Kabdebó Lóránt Egy monográfia címszavai [in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.] 2002
Kabdebó Lóránt
Egy monográfia címszavai
Egy monográfia címszavai
[in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.]

Jelen tanulmány az Európa Könyvkiadó igazgatójának, Osztovits Leventének felkérésére készülő monográfia előhangja. Egy világirodalmi értékű, a nemzeti klasszikusok között helyet találó életmű bemutatásának gondolati számvetése. A folyamatosan készülő szöveg problematikájának címszavak szerint való átgondolása az írónő 85. születésnapja alkalmából.


Szuverenitás. A huszadik századi magyar irodalomban sok klasszikus nagyságrendű alkotót tarthatunk számon. Közülük a magam részéről szuverén alkotói személyiségként a század első felében egy költőt – Szabó Lőrincet – nevezném meg, a második felében két prózaírót, Esterházy Pétert és Szabó Magdát. Szememben ez a megnevezés nem az esztétikai értékrendből való kiemelést jelenti, hanem egyfajta speciális megítélést, amellyel a magam számára jellemezni tudom mind jelenség voltukat, mind életművük jellegzetességét.

A század első felében, amikor súlyos szociológiai értékrendek határozták meg az emberek hovatartozását, előbb konzervatív társadalmi rendben, utóbb diktatórikus szervezeti szempontokból megnevezett származási kategóriák szerint, a szuverenitás ezeknek a kereteknek a folyamatos negligálását jelentette. Szabó Lőrinc az „Örök Barátaink” honában élve és gondolkodva érvelt a mindennapok felvetette kérdésekben is, nem egyszer éppen ezáltal váltva ki visszahatást kortársai között. A század második fele ellenben olyan mesterségesen konstruált életkeretek közé merevítette a mindennapi életet is, amely semmilyen múltbéli kapcsolódást nem engedélyezett. A múltból kijelölt támpontok is csak a jelen szociológiailag mozdulatlan állapotát voltak hivatottak konzerválni. A „haladó hagyomány” nem történelmi távlatot jelentett, hanem éppen a közösség egészének múltvesztését deklarálta. Az emberi létezés folyamatosságát szakította meg, a válogatás lehetőségét egyfajta uniformizált társadalmi létezésben való részvételre szűkítette le. A jelenről lehetett – amennyiben lehetett, ez 172mindig a „falak” rugalmasságától függött, amolyan szellemi alku tárgya volt – beszélni, és aki szerencsés volt, az menlevelet kaphatott az időtlen világgal való szembesülésre. Nem volt tegnap, sem tegnapelőtt, és nem volt nemzeti vagy világtörténelmi távlat. Mindennek csak egy makettje létezett, mint Vicenzában Palladio klasszikus színpadképe, mely egy örökösnek feltűnő színpadképbe szikkasztaná az összes drámai előadást. Az újon jöttek „keszonbetegséget” kaptak ebben a lefojtott keretben, zseniális megsejtéseik nem tudtak semmilyen folytonosságba kapcsolódni: maguk köré izzasztott védőburkaik közé zárultak. Akik a világvihar előttről jöttek, vagy onnét akartak tájékozódni, belefulladtak saját visszhangtalanságukba: volt amikor nem is publikálhattak, de amikorra ünnepelt alkotóvá váltak, akkor meg különc lényekként tündököltek kétes kezek által koszorúzott homlokukkal.

A szuverenitás vállalása ekkor éppen egyfajta konzervatív létezés felújítását jelenthette: a természetes történelmi folytonosság végiggondolását. A szocializációs ketrec ellenében egy társadalmi kötöttség felújítását. A középosztály felélesztését a maga hazai dzsentri-változatában, az arisztokráciára való apellálást, mint nemzetvezető elhivatottságú felelősségvállalást. Nem a múlt visszasírásával, hanem annak meggondolásával, hogy mi történhetett volna, ha a nemzeti változás nem stupid szerkezetváltással, hanem erőteljes társadalmi reformok útján következett volna be. Ahogy azt Ady vagy Móricz, utóbb pedig Németh László meggondolta, amikor a középosztály szerves önkritikáját és újjáépítését remélte, illetőleg ahogy Bánffy Miklós végiggondolta a nemzettel azonos jelentésű történelmi családnevek devalválódását. A szuverenitás nem idealizálást jelentett, a megjelenítés nem egy nemlétező eszmény merev alkalmazását. Mert ez nem lett volna más, mint a szocializációs keret merevségének alkalmazása fordított előjellel. Erre nem adódott volna olvasótábor. Pedig mind Szabó Magdának, mind Esterházy Péternek indulása pillanatától megvolt a maga nagykiterjedésű, sok összetevőjű – a szó valódi jelentésében megtestesülő – tábora. Olvasótábornak titulálták. És nem tudván mit kezdeni velük, sikerüket címkézték. Polgári és dzsentrinosztalgiáról beszéltek, illetőleg a posztmodern divat térnyeréséről. Csakhogy nem vették észre, hogy az egyik fordítóként a Shakespeare-i vígjátékok kesernyés-gúnyos világának folytatója, és a Galsworthy polgári tablója keserű hangnemének hazai megszólaltatója, íróként éppen a móriczi, Németh László-i prózaírói világ továbbalakítója; a másik pedig amikor a múltból példákat keresett, Kosztolányit nevezte meg idősebb testvéreként, és a legnagyobbként Móriczot emlegette fel. Persze a legjobb Móriczot, akit ma szinte senki sem 173ismer, egy élő, még jól prosperáló magyar világban a felbomlás mozzanatait érzékenyen és fájdalmasan felmutató tragikai zsenit. A legendás „Zsiga bácsi”-ban a Móriczot. Ahogy a társadalmi fordulat pillanatában az Iszonyt megteremtő Németh László kezdte a fátyol mögül megidézni.

Micsoda Móriczot vesztettünk el fél századra, micsoda Németh Lászlót hallgattatott el a fordulat, és micsoda két nagy nemzeti klasszikust volt kénytelen félreismerni a magyar köztudat. Mert Szabó Magda és Esterházy Péter úgy volt egy félszázadon keresztül a nemzet két – statisztikailag is, kiadástechnikai felmérések szerint is – legnépszerűbb írója, hogy itthon csak félremagyarázva mutatta be a kritika, majd pedig abba is hagyta a nyomon kísérést. Ha nem lett volna külföldi kiadás dömping, recepció sorozat, itthon végleg elnémult volna körülöttük a kritika. Esterházynak aztán sikerült kritikai tábort is maga köré gyűjteni, különösen a külföldről hazatérő, és külföldön Anteuszként állandóan erőt merítő monográfusa, Kulcsár Szabó Ernő és iskolája jóvoltából. Szabó Magdáról, miután nem tudtak rangos „helyretevő” ledorongolást produkálni, elhallgattak körülötte. Kései remekeit, Az ajtót és A pillanatot már fagyos hallgatás fogadta. Évfordulóin utóbb kivénhedt Akelák ismételték fiatalkori hódoló szavaikat zavart mondatokban. Én csak tudom, hisz tíz éve az Alföld, öt éve az Irodalomtörténet jubileumi köszöntő számait szerkeszthettem. Vigasztaló színfolt korábban az oly hamar tragikus körülmények között elhunyt Belohorszky Pál érzékeny elemzése volt, utóbb pedig az OTDK pécsi versenyének egyik epizódja lehetett, ahol egy főiskolás leány villanó szemekkel, mint egy ifjú Jeanne d’ Arc mondta kezdőmondatát a dermedten figyelő zsűri szemébe: „A pillanat című regényt remekműnek tartom”. Szerencsére nem így a külföld. Megérezték benne a szuverén nagy alkotót, aki egy diktatórikus világ ellenében a történelmi teljességet állította helyre, megírta életművét úgy, mintha egy szociológiailag természetesen alakuló világ élt volna alatta. Éltette és egyben bírálta is ezt a világot. Mint egy természetesen létező képződményt. Érződött benne, hogy ami van, az a természetellenes, és ami őbenne él, annak kellene lennie a természetesnek. Mert ez a természetesség a világ – és nemcsak az európai, de a földkerekség mindegyik – civilizációjában továbbélt, alakult, jelezte problematikáját. Szabó Magda ennek a jelzéseire volt fogékony, ezért fogadta magáévá a földkerekség mindegyik népe, – hiszen fordításokban, és e fordításokat visszaigazoló kritikákban jelen van mindenütt a földön.

A szuverenitás ez esetben éppen azt jelenti – szerintem –, hogy életre segítettek egy nem létezett, de létezhető Magyarországot. És ugyanakkor megélik ennek a feltámasztott országnak minden ellentmondását. Talán 174úgy, ahogy Nemes Nagy Ágnes halála előtt elsuttogott szavai jelentették: „Szóval maguk most Márait olvassák, méltatják. Nagyon jól van ez így. Most erre van szükség. Majd aztán eljön az ideje, hogy a hibáit is elmondják.” Mondta ezt a rendszerváltás pillanatában, amikor arról beszéltem neki, hogy a pécsi egyetemen meghirdettem egy szemesztert Márai regényeiről. Tulajdonképpen öntudatlanul a Szabó Magda, de éppúgy az Esterházy ars poeticáját mondta el. Talán pedig a sajátját is beleértve. Ő egy író recepcióját vezényelte volna, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy azok az írók, akik ezt a képzetes Magyarországot életben tartották, állandóan „a hibáit is elmondják”. És ez nemcsak a Javított kiadásban jelent meg, én ott olvasom már a Harmonia cælestisben is. Mint ahogy a Freskótól kezdődően benne volt Szabó Magda mindegyik könyvében, színpadi alkotásában. És amelyet A pillanat éppúgy világirodalmi eseménnyé emelt, mint a Für Elise, amelynek első fejezeteit most olvashatom.

Szabó Magda megtette a maga csodáját, kortársai és pályatársai ellenében az ő hallgatásából – amelyet sokáig csak műfajváltásnak hittünk: a költőben kialakult a prózaíró – megszületett a nem létező folytonosság, az a Magyarország, amely egy szerencsésebb földrajzi vagy történelmi szituációban valóságosan is egzisztálhatott volna. De az ő igazi csodája az lett, hogy ebben a képzetes térben úgy tudott mozogni, mintha az valóban szocializált valóság lenne. Kritizálni is tudta. Mint a nagy írók minden korban a saját kortársaikat. Szabó Magda művei nem a karámban éltek, hanem megszerkesztették a hazának egy szerencsésebb változatát úgy, hogy egyben annak a kritikáját is megvalósították.

A szuverenitás nem utólagos önigazolás. Most, amikor a történészek és a szociológusok is belátják azt az igazságot, amely műveiben félszázadon keresztül életerőt sugárzott, akkor nem ennek a visszaigazolására vágyik. Megint egy lépéssel megelőzi kortársait. Ha ma nosztalgiával fordulnak vissza az általa éltetett világhoz, politikusok is, írók is, a közönség is, – ő megteszi az önkritikus mozdulatot. Újraírja korábbi szövegeit. A Für Elise ugyanarról szól, mint a Freskó vagy a Régimódi történet vagy az Ókút. Csakhogy a bennük rejtetten létező kritikát most már hangsúlyosabban ismétli el. Egyszerre olvasom a Für Eliset és nézem a nagyváradi színház előadásában a Régimódi történetet. Észreveszem, hogy ugyanazt írja. Csak más szavakkal. Csakhogy mai tudásommal észreveszem azt is, hogy a régi szöveggel is tudták a színészek – jó színészek, kiváló rendezés – ugyanazt, mint ami zengzetesen kimondódik az új regény fejezeteiben.

175

Mondjam azt, Szabó Magda valósíthatta meg a Nemes Nagy Ágnes megóhajtotta ars poeticát? Ágnes nagyon okos ember volt. Szabó Magda meg nagyon nagy író.

Narráció. Mindig is gyanús volt a számomra a megközelítés, amelyik szinte az egész huszadik századi magyar prózairodalmat kihajította volna poétikai meggondolások alapján valamilyen korszerűségi kánonból. Amíg egy-egy író személyes tájékozódása nyilvánult meg ilyen igényekkel, elfogadtam, mint az egyik gyakorlat önigazolását. Még a háború előtt Kolozsvári Grandpierre Emil kezdte volna rendszerbe önteni ebbéli gondolatait, szembefordulva a hazai anekdotikus meseszövés technikájával. Ő Babits Halálfiai című – poétikája okán egyébként kevéssé értékelt – regényét emelte az újfajta, személyekben és történetfilozófiában gondolkodó narráció precedens értékű alkotásává.

