K. L.: – 1941 nyarán, Babits halála előtt pár nappal, a Nyugat utolsó, augusztusi száma egy fiatal költő első versét közölte. A vers címe: Csaba nyomában. Nemzedéktársai körében ez legendás megjelenés volt, tekintélyt kölcsönzött neki, hiszen a Nyugat ezután megszűnt, a többiek már nem indulhattak ebben a nagy multú folyóiratban. Legfeljebb utódában, a Magyar Csillagban vagy más folyóiratokban. Rába György tehát még Babits Nyugatjában jelent meg. Hogyan történt?
R. Gy.: – Személyesen Illyés Gyulával találkoztam. A mai Podmaniczky téren, egészen közel a Nyugat szerkesztőségi helységeihez, működött egy kávéház és ott a Nyugat asztala. Ott kerestem fel Illyés Gyulát, miután a Nyugatnak elküldtem a verseimet; oda hívott, ott találkoztam vele 1941 januárjában. Gellért Oszkár ült még mellette. Verseimről nagyon elismerően beszélt, de mintegy tűnődve fölvetette: „Gondolkozom azon, vajon közöljem-e, mert nagyon fiatal és félek, hogy kisistennek fogja hinni magát.”
K. L.: – Hány éves voltál akkor?
R. Gy.: – Még nem voltam egészen tizenhét.
K. L.: – És a szomszédos gimnáziumba jártál.
R. Gy.: – Nem volt olyan messze az iskolaépület. Mindenesetre, mint igazi kamasz, dacosan, zöldfülűen és tiszteletlenül azonnal azt mondtam neki, ne közölje. Ő bölcsen, éretten, mint aki már nemcsak a költészetet tudja a legfelső fokon, hanem az életet is, elsiklott a megjegyzésem felett, és a következőt mondta: „Ezt majd megbeszélem Mihállyal, és együtt fogjuk eldönteni.” Aztán még megkérdezte, van-e valami kérésem, kívánságom, amivel segíthetné fejlődésemet. Egy kérésem volt: szerettem volna a Baumgarten-könyvtárba járni, Kosztolányi, Tóth Árpád, Király György könyvtármaradékát lapozgatni, kölcsönözni, és megismerni a nálam idősebb fiatal írókat, költőket, esetleg nemzedéktársaimat.
Ami a megjelenést illeti, pontosan tizenhetedik születésnapomon értesültem arról, hogy megjelenik a versem, arról, hogy korrektúrám van, és 1941 augusztusában, mivel úgy látszik, Babits kedvezően döntött, napvilágot látott az egyik kiválasztott vers. Mert korrektúrát egy másikról is kaptam, az benne van az első kötetemben; ezt talán túl szigorúan kihagytam az elsőből; a másik vers azonban már nem jelenhe139tett meg a Nyugatban, mivel Babits halálával megszűnt a folyóirat. Honoráriumképpen Weöres Sándor-köteteket kaptam. Megsúgták nekem, hogy a Nyugat anyagi helyzete rossz, és jó néven veszik, hogyha a tiszteletdíjként járó húsz pengő helyett, annak fejében inkább Nyugat-kiadású könyveket választ az ember, én meg örömest kaptam az alkalmon, és így jutottam hozzá életemben először Weöres Sándor versesköteteihez.
K. L.: – De tovább is munkatársa maradtál a folyóiratnak, illetőleg folytatásának, a Magyar Csillagnak.
R. Gy.: – Igen, és Illyés pedagógiai érzékét kiemelendő hadd mondjam el, hogy ő biztatott arra, írjak kritikát is. Teljesen rám bízta, hogy magam válasszak könyvet. Vagy az alkatomban, vagy akár a beszélgetés során elhangzottakban talált olyan indítást, amelyről azt gondolta, hogy nemcsak versíró maradok, hanem versről gondolkodó ember is. Így jelentek meg a Magyar Csillagban kritikáim, verseim is, és így lettem több műfajú tollforgató. Illyésnek az indítására, jóllehet természetesen nem szellemi előzmények és nem belső késztetés nélkül.
