Pomogáts Béla Szabó Magda három alkotó évtizede [in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.] 2002
Pomogáts Béla
Szabó Magda három alkotó évtizede
Szabó Magda három alkotó évtizede
[in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.]

Szabó Magda két nagy és szorongató élményt kapott az újkori magyar történelemtől; mindkettő írói sorsát döntötte el. Az első volt a háború, amit érzékeny, fiatal lélekkel kellett átélnie. Debrecenben született, a magyar Alföld, egyszersmind a magyar kálvinizmus „fővárosában”, amely büszkén őrizte régi hagyományait, s velük együtt előítéleteit. Családja a vidéki értelmiséghez tartozott, de nem érezte jól magát ebben az értelmiségi létben. Töprengő, meditatív hajlamok, vonzódás az irodalomhoz, a művészethez árulkodtak arról, hogy a szűk családi körben valójában olyan „művészlelkek” találkoztak, akik kedvetlenül erőltették magukra a polgári élet unt jelmezét. S bár maguknak sem igen vallották be művészi vonzalmaikat, újra meg újra fellázadtak a vidéki értelmiség szigorúan szabályozott életformája ellen. Legszívesebben eldobálták volna az öröklött hagyományokat, szokásokat és eszményeket. „Apai-anyai ágon terheltek voltunk az irodalommal” – írta később családjáról Szabó Magda. Szívesen idézte fel ezt a családot, a család meghitt és derűs életét regényeiben. És szívesen beszélt arról, hogy a család közelebbi-távolabbi rokonságában nem egy íróember található: Ambrus Zoltán, a századforduló magyar irodalmának franciás szellemű elbeszélője, Csathó Kálmán, a magyar színi irodalom egykor ünnepelt mestere, Thaly Kálmán, a romantikus történetíró, aki a Rákóczi-szabadságharc képét rajzolta be nemzedékek tudatába és Beöthy Zsolt, a tudós professzor, aki a századvégi magyar irodalomtörténet-írás jellegét szabta meg.

A felszabadulás után Újhold címen megjelent folyóirathoz csatlakozott a Debrecenből Budapestre költöző fiatal tanárnő. Könyvei mellett verseket hozott a poggyászában; a háborús rettenet és a józan történelmi számvetés dokumentumait. És 1947-ben megjelent első verseskötete: a Bárány, majd 1949-ben a második: a Vissza az emberig. Mindkét könyvnek eligazító, jelképes értelmű címe volt; az áldozatul dobott emberiséget siratta és a humanisztikus örökséghez való visszatérést sürgette. Szabó Magda kizökkent, eltorzult világot látott maga körül, amely formáiban és esemé43nyeiben, őrültségében és gonoszságában mintha a régiek rémálmait vagy a szürrealisták zaklatott fantomvilágát valósította volna meg. És ebben az őrült világban akart figyelmeztetni az emberi kultúra hagyományaira, a latinitás világosságára, a klasszikus polgári erkölcs parancsaira. Tiszta nyelve, klasszikusokon nevelt formakultúrája külön is hangsúlyozta a józan ész, a humanista örökség szerepét. Mindenesetre ekkor alakult ki írói magatartásának az a lényeges hajlama, amely őrült és kaotikus helyzetekben, szenvedélyes konfliktusok és megválthatatlannak tetsző bűnösök között képviseli a józan értelem világítóerejét. Regényeiben ez a hajlam gyakran ölt alakot. Szinte mindegyik művében végigvonul az a küzdelem, amit a józan észnek és az emberséges gondolkodásnak kell vívnia az elvakultság, a dogmák, a fanatizmus ellen.


Vissza az emberig című verseskötetéért megkapta az egyik legrangosabb irodalmi díjat, amit azután még aznap, távirati úton, vont vissza tőle egy felsőbb döntés. Nyolc esztendeig kellett hallgatnia. Ez volt a második szorongató élmény, amit az újabb magyar történelem egy szerencsétlen alakulásától kapott.

