Költészetet csak nagyon messziről
Vagy nagyon közelről lehet csinálni.
(Tandori: Szonett-tanulmány)
Tandori Dezső költészetét követve két, költészetétől független személyes megfigyelésem tette mégis lehetővé a megközelítését, sőt bizonyos helyzetben további útjának kikövetkeztetését (lásd: az első kötetéről írott elemzést a Jelenkor 1969. évfolyamában). Egyrészt jellegében (tehát nem témáiban, sem formájában, de még attitűdjében sem) olyan pályakezdő görbét ír le, mint Szabó Lőrinc, akinek pályaívét immár több mint évtizede monografikusan követem, másrészt a költészetéből kirajzolódó szociológiai háttere, amely témáit és témáihoz való viszonyát alapvetően meghatározza, szinte a megszólalásig egyezik a sajátommal, a verseibe emelt életrajzi motívumok, és az általuk kiváltott személyes reflexiók szinte evidenciaként hatnak a számomra.
Mit jelent számomra a jellegbeli hasonlóság a Szabó Lőrincével? Mindkettő post festam érkezett: az egyik a forradalmak és történelmi földrengések, az irodalomban pedig az Ady meghatározta nagy költői forradalom után, a má504sik szintén a változások és akut történelmi pillanatok után, túl az abból szintézist teremtő Juhász–Nagy költői korszakon és túl a konkrét feladatokra hivatott Tűztáncos helytálláson is. Mindkettő a nagy korszak-meghatározóktól függetlenül végzi költői eszmélkedését: a kor költői törekvései közül a lélek rezdüléseire fogékonyabb, a személyes pozíciót költői témává emelő, abból életreceptet és a létezésre vonatkozó tanulságokat levonó hagyományhoz kapcsolódik, megteremtve előbb egy alapkötetet, megalapozva sajátos költői szemléletét és vizsgálódási módszerét.
Irodalmunkban talán csak Szabó Lőrinc, a Föld, Erdő, Isten című ciklikus gyűjteménye volt olyan kész és pontosan komponált első kötet, mint Tandorié (Töredék Hamletnek). Mindent tudott, amit egy költőnek technikában tudni kell, és mindent megtanult, amit a kortársak, egy Babits, egy George és a klasszikusok Szapphótól Villonig és Baudelaire-ig kimondtak, vagy elhallgattak előtte. Mindebből a költői tapasztalatból összeszerkesztett egy versmodellt, melynek hőse egy fiatalember, aki megmerülve különböző stilizált szituációkban, végül is mindig sértetlen távozik egyik versből a másikba. Személyes hangon, a félálom vallomásos ihletzónájában fogalmazódtak a versek, mégis távol az én-vers biografizmusától; nem életrajzot írt, az ember (illetőleg az azokban az években élő fiatalember) állapotait vizsgálta. Tandori ezt folytatja tovább, csak a mesterek változtak azóta: Rilke és Pilinszky, Ezra Pound és Nemes Nagy Ágnes járnak előtte, na meg immár az előddé lett példa: Szabó Lőrinc. Vershelyzetei pedig nem a megéltet költeménybe transzponáló félálom szülöttei, hanem a megfigyelteket groteszkül a lényegig meztelenítő, szimbólum voltukkal a nappalba, a hús-vér létezésbe visszautaló, ép505pen ezért erősen determinált álomképek technikáját követik. Tandori esetében ez a példaválasztás a Somlyó György által találóan pszeudo-avantgarde-nak nevezett költői hagyományból (nevekkel jelezve: Eliot, Kavafisz, Pessoa, Saint-John Perse, Füst Milán, Weöres) új funkcióban új életre kelt, a példák statikusságát egyfajta dinamikus szemléletre váltó neo-avantgarde törekvésekhez való kötődés. A világ bizonyos fajta konszolidálódásához illeszkedő új személyességet vállalja: a személyiség életformájából a lét tényeire való következtetés módozatát.
Az első kötet után mind Szabó Lőrinc, mind Tandori szétrobbantja a kezdeti egyensúlyi állapotot, és elindul, hogy a példaképektől megtanult költői reagálásforma helyett megteremtse sajátos egyéni módszerét és világképét. A végeredmény azután nem tagadja mégsem a kezdeti képletet, csak sajátossá formálja azt. Így mindkettőjüknél egy korai klasszicizáló leszűrtséget követ egy többfelé figyelő-kereső lázadó korszak, amelyet a lázadó és törvényt fogalmazó örök vitatkozó nézőpontok szintézise követ.
E költői kiteljesedés megvalósulásának néha még egyes konkrét mozzanataiban is egymásra rímel a két költészet: az életmotívumokat a léttények megállapítására használó költészet alakításakor találkozik Szabó Lőrinc is a szonett formával. És ez a Szabó Lőrinc hat a „szonettíró” korszakát élő Tandorira, és – az utód szavaival – „ebben a hatásban az a külön-jó, hogy már »lendületben« van, s így a hatás jófajta, társas”. És hogy ismét segítsen a példa a következtetésben: utóbbi verseinek valósághoz fordulása jelenleg a talált törvények alkalmazásának, az adott és követhető valóság elemzésének és feldolgozásának különbékéje irányába mutat.
506Szociológiai hátterét tekintve ez a költészet a városi középosztálybeli-értelmiségi környezetben felnőtt és az értelmiségi életformába belenőtt ember élményanyagát dolgozza fel. A világ – eseményei, tényei, viszonylatai, természeti rendje – csak közvetett formában, információk segítségével jut el hozzá: a természet – szobanövények, könyvbe préselt elhulló leveleikkel; a sport – képláttatón (televízión), sportújságon és totóeredményeken keresztül; a környezet – séta a Lánchíd utca körül; a kirándulás – Balaton; az utazás, világlátás – néhány szomszéd ország és Párizs, egy Belgrádban vett szerb nyelvű képeskönyvben; közösség, barátság – a háború alatti összezártság a pincében, később gombfocipartnerek, majd zenésztársak és néhány személyes találkozásnyi együttlét; az irodalom – gályapad, hivatal, melyet az otthon „kényelmében” is a feladat munkarendje szabályoz (fordítás sokoldalas napi penzumként); és még kedvenc társai, a koalamackók is irodalmi utalások (Micimackó, nem a 30-as évek stílusára stilizált Karinthy-változatban, de az eredetiben!), levelezőlapok, figurák, trafikáruk. Élet helyett az élet jelzései, másodlagos megvalósulásai. Ezek az életmotívumok azután önálló életre kelnek körülötte, az élet formáját veszik fel, meghatározzák személyes pozícióját. Ugyanakkor tudatában van, hogy mindezek csak forma jellegűek, az élettől különböző, csak jelölési, információt szolgáltató motívumok. Éppen ezért át is éli és függetleníti is őket a valóság teljességétől: lehatárolt, térben és időben meghatározott kvalitás helyett térben, időben szabadon variálható és helyezhető mennyiségekként is kezeli; olyan motívumokként, amelyekkel eljátszva a személyes tudat számára a létezés különböző kombinációit kísérletezheti ki.
