KL: – „Mért épp Amalfi?” – kérdezi Rába György versében, amint az emlékezés kiválasztott pillanatairól, helyeiről gondolkozik. Hogyan kerül egy-egy versbe egy kép, egy környezet? Miért éppen ez az élmény és miért nem másik? Ahogy maga a költő is megfogalmazza egyik versében: „Miért nem az, de éppen ez a kép elevenedik meg.” Ezekre gondoltam, amikor először latolgattuk, melyik verset válasszuk beszélgetésünk tárgyául. Azután a véletlen úgy hozta, hogy olaszországi utamon pár órát tölthettem Amalfiban, és a napi 2–3 várost befogó utazás során Amalfi külön emlékként, példás egyéniségként állt meg az én emlékezetemben is. Talán éppen már a vers és a látvány közös eredményeként. Amalfi a csodás Itálián belül is maga a csoda. A mesés, színes utazáson belül is maga az önállósult mese. Megszerettem látványát, sugárzását, most már én is e felé a vers felé hajlottam. Hadd tudjam meg: Rába György számára is miért épp Amalfi?
RGY: – Abban az esztendőben novemberben indultam Itáliába. Körülményeim úgy alakultak, hogy nem is mehettem volna máskor. Úgy gondoltam, hogy a nekem legkedvesebb, legrokonszenvesebb részét, az északkeleti vidéket járom be, Velencéből kiindulva. De azért Itáliában sem süt a nap, nincs derűs, kellemes idő november végén, december elején, s mire Bolognába értem, napokon át zuhogott az eső. Annyira bőrig áztam, hogy kerestem valami földrajzi értelemben vett kandallót, ahol megszárítkozzam, olyan derűs, igazi olasz eget, ahol megtalálhatom azt az országot, amelyik bennem is élt. Hirtelen elhatározással vonatra szálltam, és Rómán keresztül meg sem álltam Nápolyig. Még most is emlékszem, amikor este, kilenc után közeledni kezdett a vonat Nápoly felé, megcsapott az enyhe, virágillattal fűszeres levegő a nyitott vonatablakon át, és akkor úgy éreztem, hogy valóban megérkeztem. Nápolyban egyébként nem töltöttem hosszú időt, nem barátkoztam meg a várossal. Pompejibe mentem át, Ischiába 302hajóztam, és úgy gondoltam, hogy ha már idáig eljutottam, elmegyek délebbre is: ki tudja, mikor jutok különben oda? Így aztán Salernóba vezetett az utam, és onnan kitűnő autóbusz-összeköttetéssel eljuthattam Amalfiba is.
Megérkezésem Amalfiba fölvet egy alkotáslélektani problémát is. Nemigen használjuk manapság az ihlet szót, de ha helyettesítjük a kedvező konstelláció fogalmával, a belső csillagképek szerencsés állását mondjuk helyette, akkor azokat a feltételeket emlegetjük, amelyekben megvilágosodnak az összefüggések. Ilyen ihlető hellyé vált nekem Amalfi, és az ott átélt két nap ilyen fényt derítő természetű volt számomra. Azt már nagyon fiatal koromban a költészet egyik alapfeltételének éreztem, hogy tárgyak, jelenségek többet jelentenek, mint a maguk puszta fizikai megjelenése. Amalfi városa maga vált ilyen beszédes, megtestesült legendává. Ezt a megszólalt legendát, a várost mint egyetlen személyt a maga történetében és a maga testi, természeti és urbánus megjelenésében próbáltam megragadni. Tulajdonképpen a leírást megelőzi négy olyan sor, amely mintegy az epilógusa, de az elejére került, mert a lélekben mintegy előfeltételévé, magyarázatává is vált a vers születésének.
KL: – Ez a bevezető rész az, ahol felvetődik a kérdés, amit én is idéztem: „Mért épp Amalfi?”