Erős lelkek, tehetséges emberek sokszor tudják nyereségre váltani a váratlan csapásokat. Úgy tetszik, ez sikerült Szabó Magdának is. Először a háború után, midőn versekkel válaszolt az általános pusztulás szorongató kihívásaira. Ebből az első próbából született meg morális erőt sugárzó költészete. Másodszor az elnémítás évei alatt, midőn csak látszólagos volt a hallgatás. Szabó Magda visszavonult tanítani, s hozzáfogott ahhoz a tervéhez, hogy regényekben vessen számot nemzedékének és hazájának történelmi tapasztalataival. Versei a vallomás kényszerében születtek, a felismerés váratlan és hirtelen felgyúló tüze világította őket át. Regényeiben az erősebb elmélyülést, több töprengést kívánó számvetés működött. A visszavonulás évei váratlan nyereséggel és győzelemmel jártak tehát. A csendben, távol az irodalmi élet zajos fórumaitól és vitáitól, regényírópálya indult.

Szabó Magdáról csak néhány műfordítás hozott hírt eközben. De még a műfordítás nagy műgondot és erős szorgalmat kívánó robotja is a regényíró-műhely hasznára vált. Németh László beszélt arról, hasonló éveket idézve, hogy a műfordító „gályapadján” is alkotnia sikerült. Szabó Magda is véghezvitte ezt a nehéz feladatot; a műfordító munka során vette birtokba az elbeszélés eszközeit és technikai fogásait. Galsworthy-től a mese művészetét, a cselekményszövését tanulta meg. De fordított Shakespeare-t és Kyd-et is; tőlük bizonyára a konfliktusok drámaiságát leste el. Így aztán, 44amikor 1958-ban első regényével a nyilvánosság elé állhatott, teljesen birtokában volt a mesterség eszközeinek és fogásainak. Teljes fegyverzetben lépett elő. S abban a sivár, éppen hogy gazdagodni kezdő világában, amit a magyar próza jelentett az ötvenes évek közepén, ennek a biztos, fölényes fellépésnek méltán átütő sikere lett.

Az első regény és az első siker: a Freskó. Alig kétszáz lapon egész világ; emberi viszonyaival, történelmével, társadalmával és erkölcseivel. Szabó Magda onnan merítette témáját, amit a legjobban ismert: a vidéki magyar értelmiségi családok életéből. Hősei egy alföldi város kálvinista papi családjához tartoznak. A városban Debrecenre ismerhetünk, Debrecen különleges táji színeire és patriarchális társadalmára. Ez a városi társadalom büszkén őrizte nehezen kivívott gazdasági függetlenségét, polgári kiváltságait és urbánus hagyományait. Ám a századak során sokat veszített erejéből és tartalmából a debreceni progresszió. A reformáció protestáló hitét megszelídítette a hivatalos református egyház, a „cívis” öntudat dölyfös polgári elzárkózássá változott, a függetlenségi hagyományokból néhány szólam maradt csupán. Debrecen is végigjárta azt az utat, amelynek során a progresszióból konzervativizmus, az élénk kulturális szellemből önelégült tespedés lett. Ezzel a Debrecennel, az élettől idegen konzervativizmus, a provinciális életvitel jelképével vetett számot Szabó Magda a regény lapjain.

A Freskó lélektani regény, méghozzá bravúros elemzésekben gazdagon. A tarbai papcsalád sorsa és helyzete a családtagok emlékezetének, vágyainak és félelmeinek, egyszóval tudatának biztos feltárása nyomán nyer magyarázatot. Szabó Magda arra kíváncsi, hogy a család, amely a háború előtti múltból a debreceni kálvinizmus konzervatív örökségét hozta magával, hogyan ad választ a felszabadulást követő forradalmi változásokra, hogyan reagál a szocialista átalakulás eseményeire. Ahány emberi egyéniség, annyiféle válasz, annyiféle magatartásforma, annyiféle kísérlet. Máthé István, az öreg pap ifjúságában a genfi reformáció puritán szellemének híve volt; most megcsontosodott, élettől elfordult, boldogtalanná vált öreg konzervatív, aki nem tudja, de nem is akarja nyomon követni az új idők új eseményeit. Veje, Kun László, a „vörös pap”, a szocialista társadalom mellé állt, legalábbis nyilatkozataiban. Egyéniségéből azonban hiányzik az emberek iránti érdeklődés és szeretet, a közösségi szolidaritás, választása ezért nem lehet hiteles. Püspök akar lenni (mint valamikor a háború előtt apósa is), és tudja, ezért megértőnek kell mutatkoznia az állam akarata iránt. Az Árva, akit elárvult rokongyerekként még az öreg pap hozott a családba, még hitványabb jellemet visel. Cinikus törtetéssel próbál 45előrejutni, képmutató módon hízelgi magát feletteseinek kegyeibe, saját érdekeivel gondol csupán, züllöttségében nem riad vissza a hazugságtól, a csalástól, a lopástól sem.