507Így születik meg – ismét a Szabó Lőrinc-i példához fordulva – az élete korlátozottságait vállaló-tagadó lázadó, aki mindezt viszonylagosként, változtathatóként és választhatóként tételezi fel, és a törvényt fogalmazó, aki a lázadó csalódásaiból, az életét jelölő motívumok változtathatatlanságából következteti a létezés tényeit. Életét tehát azért tárja fel, hogy rákérdezhessen létezésére.
Ugyanakkor nemcsak élet- és létviszonyát vizsgálja, hanem egyúttal költészet és tudat kapcsolatát is. Ugyanis, ahogy élete motívumai a létezés tényeit határoztatják meg, úgy a költői megvalósításon keresztül tudatának működését követheti: tehát minduntalan felbontja a készre sikeredett kifejezéseket, megfogalmazásokat, mert azok létrejöttének mechanizmusát akarja követni. Az információkat feldolgozó tudatfolyamat elemzésére vállalkozik. Ezzel az információknak a személyes pozíciójában elfoglalt helyét is megállapíthatja, másrészt éppen a feldolgozás során készíti el azokat a variációkat, amelyek szembesítésével az életmotívumokból a léttényeket le tudja olvasni. Korunk emberének a személyes életmotívumokból épített létszemléletét igyekszik megfogalmazni számunkra Tandori, személyes viszonyulásaink rendszerének törvényszerűségeit keresi. És itt hadd térjek vissza ismét a párhuzamul idézett Szabó Lőrinchez: az individuum problémáit vizsgálja ő is, a ma emberének „magánemberi” oldalát. De – és itt a párhuzam megszakad, illetőleg módosul Szabó Lőrinc utolsó éveire utalva – nem élezi ki ezt a „magánemberi” pozíciót, ezt a személyes oldalt nem állítja szembe sem a közösséggel, sem önmagunk „közösségi” oldalával. Természetesen él lehatároltságai között, elfogadja azokat mint speciális, személyes életmotívumokat, amelyek megjelenési formá508jukban amennyire különválasztják is, jellegükben éppen hogy hasonítják a többi másképpen lehatárolt, azaz meghatározott emberrel.
És itt – már nemcsak megközelítési hasonlatként, de – példaként egy másik költő lép értelmezési körünkbe: Vas István. Az ő hídszerepe ad biztatást – igazolást és útmutatást – Tandori számára: a csak személyesség vállalásának is megvan a maga igen fontos közösségi távlata, a korával megnőtt költő éppen ezt a fajtájú személyességet kísérte végig az általa átélt történelem menetében, végigjárva mind tágabbra nyíló közösségével a személyiség-kiteljesedés személyes útját.
Vessünk egy pillantást egy képzeletbeli jelenetre, amint valaki valamely különleges „éji órán” hirtelen rádöbben emberi cselekvése-létezése gondolatkoordinátáira, biologikuma alkatelemeire vagy a tér korábban természetesként észre sem vett alakzataira; és utána mindjárt kinyithatjuk Tandori első, 1969-ben megjelent kötetét, képzeletünk tárgyiasodik: a meglesni vélt jelenet írva áll előttünk.
Íme egy példa. A vers címe maga egy történés, mindnyájunk számára tárgyszerűen elképzelhető, érzékelhető életmozzanat: Fürdés. A cím a vers egyik pólusa, önmagában is kidolgozott, mert kiváltja mindazt az asszociációt, amit más esetleg verssé kerekítene – de azzal egyedivé, biográfikussá is tenné. Tandori nem így. Ő leüt egy hangot, mely benne és mindnyájunkban utánarezeg, a képzet egészét előhíva. A vers teste most már ennek a képzetnek a szétbontása:
509De ez Tandori vershelyzet-teremtésének csak első lépcsője. Ennyi, amit tanult: a verstörténet függetlenítése az életrajztól-élménytől, a jelenség, a képzet felbontása alkotóelemeire.
Íme az adott feladvány: a pályakezdő Tandori és Szabó Lőrinc képei, az állapotkifejezés, a vers hasonlat voltának azonos szemléletű, de más-más módon megteremthető útjának vagylagossága, Rilke versében, a Duinói elégiák zárórészében. „Sötét földekre tavasszal omlik a zápor” – ez egy korábbi líratörténeti kiindulás, a bevezetőben jelzett Föld, Erdő, Isten versállapota; „a mogyoróhéj lengő szép üressége” – ez már maibb formálású költői világot láttat, akár a Tandori-kötet kiindulásának jellemzője is lehet. A vers itt mint parabola jelentkezik a létezés állapota vizsgálatára, elemzésére, felfedezésére.
Hogyan jutott el idáig Tandori? A kötet jobbára már ezt a versállapotot mutatja, de találunk jelzéseket, melyeket követve visszakereshetjük útját. A Kert ciklus történetei versalkotása korábbi rétegeit mutatják: az utat a jelenség-, a történetleírástól a lényegábrázolásig. A Szobor című vers510ben, egy haldokló mellett szűnik meg a hagyományos versmondás, ez a pillanat az, ahol saját versszemléletére ráismer:
És íme a folytatás: az eredmény tudatosodása, az alkotás-lélektani felismerés:
Itt, ebben a pillanatban született meg Tandori kötete, itt talált rá a „végtelenül-holtaktól” számára jövő „tiszta hasonlat”-ra.
