Takács Zsuzsa pályája műfordításokkal indult, melyeket az 1960-as évek elejétől a gyűjteményes Petrarca-kiadásban és antológiákban publikált. Versei az évtized közepétől az Élet és Irodalomban, majd az Új Írásban, a Kortársban, a Jelenkorban és az Alföldben jelentek meg. 1990 után sokat közölt a Holmiban és a Pannonhalmi Szemlében.
Kritikákat, esszéket, tanulmányokat 1974-től, szépprózai írásokat gyakrabban az 1990-es évek végétől tesz közzé. Közvetlen tervei között egy személyes hangvételű esszé-sorozat megírása szerepel.
Arra a kérdésre, hogy költői pályakezdésére kik tették a legnagyobb hatást, interjúiban Ady Endrét, a magyar klasszikus költőket, Dosztojevszkijt és a francia szimbolistákat szokta megnevezni; de figyelemre méltó az a megjegyzése, hogy serdülő lányként mélyen megrendítette Halasy Nagy József filozófiatörténeti monográfiája – nem is annyira gondolatiságával, mint inkább nyelvének komolyságával és válaszkereső szenvedélyével. Talán ez az egyetlen tényleges hatás, ami költészetében kimutatható. A korai Pilinszky- és más Újhold-as hatások szórványosak és esetlegesek.
Takács Zsuzsa költői pályája kötetcímekkel jól megjelölhető, határozottan elkülönülő személyes korszakokból épül fel. A Némajátékkal kezdődött és a Sötét és fény kora válogatásában összegezett első, azután a Viszonyok könnye és a Tárgyak könnye kötetekben felvázolt és az Utószó válogatott és új verseiben lezárt második pályaszakaszt követően esszéket, vallomásokat, kisprózákat olvashattunk a költőnőtől. Majd ez a rendkívüli koncentráltsággal és tudatossággal írott és szerkesztett költészet harmadszor is megújult, és a recepció egybehangzó vélekedése szerint az Üdvözlégy, utazás! című kötetben megjelent versekkel korunk egyik legmegrendítőbb lírai teljesítményét nyújtotta. Költészete csak a magyar irodalom legnagyobbjaiéhoz mérhető.
Kortársai között Takács Zsuzsa nem áll egyedül azzal a sajátosságával, hogy élesen elválasztható egységekre tagolt életművet alkot. Ilyen költő volt Petri György, de még határozottabban ilyen Tandori Dezső vagy Oravecz Imre is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy (tágan értett) generációjának nőnemű költőire – Beney Zsuzsára, Székely Magdára, Gergely Ágnesre, akikhez munkáit előszeretettel hasonlítja a szakirodalom – sokkal inkább az egységes megmunkálás, a szakadásmentes építkezés a jellemző.
A közvélekedés szerint Takács Zsuzsa költészete pályájának első szakaszát nézve az Újhold poétikáját követte, folytatta és újította meg. Ekkoriban szinte kizárólag szabadverseket írt, de a hosszabb sorokból építkező, kissé ünnepélyes hangvételű szövegek közé ingadozó sorhosszúságú, impulzívabb darabok illeszkednek. Vagyis az előképet nem követő forma a legkevésbé sem prózai: zenél, ível és lüktet, csak éppen egyedi megalkotottsággal, tehát nem egy már eleve meglévő mintát töltve ki, mint a strófikus formák. Ezzel szemben második költői periódusában, melyet a Viszonyok könnye, a Tárgyak könnye és az Utószó anyaga alkot, kialakított egy jellegzetes, rugalmas, mégis kötött versidomot. Ez volt az az emlékezetes „pszeudo terzina”, melynek sorai egy-egy versen belül nagyjából ugyanolyan hosszúak, de nincs kötött ritmusuk, nem szigorúan adott a szótagszám (inkább gondolatritmus ez, mint metrika), és szinte soha sincsenek rímek. A Tárgyak könnyében és az Utószóban a téma mindvégig ugyanaz: egy szeretett személy – előbb beteg, majd haldokló – szenvedéseinek együttérző leírása, a szenvedő és a szenvedés szembesítése a tehetetlen részvéttel, vagyis elvesző és elvesztő viszonyának analízise, ennek a kapcsolatnak a pszichológiája és anatómiája. Ugyanakkor arra is érdemes odafigyelnünk, hogy a korábbi kötet, a Viszonyok könnye egy boldog szerelem kibontakozásáról és végéről, az azt követő gyászmunkáról szól, a másik kettővel szinte egynemű hangvételében, beszédpozícióiban.
A harmadik pályaszakaszra érve a költő azonos esztétikai kulcsok szerint, változatlan élmény- és emócióanyag feldolgozásával, de megújult alapelvek alkalmazásával szerkeszt versvilágot és önreflektív könyvműveket; magabiztosan lép át műfaji határokat, majd semmivel sem kisebb magabiztossággal tér vissza újra az elhagyott területre, a vallomásos énbeszédként konstituálódó, aránylag rövid versek világába, fantázia-játékai, álom-jelenetei révén újítva meg pályakezdő költészetének poétikai eljárásait.
Takács Zsuzsa világa ma – akármilyen elvek alapján folytatódjék is a jövőben – teljes komplexitásában áll előttünk. Szellemi tere egy transzcendens létező által besugárzott, de számára kontrollál(hat)atlan szféra, melyben a fogalmi cselekvésnek, az önélet meghatározásának roppant szabadsága nyílik meg, méghozzá úgy, hogy ehhez sem ebben a világban, sem a felmutatott, de felfoghatatlan transzcendencia féltekéjén nem lehet tájékozódási pontokat, pláne eligazítást találni. Az Utószót követő szűk évtizedben nyelvének és gondolkodásának újabb lehetőségeit bontotta ki, hangja nyugodt lett, csendes, ám tárgyszerűségében is vállalja személyességét, természetességét.
A 2007. esztendő ismét meglepetést hozott: A megtévesztő külsejű vendég című prózakötetet. Az évtizedes munkával készült tizennyolc szövegben mindazokat az eljárásokat megtaláljuk, melyek Takács Zsuzsa költeményeire jellemzőek: a szakadozottan, mégis valamiképp áttekinthetően előadott történetalkotást, az álomszerű logikát, az erős képiséget és a narrátor megszólalásainak megkülönböztetett szituáltságát. A prózák egyfajta személyes mitológiává szerveződnek, új lehetőségeit mutatják fel az állandó szimbólumok és álomjelenetek kibontásának.
Takács Zsuzsa munkásságának fogadtatása hasonlóan alakult, mint Mándy Iváné az 1960–70-es években: elejétől fogva tartózkodóan elismerő volt, valódi jelentőségét azonban hosszú évtizedekig nem ismerte fel a kritika. Kötetei közül a Viszonyok könnye kapta a legnagyobb figyelmet, de ezt is beskatulyázták az „intelligens-érzékeny nőköltészet” kategóriájába. A 2000-es években az írásaival foglalkozó tanulmányok egyre újabb, érdekesebb és változatosabb szempontokat fogalmaznak meg, ahogy költészetét a fiatalabb generációk irodalmárai is felfedezik, és végre a hivatalos elismeréseket: a Magyar Köztársaság Babérkoszorúját, a Kossuth-díjat is megkapta. 2007-ben pedig felvették a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé.