Szécsi Margit: Vonzás
5 6Az, hogy az ember mikor és milyen családba születik, erősen meghatározza későbbi pályáját is. A sokat emlegetett első évtized döntő jelentőségét nem kell tagadni. Nagy László költészetében is szembetűnő a motivikus telítettség a gyermekkor világával. Művészetének gazdag családi erezettség az alaprétege.1 Az élményköltészet közvetlen vallomásossága akkor is kimutatható művészetében, amikor az áttételek, transzformációk lenyűgöző horizontot teremtenek föléje. A mélyen beléje vésődött gyermekkort – mint személyiségének felnevelő iskoláját is – tudatosan ápolta, feltűnően sokszor idézte. Későbbi éveinek megannyi eseménye alig kerül szóba írásaiban, sok-sok fontos személyes és közéleti küzdelme rejtve marad. Gyermek- és ifjúkora azonban saját vallomásaiból is szinte hiánytalanul előttünk áll, s a máshonnan szerzett információink is Nagy László visszaemlékezéseit nyomatékosítják.
Nagy László 1925. július 17-én született Felsőiszkázon. Bár a három Iszkázt – alsó, középső és felső – 1947-ben Iszkáz néven egyesítették,2 Nagy László a költészetbe F. előnévvel lépett.3 Sokáig úgy tudta, hogy július 14-én született, s ezt szerette volna is nagyon, mert úgy gondolta, hogy ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon kezdenie életét,4 de az előkerült anyakönyvi kivonat – legendaképződésre alkalmatlanul – 17-ét mutatott. A legnagyobb paraszti munka, aratás idején jött a világra, így keveredett el születési dátuma a sok tennivaló között. Szemléletében mindig van valami színező, megemelő, részletezéssel mitikussá növesztő jelleg. Születését is úgy részletezi, mintha jelentőséget tulajdonítana az apró körülményeknek is. Szülei középparasztok voltak, iszonyú küzdelmet vívtak a földdel és a földért. Nem akartak belenyugodni nincstelenségükbe, éjjel-nappal dolgoztak. 1924-ben ők is vettek öt holdat az Apponyi-birtokból, de aztán húsz éven keresztül nem tudták az árát kifizetni, a kamatokért kellett gürcölniük. Nagy László születése előtt édesanyja az új termés helyét készítette, a kamrát és a padlást saralta, s úgy elfáradt, hogy alig maradt ereje: „Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam. Később annyira csintalan s féktelen, hogy naponta nevezett az isten ostorának.”5 Gyerekkoráról Nagy László sok-sok felejthetetlen emléket őrzött meg.
9Édesapja 34 évesen „héjagyorsasággal ragadta magához”6 az akkor tizenhét éves Vas Erzsébetet. Nagy Béla háborút viselt ember volt, megjárta az olasz frontokat, Vas Erzsébet édesapja pedig faluja első halottja volt a világháborúban, 1914-ben.7 Az öreglegény és az ifjú leány házassága nem volt zökkenőmentes: „Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak. A korkülönbség, tán a kölcsönös féltékenység meg a gazdálkodás rossz menete is oka volt a veszekedésnek.”8 A gürcölésre beállított paraszti világban a kisgyereknek mégis színes az élete. Megfigyeli az embereket és a természetet. Eleven képek vésődnek belé a nagy havazásról, Tisza kutyáról, a kedves lovakról, ökrökről, a tájról. A Veszprém megyei kis falut, Felsőiszkázt nyugat felé a Ság és a Kemenesalja, keleten a Somló és a Bakony határolja: „Tíz esztendeig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játék zabolát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában.”9 Az eleven kisfiúban természetes adottságként születik meg a virtus. Igénye van a kivételesre. Csodavilágban él: maga teremti játékait, parittyát csinál, korcsolyát „ekecsöl”, kígyófejű ostort fon, a Tisza kutyán lovagol. Azok az ősi játékok, melyeket Nagy László is említ – a medvézés, hatludazás, kurtázás, zsiványozás10 –, úgynevezett ügyességi játékok, a fizikum és az értelem fejlesztését egyként szolgálják. Ősi mondókák, ritmusok is szerepet kapnak bennük.11 A játékokban polarizáló világszemlélet öröklődik tovább, harcként jelenik meg az élet. Nagy László nagyon szerette ezeket a küzdelmeket. Büszke volt rá, hogy gyors és erős, leleményes, hogy társai Simi vezérnek nevezték. Gyermekkori barátja, Szanyi Ernő emlékezése szerint a rabló-pandúr játékban ők voltak a rablók, s nem tudták őket megfogni, „Laci olyan gyors volt, leleményes”.12 Arra is ő emlékszik, hogy a falu határában lévő Vörösdombon, a dögtemetőn ha elbújtak, soha nem találták meg őket. Az esti harangszó hívta haza a fiúkat, mert szigorú szülői parancs volt, hogy az esti harangszókor menjenek haza.13
Az osztatlan iskolában a negyedik osztályig együtt tanultak a gyerekek Kiss Jenő tanító úr irányítása mellett. Nagy László már ekkor szépen írt és ügyesen, nagy kedvvel rajzolt. Rajzkészségét édesanyjától örökölte, aki gyakran rajzolt neki, főként lovakat. De apai nagyapja, a csodabognár hírében álló mester is közvetítette ezt a képességét. Nagy László nagyon szerette nézni a mesteremberek munkáját, ösztönösen vonzódott már gyerekkorában a tökéletesen végzett munkához, a szépen formált tárgyakhoz. A fát is úgy nézte, hogy mit lehet belőle csinálni. Ez a kézműves, barkácsoló, dísztárgyakat, szobrokat készítő hajlama mindvégig megmaradt. Apjától a szigorú munka fegyelmét, becsületét, anyjától az alakítás, a rajzolás-formálás képességét örökölhette. Velük lakott az apai nagyanyja, a „rossznagymama”, aki érelmeszesedéssel küzdve szította az ellenségeskedést Nagy László szülei között. S akivel örökké viaskodni kellett, mert mindent féltett a gyerekektől és 10édesanyjuktól. A szilaj kisfiúnak a természet jelentette az igazi szabadságot. A tehenek őrzése napi feladata volt, sokszor fölugrott a tehén hátára, és úgy terelte.14 A Kerta és Iszkáz határán lévő patak télidőben korcsolyázások, nagy jégi virtusok színhelye. Nagy László alig négyéves, amikor elindul hatalmas hóban mezítláb, egyedül. A karácsonyfás ember című versét írja majd ennek az emléknek az alapján.15
Merész ötleteivel, virtuskodásaival gyakran ijeszti meg édesanyját és testvéreit. „Iskolából sokszor kikért apám, például, ha a malacokat szoktattuk a községi kondához. Ilyenkor én futkostam a kanász helyett. Mikor a kiscsikó először ment anyjával a mezőre, én kísérgettem. A pásztorkodás kitöltötte egész nyaramat. Ősszel a délutánok is ezzel teltek a havas esőkig. Szép és kegyetlen sors volt a pásztorkodás. Hőben, hidegben, szélben, esőben mennem kellett… A pásztorkodás külön iskola volt. Óra nélkül is megmondtuk az időt, megismertük a füveket, virágokat…”16
A gyönyörű és kemény gyermekkor 1935-ben súlyos törést szenvedett. Augusztusban, a tehenek őrzése közben hatalmas láz lepte meg Nagy Lászlót, félrebeszélt, s a bal lába kegyetlenül fájni kezdett. Előbb paraszti szokás szerint az édesanyja maga próbálta gyógyítani, hidegvizes ruhába csavarta, csak később vitték orvoshoz, az megvádolta, hogy rossz gyümölcsöt, zöld almát evett, s izzasztást javasolt. „Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól.”17 Mivel csak nem javult, Pápára vitték a kórházba. Pápán le akarták vágni a lábát. Rokonuk segítségével mentek autón Pestre. Ott a Verebély-klinikán megműtötték. Apjától, aki beszökött hozzá, tudta meg, hogy csontvelőgyulladása volt, s az orvosok szerint csak azért bírta ki, mert erős a szíve.18 A műtét után tudott járni, szeptember végén már mehetett iskolába, októberben már szaladgált is. Nem gondolta, hogy még baj lehet, de novemberben újra megbetegedett, elszédült. „Mentsetek meg! Még mentsetek meg!” – kérte a szüleit.19 Az újabb műtét rosszul sikerült: „Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem a lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár.”20
Ettől kezdve csak járógéppel tudott járni. Örökre félelem maradt benne a haláltól, s mély idegenkedés az orvosoktól. Amikor télen sebe újra begyulladt, édesanyja liliomlevéllel borogatta, az hozta ki a sebből a csontdarabokat. A súlyos betegség, majd a járógép rettenetesen megviselte a tízéves gyereket. Szembeszegült a sorssal, kezével, erős felsőtestével próbálta pótolni veszteségét. Ha barátja felsegítette a fára, kézen közlekedett olyan fürgén, mint az egészségesek. Lába miatt rengeteget szenvedett. Korán el kellett veszítenie a gyerekkort. Barátja emlékezése szerint még a gondolkodása is lassúbb, megfontoltabb lett a műtét után.21
A boldog iskolaidő is szomorúságba fordult: az elemi iskola ötödik osztályába három egymás utáni évben is beiratkozott, de az első két évben betegsége miatt sokat hiányzott, nem kaphatott bizonyítványt. Az elemi iskola ötödik osztályát csak az 111937–1938-as tanévben, tizenhárom éves korában fejezte be, kitűnő eredménnyel. Ősszel már Pápán tanul, a polgári iskola négy osztályát három év alatt végzi el.22 Nagy László édesanyja rábeszélte a másik, a jó nagymamát, hogy Nyárádról költözzön Pápára, s így ő látta el az összesereglett rokon gyerekeket. 1941 őszén a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkozott Nagy László, így nem kellett különbözeti vizsgát tennie a polgári után latinból. Kitűnő tanárai voltak, magyartanárára, Szathmáry Lajosra, és rajztanárára, A. Tóth Sándorra hálával emlékezett később is. Az előbbi a parasztgyerekek nevelésére szánt életével adott példát,23 az utóbbi a rajzolás mesterfogásainak átadásával irányította pályáját. Kincsesbánya volt ekkor már Nagy László számára a kollégium könyvtára. Titokban verseket írt. Látogatta a Képző Társulatot is, de a verseit nem mutatta meg.24 Itt látta először Veres Pétert, Zilahy Lajosra is kíváncsi volt, mert József Attila verseit az általa szerkesztett Hídban olvasta először. Veres Péter a fiatalok tudathasadásáról beszélt, Zilahy pedig a kitűnőek iskolájáról.25
Nagy László ekkor már rendszeresen írt, rajzolt és festett. Szabad idejében festőállványával kivonult a város szélére. „Hanyatt fekve a réten, a felhőket néztem, akkor lépett fejemen át egy szép cigánylány.”26 Erről aztán később nem tudta, hogy álom volt-e vagy valóság. Mindenesetre: a képzelete erősen működött. A festés mellett szenvedélyesen foglalkoztatta az irodalom. Kötelező tananyaga is felkeltette a figyelmét. Érdeklődéssel szívta magába Aranyt és Csokonait. Nagy élménye azonban ekkor Ady és József Attila, meg a népi lírikusok, elsősorban Sinka költészete. Amikor Adyt megszerette, tizenhat éves volt, ugyanakkor lett József Attila rajongójává is. Megragadták a Hídban olvasott szabadversek,27 majd meglátta a Cserépfalvi-féle kiadást a könyvesbolt kirakatában: „Nem volt áhítottabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila. A Kollégiumból naponta odavonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam. Pápán 1941 decembere nekem József Attila jegyében telt. Álmodtam vele, dolgoztam érte… Eladtam két lovamat mint vízfestményt, s jártam a keramikushoz színezni a karácsonyi szobrocskákat. Sok Mária-szemöldököt, Jézuska-rózsaszínt, szamár-szürkét festettem, mire a könyv ára összejött s megvehettem. A Szappanosvíz című versnél nyitottam ki – elsápadva a csalódástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabadversre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem.”28 Később is arról vallott, hogy József Attila tette őt költővé.
A nyári és téli szünetekben otthon – amennyire lába engedte – részt vett a mezőgazdasági munkákban, s amikor csak tehette, olvasott. „Otthon a szünetben állandóan nyitogattam József Attilát. Olvastam ülve, állva és ágyon hasmánt, míg hároméves öcsém lovagolt rajtam, szüleim rémületére ilyen szavakkal: »Nincsen apám, se anyám / se istenem, se hazám«.”29 József Attila sorsán tűnődve döbbent rá arra, hogy a költészet felelősségteljes vállalkozás.30
12Világképe ekkor forrongó, kereső, semmilyen vonatkozásban nem megállapodott. Gondolatilag, érzelmileg az iszkázi közeghez kapcsolódott, olvasmányai tágították körülötte a világot, de írásban először csak az otthoni élményeket szólaltatta meg. Utolsó pápai diákéveiben már rengeteg verset írt titokban.31 Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen könnyen sikerült versbe foglalnia élményeit, s hogy ez milyen örömöt jelentett számára. Hamarosan kialakult benne a költői önbecsülés, a pálya belső építésének első, már tudatosságot jelző mozdulata: irkákba írta verseit, s csak olyan füzeteket használt erre a célra, melyeket maga készített. „Negyedíves papírokat hajtogattam össze, zsebre tehető füzet alakúra, ezeket hordtam magamnál, s ezekbe írtam a verset, rendületlenül persze… Nagyon sok verset írtam abban az időben, főleg 18–22 éves koromban, 44–45–46-ban, és még Pesten is.”32 A pápai évek nem jelentettek érzelmi, szemléleti kiszakadást az iszkázi világból, az ünnepekre, szünetekre mindig hazament. 1945-ben a háború miatt igen hamar véget vetettek a tanévnek, s Nagy László egy évet otthon töltött Iszkázon.
Ekkori versei öt füzetben maradtak fenn, közel kétszázötven darab. Olykor egy napon több is keletkezett. Nyomasztó érzésekkel telt ez az esztendő. A háború gyászba borította a falut, sokan odamaradtak a fronton.33 Nagy Lászlónak is rettenetes élményekben volt része, különösen 1945. március 24-én és 25-én, amikor a front Iszkázhoz érkezett. Az oroszok bombákkal felgyújtották a falu elejét. Házuk a falutól kissé távolabb volt, ők nem ijedtek meg annyira, mint a falusiak, akik a mezőre futottak. „Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze.”34 A bevonuló oroszok elől pincékbe, bunkerekbe bújtak az emberek. Itt találtak rá Nagy Lászlóra is, akiről azt hitték, hogy a lába az oroszok elleni harcban sérült meg. Amikor a pap pincéjéből három orosz katona Nagy Lászlót ki akarta vinni, édesanyja kétségbeesetten kelt fia védelmére, ezért őt is kivezették egy elfogott szökött magyar katonával együtt. A lent maradottak lövéseket hallottak, azt hitték, Nagy Lászlót és édesanyját lőtték agyon. A kisgyerekkora óta halálfélelemben élő Nagy Lászlóra ekkor meredt puskacső, de az esetről, hogy ott fönn mi játszódott le – nem mondott el semmit.35 Harmadnap reggelén egy szovjet tiszt maga mellé ültette a dzsipre, s kérte, hogy mutassa meg neki a vidéket. Angolul beszélgettek, bár Nagy László valamelyest oroszul is megtanult a háború idején három évig náluk lakó Kucelok Iván nevű ukrán hadifogolytól. A tiszti dzsipen vette észre, hogy újra ég Iszkáz. Iszonyú pusztítás történt, sokan meghaltak. „A halottakat szekrényben temettük el. Napokig daraboltuk s földeltük az állati hullát.”36
A háború után jármű híján gyalog ment vissza Pápára. Húszévesen, 1945 júliusában tett érettségi vizsgát. Magyar irodalomból Kazinczyról, majd a Nyugat költőiről, Babitsról, Kosztolányiról és Juhász Gyuláról felelt. A nyolc érettségi tárgy közül csak magyar nyelv és irodalomból kapott jelest.37 Érettségi után visszatért szülőfalujába, Tomor Marika iránti szerelme is marasztalta, nemcsak a háború 13utáni kilátástalan állapot. Többnyire nyomasztó hangulata volt, bár igyekezett barátaival kiszakadni a csupán kártyázásra, kocsmázásra hívó falusi világból: csalogatták az embereket a kultúrházba, szavaltak, felolvasásokat rendeztek. Próbálták megkedveltetni a falusi emberekkel az irodalmat. Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényét olvasták fel. Színdarabot is előadtak. Elhívták a veszprémi színtársulatot is táncosokkal együtt. A bevételből rugós lemezjátszót vásároltak. A népházban zenét hallgattak. Kedvelt szórakozásuk lett a szellemidézés, asztaltáncoltatás. Az emberek tele voltak háborús emlékekkel. Nyomasztó légkör uralkodott a falun, valamiképpen oldani kellett. Nagy Lászlót is keményen megviselte ez az idő. Gyakran koccintott barátaival. Élte a parasztfiatalok életét. A háború előtt négy lovuk volt, s egyetlen csikó maradt. Ezt nevelték „államilag engedélyezett magánménné”.38 „Esztendőre így lett a környék csupa csikónyerítés.”39 1946-ban nagy farsangi mulatságot tartottak. Nagy László is jól érezte magát. Hazafelé ballagva azonban megszólalt: „De jó neked, pajtás! – mondta barátjának. – Jó nézni, ahogy táncoltál. Én meg ott rohadok. Rohadok, ülve!”40 Versekkel ellensúlyozta nyomorúságát. Ki akart szakadni a mozdulatlanságból. Egyre jobban nyomasztotta a visszasüllyedés a falusi világba. Hallott már a Györffy Népi Kollégiumról. Kétféle művészi törekvés is készülődött benne. Tanulni vágyott. Játékos és groteszk a kép: barátjával kerekes szerkezeten törik a fejüket, azzal akarnak Pestre menni tanulni. De csak a pálinkafőzésig jutottak el. Pestre már vonattal mentek 1946 őszén, az első új forintokkal a zsebükben.
Keménységet, szívósságot tanult Nagy László Iszkázon. A falusi rend évezredes szokásokat örökített tovább. Organikus paraszti kultúra működését tapasztalhatta ő is: a munka becsülését, szigorú erkölcsi rendet. „Az erkölcsi követelmények nagyon kemények voltak nálunk”41 – emlékezik később. A falu erkölcsi normarendszere az élet minden mozzanatára kiterjedt, „az teljesség volt, a munka, etika, játék, szórakozás alkotott egységet”.42 Olyan világ volt ez, melyben minden meghatározott rend szerint működött és ítéltetett meg. Születés és halál, munka és játék egyaránt fontos benne. Mindennek megvolt a maga ideje, s a gyerekek elsajátították a szülőktől az élet minden fortélyát, nem voltak előttük titkok. Ahogy az évszakok rendje folyt, úgy tárulkozott eléjük az élet. Nagy László mélyen magába véste ezeket az élményeket, a természet, az évszakok változása nagyobb törvények részesévé tették, élete közvetlenül függött az időjárástól. Sok-sok korai versét ihlette a szárazság vagy tartós esőzés, az évszakok változása. Ebbe a körforgásba kapcsolódott az ünnepek szerint szertartásosan tagolódó szokásrend is. Nagy László katolikus családban nőtt fel, a katolikus liturgia elemei alakították napjait. Templomba járt, imádkozott, ministrált, bérmálkozott. A szeptember eleji iszkázi búcsúra, ha csak tehette, később is hazajárt. A búcsú Mária napján volt, a Mária-kultusz sok-sok eleme elevenen élt gyermekkorának világában. De a húsvét liturgiája, a választott ünnepeként emlegetett karácsony is mély nyomokat hagyott benne. Ezeknek szakrá14lis értelme éppúgy hatott, mint a köréjük épült szokásrend: a húsvéti tojásfestés vagy a karácsonyi pásztorjárás, betlehemezés.
Iszkázon a katolikus ünnepek és az ősi, pogány eredetű szokások, kultikus ünnepek együtt, elkeveredve éltek. „Átkozott és babonás, konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való.”43 Iszkáz modellszerűen mutatja a folkloristák ama megállapítását, hogy a kereszténység a maga ünnepkörét a pogány szertartások asszimilálásával alakította ki. A téli napfordulóhoz kapcsolódó pogány kori regölés a karácsonyi ünnepkör része lett. „A karácsonyi ünnepkör szokásai a lucázás, a pásztorolás, a betlehemezés, a regölés, az újévi korbácsolás, a háromkirály-járás. Az ősi, pogány kori világkép és a keresztény hit elemei keverednek egymással, varázslat és ima, szerelmi bájolás és anyagi jókívánság olvad össze bennük.”44 Nagy László is részt vett ezekben a kultikus játékokban, átélte misztériumukat. Verseiben majd a regölés mozzanatai, az ősi erőénekek dinamikája, a mágikus szóhit elemei gazdagon továbbélnek. Hasonlóképpen a keresztény motívumok: az áldozat, feltámadás, születés, megfeszítés, angyalok, szakrális kifejezések. A népköltészet és általában a folklór együtt él a vallásos elemekkel. Az örökké imádkozó „bolhakaszárnya”-nagymama gyönyörűen énekelte a balladákat. A népi és keresztény képzeletkincs szétválaszthatatlanul fonódott össze, az ősi kultikus szokásoknak kialakult a keresztény változatuk is. A falusi tudatvilág titkos erők, szellemek működését is ismerte. Félelmek, sejtelmek és fohászok, átkok éltek együtt. A természet zordságát, az időjárás kegyetlenségét Istennek tulajdonították. „A mesét úgy fogtuk föl mint valóságot, éppen ezért féltünk is. Ha zúgott nálunk a kémény, a szélső házban laktunk, akkor mindjárt az ördögökre gondoltam. Boszorkány hírében állt a faluban néhány ember, asszony, ezekre is félelemmel néztem. Féltem a gyerekevő disznótól meg a haláltól. Apám, ha a mezőn feledte, mondjuk, a kaszáját, akkor, ha elmentem érte este későn, féltem, hátha találkozom ilyen alakokkal, esetleg egy másik kaszással, a halállal.”45 Mindezeket a hiedelmeket a felnövekvő gyermek legyőzte, de a képzetkincs s a mögöttük meghúzódó tapasztalatkör, szokásrend maradandóan költői élményévé vált. Iszkáz a maga módján gazdag világot adott Nagy Lászlónak: munka, erkölcs, természetélmény, folklór és kereszténység elemei a döntőek, ezekhez járulnak a diákévek művészi ösztönzései s a háború dermesztő élményei. A közvetlen látvány mögött másféle erők működése indult meg Nagy Lászlóban. Pestre már nagyobb igénnyel ment: gazdag, de zártkörű falusi élményvilágának akart szellemi boltozatot építeni. Ösztönzői között már a küldetéses magyar költők voltak az első helyen. Nyilvánosság elé csak később, 1947 karácsonyán lépett, a Valóság, a népi kollégisták folyóirata mutatta be.
15Az első közlés megnyitotta Nagy László előtt a kibontakozás útját. 1956-ig folyamatosan jelentek meg kötetei: 1949 könyvnapjára a Tűnj el fájás, 1950-ben a Zoja fordítása, 1951-ben A tüzér és a rozs, 1953-ban műfordításkötete, a bolgár folklór első bemutatása, a Szablyák és citerák, 1954-ben A nap jegyese, 1956-ban a Vasárnap gyönyöre. 1957 végén pedig a Deres majális összegyűjtötte az 1944 és 1956 között írott verseit. Ez az összegzés Nagy László költészetének első nagy korszakát is lezárta. Számadása az addigi útról a történelem 1956-os cezúrájával is egybeesett. Irodalmunkban általában is fontos számvetés időszaka ez, sorra jelentek meg ekkortájt a gyűjteményes kötetek: Illyés Kézfogások, Weöres A hallgatás tornya, Juhász Ferenc Virágok hatalma, Zelk Alkonyi halászat stb.
Nagy László pályakezdésének különlegességére éppen a Deres majális mutatott rá. Ebben a kötetben ugyanis az addig ismert versei elé két olyan ciklust illesztett, melyek darabjai kevés kivételtől eltekintve korábban nem jelentek meg. Ezek keletkezését 1944 és 1946 közé tette. A két új ciklus, a Galambcsőrök, valamint Az angyal és a kutyák százhat verset tartalmaz, s ezekből csupán hat szerepelt a Tűnj el fájás kötetben is.46 A száz addig ismeretlen vers között egyebek mellett olyan kis remekművek voltak, mint az Adjon az Isten, Szentpáli vers, Csodafiú-szarvas, Az ördög hárfái. Ez a két ciklus 1944-ből harminc, 1945-ből ötven, 1946-ból pedig huszonhat verset tartalmaz. A szokványostól eltérő pályakezdését Nagy László a kötet 1957. november 10-i keltezésű utószavában így magyarázza: „Tizenhárom esztendő verseit gyűjtöttem össze a kötetbe. A Galambcsőrök, Az angyal és a kutyák című ciklusok versei, kevés kivétellel, most jelennek meg először. Ennek két oka van. Első kötetem összeállításakor, 1949-ben, a költészetről alkotott fölfogásom s valamiféle szégyenérzet zárta el java részüket a megjelenéstől. A másik ok: a kézírásos füzeteim néhány darabja már jóval előbb eltűnt a különböző kollégiumi szállásokon. Írásaim többsége szerencsére ismét visszakerült hozzám. A verseken itt-ott vigyázva javítottam. Néhol szócserékkel, új címekkel, strófák elhagyásával segítettem rajtuk. A javítások tartalmi s formai, ritmusbeli lényegüket nem érintik. E könyvben közölt verseket vallom enyéimnek. Szövegük végérvényes.”47 Ez az Utószó teljes szövege, minden megállapítása fontos. Nagy László tudatosan illesztette pályájának kezdetére a két új ciklust, pályakezdésnek szánta azokat. Az azonban feltűnő, hogy ebben a két első ciklusban tökéletes kis remekművek sorát találjuk, s ezekhez foghatót Nagy László két első kötetében hiába keresünk. Két feltételezés következik ebből. Az egyik az, hogy Nagy László eredendő költői látásmódját megcsonkította, visszaszorította a sematizmus időszakának hivatalos irodalomszemléletéhez való alkalmazkodása. A másik pedig az, hogy a Deres majális összeállításakor töltötte föl költői varázslattal a korai verseket. Mindkét lehetőséggel számolnunk kell. A költőnek elemi joga, hogy tökéletesítse művét. Irodalmunknak pedig nyeresége ez a megigazított két 16ciklus. Nem értékelhetjük, nem véglegesíthetjük azokat a kéziratokat, melyeket maga Nagy László sohasem publikált. Ezért a véglegesnek tekintett műveket, a Deres majális kötetben közölt verseket elemzem. Az irodalomtörténeti korrektség azonban megköveteli, hogy – ha már módunk van rá – megállapítsuk az igazítások jellegét és mértékét. Az összevetésre maga Nagy László adta meg a lehetőséget, midőn az előkerült irkákra utalt. Ígérte is irodalomtörténész barátjának, hogy egyszer megmutatja azokat.48 A teljes szembesítést egyelőre lehetetlenné teszi az, hogy Nagy László korai füzetei közül csak öt áll rendelkezésünkre; ezekben az 1945. július 21-től 1946. május 23-ig írt versei találhatók. Hiányoznak tehát a két ciklus korábbi és későbbi időszakának darabjai. Időrendben nézve e három év terméséből egyetlen év verses följegyzései maradtak meg. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy Nagy László a Deres majális kötet összeállításakor rekonstruálta pályakezdését. A Galambcsőrök és Az angyal és a kutyák ciklusok élményi alapjuk, a világkép tárgyi elemei, a költői látás motívumkörei szerint valóban 1944–1946-os versek, de a költői képek természete, a szerkesztés ereje sok esetben az érett költőre vall. Kettős keletkezési idejű darabok ezek.
Nagy László nem törekedett arra, hogy ezek a versek az ő 1956–57 körüli szemléletét tükrözzék, hiszen a versek inspirációja egyszerű, egy-egy közvetlen benyomáshoz kapcsolódó.49 Ezek a kis dalok és életképek ebből a szempontból össze sem vethetők a Havon delelő szivárvány vagy a Rege a tűzről és jácintról típusú kompozíciókkal, de jelentős távolság választja el őket a Romantika nyolc versben látszólag rokonabb darabjaitól is. Ezért sem osztom Kiss Ferenc ama megállapítását, mely szerint a Deres majális első két ciklusát a pálya folyamatában A vasárnap gyönyöre után kell tárgyalni.50 Véleményem szerint e két ciklusban annyira őrzi Nagy László a korai versek esztétikai jellegét, hogy szemléletileg képtelen visszalépés lenne ez az említett nagy kompozíciók, összetettebb költői látásmód után. E korai ciklusokban nyilvánvaló már Nagy László folklóriskolája, de éppen mert szemléletének korai állapotát is őrizni akarta, nem lépett tovább a bartóki modell irányába, csak olyan elemeket igazított meg, amelyek a korai versekben is felvillantak már. Ezért igaz – a külső látszat ellenére is – Nagy Lászlónak az a megjegyzése, hogy a verseken itt-ott vigyázva javított, s hogy e javítások tartalmi, ritmusbeli lényegüket nem érintik. Nagy László húszéves korában rengeteg verset írt, „normát” is szabott ki magának, legalább napi hármat várt a „múzsától”. Benne élt erősen a magyaros formahagyomány főbb változataiban, s élményeit ezekben a formákban könnyen papírra vetette. A füzetekből csak válogatott, amikor rekonstruálni akarta ifjúsága költészetét. A füzetek verseit nem publikálásra szánta, hanem verses naplónak. Feltehető, hogy ha keletkezésük idején akarta volna közölni ezeket, már akkor is igazított volna rajtuk. De keletkezésük idején nem a műalkotás volt számára az elsőrendű cél, hanem az élmények kibeszélése és megörökítése. Ezek a korai versek az esetek többségében elbeszélik, epikusan előadják az élményt. A közvetlen szemé17lyesség is visszafogja távlataikat. Érzelmesek, olykor szinte szentimentálisak. 1957-ben az alakítás természetszerűleg a tömörítés lett, s ezáltal váltak erőteljesebbé, távlatosabbá.
A Deres majális említett két első ciklusába felvett darabok legtöbbje kozmikus vagy biblikus távlatot kapott. Ezek a mozzanatok ott vannak az eredeti kéziratban is, de erőteljesebb költői fényt itt nyertek. A szigorúbb, szervesebb kompozíciók is ebbe az irányba hatnak. Az érvényes változat szinte minden esetben rövidebb is, mint a kéziratos füzeteké. A felnőtt költői kifejezőerő könnyedén vont össze strófákat, közben a vers gazdagabb lett. Olykor egy-egy vers az egyszerű leíró elemektől a mágikus és szürrealisztikus költészettörténeti rétegeket egyesítő összetettségig ível. A legtöbb darab azonban erősebben kötődik a korai formákhoz, képekhez, egyszerűséghez. Ha az átigazítás mértékét nézzük, akkor az átírástól a változtatás nélkül megőrzött darabokig vehetünk számba változatokat. Kiss Ferenc úgy véli, hogy az 1944-ből való tiszta, „édeni” dalok bizonyára emlékfoszlányokból, versfoszlányokból keletkeztek az 1957-es összeállításkor: „Nagyon valószínű, hogy az 1944-ből keletkezett harminc vers többsége ilyen szövegfoszlányból készült. Mennél hibátlanabb a »varázslat«, s mennél természetesebb benne merészség és folklóregyszerűség összeforrása, annál bizonyosabb, hogy az érett költő keze műve” – írja.51 Ezt a megállapítást arra alapozza, hogy az 1945-ös termésben is találunk ilyen dalt, s ha ezt összevetjük a füzetbeli szöveggel, a kettő között igen nagy az eltérés. A Köd-konda támadt példájára hivatkozik, melynek eredetijét a Leszállt a köd című 1945. október 10-i keltezésű versben ismeri fel:
Ez a vers alátámasztja Kiss Ferenc megállapítását, hiszen ritmusában is különbözik a végleges változattól. Az 5/4-es tagolás kevésbé dalszerű, bőbeszédűbb, hiányzik belőle a jellegadó köd-konda metafora. Mégis érdemes itt egy kicsit időzni. Egyrészt kétségtelen, hogy Nagy László távlatosító metaforákkal dúsította és tömörítette a korai darabokat. Másrészt viszont fontos észrevennünk, hogy ami itt a jelentős különbségeket okozza, a ritmusbeli eltérés, az tulajdonképpen összevonás eredménye, hiszen a füzetben a Leszállt a köd című darabot a Nyárfák alatt című dal követi, s Nagy László ennek erős 5/3-as tagolású ritmusát mentette át a Köd-konda támadt című dalba. A Nyárfákban ilyen rész található:
18Ezt a dalt nyilván azért áldozta fel Nagy László, mert nemcsak a ritmusát mentette át a Köd-konda támadt című versbe, hanem a hangulatát is. Emellett valószínű, hogy a „köd nyomja már a réteket” sorból lett a „köd-konda támadt rétemre”. Az is jellemző, hogy elejtette Nagy László a Leszállt a köd dacot, keménységet sugalló utolsó sorát, s inkább az árvaság érzésének adott a természet párhuzamával nagyobb nyomatékot. Hangulati ismétléseket kerülhetett így el.52 Vagyis: dúsítás, tömörítés, kisebb átalakítás természetesen feltételezhető az 1944-es és 1945 első feléből való darabokon is, de az „édeni dalok”-at nincs okunk kizárólag az érett költő munkájának tekinteni. A Deres majálisban a Köd-konda támadt közvetlen szomszédságában lévő Zöld koromat jég tördelte című dal egyik fele is változtatás nélkül szerepel a füzetekben.
A kéziratos füzetekben Sinka István a Hontalanok útján című kötetének hatása nemcsak kimutatható, hanem közvetlenül, versben is vall erről Nagy László. Sinkában együtt találta saját lehetőségeit, a népköltészet és a keresztény motívumkör elemeit, a dalt és a zsánert egyaránt.53 Sinka költészetének népi szürrealisztikus erezettsége a legjobb előiskola volt Nagy László számára a későbbi elmélyült népköltészeti búvárkodáshoz.
Tucatjával idézhetjük a kéziratos füzetekből az olyan remek képeket, melyek viszont áldozatul estek az 1957-es válogatásnak. A kéziratos füzetek éppúgy megerősítenek abban, mint a Galambcsőrök, illetve Az angyal és a kutyák versei, hogy a sematikus korszak igen gazdag költői hajlamot, képességet szorított vissza Nagy Lászlóban.
A már idézett Nyárfák alatt című versből valók a következő sorok:
A katolikus litániáknak ez a felsoroló, himnikus megnevező dikciója szerelmi vallomásként szól, az egynemű szakrális-konvencionális szókincset az erős tagolású népdalritmus mellett a kihívóan elütő kép – „piros vércsepp az / ingemen” – is egyéníti. Majd, jó másfél évtizeddel később, a Himnusz minden időben teljesíti ki ezt a hajlamot, képességet. Itt azért is idézem, mert Kiss Ferenc a Ne vessz kárba című kézirattal összevetette az egyértelműen belőle származó Márta és Mária című darabot, s ekkor nyilvánvalóan szembetűnt, hogy az eredetiben csak Márta szerepel, s a hozzá való viszony természete. A fenti idézet azt kívánja megmutatni, hogy a végleges vers kettős portréjához a másik oldalon is milyen remek részletek kínálkoztak a költőnek. Nemcsak itt, több versben is.
Figyelmet érdemel Kiss Ferencnek az a megjegyzése, hogy a jelentősen átalakított Ne vessz kárba című vershez, illetve annak megőrzéséhez bizonyára a ritmus, a gagliarda és az adoniszi sor természetét egyesítő ötösök miatt ragaszkodott Nagy László.54 Ez azért fontos, mert az átformálások, megigazítások idején nagyon sok vers ritmusa megváltozott ugyan, de lényeg szerint itt is igaz az Utószó megállapítása, ugyanis az új, végleges darabok sohasem alkalmazzák Nagy László későbbi ritmuspozícióit, mindig tiszteletben tartják a korai versek ritmuskészletének határait.
A tiszta dal és a himnikus szakrális dikció mellett a később oly gazdagon kibontakozó igéző, ráolvasó hangvétel is feltűnik a füzetekben. Az ördög hárfái Ne szomoríts című előzménye például az érvényes végső változatnál is gazdagabban tartalmazza az igéző tiltás dikcióját. Sorra megtalálhatók a mitologikus motívumok is a füzetekben, ezért tarthatatlan az a feltételezés, hogy Nagy László érett költészetének mitologikus jellegéhez utólag teremtette meg a hozzá illő zsengéket a korai versek rekonstrukciójával.55
Készen van a korai versekben a szerepvállaló készség is: az Életem a cigánykártyán szó szerint vehette át előzményéből, a Cigán Kati kártyát vet címűből a legfontosabb részeket, az alakítás itt is inkább csak elhagyásban mutatkozik, mint annyi más vers esetében.
Azok a versek, melyek szerepelnek a füzetekben és a Tűnj el fájás kötetben is, azt bizonyítják, hogy első kötetének összeállításakor Nagy László nem igazított jelen20tősen a megőrzött darabokon. Három ilyen vers van: Elfogynak, Rothadt zsupp alatt, Nem apad el az Isten tehene. Az elsőn változtatott néhány szót, de aztán az Elfogynak a fák címmel változatlanul kerül be a Galambcsőrök ciklusba. A Rothadt zsupp alatt és a Nem apad el az Isten tehene egy-két szó eltéréssel került a Tűnj el fájásba, később viszont módosított némiképp rajtuk. Egyébként valószínű, hogy a Tűnj el fájás összeállításakor emlékezetből írta ezek alá az 1944-es dátumot, hiszen a füzeteken pontosan olvasható, hogy az Elfogynak a fák 1946. január 28-án, a Nem apad el az Isten tehene pedig 1945. augusztus 21-én keletkezett. Mindenesetre ezek a példák arra vallanak, hogy Nagy László korai verseinek átírását nem szabad eltúloznunk. Illetve arra, hogy a füzetek versei a későbbi rekonstrukció minden lényeges elemét tartalmazzák. Az inkább a költő ízlésére vall, hogy a minden apró mozzanatában pontos történeti hűség helyett a lényegi hűségre, önazonosságra figyelt. A Nem apad el az Isten tehene és a Rothadt zsupp alatt végső változata is a Deres majális összeállításakor készült el, de a változtatás a Tűnj el fájásban megjelent darabokhoz viszonyítva elsősorban néhány töltelékszó, illetve néhány tájszó (zséter, hajzat, vonnyogó) kiiktatása, rusztikusnak tetsző kifejezés finom kicserélése, egy fölösleges strófa elhagyása. A csere persze mindig mesteri kézre vall, egy-egy szó megigazításával is jelentősen erősít a korai versen, de nem lépi át annak szemléleti határait. S különösen híven őrzi az eredeti élményeket, életérzést, szemléletet. A versekben megnyilatkozó költői személyiség jellegzetesen az 1944–46 közötti évek Nagy Lászlóját mutatja. A későbbi módosítások egy-egy helyszínt, személyt, nevet eltakarnak, az élménykört azonban megőrzik, csupán olykor általánosabb érvényre emelik. A költői karakter tág pályán játszik magatartásbeli vonatkozásban: vallásos alázat és dacos keménység egyaránt van benne.56
A fiatal Nagy László költészete döntően a közvetlen élménylíra körébe tartozik: a versekben a biográfiai tények jelennek meg, azért ír könnyen és túlságosan is sokat, mert szinte minden élményét, érzését formába akarja önteni. Jellemző erre a közvetlen élményjellegre, hogy a versek még a megírás idejét is híven jelzik. Költészetének időrendjét a természet változásának elemei s az erősen vallásos paraszti tudatvilág élménykörei – a rítusszerűen ismétlődő ünnepek révén is – megjelölik. Ezekből kiolvasható, hogy 1944-ben folyamatosan írt, az 1945-ös év első felében viszont, úgy látszik, a közvetlen háborús élmények, majd a feszített iramú érettségi nem kedveztek a versírásnak. Annál gazdagabb termést hozott viszont az év második fele. A füzetekben 1945. július 21-től december végéig száztizennyolc vers található, s ezek közül negyvenhetet a Deres majális is megőrzött. Az 1946-os versekből is 21kiolvasható az időrend, s ez azt mutatja, hogy a Deres majális huszonhat 1946-ban keletkezett verse közül legtöbb elkészült májusig, de az utolsó is készen volt már nyáron. Az 1946-os év második felének nincs nyoma a Deres majálisban. Az otthon töltött esztendő – 1945 nyarától 1946 kora őszéig – azért lehetett ilyen gazdag termésű, mert Nagy Lászlónak ekkor a vers titkos kapaszkodója az élethez. Menedék és önerősítés. Az otthoni életforma is lehetővé tette számára a rendszeres versírást. Még nem működik benne költői világkép-alakító szándék. A népi líra kikristályosodott hagyományaihoz kapcsolódik, s ebben a nemben igen könnyen írja verseit, s a könnyűséget talán az is magyarázza, hogy nincs publikációs igénye, legalábbis nincs nyoma ennek.
Költészetében ekkor még nem válik szét az élmény és a vers. A vers funkciója szinte ugyanaz, mint a naplóé: az élmények megörökítése, a személyiség önvizsgálata s a világ benső megítélése. S ehhez a népi líra kínálta a kézenfekvő költészeti mintát. Jellemző, hogy a versek megigazításakor úgy tartotta meg azok konkrét élményforrását, atmoszféráját, hogy elsősorban a közvetlen konkrétumokat, a név szerinti helymegjelöléseket, megnevezéseket cserélte egy fokkal általánosabbra. Pályakezdésének fő ösztönzője, Sinka István azért írta verseibe sorstársainak nevét, vándorlásainak állomásait, hogy igazolja őket, emléket állítson. A pályakezdő Nagy László annyira a Sinka-féle költészet hatása alatt van, hogy József Attila és Ady költészetének ismerete ellenére tele vannak a versei tájszavakkal. Ezeket finom érzékkel cserélte ki 1957-ben. Hasonlóképpen elhagyta a neveket. De nem módosított lényegesen a versek költői személyiségén, hiszen a korai darabokat éppen azért emelte életműve nyitányává, hogy megőrizze ifjúkori élményvilágát, személyiségének hajnali óráit.
Az irodalomtudomány joggal óvakodik attól, hogy a műveket életrajzi magyarázatul használjuk, vagy az életrajzot emeljük a mű értelmezésének elvéül.57 A művekben megnyilatkozó költői személyiség, magatartás azonban akkor is, helyesebben attól függetlenül fontos számunkra, hogy mennyiben felel meg a költő élete tényeinek. Nagy Lászlónál ez a megfelelés szoros. Költészete később is megőrzi az élmény elevenségét, verseinek közvetlen élményalapja legtöbb esetben kinyomozható lesz akkor is, amikor a költői kreativitás már világteremtő erővel működik, s a látvány elé emeli a látomást.
A korai versek költői személyiségének tárgyi közege egyáltalán nem jelez kulturális vonatkozásrendszert, iskolázottságot, hanem a paraszti életben való teljes otthonosságot mutatja, s azt, hogy a költő szenved ettől a közegtől. Élménykörei jellegzetesen egy fiatal parasztlegény világát jelölik meg, érzékenységének, intellektualitásának működését főként az önelemzés kényszere, sorsának állandó reflektálása mutatja. Kimondhatatlan szorongás fojtogatja ezt a költői személyiséget, reménytelennek látja sorsát. Egyre inkább kialakul az a meggyőződése, hogy személyiségének virágszerű jósága a környezet, a világ kegyetlen közegében nem bonta22kozhat ki, csalánná kell változnia. Az élet elemi javainak hiánya vált ki belőle követelést, igényt a méltóbb emberi létezésre. Szégyennek érzi a kérést, természetes jogot formál arra, aminek hiányától szenvedni kényszerül.
A versek szinte úgy következnek egymás után, hogy a keserűség szólamát dac váltsa föl. A környezet csupa por, csupa szenvedés, háború, gyász, félelem. A nehéz fizikai munka, a kilátástalan küzdelem képei sorakoznak. Az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatott ember szenved a hőségtől, máskor a sok esőtől, éles böjti szelektől. Jellemző, hogy a korai versek költője mindig szenved a természettől: bármelyik évszak uralja a verset, egyikben sincs öröme, mert a paraszti élet nyomorúsága határozza meg a természethez kapcsolódó képzeteket is. Különösen fölerősödik rossz közérzete az otthon töltött évben, 1945 nyarától 1946 őszéig. Előtte még örömet, boldogságot jelenthetett egy-egy hazatérés, közérzetét valamelyest egyensúlyban tarthatta a tanulás, a készülődés az életre. Az iskola végeztével azonban elfogja a bizonytalanságérzés:
(Húsz évet betöltve)
Így mutatja őt egy húszéves kori pillanatkép 1945 júliusában. Nyomasztó közegben él: a háborús veszteségek gyászba borítják a falut, folyik a küzdelem az életért a természettel, belső küzdelem az Istennel: hit és meghasonlás váltakozása. Ez utóbbinak éppen a kilátástalanság a motiválója. A költő környezete vagy a tarló, a rothadt zsupp alatti éji szállás, az árokpart, a szántás vagy az istálló, ahol kereszten látja az életét. A világot üvegkoporsónak érzi, s borral vigasztalja magát a háborúban elveszett barátaiért.
Ennek az évnek sok-sok verse legalább felerészben a szerelmet énekli. Ez az egyetlen ellenpontja a nyomasztó közegnek. Sok-sok árnyalata szólal meg, az örömtől a szinte szentimentális érzelmességig. Pedig az érzelmességnek jó részét nem emelte át a füzetekből a végleges darabokba.
Kilátástalanságérzéssel tölti el a magyarság sorsa is. Egyéni életének megrekedtségét általánosabbnak tudhatja, országos veszteség, gyász képe jelenik meg az iszkázi közegben. A füzetekben ez is sokkal gazdagabb, részletezőbb, elkeseredettebb hangon 23szólal meg, mint a Deres majális darabjaiban, de itt is több versben és nyomatékkal kap hangot a nemzeti kiszolgáltatottság tudata, olykor nemzeti vád formájában is (Ebek a magyarok). Gyakran panaszolja a lét kilátástalanságát, saját sorsának megrekedtségét. Rossz álmok, látomások is nyomasztják, árvaságérzésében az Istenhez könyörög: „légy irgalmas, fogadj el fiadnak” (Zsoltár). A közeg, a világ semmiféle feloldást nem tartogat, nem ígér. A megkötözöttség, kiátkozottság érzésével, gazdagon motivált tényeivel csak a személyiség belső vágyai, vitális erői feleselhetnek:
(Árokparton járok mindig)
Inkább a „bánatot váltunk szerelemre” lehetősége nyitott számára: nem megoldása tehát életgondjainak, hanem más síkon való föloldása. A versekben megnyilatkozó szerelmi élmény is összetett, rajongás, öröm és halálhangulat, a „jaj szerelem, dadogást hoztál, tébolyt” érzése váltakozik benne. Szűkös, zártan a paraszti világhoz kapcsolódó tehát a fiatal költő élményköre. Az öntanúsítás a „szegény kölyök”, „az árva”, árokparton billegő, nehéz fizikai munkában fáradó, „kéve-dobáló”, „istennek céltábla”, állatokat őriző, gondozó szomorú legény. A szerelem és borozás bűneiben elmerülő, majd bűnbánatot gyakorló, lelkiismeret-furdalással bajlódó, Istennel tusakodó fiatalember. Föl-fölcsapó önérzete csak néhány mámoros szerelmi költeményben nyer indoklást, ott is a dac fűti. Máskor inkább a személyiség vitális erőiből táplálkozik. Meg-megcsillan az öntanúsításban költő-tudata is, de kifejtetten nem jelenik meg. Szemérmesség takarja el. Olykor szinte visszájáról érzékeljük az erős költői öntudatot:
(Őszi jajgatás)
Érzékelhető itt már a kiválasztottság, a kiválás motívuma, de a szenvedéssel kapcsolódik össze, s valamiképpen a tehetetlenséggel is, hiszen a költői én itt a szenvedésben – vitalitása ellenére – egy elbotlott vén gebével kerül párhuzamba, melyen „korbács hiába pattog”.
24A Bánat és gyalázat önsajnáló, önsirató, értelmetlen halálra, pusztulásra készülő költői énjét is azért gyalázza a gyönyörű, életre, vitalitásra, örömre igéző biztatás, mert tehetetlen, láb alá került bogárkának érzi magát, „haldoklik isten harsonása”. Az írás, ahol megjelenik Nagy László korai verseiben, többnyire a sírás képzetével társul. A Tollam vásik is a lefokozás, pusztulás képzeteit sugallja, tinta és hit egyaránt elfogy itt, s a költő vagy pontosabban: a költészettől elbúcsúzó személyiség a keresztre feszítettség állapotát érzi. Egyedül a Tulipánfejű kakasok című vers szól megváltó hittel a költészetről: a dalok a tulipánfejű kakasok, tőlük kéri az új hajnalt, a lét ünnepibb állapotát, nagyobb lehetőségeit, a személyiségének védelmét:
Jellemző ez a „dalaim… tulipánfejű kakasok” metafora a korai Nagy László szemléletére: amikor keserűségén vitális erői győznek, vagy vágyait fogalmazza meg, öntanúsítása gyakran pozitív értelemben animizáló jellegű. Az animizáció általában elvont dolgok állati cselekvéssel való megelevenítése, illetve emberi tulajdonságok állati princípiumokkal való társítása, elszemélytelenítése – az elevenség keretén belül.58 Ez utóbbit többnyire pejoratív értelemben használjuk, vagy pedig becéző kedveskedés kifejezésére. Nagy László metaforái az „elszemélytelenítés” dúsító, fölfokozó jellegű változatát mutatják öntanúsításaiban. Ebbe a szemléleti aspektusba illeszkedik az elvont fogalmak állati jelleggel való feldíszítése, a „dalaim… tulipánfejű kakasok” megelevenítő metaforája, mert ez, éppúgy, mint öntanúsító animizációi, az erő, vitalitás kifejezője. Ami biztatásként szólal meg a Tulipánfejű kakasokban, az már tényként nyer megfogalmazást az Októberi napló két strófájában:
A vers, a költészet erőforrás és menekülés egyszerre. A visszaszorított személyiség kinyíló élettere, nagyobb távlatú lét s védelmet nyújtó külön tartomány.59 Felesel tehát egymással az erő és a megadás, helyesebben a kilátástalanság, megkötözöttség. 25A Köd-konda támadt című dalban a lét zordsága ellenében csak a „betű virágzik”, de biztonságot semmi sem nyújthat, az írás „eredő könnytől elázik”. A Májusi napló szinte összegzi a negatív érzéseket:
A Vasban vagyok című dal ellenpontja a Tulipánfejű kakasok című versben kifejezett bizakodásnak, erőtudatnak. A dalt keretként átölelő, ismétlődő strófa a megbéklyózottság, a fogoly-lét alapérzését fejezi ki:
Közérzetét a szellemi megkötözöttség, a tehetetlenségérzet, a kiemelkedés lehetetlenségének a tudata határozza meg. Ezért az „elsüllyedek” riadalma, s ezért kap a vonzás ellenére is távolító bemutatást a kedves („értetlenül bámul”), s ezért ellentéte ennek az erotikus vonzás is („Hiába ég szája-húsa”). Olyan a versbeli léthelyzet, hogy egész közegét ellenségesnek, értetlennek kell látnia a költőnek. Ezzel a passzív, ideges, veszekedő, mozdulatlan távlattalansággal szemben „a csillagok szép szabadok”. A kozmikus távlatnak a bekapcsolása, felvillantása épp az ellentétezés révén fölfokozza a belső feszültséget, s tragikus csattanóval zárja a dalt:
Azért nem tud feloldódni szűkös közegében, mert a lét nagyobb távlatainak üzenetére figyel, szellemibb létezés igénye szorongatja.
Nagy László öntanúsításai gyakran jelennek meg a megfeszítettség, megkötözöttség képeiben, de sohasem azonos ez Krisztus mártíromságával, mert teljességgel hiányzik belőle a keresztényi elfogadás, beletörődés. Sorsa ellen panaszkodik az „az ittrekedt szív” (Zene az istállóban). Ahol hajlamáról, karakteréről és igényeiről szól, a maga törvényei szerint kibontakozó természet vitalitása, szépsége jelenik meg metaforáiban öntanúsításként.61 A „virág vagyok” jóságmotívuma62 a tündérkedés, a „ne legyek boldogtalan, fényekben ússzon hajam” (Az én szívem, Elmentek tejfogaim), a „jóságomban hatalom van” (Árokparton járok mindig), a „tiszta vagyok” (Agyara nőtt a vadkannak) öntanúsításai szinte mitikus vitalitással kapcsolódnak 26össze a versekben. A költői személyiség szinte a természettel elevenedik, erősödik, ahogy a „must habosodik szilajjá”, úgy jön el az ő forradalma, „varjak hadat hiába üzennek, deres füvek lángolnak alattam” (Kemény számat angyal zabolázza, Gilice, Vér és must). Közvetlen öntanúsításai ezt a mitikus vitalitást önnön természeteként mutatják: önstilizációiban „szép aranykirály”-ként jelenik meg (A meggyfa alatt),63 a Naphoz könyörög (Elmentek tejfogaim), hogy áldja meg a fény, fehér lovon vágtat (Fehér lovam), sárkánylovon vágtat (Karikáznak az ördögök), az „isten sörényes ménjének” (Őszi jajgatás) tudja magát. „Mélyebb ösztönök intenciói, a létezés pompájának és bőségének az élménye dolgozik benne: az egyetemes lét gyönyöreiről leszakadt, de a kapcsolatot még minden ízében érző alkat ihlete. – Ez a pompás, sokszor már mítoszi vitalitás a Nagy László-vers egyik legállandóbb sajátsága. Az állatok látványában is mindig az életteljesség tobzódása nyűgözi. A délceg, a királyi, a formás tobzódás.”64 Önnön vitális erőinek kifejezésére már ekkor gyakran fordul az animizáció eszközéhez: „én, az isten sörényes ménje” (Őszi jajgatás), „én, rikoltó pulykakakas / robogok körötted” (Őszi mérgelődés), „én a begyes kan galamb” (Család), „ott rugkapálok, pántlikás, / ütköző-szarvú kis bölény” (Anyám ül, mint egy óriás).
Ebből az életteljességre törekvő igényből s az oly erősen a személyiség korlátozására, megcsonkítására törő körülményekből következik egyrészt a szépség tudatosítása, másrészt veszélyeztetettségének fölfokozott, drámai érzékelése. S a költői személyiség drámai küzdelme az életteljesség, életértékek védelmében. Már itt, ebben a bizonyos értelemben természeti létrendben felsejlenek későbbi nagy küzdelemverseinek egyes vonásai. Feltűnő, hogy a szépséghez szenvedélyesen ragaszkodó, abban az élet értelmét érző költő milyen érzékeny a pusztulásra, tragédiára, az élet természetes rendjét megbontó erők tevékenységére. A gazdag természeti képek, mitológiai vonatkozások és folklórelemek igen sokszor a gyilkosság, pusztítás, eltipratás, veretés, kínzás, öldöklés, haldoklás, sebzettség, jajgatás, sírás és siratás, gyász, vér, koporsó, fagyhalál, tusakodás, megfeszítettség képzeteit hozzák. Joggal írhatta ezekről a verseiről később Nagy László, hogy nagyon pesszimisták. De az is bizonyos, hogy költői személyessége már ekkor drámai karakterjegyekkel teljes, hiszen valóban „a nagyarányú és erős kötésű, de kardélen egyensúlyozó élet szakad, zúzódik, omlik ilyen drámaisággal”.65
A költői személyiség elkezdi építeni a maga belső erőit a reátörő kényszerűségekkel, riadalmakkal, ellenséges közeggel szemben. Tartása van, „holtak fojtanák meg, / ha sírva fakadna”, s neki „a kérés nagy szégyen”, szépnek tartja a dacot, „ha világra jött, hát ne legyen / az ember kényes kiskukac” (Holtak felkelőben, Adjon az Isten, Május hava). Méltóságát, szuverenitását daccal védi, ki akar vágtatni a világból, garabonciássá lesz, a sárkánynak sem esik térdre (Könyörgés, Fehér lovam, Árokparton járok mindig). Ez utóbbi vers öntanúsítása a későbbi nagyívű Sárkányölő Szent György-i tartás fölvillanása: lényege a jóság és a küzdés kényszerű egybe27kötöttsége. A gyakori szerelmi témának nincs még szellemi övezete, de a személyiség dacos mozdulata gyakran föltűnik még ebben a témakörben is, amelyik pedig sok szentimentális elemmel kapcsolódik össze a korai versekben.
A küzdésnek, ellenszegülésnek, virtusnak ezek a jelei azonban nem tudják ellensúlyozni a lefokozottság szomorúságát, a csonkítottság tragikus érzését. Gesztusok ezek inkább, de a személyiség belső erővonalainak formálódását jelzik. A korai versekben megnyilatkozó költői személyiség nem mutat még olyan etikai-szellemi karaktert, hogy önmagában is esztétikai értéknek minősülhetne.66 De szűk világának meglepően sokszínű kifejezési lehetőségeit találja meg.
Nagy László korai költészetében együtt láthatjuk a népi líra két fő irányának, a tárgyias-narratív, tárgyias-reflexív és a mitologizáló típusnak a sajátosságait.67 Első kísérleteiben természetszerűleg váltak uralkodóvá ennek a költői hagyománynak a leginkább kedvelt műfajai: a dal és az életkép, zsánerkép, de gyakoriak a kettő közötti átmenetet jelentő tárgyias-vallomásos típusok is. Korai költészetének – mennyiség tekintetében a narratív és leíró jellegű népi ösztönzésű versvilág a meghatározója, ezt színezi a tiszta dalforma.68 Költészete valóban „eseményekkel van tele”,69 s ezeknek legfontosabb jellegzetessége a leíró, bemutató megnevezés. Az életképszerű versek szemléleti köre, tárgyi világa szűk. A fiatal költő a megnevezés mámorával azt veszi számba, amit maga körül lát, de bizonyára a lírai konvenció hatása is munkálkodik abban, hogy a falusi-természeti látványt nem szervezi intellektuális elemekkel összetettebb világképpé. Megelégszik az egyszerű bemutatással, reflexiói egyszerűek, természetesek, nem adnak új távlatot a látványnak. A látványelemekhez kapcsolódó személyesség pedig két véglet, a leszorítottság, mártíromság és a virtuskodó, dacos, hetyke, méltóságot védő-igénylő tartás között váltakozik.
Az előbbi elfogadja a látvány sugallatát, beletörődik a mozdulatlanságba, tehetetlenségbe, az utóbbi szembeszegül azzal. Ebből a két végletből következik, hogy az életképszerű versek is gyakran drámai magot hordoznak. A költői személyiség fenyegetettségérzése, nyomasztó haláltudata, érzékenysége a távlattalan világban a leíró-bemutató jellegű képekbe is belerejti az emberi dráma feszültségeit. Szűk paraszti világa a maga erősen determinált körén belül azonban feltűnően színes: látszik, hogy a paraszti élet minden ízét bensőségesen ismeri, a paraszti világon belül az életélmények bősége jellemzi.
Leíró verseinek egyik csoportja eleven természetlátásával jellemezhető leginkább: szemléletesen, egyszerű képekben, közeli képzetsíkokat társító hasonlatokban és metaforákban, máskor a közvetlen leíró szemléletesség formájában szólal meg. 28Olykor reflexió nélkül, tiszta képi tárgyiasságával, valóban a rácsodálkozás elemi örömével hat. A Zápor után például olyan pillanatkép, amelyik a tárgyi elemek mögé rejtve mutatja a költői személyiséget. Csak a képek játékos közvetlenségéből („zöld vesszőkön esőszemek / csimpaszkodva merengenek”), az állatvilág békés megjelenítéséből (szarka, kiskutya) érzékeljük a költő nyugalmát, higgadtan számba vevő magatartását. Igen gyakori az ilyen leíró-bemutató versekben az, hogy egy-egy strófa, többnyire az utolsó, megemeli a verset. A Zápor után című versben ez motivikus következtetéssel történik:
A közvetlen szemléletességet megőrzi ez a bemutatás is, nincs itt semmiféle „mágikus nagyítás” és „irracionalizmus”,70 inkább az élettény teljessége s a szemléletes metaforák, valamint a bravúros „közölés” emeli meg a vers költőiségét.
Hasonlóképpen „csak” képekben, csak a jellemzésben és bemutatásban nyilatkozik meg a költői személyesség A gyöngykakas felrikoltoz című életképben. A parasztudvar esti zaja, az állatok etetése, majd az egész mindenség elcsendesedése után a „tündököl a végtelenség” sor már a teljes nyugalmat jelenti. Ehhez a szemléleti síkhoz ad a záróstrófa különös, izgató, sejtelmes, mégis – a hold-motívum révén – kapcsolódó ellenpontot:
Bori Imre egyenesen „lorcai vonatkozás”-t71 említ ezzel kapcsolatban. Kiss Ferenc bravúros elemzése pedig meggyőzően fejti föl a csoda izgalmainak megjelenését e versben, midőn a világképelemek végleteinek társítását elemzi, s kimutatja, hogy „A világképnek ez a sűrített s az alkalmi ihlet intenciói szerint átképzett alakja a világ képe is egyben, egy feszült társadalmi helyzet szimbóluma: mélység és magasság, valóság és lehetőség, masszív realitás és égi áhítat áthidalásának miniatűr drámája”.72 A költői erő éppen abban nyilatkozik meg, hogy ezt a drámát belső mozgalmasságú állóképekbe rejti: gyöngykakas, visító malacok, lovak, kérődző tehenek jelentik a lét reális közegét. Rusztikus elemisége még hangutánzó tájszóval is nyomatékot kap, a lovak „türrögetnek”, dobbantanak. De ez a megváltatlan világ az egyetemes létezés részeként tűnik föl, érzékelteti önmaga alulsó állapotát, s leszorí29tottságát spontán ösztönösséggel konstatálja: a gyöngykakas „a felkelő csillagokhoz” rikoltoz, lentről fölfelé kiáltozik. A „holdas lovak” is különös jelzős szerkezet: szemléletes, de a vers motívumhálója folytán sejtelmes is.73 Az állatokat ilyen jelzésszerűen kozmikus asszociációkkal, de eleven szemléletességgel bemutató két strófa után a harmadik a kozmosz világa, mely a tisztaság és a végtelenség tündöklése. S a természet teljes nyugalmáé, a csöndé is már, hiszen két belső folyamatot láthattunk: a csillagok és a holdfény uralomra jutásával párhuzamosan elcsitult az állatvilág, a csillagok felkelésétől a „dől a holdfény”, „minden csillag csipkés-kerék” és a „tündököl a végtelenség” állapotáig jutottunk. A rusztikus világban pedig a rikoltozástól, visítástól a „gondolkodva a tehenek / kérődzeni lefekszenek” nyugalmi állapotáig. Az ellentétes mozgás közös harmóniában találkozott. Ebbe tör bele barbárul a csörömpölő zsandár a maga csupa hatalom, csupa idegenség, csupa erőszak jellegével. Nyilvánvaló, hogy a versben közvetlenül meg sem jelenő paraszt számára jelenti ő a hatalmat, fenyegetést. Nemcsak a mozdulatlanságba, éjszakai nyugalomba beletörődő idegenség ez, hanem a gyanakvás is: „fölszagol a holdvilágba”. Mintha még azt is birtokba akarná venni. Elidegenítő animizációs kép ez, a kutyára, ezúttal a szimatoló ebre utal. Az ellenséges gyanakvás töri szét a természeti világ harmóniáját.
A szomorú ökrök a tárgyias vers alkatába szövi reflexiókkal, ellenpontozással a létezés drámáját. A lefokozott lét tragikumához társítja a pusztulás képzetét, mert Nagy László világképében a megcsonkított, lefokozott élet már ekkor a halál jegyeit viseli. A létezés örömét, szabadságát a száguldó, égre törő mének és bikák képeivel fejezi ki. A szabadságot tartja a létezés természetes állapotának. Itt a szomorú ökrök „óriás rabok”, a szenvedés, terméketlenség, szomorúság és pusztulás képzetei kapcsolódnak hozzájuk. De a kín, az iga, a rabság és halál képzeteit ellentételezéssel, az igazi létezés jegyeivel súlyosítja Nagy László: a magasság, fényesség, lázadás és a „liliom-üszők” megidézésével. Mindez a szépség elérhetetlennek mutatkozik számukra a negatív festésben, hiszen a tulipán is csak az igájukra van vésve. A szépség és szabadság a rabok felől nézve a tagadás övezetében helyezkedik el: lázadásra nem gondolnak, liliom-üszőkre nem bömbölnek. A tárgyias életkép drámaivá gazdagodva, mintegy önmaga ellentétével földúsítottan szólal meg a versben: a létélmény drámaisága nyer itt is formát. A költő egyetlen szó erejéig lép előtérbe, amikor minősíti a látványt: „elbúsít”. Nem a nyár mítoszát akarta megragadni ebben a versben Nagy László,74 a „láng-oroszlán hátukon a Nyár” metafora csupán arra utal, hogy szenvedésüket a hőség fölfokozza. Az életképben éppen az emberi vonatkozás, a sors elleni lázadás igénye szólal meg, negatív festésben:
A Nyár – így nagybetűvel írva – a korai versvilágban többször jelenik meg ellenséges közegként, a hőségtől való szenvedéssel kapcsolatban (Forró vasárnap, Dél), vagy esőért könyörgő versben (Felhő, felhő).
A Poklok tinója cím mitikus képzetre utal, de ez is egyetlen metafora marad a szemléletes versvilágban, s a teljes emberi kiszolgáltatottsággal kapcsolódik össze. Mitikus hatalom már csak azért sem lehet, mert maga a vers lokalizálja egy vidékre s egy paraszti közegre, midőn szembeállítja a verskezdésben az itteni aszályos világot a „kövér tengerek” áztatta partokkal. A nyár metaforáját éppen az a szenvedés inspirálta, melynek a következménye a pusztuló természettel párhuzamba vonható emberi sors.
A szemléletes bemutatás telik meg mélyebb jelentéssel a Meszelő gyászmenyecskékben. A kép a háború okozta gyászt a fekete-fehér ellentétével emeli drámaivá: a szoknyák feketeségével ellentétben van a falak fehérsége. Szemléletesség és látomásos, mélyebb jelentés társul: a menyecskék szoknyája azért lehet „fekete harang”, mert a gyászt a lélekharang szokta hírül adni, a „fekete harang” és az „ordító” fehér falak ellentéte egy léthelyzet abszurditására, tragikumára utal, ezt világítja meg a kérdéssel bevezetett reflexió:
A nyitó sorok tragikuma a vers terének kitágításával teljessé vált, hiszen hiábavaló az ünnepi készülődés, a várakozás, a szorgoskodás, megtört a világrend harmóniája, örökre szétesett a még alig összenőtt család. Értelmetlenné vált a munka, mert akik értelmet adhatnának a létnek, már mozdulatlanok örökre. Az első strófa fekete-fehér ellentéte teljesül a mozgás-mozdulatlanság, az élet-halál ellentétévé. Újabb szemléleti réteget ad ehhez szigorú motivikus rendjével a harmadik strófa:
Az erotikus motívumnak ez a felvillanása, beteljesülésének lehetetlensége, sőt groteszk megcsúfolása valóban történelmi drámát von a személyiség érdekkörébe. A csonkává lett létezés drámája teljesedik be, értelmetlen pótcselekvésnek, hiábavalóságnak bizonyul az akció.75 A Meszelő gyászmenyecskéknek ez a többrétegű és sugallatos feldúsítása későbbi fejlemény, az eredeti, kéziratos füzetekben a Meszelés 31című vers egyszerű életkép, hiányzik belőle a háborús gyász, az értelmetlenség, tragikum és erotikus motívum is, hiányoznak a metaforikus kifejezések, hiányzik a címbe sűrített drámaiság is. Nyilvánvaló, hogy Nagy László a korai versek gyakori háborús motívumait is belevonta ebbe a többrétegű, metaforikus életképbe.
Az Októberi napló egyik mozaikja a bemutatást a jellemzett alakok egyikének beszéltetésével teszi közvetlenebbé. A háborúból hazatért, meggyötört emberek jellemzését, alakrajzát teszi érzékletessé az idézés:
Sinka István kisemmizett sorstársai halnak meg így, az Ács Lajik, Legény Tót Mihályok, Dús Andrások. Arany János béna koldusának „nem meséjé”-t is fölidézheti bennünk ez az elbeszélés, de Krisztus ruháinak elosztását is. Az életkép azonban eme finom allúziók nélkül is erőteljesen jeleníti meg a háború tragikumát.
Az iszkázi bombázás élményét idéző Lánglakodalomban a szemléletes kép a téma jellegénél fogva apokaliptikus látomás képzetét kelti, pedig tények közvetlen megjelenítése:
A látványnak és a víziónak ez az egybetűnése adja a vers apokaliptikus jellegét. Ilyen értelemben szinte átmenetet képez a mitologikus versekhez. Vagy az olyan darabokhoz, melyeknek leíró, életképszerű anyagából egy-egy látomásosan metaforikus strófa kiemelkedik, a látomás síkját is a szemléletbe vonja, s így nyitja meg a kreatív lírának és a látomásos-metaforikus költészetnek bő forrását. A nyelv ábrázoló funkciója erőteljesebben tűnik át a kifejezőbe, a szemléltetésnél fontosabbá válik az éreztetés, sugallás.
Hogy a leíró versnek milyen új horizontot, mitikus többletet tud adni egy-egy erős metaforával dúsított strófa, arra kínálkozó példa a Hajnali kenyér vagy az Elfogynak a fák. A szemléletesen egyszerű verskezdés – a reggeli mosakodás, az állatok etetése – a záróstrófában egyszerre különös fényt kap:
32A parányi lét elemét a kozmosszal összevonó kép egyszerre sugároz erőt és keserűséget, dinamikussá teszi az eddigi állóképet. Ezt a költői lehetőséget fedezi fel a csupa kép, csupa metafora Alkonyat, virradat, s a Nap hanyatlik: a képek szemléletessége közvetlenül fordul látomásba. Az Elfogynak a fák nyitó képet reflexív elemmel dúsító zárlata is új, mitikus távlatot ad a szegények József Attila-i falopásának:
A mitologikus szemléletre éppen az egységben látás a leginkább jellemző: a világ univerzális szemlélete. Isten, ember, természet közös univerzumban működik, fölsejlő mélyebb törvények szerint. Az Agyara nőtt a vadkannak című versben a vad azért fenyegető hatalom („Agyara nőtt a vadkannak, / villog holdvilágba”), mert a költő szíve „istennek céltábla”, s védtelen.76
Önálló mítoszteremtés kísérlete a Január királya. Az 1946. január 17-én keletkezett kéziratban a végleges vers minden jelentős motívuma, képe megtalálható már – ékes bizonyítékaként annak, hogy Nagy Lászlóban a mitikus látásmód lehetősége erőteljesen adva van pályakezdése idején. A lazább, bizonyos pontokon közhelyszerűen induló tél-leírás („ajkamról egy sóhaj lebeg”) a két záróstrófában a tél mítoszává nő:
A mitikus világképet eleven létezők töltik ki, nem különül el benne személy és tárgy, élő és élettelen, konkrétum és absztrakció. Nincs még korlát ég és föld között. A szemlélet egységes: a differenciáló emberi elme által később különféle szférákra szabdalt mindenséget eleven konkrétumok formájában fogja fel, képekben látja a világot. De ezek a képek nemcsak a látványt, a felszínt jelentik, hanem annak mindenségbeli vonatkozásait is. A látvány és a mindenségről alkotott vízió egyszerre jelenik meg a képben látvány és látomás egységében. A látvány mindig egyedi szemléletesség, a látomás viszont a létezés egyetemes elemeiből képződik. A látomásos költői kép egyedinek és egyetemesnek az egysége.77 Sem teljes önálló mítoszképzés, sem teljes versekre kiterjedő szuverén látomás nincs vagy alig van még a korai Nagy László-versekben, de a mitikus és látomásos költészet elemei gyakoriak. Ennek tápláló forrásai: a gyermekkori világ élményköre, a népi líra közvetlen hatása s főként a folklór és keresztény mitológiai elemek.
Mindezek természetesen szinte szétválaszthatatlanul egybefonódnak a költői világképben már a kezdeti stádiumban. A keresztény mítosz és a népi hiedelemvilág olykor teljesen egybeforr, hiszen bizonyos eseményeknek a népi tudatvilág szakrális magyarázatot ad.
A stilizálásnak egyszerűbb változatát éppen a leíró jellegű versekbe illeszkedő mitikus magyarázat jelentheti, miként az Éjfélkor zárlatában a hirtelen elsötétülést megvilágító strófa:
Hasonló az időjárás szeszélyének, a sok esőnek a kommentálása a Nem apad el az Isten tehene című leíró versben, mely szerint az a baj, hogy az Isten tehenét „fehér szent Péter nem akkor feji, / amikor ide eső kellene”. A teljes nyugalom intenzívebb megvilágítását szolgálja a szakrális-folklorisztikus motívum a Vasárnap estében: az fejezi ki a vihar utáni teljes harmóniát, hogy „Dávid király a holdban / édesen hegedül”. Azzal tágítja a leíró-vallomásos verset, hogy a hazavágyódás és az ünnepi otthonlét jó érzésével a húsvéti ünnepkör mitikus rajzának tárgyias változatát fogja keretbe, s így a tárgyias képeken halványan átsugárzik a keresztény mítosz értelme is a nagycsütörtöki készülődéstől a kereszthalálig és feltámadásig (Pirosodik Húsvét). Az angyal és a kutyák mitikus álomképe egyaránt eredhet biblikus forrásból 34vagy Sinka István jelenéses verseiből, de bizonyára azért emelte cikluscímmé Nagy László, mert ifjúsága egyik jellegzetes érzéskörét őrizhette meg ebben a mitikus borzongásban. S egyik előképét annak a szürrealisztikus vonzalomnak, amelyik később is különös jelentőséget tulajdonít majd az álmoknak. Persze itt is közvetlen a kapcsolódás a népi tudatvilághoz, az álmoknak abban is különös jelentőségük van. A később oly gazdagon kibontakozó Krisztus-párhuzam itt még csak a mártíromság-motívumában tűnik föl öntanúsító vallomásos (Tollam vásik) vagy leíró-bemutató jellegű versben (Zene az istállóban). A később szintén gazdag szakrális hangnemek, szakrális műformák is éppen csak fölvillannak egyéni hangú könyörgésben és zsoltárban (Könyörgés, Zsoltár), az egyéni hangot mindkét esetben dacos íz adja. Különleges változatban szólal meg a sirató is, mely itt profán jellegével inkább a folklór – ilyen vonatkozásban – tágabb világához kapcsolható (Kiscsikó-sirató), helyesebben ismét csak a keresztény és a folklórmotívumok szétválaszthatatlanságát tanúsítja, miként a Könyörgés és a Zsoltár is asszimilál erőénekszerű mozzanatot is. Többször eljátszik a név sugallta – Mária – szakrális asszociáció lehetőségével és tagadásával szerelmes verseiben is. A később szintén jelentős Szent György-motívum is feltűnik a bajvívó magatartás jelzéseként (Árokparton járok mindig).
A szakrális motívumkör két önstilizációs versben jelentkezik leggazdagabban. A meggyfa alatt a szerelmi áhítat, az udvarlás bensőségének kifejezésére stilizálja a költői személyiséget, „szent László, szép aranykirály” lesz, a megigézni kívánt kedves pedig „megkötözött fehér angyal”, akit a szerelemmel szabadít föl rabságából az érte térdeplő „aranykirály”. A játékos stilizáció az első strófában az életteljesség elemével kapcsolja össze a szakrális képzetet:
Szakrális telítettségbe rejti az erotikus motívumot, majd finom hely- és hangsúlycserével oldozza emberibbé és sejtelmesen élettelivé a szakrális képzetet:
S mintha a beteljesült szerelemmel koszorúzná, a záróstrófa a tánc és szabadság képeibe öltözteti a fehér angyalból földi jelenséggé változtatott kedvest. Nem elvetélt mitológiateremtés ez – miként Bori Imre véli78 –, hanem a korai szerelmes versek jellegzetes stilizációs darabja. Jellemző ezekre a korai szerelmes versekre a szakrális és erotikus érzés küzdelme, olykor feloldása, egymásba tűnése. A Jég alatt alvó vérfolt 35egyenesen azzal színezi az erotikus élményt, hogy a kőkereszten lévő Jézus is „boldogan” nézte azt.
A szakrális jellegű önstilizáció a Szentpáli vers című helyzetdal. A korai versek költői énje Istennel tusakodik, hit és hitetlenség, istenes alázat és pogányos dac közötti küzdelemben mutatja magát. A Deres majális két első ciklusában mintha egyensúlyvesztést érezne, mintha több lenne az Istentől eloldódó, Istennel évődő vagy pörlekedő hang. Az ifjúkorának lelkiállapotát híven őrizni kívánó költő a Szentpáli verssel teremti meg az egyensúlyt. Füzetébe 1946. február 18-án írta a Saul lovát patkolom című verset, mely ritmusában és minden motívumában megegyezik a későbbi Szentpáli verssel.
– kezdi múlt időben a pogányság dicséretét, hiszen elbeszéléséből, dalszerű versének narratív eleméből azonnal kiderül, hogy ő maga ez a Saul, akinek a „Hármasisten” elleni láncos-lándzsás küzdelmében, sötét dacosságában úgy kipirult az arca, hogy „megcsodálták nagy-sokan”. Aztán elbeszéli leveretésének és megtérésének történetét, részletezve megvakulását, párbeszédét az Úrral. Már ebben a változatban is ott van a későbbi végleges vers minden íze, az is, hogy ez a kényszerű megtérés valamiképpen szegényedés is:
A zárókép önportréja is szembeállítja a szilajabb akciókat („arany szeggel szegeztem”) a mostani, jelenkori, Pál saruját viselő állapottal.
A Szentpáli vers az eredeti ízeit egyetlen pontba sűríti, az időváltásos epikumot kiiktatja a versből, Saul-Szent Pálként jelen idejű monológban jeleníti meg az Úrral való tusakodás drámáját. Látvánnyá emeli a képzelet a személyiség belső hullámzását, küzdelmét. Felékesíti magát a küzdelemre, személyiségét is játékosan, merészen fölnagyítja:
De visszájára fordul a nagy készülődés, szertefoszlik minden terv és szépség, nagyobb erővel ütközik, mitikus hatalom szégyeníti meg önhittségét:
Fegyverzetének szépségei pillanatok alatt semmivé lesznek, az „égszínű bőrnyereg” „feketedve ráng”. A kicsinyítés, lefokozás szándékával hasonlítja a lángba dobott mákvirághoz, mely „sustorogva penderül”. A harmadrészével megrövidített, tömörített helyzetdal első három strófája a felfokozásé, készülődésé, a második három pedig a legyőzetésé, a lázadó szépségek semmivé válásáé, de a záróstrófa drámai rétegezettsége, mitikus sugárzása – s az, hogy a lázadó nem önszántából folyamodik az Úrhoz ijedelmében, hanem kényszerűségből – megőrzi a heveny drámai küzdelmet is:
A felkiáltás is jelzi, hogy a levert személyiségtől is idegen a kényszerűségben szerzett állapot, s ennek ad újabb nyomatékot a két zárósor.
A Szentpáli vers nem részletezi, hanem drámaian sűríti a damaszkuszi út bibliai eseményét, de jellemző, hogy nincs szó damaszkuszi fordulatról a végleges változatban.79 A Szentpáli vers első fogalmazásában még szerepel a megtérés-jelenet, a végleges, drámaibb, sűrűbb mű azonban inkább Ady A ló kérdez című versének drámai sejtelmességével tart rokonságot.80 Ady indítja így a verset: „Lovamra patkót senki nem veret”. A Szentpáli vers szócseréje (a „szegeztem” helyett „veretek”) erre utalhat. Adynál erőteljesebb a tragikum érzése:
Lónak és embernek a kommunikációja, a ló riadalma az emberi sorson – közös a két versben. A Nagy László-i felkiáltásban s a ló iszonyú „röhögésében” rémület, tiltakozás és önirónia társul.
A biblikusnál sokkal gazdagabb a folklórmotívumok és -műfajok, hangnemi attitűdök szerepe a korai Nagy László-versekben. Elemi változatnak azt tekinthetjük, amikor a leíró-bemutató zsánerképben Nagy László a bemutatást idézéssel teszi még karakteresebbé, s az idézetnek folklórvonatkozása van: az idézett szöveg irracionális, sejtelmes, mágikus vonzáskört ad a versnek. Az Iszkázon megélt népi világ szinte alakítatlanul válik így a Nagy László-vers részévé, s persze mégis a költőtől kapja meg a szöveg az igazi varázsát. Az Életem a cigánykártyán és az Ezüst lapály a kínálkozó példák erre.
Az Életem a cigánykártyán azáltal adja meg egy típus, a kártyából jósoló, jövendőt mondó cigány jellemzését, hogy beszélteti alakját, így a rafinált jóslási szöveg külső nézőpontból is látszik. A bevezető két sort még a költő mondja, mintegy szemléleti alapot adva az elkövetkező montázshoz: „Cigány Kati szíve aranyóra, / pergő nyelve babona-motólla.” Arany János A bajusz című költeményében szellemesen leírja a vándorcigányok haditervét: pillanatok alatt megtudtak a faluról mindent, kinek mi hiányzik, ki mi után vagy ki után vágyakozik. Így aztán amikor bekopogtak babonás szóval a házhoz, elámulhatott tudásukon a gyanútlan.81 Nagy László Cigány Katijának könnyű dolga van: a háború után általános érzés a katonák hazavárása, a szegénységben pedig a jobb anyagi lét utáni vágyakozás. S fiatal embernek hogyne lehetne szerelmet jósolni. Az 1945 augusztusában írt vers eredeti változata aprólékosabban bemutatja Cigány Katit, babonás szövege pedig Nagy László lábának sérülésére való utalással kezdődik: „Rígi bajját nem heveri már ki / Ez a nagy ház, mit a kártya mutat / lesz magának pokoltüzes kálha.” A végleges változat szó szerint ugyanez szinte, csupán elhagyta a külső epikus keretet, és a személyes utalás mellőzésével általánosította a zsánerképet:
A jósló szöveg első része nyilvánvalóan kórházra utalt, a közvetlen vonatkozás elhagyásával azonban titokzatosabbá vált, nem tudhatni pontosan, mi az a „sárga ház” s miért lesz az „pokoltüzes kályha”. Ez a borzongató sejtelmesség aztán a 38háborús idő valóságos eseményeivel szinte megszerzi a hitelét. Majd a többszöri ismétléssel mágikus erejűvé teszi a szöveget: „de áll a szerencse, áll az öröm”. Az ismétlésnek itt elhitető, mágikus funkciója van, a további jóslatokat mindig ezzel vezeti be. Ez utal Cigány Kati babonás erejére, látó-asszony voltára. S hogyan is fejezhetné be szövegét másként, mint azzal, hogy mintegy az egész jóslatot, látomást pozitív értelemben összegzi:
Ki lenne ugyanis az a bolond, aki azért is adna valamit a jósnőnek, ha csupa szerencsétlenséget látna a jövőjében. Éppen a zsáneralakok logikájának ez a nyilvánvaló önlelepleződése telíti a babonás elemeket és a reális képeket bő humorral. Az ismétlés – különösen, hogy önmagán belül is ismétlődő grammatikai szerkezet – a szertartásénekek mágikus funkcióját veszi föl, titokzatos légkört teremt.82 Ugyanezt a titokzatosságot, mágikus hatást erősíti a „mit mutat a kártya” többszöri ismétlése, mert irracionális hatalmat sejtet. Más szóval: Cigány Kati szövege poétikailag a babonázás igényei szerint stilizált beszéd. Kár, hogy két sort – önmagát elhatárolandó – még hozzáfűz Nagy László a babonaszöveghez, hiszen oly nyilvánvaló a zsáneralakból annak teljes rafinériája. Az Életem a cigánykártyán a népélet egy jelenetét mutatja be színesen s a történelmi helyzet valóságelemeivel dúsítottan.83
A mágiát közvetlenül őrzik meg a gyermekmondókák, állathívogatók, gyűjtögető játékokhoz kapcsolódó rigmusok, rovarröptetők, állatcsúfolók. Nagy László Ezüst lapály című versében a népéletet, annak babonás, népi gyógymódokat alkalmazó sajátosságát is jelző („farkaslapu a rossz sebre, / tbc-seknek békarokka”) életkép természetes része a mondóka.84 Az életkép mintegy a mágikus cselekvés magyarázatát is megadja: ezzel a szöveggel akarták kicsalogatni a földből a vakondokot. Rég elhomályosult a jelentése a szövegnek, de a ritmusa és mitikus emléke eleven:
A reális, szemléletes életképbe így kerül bele a ráolvasás jellegű mondókával valami homályos, sejtelmes, mágikus elem.
39A Fogaim közt fekete szipka a szomorú őszi életképet egy szintén ősi gyökerű népszokás rajzával teszi sejtelmessé:
A Ríkató, nevettető a népi mondókák abszurditására épül, arra a játékra, hogy ki tud abszurdabb képet kitalálni, nagyobbat mondani. Az eleven népszokás, a gyermekmondókák beugrató jellegű csoportja a nonszensz műfajával érintkezik itt, csupa képtelenség kerül egymás mellé.85 Gyökerei lehetnek ennek az ősi találós kérdéseknek azok a változatai, amelyeket nem sikerült megfejteni, helyesebben amelyeknek megfejtése kihullt az emlékezetből. A nép játékos ösztönének megnyilatkozása a képtelenségek sorjáztatása, vásári kikiáltók is éltek vele. Nagy László is egyik nagybátyjától hallotta a képtelen mondókát:
A folklór számtalan eleme épül szervesen Nagy László korai költészetébe. Gyakran az öntanúsítás, bemutatás mitikus övezetét teremti meg vele. A népi tudatvilág olyan természetes részei ezek a mitikus elemek, hogy Nagy Lászlónál a bemutatás és a mitizálás szinte egymásból fejlett ki. A nép a szokatlan természeti jelenségeknek mitikus értelmezést adott. A forgószél általában vihart előz meg, s a szél forgását, különös cikázását, tárgyakat is fölemelő s megpörgető erejét mitikus magyarázattal látták el: a forgószélben az ördögök, a rossz szellemek cselekedete nyilvánul meg. A másik magyarázat szerint a garabonciás varázsló képességű személy, aki képes vihart támasztani, csodás természeti tüneményeket előidézni. Már Csokonainál azt olvashatjuk, hogy „A garaboncás deák felől az a mese van népünknél, hogy sárkányon jár, és a forgószelet ő támasztja”.86 A néprajz szerint a garabonciás bosszúból, 40büntetésül okoz vihart, megbántottsága miatt söpri le sárkánylovával a házak tetejét s csavarja ki a fákat.
A Karikáznak az ördögök egy nyári vihar megjelenítése. A természet eseményének mitikus magyarázatával a maga kiszolgáltatottságát, családja nyomorúságát hangsúlyozza, a szűkös, megnyomorított közegéből való kiszakadási vágyát fogalmazza a népi mitologikus jelenségekkel való önazonosításban:
A felnövesztés, a mágikus erőkkel való azonosulás az önstilizációban azáltal válik lehetővé, hogy ezek a képzetek részesei a falusi világképnek. Az Üstökös tündököl is közvetlenül a néphitből meríti motívumát: ha megjelenik az üstökös az égen, akkor háború lesz. Az üstökös ezért kapcsolódik össze Nagy László versében a világ megőrülésével, a véres pusztítással. Megszemélyesíti az üstököst, mintha az cselekedné a szörnyűségeket: „vérhörpölő fejét / hajtja vértócsákra”. A háború mitikus magyarázata ez. Más versekben a népi hiedelemvilág egy-egy eleme – a balszerencse paripája, a Holdban hegedülő Dávid király, a tűzmadár, a vérpiros madár – jelenik meg mindig mitikus aurával.87
A népi tudatvilág mitikus képzetkörében jelentős szerepük van a halottaknak. A halottkultusz jóval megelőzte a kereszténységet, végeredményben pogány elem, de a kereszténység is átvette, sőt a keresztény dogmatika a halottak feltámadásának tételével fölerősítette az ősi néphit elemeit. „A megholtak iránti kegyelet legvégső gyökérszálai is a vallásos érzés azon legmélyebb rétegébe nyúlnak le, ahol minden metafizikai sejtés és sóvárgás a maga őseredeti, fejletlen állapotában még alig egyéb, mint a hazajáró lelkek ki nem engesztelt haragjától való félelem.”88 A halottak „életével” tele van a falu, különféle történetek élnek róluk, félelemmel töltve el a gyerekeket. Ez a gyermekkori félelem kap erőteljes kifejezést Nagy László Holtak felkelőben című versében. Már címével is a mitikus sejtelmességet hozza. Indítása a népdalküszöb mintájára természeti kép, de a metafora erővel, feszültséggel tölti fel. Két eleme ugyanis távoli fogalmi mezőt társít („márvány az ég alja”) kizárólag a színbeli hasonlóság alapján, de aztán ebből a hasonlóságból, ennek átrendezésével az erő és monumentalitás képzetei felé mozdul („nincs repedés rajta”). Az asszociatív rezonancia89 révén a nyitó két sor erőt, feszültséget sugall, s szintén a népdalok módján a további két sor magára a költőre vonatkoztatja, irányítja a nyitó metaforát:
41Azt sugallja a nyitó strófa, hogy a szív nagy megpróbáltatások közepette próbál helytállni, s jó lenne, ha tartani tudná magát, ha nem roppanna össze. Ezután bontakozik elénk az a látvány, mely a megszemélyesítések során mitologikus szemléletté tűnik át, a látvány átadja a helyét a látomásnak:
Ez már tiszta látomás: háttere az a néphit, hogy halottak napján a holtak fölkelnek, s fehér lepedőbe öltözve járnak, meglátogatják szüleiket, gyermekeiket. Nagy László nem részletezi ezt, de kozmikus távlatot, mitikus képzetkört elevenen érzékeltet. Földi, hétköznapi törvényekhez nem igazodó lényekként eleveníti meg a holtakat. Variációs ismétléssel és erős metonímiákkal ijesztő szemléletességet ad a látomásnak, midőn a holtak helyett csontvázakat, a lepedők helyett pedig fehérített vásznat említ. A jellegzetes népdalstruktúra, az úgynevezett kupolaszerkezet90 magaspontja ez, innen mozdul vissza a dal íve újra az önszemlélet s a tapasztalati szemléletesség irányába. Benne van a képben az is, hogy a népi képzelődés még a holtakat is megszépíti: úgy képzeli el feltámadásukat, hogy patyolatfehérben jelennek meg. Ezzel szemben „az élőn csak rongy lóg”. A mitikus látomás után a természet jelenségei, a mérgelődő, veszekedő ebek s a lánccal csörömpölő, felbömbölő bikák is mitikus sejtelmet kapnak. Másrészt tovább fokozzák a személyiség kiszolgáltatottságának érzését, továbbviszik az ellentétet: még az állatok is reagálhatnak a maguk módján létük súlyára, ezzel szemben a félelmekkel, sorssal küzdő embernek sírnia sem szabad:
Az egész vers megmarad a paraszti-természeti képzetkörben, de erős metaforák teszik sejtelmessé. A „fénye lúgkő” például olyan váratlan, feszültséget teremtő kép, melyben a két fogalmi mező közötti hasonlóság, az ikon alapja csak a folytatásból lesz természetes („gyilkol rózsákat orcámról”), hiszen a társítás, a viszonyítás alapja szubjektív értékítélet.91
42A folklórösztönzések, -inspirációk vizsgálatakor külön figyelmet érdemel már Nagy László korai költészetében az a sajátosság, hogy az archaikus műformákat miképpen újítja meg, s teszi a maga életérzésének, élményeinek kifejezőivé. A siratóének kreatív ösztönzése a Kiscsikó-siratóban egészen nyilvánvaló.92 A sirató történetileg még az individuális líra kialakulása előtt jelent meg.93 Éppúgy a költészet őscsírájának tarthatjuk, mint a diadaléneket, a kettő között tulajdonképpen csak előjelbeli különbség van, mindkettőre a spontán indulatkitörés – az örömé vagy fájdalomé – jellemző. Létrejöttének az a magyarázata, hogy „a ritmikus formába öntötten elsírt fájdalom teljesebb, mert aktívabb energialevezetés, mint az egyhangú sírás vagy üvöltés”.94 A sirató kezdeti formáival nemcsak embereket gyászoltak, hanem később menyasszonyt, várost is.95 Nagy László versének az ad egyéni színt, hogy az ősi műformát összekapcsolja közvetlen élményanyagával. Az emberi gyász műformájában búcsúztatja, siratja a kiscsikót, a közvetlen élményt létélménnyé tágítja. A siratóénekek erős katartikus hatása jórészt abból ered, hogy bennük az ismétlődő siratóformulák a betegség és halál körülményeit bemutató improvizált leíró elemekkel váltakoznak. „A siratóének az a műfaj, amelyben a folklór alkotási módszere, a hagyományos és egyéni, improvizált mozzanatok költői egybefonódása a legközvetlenebbül figyelhető meg.”96 Nagy László verse epikus bemutatással, érzelemdús történettel kezdődik:
Ez az egység ritmikusan, de nem kötött szabályszerűséggel, hanem a belső történés igényei szerint variációsan ismétlődik. Baljóslatúnak érezzük már az első sort, pedig a fehér és fekete szembeállítása csupán a megfigyelés pontosságát jelenti, hiszen a szürke vagy „fehér” lónak mindig fekete a csikója, később változik meg a színe. A nyitó sorokban még csak a kiscsikó árvasága a részvét oka, a továbbiakban azonban a csupa negatív festés, az életjelenségek fokozatos elhalása vezet a kiscsikó pusztulásáig.97 Szépségre termett pedig, csupa finomság és dísz a kiscsikó, jelzői metaforája („bársony-kiscsikó”) ezeket a díszítőelemeket összegzi. Pusztulásának, vergődésének rajzát a siratás visszatérő formulája drámaibbá teszi, érzelmileg telíti. A kiscsikó elpusztulásáig múlt idejű a siratás („sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó”, illetve „sirattalak téged, bársony-kiscsikó”). Az összefüggő, láncolatszerű vers közepén, a kiscsikó elpusztulásakor a siratóformula végleges, tovább már nem változó formát ölt, s kettőzéssel is nyomatékot kap, másrészt pedig jelen idejűvé lesz: „siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó”. Ezzel a siratás örök jelenné válik, a jóvátehetetlen létsérülést fejezi ki, közben még drámaibb azáltal, hogy a halottsiratóktól eltérően folytatódik – mintegy a siratás ellenpontjaként – narratív módon:
43Ez a brutális és gyakorlatias eseménysor tovább fokozza a fájdalmat. A részletezés funkciója a fájdalom katartikus megélése.
A vers egyszerű képi világa több ponton közvetlenebbül is sugallja az emberi vonatkozásokat. A sirató a kiscsikó lelkét, halántékát nevezi meg, csontját a kisbabákéhoz hasonlítja. Pusztulásában tehát valami a természet rendjével is ütköző tragédia történt, szinte csak a kisbabák halálához hasonlítható. Az élet megy tovább, de méltatlanul: „a gyenge lucernát nyulak csipkedik”, pedig ez a kiscsikót illetné meg, egyetlen igébe („csipkedik”) sűríti a megvetést a sirató. Eddig csupa realitás volt a vers, a bemutatás elemei szinte túlságosan is egyszerűek, szemléletesek voltak. A részletezés, a siratókra jellemző felsorolás úgy felfokozta az érzést, hogy az a zárórészben új képzetsíkot teremt:
Virtuálisan, az emlékezetben, tudatban élővé teszi az elpusztultat, de megőrzi a pusztulásán érzett fájdalmat, sőt a lét ilyen sérülékenységét az élet reménytelenségének minősíti. Igazolja a szépség értékét, s örök fájdalommá nemesíti pusztulását. Mindennek elmondásához azért lehet természetes alkalom egy kiscsikó halála is, mert a lírai hős gyermek, aki a veszteséget személyisége teljes tragikumaként éli át. A gyermeki nézőpont révén a lét egyetemes tragikumába pillanthatunk: amíg a kiscsikó élt, addig a lírai személyiség csupa igyekezet volt megmentésére. Mindent elkövetett érte, lefeküdt mellé, simogatta, szívét hallgatta, dudlisüvegből itatni próbálta. Mindezek a cselekvések azonban hiábavalónak bizonyultak. A monotonná váló siratás, passzívvá válás annak a tudomásulvétele s az ellen való tiltakozás, hogy a lét legfontosabb kérdéseiben tehetetlen az egyén. A létezés tragikumát sikerült megragadnia ebben a világos szerkezetű, lényegében egyszerű versben Nagy Lászlónak.
„A Kiscsikó-sirató egyetlen ív, egyetlen mondat, egyetlen felszakadó sikoly.”98 Minden sor végén vessző van, mert olyan világosan tagolt siratóegységek illeszkednek itt egymás mellé, hogy grammatikai alapformája a mellérendeléses fokozás 44lehet. A stilisztikailag egyszerű, látszólag dísztelen vers belső tagolását a versepikum változásánál is erősebben végzi az alapérzést kifejező kulcssor ismétlődő visszatérése: „siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó”. Jelzői is önmaguk ellentétévé válnak: a fekete kiscsikóból fekete sipka lesz, a díszes szalag pirosa a pusztulás kifejezéséhez társul: „tejfoggal haraptad piros nyelvedet”. Az előbbi esetben azt a tárgyiasulást figyelhetjük meg, amelyik majd a Búcsúzik a lovacska egyik legfontosabb stilisztikai eszköze lesz. A piros szalag és a piros nyelv pedig a külső hasonlóság és a kontextusból megvilágított abszolút ellentét erejével hat tragikus esztétikai minőségként. Tragikumában ott érezzük a kései József Attila távoli sugallatát is: „Tejfoggal kőbe mért haraptál?”99 Noha a Nagy László-kép a közvetlen szemléletességből, a látvány megnevezéséből ered.
Az iszkázi tudatvilág önálló mitikus képzetek és látomások, önálló versmítoszok teremtésére is bátorítja a költőt. Korai létélményének talán legtisztább kifejezésére a csodafiú-szarvas ősi mítoszát hasonítja sajátjává. Pogány kori rítus- és szövegemlék motívumát személyes létküzdelem kifejezésére használja fel, a mítoszt személyes passióként éli át. A pogány kori szövegek nagy felfedezője és kamatoztatója Bartók Béla volt, s ennek a művészi varázslatnak a jelképévé a Cantata profana vált. Bartók írja: „A pogány népek egyik legfőbb ünnepe volt a téli napforduló. Valahogy úgy adódott – véletlenül vagy szándékosan –, hogy a keresztények karácsonyünnepe pontosan a téli napforduló idejére került. Nem csoda hát, hogy a megkeresztelkedett pogány népek a két ünnepet tudattalanul azonosították. Legfeljebb azt csodálhatjuk, hogy a pogány szövegek annyi évszázad után ilyen frissen tovább élnek!”100 A kolindálásnak, regölésnek, ennek a világszerte elterjedt téli napfordulót ünneplő szokásnak a legnagyobb látványossága az úgynevezett „állatalakoskodó” felléptetése. „A maszkos felöltöztetés kultikus körülmények között tudatilag nyilvánvalóan »átváltozásként« jelentkezik; a rituális-kultikus »átváltozás«-t a fejlett vallások is őrzik.”101
A magyar regösénekek fölkutatója, összegyűjtője és értelmező rendszerezője, Sebestyén Gyula a magyarországi regölések általános kánonjához tartozó elemként mutatja be azt, hogy a regösök mindig vittek magukkal állatbőrbe bújtatott alakoskodót is. Ezek egyikét csodafiú-szarvasnak nevezték. „E szarvas agancsain gyertyák égtek, homlokán pedig egy napot ábrázoló korong világított.102 Ez pedig azért lehet így, mert a pogány kori, napfordulót ünneplő regösének csodafiú-szarvasa eredetileg „a zodiákus azon jegyének (a jelenlegi baknak) volt a symboluma, amely jegyben a mélyre süllyedt téli nap pályáján visszafordult”.103 A Bartók által feldolgozott, Erdélyi József fordításában is ismert román szarvaskolindáról megállapítják a kutatók, hogy az évkezdő ünnep sokrétűségének minden szintje benne rejlik, így az „asztrális-kozmogóniai újévi szimbolika” is.104 A primitív tudat a természeti és kozmikus lét állandó és változó elemeinek leképezését is elvégezte ezekben a mítoszokban. „Az emberi, természeti és kozmikus létezés nagy átmeneteinek szerkezeti 45azonosságát fejezi ki az azokat megünneplő (és szakrálisan előidéző) rítusok szerkezeti azonossága. Ezeket a rítusokat az etnológia az átmenet rítusainak, rites de passage-nak nevezi.”105 A szarvas azért is lehetett az egyik legősibb átmenet-szimbólum, mert agancsát elhullatja és újranöveszti, „ő az örök renováció”, a kozmikus működésfolyamatok jeles szimbóluma.106 A kozmikus folyamatok azonban küzdelemben történnek.107 Nagy László Csodafiú-szarvasa mitológiai hátterének ismeretéhez fontos Tallián Tibornak az a megjegyzése, hogy az újévmítoszok a passiószimbolika nyelvén szólnak, s bennük „egy töredékes és szervezett kultuszként nem élő vallás áldozatmítosza jelenik meg… A történet passiószerűségében pedig ott rezeg, mint minden hasonló áldozati cselekményelbeszélésben, a kettős spirituális mozzanat: büntetés és megváltás, a tisztátalanság és a megtisztulás…”108 Természetes, hogy ez a logika párhuzamos a keresztény mítoszkörrel, „a lényegi azonosság nyilvánvaló – és voltaképp ez magyarázza e »pogány-paraszti« történet (és rítuskör) együttélését-beolvadását a keresztény karácsony mitológiájába”.109
Így volt ez Iszkázon is. Nagy Lászlóéknál a karácsonyfán mindig ott volt a tésztából készített szarvas, mert a náluk még élő regölésben is szerepelt a Csodafiú-szarvas.110 Sebestyén Gyula Csőszön, Veszprém megyében gyűjtött regösénekében így szerepel a szarvas-motívum:
A közeli Közép-Iszkázon ugyanezt a szöveget énekelték a regösök.112 A regölésben szereplő szarvas egyszerre rendelkezik emberi és állati vonásokkal, ez következik az átváltozás-átmenetiség mítoszából éppúgy, mint annak maszkos megjelenítéséből. A regölésnek ősi, napfordulót ünneplő, a kozmosz működését szimbolizáló tartalma sokféleképp bővült, humanizálódott, de a legősibb változatokban megmaradt az a kultikus rítus, amelyik a csillagképek küzdelemben való önmegvalósításának dramatikus formája. Ez az ősi összetettség, helyesebben hősi és dramatikus egység motiválhatja azt, hogy Nagy Lászlónak ebből a motívumkörből és mítoszból teremtett kis remekművét a népballadák és hősénekek világával egyként kapcsolatba hozhatjuk: „A balladából a lelkiállapotok érzékletes ábrázolása, a kihagyásos, szaggatott előadásmód hatott rá termékenyítően, a hősénekekből a nyers küzdelem, a még mítoszokba hajló csodás költői világ lehetett ihlető forrása” – írja Kenyeres Zoltán arról a verstípusról, amelyiknek legszebb példájaként Nagy László Csodafiú-szarvasát említi, a Cantata profana szövegét alkotó kolindaének 46egyénivé tett, áthangszerelt változataként.113 Nagy László Csodafiú-szarvasa a regösének ősi motívumát úgy teremti a személyes létküzdelem, a személyes passió kivetítésének, kifejezésének terepévé, hogy megőrzi a mítosz eredeti hangulatát, „archaikus kellemét”.114
A vers négy strófája a négy évszak küzdelemben megjelenített körforgása, s ugyanakkor az emberi élet teljes, születéstől halálig jutó szimbóluma. A keret, az első és utolsó strófa bemutatóan, harmadik személyben szól a csodafiú-szarvasról, a két közbülső első személyű öntanúsítás. Az első személyű dikciót a költői énnek a szarvasfiúval való azonosulása, az ő szerepébe való belehelyezkedése teszi természetessé. Éppen a mítosz csodafiú-szarvasának kettős természete, egyszerre állati és emberi princípiuma magyarázhatja a regösénekekben is a gyakori dikció- és nézőpont-változtatást. Itt ennek különös tartalmi jelentősége is van. E kettősségbe sűrűsödhet a kozmikus törvények nyugalma s az emberi sors végessége, tragikuma. A nyitány mágikus sugallatú: diadalmas, kibontakozó. A tavasz indulását csupa akciót kifejező s így a fokozás érzetét keltő ige jelöli. A tizenkét szó mind az öt igéje egymással rímel, a „keletkezik” helyett annak dinamikusabb és archaikusabb változata szerepel. A kicsattanó életindulást nyomatékkal jelzi a tűzmotívum, az egész dinamikus akció összetartozását pedig a harmadik és negyedik sor finom áthajlása, hiszen így a „fényes” jelző nyomatékot kap, valamiképp az egész látványra kisugárzik:
Archaikus hangulatot teremt a csodafiú-szarvas kifejezés mellett a régies toldalékrímek halmozása, az ötből négy esetben három szótag mélységű tiszta rím és a kétütemű ősi szótagszámváltó, tagoló ritmus.115 Az archaikus hangoltsággal viszont dinamikus belső egységben van a képek friss, erőteljes szemléletessége, a látvány természeti spontaneitása. A második strófa első személyű dikcióba vált, teltsége hibátlan, de a sorsérzés drámája már megjelenik benne az alliterációval és ismétléssel is nyomatékosított zárószakasz vallomásában. A regösénekekben általában a refrén jelentette az állandó, ismétlődő dallamos sort, a szakaszok belső világa változhatott.116 Nagy László versében is minden strófa más, rímelése és szótagszáma szerint is váltakozó, olykor rímtelenségével is a regösénekek történetet előadó részéhez hasonlít. A zárószakasz viszont inkább balladára emlékeztet azzal, hogy nem a regösénekek már elhomályosult állandó refrénjét ismétli, hanem tartalmas elemnek 47ad nyomatékot az ismétléssel. A második strófa megőrzi, sőt továbbfejleszti a vers dinamizmusát. A kozmikus küzdelem tragikuma ugyanaz, mint az emberi sorsé: a kiteljesedés magában hordozza az átváltást az omlásba:
A harmadik szakaszban kiteljesedik a küzdelem passiójellege: vadászok lövik meg a csodafiú-szarvast, küzdelme a regösénekek sajátosságát követve lokalizálódik. Nagy Lászlónál természetesen a Dunántúlra: a megsebzett csodafiú-szarvas könnye a Balaton. Kétségtelen, hogy ezen a ponton a harmadik szakaszban „megbicsaklik” a vers, de ennek nem helytálló magyarázata az, hogy „a magára vonatkoztató mozdulat nyomán zavarodik meg a vers harmóniája”,117 hiszen a hibátlan második strófa is első személyű. Inkább az a valószínű, hogy a regösénekek hasonló, részletező kompozíciós elemét nem sikerült itt olyan költői erővel feltöltenie Nagy Lászlónak, mint a vers többi strófájában. Lazább lett a kompozíció, a régies-archaikus és a modern elemek nem kapcsolódnak eléggé szervesen: a figura etimologica archaikuma („sírva sírok, sírva sírok”) szinte szó szerinti József Attila-utalással kapcsolódik („ha sietek lemaradok”).118 Ennek az „őszi” strófának, leszálló ágnak a sírás, a küzdelem hiábavalóságának tudatosítása a funkciója. Csakhogy éppen a körforgás-mítosz és a passió-szimbolika társítása, tehát a versképző kultikus mítosz teszi lehetővé az áldozat révén a megtisztulást, a diadalt. Az újra harmadik személybe váltó dikció a kozmikus cselekedet egyetemességét, ismétlődésében megnyilatkozó derűjét is hozza. Az oltár az áldozatjelleget sugallja, a nagy fényesség viszont a győzelmet, a passiónak végbe kell mennie a feltámadáshoz, a Napnak le kell tűnnie, mélyre kell süllyednie, hogy fölemelkedhessen. A pogány kori és a keresztény mítosz tragikuma és vigasza egyszerre kap erőteljes kifejezést:
A figura etimologica itt is a csillagokat nevezi meg, azok gyulladnak ki gyújtatlanul, s alusznak ki oltatlanul. Nagy László versében a zárlat a Napforduló, erre utal az időmegjelölés (karácsony). A passiót a győzelem keretébe foglalja, az iszkázi regösének motívumai közül elhagyja a záróstrófában az „oltatlan oltasson” részt, fénnyel, élettel, a legyőzhetetlenség szépségével zárja a kozmikus kapcsolat révén a verset. Ehhez az önerősítéshez valóban kell a természet körforgását jelképező regösének-motívum, mert egyébként nehéz az évszakok tavasztól télig folyó rendjét ugyanígy értelmezni. A Csodafiú-szarvas egyes strófái a szövegben jelzik az évszakokat (tavasz, nyárdelelő nap, karácsony), de az évszakok körforgását erőteljesen megnevezi a vers kötetbeli szövegkörnyezete is.
Nagy László korai költészetének legtisztább lírai darabjai belső kedélyvilágának spontán kidalolásai. Ezek az egyszerű, pillanatnyi lelkiállapotot kifejező dalok szinte kínálják magukat megzenésítésre, éneklésre. Egy részük népdallá vált, némelyikük több változatban is közkedvelt ének lett.119 Hiányzik belőlük az epikus, narratív elem. Az ábrázolás funkciója eltűnik, átadja helyét a kifejezésnek. A költői én szinte magába szippantja a világot, minden elemet az önkifejezésnek rendel alá. A személyiség azonban annyira lényegi elemekben nyilatkozik meg, hogy általános alanynak minősülhet. Az ilyen dalokban a tárgyi elemek jelzésértékűek, nem megnevezések.120 Finoman simul egybe a személyesség és az általános emberi érzés. Az énekeltető egyszerűség is ebbe az irányba hat: az ének révén az egyszeri esemény is időtlenné válik. A dalokban megszólaló lírai én valóban a maga életfolyamatába vonja be a külvilágot, a maga életének egy darabjává alakítja, így „az önmagába átváltozott világ bensőségéből énekel”.121
Nagy László korai dalai annyira a pillanatnyi kedélyállapot közvetlen vallomásban való megszólalásai, hogy címként is az első sort emeli ki (Az én szívem, Adjon az Isten, Köd-konda támadt). A legsikerültebb dalokban az általános érzésnek a belső mozdulásai is jól megfigyelhetők a világos szerkezet révén. A dal egy pillanatban fogja össze a személyiség megnyilatkozását, ez a pillanat azonban a strofikus szerkezettől is hangsúlyozott rétegződést mutat az élményben. Az én szívem első strófája a szerelemérzés spontán kiáradása:
A strófa az érzés nyugvópontra jutásáig vezet: a tiszta öröm kiáradása, a szív érzésének szinte visszafoghatatlan vallomáskényszere nyilatkozik meg az „ingemen átlátszik” képben. A bensőség, egyneműség kifejezése a tündérkedés. Tiszta nyugalom és öröm az első strófa, a létezés, a szerelem boldogsága, játékos, tehát önfeledt élvezése. A tartósságra, zavartalanságra utal az idődimenzió is: „hajnalhasadásig”. Ezt az egynemű örömérzést nem töri meg, de árnyalja a második strófa eszmélkedése, az önszemlélet számvetésszerű kitágítása: ebben már ellentét feszül:
Az alaphelyzet most is a viráglét. Ez a „virág vagyok” állapot a közeg ellenére kivívott-megőrzött eszményi minőség. A felnevelő közeg jelzője („durva”) épp ennek a szembenállásnak ad nyomatékot. A „virág” nem harcol, nem töri meg a kedély tiszta kiáradását. Az ellentétbe sűrűsödő sorskép azonban reálisan hívja elő a félelmet, a veszélyét annak, hogy a közege kihívásának csak státusváltással képes megfelelni, szépségből védekező, „durva” gazzá, csalánná kell válnia. Különleges ellentétsor ez: múlt, jelen és jövő sűrűsödik a képbe, a jelen állapot disszonáns a múlttal, s ellentétes a kínálkozó jövővel. A virág-csalán ellentét itt még csak félt lehetőségként jelenik meg. A „virág vagyok” állapotot nem tagadja meg a harmadik strófa sem, éppen a költői én egysége biztosítja a dal egyneműségét, de a lét játékos önfeledtsége egyre bizonyosabban pusztulásra van ítélve a személyiség eddigi történetének a tapasztalata szerint:
Amitől a második strófában még csak félt, az a további tűnődés alapján a „kell” parancsoló dikcióját kapta, az éles ellentét (édesség-ecet) kényszerű metamorfózist hangsúlyoz. Biztos abban, hogy a jelen tündérkedése, virágállapota tarthatatlan a jövőben. Különös asszociációkat is sugallhat a verskörnyezet révén az utolsó strófa. A József Attila-i „szaporodik fogamban az idegen anyag” éppúgy eszünkbe juthat,122 mint a verskörnyezet Krisztus-motívumai folytán a Golgota az ecetes spongyával123 – a létezés megcsúfolásaként. Egyszerű természeti képek, háromlépcsős strofikus szerkezet, elemi érzések kifejezése, a tapasztalattal megkeserített öröm vállalása ez a kis dal. Minden strófája önállóan is megállna.
50A három strófa állandóság és változás dialektikájára épül, s folyamatában fokozatosságot mutat, a harmónia érzésétől annak veszélyeztetettségéig, illetve kényszerű szétzúzásáig mozdul. Az ellentét a szépség megőrzéséért való küzdelmet teszi szemléletessé. A hatosokból álló visszatérő rímelésű strófákban éppen a rímtelen sor nyolcas, s ez hordozza a belső változást: tündérkedés, félelem, kényszerűség. De a dal meghatározó időviszonylata az első strófa örök jelene. A dal egyetlen érzés kifejezése: ez az érzés itt a tündérkedés öröme és veszélyeztetettsége. A dal általánosítása éppen az, hogy közvetlen konkrétumaiban nem jelöli meg az okokat és tényeket, csupán a kedélyállapot jelzését kapjuk az egyszerű, ellentétei, belső mozdulása ellenére is egynemű énekben.
Még dalszerűbb a rövidebb sorokból álló Köd-konda támadt. Az eredendően kétütemű, páros rímű nyolcas, kétsoros strófatípus itt a szórványos ütem törvénye alapján 5:3 tagolást követve oszlik rövidebb sorokra.124 Dalszerűségét, stilizáltságát az is fokozza, hogy egy-egy ütem egy-egy önálló sor:
Ily módon keresztrímes vers jön létre, melyben a rövid sorok csengenek össze, s a rím közvetett hatása a gyorsításon belül éppen a kiegyenlítő megnyújtás. Az ismétléshez hasonló itt a rím funkciója. A dal strófái zártak, az érzés még egyneműbb, mint Az én szívem esetében. A nyitó metafora távoli, de egyszerű szómezőket társít a külső látvány hasonlósága alapján. A nagy távolság teremt feszültséget a képben. A rét a személyiség egész világa. Ősrégi folklórjelenség ez: a természet rávetítése az emberi világra. A ködnek, télnek a természet elleni inváziója a lélek állapotát tükrözi, de úgy, hogy mit sem veszít szemléletességéből. Csak éppen sejtelmessé növesztette a tiszta szemléletességet: egyértelmű az emberi vonatkozásrendszer, a személyes veszteségérzés a birtokos személyrag révén is. A virág az élet 51szépségét, örömét jelképezi. Zárt, befejezett az első strófa érzésvilága. Ehhez ellentéttel, de a „virágzik” révén kapcsolódással is társul a második. A költői személyiség számára az egyetemes pusztulásérzésben egyedül az írás vigasza maradhatott. Csakhogy az írás is a lét tükre, látszólagos hát az ellentét, az írás sem lehet más, mint a letarolt világ siratása. Másrészt a totális pusztulás a betűre, az írásra is kiterjed. Ez a pusztulás válik teljessé a harmadik strófában a személyiség védtelen árvaságának kivallásával.
A dal belső ideje tulajdonképpen finom időszembesítés. A múltból a jelenen át a jövőbe mozdul a tekintet, a jelen idejű sírást motiválják az élmények és a várható jövendő egyaránt, hiszen az előbbi a pusztítás, az utóbbi pedig a teljes védtelenség árvasága. Mindez a dalban persze egyetlen fókuszban összpontosul. Éppen mert a természet télbe fordulása, törvényszerű pusztulása a személyiség önkifejezési terepe, az árvaság, védtelenség is törvénynek, sorsnak mutatkozik. Ez az alapérzés több dalban megszólal. Olyan darabokban is, melyek egységes szövése nem sikerült maradéktalanul, olykor inkább csak az ifjúkor érzésvilágának megőrzése végett kegyelmezett meg nekik Nagy László. A Zöld koromat jég tördelte egészen a „szegény fejem”, „vak életem” közhelyszerű általánosításáig megy. A sorsszerű pusztítással-pusztulással szembefeszülő, a szerelemben ellenpontot kereső dac őrizhette ezt a verset. Hasonlóképpen nem elég szerves, nem elég egyenletes a Széllel sodort levelek kezdetű dal sem, némely mozzanata a népies lírai konvenció hatását mutatja.
Az Adjon az Isten viszont „ritmusemlékeket felidéző, köszöntő, bőséget kívánó, adománykérő versek hangulatát” csalja elő.125 A köszönés egyszerűségével nyitott kéréssor sodró felsorolás. Tudatos egyszerűségét az azonos szófajú félrímes strófaszerkezet azzal is erősíti, hogy az azonos hangrendű szavak többnyire teljes szótagszámukban rímelnek. Ez éppúgy gyorsítja, sodróvá teszi a verset, mint az, hogy a huszonnégy sort nem tagolja külsőleg strófákra Nagy László. Csupán a tartalmilag elkülönülő, szembeforduló utolsó négy sort választja el gondolatjellel a többitől. Pedig a félrímek az erős 5/3-as tagolás révén is halványan négysoros strófákra tagolhatnák a verset. Az Adjon az Isten azonban egyetlen többszörösen összetett mondatból áll, s strofikusan tagolatlan.126
Belsőleg azonban különlegesen tagolt, világos struktúrájú a dal. A kérések felsorolása előbb indoklás nélküli megnevezés (az első nyolc sor). Majd ebbe a felsorolásba strukturálisan szorosan kötődve vezet át a mellérendelő szerkezetből magyarázó alárendelt egységekhez: a dal második nyolc sora két ilyen motivált kérést tartalmaz, eszmeibb régiókba emelve a kérések sorát. Ezután a nyitó sor ismétlésével bevezetett újabb négy sor mintegy összegzi, általánosítja és lezárja, keretbe is foglalja a kéréseket, a dal első nagy evidens szervezeti egységét: a kívánságlistát. Vissza is utal a nyitányra: az első négy sor hangulata, e-é hangjai ismétlődnek a rímekben, csak fordított sorrendben. Itt nyugvópontra juthatna a dal, ha csak kéréseket sorolna, de ezzel a húszsoros kéréssorral szemben áll az utolsó négy 52sor tagadása, mely a különbözést azzal is nyomatékosítja, hogy benne különböző szófajú rímek csengenek össze („nagy szégyen”, „nem kérem”). A dal strukturájának finom belső játéka van, aranymetszéses arányai pompáznak, a nyilvánvaló két nagyobb egység (az első húsz, illetve az utolsó négy sor) szétválása ellenére belső szimmetria, illetve arányosság jellemzi.127 A csattanóval válik teljessé. A kérések felsorolásában a rím nyomatékosító, a dikció ugyanis ismétlő jellegű. Megfontolt, életteljességre törő kérések ezek. A szerencse még szinte elvontan általános, de folklorisztikusan kapcsolódik az „Adjon az Isten” kívánságot archaikus, illetve népi hangvételben természetesen kifejező hangvételéhez. Ez még általános szerencsekívánás, személytelen irányú. A szerelem a szűkebb közeg, a személyiség magánszférájának a boldogságát jelenti, a forró kemence pedig a családias otthonosságot s az elemi, szinte vegetációs boldogságot is. Ellenpontja a kihűlésnek, a világ telének, a személyiség elidegenedésének. Az ember, minden ember számára szól ez a kívánság. Ezután fordul első személyűvé a dal, ebből az áttűnésből is nyilvánvaló, hogy a személyes kérések elemi emberi dolgokra irányulnak. Az „üres vékámba gabonát” a szegénység ellen szól, az „árva kezembe parolát” a magányosság, kiszolgáltatottság ellen keres becsületszóval biztosított szövetséget, közösséget. A két régies kifejezés (véka, parola) szembeállítva az „üres” és az „árva” állapottal – természetes, elemi életboldogságért perel. A kemence és a gabona, a szerelem és a parola is finom szövéssel kapcsolódnak egymáshoz motivikusan. A szerelem a közvetlen közeg jóérzése, a parola tágabb szövetség melegsége. A „lámpámba lángot” és a „kérdésre választ” szintén ellentétező kép, de egyre fölfelé, a vegetációs és elemi közösségi szintről föntebb mozdul a szellemi létezéshez. Rejtetten az első képben már az eszmélkedés, a tanulás lehetőségének kiküzdése szólal meg. Itt még anyagi gondok vetületeként. A második kép már a világbeli eligazodásra vonatkozik. Benne van az ifjú Nagy László küzdelme a hittel, de ennél súlyosabban az élethitre irányul. Éppen a dal kifejtetlen, jelzésszerű világa teszi lehetővé a gazdag asszociációkat: az Istenben való bizonyosságtól az élethitet perlő gondolatig. A perlekedés az emberhez méltó életért történik. Jogot ehhez kér. A vers ellentétező képsora kap általános összegzést az „adjon az Isten” ismétlésével nyomatékosított kérésben: „fényeket, / temetők helyett / életet”. A hiányok összegeződnek a halál-képzetben, s a pozitívumok a lánggal már motivikusan előkészített „fények”-ben. A vers motívumsora a személyiség megcsonkítottságával, gátoltságával szemben a teljességet, halállal szemben az életet kéri. De szemléletessége szinte természetszerűleg utal a világháborús évek temetős, gyászos tragikumára, s ily módon a kérés, az igény ezzel a háborús léttel szemben fogalmazódik meg. A kérések, igények számbavétele azonban mintha rádöbbentené Nagy Lászlót arra, hogy csupa olyan dolgot kér, ami elemi életjoga minden embernek. A gondolatjel itt állítja meg, a kérések összegző magaspontján, a vers dinamikáját, s követelését úgy fokozza tovább, hogy más szinten szólaltatja azt meg, megváltoztatja magatartását, szégyennek minősíti a kérést: „adjon úgyis, ha / nem kérem”.
53Mintha önnön kérésáradata döbbentette volna rá a költői személyiséget a maga méltóságára. Mégis, ez a szembeszegülés, ez a „pogány vakmerőség”128 nem éri az olvasót teljesen váratlanul, dinamikus sodrása egyáltalán nem alázkodó, litániázó könyörgés gyanánt hangzott. Mindig is volt benne erő, tartás. Olykor leginkább a ritmus s a vers középső részének éles polarizációjú képisége révén. Méltóság is hangot kapott a kérésekben, így szinte természetes a szemben álló lezárás, a csattanóra épített kibontakozás.129
Hasonlóképpen felsoroló jellegű dal a Könyörgés. Ez is csupa kérés, de itt éppen azt veszi számba a költő, hogy mitől kíván érintetlen maradni, mit ne tegyenek vele. A tiltások sorolásában sejlik föl valami a költészet ősi mágikus erejéből: a megnevezések védelmül szolgálnak. Ezekben a dolgokban az árvaság és szegénység társul tartással, daccal, méltóságigénnyel. A Könyörgés nyolcszor ismétlődő, tagadószóval induló igénybejelentése éppúgy elemi emberi méltóságot követel, mint az Adjon az Isten. Szinte megsemmisíti a másik pólust, a reá leselkedő rosszat, az ellenséges emberi, állati, növényi világot.
Az igéző felsorolás a szó hatalmában való hittel függ össze: a személyiség kilép kötöttségeiből, cselekvéssé emeli a szót.130 A költői személyiség önfelfokozása, önfelnagyítása, eme később jellegzetes Nagy László-i magatartás is rokon vonásokra talált az erőénekekben, varázsszövegekben. Az igézés, az önnön partikuláris helyzetéből kiemelkedő, más-más magatartásra kényszerítő hatalom a Nagy László-i versvilág szerves része. Az ördög hárfái az igézés egyik legszebb példája a korai versek között, szinte előképe az olyan későbbi verseknek, mint a Tűz és a Himnusz minden időben. A később gyakori fölnagyító öntanúsításnak is korai példája. A testi szerelem, a szexuális szenvedély különleges dala ez. Védekezéssel, tiltakozással kezdődik:
A tiltakozás parancsszavainak erős zár-réshang kapcsolódásai is fokozzák a nyitósorok tartalmi feszültségét. Izzóan túlhajtott itt minden: mintha a szeretkezéstől megrettent tudat (a vallásos képzetkör révén ez nyomasztó bűntudattal társul) fölfokozná a világot, világtörténelmi dráma színpadává teszi az aktust. Különös belső fölerősítést kap a képi világ: az első két sor még csak jelzés: a szomorúság és nyomorúság képzete összekapcsolódik a hajsátorral való elborítással, fokozott szenvedés a nagy szenvedéllyel. Ezt emeli az erős vár metafora szinte történelmi létkérdéssé. Föltárul a védekezés, igéző tiltakozás értelme: a megadás a személyiség adott világának teljes feladását jelentené, olyan lenne számára, mint egy várnak az elesése, szétrombolása. Az első strófa tehát a szenvedélytől való riadalom s az ellene való 54védekezés foglalata. Csakhogy a szenvedély elleni tiltakozás – épp a strófa feszültségéből evidens – nagy vonzásból akar szabadulni. Így a második strófa már az ámulásé. A fegyelmező tudatot háttérbe szorítja a lenyűgöző látvány:
A megigézés folyamata ez: a „förgeteg” részletezése. A „Lángokat lehelsz a télbe”131 az élet és halál, a meleg és hideg küzdelmében képesíti életadónak a megszólítottat. Gazdag asszociációs sorral, hiszen a lírai én téli világának, reménytelenségének fényéről, lángjáról van itt szó: a csodatevő szerelemről. A „hajsátorral” elindított erotikus motívum kibontakozik: a második strófa a testiség kitárulkozása, édeni vetkőzés a télben. A lángokat is a gyönyörű, igéző test szórja, a szikrázó szépség. „Gyermekkori ízek a szavakban, mondókák primitívsége a ragrímben, s a gyermekien kedves képformálásban a nővé és férfivé válás fűszeres izgalma színesedik angyalivá.”132 Olyan varázsa van a látványnak, hogy a harmadik szakasz ellentétezésében szinte megsemmisül, jelentéktelenné minősül a visszafogó morális szempont:
Így történik meg a nagy metamorfózis: erőteljesebben kívánja már azt, amit oly igen tagadott.133 A gyönyörűség és a halál nem szemben állnak itt, hanem inkább azt sugallja a dal a szemléleti derűvel, az indulatszós felhívással is, hogy olyan boldogság részesévé lett a lírai én, hogy lemosolyoghatók a béklyós szempontok. Ez a dal is háromlépcsős: tiltakozás – bemutatás – azonosulás. De ezzel finoman egybefonva fokozás is, a gyönyörűség fölvillanásától a vele való eksztatikus azonosulásig.
Ezekben a dalokban mindig szembetűnő a pompás egyszerűségű szerkesztés. A Márta és Mária első két strófája a két igéző szerelem ellentétező szembesítése. A négysoros strófák ily módon két-két sorral jellemzik Mártát, illetve Máriát, de a visszatérő rím össze is kapcsolja az ellentétre állított két-két sort. Viszont a harmadik strófa úgy őrzi meg az ellentétet, hogy megfordítja azt. Márta volt eddig a „nap-tépő ordas”, a mázsákkal táncoló erős, Mária pedig a szelíd és érzékeny. A két jellemzés a záróstrófában a lírai alanyhoz való viszonyukat nevezi meg, de összetetté teszi ezt a viszonyt az ellentétezés:
55Így világít a költői karakterre a két jellemzés, illetve a hozzájuk való viszonyulás. Az erő, a merészség közeli a költőhöz, de nem távoli tőle az érzékenység sem. Az ellentétes kapcsolatok tulajdonképpen kiegészítik egymást.134
Nagy László különleges pályakezdése sokirányú költői hajlam spontán megnyilatkozását mutatja. Költői személyisége természetesen kiforratlan még, de ösztönös tehetsége a népi líra, valamint a folklór és a keresztény motívumkincs révén az önkifejezés olyan lehetőségeire talált, amelyek csírájukban már későbbi pályájának némely alapvonását is megjelölik. Kibontakozása azonban nem volt töretlen, a nagy költészetig még sokféle akadállyal, buktatóval kellett szembenéznie.
Az otthon töltött nyomasztó év megérlelte Nagy Lászlóban az elhatározást, hogy Pestre megy továbbtanulni. 1946 őszén az Iparművészeti Főiskola grafikus szakára iratkozott be. A legjobb pillanatban érkezett a fővárosba. Ekkor öltött hatalmas méreteket a népi kollégiumok szervezése. 1946 őszén már félszáz kollégium fogadta a tanulni vágyó diákokat. Évszázados felemelkedési vágy megvalósulását ünnepelhette az az ifjúság, amelyik egy-két évvel korábban még reménytelennek látta jövőjét a falusi világban. A felszabadultság érzését növelte a mozgalom tömeges jellege: a népi kollégista diákok száma 1945–1949 között tizenötezer fő volt.135 Erős küldetéstudattal jöttek, az útra bocsátó osztály iránti felelősség élt bennük, nem kiválni akartak osztályukból, hanem képviselni kívánták azt a szellem régióiban.
Kardos László, a mozgalom talán legodaadóbb szervezője többeket felkért, hogy írjanak indulót a népi kollégisták számára. Vásárhelyi Zoltán bukkant rá a gyönyörű moldvai csángó népdalra, a Sej, a fekete hattyú kezdetűre, ennek dallamára Jankovich Ferenc írt indulószöveget:136
A Marseillaise átköltése így lett a népi kollégiumok ifjúságának indulójává.137 „Építkeztünk, gyűléseztünk, éheztünk, de öntudattal énekeltük: »Holnapra megforgatjuk az egész világot«” – emlékezett vissza erre az időszakra Nagy László, a Dózsa Kollégium alapító tagja.
Hamarosan kialakították a szakkollégiumi rendszert, az egyes tudományszakoknak és művészeti ágaknak önálló kollégiuma lett. Ezek a közösségek a szellem különféle területein szabadították fel az alkotókedvet, ki-ki megtalálhatta bennük a közös érdeklődés figyelmes és ösztönző partnereit.
1945 nyarán indult a Valóság, az alcímében is jelezte, hogy „az új magyar értelmiség folyóirata”. 1947 áprilisától Lukácsy Sándor szerkesztette. Írásra bíztatta a fiatalokat, a Valóságot sok-sok népi kollégista első fórumává tette. Hasonlóképpen cselekedett Sipos Gyula, a népi kollégisták hetilapjának, a Március Tizenötödikének a szerkesztője.
Nagy László tele volt kereső-önkereső nyugtalansággal. Küszködött hivatásával, hivatásaival: a festészet és a költészet egyaránt izgatta. Kereste az önkifejezés számára adott változatát. Társai között nagyon jól érezte magát, az Iparművészeti Főiskolát 1947 májusában mégis otthagyta, csak később búcsúzott el Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanította.138 A következő tanévet már a Képzőművészeti Főiskolán kezdte. Kmetty János növendékeként festőnek készült – a Dési Huber Kollégium tagja lett. A festőnövendék azonban verseket írt, s egyre erőteljesebben úgy érezte, költőnek kell lennie. Megismerkedett, összebarátkozott a különféle művészetek pályakezdő fiataljaival – Kokas Ignáccal, Molnár Józseffel, Vigh Tamással –, vitatkoztak, beszélgettek, kutatták a művészet titkait. Mindenki forrongott, mindenki alkotott, vagy alkotásra készült. Nagy László nem titkolta tovább verseit, 1947 karácsonyán a nyilvánosság elé lépett velük. A Valóságban Lukácsy Sándor közölte hét versét és egy rajzát, valamint Bemutatkozás című vallomását.139 A versek közlésével megtörtént a döntő elhatározás. Ettől kezdve elhanyagolta a festőiskolát, hiába üzent érte Kmetty mester, aki még a tandíjat is kifizette helyette, jobban érdekelte már az irodalom. A népi kollégista képzőművészek 1948 tavaszán rendezett miskolci kiállításán még szerepelt két képe, a Reggel című tempera és a Lovak című olajfestmény.140
A Kollégiumban felkereste Juhász Ferenc, hamar összebarátkoztak. A Valóságban megjelentetett hét vers – Rothadt zsupp alatt, Család, Öreganyám, Sajnálom, Otthon, Gyík, Nem apad el az Isten tehene – költővé avatta. 1948 tavaszán újabb versei jelentek meg a Valóságban – Tavaszi dal, Akaratlanul is, Reggeli előtt, Figyelmezte57tés, Zuhatag –, ezeket olvasta Veres Péter, s miniszteri kocsiját küldte Nagy Lászlóért a Dési Huber Kollégiumba. Ő éppen Csokonai verseit tanulmányozta, amikor hívatták. Veres Péter bátorította, a költészet és az élet összefüggéseire figyelmeztette, az eklekticizmustól óvta. „De nem ezek az irodalmi útbaigazítások hatottak meg tulajdonképpen, hanem a bizalma. Ahogy rám nézett, ahogy hitt bennem…”141
Nagy László 1948 őszén a József Attila Kollégiumba ment, mert otthagyta végképp a festészetet, a bölcsészkar magyar irodalom–szociológia–filozófia szakára iratkozott be. Juhász Ferenccel még nyáron megbeszélték, hogy ide jönnek. Itt újabb barátokra találtak. Itt ismerkedtek meg a hadifogságból nemrég hazatért Simon Istvánnal, s egy másik fiatal költővel, Tóth Gyulával. Szövetséget kötöttek a magyar költészet megújítására. Óriási ambícióval készültek a költői pályára, együtt olvastak folyóiratokat, együtt mentek színházba, könyvtárba. S a Lövölde térre a kocsmába, beszélgetni. „Nagyon elfogultak voltunk, és azt gondoltuk, hogy a szocialista költészetet nekünk kell megcsinálnunk, létrehoznunk, akiknek valamiképpen közük van a dolgozó néphez… Ezek az elfogultságok akkor reális alapúak voltak, mert akkor valóban nagy forradalmi lendületben élt az egész ország.”142
Még a Dózsa Kollégiumban összebarátkozott Vigh Rudolffal, a későbbi népzenekutatóval. Az ő kérésére kezdett 1948-ban bolgár, román, ukrán, orosz és szerb, lengyel népdalokat fordítani. Vigh Rudolf Népek dalai címmel egy gyűjteményt állított össze. Nagy László a félévi vizsgák után orosz szakra iratkozott, hogy Jeszenyint fordíthassa, eredetiben értse. Három hónap múlva azonban az orosz szakot is, a József Attila Kollégiumot is otthagyta, Juhász Ferenccel együtt nehezen viselték az egyre szigorúbb, öncélúbb fegyelmet. Visszafogadták a Dési Huber Kollégium padlásszobájába.
A kollégiumi években a fiatalok között mély barátságok szövődtek. Megismerkedtek kiváló művészekkel, tudósokkal, politikusokkal, nyílt vitákban, eszmecserékben élvezték a cselekvés mámorát. Mélyen személyiségük jegyévé vált a közösségi cselekvés értelmébe vetett hit, a nemzeti-emberi elkötelezettség, az életbizalom. Későbbi csalódásaik idején is ellenpontozni tudta ez a közösségi élmény a reájuk szakadó bajokat. „A megjárt kollégiumok adtak erőt annyit, hogy máig is élek belőle”143 – nyilatkozta Nagy László. Simon István is arról vallott egy emlékezésében, hogy a kollégium nélkül nem tudta volna átlépni azt a küszöböt, ami nélkül az ember szellemi életet nem élhet, s nem ismerte volna meg azt az új szellemiséget, ami akkor az országot jellemezte.144 Juhász Ferenc is a közösségi élmény maradandóságáról, a személyiségbe olvadásáról vallott: „ez a robbanás indította meg azt a friss életnedvet, amit minden kritikusi hiedelem ellenére máig is a magaménak tartok”.145 Közös antológiát is terveztek a kollégisták. Verseiket Hantai Simon lemezre karcolta és illusztrálta. Az Athenaeum Könyvkiadó nem vállalta az antológiát, de Kuczka Péter átadta a verseket a Valóságnak. Juhász Ferenc a maga első közlésének azt a versét tekintette, mely a Valóságban jelent meg Mózes címmel. Szerepelt volna az 58antológiában Pilinszky János is Csak azt feledném, azt a franciát című versével, mely később Francia fogoly címmel vált közismertté.
Olyan euforikus jövőtervezésben éltek a kollégista fiatalok, hogy igazában nem érzékelték azt sem, miként komorodik az ég a fejük fölött. Pedig a Rákosi vezette Magyar Dolgozók Pártja egyre kevésbé tűrte az irányvonalához nem feltétlenül igazodó nézeteket. A NÉKOSZ viszont éppen önállóságával, öntudatával, autonómiájával tért el az országos ifjúságpolitikai elképzelésektől. Ezért 1948 nyarától a NÉKOSZ állandó bírálatok céltáblájává lett. A fő kifogás az volt ellene, hogy lebecsüli a kommunista párt és a munkásosztály vezető szerepét, nacionalista és antileninista ideológiát terjeszt, a narodnyik szemlélet hatása alatt van, elkülönült az ifjúsági mozgalmaktól… „A NÉKOSZ-szal kicsiben az történt meg, mint ami nagyban a jugoszlávokkal”146 – összegezte az ítéletet Révai József. Azért külön megrótta a kollégistákat, hogy az 1948. március 15-i felvonuláson Rákosi Mátyás helyett Veres Pétert éljenezték, összetévesztették a bolhát az elefánttal, amikor nem tettek különbséget a Nemzeti Parasztpárt és Kommunista Párt között. Ekkor már Erdei Ferenc, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, a NÉKOSZ egyik leghatékonyabb támogatója is politikai szükségét érezte annak, hogy a Nemzeti Parasztpárt oldaláról is megerősítse az MDP NÉKOSZ-bírálatát… Így a NÉKOSZ az 1948–49-es tanévben már kizárólag a „proletárdiktatúra ifjúságpolitikájának vált rendkívül intenzív társadalmi-politikai képzőiskolájává és nevelőintézményévé”.147 A legfontosabb a pártpolitikai oktatás lett benne.
A kollégisták hite azonban változatlanul lobogott, rendületlen bizalommal hajtották végre az utasításokat. A NÉKOSZ-központ körlevelei mozgósították a kollégistákat a klérus elleni harcra, az osztályidegen elemek leleplezésére, szempontokat adtak a kollégiumi tagság szelekciójához. Ismertették az MDP Központi Vezetőségének és Ellenőrző Bizottságának „a trockista kémcsoport leleplezéséről” szóló határozatát, s hangsúlyozták, hogy a „politikai megbízhatóság ismérve az, hogy kinek milyen a Szovjetunióhoz, a párthoz való viszonya”.148 Most azt hangoztatták a népi kollégisták előtt, hogy Rajk László irántuk való kitüntetett figyelme csupán határozott törekvés volt arra, hogy tömegbázist szerezzen az ifjúság körében a maga és „kártevő bandája” számára. A párt bírálata az imperialista ügynököktől mentette meg az ifjúságot, s ezért a NÉKOSZ ifjúsága hálával tartozik a pártnak.149 Körlevél rendelkezett arról, hogy a Rajk-ügy megfelelő ismertetése és „feldolgozása” megtörténjen: „El kell érnünk, hogy a kollégiumi esteken felszólalásokban és egységes állásfoglalásban megmutatkozzék, hogy kollégistáink kivétel nélkül látják az imperialista ellenség romboló munkáját, amelynek leleplezésén érzett felháborodásunkból és gyűlöletünkből a szilárdabb helytállásnak, nagyobb éberségnek, eredményesebb munkának kell megszületnie. Helyes, ha kollégiumaink a kollégiumi est alkalmával a Rajk-banda iránti gyűlöletüknek, valamint a párt iránt érzett hálájuknak levélben vagy táviratban adnak kifejezést.”150 Ilyen körülmények közepette a nagy 59hitű ifjúság gyűlölettel ítélte el Rajkot és társait, helyeselt minden olyan akciót, amelyik a fokozott éberséget biztosította, Sztálin és Rákosi nagyságát méltatta. Nagy László is a Hazaárulókra írt verset, Sztálint is versben köszöntötte születésnapján. Ő is – mint annyian akkor – oly erősen bízott a szocializmusban, hogy valóságnak tekintette a hirdetett hazugságokat.
Nemcsak a diadalmas jelszavak csábították optimizmusra, arra ösztönözte személyes sikere, boldogulása is. A Valóság bemutató száma után elismert fiatal költővé vált, más folyóiratok is kérték verseit.151 Megjelent a Fórumban, a Magyarokban s más lapokban is. A kritikai elismerés sem késlekedett. A Magyarok 1948. júniusi számában a fiatal költőket értékelő tanulmányában Lukácsy Sándor kiemelte költőtársai közül: „Alig fél esztendeje mutatkozott be a Valóságban, s máris külön színt, új friss hangot jelent a fiatalok közt. Szinte behozhatatlan előnye van az összes többivel szemben: az üdén buggyanó képek, metaforaötletek, a szavak népi íze szempontjából verhetetlen, s ezt friss falusi emlékeinek is köszönheti. Elragadó a ritmusa is: csaknem ő az egyetlen, aki meri harsányan megpattogtatni a ritmust, különösen sajátos, irodalmunkban Faludi Ferenc óta nemigen használt, hármas tagolású, hangsúlyos lüktetőjét.”152
Szeptemberben megjelent Sőtér István antológiája, az élő magyar költőket bemutató Négy nemzedék. S az alig fél éve bemutatkozott Nagy László két verssel is szerepelt benne (Májusfák, Tavaszi dal). Hangulatukkal, eszmeiségükkel és dinamikájukkal egyaránt a népi kollégista ifjúság akkori életérzését tükrözték. Sőtér átfogó jellemzést adott az újabb magyar líráról az őszinteség és a konkrétság kiemelt kritériumaival, az egyes költőkről pedig külön-külön kisportrét rajzolt. A legfiatalabbakat Születő arcok összefoglaló címmel mutatta be, s a tizenkilenc fiatal költő közül Nagy Lászlót méltatta legnagyobb bizalommal és várakozással: „F. Nagy László a fiatal nemzedék talán legkészebb, leginkább atmoszférát teremtő, kifejezési eszközeiben a legváltozatosabb és legfelszabadultabb, áttörően konkrét költője, akinek jövője még rendkívüli eredményekkel kecsegtet.”153 Így erősödött föl a Veres Péter-i biztatás egy-két hónap alatt.
1949. június elején megjelent Nagy László első kötete, a Tűnj el fájás. A könyvnapon megismerkedett Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déry Tiborral, Vas Istvánnal, Füst Milánnal.154 Egyszeriben bekerült az irodalomba. Kormos Istvánnal, Juhász Ferenccel lakást kaptak a Rózsadombon. Ez már íróságának szólt.155 Nagy Lászlót hivatalosan is megbecsülték. Még az a furcsa kívánság is ennek a jele volt, hogy a Honvédelmi Minisztérium megkérte, írjon indulót az utászoknak. Az indulót nem tudta megírni, hiába szereztek neki élményt is hozzá.156 Amikor Életem című önéletrajzában eddig az 1949. évi nyári eseményig ért, lezáró mondatot illesztett emlékezése végére: „Befejeződött szép és könnyelmű ifjúságom.”157
Ezt azonban nem kell egészen szó szerint vennünk, hiszen hamarosan Bulgáriába megy ösztöndíjasként, s már maga az utazás nagy élmény számára.158 Ideológiai-60politikai értelemben ugyanazt találta Bulgáriában, mint amit itthon tapasztalt. Erőteljesen tanúskodik erről második kötetének, a Tüzér és rozsnak (1951) Dimitrov földjén ciklusa. Csupa lelkesedés, csupa diadalérzés ekkor Nagy László, de hamarosan megakad verseinek áradása. Elkészült néhány rajongó költeménye, de szófiai háziasszonya, Zsána Nikolova irodalomtanár a bolgár népköltészetet adta először kezébe, s Nagy László fordítani kezdte a balladákat. Rá kellett jönnie azonban, hogy ehhez a munkához nem elég az ő művészi felkészültsége. Nagy munkába kezdett, esztendeig tanulmányozta a magyar népköltészetet, hogy megfelelő nyelvet, szemléletet teremthessen magának a népköltészet fordításához. Bulgária és a bolgár folklór meghatározó, saját hajlamaira döbbentő élményévé vált – nem kis mértékben a magyar népköltészet elmélyült tanulmányozása révén. Vallomásaiban, verseinek motívumaiban, szóképeinek hajlataiban kimutathatók lesznek a folklórösztönzések.159 Már Bulgáriában volt, amikor itthon megjelent önálló kötetben egy általa fordított poéma, Margarita Joszifovna Aliger orosz költőnő műve, a Zoja.160 Ezt a Lukácsy Sándor kérésére készített fordítását később nem vette fel műfordítás-gyűjteményeibe, s műveinek lajstromai sem említik. Bulgáriai élménye kettős természetű volt: sematikus politikai felszínt látott, de a népköltészet mélyebb értelmére talált, eleven, élő folklórral ismerkedett. Elkezdődött az önelemző művészi elmélyedés időszaka. Ennek igazi kibontakozásához azonban haza kellett térnie, s szembesülnie kellett azzal az eltorzult valósággal, melyet most már nem lehetett tudomásul nem vennie, bár ifjúkori ábrándjai erősen tiltakoztak új felismerései ellen.
Nagy László nyilvános pályakezdése a magyar történelem egyik leginkább ellentmondásos időszakára esik. A háború utáni letargiából, rossz közérzetből a magyar társadalom jelentős része 1948 tájára szabadult föl. A NÉKOSZ fiataljai által képviselt hangadó új értelmiség ekkorra tette magáévá igazán az új életérzést, a „tavasz Magyarországon” hangulatát. A társadalom életében történtek olyan demokratikus jellegű változások is, amelyek joggal tölthették el optimizmussal az alulról fölfelé törekvő népcsoportok képviselőit. Lelkesítette őket az iparosítás megkezdése, az ország újjáépítése, a tömegméretű kulturális felemelkedés lehetősége. Az egyetemeken, főiskolákon a korábbinak tízszeresére nőtt a munkás- és parasztszármazású hallgatók aránya. A fiatalok előtt valóban úgy látszott, velük az ezer esztendő óta elnyomott nép szabadult föl. 1948–49–50-re gondolva Nagy László is nagy kollektív érzésekre emlékezett, s indulása idejéről így nyilatkozott: „Mi, fiatal költők, akik akkortájt indultunk, hittel, nagy lendülettel vettünk részt 61az ország építésében. Láttuk, csodákat művel a magyar nép, a gazdasági élet máról holnapra helyreállt. Gondoltuk, itt az idő, hogy az ezeréves múlt rosszaságait jóra fordítsuk.”161
A politika és a kultúrpolitika is egyre türelmetlenebbül kérte számon az irodalmon a közösségi cselekvés modelljeit. Elítélte a személyiség lelkibb szféráit elemző művészetet.162 Jellemző ebből a szempontból Szigeti József Magyar líra 1947-ben című tanulmánya, melyben az 1947-es könyvnap versköteteit szemlézte. Gondolatmenetének az volt a fő szempontja, hogy az új magyar líra miként tükrözi vissza a magyar társadalom nagy fordulatát, mennyiben képes meghaladni az „izolált én”-t. Még Illyés Gyulát is megrótta azért, mert „nem az új, hanem a régi valóság felől formálja verseit: a fennálló szükségszerű elhalásának tudata fűti, és nem az új kialakításának vehemenciája”, s követendő irányaként a Cserepező című versét jelölte meg: „Illyés további költői fejlődése elsősorban valóban attól függ, teljesíteni tudja-e azt, amire a munkáskalapácsok üteme biztatta.”163 Az „izolált én” költészete miatt marasztalta el Vas István, Szabó Lőrinc és különösen Weöres Sándor kötetét. Az „izolált én” pozíciójának fenntartását emberi és költői csődnek, hajótörésnek minősítette, s csak a múltban tekintette azt értékteremtőnek az akkori társadalom oppozíciójának formájában.
A kritika a kor bonyolult összképéből követendő fő szólamként a cselekvés optimizmusát erőltette. Lukácsy Sándor Seregszemléje is ezért hangsúlyozta, hogy a fellépő fiatalokat nem a Nyugat negyedik nemzedékének kell nevezni, hanem a népi demokrácia első generációjának, így az új felé nézés lenne a generációs besorolás vezető szempontja, hiszen csak azok az írások érdemelnek figyelmet, „melyek a ma formálódó új embertípusnak emelnek emléket… ezt a távlatot kellene állandóan szuggerálnia a nemzedék elnevezésének”.164 S miközben dicsérte Nagy László friss képi látásmódját, eleven ritmusát, megjegyezte, hogy előnyei hibák is, mert versei csak emlékek, perspektívátlanság jellemzi azokat. Velük szembeállította Nagy László legújabb verseit, melyekben már a népi demokrácia mondanivalói is megjelennek. Mintaként teljes terjedelmében idézte a Tavaszi dalt.
A közösségi élmény pátosza járta át a műveket, s újjáéledt az ennek a lendületnek leginkább megfelelő műfaj, az eposz.165 „Olyan modern költői eposzok születtek rendre, mint Illyés Gyulától a Két kéz, Juhász Ferenctől A Sántha család, az Apám, avagy olyan regényeposzok, mint Veres Péter, Déry Tibor, Szabó Pál ekkor indított nagy regényciklusai: a Balogh család, a Felelet, az Isten malmai.”166 Az új életbe vetett bizalom s az új eredmények hangos tudatosítása egy ideig elfedték a tragikus változásokat, a személyi kultusz és a sematizmus készülődését. Különösen a fiatalok estek könnyen áldozatul a jóhiszeműségüknek.
Jellemző ebből a szempontból is Nagy László nyilvános pályakezdése. Amikor ő a Deres majálist összeállította, a Májusfák ciklusba emelte ennek a korszaknak az értékeit, de ez a ciklus szigorú rostálás eredménye. A Tűnj el fájás kötet 32 verséből 62mindössze tizenhatot tartott megőrzésre érdemesnek, az 1951-es A tüzér és a rozs harminchat verséből pedig csupán tizenhármat vett fel a Májusfákba. Még érdekesebb, többet mondóbb a Deres majális dátumai szerinti statisztika. Eszerint 1944-ből harminc, 1945-ből ötven, 1946-ból huszonhat, 1947-ből öt, 1948-ból hat, 1949-ből nyolc, 1950-ből három, 1951-ből kilenc verset őriz a gyűjteményes kötet. A Májusfák nem fedi pontosan a két első kötetet, hiszen a Tűnj el fájásból az Öreganyám, a Nem apad el az Isten tehene, az Elfogynak a fák, Rothadt zsupp alatt, Család és a Sajnálom keletkezésük ideje okán a korai ciklusokba kerültek, így a Májusfákba csak tíz darab került ebből a kötetből, viszont természetszerűleg ide csoportosított Nagy László néhányat A nap jegyese kötetből, mindenekelőtt az 1951-es keltezésűeket (Öregasszonyok, Ballada, Sóhegyek tövében), s néhány, feltehetőleg korai 1952-es darabot (Tengeritörők, Hullócsillag, Álom a diófa alatt), s beillesztett a Májusfák ciklusba négy olyan verset, melyeket a Tűnj el fájás összeállításakor kihagyott (Tűz volt a te neved, Katonalovak, Egy csillag halála, Télvégi mozaik). A Tűnj el fájás kötetnek egy része tehát a korábbi ciklusokba került, más része a Májusfákba, felét pedig nemcsak kihagyta Nagy László a Deres majálisból, hanem egyszer s mindenkorra ki is tagadta életművéből. Ironikus szavakkal illette költészetéről való ekkori felfogását.
A Tűnj el fájás kötet versei megítélésének ez a hármassága Nagy László szemléletváltozásának plasztikus tükre: amikor 1949-ben Lukácsy Sándor fölajánlotta neki a könyvnapi kötet lehetőségét, régi verseiből már csak a szemléletes, leíró jellegű jellemképeket, epikus elemeket tartalmazó vallomásokat látta alkalmasnak a publikálásra. A nagymama jellemrajza, a mindent elrohasztó eső elleni panasz, a nyomornak kiszolgáltatott emberek érzésvilága, a falusi munka s a családi album jelenik meg plasztikusan előttünk. Ezekből a versekből még hiányzik a felszabadultság és az optimizmus. Statikus a versvilág: állapotokat rögzít, azok is távlattalanok. Ez a tárgyias-leíró verstípus korai költészetének gazdag erezetében csak az egyik változat volt. Erejét mutatta benne, de erősebb hajlamok vonzották már akkor a kreatívabb líra irányába. Most az irodalompolitika is a tárgyi világ, a látvány költői kifejezésére biztatta, az egyre feltörő felszabadultságérzés belülről is errefelé ösztönözte. Szinte első moccanásában érhető tetten a szemléletváltozás néhány 1947-es versében. A paraszti világ jelenik meg bennük, de távlatot, ellenpontot, dinamikus beállítást kap.
A Tűnj el fájás verseinek másik csoportját éppen azok a darabok alkotják, melyekben a költő a maga spontán felszabadultságérzését, belső ihletésű örömét, a nagy kollektív élmény érzéseit vallja ki (Tavaszi dal, Zuhatag, Májusfák, Dunántúli béke, Hazafelé hajnalban). Ezek szinte valamennyien 1948 első feléből valók, s azt jelzik, hogy Nagy László új irányt talált: költőileg megpróbálja fölmérni az új élet távlatait, érzésvilágát. A kötet második felét kitevő darabok viszont már ennek a szemléletnek – az irodalompolitika követelményeinek megfelelő, attól támogatott 63–erős túlhajtását mutatják, a sematizmus nyilvánvaló jeleivel. Ezek közül már csak alapos rövidítéssel, átigazítással tudott egyetlen darabot (Dombon) átmenteni a Deres majálisba.
A kötetnek ez a második fele, az 1948 végén, 1949 elején keletkezett versek magukon viselik annak az irodalompolitikai koncepciónak nyilvánvaló uralmát, mely szerint az irodalom feladata a társadalom dinamikus változásának a támogatása s a társadalmi fejlődés ellenségeinek leleplezése. Jól mutatja ezt a változást a köteten belül is a költői személyiség öntanúsításának módosulása. A később elhagyott nyitó vers (Leszakadnak) költője az elnyomottságtól sebzett állapotában küzd a „kócsagtollak rendje” ellen, küldetése annyira Sinka Istvánéra emlékeztet, hogy még a küldetés lokalizálása is sinkai: „A puszta nékem haragot adott, / ezért én soha el nem hallgatok.”167 A Tűnj el fájás korábbról eredeztethető darabjaiban azonban ezt a haragot a nyomorúság váltja ki, s a költői személyiség első körvonalazható jegye elsősorban a panasz, az ügyvédi védelem szerepében jelölhető meg. Ez fordul át a fölszabadultság érzésével cselekvő, dinamikus magatartássá, biztató, együtt mozduló közösségi ethosszá. Majd a kötet második felében a sematizmus időszakának jellegzetes agitátorszerepében látjuk Nagy Lászlót. A kötet utolsó darabjának a címe is Agitátor, s első személyben íródott a vers. De nem a klasszikus agitatív líra mély sodrású közösségi pátoszával szól, hanem a sematizmus hamis ellentétezésének szereposztásai szerint ítélkezik.
A történelemformálás láza a sematizmus kötelező kellékeit ugratja a versekbe: egyik oldalon a tanulásra, szórakozásra fölszabadult nép, a termelés és építés diadalmas útja, másik oldalon kötelezően feltűnnek az új élet hirdetett ellenségei. „Utunk a földgolyót behimezi / fénylőn, mint tejut a kéklő eget”168 (Agitátor), s ezzel a diadallal a papok, kulákok, háborús uszítók mesterkedései állnak szemben (Piros búzával, Cséplés, Fürdő). Még személyes baját, saját naponkénti fizikai fájdalmát is legyőzi, feledteti ez a közösségi mámor, a fizikai fájdalmat panaszló vers is harcos indulóvá emelkedik: „Nevelgető eső leszek, / ellenségre égszakadás” (Fáj). Nem a sorsa ellen lázad már, hanem jódolgát ünnepli, s harci dalt zeng, de népével azonos pozícióból, népe szeretetét, megbecsülését élvezve (Kályhácska).
Az irodalompolitika nyomása, mely kötetének visszhangján is érződött, tovább erősítette költészetének ezt az ideologikus-sematikus vonulatát. Bírálói elismerték tehetségét, valóban megismételték róla írva mindazt, amit Lukácsy és Sőtér dicséretként az előző évben elmondott,169 de éles fogalmazásukkal a még közvetlenebb, aktuálisabb politikai költészet felé terelték. Faludy György azt hiányolta költészetéből, hogy „Pártunk, mozgalmunk jelszavai még nem mindenütt nyertek Nagy Lászlónál költői élménnyé vált feldolgozást, hanem gyakran a maguk nyerseségében jelennek meg, nemegyszer népmeseszerű nagyotmondásba vagy túlzásba vezetnek”.170 Keszi Imre is arról ír, hogy eszmei téren nem tudja még követni formai újításainak merészségét, „öblös narodnyik nagyotmondás”-t emleget.171 Tiszay Jenő 64egyenesen így fogalmaz: „F. Nagy László népi kollégista. Szegényparaszti származása alkalmassá tenné arra, hogy az eddig említett munkásköltő mellett megszólaltassa a – Kuczka szavaival élve – »nagydarab, lassúbb mozgású öcs« hangját. S bár erre a jó szándék kétségkívül megvan benne, nem tud szabadulni a Horthy-idők »népi költészetének« sinkaistvános, narodnyik nagyotmondásaitól. Egy-egy öblös, nagyhangú kiszólásával sokszor különben igen értékes verseket ront el. Döntő jelentősége formáiban van, amennyiben gyökeresen szakít a Benjámin, Kónya, Kuczka által is igen gyakran használt jambussal, és ősrégi magyar versformákat új ízekkel felfrissítve megteremti azt a hangot, amely legjobban illenék az új magyar költészetre – formában is jelezve a nyugati, burzsoá irodalommal való szakítást. Tehetsége nem vitatható el, és bizonyos, hogy fejlődése folyamán leveti eddigi hibáit, és kifogástalan formáihoz kifogástalan tartalom is hozzá fog járulni.”172
Nagy László első kötetének kritikai visszhangja is tükrözte azt az irodalompolitikai változást, amelyik a fordulat éve táján végbement. Korábban a legkülönfélébb esztétikai irányzatok éltek egymás mellett. A fordulat éve táján azonban sajátos ellentmondás vált uralkodóvá: egyfelől az írók jó része természetes módon érzékelte az új távlatok örömét, másrészt viszont ez az öröm kötelező érvényűvé lett, s minden egyéb hang és probléma az irodalompolitikai türelmetlenség áldozata lett, megbélyegzést kapott.173 „A líráról való közgondolkodás is első számú kategóriaként a szocialista realizmust használta, de igen-igen leegyszerűsítve, sematikusan értelmezve a fogalmat, hiszen nyomban társította hozzá a témakultuszt, a stílusdemokratizmust, az egyszerűség követelményét s a közvetlen agitatív és népnevelő-didaktikus jelleg kívánalmát.”174 Így, miközben elhallgattatta a magyar líra számos jelentős tehetségét, a szocializmus korának induló énekeseit különösképpen megbecsülte, súlyukat, jelentőségüket megemelte. A „Lobogónk: Petőfi!” jelszó Petőfi merő egyszerűsítése is volt, s mérhetetlen károkat okozott magának a költőnek is.
Erős bírálat érte Nagy László két orientáló költői forrását: a narodnyikság pecsétjével megjelölt népi lírát és a dekadensnek minősített József Attilát.175 Sőtér antológiáját is megrótta a Csillag kritikusa 1948-ban, amiért nem tett ideológiai különbségeket, s együtt hozta a hanyatló „feudálkapitalista költészetet” a születő és erősödő munkásmozgalom lírájával. Elítélte, amiért Szabó Lőrinctől kilenc verset közölt, Benjámintól pedig csak kettőt, s ráadásul még Sinkát is szerepeltette.176 Az osztályharc élesedésének elmélete, a jugoszlávok elítélése, a magyar költők sztálini, majd felszabadulási felajánlásai, az ellenség leleplezése tölti meg ekkor a folyóiratok lapjait, s a szovjet irodalom kritikátlan túlbecsülése.
Az irodalompolitika fő ideológusai azt szorgalmazták, hogy a költők s az egész irodalom – még közvetlenebbül vállaljanak politikai szerepet. „Munkásosztályunk legjobbjai a munka heroizmusát szinte kizárólag a Párt közvetlen szavából és példájából, a szovjet sztahanovistáktól és a szovjet regényekből tanulták – csak kevéssé a magyar íróktól és költőktől. Íróink nemigen voltak ott, hogy éles szemük65kel segítsenek az ellenség leleplezésében és megsemmisítésében”177 – olvashatta Horváth Márton dorgálását Nagy László a Gereblyéző lányok című versének szomszédságában. Pándi Pál Benjámin László költészetét, különösképpen a Tavasz Magyarországon című versét állította a fiatalok műveiből a szocialista költészet felé vezető út mintájául.178 Horváth Márton a munkásokat és parasztokat érdeklő témákat kéri számon a költőkön, s példaként a Sztálin születésnapjára írt kötetnyi verset említi a magyar irodalom büszkeségeként, különösképpen Zelk Zoltán A hűség és hála éneke című versét, meg a három- és ötéves terv visszatérő motívumát, a falu átalakításának témáját.179 Még a hivatalos elismerés révén megbecsült művek esetében is az ideológia teljes fegyverzetének használatát kérte számon a kritika. Juhász Ferenc A Sántha család című művének minden szépsége ellenére megnyilatkozó politikai hibájáról beszélt, ez pedig az volt, hogy a parasztság életének realista ábrázolásakor az egész költemény szinte egyetlen szóval sem méltatta a munkásosztály szerepét a parasztság felszabadításában.180
Azért emeltem ki néhányat a kínálkozó példák sokaságából, hogy érthető legyen Nagy László költészetének a válsága az 1949–1951 közötti időszakban. Verseiben ekkor fölöttébb gyakoriak a vezércikkekből átvett eszmék, frázisok. Sűrűn használt motívuma a Párt, a Terv, Szovjet, a lobogó, az ünnep, győzelem, diadal, Kína, Sztálin, a munkásság és a parasztság, a „csillagos gyárak” és a „biccentő búzafejek”. Jellemző, hogy Harc és ének lett A tüzér és a rozs első ciklusának a címe.
Eszmei vonatkozásban nem jelentett változást bulgáriai tanulmányútja sem. A Dimitrov földjén című ciklusból mégis többet őrizhetett meg később, mert ebben az új táj, az új emberek tárgyias megjelenítése eleven életet hozott, s nem nyomta el a szemléletesség szépségét a politikai pátosz.
A kultúrpolitika – magának Révainak a vezetésével – viszonylag hamar fölvette a harcot az önmaga által diktált sematizmus ellen, de ez eleve felemás eredményű lehetett, hiszen kizárólag a művészet területére korlátozódott, a politikai sematizmus, dogmatizmus tovább erősödött, miközben az irodalmi sematizmus ellen írók és politikusok egyaránt szót emeltek.181 Felemás volt a sematizmus elleni harc: Pándi Pál például helyeslőleg említi Révainak a sematizmust is bíráló Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez című tanulmányát, mégis a Sztálinról írott verseket emeli ki különösen szép eredményként: „Nem véletlen, hogy éppen Sztálin születésnapjára borult virágba új költészetünk is.”182 Ilyen körülmények között lehetetlen helyzetbe került Nagy László is. Azt ünnepelték benne, ami leginkább romlékony volt, s maga is azt hitte legszebb értékeinek, amit később oly keserűen kellett megtagadnia.
A Deres majális összeállításakor szigorúan megrostálta első két kötetét, az átmentett darabokon is igazított, legtöbbször a sematikus strófákat, a korszak kötelező kellékeit dobta ki. Megszabadította korai költészetét a sematizmus durva hibáitól, de vigyázva végezte ezt a műveletet. A megtagadott politikai korszaknak szinte minden fontos motívuma kimutatható a megőrzött versekben. Hűségesen akarta 66megőrizni ifjúsága szép hitét, májusfás hangulatát. Az már a költői teremtőerő különös munkájára vet fényt, hogy a kihagyott, sematikus versek egy-egy képe, gesztusa évek, olykor évtizedek múltán Nagy László későbbi verseiben meg-megcsillan.183
A Májusfák ciklus híven őrzi Nagy László költészetének szemléletváltozását, csupán ennek az átformálódásnak szélsőségesen sematikus elemeit iktatta ki. A korai versek sokirányú motívumköre most hirtelen beszűkült. Verseinek a társadalmi érvényű mondandó válik központi elemévé. Az új világ plasztikus megjelenítése és agitatív szándékú védelmezése lett a költői cél. Háttérbe szorulnak költészetének mitikus mozzanatai, eltűnik a keresztény képzetkincs, eltűnik a gazdag folklórerezettség. A diadalmas irányra talált költői személyiség elfordult látomásaitól, vízióitól. Mindez persze költészetének nagyfokú leegyszerűsítéséhez vezetett. Pályakezdő verseinek merész villanásai, nagy ívű képei egy erőteljesen kreatív költészet lehetőségét jelezték, most szinte kizárólagosan a közvetlen tárgyi világ s az ahhoz fűződő, abból eredeztethető, azzal motivált érzésvilág szemléletes megjelenítésére törekedett. A korai versek gyakori szenvedésmotívuma szinte ösztönözte a teremtő költői képzeletet: a tények ellenében fogalmazta meg a költői személyiség önmagát, a folklór és a mítosz elemeivel tágította világát. Most a költő és a tárgyi világ harmóniája válik uralkodó érzéssé, s ez a harmónia formálja a verseket.
Nagy László később alapvetően drámai karakterű költészetének egyik fő eleme, a hit ekkor válik olyan mélyen sajátjává, hogy ellenpontozni tudja majd a csalódásokat, megpróbáltatásokat. A Májusfák korszak eszmeileg felbecsülhetetlen értékű: az ekkor felvirágzó hit a szabad, belső hajlamai szerint kibontakozó és teljesülő élet lehetőségét, tehát az eszmény realizálhatóságát oltotta beléje. Ez erősítette föl személyiségének a korai versekben is fel-feltűnő vitalitását. Olyan eszményhit képződik benne, amelyik a nagyobb emberi élet lehetőségének távlatát tudatosítja.
A Májusfák idején ez csupán eszmeileg s nem költői erő szerint, nem a költői világkép szerves és összetett struktúrájában érvényesült. Hangváltása a versvilág dinamizmusában lett a leginkább szembetűnő. A korábbi szenvedő személyiség most az állapotszerűség helyett a teremtő száguldást érzékelte a világban, s maga is ennek a segítésére mozgósította erőit. Az irodalompolitika a tárgyi világ költészetbe emelésére biztatta. Nagy László költői tehetségének egyik erős vonása éppen a tárgyszerűség, a „tárgyi világhoz tapadó szemlélet” volt.184 Most a tárgyi világ költészetbe emelésére elsősorban az egyszerűség és a forradalmi pátosz társításával tett kísérletet.
Hangváltása 1948 elején teljesedik ki. Először tisztán a Valóság 1948. áprilisi számában közölt Tavaszi dal és Zuhatag című versekben. Az 1947 decemberében közölt bemutatkozó versek a reménységnek és dinamizmusnak még jelét sem mutatják. Igaz, azok többnyire korábbiak, de pontosan illeszkedik közéjük az 1947-es Otthon is, amelyik Itt még az Isten is nyomorult címmel került be a Májusfák 67ciklusba. Leíró, narratív vers ez, epikus elbeszélése, felsorolása az otthoni munkának. Epikai keretét a költő hazalátogatása adja. A munka poézise hatja át, de ez a munka a szegénység jegyeit mutatja, reménytelen világ képe rajzolódik ki belőle, ezért lett a vers egyik sora, ennek a világnak a minősítése a végleges cím.
Az ugyancsak 1947-ben keletkezett, de az 1948-as áprilisi Valóságban közölt Égre néztünk akaratlanul már halvány elmozdulást jelez: nem a munkát és a szenvedést részletezi, hanem annak értelmét, a bontakozó életet. Ez a gesztus azonban még visszafogott. A vers kérésébe („szitálj egy kis álmot is szememre”) azt az igényt is beleérezzük, hogy az álom ennek a világnak a változtatására irányulna. Ez az igény a Hamupipőkékhez185 című versben – a tündérmese ötletszerű parafrázisában – szinte parancsként hangzó kívánság-felsorolásban bontakozik ki. A csupa imperatívusz a felszabadulást énekli vágyként, kívánságként. A költői szemlélet egyszerűsödését nemcsak a szerény parafrázisvers jelzi, hanem egy-egy korábbi motívum közhelyessé vált ismétlése is: a Tűz volt a te neved alapmotívuma hasonlít Az ördög hárfáihoz, de meg sem közelíti annak szemléleti gazdagságát, hangulati erejét. A tűz-bűn-gyász tagolására egyszerűsíti a belső változást.
Az 1947-es termés legszebb darabja a Figyelmeztetés című dal.186 A korai versekben többször megidézett ökör itatása az az egyszerű mozzanat, mely köré Nagy László a paraszti szemlélet tárgyi elemeiből épít teljes kis világot:
A nyitó strófa metaforája, melyben a sovány ökör csodaállat, jelzi a szegénységet, a más versekben is elmondott takarmányhiány gondját, meg azt is, hogy ez az állat valamiképp az életük szimbóluma. A kétütemű hatosok magyaros dalformáját az ismétlődően két azonos kifejezésből álló második sor s a kérő jelleg, valamint félrímes szerkezet erősíti. Tárgyi elemeit a paraszti udvar képezi, arányosan felerészben állatok (gúnár, kutya), felerészben pedig az élőtől egyre inkább a kozmikus felé mozduló természetszemlélet, előbb a növény (almafa), majd a szél megszólítása. A szemléletes láttatás és a határozott tagoló ritmus olyan versegészet ad, melyben a paraszti világ nyomorúsága és szabadulásvágya bensőségesen szólal meg. A záró strófa utolsó két sora nyomatékosítja ezt a szemléleti zártságot, midőn a dísztelenséggel, erőtelenséggel visszautal a „csontsovány” jelzőre.
Ebből a rejtekezőbb dalszerűségből lép elő az 1948-as darabokban a diadalmas, a felszabadultság érzését és erejét tanúsító költő. A híres Tavaszi dal nyitja a sort az áprilisi Valóságban. Ebben már nyíltan vállalt felszabadultságérzés társul programszerű politikai tudatossággal:
68Az egyszerű dalforma az Adjon az Isten és a Köd-konda támadt ritmusa. A kétütemű páros rímes nyolcasoknak 5:3-as félrímes sorokba tördelése tiszta, könnyed dalformát teremtett. Ez a műforma kitűnően alkalmas a problémamentes, egyívű érzelem, illetve hangulat kidalolására. Nemcsak az ihlet, az inspiráció dinamizmusát érzékelteti, hanem egyszerűségét, egyirányúságát is. A népi kollégisták az 1948. március 15-i felvonuláson a Nemzeti Parasztpártot és Veres Pétert éltették. Nagy László a Nemzeti Parasztpártra gondolt,187 amikor egy kollégiumi filmvetítés alatt megírta a Tavaszi dalt.188 A Párt azonban hamarosan kizárólag a Magyar Dolgozók Pártját jelentette, s Nagy László verseiben is az MDP irányvonala szólal meg 1949–1950–1951-ben.
A Tavaszi dal éppen azért válhatott antológiadarabbá, mert kifejezte a fordulat éve körüli kornak a politika által kívánt közhangulatát: a „hívő indulat”-ot.189 A kritika is rögtön kiemelte ezt a verset. Lukácsy Sándor már idézett Seregszemle 69című írása 1948-ban teljes terjedelmében idézte annak példájaként, hogy Nagy László stilisztikai fölénye milyen bravúrosan kerüli el a banális politikai költészetet még a pártról írva is.190 Később is kiemelik a tanulmányírók ezt a verset, mint Nagy László költői fordulatának nyilvánvaló jelét.191 S bármennyi ellenvetést tesznek is olykor a tüzetesebb vizsgálódás alapján, jelentőségét nem vitatják.192
Nagy László ebben a dalban a folklórnak és a szocialista eszméknek a társítását kísérelte meg. Az angyal és a kutyák megkötözött angyala helyén most a jó ügyek harcos védelmezőjeként küzdő pártot szólítja. A bibliai allúzió és a tüzes csikó képében kifejezett vitalitás a költő cselekvésre való elszántságával társul: sugallatosan gazdag az első strófa, a képek és jelképek egybesimulnak a költői cselekvéssel. Kétségtelen azonban, hogy ezt a szintet nem tudja tartani a vers. Ritmusában követi csupán az első strófát, de ezt a ritmust nem tölti meg a nyitányhoz fogható feszültséggel, teljességgel. Az első strófa a szakrális képzetkinccsel és a népdal ritmusával különös, egyéni hangot teremtett. A továbbiakban azonban a korabeli politikai költészet kellékei erőteljes egyénítés nélkül jelennek meg: a szegény–gazdag ellentét éppúgy, mint az akkori idők politikailag kötelező antiklerikalizmusa.193 A zárókép azonban újra telitalálat. Az öröm és a piros ing összevonásával s az ifjúság megjelenítésével ez a kép visszakapcsol a nyitó sorok tüzes csikójához is.
A Tavaszi dalból messze hangzott a felszabadult ifjúság virtusa, élethite. A vers „az aggályokra fütyülő kamaszradikalizmus, a tilalom ellenére tüntető vitalitás jóvoltából maradandó”.194 A felszabadulásérzés sematikus árnyalatú olykor, az ellentétezés s a gazdagok és papok említése „csak azért jelenik meg a versben is, hogy az általa alkotott háttérből az életkedv képei fényesebben szökkenhessenek elő”.195 A vers eleven képei, pergő, fiatalos ritmusa szinte legyőzi a látásmód apróbb hiányosságait.
A Tavaszi dal modellszerűen mutatja meg Nagy László költészetének válaszútját is: a nyitó strófa kreatív költőiségével ütközik a realista látványköltészet. A látomás és látvány szembekerülése ez, de oly módon, hogy a látvány nem tud önmagában megemelkedni, eszmével dúsulni, mert a költő politikai szándéka föléje nő a tárgyszerűségnek, türelmetlenül igyekszik átlelkesíteni azt. Nem a látomásos és tárgyias költészet ütközése ez, hanem a lírai teremtés és az átlelkesített látványköltészet kettőssége. A tárgyias szférát is visszafogta, nem engedte a maga természete szerint megszólalni a politikai túllelkesültség. A tárgyias elem külső „ráadással” jelenik meg: „a meggyfa meghajol boldogan”, „gyárakban vígak a motorok”, „harmatos palánta mosolyog” (Zuhatag), „szegfűink szabadon nyílnak”, „májusfák suhogják magasan / az ember szabadult kedvét” (Májusfák), „üdvözlöm a magas tengerit, / zöldzománcos kardja mosolyog” (Hazafelé hajnalban), „A vetés izgul haragot zöldel” (Dombon), „s megcsendült a világ bennem”, „köszöntött a jázminillat… iparkodásra biztatott” (Virágzó rozson), „aranysugárban énekelve / húsz leány húzza 70a gereblyét, „zengik a szabadság énekét” (Gereblyéző lányok), „várja a tenger boldogan” (Dunai átkelés).
Nemcsak az egyes versek témája s a költői kedv kiszólásos, ráadásjellegű megnyilatkozása, nemcsak a tárgyak boldogsággal, tavasszal és szabadsággal való „kiegészítése” vall a költői személyiség megváltozott állapotáról és szereptudatáról, hanem az ekkori versek túlnyomó többségében közvetlenül megnyilatkozó lírai én is. A tárgyias látványhoz, mely már eleve közvetlen értelmezést nyert a költői hozzáadástól, „ráfogás-techniká”-tól, többnyire a versek zárlatában, de olykor már jóval korábban, mintegy a látványból kibontott értelmezésként, közvetlen fogalmi felhívás, öntanúsítás formájában megszólal a költő. Összegezi szemléletét, kibeszél a megjelenített világból: „gyártsatok ekéket vasasok / parasztok adjatok kenyeret / uraim féltsétek magatok”, „tudásunk gyarapodj bokrosodj / legyünk az új élet teteje!” (Zuhatag), „Ünnepi ruhádat vedd elő, / danolhatsz, fütyülhetsz békén, / rögökön kapavas ne csengjen, / gyáron se füstöl a kémény” (Májusfák), „Majd munkába állok magam is, / világ, és kimondom álmaid, / ajkam a vas-nehéz szavaktól / feszüljön, dübögjön, mint a híd” (Hazafelé hajnalban). „Síp, dob, hegedű, mulassatok, / zúgnak teremtő sugallatok” (Télvégi mozaik), „Magamban én annyi embert vittem, / mint égbolton a csillagok” (Virágzó rozson), „Sírjon, ki róluk rosszat beszél” (Traktoros lányok), „Zabolát vetni lehet a vízre, / de énrám, de énrám sohasem” (Tenger), „Én nem alhatom át ifjuságom” (Ősz van újra).
Ugyanez a sematizmus nyilatkozik meg a versek elbeszélő, narratív jellegében. A Májusfák költője kevésnek érzi az öröm kifejezésére a jelen látványát, s ezért ellenpontként a múltat, a háború idejét s a tilalmak korát idézi föl, hogy nagyobb nyomatékot kapjon az ember „szabadult kedve”. A Dunántúli béke című vers szinte érthetetlenül rossz képpel indul: már nem Szent Péter feji az Isten tehenét, hanem „a türelmetlen paraszt keze / az ég tartályát megcsapolta”. Majd idill tárulkozik elénk az eszméknek alárendelt túlzásaival: egy erotikus képtársítás ötletéért mintegy végigéljük a rozsok, búzák ledőlését és fölállását, hogy a vers epikuma a termő élet jövőképében találjon megnyugvást. A Hazafelé hajnalban pedig olyan „útleírás”, mely az új korszak gépesítésének ünneplésébe ér, a „vasállat” most a gémnyakú ekével „vérig sérti a talajt, amit / századokon át csak becéztek”. A képzavar itt is a keresettség nyilvánvaló jele, a nagyotmondás kényszere löki ide a mélyszántás kifejezésére az egészen mást jelentő „vérig sérti” kifejezést. A munka lendülete magával ragadja a költőt is, ez váltja ki verszáró vallomását: „Majd munkába állok magam is, / világ, én kimondom álmaid.” A Vadászok egyenetlensége is a múlt és jelen ellentétezéséből következik, meg abból a belső ellentmondásból, hogy Nagy László ünnepelni akarja az új világot, melyben a szabadság jele, hogy az egykori hajtók a vadászok, de ezt az ünneplő érzést folyton keresztezi az állatok iránti részvéte: „Sírnak szegények, száll piheszőrük, / gyűrüzve esnek bukfencre.” A vers első változatában ezt a belső feszültséget könnyedén föloldotta a szövetkezetek ünneplése.
71E versek egyik leggyakoribb motívuma a közös munka. A korábbi szenvedések helyén most öröm a munka, mert értelme van, mert nem magányos küzdelem, hanem boldog közösségek passziója (Gereblyéző lányok, Tengeritörők, A csengő, Traktoros lányok), vagy ellenpontja az egykori életnek, szomorúságot csak az emlékezés visz bele (Öregasszonyok, Álom a diófa alatt).
E sémán belül is vannak figyelmet érdemlő változatok. Olykor a szemlélet naivságát is feledtetni tudja a ritmussal. A Zuhatag szigorúan pattogó, harmadoló kilenceseinek ritmusát a keresztrím is fölerősíti. A Májusfák, Hazafelé hajnalban, Gereblyéző lányok a tagoló magyaros vers lehetőségeit kamatoztatja, az aszimmetrikus tagolás frissítő áramát hozza.196 A Dunántúli béke ezen a csapáson haladva a sorok szótagszámát is szabadon váltogatja, s a gazdag ritmusvariáció ellenpontozza a szemlélet naivságát, a gyermek József Attilát idéző hangját:197
A Tengeritörőkben pedig az időmérték elsodorja az ütemeket, majd újra fölerősödnek azok is:
Nagy László szándéka nyilvánvalóan arra irányult, hogy magában a tárgyi világban érje tetten, szólaltassa meg a felszabadultság érzését. Tökéletes darabokat azért nem találunk ezek között a versek között, mert Nagy László nem elégszik meg ekkor a tárgyias érzékletesség hatásával, többnyire magyarázattal toldja meg a leírást. Pedig az egyes részletek eleven költői erőről, a meditatív fantázia távlatos, kreatív működéséről tanúskodnak. De aztán a magyarázat, a látvány megfejtése széttöri magát a képet.
A Télvégi mozaikot talán a kétsoros tördelés óvta meg egészen a zárószakaszig a didaktikus megfejtéstől: a rövid strófák egy-egy eleven képe önmagában is megálló egység, mégis szerves része a mozaikokból összeálló egésznek. A bemutatásból kiszóló zárósorok még itt is ráadásként hatnak: „Síp, dob, hegedű, mulassatok, / zúgnak teremtő sugallatok.”
72A Virágzó rozson narratív részei közül két sor szinte kiemelkedik, mert a kor lelkületét, a költő eszméjét a képek fejezik ki: „Óriás szövőgyár volt az égbolt, / sürgő orsó minden csillag.”
A bulgáriai élménykörből is azok a maradandóbb darabok, melyeknek a tárgyiassága nem sérül verbális kiegészítéssel. A Dunai átkelés mintha az élmény gyors kifejezése volna, egy-egy ponton a tárgyak helyett is beszél, pedig szép kép élteti: „a túlsó partra komp visz át: / óriás acél-vadruca”. A Bulgária198 viszont élményszerűen pontos tárgyias képekben a látvány mögötti létszemléletet is képes megjeleníteni: nem mondja ki a költő, mégis érezzük azt, hogy csodálkozik a falu nyugalmán, elmereng az itt élő emberek életén, s szereti őket. Részvétet is érez szűk térre szorult életük miatt. A birsalmák, a buzgó forráskútnál összetülekedő bivalyok lokalizálják Bulgáriára a helyszínt. A záróstrófa pedig szintén immanensen valamennyi jellegzetesen közép-kelet-európai falu életét jellemzi:
A Tánc a téren a kissé sematikus második strófa kivételével eleven élet, a mérges télben megjelenő boldog lakodalmas nép látványa távlatot nyer:
A Levél a plovdivi vásárról naiv-szép epikumát is elevenné, belső ragyogásúvá teszi a vásár forgatagát megidéző felsoroló tárgyias számbavétel: „otelló-szemű fekete lányok / pezsgő olajban sütöttek fánkot…” A megelevenítés ereje háttérbe tudja szorítani a máskor zavaró kibeszélést, mert itt a narráció is szerves része a tárgyias gazdagságnak. Ezekkel a pozitív példaként idézett darabokkal szerencséje volt Nagy Lászlónak: eredeti változatukban a látvány és a reflexió úgy különült el egymástól, mint szöveg és annak magyarázata. Így a végleges változatban – csupán el kellett hagynia a fölöslegesnek bizonyuló s a vers világát végül is szűkebbre fogó magyarázatot. Nyitottabbá, erősebbé vált nélküle a vers.
73Hasonlóképpen főként rövidítéssel, elhagyással nyerte el végleges formáját sok olyan vers ebből az időszakból, melyben a tárgyias leírás és a reflexió szorosabban összekapcsolódik, tehát a megőrzött vers is bőséggel tartalmaz reflexív elemeket (Virágzó rozson, Dunai átkelés, Vadászok, Tenger, A csengő, Repülő, Dal, Ősz van újra).
Nagy László költészetének ellentmondására világít rá az a tény, hogy ekkori verseinek lezáró kommentárjai vagy a verstestben előforduló egyenes vallomásai a költői személyiség felszabadult lelkesedésén túlmenően, olykor azzal ütköztetve is egy olyan költői ars poeticát is megfogalmaztak, amelyiket ekkor megvalósítani nem tudott.199 Egyes képei jelzik csupán, hogy kreatívabb, az irreális szférákat is bejáró, a tapasztalati valóságnál jóval tágasabb költőiség igénye élt benne. Láthattuk ezt a Tavaszi dal indító strófájában, s közvetlenül szólal meg a Gereblyéző lányok zárósoraiban: „nézd, szemükben ott az ország, / mint fűszál harmatán teljes ég”. Egy-egy képe jelzi az együtt látást, a totális szemléletet: „életünk arannyá érve, / ez a nyár: aranytál” (Egy kék lepke meg egy sárga).
Gyakoribbak a leíró verselemek között, legtöbbször azok zárlataként megszólaló kontraszt jellegű reflexiók: ezek – bár legtöbbször nem eléggé szervesen bomlanak ki a verstestből – azáltal jeleznek teljességigényt, hogy a költői szemlélet az adott tárgykörből hirtelen messzire szökken, legtöbbször a halálfélelem érzéséig. A Dombon zárlatában: „A vetés megnő érik arannyá / Lesz a halál ellen kenyér.” Az Öregasszonyok befejező sorai szintén valami különös kívánsággal érnek el ehhez a gondolathoz: „csodát a világrendben, / hogy meghalni ne kelljen”. S a megjelenítés erejével kiemelkedő Ősz van újra is abban a gondolatban zárul, hogy a költő nem alhatja át ifjúságát, mert „a halál az alvót szereti”. Szinte lehúzza ez a lezárás a verset, melyben a nyitó sorokban a szemlélet tágassága az őszt a sövények zöldjét elöntő „halálos pirosság”-gal nevezte meg. Végig érezteti a kettősséget: a teremtés és a szenvedés ama kontrasztját, mely a halálmotívumok értelme is volt. Itt a szépség ellenpontozza a sok-sok munkát, verejtéket. Más darabokban is érzékelhető a reflexiókban a költői szándék szembeszegülő mozdulása. Különösen közvetlenül jelenik meg ez a Dalban: az őszi vihar pusztítását itt a szerelem ellenpontozza, abból táplálkozik a szembefeszülő „mégis”, de a záróstrófa az elbeszélői dikció ellenére együtt is tudja hozni a két pólust:
Jellemző a kor ünneplős hangulatára, hogy a halálra oly érzékeny, tőle gyermekkora óta szenvedő, félő Nagy László két, szemléletének tágasságát reveláló versét nem találjuk sem a Tűnj el fájás, sem A tüzér és a rozs kötetben. Pedig a Deres majálisban 74a Katonalovak 1948-as, az Egy csillag halála pedig 1949-es dátummal jelent meg. A Katonalovak a háborús időszakról adott személyes vallomás, összekapcsolja a légnyomás és a bál képzeteit: „Táncoltak nyihogva a bálban: / a légnyomások udvarában”, majd bemutatja a lovak szenvedését, s azt, hogy hogyan ápolta őket. A két záróstrófa viszont tökéletesen fogja egybe a látványt és a látomást:
A háborús szenvedés közepette az érzékeny szemlélet kapcsolja a lovak látványához, különös fényű szemükhöz a pusztulás jelképeit, s vonatkoztatja önmagára is a pusztulást. A háborús szenvedésben állat és ember közös sorsa is megnyilvánul: a szépség, erő, remény egyként a kiszolgáltatott értékek világába szorul, pusztulás a sorsa.200 Az idézett második strófa némiképp ellenpontozza az előzőt, de ez a varázslat az álom, a képzelet játéka, annak ellenére, hogy tapinthatóan érzékletes a látvány: a holdfényben csillog a lovak szőre, nem látszanak sebhelyeik, átalakulnak, megszépülnek a tények. A vágyakban élő világ szólal meg ezen az álomszigeten, a valósággal gyökeresen ellentétes szabadság, a nyílt távlatok. Az Egy csillag halála is túlemelkedik költői látásmód tekintetében az egyszerű bemutatáson és párhuzamon. A hullócsillag teremtett világgá önállósul, s belső szemléleti tágasságot mutat, immanensen kifejezi: vannak, akiket a szép látvány ragadott meg, a költőt viszont a pusztulás, a zuhanás ütötte szíven. A záróképekben a szépséget és pusztulást merészen öntanúsítássá emeli, messze kilép tehát a kínálkozó egyszerű párhuzam keretei közül:
E látomás összetettségéhez, sugallatos képkincséhez viszonyítva elbeszélő, példálózó jellegű a Hullócsillag. Ez a vers megjelent akkor is, tehát szinte modellszerűen mutatja azt meg, hogy mi a különbség a költő belső kifejezési igénye (Egy csillag halála) s a kor kívánalma szerinti kidolgozás (Hullócsillag) között. Ez utóbbi szimpla allegória: a hazához intézett vallomás példázataként hangzik a párhuzam, ha a költő a hazáját elhagyná, az ragyogna tovább, de ő – miként a hullócsillag – semmivé válna.
761951 nyarán Nagy László hazatért Bulgáriából, ősszel lakást kapott a Szabadság-hegyen. Boldognak kellett volna tudnia magát, hiszen úgy érezhette, karjára vette az idő. Mégsem így történt. Itthon szembesülnie kellett korábbi álmaival, elképzeléseivel, látnia kellett, hogy más irányt vett a magyar történelem, nem a fényes szellők ifjúságának álmai valósulnak meg. Az eszmélkedés azonban nem hirtelen történt. Kegyetlenül meg kellett szenvednie csalódásával. Bulgáriai tartózkodása idején, különösen annak második szakaszában a fordításnak élt, de itthon fordításainak kiadását azzal halogatták, hogy azokkal „a narodnyik szemléletet” támogatja.201 Pénze nem volt, az új lakásban hol a kályha hiányzott, hol a tűzrevaló, kívül-belül hidegnek érezte az 1951–52-es telet. Elment a Mátrába, s míg ott tartózkodott, otthonát kirabolták, bőröndjében őrzött versei is eltűntek. Lakását átadta Somlai Szabó Józsefnek, ő pedig albérletbe költözött.202 Egészsége is megrendült, állása nem volt, új verseket sem nagyon tudott írni. Hívták a Szabad Nép külföldi rovatához, de nem ment: „Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött”203 – emlékezik később erre az időszakra. S emlékezését szinte szó szerint ismétli meg a Kormos Istvánnak adott televíziós interjúban.204
A szembesülés mély személyes válságba sodorta Nagy Lászlót. Látnia kellett, hogy a hirdetett eszmék és a valóság élesen ütköznek, szembe kellett néznie saját szüleinek sorsával is. Hit és mély csalódás párharca kezdődik személyiségében, ragaszkodás az eszméhez, de a való élet érzékeny látása is. A védettségből a teljes védtelenségbe zuhant költő küszködése az 1952-es, 1953-as esztendő, de még az 1954-es is. A valóságos helyzettel szembenéző verseit 1952-ben hiába vitte szerkesztőségekbe, nem fogadták el azokat, „annyira nyíltak, nyílt-törések voltak”.205 A Bolyongó, az Aszály, a Téli krónika és az ezekhez hasonló versei csak 79egy-két év késéssel jelentek meg, többnyire csak A nap jegyese kötetben, 1954 könyvhetén.
A politika és irodalompolitika mély ellentmondását Nagy László is szenvedte. A türelmetlen, balos kritika éppen azokat a műveket érte, melyek tágítani, gazdagítani igyekeztek az irodalomszemléletet. Azok az írók lettek céltáblává 1952-ben, akik az 1951-es írókongresszuson a sematizmus okait kutatták, Juhász Ferenc és Déry Tibor például.206 Ezeknek a vitáknak is éve az 1952-es esztendő, s ezek a viták lényegében változatlan irodalompolitikai koncepció jegyében zajlottak. Nagy László érzékelte a problémákat, de ekkor közvetlenül nem látta világosan azok okát. Így történhetett meg az, hogy már 1952-ben írt versei jelzik a bajokat, de még 1953-ban is megrendült gyászversben siratja Sztálint. Az 1952-es esztendő azért is lehetett kevés gondjainak tisztázására, mert túlságosan sokféle élmény zsúfolódott össze benne.
1952 nyarán feleségül vette Szécsi Margitot. Magánéletének boldogsága ellensúlyozta is valamelyest rossz közérzetét, menedék is lehetett a szerelem. Majd Szécsi Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek, Nagy László pedig három hónapra újra Szófiába utazott, csak karácsonyra jött haza. Boldogok voltak, Margit szép karácsonyfát szerzett, Nagy László pedig tudta, hogy fiuk fog születni, akit a tündérkertbeli hajdúvezérről már előre Andrásnak nevezett el.207 Albérletben laktak a Dembinszky utcában, de Szécsi Margit Pestlőrincen, szüleinél nevelte fiukat, Nagy László csak vasárnaponként látogatta őket egy darabig. Aztán Zelk Zoltán édesanyjának társbérletébe költöztek az Akácfa utcába, majd onnan még ősszel Zuglóba „egy csupa hiba új lakásba”, egy új lakótelepre a Mogyoródi útra.208
Nagy László éjjel-nappal dolgozott, itt írta „néhány nagyobb szabású” versét. Tizenkét esztendeig laktak itt. Az első évek a sok albérlet, otthontalan vándorlás után a munkában magára találó költő otthonérzését is meghozták. Költészete is ekkor emelkedett először igazi magaslatokra 1955–1956-ban. Mélyen átélte az új felismerések okozta megrendülést 1952–1954 között, majd a csalódáson túlemelkedve, azt költői élményként is kamatoztatva ívelt föl pályája a bartóki szintézis lírai megteremtéséig 1955–1956-ban. Ekkori két kötete a pályaszakasz két állomása is: A nap jegyese 1954-ben az útkeresésé, az első eredményeké, A vasárnap gyönyöre 1956-ban már a beteljesülés örömét is hozhatta jelentős művek sorával.
1953-ban megjelent a Szablyák és citerák, Nagy László első bolgár népköltészeti gyűjteménye. Ez nemcsak a második József Attila-díjat hozta meg számára, hanem az anyagi biztonságot is. Zelk Zoltán hívására 1953-tól a Kisdobos munkatársa, itt az addig hallgatásra kényszerített Tamási Áron, Pilinszky, Szabó Lőrinc, Weöres és mások munkatársi közelségébe, többük barátságába került.209 Juhász Ferenc révén Vas Istvánnal ismerkedett meg közelebbről, majd 1954-ben A nap jegyese Déry Tibort igézte meg, „tiszteletteljes gyöngéd üdvözletet” küldött a fiatal költő címére. Déry cikke egy-egy idézettel mutatta be Nagy László költői-emberi magatartását, 80véleményét a halálról, erkölcsről, szerelemről, anyaságról. Illusztrálta költői erejét, mely egyforma erővel jelenik meg az aszály vagy a tavasz rajzában. Majd a Gyöngyszoknya, Ballada, Anyakép, Fagyok jönnek, Jártam én koromban, hóban, Szeretők, Májusi rózsa, Aszály, Esti képek, Álom a diófa alatt című versekből vett strófák idézése után így összegzi mondandóját: „Ne mulasszuk el a figyelmeztetést: itt a szerénység megható csendjében alighanem egy nagy mű készül.”210
A következő évben Nagy László A nap jegyese kötetre harmadszor is megkapja a József Attila-díjat. Németh László az 1956-ban írt s 1957-ben, a Kortárs első számában megjelentetett Magyar műhely című tanulmányában,211 illetve 1957 tavaszán, A magyar vers útja című írásában szól nagy elismeréssel róla.212 Déry és Németh László megbecsülésére később is büszke volt: „Jólesett és rám fért, hogy Déry kiállt mellettem egy méltatásban”, „Pénzt küldött Kossuth-díjából Németh László, aki előtte és utána is megbecsült írásaiban” – olvashatjuk az Életem című visszaemlékezésében.213 Innen nézve ez a néhány év remek emelkedő Nagy László pályáján. S ez igaz is, de ha szembesítjük az irodalompolitika és az irodalomkritika ítéleteivel, akkor az is világossá válik, hogy ezekben az években Nagy Lászlónak nemcsak költészete kibontakoztatásáért kellett keményen önnön harcát megvívnia, de sok-sok durva elmarasztalással, elítéléssel, eszmei megrovással is szembe kellett néznie.
1952-ben és főként 1953-ban arra is rá kellett döbbennie, hogy megtévesztettsége nemcsak politikai, hanem poétikai érvényű is volt: egyszerre kellett tehát szembenéznie az eszmei tisztázás és a poétikai újjászületés követelményeivel. Az 1953-as esztendő politikai nyitódása nemcsak szabadabb szemléletet biztosított, hanem a feltárulkozó hibák az írók jó részét keserű önvádba, lelkiismeret-furdalásba fordították. Az új felismerések mély megrendülést okoztak. Bizonyossá váltak a párt súlyos vétkei, torzulásai, a következetes korrekció azonban felemás módon érvényesült. Az 1953 februárjától újra a Király István szerkesztésében megjelenő Csillag megszólaltatta az addig hallgatásra kényszerült írók jelentős részét, de irodalomkritikai szemléletében továbbra is szűkösen pártos szellemben ítélkezett. Az 1953-as kormányprogram következményeként csupán a kibontakozást igényelte a kritika nagyobb része, s elítélte a keserű, csalódott vagy töprengő hangot.214 Megjelenhettek problémázó írások, azonban ezeket igen súlyos elmarasztalásban részesítették. Juhász Ferenc mellett az egyik leggyakoribb céltábla éppen Nagy László lett. Tamási Lajos Problémáinkról szóló Új Hang-beli cikkében 1954-ben arról beszél, hogy a kormányprogram nagy kibontakozást tesz lehetővé, egyesek azonban – tűrhetetlen módon – helyben topogással veszélyeztetik a szocializmus építését. Ennek illusztrálására Nagy László Anyakép című versének részletét idézi, a verset „különben nagyon szép”-nek tartja.215 Darvas József az 1954-es írószövetségi közgyűlési beszámolójában marasztalta el a „dekadens pesszimizmust”, melyet elsősorban a megszaporodott halál-versekben fedezett fel, s Zelk néhány költeménye, Nagy László Balladája, Simon István Tavaszi verse, Juhász Rezi bordala volt ítéletének példatára. „Az 81ilyen költemények nem nevelnek, hanem elcsüggesztenek; nem harcra buzdítanak, hanem az élet értelmetlenségének hazug dekadens filozófiáját terjesztik.”216 Darvas céltévesztésről, fáradtságról, megfutamodásról beszélt. Írása a Csillagban jelent meg, reprezentálva a szerkesztés említett kettősségét is egyúttal, hiszen további elmarasztalását éppen Csillag-beli versekre összpontosította: „Itt vannak mindjárt a különben egészen nagyszabású költőként kibontakozó Nagy László új versei a Csillag legutolsó számában. Különösen a Gyöngyszoknya címűre szeretnék emlékeztetni, amely nagy erejű, képgazdag vízió egy jégverésről. A költői erő nagysága s a mondanivaló kicsisége közötti aránytalanság különösen aláhúzza az eszmei szegénységet, az öncélúságot, a csüggedés hangulatát. Vagy hadd említsem Juhász Ferenc rendkívüli költői tehetségről tanúskodó verseit: akár a Könyörgés középszerért, akár az Őszi intelem címűt… Vívódás, meghasonlás, reménytelenség árad ezekből a versekből.”217 Nagy László esetében éppen az útkeresés egyik első eredményét marasztalta el ez az ítélet. Újfajta parnasszista költői magatartással vádolta, s szinte az irodalomból kitessékelte a költészetünk megújulásáért küzdő Nagy Lászlót és Juhász Ferencet, pedig már ez év elején elhangzott Illyés védelme a pesszimista versek ügyében.218 Darvas ítélete kegyetlen és sommás: „Ez az út nem fölfelé, nem a költői gazdagodás felé, hanem a dekadencia mocsarába visz. Ez nem visz közelebb a néphez – hanem elszakít tőle. A dekadencia, a pesszimizmus ma káros világnézeti tartalmat fed, s előbb-utóbb szembeállít a néppel, mert szemben áll a mi társadalmunk lényegével.”219
Pedig ekkor már az 1953-as júniusi határozattal elkezdődött új történelmi szakasz eredményeképpen megszüntették az internálótáborokat, eltörölték a beszolgáltatást, a kuláklistát, sőt Rákosiék 1954 márciusában kénytelenek voltak feláldozni azok egy részét, akik a törvénytelenségek elkövetésében eszközeik voltak.220 Mindez persze a valóságos tények elfedése érdekében történt, a politika és irodalompolitika egyaránt kapkodással, következetlenséggel jellemezhető ekkor. A kulturális politika változatlanul a régi elveket hangsúlyozta, hiába hirdette meg a „nagyobb szabadság – nagyobb felelősség” elvét 1954. március 15-én. A dogmatikus ítélkezés, bírálat napirenden maradt.221
Az 1954–1955-ös években a kor politikai problémái főleg a versekben és cikkekben az írók lelkiismeret-vizsgálataként, az eddigi út felmérése, kétség és remény közti hányódás, önvizsgálat formájában jelentek meg. Az időszak irodalompolitikai és kritikai életét ide-oda hullámzó csatázás jellemezte.222 A felismerésekkel párhuzamosan elszaporodtak az írói önvizsgálatok, önkritikák, nyilvános vallomások már 1953 őszétől kezdve, különösen pedig 1954 októberétől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Rajk-per koholmány volt, s a jugoszlávok ellen hirdetett eszmei-ideológiai hadjárat rágalmakon alapult.223 Az ideologikus irodalomkritika viszont sokallotta az önbírálatot, elítélte a szomorúságot, tétova kétségbeesést, önmardosást. Indokolatlanul hosszúnak ítélte az önvizsgálódás periódusát, úgy látta, hogy az 82irodalom túlságosan rávetette magát a kormányprogram által feltárt hibák elemzésére, s nem lép tovább.224 Darvas József pedig 1955 nyarán minősítette igaztalannak, túlzónak Örkény, Sarkadi, Benjámin és Kónya önkritikáját, s megrótta azt a törekvést, hogy sokan inkább a saját tapasztalataikban bíznak, nem „a párt szemével” néznek.225 A párton belül is szemben álló erők kötéltánca folyt, tükrözve a Rákosi–Nagy Imre-mérleg játékát.
Így történhetett, hogy Nagy László A nap jegyese című kötetének a kritikája szembetűnő kettősséget mutatott: költészetének esztétikai megújulását szinte minden elemzője méltatta, viszont ki-ki többé-kevésbé súlyosan elítélte eszmei bizonytalanságát. „Borúlátását megcáfolta már az élet. Ma, amikor a nép határozott léptekkel elindult a felemelkedés új útján, nincs helye az önmarcangoló panaszkodásnak, ma nemcsak mentség nincs, de ok sincs arra a tévelygésre, amely – az említett eredmények mellett – ezt a kötetet jellemzi”226 – írta Diószegi András a Szabad Népben. Dicséretet eszmei vonatkozásban általában a kötet régebbi, többnyire még 1952-ből való darabjai kaptak Ungvári Tamás kritikájában is, aki szintén Nagy László „egész költészetének ellentmondásos fejlődéséről” beszélt, igaz, bizalommal a majdani letisztulás iránt.227 Pándi Pál is kiemelkedő irodalmi eseménynek minősítette Nagy László kötetét, de problematikusnak, elvontnak tartotta eszmeileg, az eleven élettől távolinak látta, s nem örült annak, hogy Nagy László a korábbi „üres derűvel egy viharos-borús, ködös életképet állít szembe, hogy szinte belemenekül a természetbe, felhőgomolygásba önti hangulatát, vagy éppen a képhalmozás, a nyelvi csillogás öncélú örömét keresi”.228 Még a legtöbb értéket számba vevő Eörsi István kritikájában is ott találjuk azt a minősítést, mely szerint Nagy László világlátásának gyöngéje az, hogy „az illúzióktól és hazugságoktól való elfordulás nem kapcsolódik elég energikusan egybe a nyílt válaszadás vágyával, vagy talán képességével…”229
Eörsi Új Hang-beli kritikája azonban már arra is utal, hogy Nagy László költészetének közvetettsége, sokértelműsége részint bizonyára annak a szektás nézetnek, szűk szempontú, gyáva szerkesztői-lektori gyakorlatnak köszönhető, mely „gyakran indirektségre kényszeríti a mondanivalójára kényes költőt”.230 Hogy ebben mennyire igaza volt, azt a következő év is bizonyította. Újabb támadás, elmarasztalás éri – ismét Juhász Ferenccel együtt – a Csillagban immár a legújabb verseiért: „Nagy László legújabb versei nagy költői erőt, gazdagodást mutatnak – de egyben valami mélységes bizonytalanságot, már-már hitetlenséget sugároznak. Juhász Ferenc nagy Dózsa-eposza – az egészen kivételes költői képalkotó gazdagság mellett – stílusban, formáiban valami néptől elszakadó öncélúság, eszmeiségében a kétségek közötti viaskodás felé mutat.”231 Majd a Vasárnap gyönyöre Új Hang-beli megjelentetését zavarták meg,232 e versének a Rajk-perre utaló részlete miatt kötetének megjelenését késleltették.233 A kapkodó irodalompolitika s az egyre türelmetlenebbül, nyíltabban ellenálló írók közötti szembenállást is jelző memorandumba is belekerül az írók panaszaként Nagy László kötetének visszatartása. A memorandu83mot 1955 októberében hatvanhárom író, zeneszerző, színész, újságíró és filmművész írta alá, s követelték benne az 1953-as határozatok megvalósítását, melyek a párt eszmei-politikai munkájából „száműzik az erőszak, a megokolatlan adminisztratív beavatkozás antidemokratikus módszereit”.234 A sérelmek között szerepelt Németh László Galileijének levétele a Nemzeti Színház műsoráról, Az ember tragédiája-ügy, a Csodálatos mandarin körüli méltatlan huzavona, Kónya Lajos naplójegyzeteinek, Benjámin László és Nagy László versesköteteinek visszatartása.235 A memorandum aláírói a párt központi vezetőségéhez fordultak, hogy „érvényesítse a KV és a kongresszus határozatait”.236 Ez a memorandum mégis egyik vádpontként szerepelt 1955 decemberében az irodalmat és művészetet érintő fegyelmi határozatban.237 A politikában s az irodalmi életben egyre nőtt a feszültség, a „sziklatömbszerűen-nyugalmas”238 Nagy László is mélyen megélte ezt, de a kor atmoszféráját verseibe mentette át, maga nem volt aktív résztvevője, közvetlen szervezője az 1956. októberi felkeléshez vezető folyamatnak. „A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt. Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rám fintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek. Tisztelet és becsület néhány kivételnek”239 – írta későbbi számvetésében. Ha a közvetlen politizálástól tartózkodott is Nagy László, az akkor különleges politikai súlyt is jelentő irodalmi megújulásban annál erőteljesebben vett részt műveivel. Előbb, főként 1954-ben az irodalmi eszmélkedés ekkori vezető fórumában, a Csillagban szerepelt gyakran verseivel, még 1955 elején is. De amikor a Csillagtól átvette az irodalmi kibontakozás kezdeményező szerepét az új szerkesztőséggel, teljesen átalakított koncepcióval újra megjelenő Új Hang, akkor ez lett Nagy László szinte egyedüli fóruma, itt érezte igazán otthon magát.
1955 szeptemberében jelent meg a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang első száma, 1956 októberében az utolsó. Egyetlen év alatt Nagy László tizennyolc verssel szerepelt benne, s olyan művekkel, mint a Havon delelő szivárvány, A vasárnap gyönyöre, a Romantika nyolc versben, Csodák csodája, Rege a tűzről és jácintról. Az Új Hang fiatal szerkesztői szinte havonta megvívták csatáikat az irodalompolitika irányítóival, de sikerült a lapot a legjobb értékek gyűjtőhelyévé tenniük.240 Olyan irodalmi közeget tudtak teremteni, melyben Nagy László is nagyon jól érezte magát.241 A barátaiból álló nemzedék folyóirata volt ez, Juhász Ferenc, Csurka, Moldova, Kamondy, Szabó István, Sánta Ferenc, Kondor Béla, Vigh Tamás, Kass János szerepeltek benne. Az idősebb nemzedék is kiemelkedő művekkel volt jelen az Új Hangban: Illyés a Kézfogások verseinek jó részét itt közölte, Déry Nikije itt jelent meg, de szerepelt Szabó Lőrinc is a Huszonhatodik évből készített összeállítással, s Németh László, Füst Milán, Veres Péter, Weöres, Vas István is megjelentek e rövid és dinamikus időszakban.242
1955 októberében, rögtön az új szerkesztőség, a jó barátok által összeállított második számban A vasárnap gyönyöre Juhász Ferenc Szarvasénekével együtt kapott 84helyet. Akik részesei lehettek – szerkesztőként vagy munkatársként – az Új Hang 1955 szeptemberétől 1956 októberéig tartó korszakának, valamennyien életük nagy élményeként tartották számon később is az eleven, minőségi és baráti ethoszt.243
Nagy László együtt lélegzett, együtt cselekedett a történelemmel, az Új Hang utolsó számában éppen a Csodák csodája című verse jelent meg: az önmegváltás és a történelmi újjáértékelés egybekapcsolódott tehát. Bizonyos, hogy reá is érvényes, amit Bodnár György állapított meg: „Juhász Ferencnek és több jelentős kortársnak éppen az volt az előnye, hogy a kor adta irodalompolitikai és politikai küzdelmet össze tudta fonni az önépítéssel… Juhász Ferencnek jobb körülmények között is szembe kellett volna nézni saját magával, ha az induló korszakán túl akart volna jutni. Most ez a szembenézés találkozott a korral való szembenézéssel, és ezért lett jelentős költő, mert integrálni tudta egyetlen költői értékben az egyéni küzdelmet a költői megújulásért, az új nyelvért, az új politikai és társadalmi kérdésekre való válaszadásért folytatott igénnyel.”244 S hogy ez az összekapcsolás Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak milyen fényesen sikerült, azt kortársként tanúsította Csoóri Sándor, aki a közhangulatot is megnevezte, midőn arról írt, hogy az Új Hang lírarovatának gondozójaként, Juhász és Nagy László verseinek szerkesztőjeként egy „nyelvi atomrobbanás szemtanúja” volt, e versekből különlenyomatokat kért a nyomdától, hogy már megjelenésük előtt állandóan magánál hordhassa azokat, „hogy karmoljanak és égessenek is ezek a versek”.245
A bizonytalan és ideges, gyorsan zajló politikai-irodalompolitikai háttér ellenére vagy éppen annak a sodrában Nagy László és Juhász Ferenc költészetében a magyar líra egyik legszebb, legerőteljesebb megújulása történt meg, a szó igazi értelmében vett költészeti forradalom zajlott. A személyes megrendülések nagy költészet táplálói lettek, kinél-kinél más-más módon persze, de a korábbi lelkesedés, majd elbizonytalanodás, elkeseredés és erőteljes megkeményedés fázisai kitapinthatók voltak.
Nagy László költészetét a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején egysíkúvá, ünneplőssé tette a naiv lelkesedés, az „ünneplésre kapatott reflexek eluralkodnak a mélyebb hajlamokon, a ritmika elgépiesedik, a hamvasság megkopik, s a retorika ránő a poézisre”.246 Amikor Nagy László szemlélete az ötvenes évek elejének ellentmondásaira, gondjaira rányílott, költészete szükségszerűen eszmeileg és poétikailag egyaránt átalakult. Kegyetlen és gyönyörű küzdelemben önmagával, s lassan, nem egyik napról a másikra. Pedig segítséget kapott ehhez mindenekelőtt a bolgár folklór fordításának tapasztalataiból, hiszen a bolgár és magyar folklór tanulmányozása s annak eredményeképpen Nagy László bolgár fordításai már differenciál85tabb létszemlélet jegyeit hordozták, mint Nagy László ez időben keletkezett versei. Költészetének nagyarányú metamorfózisát tehát elevenen segítette a népi kultúra és kifejezésmód tudatos megismerése. De ez amolyan háttérsegítség lehetett csupán, amelyik nem közvetlen eszközöket, hanem a mélyebb látásmód ösztönét táplálta. Bizonyos, hogy a folklórral való elmélyült foglalkozás inspirálta Nagy Lászlót a tagoló magyar vers tanulmányozására, így kapcsolhatta össze költői szemléletének küzdelmes átalakítását nagyfokú ritmikai kísérletekkel, a tagoló magyar vers és a nyugat-európai időmérték társításával, valamint a bolgár ritmikai ösztönzések kamatoztatásával. A magyaros ritmuselv új meghonosítása már Nagy László korai lírájában feltűnt, most a tudatos kísérleteknek, ritmuskompozícióknak az egybekapcsolódását figyelhetjük meg az új szemléleti rétegződéssel, gazdagodással. A csalódására való fokozatos rádöbbenés váltotta ki belőle a ritmikai kísérletező kedv mellett a történetiség bizonyosságába való kapaszkodás igényét, szemléletének poétikai és eszmei vonatkozású történeti dúsítását, a költőelődök tudatos tanulmányozását, különösképpen József Attila örökségének asszimilálását.
A szemléletváltozást szinte látványosan mutatja meg az, ha összevetjük a korábbi bolgár motívumú versekkel (Dunai átkelés, Bulgária, Tánc a téren, Tengerről fúj a szél, Tenger, Dal, Levél a plovdivi vásárról, Repülő, Sóhegyek tövében) az 1953-as keletkezésű Bolgár-táncot. A bolgár motívumok a korai versekben a közvetlen élménylíra körében helyezhetők el, a költői szemléletet csupán úgy gazdagítják, mint egy új táj, de ekkor szemléleti mélységgel még nem kapcsolódnak össze.
Nagy László még Bulgáriában verset írt Zsana Nikolova irodalomtanárnőről, háziasszonyáról, de ekkor még csupán egy jóságos „habhajú néni”-nek mutatja őt, nem szól e versben (Zsana) a meghatározó és nagy szemléleti nyitódást hozó élményéről, melyet a bolgár népköltészettel való megismerkedtetéssel Zsana Nikolova adott neki. Erre majd csak jóval később, a hatvanas években tér vissza, utólag tudatosítva a metamorfózist hozó élményt az Egy varázslat emlékére című esszéjében, illetve A versmondó című ars poetica érvényű költeményében.
A bolgár népköltészet fordításához nyelvet is kellett teremtenie, ezért esztendeig tanulmányozta a magyar népköltészetet.247 Némi előiskolája volt már ehhez Bulgáriába érkezése előtt is, hiszen a népi kollégiumok Bartók ébresztését is célul tűzték ki maguk elé. Nagy László is lelkes híve volt ennek a mozgalomnak: a Népek dalai című gyűjteményben a teljes bolgár anyagot Nagy László fordította.248 A kötet mottóját Bartóktól vették. Bartók arra figyelmeztetett, hogy az igazi népi dallamok mintaképei a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. A szemléleti mélyülésnek ezt az archaikumból is táplálkozó lehetőségét egy időre mégis félretolta a fiatalok költészetében, így Nagy Lászlóéban is a sematizmus. A bolgár folklór által visszatérhetett önnön belső forrásaihoz és hajlamaihoz.
Az 1951-es esztendőt szinte teljesen e fölfedezés lendületében dolgozta végig, meghatotta a bolgár folklór „fürgesége, robosztussága, költői vakmerősége”,249 s 86nagy lendülettel fordítani kezdte. Fordítás közben egy mély, organikus kultúrát ismert meg. A magyar és bolgár folklór tanulmányozása felszabadította költői képzeletét: „Sok-sok arcát ismerni kellene végre. Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.”250
Ettől kezdve a bolgár népköltészet hivatásos fordítójának tudta magát, de munkája közben azt is érezte, hogy az, amit csinál, jóval több a műfordításnál: organikus költői szemlélet elsajátítása és továbbadása, s egy közösség történelmének költői ismertetése is, „a népköltészet a nép lelkületének hiteles történelme”.251 Ösztönzőként állt előtte Bartók példája, aki a népzenei gyűjtést messze az ország határain túlra is kiterjesztette. A bolgár és magyar folklórban sok közös vonás fedezhető fel, sok közös hős szerepel, Hunyadi Jánostól a Kőmíves Kelemennek megfelelő Manoil mesterig.
A bolgár népköltészetből ismerte meg a bolgár nép sokszázados szabadságküzdelmét. A hajduténekek hősei reménytelen helyzetükben is az idegen elnyomás elleni szabadságküzdelem jelképeivé váltak. Költészetének szemléleti fordulata, jelentős gazdagodása 1952–53 táján a sematizmus gyors múlt-jelen összevetéseivel vagy jelent ünneplő pillanatnyiságával szemben a történetiség elvének kibontakoztatásához is kapcsolódik. A folklór által a közösségi létben kikristályosodott szemlélet maradandó értékként tudatosította benne a cselekvő emberi magatartást, a küzdelmet a szabadságért.
Első bolgár népköltészeti gyűjteményének, a Szablyák és citerák megjelenésének évében, 1953-ban írta a Bolgár-tánc című versét, melyben a folklór történelemszemléletet és magatartást formáló erejét egy emlék fölidézésének keretében jeleníti meg. A lírai szituációt az emlékezés formálja, emlékezés zárja keretbe a történetet, de olyan intenzív volt az élmény, hogy maga az emlék jelenné vált, így a vers magja jelen időben idézi föl Bojánna feledhetetlen táncát. A keret kiemeli az emlék jelentőségét:
Így még valamiféle szerelmi emlékezés is kezdődhetne, teljesen nyitott az indító szituáció, noha minden eleme konkrét és fontos. Bojánna táncának bemutatásából kiderül, ez a felrázó élmény nem más, mint a folklórba sűrűsödött néptörténelem drámája, a szabadságeszme látványából látomássá emelkedő megjelenítése.
Nagy László ifjúságának egyik kedves költője volt Sinka István, verset is írt róla.252 Sinka leghíresebb verse az Anyám balladát táncol. A Sinka-vers hatásának 87egyik titka a táncbeli mozdulatok jelentéssejtelme: kivehető, hogy egy tiltott gyászszertartást végeznek a pásztorok, minden mozdulatnak jelentése van, egy begyakorolt rítust látunk a tilos és titkos szertartásban.253 Nagy László verse nem rokonságot, hanem párhuzamot mutat Sinkáéval, hiszen éppen eredeti élményszerűségével hat. Rokonságot csak a folklór szemléletének hasonlósága jelent: a táncba sűrített létélmény. Bojánna föláll a csendesen mulatozók asztalától, kiperdül a gyepre, s a közösség vágyait megtestesítve ropja táncát:
Ezután nyílik hatalmasra a lírai szituáció, a vers belső szemléleti horizontja, idő-, hely- és gesztuselemeinek rendszere. Feltárul a fergeteges tánc történelmi oka: lent, a völgyben ásatások folynak, trák sisakok, római csontok kerülnek elő. A táncoló asszony mozgásából, gesztusaiból nyilvánvaló, hogy tánca a gyűlölt enyészet elleni tündöklés, s az iszonyatos történelem megidézve történő legyőzése. Tánca élet-halál küzdelem, melyből éppen azért emelkedik sérthetetlen magasba, mert a szabadság és a teremtő szépség elvének a képviselője. A táncoló nő látványa szinte vízióba tűnik át, olyan erővel jeleníti meg mozdulataival, ritmusával a történelmet:
Bojánna tánca jelenkori mozdulatokba sűrítette a történelmet. Nagy László a tánc szemléletes megjelenítését a folklórból vett ismereteivel történelmi látomássá emelte oly módon, hogy nem veszített a tánc a maga realitásából. Nemcsak a történeti aspektus versbe sűrítése figyelemre méltó itt, hanem Nagy László kreatív erejének kibontakozása a folklórösztönzés hatására: ekkor, 1953-ban a látványnak és láto88másnak ez az egymásba tűnése – mely a szemléletes képnek távlatot ad, a látomásnak pedig közvetlenséget – még nem jellemző Nagy László költészetére. A bolgár folklór elemeinek ösztönző hatása tehát a kreatív erők kibontakoztatása szempontjából is fontos, a többdimenziós lírai mű kialakításának jelentős segítője.254
Tellér Gyula Bolgár-tánc-elemzése utal arra, hogy Nagy László tulajdonképpen az élet-tánc-harc-történelem szokványosan összekapcsolódó képzeteivel él e versben, de „újjászüli, eredetivé avatja versében ezt a közhelyet”, mert megfordítja az azonosítás irányát, „a viharzó tánc látványától jut el a történelem felismeréséig”.255 Ez az azonosítás persze jól előkészített a versben, hiszen a tánc kezdetekor látjuk az ásatások képét, de a viszonyítás valóban tartalmaz váratlan elemeket, hiszen előbb úgy tűnik fel, mintha csak a pusztulás és az élet szépségének a szembeállítása történnék. A „Bojánna iszonyú történelmet táncol” kezdetű strófa megemeli a vers horizontját, ezzel indul az idézett történelmi látomáskép-sor. Hasonlóképpen a váratlanság és az evidencia komplex hatása érvényesül a vers záró keretében:
Új értelmet kaptak itt Bojánna versbeli jelzői: vígsága, szilajsága, ereje, szépsége, félelemnélkülisége a szabadságeszme révén teljesedik ki. Virtuális cselekvése győzelem: újra átéltette, újra élménnyé avatta népe történelmének vezető eszméjét, a szabadságvágyat. A szomszéd népek költészete című jegyzetében írja Nagy László: „Az éneket nem lehetett megláncolni. Ilyen értelemben a népköltészet a legrejtélyesebb ellenállás mindenütt, ahol idegen hatalom rendelkezik. Az anyanyelvet megőrző, tehát a megmaradást szolgáló erő.”256 A Bolgár-tánc ezt a népköltészetben, folklórban átöröklődő belső erőt, kibontakozásvágyat, szabadságvágyat egy történelmi vízióvá teremtett táncban jelenítette meg. A vers zárószakaszában Bojánna boldogsága a táncban, folklórban megélt történelmi diadal öröme, az épen megőrzött szabadságigény sugárzása. Így hajlik vissza a vers a kiinduló szituációhoz.
Nagy László Bulgáriában még együtt találta a folklórban a zenét, táncot és éneket, a Bolgár-tánc nyelvi anyagban szólaltatja meg ezt a gazdagságot: szavakba fordította a táncot és a rikongatást, föltárta közös értelmüket. Bojánna különös történelmi név Bulgáriában: folyót is neveznek így, de Bojánnának hívták azt a hajdutkát a hajduténekekben, akit asszonyléte ellenére vajdának is megválasztottak…257
A Bolgár-tánc már ékesen bizonyítja, hogy a bolgár folklór Nagy László számára olyan emberi jogrendet és olyan esztétikai képességeket tárt fel, melyeket a maga legbensőbb hajlamaival rokonnak érezhetett.258 S ezeket a hajlamokat mozgósította 89Bojánna táncának emléke. Juhász Péter Nagy László bolgár folklór-fordításait elemezve arra a megállapításra jutott, hogy a három fordításkötet – az 1953-as Szablyák és citerák, az 1960-as Sólymok vére, az 1975-ös Erdőn, mezőn gyertya – már címével is jelzi Nagy László szemléletének, költészetének és műfordításainak változó jellegét. Az elsőben a tárgyi jelleg dominál, a másodikban pedig az, hogy „a jelkép a reális képnél is jobban jellemzi a népköltészetet”, az Erdőn, mezőn gyertya viszont „a népköltészet szürrealisztikus vonásaira irányítja a figyelmet”.259 Ezt a megállapítást a műfordítások mellett a bolgár folklór ihlette versek is bizonyítják. A Bolgár-tánc a Szablyák és citerák szomszédságában keletkezett, lehetséges, hogy éppen a fordításkötet megjelenése hozta elő újra az emléket. Szemléletileg az mutatja benne a tárgyias jelleg dominanciáját, hogy bár történelemlátomássá emelkedik, mindvégig világosan, szinte plasztikussá téve magyarázza a mozdulatok értelmét, minden mozzanatában megőrzi realitását, a tárgyiasságot dúsítja látomássá, de a látomásképző elemek közvetlen tárgyiasságára erősen vigyáz.
Nagy László maga is jól érzékelte, hogy költészetének alakulására, szemléletének formálódására is jelentős hatással volt a bolgár folklórral való megismerkedése. A Bolgár-táncig azonban a rövid idő ellenére is hosszú belső út vezetett. Versei még ekkor is kivallják közvetlen ihlető élményüket, magukba foglalják valamiképpen – egy-egy utalás, kép, asszociáció formájában például – keletkezésük idejét is. Gyanítható ebből, hogy A nap jegyese kötetből az életmű végleges ciklikus rendjének összeállításakor a Májusfák versei közé helyezett darabok (Öregasszonyok, Ballada, Tengeritörők, Hullócsillag, Álom a diófa alatt) valamennyien 1951-ben keletkeztek, függetlenül attól, hogy Nagy László a Deres majálisban ez utóbbi három verset 1952-es dátummal látta el. A gyűjteményes kötet A nap jegyese ciklusából ugyanis – ha visszaillesztjük időrendi helyére, 1953 nyarára, a Most gyenge vagyok és a Szeretők című versek közé az onnan később kizárólag poétikai okból kiemelt Gyöngyszoknyát – 1952 kezdetétől 1954 szilveszteréig hűen követhetjük időrendileg is Nagy László költészetének alakulását.
A Gyöngyszoknya az életmű végleges ciklikus rendjében azért került külön, mert ekkor már Nagy László a kronológiai rend mellett a poétikai szempontot is alkalmazta, s így a Gyöngyszoknya a hosszú-énekek első csoportjának nyitányává lett, s mögéje került az 1954-es rövidebb költeményeknek. A Deres majális kötet még szigorú időrendet tartott, a Havon delelő szivárvány is bizonyosan 1955 elején keletkezett, nem pedig 1954-ben, miként az időrendet több helyen módosító végső ciklikus elrendezés jelzi. Mindez azért érdemel külön említést, mert Nagy László „májusfás” korszaka lényegében lezárult Bulgáriából való hazatérésekor. Az 1953-as, 1954-es esztendő pedig az összetettebb szemlélet és poétika kiformálódásának az időszaka, az egyre mélyebb, sikeresebb számvetésé.
Ebben az időszakban bonyolultabbá válnak Nagy László versei. A csalódásélmény rapszodikussá teszi ekkor költészetét. A himnikus és ódai szárnyalású művek 90egyirányúsága törést szenved, belső ellenpontokat, belső vitát, vívódást is magába olvaszt. Az emelkedettséghez zaklatottság, szertelenség, töredékesség társul. A költő és a lírai tárgy viszonya problematikussá válik, ezért szokták a rapszódiát „félbemaradt ódá”-nak is nevezni, hiszen benne a himnikus vagy ódai azonosulás helyére az emelkedettséggel társult zaklatottság, felindultság, kétség kerül, a szigorú rendű külső formaszerkezetet olyan keverékforma váltja fel, amelyik a dalból és elégiából is merít.260 A rapszódia zaklatott hangulatú, csapongó gondolatmenetű, szaggatott formájú lírai költemény, amelyben a szerkezet lazább formáját valamilyen mélyebb szenvedély indokolja, valamilyen mélyebb belső élmény teszi látszólag szeszélyessé, kiegyensúlyozatlanná a művet.
Az egyes műfajok kialakulása összekapcsolódik az alkotó személyiség egy-egy lelkiállapot-típusával, a rögzült műfajokban alapvető emberi magatartásformák nyernek esztétikai kifejeződést. A műfajok történeti módosulása ellenére bizonyos, hogy a rapszódiában az a zaklatott gondolatiság talált formát, mely válságos, nehéz emberi helyzetekből kereste a kiutat bátor számvetéssel. Ezért valóban megragadható poétikailag is az általánosítás szintjén a változás, amelyik a magyar történelemben a negyvenes évek vége és az ötvenes évek közepe között végbement: míg az első, hősinek vélt időszakban eposz, óda, himnusz lehetett a vezető lírai műfaj, 1953 tájától a rapszódia megújulása figyelhető meg a történelmi válság poetikai tükrözőjeként.261
A költői inspiráció összetettebbé, zaklatottabbá válik Nagy László versvilágában is. Éppen eme zaklatottság folytán verseinek jelentős részében nem sikerül ekkor magas szintű, egységes művészi átformáltságot teremtenie. A sokféle művészi anyag, érzés, gondolat, látvány nem tud egységgé, minden pontján hiánytalan művészi élményt adó művé válni. Ebben a művészi és emberi küzdelemben sokszor kevertté válnak versei, egy-egy művön belül nagyfokú színvonalbeli ingadozás tapasztalható. Remek strófák, versrészek szomszédságában gyakran erőltetett, sablonszerű sorok tűnnek fel. Pontosan regisztrálta a Deres majális megjelenésekor ezt az átmeneti elbizonytalanodást Rónay György: „Egy bizonyos: ez a jó ösztönű, biztos hangfogású, magamagával szemben olyan igényesnek bizonyult költő egyszer csak (valahol a Deres majális közepe táján) elkezd itt is, ott is melléfogni, hamis hangokat leütni, mintha kissé indiszponált volna. Képei nem mindig tiszták (pedig ez volt régebben egyik erőssége: képeinek tisztasága), kompozíciója nem mindig egyívűen egységes, stílus-ízlése nem mindig kifogástalan, s még ritmikája is meg-megzavarodik; olykor belebeszél a versbe, magyaráz, dokumentál… saját színvonalán aluli sorokat, kifejezéseket enged be versébe.”262 Ennek a költői pályaszakasznak a bemutatásakor a versekből bőségesen idéző Bori Imre is utal azok „költőietlenségére”, s e jelenség indokolását is adja: „a gondolatok versbe szedett jellege, a szárnyaszegett képzelet, a kreatív erő szinte teljes hiánya ugyanakkor azt is jelzi, hogy bennük az ember keresi a feleletet, az elmúlt költőiség okát kutatja, érzelmi zavarának, 91rosszabbuló közérzetének keresi magyarázatát, de költőileg, a vers síkján a teljes vers igényével még nem tudja felvetni, annál is inkább, mert a vers totalitásra törő jellege éppen annak a kimondását követeli, aminek meglétét az ember szeretné elpörölni, semmissé tenni”.263 A tétovaság, költői elbizonytalanodás Nagy László lírájában egy igazabb költészet megteremtéséért való küzdelem szerves része.
Már az 1952-es év verseiben szembetűnő a drámaiság megjelenése, az élmény látomásos kifejezése is fel-feltűnik, de a jellegadó költői kifejezés a plasztikus, tárgyias vallomás. A tárgyi elemek asszociációs körében ellentétezés képződik – többnyire a tél és a tűz képzetei ütköznek –, a lefojtottság, keserűség érzései birkóznak a korábban másképpen minősített látványokkal, tárgyi világgal is. Olykor a tárgyi elemek látványa még magával ragadja a költőt, máskor azonban éppen a hamisság tényére döbbenti rá a józanabb körültekintés.
A rossz közérzet először egy szerelem foszlásában nyer indoklást, de a kifejezésmód erőteljesebb elemei nagyobb dimenziót sejtetnek. A Hóharmat mardos a létezés nagyobb körében konstatálja a képek erejével a pusztulást, bizonytalanságot.
A Virágének is tágabb érvényű riadalom kivallásával indul: a dalszerűség az általánosítás olyan szintjén fejezi ki az árvaság, betegség, bajban levés érzését, hogy egyszerre általános és közvetlen, valóban „az emberi sors közvetlensége szólal meg” benne264 az archaikus hangoltságot az ütemek 3/4-es tagolásával, páros rímeléssel, régies nyelvi formákkal is sugalló egyszerűsége révén:
Ha nem tudnánk Nagy László életrajzából, hogy miféle érzésekkel ment 1951–1952 telén a Mátrába,265 akkor is érthető ebből a dalból, hogy nemcsak szerelmi bánat okozta veszteség vallomása ez.
Éppen ennek a többszintű sugallatosságnak a megjelenése érdemel figyelmet Nagy László ekkori verseiben: a szerelmi csalódás hangulata szétárad eszmeibb régiókba, társadalmi élményekre is, mert azokból is hasonló indítékokat kap. A tehetetlenség, csalódottság, méltatlanság élménye szólal meg a szerelmi motívumkör verseiben, az erős képpel induló, majd szinte túlbonyolódó s abból szép lezárással kiugró Napfogyatkozásban éppúgy, mint a szelíd egyszerűségű Fejemet lehajtom 92címűben. A Hajsza a tehetetlenséget indulattá, száguldássá változtató keserűség, hiány kifejezése. A Bolyongó című öntanúsító versében viszont az ugyanilyen száguldásnak, tavaszi vágtatásnak már nem magánéleti, hanem közösségi inspirációja van. A száguldás képével párhuzamos a természet erőinek mozgása, így az emberi jelenség nagyobb dimenziókat kap, a nagy belső feszültségnek az otthontalanság, a társadalmi konfliktusok, az elnémult falu, az egykor hangosan pártos költő iránti bizalmatlanság, a társadalmi csalódásélmény a kiváltó oka:
Hűségének kivallása, a falu gondjának átélése, a bizalmatlanság fájdalma, a bajok meglátása és kimondása itt még a vers zárlatában az árvaságérzés ellenére a jövőben menedéket lát, az életet előrehaladó folyamatnak érzékelteti, vágyként jövőbeli idillt állít szembe mostani lelkiállapotával.
A korabeli kritika Nagy László költészetének elvonttá válását emlegette. Inkább csak a megnevezés erőtlenségét érzékeljük utólag, s úgy látszik, ez éppen a közvetlen, még nem eléggé feldolgozott élménykifejezésből is ered. Az egykor dalolónak festett szülőfalu megbántódásból, ellenállásból eredő „szótlan konoksága” éppoly tiszta, közvetlen megnevezés, mint az, hogy „méreggel készti jobb sorára”, hiszen ez utóbbi egyértelműen annak az ideológiának a tagadása, amelyik minden erőszakot a jövő érdekének részeként magyarázott. A Bolyongóban az árvaságérzés ellen kellene a muzsika és a bor. A Bordal keserűségében mulató lírai énje kétség és indulat közt perlekedik a megszaggató, személyiséget megszégyenítő idővel, sorssal. Az elbizonytalanodott költői személyiség mindenáron reményt akar ébreszteni, keresi a vigasztaló, önvédelemre erőt adó érveket. Itt a pillanatnyi menekülést választja, a Tűz-szivárványban a télben éneklő pici madár képzetéből épít példázatot.
A költői küzdelem, tétovaság, keresés szempontjából nem kevésbé tanulságosak azok a versek, amelyekben a leírás dominál, nem a közvetlen vallomás, kibeszélés. Szinte hónapról hónapra megfigyelhető ezekben a költői szemlélet változása, az idilli-heroikus szemlélettől a keserű indulatú szembeszegülésig. Az 1952 telén a mátrai élményt megörökítő Tűz-szivárvány szomszédságában készült Traktoroslányok még a munka apoteózisának antológiadarabja: a februári ítéletidőben a tavaszi szántást már elkezdő traktoroslányok küzdelme a kemény idővel idillé szépül. A költő pontosan festi a valóságot, eleven, láttató erővel, de a költői látásmód stilizáló, eszményítő: „Ó, ilyen páros szilaj-szép rózsát / hóba buktatni nem tud a tél!”
93Mindent megszépít a naiv költői képzelet, az ünneplő szándék: a benzin és olaj szaga is illattá válik kék ruhájukon és hollóhajukon, pacsirták helyett a tavaszt is ők jelzik már. Az a hit formálja itt a képeket, mely a munka hőseiben látta az új korszak megteremtőit. A realitásérzék nem tűnt itt el, a vers bája, szépsége éppen abból ered, hogy Nagy László számba veszi a tényeket is, csupán úgy állítja be azokat, mint amelyek legyőzhetők az emberi akaraterővel. A költői „ráfogás” a férfiembert is próbára tevő nehéz munkát idillé stilizálja. Igaz, hogy „a nagymérgü szél szemükbe sújt, mint éles sugár”, de mit számít ez nekik: „a szivük tavaszt varázsol”. Mégis a valóság és a beállítás összeütközik a záróképben, hiszen az őket csodálva néző költő „szebb napokat” kíván nekik, „s szilaj szívükre csillagokat”. Más szóval: hősiességükre és nem boldogságukra teszi a hangsúlyt, a szép emberi küzdést ünnepli bennük, de ezt nem tekinti már a boldogság feltétlen állapotának. Az alig néhány héttel később írt Esti képek266 már sokkal pontosabb, a tárgy és reflexió összefonódása természetesebb. Képekbe oldódik a dráma, nem beszél ki a versből a költő, nem akar mást mondani, mint ami a látványból természetesen következik. Különösen szép a második rész, mert egész világnyi teret és mozgást teremt néhány motívummal:
A szokatlan szórend, az állítmánnyal indító versmondat már a strófa elején erők ütközését vezeti be, a „szétszakadt” és a „kél” szembesítése kozmikus távlatot kap azáltal, hogy a válaszoló rím („északi szél”) a parányit a mindenség terére emeli. Azután ugyanezt a feszültséget – más-más variációban – fokozzák a strófa egyes apró egységei. A nagyot („a tó széle”) a parányi („a madár lába”) változtatja meg a „beheged” és a „szétzizzen” ellentéte révén. Ahogy József Attila tájképeiben 94megjelenik az ember, s a tárgyi elemeknek új dimenziót ad, úgy tűnik itt elénk „a kapás”. Mint a Téli éjszakában a hazatérő földműves. A táj és az ember azonos létritmust, létszituációt mintáz itt: az emberképben is belső feszültség érzékelhető: a Bolyongó-beli „szülőhelyem szótlan konoksága” drámaibb és tömörebb párja itt a „megrekedt dal” kifejezés. Az Esti képek cím arra utal, hogy a költő életképeket, látványokat tár elénk, s az idézett strófát követő szakaszban a természet és ember ellentétezése abból a riadalomból fakad, hogy a természet megújul, de az emberben „a régi érvet / mi gyújtja fel, mily erő!”. A felkiáltásban itt is az igény fogalmazódik: a mostani lemondó, keseredett embernek is megújító erőre lenne szüksége. A hit azonban inkább csak a vágyból táplálkozik, nincsenek mellette szóló érvek, egyedül a heroizmusba, valamiféle különleges erkölcsi összeszedettségbe kapaszkodhatna a képzelet: „az segít, ki erőben és / szívben egyként óriás”. Az ilyen általánosság arra utal, hogy Nagy László elkezdte önvédelmi harcát, de ez inkább csak vitalitásából és boldogságvágyából táplálkozik. Az Esti képek hat, egyenként tizenöt soros mozaikból áll, költői erőben kiemelkedő az idézett strófa, az egyenetlenebb, gyengébb darabok viszont közvetlenebbül érzékeltetik Nagy László szemléleti küzdelmét, világnézeti vívódását.
A hatodik szakasz a falu sivár múltjának említése után a jelenkort nem tudja már – mint a sematikus versek idején – ellentétként tételezni, nem látja megoldottnak a bajokat, de megideologizálja a nehézségeket: a mostani „nyers idő” a sors jobbra fordítása végett jött. Feloldódni sem tud azonban ebben a vigaszban, de nem is látja tragikusnak a helyzetet. Az eredeti, A nap jegyese kötetbeli formában még azt írja a nyers idő szeléről, hogy „hordd és vele boldogulj”, a végleges, Deres majális-beli változat már egy fokkal drámaibb:
Az első szakasz lezárása első személyű vallomás volt, az elődök kínjaiból sarjadt énekek maradtak a költőre, ezekről mondja, „s fáj ha őket dúdolom”, így egyértelmű, hogy az utolsó rész zárlata önbiztatás, önerősítés, vállalásra, szembenézésre ösztönző önmegszólítás.
A Korai készülődés a tagoló magyaros ritmusnak és az időmértéknek a társításával, a tizenhárom szótagos, páros rímű strófák fegyelmében a természetbe belefeledkező szemlélet pontosságát társítja. Arany Jánosra emlékeztető, kissé archaikus ízű életkép. A tárgy szinte elfeledteti a költővel, hogy a látványon túl is létezik egy másfajta világ:
95Itt a tárgyi világon megnyugodhatott az idilli szemlélet, mondhatjuk: egy pillanatra boldognak érezhette magát a költő is a látvány hatására, de a néhány hónappal későbbi Aszály már a valóság és a ráfogott ideologikus szemlélet ütközését vallja, vitát, ellenállást fogalmaz, szembenézést a hazugságokkal:
Ez a sokat emlegetett, többféleképpen vitatott és méltatott vers a Bolyongónál is egyértelműbben jelenti be Nagy László „nyílt törését”267, szakítását azzal a politikával, amelyik a tényeket meghamisítva idilli szemléletet reklámozott egy nyomorba, félelembe taszított országban. Eszmei hátterét tekintve a Téli éjszaka indítása is eszünkbe juthat: itt is belső vita utáni erős parancsszóval indul a vers, s ebben a költői hitelesség igényének a bejelentése, az igazmondás követelménye a lázító, forradalmi gondolat egy álságos korszak közepette. Ezért akik eszmei szempontból minősítették, joggal nevezhették forradalmi költeménynek.268 Esztétikai szempontból ítélve persze azoknak is igazuk volt, akik a vers egyes részleteinek szépségét, s azoknak is, akik más részletek laposságát emlegették.269 Hiszen Nagy László költészetének éppen ez a fordulópontja: nincs még ereje az ellentmondások együttlátásához, együtt-kifejezéséhez, nem tudja még szintetikussá, többdimenzióssá teremteni a vers disszonáns világát. A megjelenítő és a deklaratív részek elválnak egymástól. Kibeszél még a versből, de kiszólása eszmei szempontból olyan értékű, hogy majd poétikai szemléletének átformálására is képesíti, hiszen a vers leíró részeinek képei kitágultak, ami eddig „idilli volt, az most az apokalipszis vonásait” vette föl.270
A versek rapszodikussága is részben belső elemeik szétválásából, feleseléséből eredeztethető. Ebben a metamorfózisban öntanúsítása többnyire deklaratív jellegű, s a versvilág látványának ellenében képzett: a „tanulság”, a magatartásmód kialakítása dacból, ellenállásból ered (Aszály, Ősszel). Ennek az egyenetlenségnek a poétikai problematikusságát jól érzékeli Nagy László, s az álom és valóság küzdelmét karakterrajzban (Kovács) már egységesen tudja megjeleníteni, a Téli krónikában pedig az öntanúsító zárlat természetesebben, öntörvényűen követi az 1952-es tél „krónikáját”, a nyomorúság, az elemi létküzdelem szomorú leltárát:
96Ez az 1953 elején keletkezett vers a személyes vereség beismerése, a tehetetlenségérzés kivallása. Az 1952-es költői termésben kiformálódott, egyre erőteljesebben megképződött Nagy László költészetében a később kibontakozó jelképrendszer alapszerkezete: a tél, fagy, zúzmara világgal szemben a láng, szivárvány, tűz képzetköre, s e két világot jelképező elemek folyamatos és fokozatos ütköztetésében a küzdő költői magatartás, a drámai karaktervonások formálódása is megkezdődött.
Ennek az izgatott, iránytalanná vált keresésnek a művészi kifejeződése az 1953–1954-es esztendő termésében a többféle kísérlet megjelenése: a mese kipróbálása, a későbbi hosszú-énekek első kísérlete, a rapszódiák sora, s mellettük a tiszta dalformának és az alluzív, utalásos stilizáló versnek a megjelenése, s a portrévers első kísérlete is.
A mese műfaját az ötvenes évek elején Juhász Ferenc költészete újította meg, de másoknál is gyakori ekkor. Egyszerű eseményvilága áttételesen, régi történetek, általánosan ismert figurák sorsán keresztül szólhatott az ötvenes évek elejének belső bajairól, de magában hordhatta a feloldás reménységét is. A mese a szimbolikus költészet klasszikus műformája.271 A líra és epika határán álló verses mese elbeszélő költemény. Általában két fő változatát szokták megkülönböztetni a műfaj struktúrájának szempontja szerint: a szabadabb szárnyalású tündérmesét és a példázatszerű, erkölcsi tanulságra kihegyezett parabolamesét. Természetes, hogy az ötvenes évek elején ez utóbbi volt divatos. Juhász Ferenc művészetének különleges rangját ebből a szempontból az adja meg, hogy kitágította a parabolamese határait: a modern ember létküzdelmének drámájává, a művészi sors küzdelmévé vagy a halálküzdelem és a halhatatlanságvágy kifejezőivé emelte.272
Nagy László verses meséje, az 1953-ban keletkezett Csodamalac egyszerűbb, közvetlenebbül vonatkozik csalódásélményére, annak allegorikus kifejezése. A klasszikus népmeséhez kötődik azáltal is, hogy benne mindenféle csalódásérzés ellenére a problémák feloldásának, a kiút megtalálásának a bizodalma jut kifejezésre. A közismert népmese elemeit használja a korérzés kifejezésére. A gyermekolvasók 97is élvezhették a mesét, hiszen a kiskondás és a gömböc klasszikus meséjének történetét követte erőteljes egyéni ízekkel, játékosan humoros hangvételben. Az 5/3-as tagolású, páros rímű sorok ennek a humoros játékosságnak különleges bájt adnak. A történet egyszerre komoly és játékos. A keserűséget történeti emlékezet és szemléleti derű ellenpontozza. Olyan inspiráció teremtette ezt a mesét, melyben az ihletet még a bizodalom irányítja, de már nem fedi el a csalódást, keserűséget sem. Ezt a meseparafrázist Nagy László egyénisége tölti föl új szemlélettel, a csalódás kifejezésével. A műfaj és az új eszme úgy társul, hogy a végeredmény a mesei logika szerint lesz jó, a csalódásérzés pedig uralja magát a mesét. A keserűség a humoros-önironikus-ironikus hangvétel révén szólal meg: a nyomorból szabadulni vágyó szegényember és három lánya előbb csak egy kismalacot szeretne, de hiába a rengeteg munkájuk, ezt sem tudják megszerezni, csak álmodnak róla. Az ígéretét nem tudja beváltani a szegényember, ezért a népmesei furfanghoz folyamodik, számonkérő lányainak másra, a madarak szép énekére tereli figyelmét, hogy feledjék a malacot.
A szegényember álmában már szinte csodamalaccá változtatja a holdat, a képzelet játékában már mesés gazdagság jelenik meg, de a vágy és a lehetőség drasztikus különbségét, közelítésének lehetetlenségét éppen a malacnak s a hold csalókán játszó fényeinek, kozmikus szépségének roppant távolsága jelzi. A képzelődő, vágyakozó ember létszemléletének problematikusságát, nevetségessé válását Nagy László a végleteket összekapcsoló, az ellentétet egyetlen animizációs megszemélyesítésben kifejező rímmel leplezi le:
Ezt az ellentétet erőteljesen vezette eddig a mese: már az indító sorokban is humorosan szólal meg a végtelen elhagyottság, szegénység. A történet helyszíne is olyan isten háta mögötti falu, amelyik ugyan még a világon van, de „túl a kiszáradt víz-árkon”, a szegényember pedig ennek a falunak is az „alsó szegében” él „szegényen”. Minél nagyobb a nyomorúság, annál jobban elszabadul az álmodozó képzelet. A mese történetében is azért próbálja legalább képzeletében csodamalaccá igézni a holdat, mert a valóságos malacot nem sikerült megvennie. A holdat ugyan nem tudja egész megyéket érő csodamalaccá változtatni, de véletlenül mégis sikerült egy pici malacra találnia, s mikor ettől mint valószerűtlen csodától elfordult, a kis zöld pántlikás malac megszólalt, „mézes” szavakkal. Beszédének az az értelme, hogy ha enni adnak neki s hisznek benne, a boldogságot hozza rájuk. Amit a szegényember összeképzelődött, most a csodamalac ahhoz hasonló csoda-bőség világot ígér.
98A nagyítást, túlzást remekül használja Nagy László a mesei stilizálás eszközéül. A szegényember előbb hitetlenkedik, de aztán megadja magát, hiszen miért ne lehetne neki is egyszer végre szerencséje az életben:
S a kétely hirtelen hatalmas bizodalomba és örömbe változik át, a család körbetáncolja a csodamalacot, tejben-vajban fürösztik, érte élnek, mindenüket rááldozzák, „de a hízást a malacka / elfelejtette, tagadta”. Mindenüket fölfalta, örökké hitegette a családot, önbírálatot tartott („kulcsolta csülkét imára”), könyörgött, majd bejelentette: „szátoknak nem jut jó falat, magam eszem meg magamat”. Ezen a ponton tűnik át legerőteljesebben az allegorikus szövegben a szocialista illúziókban való csalódás. A mese ettől kezdve aztán a gömböc története szerint alakul: sorban nyeli el a gömböc a három leánykát, feleséget, magát a szegényembert is. Ennyi súly alatt azonban leszakad, s gurulni kezd újabb-újabb áldozatokat szedve, míg végül a kis gulyás csillagos késével kivágja az oldalát, s a mesei ismétlés most újra számba veszi, kiket nyelt el a gömböc:
Érvényesül a mesei törvény: a szegényember a lányát feleségül adja az őket megmentő kis gulyáshoz, s teljes a boldogság a szabadságban:
A részleteiben allegorikus mese ezzel a boldogságképpel zárul. Természetes mesei stilizáltságot láthattunk a gömböc vándorútján: Nagy László a népmesei motívumokat használta, nem tette minden ponton fölfejthetően allegorikussá a mesét, nem beszélt ki belőle. Még az egyik részletben megjelenő játékos humorú antiklerikalizmus is gyakori népmesei kellék, bár itt az ötvenes évek ideológiai háborújának a nyomát is észrevehetjük.
99Kétségtelen, hogy a Csodamalac már Nagy László leszámolása illúzióival, de az is igaz, hogy „a műfaj humora itt még leszereli, a játékos-komoly mesélés hangulatához stilizálja a megcsalatottság keservét”.273 Nagy László mesekiválasztásában erőteljes volt a leszámolás gesztusa. Varázslatos elevenséggel, szemléletesen, a folklór ismert kellékeit, sztereotípiáit – mesei keret, hármas szám, a legkisebb fiú (itt: a kisgulyás) diadala és jutalma, lakodalom mint végeredmény stb. – és stilisztikai eszközeit – a hely- és időmegjelölés általánossága, az évszakok jelentős szerepe, az ismétlések, felsorolások változatos gazdagsága, a mesei hangvétel, nagyítás, a képzelet és valóság szembesítése stb. – ötletesen alkalmazza. A parafrázis Nagy László kezén gazdag hangulati-szemléleti rétegzettséget táplált: az eredeti mesei világba humoros-önironikus hangulattal beleépítette keserű korérzését is, de nem törte szét a mesei atmoszférát. A kisgulyásnak és a gömböcnek meg a szegényembernek a története azonban – a mesék mindenkori szimbolizáló hatása révén – ilyen allegorikus sugárzásban figyelmeztetés is, óvás a túlzott illúzióktól, bátorítás a leszámolásra. Hősévé azt az embert emeli, aki jogos jussát védi, aki bátran szembeszegül a törvénytelennel, az igazságtalannal. S ezt a szembeszegülést lehetségesnek, sőt diadalmasnak mutatja: „Ezer öl hosszan repíti, / késivel földre teríti” a kis gulyás a hatalmas gömböcöt. A mesélő önmagát erősíti mesélés közben, s pozícióját az álmodozó szegényembertől – súlyos csalódás, valóságra döbbenés után, tehetetlenség után – a célszerűen cselekvő kis gulyáshoz közelítve. Persze mindez a mese szférájában, inkább csak allegorikus sugallat, mint megfogalmazott vagy megjelenített program.
A későbbi jellegzetes Nagy László-i műforma, a hosszú-ének nyitányának bizonyuló Gyöngyszoknya is allegorikus foganású mű, de ennek karaktere már nem mesei, hanem drámai. A Csodamalac című mese humorának és enyhe iróniájának az éle a szegényembert éri egybevágóan Nagy Lászlónak azzal a nyilatkozatával, hogy a bajok forrását jó ideig önmagában kereste.274 Ezért is kaphatott megoldást mesei módon, kívülről. A Gyöngyszoknya már „ítéletes látomás”.275 „Ilyen szomorú a helyzet?”276 – kérdezte Zelk Zoltán, amikor Nagy László megmutatta neki a Gyöngyszoknyát. A megoldhatatlan emberi dráma élménye hozza vissza Nagy László költészetébe a korai versek látomáselemeit, de most már szuverén nagy látomások formájában is, megteremtvén ezáltal sajátos hosszú-énekeit.
A hosszú-verseket a mitologikus költői számvetés adekvát műformájaként tartja számon az irodalomtörténet. Az elbeszélő költeményekben megszokott hosszú-verset előbb a romantika használta lírai tartalmak kifejezésére, a klasszikus műfaji határok áttörésére, majd új divatját az avantgárd teremtette meg, midőn „a kifejezés intenzitásának elvét az extenzitás gyakorlatával váltotta fel”.277 Amikor az avantgárd törekvések líránkban háttérbe szorultak, a hosszú-vers is ritkábbá vált, a húszas-harmincas évek újrealizmusa nem adott teret ennek a merész formának. Majd a hosszú-vers újabb felvirágzása a Nyugat harmadik nemzedékének mitologikus 100lírájában következett be, Rónay György, Radnóti, Weöres, Jékely, Hajnal Anna, Kálnoky költészete a mitologikus hosszú-verset a magányos ellenállás, a háborús élmények morális döbbenetének, erkölcsi és kulturális értékek védelmének szolgálatában bontakoztatta ki újra.278
Az ötvenes évek elejének társadalmi válsága idején Weöres Sándor Mahruh veszése című mitologikus hosszú-verse szólalt meg először ebben a költői műformában. Weöres képzeletbeli világának mitikus látomását Juhász Ferenc ismerte, így Mahruh pusztulásának krónikája ösztönzést adhatott Juhász mitologikus meséinek és eposzának, A tékozló országnak a keletkezéséhez. Weöres viszont Rilkét, T. S. Eliotot, Pierre Reverdyt és másokat nevez meg ösztönzőiként.279 Az irodalomtörténészek gyakran utalnak arra, hogy Nagy László látomásos hosszú-verseinek genetikus előzménye Juhász Ferenc költészete. Nézetem szerint ennek egyedüli oka az, hogy a nyilvánosság előtt egyszerre induló két költő közül Juhász Ferenc hamarabb fordult a nagyobb lélegzetű költeményekhez, verses meséi már 1953-ban kötetben is megjelentek. De Nagy László meséje nem Juhász Ferenc-i karakterű, az apokaliptikus látásmódnak a mesében nyoma sincs. Ebből azonban nem következik, hogy Nagy László a Gyöngyszoknya látomásosságához vett közvetlen ösztönzést Juhász Ferenctől. Meséjének különbözősége s az epikus karakterű költészettől való tartózkodása mutatja, hogy önállóan kereste önkifejezésének magára szabott formáit. Nagy László már félig megírta a Gyöngyszoknyát, amikor Juhász Ferenc A tékozló ország fogalmazásába kezdett.280 A Gyöngyszoknya is, A tékozló ország is elkészült 1953-ban, s mindkettő 1954-ben jelent meg a Csillagban, Nagy László hosszú-éneke a júniusi, Juhász lírai eposza pedig a novemberi számban. Azonos a két mű érzelmi háttere, de az önkifejezés sajátos formáját mindkét költő szuverénül küzdötte ki magának. Juhász Ferenc hatalmas eposza valóban tárgyának eposzi teljességgel való szintetikus kifejezésére törekszik, személyes vallomása hevíti líraivá az ősi világmagyarázó, összegző műformát. Olyan analitikus műformát teremtett, amelyikben a cselekményelemeknél fontosabb a lírai teljesség, a részletekben is megnyilatkozó sorsérzés, pusztulás és küzdelem váltakozása. Ösztönzői között Whitmant, Apollinaire-t, Eliotot s „Weöres Sándor sokfelé ágazó kísérletein keresztül a keleti eposzok”-at ismerhette fel a kritika, irodalomtörténet,281 de az ösztönzések jelentéktelenné válnak a megnyert önállóság révén. Juhász eposza szuverén versformát teremtett, az időmértékes és a hangsúlyos verselés hozományát egyszerre kamatoztató, szabad áradású, leginkább az élőbeszédre hasonlító és igen hosszú verssorait szigorú szótagszámmal nem, csak rímekkel köti valamelyest fegyelembe.
Nagy Lászlónak előbb szinte ösztönös leleménye volt a tagoló magyar vers felfedezése, első verseinek megjelenése után észrevette már ezt a kritika is,282 majd elkezdte versritmusújító kísérleteit, s ebben párhuzamosan haladt Juhász Ferenc és Nagy László.283 Elődeiről, útkereséséről, a hosszú-ének előzményeiről maga vallja az 1952–53-as esztendőre vonatkoztatva: „Ekkor már komolyan foglalkoztam a 101tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt.”284 Más helyen pedig elődeinek felsorolásakor József Attila, Csokonai és Ady után így következik a névsor: „Mikor pedig a tagoló és időmértékes verset próbáltam párosítani: Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály. Aztán a külföldiek, hiszen közülük fordítottam is, Whitman, Apollinaire, Alekszandr Blok. De említhetném a Bibliát is, mellette Majakovszkijt, Jeszenyint.”285 Az elődök is nagyon közeliek a két költőnél, mégis Nagy László nem az eposz útján indult, hanem a dalformából fejlesztette ki a maga hosszú-énekét.
Lírájának szerves építkezésére, belső fejleményére mutat az is, hogy az első nagy látomásverse a költészetében gyakori jég, tél, fagy, dér motívumkörből sarjadt ki. Anyagában is teljesen Nagy László-i ez a vers: a paraszti-természeti élet képeiből építkezik, ember és állat létbeli viszonylatainak sok-sok Nagy László-versből ismert változata újul meg ebben a látomásban. Hogy hatott-e rá Juhász Ferenc pusztulásvízióinak sora vagy Vörösmarty Előszója,286 másodlagos kérdés. Fontosabb a költői szemlélet organikus fejlődése következtében megteremtett új műforma szuverenitása: a közvetlen szemléletességnek és a tiszta látomásnak összetéveszthetetlenül Nagy László-i szintézise, mely alapvetően más, mint Juhász Ferenc lírai eposza. Szuverén egyéniségük éppen abban mutatkozik meg, hogy mennyire más karakterű hosszú-verssel fejezték ki a rokon érzéseket.
A Gyöngyszoknya már első darabként is a hosszú-énekek természetébe világít: a versben működő mítoszi logika Nagy László reális gondjainak kifejezője. A természet apró jelenségeinek nagy bősége nem a költő megnevező kedvének megnyilatkozása csupán, hanem a létezés karakterének megjelenítése. A mítoszi alaknak pedig az a funkciója, hogy az emberre és a természetre törő veszedelem irracionális jellegét, embertelen minőségét érzékeltesse. Az első soroktól kezdve nyilvánvaló, hogy nem is jégverésről szól a vers, jóllehet látszólag azt részletezi. A látványt azonban kifejező látomássá emeli a költő személyes érdekeltsége. A zaklatott, rapszodikus költői beszéd egyértelművé teszi a társadalmi érvényű mondandót, azt, hogy szembe kell néznie a nagy reményű embernek a váratlanul jött s ésszel föl sem fogható pusztítással, s a hatalmas rombolás, „dúlás” után újra kell kezdenie reményelvű küzdelmét.
Nagy László versvilágának szerves folytatását láthatjuk abban is, hogy természeti jelenségnek ad mitikus magyarázatot, „a természeti tünemény szinte mitológiai hatalomként tombol a táj fölött”,287 mert hatalmassá nőtt a belső feszültség, az inspiráció tragikus dimenziórendszere. A látvány és látomás egységét a gyötrő kérdésekre választ kereső költő teremti meg. Szinte küzdelmét, harcát látjuk a versben a közvetlenül szólni akaró vallomásosságnak és a kreatív, láttató költői erőnek. Nagy László a váratlanul jött jégverés képeiben az ötvenes évek elejének 102magyar sorsérzését képes megjeleníteni úgy, hogy ebbe az apokaliptikus képbe belerajzolja önnön kérlelhetetlen szándékát, a szembeszegülés elszánt dacosságát is. A vers tömören, de nyomatékkal utal nyitányában a csalódásélményre, az ötvenes évek legelejének optimista hitére, illetve annak az illúziónak a kudarcára, mely oly gyorsan remélt boldog új világot teremteni. A kérdő és a rá felelő dikció így eleve a később kibontakozó látványnak és látomásnak a társadalmi vonatkozásaira utal:
Korai volt az öröm, a megérkezés hite. Az animizáló megszemélyesítés, az emberek „együgyű kismadár”-ral való párhuzamba állítása mintegy számonkéri és bünteti a nagyobb körültekintés, a nagyobb tudatosság hiányát. Hogy nem a célok és tervek szépségét, tisztességét vonja kétségbe, azt éppen a kifejlő apokaliptikus kép bizonyítja: természeti katasztrófához fogható csapás érte az embert. A látomássá növő viharleírás, jégverésleírás a kiszolgáltatottságot, keserűséget egyszerre fejezi ki. Iszonyú megrázkódtatás érte a szép reményű embert, s ezt Nagy László apokaliptikus látomássá emelt szemléletes természeti képek gyors iramlásával fejezi ki. Az elsötétült földön minden menekül, világvéglátomás képzetei erősödnek föl:
Egészen távoli képzetek drámai összekapcsolása teremti meg itt a kozmikus látomást: „A pusztulás látványának ihlete tehát a pompás vitalitás jól ismert aktivitását fogja igájába. Új elemként a kitágult világ megnőtt iszonyata társul ehhez a mezei apokalipszishez: Delacroix »Villámlástól megriadt lová«-nak égbe ágaskodó, titáni rémülete s a régi hadak útjának káprázatán átözönlő kétségbeesés mai élménye”288 – írja találóan Kiss Ferenc.
Nagy László látomásos képeinek az a sajátosságuk, hogy szinte a legapróbb részletekig szemléletesek, látványszerűek, ugyanakkor nagy erejű látomások, a belső világ expresszív kivetítései is. A képek merész kapcsolódásai az érzékletesnek hatalmas távlatot adnak, a víziónak pedig szinte érzékletes közvetlenséget. Közben ez a látvány-látomás egyre sűrűsödik, gyakran kulturális sejtelmekkel, allúziókkal gazdagszik, szinte észrevétlenül emlékeztet is. Látjuk Nagy László versében a félelemtől ágaskodó lovat, de eszünkbe jut Delacroix képe, szinte halljuk, hogy „fut a csorda, 103ropognak száraz porcogók, térdek”, a szemléletesség a gyermekrigmust is fölidézi bennünk, de a kép folytatása szinte Hyeronimus Bosch világába vezet át: anélkül, hogy szemléletességéből veszítene:
A vízióvá emelkedett látványt meg-megtöri a lazább költői dikció, majd újabb és újabb elemekkel gazdagítja: az anya és apa rajzával a személyes veszteségre utal, majd történelmi párhuzammal megteremti a költői absztrakciót is:289
Itt érződik legerősebben az Előszó Vörösmartyjának közelsége, ott a letört szabadságharc, itt a kisiklatott forradalom élménye a kiváltója a tragikus érzésnek. Nagy László költői elvonatkoztatása, középkor-párhuzama egyértelműen mondja ki, hogy ami itt történt, az olyan, mintha a huszadik században újra a középkori világkép jutna uralomra. Majd kibontja, megjeleníti az „átkot”, a riadalom iszonyatos képei után a pusztítás víziója uralja a verset: mitikus alak, a szoknyájából jeget szóró „csupagyöngy céda” fergeteges tánca kerül a látomás középpontjába. A viharfelhők gyorsan változó alakja itt is a látomás szemléletes alapja, felszálló pályája:
A költői kreativitás tekintetében a Gyöngyszoknyának az ilyen látomásba emelkedő leírások a legerősebb részei, ez a látomásos ábrázolás valóban a pusztítást hozó viharfelhő ritka erejű megjelenítésében teljesedik ki legerősebben.290
Bori Imre úgy véli, hogy ebben a mitikus táncban Nagy László számára a mitológiai költői látás lehetősége sejlett föl, de ő nem tudott elszakadni a konvencionális költői látásmódtól, nem engedte érvényre jutni a verskép autonómiáját, így látomása magyarázkodó jelleget kapott.291 Ez a megállapítás abból 104az elképzelésből következik, hogy a látomás szabad kibontakozása adja e vers belső logikáját. Csakhogy a történelmi pillanat kiváltotta heveny csalódás kifejezése rapszodikus dikciót igényelt, már a nyitó kép is jelezte az inspiráció többdimenziós voltát. Bori Imre észrevétele annyiban mégis jogos, hogy a Gyöngyszoknya valóban nem egységes vers, s valóban a látomásos elemei az erőteljesebbek, a költő közvetlen, vallomásos és kérdező megszólalásai nem mindig tudnak szervesen „a mítosz aktív társelemévé válni”.292 A pusztulásvízióban kiteljesülő első rész a tehetetlenség, a vereség beismerésével, az áldozattá válás tudatával, de nem tudomásulvételével zárul. A szembeszegülést a látomást zaklató kérdések, felsorolások sejtetik.
A mű második nagy köre a megrendülést tovább részletezi. A pusztítás látványának képei közé olyan kifejezések, olyan kérdések és felkiáltások illeszkednek, melyek erőteljesen hangot adnak a költői tiltakozásnak. A Téli éjszaka mindent felmérő záróképét is emlékezetünkbe idézve kószál itt „az elme”, és kérdez és ítél: s kérdéssel és ítélettel egyaránt tiltakozik az oktalan pusztítás ellen. A mozdulatlanná pusztított világot egyetlen férfi – „mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben” – próbálja számba venni. „Mérni akar és nem tud”, mert őt is megdöbbenti a látvány iszonyú leltára, előbb menekülne tőle, de éppen a pusztítás kegyetlensége növeszti föl benne az egyenes szembenállás küldetéstudatát. Sem az elme, sem az emberi érzékenység, részvét nem engedi a megadást, hanem védi jussát:
Nemcsak Nagy László költői vakmerősége teremti meg a pusztulás víziójából az ideákhoz mindenáron való ragaszkodás erkölcsi parancsát a verszáró meditációban. Bár a látványból logikusan, a lélektan elemi törvényei szerint nőhet ki a tiltakozás, az akár aránytalan küzdelem vállalása is. A pusztítás részletezett látványa és látomása elemi erővel váltja ki a vele való szembeszegülést. A küzdelem szándéka azonban már a rombolás képeit megmutató döbbent indulatban is jelen volt.293 A zárósorok ars poetica igényű összegzéseiben tehát nem a látomás sugallatával való indokolatlan és erőtlen, verbális szembeszegülést kell látnunk, hanem éppen annak kegyetlensége hatására kifejlesztett cselekvő költői magatartást.294 Szinte mitikus alakká emelkedik a szembeszegülés bátorsága révén az egy szál férfi is, tehát küzdőképessé, egyenrangúvá a jeget szóró, gyöngyszoknyás mitikus cédával. Vagyis a költői én megnöveszti magát a látomásban, az empirikus elemek primátusa pedig nem hagy 105kétséget afelől, hogy ez a mítoszi méretű küzdelem az ötvenes évek elejének átélt drámájával kezdődik Nagy László költészetében.
A Gyöngyszoknyával a mitologikus költői látásmód jut erőteljes szerephez. A mitologikus költői szemléletre jellemző az, hogy összegző, a világot a látványok mögötti ellentétek harcában mutatja meg, végső elveire bontja.
A Gyöngyszoknyában mitologikus látomássá emelt küzdelem telíti feszültséggel Nagy László öntanúsító rapszódiáit, csalódásáról és hűségéről, keserűségéről és szembeszegülő konokságáról való számadásait. A Gyöngyszoknya látomását a folklórban felismert s a Bolgár-táncban erőteljesen kifejezett oppozíció is segíthette. Nagy László a folklórban is az örök emberi küzdelem mintáját láthatta, a Bolgár-tánc a költői szemlélet immanens feszültségét a folklór üzenetével, a szabadsághívők és az elnyomók kérlelhetetlen szembenállásával vonhatta érzelmi és világképi párhuzamba. A Bolgár-táncban Bojánna táncának jelentéses kibontása belső rendet, fegyelmet is tartott, s egyetemes jelentést kapott a szembenállás, melynek egyes mozzanatait láthattuk a közvetlen tapasztalat kiváltotta ellentétezésekben, így például az Aszályban. Amit a Bolgár-tánc messzebbről, idegen motívumkincsben bontott ki, azt a heveny küzdelmet személyes gyötrődésként, kiútkeresésként állítják elénk azok az 1953–54-ben keletkezett versek, többnyire rapszódiák, melyek poétikai törekvése egyértelműen a külső tárgyi világ és a közvetlen személyesség egyensúlyának megteremtése. Az, hogy ez csak pillanatokra sikerült ezekben a zaklatott, magas hőfokú küzdelemversekben, a megrendülés méretére és váratlanságára vezethető vissza. E versek másik szembetűnő vonása a költői világkép dúsításának, gazdagításának a törekvése: kozmikus-természeti, történelmi és kulturális elemek versbe vonása a személyes mondanivaló erőteljes kifejezésére.
Ódai hangütéssel indul a közvetlenül a Gyöngyszoknya után, 1953 nyarán keletkezett Rapszódia:
A József Attila nagy gondolati verseiben gyakori létpozíció-megjelölés már ebben a nyitó strófában kitágult létszemlélet tükre: kozmikus arányok közepette mutatja a személyiséget. A természeti létezés gyönyörű tüneménye magával ragadta, egy pillanatra feloldotta a maga dallamában. Ember és világ harmóniájának a lehetőségét sugallta és ünnepelte az ódai szárnyalás, szinte ámulásra készteti az embert: „Illat és fény és éltető nagy muzsika!” Vörösmarty hírhedt sorának („Most csend van és hó és halál”) kihívó ellenpontjaként zeng ez a sor, de az a funkciója, hogy rapszodikus váltás motiválója legyen. A fény zuhanása a költőt „fénysebesen” beérő 106gondokkal kerül párhuzamba, a természet gyönyörűsége helyett a „gondok kórusa” veszi körül, s a kozmikussá növelt kép is ezek erejét és hatását hivatott bemutatni:
Az általános megfogalmazás, kifejezés után a gondok megnevezése egyértelműen a személyiség és a közösség, a „nagyobb család” bajainak összeforrottságáról vall. A személyiség erői felfokozódnak, belső drámája nagyobb dimenziókat kap, mert a vágyakban éppúgy nem tud feloldódni már, mint ahogy nem tud megrekedni a keserűségben. A vágy, a remény elve azonban nem gátolja meg abban, hogy kimondja: „Nekem a jelenkor nem puha fészek.” S hogy: „Gondok kórusát nem lehet leinteni.” A nagy belső hullámzású, ellentétekből, párhuzamokból épített rapszódia meditatív lezárása azt a felismerést fejezi ki, hogy az ifjúság éveinek illúziói után, a tényekkel szembenézve sem adhatja föl a költő az emberi fejlődésért, a jobb emberi sorsért való küzdelmet. A tények ellenében fogalmazza a mégis-t, s mintha önerősítő gesztusában egy kicsit a József Attila-i „Légy férfi!” parancsa is funkciót nyerne:
A jövőbe vetett reménységgel zárul a Rapszódia, de ezt a jövőt is feltételek („hogyha”) és bizonytalanságok („talán”) keretezik.
Az Anyakép egyneműbb, arányosabb világában a költői személyiség történelmét állítja a jelenkori számadás hátteréül és ellentétéül. A hűség és felelősség verse ez. A nagyvilágba induló költő kiszakadt az anyaölből, de útjain magával viszi ezt a képet, egyre dúsítja, dédelgeti, „emelték fönséges rangra / álomi fények”. A fényes szellők ifjúsága azzal a tudattal őrizte az otthon emlékét, hogy érte való küldetésként éli a maga életét. A vers részleteiben ráismerhetünk Nagy László személyes életére, városba, tornyok közé induló ifjúságára, a népi kollégisták indulóját éneklő, forradalmasan eszmélkedő költőre, aki „hazát, világot” hozzákapcsol az anyaképhez, s aki megnyugvást csak a közösség, az otthoni világ boldogulásától remélt:
107Önigazolás is a személyes történelem verssé emelése: ami előttünk kibontakozik, azt tisztesség, vitathatatlan érvényű morális szándék formálta. A számvetés azonban éppen azért vált rapszodikusan keserűségbe, mert a költő legszebb reményeit buktatta orra a történelem fordulata:
A hármas tagolású nyolcas és kettős tagolású ötös sorokból szigorú (x, aa, b, cc, b) rímszerkezetű tagoló magyar verset nemcsak a múltat bemutató részekben dúsítja eleven képzetkincs az anyakép világgá növesztése révén, de meditatív részeiben is erős funkcióval élnek a formai elemek. Az öntanúsítás az animizáló megszemélyesítésekben s a közvetlen vallomásos dikcióban egyaránt kegyetlenül pontos leszámolás: a düh, a tehetetlenség és a szégyen képzeteiből épül. Ez az egyetlen strófa illúzióvá minősíti az előző öt szakaszban megjelenített történeti utat, az ifjúi hit összes törekvését. Árnyalt a kép, mert hangsúlyosan a düh-vel indul a strófa, a keserű csalódottság ellenére nyoma sincs benne a feladásnak. Ez a leszámoló strófa magában foglalja a vele látszólag ellentétben álló következő szakasz indulatát, cselekvő szándékát:
Ez a vallomás éppen a szándékokat részletező strófáktól kap érvényt és súlyt. S benne van a drámai küzdelem vállalása éppúgy, mint a szándék megvalósítási módjának korrekciója. Az előző strófa animizációs képzetei azt sugallták, hogy a költő eddig ösztönösen „zümmögte” a biztatókat (mint egy méhecske), s most azért is üt ki rajta a szégyen orbánc formájában, állati betegség gyanánt. Nem a szándékától téríti el csalódása, hanem az ösztönösség helyett fordul most magasabb rendű segítséghez a küzdelemben: az értelemhez. A Gyöngyszoknya is „együgyű kismadár”-nak mutatta az illúziói áldozatául esett embert. Az Anyaképben ezzel párhuzamos a biztatót „zümmögő” bogárnak a képzete, a „rajtam orbánc a szégyen” pedig nemcsak az ösztönös – éppen ezért itt állati minősítésű – lét lehetetlenné válását jelenti, hanem távoli asszociációként József Attila Eszméletének „boldogság”-képzetét is felidézheti bennünk, s közvetett módon így előkészíti a József Attila-i költői szemléletváltozást a versen belül, az értelemhez és a tudáshoz folyamodást. Az összetettebb, megfontoltabb, de hűségében nem változott szemlélet kialakítását. A múltbeli képek, majd a jelen szégyene után így fordul a vers a jövő felé, s ez a harmadik szférája egyszerre fohász, igény és vallomás.
Az anyakép a versben a költői világkép foglalatává bővült, a „dúlt anyakép” a Ki viszi át a Szerelmet dúlt hiteinek egyik eleme. A vers motívumszövése révén az is egyértelmű, hogy – ha némiképp túlságosan általánosított formában is – Nagy László ebben a versben körülhatárolta azt a létformát, mely az ő személyes harmóniájának elemi feltétele: az igényt az ember morális és gondolati („tisztesség”, „értelem”) kibontakoztatására.