Különösen akkor gyanakszom, amikor arról értekezik a szakma, hogy Németh László tájékozódásában ismerte ugyan a húszas évek narrációs skáláját, ugyanakkor saját gyakorlatában visszafordult valamifajta hagyományos realizmushoz. És azután ezt a státuszt kiterjesztik vissza és előre, mondjuk Móricztól Szabó Magdáig. Ezzel szemben kérdezem én: mit jelent az, hogy visszafordult; mi az, hogy hagyományos; és mit értsünk realizmus alatt?

Egy író pályáján sohasem fordul vissza. Megy előre, valamilyen okból valamilyen alkotói-poétikai formációt választva. Németh László például Az emberi színjátékban felmutatja a tanultakat, és választ egy olyan formátumot, amely a húszas évek végének világirodalmi prózájában értékes helyet követelhet a maga számára. Szabó Magda eddigi legvilágirodalmibb tematikájú regénye, A pillanat szövegében pedig éppen a címadó pillanatban hangzik el: „Nem visszafelé mégy, hanem át a kapun, a hajóra” – a meseszövés iránya és a poétikai tájékozódás egyként ezt mondatja, nemcsak itt, de az életmű egészében is. Ezúttal éppen egy kétezer éves szöveget nyitott fel olvasói előtt: új olvasatba kényszerítve Vergilius valahai remekét.

A hagyományosnak nevezett forma pedig sohasem végállomás, hanem kiindulás, csakhogy éppen válogatás, illetőleg újra és újra vállalt válogatások eredményeként. Mert bármely formátum, még a legextravagánsabb megoldás is hagyományosként manifesztálhatja magát, csak meg kell keresnie kiindulása apai vagy dédapai, netán anyai ági észrevétlenül munkáló őseit. (Németh László esetében a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi 176regényírás sajátos keverékét találhattam; és ha folytatom, Szabó Magda a világirodalom nagy hálót szerkesztő íróinak és a magyar Jókainak drámai szituációt csodálatos belső erővel izzító szenvedélyességével alakítja a maga egyetlen, csak őrá magára jellemző változatát.)

De nézzek szembe a realizmus, az ábrázolás elvű módszer címkéjével is, hiszen ez a narrációs forma különböző hivatalos (háború előtti konzervatív, a diktatúrák kori „szocreál”) elvárások preferenciái révén egyfajta túlélését írta volna elő a tizenkilencedik századi üdvtanokat alakítgató nevelődési regénymintáknak. Ennek túléléseként vált igénnyé és gyakorlattá egyfajta szociográfiai jellegű leltározás, a jelent hol lakkozó, hol esetenként megkapirgáló látlelet és tényfeltárás. A „nagyregény” itt kísért a magyar igények között is. A majd ettől való elszakadás jelszava lett a „realista” regény, az ábrázolás-elvű alkotás megtagadása.

Csakhogy mára a huszadik századi regényformák túlélési statisztikája nem egyetlen – az avant-garde-ból a posztmodernbe átfejlődő – formátumot igazol vissza, hanem éppen hogy a teljes szórás értékeit összegezi. Abban igaza lett a „nagyregény” ellenzőinek, hogy a regény nem valamilyen üdvtan deklarálása felé fejlődött, mivel az üdvtanok a század történelme során kellő mértékben kompromittálták magukat ideológiai irányítottságuk okán. A huszadik századból túlélő regények, ma úgy látszik, nem a nevelni akarók, hanem a reflexív magatartást kifejlesztők, az okosan kérdezők, az ideológiai fertőzöttségnek ellenállók. Formáltságukat bárhonnan vehették is, a világirodalom bármely – régi vagy újabb – formációihoz kötődhettek is. A mérték valóban nem valamilyen kicsinyes megfeleltetés, nem valamilyen direkt ábrázolás, hanem a meseszövésnek és az emberi portréalkotásnak olyan módozatait örökíti az utókorra, amely példázatot ad, elgondolkodtat, és az olvasói tudatot is önmaga mérlegelésére készteti: a viszonyítás készségének kifejlesztését segíti. A létezés mikéntjének átgondolására késztet.

És itt lép be Szabó Magda poétikája a képbe. Mint a mezőnyből az idő haladtával az egyik leginkább kiemelkedő érték. Nem új iskolát teremtve és nem is követve bármely napi aktualitást kiszolgáló szektát. Értéket teremtve önmagában önmagából. Vagyok aki vagyok, – sugározza alkotói jelenléte.

Szabó Magda akkor is regényíró lenne, ha ezt a műfajt előtte fel se találták volna, ha addig még egyetlen regény sem született volna az irodalomban. Őt éppen az a két dolog érdekli, ami a huszadik századi regény mindegyik ma maradandónak feltűnő változatát élteti. A mese és a mesében vergődő és a vergődésből a létezésig magát felküzdő ember. Teszi azt, amiről a vele egy időben tájékozódó Pilinszky álmodott:

177
Különitélet minden éjjel.
Magányos exhumáció.
Kiemelek egy ismeretlen embert
A semmiből és eleresztem őt.

Csakhogy amit a költő, a semmivel szembesülve megtehet, azt egy elbeszélő nem teheti: ő nem az ismeretlen embert emeli ki, hanem egy-egy ismert személyt. Ő az ismertből teremti meg az ismeretlent. Egy-egy útjába akadt emberpéldányból az embert. Hogy aztán ezt emelje ki a semmiből, hogy elereszthesse: kezdje el egyedien új életét, munkálkodjék, alakuljon, öltsön formát, bonyolódjon bele a maga meséjébe. De vigyázzunk, ez az ember már sohasem az ismert – vagy ismertnek vélt – életbeli személy, még akkor sem, ha köznapi nevén akár meg is nevezi az író – ő már a vizsgálat során életre kelt új fenomén.

A tizenkilencedik századi író maga volt a „jóisten”, aki megteremtett egy-egy – úgy hitte – valóságelvű világot, mindenről tudni vélt, hősei pedig az ő teremtményei, kísérleti marionett figurák. Marx azt hangoztatta, Balzac regényeiből többet tanult kora valóságáról, mint szakmai társai munkáiból. De – minden nagyrabecsülésem, sőt szeretetem ellenére – Balzac Párizsa csak egyik aspektusa kora világának, ott él mellette, tőle elkülönbözve Stendhal, Victor Hugo vagy akár Sue és nemkülönben a Monte Christo Párizsa, majd nemsokára Flaubert, utóbb Maupassant nagyvárosa. Melyik is lehetett az igazi? Egyáltalán lehetett igazi?

A huszadik században ezzel szemben a regény történik, a szereplők keresik meg a maguk szerzőjét. A szerep vagy végül a szöveg váltja ki a maga íróját, vagy inkább szerkesztőjét. Pirandellótól Mészöly Miklósig vezet az út. Szabó Magda megteszi ezt a szívességet is a szereplőknek: a talált tárgyak-személyek nála valóban arra válnak alkalmassá, hogy különböző sajátosságú lényekké alakuljanak. Egyfajta fairy spring szereplőiként. Ugyanakkor az alkotás folyamatában ott él egy kemény-következetes-szenvedélyes-követelő-lázadó lény, aki nem törődik bele, hogy ebből a megírt világból eltűnjön a „jóisten”. Ő nemcsak a kívülről néző szerkesztő, hanem a szövegben benne élő rendező. Szabadok vagytok, éljétek a magatok életét, – mondja az író. De a szövegekben is – a mondatokban és a szerkezetben – ott él egy szókratészi értelemben önmagát megszervező-megépítő-hitelesítő daimón. Ha az író beengedi szereplőként a mesébe is, akkor „Magduska”-ként nevezi meg (mint éppen most, a Für Elisében); ha kívül tartja, akkor az alkotás társszerzőségét követeli ki magának a maga akaratosságával. És az író megengedi neki, hogy az ő szenvedélye irányítsa 178a szereplőket mintegy társaikként; költözzön őbeléjük. Ez a daimón megélt egy életquantumot, és nagyon is tudatában van, hogy mit élt meg, benne hagyta lenyomatát a huszadik század egész borzalma. Mit képzelnek ezek a szereplők, ők csak úgy élhetnek a maguk passziójára? Ő megszenvedte ezt a kort, azok meg csak úgy grasszálhatnak a mezőben? Üssék meg magukat ők is, ejtsenek egymáson sebeket! Legyen a komédia egyben tragédia. „Ez a műben az eszme” – tudatosítja mindezt az író az operabeli Canio ember-bajazzo szavaival. Szabadság és véresen komoly elrendeltség. A nem létezők ezáltal válnak létezőkké.

Nem azért, mert az író ábrázolna valamit. Hanem éppen azáltal, hogy az író megteremti a szabadság terének tágasságát, a mezőt, ahol elereszti a kiválasztott személyeket, – éljétek a ti életeteket, ahogy szeretnétek, ahogy a világ vagy a ti környezetetek, avagy „csak” a ti lelkiismeretetek a valóságban nem engedte. Aztán jön a daimón, és kis „jóistenként” megfegyelmezi a szabadon száguldókat. Mit képzeltek? Nem tudjátok, hogy küldetésetek van? El kell rontanotok egy világot, vagy éppen fordítva, nektek kell helyre tolni a kizökkent időt. Éltetek a földön, most a szövegben fogtok élni, és ez legalább olyan méltó feladat a számotokra, de legalábbis igen fontos az olvasóitok szemében. Ezért veszik kezükbe a rólatok szóló könyvet. Figyeljetek, milyen formátumos figurákként tudtok ti itt is élni! Tanuljatok meg járni, majd repülni. Megperzselődni, elégni. Újra talpra állni.

Élni nemcsak egyetlen könyvben, hanem átlátogatni egyikből a másikba. Másképp és másképp viselkedve. Tudta ezt már Balzac is. Csakhogy ő egy hatalmasan terebélyesedő világban élt. A huszadik század világát pedig világégések és diktatúrák zsugorítják, talán már nem is létezik, amikor megíródik. Az író tehetetlen. De a daimón akaratos, neki létezik ez a „tündéri”, mert eltűnt világ. És a szentivánéj Robin-pajtásaként addig varázsol, ágál, zsörtölődik, gyilkol és teremt, amíg olvasói nemcsak irodalomként fogadják el, de megéri azt is, hogy visszahozzák a való életbe is. Persze nem ugyanúgy, azt már nem lehet. Az irodalom nem tükörkép, és belőle valóságot sem lehet teremteni. De lehet általa egyfajta folyamatosságot kikövetelni: a volt és a jelen között egy legyen varázsszóval.

Példát, milyen is ez a „különítélet” Szabó Magda regényeiben, hogyan működik össze az író és a daimón? Volt valaha egy utcaszomszéd, takarítónő, bizalmas a Szabó–Szobotka házaspár életében. Ketten is megírták, a férj, Szobotka Tibor szörnyetegnek, élete megkeserítőjének. És Szabó Magda? Nem őt akarta megírni. Már akkor is a bécsi regényre, a Für Elisére készült. Aztán váratlanul a vadonatúj könyv gépiratát adja a kezembe. Mi ez? – kérdezem. Nem tudom, vidd el, olvasd! A daimón rákénysze179rítette az írót, hogy engedje szabadon Emerencet, az erkölcsi fenomént, akivel egy országnak kellett volna szembesülnie. Úgy, ahogy az írónő tette a meséiben. Ha katolikus lenne, talán csak meggyónta volna történetét, reformátusként a gyülekezet színe előtt kellett elmondania: vétkeztem. Ő megtette, létrehozott egy klasszikus alkotást a magyar és a világirodalom számára. Ha akkor ezt a történetet mindenki a maga megtisztulására – kis napi mulasztások és komolyabb eltévelyedések számbavételével – végiggondolta volna, ma nem lennének ügynökviták, mindenki megtisztult lelkiismerettel élhetne a történelmi folyamatosságot vágyó világban.

Milyen lehetett Emerenc a valóságban? Kit érdekel. Ismerünk egy szörnyeteget a diktatúrák idejéből, és megtisztulhatunk személyünkben egy archaikus erkölcsi fenomén kisugárzására.

Vagy. A Régimódi történet végezetével a színpadról az írónő eleresztette Jablonczay Lenkét és az ott csak nevével megemlegetett Szabó Eleket. Az ő okos és tapintatos pedagógiájuk teremti „Magduskát”. Aki íróként elrendezi majd az Ókút világát. És akkor most, a Für Elise olvasásakor azt kell mondjam: a bennük beprogramozott ellentétek szabadítják a világra a daimónt, és bizony nem tudják, bárhogy is akarnák kivédeni, hogy a világ a maga brutalitásával rászabaduljon leányukra. Ha valakit eleresztettek, az pörög a maga módján. Szerencsés esetben lesz egy személyben elementáris daimón és „különítéletet” tartó klasszikus nagyságrendű alkotója a magyar irodalomnak.

