rezervátum szélén fejezi be az életét.
A természet, az afrikai nagyvadak, köztük az oroszlán védelmezőinek a meggyilkolása megdöbbentette a világot. Hogyan lehetséges ez? Két csodálatos embert, akik sokat tettek Kenyáért, hogyan ölhetnek meg az orvvadászok? Az Adamson házaspár életútja és küzdelme Afrika természeti értékeinek a megmentéséért romantikus és csodálatra méltó. Ismerték őket szinte minden földrészen, és figyelték munkájukat. A hírek szerint kenyai munkatársaik is, akár a dorobo, akár a turkána törzshöz tartoztak, szerették őket és ragaszkodtak hozzájuk.
A szomáliai orvvadászoknak azonban a jelek szerint más volt a véleménye Joy és George Adamsonról. Elképzelhető, hogy gyűlölték őket, mert fehérek voltak, betolakodtak az őserdőbe, beleavatkoztak a vadászok és a rezervátum határán élő afrikai vadállatok életébe. Ráadásul Adamson 1938-tól a Game Department munkatársa volt, s ellenőrző körútjain büntetéseket szabott ki a tetten ért orvvadászokra. A 28Lowakoop nevű dorobo orvvadász, akit a Setim-folyó forrásvidékén csaknem elfogott, aligha szerette meg Adamsont. Lowakoop elmenekült, de a szamburu törzsből rabolt asszonyát, aki szép volt és fiatal, nem tudta magával vinni. Az asszony visszament a családjához a sík vidékre. – A legtöbb bennszülött törzsnél az oroszlánölés előfeltétele volt a férfivá avatásnak. Voltak vidékek, ahol az oroszlánölő férfi, aki a fenevad fogait a nyakában viselte, előjogokat élvezett. Vadászútjai során megvendégelték, s a falu legszebb lányával hálhatott.
Ezek után megjelent a környéken két fehér ember, és dédelgetni kezdték az oroszlánokat. A leghíresebb, félelmetes hírű vadászok egyszer csak azt látták, hogy Adamsonék együtt laknak az oroszlánokkal. Ráadásul Joy Adamson, nő létére, maga mellé ülteti a terepjáró Landroverben az oroszlánt, és autózgat vele a környékén. Mit ér ezek után a szomáli vagy turkána oroszlánölő vadászok hősiessége? Melyik lány engedi be ezek után a vándorló vadászt a kunyhójába? – Az oroszlán a dorobok számára is az állatok királya volt, de félelmetes király, akitől a törzs vagy a falu élete függött. Megölése vagy annak eljátszása, minden varázslat vagy rituálékból álló ünnep része volt. Az oroszlánhoz viszonyítva voltak bátrak vagy gyávák, szerencsések és győztesek. Egyáltalán, férfiak. Az oroszlánkalandokba sokan belehaltak. És akkor megjelenik egy fehér nő, és kiautózik az oroszlánjával.
A másság toleranciája, úgy látszik, nem mindig lehetséges. Adamsonék talán nem is tudták, hogy barátságos oroszlánjaikkal a szomáli, bvorana, turkána férfiaknak nemcsak egyszerűen vadászönérzetét sértették meg, hanem összedöntötték a világképüket is, amiben az erdőnek, a nagyvadaknak és az oroszlánoknak megvolt a pontos szerepe. Azért a néhány zsák szárított antilophúsért, melyet kukoricalisztre szoktak cserélni a parasztoknál, és a vadőr szigorúan elkobzott tőlük, nem gyűlölik meg Adamsonékat. A gyűlölet és a gyilkosság motivációi keservesebbek ennél.
29Ha mondjuk, az ember oroszlán, és bezárják az állatkert vasrácsai közé, a személyisége csak korlátozottan tud megnyilvánulni. Eleinte dühöng és ordít, nagyokat csap a vasrácsokra. Később meglapul, és éberen figyel, amit a gondozók „alattomosság”-ként jegyeznek fel a naplójukba. De hiába a színlelt nyugalom, az ajtónyitást váró éber figyelem, nem lehet kiszabadulni. Az új életforma, a bedobált jeges húsdarabokkal, a bámészkodó, vattacukrot nyalogató gyerekekkel, elviselhetetlen. Amikor bekövetkezik a rács-közöny, az életfogytiglan tartó letargia, jelentik a gondozók, hogy az oroszlán megszelídült. A szelíd oroszlán két-három év múlva aztán letépi a gondozó ember egyik kezét, vagy ha jobban sikerül az ugrás, a fejét. Ekkor lefényképezik, nyugtató és altató gyógyszereket kap. Csakhamar kinevezik az új gondozót, s az jelenti felfelé, hogy az oroszlán szelíd. Korábban a szakszerűtlen, hibás mozdulat okozta a „kellemetlenséget”. Újra megjelennek a vattacukrosok. Az abszolút rabságban az oroszlán személyisége rejtve marad. A rács mögött marad, akár nyugodt, akár ideges. Döghúson tengeti életét az okos, találékony oroszlán ugyanúgy, mint a buta.
Más a helyzet azonban, ha viszonylagos rabságban, vagyis szabadságban élünk, mint például a domesztikálódott kutyák. A kutya házhoz kötöttségét átélheti bölcsen, derűsen, filozofikusan, dühöngve, ugatva, tutulva, postásgatyákat tépdesve vagy drámai komorságba süllyedve, némán. Mindez egy tanár névtelen levele kapcsán jut eszembe, akit a kontraszelekció, az értelmiség gyávasága, a pozicionált emberek butasága és harácsolása, saját megfélemlítettsége elkeserített. Mit tegyen? – kérdezi a Szégyenfalván 30feladott levélben. – Nem tudom, hogyan is tudnám? – Én az utóbbi időben bizonyos érdeklődéssel figyelem a kutyákat. Nem az a kérdés, hogy a kutya, akit a ház körül rövidebb vagy hosszabb láncon tartanak, esetleg, ha jó, de legalább jelképes a kerítés, éjszaka lánc nélkül, vajon szabad vagy rab élőlény? Kirándulásaim során az foglalkoztatott, hogy a kutya alkatától, személyiségétől függően hogyan fogja fel a helyzetét? A fél-rabság, fél-szabadság állapotából hogyan alakítja ki életformáját?
A sarokház kopár kertjében láncra verve didereg egy fekete kiskutya. A gazdi bádoglemezből épített neki házat, melynek falai közt dermesztőbb a hideg, mint a szabad ég alatt. Valamikor késő ősszel tették nyakára a vastag láncot, melytől alig bír mozogni. Pulifélének látszik, de városi, második emeleti kennelből. A gazdái valószínűleg a fejükbe vették, hogy edzett házőrző kutyát nevelnek belőle. Az edzés jól halad. A kutyus fülét-farkát elengedve vacog a havon vagy a fagyott földön. Alig eszik, néha felnéz az ablakokra, és sírdogáló, halk nyivákolást hallat. De az ablakok nem nyílnak ki, s az ajtó sem. Nem hívják be a tűzhely elé egy kis melegedésre, mint a szomszéd kutyákat. Az első hetekben arra gondolt, hogy valamilyen félreértésről lehet szó. Talán összetévesztették egy másik kutyával, akit faluról vártak, és megszokta már a zord körülményeket… Vagy nem a kövér ember az igazi gazda, aki elhozta az alomból, hanem egy másik, aki még nincs itthon, de egyszer csak megérkezik. Ha megjön az igazi gazda, lekapcsolják a láncról, és megsimogatják a fejét… – De hiába vár, reménykedik… Fokozatosan rádöbben, hogy a helyzet, amibe keveredett, nem is helyzet, hanem maga az élet. Kutyaélet.
Néha még felpillant a ház csukott ablakaira, s rövid kutyagondolatok futnak át az agyán: „Ezek megőrültek… Mit képzelnek ezek rólam?… Ezek teljesen megőrültek… Fogalmuk sincs róla, hogy a kutyával hogyan kell bánni…” De a házban senki sem 31törődik vele, senkit sem érdekel, hogy miket gondol az udvaron vinnyogó kutya.
A kiskutya bosszúból nem ugat. Hiába jönnek a gázosok, szemetesek, és rugdossák a kapu alsó vaslemezeit, a fekete kiskutya konokul hallgat. Még a fejét is elfordítja, jelezvén, hogy neki aztán semmi köze sincs az egészhez. A postással pedig összebarátkozott. Nyalogatja a kezét, és halk vinnyogásokat hallatva panaszkodik neki. Talán majd a postás kiszabadítja. De nem, a kapu zárva van. A postást sem engedik be.
Már tavaszodik, de minden hiába. A fekete kiskutya elkeseredetten búsul a kopár udvaron. Nincs kedve semmihez, legszívesebben megdöglene. Csak akkor élénkül fel egy kicsit, ha az utcán kutyát sétáltatnak. Ilyenkor a kerítéshez vonszolja nehéz láncát, és panaszosan kivakkant néhányat a szerencsésebb kutyakollégának. Irigyen nézi közben a hosszú, könnyű pórázt, melynek a végét szeretettel fogja a gazda. Elkeseredésében sértett vakkantásokat hallat: – „Nem igazság, ti könnyű pórázon sétálgattok, én pedig raboskodom.” – „Az irigység ugat belőled!” – morrantanak vissza az utcáról, s közben unottan odapisilnek a kerítés tövébe. – „Nahát, nektek mindent szabad?! Ti különbek vagytok nálam?” – Durva vakkantás a válasz, majd néhány odavetett utcai kutyamondat: „Ez demagógia! Egyébként is, hol vagyunk mi például a Harap Mancitól, aki fotelban alszik, kozmetikus jár hozzá, és a csarnokból kapja a friss húst…?” – „Ki az a Harap Manci?” – „Ki az, ki az…?” Nem csoda, hogy ezen a ronda udvaron kötöttél ki…” – vakkantják be megvetően az utcáról.
32Roy, az erdélyi kopó a szerencsésebb kutyák közé tartozik, mert a ház, amit őrzésére bíztak, elég roggyant, a kerítést pedig rég megette a rozsda. Így bármikor kiugorhat az utcára, s kedvére beleavatkozhat minden kutyakomédiába, csavaroghat is, ha éppen arra szottyan kedve. Így ha néha vékony a koszt, vagy feledékenységből vacsora nélkül marad, maga is gondoskodhat a pótlásról. A környéken nagy kukaszakértőnek számít, pontosan tudja, hogy melyiket érdemes felborítani, mert mindig akad benn egy kis szalámivég, csirkecsont, néha még egy-egy odakozmásodott rántott szelet is. A rossz szemetesládákra, melyeket a lakók flakonokkal, hamuval, papírral és krumplihéjjal dobálnak tele, rá sem hederít, úgy nyargal el mellettük, mintha ott sem állnának a járda szélén. Származásából eredendően bizonyos tekintélynek is örvend a kutyavilágban, így ritkán fordul elő, hogy valamelyik ordashajlamú betyár beleköt.
Szabadságát azonban nem ajándékba kapta, hanem kivívta, kiugatta, kiverekedte magának. Eleinte, ahogy általában a házőrzőket szokás, megkötötték. Búskomorságba esett, vinnyogott, hízelgett, könyörgött a gazdának, a feleségének és a gyerekeknek, hogy engedjék szabadon. De nem engedték. Ekkor panaszos, majd vad ugatásba kezdett. Ugatott éjjel-nappal, egyfolytában, a berekedésig, a hangszálszakadásig. Amikor a vakkantásokat nem győzte szusszal, tutulni kezdett. Leült a kert közepébe, és égre tartott orral bömbölt egész nap. Egy hét múlva odaszólt az asszony a gazdának: „Engedd el ezt a kutyát, mert megbolondulok tőle. Már fáj a fejem az ugatástól…” A gazda azonban nem engedte el, csak meghosszabbította a láncot. Az erdélyi kopó ugatott tovább. De 33most már a hosszú lánc végén az ajtót is elérte. Ugatott, és kaparta az ajtót. Aztán két lábra állt, és lenyomta a kilincset. Feltárult az ajtó, és bejutott az előszobába. Ott tutult és ugatott tovább.
Este a gazda lekapcsolta a nyakáról a láncot. Roy megnyalta a kezét, és a lábához feküdt. Azóta béke és nyugalom van a szakadozott kerítésű ház udvarán. Roy hajnalban a küszöbön fekszik. Ha felkel a nap, hentereg egy kicsit a fűben, s közben halk, elégedett vakkantásokat hallat. Nyolc óra előtt elkíséri a gyerekeket az iskolába, aztán hazaszalad, hogy az autó indulásánál, melyben a gazda minden reggel elmegy valahová, jelen lehessen. Szakértő szemmel megvizsgálja a kocsit, megugatja a kerekeket, aztán nagy farkcsóválások közepette visszavonul az ajtó elé. Reggeli után általában megszökik, sokszor csak órák múlva keveredik elő, vagyis lopakodik be az udvarba a kerítés hátsó szakadásai között. Ilyenkor úgy csinál, mint aki el sem ment, csak a barackfák és a szelence takarásában szundikált egy kicsit.
Roy ugatása néha mégis felveri a környék csendjét. Hét végén, két-három hetenként családostól kocsiba ül a gazda, és elutazik valahová. Ilyenkor az erdélyi kopó egyedül marad a ház udvarán. Nem kötik meg, de Roy ugyanúgy üvölt két napig, mintha láncra verték volna. A felelősséget nem bírja vagy a magányt? Ki tudja. Ilyenkor nem csavarog el, éppen csak körülszaladja a házat, és dühösen, elkeseredetten, majd panaszosan ugat a rekedtségig, szinte a megfulladásig. Néha a pórázon sétáltatott kényesebb kutyák beszólnak neki a kerítés résein: – „Minek ordítasz, te agyhúgyköves barom?!” – „Itthagytak… Elment a gazdám és itthagyott” – ugatja vissza magyarázólag Roy. – „Na és, ha itthagyott? Beszélik, hogy egy Johansen nevű ember agyonlőtte a Storreven nevű kutyáját. A húsát Nansennel megetették, a véréből pedig palacsintát sütöttek… Még mindig jobb, ha csak itthagynak…” Az erdélyi kopó néhány pillanatra elhallgat, aztán úgy üvölt tovább, mintha nyúznák. Egészen vasárnap estig, amíg a gazda autója be nem gördül az udvarra.
34– Anyu, ez milyen állat? – kérdezi egy kislány a kerítés előtt.
– Kutya.
– Nem őz?
– Nem, ez ugyanolyan kutya, mint a többi, csak…
– Emeletes?
– Az, emeletes.
Flyp őnagyságát én valamilyen dognak vélem, talán dán dog. Első pillanatra inkább gazellának látszik, mint kutyának. A fák közé feszített dróton ide-oda csúszik a lánca, így a kapu és a ház között viszonylag szabadon mozog. Nyugtalan, néma állat, pedig a sértettségre semmi oka sincs. Első osztályú kutyakoszton tartják, a kutyaháza tornyos és vörösrézzel fedett, mint a gazdáé. Labdái, bécsi karikái, gumicsontjai szanaszét hevernek a fűben. Talán nem is sértett, csak enervált, utálja, amit már megkapott vagy elért. Az is lehet, hogy rangon aluli számára a kapu őrzése. Márpedig a kaput valakinek őrizni kell, mert a ház már ránéztiben is sokat ígérő.
Postára vagy a közeli üzletbe menet gyakran látom, ahogy a tulajdonos kitolat a garázsból fehér Mercedesével, aztán elhajt. Néha visszafelé jövet az asszonyt is látom a kis Polskival kigördülni. Amikor becsukódik mögöttük a kapu, Flyp izgatott ugatásba kezd. Ilyenkor előjön a cseléd, s miközben egy tarka konyharuhával a kezét törölgeti, dorgáló hangon szólogat a kutyának:
– Ejnye, Flyp… Nem tudsz várni, még le sem szedtem a reggeli után… Meglátod, kikapunk egyszer.
Körülnéz, kikémlel az utcára, aztán a kutyát lekapcsolja a láncról. A dog, ha ugyan dog, akkorákat ug35rik, mint egy Thomson-gazella. A jelek szerint álló helyből át tudná ugrani az utcai kerítést. Az oldalsó kőkerítéseket azonban aligha.
– Na jól van – mondja a cseléd, aztán a lépcső alól előhúz egy üszkös, fekete fadarabot, és a kutya elé dobja. – Ha egyszer váratlanul hazajön a nagyságos asszony… Nagyon kikapunk, Flyp… Meglátod, Flyp, egyszer rajtavesztünk… Ha a nagyságos asszony véletlenül előbb jön haza… Hú, mi lesz itt, Flyp…
A kutyát nem érdekli, hogy mi lesz, ha előbb érkezik haza a nagyságos asszony. Elkapja az üszkös fadarabot, mely talán még a cigányok kialudt tüzéből maradt, akik a ház vakolásán dolgoztak, és a levegőbe dobja. Nagyot ugrik közben, és boldogan ugat. Újra és újra felkapja a fadarabot, és ide-oda dobálja a kert füvén. Ugat, ugrál, két lábra áll. Játéka infantilis. A fadarabbal, ha hagyják, órákig képes eljátszani. De a cseléd tíz óra után újra előjön, és magyarázólag mentegetőzik a kutyának:
– Na, Flyp, elég volt, hamarosan jön a postás… És hát a nagyságos asszony is, ha korábban végez…
A láncot a kutya nyakörvére akasztja. Flyp morog, vakkant néhányat: – „De ugye, holnap, ha elmennek, újra…”
– Meglátod, Flyp, kikapunk egyszer – mondja a cseléd, aztán felemeli az üszkös fadarabot, és behajítja a lépcső alá.
A fekete macska eközben unottan és értetlenül figyeli a kerítés tetejéről a kutyát, aki a gazda háta mögött összejátszott a cseléddel. Gúnyosan rándít a bajszán, aztán ásít egyet. Nézi a játéktól elégedett, megkötött kutyát. Van az arckifejezésében bizonyos megvetés. Feláll aztán, végigsétál a kerítésen, átugrik a diófára, majd annak egyik hosszú ágáról átlép a szomszéd ház piros zsindelyes tetejére. Végigsétál a gerincen, s közben egy pillanatra visszanéz a megkötött kutyára.
Hát ennyit a szabadságról, vagyis arról, hogy a macskának mi a véleménye a kutyák szabadságáról.
36Három, szürkésbarna, éles csőrű főveréb vallat egy kicsi, ijedt, fekete verebet a kertben.
– Tudta, hogy Rajk rendőrspicli?… Na, nyögje már ki!… Mit üzent Wagner Szőnyinek?… Mikor szervezték be az amerikaiak? Ki szervezte be?…
– A párt vidéki osztályán…
– Lényegre, mi történt magával?
– Engem 1932-ben tartóztattak le.
– Hogyan szervezte be Hain Péter? Mi volt a fedőneve? Kapott fedőnevet, nem? Na, mit mondott magának Hain Péter…?
– Semmit.
– Akkor hogyan szabadult ki? Ebből a kéményből még soha egyetlen verébtársunk sem… Kivéve az árulókat. Az igaz verebek meghaltak a világ verébmozgalmáért. Maga kiszabadult. Mit ígért Hain Péternek?!
A szürkésbarnák éles csőrükkel időnként odacsapnak az egynyaras fekete verébnek, aki nem érti, hogy mit akarnak tőle, és miért verik? Azt hitte, amint megpillantják, nagy öröm támad majd a verébkolóniában, s hosszú estéken át meséli különös kalandját és szabadulásának történetét. De ahogy kiröppent az ablakon, azonnal különválasztották a fiatal verebektől, még a saját fészekaljából sem engedtek a közelébe senkit. A szüleit pedig elűzték a szomszédos kertekbe, ahol már kora reggel fészekrabló szajkók röhögtek a fák tetején.
A kormos fekete verebet megtépték a vallató öregek, s ha a nyári élelemszerzés idején csatlakozni akart a nemzetséghez, a fiatalabb társai is elagyabugyálták. A kormos kis veréb, külön ágakon, legtöbb37ször másik fán gubbasztott estelente, s csak távolból merte követni a második költéssel megszaporodott kerti verébrajokat.
