…a legfontosabbat nem…
(S. Gy.)
Somlyó György 75 éves. Számvetésre késztető alkalom. Már csak azért is, mert műveiről a lehetségesnél kevesebb szó esik. Hiába készülök régóta – monográfiányi tervekkel – szólni róla, tervezett írásaim csupán a cédulákig jutottak el. (Korunk új, lehetetlen műfaja, mely a sorban a töredék után – alatt? – következik.) Titkos rajongó lehetek csak, szándékaim ellenére, míg legalább azt el nem mondom, mit szeretnék egyszer írni róla.
(Soron kívül) Az életműnek – a sok közül az – egyik lehetetlensége a fogadtatásé. Valahogyan ellenáll a legtöbb megközelítési kísérletnek, így inkább nem foglalkoznak vele, vagy megelégszenek a jelzésszerű észrevételekkel, melyekben főként az őszinte, de mégiscsak a kötelezőnek érzett tisztelet hangja a meghatározó – így a „lényeget” (itt: az értékét, helyét stb.) nemigen érintik.
Meglehet, magában az életműben is nehezen találhatók olyan fogódzók, melyek által besorolhatóvá (majd megítélhetővé) válna minden (harmadik nemzedék, Újhold stb. – ezekkel tulajdonképpen semmit sem mondtunk róla).
Nem fölösleges utalni arra a jobbára rögzítetlen bizonytalanságra, mely Somlyó megítélését, s ezáltal a befogadását is nem kis részben befolyásolja: érezni lehet, de legtöbbször argumentálatlan marad, hogy jelentős alkotóról van szó személyében és műveiben. S ez a mások esetében is tapasztalható kritikai bizonytalanság a tájékozódó olvasóban inkább a távolságtartást erősíti, s ez annak ellenére is igaz, hogy számottevő olvasótábora van.
Egyik újabb irodalomtörténetünknek egyetlen fölsorolásába sem fért be Somlyó György – Füst Milánhoz, Szentkuthy Miklóshoz, Dobai Péterhez és másokhoz hasonlóan. Nem tudni, értékítélet-e vagy a besorolhatatlanságból fakadó gyakorlati döntés eredménye kihagyásuk.
A soron kívüliek népes családja is igen heterogén, így valakinek idesorolása nem jelent önmagában értéket. Somlyó kezdettől fogva soron kívül tevékenykedett. Több helyen érezhette otthonosan magát, ám egyetlen csoporthoz sem tartozott igazán. Mindig a maga útját járta és járja, mely az irodalomtól sosem távolodott el. Munkásságának eredményei jelentősen befolyásolják irodalmi gondolkodásunkat. Műveinek számottevő irodalmi (pályatársak műveiben jelentkező) hatása is.
Somlyónak nincs szerencséje a „kritikával”, nem találták meg az ő mértékét. Költőként említik mindig első helyen, holott a műfordítót helyezik tüntetően előbbre (erről kicsit ő is tehet); az esszéista, tanulmányíró fogadtatása is felhőtlen, regényeit viszont megint kicsit óvatosan fogadta a kritika.
Egyáltalán nem méltánytalan ennek ellenére sem Somlyó fogadtatása. Talán csak azt hiányolom belőle, amit én sem tudok megírni.
A lehetetlenségek költészete – áll évek óta megíratlan dolgozatom címéül –, mely semmiképpen sem a költészet lehetetlenségét példázza – ez lett volna az első mondata. Somlyó írta le, hogy nem csak Auschwitz után lehet, de magában Auschwitzban is lehetséges volt verset írni.
A kor ellen címet adta első kötetének, pont 1939-ben, meséket írt a mese ellen a hatvanas években, részleteket adott közre egy megírhatatlan verses regényből (1983), palimpszeszteknek nevezte új verseit (1990), majd azt írta 1992-es verskötetének címlapjára, hogy Nem titok, miközben a legnagyobb örök titkokról szólt.
Somlyó életművének e lehetetlenségei korunk és emberi létezésünk lehetetlenségeinek fölismeréséből fakadnak. Ezek a lehetetlenségek, mintegy a teljes oeuvre teljes keresztmetszetét is adva, költészetében koncentrálódnak a legteljesebben.
