A Magyar Írószövetség nevében búcsúzom Takáts Gyula Kossuth-díjas költőtől, írótól, e Szövetség örökös tagjától, irodalmi és szellemi életünk köztiszteletben álló alakjától.
Mindannyian, akik most itt állunk, s mindazok, akik lélekben velünk vannak, úgy gondoltuk, hogy nem is olyan sokára, két év és két hónap múlva tisztelettel és szeretettel köszönthetjük őt századik születésnapján. Nem feltétlenül szükséges ugyan a számoknak misztikus jelentőséget tulajdonítani, s tudjuk azt is, hogy az emberi életkor legvégső határa még száz évnél is magasabb, de azt is tudjuk, hogy itt a Kárpát-medencében ritkán szokás ennyi időt megérni. S a magyar költők sorsa különösen mostoha volt mindig. A hatvan éves Arany János már szinte aggastyánnak gondolta magát, s később is az ötven évesek őszikéiről értekeztek az elemzők.
Takáts Gyula hetven meg nyolcvan évesen sem volt aggastyán. Szinte azt hihettük, hogy mint a Bibliában, Mózes első könyvében az Ádámtól származó nemzedékek ősatyái, ő is kilencszáz és valahány éveket fog megérni, s így olyan dolgokról, élményekről mesélhet majd késő leszármazottainknak, amelyekről rajta kívül csak a történelemkönyvek szólnak. A mai fiatalok számára így is a legendás múltba vezetnek vissza az ő életének első évtizedei. Kisgyermekkori emléke volt a páva szépsége és a rajzolgatás mellett az a hír, hogy „Ferenc Jóska király meghalt!” Éppen most van 125 éve annak, hogy Babits Mihály megszületett. Alighanem Takáts Gyula volt kortársaink között a legutolsó, aki még magának Babitsnak küldhette el a verseit, aki beszélgethetett vele, őrizhette kezének melegét. S 1941 januárjában még Babits ítélte meg a fiatal költőnek a Baumgarten jutalomdíjat.
Egy jeles költőnemzedék utolsó tagja fejezte be földi életpályáját. A Nyugat, a huszadik század harmadik nemzedékének szokás őket nevezni, s olyanok tartoznak ide, mint a Takáts Gyulával jó barátságban lévő Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György. E nemzedék tagjainak nem volt könnyű kivívniuk a megérdemelt elismerést, hiszen részben a második világháború, részben az 1948 utáni diktatúra akadályozta még írásaik megjelentetését is. Az ezredvég évtizedei azonban meghozták a méltó elismerést számukra, s már régóta nyilvánvaló, hogy nélkülük nem lehet a modern magyar líráról érdemben szólani.
Takáts Gyula legkülönösebb életrajzi sajátosságának azt tartották, hogy soha nem élt huzamosan az ország fővárosában. Tab, Pécs, Kaposvár, a Balaton menti Becehegy voltak életének legfontosabb színterei, tehát a Dunántúl. Ennek az életrajzi ténynek azonban költői, szimbolikus jelentése is van. Nem a Budapest-ellenesség, hanem a szülőfölddel való elszakíthatatlan kapcsolat, s ebbe oltva a természetközelség. A főváros kínálta a századelőtől fogva az irodalmi érvényesülés lehetőségét. Takáts Gyula a lehetőségnél fontosabbnak tartotta azt, hogy a számára adott helyen otthon érezhesse magát. S ez az otthonosságérzet adja munkásságának a lényegét. Költőként, esszé- és prózaíróként, muzeológusként egyaránt a harmóniát kereste. S bebizonyította, hogy ha az ember nem a lehetetlent akarja mindenáron elérni, hanem a lehetségest, akkor még boldog is lehet. Mindezekért szokás őt pannon költőnek is nevezni, elsősorban a derűre, a feszültségmentességre gondolva. De ismerjük be, hogy ez is sokarcú fogalom. Takáts Gyula esztétikájának, ars poétikájának a lényege a hasznos szép fogalma. Ő tapasztalatból tudta, hogy a szőlőhegy szépsége, a bor jó zamata kemény munka eredménye, s ez minden maradandó siker esetében így van. A szellemi munkánál is, legyen bár tanár, muzeológus vagy költő az ember. Költeményeivel használni akart, s ezrek és ezrek tanúsíthatják, hogy ezt a célkitűzést elérte.
Ötven évesen egy versében elképzelte a költő, hogy milyen lesz az emberiség ötezerben. Úgy vélte, hogy legfeljebb egy nyelvtudós fogja megérteni-megérezni, hogy mire is gondolt a hajdani költő. Ne legyünk ennyire komorak, hiszen háromezer éve önállóan létező anyanyelvünket ötszáz éve folyamatosan őrzi és gazdagítja az irodalmunk is, s ehhez járult hozzá Takáts Gyula életműve is.
Az időskori versekben a lírai én különleges alakmása Csu Fu. Ennek az életműnek, ennek a költői szemléletnek a lényegét pár sor is kifejezheti:
(Kezén tartotta)
Bármilyen is most az időjárás, érezhetjük e vers közvetítésével a tenyér napmelegét az idők végezetéig. S Takáts Gyula talán azért sem várta meg itt a századik születésnapját meg az utána következőket, hogy az égi Parnasszuson beszélhesse meg Babitscsal s végre kedves Berzsenyijével is a legfontosabbakat. Köszönjük, hogy közöttünk élt, s kérjük, hogy társaival együtt vigyázzon ránk.