Szerettem volna közbeszólni a vallatások és a sebző csőrodacsapások idején, de nem tudtam verébül. Ráadásul a szürke főcsőr, mint ház- és kéménytulajdonost, engem is gyanúsított. Pedig mindössze annyi történt, hogy egyik délután, kézirat-javítgatás közben furcsa neszekre lettem figyelmes. Határozottan az volt az érzésem, hogy a házban szellemek laknak, és titokzatos zajaikkal el akarnak üldözni a Balaton mellől. Már előző éjszaka is felébredtem a bizonytalan, alig érzékelhető neszekre, melyek lehettek léptek, szárnycsapások, közeli függönyhúzások is. Villanyt gyújtottam, füleltem, benéztem minden bútor mögé, de csend volt. Amíg égett a villany, semmi sem mozdult. De alighogy nyugovóra tértem, újból moccant valahol valami vagy valaki. – „Talán pelék költöztek a padlásra” – gondoltam, és álomba szenderülve átengedtem magamat a kísértetek kénye-kedvének.
A délutáni neszek a kályha irányából hallatszottak, de amikor kinyitottam a tűzhely ajtaját, újra csend támadt. Vártam, füleltem, hiába. Végül dühösen bevágtam az ajtót, és bekapcsoltam a magnót. Egy Chopin-zongoradarabbal falat húztam az íróasztalom és a kályha közé. Amikor azonban kikapcsolt a magnó, a kályha irányából újra határozottan hallatszottak a titokzatos zajok. Úgy érzékeltem, hogy a kályha radiátorcsövében vergődik és kaparászik egy elveszett lélek vagy szellem. Levettem a kályha vasplatniját, és vártam. A kályhába betört a fény. A fényre elővergődött egy pici madár. Megállt a könyökcső hajlatában, és bizalmatlanul belepislogott a fénybe. Szinte megállapíthatatlannak látszott, hogy miféle madár bukkant elő a kéményből a kályhacsövön át, mert kormos fekete volt, tépett és borzolt tollazatú. Félt. Nem hagyta magát kisegíteni a csőből. Amikor feléje nyúltam, ijedten visszaugrott a radiátor kormos labirintusába. Ott kellett hagynom, hogy előmerészkedjen. Hálából összekormozta a fehérre meszelt falakat, 38a függönyt és az íróasztalom tetején a kézirataimat. Félt tőlem, mert hozzám tartozott a kémény és a kályha. Az ágy alól csak akkor röppent ki az ablakon át a kertbe, amikor ismét kimentem a szobából.
Megkönnyebbülten, remegve zuhant övéi közé, és boldogan újságolta: „Csirip, megszöktem… Kiszabadultam a fekete börtönből…” – De egészen fekete volt a koromtól, így aztán megverték, vallatták, majd verébbíróság elé állították, és kiközösítették. A nyárvégi esők lemosták róla a kormot. A második költésből egy fiatal verébraj befogadta. Közöttük már szájról szájra jár a kéményviselt veréb furcsa legendája. Számon tartják és mesélik, hogy a zöld rózsabogár után kapva hogyan esett a kéménybe, hogyan küzdötte fel magát a mélyből egészen a kályhakürt nyílásáig. Hogyan várta ki éjszakákon át az alkalmas pillanatot a szökésre. Az ember közeledését elutasította, saját erejéből tört ki a kertbe. Ott azonban a verébrendőrség őrizetbe vette, mert kormos volt a ruhája. Hiába mondta, hogy… Hiba… Megverték, kiközösítették. Most az emlékiratain dolgozik.
Közben az öreg diófa száraz ágán ott ülnek a szürkésbarna éles csőrűek, és össze-összenézve átcsikorognak egymásnak:
– Ha ez a kis piszok még egyszer a karmaimba kerül…
– Az ilyeneket vissza kellene vágni a kémény kormos mélyére.
– Még hogy ő ellenállt és a saját erejéből… Röhögni való. Ha egyszer üt az igazság órája, megtanulja még ez, hogy hol lakik a verebek istene.
De múlnak a napok, jön az ősz, majd a tél és vele a kenyérgondok. Jövő tavasszal ki emlékszik már ennek a kis bekormozódott piszoknak a buta emlékirataira?… Az új nyáron új feladatok várnak az éles csőrűekre is.
39 40Amikor az oldalamon fekve kinyitom a szememet, újra látom a horgászcsónakokat. Ezek vajon még az esti csónakok, vagy hajnalban kerültek az öböl vízére? Letusolok, s amikor a zoknimat húzva kipillantok az ablakon, látom, hogy az egyik horgász áll a csónakban, hajlik a botja. Félig felzoknizva figyelem, hogyan szákolja meg a halat, s emeli be a csónakba. Jó ötkilós tükörpontynak sejthető a Helikon Szálló negyedik emeletéről. Három évvel ezelőtt hajnalonként még én is lejártam horgászni. De Szepezden valahogyan elromlott a horgászat. Abbamaradt, ahogy a nagy gombaszedések is. Jobb is, most, amilyen rosszul viselkednek a lábaim, a csónakból egy kétkilós ponty is belerántana a vízbe. – Délután Janovics Sanyi a Marcal hídjáról filmezi az elkeskenyedett mederben úszkáló halakat. Húsz-huszonöt centis halacskák, keszegfélék, csak a sötét hátuk látszik a vízben. Néha elúszik a közelében egy-egy vastagabb hátú jószág is, de hol vannak ezek a keszthelyi öböl ötkilós tükörpontyaitól? Háború előtt fahíd volt itt a folyón, s a vízben fekvő gerenda talpai mögé beálltak a menyhalak. Nyakig merülve begázoltunk a vízbe, és benyúltunk a gerendák alá. Tenyerünkkel megérintettük a hátukat. Nem ijedtek meg, éppen csak odább úsztak egy kicsit. Néha sikerült elkapnunk egy-két menyhalat. Ilyenkor gyorsan kidobtuk őket a sarjúba, mert ha csaptak egyet a farkukkal, kicsúsztak a kezünkből, olyan síkosak voltak. Horgászgatva inkább csak keszegeket fogtunk, mert a zsákvarrócérnára kötött gombostűvel, parafadugós felszerelésünkkel mást nem lehetett kirántani a vízből. Horgunkat, elég kegyetlenül, szöcskével csaliztuk. A magasabb fűszálakon hintázó szöcskéket tenyérrel kaptuk el, s a gombostűt márványsima homlokukon át szúrtuk beléjük. A halak a szöcskére azonnal rávágtak, mert megszokták őket, s a jelek szerint a szöcskehús volt a kedvenc csemegéjük. A szöcskék, ha elhibázták az ugrást, vagy felkapta őket a szél, nélkülünk is belepotyogtak a folyóba.
41Csukát soha nem fogtunk horoggal, pedig láttuk sötét árnyékukat, ahogy a lótuszlevelek (tündérrózsa) alatt lesben álltak. Ha raboltak, elmenekültek a halak, s a szöcskénket hiába áztattuk a folyóban. Ilyenkor sem unatkoztunk, én legalábbis nem, mert órákig tudtam a vízbe bámulni, kutatva, hogy mi történik a felszín alatt. Ha áradt a folyó, és zavarossá vált a víz, akkor a fehér lótuszvirágok körül táncoló kék szitakötőket néztem. Nagy elbámészkodó voltam, szitakötős napokon csak akkor vettem észre, hogy hal van a horgomon, ha már rángatta a kezemben a botot. Ezek a halak többnyire leszabadultak a horgomról. Elbámészkodásom volt a domolykók és veresszárnyú koncérok menekülési esélye. Amikor kaszálták a Marcalt, s a megsebzett és lefejezett halakat behozták a faluba, mindig elcsodálkoztam, hogy mekkora csukák, pontyok tanyáznak a mélyben vagy az árvízkosarak mögött. A mi zsákmányunk, madzagra felfűzött halacskáink, a kikaszált halakhoz képest csak macskacsemegének tűntek. De néha, borúsabb időben vagy hirtelen kerekedő viharok előtt, nagyobb halakat is fogtunk.
Pár éve még, amikor a bauxitbányák karsztvizét beleengedték a Marcalba, széles volt a folyó és mély. A kanyarokban kicsapott a medréből. Most, hogy a bányászat haldoklik, megszűnőben van, a Marcal keskenyebb és sekélyebb, mint gyermekkoromban. A csényei rész alatt inkább pataknak látszik, mint folyónak, pedig valamikor itt és a Sümegi rétnél volt a „falusi strand”.
Keszthelyről Keresztúrra autózva bemegyünk Edericsre gyógyszerész unokatestvéremhez, Melindához. Jó lenne, ha délután mesélne egy kicsit a régi időkről, Szombathelyről, a szétbombázott vasutasházról, a Paragvári útról. Vad ugatással rohannak rám pulikutyái. Előkerül Lexi, és lefékezi őket, aztán Melinda is előjön egy mezei munkához alkalmas kartonruhában. Ebben a pillanatban nem látszik rajt, hogy csaknem tíz évig élt Párizsban, s hajdani diplomatafeleségként még ma is híres emberekkel levelez. De amikor megszólal, hirtelen megemelkedik, és valahol a kutyás ház és szőlővágók felett lebeg, kicsit a Balaton felé sodródva kiabál le hozzánk, hogy a kutyáit túlharsogja. A magasban igazgatja a ruháját, nevet magán vagy a szituáción. Széttárja a karját. Kering felettünk. Közben Lexi az egyik kutyát felkapja, 42és beviszi a házba. Visszajön a másikért, de alighogy nyakon ragadja, a bekasztlizott kutya valahogyan kiszökik, talán az ablakon át, s újra a lábunknál tombol. Amikor észreveszi gazdaasszonyát a magasban, két lábra áll, és úgy ugat felfelé.
– Miről akarsz beszélni gyógyszerész rokonoddal? – kérdi az uzsai erdők között Major Sanyi.
– A fekete nadályról. Van az udvarukon két bokor fekete nadály a tyúkólak mellett. Csak a part felé eső nádszéleken lehet fekete nadályt szedni. A tavasszal szedett gyökerek gyógyítják a csontokat. Fáj a lábam. Meg kellene tudnunk, hogyan és honnan került hozzá a fekete nadály. Szedte vajon? Itt Edericsnél? Vagy túl Szigligeten?
– Ezt vegyük filmre?
– Lehet mást is.
Nemeskeresztúron megállunk Bertha nagyapám háza előtt. Pontosabban egy ház előtt, ami valamikor a nagyapámé volt. Az utcára néző nagyszobában ravatalozták fel nagyanyámat, nagyapámat és a hadifogságból hazatért legkisebbik fiukat, Pistát. A porta előtt valamikor akácfák álltak, most fenyőfák és tujafélék. A kapu zárva, annyira zárva, hogy a kopogásra, kiabálásra is csak nagy sokára jön elő jelenlegi tulajdonosa, egy kedves, idősödő asszony. Alighogy megvették a házat, meghalt a férje. Azt mondja, fél. De amikor észreveszi a szomszédos Máthénét, majd Zimits Pistát, megnyugszik.
A tornácot, ahol esténként nagyapám üldögélni szokott, beüvegezték. A barna padról figyelte a fecskék röptét a pajta, az istálló és a nyári konyha felett. Az istálló eresze alatt, de bent az istállóban is, a gerendák tövében, régen fecskefészkek sorakoztak. A kerekes kút eltűnt, ami a tornácról kilépve azonnal kézre állt. Nagyapám nem vályúból itatott, mint legtöbb helyen a gazdák, hanem csöbörből. Itatáskor borjak, tinók, tehenek tülekedtek elő az istállóból. Ittak egy keveset, aztán futottak, ugráltak, egymást öklelték az udvaron. Nehéz volt visszaterelni őket az istállóba. Nagyapám odavágott nekik. A marháknak is, ha befogáskor nem hajtották a fejüket járomba. A kezében tartott igaszeggel csapott a fejükre. Hová lett vajon a fényesre kopott járom? Már Bertha Laci idejében sem találkoztam vele, pedig akkor még néha benéztem az istállóba és a pajtába is.
43Az udvart átölelő L alakú ház belső tere nagyon megváltozott. Egy kerti törpe is áll a régi kút helyén. A kút mellett régen egy ciprusbokor volt, odább dáliák, a fal mellett magas lugason öreg Kossuth-szőlő.
Mit lehet ezen az udvaron mondani? Csak a terrakotta színű melléképületek a régiek, így a nyári konyha ajtaja elé ülök, ahol a fakeretes dróthálóajtót elhúzva nagyanyám ki szokott lépni a kicsi zöldségesbe petrezselyemért, délutánonként snidlingért a zsíros kenyeremre.
Királyokról, Felsőőrről, határőrszolgálatot teljesítő ősökről beszélek. A kamera a gólyákról indulva ereszkedik le rám. Kint az utcán, a villanyoszlop tetején gólyák fészkelnek, s érkezésük, szárnyra kapásaik az udvar minden pontjáról látható. Amikor a faluban éltem, a gólyák még a kéményeken fészkeltek, nem a villanyoszlopon. Nem is volt villanyoszlop, hiszen villany sem volt. A konyhában, szobában petróleumlámpával, az istállóban viharlámpával világítottunk.
Este, amikor gatyára vetkőzve a szálloda kitárt erkélyablakából az öböl vízén horgonyzó csónakokat bámulom, s igyekszem örökre elfelejteni Nemeskeresztúrt, megszomjazom. Kinyitom a hűtőgépet, és egy kis üvegből juice-t öntök a poharamba. A tegnapi számlát is lecsöpögtetem. Még este vagy valamikor éjszaka kiittam a szekrényből egy kétdecis ásványvizet. Itt a figyelmeztető számla, nyolcvan forint. Visszaülök az ablak elé horgászokat nézni. Gyenes szélétől a Keszthelyi-öbölig kilenc csónakot látok egyszerre. Mindegyik mozdulatlan, a horgászok is. A halak, úgy látszik, másfelé járnak. Talán elmentek Györökre vagy Szentmihály alá a nádasokba. Keresztúron a kút vízénél hidegebb italhoz csak a Kalmár vendéglőben lehetett hozzájutni, nekik valahonnan volt jegük. Mi még a dinnyét is a kútban hűtöttük. A vödörben engedtük le, éppen csak annyira, hogy ellepje a víz. Mégis, jó hideg dinnyékre emlékszem most, és hűsítő délutáni aludttejekre. Nagyanyám aludttejes fazekai a pincegádorban, az alsóbb lépcsők szélén sorakoztak, s ha elfogyott belőlük néhány, újabbak kerültek a helyükre. A kilencedik csónak felszedi a horgonyt, és a part felé indul. Miért gondolom, hogy ez a kilencedik? Mert ez a legtávolabbi?
44Osztálytársam telefonszáma után kutatok a portán, aki most járási főállatorvos. Mindenki segít, fel is hívják nekem az állatorvosi hivatalt. Többségük a premontrei gimnázium örökösében, a Vajda Jánosban érettségizett. A főportás hölgy egy osztályba járt az öcsémmel. Amíg a kapcsolásra várok, elmondják, hogy korábban Karinthy és Görgey író urak is laktak már a Helikonban. Ahogy beszélgetünk, valamilyen gyanús otthonosságérzés kezd elhatalmasodni rajtam, s ez este, amikor Máthé Lacival beülünk az étterembe, csak fokozódik. Az üvegfalon át az esti Balatont nézem, aztán ahogy a régi Keszthely, tanárok és diáktársak szóba kerülnek, tudatomból kiesik az a harminc év, amit a várostól s a Balaton nyugati csücskétől távol töltöttem. Nem is tudom, mivel…
Már kedden, Nemeskeresztúron volt egy különös élményem. Janovics Sanyi felült az egyik autó motorházára, s onnan, végiggurulva a falun, filmezett. Amikor eljutottunk a templomhoz, felmentem a dombra, hogy a nagyszüleim és a többi Berthák, Zimitsek és Szabó rokonok sírjánál elmondjak egy Miatyánkot. A templom sekrestyéjéből éppen kilépett egy sovány öregasszony. Illedelmesen köszönni készültem, már félig kicsúszott a számon egy „Jónapot”, de az asszony megelőzött. – „Szervusz” – mondta. – „Ilonka néni sírját keresed? Ott van egészen elöl, jobbra. Bertha Ignácék, aztán a tietek…”
A hangjáról azonnal megismertem, kicsit idősebb volt nálam, de a gyermekkori játszótársaim közé tartozott. Szép, szenvedélyes lány lett belőle, Pista bátyám, amikor hazakerült a fogságból, a falusi bálokon sokat táncolt vele. A szeme még mindig úgy égetett, mint nagylány korában. Meg akartam kérdezni, hogy mit csinál hétköznap délelőtt a sekrestyében, de újra megszólalt: „Édesanyám nagyon rosszul van… Haldoklik egy ideje… Viszek haza egy üveg szenteltvizet. Semmi nem használ neki, csak a szenteltvíz. Ha behintem, megkönnyebbül és megnyugszik…”
71A szenteltvizes asszony szemében, hirtelen megpillantom mai magamat. Ha ő elöregasszonyosodott, milyen lehetek én, ahogy felsántikálok a templomdombra? – Féltem ettől a filmezéstől, de nem azért nehéz, mert naponta több órán át a felvevőgép előtt kell állni, mozogni, beszélni, hanem a szembesülések miatt. Földrajzi helyeket, emberi szituációkat nem lehet olyan könnyedén átlépni, mint egy novellában. Itt minden konkrét, az ami, s amit én beleláttam, azt a kamera most nem látja.
Györököt, ahonnan úgy látszott, véglegesen elszakadtam, most, hogy bent ülök a régi iskola udvarán, szemközt a tanítólakással, és a lopótökkel befuttatott Luszt-házról, Üst Gyula bácsi tajtékpipájáról mesélek, újra közelinek érzem. A kikötőn előjönnek a süllőemlékek, a strandtól keletre a víz alatti koporsósziklák, ahol időnként horgonyt vetettünk Üst Öcsivel és Ilonka nénivel. A sziklák mellett két óra alatt fogtunk huszonöt-harminc kősüllőt. Ilonka néni a halakat megsütötte, aztán a Luszt-ház árnyékos faasztalán, csetényi olaszrizlinget szürcsölgetve, rokoni körben lassan eszegettük. Györökön még mindig vannak rokonaim, barátaim, a fél faluval tegeződöm. Miért ülök a szepezdi hegyoldalban és a budai odúmban? Ez a választott életformám, vagy ezt a kényszerzubbonyt húzta rám a sors és az írói pálya?
A Maca villa udvarán, miközben filmeztünk, a vadgesztenyefa alatt egy fiatalember a csónakját festegette. Másnap, amikor a gyártásvezető engedélyt kért, hogy a menetrendszerűen érkező vonatot késleltessük egy kicsit, kiderült, hogy a csónakot festő fiatalember a balatongyöröki vasutas. – Az utasok döbbenten néztek a stábra, amikor megrohanta a vonatot. Ha nem fájdul meg a lábam a vonatlépcsőn, bizonyára röhögök befelé, de így, fájdalmas arccal meséltem egy rókáról, amit a téli délelőttön, ablakot lerántva bámultunk meg. A huzat lekapta a sapkámat. Leszálltam a vonatról, és a hóban visszagyalogolva megkerestem a sísapkát, majd a róka nyomait is a nádasban. Arról nem esett szó, hogy bejáró diák koromban, időnként róka- és sapkakaland nélkül is leszálltunk a vonatról, s matematikaóra helyett a jégen tanyáztunk egész délelőtt, mint a vadkacsák. – Az utasok arcán látszott, hogy nem érzik át az én rókatörténetem fontosságát. Pedig a világirodalom ilyen mellékes rókatörténetek, elmulasz72tott matematikaórák, lekésett szerelmek, háborúk, félreértett történelmi fordulópontok és a felesleges cselekvések, álmok, képzelgések gyanús nyersanyagából épült fel. Ahogy az életnek, az irodalomnak is alaphelyzete a cselekvés és a nem cselekvés. Az egész művészet a mozdulatlanságról és az elmozdulásokról szól. A színek, dallamzuhatagok persze elfedik a lényeget. A lényeg a nosztalgia, ami az elmozdulások nyomában keletkezik, és a rémület, hogy tennünk kell valamit, mert az évtizedenként, lényegében percenként keletkező új világot a régi nem érdekli, csak a még újabb, még másabb. Hogy mi mozdul el, egy sapka a fejen, egy róka átmegy a síneken a nádba, vagy egy hadsereg átkel a folyón, a művészet szempontjából mellékes.