Költői nyelve is tükrözi ezt az állapotot, nem csupán műcímei, témái. Nyelve-beszéde könnyen fölismerhető, szinte a kezdetektől ezen és így szól, mégsem merevedett meg és vált modorossá. A saját nyelv ilyen megléte a jelentős alkotók egyik legkönnyebben fölismerhető jellemzője. Ez a nyelv csak a paradoxonok és közhelyek sokaságával írható le: személyes személytelenség, grammatikai meghatározottság, mintegy kerülni akarja az érzelmességet és látszólag el is személyteleníti költészetét, akarva-akaratlanul bújócskázik a költő az énjével és verseinek olvasójával, de úgy, hogy egy pillanatra sem válik kétségessé: Somlyó-művet olvasunk. „Önrejtegető állapot” ez: mind a grammatikai szerkezetre csupaszított vers és mondat, melyek hangközeiből, mint Kurtág műveiből is például, átsüt az alkotó személyisége, mind a szerepversek, hiába az álarc, legföljebb megszólalnia könnyebb, elbújni nem tud. A pontosság mögé rejti esendő valónkat. E rejtőzés időnként könnyen tévútra vezeti értőit is.
Versesköteteinek nincs végső formájuk, mindegyik összegyűjtött és válogatott kiadás új szerkezetben közli a költeményeket – folytonosan másmilyen akar lenni, vagy mintha itt is rejtőzködni próbálna és minél pontosabban fogalmazni, mely azért a föltárulkozás egyik formája.
Tudós költő, intellektuális indíttatású – még ma is szitoknak minősülő meghatározások. Somlyó költészetének egyik vonulata részint valóban jellemezhető így, ám sosem öncélú a műveltséganyag jelenléte, és sosem kizárólagos. Tandori Dezső, egyik legértőbb olvasója, joggal nevezi Somlyó költészetét lény-költészetnek.
Épp ez (1976) című kötete fülszövegében írja Somlyó: „Az elektronok mozgását, egy játék esélyeit valószínűség-számítással meg lehet határozni. Semmilyen valószínűség-számítás nem képes azonban egy ember fejlődésének esélyeit kiszámítani. Se pszichológia, se szociológia, se biokémia, se elektronmikroszkóp, se röntgendiffrakció nem hatol be az egyéniség végső 36magvába, amelyet, úgy látszik, csak a művészet képes felhasítani.” Számomra ez egyik legfontosabb ars poetica-szerű megnyilatkozása.
(A kettő többes száma) Somlyó György regényei költészetének nyelvén szólalnak meg, úgy tűnik, itt teljesedik ki, itt hangzik a legteltebben a somlyói nyelv. A regényeket ajánlanám a vele ismerkedőknek – bevezetőként módszerébe. (De nem regény-e valahogy A Mesék Könyve is?)
Három regénye jelent meg: Árnyjáték (1977, 1979, 1984), Rámpa (eredeti címe A túlélő volt: 1984, 1995), Párizsi kettős (1990). Valamilyen formában mind kettősökre épül: az első a barátság, két barát kettőse, a második a túlélés általi „megkettőződést” (mássá válást) ábrázolja, a harmadikban az összes eddigi kettős új egységben jelenik meg, a kettő(sök) többes számává válik a regény is, alapvetően a férfi-nő, a szerelem kettőse áll a középpontban, s mindegyikben örök társként van jelen a művészet, magától értetődő természetességgel.
Már címükben hordozzák a kettősséget Somlyó regényei. Ez az „alapeszme” nem megkettőződés, tudathasadás, mint gondolható lenne, hanem az ember(iség) alapszáma ez a kettő, annak a titoknak a fölismerése is, „amit nem tudhat más, csak egy meg egy”, a huszadik századi gondolkodás egyik meghatározójává vált. Shunryu Suzuki zen-mester így ír: „Testünk és szellemünk nem kettő és nem egy (…) Testünk és szellemünk kettő is és egy is.”
A Párizsi kettős felől visszafelé lehetne értelmezni mindhárom regényt, ez az utolsó a legösszetettebb, leggazdagabb (és legterjedelmesebb is). Az Árnyjáték a legszebb, legmegrendítőbb. Számomra, jelenleg, a Rámpa címen megjelent mű a legfontosabb, melynek „lényegét” az eredeti cím – A túlélő – fejezi ki a legteljesebben. A túlélés korunk egyik legmegkerülhetetlenebb érzése, fogalma, a túlélő a huszadik század végi ember egyik legpontosabb metaforája.