A Freskó asszonyai is érzékeny lelkiismeretről vallanak. Décsyné, a régi emlékeknek élő, önmagával elfoglalt öregasszony, a család áldozatává váló őrült Décsy Edit, Janka, akinek életét árnyékba borította erőszakos és önző férje, a fiatal pap, a komoly és szomorú gyermeklány, Szuszu – valamennyien eleven személyiségek, igazi karakterfigurák. A regény főhősének, Annuskának velük szemben nemcsak a karakter elevensége, hanem ennek jelképes ereje is kitüntetett szerepet ad. Ő képes egyedül megoldani a család nagy konfliktusát, ő válaszol egyedül helyesen a történelem kihívásaira. Nem tud és nem akar régi hagyományok, nyűggé vált magatartásformák bilincsében élni; fel akar szabadulni ő maga is, meg akarja valósítani emberi személyiségének rejtett lehetőségeit. Ezért lázad fel a család zárt életrendje és komor fegyelme ellen, szökik a fővárosba, hogy megvalósítsa titokban ápolt terveit s művész legyen.

Sorsában, a családdal kialakult összeütközésében a „művésznek” és a „polgárnak” az az ellentéte ölt alakot, amely Thomas Mann vagy André Gide óta az európai irodalom alaphelyzetei közé tartozik. E sorsnak bizonyára személyes jelentése van; hiszen Szabó Magdának is egy egész világgal kellett szakítania, hogy betölthesse választott útjának törvényeit. De benne van a felszabadulás után eszmélő, tájékozódó fiatal értelmiség sors-helyzete is. Ez az értelmiség is fellázadt az örökül kapott eszmék, életformák ellen, s végrehajtva saját eszmei és erkölcsi forradalmát, kereste helyét az új társadalom keretei között. Mint Annuska sorsa igazolja, nem mindig problémátlanul. Hiszen alighogy szakított a konzervativizmus kötöttségeivel és dogmáival, új kötöttségekkel találkozott: a „személyi kultusz” korának rideg éretlenségével, amely elutasította a szabad művészi kísérleteket. Annuska sem léphet a nyilvánosság elé festményeivel. De legalább él benne a remény, hogy a kötöttségeket majd felszámolja a tévedésekkel szakító szocialista társadalom, s alkotásai eljutnak a nyilvánosság elé. Helyzetében és reményeiben magának az írónak a sorsa és bizalma nyert kifejezést.

Annuskát a kudarcok ellenére is bizalom és életkedv tölti el, mégpedig azért, mert nincs egyedül. A tarbai papcsalád tagjai kárhozott magányban élnek; szeretet nélkül, a gyanakvás és a gyűlölködés fojtó légkörében, mint Mauriac francia polgárcsaládjai. Annuska mellett ott van Anzsu, aki még fiatalon került a tarbai pap szolgálatába, az alföldi magyar parasztság legjobb erényeit képviseli: a becsületességet, a természetes erkölcsöt, a 46tehetséget, a munkaszeretetet. Annuska neki köszönheti, hogy kitarthatott gyermeki tervei mellett, megvalósíthatta álmait.

A Freskó családját első alkalommal Annuska egy gyerekkori festményén ismerhetjük meg, ahol mindenki együtt van, a jellemének és szerepének megfelelő körülmények között. Ez a „freskó” elevenedik meg azután az elbeszélés során. Az öreg pap felesége, Dézsy Edit meghal az elmegyógyintézetben, ahol utolsó éveit töltötte, s a temetésre összegyűlik az egész família. A regény története egy nap alatt játszódik, a reggeli harangszótól az alkonyatig, tizenhárom óta alatt. Ebben a tizenhárom órában azonban jelen van két nemzedék sorsa és története. A család múltja és jelene a családtagok magányos emlékezésében, belső vívódásában kap magyarázatot. A temetés előtt mindegyikük végiggondolja, sőt végigéli az elmúlt évtizedeket, belső monológokban vet számot önmagával és tetteivel. Ilyen belső monológok építik fel a Freskó történetét. Állóképeket látunk, a képek galériája mégis drámai erőt sugároz; a belső monológok egymással feleselnek, vitatkoznak, mindegyik a maga igazát akarja bizonyítani. A történet belső feszültsége a temetés jelenetében, majd a parókián létrejött családi találkozón tetőzik. Itt válik el, hogy a képmutatás, a gondosan ápolt hazugság többé már nem segít. A tarbai pap családja kénytelen felismerni, hogy utat tévesztett, hogy erkölcsei elveszítették éltető erejüket. Egyedül Annuska állta meg a helyét a rámért próbák között. Második távozása most már végleges.