Sajog bennem ez a Györök, Keszthely is. Hogyan kell élni, ha az ember már belefáradt az életbe?
73 74Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című könyvében elmeséli, hogy a kőröshegyi halastavából egy kék lábú halászsas, a régi magyarok büszke rárója, lopkodta a tükörpontyokat. A sas olyan szép volt, hogy nem volt szíve lelőni. Egy hétig azt figyelte, hogyan jelenik meg naponta kétszer, csap le a tóra, s ragadja magával a pontyokat. A Széchenyi-birtok halait hordta, lopkodta, emberi szempontból nézve. A saját törvényei szerint szabadon halászott, pontyokat hordott a fiókáinak. – Nemrég az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács ülésén hasonló gond merült fel a Hortobágyi Nemzeti Parkkal kapcsolatban. A védett madarak, főleg a sirályok és a récék tömegével lepték el a környező téeszek, állami gazdaságok halastavait, s a kártételük a könyvelési zavarokon túl sok helyen már mérleghiánnyal fenyeget. Ezek a víziszárnyasok nincsenek tisztában az emberek tulajdonszemléletével, gazdasági kategóriáival, ott vadásznak, halásznak, ahol lehet, onnan viszik a halat, ahol van.
Ez a sirály- és halászsas-mentalitás a mai magyar társadalomban is megfigyelhető. Az emberek szívesen vadászgatnak, halászgatnak a közös tulajdonban levő tavak környékén. Zsákmányolgatnak. Onnan visznek haza élelmet, szerszámot, ahol van. Csak úgy elveszik a „közösből”, néha a szomszéd kertjéből. Ugyanolyan önfeledtséggel emelnek el egy-egy fúrógépet az üzemből, mint a kék lábú halászsas Széchenyi tükörpontyait. Néhány érdekes esetet az utóbbi tavaszi-nyár eleji hetekből feljegyeztem.
Az Óbuda Centrum élelmiszerüzletének csomagolójában éppen a kenyeret, tejet, sajtot, bort rakosgatom át a vaskosárból a saját táskámba, amikor ki85bontakozik előttem egy jelenet. Egy asszony a pult alá helyezett, nagy ívnyi selyempapírból, melyből mindenki szabadon használhat a csomagoláshoz, több kilónyi köteget ragad fel, s kezdi a szatyrába gyűrni. Azonnal ott terem mellette az üzlet egyik alkalmazottja, és elveszi tőle. A nő ordít, hogy neki joga van becsomagolni az árut. Az eladó átnyújt neki egy, azaz egyetlen ívnyi selyempapírt. A nő tovább méltatlankodik. A boltos is: „Most már a csomagolópapírt is lopják…” – Kifelé indulok, de a nő még mindig felháborodottan áll a pult mellett, s ahogy a hortobágyi sirályok nem értik, miért nem szabad nekik az állami gazdaság halait elhordani, úgy a nő sem, hogy miért kobozták el tőle a nagy köteg selyempapírt. Sirálymentalitás – mondom magamban, és kilépek az üzletből.
Pár hete a révfülöpi hegyoldalban meglátogattam ismerősömet. Köszönésemre valahonnan a mélyből érkezett a hangja. Csakhamar megpillantottam a fejét, ahogy előbukkant a ciszternából. – „Eltűnt a ciszternámból a víz, azt hittem, megrepedt az alja, és elszivárgott” – mondta, aztán előmászott. A lugasban néhány pohár bor mellett elmesélte az egész ciszternahistóriát. Már kora tavasszal gyanúsan kevés vizet talált a ciszternában, de jöttek az esők, és megtelt. Megnyugodva hazautazott Szombathelyre, de a következő hét végén, amikor nekikészülődött a permetezésnek, már újra csak félig volt a betontartály. Így ment az hetekig. Most aztán kimerte a maradék vizet is, és megvizsgálta az alját. A beton hibátlan volt. Így nyilvánvalóvá vált, hogy a vizet ellopták. A közelben többen is építkeztek. A kőmívesekre gyanakodott. – „Már a vizet is lopják” – méltatlankodott. – „Lakatot kell tennem a ciszternára.”
Az egyik nagy építő ktsz az OTP-társasházak generálkivitelezője, de sok mindent alvállalkozóknál rendel meg. Így a vaskapukat is. A múlt hét keddjén az alvállalkozó leszállított két nagy vaskaput. A teherautóról a kapukat bevitték az építőszövetkezet irodájának az udvarára, és a falhoz támasztották. Szerdán 86reggelre mind a két kapu eltűnt. Ilyen kapukat csak szervezetten, teherautóval lehetett ellopni.
De a legjobb eset, amit mostanában hallottam, az a kardhistória. Az egyik színházunk Bánk bán előadása csaknem elmaradt, mert ellopták Petur kardját. Az ünnepélyes bemutató tiszteletére hatezer forintért vettek kardokat, s a kardok a bemutatón nagyon jól mutattak, ezt állítólag a tapson is érezni lehetett. A következő előadás csaknem elmaradt, mert valakik ellopták a kardokat. Az összes új kard eltűnt, a békétlenkedők és Petur kardja is. Csaknem korabeli kardok voltak.
Ha már a békétlenkedők és Petur kardját is ellopják náluk, akkor miért csodálkozunk a hortobágyi sirályokon?
87Takáts Gyula azt mondja, hogy olyan szelídek a gyíkjai, hogy a kezéből esznek. Legyeket fog nekik, és a két ujja közül elveszik. Lehetséges, azon a teraszon, melyet a ház számára kialakítottak a hegyoldalban, újra és újra megzörren a fű, a bokor alja, fürge gyíkok leselkednek és szaladgálnak mindenütt. Az én szepezdi gyíkjaim nagyobbak, igaz, hogy azoknak a többsége zöld gyík (Lacerta viridis). Lehet, hogy Takáts Gyulánál is laknak zöld gyíkok, de azok inkább csak napozni jönnek elő, az ilyen szeles borongós időt, mint a mai, nem szeretik. Gyula birtoka felnyúlik egészen az erdőig, talán egy kevés erdőrésze is van. Valamikor a györöki Takácsné mandulása volt ez, Gyula tőle vette meg a birtokot. A régi mandulafákból alig maradt meg néhány, a kiöregedett fák helyére szőlőt ültetett. – A Szigligeti-öböl a tanúhegyekkel innen letekintve ámulatot keltően szép. Ha itt élnék, nem írnék egy sort sem. Egész nap a hegyek árnyékát nézném, melyek színe és formája óránként változik. Takáts Gyula sok verset írt itt, gondolom, háttal a Balatonnak. „Remete Gyulának költői ketrece” – ahogy a házát nevezi – nem éppen nagy, mégis tágas. A terasz fehér oszlopai messzire látszanak, bent a zsalugáter mögött kényelmes írószoba, a szükséges könyvekkel szolgálja a költőt. Ilyen zsalugáter mögött állt Badacsonyban Tatay Sándor íróasztala is. Ezek a házak olyan magasan vannak, hogy az ablakukon kitekintve léghajóban érzi magát az ember. Ennyire bent élni, szervesülni a tájjal talán csak dunántúli írók képesek. Talán, de nem biztos. A finn költők, prózaírók hol élnek? Väinö Linnát Tamperétől délre, egy erdő közepén látogattam meg. Házának nem is ablakai, inkább üvegfalai voltak a déli oldalon. Így a szobákból az író állandóan a tóra látott.
Janovicsék felmennek az erdő alá, és onnan filmezik az öblöt. Aztán Gyulával a malomkő mellett. – Gyula, mint egy zerge szökdécsel a meredek domboldalban, pedig elmúlt nyolcvanéves. Szelleme is szökdécsel, nagyon friss és eredeti.
119Felvétel után áthajtok Szepezdre, egy óra múlva a stáb is utánam jön. A kanyargós falusi utcákat, templomtornyokat, támfalakat filmezik, aztán a parton vágóképeket készítenek. Az egyik öbölben, a víz fölé roskadt fűzfa mellett, két éve még az én csónakom ringott. Szép pontyokat fogtam a hínármező szélén. Ez a múlt. Az idén tavasszal már a strandra sem mentem le dévérezni.
Végre Szepezden alszom újra. Éjfél után hallom a föld alatti szörny mocorgását és nyögéseit. De most nem a hegy gyomrából, hanem a világűrből jön a hang. Felkelek éjfél után, és kimegyek a kertbe. Fénylő tárgyak utaznak a csillagok között, de hangtalanul. Mit hallok akkor az ágyban?
Reggel szétkotrom a hamut a vörös homokkővel árnyékolt kerti tűzhelyemen. Venyicsét, száraz diófaágacskákat rakosgatok a hamura, aztán gúla alakban vastagabb hasábokat. Meggyújtom, várok. Páraköd borítja a Balatont. Hogyan lehet így filmezni? A pincéből felhozom a bográcsot, átmosom, a tűz fölé akasztom száradni. A konyhában a feleségem már a hagymát vágja. A pörkölt éppen csak rottyan egyet a bográcsban, amikor megérkezik Szakonyi Karcsi, Klárival, aztán Kiss Dénes, Mártával, Gyurkovics Tiborral. A stáb is befut Keszthelyről. A tűz mellett ülve beszélgetünk az életről, a régi Szepezdről, a szárszói nyarakról. Néhány barátunk hiányzik a körből. Közben a tüzet igazgatom, a pörköltet keverem. Van az egészben valami szomorú, olyan visszatekintésféle az egész. Fizetek főúr, volt egyszer egy életünk. Barátaim dicsérik a kertet. Ez igen, ez egy birodalom, ezt megteremteni… Hogy ők nem, de én ugye, és még írtam is róla… Én már tudom, hogy ennek az egésznek vége, a kert elhagy engem, vagy én hagyom el a kertemet. – Amikor a stáb elmegy, felszáll a vízről a pára, melegen süt a nap. Vászonszékeken, nyugágyakban, lazán szétszóródva tanyázunk a kertben. Húsz éve abbamaradt beszélgetések folytatódnak. Mikor leszünk még egyszer így együtt?
120Télen jó írni, amikor esik a hó, és jégcsapok lógnak az eresz alján. De akkor is csak a havazás harmadik-negyedik napján, amikor a hó betemetett mindent, utakat, városokat, s a világítás éppen csak pislákol. Akkor, a nagy fehér semmiben, eszébe jut az embernek néhány furcsa dolog. Szavakat jegyzek fel, mondatokat, s egyszer csak a gép mellett ülök, és írok valamit. De most nyár van, a kertben tábortűz lobog, behallatszik a szobába a venyigetördelés nesze, lányom barátainak nevetése, furcsa kiáltásaik. Miről írok most? Nyugtalanít valami, és szeretném megfogalmazni, de nem engedelmeskednek a szavak, kihullanak a markomból, szétesnek, szétszaladnak. Nyár van. Ki kellene mennem a tűzhöz… Kimegyek, de előbb feljegyzek egy félmondatot. Két szóba is beleférne, ami nyugtalanít, de azt a két szót, amivel feljegyezhető, meg kellene találnom. Mennyi szó van, hogy peregnek a beszédjelek az emberajkakon, de ilyenkor az a két szó mégis hiányzik.
A fehér falról egy gyermekrajz néz rám vissza. Szeme van. Nem is tudom, hogyan került hozzám ez a zsírkrétával „megfestett”, különös kép. Finn kislány rajzolta, az indiai gyermekrajz-kiállításon díjat nyert vele. Fent kék, alul piros mezőben egy fa áll. A fának keze van, és a lombja olyan, mintha pajzs vagy ortopéd fej lenne. A külső szélén levelibékazöld, beljebb sárga, aztán bíborszínű, majd piros, sötétzöld, kék és legbelül egy pacnitóban újra levelibékazöld. De fent a sárga és a bíborszín határán ennek a fának szeme van. Mint minden rendes fának, két kék szeme. Ebből is látszik, hogy a valóság, amiből mi, művészfélék és politikusok kiindulunk, majd később a viták során hivatkozunk rá, minden nézőpontból másnak látszik. Ez a különös kép azért függ az íróasztalom felett, mert a finn kislánynak elhiszem, hogy ilyen a fa. Keze van, szeme van, arca van. De az én fám, amit én látok, mégis másmilyen. Megszokottan szép. Ha lerajzolnám, talán a finn kislány is felismerné alakjában, színeiben és szel159lemében a fát. A fát, ahogy áll az erdő szélén, a víz partján, vagy a hegytetőn, magányosan. Ha sok fa között az erdő közepén áll, csak a törzse látszik, a feje nem. Így is elképzelhető a szűk térben összeszoruló lombja, közelálló szemei, de a fa akkor a legszebb, ha körüljárható, ha messziről is látszik. Kicsit külön áll, mint a művész, de mögötte látszik az erdő. Az erdő hitelesíti és biztonságot ad neki.
Nyílik az ajtó, a lányom hangja hátulról érkezik, körbeszalad a fehér falakon.
– Meggyújtottuk a tüzet, nem jössz ki?
– Megyek mindjárt, csak megfogalmazok valamit, mert elfelejtettem a megfelelő szavakat. Néhány szó a lényeg. Egy óra múlva vagy holnap más szavak jutnának az eszembe. Ha az ember fejjel lefelé lóg egy fügebokorról, vajon ugyanúgy látja a világot, mint aki lábbal lefelé lóg?
– A kígyókról írsz? Mi a fenét írsz róluk, Caterina halálra rémült tőlük.
– Ezek csak hegyi siklók, szúnyogra és békákra vadászgatnak. De van köztük egy nagy, haragos sikló, az elég markáns személyiség.
– Akit a munkások agyon akartak verni, de te nem engedted?
– Furcsa dolgokat tudtam meg róla… A mi helyzetünk is más, mint amilyennek képzeljük.
– Ez az öreg kígyó hazudós. Az anyu azt mondta, hogy egyetlen szavát sem lehet elhinni.
– Anyád is beszélgetett vele?
– Csak egyszer, futólag. Többet nem állt vele szóba.
– Azt mondja, befalazták a kőmívesek, de a puha malteron át kiszabadította magát a tetőelemek közül. Kibújt a réseken két tégla között. Az a malteros, levedlett kígyóbőr, amit az eresz alatt találtunk, az övé volt.
– Miért nem írsz inkább a zöld küllőkről? Azok kinéznek valahogyan.
– Az amerikai szabadulóművészről Harry Houdininek neveztem el, de csak felingereltem vele. Nem tudja ki volt Houdini. Ráadásul azt állítja, hogy az előző inkarnációjában római volt. Erre a födémlemez belsejében jött rá, amikor a kőmívesek befalazták.
– Súlyos eset. Te mi voltál az előző inkarnációdban?
160– Nem akarsz kimenni inkább a tűzhöz? Én is megyek utánad.
– Megyek már… De mégis, mi voltál az előző életedben?
– Amennyire fáj a térdem, más nem lehettem, csak jegesmedve. A sok ugrálás, egyik jégtábláról a másikra, a halzabálás, tönkretettek. A hideg hal a medvelábakra a legártalmasabb.
– Anyu szerint te középkori figura vagy. Püspök lehettél vagy más, egyházi hatalmasság. Állandóan gregorián zenét hallgatsz.
– Ez ugyanaz. Tudod, milyen nyirkosak és hidegek voltak régen a templomok? Méteres falak, tele faggyal… A paloták is, csupa faragott kő, márványpadozat. Mintha jégtáblákon úszott volna a lélek, az üdvösség felé.
– El kellene azért döntened, hogy mi voltál? Jegesmedve vagy püspök?
– Kívül medve, belül püspök.
– Brr… Én kimegyek a tűzhöz. Ha akarsz pirított szalonnát, gyere te is.
Becsukódik az ajtó. A falról kék szemekkel néz rám a fa. Miért akarok én a haragos siklóról írni? Ha esetleg felmennék az erdőbe. A Nyálas-tó partján öreg tölgyek állnak. Le kellene ülni a tövükbe és nézni őket. Csak nézni, egész nyáron.
161 162Melyik állat a legszimpatikusabb? – néz rám a nagy zöld betűkkel írt kérdés egy papírdarabról, amit „valaki”, még az este vagy hajnalban, a finn kép szélére tűzött. A tacepao alsó szélén mákszemnyi betűkkel még egy mondat: „Ne a kígyóról írj, hanem a zöld gyíkról.”
Soha nem készül el a kígyós tárcám, mert impozáns méretű kerti lakótársunk nem kígyó, hanem haragos sikló, akit befalaztak a tréfás kedvű kőmívesek. Mint „szabadulóművészről” akartam róla írni, de konok fejjel római tisztnek adta ki magát. Úgy beszél, mint egy tribunus militum, máskor legalább mint egy katonai legatus, néha azt sejteti, hogy valami questor-féle volt. Ha étkezésre terelődik a szó, nem akar emlékezni semmire. Egyszer csúszott ki a száján a „panis secundarius”, ami nem utal valami nagy előkelőségre. Őhüllősége, ha ugyan létezik inkarnáció, legjobb esetben centurio lehetett. De az is előfordulhat, hogy a béléstest mélyén, ahová a kőmívesek befalazták, önkívületbe esett, s míg kígyólelke a testén kívül volt, hirtelen beleköltözött oda egy kóbor, idegen lélek. Esetleg éppen egy hajdanvolt harcos lelke, Pannonia Superior, vagy a közigazgatási reform után Pannonia Prima valamelyik coloniájából.
Kint valaki kiabál a kapunál, be akar jönni. A diófa lelógó ágai eltakarják, csak valami fehér villog elő belőle, talán az inge vagy a blúza. Feleségem lemegy a kapuhoz, tárgyal valakivel, aztán visszajön. – „Egy fiatalember van itt, veled akar beszélgetni” – mondja. – „Velem? Miről” – csodálkozom. – „Talán egy olvasó…” – „Hát, engedd be…”
Bezártam magamat ide a kertbe, s mint egy majom, bámulok kifelé. Az emberek meg befelé. Szombat van, ráérnek, jönnek majmot nézni. Rongyos, fűző nélküli tornacipőben toporgok a teraszon. Külsőm vendégfogadásra alkalmatlan. De aki jön, vendég vajon?
Magas, sovány fiatalember lép fel a teraszra, kezében egy cigaretta, amit még nem gyújtott meg. Gyufája, csomagja sincs, 197cigarettásdoboz sincs nála, amiből ezt az egyet kivehette. Azt mondja, vonattal jött, Révfülöpre megy, az új étteremben állást keres. Hosszú kezét előrenyújtja kézfogáshoz. Leültetem, tüzet adok neki. Nem néz a szemembe, csak néha egy pillanatra. – „Beszélgetni szeretnék magával” – mondja, aztán hallgat.
– Miről akar beszélgetni? Bizonyára tudja, hogy én nem vagyok sem pap, sem politikus, csak magánember, magáníró.
– Régebben még értettem a dolgokat, de most nem találom az összefüggéseket. Akikre én felnéztem, vagy segítettek nekem, azok mind meghaltak, megbetegedtek. Mi lehet ennek az oka? – kérdi.
Érzem, hogy egy nyári napot ismét elvesztek. Se írás, se gondolkodás, se fürdés. Itt ül az emberiség az orrom előtt, s úgy kellene viselkednem, mintha érteném a dolgait. Néhány kérdéssel igyekszem körüljárni a fiatalembert. Állítólag most szerelt le, korábban a TV-nél dolgozott mint világosító, aztán a McDonald’snál is előfordult. Egy regényemet olvasta állítólag, és az apja, aki mérnök, mesélt neki egy novellámról. Ahogy beszél, érzem, hogy az én íróságomról csak azért tud, mert valaki elmagyarázta neki, hogy ott, abban a házban egy író lakik, a másikban egy ügyvéd, abban a nagyban pedig egy kamionos. Utalásmentesek a mondatai, semmire sem tud támaszkodni. Néha a mozdulatai koordinálatlanok, mint egy ufonautáé, akinek váratlanul el kell játszania az embert. Magányos, különállónak adja elő magát, majd váratlanul kiderül, hogy felesége és gyermeke van. De rosszul él, mert a felesége. – Belekezd egy történetbe. Lebeszélem róla. A magánügy szent, nem kell abba idegeneket beavatni.