A Dérütött réten című versben a gyermekkori emlékeket idézi a táj, de a gyermekkor és a felnőttkor különbsége kap hangsúlyt. A gyermekkor „harmatban, zöldben” telt, még a könnyek mögül is öröm érezhető; egészen másféle, feszültségekkel, csalódással, küzdelemmel telített a jelenkori kép:
A néhány szép kép által éltetett, egyébként fölöttébb egyenetlen színvonalú Tél költői személyisége is arról vall, hogy eléje álltak „buktatók, torlaszok”, s keresett, erőltetett ellentéttel („Zajog a vadásznépség, – néma a hivatal: / Emberi kérdésekből áll ott a ravatal.”) is a valóság és a külsőség közötti különbségre irányítja a figyelmünket. A fekete fiúk szinte a sematizmus éveinek sablonos, boldog jellemképeivel szemben mutatja meg a szeneskocsisok alkoholizmusba süllyedő reménytelen életét, s itt is a valóságalakító szándék közvetlen kinyilvánítása szól az önbiztatásban: „Verekedj értük…” A prózai magyarázkodásba át-átcsapó Farsangi ének költője is a hamisságok ellenében köti szívét a hatalmas naphoz, s öltözik „vas-109reménybe”. A Súgott szavakkal önmegszólításba forduló képei ugyancsak az illúzióvesztés beismerését fogalmazzák:
Elvont fogalmak és szemléletes tárgyak képzeteinek eleven összekapcsolása a megrendülés nagyságát tükrözi, a merész asszociáció önbírálatot is tartalmaz, és keserűséget, kilátástalanságot.
Erős küzdelmet vív Nagy László 1953–1954-ben megrendülésével, s ennek előbb tudja levonni gondolati-érzelmi következményeit, s csak később lesz képes poétikailag is megtalálni a versek minden részletére kiterjedően a kifejezés új formáját, az összetettebb látásmód erős szövésű, sűrű látomásos megnyilatkozását.
József Attila ekkor fölerősödő hatása is az önkeresés egyik mutatója. Bori Imre alaposan elemzi ezt a hatást, ösztönzést. A jelen tagadása mellett az értelemmel remélt boldogabb jövőkép is József Attila felé mutat Nagy László ekkori költészetében, de a poétikai fordulatban is nagy segítségére volt a József Attila-i példa: „a kreatív pillanatnak ütött az órája, hiszen az értelem és a látomás összjátéka, mely József Attila verseiből áradt feléje, felszabadította képzeletét”.295 Nagy László tájképei ekkor telítődnek közérzeti elemekkel, ekkor formálódik ki állandó jelképeinek rendszere, ezekben az önmagával is küszködő versekben: a tél, jég, fagy, köd, dér, éj, zúzmara szinte minden versében a lélek állapotának, a világ társadalmi helyzetének a kifejezésére szerveződik rendbe. Jellegzetes verstípust mintáz az Anyakép ekkor: Nagy László sok-sok költeménye ilyen számvetés jellegű öntanúsító vers.
A számvetés ihletéből nőtt ki Nagy László kevés önmegszólító verseinek egyike, a Te csak pihenj szépen. Ebben a múlt, a remények ideje csak egészen közvetetten van jelen, inkább csak a jelenkori kép erőteljességéből sejthető:
A csömörrel telt lírai személyiség a versben mély válságot él át, a világtól elvonulva próbál nyugalmat keresni:
A Nagy Lászlóra jellemző reneszánsz természetszeretet, természetbe oldódás ad ebben a halállal vívódó, pusztulással szembenéző szituációban vigaszt, felkészülést az elmúlásra. Zrínyi Miklós híres strófájára emlékeztetnek sorai,296 de keserűbb a személyiség felől nézve, mert semmiféle külső erő, erkölcsi megigazulás nem áll mögötte, szemben Zrínyi utolsó órájának tisztességével. Itt csupán a természetbe oldódás, természetté válás nosztalgiája szólalhat meg:
A nomád attitűd első megjelenése ez Nagy László költészetében. Ez a később sokféle tartalommal töltekező szerep itt még nem azonos a Medvezsoltár vagy a Versben bújdosó önmentő, önerősítő küzdelmet, a közeggel szemben kialakított magasabb erkölcsi és létértékeket védő magatartással. Itt a régihez, a nomád léthez való visszavonulás a vereség nagyságát hivatott kifejezni. E vers varázsa éppen az eszmélkedés tudatossága, az adott helyzet tragikumának és képtelenségének felismerése:
Az egyetlen pont ez Nagy László költészetében, amikor önmagát veszni, pusztulni akaró pozícióban mutatja egy pillanatra, de azonnal megriad ettől, a pusztulásvágyat, a szégyen miatti tébolyt erélyesen elutasítja, völgyi nyugalmát a halálkeresésből az erőgyűjtésbe, pihenésbe fordítja, elhárítja a felelősséget:
Eme utolsó két sor szembefordulása a vers eddigi irányával éppoly természetes Nagy László versvilágában, mint amennyire az 1953–1954-es esztendő költői küzdelmének, poétikai gondjainak is tükrözője: az erőteljes képi logikát verbális ellenpont zárja – nem teljesen motiválatlanul, hiszen a „nyugta e völgy, e bölcső-óriás” sor az összetettebb, higgadtabb eszmélkedés lehetőségét, az idegfeszültségből való oldódás lehetőségét is magába foglalta. Mégis: erőteljesebbek, maradandóbbak a lemondás érzését képekbe foglaló sorok, mint az önvigasz kinyilvánítása – az ideológiai helyzettisztázás szempontjából bármily fontos funkciója is van ez utóbbinak.
Ennek az időszaknak jellegzetesebb, az Anyakép és a Rapszódia eszméit, érzéseit differenciáltabb történelmi szemlélettel és egyénibb, megragadóbb látomásos erő111vel, a személyiség küzdelmes karakterét mélyebbről motiváltan megjelenítő verse a Víg esztendőkre szomjas című összegző rapszódia, az 1954-es esztendő szilveszteri számvetése.297 Az eredeti Szilveszteri ének címet bizonyára azért változtatta meg Nagy László, mert érezte, az éneknél nagyobb belső hullámzású, rapszodikusabb ez a vers, gondolatilag nem egynemű, hanem küzdelmes beszéd. Dikciójában megmaradt a kidaloló, belső érzéseit spontánul közlő jelleg, de metaforikus telítettsége révén a gondolatok, eszmék sokaságát képes érzékletes versegésszé szervezni. Ily módon poétikailag már előremutat Nagy László látomásos-metaforikus dalai felé, a többdimenziós, nagy erejű, összetett képekből építkező versek irányába. Kozmikus látomásképpel indul ez a szilveszteri számvetés, erejét, dinamizmusát a szilveszteri mámorral indokolja, az szabadítja föl. A dikció szinte esdekel azért, hogy az emberiség lépjen túl a múlt bajain, hogy mámoros örömét ne keserítse a múlt idők keserve. Különös mégis, hogy a megtagadott múlt a negatív festésben, mozdulatlanná merevített formában úgyszólván megelevenedik, s történelmi visszapillantássá válik az eszmélkedésben. Jóllehet Nagy László azt vallja, hogy „nem járja át az elme soha e tornyas vermet”, a múltat. A jelzésszerű részletek csak emlékeztetők a múlt küzdelmeire, a könnyekre, a riadókürtös harcokra, tülekvő seregekre, urakra, rabokra, repülők roncsára. A hosszú-énekek leltározását elhárítja („csak isteni képzelet vehet itt mindent számba”), a jelzésekből viszont az egészre érvényes törvényeket olvas ki, történelmi tapasztalatokat összegez:
Megint az írott szó hitele kerül tehát előtérbe. A történelmi visszapillantás az etika követelményét hozta tanulságul. Mindaz, ami kiteljesedhetett a történelemben, betöltötte sorsát. Azt betemeti a fejlődés, mert hajtóerőként magába foglalja az új a régit, de ahhoz, hogy ez az organikus világhaladás megvalósulhasson, a valóság ismeretére és a valóság törvényeinek kibontakoztatására van szükség. A világ sérül, ha hamisság, erőszak fedi el a valóságos vágyakat, igényeket, s azok a költők, akiket Nagy László elődeinek, felnevelőinek tart, mindenkor ez ellen a sérülés ellen küzdöttek, erre a küldetésre hívták őt is:
Nagy László ezekben az években szemléletének egyensúlyát megteremteni igyekezvén különösen érzékenyen figyelte a magyar irodalom küldetéses vonulatának üzeneteit. Arról is vall ez a strófa, hogy eszmélkedése, szemléletének történelmi kitágítása, kulturális elmélyítése olyan költői magatartás-vállalás, küldetéstudat kialakításához segíti őt, amelyik a világ baját akarja csökkenteni, a „jajos versek” az emberi sérülések hírhozói, a jó emberi ügyek képviselői.
Nagy Lászlót az ezer újabb esztendőre elegendőnek érzett történelmi tapasztalata, csalódása arra az elhatározásra érlelte meg, hogy a szíve alatt hordott „ádáz vezércsillagai” nem lehetnek mások, csak azok a szabadsághősök, költők és forradalmárok, akiknek eszméit nem cáfolta meg az idő, mert a közösség szabadságvágyának, az emberlét méltó kiteljesedésének voltak harcosai. A történelmi számvetés, a múlt és a jelen tág horizontú, eszmélkedő szembesítése gyökeres, maradandó értékek képviseletére szólítja Nagy Lászlót. A zárószakasz öröme szinte ebből a felismerésből táplálkozik:
A Himnuszra utaló cím és zárószakasz sugallata éppen abban egyezik meg Kölcsey szándékával, hogy a múlt számbavétele új felelősség serkentője legyen. Annak a reménynek, kívánságnak ad hangot, hogy ki lehet és ki kell szabadulni a fátumból, küzdeni kell a „víg esztendők”-ért.298 (A Deres majálisban még egy strófa követte ezt, nyilván azért hagyta el később Nagy László, mert annak erőteljes bizodalmát, erőtudatát nem igazolta az idő.)
A világgal való konzekvens szembefordulás izgalma, keserűsége közepette nyugalmat, pillanatnyi megbékélést vagy oltalmat, menedéket a házasságban megtalált szerelem jelent Nagy László számára ebben a „nyers idő”-ben. A tárgyban rejlő belső harmónia és az erre leselkedő külső világ ellentéte azonban a szerelmi és családi témájú versekben is mindig érzékelhető. Mégis a tárgy közvetlen, koncentráló ereje révén a rapszódiák szomszédságában néhány egyneműbb, a dal és az életkép vonásait egyesítő vallomás is megszólal ekkor. A gyermekét váró feleség bemutatásába oltott bensőséges vallomásban (Májusi rózsa) éppúgy versképző erő az ellentétezés, mint a szerelmet a külső világ zordsága, hidege elől talált menedékként is minősítő Fagyok jönnek című versben:
A Jártam én koromban, hóban vallomás és önportré, visszatekintés és előrenézés egyszerre. Rapszodikus tágasságát a szerelmi vallomás határozott iránya fogja össze, így a sokrétű életanyag ellenére dalszerű a vers, de már több dimenziót sűrít magába, előremutat Nagy László későbbi szintetikus dalformái felé. A tévelygés, majd méltó szerelemre találás képei Nagy László eszmélkedésének időszakát is minősítik. A kor ellenében a személyiség eredendő hajlamának kiteljesítését, kibontakoztatását is a szerelemtől reméli, mert belső biztonságot nyerhet benne a körülmények ellenében a méltó emberi élet megvalósítására. A József Attila-i táj is sajátjává lesz Nagy Lászlónak ebben a szerelemben:
Ez a Nagy László önéletrajzából is ismert jelenet azért nagyon jelentésgazdag itt, mert egy ideje elfojtott hajlamát: az életszeretetét segíti új erőre kapni:
A létösszegző, időszembesítő vers töretlenül első személyű dikciója a kor és a személyiség küzdelmét, szembenállását volt képes erőteljes és meghitt szerelmi vallomásba foglalni:
Jellegzetesen Nagy László-i – bár igazi pompájában később kibontakozó – hangvétel ez: fájdalmat és erőt szintetizál, magát küzdelemre erősíti, biztatja a költő. Önerősítő szertartást végez, erőforrásokat vesz számba.299
Az Emlék a gyermekkori otthoni káposztagyalulás jeleneteit életképbe foglalja:
114Majd a gyermekkori idillből a jelenkorba fordul a kép, a „dévaj kiscsikó” gyerekkor után a küzdelmek, viharok következtek, most már megszépül a költő dalában a múlt, de a jelenben „asztalánál virraszt és föléje anyátlan éj hajol”. A tömör és sugallatos zárókép a férfi védtelenségére, a virrasztó költői magatartásra, a szembenéző eszmélkedésre egyaránt vonatkozik. Az emlékezés a jelenkori megváltozott, elkomorult lét vallomása lett. Az emlék és a vallomás azonban még szét is válik a versben. Jellemző, hogy a kortárs költőt és kritikust egyaránt a vers emléket idéző része ragadta meg.300
A családi bensőségesség élményéből fölszálló, de a kegyetlen világot is érzékeltető ekkori versek közül kiemelkedik az 1954 karácsonyának ihletében fogant Játék karácsonykor. Ennek költői leleménye a dalforma sűrítése, az összetett, többdimenziós dal József Attila-i típusának Nagy László-i egyénítése. Mitologikus és történelmi allúzió, tragikum és játék szintetikus együtt-éreztetése, a körülmények ellenében is erőtudatot, boldogságvágyat kifejező Nagy László-i dal ez. Ösztönözhette József Attila Betlehemi királyok című versének dikciója és lírai szituációja is, de a szakrális allúzióval dúsított önkifejezést Nagy László már a korai Szentpáli versben erőteljesen alkalmazta. Különleges játék Nagy László verse: elragadó ritmusát a kétütemű tagoló magyar vers gazdagon váltakozó és ismétlődő 4/4-es, 3/3-as, 3/1-es osztása s az ezzel párhuzamosan zengő eleven kereszt- és párosrímek teremtik meg. Játékos és egyben súlyos forma is ez, erős tagolású dikciójában a távoli elemeket összerántó képek a létküzdelem távlatait és a megváltó gyermek születésének örömét egyszerre érzékeltetik. Megjelenítés és értelmezés hibátlanul simul egybe a játékban. A gyermeki mozdulatokat, hangokat már történelmi élettapasztalat birtokában szülői szemlélettel írja le, de a gyermek első, dödögő hangjait plebejus vágy értelmezi:
A Játék karácsonykor Krisztus születésének bibliai mítoszát a család mai élményeként jeleníti meg, ezzel a mai családi szituáció távlatot nyer. Éppen ez a távlatos megjelenítés a játék. A lírai szituáció tárgyi és érzelmi elemeiben váltakoznak a biblikusak és maiak. A heródesi fenyegetettség a mai „hamuszürke vatelinban” jajgató kisbaba, s a mai szülők riadalma, a fagyos tél egyszerre a betlehemi és a Nagy László-i, jelentéses tél. A biblikusnál erősebb mégis a versben a közvetlen személyesség („Hallgassuk, a csuda üveg / harmatot hogy csobog”) az élmény – mely a lírai szituáció rétegzettségéből is kitűnik – összetett: a gyermek születésének öröme s a sorsa miatti aggódás, az élet számára ellenséges, fenyegető közeg féktelensége miatt érzett szorongás s a zárószakaszban a szeretetből, aggódásból felnövesztett reménység, melynek létrejöttében a mítoszból sugárzó örömnek éppúgy része van, mint a betlehemezés népi rigmusainak. A felszabadult, reményt fogalmazó zárószakasz dikciója az élethit kívánságszerű megnyilatkozása:
Ennek a többrétegű dalnak az esztétikai hatása nem kis részben abból ered, hogy a hangutánzó refrén életet akaró alaphangja különböző viszonylatokba kerül az egyes strófákkal: fölerősíti azokat, mint az idézett nyitó és záróstrófában, vagy az ellentétezés révén leleplezi azok életellenességét, miként a Heródes gyilkos hadával szembeni „döndödi dön”. Nagy László tehát nemcsak a szavakat, képeket, de a struktúrát és a hangszimbolikát is jelentéshordozó elemmé emeli. A Játék karácsonykor egységesen átformált, többrétegű dal, előremutat a Romantika nyolc versben és a későbbi, a Himnusz minden időben kötet bartóki szintézist teremtő többdimenziós látomásos metaforikus dalai felé, egyelőre még azok létfilozófiai telítettsége nélkül. Az ilyen, a személyességet szinte a személytelenség erejével megjelenítő versek azonban nagyon ritkák ekkor még Nagy László költészetében, s szinte kizárólag a családi motívumkörhöz kötődnek. Csak egy-egy pillanatra szakítják meg az öntanúsítást közvetlenebbül és zaklatottabban végző, tisztázás igényétől lüktető rapszodikus versek áradását.
1161955–1956 táján a küzdelemben eszmélkedő költő rádöbbent arra, hogy megrendítő élményei nem személyes ügyek csupán, hanem azokban az emberi létezés vonásai mutatkoznak meg. Élményeit emberi létélményként fejezi ki, sérülését a létezés sérüléseként dokumentálja. Háttérbe szorulnak költészetében a partikuláris mozzanatok. Egyetemesítő tendenciákat láthattunk korábban is a Bolgár-tánc archaikus üzeneteket mozgósító történelemszemléletében, az Anyakép személyes történelmet kitágító gesztusában, a Víg esztendőkre szomjas című rapszódia költőelődökhöz kapcsolódó vallomásában, a Csodamalac meséjében s leginkább erőteljesen a Gyöngyszoknya allegorikus látomásában. Most azonban az eddigi ellenpontozást létdrámává teljesíti. Szintetikus költői látásmódot teremt: megőrzi élményeinek közvetlenségét, de a mindenség vonatkozásrendjében szemléli azokat. Szétfeszíti a hagyományos szemléletes vers kereteit, empirikus horizontját. Egészben látó, jelenséget és jelentést összekapcsoló létvíziót alkot. A jelenségek kozmikus távlatait, egyetemes értelmét ragadja meg. Kitágul, összetettebbé, általánosabb jelentésűvé válik világképe. Költői személyiségét is fokozatosan felnöveszti, mert az emberi létezés titkainak vallatójaként, a mindenségért felelős személyiségként jelenik meg verseiben. „Hitted-e, hogy a fiút, akit szorít a pántos pólya / a mindenség szorítja majd s a sorsod is eldalolja” – írja e korszak összegző művében, a Rege a tűzről és jácintról című hosszú-énekében, pontosan jelölve, pontosan minősítve szemlélteti útját. Ugyanez a felnövesztett, az emberi létezésért való felelősség, egyetemes emberi igény szólal meg A vasárnap gyönyöre soraiban is: „Csikos abrosznál, vagy füvön eszel, de úgy ülj oda: / választott nagyhatalom vagy, rádsüt az űr mosolya.” Ez az igény és tudatosító, önerősítő szándék hozza vissza költészetébe a szakrális allúziókat is. A költői öntanúsítás eleme gyanánt a Játék karácsonykor című vers jelezte ezt, kibontakozását a Rege… és a Csodák csodája.
Ennek a szintetikus látásmódnak két fontos vonására figyelhetünk mindenekelőtt: az egyik a valóságelemek sokrétű – természeti, kulturális, szakrális, folklór, hangulati, gondolati – versbe emelése egyazon mű többdimenziós világának megteremtése révén. A másik pedig Nagy László gazdag létezésélményből kibontakozó létfilozófiája: a lét küzdelem, a személyiségen múlik, hogy e halállal, pusztulással, szenvedéssel terhes létezésből mit képes emberi lehetőséggé, szépséggé, harmóniává menekíteni. Innen a versek költői személyiségének küzdő karaktere – most már legtöbbször élet és halál, teremtés és pusztítás egyetemes küzdelmét vállalva. Az életérdekű küzdelem a világképelemek roppant gazdagságát mozgósítja Nagy László költészetében. A bőség és az erős karakterű szembeállítás így teremt létvíziót, melynek lényege a küzdelem. Nagy László szemléletének etikai eltökéltségét jelzi, hogy ezt a küzdelmet – szinte az eredményétől függetlenül – létértékű értéknek minősíti. Szemléletében az életérdekű cselekvést tisztességgel végző ember a létezés 117legfőbb értéke, ezért teremti köréje a lételemek értékeit. Nagy Lászlóban erős vitalitás, szinte reneszánsz életszeretet izzik, éppen ezért vált ki belőle a lét sérülése hatalmas indulatot. A létezést teremtés és pusztítás küzdelmeként fogja föl, s ennek kifejezésére teremti meg költészetének szerves belső fejlődése révén állandó jelképeit, motívumait. Természetes, hogy ezek is egymással szemben álló pólusokon helyezkednek el, hiszen halál és élet küzdelmének kifejezésére szerveződnek motívumrendszerré. Egyik oldalon a halál szinonimái: a fagy, csönd, jég, mozdulatlanság, dér, sírás, aléltság, hó, némaság, fehérség, kihűltség. Másik póluson az élet kifejezői, jelképei: tűz, fény, pirosság, ének, dal, láng, parázs, mozgás, szivárvány, ünnep, gyönyör, száguldás, iram. S e két motívumkör folytonos küzdelme, ellenpontozása révén Nagy László költői világképe drámaian dinamikus. Innen rövid verseinek belső tágassága, feszültsége, hosszú-énekeinek leltározó bősége. Állandó motívumainak kiformálására természetesen nagy ösztönző hatással volt József Attila, de Nagy László indulata, Vörösmartytól, Adytól is erősített látomásossága a higgadtabb, elemző, „sétáló” vers racionális fegyelmét gyakran széttöri. Ő is eszmélkedő, pontos költő, de szervesen a maga világából fejlődik, ily módon telítettebb, dinamikusabb, vitálisabb, mint József Attila.
Ennek a pályaszakasznak a rövidebb versein igen gyakran szembetűnő József Attila képeinek, hangulatainak a hatása, de épp ennyire egyértelmű a különbözés, a saját költői látásmód kiformálása is. Ebben az időszakban teremti meg Nagy László bartóki szintézist alkotó első műveit, a rövidebb és a hosszabb műformákban egyaránt. A csúcsot a rövidebb formákban a Kinek fáj, emberek és a Romantika nyolc versben, a hosszú-énekekben pedig a Havon delelő szivárvány és a Rege a tűzről és jácintról jelenti.
Nagy László végleges ciklusrendbe állított összegyűjtött verseinek kötetében A nap jegyese ciklus a Májusfákat követi, s az 1952–1954 közötti műveket tartalmazza,301 s ezekben a csalódásélményt legtöbbször vitális vagy gondolati szembeszegülés ellenpontozza. Jellemző még a cikluscím is: a költő a nap jegyesének tudja magát – megrendültsége ellenére is. Ám a ciklus végére egy 1955-ből való négysorost illesztett, a Kiáltást, s ez szinte összegzi Nagy László ekkori létélményét:
A korábbi lobogás megdermedése, a létezés riadalommá válása, a szinte remény nélküli megrendülés kiáltása ez a kis vers. Átvezet az 1954–56 közötti darabokat tartalmazó Kezedben a rózsa lefejezve ciklushoz, mely a döbbent létállapotot már a vereség, a legyőzöttség képzeteivel társítja: a virág szépségét a kivégzést jelentő szó 118szinonimája minősíti, erőszakos elpusztítását nevezi meg. A képek szimbólumértékűek: a szemléletesség általános életérzést, általános jelentéstartalmat hordoz. A Csönd van nyitja s a Halállal élek, nem kenyérrel és a Kinek fáj, emberek zárja a ciklust. A Csönd van csupa negatív festéssel indul, jellegzetesen Nagy László-i ebben a József Attila tájképeit idéző nyitányban az, hogy a pozitív, az élő, kiteljesülő nézőpontjából minősíti a negatívat, a hideget, a mozdulatlant:
A látvány már létlátomást foglal magába. A továbbiakban egyetemessé tágul a téli csönd, melyben hiábavalóságnak bizonyul minden ellene mozduló szándék. Pazarló bőséggel festi Nagy László a pusztulást, minden valami másból, szebből vált olyanná, amilyen most: hangtalanná, dermedtté, alélttá. A pillanatnyi mozgást mindig a mozdulatlanság, a pillanatnyi fényt, tüzet a csönd, fagy követi. A vers belső drámaiságát éppen a mozgások, cselekvések értelmetlensége, az akció és a hiábavalóság összefonódása sugallja. Oly szuggesztív a téli fagyos némaság látványa, hogy világszemléleti sugalma alól Nagy László csak dikcióváltással, a leírást, bemutatást önmegszólításba fordító gesztussal tudja magát kivonni. A világ egésze, a „téli szemle” helyett az álmodozás, a lélek szabad mozdulata adhat menedéket, meg a magánszféra fényei jelezhetnek életet a szoborrá merevítő tényekkel szemben. Megtörik egy pillanatra a vers, hiszen a költői személyiség mintegy kimenekül a maga teremtette világból, de a záróképben mégis ezen a szférán belül – a csönd és fagy világával szemben – a természet működésében megtalálja az érvelő, erősítő ellenpontot, a lázban tündöklő Göncölt, mely „álma a hóbarekedt szekereknek”. Ezzel a záróképpel kozmikus távlatban – a létegész szemlélete révén – újra visszaszerzi a küzdés emberi lehetőségeit.
A Tájkép magammal drámai monológvers: a végső leszámolás szituációjában – amikor „a nap jegyese” a tengerbe bukott napvilágtól búcsúzik – néz szembe a lét esélyeivel. Ifjúság és remények szétfoszlását konstatálhatja csillogó képeiben: „hideg tajtékon holtan táncol / szívem öröme, ifjusága”. A tájélmény itt is létélménnyé emelkedik: a tengerbe bukó nap a költői személyiséget az élet-halál vonzásában mutatja. A halál, a megadás igézetével küszködik, a víz, a habok a „halál ízét” kínálgatják neki, a „végzet vizében” érzi magát, de vitális és morális erőivel szembeszáll a halál hívásával, s a kissé verbális kifejeződésű küzdelem és vállalás vallomása után a zárószakaszban a táj és személyiség kreatív összekapcsolódása révén újra erőteljes képekben mondja ki, hogy egykori vágyai és élményei jelentenek megőrző, biztató erőforrást számára:
119Sugallatosan gazdag válasz ez a vers nyitó képeire. A tengerbe bukott a napvilág, a nagy igéző ugyan eltűnt, de a nélküle eszmélkedő költő látja, hogy mozdulatlanul állnak a dombok, s ezek alakjukkal az otthoni, gyermekkori búbos kemencére emlékeztetnek, annak életadó melegére, s közvetetten az Anyakép küldetéshitére is. Távoli asszociáció teremt itt bensőséges képet: az emlék elvont fogalmát társítja – váratlanul, de meggyőzően – szemléletes tárgyhoz, a kemencéhez. A dombok és az emlékek azonosítása ebben az összetett képben a kemencék révén válik természetessé, viszont a telitalálatos kép újabb gazdag sugallatot kap azáltal, hogy a „még nem hűltek le” tanúsítása egyszerre vonatkozik a dombokra, emlékekre, kemencékre.302 A költői látásmódnak új magaslata ez: összetett létszemlélet szemléletes-látomásos kifejezése, sűrű rétegzettség, ember és világ egymásban való kifejezése.
Természetes, hogy a válságát mélyen átélő Nagy László eszmélkedése és öntanúsítása árnyalatokban – éppen a nagy belső küzdelem folytán – sűrűn változik. Komor világszemléletet teremtett benne a csalódás, de hol ennek katartikus kifejezésére törekszik, hol pedig az ellene való küzdelem fegyvereit kovácsolja, önvédelmi harcának, erőgyűjtésének a módozatait mutatja meg. A pillanatnyi benyomásoknál nagyobb horizontú világszemlélet kimunkálására már 1954-ben rátalált a portrévers műformájára is. A Nagy Lajos halálakor írt verse, a Halálig tiszta önerősítő általános eszméje szerint a zajló idő ítéletét azok az írástudók bírják ki, akik „igaz betűt” alkottak. Ezért járhat Nagy Lajos „hátratett kézzel, kigombolt lódenben” az írástudókat késsel megítélő idő előtt. Az „igaz betű” ellenpontja a Víg esztendőkre szomjas ítéletének, mely szerint „Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek”.
Az ars poeticai érvényt hasonlóképpen már a címével is jelzi a József Attila ötvenedik születésnapjára írt Az örök hiány köszörűjén. A soha meg nem elégedés, az „örök hiány”, mely olyan nemes igényt, éles ítéletet táplált József Attilában, amilyennek nem felelt meg a világ. József Attila kora pusztulásra ítélte azt, aki „gyönyörűt vár, / szabad levegőt őrülten áhít”. A József Attila-i műből Nagy László mégis – éppen a múló időben egyre növő fénye láttán – a világ szeretetének eszméjét bontja ki, mintegy azt sugallva, hogy a József Attila-i eszmék akkor is érvényesek, ha csupa csalódás, pusztulás lett a végzete az embernek. Mégis az ő eszméi nyomán láthat a végtelenre a ma költője.
Bár az emlékekből s az elődök idézett példáiból biztatás is ered, Nagy László költészetében ekkor vagy a teljes keserűség hangja szól leggyakrabban, vagy a vertség ellenére, de szinte csak annak elviselhetetlensége érzésétől motiváltan megszólaló „csakazértis” dacé. Édesapja portréja is vereségből, kilátástalanságból áll össze 120(Apám) – csupa lefokozódás, némaság, kifosztottság: erőiből, vágyaiból, kedvéből egyaránt.
Önmegszólító jellegű születésnapi önportréja (Születésnapra) emlékeztet József Attila Karóval jöttél című versére. A harmincéves költő számvetése negatív mérlegű, a mindenségigény csak az önemésztést hozta, nem vehet számba eredményeket. Életösszegzése ekkor a ciklusnak címet adó kép: „kezedben a rózsa lefejezve”.
A Tündér-arcokkal dőzsölő című versében is önmegszólítást alkalmaz helyzetfelméréséhez:
Ebben a magányra, kiszolgáltatottságra döbbentő szituációban leszámol az illuzórikusan felrajzolt jövőképpel is, s értéknek minősíti a „kicsikart” eszméletet, a tiszta felismerést akkor is, ha az vigaszt nem ad. Amikor a versben az önmegszólítás önfelszólításba, új magatartásforma körvonalazásába vált át, a cselekvő magatartás indítékát már nem illúziókban, végeredményét nem boldogságban látja, hanem a világ szerkezetébe illeszkedő helytállás értelmét vallja. A küldetését betöltő kozmikus elemmel s a „haszonra lefogott, zaklatott uránium”-mal vonja magát párhuzamba. A személyiség itt is a létezés egésze előtt jelenik meg, annak részeként találja meg hivatását.
A pusztulás képzetei a leggyakoribbak ezekben a versekben, az őszbe, télbe forduló természet változásában önnön pusztulásának törvényét ismeri föl, s változatosan jelenti be tiltakozását. Van, amikor szinte szánalomért esdekelve, ha volna kihez (Virágtalan fejem), máskor a „pusztulok, de szép vagyok” dacosságával néz szembe a rontó erőkkel, vagy egyetlen esélyként a kiszolgáltatottságban is az elszánt életakaratot tekinti fontosnak, miként a csodaszarvas-motívumot öntanúsító vallomássá stilizált versében mondja: „Lássatok csodát: az életre / mosolygok nyúzottan is!” (Lássatok csodát). Az alluzív vers a létélmény tárgyias kifejezésének terepe: elrejti a közvetlen élményt. Nagy László ekkor már egy-egy pillanatnyi szituációjának is távlatosabb, sokszor kozmikus kifejezést ad, a versbe emelt jelenségeknek létük időbeliségének tragikumával teremt személyes-kozmikus atmoszférát (Elrontott szívem).
A Halállal élek, nem kenyérrel dikciója rapszodikus. A zaklatott kifejezés sokszor egyenetlenné is teszi ezt az önvádat, a kifordított világ apokaliptikus víziójává hevítő költeményt. A szerelem siratóéneke is ez a vers, az önvád éppen a szerelem eltékozlása miatt szólal meg, de a szenvedés ezt a vétket egyetemesebb összefüggésekbe állítja. Úgy jeleníti meg, hogy benne a kulturális és folklórmotívumok révén 121egyetemes emberi sajátosságra, sorsra ismerünk. A személyes vétségben a világ jellegzetes arculata tárulkozik föl:
Ezzel a réteggel többdimenzióssá válik a vers, általános emberi sors foglalata is lesz az élmény, sugallatos, bartóki a kifejezés. Teljesebb a tragikum. Önmagától is menekül a megriadt költői személyiség, s a zaklatottság szinte darabosan dobja föl a kétsoros, páros rímmel összefűzött strófákat. A szerelem halálát sirató vers az emberi árvaság, kiszolgáltatottság, önmegadás víziójává is válik. A szerelem halála („félek, a szerelem meghalt végkép”) miatt érzett keserűséget, létsérülést azzal emeli nagy jelentőségre, hogy kitűnik, az elvesztett-eltékozolt szerelem a személyiség menedéke is volt az oly sok változatban megjelenített „világ telével” szemben:
A vereségeire eszmélő költő eme védtelenségben minősíti a létét halállal jegyesnek, halállal táplálkozónak.
Nagy László menekülőként, megrettent személyiségként jeleníti meg önmagát a versben, közvetetten tehát az élet szépségét siratja, mert elviselhetetlen számára ez a vereség. A teljességre törekvő személyiség a szerelem kiteljesülhetetlenségében egy darab halált él meg, a sérülés halálos jegyet ad neki. A konkrét, szemléletes képek és az elvonatkoztatás nagysága, valamint az utalásos elemek teszik itt általánossá az élményt. Magából a versből nem derül ki közvetlenül a kiváltó egyszeri élmény tartalma, csak jellege. Mennyivel más, mennyivel egyetemesebb jelentésű itt a szerelem halála, mint az ugyancsak 1956-ban, de az év elején keletkezett emlékező vers, a Kereszt az első szerelemre könnyedén gyönyörű bolgáros ritmusában.303
122Nyilvánvalóan tudatos szerkesztés helyezte a Kinek fáj, emberek című összegző verset Nagy László e faggyal, csönddel, jéggel, halállal telített ciklusának záródarabjául. Bori Imre joggal tekinti ezt a verset a télképzet olyan remekműveivel egyenrangúnak, mint A puszta télen és a Téli éjszaka.304 Ebben Nagy Lászlónak a ciklus fő motívumaiból szerves egészet sikerült alkotnia. Organikus vers, részei egyenlő erővel vesznek részt az egészben, s miközben megőrzik szemléletességüket, az általánosítás oly magas fokára is eljutnak, hogy bennük plasztikusan jelenik meg nemcsak a tél absztrakciója, de az az emberi dráma is, amelyet élet-halál küzdelemként tartunk számon. A siratóének párhuzamos mondatszerkesztését kérdészuhataggá formálva alakít ki olyan versstruktúrát, mely a hiánytalan világegész megjelenítésére alkalmas, s magába foglalja a lét küzdelmét is.
A hold és a föld párhuzama az élettelen hidegségben jelenik meg, ezt az élettelenséget minősíti, ezt a csöndet, ennek a ragyogását állítja elviselhetetlennek indirekt módon – a jelzőben kifejezve – a nyitó kép. Szemléletesség és látomás egysége nagy feszültség pólusait tartja itt össze. A tájszemlélet tökéletesen emelkedik emberi létszemléletté. A látvány-látomás váltja ki a kétségbeesett kérdést, s az első válasz is a látványtól-látomástól eltörpített, megsemmisített emberé, költőé:
Az első sorok váltották ki az általános kérdést, s a válasz a nyitó kép további részletezése folytán a csönd és a fagy képzeteihez a megláncoltság, a rabság érzetét is társítja, majd tovább részletezve általánossá teszi az élettelenné, mozdulatlanná kényszerítő fagy és csönd birodalmát. Általánosítás és szemléletes részletezés folyton egymásba tűnik itt, s egyre erőteljesebben fogalmazza meg e látvány mögötti ellentétet, azt, hogy ez a fagyvilág valami más helyett, valami más minőségnek a legyőzésével, annak ellentéteként jött létre. A felháborodás változtatja a tiltakozás felkiáltásává a kérdő mondatokat, ezek személyre irányulása pedig egyszerre fejezi ki a képtelenséget és a felelősséget. A „Ki hozta ezt az időt” felkiáltó kérdése a teljes, 123létbeli és szociális tönkretettséget panaszolja indulatosan.305 Végveszélyben látja az életet, a szerelmet is:
Ez a Nagy László-i apokalipszis arról hoz hírt, hogy a „lelkek és elmék” zsugorodása teret adott a „martalóc front” teljes uralomra jutásának. Az emberi lét veresége, a téli világot betöltő hatalma emberi gyengeség, gyarlóság következménye. Sem az emberi érzékenység, sem az emberi okosság nem működött a maga hivatása szerint. Nagy László ebben a látomásban már gondolati szinten is a lét lényegi titkait faggatja, s a télképzet és a tűz pólusainak szembesítésével az emberi élet hivatásának esélyét kutatja:
Ez a három kérdésből álló záróstrófa a végzet beteljesülését mutatja, de az élet pusztulásának képeit esdeklő kérdések nyomatékosítják. A vers logikájából nyilvánvaló, hogy a költői szándék és erkölcs ez ellen a pusztulás ellen keres erőket. Erre mozgósít a nyitó kérdés drámaisága, majd a második egységnek az elsővel párhuzamos, de látszólag ellentétes kérdése, a „kinek fáj?”-ra párhuzamos „ki örül?”. Ezek szerint a végzet megállítható, a teljes pusztulást jelentő „végső mondat” nem következik be, ha van, akinek fáj a pusztulás, ha van, aki örül a rombolás megállításának. S még inkább, ha ezt az eszmélkedést ellene ható cselekvés váltja föl, ha van, aki önfeláldozóan akár, de szembeszegül a világ halálos veszedelmeivel. Ezért válik e szakasz harmadik s az egész versvilágot összegző kérdése felszólítássá. A Ki viszi át a Szerelmet felhívó és öntanúsító kérdéssora felé mutat a Kinek fáj, emberek.306 A rövid versek műfajában a télképzet és halálképzet teljes kibontása, világteremtő motívummá emelése ez a vers, de Nagy László későbbi, a küzdelmet a lehetetlen ellenében is vállaló elszánásának első megjelenése is, hiszen nyilvánvaló, hogy amire 124a drámai felhívó kérdés irányul, annak vállalása Nagy László számára eltökélt szándék. Ember és világ együtt szólal meg itt Nagy László 1956 végi életérzésének, világlátásának összegző versében. Tragikumérzés, végzettudat és a kiszolgáltatottság elleni létküzdelem egységes látomásában. „A kérdés vállalás itt a küzdelemre termett, vállalásra ítélt ember szava. Az esdeklő, vallató kérdések ezt tanúsítják, s azt minősítik képtelenségnek, hogy az élet termő folyamatát a megtorpanás, kiteljesedését a rokkanás veszedelme kérdésessé teheti. Innét ered a tragikus hangoltságot emelkedettséggel feltöltő, rapszódiás dikció.”307 A Kinek fáj, emberek versstruktúrája még József Attilára emlékeztet, a strófák és a sorok hosszúságát az érzés és gondolat hullámzása, spirális vonalú emelkedése határozza meg.308
Nagy László a változatos rímeléssel, a belső forma szabadságával, a szótagszám és a strófák sorszámának egyéni kombinációjával korábbi kötött formáinak a lazítását is végezte, miként az időmértékeket és a tagoló magyar ritmust lazán egybejátszó ritmikájával is a csak rá jellemző dallamot kereste. Szemlélettágító költői kísérletezése a kreatív líra megteremtése mellett a műformák változatosságában is megfigyelhető. A rapszodikus költemények és a Gyöngyszoknyával megnyitott hosszú-énekek mellett ebben az időszakban saját karakterű látomásos-metaforikus dalait is megalkotta. A Romantika nyolc versben című ciklusának darabjaiban a rövid dalforma olyan sűrítését végzi, hogy bennük mitikus hangoltság, balladai színek, történeti veretesség, archaikus ízek társulnak a szemléletességhez, s mindenekelőtt finom, szürrealisztikus erezettség.309 A hagyományos dalforma többdimenzióssá, egymástól távolinak tetsző rétegek organikus szintetizálójává válik: szemléletesség és látomás, erős hangulati telítettség és gondolati keménység, létfilozofikus eszmei gazdagság jellemzi ezeket a dalokat. Az apró tények itt általánosabb létérzékelés szerves részeivé emelkednek. A dalforma általánosító tendenciája is erősíti ezt az egységben látást, de mindemellett szembetűnő – az általánosítás magas foka ellenére – az erős személyesség. Jellemző, hogy ezekben a dalokban a rapszodikus költemények motívumai tűnnek fel sorra, de egyetemesebb érvénnyel szólalnak meg. Ez kapcsolja jelleg szerint a Kinek fáj, emberek kreatív kifejezésmódjához a Romantika nyolc versben darabjait.
A „romantika” szó a cikluscímben bizonyára a képzelet szabad játékára utal. Az gyanítható ezekből a versekből, hogy inspirációjuk otthoni, szülőföldi tűnődés. A versekből kiolvasható helyszínrajz gyakran erre utal. A cikluscím utalhat az emlékek felszabadulására is, képzelődő, látomásos emlékezésre, múltidézésre.310 Ezen a szálon viszont szemléletileg a folklór elemei is gazdagon a versekbe áramlanak. Bizonyára ezekre a dalokra gondolt Czine Mihály, amikor arról írt, hogy Nagy László már Lorca beható ismerete előtt írt lorcai jellegű verseket.311 Ezt a bartóki jellegű látomásos-metaforikus daltípust Nagy László majd a Himnusz minden időben kötetben viszi tovább erőteljesebb gondolatisággal, feszesebb képszerkesztéssel, drámaibb karakterrel. A Romantika nyolc versben balladaian borongós és szürrea125lisztikusan sejtelmes atmoszférájával, etikai szigorával, emelkedett, dacos tartásával egyaránt jellegzetes darabja ennek a pályaszakasznak. A költői teremtőerőt éppúgy teljes fegyverzetében látjuk itt, mint a Havon delelő szivárvány vagy a Rege a tűzről és jácintról című nagy kompozíciókban. Az inspiráció és a műforma jellegének megfelelően egy-egy kikristályosodott hangulat, érzés kifejezései ezek a dalok, de mindig világegésszé emelkednek a képek sugallatos ereje révén.
A Viola-homály nyitó képe szinte példaszerűen jeleníti meg ezt a távlatosítást, ezt a lét-egész szemléletet:
Csak egyik rétege a dalnak a természet esti homályba forduló, enyészetet sugalló sötétsége. Az igézés éppen ennek ellenében történik. A költői én nem engedi az elmúlás, a megadás sugallatát magán eluralkodni, hanem a szó mágikus erejébe kapaszkodva, igézéssel – a korai Az ördög hárfáira emlékeztető archaikus szerelmi bájolással – akarja magát kiszakítani az enyészet hangulatából:
Biztatás és bizodalom, kérés és mély szerelmi vallomás egysége a dal, melynek további részéből az is kiviláglik, hogy ez a szerelem és szövetség küzdelmekben edződött. A megélt megrendülés, létküzdelem jogosít a kiszakadás – legalább pillanatnyi – örömére:
Mintha a Himnusz minden időben szerelemtől erősített „enyém itt minden hatalom” vallomása készülődne ezekben a sorokban. Illúziótlanul az is benne van ebben a két sorban – alliterációval is nyomatékosítva –, hogy nincs vége a küzdelemnek, ahol mulathatnak, ott idegenek, szökevények, mert létezésük küzdelmes terepe immár a városi világ. De az élet szépsége, a kendőlobogtatás, tánc és bűvös igézés révén kifejezett öröm őket is megilleti, megérdemelt emberi jussuk lenne a boldogság.
126A Sír a sas az életformaváltás drámáját fogja dalba: föltoluló képek hozzák a múltat, a gyermekkori táj és életforma valósága emlékként újraéled megkötöttségével, de az átélt, a feléledt gyermekkor érzelmileg mégis meleg emlékeivel. Összesűrűsödik az eddig megélt élet, de az emlékképek drámai dikcióváltást hoznak:
A hazalátogató s otthon már önmagát idegennek, „elitélt”-nek érző új, szellemi életformába emelkedett ember kínzó kérdése ez. Talán annak a kényszerű leszámolásnak is első, fájdalmas mozdulata, melyet majd a Zöld Angyal végez el. Nem talál már eligazító erőre, nem a jelen, csak az emlékek birodalmában otthonos:
Pontosan analizálja az eszmélkedés az érzések föltámadását, az emlékek nosztalgikus megjelenését, de a közegéből más szférába szakadt ember idegenségét is egykori otthonában.
A vérbükkök és a hold egy látomásos metafora („a vérbükkök dőzsölő régi urak”) gazdag asszociációjú kibontása, történetté kerekítése. Erőszak okozza az élet sérülését, a szerelem halálát, s ezt Nagy László kozmikus sugallatú, lorcai képekben fejezi ki. A kozmikus motívumba viszont a magyar folklór színszimbolikáját is jelentéssel oldja bele:
Szemléletesség és látomásosság Nagy László-i szintézise ez, a szürrealisztikus ragyogású képekben tragikum és ítélet forr egybe.
127A Tűzciterák egy bakonyi szarvasbőgés képeit teremti a természet örömünnepévé, az ember nélküli vegetáció harmóniáját ünnepli ez a kalligrammatikusan karcsúsított, külső alakjával a Tűz prototípusának is tekinthető vers.
A Deres majálist álomkép indítja, melyben a vágyak formálta majálist durván széttöri a tél fekete varjainak váratlan megjelenése. A képek fatalisztikus tragikumot, sejtelmes végzetszerűséget sugallnak:
Az álomban persze a régi majális jelent meg, azt törte szét a varjak hívatlan érkezése. De ez a képekben megjelenített törés a valóság törvényeire mutat. Azért teljesedhet borzongató képekben az álom, mert ezeket is a valóság rezonanciája hozza: a boldog majális lehetetlenné válása, ismételhetetlensége. Az álom-emlék számvetéssé, az egykori társak szétszóródásának, egyesek értelmetlen halálának s az idő mindenkit megőrlő munkájának felmérésévé tágul. Nyilvánvalóan a tragikus aspektusú összegzés, szembesítés révén látta alkalmasnak ezt a verset arra Nagy László, hogy 1957-ben első gyűjteményes kötetének címévé emelje.
A Romantika nyolc versben látomásos képei legtöbbször tűnődésből szállnak fel: a merengés látomásos megnevezést hoz, többször ezt a szürrealisztikus látomásosságot a hold sejtelmessége váltja ki vagy erősíti föl. A sejtelmesség és a tűnődés egymást erősítik a versekben: a sejtelmes látvány szinte természetesen indítja meg a megszemélyesítések, metaforák sorát. A Bakony lírai szituációja olyan csöndet tételez föl, melyben a természet egyetemes létezése is hallható. A hold babonásan remeg, olyan, mint egy fátyolozott hölgy, akinek sugarai-fürtjei a „rézlombos” rengetegig érnek, azon úsznak. A vadalma „hóharmatot esdeni” esik a „puha-selyem avarra”. Sorsát betölti minden, ennek a törvénynek a megállapítása, érzékletes-látomásos kifejezése valóban dallá légiesül, ismétlések, párhuzamok sugallják a törvényt:
E kozmikus színtéren apró jelenségek is kozmikus távlatot nyernek. A természet, a Bakony látványa, látomása történelmi és személyes dimenzióval gazdagszik. A „régieknek” az erdő az „édes szabadság” színhelye volt, „rengetege tömlöc ellen / lélegző vadság!”. A bolgár hajduténekek hőseinek éppúgy menedéke volt az erdő, 128mint a magyar betyároknak. Nagy László versében ez a menekítő funkció pozitív sugallattal szerepel.312 A Bakonyban ehhez a szabadsághoz a vadság szépségének a képzete is társul, így egészíti ki a romantika fogalmát, tartalmát: a nomád, társadalmon kívüli szabadság igézete is benne van.
Ifjúságának bakonyi romantikáját eltemette Nagy László, de most az emlékek ebben a sejtelmes éjszakai tűnődésben újra felelevenednek. A Romantika nyolc versben ciklus kiemelkedő darabja, a Ballada ezt a szabadságvágy-motívumot tágítja sorsképpé különleges sűrítettséggel, motívum-egybeszövéssel. Tagoló magyaros ritmusa a váltakozó szótagszámú sorok erőteljes osztásával szinte szentenciaszerűen keménnyé teszi a dikciót, s ez a ritmus tökéletesen megfelel a vers sokféle rétegét összekapcsoló eszmének: a szabadság minden áldozatot megér. Mintha egy betyárrá, nomáddá kényszerített ember szólalna meg ebben a Balladában:
A vallomás azonban éppúgy asszociálja bennünk Balassi Bálint hangját, mint Toldi Miklós bujdosását. Erővel, méltósággal szól, mert a nomád sorsot a rabság ellenében választotta. A szabadságért hozott áldozat egyszerre sugallja a Csodafiú-szarvas című korai vers áldozatmotívumának fölélesztését és a Krisztus-párhuzamot, de erőteljesen őrzi az életteljesség igényét, s a betyárattitűdöt is:
Az önerőből való föltámadás a Csodák csodája főmotívumát intonálja, az asszonyok hangsúlyos szerepe a versbeli költői személyiség mitikus fölnagyítását a nagyon is emberi szerelem-vallású magatartással kapcsolja össze. S a különféle allúziók feltételezhetősége ellenére az istennel se parolázó, de „cimborákkal cimboráló” szabad nomádság szépségének ad bő teret. Életöröme, kemény tartása épp azért intenzív létdráma, mert ennek a szabadságnak halálos ára van. A betyárballadák törvénye és dramaturgiája szerint következik a befejezés:
129Jelentéses, jelképes itt minden motívum: annak az összegző létlátomásnak a kifejezője, mely szerint az emberi sors értelme szabadság nélkül nem teljesedhet ki, a szabadság ára viszont halálos küzdelem. Ennek ellenére a balladában a szabadság tragikus szépsége vonzó emberi lehetőségként jelenik meg. A szaggatott történetet, a változatos és kemény ritmust, a folklór gazdag funkciójú (szerelmet és életküzdelmet, pusztulást egyetemesítő) versbe emelését az egész műből sugárzó Nagy László-i keménység, konok elszántság élteti, a folklórelemeken átütő személyesség s a személyesség általános érvényű kifejezése.
A ciklust lezáró Zordabb szerelem kissé didaktikus vers, de világképi szempontból fontos felismerés kifejezője: föld és ég szembesítése a tökéletesség és a gyatraság ellentéteként jelenik meg, s a fenti rend és „zajtalan egység” a lehetetlen képviseletére, a tökéletességért való küzdelemre ösztönzi Nagy Lászlót. „Hitem, szigorú elveim / hirdeti fénnyel az ég” – mondja, s ez a tökéletes rend, hibátlan gazdagság olyan ellenpont, amelyik eszményi menedék lehet számára. A rend igézi meg, nem a misztika.313
A Romantika nyolc versben darabjaiban a képzelet szárnyalása, a képkincs szürrealisztikus dúsítása, lorcai ragyogása és balladai sejtelmessége jellegzetes Nagy László-i tartásban, konok tisztességben nyer mélyebb értelmet, érzelmi-gondolati dimenziókat. Ez a ciklus Nagy László egyik legértékesebb műformájának kialakítását is segítette: a gondolatilag is eredeti és gazdag kifejezésrétegeinek szerves egysége révén hatalmas szellemi energiákat sűrítő látomásos-metaforikus dalok megteremtését.
A rövid versek látomáselemeiben a világot egységben látó költői szemlélet megnyilatkozásait figyelhettük meg. Ez az egészre néző költői törekvés erőteljessé vált 1955 tájára Nagy László költészetében. Az 1953-as Gyöngyszoknya a 130valóság lényegi vonását egy jelképes eseményben fejezte ki, így teremtette meg az általánosítás lehetőségét. Hosszú-énekeit a szintetikus látásmód igénye, a mindenséggel számvetést végző költői szándék motiválta. Nagy László olyan élettörvényt és olyan költői magatartást keresett, amelyik a valóság jellegadó vonását a létélmények sokaságában képes megragadni. Összegző, az emberi létezés jellegét reprezentáló versalakzatokat teremtett. Organikus belső fejlődés eredményei ezek, ugyanaz a drámai, bajvívó költői magatartás tükröződik bennük, mint a rövid versekben, s ugyanúgy a fagy, jég, tél képzeteivel felesel az életóvó elszántság, mint a rövidebb, közérzetet tárgyiasító, látomássá kivetítő darabokban. De merészebb a képzelet szárnyalása, nyitottabb a világra, sokféle életélmény kibontását, megidézését teszi lehetővé a mindenségigény. A hosszú-énekekben bővebb teret kap a szemléletes részletek jelképpé emelése, a látomások reflexív értelmezése.
A Romantika nyolc versben ciklus azt is példázta, hogy a rövid darabok egymást kiegészítő, egymásra rímelő nagyobb egységgé szerveződhetnek. Az ugyancsak 1955-ben keletkezett Havon delelő szivárvány a Romantika nyolc versben őszi tűnődését megelőző téli ihletésű kompozíció. Szintén mozaikos szerkezetű, de részei szorosabban összekapcsolódnak, mint a Romantika nyolc versben darabjai. Összetett inspiráció teremtette meg, de egymástól csillaggal elkülönített részei akár önálló címet is kaphattak volna. Persze az, hogy mégsem különülnek önálló alkotásokká, szorosan összefügg a műforma jellegével: az egész és a részek egymásból fejlő, egymásban élő sajátosságára is rámutat. Az életmű szervességében pedig még az a funkciója is megvan, hogy a tél–halál és a tűz–élet drámai szembesítésének többszólamú, többrétegű életanyagon gazdagon megjelenített, létküzdelem-látomássá emelt bősége révén előkészítője a Kinek fáj, emberek végső kérdésének is. Ami Nagy László 1955. év eleji látomásában még megnyugtató vallomással feloldható a Havon delelő szivárványban, az 1956–1957 fordulóján már drámai izzású, esdeklő kérdés a Kinek fáj, emberek zárósoraiban.
A Havon delelő szivárványban Nagy László egy téli, havas táj „egyszerre valóságos és szimbolikus” látomását alkotja meg, ez költői vallomásának kerete.314 Ebben a vízióban azonban az alkotóelemek egymástól elkülönülő rétegei egymást erősítik, bennük múlt és jelen, öröm és tragikum drámai párhuzamai és ellentétei sugallják a küzdő, életakaró cselekvés értelmét. „A vers kamerája itt valóban az idő és a mindenség József Attila-i szirtjéről rögzíti képeit. Magaslatról, ahonnan az illékony és a robusztus, a közeli és a végtelenbe vesző dolgok elrendezése nagyvonalúan mehet végbe. A hangoltságot ezúttal is a veszedelemközelség tudatával árnyékolt rapszódiás mámor jellemzi, de a szemlélet higgadtabb, a lélek tűnődőbb: szigorúbb, és mégis boldogabb.”315
131A kompozíció spirálisan emelkedik, a mozaikok egymást ellenpontozva is erősítik. Az első részben közvetetten már az egésznek a jellege érzékelhető: a személyes élmény, a szemléletes látvány önreflexióba vált át, majd elvont értelmet nyer. A néma, havas erdőben egy magányos vörösbegy „bűvöl-bájol”, söpri a havat, az a „piros kis őrült” a hatalmas télben a szemlélődés révén a költőt önmaga léthelyzetére figyelmezteti:
A folklór- és archaikus allúziókat is sejtető látvány az ismétlésekkel, ikerszókkal is az általánosítás felé mozdul, majd kozmikus látomássá emelkedik, melyben a rettenetes idegen erők fenyegetése közepette létérdekűen cselekvő parányi lény megállítja, ámulatra készteti az ellene törő veszedelmet is. Valóságos látvány a kiindulópont, világértelmezés, ösztönző látomás a végpont.
A második rész folytatja, többféle elemmel tovább bővíti és erőteljesebben önmagára irányítja a nyitó hangulatkép sugallatát: az erdészek néma házában ődöngő, meditáló költőt az agancsok és a fegyverek egyaránt a pusztulás rettenetére figyelmeztetik. Az életén való illúziótlan tűnődés a „nincs menekvés” beismeréséig vezeti, de mintha csak a nyitó kép magányos madárkájáról venne példát, az öröm, a ritmus, a parázs segítségéhez menekül a fagy ellen. Erre következik a kompozíció talán legszebb darabja, a tűz és fagy küzdelmét, a két első rész vezérmotívumát továbbvivő Viola-jelenet. Az önmagával küszködő költő csodának válik részesévé: látja, amint a gyönyörű erdészlány meztelenül kiszalad a hóba mosdani. Ennek a jelenetnek a megörökítése a Havon delelő szivárvány pompázatos szépségű része, látvány és ritmus különleges harmóniája. Weöresi ritmuskészséget kamatoztat itt Nagy László a lány szilaj futásának, dévaj játékának megjelenítésében. „Források üdesége, vízesések zuhogása, fiatal csikók csillagrúgó féktelensége, férfivágyakat lázba hozó delejesség van együtt ebben a tobzódó mosakodásában.”316 A lány mozgásához igazítja a ritmust is, az időmérték gyors pergésébe illeszkednek a magyaros ütemek is szórványosan. A vers ritmusát valóban nem előre eltervelt metrum, hanem a tartalmi mozzanatok teremtik meg. Csupa tűz ez a lány a „hó-szahara” közepén. Olykor időmérték ölel át magyaros tagolást ebben a dinamikus képben.
132Ez a betetőzése ennek a látvány-látomásnak, az animizáció, a csikó-képzet emberre vonatkoztatása ezúttal a vitális szépség kifejezését erősíti.317 Viola tündöklő szépsége az életteljesség jelképe, természetes, hogy ezzel a hőfokkal, ezzel a tűzzel szemben tehetetlenek a fagynak, a télnek látványából látomássá növesztett veszedelmek. A „fagy-farkasok”-nak „végük van, semmivé fogynak”. A látványt újra meditáció követi, a feloldódást lehetetlenné teszi az értelem intése, a „tudom” kegyetlensége. Az ugyanis világosan megmutatja a tünemény pillanatnyiságát, a közeledő hótorlaszok mindent tönkretevő sereglését. A pusztulás képzetei is sokrétűek, az új hó „mint a kisiklott / vagonok sója, / sziszegve dől” a régi hóra, s Viola lábnyomát is befedi. De az eszmélkedés a szépség értékét is tudja, a tudat erejét is vallja: ez az emlék már mindörökre megmarad, örök hőforrás lesz a hóvilágban. A negyedik rész ezt nyomatékosítja személyes emlékké, az egykori boldog szánkózás megőrzött örömével. Majd komorabb szín ellenpontoz: a pestises vaddisznók máglyájának a képe. Aztán a mindent birtokba vevő és különös fényben megmerevítő téli éjben a reflektorfénybe tévedt szarvasbika sorsjelképpé emelkedik, „iramodik, halál a hátán, / mintha a sorsomat látnám”. Ellenpont és párhuzam ez a nyitó kép vörösbegy-motívumával.
Újra továbbmozdul a kamera, fölülről néz le a völgyi világra, ahol „Mélyen a házak / gyémánthalmazzá összeálltak, / fáznak”. S ami piros színt, életet látna e fagyvilágban, az is csak emlék. A faggyal kötekedésre kiállt virrasztó költő szenved a látványtól, őt is kikezdi a tél. Az éjszakai meditáció, eszmélkedés mégis a hivatását tudatosítja: költői létfilozófiájának lényege az, hogy a valóság könyörtelen számbavételével – akár önmagát feláldozva – kell korának jellegét kifejezve betöltenie hivatását:
A szemléletes, érzékletes részek és az önreflexió váltakozása egyre általánosabb szférákba emelkedik, a látvány egyre erőteljesebben váltja ki a szemlélőből és emlékezőből az alakító szándékot, hiszen a télképzet kiterjesztésében is önnön létpozícióját igyekszik megfogalmazni Nagy László. Motívumfejlesztő, spirális építkezésével a tél előrenyomulásával párhuzamosan erősíti föl önmagát szemléletileg a küzdelemre.
A következő egység az idővel azonosulás hitelét abban jelöli meg, hogy az élethittel kell élnie, de „feledni, mulatni mesével” nem szabad:
A lét örömeiben osztozva, annak torzulásait elítélve, attól szenvedve felemelkedhet a mindenség szerkezetébe („csillaggá ötvöződöl”), a halálnak sem lesz hatalma rajta. A kozmikus képek nagyon is reális esélyt fogalmaznak, hiszen a csillagot a halál sem tudja „elfújni” a „földi körből”, vagyis a csillaggá emelkedés a létkifejezés olyan minőségére vonatkozik, amelyik a földön is örök emlékezetű marad. Így teljesedik ki Nagy László mindenségigényű ars poeticája: a lét teljességét kell birtokba vennie és kifejeznie a maga korában éppúgy, mint ahogy Dante univerzalizmusa a középkor világképének múlhatatlan értékű kifejezésévé válhatott. A dantei eszmény a kor lényegének teljességre törő művészi megörökítését jelenti:
Az „Én-reláció” epizódjaitól valóban az „általánosítások költői absztrakciójáig” ível ez a vers.318
Az utolsó rész, a kompozíció másik magaspontja éppen a látványrészlet látomássá emelésével, a szemléletesség és absztrakció teljes egymásba tűnésével még újabb elemet ad a mindenségigényű létküzdelemnek, az előző szakasz „hit parazsa” motívumát bontja látványban is egyetemes érvényűvé, s fogalmazza meg gondolatilag is evidenciaszerűen és szemléletesen. Küzdelemben teljesíti ki az egész kompozíción 134végigvonuló, azt mindvégig drámai feszültségben egyensúlyozó fagy–tűz, halál–élet ellentétet, de eleven szemléletessége révén a kompozíció szemlélődő, filozofikusan tűnődő attitűdjét is megőrzi. Jól érzékelte Bori Imre, hogy Nagy László ennek a kompozíciónak a részleteiben a maga költői útjának szemléleti áttekintését is adja, hiszen fontos szerepet kap benne a szemléletesség, az intimitás, majd a „télképzet mitológiai ihletése” ötvöződik a költői küzdelem „perlekedő, kérdésekkel viaskodó gesztusaival”.319 Az is szembetűnő, hogy a kompozíció első részeiben a téli világ szemléletes bemutatása és a világgal konfliktusban álló költő eszméi annak ellenére párhuzamosan futottak, hogy a látvány többször látomásba emelkedett. A vers zárórészeiben ez a két szféra, a látványé-látomásé és a gondolaté szorosabb, szervesebb egységet alkot.320 A szigorú fegyelemmel kijelölt küzdelmes, mindenséget versbe venni vágyó költői pozíció az utolsó részben megkapja az értelmen túli vitalitás életparancsát is. Most már nem az öntudatlan természet, nem a dacból serkent költői szándék s nem az egykori emlékek melege – noha természetesen mindezek sugallata is eleven még –, hanem az ember természeteként megjelenített életakarat, vitalitás törvénye szólal meg; a hajnalonta munkába induló favágók törik a havas erdő némaságát, s viszik az éles fejszéket és a fűrészt, „e vicsorgó szivárványt / a hegy havasába”. A favágók az életküzdelem, életakarat egyetemes jelképei itt, a mindenségigényű költő nekik hódol vallomásával, de bemutatásuk fényével, ékességével is. Ők nemcsak a téli erdő némaságát törik meg, jelenlétükkel a fagyvilág ellen teljes emberi közeg képződik:
A kemény munkában, a szegénység küzdelmében az élet szépsége jelenik meg. Fölnöveszti a fadöntők szakállas bronzfejét szakrális jelképekké, s az asszonyokat az életelv képviselőiként ünnepli: „anyái a tűznek, a vérnek”. Harcolnak a téllel, szítják a „halál-habokat”, a mozdulatlanná fagyott világot:
135Empirikus látvány és életelvet fogalmazó absztrakció szintézise zárja a sokszólamú, erőteljesen zenei jellegű kompozíciót. A télképzet elhatalmasodásával szemben a létérdekű cselekvés himnikus fölemelése a vers összegző szólama.
Hasonlóképpen az általános érvényű tél ellenében bontakozik ki az 1955-ös esztendő másik hosszú-énekének a világa. A Havon delelő szivárvány mozaikos struktúrájától eltérően, inkább a Gyöngyszoknya részletező, extenzív módszeréhez hasonlóan teremti az emberi vágyak, örömök, ünnepi érzések összegző jelképévé a vasárnapot A vasárnap gyönyöre című hosszú-ének.321 Megtévesztően ünneplésszerű mámoros diadalének ez, a valóság képei és az elszabadult ábránd társulnak hatalmas körképében. „Ott lélegzik a megállíthatatlan iramú ritmusban a mindenség-vágyú életösztön s a sugaras jövőt áhító, tudatos elszántság.”322 Az ünnepélyesség különös hangulatát, méltóságos emelkedettségét teremti meg Nagy László, a bonyolult ritmuselv szinte monoton ismétlése pedig a versbe emelt dolgok jellegbeli rokonságát nyomatékosítja.323 A világképelemek kitágítása a legkülönfélébb, de a Havon delelő szivárványhoz hasonlóan hangsúlyosan plebejus jellegű motívumokból alkotja meg az ünnep mítoszát. Az elnyomottság, kisemmizettség, hajszoltság, betegség, fáradtság hat napon keresztül uralkodó világából szabadul ki a képzelet, a hat nap legyőzése, ellensúlyozása az ábránd hivatása. Olyan hétköznapi létből folyamodik a vasárnap gyönyöréhez, gyógyító erejéhez a dikció, melyben tucatnyi betegség rombolta szét a harmóniát a „makacs szervek közt”, s tette félőrültté az embereket. S amit célként várnak a vasárnaptól, az sem egyéb, mint az elemi emberi lehetőségek kiteljesítése: a családi meghittség, a főzés, a tiszta ing, a szépítkezés öröme, a játék. Majd a vasárnapi harangok emlékezésre viszik a képzeletet, s feléled a gyermekkor, az Iszkáz közelében elterülő falvak neve zenél a költőben. Az emlékezést a múlt és jelen szembesítése állítja meg egy-egy pillanatra, s ezzel a szemléletes-látomásos sík mellett az absztrakt összegzés elemei is megjelennek:
Az eszmélkedés pillanata ez, amikor a költő nemcsak felidézi emlékeit, élményeit, hanem a gondolati felmérés dimenzióját is megteremti, s rendteremtő szándékkal minősít. A létből ki akarja törölni nyomasztó élményeit, régmúltakat és közeliket egyaránt, a boldogság, a harmónia igénye szerint ítélkezik:
A régi és új történelem ilyen egymáshoz rendelése éppen azért lehetséges és természetes, mert Nagy László mindenütt az azonos jelleget ismeri fel: a személyi kultusz pusztításai, a történelmi hódítások, az inkvizíciós kínzások, a bosszúval letört szabadságküzdelmek, a koncepciós perek, a bombázások borzalmai, a hirosimai atompusztítás abban rokonok egymással, hogy a személyiséget rettegéssel, irtózattal sújtják, mert az emberi létezés természetes szépségét pusztítják el. „Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok?” – kérdezi a költő, s válasza már létfilozófiai érvényű, hiszen a tudatosított életszépség iszonyatot is elviselni, túlélni segítő erejét fogalmazza meg:
Ez az életelvű költői szándék irányítja kameráját a hétköznapok szenvedése után a vasárnap szépségét kibontakozni engedő szabadságára, a természet vegetatív, öntudatlan szépsége után az emberi világra. A kompozíció motívumfejlesztő módszere révén ebből már kaptunk előrejelzést korábban, de abban a hajnali képben éppen az kapott nyomatékot, hogy vasárnap reggel csak az apró nagymamák tipegnek a konyhában korán, mások, „a vassal, egekkel verekedők” nyújtják ilyenkor az álmot, nehéz fáradalom nyomja őket. Most, mintha csak a vers eddigi emlékező része idején a természet után az emberi világ is felébredt volna, kezdődhet annak panorámája a vasárnap határszemlét tartó édesapa képével, majd folytatódik a jellege szerint teljes emberi világ számbavételével: az édesapa után a postáskisasszony, katona, diák, szerelmes lány, zsákos, traktoros, bányász, gépész, kubikos, kovács, postás, varrólány, egyszóval a „fáradtak-ünnepé”-nek leltára következik. S az emberi világba fonódva a természet, majd a műhelyek, gyárak vasárnapi nyugalma 137jelenik meg egy-egy képben. A felsorolásban még sincs monotónia. Nagy László az egyes szakmák képviselőit a munkájuk kellékeivel jellemzi, a műhelyek, gyárak vasárnapi nyugalmát pedig úgy festi le, hogy megjelenik az is, aminek hiánya ez a nyugalom, s ily módon gazdag árnyalatokban szólal meg a világ, hiszen a vasárnapi csend, idill természetes pillanatnyiságát, szükségszerű végességét is magába zárja a kép:
Az ember ünnepéhez bizonyos értelemben le kell állnia az életnek, a létezést biztosító teremtésnek. A kitágított idilli képzetről ezért nyilvánvaló, hogy pillanatnyi: „játszik a szívem, fiaz / fura-lehetetlent abból, ami most való-igaz”. Ebben az értelemben Nagy László verse határozott perlekedés is azzal az optimista szemlélettel, amelyik hamis idillizmus jegyében nem törődött a jelen szenvedéseivel, csak a csodálatosnak elképzelt jövőt figyelte, s azért minden áldozatot megkövetelt:
Az ötvenes évek közepének döbbent felismerése ez: elég a távoli vigaszokból, távoli reményekből, hiszen minden áldozat ellenére bizonyossá vált, hogy „műhely, gyönyörű műhely nem lett a föld meg az ég”. A vers összetett világában az illúzióvesztés fájdalmát erősíti az, hogy ami a boldogság vágyából megmaradt („sokak csepp öröme”), az nem elégíti ki a költőt, szívének az „nem otthona”, hiszen töredéke annak, amire az ember hivatott lenne. Az áldozatoknak csak akkor van értelmük, ha örömet, boldogságot hoznak. Elég tehát a mindig csak áldozatot követelő ideológiából:
Ezért a lehetetlentől is ki kell csikarni az örömet, a teljes létöröm helyett legalább a vasárnap gyönyörét, hiszen minden egyes ember a lét „választott nagyhatalma”, sorsán csak ő fordíthat.
De az ezután megjelenített „vasárnap gyönyöre” mégis furcsa gyönyörűség: pótszere csupán annak, ami az embert a létezésben megilletné. A kibontakozó vasárnapi idillben mindvégig erőteljes tragikus vonás is jelen van, a vasárnapi 138búcsús forgatagban önfeledten játszó emberek öröme csak pillanatnyi visszatérés a kemény sors előtti gyermekkori időbe: „s jaj nekünk, mi bitoroljuk fiaink játékait”. „Kénytelen dáridó” csupán ez, s a mámor elfojtott igazságok kimondására is felszabadítja az embert. A halottak üzenete is azt sugallja, hogy az egyetlen életnek a szépségeit nem szabad elmulasztani. Megértéssel, sőt az ábránd szabad szárnyalásával énekli hát a vers a létezés megnyert, bár pici örömét, a mámor szabadságát is, de a kompozíció zárórészében a búvópatak módjára mindvégig jelen lévő tragikum tör elő. Kiviláglik, hogy annak a boldog létezésnek a siratóéneke ez a vers, amelyikből a vasárnap csak ízelítőt képes adni. A nagy hittel elképzelt létteljesség, boldogság siratóéneke ez az örömmámoros vers is. Az ünnep telt fényű ragyogtatása csupán az ábránd munkája volt, s arra való, hogy intenzívebben fejezze ki az elképzelt eszme szépségét – és elvesztésének fájdalmát:
Azt sugallja ez a télképzettel keretezett hosszú-ének, hogy az embernek „joga van az élet élvezésére”,324 s azt is, hogy ezt a jogát az adott történelmi pillanatban nem tudja érvényre juttatni. Nagy László „a leírás részletező kedvét a látomás részletező törvényével”325 cserélte fel ebben a versben. A látomás révén pedig az idillnek és az idill lehetetlenségének szembesítésével tágította költői világát, a valóságot és az ábrándot egyként világképe szerves részévé tette. A leszorítottság realitása mellé az eszmény szabadságát, egy örömelvű teljesebb élet virtuális kibontakozását is megidézte. A vasárnap kicsi öröme arra döbbent Nagy László versében, hogy az ember ki van rekesztve az őt megillető eszményibb világból. Az örömfilozófia kapcsolja A vasárnap gyönyöréhez a Csodák csodáját. Nagy Lászlónak ez a kisebb lélegzetű hosszú-éneke 1956 októberében jelent meg az Új Hang utolsó számában, négy hónappal a Rege a tűzről és jácintról után, gyűjteményes kötetében mégis a Rege… elé helyezte, nyilván azért, hogy az összegző, eddigi hosszú-énekeit szintetikusan betetőző művével zárja pályájának 1956-ig terjedő első nagy korszakát. Mindemellett a Csodák csodája tartalmi szempontból az 1952–1956 közötti közvetlenül öntanúsító versek záródarabja, mely erőteljesen magán viseli 1956 történelmi lendületét is. A Csodák csodája alluzív, utalásos vers, melynek mögöttes szövege a bibliai feltámadás története. Úgynevezett önjézusító vers: a költői személyiség 139Krisztus szerepében jelenik meg előttünk. Egyszerre hat ilyenkor két szöveg: a mögöttes és a költő által teremtett.326 Nagy László a biblikus utalással a csalódásaiból önerejéből kiemelkedő, keserűséget, világidegenséget legyőző magatartást fejez ki.
A transzcendens segítség bizodalma nélküli, ezért kizárólag saját belső erőire támaszkodható ember riadalmas magányát, Krisztusénál is mostohább sorsát érzékelteti az allúzióval. Fölemelkedik mégis, és maga fordít a sorsán. Nagy László létfilozófiájában a személyiségnek önmagát kell megváltania, kizárólag önnön belső erőiben bízhat. Ezért az önigéző biztatás az önmegváltásra. A vers további részeiben a megcsalatását legyőző ember újra birtokba veszi a világot, bizodalommal tölti meg saját életét. A csalódás emléke eleven, de ennek részletezése helyett A vasárnap gyönyöre életszeretete szólal meg benne, a természet, az élet szépségeit fedezi fel:
Balassira emlékeztető és modern életképek simulnak össze Nagy László versében.327 A nem egyenletesen formált versbeszédben a Krisztus-párhuzam fokozatosan háttérbe szorul, átadja helyét a Nagy László-i életszeretet képeinek, majd a zárószakaszban, mely a nyitányra rímelve, tördelésében is eltér a verstest kétsoros páros rímű strófáitól, újra visszatér a párhuzam, de ekkor már múlt időben idézi fel golgotai kétségbeesett állapotát, és tudatosan megtagadja az emlékekbe kövülést, élethittel zárja a kompozíciót:
140Micsoda élethit, életszeretet, az ábránd milyen gyönyörű játéka ébred Nagy Lászlóban, mihelyt – akárcsak rövid időre is – kiszabadulhat gondjai hálójából! Éppen az billenti itt meg a kompozíció egyensúlyát, hogy magán a versen belül csupán a kétségbeesés reménytelen nagysága volt az önfeltámasztásra hajtó erő. Ez még nem lenne baj, de maga az önfeltámasztás – a Gyöngyszoknya szembeszegülő lírai hősének felnövesztéséhez hasonlóan – mintha kissé könnyen történt volna meg. Ezért a hiányért azonban kárpótol a pompás képsor, a bibliai mítosz sugárzása, melynek révén valóságos erőnek, morális és szellemi képességnek a nagyarányú érzékeltetését adja. Szinte nevelő, ösztönző példa gyanánt teremti meg a záróképben a megtisztulás, felemelkedés esélyét igényként, a cselekvés értelmeként.
A Csodák csodája egy biblikus motívumot alakít személyes öntanúsítássá, a hosszú-versek leltározó jellege, sokágú viszonyrendszere ezért visszafogottan működik csak benne, nem szervesül eléggé. Szó sincs persze arról, hogy a Csodák csodája dekadens vagy „neokrisztianista” jellegű mű volna,328 hiszen a Krisztus-motívum Nagy László öntanúsításaként éppen erőteljes emberi vonatkozásával hat. Ha tendenciaként értékeljük, a demisztifikáció jelenségét kell észlelnünk benne, a szakrális motívum humanizálását, az irracionális csoda helyén éppen az a „csodák csodája”, hogy az ember önerejéből történik a személyiség megváltása. Nagy László fiatalkori verseiben megszólalt a transzcendens hit is, de publikált műveinek korai ciklusaiban már inkább csak a transzcendens attitűd elemeivel találkozunk, olykor a népi hiedelemvilág motívumaival összekapcsoltan, máskor az önkifejezés határozottan stilizációs mozzanataként. Kétségtelen, hogy első ciklusaiban van bizonyos „transzcendens árnyaltság”, de ezt a Májusfák korszaka olyan erővel szorítja ki költői világképéből, hogy a sematikus korszak leküzdése után már csupán „az emberi síkra koncentráló mitologikus példázatként” jelenik meg a Játék karácsonykor című versben.329
A szakrális motívumok – éppúgy, mint a folklór elemei – segítik Nagy László szemléletének mitologikus kibontakozását, kiteljesülését, de mitologikus látásmódjának sajátossága, hogy „a mitológiai figurák megüresedett helyére fokozatosan az ember fog állni, a transzcendens reményeitől s az anyagi struktúrák törvényeitől vigaszt nem várható ember, aki önmaga egyetlen megváltó esélyeként a humánum, 141az erkölcs nevében önmagát, az embert mitizálja”.330 Tulajdonképpen ez az embert mitizáló, az embert a mindenség „választott nagyhatalmá”-vá emelő szemlélet hívta elő Nagy László költészetében a hosszú-ének műformáját. Ha transzcendencia vagy misztikus hit uralná Nagy László költői világképét, akkor ez a műforma eleve anakronisztikus volna, hiszen lényegéhez tartozik, hogy a lét egyetemes áttekintését, feltérképezését, leltározását az ember szempontjából, az emberi viszonylatrendszer gazdagságában tekintse át, végezze el. Bőségének elemei emberi aspektusból értelmezve válnak a maga élményeinek dantei teljességű leltárává.
Nagy László hosszú-énekeiben követhettük nyomon a világképelemek gazdagodását a költői szemlélet mindenségigényének tudatos felnövesztésével párhuzamosan, ugyanígy a versbeli személyiség – akár a költői én, akár az alakokba kivetített – érzés- és gondolatvilágának bővülését, értékeinek tudatosítását, méltóságának igényét. A látvány- és látomáselemek s az azokból elvont szentenciaszerű megnyilatkozások egyaránt ezt tanúsítják. A Gyöngyszoknya záró képsora még csak bejelenti ezt az igényt, de elementáris érvénnyel, mert a pusztítás elviselhetetlensége motiválta.331 A tér- és időelemek egyetemessé tágítása a rövid versek egy-egy metaforikus képében gyakran érzékelhető, de az élményrétegek sokféleségének egységes versvilágba emelése a hosszú-versek sajátossága. Az extenzíven kitárulkozó metaforahálózat már a rövid versekben is komplex valóságszemléletet tükröz, a képek tér- és időhatárainak kitágítása pedig az egyetemes létszemlélet felé tágítja Nagy László költői horizontját. A fokozódó teljességigény különösen erőteljes megfogalmazást nyer a Havon delelő szivárvány és A vasárnap gyönyöre emberképében; a Csodák csodája pedig a Gyöngyszoknya zárószakaszában megjelenített, majd a Havon delelő szivárványban sokrétűen kibontott (szálldosó vörösbegy, kályha, Viola, favágók, asszonyok) küzdésmotívumot, perlekedő szépséget, A vasárnap gyönyörében az élet számtalan mozzanatában megmutatott örömigényt, szépségigényt elvezeti a diadalig, az önmegváltásig, egyfajta euforikus szabadságtudatig.
A sokféle életanyag, motívum egységét a mindenségre, teljességre igényt tartó költői személyiség erős jelenléte, közvetlen megnyilatkozásai biztosították. A különféle létszférák a teljességnek, minden emberinek a tudatosítását, érzékelését jelentették. A kritika joggal emlegetett olykor inkoherenciát, szervetlenséget, hiszen a költői törekvés éppen az volt, hogy az egymástól látszólag disszonánsan távoli létszférákban is megmutassa az életelv és a halálos veszedelem szembenállását, küzdelmét.332 De természetesen nem egyformán, hanem az árnyalatok gazdag változataiban, s nemcsak a jelenben és a pillanatnyi helyzetben, hanem az egyetemes emberi létezés terében és idejében. A költői nézőpont változása, az egyedit és általánost, a meghittet és elvontat, a jelenkorit és a történelmit, a jelen lévőt és a térben távolit váltogató mozgása, asszociatív játéka valóban nem kiszámítható szabályossággal működik, de a kompozíciók kontúrjai erőteljesek, különösen a nyitányuk és zárórészük hangsúlya cseng össze az ellentét vagy a fokozás révén.
142A létezés minél gazdagabb terepét igyekszik felmérni Nagy László, így érthető az is, hogy e hosszú-versek egy-egy részlete sűrűbb, jelentésesebb, összetettebb, mint más részletük.333 Ezekben a hosszú-énekekben megfigyelhettük a költői magatartás határozottabbá válását is: a szándékok megfogalmazásától, a csalódások okozta tétovaságtól eljut a mindenségképviselet tudatosításáig, a mindenség birtoklásáig, megítéléséig.
Az egyetemességért való küzdelem jó ideig kettősséget mutat: egyfelől Nagy László mitikus teljességben láttatja a világot, ellentétek küzdelmében az egészre lát, s ehhez gazdag dokumentációt ad a részletek sokféleségében, másrészt viszont a versek meditatív elemeiben folytonosan biztatja, erősíti önmagát. Ritka ünnepe költészetének, amikor a látvány és a reflexió egymásban él. S ennek bizonyára az is oka, hogy hosszú-verseinek emberalakjai jó ideig részlegesen karakterizálhatók, a versbe emelt létfragmentum nem tudja a totalitás igényét kielégíteni, ezért tágítják ennek körét a reflexív biztatások. Utólag világosan látszik, hogy a hosszú-énekek egyre gazdagabb, teljesebb világa egy még nagyobb teljesség egy-egy fontos részeként funkcionál majd, mint egy kiküzdött szintetikus mű szemléleti eleme.334
Ez a szintetizáló Nagy László első nagy pályaszakaszát összegző, költői világképét a maga teljességében átfogó és jellemző mű a Rege a tűzről és jácintról. Maga is tudta, hogy ezzel addigi életművének minden alapvető motívumát kiteljesítő szintézist sikerült teremtenie: költészetének fő érzelmi és gondolati rétegei felől nézve éppúgy, mint a meghatározó motívumainak kibontakozását, kiteljesedését tekintve. Szintetikus a műformája szerint is. Költői kísérleteinek betetőzése, mert az egyedi, a partikuláris mozzanatok a látomásos költői kifejezés diadala folytán az általánosnak, egyetemesnek az érzetét keltik, az „egy ember életének eseményei az emberi sors távlatait kapják meg.”335
Nagy László költészete mindig a közvetlen élményekre épült, költői küzdelme éppen a közvetlen élmények távlatosításáért folyt, azért, hogy azok a tapasztalati élményszinttől a jelentéses látomásig emelkedjenek, megőrizve persze az élményszerűség közvetlenségét, egyedi karakterét, csak éppen az egyediben a nembelire reflektáljanak. Költészete felhasználja a paraszti világkép sok-sok elemét, ismereteinek, mélyen megélt, kreatív formálására is érett élményeinek gazdagságáról tanúskodik egész korai életműve. A paraszti világkép organikus ismerete, átélése nyitott távlatokat Nagy László költészetében az archaikum és a folklór felé. A paraszti világkép része a gazdag természetélmény, mely Nagy László erős vitalitású költészetében gyakran a reneszánsz természetkultuszra emlékeztető életörömet, illetve azt a veszteségek felől szemlélve, hatalmas perlekedő indulatot váltott ki. Az ötvenes években társadalmi indítékú megrázkódtatását, csalódását is az elpusztított természet képeiben fejezte ki leggazdagabban. Egzisztenciális élményeit is a természet képeibe öltözteti.
Az egyetemes költői szemléletre törekvő Nagy László egyre tágítja költői világképét: metaforáiban a helyszín egyszerre tapasztalati és kozmikus, az idő pedig 143jelen, archaikum, történelem és mítosz ideje lesz. A költői személyiség egyre gazdagabban megéli az emberi sorsot ebben az egyetemessé tágított térben és időben, a létezés egyre több árnyalatát emeli világképébe. De teljességigénye, morális elszántsága is újabb és újabb erőforrásokra talál a gazdagodó létélményben. S egyre nagyobb kihívásokat is kap, hiszen a teljességet, a mindenséget akarja beoltani a remény, az élet elvével. Egy olyan korszakban teszi ezt, amikor illúziói szétestek, s a boldogtalanság, a csalódás teszi őt jó megfigyelővé. Számára a létezés halál előtti létezés, értékeit tehát a haláltól kell elperelni, a halállal szemben kell tanúsítani. S mindezzel immár a transzcendens támasz nélkül maradt embernek kell szembenéznie. Ehhez kellett neki az önerősítés oly sok változata, módja. A családi körből táplált morális küldetéstudat (Anyakép), a folklór szabadsághitének üzenete (Bolgár-tánc), a folklórban rögzült emberi igazsághit (Csodamalac), a bibliai példázat (Játék karácsonykor), a mítosz humanizálása (Csodák csodája), ezért kellettek az önerősítő emlékek (Sír a sas), és ezért kellett szabadulni a visszahúzó emlékektől (Csodák csodája), s talán leginkább lényeges mozzanatként ehhez kellett számba venni a létezés megannyi veszélyeztetett sorsú szépségét (Gyöngyszoknya, A vasárnap gyönyöre, Havon delelő szivárvány, Csodák csodája).
A Rege a tűzről és jácintról azért is válhatott Nagy László költészetének szintetizáló remekművévé, mert benne a családmotívum révén olyan médiumra, modellre, archetípusra talált, amelyen keresztül organikus léttapasztalatát, létérzékelését a maga teljességében kifejezhette. Nagy László költészete ugyanis 1956-ig szinte kizárólag a paraszti világkép elemeire épült. Ennek a több évezredes világképnek ismerte minden ízét, sejtelmét és törvényét. A létezés egyik, a paraszti-természeti világ felől befogható arculatát érzékelte, de már nemcsak belülről, hanem a kivált ember rálátásával is: „Világképének természetére vall, hogy a munka, a szépség, a jóság és az értelem tragikus helyzetét családi ügyként élheti át: szülei életsorsának látványában. Maga az ihlet is ebből nyeri kivételes erejét: a fiú vergődik és perel itt szüleiért, akiket felőrölt, megemésztett az idő… S mert a szülők sorsa egy életforma példája, s az életforma válsága történelmi erők műve, a költő fiú a szülők remegésén át az őssejtig érzi a szorongatott emberi lét érverését. Ily módon az egyetemes és általános jelentések rendszere példátlan szervességgel épülhet a vers magvát alkotó kisvilág drámája köré.”336 A Rege… esztétikai értékének egyik legfontosabb tényezője a partikulárisban megnyert egyetemesség. A kifejezőerőnek az a vonása, hogy a kisvilágban az egészet képes megmutatni, mert a megjelenített látványban a tér és idő fokozatosan elveszíti egyszeriségét, „a végesnek a végtelen elemgazdagsága idézi fel a halált és a végtelenség képzetét”,337 s az ember eme végtelenség révén a világmindenséggel azonosul. Ebben az emberi világmindenségben viszont a megidéző és tanúskodó, megrettent és ítélkező fiú tart biztos értékrendet, ő méri ezt a mindenséget. Szülei közelgő halálának fenyegetése váltja ki a drámai számvetés igényét; a történelmi jóvátétel szükségét is, mert az az életforma, amelyik a szülők 144sorsát meghatározta, válságba, végveszélybe jutott. Maga a fiú is kivált belőle, legtöbb, amit érte tehet, hogy sorsának pozitív értékeit tanúsítja, s igéző szavával őrizni, átmenteni próbálja.
A címbe foglalt műfaji megjelölés is az elmúlásra, az egyszer volt értékre utal, hiszen regét régi dolgokról szokás mondani. Nagy László Regéje azonban műfajokat is szintetizáló alkotás. Személyessége a mítosz humanizálását és szenvedésének, küzdelmének nagyságát egyszerre érzékelteti: az apa, anya és a fiú belső viszonyrendszerében magának a családnak, tehát minden családnak a sorsdrámája vetül elénk. Felsejlik a szentcsalád képzet, de a mítosznak kizárólag emberi vonatkozásait érvényesíti, a mítoszban kristályosult örök emberi mozzanatokat építi halvány kontúrokkal művébe. Funkciója szerint éppúgy az egyetemességet sugallva, mint a műben megújított archaikus műformák – regösének, sirató, lamentáció, varázsének, himnusz –, hiszen azok is egy-egy általános emberi létállapot kifejezésmódjai.
A nagy hőfokú személyesség emeli a dikciót pörlekedő, értéktanúsító passióvá, hiszen az élet szépségei is csak a halállal, pusztulással szembesülve idézhetők fel, ráadásul szinte kizárólag emlék gyanánt. Tehát ma már ismételhetetlenül, veszteség formájában. A költői küzdelem a felismert és leltárba vett vereségből akar értékeket kiemelni, megnyerni. A szülők megidézett élete „a jóság és a gyengédség, a virtus és a méltóság s a teremtő találékonyság iskolája – összeomlóban is átörökítésre érdemes. Velük ezer esztendő jó hozománya nyerhető meg vagy veszíthető el”.338 Így lesz a Rege… veszendőségre jutott értékek siratóéneke és ugyanezeknek az értékeknek dicsőítő himnusza. Ilyen értelemben tehát a pusztulással perlekedő oratórium. Ezt fejezi ki már a cím is: a tűz és a jácint az apa és az anya metaforája. A fiatal, még meg nem tört szülők jelképe: azaz életerő és szépség – ezek az enyhe biblikus utalás révén a költői személyiség védőpajzsaként, erőforrásaként is felfoghatók.339 Az élet és reménység birkózik ebben a hosszú-énekben is a fájdalommal és veszteségérzéssel, s a költő életakarása, halállal, lemondással, piszoksággal való könyörtelen, „bajvívó” szembeszegülése évezredek megtartó léttörvényeként jelenik meg. A Havon delelő szivárvány záró képsora kap itt létfilozófiai távlatot. De míg ott a favágók naponta újrakezdődő létküzdelme nyer szimbolikus értelmet, s a költő mintegy külső szemlélőként ismeri fel ezt a mélyebb üzenetet, a Regében a költő szüleinek életsorsa a létezés megjelenítője. Az ő sorsukban évezredek történelme szólal meg, s mindennek a költő közvetlen személyes részese. A lírai szemhatár végtelenné tágul itt: a jelen látványa mögé fölidézi a szülők élettörténetét s benne a sajátját is, s ebbe a történelembe asszimilálja a létezés egyetemes történelmét. Alulról, a vesztesek, a kiszorítottak szemével lát.
Az ötvenes évek elején Nagy László keményen megszenvedte azt a konfliktust, amely a politika áramába sodródott fiú s a személyi kultusz hatalmi tébolya alá került szülők között képződött. A Bolyongó tanúsága szerint tőle „rettegtek”, őt 145pedig szinte ríkatta szülőhelyének „szótlan konoksága”. Sohasem szakadt el az iszkázi világtól, épp az fájt neki ekkor is, hogy nem tudatosították övéi, hogy „vérüktől vérem el sohasem pártol”, értük küzd. Az első generációs értelmiségiek keményen megszenvedik a kiszakadás gyötrelmeit: a szülők úgy érzik, hogy a magasabb szellemi szférákba törő gyerek elhagyta őket, hűtlenné lett hozzájuk, a gyermek pedig egyre gyakrabban tapasztalja, hogy „Ami áldott nevelőd nemrég, / félig már az is idegenség, / vendég vagy itt s elítélt, / félálom kell, hogy kinyújtózz / vigaszért, játékokért.” (Sír a sas). Nagy László költészetében nyomon követhető ennek a kiszakadásnak a fájdalma éppúgy, mint a világgá tárulkozás öröme, s éppúgy, mint a gyökerek üzenetének vállalása, a tudatos hűség eltökéltsége. A Rege a tűzről és jácintról az átmenetnek, az életformaváltásnak, ráadásul a paraszti pántos pólya szorításából a mindenség énekesévé emelkedésnek a drámájával is szembenéz. Juhász Ferenc Szarvaséneke az idegenné válás szükségszerűségét, illetve az anya árvaságát, e kettő feloldhatatlanságát szólaltatja meg. Nagy László a Rege a tűzről és jácintról részleteinek szépségében is a maga otthonosságát, illetékességét teszi vitathatatlanná. Nála nem a kiválás kínján van a hangsúly, hanem a szülők sorsán, a szülőkben megtestesülő létértékek tragikumán. A szülő és gyermek, a paraszti világ és a költő viszonyában a közegéből kiemelkedett fiú – az Anyakép („süvíti bennem az emlék mire szegődtem”) ígéretét beváltva – a maga költői küldetésének értelmét a szülőkben megtestesült értékek védelmében ismeri fel, ezeket siratja, óvja, idézi és magasztalja. Viszonyát tehát eleve a bensőségesség határozza meg, dikcióját is az azonosság és különbözés dialektikája motiválja. A kompozíció egyes tételeiben modernizált archaikus műformák is ezt a genetikus azonosságtudatot hirdetik. Szinte tüntetően kivallják, hogy Nagy László nemcsak az események, hanem a dallamok, sejtelmek szintjén is mindent magába vett a paraszti világból, idegeiben hordja e nép történelmi tragikumát éppúgy, mint személyes sorsának ízeit. Ennek a teljes tudásnak a birtokában mer szembenézni szülei várható halálával, s képes olyan történeti-filozófiai számadást készíteni, mely az értékek megőrzésére, megmérésére is hivatott. A Rege… paraszti fogantatású elemeinek metaforikus feltöltése révén az emberi létezés természeti, társadalmi-történelmi és mitikus övezeteit fogja össze.340 Ez a vers a halállal való számvetés, szembenézés alkalma is, s hogy ezt a Juhász Ferencnél egész ciklusra kiterjedő szembesülést Nagy László egyetlen versben végzi el, annak a lírai személyiség magabiztossága az indoka.341 Szembetűnő ez a magabiztosság a vers hangvételében is.342 Már erőteljes első tétele a költői szemlélet egyetemességét mutatja, képeiben a létezés egészében jelennek meg a halál felé induló szülők. A paraszti élet kicsi képei kozmikus távlatokból látszanak. Egyszerre szólal meg a tél- és halálmotívum, az esdeklő siratás, de a méltóságteljes számvetés is. S mindez a természeti elemek törvényeinek bizonyosságával kap drámai formát: megállíthatatlan folyamat elé áll a költő. Küzdelmének tétje az értékek melletti tanúskodás. Addig akarja a jóvátételt, az igazolást megadni, addig akar szüleivel 146társalogni, amíg élnek, kevésnek érezné a késői, emlékező siratót. Az első részben, első tételben jelzésszerűen megjelennek a kompozíció során majd gazdagon kibontakoztatott motívumok. Ezen a tételen belül dinamikusan hatalmasodik el a költői képzeletben a tél-halál, s nő föl a szembeszegülő elszántság.
Ez a negyvensoros önálló tétel tíz és tizenkét szótagos sorok félrímmel nyomatékosított váltakozásából épül föl úgy, hogy a rímszerkezet és a gondolatritmus is négysoros, külsőleg nem tagolt strófákat ad. A soroknak erős, szótagszámváltó, tagoló ütemezés ad méltóságot. A tétel két részre osztható. Az első rész a szépségnek, munkának, szenvedésnek, termékenységnek és pusztulásnak a paraszti élet képeitől a kozmoszig emelkedő látomásában sűrű atmoszférával s baljós sejtelmekkel indul:
Ebből a képből erősödik föl a halálképzet lépésről lépésre: előbb a lelőtt vadnyulak képe növeli a pusztulás képzetét asszociatív rezonanciával, majd a megszólítás („Édes szüleim, nektek már ősz van.”) ad irányt az asszociációknak, s bontja tovább a fejjel lefelé lógó vadnyulak motívumát drámai hasonlattal: a „tapsikoló örömök”, az emberi élet szépségei „holtak”, „kötött bokával, földmorzsás orral, / akár a vércseppentő vadnyulak: lógnak.” Ez az erős kép, a szemléletes hasonlónak a részletezése s ezáltal az elvont hasonlítottnak az érzékeltetése hangulatilag már túllép az őszön, s előkészíti a fokozást, a „jön a tél rátok” bizonyosságát, a „halál-csipkés” látomások kibontakozását. A gyermekkorból oly ismerős nagypénteki vagy temetési halottas menetbe tűnik át a látomás, melynek elemei most is valóságosak. A katolikus liturgiában az ezüst a gyásznak a színe, a létezés „nyári arany”-a itt a tél, a halál színeibe fordul: „ezüstpalástok, rojtok ragyognak / ezüstpapírból angyalka-fejes-szárnyak”. A gyermekkori riadalmak most már közvetlenül érintik a költőt, látomásától megriadva kiált fel:
A lírai szituáció belső mozgása szerint ez a látomás iszonyatának a betetéződése. S ekkor, mintegy ettől a látomástól felajzva esdeklő tiltakozásba fordul át a tétel éppen a felezőpontján, a huszonegyedik sorral kezdődően. Tudatos komponálás eredménye ez: az eddigi 10-12-10-12 tagolású tétel éppen itt fordul át 12-10-12-10-147es szótagszámú sorok váltakozásába, ezen a drámai ponton kerül egymás mellé két tizenkét szótagos sor, s mindkettő önálló mondat, s mindkettő felkiáltó, de egymás tagadásai. Ettől kezdve aztán a halál késleltetését esdeklik a sorok, hogy a szülők „sivár s halálos térképét a hiánynak / új kontinenssel” ne növeljék. Itt már egyértelműen megbizonyosodhatunk arról is, hogy a szülőkre leselkedő halál mellett a társadalom életének bajai, reményeinek megcsúfolása is részese a létezés csonkulásának. A sirató magának a boldogabb lehetőségű emberi létezésnek a tragikumát panaszolja, a természet és a kozmosz hangjaiból is ezt a tragikumot érzékeli. Önmagának nem, de szüleinek mindenáron, még illúziók révén is boldog időt, megelégedettséget remélne a költő – a „jóvátétel ihlete” szerint:343
Az első tétel tehát a halálra, a lét tragikumára való költői ráeszmélés kivallása. Ezért is van külön nyomatéka az értelemre utaló utolsó sornak, amely rövidségével is ellenpontozza a vele rímszerkezettel összekapcsolt, ellentétes értelmű, illúziókra vonatkozó sort. Nagy László a maga számára a nyitányban a „dantei léptek” mértékét tudatosan kiküzdötte és bejelentette. S ezzel együtt azt is, hogy a létezés mély üzeneteit az értelem fényébe állítsa. Olyan titkait is kifaggassa, melyeket csak ő, a költő foghat fel, melyek csak az ő érzékenysége számára adnak jelzéseket.
Lényeges Bori Imrének az az észrevétele, hogy a szülők télbe hajló, halál felé közeledő életének siratása csak „elindítója az élménynek, de nem a kifejezés célja is”.344 Érthetetlen viszont, hogy elemzése eme megállapítás után szinte átugorja a Rege… második tételét, a regöséneket, amelyik pedig éppen idézett észrevételének adhatna nyomatékot. Nagy László Regé…-jének felépítése oratorikus jellegű, nem egyenes ívű történet, hanem különféle, egymást fölerősítő tételekből álló kompozíció. Az első tétel passióhangja együtt siratja a két szülőt, ezután válik ketté a kompozíció az apáról és az anyáról szóló részre. A második tétel azonban nem sirató, hanem olyan regösének, mely az apa-fiú konfliktus feloldását regöli, azaz varázsolja, teremti elő. Ezáltal persze a siratónak még nagyobb súlyt ad, hiszen személyes kötődését az archaikumig bizonyítja.
Ez a tizenhárom, egyenként hatsoros strófából álló regösének Nagy László archaikumból korszerű eszmét és kifejezést teremtő művészetének bravúros példája. Telitalálat az adott konfliktus ismeretében már a műfaj kiválasztása is: Nagy László, „a regös-titok tudója”345 Iszkázon gyermekként találkozott a regöléssel, regösénekekkel. Szülői örökségnek tudhatta tehát, s az, hogy még él benne a pogánykorból a paraszti világban megőrzött mágikus cselekvés érzülete, már eleve azonosság148tudatot bizonyít. Az, hogy önmagát a regös szerepébe állítja, többszörösen motivált: a regös mágikus cselekvést végez, szavaival virtuálisan végrehajtja elképzelését, vágyát, hiszen a regös varázsló, akinek cselekvési eszköze az ének.346 „Az összes urál-altaji népek első énekmondói áldozást végző, áldomásokat rendező varázsmesterek, sámánok voltak.”347 Természetes tehát a pogány kori regös és a költő azonosulása a regösének-betétben. Nagy László az általa is egyik legfontosabbnak tartott, összegyűjtött verseinek végére illesztett vallomásában írta: „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget. Ha a vadászat balul végződött, méltán leüthették. Hála a munkamegosztásnak, én, mai »varázsló« méltán elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon.”348 Nagy László a maga poetikájában erősen támaszkodott a szó mágikus erejére, motivált tehát a szerepválasztása. Emellett az ősi regösénekek általános kánonja szerint „a regösök egy idegen, hideg, havas országból, az ismeretlen utat hóban nyomozgatva érkeztek haza. Itthon őket ördöngösöknek tartották.”349 Az archaikus hagyományban tehát adva van Nagy László több versben kifejezett idegenségélménye. A regösénekek szövege az idők folyamán sokat változott, nyelvileg és szemléletileg korszerűsödött, az eredeti – kozmikus működésfolyamatot kifejező – tartalma különféle kívánságokkal is helyettesítődött. Az erős zenei hatással élő ősi varázsszavak – melyek hatását különféle lármás hangszerekkel is fokozták – refrénné alakultak, érthetetlenné váltak. De annál erőteljesebben, szabadabban érvényesült az őket megtartó zenei funkciójuk, a pattogó, eleven ritmus, a bűvöletet hang- és ritmuseffektusokkal is sugalló erő. A legősibb refrén a „Haj, regö rejtem”, „Haj, regö rajta”, illetve ezek változatai, melyekben az indulatszó az érzelmi felfokozottságot, eksztatikus kitörést, a „regö rejtem” pedig azt jelentette, hogy varázslatba ejtem, bűvölést végzek. A „regö rajta” pedig azt, hogy beteljesült a bűvölet: a változó részben megnevezett esemény, érzelem az énekes mágikus cselekvése révén megtörténik, végbemegy.350 Nagy László ezt az archaikus hagyományt személyes vallomás részévé emeli, modern életérzés kifejezésére hasznosítja:
Az idegenségérzés megtörésére irányuló esdeklő, ismétléssel nyomatékosított megszólítás, a fiúi ragaszkodás kivallása, annak hangsúlyozása, hogy ő jön az apához, 149ő keresi a kapcsolatot, s hogy tulajdonképpen az apa életének törvényeit éli, az ő énekével jön, a tőle tanult, torkából vett dallammal. Az apa idegenkedését minden erejével bensőséges kapcsolattá szeretné varázsolni. Mindez együtt szólal meg a regösének első strófájában. S a refrén, amelyik majd tizenháromszor ismétlődik, a kompozíció címét is új fénybe vonja: egyszerre sugallja a „rege” eredeti műfaji jelentését s a költő regölő, kreatív szándékát. A regösénekek – éppen azért, mert a pogány elemeket a kereszténység próbálta a maga rítusrendjében feloldani – egyik gyakran visszatérő motívuma az, hogy a regösök kérik Szent István királyt, ne üldözze őket, hiszen nem ördögök, hanem az ő szolgái.351 Nagy László e regösénekek egy részének eme megalázkodó, kereszténységbe asszimilálódó vonása helyett az önmegőrzés pogány folyamatosságát, az ellenállás folyamatosságát emeli ki a továbbiakban. Már az idézett első szakasz – a rejtőzés és a berek fogalmai révén – utal arra, hogy az apában ősi, pogány magatartás nyilvánul meg, ezt a második strófa motivikusan nyomatékosítja, amikor az apa „berek-éjjelé”-ről beszél és „pogány-fajtá”-nak nevezi őt, de egyik strófának sincs elítélő hangsúlya. Az adott szituációnak csak a kínjából szeretné kiszabadítani, nem kívánja karakterét megtörni, hiszen a tőle tanult énekkel jött hozzá. A továbbiakban mintegy azt hangsúlyozza, hogy apa és fia között nincs pogány–keresztény ellentét, a lényeget illetően nem kerültek szembe, nem térítőként jött az apához. A pogányság és kereszténység jelkép itt: az önmegőrzés és az önnön lényegéből idegen erővel való kifordítottság szimbóluma. Ez az erőszaktétel idegenítette el az ötvenes évek elejének parasztságát a hatalomtól. Nagy László énekében az erőszakos térítés tagadása bizonyára azért kap annyira gazdag és plasztikus, öt strófán keresztül részletezett képet, mert a „jóvátétel ihlete” működik ebben:
Majd ehhez hasonlóan szinte fergetegesen tagadja a „kalodával, karddal” a magyar parasztság ellen indult veszedelmet, egészen addig a megtöretésig, ahogy a pogányból erőszakkal kereszténnyé lett emberekkel „szentegyházat” építtettek. A majdnem évezredes történetet apa–fiú viszonyának személyességében minősíti Nagy László regöséneke. A történeti dimenzión persze ezáltal a jelenkor is áttűnik: az „új királyka” kifejezés szinte ironikusan utal erre, de az áttűnés, a múltban a jelennek a megmutatása lelki értelemben történik. Az erőszaktételek ellen szól a varázsló szertartás. A történelmi motívumok és a hangsúlyosan jelenbeli személyesség egyetemessé tágítják az időt, úgy idézi fel a régmúltat személyes történetként, és elutasítva, 150hogy az ne ismétlődhessen meg újra. Így a tagadás spontán módon folytatódhat a jelenbeli személyes biztatással és öntanúsítással:
Történelmileg kialakult paraszti rettegést kell az apában feloldania a fiúnak. Ezért jött a maga szárnyas csikójával, a költői tehetség és ihlet jelképével, a Pegazussal. Énekének, költészetének értelmét, hivatását pedig az apáért, az apában megtestesült emberi értékekért való küzdelemben jelöli meg, elszántságát az „érted” háromszoros ismétlésével, nyitottságát, őszinteségét fejének „mezítlen” jelzőjével nyomatékosítja. Különleges bensőségessége az éneknek, hogy még ez a költészetre vonatkozó motívum is a gyermekkor olyan emlékéhez is kötődik, melyet majd egy következő tétel részletesen felidéz. Félni nem kell tőle, hiszen szemben a hódítókkal, „egyedül van iszonyúan”, s a lét torzulása miatt sajgó szíve „fejedelmi alma”. Másféle király tehát: szívével, érzékenységével birtokolja az országot és a földet, az egyetemességet, s ezt a küzdelemben megszerzett képességét ajánlja az emberi értékek, az emberi szuverenitás védelmére.352 Ezután a költői öntanúsítás kozmikus jelleget ölt, de ehhez is a választott archaikus hagyomány – a regösének – motívumát emeli személyes vallomásba:
A regösénekekben gyakran szereplő csodafiú-szarvas tulajdonképpen az énekmondók egyike volt, de az ősi változatokban a szarvas kozmikus működésfolyamat jelképezésére szolgál: a téli napforduló csillagjegye volt, melyben a nap visszafordul pályáján, újra fölemelkedik mélyre süllyedt állapotából, kozmikus jelentése tehát a megújulással kapcsolatos.353 Ezt sugallták a hozzátartozó jelképek, a nap, a hold, csillagok is.354 Nagy László regösénekének ez a strófája akkor is erőteljesen sugallná a költői személyiség kozmikus kitágítása, mindenséggel való azonosítása révén az egyetemesség igényét, ha nem tudnánk a motívum eredeti jelentését, hiszen csupa erő, csupa ragyogás ez a strófa.355 Az önfelnagyítás, önfelfokozás, a kozmikus erők151kel való azonosulás hozzátartozott a regösénekek sámánjainak a virtuális cselekedetéhez, a költészet egyik ősi vonása nyilatkozik meg benne: az általa teremtett illúzióvilág révén a valóságos világ megváltoztatására is nagyobb esélye lett.356 Az önfelnagyítás Nagy László énekében a küzdés erőviszonyainak javítását szolgálja, költői énjének ez a felnövesztése a virtuális cselekvés, a költői hatalom eszköze. Az apára törő ellenséges erőkkel szemben így lesz esélye, sőt kozmikus távlataival azok fölé nő. A vers logikájában azonban természetesen ez a képesség csak akkor nyerheti el értelmét, ha létrejön apjával a szövetség, a megbékélés. Ezért zárul a Rege… második tétele a nyitányra visszautaló, de az ének motívumai alapján nagyobb erővel, keményebben szóló igénnyel:
Ennek a vágynak valósággá igézése volt a tizenhárom strófa.
Nagy László szintetikus teremtőerejére vall, hogy igéző, megnyerni akaró regösénekének a dallama is messzemenően tartalmi tényezőként funkcionál: a toborzóének és a regösének ritmusát társítja. Strófáinak első négy sora x a x a félrímével, s túlnyomórészt 8/6/8/6-os tagolásával úgy fogható föl, mint a kanásztánc vagy toborzóritmus páros rímes hosszú sorainak rövid sorokba tördelt változata. De ebben a tartalmilag is változó részben a szótagszám olykori módosulása – amikor a nyolcasok helyére hatosok vagy hetesek kerülnek – is a gazdagságot mutatja. Nemcsak beleillik a kanásztáncritmus tagoló, szótagszámváltó karakterébe, hanem szabadon él annak összes variánsával, gazdagon hasznosítja – az alapritmus megőrzése mellett – a szótagszámváltás lehetőségét.357 A régi magyar vershagyományban nem ritka a toborzóritmus ilyen tördelése. Jogosan érzékeljük Nagy László regösénekében is a hosszú sorok kettéosztott változatának a ritmust, mert ezt sugallja a félrímes megoldás is, hiszen így a rímelő sorok egybecsengésével az első négy sor minden strófában virtuálisan kettéoszlik, mintha páros rímű volna.358
A strófák első négy sorának az élőbeszéd értelmi tagolását is követő, változatos osztása egy-egy gondolati egységet képez a versben, s változatos dallamot teremt. Ezt az értelmileg is világos egységet zárja le minden strófa végén az elhomályosult értelmű refrén. A nyelvi erőt két ellentétes hatáskiváltó elem növeli, ha világosan fogalmazza meg célját (a strófák bevezető része), másrészt viszont az, ha bizonyos mértékig homályos, ekkor éppen „idegensége, érthetetlensége révén nyeri varázserejét”,359 miként Nagy László regösénekének refrénjében. A két rész szoros összetarto152zását azonban a ritmus is biztosítja, hiszen az indulatszóval bevezetett két refrénsor továbbviszi a kanásztáncritmust, de egyesíti a regösénekek refrénjével, azaz kötötten állandóvá teszi.360 Nagy László énekében ez a ritmus 3/4/3/2 tagolású.361 Az egész strófa ritmustagolása ily módon szervesen kapcsolódik a regösénekek ritmushagyományába, hiszen a regösénekekben az önkéntelenül kifejezésre jutó ritmusérzék a magyar dal 8-as és 12-es sorai felé vonzotta a regösöket.362 A regösénekbetét a Regében Nagy László archaikumot és modernséget tartalmilag és ritmikailag egyaránt magas szinten ötvöző szemléletének diadala a maga paraszti élményanyagán is.
De ott van minden varázsolás ellenére ebben az énekben az a modern tudat is, hogy a halállal szemben tehetetlen az ember. Ez ösztönzi a szülei halála előtti számadásra a költőt, ez motiválja a siratót és passiót. Ezért csak látszólag távoli a regösénektől a harmadik tétel, melyben az apa a siratás és a passió dimenzióiban jelenik meg. Míg a második tételben az emberre törő történelmi veszedelmekkel szemben kozmikus dimenziókba növesztette föl magát a költői én, a harmadik tétel szinte az intimszférában idézi meg az apa alakját. A leltározó bőség az apa életének egyes apró elemeit olyan sodró erővel sorakoztatja fel, hogy abból az apa sokszor a fiúéval együtt zajló életének totális képe bontakozik ki. Teljes emberi életet elevenít föl, múltat és jelent szembesít. Ez a szembesítés tragikus, mert minden megidézett mozzanatban az apa alakjában erő, szépség, teremtő munka, életszeretet, méltóságosan egyéni karakter, szakmáját az ezermesterek ügyességével tudó ember jelenik meg. Nemcsak az élet örömeit veszi számba – a gyümölcsoltó boldogságot, az állatokkal játszó meghittséget –, hanem iszonyatos s egykor mégis elviselt gyötrelmeket is. Nem tagadja a kocsmás estéket sem, de büszkeséggel említi azt is, hogy a fiú virtusát az apa áldomással pecsételte meg, amikor szinte élet-halál küzdelemben betörte a „fekete sárkány” csődört. Árnyaltan, gazdagon bontakozik ki itt az egykori apa képe: szelídség, keménység, állatokat, növényeket rajongóan szerető, biztonságot adó és szigorú erkölcsre nevelő magatartása. Csakhogy mindez már a múlté:
Az egykori szépséggel, erővel perel a fölötte diadalra jutott romlás, a behorpadt arc, a kicsivé zsugorodott-töpörödött test, a recsegő fej, az ügyetlenné göbbedt ujj, a vénséges álca. Így lesz az életút felidézése sirató és szenvedéstörténet. A költő a megtört ember képével szemben a régit akarja megőrizni, aki tömör vasoszlopként tartotta a mennyet, „ne csukódjon a földre”. Az egykori áldomást, örömteli koccintást – miközben a „tank-roncsok, lókoponyák” látványát, a háború iszonyatát félretolja, és az életre szólító munka és virtus ünneplését idézi. Az elviselhetetlen végzettel szemben a feloldó mámorhoz menekül, és az emlékezéshez, hiszen ez az, ami a múló időn virtuálisan diadalt vesz: romlások közepette is a szépséget idézi, a 153mindenségbe átörökítendő értékeket sorolja. Az idő által megtört embert újra egykori önmagával gazdagítja. Ez a tétel férfias, hosszú soraival darabosan méltóságos, jellemző, hogy a megrendülést, a várható elérzékenyülést az áldomásképzet kiterjesztésével, az egykori idő ünneplésével zárja, a sírás helyett férfimámort hív a szenvedésre, hogy még ebben is a kötődéséről, hűségéről adjon bizonyságot:
Az apa életének apró elemei nemcsak a paraszti lét teljességének benyomását adják, de ennek az életnek az elemeit a költői képzelet gyakran kozmikus sugallatúvá emeli:
Az apa világának s általában a paraszti létformának belső rendjére, a tudomány bármely szférájával való összehasonlíthatóságára is kozmikus vetületű párhuzammal utal a lovak és a csillagok, az apa és a csillagász szembesítésében: „mert neked igen édesek, álmodban a lovak istenek, / a törzsnevek a lovak csillag-térképén nyerítenek”.
Az egyetemesítés sok-sok módszerét alkalmazza ebben a tételben is Nagy László. Távoli képzeteket összekapcsoló hasonlatai olykor a szakrális szféra elemeivel dúsítják a kisvilágot, máskor az apa által tanított és megélt erkölcsi elvek szentenciaszerű összefoglalása ad távlatot az apró tényeknek, mert azok mély, belső törvényére mutat a költői reflexió:
Az apában testet öltött életerő, „tűz” az idő markában megtöretett, de tovább él a fiú elveiben, szemléletében, visszaigéző ragaszkodásában. „Az apa eföldisége, anyaghoz és kiséletrelációkhoz kötöttsége s az apaképzet durvább költői megmunkálása ellenében az anya alakját a képzelet gyöngédsége veszi körül, a középkori himnusz áhítatát sugározzák az »örök anyát« ünneplő sorok.”363 A siratónak és a 154himnusznak a Rege… inspirációját meghatározó, egymást erősítő szintézise, valamint az egyedinek és az egyetemesnek egymásban létezése a negyedik tételben Nagy László költészetének egyik kiemelkedő darabját teremti meg. Ebben a tételben is az idő megtörő aljassága a fő inventor, itt is az „ó te ki voltál, jaj te mi lettél?” drámai szembesítését végzi a költő, de az előző tételnél meghittebb, gyöngédebb, másrészt mindvégig a létet értelmezően egyetemesebb szemlélettel, hangvétellel. A magyar irodalom egyik legszebb anyasiratója ez a tétel önmagában is, egyenrangú párja József Attila Kései siratójának, sőt szemléletében sokrétűbb, gazdagabb, egyetemesebb annál.
Az idő az egész kompozícióban ellenséges erőként szerepel. Már a regösénektétel is azt mutatta, hogy Nagy László a történelmi időnek csak az emberi létet sértő tendenciáira figyel,364 ezért is jeleníti meg a múltat az apára törő hadi erő képében. Az anyáról szóló első rész, a kompozíció negyedik tétele az éveket ellenséges hadseregként személyesíti meg. Az anyaképzet pedig – az emberhez kapcsolódó metaforikus telítettség révén – az életszépségnek az emberben megnyilatkozó egyetemességét foglalja magába, de – minthogy az anyában testet öltő értékeket ellenséges erő zúzza szét – a tragikum aspektusából szemlélve:
A sűrű szövésű metaforák az élet távoli képzeteit kapcsolják össze, így hallatlanul földúsul, látomássá emelkedik az édesanya idő által való megtörése, hiszen az erőszak és pusztítás számtalan képzete kapcsolódik hozzá, mindegyiknek személyes áldozata. A pusztításképzetekben jelenik meg a személyes és az egyetemes történelem, egy-egy metafora a történelem egy-egy korszakát is felidézi a végvári küzdelmektől, a hajuknál fogva összekötözött foglyoktól, a meggyalázott asszonyoktól kezdve a háború kegyetlenségéig, az ötvenes évek elejének besúgórendszeréig. 155S mind-mind az édesanya ellen van, mert a benne eszményien testet öltött értékeket sérti. Majd szakrális allúzióval a keresztény mítoszt is bekapcsolja, de továbbviszi a test összerontásának motívumkörét. Az ország meggyalázását, kifosztását az anya és a természet metaforikus egybeolvasztásában fejezi ki, a látásmód szintetikus, többdimenziós jellegéről tanúskodva:
A mítosz és a természet eme látvány-látomás elemei egyaránt a költői meditációt hívják elő. A mítosz vonalán könnyű az elszámolás, mert a tisztességgel és szenvedésben eltöltött életnek semmiféle isten előtt nincsen számadása, a költő szinte parancsolja a lelkiismereti nyugalmat: „vallásod és az iszonyú isten / meakulpára s vad könyörgésre / ne kényszerítsen”. Az Isten itteni jelzőjét nyilvánvalóan a számba vett szenvedések, pusztulások motiválják. A természet és az anya azonosítása viszont a természet rendjébe való illeszkedés szükségszerűségét elfogadva, magát az elmúlást is elfogadja, a lemerülést a létezők világából a Mélybe. De a természetanalógia révén a természeti Halhatatlanságot is („ébreszt a törvény új létezésre”) tudatosítja. Csakhogy épp a természet törvénye, a végesség alapján a bármely formában megújuló létezésben újra kell élni a pusztulást is. Pusztuló édesanyja képében megpillantja magának a létezésnek a kínját: „veled a kín is halhatatlan”. A mindenség törvényeit faggató, az anya sorsában a mindenség karakterét fölismerő költő ezért ismétli az első tétel óhaját: „Hát ne siess, / ne kerekedj útnak!” Számvetéséből, eszmélkedéséből ugyanis az a meggyőződés érlelődött meg, amit az anya–fiú kapcsolat érzelmi kötődése ösztönösen is követelt, hogy a jelenben, az adott lehetőségek közepette kell a létezés szépségét megteremteni. Ehhez azonban az adott körülmények között valóban „varázsláshoz” kell folyamodni: megállítani az elmúlást, elhárítani a létezés apró körülményeiből leselkedő veszedelmeket. Párhuzamos ez a tétel a regösénekkel: a múltból idézett gyötrelmek ellenében a költő ott is önmaga jelentkezett küzdelemre a mindenség jobb erőinek képviseletében. Itt is hangsúlyt kap, hogy „A versem érted kiáltoz”, a szó mágikus ereje révén a világ állapotát, viszonylatait akarja befolyásolni. A sodró dikció és a mitikus erejű öntanúsítás letöri az anyára törő veszedelmeket: a végzet trombitáit, a végítélet jelképeit „puffadt aranyhüllők”-ké igézi, s a paraszti életet megnyomorító „bolond plakátok”-at, „végzések”-et, „idézések”-et éppúgy alázatra szólítja, mint a nyomasztó, a virradattól éjszakáig gyötrő robot eszközeit. Ez a dolgokat, ellenséges tárgyakat 156megszólító dikció a világalakítás eszköze, ereje itt éppen a valóságból következik, a munkában, szenvedésben eltelt élet jussának igazából. A versdallamot és az írásképet is a mondandóból szintetikusan kifejlesztő, rímekkel hálózatosan egybeszövő dikcióban ezért hangzik oly kategorikusan, ismétlő közléssel és páros rímmel nyomatékosítva, hogy „elég volt / a robot elég volt”. A dolgokat szólító, erőteljes igéző-parancsoló dikció után az anyához fordul:
Ez a siratóhimnusz az áttűnő Mária–Jézus-párhuzammal, s az édesanyát néven is nevező közvetlenséggel esdeklő, érvelő küzdelem a „jaj” ellen. A megidézett édesanya életében mégis a jajszó a legerősebb.
A kompozíció ötödik tétele az édesanya monológja, önnön siratóéneke tizenegy páros rímű sorpárból áll, s ezek mindegyike a „jaj” szóval indul. Ez az anyai monológ a siratónak és menyasszonysiratónak különleges egyesítése. Az édesanya életének egy időszakára emlékezik a siratóban, házasságkötésének idejére, a korán „eladott” lány félelmeire és aggodalmára. Úgy szól ez a sirató, mintha minden szenvedés az önálló élet vállalásával teljesedett volna ki. A születését is megátkozza a sokat szenvedett ember, akire túlságosan korán és túlságosan nagy terheket rakott az élet. A költő az anya monológját dialógusba, helyesebben megszólító, kérdő dikcióba változtatja, átérzi és folytatja a monológ tragikumát: „héja, héja, héja hallgatja gilicepihegésed”.365 A siratóban éppúgy felismerhető életrajzi mozzanatok kapnak általánosabb jelentést, mint majd még gazdagabban a zárótétel konkrétumokat sorakoztató költői monológjában, emlékezésből és öntanúsításból szőtt vallomásában.
Ez az öntanúsítás már a maga méltóságára, lehetőségeire és feladatára eszmélt költő büszkeségét, elszántságát is tartalmazza. Az is a „jóvátétel ihleté”-hez tarto157zik, hogy önmaga értékeiben is szüleit igazolja, de nagy távlatai tudatában is a hűségéről tanúskodnak szakrális és kozmikus tágasságú képei. A magát a „nap jegyesé”-nek tudó költő arról is biztosítja édesanyját, hogy vele való kapcsolata töretlen, oly biztos és meghitt, mint közvetlenül születése előtt:
A mindenségigényt nemcsak kimondja itt Nagy László, versének szövetében, képei rétegeinek sokrétűségében és organikus egységében meg is valósítja azt. Nemcsak kimondja, hogy „Jó ha van bennem, teáltalad van, véreddel adtad, Édes”, hanem a képek leltározó és látomásos tágasságával a mindenség birtokbavételét is megteremti: az anya–fiú kapcsolatot s az anya életének, „sorsának” bemutatását lenyűgöző szemléleti gazdagság és eszmélő reflexió egységében, drámai létküzdelemben fejezi ki. S ebben az apró részletek valóban az egyetemesség, a létezés teljességének érzetét keltik. Alapszinten is drámai ellentét képződik: az anya örök serénysége, gyógyító, teremtő munkája, szüntelen robotja és szépsége is hiábavaló az ellene törő közegben. Élete örök rémület, bánat, szenvedés, aggódás lett. Ez az igazságtalanság fordítja szembe a világgal küzdő költőt a transzcendens hittel is. Előbb a megidézett anyakép a szakrális tisztelet igényét váltja ki belőle:
Az anyában megtestesült „szépség”, „munka”, „értelem” tiszteletet érdemelne, de se égi, se földi hatalom nem veszi őt pártfogásába, ezért ezekkel a költő leszámol, s a mindenség, az egész létezés szerkezetében helyezi el az édesanyát. A mindenség irányító elvévé kellene emelkednie a benne testet öltő érték és magatartás révén: „füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel”. Az anya cselekvésében a mindenség teljesedik ki, nélküle semmi nem jutna az őt körülvevő világban önnön valóságához, létezése teljességéhez. S ő mindent megsirat, mindennel meghal egy kicsit, ha sérül a teremtő lételv. A szenvedések ellen gyógyírt hozhatna a halálhoz édesedés, de nem 158lehet megbékülni az elmúlással, mert kötelesség szólítja élni, remélni, viaskodni. A tétel s egyben az egész kompozíció himnikus zárósoraiban az egyetemes szemlélet az örök anya megtestesítőjeként jeleníti meg az édesanyát, akinek öröme és fájdalma a létezés minősítője. Benne kitárulkozik a mindenség teremtő, óvó, erőt és erkölcsöt biztosító elve. A zárósorokban „szintetizálódnak az édesanya egyetemességének meghatározói”.366 Az időbeli, a természeti, kozmikus, mitikus dimenziók egyesülnek benne, ezért adhat értelmet a fiú küzdelmének. Személyében a mindenség humánus erőit, értékeit szolgálhatja az általa a mindenség édesfiává emelkedő költő:
A Rege a tűzről és jácintról hatalmas létmélységet, létmegérzést foglal szintetikus versformába, benne egyszerre szólal meg a himnikus, dicsőítő hála és a tehetetlen tragikum érzése, így a himnusz sirató is, de a költő nem adja meg magát az elmúlás erőinek. Azért emeli magát varázsló költővé, hogy a lehetetlennel szembeszegülve is az életértékeket, a szülőkben – a sorsuk ellenében is – megvalósult létérdekű cselekvést, humánus erkölcsöt, szépséget a könyörtelen elmúlás tragikus jegyeinek feltűnése ellenére fölemelje. A személyes sorsban egyetemes léttörvényeket mutat meg, hiszen mi más az életünk, mint a lehetetlen áhítása, s küzdelem a kérlelhetetlen elmúlás ellen.
Nagy László költészete 1955–1956 táján nagyívűen kibontakozott, költői szemléletének kiküzdött magaslatát a bartóki modell költői megvalósításával jellemezhetjük legpontosabban. Az a költői forradalom, melyet az ötvenes években Juhász Ferenc és Nagy László egymással párhuzamosan, de már ekkor egymástól lényegesen különböző módon megteremtett, joggal kapta a bartóki jelzőt. József Attilában a bartóki szellemet a líra nyelvén közvetítő elődre talált ez a nemzedék. Bartóktól és 159József Attilától nagy ösztönzést kapott arra, hogy kitágítsa a világot, a jelenségekben léttörvények működését kutassa, a disszonanciákat legyőzve új, magasabb rendű harmóniát keressen.
A XX. század legjelentősebb újítóit a képzőművészetben és irodalomban egyaránt a világkép soha nem tapasztalt kitágítása jellemzi. A korábbi korszakokat inkább egységes hagyományválasztás jellemezte, a XX. század művészei sokkal szívesebben vállalják a malraux-i „képzeletbeli múzeumot”, melyben a különféle korok művészete egyenlő szerepet kap.367 Az esztétikai gondolkodás is a XX. század elején jön zavarba, amikor kitágul a világ térben és időben, s a modern művészetben a térben távoli és az időben régmúlt ösztönzések jelentős tényezővé válnak.368 Ezt a kihívást a magyar kultúrában Bartók fogadta el legteljesebben, s zenéjében – és teoretikus írásaiban is – olyan választ adott rá, mely a világkultúra legnagyobbjaival tette őt egyenrangúvá. Kutatásaiban, az ösztönzések befogadásában és transzponálásában messzebb ment a magyar nép zenei kincsét a műzenébe emelő Kodálynál. Bartóknál „a népi, anélkül hogy jellegét elvesztené: a közös »emberi«-hez közeledik”.369 Így lett nála a népiség „az Európa-alatti geológia, az emberi lélek elfeledt, civilizációnkból kihagyott mélységeinek a felkutatása, bevonása. A kontrapunkt: a helyreállítani próbált nedvkeringés az európai fejlődés törzse, s azon át a távoli gyökerek felé”.370 Bartók felbecsülhetetlen értékű újítása az, hogy a népit nem konzerválni akarta, hanem annak kikristályosodott lényegét, évezredek alatt gyűjtött és csiszolt szemléleti tapasztalatát tekintette a modern kultúra tiszta forrásának. „A tiszta forrás Bartók értelmezésében nem más, mint az emberi természet mélyén rejtőző evidenciák neve: a mindenséget érzékelő ösztönöké, a vizek neve, a fák neve, a szélé, a harmaté, a tiszta örömök és fájdalmak neve. A mindenkiben közös, de elfojtott emberi értékek neve.”371 Bartók ezt a „tiszta forrás”-t szembesítette a modern korral.
A disszonancia értelme éppen az, hogy törvényekre mutasson rá, és egyensúlyt teremtsen az ellentétesnek vagy távolinak látszó elemek között. Ez a világlátás jellemzi Nagy László költészetének polifon kompozícióit (Havon delelő szivárvány, Rege a tűzről és jácintról) éppúgy, mint nagy belső tágasságú rövidebb remekeit (Játék karácsonykor, Romantika nyolc versben, Kinek fáj, emberek). Genezisét tekintve a népi lírához kapcsolódik, de a bartóki modellben talált korszerű feloldást.
A népi líra költészetünkben a húszas-harmincas években „hátrálva” teremtett új irányt.372 A mozgalommal egybefűzött népi líra korszaka a népi mozgalom szétesésével megszűnt, maga a népi irány azonban tovább folytatódott a második világháború után is. Egyrészt megteremtőinek műveiben élt tovább: Illyés esetében hatalmas horizontúvá tágult nagy életmű alapvető szemléleti vonásaként, másoknál, különösen az őstehetségeknél bizonyos mértékig önismétléssé, így kissé anakronisztikussá is vált. De az 1945 után induló fiatal költők egyik jellegadó csoportja a népiség 160jegyében kezdte pályáját. Természetes volt ez, hiszen élményanyaguk, gyermekkori világuk a paraszti, népi közeg volt, legtöbbjüknek a népi irodalom jelentette a cselekvésre hívó, alkotásra ösztönző olvasmányélményt. Ha a múltról írtak, kifejezéskincsük és műfajaik is a népi líra példái szerint épültek. A jelenről szólva pedig a felszabadultság érzésével színezték újjá a népi műformákat és a népi líra élményvilágát. Ez a fiatal nemzedék iskolákba, népi kollégiumokba kerülve nem az őstehetségek sorsát kapta, hanem eszményi modellként kínálkozott számára az Illyés által megteremtett pályaív.
Az új költészetnek ezt az ágát – Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, Simon István, Csanádi Imre, Fodor András, Fehér Ferenc, Ozsvald Árpád, majd valamivel később Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Váci Mihály, Tornai József és mások líráját – valósággal felszabadította s életre szóló élményekkel látta el a népi irodalom. Bizonyos szemléleti polarizációt is a népi líra irányai szerint figyelhetünk meg: az illyési szemléletes tárgyias modellre emlékeztet inkább Simon István, Fodor András, Kányádi Sándor, Csanádi Imre költészete különösen a pályakezdés időszakában, míg Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István inkább a látomásos-metaforikus költészet irányába mozdul már az első versek egy-egy képében is.373 Ebben a költői nemzedékben sokféle ösztönzés szintézise érlelődött. Az új nemzedék egyszerre forgatta Petőfit és József Attilát, s legtöbbjüknek hamarosan József Attila vált meghatározó élményévé, s a bartóki zene elementáris ereje rázta föl őket a népi realizmus egyszerűségéből a disszonanciákból teremtett harmónia igényéhez. De Nagy László közvetlen és erős ösztönzést kapott a több vonatkozásban József Attilának is utat törő s Bartókkal az ősi és a modern szembesítésében társ Ady költészetétől is. A népi líra azért is lehetett felszabadító hatással e nemzedékre, mert megnyitotta előtte saját élményeinek a népi kultúra értékeiben való kifejezési lehetőségét, a folklór elemeinek kreatív asszimilálását.