De ez az út nála nem az örömök útja. Az elválásokon, a Kert elégiáinak során jutott idáig. Számára a léttel való szembenézés először egyúttal reményvesztésnek tűnik. Csokonai A reményhez írt reménytelen versének modern hangszerelésű utóda a Kert:
A vers még érzelmekre is épül, és még az egész, felbontatlan ember lázadásával zárul:
Itt még hús-vér formálású emberrel találkozunk, aki szembekerült egy élménnyel, az foglyul ejtette, de ő szabadulni szeretne tőle. Felemás világ, feloldatlan dilemma: létélmény, állapotvers legyen-e költői világa, vagy e témakörben folytassa a hagyományos életrajzvers útjának követelményeit is. Hányan akadtak el e dilemmában, akik mind e kettősséget próbálgatták ötvözni, és maradt eredményül: az egyetlen szituáció állandó variálása, utánamondása. Tandori belemegy a kalandba, hús-vér alakját elveti, a történetbe zárt, epikusan megelevenedő Én már csak emlékkép:
Persze a dráma tovább folyik: a témáihoz visszaérkezett költő már csak a részleteket, az új szemléleti tartomány tárgyait, a lábak, törzsek és arcok sokszögét találja. Ezt illesztgeti kitölthetetlen köreibe – és fűz hozzájuk még egy „em512beri”, előző költői életébe utaló jelzőt: – „vigasztalanul” (A visszaérkezett). Még minduntalan „elhagyás”-ról beszél (pl. „Ők hagynak el nyomtalanul: az édes bizonytalanságok”), még egyszer búcsúzóul felcsendül a hagyományos „poéta”-szólam: „szeretnék szorongani valamiért a múltból” – de aztán már az elszakadás mozdulata következik, vonzóra hangszerelve, csábító szirénhangokat hallatva:
És a végállomás: „ami marad, az egyetlen legyen”.
Mi formálta ilyenné Tandori szemléletét? Társadalmi okok késztették elfordulásra, mint példaképei közül a legtöbbet? A magányos lázadás, az atomizálódó közösség élménye vagy személyes sérelmek? A kötetből ez kevéssé olvasható ki. Egy-két nyomasztó körülményváltozás-kép (Kert, Nyers) inkább lélektani, élménybeli motiválását adja az útnak, a dolgok és a létezés belső végtelenével való szinte véletlen, program nélküli összetalálkozás döbbenetéről adnak számot. Tandorinak azután volt ereje, hogy ne álljon meg a lét panaszfalánál, hanem következetes logikával végigjárja a kínálkozó utat, melyet az elszakadás drámája és a „földi” nosztalgia levetkezése után már nem elfordulásként, hanem az emberlét-kifejezés költői gazdagságaként kezel.
Miben különbözik e kötet világa a hozzá hasonló tematikájúaktól, mi az, amit a tanulthoz újként adhatott hozzá? Ismét forduljunk vissza Rilkéhez:
512Rilke ezzel zárja a Duinói elégiák-at, Tandori itt folytatja szemlélődését. Az ő létezésélménye nem statikus, metafizikusan változatlan, hanem – mint a jelenségek világa – változó, alakuló. Nézzük csak, hogyan építi mondatát. Mindjárt a kötet első hangütése jellemzően tandoris:
Két mellérendelés közé ékelve egy alárendelés, két jelen (vagy jövő) idejű mozgáskép, kérdés közé ékelve egy statikus, múlt idejű kijelentés, mely valójában a jelen, a mozgásból kiszakított pillanat, a múlt és a jövő közötti kapcsolat. Ide és oda is kapcsolható alárendelés. Alárendelés, mely mégis az egyetlen tény, célpont és kiindulás.
E technikához hasonlóan fogalmazódik meg kötetében a személyiség is:
A jelenbe fogott határeset a változás végletei között. Ez a modell, melyet szituációba helyez, jellemez egy eléje adott jelzővel: „nyugtalanítóbb”; és ezzel megmutatta az alakuló 514személyiség kiváltotta külső reakciót is. Kívülről és belülről láttatva így fest Hamlet királyfi mostohaapja előtt. Vers és mondat így az ember örök átmenet voltát jelzi. Az egész e költői logika nosztalgiája, tárgya ellenben a rész, a töredék:
Ez egészből lett és új egészbe kívánkozó töredékek tettenérési lehetősége a megközelítés, formája Tandorinál a térgeometriai parabola. Útja az elvesztett egésztől a jelenig, a töredékig vezet, lezáratlanul marad:
számára az új egész „idegen”, mely a jelenben befejezhetetlen. Ezért kedvelt formája a befejezetlen mondat. A Nyers című vers épp e szemléleti és technikai forma összecsengését mutatja be. „Próbáljuk befejezni” – kezdi a játékot. De bármely – a tudottól eltérő – befejezési kísérlet csak játék, véletlen, esély értékű, de nem tárgysúlyú, tényjellegű.
Mire képes ez a költészet? Kapcsolatelemzés, hangulatlíra, szerelmi költészet, a személyiség fausti önkeresése mind belefér – csak állapotlírára transzponálva, a létezés 515alakzataként felfogva. A pontos megfelelések, az önmagát megújító költői lelemény elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne váljon modorrá, önismétléssé e technika. Tíz év alatt készült e kötet – ez mindent megmond előnyeiről és hátrányairól. E vers létrejöttéhez a külső élmény ihletteremtő ereje kevés, szerencsésen kell társítani hozzá a parabolaképet, mely adekvát az élménnyel. Tandori még megtetézi e típus szokásos nehézségét, az ő versállapota ugyanis in statu nascendi ragadja meg a valóságot, tehát változat is egyben, mint az élményversek, az én-versek. Egyszerre általánosított állapotrajz és egyedi pillanatfelvétel.
Tandori minduntalanul újra alakuló töredékeiben, változataiban két állandó van, melyet két kulcsszóhoz kapcsol: egy végző-záró (személyiségelemzésről lévén szó természetesen a halál ez) és egy mozgató, örök változatlan, melyet ő szív-nek nevez.
A létezés az állandó következés. Ezt a létezést Tandori mozgásképzetekkel rajzolja le nekünk. Leggyakoribb igéi épp a mozgást, változást kifejezők. A halál ennek a költészetnek az ellentéte. Keresem képeit, alig találni, azzal Tandori nem tud mit kezdeni: „idegen egész” számára, épp költői lényegével kifejezhetetlen:
Ugyanakkor állandó tudatában van a változtathatatlannak, és sokszor az egyetlen egyedül lehetséges, bomlástól mentes 516megfogalmazásának tartja. Következik ez Tandori jövőbizonytalanságából. Csak a megtörtént és a jelenben történő a biztos. A halállal az ember múlt idejűvé, tehát Tandori szemében befejezetté válik. Így lesz nála a „halálutáni” az „egyetlen teljes maszkunk”.