K. L.: – Mik voltak ezek a szellemi előzmények, mik lehettek ezek a belső késztetések, és volt-e valakinek döntő szerepe ebben?
R. Gy.: – Címszószerűen fölsorolom. Az otthoni könyvtár, kiváló tanáraim (Vajthó László, Kardos Tibor, Borzsák István, Babits legjobbb fogarasi barátja, Ambrózy Pál) mind adtak olyan szellemi indítást, amelyek már nagyon korán elvezettek, korán, tehát tizenhét éves koromban, nemcsak a Nyugat nagyjainak, így Adyn kívül Babitsnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak, Somlyó Zoltánnak az ismeretéhez, hanem már a harmadik nemzedék ismeretéhez is. Gondoljunk csak arra, hogy tanárom, Vajthó László volt a gondozója A tanítás problémái-sorozatnak, amelyben az Új magyar költők két kötete megjelent, és ekkor én már büszke, boldog és szerencsés birtokosa voltam ezeknek a kiadványoknak. Az Új magyar költők második kötetéből, kitűnő válogatásban ismertem és szerettem meg József Attilát, mint ahogy az első kötetből, ugyancsak ennek az antológiának a jóvoltából, Babitsot. Szabó Lőrincről volt már kialakult képzetem válogatott kötete alapján, s ugyancsak az antológiából Jékely, Weöres, Radnóti, Rónay neve és a többieké egyáltalán nem volt ismeretlen nekem.
K. L.: – És ezek után jutottál a Baumgarten-könyvtárba?
R. Gy.: – A Baumgarten-könyvtárban nemcsak szellemi szemhatáromat tágíthattam, hanem megismertem számos kitűnő írót is és az ő személyükben néhány olyan embert, akinek a személye elkísérte az életemet, és akinek az élete mellett itt-ott az én személyem is feltűnik a képen. Amikor a Baumgarten-könyvtárba először elvetődtem, Devecseri volt a könyvtáros, de jártam a könyvtárba Vajda Endre, majd 140Hegedűs Zoltán könyvtári vezetésének korszakában is. A harmadik nemzedék egyik-másik tagját itt láttam először; hogy egy viszonylag ritkának számító példát idézzek, a könyvtáros Devecserin kívül Pásztor Bélát, aki majdnem olyan fura és életidegen ember volt a magánéletében is, mint amilyen a verseiben, de mindenesetre megismertem őt, és megismertem – sok más között – egy, az élethez és korban hozzám közelebb álló embert, Végh Györgyöt, az én nemzedékemnek egyik legszínesebb egyéniségét.
K. L.: – Éppen őróla írtad egyik kritikádat a Magyar Csillagban, az ő prózaversben írt regényéről.
R. Gy.: – Úgy van, akkor ő számított a mi nemzedékünk legígéretesebb tagjának, és ezt az ígéretességet az ő személyes játékossága, rokonszenves értelemben vett szerepjátszása aláhúzta, megerősítette. Mindenesetre kamasz fővel megejtett bennünket. Pár évvel később, amikor, hogy úgy mondjam, hozzáöregedtünk, azt láttuk, úgy gondoltuk, hogy elsősorban mágnespontot jelentett a személyisége. Ahol ő megjelent, egy kicsit megbolydult az élet. Jóllehet ő maga nem volt se tréfamester, se igazi életművész, de körülötte kezdett pezsegni az élet, mások fölbolydultak, fölszökött a hőmérsékletük. Megjelentek nők, akiknek talán nem vele lett kapcsolatuk, de mindenesetre katalizátora volt az irodalmi életnek. Nemzedéktársaimnak egy másik részét azonban más körben ismertem meg. Jóllehet az ő útjuk, ha emlékezetem nem csal, az én közvetítésemmel aztán a Baumgarten-könyvtárba is elvezetett. Ez a másik kör Rónay Györgynek és Thurzó Gábornak a köre.