Végül a következőket kérdezi: Mi a véleményem Torgyán Józsefről? Gyulán vagy Békéscsabán az ő nagyapja, dédapja jó kapcsolatban volt a Torgyánokkal. – Sokat hallott a kínai veszedelemről. Magyarországon ma van-e kínai veszedelem? – Valamilyen értelmiségi klubhoz szeretne tartozni, legyek szíves, mondjam el, hogy a fővárosban hol, milyen klubok vannak. Protezsáljam be egy ilyen különös klubba. – Biztosan megváltozott a rendszer, vagy lehet, hogy még visszajön a szocializmus?
Amikor déltájban elmegy, feleségem kikíséri a kapuig. Néhány pillanat múlva hallom, hogy a hegyi úton csapódik egy autó ajtaja, aztán felbúg a motor.
Nem tudom, mi furcsa van abban, ha egy öreg kígyó római katonának adja ki magát? Meg kell írni.
198Madárként hová fészkelnél? – Ez a nap kérdése, ami az asztalomra esik, amikor idegesen a telefonkártya után kutatok a tárcámban. Reggel hét körül ajánlatos felhívnunk a lányunkat, ha még el akarjuk érni a Magyar Akadémián. Amióta elutazott az évfolyamtársaival Olaszországba, a leghülyébb helyekről potyognak elő állatos kérdései, alig érthető, mikor gyártotta le és helyezte el céduláit a házban. – Leereszkedünk az Árpád útra a telefonfülkéhez, szerencsére elsők vagyunk, még nem kezdődött meg a sorbanállás. Kimászom a kocsiból, be a fülkébe, a mágneses kártyát bedugom a készülékbe. Egy-két másodperc múlva bekattan Róma, sokkal előbb, mint Budapest szokott. Ismeretlen lány jelentkezik a szobából. Franciska nincs ott, a csoporttal elutazott Szicíliába. Előkerül egy másik lány, és beolvas egy messinai telefonszámot. Felhívjuk Messinát, kint már ketten állnak a telefonfülke előtt. Idegesség. Szicíliáról szó sem volt. Kicseng, kis kapcsolgatás, és már beszél. Olyan hangos, mintha ott állna mellettem. Érdekes a mi telefonhelyzetünk. – „Megtaláltad a kérdést?” – „Melyiket?” – „A madarast”. – „Meg, de most mit csináltok ott?” – „Fél óra múlva indulunk Taorminába. Négy új kérdésem van, azokra is válaszolnod kell”. – „Na jó, de most mi van veled?” – Feleségem átveszi a kagylót: „Tudtok rendesen enni?… Aha… Jól van… Kedden hazamegyünk megnézni a postát, hívjál bennünket Pesten…”
Kilencen állnak a telefonfülke előtt, amikor kimászunk belőle. Lehajtunk a Park utcáig, megfordulok, s lépésben gurulok el a telefonfülke előtt, hogy a várakozókra ne verjem rá a port. Már tizenegyen vannak. Mindenkinek elutazott a gyereke? Vagy külügyminiszterek laknak itt, és ebből a fülkéből intézik az államügyeket? Valószínű…
Beleuntam a kígyómba, feladom. Unalmas. Tegnap az volt az érzésem, hogy valami tisztességtelen dologban „csúszkerál”, mert az építkezésből maradt homok mellett találkoztunk össze. Ez a gyíkok tanyája. A téglák tetejére még a 225zöld gyíkok is felmennek napozni. Hirtelen becsusszant a bokrok alá, és meglapult valahol. Csak estefelé pillantottam meg újra a fügebokor alsó ágán függve, fejjel lefelé. Rámfújt. A permet szerinte, ami a vízgyűjtő cementkád körül büdösödik, engem előbb megöl, mint őt. Régi vizekről, erdőkről kezdett regélni, melyek tiszták és nagyok voltak. Most minden koszos. – Ez véletlenül igaz. A hazudós kígyó aroganciájától függetlenül is érezhető, hogy a földi természet, az állatvilág, a növényzet, az ősrétek és az erdők száz éve, vagy még régebben elérték fejlődésüknek a csúcspontját. Azóta csak hanyatlanak. A földi élet évtizedek óta szegényedik, kopik, hervad. Naponta tűnnek el növény- és állatfajok, s helyüket szemét foglalja el, műanyag vackok, üres sörösdobozok, fáradt olaj, radioaktív méreg. Olyan nagy fák már soha nem lesznek a földön, mint az ezer évig élő, száz méternél magasabb amerikai mamutfenyők. Európai jávorszarvas sem lesz többet. A tenger haldoklik, a Duna, Tisza és a Körösök is. A kén, az ólom megfojtja az erdőket és minket is, kígyóstól, gyíkostól, rovarirtásainkkal, római emlékfoszlányainkkal együtt. A földi élet nagy hanyatlásának korszakában élünk, de úgy viselkedünk közben, mintha a fejlődés, az emberi felemelkedés magasztos úján járnánk. A tudomány valóban csodákat produkál, csak éppen a Föld, aminek légköre van, kibillen a lábunk alól.
Valószínűleg Quintus Flavius Naso, vagy esetleg Quintus Fabius Naso volt a kígyó római neve. Gyanúsan sokat dicséri Septimus Severus katonacsászárt, aki a katonáknak a huszonötéves szolgálat letelte előtt is engedélyezte a nősülést és a letelepedést. Ha ez ilyen mély, az inkarnációkon is átsugárzó nyomot hagyott a lelkében, aligha lehetett legatus vagy questor. Nagyon valószínű, hogy centurio volt, esetleg centurio prior, de nem lepne meg, ha csak a principálisok között jeleskedett volna. Erre utal a papis secundarius emlegetése, s az a szervilitás, ahogy a birodalomhoz és császárhoz viszonyul. Nagy kérdés persze, hogy amit ma szervilitásnak sejtünk, az időszámítás után 200 körül mi volt? Akkoriban emelték Aquincumot és Carnuntumot colonia rangra. A mai szervilitás látszat, talán csak a Róma rangú Savaria vagy Aquincum büszke polgárának hűségmegnyilvánulása volt. Sokat küszködtek, de mögöttük állt Róma. Mi, szegény magyarok, mikor érezzük, hogy mögöttünk áll Budapest? – Ha madár lennék… De nem vagyok madár.
226Nehezen bírom a telet. Talán nem is a telet, a falakat, a sok szürke színt, a szürke szavakat, melyek a tehetségtelen szürke emberek szájából rámhullanak, mint a permet. Végigmosnak és elszürkítenek engem is. Alig bírom a fejemet felemelni. Lépni, tenni valamit. Reggelente félve nyitom ki a szememet. Érdemes látni? Szabad vagy illik egyáltalán? – Ez a tél, a téli állapot, amikor nincs fehér, üdítő hó, nincs kemény jég, nincsenek késéles, üvöltő szelek. Amikor szürke takony idő van. Semmilyen tél és semmilyen világ. Szélkakas idő, hol innen, hol onnan támadó, elkanyarodó szelekkel. Ilyenkor az ember egyszer csak kimegy a piacra, néz, hogy milyen a nyers hús, az opálos szemű hal, a fakó füzérpaprikák és az almák. A csarnoki szagok, mint a valóság, felébresztik az embert medve-bódultságából. Vagy kimegy a Duna-partra, és nézi a nehéz uszályokat. Vagy csak úgy néz a folyón át a semmibe. A sirályok aztán belehasítanak a képbe, nagy, furcsa képeket vágnak ki a dunai világból, szárnyéllel, villámgyorsan. És érzi az ember, hogy így is lehetne. Könnyedén, villanásszerűen megteremteni valamit, életformát, lelkesülést, reményt, hazát. Ligetekbe téved, aztán a lombtalan világból egyszer csak belép egy üzletbe, ahol növényekkel, termeléssel foglalkoznak. Valódi élettel. Magokat árulnak, dughagymát, petrezselyemmagot, porszemnyi virágígéreteket, melyekből tátika lesz, porcsinrózsa, borzaskata. De itt árulják a vad mérgeket is, a Gramoxonét, Unifoszt, Bi 58-at, Thiovitot is. Nézem az arcokat, alakokat, az elbizonytalanodást, ahogy a vegyszeres flakonokat, zacskókat átveszik. Magabiztosak, mások tanácstalanok. Miből mennyit? Mennyi vízhez öt grammot? Mennyi az az 238öt gramm? Négyzetméterenként kipermetezünk ennyi és ennyi litert… Honnan lehet azt tudni, hogy mennyi liter megy ki egy négyzetméterre, amikor a gép az ember hátán van? Nem lehet belelátni közben… Eszembe jut a tavalyi mezei nyúl sorsa.
Kora tavasztól a kertünkben és a szomszéd kertekben ugrabugrált, mint valamilyen köszönő ismerős. Venyigehalmok, barázdák takarásából bukkant elő, amikor végigmentem a diófák alatt. Megnézett, aztán átváltott a szomszédos kertbe vagy az úton túl a lucernásokba. Távolságtartó köszönő viszonyban voltunk, egy megfogalmazatlan megállapodás alapján. Én nem kifogásoltam a saláta, sóska és a cukorborsó megrágását, minek fejében a nyúl hajlandó volt velem egy kertben mutatkozni a környék rangosabb szarkáinak, szajkóinak, sárgarigóinak a szeme láttára.
A nyár közepén vendégek ültek a teraszon, és egy kislány megszólalt:
– Ez a nyúl szelíd?
A lugas árnyékából kipillantva csodálkozva láttam, hogy nyúlismerősöm a tűztövis árnyékában üldögél, és lehincel, mint akit éppen megkergettek a kutyák.
– Itt lakik az erdőben. Nagyon kíváncsi nyúl.
A kislány leszaladt a lépcsőn, hogy összebarátkozzon a vadnyúllal. De a nyúl elugrott. Átugrott egy vörös homokkövet, de aztán csak lassan lépegetett, mintha tréfálna velünk. Behúzódott a bokrok mögé.
Este megeredt az eső. A konyhában vacsoráztunk. Lányom kipillantott az ablakon és megszólalt:
– Úgy látszik, ez a nyúl teljesen megszelídült. Itt ül a meggyfa alatt a villanyfényben.
Kinéztem. Látszat szerint a nyúl a fa árnyékában keresett menedéket az eső elől. De szomorú volt és remegett.
Reggel hosszan kinyújtózva, döglötten hevert a meggyfa alatt.
Nem értettem. Egyik napról a másikra miért fordul fel egy vidám, életerős nyúl? Nyáron, az élelemmel terített mezőn, lucernások, borsóvetések, zöldellő fűcsemegék között?
239Délután aztán, a környéken sétálva láttam, hogy a harmadik szomszéd gyomirtózott. Evett szegény nyúl a paréjból, amit már ellepett a permet. De az is lehet, hogy a szőlőben használatos Bi 58 ölte meg.
– Miért sárga a pincéd teteje? – kérdeztem nemrég egy Balaton-parti ismerősömtől.
– Mert téeszszőlőtáblák vannak a szomszédunkban, s helikopterről permeteznek. Elég egy kis széláramlat, és már permetben fürdünk. Minden sárga ilyenkor, a salátánk, a cseresznye, a kiteregetett ruhák…
Így, tél végén elképzeli az ember a tavaszt és a nyarat. Bemegy a nagycsarnokba és salátát, retket, petrezselymet, gyümölcsöt vásárol. Ki tudja, hogy előző nap mi történt azzal a salátával és gyümölccsel, amit hazaviszünk? Ki permetezte le és mivel? Lehet, hogy valamennyien nyulak vagyunk?
240Aki mondjuk, horgász létére nemcsak a capribogyóval, citrommal tálalt fogast szereti, de a vízi anyagforgalom alaptörvényeivel is tisztában van, az tudja, hogy a süllő úgy kezdődik, hogy az algák elindítják az életet, az asszimilációs folyamatban szerves anyagot állítanak elő. Az első táplálékszint után következnek a növényevő rákok, vízibolhák, aztán a növényevő békés halak, majd a növényevőket zabáló ragadozók. A legtehetségesebb ragadozót aztán megeszi az ember. Ez a táplálékpiramis.
Sajnálatosan az élővilágunkat terhelő mérgek ugyanezen a logikus táplálékláncon keresztül jutnak el asztalunkra. A sok kicsi alga, a sok mohó vízirák, a telhetetlen keszegek, pontyok felhalmozzák testükben a nehézfémeket és a sugárzó anyagokat is. A ragadozók aztán a legszebb porcelántálban illatozva adják tovább fém- és méreggyűjteményüket az embernek.
Ugyanez a helyzet a tehénnel. Dicsérjük a tejet, mert enzimek, zsírok, cukor, fehérje, vitaminok, hormonok vannak benn. De más is, méreg is lehet. A tejen érezni lehet, hogy a tehén mit evett fejés előtt. Más íze van a tejnek, ha legel a jószág, más, ha istállóban tartják száraz szénakoszton. Ínyencebb falusi asszonyok azt a tejet becsülik a legtöbbre, amit a bürök legelése után ad a tehén.
Ezért nézem évek óta megrökönyödve a szorgalmas, iparkodó falusi embereket, akik az autóút árkában tehenet, birkát legeltetnek. A még szorgalmasabbak lekaszálják az árokpartot, miközben teherautók, traktorok, kétütemű német autók füstfelhővel borítják be a tájat. Sok helyen már megsárgulnak, pusztulnak a fák, mert nem bírják az ólomoxidot. De a füvet 241ólomoxidostól megetetik a tehénnel. A tejben, túróban, sajtban aztán feltálalják az asztalra.
Amilyen jó szándékú, szorgalmas takarmánymentés folyik az autóutak mentén, nem lenne csoda, ha az állatorvosok szürkülő fogínyű, remegő tehenekre bukkannának a falusi istállókban. De ha a tehén kibírja is az autók által kiokádott ólomfelhőket, mi, gyengülő erejű emberi ragadozók már aligha. A világ civilizáltabb felén az autóutak mentén rég tilos állatot legeltetni vagy élelmiszert termelni. Igaz, ilyen ólomoxidot okádó autókkal közlekedni is tilos.
A csernobili megrázkódtatás óta az emberek gyanakodva néznek az orosz halkonzervre, lengyel lekvárra, savanyított gombára. Észak-Európában kikapcsolták a mezőgazdasági termelésből a rénszarvasokat, sok helyen nem esznek vadhúst és gombát. Mi viszont megeszünk mindent.
242Még sötétség ül a kerten, amikor borotválkozni szeretnék. Utazom valahová, hatkor szeretnék elindulni. Így talán magam mögött hagyom a tóparti szűk utakat, mielőtt a németek autói ellepik, és konvojjá tömörülnek rajt. Egy néma szúnyog kering az orrom előtt, aztán leszáll a tükörre. Hirtelen eszembe jut az Éjszakai repülés, Saint-Exupéry, ahogy Port-Étienne hangárjában várja a dakari gépet, és váratlanul egy szitakötő vágódik a lámpájának. Elszorul a szíve, mert a sivatag üzenetét megérti. Valahol homokvihar tombol, s az útjába került oázisokat már letarolta. A keleti homokvihar Port-Étienne-hez közeledik, és lehet, hogy előbb megérkezik, mint a dakari gép… – Nekem vajon miféle üzenetet hozott ez a szúnyog? – Éppen csak átfut az agyamon ez a gondolat, amikor egy másik szúnyog a fülembe csíp, egy harmadik pedig a nyakamba vágja éles szuronyát. A nyitott ablakra pillantok, aztán a zsalugáter lamelláira. A réseken szúnyogcsapatok lebegnek befelé. Gyorsan bevágom az ablakot, de már késő, tele van a fürdőszoba szúnyoggal. Alig értem a helyzetet. Egész nyáron nyitva volt az ablak, s szúnyoggal még véletlenül sem találkoztunk. Kint lehetett ülni a kertben éjfélig, s csak néha énekelt a fülünkbe egy-egy bizonytalan szándékú szúnyogkoma. Az este még nyomuk sem volt, s most hirtelen, minden átmenet nélkül megkezdődött az invázió. Igyekszem befejezni a borotválkozást, de az orromra szállnak és csípnek, a kezemet is csípik, amiben a borotvát tartom. A mosakodást elkapkodom, mégis összecsipkedik a hátamat. Ingerülten, a tehetetlenségtől feldühödve össze-vissza csapkodok a törülközővel.
A nedves fűből rajokban szállnak fel, amíg a ko246csihoz megyek. Csípik az arcomat, de nem tudok odacsapni, mert a kezemben táska van. Ledobom, pofon vágom magamat. A fűbe zuhanó táska nyomán újabb rajok kavarognak elő. Gyorsan be a kocsiba, és el innen. De már a kocsiban is keringnek, csaknem nekimegyek a kapuszárnynak, mert máris a homlokomat csípik. Meg kell állnom és egyenként levadászni a szúnyogokat. Közben kivilágosodik, s mire leérek a 71-es útra, már ébredeznek a turisták is. Lakókocsik másznak előttem hosszú konvojban. A tehetetlen keserűség beárnyékolja az egész napomat.
A lakókocsikat kerülgetve régi útleírások jutnak eszembe őserdei kivégzésekről. Meztelenre vetkőztették a foglyokat, és fához kötötték. A szúnyogok halálra marták őket. A Balaton-parti szúnyogsűrűséget is hasonló módon mérik. Önkéntes egyetemisták nekivetkőznek, a szakemberek pedig megszámolják, hogy egy óra alatt hány szúnyog csípi meg őket. Kellemes pénzkereset, mondhatom. Most aligha sikerülne ez a felmérés. A pénztelen egyetemista tíz percen belül összerogyna a vérszívók marásai alatt. Be kellene szorozni hattal. Valószínűleg számítógéppel, olyan sok a szúnyog.
Kint az autópályán eszembe jut egy vadászember története is. Lesre indult, az erdőben éjszakázott. Jól felöltözött, csak az arca maradt szabadon. Olyan nagy szúnyograjok támadták meg, hogy képtelen volt az arcát megvédeni. Kínjában és kétségbeesésében mindent kidobált a hátizsákjából, és a fejére húzta. Hátizsákkal a fején, vakon botorkált a fák között.
Három nap múlva, amikor visszatértem a víz partjára, szomorúan tapasztaltam, hogy a vérszívók még többen vannak, mint amikor elindultam. Most már nappal is csíptek, s nemcsak az árnyas lugasban, hanem kint, a perzselő napon is. Kezdtem megérteni az üzenetet. Ha komolyan veszem Saint-Exupéry jelképrendszerét, akkor az a hajnali szúnyog a tükör közepén a vérszívók évadját jelezte. Mit tehetünk? Be247zárkózunk egy szoba mélyére, és ki sem lépünk a kertbe. Esetleg hátizsákot húzunk a fejünkre, s vakon botorkálunk a világban. A harmadik lehetőség a belenyugvás. Hagyjuk magunkat csípni. Mozdulatlanul, lassan gyengülve tűrjük, hogy isten legfeleslegesebb teremtményei kiszívják a vérünket.
248Újabban egy barnásvöröses macska vadászik a madarakra a kertben. Főleg a cinkékre leselkedik, két hete csaknem elkapott egy kis gyanútlan ökörszemet. Jól sikerült az ugrás, de a cseppnyi madár már látta a lelapuló macskát, és éppen idejében felreppent. Ezek után a barnásvöröses macskát persona non gratának nyilvánítottuk, s másnap reggel, hiába is nyávogott az ajtó előtt, nem adtunk neki tejet. A kiéhezett kóbor macska február végén bukkant fel a kertben, és megsajnáltuk. Megetettük, és másnap reggel meleg tejjel kínáltuk. Azóta, ha öreg autóm morgolódva begördül a kertbe, a macska azonnal megjelenik. Reggel, este miákolva követeli a tejét. Meg is kapta a tejet, de ahogy megerősödött, vadászgatni kezdett a madarainkra. Szép ruhájú hasznos cinkék, csúszkák, rozsdafarkúak közé bolond dolog macskát szoktatni. A macskának nem adtunk többet tejet. De a barnásvöröses macska ebbe nem nyugodott bele, és panaszos, majd dühös miákolásokba kezdett az ajtó előtt, naponta többször is. Nem értette, hogy miért nem kap tejet, amikor itt ő a macska. És neki a tej macska-állampolgári jogon jár.