De ennek a lezárt mondatnak visszafelesel egy lezáratlan, a létezést igazánból kifejező:
Íme a szív, mely hol motorikus létfenntartó, hol a dolgok lényege (The heart of the matter), hol e logikus világ érzelmi ellenpontja, táplálója, fenntartója (talán úgy, ahogy a XVIII. század felvilágosult racionalistái szentimentális pillanataikban használták), az „egész ember” napvilága ez álomtájon, éjféli lámpafény mellett megszült világban.
Végül is tökéletesen megszerkesztett és lezárt ez a világ. De merre tovább? „Próbáljuk befejezni?” Sokféle út indulhat erről. A bevezetőben Szabó Lőrinc pályakezdő kötetéhez hasonlítottam az eredményt. Hasonlít hozzá koravénségében is. Nem egyensúly még, csak egyensúlyozás. A nyugalmi állapot bomlása épp ezért várható.
517A Töredék Hamletnek kötet összegezése a Vissza az égbe, formáját tekintve térgeometriai látomás. Egy levélváltás, illetőleg e mű közlésének dokumentumait idézve kövessük tovább Tandori pályaívét.
„Egy pályája elején álló költő fejlődésében állomás ez az írás, szétnézés a költői kifejezés birodalmában, és – még lényegesebb! – nagy igényű szétnézés az ember lehetőségeinek birodalmában. A küzdelem (a keresés nyugtalansága, a célra találás nyugalma és az emberméretű megvalósítás lehetősége) tölti be ezt a tudatot, ahol lejátszódik ez a furcsa történés. Egy gondolat, egy tett megszületésének perce vagy egy ember élete, vagy az emberi lét képlete? Prózára fordítva talán közhelyes lenne a »tartalma« e versnek. Érdekessége épp a formai absztrakció, mely ellenpontozza az absztrakciók oly divatos polgári végeredményét: a lét és a küzdelem abszurditását. Készülődés ez a vers, inkább kísérlet, hogy szerzője a nyilvánosság és a vitatkozó reflexiók segítségét is megkaphassa nagy igényű vállalkozása folytatásához.
Amikor megírtuk Tandori Dezsőnek, hogy közöljük Vissza az égbe című költeményét, jeleztük, hogy néhány sorban megindokoljuk ezt a közlést a lapban is. Mint érdekes stíluskísérletet mutatjuk be ezt az írást, nem mint stíluseszményünket, de mint olyat, amelyik mai líránk színképébe beletartozhat. Egy tanulmány vázlatszavait is leírtam (»a személyiség önkeresése, önmagára találása, a végtelen lehetőségből megmaradó véges valóság, egy kicsit a Faust-típus geometriai képekre fordítása«), kérve pár soros információt a vers keletkezéséről. Maga a válasz 518ugyanakkor, úgy érezzük, feleslegessé teszi a bővebb magyarázgatást: azon kevés önértelmezések közé tartozik, amelyek nemcsak magyarázzák, de kritikával is figyelik, »helyre is teszik« alkotásukat.”
„Kedves Barátom!
Valóban nagy és kellemes meglepetés, hogy a »hosszú vers« közlésére egyáltalán van mód, és külön öröm, hogy érdekel Benneteket. Köszönöm bizalmatokat, kedves Barátom! Készséggel próbálok elmondani most egy-két dolgot, kiegészítésképpen.
Igen, úgy, mert azt hiszem, a legjobb »nyomon« indultál el, amikor valamelyest a Faust-gondolat egy vonatkozását fedezted fel a »Hosszú«-ban (így nevezem most, egyszerűség kedvéért). Persze, ez nálam nem volt tudatos, de ez mindegy. A geometriaira csupaszított jelleg valóban nem is lehet stíluseszmény, s – bármily furcsán hangzik – az enyém se. Nem is volt, nem is lesz! Hogy lett hát?
Valamelyest az az igény dolgozhatott bennem, hogy az esetlegességeket lecsupaszítsam, és ez nehezen ment, s talán ezért »csúszott ki« ilyen absztraktra az egész. Az alapgondolat, alapközérzet olyasmi volt, hogy:
bárhova »lépünk«, bárhol létezünk, azt a »helyet« megteremtjük, és ugyanakkor az a hely is kérlelhetetlenül megteremt minket. Nemcsak környezetet stb. ad, hanem: létet. De – ez ellen egyben lázadunk is, másrészt: egyebet sem tehetünk, mint hogy tovább törekszünk, »előre« »el«. Talán mi sem természetesebb ennél – én azonban azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ami »olyan természetes«: az nem hallgatható el, nem szabad annyira magától értetődőnek venni. Tehát – mintha azt hangsúlyoznám: halnak nél519külözhetetlen a víz, és ezért egyszerre tragikus (mert enélkül semmi sem történhetne a hallal), másrészt nagyszerű, mert ebben történhet csak bármi a hallal stb. –
Namármost, ez a hal-dolog azért is eszembe jut, mert Hemingway »Öreg halász«-ának küzdelme sem ellenszenves nekem, és ahogy ott is csak a csontváz maradt a nagy halból, itt meg a »Hosszú«-nak a geometria?… De hadd menjek tovább.
Az a Valaki itt létezésének és létezése feltételeinek meg következményeinek kölcsönhatásában »fut«; és ez az automatikus »kényszer« (nevezzük így) tudatát is megformálja. Elég »rugalmasan«, az eseményeket követve – de mondhatjuk úgy: azokat mindig humanizálni próbálva. S miközben ilyen »fejlődésregényt« mondhat magáénak, mintha a »világ« is valahogy az ő gondolatainak-tudatának képét kezdené magán viselni; valami »kozmikus optimizmus«-t sugall: és ennek jegyében végződik (szakad meg!) a történet. Csak egy ilyen optimizmus oldhatja fel a rengeteg tragikus-komikus botlást, ill. gondolati-tudati kapaszkodást, létértelmezést. A »világ«, a »világmindenség« nem akarja elpusztítani ezt az Everymant. Tehát: a létforma látszólagos abszurditása feloldódik a lét végső optimizmusában, melynek során tudatunk látszólag esendő kalandjai nem is olyan hiábavalóak. Nélkülük üres lenne a lét.