K. L.: – Ővelük hol ismerkedtél meg?
R. Gy.: – Nagybátyám a Hungária Könyvkiadónak, egy kicsi, de érdemes és jó könyvkiadónak a lektora volt.
K. L.: – Zárójelben jegyezzük meg, hogy ez a kiadó adta ki Füst Milán nagy regényét, A feleségem történetét is.
R. Gy.: – Igen, és ennek a gondozásában, a könyv körüli bábáskodásban nagybátyámnak oroszlánrésze volt. Ő volt barátságban Rónayval és Thurzóval, s hogy úgy mondjam, ő közvetített el engem hozzájuk. Thurzó volt gyakrabban megtalálható, mert Rónay a Vigiliával állt kapcsolatban elsősorban, a Vigilia azonban havonta megjelenő folyóirat volt, az Élet, Thurzó székhelye viszont hetilap. Az Élet szerkesztőségében ismertem meg Vidor Miklóst, aki rögtön említette nekem, van egy barátja, kitűnő prózaíró, összehozna vele, de tart tőle, talán a természetünk annyira különböző, hogy nem fogjuk megérteni egymást. Megértettük egymást jó egynéhány évtizeden át. Ez a prózaíró Mándy Iván. Minden héten egyszer kedden estefelé találkoztunk, 141és elindultunk bolyongani a városban, nagy késő kamaszkori beszélgetésekre.
K. L.: – Volt valami állandó találkozóhelyetek?
R. Gy.: – Igen. A Ferenciek tere, körülbelül ott, a templom előtt, ahol ma szökőkút áll. Egy szép napon Thurzó szólt nekünk egy magányos, de nagyon tehetséges költőről, akinek akkor jelentek meg versei, és nem akármilyen versek. Ez volt Pilinszky János. Pilinszky a keddi találkozókon csak egyszer-kétszer vett részt, de megismertük már ezekben az időkben; egészen pontosan 1942-t írtunk akkor. Ettől kezdve alakult ki a nemzedékemnek, legalábbis az én számomra, olyan magja, amelyhez ma is szellemi rokonság fűz. Nyilván a Baumgarten-könyvtár útján vetődtem el egyszer Mesterházi Lajosékhoz, ahol nagy társaságot találtam, kitűnő embereket, kezdve Honti Jánoson, a nagyszerű és akkor már nemzetközi hírű folkloristán, egészen a velem egykorú Major Ottóig, és a kör lezárul, a szál visszakanyarodik, mert ebből a társaságból viszont én vittem egy-két embert a Baumgarten-könyvtárba. Kirepítő fészkek voltak. Beszélgetések kezdetei, emberek megismerésének a kezdetei, amelyek hosszú csatangolásokon át folytatódtak szellemi tornákon, poharazgatás közben.
K. L.: – Annyit beszéltél a Baumgarten-könyvtárról. Erről Illés Endrének a leírásán túl tulajdonképpen szinte semmit sem tudunk. Mi volt ez a Baumgarten-könyvtár, hol volt, és milyen volt az élet benne?
R. Gy.: – Még egy írás megörökítette Illés Endrén kívül, nevezetesen Devecserié. A Baumgarten-könyvtár az akkori Sas utca 1.-ben működött. És azért éppen ott, mert ez volt a Baumgarten-alapítványnak az anyagi alapja. A hatalmas saroképületnek a havibéréből fizették a Baumgarten-díjak és -jutalmak összegeit hónapról hónapra.
K. L. – Egészen 1950-ig, ennek az államosításáig, azt hiszem.
R. Gy.: – Nem egészen. A házból, a ház bérjövedelméből csak a felszabadulásig fizethették, mert az egész utcában ez volt az egyetlen épület, amely az ostrom alatt kiégett. Viszont Basch Lórántnak nekem nem egészen ismeretes manőverei következtében maradt valami nemesfémvagyon, a ház értékének átmentése és pénzügyi műfordítása útján, amiből aztán ők újra Baumgarten-díjakat és jutalmakat tudtak osztani. Maga a könyvtár három helyiségből állt. Egy kis olvasószobába lépett az ember, az olvasószobából nyílt a könyvtár. A könyvtárban Tóth Árpád és Kosztolányi, valamint Király György hagyatékából megvásárolt könyveket talált és kölcsönözhetett az ember. Magyarokat és idegen nyelvűeket. Az ellenkező oldalra nyílott egy kis szoba, olyan szentély, ahová Török Sophie lépett csak be kísérettel, ugyanis ebben a helyiségben helyeztek el jó néhány Babits-relikviát. Ez a három helyiség, úgy, ahogy volt, a könyvekkel együtt a lángok 142martaléka lett. A Devecseri-féle emlékezés emleget egy-két olyan kölcsönzőt, akit csak magasztaló szavakkal idéz az utókor emlékezetébe, mert náluk maradt egypár könyv, és az menekült meg.