Aki részese a világirodalomnak is. A három éves korában apjával már latinul beszélő kicsi lány, egy életen át nem tud mit kezdeni a „pius” Aeneasszal, a „Kegyesatyával”. Bécsben – illetőleg Schönbrunnban – nézegeti majd az atyját, Anchisest, hátán az égő Trójából kimentő hőst. És visszaborzad. Hova tette a feleségét, Creusát. Az egy füstfelhőben eltűnt, mint erre Venus, a „Habszülte” istennő, a mama előre kioktatta hősi fiát. A bécsi regény helyett a daimón megírat egy újabb könyvet Szabó Magdával, A pillanatot. A kettős írás, illetőleg a kettős olvasás remekét. Az Aeneis ellenében a Creusaist. Mert ebben a könyvben valóban a csúcsok beszélgetnek – jelen esetben vitatkoznak, Babits világirodalom történetének szellemében.

A regényt bevezető esszében az író szóhoz engedi a daimónt: „Én ezt az antik keresztes hadjáratot az eposzból kilúgozott Creusa miatt indítottam, volt idő, mikor azt éreztem, ha nem készítem el történetének bennem kialakult verzióját, áruló leszek, nem is akármilyen. Írói pályámon egyszer sem éltem hasonló boldog feszültséget munka közben, számomra ez a három ország, a frig birodalom, Dido afrikai királysága és az antik Itália előképe élt, lakóit láttam, ismertem, tudtam, ott imádkozik, átkozódik, sír, 180szenved; fondorkodik mind körülöttem. Egyetlen regényhősömet nem szántam úgy soha, mint ezt a Creusát, aki csak kivételképpen élhetett felhőtlen időszakot. Szántam ezt a nőt, akinek ilyen abszurd akadályversenyen kellett rohannia, míg olyan keményre nem kalapálta sorsa, amelyet kihívott maga ellen, hogy már nem fordította el szemét, ha az áldozati állat torkát átmetszette a kés. Még panaszszava se lehetett, hisz ki értette volna a nyomorult Caietán [a megmentő szolgálón] kívül, mit jelenthet számára a rögzített hazugság, a fájdalmak elviselése, a csaták, a honfoglaló háború, istenek, emberek elleni küzdelmek sora, az a tarka, kínos kalandsorozat, amit józan ember nem kívánhat magának, s amiért sem azt nem mondták neki, hogy köszönöm, sem azt, hogy tisztelik érte. Munka közben olykor eszembe jutott, még én is kegyetlen voltam hozzá, hagytam volna békén. Minek akartam feltámasztani, mi jogom volt fürkészni a titkát […] Hát milyen életre hívtam vissza, mire csalogattam ki Trója üszkei közül a halál békítő csendjéből, hát élet volt az, amit én írtam neki, ez a horror-pikareszk szárazon és tengeren? Mikor végre megadtam neki a lehetőséget, hogy visszatérhessen a szülőföldjére, olyan izgatott voltam írás közben, hogy néha abba kellett hagynom, hiszen ki tudta nálam jobban, hogy […] Creusa számára ez a hely a világon az egyetlen valóban ismerős, és itt akar meghalni is, ahonnan valaha útnak indította a végzet.” Hosszan idéztem, mert itt az író „elereszti” a daimónt, aki nemcsak az íróval, de hőseivel is egynemű. Médium, aki diktál az írónak, és egyben aki benne szaladgál hősei létezésében. Íme a homousion és a homoiusion kettősségének felújult változata. Hiszen létezés és műalkotás egyként a tudat recepciója által megformálódó valami. Kiterjedése, emanációja annak a bizonyos ősvalaminek.

Broch korábban Bécsben, a modern regény egyik világirodalmi paradigmájában csak Vergilius életét, illetőleg halálát, tehát egy életrajzot írt át. Szabó Magda egy szöveget kényszerült megírni úgy, hogy a regényben a daimón egy bombát helyezett el. A klasszika filológus játszásiból felléptet egy képzeletbeli elátkozott istent (Eszkieszt), aki egy adott pillanatban korrigálni tudja a többi isten elrendelését. A füstfelhőben eltűnik maga Aeneas, és a megmaradó „pius” Aeneas a férje öltözékét magára öltő feleség, aki végigjátssza – végigszövegeli – a nőcsábász férfi kalandjait. Maga után hagyva kalandjai során a tragikus események sorozatát. De hát ezzel rendezi el a hagyományt: Dido reménytelen szerelmére magyarázatot ad, és Itáliát a rabló jövevények helyett meghagyja maguknak az italikus őslakóknak. Nem megöli a „Cserderekú” Turnust, hanem korábbról eltervezett férji szerepébe visszahelyezi Lavinia oldalán. Itália legyen az itáliaiaké. Így mindazt az injuriát, amit Vergiliusnak Augustus származását 181kiglancolandó el kellett követnie, most a daimón helyrehozatja az íróval, – közben meghagyva a maradandót, a vergiliusi szöveget. Sokan lefordították magyarra az Aeneist, köztük egy klasszikus nagyságrendű költő-fordító, a Szabó Magda újholdbarátságának körébe tartozó Lakatos István is, de ilyen élően poétikus zengzetes nyelven soha nem szólalt meg eddig a klasszikus szöveg magyarul. Csakhogy a szöveget más mondja, mint az eredetiben, és a történet – ugyanazzal a szöveggel – másképp szövődik. Az író eleresztette hőseit, és azok kétezer év múlva egy másik mesében az ellenkezőjére fordítják a történetet. Jóváteszik a kikényszerített igazságtalanságot. Éppen abban a történelmi pillanatban, amikor az európai kultúrában leáldozott a diktatúrák mellébeszélő beszédmódjának a korszaka. Megint egy megadott történetben – mintha órán textust kaptak volna – maguk a szereplők csereberélnek szerepet, hogy helyre tolják a kizökkent időt.

Közben a daimón a nemzet szövegkincsét is átgondoltatja az íróval. A Szózat költőjéből, a leginkább csak tankönyvekből ismerős példából emberi méretű klasszikust formál. Egy könyvet (A lepke logikája) és a bicentenárium nemzeti drámáját, a Sziluettet. Ez utóbbit kivárta és színpadra emelte a költő szülőföldje, Székesfehérvár és az író szülővárosa, Debrecen. Két nagy alkotónkat láttam hosszan vajúdani: Barcsay Jenőt, mielőtt élete nagy kései úgynevezett „absztrakt” ciklusát remekelte volna. És Szabó Magdát, amikor a nemzeti tabuhoz hozzányúlt. Első szerkesztője voltam az Irodalomtörténetben a Vörösmarty esszésorozatnak, és a Sziluett egy kihagyott darabjával, egy önálló Vörösmarty-monológgal tisztelte meg az én jubileumi kötetemet. Vörösmarty-olvasata a magyar esszé megújítása annak legmagasabb szintjén, a dráma pedig végiggondolása annak, hogy a kötelesség hogyan nő föléje a belső démonoknak. Az író önmagát nyugtatta: Vörösmartyban egy olyan alkotót képzelt el, aki nem rontja szét a szocializációs hálót maga körül, – csak belepusztul abba, hogy nem pusztult bele az alkotásba. Egy ellen-Szabó Magdát írt meg közönségének. Lássátok, így is lehetne. Én nem ezt teszem. Én megalkotom a művet, de életben tartom magamat az újabb és újabb mérkőzésekre: bennem az író és a daimón kiegyensúlyozódik. Hogyan? Milyen áldozatok árán? Azt csak én tudhatom. A kihagyott monológot kellene előadni, nagy színész kellene hozzá. Benne a daimón kaján fintora öltött szöveget. Ez még hozzátartozik a bicentenárium hazai tanulságaihoz. Szóhoz jutott ebben mindaz, amitől megkímélte nézőit a színpadon.

És egyre keserűbb fogócskát játszik a daimón az íróval. Immár két évtizede. Az író meg akar írni egy hagyományos történetet: ifjúságában 182szemtanúja volt az Anschlussnak, Ausztria megszállásának. Ígéri minden megnyilatkozásában: következő könyve ezt a témát dolgozza fel, címe Für Elise. A helyszíneket megmutatta nekem, én már ismerem Szabó Magda Bécsét. A televízióban a nézőket is közel engedte a színhelyekhez. A könyv mégsem készül. Két regényt, egy esszékötetet és egy drámát írat meg az íróval a szövegeibe, meséibe beleköltözött daimón, a se nem szereplő, se nem író. Egyre jobban sarokba szorítja íróját: addig nem ér a neve, amíg valódi erejében meg nem mutatkozhat: életre akar kelni önmagaként, be akar mutatkozni, így jöttem – e világra. Addig nincs Für Elise, amíg az a Bécsbe induló leány lényegi múltjával meg nem mutatkozhat. Hogyan élt abban a világban, amelyikben még élhetett saját törvényei szerint egy cívisdzsentri úrilány, akinek létrejöttét annyi formában akadályozta volna Rickl Mária, a debreceni kalmárlány. Meg akar végre mutatkozni abban a sajátos egyedi mivoltában, amely felrobbantotta a keretet maga körül. Lássuk meg, az eddigi szövegek palackjából hogyan szabadul ki a szellem! Ő robbantotta fel, vagy az nyomta össze annyira, hogy fel kellett robbannia? Szabó Magda eddigi történetei – megtartva korábbi szövegeiket – másfelé kezdenek mutatni ebben a könyvben. A fuga felpörgött: megszületik a bécsi történet előjátéka. Újrajátszatása a korábbi szövegnek. Most már expressis verbis kimondva mindent, ami széttartott abban a szövegvilágban, – benne volt, tudom most már az újmódi történet olvasása után, csak nem olvastam pontosan az adott szövegeket. Eszményeket kerestem általuk kimondva, pedig mindegyik magában rejtette a démon diktandóját is. Sajátos kryptamnézia. Íróban és olvasóban együtt. Most, hogy egy társadalmilag újra élő folyamatosságot, szerves történelmi fejlődést mutat fel az írói múlt, a daimón kiküzdötte: a maga mélységesen ellentmondásos voltában mutatkozzék meg. Képviselje ezáltal is a múlt igazát.

Hagyomány. Szabó Magda a trianoni nemzedékbe tartozik. Az összeomlás pillanatában született. Az ezeréves Magyarországot nem láthatta. Új könyvében megírja a traumát, amit az egyke leánykának jelentett a trianoni árva megjelenése a családban: apja örökbefogadott egy vele korú szőke kislányt. Megosztották a felségterületét, birodalmát. Eztán már nem kellett neki magyarázni, mit is jelent Trianon. Saját családjában, egyedi életében is megismerhette az élményt, amit egy ország élt át születése idején. A sérülésre, a részleges veszteségre lett érzékeny egy életre, „a bontott Egész tudatára”. És ehhez jöttek az olvasmányok. Legmagasabb szinten Jókai: aki 183Erdély aranykorát a gyenge Apafi fejedelemsége idejére teszi; meg aki öregkorában éppen Fráter Györgyről ír regényt; és ha dicső napokat idéz, a szabadságharcot, akkor is elmúlóban: Haynaut lépteti fel, és őróla mintázza az új földesurat. Szabó Elek és Jablonczay Lenke leányának az élet is, az irodalom szintúgy a sérülést szervezte hagyomány gyanánt. A szülők tudták ezt, sőt azt is, amiről a legújabb könyvében kezd csak beszélni az író: a családi élet is sérült volt körülötte.

A csoda mégis: ezek a szülők megértették, hogy abban a világban, saját sérüléseiket félretéve egy, az egészségre fogékony gyermeket kell felnevelniük felnőttségéig. Aztán már döntse el ő maga, sérültnek akar-e megmaradni, avagy az egészség emlékét élteti magában mértékként. És tették azt a szülők, amikor még fel se vetődhetett szemükben a század második, mélységesen sötétebbik fele, amikor nemcsak az ország sérült meg, nemcsak egyes emberi sorsok hordozhattak tragikai mozzanatokat, hanem a közösség egészében romlott meg valami: az emberi kapcsolatok összességükben váltak sérültekké.