Tehát valamilyen módon ez akár anti-egzisztencialista ügy is; bár nem érzem szükségét, hogy ilyen vád ellen elővágásokat tegyek (oldaladon küzdve!). És még egy. Albert Langlois clochard-ról szólva, talán azt is látni fogod, kedves Lóránt, hogy azért érzelmi töltése is volt ennek az ügynek, nem csak geometriája.
Persze, nem ez az Albert Langlois a lényeg. Ez csak afféle 520hódolat egyrészt Henri Colpi rendező és Marguerite Duras közös, cannes-i díjnyertes, de hálátlan sorsra jutott művészfilmje főalakja irányába. Ez az A. L. clochard talán fiktív figura, talán az életből vették őt: a II. világháborúban súlyos fejsebet kapott egy KZ-lágerben (mindegy, hol), és elvesztette emlékezetét. Ezt az emlékezetet próbálja feleleveníteni benne felesége, aki »Ilyen hosszú távollét« (ez a film címe), 15 év után felismerni véli, a clochard azonban nem emlékszik semmire a múltból. Érzi a feléje irányuló szeretetet, jóakaratot, és ő maga is szívesen »elébe menne«, de nem tudja, mit tehet, nincs más kiindulópontja életében, mint az a bokor, ahol a háború után egy mezőn feleszmélt hosszú ájulásában, felkelt és elindult. »Mit csinál az ember ilyenkor?« – kérdik tőle. »Megy… megy…« – mást nem tud mondani ez a Dosztojevszkij-figura. Szóval laza, hommage jellegű ajánlás ez. Inkább érzelmi…
Baráti üdvözlettel
Tandori Dezső”
A vers a Napjaink 1968. novemberi számában jelent meg. Tehát már a kötet megjelenése előtt megkezdődött eredményeinek revíziója, egyensúlyának bontása. Ugyanakkor a kísérő levélben leírja két következő kötetében a valósághoz való viszonyulásának alapjellegét: először optimista, utána érzelmi.
521Az 1969–70-es évek hozzák a gyakorlatban a fordulatot Tandori pályáján. Az első kötet még „szabályos” volt, még beleilleszthető a pszeudo-avantgarde-on nevelkedett költői pozícióba. A lecsupaszított térgeometriai parabola ugyanakkor magában foglalt egy másik elemet, amelyik hordozta a kötetet szétvető robbanótöltetet. Ez pedig a statikusságnak ellene mondó grammatikai viszonyítási rendszer (mondhatnánk úgy is): a „formális” grammatika utolsó, túlfeszített állapota, amely felkészült a „dialektikus” grammatika befogadására. Ha az első kötet egyirányban „lecsupaszított” világának elődjeként Rilke Duinói elégiái-t mutattuk be, idézzük most Szabó Lőrinc Az Egy álmai című versének bevezető versszakát:
A szövegnek most ne a közösséget, a ti többieket tagadó hangját figyeljük, hanem az egyest körülvevő szövevény grammatikailag jelölt voltát. A te s ők, a neki, a kint és a tömegen, a mind és a nélkülem és a közületek, az ilyenek és olyanok, a vagy-lagosság, és az igék: lehet (és a jelöletlen van), született, megszöknöm. Egyetlen versszak, és mennyi viszonyítás; vagy csak egyetlen sort emeljünk ki:
Mennyi mindent jelöl csak önmagában ez a grammatikai szituáció: a vers szereplőjéről és az életben, sőt a létben elfoglalt (és elfoglalható) helyzetéről.
A korábbi költői gyakorlat ezt a költői pozíciót a pontosság határhelyzetével tudta megteremteni: a grammatika szabályos, még követhető alkalmazásával. Az újabb költészet ezt a határt lépi át: a grammatika jeleit felhasználja a viszonyítás bonyolultságának feltárására, de kihagyja a viszonyítottakat, a tárgyakat és motívumokat előlük. Íme az A. Rimbaud a sivatagban forgat című vers indítása:
A szavak jelentéstani pozíciójának megváltoztatásával pedig olyan értelmezési lehetőségeket szabadít fel, amelyek már túlmutatnak a szavak hagyományos jelentéstani funkcióján. Szavak szétválasztásával, a legközhelyesebb faviccek felelevenítésével, bárgyú szójátékok merész vállalásával, rímszavak egymás mellé írásával, a szavak írásképének variálásával vagy a szavak angol lexikonokra emlékeztető kicsontozásával a jelentések olyan asszociációját szabadítja fel, amely azután túlmutat minden esetleges viszonyításon. Így születik meg iskolapéldaként az Egy szó alibije (Az Országh-szótárból):
és így tovább, fugaként építve a jelentéstani asszociációkat.
Így azután olyan általános idő- és térkoordináta-rendszer születik, amelyben bármit bármivel bármikor kapcsolatba lehet hozni. Így már a korábbi – térben – meghatározott geometriai parabola helyébe egy „parttalan” modell lép, amelynek alkotói tendenciája, hogy bárki saját személyes feladványát behelyettesíthesse, és épp e behelyettesítéssel (tudati folyamat) meg is oldhassa. A teljesség nosztalgiája lenne ez? vagy csak játék, amellyel elszórakoztathatjuk magunkat: kigondolója és aki veszi a lapot? Kigondolója – írtam; már nem is költőnek nevezve az alkotót. Pedig – és 525erről Tandori meggyőz, még ott is, ahol talán sakk- vagy sport- vagy egyéb járatlanságomnál, vagy mert felületes vagyok a játékban, nem tudom követni, vagy nem is akartam követni (előbb-utóbb úgyis meg kell alkotni e költészet kommentárjait, felfejtve filológiailag is viszonyítási rendszerét), csak csodálkozni derűjén – az új Tandori is költő. Épp derűjével, a játékba épülő optimizmusával győz meg erről. Ez az ember elgyönyörködik mindezen. Számára nem tragikus lét-tények közé vezetnek ezek a jelek, hanem az egyes ember számára is feloldható életmotívumok felé fordítják vissza. A lehatároltságot elfogadó (és talán ezzel azt meg is semmisítő, legalábbis korlátozottságát elvesztő) magatartáshelyzetbe helyez vissza.