RGY: – Megilletett hely. Ez a kifejezés jelzi azt, hogy a látvány porózussá vált, jelentéssel gazdagodott, és ez a jelentés jelképpé tágult. A város kőbe faragott és természeti történetében meseszerű színezettel megelevenedő, valóságos tragikus személyiség rajza bontakozik ki. Történetét jegyzi a kikötője, amely elhagyottá vált, és ez nem vizuális élmény, hanem már ismereti elem a versben, hiszen az ember tudja a történelemből, hogy a nagy hatalmú Amalfi, hajdan Genova és Velence ellenlábasa azért jutott az elszegényedés sorsára, mert sekély öblébe a nagy űrtartalmú, nagy merülésű hajók már nem tudtak befutni. Ez históriai alapú képzet, a többihez mintegy tapad a látvány képe. Ahogy az ember ezen a városnak nagyon kicsi területén, mégis rendkívül gazdag és szerteágazó, noha tömény élményben él, közlekedik, ahogy szeme előtt váratlanul bércként magasodik föl 303Amalfi dómja, akkor mintegy folytatja azt a történetet, amely a történelmi valóságban elkezdődött, és az asszociációrendszer áttevődik és át is tevődött a tapasztalati benyomásokra. A mór stílusú, cirádás, színes cseréptetős kupola felébresztette azt a képzettársítást az emberben, amely egy zárt környezetből szabadulni vágyó madárnak a képével társult, a hegyek környezete a maga fenyegető, rideg és monumentális valóságában pedig olyan ellenpontot teremtett, amelyben minden emberi alkotás, mint a növény, gyökeret kellett hogy eresszen, ha megélt, és századokon át megmaradt ez a mában is ható jelenség ezt a jelentést sugallva, így jelent meg az én tudatomban akkor a kolostor, mint valamely ős fa, amely az emberiség erős tenyészetét jelképezi.
KL: – Tulajdonképpen egy körívet is lezár: a madár röpte és a lépcsősor, ahogy fölvezet a katedrálishoz, és ahogy a tekintet siklik a távoli kolostorhoz, ahonnan ima formájában visszaszáll önmagába az ember, az az ember, akit a bércek harapófogóba fognak – tehát elszállni és önmagába visszaszállni is kényszerül. Talán egy teljes kört zár maga a vers.
RGY: – Ez valóban így van. Mindezt egészen egyszerű szavakkal talán még világosabbá tehetem és megfogalmazhatom. Kevés olyan városa akad Itáliának, amely oly szűk helyre sűrítve közölné a történelmét és a történelmén át a maga jelentését, hiszen a városoknak is van karakterük, természetük, hogy úgy mondjam, lelkük. Más, kicsiny olasz városok földrajzi, történelmi értelemben is tagoltabbak, ezért maga a teljes városkép nem mondhatja el ilyen, már-már epigrammatikus tömörséggel a maga jelképes jelentését, mint éppen Amalfi. Máshol egy-egy részlet káprázatos, sőt tarka, például éppen Amalfi fölött Ravellónak az a csodálatos kertje, amely a Wagner Parsifaljából ismert, Klingsor varázskertje hangulati ihletét adta, de az egész városka már némább. Amalfinak minden részlete együtt ezt az egyetlen történetet, ennek az egyetlen jelképes személyiségnek a sorsát mondta el. Lehetett volna talán Assisi. Assisi azonban nem ilyen tömör. A földrajzi fekvése miatt három lépcsősorban helyezkedik el, és egy-egy részlete válhat beszédessé a látogató, a nyitott lelkű ember 304számára, akinek a neve lehet költő, lehet történész, lehet egyszerűen emlékező ember. Amalfiban a részletek együtt egy teljes, jelképesen ékesszóló legendát sugallnak.
KL: – Akkor nézzük most már magát a verset.
RGY: – Amalfi meséje
KL: – Az ihletednek ezzel a rétegzettségével tulajdonképpen olyan egybefogott vers született, amelyik lírai alkotásnak is jelentős, ugyanakkor realista leírása magának a városnak. Számomra legemlékezetesebb magának a térnek a jellemzése, ahol azt írod: „ökölkeskeny” téren. Valóban rengeteg ember zsongott, amikor én is ott voltam, pedig pici, kis ökölszerű, bezárt és mégis rengeteg embert hívogató, befogadó ez a tér. És így a többi jelzőit is követhetnénk, jelezve, hogy realista képként is telitalálatok a várost bemutató képeid, jelzőid.
RGY: – Örülök az észrevételednek, ugyanis közvetve úgy dicséred meg a verset, hogy jellemzésed a szerző érdemét, ha van ilyen, hitelesen igazolja. Nagyon kicsi teret lehet sokféle apró jelenséghez hasonlítani, vagy sok minden pöttöm terjedelmű tárggyal azonosítani. Amikor azonban egy képsor szimbolikus jelentésekkel kezd telítődni, akkor mintegy vezető szálra kristályosodnak rá a kiválasztott képzetek. „Ökölkeskeny”, ez a hirtelen támadt képzet nem volt tudatos bennem, amikor fölötlött a gondolataim között, de nyilvánvalóan ennek a megszemélyesített, személyként átélt városnak a küzdelmét jelzi. A csatarászó férfiak bizony lehetnének és csatarászhatnának bárhol, bármelyik olasz városkában, bár ezt itt a „maguk idejében”, filozófiai értelmű életükben: önösen teszik. A parányi tér, Amalfi főtere, erre a városra jellemző, „ökölkeskeny” jelzője pedig a személyként átélt város történetére avagy legendájára.