A regény szerkezete, amely a belső monológok sorából, a végső drámai összeütközésből épül, határozott és arányos. Az író szerkesztő fegyelme mértani rendbe szervezte az eseményeket, a távoli múlt emlékeit, a családtagok marakodását és gyűlölködését. A múlt szálait egyetlen kötegbe sodorta össze, így egyszerre világosodik meg egy szövevényes helyzet lélektani, társadalmi és erkölcsi háttere. A lélekrajz mélysége mellett a Freskó legnagyobb erénye minden bizonnyal a szilárd geometrikus kompozíció, amelynek révén az emlékezetben felszínre kerülő epizódok gazdag bősége szerves rendben foglalhat helyet.

A lélekrajz és a szerkezet biztonságát mutatja Szabó Magda második, 1959-es regénysikere is: Az őz. Társadalmi háttere az előző regényével azonos. Hősének, Encsy Eszternek családja lecsúszott dzsentrifamília, amely minden igyekezetével fenn akarja tartani az előkelő élet látszatát. Szegénység és úrhatnámság, anyagi gondok és előkelő formák; ez a kettősség szövi át a család életét és eszméletét. És Eszterét is, akinek személyisége magán viseli az eredendő élményeket, a családi örökség bélyegét. Ravaszkodnia kellett, ügyesnek kellett lennie, hogy az élettől kicsikarjon 47valamit, hogy természetes tehetségét érvényesíteni tudja. Színésznő lett, nem is akármilyen, mégsem boldog, mert a minden áron való érvényesülés, a létért folytatott harc kiölte szívéből a gyengédséget, a szánalmat, a szeretetet.

Eszter egyéniségét gyermekkori barátnőjével, Angélával kialakult viszonya mutatja meg. Angéla gazdag családban nőtt fel, anyagi gondok nélkül; nem kellett olyan találékonynak és szívósnak lennie, mint barátnőjének. Éppen ezért védtelen is maradt, megőrizte gyermeki ártatlanságát, természetes jóindulatát. Eszter élete állandó irigység és bosszúszomj Angéla iránt. Barátnőjén akarja megtorolni saját nélkülözéseit, kudarcait. Elveszi és megöli Angéla gyermekkori játszópajtását, az őzet, később elorozza Angéla férjét is. S bár szereti a férfit, az ő halálának is okozója lesz. A bosszú tökéletes, a lélek mégis kielégítetlen marad. Eszter nem lesz boldogabb azáltal, hogy sikerült elégtételt vennie sivár ifjúságán, nélkülözésein, megaláztatásain. Már csak az önzés élteti, s a tartalmas élethez ez kevés. Lelkéből mindaz kikopott, amitől örömet vagy boldogságot nyer valaki.

Angéla és Eszter egyéniségében Szabó Magda asszonyi sorsokat ábrázoló regényeinek két alapvető típusa jelenik meg. Az „angyal” és a „démon”; egyikben túl sok a gyöngédség, a részvét, a jóindulat, s ezért védtelen, a másikban túl sok a mohóság, a hatalmaskodás, a könyörtelenség, s ezért boldogtalan. Sokan úgy értelmezték e típusokat, mint a női lélek állandó változatait, személyiségmodelljeit. Holott az író nem „jó” és „rossz” szembeállásának mítoszát akarta megalkotni két egymással versengő asszony egyéniségének ábrázolásában, hanem arra figyelmeztetett, hogy a magyar társadalom, amelyet gyakran torzított el a szerencsétlen módon alakult történelem, maga is eltorzítja az emberi személyiséget, béklyóba veri a természetes tehetséget és erényeket.