Ugyanakkor Tandori végig is játssza velünk ezt a feladványt. Ha fel is vázolja ezt a „dialektikus” grammatikai módszerrel megszerkesztett képletét (pl.: A. Rimbaud a sivatagban forgat), utóbb ő maga hozzákezd a behelyettesítő variánsok felsorolásához. (Pl. az Egy vers vágóasztala címűben felfejtve éppen a Vissza az égbe motívumait versben is.)
Mind ez idáig egyirányú folyamatot elemeztünk: a lecsupaszított képlet esztétikai létrejöttét, és e folyamat kommentárjaira hívtuk fel a figyelmet. Ugyanakkor költészetének ez csak az egyik pillére. A másik ennek látszólag a pontos ellentéte: a legrészletesebben elbeszélt esetlegességek, T. D. magánszemély magánhasználatra készített naplójegyzetei. Fő témák: balatoni nyarak, egyedül és meghatározott baráti körben, pályakezdő diákotthoni tanári ténykedés, utazás Lengyelországban, Jugoszláviában (Belgrádban és Dalmáciában). A legszűkszavúbb bezárkózás (nem a személyesbe, de a műbe) és a legkitárulkozóbb önbemutatás – szinte egymást váltogatva. Egy általános érvényű, ab526szolút koordináta-rendszer nosztalgiája és a speciális berendezése.
Ez Tandori versteremtő szemléletének megnyilvánulása, melyet alkotó folyamatának elemzése során nevén is nevez. A speciális koordináta-rendszerben egy, a maga esetlegességeit viselő (fiatal) embert mutat be, aki öntudatlanul éli az életét. Ez a versteremtő tudat számára az amatőr jellegű létezési forma. Ez a Nyers, amelyet az alkotó-elemző, a profi eltulajdonít, felhasznál, hogy ebből rajzolja meg az általános koordináta-rendszer meghatározóit. És ezt a kétféle „ábrázolást” nem is egyetlen versen belül szembesíti, a „kizsákmányolás”-ra, az életmotívumok felhasználására kétfajta versmodellt dolgoz ki. És ezt a távolságteremtést még fokozza azzal a technikával is, hogy rendszerint időben is láthatóan szétválasztja a kettőt: az amatőr élést és a profi létvizsgálatot. Ugyanis a profi jelenbeli tudati tevékenysége nem a vizsgálattal szinkron időben még létező életmotívumokra, esetleg élményekre vonatkozik, hanem időben már jóval korábban lezajlottakra. (Rendszerint életrajzi eseményekre.)
Amikor pedig alkotásmódját elemzi versében, akkor felmutatja az amatőrségből a profivá válás folyamatát. Az amatőrség elvesztése az, amikor először elmondja az első személyes variánst, majd megismétli (megváltoztatva a tipográfiát is) ugyanezt személytelen változatban:
Az idézett versrészlet az első, az amatőr változatban a speciális meghatározókat hangsúlyozza (kurziválva): első, akkor. Ezzel konkrétan meghatározza a történetet. A második változatban egy tárgyiasított történetet mond el: és készít ezáltal olyan tényekből alkotott verselemeket, amelyekkel már eljátszhat, a személyes – amatőr – viszonyítások, kapcsolatok rendszere helyett konstruált viszonyításokat, kapcsolatokat teremthet vele tudatának elemző akarata szerint.
Illetőleg teremthetne. Mert a személyesség, amelyet az alkotás (elemzés) során kikapcsolt, kizárhatatlan motívum a versében. Mert az ilyen, „rossz volt, nagyon rossz”-szerű reflexiókat nem tudja áttenni az általános rendszerbe. Ugyanakkor ezeket is jelölnie kell. A konkrétumot csak általános – a szubjektivitásra utaló – meghatározóval helyettesítheti (SZEMÉLYESEN!). És ezt mint a történeten kívüli elemet zárójelbe kényszeríti, de ki is emeli, és a kurziválással hangsúlyossá is teszi. Sőt: az egész verset indító és záró, felkiáltójellel is kiemelt szóvá emeli.
És ez már kulcshelyzetet jelöl a Tandori líra ezen állapotában. A személyes, a speciális koordinátákban megfigyelt élethelyzet és az általános rendszerben vizsgálatra vont léthelyzet közötti helyzetben megfogalmazódó személyiséget mutatja fel. Metaforikusan fogalmazva (a József Attila-i Eszmélet-ből Tandorit címadásra ihlető képpel): egy „talált tárgy” megtisztításának a folyamatban feltételeződő ered528ménye ez. Lényegében az ekkori Tandori-vers poétikai és filozófiai segédegyenesei közül – és általuk – megszülető esztétikai specifikuma. Esztétikailag értékelhető és értékelést kívánó megvalósításban jutott el az általa kívánt és kiválasztott eredményhez. Mint ahogy ő maga is felépíti ezt az eredményt feltételező fejtegetését. Egy vers vágóasztala című versében többek között a részben már idézett Rimbaud-versét ismétli-értelmezi.
És így tovább, mert „poenjeink el sem puffanhatnak, mire (statisztáinkkal) megszólaltathatnánk őket, rekviemmé lesznek, talán miértünk” (Statiszták; két geg). És bárha a „panaszfal túltesz töredékes dadogásunkon, ahogy mindegy neki, mit mondunk”, mégis „egyetlen dolog számít: hogy emberi nyelven dadogunk”. És hogy „el ne szomorodjunk”, „mint szegény Rimbaud a nyilván keservesen haladó felvételek közepette”, felmutatja a műalkotást, amely „keservesen” bár, de elkészül, amelyet
És ezt, a – nevezzük: műalkotást? önmegvalósítást? – lényegében személyiségfelmutatást a létezés rendjében végül is optimistán elhelyezi:
Ugyanakkor ezt az eredményt építőelemeinek kiválasztásával, sőt a megvalósítás módjával is a hagyományos versformálástól lényegesen eltérő versrendszer kísérletezésével és kidolgozásával érte el. És ha rokonszenvvel követjük is útját, megtaláljuk a számunkra való rezonancia lehetőségeket benne, eredményét és eredményeit méltányoljuk is, nem hagyhatjuk el, hogy ne villantsuk figyelmünket – legalább egy zárópoén erejéig – fonákjára is.