De ekkorra Szabó Magda már magára vette a szülői örökséget, csodával határos módon tudta és tudta tudatosítani, hogy az ember azért születik, hogy kiküzdje magának – foggal-körömmel, ha kell varázslással – az egészség mértékét. A felnőtt asszonynak szerencséje is lett: olyan élettársra talált, aki megértette ezt az igényét, és bárha „megmaradt Szobotkának” (mint ahogy a róla emlékező regény címében az írónő a „szobotkaságot” definiálta), hozzásegítette a másik embert, hogy lehessen az, aki. Két ember élt egymás mellett, két más-másképpen író és gondolkodó, az egyik a lemondásra berendezkedett, a másik a csatavesztések ellenére a háborúk nyertesének magát kiküzdő, de egyben összehangolódóak: ami bennük van, azt felszínre kell hozni, mert bennük minden sérülést okozó erő negációja létezik. Ezt a létezést kellett ennek az emberpárnak végiggondolnia.

Trianon ellenében a nemzeti őrszellemet, a személyiség széttartó erőinek ellenpontozására a kiegyensúlyozottságot, és legvégül: a minden személyt megalázó diktatúrával szemben a személyiség szabadságharcát. A provincializmusok ellenében a naponta körükbe idézett világirodalmat. Mint a napi kenyér, létükhöz hozzátartozott-tartozik a textusonként ismételten magukhoz vett világirodalom.

Ezt a nagyon komplex hagyományt kellett Szabó Magdának esetenként ráhagyományoznia nemzetére. Meg kellett éreznie, mikor, mely elemével szólalhat meg. Várhatta volna retorzió, más esetben visszhangtalanság. Egyszerre kellett visszhangos sikert kiváltani és védettséget biztosítani a diktatúra különböző fázisaiban. Az egyszerre sérült és védett gyermek vala184ha kifejlesztette magában a tájékozódásnak ezt a ritka képességét, erről szól legújabb könyve, a Für Elise első része. Szabó Magda nemcsak nagy íróként jelenhetett meg ekkor, de népszerű is. Nemcsak olvasták, de várják is újabb és újabb megnyilatkozásait. Nem látványos szabadságharcos, de olvasóihoz az éppen számukra szükséges szabadságvágy-adagot tudta mindig sugározni.

Fanni hagyományai, Régimódi történet, Kiálts, város!, Az a szép, fényes nap, a Béla király-trilógia, a Csokonai dráma és Vörösmarty utolsó napjának megidézése. Mennyi sérültség és mennyi diadalvevés a poklokon. És mind mögött a trianoni trauma kiigazításának igénye. Oly korban, amikor minderről nem lehetett beszélni. Csak olyan szöveget formálni, amiből érthető legyen a hagyomány, a nemzet, a család, az emberi méltóság, az írói függetlenség akarása. Nem a vesztes pozíciójából, nem a Petúrok lázadásával, hanem a Nagyúr és a Király nagyvonalúságával, világirodalmi viszonyítottságban.

Számomra mindezeknek a drámáknak a legmegformáltabb pillanata: a Béla királyról szóló trilógia leitmotívja: a Kárpátokból lehangzó kopogás. Senki nem érti, senki nem tudja, mi ez a zavaró kopácsolás. Mindenki éli a maga széthúzó életét. Utóbb derül ki: az érkező tatárok irtják az erdőt. Utat építenek a támadáshoz. Számomra ez a trianoni sérülés leitmotívja is egyben.

Szabó Magda hagyománya: a magyar irodalomnak a nemzeti üdvöt kiküzdeni akaró elhivatottsága. A Zrínyiek és Balassik, Csokonaik és Vörösmartyk, Petőfik és Arany Jánosok magánéletet és nemzeti célokat összemérő áldozatos vállalása. Ahogy a bukás előtti pillanatban Ady még egyszer utoljára, a szétszóródás előtt rálátott az újraöntetés veszélyére. A debreceni Szabó Magda a dunántúli Berzsenyi izzó bölcsességével, belső daimóniájával élte meg a huszadik századi Napoleonok messiási elveket hangoztató diktatúráját.

Csak csodálni tudom, hogy azok a kritikustársaim, akik oly fogékonyak voltak egy életen át az ilyen teljesítményekre, akik a Szabó Magdáénál mulandóbb pályaképek esetén is oly igen tudtak lelkesedni, akik a Szabó Magda műveinél sokkal halványabb termékekben is felfedezik a nemzetmentő és nemzetnevelő hitelt, hogyan nem érzékelik ennek a klasszikus értékű hagyománytiszteletnek és hagyományteremtésnek világirodalmi szintű eredményeit.

185

Család. A meseszövés tematikája koronként változó, az egyes korszakok szociológiai mozgásának, történelmi alakulásának függvényeként. A huszadik század második felében az úgynevezett kommunista államokban – bár egy bizonyos származás formálisan preferáltan hangsúlyossá vált – a családi múlt tematikailag ellenindikált lett. A preferált „népi” származás pedig a történelmi folyamatosság leépítésének vált jelszavává. Mert nemcsak a „történelmi” osztályok létét szüntette meg az erőszakos változtatás (kitelepítésekkel, az iskoláztatás akadályozásával, perekkel, a gyanakvás légkörébe vonással stb.), hanem éppen a hivatkozott származási kategóriák szétzilálásával is. A hagyományos munkáscsalád éppúgy gyanakvást váltott ki, mint a paraszti származás valódi folyamatossága (mennyire pontosan olvasom ki ezt is a Für Elise egyik fejezetéből, a Gidipacal címűből). A múlt nélküli emberek váltak az irányíthatók közösségének alkotóelemeivé. A keszonszindrómás emberek lesznek az elbeszélések hősei: belőlük emelkednek ki a „szocreál” figurái éppúgy, mint a jelen ingoványosságát firtató riportázsok szereplői. Az akkor feltűnő írók és művészek maguk is ebbe a kategóriába tartoznak, Sós Imre legendás alakja éppen ennek köszönhetően válhatott korjellemzővé. De ennek az ingoványnak volt megrendítő helyszínelése mondjuk Fejes Endre Rozsdatemetője, és ebből emelkedik ki Nádas Péter Egy családregény vége című könyve. Bennük a múltnélküliség fordult a visszájára: a korábbi érdem általuk a hiány felmutatásának lett dokumentuma. Ennek a preferenciának a végiggondolása és csődjének bemutatása tulajdonképpen Németh László Nagy család című színpadi életképe: a történelmi család helyében elképzelt kisközösség esélyének és bukásának elképzelése.

És ebben a családellenes légkörben jön egy írónő, aki először arról kezd beszélni, hogy miként veri szét a változott közgondolkozás az olyan családokat, amelyek magukban hordozták eredetileg is a széthúzó elemeket. A Freskó, Az őz, és a Disznótor (ez utóbbi drámában is Kígyómarás címmel) azt a halottas légkört mutatja fel, amelyben az emberi együttesek történelmileg legerősebben megkötött egységei látványosan és drámaian esnek szét. A kritika ünnepelte a műveket, mert a múlt pusztulásának mozzanatait is kiolvashatta belőlük. De kevesen akarták hallani a jajkiáltást, hogy mit tesztek emberek, a legalapvetőbb emberi kapcsolatok hullanak szét a szemetek előtt, és ebben a legkiválóbb képességű emberek vesznek részt, segítenek szétszakítani az emberi kapcsolatok alapvető képleteit.

186

Kétarcú regényekkel indul Szabó Magda. Tudatosítja, hogy a történelmi vihar felszabadította a korábban sérültségeikbe belenyugvó embereket: mehettek, szembe fordulhattok egymással, lássuk mire megyünk, ha nemcsak kívülről, de belülről is tönkretesszük évezredek építményét. A „történelemben” élt emberek ezzel hirtelen múlt nélküli emberként léptek saját életük terébe. A regényeknek ezt az ívét még üdvözölhette is a kor elvárása. De mindig is gyanakodva figyelte Szabó Magda „polgári” attitűdjét. És joggal. Mert ezekben a regényekben nemcsak megjelent a múlt nélküli ember, hanem éppen ennek a megjelenésnek a fájdalmát, sőt (Az őzben) tragikumát is megtalálta. A szabadulás pusztítássá válik, a szabadság értelmét veszti. Fiktív vagy valóságos gyilkosság tesz pontot a cselekményre, temetésben kulminálnak, temető keretezi a könyveket, mint ahogy temetői légkörben létezett sokáig a diktatúra kemény formáját felváltó „puhuló”, konszolidálódó változat, a külvilág is.

Aztán elkövetkezett a keresés, a széttekintés, a visszakötődés hiányérzete. Meddig él az ember? Amíg a családban gondolkozik, amíg van, kire gondoljon, kit istápoljon, kiért vállaljon felelősséget. A Pilátus, Mondják meg Zsófikának (ennek fogantatását, üzenetét éppen nekem mondta el az írónő egy rádióbeszélgetésben), a Katalin utca, A Danaida és a Mózes egy, huszonkettő vagy éppen A szemlélők. A hiányérzet sajgó regényei. Ezzel már nem lehetett mit kezdeni. Ezek egyre kevésbé vágtak a múltra, egyre inkább a múltnélküliséget fájlalták. Keresték az emberek közötti kapcsolatok lehetséges módozatait, és fájlalták az elmulasztott kézfogásokat. De hát hogyan is lehetne a múlt nélküli embereknek kötődni. Csak az tud kapcsolatba vonni egy másik embert, akiben magában is megvan a kapcsolatteremtés igénye, annak belső, hagyományok táplálta megalapozottsága. És ha ez nincs, vagy ha ezt kiverték belőle, akkor nincs mihez kapcsolódni, nincs miről beszélni. Akkor legfeljebb valami múltat ki kell találni, szimulálni, mint Blanka teszi ezt új hazájában új családtagjai körében. Az ő vergődése az izzasztó nyarakban kiváltott egy alkalmazkodási mesét, mert felismerte, az embereket csak egy alkalmas család kötheti egymáshoz. A mítoszok is mindig a család körül szövődtek. Az ősök idejében. Elérkezett az irodalom Szabó Magda regényeivel ismét a mítoszalkotás idejébe.

Ezzel Szabó Magda hirtelen valami olyat talált meg, ami már nemcsak a hazai konszolidációt, a múlt nélküli emberek eszményét opponálta, hanem a világ számára is mítoszt szülhetett. Már nemcsak a kommunista világ ellenében szólt, hanem minden népnek s nemzetnek mesélt: emberek, van egy alapvető összetartó erő, ami ha meglazul, amit ha szétvernek, akkor elérkezik a nihil, önmagatok elértéktelenedése. A hatvanas évek az egzisz187tencialista regény és dráma európai virágkora: a semmivel szembeszálló hős megdicsőülése. Szabó Magda ekkor felmutatta a semmivel körülvett ember iszonyatát: menekülését, és kiúttalanságát. Csakhogy nála ez a semmi megnevesült: családtalanság. Ebből nőtt ki A szemlélők problematikája.

Innen kezdve indul Szabó Magda eszmélkedése. Az Ókút novelláival. És tetőzött, immár visszavonhatatlanul a Régimódi történettel és eljutott a Megmaradt Szobotkának házasságtörténetéig. Ekkor találta meg Szabó Magda, hogy mire éhezett ki a világ. Mit keresnek a múlt nélküli emberek. Előbb még idealizál, aztán filológusként történetet ír, utóbb életrajzba csomagolja a különbözést is magában hordozó páros létezés összefogó erejét.

Szabó Magda olyan különböző elbeszélésmódokat választ (emlékező tárcák sorozata, családtörténeti kutatás és eszmélkedő múltidéző esszé összefonása, írói életrajz), amelyekben visszakeresheti a családi létezés történeteit, drámáit és erejét. Elmondja a gyermekkorát. Jó történészként visszakeresi családja kétféle ágának, a minden garast megragadó kalmárpolgárnak, és a minden forintot szétadakozó dzsentrinek a történetét. Eddig észre se vettem, hogy családja kettőssége ott él még Béla király személyében is: hol fukarul gyűjtene, hol nagyvonalúan osztogat; mert mindkettőre szüksége van a túléléshez, nemcsak egyénileg, nemcsak királyilag, de egész nemzetének. Végül egy modern házasság történetét írja meg: világháborútól diktatúrán át a halállal való szembesülés felelősségteljes pillanataiig. Az egész mögött az emberi kapcsolatok megújításának igénye munkál.

Ezekben a családtörténetekben ott él a nemzet történelmi folyamatossága. Amit nem is olyan régen hatalmi eszközökkel, nagy lendülettel akartak megszüntetni. Él a kövekben, amiket valóban szét lehet verni, de amik közül egy-egy téglányit az utolsó pillanatban még mindig meg lehet menteni. Adjatok egy darab követ, és megépítem a nemzet élő múltját! Szabó Magda a családi ház pusztításával váratlanul szembesülve olyan megrendülést él át, ami elég lehet ahhoz, hogy egy nemzedéket felrázzon: emberek, nem a házakat verték szét, de titeket, városotokat, múltatokat, családotokat, életeteket. És ez a megrendültség energiát sugároz, amely képes egy világot visszakormányozni a természetes folyamatossághoz.

