(Vörösmarty)
Ritka, különös nehézségű feladat elé állítja Spiró e művével az olvasót, a kritikust (és az irodalmi életet): A jövevényben alighanem egy hosszabb irodalmi időszak legvakmerőbb, majdhogynem istenkísértő vállalkozását szemlélhetjük, melyben a szerző, nagy hagyományt folytatva s a nagy hagyományhoz méltó módon, a lehető legnagyobbat kísérli meg – egy nagy műben akarja összefoglalni mindazt, amit fontosnak tudunk vagy vélünk (vagy vélhetünk), s összefoglaló víziót nyújt a világ egészéről (illetve arról, amit a világ egészének, történt légyen bármi is általában a világképek egészének ideológiáival, nem gondolni nem vagyunk képesek). Felrúgván minden teoretikus megfontolást és divatot, ami csak érhette a művészet szintetikus törekvéseit modern és posztmodern irányzatok részéről, a szerző szinte rajongó szenvedéllyel idézi meg a nagy művészetnek mára darabokra hullott ideálját, s büszke daccal ragaszkodik a teljesség igényéhez: tessék egyetemesen nézni és látni a világot, történelmileg és egyidejűleg, társadalmilag és lélektanilag, fenségesen és nyomorultan egyaránt. Mozgattassék meg tehát ennek érdekében egyazon gesztus által mind a történelmi, mind a szellemi világ – az egyén esendő gyarlóságától kezdve a több ezer éves hagyomány magasztos 191igézetéig terjedően –, s írattassék meg minden egy történet elbeszélésének során, hiszen úgyis minden egy történetbe fut össze, egy történetként élhető meg és át. Bizonyára ez is lehet oka annak, hogy a mű befogadása súlyos akadályokba ütközik: kit elriaszthat a mű ormótlan nagyszabású volta, kit zavarhat az irodalmi divatok fumigálása, kit megbotránkoztathat az érintett problémák kezelésének élessége és nyíltsága, kit bosszanthat az archaikusan szerkesztett elbeszélés látszólagos leegyszerűsítése – valószínűleg ez is oka annak, ha a kritika is (majdhogynem szükségszerűen) töredékesen szól. E könyv befogadása és feldolgozása az átlagosnál bizonyára hosszabb gondolati és elemző folyamatot igényel mindenkitől (egyénektől és az „irodalmi élettől” egyaránt), ám komolyan remélhető, hogy a folyamat, végeredményében, üdvösen fog hatni (egyénekre és az „irodalmi életre” egyaránt); ennek megkönnyítésére és meggyorsítására született ez az írás, mely természetesen tudja magáról, hogy nem kritika, hanem „csak” kommentár.
„Áldott, aki jő az Úrnak nevében” – szól a mise, a virágvasárnapot, a hajdani dicsőséges bevonulást idézve, kétezer éve, naponta. Ám, tudni való, azóta is jönnek, mikor gyakrabban, mikor ritkábban, folyamatosan, s mindig az Úrnak nevében, hol ilyen, hol olyan küldöttek és képviselők, s imitálják az egyszeri eljövetelt, az evangéliumi intést követve és használva („Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti uratok” – Máté 24., 42.). Persze amint feltűnik valaki az Úr nevében, rögtön számtalan kérdés vetődik fel; olyan kérdések, melyek mindig az alapokat érintik, s az alapokig hatnak: ki az, aki jön? és valóban az Úr nevében jön? és honnan jön? és honnan tudni, hogy ő jön az Úrnak nevében? és ő honnan tudja? és ki az, akinek a nevében épp ő jön? és mi mindannyian vajon nem az Úrnak nevében jövünk-e? S az emberek között természetükben vajon egyenlően vagy nem egyenlően van elosztva az Úr képviseletének s annak a tiszteletnek