Az „új népi” lírikusok már pályakezdésük évtizedében sokféle értékkel bővítették világképüket, de megőrizték a népi líra szemléleti elemeit is, s olyan boltozatot építettek arra, amelyik a húszas-harmincas évek népi líráját messze meghaladó költői forradalmat hozott az ötvenes években: az „új népi” líra a szintetizáló, egyetemességre törő szemlélet eredményeként átminősült bartóki vonulattá. S ebben legtöbbjük esetében Weöres Sándor széles skálán kísérletező költészetének, „játékosságának” is felszabadító szerep jutott. Szómágiára is építő ritmikájának éppúgy, mint mítoszteremtő kísérleteinek. Weöres különleges költészete példát mutatott arra, hogy a világlíra modern nyugat-európai kísérletei és a teremtett archaikum, mítosz magyar nyelven is természetesen szólaltathatók meg, ritmikai gazdagsága pedig szinte ösztönzött a szuverén ritmuskísérletekre. Persze a fiatal nemzedéknek annyira más volt a létélménye, hogy Weöres nem csábította követésre, de nagy kihívást jelentett számára. Úgy ösztönzött, hogy nem kellett „félni” közvetlen hatásától. Inkább kinek-kinek a saját hangját segített megtalálni. Bartók pedig 161azért lehetett ilyen, az egyéniséget nem utánzásra, hanem kreatív munkára ösztönző, mert egy másik művészet tapasztalatait kínálta. A fiatal költőnemzedéknek ez az ága az ötvenes évek közepén sokirányú hatást asszimilált, azonban közös jegye lehetett – éppen talán a távoli elemek társíthatósága révén – a bartóki jelleg. Kortársként azonnal regisztrálta ezt Németh László: „A legmeglepőbb jelenségek egyike, mint húzódik-rendeződik, mintha csak mágneses erővonalak irányítanák, a nemzedék java (Juhász Ferenc, Nagy László, Fodor András, Csanádi Imre, Simon István – csak akiket én ismerek) az epigonköltészettől, amelynek a csapásán elindult, egy időszerűtlennek látszó, új népiség felé, amely azonban a népben megőrzött mélyebb irodalmi, emberi elemekkel igyekszik »sematikussá váló« életünket s irodalmunkat gazdagítani, Bartók példája e költők egyikén-másikán már közvetlenül is érezhető, úgyhogy főleg Nagy Lászlóról, Fodor Andrásról szólva, joggal beszélhetünk irodalmunk bartóki vonaláról.”374 Németh Lászlónak eme lényeget megvilágító megállapítása mellett nem kevésbé fontos a másik, szintén sokszor idézett megjegyzése, melyet 1957-ben vetett papírra Nagy Lászlóról: „Az ő népisége, éppúgy, mint kortársaié, nem a parasztosztály reprezentálása a költészetben, mint a mi kortársainké volt, inkább a nyelv ősi, közösségi emlékeinek az ébren tartása a népi ritmusokon, fordulatokon át.”375 Itt ugyanis világossá válik a lényeges különbség a két háború közötti népi irodalom és Nagy Lászlóék bartóki szintézise között, s az is, hogy az új nemzedék esetében érvényét veszti, mert szűkítő a népi jelző. Németh László joggal óvott már ekkor attól, hogy az újabb líra két irányát, a Pilinszky és Nagy László nevével reprezentált, nyugati kísérletekhez húzó, illetve népi lírát szembeállítsa a kritika. Elemzése éppen a komplementer, a kiegészítő jelleget hangsúlyozta. Utalt arra, hogy e kétféle megújulási kísérlet szándékban nagyon rokon, csak iránya más: az egyik „a nyelvben akar a válóságtól elszakadt új, dacos világot alapítani”, a másik pedig „eredetének megfelelően a közösségben keresi az emberi magmát, amelynél a költészet még melegedni tud”.376
Nagy László 1956-ig tartó pályaszakaszának legnagyobb költői vívmánya az, hogy a paraszti világkép elemeiből egyetemes érvényű művészetet teremtett, ebben pedig a folklórösztönzésű, Bartók által bátorított metaforikus-látomásos költői képkincsének, a képekben megnyilatkozó erőnek van nagy szerepe. A különleges, látomásos-metaforikus képvilág tette szembetűnővé Nagy László és Juhász Ferenc költői forradalmát a kortársak számára is. Szemléletük tágassága a korra kényszerített sematikus látásmód megsemmisítését szinte spontánul követelte. Csoóri Sándor egy nyelvi atomrobbantás szemtanújának érezte magát, amikor az Új Hang versrovatának gondozójaként Juhász és Nagy László új verseit olvasta.377 Juhász Ferenc vállalkozása merészebb, de fegyelmezetlenebb volt, vallomásai „földrengésszerűen” szakadtak föl.378 „Az elsivárosodott ország, az összezsugorodott képzelet az ő verseiben újra a végtelenséggel érintkezett.”379 A mindenség szerelmé-t éneklő költő képeiben a mikroorganizmusok világa, a kozmosz és az emberi világ keletkezése, tehát 162csupa olyan szféra jelenik meg, amely „közvetlenül nem érzékelhető”.380 Juhász önállósuló és szintetikus-metonimikus részletességű képeiben „szinte a líra lehetőségeit szétfeszítő extenzív egyetemességigény” nyilatkozik meg.381 Olyan mindenségvíziót teremt, amelyik nem a tapasztalatból emelkedik látomássá, hanem amelyet az ember és világ rendjének megbomlása, tragikus szétszakadásának tudata motivál, így a vízió gondolati konstrukció szubjektív kivetítése. Ebben járt előtte T. S. Eliot és Weöres Sándor.382 A József Attila-i mindenségigény megvalósítását a juhászi szintetikus módszer a szinte követhetetlen részletezésben kísérli meg, az embert elhelyezi a mindenségben, az „ázalagoktól a csillagokig” számba véve környezetét s annak fejlődését, alakulását biológiai folyamatában. Kivételes ambíciójú kísérlete éppen az extenzitás miatt hagyott kétségeket is még azokban is, akik költői küzdelmét a felfedezés örömével és nagy empátiával követték. A „biológiai miszticizmus”383 veszélyét látták „Nílus-áradásszerű” költészetében. S a részletek burjánzásában nem találták a biztos középpontot. József Attila a mindenséggel méri az embert, Juhász Ferenc embere viszont – bár minden érte történik – „olykor beolvadni látszik a nem emberi lét buja vegetációjába”.384
Juhász Ferenc lávázó, a mindenséggel küzdő és szertelen poézise bizonyosan hatott Nagy Lászlóra, de inkább a maga saját útjának a következetes végigjárására bátorította, s nem követésre. Nagy László képvilágának, motívumainak alapjellegzetessége már pályakezdésekor szembetűnő volt, később – az elbizonytalanodás időszaka után – is ezt tágította egyre merészebb, gazdagabb költői világképpé. A szakirodalom már indulásakor megállapította, hogy meglepően kész költőként lépett a pályára.385 Első nagy pályaszakaszának belső módosulásait végigkövetve láthattuk, hogy ez az érettség természetszerűleg csak társaihoz viszonyítva igaz. Önnön belső fejlődése szempontjából azt jelenti, hogy biztos alapjai voltak, tudott mire építkezni. A „kezdetben közvetlen mivoltában szűk világ”-a egyre többrétűvé, egyre távolibb motívumokat is magába asszimilálóvá vált, megjelent benne a modern vagy távoli világ sok eleme is. Ez a tágulás, többdimenzióssá válás azért is nyitott lehetősége volt Nagy László költészetének, mert „közvetve – bár kevés közbülső képi és gondolati elem felhasználásával – kezdettől fogva a végtelen felé tágul” költészete.386 Személyesnek és általánosnak ez a folklórra oly jellemző együttléte Nagy László képvilágának olyan alapsajátsága, amelyik meghatározza metaforikus-látomásos képvilágának a jellegzetességét is, azt, hogy képeiben a közvetlen elem távlatot kap, a távoli pedig közvetlenséget, személyes jelleget. Így társul a Regében például az „elrejtett köldökzsinór” a kontinensek közti „óceán alatti kábel”-lel. A költői szemlélet a külső kép, a felszíni látvány gyors fölvázolása, versbe szedése helyett annak elmélyítését, összetett, analitikus vizsgálatát is elvégzi a háttérben. Nagy László fegyelemmel alkot. A küzdés belső folyamatait elrejti szemünk elől, csak az izzó, összeszikrázó pólusokat mutatja meg. Egyre gazdagabb valóságrétegeket sűrít. Megteremti hatalmas feszültségű, ellentétekből építkező, 163távoli elemeket szembesítő, mindig ítéletet, tapasztalatot összegző erős metaforáit, látomásos képvilágát és látomásos karakterű versstruktúráit, hogy „erős metaforákkal” menjen „az álság falai” ellen.387
Költészetében nyomon követhetők ennek a mélyülésnek a folyamatai, az egyre erőteljesebb koncentráció módozatai: az, hogy a képek alkatába tűnik át a személyiség drámája, a lélek belső, izzó, ítélkező, szembesítő feszültsége. Nem részletezi a képek kialakulásának belső és titokkal teljes folyamatait, a végeredményt, a különféle jelentésmezők nagy ívű társítását, a különbözőségekben a leleplező hasonlóságok evidenciaszerű megmutatását vetíti elénk. Szinte végtelenné tágítja a képek terét és idejét. A merész asszociációval teremtett kép jóval több, mint részelemeinek összeadása, hiszen gazdag vonatkozásrendszer, személyes ítélet, egyéni gondolatátvitel izzik benne. Metaforikus képei gondolkodásra, eszmélkedésre kényszerítenek spontán merészségükkel és újraélésre, az alkotói felismerés rekonstruálására ösztönző sugallatosan rejtett tartalmaikkal. Kétségtelen, hogy Nagy László pályájának első szakaszában a költői magatartás formálásában az ösztönös reakcióknak van a legjelentősebb funkciójuk abban az értelemben, hogy költői küzdelmeiben a gondolati elemnek látszólag kevés szerepe van, de az is szembetűnő, hogy ösztönössége ellenére tudatos, analitikus költő.388
Költészete erőteljesebb gondolati tartalmakkal majd az 1956 utáni pályaszakaszban, a Himnusz minden időben kötet darabjaiban gazdagszik és jut újabb magaslatra. 1956 előtti pályaszakaszában az „ösztönös tudatosság” jellemzi. Ezen azt értem, hogy ebben a pályaszakaszában költészetében az érzelmi bizonyosságnak, intuitív bizonyosságnak volt döntő szerepe, a személyiség egyéb szférái ekkor kisebb szerepet kapnak még. Erkölcsi evidenciák irányítják szemléletét, nem intellektuális, hanem morális energiákból építkezik, az értelmet azok segítségére hívja. Mégsem csupán ösztönös ez a magatartás, hiszen oly mértékben közösségi tapasztalatokon épül a folklór és a keresztény motívumok, az organikus kultúrák révén, hogy az ösztönösségnek már bölcseleti értéke van.
Nagy László költészetének egyetemességigénye elválaszthatatlan attól a tudatos kísérletezéstől, melyet a költői szemléletének megfelelő egyéni versritmus megteremtéséért folytatott. Költészetének fejlődését a kezdetektől a Regé…-ig kísérve szembetűnő, hogy a ritmus és a világlátás, a verszene és a költői világkép egyéb elemei milyen szervesen összefüggnek. Költői forradalmának a magyar versritmus egyéni megújítása is szerves része. Igen korán, ösztönösen, a népköltészet hatása alatt felfedezte a maga számára a magyar ritmusban rejlő különleges lehetőségeket, s ritmikai kísérletezését a tagoló magyar vers felhasználásával indította, majd tudatosan tanulmányozta nagy költőink versritmusát és a szakirodalmat is. Az 1948-as Tavaszi dal nyolcasait már hármas tagolásban írta, s a kritika még ebben az évben felfigyelt arra, hogy Nagy László költészetében a Faludi óta háttérbe szorult tagoló magyar vers újra megszólalt.389 Megfejtette Nagy László a maga számára az Ady-164versek titkát is, szerinte Ady nem zökkentett jambusokat írt, hanem szabad magyar ütemeket, s bátorítást vett Arany és Csokonai verselméletétől: „Amiket Csokonai mondott a ritmusok számtalanságáról, a hosszú sorok »csinos Musák törvénye« szerinti »megszakasztásáról«, a »különb-különb-féle soroknak össze rakásáról« és az »ezekből származott gyönyörű változásról«, amit Ady költészetében eme lehetőségekből megvalósultnak látott, a régi magyar költészet, Zrínyi s a bolgár népköltészet, majd a sorra megismert elméleti irodalom – Gábor Ignác, Németh László, Vargyas Lajos – magyarosságra való törekvését még inkább erősítette, és arra ösztönözte, hogy verselméletét a népköltészetre építse, illetve, hogy a magyar ritmus elemeiből egyedi, az érzés és gondolat hullámzását követő versformát teremtsen.”390 Olyan sikerrel végezte a saját gyakorlatában a magyar ritmus megújítását, hogy Németh László egyenesen úgy látta, Nagy László egyszerre megoldotta a magyar ritmus Ady óta vitatott problémáját.
Németh László Magyar ritmus című 1939-es tanulmányában fejtette ki azt a nézetét, hogy a magyar költészet sokáig szabálytalannak tartott formái nem tudatlanságból, nem hibáiból származnak, hanem nyelvünk törvénye szólal meg bennük: „A régi magyar vers belülről, az értelem felől készül, s azokkal a tagozódásokkal gazdálkodik, amelyekre az értelem bontja a beszédet… Zrínyi az utolsó ritmikusunk, akinél a régi, értelemből táplálkozó, szabad tagoló vers a forma koporsójából kinyújtózkodik. Kétszázötven éven át (Adyig) csak a rávert mérték alól lesz szabad földobognia.”391 Ez a tagoló magyar vers Faludinál érezhető néha a trocheus alatt, de a magyarság csak Adyban kapta vissza verselésének folytonosságát és egy olyan végtelenül változatos versformában, amelyik az első versemlékektől a jövevény versformákon át mindent magába tudott foglalni. Ady tagoló-időmértékes verselése „egyetlen nagy formacsaládba foglalja nemzeti és jövevény-versalakjainkat” – mondja Németh László, de Ady után ettől a vívmánytól visszariadt a magyar költészet, s vagy jambikus (időmértékes), vagy ütemező lett.392 Németh László azzal zárta tanulmányát, hogy várja az új géniuszt, aki változtat a magyar verselés Ady utáni ájulásán. Érthető hát, hogy oly kitüntető figyelemmel méltatta Nagy László ritmikai eredményeit.
A Németh László által felvázolt verstörténet természetesen sarkít így, de abban igaza van, hogy a magyaros és időmértékes verselésnek Adyhoz fogható szintézisét nem találjuk a két világháború közötti magyar lírában. Szimultán verseléssel természetesen gyakran találkozunk, sőt, József Attila például azt írja a magyaros és időmértékes verselésről, hogy „versünk valódi zenéjét minden esetben a kettő ölelkezése teszi”.393 De ez általában azt jelentette, hogy a hangsúly és az időmérték egymást erősítették, s a „hangsúlyrendek nem alkotnak a mértékkel ellentétes lejtésű vonulatokat, mint például Adynál”.394 Ady a tagoló magyar versből indult ki, más szóval a maga ritmikai forradalmához nem a szokványos, hanem a szórványos ütemezést hasznosította.395 Így termett „tagolásból és mértékes lejtésből egy rendsze165rében egységes – hangulataiban végtelenül változatos »egyenes« magyar versformát”.396 Nagy László a Havon delelő szivárvány kompozíciójában, a Romantika nyolc versben című ciklusában, A vasárnap gyönyörében és a Regé…-ben valóban eljutott arra a magaslatra az önálló ritmusképzésben, amelyiken Adyt láthatta Németh László. Érett költészete olyan ritmusszintézis is, mely a vers hangulata, érzelmi világa és gondolatai szerint formálódik, egyéni, Nagy László-i ritmus. Ebben a tagoló magyar vers, az ütemezés szokványos változata és az időmértékes verselés, valamint a szabad vers elemei az ihlet természete szerint ötvöződnek. Kiss Ferenc Alkotás vagy öncsonkítás című alapos tanulmánya tüzetesen dokumentálja Nagy László ritmikai forradalmának kialakulását.397 Kimutatja, hogy Nagy László nemzedékének indulásakor a magyar lírában már vége volt a szabad vers divatjának, a jambus pedig a gyakori használatban elszürkült, ezzel szemben a magyaros verselés éppen megújulóban volt, s az induló nemzedék a kor új eszméinek igézetében már a mozgalom dalainak szerzésében is az ősi ritmusmintákhoz folyamodott, szembetűnő jelenség lett a magyaros ütemezés gyakorisága. Nagy László és Juhász Ferenc egyaránt az egyszerű magyaros formákkal kezdték költészetüket. A szokványos ősi nyolcasokat, hatosokat Nagy László a képek elevenségével dúsítja, a konvencionális kereteket így próbálja először használhatóvá gazdagítani, egyéni mondandójának kifejezésére alkalmassá tenni. Majd a szokványos (kötött szótagszámú) ütemek helyett az Ady által újra meghonosított, felújított szórványos ütemtípus homogén alakzatait (például: 3/2/3-as vagy 3/3/2-es tagolását), tehát szabályos formáit próbálja ki (Tavaszi dal, Jég alatt alvó vérfolt, Anyakép). A nyolc és kilenc szótagú sorokból álló periódusokban a kilencesek állandó aszimmetrikus tagolásával lazítja a ritmust. Kilenceseket és tízeseket váltogat, tízeseket és tizenegyeseket kapcsol össze úgy, hogy ezek már a hatodfeles jambus időmértékét a tagoló verssel társítják. Majd egyre hosszabb sorokat képez a mondandó feszültségéhez, áramlásához igazodva. Összekapcsolja a szokványos és szórványos ütemfajtákat, s beolvasztja az ütemezés keretébe a magyarossal leginkább összeegyeztethető, lendületüknek, dinamikájuknak leginkább megfelelő időmértékes lábakat, de a „metrum többnyire az ütem keretein belül marad, hiszen annak spontán mozgása hozza létre, szinte akaratlanul”.398 Olykor alig sejlik fel egy-egy sorban az időmérték, máskor folyamatos a metrikus zengés is (Bolgár-tánc, Rapszódia). S igen ritkán egy-egy versrészben a metrum el is sodorja az ütemeket (Tengeritörők). Így jönnek létre aztán folyamatos építkezéssel az olyan egyéni sorvariációk, mint A vasárnap gyönyöre 8/7-es osztású, a szórványos ütemezésű nyolcast és hetest ötvöző hosszú sorai, melyeken olykor antik metrumok is átütnek. A tagoló, szótagszámváltó vers így vált Nagy László költészetében összetett metrikus képlet alapjává, mely „szép hangzása és lehetőség tekintetében bízvást összevethető akár a nibelungi strófa soraival, akár a nibelungizált alexandrinnal, akár az antik sorképletekkel is”.399 S ha itt a hosszú sorok képzésében még van is bizonyos gépiesség, a Havon delelő szivárvány és a Romantika 166nyolc versben vagy akár a Rege a tűzről és jácintról már Nagy László szuverén ritmusteremtő, ritmusokat szintetizáló képességének hiánytalan eredményeit mutatja. Kiss Ferenc a Havon delelő szivárvány egy részletének aprólékos elemzésével bizonyítja, hogy a mondandó érdekei szerint, attól elválaszthatatlanul hol az időmértékes metrum, hol a magyaros ütemezés, hol a kettő együtt formálja a mindvégig jelentéses eleven ritmust oly módon, hogy ahol kihagy a metrum lüktetése, felerősödik az ütemezés. Nagy László ritmikájának ez a sokrétűsége ugyanannak az egyetemességigénynek diadalmas megvalósítása a ritmus területén, mint amelyik a költői világkép más elemeinek vizsgálatakor kitűnt.
167 168Nagy László költői pályáját az 1956-os esztendő két részre tagolja. Ez nemcsak abban látszik, hogy a Deres majálisba, első gyűjteményes kötetébe az 1956-ig írott verseinek megőrzésre ítélt darabjait vette föl, így a Deres majális a pálya első összegzése lehetett. Meghatározóbb ennél az, hogy Nagy László 1956-ban mélyen megrendült. Döbbenete nagyobb volt, mint amikor Bulgáriából hazatérve látta, mivé lettek szép elképzeléseik. Most úgy érezhette magát, mint Ady az első világháború végén: vészjelző, sötét hangulatú korábbi verseiért megrótták, most viszont baljós igéi valóra váltak. Kettős teher sújtotta egyszerre: feleségének súlyos betegsége és az ország tragédiája. „A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt… A fegyverek idején s utána is lefoglalt feleségem betegsége, majd tüdővérzése. Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem.”400 A mélyen közösségi és humanista elkötelezettségű költőt azért rendítette meg az 1956-os forradalom és főként annak leverése, mert tudta, hogy a forradalom okai az 1940-es évek legvégén s az 1950-es évek elején kezdődtek. 1956 elején még azt remélte, hogy véres áldozatok nélkül is lehetséges megújulás, lehetséges a nemzet számára feltámadás, mint azt önmaga vonatkozásában oly reménykedően megírta a Csodák csodájában. A bizakodó, konokul az élethez kötődő vallomásra iszonyú csapásként jött az október 23-i felkelést követő véres történelem, melynek képei mélyen Nagy Lászlóba vésődtek, verseinek apokaliptikus vonásaiban is egyértelműen felismerhetők lettek.
Egyes írókat már 1956 decemberében bebörtönöztek. Az írószövetség közgyűlésén december 28-án mégis szinte egyhangúlag – kétszázötvenből csupán nyolc ellenszavazattal – fogadták el a Tamási Áron által felolvasott Gond és hitvallást, mely „az októberi szabadságharc véres halmán” állva ítéli történelmi tévedésnek a szovjet csapatok beavatkozását.401 Januárban újabb írókat tartóztattak le. Börtönbe került Zelk Zoltán is, aki mellett Nagy László a Kisdobosnál dolgozott, s akinek a segítségéért oly hálás volt később is. Hasonlóképpen börtönbe jutott Déry Tibor, aki kiállt Nagy László mellett szép méltató írásában 1954-ben. Az írószövetségbe előbb miniszteri biztost neveztek ki, majd hamarosan feloszlatták.
Nagy Lászlónak állása sem volt, a fordításhoz folyamodott. Nagyon jólesett neki, hogy Németh László, aki írásban is megbecsülte őt, Kossuth-díjából pénzt 171küldött neki 1957 tavaszán.402 Fájdalmasan érintette, hogy 1957 nyarán a Népszabadság szerkesztői cikke másokkal együtt őt is kipellengérezte.403 A kulturális politika egy elkötelezetten kommunista írókból álló bázis kialakítására törekedett, s megalkotta ennek szervezeti formáját, az Irodalmi Tanácsot. Előbb a publikációs lehetőség is szinte kizárólag a kommunista írók egy szűkebb csoportjának a kezében volt, ők hozták létre az 1957. március 15-én megindított Élet és Irodalom című hetilapot, mely kezdetben az éles hangú ideológiai alapú bírálatot tekintette fő műfajának.404 Sokkal nyitottabb volt az 1957 őszén indított Kortárs. Ennek első száma közölte Németh László Magyar műhely című tanulmányát is, amelyik „Bartók egyetemes művészetére hivatkozva elevenítette fel régi, kedves gondolatát az archaikusan népi és a legmodernebb európai kultúrák szintéziséről, s nyomatékosítva Nagy László és Juhász Ferenc költőnemzedékének jelentőségét, velük mintegy az irodalmi kibontakozás fő esélyét előrevetítette”.405
Ez a gondolkodásmód azonban ekkor egyáltalán nem volt általános, s a harcias irodalompolitikai türelmetlenség következményeit Nagy László is szenvedte. A vasárnap gyönyörének és a Deres majálisnak alig lett visszhangja. A néhány megbecsülő recenziót – leginkább Rónay György Vigilia-beli írását – viszont Nagy László költői szemléletét megkérdőjelező alkalommá tette az Élet és Irodalomban Jovánovics Miklós. Élesen fogalmazta meg fenntartásait, figyelmeztette Nagy László kritikusait is: „Azok az értelmezői, akik homályos fénnyel állják körül, s a diagnózist eltitkolják előle – nem jó szolgálatot tesznek neki.”406 Ő maga viszont szinte kegyetlen „diagnózist” adott Nagy László költészetéről. Rónay György írása „a világnak azt az eleve adott költőiségét” érzékelte Nagy László művészetében, mely a legértékesebb József Attila-örökség, „azt, hogy a világ úgy, amint van, csupa metafora, tündéries sokértelműség, a szó eredeti értelmében mesés telítettség: költészet”.407 Jovánovics Miklós ezzel szemben úgy látta, hogy Nagy Lászlónak semmi köze József Attilához, mert hozzá kötődése félreértésen alapul, Nagy László általánosságaival szemben József Attila „osztályharcos szeretetet hirdetett és gyakorolt”. Németh László is, Rónay György is magasra értékelte a Romantika nyolc versben darabjait. Ezek közül emelte ki az Élet és Irodalom kritikusa a Zordabb szerelem címűt, annak bizonyságaképp is, hogy Nagy László a sematizmustól megijedve elhagyta a szocializmust is, és távoli, örök ideálokhoz menekült. De ennél veszélyesebb volt az az állítása, hogy Nagy László költészete „az alakuló szocialista lét karikatúrája”, s a mai valósággal szembeni oppozíció termeli ki romantikus gyökerű szimbolikáját. „A szimbolizmus a dekadencia küszöbe. S Nagy László olykor átlépi ezt az alacsony küszöböt. Humanitása elvont, s mint ilyen meglehetősen kényelmes és mutatós, ezoterikusan sejtelmes.” A dekadencia fő jegyét a teozófiai motívumokban látta, melyeket azért is elhibázottnak tartott, mert „hazánkban a mártírság nem talál társadalmi okokra”. Nagy László világnézeti fejlődését megrekedtnek, szemléletmódját korszerűtlennek ítélte. Romantikát, szimbolizmust, misztikát, spiritiszta 172ihletettséget, dekadenciát, neokrisztianizmust emlegetett a „realizmus és a magas eszmeiség igényével” keverten, majd sommásan megállapította a diagnózist: „A mai magyar valóság lírai ábrázolása ilyen vegyes érzelemvilággal lényegében megvalósíthatatlan.” Ezzel a vélekedéssel csend is borult Nagy László költészetére egy időre a hazai kritikában.408
1956 után az irodalompolitika a kommunista eszmék nyílt megvallóit támogatta. 1958 végén megjelent a Tűz-tánc antológia. Az Élet és Irodalom a tűztáncosok közvetlen politikusságát dicsérte: „az irodalomban elsők között mondták ki a »nem«-et 1956 ellenforradalmára, az elsők között esküdtek fel újra a szocializmus ügyére, mikor ez az újra-esküvés nagyon is időszerűvé vált… átlépték korunk polgári költőinek legtöbb buktatóját, az egyéniség reménytelen elszigetelődését, a kínzó és destruktív magányt”.409 Így s ilyen szempontok alapján került hosszú időre, lényegében 1965-ig az irodalompolitika követelménye szerint Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés, Weöres és mások életműve elé a tűztáncosok gárdája. Az irodalmi élet konszolidációját sok körülmény gátolta.410 Az irodalompolitika és az írók közötti feszültség oldódásának jeleként fogható fel a Kortárs viszonylag széles alkotói tábora, s 1959 szeptemberében az írószövetség újraalakulása. Ez utóbbinak jelentőségét azonban nem szabad eltúlozni, hiszen előkészítését az az Irodalmi Tanács végezte, amelyik az írószövetség helyett működött, s az új írószövetség választmányából másokkal együtt hiányzott például Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Kassák Lajos, Nagy László.411
Az irodalompolitika gyors konszolidációt szeretett volna teremteni. Az írók jelentős része azonban az adott körülmények közepette erre nem volt sem képes, sem hajlandó. Nagy László is a hallgató írók között volt 1957-ben. Az 1956-os jelzetű A vasárnap gyönyöre s az 1957 végén megjelent Deres majális című kötet nem mond ellent ennek. 1957-ben nem publikált új verset, a Kortárs csak 1944–1945-ben írt s a Deres majálisban szereplő darabokból vehetett át néhányat. Az irodalompolitika a hallgató írókat gyanakvással nézte. A Népszabadság Kétféle aggodalom című szerkesztőségi cikkének hangneme is tanúskodik erről: „Gyakran szemünkre vetik külföldön és belföldön egyaránt, hogy a »szegény« magyar írók hallgatásra ítéltettek, elzárták előttük az érvényesülés útját, és nyomorúságban tengetik életüket. Az ilyen és ehhez hasonló hírek hallatán aggódva gondoltunk »az adott világ varázsainak mérnökei«-re… Nem vagyunk az ellen, hogy a népi demokrácia becsületesen megfizesse a jó munkát. De még az angol trónnál is, ahol »őfelsége ellenzékét« a királyi kasszából támogatják, különösnek tetszene a favorizálásnak ez a mértéke. Pedig ott az ellenzéktől is több lojalitást várnak a rendszerrel szemben, mint egyik-másik kulturális szervünk, amely elvtelen udvarlással nem könnyíti, hanem nehezíti az irodalmi helyzet kibontakozását. Úgy látszik, inkább ezért kellene aggódnunk…”412 Nagy László ezt a cikket kivágta, s a Himnusz minden időben készülő darabjait tartalmazó irkájában őrizte később is. Ebből s az ehhez hasonló 173gesztusokból érezhette, hogy ellenségnek tekintik. Új versei csak egészen ritkán jelentek meg a következő években is. Oldódása csak 1962–1963 táján kezdődik. Az igazán bőséges termést mutató esztendő az 1964-es lett, ekkor több mint húsz új verset publikált.
Az ötvenes évek vége nehéz időszaka volt. Állás nélkül maradva összeegyeztette a szükséget a művészi ambícióval, s hatalmas fordítói vállalkozásba és sokirányú tájékozódásba kezdett. Ekkor egészítette ki bolgár népköltészeti fordításait,413 s ültette át magyarra Geo Milev Szeptember című poémáját. Ezt 1959-ben jelentette meg, majd 1960-ban Lamar A hős fia címmel átültetett verses elbeszélését adta ki magyarul. Tőkei Ferenc kérésére – és prózai fordítása alapján – újrafordította a Krisztus előtt harmadik században élt kínai költő, Csu Jüan Száműzetés című „hosszú-versét”, hatalmas elégiáját. Ez 1959-ben jelent meg, egy időben Tőkei Ferencnek A kínai elégia születése című könyvével, melyben a jeles sinológus az ókori Kína társadalmi-történelmi problematikájával magyarázza meg egy műfaj, az elégia keletkezését, éppen a Száműzetést állítva elemzése középpontjába. Nagy Lászlót is erősen foglalkoztatta ekkor, hogy miképpen lehet a saját korát ábrázolni, így feltehető, hogy a hatvanas évek közepén írt hosszú-énekeihez a Tőkei Ferenccel való közös töprengések s a kínai elégia műfaji problémáinak elemzése is ösztönzést adott.414
1957-ben jelent meg az első nagyobb Lorca-válogatás Torreádorsirató címmel. Hatalmas szellemi nyitódás korszaka ez a néhány „hallgató év” Nagy László életében. Rimbaud-t fordítja, újra angolul tanul, hogy Blake és Dylan Thomas verseit fordíthassa.415 Dylan Thomast a látomásos William Blake tanítványának tartja, s a tragikus sorsú, „nagy tüzű arkangyal-költő” művészetéről így ír: „Nagy organikus egység, mintha a világmindenség energiái működnének benne. De Dylan Thomas a kozmosszal birkózik, azt gyúrja a verseibe, egyetlen szent cél érdekében: minden az embert szolgálja. Témái az örök költői témák: szerelem, születés, halál, kozmikus méreteikben sem vesztik el emberi vonásaikat.”416 S a Nihil csábításaival szemben a világformáló költői akarat példáját is látja benne.
Legmélyebb vonzódást mégis García Lorca iránt érez. Régóta rokonának tudta a szenvedélyes spanyol költőt. Joggal, hiszen Lorca művészetében a saját törekvéseinek spanyol változatára ismerhetett. Olyan elődre, aki mégis nagyon más. Nagy László a folklór ösztönzését kamatoztatva alakította ki saját költői szemléletét, „égbe szökő és mégis földhöz kötött képei”-t.417 Fegyelmezettebb a költészete, mint Lorcáé, de bizonyos, hogy Lorca tanulmányozása és fordítása Nagy Lászlóban éppúgy belső hajlamot szabadított fel, mint korábban a népköltészet. Elmélyülteb174ben csak az 1957-es kiadás után ismerte meg Lorcát, de akkor alaposan, a rokonszenv figyelmével. Lorca még szürrealista korszaka előtt megírta a Cigányrománcokat, költői karakterének formálásában alapvető szerepet az andalúziai népdal játszott, miként Nagy Lászlóéban a magyar és bolgár folklór. Teoretikus ösztönzéseket a spanyol Bartóktól, Manuel de Fallától kapott. Nagy László 1959 őszétől az Élet és Irodalom szerkesztőségében vállalt állást, ő lett a lap képszerkesztője.418 Ugyanezen a folyosón volt a Kortárs szerkesztősége, ahová gyakran benézett Simon Istvánhoz. Tolnai Gábor így emlékezik erre az időre: „Simon nem másként, mint én, gyakorta kérdeztük tőle: – Mikor hozol verset? – A szűkszavú ember egyszerre hetykén, s ugyanakkor szomorú tekintettel mindössze ennyit válaszolt: – Majd hozok – s aztán kis szünetet tartva: – Ha lesz?! – Jól tudtuk, hogy bonyolult emberi és művészi folyamatok játszódtak le benne; hiába vártuk, versalkotással nem jelentkezett. – »Hallgatott« – volt szokás mondani. Pedig súlyosabb volt ez a hallgatásnál. Vívódott, az átélt válságok nyomán kereste az új kifejezőeszközöket. »Hallgatott«, mint csaknem egy századdal azelőtt, a maga korának – más, de nem könnyű – ellentmondásai, keserű fájdalmai közepette csaknem egy évtizeden át Arany János, az Őszikék megszületése előtt. És miként a »hallgató Arany« Arisztophanész-fordításaival kereste, alakította, formálta a maga minden változatra alkalmassá vált és váló költői eszközeit, Nagy László is remekművű átültetéseket készített.”419 Ezeket tudva kérte Nagy Lászlót Tolnai Gábor 1961 májusában arra, hogy fordítsa le – András László és Somlyó György után – harmadszor is Lorca összegző remekművét, Ignacio Sánchez Mejias torreádor siratóját. Tolnai emlékezése szerint ő éppen azért ajánlotta a fordítást Nagy Lászlónak, mert Nagy Lászlónak már a negyvenes évekből származó verseiben „felfedezhetők olyan vonások, képek, hasonlatok, a költői képzeletnek afféle sajátosságai, amelyek Lorca műveinek ismerete előtt, kettejük módszerének rokonságára utalnak”.420 Nagy László hamar elkészítette a fordítást, majd átültette a Cigányrománcokat és más Lorca-verseket is. Jól ismerte Lorca elméleti tanulmányait, irodalmi írásait is. „Jóság, szépség, hallatlan költői merészség, tűz, tündérkedés – ez ő, ha hirtelen s röviden jellemezni akarom”421 – írta róla 1962-ben. „Mit tisztelek benne, mit tartok lényeginek? – kérdezi két évvel később. – A nagy hőfokú szenvedélyt, az Adyéval nagyon rokon tüzet. Azt a tündéri vakmerőséget, ami a suhanc Rimbaud-t röpítette világgá.”422 Amikor Lorca a cante jondóról, Góngoráról, a duendéről írt tanulmányt, elemzett tárgya által maga is gazdagodott, költői szemlélete jelentősen tudatosodott. Nagy László, midőn fordítói munkájának hátterét teremti meg Lorca írásainak tanulmányozásával, hasonlóképpen gazdagszik. Jellemző, hogy csupa olyan vonásokat emel ki ezekből az írásokból, melyek visszafogottabban, de felismerhetően benne vannak saját költői karakterében vagy költői vágyaiban. Nagy László költészetében is izzik a szenvedély, a titok, de erős fegyelem fogja formába.423 „A cante jondo a szenvedély éjszakája, nincs panorámája, csak holdja, szele, sikolya van. Költészetének fő-fő táplálója a cante 175jondo”424 – írja Lorcáról. Szó sincs arról, hogy Nagy László utánozni próbálná, de bizonyos, hogy abban a szemléleti gazdagodásban, amelyik költészetében 1956 után egyértelműen nyomon követhető, belső hajlamainak erőteljes felszabadításában szerepe van a cante jondo, az andalúz mélydal olyan vonásainak, mint a kötetlenebb ritmuselv, a „beszélt skála” s még inkább az ősiség és a szenvedély, a tömörség és bonyolultság erőteljes társítása, a titokzatosság költőisége, a tiszta és egészséges rejtelmesség, a középszint teljes hiánya, az indulati erő. Természetes, hogy Nagy Lászlónál sohasem lesz a vers kizárólagos idejévé az éjszaka, témájává a Halál és Szerelem, s a Hold sem kap olyan kivételes költői funkciót. Nagy László a maga anyagát engedi tágasabbra. Eredendő természetlátásának, gazdag tárgyi szépségének adhatott szabadabb szárnyalást a cante jondo Lorca által megcsodált „nagyszerű panteizmusa”: „Együtt zeng a levegővel, a földdel, a tengerrel, a holddal és az olyan végtelenül egyszerű dolgokkal, mint egy szál rozmaring, ibolya vagy egy szérűskert. Minden tárgy határozott személyiséget kap, és szinte anyagszerűvé válik, hogy tevékeny részt vehessen a lírai cselekményben.”425 Nagy Lászlónál erősen egyéni módon, erőteljes erkölcsi magatartás elemeként lesz a természet és a szerelem egyaránt létfilozófiai mondandók kifejező alkalma a Szárnyak zenéje vagy a Himnusz minden időben esetében, de ragyog bennük a titok is.
Ösztönzést Lorca Góngora-tanulmányából is meríthetett, s nemcsak a bonyolultabb metaforák, metaforabokrok bátor teremtéséhez, hanem a hosszú-ének műfajának teljesebb kimunkálásához is. Lorca azt írja Góngoráról, hogy igazában egyetlen nagy költői feladattal találta magát szembe, „és ő azt megoldotta”. Ez pedig az volt, hogy miképpen lehetne olyan nagy terjedelmű lírai költeményt alkotni, amelyet szembe lehetne állítani a szaporán keletkező eposzokkal. Hogyan lehet lírai feszültséget fenntartani cselekmény nélkül hosszú költeményben? „Góngora kiválasztja hát a maga meséjét, és befedi költői képekkel. A mesét már nehéz megtalálni. Átalakult, az elbeszélés csak mint a költemény csontváza szerepel, váz, amit a költői képek pompás húsa fed be.”426 Nagy László Lorca tanulmányának a maga számára legfontosabb mozzanatát viszi át Lorca románcainak magyarázatára: „A cselekmény csak váz, tudatosan rejti, a románc döbbenetét a képek adják. Karácsonyfát díszít, de nem szaloncukorral és cukorbarival. Szédítő tükröket rak fel, tőrt, vadkanagyarat, csendőrkard-szelte szellőt, hajfonatot, véres karmazsin nyakkendőt s teleholdat: a vérző Andalúziát. És elviszi Rivera diktátor ablaka elé.”427 Íme, a románc is ösztönözhette a hosszú-énekek formálását, Nagy László még jobban elrejti majd a vázát, még gazdagabban tündökölteti a képeket. A karácsonyfás képet elemezve pedig mintha az ekkor még publikálatlan Nagy László-vers, a Karácsony, fekete glória értelmezését is adná. S a cante jondo és a cigányrománcok éjszakája, megint csak erős metamorfózissal, távoli párhuzamként belejátszhatott a Himnusz minden időben kötet fekete színvonulatába. Nagy László maga említi, hogy a hosszú-versekhez Whitmant is tanulmányozta. Lorca Whitmanhoz írt ódájának, hosszú-versének fordítása is felszabadíthatta erre.
176Nagy Lászlót Lorca elméleti igényű írásaiból legjobban a duendéről írott tanulmánya igézte meg. Megint valamire rátalált, amit maga is érzett alkotó lázában és igényében. Lorca a duendén a mű visszafoghatatlan belső tüzét, logikán is túli titokzatos erejét értette. Belső erő és harc ez, szinte a föld szelleme az alkotó személyiségben, „perzseli a vért, mint egy üvegszilánkból gyúrt kenőcs, hogy kimerít, elutasít minden édes és ismert geometriát”, kapcsolatos a halállal is, azokat a területeket rázza meg az emberben, azokat az ágakat, „amelyek ott rezegnek mindannyiunkban, és amelyeken nem terem, nem teremhet vigasztalás”.428 Éppen ez ad a költészetnek mágikus erőt, ez a mindig egyszeri fekete tűz. Lorca a duendét elhatárolja a múzsától és az angyaltól, mert azok erőfeszítés nélkül életre segítik a művet, de nincs aztán meg az alkotásnak a szenvedésen nyert belső izzása. „Íme, a poeta doctus e játékos, de borzongató elmélettel az igazi művészet eredetéhez jut, ahol már a tudós megnémulni kényszerül”429 – írja róla Nagy László. Lorca szerint Németországnak múzsája van, Olaszországnak angyala, az ezeréves zenei és tánchagyományokkal rendelkező, halálnak kitárt Spanyolországnak pedig duendéje. A halállal örök küzdelemben álló Nagy László, aki a Deres majálist is a „Halállal élek, nem a kenyérrel, / fejbelőtt mének szédületével!” sorokkal zárta, s aki Bojánna táncában plasztikusan jelenítette meg az „évezredes éjből” felviharzó történelmi dühöt, elméleti támaszt találhatott sejtelmeihez Lorca táncosokat, énekeseket, halálos küzdelmeket idéző példáiban.430 A küzdő, nagy szenvedélyű, a ráció határain túl is mutató költészet kap ebben az elméletben egyfajta magyarázatot.
Barta János Ady istenélményéről beszélve elemzi a személyiség szubkortikális szféráját, azt a mélyebb, az intellektus uralma alá nem hajtott réteget, melyben a mágikus átélés lehetősége lokalizálódik, s olykor ez erőteljesebb, mint a kortikális szint. Összefüggést lát a szubkortikális személyiség túlsúlya, az archaikum bősége, a vallásos érzés iránti affinitás és az életélménynek való odaadottság között.431 A Lorca által elemzett s műveiben megteremtett duende Nagy Lászlónak éppen azt a képességét, hajlamát erősítette, amely Ady költészetében honi elődöt is talált: túllépni a fegyelmezett ráció szűkös terein, megnyitni a poézis titkosabb övezeteit is. Lorcában azt is becsülte, hogy „Noha mindig új csapásra tört e nyughatatlan spanyol, nemcsak szenvedélye, de összegző ereje is segítette”.432 Lorcában együtt találta Nagy László az emberi tündérkedést és a szenvedéssel társított szenvedélyt, a játékot és a görög sorstragédiákra emlékeztető végzetszerűséget. A spanyol szenvedély az életszeretet szenvedélye: Lorca drámáiban is az élet szépsége követeli jussát, s lehetetlenségekbe ütközve fordul tragédiába.
A „hallgató” Nagy László lenyűgöző biztonsággal halad a maga választotta úton, s elvégzi költészetének hatalmas ívű kibontakoztatását. Megújítja műformáit: kialakítja a látomásos dalok, himnuszok, rapszódiák sűrűbb szövésű, gondolatilag telített változa177tát. Határozottan mitologikus és világképösszegző érvényűvé teljesíti a hosszú-ének műfaját, s megnyitja portréverseinek intellektuális elmélyülést reveláló újabb sorozatát. Költészetének új szakasza lényeges szemléleti újítás és szerves folytatás egyszerre.433 Műformái is az újítás és kiteljesítés egységét mutatják, kidolgozatlanabb vagy más karakterű előzményeik megjelentek Nagy László korábbi költészetében, de most a költői látásmód megújításának jegyében átalakultak, kiteljesedtek. Hiába ítélték egyes kritikusok a személyesség jelenlétét romantikus hagyatéknak, Nagy László 1956 utáni költészetében a világértelmező vallomás az uralkodó, a rövidebb lírai darabokban közvetlenebbül, a nagyobb kompozíciókban olykor némi áttétellel, de mindig az erős személyiség karakterizáló jegyeivel. Az újabb csalódásélmény, megrázkódtatások sora még feszítettebbé, küzdelmesebbé alakítja a versek közvetlenül megnyilatkozó költői személyiségének pozícióját. Tovább tágítja világát. Az apokaliptikus látomásokkal a tisztaság, fény, emberibb lét vágya felesel. Olykor egy-egy kisebb, sűrűn metaforikus dal világa is lenyűgöző szemléleti gazdagságot és tágasságot mutat. A Himnusz minden időben (1965) kötet hallatlan távolságok szemléleti egyensúlyában növeszti keserűségében is fenségessé a költői személyiséget. Szemlélete a személyességnek és a mitologikus távlatnak különleges egységét teremti meg. Nagy Lászlót valóban csak a „személyiségét közvetlenül és mélyen érintő életjelenségek és valóságfolyamatok” ihletik versírásra.434 Élményeit azonban felnöveszti, mitikus aurába vonja, szuverén látomássá emeli. A narratív költészetet a kreatív líra váltja fel, leírás helyett a „személytelen személyesség koordinátái közé” emelkedett az autonóm képteremtés révén.435
Megrendülése és életszeretete egyaránt arra indítják, hogy a jelenségeket a létfilozófiai általánosítás aspektusából, tehát a létezés nagyobb erői felől szemlélje, a létezés jellegét, karakterét nevezze meg az egyediben. Korábban inkább a valóság költőiesítését végezte, olykor a látványt szemünk láttára növesztette látomássá. Továbbra is gyakran megőrzi szemléletes láttató jellegét is, de újfajta szemléletesség ez már: tárgyiassága teremtett, a valóság lényegi vonását jelképszerűen fejezi ki. „Teremtett birodalmát benépesíti irreális képzetekkel, a valószerűség követelményét szétfeszítő jelképerejű figurákkal és motívumokkal. Világképének mítoszi vonatkozásai végeredményben úgy jönnek létre, hogy alkotó képzelete a tapasztalati valóságrétegekből vett alapélmények és tárgyi elemek eredendő összefüggéseit megváltoztatja, erősen stilizálja és absztrahálja.”436 Nagy kreatív erő teremti meg a maga szuverén látomásait, versmítoszait. Szemléletének történelmi rétegzettsége, gazdagsága, az archaikus elemek közvetlen modernizálása a verssűrítés eszközeivé lesznek. Most szabadítja igazán verseibe a folklór vakmerő képalkotási módját, szürrealisztikus erezettségét. Messze túllép az empirikus valóságszinten. Ekkor találnak otthonra költészetében az álmok, az irracionális sejtelmek. Mindig a valóság és a mítosz közötti határon egyensúlyoz, szinte észrevétlenül tűnik át egyikből a másikba. Ha mítoszként értelmezzük, inkább a valóságra vonatkozó jelentése tűnik 178elő, ha valóságként akarjuk megragadni, mítosznak látszik.437 Rövidebb dalai is olyan összetettek, hogy elemzésükkor több dimenzióra, több valóság- vagy látomássíkra bonthatjuk őket, mégis egységük, külön világ-jellegük adja varázsukat. Különlegesen sejtelmes világot teremt Nagy László, hatalmas tömörítő erő jellemzi. Az erőnek és sejtelmességnek az egymásba játszása folytán szétválaszthatatlan már a való és a teremtett világ. Legjelentősebb verseiben a mitikus-sejtelmes látásmód erőteljes és egyértelmű kifejezést és költői magatartást hordoz, de kitágítja a szavak s az egész versvilág jelentését. Olykor axiomatikus tömörséggel fogalmaz meg alapelveket, de ezeknek hatalmas és színes holdudvart teremt a képi világ kreatív gazdagsága, archaikumnak és modernségnek, szürreális és szemléletes elemeknek a természetes összevonása. Valóban „többdimenziós valóságtükrözés magasra tekintő igénye”438 nyilatkozik meg verseiben. Legjelentősebb műveiben ezek a különféle dimenziók arányosan s egymást egy nagyobb egész teremtésében segítve szervesülnek. Nagy László költői kiteljesedésében nem kevés szerepe van személyisége titkosabb, szövevényesebb, bizonytalanabb sejtelmei kifejezésének is: olykor kiiktatja a vers dimenzióiból a közvetlen valóságvonatkozású logikát, s álomszerű jelenéssé teremti érzéseit, hangulatait. A reális és irreális, a látvány és látomás egymásba áttűnése és megfoghatatlan játéka lényegében minden egyes Nagy László-versben másképpen valósul meg. S akár a valóság arányainak és rendjének nagy ívű átalakítása, akár érzéseinek, félelmeinek tárgyiasítása által alakítja ki a vers a mitologikus látásmódját, mindenképpen a személyiség új területeit nevezi meg és fejezi ki.
Egy-egy tény, látványelem, például egy kis zöld cserje a Zöld Angyal, egy vágóhíd mellett álldogáló ló a Búcsúzik a lovacska, a tenger színe előtt álló ifjú pár a Menyegző, az ajándékba kapott cédrusfa darabka a Seb a cédruson közvetlen kiváltója.439 Máskor egy-egy eszmét, érzést, gondolati tartalmat világít meg a vers szemléleti rétegek sokaságával, nem egyívűen emeli föl, hanem a különféle szemléleti elemek szintetikus és metaforikusan gazdag alkalmazásával teljesíti ki (Ki viszi át a Szerelmet, Himnusz minden időben, s a portréversek).
S különösen termékeny változat a szürrealisztikus, álomszerű, látomásszerű önkifejezés, amikor nem vagy nemcsak megemeli a valóság elemeit, hanem alogikussá változtatja azokat, illetve az álomlogika szerint engedi érvényesülni a feltoluló képeket. Az eredmény felől nézve mindegy, hogy a költő a valóságot stilizálta-e mitikussá vagy a közérzetét tárgyiasította álomszerű elemekkel. Az előbbi változatban a tárgyi elemek, alakok stilizáltságuk, mitizáltságuk ellenére reálisabbak, az utóbbi esetben pedig egyértelműbb, egyirányúbb a jelentés érzelmi sugallata.
Ez utóbbi típusokkal azért érdemes az egyes versek, verscsoportok tüzetesebb elemzése előtt röviden foglalkozni, mert ezek szürrealisztikus mitizáló tendenciája minden egyéb típus esetében is érvényesül a metaforikus képiségben, olykor a vers egy-egy szervezettebb egységében is. A mitizálásnak mint alkotói módszernek a 179folyamatát kézenfekvő az Irtsák ki a délibábot című versben szemlélnünk, ennek élménybeli fedezetét, tárgyi valóságát ugyanis Czine Mihály följegyzéseiből ismerjük: az újfehértói Koppantó csárdába tértek be a hatvanas évek legelején egy vasárnap estefelé: Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta Ferenc és Czine Mihály, akik író-olvasó találkozókon vettek részt Debrecenben és Nyíregyházán. „Lassan gyülekeztek a szívós parasztok, muzsikált a banda, s valamelyik csordából hazatérő tehén benézett az ablakon. Egy öreg bácsi barackpálinkával koccintott az utasok egészségére, s egy leány táncolt. A versben csak ezek az emberek és tények szerepelnek, kitalált alak egy sem. De a naplóba írható tényekből és mozzanatokból mítoszt formált Nagy László: a Koppantóból napkeleti betoncsárda lett, az autóból kiszálló írókból és kísérőikből »ördögi násznép«, »hófúvás« menyasszonnyal. A tárgyi mozzanatok szinte felismerhetetlenné változtak. Nem is fontosak, csak a látomás, az érzület, amely ebben az együttesben akkor, ott, a poros Szabolcsban elfogta a Dunántúl magát mellőzöttnek érző költő fiát.”440
Már a nyitó kép tárgyiasítja a nagyfokú idegenségérzést, de a szoros kötődést is: a helybeliek különös jelenésnek látják a vendégeket, a kucsmás-csizmás világban a „lakkcipős” és az „ördögi” jelző kapcsolódik össze a nép történelmi tapasztalatában. A hidegségképzet is a „paraszti szféra zárt normáit, sajátos, évszázadokon át kialakult struktúráját, meghittségét szimbolizáló szobabelsőt fölszakító, megzavaró külső, idegen erő tárgyi jelképe”.441 De ezt az elrajzolt, mitizált képzetkört maga a költő teremti önmagukról. Azt mutatja, milyen torznak látják őket. Ezzel a mutatvánnyal, látomással azonban azonosul is, hiszen a szituáció és a képzetkör játékos-mitikus is: a „lakkcipős, ördögi násznép” ősi tagoló magyaros versben mutatkozik be, szövegén-ritmusán átüt a betlehemezés is, de groteszk-abszurd újraformálása is ez egy folklór-mítoszelemnek, mert a „nagyvárosi lump filmmítosza, szinte panelképe vetődik rá az egykor-volt mesére”.442 A betlehemezés s a lakodalmi rigmusok hangulata mellett feltűnik itt finoman József Attila Betlehemi királyok című verse is („mi vagyunk”). Játék, mítosz, melegség és riadalom együtt van az indításban. A közvetlen ismétlés ritmusképző elemként egyfajta családi otthonosságot is áraszt éppen a betlehemezés, a regölés és a lakodalmi szövegek sugallataként. Meg a közvetlen megszólítás révén is: „Bácsi, maga idevaló, de a süveg mesebeli, / ha a rónára kiteszi: igazi hegyorom.” A játék azonban égi és földi dolgokat társít, nem rejti el a költő nyomasztó közérzetét, szenvedését sem, s kü180lönösen erősen jelenik meg a különbözőségben is az összetartozás érzése, a kezdeti riadalom feloldása tehát. A további képek azonban a költősors drámáját is jelzik:
A Pegazus nemcsak szárnyas ló, nemcsak röpítő, hanem szenvedést hozó: a kereszt és a szárny áttűnése sűrűsíti ezt a képsort. Utal a helyzet adott irrealitására is: a sokat szenvedett, vívódott művészek egy csárdában eszmélkednek. Az azonosulás, az újfehértói szegények világában a családi bajokra, személyes megérintettségre találó költő a különbözést törpíti el oly módon, hogy a látomáselemek irrealitását a közelmúlt történelmének irreális elemei értelmezik443: a címmel is nyomatékosítottan a képtelenségek uralma, a természetes lét kifordítása jelenik meg. A vendégek és a falusiak közel kerülése azonban a közös fenyegetettség érzésével mélyül el igazán. A konkrét elem – egy tehén benézett az ablakon – a halállal jegyes lét érzékelésének mitikus sugárzású megjelenítésévé mitizálódik:
Ezt a fenyegetettséget kizárni sem lehet a csárdából, mert a személyiség élettapasztalatának, látásmódjának része, amikor a halált kérődző bikát eltakarja a függöny, akkor is folytatódik a sebzettség motívuma: „cimbalomverőn a pólyát, ím a vér átüti”. A vers sejtelmes-mitikus képei szinte végtelenné tágítják a teret és időt a sugallatok, allúziók révén, s az archaikumból merítik föl a nagyon is mai alakokat. A szinte kalevalai figurák a keresztény mitológia elemeiben jelennek meg, s a lét természetes rendjének fejtetőre állítása válik modern korélménnyé.444 A rettenetet eltüntetni nem lehet, mégis a koccintással, a barátkozás családias mozdulataival segítenek elviselni azt. Az ördögként feltűnő vendégek Krisztussá váltak, de az áldozatsorsban azonosak a csárda megszokott vendégeivel. A hófúvással a versben a tüzes kályha felesel: a belső bajokkal a létezés pillanatnyi adottsága, a mulatozás. E kettő feszültsége nem oldódik föl, hanem éppen megteremtődik a sokrétű versvilágban.445 Pontosan jellemzi Almási Miklós ezt a versformálási módot: „Nagy László nem akarja, hogy racionális megfejtést találjunk, de tudja azt az utat, ahol üzenete mégis valamilyen befogadási rendben érheti el tudatunkat: ismeri azokat a mitikus motívumokat, melyeket továbbformálva újra égető jelekké, felismerhető, fájdalmas üzenetcsonkokká tudja formálni asszociációinkat. Ha csak ismételné ezeket a mitikus elemeket (a bika, a piros rózsa, cimbalom képeit), úgy érzéketlenül reagálnánk rá. Versében viszont olyan közegbe kerülnek ezek a mítoszhordozó elemek, melyek abszurditásukkal újra meg tudják szólaltatni mélyebb jelentésü181ket.”446 A költő világérzékelése a láttató prizma: „szemünk tava a te tükröd, napkeleti betoncsárda”, így válik jelentésessé az, ami egyébként szinte abszurd és szürrealisztikus látomás. Kétségtelen, hogy az irracionális létszféra meghódításakor az ilyen látomásversekben olykor egy-egy részlet homályban marad elemző próbálkozásunk előtt, s olykor csorbítja az üzenet, a titok felfoghatóságát.447 Különösen olyankor találjuk szembe magunkat ezzel a jelenséggel, amikor nem vagy nem eléggé ismerjük a vers valóságos élményi hátterét, a transzformáció irányát. Ilyenkor – egyes részletek vonatkozásában – meg kell elégednünk a képek sugallatával, nem juthatunk el az értelmezés objektív tartalmához. Ez azonban nem gyakori, s nem mindig hiányossága a műnek. Olykor éppen a ráció számára nem eléggé tisztázható sejtelmek, szorongások kimondásának egyetlen lehetősége.
A hatvanas évek folyamán Nagy László nagyívűen kitágította költői világképét, s ebben a teremtésben a mitikus látásmódnak igen jelentős szerepe volt. Ez motiválta, erősítette metaforáinak belső tágasságát és feszültségét is. A mitikus látásmódnak különösképpen két nagy övezete bontakozik ki Nagy László lírájában a hatvanas évek elején: a félelmeit, szorongásait tárgyiasító rövidebb versek sorozata és a teljes világkép kifejezésére törő hosszú-énekek csoportja, de e látásmód elemei a költői világkép szerves részeként egyéb verseiben is folyton jelen vannak. A sokrétű versvilágot és a sokféle lírai műfajt szinte kérlelhetetlenül tiszta etikai magatartás, értékóvó költői küzdelem, új ritmikájú fenséges költői személyiség fogja egységbe.
A szabadságharc bukása láttán az őrület felé sodródó Vörösmarty tragédiájához fogható Nagy László megrendülése, hangjának a „Most tél van és csend és hó és halál”-ra rímelő zaklatottsága, színeinek elsötétülése. De lírájában, világképében ez csak a látvány és tapasztalat mérlege, csak a tények számbavétele s az általuk motivált közérzet megjelenítése. Ezzel rendíthetetlenül szemben áll s egyre jobban fölnöveszti magát a humánus értékeket őrző, azokért harcoló költői személyiség. Az alapvetően társadalmi, történelmi indítékú dráma összefonódik a betegséggel küzdő, a halállal közvetlen közelségből szembenézni kényszerülő költő szenvedésével: társadalmi-történelmi és létküzdelem vetül egymásra, az apró jelenségekben is a létezés törvényei mutatkoznak meg. Ez a szemléleti átalakulási folyamat korábban megkezdődött, de most teljesedik ki.
Az állandó motívumok – mint a tél, dér, csönd – a világ negatív vonásainak jelképévé emelkednek. A csönd az ötvenes évek derekán daltalanná vált társadalom jelképe volt, de a versek szövetében egyértelmű a József Attila-i csöndmotívum közelsége is, a társadalmi jelentésnek ismeretelméleti tágítása. A hidegség, a télkép182zet az élettelenséget, életellenességet jelenti, általában a létezés pusztulásba fordulását is. A Rege a tűzről és a jácintról apasirató soraiban is ilyen értelemben szerepel: „Most fáj nekem, hogy a tél a szájába veszi ujjaid.”
Míg a világot festő képek jobbára a természethez kötődtek, a küzdő ember portréja leggyakrabban képi megjelenítés nélkül, közvetlen vallomásban, fogalmilag jelent meg. Vonásai gyakran a gazdagon bemutatott negatív világ elleni tiltakozásképpen, csattanóként összegezve rajzolódtak ki. A költői én küzdelmes és elszánt különállása, protestálása evidencia volt, bővebb motivációt nem is kapott. A csalódás, veszteség- és pusztulásérzés szinte muszájherkulesi szerepbe kényszerítette: „Voltam én szelíd s muszáj, hogy legyek már bujtogató”, „konokon az élethez kötődöm”, „gázolnom kell ami rút” – hangzanak tételszerűen az önvallomások. Pontos Kiss Ferenc megállapítása, mely szerint ez a „sokszor már mítoszi vitalitás a Nagy László-vers egyik legállandóbb sajátsága”.448 A vitalitás motiválja lírájának alapvetően erkölcsi beállítottságát és erkölcsi parancsainak sérthetetlen, biztos irányát. Innen eredeztethető lírájának egyetemes részvéte minden szenvedés iránt, s dühödt indulata minden pusztítás és aljasság ellen. Érvelése is ezért evidenciaérvényű, vitathatatlan erkölcsi hitelű. Talán ez a gyökere annak, hogy a költészetet varázserejű, igazságtevő hatalomnak tartja, olyannak, amely eséllyel szállhat szembe a rontás és pusztítás erőivel, s képes arra, hogy a világot otthonossá és emberivé tegye. Ez a morális vitalitás nem ismer lehetetlent, feltöri akár az értelem törvényét is, hogy cáfolja a „halálos logikát”. Legnagyobb belső küzdelme azért van, hogy az élet törvényét a szellem törvényével összeegyeztethesse. Az ötvenes évek második felében s a hatvanas évek elején Nagy László költészetében a társadalom megoldhatatlannak látszó gondjaival és az emberi létezés kínzó dilemmáival való küzdelemben a morális vitalitás erői szerveződtek tág horizontú rendszerré. Olyan kétségeken lett úrrá ebben a poklokat járó küzdelemben Nagy László, melyek már-már léte értelméhez írtak kérdőjeleket. Ez a dráma egyre erősebb sodrású volt. 1953 és 1956 között ennek egy-egy – főként társadalmi – mozzanatát jelenítette meg. 1956 után az újabb megpróbáltatások terhe alatt tágította teljes világgá, a szélsőségeknek mint életelveknek az ütköztetéséig, s emelte létfilozófiává a humánus értékekért való elszánt küzdelmet. Az egyes mozzanatokat egyetemes összefüggések rendjébe illesztette. Diadalát az bizonyítja, hogy az egyedi és az általános olyan dialektikáját képes megvalósítani, melyben az empirikus motívumok eszmeiekkel gazdagodnak, az eszme pedig a konkrét mozzanatból evidenciaszerűen bontakozik ki. Élmény és kifejezés tökéletes harmóniája valósul meg nagy belső feszültségű, disszonanciákon úrrá levő versvilágában.
Létfilozófiai érvényű, összegző műve e korszaknak a Ki viszi át a Szerelmet. Keletkezéséről így vall Nagy László: „Ki viszi át a Szerelmet című versemet először 1954-ben próbáltam megírni, nem sikerült. Csak később, talán három év múlva volt olyan, hogy versnek nevezhettem. De később ezen is javítottam.”449 Az érzés és 183gondolatkör tehát sokáig foglalkoztatta Nagy Lászlót. S ez egybevág a vers világszemléleti összegző jellegével, ars poetica-ars vitae igényével. Nem egyetlen élmény váltja ki, hanem a személyiség tartósabb ihlete, világnézeti érzelmei sűrűsödnek benne.450 Hosszas alkotásfolyamatra utalnak a megmaradt verskéziratok is. Egy valószínűleg 1962 végéről származó füzetben még csak szilánkjait találjuk a végleges változatnak, a nyilvánosság elé pedig csak 1964-ben tárta Nagy László:451
A vers lírai szituációja egyértelművé teszi, hogy a költő megszólalását heveny drámai küzdelem előzi meg, melynek élmény- és érvrendszerét nem látjuk, de bizonyos, hogy a költő nagy kétségekkel birkózik. A küzdelem tetőfokán szakad ki belőle ez a monológ. Személyes léte kényszerű feladásának esélye merül fel előtte. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a fizikai halál gondolata gyötri, a „létem ha végleg lemerűlt” sor tágabb értelmű ennél. A létezésről, tehát fizikai és szellemi tartományról egyaránt szó van. Nyomatékosan utal erre a szellemibb aspektusra a „végleg lemerűlt” kifejezés, hiszen a fizikai halál esetében funkciótlan volna a véglegesség hangsúlyozása. A lemerüléshez is inkább az elhallgatás, egy bizonyos létezési formából való kimaradás képzete társul, ami a szó mítoszi holdudvara következtében természetesen a halállal is terhes. Az első sor negatív létperspektívája elsősorban mégis a költői létezés vagy nemlétezés gondjába, az elhallgatás esélyének döbbenetébe vezet. Válaszra nem váró költői kérdések sorát nyitja meg, s ezek a kérdések a költő önjellemzését, életelveit és ars poeticáját fogalmazzák, hiszen arra kérdeznek rá, ami a költő létének lemerülése után gazdátlanná válna a világban. Azokat a 184cselekedeteket sorolja fel, melyek elmaradnának. A kérdésekben, melyek a vers folyamán evidenciaszerű parancsokká minősülnek át, Nagy László ekkori lírájának legjellemzőbb motívumaira ismerünk, költői egyéniségének alapvonásai tárulnak elénk.
Az ötvenes évek közepén Nagy László lírájában a személyi kultusz idejének torzulásait elszenvedő társadalom képét leggyakrabban a feszült csönd és a dermesztő hideg, a hirtelen jött ártó természeti csapás, a jégverés és deres táj, „dérverés” jeleníti meg. A májusfás piros örömöket a „ráfeszült hidegen a csönd a tájra” látványa váltja fel, s ebben az elnyomottság érzése tárgyiasul. A csönddel szembeni tiltakozása jeléül becsüli istenség gyanánt a „tücsök-hegedűt”, eme legparányibb, de tiszta és természetes zenét. Hiszen a tücsökzene csak akkor szólal meg, ha teljes a nyugalom, ha a létezés a maga természetes rendje szerint folyik, ha semmi sem zavarja. A teljes nyugalom kifejezéseként veszi át a tücsök „csendes birodalmát” Arany János Családi körében, Szabó Lőrinc pedig ezért nevezi Tücsökzenének lírai emlékezése könyvét, s tücsköknek az egyes verseket, mert fél évvel Buda ostroma után a pasaréti nyáréjszakában a tücsökzene teremtette meg lelkében az emlékezés nyugalmát.452 Az egyes darabokban olyan boldogság kap hangot, mely a legszerényebb örömökben is kielégülést talál. Az irodalomban a tücsökzene a létezés legelemibb örömeinek szimbólumává is vált. Nagy László verssora mélyebb értelmű tehát, de a lényege – az élet legparányibb értékeinek megbecsülése és tisztelete – első látásra is nyilvánvaló. Ebbe a parányi képbe az élet harmóniájának követelése szövődik.
A következő kérdés társadalmi vonatkozása erősebb, egyértelműbb, mert a „deres ág” közvetlen utalás, hiszen a dér, dérütött rét, dérverés Nagy László lírájának 1953 és 1956 között állandó jelképei, a megcsalatottság, tékozlás költői szimbólumai. 1957-es gyűjteményes kötetének is a Deres majális címet adta. A kényszerű pusztulás eme „hideg” képzetéhez való költői viszony mindig az otthonossá, élettelivé varázsoló „melegítés” mozzanatában nyilatkozik meg. A deres és fagyos világgal szemben a költői megváltó szándék a tűz, a láng képzetéhez kapcsolódik. Ő az, akinek a „világ telével”, „vas-hidegével” veszekednie kell. Ő az, aki a reménytelenség hómezejére kiteszi a szívét „nagy tüzes pontnak”, s aki kísértések ellen szívét a „hatalmas naphoz” köti. Kiáll a télbe „a faggyal kötekedésre”. Máskor emlékek „melegítik” fázó gerincét. A kegyetlen világgal szemben menedékké növő szerelem számára „hajnaltüzes hajlék”. A költő lángként akart lobogni „fázókhoz egyre közelebb”. A Havon delelő szivárvány nagy jelentőségű záróképeiben is azoknak hódol, akik a „hegy havasába” viszik a „vicsorgó szivárványt”, s akik „anyái a tűznek, a vérnek”, munkájukkal elérik, „hogy este a horgas aszu-ág / hegedűljön, / hogy az otthon, mint a nagyvilág, / ki ne hűljön, / hogy az ember az életet / újra kezdje, / ha szétzüllött a csillagok / égi kertje”. A láng és a deres ág gazdag jelentésű képeit a „lehel” ige vonatkoztatja egymásra – a költői szándékot oly igen érzékletesen kifejezve: a költő hisz abban, hogy az élet nem fagyott meg végképp, der185medtségéből visszavezethető a teljes értékű létezésbe. Ilyen összefüggésben a „lehel” igéhez a létezésbe visszahívás képzete több vonatkozásban is társul. A „lehel”-nek erős emberi vonatkozása van, hangsúlyosan emberi cselekvés. A deres ágra viszont a nap hozza az éltető meleget, a „lángot”. Így emelkedik a kép emberi aktusa a természeti erő hatásfokára, de közben megőrzi az emberi szándékosságot is. Ebben a képben immanensen már benne van az élet reménységének a hite, azé a reménységé, melyet Nagy László lírája a legfeketébb időben is töretlenül vállalt, s melynek átplántálása az emberek tudatába a legnehezebb és legnagyobb költői feladata, hiszen a megváltás ára az önfeláldozás, a megfeszülés.
Ennek a reménynek a költői jelképe a szivárvány. A motívum a Bibliából való. Az Úr a vízözön után vigasztalásképpen adta az emberiségnek a szivárványt, vele ígérve meg azt, hogy nem lesz többé vízözön.453 A bibliai motívum aztán az idők folyamán irodalmi toposszá lett, a remény közkeletű szimbólumává. Nagy László bibliai eredetű képzetekben gazdag költészetében is ilyen értelmű. Tűz-szivárvány című versében még szimpla jelkép volt, de már ott is a költészet értelméhez kapcsolja a költő: a dal legyen „a szívek táján / örökös tűzszivárvány”. 1954-ben közvetlenebb társadalmi vonatkozásban s feszült drámai helyzetben, óriási küzdelem tétjeként jelent meg (Havon delelő szivárvány). Nagy László lírájában nem a megszánt ember kapja meg a reményt a szivárvány által, hanem a lehetetlennel is szembefeszülő ember szerzi meg küzdelemben, poklokat legyőző önmegváltása eredményeképpen. A költő átalakította a bibliai motívumot, ahogyan a Jézus-motívumnak is új értelmet adott (Zene az istállóban). „Önjézusító” verseiben saját költői és emberi küzdelme kap hangot, a válságait lebíró költő a feltámadt Jézussal érzi magát rokonnak: „a kínt, a halált is kibírtam… s dacból fölemelkedtem”. Az önmegváltás mozzanatát hangsúlyozza, a segítésére nem jön angyal, maga fordítja a követ félre (Csodák csodája). A költészetről szóló vallomásában írja: „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt.”454 Egybevág ezzel a Rege a tűzről és a jácintról lírai önvallomása, melynek szentcsalád-motívumában a költőé „a fiú” szerepe, hogy a költészet erejével perlekedjen a romlás ellen: „hiszem, van erőm a varázsláshoz. / A versem érted kiáltoz.” Az édesanyához szólnak e sorok, aki a fiú számára a viharokban „csoda-szivárvány”, s akiért a fiú haragjában „megfeszül”. A szivárványra fölfeszülés képéből az éltető reménységért vállalt áldozat értelmét olvashatjuk ki. A költő veszteségek fölé emelkedő bizakodását és a költői erőbe vetett hitének nagyságát éppoly érzékletesen közvetítik a költői személyiség törekvéseihez hajlított mítoszi motívumok, mint a feladat emberfeletti méreteit, arányait.
Az első három kérdés erős intenzitású költői képekben fogalmazza meg a parányi érték tiszteletét és a remény elvének kiküzdését, s ez a vers első, kisebb szerkezeti egysége.
186A következő rész újabb három kérdésből áll, s ezek párhuzamosak az első hárommal. Az intenzitásuk is egyre fokozódó, az ívelésük is hasonló: a természeti képektől vezetnek eszmei régiókba. Ez a második kisebb szerkezeti egység az első rész továbbfokozása és konkretizálása is egyszerre. Ez a hat kérdés alkotja a vers első nagy szerkezeti egységét. Eme „leltározó” gazdagságnak a végső mondandó szempontjából alapvető funkciója van. A vers alanyának a cselekvése intenzitásban tovább erősödik, teremtő ereje monumentálissá növekszik. Szenvedése is nagyobb. Termékennyé és gondozottá, „lágy hantú mezővé” öleli a terméketlen és kietlen világot, a „sziklacsípőket”. Cselekvése a szeretet ölelő gesztusában nyilatkozik meg, küzdelmének, erőfeszítésének nagyságát sírása jelzi, meg az az ellentét, amelyik a cselekvést kifejező ige és a cselekvés tárgyai között feszül.
Az első rész életre lehelő gesztusával párhuzamos az élet feldajkálása, „becézése”, a már „megeredt”, létre kelt élet felnevelése – a lehetetlen körülmények ellenére is. A Ki viszi át a Szerelmet kérdező-felszólító nyelvi struktúráját előlegező Kinek fáj, emberek című versében a költő éppen ennek az ápolásnak, törődésnek a hiányát panaszolja: „Kinek fáj, emberek / ha az élet ér-fala átfagy / s dörrenve megreped?” A falban megeredt hajak, verőerek a Kőmíves Kelemenné-balladára utalnak, a becézés az értelmes áldozat megbecsülését is jelenti. A termékenységre és a fizikai létezésre utaló képek a harmadik kérdéssel egészülnek ki teljes világgá, a létezés fizikai szintjét az eszmeivel egészíti ki, s ennek veszélyeztetettsége váltja ki a vers legdrámaibb kérdését: „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” A szivárványmotívummal párhuzamos ez a kép, nagyobb izzását a személyesség minden eddiginél erősebb megnyilatkozása, a megteremtett érték eltékozlása magyarázza. A végsőkig fokozott feszültséget a keményen pattogó, eleve feszültségekből kipattanó vagy feszültségben képződő zár-, rés- és pergőhangok gyakorisága is sugallja. A kérdőszó pedig dühös segélykiáltássá hevül: „kicsoda?” Az eddigi kérdészuhatag képei is feszültségre épültek. A kérdésekben keresett személy mindig szélső pólusokat társított össze, mindig negatívat változtatott pozitívvá. A fagy, halál, reménytelenség, terméketlenség, vadság, kietlenség ellenében a meleget, az életet, reményt, termékenységet, otthonosságot teremtette meg. A kérdések mindig azt keresték, aki ezt a pozitív irányulást az élet minden dolgában képviseli. A szélső pólusok közötti távolság és feszültség mégis itt a legnagyobb, az ellentétek többszörösek, összetettek. Nagy László reményeinek megcsalatkozását korábban is legtöbbször a természeti csapások képeivel fejezte ki. „Micsoda dúlás volt itt” – írja a Gyöngyszoknyá-ban, s ugyanott a hit megőrzését is tanúsítja: „S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, / ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!” A „dúlás”-nak már ekkor emberi vonatkozása van. A „dúlt hitek” kifejezés közvetlen utalás ifjúsága szép, éltető esz187méjére, melyet megcsúfolt akkori megvalósulása, s ez nem az eszményt rombolja le benne, hanem az eszmény nevében elkövetett tettek ellen lobbantja haragra. A veszteségérzésből fakadó szomorúság és a tehetetlenség dühe, a szókimondó dac és szembeszegülés hangja váltakozik ekkor lírájában. Legtöbbször egyetlen versen belül is. Ez a teremtő és dühös keserűség magyarázza a vers legmélyebb zengésű, legnagyobb feszültségű képét, melyben az ellentétes képzeteket kifejező szavak alliterációja is fokozza a hatást: „káromkodásból katedrálist”. Nemcsak a hit megőrzéséről van tehát szó, katedrálist kell neki állítani. Kiteljesíteni, fölvirágoztatni kell. A „dúlt hitek” kifejezés – a többes szám révén – mindezt általánosabb szintre is emeli, az aktuális társadalmi vonatkozásokat az egész emberi létezés és történelem viszonylatába is beállítja. Az első nagy szerkezeti egység heveny drámaiságú kérdéssorozata ezzel a végsőkig feszített képpel zárul. Gazdag tárgyi világ és sokrétű, de mindig evidenciaszerűen fontos akció képe ez. Valamennyi cselekvésnél fontosabb és nagyobb erőfeszítést kíván ez az utóbbi, hiszen totális ellentéteket kell egyforma minőségűvé teremteni: káromkodásból kell katedrálist állítani.
A vers utolsó négy sora – a másik nagyobb szerkezeti egység – mégis képes tovább tágítani ezt a világot. Nemcsak a költői léthelyzet negatív perspektívájának megismétlésével éri ezt el, hanem azzal is, hogy az első rész gazdag látványából konzekvenciaként erkölcsi törvényt állít újabb szemléletes, parancsoló képekben. Kérdőmondatai végképp átminősülnek felszólítókká. Az írásjelek is jelzik ezt, de az etikai imperatívuszok továbbra is kérdező struktúrájú mondatokban szólalnak meg. Ezek a kérdezve felszólító mondatok a vers első szakaszának gazdag látványát, képeit, akcióit azzal emelik még tovább, hogy a bennük megütköző két alapelvet szembesítik, a rosszat és a jót, a halált és az életet. Rettentik a pusztítást, és megóvják, mentik azt, ami a lét megváltását jelenti.
A keselyű a rossznak, pusztulásnak, igazságtalan szenvedésnek a jelképe. Az emberek pártfogója, Prométheusz ellopta az égből a tüzet, hogy vele az embereket az állatvilág fölé emelje. Ezért a „lopásért” időtlen időkig sziklához láncolva kellett szenvednie a nyár hevét, a tél hidegét, s közben májából sas lakmározott.455 Petőfi a nép szenvedését, kitaszítottságát fejezi ki e jelképpel: „Ott fekszik, mint egy uj Prométheusz, / Évezred óta a bilincsre-vert nép, / És rágja máját a saskeselyü.”456 A Nagy László életérzésével mély rokonságot mutató Vörösmarty-vers, A vén cigány is a „lázadt ember vad keserveit”, „Prométheusz halhatatlan kínját” idézi meg a „keselynek szárnya csattogásá”-val. Arany János a Prométheusz-mítosztól eloldja, a hatalmas pusztítás képzetét társítja hozzá: „Azér’ vijjog a keselyű, / Azér’ szállong turul s ölyű, / Mert holnap ilyenkor halott / Százezrivel fog veszni ott.”457 Nagy László verse – miként a bibliai szivárványkép esetében is láttuk – a keselyűmotívummal is gazdag mi188tológiai és népi képzetkört modernizál, tölt meg új értelemmel. Félelmesen elijeszti, „rettenti” a keselyűt, a pusztítás dögmadarát, ezáltal védi, megmenti az áldozatsorsra kárhoztatott értékeket. Az erős hangzás is (k, r, t, s hangok) kiemeli a küzdelem heveny voltát és a tét nagyságát, mint ahogy a „káromkodásból katedrálist” képnél is láthattuk. A költő a versben kétszer kapcsolja „s” kötőszóval is az egymással összefüggő kérdéseket, hogy ezáltal is jelezze a látszólag egymástól távoli jelenségek közeli rokonságát, ikerkapcsolatát. A mondatstruktúrák különleges egyszerűsége, valamint a hang-, rím- és ritmikai hatások gazdagsága mellett ezek a gyorsító kapcsolások is szembetűnővé teszik a vers világának tágasságát, rendkívüli arányait s ugyanakkor zárt, szigorú, katedrálisszerű felépítését. Az egyes motívumok szorosan kapcsolódnak egymáshoz, s együtt teljes világot képeznek. Az életet óvó, „becéző” tartáshoz hozzátartozik a „hitek” feltétlen őrzése és ápolása. A pusztulás elrettentése, elijesztése éppily közvetlenül jelenti már az élet értékeinek védelmét. Azoknak az értékeknek, melyeket át kell vinni „a túlsó partra”, ki kell menteni veszélyeztetett léthelyzetükből, az ellenükre törő körülményekből.
Melyek ezek az értékek, mit jelent az ezeket összegző fogalmi szimbólum, a „Szerelem”? Szinte fölösleges a kérdés, hiszen eddig mindig erről volt szó, ennek foglalata, leltára a vers. Elvontan a „jó” princípiumának nevezhetnénk, de nem elvont jóságról van szó, a vers minden eleme a konkrétból, a közvetlen élményből és látványból emelkedik egyetemesebb jelentésekhez. Az élmény és az eszme együtt szólal meg, s ez emeli mindkettőnek az érvényét. A „Szerelem” annak az életelvnek, világnézetnek, cselekvő meggyőződésnek a jelképe, mely a vers világában teremtő módon nyilatkozik meg: imád, lehel, fölfeszül, ölel, becéz, állít, rettent. Mindig azt teszi, amit a makulátlan emberi erkölcs jegyében tennie kell. Szerepe nemcsak a megőrző, hiszen minden akciójában a teremtés mozzanatát fedezhettük fel. Nem emléket, hanem katedrálist állít. Az élet, a mindenség szerelme ez. Ítélkező, jót és rosszat a világ őselvéig szétválasztó szándék és cselekvés. Ezt a tiszta és kemény, dacos emberséget menti át a költő „fogában tartva” a „túlsó partra”. Az állat szokta a kölykét a szájába fogva átvinni a folyón, vagy szétdúlt otthonából új környezetbe menteni. Önmagánál is jobban óva, maga fölé tartva, hogy jobb körülmények közé mentse a még tehetetlent.
A versben feltárulkozó világos és gazdag tartalomnak a kompozíció lényegbevágóan fontos része. A „Létem ha végleg lemerűlt” időhatározói mellékmondat nyitja a vers mindkét nagyobb szerkezeti egységét, a kérdések sorát. Ebből a mondatból nyilvánvaló az is, hogy a jövőben kérdésessé vált teremtő cselekvést most, létének lemerülése előtt, a kérdéseket föltevő költő vállalja és végzi. Létének ez adja a célját és az értelmét. Nagy László ars poeticája tehát a vers, megvilágítja a költemény akcióit végző lírai személyiséget, tanúsítja ennek a személyiségnek a kételyeit a versben megmutatott eszme további sorsát illetően.458
189Amikor Nagy László a hatvanas évek elején először jegyezte föl noteszébe új kötetének tervét, még sok vers hiányzott a későbbi Himnusz minden időben anyagából. Nem volt még benne a Ki viszi át a Szerelmet végleges változata, csak variánsa, hiányoztak a portréversek – Csontváry, Bartók és a ragadozók, József Attila! –, valamint a Menyegző, A Zöld Angyal és a Forró szél imádata is. A Himnusz minden időben kötet már az 1965-ös könyv végleges címével szerepelt, s a címadó verset éppúgy a ciklusok elé emelte Nagy László, mint majd a végleges változatban. A kötettervben viszont még csak két ciklus szerepelt: Vérugató tündér és a Szárnyak zenéje. Ez az 1962 elejére tehető vázlat a későbbi kötetnek még felét sem tartalmazta. Nagy László 1956 vége és 1961 között nagyon kevés verset írt, s igazi lendületet csak a kötet tervezésének időszakában, a hatvanas évek elején, 1962-, 63-, 64-ben kapott. Az később is jellemző lesz rá, hogy egy-egy újabb verseskönyv tervezésekor önti végleges formába a félig készen már benne sorjázó verseket. Ilyenkor háttérbe szorítja egyéb munkáit, műfordításait, s hatalmas lendülettel dolgozik a benne kialakult kötet teljessé teremtésén.459 A tervezett két ciklus világosan megjelöli Nagy László ekkori világlátását. A Vérugató tündér a kettős kín, a társadalmi válság és a magánéleti baj, a betegséggel való küzdelem foglalata, a Szárnyak zenéje pedig a létérdekű érveket kutató költő vitális moralitásának kifejezője. A ciklusok elé és kötetcímmé is emelt Himnusz minden időbent a kötetet záró Búcsúzik a lovacska ellenpontozta, magasizzású feszültségben tartva a himnusz és a sirató kettősségét. Az 1965-ben megjelentetett kötet jóval gazdagabb az 1962-es tervezetnél, struktúrája is beszédesen átalakult. A rövid versek első két ciklusát – Vérugató tündér; Virágok, veszélyek – követi három hosszú-ének – Búcsúzik a lovacska, Menyegző, A Zöld Angyal –, majd újra rövid versekből álló ciklus következik, a Csonttörő élet, melynek új, erőteljesen gondolati aspektusát a portréversek hozzák, s a kötetet a címadó verssel most egészen más aspektusból párhuzamban – a léttitkok erős sugárzásával – A forró szél imádata zárja. Kitágult, elmélyült a koncepció a tervezethez viszonyítva.460
Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Nagy László valóban a létezés pozícióiból néz a világra: „Az idő apokaliptikus, konfliktusos jellegét, a tótágast álló világ meghibbantságát, a hagyományos értékrend zavarát érzékeli elsősorban, s verse az elégia dallamát hozza… a pusztulás mitologikus-kísérteties arca dereng fel az érzékennyé vált asszociációs képzelet munkája nyomán… egy felajzott lélek dobja fel magát szüntelenül a világ örvénylő, tehát alakuló, születésének-pusztulásának látványát kínáló részleteiből.”461 A költői személyiség valóban a végletek közt hányódik kettős kínjában, a „halállal kacér hazát, szeretőt” háborgóan imádva. 190Lírájának hangoltsága, atmoszférája két nyomasztó veszedelemből veszi ösztönzését, a haza sorsa és a felesége súlyos betegsége együtt jelenik meg több versében (A vak remény, Vérugató tündér, A falak négyszögében, Vállamon bárányos éggel). A kettős okozatú kínból az első, a társadalom, a magyarság tragikuma mitikusabb, sejtelmesebb, apokaliptikusabb formát kap. Iszony, tragikum, kétségbeesés, lelkiismeret-furdalás, végletes keserűség és reménytelenség tárgyiasul benne. A kényszerű rejtekezés és a feszítő vallomásvágy ellentéte izzik némely versben. Közvetlenül kivallja Nagy László, hogy 1956 októberének–novemberének véres-tragikus eseményei éjjel-nappal gyötrik, egyértelmű állásfoglalás kialakítására ösztönzik. Verse egyszerre lesz okos rejtekezés és kemény értelmű vallomás, de mindez vízióban, látomásban nyilatkozik meg.
Az első állomás a társadalmi, történelmi okozatú tragikum tényeinek számbavétele. Így születnek Nagy László apokaliptikus víziói, így teremti meg a „fekete vénák világá”-nak, a „fekete katona” uralmának, „fekete kamerá”-nak, a holtak nevét hozó „üszök-sötét hattyú”-nak, a vérillatos karácsony fekete glóriájának látomásait (A jövő vacogása, A város címere, Karácsony, fekete glória, Semmi fenség, Várom a havat). Látomásverseiben a közérzet tárgyiasítása révén nem a tárgyszerű leíró elemek jelennek meg, hanem egy kifordított világ apokaliptikus iszonyata. A létezés sátáni farsanggá válik, a költői szó a többszörös fokozással fejezi ki indulatát és keserűségét:
Minden a lehetetlenséget, pusztulást, a végítéletszerű „jelenés”-t asszociálja (Semmi fenség).
Valódi apokalipszis-vers A város címere. A bibliai apokalipszisre és Pilinszky Apokrifjére egyaránt utal a kezdő „mert” szócska. Rámutat azokra az okokra, melyek miatt egyre fenyegetőbben, egyre telítettebb tartalommal hangzik föl a strófák végén a refrén: „eljön a fekete katona”. Az egész verset a „mert” és az „eljön a fekete katona”, az ok és az okozat összefüggése szervezi apokaliptikus vízióvá, végítélet-látássá, melyben azonban világosan elénk tűnnek a reális társadalmi bajok jelzései:
Gazdag látomássorral jutott idáig a vers, s itt egyértelműen a kifordított világ váltja ki az általános tiltakozást. A vers éppen azáltal válik látomásszerűvé, hogy az egyes elemei képtelenül viselkednek, s ezek az elemek antropomorfizáltak: a mítoszban nincs különbség élő és élettelen között, ezek átjárnak egymásba, külön törvényű világot teremtenek. Az így létrejött félelmetes létezés elviselhetetlen, ezért minden tiltakozik ellene, s az abszurditások uralmának logikus következménye a fekete katona megjelenése, végítélet jellegű „eljövetele”. Ez a fekete katona pedig jelképes mitikus alak, fékezhetetlen erő, végítélet, pusztulás jön vele („megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem”), olyan események, melyeket előre sejteni nem lehetett. A különösképpen sejtelmes-mitikus záróstrófa összetetten, mély sejtetésekkel képes megjeleníteni az elviselhetetlenségből kirobbant forradalmat, az ifjúság felkelését és irtózatos pusztulását. A vers első öt strófája az ismétlődő mert-ekkel a fekete katona eljövetelének okát gazdag létezésélménnyel motiválta. A teljes pusztulás vízióját dinamikusan és expresszíven megjelenítő hatodik strófa viszont már azzal okolja meg ezt a pusztulást, hogy eljön a fekete katona. Így kerül majd a város címerébe a halál:
Nagy László történelemértelmezése tehát tragikus dialektikát jelez: az elviselhetetlenség fölrobbantja a rendszert, de a robbanás apokaliptikus pusztulást hoz. A fekete katona „szűzek” és „kölykek” hihetetlen vakmerőségét és pusztulását váltotta ki. A látomásvers éppen struktúrája révén szívta magába a történetfilozófiai elemeket. Nyomatékkal utalt belső átrendeződésével arra, hogy a történelemben az abszurd okok abszurd okozatot válthatnak ki.
A fekete szín lett az egyik állandó jelképe ekkor Nagy László költészetének, s a fekete mindig a létezéssel kapcsolatos, tehát az enyészet, a pusztulás hordozója. A város címere gazdagabb tárgyi-vizionárius világával szemben A jövő vacogása a végítéletszerű pusztítást a jövőtlenséggel kapcsolja össze. A pusztítás a teljes véget sugallja, a tárgyi szféra összeomlása után a személyiség számára sincs létlehetőség sem, jövőremény sem: „itt a fekete vénák világa!… nap helyett bárd világol!”.
192A Karácsony, fekete glória szintén történetfilozófiai látomás: a valóságos kép, a karácsonyest, a díszes karácsonyfa válik szürrealisztikus látomássá, mert nem a tárgyi világot mutatja Nagy László, hanem a tárgyon keresztül a lélek látomásait. Nagy László szerint Lorca a cigányrománcokban a vérző Andalúziát aggatta díszül a karácsonyfára. Ő is ezt teszi: az ő karácsonyfáján a vérző Magyarország ismerhető fel. A három ötsoros strófából álló vers kegyetlen véres látomássá növeszti a földíszített karácsonyfát, s ezt a szürrealisztikus víziót groteszkül ellenpontozza a mindig egyetlen szóból, szakrális szövegfoszlányból álló negyedik sor: „glória”. Nyomatékkal utal e töréssel arra, hogy a béke, család, a dicsőség, a születés ünnepének kellene lennie a karácsonynak, de a közeli élmények, látványok lehetetlenné teszik a lélek békéjét:
Ez a vízióvá áttűnő látvány átformálja a karácsonyt siratássá, kényszerű emlékezéssé, születés ünneplése helyett rekviemmé. Az életet értéknek tudó Nagy László nem tud szabadulni a tragédia halottainak emlékétől, láthatóan kínozza a maga szerepének hiánya is az eseményekben. Prózai nyilatkozata egyértelműen szólt erről, elhatárolva magát a többszörös átnyergelőktől. Mégis az ezzel az érzelmi körrel kapcsolatos verseiben éppen az életveszteség okán önvádszerű kérdések is fölmerülnek, különösen a nála oly ritka önmegszólító jellegű A falak négyszögében című ad különös önjellemzést. „Meghalni se tudtál, / te csak az asztalra buktál, / beborultál” – kezdi szinte önvádszerűen a verset. Ez az inkább tárgyias, mint látomásos vers a költő belső történését vallja ki, azt, hogy lélekben átélte, megszenvedte a nemzeti tragédiát: „csak beleőszültél, / csak beleőrültél”. A „sikoly-címeres lányok” és a „komor vagányok” idézése párhuzamos A város címere motívumával. A nyomasztó, önvádszerű emlékezés a versben a közvetlen jelenre, a másik bajra irányul, felesége betegségére, az „ágyudörejként visszhangzó köhögés”-re. Nagy Lászlót e kettős szorításában a „tehetetlenség dühe” bántja, a tehetetlenség okozza szenvedését, amelynek kifejezését szakrális allúzió erősíti („késekkel koronázva”). Léthelyzete kegyetlen: rátelepszik a fekete gyász, betegség. De van ereje a mélypont történelmi 193számbavételére is. Teljesen befagyott körülötte a világ, „lélekben is fázva” eszmélkedik, s pontos diagnózist készít:
Olyan önportré ez, amelyben a tisztánlátás, ha tetszik, a negatív kép az erőforrás: az önmegszólító versekre jellemző magatartás-változtatás első rezdülése az önbemutatásban érhető tetten. Szinte megrója önmagát, hogy úgy viselkedik szenvedéseinek súlya alatt, mintha „vétek volna” az élet mozdulására, a tavaszra gondolnia. A vers belső terében elkezdődik az életre biztatás, az önerősítés, a létérdekű eszmélkedés. Mélyebbről kell kezdenie, összetettebben kell látnia, mint ifjúsága idején, „tüzes királyka” korában tette, most is egyedül a létérdekű érvek fölkutatása lehet a feladata. Még a pusztítás, még a halottak is erre ösztönzik. A Kitűnik származásom ennek a gondolatnak különös látomásverse. Nem az eszméje bizarr és eredeti, hanem a kreatív látomás maga: a halottak, a vértanúk szinte önmagukból keltik új életre, szinte parancsolják az életet, s majd a vers végén kiderül: az eszmét is. Minden idők vértanúiról van szó, a jó ügyekért életüket adó elődökről:
A „fekete vénák világának” megtagadása éppen e világ poklából emelkedik föl Nagy Lászlónál. Versét ugyanis életműkötetében a Karácsony, fekete glória és A falak négyszögében közé illesztette, ezzel is az értelmét hangsúlyozva, összekötve a közeli és távoli mártírokat. Újra kell élnie, mert éppen azok parancsolják rá az életet és cselekvést, akiket megfosztottak tőle. Az újjászületést láttatja a vers, az örökség átvételét, az elődökből való táplálkozást, felnövekvést:
A szabadságért való küzdelem örökségére utal az iskolát, nevelést említő képsor. Az a morális gondolat fogalmazódik itt érzékletesen, hogy az ember már csak azért sem adhatja fel a létküzdelmet, mert egyebek mellett az elődökről ráhagyott küldetésének eleget kell tennie. S Nagy László vállalja is ezt a küldetést:
A fölvirágzás egyenlő a felnövekedéssel, a kibontakozással, a küldetés teljesítésével. Hasonló indíttatású gondolat víziószerű megnevezése a Vendégek jövetele. Ez a vers valóban „egy vizionáló állapot terméke”, a különös látogatók „kísértetiesen eleven körvonalazottsággal”462 jelennek meg a versben. Szellemalakok, emlékek, halottak volnának ezek, mégis testi mivoltukban tűnnek fel, „úgy lépnek be a falon”. A szürrealisztikus vízió tiszta értelmet közvetít: az az üzenete, hogy eszméletét nem hagyják tétlen nyugalomban a szabadság harcosai („Ismerősek évezred óta / szerelmesek egy lobogóba”), számonkérik rajta a cselekvést, az igazságtevést. A Dózsa-hasonlat is a szabadságért felkeltekre utal, az pedig, hogy a látogatóknak „farkas-szemeik” vannak, s a tétlen költőt ebnek nevezik, távolról Petőfi farkasokat és kutyákat szembesítő versét asszociálja. Ez az eszmélkedés, a különös szellemlények, emlékemberek látogatóként való megjelenítése, üzenetük, bűvölésük érzékeny felfogása, megértése teszi egyenes ívűvé a verset, itt is „kitűnik” Nagy László származása. A vendégek hatására kiszabadul korábbi létállapotából, s feladatát, hivatását a versbeli személyiség a küzdelemben jelöli meg, lelkiismeretét nem hagyják nyugodni a képzeletében elevenen megjelent szabadságszerető elődök, amíg a sorsukat, küldetésüket nem vállalja, amíg „ordasként nem üvölt”. Élmény és látomás, empirikus hatás és eszmélkedés társul ebben a vizionáló jellegében is oly plasztikus és szemléletes versben, mely egyaránt vezet át az öntanúsító mitologikus versekhez és az intellektus erejét is próbára tevő művészportrékhoz, sorselemzésekhez. A tragikus létérzékelés társadalmi, történelmi okozatú verseiben a költői személyiség pozíciója ritkán körülhatárolt, de akkor mindig negatív, mindig a tehetetlenség, reménytelenség kapcsolódik hozzá. Ószövetségi prófétai attitűd jelenik meg, a költő „poklok tudója” (A város címere), pusztulásra ítélt (A jövő vacogása), riadt tehetetlenség, félelem foglya (Varjú-koszorú), Petőfi tündöklő hattyúja, a „szép emlékezet” helyett gyötrő, „véremlékű”, s „üszök-sötét” a hattyú, az emlékezet, s remény helyett „a holtak nevét” hozza (Várom a havat). Beleőszült a sorsba (A falak négyszögében), életre, küzdelemre vértanúk, mártírok emléke-parancsa szólítja (Kitűnik származásom, Vendégek jövetele). A puskacső elé vett vadakkal érez rokonságot (Vadászok lépnek). Reménytelen léthelyzetét nemcsak vizionáló látomásversekben fejezi ki, a plasztikus tárgyias képek szigorú rendje is ezt szolgálja. Korábban, 195Vadászok című versében az új korszak új vadászait ünnepelte, a képből a szociális motívumot emelte ki, elégedettségét a sematizmus követelményeihez szabta. Most a Vadászok lépnek képei a kiszolgáltatott lét jelképévé emelkednek. A hirtelenül és váratlanul jött veszedelem jelzése után az animális képek emberi vonatkozása telíti a verset, a védtelen állatok képében egy család sejlik föl a nyúl és a fácán emberi reflexeiben, majd az azonosulás gesztusában:
Az első hat sor az állatvilágot mutatja, ezt gondolatjel választja el a második hat sor emberi világától. De az emberi rész tovább tagolódik, hiszen a költői én, akinek prizmáján az állatok kiszolgáltatottsága a humánum drámájává emelkedett, érzésével, szemléletével nyomatékosan az első részhez, a kiszolgáltatottság övezetéhez kapcsolja önmagát. Ezt a felkiáltássá feszült tartalmi kinyilvánítást, azonosulást a szerkezet is sugallja, mert a gondolatjeles elkülönítést legyőzi az, hogy ez a két sor még az első rész páros rímű sorképzését követi, s ily módon élesen elkülönül a félrímes zárósorok könyörtelen pusztítást hozó emberi világától:
Totalizálódik a fegyveres-fagyos ellenségvilág, melynek feltartóztathatatlanságát, drámai ellenségességét a „lépnek” háromszori ismétlődése is nyomatékosítja.464 Létvízióvá emelkedik, közérzet-tanúsító vallomássá a tárgyszerűségből építkező vers.
Nemcsak általános közérzetét, világlátását megjelenítő versek kapcsolódnak a keserűség övezetéhez. Nagy László szemlélete az ötvenes évek végétől az egyes eseményeket, őt megérintő tényeket mindig nagyobb összefüggésbe állítja. A ver196sekből gyakran kiolvasztja a közvetlen élményre utaló konkrétumot, az általánosabb érvényt juttatja szóhoz. Szinte ijesztő, sejtelmes légkört teremt a Rokonaink arca, melynek indítéka bizonyára a felsőiszkázi erőszakos téeszegyesítés.465 A versben azonban csak a riadalom jelenik meg, „hír köröz orvul”, s a kiszolgáltatott emberek keserűsége szólal meg. Világnyivá nő a megbántott, erőszakkal hajtott parasztok látványa, a közvetlen sérelem – a lovak kiirtása – a parasztság történelmi léptékű megalázottságát is fölidézi a döbbenetben:
Nemcsak az új típusú gazdálkodás, a közösséggé szervezés drámája jelenik itt meg, hanem az a humánus követelménye is Nagy Lászlónak, hogy fölösleges fájdalmak, sérülések nélkül jusson előre az emberi történelem. Hogy a változáson munkálkodó társadalom nézhessen szembe elődeinek és rokonainak emberséget igénylő tekintetével is. A pusztulásra ítélt lovacska képe majd mint a Búcsúzik a lovacska mitologikus motívuma nő világlátomássá.
A társadalmi tragédia folytán kialakult kilátástalanság ellen a magánélet, a szerelem lehetne a legfontosabb véderő, legtermészetesebb menedék. Fagyból, feketeségből a szerelem tüze, bensősége hozhatna föloldozást. A Ne hagyj a csontokon állnom könyörgés: kiszakadást kíván a koszorús, gyászszalagos világból, s ezt a szerelem mágikus erejétől várja:
A rossz, a tél, a fagy, a pusztulás erőivel vívott küzdelmében a tündér, a szerelem erejéhez folyamodhat a költő, tőle kérheti: „tündér, / tündér, / segíts kitelelnem!” Ez a Himnusz minden időben s a Tűz motívumait is megszólaltató vers A falak négyszögében után következik – szinte annak érzésvilága elől is menekül ide –, majd a címadó Vérugató tündér követi ezt. Nagy László ez utóbbi verssel zárja az 1956-os 197motivációjú, fekete világú ciklust, mintegy a kettős kín összeforrottságára is utal ezzel, hiszen akitől biztatást, életkedve újratámasztását remélhetné, annak léte is halálos veszedelemben forog. A vérugató tündér a tüdővérzésben szenvedő feleség, akinek kínjában a létezés sérülését látja Nagy László, a híres Vörösmarty-sorok áthallásával sugallja az emiatt érzett döbbenetét: „fehér vagy mint a jég verése”. Ezt a nagy hőfokú verset három pillér, egy általánosabb értelmezés szférájába emelő, háromszor – az elején, közepén, végén – ismétlődő strófa tartja:
Csak ebben a strófában fordul elő többes szám, az 1957 áprilisában keletkezett vers dikciója egyébként második személyű jellemzés vagy megszólítás, illetve első személyű önvallomás. A sorsvállalás, az árvaság, szenvedés képzeteit a természet ellenpontozása csak keserűbbé teszi, hiszen nem ad reményt hasonló megújulásra, inkább kiemeli az árvaságot. A személyes megvertség most mint új, az 1956-os tragédiához társuló tehetetlenség bántja. Az első nagyobb egységben a tehetetlenség kínja az önpusztítás indulatáig csap: „valami szörnyűt tervez az ösztön!” A második nagyobb egység is a kórházi látványból indul, de még ijesztőbben, mert az első részben a tündér még ki tudta mondani kínjait, betegségét („Ráfekszik szívemre a sorsod, / Csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.”), most azonban már mozdulni sem tud, szinte élettelenné lett („Mintha a szél fujna egy holtra / nem mozdulsz, csak a hajad fodra.”). Ez a halállal szembesítő állapot váltja ki a Kései sirató hangvételére emlékeztető perlekedést. Életakaratért esedező, szinte életre igéző küzdelem zajlik a versben. A dikció ellentétezően drámai karakterű:
A vers a vérugató tündérrel perlekedik, de katartikus hatása éppen abból is táplálkozik, hogy az ő életéért küzd a költő, és a küzdelmet nem adhatja fel, amíg csak hajszálnyi remény van, s akkor sem, ha nincs remény. A vérugató tündér olyan metafora, mely végletesen távoli szómezők összekapcsolásával a létezés tragikus képtelenségeit nevezi meg, miközben mély szerelmi vallomást is magába foglal. Más, ehhez az élménykörhöz kötődő vagy köthető versek oldottabbak, reménykedőbbek. A Szöktetés – első változata Margit tüdővérzése címmel jelent meg – a tehetetlenséget cselekvésben oldja föl.466 Indítása hasonlóképpen reménytelenséget sugall („hajgyűrűit már nyújtja a halál”), de aztán a személyes cselekvő gesztusokkal szinte valóságossá teszi a jövőt, a gyógyulást, a halál legyőzését, sőt játékos félreállítását:
198A Gyógyulj meg ezt a képzeleti szférát igézően kibontja, az egész vers virtuális síkon játszódik, és emlékekből is táplálkozik. Benne a kívánság ölt testet, a betegség állapotáról szót sem ejt. A kórházból való hazatérés erotikus delejezéssel s a lakodalmak kellékével („tárt kapum felszalagozva”) emelkedik szerelmi ünneppé. Csupa kívánság a vers, csupa igézés, de olyan sodrással, hogy valósággá válik benne a képzelet, a vágy.
Máskor a teljes meghittség virágénekben szól szerelmi vallomásként. A költői képzeletet a természet szépsége s az ezzel a szépséggel együtt hajladozó-játszó liliom-kedves látványa vezeti. Szerelmük az alkonyati fenyegető fények ellen is védelem, biztonság: „Alkonyatkor bujj hozzám, liliom: / vállam árnya: oltalom.” (Liliom-dal). A természet szépsége és a szerelem, az emberi kapcsolat menedékké válik a gyötrő gondolatokkal szemben (Cinóber fényben)467. Az Amikor nincs kegyelem lírai szituációjából csak az elszakítottság olvasható ki bizonyosan s a világérzésbeli teljes letargia, s ebből indul el a képzelet a természettől is ösztönözve, hogy a szerelmi érzés spontán fölerősödése által a kilátástalanság dacos félresöprése következzék be a vers záróstrófájában:
Az ötvenes évek végén, hatvanas évek fordulóján mindkét motívumkör – a történelmi tragédia és a betegséggel küzdő szerelemé – életérdekű felismerésekkel kezdett gazdagodni. Az előbbi a küldetés vállalása, az utóbbi a természetes érzések épsége folytán. Ekkor azonban saját kegyetlen fizikai szenvedése, betegsége mér újabb csapást Nagy Lászlóra. Feltehetően a testi szenvedés is motiválja a Tenyered éle előtt című szürrealisztikus lebegésű, képzeletet és valóságot együtt működtető látomásverset. Nagy László rejtve hagyja itt a közvetlen okot, a látomásban ennek ellenére vagy éppen ezért az általánosítás magasabb szintjén jelenik meg az emberi kapcsolatok drámai lehetetlensége: a kettős árvaság döbbenete, a Te és én reláció emberi tragikuma. Gyönyörű és félelmetes ez a vízió: a párját, szerelmesét kereső nő előtt „megnyílnak a falak”, a képzelet szabad szárnyalása valósággá válik („a harmat golyóscsapágyain / gördülsz tova”), hajtja a hiány és a vágy, de egyre iszonyúbb a konkrét látvány, 199melybe kereső útján ütközik a májusi természet után az éjjeli mulatókban („bíbor-falon árny-babilon / pokolbeli nász”), s virradatig tébolyogva keresi párját az asszony, amikor végre megpillantja „ama csipkés bástyafokon”, a budai vár ormán, iszonyú a látvány: fura bábként, nyúzott test néz elcsigázva a Dunába. A látványtól gyökeret verő „májusfa-asszonyt” felszalagozza „tetőtől talpig a gyász”. Érzékletes látványként, iszonyatos álomként jelenik meg ez a történet, ez a vízió, melyet a végig második személyű jellemzés, bemutatás, az önjellemzés harmadik személyű tárgyiasítása („a test fura báb / mint akinek oda a bőre / virradati vörösen pőre”) tesz még izgatóbbá. Tökéletes vízió, a forma hajladozása is erősíti, szinkronban változik az alak mozgásával, de épp mert tökéletes, inkább csak sugalma fogható föl: mintha álomvízió jelenítené meg az emberi boldogtalanságot, hiányérzést, árvaságot. A nő számára a férfi volna a menedék, a férfi viszont kínjaiban már szinte az életet is levetkőzve magáról a Dunába mered. Sejthető, hogy a lét megoldhatatlan drámáját éli át, ezért alkalmatlan a kapcsolatteremtésre a „májusfa-asszony”-nyal, és a Dunába meredés a halál vonzását is jelzi, talán ezért borul gyászba az asszony.
Szinte ellenpontozza ezt a látomást a Húsvéti legenda, melyben a személyiség föltámadása, játékos, erőt fitogtató diadala éppen a nőiség, erotika vonzásában megy végbe. Némely más versben a szerelmi kapcsolat sokrétűsége jelenik meg olyan szépséggel, mely a hiányban is értéket fogalmaz meg (Kívül nap süt, Szerelem emléke). Ezek a versek a Szerelem, csonttörő élet ciklusban, közvetlenül a testi szenvedés verseinek szomszédságában szólalnak meg. Talán innen van az, hogy képzetkincsükben, érzésvilágukban a gyönyörűség és a tragikum, fájdalom, gyász keveredik. Nagy Lászlót a fizikai szenvedés is keményítette, életszeretetét a fájdalmakkal gyötört test is erősítette. Az Én és a fájdalom a Nagy László-i testi szenvedés verse:
A gyerekkora óta kínzó lábfájását vallja ki itt, ezt az élményt azonban Nagy László mitizálja is, a földdel, a természettel való azonosságérzését is kifejezi, mintha fájdalma a földből sugározna.468 A „földemé, anyaföldemé” azonban 200emellett még egy egészen más jellegű asszociációsort is bekapcsolhat a versbe, az Anyakép, a Rege a tűzről és jácintról, a Rokonaink arca és a Búcsúzik a lovacska képzetköre is fölsejlik itt, tehát a szülőföld népének szenvedése is a versbe lopózik. S így a „sisak” úgy értelmezhető, mint a személyiség védekező fegyverkezése a fájdalom ellen, a „selyem-szárnyak” pedig a költészetre, a Pegazusra is utalhatnak. A kétféle, testi és közösségi indítékú szenvedés együtt jelenik meg e többdimenziós kis versben, hiszen a „selyem-szárnyak” a „megingat” mellett a félájulat káprázatát is jelentik. A vers bizonyosan jóval többet mond, jóval gazdagabb annál, semhogy pusztán a testi fájdalom elpanaszolásának tekintsük. A zárósor a jellegzetes Nagy László-i keménység revelációja: a fájdalom is magatartásformáló erővé nemesedett, alkalom a személyiség önnevelésére, a „lerogyni nem szabad élve” imperatívuszának variánsa.
A közvetlenül és egyértelműen a testi szenvedéstől motivált versekben ugyanennek a magatartásnak a megnyilatkozását láthatjuk. A Szerelmem, csonttörő élet a kórházi létállapotot, a lefokozott életet minősíti: a nagyobb, szabadabb, egészséges életből kizárt lélek előbb tárgyiasan szemlézi a kifordított létezést, majd a képzelet bejárja az elhagyott élet tereit, a természet és szerelem szépségeit, s a közvetlen körülmények ellenére a lélek épségének, életszeretetének a jegyében a próbáló küzdelmekre való sóvárgással zárul:
Ugyanez a belső verslogika, szemléleti épség működik a Vonításokban. Iszonyú a kísérleti állatok szenvedése, tiltakozik a lélek minden szenvedés, kiszolgáltatottság ellen, bemutatja a műtét kínját, a „morfium ünnepélyé”-t, de elrettenti a halál vonzását még a képzeletétől is, s betegsége, a combjában lévő „szakadék” ellenére a remény elvét vallja.
A veszteségek döbbentenek rá igazán a veszélyeztetett lét szépségére, a kiszolgáltatottság világítja meg a szabadság, egészség értékét. Ahhoz, hogy Nagy László a történelmi tragédia és a magánszféra szenvedéseinek poklaiból ép lélekkel tudjon fölemelkedni, hogy személyiségének eredendő vitalitása, életszeretete megőrződjék az újabb létmélységek tapasztalása idején, jelentős szemléleti gazdagodásra, ösztönös életakaratának a gondolat erejével való erősítésre, differenciáltabb létélményre volt szüksége. Az ép lélekből a megrendülések váltották ki a sokirányú és szívós önvédelmi, önerősítő küzdelmet. Egy időben a tragikum változatainak elszenvedésével.
201Nagy Lászlót a kétfelől is rátörő kín, a halállal való szembenézés, pusztulás, fenyegetettség érzése természetszerűleg az úgynevezett végső kérdések elé állította, arra késztette, hogy a hajlamai és tapasztalatai szerint mérje föl emberi lehetőségeit, s az elmúlással szembenézve határozza meg költői pozícióját is. Az ötvenes évek elején és közepén egy-egy konkrét esemény indította meg eszmélkedését, a válasz s a felvetett kérdések is annak érdekei szerint hangzottak. Most egyetemesebb lesz a gondolat, tágabb a horizont, s nem szociális érdekű, hanem etikai-filozófiai érvényű a válasz. A megindultságot, a tűnődést most is közvetlen élmény váltja ki, de Nagy László időtlen dolgokhoz fordul erősítésért, hogy aztán az általánosat és az egyedit együtt vethesse mérlegre. Költészetének belső logikáját világítja meg a tapasztalat által felvetett kérdés és a reá adott művészi-emberi válasz egységében született kulcsverse, a Vállamon bárányos éggel. Nagy keserűség indítja a verset:
A „vész” és a „fegyver” egyenes utalás a kettős fenyegetettségre, néhány sorral később még közvetlenebbül meg is nevezi ezeket: „tüdőre a hegy kősziklája, / harckocsi ront harmonikára”. A fenyegetettség tudatosítása indítja el a filozófiai igényű számvetést. Kissé erőltetett biblikus képek az ember kikerülhetetlen pusztulását („nagy fény mennydörög s ama kürtöt / sikárolják fölborzadt fürtök”) sugallják, viszont az ember csak kis része a világnak, „a Mindenség nem borul gyászba!”. Az ember létbeli pozíciója tehát az, hogy egy nagyobb mindenség parányi részeként, a továbbélő egész ellentéteként pusztulásra van ítélve. Ezzel a kilátástalansággal szegül szembe a költői szándék, indulat. Innen méri föl világát, s ebből a mélységből fogalmazza meg önmagát, jelöli ki az emberi teljesség igényét, a lét teljes megélésének és „visszatükrözésének” parancsát, az illúziótlan, de létarányos szembenézés kötelességét:
Roppant belső tágassága van ennek a néhány sornak, a kifeszített szélső létpólusokat – virágzást és enyészetet, gyönyörűséget és kínt – együtt – látó, mindezt arányosan kifejezni kívánó belső feszült egyensúly. Az emberi nagyság felismerése ez, a nyomorult létpozícióban is lenyűgöző méltósággal hangzik az „így is ember”, tudatával („merengés”, „elme”) fölötte áll az öntudatlan létezés örömének és szenvedésének. Éppen a végességgel való szembenézés jelöli ki Nagy László költészetében az eszményi létezés igényét. „Ha élek, hát legszebben éljek” – mondja ki axiomatikusan a Virágok, veszélyekben. Itt pedig a mindent felmérés bátorságára erősíti önmagát. A gondolati elrendezés, a filozófiai tudatosítás nyilvánvaló igénye szólal meg benne („Sorsom egy merengés kitárja, / iktatja az elme magába.”). A legszebb emberi küldetés teljesítése sem tudja azonban kiiktatni az elmúlás fájdalmát: a vers konkrét pusztulásképzetei a befejező sorokban már általános érvényűvé emelkednek. A létezés mélyebb övezeteinek a kifejezése, az „enyészeten is átvilágló” költői tett sem homályosíthatja el azonban a személyiség legfájóbb tragédiáját: „Kik elmúlnak: szörnyen szegények!” Gyönyörű ambivalenciával zárul ez a rapszódia: azért a vágtatás, a tömérdek gond, fájdalom és szépség magára vétele, mert „Kik elmúlnak: szörnyen szegények!” Vagyis: az elmúlás ellen cselekvéssel, a lét iszonyai elleni küzdelemmel, a lét szépségének érzékelésével és továbbadásával tehet legtöbbet az ember. Más szóval a létet éppen a halállal való kényszerű eljegyzettsége miatt kell az egyszeri fenoménnek kijáró feltétlen legmagasabb igénnyel élni. A Zöld Angyal „két sujtás közé képzelt” létélményéhez fogható érzéskör szólal meg itt is: a pusztulás tudatából olyan élet parancsát bontja ki Nagy László, mely minőségénél fogva a múlhatatlanságba emeli az embert. Mély fájdalom és erősítő parancs tehát egyszerre a zárósor. A „legszebben éljek” igényének megvalósítása Nagy Lászlónak a „féktelen”, azaz béklyótlan beszédű költészet révén adatik meg. A tűnődés, merengés a mindenség gazdagságát, ellentmondásos karakterét, gyönyörűségét és morális iszonyatait egyaránt föltárja előtte, egyszerre hallja a múltat és jelent, s a létezés súlya alatt menedéke, „megváltója” nem lehet más, „csak az ének” (Kék hegyek hidege).
Nagy László költészetének a „fekete vénák” világából kiszabadító, önerősítő elemei között intenzív természetélményének is fontos szerep jut. Ez is olyan vonása költészetének, amelyik első verseitől az utolsóig folyamatosan és erőteljesen hat. Most, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején szinte megváltó funkcióba lép a gondolati elmélyülés egyik tényezője gyanánt. A költészeti természetfilozófiának általános vonása az, hogy a természet a költő belső világának, érzéseinek, hangulatainak, eszméinek illusztrációs anyagaként jelenik meg. Még akkor is így van ez, ha látszólag a természet törvényei sugallják a költői magatartás módosulását, életakaratának fölerősödését. Az ugyanis, hogy a költő mit lát meg, mit választ ki a 203természetből, már fontos jellemzője annak a belső alaphangoltságának, amit a természet látványa vagy látomása majd fölerősíthet. Ezért szokták a természetet tükörhöz is hasonlítani, azt mutatja, aki belenéz. Ez a viszony persze lehet együtt hangzó vagy ellentétes, a mi hangulatunktól s a tájtól függően. A nyarat lehet a „leszüretelés” tragikuma felől is nézni, meg a „teremtés dőzsöléseként” is. „A tájat a mi érzésünk értelmezi és teszi világossá, a mi érzésünket meg a táj teszi láthatóvá… A tájválasztás öntudatlan társadalmi és lélektani vallomás, valóságos »test«, egyéniségünk egyik kulcsa; elárul olyat is belőlünk, amiről talán magunknak sincs tudomásunk”469 – írja Komlós Aladár Természet, táj, lélek című tanulmányában. Ezt az állítást akkor fogadhatjuk el, ha a tájválasztás fogalmába beleértjük a megítélés választását is, hiszen a tárgy kiválasztása is fontos, de még fontosabb az, hogy a tárgy médium, rajta keresztül a lélek nyilatkozik meg, még akkor is, ha egy-egy tájnak természetesen már eleve van valamiféle belső hangoltsága, sugallata.470 Más oldalról a modern tárgyias líra teoretikusainak megállapításait is idevonhatjuk. Ezra Pound a természetes tárgyakat tekintette a költészet számára a legmegfelelőbb szimbólumoknak, Eliot pedig arról beszélt, hogy az „érzelem művészi kifejezésformájának egyetlen módja, hogy tárgyi megfelelést találjunk hozzá; más szavakkal, egy tárgycsoportot, egy helyzetet, egy eseménysort, amely annak a bizonyos értelemnek formulájaként szerepel; annyira, hogy amikor a külső tényezők megvannak és eljutnak az érzékelésig, azonnal felkeltik az érzelmet”.471
Nagy László érzelemmel, személyességgel telített költészetében a tárgyiasság természetesen nem az absztrakt változatában jelenik meg, hanem a személyes reflexiók hálózatában. A tárgykiválasztás érzelmi-világszemléleti háttere, motivációja azonban nyilvánvalóan az önkifejezés elemi módja nála is. Az önerősítő, önmentő gesztusok gyönyörű rendje figyelhető meg akkori táj- és természeti ihletésű verseiben. A Virágok, veszélyek várja, kívánja a napvilágot, a tavaszt, s már virtuálisan át is éli azt mint a létezés ünnepét. Előre jelezve a Medvezsoltár motívumait, előbűvöli a természetből a személyiségre vonható életvágyat. A többdimenziós vers a medvefiúi természetességből fagyot leolvasztó kedvet és a természet rendje szerinti őszinte, önmagát nyíltan kimondó magatartást, életkedvet teremt, de már ars poetica értelműen:
A kedvét s nem a hitét vesztett költő a természetből varázsolja elő a maga számára – mint téli álomból jégszakállasan ébredő medvefiú a fény hatására – az életvágyat, a gyönyörűség igézetét, de ezt azonnal morális síkra is átviszi, életelv foglalatává teszi. A „legszebb” élethez ugyanis a béklyótlan beszédre van igénye, s ez még akkor 204is „gyönyörű” cselekedet, ha az adott helyzetben személyisége számára a „féktelen” beszéd veszélyeket hoz. A Virágok, veszélyek nem tárgyias mű, a természet sugallatát a lélek belső izzása közvetíti versbe. A Szárnyak zenéje és az Asszony-fejű felleg című versek viszont – Nagy László érett költészetében meglehetősen ritka kivételként – a tárgyias reflexív líratípusba sorolható költemények. A jelenségek tárgyias bemutatása váltja ki a reflexiót, önelemzést, magatartást fogalmazó szándékot és dikciót. A Szárnyak zenéje a gondolati összegzés József Attila-i modelljéhez áll közel, József Attila nagy tájleíró gondolati verseinek párhuzamára mutatott rá az irodalomtörténeti elemzés: „A törvény verseit írta József Attila, s a törvény kulcsfogalom lesz a Szárnyak zenéjében is. Ez a fajta szikárabban tárgyias gondolati építkezés van jelen A hűtlenség napja s a József Attila! című versekben, ez utóbbiban szintén a törvény képzetkörével összekapcsoltan.”472 Az indítás még ambivalens feszültséggel telített:
Itt még nem tudjuk, merre fordul a vers: a szépség, teremtés dicsérete vagy az elmúlás fájdalma felé vesz irányt? Aztán egy darabig, két strófán keresztül őrzi ezt az egyensúlyt, a „gyötrelmes és gyönyörű” kettősségét, az „éden és pokol” ambivalenciáját, de már ekkor kimondja a kulcsszót: „Tudom, hogy törvény szerint / betölti sorsát minden.” A törvény azonban a teremtésé és a pusztulásé egyszerre, s ebből a kettősségből egyre inkább a teremtésre, termésre esik a hangsúly. Ebben kap értelmet a természet hatalmas rendje, a növényi vegetáció bőséges felsorolása, a megőrzésre, megmaradásra irányul, a természet törvény szerinti metamorfózisa önmegtartó teremtés: „Megőrzi magát az élet.” A táj, a természet drámai elemekkel is dúsított, „szűkölő” teremtő munkájának az élet megőrzése az értelme, az összegző vonása a vers logikájában, ebben találta meg a természet törvényét a költő, a „még nyár van” kép átfordul a részletezésben az ősz felé, de nem a szokásos lemondásképzetekkel, hanem a beérés, a gyümölcsözés értelmében: a rozs, búza, árpa, kukorica, almafa, szilvafa mind-mind a beteljesülés gyönyörű pompájában jelenik meg, a vers elején felvillanó elmúlásérzést háttérbe szorítja a nagy természeti metamorfózis, az elemek termő szépsége. A költő mintegy ettől a látványtól fölerősödve veszi át a természet emberi vonatkozású üzenetét: a természetnek része az ember is, be kell az embernek is töltenie a törvényt, ha szenvedésben, ha küzdelemben, de teremtővé kell válnia: „nem a lemondás érik, / lerogyni nem szabad élve”. Itt vallja ki a vers, hogy mi ellen küzd igazában a költő: az önfeladás, a lemondás csábítása ellen.
205Így perli vissza Nagy László az életkedvet, életcélt, így hirdeti törvényként az életérdekű cselekvés parancsát. Emberi igényét a nagyobb egészből, magának a természetnek a törvényéből növeszti evidenciává. A természet öntudatlan lázához, midőn azt emberi vonatkozásúvá nemesíti, hozzáadja az emberi értelem felemelő erejét, s az emberi sors betöltését, annak parancsát az értelmes küzdelemben jelöli meg: a munkából az értelem erejével csodát művelő gesztusokban.473
A Szárnyak zenéjével sok vonatkozásban rokonítható az Asszony-fejű felleg. Közvetlen motivikus egyezések sora tűnik fel a két versben.474 Közös bennük a természet tobzódása, ez utóbbiban még erőteljesebb a felemelő szépség, hiszen gyönyörű májust, kibontakozást, fényt mutat a kép. Itt is a „teremtés álma dőzsöl”, s a lenyűgöző látványt szemlélve, attól megbabonázva szólal meg a költő. Bevallja, hogy a természet fénylő elevensége „besüt a szívbe, szédít, megráz / mágneses viharnál vadabbul”. Itt is feltűnik, méghozzá parancsoló erővel a természetnek az ember számára sugalmazott törvénye, s ezt a törvényt most a „mohóság áldott ideje, május” sugallja. S a virágzó, termő élet itt is fölerősíti Nagy László életakaratát, küzdelemre, sőt történelmi jóvátételre, az emberi sors méltó betöltésére sarkallja: a soha meg nem elégedés parancsát olvassa ki a természet gyönyörű kibontakozásából. Itt is emberi vonatkozásrendszer, morális törvények, magatartásforma kialakításában kap döntő jelentőséget a természet törvénye: a folyton megújuló igény. Itt sem fest az ember számára idilli képet, de látja a küzdelem morális értelmét, s kijelöli helyét e küzdelemben. Az eredmények újabb vágyakat szülnek, nincs tehát soha nyugalom, nem lehet soha megelégedni, de éppen ebben a létérdekű, létértelmű küzdelemben találja meg az emberi sors értelmét és megnyugtató szépségét is:
Ugyanaz a természetlátás jelenik itt meg, mint a Szárnyak zenéjében: a természet a mikrokozmoszból építkezik, ott a gének „találnak fészket”, itt „rostot feszít egy inger csigája”, s az apró tüneményekből a teremtés zenéje szólal meg mindkét költeményben. Itt a „szépjelű május” a szerelem érzésével is telíti a létet, ezért „selymek és hajfürtök zenéje” éppúgy életre, kedvre ösztönző erő, mint a „fülemüleszó, viráglárma”. A versen a természet szépségének egyik vonásaként végigvonul a szerelem teljesítő érzése, ezt jelzi előre szinte izgatóan a cím, melyet csak a záróképben tesz tisztán érthetővé.
Nagy László természetcsodálata, létcsodálata és vitalitása létfilozófiai erővé vált ezekben a versekben. Létérdekű érvek motiválójává lett a természet. Mindkét versben hangsúlyos helyen, a zárlatban szólal meg a természet, kozmosz és ember közös törvénye. Nagy László a természet csodáit, az élet szépségét törvényként szentesíti, örök életet ad annak, ami felemelő, ami gyönyörűség vagy teremtés. Esküszöm, hogy ő is örök, kezdi azonos című versét, s kimenti – költői szavával, megörökítő hatalmával – az enyészetből a gyönyört adó és gyönyört élvező asszonyt. Másik versében Szentségtörő madonnának nevezi a lovat, mert:
S a gyönyörű szemléletességgel bemutatott ló és kiscsikója – a mitologikus képzettársítás, a pompás jelenség révén is – szintén az öröklétet kapja Nagy Lászlótól jutalmul az élet szépségének megmutatásáért: „Im, fölvirágzott a Játék, / él is örökké.”
A pusztulással, feketeséggel, gyalázattal szemben Nagy László felnöveszti az emberi méltóságot. A fekete képzetkörrel feleselve a méltó emberi létezés közegét teremti meg, a természet is csupa ragyogás, teremtés, fény, zöld, május, nyár ekkor. A természet képeivel élő versvilág a személyiség önerősítésének szinte panteisztikus vonását emelte ki. Nagy László lírájában ezzel párhuzamos másik két vonulat is megfigyelhető: a személyiség általános érvényű, létfilozófiai eszmélkedésének két, egymással lényeges pontokon összefüggő vonulata. Az egyik az eszményi emberkép virtuális, de gazdag létélményből táplálkozó kibontakoztatása, a másik pedig a művészet nagy példáinak elemző megidézése a művészportrék sorában.
Az előbbi természetesen szinte közvetlenül összefügg, összekapcsolódik a természetértelmezés verseivel. A különbözés elsősorban az általánosítás tágabb mértékében látszik. Az első vonulat az emberi erőnek, erőlehetőségnek azokat a vonásait, bázisait veszi számba, amelyek szinte ösztönösen táplálkoznak a léttapasztalatból, a személyiség vitális erőiből, de melyeknek könnyen felépíthető a tágas intellektuá207lis, sőt mitikus háttere. Az önerősítésnek ez a bázisa tehát az ember mindenkori életakaratából, természetében immanensen benne rejlő vitalitásból s ennek tudatos neveléséből származik. Az élet és reménység örök jelképei kapnak itt erőteljes funkciót a költői világképben: a tűz, fény, szivárvány, piros szín, láng, ritmus, száguldás. De Nagy László sokdimenziós, összetett, metaforikus látásmódja létvíziót teremt. Egyes elemei nem választhatók le az egészről, hiszen organikus életként működik a vers, egyes képei sok-sok szállal vannak az egész rendszerbe fogva. Egy-egy vers is az életteljesség benyomását, a létélmények gazdagságát mutatja. Annak az életelvnek és élettapasztalatnak a tömbjeit látjuk itt, mely egy fokkal még általánosabban a Ki viszi át a Szerelmet című ars poeticában nyilatkozott meg.
Gazdagságuk, vitalitásuk, önértelmező aspektusuk révén ezek a versek is ars poetica és ars vitae érvényűek. Szorosan kapcsolódnak is a Ki viszi át a Szerelmet érzés- és motívumkörébe. Annak a világát szétválaszthatjuk természeti és emberi szférára. A Szárnyak zenéje és az Asszony-fejű felleg inkább a természeti aspektust képviseli, a Himnusz minden időben, a Tűz s a Döng a föld közvetlenebbül az emberi eszmélkedés, a Csontváry, József Attila!, Bartók és a ragadozók pedig a gondolati számvetés versei. Összekapcsolja azonban valamennyit a magatartásformát alakító cél és szándék s a költői látásmód rokonsága.
Az eszményi és teljes emberkép verse a Himnusz minden időben. Életérdekű érték sokrétű megnevezése, ünneplése. Himnikus szerelmi vallomásba foglalt jellemzés, majd az utolsó három strófájában önjellemzés. A versben megnevezett kedves („gyönyörűm”) a metaforikus telítettségű kifejezésben szinte a teljes pozitív emberség összegzését személyesíti meg. Már az indítás különlegesen telített, a remény az erotika pompás képeiből építkezik:
A bokorrím szinte sugallja a számba vehető értékek bőségét. A negyedik sor pedig refrénként ismétlődve egyszerre fejezi ki az esdeklő vallomás intenzitását s a teljes bizonyosság hitét, sőt a hármas bokorrímű felsoroló jellemzés után a refrén különleges szakrális áhítatot is sugall. Az első három sor négyes jambusai a negyedik sorban két daktilusra és egy spondeusra váltanak, s az időmértékbe belejátszó tagoló magyar ritmus ütemezése is módosul, a bokorrímes sorok többnyire 5/3-as osztása itt 3/5-ösre fordul. Mindez a vers tárgyi motívumaiban is fölsejlő szakrális hangoltságot erősíti: a Mária-himnuszban, litániákban a dicsérő-dicsőítő felsorolásokat refrénszerűen szakítja meg a könyörgés. Megmaradt a strófa első három sorának emelkedő lejtése, csupán a metrumot elevenebb ritmusváltozattal töltötte ki, ezzel 208is nyomatékosan utalva a jellemzés és esdeklés egymásból következő összetartozására. Az archaikus és szakrális attitűdnek pedig a vers egészében fejlik ki mélyebb értelme: az az áhítat, teljesség, amit az ember az idők folyamán szentségként élt át, s túlvilági erőforráshoz kötött, most az emberi kapcsolatban, a szerelemben éli meg. A himnusz, a szakrális műfaj profanizálódás nélkül fordul ebben a versben a társhoz. Ezért van ebben az eszményi nőalakban együtt a remény, életkedv, erotika, felszabadultság, erő, tündöklő életszentség („legelső márványpalota”), szakrális aura („templom arany-kupola”), titokzatos szépség, munka, lázadás, szembeszegülés, öntudat, gyógyító erő, otthonteremtő biztonság, bajokból kikapcsoló menedék, játék, szívósság, a modern kor atomfenyegetettségétől szenvedő, de a létérdekű küzdelmet szenvedéllyel képviselő magatartás („tengerek habján csörtető”). A szerelem időtlen és aktuális lelki-testi szépségének himnusza ez a vers. A nyolcadik és kilencedik strófa a nőiségben, szerelemben rejlő életakarat általános érvényű erejét emeli ki:
A „minden időben”-nek s az „öröktől”-nek a hangsúlyozása azt fejezi ki, hogy magában az emberi természetben benne van az a pozitív lételv, amelyet értékes emberi kapcsolat tud csak fölszabadítani. Széles horizont tárulkozik föl a jellemzésben: nagy a küzdőtér, sokágú, sokrétű a feladat, súlyosak a terhek, az emberre törő veszedelmek, de két ember belső tája hatalmas erőforrás lehet. Védelem, menedék még a pusztulás elől is: a mély szerelemből merített erő kiiktatja a személyiségre toluló pusztulásérzetet, rémképzeteket („varjakat döggé daloló”). Az első kilenc strófában a vallomásba foglaltan a szerelem létfilozófiai aspektusát látjuk, a jellemzésben adott értékek léttörvénnyé növekedését tapasztaljuk. A közvetlen költői személyesség csak a refrénben nyilatkozik meg. Illetve különös szerkezeti játékként, bravúrként a tizenkét strófából álló himnusz utolsó három strófája önjellemzés, s ebbe foglalt közvetett jellemzés. De ezt a 9/3-as szerkezeti arányt részben árnyalja az, hogy a kilencedik strófában – mintegy az utolsó három strófához átvezetőn – már az önjellemzés is megszólal („belémkaroló”, „Velem hajoló”), így halványan a vers strófaszerkezetének 8/4-es mellékosztását is lehetővé teszi. Ez az átvezető strófa elsősorban mégis arra utal, hogy mindaz, amit addig föltárt a vers, a költői 209személyiség számára nemcsak vágyként, hanem beteljesült szerelemként is adva van. S ez a biztonságtudat készíti elő az utolsó három versszak hármas tagolását, az önjellemzés hármas rétegzettségét s egységét.
A közvetlen jelenre vált át az önportréban, A város címere, a Karácsony, fekete glória, A falak négyszögében érzésvilága szólal meg, de most van menedék, van kihez folyamodni, nem kövülhet véglegessé az „iszonyat”:
Már ebben az önjellemzésben is immanensen benne van az erő tudata is. Az ellene fenekedőket hitványnak, támadásukat artikulálatlannak minősíti remek sűrítéssel, az animizáló „dönög” szóval. Éppen a jellemzésben feltárt, kinyilvánított értékek bátorítják a vers logikája szerint a világ iszonyatával megtelt, önmagával küzdő, tehát passzivitásban veszteglő, támadásoknak is kitett költői személyiséget arra, hogy teljes erővel fölszabadítsa latens értékeit, képességeit, s a méltatlanul kétségessé tett („pimaszság ha rámdönög”) értékek védelmében kibontakoztassa küzdő személyiségét. Értékeinek tudatára ébredt, azokhoz bátorságot nyert személyiségként szól, erejének, illetékességének tudatában:
A „minden más világról” leszakadt József Attila végső reménytelenségében vallotta: „Le vagyok győzve / győzelem, ha van”.475 Nagy László versbeli kinyilatkoztatása a megerősített személyiség ezzel gyökeresen ellentétes vallomása, a finom grammatikai hasonlóság még erőteljesebbé teszi a megváltó értelmű emberi kapcsolat révén Szent György-i küzdelemre fegyverkező öntanúsítást. Az önmaga értékeire, lényegére ébredt személyiség szerez érvényt diadalmasan önmagának: a belső harmónia, a belső táj békéje idillt varázsol a zord világba is:
Az önjellemzés harmadik fázisa – a küszködés, majd bajvívás után – a tiszta idillé: szinte a giccses olajnyomatok galambos képeit idézik a zárósorok. A tizenegyszer ismétlődő óhaj itt – feltételes módba szőve, beteljesülésként konstatálva – kijelentéssé válik, s ezzel a harmónia, az idill olyan mértékét teremti meg, amelyik egyébként valóban csak a naiv képzelet adománya szokott lenni. Nagy László ezzel a vakmerőséggel újabb dimenzióját szabadítja föl a vallomásnak, s újabb nyomatékot ad a kérésnek. A szerelmi vallomás és az életteljesség igénye így kapcsolódik össze.476
A Himnusz minden időben a közvetlen vallomás és a létfilozófiai általánosítás egységét mutatja meg, a hozzá szorosan kapcsolódó Tűz című himnusz szintén a „minden időben ismerős” életelv himnusza. Ez is a személyiség kiteljesítésének, nagy emberi célokra való felnövesztésének a verse. Maga a „tűz” az egyik legősibb szimbóluma a léleknek, életnek, szellemnek, tudásnak, szenvedélynek, vitalitásnak, szerelemnek, forradalomnak, teremtőerőnek.477 Nagy László költészetének is egyik leggyakoribb, leginkább kiterjedt motívuma.478 Szinte szavanként gazdagszik a vers folyamán az ősi szimbólum jelentése. A himnikus megszólítás emelkedett dikcióját a hátravetett három értelmezői jelző teremti meg, ebből az elsőt a megszólítással együtt háromszor ismétli majd a vers, minden nagyobb egység ezzel indul: „tűz, te gyönyörű”. Önmagában, legalábbis első előfordulásakor akár tűzimádó misztériumra is gondolhatunk, de Nagy László a Himnusz minden időben refrénjéből lépteti át ide, s ily módon a szerelem képzetkörét is a versbe kapcsolja. Ott is hangsúlyosan jellemzője volt a „gyönyörűm”-nek a tűz („Napvilág lánya, lángölű”). Aztán tovább gazdagszik, tágul a tűz jellemzése: „dobogó, csillagerejű”. A Gyógyulj meg című versének záróstrófájában írta:
A „dobogó” jelző tehát úgy kapcsolja be Nagy László száguldó paripáinak, ménjeinek tüzét, vitalitását a „tűz” értelmezésébe, hogy megőrzi benne a szerelem hevét is. Fékezhetetlen erőt, a tűz „belső dinamizmusát” idézi föl e jelző. A földi vitalitással párhuzamban a jelző a kozmikus erőkre is utal („csillag-erejű”). A meghittség („gyönyörű”) és a kozmikus távlat, kozmikus erő, vitális dinamizmus a himnusz tárgya. Hozzá fohászkodik a költő szemléletes és szimbolikus öntanúsító gesztussal:
Önportré is ez. A magányból, tétlen feketeségből ragadja ki, hajszolja hatalmas teljesítményre a tűz: ezért fohászkodik hozzá. A második rész a cselekvő költészetért szól: a Nagy László-i igény „mindenség-gyökerű”.
A „virágozz a vérző madárban” metaforikus képzete a Pelikán-motívum előrejelzése: a sorsot kimondó, sorsát vállaló, virrasztó költői magatartás szimbóluma a vérző madár. Sorsvállalása mindenségmértékű, igazságait kozmikus távlatokban is méri, érveit a létezés törvényeiből meríti.