Annak a líránkban éppen e kötet verseivel egy időben megfigyelhető jelenségnek a reprezentánsa ugyanis, amelyet egy kicsit önironikusan, mégis az eredményért, a kísérlet sikeréért is aggódó jellemzéssel a pályatárs Petri György jelenít meg szellemes epigrammájában, mintha fanyar-reménykedő görbe tükröt tartana az egy talált tárgy megtisztításán munkálkodó költő számára is:
Az 1969–70-es években keletkezett kötet egymásba szőtt személyes és kozmikus optimizmusa után egyfajta személyes fájdalom fogalmazódik meg Tandori költészetében. Ez az „érzelmesség” és kifejezője, az elégiai attitűd ugyanakkor nem életmotívumaiból következik, nem élményalapú, hanem módszerének felülvizsgálatából származik. Egy módszer kiteljesedése, alkalmazása és önkritikája jellemzi az immár határozott körvonalakkal kirajzolódó következő kötetnyi pályaegységet. Már az Egy vers vágóasztala című versben az „elszomorodás”-t állítja szembe a kiteljesedéssel, de itt még a fausti, de legalábbis a madáchi a cselekvésben és a cselekvés által megfogalmazódható optimizmus munkál. A folytatás annak tudomásulvétele, hogy költészetének két típusában megjelenített valóság időben szétválik. Elvben bármennyire állandóan behelyettesíthető az általános koordináta-rendszerbe a speciális, gyakorlatban szétválik a léttényeket faggató, a versalkotás jelenében zajló tudati folyamat az életmotívumokat produkáló múltbeli cselekményektől. Ha elméletben elképzelhető (és esztétikailag meg is valósítható) az összes felhasznált életmotívummal való jelenbeli sakkjátszma, a gyakorlatban időbelileg szétválnak szeme láttára. Azaz – Szabó Lőrinc-i metaforával élve: – az agyunk tükörszínjátékában összekapcsolt elemek a valóságban menthetetlenül szétválnak, és ennek a szétválásnak egyúttal léttörvény ereje is van, vagyis saját építményét rontja le az építés pillanataiban. Ezáltal – a korábbi egységet továbbra is nosztalgikusan megcélozva-fenntartva – születik meg költészetének a következő kötet címében is jelölt kettőse: A mennyezet és a padló. Egy zárt egység részei ezek, ahol a szétválasztásban még a hierarchia 532is jelölve van: az általános érvényű létösszegezés, és a napi cselekvések színhelye-porondja. És ezt az egyszerre építő és bontó folyamatot (SZEMÉLYESEN!) tekintve már csak elégikus távolságtartással lehet tudomásul venni.
Így találkozik Tandori az időélménnyel, amely nála nem az eltűnt idő visszakeresése, jelenbe kívánása, de az összetartozó dolgok rendszerezője. Ugyanazon helyek – például az átélés során az adatokat begyűjtő és a feldolgozás során az adatokkal eljátszó tudat – időben különböző viszonyokba vonhatók, és különböző feladatok, cselekvések színhelyei lehetnek. Az elégia versbeli feladata ebből következően nem egy helyen, különböző időkben szerveződött rendszerek összegyűjtésének, jelenbe vonásának vágya, hanem a szétszakítottság tudomásulvétele.
A témafelvonultatás után következik a kidolgozási rész. A múlt és jelen közötti űr kitöltésének meg-megújuló akarása.
A célnál hirtelen a szakadék nyílik meg.
Igen, a padló és a mennyezet szétvált, bár az egység, a betetőzés irányjelzése megmaradt:
Bár ez is inkább csak a párhuzamosak esélye, amelyekről még elemiben megtanultuk, hogy a végtelenben találkoznak. De vajon ez igaz is? Közhely vagy evidencia? Hiszen épp ez a pont, ahol Bolyai megbontotta az euklideszit, megalkotva az abszolút geometriát. Tehát csak az „egyszer már volt” van, és a „még egyszer lesz” nem fér bele semmilyen általános képletbe? Így születik meg Tandori elégiája, a párhuzamosak – reménytelenül-reménykedően bizonytalanná tett („talán”) – nem találkozásának – tudomásulvétele.
Talán csak ennyit jelent a „te és én”. És ebben a kettősségben határozódik meg a szomorúsága, amelyet a tételesen is kimondott vidámság ellenpontoz: a múltban.
Ő gazdagodott: az idő elkülönítette rendszerek sorakoznak, szaporodnak benne; de veszített is: a csak tudatában maradt rendszerek az életben megszűntek létezni. És e folyamat során ő maga is az időben személyes létezése részeit elhagyta. „A jónál jobb, kevesebbnél kevesebb gyarapszik egyre.”
Tandori ugyanakkor nem életösszegezésre használja ezt 534a folyamatot, hanem a létezés tényeinek tudomásulvételére. Eddig csak hetyke kíváncsisággal faggatta ezeket, most már berendezkedik a tudomásulvételre. És ezzel egyúttal ismét (SZEMÉLYESEN!) jelenik meg. Ugyanis játékkal igyekszik kifogni rajta. A voltat, az életmotívumokat most már nem azért idézi fel, hogy általános képletet alakítson belőle, a profiság másfajta átalakításban jelentkezik. A voltnak a továbbélésében. Nem időben fejleszti tovább történeteit, hanem elégikusan, ott a maguk idejében alakít fiktív, a többiből következő jeleneteket, illetőleg azok akkori elmaradásain szomorkodik.
Kiben nem él a vágy: változtatni utólag az akkor volton; vagy: mostanra megidézni a voltat. Az irodalom is feldolgozta mindezt – Tandori mást kísérel meg. És valljunk igazat, nem így vagyunk-e gyakrabban magunk is: nem a mostra várnánk a volt vágyaink teljesedését (talán zavarba 535is ejtene hirtelen jelenléte), hanem az akkor kihasználatlan pillanatokat sajnáljuk, az akkor speciális rendszerét gazdagítanánk most, hogy több emlékünk legyen? Vagy hogy mi magunk is többek legyünk? Vagy csak egyszerűen: a megszokott reflexszel fordulunk – és aztán az ijedt csodálkozás! – már halott hozzátartozóinkhoz, ismerőseinkhez tanácsért, véleményért? Vagy csak egy korábbról elmaradt vagy épp most érdekessé váló információért? A megszokottság természetességével, és fejezzük be mozdulatunkat egy szimbolikus, lemondó kézlegyintéssel. De hát az elégikus távlat józanságra is int: több kevesebb, kevesebb több. Azaz marad az egyenleg: az időben lezárt valóság tényei változtathatatlanok.