Egyik délelőtt csodálkozva hallottam, hogy a macska fent nyávog a diófa tetején. Na, gondoltam, most teleordítja a szomszédságot a panaszaival. Jól kinyávogja magát, aztán lejön a fáról. De nem, már a második szőlősort metszettem, s a macska még mindig a fa tetején szónokolt, hogy „miáuu, miáuu…” Felpillantva meglepetten láttam, hogy a diófa száraz ágán egy testes madár nyávog. Beszaladtam a távcsövemért, és közel hozva a száraz ágat egy szajkót pillantottam meg. Jól kitátotta a csőrét, és nyávogott, pontosan úgy, mint a tejet követelő macska. Hallot249tam én már varjút vagy kocsinyikorgást utánzó szajkót, de nyávogót még nem. A szajkó pedig tudományába vagy csínytevésébe belefelejtkezve tovább miákolt a diófa tetején.
Leültem a padra, és tűnődni kezdtem, hogy miért nyávog a szajkó? A cinkéket ijesztgeti, vagy a macskán gúnyolódik? Esetleg a macskán és rajtunk. Vagy csak úgy passzióból nyávog, mert megtetszett neki? Vagy madárésszel úgy gondolja, hogy most ebben a kertben ez a kurzus, nyávogni kell. Ez megy, ezt veszik. Vagy talán madáreszében ez meg sem fordult, csak ösztönösen nyávogni kezdett, mert hallotta, hogy elég sok a nyávogás a kertben.
Ismerős valahonnan ez a jelenség, szinte emberi. Ha az utóbbi esztendőben kinyitja az ember a rádiót, meglepetten hallja, hogy a fülemülekórusok és a magánénekes barátposzáta közé ékelődve fekete tollazatú varjak pacsirtahangon szólalnak meg. De károgva nem lehet trillázni, mégis erőltetik. Dögkeselyűket is lát az ember a színes lapokban, akik fehér sirálynak adják ki magukat, pedig nehezen tudnak szárnyra kapni, s ösztönük most is az elesettek, a közeli áldozatok közelébe vonzza őket. Ott ülnek sirályöltözékben, és készülődnek. Megérzik, hogy mikor kell lomhán felemelkedni és lecsapni. Vannak aztán reformszarkák, reformbukórécék és reformvaddisznók csíkos, vidám ifjúsági öltözékben, s mire felnőnek, agyaras, szürke, mogorva vaddisznóvá válnak.
A szajkó beleunt a miákolásba és elrepült. Másnap reggel a macska folytatta. Két macska, egy az ajtó közelében a nyírfa alatt, egy pedig fent, a diófa tetején. Percekig kapkodtam a fejemet, mert olyan tökéletes volt az intonáció, hogy nem tudtam megkülönböztetni a barnásvöröses macska hangját a szajkó hangjától. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy két macska van a kertben vagy két szajkó? – Nyilván ez a cél.
250Illés úrnak felpüffedt a bal karja, és bedagadt a jobb szeme. Ez akkor derült ki, amikor elmentem hozzá franciabarackot venni. Ecetes-vizes damasztszalvétákba csavarva nyögdécselt a félhűvös, vastag húsú kaktuszfélékkel telezsúfolt verandáján.
– Hülye ez a Géza – vélekedett a felesége, amikor tanácstalanul megálltam a verandán. – Megmondtam neki, hogy óvatosan menjen oda, és a lyukakon át fújjon be Chemotoxot. De nem, ez előbb kinyitotta, belenézett, és fontolgatni kezdte, hogy neki, Illés Géza tanárnak joga van darazsakat ölni, vagy nincs joga? Amíg ezen tűnődött, a darazsak összeszurkálták. Pedig a Király bácsi esetéből tanulhatott volna… Biztosan hallotta maga is. A hősi emlékmű kupolájába beköltöztek a lódarazsak. Tavalyelőtt a tanács megbízta Király bácsit, hogy füstölje ki onnan a darázsfészket. Király bácsi meggyújtott három kénszeletet, a lódarazsak pedig úgy összeszurkálták a fullánkjaikkal, hogy másnapra belehalt.
– Géza bátyámnak mi dolga akadt a hősi emlékműnél?
– Semmi. Nekünk a postaládánkba költöztek be a darazsak. A postás félt tőlük, nem dobta be a leveleket. Ezért kellett volna kifüstölni őket a levélládából. De a Géza nem cselekszik, hanem fontolgat, mérlegel, lelkiismeret-vizsgálatot tart.
– Az Irmus – szólalt meg nagy nehezen a sebesült tanár – mindent leegyszerűsít. Szerinte a darazsak beköltöztek a postaládánkba… Valójában mi történt?
– Mi? – kérdeztem megadóan, és kipillantottam a kertbe a barackfákra.
– A darázs nem tudja, hogy azt a billegő leffentyűs bádogládát mi postaládának képzeljük… Azt hi251szi, hogy szögletes odú, amit az isten is darázsbölcsőnek teremtett. Beleépítette a bölcsőket, meghordta virágporral és mézzel, belerakta a petéit és lezárta. Erre jön a postás, és leveleket dobál rá.
– De Géza bátyám szempontjából mégiscsak levélláda.
– Na, igen. De ki a fene magyarázza meg ezt nekik? Nem tudok velük szót érteni. Amikor kinyitottam, arra gondoltam, talán fel kellene rakni egy másik levélládát és nem zavarni őket. De nekem estek, és most mondd meg, hogyan nézek ki… A jobb szememmel semmit sem látok. Mindennel így vagyunk újabban, még a legegyszerűbb dolgokban sincs egyetértés.
– Ezek szerint a darazsak bent maradtak a levélládában?
– Dehogy maradtak, nálunk nem lehet józanul dönteni. Az Irmus kirohant, és mérgében agyonverte az egész családot. A fészküket pedig kisöprűzte a ládából.
– Akkor megoldódott a dolog.
– Dehogy oldódott. Most itt ülünk ezzel a lelki problémával. Szabadott ezt? Mi lett volna a helyes megoldás? Ráadásul bedagadt a szemem, és a bal karomat nem tudom emelni.
Irma néni, miközben a kofamérlegen a franciabarackot mérte, időnként elhúzta a tenyerét a homloka előtt, aztán sietve Illés tanár úrra mutatott.
A barack nagyon jó volt, ízlett a vendégeimnek.
252– Az almafára is kellene fújni – mondta a feleségem, amikor nagy nehezen befejeztem a szőlő permetezését, s agyonizzadva, vörösre égve megálltam a terasz előtt. Az almafa, amit egy jeles faiskolában „törpeként” adtak el nekünk, most úgy öt-hat méter magas. Reményvesztetten az almafa koronájára pillantottam, aztán elindultam a présházba a hosszú permetezőszárért, ami nem más, mint egy két méter hosszú alumíniumcső, szórófejjel a végén. Átszereltem, s közben eszembe jutott öreg rokonunk, Cseh Pista bácsi, akinek az ostrom alatt egy bombarepesz tőből levágta a bal lábát. Azóta két mankó között lengett, mint egy kitépett nyelvű, néma harang. Bár egyáltalán nem volt néma s gyászos kedélyű sem. Mögöttem állt a Bakonyi-kertben (gimnazista koromban kerti munkákat vállaltam, hogy legyen mit ennem), s egyik mankóját megemelve a levegőbe bökött: „Oda, a csúcsra spriccelj még egy adagot, fiam…” – S én akkor újra magasba emeltem a hosszú bambusznádat, amihez korábban odakötöztük a gumicsövet és a porlasztófejet. Csaknem letörött a karom, de azért nyújtózkodtam az ég felé, s az ügyetlen instrumentumot feldugtam az ágak között a koronahajtásokig. Akkor, a Bakonyi-kertben utáltam meg az almafákat.
Amikor végeztem a szereléssel, az almafa mellé léptem, s mint hajdan a bambusznádat, magasba emeltem az alumíniumcsövet. De hiába pumpáltam a gépet, a szórófejből nem tört elő a permetlé. Szétszedtem, kitisztítottam a szűrőt. Újra megálltam a fa alatt, és erőltettem a gépet. Hiába. Éppen csak kibuggyant egy félpohárnyi a cső végén, aztán cikákolt egyet, mintha meg akarna fulladni, és meg is fulladt, 253nem működött tovább. Le kellett tennem a permettel tele gépet, leszerelni a kétméteres cső végéről a szórófejet. Szétszedtem, kitisztítottam, a mérgező lé már marta a kezemet, de a permetezőgép a hosszú esővel továbbra sem működött. Újra leraktam a kád szélére az egész szerkezetet, s lecsavartam róla az alumíniumcsövet, a cső végéről pedig a szórófejet. Az autó pumpájával belefújtam, s ekkor egy megfeketedett, kemény szárnyú bogár hullott a földre. Valamikor, amikor besétált a cső alsó végén, abban a reményben, hogy a felsőn majd kimászik, és folytatja az útját a falon. Azt hiszem, suszterbogár volt. Nem hinném, hogy a permet ölte meg, valószínűbb, hogy már korábban elpusztult a csőben. Amikor kisebb, rövid szárnyú vagy teljesen szárnytalan bogarak példáját követve besétált a csőbe, bizonyára kényelmesnek találta az utat felfelé. Nem kellett kerülgetni a falra szerelt polcokat, a drótkötegeket, szögekről lelógó szerszámokat. Egyenesen, akadálytalanul lehetett menni felfelé. Csakhogy amikor elérkezett a cső végéhez, akkor döbbent rá, hogy felül nincs kijárata, mert a szórófej lezárja. Dereng egy kis fény a cső végén, de azon a lyukon csak a tetű fér ki, a suszterbogár nem. Bizonyára feszegette a szerkezetet a fejével, csápjaival, remélve, hogy van rajt egy zár, és ügyesen kinyitható. Mire megértette, hogy a csőből fent, a magasban már nem lehet kijönni, teljesen belefáradt az erőlködésbe. Később valószínűleg elhatározta, hogy megfordul, ahogy a kisebb, rövid szárnyú és golyó alakú bogarak tették, és visszamegy a bejárathoz, ahol bemászott a csőbe. De nem tudott megfordulni, mert túl hosszú volt a szárnya, s egyébként is, mint suszterbogár, a keményszárnyúakhoz tartozott. Talán megpróbált kihátrálni a magasba vezető csőből, de a mögötte tülekedő rövid szárnyú és szárnytalan bogarak erről lebeszélték: „Menj csak vissza, egészen biztosan van a felső végén kijárat. Éppen tegnap mesélte egy tetű, hogy ő is a felső végén jött ki a esőnek, s az útja a csőben végig akadálytalan volt.” – És a hosszú szárnyú suszterbogár újra felmá254szott a cső felső végéhez. Közben a mögötte tülekedők érezve, hogy a csövet valamilyen erő megmozdította, s a felső vége már nem is a magasba mutat, hanem oldalt, sietve összehúzták magukat, megfordultak és kimenekültek. A suszterbogár pedig lassan megértette, ha valaki hosszabb ideig bent reked a csőben, már nem tudja, hogy a kinti világhoz viszonyítva felfelé mászik a csőben vagy esetleg oldalt. Észre sem veszi, hogy már lent van.
A tenyerembe vettem a szerencsétlenül járt suszterbogarat, és nézegettem a hosszú szárnyát, ami a vesztét okozta. Nem tudta magát kellő mértékben összehúzni, hogy megfordulhasson. Ha a potrohát be is kunkorította maga alá, a szárnyát nem tudta összehajtani.
Az ember a gerincesekhez tartozik, mégis hajlékonyabb, s ha kiderül a nagy „életcsőről”, hogy sehová sem vezet, egészen különös alakzatokat képes felvenni. S ha már kicsusszant a csőből, sietve elhíreszteli, hogy becsapták, megtévesztették, ezért ment be a csőbe, de még idejében észrevette és ellenállt. De olyan is akad, aki egyszerűen letagadja, hogy járt a cső belsejében. „Cső?” – kérdi csodálkozva. – „Miféle cső?” Az embernek viszont nincs szárnya, rövid sincs, nemhogy hosszú. Így akadálytalanul forgolódhat. Ennek ellenére néhány pórul járt suszterbogár azért közöttünk is akad.
255 256Fáradt vagyok, fáj a lábam, és az egyik ujjízületem a kezemen, de nem tudom, melyik. Ha behunyt szemel odakapok, elillan a fájás. Az orvosnak nem tudom megmutatni, hogy melyik ujjam fáj. Nem is érdekli. Még egészséges. Alig aludtam valamit az éjszaka. Talán meleg volt, de ez lényegtelen. Lelkileg jól berendezkedtem a föld alatti szörny nyögéseire, de ma nem nyögött. Félálomban hiányzik a leginkább a szörny nyögése. Ha végigfut a tájon a borzongás, jól és mélyen tudok aludni. Úgy érzem, minden rendben van. A föld alatti tóban nyög, mocorog a szörny. Ilyen szörnyűségesen néma, mozdulatlan éjszakára nem emlékszem. Fent az erdőben a rókák megkukultak. A kutyák is, lent. Még Kesztyű sem ugatott, pedig az ő hangja után igazodva tudtam éjszakánként, hogy merre járnak a vaddisznók és az idegen részegek. Mi lett a szörnnyel? Éjfél után másfél-két órával kimentem a kertbe, és belefüleltem az éjszakába. Felhős, csillagtalan volt az ég. Néma minden. Lefeküdtem a fűbe, a fülemet a földre szorítottam. Semmi. Ha valami valahol moccan, itt minden kétszeresen hallatszik, mert lent, a mészkősziklák között üregek vannak. Amikor ’68-ban Kiss Dénessel hajnalig beszélgettünk az egyik szomszédos kertben, hallottuk, hogy morajlik alattunk a föld. Valahol, száz kilométeres messzeségében páncélosok vonultak az éjszakában. Borzongva ültünk a fa alatt, tudtuk, hogy valami történik. – Hová lett vajon a szörny? Talán elaludt.
Felállok az íróasztaltól, és megyek ki a fügefához. A feleségem éppen jön a kaputól, gondolom, belenézett a postaládába. „Hová mész?” – kérdi. – „Megnézem a kígyót” – mondom. – „Mi a fenét nézel ezen a dögön?” – „Tudod, hogy ez egy római?” – „Római vagy nem római, hagyd a fenébe ezt a dögöt… Át kellene mennünk Révfülöpre, bevásárolni…” – „Átmehetünk, de azért megnézem, hogy mit csinál a mi Quintus Flavius Nasónk.”
A ház mellett elég csendes a terep. A kígyót sehol sem 257látom, pedig végigjárom megszokott nappali helyeit. Érdekes módon a gyíkok is eltűntek. Nemcsak a zöld gyíkok, de az örökké nyüzsgő fürge gyíkoknak is nyoma veszett. A homok szélén megpillantok egy sárgászöld kezet, s kicsit odább egy farokdarabot. A zöld gyík keze… Megölte valaki és megette. Felemelem a gyík kezét. Marcangoltan leharapott kéz. Érthetetlen… Valaki csak úgy nekiáll, és megeszi az én zöld gyíkomat? – Gyanú támad bennem, és kiabálva újra végigsétálok a ház oldala mellett. – „Quintus Flavius! Flavius Naso! Merre vagy?”
A szomszéd megáll a kerítés mellett, és ijedt gyanakvással figyeli az arcomat. Előkerül a feleségem is. – „Attól tartok, hogy ez a kígyó megtámadta a zöld gyíkot” – mondom. – „Megette… Az idén ez már a harmadik…” – mondja. – „Milyen harmadik? Zöld gyíkunk csak egy volt… És persze a kisebbek.” – „Három volt…” – „Együtt sütkéreztek…” – „Együtt, de aztán amikor a gyíkok már nem gyanakodtak rá, hirtelen rájuk támadt és elnyelte őket” – mondja. – „Az előző inkarnációjában ez egy római katona volt, principális, de lehet, hogy centurio primo.” – „Most kígyó, és megölte a legszebb gyíkjainkat!”
Végtelenített magnószalagról ömlik ránk a mese az igazságról, egyenjogúságról, demokráciáról, humanizmusról és a békéről. Ebben a szaftban kellene elkábulnunk és hinni a jó bácsikban, jó kígyókban, jó rómaiakban és jó népekben. Közben az erősebb ugyanúgy, mint az emberi történelem kezdetein, a kétezredik év küszöbén is megindul, gyilkol, megeszi a másikat, még a hasonló fajtát is, beleül a gyengébb házába, birtokába, tengeröbleibe. Nem érdekli a határok nélküli Európa, a világállam rögeszméje, ahogy a kígyót sem a Hüllő Népek Egyesült Szövetsége. Gyíkvérre szomjazott és gyilkolt. A gyíkhumanisták bizonyára elmagyarázzák majd az új kígyófiaknak, akik még hírből sem hallottak római ősükről, Quintus Flavius Nasóról, hogy az együttélés és a másság elviselése szép élőlénydolog. A kígyófiak rábólintanak, megtanulják, s amikor felnőnek, megeszik tanítómestereiket, a gyíkhumanistákat.
Késő délután a postás hoz egy képeslapot. Szicíliából érkezett. Taormina, előtérben a görög színház romjai, félig elvesző tengeröböl, háttérben a hóval borított, füstölgő Etna. Másik oldalán néhány sor, majd kis betűkkel még egy kérdés: „Akarsz emberkert-igazgató lenni?”
258A „vadkár”, amikor a rádióban emlegetik, vagy valamilyen főbizottság albizottsága tárgyal róla, olyan távoli, elvont dolognak látszik, mint az ózonlyuk, a munkásosztály élcsapata vagy a „rablással” foglalkozó kínai „ellenforradalmárok”. De amikor három-négy megtermett vaddisznó éjszakánként felnyomja a kerítést, végigtúrja a szőlőt, feldúlja a konyhakertet, lezabálja a gyerekeknek szánt, pátyolgatott epret, a friss cukorborsót, összegázolja, marcangolja a hagymaágyást és a virágoskertet, az ember pontosan tudja, mi is az a „vadkár”.
A hatodik vaddisznódúlás után elmentem a vadászhoz, hogy védelmet kérjek tőle a vaddisznókondák ellen. A vadász, aki a hétköznapokon teherautót vezet, nem volt otthon. De a kapu tárva volt, talán csak néhány perccel korábban gördült ki a szárnyai között a teherautó. A ház az előkerten, szőlőn túl egy csinos lugas takarásában állt. Besétáltam a kapun, s már a ház közelében jártam, amikor a lugas árnyékából vad, őrjöngő ugatással nekem rontott egy kutya. Kistermetű kutya volt, de úgy repült elő a lugas alól, mint egy ágyúgolyó. Szerencsére visszarántott a lánc, így megmenekültem. Az ugatásra, reménykedtem, majd csak előjön valaki a házból, és akkor a kutya lecsendesedik. De nem jött elő, s a kutya mit sem törődve a lánccal, újra és újra felugrott a levegőbe, mintha a torkomat akarná szétharapni. Méter magasról zuhant vissza, és a kudarctól még dühösebbé vált. A szőlő szélén közelítgettem a házhoz, hogy kikerüljek a kutya „hatósugarából”. Csendes manőverem még hisztérikusabbá tette a kutyát, s dühében akkorát ugrott, hogy elszakadt a lánc, és egyenesen a lábam elé zuhant. – „Na, most végem” – gondoltam, 259és dermedten álltam a kutya előtt. A kutya talpra ugrott, meglepetten rámnézett, aztán a nyitott kapura. Egyet sem vakkantott, már nyoma sem volt az előbbi hörgésnek, fenyegető ugatásnak. Sarkon fordult, és kirohant a kapun.
Csak a vadász feleségével tudtam beszélni. Megígérte, hogy szól a férjének, és az majd szombaton vagy vasárnap eljön a puskáival. Amikor kikísért, a lugas sarkánál megszólaltam:
– Ez a kutya majdnem széttépett.
– Nagyon jó disznózó kutya, a férjem viszi magával vadászni. De házőrzőnek még talán jobb. Ide rossz szándékú ember nem teheti be a lábát. Magát ugye beengedte?
– Elszakadt a lánca, aztán utána már nem törődött velem. Kiszaladt a kapun.
– Tetszik tudni, jó kutya ez, csak nagyon szereti a szabadságot. Ha meglátja, hogy nyitva van a kapu, már nem lehet vele bírni. Amúgy nagyon megbízható.