A túlélő problémájának Somlyó volt az első jelentős megszólaltatója Magyarországon, olyan értelmezését adva, mely a nemzetközi szakirodalom ismeretében is önállónak és érvényesnek minősül. Bár a Rámpa első kiadásának fülén Somlyó Canetti A túlélő című művével lett lefényképezve, a túlélés pillanatát ő nem győzelmi pillanatnak tekinti, a regény kései megírása is bizonyítja, az adott pillanatban a túlélés, a túlélővé válás nem is érzékelhető, csupán az életben maradás ténye-akarása állapítható meg. Az életben maradott hosszú folyamatban, bonyolult pszichés mechanizmusok következtében válik más emberré, túlélővé. Ez a túlélő-problematika nálunk még nem került igazán felszínre, a holocaust-irodalommal – számomra érthetetlen módon – ütközni látszik. (Vö. Semprun A nagy utazásának újabb minősítéseit.)
(„Modernnek kell lenni mindenestül”) Ez a rimbaud-i parancs határozza meg tanulmány- és esszéírói tevékenységét. A tudós Somlyónak irodalmi gondolkodásunk rengeteget köszönhet. Hatása számottevő, noha idézettsége időnként alatta marad a hivatkozásoknak.
Főműve az enciklopédikus gazdagságú és teljességű Philoktétész sebe című monográfiája (1980, 1986), mely modernségszemléletének és költészetről való tudásának és tanításának is összefoglalója. A modernséget nem irányzatoknak tekinti, hanem akár évszázadokat átölelő korstílusnak, mint pl. a barokk; legfőbb jellemzőjének az új(don)ságra törekvést ismerte föl. Ez a modernség fölfogás (ennél a leírásnál természetesen sokkal árnyaltabb) rendkívül használható. Így például a posztmodern is csupán a modernség újabb hullámverésének bizonyul, mely a modern koron belül marad, mivel annak jellemzőit viseli.
Külön kell szólni Somlyó Füst Milánról írott tanulmányairól (legutóbbi 1993-as kiadásuk teljesnek tekinthető: Füst Milán vagy a Lesütöttszemű Ember. Emlékezés és tanulmány). A személyes indíttatás mellett, talán előtt, itt is a modern költészet elfogadtatásáért küzdött. A „Füst-monográfia” újbóli megjelenése kapcsán kimondva-kimondatlanul a Füst-rejtély megoldását várták tőle, melyet, szerencsére, nem nyújthatott. A költészet titka nem megoldható. Csak rámutatni lehet. Somlyó rámutatott, és segített nyitottá válni a befogadására.
A modern magyar és világirodalommal foglalkozó írásainak vonulata mellett megemlítendők képzőművészeti esszéi, itt Picasso áll a középpontban.
Újabban pedig ismét a fordítás elméleti és gyakorlati kérdései kerültek figyelme középpontjába. (Művészeti akadémiai székfoglaló előadását is e tárgyból tartotta.) Ezekben az írásaiban is a költészet, az alkotás titkait kutatja, s végül is önmagáról vall. Ezen a ponton engednék meg magamnak egy „kritikai” megjegyzést: szívesebben olvastam volna, talán mert kényelmesebb lenne jövendő munkám szempontjából, költészetének önelemzését…
Az életműnek a tanulmányok mellett a legterjedelmesebb részét a fordítások alkotják. E terület elismerésében teljes az egyetértés. Hiányérzetem csak azon a téren van, hogy szinte kizárólag a francia költészet fordítójaként említik. A spanyolos Somlyóról is kellene szólni: mint García Lorca, Pablo Neruda, Octavio Paz vagy Jorge Luis Borges fordítójáról. De szólni kellene az újgörög irodalom tolmácsolójáról is (Kavafisz, Ritszosz). És vizsgálandó lenne e látszólag szertelenül kavargó (Szélrózsa) életműnyi fordítás szerkezete és szellemisége.
Kiszámíthatatlanul, sőt lehetetlenül, mégis szervesen alakul Somlyó életműve, mindig mást várnánk tőle, mint amit kapunk, ám minden elemének eleve adott helye van az egészben.
Ez az egész pedig – ha lehet ennyire egyszerűen fogalmazni – az irodalomról (az alkotásról, a művészetről) szól. Az irodalom az emberről való tudás legfontosabb terepe. Az irodalom szakma is – a létezésé, mondja Ottlik. S ha szakma, hát Somlyó mester is. Ő tudja, hogy a legfontosabbat nem tudhatjuk egymásról, magunkról (Mese az emberről). Ezért mindig a legfontosabbakról beszél (minthogy a legfontosabb nincs): az emberekről…
Somlyó olyasmit tud, amire már szükségünk van, de később még inkább szükségünk lesz rá. Ez is meg fogja határozni helyét. S ha ez a tudás fölértékelődik, bizonyosan több figyelmet kap majd költészete regényeivel együtt…
37