És ha ezt akkor megtette, most, ahelyett hogy diadallal ünnepeltetné magát, elkezdi írni a Für Elise első könyvét, a Cilit, amelyben visszatér pályakezdő műveinek indulatához. Elementáris erővel tépi szét családja, a család legendáját. Mert most már az a történelmi folyamatosság, amelyet családja felidézésével nemzete ébresztésére megidézett, megszületőben van. Most arra kell vigyáznia, nehogy a múlttal együtt annak hibái, sőt 188bűnei is visszatérjenek. A család az szentség, azt meg kell védeni, de a rossz család, az rossz család. Vigyázat, a kettőt nem szabad összekeverni. Illetőleg tudomásul kell venni, hogy a kettő szétválaszthatatlanul egyesül az életben. Mert ez az élet. Se jó, se rossz. De van. És mi – mindnyájan, külön-külön – ebben létezünk.

Nemzet. „Veszítve szeretünk csak igazán” – írja a másik debreceni protestáns Szabó élete összegezésekor. Szabó Magda úgy született, hogy nem is tudta, de máris elveszített egy nemzetet. Akkor úgy mondták: Nagymagyarországot; mostanában: a „történelmi Magyarországot”. A Monarchia mesevilága már idejét múlta, a revizionista álmok még nem fogalmazódtak meg, különben is Szabó Elek és Jablonczay Lenke kényes ízlésének soha nem feleltek volna meg. Mit is mesélhettek a gyereknek? Valódi tündérmesét sci-fi-vel vegyítve (megelőzve a sci-fi divatot jóval), és klasszikus álmokat: görög–római–bibliai történeteket. A kicsi lány ismerte Debrecent, tudott a Hortobágyról, és ebbe a környezetbe fantáziálta Jézus történetét, de ide idézte az eposzok világát, és megszelídítetten a mítoszokból megismert tragikus életeket is.

A hely: Debrecen, az idő: nem létezik. És apjával latinul kezd beszélni a hároméves gyermek. Nem nyelvtant magol és úgy építi fel szövegét, hanem ahogy egy egészséges gyermek egy élő nyelvet megtanul: szavanként, beszélve. Ezek közé a díszletek közé jönnek a történelem elementumai. Egyszerre a haza és a nagyvilág eseményei. Ha a haza elveszett, kapott helyébe egy nagyvilágot. Nem a modern csillogó zsurnál műveltség idegesítő nyugtalanságát, de a klasszikus hagyomány varázslatos auráját. Ezért is megy latin szakra majd az egyetemen.

Hallottam már magyar költőtől: én Pécset ismerem, és Rómában otthonosabban tájékozódom, mint Budapesten. Szabó Magdával is valami ilyesmi történt. Ebből a Debrecenre rögzülő környezetből egyszerre Bécsbe szökell, alighogy leérettségizik, és a háború végeztéig Budapesten csak átutazik. A mozdulatlan klasszikus aurából hirtelen egy modern nagyvárosba, a kálvinista Rómából a tridentinum fővárosába érkezik. A kuruc hagyományok közül a labanc világba. Meg kellett tanulnia, hogy a másság nem ellenséges, hanem barátian befogadó. Úgy kellett – ma így mondanánk: – identitását megtartania, hogy közben megmártózhatott ebben az ellenségesnek vélt másságban. Ezt a Bécset mutatta be két évvel ezelőtt nekem, kedves helyein végigvezetve, történetét elbeszélve. Arról 189beszélt, hogyan mozdult meg körülötte a világ. Hogyan nőtt bele ebbe a nagyvilágba az ifjú leány. Hol lett szerelmes, hol várta vőlegénye, és hova szöktek a fiatal lányok, a Spinnerin-szoborhoz, Bécs ritka gótikus emlékéhez, akkor a munkáskerület úrilányok számára idegen környezetébe, hogy összeesküdjenek, soha nem veszítik szem elől egymást.

De ez a külföld egy pillanatban megmutatta az emberi szörnyűség rémálmát is: véletlenül meglátta Hitlert és az ő bevonulását. Ez már mindarra figyelmeztetett, ami majd el fog következni itthon is a fiatal tanárnő életében, Debrecenben és ezt követően majd Budapesten. Előbb a barna, utóbb a vörös terror formájában. De minderre felkészítette Bécs: megvolt a tertium datur. Az összehasonlítás. Nem egy védtelen vidéki lányra, de a nagyvilágban jártas felnőttre csapott le a vihar, és ez határozza meg azután elkövetkező évtizedeit. Ennek a nagy tudatbéli földindulásnak végiggondolását ígéri az író, amióta felfedte a Für Elise tervezetét. Ez lesz a második kötet, amely még továbbra is csak a készülés stádiumában leledzik. A Léna című könyv. Mert a külföldi így szólította Magdalénát. Így nyert polgárjogot a debreceni „Magduska” a Bécs-közvetítette nagyvilágban.

De mennyiben történelem ez az aura a kislány, a tanárnő és az író körül? Mert egy egészet foglal egybe: az egyes ember létezését a világ egészében. Nem köti egyetlen részlethez, hanem a rálátást biztosítja: ez a világ, és ebben te így helyezkedhetsz el. És rákérdez erre a létezésre: mit választasz, hogyan akarsz elhelyezkedni. Ismerte a mértéket, tudta a világirodalomból, a történetírók elbeszéléseiből, hogy milyen válaszok lehetségesek adott helyzetekben. Sohasem érte váratlanul valamely váratlannak nevezett esemény. Neki nem lehetett kibúvó, mások mondhatták, nem tudtak valamit előre. Őt gyermekkora óta erre készítette fel környezete. Történelemben élt, csak nem nevezték hangzatosan történelemnek azt, ami meghatározza létezését. És amikor íróként erről beszél, ő is kerüli ezeket a retorikus megfogalmazásokat. Lehet, ezért nem figyelnek fel teljesítményére azok, akiknek száján ott pörög a történelem kellő időben, de félek, kelletlenül is.

Sohasem a részhez kötődik, pedig már a részbe született. Ez is paradoxon. Ő, a szenvedélyesen elfogult mindig a sértetlen egészre vágyik. Gályarabok öntudatos leszármazottja, ha a nemzeti történelmet faggatja, reformáció előtti keresztény királyok történetét idézi. Az építőket, a teljes nemzetnek programot adókat: Istvánt és Béla királyt. Csakhogy ez a teljesség mindig a sérültségből táplálkozik. Mintha mindkettő egy-egy Trianon ellenében lenne sikeres nemzetépítés. Hiszen Az a szép, fényes nap igazi főszereplője a hatalmát vesztett Géza, és a „gyászmagyar” Banga. Béla 190fülében pedig a Kárpátok fáit kivágó pusztító tatár horda fenyegetése egy életen át.

Hősei egyszerre összefoglalók: tékozlók és gyűjtögetők, katolikusok és kálvinisták, kalmárok és dzsentrik, és ha írással foglalkozók, akkor kötelességből feladatot vállalók, de életüket nagyvonalúan fecsérelők. És állandóan veszélyeztetettek. Figyelniük kell, mert egyetlen rossz lépés, és a nemzet végzetesen megsérül. Az álnok Berengár királyok lesben állnak, mint Banga és Géza énekében.

De a történelembe a legmélyebben akkor tekint bele Szabó Magda, amikor elege lévén belőle, kijelentkezik vonzásköréből. Creusa történetében. Van-e jobban hátrányos helyzetű valaki, mint Laokoon és Hekuba titkolt „zabigyereke”, Anchises és Venus szerelemgyermekének áldozatra szánt felesége, aki szolgája jóvoltából életben maradása érdekében magára kénytelen venni egy férfi életét, kalandjait. Ha a történelem cinikusan félresöpri az egyes embert, megmentve arra kényszeríti, amit az nem akar, akkor az író mélységesen felháborodik, és szépen görgetett mondatokat formálva kilép a történelemből. De hova léphetne? A mondatok, amiket magyarul utánamond, a világirodalom nagy klasszikusának, Krisztus pogány prófétájának hexametereit görgetik. Tehát még a szöveg, az irodalom alapszövete is hazug? Még Vergilius szintjén is? Vagy vacogó félelem járja át, kerülvén a császár haragját? Az írók is erőszakot tesznek az egyes emberen? És magukon is? Diktátorok szolgáivá válnak maguk is? Nemcsak Szabó Magda kortársai, akiket az újholdas erkölcs oly elítélően emleget mindmostanáig, hanem a római aranykor koszorús költője is kompromittálta szövegeit?

Ez a történelem nem kell Szabó Magdának. De ekkor sem beszél történelemről, nem beszél morálról, „csak” kezébe veszi a szöveget. És átszerkeszti. Szótlanul, csak olvasóira bízva, hogy ők is keressenek maguknak egy testre szabottabb történelmet. A regényműfaj tizenkilencedik századi „jóistene” visszatér, és posztmodern szerkesztőként átszerkeszti a hozott anyagot, kihagyva írót, történetet, szereplőket.

Persze tudja, hogy ára van a történelem átszabásának. Géza uralkodói zsenije úgy diadalmaskodhat, hogy fia keménysége őt is eltiporja, Bélát nemzetépítő szívóssága az anyját vesztett gyermek sérelmétől a saját hatalmát megalázó kompromisszumok vállalásáig vezeti, és Creusa külső diadala egy asszonyi vágyakozás kegyetlen megtiprásán keresztül érvényesülhet csak.

A Für Elise első részében, a Ciliben olvassuk: szülei átírták a gyermek esti meséit, a kegyetlen, a tragikus, a szadista történetek élüket vesztették, sikerorientált világba vezetve a gyermeket. A felnőtt író pedig ezt a sikerori191entáltságot tovább élteti hősei sorsában. Csakhogy ami a mesében lehetséges sérülés nélkül, az élet keserű árat kér érte. És itt jön Emerenc igaza Az ajtóból. Felfedődik az írónő nyilvánosan megvallott bűne: nem lehet hősei titkaival visszaélni. Ha sikerhez segíti hőseit, azok megsérülnek. Ha megsérülnek, az író kegyetlensége kitetszik: válaszút elé állítja őket, siker kell, vagy nyugodt élet, vagy füstben elszálló létezés. Creusa sorsa a figyelmeztetés. Emerenc vallani kényszeríti az írót. Ez pedig A pillanat elől járó esszéjében következik be. Akit a legjobban szeret, akiért a legjobban megszenved az író, annak sikeréért érzi a legnagyobb felelősséget. Mert át lehet-e szabni az emberi sorsot, az emberi történelmet? Ha ezt teszi, miben különbözik a diktátoroktól? És hogyan lesz joga Vergilius klasszicitásával feleselni? Végül is lehet-e az embereket akaratuk ellenére boldoggá tenni?

Az író ezért lép ki a történelemből. Mert nem akar „jóisten” lenni. Ő csak játszik, eljátszik egy-egy gondolattal. Neki nem felelni kell, hanem kérdezni. Nem erőszakolni, hanem kézen fogni az elesőt. Megérezni, hol van sérülés, hol van megalázottság. És rámutatni. A szöveg arra való, hogy korrigálni lehessen. Nem kell. De az átszerkesztés lehetősége benne éljen. Ez a jó szöveg létformája. Az író ezért nem politikus, és ezért több, mint a moralista. Ő a daimón, aki olvasója tudatába beleköltözik.

Pályakép. Szabó Magda, akinek nyolcvanötödik születésnapját ünnepli szülővárosa és nemzete, a magyar irodalom kiemelkedő klasszikus nagysága, aki a szépirodalom és az irodalomtörténet-írás minden műfajában maradandót alkotott. Nemzetközi mértékkel mérve is.

A közép-európai írónő üzenete egyedülálló problémát vet fel: a hagyományaitól hatalmi eszközökkel elszakított és manipuláltan kényszerkörülmények közé szoruló emberben minduntalan, a természeti törvények erejével feltörő erkölcsi hagyomány újjászerveződését regisztrálja. A kálvinista neveltetésű írónő az emberi kultúra minden elemét örömmel mutatja fel főhősei tudati újraépüléseit nyomon kísérve. Egyetlen politikai helyzetet átélve (a kereszténység és a modern totalitárius diktatúrák ellentétét) alakítja történeteit, mégis valószínűleg minden ma érvényes társadalmi-történelmi környezetre, kultúrkörre adaptálhatóak regényei. A szellemi lepusztultság ellenében minden emberben megszülethet az önvizsgálat szuggesztív erejű kényszere: történeteiben mindig kivirágzik valamilyen morális igény. Ez a pontos történetekbe épített öntudatra ébredés a világ bármelyik kultúrkörében érvényes történetként olvasható.