igénye, melyet az Úr képviselőjével szemben érzünk? S mi a garancia: mikor mondható, hogy az Úr (s képviselője) által ígért 192megváltás már bekövetkezett? S ha várni kell még valamennyit a megváltásra, miért és mennyit? És ki a felelős, ha a megváltás, történelmi okokra hivatkozva, aktuálisan mégis elmarad? S ha megérkezett, most már biztosan, a közeli megváltás ígérete, akkor hogyan kell várakozni? Mit kell csinálni várakozás közben? És kiket érint a megváltás, milyen köröket, s miért éppen csak azokat? És a megváltatlanok, a megérintetlenek kinek a hibájából maradnak a körön kívül? stb. A kérdések vég nélkül folytathatók, állandóan újak és ugyanazok tehetők fel, mint ahogy minden ígéret esetében fel is tétetnek, meg is vitattatnak, vissza is utasíttatnak rendjén. Spiró regénye azonban, mely a megváltás ígéretét választotta témájául, s melyben a fentiekhez hasonló kérdéseknek hatalmas árama örvénylik, egyszerre szűkíti és tágítja a kérdések körét: a mű nem a megváltó aktuális igazságára és igaziságára kérdez rá, hanem működésére. A jövevény azt járja körül, mi történik akkor, mikor a megváltás újra és immár véglegesen megígértetett, hogyan funkcionál a megváltás és a köré szerveződő mozgalom a (modern) világban, milyen cselekedeteket hív elő az ígéret a megérintettekből, egymásért, egymás között, egymás ellen, milyen játéktér van szabva a megváltó mozgalom számára, s milyen játékteret választanak s alkotnak maguk a mozgalom érintettjei; mit csal ki a megváltottság a lelkekből, mire serkenti (jóra-e, rosszra-e) a lelkeket; hogyan lehet felhasználni a megváltás ígéretét s magát a megváltottságot a mozgalom érdekében, a lélek érdekében, önmaga és mások érdekében, önmaga és mások ellenében… Spiró regénye lemond a kézenfekvő megoldásról: nem azt vizsgálja, hogy kicsoda és mi módon hozza az ígéretet – ezt tényként állítja: jött valaki, aki újra hitelesen képviselte az Úr ügyét –, hanem azt: hova, kik közé jött az ígérethozó, mit idézett elő, s hogyan működtette ígéretét. A fő kérdés, az egyetlen, mely a szó esztétikai értelmében testet ölt a regényben, erre irányul: hogyan él és hat a hit, mely tudvalevőleg hegyeket mozgat, a világban, a politikában, a művészetben, s milyen felmagasztalásokat, megaláztatásokat, milyen megvilágosult bol193dogságot s kiábrándult csalódást, milyen kiépülést és torzulást okozhat az egyes emberekben s egyes emberek között. Innen érthető a regény végletek közt mozgó térkezelése, a világtörténelmi mozgásoktól az egyes személyek közti mikrokapcsolatokig, a nagypolitikától a szerelemig; a hit, a megváltás ígérete egyszerre járja át a világstruktúrát és az individuális lelket, ugyanaz a hit sugárzik ki a politikai és személyes indulatokból, ugyanaz a hit szolgál egyszerre felszabadítólag és manipulatíve, üdvözítőleg és megnyomorítóan, mind a mozgalom, mind az egyes ember számára: struktúra és lélek áthatják egymást, kint és bent ugyanazt, magukat és egymást reprodukálják – az eljövendő, megszemélyesített megváltó igazság reményében; korhoz kötötten, a korszak jellegzetességeinek megfelelően, illetve őket a nagy minták képére formálván – ugyanakkor hasonlóan a folyamatos, meg-megismételt megváltáskísérletek nagy történelmi példáihoz, a nagy példákat saját képükben tükröztetvén.