Végül a harmadik egysége ennek az egyre emelkedő ívű, lobogó versnek közvetlen korbírálat és a változásigény bejelentése. Ott, ahol „áru és árulás van”, nem lehet elfogadni a józan fontolgatást, a lelki vénséget, tűzre, aktív és progresszív életelvre van szükség. Az etikus személyiségnek bele kell ütköznie az „áru és árulás” világába, át kell törnie a tehetetlenség falait, le kell győznie a rátelepülő fagy birodalmát, ezért szól harmadszor a fohász:
Ifjúság és változtatás, tiltott területekre törő felszabadultság: magának a forradalmi életelvnek a megjelenítése. Joggal írja Pomogáts Béla, hogy a verset „valóságos forradalmi himnusz zárja le, amely lelkesült lobogásában az ifjúkori költemények, a Tavaszi dal, a Zuhatag, a Májusfák lázadó kedvét és merész reménységét idézi fel”.480 Persze ebben a versben mélyebbről, sokkal nagyobb disszonanciák világából, ütközéséből emelkedik föl a világváltoztató indulat. A Tűz egyetlen lánglobogású, egyre fölfelé ívelő mondatból, felkiáltásból áll, s központi vallomása („tűz, te gyönyörű”) úgy ismétlődik az első és második, illetve a második és harmadik rész között, mindig válaszoló rímekkel nyomatékosítottan, hogy előre és hátra egyaránt beragyogja az egész versvilágot. Az előző résztől és az utána következőtől egyaránt vessző választja el, de a rímeléssel mindig az utána következőhöz kapcsolódik erőteljesebben. A vers logikája is a megszólítástól a fohászig, kérésig ível minden részben, tehát előrehaladó dinamikájú. Viszont éppen ez a megszólítás kap minden rész elején hálózatszerű rímelést („gyönyörű-csillag-erejű”; „gyönyörű-mindenség-gyökerű”; „gyönyörű-győztes-örömű”), a kéttagú válaszoló szavakban a vers íve egymással is rímelőn bontakozik ki az egész versen keresztül, így a „csillag-erejű” – „mindenség-gyökerű” és a „győztes-örömű” a vers kulcsszavaiként jelzik a motívum lényegét: az erőt, a tágasságot és a győzelmet. Mindezt szinte összegzi a zárórész, amikor összefoglalja a nyitó szó ismétlése előtt a motívum értelmét („ifjú212ság királya”), s ezzel újabb dimenziót megnyitva, az ifjúsághoz kapcsolja, a világ mindenkor előrevivő erejéhez – ünneplő, szinte diadalmas felkiáltásban. Csupa feszültség és csupa ritmus ez a hatalmas vágyat, indulatot kibontakoztató vers. Szabályos metrumot nem követ, viszont ritmusával tökéletesen azonosul üzenete. A mértékkapcsoló elvű lazított szabad vers remek mintája ez: aszimmetrikus ütemei valóban dramatizálják szövegét,481 de ehhez a tagoló, lazán érvényesülő ritmushoz olykor éppen a dramatizálás erősítésére kapcsolódik az időmérték sejtelme, jambikusan emelkedő lejtése.482 Rímelésében is különös harmónia és disszonancia társul: az egyes egységek indítása egy szótag mélységéig három sorban összecsengve bokorrímet alkot („tűz-gyönyörű-erejű”), s a himnikus áradást a megszaladó ritmussal együtt erősíti, sugallja. De a második és harmadik sorok fokozatosan tulajdonképpen három szótag mélységéig rímelnek: az első egységben még erős, de nem megsemmisítő az eltérés („gyönyörű-erejű”), a második részben már alig érezhető („gyönyörű-gyökerű”), a harmadik részben pedig tiszta asszonáncként cseng („gyönyörű-örömű”). Ez a közeledő rímelés párhuzamos a vers emelkedő indulatával, szinte elragad.483
A Himnusz minden időben és a Tűz az erőtudatot és -igényt himnuszba, igéző esdeklésbe foglaltan fejezi ki, az előbbi a szerelem, az utóbbi a tűz általánosabb értelme révén. A Ha döng a föld a személyiségfilozófiának nem kevésbé mély tanúsítása: a mindenség-gyökerű személyiségnek a genezisét mutatja be. Nagy László létfilozófiájának alapélménye az ember és a természet találkozása, a létezésnek a nagyobb dimenzióban való szemlélése. A Ha döng a föld a személyiség legősibb erőforrását, az anyától kapott világérzékelést, a léttörvények tudását, atavisztikus mélységű elsajátítását emeli a tudatos elemzés fénykörébe. Korábban az Anyakép az anya-élmény szociális és morális parancsaira tette a hangsúlyt, a Rege a tűzről és jácintról a mitologikus látásmód nyereségét kamatoztatva tágította végtelenné a teret és időt, s az édesanya „óceánalatti kábel”-lel, „elrejtett köldökzsinóron” táplálja a mindenség szorításába érkezett fiút, mert ez az édesanya az egyetemes létezés erőinek birtokosa („füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel”), s a költő számára reménység („viharaimban csoda-szivárvány”) és hatalmas erőforrás („iszonyú erőmnek bázisa”). A Ha döng a föld zárórésze motivikusan több ponton érintkezik is a Rege… zárószakaszával, de lényegesen különbözik is attól, mert a költői öntanúsítás érdekei felől teljesedik egész verssé, s ilyen értelemben a Himnusz minden időben és a Tűz önerősítő szertartásainak közvetlen társa. Itt tárja föl Nagy László, hogy igazában mit jelent, hogyan kell értelmezni, hogyan értelmezi ő az „iszonyú erőmnek bázisa” tömör megállapítását, s miként látja személyiségét a modern kor szédítő kihívásainak közepette. A parányinak és a hatalmasnak a képzetei találkoznak a kicsi gyermek élményében, aki az anya közeledését a föld döngéseként hallhatta, hiszen az anya jelentette számára a mindenséget:
213Egyedülálló személyes Madonna-képe ez irodalmunknak. A pici gyermek számára az édesanya jelenti a teljes világot, „szívével tudja” az anyját, akitől az érzést és – a lét legelemibb aktusán – a táplálkozáson keresztül az életet kapja. „Együtt szólal meg az öt érzék, hogy mohón megragadják, amit ettől a festők által annyi Madonnában megörökített jelenettől kapnak.”484 Ez az elemi világérzékelés annyira a teljességet jelenti a csöppségnek, hogy kielégülvén nyomban el is alszik. Közvetlen szemléletesség kap egyetemes dimenziót Nagy László soraiban. A „tudtam” itt még az ösztönös tudást, a szív tudását jelenti, az elemi reflexek tudását, a nagybetűs Mindenség még a gyermek dimenziójában értendő, de éppen a jelképessé emelő nagybetűs írás révén már előrejelzés is lehet a vers további dimenziói felé. A gyermek idilli világa, világélménye után a „S láttam később” már a kitáguló, a differenciálódó létélmény kifejezését vezeti be. A gyermekkor tényszerű számbavétele következik: ez a kép a dögnehéz zsákokat cipelő, éjjel-nappal munkában serénykedő édesanyát mutatja. Majd a harmadik és negyedik strófa az ösztönön és látáson alapuló anyaélményt, létélményt kitágítja: a képzelet tudásával bővíti, így kapcsolja be az anyaélménybe a mítoszokban rögzült egyetemes emberi tapasztalatot. Ezt Nagy László összefűzi a háborús élménnyel, az édesanya bátorságával. A Regé…-ben írta: „vész ellen hirtelen cselekvő jós: / lerántasz engem a fűbe a fütyölő golyók elől”. Most ez a motívum a mítoszok ősanyaképével összekapcsolva a Csodálatos Anyát úgy jellemzi, mint akit hiába vesznek célba „dob-táras acélfegyverek”, „mert a golyókat vértelen / elnyeli mint a délibáb”. Az emberiség mítoszai az ősanyába a legyőzhetetlen életerőt sűrítették, ezt ismeri föl Nagy László édesanyja cselekedeteiben, s ezért kapcsolja hozzá a legyőzhetetlenség, megölhetetlenség képzetét, mert az emberiségből ezt a – mitikus ősanyába koncentrált – élethitet kiirtani nem lehet. A képzelet emeli a versbe a magyar népmese motívumát, immár a költői hivatásra képesítő erők, tudás, értékek forrásának nagyobb horizontú, mitikus-mesei megvilágítására. „Meséből ő a Fehér ló, / növendék fia vagyok én, / törvényt és könyvet hord elém” – írja Nagy László, s ebben a jellemzésben „A táltos anyát látjuk, aki életet adott növendék fiának, és beavatja mindabba, amit a táltosnak, a törzsi tudás letéteményesének gyakorolnia kell”.485 Ez a mesei Fehérló Anya úgy viszi a hátán fiát a létezés égi övezeteiben, veszélyes régióiban is, hogy semmi sérülése nem történhet, „tö214visnek hajamat / csupán fésülni engedi”. A mesei-mitikus képzetkör itt is a közvetlen tapasztalattal igazolható, annak pedig éppen a mesei-mitikus allúzió ad egyetemes jelentést: az ifjú költő valóban úgy érezhette, hogy az az őstudás, amit a Mindenség törvényeiből mint magatartást, erkölcsöt és léttörvényt az anya átörökített belé, biztos iránytű a világ dolgaiban, annak birtokában sebezhetetlenül élhet. „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt hitte, erőt vesz a természeten… én, mai »varázsló«, elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon”486 – mondta Nagy László 1965-ben, a Ha döng a föld megjelenésének esztendejében. Az egykori táltos-varázsló tudás a szavakon való hatalommá, megítélő hatalommá alakult, de ehhez is hatalmas belső erőre van szükség, s a vers Fehérló-motívuma ezt az erőt stilizálja mindenség-gyökerűvé. A vers első négy versszaka a tudás különböző fázisait vette birtokba az anyakép és létélmény azonosításának folyamatában, s a szellemi-erkölcsi védettség, megerősítettség érzésével tekintett végig önnön felnövekedése folyamatán. Ezzel azonban lezárult a múlt elbeszélése és mitikus értelmezése. Éles metszéssel vált át a jelenbe, a biztonságos ősiségből az ijesztő riadalom közegébe:
A természeti világ és ősismeret biztonságából egyszerre kellett szembenéznie a más törvényeknek engedelmeskedő modernséggel, Európával. Érzékeli, hogy a kultúra modern vívmányai kitágították az emberi létezést a gyönyör és a kín irányában egyaránt, de fegyvertelennek, eszköztelennek, védtelennek érzi magát az eléje tárult idegen arányok és ritmusok közepette. Előbb elfogja az Európa kapujában álló magyarság örök szorongása, kisebbrendűségi érzése, döbbenete a civilizáció roppant erőinek láttán. A Búcsúzik a lovacskában tárgyiasított szenvedése jelenik meg a strófazáró metonimikus képben. Az „inak” itt a „barbárok” értelmezési síkjaival kerülnek párhuzamba. Az erőfeszítés és az empirikus létélmény lehetetlenülését érzi át a „beton-küllők” technicizált világában. Úgy ítéli, csak jeltelen mártírja lehet ennek a szembesülésnek. Erre a reménytelenségre üt le megsemmisítően, a kilátástalanságot annak mélypontján félrelökve a záróstrófa vallomása:
215Itt is a „szárnyak zenéje” jelenik meg, az anyaképbe, a Fehérló-mesébe örökített nagyobb léttörvény: kiderül, mindaz az élettapasztalat, melyet az anya átadott fiának, melyet a mindenségből beléje táplált, óriási erőforrást jelent. Létismerete, élettudása olyan mélységű, hogy bármilyen ijesztő új élmények érintésekor megjelenik benne az azok elviselésére, bemérésére edzett erő. Ahogy a pici gyermek számára az anya jelentette a mindenséget, most az anyában szimbolizált emberi tudás, létismeret, erkölcs a mindenség titkait is megnyitja előtte, neki beszél a Mindenség. Ez a Mindenség már nem a gyermeki dimenziója a világnak, benne van már az idáig hozó élmények, a mítoszok és mesék üzenete, s a modern technika és művészet is. A vers lírai szituációja tehát önmagába visszatérő, de a visszatérés magasabb fokon történik, a létezés disszonanciáin kell úrrá lennie a lírai személyiségnek. Az utolsó strófa győzedelmes, nyugodt biztonsága a szembenézéssel nyert nagyobb erő tudása, innen a belső nyugalom. A „tudom” szó itt már összetett tudást jelent: ösztönt, látást, képzeletet, tapasztalatot, szellemi és erkölcsi, lelki erőt egyaránt. Kulcsszó volt ez a Rege a tűzről és jácintról befejező részében is, de ott inkább az eszmélkedő tudatosítás funkcióját kapta.
A helytállásért, önmegőrzésért folytatott emberi és művészi küzdelemben talált rá Nagy László a hatvanas évek elején a portrévers műformájára. Keserűsége, riadalma hatására szövetségeket keres, vitathatatlan értékekhez kapcsolódva igyekszik nemcsak megőrizni etikai igényességét, de határozottabban, egyértelműbben ki is fejezni élet- és költészetelvét. A költőelődök korábban, az ötvenes évek elején is nagy segítséget jelentettek Nagy Lászlónak. „Költészetünkben kezdet óta láthatjuk a költői felelősséget a haza, a nép iránt. Említem Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, később Csokonait, Petőfit, Aranyt, Ady Endrét, József Attilát, Illyést és még tovább. Hozzájuk menekültem abban az időben. Ők támogattak engem. Írtam is egy versben: »Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.« Mindig 216ehhez a hagyományhoz ragaszkodtam, tudván, hogy legtöbbször nem voltak jó politikusaink”487 – nyilatkozta Kormos Istvánnak, de évtizeddel korábban is így vallott egy interjúban: „Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már »megbűnhődött« eszményi jövőhöz.”488 Nagy László úgy élt a költészettel, a művészettel, hogy eszmélkedése óta fontos eligazító forrásait látta benne. Az első komoly, teoretikus érdekkel is bíró jelentős megnyilatkozása ennek a példaállító-példakereső önerősítésnek, a múló időn diadalmaskodó értékekre figyelő szemléletnek a Bolgár-tánc volt, a műköltészet vonatkozásában pedig a Nagy Lajos emlékére írt Halálig tiszta s a József Attila ötvenedik születésnapjára írt Az örök hiány köszörűjén.
A hatvanas évek elején az elődök példái, életművük értelmének, üzenetének megmérése Nagy László számára költői világképe eszmei-gondolati elemeinek erősítését hozta. A portréversek mindig ars poetica érvényűek, s ugyanakkor a távlat, az idő igazoló ereje is megnyilatkozik bennük. A testi elmúláson túlnéző, eltékozolhatatlan értékeket nevez meg, példákat állít, közben önmaga eszméit vizsgálja, vizsgáztatja, erősíti. Gondolatilag gazdagítja költészetét a megidézettek művészetének, sorsának elemzése. A reá törő zord idő által kétségbe vont, meggyalázott értékeket, eszméket igazolja a nagy elődök példáival. A virtuális közösségteremtés küzdelmét láthatjuk a portréversekben. Eltűnnek, háttérbe szorulnak, jelentéktelenné minősülnek a köznapi méretek. Többnyire egy-egy lényeges vonást emelnek ki ezek a versek a megidézett előd egyéniségéből oly módon, hogy Nagy László értéktanúsító gesztusa önvallomás és válaszkeresés is saját leginkább égető gondjaira, kételyeire, kísértéseire. Nemcsak hű jellemzések, hanem igaz önjellemzések is. Kettős portrék tehát: a kötődés vallomásai. A megidézett példák médiumok: általuk építi önnön világképét Nagy László. Nem egyszerű példaállításról és példavállalásról van itt szó, ezekben a művészportrékban tragikus alternatívák feszülnek. A közvetlen közegben kimondhatatlan eszmék kifejtésére adnak alkalmat, és a jelen tragikus érzéskomplexumából a távlat erejével fölemelnek. A művészi példák alátámasztották annak a Nagy László-i meggyőződésnek az igazát, hogy a méltó emberi magatartás vállalását az elődök ösztönzése segíti. A Kitűnik származásom című vers mintegy a genezisét rajzolja meg ennek a meggyőződésnek: „Ad életet a nemlét, / nevel, mint egyetlenjét, / erős csont-almamáter.” A Vendégek jövetelében a szabadság mártírjai szinte kényszerítik a költőt, hogy ordasként üvöltsön az oly sokszor letiport eszmék védelmében. A Versmondó pedig a népköltészet és a művelt költészet eszméket élővé, magatartást életkedvűvé varázsoló misztériumának a megjelenítése. Szent eszmék feladhatatlansága, cselekvésre szólító parancsa, illetve a művészet révén megőrzött és képviselt etikus magatartásmód nyilatkozik meg ezekben a 217versekben. Külső ösztönzéseket is kaphatott a magyar irodalom nagy művészportréitól, elsősorban Illyés Bartók-versétől. Nagy László a megidézett sorsot és művet vagy elfogadja és felemeli, vagy vele vitázva, vele párbeszédben, róla ítélkezve nyilatkozik meg vallomása, de mindig ezen a vallomáson van a hangsúly, a személyesség fontos jegye e verseknek. Annyira, hogy ezekben a művészportrékban Nagy László más természetű verseinek mély kérdéseit találjuk. S éppen a szembesítés lehetősége hozza ezen gondok és elvek egyértelműbb, végérvényesebb kifejtését. A jelenben oly sokszor eltaposott, háttérbe nyomott erkölcsiség kap elégtételt az időtől és a vitathatatlan értékű művészi párhuzamtól, példától. A mű hiteléért önmagát is elemésztő, feláldozó művészt és embert igazolja történelmi távlatban is, s főként az egyetemesség mértéke szerint. A kultúrmotívumok nagy ívű versbe emelésével a viszonyítások gazdagodnak. S ez éppúgy értékképző tényező, mint ahogy a művek bensőségértékét is teljesebbé teszi a nagy elődök eszmevilágának és magatartásának felidézése. A műalkotásnak „a speciális esztétikai értékeken kívül a benne ábrázolt, tükröztetett erkölcsi eszmék, közösségi érzések, a művész által átélt életerő, szépség vagy gondolati mélység külön súlyt, mélyebb tartalmat adnak”.489
Nagy László a hatvanas évek elején, közepén négy portréverset írt, ezek közül a József Attila! készült először, ez már 1962 decemberében megjelent az Új Írásban, a másik három pedig 1964-ben a következő sorrendben: A fekete költő (Kis Ferenc halálára),490 Bartók és a ragadozók,491 Csontváry.492 A Himnusz minden időben kötetben azonban Nagy László más sorrendet állít, a művészileg legnagyobb értékű József Attila! zárja a művészportrék sorát, A fekete költő pedig kissé elkülönül a három jelentősebb művészportrétól, s szoros gondolati egységet képez a Micsoda madár című négysorossal. Ez utóbbi kis vers a Kortárs 1964/1-es számában jelent meg, s jól mutatja, hogy Nagy Lászlót mennyire foglalkoztatja a személyiség kibontakozásának kérdése. A bátor, nagy ívű élet csodákat művel ebben a versben, a vele ellentétes magatartás, a bezárkózó, távlatok nélküli, merész cselekvés nélküli élet viszont a terméketlenség, a pusztítás jegyeit veszi magára, kártékonnyá válik:
Nyilvánvaló, hogy az élesen polarizált képekben a madár az ember, az emberi magatartás, s talán még közelebbről: a költő és a költészet jelképe, közeli a vele egy esztendőben megjelentetett Tűz pelikánra utaló madármotívumához („virágozz a vérző madárban, / égesd hogy a sorsot kimondja”). A négysoros általánosabb, a személyiség létfilozófiáját tömören kimondó eszméje közeli rokonságot mutat 218A fekete költő lírai hősének sorstanulságával: Kis Ferenc, az ifjúkorában bátor „vaspálcás mesterlegény”, a „világgá menni merész, aki kigyúlni tud”, költőként megfulladt, mert a megfontolások, a „fonák humanizmus” folytán nem tudta vállalni a merész szárnyalást, nem tudta kimondani a lét szörnyűségeit. „Fonák humanizmus”-nak minősíti Nagy László azt az ideológiát, mely a „ne gyilkoljon a dal” elvére épülve szelídíti meg a valóság tényeit. A mesterlegényt emeli föl a „daltalan dalos” költővel szemben, s az előbbihez nagyító távlatokat társít, míg az utóbbit sajnálja tehetetlensége miatt. Szerette volna kiszabadítani a furcsa humanizmus korlátozóan józan megfontolásaiból akár az „időleges téboly” árán is, hogy béklyótlan madárként szárnyaljon. A repülés, a mozgás dinamizmusa szemben áll a leborulással, mozdulatlansággal. A motívumpárhuzamok – az említettek mellett a Micsoda madár alatt a felhő gyulladt ki, a sassá átlényegülő költő pedig a holdat hasogatná tollai ércével – hangsúlyosan mutatják, hogy Nagy László magatartása itt elhatároló ítélkezés, a „szájzárlatos” állapottal szemben a madárképzetben mindkét versben a Virágok, veszélyekben kifejtett igény szólal meg: az életnek önnön belső igényeit kell kiteljesítenie. Úgy mutatja meg Nagy László a „lefokozott élet” önpusztító tragikumát mindkét versben, hogy szembeállítja az eszményien vonzóval, s ez utóbbit számonkérő gesztussal mitizálja szinte, kozmikus lehetőségekkel társítja. A „legszebb élet” Nagy László szerint a kiteljesített, az öntörvényű élet. Nagy művészportréi az ilyen életek mellett tesznek hitvallást, vitázva, érvelve, megidézve keresi szövetségeseit a költő. Az öntörvényűség különösen erős vonásokkal jelenik meg a Csontváryban, de alapvető eleme a Bartók- és a József Attila-portrénak is.
Csontváryt Németh László a magyar festészet szent megszállottjának nevezte, akit láthatólag egy rögeszme vezérel, de ez a rögeszme küldetésként mutatkozik meg művészetében, s arra figyelmeztetett, hogy ha „a rögeszme az istenáldotta művész kezével dolgozik, úgy olyan meteorzúgást ad a műnek, amit másféle művészet ritkán ér el”.493 Csontváry művészete az 1962-es brüsszeli világkiállításon aratott sikere után 1963 májusában vált igazában ismertté a magyar közönség számára. A székesfehérvári kiállításon a külföldi visszhangból is külön tárlót láthattak a nézők. Az itthoni írások, összeállítások felelevenítették Csontváry életének különleges és szomorú eseményeit, tényeit. Elemezték művészetének zsenialitását, de erőteljesen fölmerültek – a dicsőségét, magasztalását sokallók tollán – fenntartások is, sőt Csontváry őrültsége ismét elválaszthatatlan eleme lett a róla való eszmefuttatásoknak. Vita is alakult körülötte, a méltató, értékelő cikkek pedig művészetének egyénítő és különleges vonásait egyaránt gazdagon elemezték, sok olyan metaforát és motívumot is hoztak, melyek rendkívüliségét, életének üstökös voltát, aszketikus karakterét említették. Többen írtak Csontváry Önarcképének különös tekintetéről.494 Említették művészetének bartóki vonását, arra is utalva, hogy a statika és dinamika a szintézis teljességét képes megteremteni „kizárólag vizuális effektusok erejével és 219vizuális asszociációk szikráztatásával”.495 Mély értelmű elemzéseket lehetett olvasni Csontváry fénykultuszáról és cédrusmotívumáról is: „Képein kigyulladnak a színek. Ő maga napimádó volt. A fényhez, a természethez menekült. A pusztulás elől valamilyen emberfölötti nagysághoz. Képeinek lényege mégis az, hogy ami elől menekül, az mindenhová követi.”496 „A cédrus olyan kapcsolódó ponttá válik az ő művészetében, ahol a természeti világ egysége és az emberi társadalom sorsa egymásba olvad, azonosul, felfrissül és újra szétválik.”497 Csontváry „egyéni sorsproblémát nem ismert, fantáziáját nemzeti és európai méretűek foglalkoztatták”.498 A Magányos cédrust többen önportréként elemezték.499 Mindezek természetesen kihívást jelenthettek Nagy László számára, hogy a vitákba beleszólva megalkossa a maga Csontváry-képét, Csontváry-vallomását. A Csontváry azt is tanúsítja, hogy Nagy László nemcsak alapos szakmai ismeretekkel vértezte föl magát alkotásához, hanem azt is, hogy az írásokban említett, illetve Csontváry művészetében megjelenő motívumok milyen szuverén teremtő átalakítással válnak Csontváryt és Nagy Lászlót egyként tanúsító látomássá és ítéletté. A Csontváry valóban olyan művészportré versben, szavakkal teremtve vizuális látványt, amelyben Csontváry-képek, -motívumok sokasága sejlik föl, s jelenik meg értelmezett látványként előttünk. Nagy László – miként másfél évtizeddel későbbi Latinovits-siratójában is – szembenéz a köztudatban élő minősítésekkel, az őrültség vádjával és tényével is, de éppen a rendkívüli teljesítmény, az átlagemberinél jóval nagyobb erő minősíti és oldja fel az ambivalenciát: a rendkívülit teremtő ember maradandó értéke.500 Úgy jelennek meg a versben a Csontváry-festmények, hogy egybefonódik képi megidézésük a reflexív elemekkel, ezáltal a jelentés fogalmi formát is kap. Az ellentétezésre épített portrévers mintegy a Csontváry-képek koncepcióját sugallja versben. Előbb statikus óriásképben megidézi a kivételes jelenséget. Ennek az első résznek a központja az „ő” személynévmás. Rendkívüli teremtő erő jelzi a zseni-őrült ambivalenciáját, „bábeli magasba emelt fej, gigászi / vörös szemgolyó a kételyek fölött”. Az egyszeriséget emeli ki az üstökösmotívum, Csontváry képeinek rendkívüli mérete és feszültsége, szembeállítva az ellene fenekedő „köznapi méretekkel”. Ady A megőszült tenger című versében Jób könyvének Leviathánját idézte föl, akinek rettenetes erejétől természeti csoda történt: megőszült a tenger. Ezzel az Isten szörnyetegével hozza párhuzamba Nagy László Csontváryt, az egyszeri csodát: „mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő”. Az őrület jegyeit viselő rendkívüliség a lefokozott élettel szembesítve nyeri el értelmét. Az emberkékkel, a „kicsi királyok”-kal szemben a kozmikus nagyság igézetét: vászna világnagy, királysága pedig – Csontváry naplójára utalón – a lángoló Kárpátoktól kap koronát, így lesz a Nap fia, kozmikus tünemény. Nagy László Csontváry irracionális önszemléletének elemeit kamatoztatja ebben a részben: Csontváry írja önéletrajzában, hogy kisgyermekkorában „óriási nagy üstökös”-t látott, melynek „éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem 220látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította.”501 Arról is itt beszél, hogy hajnalonként „a lángoló Kárpátokat” figyelte, a szózat pedig azt ígérte neki, hogy ő lesz „a világ legnagyobb napút festője”. Ezeket a motívumokat szuverén látomássá avatja Nagy László. Az élet tényeinek a művészi érték emelkedett föléje: Nagy László a lényegi fontossági sorrendre figyelmeztet a megítélésben. Az ambivalens értelmű szókapcsolatok („bábeli magasra emelt fej”, „Isten Szörnyetege”, „transzformált őrület”) mindegyikét pozitív irányban oldja fel, „s lesz a festő minden benne élő szörnyetegveszély ellenére feltarthatatlan célratörés és alkotó akarat, féktelen teremtő erő… az emberi-művészi nagyság, a zsenialitás hajtja uralmába a pszichózist, s nem megfordítva”.502 A két részre is tagolható első nagy egység két nagy ívű felkiáltó mondatban állította az ember rendkívüliségét, az ezeket követő rész a művészi igazolás még magasabb foka: a teljesítmény megsemmisíti az időt, föléje nő a személyes létnek, mert a múló létezés képekké változott, a művész átörökítette magát „a világ velő-kötegébe”. A „vigyázat” kezdetű rész erre hívja fel a figyelmet, vizuálisan megidézi a nagy Csontváry-képek némelyikét, hogy evidenciává tegye ezek különlegességét, tisztaságát, újdonságát. Ráismerhetünk A Nagy Tarpatak a Tátrában, a Vihar a Nagy Hortobágyon, az Önarckép című festményekre egy-egy metaforáról. Majd a „Figyelem!” kezdetű zárószakasz még jelentőségteljesebben kibontja ezt, nagyobb nyomatékkal utal a Csontváry-látásmód világszemléleti újdonságára és fontosságára. Különlegességét korküzdelemként vetíti elénk: a szivárványos naivságot szétzúzza ez az „új látomás”, „délibáb-rontó vihar”; „sivatag korban új szépség”-e maradandónak bizonyul. Ennek pedig az adja egyik legfontosabb jellemvonását, hogy a „sivatag kor” ellenében a történelmi látomást, történelmi szemléletet létfilozófiai szintre emeli: úgy idézi meg a nagy történelmi korszakokat, hogy romjaikat vetíti elénk (A taorminai görög színház romjai, Baalbek), a Magányos cédrus pedig nemcsak a művész magányosságának és az örök emberi magánynak a jelképe a maga évezredeket átfogó, szinte időtlen jelképiségével, hanem arra a nagyobb emberi lehetőségre is rámutat, mely a magányt, a szenvedést értékké változtatni képes: „törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány”. Így változik át az alkotó szenvedése örök értékké: erre kéri-követeli Nagy László a versben a figyelmet. A vers zárlatában a Magányos cédrus monumentális időfölöttiségében már az alkotó és a mű egyesül, elcsitul a küzdelem, elmaradtak az emberkék, kicsi királyok, köznapi méretek, az embert a mű igazolja. Visszautal a nyitányban használt személyes névmásra, s egyszersmind nyugalomba csitítja a versbeli ellentéteket a kín és a teremtés dialektikájában:
A Csontváry-életmű, közelebbről a Magányos cédrus eme záróképi megjelenítése párhuzamba állítható a „ki feszül föl a szivárványra?” Nagy László-i kérdésével, hiszen éppen ez itt az igazolás: az alkotó önfeláldozása a műért, mások szivárványáért, szédületéért. S előremutatás is a Seb a cédruson világ sebe felé, melynek első publikált változatában még „Csontváry magányos cédrus-sebe” is szerepelt – jelzéseként a motívum gyökerének.503
Bartók művészete az ősiség és korszerűség egybekapcsolásával, a disszonanciák korkifejező zenei megjelenítésével hatalmas példa az 1945 utáni magyar kultúra számára. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a kultúrpolitika nem tudott vele mit kezdeni, „sokáig szégyellték, dugdosták, kényszeredetten ritkán engedték játszani”.504 Az ötvenes évek közepén Bartók a sematikus optimizmus ellenében a XX. századi ember rettenetének és harmóniavágyának mély kifejezőjeként magasodott fel. Illyés verse 1955-ben, Bartók halálának tizedik évfordulóján éppen a mélyben rejtekező igazságok kimondójaként, a sematizmussal szembeállított eszményként ünnepelte. Juhász Ferenc Szarvaséneke a Cantata profana motívumának szuverén alkalmazásával bartóki mintára teremtette meg a XX. századi ember ősiségből kiszakadt, a modern technicizált világban gyökeret nehezen eresztő kettősségének kifejezését, a modern átmenetiség versmítoszát. Az ötvenes évek közepétől Bartók diadala a magyar művészetben egyértelművé vált újra, hetvenötödik születésnapja tiszteletére teljes Bartók-fesztivált rendeztek. Ettől kezdve valóban elfoglalta helyét a magyar kultúrában. Nagy László számára ekkor már régóta nagy ösztönző volt a bartóki példa. Élménye volt a NÉKOSZ idejéből Bartók művészete, s népköltészeti fordításainak mélyebb értelmét, korszerű lehetőségét is Bartók és Kodály nyomán találta meg. Már a bolgár folklór fordításakor „felderengett” Bartók példája, aki „a népzenei gyűjtést határon kívül is folytatta, így a Balkán-félszigeten, Kisázsiában, Észak-Afrikában”.505 Tudta azt is, hogy Bartókot korábban is, később is pellengérre állították emiatt.506 A hagyomány és korszerűség harmóniáját a zenében Bartók, a költészetben József Attila jelentette számára.507 Tudatosan kapcsolódott hozzájuk az ötvenes évek közepétől poetikájában is. A hatvanas évek elején-közepén az önnön konok küzdelmét megerősíteni, nagy példákkal szövetségre lépve is igazolást szerezni kívánó Nagy László már világosan látja, hogy az emberlét nemesebb esélyeiért kegyetlen küzdelmet kell vívnia. Bartók példája így válik ekkor magatartásmintává előtte. „Elsősorban erkölcsi tartása hatott rám” – nyilatkozta később Kormos Istvánnak. A Bartók és a ragadozók a bartóki erkölcsi magatartás olyan apoteózisa, melyben nyilvánvaló, hogy Nagy László a maga eszményét fogalmazza meg. Egyszerre költészetének új lehetőségét nyitja meg: az esszéelemekkel dúsított prózavers műformáját hasonítja sajátjává. Fogalmi egyértelműség, tisztaság és látomásos metaforikus sejtetés, sugallás találkozása ez a versbeszéd. Versszerűségét, líraiságát az erős személyesség, a gondolatritmus ereje, a paralellizmusok és ellentétek dialektikája s a metaforikus felnövesztés, egyetemesí222tés teremti meg. Vitavers ez is, miként művészportréi általában. Ily módon létélményének kifejezője is. Már a metaforikus cím élesen polarizál. Az erőteljes személyességet a bevezető rész többes számú dikciója is jelzi, de utal ez már nyitányként a Bartók-párhuzam igényére. Gondolatilag analizál itt Nagy László: neki az az igénye, hogy minden azáltal legyen tökéletes, ami. Ezért nevezi az erdő, levegő, víz vadjait „remek királyok”-nak, s ezért jeleníti meg szinte háziállattá szelídített ártatlanságban az oroszlánt. Az állatok ugyanis a maguk törvénye szerint élnek, ezért nem annyira veszélyesek, mint az „emberségéből kivetkezett lény”. Az éles ellentéttel és animizációval szóló bevezetés morális tragédia jelzése, mintegy súlyosbítja is a cím metaforáját: Bartókkal nem a természet, hanem az önnön emberi lehetőségéből kivetkőzött, állati ragadozóknál veszélyesebb, mert rafináltabb, okosabb emberi ragadozókról beszél. Ezek kifordítják a világot is az emberségéből, uralmuk alatt a technika, az intézmények s a megtévesztett, elbűvölt többi ember is kiesik eredeti nemes hivatásából. Egybevág ez a ragadozók uralta emberkép a Menyegző orgiázó társadalmával. S épp e kifordítottság, eredeti lényegükből kivetkőzöttség okán „fordított orpheuszi helyzet” ez. Orpheusz gyönyörű, harmonikus énekével hatott. Ebben a helyzetben azonban az erkölcs és művészet egysége másféle zenét kíván: „E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol.” A bemutatásból, minősítésből szoros logikával következik ez a konklúzió, éppen az ennek felismerésében adott nagy példa fordítja most már Bartókra a tekintetet.
Miért válhatott ő a század fölé növő jelenséggé? Mert fölismerte és vállalta, hogy a kifordított helyzetre új módon kell választ adnia a művésznek: „Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet.” A közeg ellenében kell tehát alkotnia, művészete a kor kihívásából táplálkozóan szembenállás, küzdelem, leleplezés. Igen, de a Nagy László-i eszmény a létezés magasabb rendű szépségének érzékelése, a fenséges emberi magatartás. Az erkölcsileg fenséges magatartást a világnézetileg, világszemléletileg mélyen megalapozott nyugalom, következetesség, a személyiség belső rétegeinek mélységperspektívája jellemzi: értékszemléletének bizonyosságából következő fölény és nyugalom ez, erkölcsi eltökéltség és emelkedettség. A fenséges „a tárgy belső rétegeiben gyökerezik”,508 miképp a monumentalitás és a nyugalom, a felemeltség. Nagy László költészetében a helyzetére és feladataira döbbenés pillanatában, a Gyöngyszoknya hangsúlyos zárlatában öntanúsításként hangzik ez: „fenséges fejét bánat, bitangság fölé vágja”. A Menyegző szintén öntanúsítás érvényű ifjú párja is fenségesen áll a kőfokon „összeesküdve örökre a jóra, igazra, gyönyörűségre”. Máshelyt éppen a fenségesség hiánya szervezi a nyomasztó látványt látomássá (Semmi fenség). Nagy Lászlónak tehát benső emberi igénye a létezésben a fenség. Ezt ismeri föl, ezt találja meg a bartóki magatartásban. Finoman, differenciáltan, „konok logikájú, pontos értékelésre törő kijelentő mondatokkal, verstani szempontból dísztelen egyszerűséggel rajzolja meg a nemes vonású 223arcot, s képmutatást nem ismerő erkölcsi tisztaságának korunkbeli fontosságát”.509 A hangsúly az öntörvényű magatartáson, a kikezdhetetlen erkölcsi habituson van: ezt elemzi, árnyalja Nagy László, amikor az „emberi fenség” jellemvonásait mutatja meg. Bartók művészete immanens értékeinél fogva hatalmas erő („A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le.”), ebben az értelemben emeli „új ritmikájú Sárkányölő”-vé, Szent György korunkbeli zenész párjaként. A szöveg egyszerűsége ellenére roppant dús értelmű: a Szent György-i magatartást úgy teszi Bartók jellemzőjévé, hogy elhatárolja őt a programos harctól. A kimondott, majd visszafogott metafora azonban él – Bartókot és Nagy Lászlót egyként találóan minősítve. De éppen az árnyalás mutat meg egy fontos művészetfilozófiai elvet: a zseniális művész korát kifejezve, önnön belső törvényei szerint, „konok csillag”-ként pályáján haladva már eleve a „gonosz hatalmak” ellensége. A programos harc félrevinné, kisiklatná a pályát, méltatlanná tenné a művészt önnön hivatásához, de éppígy hitelét, értékét vesztené azáltal is, ha elmenekülne felismeréseinek kifejtése elől. Bartók tehát kényszerűségből, a „ragadozók”, a „gonosz hatalmak”, azaz: az emberségükből kivetkőzött lények miatt ütközik folyton. De ez csak súlyt ad e magatartás fenségének, ezt fejezi ki a kozmikus allúzió: „Bartók öntörvényű konok csillag.” Már itt föléje emeli tehát Nagy László a ragadozók világának. Azok csak életét tehették tönkre, művészetéhez nem érhettek fel. Nagy László versében szétválaszthatatlanul együtt szerepel az emberi és művészi nagyság. A magánélet menekülési lehetőségét, a ragadozók kikerülését ez teszi erkölcsileg lehetetlenné. A rá nézve veszélytelenebb vadak közé nem menekülhet. A nagy belső feszültségű, ám fegyelmezett kijelentő mondatok sorában ekkor hangzik fel a második felkiáltó mondat, újra a megalkuvásra, könnyebb megoldásra mondott vétóként: „Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen »dögvészországnak«.” A Nagy László költészetében oly sokszor felhangzó dacos szembeszegülés, a „lerogyni élve nem szabad” s a „szándékom eltemetője puska előtt se lehetnék” életelv ez. Bármily iszonyú a tapasztalata, fenségéhez hozzátartozik az értékképviselet. Élete, művészete így egyként az „ember szerelmé”-nek és a „férfias harag”-nak az egysége, ilyen értelemben a jobb emberség erősítése, a „ragadozóknak” pedig „elkerülhetetlen sorscsapás”. Bartók mártír és megváltó. Az elmúló életet a művészet teszi múlhatatlanná: a bartóki zene ma is sebzi az emberségükből kivetkőzött lényeket. A kozmikus allúzió itt egészül ki a szakrálissal, a Krisztus-párhuzammal. De úgy, hogy fenségesen felemelve is az emberi arcát őrzi, az emberi fenség válik idő fölötti példává a magatartás és művészet minősége révén. Hitványságot és emberi eszményeket elkülönítőn: „Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.” Sűrű motívumszövésű, minden ízében költői telítettségű prózavers a Bartók és a ragadozók, erős karakterű lét- és erkölcsfilozófiai mondandó 224foglalata. Polarizál és árnyal, fegyelmezett és indulatos, erkölcsileg minősít, logikával érvel. Bízó, a hatalmas minőség hitét tápláló vers, ugyanakkor illúziótlan is, hiszen szinte öröknek tudja a küzdelmet is. A nyitány és a zárlat személyes vallomása, a költő közvetlenebb dikciója éppen annak ad nyomatékot, hogy végtelen ez a küzdelem. A bartóki példa viszont azt igazolja, hogy van emberi esély a fenségre. A látomásszerűvé emelkedő zárósorok mégis emberi arcúak, csupán fölemelik, katartikusan kiszakítják a sebezhetőség terrénumából a fenséges művészt. De még itt is konok, elszánt fegyelemben: mér és ellenőriz. Ebben mégis az igazi művészet alkotóerejének győzelmébe vetett hit szólal meg.510 Nem sokkal később még egy verset írt Nagy László Bartókról, ez (Bartók) gondolatvilágával természetesen kapcsolódik a Bartók és a ragadozókhoz, őrzi a Bartók-portré lényegi vonásait:
Ebben a versben is az emberi példa, magatartás a döntő, az ember szeretete és szigorú megítélése, a jövőért küzdő „kimeríthetetlen kényes alkat”, de ez a magatartás most is elválaszthatatlan a műtől, az ősit, természetit és a kozmikust egyszerre átfogó zsenialitástól, Bartók a jövőért „a napraforgó spiráljain a napkoronáig felküzdi magát”, s kényesen kikerüli az olcsóságokat a művészetben, s megítéli utókorát is:
Különös ívet, feszültséget ad a versnek a nyitó strófa remek axiomatikus parancsa: „Úgy szeresd: magadat el ne vétsd”, s ez mint Nagy László vállalt életelve tűnik vissza a vers végén: a virrasztás a bartóki igény jegyében történik. Nagy László versében bartóki karakterű vonatkozásrendet teremt, midőn a jövőt Tündérnek, az azt igéző Bartókot pedig „Aranyalmánk dérvert Árgílusá”-nak nevezi. A népdal mellé a tündérmesét is gazdag asszociációs körrel emeli versébe, s ezzel nemcsak mitizálja Bartók alakját, hanem gyönyörű belső titkot is kap: ahogy Árgílus virrasztott és küzdött Tündér Ilonáért, úgy virraszt Bartók a jövőért, s ez a „tündöklete” erősíti, ösztönzi a virrasztó költőt. A teremtő Bartókot idézi ez a vers, a méltatlan közegre egyetlen sor utal nyomatékkal, de abban erős ítéletet bravúros nyelvi erő hordoz: a locsog (fölöslegesen sokat és haszontalant beszél) és a lucsok (piszkos folyadék) összevonásával teremtett új szó, a „lucsog” révén. Nagy László éppoly határozottan elhatárolja magát a bartóki üzenetet fel sem fogó, dínomdánomos ünnepléstől, miként majd külön, személyes, másokétól elhatároló 225gyászát fogalmazza meg kései Latinovits-versében: ünnep és gyász neki mindig a számvetés, az alkotó cselekvésre hívó alkalom.
Attól kezdve, hogy Nagy László a Zilahy-féle Hídban felfedezte József Attila öt szabad versét, majd 1941 decemberében maga festette lovacskák és szűzmáriák árán sikerült megvennie „a sötétzöld táblás, arany címbetűs” József Attila-kötetet, a magát a mindenséggel mérő költő vált legnagyobb ösztönzőjévé.511 Többször nyilatkozta jóval később is, hogy József Attila verseit olvasva döntött a költői hivatás mellett,512 s hogy József Attila volt az a költő, aki által Nagy László is költőnek nevezhette magát.513 Ha elődeire, ösztönzőire hivatkozik, sohasem hiányzik a Balassival induló sorból József Attila. De József Attila elmélyült tanulmányozása adta Nagy Lászlónak azt a felismerést is, hogy a költészet felelősségteljes munka,514 József Attila példájával magyarázza a fiataloknak,515 hogy a felnőtt, minőségi értelemben is nagykorúvá vált költő iszonyú terhet vesz magára: „Csak a laikus hiszi, hogy ez már boldogság. Véres a zenit.”516 József Attila emelő-termékenyítő ösztönzése jól nyomon követhető Nagy László ötvenes évekbeli költészetében. S érthető, hogy az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején költészete lehetőségeinek vagy még inkább lehetetlenné válásának gondjával küzdve ars poetica érvényű önelemzését József Attila példájával szembesítve is el kell végeznie, mélyebben, összetettebben, kegyetlenebbül, mint a József Attila ötvenedik születésnapjára írt Az örök hiány köszörűjén. Szinte az öngyilkosság, az önfeladás esélyével szembesülve kell most Nagy Lászlónak válaszolnia a József Attila-i életmű kihívására. A József Attila! ennek a számvetésnek az igényével született remekmű. „Ebben a József Attila-i költészetnek és életsorsnak nemcsak jellegzetes interpretációja, hanem stilisztikai újraköltése is megvan.”517 Olyan idézése József Attilának, mely gondolati, stilisztikai, verstani szempontból egyaránt József Attila legnagyobb költeményeihez méltó, őt idéző, de mindeme vonatkozásokban tőle különbözően jellegzetes Nagy László-vers. Stilisztikumán lépten-nyomon áttűnnek József Attila legnagyobb verseinek, kései költészetének motívumai, de olyan fokú transzformáció ad új értelmet nekik, hogy hibátlan új rendbe illeszkednek: Nagy László indulata analitikus eszmélkedéssel, gondolati könyörtelenséggel és igényességgel, pontossággal társul.
Hogy hatalmas belső dráma közepén indul a vers, arra nyomatékkal utal a felkiáltójeles cím: József Attila! Olyan felkiáltás ez, mint amilyennel József Attila indította talán legnagyobb versét, a Téli éjszakát: „Légy fegyelmezett!” De Nagy Lászlónál a kétségbeesett indulat tör fel így, aminek az értelme később világosodik meg a versben. Nagy László „a költészet tetejének” az olyanfajta verseket tartotta, mint József Attila dalai,518 a költői szív játéka pedig az ő univerzumában a költői teremtést jelenti,519 lehetséges, hogy távoli gyökérzetét ez a képzet a Levegőt! soraiból veszi: „jó szóval oktasd, játszani is engedd”.
Nagy László József Attila! című rapszódiája a költői sűrítésnek is mesterműve. József Attila önmegszólító verseinek dikciójára emlékeztető indítása egyéni interpretációban idézi föl a József Attila-i magatartást.
226Általános, József Attila-i létidővé vált itt a Téli éjszaka, s a „való világ varázsainak mérnöke” dalok egymásra épülő szigorú rendjét teremti meg; az alkotó lélekállapot dagálya és apálya váltakozik. Természetesnek vesszük ezeket a jellegzetesen Nagy László-i végleteket, de felsejlik a „kifúlva kigyúlva” ellentétpár mögött József Attila „lángoló” arca, majd az Ars poetica önmagát illúzióktól elhatároló, igényét „az értelemig és tovább” bejelentő költője is. A nyitó mondat két mellérendelt kérdőmondatot ölel magába a miért-nél erőteljesebb „mért” kérdőszóval indítva s a végén ahhoz visszatérve, de mindkét mondatnak egymás felé forduló alárendelt mellékmondatai vannak, így a szívre és a tudatra irányuló kérdés gazdag jellemzést ölel át, s ebben a jellemzésben felidéződnek olyan remekművek – Téli éjszaka, Levegőt!, Óda, Ars poetica –, amelyek vitathatatlan szellemi értéket hoztak létre. A feszülten sziszegő alliterációk és a drámaian erőteljes kérdőszó, valamint a keserűen minősítő kifejezések („szerencsétlen”, „rombolva magad”) előre jelzik a József Attila-i motívumfejlesztő, spirálszerűen építkező vers, a magánélet és az alkotás feloldhatatlan drámáját.
Ezt a drámai kérdést fokozza annak a hangsúlyozása, hogy a József Attila-i rejtély éppen a költő tudatossága miatt még feloldhatatlanabb, s itt már távolról a nagy önmegszólító versek, a feloldhatatlan léttragikumot kifejtő kései költemények, a Tudod, hogy nincs bocsánat és a Karóval jöttél asszociációi ébrednek a versben, de hasonlóképpen erős egyéni transzformációval, az egyes képek feszítettebben, végletesebben rajzolják elénk a tudatos pokoljáró költőt s a vele elszántan szembesülőt:
József Attila jól tudta, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, mégis vállalta ezt a pokoli utat. Nagy László képei végletesebbek, küzdően drámaiabbak, sugallatosabbak, mint József Attila pontos, szemléletes kifejezései. „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad”, mondja József Attila, Nagy László viszont ennek drámai summáját emeli versbe, a teljes csalódást, s a lét örömeiből, a boldogságból való kirekesztést, s a Tudod, hogy nincs bocsánat fájdalmas szavai, érzései is milyen drámai erővel fejeződnek ki az elemi táplálék hiányára utalva („étlen”), majd a képzet folytatásaként az irracionális és ugyanakkor plasztikus képben, amelyben a „kínok kései” villámló tállá lesznek, s emberség, szerelem helyett a halált kínálja táplálékul. A Nagy László-i kép, kifejezésmód jellegzetessége, a szemléletesnek mitikusba emelése erős elkülönítő jegyként ismerhető fel az egyértelmű, de gazdag asszociáció révén az olyan képekben, mint a „téboly hava” s a „villámló tálból eszed a halált”. A „hiszen te tudtad” mindkétszer nyomatékosan, önálló sorrá emelve hangzott fel, de ez a tudás csupa negatívumra vonatkozott, most a személyes azonosulással újabb nyomatékot és erőteljesen más irányt is kap:
Ez az újabb mondatnyi egység egyszerre hangsúlyozza a József Attila-i nagyságot és árvaságot, méltatlan sorsot. Egyszerre viszi tovább a vers eddigi két szólamát. József Attila költészetének egyéni módon átörökített parancsa itt megvalósult értékként szerepel: „Mindenség summáslegénye”. A „mindenséggel mérd magad” parancsát teljesítő művész szellemi diadala ez, az egyéni sors méltatlan örvénylése ellenében is. De éppen ez utóbbi kegyetlensége veti föl nagy erővel újra, s immár felkiáltássá torzítva-erősítve a nyitó sorok kérdését, hiszen a kérdés súlyát itt már összegző megállapítás adja: „ráment életed!” A vers első nagy egységét zárja le ez, mintha ez a felkiáltójel a vereséget nyomatékosítaná, hogy nem volt érdemes! Hiába volt a nagyság, kegyetlenül fizette ki a sors, kínok, poklok és méltatlanságok vártak rá, a költői teremtés küzdelmére ráment az élete. A tudtad, az értelem, a törvény és a logika a József Attila-i sorsot nem tudja feloldani. Mindezen túl azonban még van valami, ami több, mint az értelemmel megvonható mérleg. Ez pedig az életakarat, a morális vitalitás, a feltétlenül küzdő, életelvű etika. Ez azonban semmiképpen nem ütközhet az értelemmel. Éppen ezért akarja József Attilától kicsikarni Nagy László a kérdéseire a pozitív választ, a költőtől, aki „okos fejével biccent, nem remél” – a reményt. Ebben a mélységben fordul a vers illúziók nélkül is a remény akarásába: „Csak szólhatnál, hogy érdemes!” Az igenlő választ József Attilától akarja kiesdekelni, a rátelepedő iszonnyal 228szemben nála keres reményt és biztatást. A feltétlen vállalást és bizalmat a József Attila-i életmű iránt ez a ráhagyatkozás, hozzáfutó menedékkeresés bizonyítja. A költő helyett a műnek kell megcáfolnia a „halálos logikát”, a műnek kell a továbbélésre ösztönzést adnia. Itt következik a versben az a katartikus felülemelkedés, amelynek során mintegy a saját eddigi versbeli logikájával, „józan zárómérlegével” is szembefordul, mert abba a törvénybe, amit az eddigiekből kiolvasott – a József Attila-i sorsba –, „belerémül”. Ezért kezdődik ezzel szemben előbb óhaj („csak szólhatnál”), majd kemény felhívás, alliterációval is nyomatékosított parancs formájában a tiltakozás, a változtatás igénye: „Törd fel a törvényt, ne latold!” „Csak a törvény a tiszta beszéd” – hangzott az Ódában, most törvényen túli parancs szól Nagy Lászlónál, s ez nem más, mint az élet parancsa, melynek csak a törékeny élet s nem a József Attila-i mű nem tudott eleget tenni. Gyönyörű életre igézés következik a versben, virtuális cselekvéssor, mely a megjelenítés révén már hatóerővé emelkedik. Mintegy visszafelé pergeti elénk József Attila halálát: életre kelti őt a „megváltatlan földi lét”-tel szembeszegülő költő:
Szinte újra él előttünk József Attila jellegzetes szép kalapos képével, keskeny vállával, illúziók vesztén, a száraz ágak zörgését könnyezve hallgató reménytelenség után is szembenézőn, ítélő, a mindenséget megrettentő pontossággal: életművével tehát. Nagy László pokolra szállt József Attilával, s úgy jeleníti meg nagy elődjének szép emberi arcát, alakját és művészetét, hogy a Reménytelenül költőjétől mégis a reményt kéri, s azt, hogy cáfolja meg „halálos logiká”-ját. Micsoda költői bátorság: nem illúziókból építi a reményt, hanem a szomorú tényekből. Az a fő érve, hogy a remény kell a nemesebb emberléthez. Nélküle kifordított a létezés, közömbössé válik az ember, s ezzel átadja a lét terepét a hitványságnak, a modern kor szörnyeinek, az ember önkipusztításának. A József Attila-i analitikus logikát és törvényt összekapcsolja itt Nagy László a maga vitális moralitásával és erkölcsi felháborodásával. A szenvedést és tragikumot a létben nyomatékkal veszi számba („bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog”), de annak ellenére vallja, hogy nem szabad eljutni 229ama „szomorú, vizes síkra”. A József Attila-i léttapasztalatot kiegészíti a XX. század második felének új rémeivel, az atomhalál, a radioaktív iszony fenyegetésével. Bevallja, hogy a tények lefegyverző erejétől fél, de új logikai síkot ad a küzdelemnek azáltal, hogy mindezt emberárulók tettének minősíti, ily módon erkölcsi parancsként szólhat az életelvű, küzdelemelvű szövetség József Attilával:
Önfelhívás is ez, hogy megszervezze erőit a legnagyobb küzdelemre, hiszen a Mindenség-igényű költői cselekvés feladásával a szenny, a kifordított, elárult lét gátlástalan uralmát segítené. Nagy László versében a keserűségen is átüt az erő és szépség vágya. Különösen nyomatékosan szólal ez meg a zárósorokban: olyan az alternatíva, melyben a választás nem lehet kétséges.520
Nagy László József Attilá!-ja bonyolult gondolati-érzületi mondanivalójának erőteljes egyediségét eszmét és formát együtt teremtő, József Attila egyedi versstruktúráit idéző módszerrel, de szóhasználata révén jellegzetesen Nagy László-i versben fejezte ki. Minden mozzanatában árnyaltan kidolgozott építményre emlékeztet a vers külső formája, s ez az egyedi építmény teszi lehetővé, hogy a tartalomtól elválaszthatatlan rímhangsúlyok erős nyomatékot adjanak egy-egy felsorolásnak, kérdéssornak, vagy erőt sugározzanak – mint a zárósorokban. Teljesen egybesimul ezzel a kreatív struktúrával a ritmus is: olyan mértékkapcsoló elvű lazított szabad vers ez, mely költészetünkben a szimultán mértékrendszernek a szabad vers irányába történt fellazítása révén jött létre a bonyolultabb mondandók adekvát formájaként. Jellemző rá a laza szimultán sorok viszonylagos gyakorisága, szabálytalanul váltakozó sorhosszúság és a különböző ritmuselvek soronként is változható megjelenése. Ady és József Attila költészetében klasszikussá érlelt műforma ez, A föltámadás szomorúsága, az Óda, Téli éjszaka versformája. Ennek bravúrosan Nagy László-i változata a József Attila!, s ez azt jelenti, hogy olykor a tagoló magyar vers ütemei tűnnek át a sorokon, máskor az időmértékes lejtés, többnyire a jambikus metrum sejlik föl, sőt olykor egészen tisztán érvényesül, s a különféle hosszúságú sorok sorhatárolását szabálytalanul váltakozó, értelmi funkció szerint rendeződő rímek végzik.521 A sorok lejtésiránya állandóan változhat, az egész vers mégis a teljes ritmikai rendezettség jegyében valósít meg bonyolult harmóniát. Nemcsak gondolati, világképi értelemben méltó tehát Nagy László verse József Attila klasszikus műveihez, hanem stilisztikai és ritmikai vonatkozásaiban is elődöket továbbvivő remekmű, mely éppen azért különösen összetett hatású, mert axiomatikus kijelentései ellenére mindvégig marad benne valami titokszerű mély rejtelem.
230Az ötvenes évek hosszú-énekei után is új fejleményként értékelhetők Nagy Lászlónak a hatvanas évek elején, 1962–63–64-ben keletkezett hosszú-költeményei, a Búcsúzik a lovacska, a Menyegző, A Zöld Angyal és A forró szél imádata. A Búcsúzik a lovacska az Új Írás 1963/5-ös számában jelent meg, a Forró szél imádata ugyanott a következő számban. A Zöld Angyalt az Élet és Irodalom 1964/29-es, július 18-ai száma közölte (érdekes, hogy Nagy László később mindig 1965-re datálta), s végül a Menyegzőt a Kortárs 1965. augusztusi száma publikálta, de a Menyegző is készen volt 1964-ben. Újdonságuk elsősorban az öntanúsítás mitologikus kiteljesítésében nyilvánul meg. Mitikus arányú világot teremt ezekben a hosszú-énekekben Nagy László. A valóságelemek lenyűgöző gazdagságát vonja a kreatív lírai személyiség érdekkörébe, s az önkifejezés terepévé avatja ezeket oly módon, hogy a közvetlen élményeket egyetemesebb összefüggésekbe állítja. A közérzet-tárgyiasító dalokból eredeztethető, epikai és drámai elemekkel, érzelemmel, indulattal egységes világlátomássá emelt hosszú-énekei rendkívül gazdag létélményt tárgyiasítanak ellentétes elemekből álló drámai világegésszé. Nagy László hatalmas látomásos létvíziói ezek a hosszú-énekek. A konkrét elemek gazdag, leltározó bősége személyes közvetlenséggel fogja össze az élményvilágot, de éppen az egységes látomás révén emeli eszmeibb régiókba, alakítja a tények halmazát szervezett világszemléleti egységgé. A vallomás nemcsak Nagy László közérzetét, hanem ítélkezését, gondolati, eszmei számvetését is tanúsítja a hatvanas évek hosszú-énekeiben. Szemünk előtt zajlik a hosszú-énekekben a világteremtés drámája: a költői személyiség hatalmas indulata a valóság jelenségeinek, tárgyi elemeinek sokaságát szervezi belső feszültségtől, sokszor vibráló nézőponttól izzó, ellentétes tendenciák küzdelmében megjelenő egésszé. A tárgyi elemeket úgy emeli látomássá, hogy ezek megőrzik metaforikus dúsítottságukban egyedi karakterüket is. A tárgyi elemek bősége organikus világegész benyomását kelti. A költői világteremtés nem allegorikus, hanem organikus. Sokrétű, sokirányú eleven világot hoz létre, melyet éppen a mitologikus kitágítás, fölnagyítás mégis főbb ellentétpárokban tud legtöbbször megragadni, mert a költői vallomás érdeke rendezi a látomás- és látványelemeket.
Nagy László drámai küzdelemben éli meg a létezést. Költői szemléletének végtelenné tágulását mutatja, hogy a jelenségekben a világ karakterét látja és szenvedi. Éppen ez az egész világelvvel való találkozás növeszti mitikussá, mitikus sugárzásúvá hosszú-énekeit. Valóban „érzelem szülte mitizálás”522 ez. Azonban ezt a tényt nem úgy kell fölfognunk, hogy a mitikus tendenciák erőtlenek benne, s nincs kreatív képessége önálló mítoszteremtésre, hiszen ez a gondolkodás eleve feltételezi, hogy Nagy László mítoszt akart teremteni, csak éppen nem sikerült ez neki.523 Másrészt 231abszolutizálja a mítoszteremtést mint magasabb rendű költői kifejezésmódot, pedig itt csupán jellegbeli különbség van. Nagy László mitologikus megnevezéssel a maga létélményét akarta nagyobb erővonalakban kivetíteni, megérteni és megértetni. Képeinek, szavainak közvetlen valóságvonatkozása van, innen emelkednek tágasabb szférákba, eszmeibb, szimbolikusabb dimenziókba, de valóságvonatkozásukat – legalábbis az érzelem- és indulatkifejezés realitását – sohasem oldják el. Nagy László „egy-egy kimetszett valóságdarab vonatkozásrendszerében lejátszódó folyamatok megfigyelése és szimbolikus felnagyítása révén”524 fejezi ki összetett és drámai létélményét. Épp a kinagyítás folytán ez a vonatkozásrendszer roppant gazdag, feszültségekkel teli, disszonanciákat is erősen magába foglaló a részletekben is, olykor belsőleg ellenpontozó, máskor a hasonlóságokat, azonosságokat a legapróbb részletekig ismétlő. A nagyítás és szimbolizálás a fő tendenciákat mindig evidensen, nyomatékosan érzékelteti, de a részletek olykor természetszerűleg csak közvetettebben táplálják a fő tendenciát, esetleg éppen annak lassítása a funkciójuk. A részletek funkcionális és szerkezeti sokrétűsége folytán a fő tendencia nem fölfejthetően allegorikus, hanem sugallatosan gazdag, sokkal inkább szimbolikus jellegű: többféle, egymást támogató, egymással párhuzamos jelentés hordozója, de mindig marad rejtett többletjelentése is. Ezt az összetettséget érzékelte Nagy László több kritikusa egy-egy mű esetében fogyatékosságnak, a szervesség hiányának.525 „A reálisnak és irreálisnak, a foghatónak és elvontnak az egymásba játszatása egyik termékeny eszköze Nagy Lászlónak. Olykor azonban a racionálisnál mintha jobban vonzaná az irracionális, s ott is megfeledkezne a sugalmazó képeknek a gondolat nyelvére való fordításáról, ahol az kívánatos lenne. Ilyenkor »feltündöklés« helyett fényes ködben – vagyis homályban – marad a versbeli érzület. Ritkán s inkább csak nagyobb terjedelmű énekeiben (A forró szél imádata, Búcsúzik a lovacska) marad ilyenformán homályos a titok »kivilágosodása«. Szóvá tenni talán ezért érdemes.”526 Csakhogy ezek a hosszú-énekek erőteljesen érzelmi és drámai fogantatásúak, a bennük megjelenő tárgyi elemek tiszta ragyogtatása, majd hirtelen mitikus sejtelmesítése, a nézőpontváltások szaporasága, a világosság és az irrealitás egymásba áttűnése éppen ebből a belső felfokozottságból ered, érzések tárgyiasításának a törvénye szerint, s olykor maga az érzés olyan belső ellentmondástól feszül, melynek nem egészen körvonalazhatók az okai. A személyiség létélményének a gazdagságába ezekben a hosszú-énekekben beletartozik a titokszerűség is. Nagy László költői kísérlete ezekben a hosszú-énekekben éppen a személyiségének, létélményének titkosabb, sejtelmesebb, ösztönösebb tapasztalatainak is a versbe emelése, illetve kivetítése, tárgyiasítása: az elvont érzékletes kifejezése. Empirikus létélményt és absztrakciót társítanak a hosszú-énekek, s „miközben az absztrakció megnöveli a jelenségek arányait, megsokszorozza vonatkozásaikat, a képekben létrejövő képzettalálkozás újra fel is dúsítja, teltebbé teszi a jelentést. A költői világ külső határainak tágulásával mélysége is nő, dimenziói is arányosan gyarapodnak.”527 Ez a jellemzés Nagy 232László rövidebb darabjaira is érvényes, de a valóságrétegek egy versen belüli gazdagsága természetszerűen a hosszú-énekekben teremt új lehetőségeket a költői önkifejezésnek. A műformát maga az élmény és inspiráció jellege határozza meg. „Az egy-versnél-nagyobb ihlet-lélegzet szervesen indokolja a hosszú verset.”528 A hosszú-énekek azokból a rövidebb dalokból eredeztethetők, melyek az érzelemkifejezés mitikus változatát mutatták, világképi gazdagságuk tekintetében viszont egyenes elágazásai, továbbfolytatásai a látomásos-metaforikus daloknak, melyek egy-két képe az élménytől a látomásig emelkedő gazdag képzetrétegeket társított. A hosszú-énekeknek ugyanis fontos jellegzetességük, hogy mítoszi övezetekbe emelkedő képzetek mindig a közvetlen élmény tárgyiasságával élő képekből indulnak ki. „A képzelet legtöbbször túlszalad az empirikus dimenzión, és archaikus vagy egyenesen mítoszi szférákból hódít képeket – illetve maga teremt mitikus jelrendszert –, s ezeket a tudatos komponálás mintegy beléoltja a valószerűség határain belül maradó – onnan eredő – élményi és képi anyagba.”529
Nagy László költészete a hatvanas évek elején a korábbinál erőteljesebben törekedett a közvetlenebb önkifejezésre. Vagy háttérbe szorította költészetében a tárgyias elemeket, vagy eleve az önkifejezés, a nagy hőfokú vallomásvágy érdekei alá rendelte. A létérzékelésében zajló intenzív dráma keres a tárgyi világban megnyilatkozási terepet, kifejeződési alkalmat. Nem a tárgy, nem a látvány ösztönzi versírásra, hanem a személyiségében nagy hőfokon lobogó érzés talál kibontakozási lehetőséget a látványban.530 A lírai szituáció ezért tágulhat végtelenné, a látvány vagy emlék csak fölszálló röppálya a kifejezés számára. Az inspiráció nagyarányú, összetett ihletből táplálkozik, s meghatározza a műformát.531 Nagy László létfilozófiai érdekű számvetése a megrendültségből táplálkozó intenzitással bontakozott ki, a jelenségekben így pillanthatta meg a létezés drámáját, s ennek kifejezésére, személyes érdekeltségét is közvetlenül kivalló megjelenítésére használta a mitologikus költészet kifejezésmódját. Az inspiráció, az élmény mélysége és rétegzettsége, sokrétűsége teremtette meg a látomásos-metaforikus dalokkal genetikus rokonságot mutató hosszú-énekeket. Ezekben a világképelemek bőségében teret kap Nagy László megrendültsége, indulata, keserűsége, kemény tartása, mindenségcsodálata, megfigyelő hajlama és kreatív ereje egyaránt.532 A hosszú-énekek megítélésében a Himnusz minden időben kötet megjelenése után is kétirányú vélekedés jelent meg. Az egyik azt hangoztatta, hogy bár Nagy László a nagyobb kompozíciókban is mester, legigazibb műfaja mégis a dal vagy a dalformához közel eső lírai vers, „ebben a nemben a legnagyobbakhoz ér fel irodalomtörténeti mérték szerint is”.533 A másik vélekedés szerint Nagy László a hosszú-énekekben érte el „költőiségének legteljesebb és legmaradéktalanabb megjelenését”, azok bizonyos problematikussága ellenére534 is. Magam Fülöp László véleményét osztom, aki rámutatott arra, hogy természetesen a dalformában is kifejezhetők súlyos eszmék, élmények, de vannak „olyan élménytípusok, amelyek adekvát költői megjelenítése differenciáltabb mű233formában lehetséges igazán”.535 A hosszú-énekek új sorozata Nagy László új élményeit, a hatvanas évek elején kialakult világlátását fejezte ki maradéktalanul, s nem szembeállíthatóan a rövidebb lírai darabokkal, hanem komplementer módon kiegészítve azokat, mert olyan lírai élmények nyertek benne formát, melyeknek lényegéhez tartozik a világképelemek gazdagsága, differenciált sokrétűsége és polarizációja egyaránt. S lényegéhez tartozik az életélmény extenzitása is, nemcsak intenzitása. A megjelenített tárgyi bőség hordozhatta csak a személyiség egészét uraló érzést, mert ennek az érzésnek az összetettségéhez tartozott, hogy a világ minden jelenségére rávetült, a költő a világ minden jelenségében a maga létélményét pillantotta meg. Ez az extenzív teljesség nem minőségileg, hanem jellege szerint különbözik a dalok intenzív élménykifejezésétől. A hatvanas évek hosszú-énekeinek ihletében különböző módon, de mindig fontos szerepet kap – az összegző számvetés igényében – a történelmi szemlélet és a mitologikus látásmód összefüggése. A Búcsúzik a lovacska és A Zöld Angyal a történelmi átmenet tragikumát a múlt, jelen és jövő összevont aspektusaiból, a képzeletben bejárt idők szembesítésével ítéli meg, éli át. A Forró szél imádata és a Menyegző erőteljesebben örök titkok kutatását végzi, noha a jelen átélt élménye motiválja az énekeket, e miatt az örök jelleg miatt erőteljesebb bennük az archaikumból és az ösztönből táplált vonás.
A Búcsúzik a lovacska és A Zöld Angyal tematikailag szorosan összetartozó hosszú-énekek: mindkettőben egy világ pusztulásával kell szembenéznie a lírai személyiségnek, de az elsőben csupán felméri és elszenvedi a változást, a másikban maga végzi a szükségszerű leszámolást. A Búcsúzik a lovacskában „a Jeszenyin megénekelte probléma ölt új alakot”.536 Nagy László orosz szakra is azért iratkozott, mert Jeszenyint szerette volna fordítani.537 Erősen vonzotta az az orosz költő, akinek világa oly sok rokon vonást mutat az övével, aki úgy érezte, hogy „a múlt és jövő korszakváltásának szakadéka a szívén keresztül húzódik”.538 A vonzódást a rokon élmények, rokon érzések motiválták, hiszen Jeszenyin világában is a paraszti élménykör, az állatok, különösen a lovak, a természet, a népköltészet döntő jelentőségűek. S talán még inkább vonzotta költészetének a népi mélykultúrából táplálkozó elevensége, Lorcával is oly rokon tündérkedése. A paraszti világ élményeit egyetemessé emelve tudta kifejezni ez a „kozmikus paraszt”,539 ősinek és modernnek a szintézisét éppúgy saját anyagából merítette, miként Lorca. Jeszenyin költészete arra bátoríthatta Nagy Lászlót, hogy a paraszti világkép elemeiből, a természetből, az állatok sorsából, az anya–fiú viszonyból éppúgy teremthető egyetemes nagy költészet, mint bármily más élménykörből, ha az a személyiség mélyrétegeiben is otthonos, ha olyan elementáris erejű tapasztalati élménye a költőnek, mely személyiségének érzelmileg is kötött meghatározó jegye, ha létérzékelésének alapja.
234Az „átváltásélmény”540 legnagyobb orosz költője Tyihoreckaja és Pjatyigorszk között látott meg egy kiscsikót, amelyik a vonattal kelt versenyre. „Ez a kis csikó az én szememben a falu drága, kihaló képe volt”541 – jegyezte föl róla, majd a Negyvennapos engesztelésben teremtette remekművé ezt a jelenetet: annak a létszemléletnek a feloldhatatlan drámáját, amelyiknek érzelmi világában szentség a falu, a lovacska, aki a vészjósló kürt hallatán döbbenten kérdezi: „Mi lesz velünk, most már mi lesz velünk / a poros, gödrös országutakon?” S aki kénytelen számba venni egy világ letűnését, fájdalmas megadását az új, technikai civilizáció kegyetlen és nagyobb erőinek, mert ő tudja, hogy „vissza sose nyargal a tűnt idő”. A kiscsikó versenye a vonattal reménytelen:
(Weöres Sándor fordítása)
Jeszenyin, aki a falu utolsó költőjének tartotta magát, már a század elején érzékelt egy megállíthatatlannak bizonyuló folyamatot, s olyan időben hallgatta egy világ kényszerű „búcsúmiséjét”,542 amikor körülötte lényegében még mozdulatlan falusi világ élte a maga bezárkózott életét. De az átváltás már Jeszenyin költői világképében a természeti kultúra és a technizált világ ellentétében jelenik meg. A falu, a természet érzelmileg dús atmoszférájával szemben az ellene törő világ rideg tárgyiassága áll: „vas a gyomra”, „vas-orrlyukával, vas-talpain” rohan a vonat, még a napfölkelte is „elektromos”. Jeszenyin tárgyias, szemléletes versében egyenlőtlen küzdelemben két világ áll szemben egymással, s úgy ad hírt a gépvilág győzelméről, hogy a zárt falusi élet szűkösségét is jelzi. Versének éppen az a különlegessége, hogy érzelmileg kötődik ahhoz, amit maga is szűknek, erőtlennek, a küzdelmet vállalni sem tudónak minősít. A zárt paraszti világ nem is akar tudomást venni a veszedelemről, elátkozza a rossz hírt hozó költőt, s nagy orosz bánatát pálinkába fojtja, meg harmonikaszóba. Jeszenyin szemléletes versében a természeti világ értékeinek féltése szólal meg, s az a gond és riadalom, hogy az ember nem talál otthonra az új, technizált világban. A költői nézőpont nem azonosul teljesen a zárt paraszti világgal, de a természeti szférával igen: egy pillanatra még a költői dikció is többes szám első személyű („mi lesz velünk”), másrészt a gépvilágot embertelennek jeleníti meg, a versbeli emberi és természeti közeggel szemben álló „szörny”-ként. Nézőpontja azonban mozgó, tehát külső is, ezért minősítheti a kiscsikó versenyét „balga mulatságnak”, s ezért nem vállalják énekét a parasztok: „Dalod nem miénk, csak gyötör.”
235Nagy László verse a Jeszenyin által meglátott problematika teljesen más, teljesen szuverén, mitologikussá növesztett kifejtése. Az alapprobléma rokonsága ellenére tökéletesen egyéni létvízió. A közös a két versben csupán az, hogy mindkettő egy látványt bont tágabb összefüggések kifejezési alkalmává. Jeszenyin versében a kor, Nagy Lászlóéban a személyiség közérzete, önkifejezése áll a mű középpontjában. Az indító élmény vonatkozásában is jellemző a különbség: Jeszenyin a vonattal versenyre kelő kiscsikót pillantja meg, s ebből az egyenlőtlen küzdelemből bontja ki a korszakváltás üzenetét. Nagy László a vágóhíd vascső karámában látja meg a kiirtásra ítélt lovat, s ez a látvány indítja hatalmas drámai monológversre, összegző, testamentumszerű siratóénekre. Kéziratos füzetében a Búcsúzik a lovacska cím alatt ez olvasható: „A vágóhíd mellett hóhullásban láttam a lovat, legendás bajtársunkat, akire végzetes tragédia vár a földön. Akkor elképzeltem: ha szólni tudna, így kellene búcsúznia”, s ezután kezdődik maga a vers. Ezt a magyarázó szöveget később elhagyta, hiszen e nélkül is világos, sőt gazdagabb a vers. Ez a magyarázat kissé elfedné egyik fő inventorát, ösztönzőjét: az önvallomást. Egyetlen elemre szűkítené azt, ami benne oly sokrétű érzés- és élményanyag, hogy csak a mitologikus hosszú-ének műformájában fejezhette ki.
A Búcsúzik a lovacska öntanúsító szerepvers. Nagy László költői világképének legfontosabb alkotóeleme a természeti kultúra organikus rendje. Ennek a természeti kultúrának a jelképévé avatta a lovat, költészetének szent állatát, mely vitalitásával számtalanszor szerepelt a költői öntanúsítás példájaként: a szépség, erő, száguldás jelképeként, sokszor kozmikus, szakrális mitizáló vonatkozásrendszerrel. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján azonban, éppen akkor, amikor Nagy László is „léte lemerülésének” esélyével kényszerült számot vetni, amikor verseinek költői személyiségét a legkülönfélébb ellenséges erők – tankok, betegség, fekete katonák, iszonyat, pimaszság, ragadozók – veszik körül, a paraszti világ kényszerű átalakításának utolsó fázisa is bekövetkezett. Többszázados értékek bizonyultak fölöslegesnek, többszázados kultúra rendje tört meg az erőltetett menetű átformálásban. Ennek a hirtelen átalakulásnak a paraszti világban élő vagy abból származó emberek számára az egyik legfájdalmasabb vesztesége a lovak tömeges elpusztítása volt. Hogy ez mekkora érzelmi sokkot jelentett a magyar természeti kultúra számára, azt műalkotások sokasága is jelzi. Elég utalni Huszárik Zoltán Elégia című filmjére, Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című lírai szociográfiájára, Kányádi Sándor versére, a Függőleges lovakra. Később – de erre a korszakra vonatkozóan – Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című szociográfiai regénye is a lovak kivégzésével adja hírül egy történelmi korszak végét s egy újnak a kezdetét. Nagy László az 1962 májusában megjelentetett Rokonaink arca című versében a paraszti életforma drámájának kifejezésekor emeli versbe a pusztításra ítélt ló képét: „Vicsorít vágó- / hídra a kanca.” A hatvanas évek legelejének élményvilága tehát szorosan motiválta azt, hogy a vágóhíd előtt álló lovacska látványát kitágítsa, olyan létvízióvá emelje, melyben a 236természeti kultúra tragikus végállapota a rátörő ellenséges közegben mutatkozik meg. S ez szoros párhuzamban van Nagy László költői közérzetével, egész emberi léthelyzetének megítélésével.543 Ahhoz, hogy versének monológformát válasszon, elképzelhető, hogy a bolgár folklór igazságot tevő, emberi hangon megszólaló lovai adták az ötletet, a siratóforma pedig a pálya kezdetén írt Kiscsikó-siratóból is kínálkozott – némely apróbb motívummal együtt.544
A vers lírai alanya egyszerre a költő és a halálra ítélt ló, ily módon a lírai alany valóságérzékelésében és kifejezésében sajátos szintézist alkotnak a természeti és az emberi szemléleti formák, „ebben a felfokozott, többnyire látomásosan kiképzett képi világban sajátosan keverednek a naiv tudat, a mágikus valóságérzékelés működésére jellemző archaikus motívumok és képzetkörök a modern valóságtudat szemléleti formáival. A mítoszokban élő naivitásnak és a mai ember gondolatvilágának, érzületi tartalmainak érdekes összefonódásával állunk szemben. Ősi és modern, reális és vizionárius, mítosz és korszerű szemlélet tudatos eggyé ötvözésének magasrendű kísérleteit szemlélhetjük Nagy László költészetében. E »keverés« mögött a költői egyetemesség és az összetett, többdimenziós valóságtükrözés magasra tekintő igénye rejtezik – meg természetesen az élményrétegeknek a sokarcúsága és mélysége.”545 A lovacskaszerep teremti itt meg Nagy László számára az összetett világszemlélet kifejezésének lehetőségét az ember és ló folyamatos egymásba való áttűnése révén. A dikció zaklatottságát, a vers többek által egyenetlennek, nem eléggé világosnak érzett mozzanatait is a tragikus létpillanat, a teljes magányban végzett megrendült számvetés okozza. A lovacska siratóénekében a ló történelmi sorsa ér véget, de ugyanígy a paraszti kultúra, a költő felnevelő világa, sőt egész költői habitusa, létszemlélete került tragikus felszámolás elé.546 A Búcsúzik a lovacska „megrendítő képekben tudja tárgyiasítani a civilizáció irgalmatlan szorításában vergődő természeti lény lélegzetállító búcsúját” – írja Kiss Ferenc, de ezt a mitológiai jelenséggé emelt lovat annyira emberinek is érzi, mint Nagy László portréverseinek hőseit, s úgy véli, hogy ez a monológ „ki akarja fejezni a költő létezésélménye mérhetetlenné mélyülő és sűrűsödő egész vonatkozásrendszerét, s természetesen önmaga és egy életforma végzetét is”.547 Ennek a sokrétű anyagnak, a ló és a költő létstátusának egybejátszatása csak a mű egyes részleteiben sikerült, máskor túlterheli az anyagot, túlbonyolítja, „önköréből ki-kilendíti a jelképet. A sokágú szándék egy ló monológja révén nem tud hibátlan művé szervesedni.”548 Kétségtelen, hogy a hosszú-ének egészében hiába keressük a motivikus tárgyi azonosságot a lovacska és a költő sorsa között minden egyes részletben. A költői szándék láthatóan az, hogy a fölöslegessé vált lovacska önnön siratóénekében, a ló történelmi sorsának képeiben Nagy László a maga érzésvilágát is kifejezze. Ugyanakkor a ló a természeti kultúra, a humánus emberi viszonyok és a mindig csak eszközként használt szegénység szimbóluma is. S Nagy László ama keserűségének, megcsalatottságának a jelképe, hogy az általa képviselt humánumot és szépséget 237pusztulásra ítélte a technikai és anyagi elvű társadalom. Visszatekintésében a ló történelmi sorsával eggyé olvad a szegénység és a költő tragédiája, méltatlan sorsra jutása. A tényekkel, a pusztulás és megcsalatás képeivel drámai módon ütközik és felesel az eltékozolt szépséglehetőségek, értéklehetőségek nosztalgikus megidézése. De a vers mindvégig a ló monológja, erre rakódik rá, ebből sugárzik ki a költő érzésvilága, öntanúsító vallomása, ezt a monológot nem kell az emberi intellektus differenciált erőivel szembesíteni. A költői önkifejezés inkább abban nyilatkozik meg, hogy empatikus ráhangolódása a ló sorsára annak mely motívumait emeli ki, a vascső karámba állított lovacska történelmi helyzetébe képzelve magát miféle közérzetet és ítéletet mond. Kétségtelen, hogy a lovacskaszerep az első pillanattól, a megszólalástól mindvégig humanizált, illetve ha a költői személyiség felől nézzük, akkor animációs, nomád attitűd. Ilyen értelemben elő is készíti a nem sokkal későbbi nomád szerepben megnyilatkozó költői személyiséget, a Medvezsoltár és a Versben bujdosó típusú versek világát. S ez azt is jelenti, hogy nem a minden részletre kiterjedő teljes megfelelés, hanem a szimbólumszerű, lényeges tartalmak szerinti megfelelés s ennek révén a versvilág érzelmi és motivikus kitágítása az üzenethordozó. Ilyen értelemben az adott pillanatban összegző érvényű, önportré jellegű vers is.549
A szerepverset az alaphelyzet azonosságának a tudata váltotta ki, ez pedig a halállal szembenézni kényszerülő életösszegzés, számvetés alkalma, mely a búcsúzás és siratás dikcióját is meghatározza. Ennek a zaklatott monológnak a fő szólama vád. A siratásban is a természeti értékek védelme, s indulatos, keserű felsorolása annak a tékozlásnak, mely a létezés épségét veszélyezteti. Előbb körülhatárolja, megnevezi a monológ a pillanatnyi létszituációt: vascső karámban, magányosan, halálra ítélten, közönyös, érzés nélküli világ közepette áll a lovacska a havazásban, már egykori szépségéből kiforgatva („bundásan, sárszeplős arccal”) a halál előérzetében. Kifordítottnak, tébolyultnak látja azt, ami vele történik s ami az emberi világ műve. Majd ezt az állapotot kitágítja, egy kegyetlen világ törvényének minősíti a tűnődés, a vereséget végzetnek, legyőzöttségnek, „e pörben / aludtvér-kokárda a szám”. Hiába próbálta a maga természeti értékeivel meglágyítani a végzetet, a hideg törvényt, életerői eme egyenlőtlen esélyű küzdelemben nem számítanak.550 Az emberi kiszolgáltatottság elemeiből épített és világnyivá növesztett szenvedés szakrális allúzióval, Krisztus-párhuzammal növekszik egyetemessé az önbemutatásban, s vált át súlyos ítéletté, váddá, hiszen az emberi gyávaság, félelem minősítette önnön ellenségévé, a mohóság bűvölt belőle „apokalipszis-pofát”, hogy elpusztíthassa. Indulat és fájdalom fogalmazza a monológot, teljességgel ellenséges közegben. Erőteljesen áttűnik a lovacska monológján a minden irányból támadott költő érzésvilága, aki „szomorúságra szorítva” méri fel helyzetét a támadások közepette, amikor pedig már „csak a lázam ragyog”. A jelenből ezen a mélyponton fordul a múltba a keserű vád: a halálra ítélt lovacska megbánja, hogy elhagyta nomád 238terepét, hagyta magát megszelídíteni azoktól, akik most életére törnek, ételét, italát is megtagadják. Egy óriási megtévesztés áldozata lett, elhagyta a csábításoknak engedve a maga eredendő közegét:
Igaza van Keresztury Tibornak, midőn arról beszél, hogy ebben a részben Nagy László kíméletlen önkritikával számolt le önnön korábbi megtévesztettségével, a sematizmus időszakának programos lelkesedésével. A megtévesztő édesség, simaság, mely mögött erőszak munkálkodik, lepleződik itt le: abba kerül bele a személyiség, amitől természete szerint iszonyodott. Emberi hitványság kiszolgáltatott eszközeként válik a lába „vértavak habverőjé”-vé, s „mese és dögkeselyű” közegébe jut. A Búcsúzik a lovacska nem allegória, az idézett részt és annak folytatását sem lehet és kell tárgyszerűen lefordítani, de az bizonyos, hogy a lovacska megszelídítése s a szelídítés utáni sorsa a tragikum döbbenetében párhuzamos a csalódásaira, megtévesztettségére eszmélő költő keserűségével, ezért ez a rész a versnek egyik olyan pontja, amelyikben a sorspárhuzam az érzésrétegekben hiánytalan. Más részekben sem ütközik, de ott, miként az idézett szakaszt követő strófákban, a vallomás az üzenet egy másik rétegét, a lovacska és az ember történelmi sorsközösségét emeli ki. Persze ez a sorsközösség is a vádló búcsúzás képeiben jelenik meg, ily módon főként az emberi történelem hitványsága, az örökös háborúzás, a győztesek új zsarnokként megnyilatkozó magatartása lepleződik le. Az az emberi világ, amelyik gazdag részletezéssel megjelenik itt, idegen a lovacska tisztaságigényű, szelíd természetétől. Szinte belekapaszkodik ez az önjellemzés azokba a tulaj239donságokba, melyeket az idomítás sohasem tudott a lovacskából kiirtani, s ezek közül a legfontosabb a vértől való undorodás, a „szutykos” megvetése, méltatlan körülményei között megőrzött morális igényesség, mely ilyen fogalmazásban arra is utal, hogy az ember lényegéhez is tartozónak kellene lennie: „ártatlanok sírkövén / kiütő vérsó / fűszerem nem volt soha”. A lovacska történelmi számvetése a neki-nekilendülő, hol víziószerű, hol tárgyias dikcióban a ló történelmi hűségét dokumentálja, keserűségében is önmaga értékeit bizonyítja az emberi történelemben. Éppen ezért végtelenül keserű a zárómérleg, mert annak ellenére, hogy ebben a történelemben a lovacska volt a segítő, a minden időben használható, a hűség törvényét mégis az ember töri fel, mégis az ember vesz semmibe minden értéket. A számvetés, történelmi felmérés – a későbbi Vértanú arabs kanca című költemény motívumát is fölvillantva – a megcsalatottság keserűségével zárul:
Ez a kétsoros ismétlődő jajszó fogja keretbe a történeti számvetést, de ezzel nem zárul le a vers, a hűség feltörésénél is nagyobb baj tör most már a lóra és emberre egyaránt: a technizált világ uralma a természeten és az emberen. A történeti részben a lovacska a természeti szépség hordozója volt, ennek a szépségnek a pozitív, önnön törvényei szerinti kiteljesedését az emberi világgal való szövetkezése tette lehetetlenné. A sirató búcsúzás most éppen azáltal emelkedik új költői magaslatra, hogy mindaz, amit szépségében és nyomorúságában együtt láttunk, nemcsak egyediségében, hanem teljes természeti létében pusztulásra van ítélve:
Nagy László költészetének egyik kései fő motívuma, világszemléletének egyik riadalmas eleme szólal meg itt nagy erővel: az a félelem, hogy az ember által létrehozott civilizáció megbontja a természeti világ épségét, s lehetetlenné teszi magát az emberi létet is. A technika uralma az embert megfosztja humánus értékeitől, természetes szépségétől, s elpusztítja azt a bioszférát, amelyik egyáltalán lehetővé teszi az életet. A lovacska legnagyobb döbbenete az, hogy géppé tárgyiasul, egyszer s mindenkorra elveszti természeti vonásait, mindörökre megszűnik, átadja helyét valami másnak:
240A tárgyiasítás a megszemélyesítéssel és az animizációval ellentétes stílussajátosság, mely az elidegenítő ábrázolás eszköze.551 Ennek a természetből, létből való kiszorulásnak a jövőbe vetített látomása a Búcsúzik a lovacskában nemcsak a lóra, hanem az egész emberi világra kiterjed, s a következő sorokban egy modern apokalipszis képei emelkednek látomássá, melyben minden természeti elem megszűnik, élettelenné, mozdulatlanná, kővé válik, s a bibliai szörnyeket is a modern technika szárnyas bogarai, „billió fog és karom” helyettesítik, elemésztik az embert, az emberiséget is az ember által létrehozott gépek. A technizált apokalipszist, iszonyú jövőlátomást a lovacska sorsképe váltotta ki, hiszen a maga sorsában már tapasztalja a technikai civilizáció teljes expanziójának kezdetét. Annak a világnak a nyitányát, melyben minden értéket a hasznosság helyettesít, mindent „hasznosabbra torzít” a mohóság. Mintha maga a költő is visszariadna látomása borzalmától, tudja, hogy figyelmeztetése nem érinti meg az embereket, „siralomházi prófétának” minősíti önmagát, olyannak, akinek küzdelme hiábavaló, véleménye félretolható, személye leköphető. Érzékeli a vascső karámból való jelzésadás erőtlenségét, személyisége teljes kiszolgáltatottságát, s a technizált apokalipszis látomásával daccal száll szembe, s visszaképzeli magát szabad állapotába, s mintegy az apokalipszis ellenpontjaként gyönyörű virtuális, mert csak a képzelet segítségével megteremtett idilli létállapotba, természeti boldogságba varázsolja magát. Nagy László költészetének édeni képzetkincse sűrűsödik ebben a képsorban: teljesség és harmónia, szelídség és szépség, a természeti elemek sokasága ellenpontozza az apokalipszist, a jelenvaló tényvilágot. Az életre törő „billió fog és karom” helyett a margaréták, a nyárfák „virág-241cicái” kapaszkodnak sörényébe, bárdok helyett „óriás lepkék, lángpirosak / sárgák lilák”, az irtózatos szirénavisítás helyett a „tücskök gyémántzenéje” jelenik meg itt. Még a természet ellenséges elemei is megszelídülnek, jóra változnak ebben a képzelt idillben, boldogságban. Az édeni idillbe való belefeledkezés nyomatékkal jelzi, hogy ez volna a lírai személyiség igazi terepe, természetes állapota. De ez az idill csupán képzeletbeli táj, drasztikus ellenpont üti szét:
Ezek a zárósorok az egyetlen oltalmat, a hó fátyolát is megszüntetik, a kozmikus menedéket is veszedelembe fordítják, hiszen a technizált barbárság már az utolsó természetes elemet, a havat is feketévé tette, ellenséges közeggé változtatta az utolsó érzékelhető tiszta elemet is, amiről a vers kezdetén még azt mondhatta: „te, havacska jó vagy nagyon”. Nagy László látomásában az egymással tragikusan szembekerülő természeti és technizált világ ellentéte a mai ember egyetemes létgondja. Felhívás arra, hogy a technizált világ csak akkor lesz elviselhető, ha az ember átmenti bele a természeti kultúra lelki értékeit, ha természet–ember organikus kapcsolatának folytonosságát nem engedi megszakadni. A felfokozott érzelmi állapot a Búcsúzik a lovacska világát mitikus sugárzásúvá teszi: az önvallomás bipoláris dimenzióban, ellentett világok ütközésében jelenik meg, és olyan hőfokon, hogy a reális képi elemek látomássá emelkednek.
Az eredetileg százhetvenhárom hosszú sorból képzett, strófákra nem tagolt monológverset Nagy László később huszonegy szakaszra tagolta, s rövid, váltakozó szótagszámú sorokra tördelte. A strófák terjedelme fölöttébb változó, az első mindössze két sor, az utolsó pedig négy, az egyes egységek terjedelme a lírai üzenet természete szerint váltakozik, híven követve a panasz és a vád ritmusélményt teremtő, olykor fokozó, olykor ellenpontozó áradását. „A látszólag szabadon hömpölygő versbeszédet azonban a gondolati tagozódás erősen szabályozza… a verset átszövő motívumhálózat előre- és visszautalásai gondolati-hangulati áttűnéseket eredményeznek – akár egymástól helyzetileg távol álló szakaszok között is.”552 A hóesés keretébe foglalt monológ előbb állapotrajzot ad, majd újabb jajszóval keretbe zárt egységben teljes történelmi számvetést végez, ezután pedig apokaliptikus és idilli ellentétezés egységeiben fejezi ki összetett és drámai hevületű létszemléletét, melynek motívumköre a fenyegetettség technikai elemekből álló jellege révén a költői nyelv, létszemlélet nagyfokú kitágítását is magával hozta, miközben alapmotívumaiban szervesen az életmű folyamatosságába illeszkedik.
242Nagy László hosszú-énekeiben többnyire két ellentétes elv kibékíthetetlen küzdelme jelenik meg. Hatalmas teret és időt járnak be ezek a versek, s miként az ősi mítoszok, lényegében alapelveket szembesítenek drámai küzdelemben. De ezek az alapelvek – a humánum és a technizált világ, teremtés és pusztítás, tisztaság és elvtelenség – konkrét tárgyi elemek leltárszerűen gazdag anyagából szervezett látomásos költői képekből jönnek létre. Ezért képesek hibátlan szintézisben egyszerre egyetemes lételveket és történelmileg konkrét társadalmi gondokat, közvetlenül ható, érezhető tényeket megjeleníteni. Egyszerre érezzük ezekben a hosszú-énekekben azt, hogy rólunk van szó, és azt, hogy maga a létezés minősége és méltósága a tét.
A Búcsúzik a lovacska a dehumanizáció reális veszedelmére figyelmeztetett, irodalmunkban egyik első jelentős műveként annak a „negatív előjelű utópisztikus” vonulatnak, mely a hatvanas években a technikai civilizáció esetleges romboló hatásával nézett szembe.553 Nyomatékkal utalt a természeti értékek jelentőségére, a sirató-búcsúzó dikció azonban a múlt iránti nosztalgiát, a természeti lét töretlen szépségét erősítette, annak a veszendőségére ítélt értékei mellett érvelt, a technizált világot negatív erőként fogta látomásba. A költői pozíciót is meghatározta az, hogy a múlt felől, az áldozat szemszögéből ítélt „háborodott” lélekkel, „siralomházi próféta” gyanánt. Olyan pozícióból tehát, melyben az érzelmi kötődés a természeti világhoz domináns elemmé válhatott, s minden egyéb élettényezőt a veszélyeztetettség helyzetében minősített. A Rege a tűzről és jácintról és a Búcsúzik a lovacska a paraszti gyökérzetű költői világkép egyetemessé tágulásának tanúságtétele is, de Nagy László azt is érzékeli, hogy ez a kötődés a hatvanas években már nem abszolutizálható, ezen túl is kell lépnie. Bármily értékek birtokosa is lett általa, nem lehet, hogy teljességre, korszerűségre törő, mindenségigényű szemléletének gátjává váljon a szükségszerűen letűnt világhoz való kötődés. A megrendült siratók után tovább kell lépnie, be kell látnia, hogy az a világ, amelyikhez oly erősen kötődött, amelyikből felnőtt, egyszer s mindenkorra véget ért, le kell vele számolni, el kell tőle búcsúzni. A Zöld Angyal Nagy László tudatos szembenézése az elkerülhetetlen átváltással: személyiségének teljes fölszabadítása mindenféle visszahúzó kötöttség alól, hogy akár a lehetetlenért is vállalhassa a küzdelmet. Ilyen értelemben leszámolás A Zöld Angyal. A leltározó tárgyiasítás most az emlékek, gyerekkori élmények, a paraszti világhoz való kötődések motívumait jeleníti meg, lényegében egy korábbi teljes világképet idéz meg, hogy végső búcsút vegyen tőle. Különös, tragikus fenségű atmoszféráját az a feszültség és erő teremti meg, hogy a legbensőbb övezetekbe, alapélményekbe vezet a végeladást végző, leltározó tekintet. Fájdalmas ez a „végeladás”, de Nagy László az intellektus könyörtelen erejével végzi el. Egész múltbeli világára ráengedi a Zöld Angyalt, a pusztítás és teremtés dialektikájának egyetemes törvényét érvényesíti elszámolásában. A leszámolás egy még nagyobb, egyetemes 243érvényű teremtés érdekében és annak igényei szerint történik. A pusztulás konkrét képei itt is az aprólékos metaforikus megjelenítés révén emelkednek látomássá. A Zöld Angyal ennek a látomásnak a mitikus-vizionárius kifejezése, „tükröződése egy tényleges valóságfolyamatnak, és a lélekben felgyűlt erős affektív tartalmaknak a kivetítése”.554 A látomás pedig a világ tükröződése. Nem siratás többé, hanem megrendült, empatikus, de könyörtelen szükségű leszámolás. „A költő, aki meg akarja váltani a világát – kilép belőle. Ezért van tele minden irodalom nagy leszámolásokkal. Nagy László leszámolása eddig a legnagyobb arányú. Teljesebb, mint bárki másé”555 – írja Csoóri Sándor. Nagy László verse valóban nem feladás, hanem teljes átértékelés – a megváltás és megváltódás érdekében. Átadja világát a pusztítás Zöld Angyalának, hogy felszabadítsa személyiségét a még nagyobb horizontú létküzdelemre, melynek minősítését majd a teremtés Zöld Angyalától várja.
Nagy Lászlót intenzíven foglalkoztatta saját felnevelő világképének a megváltozása és megítélése. Így történhetett, hogy amikor szétnézett az omladozó iszkázi szülőházban, körbefogták „egy letűnt világ” tárgyi maradványai, megrohamozták gyermekkorának emlékei, s ennek a pusztuló háznak a tetején, a tört cserepek között megpillantott egy kis zöld cserjét, képzelete ezt a pusztulás és teremtés Zöld Angyalává növesztette. Maga a Zöld Angyal mágikus név. Leginkább Ady vegetációs szimbólumaihoz, az Ős Kajánhoz, a Jó Csönd-Herceghez hasonlíthatnánk, szülőhazáját Csoóri Sándor a Jelentések Könyvében, az Apokalipszis négy lovasának közegében jelöli meg, de ő utal arra a Nagy László-i egyénítő jegyre is, hogy ez a látomás nem más, mint a „valóság legteljesebb föltárása, leleplezése, megértetése”.556 Ilyen értelemben a valóság láthatóvá lett láthatatlan törvénye: mítosz. Ez a Zöld Angyal plasztikus képi alapozottságú, mitikus sugárzása, sejtelmessége a részletekben is követhető, bár fogalmilag nehezen megragadható, hiszen éppen a megnevezhetetlen megnevezése. Mindenre kiterjedő zöld invázió ez, mely az ítélet jeleivel jelöli meg a költő szülőházát és gyermekkori világát. De nem rossz hatalom ez, hiszen az indító sorok nyomatékkal azt hangsúlyozzák, mondat eleji ismétléssel is, hogy:
A zúdulva a házra törő Zöld Angyal a vegetációnak ezekből az elemeiből áll össze. Valóban végítélet jellegűen jön „tomboló zöld paripákkal”, „óriás zöld bikákkal”, „röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet”. Világvégi áradásban látjuk itt elszabadulni az enyészeten burjánzó zöld vegetációt. Különleges a költői látás-látomás leleménye: palánkon, falakon áttörve most azokká az állatokká, növényekké vizionálja ezt a mindent betöltő pusztulást, melyek ezen a paraszti udvaron valaha rendben, egy organikus kultúra törvényei szerint éltek. Most viszont a végítélet tombolásának jelképei, pusztító, mindent romboló hatalomként tobzódnak, „be244vesznek minden zugot”. Szabad prédává vált minden, hiszen „a vízözönelőtti / fölszerelést lerakta eléjük fehéren / apám, aki volt a kemény szerszámok csillaga!”. Vagyis véget ért itt egy olyan emberi létküzdelem, amelyik anakronisztikus eszközeivel is a végsőkig fönntartotta e lét organikus működését, rendjét. Egyetlen jelző, a „vízözönelőtti” hordozza azt a minősítést, mely szerint tarthatatlanná vált létforma elszámolására, végkiárusítására kerül itt sor. Ezután lenyűgöző leltározás teremt egységes víziót: a paraszti életforma tárgyi elemeinek egész világtörténelmi pályafutása, a teremtő, aktív funkciótól a végső enyészetig megjelenik Nagy László látomásos, végleteket társító metaforikus képeiben:
Minden elem valóságos itt, mégis vízióvá emelkedik az összkép, a költői képzelet is elszabadul a látomássá növő látványleltártól, s „fele valóság, fele álom” képeket sorjáztat: ezzel az egyetemes pusztulással szemben – mintegy álomvízióban – mozdulatlan szekéren vágtat „holdfény-ostorral kezében” a „dérfejű ember”, aki egykor irányítója, gazdája volt ennek a világnak. Most e vízió groteszk képeiben lovai helyett nyerít, s nem veszi észre, hogy az enyészeté lett ő maga is. A „vízözönelőtti” szerszámokra, mértéktelen erőfeszítésre, éjjel-nappali munkára alapozott archaikus paraszti világ pusztulásának groteszk látványával szemben most – a Búcsúzik a lovacska apokaliptikus víziójával ellentétben – szinte idilli képben jelenik meg egy pillanatra a korszerű technika világa („repülő sózza a mezőket, / a jegenyesor-széles vetőgépek ontják a magot”). Erről az erőfeszítést, reménytelen paraszti küzdelmet helyettesítő, felváltó változásról nem vesz tudomást az apa. Távolról nézve, már cinikusan bíztatná e képtelen versenyre az apát a költő, mert érzékeli az idővel szembeszálló ember komikumát is. Nagy Lászlóban sokkal erősebb a kötődés, az eleven emlékezés annál, hogy csak külső nézőpontból szemlélje ezt a világot. Még az a lelkiismeret-furdalás is megszólal benne, hogy mindez a pusztulás talán azért történik, mert „e romlásba nem avatkozik erős kezem”. S miként a Rege a tűzről és jácintról számvetésében, az apa világa után itt is az anyáé következik. A kompozíció újabb egységében „már a szoba tükrében nézi magát a dzsungel”, s a paraszti világ 245külső tárgyi elemei után most birtokba veszi a szobát, a feszületet, a falat, a döngölt agyag fundamentumot. A látomás biológiai pontossággal mutatja a rombolást, s bár az egyetemes pusztítás képeit látjuk, magában a folyamatban a megnevezés szépsége, a költői kreatív erő révén az is fölsejlik már itt, hogy egy másik elv felől nézve, egy nagyobb rend törvényei szerint ez a rombolás teremtés is: „a döngölt agyagba / dobszó-ritmusban, mikro-csillék gyöngysorai / özönlenek a sókért, a mészért, vasért”. De itt még a romláson, a pusztuláson van a hangsúly, annyira, hogy már-már siratóvá válik a vers, a leltár, midőn az anya s legszemélyesebb kellékei lesznek a „zöld martalóc” áldozataivá. S ahogy a képzelet számba veszi a szülők világának romlásba fordulását, hiába védekezik, hiába próbál távolságtartó lenni a költői személyiség, a Zöld Angyal elfoglalja őt is: mérhetetlen tömegben zúdulnak képzeletére „egy érvényét vesztett világ” megsemmisülő, de sajgóan eleven emlékeket, érzéseket ébresztő elemei. A paraszti világ emlékeinek felismerhetetlenné torzult és végtelen rétegzettsége tör rá a megsemmisülés evidenciájával. Nagy erejű költői képek sokasága jelzi a teljes átváltozást („a hulló akácfavirággá lényegült háborús kötszer”, „s vitézi medáliákat hullat a vércse”), de azt is, hogy ezzel a letűnt, „érvényét vesztett” világgal az azonosság szintjén van bensőséges kapcsolatban a költő. Ez az azonosság atavisztikus, létmélységű, de éppen az ezzel való összekötöttség olyan terhe is a személyiségnek, amelyik megrontja jelenét, amelyik érthetetlenné, idegenné teszi világát:
Kulcsfontosságú sorok ezek Nagy László költészetében. A hatvanas évek elejének „rút idejét” aranykorrá akarta volna „tünődni”, ki akart szakadni egy pillanatra legalább nyomorító „bilincsügyei”-ből, de egy „érvényét vesztett” világgal való azonosságára kellett rádöbbennie. Volt ereje vállalni ezt az azonosságot, bármilyen nyomorító hatalomnak is érezte, s volt ereje ahhoz, hogy akkor tudatosítsa ennek a világnak mélyebb erejét, a költői személyiség számára felbecsülhetetlen értékű tartományát, amikor ennek a világnak csak a pusztulása látszott. Az azonosulás ugyanis láthatólag ennek a világnak a kozmikus rendjével történik, a partikuláris elemek sokasága mögött működő léttörvényekkel. Így lehet a személyiségből felnö246vesztett művészet több, mint maga a személyiség. Így lehet a léttörvényekkel való azonosulás egy olyan teremtés szervezőereje, melynek értéke szintén túl van a partikuláris mozzanatokon. Ezért lehet ez „fenn suhogó zöld vers”, melynek törvénye az elemek rendjébe illeszkedik.
De hogyan juthat el a „fenn suhogó zöld vers”-hez, ha egy „érvényét vesztett világ” emlékeinek rabja, ha azzal azonos? Úgy, hogy nem a tárgyi emlékeivel azonosul, hanem annak a kozmikus rendjével, partikulárison túlmutató értelmével. Ezért mond „ámen”-t a paraszti világ kellékeinek pusztulására, s ezért búcsúztatja el, árusítja ki a kompozíció következő egységében a maga gyermekkori emlékeit is: „Végeladás, nincs maradástok, emlékeim” – indítja szinte kegyetlenül azt a hatalmas leltárt, melyben önmaga helyett küldi a pusztulásba a benne élő „eleven képek”-et: az arabs kancát, amelyik gyerekkorában átugrotta, a sokféle gyerekkori babonát, mesét, a regösök láncos csapatát, az ünnepeket, húsvétokat, pünkösdöket, szerelmeit, a gyermekkorában fölötte átlépő sárga szoknyás cigánylányt, a háborús évek géppisztolyos katonalányait. Olyan motívumok tömegét sorolja föl ez a búcsúztató leltár, melyek mind ismerősek Nagy László önéletrajzi jellegű vallomásaiból, s ismerősek verseiből is. Ezeket mind elbúcsúztatja, kiárusítja, „ez volt az emlék halála”.
A részletezés után összegzi is ezt a kiárusítást, rothadó mesének, mítosznak minősíti, csupa olyan szépségnek, melyek mindörökre elpusztultak, eltűntek, s melyek soha fel nem kelthetők még a költészet archaikus mágikus eszközeivel sem, semmiféle igézéssel. Amilyen keményen indult az emlékek kiárusításának leltára, oly egyértelműen minősíti véglegesnek halálukat: „nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha!” Világképtágító erejű leszámolás ez, könyörtelenségében is önerősítő jellegű, mert maga a költő végzi a nagy kiárusítást, átadja a pusztulás Zöld Angyalának mindazt, amiről úgy véli, visszahúzó erő az ő számára. Az emlékek halálát nem a Zöld Angyal okozza, hanem a tudatos költői leszámolás. Ennek egyes elemei arra is utalnak, hogy Nagy László a maga korábbi költészeteszményével is szembekerült: korábban igéző, varázsló, mitizáló költői erejével a paraszti világkép mindenségérvényűvé tágítását végezte, a teljesség varázsával jelenítette meg a paraszti életeszményt. Most úgy érzi, a költészet erejét nem összpontosíthatja a paraszti világképben megragadható embereszmény őrzésére, mert a kor embereszménye már nem köthető Nagy László számára sem csupán a paraszti világhoz. A Zöld Angyal úgy fejezi ki a személyiség kötöttségektől való szabadulásvágyát, hogy „ezt a legtitkosabb mítoszt az elkötelezettség fegyelméből látja-láttatja”.557 Így jellemzi költői személyiségének magatartását „a mássá lenni és hűnek maradni dialektikája”.558 Nagy László grandiózus leszámolásának az igazi értelme ugyanis A Zöld Angyal utolsó részében tárulkozik föl. Ebből egyértelműen kiderül, hogy ez a leszámolás önerősítő értelmű, hiszen az eddiginél jóval kegyetlenebb létszituációban kell a költői személyiségnek helytállnia. A letűnt világhoz való visszahúzó kötődés, 247az emlékek siratása, igézése „lírai fényűzésnek” minősülne egy olyan kegyetlen kihívásokkal gyötrő korban, amikor minden gyöngeség halálos vétség lehet, nagyobb, aktívabb, kegyetlenebb létküzdelem várja. „S múltbeli önmagától, kapcsolataitól és emlékeitől is azért oldozza el magát, hogy erre a küzdelemre az elidegenedő világ hidegebb, szigorúbb viszonyai között is képes lehessen. Attól szakad el, ami gyengeségre, tehetetlenségre, állandó és meddő gyötrődésre kárhoztatná. Feladja a szociológiai mivoltukban már védhetetlen értékeket, hogy megnyert szabadsága révén – embersége tartalmaiként annál hatékonyabban őrizhesse azt, ami bennük életrevaló. S A Zöld Angyal egész befejező szakaszának az a jelentése, hogy a nyűgeitől eloldozódott személyiség képes is erre az értékőrző és továbbépítő misszióra.”559
A leszámolás képei után az utolsó szakaszban a szembenézés, egy új magatartásforma kimunkálása jelenik meg valóban kegyetlen közegben. Az első részekben egy sorsát betöltött világtól, egy valaha éltető és organikus léttől kellett búcsút vennie. Ítélete annak morális tartományát nem illeti. Ezzel szemben az utolsó szakasz differenciált közege a modern kor romlásának hatalmas körképe, analitikus bemutatása a sokféle erkölcsi és szellemi pusztulásnak. Ezzel néz szembe a költői személyiség. „Útján a hű lovasoknak” mindent számba vesz, az ármánykodást, álságot, züllést, az alkohol rombolását, a csalásokat, széteső családokat, öngyilkosokat, üres lármázást, öntelt tudatlanságot, végtelen sivárságot, de maga nem szennyeződik ebben a küzdelemben, mert magasabbra állította a mértéket, szembeszegül ezekkel a létezést romlasztó erőkkel, s hatalmas életakarattal, heroizmussal akar úgy élni, olyan költészetet létrehozni, amelynek a végső mérlege az örök értékű teremtés képviselete lehet:
Íme, a „fenn suhogó zöld vers” értelme: a személyiség – minden erejét a világ kihívásaival való szembenézésre koncentrálva vállalja a romolhatatlan értékek eszményét, a legjobb emberi ügyek képviseletét, amelyikben a küzdelem mértékét nem a remélt jutalom, hanem az eszmény tisztasága és a közeg hitványsága szabja meg. A Búcsúzik a lovacska lírai hőse befutotta még egyszer a zöld mezőket, kiszakadt kegyetlen, pusztulásra kényszerítő közegéből legalább képzeletben. A Zöld Angyal lírai hőse szembesülő, világot felmérő száguldással tekinti át és elemzi, minősíti közegét, s a hitványsággal, romlással szemben állít szakrális fényű eszményt maga elé, örök szövetséget köt a teremtés Zöld Angyalával. Ami annyit jelent, hogy ha méltóképpen teljesíti küldetését, akkor föloldozást nyer az elmúlásból, akkor művé248szete az emberi történelem örök értékeinek övezetébe tartozik. Ehhez a teremtő küldetéshez kellett a személyiség fölszabadítása, érdekkörének, felelősségterepének kialakítása. Az a közeg, amelyikben e lírai hős a teremtő cselekvést vállalja, jellegét, minőségét tekintve már a Menyegző orgiázó lakodalmasai felé is mutat. A Lehetetlen képviselete pedig a pálya utolsó szakaszának alapvető morális elszántságát jelenti.
A Búcsúzik a lovacska és A Zöld Angyal mitologikus látomása egy történelmi folyamat más-más aspektusú drámáját mutatja be. A forró szél imádata a személyiség belső övezeteibe vezet titokfaggató, de a titkot titok voltában megnevező látomásként. Nagy László önerősítő szerelemhimnusza itt a személyiség titkos tárnáiból lobban föl, atavisztikus mélységeiből jön, elemei felismerhetően önéletrajzi jellegűek. Ez a hosszú-ének is öntanúsítás, sőt önerősítő vallomás. Erejét azonban itt a szerelemből veszi, miként a Himnusz minden időben című szerelemhimnuszában. Az, hogy Nagy László a Himnusz minden időben című kötetét a címadó verssel nyitotta s A forró szél imádatával zárta, azt is jelenti, hogy az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején személyisége legfontosabb megtartó értékének a szerelem létküzdelemre erősítő menedékét tekintette. (A későbbi átrendezés eszmeibb rendet követ, nem lefokozza ezt a motívumot, hanem kitágítja.) A Himnusz minden időben ennek az élménynek a sokrétűségét az összegző remekmű fegyelmébe fogta. A forró szél imádata a szerelem mítosza: a maga kitágított, mindent elárasztó erőként való megnevezésével a személyiség kötöttségét és megerősítését egyszerre sugallja. A szerelem hatalmának titkát Nagy László hosszú-éneke éppen elemeinek bőségével, azok sejtelmes-mitikus aurájával érzékelteti. Bizonyos, hogy a bolgár folklór szerelemélménye fölszabadítólag hatott Nagy Lászlóra: segítette őt a szenvedély megnevezésének, elfogadásának bátorságában. A bolgár folklór e vershez motivikus ösztönzést is adott. Nagy László a bolgár népköltés antológiáját a „szerelmi líra” ciklussal s azon belül is a Fehér szél támad kezdetű dallal nyitotta:
A bolgár dal eredetijében a „fehér szél” ismétlése szerepel. Nagy László úgy változtatta ezt „forró szél”-re, hogy a Fehér-tengerről induló szél jellegét is megnevezze, de az ismétlés nyomatékosító erejét se veszítse el a vers.560 A bolgár dal „fehér szel”-e természeti monumentalitást, hatalmat jelent, nem a szerelem jelképe, a természeti erő és a szerelem mégis összekapcsolódik. A dal – robusztus erejével, balladai szaggatottságával, átokkal is védelmező vallomásával – azt is sugallja, hogy a természet is a szerelmi élmény elemévé vált, a megnyert szerelem még a természet erőinél is nagyobb bizonyosság, nagyobb erő és érték. Ezért védi azt átokkal is.
Nagy László hosszú-énekében a „forró szél” a szerelem mitologikus szimbóluma. A személyes, megszólító dikció a Himnusz minden időben attitűdjét is meghatározza, miként a jellemzés bősége is. Nagy László A forró szél imádatában a titokkutatás szenvedélyétől sodorva, annak magát átadva fölfokozza a megszólító dikciót, s a himnusz fegyelmezett sokrétűségével szemben a mítosz távlataiba emeli az elemek gazdagságával és sejtelmességével az alapszimbólumot. A megszólító jellegű alapmotívum vissza-visszatérése Nagy László versének magas hőfokú sodrásában ösztönzést kaphatott Shelley Óda a Nyugati Szélhez című versétől is. Almási Miklós egyenesen úgy véli, hogy az alapmotívum újra és újra megszólaló szélbe kapaszkodó rettenete Shelley „szabadsághimnuszának kimondatlan idézete”.561 „Dikciója ódai, rapszodikus és himnikus egyszerre; múltra révedő reflexió, emlékképek mozaikját és jelent vetítő vízió, leírás és vallomás együtt, feloldva a lírai indulatban. Lényege az elementáris sodrás, az iram, a romantikusok érzelmi izzására emlékeztető enthuziazmus; nemkülönben a kiválasztottság- és elrendeltségtudat s a kiáradó élet- és szerelemélmény; az érzésvilág elemi felfokozottsága. A forró életláz ostromolja itt is, mint annyi más versében, az idillt megölő sorsot.”562
A megszólító lírai szituáció sokrétű erotikus delejezettséggel nevezi meg előbb a „forró szél” tulajdonságait, melyek együtt olyan titokzatos erővel bírnak, hogy a személyiség hiába küzd ellene, teljesen hatása alá kerül, pedig szenvedés és szépség együtt van benne. Az előtörő emlékekből előbb a veszteségek, áldozatok, szenvedések komorlanak föl, mégis a „forró szél” sodrása, vonzása kerekedik felül. Az általános, összefoglaló, de az összegzést sokrétű képvilágból teremtő első rész után a költői személyiség leállítja ezt az elragadtatott áradást. Az alapmotívum természete ugyanis azt kívánja, hogy a jellemzés önjellemzés formáját öltse, a bemutatás ezért válik már a megszólításban önvallomássá. A költő saját élményeiről vall, amikor a forró szél, a szerelem titkát, személyiséget alakító hatalmát kutatja. A forgatag leállítása a vers második tömbjében lehetővé teszi az emlékek higgadtabb számbavételét, de az inspiráció természete olyan, hogy az emlékidézés hiába kezdődik nyugalomra intéssel („Állj le, vagy lassúlj, kincseimet akarom látni!”), a képzelet olyan emlékeket vet újra meg újra felszínre, amelyek a szenvedély sodrásába fogják a személyiséget. Az egykori „kicsi király” a meggyfa tetején „a szenvedély zöld piros tornyában élő harang”-ként himbálózik a szélben, s meglesi a vándorcigányok 250csapatához tartozó gyönyörű fekete lányt. A szeméremtudat előtti természetességgel viselkedő tábor, ahol a kitárt mellű nők ruganyos halmain „tejben és cukros nyálban csúszkálnak a göndör babák”, már az „ó, van-e isten!” felkiáltásra ragadtatja a költőt. A fekete lány pedig búzavirág-koszorúba öltözik, hiába igézi a „kicsi király”, feléje se néz, meztelen természetességgel végzi dolgát. Merő ellentéte történik annak, amit a „kicsi király” szeretne, mégsem engedi groteszkbe fordulni a látványt, hanem lehunyja szemét, s vallomást tesz:
Megzavarja a gyönyörű titokérzést, titoklátást a – nyilván búzaszentelő körmenet – Máriához litániázók rémes lármája. Széttöri a varázst, megrontja még az álmot is ez a drasztikus ellentét, de megmarad borzongató emlékként a kép:
Az emlék mitizálódásának folyamatát is mutatja ez a kép: a látványból örök vonulás és örök fájdalomérzés marad, kígyóvá válik a beteljesületlenség élménye.
A forró szél imádata inspirációjának természetéhez tartozik, hogy a szerelem titkain tűnődő képzelet egymástól távol eső emlékképekből építkezik. A gyermekkori kép után a következő elkülönülő emléktömb egészen más természetű: a Vérugató tündér című versből ismerős élmény jelenik itt meg. A forró szél imádatát feleségének, Margitnak ajánlotta Nagy László. Margit tüdővérzése utáni hazaérkezésének pillanatait halállegyőző játékká, „rikató-nevettető móká”-vá emeli. Itt a szenvedést, a test megalázottságát kell legyőznie az életakaratú szerelemnek, sírást kell játékba fordítania. A folklórelemek – a halálnak vénemberként való megnevezése, majd virtuális legyőzése – növesztik föl a költői személyiséget a vallomásban. A szenvedést elűzi, a haláltól közvetlenül fenyegetett létet védelmébe veszi, s a tragikumot kozmikus csodává bűvöli. Az emlékképek mozaikjaiból építkező vers ezután hirtelen váltással visszább lép az időben. Mitologikus ragyogással idézi fel azt a pápai diákéveibe visszanyúló élményt Nagy László, melyről az Életem című írásában számolt be.563 A forró szél imádatában egész strófa idézi ezt az emléket, a forróság, a szél, a láng olyan képzetek itt, melyek egybekapcsolódva át is alakulnak, s szétválaszthatatlan a versben a természet és az emberi test tüze. Az önvallomásként 251megjelenített, mitizált képzelődés a személyiség és az erotika titkos, értelmen túli összekapcsoltságáról vall. A kívánság és a valóság kontúrjai elmosódnak, az élmény létélménnyé tágul:
A következő metszet bulgáriai forró és magányos képzelődést mutat, „zsaroló vízióval” küzd a költői személyiség, a szerelem hívó szava itt „forró levél”, s szinte robbanásig nő a vágyakozás. Ez az életláz, ez a szerelemből merített életerő, teljességvágy ütközik aztán a Bulgáriából való hazatérés emlékének döbbenetével: a kővilág élményével, a társadalmi közeg ama sugallatával, parancsával, hogy „kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz”. Ebben a részben a társadalmi szférával bővül és ellentéteződik az alapmotívum: a kővilág, a hideg világ akarja magához formálni a személyiséget, de a szinte egyetemesnek látszó kényszerrel, az idillt megölő világgal szemben erő és menedék a szerelem.
A Nagy László-i mitologikus versnek éppen az a jellegzetessége, hogy a valóság szemléletesen is megragadható elemeinek tágítja ki a hatókörét a létezés elveiig, a valóságos erővonalakat növeszti világnyivá. A kővilág ellenében úgy jelenik meg itt az Életem564 prózaszövegében is elmondott esküvőjük, albérleti életkezdésük, hogy maga a kötés itt már – tényszerű, szinte leltározó tárgyszerűsége ellenére – a világ ellentétes erőivel való szembesülés, küzdelemvállalás. A vers ifjú párjában már fölismerhetjük a Menyegző lírai hőseinek alapvonásait is. Kiteljesül a „forró szél” alapmotívum is: itt nyer értelmet az ajánlás is. A lírai hős világát átjáró sodró életláz, az emlékekből, emlékmozaikokból épült motívumsor eggyé olvad, kiteljesül, szakrális emelkedettséget és életküzdelemre fölszánt karaktert kap. Ezt a valóságképet és ezt a mítoszt együtt jelenti a „forró szél”.
A mitologikus sugárzás fontos eleme a versben az időrend szabad váltakozása a motívumok fölidézésében: így rétegződik bele az örömbe, vágyba a szenvedés és a küzdelem. A zárórész a mozaikok s azok összegző összefogása után a csoda egészére eszmél: a „forró szél” minden levertségből, minden kínból, lemondásból újra talpra állít, feltámadást hoz.
A forró szél imádata részleteiből nem áll össze olyan elementáris erővel, olyan funkcionális telítettséggel a teljesség igézete, mint a Menyegzőben. Ebben bizonyosan szerepe van a verseszme titokszerűségének is.
252A Menyegző Nagy László legtökéletesebb hosszú-éneke, irodalomtörténeti mércével mérve is kivételes alkotás, mitizáló, látomásos költői világképének nagyszabású összegzése a hatvanas évek közepén.565 Jellegzetes példája Nagy László költői teremtőerejének, látomásos, mitologizáló szemléletének, mely apró élményt, jelenséget képes a világelvek ütközési terepévé tágítani. A Menyegző keletkezéséről, kialakulásának folyamatáról érdemes teljes egészében idézni Nagy László följegyzését: „Pár évvel ezelőtt a bolgár tenger Neszebár nevű szigetén, a szabad ég alatt láttam egy lakodalom kezdetét. Állt az új pár a sziget csücskén, szólt a zene, ivott a násznép, koccintott a fényképezőgépes külföldi turistákkal. Folyt az ünnepi ceremónia. De ez nagyon sokáig tartott. Úgy éreztem, a két fiatal egybekelése csupán merő ürügy a huzamos dáridózásra. Nekik csak várniok lehetett, csak álltak szoborszerűen, fájdalmasan nézve a hullámokat, a tenger fenséges aktivitását. Én nem bírtam idegekkel az ő mozdulatlanságukat, és továbbmentem. Vittem a látványt, ami verssé kezdett fogamzani bennem. Itthon az első pár sor után nem tudtam folytatni az írást. Később merészen azt gondoltam, a látványnak jelképi erőt adok, vagyis szimbólummá emelem. A mindenkori ifjúságról írok, az ifjúságról, aki a jövőt jelenti, új, emberibb ideák diadaláról s arról, hogy ezt a diadalt mennyire hátráltatni tudja a megcsontosodott maradiság. És eszembe jutott saját, nem éppen ragyogó ifjúságom is, az ötvenes évek elejéről. Ezért a vers elhagyta az élmény kereteit, nem lett belőle úti beszámoló, … hanem, szeretném azt hinni: egyetemes érvényű, küzdelmes beszéd, vonatkozik az élő emberiségre. A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom önöknek, s a Menyegző alá odagondolhatják a következőt: »Írtam a romlás és romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért.«”566 Nagy László kéziratában az „ifjúságunk emlékműve”567 alcím olvasható. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a vers végleges változatából éppen azért maradt el mindkét alcím, mert Nagy László érezte, hogy maga a Menyegző sokkal tágabb horizontú és sokkal összetettebb, egyetemesebb alkotás annál, hogy alcím korlátozza érvényét. Bár az itt idézett prózai magyarázat tulajdonképpen igen gazdag szöveg, a vers többszálú értelmezését adja, némely része pedig meglehetősen általános érvényű is. Mégis szűkítés lett volna ez az alcím is a vers mitologizáló karaktere révén végtelenné tágított világához viszonyítva. A Menyegző ugyanis valóban szimbólummá, mitologikus látomássá növeszti a neszebári látvány emlékét, de ez a szimbólum nemcsak az ifjúság és maradiság küzdelmének fölfejthető allegóriája, hanem mitologikus látomás, melyben az emberiség az emberi létezés ellentétes minőségeinek küzdelmében jelenik meg. A látvány tehát az emberi létállapot ítéletes látomásává növekedett. A tárgyi bőségből vízióvá emelkedő látványban a költői öntanúsítás és ítélet együtt jelenik meg. A hosszú-ének mindegyike ellenséges erők, világtendenciák szorításában mutatja a költői személyiséget, ebből a küzdelemből 253A Zöld Angyal és a Menyegző teremt hiánytalan, szerves mitologikus látomást. A Menyegző az ellentétes világtendenciák ütközését egyetemes létdrámaként érzékelteti. Drámaian mai ez a létküzdelem, szinte közvetlenül érzékelhető benne a személyes élmény elevensége. Távlatai az elemek gazdagsága folytán mégis egyetemesek. Végtelenné tágítja a jól körülhatárolt látvány terét, idejét és főként érzelmi, eszmei rétegeit olyannyira, hogy a polarizált küzdelemben egyszerre láthatjuk az áldozati rítus modern változatát az apollói és dionüszoszi életelem ütközésében.568 A neszebári látványból a fájdalom, keserűség teremtett egyetemes érvényű mitologikus követelményt: Nagy Lászlónak rá kellett döbbennie, hogy azok az életértékek, melyeket küzdelmes költői-emberi pályájának lényegévé emelt, ellenséges és érzéketlen közeg túlerejébe ütköznek. Az egyetemességet ostromló költő azt is érzékeli, hogy ez a küzdelem örök a történelemben: az eszménynek mindig méltatlan és ellenséges közegben kell megvívnia létküzdelmét. Rokon ez a felismerés Németh László történelmi drámáinak alapvonulatával: az eszményi minőség, az átlagost messze meghaladó igény ütközik a hitványság szövevényes erőivel s mérhetetlen sokaságával. A Menyegzőben ez az ütközés azért különlegesen fájdalmas, mert az ifjú pár azokkal kerül összebékíthetetlen ellentétbe, akik az ő rokonaik, barátaik volnának, az ő meghívottaik, elvileg ugyanannak az eszmének, ugyanannak az üdvösségügynek volnának a képviselői, mint ők. Ellentétükben tragédia lepleződik le: az emberiség legszebb eszméinek jegyében hitványság tobzódik. Az emberiség történelmében azokat a szép eszméket, melyeket az értük, velük őszintén élő etikus személyiségek életelvül választottak és megváltónak tudtak, mások csak ürügyül használják az eszmétől, eszménytől teljességgel idegen szellemi-erkölcsi tékozlás leplezésére. A szakrális értékek kiüresedése, ellentétükbe fordulása, totális profanizálódása ez. Bizonyos, hogy motivációjában erős szerepet játszik annak felismerése, hogy a szocializmus eszméi jegyében mi történik Magyarországon s a világban. De Nagy László azáltal mélyíti tovább ezt a drámát, hogy általánosabb világtendenciaként, létvízióként mutatja meg, e küzdelemnek nincs tehát partikuláris megoldása.
Nagy László költői világképében a teljes és szép emberi élet a személyiség erkölcsi parancsa. Az élet egyszerisége, időbelisége éppen arra ösztönzi, hogy a benne rejlő pozitív lehetőségeket ki kell bontakoztatni, ha egyszeri csoda az élet, akkor csodaként, szentségként kell azt teljesíteni. Ezt az organikus teljességre törekvést láthattuk világképének folklór- és keresztény motivációiban, s ennek nyilvánvaló jelei formálják különféle típusú szerepverseit. A Csodák csodája önjézusító szerepét éppúgy, mint a lovacskamonológot vagy a portréversek értékeket, eszményeket valló és vállaló lírai hőseit. A Menyegző ifjú párjában összegződnek, együtt jelennek meg Nagy László költői világképének legfontosabb értéktartományai. Ennek kivallására, hirdető bemutatására ad alkalmat a költőnek az, hogy az ifjú pár szerepében szólal meg. Ez a szerep a személyes vallomás lehetősége és kitágítása, általánosítása egyszersmind. A többes szám első személyű dikció a hirdetés gesztusával teremt 254alkalmat világképe teljes bemutatására úgy, hogy a személyiség egyfajta eszményi emberi létlehetőség formájában nyilatkozzék meg.569 Ez a szerep teszi lehetővé azt, hogy a Menyegző, A forró szél imádatának nagyarányú folytatásaként Nagy László szerelemfilozófiájának is legteljesebb kifejezése legyen. Éppen a kétszemélyes szerep gazdagságában, a két személy egymást tartó, egymást erősítő egységében mutatja meg annak az erőnek, tartásnak a bázisát, amelyik a reá törő iszonyattal szemben képes sértetlenül megőrizni a maga emberi eszményeit. Ilyen értelemben a Menyegző szerelmi vallomás is, két ember szövetségének ünneplése.570 Ez a szövetség az ifjú pár számára szentség, életük értelme is általa tárulkozik föl. A szakrális alkalom hirdető számvetésre, önmeghatározásra, öntanúsításra ösztönzi őket. Az ifjú pár magatartásában, öntanúsításában ugyanazokat az eszméket és érzéseket ismerhetjük fel, amelyek Nagy László versvilágában eddig is pozitív értékként jelennek meg, amelyek egy-egy elemét rövidebb verseiben is megfogalmazta, tendenciáját, a fenséges elszántsággal védett teremtő tisztaságot és igényt sokszor és sokféle anyagból teremtette meg. A Menyegző öntanúsításában együtt van a Himnusz minden időben, a Tűz, a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Bartók és a ragadozók, a Búcsúzik a lovacska, A Zöld Angyal, A forró szél imádata számtalan meghatározó eleme, motívuma. A Menyegző lírai személyisége a Nagy László-i embereszmény megtestesítője. Az alapvető emberi értékek – erkölcsi, ismereti, esztétikai – megvalósítására kötött szent szövetséget a társával:
Életigényük az alapértéket a rendteremtés intellektuális bizodalmával egészíti ki, lehetőségeiket az ész, a folyton újabb felismerések felé törő értelem és a világ kozmikus teremtő erejével való azonosságtudat bátorítja („koszorúnk se mirtusz: a koponya ér-fonata, / a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus”). Az eleven élet valóságos szép igényeinek s nem a babonáknak, dogmáknak, megkövesedett eszméknek a képviselői:
Az erkölcs, igazság, szépség, rend, felfedező nyitottság, „a képzelet kivirágzása”, szelídség, békesség jellemzi az új párt, de kozmikus küldetésük nem valamiféle élettelen aszkézis, hanem az örök halált elijesztő „legnagyobb nász” is, „az újrateremtés indulata”, a természeti szépség megvalósulása is. Az életértékek kozmikus arányú védelmére az egyetemes léttörvényekkel, a csillagok rendjével és a tenger 255végtelenségével társulhatnak. A csillagok lázítják őket a „legnagyobb nászra”, s nekik „igazi násznagy a tenger”. Ezen a valóban kozmikus arányú színtéren571 valóban a „világ kirakatában” áll az új pár, a bulgáriai táji elemek – „a végtelenségbe bevágó / szárazföld csőrehegye”, a tenger s az idegenforgalmi forgatag – e kozmikus sugárzásban valóban „létfilozófiai helyszínné”572 változtak. S ezen a szirtfokon a lutheri eltökéltség ismert szavaira emlékeztetően áll az új pár.
A Menyegző kezdő sora („Arccal a tengernek itt állunk párban”) egyszerre sugároz valamiféle mitologikus sejtelmességet és teljes eltökéltséget. Ünnepi szertartást és teljes szembenézést a végtelenség és a világ kihívásaival. Ezután tárulkozik föl a gazdag öntanúsítás. A mű elején oly teljes ez az önportré, hogy a szövegben később közvetlenül már csak arra történik utalás, hogy miként viselik a reájuk törő ostromot, de róluk új információt már csak közvetetten kapunk. Elég, hogy ismétlődik az „itt állunk párban”, ez már feltöltődik a mű öntanúsító részében megismert gazdag tartalmakkal. Ezért az ifjú pár a maga mozdulatlanságában, szoborszerűségében is mindvégig élettel teli értékek hordozója. Mozdulatlansága, helytállása egyre eltökéltebb és egyre nagyobb belső, morális erő és kényszer megtestesítője. A mű elején még nem a szenvedés képzetei kapcsolódnak az ifjú párhoz, hanem erő sugárzik belőlük. Félretolják az ijedséget, a rossz sejtelmeket. Ekkor még diadalérzés is van bennük, mert „a törvény” képviseletében állnak a szirtfokon, általuk nyilatkozik meg a teremtő életelv. Általuk bizonyosodik be az, hogy „valami történik mégis”, hogy a világban szépre, jóra, igazra, rendre fölszánt értékek is megnyilatkozhatnak s megnyilatkoznak. Törvényük kozmikus vonatkozását hangsúlyozza dikciójuk felszabadultsága: „örvendjen a tenger”. Aztán az ellenséges erők tobzódása következtében az „itt állunk párban szelíden” magatartás egyre erőteljesebben ostromlott mozdulatlanság, ostromlott eltökéltség lesz, előbb a „de nekünk állni kell királyian” kényszerűsége, majd az állni kell „akár a szobor” immár – élőkről lévén szó – a szenvedés jegyeivel is terhes állapot következik, aztán a „bűvölve mozdulatlanná” illetve az „itt feszülünk arccal a tengernek”, az „itt állunk párban megmerevítve”, s végül „arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!” fájdalmas kiáltása jellemzi pozíciójukat, magatartásukat. Ebben a sorban egyre erőteljesebb a szenvedésmotívum, s egyre erőteljesebb a szembenállás, az eltökélt önmegőrzés szándéka. A mű katartikus hatásának egyik fontos eleme éppen az, hogy az életteljesség igenyére fölszánt ifjú pár kényszerű sorsa ez a mozdulatlanság, hogy ezernyi szépséglehetőségük kibontakoztatása helyett a nevükben zajló, tobzódó hitványság elleni helytállás szerepe jut nekik a világban. Heroizmusuk tragikuma az ellenséges erők sokféleségében és sokaságában mutatkozik meg, de a mű világképében szoborszerűségük nemcsak a szenvedés elemeit hordozza, hanem erőteljesebben fejezi ki azt, hogy az ifjú pár a körülmények ellenére őrzi eszményeit. Értéktelítettségük annak ellenére nyilvánvaló a mű végén is, hogy tehetetlenségre, mozdulatlanságra kárhoztatva kell szenvedniük. Az, hogy a mű elején kinyilvánított szándé256kaik, értékeik a küzdelem folyamán egyetlen motívumra koncentrálódnak, azt is sugallja, hogy a kényszerűség közepette ezek az értékek a személyiség belső övezetébe vonultak vissza, az aránytalan küzdelemben kibontakoztatásukra, kiteljesítésükre nincs mód. Az ifjú pár tartása egyértelműen tanúsítja, hogy ők maguk ezeknek az eszményeknek a jegyében élnek, hogy belső tájuk sérthetetlen. A többes szám első személyű dikció, „az áldozatok rítusból kihallatszó lázas beszéde”573 különleges optikát teremt. A Menyegző tagoltsága ugyanis drámai küzdelmet mintáz: az arccal a tenger felé forduló új pár háta mögött zajlik a lakodalom, melynek jellege ellentétes az új pár szent érdekeivel, éppen ezért az új pár ellenséges rohamként éli azt meg. A lakodalom tobzódása a lerészegedés ritmusát követve egyre erősebb hullámokban rohamozza az ifjú pár szakrális és természeti tüneményszerű méltóságát. „Minden képcsoport új ostrom, a fölkorbácsolt hullám újra és újra átcsap ezen a méltóságon, róla leperegvén ismét nekilendül, s a Menyegző dikciója ettől nyeri ritmusának pompás tagoltságát s szinte biológiai vitalitását. Az ifjú pár mozdulatlansága esztétikai értelemben nagyon is életteljes, hiszen az ostromot is átélik, s hozzá minden részletét elképesztő differenciáltsággal észlelik.”574 Amit átélnek, azt nevezik meg, s ez azt jelenti, hogy dikciójuk egyszerre elemzés és látomás, a számbavétel és megítélés egysége. Ezért az ő mozdulatlan szobor-létük, látszólagos állóképük nagyon is átfűtött, gazdag és eleven belső életet mutat, míg a „forgó, villanó, egyre szilajabban keringők körképe ádázan sivár”.575 Az ifjú pár bemutatkozása a mű elején a művészi stilizáció révén kozmikus arányú szépséggé, teljességgé emelkedett. Ennek az eszményi önportrénak egyik legfontosabb vonása a teljességben megnyilatkozó harmónia. Az ifjú pár ebből a pozícióból tudatosítja és láttatja a háta mögött, de az ő nevében zajló lakodalmat. Ebből a pozícióból ítéli azt „a romlás nászéjszakájá”-nak, „a sátán feketemiséjé”-nek. Az ifjú pár ellen törő látvány valóban apokaliptikus jellegű. Szerkezetét tekintve két részre tagolódik: magára a látványra s az abban megszólaló, nagybetűkkel kiemelt idézetekre, melyek a látvánnyal párhuzamos önleleplezések. Az ifjú pár az ítéletet, melyet a látvány közvetetten mond ki, ezzel az idézéssel nyomatékosítja, olyannyira, hogy a mű végén már az idézett szöveg kiszorítja a látványt, a megsemmisítő ítéletet az idézetmontázs hordozza.576 Az orgiába fulladó lakodalom bemutatásának mindkét vonulata sokrétűségével, világképi-szemléleti gazdagságával jelzi, hogy egy a költőtől, a vele azonos ifjú pártól teljességgel idegen, ellenséges világtendencia működésének vagyunk tanúi. Olyan tendencia tobzódása ez, melyet az ifjú pár már a zsigereiben is szenved, annyira ismer, hogy neki háttal állva is teljességgel, differenciáltan és lényegére összpontosítva tud megnevezni. A hosszú-énekekre jellemző tárgyi bőség éppoly méreteket ölt itt, mint A Zöld Angyal paraszti életforma-leltárában, de itt már kilép egy életforma keretei közül, teljes világlátomássá, világítéletté emelkedik. Szemléletileg a szentnek tudott rítusok profanizálódásának és kiüresedésének a leleplezése ez. A hatalmas körkép még szakrális elem, a termékenységi szertartás 257motívumaival kezdődik, de „a sámáni igézetet, ezerévek igéit, / szivárványos babonazáport” osztó kezek már ellenségesek, az ősi, szakrális funkció képtelenné válását sokszorosan nyomatékosítja az, hogy az itt felsorolt sok-sok kéz mind ellenséges, undorító. Az ifjú pár önjellemzésében a fenséges esztétikai minőség dominált, itt a rút, a groteszk és a szarkasztikus nyilatkozik meg iszonyatot keltő bőségben. Ellentétes irányú stilizáció emeli apokaliptikus látomássá előbb a kezek, majd a cipők, ruhák s legbővebben a fejek sokaságát. Már a kezek leltáránál háromszor felhangzik annak kifejezése, hogy ez az egész szertartás, rítus az ifjú pár háta mögött zajlik. Már a termékenységi áldást is a hátuk mögött adták rájuk, jelezve ezzel is a totális idegenséget. A kezek leltára pedig a „koccintások villámaiban” készül. Ez a lírai szituáció lehetővé teszi, hogy a változások sokasága jelenjen meg, s egészükben a teljesség benyomását keltsék. Ezután pedig a tánc egyre erősödő forgataga motiválja a filmszerű gyors képváltásokat, a költői képzelet lenyűgöző áradását. Számtalan kéz, cipő, ruha, fej villan fel ebben az orgiában. Ezekben a tömbökben az ismétlések a változatok révén a jelleg teljességét sugallják.577 Nagy László hosszú-énekében a tárgyi gazdagságot a felhevült lelkiállapot, a drámai ihletettség hívja létre: az a döbbenet, hogy az érzékelt jelenség mennyire általános, mennyire mindenre kiterjedő. Ebből ered a leltározás roppant dinamizmusa, melyet itt a szituáció jellege is erősít. A leltár egyes elemeinek ismétlődése egyrészt bizonyos horizontális, tárgyi teljességet ad, másrészt ez az ismétlődés a látomásos-metaforikus költői látásmód révén mitologikus sugárzást, mindenségdimenziókat, vertikális mélységet teremt, hiszen a metaforák elemei egymástól annyira távoliak, hogy hatalmas távlatot nyitnak a képzeletnek és valóságismeretnek; tárgyi, történeti és mitikus rétegeket sűrítenek. Egy-egy motívumhoz az ismétlődés révén teremtett tömbszerűség egész világot kapcsol történelmi rétegzettségben és morális megítélésben egyaránt. A kezek sorozata például az archaikus-szakrális sugalmú „gótbetű-görcsös kezek”-től a „heroin-fehér kezek”, „revolvertáska-kezek” során át a „balzsamozásra váró kezek”-ig és tovább sorakozva emberiségtörténetté teljesednek. De a „fekete sevrócipők”, a „szegények disznóbőr-bocskorai”, a „zsírtalan remetesaruk”, a ruháknak a „condrák”-tól a „veronika-kendők”-ig vezető hallatlan egyvelege, s leggazdagabban és legiszonyatosabban a fejek kavalkádja teljesíti ki ezt az apokaliptikus zabálásvíziót, amelyik a menyegző szentsége ellen elszabadult:
Hatalmas belső indulat feszül az ifjú párban, ha ilyennek érzékeli közegét. „A részletek az elemi kifakadás logikája szerint illeszkednek egymáshoz, a sámáni révületek ösztönösségével áradnak, de az elemző, felfedező elme felismeréseit pergetik.”578 Minél jobban kiteljesül a megnevező-minősítő vízió, annál erőteljesebb az ellentét az ifjú pár és a lakodalmas nép között, egyre nyilvánvalóbb, hogy az orgiázó tömeg ellensége az ifjú párnak, hiszen mindazt tönkreteszi, ami az ifjú párnak szentség, „a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom”, abba a tengerbe, melynek az ifjú párt bemutatták, s mely az ő „igazi násznagyuk” volna. Ez a „lakodalom” ellentéte és ellensége a „menyegzőnek”:
A részletekből összeáll az iszonyatos kép, melynek végzetes romlottságát, züllöttségét a lakodalom közvetlen megszólaltatása, a csujjogató-montázs érzékelteti. Ezt a szövegbe ékelt rövid idézetek alaposan előkészítették.