Az őznek ennyiben, túl a lélektani érdeklődés és ábrázolás körén, valóban társadalomkritikai, vagy talán inkább erkölcsbíráló szerepe van. Morális szigorában és igényességében ahhoz a gondolkodáshoz igazodik, amelyet Szabó Magda versei képviseltek a felszabadulás után. És a társadalmi átalakulás után a morális átalakulás szükséges voltát hirdette, mint nem egy magyar regény az ötvenes évek vége felé. Ezek a regények – Németh László, Déry Tibor, Lengyel József, Kolozsvári Grandpierre Emil, Sarkadi Imre és mások művei – jól látták azt, hogy a társadalmi és gazdasági átalakulás önmagában még kevés; az erkölcsi átalakulásnak is el kell következnie. A szocialista társadalomnak új morált, biztosabb emberi kapcsolatokat, egyén és közösség tartósabb összhangját kell kidolgoznia. 48Ebben az írói vállalkozásban vettek részt Szabó Magda moralista igénnyel megszólaló regényei is.

A moralista ítélkező kritikája természetesen elmélyült lélekelemzést kíván, hiszen egy erkölcsi rendszer torzulásait, repedéseit a lélek felől lehet megérteni. A Freskó után nem meglepő, hogy az emberi lelkek belső övezeteiben milyen fölényes készültséggel és érzékkel igazodik el Az őz írója is. Félelmetes biztonsággal mutatja be Eszter lelkének örvényeit. Igen eredményes technikát választott: ismét a belső monológ eszközét. Ez a technika már hagyományosan a világirodalom eszköztárához tartozott, mikor a magyar irodalom még alig használta ki a benne levő lehetőségeket. Persze Szabó Magda nem a belső monológ modern, kísérleti formáját alkalmazta, amelyet James Joyce Ulyssese terjesztett el, s amely manapság a francia „nouveau roman” sok művéből ismerős. Inkább a hagyományos formát, amelynek Shakespeare drámai monológja jelenti az ősét, Balzac vagy Tolsztoj a mestereit. Ez a „belső monológ” nem a tudat mélyvilágának kaotikus kavargását kívánja ábrázolni, hanem a tapasztalati, érzékelhető valóság megragadására törekszik. Csakhogy nem kronologikus rendben beszéli el az eseményeket, mint a klasszikus regény, hanem abban a rendben, amit a regényhősök tudata és emlékezete hozott létre. Ezzel a szervező elvvel valójában már a klasszikus regény is élt, például Tolsztoj, aki az Anna Kareninában már nagy bravúrral alkalmazta a belső monológnak ezt a hagyományosabb, klasszikusabb változatát.

Az új magyar irodalomban Németh László „tudatregényei” használták fel a lélekrajznak és a regénykompozíciónak azt a lehetőségét, amit e „belső monológ” kínált. Németh is egy-egy asszony személyiségén, tudatán és emlékezetén átszórva ábrázolta a magyar társadalom alakulását, szektorait. Szabó Magda sem Joyce-ra utaló belső monológokat írt, hanem klasszikus eszközökkel ábrázolta a személyiségben, az emberi tudatban lefolyó változásokat. Már a Freskó jelenetei is monologikus formában készültek, a tarbai pap családját a családtagok tudatfolyamatának rajzából ismerhette meg az olvasó. Az őzben ugyanez a technika uralkodik. A történetet olyannak látjuk, amilyennek az Encsy Eszter lelkében tükröződik. A regén azt akarja megmutatni, hogy Eszter miként él, érez, gondolkodik. Úgy mond ítéletet hőse – valójában egy embertípus, egy erkölcsi modell – felett, hogy pillanatra sem veszi át tőle a szót. Eszter torzult jelleme, gyűlölködő egyénisége maga ítéli meg önmagát. Az író nagy beleérzéssel helyezkedik el egy fiktív emberi sorsban és személyiségben, s ugyanakkor távol tudja tartani önmagától ezt a személyiséget. Együttérzés és kritika szövi át. Az őz alakította ki Szabó Magda írói művének karakteres vonásait: a társadalmi49lag meghatározott tematikát, a vidéki dzsentri vagy polgári rétegek asszonyalakjainak ábrázolását, a nagyfokú lélektani elmélyülést, a szerkesztő készséget, a tárgyilagos, plasztikus stílust. Ezeket az erényeket kamatoztatták azután további művei: a Disznótor (1960), a Pilátus (1963), A Danaida (1964), a Katalin utca (1969) című regénye, az Alvók futása (1967) című kötet elbeszélései, a Kígyómarás (1960) című dráma. Mindezek a művek olvasmányos formában, magas technikai biztonsággal használták a pályakezdés írói vívmányait. Történetük egy-egy asszonyi sors köré épült, s általában azt vizsgálták, hogy a felbomlott földbirtokos-, illetve polgári osztály asszonyai hogyan tudnak beilleszkedni a szocialista társadalomba; hogyan válaszolnak azokra a kérdésekre, amelyeket a változó élet, a változó morál szegez nekik. Újat azonban nem adtak hozzá a Freskó vagy Az őz vívmányaihoz; az írói műhely folyamatos tevékenységéről tanúskodtak, de nem hoztak hírt az alkotó személyiség új tájékozódásáról, belső forradalmáról, friss vállalkozásairól.