Spiró e művében, a nagy téma választásának következtében, az európai irodalom legnagyobb műfajának, az eposznak hagyományához nyúl vissza. Kettős értelemben is: egyrészt a műfaj követelményeinek betartásával (s „bővített újratermelésével”), másrészt az eposzi szemléletnek minden részletet elérő következetes érvényesítésével. Archaikus nagyságigényhez, archaikus témaválasztáshoz archaikus szerkesztésmód illik az archaizáló dekórum elve szerint: Spiró ennek megfelelően építi regényének világát: a klasszikus mintát követő s egyben allegorikus jelentést is hordozó számban (12) felsorakoztatott fejezetek szinte mint szabályt követik az antik rendet: propozíció (a megváltás megjelölése), seregszemle (kívülről nézve: a lengyel emigráció nyomorú vonulása és tengődése a francia életen belül; belülről nézve: az elhivatottak érkezése és számbavétele), párviadalok (Mickiewicz és Słowacki viszálya), epizódok, késleltetések, döntő ütközetek; „in medias res” időkezelés, visszafelé történő, felidézésre, elmondásra alapuló múlt- és eredetismertetés (pl. Odüsszeusznak a 194phaiákoknál előadott története ismétlődik annak leírásában, mit tudott s mit nem tudhatott Armand Lévy a főhős, Mickiewicz előéletéről), isteni beavatkozások (például a jeruzsálemi panaszfalnál) stb. Tudjuk persze, a modern regény épp azáltal nyerte el saját formáját, hogy az eposzra támaszkodva, az eposztól elrugaszkodva s vele szemben próbálta individualizálni generális történeteit; azt is tudjuk, hány próbálkozás történt a legújabb időkben arra, hogy a regény prózaiságán belül újra megpróbálják visszahozni az eposzok hajdani nagy szintézisigényét – Spiró építménye, mégis, mindezek tudtával is feltűnést kelt nyílt imitációjával: a rendkívül szerteágazó és sokágú, sokszereplős, töredékes történetet egy nagy elbeszélés áramába s egy harmonikusan kiegyensúlyozott konstrukcióba kívánja összekovácsolni. Persze a szerkesztés maradhatna csupán külsőleg alkalmazott fogás is, ám Spiró – hogy a modern regény individualitásának csapdáját kikerülje – a történetmondásnak régibb hagyományát mozgósítja: nem kitalálja (koholja) a történetet, hanem újramondja. Mint a régi elbeszélők, akik jól ismert, tulajdonképpen közkincsnek tekintett eseménysorokat meséltek alkalomról alkalomra, úgy nyúl ő is történetéhez: mintegy feltételezi a nagy folyamat anyagának konszenzuális voltát, s csupán újraszerkesztésével, újraértelmezésével tenné eredetivé elbeszélését. Az újramondás nagyszabású fikcióját szinte történészként teremti meg, mikor minuciózus pontossággal ragaszkodik a valóban megtörtént élettörténetek rekonstrukciójához: ha már olyan típusú közismertségre, mint valaha egy énekmondó, mondai-vallási témájú epikája esetében, nem számíthat, legalább a históriai megtörténtség garanciáit építi az egyszer volt, hol nem volt fikciója köré. Mert az újramondás természetesen azt is előlegezi, még ha a tényleges történelmi szereplők egyszeriségéről van is szó, hogy minden, ami velük, persze a regény világán belül, megtörténik vagy megtörtént, valamilyen módon analogonja a folyton-folyvást játszódó s ismétlődő, e világi megváltást kereső akcióknak: e történet csak sok más ilyen történetnek épp e pillanatban eljátszott változata, amely megismétli sok más, ismert és feltételezhető 195hasonló történet struktúráját, illetve amelyik épp egyediségének extremitása folytán bevilágíthatja s jobban értelmezhetővé teszi sok más hasonló történet lejátszódását. Az újramesélés, mint rendkívül erőteljesen ható, természetesen fiktív narratív helyzet, fantasztikus méretűvé bővíti a történetelmondás lehetőségét, s ezen belül aztán vissza is hat az eposzi előadásmódra, megszüntetvén annak naivitását. Hiszen az a modern nehézség, hogy az előadott történetben menet közben, egyedi tények ismertetésének folyamatában kell felismerni a nagy konszenzuális történéssor általános jellemzőit, egyrészt szükségszerűen nagy terhet ró a tények bemutatására (ez sok tekintetben bizonyára fárasztóvá teszi is a befogadást), másrészt azonban rendkívüli szabadságot is biztosít a folyamat újraértelmezésére, kommentálására, felfedezésére. A nagy történet adottként áll az elbeszélővel szemben, de titkát csak a felfedező értelmezés során leplezi le: az elbeszélő, megteremtvén az események szórtságából az összefüggések harmonikus struktúráját, saját rendező elvét kölcsönzi előre (a valós történet által) biztosított sorozatnak. A szándékosan naivnak tervezett és hagyott eposzi szerkesztés, valamint a vele együtt alkalmazott nagyon merész, szubjektív értelmező szerzői gesztus kettőssége eredményezi az archaikus eposz és a modern regény pontosan számított egyensúlyát, annak az ismert goethei elvnek megfelelően, mely szerint: a regény – szubjektív epopeia.
