A Tolnai-szövegek és -művek kommentárjai 2003-ban gyűltek kötetbe – éppen négy évtizeddel első újvidéki könyve (Homorú versek, 1963) és két évtizeddel első magyarországi könyvének (Vidéki Orfeusz, 1983) megjelenése után. Az évfordulók utólagos megerősítői az ötletnek, a szerkesztői és a kiadói szándéknak, hogy Tolnai Ottó (1940, Ó-Kanizsa) prózai, költői és drámai alkotásainak más-más időpontban írott, különféle folyóiratokban, kötetekben publikált, beszélgetések keretében elhangzott, eltérő műfajú és beállítottságú értelmezéseiből válogatást tegyen közzé. A gesztus az eleven kölcsönviszony jelzése: a különleges imaginációt figyelem követi, a párbeszédnek pedig, amit a Tolnai-szövegek olvasóikkal kezdeményeznek, van folyása, folytatása, áramlása. Ennek megnyilvánulása volt a budapesti Műcsarnokban 2001 tavaszán szervezett panelvita, valamint a 2002 őszi pécsi „Tolnai-symposion”, az igen közvetlen hangulatú kerekasztal-beszélgetés is. A résztvevők közvetlen és egyben elemző viszonyulása értékes hozzájárulás a művek értelmezéséhez. Köszönet illeti a kritikusokat, akik hozzájárultak korábbi írásaik, új tanulmányaik és felszólalásaik közzétételéhez a mostani gyűjteményben.
Mintha e megközelítések, kísérletek is átvennék a Tolnai írásművészetére jellemző ritmust, a körbejárás, ismétlés, vis7szakanyarodás, közelítés dinamikáját. Egyazon szöveg, nyelvlétesítő eljárás, metafora, kép írásonként újabb és újabb olvasat fénytörésében mutatkozik meg. Kortárs életműről lévén szó, az írások egy állandó mozgásban, alakulásban levő folyamatba kapcsolódnak be, tehát maguk is szükségszerűen a kritikai interpretáció, az elemző bírálat műközeli állapotában vannak. A kötet ezáltal az életmű jobb megismerésének kiváló alkalma, továbbá értékes adalékokat szolgáltat a nem Magyarországon, hanem a valamikori jugoszláviai kisebbségi, regionális magyar irodalomban, más kultúrák kereszteződéseiben alakult poétika költészettörténeti és 20. századi magyar irodalomtörténeti összefüggéseinek felvázolásához is. Tolnai Ottó jelentős szervezői tevékenysége, újvidéki, szabadkai, veszprémi, győri, pécsi szerkesztői munkássága és opusának egyéb vonatkozásai hasonlóképpen feldolgozásra várnak. Az újvidéki Symposion (1961–1964), Új Symposion (1965–1983) és az Ex Symposion (1992–) Tolnai nélkül elképzelhetetlen lenne, e kiadványok nélkül pedig a korszak magyar folyóirattörténete.
A bírálatok, tanulmányok elrendezése fordított időrendet követ, a legutóbbi és a legtöbb figyelmet kiváltott Balkáni babér (2001) képezi az első, a versekkel foglalkozó tömb tárgyát. Az eljárás némi rokonságot mutat azokkal a visszacsatolásokkal, amelyek oly gyakoriak Tolnainál. Az 1983-as budapesti kötet már címével kiemeli az Orfeusz jel-, kép-, fogalomegyüttest, ami egy évtizeddel később, a Pécsen megjelent Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orfeusz (1992) kiemelt metaforájában, illetve a Jel Színház emlékezetes franciaországi előadásának címében (Josef Nadj: Les Échelles d’Orphée) fog ismét szerepelni. Elbeszélő szövegeit Újvidéken Prózák könyve (1987), Budapesten Kékítőgolyó. Új prózák könyve (1994) címmel adta ki. A művek meta- és paratextuális közléseinek kie8melt jelentősége van az opus jelrendszerében, ahogyan a visszatérő tárgyak, témák, biotextusok és „geo/poétikai” referenciák szövedékének is a művek nyelvi létesítményében.
A jelen kötetkompozícióban tapasztalható megfordítás más tekintetben is jelértékű. A korábbi pályaszakasz interpretációjára nem tér ki kellő mértékben, noha 1963–1992 között Újvidéken megjelent eredeti műveiről szóló, továbbá a valamikori soknyelvű Jugoszláviában megjelent tanulmányok, méltatások több kötetet tesznek ki. Magyarországi vers-, próza- és dráma-kötetei a Balkáni babérhoz (2001) hasonlóan nyitott, elmélyült és sokrétű fogadtatásban részesültek, mint nemrégiben Ausztriában megjelent német prózái is.
A Kijárat Kiadó Kritikai Zsebkönyvtár sorozatának harmadik kötete ennek az érdeklődésnek a dokumentálása, és további támasz a gazdag életműben, bonyolult művészi világban és olvasataiban való tájékozódás számára.
9