192

Költőnek indult, az utóbbi évtizedek egyik sikeres hazai színpadi szerzője, esszéi új horizontokat nyitnak a magyar irodalmi hagyomány vizsgálatában, úti emlékezései a személyes élmény és a kultúrtörténeti érdeklődés szerencsés összefonódásai és még ráadásul az ókori latin világ vagy Shakespeare avagy Galsworthy értő fordítója – bárha itthon és külföldön is par excellence prózaírónak számít. Regényei megjelentek 34 országban, angol, német, orosz, francia, holland, olasz, dán, lengyel, spanyol, finn, török és japán nyelven, némelyik többféle fordításban is egyazon nyelven (mint például Az ajtó németül). A hazai felmérések szerint a legolvasottabb magyar írók közé tartozik.

Annak a hagyománynak a folytatója, amelyik az író létét morális meghatározottságúnak tekinti: az általa megfigyelt, észlelt jelenségek erkölcsi kihívást jelentenek számára, felháborodását formálja történetekké. Pályája elején (a Rákosi-diktatúra éveiben még titokban) írott regényeiben (Freskó, megjelenhetett 1958-ban, Az őz, 1959-ben) a morális indulat válik esztétikai eredménnyé. Pályaképe: a hagyományos realisztikus ábrázolásmód az évtizedek során átalakul a személyiség és a történelem folyamatos szembesítésévé, a múlt jelenlétének felmutatásává a jelenben (Ókút, 1972., Régimódi történet, 1977., Für Elise, 2002.), majd horizontokat váltogató belső önvizsgálattá (Az ajtó, 1987.) illetőleg a posztmodern eszköztárát is használó leszámolássá a kiszolgáltatottá tevő történelemmel. (A pillanat, 1990.)

A második világháború idején induló, és a béke első napjaira egymásra találó írócsoportnak a tagja, amelyik példájának a Bloomsbury kört választotta, a kétszeres (német majd orosz) megszállás és erőszak ellenében Európát és a világirodalmat vallotta szellemi hazájának. Csoportjuk egy – a negyvenes évek végén – alig pár számot megért folyóirat nevéről (Újhold) kapta elnevezését: ez lett a sztálinista diktatúra éveiben belső emigrációjuk titkos összetartozásának jelzése, de az ellenük fellépő támadásoknak is a célpontja. Indulásuk pillanatában, első köteteik megjelenésekor a háború előtti irodalmi élet még egy ideig egzisztáló legmagasabb kitüntetéseit sorra elnyerik, idősebb írótársaik, értékelésükkel máig mértékadó kritikusok méltatják teljesítményüket – aztán jött a politikai fordulat, amely kitüntetőket és kitüntetetteket egyként elsöpört. Utóbb legtöbbjük ismét rangos kitüntetések birtokosa, közöttük Szabó Magda is a legmagasabb hazai állami művészeti elismerés, a Kossuth-díj kitüntetettje, a Széchenyi Irodalmi és 193Művészeti Akadémia alapító tagja, az amerikai Getz Corporation magyar írói életműdíjának 1992. évi méltatottja, 2001-ben a Miskolci Egyetem díszdoktorává avatja és ugyanezen év nyarától a hazai tudományos és művészeti élet legkiemelkedőbb tagjait dekoráló Corvin-lánc tulajdonosa. De ugyanennek a hazának történelmi hullámmozgása következtében Szabó Magdának és újholdas társainak a pályaképe nem a nyugati világban szokásos karrier-történet: nekik nem vagy nemcsak tehetségük kibontakoztatásáért kellett megküzdeniük, hanem egy ellenkező követelményrendszert alkalmazó politika körülményei között kellett elfogadtatni másságukat.

Szabó Magda máig tudatosan kapcsolódik eredetéhez: családja és szülővárosa morális magatartását is meghatározó képletéhez. Debrecen: parasztváros a magyar alföld kellős közepén, mocsarak, hegyek, városfalak védelme nélkül, amelyik a másfél évszázados török megszállás idején inkább háromfelé adózik (erdélyi fejedelemnek, Habsburg királynak, török szultánnak), csak hogy ne kényszerüljön politikai akklimatizálódásra, mai terminológiával a „balkanizálódásra”. Kálvinista konzervatív polgárság védte itt Európára figyelő kultúráját, és a kötelességteljesítő lakosság szabadságát. „Nagy dolog volt debreceni polgárnak lenni. Esküt kellett tenni, törvények írták elő, s akit polgárává fogadott a város, az a koporsójára is ráírathatta: debreceni polgár. Jogot kapott, de követeltek is tőle.” Ebben a városban áll a királyi, Habsburg-katolikus hatalom által a tizenhetedik században gályarabságra ítélt magyar kálvinista papok emlékoszlopa, amelyet 1991-ben, a Magyarországon látogatást tevő II. János-Pál pápa történelmi kiengesztelésül megkoszorúzott. Szabó Magda őse is az elhurcoltak között volt. Ő maga egy időben szülővárosa protestáns egyházkerületének világi főgondnoka, hetvenötödik születésnapján pedig a kálvinista teológiai egyetem díszdoktorrá avatta. Debrecen város díszpolgára.

Ebben a városban történt meg, századunk első felében, hogy a városi kultúrtanácsnok leánygyermekével latinul társalgott étkezés közben, és ha jószülei nem engedték el a gyermeket a moziba, joggal-jogtalanul féltve a túlérzékeny idegzetű leányt, akkor az dacból – néhány reklámkép ismeretében – megírta a maga módján a film történetét. Ebben a gyerekkorban tanulja meg Szabó Magda azt a módot, amellyel a vasfüggöny elzártsága idején férjével felosztják a hetet, egyik nap németül, másnap angolul, aztán franciául társalognak: gyakorlásul és szellemi függetlenségük erősítéseként.

„A maradandóság városa” – ezzel az epitheton ornans-szal dicsérik is, csúfolják is ezt a várost. De ez a maradandóság mekkora erőt adhatott a lánynak, amikor külföldi ösztöndíjas diákként szemtanúja lett Hitler bécsi 194bevonulásának, majd fiatal tanárnőként végigszenvedte előbb a német, utána a szovjet megszállást.

Költőnek indult, regényeket csak a hallgatás éveiben kezdett írni az asztalfióknak. A költő tanította írni a prózaírót. Lényeges tapasztalatot adott át: az alanyi részvételt minden témában, de annak tudatosítását is, hogy minden egyéni sorsot egyben viszonyítani is kell. Mindenki története egyben ismétlődés is. „Azt hiszem, általános tévedés, hogy akármelyikünk is eredeti, soha nem látott, egyedi jelenség, legfeljebb nem ismerjük elődeinket, és nem találtuk meg még a kapcsolat dokumentációját. […] Valamennyien megjelentünk részleteinkben vagy kifejezési formánkban, avagy tematikánkban korábbi századok megfelelő alkotói között, csak nem ismerjük az öregapáinkat.” Amit látott, leírta és összevetette azzal, amit – mondjuk – Horatius látott és mondott hasonló látványokról:

Én láttam, amit az antik látomásban,
szilfán halat, s a Barna utca táját
egy dörrenésre széttágulni sebbé,
melynek mélyén bámész testek rohadtak,
s fátyolt lengettek hízott, zöld legyekből.

Ahogy a költő feldolgozta pályája elején két kötetében (Bárány, 1947., Vissza az emberig, 1949.) a háború élményeit, azt folytatja majd a prózaíró az élet számtalan, másképp pokoli helyzetének átgondolásakor.

A regényíró egyfajta hagyomány folytatójának tűnik fel, talán Thomas Hardyt, Mauriacot, a magyar Németh Lászlót avagy a görög Kazantzakiszt érzem közvetlen elődjének vagy inkább társának. Nem stílusban, inkább az írói személyiség és műve viszonyulásában. A történelemből kilépve, úgy vizsgálja történeteit, hogy bennük mindig érzi és érezteti a már egyszer megtörténtet. Regényei első olvasásra rögtönzésnek hatnak, nem kidolgozásukkal – az mindig pontos és klasszikusan zárt – de azzal az izgalommal, amivel írója érdeklődik adott témája iránt. Mintha épp akkor botlana bele, és még melegében papírra akarná vetni, megragadni és megfejteni. Mégis ha életművét folyamatosan olvasom: mintha mindegyik regény előre kiszámítottan kerülne a maga helyére, akárha Szabó Magda születése pillanatában ez az írói pálya már végérvényesen készen várt volna rá. Módszerére egyszerre jellemző mindkét véglet: a szinte véletlenszerű 195témaválasztás és a regény helyzeteinek archetipikus meghatározottsága; személyes – majdhogynem azt írtam: szeszélyes – telitalálat és sorsszerű megvalósultság. Monográfusa, Kónya Judit utal a Szabó Magda-regény ősképletére: mint az Oidipusz szerzője, egyre mélyebb és bonyolultabb rejtelmek felé hatol, egyre ijesztőbb csapdákra figyel fel. Regényei óraműpontossággal épülnek: minden valaha kimondott szó, megtett gesztus szükséges része az egésznek.

Szabó Magda kemény, bosszút váró írói alkat, regényeiben a bűn bekeríti elkövetőjét és kiváltja önmaga bevallásának kényszerét. Nem külvilági igazságszolgáltatásra vár, de a lélek belső számon kérő erejében bízik. Kálvinista alkat? Regényeiben nem a katolikus gyónás felszabadult örömét érzem, a református írónő nem a gyónás rítusát követi, hanem az eklézsiamegkövetés, a nyilvános bűnbevallás, magátvádolás komor katarzisát idézi elő.

Regényei a mássá torzult ember számvetései: körülötte a különböző jellegű diktatúrák idején nemzedékek kényszerültek mást tenni, mint szívük és alkatuk szavára hallgatni. Nagy sértettség és önpusztító szenvedély munkál benne ezért: egyre kevésbé a maga nevében, egyre inkább a kollektív tudattalan motívumaiból táplálkozóan.

Szabó Magda regényei: az egymás iránti kíméletlenség állapotrajzai. Regényeiben egymástól félve élnek az emberek, alamuszin lesve a másikat, a többit, gyűjtve magukba a sérüléseket és készülve sértésekre (Freskó), majd egy kivételes pillanatban megnyílnak: lávázóan ömlik a vallomás, jóvátenni a már jóvá nem tehetőt, feloldani néma éveket (Az őz; a Pilátus zárása, 1963.), vagy véres bosszút állni az átélt sok évtizedes megaláztatásért (Disznótor, 1960.). Az évek során, a felnőttségben elvész a gyermekkori sziget, az összetartozás boldogságával együtt (Katalin utca, 1969.), de minden újabb nemzedék vágyik erre a szigetre, ahol félelem nélkül, egymást becsülve lehetne egymás mellett élni (Mózes egy, huszonkettő, 1967.). Nem lehet racionalistán megtervezni a kapcsolatokat, sem »beprogramozni« az egymással törődést (A Danaida, 1964.; Pilátus). Pedig benne van regényeiben a bensőséges kapcsolattartás igénye is. Ugyanis épp ennek hiánya vezet a tragédiákhoz. És ez táplálja az idillt is: új életre kelteni a múltat. Csakhogy egyben a múltbeliség tudatosításával: az újrajátszott múlttal (Katalin utca), illetőleg a műfajként vállalt memoárral (Ókút, 1970., Régimódi történet, 1977., Megmaradt Szobotkának, 1983., Für Elise, 2002.), sőt a tudatosan vállalt ifjúsági regénnyel (Abigél, 1970.). A rokonszenv, sőt a szexuális összekapcsoltság is kevés, ezért válik el egymástól a nyugati diplomata és a művelt humanista közép-európai leány. (A szemlélők, 1973.) A 196csoda: amikor két ember áttöri a falat, bejáratos egymás világába. (Régimódi történet, Megmaradt Szobotkának, Az ajtó, 1987., Für Elise, 2002.) A tragikus mozzanat: még ez esetben sem képesek lényegileg segíteni egymáson. Külső okok vagy belső különbözés, de megkötik a segítő kezet. Végül mégis magára marad az ember. Kérdés: ez is sorsszerű?