Érdekes módon azok a regények mutattak új színeket, amelyeket az irodalomkritika az „alkalmazott szépirodalom” körébe utalt. Szabó Magda ifjúsági és meseregényeire gondolok. A Mondják meg Zsófikának (1958) sikeres pedagógiai regény lett, amely nemcsak az író tanári tapasztalatait szűrte le, hanem a korszak magyar társadalmáról, felnőttek és gyermekek kapcsolatáról is tudott újat mondani. A Sziget-kék (1959) pedig a fantasztikus meseregény alakzatában mondott példázatot egy olyan világról, amely nem ismeri a gyűlölködést, az irigységet, az erőszakot. Állatok és gyerekek körében teremtette meg annak a világnak az utópisztikus ellenképét, amelyről a társadalmi regények oly leleplező módon s annyira illúziótlanul adtak kritikát.

Szabó Magda határozott sikert aratott, pályája folyamatosan ívelt felfelé. Ahogy gyűltek a könyvek, úgy növekedett népszerűsége az olvasók előtt. Nemcsak hazájában, hanem külföldön is, hiszen hamarosan a legtöbbet fordított magyar írók közé került. Munkáival sorra ismerkedett meg a francia, az angol, a német, az olasz, a spanyol, a holland, a dán, az orosz, a lengyel, a szlovák, a szerb, a román közönség; idegen nyelvre fordított könyveiből kisebb könyvtár is kikerül. A munka és a siker áramában azonban azt is megérezte, hogy szemlélete, érdeklődése megújulásra szorul. Hogy mindenképpen – technikában, művészileg – tovább kell lépnie. Valójában ekkor következett el a harmadik nagy „kihívás” írói pályája során. Csakhogy a háborús tapasztalatok és a kényszerű visszavonultság után most saját eredményeivel kellett számot vetnie. Mérlegelnie kellett írói eredményeit, sikereit, s a bejárt útról másfelé kellett kanyarodnia. A női 50lélekről, asszonyi sorsról szinte mindent elmondott már, amit tudott, a valódi és méltó feladatot másutt kellett megtalálnia.

Írói pályáján új szakasz indult; új tájékozódás, új problematika kísérte a pálya emelkedő ívét. Érdeklődése három irányba is fordult, s mindhárom vállalkozás egy-egy érdekes regényt eredményezett. Először a fiatalság helyzetére, gondjaira figyelt. Ebből a figyelemből született a Mózes egy, huszonkettő című regény. Azután gyermekkori emlékeit idézte fel. Ennek nyeresége az Ókút lírai emlékanyaga. Végül a magyarság nemzeti történelmének és karakterének, európai helyzetének vizsgálata foglalkoztatta. Ebből a számvető vizsgálatból jött létre A szemlélők című regény.

A Mózes egy, huszonkettő (1967) Szabó Magda „sikerkönyvei” közé tartozik. Építkezése is a regénysikeré: szabályos nemzedékregénynek is lehet olvasni, aki szereti, akár a heppi ending édességét is megérezheti a befejezés valójában fanyar soraiban. Már a különös cím is a sikerkönyvek extravagáns megoldásai közül való: a bibliai Mózes első könyvének huszonkettedik fejezetére utal: Ábrahám és Izsák történetére. A bibliai parabolát idézi a könyv mottója is. A mottó, s főként a bibliai történetet átfogalmazó záradék nemzedékek konfliktusára utal. Szabó Magda hősei valóban generációk szerint rendeződnek egymás mellé, sőt egymás ellen. A nagyanya és az öreg Bartos – hiába választják el őket a társadalmi kötöttségek, a világnézet, sőt a múlt emlékei – valójában csak egymást becsülhetik. Gál András, a felesége, Bartos Péter, Bartosné és Huszár Pálné között is hiába húzódnak a neveltetés, a társadalmi helyzet, a meggyőződés árkai. Lehetnek ellenségek, de mindannyian „felnőttek” és szülők, közös mulasztásokban és bűnökben osztoznak; s gyerekeik miért is vennék figyelembe a családjaikat elválasztó árkokat? Ők már egy friss nemzedék tagjai, megvetik apáik büszkeségét, félelmeit és megalkuvásait. Külön világra vágynak, saját hitre, más eszményekre: Izsák – miként a parabolának szánt záradék megfogalmazza – megtagadja Ábrahám istenét, s elindul, hogy megkeresse a sajátját, aki már neki magának ír új törvényeket.