K. L.: – Ki is adták a könyveket?
R. Gy.: – Szabályosan lehetett kölcsönözni. Illés Endre rendszeresen vezette a jegyzéket, hogy kinek, mikor, mit adott ki, mit hoztak vissza; az utódai, talán azért, mert költők voltak, több lírai szabadsággal kezelték ezt a kölcsönzést, de mindenesetre kölcsönöztünk, és sajnálattal jegyzem meg, hogy nekem is maradt ugyan két olyan könyvem, amelyet már nem tudtam többé hová visszavinni, de nem jelentős két könyv, egy kis Victor Hugo-válogatás és Lanson irodalomtörténete. Kié lehetett vajon? Király Györgyé, Tóth Árpádé? Nem tudom; benne van a Baumgarten-könyvtár pecsétje. Szíves örömest visszavinném ma is; szíves örömest visszavittem volna, ha nem égett volna ki az épület.
K. L.: – Azt mondod, hogy ott találkoztatok is. Tehát ott lehetett beszélgetni, megvitatni életetek menetét.
R. Gy.: – Amint belépett az ember, a beszélgetés rögtön valamilyen időszerű publikáció címén vagy egy megkezdett beszélgetésbe belecsöppenve olyan irodalmi vagy irodalomtörténeti probléma körül forgott, ami szellemi otthont jelentett. Az ember olyan környezetbe érkezett, ahol fölengedett, otthon volt, a legbensőbb világát kitudta tárni, és hasonló belső kitárulkozásokkal találkozhatott. A könyvtáros nem egyszerűen csak lebonyolította a könyvtár vezetését, a kölcsönzést, a szervezést, Devecseri a magánóráit is ott adta. Ugyanakkor az olvasóban, ha akartuk, nem olvastunk, hanem vitáztunk, beszélgettünk, és amikor a könyvtáros bezárta a helyiséget, az utcán, majd valahol egy kisvendéglőben folytattuk eszmecserénket. Vonzotta, rendeltetésénél fogva, azokat a nagyjából egyívású embereket, akiknek az érdeklődési köre, meggyőződése, világfelfogása hasonló volt, és ezáltal olyan közösséget teremtett, amelynek otthona lehetett volna a Nyugat, és otthona olyan mértékig lett a Magyar Csillag, amennyire a történelmi körülmények megengedték, és ha tovább működik, meglehet, hogy egy felnövekvő nemzedék, amely ott barátkozott össze ennek a könyvtárnak az égisze alatt, indít új folyóiratot.
K. L.: – Mondod, hogy tulajdonképpen az újabb nemzedék, amelyik aztán végül csak a háború után tudott folyóirathoz jutni, már magjában együtt volt. Neked is megjelent köteted még 1943-ban, Az Úr vadászata címmel. Mennyire volt nemzedéki öntudatotok?
R. Gy.: – Nemzedéki kisebbségi érzetünk volt. Az egyik flottabázisunk volt a Károlyi-kert, és emlékszem, nem éppen a keddi szertartásos találkozásokon, de valamelyik hétköznapon nemegyszer előfor143dult, hogy ott vártuk vissza Mándyt a Franklin Társulattól, arról a kalandos vállalkozásról, amelyen útja Schöpflinhez vezette, és ahová kétség és remény között indult, hogy Schöpflin közli-e újra a Tükörben, avagy sem.
