Volt egyszer egy lány Budapesten, 1945-ben, kicsi volt, kecses, macskaarcú, mint egy mongolba-oltott Tanagra-figura. Ennek a mongolba-oltott tanagrának volt egy vörösbarna kulikabátja. Mámorító egy kabát volt, úgyszólván ép, legalábbis nem látszott rajta sem lyuk, sem folt, sem feslés és ott volt az az áldott, irgalmasságos bősége, fel lehetett ölteni alája az ember teljes ruhatárát, ami az akkori hőviszonyok között nem volt elhanyagolható szempont. A kulikabát egzisztenciális szépségének meg volt a maga titka: még Debrecenből hozta magával tulajdonosa, Szabó Magda, és Debrecenben, úgy látszik, még akadtak többé-kevésbé ép ruhadarabok. Szóval jelentékeny kabát volt, ha szabad így mondanom, korszakos kabát. Szabó Magda életének egy korszakát jelentette és vele egyidejűleg az ország, a magyar irodalom egy korszakát. A háború utáni évek voltak ezek, a rommezők és a feltápászkodás ideje, eléggé fantasztikus égboltú évek és ha a háború „a halálesélyek szándékos növelése”, ahogyan egy angol költő mondja, akkor ez az idő az élet esélyeinek bizonytalan, mintegy vissza-visszavonható, lassú növekedését hozta. Azt mondtam: lassú? Nem, nem. Éppen a gyorsasága volt az elképesztő annak az időszaknak, három nap egy esztendőt élő mesei lendülete, elsöprő vitalitása. Ez az iram, ez a vitalitás dobta fel Szabó Magdát is az irodalomba, csöppet sem ellentétesen saját, belső vitalitásával, saját, nehéz korokon át is kitartó, konok lendületével.
Ez volt tehát a kezdet. Szabó Magda költőnek indult, versekben dolgozta fel először a háború és az újrakezdés egész életét megjegyző, súlyos tapasztalatait. És hogyan is felejthetnénk el, hogyan is ikszelhetnénk ki a későbbi széles hírű prózaíró művéből ezt a költői indulást, amelynek mélyen jellemző sorait mind a mai napig magunk elé mormoljuk? Mondogatjuk: „ha édesedik az ecet, amit a kor a számba töltött…”; vagy azt: „Viszi palástos ősapám sovány testét a lassú gálya”; vagy azt: „Emeljetek vissza az emberig”. Milyen világos ma már a későbbi próza életérzésének, magatartásának, sőt motívumainak ottléte a verseskötetekben.
62De azért amikor 1958-ban, az elhallgattatás évei után, Szabó Magda első regénye a Freskó megjelent, mindenkinek leesett az álla. Hát prózaíró lesz belőle? – kérdezgettük elámulva, meghökkenve nemcsak a próza tényén, hanem prózája érettségén, bátor hitén, válltartásán, azon a kiegyensúlyozott biztonságon, ahogyan ez a csöppet sem elsőregényszerű regény beszél. Bizony, próza volt ez, kiugró próza, a „poétikum” minden nyoma nélkül, nemcsak gazdag anyagú, igazmondó, aktuális, olvasmányos, hanem mindjárt bravúros. A bravúrra való hajlam, s annak egy nagyon szükséges eleme kitartott az író pályáján, a regények, színdarabok, ifjúsági könyvek új versek hosszú során át mindmáig szereti meglepni lelkes olvasóközönségét, amely majdnem harminc nyelven olvashatja könyveit. Népszerűségének egyik nyilvánvaló titka úgynevezett izgalmas meseszövése, amely kétségtelen hiánycikk a mai igényesebb világirodalomban. De a „meseszövés” szó nem fejezi ki eléggé írói képességének azt az elemét, amely alapfokon és legfelső fokon is olyannyira szükséges az igazi regényhez: a szerkesztőerőt, a konfliktusok elhelyezésének érzékét. Szabó Magda szerkezetei kiválóak, kivételesen szakszerűek az erre nem nagyon hajlamos magyar irodalomban. Nem az a fajta író ő, aki helyett az élet írja meg a regényt; ő bizony megvágja az anyagát, könnyed mozdulatokkal megstuccolja, széthömpölygeti, összerántja, mint aki tisztában van vele, hogy a szerkezet az írói műben elsőrendű jelentéshordozó, kifejező energia. Szabó Magda nem stílus-író; szerkesztő író. És amit távlatos szerkezeteiben közöl, az a másik, egyáltalán nem fátyolos titka vonzóerejének, anyaggazdagsága, társadalomrajzának közvetlensége, történelmi fordulók és intimszobabelsők, drámák és színes kisrészletek természetes egymásba áramlása. Hogy az első regény után a legutóbbit említsük: a Régimódi történet debreceni mikrotársadalma, családjának ez a fajta regénybe emelése, a kényes közellétnek ez a széles megmunkáltsága megint csak jól példázza tárgyiasság és szubjektum oly szerencsés egyensúlyát, azt a félreismerhetetlen hangot, amit Szabó Magda jelent a magyar irodalomban – meg jóval-jóval messzebb is.
Fölmentve érzem magam az írónő pályájának, tartalmainak, oly bőséges figura-galériájának részletes ismertetése alól. Minek ismertetném? Hiszen mindenki ismeri. Hol van már az a régi, névtelen, didergős kulikabát? Elég annyi: Szabó Magda Kossuth-díjat kapott. Örüljünk neki.