Spiró avégett, hogy regényéhez modellt találjon, hogy regényében modellt adhasson egy nagy világ megértéséhez, hatalmas témát választott: a múlt század közepének nagyromantikus, felszabadító megváltó mozgalmát. Nem a történeti pontosság vagy a filológiai hűség szempontjából érdekes az, hogy Spiró a nagy lengyel emigráció szenvedés- és üdvtörténetét kereste fel a maga számára (ez bizonyos értelemben kizárólag a szerző lelkiismereti, illetve alkotáslélektani problémája marad még akkor is, ha maga a probléma is beépül a regény anyagába), hanem elsősorban amiatt, hogy e történelmi társaság, amennyiben hihetünk a histó196riának, valóban szinte felkínálja magát a modern értelmező számára: a kicsiny létszámú, de nagy jelentőségű és nagy hatású csoport, megváltója köré csoportosulván, végigélte s kidolgozta magából a „forradalmak korának” összes problémáját, a lehetséges életterületeknek, alkotási lehetőségeknek legszélesebb mezein mozogván. E csoport olyan, mintha maga az Úr teremtette volna, modellezés céljából. Spiró regénye, egyetemes modellre törekedvén, ezért tudja a történelmi anyagból, elemeiben és összességében is, szinte kigyűjteni azt a princípium-együttest, melynek értelmezését a ma számára egyedül fontosnak találja: ebben a társaságban, ebben a törekvéssorban, ebben a helyzetben, az e helyzetre adott reakciókban egyetemes paradigmát lát. Nagy emberek, nagy alkotók, megváltók, forradalmárok nagyszabású, minden határt túllépő, őrült és üdvözült vállalkozásba fognak – s nem adhatják alább a világ megváltásánál. Spiró számára, mint ez megelőző műveiből is látszik, a legfontosabb kérdés mindig az emberi teljesítőképesség, az emberi önkiteljesítés körül forog: mi az, amit az ember, egy ember ki tud hozni önmagából, mivé tudja tenni, felnöveszteni önmagát, mit tud megalkotni, mire s mennyire tudja önmagát hatásában kifelé fordítani – s minek felhasználásával, minek ellenében tudja mindezt végrehajtani. A norma: az extremitás. Spiró hősei a legnagyobbat kísértik meg: az egész világ megváltását és felszabadítását – ugyan nem csupán vallásilag, de a mindent magába foglaló, új vallás ígéretében; nem csupán nemzeti felszabadításként, de az elnyomott nemzet feltámadását állandó reményként szemük előtt tartván; nem csupán politikailag, de a politikai mozgalmak, forradalmak résztvevőjeként és teremtőjeként; nem csupán művészként, de művészet nélkül a felszabadulást el nem képzelhetvén; nem csupán magánemberként, de az egyéni megváltottságot és egyéni boldogságot a legfőbb, mert legegyetemesebb princípiumként kezelvén. Spiró hősei, egyszerre égvén a romantikus individualizmus és a romantikus közösségbe olvadás szélsőségeinek tüzében (hisz nincs is más választásuk!), saját lelkükbe veszik fel a világ valamennyi 197ígéretét – saját megváltásukat világmegváltásként élnék meg, s a világ megváltásától várnák személyes üdvüket is. Ám körülöttük s bennük ott lakozik a világ, mely nem (vagy nemcsak) az ő princípiumaik szerint működik – s ennek következtében ők sem csak saját vallott princípiumaik szerint működnek. Spiró epikus látás- és láttatásmódja akkor éri el legnagyobb szabású eredményeit, midőn a hagyományos (romantikus) kettősséget (mit kínál a világ – mit keres a lélek) kibővíti s átstrukturálja, újra megkettőzvén a fenti kérdéseket: s hogyan hat a világ a lélekben, s hogyan működik a lélek a világban. Ami – tematikusan – eztán így összegezhető: mit csinálnak a lelkek egymással, miközben a világ egyetemes megváltását szorgalmazzák sóvárogván?