Szabó Magda bárha egyszeri történeteket, életrajzi eseményekből, emlékekből összeálló mozaikokat, sőt dokumentálható eseteket (édesanyja történetét: Régimódi történet, férje életét: Megmaradt Szobotkának, saját ifjúságát: Für Elise) alakít regénnyé: a nyomozás izgalma mögött mindig ott munkál az őskép is, – mint törvénykönyv: – az archetipikus példa. Ami történik: már megtörtént. A regények címei is ilyen utalások: Pilátus; A Danaida; Mózes egy, huszonkettő; Abigél; Für Elise; az Ókút a maga konkrét tárgyi jelentésén túl közvetlen utalás is a Thomas Mann-i „mélységes mély” kútra, az önmagát ismételve előremozgó történetre. De ha a többi regénycímet nézzük, abban is megtalálhatjuk az ismétlődés – és ebből következően – a viszonyítás lehetőségét.

Magam részéről a regényíró Szabó Magda pályájának első két regényét, a menekülő másság apoteozisát, a Freskót és Az őzet, középső pillérét, a teljes családi és kultúrtörténeti meghatározottságában élő embert visszakereső Régimódi történetet, és az ezidáig utolsó két művet, Az ajtót és A pillanatot tartom kiemelkedő értékűnek, az irodalomtörténeti maradandóság szempontjából is számba vehetőnek. És most ezekhez társul a Für Elise, a folytatását váró nagy önéletrajzi összegezés. Szabó Magda nagy antimemoárja.

Az első két regény a személyes bosszú perzselő műve: két hősnő, egyszerre kétféle történelmi meghatározottság kiközösítettje (a polgárvilágban a család múltja és a szegénység valósága közötti színlelés miatt, a kommunizmus idején pedig úri múltja okán) családjával szakítva egy különleges terepen, művészként (Corinna a Freskóban festő, Encsy Eszter Az őzben színész) diadalmaskodik. Corinna diadala: erkölcsi diadal, mert művészete csak önmaga szemében érték, a diktatúra kultúrpolitikája által az is kitagadott. Diadala széthulló, alamuszi, alkalmazkodó családjával szemben valóban érvényes. Encsy Eszter már külsőleg is érvényesül művészetével is, a rendszer receptje szerint hazudott-átírt önéletrajzával is. Csakhogy diadalával éppen belső világát teszi tönkre, szerelmét is elpusztítja. A rossz, a pusztítás démona költözik belé, akaratlan is mindent szétold, amit megkötni szeretne. A Régimódi történet annak a múltnak a visszakeresése, 197amelyet Corinna és Eszter eldobott magától, – az ember ugyanis nem élhet családja és közössége múltja nélkül. A politika által megtagadott és erőszakkal szétvert magyar értelmiségi középosztály feltámasztása ez a regény (és a belőle írt színdarab éppúgy, kár, hogy a belőle tervezett tévéjáték sorozat végül is hamvába holt). Nem kritikátlan heroizálás, hanem egyszerűen egy elvesztett társadalmi környezet dokumentált feltárása. Talán amikor Galsworthy regényfolyamát fordította férje társaságában, döbbent rá: hiányos a polgári család- és kultúrtörténet a magyar irodalomban. És ugyanezt teszi ifjú tanárkora regényében, az Abigélben is: a regény a kálvinista középiskola értékeinek felemlegetése a második világháborús, német-megszállásos történelmi viharban. Tévésorozatként ismétlődően tud nemzedékeket példázatával nevelni.

Egy évszázad története elevenedik meg – időben visszafelé – a Régimódi történet című regényben. Pedig éppen fordítva is történhetett volna. A tagadással. Amerre kezdetben a Freskóval és Az őzzel tájékozódik. Efelé terelné ugyanis az írónő szüleinek szóbeli intése is: vágjon el minden visszavezető szálat, tüntessen el a környezetéből minden tárgyi emlékeztetőt; élje a saját életét, tekintsen csakis előre. Kezdetben meg is fogadja az intelmet. Mégis az idő múlásával, jóval édesanyja halála után furcsa belső változást észlel: visszagyűjti a tárgyakat, keresni kezdi az emlékeket, rég nem látott rokonok után kutat; hozzákezd múltjának visszakereséséhez.

Két világ ütközik családja százados történetében: a városi polgárság és a dzsentri nemesség életformája. A kereskedő polgár tisztességes, munkás életet élve nemzedékről-nemzedékre hagyományozza erkölcsét és vagyonát, vállalja városa közterheit és részt vesz társasági életében. A dzsentri, vérében néhány cseppel az ősi magyar királyok véréből is, kulturált, de korlátokat nem ismerő, szertelen, költekező, mulatozó életvitelével óriási gazdagságot, virágzó földbirtokot prédál el rövid idő leforgása alatt.

Az írónő családjában nem érdek, hanem ritka szenvedélyességű szerelem kapcsolja egybe a kezdetben egyként gazdag polgárlányt és dzsentrifiút. A dédszülők (a polgár Rickl család-beli Mária és a nemes Jablonczayak díszpéldánya, az 1848-as szabadsághős katonatiszt, az idősebbik Kálmán) szokatlan, szexualitással fűtött szerelme indítja el a tragédiák sorozatát a családban. Képtelenek vegyülni: a szexualitást legyőzi a különböző hagyomány. A polgárlány-dédanya – az elkártyázott vagyont búcsúztatva, szenvedélye szakadván – nemzedékekre előre vissza akarná kényszeríteni utódait a szorgos polgárlétbe. De fia, az elkényeztetett ifjabb Kálmán – házasságával együtt – állandó dzsentri-lázadás. Leánygyermekük (Jablonczay Lenke, Rickl Mária unokája, a regény tulaj198donképpeni főszereplője) nagyanyja nevelésére szorul. Mi lesz belőle? Hogyan születik második házasságából a világháború idején maga az írónő? Hogyan fojtja el művész-álmait, hogy családanyaként adja tovább a polgárerényeket leányának, a majdani írónőnek? Egyesülhet-e kétféle hagyomány úgy, hogy az ne robbantsa szét a személyiséget, hanem éppen hogy gazdagítsa? Száz év kultúrtörténeti miliője elevenedik meg az írónő kutatómunkája során. Számtalan szereplő, gazdag társadalmi panorámával van jelen a regényben.

Amikor íródott ez a regény, úgy látszott, hogy mindez valóban már csak „régimódi történet”, emlékidézés. Egy elpusztított világ daccal teli felmutatása. De a megújuló Magyarország ismét ezekkel az életmódbeli kérdésekkel néz szembe: hogyan tudja a történelmi kultúrhagyományokat egymás gazdagítására értékesíteni.

Mint minden jó regény esetében, pár mondatba sűrítve Az ajtó története is semmitmondónak tűnne fel. A korábbi regények heroinái helyett egy cseléd a főszereplő: mintha Hamletről nála is Rosenkrantzra vagy Guildensternre esne fénycsóva. A regény az írónő – azaz egy sikeres írónő – és bejárója, Emerenc bizalmas kapcsolatának története. Emerenc mohón reméli: az írónő emberileg méltó arra, hogy mind többet felfedjen előtte régebbi és mai életéből. Az írónő pedig védekezik, mindinkább elzárkózna a befogadástól – bárha közben a kíváncsiság is felülkerekedik benne. Emerenc titka: lakásába senki sem mehet. Mert ott gyűjti a hozzácsapódott, szánalomból megmentett macskákat. Nagy-nagy tisztaságban. Ezzel a jelenettel kezdődik tulajdonképpen a regény.

De mi történik, ha megbetegszik – netalán halálosan, magatehetetlenné válva? Ő magában akar meghalni, agyontisztított odújában. Akár élve elrothadni. Mert titkát – jelképesen: a titkon, szánalomból felnevelt macskákat – meg nem láthatja életében senki. A bizalom magaspontja, titkának megosztása: az írónő láthatta a szentélyt.

Emerenc okulásul még egy példát is mutatott az írónőnek. Nyomorult, céltalan vénlány védencét hagyta meghalni, ő maga készítette fel az öngyilkosságra. Ővele is így kell majd bánni: amíg értelme van az életének, addig akar ő is csak élni. Megalázottan, nyomorékon, kiszolgáltatottan már nem. Igazi titka: amíg méltósággal viselheti életét, addig akar csak mások szeme előtt lenni. Őt ne kínozzák félhalálban. Amíg minden – ritkán kimondott – szava, mozdulata, gesztusa célba találó ténykedés, amíg léte minden megnyilvánulása értelmes és hasznos jelenlét környezete életében, addig tartja csak a kapcsolatot a külvilággal. Utána az igazi törődés: ha magára hagyják. Mert ő így akarja. Ezt bízta rá arra a bizonyos írónőre.

199

És mi történik, amikor valóban rosszul lesz, bezárkózik, mozdulni is képtelen? Szenny, bűz gyűlik tiszta lakásában. A környék lakói meg akarják menteni. És végül az írónő is velük tart. Az ő szavára nyitja ki Emerenc az ajtót: és ekkor erőszakkal behatolnak, elviszik fertőtlenítőbe, majd kórházba. Az írónőnek ideje sincs megvárni a fejleményeket: tévészereplés, díjátadás, utóbb kultúrdiplomáciai út Görögországban. A lakást is fertőtleníteni kell, a berendezést elégetik, a macskák szanaszét szaladnak. Minden bekövetkezik, amitől félt: Emerencet ezzel meggyalázták. Az írónő eljátszik még egy kínos komédiát: a kórházban megbékíti, azt mondja, semmi sem történt, otthona sértetlenül várja. De Emerenc meggyógyul és készül haza. Meg kell mondani neki az igazat. Az írónő nem meri, ezt már egy segítőkész ismerősre bízza. De ezt a csalódást már nem élheti túl Emerenc.

Hiába vizsgázott jól minden jelenetben az írónő, ha a valódi próbatételkor elbukik. Minden diadala semmivé válik, mert félt a másik embert hagyni saját törvénye szerint élni és meghalni. A megnyíló ajtó lesz visszatérő álma: büntetése és nem szűnhető bűnhődése. Az áruló sorsa.

A regény kétféle alkat összekötése: az egyik az írónő, a könnyen robbanó, szenvedélyes, de megértést kereső, a másik, a cseléd, a magában mérlegelő, döntéseihez ingathatatlanul ragaszkodó. És kétféle intelligencia összemérése: a kiművelt humanizmus és az ősi-archaikus emberség szembesítése.

Emerenc az erkölcs zsenije. Kanti értelemben. Aki tulajdonképpen a priori benne él minden emberben: a poklokat megjárt, barbár sorstragédiákra emlékező, csak lényeges mozdulatokra képes, segítőkész, önmaga méltóságát minden kapcsolatában óvó és építő ember. Mintha ott visszhangzana mögötte a lutheri mondat: „itt állok, nem tehettem, másképp”.

Végül is a regény több, mint két embertípus harca egymás megértéséért. A cselekményben rejlő párharc valójában belső küzdelem. Emerenc és az írónő: egyazon ember színe és visszája; a szerepekre szakadt ember keresi vissza általa önmagát, a mindenkiben benne élő Emerencet. Hányszor töri be önmagában is minden ember saját Emerenc-léte ajtaját. Pedig meglenne a méltó módon hozzá vezető varázsszó is: az emberi méltóság. Egyszerre a magamé és a másoké. Mert a kettő egyet jelent. Szétválaszthatatlanul. Emerenc egyszerre a másik –magát énrám bízó – ember, és én magam. Egyformán felelős vagyok magamban mindkettőért.

Az ajtó történetével Szabó Magda eljutott a történelemmel viaskodó heroináktól a történelmen kívül élő erkölcsi fenomén megformálásához. 200Eddig minden története mögött ott munkált az őskép. Emerenc egyben maga az őskép is, az archaikus erkölcs. Mindezt csak patetikusan lehetett elmondani. De Szabó Magdának elege volt a történelemből: megtiporta nemegyszer. És nem hozott semmilyen vigasztalást. Felmondja hát a kapcsolatot. Ha pedig nincs történelem, akkor minden történet annyiféleképpen mondható el, ahány szereplője van. Történelmi színművei ilyen újraolvasások: a magyar államalapítás és a kereszténység felvétele volt már patetikus és volt már tragikus ábrázolású a hazai irodalomban. Szabó Magda egyszerűen csak egy frivol történetet kreál: van egy helyzet, amit el kell fogadni – egyszerűen azért, mert mást nem lehet tenni. (Az a szép, fényes nap, 1975.) A tizenkilencedik század elején keletkezett magyar nemzeti dráma (Katona József Bánk bánja) idegen, áruló királynéjából az ő drámatrilógiájában egy új nemzetet alapító királyfi megalázott és meggyalázott anyja lesz. (A meráni fiú, 1980.; A csata, 1981.; Béla király, 1984.)

