Valamelyik fiatalkori lakása falán ott függött Hemingway hatalmasra nagyított fényképe. Féltették is tőle akkoriban. Utóbb Csehovtól féltették, másik mesterétől. Nem került egyikük uszályába sem. Tanult Kosztolányitól is, szerencsére, de nem lett Kosztolányi. Szakonyi lett.
„Csak arról ír, amit nagyon ismer, és a magáénak vallhat” – írta a pályatárs, Gáll István. – „Életrajzot lehet összeállítani kötetei anyagából.”
Gazdag írói lelőhelye a gyermekkor. Novelláiban, tárcáiban föl-fölbukkan apja vendéglője a törzsvendégekkel; a nagycenki major tág világa, a mesteremberek arca, mozdulatai. Első nagy sikerű elbeszélése, az Ezüsthasú halak mutatja, milyen mélyen maródott belé a kamaszkor, a háború szörnyűségei. Majd a sorkatona-élet, olyan elbeszélésekkel hátteréül, mint A fogoly, az Emberi üdvözlet, a Francia tanya. Hányódása éveiből, a segédmunkás, az utazó ügynök, a kocsikísérő emlékeiből novellák sora született. A tisztviselő-időből, évtizedek múlva, a Bolond madár című regény nagy szerelmi vihara s a rettegés analízise. Felnőtt, írói életében a felbukkanó arcok, a megtapasztalt sorsok – férfi-nő viadalok – válnak novellává, drámává. Mindig az átélt vagy közelről látott élet.
„Meglesem, meghallgatom, kihallgatom az embereket. Fülelek…” – vallotta be. Szemlélődik az utcán, a vonaton, a lélekben, s mint kutya a bogáncsot, szedi magába a történeteket, alakokat, jelenségeket. Nyugodt kezű plasztikai sebész, aki élő anyagból veszi anyagát az új archoz, a mű-archoz.
Majd minden műfajt meghódított. A hatvanas években aggódva és szerkesztőként féltékenyen néztem, hogyan hálózza be őt dramaturgként a színház. A legnovellistább novellista hűtlenkedett. Sorra levette lábáról a dráma, a rádiójáték, a tévéjáték, a tárca, a kispublicisztika, emlék, köszöntő, karcolat. – Verset nem ír, verseit novellának írja meg.
Kikről ír? – szinte nem fontos. A katonák, hivatalnokok, házastársak, elesett öregemberek, komédiások nem osztályukkal vagy foglalkozásukkal szerepelnek, hanem viselkedésükkel, érzelmeikkel, lelkükkel. Botos tizedest az Emberi üdvözletben a kitagadás, a szeretetlenség szorítja az embertelenség, a tragédia felé. Az Életem, Zsóka! a megalkuvás drámája, szereplői elvesznek „az ösztönök útvesztőjében”. A lélek gesztusa, mimikája a fontos, nem az arcé, nem a testé.
Nem kedveli a kalandos, elképesztő történeteket, a romantikus dráma zengését. Tékozlóan lemond az erős hatás eszközeiről, a rémes, a megrendítő, a szívet tépő, a káprázatos cselekményről: köznapi történetekkel, tárgyilagosan elmondott drámákkal kápráztat el, rendít meg. A halál, az erőszak is megszelídül írásaiban. A porcelán babában Johanna, apja gyilkosának a cinkosa eszelősen szoptatja a porcelánbabát, de mintha függöny mögött látnánk a jelenetet, tompítottan, elmosódottan.
Ez Szakonyi karaktere. Nincs benne gyűlölet, prófétai szigor, türelmetlenség. Nem ahhoz a Krisztushoz húz, aki kiverte a kufárokat a templomból, hanem ahhoz, aki lecsendesítette a tengert, s példázatokkal igézte tanítványait. S aki elsorolja ugyan a világ bűneit, de nem sújt le botjával, hanem varázslatokat, példázatokat rajzol vele.
Szemérmesen érzelmes, szeretettel moralista. Naturalista is, merthogy szereti megrajzolni a világ apró jelenségeit, pontos, finom vonásokkal az arcokat, az élet ízeit, érdességeit. Intellektuális, a jó író szintjéig: szereti értelmezni, kommentálni a látottakat. Lehet, hogy egyik-másik karakterjegyének uralma zajosabb írói sikert hozna neki, több rajongást és szörnyülködést, de nem lenne becserélhető erre a becsülésre, rangra, amivel most számon tartjuk.
Sikere, szerethetősége legfőbb titka: érzékletes, színes, leleményes, hajlékony, sejtető, opálos, elegáns, melodikus, enyhén választékos elbeszélő stílusa. Ízléssel díszít, tartózkodóan. Mint a részleteket tisztelő festő, kelti életre a tárgyakat, apró fényeket rak a felületekre, gyengéd, puha jelzőket tűz az alakokra, s hangulatukkal, környezetükkel együtt kelti életre őket. S egy-egy ízes, simogató vagy groteszk jelző finoman megérzékíti az író véleményét: viszolygását vagy ámulatát.
Nem kísérletező író, nincsenek forma-mutatványai. Természetes módon elfogadja az új próza természetes anyagait, de nem mámorosodik meg tőlük. Ahol szükséges, anyanyelvi szinten fordítja a szót groteszkre, sejtető szimbolizmusra, iróniára, képtelenségekre.
Iróniája külön is említendő: ez erős karakterjegye. Legnagyobb sikerű darabjának, az Adáshibának – hatvannál többször mutatták be, tíznél több országban – ez a ragyogó humor, csípős, de szeretetteljes csúfolódás az egyik hatáseleme. A másik az író groteszk ötlete, ahogyan a csodatévő Krisztust odavarázsolja napjaink családi otthonába, hogy keserűen tanúsítsa: ezt a közönyös, kisszerű, gépies világot neki sem sikerül megváltania.
Szemlélődésében van egy kis távolságtartó fölény, megértő, de föl nem mentő kritika. A bölcs, de tehetetlen Gondviselő, a szeretetvallás papja lenéz az ideák magasából a kis emberekre, örvendezőkre, fontoskodókra, a tüskéik kiszedésével bíbelődő sérültekre, a terhek alatt görnyedő és belerokkanó Emberfiakéra. Alakja mögött fölsejlik a művészet embergyógyító erejében hívő, érzékeny lelkű, egykor zenélni tanuló, festegető, verset író kisfiú.