Spiró azáltal modernizálja s teszi aktuálissá romantikus hőseinek példáját, hogy – fenntartván a romantikus princípiumok fenségét – belelátja őket a világba, s sem a világot, sem a lelket nem hirdeti ki győztesként a köztük folyó harcban. Evégett teszi modelljének alapjául a csoportot, a megváltásra áhítozók együttesét (a nagyvilágnak ezt a mesterségesen, persze jó szándékkal lekicsinyített mását), s evégett vizsgálja azt, hogy viselkednek egymás mellett a megérintett lelkek. Mert bár a megváltás, az önkiteljesítés persze elsősorban belül, a lélek belsejében zajlik, ám kifelé irányul (a társakra, a beavatatlanokra, a külső világra) – kint viszont ismét lelkek vannak, akikbe a megváltás, a kiteljesítés indulata, szinte anyagi módon, beleütközik. S a lelkek között, jóllehet egymásban való feloldódásra vágynak, harc támad, s hatalmi viszonyok alakulnak, a megváltottságon belül rendfokozatok kristályosodnak ki, a testvériség ellenséget kénytelen konstruálni magának – a hit dogmává, a térítés manipulációvá is válhat. Sőt: a közösség mint mozgalom, a világra is hatni akarván, bele kell hogy avatkozzon és avattassék a világnak más és mégis oly hasonló szerkezetű intézményeibe (államok, politikai mozgalmak, vallások és egyházak, királyságok és pápaság stb.), az érintkezés pedig csak azonos vagy azonosuló alapokon lehetséges. S mind198eközben pedig el kell szenvedni a világ legnagyobb csapását: a remények ismétlődő kudarcát, s a várakozás idejével kell helyettesíteni a megváltás időtlenségét. Az időn belül viszont minden elmozdulhat, mind a lelkek területén, mind a külvilág forrongásában – s a nagy várakozás üres időtöltéssé is válhat. Így fordul át a kívülről homogénnek látszó hitközösség belső ellentétektől tagolt, ideológiai, hatalmi és szerelmi perpatvaroktól zaklatott, ám egyre nagyobb befolyásra vágyó szektává – ám épp ezáltal szólhat bele egy kicsiny, rajongó, szélsőséges csoportocska a szélsőségesen tagolt s ideológiájában megzavart világban a távolinak tűnő ügyek intézésébe is, akár hatással, akár hatás nélkül. Az elhivatottak szektáját persze idegen világ veszi körül, vallásilag, politikailag, nemzetileg, nyelvileg idegen, javarészt ellenséges világ, azaz maga a feloldhatatlan száműzetés – de az idegen világ, ha idegenségét nem adja is fel, mégis sok hasonló jelenséget mutat: saját mozgalmain, intézményein belül ugyanazon céljavesztett, megváltásra törő ideológiakeresés dúl. Ezzel pedig, az üdv kiépítése végett, szembe kell nézni: alapvető tévedés az, ha valaki „nem számol azzal, hogy ővele számolnak”.
Spiró legnagyobb érdeme s írói bravúrja alighanem abban rejlik, hogy mindezt, világának és modelljének történelmi és metafizikai összetevőit, az egyes individuumok lelkén belüli mozgások sorozatában ábrázolja: nem elvont szerkezetek elemzése zajlik művében, hanem egyszeri személyes indulatok és akarások leírása: szenvedő és megdicsőülő hőseinek nyomorult és fenséges konfliktussorozata az egyediség, a megismételhetetlenség analízisén át vezet a mélyebb általánosítások lehetőségéhez. Minden, ami előkerül a regény hatalmas kavargásában, kizárólag személyes, az egyes emberre vonatkoztatott módon lesz érdekes: hiszen legyenek bármily magasztosak az elvont eszmék, a létező vagy létesítendő intézmények, a megragadható vagy meg sem ragadható történelmi-politikai célok – mindegyikük egyéni sorsokon keresztül épül ki vagy megy tönkre, mozgásuk, akár megdicsőü199lésük, akár csúfos kudarcuk, az egyes ember sorsát dúlja fel, esetleg szét. Az egyes ember a regény keretein belül minden ízében és minden gesztusában mint a történelmi és szellemi világ metszéspontja, egyszeri metszéspontja, lesz feltüntetve: az ő sorsán, mely egyszeri, s ezért mélyen esendő, kell és lehet tehát számon kérni mindazt, amire a nagy ígéretek vonatkoztak. Mert külső garancia persze nincs, a megváltást kívülről (felülről?) semmi nem biztosítja: a megváltás keresése s különböző diszciplínákon belül elképzelt (legalább részleges) megvalósulása nem más, mint az egyes ember törekvése arra, hogy értelmet adjon életének. Az értelemadás gesztusa uralkodik a regény hőseinek életén: ezért a megváltástan kitalálása, keresése és csodás működése, ezért a hősi kiállás a mindennapok szürke uralmával szemben, ezért az önérvényesítés sok színpadias, groteszk, alkalmasint csaló fogása, ezért a téboly vonzása és fenyegetése; az egyes ember, mint nagy példák követője, önmagával küzd, ha már Jákob angyala közvetlenül nem száll le hozzá méltó partnerül, de azért küzd, mindent s mindennek ellentétét a maga lelkébe fogadván, hogy valaminő értelmet, ha már kívülről nem adatott meg, beleteremtsen életébe.