A Menyegző koncepciójának különleges, mitologikus sugárzású vonása az is, hogy az ifjú pár és a lakodalmi tömeg mellett mintegy szertartásrendező erőként megjelennek a vének is. Az ifjú pár „krétafehér szakállak rendeletére” áll a szirtfokon. A véneket előbb nem gondolják feltétlenül ellenségnek, hiszen nincs logikus magyarázat, hogy miért törnének őellenük. A mű folyamán azonban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a vének egy nagyobb hatalomnak a megtestesítői, ez a nagyobb hatalom pedig az a „züllesztőerő”, amelyik a világ torzulásának irányítója és jelképe. Előbb biblikus hangulatot árasztva szólalnak meg, de már ekkor is ironikus profanizációval:
A János evangélium szövegének – „És az Ige testté lett, és lakozék mi közöttünk” – ez a profanizált átformálása, megengedő formulával való ironikus megtoldása a mű 259egészének ismeretében fölényes, lesajnáló kijelentésnek minősül, hiszen a továbbiakban nyilvánvalóvá válik, hogy a vének irányítják az orgiát.579 „Bárhogy is forgassuk a szöveget, annak a Megváltóra célzó, valamiképpen nagy várakozást keltő »üdvtani« jelentését ki nem iktathatjuk. Még akkor sem, ha a biblikus ünnepélyesség, a kinyilatkoztató egyértelműség erősen ellenpontozódik a »ha tud« iróniájától. Amit felfoghatunk az »okos« és »ruganyos« »vének tanácsa« minden új érvényesülésével szembeni tapasztalt és fölényes kételyének, szkepszisének is. De ettől még az ambivalencia sejtelme a költemény egészének is része lesz.” A „Megváltóra célzó”580 szakrális szöveg profanizációját folytatja lényegében a termékenységvarázslás szavait és gesztusait mutató rész, de abban épp a kezek bemutatása már egyértelműen jelzi, hogy az első montázs iróniája úgymond az emberiségismeret fölényéből eredeztethető, hiszen a termékenységvarázslást végző kezek mind-mind iszonyatosak, gyilkos erők jelképei. A szöveg még a régi, az eredeti jelentést hordozná – LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK –, de a gesztusok, a kezekbe foglalt szándékok már a szöveggel teljességgel ellentétesek. Ebben a közegben az ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN lakodalmi kiáltás is hazug, tartalmatlan, ismétlődésekor már egyértelműen „a jégszférák sugallata”-ként hangzik, alárendelve a fotósok igényének: ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON. A köszöntőformula modern kiegészítése párhuzamos itt a bibliai szöveg ironikus parafrázisával. Benne van ebben a lakodalmi csujjogatók vidámsága is, de alárendelve egy kifordított világelvnek. Éppen ezt az egyetemes hazugságot utasítja el az ifjú pár, amikor az idézeteket a saját látomásával folytatja, s a „propeller-fejű” fotósokat úgy jeleníti meg, hogy „csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár”, s „motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól”. Iszonyúak, ellenségesek tehát, s ezek sokasítják az ifjú pár fényképét, hogy röpíthessék világgá óriás betűkkel a rotációsok:
Koczkás Sándor a teljesség igényével elemzi ezt a különleges kontaminációt, összevegyítést, kimutatja, hogy egyszerre szólal meg benne a régi magyar költészet szelleme az ifjúság és a sólyom képzetének összekapcsolásával, távolról belejátszik a Miatyánk reminiszcenciája, közelebbről pedig ironikus felhanggal az ötvenes évek elejének ismert politikai jelszava, a „Tied az ország, magadnak építed” is.581 A sólyommadár emlegetése a Menyegző lírai szituációjában szintén bántó érzéketlenség, nagy hazugság jegyében történhet csak, hiszen a sólyom éppen a szabadság jelképe, a szárnyalásé, a száguldásé. Az idézetek egyre erőteljesebben önleleplező jellegűek, ezután már csak a lakodalom éltetése következik, többször nekirugaszkodik a násznép, hogy kimondja ezt az egyszerű kívánságot, de beletörik már a nyelve, csak 260részeg próbálkozásokat tesz, egyre kevésbé sikerül illesztenie a szótagokat. A Menyegző egy-egy látvány-látomás tömbjéből kihallatszó kiáltások, szertartáselemek után a lakodalom összegző minősítését adó víziót a csujjogató-montázs zárja. A lakodalmi táncszókból, rigmusokból általában megismerhetjük a résztvevők, a násznép hangulatát, karakterét, „testi-lelki jó- és rossz tulajdonságait”.582 A Menyegzőt betetőző táncszó-montázs ilyen értelmében is iszonyatos önleleplezés: totális orgia. Sokrétű profanizáció, sokrétű durvaság, sokrétű halandzsaszöveg áll itt össze táncszó-montázzsá. A Körmöcbányai táncszó kezdősorával indul a szöveg, de a korábbi betétek természetéhez igazítva torzul ez is szinte önmaga ellentétévé, durvasággá. A korábbi termékenységi varázsszöveg ebben a végső leleplezésben már a terméketlenség biztosítéka kíván lenni. Semmi nem számít itt, egyetlen dolog fontos, hogy ez a mulatozás minél tovább tartson. Az egyetemes orgiát az utalások sokfélesége és a nyelvi elemek sokrétűsége s a ritmus vad és szaggatott elevensége jeleníti meg. Képtelenséget, durvaságot, aljasságot, hitványságot mások hasonló magatartásával mentő, megideologizáló tobzódás ez a csupa felkiáltás-sorozat. „Nem a szexuális gátlások túlhaladásában szemérmetlen ez a lagzi, hanem az önzések, az önérvényesítés titkolt vágyainak, a gátlástalan, erkölcstelen aljasságoknak világgá hírelésében. Nem kórusként hangoskodik a násznép, hanem hol innen, hol onnan harsan fel a rigmus, egyesek és csoportok felelgetnek egymásnak: falusi kivagyiság és városi vagányság egymást licitálja.”583 Olyan hatalmas ez az orgia, hogy azt hinnénk, mindent elsöpör, nincs, aki ellenálljon ekkora romlásnak. S ekkor újra önmagára irányítja a kamerát az ifjú pár:
Az ifjú párt az egész műben, a címtől a záróképig szakrális tisztaság és eltökéltség jellemzi, a körülöttük tobzódó tömeget a minden szakrálist profanizáló és bemocskoló féktelenség. „Ha Picasso Guernicá-ja a második világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző a háború utáni emberiségé”584 – írja Csoóri Sándor. Ebben a mitikus arcképben Nagy László önnön erkölcsi erőiből teremtett ifjú párja az árvaság tudatosítója is, de annak az eszmének és meggyőződésnek a sugalmazása is, hogy a mi korunkban is emberi lehetőség a fenség, a tisztaság, a szépség, a rend.
261 262A Himnusz minden időben kötet sokszínű kiteljesülése Nagy László költői világképének. Minden keserűsége ellenére erőt sugárzó, a remény elvét tanúsító, gazdag létélményt mozgósító, tág horizontú líravilág. A költői személyiség le tudta győzni a Vérugató tündér ciklusban megnyilatkozó kettős kínt, énekeiben nem a lemondás érlelődött, hanem a szembenézés ereje mutatkozott meg. Poétikai gazdagodás is ez a kötet: a látomásos-metaforikus dalok, himnuszok remek példái, a portréversek első igazán jelentős darabjai, valamint az új minőségű, új karakterű hosszú-énekek csoportja egyaránt ezt tanúsítja. Nagy László lírai személyisége szétáradóan társulni tudott a természet, a kozmosz teremtő sugallataival s az emberi létküzdelmekből nyert példák ösztönzéseivel. Teremtő energiákat felszabadítva kapcsolódott az emberiség természeti és kozmikus tudásához, erkölcsi tapasztalataihoz. Szembesült a költői világképét kiformáló paraszti létforma szükségszerű történelmi változásával, de ennek a kultúrának gazdag világképelemeit még a búcsúztatásban is továbbvivő erővé tudta változtatni. A „fogyasztói társadalom” képében testet öltött romlasztó erők is a költői személyiség létfilozófiai érvényű gazdagodását váltották ki belőle. Látásmódjának erőteljes gondolati mélyülését hozták portréversei, létfilozófiai sugallatú himnuszai és az emberi lét mitologikus számvetését, felmérését végző hosszú-énekei, de költészete birtokba vette „az ésszel mérhető pontokon túl” érzékelhető léttitkokat, sejtelmeket is. A Himnusz minden időben kötet verseiben fenségessé formálta magát a költői személyiség: küzdelmeiben méltóság, értéktudat, a jó ügyek képviseletének eszményi megnyilatkozása látszik. Pokolraszállásaiból diadallal emelkedett fel. Gyűjteményes kötetében az e periódus élére állított Ki viszi át a Szerelmet lírai hőse éppúgy az értéktudat, az értékóvó elszántság képviselője, mint az 1957–1965 közötti periódust záró Menyegző ifjú párja. A lírai hős fenségessége sohasem rideg, hanem a gyöngédség, meghittség, áhítat, érzékenység, vitalitás jegyeivel is teljes. Az 1952–1953-ban megtalált szemléleti irány és magatartás tüneményes és organikus kibontakoztatása a Himnusz minden időben kötet. Legjobb darabjait joggal tekintette a kritika József Attila remekműveivel egyenrangúnak. Bátran folyamodhatott mintákhoz, elődökhöz, biztonsággal tudta megőrizni önnön erőteljes vonásait még az elődöket idéző versekben is. Hosszú-énekei esetében is fontosabbnak bizonyult az ösztönzések számbavételénél a rokonság és különbözés 265egységéből teremtett szintézis, „az egyéni költő-létezéshez szükséges világirodalmi többlet”. E többlet sajátosságát elemezve Tandori Dezső az elioti költészettől „középkoriasságával, tűz-harapózásával, harsogó titkaival” különíti el a Nagy László-i hosszú-éneket, Dylan Thomas révült lobogásától pedig a népköltészetelem erőteljes alkalmazása s anyagának kifogyhatatlan bősége választja el.585
A Himnusz minden időben kötet egyértelművé tette a kritika és a szélesebb irodalmi közvélemény előtt is, hogy Nagy László korunk egyik legjelentősebb, világirodalmi rangú költőjévé emelkedett. 1966-ban kiadták második gyűjteményes kötetét Arccal a tengernek címmel. Ez a könyv újra közölte a Himnusz minden időben teljes anyagát is a Deres majális versei mellett. Költészetének megnőtt az olvasótábora, két könyvét nagy elismeréssel fogadta a kritika, tanulmányok sora méltatta kiemelkedő értékeit.586 1966-ban Kossuth-díjat kapott. A kitüntetés öröm helyett inkább számvetésre késztette:
(Arcomról minden csillagot)
Minden emberért felelősséget érző, a megváltást magának az embernek igénylő személyiség ideálképe ez. A szenvedés értelme az érzékenység megőrzése. Szenvedés és erkölcs összetartozása egyre inkább szükségszerűnek látszik Nagy László számára.
A hatvanas években a magyar költészetben különlegesen fontos szerepet töltöttek be a nagy ívű, összegző, egyéni alakzatokat teremtő verskompozíciók, melyekben a teljességre törekvés a kompozíciók kitágítottságában, az előadásmód polifóniájában is megmutatkozott Illyés Gyula, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Vas István, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Szécsi Margit, Nemes Nagy Ágnes és mások 266műveiben.587 Nagy László hosszú-énekeinek egyik világirodalmi rangú vívmánya az volt, hogy a régi közösségek felbomlásakor az egyéniségre háruló nagyobb kihívást képes volt elfogadni. A régi értékek széttörésekor, a közösségi kohézió bomlásakor a közösségi értékek mélyebb üzenetét a lírai személyiségbe vonta. A személyiség számára ez nagy kihívást is jelentett: „újfajta hűségből, keménységből, érzelemből összekovácsolt emberi magatartás” megteremtését.588
Értékek védelmében gazdagította lírai személyiségét akkor, amikor a magyar irodalomban a közösségi elkötelezettség felszínibb rétegeiből táplálkozó költői világképek belső erőforrásai elapadtak, amikor a társadalom erős individualizációs folyamata egyszerre hozott bizonyos látszatjólétet és vele párhuzamosan kiábrándultságot, fogyasztói jellegű erkölcsi nihilizmust. Igaz, hogy „az egyéniség mozgásterének, kezdeményezési lehetőségének, önállóságának – a korábbiakhoz képest – jelentős megnövekedése meghatározta a kulturális közeg gyors ütemű átalakulását”,589 de éppen a leginkább etikus, érzékeny személyiségek érzékelhették lépten-nyomon személyiségük cselekvési terének korlátait, beszűkülését. Ily módon a hatvanas években a személyiség, az egyéniség megrendülése általánosan érzékelhető folyamat irodalmunkban. Ez a megrendülés alakítja ki önvédelmi kísérleteit a próza két pólusán, a tényirodalom és a parabolisztikus ábrázolás változataiban. Mindkét változat az elveszített hitelességet akarta visszaszerezni. Az egyik ezt a tények szinte dokumentumszerű pontosságától és a személyes élmény hitelétől remélte, a másik a filozófiai szinten érvényes példázatoktól. Relatíve, az ötvenes évek elejéhez és a forradalom utáni lefojtottsághoz viszonyítva kibontakozásnak látszott ez a két irány, hiszen addig elhallgatott problémák sokaságát vetette föl, jelentősen tágította irodalmunk világszemléletét. Mégis: mindkét iránynak a csonkaságát ugyanaz a szabadsághiány okozta. A konszolidációnak nevezett időszak hatalmi erői nem engedték meg, hogy az irodalom egész mechanizmusukat föltárja, s a tények sokaságából az elv képtelensége is nyilvánvalóvá váljon. A jelképes ábrázolás pedig nem vehette anyagát a közvetlen magyar valóságból ugyanezen ok miatt. Nem tudott létrejönni a kettő szintézise, a tényirodalom elemei nem emelkedtek általános érvényűvé, a jelképes irodalom általános üzenetei pedig nem vonatkoztak egyértelműen a közvetlen magyar valóság tényeire.590
Költészetünk hatvanas évekbeli gazdag színképében az artisztikus és elvonatkoztató líratípusok – Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és mások – egyetemes problematikája, a „lélek aspektusait öklöző” változatai szuverénül bontakoztak ki. A közvetlenebbül valóságvonatkozású tárgyias-szemléletes élményköltészetben viszont a rendíthetetlen racionalizmusú Illyés Gyula „dőlt vitorlá”-val előre törő pályája szinte kivételnek számított, s ő is az általánosabb érvényű, példázatértékű versekbe fogódzott, illetve új, áttételesebb, korai kísérleteire is visszamutató kísérletekbe kezdett. Mások, a közvetlenebbül politizáló élményköltők – Simon István, Váci Mihály, Benjámin László – fölemésztődtek, válságba 267jutottak ebben az évtizedben. Előbb népszerűek voltak, közösségi lendületet sugároztak, majd magukra maradtak. Erre az időszakra, a hatvanas évekre vonatkozóan látja úgy később Csoóri Sándor, hogy az ő nemzedéke ebben a konszolidációs időszakban nem tudta kiharcolni a maga védtelenségét, „amelyben felnőtté válhat az egyén. Szabaddá a körülöttünk burjánzó megfontolásoktól”. S így születtek műveik „egy lehetetlen műfajnak: az elhalasztás műfajának a törvénye szerint”.591 Ha ez a minősítés önjellemzésnek túlságosan szigorú is, kétségtelen igazsága van a hatvanas évek magyar irodalmának jelentős részére nézve. Az írói szabadság hiányától szenvedő s a közösség szétesésével megrendülő egyéniség a polarizálódó irodalom közéleti vonzású ágán sorvasztó gátakba ütközött annak ellenére, hogy az irodalompolitika a maga nyitottságát reklámozta. Ezt a feszültséget és ellentmondást is erősítette az, hogy az irodalom 1956 tanulságaként a társadalom nagy átrendeződésének folyamatait morális megközelítésből nézte.
Az etikai igényesség viszont teljes szabadságot feltételezett volna. „A társadalmi küldetés vállalásához hit és egyfajta erkölcsi elszántság kellett, s az a tudat, hogy az író az emberek útmutatója, vagy Németh László kifejezését idézve, útbaigazítója lehet. A hatvanas években ennek az útbaigazító szerepnek a tudata, a társadalom javáért égő lelkiismeret még áthatotta az irodalmat.”592 Ennek a küldetéstudatnak a működése azonban sokféle gátba ütközött. Nagy László a mitologikus látomásos költészettel teremtette meg a maga „védtelenségét”. Olyan költői világképet alkotott, melyben a nemzeti–közösségi–emberi kérdések a személyiség drámájaként jelennek meg. Tisztán érzékelte a meghirdetett eszmények és a gyakorlat közötti konfliktusok ijesztő nagyságát. Ez elől nem tért ki, hanem a lírai személyiség mitikus felnagyítását, kultikus gazdagítását végezte el korábbi világképének szerves folytatásaként. Ezzel a mitizáló, általánosító és fenséges lírai személyiséggel olyan szellemi-erkölcsi tisztaságot képviselt, amelyiktől idegen volt a hatvanas évek tudathasadásos állapota.593 A személyiség önvédelme benne nem különített el külső és belső magatartást, hanem éppen a szembenézés parancsát tette kötelezővé, természetessé a maga számára. 1965-ben vallotta: „Ami emberi döntéseimet, költői szándékaim eddigi megvalósítását illeti, máig is szabad vagyok.”594 Ugyanekkor nyilatkozta, hogy erkölcsi normái világosak, versei etikai vonatkozásaira kényes, verseiben hatalom van.
Ez az érzékeny, erkölcsi tartására kényes személyiség azonban egyre lehetetlenebb helyzetbe került. Igényessége a Lehetetlen képviseletére ösztönözte. Az emberi minőség olyan romlását érzékelte, mely az emberi létezés minden szférájára – biológiai állapotára éppúgy, mint erkölcsére – kiterjedt. Korábban, míg ennek egy-egy 268jelenségét emelte költészetébe, a romlásra személyisége felnövesztésével, fenségével válaszolt. Így teremtett olyan lírai hőst, amelyik esélyes ellenfele a romlásnak. A hatvanas évek második felétől kezdve azonban ennek a fenséges lírai személyiségnek a pozíciója megváltozott.
A hatvanas évek mobilizációja a magyar társadalomban dinamikus kibontakozást, fejlődést ígért. Nagy László érzékenyen reagált ennek a változásnak értékpusztító kísérőjelenségeire (Búcsúzik a lovacska, Menyegző, Rokonaink arca stb.). Óvásait, tragikus hangvételű szembeszegüléseit közösségi felelősségtudat, történelmileg és közösségileg szavatolt értékbizonyosság hitelesítette. A hatvanas évek dinamikus társadalmi-történelmi közegében a morálisan érzékeny személyiség biztos értéktudattal szembesíthette a társadalmi érvényű konfliktusokat. A hatvanas-hetvenes évek fordulójára azonban ez a társadalmi dinamizmus megszűnt. A hatvanas évek társadalmi átalakulásában létrehozott struktúra sem morális, sem gazdasági szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Megbizonyosodott Nagy László korábbi óvásainak, leleplező indulatainak mély igazsága. A szétzüllesztett, átgondolatlanul felszámolt régi közösségek helyén nem képződtek újak. A gyorsított módszerekkel megváltoztatott életforma nem hozott boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet. A magyar társadalom morális válsága következett be. Ezt a válságot a politika próbálta elfedni az emberek elől. Az ország sokkal jobban működött „papíron”, mint a valóságban. A hatvanas évek dinamizmusát a hetvenes években elbizonytalanodás, stagnálás váltotta fel, melyet különösen azok a fiatal nemzedékek érzékeltek tragikusan, amelyeknek a történelmi tudata nem telítődött a korábbi korszakok kibontakozásnak látszó időszakaiban fejlődéshittel. Az irodalomban ez a társadalmi változás elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a hatvanas évek társadalmi küldetést, „útbaigazító” írói magatartást, erkölcsi emelkedettséggel fogalmazott eszményt tanúsító pozícióját egy jóval szkeptikusabb, csalódottabb, elemzőbb szembesítő, ironikus, groteszk hangvétel váltotta fel.595 Fölerősödött a költészetben is a profanizáló, ironizáló tendencia. A hatvanas években elsősorban Örkény által képviselt groteszk látásmód a hetvenes években egyre nagyobb teret hódít egész irodalmunkban. Az értékválság indokolta »az értékek hintajátékának« megragadására oly alkalmas groteszk szemlélet nyomatékos térhódítását és az analitikus írói módszer előtérbe kerülését”.596 Lehetetlenné vált az értelmes cselekvés, ezért az irodalomban is profanizálódnia kellett a személyiségnek. Nem látszottak elfogadható irányjelzők; tárgyszerű, elemző módszerhez folyamodott az irodalom is. Ha áttekinthetetlennek bizonyult a lét, ezt az érzést tükröznie kellett az irodalomnak is. „A profán egyén nem képes elfogadni a kihívást, összeroppan a súly alatt, s valóban a modern ironikus lírának épp ez az elsüllyedő, összeroppanó, kézzel-lábbal hadakozó tragikomikus ember a központi témája.”597 Emellett és ezzel összefüggésben az irodalomkritikában is mind divatosabb lett a küldetéses és az önelvű, a sorsproblémás és a „művészi író” hamis s az előbbi rovására történő szembeállítá269sa. Mind gyakoribbá vált az elmélkedés az irodalom szerepének, funkciójának megváltozásáról, látványos leszűküléséről, majd pedig a líra háttérbe szorulásáról az új prózairodalommal szemben.
Nagy László érzékelte mindezeket a problémákat, s érzékenyen reagált is rájuk. Bár költészetének népszerűsége folyamatosan nőtt, a személyét kitüntető tisztelet, a költészetét megbecsülő, életerőként magába szívó hatalmas olvasótábor sem fedte el előle annak az újfajta kételynek az erősödését, amelyik kétségbe vonta a költészet társadalmi küldetését. A XX. század második felében páratlannak tekinthető költői népszerűsége ellenére egyre komorabban vált költői témájává saját költészetének az értelme, sorsa. A költészetében megformált embereszménnyel szembesítette a magyar társadalom s a XX. század végi emberiség morális és biológiai pozícióját, s a kettő között tragikus hasadást észlelt. Nem adta fel teljességre, szépségre, harmóniára törő személyiségjegyeit, az eszmény megvalósítását lehetetlennek érezve küzdött az eszményért. Elfogadta azonban az új idő kihívásait is, nem akarta, hogy költészete belemerevedjen abba a tragikus-fenséges magatartásba, amelyet a romlasztó erőkkel szemben önvédelemül felépített. Utolsó két kötetében, az 1973-ban megjelentetett Versben bujdosó s az 1978-ban kiadott Jönnek a harangok értem című könyveiben a korábbi időszaknál jóval többet foglalkozik költészete sorsával és mibenlétével. Szemléletének tragikus vonásai fölerősödnek, s költészete is jelentős, de szerves változáson megy keresztül. Morális emelkedettsége, fensége nem tűnt el, sőt könyörtelenebbé vált a „bomlás üzenetei”-vel szemben, de a világ tárgyszerűbb, analitikusabb bemutatását vállalta, „helyet adott egy szkeptikusabb és bölcsebb költői magatartásnak, amelynek lényege az egész emberiség sorsára méretezett fájó és higgadt aggodalom.”598
A költészete esélyeit vallató verseiben keserű korítélet nyilatkozik meg:
Ebben a Krónika-töredékben nincs semmi remény. Nincs kinek a krónikát, a verset írni, olyan fokú a pusztulás-pusztítás, hogy a szájba vert krónikás-költő még történelmi igazolást sem remélhet, még megértő utódokban, jövendő korokban sem bízhat. A hiánnyal fejezi ki Nagy László a hiányt: nem nevezi meg a tragédia részleteit, mert a megnevezésnek sincs már értelme. A Délsziget nincs – finoman utalva Tompa Mihálynak a szabadságharc leverése után írt híres versére – az illúzióvesztés ironikus-megrendült bemutatásával a lehetetlennek látszó szituáció 270tudatosítása. Ahová enyhülésért menekülnének, onnan is reménytelen világ jelei érkeznek, nem pillanatnyi és nem lokális problematikájú a lélek tele, „szemközt / lokomotívok jégcsaposan / zakatolnak délről”. A reménytelenség indítja a könyörtelen szembenézésre:
Párizs csodáitól is szinte undorodva fordul el, megengedőn meghagyja másoknak a „szerelmes Város” csodálatát, ő maga viszont határozott irányt vesz „vissza a sorsba, Katalaunum / véres teknője iránt” (A nagy ottanti homályban). Egy-egy pillanatra elfogja a kétely költői eredményeivel, lehetőségeivel kapcsolatban is. Az Új évszak jön erről is hírt ad:
Költői és személyes sors szétválaszthatatlanul egybefonódik, s versek sorában mutatkozik tragikusnak. Borzalmas közegben marad magára idegenségérzetével (Valakit köröznek, Záróra, fejlövés), reménytelennek, pusztulásba vezetőnek lát minden emberi utat, olyan a kor, melyben a „legigazibb gárda vész el” (Harag), „minden út pokolra fut” (Farsangi tükör-dal), csak ironikusan értelmezhető a kétsoros Lehetőségek című verse is: „Nyílhat a virág / Jöhet a féreg.” A „haláltudat bizonyosságával”599 szól a kés titkairól (Kés), a halál és reménytelenség bizonyosságát erősíti benne mondai, mesei elem és pillanatnyi látvány egyaránt (Aranyalmafám, Csoda-hajszolók, Szöcskék a harangon). Amikor 1970-ben az Új Írás verses naptárt készít, minden hónapról más költőtől kér verset, Nagy László nyolcsoros kis verse, a Július nagy láng teljes sorslátomást ad önmagáról, születését, kiválását, költői küldetését, szenvedését és reménytelen távlattalanságérzését sűríti a többféle szemléleti elemet rétegző zárt struktúrába:600
Álomvíziójának képeiben (Rossz álom, február 17) frontális feszületként tekint le a városra, borzalmasnak látja azt („ó mennyi zsizsik!”), s feketén kezd havazni.
Megfogalmazza a reménytelenség, keserűség érzéseit, de ez a tisztánlátás, a baj tudatosítása rögtön mozgósítja szembeszegülő, emberi értékeket óvó, azokért a reménytelen helyzetben is küzdeni képes erkölcsi, szellemi erőit. Úgy tapasztalja, „illetlen a remény hirdetése”, de a reménytelen helyzetben sem menekül passzivitásba:
(Rózsa-vitéznek, Rózsadombra)
Morális imperativuszokban fogalmazza meg a bármilyen körülmények közepette is érvényes erkölcsi helytállás parancsait: „Én nem hátrálhatok” (Párbaj), „fejet ajándékba nem adunk” (Fenyegetések). Eltökélt keménységgel választja a gyalázatba való belenyugvás helyett az „északi kardéleket”, a küzdelmet. Keserűsége „nem lemondás, hanem keménység, a realitások tudomásulvétele. Illúziótlan szembenézés élettel, halállal, személyes sorssal; kerülve az újabb megcsalattatásokat. Nem üzeni hát, hogy jön az ünnep. De azt igen, hogy az ember, míg csak él, a jóért való küzdelmet fel nem adhatja. Változatlanul azt mondja: »lerogyni nem szabad élve«. Szent haragja már-már remény: mégis és újra szembe az iszonyúval. Az emberért. A tisztaságért. Az értelmes életért.”601 Közvetlen öntanúsításként megnyilatkozó versei is ezt a keménységet, helytállást mutatják. Egyre erősebb tragikumérzettel s „a magára maradottság mind bizonyosabb tudatával” is közösségi érvényű, közösséget emberré emelő személyekért küzd, „nem tudja, nem fogja soha megbocsátani a történelem napi gyakorlata és a szocialista emberségeszmény platóni modellje közti diszharmóniát. Ez az eszmény Nagy László tulajdonképpeni »első mozgatója«, amihez egzisztenciálisan odakötötte magát…”602
Ahogy egyre nyilvánvalóbb a szakadék az eszmény és a megvalósulás között, annál nagyobb Nagy László „szentséges dühe” és keserűsége, annál élesebben, könyörtelenebbül mutat rá a megvalósulás gyarlóságaira, s annál elszántabban kutatja a léte értelmének tudott eszményi minőségek létezési lehetőségeit. A szakirodalom ezt az eszményt nem ok nélkül köti a „szocialista embereszmény platóni modelljéhez”, de Nagy László költészetében az egyre kevésbé illethető ilyen leszűkítő jelzőkkel. 1956 után, a Himnusz minden időben kötettől kezdve, s még erőteljesebben a Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értem idején már általánosabban, a magasrendű humanizmus minőségével jellemezhető. A Verseim verse nagyra törő költői szándékról és annak hiábavalóság-érzéséről egyszerre vall:
272A költői cselekvés hiábavaló, az ember emberré emelése, morális, egyenes gerincű és érzékeny lénnyé igézése nem sikerül. Hiába halmoz a költő fényt: „Ő MÉGSE RAGYOG”. Az a kétely is megszólal már, hogy vajon nem eleve elhibázott-e az ember javíthatóságának, megválthatóságának hite: „TÉVEDÉS VAGYOK?” De észre kell vennünk a keserű tagadásban is a magasabb rendű erkölcsi igényesség feladhatatlanságát, mert keserűségét csak tragikus iróniaként értelmezhetjük:
A költő kiiktatása csak a vegetatív létszinten veszteglő embernek lenne öröm, mert nem maradna, aki igényességre ösztönözze, aki megzavarja igénytelen vegetációját. A Didergő ezüstfiú önportréja is az emberi fejlődés reménytelenségének ironikus bemutatásával kezdődik. Öniróniával telített alliteráció jelzi a romlás ismétlődésének törvényszerűségét („zsugorodva húsban / zsugori leszel mohó”), de aztán erőteljesen szembefordul ezzel a megszokott „renddel”. Emberibbnek ítéli a küzdelemben való elpusztulást is ennél, azért „fénylő”, „szivárványos” és „irgalmas” a katasztrófa, mert a szellemi-erkölcsi és fizikai leépülés elkerülhető általa.
Nagy László költészetében az egyes motívumok gazdag társulással jelennek meg, szervesen kapcsolódnak egymáshoz a látszólag távoli képzetek. Ez metaforikus látásmódjából éppúgy következik, mint világszemléletének mélyen megalapozott szervességéből. Utolsó két kötetének jellegadó fő élménye a pusztulás érzékelése. Költészete utolsó periódusában, de különösen a Jönnek a harangok értem című kötet verseiben „minden érték s első helyen maga az élet is a veszendőség előterében, a pusztulás pillanatában válik versüggyé”.603 Az anyag és műforma szerint is elkülö273níthető verscsoportok elemzése előtt utalnunk kell a bioszféra pusztulását érzékelő verseire, amelyekben ezt személyes sorsként is megéli, s a maga fizikai létének romlásával állítja párhuzamba. A Versben bujdosó kötetben a Gyümölcsoltó a betegség által tehetetlenségre kényszerített költő vallomása:
Szándék és lehetőség ütközése nosztalgikus, idillikus emlékképeket elevenít fel a költő gyermekkorából, amikor még önfeledten játszott, amikor még gáttalannak érezte teremtő szándékainak megvalósítását, a természet vitalitását, szépségét élte át. A verset a jelen és a múlt szembesítése szaggatja meg, a gazdagon, színes, megszemélyesítő képzetekkel fölidézett idillt nyersen töri meg a jelenkori tehetetlenség. Ez azonban nem kizárólag a betegségből származik, az inkább csak nyomatékkal figyelmeztet rá. Tágabb érvényű lefokozódás jelenik itt meg („Hóban az eskű, eljött a csönd”), rég elmúlt az az idő, amikor „játék, idea édesen egy volt”. Az emlék szépsége mégis olyan életelvet sugároz, melynek óvását, megőrzését Nagy László az adott, cselekvést gátló szituáció ellenére is kéri:
E két sor fohászában is érződik a megnevezett igény teljesítésének ijesztő nehézsége, eszményi jellege, melyet a versközeg különös nyomatékkal fölerősít.604 A Gyümölcsoltóban a teremtő eszme érvényesítésének a problematikussága tűnik át a természeti anyagon. Az Egzakt aszály már álomnak minősíti azt a régi hitet, amelyik a természet szépségének, a vitalitásnak az esélyét vallotta („hittem, de miért / hittem a vér erejét / mén-tombolását a kvarc / koronái felett”). Ezt a hitet más agyak üzenetének minősítve vádolja magát egykori illúzióiért. Az „egzakt aszály” mindenre kiterjed, a természeti és az eszmei régióra egyaránt:
Ez az aszályleltár a természetessel szemben a művinek az uralmát veszi számba, egy olyan szervetlen világ totális uralomra jutását mutatja, melyben örömhírként röpül a sürgöny az élet kipusztulásáról:
Hogy ennek a természeti pusztulásnak milyen gazdag személyessége, érdekeltsége jelenik meg Nagy László költészetében, azt a Jönnek a harangok értem kötet olyan jelentős versei mutatják, mint A zöld sátor elégiája és az Éljenek a fák!
A zöld sátor elégiája a személyes pusztulással néz szembe. Az emlék itt is az idilli képekben jelenik meg, de ezt az idillt a jelenkor élménye már megsemmisíti („Most mennyezetem, mennyem, napom is mész”). A romlást, pusztulást siratja, de méltósággal szól a végső reménytelenségről is. „A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként / személyem ellöki” – mondja szinte fenségesen, s önnön pusztulását a költői erő olyan pazarló bőségével mutatja be, hogy a teremtett szépség ereje szinte oldja a fájdalmat, csöppnyi öniróniára is fut belőle önerősítésként:
Felvillantja ez a vers a magyar líra idővel, elmúlással viaskodó néhány nagy költeményét is – Balassiét, Aranyét, Radnótiét, József Attiláét. A zöld sátor elégiája az élet szépségének, küzdelmének és az elmúlás törvényének különös szembesítése: „nem pityergi” az elmúlást, de a létezés szépségétől megilletődéssel, értéktudó áhítattal búcsúzik. Erős élményérvekkel igazolja az idővel vitázó, az időt figyelmeztető gondolatát: a „zöld sátor” mésszé válása, pusztulása az idő önemésztő művelete, mert miközben kipusztítja az idő a virágzó életet, önmagát is semmivé rontja. Az Éljenek a fák! az utolsó kötet záróciklusában, a Jönnek a harangok értem szomszédságában a betegséggel, a pusztulás-pusztítás erőivel szemben mondja: „Zöld mennyezetű klinika kellene immár. Gyógyítsatok meg, nyírfadoktornők, ápolónők, ti patyolatosak! Áhitozom a fákra a füst kötelei közt. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván. Belül is a fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal.” Reménytelennek, a lehetetlennel való küzdelemnek látja álmát is, melyben a cementport fújkálja a fákról, s melyben az „örökzöld tengere agonizál”. Saját monogramját is felfedezi egy kivágott fán, egy „fekvő 275ezüstkatonán”. A vonalzós, az agyontervezett, a szervetlenné silányított világ rémével, a bioszféra embert is elpusztító romlásának valóságos gondját föltárva, a személyes végzet tudatában is a szembeszegülés méltóságával zárja a valóságos élményekből és álomképekből épített prózakölteményt: „Vicsorog ránk a vízszintes végzet. De a halálraítéltek fenségével ébren és álmomban is fölkiáltok: Éljenek a fák!”605
„A költészet természeténél fogva, tehát eredendően hordozza magában a küldetést, eszményi célja van… A költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó” – mondta Nagy László 1970-ben a rádió és a televízió költészet napi műsorának megnyitójában.606 Ezt a küldetést ő mindvégig vállalta, akkor is, amikor szentséges düheiben egyedül érezte magát. A hatvanas évek végétől szervesen és mélyről fakadóan kötődik Ady utolsó korszakának magatartásmodelljéhez. Életművének az Adyéval rokon vonása, hogy az emberért égő indulat kényszeríti a magányos pozíció vállalására. Ennek a magányos pozíciónak világosan látja személyes tragikumát és morális szükségszerűségét, a maga számára evidenciaérvényét. Az Ady-pör nyilvánvalóan a sorspárhuzam érzése miatt is foglalkoztatta oly mélyen. Azért vállalta Ady születésének centenáriumán az Ady-film forgatókönyvének elkészítését, az „Ady-pör” bemutatását, hogy a nagyközönség is okulhasson ebből a hatalmas drámából. Ady „megszenvedett igazságai”-t aktuálisnak érezte. 1977-ben a televíziós film költészet napi bemutatóján bevezetőjében éppen az Ady-magatartás különleges minőségére figyelmeztet: „Új verseivel kényszerül olyan orbiter-útra, ahol elégni lehet, de békülni nem. A született szelíd, de nagyra törő lélek nem a főispáni bársonyülést, de a vádlottak padját éri el. Mert nem huny szemet, nem altatja el önérzetét, de a megvakult és elvakult ország helyett is lát, érez és gondolkodik. Hát kitaszítva a Semmibe, ahol csak önmagába fogódzhat, ahol ő a Minden és az Egyetlen.”607 Nagy László kései költészete az erkölcsi ítélkezés könyörtelenségében, erejében, a „megítélő hatalom” gyakorlásában párhuzamos Adyéval. Hiányzik belőle Ady gőgje, s hiányzik belőle a „mag hó alatt” biztos jövőhite, igazai „sarjadásának” váteszes hirdetése, de tisztánlátása, küldetésének vállalása Ady eltökéltségével állítható párhuzamba. Tapasztalatai a történelem új fejleményei révén még tragikusabbak, de a lehetetlennel is szembeszegülő küzdelme kikezdhetetlen értéktudatot feltételez. Költői cselekvését nem a győzelem reménysége motiválta, hanem az erkölcsi evidencia, a küldetés. A belső bizonyosság, mely „viszonylagos viszonylatok” közt is biztonsággal eligazította. Nem illúziókat épített. 1973-ban a Versben bujdosó kötetének fülszövegében a szó látványos és fájó meggyalázásának megállapítása után írja: „Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. Kényelmes 276a szájhősködés is, de ez erkölcstelen. A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.”608 A Jönnek a harangok értem közvetlenül ars poetica érvényű versei ezt a gondolatot kibontják. A VERSEIM VERSE megnevezte a „Lehetetlen”-t: az ember emberré emelését a költészet által. De az, hogy az ember „NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG”, még eltökéltebb küzdelemre ösztönzi. Az Elhullt bolondok nyomán 1977 áprilisában vallja meg egy közvetlen vita kifejezéskényszerében a jó ügyek elrendelésszerű képviseletét mint életelvét, költői programját:609
Az „elhullt bolondok” a szépség, igazság, jóság rendíthetetlen képviselői, tehát ugyanazoknak az alapvető erkölcsi értékeknek a védelmezői voltak, amelyekre a Menyegző ifjú párja esküdött. S ha nem sikerült is megteremteniük közösségi méretűen azokat, kísérletük az emberség értékeinek védelme révén még „elbukásuk” esetén is „ünnepély”. Nagy László nem „elvont etikáját vetíti vissza a valóságra”,610 konkrét és közvetlen gond megnevezése váltja ki ars poetica érvényű vallomását:
Arról vall ez a vers, hogy amíg ő él, addig mindig lesz „májusért fölkelt beszéd”, addig mindig tiltakozni fog a romlasztó közönyösség ellen, a szent ügyek beszennyezése ellen („ha a zászló a veszejtők lábain kapca…”). Amit cselekszik, az nem a „vátesz” magára maradása, hiszen nem kuruzslásra vállalkozik, hanem „világra a gondot kibontja”, megmutatja a bajokat, szól az értelmesebb, szebb emberi életért. Nem „váteszként” cselekszik, hanem megítélő szellemi-erkölcsi hatalomként, saját panaszait, tragikus arányú észrevételeit azonban azzal a kihívással tárja elénk, amelyikkel az Ady költészetével való szembesülésre szólít: „nőj fel, törüld le, tedd érvénytelenné a szentenciát”.611 Azért tárja fel az „idill”-t, azért mutatja meg a csillogó felszín, a látszat fonákját, azért érvényesít következetesen egy másik nézőpontot (Föltárt idill). Ezért utasítja el A bomlás üzenetét szarkasztikus iróniával:
277Nagy László utolsó éveiben különösen sok aktuális ügyben-vitában szólalt meg, ars poetica érvényű verseinek egy része is alkalmi ihletből emelkedett általános érvényű vallomássá. A természet felelőtlen pusztításának veszedelmét ő a folklór értékei felől is látta. A folklór reneszánszát a szellemi és természeti elsivárosodás ellenében is támogatta. A Versben bujdosó kötet a folklór műformáit is gazdagon kamatoztatja. A folklór értékeinek megbecsülése, tudatosítása a Jönnek a harangok értem verseiből sem hiányzik, csupán nem bokrosodik önálló ciklussá, rejtettebben, a szemlélet mélyebb rétegeiben működik. A folklórban feltárulkozó organikus emberi világot, teljességet költői világképe olyan értékű bátorító, megtartó, az egyetemesbe kapcsoló elemének tartotta, mint a kultúra és tudomány „tudatos” és „művelt” zsenijeinek az ösztönzését. Nem archaikus világot akart konzerválni, hanem az organikus létezés lehetőségét biztosító készségek ébren tartását, az emberi lélek történelmi tapasztalatát tartotta benne fontosnak. Minden kultúra kiindulópontjának tekintette, melynek megítélésében éppoly fontos az alapozó szerep, a létszemléleti és művészeti törvények kimunkálása, mint amilyen fontos, hogy erre az újabb és újabb idők felismerései is rárakódjanak. Azt hangsúlyozta, hogy a technikai civilizáció felhasználásától függ, hogy „emberséges-e vagy emberellenes”, s ebbe a létfontosságú választásba „beleszólhat a költészet szava is olyanképpen, hogy etikus és emberközpontú”.612 Ezt a népköltészetről szólva hangsúlyozta. Költői világképében és műfordítói munkájában egymást mélyről tápláló harmóniában szervesül az archaikum folklórüzenete és a modern kultúra új s új lehetőségeket kísérletező ösztönzése. Éppen ezért érintette súlyosan az a vád, hogy a folklór mai értelme és szerepe melletti állásfoglalásait anakronisztikus törekvésnek minősítették. A Szólítlak, hattyú című versét „a hozott világ legtisztább értékeit átörökítő szándék visszautasíttatása provokálta”.613
Nagy László a népköltészetben a nemzeti jellegzetességek megnyilatkozását is látta és fontosnak tartotta: „Ha a népköltészetről szólunk, tudnunk kell, hogy benne teremtődtek meg először a költészet törvényei, az első költői kifejezések, nyelvi és ritmusbeli fordulatok, a népi és nemzeti karaktervonások.”614 A folklór reneszánsza elleni támadások, viták egyik kísérőjelensége az volt a hatvanas évek végén és a hetvenes években, hogy a kultúrpolitika a nemzeti jellegzetességek szóba 278hozását is nacionalizmusnak minősítette, s az így „értelmezett” nacionalizmusban látta a legnagyobb ideológiai veszedelmet. Így hozta gyanús hírbe a folklór értékeinek tudatosítóit. A másik vád a folklór félreértéséből származott. Eszerint a folklór reneszánsza egy letűnt életforma felélesztésének értelmetlen kísérlete. Nagy Lászlót az 1975 végén zajlott építészeti vitában érte személyes sérelem. Keményen utasította vissza a vádat: „Nem óhajtom a cafrangokat, tán 30 éves költői gyakorlatom is bizonyítja.”615 Tapasztalta, hogy a kultúrpolitika közösségi-nemzeti szempontból közömbös, sőt káros intézkedéseinek hátterében összefüggő szemléleti bajok vannak. Felháborította az Illyés Gyulát ért támadás. Éppen 1976 januárjában és februárjában zajlottak ezek a viták, amikor Nagy László elvállalta Budai Ilona népdalestjének bevezetését. Meghallotta, hogy „pártaktívát” hívtak össze az Illyés–Faragó-ügyben, s „az aktíván kijelentették: továbbra is a nacionalizmus a fő veszély”.616 Följegyezte ezt naplójába, s azt is, hogy a vitákhoz versben szól. Így született meg 1976 februárjában az „Énekes Budai Ilonának” ajánlott Szólítlak, hattyú. A vers nagy belső feszültségének hátterében ezért vannak „ádáz betűk” és rongáló „rossz pörök”. Nyitánya drámai, szinte mitikus méretűvé feszíti az ellentétet: ördög korholta éjről beszél, s az ördögi művelet részletezésében minden szépség és tisztaság a veszendőség állapotában jelenik meg. A fenyegetettséggel, rossz érzéssel telített ihlet egységben lát: nem választja el az aktuális vitákat a tágabbtól, a természeti létforma felszámolásától, a fény és az ózon kiirtásától, a nemzeti ízlés szándékolt rombolásától. Az ember természeti örökségéből hozott szépség méltatlan, lealázott sorsát panaszolja nagy indulattal. Ezen értékek elleni inkvizíció látomását jeleníti meg nagy erejű képében: „szivárvány havasán az ostor virágzik”. Kifejezi azt a meggyőződését, hogy a népi kultúra lebecsülése, kiiktatása, a bóvli menedzselése a nemzetet lakoltatja ki önmagából:
Ezeknek a rossz erőknek az elszabadult rombolása váltja ki Nagy Lászlóból a fájdalmas kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?” A vers szövetében mélyek az összefüggései ennek a kérdésnek: az a döbbenet van benne, hogy azokkal az értékeivel kényszerül idegennek érezni magát, melyek tisztaságáról, emberi létet nemesen kiteljesítő ösztönzéséről meg van győződve, s mely értékeket elsősorban a népi-nemzeti kultúra folyamatosságából tudja a magáénak. Ha tehát ő sem érezheti 279magát itthon, az a nemzet önazonosságának megkérdőjelezése és megcsúfolása. Amit ő véd, azt a „szabad-e énekelni” szókapcsolattal fejezi ki a vers vitázó részében, s ezzel ironikusan rímhelyzetben állítja szembe azt, ami ellen tiltakozik: „porszemen térdepelni”. Ebből a rongáló, rossz pörből, ennek a méltatlan vitának s főként méltatlan kiszolgáltatottságnak a helyzetéből fohászkodik a népművészet tisztaság- és életelvű szellemiségéhez mint erőforráshoz, amely az embernek azokat a készségeit bontakoztatja ki, melyek a személyiségét fölemelik.
A magyar sorskérdésekkel közvetlenül is egyre többet foglalkozó Nagy Lászlónak nyomós okai vannak arra, hogy a hetvenes évek Magyarországán magasrendű erkölcsi értékeket képviselő költészetének sorspárhuzamát Csoóri Sándor, Kósa Ferenc és Sára Sándor Hószakadás című filmjének lehetetlenbe kapaszkodó katonáinak küzdelmében ismerje fel. A filmről előbb prózában írt jegyzetet. A történelmi katasztrófa okát, a jobb sorsra érdemes ártatlan emberek pusztulását abban is nyomatékkal a belső bajokban jelölte meg: „Zászlainkat köpedelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól.”617 A Jönnek a harangok értem összeállításakor ezt az 1975-ös jegyzetét vette elő, mert érezte, hogy ennek a prózai szövegnek az anyagában fontos költői mondanivalója nyugszik. Ebből írta a Hószakadás a szívre című versét, a Lehetetlen képviseletében küzdő ars poeticáját:
Küldetéses, népsorsot, nemzeti és emberi sorsot megváltani-megváltoztatni hivatott költészete tragikus esélyű léthelyzetéről vall megrendült keménységgel.618 A katonák átváltoznak bujdosókká, de menekülésük reményét is széttöri a már bujdosólétre is alkalmatlan „méregzöld tömlöc”-cé vált hely. Még a Versben bujdosó-nál, a haramia-magatartás önvédelmi lehetőségénél is komorabb ez a kép. Ezt a pusztító közeget általánosítja a történelemből a jelenkorra a vers: „ahol a Hegynél / nagyobb a butaság maszlagolás / ott méregzöld tömlöc a Hegy / a hajdani szabadlegények / édes palástolója”. Ez után az ítélet után Nagy László megismétli a vers indító három sorát, de a folytatást nem, így a párhuzamból a küzdésmotívumot emeli ki, s tragikus hangsúlyt ad neki az elhallgatással.619 Azzal emeli még drámaibbá, tragi280kusabbá a verset, hogy – szinte a balladai kihagyáshoz hasonlatosan – a drámai végeredményt közli:
Tragikus hasadás, ellentét van tehát a versek által képviselt eszmény s a közeg között. Ha az eszmény ellehetetlenül, akkor a háborús apokalipszis morális vonatkozásban általánossá nő a mi korunkban is. Nagy László költészetének motívumrendszerében a „fekete hó” a pusztítás képzete – morális és természeti vonatkozásban is. A Hószakadás a szívre idézett strófája ennek a motívumnak a világnyivá erősödését mutatja a többszörös ismétléssel. A vers struktúrája is a megválthatatlanságot, a jobb ügyek tragikomikumának folytonosságát hangsúlyozza. A jelen felé is kinyitja a történelmi katasztrófát. Ezzel szemben jelöli ki saját küldetését – szinte az eredménytől függetlenül – a lehetetlenbe kapaszkodó katonák és a lehetetlenért küzdő versek párhuzamával.
Lehetetlenért küzdő állapotban látjuk tehát Nagy Lászlót költészetének utolsó szakaszában, de olyan megítélő, teremtő, termékeny cselekvésben, hogy Csoóri Sándor szavaival: „Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott.”620 A versekben megnyilatkozó költői személyiség nem küzd identitászavarral, költészetének legfőbb inventora 1952–53-tól folyamatosan a benne organikusan kiformált, megteremtett, felépített eszmény és az attól elidegenült valóság volt. Ennek a bajvívó magatartásnak a biztonságát éppen a költői személyiség erős önazonosság-tudata teremtette meg. Ebben a vonatkozásban csak annyi változás történt költészetében, hogy a hatvanas évek végétől költői személyisége már nem talált, nem találhatott közvetlen közösségi támaszt, de ettől nem bizonytalanodott el, és nem menekült elvont erkölcsi régióba. Nem igaz az, 281hogy ekkor „cselekvéseiben, alkotásaiban egy olyan morális rendbe torkollik, ahol ő maga marad meghatározatlan”.621 Utolsó költői korszakában – a kor kihívásaira adott válaszként is – költői énje gazdag személyes viszonyrendszerrel jelenik meg verseiben.
Morális igényessége élete utolsó évtizedében úgy szembesül a korszak perspektivátlanságával, kisszerűségével, morális zavarával, értékválságával, hogy annak kihívásaival poétikai vonatkozásokban is szembenéz. Ez az új életanyag már nem fogható egy-egy nagy indulatú látomás iramába. A látomásos-metaforikus himnuszok, dalok sem alkalmasak az új, disszonánsabb és differenciáltabb korélményének kifejezésére. Nem menekül, nem hátrál vissza, tartása nem archaikus, hanem morális és nyitott. Ez azt jelenti, hogy költészete változatlan erkölcsi habitusa ellenére bőséggel magába fogadja az új világélményt, megtelik a tárgyszerűen és látomásosan egyaránt megjelenített disszonanciákkal. Esztétikai minőségei a fenséges és a gyöngéd mellé az ironikus, groteszk sok-sok változatát hozzák, de minden korábbi időszaknál nagyobb szerepet kap Nagy László költői szemléletében a leleplező analízis. Ez nemcsak prózaverseiben szembetűnő, hanem még az olyan látszólag archaikus szerepverseiben is, mint a Versben bujdosó vagy a Medvezsoltár, hiszen e szerepek ellenpontjaként ezekben a versekben is eleven és kegyetlen élességű korrajz jelenik meg.
Szembetűnő ebben a két kötetben a költői szókincs nagyfokú kibővülése. Az archaikumtól, népnyelvtől a modern természettudományos szókincsig, a tájnyelvtől az argóig szinte hihetetlen funkcionális nyelvi gazdagsággal rendelkezik. S szókincsének ezt a korunkat kifejező gazdagságát úgy teremtette meg, hogy közben versmondatának erős tagolású dallamát megőrizte, szórendjének szokatlanságával a legkülönfélébb esztétikai minőségeket sugározva ad nyomatékot művészi üzenetének. Magáról az emberről gazdagodott jelentősen Nagy László tudása élete utolsó évtizedében, de ezt a keserű-bölcs tudását a kor jellegeként is mérlegre teszi. Megőrzi roppant tömörítő erejét, García Márquez gazdag zsúfoltságára emlékeztető mitikus tüzességét,622 de utolsó éveiben a költészetét „összetartó elemek mintha engednének szilárdságukból… egy lazább gazdagság felé tart. Kísérletezik, játszik, vegyít. Látszik: úton van a korábbitól valami új teljesség felé, ahova már nem érkezett meg.”623 Ez a „lazulás” éppen az új kihívásokra adott poétikai válasz is, az új korproblémákkal való küzdelem szerves része, a következetes és nyitott költői szemlélet eleme. Éppen az új kihívásokkal való nagyarányú szembenézés és költői küzdelem látszik Nagy László költői életműve utolsó szakaszában kísérleti jellegűnek. Az új korproblémákra érzékenyen reagáló költő nem mindig találja meg a hiánytalan befogadói élményt nyújtó kifejezési módot. Legtöbbször éppen azok a versek adnak kisebb esztétikai élményt, amelyek az új kifejezésével kísérleteznek,624 amelyek új befogadói magatartás kialakítására is kényszerítenek. Nagy László utolsó két kötete költői ethoszának változatlan magatartása mellett „a hagyomá282nyos lírai gyakorlattal külsőségekben is szakító műformák”625 sokaságát teremti meg. De éppily szembetűnő az a poétikai változás is, hogy kései költészetében „a remek metaforák indái közé makacsul beékelődnek prózai vérrögök, tárgyilagos kijelentések, utolsó figyelmeztetésnek szánt imperativuszok; s látszik az igény: nevén akarja nevezni a bajt, a túlhordott gyermeket; tárgyszerűen ír az »országos panaszkönyvbe«. Már a távolságtartás és az irónia sem idegen tőle.”626 Nagy László két utolsó kötete belső költői szabadságot mutat, amelyikben az egyénivé újított műformák szinte egymást váltó megjelenése differenciáltabb költői szemlélettel kapcsolódik össze.
Ennek a korszaknak eme vonásai mellett a pálya folytonosságába illeszkedően egyéb szembetűnő egységesítő jegyei is vannak: az életformaváltás korábban már megírt drámájának a biológiai szféra veszélyeztetettségével való felváltása, a természeti létforma és az archaikum üzeneteinek szembesítése a modern korral, a minden korábbinál gazdagabb kultúrinspirációk értéktanúsító és korkifejező befogadása, folytonosságot teremtő asszimilálása s a gyermekkori élmények gazdag megjelenése, létértelmező tárgyias megjelenítése és mitizálása. A Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értem ciklusait Nagy László úgy állította össze, hogy költészetének poétikai gazdagodása és ihletköreinek differenciáltsága egyszerre érvényesüljön rendező elvként. Költészetének intellektuális gazdagodását is jelzi az, hogy utolsó pályaszakaszában a kulturális élmények ihlette versei nemcsak feltűnően megszaporodnak, önálló ciklusokat alkotnak, hanem a bennük megnyilatkozó szemléleti-gondolati tágasság a sokféle érték organikus művészi tudatosítását is mutatja. A legkülönfélébb anyagú és műformájú verseket – az egysorostól az ívnyi terjedelmű prózakölteményig, a nomád attitűd szerepverseitől a prózavers-mítoszig, a folklór műformáktól a groteszk víziókig, a kalligrammáktól a vidám üzenetekig – egymással párhuzamosan alkotja.
Nagy László egyre keserűbben éli át, hogy a műveiben megmutatott értékek a hatvanas évek második felétől s különösen a hetvenes évektől egyre lehetetlenebb közegbe kerültek, a hosszú-énekekben megjelenített veszedelmek, az erkölcsi és természeti romlás viszont egyre féktelenebb mértéket öltött.627 S ez utóbbi szorosan összefüggött a technikai civilizáció gyors előretörésével, a korábbi humánus értékeket semmibe vevő elvadulásával. Ennek a tragikus hasadtságnak, kettéválásnak összegző műve kívánt lenni az Ég és föld című oratóriuma.628 Azok az ellentétek, 283melyek a Búcsúzik a lovacska és a Menyegző monológ dikciójában világképszervező erővel jelentek meg, az Ég és földben atya és fiai dialógusában nyilatkoznak meg. Ez azonban lényegében „süket párbeszéd”, mert a két fél érdemben nem kapcsolódik egymás érzéseihez, gondolataihoz, ki-ki önmaga álláspontját abszolutizálja. Eredetileg ezt a művét Nagy László „Az elhagyott udvarok emlékére” ajánlotta, az ajánlást azonban már a Versben bujdosó kötetben elhagyta.
A dialógusok drámai környezetét a Hang teremti meg, ez a kétszer megszólaló Hang mintegy két felvonásra osztja az oratóriumot. Az alaphelyzet mindkettőben változatlan: az atya magányos szemlélődésébe, tűnődésébe jönnek bele messze szakadt fiai. Már a Hang is érezhetően egy hosszú ideje tartó drámai küzdelem folyamatába von be. Mindkétszer kapcsolatos kötőszóval indítja a híradást: „És látta az atya tolakvó könnyein át…” A Hang tudósításában többször ismétlődő alapmondat ez, megadja a mű szemléleti alaphangját is. A Hang tudósítása magyarázat is az atya ítéleteihez. Ez az atya öregember, a vég felé közeledik, kizárólag múltbeli értékeket tart számon. A fiaiban megtestesülő új világot kizárólag a múlt aspektusából képes szemlélni, s csak elítélő szava van rá. A dialógus egyik eleme ily módon csupa átkozódás: száguldó zsiványoknak, fölfújt varangyoknak, martalóc bandáknak, átoknak, mennykőnek, kinagyított tetveknek, latrok hadnagyainak, gorillaként makogó, rontás alatt lévő lényeknek minősíti fiait, akik „megfertőzik” füsttel a kéket, eltüntetik a szivárványt, a csendet, eltüntetik azt a természetes életközeget, mely az apa világának elemi alapfeltétele. Az apa felől nézve a fiúkból teljességgel hiányoznak az emberség kritériumai: a személyesség, a hűség, kegyelet, hit, a természet iránti érzékenység.
A fiúk viszont az apa világát ítélik avíttnak, butaságnak, babonának, bibliai sötétségnek. Az apa átkozódik, a fiúk gúnyolódnak. Az apa érzelemre, erkölcsre beállított létszemléletével szemben ők a tudás, józanság és fegyelem istenítői, de ahogyan ezeket az elveket képviselik, az maga a kizárólagosság. Hiányzik belőlük a felnevelő világukhoz való kötődés. Nem az organikus fejlődés mentén jutottak egykori világukkal ellentétes álláspontra, hanem a technizált lét megmámorosodott és elvakult képviselői ők. Az apa és fiai közötti feloldhatatlan ellentét abban is megnyilatkozik, hogy külön nyelven beszélnek. Az apa archaikus, a természeti világkép elemeiből épített nyelve csak az apa felől nézve hordoz értékeket, a fiúk agyontechnizált szókincse – személytelen jelzőrendszer, radar, azbesztpecsét, műszerfal stb. – viszont az apa számára idegen, magának az elszabadult pokolnak a földi megjelenése.
Az oratórium az atya és fiai világának összeegyeztethetetlen távolságát, ellenségességét mutatja. Ez az ellentét tragikus, mert egyfelől súlyos etikai értékek bizonyulnak lezártnak, veszendőségre ítéltnek, archaikus világszemléletbe ágyazottnak, másfelől viszont a modern, az új képviselete bizonyul erkölcsileg üresnek, érzéketlennek, silány módon haszonelvűnek. A két világ közötti ellentét sokrétű: érzelem 284és tudás, természeti és technizált szemlélet, hit és hitetlenség, múlt és jövő, mozdulatlanság és száguldás, kegyelet és haszonelvűség, hűség és közömbösség, emlékezés és dinamikus létszemlélet, siratás, átkozódás és gúnyos öntudatosság ütközik itt. Az oratóriumforma lehetővé teszi, hogy ezek küzdelmét a Hang mintegy megidézett párbeszédek formájában mutassa be, de talán ezzel a formával is összefügg az, hogy ez a sokrétű drámai ellentét mégsem tud igazán drámai küzdelemmé hevülni, pedig a szemléleti anyag súlyosan szemben álló két tömbje ezt igényelné. Nagy László hosszú-énekeiben gazdagabb, elementárisabb erejű az értékek képviselete, s elevenebb, monumentálisabb a pusztító erők jelenléte. Ebben a szerepekre bontott küzdelemben a személytelenebb műforma folytán nem elég teltek az egyes szereplők: egymást minősítik az ütköző felek. Nagy László más művei nagyobb művészi erővel mutatják be ugyanezt az átváltás-konfliktust, melynek drámai kiteljesedését itt a műforma „szikársága”, a választott alakok vázlatszerűsége visszafogja.
Az apa és fiai küzdelmében megjelenített szemléletváltás-tragikum a Cantata profana motívumának sajátos variánsa is.629 Abban az értelemben hű tükre elvadult korunknak, hogy az ősi mítosz érzelmi telítettségét megteremtő visszahívás, könyörgés itt már képtelenség volna. Lehetetlenségének fájdalma szól az átokszövegből, az apa-fiú kapcsolat bensőségessége csak az apa emlékeiben él, de mint olyan idilli világ, melyet kifordított, megcsúfolt a fiúk megváltozása. Amikor az apa fiai gyermekkorát idézi, akkor Nagy László gyermekkorának életrajzi mozzanataira ismerünk az érzékletes, idilli, de negatív festésben („vizsgakor a pálcákat fölvirágozva / álltatok a térképhez, mutattatok Betlehemre, / meg az irtózatos óceánokra virággal”), de igaza van Kiss Ferencnek, amikor arról beszél, hogy az Ég és földben Nagy László személyiségének érdekei és jellegzetességei csak töredékesen ölthettek formát, „nem az azonosulás, csak a rokonszenv és a kegyelet ihleteiből”630 teremtette az apa alakját, akinek igaza csak részleges. A fiúk pedig a gyermekkor személyességtől eleven motívumai ellenére teljesen idegenek Nagy László szemléletétől, így a műben még igazságuk is súlytalan.
Az Ég és föld problematikájának azonban nagy jelentősége van Nagy László költői világképében később is. A szemlélet és korszakváltás drámája is fel-feltűnik (A fekete pátriárka, A Sasorrú temetése, Madárijesztő). Eleven bőséggel jelennek meg a Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értem című köteteiben gyermekkorának emlékei, szüleihez, szülőföldjéhez való viszonyának mozzanatai. Költői szemlélete alakulásának kifejező elemeivé emelkednek, s többnyire közvetlen személyességükkel nyerik el teljesebb értelmüket, nem az Ég és föld objektiváló kísérletét folytatják. A másik s az Ég és földhöz közvetlenül kapcsolódó motívuma a természet pusztulásának az emberi létet veszélyeztető tragikuma, a bioszféra megbontásának személyesen átélt kínja. Ez is mélyen kapcsolódik Nagy László költészetének motivikus rendjébe, hiszen a zöld szín, a május az életelv egyik gyakori kifejezője nála. A „zöld” elleni vétség életfenyegetettséggé emelkedik. Az Ég és földben az atya 285szemléletének része a zöld világgal való azonosulás: „a zöldnek igátlan extázisát”, „a kiirthatatlan akác ivadékai”-t az élet legfontosabb értékei gyanánt szemléli. A fiúk „börtönéből a zöldnek” akarják kilendíteni az apát, aki viszont úgy érzi, épp az élettel azonos zöldet irtják ki fiai, természetellenessé silányítanak mindent. S az apa átkozódó szavaiban Nagy László undora is megnyilatkozik: „jó illat, jó íz nincs, lehűtött condra a hús, olvad erőtlenné”. A Versben bujdosó kötetben a természeti létformával való társulás az önmegőrzés elszánt kísérlete sok változatban. A Gyümölcsoltó, a Művem a Tavasz és a Hegyi beszéd a legkülönfélébb képzetkörökhöz kapcsolódva önerősítésként idézi meg a természetesség, természetelvűség létérdekű dinamikáját, üzeneteit. Az Egzakt aszály a csalódással való szembenézését, az egész világ kifordulását jeleníti meg a „szép zöld porond” és a szervetlen anyag ellentétében. Ez a motívum a Jönnek a harangok értem kötetben még erőteljesebben a halállal, pusztulással való szembenézés verseit teremti meg: a Zöld sátor elégiáját s az Éljenek a fák!-at.
A természeti és a morális szemlélet érintkezése teremtette meg a hatvanas évek második felében Nagy László önmegőrzésre elszánt költői magatartásának „nomád” szerepeit, azokat az ars poetica érvényű jelentős verseket, melyekben a magára maradt küzdő személyiség keres védelmet az erkölcsi romlasztás elől. Nomád szerepeinek kiformálásában (Medvezsoltár, Versben bujdosó) bizonyosan ösztönözhette a kuruc-versek Adyja is, de e szerepversek organikus fejlemények Nagy László költészetében mind a magatartás lényegi vonásait, mind a versek tárgyi-szemléleti elemeit tekintve.631 A hatvanas évek végén ez a két nagy szerepvers nagy személyes erővel tanúsítja Nagy László szemléleti biztonságát és küzdelmét. Mindkettő 1968-ban jelent meg, a Medvezsoltár az Új Írás májusi, a Versben bujdosó pedig a Kortárs szeptemberi számában. A Medvezsoltár monológja a Búcsúzik a lovacska állatmonológjának folytatása is, a vele sok vonatkozásban rokon Versben bujdosó viszont az önmegszólító verstípus differenciáltabb számvetésének lehetőségét kamatoztatja.
A Medvezsoltárt többen a költői feladat elbizonytalanodását tanúsító, menekülő versnek értelmezték.632 A Nap-motívum új megjelenését is nosztalgikus gesztusnak minősítették. Kétségtelen, hogy a Versben bujdosó kötetben a költői személyiséget körülvevő közeg már nem olyan, hogy vele Nagy László közösséget vállalhatna, a menekülés helyett én mégis az önmegőrzést érzem fontosabb magatartásjelzőnek. Kétségtelen, hogy a szigorú normáihoz ragaszkodó személyiség s az e normákkal szemben idegenül viselkedő társadalom ellentéte súlyos s egyre élesebb Nagy László költészetében, de az egész Versben bujdosó kötet inkább úgy értelmezhető, mint az eme zordabb terep küzdelmeinek a felmérése, küzdelemlehetőségeinek tudatosítása. 286Ilyen értelemben ez a küzdelem sokkal differenciáltabb személyiségképet körvonalaz Nagy László költészetében, mert súlyosabb számvetésre kényszerül, mint korábban. Az életműnek ekkor új dimenziókkal megnyíló archaikus rétegei sem a menekülés, hanem az önerősítő cselekvés elemei. A Jönnek a harangok értem történelmi dimenziói is hasonló érvényűek. A medve-szerep tehát nem egy archaikus rítusba való visszahátrálás, hanem a zordabb terepű létküzdelem mutatója. A folyton egymásba áttűnő medve–költő kettősség egyszerre valóságos és szimbolikus kifejezés. A „lefokozott élet” elleni lázadás erőteljes dokumentuma. A medve-monológban plasztikusan megjelenített személyiségjegyek egyértelműen a költőre mutatnak, a bravúros áttűnések némelyike – a barlanglakóvá kényszerülés, az önpusztító idea fölmerülése – kizárólag reá érvényes, így személyiségének éppen az a tragikuma, hogy emberként kényszeríti amorális közege barlanglakóvá, magányossá, „hóhéros csönddel”, „homállyal” körülzárt szenvedővé. Az álságok, gyalázatok közepette a természet rendjéből nyer vigaszt: a Nap „egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató”, aki „hozhat hitet”. A „viharszünetekben magán végignéző ember legbensőbb veszteségeiről”, „az eget vívó virtus áráról, a belső kopás és keseredés fájdalmáról”,633 a „teremtés gyalázatá”-vá kényszerítettségről is vall ez a vers, de a jelen időt bemutató, múltat számba vevő szemle önvádszerű képei sem hagynak kétséget afelől, hogy a versbeli személyiség szenvedései ellenére sem kételkedik magatartásának helyességében. Tragikuma éppen az, hogy lehetetlen terepen kell küzdenie a győzelem esélye nélkül, mégsem tehet mást, hiszen érzékeli közegének hitványságát, álságát, létet lefokozó, meggyalázó törekvéseit. Megnevezi azt a társadalmi méretű romlást, amelyik a viszonylagos jólét ára lett:
Az anyagi jóléttel elfedett morális veszteség, a látszatjóléttel megtévesztett társadalom képe ez. Világosan jelöli meg Nagy László azt a közeget, mentalitást, melytől elzárja magát. Ez a romlás nagyon is ambicionálta, hogy minél több embert részesévé tegyen az „álarcos nagy dobogás”-nak; hogy minél több jelentős személyiség igazolja részvételével ezt a nagy csalást, mely a személyiség, a közösség szabadságának hiányát, korlátozottságát, megtévesztettségét vegetatív örömökkel igyekezett láthatatlanná maszkírozni, a béklyót cukros perec formájában elfogadtatni. Ez ellen bátor fellépés a megnevezés s a személyiség ettől indulatosan elhatárolódó önmegőrzése, hiszen ez a romlás teljességének megakadályozása: „csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz”. A dévaj nagy zene, az álarcos dobogás, hatalmas színjáték csömörrel tölti el az idomítást, csalást nem tűrő személyiséget, s sebzettsége, erőtlensége ellenére konokul ragaszkodik önnön belső tisztaságához, saját természetéhez, saját normáihoz. Ellenpontként az önmagával azonos lét természetes szépségét 287teremti meg: „rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát / csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút, / fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt”. Ez kétségtelen visszamenekülés ahhoz, „aki volt” valaha, de egyben a lét emberibb, szebb megélésének virtuális lehetősége is. S a hangsúly nem a menekülésen, hanem a hitványság ellenében állított szépségen van. Ezért szólal meg a leleplezés hatalmas áradata után a menekülés a Naphoz, a változatlan ragaszkodás a „nyílt arcú látogató”-hoz. A versben megnyilatkozó költői személyiség fölötte van közegének, emlékidézése és Naphoz könyörgő zsoltára éppen a közeg minősítésének ad nyomatékot. A virtuális cselekvés morális lett. Benne a költő erős fájdalma, keserűsége szólal meg a sebzettség állapotában is a konok önmegőrzés igényével.
A nomád, animális szerep más verseiben (Ordas mondja, Én vacogok már) is összetett, fájdalmat és büszkeséget együtt hordozó érzést jelenít meg. Az Ordas mondja általánosabb, páros rímű, kilenc szótagos sorai a magyaros és jambikus szimultán verseléssel, erős tagolással népdalszerű hangvételben a nomád szerep, létforma erejéről vall. S arról a fájdalmáról, hogy e kitaszítottságban vagy vállalt idegenségben pozitív emberi cselekedetet nem tud végrehajtani. A természet erőivel könnyebb társalognia, könnyebb azokat mozgatnia, mint az emberi világot bármely módon is segítenie. Nincs mód emberi sorsokat irányító cselekvésre („soha árvákat összehozni”), illetve emberi szerepe közvetetten nyilatkozhat csupán meg: szenvedése és természeti létformája fenyegető figyelmeztetésekkel formálhatja csak az emberi sorsot. A vers bipoláris oppozíciójában nyilvánvaló sejtelem az, hogy ez az ordas kiszorult a maga nagyobb szabadság- és morális igényével az egy irányba haladó, szerinte eltévesztett közösségi útról. Eme eltévesztettség miatti riadalma készteti cselekvésre, küzdelemre, de ez az akció inkább csak erőteljes akadályozás és riasztás: lavinát görget útjukra, ordít a sarkukban.
Erőteljesebb öntanúsítás, négy sorba foglalt sorskép, önportré az Én vacogok már:
Plasztikusan funkcionális egybejátszása ez időmértéknek és magyaros formaelvnek, személyességnek és általánosabb sugalmaknak. Az első két sorban még harmonikusabb az eszme és ritmus: a sorok erőteljesen két ütemre tagolódnak 5/4-es osztással. A Nagy László-i oromlét sorsérzését erőteljes rím nyomatékosítja. A sor elején ritmus és érzés tökéletes együttéléseként a vacogást a chorijambikus szaporázás is sugallja a jambikus ötödfeles ritmuselv szerint is élő dallamban. A második sor elején ugyanígy funkcionálisan döccenti meg a jambikus ritmust a pirrichius és 288trocheusi kezdés, majd ez a sor is lassúbb, méltóságosabb és fegyelmezettebb akkordokban zárul. A magyaros ütemezés gyorsabb-lassúbb, azaz 5/4-es tagolású, ugyanezt az érzést erősíti: modern riadalom és történelmi nyugalmú, archaikus és nomád gyökerű eltökéltség egységét. Az igazi költői bravúr azonban az, ahogyan a második két sorral még ezt a nyitányt is földúsítja Nagy László. A második két sor erős szembeállítás ezzel, a súlyos erkölcsi ítélet egy „néma képet” is nyilvánvalóvá tesz; azt, hogy az első sorok öntanúsítása a megszelídített, meghunyászított, közösségből kivert vagy még inkább önként kivált, morális okból önként kiszakadt állat képével azonos.634 A szembeállítás erősen erkölcsi jellegű, talán ezért néma kép az öntanúsítás: így a szembesítés vissza is vonja ennek a néma képnek az animális jellegét, a nomáddá kényszerített emberség magasrendű erkölcsével azonosítja, míg a „pingált akolban alomban” erős képe a második rész szintén néma képét pejoratív, erkölcsileg megsemmisítő értelemmel tölti fel. A két néma animációs képet ily módon a szituáció tölti fel értelemmel: az elsőben a riadalom, vacogás ellenére a szépség, a szenvedéssel is megszerzett morális méltóság teljesedik ki, míg a másikban még az állati létnek is csupán megcsúfolt változata jelenik meg. Nyomatékkal utal ez utóbbira az ítélkezésben fölerősödött ütemezés, a pejoratív jelző („pingált”), s még inkább az, hogy e két utolsó sor rím-ritmusa az erős ütemezést nem megtörve, hanem annak nyomatékot adva szinte szarkasztikusan elnyújtott ti-tá-ti dallammal (akolban alomban) is nyomatékosítja az egyébként is azonos szófajú és szóalakú, tehát mintegy a variáció révén is éreztetett megvetést. Így teljesedik ki ebben a sorsérzést kifejező versben a nomád attitűd szellemi-erkölcsi értelme: a szabadság, az önmegőrzés, a magasrendű küldetés, küzdés, szemben a morális és szellemi megsemmisítést jelképező idomítottság, rabság képzeteivel. Nem véletlen, hogy a „pingált akolban alomban” vegetálókat semmiféle szellemi vagy morális képzet nem övezi, se küzdés, se riadalom, se szépség. Megtévesztésük, akolba szorítottságuk s abba való belenyugvásuk még a riasztó ellenpélda erejével is igazolja az oromlét küzdő személyiségét: a tömeges vegetációs lét az egyszemélyes oromlétet. A Medvezsoltár, Ordas mondja és az Én vacogok már animációs stilizációja Nagy László költészetében sorsérzés kivetítése, de nem menekülés, a kegyetlenebb terepen való – akár egyszemélyes – helytállásra való fölerősítés, érvelő, intellektuális és morális erőket mozgósító öntanúsítás.
A Medvezsoltár katartikus hatásának egyik titka bizonyára az, hogy a magára hagyott, magára utalt személyiség az ellenséges közegben, a meggyalázottság menekülést, kiszakadást sugalló léthelyzetében is erőteljesen küzdő, tagadó magatartást tanúsít, még sebzetten is ítélkezik, minősít. A nomád-attitűd a tisztább mértéket is jelenti egyúttal, a romlatlan állapot ethoszát. A hatvanas évek végének összegző szerepverse, Nagy László ekkori költői magatartásának leggazdagabb öntanúsítása a Versben bujdosó. Ez az 1968-as strugai költőfesztiválon aranykoszorúval kitüntetett vers azért is válhatott címadó költeményévé az 1973-as kötetnek, mert benne 289összetetten és nagy költői erővel nyilatkozik meg Nagy László költői helyzettudata. Mint magatartáskép az egész kötet emblémájává emelkedhetett, hiszen a legfontosabb ekkori személyiségjegyek, sorsjegyek összegződnek benne: az űzöttség, megrendültség, elszánt és indulatos elemzés, s az elszántság a helytállásra, küzdelemre. A magyar irodalom emlékezetes szerepverseinek vonulatába illeszkedik a Versben bujdosó. Nagy jelentőségű költői hagyománya az, hogy Ady kuruc-versei után is képes volt a szegénylegény-szerepnek új, korszerű érvényt adni. Gyökérzete Nagy László világképében a bolgár hősénekek erdőbe öltöző szegénylegényeiig nyúlik vissza, a szabadsághívők menedéke a hajduténekekben is mindig az erdő. Másfelől viszont az önmegőrzés Nagy László költészetében a természeti lét értékeinek épségét is jelenti, e szerepbe tehát elementáris természetélményét is beleoldhatta. A személyiség veszélyeztetettségérzése az önmegszólító dikcióban drámai és emelkedett hőfokon nyilatkozik meg. Az önmegszólítás egyik általános jellemvonása az, hogy a költői személyiség korábbi magatartása válságba került, a költő érvelő számvetéssel alakít ki egy új magatartást. Az önmegszólító versben a költő hosszú belső vita lényegét összegzi, maga a vers a vita közepébe vágva kezdődik, s fontos jellemzője az intellektuális telítettség, melyben az önminősítés, önelemzés önfelszólításba megy át az új szerep kiformálásának igénye szerint. Az önmegszólító vers a magatartásváltás műformája: indítéka a kiküzdött új magatartásforma megerősítése, a régi elvetése.635 Nagy László önmegszólító versének viszont az a különlegessége ebből a szempontból, hogy benne nincs önmegtagadás, a Versben bujdosó magatartás-változása nem egyéb, mint a hűség megerősítése olyan körülmények közepette is, amikor az önfeladás talán természetesebb gesztus lehetne. A Versben bujdosó szerepe következetesen formálódik ki Nagy László költői magatartásából: a kegyetlenebb, zordabb szerepre a közeg kényszeríti. Az önmegszólító vers jellegzetes fordulata, az átváltás az önfelszólításba itt tehát nem a személyiség válságából, hanem az ellene törő erők nagyságából, sokféleségéből következik. Persze mögöttesen a haramialét jellemzésében-önjellemzésében tökéletesen benne van a korábbi „virág-lét” föladása a nehezebb küzdelem kényszerűségében. Az is kiderül azonban, hogy lényegében nem adta fel, hanem személyisége bensőbb, kívülről láthatatlan övezeteibe menekítette eredendő hajlamait. Nagy László versének esztétikai értéke az összetett szerep gazdagsága, sokrétűsége és töretlen egysége: a költői teremtőerő disszonáns gazdagságot képes szerves egységbe fogni. A vers ars poetica érvényű önjellemző alapmetaforája – „versben bujdosó haramia vagy” – organikusan telítődik a magatartásforma kifejtett értékeivel, a szemlélet mélyreható gazdagságával, a világképelemek összeegyeztethetetlennek tetsző részeinek szervesülésével.
A hatszor ismétlődő alapsor egységekre bontja, tagolja a költeményt, közben a közbülső egységekből egyre gazdagabbá töltődik a jelentése. Az emelkedett dikciójú vers egyetlen sokszorosan összetett mondatból áll, melyben ez az alapmetafora úgy zár le egységeket, úgy tagol, hogy a lezárás mindig nyitása is a következő résznek, 290tehát kétfelé sugárzik minden sor. Az emelkedett dikciójú archaikus szerep összegző metaforája refrénként tér vissza hatszor, s úgy, hogy a tagolatlan sorláncú versben mindig az előtte álló sorral rímel, de így sem képez zárlatot, hiszen a következő egységnek legalább annyira nyitánya, mint az előzőnek hangsúlyos összegezése. Másrészt ez az indító sor a maga erős tagolásával, minden szónak hangsúlyt adó szótagszámváltó tagoló magyaros ritmusával a népballadák hangulatával árasztja el az egész költemény versbeszédét. Az önmegszólításban így eleve kinyilatkoztató öntanúsítás is erőteljesen hangot kap. Tág teret nyit az indító metafora, hiszen súlyos ellentét van a főnév és a jelzője között, de a jelző két része között is. Mégis evidenciaszerű a megnevezés, mert rögtön kiderül, hogy a küzdelemre kényszerült költői létezés metaforája. S a folytatásban is egyértelmű – az ösztönző hagyományok jelenlétének sejtelmén át is – a bujdosás és a szellemi szféra összekapcsolása. A bujdosó énekek hangja és Vörösmarty Liszt Ferenchez írt ódájának „hírhedett” szava egyszerre hangzik a vers nyitányában, mely így a látomásos-metaforikus költői képvilág értelmezése is, a „fohászból, gondból, rádszabott sorsból” teremtett „hirhedett erdő” és „iszalagos bozót”. Ennek mélyebb értelme majd a kezdetekhez visszautaló, mégis jóval gazdagabb zárórészben tárulkozik föl, amikor kiderül, hogy a személyiség köré védelmül teremtett világ is azonos ővele, ha „szimatoló ebek” vallatják, „szivárog belőle a vér”.
Hogy nem idegen közegből építi menedékét a költői személyiség, az már a nyitó sorokból is világos. Ennek értelme tárul föl gazdagon a második egységben, ahol a költői személyiség az űzött vad tulajdonságaiban jelenik meg, pozitív értelmű animális stilizációban. Szerepéből mindent pontosan lát és megítél, de a maga köré épített világ védelmét önmaga megkettőzésével is erősíti: az üldözöttség kényszerűsége teremti meg zord fenségét, mely csak a kényszerűség okán függ össze a maga mélyebb, meghittebb, gyöngédebb hajlamaival: azért kell „ordasi tűz s fegyelem” formájában megjelennie a „belül piros őzike-csillag” személyiségnek, hogy ne engedje ezt a belső hajlamot eltiporni, hogy megóvja kincsét, azt a „káprázatos világot”, amelyiket a reá törő hitványság ellenében is megteremtett, s amelyik ebben a közegben „vétke”, űzöttségének oka. A Medvezsoltár „skarlát fensége”, a Nap itt a személyiség féltve őrzött belső tája, magzata, „vemhe”. Eddig a fenyegetettség csak közvetetten jelent meg a versben, az önvédelemre berendezett személyiségkép hordozta. Indokát abból vette a védekezés, hogy kincse véteknek minősült. A harmadik egység mintegy részletesen megokolja az „ordasi tűz”, a „partizán-anyaság” kényszerűségét, miközben továbbviszi az animális képzetet is: azért kell ilyennek lennie, hogy léte értelmét el ne vetélje, hogy kiteljesülése előtt el ne pusztítsák a belül ragyogó „igazi nap”-ot, a költő eszményeiből épített világát. Az a lét, amelyiket a lombkoronás „partizán-anyaság” szereppel véd, meghitt, érzékeny, természetes, s szemben áll azzal, amelyik az Ég és föld eszmétlenül és érzések nélkül száguldozó fiait idézi, s amelyik a pusztulást hozza, kiirtja az animális finomságú érzékeket, 291érzéketlenné, kőszerűvé teszi a létet. Egyenes ívűen bővült eddig is a „versben bujdosó haramia” metaforajelentése, most azonban az eddigi igazolás nyomatékosító érvelésbe fordul, nemcsak megokolja ezt a létformát, magatartásmódot, szerepet a költő, hanem meg is erősíti benne önmagát. Szükségszerűségét erős dikciójú érveléssel, a világ kifordítottságával, elszabadultságával, a létezés önpusztító hatalmainak tobzódásával evidenciaszerű paranccsá emeli:
A hangsúlyosan ismétlődő „mert”-ek a veszélyeztetett lét leltárát fogalmazzák egészen addig a végső riadalomig, amikor már a lét inkább föladná önmagát, csak ne kelljen eredeti célja, jellege megcsúfolásaként működnie. Ugyanakkor ez a rész lenyűgöző költői tágasságot is bizonyít. Az érvelés logikája nagy ívű transzponálás rendje szerint épül fel: az elemi létezés riadalma a létezés veszélyeztetettségére mutat rá a humánum fegyelméből kiszabadult technikai civilizáció gyilkos tobzódásában. S ebben a megrendültségben Nagy László humanizmusának magasrendűsége szólal meg: az élet fenyegetettségét saját világa veszélyeztetettségeként, azonosuló személyességgel éli meg.636
A lírai hős küzdelmét, magatartás-választását az életértékek védelme alakítja ki. Ezért zárulhat a vers a hűség és az önazonosság kinyilvánításával. Így erősödik föl a zárlatban a már a kezdősorokban is feltűnő szellemi és erkölcsi eltökéltség, tudatosság. Nagy László „versben bujdosó haramia” szerepének ez a szellemi gaz292dagsága és elemi természetessége egyszerre mutatja a költő megrendültségét és öntudatát. Fenséges magatartását szellemi ereje motiválja: a veszélyeztetett értékek óvása kényszeríti ebbe a szerepbe. A lét fenyegetettségét nem a civilizációnak tulajdonítja, hanem a technika létellenes felhasználásának. Oka az amorális emberi társadalom, amellyel a versben bujdosó költő szembeszegül. A vers tragikus pátosza a lírai hős eltökéltségének és az ellenálló közeg féktelenségének ellentétéből származik, ezért magatartása sorsszerű, ezért küldetés.
A szerelmi ihletkör versei is jelentősen átalakulnak a hatvanas-hetvenes évek fordulója táján. Az előző kötet még címében is az érzés mindent legyőzni képes erejéről vallott: Himnusz minden időben. Most a költői személyiség világlátásának nagyfokú elkomorulásával, reménytelenebbé válásával párhuzamosan ebből az érzésből is eltűnik a himnikus diadal lehetősége. Az emberi létezés tragikumának tudatára döbbent költő oly mélyen éli át magának az embernek az etikai és társadalmi válságát, szenvedését, a nagyobbra törő egyéniségek képtelen árvaságát, sebzettségét, boldogságból való kiszorítottságát, hogy ebből a világérzékelésből már nem tud a magánélet, a magánszféra sem teljes és önfeledt kioldódást adni. Emellett kényszerűen érzékeli önmagán is a betegség és az idő sorvasztó, roncsoló hatását. A versek lírai alanya gyakran ágyhoz kötött, betegséggel küszködő ember. Nagy László ezt az állapotot különösen nehezen viseli el, az ember hivatott létezésének lefokozását érzi benne, elkeseríti, dühíti tehetetlensége. Ebben a szituációban a szerelem ihlette versek is az elszánt küzdelem szerves részévé lesznek. Nagy László ugyan semmit sem ad fel korábbi teljességre törő magatartásából, de érzékeli, hogy közege zordabb kívül és belül egyaránt. Sorsa ellenében szól az emberi teljesség érzéséért, a szerelem értékének épségéért. Költői küzdelme két irányban is szembetűnő. Egyrészt a közvetlenebb vallomások áttételesebbé, emberi léttitkokat kutató, mitikus sejtelmű versekké válnak. Másrészt a folklór és az archaikum vitális sugallatait és meghitt érzéseit telíti új élettel.
Az első személyű vallomások is mitikus stilizációban, sugallatos és sejtelmes általánosításokkal szólnak többnyire. A közvetlen személyességből való kimozdulás azt jelzi ebben a témakörben is, hogy Nagy László a személyesnek általános emberi vonatkozásait éppúgy kutatja, faggatja, mint a csak reá érvényes dimenzióit. A maga érzéseiben a létezés megnevezetlen titkait akarja a tárgyias, gyakran álomszerű vagy álommotívumot versbe emelő képekben megnevezni, érzékeltetni. Leginkább 293közvetlenül a szerelmi ihletkör verseinek cikluscímévé is emelt Ajándékban vall. E versnek már a hangütése, nyitó sorainak emelkedett dikciója is jelzi, hogy a költői személyiség a készülődő vallomását megsemmisíteni akaró, visszahúzó érvek, élmények sokaságából vágja ki magát. Nem az önfeledten boldog ember énekel, hanem a boldogság, szerelmi harmónia, szerelmi vallomás érzését a körülmények ellenére is jogának tudó ember igénye szólal itt meg. Szerelmi témakörű személyes vallomásainak sajátos szépségét az adja, hogy a mélységből kiált föl a költő a lélek épségének kívánságával – a közös kínok ellenében. „A közös kínokról beszél legtöbbet. A közös kínt tartja a magáénak, a legfontosabb – egyetlen gondnak.”637 Vallomása a kínból magát kivágó ember virtusát és bensőséges érzését társítja. Rejtetten benne van ebben a vallomásban az az érzés is, hogy ennyi tapasztalat, ennyi közös gond és küzdelem után még nagyobb csoda a veszedelmekből kimentett, megőrzött érzés. A hangütés vitázó érvelése, indulata, bensőséget mégis erősen sugárzó hőfoka kimondatlanul is jelzi, hogy a költői személyiség – az érzésétől fölöttébb idegen közegből – eltökélten emelkedik a vallomásra. A cím is jelzi a kivételességet, a körülmények folytán ajándéknak minősül szerelmi áhítata:
A motívumok hátterében, küzdőterében a Délsziget nincs észak-jelképe éppúgy felsejlik, mint a szépség sugallataként a korábbi Játék karácsonykor érzésköre. Még a meghitt szerelmi vallomásokat avíttnak ítélő újabb poétikai elvek félrelökését is magában hordozhatja ez a vallomás, de ennél bizonyára meghatározóbb az „édes ének” lehetőségét megölni akaró sors, körülmény-szövevény, a léttapasztalat tragikus szférája, a szerelemre is rárakódó bomlasztó emlékek legyőzése. Ez a vers 1970. május 2-án jelent meg az Élet és Irodalomban. Születésnapi ajándék is feleségének, Szécsi Margitnak. Második része, második strófája jelzésszerűen életük közös szépségeit ajánlja, a koncentráló áhítat sem idealizál, hanem éppen tagadással vall a szerelem történetisége által képződött bajokról is („lerontottam régen dühöm címerét”), az ünnepi ajándék a kapcsolat katartikus megtisztulásáról is vall. Rejtetten pici iróniát is lop ebbe a szakrális szelektálásba („csak jó emlékekből koholt cicomát küldök”), de a közös sors, közös létszemlélet tárgyias kifejezése zárja küldeményei294nek sorát: „nagyfejű rózsán egy puli haját”. Ezáltal válik igazán bensőségessé ez a vallomás, hiszen olyan kép ez, amelyik két ember titokmélységű összetartozására utal. Mindehhez a szövegtesttől gondolatjellel elválasztott, nyomatékosított zárósorok újabb jelentéssíkot adnak, mert újra nyomatékkal utalnak arra, hogy a versben kivallott érzés a költőre törő rossz erők romboló munkája ellenére őrizte meg mély tartalmait. Összegzi ez a két sor a vers mélyáramának kettős vonulatát: a küzdő, szenvedő ember sorsleíró törekvését és megőrzött érzését:
Különleges, hiányokat is magába foglaló kép ez, hiszen a vers felsorolása, jelzésszerű ajánlásai után úgy tűnik fel, mintha azok összegzése volna. Így fokozza tovább – mintegy néma képpel – a vallomás szépségét, hiszen a mosoly jelzőjében („megmenekült”) az is benne van, hogy mindez a szépség, gazdagság, amit most ajánl, csak elenyésző töredéke annak, amit a sorvasztó küzdelmek, reá törő veszedelmek előtt ajánlani tudott volna.638
A Torlódások előbb harmadik személybe kivetített, majd első személyűvé forduló képeiben az érzés létfilozófiai síkja ölt testet: a testi szenvedés, a halálsejtelem, halálveszély szituációjában jelenik meg a szerelem. „Tél, tavasz, halál és asszony” küzdelme ez, a páva és asszony motívum kettős egymásba játszása a szerelem természeti mélységét, a pusztuláson is áttörő életakaratát sugallja: asszonyhangon rikolt a páva, s pávahangon szól neki az asszony. Az élet és halál kettős vonzásába került személyiség látomása az a tél és tavasz küzdelmének idején, hogy a létére törők ellenében is életre ösztönző az asszony ragaszkodása, mely elválaszthatatlan a férfi kívánságától:
A verset lezáró eme tárgyiasító, általánosító ismétlés a valóságos életküzdelem víziószerű kivetítését nyomatékosítja. A versekben egy-egy ilyen látomáskép kel önálló életre – mintegy a létakarat jelképeként is. A Művem a Tavasz szimbolikus küzdelme is a tél és halál jelképeibe öltözött veszedelem ellen történik emlékek erőt adó igézésével. Az életakarat a reménytelennek látszó, sokféle ellenséges elemből álló közegben is kiküzdötte a tavasz, az élet, a játék szépségének lehetőségét.
Az éden azonban ebben a közegben csak belül, a személyiség virtuális szféráiban teremthető meg. Erről vall a Két sörényes: a külső, ellenséges közeg jelenti itt is a belső történés, a belső látomás keretét. A belső menedékben szerelmi teljesség tündöklik, amelyben se kín, se félelem nincs, melyet az öröm hajt, s „alázat, kevély295ség, fintor ebben a fénykörben nem honos”, a szeretők „egymást se födik el soha”, gyönyörű teljesség, tökéletes harmónia idillje ez, a testnek öröme, a léleknek szabadsága. Ez a gyönyörű látomás képzeletbeli („kolonctalan lélek táncol az álmok magaslatain”), de elvi emberi lehetőség. A tündöklő, a létezés titkait és értelmét fürkésző költő teremtménye, talán egy ifjú pár látványától ösztönzött látomása. Nem a saját önfeledt boldogsága, hanem a tudatban és akaratban létező létlehetőség:
Menekülne, mert a külső tapasztalat, ami körülveszi, szörnyű létélményt tudatosít benne, a „maradék éden” belső világával teljesen ellentéteset:
Az Inkarnáció ezüstben a tiszta szeretőket, akik kénytelenek – a vers szimbolikus történetében – ezüstmaszkban az égre szabadulni, az ellenséges lenti közeg, az „árulás városa”, az „érdekek zónái” archaikus rekvizítumoknak minősíti, kiirtásukra parancsot ad. Ironikus idézés nyomatékosítja, hogy a hótisztaságú emberpár cselekvése, játéka és tisztító küzdelme „JELENÜNKTŐL IDEGEN”, az eszményi emberség, az eszményi szerelem csak a „magas hazá”-ban érezheti magát biztonságban, de fáj az ezüstmaszk, fáj az élettelen lét. Cselekvésük, vad havazásuk, tombolásuk viszont oly riadalmat okoz lent, hogy minden erőt mozgósítanak ellenük, a kiadott parancs szerint „FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ”. Ez a szimbolikus vízió egyszerre fejezi ki a lélek belső igényét a szép és vitális teljességre, s annak lehetetlenségét abban a világban, amelyik ezt az igényt „szkíta lelet”-nek, ősmaradványnak minősíti, mert jól érzékeli, hogy ez a „barbár és tiszta” indulat az árulás városát veszélyezteti, összerontja a vegetáló érdekzónákat. A közérzet kivetítése egy virtuális cselekménysorba a költői indulat tárgyiasítása, majd hatásának megsemmisítő iróniával való megmutatása. A közeg ugyanis minden eszközzel ellene tör annak, ami változást, tisztaságot, szépséget hozna. Az Ajándék című szerelmi ciklus záródarabjának, a Hegyi beszédnek az első sora – „Műveld a csodát, ne magyarázd” – a vers lírai szituációjától, belső tárgyi- és gesztusvilágától teljesen függetlenül, kiszakított idézetként önállósult, s különféle – hol elítélően, hol egyetértéssel idézett változatban – értelmezéseket kapott többnyire annak igazolásaként, hogy Nagy László elveti, nem igényli a magyarázatot, az alkotást tekinti elsőrendűen fontosnak. Sőt olyan nézet is elhangzott, mely szerint ez Nagy László ars poeticus vallomása, az értelme pedig az ösztönös művészet melletti elkötelezettség.639 Nem helyénvaló 296ez a vélekedés – noha a kiszakított sor ilyesmit is sugallhatna – már csak azért sem, mert éppen Nagy László az a költőnk, aki oly sok verset, oly sok életművet magyarázott, emelt új megvilágításba portréverseiben. Ez a felszólítás a szerelmi ciklus záródarabjának élén hangzik el, tehát elsődleges értelmét magán a versen belül kell meglátni. Ott pedig ennek a bonyolult, nehezen felfejthető versnek a szövegében elsősorban a szerelem csodáját jelenti, éppen a világ ideologikus elemeinek az elbizonytalanodása, a lefokozott lét elleni felhívásként szól erősen erotikus szövegkörnyezetben. A szerelmi ciklus eddig említett darabjaihoz hasonlóan külön szigetre menekülten – itt a bazalthegyen ülve – tűnődik a költői személyiség, szembenézve a veszedelmekkel, szerelmi igézéssel akarja elrettenteni a rossz közérzetet, a sorsban zúgó „kalcium-hidroxid himnuszát”, a pusztulást. Erejét mély közösségi szolidaritásból is meríti,640 ebből a tudatból veszi a bátorítás elszántságát is:
Az útra bocsátó és felnevelő szegénység vitális erőinek biztató tudatával vértezi magukat a sokfelől reájuk törő veszedelmekkel szemben, így mélyül szinte atavisztikus szövetséggé is a szerelem, melynek varázslata, csodája láttán ámulva hallgat a pusztítás, „hallgat a nyüvek világa, ó”.
Az Ajándék ciklus eddig említett darabjaiban a személyesség és az általánosítás, kivetítés, tárgyiasítás egyensúlyát láthattuk. Nagy László olykor áttételesebb formákban vallott a szerelemről. Allegorikus-szimbolikus verselemei nemegyszer a titok homályát is megőrizték a darabosabb, zaklatottabb versbeszédben.
A hatvanas évek vége felé Nagy László egyre erőteljesebben érzékelte azoknak az emberi értékeknek a társadalmi méretű megkérdőjelezését, semmibevevését is, amelyekben a Himnusz minden időben verseinek idején még – minden veszedelmek ellenére – diadalmasan is kinyújtózkodhatott. Elszánt ragaszkodása a szépséghez, élethez, tűzhöz, meghitt érzésekhez, diadalmas erőhöz – a hatvanas évek végének 297szemléletváltozásában egyre inkább anakronizmusnak látszott sokak szemében. De talán éppen a lelki élmények kiszikkadásával, a nihilizmus érzésének nagyméretű előretörésével párhuzamosan erősödött föl az elidegenedés elleni reakcióként is a magyar kultúrában a folklór értékeinek újrafelfedezése, majd tömeges méreteket öltő reneszánsza. Nagy László költészetének a kezdetektől éltető forrása volt a folklór, a korai versek műformáitól és ritmusától a bonyolultabb ritmuskompozíciókig, a siratótól a regösénekig sok-sok változat ösztönzését kamatoztatta. Költészetének némely vonását maga is a folklór bensőséges ismeretéből eredeztette, de sohasem törekedett a népköltészet utánzására, a népköltészet neki „okulás és bátorítás” volt, megvetette, a „tehetetlenek iparának” tartotta a népdalfeldolgozásokat.641 A népköltészettel és a népköltészet fordításával folyamatosan foglalkozott, szemlélete ebben a vonatkozásban is egyre összetettebbé vált. Korábban a népköltészet ritmusformáinak hozományát igyekezett hasznosítani, a hatvanas években többször nyilatkozta – szinte szó szerinti azonossággal –, hogy a népköltészet meghamisítása az, ha csak egyszerűségét hangsúlyozzák, s együgyűséggé, cifrálkodássá silányítják. Ő maga éppen összetettségét, „realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét” tartotta legtöbbre, s „ritmusában a lélegző elevenséget”.642 Az érzelmileg elszegényedő, világszemléletileg erőteljesen profanizálódó világban Nagy László hatalmas erőforrást talált saját eszményeinek, saját világképének erősítésére, igazolására a folklórban. Hozzájárult a folklór új hullámához, reneszánszához is. Korábban képalkotásában, ritmusában volt ez az ösztönzés termékeny, vagy pedig a paraszti világkép kifejezésének szemléleti elemeiben. Most, hogy a paraszti világkép „szociológiai mivoltukban védhetetlen” viszonyaitól megszabadította szemléletét, szabadabban, „fürkésző figyelemmel merülhetett el abban, ami a paraszti világban, kultúrában átörökítésre érdemes érték vagy tanulság”.643 A folklór organikus kultúrájában az emberi teljesség izgatta. Az, hogy a személyiség olyan rétegeinek is nevet ad a folklór, amelyeket a közvetlen vallomásban szemérem takar el. A folklórban az emberi létezés teljességét, organikus egységét szemlélte és értékelte. Az érzések valóságosságát a történeti tapasztalat folklórrá kristályosult elemei bizonyították számára. Emellett a folklór a személyesnek és személytelennek olyan harmóniáját képes megvalósítani, hogy benne a legszemélyesebb érzés kivallása az általános emberi érvénytől kap különleges fényt és bátorságot. A hatvanas évek közepétől kezdve Nagy László gyakran beszél erről interjúiban, nyilatkozataiban is, a népköltészet és tágabban a népi kultúra reneszánszának kísérőjelenségeként fel-fellobbanó vitákba is keményen beleszól az irodalom, zene és építészet vonatkozásában egyaránt.644 Tudatosan tanulmányozta a népművészet remekeit és a népművészetről szóló elméleti munkákat egyaránt.645 A folklór mint vallomásmodell olyan distanciát biztosít, amelyik mélyebbé, természetesebbé, fesztelenebbé teheti az azonosulást is.646 A folklórösztönzésű szöveg olyan személyes vallomás, amelyik az azonosulás és különbözés különleges titkát 298megőrzi, a nagyfokú ráhangolódásban mély belső hajlamok szabadulhatnak fel, érzések szólalhatnak meg úgy, hogy egyéb elemek közössége egyáltalán nem kötelező. Így lesz a folklór a hatvanas-hetvenes évek fordulójától szoros párhuzamban a kevéssel korábbi nomád-szerepekkel – az emberlét titkainak új felfedezési terepe, s mélyen személyes vallomás egyszerre.
Nagy László az Élet és Irodalom 1971. október 23-i számában jelentette meg Adok nektek aranyvesszőt című vallomását Kallós Zoltán Balladák könyvéről. „Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Kápolnavirágok, mennybe vitt lányok, befalazott nők meg bagolyasszonykák szorítanak. Most Fekete Ren Katák, Fehér Lászlók, Márton Szép Ilonák sorsa az enyém. Hét éjszaka már itt ülök álmatlan a dunai ködben. Lehóhérolt kezek úsznak rám, kósai rózsáktól fájdul a fejem. S kölykeim szép kis hurkáit dögmadarak húzzák ágról ágra. Mert hét éjszaka már olvasom a Balladák könyvét”647 – kezdi versszerű emelkedettséggel, látomásos önkifejezéssel jegyzetét, és 1972. január 29-én már megjelenteti az Élet és Irodalomban Testvérek fehérben című versét „Tisztelgés magyar balladáknak” alcímmel. Az alcímet később, már a Versben bujdosó kötetben elhagyta. A Fehér László-ballada Nagy László számára annak az érzésnek adott kifejezési ösztönzést, hogy a mély emberi kapcsolat ebben a világban a „zsarolt jóság” kiszolgáltatottságával tud csak küzdeni társa megváltásáért, de erőfeszítése, próbálkozásai visszájukra fordulnak. A Fehér László–Nagy László azonosulás is jellegzetesen Nagy László-i létérzékelés kifejezési lehetősége, a rámért szenvedés a csak azért is dacot, ellenállást, eszményeiért való küzdést erősíti benne: „vagyok zengő kincs-fa / ostortól virágzom / termek zúzva, rúgva”. Az önstilizáció a ballada zárórészében az Inkarnáció ezüstben égi magasságba emelkedő párjának küzdelmével párhuzamos, csak ami ott keserű játékból szólt, itt balladai-történeti mélységből: annak a létfilozófiának a foglalata, hogy a győzelem esélye nélkül is küzdeni kell a gonosznak ismert erők ellen. Elpusztulnak bár a Fehér Lászlók, de legalább meglehet az az érzésük, hogy mindent elkövettek eszméik védelmében, küzdelmük történetileg, morálisan igazolást nyerhet. Ezt fejezik ki a sugallatos zárósorok:
Nagy László a balladának tulajdonképpen csak az atmoszféráját, a kegyetlenséget, s abban a jóság küzdelmét veszi át, magának a versnek éppen az a költői nyeresége, hogy az archaikus anyagban milyen eleven erővel szólal meg a Nagy László-i magatartás: az elszánt, eltökélt, rendíthetetlen keménység, s azon belül az a szépség is, amit ez a vasfegyelem oltalmazni hivatott, a „méhek muzsikája” a „bárányzó föld”.
299A ráhangolódás, azonosulás, átérzés a költői személyiség számára az életterep kiterjesztésének lehetősége. Nagy László termékenyen kamatoztathatta ezt a képességét már a folklórfordításokkal, a hatvanas évek végétől kezdve azonban egyre gyakrabban belemerül az archaikum tanulmányozásába, sorra olvassa a népművészeti szakmunkákat, s ezek ihletének formálásában is kimutatható és bevallott szerepet játszanak. De ugyanígy tanulmányozza a középkort, a gótikus katedrálisok építésének titkait, a középkori ember véres és vad létközegét, s egyre gyakrabban tűnődik a magyar történelmi múlt régebbi korszakairól. A folklór üzeneteinek, titkainak és a magyar történelmi múlt egy-egy korszakának, egy-egy alakjának alaposabb megismerése szorosan össze is tartoznak Nagy László világképében. A Versben bujdosó kötetben az archaikum folklórtelítettsége gazdagabb, a Jönnek a harangok értem verseiben a régebbi magyar költészet ihletése erőteljesebb, de egymást kiegészítő módon mindkét kötetben szembetűnő a folklór és a történeti anyag jelenléte. Archaikum és korszerűség tudatos szintézisének törekvését jelzi az is, hogy a történeti korokban való tájékozódását éppen Herbert esszéi segítették. Herbert Nagy László utolsó költői korszakának poétikai szempontból egyik legfontosabb ösztönzője metsző gondolatiságával, éles, groteszk látásmódjával.648
Nagy Lászlóban erősen élt az a tudat, hogy az emberi élet mélyebb, gazdagabb, szebb és kegyetlenebb, mint az a „lefokozott élet”, amelyik a huszadik század második felében emberi sorsként nekünk jut. A teljesebb lét megélésének, virtuális megteremtésének, a lenyomott hajlamok versbeli kiszabadításának egyik leggazdagabb terepét a Versben bujdosó kötet Ajándék ciklusának darabjai hozzák, túlnyomórészt a szerelmi ihletkör holdudvarához tartoznak. De a világ teljessége fontosabb bennük.
A Berki Viola képei által ihletett Viola rajzai különleges szemléleti gazdagság csodálata, a képekből az emberre lát Nagy László, majd azonosul is naiv játékosságával, groteszk vadságával, dévajságával, sziporkázó képzeleti birodalmával, amelyik a legtávolabbinak látszó elemek természetes egymás mellé helyezésével valóságos léthelyzetek ismeretére döbbent, a fegyverek közt „az Énekek Énekével” érvelő embert mutatja meg, „a megbontott ágyba” pedig bölényt „hímez”.
A Napozó nagyasszonyunk az idegenségből föllobbanó erotikus vonzás játékos, szerepbe öltöztetett kifejezése. A „napozó nagyasszony” a maga semmittevésével, teljesített óhajaival plebejus indulatot ébreszt a költőben, de ezt mintegy átengedi feleségének, aki „külvárosi csalán-csokorral” köszöntené a nagyasszonyt, s azzal semmisítené meg, „hogy mint a léggömb tovaszálljon”. Ő is „bosszút állna” ama plebejus indulat jegyében a napozó nagyasszonyon, de egészen másképp:
Játék és mélyebb jelentés, elidegenítő és vonzó érzés együttes kifejezése ez a vers, melyben a „Minnesänger”-i széptevés, „majd a rákövetkező sor vágáns-diákos humora valóban tündéri bájjal egyensúlyozza a vágy pánerotikus képét”.649 A Gábriel – első címe szerint Gabriel Bathori – ezt a „pánerotikus” vágyat XVII. századi történelmünk féktelen természetű fejedelmének nyers és pőre monológjában szólaltatja meg, a gyönyörért szenvedő ember fejedelmi féktelensége formálja az önportrét, erős tagolású magyaros ritmusa és nyers szókimondása, kegyetlen pőresége a XVII. század atmoszféráját is érzékelteti kemény átokszavaival. Ez az ösztönmélyi erotikus vadság önportréban, monológban nyilatkozik meg, így létmélységű érvelésjellege is van, az ösztönös életszemlélet sodró erejét is érzékelteti: az indulat valóságosságát, ritmusmélységű meglétét:
Nagy László verseinek rendjében a Gábrielt a Szépasszonyok mondókái Gábrielre követi. A Gábrielben a költői személyiség a nagy szenvedélyű, féktelen, gyönyörre vágyó fejedelemmel „azonosul”, aki mindent félredobva vágtat a gyönyörért. A Szépasszonyok mondókái Gábrielre ennek remek párverse, teljes költői azonosulás a szerelmi varázslást sikerrel végző ördöngös szépasszonnyal. A vers mottója az 1614-es hírhedt boszorkányper tanúvallomásaiból való, versbeli funkciója szerint felidézi azt a kort, melyben az érzékiség titokzatos erejét irracionális erőknek tulajdonították, melyben a szerelem ügyeit magasabb erők működése intézte: „Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné”; „Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levelével mosogatta gonosz végre”; „Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt”. Ez a mottó jól előkészíti a vers bűbájoló szerelmi varázslatát: Báthori Gábor hatása alatt van a szerelmi szenvedélynek, a megnevezett két bűbájoló asszony bájoló cselekedetei pedig magának e mágikus szertartásnak a történeti valóságosságát jelzik, s bevezetnek e kor titokzatos-szenvedélyes atmoszférájába. Maga a vers ebből az archaikus anyagból, folklórszenzáció301ból teremt fergeteges szenvedélyt. Már a mágikus sugalmú háromszoros megszólítás varázslat: a név archaikus és ritmikus átformálása, háromszori ismétlése szinte a boszorkány-tündér hatalma alá vonja a megszólítottat, s rögtön a legmagasabb hőfokú szerelmi szenvedélyt kapcsolja a névhez azonos dallamívű rímmel:
A névmágia igézését folytatja és növeli a szerelmi aktus forróságát ilyen pőre-szemérmesen-archaikusan szintén háromszoros ismétléssel kifejező megszólítással. Ez a forró vágyakozás, mágikus megnevezés szerelmi bájolás bevezető része, a vágyakozás fergeteges boszorkányos akciót, cselekvéssort motivál. A szerelmi ráolvasások egyik közismert módozatát, a kívánt személy lábnyomának mágikus birtokbavételét végzi ezután, melynek célja a kívánt személy útjának meghatározása. Ezért a mágikus cselekedet közben a bájoló a szertartás elemeinek megnevezésekor a hívó szavakat variálja, akcióját erős ritmus- és rímhatásokkal is erősíti.
A kompozíciónak ez az első része a szerelmi szenvedély nagy hőfokú kivallása, az említett elemek mellett még a tűz s a vörös, piros szín is ezt nyomatékosítja. A haramia-hős és a piros angyal a szélsőségeivel elfogadott teljes szerelmi élmény kívánása, a vadságtól a szakrális gyönyörig, a tobzódástól az áhítatig.
A háromrészes kompozíció mindegyik részét a Gábriel név háromszori szólítása vezeti be. A második rész az elsőben kivallott szerelmi szenvedély érzését különleges differenciálással tovább fokozza: győzelme, kielégülése sikeréért szinte szarkasztikusan megsemmisíti a lehetséges szerelmi vetélytársat, akit kuka hajadonnak nevez, ironikusan nyomatékos ritmussal, rímmel, alliterációval megsemmisítve minősíti alkalmatlannak az igazi szerelemre („Suta baba / buta baba / dib-dáb / dib-dáb / nem érti a cifrát”). Majd önmagának, a „gyöngyszem-szép mesternő”-nek szerelmi kincseit részletezi. Önmaga megkívántatását is gyönyörű szertartás formájában végzi, érzékien, mégis emelkedetten. Úgy ajánlja-részletezi érzéki kincseit, hogy csupa adakozása közös örömmé válik („édességem / édességed”). Emellett ennek a résznek erőteljes vonása az önmaga erejébe vetett hit is, másképpen nem is lehet igézni, csak annak a tudatában, hogy az igézőnek hatalma van a másikon. Ez az önfelajánlkozás annak a hitével szól, hogy az élet teljességére vágyó ember nem lehet boldog a szerelmi vágy tökéletes kielégülése nélkül. Az igéző szépasszony hatalma ettől ellenállhatatlan. S ezért van kivételes képességének a tudatában is, ennek megvallásával zárul a második rész („alattunk a fekete föld / megcsikordul”).
Csakhogy a létezés ilyen kivételes öröméért kivételes akadályokat kell legyőzni. Ezekkel vet számot a harmadik rész igézése oly módon, hogy a felsorolás dinamikája meg is semmisíti a vágyakozás nagyságával, erejével ezeket az akadályokat, noha azok szinte beláthatatlanok, hiszen Gábrielnek „szivárványos úton” kell jönnie, az ég és föld közötti utat kell megjárnia,650 millió kötöttségből, vonzásból kell magát kiszakítania. A varázslatba foglalt érvelés azonban itt is boszorkányosan rafinált, nyersen szembeállított világok közötti választásra igézi a fejedelmet, „mélyföldi nyüves dögtől / mazsolás kalácsra” hívja, a pokoliból az édeni létminőségbe, így aztán a szenvedély tüzéhez, szépséghez nem érhet fel a dinamikusan felsorolt, dinamikusan törpített visszahúzó erők garmadája sem, sem a távolság, sem a „szüzeknek micskéi”, sem az ország aszálya, sem a természet, sem a betegség, sem a tudomány, sem a bölcs megfontolás… Olyan ez az igézés, hogy mire vége van, már jön a megigézett, „elég a távol”, „jön a lovad / nyakaszakadtából”. Az egységes kompozíció egyes részeinek lezárása mindig ezt az eredményt sugallta, így a kompozíció három eleme egyenként is az egésznek az összbenyomását készítette elő, a beteljesülés bizonyosságának érzését erősítette. A Szépasszonyok mondókái Gábrielre és a hozzá hasonló szerepversek ihlető elemei között „a szép szerep játszásának öröme”,651 a Weöres Sándor próteuszi költészete révén gazdagon kibontakoztatott ritmus- és szerepjátékok lehetőségének a kipróbálása is ösztönözhette Nagy Lászlót.652
303Igaz, hogy Nagy László „századunk racionális szemlélete ellenében a testi szerelem hatalmát azzal a megszállottsággal írta versbe, amellyel őseink az igézés, a bűbájolás erejében hittek”,653 de ezen túlmenően bizonyságát adta személyisége vitális erőinek a kifejezésben is. A vers erejében, pompájában, az igézés motívumaival összeforrott erőteljes magyaros ritmusában, az erő és szépség keménységében és dinamizmusában „a személytelennek minősülő műforma”, a „személytelen-közösségi hang” ellenére „minden ízében, minden ütemében magán viselheti az erőteljes személyiség lenyomatát”.654 Van ennek az erős személyiségjegyeket viselő szerepversnek a költői világképben egy nagyon mély vonatkozása is, erre Kiss Ferenc már a Versben bujdosó megjelenésekor rámutatott: „A bájolók és ráolvasók pogány varázslata s a XVII. század babonás és pőre féktelensége olyan delejes erővel kél életre benne, hogy a bájoló boszorkány forró lélegzetét, vad és sóvár szemvillogását is érezni, látni lehet. De az olvasó lélegzete mégsem ettől áll el, a ráhangolódás tökélyétől, hanem attól, hogy ez a mindenen átcsapó lázas szenvedély valóban a mindennel mérkőző ember démoni mámorává hatalmasodik. Mámorrá, melynek szárnyán föléje kerül mindannak, ami vele s ellene történt. Valami leszámoló, mindentől elszakadó totalitás ez, szegénylegény-exodus az elmerülés látszatában. Fejedelmi játék originális műformában.”655
Hogy mennyire ez a személyesség ezeknek a szerepeknek a mélyebb értelme, azt ékesen bizonyítja a hasonlóképpen bravúros, bár a dolog természeténél fogva jóval egyszerűbb Táncbeli tánc-szók című táncszó-kompozíció, melyet a Bartók együttes „használatára” írt Nagy László. A Táncbeli tánc-szók is a ráhangolódás mesteri példája, a tánc közben spontánul feltörő jókedv tömör, szentenciaszerű csattanós, szellemes kifejezése ez. A jellegzetes népi műforma szabályainak megfelelően, erősen tagolt magyaros ritmusa igazában a tánccal együtt él. Nagy László szinte a ritmusba menti át a táncot is. Az ő tánc-szói azonban úgy fejezik ki a személyiség életszeretetét, életakaratát, hogy szilaj ritmusa keserűséget, csalódást, kitaszítottságérzést győz le. Szinte önéletrajzi utalással szól csalódásáról is:
Ezzel az élménnyel szemben szólal meg az életkedvű tánc-szó:
S a kompozíció egészében az erő, tisztaság, emelkedettség, az önmagára hagyott, 304de magában méltósággal bízó személyiség erőt sugárzó önkifejezése. Az égi és földi menedék hiányát tudatosító, de megdöbbenés, keserűség helyett annak igényét is elutasító szerelemhitű vitalitás szólal meg a „világ piszka” ellenében is. A „zengő lélek” ünnepe ez a ritmus. Nemcsak az ellenséges közeg, nemcsak a csalódások legyőzése, de erőteljes szembenézés a halállal is: úgy perel az elmúlással, hogy meg akarja élni az élet szépségét, a szerelem boldogságát:
A népi, folklór műforma személytelen-személyességében olyan szép, küzdelemben teljesült életelv diadalmaskodik, hogy magabiztos keménységgel, csúfolódó-szarkasztikus hangnemben szólhat az életteljesség igénye ellen szerveződő erőkről. Az utolsó rész, a kompozíció záródarabja a bensőségesség vallomásával szól:
A folklórforma személytelenségében megszólaló Nagy László-i személyesség ebben a kompozícióban az ő költészetére jellemzően erőnek és meghittségnek, bajvívó magatartásnak és bensőséges áhítatnak az egységét mutatja.
A virágének éppígy simul Nagy László-i műformává: benne a vallomás egyneműsége, ereje ellenséges közegből szólal meg, a megszólított „féreg-bilincsben” küzd, a „féreg-bilincsből” tör föl, és „szirom-sörényes égi oroszlán”-ná válik (Virág, virágom). Máskor a szerelmi áhítat bűvölő formában nyilatkozik meg (Kórus), de ugyanígy folklórelemek variációja szólaltatja meg a másra vágyakozást, kis iróniával, öniróniával ízesítve (Én is drága, te is drága). Ezekben a folklórmodellű versekben Nagy László a világból kiszorult hajlamokat gyökeresen továbbéltette mint az emberi épség értékeit. Tudta, érzékelte, hogy a himnikus hang lehetetlenné vált a zord közegben, a kegyetlenné módosult élettapasztalatok közepette. A Versben bujdosó kötet folklórösztönzésű darabjai ezzel az értékveszteséggel is perelnek, midőn az emberi lét gyönyörűségét és küzdelmének, titkainak elemeit jelenítik meg ezekben a műformákban. Ily módon a folklór modern szerepének kinyilvánítása, védelme is ez a verscsokor, hiszen az abban megőrzött szépségek mély emberi funkcióját demonstrálja, értékét örökíti tovább a teljességre törő személyiség. A folklórösztönzésű műformák a Jönnek a harangok értem című kötetben már nincsenek jelen olyan erővel, mint a Versben bujdosóban, de ez nem Nagy László értékítéletének és szemléletének a megváltozását jelenti, hanem éppen azt, hogy a 305Versben bujdosó kötetben ezt az inspirációt gazdagon kibontakoztatta, s ezután, értékeinek változatlan megbecsülése mellett, az archaikum más rétegeiben talált önkifejezésének társítható anyagot.
Utolsó éveiben is változatlan figyelemmel, sőt egyre szakszerűbb és aktívabb módon vett részt a folklór reneszánszában. Nemcsak Kallós Zoltán könyvét olvasta újra és újra nagy ráhangolódással, hanem erdélyi útjain és itthon egyaránt nagy figyelemmel kísérte a népművészet legkülönfélébb élő formáit. Sepsiszentgyörgyön 1976 májusában megvette a széki mesék gyűjteményét és Kriza Vadrózsák című könyvének új kiadását, elmélyülten olvasta Erdélyi Zsuzsanna archaikus imákat közreadó könyvét, újra tanulmányozta Kodály műveit, a népdaloknak most a dallamával is külön foglalkozik. Jól érezte magát a fiatal iparművészek tokaji táborában, főszerepet vállalt a regölésről készített filmben, tanulmányozta a fejfákat.
Már Kallós gyűjteményének első olvasásakor megragadta őt – idézett jegyzetében is említi – a bagolyasszonyka-ballada titokzatossága. Éveken át foglalkoztatta az, hogy az emberi lélek miféle titka-rejtelme fejeződik ki ebben a balladában, érezte saját személyiségének affinitását ehhez a rejtelmes értelmű balladához. 1976-ban elkezd egy verset Bagolyasszonykához címmel, de nem tudja megírni. 1977-ben, a Jönnek a harangok értem összeállításakor, amikor a kötetben teljes akkori világáról számot akar adni, nagy összeszedettséggel egészíti ki anyagát, május 28-án ezt jegyzi naplójába: „Már csak a Bagolyasszonyka hiányzik.”656 A verssel való művészi küzdelmét jelzi az is, hogy le is rajzolta a vers benne élő-küzdő motívumát. A rajzon egy férfi ül íróasztalánál, fölötte asszonyi bagolyalak, s tizennyolc sor vers a Bagolyasszonykához, a vers jobb sarkában pedig női fej látszik.657 Ez a – feltehetően 1976-ból való kísérlete – könyörgés a halálmadárhoz az életért („Hallgas meg engemet Bagolyasszonyka / aki oly lágyan repkedsz ablakomnál”). A végleges vers, a Bagolyasszonyka rejtelmesebb, összetettebb, fogalmi nyelvre átültetni szinte reménytelen. Mottója szerint erről a balladáról a szakértők azt jegyzik meg, hogy „Balladáink közt a Bagolyasszonyka rejtelem, vele még nem foglalkozott senki”. Balladagyűjteményeink valóban sorra megjegyzik a balladákat kísérő szövegekben, hogy a Bagolyasszonyka „homályos értelmű balladás ének”,658 „homályos értelmű szöveg”.659 Többen utalnak arra is, hogy a Bagolyasszonyka-ballada sejtelmessége valószínűleg házasságtörésnek vagy a szüzesség elvesztésének, a tiltott szerelemnek középkori állatszimbolikával való kifejezése. Nagy László verse nem követi a balladaváltozatok rejtelmes értelmű animális párbeszédét, dikciója szerint a bagolyasszonyka megszólításába foglalt öntanúsító monológ, mely azonban a vallomásban megőrzi az eredeti ballada titokszerűségét, sőt bizonyos vonatkozásban egy másik folklórelem erőteljesen fölfokozza azt: a cím és a mottó a balladára utal, a versen végigvonuló vér-motívum szintén a ballada erotikus rejtelmét hordozza, ugyanakkor e vers megszólítottja az Athene Noctua, a kuvik, az Európa-szerte elterjedt 306néphit szerint a halált, szerencsétlenséget jelentő, a halott lelkét a túlvilágra szállító madár. A kuvik „fátyolhordozó röpte” indítja ezt az éjszakai látomás- és sejtelemvilágot: „a fegyveres ész elalél”, az érzések, éjszakai sejtelmek tömege lepi el az erkélyen ácsorgó, a bagoly röptét és rikoltozását figyelő költőt, halálsejtelmet és eltitkolt vágyak ébredését hozza a bagolyasszonyka. Ez a kettő szorosan összetartozik az éjszakai tűnődésben, „a tudat alatti kérgekben” úgy dolgoztatja a költőt a titokzatos madár által kiváltott lélekállapot, mint egy rohamra hajszoló ostor. A rejtelem rejtelem marad, a vers az ésszel mérhetőn túli emberi rejtelmek átélése és kifejezése. Tudatosság és ösztön, ráció és érzelem, élet és halál egymást megvilágító sejtelmessége, titokszerűsége. Közvetlenül a Bagolyasszonyka után keletkezett Milyen éj van és D. asszonynak, Délre is a Bagolyasszonyka vér-motívumával tart közeli rokonságot. Az előbbi egy három évvel korábban már publikált vers kibővítése, jelentős átformálása a szerelem hegyének éjszakájává, amelyet az önmagát halhatatlannak tudó „vér buta vér” tesz a megcsalatott férfiak és kitaszított asszonyok fájdalmas éjszakájává. A D. asszonynak, Délre pedig szinte ingerült-fájdalmas személyes leszámolás egy régi szerelemmel, melyet a számvető személyiség a Bagolyasszonyka balladai vér-titokzatosságával, vonzalmával magyaráz („Maga északra is átjárt belém havával, / fegyverfüst-fátyolos fejjel bezuhant a vér / kapuján, s nekem gyászolnom illett, megszenvedtem.”). A Milyen éj van és a D. asszonynak, Délre is jelzik, hogy Nagy László költői világképében mennyire valóságos funkciója, helye volt a Bagolyasszonyka rejtelmének, miért érezte úgy, hogy ennek kimondása nélkül hiányos lett volna a Jönnek a harangok értem kötet.
Nagy László utolsó két kötetében önálló ciklusokká terebélyesedtek portréversei.
A kritika rég felhívta a figyelmet Ady és Nagy László művészetének rokonságára. Diószegi András Nagy László művészrokonait a mítoszteremtő Adyban, Bartókban és Csontváryban jelölte meg.660 Czine Mihály pedig a Himnusz minden időben kötetről írta: „Nagy László példáiként leginkább Adyt, Bartókot és József Attilát emlegeti. Képformálása és személyesítése Ady felé mutat leginkább, versépítése és ritmizálása is, csakúgy, mint életszeretete. A József Attila »időtlenebb« igazságai és tündéri villanásai ezzel az alappal ötvöződnek. Bartókhoz nem a mondanivaló közössége, hanem a fogalmazás élessége és a disszonancia vállalása köti.”661 Ady a 307Himnusz minden időben kötetben is közvetlenül megjelent a Csontváry-versben az Isten Szörnyetege és a „milliógyökerű magány” képeiben.662 A három művészportré s a Csontváryban közvetetten megszólaló Adyé egyaránt a teremtés és a szenvedés, tragikum kapcsolatára figyelmeztetnek. A Versben bujdosó kötetben ez a gondolat általánosítássá mélyül. Nagy László tovább komoruló szemlélete valóban a kései Adyval, A halottak élén költőjével érezhet párhuzamot, sorsazonosságot, amikor értéktanúsító szenvedélye egyre erőteljesebben kapcsolódik a szenvedés képzeteihez, s egyre gyakrabban a halállal, pusztulással perlekedve szólaltathatja azt meg, tehát a veszteség tudatosításával érvel a maradandó érték mellett.663
A Versben bujdosó kötetben a magasrendű emberség sorsát a seb metaforájával jelöli meg összegzően, ezért is emelte a Seb a cédruson című kalligrammatikus versét a ciklus címévé. Ez a verse 1971 karácsonyán jelent meg. Keletkezésekor Nagy László már személyét érzékenyen érintő veszteségeket szenvedett a haláltól. Meghalt édesapja, meghalt Tamási Áron, Ferenczy Béni és Veres Péter, akik nagyon közel álltak hozzá, de Ady, Csokonai, Lorca vagy Krúdy sorsán tűnődve is a sebzettség különféle módozatai tűntek szemébe. Veszteségeiről számot adva gyakran von párhuzamot Krisztussal, az áldozattal. Mindez motiválhatta abban, hogy Csontváry-versének, Csontváry-élményének motívumát is folytatva, általánosítva megalkotta az egyetemes emberi szenvedés emblémáját, a Seb a cédrusont. E vers keletkezéstörténetét Czine Mihály jegyezte fel: „Író-olvasó találkozókon többször hallottam Nagy Lászlótól egy képverset a cédrusról. Elmondta »történetét« is. Van egy libanoni cédrusfadarabja, azon van egy forradás. Egy emberalakra hasonlító seb. A sebet kivágta a fából, de az emberarc ott maradt, negatívban. A libanoni cédrus négyezer évet is megél: láthatta Mózest, Jóbot, Jézust, Spartacust; népeket és történelmeket; sebeket és mindig sebeket. Ezt írta meg Nagy László a cédrus sebére hasonlító képversben.”664 Ez a keletkezéstörténet pontosan követi Nagy László mitizáló hajlamának működését, valóságos szemléleti kiindulópontjától az egyetemes kifejezésig. Ez Nagy László legtökéletesebb képverse, nem is illesztette később sem a játékosabb hajlamoknak is teret adó Képversek és betűképek ciklusba. Első változata még fát ábrázolt, a Magányos cédrust, a végleges változatban azonban a kalligramma profilból nézett emberi fejet és szemből nézett felsőtestet mutat, önportré és az emberiség portréja egyszerre, s ez a portré csupa sebből áll.665 Személyesség és egyetemesség, személyesség és a világ sebével való azonosulás e vers inventora. Maga a képvers – csupa nagybetűvel írva – alakjával is hangsúlyozza jelentését, azt, hogy az emberiség címere, emblémája a seb:
Az emberiség címerévé egyetemesült a cédrusfadarabon lévő kis forradás, mert ez a fadarab láthatta az emberiség történelmét, évezredeit, s ebből ekkor Nagy László a sebet tartja a leginkább jellemzőnek. József Attila Ars poeticájában a szellem és szerelem, az értelem és a szenvedély még bizodalommal szólalt meg, mint az embert majd valóban naggyá tevő erők. Nagy László versében már ezt is jajszószerű ismétlés fordítja tragikus tapasztalatba („ELÁRULVA HÁNYSZOR ELÁRULVA / A SZELLEM SZERELEM”), majd a seb az áldozati állatok sorsának emberivé lényegült kifejezésévé minősül Csontváry Baalbek című képének motívumával.666 Nagy László jelképrendszerében az emberi reménység jelölője a május, a szép lehetőségek kibontakozásáé. A Seb a cédruson drasztikus kegyetlenség színterén jeleníti meg ezt az eszményt:
Majd a képversnek az emberi törzset, vállat képező első három sorában az egyetemes emberi küzdelem mitikus történelmi alakjainak sebét nevezi meg a cédruson – Jób, Istár, Ekhnaton, Jézus, Prométheusz, Spartacus, Johanna, Dózsa sebét –, utána pedig a kezeket a JAJ, illetve a SEBE szavakból képezve a tragikus művészsorsok sebének hatalmas leltára következik, hogy ezek az ismert nevek az emberiség teremtő küzdőit reprezentálják. A múlt sebeinek leltárát a teljes történelmi múltra kiterjeszti a vers („HÁNY EZER ÉVE / HÁNY EZER ÉVE”), az ismert személyiségeket pedig a számon sem tartott jeltelenek sebével egészíti ki a világ sebévé, a történeti időt a hatalmas leltár súlya alatt a jövőre is kitágítja:
Tapasztalataiból tehát történetfilozófiai reménytelenség árad, a jobb emberi ügyek képviselőinek sorsképe a világ sebe. Mítoszi érvényűvé formálja Nagy László létszemléleti keserűsége, történetfilozófiai illúziótlansága, reménytelensége a kis cédrusfadarabon megkísérelt sebeltávolítást? Nem, a benne élő érzésnek adott formát a megpillantott cédrusfaforradás, hiszen már eleve a költői vízió látta azt sebnek, mert az önkifejezés minősítette a tárgyat, látvány és látomás ezért szétválaszthatatlan:
Ezt a létfilozófiai keserűséget a Versben bujdosó kötet alapérzésének tekinthetjük. Nagy László bátorsága a reménytelennel való illúziótlan szembenézésben mutatkozik meg, erkölcsi emelkedettsége és életelvűsége pedig abban, hogy illúziótlan felismerései ellenére, szinte azoktól is ösztönözve folytatja a küzdelmet az értékekért.
Portréverseinek kiterebélyesedő ciklusai éppen azt mutatják, hogy a reménytelenség ellenében milyen sokszínű életértéket tudatosít és oltalmaz. A világ tragikus arculatának ismeretében küzd a tragikum totalizálódása ellen. A tragikumra való rádöbbenést is felnevelő, erősítő elemmé avatja. Értékek maradandósága mellett érvel a nagy példák bizonyító erejével, értékeket tudatosítva örökít át – perelve a lehetetlennel és az elmúlással. A veszteségek számbavételét úgy végzi, hogy azokat a létezés csonkulásaként éli meg, de az egyszer megteremtett értéket azzal a gesztussal és szenvedéllyel óvja, amelyik alkalmas arra, hogy beillessze azokat „a múlhatatlanság szerkezetébe”. A kultúrélmények minden korábbinál gazdagabb felhasználása, asszimilálása a világkép további intellektuális gazdagodását is jelzi. Az áthasonított elemek egymástól jelentősen különböző értéktartományok foglalatai. A megidézettek, megszólítottak – a Versben bujdosó kötetben a Seb a cédruson mellett, tehát önálló versben Bartók, Hölderlin, Csokonai, Ady, Lorca, Krúdy, Egry József, Ferenczy Béni, Tamási Áron, Veres Péter, Kondor Béla, Petőfi, a Jönnek a harangok értem című kötetben Balassi Bálint, Korniss Dezső két képe, Berzsenyi Dániel, Arany János, Vajda János, Szervátiusz Tibor, Auden, Szabó István, Simon István, Szilágyi Domokos, Latinovits Zoltán s a Hószakadás című Csoóri–Kósa–Sára-film, illetve a Vidám üzenetek ciklusban is még tucatnyi személy és mű – jelentős vonatkozásokkal kapcsolódnak a Nagy László-i költői világképbe, melynek tágassága és nyitottsága a viszonyulások erejében és sokféleségében is megmutatkozik. De a bőség bizonyos problematikusságot is hoz: a legjobb darabok háttérbe szorítják a többieket, azokat, amelyek csak egy-egy színnel gazdagítják az összképet.
