Rendkívül okos. Bölcs. Józan, megfontolt, becsületes. Szertartásos, de nem bigott. Rendíthetetlen; voltaképpen semmi sem hozza ki a sodrából; ha valami gazság mégis felbosszantja, legfeljebb keményebben szól, de ilyenkor is méltóságteljes, nem pedig indulatosan elragadtatott. Vagyis uralkodik érzelmein. Amellett költői lélek. Férfiasan lírai. Tisztán, világosan fogalmaz, céltudatos.
Nem én mondom ezeket, hanem az író, s természetesen nem önmagáról, hanem Winnetou-ról, a kötet egyik színes tárcájában. De megsejtem, hogy ezek az intellektuális felséges tulajdonságok rokonságban vannak Szakonyi magatartás-eszményének vonásaival; az író példakép-tulajdonságait, magát az írót ismerem meg jobban ebből a jellemzésből.
Így olvasom az egész gyűjteményt, cikkeket, emlékezéseket, kiállítási megnyitókat – mint egy író-olvasó találkozó eredményét („és mi a véleménye az író úrnak arról, hogy”), ahol nem a művek által, hanem áttétel nélkül, személyes vallomásból, az életrajz, az emlékek, vélemények által jutok közelebb az író megértéséhez, titkaihoz. Barátai portréiból, írók, színészek, festők arcképeiből őróla tudok meg teljesebbet. Mint a pedagógiában a csoportkohézió vonalaival, jelöli meg a maga helyét az irodalom személyes szférájában: itt áll mellettem, mondja, Lázár Ervin, amott Kertész Ákos, itt Kiss Dénes, ennyire tőlem Bertha Bulcsu, Fejes Endre, Csukás István – ilyen láncokkal, szalagokkal kötődtünk –, akkor hát itt vagyok én, ez vagyok én.
Tárlatvezetései is ilyen önvallomás értékűek. A Szakonyi Galériában barátainak, megihletőinek, egy másik művészeti ágban szövetségeseinek a műveit látjuk a falakon, de ezekről is Szakonyi néz ránk: őket szeretem, velük találkoztam szívesen, tehát: ez vagyok én.
Talán eltúlzom, amikor kiemelem ezeknek az írásoknak a vallomásértékét. Szakonyi Károly személyi igazolványában „prózaíró” van bejegyezve, persze, hogy nemcsak magáról ad képet, hanem a világról is. A találkozásokban régi idők kávéházai, a pécsi „második ifjúság”, a katonasors is megjelenik, események és kulisszák, életrajz-vázlatok. Néhol leendő novellák sejlenek föl a figurákban és a történetekben, egy-egy életdarab mintha elbeszélés részlete lenne –, írói mű.
Ezért nem lehet, nem kell, nem érdemes elválasztani ezeket a gyakran megrendelésre, alkalomra készült írásokat az epikusi és drámaírói életműtől. Szakonyi is, mint más jó írók, az életművet folytatja, egészíti ki ezekben a rögtönzött (s tudom, néha a novellánál is jobban meggyötrő, több írói energiát lekötő) írásokkal. Azt hihetnénk, olyan pillanatait leshetjük meg az írónak e „köztesekben”, amikor nem alkot, hanem pihen: kapálgat az irodalom 109kertjében, átköszön a szomszédba Görgey Gábornak, Gyurkovics Tibornak, vagy volt barátai, Gerelyes Endre, Galsai Pongrác, Gáll István sírját gondozza, vagy a múlton mereng. (Elkalandozik a műelemzés vidékére, megírja a remek Czóbel-portrét, szakszerűen, de érzékletesen, lüktetően, mint ihletett, nem-tudós szakíró: Ingrès hegedűjén játszik.) De ha egyszer megkérték, hogy írjon előszót vagy kritikát, mit tehet az író? Azt írja meg, amit él, gondol, asszociál, magát írja, kétségeit, álmait, emlékeit, és könyv lesz belőle, mű lesz belőle.