A létezés szomorúságára ébredt ember, miután hiába igyekszik kifogni játékkal a változtathatatlan tényeken, végül rájön e játék sajátos, csak önvigasztaló jellegére, és ez még inkább kétségbeejti. Innen kell visszatérni a józan tényekhez, a jelenhez:
Ebben a pozícióban már a sakkjátszma patthelyzetbe lép:
És ez az elégia végét jelenti. Íme a jelen helyzet, mely ismét a tényekhez vezet vissza, eloldja az időjáték lehetőségét, a múltat: „nem hozhatlak fel kifogásul”. Talán már egy újabb, negyedik kötet alappozíciójának rögzítése ez: a változó tények között.
De egyelőre térjünk vissza a létezés szomorúságát vállaló költőhöz, aki szomorúságát éppen gyakorlati okokra is visszavezeti: a kik között vagyok szomorú, ki néz engem? kérdésére. Amikor a költői szabadságáról elmélkedik, hirtelen felvetődik: „Csak engem meg ki néz?” Amikor „Samu”-val elmélkedik a múlt és jelen különbözésein, szinte az angol „tapadó kérdés” mintájára, reflexszerűen, társat keresve teszi hozzá észleléséhez: „Maga nem?” „Alapfogalmai” között pedig első helyre az „ők” meghatározása kerül:
Mi az, ami ebbe a személyiségbe fogható? A bővülés az egység sérelme nélkül elkövetkezhet-e?
Ami az időbeli szétosztottság szomorúságát adta, az most a személyes kapcsolatok jelenbeli szétváltságában testesül meg újra. „Elrettentő” – amikor e ténnyel először találkozik az ember, de ha elégiába fogja, történetté kerekíti, és végül életmotívumokként mutatja fel – megszokható: „nem is olyan rettentő”.
Mindez pedig, amit költészetében összegyűjtött, számára nem tételezhető fel a magányos személyiségben. A teljesség csak úgy fogalmazható meg számára, ha oszthatóvá válik, nem csak saját eredményként mutatható fel:
Ez a magányos személyiségből való kilépés vágya a sokfelé kapcsoltság, a nyitottság eszményét fogalmaztatja meg vele. Nosztalgiája a mindenfelé figyelő-kapcsolódó ember:
538Az az ember, aki az egész emberiség nevében beszél? Van ilyen? Hiszen az ember minduntalan a lefokozódás hangjait hallja: „Csak.” És akkor, hirtelen, egy szójáték felveti, és ezzel el is veti az eszményt:
Hát igen: ahogy az idő elszakít a múlt pillanatokban volt kapcsolatoktól, úgy a jelen személy elválasztódik az ők-től, még kettő sem lehet egy, nemhogy négymilliárd. Mégis szemben áll ezzel a ténnyel is, éppen humanista programjából következően: szomorúsággal tölti el ez is. Elégiája csak a maradék kapcsolatlehetőségekre való berendezkedés.
A lefokozódás fájdalma is munkál ebben a szomorúságban, de a részvállalás elszántsága is. De ez a részvállalás nem részt vállalás: a meccsből való kilépés következménye.
Weöres Sándor annak idején már feltételezte ezt a kettősséget: a világ eseményeiben való praktikus részvételt és tőle különválasztva a teljesség felé gravitáló, az életmotívumoktól elforduló, a létezés evidenciáinak világában kiteljesedhető átlényegülést. Számára ez az etika megkettőzésével jár: egy praktikus és egy ideális magatartásmodellt illesztett egymás mellé. Weöres ezt a megosztottságot a társadalomból következteti, és a létezés vizsgálatában kárpótolja magát.
Tandori számára fájdalmas ez a kettősség. A létezésből származtatja, és igyekszik pótszerekkel feloldani: a közösségi összetartozást a közösség információival való töltekezéssel helyettesíti, és természeti szimbólumokkal (lásd: koalamackók) kárpótolja magát. És marad a személyes kötöttség: amely már nem versben átélt megnyilvánulás, csak versbe idézett kapcsolatteremtő szándék (idézetek beiktatása, kettősök rögtönzése – pl. Kondor Bélával, azaz „Samu”-val) vagy egy-egy vers teljesen a műalkotás körén kívül való viszonyba hozása. Például publikációs helyének a szerkesztővel való kapcsolat minősége szerinti kiválasztása, vagy személyes érzelmi reagálásra való felhasználása. Példaként éppen az „Igazolom, hogy fiam” című, a Napjainkban közölt versét említeném, amelyhez a következő szöveget mellékelte: „ahogy megbeszéltük, küldöm – Neked küldöm el! – Napjainknak szánt verset.” Ez a Neked pedig néma figyelmesség, utalás arra, ami kettőnket személyesen összekapcsol ebben a versben: vele közel egy időben veszítettem el édesanyámat; ő ennek hírét hallva 540ezt a verset küldte: a szerkesztő által kért és a költő által küldött vers ezzel személyes érzelmi kifejezés közvetítőjévé vált. És ez nem egyszeri példa, hanem Tandori versalkotó módjának kiegészítése, természetes tartozéka, a versekben átélt szétválasztottság ellenpontozása.
Pedig ez a megosztottság, ellentétben az időben meghatározott széttagoltsággal: nem léttörvény. Megszüntetése éppen a közösségben történhet meg; feloldható, tehát a költő számára megoldható feladat.
Tehát, míg az időproblémával kiváltott szomorúságelégia feloldása a létproblémákat vizsgáló életmotívumok újrarendezésével, a változó tényekkel való operálás következtében várható feloldódni, addig a személyiség elszigeteltségéből és a közösségi hatás lefokozódásából következő fájdalom megszűnte abból a felismerésből következhet: hogy ez utóbbi nem a létezés következménye, hanem csak (és itt van a lefokozó viszonyszó!) a vizsgálódó személyes pozíció következménye.
És itt álljunk meg! A szabályos zárás maradjon el. Elhagyjuk a költőt, alakuló pályája egy – elemzésünk időpontja által önkényesen kiválasztott – pontján; azzal a szándékkal, hogy majd követjük tovább, hisz ameddig jutott, annak alapján már joggal mondhatjuk: érdemes arra (olvasói számára is, és elemzőinek is) – érdeklődéssel várjuk a folytatást.