E külön világ, a felépíteni vágyott sziget mintha Cocteau „vásott kölykeinek” paradicsomában terülne el. „Mi azt akartuk, hogy legyen egy sziget – vallja meg titkos terveiket Szabó Magda ifjú hősnője –, ahol nincsenek sem öregek, se vének, és nincsenek emlékek, se jók, se rosszak, nincs semmi más, csak mi. Azt akartuk, hogy olyan otthonunk legyen, ahol senki se fél, és nincs jelen a családtagok emlékezetében kínzás, szenvedés, nélkülözés, ahol sem sajnálnunk, sem utánoznunk nem kell senkit, és olyanok lehetünk, amilyenek mi vagyunk, szabadok és vidámak vagy éppen szomorúak. És azt akartuk, hogy kívül jussunk a körön, amin belül a fel51nőttek élnek, hogy a tévedések mind a mi tévedéseink legyenek, és a hibáink is mind a mi hibánk, nem az öregeké meg a véneké…” Kegyetlen vallomás, kegyetlen ítélet; egy makacs és szigorú nemzedék ítélkezik apái tévelygésein, megalkuvásain.

A Mózes egy, huszonkettő igazi regény, lapjain egy merész és konok írói szenvedély vetkezteti le hazugságaikból, téveszméikből a választott hősöket. Szabó Magda „kegyetlen” író, s kegyetlensége, miként első két regényében, most is a magyar történelmi „középosztály” ellen gyűjt érveket. S talán nem csak ellenük; minden bizonnyal a fiataloknak ad igazat, mikor azok a felnőttek, az idősebb generációk bűneiről, megalkuvásairól mondanak keserű szavakat. „»Félrevezettek bennünket« – olvasom az irodalmi alkotásokban – gondolja az egyik fiatal. – Félrevezették szegényeket, folyton csak félrevezették. Ahogy én elnézem a történelmet, állandóan félrevezették őket, s akik mégis felismerték az igazságot, azokat ezek a szegény félrevezetettek többnyire megölték, felakasztották, internálták vagy agyonkínozták, mert legjobb mégis a nyugalom.” S a fiatalok? Szabó Magda hozzájuk sem irgalmasabb; tisztaságot, elveket kérnek számon apáikon, de ők maguk is úgy cselekszenek, mint az előző nemzedék rafinált ügyeskedői, gátlástalan szélhámosai. A vágyott „sziget”, a cocteau-i kamaszparadicsom érdekében kelepcét vetnek, szerelmet játszanak. S ezért, miként apáik, ők is boldogtalanok. Hugi megszerezte a „sziget”-et, kiverekedte a gazdag házasságot, s a sikerrel éppen szerelmét kell megcsúfolnia.

Mennyi önzés és hazugság rejtezik e sorokban; Szabó Magda már-már mauriac-i komolysággal és kegyetlenséggel méri meg őket, hatol boldogtalan életükbe. Ha arra gondolunk, hogy napjaink magyar irodalma milyen szenvedélyes igazságkereséssel szólaltatja meg az önismeret és önbírálat szólamát, úgy hisszük, nem felesleges Szabó Magda kegyetlensége sem. Sikerkönyvet írt, de akik olvasni fogják, bizonnyal megrettennek és feleszmélnek e konok és irgalmatlan igazságkeresés, ha tetszik önkritikai szenvedély láttán.