S mindez alighanem érvényes a regény egészére mint műformára is. Az eposzi objektivitás olümposzi díszletei közül a szerző állandó értelemkereső és értelemadó töprengése türemkedik elő: a világ nem megjeleníttetik, nem eljátszatik (mint egy hagyományos 19. századi regényben), hanem elmondatik, egy nézőpontból, a megfejtés állandó ígéretével és kételyével. Ezért uralkodik a művön az elbeszélő szólama, amely mintegy történészi beszédmódot imitál (ezért oly kevés benne a jelenet, a párbeszéd stb.): a homogén elbeszélés mint a rákérdező értelemadás aktusa jelenik meg. Az elbeszélő meg akarja fejteni általa kreált hőseinek általa leírt tetteit – mintegy heurisztikus kísérletbe bocsátkozván: azáltal, hogy újramondom a nagy történetet, vajon értelmét is látom-e, s vajon újrajátszom-e amaz értelemadó próbálkozásokat, 200melyeknek folyamatos működésében s aktuális igazságában nem kételkedhetem? A műnek, mely az egész világot akarja végül is magába foglalni, ezért kell tehát az egyszer élt emberek sorsában szinte rejtvényfejtőként elmélyednie, s ezért kell az elbeszélést a magánbeszéd szólamához közelítenie, a közvetlen szerzői vallomásoktól és közbevetésektől sem tartózkodván – a felidéző és újramesélő mű ugyanis önmagában is az értelemadás gesztusát keresi és feltételezi. Ezért villódzhat az elbeszélés folyamában, egymást szétbonthatatlanul áthatva, a tragikus fenség és a groteszk irónia, a megértő és ráérző együttérzés és a metsző élű, könyörtelen kritika: minden gesztusnak, minden történésnek, minden életsorsnak értelem adatik, ám ez az értelem mindig konstruált valami, önmagának (persze hagyományokban bővelkedő, mintákat imitáló) kitalációja, mely – még ha el-eljátszik is a transzcendencia ígéretével – mindvégig, hajdan is, ma is, biztosíték nélküli magárahagyatottságában kénytelen önmagára zárulni. A bezáruló kört egyedül a művészet tudja magától távol tartani (ezért is Mickiewicz a kiemelt főhős, nem a zárványként ábrázolt Towianski): a művészet tudja ezt az értelemadást mások számára is, mások sérelme nélkül közvetíteni; benne válik az életgesztus és az életértelem visszavonhatatlan egyedisége továbbadható s mások által is átélhető hagyománnyá; amint az átélt múlt a maga összes szenvedésével együtt elzongorázható az értő, az értelemre nyitott fül számára (vö. Mickiewicz és Celina nagy búcsúkettősét), úgy megírható, újraírható az értelemkeresés és értelemadás nagy, mennyet, poklot, történelmet is áthidaló kalandja is. Persze a mű is benne működik a világban (amint a világ is őbenne), s a mű is elmondhatja magáról, hasonlóan minden szereplőhöz, legyen az akár maga a megváltó, akár a kajla fülű renegát, hasonlóan minden példaképhez és imitátorhoz, azt, amit a legnagyobb próféta és első törvényhozó mondott fiának születésekor, tehát a hagyomány megalapozásakor: „Jövevény voltam az idegen földön.” (II. Mózes 2., 22.)