S szavaz vele egy műfaj, egy írói magatartás továbbélése mellett. Nem szégyen, ezt bizonyítja példájával, tárcát, alkalmi cikket írni napi-, hetilapba – ha jó színvonalon. A régi nagy nevekről nem szólva, mai irodalmunkból is bőven említhetünk példát az övé mellé; kiragadva: a könyvben megidézett Gerelyes Endre esszéit, cikkeit régebbről, Bertha Bulcsu tárca- és vitavillámait, Ágh István próza- és kritika-kalandozásait, Temesi Ferenc útibeszámolóit és dühös közbeszólásait… A szerkesztők persze féltékenyen óvnák az írókat e kalandozásoktól, féltik a novellát, a kisregényt a sorvadástól. Csak akkor van igazuk, ha ezek helyett írnak tárcát, cikkeket az írók. Van ok az aggodalomra, manapság a megélhetés gondjai a napilapok felé vonzzák-taszítják az írót. Adja az isten, hogy a tárca-forma megerősödésével ne károsodjon a hagyományos szépirodalom, de ezt nem az újságműfajok leszólásával támogathatjuk, hanem az író fölmentésével a kényszerűség alól.
Szép könyv A barátság könyve, szép a címe is, kicsit szűkítő, mert lehetne Emlékek könyve is, Gyönyörködések könyve is, leginkább pedig A szeretet könyve. Ez kapcsolja a legerősebben a rövid írásokat Szakonyi szépírói műveihez, a szeretetnek, az érzelmeknek a hangsúlyos, egyszersmind visszafogott jelenléte. Szakonyi nem indulattalan, hanem csillapított indulatú író. Nevén nevezi, megfejti, elemzi az indulatokat, nem közvetíti. Pályatársai közül sokan korbácsolják a háborgó tengert, ő lecsendesíti. „Férfiasan lírai”, mint Winnetou. A címlap rajza utal erre az érzelmiségre, de a meghasadt szívvel, az elcsukló I love-val kissé elédesíti. Vagy csak hangsúlyozza, hiszen a grafikusnak egy sorozatban kell kifejeznie egy-egy könyv egyéniségét. A sorozat léte az Új Idők műhelyét dícséri. Ebben a ridegedő világban, ahol az írók kiadóról-kiadóra vándorolnak könyveikkel, otthonra talált, magateremtette otthonra öt-hat író. Bertha Bulcsu, Kolozsvári Grandpierre Emil, Csák Gyula, Végh Antal könyve ebben a hasonló mundérú, de megkülönböztető rajzú sorozatban jelent meg. – A sorozat elegáns, finom vonalú külseje pedig Székely Ágnes tervező-tipográfus érdeme. S kedvünk szerinti a könyv tipográfiája is, a variálás a más-más betűkkel, a tagolás a dőlt betűkkel, a kemény fett címekkel. Az írások válogatásában, a világos tagolásban a szerkesztő Gyurkovics Tibornak is lehetett érdeme, s még egyet szerezhetett volna: ha dátumokat írattat az írások alá. Igaza van, Szakonyinál fontosabb az alany, mint a tárgy, s ha tárcát ír is, napra szólót, mindigre érvényes szándékkal írja. Úgy olvasom ezt a harminc év keresztmetszete antológiát, mintha tegnap írta volna minden darabját. De néha átsejlik a szöveten egy-egy dátum: „A Gresham kávéház egyik asztalánál egy tíz évvel ezelőtti délutánon B. Nagy László elolvasta Emberi üdvözlet című elbeszélésem kéziratát.” – Istenem, hol volt már B. Nagy László tíz éve, s hol volt az Emberi üdvözlet? Legalább a tartalomjegyzékben ott lehetne a találós kérdés megfejtése.
S hogy mennyire Szakonyi-művek ezek az emlékek – portrék is, az írások makulátlan, nemes, zamatos stílusa a fémjel. Tisztán, világosan fogalmaz, mint Winnetou… Szakonyi jólöltözött mondatai nem tündökölni akarnak, hanem (ki)szolgálni; nem magukat kelletik, hanem portékájukat. A harsány holmit kereső vevőt diszkrét mosollyal, elegáns mozdulattal hárítják el: nem tartunk, kérem; petárdát, kereplőt, dobozból kiugró ördögöt ott tetszik kapni a bazársoron, mi csak minőséget, ugyebár.
110