De az életműben kevésbé jelentős darabok is a szemléleti gazdagság megnyilatkozásaként figyelmet érdemlőek. A Versben bujdosó kötetben a Bartók – egyebek mellett – a fegyelembe fogott indulat diadalát, a Hölderlin vascipői a Csontváryban egyszer már megmutatott teremtő megszállottság egy másik változatát, a „téboly tápsói”-ból építkező szelídség teremtő erejét emeli látomásba, a Lorca pedig lorcai hangnemben vall a lélek álmáról, az igazság diadaláról: „hol naiv álom teljesül / bűnös a bűnért felel”. Az Egry ragyogása azt a teremtő embert idézi meg, aki vásznaira menti a világból kiirtott világosságot, szépséget. A Ferenczy Béni halálára írt Végakarata: tűz című verse a halálnak olyan értelmezését fejezi ki, amelyik szerint a műtől elválik már a szenvedés: „a tisztaság véglegesen / magára talál és emléktelenné / hamvad el a kín”. Az emberi szeretet és a művészi nagyság egysége 310az utódoknak, a tanítványoknak „új lehetőség, valószerűség” távlatait nyitja meg, az örök érvényű művészetét, de ehhez a lét borzalmaival való könyörtelen szembesülés elengedhetetlen: „egyetlen bizonyos: az emberi árvaság, / fiúk, előre!”667
A Búcsú Tamási Árontól felidézi Tamási szivárványos-tragédiás világát, a mélyről fakadt szépség és kín egységét:
Sokszínűen szólaltatja meg Nagy László azt az életszeretetet, természettiszteletet, mellyel oly rokonnak érezhette magát Tamásival, de hangot ad benne annak a művészi meggyőződésének is, hogy a kegyetlen világ fölé teremtett tündéri világ mögött „nem múlik el soha a gond”.668
Az országház kapujában, 1946 régi emléket telít időtlen jelentőséggel. Arról vall benne Nagy László, hogy milyen mély azonosulás köti őt népe boldogulásának igényéhez. De a vers sokkal több ennél. Fodor András szép elemzése arra hozza föl példának, hogy „a test és lélek megrázkódtatásaiból újra meg újra föltámadó Nagy László helyettünk beszél, ahogy a közönybe tiport méltóság szétdúlt igéit bonthatatlan rendbe kényszeríti”.669 Domokos Mátyás pedig a közösség mély kútjaiból töltekező, a szegénységgel a „legmélyebb emberi szolidaritás”-t sorsként vállaló költőről írja: „Ezek a mély kutak öntik a népforradalom folytonos vágyát, eldugaszolhatatlan reményét, aminek kivételes költői erővel előhívott emléke ragyog fel újra, negyedszázad múltán, Az országház kapujában, 1946 című versben.”670 Nagy László a Veres Péter által vezetett Nemzeti Parasztpárt 1946-os nagygyűlésének emlékét idézi fel, de úgy fejezi ki az Országház előtt összegyűlt százezres tömeg hitét és szabadságvágyát, hogy a szociológiai tények pontosságát összetett költői látásmóddal, általánosító erővel megemeli, belesűríti az azóta eltelt idő szomorú tapasztalatait is. Őrzi az akkori remény bonthatatlan legendáját. A látvány szociológiailag is pontos, mégis külön jelentőséget kap, az általánosítás egyfajta mitikus emelkedettséget ad neki, „az élmény olyannyira a lélek mélyrétegeiből való, hogy kifejezésekor törvényszerűen a népmese, a legenda, a biblikus pátosz megindultságába kell fogódznia”.671 A múlt időre csak a címben megnevezett dátum utal, a vers egyébként jelen időben szól, s ez azt fejezi ki, hogy az akkori vágyak ma is érvénye311sek. Az akkori érzések azonban csak az egykori emlékekben élnek, kielégítetlenül maradtak az eltelt időszak folyamán, sőt megcsúfolódtak. Erre hívja fel a figyelmet az, hogy a jövőre utaló időhatározó nélkül, a jelen-vonatkozásnak hangsúlyt adva ismétli meg Veres Péter idézett szavait:
Összetett, sűrű szövésű vers, benne minden szónak, minden hangulatelemnek jelentősége van. A névtelenek sokaságából kiemelt két ember a közösség képviseletében áll a „lépcsők legtetején”. Ünnepi, emelkedett pillanat ez, de a második sor már a belefoglalt feszültséget is kifejezi, azt, hogy még most is „háttal a kapunak” állnak, tehát ez az ünnep az idegenség erőterében zajlik. A harmadik sor erős tagolása mintha Dózsa seregét mutatná, archaikus hangulatot is hoz, s a címben jelzett helyszínnel való disszonanciája is nyilvánvalóvá teszi, hogy az „alulsó Magyarország” áll itt bebocsátást követelőn, sok szenvedés után. Egyetlen jelzős szókapcsolat („aknaszilánkos gebékkel”) fejezi ki a szegénységet és a háború pusztítását. A „mi vagyunk a Himnusz” hasonló sűrítettséggel utal a szenvedésekre és a jobb jövő reménységére, annak mélyről jövő követelésére. A további rész ugyancsak szervesen fejlik az előzményből, s erőteljesen tovább tágítja azt: a szinte mesei kezdet után itt szakrális utalás, szakrális sejtetés hozza a döbbenetet, hogy ez a nép maga az áldozati bárány, ez a „sugallat” váltja ki Péter döbbenetes erővel kifejezett riadalmát („megborzong a kőig”) és indulatát, mellyel a haza nevében „kifakad”. Csakhogy ez a haza „lebitangolt haza”. Ebben a kifejezésben már tovább tágul a szegénység és a háborús szenvedés képe, benne van ugyanis e kettős teher morális súlya is, a magyarság történelmi kiszolgáltatottsága is, melynek okát közvetetten a szegénység és az Országház közötti mérhetetlen távolság mutatja meg: a nép számára az Országház iszonyú idegenség, „kőtornyok tumultusa”. A finom szakrális allúzió is 312erősíti, perspektivikusan, történelmileg és mitologikusan is színesíti azt a tényt, hogy Péter itt az áldozat nevében szól. Amíg a nép akarata és az Országház között ekkora távolság van, addig nincs megváltás. Az idézet súlyát éppen az növeli meg, hogy Nagy László megszakítja, nem fejti ki, nem idézi tovább. A tört, félbeszakított mondattal a lényeget jelöli meg. A folytatás csak csökkenthetné annak súlyát, jelentőségét. A nép nemzetté válásának eszméjét, a népben-nemzetben gondolkodás igényét jeleníti meg Nagy László verse. S aztán szinte időtlenné tágítja a lírai szituációt azzal, hogy az idézet folytatása helyett arcképet fest magáról, s ebben megismétli, immár a negatívumra téve a hangsúlyt – az idő reménységét kikapcsolva –, a „kifakadás” igéit: „nem a miénk, / visszhangzik bennem”. Ezt ugyan akkori önmagáról állítja, de az eddigi elbeszélő jelen idő itt mégis megtelik az azóta elmúlt negyedszázad tapasztalatainak érzéseivel, ezek formálták az emlék képeit, s ezek erősítik fel a költőben a szavakat tragikus visszhanggá. A vers már eddig is egyértelműen kifejezte, hogy a költő része az Országház előtt álló népnek („állunk”, „vagyunk”, „nem a miénk”), itt azonban szemléletesen jeleníti meg összetartozását s a „tudom” hangsúlyos ismétlésével talán költői eszmélkedésének pillanatát is. „Én sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megteremtődött” – vallotta egyik jegyzetében.672 Ebben a versben teljes azonossága, otthonossága fejeződik ki. „Mai szemszögből persze kétszeresen is szimbolikus, hogy az ifjú Nagy László egy lovacskán könyököl, egy lovacskán, amely nemcsak a jövendő Pegazus, de amelyet éppen ő búcsúztat el majd véglegesen.”673 Finom észrevétele ez is Fodor Andrásnak, hiszen ez az önportré már a költőé is, az akkor készülőé és az emlékezőé. Ady Az Idő rostájában című versében az idő egyre rostál, s kihullatja azt, ami megérdemli: „Az ocsut az Idő nem szánja.” S mindig azok hullanak ki, akik „nem magvak a Jövőnek”. Nagy László két mondatból álló versének első tizenhárom sorát – első mondatát – a pusztulás képzete zárja: „mert áthullhat minden rostán”. Mintha az átélt negyedszázad tapasztalatai, keservei, a reménytelenné komorult világkép elemei szerveződnének itt. De ezután ellentétezőn egyetlen sornyi a második, a verset e hullás ellentétével lezáró mondat: „De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.” A versben megjelenített, kifejezett kép és szándék töretlen vállalása ez – immár történeti távlatból is. Az emlékkép azért maradhatott fenn az Idő rostáján, mert a benne foglalt szándék nem szennyeződhetett azóta sem. Az országház kapujában, 1946 élménybeli holdudvarához is kapcsolódik részben Nagy László egyetlen egysoros verse, a Betűk gyászőrsége, mely döbbenetes tömörséggel fejezi ki a nemzet világháborús tragikumát: „Itt nyugszik a Hármas Honvéd Gyalogezred.” Olyan sírfelirat ez, amelyikhez nincs mit hozzátenni, hiszen a tragédia lényegét fejezi ki, olyan globális tragédiáét, mely nem kíván kommentárt. Az országház kapujában, 1946 egyik jelentős darabja a gyermek- és ifjúkori emlékeket egyre gyakrabban előhívó teremtő folyamatnak. A Seb a cédruson ciklusban a „jeltelenek” sebéről is szól Nagy László, önéletrajzi elemek313kel nyomatékosítva a sorsképet (Első özvegységem, A karácsonyfás ember, A Sasorrú temetése, Madárijesztő). Ezek közül az édesapja emlékének állított versek szorosan kapcsolódnak az Ég és föld problematikájához is, a két prózaköltemény, különösképpen A karácsonyfás ember pedig az Isten lovai című prózaköltemény-ciklushoz, illetve az annak a folytatását képező későbbi művekhez.
Nagy László már a Himnusz minden időben kötetben kipróbálta az esszéelemekkel dúsított prózavers kifejezési lehetőségeit a Bartók és a ragadozók című portréversében. A prózavers a differenciáltabb költői kifejezés egyik lehetősége lett a Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értem című köteteiben.674 A változatai élesen nem különíthetők el, hiszen az esszéisztikus, reflexiókkal, erős gondolatritmussal tagolt prózaköltemény is gazdagon él a látomásos képalkotás módszerével (A föltámadás szomorúsága) s a látomássá emelt történet is tartalmaz reflexív elemeket (Vértanú arabs kanca). A jelleg megragadásában talán mégis az eredet segíthet leginkább, hiszen az első változatban az értekező próza, a másodikban pedig az elbeszélő próza rokonsága tűnik fel.675 A Versben bujdosó kötetben a portréversek képviselik az esszéisztikus változatot, míg az emlékeket idéző, mitologizáló prózaköltemények – elsősorban az Isten lovai ciklus darabjai – a másikat.
A portréversekben többnyire jellegadó szerepe van a vitázó, értékvédő indulatnak, az érvelő szembesülésnek.
Az Ady emlékét megidéző A föltámadás szomorúsága látomásszerű vitairat és öntanúsítás. Ady gyakran A föltámadás szomorúsága című versét tartotta legnagyobb művének. Szinte menekült 1910-ben Ó-Tátrafüredre, s ott írta ezt a méretében is monumentális látomásversét, melynek víziójában halálából föltámadva néz szét a világban megértésre vágyón, de minden idegen neki, idegen a táj, idegenek az emberek, s végül ezek erős motivációja nyomán idegenné válik önmaga számára is. Nagy László Ady életének, életművének ezt a pillanatát, ezt a tragikumát érzi a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, s annál inkább fájlalja és dühíti az Ady-életmű körüli zavar, értetlenség, maga minél jobban és mélyebben fölismeri Ady művészetének kivételes nagyságát.
A föltámadás szomorúságának keserű indulatát közvetlen sérelem váltotta ki belőle,676 de a vers Ady védelmén keresztül Nagy László költői magatartásának változásáról is számot ad: „a lírai hős korábban Szent György-i fensége egy vadabb terep marconább küzdelmeihez stilizálódott”. Fél évszázados vita által motivált indulattal kezdi Nagy László ezt a versét: a közvetlen sértettség, az Ady-pör felújítása, az Ady „tűrhetetlen nagysága” elleni kicsinyes és értetlen áskálódás, az Ady 314poétikája elleni sokrétű támadás váltja ki ezt az indulatot. Nagy László már a Csontváryról írott versében tudatosította a maga világképében az „Isten Szörnyetege”-szerű emberek teremtő lehetőségeit. Most, megértve Ady tapasztalatának tragikus mélységét, rádöbben az új Ady-revízió gyarló felelőtlenségére. Evidenciaszerűen ismeri fel Ady teljességigényének mélyen emberi vonásait, másrészt Ady indulatának, nemzetét ostorozó magatartásának aktualitását, a kivételes egyéniségek nemzetet fölrázó gesztusainak értelmét. Úgy érzi, a Menyegző-beli ifjú pár által s a Bartók és a ragadozókban tanúsított eszmény mellett a közvetlenebbül küzdő magatartásra, nagyobb erőre is szükség van. Ezek, s a Medvezsoltár és a Versben bujdosó tisztaságot, szépséget szenvedésben őrző magatartása mellé Ady ostorát is kezébe kell vennie. De Nagy László ezt a nyílt ostorozást is fönségesen végzi. Idegen tőle a veszekedés, a „programos harc”, élete utolsó évtizedében mégis egyre belekényszerül a nyersebb vitákba is, miként Bartókról írta: „nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig”.
Portréverseinek vitázó, nagy indulatokat kifejező keserűsége ennek a kényszerűségnek a felismeréséből magyarázható. A föltámadás szomorúsága kinyilatkoztatásszerű indítása szinte ennek a nyersebb küzdelemre, vitára, elítélő minősítésekre való felkészülésnek, kifakadásnak az indoklása: „Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom.” Indulat és fegyelem egysége ez a nagy belső feszültségű, mégis manifesztumszerűen megállapító kijelentő mondat. Majd, megőrizve, sőt fokozva a súlyos minősítéseket („merénylők”, „labancnak is rosszak”, „gyötretők”), morális elítéléssel nyilatkoztatja ki az Ady elleni „fenekedések” alantas titkolt indokait (féltékenység, tehetségtelenség, a nagyság elviselhetetlensége) oly módon, hogy közben ezekkel szemben, ezeket minősítve a költői próza árnyaló lehetőségét pompásan alkalmazva, ezek tagadásában Ady jellemzését is adja: „Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők.” Az indítás zárómondata az ironikus és fenséges esztétikai minőség révén egy mondatba sűríti az értetlen ellenségeskedés igazi okát: „Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.” Az „iskolás” jelző megsemmisítően utal itt azokra a törekvésekre, amelyek a szokványos szabályokhoz mérik a rendkívülit is, az Adyt jellemző rész pedig Ady döbbenetes öntanúsító versének, A megőszült tengernek a motívumával tanúsítja a kivételességet. Az utalás néma képe magába foglalja „Az Isten sújtott s kedvelt szörnyetegé”-t is, hiszen Ady versében ő az, akitől megőszül a tenger, akinek a küzdelme eredménye az, hogy „Egyszer tán mégis valami jönni fog”. Nagy László azonban vitája érdekei szerint nem az Isten szörnyetege-motívumra teszi a hangsúlyt, hanem a cselekedet rendkívüliségére. Talán ezért nem emel ki egyet Ady sok-sok önminősítése közül, mert a vers az egész Adyért perel, az egész Adynak a teljesítménye, teremtett értéke az az új szellem, amelyik csak természeti csodával állítható párhuzamba. A vers indulata tehát abból fakad, hogy Nagy László képtelenségnek érzi azt, ahogy Ady lényegét 315megítélik, s ennek a képtelenségnek egyaránt vannak morális és képességbeli okai, de súlyosabbak az előbbiek, noha az utóbbiakra sincs mentség. A vers további része, erőteljesebben az értekező próza, a vitairat sajátosságaival mutatja be „az iskolás mérlegek”-en mérők állításait, s azok cáfolatát adja.
Elidegenítve, a gondolatritmus sodrában, a verset logikailag is tagolva, mindig a „mondják” szóval vezeti be ezeknek a vélekedéseknek az ismertetését, ahogy képtelenségeket hallva csodálkozik, és bosszankodva továbbad az ember. Részletezésükben a több mint fél évszázada tartó Ady-pör vádiratainak – tömörsége ellenére – gazdag felsorolását adja. Amit megnevez, minden elhangzott az „Ady-szakirodalomban”: téboly, póz, paráznaság, vörös ideológia, vérbaj, mutatványosság, vidékiesség, cifrálkodás, a francia szimbolizmus másolása stb. A „védőirat” erősen tagolt, gondolatritmussal súlyosított mondatai a látszatok, a külsőségek mögötti világszemléleti mélységre világítanak. Nem megy bele Nagy László a fölvillantott vádak aprólékos cáfolatába. Még a vitában sem keveredik össze ezekkel az érvekkel, hanem úgy semmisíti meg azokat, hogy egy olyan, magasabb szemléleti síkon szólal meg, amelyik eleve, már jellegénél fogva a lényegibb értékekre mutat. Nem cáfolja a felhozott, igazságelemeket is tartalmazó vádakat, hanem azok eltévesztettségére és felszínességére utal – a lényeg megnevezésével: „Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván?” Benne van ebben a két mondatban Adynak az az abszolútumokra törő, fajával és az emberiséggel azonosulni tudó képessége, amelyik művészetében formateremtő elvvé is emelkedett, s ily módon képtelenné teszi a póz vádját.
Hasonló jellegűen, művészetfilozófiai érvénnyel, de a közvetlen indulatos kitörés helyett a visszafogott irónia hangján tolja félre például a Baudelaire-utánzás vádját. Nem azt a tényt próbálja cáfolni, hogy Baudelaire hatott Adyra, e szempont értékmércévé emelésének primitívségén támadt indulatát visszafogva mutat rá a sokkal lényegibb tényre: „Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat.” Ez a két idézet azt is megmutathatja, hogy Adyt védve Nagy László a maga esztétikájának és magatartásának lényegi elemeiről is nyilatkozik. Méghozzá a kiválasztott utód öntudatával, felelősségével. De alázatával is, erre majd a vers utolsó sora lesz a tanú. De egyelőre „mondják, villogtatva a magukét” a versben a fenekedők és féltékeny merénylők. E vádak áradatát az Ady verséből szuverénül átörökített képsor zárja le: „A Magas-Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba-tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!”
„A virágdobálókat szeressük-e?”, vált át Nagy László eme lezárás és rádöbbentés után az Adyt ünneplők, méltatók táborára, de már a kérdés sejteti a tagadó választ. 316Ez a rész már higgadtabb, nem fűti olyan mély indulat, inkább az a keserűség motiválja, hogy a sok-sok Adyról szóló méltató írásban, az ünneplésekben sem ismer Ady magára, „bolyongó szelleme csömört kap inkább”. Nagy László itt nem általánosít úgy, mint a „merénylők” esetében, megkülönböztetéseket tesz a tisztelők sorában („barbárok, igazi szeretők, sznobok”), Ady döbbenetes kalapos fényképére utaló képpel még azt is jelzi, hogy értéket is találhat olykor bennük a költő („Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába”), de az összkép, az egésznek a jellege idegen a szellemétől, lelkiismeretébe nézve most is csak azt mondhatja, mint támadói láttán: „Föltámadtam, jaj, föltámadtam!”
Újabb gondolati egység a következő szakasz, az előzőre hasonlító kérdés vezeti be: „A darabolókat, a koncolókat megvessük-e?” Ez az éles iróniával szóló szakasz visszaüt az első részek támadásokat felsoroló jellegére, de itt ironikusan, dicséretbe foglaltan fejezi ki elítélő véleményét. A „darabolók” csak egy-egy részt tudnak elfogadni, s ezzel a többit már tagadják is, ezért merénylők ők is: „koncolók”. Egy rész elfogadásával tagadják az egészet. Ennek a módszernek a képtelenségét azzal leplezi le Nagy László, hogy ironikus idézésében egymással ellentétes jegyeket sorol fel („nekem istenes lelke, nekem az istentelen”). Irodalomtörténetileg ez is hiteles, Adyt istenesség, istentelenség, hazafiasság, hazafiatlanság vádja egyaránt érte. Ez az ironikus idézetrész magát a darabolást, a koncolást példázza. Nagy László ezzel szemben sem érvel aprólékosan, összegző ellentétes vallomása azonban ezt is a megfeszítés módozatának minősíti, itt már nem Ady megidézésével zárja a részt, hanem közvetlen vallomással: „Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.” Ebben a vers – Adytól eredeztetett – szakrális képzetkörébe kapcsolódó egyszerű mondatban is nagy jelentőségű értelmezés fejeződik ki: Ady életművének tengelyében a „Minden Egész eltörött” fájdalma áll, s életműve éppen az Egész átélésének grandiózus kísérlete, megértése tehát „darabolással” nem kísérelhető meg. A test megtörése a keresztre feszítést jelenti. A teljes Ady együtt-vállalása az azonosuláson túlmenően újraminősítése is az ellene törő „merénylőknek”, miközben nyomatékot ad a Jézus–Ady-párhuzamnak, melyet természetesen – mint minden ilyen allúziót – a vers iránya által meghatározott vonatkozásban kell érteni: ez pedig a grandiózus megváltási kísérlet. Az emberi élet megváltásának kísérlete.
Nagy László világszemléletének Adyéval rokon igénye a teljesség s az életnek nagy, szent dologként való megélése. Világszemléletét kifejező kulcsversei ennek az abszolútumnak a megnyerését tűzik ki célul. Majd egyre erőteljesebben, egyre kegyetlenebbül ismerik föl ennek a lehetetlenségét, anélkül azonban, hogy ezt az igényt föladnák. Ez a vágy, ez az eltökéltség szervesíti Nagy László világképében a szakrális képzetkört, ez működteti oly elevenen a virtuális képzetsíkot. Az a meggyőződés vezeti, hogy a rend, szépség, jóság, tisztesség emberi lehetőség. A föltámadás szomorúsága indulatát viszont az váltja ki, hogy az Ady-életmű befogadásának zavaraiban is az erről való lemondást, igénytelenséget tapasztalja. Ez a 317jelenség túlnő egyetlen, bármily zseniális alkotó közönyös elidegenítésének, meg nem értésének drámáján. Nagy László – leginkább Adytól öröklött világlátásával – a részben az Egész tragikumát érzékeli. Ha ugyanis más vonatkozásokban egészségesen működne a nemzet, a nép, akkor elképzelhetetlen volna az, hogy egy lényeges szemléleti vonatkozásban ekkora közönyösséget és vakságot mutasson. Ezért szerves fejlemény a versben a látszólag hirtelen történő általánosítás, kitágítás, s ezért folytatja az mégis a nyitány hangütését, hangvételét is: „Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Jézus a kufárokat ostorral verte ki a templomból.
Nagy László Ady – nemzetét ostorozó – költészetében ennek az eszményekért küzdő elszántságnak a folytatását látja, s ezt az örökséget veszi magára morális kényszerűségből, hiszen ez az ostor „elárvult”. Erre a kényszerűségre is utal a nyomatékosított „tetszik”. Az egész vers, a „ne legyen irgalom” küzdelemvállalásával már gyakorolja ezt az ostorozó magatartást. A kóda ennek nyomatékos, ars poetica érvényű vallomása is, de különleges sűrítéssel, mintegy a vers küzdelmétől is inspirált elszántsággal, keménységgel, hiszen a nemzet minden rétegére kiterjedő morális válság fölismerése is motiválja indulatát. Meglátszik ebben az is, hogy Nagy László valóban levonta a maga számára A Zöld Angyal konzekvenciáit, valóban elvégezte a „végeladást”, önmaga számára tudatosította azt, hogy számára sem létezik már az az osztályszemléletbe foglalt, érzelmeiből eszményített világ, amelyikre támaszkodhatna. A hatvanas évek nagyfokú és gyorsított ütemű mobilizációja az organikus paraszti kultúra szétesésének következményeként felmérhetetlen morális zavart és veszteséget is hozott az országra. Már a Menyegző összegző képet adott az egyetemes erkölcsi romlásról, de annak víziójában az alsó népréteg részvétele az orgiában inkább a megtévesztettség, a szánalmas belekevertség benyomását kelthette. A föltámadás szomorúsága már egyértelműen szakít „az osztályszemlélet régi polaritásával”,677 a morális baj éppen azért súlyosabb, mint korábban, mert totális. A Medvezsoltárban „átváltoztak a béklyók cukorral cifra pereccé”, itt már „émelyítően becukrozva a nép”, maga is részt vesz a romlasztásban. Ez a tömör sor azt is kimondja, hogy fölülről indult ennek a romlásnak a terjesztése, de azt is, hogy most már „alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok”. Minden szón nyomaték van ebben a keserűen kegyetlen összegzésben. Ady látta így a saját korát, s ilyen egyedülien idegennek benne magát. Nagy László a zárlat különleges nyomatékú mondataiban az elhallgatással is hangsúlyoz, mintha csak az összegzéseket adná elénk. A mondatok közötti csöndbe sűríti az eszmélkedést. A totális züllés képe után így, az ellene való küzdelem vállalásaként fordul Ady Endre ostorához. Ady védelmében vette kezébe ezt az ostort, s a hetvenes években ez a kényszerűségtől is provokált indulat egyik lényegi vonása lesz költészetének, de sohasem válik kizárólagossá.
318A Versben bujdosó kötet másik prózaversportréja, a Szindbád tömör víziója és elemzése a szindbádi jelenségnek.678 Szindbád „végleges télbe” fordulásával indul és záródik. Megidézi a szindbádi motívumok némelyikét, s hitelesen magát a jelenséget. A maga rokonszenvének, karakterének jegyeit is hozzáadja az értelmezéshez: a csodahajós vándorlását, időtlenségét, szerelmeit, elmúlását és föltámadását az emberi teljességvágy megnyilatkozásaként értelmezi, s szembeállítja a kicsinyes köznapi méretekkel. A teljességre, az élvezetek teljességére is törekvő emberre „rikolt penésztorkával az arany középszer”. Így a Szindbádban is megjelenik a jellegzetes Nagy László-i ellentétezés, drámai kérdésfelvetés. A mértéktartásban megnyilatkozó igénytelenség, az „arany középszer” ellenében a „magasra csavart láng”-ot fogadja el emberi igénynek a maga számára. A prózavers következetesen végigvitt gondolatritmussal, érvelő indoklással bástyázza körül a megjelenített, vállalt eszményt, a „szindbádi láng”-ot. Most, a szindbádi teljesség igézetében újra megjelenik a korai Virágok, veszélyek alapgondolata – a szindbádi vonatkozásrendszerbe illeszkedően –, Nagy László-i magatartást tanúsítva:679 „Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat.” A szindbádi magatartást az „átmeneti” korral indokolja Nagy László költészetének egyik félelmetes erejű képe. Szindbád kívülmaradása a kor küzdelmein mély motivációt kap a kor romlottságából, hiszen ez az a kor, „Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba”. A legszentebb ügyek jelképei olcsó mulatságok cégéreivé lettek, minden oly mértékben devalválódott, hogy ezzel a korral nem társulni, nem elegyedni már csodaszámba menő érdem. Nagy László látomásában tehát Krúdy álomvilágát, Szindbád-szívűségét ez az „átmeneti kor” motiválja. Az alak álomszerűsége, „láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles” karaktere a tülekvéssel szemben valóban értéknek minősül, búcsúzása szépség: „Ecetfapirulással bukik át a télbe.” A Szindbád arra is példa, hogy az eredendően drámai karakterű Nagy László milyen értékérzékenyen vigyázza a különleges minőségeket, s hogyan használja a maga belső karakterjegyeinek árnyaltabb kivallására. Az 1973-ban keletkezett, Csokonait és Kondor Bélát idéző verseit az 1975-ös gyűjteményes kötetében kapcsolta a Versben bujdosó darabjaihoz Nagy László. A Furcsa vitézi versezet a régebbi irodalom ösztönzését kamatoztató versek egyik első darabjaként a játékosságot és az európai szellemiséget avatja vitézi tetté, A Mindenség mutogatója pedig a Jönnek a harangok értem kötet nemzedéktársakat, barátokat sirató Fejfák című ciklusa felé mutat.
319Kondor Bélához fűződő barátságát művészetszemléleti rokon vonások is motiválták. A Himnusz minden időben címlapja Kondor Béla műve, ő illusztrálta az Arccal a tengernek című gyűjteményes kötetét s az Ég és föld Mikrokozmosz füzetek-beli kiadását is. Nagy László 1968-as műfordítás-gyűjteményéhez címnek és címlapnak jelképesen Kondor Béla Darázskirály című festményét választotta.680 A Jönnek a harangok értem kötetbe pedig Nagy András készített Kondor Béla réztanulmányaiból fotómontázst. Nagy László nyitotta meg Kondor Béla kiállítását az Ernst Múzeumban. Művészetének lényegét az erkölcsi tartásában, emberféltő humanizmusában jelölte meg. „A világ nagy emberi kérdéseit veti fel és bírálja meg a maga módján. Véleménye hol férfiasan haragos, hol tündérien humoros vagy gyermekien őszinte és kegyetlen.”681 1970-ben Kondor Béla három versét közölte az Élet és Irodalom, s ezek elé is Nagy László írt bevezetőt, hangsúlyozva, hogy Kondorban a költő és a festő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást.682 Ez önvallomásnak is elfogadható. Nagy László rajzaival, grafikáival kapcsolatban is gyakran emlegetik Kondor Béla közelségét. Közös bennük az „emberféltő humanizmus”, az ítéletet mondó morális eszmevilág, a tragikumnak és a groteszknek egymásba játszása, a mitológiateremtés, a hagyomány meghódításán nyert modernség. De Kondor Béla roppant vízióiban már-már elfogadta a végokszerű szomorúságot, mely szerint „csak annak a teljes szenvedésnek van értelme, amelyik fájdalmat csak általában okoz: magatartás inkább”.683 Nagy László Kondor művészetét elemző írásaiban kiemeli, hogy: „a fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű, föllelhető benne az álmodott grünewaldi egység. Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek hordozzák eszméit, itt az ellentétek végletes feszültségek, de néha egyetlen pólus is átfordul önmaga kontrájába.”684 Abban, hogy Nagy László kései költészetében oly erőteljesen hangot kap a groteszk, feltehetően Kondor groteszkkel, játékkal a tragikum kifejezésében is tündöklő festészetének és grafikájának is jutott szerep: „Mert olyan kondori ma a világ.” A Mindenség mutogatója különleges problematikája, a rejtelmek viszonylagos gyakorisága is magyarázatot kap bizonyos értelemben Nagy Lászlónak Kondorról szóló írásában, amikor arról beszél, hogy Kondor műveiben a képek, színek, formák „Mondanak rejtelmet is néha. A rejtelem pedig úszkál a nagy műben továbbra is, nem lel magyarázatot.” Ezt a rejtelemtitkot Kondor versével magyarázza oly módon, hogy megőrzi rejtelemnek: „Most őt mint költőt idézem: »Botorkáló társam, aki verődsz napjaid órái, óráid percei közt öntudatlan, majd időnként örömet érsz: legalább a halál közelében ne vesd meg, amit meg nem értesz.«”685 Kondor művének egyetemes rangját azzal is alátámasztja, hogy olyan mesterek szemelték ki utódul, mint Dürer, Bosch, Rembrandt és Blake.686 Portréverseinek egyik mély indokát is Kondorról beszélve mondja ki: „nagypróbás ínségünkben oltalom az égi barát, mert szívében nem lakik félelem”.687 Nagy László 320Kondor-siratója, A Mindenség mutogatója a József Attiláról, Adyról, Bartókról írott portréverseinek Mindenség-mértékét örökíti tovább, emellett s ezzel összekapcsoltan a kivételes mű romolhatatlan értéke mellett érvel: a nagy mű a művész halála után is ugyanazt az eszményt szolgálja. A képzelet játéka erre a meggyőződésre világít rá A Mindenség mutogatójában: „Ott bent, ott fent a legmagasabb falakon szárnyas inasai közt Kondor mester, óceán-erővel ontja a formát, a színt. Hát mirevaló a gyász! Nem hagyja abba, de istenigazából működik tovább. Teheti, mert Dürer, Bosch és Blake úr a mennyei zsűri. Miképpen a mennyben, a földön is így kellett volna légyen.” A képzeletbeli égi tárlatvezetésen, „a mindenség tárlatában” Nagy László kései költészetének tragikus motívumai – a természet pusztítása, a bioszféra megbontása, az ember morális és érzelmi devalválódása – tűnnek fel. A kondori mű a valóság leleplezése, megmutatása volt, hiszen a magaslati nézőpontról világosabban kitetsző bajok láttán Kondor rézkarcaira ismer a szemlélődő költő.
A Mindenség mutogatójában még szelíden szól a Kondort ért igazságtalanságokról, méltatlanságokról, a Temetés után című verse már indulatosan utasítja el azt a megideologizáló módszert, amelyik a pusztulás mélyebb okainak számbavétele helyett „oknak okozatot” iktat. Nagy László a rézkarckirály súlyos örökségét tudatosítja:
Ady „elárvult” ostorának a vállalása Nagy László költészetében a nemzeti sorskérdésekkel való közvetlenebb szembenézés eltökéltségének a kinyilvánítása. Művészetében az emberi értékeket eddig is a magyar életközeggel való küzdelmükben mutatta meg. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a nemzeti problematika a nemzetiségi magyarság kiszolgáltatottságával bővült. Szoros összefüggésben történetszemléletének mélyülésével, tovább komoruló világlátásával. Így a nemzetiségi elnyomottság s az emberi értékek kiszorulása világunkból még erőteljesebben ösztönözték Nagy Lászlót arra, hogy a nemzeti és egyetemes emberi tragikummal A halottak élén Adyjáéhoz több vonatkozásban hasonló küzdelmet vívjon.
Az erdélyi magyarság sorsa, helyzete iránti fogékonyság sohasem volt idegen Nagy Lászlótól. A Búcsú Tamási Árontól Tamási világának mély értéséről, gondjának vállalásáról tanúskodik, a versben Tamási magányos ordast hív a sírjára, s az „az anyaföld fagyát bevérzi, / s felvonítja égig a kínt, / amit nem lehet kimondani!”688 Majd 1970-ben megkapta – lila tintával formásan rótt ajánlással s egy szál 321árvácskával – Tamási Gáspártól a Vadon nőtt gyöngyvirágot. Bensőséges hangú jegyzetet írt róla, szemléletesen fölidézte Tamási Áron lakásán történt találkozásukat Tamási Gáspárral. A Vadon nőtt gyöngyvirág tömör, költői szépségű jellemzése után a könyvben küldött árvácskára célozva az erdélyi magyarság helyzetére utaló mondatokkal zárta jegyzetét: „De a könyvben jött virág üzenet. Túl a betűkön most már az árvácska beszél.”689 Nagy László régóta ismerte ezt a tragikus nemzeti gondot. Legközelebbi barátai közül többen – Czine Mihály, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Kiss Ferenc – már a hatvanas években folyamatosan küzdöttek a magyarországi kultúrpolitika nemzetszűkítése ellen, s ezért a nacionalizmus bélyegét sütötték rájuk. Nagy László mindezt tudta, átélte, de a hatvanas években emiatti düheit általánosabban fejezte ki, tartózkodott a közvetlen vitáktól, ütközésektől. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve költői tekintélyének teljes súlyával állt a magyar irodalom egységét valló gondolat mellé. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvének megjelenése után írt jegyzete reá jellemzően tömör mondataiban a testvéri szövetség vallomását adja, de azt a szomorú tényt is megjegyzi, hogy a magyarországi és nemzetiségi magyar könyveket sorompók választották el eddig egymástól, s kifejezi az adott pillanat reménységét is, mely szerint ez most már változni fog. Figyelméről biztosítja az erdélyi magyar írókat, s testvéri közösséget vállal: „Bár az arcon is kiüt a szándék, valósága a betűben virágzik igazán. Betűim szerint vagyok testvéretek.”690 S amikor a Magyar Televízió először mutatott be nemzetiségi magyar költőket, Nagy László bevezetőjében az akkori idő szerint súlyos szavakat és még sokáig Magyarországon is csak nagyon akadozva megvalósítható programot adott. Előbb tágabb összefüggésekben tette evidenssé azt, amit aztán nyomatékkal kimondott: „Mi testvéreinknek valljuk a más nyelvű költőket is, műveiket szívesen tolmácsoljuk, ismertetjük és elismertetjük mint szellemi értékeket. Ugyanezt miért ne tehetnénk meg olyan költőkkel, akik testvéreink az anyanyelv, eme édes és keserves kötelék szerint is.”691 Így tette a humanista emberi magatartás elemi kötelességévé a testvériség tudatosítását, majd a nemzetszűkítő kultúrpolitika bírálatába futtatja ezt a gondolatot, hogy annál nagyobb nyomatékot, sürgető ösztönzést adjon az egység programjának: „Az ő verseiket lefordítani nem kell. De, hogy a szónál maradjunk, az eddigi szomorú helyzetet igenis jóra kell fordítanunk – nevezetesen úgy, hogy a magyarul írt vers, bárhol is keletkezik a világon, hogyha érték: akkor számon tartassék és elismertessék gyakorlatilag, tehát hivatalosan is magyarnak. Itthon és külföldön egyaránt.”692 E program hivatalos elfogadására Magyarországon is másfél évtizedre volt még szükség. Nagy László ezeket a gondolatait a Fészek Klubban tartott nemzetiségi magyar költői esten kiegészítette: „Alap a megbecsülésre az is, hogy ezek a költők több millió magyart mint nemzetiséget is képviselnek túl a határon”, s hogy a nemzetiségi irodalomnak is fontos szerepe lehet az „eszményi egymásra találásban, mely a Duna menti népeknek egyre inkább létérdeke”.693
322Kallós Zoltán balladagyűjteményéről – más összefüggésben már említett szövegében – a balladák ihletében írta: „Innen, a csodálatosság tövéből, az örök alapról megítélhetjük magunkat. Átkot is mondhatnánk azokra, akik elkenik az emberi drámát, akár szavakkal bánnak, akár szavakkal etetnek.” Kallós érdemeként említi, hogy „Énekre nyitja a lepecsételt szájakat is”.694 Nagy László a balladákról írt költői szépségű szövegében nyomatékkal szólt Kallós méltatlan életkörülményeiről, s arról is, hogy a máig élő, ma is eleven erdélyi balladakincs az erdélyi magyarság sorskifejező éneke is.
Értő, átélő érzékenysége egyre sűrűbben kapta az információkat az erdélyi magyarság felszámolására irányuló intézkedésekről. A hetvenes évek közepétől Nagy László is többször járt Erdélyben, s nemcsak a folklór megőrzött kincseiben gyönyörködött, de pontosan érzékelte a nemzetiségi magyarság tragikus helyzetét, veszteségeit és heroikus küzdelmét. A Szervátiusz Tibornak ajánlott Ady Endre andezitből, a Szilágyi Domokost búcsúztató beszédéből formált prózaverse (Aki szerelmes lett a halálba) s a búcsúztató méltatlan helyen történt közlése miatt írt Glossza, bocsánatért, valamint a Sütő Andrásnak küldött „vidám üzenete”, a Susogó gím-üzenet ezzel a tragikus nemzeti gonddal való szembenézés dokumentuma is. Felháborodását naplójegyzetei is folyamatosan regisztrálták.
A versek a közvetlen élményeket tágabb értelmezéssé emelték, de nem fedték el a formáló motívumokat sem.
Az Ady Endre andezitből a Szervátiusz Tibor életművét bemutató könyvbe készült 1975 novemberében, témája hosszan foglalkoztatta-gyötörte Nagy Lászlót. „Szép délelőtt Tiborék kertjében. Szobornézés. Rengeteg mű. Húsz év alatt egyetlen megrendelés: Szamosújvári szökőkút. De ők rendületlenül dolgoznak. Tibor kibontja a gyönyörű Ady-fejet, csak a madarak miatt csavarta nylonba. A portré fekete andezitből készült. T. 10 évig kopácsolta vídiacsákánnyal. Tiszta, nagyvonalú plasztika. Hőség gyűrűzik fel a kövekből, látszik a fényben. Vers az Ady-fejről!”695 – írta naplójába Kolozsváron 1975. augusztus 23-án.
Épp azért választotta Szervátiusz Tibor Ady-szobrát médiumul, mert tapasztalatai alapján úgy ítélte meg, hogy az Ady által remélt Duna-táji nemzeti megbékélés helyett Ady tragikus víziói valósultak meg nemzeti történelmünkben. A magyarság nem fogadta el, nem követte Ady belső szuverenitásra, nemzeti önmegújulásra hívó parancsát, szomszédaink pedig az Ady által hangsúlyozott sorsközösség tudatosítása helyett a kisebbségeket sújtó sovinizmussal ápolják nemzeti álmaikat. Az Ady és József Attila hirdette megbékélés illúziónak minősült újabb történelmünkben. Ezt megrendülten tudatosították többen is más-más módon a hatvanas évek végétől kezdve; különösen Illyés Gyulának a tárgyilagosság drámaiságával szóló esszéi érdemelnek figyelmet ebből a szempontból, akinek magyarságfelfogása „az európai racionalizmus kohójában finomulva is – félreérthetetlenül Adyé”.696 Illyés és Nagy László korábbi, félreértésen alapuló – Illyés neki tulajdonította B. Nagy László 323Válasz-ellenes cikkét – idegenkedése kölcsönösen feloldódott a félreértést tisztázó levélváltással.697 Nagy Lászlóból egyre nagyobb tiszteletet és figyelmet váltott ki Illyésnek a nemzeti ügyekben való tárgyilagos és következetes helytállása. Párhuzamos ez a nemzetiségi gondok iránti érzékenységének erősödésével, ebben a vonatkozásban is közvetlenebbül küzdő magatartásának a kialakulásával.
Az Ady Endre andezitből a magyarság nemzeti sorsának, magatartásának, nemzetiségi koncepciójának, nemzeti esélyünk mérlegelésének ítéletes vallomása. Már nagy erejű, az ítéletet is infinitívuszos parancsba foglaló indítása is szembenézésre, illúziótlanságra szólít:
Az illúziókba, megalapozatlan reménykedésekbe kapaszkodó hagyományos magyar nemzetszemléletet, történetszemléletet iróniával ítéli meg. A nemzetet figyelmezteti önnön méltóságának parancsára, a reális helyzetérzékelés létszükségére, s a „történelmi manna-esés”-re várás elítélésével a cselekvésre szólít. Elhárítja Nagy László a másik veszedelmes és értelmetlen nemzeti jellegzetességet, a panaszkodást is. Tudomásul kell venni, hogy „süket a panaszfal”, sejtelmes-sugallatos képekkel fejezi ki a megtörtént nemzeti tragédiát: a nagy nemzeti illúziókra „a gúnyos idő” rajzolt oltári sugaras „illetlen ábrát”. Sűrű, bonyolult versbeszéd szól itt az ország széteséséről. A vers első része a világháborús részvételünk ellen első pillanattól elszántan küzdő Ady indulatával, figyelmeztetésével is szól. Nemzeti történelmünknek szétszóratáshoz vezető bűneit szégyenkezve tudatosítja Nagy László, de nem reked meg ezen a ponton. A vers ideje összevonja szinte Ady korát és a miénket, és így kérdezi: „Hova most?” A fölvetett kérdésre adott válasza Szervátiusz Tibor Ady-szobrának Nagy László-i értelmezése:
Ez a két sor át is vezet már a vers második részéhez, melyben a művészbaráthoz fordulva az ő küzdelmét jeleníti meg, aki évtizedig ütögette vídiacsákányát a kőhöz, munkája a sorssal való küzdelem volt („s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt szemöldökfa alján!”), célja az előtte kitárult múltra és jelenre művészi választ adni. Ez a kitárult lét csupa ellentéte annak, aminek természetesnek kellene lennie. Az erdélyi táj szépsége helyett a történelmi és jelenkori tapasztalat iszonyatos képei tűnnek elébe, a „borda-szilánkos” völgyben az ember pusztulásának, pusztításának 324bűze árad a bodzavirág illata helyett. „Mi történt?” Nagy László sűrítő erővel, szarkasztikus drámaisággal jeleníti meg az erdélyi magyarság pusztítását. Ezzel a sorssal szemben a rendületlenül teremtő művészt emeli fel, aki az iszonyat közepette, önmaga is pusztulva, a fekete Ady-szoborban a könyörtelen tárgyilagosság történelmi parancsát fogalmazza meg a nemzet számára. Az illúziók nem lágyíthatták a sorsot, ez a mozdulatlanságában, hallgatásában is bűvölő arc a sorssal szembeni cselekvésre szólít, ezt az iszonyat közepette is andezit remekművet faragó művész példája és Ady szellemisége egyszerre követeli:
Nagy László nemzeti sorskérdéseinket faggató küzdelmének foglalata ez a vers. A bonyolult és tragikus gondot is egyetemesebb emberi magatartás követhető modelljévé teremti: szembenéző tárgyilagosságra ösztönöz.
A régi magyar kultúra versihlető ösztönzése Nagy László költészetében előbb a folklórelemek erőteljesen egyéni karakterű asszimilálásában mutatkozott meg. A Jönnek a harangok értem kötet előtt a régi magyar irodalomból csak két költőt idéznek a portréversek: Csokonait a Furcsa, vitézi versezet, Petőfit pedig a Föltámadt piros csizma. Mindkét költő régi bensőséges társa Nagy Lászlónak. Csokonait Waldapfel professzor egyetemi előadásán álmából ébredve is pontosan idézte.698 Petőfi-képét pedig akkor fogalmazta meg először, amikor Ferenczy Béni – akkor még félrelökött – Petőfi-szobrát méltatta elsőként „diadalmas konoksággal és hozzáértéssel”.699 Ez az Új Hangban megjelent jegyzete a vagonszámra gyártott giccses Petőfi-szobor helyett az igazit ünnepli, a „veszedelmes tekintetű”, „gilicecsontú lélek-herkules”-t, a fönséges és irtózatos gondokkal szembenéző férfit.700 A hetvenes 325évek elején keletkezett versek bemutatják Nagy László Csokonai-, illetve Petőfi-élményének gazdagodását. A Furcsa, vitézi versezet a körülményei, súlyos betegsége és elhagyottsága ellenére könnyedén felemelkedő, a szellem erejével diadalmaskodó európai látókörű költőt állítja elénk, a nagyobb és tisztább minőségű mértéket. A Föltámadt piros csizma álomszerű látomása Petőfi eszméinek, szabadság- és teljességigényének aktualitását vállalja kárhozatos időben. Mindkét vers a körülmények ellenében fogalmazza az emberi helytállás és minőség igényét. Szembetűnő fordulat Nagy László költészetében az, hogy utolsó kötetének portréversei – a közvetlen kortársakhoz szóló gyászversek és vidám üzenetek mellett – szinte kizárólag a régebbi irodalomból kapnak ösztönzést. Egyre szívesebben olvassa a régi költőket, s egyre gyakrabban talál belső affinitást velük. A bensőséges ismeret segíti abban, hogy bennük közvetlen személyes mondandóihoz párhuzamokat, kifejezési lehetőségeket találjon. A Toldit idéző vers (A jó vitéz vesztesége) boldogabb állapotnak tudja a bujdosást az ordasok között, mint a lelket kilyukasztó, elfekélyesítő zsold-aranyakat. A Berzsenyit szólító két vers (Berzsenyi szólítása, Töredékek Dani Uraságnak) a mai korral szembesíti a nagy fényű férfit. Mérhetetlen devalválódást vesz számba: „s mert sárkányként a moly fia hemzseg, / Dániel úr, tusakodj molyokkal!”, illetve: „neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor”. A szellemi elárvultságot, ellehetetlenülést panaszolják az Aranyt és Vajdát idéző versek is (Arany úr, az őszikék, meg én, Búskomor Vajda János). Mindig a nagyság kényszerű pusztulása, a szellemi és erkölcsi érték gátoltsága ezeknek a verseknek a fő szólama. Ezzel száll szembe méltósággal a költői indulat.
A Móra Kiadó A magyar költészet gyöngyszemei című sorozatában 1957-ben jelentette meg Balassi Bálint válogatott verseit. A sorozat szerkesztője, Kormos István, Nagy László régi barátja jól tudta, hogy a klasszikus magyar irodalomból ki áll különösen közel költőtársához. Ezért Nagy László válogatta és vezette be a Balassi-kötetet. Bevezetője, a Balassi azt a reneszánsz költőt mutatja be, aki az országos homályban a végvári vitézek szablyájának tündöklése mellé magányos óriásként növeszti föl a szellemet, s költőként korát megelőzve szólal meg. Személyében jelenik meg először a magyar költészet „végzetes kegyesség”-nek minősíthető sajátossága, a költészet, haza és szabadság összetartozása. Balassi harci lobogóján a hárfás Dávid király képe volt, a „királyköltő”-é, aki Nagy László képzeletében a véres küzdelem közepette is „csak zengeti a hangszert, mintha a dal volna a mentség”.701 Méltatja Balassiban az életöröm és életteljesség poétáját, s azt a küldetéses költőt, aki a dalszerzésben világirodalmi rangú, Csokonai és József Attila méltó társa és elődje. Kiemeli természetimádatát és szerelemkultuszát. Számba veszi féktelenségét és csalódásait, üldözöttségét, vigasztalódását a bécsi és lengyel szép Zsuzsannákkal, citerás örömlányokkal. „Végső fogódzója az Isten, nosztalgiája az édes Magyarország.”702 Annak a titkát kutatja, hogy mi az, ami oly erősen megejti négyszáz év múltán is Balassi mai olvasóját, s ezt a titkot a dalokban kizengetett nagy 326életben nevezi meg. „Költészete így lett az elevenségre, nagyvérűségre örök példa. Balassi a költő-utódokat a vér tüzével nevelő ősmadár: a legendás Pelikán.”703 Nagy Lászlóban mélyen élt a Balassi-féle életteljesség, költészetének jellegéhez a természet emberi életet óvó, széppé tevő csodája éppúgy hozzátartozik, mint a vitézi bajvívó magatartás. 1975-ben a Móra Kiadó újra megjelentette a Balassi-kötetet. Ez nyilvánvalóan felfrissítette Nagy László Balassi-élményét.
1976. november 6-án Szilágyi Domokos temetésén, illetve halotti torán tűnt eléje a halálnak, gyásznak és erotikának különleges együttléte. Az életteljesség titkait kutató költőben azonnal felvillant egy Balassi-vers (Az erdéli asszony kezéről) folytán évek óta benne motoszkáló verslehetőség.704 Balassi verse alázatos udvarló epigramma. Feltehetőleg valamelyik Bánffyné kegyeit kereste vele 1589-ben, amikor „jó hamar lovakért” Erdélyben járt.705 Ha érdeme nincs is arra, hogy őt szeresse az erdélyi asszony, legalább az érintéséért könyörög:706
Balassi verse jellegzetesen platonista reneszánsz szerelmes vers, szentség és gyönyör együtt szólal meg benne.707 Ez a szerelemfelfogás Nagy Lászlótól sem idegen, a Himnusz minden időben című versének gazdag vonatkozásrendszerében ez a kettősség is nyilvánvaló. A Balassi-vers azonban csak a kéz-motívummal érintette meg Nagy Lászlót, egyébként kihívóan más jellegű és más értelmű verset írt. Belőle teljesen hiányzik a kérő, könyörgő, hódoló attitűd, neki a kérés már ifjúkori versében az Isten előtt is „nagy szégyen”. Az erdéli asszony keze a kérés helyett az indulatot szólaltatja meg, az alcím vagy ajánlás szerint: Balassi helyett is tajtékozva. Alapvetően másféle költői magatartás ez, a versen belül is elhatárolja magát Balassi „imázó” dikciójától. A vers belső horizontját, tárgyi elemekből és személyi gesztusokból épülő lírai szituációját viszont a Balassi versénél végletesebb és leplezetlenebb ellentét, kettősség teremti meg: a halál és az erotika egyidejű tárgyi és érzelmi hatása. Koszorú, sír, sírdomb, gyász, temetés közegében jelenik meg az erdélyi asszony csábítón, kívánatosan és kacéran. Delejező hatását fokozza a duruzsoló tűzként hangzó Apollinaire-vers, melynek címét a helyzethez igazítja: La mort est l’amour.708
A versben megnyilatkozó költői magatartás a vonzás és taszítás közötti érzésből egyre erőteljesebben a távolítást választja. Előbb mintegy rácsodálkozik a bizarr helyzetre: „Balomon sírdomb, Uramisten, / jobbomon asszonyka”, de azonnal megindul benne a távolítás az ironikus minősítés révén: „haláli társaság a lombsárgulásban”. S mintha a nő varázsa egyfajta halál veszélyét rejtené:
327A kérdésfelvetésben, annak élességében a költői személyiség védekező gesztusát láthatjuk. De jön a francia dallammal lágyan szóló varázs. Ennek megmásított sorrendjét kijavítja a védekező költői személyiség: „Uram, igazítsd meg e nyelvet.” De a L’amour est mort is „végzet-halandzsá”-nak minősül. Az elérhetetlenség, kacérság dühöt vált ki, összekapcsolódik a pusztítás képzeteivel. A szépségben megjelenő romlás, létmérgezés jelképe lesz. De elítélve, megvetve is vonzó, ellenállhatatlan varázsú a jelenség, kék lánggal delejez. A lezárásban a tiltakozás utáni alávetettség is megszólal:
Az erdéli asszony keze című versben nehezen kifejezhető titkok megnevezését segítette a Balassi-motívum, de mind magatartásban, mind a mondandóban jellegzetes Nagy László-vers ez. Balassi inkább az ellenpélda erejével hatott. Nagy László verse nem udvarló, hanem küzdő, dikciója nem zsoltáros, hanem összetett, érdes és árnyalatos.
Nagy László 1977 februárjában, amint az Ady-film írásának feszültségéből fölszabadul, újra Balassihoz fordul. Nem egy vers ihleti, hanem nagy ívű sorspárhuzamot lát önmaga és az esztergomi vár falainál az élettől búcsúzó Balassi közt. Nagy László utolsó kötetét a halálsejtelem, a pusztulás sokféle képzetének szinte torlódása jellemzi, de ennek szemléleti aspektusában mindig „összefonódik a testi-lelki épség érdeke, ország ügye és az emberi méltóságé”.709 Balassi a maga méltatlan pereiben, hadakozásaiban önérzettel hivatkozik szellemi kincseire, Babits őbenne látja a magyar irodalomban az első teljes tudatossággal vállalt írói hivatást.710 Nagy László említett bevezetőjében is kiemeli ezt: „a költői hivatást nem titkolja, de szinte gőgösen vallja, gyalázóinak is szemébe vágja, hogy ő a múzsák barátja – mindezek a tudatos költő ismérvei”.711 A szakirodalom érzékletesen és meggyőzően elemzi azt a helyzetet, melyben Balassinak el kellett jutnia ahhoz a felismeréshez, hogy az őt körülvevő társadalommal, annak normáival, törvényeivel feloldhatatlanul ütköznie kell.712
Ugyanakkor Balassiban mélyen élt a reneszánsz ember emelkedettebb eszménye. Meghasonlását az esztergomi tábor végsőkig fokozta: „Egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmáráruval, udvari pompával úgy annyira rakva vala az tábor, hogy nem az szent Istennek, de még az jámbor embernek is iszonyú vala benne maradni. Az kapitányok ha 10 órán az ételhez ültek, délután 4–5 órán részegen keltek fel az asztaltul, ki alunni ment, 328ki mulatni a mezőre” – idézi Klaniczay Tibor a szemtanú Illésházyt.713 Balassinak azt is tapasztalnia kellett, hogy az Esztergom felszabadítására összecsődített zsoldosok nem is akarják bevenni a várat. Az a cél tehát, amiért összefogtak, csak nagyon keveseket érdekelt. Eckhardt Sándor szerint Balassi a győzelem reménye nélkül, szinte utolsó erkölcsi-vitézi menedékként kereste a mártírhalált.714 Halálakor Gabelmann, a tábor német krónikása azt jegyezte föl, hogy „Perierunt: Valentinus Balassi, Hungaris sed impius.” – Meghaltak: Balassi Bálint, magyar, de istentelen.715
Nagy László a romlás, halál és pusztítás képzeteivel körülvéve és viaskodva mélyen ráhangolódhatott Balassi sorshelyzetére. Balassi Bálint lázbeszéde című drámai monológverse megteremtette az „asszimiláció átalakító műveleteiben a sajátos jelleg, a nóvum létrehozásának feltételeit”.716 Ráhangolódott Balassi végállapotának lelki helyzetére, de nem zsoltározó, könyörgő magatartást vett föl, mint Balassi, ki élete utolsó pillanataiban az Istenben nyugodott meg, hanem a méltatlan körülmények elleni titáni indulatát bontakoztatta ki. Az azonosulás a versképző inventor, így válik ez Nagy László portréversei közül az egyetlen drámai monológverssé, Balassi–Nagy László lázbeszédévé. A végletesen drámai vershelyzet felszabadítja a hatalmas keserűséget és indulatot, ítéletes búcsúzó vádbeszéddé emelkedik.
A Balassi Bálint lázbeszéde a Kortárs 1977 szeptemberi számában jelent meg, s a decemberi számban már elemzés készült róla az év Kortárs-közleményei rovatban,717 amikor pedig megjelent a Jönnek a harangok értem című kötetben, a kritikák sorra kiemelték, Kiss Ferenc irodalomtörténeti léptékben mérve is remekműnek minősítette és lényeglátó jellemzését adta: „Most Balassi Bálint lázbeszédé-ben új csoda tanúi lehetünk: olyan meghasonlásé, mely a sorsra és a régi magyar versre való ráhangoltság folytán kényszerít ámulásra: aki így tudott elmenni, ura volt a sorsnak, s az elveszőben is hatalmas élettel szemben is volt hatalma a maga méltóságát megőrizni. A szerep tökéletességében az évszázadokon átívelő én megkettőzése legalább olyan esztétikai nyereség, mint az azonosulás: a reinkarnáció egy történelemből megvalósult változata.”718
Ehhez a vershez Nagy László mindkét múzsáját segítségül hívta: nemcsak leírta, hanem le is rajzolta Balassi Bálint lázbeszédét. A kézirat margóján egy vad katona ábrája, fölötte eszményivé stilizált, hanyatt fekvő, lehunyt szemű, csupa lélek arc, efölött pedig undorító dongók, hatalmas, petéző potrohhal.719 A halálra ítélt vagy halálra szánt szépség a vadság és züllés közepette, kiszolgáltatva a rohasztás impériumának. Ez a vízió mozgatta Nagy Lászlót. A halál előtti lázbeszéd mindennel leszámoló, végletes lírai szituáció. „Álszent” jelzővel illeti környezetét, azokat, akik úgy tesznek, mintha vele egyet akarnának, s közben pusztulását várják. Az indulat sűrűsíti a kifejezést, alliteráció nyomatékosítja az irtózatot:
329Két világ áll szemben egymással, az „álszent hivatalok” és az eszményi érték, szépség, de az előbbi tobzódása látszik, számára „jó hír a gyászhír”. A búcsúzó költő az undorát egyre erőteljesebb, az archaikumtól egyáltalán nem idegen néven nevező vaskosságokkal fejezi ki. A különb minőség pusztulásán örvendeni összefognak egymással az „álszent hivatalok”, világi és egyházi méltóságok, csupa kívülről vezérelt zsoldos („utatok sötétül Bécsig”), akiket sértett fenségek küldtek „csipeszes inkvizíciónak”, nyelvet tépő, ellenvetést, szellemet nem tűrő „dogma-dongók”-nak. Ezekkel a dogmákkal az életet és szépséget pusztító ellenségek a versben fokozatosan – az indulat növekedését követve – iszonyú látomássá emelkednek, a romlás és rombolás szimbólumaivá, „dögbanyák”-ká, ördögi teremtményekké lesznek. A pusztulásnak, rondaságnak és gonoszságnak ez az összekapcsolása a romlás sokasodását is jelöli. A dögbanyák az ágyúgolyóknál kártékonyabb, fájóbb mérges tojásokat löknek az eleven húsra. Emberek változtak a vers látomásában apokaliptikus szörnyekké. Velük szemben nincs mozgósítható erő, csak megátkozni tudja őket a sebeiben szenvedő költő-vitéz: „vissza, / ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!”720 De mintha ő is tudná, hogy átkához nem idomul a valóság, személyének egyetlen menedéket talál:
Az ambivalens – közvetlen hétköznapi és morális értelmű – minősítések révén (vitéz, ringyó), valamint a tábor szarkasztikus-ironikus jellemzésével az ítélet jelenik meg. Ilyen közegben bűn, vétek az élet, könnyű a halál. Itt kap hangsúlyt Balassi önkéntes mártíromsága, mint érzés és méltóság: „sorsom kitagadom”.
A reneszánsz természetszeretet költője és a virágnak letérdeplő, „nyírfadoktornők” gyógyító erejét remélő, fülemülék hangját gyönyörködve hallgató Nagy Lászlónak azonban a versben, a halállal szembenézve, egy másik közegtől is el kell búcsúznia. A halálnak is ámulnia kell, midőn a költő a világot vetkezi, búcsúztatja: a májust, fülemüleszóval bélelt margarét-gombos rétet, zöld mezőt, delfinszökésű lovakat, az élet szépségének, egyénítő jegyeinek kellékeit, Napot, Holdat, csillagokat, szerelmeket. Gyönyörű negatív festéssel – azt részletezve, ami számára már nincs – járja be még egyszer az élet tájait. A felidézett szépségek vonzásából egyre erőteljesebb tagadással szakítja ki magát: mindez az ő számára már „semmi”. A két strófában ötször ismétlődő tagadószó fájdalmat és indulatot egyesít, a felsorolás a 330halállal szembeni kiáltásban végződik: „hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!” Szépség, fájdalom és méltóság társulnak a sorokban.
A vers szerkezetében finom párhuzamot figyelhetünk meg: az első három strófát lezáró átok hangzott ilyen keményen. Aztán az idézett negyedik strófa általánosabb érvényű, magatartást tudatosító. Majd újabb három, most az élet szépségeitől búcsúzó strófa következik, a halál elleni lázadásba emelve a költői indulatot. S ezt a negyedik versszakkal párhuzamosan összegző, általánosabb érvényű nyolcadik strófa viszi újabb magaslatra:
Ez a strófa – a Nagy László-vers sűrű motívumszövésének, összetett érzékenységének is példájaként – éppen azzal teremt egyensúlyt a pusztulás erőivel szemben, hogy a motívumokat összegezve a világból kitudott, kiirtott szépség világon túli érvényességét hirdeti. A versen belül is sűrű vonatkozásrendszerrel. A „szent vagyok, költő-vitéz” határozott tagadása az álszent közegnek s a ringyókból álló tábornak, a Pelikán-motívum pedig a szentlélek pirosához kapcsolódik, annak értelmét világítja meg. Nagy László költészetét is gazdagon áterezi a keresztény szimbolika. Itt mélyebb, szakrális értelmet is ad a Balassi-motívumnak:721 Pünkösd a szentlélek eljövetelének ünnepe, a „szentlélek dühödt pirosa” a pünkösdi lángnyelvekre való utalás, a megváltói minőség jelenlétét érzékelteti már a vers első strófájában. Balassi motívumának messzemenő transzformációja, átértelmezése, kiteljesítése a Pelikán is. Balassinál a Pelikán szokványos értelmű példázat: a fiait saját vérével tápláló madár.722 Nagy László 1957-es bevezetője Balassira alkalmazza ezt a képet: „Balassi a költő-utódokat a vér tüzével nevelő ősmadár: a legendás Pelikán.”723 A Balassi Bálint lázbeszédé-ben a vers lesz Pelikán, a pelikán vére, „pirosa” pedig a csoda erejének megnevezése, visszautal a pünkösdi csoda „pirosára”. Az elviselhetetlen világ s az elviselhetetlen haláltudat ellenében teremtett itt egy szakrális szférát Nagy László katartikus fölülemelkedéssel. Az adott közegben nem bír a reá törő borzalmakkal, s nagyobb, sérthetetlen minőséghez folyamodik védelmül.724 A szakrális szféra teremtésének reális indokát éppen Balassi négyszáz esztendős költészetének eleven hatása igazolhatja.
Hangulatilag is végigviszi a vers a pusztulás képzetét: kár, sötétül, gyászhír, dögbanyák, kátrány. A pusztulást fokozóan kifejező igesor („gyalázott, piszkolt, gyilkolt”) s a kátránnyá rontott vér ellenpontjaként szólal meg ellentétes kötőszóval indítva a pelikán-motívum: „de a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn s ködön”. Mélyen Nagy László világképében gyökerező vallomás ez: gondolhatunk 331A Zöld Angyalra („fényből kitéphetetlen levél”) vagy a Ki viszi át a Szerelmet túlsó-part motívumára, de az elpusztíthatatlan írás a vidám üzenetek egyikében is csodaképpen, „veres kis szárnyakon” ereszkedik a város fölé (Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról), ott is annak bizonyságaként, hogy „nem vész el az írás, nem pusztul el a szó”. A versnek ez a mélyen megélt és kidolgozott „pünkösdi” rétege teremti meg az utolsó, a kilencedik strófa nyugalmát. Nem véletlenül nevezte naplójában Nagy László „Pelikán-vers”-nek a Balassi Bálint lázbeszédét: fontos mondandóját bízta rá: a költészetbe vetett hitét a lehetetlen körülmények között is. Az utolsó strófa nyugalmában már a sérthetetlenség is hangot kap: a vers utolsó strófája úgy indul, mint az első („Ördög már veletek”), de a nyitány hatalmas indulattal folytatódott, a zárószakaszban pedig belső győzelem hangja is szól: nem tudnak már felérni hozzá („angyalaim karolnak égbe”). S szinte mindegy, hogy mit „csácsog” róla a krónika, melyet az értetlenség fogalmaz. Előre tudja, hogy külső jegyekkel szól majd, s értetlen idegenséggel: „címere hárfa – hungarus volt, istentelen.” Utalás ez Balassi címerére, melyen a hárfás Dávid király volt látható, de a hárfa a költő jelképe általában, tehát a versben Nagy Lászlóé is. Gabelmann feljegyzéséből Nagy László elhagyja az ellentétes kötőszót („ungarus, sed impius”), ezzel is nyomatékot ad a közegről alkotott ítéletének. Az ellene törő „álszent hivatalok” szemében a magyarsága is vétek. Nagy László egyetlen szóval semmisíti meg ezt a vélekedést: „csácsog.”
A Balassi Bálint lázbeszéde tág belső horizontú összegző vers, hangja az átoktól a szentségig, az iróniától az áhítatig váltakozik. Összetett, küzdelemben egyensúlyt teremtő ars poetica jellegű alkotás.
Nagy László Balassi-élménye ezzel nem merült ki, közvetlenül a Balassi Bálint lázbeszéde élményköréhez két másik alkotása is kapcsolódik, egy-egy elágazását dolgozta ki bennük a témának. A Zsoltár, egyetlen című versét két héttel a Balassi Bálint lázbeszéde után írta, 1977. március 29-én, egy lendületben. Balassi zsoltárainak attitűdjét követi itt („Úristen, hozzád kiáltok”), de a könyörgés tárgya „hallatlan”: azt kéri az Istentől, hogy segítse őt a szennyesedésben, szabadítsa ki a tisztaság igézete alól. Ez az ironikus zsoltár tehát a maga travesztia-jellegével ugyanazt az elkülönülést hangsúlyozza, mely nagy drámai küzdelemvers alapjául szolgált a Balassi Bálint lázbeszédében. A hangnem és a tárgy ellentétének az ötlete a versképző erő itt, ezért egyívűen ironikus a vers. A Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról is közvetlenül utal Balassira motívumaiban is („Tűnődhet valaki bár az Óceánum / partján, csillagok palotája kövén,”), eszméje pedig a Balassi Bálint lázbeszédének hasonlóképpen közeli rokona: a morális elposványosodás, a „nagy-nagy emberáztató” ellenében talál eszményíthető példákat a hajdaniak tartásában, teljes odaadással megélt életében. A bennük megpillantott vagy még inkább beléjük álmodott méltóság felemelő és iránymutató a mai „hívő tébolyultaknak”, jobb ügyek képviselőinek. Még a halállal szemben is erőforrás a minőség: „mert szellő 332a halál, / ha ők igéznek: égi nefelejcs-tüzek”. A „hívő tébolyultak” összehangzik az Elhúllt bolondok nyomán című Nagy László-vers önjellemző soraival. Mindez egybevág a pelikános-vers hitével. A minősítéseket a jó ügyek méltatlan közege váltja ki: erősen elkomorult világlátás mutatkozik meg ebben, a jó ügyek képviselete őrültségnek látszik. Nagy Lászlót a Balassi-élmény abban is erősítette, hogy a lehetetlen helyzetekben is az eszményibb minőség képviselője legyen. Ennek a megszállottságának kimondhatóságát segítette történelmi veretével is a régi magyar kultúra s elsősorban Balassi Bálint.725
A világháború idején Ady a maga hű csapatát azokban találta meg, akik „fejüket friss sírból hozták föl”.726 Az eltévedt lovas és a Krónikás ének 1918-ból költője a „jámbor élet-levetkezők” táborában vezérkedett, mert a háborús Magyarországgal szemben ott talált igazi értékeket. Nagy László korlátása rokon az ember lesüllyedését tapasztaló Adyéval. A romlásnak más változatait észleli, de az emberi sors tekintetében az ember önkipusztításának rémével, fenyegetésével is szembe kell néznie. A halál is egyre gyorsabban szedi áldozatait körülötte. A Jönnek a harangok értem kötetben a siratók külön ciklust alkotnak: Fejfák. Nagy László fejfái azonban „hű lovasok”. A Zöld Angyalban „útján a hű lovasoknak” kellett továbbrohanni, tovább minden romlasztó elemén a világnak „a Lehetetlenért is”, hogy „a végső sujtás után” föloldozást nyerjen a költő, hogy műve örök értéknek bizonyuljon, „a fényből kitéphetetlen levél” legyen. A Fejfák ciklus élére állított Fejfáknak fejfa című versét Olasz Ferenc Fejfák című könyvébe írta 1975 áprilisában. Ezúttal is elmélyülten tanulmányozta „tárgyát”, rengeteget olvasott a fejfákról, átkutatta a néprajzosok írásait. A halál nagyon sokat foglalkoztatta az utolsó éveiben. „Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökből is” – írta 1972 decemberében. Pedig még ezután gyorsult föl igazán a „közeli körök” pusztulása. 1974 szeptemberében írt Életem című számvetését is a halottainak számbavételével zárta.
Nagy László 1975. február 14-től rendszeresen naplót vezetett, naponta írt ebbe egy-egy lapnyi szöveget. Bejegyzései világos képet adnak arról is, hogy a halált mindig magára is vonatkoztatta. „Meghalt Nunuka, a tündéri rokon, bánom nagyon. Majd nekem is megszakad az agyvelőm.”727 Gyakran álmodott halottakkal, akik az álomban élőként jelentek meg, mint oly gyakran halottakat sirató, halottakkal küzdő verseiben. Naplót is azért kezdett vezetni, hogy följegyezze álmait.728 Az álomban eltűnik az élet és halál különbsége. Az álomelemek segítik a képzeletet, 333de míg az álom ok-okozati logikát nem követ feltétlenül, a képzelődés által teremtett virtuális eseménysor közvetlenebbül fejezi ki a költői szándékot is. Máskor viszont egy álom a maga rejtelmességével együtt kész műalkotás benyomását keltheti. Nagy László eleven kreatív fantáziája az álom és képzelődés révén az emberi tudat, érzésvilág, szándék új dimenzióit szólaltatta meg verseiben. Olykor az álom realitását fejezi ki jelentéses tartalomként, máskor a képzelődését – miként A Mindenség mutogatójában. A Madárijesztő pedig abból az érzékelésbeli sajátosságunkból teremt különleges verset, hogy amikor valakit vagy valamit megpillantunk, de még csak töredékesen érzékelünk, a tudatunk azonnal kiegészíti ezt a töredékességet a benne élő erős képzettel, s aztán a teljesebb érzékeléskor rájöhetünk arra is, hogy tévedtünk. Így vélhetjük gyakran egy-egy pillanatig, hogy olyan embert látunk, aki már nem él:
– kezdi Nagy László a Madárijesztőt ennek az első pillanatnak a regisztrálásával. Aztán nyilvánvaló a versből, hogy egy madárijesztőt látunk csupán, de a vers éppen azáltal kap mély jelentést, hogy mindvégig megőrzi a kettős értelmet (apa és madárijesztő). Ezzel a költő szívéhez oly közel álló életforma anakronisztikussá válását és megszűnését siratja el úgy, hogy a szemléletében a humornak is helyet ad, de a tény tragikumát érzékeli mélyebben.
Nagy László halálfilozófiája A halottak élén szemléletével tart közvetlen rokonságot, a Fejfáknak fejfa című versét méltán minősítették A halottak élén ikerpárjának,729 azonban legalább ennyire kell tudatosítanunk a különbözőséget, hiszen Nagy László a maga szuverenitásának biztos tudatában vállalta az Ady-örökséget. Számára ekkor már nem titok a halál. Komolyan kell vennünk a Kormos Istvánnak adott 1975-ös interjú nyilatkozatát: „Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem.”730 Tőle teljesen idegen a korai Ady halálélvezése s a későbbi, transzcendenciára irányuló küzdelme. Nagy Lászlónál nem érintkezik ez a probléma az Ady költészetében oly gazdag Isten-élménnyel és Titok-élménnyel sem. Számára nem a Titkoló, a Sors, az Isten és a Nincsen képzetkörébe kapcsolódik a halál. Benne – lelki értelemben – a megfáradásnak sincs nyoma sem. Az idő múlása, a test gyengesége s a közeli barátok távozása miatt, az élettel számadását végző személyiség gondjaiban azonban állandóan jelen van a halál, különösen erősen, meghatározó alapélményként a Jönnek a harangok értem kötetben. De Nagy Lászlónak annál mélyebb a természetélménye, hogy benne a halál irracionális sejtelmekkel-rejtelmekkel társuljon. Személye min334denféle vigaszt „ellök”, a halállal való küzdelmének lényege az életértékek tudatosítása. Az a fő törekvése, a halállal szembesülve – így akaratlanul fölkészülve is rá –, hogy szellemi-erkölcsi értelemben segítse az értékek érvényesülését. Gyászversei is mindig az életről szólnak, emberi sajátosságokat, magatartásmódokat, értékeket tudatosítanak, elemeznek és védelmeznek. Ezért olyan gazdag életélmények foglalata a Fejfák ciklus. A veszteségek felől nézve méri most föl Nagy László az élet értékeit – és tanulságait – az utókor számára is.
A Fejfáknak fejfa a Tiszatájban jelent meg először, a Nagy Lászlót ötvenedik születésnapján köszöntő szám élén, 1975 júliusában. Ezt állította később a Jönnek a harangok értem kötet Fejfák című ciklusának élére, így látja magát az ötvenéves Nagy László. S mire megjelent ez a verse, meghalt Simon István, majd a következő évben Szabó István, Latinovits Zoltán, Szilágyi Domokos, 1977-ben pedig Kormos István a hozzá közel álló barátai közül, akiket írásban is megsiratott: Három nap, három éj, Az elhúnyt várakoztatása, Aki szerelmes lett a halálba, Gyászom a Színészkirályért, Mert csak a szíve gyalogolt.731 Nagy László halottsiratói általános létszemléleti síkra emelkednek akkor is, amikor a legszűkebb baráti, nemzedéktársi körből éri a veszteség.
Az életnek állított emlékek az élet elemeit őrzik, s jelképesen viszik tovább. A Fejfáknak fejfa című versében „kengyelben álló hű lovasok”-ká válnak a sírdombok és fejfák, Vörösmarty tragikus létszemléletét idézően láttatja azokat:
Nagy László ezekkel a képekkel s ezzel a reménytelenséget manifesztáló kijelentéssel a folklórnak azzal az archaikus hitével számol le, amelyik a halottak továbbélését mutató szimbólumokat teremtette meg a fejfákon is („Hit s rege rongyban, kár érte, kár”). De olyan költői erővel, szemléleti árnyaltsággal, gazdagsággal veszi számba a zord időnek meztelenül kitett, szélben, esőben, fagyban rendületlenül álló fejfák jelképi üzeneteit, hogy motívumaikból az élet gyönyörűségét és szenvedéseit olvassa ki. E teljesség lenyűgöző ereje alatt mégis „a jó babonát” élteti, hiszen ez a hit őrzi meg az élet emlékeit, s maga ez a jelképállító szándék egy jobb világ igényének a foglalata az emberi kultúrában, s ebben párhuzamot talál a maga küldetésével, ezért változik át a versben ő maga is fejfává. A vers zárlatában már egyenes öntanúsításként tér vissza a nyitó kép fejfáinak ügetése:
335Ez az értelme Nagy László fejfaállító verseinek, s ez a szándék lombosította ki oly gazdagon a portrévers műfaját is költészetében. E vers írása közben jegyezte föl naplójában 1975. május 2-án: „Hajnalban fél 3-kor feküdtem le, addig csináltam a vers végét. A vers nagyon tiltakozott, hogy a hűséggel fejezzem be. Mert kínálta, hogy a félvállú fejfa-alak jussát, a legjobb részét (nem a testit) akarja.”732 Nyilván azért győzhette le a vers az előzetes költői tervet, mert ekkorra, a többnapos költői küzdelemben már minden eleme átitatódott a hűséggel. A „hű lovasok”-kal való azonosulás, köztük, velük ügetés, sőt a „fejfáknak fejfa” jelentése szerint az azonosulás mellett még az értük való küzdelem, nekik is emléket állító magatartás, majd a vers végén a fejfa-sorssal való azonosulás minősítése („hűen magamhoz”) már gazdagon kimondta ezt a hűséget, a vers dinamikus képeibe oltotta. A „legjobb részemért” értelme a versből is világos: azoknak a szellemi-erkölcsi erőknek a megnevezése ez, amelyek hiányoznak a világból ahhoz, hogy az áhított harmóniája létrejöjjön.
A humanista és harmonikus világkép igénye kezdettől erőteljes Nagy Lászlóban. A Rege a tűzről és jácintról című hosszú-énekében még így könyörög:
Az azóta eltelt két évtizedben megtanította az élet Nagy Lászlót az „emlék-emberekkel” való társalkodásra. „A nagy hiányt dagályként betölti naponta a gond, töprengés, nyugtalanság, akár egy ostrom. És ő mindig megérkezik – mint emlékalak a lélek öblében kiköt”733 – írta Kondor Béláról. A hiány, a gond, töprengés és nyugtalanság teszi, hogy Nagy László siratói életértelmezések. Akkor is, ha közvetlenül a veszteség napjaiban írja azokat, akkor is, ha esztendei tűnődés eredményeként. 336A költői erő teljét mutatja, hogy ezek a versek a motiváló alkalom közössége ellenére mennyire sokféle karakterűek. Bennük a költői minőség, költői műforma, valamint a gyász áramkörébe vont ügyek, emlékek, események minden esetben más jelleggel, más tartalommal jelennek meg. Az Árvácska sírverse, Nunuka sírverse és a Sírföliratok – A dévajkodóé kivételével – a halottat beszélteti a régi sírfeliratok ösztönzését kamatoztatva, illetve az erdélyi szaploncai vidám temető felirataihoz hasonlatosan, de teljesen eredeti módon.734
Az Árvácska sírverse betűkép formája – Nagy András rajzolta a betűket – törékeny, kitárulkozó, árva és szép lányalakot mutat, a szöveg értelme és írásképe egyaránt azt sugallja, hogy az ilyen életek, virágsorsok pusztulása általánosabb értelemben is ítéletet kér arra a világra, amelyik eltiporta őket, amelyik elemi emberi vágyaikat sem engedte teljesülni. Emberi sorskép és ítélet maga a vers. Nunukát, a „tündéri rokont” nagyon sajnálta Nagy László, halála „a szegény kis varrónők sorsán” is elgondolkodtatta.735 A páros rímű felező nyolcasokban és első személyű dikcióban szóló sírvers a dikció jellegéből következő naivitást, önkicsinyítő szemléletet mutat („markában vitt el a halál”), a vers zárlatában még a folklorisztikus, archaikus sejtelmű dikcióváltással is megtöri a monoton ritmusú és rímelésű vallomást, s az utolsó két sorban merész képpel sűríti az ilyen áldozatsorsok tragikumát. De mindvégig megmarad a szemlélet naivitása is, szinte küzd egymással e sírversben a játék és tragikum.
A Sírföliratok közvetlen rokonságot mutatnak a népi vidám sírverseknek az öniróniát, gúnyt, karakterrajzot, a gyászt, az elmúlást a derű aspektusából megítélő változataival.
Az különíti el ezeket a sírfeliratokat a folklór hasonló műfajától, hogy Nagy László egy-egy karaktert – a hiszékeny haramiát, a kártevőt, dévajkodót, fajtalan dicsekvőt és az elégedetlent – jellemez ironikusan, tehát nem közvetlenül személyes. Olykor a feloldott groteszk (Az elégedetlené), máskor a szarkasztikus (A fajtalan dicsekvőé) hangnem minősíti a karaktert. Kesernyés iróniával szól önmagáról is (Enyém). Az archaikus veretű versforma is a távolítást, a játékos szemlélet bölcsességét hozza a ciklusba ezzel a néhány sírfölirattal, epigrammatikus csipkelődéssel. Ezek nem a ciklus jellegét határozzák meg, csupán jelzik a szemlélet belső szabadságát, sokféle lehetőségét.
A Fejfák ciklus jellegadó darabjai a tragikummal szembesülten mutatják Nagy Lászlót. A leselkedő halállal való együttélés pillanatát faggatja a W. H. Auden emlékének ajánlott A költő pohara. Máskor a személyes gyászt a méltatlankodás emeli indulatossá, vagy a halott barát gazdag természetélményét vonja az emlékállító gesztus a versbe (Az elhúnyt várakoztatása).
337Az Aki szerelmes lett a halálba című prózaverse eredetileg Szilágyi Domokos búcsúztatója. 1976. november 6-án a kolozsvári egyetemen, Szilágyi Domokos ravatalánál mondta el Nagy László. Szilágyi Domokoshoz régebbi ismeretség, barátság kapcsolta. Utolsó erdélyi találkozásukról a tragikus halál hírének hallatán jegyezte fel: „Igen jó költő Szilágyi, kár érte, nagyon szerettem, a halál ott lakott benne, láttam legutóbb (májusban), hogy ott voltunk a lakásán.”736 Nagy László személyes ügyének is tekintette, hogy Szilágyi Domokos tragikus halálakor a magyarországi írók ne formális búcsúvételt tegyenek. Ezért vállalkozott szinte önként a búcsúztatásra.737 Búcsúztatója előbb erkölcsi önfigyelmeztetést tesz, olyan morális imperativusszal szól, amelyik már eleve kényszerít, mert arra figyelmeztet, hogy „nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj”. Prózaverseire jellemző érveléssel indokol: ezt a „kényesen fényes szellem” iránti tapintatból kell tenni, s az így elindított jellemzést bontja tovább, de a jellemzés és a szöveg indítása össze is kapcsolódik: a művész kötelessége az igazmondás bármely körülményben. „Nehogy elriasszuk magunktól e tündért, nehogy ő sirasson el minket.” Azaz, semmilyen körülményben, a mostaniban sem szabad méltatlanul viselkedni a szellemhez. S mintegy a maga méltóságára és erkölcsi súlyára is utalva mondja: „Gyász és becsület indított e koporsóhoz.” Ez újabb nyomaték szavai súlyának, hiszen a fájdalom és az erkölcs – becsület: azaz megbecsülés és becsületbeli ügy egyszerre! – az indítéka. Fontos dolgokat, súlyos szavakat akar tehát mondani. Először az olcsó vigaszt hárítja el Szilágyi Domokos verseire való allúzióval: Szilágyi Domokos Kérvény című versében aposztrofálta magát így: „alulírott, megutálván a föltámadás szadizmusát…” Nagy László az ő szellemében mondja, hogy „ne bántsuk meg, szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus”. Majd tömören néhány utalással megidézi, felidézi Szilágyi Domokos költészetének különleges sokszínűségét. Jellemzéséről sorról sorra kimutatható, hogy kreatív asszimiláció eredménye. Szilágyi Domokos versei inventorként állnak mögötte, de önálló lelemények a megigéző szavak, nem csupán „átírásai” Szilágyi sorainak. Amit pedig a jellemzés súlyát növelni szándékozva tőle vesz, arra egyértelműen utal.
Megidézi a játékos költőt, aki valamikor „óhajtozott élni”. Szilágyi valóban írta: „Szeretnék élni 2000-ig” (Ballada éjjel). Csokonai termékeny ösztönzését Szilágyi sok-sok utalással vállalta, pontos és helyénvaló hát a jellemzés: „táncolt neki vitézmihályos verslábakon”, „ál-marcsás dibdábul”.738 Jó érzékkel ragadta meg Szilágyi költészetének szabadság-játékát, fájdalmakat őrző, de játékba oldó s nem feloldó karakterét. Szilágyi Domokos titokban fájó holtsúlyos játékait Nagy László a belső tartás módozataként értékelte. A játékos költő megidézésének szintén drámai funkciója van, hiszen a beszéd súlypontja éppen az a három mondat, mely a játékos szabadságszerető egész emberi-költői drámáját tagoltan és hangsúlyozottan jeleníti meg.
338Szilágyi Domokos első kötetének címadó verse az Álom a repülőtéren. Ennek alcíme Szerelmes versek a szabadsághoz. S az 1961-ben keletkezett hétrészes költemény valóban az volt. Ez az értelemhitű, szabadsághitű csupa okosság költő aztán egyre tragikusabb, virrasztó hangra váltott. Nagy László ezt az életet is felszámoló fordulatot fejezte ki a személyes sorson túlmutató hangsúlyokkal: „Emlékezzetek, ő az, aki szerelmes verseket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Majd szerelmes lett a halálba.” Ezt a teljes életet befogó hármas gondolatpárhuzamot Nagy László Szilágyi Domokos Pogány zsoltárok („Egyetlenem, édes halálom! egy-mindenemet fölkínálom…”) nyitó sorának variációjával folytatja, de aztán őseiként Balassit, Csokonait, József Attilát idézi. Majd – miként a Szindbád struktúrájában is – visszatér a szöveg elején fölvillantott képzethez, s Szilágyi Domokos szellemét tündérnek, ismételten „fényesen kényes”-nek mondja. Szilágyi Domokos a Sajtóértekezlet című versében írta:
Ekkor még Szilágyi Domokos is a végtelenségig akarta „vonítani” a reményt. Nagy László a gyászból is erőt akarván sajtolni, erre a megtartókat igénylő gondolatra utal az „elherdált” nagy költőtől búcsúzva. Búcsúbeszéde a Szilágyi-versek friss élményét is éreztetve ihletett verselemeket tartalmaz, strukturáltsága lényegében a gondolatritmus ereje révén prózaverssé avatja. Mégis érzékenyen igazított Nagy László a gyászbeszéd szövegén, hogy versei közé iktathassa. Hogy a költőt s a nemzetiségi ügyet is fontosnak tudta, arra az eddigiek mellett elég bizonyosság az, hogy a búcsúztatót kibővítette. Előbb megírta Szilágyi Domokos védelmében Glossza, bocsánatért című versét, melyet az az indulat váltott ki, hogy búcsúztatóját a halotthoz méltatlan helyen közölte az Élet és Irodalom.
A búcsúztató verssé alakításának folyamatában sok változtatást tett Nagy László. Általánosabb érvényűvé emelte mindenekelőtt a nyitást: elvontabbá, de tágabb érvényűvé változtatta azzal, hogy „a kártól sújtottan” kifejezés helyébe „a sújtás alatt is”-t írta. Aztán ismétléssel és gazdagítással folytatta. A prózaszövegben is szereplő „illene tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen…” paralelizmussal fokozást nyert: a feltételes „illene” helyett a kijelentő „illik” szerepel, s ez tartalmilag kiegészülve még megismétlődik: „Illik a haragot félre lökni…” S ez az ismétlés 339a beszélő drámájának ad erős hangot: sok-sok mondanivalója lenne, nagy haragja, talán „szentséges dühe” is, de most úgy kell keménynek és egyértelműnek lennie, hogy ne keveredjen a „fényesen kényes” szellem gyászát sértő harcokba. A poetizálás további eszköze a magyarázó kifejezések kiiktatása. Megemeli a gyászbeszéd részleteit is, a kevésbé jelentéses „tisztaság” helyére a jellemzésben a „báj” szót teszi, a „szenvedés meg elszántság eleven képe” helyett tömörebben, tragikusabban és drámaibban szól: „aki a szenvedés csöndje”. A jellemzésben a határozatlan névelőt szintén dramatizáló, erősítő stilisztikai elemként határozott névelőre változtatja, így rámutató gesztusa erőteljesebb. Elhagy a gyászbeszédből mindent, amit közhelyszerűnek érezhet (az utalást arra, hogy csak a test lesz porrá). Helyette szemléletesen részletez, egyedi kifejezést talál, s főként személyesebbé teszi a tartalmat azzal, hogy szorosabban önmagához kapcsolja az eseményt. Finoman jelez távolabbi, nem a halott személyéhez kötött disszonanciákat, melyeket hajlama ellenére is vállalt érte: „Érette arannyá álmodtam magam, átcsempésztettem a határon magam: íme, itt az arany, tömködjétek a csontjaiba!” Drámaibbá teszi a hármas tagolású jellemzést is azzal, hogy elhagyja az „emlékezzetek” és a „majd” szavakat, s a hármas tagolást három önálló és azonos kezdésű mondattá alakítja: „Ő az, aki…” Így ez az epanalepszis még jobban kiemeli a vers súlyponti drámáját. S ezt erősíti fel a harmadik mondat, a drámai fordulat („Ő az, aki szerelmes lett a halálba”) után a halál látványszerű megjelenítésével, részletezésével. A látvány látomássá tűnik át a költői kérdések sorozatában: a folytonosság helyett itt a különlegesség kap hangsúlyt, s különös ítéletté emelkedik a vízió: „S ki látta, ahogy oldalt kinyúlik a kéz, ahogy a város fölé, a kérdőjeles Európa fölé ragyog a pohár?” A búcsúzás olyan megjelenítése ez, melyben ítélet hangzik erőteljesen. Az eszményibb, a „fényesen kényes” szellem lehetetlenné válása és ennek a tragikumnak a tudatosulása. Csak ez után következik mintegy a mostoha létrenddel szemben a kissé módosított Szilágyi-sor kurzív szedéssel is kiemelten: „Egyetlen édes halálom.” S újra figyelmeztetés a kivételes szellemre, de magyarázkodás nélkül, elődeit sem nevezi meg, csupán a különlegességet jelzi, s óv attól, hogy ezt a szellemet, ezt a tündért még véletlenül is orrba könyököljük. Ebből a mondatból is elhagyta a közhelynek ítélt részt („már nem tarthatjuk meg testét”), s az elhagyással kiesett ellentétet („de szellemét, a tündért igen”) szólásértékű képzettel erőteljesen és mégis leheletfinoman helyettesíti: „Tündér előttünk, tündér utánunk.” Az eredeti szöveg óvását felszólítással teszi határozottabbá (a „ha nem könyököljük orrba” helyett a „ne könyököljük…” szerepel). Az idézett Szilágyi-sor a maga különlegességével, a halál kontrasztos jelzőjével már kegyetlen emberi sorsot hangsúlyoz, olyat, amelyben megváltás a halál. Az ezt követő „Íme, hát meglelte ő is” még határozottabb asszociációival avatja mártírrá a halottat, hiszen a József Attila-i utalással („Édes hazám” helyett „édes halálom”, illetve az „Íme, hát megleltem hazámat” helyett „Íme, hát meglelte ő is”) párhuzamosan még a mártír Radnóti sorai is fölidéződnek: „Így végzed hát 340te is.” A „Te nagy költő, elherdált Szilágyi Domokos” első jelzőjét „Te glóriás”-ra cseréli, s ezzel nemcsak szakrális képzetkörbe emeli – így adva újabb nyomatékot az „elherdált” minősítésnek is –, József Attilához is köti, akit portréversben „te glóriás / te kíntól bélyeges”-nek szólított. A nagyság megmutatása a felnövesztés, a jelentőség szerinti méltatás logikája szerint folytatódik a megváltók helyett a megtartók kívánásával, de míg az első fényűzés, a második pedig szükség, az ellentétet egy közbeiktatott mondat növeszti tragikussá: „Halálod a pazarlás teteje már.” A tragédiát Nagy László itt nem emeli olyan határozottan vádbeszéddé, nem tölti oly egyértelműen társadalomkritikai indulattal, mint a Latinovits-siratóban, de hármas jelzőfüzérrel mégis a zavarodottságra, a társadalmi, emberi lét problematikusságára utal újabb ellentéttel is: „Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart, siralmas talaj fölött.”
A harmadik személyű jellemzés a drámai bemutatás csúcspontján aposztrofálással, meghitt kapcsolat kinyilvánításával, odafordulással közvetlenül személyessé válik. A személyességet, közvetlenséget drámai erővel fejezi ki a búcsúzó formula helyére illesztett költői kérdés, mely a „fényes csúcsív” és a „siralmas talaj” szembeállítása után következik: „Érzed-e a földet költő?” Katartikus kérdés ez, mert a válaszban a „siralmas talaj”-tól való függetlenedés és az élet lezárulásának tragikuma együttesen szólal meg. Ezután a gyászbeszéd és a búcsúvers a klasszikus formula („Sit terra ei levis”) egyéni változatával zárul: „Ne legyen néked nehéz ez a föld.” A költőileg kiteljesített, retorikailag, képi világában megemelt vers értéksiratás és mély keserűség foglalata, az értéktanúsítás kapott benne nagy hangsúlyt. A próza és a prózavers közötti különbség aprólékos számbavétele azt is mutatja, hogy a próza verssé válásának folyamatában Nagy László a szavak konnotatív jelentésének dúsításával, a köznapi, jellegtelen elemek kiiktatásával s a szöveg ívének erőteljesebbé tételével adott nyomatékot a vállalt ügynek.739
A Fejfák ciklus esztétikailag legjelentősebb két darabja a Simon István halálára írt Három nap, három éj, a gyász heveny érzésében fogant sirató, és a Latinovits Zoltán halála után egy évvel írt Gyászom a Színészkirályért.740 1975. július 7-én halt meg Simon István, az egykori jó barát, akit aztán az 1960-as évektől a közszereplés, képviselőség, az irodalompolitikusi-szerkesztői pálya némiképp eltávolított Nagy Lászlótól. „Pár napja van még. Csak sírva fakadok érte. Jó fiú volt, igen jó költő, megette a gépezet. Az utóbbi 10 évben alig találkoztam vele. Kedves voltam hozzá mindig, bár tudtam, máshova tartozik. A sors adta így, hogy erős lehessek, nem tudtam irigykedni, haragudni. Elrontott élet. Nagy kár. Mi is meghalunk. Csak néhány verset írunk még.” A halálhír viszonyuk megoldatlanságát is immár örökre 341lepecsételte. Nagy László gyászát ennek a súlya is növelte. „Milyen finom, törékeny és aranyos fiú volt. Virág. Ami rossz volt köztünk: teljesen valószínűtlen már. Nagyon nagy kár, hogy elment. Hiszen most akart újra a költészetnek élni.”741 – írta naplójába Simon István halálának napján.
A Három nap, három éj háromrészes kompozíció. Az első rész Nagy László gyászának belső tusáját jeleníti meg. A címadó és indító sor ebben a húszsoros részben tízszer ismétlődő refrénsor. Az egész kompozíció alaphangját ez adja a siratás, a vigasztalan szomorúság monotóniájával. Ennek a monoton – kétütemű hatosokból és erősen elnyújtott, spondeuszokkal lassított jambusokból álló – ritmusnak a hátterében zajlik a virrasztás hosszabb és oldottabb ritmusú szimultán sorokban: a megszólító dikcióban az idegenségtől, sérelemtől a teljes megbocsátásig, önátadásig. A virrasztás a halál elleni igézés, melyben a megszólított „hűtlen Drágalátos”-ból testvérré lesz, oly módon azonban, hogy a „hűtlen Drágalátos” is oldottabb, hiszen a vers szövete az élethez való hűtlenség képzetkörét is hozza, másrészt viszont a „testvér” szövegkörnyezete erőteljesen megőrzi a disszonanciát, hiszen kegyetlen megméretésre, elszámolásra szólít:
A virrasztás küzdelmében fogant szaggatott sirató ez, melynek fő iránya egyértelmű: visszafelé újrateremti testvéri kapcsolatukat, a mély gyásszal, szinte-együtthalással azt is tanúsítván, hogy ez a kapcsolat benne oly mély, hogy a gyász mérlegén testvéri minőségű. Noha nem problémátlan. A kompozíciónak mindhárom része megállna önmagában is, de szerves maga az egész is. A második rész is a „három nap, három éj” keretébe van zárva, de higgadtabb, elemzőbb. A hosszú sorok először tárgyilagosságukkal ütnek meg, szinte precízen veszik számba, hogy mi történik ez idő alatt a halottal. De ez az irányított tárgyilagosság Nagy László külön gyászának érveit váltja ki. A maga külön számvetésére készteti őt a versben az, hogy a halott „minden mércének átadva” magát a rideg és praktikus méretezés (koporsó, sír és búcsúztató) közegébe jutott. Az első rész virrasztásában is érezhető disszonancia, vergődés itt gondolatibb, eszmeibb. A méretezés különféle módozatainak képei után erőteljes vallomás következik, melyben folytatódik az első rész távolságot leküzdő harca. A súlyos mondatok mögöttes sávjában annak a szomorúsága is érzékelhető, hogy az egykori valóban testvéri közösségük méltánytalanul romlott meg, hogy nem evidens, hanem kiküzdendő a mélyebb, külön gyász:
342Ezek a súlyos, önmagukban zárt mondatok kinyilatkoztatásszerűen hangzanak itt, s nyomatékkal előkészítik a költő kettős, lelki és testi rákosodás elleni indulatának átkozódásig fokozódását. A külön gyászában „ordasan félre vonulva” látjuk a költőt, aki azt kérte halott barátjától, hogy „a gyászosaktól” válassza őt külön. A kép éles polarizációjában, ez utóbbi elem pejoratív vonatkozásai révén tovább erősödik a társadalmi bajok, morális veszteségek okozta indulata, mely szinte visszakényszerítené a társadalomból kiválás nomád szerepeihez. A Simon Istvánt elpusztító rák mellé állítja Nagy László a társadalom morális erózióját, a széthúzást, az eszmények megvalósítását lehetetlenné tevő, a barátságokat is kikezdő mérgezett légkört.
A májrák és a „rosszmájúság” tehát a kétfelé „rágó ráksúly”, amit a költői indulat átokkal illet. Az ügyeivel azonosuló ember keserűsége is hozzákapcsolódik a veszteséghez, hiszen az egykori jó barát halála a saját halálát is eszébe juttatja, s egyetemesebb érvénnyel ez a pusztulásérzet az egykori közös eszmények gazdátlanul maradását, „elhalását” is tudatosítja.742 Közös önvád formájában, hiszen a halállal szemben nincs már sok értelme a mérlegelésnek: kinek volt igaza? Nagy László rendületlenül hitt a maga igazában, de a halál szorításában nem erre teszi a hangsúlyt, hanem a külön utak közös veszteségére: a társadalomban túltengő „méreg” gyönyörűnek látszó lehetőségeket tett tönkre. De így utólag az átkozódás is hiábavaló már. Hirtelen síkváltással „hüppögve a rosszból a jó”-t fűzi föl gyöngynek. Itt a veszteség, a gyászolt társ „elfordulásának” aspektusából maga az élet minősül „gyöngy”-nek. A halál felől nézve még a szenvedések is értékek. Az első rész „igézlek lágyan, vasból vetkezetten” sorára is visszautaló, de egész világnyi keretbe zárja most Simon István életének tájait, képeit a veszteségtudatosítás:
Erről a hosszú-énekek leltározó bőségét is emlékezetünkbe idéző életet-vetkőzésről írja Kiss Ferenc: „Újabb költészetünk talán legtartalmasabb képei. Valóságos tájak, egy mozgalmas élet jellegzetes színhelyei, de beléjük oltva öröm, bánat, remény, szerelem, narkózis, esendőség, s mindez Simonra vallva, sőt simoni arányokban – de egy percre se merevedve portrévá, hanem az »elfordult« állítmány határozójaként, tehát az élet-, jellem-, személyiségrajz egyetlen lüktető mondatban, a meghalás tartalmaként bontakozik ki… Felsorolásaiban minden új elem meglepetés: kontraszt vagy váratlan távlatnyitás, triviális és magasztos, tündökletes és tárgyszerű részek hullámverése.”743 Ez után a tündöklően fájdalmas rész után a teljes élet képéről a természetre, az időjárásra vált a vers, így fejlik fel az áradás képeiben a „szakad lágyan az ég” szemléletes értelme, de ez is szorosan a vers áramába kötve, hiszen mindent a halál tragikuma felől nézve láttat a költő, koporsókká lesznek még a kombájnok által készített szalmabálák is, „s keni magát sárral az ég”. Ez a vízió bizarr és túlfeszített képbe fut: még a halál is sír. Erről a fölöttébb bizonytalan terepről közvetlen, életrajzi hitelességű és meghitt megszólítással fordul vissza Simon Istvánhoz Nagy László, élettájai után jellegzetes kalapját is megidézve, magát a személyt, az arcot kelti életre jelentésesen: azt jeleníti meg gazdag értelmű reflexiókkal, hogy Simon korábban rajzolt portréját igazítja most véglegesre:744
Szerves visszakötés ez az első rész virrasztásához s a második rész elején felvetett disszonancia, mérgeződés rajzához is, s a kettőt együtt folytatja a lehetetlennel küzdve: az egykori rajzot sikerül életre keltenie, a rajzot ki lehet javítani, de ez még nagyobb nyomatékkal hozza a versbe azt, amin már nem lehet változtatni, ami vétek marad mindörökre: az életben feloldatlanul hagyott ütközés, eltávolodás, széthúzás. Szinte borzongató, milyen hallgatásra ítélt tartalmakat tud és mer Nagy László a mély gyász áramkörébe vonni úgy, hogy ezáltal nem sérül, hanem mélyül a gyász. Megeleveníti, megújítja a régi rajzot, de ezt az „eredményt” a nagyobb, a jóvátehetetlen mulasztás felől nézve csekélységnek minősíti, amit utólag lehet tenni, az már jelentéktelen; most utólag ő, egyedül már csak ennyit tudott tenni:
344A mulasztást az súlyosítja vétekké tehát, hogy ellenséges társadalmi közegben elemi szükséglet lett volna az összefogás, a megértés, hiszen az eltávolodás, a széthúzás magának a Sátánnak a diadala, mely a halállal immár véglegessé lett, „marad a vétek”. Így lesz a Sátán kivarrott falvédőjén a békesség, megértés jelképei helyett két levágott kézfej, melyek soha nem érhetnek többé össze. Kondor Béla baljóslatú rézkarctanulmányainak levágott kézfejei Nagy László-i értelmezést kapnak itt. A halálnál is mélyebb dráma ez, mert a halál tragikumát a jóvátehetetlenség és elmulasztottság érzése, kínja is terheli. Vád és önvád, az elmúlás, virrasztás, bánat és bűntudat fájdalmának – a kimondás, a szembenézés révén – feloldhatatlanságában is feloldást hozó sorával zárul le a siratóvers második része: „hamu pereg rám és rád is egy zsákból három nap három éj”.745
A harmadik tétel különleges, eltérő ritmusú, trochaikus és jambikus sorokból áll, melyek gondolatilag nem egyeznek, hanem meglepetéseket hordoznak, s minden sor befejezi önmagát, „kísérlet a vigaszra, mégis feloldhatatlan gyász”.746 Ezt az összetartozó kettősséget Nagy László a temetés megjelenítésével s a szemléletes leírást gondolati reflexiókkal tágító sorokkal fejezi ki:
Majd mintegy a temetés képeinek előrehaladó rendje szerint egyre erősödik a vigasztalhatatlanság érzése a versben. Feloldást nem talál, a zárósorokban a temetés képei után a pusztulással való szembeszegülés s a vereség tudata a gyász maradandóságának vallomásává lesz:
A zárótétel annyiban hoz mégis megnyugvást a versben, hogy az első két rész testvéri pörét nem folytatja, azt lezárta a kibeszélés. A harmadik rész ebből az aspektusból nézve – belső ellentétezése ellenére is – harmonikusabb, pedig itt is befog a gyászba bizarr képzeteket. A vers egészében azonban ez a háromrészes kompozíció sokrétűségével, síkváltásaival, összetettségével, meghittségével és vigasztalan keserűségével modern vers, feszességnek és a megrendültség által felszabadított képzelet spontaneitásának különös egysége. A feloldhatatlan feloldozását mégis elvégzi azáltal Nagy László, hogy kimondta azt.
„Ha Simon halálának élménye egy testvéri pör feloldhatatlanságának dramaturgiája szerint alakult, s zaklatta fel múlt és jelen e pörre kényszerítő tartalmait, a Latinovits-siratónak (Gyászom a Színészkirályért) a tehetség és bátorság, a rendkívüli jelenség ellehetetlenülése miatt támadt heveny megrendülés a szervező elve.”747 Ez a megrendülés azonban olyan teremtőerőt, -képességet mozgósított Nagy Lászlóban, hogy a veszteségből egyetemes érvényű remekművet teremtett.748 A Gyászom a Színészkirályért a József Attila! késői párverse Nagy László költészetében. A költői világkép legfontosabb elemeit mozgósítja drámai feszültségű kompozícióban. Értékszerkezete háromlépcsős. Háromszakaszos versbeli létértelmezésről akkor szokás beszélni, ha a versben az értéktanúsítást értékhiány, majd újra értéktelítettség követi. „Ha e szakaszok szerves folyamatot képeznek, akkor dialektikus létértelmezésről beszélhetünk – ami egyértelmű a feloldásos tragikummal –, a deus ex machina jellegű harmadik szakasz esetében viszont melodramatikus az értékszerkezet.”749
A cselekvő, létérdekű költészetet elég gyakran éri az a vád, hogy tanúsított értékei nem valóságosak, drámai értékkonfliktusainak feloldása könnyítő jellegű, eleve reményelvű. Nagy László bajvívó költői magatartása pályájának utolsó szakaszában – miként maga többször is kivallotta verseiben is – már a lehetetlen képviseletében, „vesztett ügyek bolondjaként” nyilatkozik meg, de megadás és föladás nélkül. A Gyászom a Színészkirályért ezért a költői világkép minősítése szempontjából is jelentős. Nagy László is így érezte ezt. Szinte mérnöki pontossággal összegezte Jönnek a harangok értem című kötetében létszemléletének legfontosabb elemeit, és a kötet tervezésekor tudta, hogy mi hiányzik még, azért a Latinovits-verset nagyon fontosnak tartotta. „Latinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón” – írta Huszárik Zoltán Szindbád című filmjéről.750
Latinovits művészete Nagy László számára a „magasra csavart láng”-ot, a „lepecsételt szájjal” szemben a nagyratörő emberi teljességet, zsenialitást jelentette. A „fenséges kapitány”, a tüneményes tehetség öngyilkossága a kivételes minőség tragikumával vált Nagy László számára korának szemléletét, értéktudatát elítélő 346vers ösztönzőjévé. Sohasem az átlagost tekintette normának, költészete a lemondó profanizálással szemben a tökéletességért, az emberi nagyság lehetőségéért való művészi küzdelem. A Latinovits-jelenség és -sors ily módon a minőséghez, az értékhez való viszonyulás mai drámájává emelkedhetett. 1976. június 5-én hallotta meg egy taxisofőrtől a „szörnyű hírt”, hogy az előző napon Latinovits öngyilkos lett.751 Ettől kezdve mindent figyelt és mindenről véleményt formált, ami Latinovits halála ürügyén elhangzott. Az Élet és Irodalom írást kért tőle Latinovitsról, nem vállalta, mert már ekkor verset tervezett róla.752 De a vers egyelőre nem indul, más versek születnek szinte rohamos iramban: Műtét anyánk szemén, Számadás egy pillanatról, Föltárt idill, Kormos és körei. Szeptember másodikán naplójában a lakonikus bejegyzés a Latinovits-téma állandó jelenlétét igazolja: „Latinovitsról jegyeztem.”753 Aztán újabb versek: Didergő ezüstfiú, majd a Szilágyi Domokos-búcsúztató és a Glossza, bocsánatért, Az erdéli asszony keze, A havazás árnyéka, Magtalanok Jézuskája, Arany úr, az őszikék meg én, Verseim verse, Kérés, nem teljesítve, Susogó gím-üzenet, Órás, verses BUÉK. S közben készül az Ady-pör filmforgatókönyve. Mindez még 1976-ban. 1977 elején befejezte az Ady-műsort, s írta az újabb és újabb verseket, köztük olyan remeket, mint a Balassi Bálint lázbeszéde. Április 1-jén egy összeállításhoz írást kérő szóra azt válaszolta, hogy Latinovits izgatja, róla akar verset írni, amíg az kész nincs, nem tud mással foglalkozni.754 Aztán mégis más versek születtek áprilisban: az Elhúllt bolondok nyomán, s A zöld sátor elégiája. Készülődött a nagy feladatra, de inkább csak azzal, hogy a könnyebbeket megoldotta. Tudták szándékát barátai is, biztatták is. Pálfy G. István bemutatta neki Ablonczy Lászlót, aki Latinovitsról könyvecskét állított össze. Ennek a könyvecskének a művészeti szerkesztője Huszárik Zoltán volt. A belső igény és a külső várakozás, kérés egybecsendülése megadta a végső lökést az elszánáshoz, s naplója tanúsága szerint 1977. április 30-án elkezdte írni a majdnem egy év óta tervezett verset.755 Ezután meglehetősen szokatlanul néhány napra megszakadt a naponta vezetett napló. Nyilvánvaló, hogy a hatalmas művészi küzdelem törte meg a megszokott rendet, mert a következő feljegyzés május 4-én már arról számolt be, hogy két verset vitt a szerkesztőségbe, A zöld sátor elégiáját és a Gyászom a Színészkirályért címűeket. Az öröm érződik sorain, hogy a Színészkirály mindenkinek tetszett, akinek megmutatta. Kiss Ferenc véleményét külön is felírta, nyilván azért, mert egybehangzó volt a művészi elgondolással, szándékkal: „neki is tetszik, főleg az, hogy nincs benne számonkérés”.756 Ez azért is fontos mozzanat, mert Nagy László verse vitázó vers, cáfolata, elutasítása azoknak a nézeteknek – írásoknak és szóbeli vélekedéseknek –, melyek a történtekért magát az áldozatot tették felelőssé, vagy kizárólag személyes tragédiaként értelmezték Latinovits halálát.
Egy műalkotás eredetiségét, koncepciójának és esztétikai értékének önállóságát jobban érzékelhetjük, ha legalább futólag rámutatunk annak irodalmi környezetére, azokra a mozzanatokra, melyek ugyanannak a témának irodalmi pozícióját 347tükrözik. Ezért érdemes legalább néhányat felvillantani azokból a versekből, melyeknek Latinovits halála volt a művészi inventora. Somlyó György verse (Még egy halálhír) a megrendülés nagyságát és a megítélés sokrétűségét, tétovaságát egyszerre tükrözi. Hangsúlyt is tesz arra, hogy „nem lehet mondani csak azt, hogy nincs mit, hogy nincs mit mondani”.757 Juhász Ferenc hosszú-verse, a Latinovits Zoltán koporsója kivül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok közvetlenül a tragédia után készült.758 Szidalomból és számonkérésből épített vers. Latinovitsot – a „Hisz volt remény!” pozíciójából ítélve – bolondnak, gőgös rohadtnak, gyávának, megőszült gyermeknek nevezi: „Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti / választott halálát.” Ezzel a felelősségre vonással azonban logikailag aligha összeegyeztethetően Latinovits betegségét hangsúlyozza. Juhász versindulata teljesen fölmenti a közeget, a társadalmat, s egyértelműen a halált választók ellen lobog. Megrendülten, mély fájdalomban. Értékeik maradandóságát is kétségbe vonja a választott halál miatt: „Mulandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanul!” Elrettentésül a pusztulás tényeit naturalista módon részletezi: „A jobbszem kidagad. Mint csigaszarv a csigatest-bársony-kocsonyalepényéből / hagymásan kitolul.” A halállal elpusztuló életet mutatja be, az élet mellett érvelően festi a halál révén kihívott rothadást. „Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly.” Fájdalma, gyásza indulattal szól az öngyilkosság ellen, a felelősségre vonás gesztusában semmiféle feloldozást nem tesz lehetővé, örök a „sárga szégyen”, az öngyilkos „rohadtak” szégyene, s a költő fájdalma miattuk. Az ismétlődő „nyár van” előbb a költő belső hidegének ellentéteként („s szívemben hull a hó”), majd az önpusztítást fizikailag is kiteljesítő motívumként hangzik föl („Sírodon szárad virág, koszorú…”). Juhász Ferenc versének csak azokat a mozzanatait említettem meg, melyekkel Nagy László verse vitázik, vagy amelyektől határozottan eltérő álláspontot képvisel.
A Latinovitsot sirató versek között több olyat találunk, melyek határozott vagy rejtettebb módon utalnak a tragédia tágabb körű felelősségére. Nagy Gáspár Sírverse a spártai hősök sírfeliratának allúziójával már eleve Latinovits társadalmi küldetését emeli ki, s minősítése is egyértelmű: „Te erre járó sírj avagy nevess / zokogó víz / Balatonszemes / fái görcsben a tóra hajolnak / hatalmas nagy-fia holtán.” Majd a megváltói szellemi minőséget jelölő szakrális képzettel („Pünkösdi Láng”) jellemzi, s szembeállítja a „hazányi vakok”-kal, „boldog vagonok”-kal. Ebben az ellentétben a Szellem sorsa nem lehetett más, mint „Napfogyatkozás / egy / júniusi éjben”. Kányádi Sándor Prometheusza általánosabban, elvontabban szól drámai monológban: a lánc és a sas okozta kínnál is nagyobb az „árulás” fájdalma: „miért kellett körém / gyújtanotok az erdőt”. Illyés Gyula L. Z. halála című verse Nagy Lászlóéval együtt a Latinovits-füzetben jelent meg. Eszerint a vonat, mellyel Latinovits „düh-köpésként” szembeszökött, maga a pokol, a rossz, a lét negatív erőinek összessége volt. S annak kellett volna meghátrálnia. Határozottan elveti azt a „magyarázatot” is, hogy „mert nem lett, nem is lehetett segítség”.
348Nagy László versének már a címe is elhatároló jellegű. A gyász önmagában is hozzánk közel álló ember halálán érzett tartós fájdalmat jelent, a birtokos személyrag ennek az összetartozásnak újabb nyomatékot ad. A cím ezúttal is magában foglalja az alapmotívum megoldását, s utal az egész mű felépítését, irányát meghatározó elvre. A tartós és személyes fájdalom ugyanis a Színészkirályért történik. Ebben a megjelölésben előlegeződik a vers belső vitáját lezáró személyes döntés. Nagy László Latinovits Zoltánt királynak, a hozzá hasonlók között a legkiválóbbnak minősíti, s az ért határozórag kettős értelmét feszültségteremtő forrásként alkalmazza: egyszerre érezzük a vers egészének ismeretében az érte, érdekében és a miatta jelentést. A vers ugyanis a fájdalmat értéktanúsító, értékvédő vitában fejezi ki. A cím közvetlenség és – a nagybetűs írással nyomatékosított – mitizálás egysége. A közvetlen, analitikus tárgyiasságnak és a mitizáló intenzitásnak a drámai feszültsége végighúzódik a versen. Szemben áll a közvetlen tapasztalatiság és az élmény intenzitásából eredő és értelmezhető globális, mítoszi tárgyiasság. Az empirikus képzetsík minőségét a mítosz nagyobb világa értékeli és ítéli meg. A cím tartósságot és intenzitást kapcsol össze. A keletkezéstörténet is az intenzív élmény kifejezést kereső tartósságát mutatta. Maga a vers úgy hangzik, mintha a halál hírének pillanatában szólna. Dikcióját a heveny fájdalom uralja, de ez sokféleképpen nyilatkozik meg. Előbb olyan hatalmas indulatban tör ki, amely világigazító hatalommá növeszti a költői személyiséget. Így teremti meg a hatékony ítélkezés lehetőségét:759
Ennek a többszörösen összetett mondatnak mindkét mellérendelő tagmondata első személyű igével indul („megfojtom”, „lerakom”), olyan nagy, keserűségből fakadt erőt demonstrál, amelyik az erkölcstelenség fizikai („megfojtom”) és szellemi („lerakom”) megsemmisítését jelenti be. A „lerakom” ugyanis elvont képzethez is tartozik itt. E két ige feszült hangzásával felháborodást és erőtudatot fejez ki, első személyű ragjával pedig a verscím birtokos személyragos szavához kapcsolódik. Három alliterációs szócsoport erősíti a feszültséget. Az alliterációnak mindkét fő funkciójával gazdagon él. Az első esetben a tagoló, strukturális szerepe erősebb: összekapcsolja a tartalmilag összetartozó fogalmakat. De ezek között a fogalmak között feloldhatatlan ellentét feszül. A „herold” szó idegenségével is nyomatékosítja – ez esetben – morálisan felháborító jelentését. A középkorban egyebek mellett a rang- és címerügyek nyilvántartásával megbízott tisztviselő volt a herold, később pedig az ünnepi hírnök. Nagy László versében elsősorban eme második értelemben szerepel, de a vers 349folyamán kiderül, hogy az első jelentése is fontos, hiszen a tragédia súlyának tudatosítását egyebek mellett az itt maradók pozitív látszatú rangváltozása, „előrelépése” is gátolja. A herold antitézise a versben az aposztrofálás, a megszólítás: „halálodtól”. Ez mindenekelőtt a bensőségesség és megelevenítés retorikai eszköze, az empatikus beszéd sajátossága.760
Szétvált tehát a viszonyuló közeg a megszólító, halotthoz forduló költőre s a pusztulást örömmel híresztelő heroldokra, a költővel homlokegyenest szemben álló értelmezőkre. Már itt azonosul a költő a megszólítottal, mert azonosak az ellenségeik. Az első alliteráció harmadik része („hízva”), a heroldok bemutatása ezt az ellentétet erősíti többszörös fokozással. Hízni – elvont értelemben – attól lehet, aminek örülünk, ami nagyon a kedvünkre van. Itt pedig a heroldok annak a halálától híznak, akihez a költő azonosuló megszólítással fordul. Az újabb alliteráció ezt a képtelenséget látványszerűen elmélyíti, hiszen örömtől, tréfától, mulatságos látványtól lehet „gurulni”. Majd látomássá, iszonyú vízióvá fokozza: „vért gurguláznak”. Ennek a második alliterációnak a funkciója az, hogy erős hangzásbeli nyomatékot adjon a képtelenségnek. Az ellenséges közeg gátlástalan tobzódásának. A harmadik alliteráció első tagja fogalmilag megnevezi a látványban és látomásban megjelenített pusztulást ünneplő közeget („gyalázatosat”), második részével pedig – negatív értelemben – mitizálja, nagyobb erőtérbe helyezi, az egyetemes gyalázathoz, a gyalázat elvéhez kapcsolja. Ennek az alliterációnak azonban emellett az egész vers struktúráját érintő tagoló funkciója is van, majd a vers első nagyobb egységét erre visszautaló ítélet fogja lezárni („ekkora alázat már gyalázat”). Az idézett első strófa esztétikai hatását fokozza az alliterációkkal szorosan összefüggő rímillúzió. Az indulat széttöri a rímeket, de a tagoló, hangsúlyozó vagy hangulati hatást fokozó alliteráció olyan esetekben is szubjektív rímérzést, egybehangzásérzést kelt, amikor a szavak nem rímelnek: gurulnak-gurguláznak; gyalázatosat-gyalázat urának. Más esetekben viszont a rímelés – erős disszonanciát víve az egybehangzásba – az ítéletnek ad nyomatékot: heroldokat-gyalázatosat; gurguláznak-gyalázat urának.761
Az első strófa felháborodott ítélkezése és indulata után riadtan – de ítéletet és felháborodást most is tartalmazva – hangzanak föl a vers társadalmi vonatkozású indulatát motiváló általános kérdések:
Az epanalepszis – egy szó vagy szócsoport nyomatékos megismétlése a mondatkezdésben – retorikai alakzata hordozza itt a megrendült ember pátoszát, a „megint” 350szó kérdésbeli ismétlése pedig azzal nyomatékosítja a tűrhetetlenséget, hogy nem egyszeri jelenségnek ítéli a tragédiát, hanem sorozatszerűnek. A „ki” kérdőszónál drámaibb, feszítettebb „kicsoda” is hangsúlyt ad ennek. A kérdésekben ítélet fogalmazódik: az élet természetes törvényeit szétdúló tragédiák történnek itt. Az alliterációval erősített ölelkező rím („történt” … „törvényt”) szembeállítást fejez ki: ami itt történt, az ellentéte a megszokottnak, a létezésben a természetesnek, de nálunk ismétlődőnek számít, azzal súlyosbítva, hogy „valami vérző eskű” rítusa irányítja. Már egyfajta hagyomány képezi ki dramaturgiáját. Gazdag jelentésű szókép ez: távoli allúzióval fölsejlik benne a vérszerződés is, de közelebbi utalás ez Nagy László költészetén belül a stigmatizált mártírokra, elsősorban József Attilára és Szilágyi Domokosra. Ez a strófa kitágítja a tragikumot, másrészt kérdéseivel a vers további szakaszait meghatározó módon kihívja a történtek elemzését: szembenézésre kényszerít. Ezekre a kérdésekre indulatos érveléssel ad választ a vers.
Három egysoros kérdőmondat antitézises struktúrájában, ellentétes fogalmak választást kényszerítő összekapcsolásában szembesíti a tárgyáról alkotott nézeteket. Az egyik póluson vannak a szélsőségesen elutasító, morálisan és művészi értelemben megsemmisítő ítéletek, melyek végül a vegetáció szintjére tolják az életet („eb”, „ripacs”, „színhús”). Ezekkel szemben a mitizáló, szellemi tartalmakat szakrálissá és magasztossá emelő fogalmak állnak:
Hatalmas feszültséget tartalmaznak ezek az ellentétek.762 Az alliteráló szavak totális ellentétével a harmadik kérdésben (szépség – színhús) e vita képtelenségét minősíti. A három kérdés azonban csak a nyíltan megnyilatkozni sem merő, csak a „színfalak mögött” bátor „irigység, közöny és középszer” számára vetődik fel. Nagy László a Szindbádban is „penésztorkú”-nak nevezte a középszerűséget. A negatív tartalmú fogalmaknak ez a halmozása a hangzásában is pejoratív, idegenségével távolító „hezitál” szóval tovább fokozódik. A magyar habozik, tétovázik sokkal enyhébb kifejezés lenne. Nagy László az idegen szót itt az irónia eszközéül használja. Az itt ironikusan megsemmisített kicsinyességhez, tehetségtelenséghez, határozatlansághoz a „színfalak mögött” ismétlése kapcsolja a következő társadalmi típusokat. Az „irigység, közöny és középszer” ugyanis elsősorban a színházi közegre utalt („a színfalak mögött”). A határozott névelő elhagyásával megismételt szókapcsolat („De színfalak mögött”) kitágítja a teret, s általában a társadalmi-politikai élet kulisszáira vonatkozik, a nyilvánosságra nem hozott belső vélekedésekre. Azokra, akik értékvakságban szenvednek, és semmi egyébbel nem törődnek, csak azzal, hogy ne okozzon kellemetlenséget a kivételes minőség. Nagy László az archaizálás és az 351elszemélytelenítő tárgyiasítás eszközével semmisíti meg ezeket a korszerűtlen, dogmatikus időkből itt maradt hatalmaskodókat: „Vakotás, rozsda-sálas ócska lokomotívok”-nak nevezi őket. A „lokomotív” önmagában is archaikus fogalom. Személyekre vonatkoztatva az elszemélytelenítő tárgyiasítás a funkciója: megszünteti azok emberi princípiumát, megvonja tőlük a személyiség jegyeit. A tárgyiasítás az elidegenítő ábrázolás eszköze. A háromszoros jelző ezt fokozza a végletekig, hiszen már az első („vakotás”) is rozsdafoltosat, hibásat, piszoktól, régiségtől foltosat jelent. A három jelző tehát szinonimasort alkot az avíttság, alkalmatlanság nyomósítására az önmagában is archaikus fogalom előtt. A költői dikció retorizáltsága itt sem öncélú: azt a nagyfokú indulatot fejezi ki, mellyel Nagy László a bajokat nem megoldani igyekvő, hanem azokat láthatatlanná tenni szándékozó, gondokat eltorlaszoló szemlélet ellen érzett. Statikus, konzervatív, dogmatikus világszemlélet képviselői ezek a „lokomotívok”, nem a nagyobb emberi lehetőségek és minőségek érdeklik őket, hanem a saját fönnmaradásuk. Uralmuk anakronizmusát a régies ige („prüsszögnek”), létük képtelenségét a képtelen funkcióban alkalmazott szókapcsolat fejezi ki: „torlasztják homlokuk egyként a gondnak”. Akadályt állítanak az elé, amit megoldaniuk kellene. S ebben az igyekezetükben még a magukra vett szerepet, igazi mivoltukat elfedő külsőjüket, álcájukat sem tudják tartani: „mázukat is pattogva egyként bongnak”. A „gondnak” ironikus ríme a „bongnak”, s ez egyértelműen utal arra, hogy álmegoldást, álmagyarázatot keresnek, nem fogadják el igazi gondnak a nyilvánvaló tragédiát. Mindezt „párátlan” szemmel, közönyösen teszik, amíg a költő – a veszteség teljes tudatában – sír. A vélekedés, amit – kizárólag maguk között, „színfalak mögött” – a kényszerűség kivált belőlük, az az ő teljes önleleplezésük:
Megkönnyebbülés és megideologizálás egysége ez az idézet. A felelősség teljes elhárítása, eszerint a tragédiát örökölte a halott, tenyérvonalaiban hordozta: senki nem oka hát. Rejtett öröm is, hiszen mindig szemben állt velük, halála tehát elsősorban nekik megnyugvás. Az archaikus idegen szóval („rebellis”) természeténél fogva lázadozónak minősítik, hogy pusztulása is kikezdhetetlen nyugalmú, konzervált rend erejét demonstrálja. Nagy Lászlónak a vers kezdetén kinyilvánított fölháborodott indulata széles körű társadalomkritikává bővül.
Ezt az ítéletet két hasonló felépítésű strófa – a tárgyiasítással ellentétes retorikai alakzattal – megszemélyesítéssel fokozza tovább. Az emberek közönyösen, tárgyként viselkednek, gépiesen reagálnak. Velük szemben az „ártatlan Diesel” bűntu352dattal és magányosan reszketve áll a „végállomási vakvágányon”. „Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk.” Ezekkel a mozzanatokkal Nagy László visszautasítja azt a vélekedést is, amelyik kizárólag a betegséggel magyarázta az öngyilkosságot. De ebbe a két strófába a „Diesel” és az „Elektro-sokk” parentézissel, gondolatjelek közé tett közbevetéssel illeszkedik hangsúlyozó, ellenpontozó mozzanatként. A strófák itt is az emberi világ közönyét elemzik, sűrű motívumszövéssel kapcsolódva az első versszakokhoz. Az árván maradt költő empátiával tudja idézni a „tárgyak vallomását”, az emberi világ gyarlóságáról azonban csak indulatos ítéleteket mondhat, ironikus idézetekkel szólhat. Ebben a világban mindennél fontosabb a vegetációs béke. Mindkét strófában ismétlődik ez, az elsőben az eszményi minőség („Hamlet”) pusztulása után annak helyét is átveszik az életet „pitizve”… „operett-kutyaként” eltöltő alázatos igénytelenek. A másodikban pedig a versmondó, cselekvő, lelkeket felrázó művész és azok a költők bizonyulnak fölöslegesnek, zavarónak, akiknek a versét mondta. Egyáltalán: minden, ami szellemi, fölösleges itt. A „Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?” ironikus idézete egyszerre hozza emlékezetünkbe Latinovits jellegzetes versmondását, s Az izgága Jézusok című műsorát. Az ilyen, küldetést vállaló művészetet utasítja el az eszméletlenül vegetáló közöny: „Ostor, ige-habzás immár elég volt, / béke van, nyár van…”
A versszakok az egész versben láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz ismétlődő-variálódó motívumokkal és szigorú vitázó logikai renddel. Az eddigiekben a társadalom tagadó válaszát láthattuk az alternatívaként felvetett kiélezett kérdésekre. A gyakorlat eldöntötte a „hezitálást”, megnyugvást jelentett a pusztulás. Nem kell sem a Színészkirály, sem a nagyra nőtt Krisztus, azaz: sem a hivatás maximuma, sem a küldetéses művészet, a társadalmat megváltani-jobbítani igyekvő művész. Csak az „édes nyár”. Most ezen a szálon megy tovább a vers, s a következő strófa bezárja a vers első körét, első nagy egységét. Nagy László az animizációval indítja a vers első nagy egységét lezáró strófát:763
„Illene”, vagyis ez itt és most a társadalmi norma vagy legalábbis közösségileg elfogadott tény. A társadalmi körkép ezután olyan vegetáció látványával egészül ki, amelyikben nincs helye a szellemnek s a szellem pusztulásán érzett tragikumnak. A minimumokra, vegetációs kielégülésre zsugorodott, silányult életnek a látványa ez („sör habzik, folyik az ulti-parti, / kockázatnak elég is ennyi”). S az „ennyi” a „nem történt semmi” sorra rímel! Az itt is folytatódó leleplező ironikus idézés – ezzel a vegetációs életelvvel egybeillően – ismétlődően a „minek” kérdéssel indul, de itt már a kérdés felkiáltássá erősödik a felháborodástól:
353Folytatódik tehát a megtagadás, a hangos kitiltás. De egy vegetációs szintű eszmétlenség pozíciójából. Nagy László nem a vegetációt ítéli el, természetesnek veszi, hogy „az élet nem hagyja abba”, hogy az állati és növényi vegetáció nem vesz tudomást a tragédiáról. De ha emberek is ezt teszik, akkor ők is vegetatív lényekké minősítik magukat. A szép természet látványa ezért tűnik át a társadalom éles iróniájába:
A bogarak öntudatlan életét a tárgyiasítás menti föl, igazolja. A dinnye és a tök megszemélyesítése is a természet eleven szépségét jelentené első szinten, de itt a folytatás ironikus előkészítésévé, szinte szarkasztikus azonosítás sugallójává minősül. A „pirosul” és a „mosolyt von” nem más, mint az „együtt vidulnak”, ily módon a „dinnye” és a „tök” szavak pejoratív mellékjelentése fölerősödik, a vevők és kofák jellemzésévé válik. Ezt a jelentés-összeolvasztást az idézet utolsó sora indokolja. A „rogyásig telve az uborkafák” sor ugyanis morális ítélet, arra utal, hogy a társadalom törekvése az, hogy ki-ki érdem és képesség nélkül foglalja el a jobb pozíciókat. Ebben a szarkasztikus kifejezésben az összerogyás, összeomlás képzete is felmerül. Az „irigység, közöny és középszer” hezitálása széles körképpé tágult, bejárta az elutasítás változatos módozatait, majd ebben a morális és szellemi nihilizmusban „nyugodott meg”, s adta azt a választ, hogy „nem történt semmi”. Az ezzel a közeggel és vélekedéssel, vegetációval mindvégig drámai küzdelemben álló költő mintegy a saját maga által bemutatott és elemzett látványtól még jobban fölháborodva ítél:
Olyan drámai kérdése ez Nagy Lászlónak, mint a „Kinek fáj, emberek, / ha az élet ér-fala átfagy / s dörrenve megreped?” vagy a „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?”. Benne van a cselekvésre, eszmélkedésre szólítás morális kényszere s a közeg vakságán érzett indulat és fájdalom. A megjelenített 354vegetációs szinthez ezért kapcsolja ellentétes kötőszó, s a rogyásig alliteráló párja ezért a „rohadttá”. Bármilyen a közeg, a költőnek tudnia kell a maga hivatását: a tisztánlátás kötelessége. Nagy László „végső szerep”-nek, az adott hitványsággal szembeszegülő akciónak minősítette az „öngyilkos gesztust”.
A körképben, drámai és ironikus elemzésben a veszteség tudatosítása volt az inventor. Ennek érdekei fokozták általánossá a tényeket. A megrendült kérdéspár belső rímmel is kiemelten („alázat gyalázat”) visszakapcsol, visszautal a versnyitó indulat szavaihoz („gyalázatosat… gyalázat urának”). Azt a viselkedést, amellyel a bemutatott közeg vegetatív módon tudomásul veszi alárendeltségét, jelentéktelenségét, s nem is lázad létének értéktelensége miatt („alázat”), egyetlen mássalhangzó hozzáadásával morális ítéletté, hitvány cselekedetté minősíti („gyalázat”). Ez a paronomázia – különböző értelmű, de hasonló hangzású szavak egybefűzése – nagy hatású ironikus eszköze a költőnek. A két kérdés utolsó szavainak spontán összekapcsolódása („szégyen” – „gyalázat”) szólásjellegével is erősíti az ítéletet. Arany János Toldijának híres jelenetét („Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki…”) is emlékezetünkbe idézi, a Toldiban is értékhiány és értéktelítettség találkozásának pillanata ez. A drámai erejű kettős kérdéssel azért zárul le a vers első nagy egysége, mert az adott, empirikus szinten nem fokozható, nem növelhető a közeg értékvakságának és a tragédia hősének értéktelítettsége közötti drámai ellentét. Ez az első rész azonban éppen az értékhiány dölyfös és öntudatlan tobzódását mutatta, ezen keresztül, tehát visszájáról, tagadásban, negatív rajzolatban jelent meg csupán az érték. Ezért, mintegy a kitagadott, saját érdemeinek aránya szerint észre sem vett művész iránti tapintatból nem nevezte meg hősét Nagy László. S ez a tapintat az általánosítás eszköze is volt. Az értékhiány dőzsölésével szemben az érték tragikumára a lírai személyiség indulata és megrendültsége, társulást kifejező dikciója mutatott rá. De a közeg sokrétűségét és nyomasztó méreteit látva az empíria szintjén inkább csak „a lehetetlen képviseletében” működtethette értékóvó, értékvigyázó indulatát és fájdalmát, „szentséges dühét”.