Amikor a kapuhoz értünk, megpillantottuk a kutyát az út túloldalán a fák alatt. De a kutya is minket, és futásnak eredt, bevette magát a sarjerdőbe épült nyaralók közé.
260A hegyi járat újabban mindig zsúfolt, mert a lebontott villák és nyaralók helyére három-négyemeletes házakat építettek, az alkalmas lejtőkre pedig lakótelepeket, iskolával, óvodával, orvosi rendelővel és gyógyszertárral. Az emberek sokaságát látva sűríteni kellett volna a járatokat, de az autóbuszvállalat, nyilván üzletpolitikai megfontolásokból, ritkította azokat. Így a zsúfolt járműveken rossz, sokszor ingerült az utasok hangulata. Elég egy elhibázott mozdulat, testsúlyáthelyezés vagy szatyor-odábbrándítás a lábak között, és máris szóváltás keletkezik. A késve érkező tízórai járaton azonban abszurdabb szituáció keletkezett. Valamelyik megállóban, talán a lejtő kezdetén, felszállt egy nagy farkaskutya. Az utolsó pillanatban ugrott fel a hátsó ajtón, mintha csak a tilalmat megszegve, a gazdáját követné. Többen megijedtek a kutyától, mások tudni vélték, hogy az állat gazdája a középső ajtón szállt fel, már elindult hátra, csak kilyukasztja a jegyét.
A jó kutya nagy színész. Ez a hatalmas jószág is úgy csinált, mintha ott állna az emberek között a gazdája. Farokcsóválva helyezkedett, ide-oda dörzsölközött, fogsorát elővillantva vigyorgott jobbra-balra: „De vicces, itt a gazdi… De hol is van… Itt van valahol…” – A gazdi azonban nem volt sehol.
– Ejnye, hát miért szálltál fel, ha nincs itt a gazdád? – kérdezte egy szőke, sárga anorákos nő.
A kutya azonnal odabújt hozzá, fejét a nő retikülje, majd tenyere alá feszítette, boldogan morrantott néhányat. Az utasok viszont, amennyire ez lehetséges volt, odább húzódtak, mert a kutya nagy álkapcsa, egészséges fehér fogsora félelmet keltett bennük. Így aztán amikor az autóbusz a következő állomáson 261megállt, a felszálló utasok azt hitték, hogy a farkaskutya a szőke, sárga anorákos nőhöz tartozik. Már a lépcsőn megriadtak a szokatlanul nagy kutyától, s csak elbizonytalankodva léptek beljebb az ülések felé. Egy férfi, kellő távolságban a kutyától, figyelmeztető hangon megszólalt:
– Hölgyem, szájkosár nélkül tilos a kutyát felhozni a járműre!
– Mondja meg neki, talán megérti – válaszolta a szőke nő.
– Ezt illik tudni a gazdájának!
– Nincs itt a gazdája… A kutya egyedül szállt fel, és otthon felejtette a szájkosarát.
– Az nem létezik – vélekedett a férfi, de a régebbi utasok bizonygatták, hogy a kutya tényleg egyedül szállt fel.
– Akkor le kell lökni az autóbuszról – mondta a férfi.
– Itt a kutya, jöjjön és lökje le. Éppen megállunk.
A férfi hirtelen elhallgatott. De a megállóban felszálló újabb utasok, már a kutyához szorulva, ideges, kapkodó hangon méltatlankodtak a jószág elővillanó fogai miatt.
Néhány öregebb nő a kutya sorsa miatt nyugtalankodott. Ha az eb csak a budai Körúton száll le az autóbuszról, aligha talál haza. És az elkallódó kutyák sorsa ebben a városban nagyon bizonytalan. Jó lenne talán, ha valaki leszállna a kutyával, és elindítaná hazafelé. Mások úgy vélekedtek, hogy aki a mai világban ekkora kutyát tud tartani, az dögöljön meg kutyástól.
Az anorákos, szőke nő leszállt a farkaskutyával az autóbuszról. Amíg felléptek az utasok, és a nagy gép nekirugaszkodott az útnak, láttam, hogy a kutya lent, az ismeretlen környezetben ideges lett. Az állatbarát, anorákos nő kétségbeesetten szólongatott hozzá, és bizonytalanul elindult a hegyoldal felé. Fogalma sem volt róla, hogy hol lakik a kutya. A nagydarab állat pedig már nem bízott annyira az anorákos nőben, 262mint az autóbuszon, ahol össze voltak zárva. Barátságtalanul leszegte a fejét, és megugatta.
Magyar helyzet, gondoltam, és azonosulni kezdtem a kutyával. Ha leveszik rólunk a szájkosarat, és örömünkben vakkantunk kettőt, azt hiszik, hogy harapni akarunk. Szőke nők sietnek a segítségünkre, akik nem tudják, hogy honnan jövünk, hol lakunk, és hová akarunk utazni? Fel sem tételezik kutyaságunkról, hogy csak úgy, gazda, póráz, nyakörv és szájkosár nélkül elindulunk valahová. Ha őrök nélkül mutatkozunk, azt hiszik, elvesztünk vagy tilosban járunk. Össze vagyunk zárva a városállamban, de nem értjük egymás nyelvét. Már a farokcsóválás gesztusértéke is megváltozott. Lehet, hogy ilyen rossz hírű, nagydarab kutyaként szaladgálunk majd a világkiállítás bizonytalan légvárai alatt és az Európa-ház kerítése mentén?
263A verebek nagyon unták már a rigók énekét, a pacsirta dalát és a barátposzáta trillázásait. Nem is értették, hogy az öreg bibliamagyarázó miért tűri meg a kertben az úgynevezett „énekes madarakat”. Ekkor már, a nyolcvanas évek végén, verébkörökben nyíltan beszéltek arról, hogy az olyan maradi, konzervatív fütyörészés, mint amilyent a sárgarigó művel, ki kellene tiltani a kertből. Voltak verebek, akiket a cinkék szemtelensége ingerelt, az a mód, ahogy a kis nyílású odúkat, termeti előnyüket kihasználva, sorra elfoglalták. Az együgyű ének, ahogy a „nyitnikék… nyitnikék” sematikus szólamát előadták, sok verébből dührohamot váltott ki. Már a levegőben volt, hogy az új, érvényes madármegnyilvánulás az avantgárd verébének lesz, hiszen ez a legvariábilisabb hangépítmény. Ez a jövő, a korszerű madárvilág éneke. Mert mi az, hogy „fütyül a rigó”, vagy „hamis a bíró”, miféle földhözragadt realizmus ez? Mi ez a verébének csodálatos, modern változatosságához képest: „…Csirip… Csicsirip… Csirip… Csip… Csipcsirip… Csipcsip csip…” – Mindenki, minden veréb átérezte és világosan látta, hogy a jövő madárművészete csak ebbe az irányba fejlődhet tovább. Ebben a mezei és a házi verebek tökéletesen egyetértettek. A kertek és a mező határán gyakorta gyűléseztek a bokrokon, és minden megszólaló gyors cselekvést sürgetett. Még a legkisebb tökös verebeknek is hivatástudata támadt, s szárnypróbálgatásaikkal együtt növekedett gyűlöletük a cinke, a rigó és az örvösgalamb iránt. Néhányan a kakukk megnyilvánulásait is kifogásolták, de az öregebbek azzal mentették a kakukkiádákat, hogy azokban legalább elegendő a mássalhangzó.
264Ebben a feszült légkörben érkezett meg a kertbe Ricsi, az ausztrál származású hullámos papagáj. Kék öltönyt viselt, de az egyik evezőtollát elvesztette, amikor a vörös macska benyúlt a kalitkájába. Leszállt a terasz előtt a fügebokor ágára, s amikor a barnásszürke verébhadat megpillantotta, elrikkantotta magát: „Zicsi vagyok, Zicsi Ricsi, a kurrrva anyátokkatrr… Krics… Kkkrrriccs…” – A verebek meghatottan összenéztek, mert azonnal érezték, hogy egy finom Kacsipcsip, papagájul Kazizincsrics érkezett közéjük. Érezték, hogy itt a nyelv- és a kerti énekújítás pillanata. Kivallatták a kék papagájt, s amikor kiderült, hogy fülsértően rikácsol, mint a verébrokonság, azonnal befogadták. Később csacska fecsegéseit hallgatva, megszerették. A kék papagáj össze-vissza ismételgette, amit az emberektől hallott, rádióműsorokat, a számlás nő nyavalygó szövegét, a szomszédasszonyokat, akik szitkozódtak az infláció miatt, a sokác tejesasszony nevetését, s azt a bélhangot is, amit régi gazdája gyakorta megszólaltatott. – A verebek érezték, hogy nagyon nagy, valószínűleg a világ legnagyobb művészével kerültek össze. Terjeszteni kezdték a mezsgyéken és a szomszédos kertekben, hogy a rigó és a pacsirta nem tud énekelni. Érvényesen énekelni csak a kék papagáj tud és a verébnemzet. Ezért ajánlatos, ha mindenki úgy énekel, ahogyan a papagáj és a verebek.
A fecske arra suhanva mondta nekik, hogy ez marhaság, hiszen a rigó és a pacsirta sem énekelnek egyformán, pedig azok nagy énekesek. Miért kellene éppen úgy énekelni, mint a verebek és a kék papagáj?
A verebek elengedték a fülük mellett a fecske megjegyzését, s egy hét múlva határozatot hoztak, hogy csak úgy szabad énekelni a kertben, ahogyan a kék papagáj és ők énekelnek.
A fecske röptében újra megjegyezte, hogy nem nagyon érti az egészet, mert idáig egyetlen igazi énekes madár sem követelte a verebektől, hogy úgy daloljanak, mint a rigók vagy a barátposzáta, pedig azok tudnak énekelni. Tudomásul vették, hogy a verebek 265olyanok, amilyenek… Miért akarják most a verebek rákényszeríteni a stílusukat az egész kertre?
– Ez az új érvényes ének – csiripelték a verebek. – Így kell énekelni.
Megváltozott az élet a kertben. Ha egy rigó fütyörészni kezdett, egész verébbandák ricsajoztak, hogy elnyomják a rigó énekét. Ha a rigó nem hagyta abba az éneklést, öt-hat veréb odareppent és megtámadta. Csőrcsatákkal elűzték a rigót. Néhány nap múlva különítményes verébosztagok uralkodtak a kertben. A fészekben ülő tökös verebek is élesen csipogtak, és heves csőrmozdulatokat végeztek.
Valamelyik kisebb énekesmadár, talán éppen a barátposzáta, két hét után tárgyalást javasolt a verebeknek. A kék papagáj és a verebek énekeljenek a ház közelében, a szelencebokrokon, a fügefán, esetleg a barackfa ágain, ők, többiek pedig majd a távoli diófákon dalolnak egy keveset alkonyattal. A verebek nem fogadták el az ajánlatot, és az énekesmadarakat kiűzték a kertből.
Ekkoriban történt, hogy az öreg bibliamagyarázó teljesen elszegényedett, és kényszerűségből eladta a kertet egy obsitos katonának. A katona a korábbi években többször is elsétált a kert mellett, és el-elcsodálkozott a rigók és pacsirták szép énekén. Amint beköltözött az öreg bibliamagyarázó házába, mindjárt kinyitotta az ablakot, és a fák közé fülelt. De csak fura rikácsolást és verébcsiripelést hallott. Na, majd reggel, gondolta. De hiába kelt fel hajnalban, rigófütty helyett verébcsiripelés fogadta. Furcsállotta a leszerelt katona a nagy verébrikácsolást. Miféle kert az, amiben nincs rigó? Hol vannak a sármányok, pacsirták? Így ment ez egy hétig. Akkor megmérgedt az obsitos katona és elkáromkodta magát: „A kurva anyjába ennek a sok rohadt verébnek!” – hirtelen előkapta a puskáját, és lelövöldözte valamennyit. Az ausztrál származású, kék tollú papagájnak éppen csak sikerült átcsúszni a mezsgyehatáron a szomszédos kertbe.
Az obsitos katona hetekig várta, hogy a rigók és 266sármányok visszatérnek, és a laktanyában szokásos durva trombita helyett, énekükkel ébresztik. – De a rigók, pacsirták, barátposzáták soha nem tértek vissza a kertbe, mert a szomszédos birtok fái közül végignézték a nagy vérengzést. Látták, hogy a környék kóbor macskái, véres tollú, fejetlen verébtetemekkel a foguk között szaladgáltak a kert fái alatt. Elborzadtak.
A katona meggyűlölte a madarakat. Délutánonként kiült a fák alá, és ha valahol énekelni kezdett egy madár, átlövöldözött a szomszédos kertekbe.
267Nem tudom, miért, de az az illúzióm, hogy lényegileg a madár hasonlít leginkább az emberre. Nem szárnyilag, lábilag, csőrileg, hanem principiumában, mentalitásában, praktikus kicsinyességében és lebegő, szárnyaló megfoghatatlanságában. Abban, hogy a madárlét csaknem olyan abszurd, mint az emberlét. A szkeptikusok mindig a szárnyon akadnak el, megfelejtkezve róla, hogy a szárny nemcsak eszköz, hanem egy zavarba ejtő szimbólum is. Dr. Schultheisz Frigyes tudós főorvos szerint, aki normális betegek mellett időnként madáremberekkel is foglalkozik, valójában nincs szárnyorvos, láborvos, csak emberorvos van, vagyis a bonyolultabb esetekben, amit még az új minisztérium sem szabályozott, madárember orvos van.
Szeretem nézni a madarakat, ahogy leszállnak egy ágra, felreppennek, tócsákban fürdenek, vagy a nyírfa ágán állva éppen engem néznek, és igyekeznek beilleszteni rovargyűjteményükbe. Szeretem a szemüket, szárnyra kapásukat, elnéző fölényüket. Aligha elhanyagolható, hogy ők repülni tudnak, én pedig nem. Érzik, hogy szellemileg valami hasonló teljesítményről lehet szó, de a képzeletbeli repüléseket de facto sehol sem jegyzik. Közel vagyunk egymáshoz, de materiálisan mégis távol.
Nemcsak a kertben, a lakásban is vannak madaraim. Ez szinte már túlzás, mert nincsenek. Madárképviselőim vannak, néhány madárszemélyiség mindig tartózkodik a közelemben, akik a madárság lényegét naponta demonstrálják. Elfogódottan szeretem az ausztrál hullámos papagájokat, talán nem is intelligenciájuk, hanem kék tollazatuk miatt. Most éppen gróf Zichy Arisztid a szobaúr nálunk, aki viselkedésével, mentalitásával szerezte meg ezt a nevet. 268Egyébként ugyanolyan kis prosztó, mint a többi papagáj, de ahogy ezt a prosztóságot előadta, fokozatosan Zichy Arisztidé nemesült. Címeket én is tudok osztogatni, nemcsak az állam. Hadd legyen gróf és Zichy. Nekem semmi, neki minden.
Mit mondhatnék önöknek Zichyről? Modern „ember” volt, szeretett autózni, furcsa új helyeken felbukkanni, rikácsolva üvöltözni, beleszólni valamibe, amiről fogalma sem volt. De hajlamot mutatott a meditálásra is. Teljesen nevetséges dolgokon napokig gondolkodott. Amikor megértette, hogy valójában miről van szó, rezignálttá, szótlanná vált. Hiába mondta neki az ember, hogy ez mellékkörülmény, nem egyezkedett. Konokul hallgatott hetekig, hónapokig, és elutasított minden barátságos gesztust. Persze voltak gyengeségei is. A fürtös kölesnek (csumiz) ugyanúgy nem bírt ellenállni, mint a fénymagnak, almának, sárgarépának, de a kedvence a szepezdi tarackbúza volt. Lehet, hogy Szepezd az átkozott hely? – Szívesen vette a madárfürdőket, főleg, ha nem madárüvegkádba kellett belemenni, hanem egy maréknyi lóhere, sárgarépalevél vízbe mártott zöld őserdejébe lehetett bújni.
A daganat kedden, a jobb szárny alatt, elég közel a végbélnyíláshoz keletkezett, és vasárnap mogyoró nagyságúra növekedett. Talán megcsípte egy légy, vagy darázs, vélekedtem, de a daganat tovább növekedett. – Elvittük a madárkórházba, ami lényegileg közönséges állatkórház, mert velünk együtt várakozott ott egy behemót farkaskutya, egy kicsi, fehér macskakutya, akit talált a gazdája, s az orvostól igyekezett megtudni, hogy valójában macska vagy kutya? – Ha ezeket el lehetne dönteni, egyszerű lenne az élet. – Hasonló, de háromszor nagyobb, Angliából származó kutyával egy másik hölgy is várakozott ott. Azonosítási gondjai neki nem voltak, csak azt szerette volna megtudni, miért vakarózik a kutyája? Volt ott még egy idős úr is, aki titokzatos állatot rejtegetett a szatyrában, s hallgatásba burkolózott.
A madárorvosok barátságosan fogadták Zichy 269urat, az ablakot, ami nyilván az állatbűz miatt volt nyitva, tekintettel a páciens alkatára, becsukták. Mégiscsak furcsa lenne, ha a „beteg” kiszárnyalna az ablakon. Az orvos megvizsgálta, alaposan megtapogatta, aztán megszólalt:
– Bőrrák… Operálható lenne, csak az a baj, hogy még egyetlen madár sem élte túl, mert a sebet kicsipkedik a csőrükkel, és elvéreznek.
– Ez a madár a lakásban él. Mitől keletkezhetett rákos daganata?
– Csernobil… – mondta az orvos. – Bármivel bekerülhetett a kalitkájába, köles, homok, sárgarépa… Mostanában a madarak között elég gyakori a rákos megbetegedés. Sok a rákos madár. Ha az önök madara csipkedni kezdi a daganatot, sokat szenved. Majd akkor hozzák be, elaltatjuk.
Kékes, szép madarunk, akiben volt bizonyos elegancia és vagányság, még nem sejti, hogy van húsz napja, esetleg harminc. Harminc nap fény, hadakozás a betolakodó darazsakkal, győzelem vagy veszteség, köles, fénymag, pásztortáska-zabálás, aztán jön az elkerülhetetlen vég. Nem érti, miért vagyunk vele barátságosabbak, mint eddig, miért adunk be neki különleges jó falatokat. Nem eszik többet, mint korábban, a finomabb csemegékbe is éppen csak belecsippent. Fegyelmezett, a madaraknak általában kifejlett méltóságérzete van. Eszébe sincs a halál előtt még egy utolsó alkalommal jót enni. Nem érti, miért vagyunk izgatottak.
Elgondolkodtató azonban, hogy a csernobili robbanás por- és sugárfelhői, melyeket a nagy birodalom összeomlása előtt még a Nyugat-Európára okádott, csak a madarakban okoz furcsa elváltozásokat? Vagy esetleg a főemlős, miközben hallani sem akar a környezetszennyezésről, gyilkos mérgekről, maga is nagy csoportokban megfertőződött? – Ki miért beteg manapság? – Mi van az autók nyomában felkavarodó porban? A földben, ami megtermi krumplinkat, hagymánkat, petrezselymünket. Mi zúdul ránk a porviharokkal, esőkkel? – Lehetséges, hogy Európára mégiscsak ledobták az atombombát?
270Pénteken este leültem az asztalhoz, s figyelmen kívül hagyva a pártviszályok, világkiállítási ütközetek, az újságíró-háborúk s a déli határunknál dúló valóságos háború, továbbá az újabb áremelésekről szóló fenyegetések ránk zúduló híreit, egy öregemberről kezdtem írni, akivel pár napja ismerkedtem össze a révfülöpi hegyoldalban. Az öregembernek már elkészült az arca (papírra gépelve), maroknyi dió hevert rozoga asztalán. Kenyérrel ette a diót, aztán kotlós mustot öntögetett a poharába, és átszellemült arccal kortyolgatta. Még mozgott, pittyegett a se must, se bor folyadék, amit errefelé majomtejnek neveznek. A majomtej sajátságos műfaja az italoknak, pincegádorba, sárgásvörös vadszőlős lugasokba illő specialitás. Még őriz egy keveset az érett szőlőszemek édességéből, de ezek inkább csak ízemlékek, ilyenkor föléjük kerekedik már egy keserűmandula-íz is, a frissen született alkohol oxigénnel kavarodott nyers ereje. A poharat szorongatva már csaknem megszólal a révfülöpi öregemberem (a papíron), amikor valahol, az ablakot fedő függönyök között felciripel egy tücsök.