KL: – Ha már Amalfiban vagyunk és Amalfiról beszélgetünk, egy másik olasz vonatkozású versedre is szeretnék áttérni. A Lehetne Paestum címűre.
RGY: – Paestumba Salernóból jutottam el. Salernóban fölül az ember a távolsági buszra, és kiszáll a paestumi romtemplomok mellett. Ahogy már említettem, ez egy november végi, december eleji utazáson történt, s ennek az időpontnak az az előnye, hogy akkor nemigen járnak turisták Itáliában.
KL: – Bocsáss meg egy pillanatra, csak hogy filológiailag tisztázzuk, a két vers azonos utazás emléke?
RGY: – Valóban azonos utazásé, de nem egy időpontban keletkezett. A Lehetne Paestum három-négy évvel korábbi, mint az Amalfi 306meséje. Talán erre az időkülönbségre is utal az Amalfi meséjének a kezdete: „Az emlékezetesnek, egy kőnek is lehet telefonálni…” Ez a telefonálás az emléknek az előhívása, amely már távolabbi emlék, tekintettel arra, hogy elmúlt 3–4 év, amióta Paestumban jártam. De amikor ott jártam, teljesen egyedül folytathattam a beszélgetést a három gyönyörű romtemplommal, a környezettel, a kőhajításnyira levő tengerrel. Beszélgetésünkbe nem szólt bele senki. Én voltam, s ennek a görög városnak az emléke. Ez valamit talán megmagyaráz abból, hogy akkor önmagammal beszélgettem, és ennek az önmagammal folytatott beszélgetésnek, belső önfényképezésnek kezdete a vers. Ebbe úsztak bele a paestumi látogatás asszociációi, és kialakult az a szöveg, amelynek a két szólama az énnek a megnyilatkozása és az én nyelvemen beszélő megtestesült vagy megtestesített hajdani görög városnak a szólama.
KL: – Olvassuk el ezt a verset is.
RGY: – Lehetne Paestum
A befejezés a két szólamot foglalja össze. A „fürkész tudat” az enyém, de akkor már gazdagabb azzal a szólammal, amelyet Paestum is elmondott.
KL: – Ez a versed talán épp a fordítottja az Amalfiról írottnak, az ihlet formáját, a vers megalkotását tekintve.
RGY: – Szólhatok itt a versről, szólhatok a versalkotásról is, meg ismét Olaszországról. Csakugyan gyakran írok úgy verset, s nyilván nem állok ezzel egyedül, hogy befelé hallgatódzom. De ahogy az ember hallgatja azokat a hangokat, amelyek a saját élettörténetéből, a saját gondolatrendszeréből kivetítődnek, képeket kezd látni, és mintegy filmszerűen megelevenedik benne egy képsor, amely éppen úgy regélni kezd, amennyire maga Amalfi városa kerek történetet mondott el nekem önmagáról, s ebbe a vizualizált beszédbe szövődnek a valóság emlékképei. Ez a vers csakugyan belső önfényképezéssel kezdődik, és ahogy a képek rendre kirajzolódtak, váratlan analógiaként megjelent előttem Paestum templomainak a látványa, az a látvány, amely a maga történetét hozzáfűzte a belső képeken vizualizált történethez. Lehetne Paestum, mert a vers, sőt az ősi romemlékek sora elsősorban én vagyok, de ahogy Paestumnak a látványában megéltem egy civilizációnak a sűrítetten önkifejező pillanatát, abban analóg jelenséget láttam, az emlékképeknek a nagyítólencséjén át, mégpedig azzal az önelemző pillanatfüzérrel, amellyel a vers megindul. De mindjárt hozzáteszem, hogy Olaszország amúgy is annyi sokatmondó em308lékképet tartogat az ember számára, amely nyilván előbb-utóbb amúgy is ráfényképeződik más képsorokra, a belső önvizsgálat pergetett filmjére. Olaszországban bárhová lép az ember, mindenütt találkozása van. Tulajdonképpen francia szakos tanár vagyok, olaszul középiskolában tanultam, és később, majdnem véletlenül nyúltam hozzá újra az olasz irodalomhoz és költészethez.
KL: – Hadd kérdezzek akkor rá a te „olasz utadra”, átvitt értelemben, tehát ahogy Németh László használja a kifejezést. Hogyan találkoztál az olasz élettel, az olasz művészettel, kultúrával?