K. L.: – Mindezt novellái előhangjában meg is írta.
R. Gy.: – A Tükörrel máris jeleztem az egyik tájékozódási pontot, amelyik nemzedékünk előtt állt. A másik tájékozódási pontot az orgánumoknál, periodikáknál inkább a személyek, a lelkiismeretükben is az írói tisztességet megszemélyesítő írástudók jelentették. Gondolok Rónayra, aki a Vigilia irodalmi rovatát vezette, s egyben lektora volt a Révai Kiadónak. Ilyenformán még húszéves sem voltam, amikor a többiekkel együtt átléphettem a Révai Kiadó küszöbét, megismerhettem ott már nemcsak Rónay Györgyöt, hanem Illés Endrét is. A Nyugat, a Magyar Csillag, a Vigilia, az Élet, a Franklin Könyvkiadó, a Révai Könyvkiadó, az én számomra a Hungária Könyvkiadó olyan intézmények neve, amelyek elsősorban jelentették a felelősségtudatot, s ez a Babits szárnyai alatt kialakult nemzedékek tagjaiban testesült meg.
K. L.: – Pályád alakulására mi volt még befolyásoló hatással?
R. Gy.: – Még egy sorsfordító találkozásomról számolhatok be. Ugyancsak nagybátyám barátja volt Gyergyai Albert. Mivel a középiskolában az élő nyelvek közül németet és olaszt tanultam, viszont végérvényesen eldöntöttem, magyar–francia szakos tanár akarok lenni, kezdetleges ismereteimet megerősítendő, nagybátyám megkérte Gyergyait, hogy hetente egyszer konverzáljon, és konverzálás címén beszélgessen velem a francia irodalomról. Így látogattam el – s meglehet, ez időben talán még korábbi, mint első találkozásom Illyéssel – Gyergyainak a Logodi utcai kis szobájába. Tenyérnyi padlásszoba volt. Talán tíz négyzetméter, benne egy mosdókagyló és egy gyönyörű Egry-kép. Emlékszem arra a ködös novemberi estére, amikor a Vérmezőn keresztülballagtam, és fölmentem hozzá. Azt mondta, sürgős lektorálnivalója van a Révai Kiadó számára, ha jól emlékszem, Estaunié regényeit kellett lektorálni, de ad nekem „házi olvasmányt” a legközelebbi találkozóig. Ez a házi olvasmány Mérimée La Vénus d’Ille-je volt, az első igazi remekmű, amit franciául olvastam, és ami megrázott. Pár héttel később megkezdődött a konverzáció időszaka. Egy iskolai éven át jártam Gyergyai Alberthez, hogy egyik héten Flaubert-ről, a másikon Baudelaire-ről beszélgessünk. Kifejthettem neki nagyon egyéni nézeteket, azonban a grammatikai hiányosságaim, az igazat megvallva, megmaradtak. De az élmény mindenképpen csodálatos volt, és igazolta azt a fölesküdésemet, amelyet a francia irodalomra tettem, megerősített abban a hitemben, hogy jól választottam, 144amikor magyar–francia szakos tanárnak készültem. Amikor elkövetkezett az érettségi esztendeje, ennek az ürügyén, ettől a számomra nagyon érdekes, termékeny, gyümölcsöző, számára mégis egy kicsit egyenlőtlen beszélgetőfolyamattól Gyergyai elegánsan megvált, mondván, hogy én most készüljek csak az érettségire, mert az bizony kemény feladat. A tanár és tanítvány különbségével az én részemről végig tisztelettel és nagy szellemi haszonnal átélt kapcsolat azonban egészen haláláig megmaradt közöttünk, amelynek formát közben az Eötvös-kollégium is adott. Ami szakválasztásomat illeti, azt Illyésnek is elmondtam, ezúttal már egy másik kávéházban, a Flórencben. A Szabadság téren működött a Flórenc kávéház, ott kerestem föl egyszer Illyést, aki megkérdezte, milyen civil foglalkozást akarok választani. Amikor közöltem vele, magyar–francia szakos tanár akarok lenni, hogy úgy mondjam, áldását adta rám, mondván, kitűnő választás, ez a két irodalom remekül kiegészíti egymást: „Szellemileg nagy hasznára lesz.” Igaza lett. Neki is, Gyergyainak is, és ha az ember élete – ami lassan-lassan lekerekedik – a sorsa, akkor ez az élet, ez a sors az ő véleményüket igazolta.
145