De A pillanat című regényében mindezen túlmegy. Szabó Magda kifordított története: szembenézés minden stilizált történelemmel. Az Aeneis történetét Szabó Magda a visszájára fordítva kegyetlen bosszút áll minden hatalmon: hahotára fakaszt. Egy hazug világra játékos formával, de ugyanúgy kemény gyűlölettel tekint vissza.

Kérdés: egy hazug világra, vagy inkább a hazug világra. Szabó Magda etikai és poétikai pozícióját ismerve: minden hazugságra, az emberi méltóságot megalázó külső és belső kényszerre érvényes megfogalmazást teremtett. A mű poétikai öröme, a megformálásban éledő gyönyörűsége mind erre vall.

Szabó Magda Creusája – a legendával ellentétben – nem pusztul el Trójában, hanem ő öli meg férjét, Aeneast, és ő éli végig férje nevében férje kalandjait. Egy nő, a nőcsábító hérosz történetét. Kegyetlen, racionális kalandor lesz, céltudatosan cselekvő, diadalmas csaló, és boldogtalan asszony. A pillanat – amelyet a regénycím is aposztrofál: – amikor egy embernek felkínálja a sors a másságot, azt, hogy szabályosan kimért, vesztésre álló életét sikeresre változtassa. Csakhogy olyanok a körülmények, hogy ez a pillanat nem a teljességet, a személyes kiteljesedést adja, hanem csak egyfajta diadalmas „egérutat”. Cserében érte a boldogtalanságot kell hurcolnia. Mert sikeres csak úgy lehet, ha a többi embert eszköznek tekinti, lenézi, kihasználja, és ő maga is mást tesz, mint szeretne, a szerelemre vágyó asszonynak ezentúl egy életen át szerelmet nem adható férfit kell játszania. És végül mindezért megveti eszközeit is és saját magát szintúgy. A pokol nem az alvilág, ahol a mondabeli Aeneas kereste, hanem benne él a megszabadult Creusában. A sikerekben, amelyek csak látszatok: minden újabb siker egy-egy újabb kudarc is egyben.

201

Felszabadulás minden alól ez a regény, ami nyomasztotta Szabó Magdát pályája során. Megszűnik benne a történelem, nem kell hősnek lenni, ebből következően a patetikus hangnem eltűnik. Marad a keserű kiábrándulás, amelyik már-már olyan elemi erejű, hogy derűvel tölti el: a játék szabadságának, a történelem dekonstrukciójának és a történet megszüntetésének örömével. Aki bosszúból nemzeti klasszikusként kényszerült élni és írni, most levet minden kényszerű megkötöttséget. Ha korábban a személyiség szabadságharcát a mitikus hátterű heroinák álarcában vívta, most elkeseredését a posztmodern játékosság derűjével leplezi.

Az irodalomtörténész pedig másfélszázados irodalomtörténeti beidegzettséget, koncepciós félremagyarázásokat robbantott fel. A lepke logikája címmel foglalta kötetbe azt a tanulmánysorozatot, amely kiszabadítja Vörösmarty költői világát mind a nép-nemzeti konzervatív, mind a marxista szociologizáló értelmezésből. Babits és Szerb Antal Vörösmarty poétikáját és filozófiáját a modernség horizontján magyarázta, de egyfajta lélektani, pszicholingvisztikai felszabadítása ennek a költészetnek mindmáig váratott magára. Szabó Magda nem a nemzeti költőt és nem a társadalmi igazság bajnokát kérdőjelezi meg – mást tesz: a költőt kiszabadítja abból a szerepből, amelyet kortársai reá kényszerítettek, utókora pedig így-úgy szentesített. A lepke logikája testvérműve a Creusaisnak. A regény az ismert történet posztmodern átszerkesztése, az irodalomtörténeti szövegértelmezések a Vörösmarty-szövegek tudatbéli átszerkesztései. Áttétel a most-pontokra-szakított történelmi időből az autentikus időbe. A szöveg ugyanaz, csakhogy kilép mulandó maszkjából és szabadon kezd lebegni az irodalomértés legújabb horizontjain.

És mindezek után hosszasan készül egy nyomasztó adósság törlesztésére, évek óta írja a Für Elise című szintézist, amelyben visszaköltözik úgy a történelembe, hogy mégis kilép belőle. Alapélménye: most már kimondhatóvá válik a kicsi lány boldogtalansága is, majd a felnőtté válás pillanata, a találkozás az Anschlussal, az egyik legnagyobb történelmi erőszaktétellel. A század történelmének ismeretében ennek az erőszaknak a jellegét gondolja végig. Egyetlen történetben a történelem sokféle horizontjainak szembesítésére – összeroppantására – vállalkozik.

202

Nyolcvanötödik születésnapját ennek a műnek első részével ünnepli. A kétrészesre tervezett alkotás első darabja a Cili címet viseli, utalva arra a viszonyítási pontra, amit a szőke trianoni árvának jelenléte jelent „Magduska” életének alakulásában. A folytatásban már maga „Magduska”, mint Léna lesz a címszereplő. Magdalénából a nyaranta dolgozni Bécsbe érkező cseléd élete elevenedik meg. Álruhás királylány: felnőttek világában tájékozódó, és védelmükre rászoruló. És a szerelmet megismerő. Az készül ebben a folytatásban, ami a huszadik század nagy leckéjét mutatja majd fel: így akartunk élni, és rákényszerültünk mindennek az ellenkezőjére. Hogyan tudtunk közben életben maradni? Mert végül már ez maradt a tét, mert közben elhulltanak legjobbjaink. Vajon hogyan lehetett Léna méltó elhullott társaihoz? Én ismerem az erről szóló elbeszélést. De egy mű csak akkor válik megmérhető alkotássá, ha megírják, és ha majd olvasható lesz.

A kizökkent idő. Mindkét debreceni kálvinista Szabónak – Lőrincnek is, Magdának is – a kizökkent idővel van baja. Nem is annyira a biográfiai, mint a metafizikai idővel. Ahogy a Tücsökzene az „Egy Volt a Világ” állapotot a „Veszítve szeretünk csak igazán” döbbenetéig vezeti, úgy szembesül az Ókút mitikusan elbeszélt gyermekkora a Für Elise Cili-kötetében bemutatott ifjúkor kegyetlen világával. De gyanítom, náluk bárha ez a szembesítés formaalkotó elvvé válik, nemcsak róluk, műveikről szól a mese. Sőt, minden ember egyedi életprogramja az ehhez valamiképpen hasonló szembesülés, csakhogy mindenki másképp csinálja. Talán éppen ezért kerülhetett a világirodalmi toplista élére maradandóan a Hamlet, –nem a dán királyfi együgyű története okán, amellyel T. S. Eliot sem tudott mit kezdeni, hanem éppen a minden emberre külön-külön ráosztódó metafizikai sorscsapás jogán. Mert megszületünk egy Helyre, ott – akárha kiskutyák ugyanazonképpen az emberszármazékok – egyfajta védettségben leledzünk mindaddig, amíg – immár emberként – nem transzcendálódunk egyéni alkattá. És attól kezdve már csak azt keressük, hogyan tolhatjuk helyére az akaratunktól függetlenül, de mindnyájunk létezésében elkövetkező kizökkenést. Az emberré válás éppen önmagunkkal, mint „talált tárggyal” való szembesülés. Ez az eszméletünk. És innentől kezdve megindul a keresés, minden formában. Bűnökön át vagy az ima hatalmával: Wälsung-vér testvérszerelmen át, Tristan barátságot feledő vágyakozásával, vagy Parsifalnak a bűnös kísértéseket legyőző naiv hitével. Az emberek az elvesztett paradicsom védettségéből a társas egymásra találás prob203lematikus csodájáig, A kékszakállú herceg vára sors hajszolta hőseinek egymás felé vágyódásával, vagy a Csodálatos mandarin állati kielégülés igényével száguldanak egymás felé. Reménytelenül és reménykedve.

Az emberi egzisztencia és az egzisztálás mikéntjére rákérdező tudat egymást keresése talán minden klasszikus alkotás ihletője és kiváltója. Szabó Magdát segítette ebben kora drasztikus beleszólása a személyiség önrendelkezésébe, és segítette az otthon kétarcúsága is: a származás kettős vonala és a szülőknek a Für Elisében most feltáruló kettős élete. Oly korban élt, amikor a személyes tájékozódás igénye helyett az előírások szerint cselekvő, múltja vesztett ember ideálját kényszerítették rá az egyes emberre és az írással foglalkozó tollnokokra egyaránt. Ezzel szemben még a szétrobbanó család és a gyűlölködés mozgatta indulat is igazibb személyiségformáló erőnek tűnhetett fel, és menedékként vált idézhető a tragikumot átszerkesztő mese az ideális otthonról. Szabó Magda mindkét irányban kimozdult, minden daimóniát kihasznált az emberi egzisztencia alapbeállításának helyreállítására. Életműnek már ennyi is elég lett volna. A hazai pályán klasszikus eredménynek is.

De Szabó Magda közben ráérzett arra, és külföldi kritikusai is efelé tájolták, hogy ez a formátumú pálya túl a nemzeti irodalomban betölthető feladatain, olyan lehetőségeket vetett fel, amely üzenet értékű lehet a világ irodalma számára is. Beleszólhat vele a csúcsok – Babits által modellezett – párbeszédébe. Az alap-értelmezett létezés és a kizökkent idő szembesítése világirodalmi feladattá emelkedik műveiben.

A pillanat így válhatott egy, a múltban politikai nyomásra kompromittált mítosz visszaigazításává, egy világirodalmilag szentként tisztelt szöveg posztmodern átszerkesztésévé. És most, amikor egyházak és államok, közöttük a mi sajátos váltógazdaságú államszervezetünk is a családot, mint a személyes létezést is erősítő tartópillért kezdi visszaépíteni a közösség építményébe, – akkor Szabó Magda minden sajátosságával, másságával együtt mutatja fel szocializációs létezésünknek ezt a tartóerejét. Ha a hivatal vállalkozik a helyrezökkentésre, akkor az író kötelessége éppen az, hogy ezt a Helyet megvizsgálja. Nehogy egérfogóba csalja a világ az embereket. A család percenként kizökkenő jeleneteit, összetevőit leltározza fel.

Milyen szép volt ez a Hely az Ókútban, milyen problematizáltan átvehető a Régimódi történetben és a Megmaradt Szobotkának számvetésében. És mennyiben különös, szertebontó a Für Elisében. A család ugyanis minden időben olyan soha sem tökéletes keret, amelynél jobbat mindmostanáig fel nem talált az emberiség. Mérték, amely sohasem idealizálható, mindig a maga egyéni rossz változataiban valósulhat csak meg.

204

Mint ahogy az egyes ember is, a maga egyszerre rossz és jó mivoltában rajzolódhat ki, szembesülhet a semmivel vagy éppen a mindennel. Minden ember és minden család önmagában a kizökkent idő letéteményese. Sohasem mozdulatlanul kirajzolódó, de daimón sugallta szenvedélyű kereső, aki a megmaradása és széthullása végletei között mutál. Minden egyes változó pillanatban. Szabó Magda éppen ezekkel a változó pillanatokkal szembesíti az alkotásai során önmagát, és ebben a szemlélődésben részelteti olvasóit is.

Együtt érző az esendő emberrel, és rettegve félti a család rozoga alkotmányát. De amiket fellel egy-egy családi történetben, azt – úgy érzi – nincs joga eltitkolni embertársai előtt. Ismeri a mítoszi és az ószövetségi történeteket, átéli az evangéliumi sorsot, de mindezt kisgyermekkora óta adaptálni akarja a most-pontokra hulló idő emberi jeleneteire. Tudatában a mítosz, a vallás és a Hely összetalálkozott, és általa a művekben egymáshoz viszonyítottan elrendeződik. Életművében egy család vergődésén keresztül, egy kor visszakereső daimóniájában, és egy nemzet önmaga identitásáért egyensúlyozó világában percenként eltörölve és helyreállítva formálódik ki a Hely. Mert Trója mégiscsak Trója, ha a trójaiak alkalmasint nem is voltak méltóak reá. Benne és általa megszületik – és mindegyik művében mítoszi formáltsággal újjászületik a magyar és világirodalom számára – a térré vált idő. Trója, Helsingör és Monsalvat után ez a térré vált idő ebben az életműben: Debrecen.

(2002)
205
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]