„Milyen különös” – gondoltam –, „ha az ember a hegyoldalról ír, egyszer csak megjelenik a szobában egy tücsök. A révfülöpi öregemberemlékhez egy tücsök-emlék is társul… Valahol a régi hangélményeim közül előhegedülte magát egy tücsök… A természet előjön belőlünk, felpattannak az emlékkonzervek. Na de nézzük az öregembert. Ül a félig nyitott présházajtó előtt, s talán már nem is a poharába néz, hanem felette elnéz, a vízig siklik a pillantása… Ez jó lesz. Bele kell passzírozni egy mondatba… Aztán így, 271ahogy a pohara felett a vízre téved a pillantása, megszólal. Esetleg a túlpartra néz. A túlpart még jobb…”
Újra ciripel a tücsök, s amikor egyre hangosabban húzni kezdi, ráébredek, hogy ez egy valóságos tücsök. Szó sincs hangemlékekről, ez a tücsök itt van a szobában. De októberben, a negyedik emeleten? Támad bennem egy bizonytalankodó meghatottság, leveszem Szabó Lőrincet a polcról, és fellapozom Tücsökzenét. Erre szokta mondani a feleségem, hogy „mindent kitalálsz, hogy ne kelljen írni”. Legjobb lenne, ha szólnék neki, vizsgálja meg a negyedik emeleti tücsökhelyzetet. De előbb még beleolvasok Szabó Lőrincbe: „Zúg, repes, árad a tücsökzene, nem tűri, hogy gondolkozz: üteme, szent ragály, elkap; mint már annyiszor! Miért tetszik hát?… az őrület, az fog meg benne: vadak, négerek csörgőit rázza oly szörnyű indulat, ahogy itt ez a sok tücsök mulat…”
Nálam egyelőre egy tücsök mulat, valahol a függöny túloldalán lóg, mint egy ordító légtornász, mint hegedűs a háztetőn. Az lesz a legjobb, ha nem törődöm vele, figyelmen kívül hagyom, mint a politikai zűrzavarokat. Furcsa, hogy pont itt gyantáz, rángatja vonóját szárnyának húrjain, de ez az ő dolga. Nekem az a dolgom, hogy megírjam az öregemberemet a majomtejjel, a heggyel, szürettel, ősszel, a ködrongyokkal, melyek felszakadoznak a víz felett, s lassan láthatóvá válik a túlsó part. Mit is csinál az én öregemberem? Igen… Diót evett kenyérrel, aztán mustot kortyolgatott rá, és most a túlpartra pillantva megszólal… Mi van a köddel? Felszállt már? Ha nem szállt fel, az öreg semmit sem lát a tálpartból. Egyáltalán, volt nálam eredetileg köd vagy pára? Ha ősz, akkor kell a víz fölé valamilyen pára. Valójában azt sem tisztázta még a tudomány, hogy a tücsök lába vagy a szárnya számít vonónak. A lábát húzkodja a szárnyán vagy a szárnyát a lábán? Lehet, hogy mindegy.
A tücsök, befészkelve magát a közeledő éjszaka hangulatába, egyre erősebben húzza, a kezdeti cirregés költőisége néha-néha átcsúszik egy fűrészgép 272pléhhangjába. Nem mondhatnám, hogy idegesít ez a tücsök, de nem tudok elég intenzíven révfülöpi öregemberemre figyelni. Pedig már van feje, a diót is megette kenyérrel, s a must keserű íze itt van már az asztalomon, vagyis a gépben, a papíron. Most ha megszólalna… De nem szólal meg, mert a tücsök hegedülése betölti az egész szobát.
Kimegyek, szólok a feleségemnek:
– Te, azt hiszem, egy tücsök van a szobámban.
– És…?
– Mit és? Az ÉS-nek írom az anyagot, de ez ott nyírettyűzik valahol a fejem felett és kizökkent.
Átjön, kicsit meglepődik a tücsök harsányságán, aztán elhúzza, majd visszarántja a függönyt. Néhány pillanatra csend lesz, majd a nyírettyűzés hirtelen újra kezdődik.
– Ott a tücsköd – mutat a függöny tetejére.
Egy nagy bajszú, sárgás bogár tollászkodik a vörösesbarna drapérián. Szárnyait felcsapva produkálja magát.
– A tücsök fekete, nem? – csodálkozom.
– Ez házi tücsök. Bejött a természet az ablakodon. Mi legyen vele? Kidobjam? Vagy meglesztek együtt?
– Nem tudom… Ha visszafogná magát, és csak néha-néha ciripelne…
Az okkersárga bogár hirtelen ugrik egyet, és eltűnik valahol a szobában. Néhány pillanat múlva a könyvespolc mögött folytatja a nyírettyűzést.
– Azt hiszem, meg kell szoknod a tücsködet – mondja a feleségem, majd vigasztalóan hozzáteszi: – Ezek az üvegházakba és a pékségekbe is be szoktak költözni.
Elszántan visszaülök az asztalhoz, és tovább dolgozom a majomtejet kortyolgató révfülöpi öregemberen. Nagy nehezen megszólal, de rossz a mondat. Nem is emlékeztet az eredeti beszélgetés hangulatára. Nem csoda, a könyvespolcom mögött vadul nyírettyűzik a házi tücsök. Kezdem érteni, hogy miért írta Szabó Lőrinc: „…árad a tücsökzene, nem tűri, 273hogy gondolkozz…” – De nem ám, pedig a költő tücskei rendes mezei tücskök voltak. Az enyém házi tücsök, s mivel egyedül húzza, egy egész mezei tücsökzenekart igyekszik pótolni harsányságával. Már ez a „házi” jelző is rossz érzéseket kelt bennem. A vendéglői étlapon szereplő „házi disznótorost” juttatja eszembe. A „házi” mögé bújtatják el a silány, ízetlen, félig romlott, átsütött, újramelegített ételeket. De ez egy sületlen házi tücsök. Éjfél előtt kényszeredetten abbahagyom az írást. Majd reggel folytatom, ha kisüt a nap, és végre elhallgat a nyírettyűző tücsök. Aludni talán lehet tőle. A nyári tücsökzene altató. Az én házi tücskömről ez nem mondható el. Bekapcsolom a rádiót, remélve, hogy a konkurencia lecsendesíti erőszakos lakótársamat. De nem, versenyre kel a popsztárokkal. Kikapcsolom a készüléket, mert túl nagy a hangzavar. Nehezen alszom el, mert állandóan arra gondolok, hogy alacsony az ingerküszöböm, rosszul alkalmazkodom a környezethez, amiben élnem kell. Valahogyan mégis átzuhanok a semmibe. Álmomban vallatnak, egy fűrészgéphez szorítják a fejemet, s a fülem és a halántékom között belévágnak. Kezd szétesni a fejem.
Éjjel kettőkor felébredek, iszonyúan fáj a fejem, de nem egyben az egész, hanem sávban, a fülem és a halántékom között hasít bele a fájás, amit még az is fokoz, hogy a tücsök élesen rezgő fémfűrész hangja is éppen itt éri a fejemet. Nem tudom, miféle rezgésszám ez, amivel a tücsök célba vett, de átmegy a fejemen. Felordítok.
– Kuss! Csend legyen, mert belédfojtom a zenei tudományodat!
A házi tücsök elengedi a füle mellett a fenyegetőzésemet. Éles, kíméletlen hangon tovább nyírettyűzik. Van egyáltalán a tücsöknek füle? Kizárt dolog. Ha lenne, legalább saját magát megkímélné ettől a pléhzenétől.
Felkelek, beveszek egy aszpirint. Tanácstalanul leemelek néhány könyvet a polcról, remélve, hogy nyomára akadok a tücsöknek. De nem. Amióta ég a vil274lany, hallgat. Talán, ha égve hagyom… Reménykedve visszabújok a paplan alá. A csend csak másodpercekig tart. Rákezdi újra a házi tücsök. De most az ablak tájáról küldözgeti felém éles hangkéseit. Fülemre teszem a vánkost, de az éles nyírettyűzés a tollpárnán, anginon, huzaton is áttör és belenyilallik a fejembe. Hiába vettem be az aszpirint, nem használ. Az éles fájás a fülem és a halántékom között hasít a fejembe. Reggelre nyilván kettéesik… A fájdalomba most már düh is vegyül. A vánkost a falnak vágom és felnyögök: „Megölöm ezt a dögöt!” – Kicsit elszégyellem magam. Ugyan kérem, egy házi tücsköt megölni… És egyébként is, hogyan?… Hangosan beszélek magamhoz: Mi van, öreg, nem szereted eléggé a természetet? Gondolj Indiára, négycentis csótányok szaladgáltak a vécécsészében, és nem mertél ráülni. Reggelente a cipődből is csótányokat ráztál ki a padlóra, a mennyezeten pedig kis gekkók szaladgáltak… De legalább némán. A csótányok befogták a pofájukat, nem adták ki magukat hegedűművésznek!”
Újra visszadőlök a vánkosomra, és nagy akaraterővel aludni próbálok. Csukott szemel, összeszorított fogakkal várok. De csak a tücsök monoton, egyre féktelenebb nyírettyűzésére tudok figyelni. Nem akarom hallani, de hallom. Aztán kirobban belőlem a düh, ordítva kiugrom az ágyból:
– Megölöm ezt a dögöt! Most megölöm!
A műanyag légycsapóval a hang irányában a függönyre vágok. Kis csend lesz, aztán egy arasznyival odább újra megszólal a tücsöknek álcázott sivító köszörűgép. Újra lecsapok, és eltalálom a fémkarnist. Nagyot csattan az éjszakában. Hátrálok, hogy erőt gyűjtsek az új csapáshoz, s feldöntöm a széket. A tücsök vidáman nyírettyűzik tovább.
– Megöllek, te szemét! – fenyegetőzöm, és lecsapok.
Hiába, a tücsök dacosan hegedül tovább. Az az érzésem, hogy egyre fémesebb, elviselhetetlenebb lesz a hangja. A fejem pedig már szaggatva fáj. Dühöngve elkapom a függöny alját és megrázom. Csö275römpölnek a függönykarikák. Az alsó lakásból a partfissal felkopognak.
– Megöllek, ha az egész ház felébred, akkor is – fenyegetem a tücsköt, de az csak nyírettyűzik tovább.
– Kirázlak a nadrágodból, te kis piszok – fenyegetőzöm, s ahogy a függönyt ráncigálom, az egyik szárny leszakad.
Nyílik az ajtó, a feleségem csodálkozva áll a küszöbön:
– Mit csinálsz te itt? Kivel beszélsz?
– Megölöm ezt a rohadékot.
– Kicsodát?
– A tücsköt. Fejgörcsöt kaptam tőle, nem hagy aludni.
– Ugyan, kérlek, egy vacak tücsökért rendezel ekkora cirkuszt? És ha eszkimó kutyák tutulnának az ablakod alatt, mit csinálnál?
– Hogy jönnek ide az eszkimó kutyák?
– Mondjuk, ha aranyásó lennél Alaszkában. Fáznál, és eszkimó kutyák tutulnának az ablakod alatt.
– De nem vagyok aranyásó. Este nem hagyott írni, nem hagy aludni, és szétfűrészelte a fejemet.
– Azt hittem, nagyobb benned a tolerancia.
– Tolerancia? Én költöztem be az ő házába, vagy ő az én házamba?
– Neki nincsen háza, ezért költözik be mások házába. Ezért házi tücsök.
– Tőlem bármelyik sarokban ellakhatna, ha befogná a pofáját. De bejön ide, és nem hagy élni, itt duhajkodik, mit sem törődve mások munkájával, pihenésével.
– Nem tehet róla, hogy ilyen. Éjszaka hegedülni szokott, erről nem mondhat le, pusztán azért, mert te befogadtad. Ilyen a személyisége, a mentalitása.
– Ezért nem lehet vele együttélni.
– Megágyazok neked a másik szobában.
– Nem megyek sehová, ez az én szobám.
– Hát, akkor csak hadakozz a tücsköddel – mondja lemondóan.
Becsukódik az ajtó. Tanácstalanul állok a leszakadt 276függöny és a heverő között. A házi tücsök pedig tovább nyűvi a hegedűjét és az én idegeimet. Felöltözöm, kimegyek a loggiára, és ott várom meg a napkeltét. Reggel kitárom az ablakokat, nagyon remélem, hogy a tücsök estig meggondolja magát és elmegy. – Nem így történt. Ahogy közeledett az este, a tücsök nekilátott megvalósítani önmagát. Még esztelenebb nyírettyűzésbe kezdett, mint előző éjszakán. Már fontolgattam, hogy elköltözöm, amikor a feleségem megjelent egy üres gyufásdobozzal. Türelmesen leült a székre és várakozott. A tücsök pedig hol itt, hol ott duhajkodott a szobában. Vesztére azonban ráugrott arra az aszpirines dobozra, amiből éjszaka bekaptam egy tablettát. Nyilván látni akarta, hogy mit vettem be ellene. Ekkor végre betuszkolták hegedűstől, kajla bajszostól a gyufásdobozba. Ma reggel a lányom elvitte fel, a Törökvész útra, s kilométernyire a lakásunktól elengedte.
Most itt ülök az asztalom mellett, s nyugodtan folytathatnám a történetemet a révfülöpi öregemberről. De nem folytatom. A tücsökről írok. Vagy nem is arról?
277A szürke autópálya egyszer csak csillogni kezd. Aranysárga kukoricaszemek pattognak a kerekek alatt. Az alacsonyan álló nap egyenként megvilágítja a kukoricaszemeket. Aranyló szőnyegen gurulunk Budapest felé. Olyan ez, mint a mesében. A bőség és gazdagság mámorító. Az aranyszőnyeg egyre vastagszik, aztán az útról váratlanul áthelyeződik a leálló sávba. Itt még vastagabb. – Közben valami történik a jobb hátsó kerekemmel, puhán jobbra dől a kocsi. Amikor Gorsium közelében megállok kereket cserélni, a cipőm talpával odábbsöpröm a kukoricaszemeket, hogy az emelőnek helyet csináljak. A partoldalban fácánok kakattolnak. Két kövér tyúk az autó orra előtt nyolc-tíz méternyire falatozik a kukoricával borított leállósávban. Elégedetten mottyognak-pittyegnek. Csak felületesen értek fácánul, nem érdekelnek a fácánnézetek, de néhány buta mondatot akaratlanul is meghallok.
A bal oldalon lépkedő fácán, a bal-fácán ahelyett, hogy csendben tömné a bögyét, állandóan kotyog valamit az út jobb oldalán tipegő másik tyúknak, a jobb-fácánnak.
– Mi változott meg, te érted? Minden tele van kukoricával. Úgy látszik, a kakas csak ránk akart ijeszteni.
– Melyik kakas? – kérdezte a jobb-fácán.
– Tudod, amelyik múltkor eljött velünk bogarászni. Mindig kettőnk között lépkedett középen.
– Ja, a közép-kakas?
– Az a tudálékos barom… Egész délelőtt károgott, hogy nehéz idők jönnek, vége a kukoricázásnak, a változások egészen a fácánudvarig érnek. Már 278fájt a bögyöm a zagyva sápítozásától – mondta a bal-fácán.
– Én is untam. Bent a telepen, az osztrák cserekakasoktól hallotta, hogy náluk az országúton nem lehet enni.
– Hogyhogy nem lehet? Egy szabad fácán ott eszik, ahol akar.
– Szabad enni, csak nincs mit.
– És te ezt elhiszed? Az országutak mindenütt fel vannak hintve búzával, kukoricával, napraforgóval. Aki az út mellett étlen marad, szerintem egy hülye balfácán – vélekedett a bal-fácán.
A jobb-fácán futólag odapillantott az autómra, aztán egy kukoricaszemet a csőrében forgatva, tűnődve megszólalt:
– Az osztrák kakasok azt mondják, hogy náluk az utakon egy szem kukorica sincs. A fácánoknak ott eszébe sem jut, hogy az országúton egyenek.
– Hol esznek akkor?
– Bent a telepen, s kijárnak a mezőre bogarászni.
– Nálunk ez elképzelhetetlen. Mitől szűnne meg ez a bőség?
– A közép-kakas szerint nagy változások jönnek, itt is úgy lesz, mint az osztrák fácánoknál.
– Nem lesz úgy. Ezt akár a szemébe is megmondom. De napok óta nem láttam a közép-kakast. Merre jár most, nem tudod?
– A rekettyésben azt suttogják, hogy elkapták.
– Lelőtték a vadászok.
– Nem lőtték le, hálóval kapták el.
– Egy fácánkakast hálóval? Miért nem reppent fel?
– Mert telezabálta magát kukoricával, és nem tudott felemelkedni. Elnehezült. Szárnyra kapott, de visszaesett. Az osztrák kakasok helyből felugorva olyan magasra felszárnyalnak, mint egy templomtorony. Szerintük mi sokat zabálunk, azért tudnak olyan könnyen elkapni bennünket.
– Mi lett a közép-kakassal, nem tudod?
– Úgy hallom, megkínozták, aztán levest főztek belőle, abban az oszlopos házban az út mellett.
279– Megették a vadászok?
– Nem a vadászok, ezek – mondta a jobb-fácán, és a fejével felém intett.
– Ezek is megeszik a fácánt? Idáig csak a vadászoktól kellett félnünk.
– Ezek rosszabbak, mint a vadászok.
– Na, én abbahagyom a kukoricázást, visszamegyek a mezőre. De még ezt a szép szemet bekapom, és még talán ezt is, meg ezt is – kotyogott tele csőrrel a bal-fácán.
Később utolértem egy teherautót, aminek a hátsó ajtaja alól úgy hullott az aranysárga kukorica, mintha vetőgép lenne. Na, itt a tettes – gondoltam. De tévedtem mert a teherautó előtt is fel volt már hintve az autópálya kukoricával. Húsz kilométerrel odább a leállósávban egy másik teherautó rostokolt. Mögötte szinte bokáig ért a kukorica. A sofőr bent állt a kocsi mögött a tengeriben, és a billenőajtó zárszerkezetét kalapálta.
Ezek az útközben megejtett kalapálgatások olyan magyarosak, szívet melengetően otthonosak. Így szoktuk meg. És így bánunk a műtrágyával, szénnel, olajjal, benzinnel, villanyárammal, ivóvízzel, mindennel, amihez csak közép-kelet-európai mancsunkkal hozzáérünk.
280A rozsdafarkú kis madár, akiről nem is tudom, hogy valójában kerti vagy házi rozsdafarkú-e, áll a nyírfa ágán, és szemrehányóan tekinget felém. Két éve betanyázott a teraszt befutó vadszőlő ágbogai közé, így a nagy viharok és esőzések idején is kényelmesen éjszakázik. Szeretné elfoglalni a hálóhelyét, de a hűvös őszi estén még villanyfénynél is asztaloskodom.
– Na, mi a helyzet, kisöreg, itt akarsz áttelelni? Nem lenne jobb, ha vándorútra kelnél, s legalább a Dinári-hegység déli oldaláig elszárnyalnál?
– Pity…
– Nem mész? Hát, te tudod. Elég hideg lesz nálunk a tél… Nem baj? Na, jó. És mit szólsz a változásokhoz?
Értetlenül, talán egy kis csodálkozással néz rám az aprócska madár. Csak néz és hallgat. Most már azt sem mondja, hogy pity.
– Szerinted nincsenek változások? Vagy ti nem érzékelitek a történelem nagy fordulatait? Pedig éreznetek kell. A pazarló vegyszerezés következtében szédelegtek az elfogyasztott bogaraktól, a madárkortynyi vízcseppektől. Ha radioaktív felhők szállnak fölénk, lehullotok az ágakról, a béke kék ege alatt viszont vidáman száll hívó hangotok: „Hüid… Hüid… tik-tik-tik…”
A madarak is átélnek mindent, ami az emberi világban történik. Jót, rosszat, háborúk pusztításait. Szinte katonák, mint a besorozott emberek, pedig a madarak között csak egyetlen katonát ismerünk, a kárókatonát. Nagy V alakzatban éppen vonulnak felettünk a kárókatonák. Hangjuk lekalimpál hozzánk az őszi kertbe.