RGY: – A kultúrával és művészettel először középiskolás koromban találkoztam, minthogy olaszt tanultam a gimnáziumban. 42-ben érettségiztem, és az olasz nyelvet és irodalmat tanulnom, egyetemi hallgatóként is, olyan eszmei választást jelentett volna, amely – az akkori történelmi feltételek közt – gyökeres ellentétben állt gondolkodásommal és meggyőződésemmel. A francia nyelv és irodalom választása, amelyhez azért volt már közöm, volt némi nyelvismeretem is, jobban kifejezte világnézeti meggyőződésemet. Amikor azután másfél évtized múlva mindez a zavaró, akkor már mellékesnek tekinthető eszmei járulék letisztult az olasz kultúráról, és több esztendeje tanítván középiskolában, újra föléledt bennem a kedv, hogy költészettel foglalkozzam ismét, fordítsak újra, kezembe kínálkozott az a lehetőség, hogy Leopardit fordítsam. Leopardi vezetett vissza az olasz költészethez. Amikor azután eljuthattam Olaszországba, kiderült, hogy az olasz életben olyan otthonosan érzem magam, mint ha kilépnék a lakásomból. Teljesen ismeretlen olasz emberrel olyan közvetlenül lehet beszélni, mint régi ismerőssel. Lehetséges, hogy magunkat, magyarokat nevezhetjük mediterrán természetű embereknek, de nagyon közel áll ez a bensőséges, családias érintkezés és figyelmesség, ami az olaszokban él, azokhoz a hazai szokásokhoz, amelyekből elsősorban a vendégszeretetet szokták emlegetni. Bizonyára mindnyájunknak van olyan emléke, hogy valakitől tájékoztatást kap egy-egy olasz utcán, és akkor a tájékoztatásból ismeretség kerekedik, az ismeretségből pedig, ha más nem, nagyon szíves kalauzolás a városban, legalábbis egy ízes falatokkal csábító vendéglőig. Ilyesmi történt velem Sienában, ahová 309reggel indultam, megérkeztem délután, és valami falatozóhelyet keresvén, az egész városon végigvezetett egy teljesen ismeretlen sienai, elvitt a vendéglőbe, még lelkére is kötötte a vendéglősnek, hogy jól szolgáljon ki. Ilyesmi talán még színesebben, változatosabban megesik bárkivel Olaszországban, és magam is mondhatnék más, hasonló példát.
KL: – Hadd mondjam akkor mindjárt a saját történetemet 1981 őszéről, amikor Szirakúzában egy műtősfiú vezetett – fiú, hát én korombeli ember. A buszon ismerkedett meg velünk, és sikátorokban, dómban, tengerparton, egész délutánját ránk áldozva a város lelkét mutatta meg, pedig hát alig tudott Magyarországról valamit, szinte azt se tudta, hogy hol vagyunk.
RGY: – Nyilván ez magyarázza azt is, hogy amikor földrajzi értelemben vett valóságelemek jelennek meg a verseimben, azok magyar tájak, magyar természeti képek, legalábbis a történelem jogán azok, vagy pedig olaszok, és – egyetlen vers kivételével – nem mások, pedig megfordultam más országban is, ha nem is sokban. Az otthonosság is jelenti a költői nyelvnek a megoldódását, ami az én esetemben a valóságnak és a jelentéssel telített jelképes beszédnek az együttélése egy-egy versnek a világán belül. Amalfi, Paestum, a Balaton-felvidék éppen olyan bensőséges, közvetlen beszélgetőtársaim, minthogyha barátokkal vagy családtagokkal beszélgetnék.
KL: – Itáliai utazásodnak két állomását idéztük fel, két különböző időben keletkezett versedet hallottuk. Itáliával állandó kapcsolatban élsz, többször is jártál ott; mit hozhat a jövő, születhetnek-e még versek ebből a témából?
RGY: – Olaszországban háromszor jártam, és ha hasonló versek születésének előfeltétele olyan találkozás, amelyben mintegy megelevenedik a természeti környezet, és megered a nyelve, tehát az ember párbeszédet folytat a természeti környezettel, akkor nemcsak az képzelhető el, hogy életemben, ha még járok Itáliában vagy netán máshol, kialakul ilyen költői párbeszéd a városi környezet, a tárgyi világ és az énem között, hanem nagyon valószínű, ugyanez Magyarországon is 310megtörténik. Magyarországnak is mennyi ékesszóló tája van, amellyel már folytattam ilyen dialógust, és mennyi beszédesen olaszos tája, amellyel lélekben kezdtem párbeszédet. Ha már egyszer ez a belső dialógus nekitüzesedik, alkalmasint előbb-utóbb megszólal versben is. Olaszos táj: nem ilyen vajon a Balaton környéke, nem ilyen-e egyáltalán Pannónia?
311