Tandori Dezső Megmaradt poétának [in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.] 2002
Tandori Dezső
Megmaradt poétának
Megmaradt poétának
Ceruzasorok Szabó Magdáról
[in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.]

Az a visszatérő rejtély villogás, az az el se múló! Az a megszólalni-vágy, melynek „elnémulásig megsebzett” benső világa is volt oly soká! Jó erről már így olvasni, könyvkísérő vallomásban. És jó, egy pillanat szép megállóhelyén, alkalmat lelni, hogy A Magunk Szabó Magda-Összesén eltűnődjünk. De hát ez az összefoglalás szinte lehetetlen, az életmű oly szerteágazó. Az életmű, régóta tudjuk már, megannyi alakulását is követve bár: annyira egyes-egyetlen itt. És egyetlenít: számszerűségektől függetlenül ott él bennünk a Szabó Magda-kép, ez életműkép. Mert ezek csak ceruzasorok, könyveinek fehér papírján, bolti műanyag táskák margóin, noteszban, levélborítékon – ezekkel a könyvekkel élek most egy hete, cipelem egyiküket-másikukat parkokban, délelőttökön, alkonyokon; olvasok, visszavillogtatom régi élményeimet, belépek egy-egy ottani szobába, személyek közé, akik mindannyiunk ismerőseinek oly e földi másai, és e mássággal annyira az öröklét felhőterein is mozognak, ahogy ebbe a tisztaságba írójuk belehatározta őket, kékségbe és felhők közé is, sebzettségek szólalásába csak így, végességekbe és pusztulásokba, és rejtélyvisszatérésekbe, hogy majd a szívünkbe… hogy, mint az antik hasonlat mondja, lássunk szilfán halat, de a dolgok táját is természetként járjuk, szabadabb lélegzettel, valóságos fenntartásokkal és hitetések túlján: mert ezek csak ilyen ceruzasorok, Szabó Magda jóvoltából vagyok most szabad, és vagyok most, minden magamsebzésében is boldog. Mert mi az a fájás, amit e poéta el tudott és el tud mondani, és műfordításkötetté rendezvén is regénnyé tud egybegyűjteni, és vershez-örökhűen tud lenni, és színpadon tud nyers és jelenetezett, monológ-leheletű és végzet-itt-s-mindig-sodratú alakokká bomolni, tud egy országot költői emléklénnyel, nem is eggyel, s másért, másnak élve ugyanúgy, mint maga álom-lét-képét szobánkba villogtatva képernyőről, tud annyi rengeteg embert elbűvölni, mi az a fájás, ami e sok szépséget mind adni bírja? Ha én azt tudnám, kiáltok Szép Ernővel. És kinyitom ezt a Néki Is Költő Társát, e régit, s most Szabó Magdának adom belőle e szakaszt: „Mi van amott a hídon, micsoda szépség, / Mily bánat, mi köze hozzá 118szívemnek? / Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség, / Híd alatt néma hajók jönnek-mennek, / Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.”

Milyen boldogan mondjuk ezt most már: Szabó Magda könyvei nem engednek nyugtot nekünk, s teszik ezt valahogy ugyanígy. Elindítanak, de nem akaratunk jön mozgásba, s amin máris rejtelemben fogva csüggünk, az maga a saját kis személyünket feledő képzetvilág, az Egyetlen Valóság: a költészeté. Regényei metszett prózadarabok, rendszerek. Mégis, ami átizzítja őket, élő lényegüket: a poézis. A meg nem alkuvó igazságú, a szépséget mindig könnyed ráadásként adó, az egyszerűtől sosem tágító költészet maradt meg Szabó Magdának, mondhatnám így is; ezt is feljegyeztem képzeletben Vele sétálgatva. Némán, oly máshol, s mégis! Mert például Szabó Magda ilyen ember: hogy egyszerre ott kezd jönni velünk, s ez nem költőieskedő kép a ceruzajegyzetelőtől. Hanem valami közös ismerőssel beszélek, és Szabó Magda, mint a Világ Adott Törődő Lénye bukkan elő a szavakból: hogy ezt és ezt tudja, például, rólam, azaz nem „rólam” – feledni a személyt! tanulom –, hanem a madaraimról. Ülök a parkban, madaraimra gondolok, akiket el fogok veszíteni – mi e fájás?! –, és mintha Szabó Magdával beszélgetnék róluk. Madarakról? Annak a nem-engedőnek, a szív-közű dolognak csak úgy egyik neve „madár”, „história”, „iskola”, „őz”, „hal”, neve „Eszter”, „Iza”, „kirány”, „Petrarca” – az igazi prózaíró tudja és tudatja ezt. El akarja mondani a tudomását rólunk, újrateremtve egy-egy lehelet erejéig mind e közös-fogalmakat, elevenségüket. Meglett mindeközben pedig egy Szabó Magda Földrész: ahol a hal a szilfán is van, látomásként és a tengerben is, tovairamló. Hol járunk hát e világon?

Ő itt jár és tudósít erről minket: hogy mit élt meg, arról. Ennek végleteiről. Megolvadó forróságok tégelyei ezek a regények. Odakapunk hozzájuk a kezünkkel, épp fordítva, mint az olyat tenni sokszor szokás: most azt akarjuk, hogy égethessük meg vele magunkat. És a monológok áradása oly vigasz is és enyhület. Olvasunk valakit, aki regényhitellel tudott szenvedni és örülni nyomban, s oly igen együtt. És biztos kézzel választja szét az élő szálakat, hibátlanul, s mégis a sejteset-adottságnyi pillanat örök-változó és nem múló izgalmú jegyében.

Megmaradt poétának; megmaradt, és a legtöbbnek maradt meg, aminek csak itt és így lehet; és ez akkor az én Szabó Magda Versem. Ceruzajegyzet, talán nem a kor divatja szerint. De hát minek ezt is tudni, minek eldönthetni, mi lesz még mire jó? Hirtelen egy József Attila-kifejezés villan elém: „rágd a szívükbe…” Íme, a pontosság, gyémántban és hamuban. És egy másik fél József Attila-tétel: hogy „érzem az egészet”. Olvasom Szabó Magdát, nagy Szabó Magda Olvasás van itt most velem, és amit értek is: 119azt, hogy Ő érez – minket. Akik olvasói lehetünk, és ezzel még egy külön kis létváltozatot élhetünk, tisztának őrizendő többletünkként. Az isten áldja érte. Vagy inkább mondja így: majd jövünk. Együtt leszünk egyszer mindenekkel, akikkel egy regényvilág köt össze, s akiktől a világ regénye választ.

Az a visszatérő, rejtély, villogás, az az el se múló! Majd megmaradunk.

(Új Tükör, 1987. okt. 4.)
120
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]