A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság nevében búcsúzom Takáts Gyulától, a társaság igen hosszú időn át elnökétől, mindannyiunk barátjától, a magyar költészet egyik mesterétől, akinek életműve már régen abban a parnasszusi fényben tündököl, mint mestereinek: Babitsnak és Kosztolányinak és társainak: Radnóti Miklósnak, Jékely Zoltánnak és Weöres Sándornak a költői munkássága. Klasszikusokról beszélek, nemcsak abban az értelemben, hogy ezek a költői életművek a magyar irodalom klasszikus örökségének szerves részei, hanem amiatt is, hogy gondolkodásuk, életvitelük a klasszikus értékek rendjéhez igazodott, még akkor is, amidőn a történelem vérengző gonoszságával kellett szembenézniök.
Takáts Gyula költészete a természet ihlető vonzásában született, a dunántúli környezet mindig magával ragadó szépségét finom tollal rajzolt képekben, egyszersmind a szülőföld iránt érzett gyengéd szeretettel fejezte ki. Láttató módon festette le az enyhe dombhajlatokat, a rejtelmes erdőségeket, a régi udvarházakat, a somogyi vagy balatonmelléki táj természeti és történelmi értékeit. Költészetében részben a látvány uralkodott: a vidéki élet leszűrt tapasztalataiból, apró mozzanataiból alakított játékos rendet. Máskor sejtelmes sugárzást kaptak a képek, álomszerű és groteszk elemekkel gazdagodott a látvány, a valóság fölé tündéri játékot rajzolt a képzelet. Ennek a költészetnek mégsem a tájrajz a legfőbb erénye, és nem a tájkép a legfőbb műfaja. A levegős és tiszta természetfestés mellett egy teljes életrend költői bemutatására és átlényegítésére kell figyelnünk. A környező táj arányait és fényeit kevesen fejezték ki oly láttató érzékletességgel, mint Takáts Gyula, a környezet lírai ábrázolásánál mégis fontosabb az, amit saját egyéniségéről és eszmevilágáról elárult.
Takáts Gyula költészetének és emberi egyéniségének kétségtelenül volt valamiféle békítő és megnyugtató karaktere: inkább csillapította, mintsem feltüzelte a lélek viharait, az a somogyi és balatonfelvidéki táj és történelem, amelyet verseiben felidézett és megszólaltatott, arra figyelmeztetett, hogy a világ – minden kedvezőtlen emberi tapasztalat és bölcseleti reménytelenség ellenére – mégis lakható, és a békességnek, az örömnek vannak bővizű forrásai. Megvallom, a mögöttünk lévő évtizedekben magam is nem egyszer Takáts Gyula verseskönyveit fellapozva találtam vigasztalásra, megnyugtató szavakra.
Atyai barátunk és mesterünk, akitől most búcsút veszünk, abban is a klasszikusok követője volt, hogy bízott az emberi szó és a költészet erejében, bízott abban, hogy a vers jobb irányt képes szabni az emberi léleknek, az emberi közösségek alakulásának. Hitt az irodalom, a kultúra, a szellem hatékonyságában, annak a régi hagyománynak az értelmében, miszerint az Isten teremtő munkájához az embernek is hozzá kell járulnia. Midőn erre a búcsúztatóra készültem, nem véletlenül, hiszen a Berzsenyi Dániel nevét viselő társaság 73megbízása folytán beszélek, fellapoztam azokat a szavakat, amelyeket Kölcsey Ferenc mondott 1836-ban a Magyar Tudományos Akadémián Berzsenyi Dánielt búcsúztatva. „Való – olvasom Kölcseynél – a költészet jótétei nem épen kézzelfoghatók. Akarjátok-e, hogy csak az érdemeljen figyelmet, ami gyermekeitek kenyerét bőven adja meg? Ó, úgy – az egyszeri író szerint – a kerekes rokka feltalálója minden Homérok felett fog állani! De gondoljuk meg: az ember nemcsak testi, hanem szellemi lény is egyszersmind. Mi lenne az emberiség, ha vadállatként egyedűl élelem után futkosna? s mi lenne a nemzet, amely egyedűl kalmárkodó nézetek után indúlván, az egész természetet csak kincses ládának tekintené, s a csillagok ezreit csak arra valóknak, hogy portékás hajója útját igazgassák?”
Kölcsey itt valóban azokról a lelki javakról beszél, amelyeket sohasem a gazdasági és politikai élet, semmilyen vagyon és semmilyen hatalom nem képes előteremteni, hanem csakis a költészet, az irodalom, a művészet, a zene. Takáts Gyula ennek a lelki hatalomnak a birtokosa és követe volt, tudta ezt magáról, ez a tudás adott számára életkedvet és lelki erőt – majdnem kilencvennyolc esztendőn keresztül. És midőn elérkezett a búcsúzás időszaka – Hol is a Volt című utolsó verseskönyvére gondolok – akkor is lelki békével, szinte filozofikus derűvel nézett mindarra, ami reá vár. Eredendő biztonságtudatát nem tudták lerombolni a múló évtizedek vagy az idős korral együtt járó fizikai gyengeség. Csak éppen erősebb lett a meditáció, pontosabban: ez a meditáció szabta meg a versek alaptónusát: meditáció a személyesen vállalt és követett költői hagyományok, a természeti élmények, az idős kor megpróbáltatásai felett. Ennek a meditációnak az eredménye azonban mindig a megbékélés, valamiféle bölcs derű, amely szelíd fénnyel világította be a „drangalagi” tapasztalatokat. Csu Fu, a költő lírai hőse és alteregója minden új tapasztalatot ennek a bölcs derűnek az opálos fényében mutat fel.
Ez az opálos fény már az időtlenség hírnöke, és ezt az időtlenséget a megbékülés érzése járta át. A költő már nem kötődött az evilági tapasztalatokhoz, fölényes lelki nyugalommal tudott úrrá lenni az idős kor testi és lelki megpróbáltatásain. Arra összpontosított, ami a látvány, a tapasztalat, az élmény lényege volt, az impresszionisztikus vagy szürrealisztikus evilági panorámát a fogalmi rendben megnyilvánuló életbölcselet lírája váltotta fel. Mintha a balatoni táj is elveszítené régi: erős színekben pompázó arculatát, már csak a „Fény” és a „Láthatatlan” volt jelen. Ahogy A Láthatatlan és a Fény című költemény zárósoraiban olvasható: „ott, ahol / a vers előtt/ térdeltek hajdan / tündöklő vízen, / zsombék között / hallgatja Csu / planétákon, magányon / versen túl amit / a Mindről és az Egyről / a Láthatatlan / és a Fény izen neki.” Most már ez a Fény világítja meg Takáts Gyula emberi arcát és költészetét, egyik sem változik, mindegyik velünk marad.