281A statisztikák és a történelemkönyvek számon tartják, hogy a második világháborúban hetvenkét ország állt harcban egymással, száztízmillió ember irtotta egymást, a halálos áldozatok számra ötvenmillió fő, a kár pedig, amit a világégés okozott, dollármilliárdokban sem fejezhető ki. De arról még egyetlen jelentést sem olvastam, hogy a világháborúban hány madár esett el, halt hősi halált. Nem olvastunk a tengeri csaták közepette elpusztult sirályokról, a Nagaszaki poklában elégett madarakról, s arról sem, hogy a Don-kanyarban, a német Érchegység csatáiban vagy a normandiai partraszállás közben hány őz, szarvas és nyúl pusztult el a golyózáporban. Arról sem olvastunk soha, hogy Drezda iszonyú bombázása közben mi lett a verebekkel, feketerigókkal és a galambokkal. Elégtek szegények, emlékük sem maradt.
A madárgenerációk emlékeznek vajon a háborúra? Beépült a valamilyen óvatosság a génjeikbe? Vagy gyanútlanok maradtak?
Néz rám a kis rozsdafarkú, s várja, hogy elfoglalhassa hálóhelyét. Nem is tudom, mi a jobb, átrepülni a lázasan forrongó Jugoszlávia fölött, vagy Magyarországon átvészelni a hideg, hosszú telet? Ezek madárgondok. Vagy embergondok is?
282Sam a barlang előtt ült egy kövön, és faágakat tördelt a tűzgyújtáshoz. Gyermekei, Gigi, Dudu és Manka már körülötte ültek, és várták, hogy furcsa torokhangján megszólaljon. Sam ezen az estén nagyon gondterhelt volt, gyakran felnézett a gyermekeire, de nem szólalt meg. Gyűjtögető útjáról közben megérkezett Manu, Sam élettársa, a gyermekek anyja. Ő is rosszkedvű volt, s már a nagy, elszenesedett, villám sújtotta fánál előrekiabált:
– Sam, megbolondultál?!… Mindenütt nyomokat hagytál magad után… Bárki idetalálhat… Megölhetnek bennünket… Reggel menj vissza, és a mésztufában tüntesd el a lábnyomaidat… Ha megered az eső, te azonnal belemászol a mésztufába, hogy nyomokat hagyj magad után.
– Ki ölne meg minket? – kérdezte Sam. – Az ember mi vagyunk.
– De a ragadozó, tarajos őshüllő még idetalálhat… Lent, a mészkőfalakba omlott mamutfenyők gyökereinél láttam néhányat… Furcsán sompolyogtak… Most rakj tüzet, és reggel tüntesd el a lábnyomaidat!
Sam hosszan hallgatott, aztán ügyet sem vetve az élettársára, aki bement a barlangba, a gyermekeihez fordult. Hangokkal és mozdulatokkal beszélt hozzájuk.
– Ha eltüntetem a lábnyomaimat, a későbbi korok emberei soha nem tudják meg, hogy mi itt éltünk. Nyomokat kell hagynunk magunk mögött, a tudósok talán még a tüzeink hamuját is átvizsgálják.
– Ne hülyítsd a gyerekeket a lábnyomoddal, hanem vidd ki a parazsat a tűzhöz. Gigi már nyersen eszi a beleket.
283– Mindjárt meggyújtom a tüzet, de szeretném, ha a gyermekeknek lenne identitásuk. El kell magyaráznom nekik, hogy mi lényegileg mik vagyunk, s a nyomok alapján a későbbi korok embere mit gondolhat rólunk.
A barlangból Manu mérges hangja tört elő:
– Na de Sam, a tudomány későbbi állása szerint mi még beszélni sem tudunk, csak makogunk. Hogyan tudnád akkor elmagyarázni a gyermekeinknek a mi azonosságtudatunkat?
– A beszéd nem csak hanghalmaz, artikuláció, magába foglalja a gesztikulációs jelrendszert is.
– De ez nem beszéd.
– Majd ha egy későbbi inkarnációdban a vegyszeres fertőzés miatt süketnémának születsz, megtudod.
– Meggyújtod végre a tüzet, vagy pofán vágjalak? Gigi még mindig nyersen rágcsálja a mamutbelet.
– Dudu már hozza a parazsat. Vágj le jó nagy darabokat a lapockából, éhesek vagyunk.
Fellobbant a tűz a barlang bejárata előtt. Gigi és Dudu is a tűz mellé ült, majd Manuval a pici Manka is megérkezett. A tűzbe lógó kövekre hússzeleteket fektettek. Sistergett az étel, finom, illatos gőzök szálltak fel.
– Kíváncsi lennék, milyen ország lesz itt, amikor a mésztufában megtalálják a lábnyomomat – szólalt meg Sam.
– Papa, mi az az ország? – kérdezte Gigi, és közben a sülő húsok felé szimatolt.
– Négyszázezer év múlva talán itt lesz Franciaország vagy Belgium… Esetleg Németország, Magyarország, és akkor a magyar tudósok… Nem… ezt nem hiszem. Nem is lesz ilyen ország.
– Papa, mi az hogy francia?
– Olyan, mint az angol, csak más.
– Papa – szólt közbe Dudu, aki már nagyobbacska fiú volt. – Mi az, hogy más?
– A másság? Nem egyforma az ember, ha mondjuk, valaki néger, akkor…
– Papa, mi az, hogy néger? – csicsergett Gigi.
284– Olyan, mintha feketébb lenne a szőrünk.
– Papa, a néger nem lehet fehér? – kérdezte Gigi.
– Nem tudom – mondta Sam. – Nem is értem, hogyan jutnak ezek az eszembe. Anyátok megzavart az okvetetlenkedéseivel. Neki sem jó. Késik a tavasz, rosszkor gyújtom meg a tüzet, és a nyomok, melyeket magam után hagyok, nyugtalanítják.
– Papa, mi az, hogy rosszkor? – kérdezte Dudu.
– Ha létezne Franciaország, Anglia, Németország, Belgium vagy Magyarország, most angol lennék, francia vagy magyar. De nincsenek országok, és ez csodálatos. Nem vagyok francia, nem vagyok angol, nem vagyok magyar… Világpolgár vagyok…
Sam hirtelen felugrott, és üvölteni kezdett a tűz mellett:
– Én világpolgár vagyok! Világpolgár vagyok!
Amikor visszaült a tűz mellé, halkan megszólalt Dudu:
– Gigi nincs itt, pedig az előbb még itt ült. Hová lett Gigi?
– Csak nem vitte el a fűrészfogú őshüllő? – kérdezte riadtan Manu.
Csend lett a tűz mellett. Mindenki megijedt. Gigi eltűnt. És ezt nem lehetett megmagyarázni. Mindenki, még Sam is arra gondolt, hogy odalopakodott a hátuk mögé a fűrészfogú őshüllő.
Hosszú, rosszkedvű csend után, amikor a mamutszeletek már keményre sültek a köveken, megszólalt Manu:
– Látod, ide vezet a filozófia.
Sam csodálkozva ránézett:
– Mi az a filozófia?
285B. F.: Melyik állat szerinted a legszimpatikusabb?
B. B.: A madarakat csodálom a leginkább, mert repülni tudnak, és megőrizték a függetlenségüket. Elképesztően szabadok… A halászmadarak, főleg a sirályfélék röptét napokig tudom nézni. A legviccesebb állat valószínűleg a kameruni törpekecske, ahogy a baobabfák lombja között legelészik. Pofája kezdő ördögökére emlékeztet.
B. F.: Melyik állat a legellenszenvesebb?
B. B.: Több mint egymillió állatfajt ismer a tudomány, ebből nyolcszázezer a rovat, hatezer az emlős, nyolcezerhatszáz a madár és húszezer a hal. Ezeknek, hála isten, öt százalékával sem találkoztam még, így nem tudom, melyik a legundorítóbb. Miután tíz évig laktunk Óbudán, a csótányt utálom a legjobban. Indiában belemásztak a papucsomba, reggelente a mosdóban vízipólóztak. De ezek nem óbudai méretűek voltak, hanem négy-hat centiméter hosszúak. Az ausztrálok bizonyára a legyeket utálják, amiktől vidéki kirándulásaikon a kocsiból sem tudnak kiszállni. Százmilliónyi birkájuk és más barmaik nyomában felhőkben kavarognak a legyek, pokrócot leteríteni a fűben, piknikezni így nem lehet.
B. F.: Melyik a legszebb állat?
B. B.: A legtöbb állat nagyon arányos és esztétikus megjelenésű, ha lehetséges. De szélsőséges éghajlati vagy életkörülmények között alakjuk alkalmazkodik a környezethez, és funkcionálisan torzul. A föld legszebb állatai között helye van a pettyes indián lovaknak, az afrikai antilopnak, a párducnak, az európai gímszarvasnak és a szitakötőnek. De akkor a hortobágyi rackajuhnak vagy a kék cápának miért nem? Nincs ilyen, hogy legszebb állat.
B. F.: Melyik szerinted a legcsúfabb állat?
286B. B.: A tenger fenekén, a nagy víznyomás alatt, eltorzult külsejű halak élnek. Ezek szörnyszerűek. Az afrikai orrszarvú viszont olyan rút, hogy a finomabb ízlésű állatbarát már szépnek látja. A férgektől, hernyóktól undorodom.
B. F.: Melyik a legokosabb állat?
B. B.: A delfinek nagyon okosak… Az emlősök közül a ragadozók. A madarak földrészeket repülnek át, és pontosan megérkeznek a falujukba, a régi fészkükhöz. Pici fejükben talán számítógép van, s a számítógépben elektromos jelekké átalakított világtérkép.
B. F.: Melyik a legbutább állat?
B. B.: Az egysejtűek, például a flagellaták. Sejtmagból, citoplazmából és a helyváltoztatáshoz, ingerfelvételhez, táplálkozáshoz szükséges sejtszervecskékből állnak. De ez nem butaság, hanem állapot.
B. F.: A tücsök vagy a hangya áll közelebb hozzád?
B. B.: Nincs sem tücsök-, sem hangyahajlamom. A tücsökzenét őszi éjszakákon szívesen hallgatom, a hangyák túlzott nyüzsgését viszont nem kedvelem a kertben.
B. F.: Idomárként milyen állatokkal dolgoznál szívesen?
B. B.: Nincs idomárhajlamom. A táncoló medve, a tüzes karikán átugró oroszlán engem elszomorít. Se embert, se állatot nem jó olyasmire kényszeríteni, ami idegen a természetétől.
B. F.: Szerinted az embereknek vagy az állatoknak van jobb dolguk a Földön?
B. B.: Lin Yutang szerint az ember az egyetlen dolgozó állat, leszámítva persze a bányalovakat s a fakitermelésen küszködő elefántokat. Az állatvilág egymás húsából, nedveiből él. Ha leszáll egy kis veréb az út menti tócsa szélére inni, minden korty víz felszippantása előtt körülnéz, mert óvatos. Fél a világtól. Csak a tápláléklánc végén hatalmaskodó nagyvadak, például az oroszlán vagy a kékcápa ballag és 287úszkál nyugodtan. Ezeket az ember irtja ki, és végül saját magát is.
B. F.: Milyen állat nincs feltalálva, mit felejtett el megteremteni az Isten?
B. B.: A szárnyas házőrző kutya. Nagyon sajnálom a kerítés mögé zárt ebeket. Ha szárnyuk lenne, éjszakánként elrepülhetnének valahová egy kicsit kutyálkodni.
B. F.: Melyik állat felesleges?
B. B.: A kullancs, gondolom, kártékony és felesleges. Az idén a darazsakat is unom, de a darazsak az élet hulladékainak nagy eltakarítói. A szúnyogokat is unom, de a szúnyoglárvák a vízi táplálékláncban nélkülözhetetlenek.
B. F.: Hogy érzed, előző inkarnációdban milyen állat voltál?
B. B.: Jegesmedve. A sok jégtáblára mászástól, hideg tengervíztől annyira megfájdult a lábam, hogy még most, átmeneti emberállapotomban is fáj. Legközelebb, remélem, szárnyam lesz, és nem kell gyalogolnom.
B. F.: Milyen állat szeretnél lenni? Szárazföldi, vízi vagy repülő állat?
B. B.: Beérem egyelőre emberi mivoltommal, de nem bánnám, ha tudnék repülni.
B. F.: Félsz valamelyik állattól? Melyiktől és miért?
B. B.: Gombaszedés közben csíkos malacait vigyázó vaddisznómamával nem szeretek találkozni. Ha az indiai Uttar Pradésben pásztor lennék, akkor a tigristől félnék. Amikor Bombayből Elefánta szigetére utaztam, mondták, hogy vigyázzak a majmokkal. Nem vigyáztam, így a barlangtemplomhoz vezető végtelen lépcsősoron egy kis majom belekapott a kezembe.
B. F.: Melyik állattal lehet a legjobban elbeszélgetni?
B. B.: A halakkal, mert hanghordozásuk kifinomultan visszafogott, és nagy a szókincsük.
B. F.: Melyik kutya áll a legközelebb hozzád, a va288dászkutya, pásztorkutya, házőrző kutya, a szobakutya vagy a versenyagár?
B. B.: A szárnyas házőrző kutya, de a vizslákat is szeretem, mert van bennük valamilyen rokonszenves infantilitás.
B. F.: Ha lónak születsz, milyen pályát választanál? Mi lennél inkább, bányaló, fuvarosló, cirkuszosló, konflisló, hátasló, táltosló, versenyló vagy vadló?
B. B.: Anyukámmal elmennék a pályaválasztási lóhivatalba, és megkérdezném, hogy mi legyek. Ha azt mondanák, hogy bányaló, röhögve fölnyerítenék és otthagynám őket. Íróként néha bányalónak érzem magamat, mert valahol a mélyben, szénporfelhők mögött történnek a dolgok.
B. F.: Szerinted a majmoktól vagy a delfinektől származunk?
B. B.: Elég sokan származnak a majomtól, a nagy zeneszerzők természetesen a delfinektől. A többieket az Isten teremtette. Néhány ember valószínűleg távoli bolygókról települt át.
B. F.: Milyen lenne az életünk állatok nélkül? Vegetáriánusok lennénk?
B. B.: Kipusztulnánk. Az állatvilággal kölcsönhatásban élünk. Nélkülük felborulna a biológiai egyensúly.
B. F.: Pár éve még fontolgattad, hogyan lehetne megfogni és megsütni a kertben sétáló fácánokat. Mára ez a hajlamod esztétikai fácánnézegetéssé szelídült. Mi történt a fácánokkal?
B. B.: A fácánokkal semmi. Velem történt. Az ember nem falja fel az ismerőseit. Ugyanazok a fácánok kakattolnak, büszkélkednek, színesednek, járkálnak itt, mint évekkel ezelőtt. Már bíznak bennünk. Túlzottan szépek ahhoz, hogy megegyük őket.
B. F.: Madárként hová fészkelnél?
B. B.: Ha sas lennék, sziklapárkányra, seregélyként egy vízparti fűzfa odújába, harkályként egy nyárfa oldalában keresnék lakást, ahonnan jó a kilátás.
B. F.: Ha kapnál egy különleges tojást, mit keltenél 289ki belőle? Rigót, sast, sárkányt, kígyót vagy krokodilt?
B. B.: Feltenném a tojást a szekrény tetejére és évtizedekig élvezném a lehetőséget, hogy bármit kikelthetek belőle. Ha valamit valóban kikeltenék, megszűnne a tojás titokzatossága.
B. F.: A krokodilnak nincs rekeszizma, így nem tud csuklani, ha erős paprikát eszik. Úgy tudom, ennek ellenére rokonszenvezel a krokodilokkal.
B. B.: Van a krokodilokban valami meseszerű, ősállatok. Indiában egy katonai krokodilfarmon nagy szörnyekkel találkoztam. Főleg a szemükre emlékszem, ahogy néztek engem, mustrálgattak, miközben meg sem mozdultak. Később a Gumti-folyó partján üldögélve szabad krokodilokat is láttam. Ezek a delelő nyájból a szomjas, víz fölé hajoló kecskét úgy kapták el, mint a legyet, és nem csuklottak. A természet itt még a maga eredetiségében működik. A reptéri várótermek mennyezetén gekkók, kis gyíkok szaladgáltak, a reggeli újságból mindig értesültem, hogy a tigris melyik államban hány marhát és pásztort ragadott el, délután úszó bivalyokat láttam a Jumna-folyóban vagy krokodilokat a Gumtiban.
B. F.: Milyen ember a róka?
B. B.: Rendetlen és lusta, de képes az újrakezdésre. A barlangját telehordja minden vacakkal, csontokkal, bőrdarabokkal, de soha nem takarít, mint más állatok. Amikor a sok megbüdösödött szeméttől nem tud bemenni a barlangjába, otthagyja, s egy alkalmas fa gyökérzete alatt épít magának egy új kotorékot. Sok ember erre az újrakezdésre nem képes.
B. F.: Milyen egy vargánya lelke?
B. B.: Klorofilmentes, így kész szerves anyagot kell kajálnia. Mivel élősködik, vagy a korhadó, elhalt szerves anyagokból táplálkozik, állandóan azon meditál, hogy ő most teljesen növény, vagy egy kicsit már állat. Meditatív lelke van. A szellemi folyamatok következtében fejlődik ki a vargánya csodálatos ízanyaga, ami aztán a gombapörköltben éri el a csúcspontját.
290B. F.: A denevér végső során madár vagy ember?
B. B.: Sokáig egérnek nézték, de amikor kiderült, hogy ő találta fel a radart, az amerikai tudósok is belátták, hogy ember.
B. F.: Ha nem lennél ennyire egoista, milyen állatot tartanál szívesen?
B. B.: Ha nem csípne, bolhát, mert kis helyen is elfér és nagyokat tud ugrani.
B. F.: Lázár Ervin 1962-ben azt mondta az Esti Pécsi Napló szerkesztőségében, hogy húsz év múlva ő lesz a szingapúri állatkert igazgatója. Ez a jelek szerint nem sikerült neki. Benned voltak ilyen ambíciók?
B. B.: Miből gondolod, hogy nem sikerült neki?
B. F.: Mert itt ül, Budapesten.
B. B.: Na és… Innen igazgatja a szingapúri állatkertet.
B. F.: Akarsz emberkert-igazgató lenni?
B. B.: Orwelli kérdés. Úgy tudom, az emberkert igazgatója egy disznó, név szerint Willingdon Szépe, a későbbi Napóleon. Vagy leváltották? És egy új disznót keresnek? Én csak egy magáníró vagyok, így erre alkalmatlan. De valahol mindig akad egy disznó, aki az emberkert igazgatására alkalmasnak érzi magát.
B. F.: Az emberben mi az állati, és az állatban mi az emberi?
B. B.: A szervezetünkben sok a víz. Az állatok ezt jobban viselik, az emberek nehezebben, ezért whiskyt öntenek magukba, hogy jobban különbözzenek az állati élőlényektől.
B. F.: Ha egy génhiba miatt kialakuló új állatfaj első tagja lennél, hogyan érintene?
B. B.: Sehogy, megszoktam. A világon legalább kétszázezer biológus vacakol a sejtekkel, DNS-sel, vírusokkal. Gordon Rattray Taylor szerint a tudomány az élő szervezetet összerakhatónak tartja. Ez érvényes az emberre és a fejlettebb állatokra is. Az ember többet nem foglal el olyan különleges helyet a természetben, és nem különbözik lényegesen minden más élőlénytől, mint azt a korábbi évszázadokban hitték. Az új kísérletek az intelligenciát nemcsak az ember291ben, az állatokban is növelni akarják. Jön a memóriabefecskendezés, a memóriasokszorosítás, készülnek már a csecsemőgyárak, és az élet másolása is bekövetkezhet, ha a nagy égi kéz nem nyúl közbe, s a fülénél fogva ki nem lódít néhány biológust a világűrbe.
B. F.: Végül arra felelj, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
B. B.: Ha Isten teremtette a világot, akkor a tyúk. Mint ismeretes, Isten az ötödik napon teremtette a tengeri szörnyeket, a madarakat és a szárazföldi vadakat. Ha nem Isten teremtette a világot, akkor valahol, valaki, talán egy arab kereskedő, talált egy tojást, de nem tette fel a szekrény tetejére, mint én, hanem kikeltette. Csirke jött elő belőle, és filozófiai tyúkká változott.