Az Ókút (1970) akár a Mózes „ellenkönyve” is lehetne: az egyik csupa szigor, csupa leleplező vizsgálat és elmarasztaló ítélkezés, a másik csupa gyengédség, emlékezés, nosztalgia. Szabó Magda a gyermekkor messze tűnt édenkertjét idézi fel benne, a családot, a család barátait, állatait, régi karácsonyokat, gyermeki játékokat, szokásokat és felismeréseket, az irodalommal, a költészettel történt első találkozást. Emlékezéseiből persze a magyar valóság képe is kikerekedik: az első világháború utáni Debrecen, az a polgári-értelmiségi réteg, amelynek tájékozódását, eszményeit és életvitelét az író annyi műve vizsgálta már erős bírálattal, könyörtelenül. 52Ebben a könyvben inkább a nosztalgia dallama uralkodik. A családi kor intim jellege, a hamvadó emlékek megelevenítése okozza e nosztalgiát. Az Ókút, mint minden önéletrajz vagy memoár, az eltűnt idő nyomában kutat; s ez a kutatás tűnődéssel lengi be a felszínre kerülő emlékeket. Ám a nosztalgia és a tűnődés mellett az író derűje is érezhető, szelíd humora, amely váratlan fénnyel villan fel a régi történetek között. Szabó Magda finom iróniája alighanem meglepetéssel szolgált. Igazából csak most, az Ókút emlékezéseiből derült ki, hogy írói alkatának mennyire része ez a humor, ez az irónia is.

Először rádiójátékokban és drámákban idézte meg a múlt epizódjait. Fanni hagyományai (1964) című darabjában a korán elpusztult tizennyolcadik századi magyar felvilágosodott író: Kármán József emlékét idézte meg. A rab (1965) című játékában ugyancsak a magyar felvilágosodás egyik mesterét: a császári börtönből szabaduló Kazinczy Ferenc alakját mutatta be. Az a szép, fényes nap (1973) című rádiódrámájában azt a történelmi korfordulót ábrázolta, midőn az 1000. év táján Géza, a magyarok fejedelme és István, első királya a keresztény Európához fűzik az addig pogány ázsiai magyarokat. Kiálts, város! (1974) című darabjában pedig szülővárosának, Debrecennek viharos múltját, függetlenségi hagyományait, polgári öntudatát szólaltatta meg.

A nemzeti problematikát A szemlélők (1973) című regény mutatta be az összefoglalás igényével és a számvetés szigorával. Ez a regény a magyarság, sőt tágabb értelemben a szocialista társadalom útjára lépő kelet-közép-európai nemzetek: lengyelek, csehek, szlovákok, románok, délszlávok – és magyarok – európai helyzetét és szerepét próbálta megvizsgálni. Története: egy kelet-európai asszony és egy nyugat-európai férfi szerelmének története állandó szembesítésre, összehasonlításra ad alkalmat. E szembesítésben Nyugat- és Kelet-Európa kerül egymás mellé, mintegy a mérleg serpenyőiben. Szabó Magdát mégsem a kontinens két különböző történelmi úton járó felének összehasonlítása foglalkoztatja, nem a nyugati és a keleti társadalmat veti össze; hanem arra keres választ: mi magunk, magyarok és kelet-európaiak milyenek vagyunk. Hogyan látjuk, hogyan emésztettük meg kegyetlen és szerencsétlen történelmünket; s hogyan próbáljuk feloldani azokat a lélektani, erkölcsi konfliktusokat, amelyeket e történelem okozott. Vagyis nemzeti, illetve kelet-európai jellegünk, az európai népek között elfoglalt helyünk érdekli. És regényével abban a polémiában foglal állást, amely napjainkban folyik történészek, publicisták és írók körében a magyarság önismeretéről, sorskérdéseiről, történelmi útjának kudarcairól és eredményeiről.

53

Az életmű eddigi szakaszát, Szabó Magda három alkotó évtizedét egyelőre ez a regény zárja. Azt is mondhatnók, ez a regény kezdeményezett új tájékozódást és érdeklődést, netán új pályaszakaszt. A szemlélők azt igazolja, hogy Szabó Magda érdeklődése közösségi: nemzeti és történelmi kérdéseket érint, és töprengésről árulkodó válasza ugyanúgy a józan értelem és a humánus morál nevében hangzik fel, mint a pályakezdő költemények idején. Ennyiben az írói pálya íve következetes; az eleve választott művészi és erkölcsi törvények szerint emelkedik.

(Alföld, 1976. 4.)
54
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]