A vers első nagy egységének ezzel a vegetációs, értékvak szintjével egyenes ellentétben áll a második rész eszményi, szakrálissá magasztosított képzetköre, melyben tündöklő szépségében és titáni nagyságában mutatkozik meg az az érték, amit az első részben az elárvult költői személyiség gyászolt. Az érték és értékhiány tragikus kimenetelű küzdelmére válaszul ez a befejező rész az értéktelítettség, az érték létjogának igényét fogalmazza. Az „ez van”-nal szemben a „legyen”-t. A tényekkel szemben egy virtuális szférát teremt a költő. A vers világképe mégsem romantikus vagy apokaliptikus. Több oknál fogva. A szakirodalom – Baudelaire nyomán – katartikus elevációnak, katartikus felülemelkedésnek nevezi azt a jelenséget, amikor a költő azzal ér el erőteljes esztétikai hatást, hogy az egy adott szinten tovább nem feszíthető verset a tapasztalati szférából – az emberi lényegbe emelkedés kifejeződéseként – eksztatikusan fölemeli, megszabadítja visszahúzó tapasztalati kötéseitől. 355Németh G. Béla figyelmeztet arra, hogy ezt nem kell „a normálissal szemben álló, a tudat ellenőrzése alól kisikló állapotnak felfognunk. A lélek erőinek olyan fölfokozottsága ez, amely az emberi dolgok lényegének villanásszerű fölismerésével ajándékozhatja meg szellemünket.”764
Nagy László verse ezt a katartikus fölemelkedést az eszményi minőség maradandó értékének hitével, érvényre juttatásának igényével teremti meg óhajtó-felszólító módú igék sokaságával. Nem romantikus reményelvűséggel szól, hanem a művészet erejének és hatalmának a tudatában. A Latinovits-verset néhány héttel előzte meg a Balassi Bálint lázbeszéde. Abban Balassi költészetének történelmi igazoltsága okán is mondhatta: „de a vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör időn s ködön”. Pedig a haldokló Balassit körülvevő „tábor” sem volt különb, mint a Gyászom a Színészkirályért közege. Nagy László portréversei éppen az eszményi minőség, érték maradandóságát, erejét igazolták. Ilyen értelemben a Latinovits-vers befejező egységének virtuális-szakrális szintje reális értéktanúsítás eszköze. Ebben a részben fölülemelkedik a vitán, s azt az igényét fejezi ki, hogy az eszményi minőség diadalmaskodjék. A megszólítás, odafordulás, aposztrofálás itt már közvetlen megnevezéssé változik, nem tagadja a Megszólított rendkívüliségét, az átlagostól való különbözését, de Latinovits szellemében fogadja el a rendkívülit: ha elfogadjuk a rendkívüli teljesítményt, tudomásul kellene vennünk az átlagostól eltérő rendkívüli erőfeszítést, koncentrációt is, ami azt létrehozta. Nagy László ebben a szellemben fohászkodik Latinovitshoz, s a halál körülményeit rögzítő naplóbejegyzésétől és Juhász Ferenc versének naturalista jellegű bemutatásától eltérően a szép emberséget idézi meg, megőrizve annak rendkívüli vonását is, s főként kiemelkedő minőségét:
A fölemelkedésnek és fölemelésnek az első szintje ez: a megszólítással is meghittséget, közvetlenséget sugall, majd az ismétléssel az azonosulását vállalja nagy nyomatékkal az „őrült”-tel. Ő, a fegyelem költője! Majd Latinovitsot József Attilával vonja egy finom utalással párhuzamba. A „vicsorogd rám a reményt” sor a versen belül utalás a „vicsorgó vad krisztusok”-ra, s utalás Nagy László József Attila! című versére, melyben a költőelődtől kérte a reményt. Ez utóbbi utalást erősíti a két versben egy összecsengő sor is: „A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad”, illetve: „kerengj föl a porból, szállj föl versmondó nagyharangnak!” Most a Latinovitstól, a benne (is) testet öltött eszményi minőségtől esdekli a jó hírt, a reményt:
356A Vízöntő-korszak azt az időszakot jelképezi, amelyikben az igazi értékek nincsenek pusztulásra ítélve.765 (Az antonomáziát – másként való megnevezést – a monumentalitás hangsúlyozására, mitizáló aktusként többször megfigyelhetjük a versben – Színészkirály, Hamlet, Vízöntő-korszak, Mohács, szél-Krisztus.766) A Gyászom a Színészkirályért az érték vereségének tragikumából nőtt ki, s „a rendkívüli jelenség ellehetetlenülése miatt támadt heveny megrendülés a szervező elve”.767
Nagy László még a versnek ebben a katartikusan felemelkedő részében sem fedi el a tragédiát, sőt annak súlyát tudatosítja ismétléssel és jelentésgazdag, hangsúlyozó rímekkel is. Ezekből a tényekből azonban igényként a küldetéses művészet diadalát emeli föl:
Olyan igéző biztatás ez, amely virtuálisan diadalmassá varázsolja – a költészet eredeti értelme szerint – a Színészkirályt. A teremtő művészt a föltámadt Krisztussal vonja párhuzamba, s a vers motívumhálózatába illeszkedő képek azt szuggerálják, hogy a nagy művész értékei révén fölébe nő a köznapi és gyarló méreteknek. A saját jellegzetes előadásmódja, művészete törvényei szerint kel új életre. A költő pedig, aki titáni indulatában hatalmassá növesztette magát („megfojtom”, „lerakom”), most a mitikussá növesztett művész értékeinek bizonyossága folytán új arányokat mutat. Gurigázni csak jelentéktelen aprósággal (cérnagurigával) lehet, a fölmagasztosított művészhez viszonyítva a „mozdonykerék-nagy koszorúk” is ilyenek. A játék erejével, a meggyorsított ritmussal is a teremtő szépség megmutatását szolgálja. Az érték örömének hangulatával árasztja el ez a katartikus fölülemelkedés a verset: az igazi érték ki357kezdhetetlenségét sugallva. Nemcsak a hangnemek gazdag változataival, drámai feleseltetésével teremt a vers hatalmas horizontú világot, de a szókincs rétegeinek ritka változatosságából, színességéből varázsolt egység is a Nagy László-i teremtőerő bizonyítéka. Visszafoghatatlan indulatot, ironikus bemutatást, jellemzést, fiktív idézetet, drámai ellenpontozást, mitikus fölnagyítást, esdeklő meghittséget épít szigorú struktúra drámai egységébe. Azt a gyakori vélekedést cáfolja ez a vers, hogy Nagy László költészete elvont. A konkrétumok tárgyszerű megnevezésének lenyűgöző gazdagságát láthatjuk az első részben, a második rész mitizálása pedig ezek minősítéseként valóban létezésünk értelmének feladhatatlan minőséghitével ajándékoz meg.768
Nagy László költészetének legerőteljesebb, jellegadó művei a fenségesen küzdő, bajvívó magatartás jegyében születtek. Ebben a drámai karakterű költői világképben ellenpontot jó ideig nem a játékosság s nem a groteszk szemlélet, hanem a himnikus hangnem jelentett. Himnuszai is többnyire veszedelmekből emelkedtek fel a Himnusz minden időben kötetben. A Versben bujdosó pedig Nagy László legkomorabb verseskötete. Keletkezése idején úgy vélekedett, hogy bár örül korábban írt derűsebb verseinek, most már jó ideje nagyon fontos dolgokat akar elmondani, azok pedig sohasem kapcsolatosak a derűvel.769 Szemlélete, művészete legmélyebb inventorának a fájdalmat, keserűséget, hiányt, tragikumot tudta mindvégig. De a Versben bujdosó című kötet megjelenésétől kezdve tudatosan, koncepciózusan törekedett arra, hogy felszabadítsa természetének, szemléletének játékosabb ihletköreit is. Összefügghet ez a törekvése az akkor erőteljesen kibontakozó új esztétikai szemlélettel is, amelyik a játéknak és a groteszknek különleges szerepet és jelentőséget tulajdonít.
„A játékra van-e erőd, képességed, vagy úgy érzed, hogy csak a sorskérdésekkel foglalkozhat a költő?” – kérdezte Kormos István az ötvenéves Nagy Lászlót. Válasza már oldottabb, mint a két-három évvel korábbi nyilatkozata: „Az igazi költő nemcsak azzal foglalkozik, játékosan is lehet egyébként sorskérdésekről írni. Örököltem játékosságot, humorérzéket, sajnos, nem tudtam eléggé kihasználni. Most, hogy bölcsebb lettem, tudok mulatni magamon is, másokon is, így is tudok játszani. De magában a versben, a vers felépítésében 358is alkalmazni tudom a játékot.”770 1977 karácsonyán pedig egy interjúban azt hangsúlyozza, hogy „a játékos formák is hordozhatnak komoly, sőt komor tartalmakat”, s Csokonai, Petőfi, Arany, József Attila példájára hivatkozik: „Mindig irigyeltem őket, de játékos verset igazán csak a legutóbbi két évben tudtam írni. »Vidám üzenetekből« sorozatot írtam, új könyvemben az egyik ciklus csupa játék. Kezem alól ez a sorozat, ha meglepő is, nem természetem ellenére jött létre. Hajlandóságom és óhajom gyümölcse.”771
E jelenség magyarázatául – egyebek mellett – itt is életkorára és az azzal együtt nyert szemléleti erőre hivatkozik: „elég idős vagyok, s még elég erős, megengedhetem magamnak, hogy olykor föltoljam a sisakrostélyt, mosolyogjak egy jót, szórakoztató fintort vágjak akár.”772 Tudatosan törekszik költészete komorságának oldására. Az 1973-ban a Versben bujdosó kötet elkészülte után keletkezett Képversek és betűképek ciklusát utólag, gyűjteményes kötetének összeállításakor a Versben bujdosó ciklusai közé ékelte. Majd a „vidám üzenetek” írása közben elégtétellel nyugtázta naplójában, hogy ezekkel föloldotta egy kicsit „sziklásodó” költészetét, örült ezeknek az új fejleményeknek, de szó sincs szemléletében gyökeres változásról: „Ha többet tudnék ilyent írni, azt se bánnám. De a komoly versek, azok az igaziak.”773 Költészetében a játékos ihlet fölszabadítása „terápia”774 is, a gyógyító nevetés a lelki épség megőrzésének eszköze. Mosolyának, játékának mély bölcsesség a fedezete, hiszen képverseit, betűképeit, vidám üzeneteit tragikus ihletű kompozícióval párhuzamosan, azok lelki, szemléleti ellensúlyozásaként is írja. Ez az egyensúlytartó belső tágasság és szemléleti bölcsesség nyilatkozik meg abban is, hogy a Jönnek a harangok értem kötetben a Fejfák ciklust követik a Vidám üzenetek. Utolsó időszakában egész játékfilozófiát alakít ki magának. Először és nyomatékkal az 1974-ben publikált Furcsa vitézi versezet mutatja ezt Csokonai sorslegyőző játékainak értelmezésével. Majd a Szilágyi Domokost gyászoló versében hasonlóképpen a „holtsúlyos” játékok értelmét tárja fel, amikor a szabadsághoz szerelmes verseket író költőről beszél: „Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, ál-marcsás dib-dábul, atavisztikus bájritmusokban, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölte a sziklát, mert a pucér erőmutatványt rühellte.” Kormos István ravatalánál pedig a kormosi játékosságot méltatta. Ez a játékosság szintén kegyetlen sors fölött épített szivárványhíd: „Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, kópés, góbés, fintoros meg fricskás kezdettől végig. A végzetig egyre sokrétűbb, dúsabb, de egyöntetű.”775 Csokonai ifjúkora óta egyik kedvenc költője volt, Kormos István a negyvenes évek vége óta jó barátja, akinek költészetét már akkor is nagyrabecsüléssel ajánlotta sokak figyelmébe, amikor még a Szegény Yorick kötet meg sem jelent. A játék és mélység együttes lehetőségét is korán megcsodálhatta Kormos hozzá és Juhász Ferenchez írt, 1951-es Testvérek című 359versében („Fázó fiúk ne fázzatok / ez új jégkorszak kezdete / gólyalábon ugráljatok / hó-Himalája, zsupsz bele! / Lacika hunyoríts oda; / hártyásodik a pocsolya…”).
Nagy László eredendő játékos hajlamát táplálta a folklór is, korai versei gazdagon mutatták ezt az ösztönzést, József Attila-i inspirációval társulva a zúzmarás kedélyt széténeklő játék is megjelent később, az 1954-es Játék karácsonykor stilizáló énekében. Aztán a közvetlen játék kiszorult Nagy László költészetéből, de a küzdelmes, teremtő játék a létezés titkaival küzdő verseinek ritmuskompozícióiban a virtuóz formaművész erejét mutatta akkor is, amikor már egyre dísztelenebb versbeszédre törekedett. Mint költészetének egyik tápláló forrása, ott van ez a Rege a tűzről és jácintról regösének-betétjében, s a Tűz robogó ritmusában, s különösen nagy erővel a Szépasszonyok mondókái Gábrielre igézésében és a Táncbeli tánc-szókban, s nagyon sok más versében is. A világkép épségét biztosítva az elfeketült közegben is. A Versben bujdosó kötet tragikus küzdelmű világában ez a vitális játék, erő a folklórból táplálkozik, archaikus műformákba menti magát, közvetlen jelen-vonatkozásokból nem tud táplálkozni az árvaságérzés közegében. A kifejezés új lehetőségeit kutatva ezután fedezi fel a maga számára előbb a képvers, majd a vidám üzenetek és a groteszk prózaköltemények műfaját. Ezekből önálló ciklusokat állít össze (Képversek és betűképek, Vidám üzenetek, Elvarázsolt kastély), de a Jönnek a harangok értem kötet más ciklusaiban is – a legkülönfélébb témakörökben – működik a játékos ihlet. A Fejfák ciklus már említett Sírversek sorozatánál jelentősebb művekben is. A Ház, A Zöld Angyal élménykörének új teremtménye: „kísérlet a bánat ellen”. Epikusabb, mint A Zöld Angyal, kerete a költő hazalátogatása az omladozó szülői házhoz. Látja a végromlást, a lesüllyedt falakat. Idegenül ténfereg ebben az átváltozott, elpusztult világban. Erős bánat fogja el, de nem akar elérzékenyülni. Mit tehet?
A „kísérlet a bánat ellen” nagy felsorolás, a régi világ játékos felidézése, a gyermekkorában a házaló idegenektől hallott kérdések, kikiáltások felelevenítése. Az „idézés” mint műforma a korai Életem a cigánykártyán című Nagy László-versre emlékeztet. De Nagy László oly mélyen kötődik ehhez a világ360hoz, hogy letűnését nem tudja ezzel a játékkal sem röhejbe fordítani. Hiába helyezkedett bele a versben az egykori vándor-mesterek, kereskedők, jósok szerepébe, hiába kér szállást egy éjszakára az üres portán. Megmérgeződik hajnalra a sok dohányzástól, az elmúlt időkön való tűnődés közben. A Ház távol van már A Zöld Angyaltól, annak folytatása, de „ríkató játékkal, a végtelenbe fölszálló önbizalom helyén a kifosztottság és lehullás fájdalmas, keserű mozdulataival”.776 Idegenként és a végső búcsú fájdalmával zárja a sikertelennek bizonyult kísérletet: „Telehold, kioltalak a rozsdás kaszával. Jó éjszakát.”
A Korniss Dezső két képe által ihletett pásztoRablók kalligrammatikus ábrája és tonális jelentése is a tragikum és játék különleges egységét teremtette meg. Korniss Pásztorok című képe ihlette Kormos István utolsó versét, a tragikusan kemény Pásztorokat. Nagy László ismerte már Kormos versét, talán annak drámai fenségű szépsége is ösztönözte arra, hogy ő másképpen ragadja meg ugyanazt a témát. Két Korniss-kép ösztönzését vonta össze, az 1969-es Pásztorokét és az 1976-os Rablókét. Így teremtett játékos és mégis balladai atmoszférát: a térdig betonba öntött, gyanútlan pásztorokra törnek a gyilkos rablók. A pásztorok a „jaj-nóták” elemeit hordozó énekfragmentumokkal, vidáman pusztulnak: „ajaj / sebaj / ihaj”. Ezek mellé „odaképzeljük azt, ami hiányzik. Amit lehagy, amit jelez: szavanként egy-egy dalt. Az ajaj egy keservest, az ihaj egy mulatónótát, a sebaj valami szomorkásan nyugalmas lírai dalt jelez talán”.777 A pásztorok nyáját „elvitte a kerge kórság”, ők maguk is eltűntek már az időben. Hogy mégis előjöttek a képen, s a versben is, annak oka van: „töményen tiszta jelek”. A gyanútlan tiszta világra törő súlyos veszedelmek korérzése. A pásztorokat vizuálisan is megidéző első rész a szomorú vigadást mutatja, az íráskép szerint is elkülönül a csupa nagybetűvel írt második résztől, amelyik a rablók töredékes, drasztikus rajzolatú bemutatása. Összetöri a dalt, szétzúzza a világot az argószerű szókincs, s reménytelen tragikummal zárja a verset a kifordított dalparafrázis is: „DE ABLAKOMBA BESÜT A POKOL”. A játék és tragikum szintézise itt sem feloldozást hozott, a tragikummal a leleplezően nyers képek néznek szembe. A Ház és a pásztoRablók a bánat elleni kísérletek belső igényét és a költői szemlélet mélységét együtt mutatja meg.
A képvers a költészet és a képzőművészet múzsájának a szövetkezéséből született még a hellenisztikus korban. Az első, azóta is mintául szolgáló darab az idill műfaját is megteremtő Theokritosz pánsíp alakú verse. Ez a látványnak még csak kezdetleges fokát kamatoztatja, „a hellén képvers még csak a ritmikusan változtatott sorhosszúságok adta mimetikus lehetőségekre épít”.778 Később számtalan s olykor fölöttébb bonyolult változata jött létre a képversnek. Legjobb darabjaiban az időbeli és 361térbeli, tehát a tonális és vizuális művészet olyan szintézisét alkotta meg, hogy a hangzás és a kép egymás nélkül nem vagy csak fölöttébb részleges érvénnyel értelmezhető. Apollinaire, aki 1918-as Kalligrammák című kötetével a képversek új reneszánszát teremtette meg, Az új szellem és a költők című híres tanulmányában fejtette ki a képvers műfajának értelmét: „A tipográfiai eljárások, ha merészen élnek velük, azzal az előnnyel járnak, hogy olyan vizuális líraiságot szülnek, amely napjainkig csaknem ismeretlen volt. Ezek az eljárások még tovább feszíthetők, és betetőzhetik a művészetek, a zene, a festészet és az irodalom szintézisét.”779 Ha jócskán túloz is Apollinaire a képvers lehetőségeit illetően, a jellegét jól határozza meg, amikor a vizuális líraiságot és a szintézisjelleget emeli ki. Az pedig meglehetősen általános véleménynek számít a képverssel foglalkozó szakirodalomban, hogy inspirációi között az első hely az ember játékösztönét illeti meg, maga Apollinaire is többnyire ötleteit, fintorait, a meghökkentés célzatával teremtett játékait bízta rá. A megsebzett galamb és a szökőkút című közismert képverse viszont az íráskép és a jelentés egységében mély tragikum kifejezője.780
A képvers tehát éppúgy sokféle lehetőséget hordoz magában, mint a líra bármely más műfaja. Nagy Lászlónak, aki a grafikához és festészethez igazán soha hűtlenné nem vált, nem volt nehéz rátalálnia erre a kifejezési formára, de különösebb jelentőséget a jellegzetes képversnek nem tulajdonított. Verseit nagyon gyakran le is rajzolta. Gazdag anyagot mutat kézirataiból, rajzaiból, betűképeiből és festményeiből két könyve.781 Rajzaiban olykor vitriolosan játszott, lónak emberfejet rajzolt, lófejre kalapot rakott, emberalakra viszont fej helyett üres cipőt rajzolt, máskor a Sárkányölő Szent Györgyöt Gitárölővé formálta. A képvers lehetőségeivel mégis ritkán élt. Pedig szerette is a szép írásképet, verseit gyakran írta le tussal is.782
Érezte az íráskép vizuális líraiságot teremtő erejét is, de ezt sokáig teljesen alárendelte a hangzás üzenetének, pedig első képversét, a Kereszt az első szerelemre címűt még 1956-ban publikálta az Új Hang 3–4. számában. Ebben a nyolc és tizenhat szótagos sorokból kereszt alakot formáló, játékot, keserűséget, csipkelődést erőteljes bolgáros ritmuskompozícióban megszólaltató versben a szöveg és íráskép egymásra is utal, a jelentés mintegy fölhívja az egyébként is szembetűnő formára a figyelmet.
Újabb képverset ezután sokáig nem publikált Nagy László, de viszonylag gyakran és nagy művészi tudatossággal kamatoztatta az íráskép „vizuális líraiságát”. Az, ahogyan a hosszabb és rövidebb sorokat a fogalmi és ritmusjelentésüket szintetizálva – sokszor nagy feszültségű – szép látvánnyá rendezi, a kalligrammák régi, egyszerűbb geometrikus formákat követő írásképének korszerű, bonyolultabb továbbfejlesztései (Tűzciterák, a Rege a tűzről és jácintról egyik tétele, Tűz, Tenyered éle előtt, Kivül nap süt, Szerelem emléke, József Attila!, Tálal a lélek, Szépasszonyok mondókái Gábrielre, Kórus s majd a Vidám üzenetek némely darabja). Külön figyelmet érdemel ebből a szempontból a Versben bujdosó című kötetben publikált Far362sangi tükör-dal. Ennek a hétsoros kis dalnak a negyedik, a többinél rövidebb sora bekezdéssel szimmetrikusan középre helyezve áll, s a másik három-három sor fölötte és alatta ismétlődve, tükörképszerűen helyezkedik el, ily módon a vers külső alakja is nyomatékkal utal a címben megjelölt műfajra, pontos tükörképet ad:
Különleges jelentése van itt az írásképnek, mert a vers fogalmi jelentését, annak mély tragikumát, a farsangi önfeledtség közepette is érzett elkerülhetetlen pusztulást, romlást nyomatékosítja. A dal jelzi, hogy az adott körülmények, az adott léthelyzet közepette a költő a farsangi mulatozást is tragikus vétségként éli át, miként a ciklus címadó versében, a Medvezsoltárban. Ez a kis dal sejtelmes, tragikus játék. „Talán az egész emberiség sorsát jelképezi e hétsoros költemény? Nem lehetetlen. A múlt, a jelen és a jövő komor körvonalainak egybemosódását szimbolizálja az is, hogy hiányzik a központozás. Így a sorok és a mondatok összefolynak, nincsenek biztos határok, minden érintkezik mindennel. Mivel pedig az egyes sorok a középtől számított arányos távolságon belül mintegy tükröződve ismétlődnek, ez a reménytelen emberi sors baljós fordulatainak örök ismétlődésére is utalhat: ami mögöttünk van, az tűnik elénk a jövőből is. Mindezt a költemény nem mondja ugyan, de sejteti. Ezt már csak a szövegösszefüggés, a versbeli kontextus sugallja.”783
Hasznosítja Nagy László a nagybetűs írás jelentésdúsító lehetőségeit a Menyegző, Inkarnáció ezüstben, Egzakt aszály leleplező „idézeteiben”, a pásztoRablókban. A csupa nagybetűs írás is erősíti a Verseim verse manifesztumszerűségét, a Betűk gyászőrsége és az Árvácska sírverse súlyos értelmű sírfelirat jellegét, s kiemelő, a jelentésben az íráskép formájától elválaszthatatlan értelme van Nagy László legjelentősebb képversében, a cikluscím révén a Seb a cédruson néven ismert, de igazában cím nélküli versében, mely cím nélkül még teljesebben, általánosabban fejezi ki az ember és a világ sebe egybetartozását, tragikus azonosságát.784
Az, hogy a Képversek és betűképek című ciklust Nagy László is oldottabbnak, játékosabbnak, a tragikus nagy verseknél kisebb érvényűnek tekintette, több jelből is nyilvánvaló. Beletette eredeti helyről kiemelve a Kereszt az első szerelemre című korai versét, de nem helyezte át ide a Versben bujdosó portrévers-ciklusának éléről a Seb a cédrusont, s az eredeti helyén közölte a képversváltozatban is publikált Kés című versét. Amikor a Képversek és betűképek első darabjait – Önarckép, Húsvét, 363Kés, Jolinda, Cégér, Emberpár – az Új Írás 1973/7-es számában közölte, még alcímmel „mentegette” játékait: „Készítettem tipográfiai feladatul az Iparművészeti Főiskola másodéves grafikusainak.” Egy évvel később viszont elhagyta ezt a magyarázatot, s ciklussá terebélyesítette a képverseket és betűképeket, nyilvánvalóan a játékosság már említett erősödő belső igénye szerint. Képverseiben és betűképeiben is jellegzetesen Nagy László-i műveket alkotott: szigorúság, atavisztikus élmény kivallása, a hetvenes évek verseiben is megjelenő önirónia, az üres hangoskodás utálata, a morális devalválódás miatt érzett keserűség és mély tragikumérzés motiválja ezeket a műveket. Az ettől elválaszthatatlan íráskép pedig a legegyszerűbb – a sorok hosszúságának változtatásával egyszerű ábrákat létrehozó – változatoktól (Kereszt az első szerelemre, Jolinda) a nyelvi elemeket csak címében tartalmazó, egyébként szöveg nélküli kompozícióig (Szárny és piramis) többféle típust alkot. Két, lényegében képzőművészeti ösztönzésű darab keretezi a ciklust: a szövegekből rajzolt szigorú Önarckép nyitja, s a Kondor Béla emlékének ajánlott Szárny és piramis zárja. Az elsőben a szavakból, betűkből képzett erős vonalvezetésű portré talán azt sugallja, hogy a költő azonos a szóval, portréját a benne kavargó millió nyelvi elem verssé formálása hitelesíti. A Szárny és piramist „a különböző minőségeket egymásra utaló, grafikusan megjelenített állandóság és pillanat együttese kapcsolja a Nagy László-i líra áramkörébe, tölti meg a fönség és drámaiság nyelvileg alig transzponálható jegyeivel”.785 Nagy László Kondor Bélát idéző versei és prózai írásai ismeretében, de e mű címe és ajánlása alapján a piramis és szárny ellentétében fölsejlik az az „üzenet”, hogy bár elszállt a teremtő „arkangyal”,786 hatalmas műve kikezdhetetlenül áll az időben.787
A Jolinda az Életem című vallomásában és a Forró szél imádatában egyaránt megörökített ifjúkori élmény képversváltozata, szövegének elemeit szinte kizárólag a Forró szél imádatából veszi át, de az ott is hangsúlyos erotikus élménynek itt a vizuális kép is nyomatékot ad. Nagy Lászlónak gyermekkorától kezdve kedves ünnepe volt a húsvét. Ezért váltott ki belőle szarkasztikus indulatot az ünnepnek az a kiüresedése, hogy az egykor gazdag tartalmú ünnep ürügyén ma csak hatalmas zabálást rendeznek. A Húsvét ily módon a Menyegző egyik motívumát, a romlasztó megideologizálást groteszk iróniával fejezi ki képvers formájában: a szöveg a szakrális képzetek profanizálódását groteszk iróniával mutatja be: „A HÚSVALLÁSÚ / SZÉKESFŐVÁROS” kés-körmenettel törekszik új hite gyakorlására („ZSÍR HAVASA HÚS HAJNALA TŰZVE IDEÁUL”), a féktelen zabálásra, melynek révén „EBEKÉ A CSONT S AZ ÜNNEP / MEG A SEHOVA SE LÁTSZÓ / ZSÍRFOLTOS ZÁSZLÓ”. A szöveg gazdagon groteszk-ironikus fogalmi jelentését vizuális líraisággal nyomatékosítja az íráskép, mely egy sonkát mutat, csülkében zászlóval. Ide jutott a feltámadás jelképe. A Húsvét játékos formában így fejezi ki Nagy László keserű, „komoly” verseivel rokon indulatát. Ironikus ötlet az alapja több képversnek is (Cégér, Emberpár, Az Oszlopos, Hordószónok I., Hordószónok II.). Ezek közül 364a tonális és vizuális líraiság egységét a Hordószónok I. hozza olyan harmonikusan, hogy a jelentésszintézis hibátlanul érvényesül, a szöveg és íráskép egymást erősítve fejezi ki azt az ítéletet, hogy a szüntelenül szónokló, örökké mozgósító ember, akinek szavai nem hordoznak megfontolt tartalmat, kiüresíti, ellentétükbe fordítja a szavak értelmét. Az állandóan kiabált „ELŐRE” – ebből a szóból formálta Nagy László a feltartott kezű emberalakot – „LŐRE” lesz csupán. A képversek és betűképek jórészt azt a hangmódosulást készítik elő Nagy László költészetében, mely a játékos és groteszk elemek erősödését hozza a „lehetetlenért” hadban álló költő életművében.
A képversek művészi inventorai között a játéknak is van némi szerepe, de ez a játékosság inkább csak a műfaj genezise felől sugárzik Nagy László vizuális elemeket is kamatoztató műveibe. Egy részük ugyanis egyértelműen tragikus (Seb a cédruson, Árvácska sírverse, Szárny és piramis) vagy a tragikummal a játékban küzdő (pásztoRablók), más részükben pedig a szarkasztikus irónia minősíti a költői világszemléletet. Személyisége játékos ihletköreit legteljesebben, leginkább önfeledten a Vidám üzenetek ciklusban engedi kibontakozni. Ez a ciklus a Jönnek a harangok értem című kötetében a Fejfák siratósorozatát követi, – nyilván – annak szemléleti ellenpontozásául is. A Vidám üzenetek játékos ihletkör sokrétű készségeit hozta az életműbe. Ennek a ciklusnak az alapja, felszabadító inventora a bensőséges szeretet, a családi és a baráti kapcsolatok gyöngédsége.
A család Nagy László egész költészetében az emberi kapcsolatok eszményi modelljeként mutatkozik meg, „nemcsak személyeivel, hanem mint közösség-képező kondenz-mag”,788 s mint a személyiség gyökérzete, világképének rendjét megalapozó, majd kötődését, kapcsolatainak érzelmi tartományait épségben tartó erő is mindvégig nagy jelentőségű motívumkör. Jelentősége az idők folyamán nem csökken, sőt növekszik. A Vidám üzenetek ennek a lételemnek újabb aspektusból adnak megvilágítást: a kedveskedő játékosság, a szeretet közvetlen kinyilvánítása, az ajándék-vers mutatja meg e kapcsolatok mély bensőségességét, gyöngédségét. A beléjük rejtett, a játékban is megszólaló aggodalom is e minőség tisztaságát, mélységét teljesíti ki. A ciklus felét e benső családi kör, feleségéhez, fiához, testvéréhez, édesapjához írott versek adják (Válasz feleségének, Órás, verses BUÉK, Vers és szőlővessző öccsének, Apánk a másvilágról, Kísérőének fiának). Éppígy a lélek épségének oltalma és bizonyítéka volt a gazdagon kivallott baráti kapcsolatok bensőségessége, a sokféle emberi érték szeretete. Ezeknek a baráti kapcsolatoknak a mélységét, gazdagságát és személyiségerősítő, felnevelő hatását a Versben bujdosó kötet Seb a cédruson, illetve a Jönnek a harangok értem kötet Fejfák ciklusa a gyász, a veszteség felől világította meg.789
365A Vidám üzenetek barátokhoz írt dedikációi, köszöntői, szolidaritást tanúsító vallomásai szinte azt is tanúsítják, hogy Nagy László azért tudott olyan tartalmasan gyászolni, mert mélyek voltak az élőkhöz kötődő kapcsolatai. Barátaihoz írott versei „meleg kézfogások a képmutatás és a hideg expanziója közepett”.790 Barátokat megtisztelő, felemelő, erősítő vallomások, bajokat, tragédiákat nem elfedő, hanem azokat is kivalló, de a lélek erősítése végett egy-egy pillanatra félre is toló játékok (Bárányos dedikáció, Madaras dísztávirat, Z. költőnek sürgősen, Kormos és körei, Schéner Mihály festő-, szobrász és kalapgyűjtőművésznek, Susogó gím-üzenet, Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról). Olykor „holtsúlyos játékok”, mert a komor tartalmak szinte mindegyik vidám üzenetben át-átütnek a játékon. Többször közvetlenül is kivallja, hogy a játékot a kegyetlen, barbár sors ellensúlyozására, testvéri kéznyújtásként, sorsazonosság vallomásaként teremti (Susogó gím-üzenet, Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról). Van a vidám üzenetek között néhány, amelyik „távolabbra” szól, bocsánatot kér a költőnőtől, akinek versei előtt nem nyitott ajtót, mert éppen „a forgó havakban, a nagy szélben, fényben ezüstlő nagy madarakban” volt (Mária jövendő Boldogasszonynak), epés megjegyzéseket tesz az őt zaklatókra, keményen elhatárolja magát a gengszterektől, akik az ő ellopott személyi igazolványával próbálták magukat igazolni (A gengszterekhöz).
A játékos üzenetekben Nagy László igen sokféle érzést kifejez: kedveskedést, meghitt szeretetet, játékos figyelmeztetést, békülési szándékot, erősítést, biztatást, jókívánságot és elkülönülést. A Vidám üzenetek a játék, derű, felülemelkedés, kikapcsolódás, öröm eszközei. A játékos szemlélet felszabadítja Nagy Lászlóban a játékos formálókészségeket. Sokszor kacagva írja ezeket a verseket, maga is élvezi az „erősen hülye vagy brutális rímek”791 összecsendítését („hitre – sittre”), élvezi „az ócska alexandrint”.792 Archaizálások, jókívánság-mondókák, régies címadás, bravúros ritmusjátékok, rétegkeverések, átvetítések, nyelvöltögető párhuzamok, tréfás és ötletes névadások, anagrammák, becézések és önbecézések, nagyítások, kicsinyítések, egymást megsemmisítő vagy felfokozó rímjátékok bősége adja a ciklus fényét.
Szembetűnő azonban, hogy – bár Nagy László tündérien tud játszani – a vidámságon hányszor átvetíti a szomorúságot, a fájdalmat, hányszor vallja ki közvetetten, de olykor közvetlenül is, hogy a játék önerősítő szertartás, „terápia” az ő számára. Játékos verseinek éppen ez az egyénítő különlegessége: tündöklés, elevenség, gyöngédség, tündérkedés, amelyik azonban a háttérben vagy „bévül” tornyosodó fenyegető árnyak előterében játszik. Ahány vers, annyi szemléleti és formai változat, eredeti ötlet.
A portréversekkel is közeli rokonságot tartanak a vidám üzenetek, hiszen többnyire játékos karakterrajzát is adja annak, akikhez szól az üzenet, megjeleníti az üzenet alkalmát is, s mindannyiszor önmaga viszonyulását, mely a személy és az alkalom s a kedély szerint változatos. A ciklus élére helyezett Bárányos dedikáció szinte tárháza a – Csokonai szavával – „keserédes” ötleteknek. Szinte idilli képpel 366indítja a versdedikációt: megjeleníti a szívéhez oly közel álló Kormos családot, legrészletesebben Kormos Istvánt, akit játékos-szakrális allúzióval „Atya-istván”-nak nevez. A dallamos anapesztusok remekül társulnak a szakrális, máshelyt játékosan animális képzeteket villantó rímekkel. Nagy László összes verseinek 1975-ös kiadásába írta ezt a dedikációt Kormos Istvánéknak. A megszólítottak jellemzése után a könyvét mutatja be, mely kívül „lakkosan fényes”:
Így jellemzi Nagy László a játékos dedikációban saját költészetét, pusztítások közepette is hűséges, helytálló elárvult pegazusát. Ez a pegazus a versben áldozati báránnyá tűnik át („Íme a / Fekete Bárány, / a kényesen vers-fodorú”). Játékosan tereli-terelgeti barátai szívébe, ők megértik minden rezzenését. Ám amikor így elkomorult a dedikáció, az áldozati bárányt egy villanással visszaváltoztatja pegazussá, aki ő maga is. Szinte jelzi, hogy csak a baráti örömszerzés alkalma teremti meg a játékos pillanatot:
A dedikáció aláírása – a vers kezdetéhez visszakapcsoltan a „gyöngy baba gyöngy örömére” címzett – játékos önbemutatás. A kiszámolós gyermekjátékok s a vásári 367tréfálkozók hangján szól, de ebben is – a kezdetén – ott a belső rímmel is nyomatékosított, játékba öltöztetett küzdelem és fájdalom („a láz-ló, a váz-ló”).
A Madaras dísztávirat alcíme jelzi a költői szándékot, azt, hogy a beteg költőtársnak születésnapi ajándékul küldi a játékos kívánságlistát, melynek tételei a költőtárs fájdalmát hivatottak enyhíteni, a sokszoros animációs önjellemzés, a kicsinyítések pazar játéka pedig kedveskedés és gyógyító mulattatás. A Válasz feleségének gyöngéd kedvességét az árnyalatnyi archaizálás, a bravúrosan játékos rímek (irkalapot – ír kalapot, böhöm – Töhötöm, tölteteket – sörbeteket, falánk – a fánk) és a bájosan álnaiv szemlélet hordozza. A Sütő Andrásnak írt Susogó gím-üzenetben a komor fenyegetettség közegében fejezi ki a testvériség vallomását. Az enyhén archaikus, groteszk rímek a kétütemű nyolcas sorok végén az ősi összetartozás és a barbár fenyegetettség tudatában csillantják meg a derű színét is, de maga a vers a ciklus legkomorabb darabja, növekvő veszedelem tudatában szóló üzenet:
Célirányosan primitívek a rímek. A páros rímmel és a veszedelemre felhívó felkiáltással keretezett közbülső három sor közül a középső a kezdő- és zárósorok páros rímével cseng össze. Ezt a közbülső sort viszont két, egymással rímelő sor öleli át. Alliterációval és belső rímmel nyomatékosítja Nagy László a sorsazonosságot („csalitodba, csalitomba”), a fenyegetettséget, melynek különleges súlyt ad az, hogy Nagy László korábbi nagy nomád-verseinek, a Medvezsoltárnak, Versben bujdosónak késői párhuzamaként a nomád, illetve animális szerepben mutatkozik, s ebben a fenyegetett és tiszta állapotban vallja magát testvérnek Sütő Andrással. Erre a védtelen, tiszta, természeti világra tör rá „az a barnás árnyék, ami emberforma”. A játék itt, a drámai léthelyzet fölött feszül: a nézőpont hordozza magában az ítéletet.
Az Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról című keretes prózakölteményben játéknak és komoly állásfoglalásnak, tragikus kiszolgáltatottságnak és dinamikus felülemelkedésnek, öntudatnak, hitnek a fenségessége szólal meg. Bolgár költőbarátjának epigrammakötetét máglyahalálra ítélte a cenzúra. Nagy László példabeszéddé archaizálja a mai történetet, s ez a keretbe zárt „régi krónika” csodáról ad hírt: „a mélséges kálha eördögi pofája” nem emésztette el a beléje vetett epigrammákat, hanem a „váras fölé” röpítette azokat a „kürtőn keresztül”.
Az archaizálás eltávolítja, vizsgálhatóvá, elemezhetővé teszi a könyvégetést. 368A derű színeivel is bevonja: „Mert az teméntelen fekete laskához, mikíppen mannához letérdepel az níp, látván, hogy írás vagyon rajta, de immár homálos. És lőn akkor csuda, harmadik.” A csoda pedig az, hogy a nép, a sokadalom tudni akarja, mit rejt az írás, ezért vizes hártyára és üvegre szedve, a nap felé fordítva betűzgeti. Így küld Nagy László együtt érző, öntudatra, felülemelkedésre biztató üzenetet költőbarátjának: „Én mondom néktek, nem vész el az írás, nem pusztul el a szó.” Eme üzenet értelme pedig közeli rokonságban van azzal a hittel, melyet két hónappal később a Balassi Bálint lázbeszéde pelikán-motívumával vall a vers értelméről, legyőzhetetlenségéről. Itt játékosan koccint költőtársával e biztatásra, hitre, győzelemre. „Ne feledd a pirinyó leveleket ahogy betűzgeti a sokadalom. S nem leszel szívremegős, nem leszel kézremegős. Kék lángú ablaksorával az új Hotel Alkohol csak hátadat látja.”
Ezt a prózakölteményt a ciklusban a négysoros strófákból álló négyütemű, páros rímű tizenkettesekben írt Vers és szőlővessző öccsének című játékos engesztelő ének követi. Szinte átvilágít ezeken a strófákon Nagy László művészi öröme, az, hogy élvezi és telt szavakkal tudja megtölteni a régies formát:
Bensőséges személyesség, a testvéri és költőtársi összetartozás-érzés kapcsolódik össze e játékos vers nyitó soraiban. A vers egy ajándékba küldött szőlővessző kísérő éneke. Szemléletesen bemutatja a szőlővessző elképzelt jövendő életét: tanácsot ad Ágh Istvánnak, öccsének, hogyan kell csákánnyal félrefordítania a cementlapot, hogyan ültesse el a szőlővesszőt, miként fog az fölkúszni az erkélyre, s hogy lepi meg gazdáját „sok tömör bilinggel”. A szőlővessző lehetséges életének festése szinte valósággá varázsolja az elképzeltet. Majd kivallja ajándékának mélyebb értelmét is, azt, hogy testvéri neheztelés feloldásaként küldi a szőlővesszőt („Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak, / íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak”). Az ajándékosztó gesztus sem oldja fel a neheztelés alapokát, hanem még ebbe is többszörös figyelmeztetést, gyöngéd óvást sűrít, s reménységet is, hogy e szőlő termése megváltja öccsét a „gyulladt szemű, poklos, torzonborz csehóktól”. Játék, szeretet, óvás és édes képzelődés szól itt a „füsttel drótos, örvös” költői küzdelem egy oldottabb pillanatában.
Az Apánk a másvilágról írása közben biztatta is Nagy László magát: „Legyen vidám!”793 Álomlátomás ez a prózaköltemény, melyben a sírból feljövő apa a Lehetetlennel küzdő költő segítségére siet egy példázattal. Emléket idéz, melyben a kis puli a hatalmas bikát engedelmességre kényszerítette: „Gondolj csak a Cirókára. 369Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod.” Ebben a játékos-borzongató vízióban Nagy László a lehetetlennel való költői küzdelméhez az elmúlt paraszti világ tapasztalatra épülő életbölcsességéből nyer biztatást. A veszedelmekkel szemben pedig a tudat, a képzelet erejének játékát mutatja meg: „Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet.” Súlyosak ezek a játékosnak, vidámnak is fölfogható mondatok. A költői valóság a közvetlenül szemléletesen jelen lévőnél mindig jóval nagyobb, gazdagabb tartományokból építkezik, benne élnek a holtak, emlékekből, álmokból is erőt meríthet. Az Apánk a másvilágról közvetlen ötletét álomkép adhatta, de ennek nincs jelentősége a mű szempontjából. A holtak visszajárása a népi tudatvilágban az erkölcsi rend egyik biztosítéka is volt. Gyakori motívuma a folklórnak. Nagy László a Holtak felkelőben című versével nyitja gyűjteményes kötetét. Ami ott erőteljesen folklórinspiráció, itt közvetlen személyessége révén inkább álomkép jellegű. Az álomban pedig valóban minden lehet, de ez a kitárult, megnövelt, visszafelé is meghosszabbított létezés a művészetnek szinte határtalan ihletforrása. Az álomképek olykor az ébrenlétben elfogadott szemléleti konvenciókat kérdőjelezik meg. „Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vigadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, bőgőt meg szép hegedűt” – mondja az apa Nagy László versében, majd ismét „jó napokat, jó fényt” kíván a családnak. Fölöttébb összetett értelmű ez a biztatás, azt azonban legkevésbé sem jelenti, hogy „a vigasz sem az ént érinti, hanem a verset, mint elvont lehetőséget, fogalmat”.794 Inkább a költői szemlélet történelmi bölcsességére láthatunk belőle. A szövegkörnyezet azt sugallja, hogy a paraszti világ elpusztulása, átváltozása, az édesapa halála olyan tény, amit úgy lehet ép lélekkel tudomásul venni, ha maradandó értékeit, „példázatait” továbbörökítjük. Nagy László költői világképének szervességét is mutatja, hogy a paraszti életküzdelem modelljeként is felejthetetlen apaképének már a Rege a tűzről és jácintról soraiban is emlékezetes vonása volt az állatokkal való játék. A kemény ember olyankor „deres gyermek” lett, bölcsője volt a jászol. Itt a Ciróka ugatását utánozza („Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau!”), s ez nemhogy csökkentené, de ez teszi igazán teljes jelentésűvé példázatát is.
A Vidám üzenetek ciklus legsúlyosabb darabja a Kísérőének fiának. Hosszan készült erre Nagy László, s nagy gonddal formálgatta. Fiának írta, „aki felnőtt s elindult haza”. Az alapötlet folklór eredetű, a lakodalmi búcsúztatók műfajához kapcsolódik, onnan ered a visszatekintés és az előrefigyelő, tanácsadó gesztus. Magában az alapszituációban öröm és bánat ősidők óta együtt van. Kettős a szülő érzése is, örül, hogy felnőtt s társra talált a gyermek, de fáj a családból való kiválása, s eleven az érte való aggódás, ezért látja el jó tanácsokkal az egyéni életbe indulásakor. Nagy László ezt a folklór-műformát is jellegzetesen sajátjává nemesíti. Nem lakodalmi búcsúztatót ír, hanem „kísérőéneket fiának”: már a vers indító szituációja is komolyabb, hiszen nem lakodalomban hangzik a szöveg, hanem a fiú útra 370indulása után magára maradt apa meditációja, fiát szólító tűnődése ez. Megőrzi a játékos hangvételt, de el is határolja magát a lakodalmi rigmusoktól, ahogy siratóiban is mindig a maga külön gyászát élte meg, úgy most kísérő éneke is személyesen egyéni, „oroszlános vers”, nem „csicsás”, nem „cicás”. Játékosan archaizál itt is a páros rímű, négysoros strófákra bontott tizenkettes, s poharához fohászkodik a költő, az indító lírai szituáció rá is játszik egy kicsit erre, de ahogy megjeleníti önmagát a képzelődés és a fogható valóság együttes szorításában, az a játékban is a modern és tudatos költőre vall:
A szokatlan szórend alkalmazásával Nagy László nagyon sokszor különleges erőt ad a versnek. Itt a hátra tett, emellett inverzióval is nyomatékosított jelzős szerkezet – a csodálkozás nyomatékosabb kifejezésére majd megismételten – egyszerre erőt, játékot, fájdalmat, csodálkozást és öniróniát fejez ki. Legmélyebben mégis a szeretet szólal meg benne, annyira hiányzik neki, aki elment, hogy most is a helyén látja, noha jól tudja, hogy amit lát, az csak a képzelet játéka. Az összetartozásnak ebből a mély áramköréből szól a Kísérőének fiának. Megjeleníti az útra induló fiú elszántságában a törvényszerű sorsot, majd gyöngéden emlékszik vissza a fiú kiskorára („ringben kinek társa volt az apja ujja”), s gyöngéden le is csillapítja a feltolakvó közös emlékeket („birkózás, gyerekkor, csicsíja, bubúja”). Az oroszlános ének nem érzékenyülhet el, súlyos mondandói vannak. Fia teleholdkor indult útnak, a vers, a kísérőének gazdagon, sokrétűen bontakoztatja ki a hold-motívumot. Azt akarja Nagy László, hogy fia ne kössön ki a holdban, bízik is abban, hogy „sose térdel”. Ám a számadásszerű tűnődés önbírálatba, öniróniába csomagolva aggodalmat is hordoz, ezért szól gúnyosan önmagának arról a korszakáról, amikor a fiatalok sarkuk „alól földet veszítve” kergettek ábrándképet, majd keservesen csalódtak:
De aztán a megtévesztettségből, a „rádkényszerített ábránd” (Te csak pihenj szépen) utáni csalódásból maga vonta le azt a tanulságot, amit tovább is adott fiának, s amelynek jegyében aztán költőként következetesen cselekedett, ami ellen vers-fiait mozgósította:
371Az öngúny után a mese, az irónia tartja egyensúlyban a játékos kedélyt és a komor mondandót. Derűt, bizodalmat a bajokon való fölülemelkedés tudata, az értékes, időtálló eszmék, művek adnak. Mert történetfilozófiai súlyú óvás következik: az újabb generációknak nem szabad megismételniük a régi tévedéseket, a történelem nem körforgás, nem szükségszerű, hogy az ifjúság („fiaim”) „kereklő sok sebként” forogjon. A visszahúzó, elbotlató erőket tudatossággal, tisztánlátással le kell győzni:
Felerősödik a versben az óvás, figyelmeztetés („bővült s újratermelt kínból visszaút sincs”), megjelenik a vers belső terében az ifjúságra, az emberi szépségre, jó törekvésekre rontó Bomlás, a züllés és pusztulás sokféle kísértése, melyek alatt nem akarja látni sem fiát, sem fiait. A versnek ez az egyes számból többesbe való áttűnése végig a költői teremtést is jelenti, ahol a vers áramába kapcsolja Nagy László, ott („vélve: fiam sok van, sok a ragyogósom”) „álság ellen” mennek, miként Nagy László saját metaforáiról nyilatkozta ars poetica-igénnyel. Fiában az ifjúságot is szólítja, nemzeti, emberi felelősségtudata és minőségigénye nyilatkozik meg ebben. Az életút tapasztalata – mint oly sokszor Nagy László költészetében – itt is szállóigeszerű tömörséggel foglalja össze erkölcsi óvását:
Ha a „dögszagú palástban” munkálkodó Bomlás erői győznek, hiába volt oly sok szenvedés, történelmi kínlódás az idő kiegyenesítésére, marad újra a körforgás, ami a pusztulással, igénytelenséggel azonos. Nagy László mindezzel szembeszegülve szól a fiához, s az ifjúsághoz, akik – szintén archetipikus motívuma ez költészetének – kiteljesítik az emberiség legszebb szándékait, akikben összeadódik az ősök vágya és tapasztalata. Az aggodalom így vált a versben biztatássá, „oroszlános” erősítő énekké. Nagy László maga jól tudta versének mélységét: „Kényes dolog nagyon: játék, de komoly, kicsit átüti a vér is, a vérünk. Lebegtetem kicsit, majd a zárás lesz 372a bársonyra szikla”795 – írta naplójába. Az élethivatás teljesülésének bizodalmas sorait, az összeadódás, hazaérkezés képeit különlegesen összetett strófával zárja le:
Mintha maga is megrettenne egy percre a versbe foglalt világlátástól, tapasztalattól, a nagy helytállás igényének megfogalmazásától: fölmentést ad.796 Ez a fölmentés azonban nem a mondandó súlytalanítása, hanem szeretetbe oldása. Kedvességnek szánta az éneket, de testamentumszerűvé is sikerült. Itt nyilatkozik meg talán legteljesebben a vidám üzeneteknek az a szemléleti újdonsága, hogy bennük Nagy László játékot és tragikumot, ellentétesnek látszó esztétikai, látásmódbeli minőségeket úgy kapcsol össze, hogy azok egymás értelmét teljesítik ki.
A Vidám üzenetek után a Jönnek a harangok értem kötetben az Elvarázsolt kastély prózakölteményei következnek. Ezek az elbeszélő próza és a költészet társításából keletkezett költemények formailag átvezetnek a záró címadó ciklus prózaverseihez, s egyben folytatják a Versben bujdosó kötet prózaverseit is. Mégis mindkét prózaversciklustól eltérnek szemléletileg, mert míg amazokban az emlékek mitikus és tragikus, erősen lírai karaktert kapnak, az Elvarázsolt kastély erőteljesen ironikus, olykor keserűen szarkasztikus, másrészt epikusabb karakterű, mint az Isten lovai és Jönnek a harangok értem ciklusok.
Az Elvarázsolt kastély mindhárom prózakölteményének komor alapeszméje van, de bennük a groteszk hangvétel – más-más mértékben – az epikus történetre szatirikusan lírai rétegeket rak. E prózaköltemények alapanyaga szociografikusan tárgyszerű. Ez esetben Nagy László nem törekszik nagyfokú általánosításra, elvonatkoztatásra, hanem közvetlenül a tények logikájából, illetve abszurditásából bontja ki az üzenet tragikus-groteszk értelmét oly módon, ahogy ezt a címadó költemény írása közben följegyezte: „Fölforgatom a dolgokat a versben, jobban, mint a szél a Dunát, mégis az igazat írom.”797 Más helyen arról vall, hogy tulajdonképpen utálja a prózát, de annyi mindent szeretne elmondani, hogy „a vers erre kevés, illetve szűk, holott a vers mégis több, lehatárolva is határtalan”.798 Az Elvarázsolt kastély darabjainak tárgyi világa és szemléleti rétegzettsége, a beléjük foglalt eszme összetettsége kívánta az epikusabb formát. A mondandó természete nem engedte meg azt, hogy Nagy László egységes indulat áramába fogja, rendezze a bőséges életanyagot, a sok373féle érzést. Ezekben az epikus karakterű költeményekben a késleltető, epizódszerű részeknek is fontos szemléleti funkciójuk van.
A Háromkirályok, fakírral epikai anyagát tekintve egy kelet-magyarországi író-olvasó találkozó emlékének megelevenítése. Bár Nagy László haláláig az ország legnépszerűbb költője maradt,799 szomorúan kellett tapasztalnia, hogy Magyarországon a komoly művelődés egyre inkább a színvonaltalan szórakoztatás áldozatává válik, hogy az ország nem él eléggé az irodalom, a költészet embernemesítő, közösségi éthoszt teremtő, ízlést, erkölcsöt javító értékeivel. A Háromkirályok, fakírral című prózakölteményének élményi történetét Czine Mihály visszaemlékezése őrizte meg.800 Nagy László a tényeken nem változtatott, mégis sokrétű, sűrű tartalommal dúsította azokat. Az író-olvasó találkozóra utazó három írót – a versből is felismerhetően Czine Mihályt, Sánta Ferencet és Nagy Lászlót – nevezi három királyoknak, s ezt a szakrális allúziót következetesen végigviszi a történetben. Hódolni mennek ők „a kisded fénynek, mert hír szerint megszületett s lészen a világ világossága”. A kultúra ápolásáért, terjesztéséért utazók küldetéstudata és a táj szépsége idilli vers lehetőségét villantja fel Nagy Lászlóban, de ezt ki is rántja a huzat az autóból. Meg a három király párbeszéde, melyben az ország szomorú morális állapotát, a romlottság erőinek való kiszolgáltatottságot hozzák elő rejtelmes, jókedvből sarjadó, de komor tények felé forduló gondolatokban. Ezt a beszélgetést szakítja meg a sofőr, megállítja az autót, s bemutatja tudományát: bevarrja a száját, mert ő az egyetlen fehér fakír. Ez az attrakció ironikus válasz is a három királyok komorrá fordult tűnődésére, ebben „nem fáj semmi”. Ez a „cirkusz” feloldja egy kicsit a komoly tűnődést, amit korábban balladai asszociációkkal öltöztettek föl, most kiszínezik képzeletükkel. Pedig amit az úton látnak, az siratnivaló. Nagy László a bajokat is láttatja, de derűvel, kacagással néznek ezen túl a háromkirályok: „Most kacagnak a bölcsek, nem csípi őket a kérdés, hogy a csordapásztorok vakaróznak. Mosolyuk a virágok havában fatornyokat aranyoz betlehemivé.” Eddig még egyensúlyban volt a szemlélet komor és játékos eleme, a „cirkusz” nem semmisítette meg a pontos érzékelést, csupán a képzeletet fordította vidámabb irányba. Ez azonban a helyszínen groteszk cáfolatot kap. Eltévesztett küldetés a háromkirályoké, mert a népet sokkal jobban érdekli a szenzáció: „A csődület dermedt csendes-óceáni szívében valaki áll. De aki ott áll, nem szaval. Ellenkezőleg. Bevarrta a száját. Fakír.” Így végződik gyorsan a háromkirályok hódolata. Az est leírásában Nagy László megjelenítő készsége tündökletes: két-három mondatban felejthetetlen és pontos portrét fest magukról. Már ebben a bemutatásban játszik csöppnyi irónia, mely a csattanószerű utolsó mondatokkal hirtelen sokszorosára erősödik.801 A mű ajánlása: „hódolat az olvasómozgalomnak”. Keserű iróniájában a komoly eszmék iránti közönyösség, a küldetéses művészet ellehetetlenülésének a tudata fejeződik ki. De mennyire jellemző, hogy még ebben az iróniában sem a küldetést kérdőjelezi meg, hanem annak érvényesíthetőségét látja kétséges esélyűnek; a komoly eszmék nem képesek az attrakciókkal, olcsó szenzációkkal versenyre kelni.
374Az Elvarázsolt kastély élményalapját az 1975-ös év szilveszteri mulatságából vette Nagy László, a vers egyes tárgyi elemei egybevágnak akkori naplójegyzetével.802 Nagy Lászlóban „gyémánttá tömörült a gyanú”, hogy a szilveszteri nagy összeborulás „idült képmutatás”, „bájos Nemzeti Mosoly”, mely romlottság, természetellenes cselekedetek sokasága fölött képződik. Kívülről szemléli ezt a mulatságot, az önreflexióban belső küzdelmét vallja ki: ha bátor volna, leleplezné ezt az álságot: „– Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből –”. Komor világítélete itt is működik, de nem az ünnep ellenében, hanem annak tisztaságáért. Gondjait, keserűségét azonban idegennek érzi a közegtől. Magatartásának alternatíváit átgondolva leinti leleplező, fölrázó indulatát. Maga is feloldódik az ünnepi játékban, hiszen az egyáltalán nem idegen tőle, sőt benne teljes tisztaságában, gyermeki érintetlenségben él annak az igénye: „Az ártatlanok kórusai is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom!” Ez a nyomatékos ismétlés persze azt is jelzi, hogy a tudat, a megítélő elme állandó működése zavarja is a feloldódást: erőt kell vennie magán, hogy tapasztalatai ellenére föl tudjon oldódni örömben, játékban, hogy a „vascipőt, sisakot, páncélzatot” levethesse.803
Hogy a részvétele az ünnepben mennyire csak pillanatnyi lehetett, s az is fékezett, azt a vers második része, az újesztendő első napjának a tűnődése erőteljesen mutatja meg. Ennek motívumai – a festett piros bor, a megbuggyanó csempefal, a bottal föltámasztott, „jenki-állkapcsú mosdókagyló”, a műszempilla és műgyöngyházköröm-készítővé lett földművelő, a csak papíron létező, de azon jól működő sapkagyár stb. – mind-mind az országos züllés dokumentumai. Olyan asszociációkat ébresztenek a költőben, hogy így kiált fel: „Mikor ölsz meg édes képzeletem, káprázatom?” S aztán szarkasztikus vízió mutatja be a feje tetejére állított világot, miközben „horkol, buborékol az újévi ország”.
„De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hol van Anyám.” Ezt a váratlannak tetsző váltást megindokolja: Nagy Lászlónak édesanyja mondta, hogy mielőtt megfagy, édeset álmodik az ember. Ő most úgy érzékeli, a világ és az ő szemlélete közötti disszonancia lehetetlenné teszi a harmónia megélését, az „édes álmot”. A gúnyosan groteszk vízióba foglalt ítélet így zárul a különbözőség manifesztumával: „Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.” A szilveszteri vigalom s az általa kiváltott meditáció így válik tragikus érzésű öntanúsítássá.
A fekete pátriárka az Ég és földben kifejezett problematikához kapcsolódik. Tragikus szemléleti ütközés a drámai magja ennek a prózakölteménynek: az öreg ember, a „fekete pátriárka”, aki egykor otthon érezte magát a világban, azonosult a világ teremtő erőivel, akit a paraszti-természeti otthonosságérzése tett kozmikus elemek társává, most végállapotra jutva legszívesebben magára vonná a koporsó 375fedelét. Idegennek érzi magát a szerinte teljességgel érthetetlen, emberhez méltatlan körülmények között. Szembeszegülése tragikusan groteszk formát ölt: unokája esküvőjekor halott felesége fekete ruhájába öltözik, szétver a lakásban mindent, „szoknyás és baltás kísértet liheg a násznép elé, a tata”. Beleőrült a teljesen idegenné vált világba, melyben unokája farkaskutyákat tanít emberfogásra, mindenki gumicsizmát visel, motorokkal jön a násznép, idegen nevű a menyasszony. Ezek a tárgyi elemek persze csak jelzései annak, hogy az új világ, amelyikkel egy sokat próbált élet végén szembesülnie kell, befogadhatatlan számára. Történetének elemeit otthoni emlékeiből hozta Nagy László.804 Groteszk fénybe vonta a fekete pátriárka alakját annak ellenére, hogy akikkel szemben áll – az unokája, a násznép, egész közege –, azok nem mutatnak egyetlen rokonszenves vonást sem. Az Elvarázsolt kastély ciklus szatirikus, groteszk prózakölteményei több nézőpontból világítják meg a tényszerűségükkel is hatékony, epikus jellegű történeteket. Nagy László kemény ítéletét s ennek az ítéletnek az iróniáját is kifejezik.
Nagy László már a hatvanas évek elején rátalált a Bartók és a ragadozók című prózaversével a költői kifejezés új lehetőségére. Portréverseiben a prózavers elsősorban a reflexív elemek bőségét tette lehetővé a Versben bujdosó kötetben is. Az értekező próza és a költői látomás társításából születtek e változat kiemelkedő alkotásai. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján fedezi fel a maga számára a prózavers egy másik változatát: az emlék- és álomtörténeteket alapul vevő, a novella és a líra szintézisét megteremtő, szemléletes leírást, történetet szürrealisztikus víziókkal elegyítő, a reflexív elemeket minimálisra csökkentő, de lényeges pontokon megőrző jellegzetes Nagy László-i műformákat. Az irodalomtudomány lényegében nem tud határozott különbséget tenni a vers és próza között. Különösen a költők prózája tart közeli rokonságot a költészettel, mert a köznapi beszédtől eltérően erőteljesen alkalmazzák azokat a stilisztikai és retorikai alakzatokat, melyeket általában a költői szövegek tömörítő, sűrítő eszközeinek tartunk. Kézenfekvő az az elkülönítési szempont, hogy a vers a legapróbb nyelvi építőelemekig, de legalábbis a szótagokig ritmikusan rendezett szöveg, a próza pedig a gondolatok ritmusát használja stilisztikai eszközül, tehát elsősorban tartalmi ritmust alkalmaz. A szótagnál nagyobb egységek ritmikus ismétlődése kelt olykor a prózában vers jellegű élményt. A szakirodalom véleménye általában az, hogy a szabadvers és a prózaköltemény csupán íráskép tekintetében különbözik egymástól, a szabadvers – a vers említett kritériu376mai felől nézve: kötetlen szöveg – lényegében költői próza, annyi különbséggel csupán, hogy sorokra van tördelve, s így versszerű látszatot kelt, míg a prózaköltemény nem sorszerű tördelésű, nagyobb egységek elkülönítésével tagol. A prózakölteményt epikusabb karakter jellemzi, míg a szabadvers inkább lírai jellegű, de a gondolatritmus mindkettőnek alapvető szervező elve. Nagy László prózaverseiben a versképző inspiráció természetében különül el a versekétől, de a különbség olykor minimális, máskor jelentős.805 Az értekező próza és líra társítását hozó prózaversekben ez az inspirációbeli különbség a gondolati elemek bőségében s főként a vitázó értéktanúsításban látszik meg. Az epika és a líra egyesítésével jellemezhető prózaversekben pedig a történet válik lírai jelentésűvé.
Nagy László költészete a gyermekkori világának közegéről, a paraszti létforma univerzumáról lenyűgözően gazdag lírai számadást adott. Azonban éppen e világ lezártsága, történelemmé minősülése, történetté véglegesülése töltötte fel Nagy Lászlóban gyermekkori élményeit olyan jelentőséggel, hogy az egyes történetek példázattá emelkedhettek, megörökítésre érdemesnek minősültek. Ezek a történetek – egy-egy kép, szó formájában – eddig is elevenen éltek a versek mögöttes birodalmában, de önálló életre a Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értem kötetek prózakölteményeiben és az utolsó kötet verses regényében keltek. Annak, hogy Nagy László költői világképének alapelemei most új forrásként nyíltak meg, többféle oka lehetett. Az egyik ok poétikai természetű: az ötvenes és hatvanas évek Nagy László és Juhász Ferenc nevével jelölhető költői forradalma, az új képi látásmód megteremtése Nagy László esetében a Himnusz minden időben című kötettel kiteljesedett. A társadalom és az irodalom hatvanas évekbeli reményekre is biztató lendülete az évtized végére egyértelműen megtört. Nagy László szemléletében fölerősödtek a tragikus elemek, kilátástalannak ítélte az általa vallott és tanúsított értékek társadalmi boldogulását. Ezeket az értékeket nem adta fel, személyisége velük azonosult, az értük való küzdelem új lehetőségeit kutatta a különféle műformákban és lírai szerepekben. De az emberi sorsot egyre inkább tragikusnak is ítélte, s ennek a sorsérzésnek, sorstudatnak az előképeit fedezte fel gyermekkori emlékeiben, történeteiben. Ezek kivallására kínált poétikai lehetőséget a prózaversforma azzal, hogy epikus elemek lírai mozgósítását segítette. A prózavers lehetősége Nagy László számára biblikus műveltsége révén is adott volt. A kötött versek lazításával az élőbeszéd tagoló, erős szólamossággal ritmust képző lehetőségeit gazdagon kiaknázó, bonyolult egyéni dallamot teremtő költeményei is lazították zárt formáit.
A hatvanas évek közepén Illyés Gyula Dőlt vitorla, majd Fekete-fehér című kötetében tért vissza pályakezdésének avantgárd korszakában kipróbált prózaversformájához. S az 1965-ben megjelent magyar Rimbaud is ösztönzést adhatott Nagy Lászlónak az új költői kifejezésforma megtalálására, hiszen ő is fordított ebben a Rimbaud-kötetben, s fordításai szomszédságában jelentek meg Rimbaud nevezetes prózaversei, a Színvázlatok: „Ezek a súlyosan anyagszerűt és légiest elegyítő, rejtel377mes sugárzással, sötét izzással fénylő költemények az egész modern lírában ott kísértenek. Bizonyosan megejthették Nagy Lászlót is…”806 A társadalom krízise, az idő múlása és a betegségek szorongató, haláltudatot ébren tartó hatása szinte természetszerűleg hozza előtérbe az emlékezést. Nem visszahátrálás ez Nagy László költészetében, hanem az emberi élet megértésének újabb kísérlete az emlékek faggatása révén. Sok költő utolsó pályaszakaszában megfigyelhetjük a gyermekkori élmények létértelmező megsokasodását, a személyiséget erőteljesen formáló érzékeny évek gazdag felelevenítését. Nagy Lászlónál ehhez hozzá kell vennünk azt is, hogy ő rendkívül érzékeny álmodó volt: álmait legtöbbször az ébrenlét idején is elevenen megőrizte, utolsó éveiben fel is jegyezte. Álmaiban gyakran kísértette az eltűnt gyermekkor. Álmai olykor annyira intenzívek voltak, hogy az ébrenlét bizonyos eseményeinél nagyobb jelentőséget nyertek. Emellett az álom, éppúgy, mint az emlékezet, többnyire kész történet, csak míg az előbbi gyakran teljesen szürrealisztikus, abszurd logikájú, addig az emlékezet valóságos képeket őriz. De az álom és emlékezet egyaránt képi jellegű. Az emlékek és álmok – olykor teljesen egymásba tűnő – költői megszólaltatására szinte kínálkozott Nagy László számára a prózaversforma, „olyan élményanyag torlódott fel emlékezete mélyeiből, amely aligha tűrte volna a dallamosabb formákat… a prózaversbe… jobban beleférnek a valóság nyersebb darabjai, koloncai” is.807 Így teremtette meg a hetvenes évek elején Nagy László az epikát és lírát, történetet, álmokat, látomásokat egységbe fogó prózaversformát. Ez a típus nem különül el élesen az értekező próza felől közelíthető prózaversektől, portréversektől.808 Nagy László a Seb a cédruson című portréverseket tartalmazó ciklusba sorolta a régi emlékeket idéző Első özvegységem és A karácsonyfás ember című prózaverseket is – nyilván a bennük megjelenített portrék miatt. Ezek azonban jellegzetesen emlékidéző prózaversek, s üzenetük szerint is közelebb vannak az Isten lovai darabjaihoz, mintegy azok kisebb igényű előképeinek tekinthetők a Versben bujdosó kötet rendjében. Természetes is, hogy a ciklusokba osztás sok esetben viszonylagos, hiszen egymással szorosan érintkező műveket kellett-lehetett különböző – a Versben bujdosó esetében tematikus és műfaji – rendbe osztani, így van olyan vers, amelyik azonos joggal szerepelhetne több ciklusban is. Nagy László ebben a műfajban is jellegzetes, csak őrá jellemző verseket teremtett, így az új műformán belül is minden darab más-más vonásokkal tűnik fel, a különféle kísérletek nem is tudtak egyformán súlyos remekművekké emelkedni.
Prózaversei közül messze kiemelkedik egy műfajteremtő remekmű, a Vértanú arabs kanca, míg más darabokban az életanyag és a jelentés szervesülése nem ennyire tökéletes. A részletek sok megkapó szépséget hoznak, de „a Nagy László-i jelentő378ség”809 nincs olyan egyértelműen kibontakoztatva. Az Első özvegységem tragikus alaptörténete – az Életem néhány sorában is szerepel.810 A prózavers sem lényegesen több annál, inkább csak részletezése a körülményeknek, s az életmű összefüggésében a harangmotívum révén kap jelentőséget. A végzetszerű pusztulást az teszi súlyosabbá a versben, hogy a kislány nem hitte a halált, s mókázott, játszott. Nagy László prózaversében a harangok Piroskáért szólnak, majd ő, a temetést egy fa tetejéről figyelő kisfiú „megözvegyülve” maga is haranggá válik, ringattatja magát a széllel, lényét a gyásznak adja át. A Karácsonyfás ember „epikuma” Nagy László gyermekkori szökését idézi föl, tél idején egy szál ingben, mezítláb indult el a hóban a kovácshoz. Csupa fenyegető jelenség vette körül, de ő nem félt. A vers telt képekkel fejezi ki az otthont és az utat egyaránt, tagolása tömbszerű. Az első rész az elindulás, a második az út, a harmadik egy találkozás felidézése. Rátalált egy ember, aki felismerte és kabátjába, katonaköpenyébe gombolta őt „átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belső zsebében”. Az ember karácsonyfáért ment az erdőbe, amikor később visszafelé jött, a kisfiú úgy látta az ablakból, „mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben”. A prózavers első három tömbjét a képek, a költői láttató erő teszi emlékezetessé. A zárórész pedig a két történet összekapcsolásával létértelmező reflexióval dúsítja a látomáshoz közelítő emlékképeket: „Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.” Az önportré tragikus hangoltságot attól az emberi sorstól kap, amelyikkel találkozott. Saját külön történetének egy gesztus mitizálása, jelentésének kitágítása ad jelképi értelmet. Mindkét jelentés a későbbi tapasztalatokkal dúsult általánosabb érvényűvé: a tragikus emberi pusztulás és a világ telével szembenéző emberség példázatává. A védtelenség vállalása válik itt felnevelő, a lét jellegére rádöbbentő élménnyé. Sorsképpé is részben, hiszen a karácsonyfás ember versbeli képe is kitágul: a karácsonyért, az örökzöldért, a megváltás ünnepéért küzdő, de végzetesen megsebesült ember lehetetlen küzdelmévé. A képek egymás mellé állítása is jelentésessé válik, a felnőtt tragikum rávetül a gyermek télbe lépő gesztusára is, hiszen a tél itt a világgal való találkozást is jelenti. E prózavers tömbszerű tagolása szinte strofikus jellegű, a négy egység így egymással is jelentéses viszonyba kerül, a nyitó kép szinte idilli jellegével ellentétes a zárórész. Nagy László képzelete ebben a gyermekkori történetben későbbi pályájának sorsképét fedezi fel.
A Versben bujdosó kötet Isten lovai című ciklusát a Nagy László-i életmű egyik legsúlyosabb darabja, a Vértanú arabs kanca nyitja. Ez a prózavers „egyszerre ad újat és kiemelkedő értéket. Talán még nem született mű irodalmunkban, mely a szűkebb értelemben vett költői műveknek és az elbeszélő próza írásainak a határán állva hasonló szilárdsággal vetné meg a lábát a »határ« mindkét oldalán… Naturalista műbe illően kegyetlen és ostoba történet leírásából kevesen tudtak ilyen egyetemes magaslatokra feljutni”811 – írta róla Tamás Attila, aki művészi tökéletesség 379tekintetében a Menyegző fölé emeli ezt a költeményt: „A Menyegző tengernek bemutatott, sziklára kiállított, egyfelől dörgő vizektől, másfelől szédült, ostoba táncforgatagtól fenyegetett emberpárja magasodott ehhez hasonló erővel elénk. De itt kevesebb a szó, tömörebb a szerkesztés, tökéletesebben kidolgozott a motívumrendszer, s halkabb hang ad testet nem gyöngébb erőknek.”812 A két, a maga nemében tökéletes mű alkati és szemléleti különbsége azt is megmutatja, milyen szerves, ám nem jelentéktelen változás történt Nagy László költői világszemléletében a két mű keletkezése között eltelt néhány év alatt.813 A Vértanú arabs kanca magja drámai novella, amely azonban a látomásos-reflexív megjelenítés, kifejezés révén tragikus létfilozófia általános érvényű megnyilatkozásává emelkedik. A sűrű szövésű és ökonomikus motívumfejlesztés rétegezett motívumhálóvá válik, s az egész kompozíció mitikus értelmet nyer, tragikus létdrámává, végzetszerű bűnrészességtudattá minősül. Egyszerű, plasztikus elemek kapnak egyetemes mélységet, a tárgyias motívumok mitikus jelentést. Az egész versre jellemző szerves rétegezettség már az ellentétes elemekből álló címben feltűnik.814 A „vértanú” jellegzetesen emberre vonatkozó megjelölés, itt pedig a nemes állat jelzője. A cím Nagy László versvilágában leginkább a Búcsúzik a lovacska alapmotívumát sugallja, maga a mű azonban előzményeihez, a Kiscsikó-siratóhoz és a Búcsúzik a lovacskához viszonyítva is megrendítően mély jelentésű. Szinte drámai felvonásokra tagolva jeleníti meg Nagy László a tragikus novellatörténetet s annak sokrétű értelmezését. A részeg szőlőkapások dühükben elpusztítják a vemhes kancát. Ennyi a nyers és barbár történet. Ezt emeli Nagy László látomása tragikus létérzékelés drámai kifejezésévé. Részletezéssel és vonatkozásrendszerének kitágításával, a nyers valóságelemek és az álomvízió-szerű részek szétválaszthatatlanul szerves egysége révén. „Valóság és képzelet, tudás és sejtelem, érzelem és gondolat, emlék és álom csúsznak össze, ütnek át egymáson, és a tündéries vagy szorongásos álom-félálom képek, sejtelmek szinte testesebbnek, anyagszerűbbnek tetszenek, mint az ábrázolt valóság, amelynek úgy meg vannak szaggatva a körvonalai, hogy a vers áramai ellenállás nélkül járnak ide-oda a két világ, a fogható és a képzeletbeli közt.”815
A világlátásnak ez a telítettsége már a bemutató jellegű első részben lenyűgöző. A látvány jelentőségét – mint oly sokszor – Nagy László a szokatlan szórenddel, a nyomatékos szó előrerántásával intonálja, majd az így nyert erős tagolású dikciónak értelmező, variációs ismétléssel ad súlyt. Oly erősen intonálta a címmel a látomássá hevülő drámai történetet, hogy csak majd a negyedik mondat, a variációs ismétlés nevezi néven a látványt:
„Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazalt-fokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt.” A kápolna és a ló párhuzama is gazdag sugallatú és rétegezett: ellentétes is, meg azonos is. A kápolna jelképe az egykori szakrális eseményeknek, a ló pedig eleven, érző állat, 380de a kápolnában a kép, a lóban pedig a magzat egyaránt létezésük értelmének is foglalata, bár az előbbihez a hidegség, az utóbbihoz pedig a melegség képzete társul. Viszont a kápolna képzetköréhez, a szakrális motívumkörhöz kapcsolódó elem – az alak és szín okán – az életelv szentségét sugalló nagy erejű metafora részeként a szakrális és a természeti szféra társítását teremti meg a versben. Továbbviszi a kápolna és a fehér ló párhuzamát a mélyebb, bensőbb, eszmei-empirikus régiókban is: „piros glória a méhlepény”. Emellett a „magzat” szónak is szakrális és emberi jelentése van. A magzat s a méhlepény révén már felsejlik a vonatkozásrendszer – a kápolna és a ló mellett – harmadik pillére, az ember, az anya. Telitalálatos néma kép hozza be először egyértelműen a vers világába az anyaképet: „Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit.” Ez a várakozó ló jellemzésének része, de éppen az állati elem szorul benne háttérbe, s a szakrális („selyemlobogók”) és az emberi („kétoldalt fésült”) kap nyomatékot, majd a szakrális elemet az animális váltja fel úgy, hogy az emberi kap ebben is hangsúlyt („rajta sok kis szeplő”) külsőleg is, de a várakozás tényének újabb ismétlése s a különös belső szorongás, feszültség révén is, mely a már eddig is gazdag lírai szituációba távoli térbeli pontot is bekapcsol: „Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.” Olyan ez az indító rész, mint egy feszült drámai alapszituáció, melyben tragédia előérzete sűrűsödik össze. Egy ló bemutatásában a létfenyegetettség drámája, de még mozdulatlan, kibontakozás előtti állapotában.
Ettől a vegetációs-szakrális világtól idegen, ezzel teljességgel ellenséges a második részben megjelenő részeg kapások ördögi csapata, akiknek már a tekintetében is ördögi tűz ég vörösen, az alkohol lángja, s „emeletesen” ülnek a szekéren. Az emberi világ maga a barbárság, az első rész szakrális és emberi motívumának ellentett része. A glória és a méhlepény pirosát bennük és az ő cselekedetük révén ellenpontozza szemük vörössége, romboló, gyilkos hajlamuk. Lenyűgöző Nagy László látomásának természet- és életismerete s létértelmezésének mélysége. A magzatát féltő, a szokatlan látványtól megijedő, már addig is „ideges” ló nem indul el a szekérrel, erre lobban fel az alkohol fűtötte indulat a szőlőmunkásokból: „Gótikabeli centuriók lettek a részeg kapások. Óriásan tépik a zsuppot a pincetetőről. Gyújtanak máglyát a kicsi hölgy hasa alá.” Cselekedetük a világ sérülése, az emberi történelem során annyiszor megnyilatkozó barbárság. Akik a vemhes ló hasa alá tüzet raknak, az emberiség története folyamán azok gyújtották a vértanúk alatt is a máglyákat, azok már mindenre képesek. Ezért „pici hölgy” itt a „vértanú arabs kanca”. Azt hihetnénk, a máglyával lezárult a dráma. A harmadik rész azonban úgy építi tovább a történetet, a látomást, hogy bekapcsolja, sőt középpontba állítja az első és második részben is felsejlő anyamotívumot, méghozzá közvetlen személyességgel:
„Állt anyám az ajtónál igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy a sörénye földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett 381a távoli bazalthegyre a hidegben…” A vértanú arabs kanca és az édesanya képe szinte aprólékos azonosságot mutat. Az első rész a lovat jellemezte megszemélyesítő vonásokkal, ez pedig az édesanyát mutatja be animális képzetekkel, de fel sem merül annak az érzése az olvasóban, hogy ez az animizáció pejoratív hangoltságot kaphat, sőt, szinte fölfoghatatlanul létmélyi sorsazonosság képzete kapcsolódik hozzá. A ló az iszkázi torony iránt nézett, az édesanya Iszkázról néz a távoli bazalthegyre. Ő látja meg, ahogy a lángoló csillag „lerogyik az erdő éjszakájába”. A prózavers elbeszélői és látomásos megjelenítő karaktere révén az eseményeket egyszerre érzékeljük a hozzájuk kapcsolódó reflexiókkal, a költői értelmezéssel. Az édesanya nem látja pontosan, hogy mi történt a távoli bazalthegyen, de a baljós jel, a „lángoló csillag” láttán megrázkódik, mert bizonyos a tragédiában. Ezért simul bele a látványba a költői reflexió: „Az a csillag: a szélben lángoló lovacska volt a kigyúlt szekérrel.”
Eddig az édesanyja mellett kukoricaszár barmaival, cirokhegedűvel játszogató kisfiú mit sem tudott a tragédiáról, de az anyai riadalom láttán megsemmisülnek játékai, anyja viharlámpát ad a kezébe, s küldi, nézze meg, mi történt. Ez a szürrealisztikus rész újabb költői bravúr: a tehetetlenséget, veszedelmet és riadalmat érzékelteti a vers motívumköréből szervesen fejlő, ám ugyancsak váratlan képekkel. Az anyja úgy jött eléje a viharlámpával, „mintha hasából venné elő a világító, füst-hajú öcsköst”. A vers nem ejti el ezt a képet, hanem továbbfejleszti: „S mentem kétkézre fogva mellem előtt a bádoggal pántolt, üveg-pólyás meleg babát. Köldöke búbján a láng is göcögött, mintha Betlehembe mennénk. De én sejtettem a tragédia végtelenségét.” Fantasztikus képek és fantasztikus reflexió! Az abszolút tragédia légkörében pislákoló gyermeki remény. A hősi cselekedet lélekemelő belső hatása: félelmetes közegben, csaholó ebek, ijesztő temető mellett, rókákkal fenyegető sötétben rohan a gyermek a viharlámpával – segíteni, de az anyai riadalom semmiféle megváltásérzésre nem ad reményt. Természetes itt a tragédia végtelenségére utaló reflexió, hiszen a versben mindvégig – a drámai lineáris motívumfejlesztéssel párhuzamosan – kettős nézőpont érvényesül: egy a történéssel szinkron, s egy értelmező, bemutató, látomássá és reflexióvá élesítő. De épp a lineáris „cselekmény vezetés” mindig újabb meglepetéseket is tartogat. Így most a kisfiú szembesülését a történtekkel. A motívumok szoros és pontos továbbfejlesztése révén ez is mitikus és szürrealisztikus erejű, mégis nyers realitás. A vers elején, a második részben a vörös szín jelölte a részeg kapások ördögi jellegét, most „korom-álarcban” nyúzzák az elpusztított lovat, „mintha nagy fehér szárnyakat kapcsolnának le a törzsről”. Domokos Mátyás e vers szemléleti különlegességét „a borzalmas realitásnak a szürreálisban is jelen lévő gravitációs erejé”-ben816 jelölte meg. A realitásnak és álomvíziónak döbbenetes képeivel fejezi ki Nagy László a tragikumot: „Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől. Térdelve szánalmasan kicsinyek, de árnyuk az ibolyasáncra vetődve mutatja: itt hatalmas kanördögök osztják a 382lapot, kártyázzák el életemet. Most kéne megölnöm édesapámat! Fohászkodtam, aki alig voltam nagyobb a lámpánál.” Majd szemléletesen, az otthon sokszor látott disznóölés módján képzeli el az apagyilkosságot ezért a szörnyűségért bosszúból, de el is pityeredik „a halálos vétek miatt”. Emlék- és álomképek valóban szétválaszthatatlanul tűnnek itt át egymásba, bizonyos csak a tragédia teljessége. A megrendült gyermek az égen is fölfordult szekeret lát, s ott is tejpatakot vesz észre, mely a „boldogtalan anya” tőgyéből folyik. Az emberi bűn kozmikus és időtlen méreteket ölt e látomásban: „S tudtam már: a világ képeiben mi vagyunk, és a mi vétkünk is ott, s nem lehet kitörölni onnan soha.”
Ezután már csak az utolsó, groteszk és megrendült rész következik. A kapások a ló szerszámaiba öltöznek. Magukra veszik bőrét is, s bűntudattal, kormosan vonulnak vezekelve. De ebben a vonulásban már részt vesz a gyermek is, akinek apja a „kisded csikóbőrt” a nyakába tette „fekete prémnek”. Ezzel a vonulással válik teljessé a tragédia. Ugyanis amit az előző rész zárlata már erősen jelzett, a vétkesség egyetemességét, az most az örök emberi sors képévé növő maskarás vonulásban a vétlen vétkesség tragikumával kap újabb nyomatékot: „És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelöl én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.”
Mi ebben a versben régi élmény, gyermekkori történet, és mi rémálom? Szétválaszthatatlan és lényegében nem is fontos. A Vértanú arabs kanca a biblikus-keresztény, természeti-kozmikus és az emberi motívumok mindvégig következetes és sokrétű együtt lélegeztetése révén hibátlan létvíziót teremtett.817 Ebben a „reális látomásban” az anyai elv a teremtésnek és a tisztaságnak, védtelenségnek a jelképe. A részeg kapások pedig a pusztítás, rombolás megtestesítői, a mitikus szemléletben az ördögi erők szimbólumai. Talán éppen azért jutott a „történetben” az apának is jelentős szerep, mert mitikusan emberiségléptékű a látomás, másrészt így kap összetett értelmet a prózaköltemény gondolati magja: az, hogy az ember tragikus léthelyzete szerint vezekelni, bűnhődni kényszerül olyan vétkekért is, amelyek teljességgel idegenek tőle, s amelyek ellen indulattal harcra kelt. A rombolás, morális pusztítás erői olyan mélyen benne vannak az emberi princípiumban, hogy ellenük küzdve részesükké is válik az ember. Ha megölné azt, aki végzi ezt az ördögi cselekedetet, maga is bűnössé válna. De a versbeli erőviszonyok is kiegyenlítetlenek. Ezért a vezeklésben való részvétel marad csupán az értékek melletti tanúskodás. Vállalni kell a világ emberek vágta sebét. A vers világán belül tehát nincs feloldozás, a költői szemlélet ereje a tragédia, a morális vétség megnevezésében, a tragikummal való szembenézés katartikus nagyságában mutatkozik meg.
Ilyen remekművet a prózavers műfajában nem alkotott többet Nagy László, de az Isten lovai ciklus többi darabja s a Jönnek a harangok értem című kötet sok vonatkozásban hasonló jellegű címadó ciklusának versei sok-sok új elemmel bizonyítják e műforma teherbíró képességét Nagy László költészetében.
383A város idézése is régi élményeket elevenít fel. A könnyű szárnyalású, mesékkel telt kisgyermeki világban hamar rá kellett ébrednie Nagy Lászlónak a paraszti életforma küzdelmes jellegére. Majd a városról való naiv képzelődés után a falusi gyerek találkozása a várossal már emlékek és nyomasztó álmok nyers keverésében jelenik meg. Ezek az elemek azonban inkább szürrealisztikus meglepetésszerűségükkel hatnak, nem teljesednek szerves jelentésrétegekké. A Ragyogtam én is életrajzi elemeit szinte elnyomják az álomvíziók, a vers laza szövetén a magára maradó – legszentebb ügyeibe illetéktelen és otromba módon belerondító közeg áldozataként –, hivatását betölteni nem tudó, az ostoba pusztítás erőinek kiszolgáltatott személyiség fájdalma döbbenetes kérdéssé nő. S erre még megdöbbentőbb a válasz: „Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok.”818
Emlék alcímet adott Nagy László az Artista, havazó tartományban című prózakölteményének. Az emlék az értelmezés, a költői látásmód révén megtelik jelentős tartalommal. A régi falu szenzációját jelentették az artisták, e különös csodaművelők. Nagy László verse az artistapárt fölébe emeli a sokféle hamis világmegváltónak. Szemléletesen jeleníti meg azt az attrakciót, melyből az álmélkodó, csodákra éhes tömeg csak a végeredményt látja, a hihetetlen, mégis kézzelfogható csodát. E csoda mögött azonban Nagy László a szinte emberfeletti munkát, rendkívüli tehetséget és annak tragikumát érzékelteti. „Ime, kiüti a veriték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak.” Amikor pedig fölállítják a dobogóra az öntöttvas talpú kardokat, a részvét és gyöngédség felejthetetlen finomságú képeivel mutatja be az artistanőt: „Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére.” Ez a bensőséges azonosulás aztán a mutatványban erőteljesen tragikus atmoszférát kap, mert a kardok hegyén mozdulatlanul kifeszítve fekvő emberalak eleve a halottat asszociálja. Itt azonban a mozdulatlanság nem teljes, mert terhes az artistanő, „a függve fehérlő redők inognak”. Életveszélyes és kényszerű mutatvány ez: „Bába meg sírásó összetekint a gondolatban.” Sikerül a mutatvány, bár hitetlenül ellenséges a közeg, Antikrisztust kiált a pap. Amikor tapsol a tömeg, a férfi „fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe”. A vers eddigi részeiben a rendkívüli erőfeszítés ily módon egyre erőteljesebben mártíromsággá, önfeláldozássá válik. Az előkészület és a mutatvány, a csoda után a harmadik rész látvány és látomásos reflexió gyönyörű egységével mélyíti el a prózavers tragikus üzenetét: új perspektívát nyit a költő, amikor „hóbagoly képében” betekint a kis kerekes házba, a koldusszegény artistapár nyomorúságos „magánéletébe”: „Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a verítéktől ura mosogatja meghajolva.” Borzalom és gyöngédség végletei találkoznak ebben a jelenetben: ennek a párnak kellett csodát művelnie – áldozatként. A férfi befogja magát a kerekes házacskába, s húzza a feleségét észak felé: „Közelít 384az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova.” Rendkívüliség és tragikum társulásában egyre erőteljesebben tűnik fel a versben a mártíromság képzete. Ez a csodákat teremtő küzdelem a létminimumokért történik. Az új csodákra éhes közönség a tragikus áldozat jeleit találja nyomukban, „a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban”. A gyermekkori emlék így válik tragikus tudatú, de küzdő emberi létvízióvá. A vers érzésrétegeiben Nagy László öntanúsításává. A profán közegben a szakrális sugallatú embersors képévé. A versvilág belső polarizációja folytán a közeg ironikus színben tűnik fel, az artistapár pedig a mártíromság véres jeleivel. Bizonyos, hogy Nagy László is fontosnak tekintette ezt az „emléket”. A ciklus címét is ebből vette (Az isten lovai), s az artistapár olyan Nagy László-i vonatkozásokkal jelenik meg („itt műveli ő a csodát”, „az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent”), melyek erősítik az öntanúsító jelleget.
Az Álmaim, verő-erekkel eleitől végig tiszta álomvízió, tagolása, képvilága az álom indokolhatatlan logikáját követi. Ami az álomképben megjelenik, azt képtelensége ellenére is változtathatatlanul adottnak kell venni, mert képszerűsége természetesnek mutatja a logikátlant is. Csakhogy ezek az álomképek – konkrétságuk folytán – ha nem is jelentést, de valamiféle közérzetet sugallnak, többnyire olyat, amelyiket fogalmi nyelvre fordítani kockázatos. Itt minden megtörténhet. Előbb különleges álomi tájon vagyunk, a költő asztala körül barátai, „testvérei”: szobrászok, festők, muzsikusok: „Mindegyik maskarában, páratlan tragédiahősök, és nagy a szótlanság, vélnéd, ez a halál.” De aztán köznapi dolgok történnek, a Hamlet-királyfi színész palacsintát süt, majd hirtelen szürrealisztikus álomtörténet következik: haját zöld vetés váltja föl, az emelgeti az aranykoronát, végül koccintással záródik ez a képsor. Bizarrsága ellenére valami titkos szövetséget, a csodák természetességét sugallja. A második rész egy „örökzöld bársonyból” való völgyet mutat, csodatájat, ahonnan minden ellenséges, természetellenes elemet, „vér-fröcskölő”-t „kökörcsin-tenyerek” löknének pokolra. Minden természetesen zajlik itt, a zöld élvezete, gyönyörűsége csodaként örök életű itt, ez maga a „bársony-éden”. Megleshető kívülről is az itt zajló édeni játék. A harmadik képsor Nagy László gyakori álmát, a repülést jeleníti meg, de az álomvízióban is baj történik: leereszkedik, hogy egy hitetlenkedő „vas-csöbör” fejű embernek megsúgja, hogy ő tud repülni, de utána már nem tud újra felemelkedni. „Így járt a sólyom is, mikor szóba állt az ólbeli baromfiakkal.” Az álomban az ilyen reflexív mondatok mégiscsak a képek közvetlenebb értelmezésének a lehetőségét sejtetik, hiszen ebben az álomi történetben a költői sors, a Nagy László-i lét problematikája tűnik fel: a szövetségben teremtett külön lét, a természeti életforma értékeinek megbecsülése, majd a különleges képesség kisiklatására szövetkező erők érzékelése, a kozmikus távlatok helyett a földi küzdelem, a meggyőzés vállalása és annak lehetetlensége, az álmodott éden elvesztése. A negyedik rész, az újabb álomtömb ennek ad különleges 385nyomatékot, a tragikus sorstudat sugallata erősödik végtelenné: a költő álmában otthon van a szülői házban, s iszonyú dolgokat cselekszik az ő nemzetsége is. Látja „a lelkükben lappangó mohácsi vészt”, „széthúznak még az ikrek is”, itt hiába minden megváltói igyekezet, semmit nem ér: „A ragály szivárványában sütnek, főznek, spekulálnak.” Még álomban sem tudja elfogadni ezt az eszméi-eszményei ellenes világot: „Fosztogatom vázamat a hústól, bele a képükbe, a szemük közé! Mert nincs Isten, hogy fölrázna álmunkból, amikor a legszörnyűbb következik.”
E zárómondat nyomatékkal tárja fel, hogy az egész vers álom, viszont azt is láthatjuk, hogy az álomképek közé folyamatosan becsúsznak olyan reflexív elemek, amelyek idegenek az álom tiszta képiségétől, tehát ezekkel Nagy László már bizonyos, halványabb, máskor erősebb értelmezését is adja a képeknek. Az álomképek szürrealisztikus tobzódásában a maga veszendőségre ítélt szabadságvágyát („Megérdemlem, hogy teljesen szabad legyek.”), veszteségérzetét („Fáj az elvesztett éden, a gyászszalagok lobogva kinőnek belőlem. Ki vert meg ekkora érzékenységgel?”), a mohácsi vészre utaló mondattal a züllés mértéktelenségét, majd az ezzel szembeni tragikus önfeláldozását jeleníti meg. Az álomképek „formálása” tehát közérzeti szinten öntanúsító jellegű.819
Bár az Isten lovai ciklus minden darabja a végzetszerű tragikum sugallatával terhes, Nagy László úgy állította össze a ciklust, hogy a záródarabja a jó emberi cselekvés értelmébe vetett hitet is megmutassa. Az Ereklye is gyermekkori emléket idéz fel, mint A vértanú arabs kanca, az Első özvegységem és A karácsonyfás ember meg A város idézése, de ebben a lírai hősnek sikerült szembeszállnia az „örök-ostoba inkvizícióval”, megmentette a rudakkal, kötelekkel támadó emberek elől a mént, s tavasszal „kancácskák vőlegényévé” fényesítette. Az erőszakkal, ostobasággal szembeni diadala a száguldás képeiben teljesedik ki, „ló és lovasa szűz repülésben arányozza a tornyokat, magaslatokat”. Most, évtizedek múltán ezért marad a versbeli költői én számára sok-sok egyéb emléknél fontosabb ez, s minden kitüntetésnél, aranykoszorúnál ezért vált ennek a „szövetségnek” a jelképe, a megőrzött zabola a legfontosabb emléktárggyá. Ez az ereklye ma is elevenen őrzi az egykori tiszta száguldás emlékét, ma is „Hív egy tiszta vágtára, kerek repülésre megint. Már a kupolákon dobolunk s a romlás pokoli kobakjain. Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben.” Múlhat az idő, ez az emlék megigézi a költőt, semmi sem fedheti el ifjúságát, az egykori élmény felemelő sugallatát. Persze az Ereklye is tökéletesen illeszkedik a ciklusba, hiszen az éjszakai magányos tűnődés egyébként olyan közeget sejtet, amelyikben teljes diadalát üli az „örök-ostoba inkvizíció”. Az emlékezet itt a jelen helyzet, a jelenkori közeg ellenében idézi föl az egyedi élményt.
A prózaversciklus egésze erőteljesen fejezi ki Nagy Lászlónak azt a gondolatát, hogy az emberi sors tragikuma magában az emberi természetben gyökerezik. A „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz” elszánt igyekezete a költőt megmásíthatatlanul tragikum felé sodorja egy másfelé haladó emberi világ386ban. Az Isten lovai című prózaköltemény-ciklus ennek a sorstudatnak a genezisét összekapcsolja a gyermekkor eszméltető élményeivel. Ezáltal mintegy azt sugallja, hogy ezzel a sorssal, sorstudattal azonnal szembesülnie kellett Nagy Lászlónak, mihelyt kikerült a pici gyermekkor tündérálmos védettségéből. Az Isten lovai című ciklusban a paraszti gyermekkor élményeinek olyan rétegeit asszimilálta a költői világkép, amelyek a korábban kiaknázott vitális-morális jelleget erőteljesen kiegészítik a tragikus végzettudat elemeivel. Maga a Nagy László költői világképét megalapozó élménykör oly gazdag, oly kimeríthetetlen volt tehát, hogy elmúlta után is a költői kifejezés médiuma maradhatott, mert a költő életrajzából ismert elemei is új vonatkozásrendszerrel, váratlan társulásokkal újultak meg Nagy László változó létfilozófiai közérzetének megfelelően.
A Versben bujdosó kötet emlékidéző, gyermekkori élményeket mitikus jelentésűvé növesztő prózaversei Nagy László iszkázi éveinek egy-egy eseményét emelték ki a múlt homályából. Az emlék és az álom a maga képszerű zártságával szinte kínálkozott a jelképteremtő versbeszédre. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Nagy László világszemlélete, szinte reménytelen tragikumtudata egyfajta szemléleti zártságot is teremtett ezekben a prózaversekben. A megidézett és látomásszerűen értelmezett anyag legtöbbször valóban olyan volt, mint egy rossz álom; a személyiség képtelen léthelyzetét, tragikumának végzetszerű másíthatatlanságát sugallta. Ebben a vonatkozásban az Isten lovai ciklus a versek zárt jelképisége folytán teljesnek tekinthető. A Versben bujdosó kötettel jórészt le is zárta ezt az egy-egy mozzanatot szemléleti világegésszé teremtő verstípust. Pontosabban: jelentősen átalakította. Közvetlen folytatásának a Jönnek a harangok értem kötetben csak a Magtalanok Jézuskája tekinthető. A fekete pátriárkában a groteszk tragikum irányába vitte el, az Éljenek a fák! álomvíziójában viszont az emlékezésnek kisebb a jelentősége, s egy jelenkori gond, a bioszféra pusztulása motiválja a vers tragikus vízióját. A Hószakadás a szívre pedig a Hószakadás című film inspirációja révén teremtett ars poetica. A gyermekkori élmények minden korábbinál gazdagabb versbe áramoltatását, a részletek önállósítása helyett az egésznek a megidézését, az egésznek a költői világképben megnyilatkozó értelmét, gazdagságát a Jönnek a harangok értem című prózakölteménye és a Szederkirály című verses kisregénye hozta meg. Az emlék motiválta korábbi prózaverseknek ezt az átalakítását, leltározó bőségét, a hosszú-énekek prózaversbeli változatát bizonyára ösztönözte az 1974-es Életem című önéletírás, mely a részletek átpoetizálása, a megjelenítés költői ereje révén emelkedett jelentős művé.
Az új típusú, „leltározó” prózaköltemény, a Jönnek a harangok értem 1975 387tavaszán keletkezett, s a Kortárs Iszkázról készült összeállításában, 1975 májusában jelent meg. A Szederkirály című kisregény két esztendővel később született, de Nagy László a Jönnek a harangok értem című prózakölteményét helyezte a még általa összeállított posztumusz kötetének a végére. Ezt emelte cím- és cikluscímadó művé, ezt tekintette összefoglaló értékű és jellegű művének. A költői szándék tekintetében teljességgel érthetően. A Szederkirály egyszerűbb, plasztikusabb mű, mozaikjaiban a kimeríthetetlen iszkázi gyermekkor élményeiből idéz fel jó néhányat. Ez a kisregény jellege szerint oldottabb, olyan, mintha a költő a Jönnek a harangok értem művészi formát is szétfeszítő vallomása után könnyedébben, oldottabban tartana seregszemlét gyermekkori világa fölött, hiszen annak élmény- és emlékanyaga kimeríthetetlen. Nagy László kezén pedig – mint azt Rónay György már jó két évtizeddel korábban megfigyelte – minden tárgy eleve költői ragyogást kap.820 Tehát az emlékkincs költőileg eddig nem érintett, nem kibontott anyaga is műbe kívánkozott. A Szederkirály nem egyenes ívű kisregény, nincs zárt rendű eseménysora. A paraszti, falusi világban az élettel ismerkedő kisfiú színes történeteinek füzére. Mindent átfest, megszelídít az emlékező nézőpont. Ami egykor a kisfiúban riadalmat okozott, most az is játékos, az élet egésze felől nézve természetes eseménynek tűnik fel. A Szederkirály, a költő alakmása ebédet visz édesapjának, az öreg Szederkirálynak, de a leveshez elfelejt kanalat vinni… Felmászik az iszkázi toronyba „harangnézőbe”, ráesteledik, félelmében különféle fogadalmakat tesz. Gyónásba foglalt bűnlajstroma bő humort is hoz a kisregénybe, hiszen az oltárra röptetett „gyertyaoltó verebek”-től a Kera mama ágyába dobált „brekuszok”-ig, a káromkodástól a képzeletbeli paráznaságig sokféle csínytevést, „bűnt” sorol fel a gyónássablon. Mozaikszerűen, nem összefüggő cselekményszálra fűzve épül az emlékezés kisregénye. Így nyílik ki egy sokszínű csodavilág. „Műfajilag” is különféle rétegei vannak. A félelem motiválta fogadalom után a bátorító és bátorságot kinyilvánító gyermeki mondókatöredék vezeti be a következő részt, melyben a regény hőse egy száraz kút titkait kutatja:
Így fedezi fel a falusi nép történelmi emlékezetet őrző titkos menedékhelyét, ami eddig a képzeletében mindenféle csoda-mesével, „sárkányszaggal” keveredett. Ilyesmit nem talál a kútban, de amit talál, az is elég csodának, hiszen a száraz kút üregében „elfér a falu, ha jön a tatár, ha jönnek a törökök síppal, dobbal, / ha átfutnak rajtunk a franciák”. Így ismerkedik a magyarság történelmi múltjával. 388A következő mozaik a kukoricás erdejének titkaiba és a gyermeki tudatot megmozgató hiedelemvilágba vezet. Félelem és álom is keveredik a kisregény képeiben, kukoricás volt Savanyú Jóska búvóhelye is. A tök pedig a Fogaim közt fekete szipka című korai vers halálfejes töklámpás-motívumát idézi újra. Majd egy nyomasztó álom emlékét emeli a versbe. A parasztgyerek sokféle játékát látjuk: a kukoricababák hajából bajuszt csinál magának, a „paráznaszagú kender” pedig az erotikus álomkép számára kisajátíttatja vele a falu egyik akkor közismert szerelmi bonyodalmát, a paplakban szolgáló lány megejtésének históriáját.
Újabb mozaik a virtuskodó fiúk játékát idézi, itt hősi küzdelemben látjuk a kis Szederkirályt, de játékukat égiháború riasztja szét. A kisregény legfőbb varázsa a gyermeki-költői látásmód, a metaforikus megszemélyesítő telítettség, amely az egyes eseményeket látomásszerűen fejezi ki. A várat vívó játékot, majd a hirtelen jött sötét vihart így meséli el a Szederkirály a Szedercsaládnak:
Beszámol a kisregény a gyermek játékairól, veszedelmeiről is. A Nagy László önéletrajzi írásaiból, életrajzi vonatkozású műveiből ismert motívumok gazdagon megjelennek ezekben a mesés színezetű, a gyermeki képzelet és a későbbi rálátás, visszatekintés egységében csillogó történetekben. Különféle játékszerepekben látjuk – gyászmisét celebrál a dögtemetőben egy lóért, elátkozza azokat, akik pusztulását okozták, lábára húzza a ló patáit, „lefordítja” emberi nyelvre a madarak énekét stb. stb. A toronyból, „a nagyharang szíve alól” megfigyeli a falu életét, eseményeit, hétköznapjait, különös embereit, s nagy tűnődésében mindenről számot ad.
Aztán ez a realitásból és álmokból szőtt mesevilág, életiskola váratlanul tragikus fordulattal tűnik el: hirtelen jött lázzal vége a gyermekkori gondtalanságnak, boldogságnak. A megrendültség lázas beszéde még egyszer felidézi a szilaj és szépséges gyerekkort, de most már Szederkirály búcsúzójaként, a veszteségtudat fekete színeiben. A tízéves Nagy László csontvelőgyulladásának alig rejtett képei robbantják szét a mesevilágot, nem tud többé „vidámat sikítani” a lábán lévő lánc miatt. A kisregényben a gyermek felfedezte és megítélte a világot. Erővonalakat észlelt és tudatosított benne: egyszer a virtus szépségét élte meg, máskor – így a fehér ló búcsúztatójában – ítélkezett, igazságot szolgáltatott a felnőttvilággal szemben is.
1977 május elején három nap alatt, hallatlan könnyedséggel, jó kedvvel írta ezt a kisregényt Nagy László, az emlékanyag kész volt benne, a kompozíció is hamar összeállt. Szinte élvezte mesterségbeli tudását. A kisregény egyes mozaikjait, történeteit magában külön címmel illette – a fehér ló búcsúztatója, ezzel párhuzamosan 389a mű végén a Szederkirály búcsúja, aztán a madaras rész, a nagy tűnődés, a papi fejedelem, a cséplés stb. –, hiszen a versben „csaknem minden valóságos” volt, eleven emlék.821 Nemcsak az egykori alakokat, hanem az egykori szövegemlékeket is könnyedén hívta elő emlékezetéből, így lett nyelvileg is színes a Pirpir kisasszonynak tett gyermekkort idéző vallomás: mondókák, átokszövegek, fogadalmak, gyónásreminiszcenciák, népetimológiai torzítással szóló temetési szöveg, a cséplőlányok és -legények operettdalainak foszlányai – megannyi külön szín a gyermeki dimenzió különleges fénytörésében. A költői képzelet ezúttal felszabadultabb, enged a játékos kedvnek is: az emlékekből a fénylőbb színeket hozza elő. Ebben érvényesül a visszatekintő, epikus nézőpont oldó, eszményítő, enyhítő hatása, s a gyermeki nézőpont ugyanakkor szabad teret ad a képteremtő fantáziának, hiszen a gyermek képekben látja a világot. A Szederkirály, Szedervár, Disznókirály, Szederország, Papi fejedelem, Kondabeli Kan és egyéb elnevezések is ezt a képi-mesei szemléletet erősítik. A zárórész pedig mindezt drasztikusan, de az elbeszélő nyugalmával előadva, széttöri: Szederkirály a fájdalmában már csak annak örül, hogy nem küldött táviratot a világ fontos embereinek a maga boldogságáról. Arról, hogy „szép az élet, hogy boldog Szederkirály”. A lehetséges táviratok címzettjei között ugyanis egyaránt ott van a négus meg a talján király, Klebelsberg Kunó és Piusz pápa, a Parlament és a töktorta. A nagy felsorolás nemcsak időben helyezi el Szederkirály boldog gyermekkorát, hanem a naivság szelíd leleplezését is adja, hiszen a valóság különnemű minőségei közt nem tesz különbséget. A Szederkirály szemléletében együtt, egymást erősítve érvényesül az egészséges gyermek természetes vitalitása, optimizmusa s az öregedő, magát vidám játékra is képessé formáló költő bölcs, emelkedett létszemlélete. Maga az egész kisregény a gyermekkori éden elvesztésének a története, ily módon mégis kapcsolódik a léttragikumot kifejező darabokhoz is. Anyagának a gyermeki prizmán való átvetítése azonban bizonyos oldottságot is hoz. Ezt erősíti az is, hogy Szederkirály Pirpir kisasszonynak meséli el gyermekkorát, a keret is távlatot, oldódást sugall.
A Jönnek a harangok értem Nagy László teljes számadásának készült. Az ötvenesztendős Nagy Lászlót sok tényező késztette számvetésre. Maga a félszázados évforduló is elég tűnődésre adott alkalmat, de külső ösztönzések is jöttek bőséggel. Már az Új Írás felkérésére is otthon, Felsőiszkázon kezdte el írni Életem című „pályám emlékezeté”-t 1974 szeptemberében. A televízió portréfilmet készített róla. A Kortárs Szülőföldem című sorozata Iszkázról készít összeállítást. Ebbe írta Nagy László 1975. március elején a Jönnek a harangok értem című nagyszabású prózakölteményét.822 „Az anya, az apa, a szülőföld végigkíséri Nagy László líráját; emlékei, álmai együtt növekedtek vele, s áttételeken, metamorfózisokon keresztül állandóan táplál390ták művészetét. Őszéhez közeledően még erősebben érezte a szülőföld vonzását, a hazai harangok kondulását: verseiben szinte újraírta gyermekkorát. Legteljesebben éppen utolsó kötete címadó versében. A Jönnek a harangok értem akarva-akaratlanul búcsúzó is lett; búcsú anyjától, apjától, felnevelő falujától. Búcsú a tenyésző élettől” – írta Czine Mihály.823 Nagy László valóban úgy komponálta a Jönnek a harangok értem című prózaversét, mint egy mindent összegző hatalmas szimfóniát. Egyes részeit maga is tételeknek nevezte, s ezeket a tételeket az adott fő tétel gazdag variációs változataival mélyítette. A létteljesség érzését keltette a leltározó bőséggel, s azzal, hogy a motívum variánselemei nem épültek epikus történetté, hanem időben és térben a mindent összegző, mindent együtt látó költői szemlélet tágasságát mutatják. Emlékek, álmok, későbbi tudás, gyermeki emlékezet és mai tűnődés, múlt és jelen egybefonódik ebben a prózaversben. A költő a gyermekkorára emlékezve az egész életére tekint, így a gyermekkori motívumok, események olykor előremutató értelmet nyernek. A leltározó hosszú-énekek bősége nyílik itt meg újra Nagy László költészetében, de most az elemeket nem szervezi polarizáló mitikus rendbe a nagy hőfokú költői indulat. A látomásnak most nincs közvetlen iránya, elemei lazábban kapcsolódnak, teljes értelmüket sokszor csak az életrajz alapos ismerete világíthatja meg. Talán épp a teljességre törő költői szándék és az anyag természete közötti ellentmondás költői áthidalásának kísérlete hagy olykor homályban egyes részleteket, s teszi olykor széthullóvá a vers elemeit. Ez a prózaköltemény valóban „genezisrajz a halál távlatából”.824
Nagy László rég leszámolt már a paraszti világ eszményítésével, viszont a gyökereihez való hűsége, az azokból való táplálkozás tudata töretlenül él benne. A jó és rossz emlékek, örömök és fájdalmak egyaránt hatottak rá, s e hatások titkos útjai rejtelmesek, kiszámíthatatlanok az adott pillanatban. Értelmük csak később világosodik meg, sohasem tudatosul a személyiségben, de ha már az emlékezet megőrizte, a képzettársítás előhozza azokat, akkor jelentésük, sőt jelentőségük lehet a személyiség genezisében. Ráadásul a személyiség olykor éppen azoknak a mozzanatoknak tulajdonít jelentőséget, amelyek mellett mások elsiklanának. A gyermekkor, szülőföld, szülőkhöz, gyermekkori ismerősökhöz fűződő kapcsolatok, érzések teljességéről egyetlen műben számot adni lehetetlen. Nagy László ezt a lehetetlent kísérli meg a Jönnek a harangok értem szimfonikus prózakölteményében. Épp a teljesség igénye nem engedi egyenes ívű rendbe szervezni az elemeket: a költő nem akar ily módon sem „erőszakot” elkövetni anyagán. Az emlékek versbe emelését viszont az emlékező költő mai tűnődő és megrendült számvetése végzi. Az éles, világos rajznál tehát olykor fontosabb a személyes megérintettséget vagy ítéletet kifejező látomás.
Az Életem higgadt tűnődése egy-egy mondatban regénybe való eseménysort rögzített, egy-két kifejezés, egy-két mondat egész versek élményanyagát örökítette meg, olykor szinte megdöbbentően merész ugrásokkal az egyes mondatok között. Ezt természetessé tette a krónikás, emlékező attitűd. A Jönnek a harangok értem 391anyagát azonban erőteljes lírai érzékenység formálja, a megörökítő szándékot „a végső aktusok megindultsága hatja át”.825 Ez a mindenhez kapcsolódó, kötődő belső megindultság filozofikus bölcsességgel társul, de olykor túlságosan ráhagyatkozik hallatlan bőségben feltoluló anyagára, nem világítja át eléggé azt. Ha a tételek kiválasztásában és az életanyag lüktető elevenségében nem érzékelnénk a teljességet, a lényeget megragadni igyekvő költői szándék erejét, egyes részletek töredékessége, szervetlen kapcsolódása láttán azt hihetnénk, Nagy Lászlót is megérintette a fragmentumokba feledkező modernizmus, a töredékesség kultusza. Ám erről szó sincs: az egész költeményt nagyfokú személyesség szervezi, s benne élet és halál távlatai találkoznak, s a részletek helyenkénti fedettsége, töredékessége ellenére jelentős kísérletnek érezzük. De az is bizonyosnak látszik, hogy szigorúbb rend, feszesebb motívumszerkezet olyan zártabb művet teremthetett volna ebből a pazarlóan gazdag költői anyagból, mely hiánytalanabbul sugallná a teljesség érzetét. Nagy László szemléletének gazdagsága, költői erejének eleven működése, létérzékelésének mélysége azonban így is összefoglaló költeménnyé teszi a Jönnek a harangok értem című prózaverset. Ebben egyensúlyban van az élet szeretete, szépsége, tragikuma. „Elkezdem szülőföldemet írni, lírai próza. A harangokkal kezdem. Hívnak haza. Kezdésnek jó” – ilyen tömören jelzi Nagy László a naplójában 1975. február 28-án a Jönnek a harangok értem első tételének és alapmotívumának megszületését. A harangmotívum valóban költői telitalálat, hiszen a falusi gyermekkor élményköre elválaszthatatlan a harangszótól. Ebbe a motívumba minden belefér, oly sugallatosan tág. A harang a falu lelke: riaszt tűzvész és veszedelem idején, tudtul adja, ha valaki meghal, messze hangzó zengésével katartikusan föloldja a gyász fájdalmát temetéskor, harangszó hív az istentiszteletre, harangszó jelzi az időt, s nyári jégfelhők ellen harangozással próbált védekezni a falu… Nagy László számára gyermekkorában még külön jelentése is volt az esti harangszónak: be kellett fejezniük a játékot, haza kellett menniük, amikor jött értük az esti harangszó. Nagy László végtelenséget és végességet együtt szemlélve gazdag létélményt köt a harangokhoz: a tisztaságot, a lélek táplálását, a védekezést, a honvágyat ébresztő hazahívó szót, a végtelen idő tagolását, siratást és vigasztalást. Legsúlyosabban a halottak búcsúztatása, a végső hazahívás érzése szólal meg a prózavers első tételének erős gondolatritmussal tagoló zárórészében: „Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiúkat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok – számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.” Az első tétel zárósorában önmagára vonatkoztatja a harangok által jelképezett élettörvényt: a végtelen időben a végesség tudomásulvételét. A lét tehát a harangok hazahívó szavával szembesülő élet. A számvetés személyes haláltudattal történik, de olyan fölülnézetből, az emberiség léttörvényeire, sorsára való rálátásból, hogy a személyes megrendültséget szinte háttérbe szorítja a törvény ismerete, a világos eszmélet bölcsessége.
392Ez a tűnődő eszmélkedés a második tételben mintegy visszafelé bontja le az életét. Álomképpel indul a tétel: a harangszóval megy a fák tetején, madárfészkeken, tojásokon súlytalan könnyűséggel hazafelé. Kezdi levetkőzni mai arcát, küzdelmekkel megviselt, de tisztaságra elszánt egyéniségét. Álom és képzelet egységében ötven esztendejének számadása is hangsúlyt kap: „Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek. Likacsos léppel teleépítsék, hordják meg telisded mézzel, mézzel. Mert elfogyott minden édessége.” Az életről valóban mindent tudó, halálra is fölkészült ember nyugalmával végzi ezt az önmagát a semmiig visszavezető önkicsinyítést, önmegsemmisítést. „A második rész játékos-mágikus, abszurd-képzeleti: az ént az első sejtig visszakicsinyítő, majd fénnyé semmisítő önfogyatkozásában alkotja meg a költő a verszáró motívum, a távolról hívó valóságos elmúlás ellenpontját, a fogantatás, születés misztériumának Whitman-es képi megjelenítése elé helyezett nulla pontot.”826 Innen kezdi újra az életét, szinte biológiai természettudományos pontossággal, mégis költőien jeleníti meg foganását is: „Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba érek.” Születése, felnövekedése azonban szülei pusztulásával párhuzamos a versben, így a születés és elmúlás örök egymásba tűnését jeleníti meg, az egyedet az élők folyamatába kapcsolja.
A harmadik tétel a földet mutatja be az önéletrajz elemeibe foglaltan, majd a bőség és az aszály képei után a magasból néz le a lent küzdő emberekre, a falura, a sok-sok ismerősre, életküzdelmükre. Ez a föld és a népe a hazát jelenti. A néphit szerint a jégszemekben Mária-kép van. Nagy László a magyar történelem régi és új zsarnokait látja meg benne: „De én Zápolyát, Haynaut látom, a koronás királyt meg a többit.” S a magyarság történelmi sorsképét felejthetetlen metaforákban rögzíti: „De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés! Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország.” A violákon végighúzott kovácsolt láncok eléggé egyértelműen, de persze nem bizonyíthatóan az 1956-os forradalom leverésére utalnak, s általában a magyar szabadságmozgalmak külső letörésére. Nagy László érti ennek a népnek, ennek a földnek minden titkát, küzdelmeit, szokásait, babonáit is. A lírai személyiség ezt a hazát virrasztja a versben a bazalthegyen, érte növeszti küzdővé, diadalmassá magát. Öröm és bánat egyaránt ehhez a földhöz, ehhez a hazához kapcsolja. Gyönyörű ábrándja az, hogy érte teremti magát legyőzhetetlenné, ármányokon, árulásokon túlemelkedő hőssé: „Micsoda ábránd ez föld, te föld! Simogatom és ütöm a földet.”
A negyedik tétel folytatása és ellenpontja is a harmadiknak. Ami ott a termékenység, a termés bőségét jelentette, az itt szexuális tobzódásban mutatkozva nő a lakodalmi-búcsúi rítusok fölé. Groteszk és kegyetlen képek váltogatják egymást, az ösztönvilág feltörése ez. De benne van az életet játszó gyermekek képe is, s a paraszti önzés, számítás ironikus, szarkasztikus rajza. Az alaphangot a sokszor 393ismétlődő, a tétel alaphangulatát meghatározó „Bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő” sor adja. A gyermeki képzeletet felkavaró szexualitásélmény nő vízióvá, de a költő egyszerre nézi ezt a gyermekkorból s a későbbi tűnődésén át. A mitikussá növesztett nemzésképzetek sokasága után, szinte árva magányban látjuk a költőt, amint kívülről nézi a búcsúi lerészegedést. A búcsúban részeg hang szólítja meg: „Lacikám, édes úri barátom, hogy teccik a fels- a felsőiszkázi búcsú?”
Ennek a groteszk, ironikus tételnek az ellenpontja a szülők „halálos iram”-át, szüntelen munkáját bemutató ötödik rész. Ez éppúgy a földhöz tartozik, mint az előbbi két tétel, de ebben a munkák sokfélesége adja a prózaritmust. Különfélék a munkák, de mindig feszült az igyekezet: „Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor…” Ebben a tételben különösen sok önéletrajzi emlék ismerhető fel. „Gyors, felburjánzó képsorok peregnek: a paraszti pokol és a paraszti mennyország – a költő kettősen személyes: egykori és emlékező jelenlétét is magába foglaló jeleneteit tükrözi a nyers valóság árny- és fényjelenségeiben.”827 A harang is új értelmekkel telítődik ebben a részben: az édesanya rémületében a toronyba menekül a fegyverek elől, és „felöltözik a harangba”, majd a gyermek betegágyánál ő a harang. A munkákban, üldöztetésekben, a más Nagy László-műből is emlékezetes sertéspestisjárvány képeiben és a paraszti élet parányi karácsonyi örömeiben jelenik meg itt az élet. A létküzdelem összegző kifejezése a tétel zárórésze, melyben mintha az isten vagy az ördög vasfazekában főne „az egész pereputty”, az egész paraszti világ. A szenvedésből a szülői kezek emelkednek legmagasabbra a munka számtalan jelével, szinte a Menyegző nagy kéz-motívumának életműbeli párhuzamaként jelennek meg itt jelképpé emelkedve a „nyomorult világtérképű kezek”. Teljesnek látszik a számadás, de hiányzik még belőle a költői kiválás, annak a titoknak a felfedése, hogy ebből a mélyvilágból hogyan emelkedett ki az a költő, Nagy László, aki mindezt most újraélve-megítélve bemutatta.
Ezért szinte váratlan, mégis oly természetes a költői kiválás tétele, melyben egyrészt új elemekkel bővül a bemutatott, felidézett világ, másrészt benne minden a kiváláshoz szárnyakat adó motívummá minősül: az élmények kegyetlensége és teljessége egyaránt ezt segíti.
„Orágna fíga taxafa marína gamínafa – Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről.” Így kezdődik a kiválás tétele. Különleges költői lelemény. Régi emlék, a „szélből, a berregő sáskák közül” legeltetés közben kifogott hajdani kép és kotta, a kis Mozart képe és első, „édes, tejgyöngyös szerzeménye” az első üzenet. Olyan ez is, mint egy harangszó, amelyik titokszerűségével élesen elüt a gyermek Nagy László életközegétől. Összehajtja, mint egy szárnyat, s tarisznyájába teszi a talált hívójelet, amiről akkor persze sejtelme sem volt, hogy mit jelent: „Gyűjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyűjtök.” Így tűnik át eszmei értelművé a szárnyképzet, így tűnnek át ösztönzővé, hajtóerővé a különféle élmények, a drasztikusan tragikus 394látvány is, a halott lányé, akit „babástul” eltettek a bábák. Ez a meglesett látvány adja a fekete szárnyakat. A mezőn gyűjtött növényekből, bogarakból a színek szárnyait kapja meg, hogy festhessen. Készséget és morális indulatot, cselekvésvágyat, „szerelmes haragot” kap ebben a tételben a gyermek. A harangmotívum mellé így társul a szárny a versben, szintén gazdag jelentéssel, hiszen a harang is ösztönző, a harangok is biztatják titokzatos erejükkel, a szárnyak pedig a költészet, egyáltalán a művészi alkotás jelképeivé lesznek. Életismeretet, színeket, erkölcsöt, indulatot hoznak a személyiségbe, „ostorozó” magatartást növelnek fel benne. A gyermek karikás ostora az emberi létezés sérülése elleni költői küzdelem Jézustól, Adytól örökölt ostorává válik: „szerelmes haragommal forgok, forgatok egy karikásostort sírva, lefogyva, étlen, szomjan, éjjel és nappal szüntelenül”. Ez már a Nagy László-i alkotásmód, költői teremtő küzdelem. Az övé, aki az alkotás szellemi erőfeszítésétől lefogyott, legyengült fizikailag is, mire egy-egy nagy műve elkészült. „A kis Mozartnak a cérnahangjával be kell jönnie a versbe, meg Berzsenyinek ezüstgombosan, fekete ökölként: a hajdani képekre gondolok, persze” – írta naplójába Nagy László a vers írása közben.828
Berzsenyi egyik kedves költője volt Nagy Lászlónak, sokszor idézte. Erkölcsért „őrjöngő” szelleme korán megragadta Nagy Lászlót, nyelvének, ritmusának robusztus ereje is. Az a költői portré, melyben „mennydörgésből” alkotja Nagy László a glóriáját, ezt a szellemiséget is őrizheti, de a Jönnek a harangok értem ugyanilyen nyomatékkal idézi meg Nagy László látomásában a Közelítő tél, az elmúlás nagy költőjét: „megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét”. Kiteljesült ezzel a költővé válás misztériuma. Benne van ebben a látomásképben az is, hogy az igazi „szárny” az elmúlás, s megjelenik benne annak a sejtelme is, hogy a művészetté emelt élet a múló időben is maradandó. Berzsenyi Lollijának „barna szemöldöke” továbbadható, mert örök. Így emelkedik a kiválás tétele az eszmei értékek szférájáig. „Nem szabad továbbírni a verset. Időben kell a vonót letenni. Ha már karikás ostorból s mennydörgésből a glóriám, ha már a meghasadt hegyből Berzsenyi kilép elém télfehér könyvével: már az égben vagyunk. Csak egy kis befejező rész kell és Ámen.”829 Ezzel a Berzsenyi-látomással Nagy László a szülőföldhöz, a földi hazához való viszonyának vallomása után a szellemi haza, a magyar költői folytonosság rendjébe is beillesztette magát. Örökséget vett át és örökséget visz tovább. Ily módon ez a tétel a mű struktúrájában a születéstétellel párhuzamos.
A zárótétel rövidsége ellenére is összefoglalása, lezárása a számvetésnek. Benne együtt jelenik meg a gyermekkor útra indulása és a másik, „az iskolák boltívein is túlra”, az „országútnál is hosszabb kova-szagú útra” készülő búcsúzás. Itt minden „utoljára” történik. Egységes jelentéssé, szerves egésszé válik az élet minden mozzanata jelképszerűen: az egykori kép – az édesanya nyárfahamuból készült lúgban 395mossa meg a fiú haját – a költő későbbi ezüstös őszülésének okaként tűnik fel. A „kivasalja ingemet is utoljára és búcsúzom immár” a költő egyetemes búcsúzását jelenti: nemcsak a paraszti világtól, a „legyekkel bundás” konyha- és istállófalaktól búcsúzik, hanem mindentől, az egész élettől. Nem iskolába indul már, nem földi utakra. Ezt a búcsúzást benne már harangszó kíséri. Itt már a verstől is búcsúzik, azt is elejti. Az egész életművét átható hűség rejtett, de egyértelmű vallomásával, a búcsúzásban is a kötődés kivallott gesztusával néz a törvény beteljesülése elé: „Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.”
Ha a harangok közeledése az első tétel zárórészében még némi riadalmat is jelezhetett, itt a számadás után, a nyitó tételre rímelő búcsúsorokban már a beteljesülés érzése enyhíti is azt. A zárótétel ünnepélyes és fájdalmas. A nyers, köznapi paraszti valóságtól a mozarti érzékenységig, a szemléletességtől a léttörvény érzékeltetéséig, az élet elemi részeitől a teljes emelkedettségig minden együtt van benne. Az emberi és költői létet immár az egyetemes léttörvény magasából nézi. Ebben a bölcsességben, ebben a tudásban van katartikus ereje is. Mert a jó ügyek szolgálatában küzdő ember búcsújának fájdalmát enyhítheti is a megnyugvás bölcsessége. Ugyanekkor – Kormos István kérdésére válaszolva – a jövendő emberiséghez szóló üzenetében hasonlóan fájdalmas, de nyugodt méltósággal szólt: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”830
Nagy László 1978. január 30-án reggel váratlanul meghalt. A magyarság már jó ideje tudta, hogy az ő személyében különleges erkölcsi-szellemi tüneményt kapott. Tanúskodtak erről a költőtársak hozzá írott, őt idéző versei, az Ady, József Attila, Bartók életművével egyszerre párhuzamba állító elemzések s főként a verseit szerető, verseivel élő olvasók – korunkban már szokatlanul széles – tömegei. A hatvanas-hetvenes években ő testesítette meg leginkább a magyarság köztudatában a költő fogalmát.831 Halála váratlanul érte az országot, a nemzetet, ízlésirányoktól függetlenül együtt gyászolta az egész magyar irodalom, belül és kívül az ország határain egyaránt.832 Őt magát is váratlanul, de nem készületlenül érte a halál. Tele volt tervekkel, de a Jönnek a harangok értem című kötetében minden új versét elhelyezte, életművének rendjét maga szabta meg, publikálatlan költői műve nem maradt.833 Bár életműve az új kihívásokra válaszoló, új költői lehetőségekkel is kísérletező szakaszában zárult le, nem maradt töredékben, mindig is az erős azonosság és a változás egysége jellemezte.834 Életművének olyan erős belső törvénye van, hogy az – szellemi voltánál fogva – nem lehet töredék. Erre a törvényszerűségből áradó belső teljesség396re is utalt Sütő András gyászbeszédében: „Korán, a küzdelem ágyútüzes szakaszában szakadt meg a szíved, László, miközben már lovas századaid fölött is szemlét tartottál; iszonyatos a veszteség, ha elgondoljuk: micsoda rohamok orkánereje feszült a szándékaidban, hűségedben, megalkuvásra képtelen, forradalmas konokságodban. Ami a hosszú élet lehetősége volt benned, ami immár némaság marad, annak üres helyét is betöltik örök szolgálatra képes műveid, a lehetetlenbe kapaszkodók a jövőnek sziklafalain.”835 A kivételes személyiség halála miatt érzett veszteség és a megteremtett, mulandóságon túli érték vigasza Illyés Gyula búcsúversében is együtt szólal meg:
Nagy László életművének a történelem törésvonalain is áthúzódó belső egységét a személyiség, a költői koncepció és a nyelv azonossága teremtette meg.837 Már korai verseiben megjelennek csírájukban azok az ősi jelképmotívumok, amelyek hallatlanul kitágulva, a modern ismeret és szókincs gazdag tartományaival kiegészülve költői szimbólumrendszerének alapját képezik, s élete végéig keretet adnak költészetének.838 Önmagáért is kegyetlenül meg kellett azonban küzdenie – korának ellenében. Klasszikus értékű életművének kibontakozását csalódásélmény, becsapottságának felismerése ösztönözte. A világban felszabadult hittel tájékozódó fiatal költőt egy időre poétikailag is megtévesztették: gazdag korai terméséből csupán az egyéniségét alig mutató, a kor hivatalos áramlatához idomított darabjait találjuk első köteteiben. De ennél is súlyosabb volt emberi-morális becsapottságérzése, amikor rádöbbent, hogy az eléje tárt valóságkép hamis volt. Ez a kettős megtévesztettség poétikai és világszemléleti értelemben egyaránt egysíkú verseket termett néhány évig. Ezek lettek súlyos „diplomái a Megcsalatottnak”. Az ötvenes évek legelején azonban ezt a megtévesztettséget az elsők egyikeként ismerte fel, s vele szembefordulva világképtágító, világképteremtő személyes dráma ösztönző elemévé avatta – valóban pokolra szállt küzdelemben. Megteremtette hatalmas feszültségű, ellenté397tekből építkező, sokrétű tapasztalatot összegző erős metaforáit, látomásos költői képvilágát és többdimenziós, szintetikus versstruktúráit. Költészetében nyomon követhetők ennek a folyamatai: a képek alkatába tűnik át a személyiség drámája, a lélek belső, izzó, ítélkező, szembesítő feszültsége. Nem részletezi a képek kialakulásának belső és titkokkal teljes folyamatait, hanem a végeredményt, a különféle jelentésmezők nagy ívű társítását, a különbözőségekben a hasonlóságokat evidenciaszerűen mutatja meg. A merész asszociációkkal teremtett kép jóval több, mint részelemeinek összessége: gazdag vonatkozásrendszerrel, személyes ítélettel ösztönöz eszmélkedésre. Az apró jelenségeket is az élettávlat összefüggéseiben szemléli és ítéli meg, a jelenségben az elvet is megmutatja.
Művészetében az erkölcs és esztétikum egységét teremtette meg. A költészetében megjelenő személyiség fenséges emberi jelenség: a sokféle módon motivált és megideologizált tehetetlenség és passzivitás korában létérdekű, minőséghitű, cselekvő, küzdő személyiség. A jobb emberi ügyek hűségétől nem menekülő, hanem azokat a lehetetlennel szemben is képviselő fenséges szellem. „Ebben a szavakat, szemeket, csigolyákat meglágyító világban, a megfontolásokba belefakulók és beleizzadók napi hadgyakorlata közben a te nyakasságod természeti tünemény volt. Pontosabban: a mi elfojtott természetünk”839 – jellemezte Csoóri Sándor.
Nagy László a maga emberi és költői létével is az általa képviselt értékek sorsának szempontjából vetett számot. Költői személyiségét nem önmagáért növesztette fenségessé, olykor szinte emberméretűnél nagyobbra, hanem hogy tágabb dimenziókban, evidensen képviselje a mostoha körülmények között létküzdelmüket vívó emberi ügyeket: a világban lehetőségként meglévő és megvalósításra, óvásra, figyelemre váró nemesebb szellemi és erkölcsi minőségeket. Ennek az eszményibb emberségnek az értékóvó, értékeket megmutató küzdelme Nagy László költészete. Nemcsak azt mutatja meg, hogy „ez van”, hanem a szomorú adottságok, lehangoló tények leltáraiból szervesen, az emberi természet és erkölcs igényeként bontja ki a különbözés, a felülemelkedés parancsát. Sűrű szövésű, gazdag képvilágú költészetéből ezért emelkedhettek gazdagon, nagy számban szállóigévé, a nemzeti idézetkincs részévé morális imperativuszai.
Világképének horizontja, vizsgálódási terepe és mértéke a Mindenség. De létezésélményének gazdagsága úgy illeszkedik a Mindenség vonatkozásrendjébe, hogy nem adja föl a közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló érzékletességet, lenyűgöző távlatainak tapintható evilágiságát. Az élmény elevenségét egyetemes érvényűvé emeli. A mítosznak, távoli történetnek, példának pedig közvetlenséget ad. A pillanatnyiban az időtlen érvényűt mutatja meg, a mitikusban és történetiben pedig a mai üzenetet. Legfelsőbb régióiban is hatalmas a referenciális értéke, a valóságvonatkozása. S éppígy valóságosak azok az értékek és eszmények is, amelyek tragikus kiszolgáltatottsága, társadalmi és általános emberi eltékozlása vagy veszélyeztetettsége ellen oly elszántan és kitartóan küzdött a remény ellehetetlenülése idején is. 398Mint ahogyan érzékelhetően valóságosak azok a negatív jelenségek is, amelyeket belső etikai igényből, morális felháborodottsággal vagy groteszk iróniával nevezett meg. Költészetének korszakalkotó jelentősége a magyar irodalom történetében az, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek magyar társadalmáról az ő versei adtak legmélyebb, legteljesebb, leghitelesebb képet úgy, hogy közben az emberlét XX. századi minősége volt a legfontosabb gondja. Magyar tárgyi, szemléleti anyagon fejezte ki a XX. század közepén és második felében élő ember egzisztenciális és morális problémáit.840
Költői világképe drámai feszültségű és nyitott, de klasszikus fegyelmű. Értéktudata világos és határozott. Világképének lenyűgöző belső rendje van, pedig a sejtelmektől, álmoktól, a természet szivárványos gazdagságától a morális ítéletekig, aforizmaértékű erkölcsi parancsokig; a virágnak is letérdeplő gyöngédségtől az ordasi tűzig, titáni küzdelemig; a margarétgombos rétektől az apokaliptikus víziókig tág horizontú. Művészete a szó tiszta értelmében organikus, az élő szervezetek rendezettségére emlékeztetően összefüggő, motívumai egymásból fejlenek, és egységes rendszert alkotnak. Tartópilléreit ennek a motívumrendszernek ősi archetípusok adják,841 melyek végső soron az élet és halál ellentéteire redukálhatók – tűz és fagy; piros, zöld és fekete –, de a szélső pólusok között e rendszerben a természeti és szellemi szféra differenciált sokrétűsége kapcsolódik szervesen össze. Éppígy: nyelvi alaprétegének hallatlan kitágítása sem az alapréteg eltüntetése révén valósul meg, hanem az új jelenségek modern nyelvi kifejezésével való bővítés során.
Nagy László szemléletének szervessége a személyiségének hajlamait felszabadító közösségi tapasztalatokból, organikus kultúrákból táplálkozik: a népi kultúrából és paraszti világképből, a keresztény mítoszból és az intellektuálisan is mind differenciáltabban megélt művelt kultúrából. A népi kultúrának és a modernségnek tág horizontú szintézisét teremtette meg egyetemes érvényű életművében. A bartóki modellt költészetünkben ő valósította meg legteljesebben. A gyermek- és ifjúkorában bensőségesen megélt paraszti világ és archaikus népi kultúra gazdag létélményét a kultúrember intellektuális emelkedettségével, olyan távlatokból is látta és láttatta, ahonnan ennek az organikus kultúrának a teljessége, értékrendje szemléletesen megmutatkozik. Szépség és rútság, gyönyörűség és pusztulás, erkölcs és hitványság a maga helyén, a nagyobb egész természetes arányaiban és szigorú ítéletében jelenik meg. A magyar népköltészet és a bolgár folklór sem csak esztétikai jegyeivel, merész asszociációival, évezredes tapasztalatokat sűrítő metaforáival ösztönözte Nagy Lászlót, hanem azzal is, hogy a közösségi létben kikristályosodott szemlélet maradandó értékként tudatosította benne a cselekvő emberi magatartást. Verseinek mitologikus vonatkozásrendszere hasonlóképpen katartikus kiemelést biztosít a jellegtelenítő és jelentéktelenítő köznapiságból, középszerűségből. De költészetének történelmi és különösen gazdag kulturális utalásrendszere, ösztönzése is párhuzamos és nem ellentétes az alaprétegek törvényeivel.
399Világképének tágasságát bizonyítja ez a szervesség, bartóki következetességét pedig az, hogy világképét folyamatosan szembesítette korának kihívásaival. Ebből a szembesítésből, világkép-továbbépítő küzdelemből ered jórészt költészetének poétikai gazdagsága, műformáinak változatossága és eredetisége. Ezzel a törvénnyé emelt következetességgel függ össze költészete utolsó évtizedének kísérletező, kereső, a groteszk és a játék költői lehetőségeit is kipróbáló jellegzetessége. Ebből következik az a meglátása, tapasztalata is, hogy eszményeivel egyre inkább a lehetetlen képviseletére szorul. Vállalta ezt is, mert nem eszményeit látta eltévesztetteknek, hanem a közeget érzékelte ellenségesnek, kisszerűnek, közönyösnek és képmutatónak. Elszántan tette a dolgát, mutatta a mértéket, teljesítette küldetését, „kihívó meggyőződéssel” állítva, hogy „Költészet nélkül csak félszárnyú lenne az emberiség.”842 S azzal a Balassi példájából átörökített reménységgel, hogy „a vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör időn s ködön”.843 Művészete hatalmas örökség: összegző és újító egyszerre. Külön önálló életművel felérő műfordítói munkássága műfordítóként is a legnagyobbak között jelöli ki a helyét. A művészetében megnyilatkozó eszményi magatartás és egyetemességigény nagy kihívás a magyar szellemi élet számára.
400A jegyzetekben rövidítéssel szereplő hivatkozások jegyzéke:
BATA = Bata Imre: Nagy László lírájáról. In: B. I.: Képek és vonulatok. 1973. 128–152.
BORI = Bori Imre: Két költő. Újvidék. 1967. 171–181.
CZINE, I. = Czine Mihály: Két költő útja. Gondolatok Juhász Ferenc és Nagy László költészetéről. Valóság, 1961. 4. 53–68. Ez, kiegészítve a Simon Istvánról szóló résszel = Három költő útja. In: Cz. M.: Nép és irodalom. I. 1981. 430–470.
CZINE, II. = Czine Mihály: Himnusz minden időben. In: Cz. M.: Nép és irodalom. I. 1981. 478–483.
CZINE, III. = Czine Mihály: „Versben bujdosó”. In: Cz. M.: Nép és irodalom. 1981. I. 484–489.
DOMOKOS = Domokos Mátyás: Versben bujdosó kimondhatatlan. In: D. M.: Ugyanarról másképpen. 1977. 246–267.
FÜLÖP = Fülöp László: Nagy László pályaképéhez. In: F. L.: Élő költészet. Pályaképek és vázlatok mai magyar költőkről. 1976. 377–402.
KISS, I. = Kiss Ferenc: Alkotás vagy öncsonkítás? Ritmikai problémák Juhász Ferenc és Nagy László költészetében. Kortárs, 1960. 7. 95–115.
KISS, II. = Kiss Ferenc: „Káromkodásból katedrálist”. In: K. F.: Művek közelről. 1972. 169–212.
KISS, III. = Kiss Ferenc: A lehetetlen képviseletében. In: K. F.: Interferenciák. 1984. 160–196.
KISS, IV. = Kiss Ferenc: A Menyegző. In: K. F.: Interferenciák. 1984. 197–216.
KISS, V. = Kiss Ferenc: Nagy László: Versben bujdosó. Kortárs, 1973. 12. 2018–2023.
NAGY, I. = Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások. 1979. 199 p. Válogatta és szerkesztette Kiss Ferenc.
NAGY, II. = Nagy László naplója. Kézirat.
POMOGÁTS = Pomogáts Béla: A „hosszú vers” és a mitologikus költői számvetés. In: P. B.: Sorsát kereső irodalom. 1979. 490–510.
TAMÁS = Tamás Attila: Arccal a tengernek. In: T. A.: Irodalom és emberi teljesség. 1973. 35–42.
TÜSKÉS = Tüskés Tibor: Nagy László. 1983. 205 p.
401A költői pályakezdés
Iszkáz és Pápa: gyemekkori élménykörök
1 Csak a néhány legfontosabb idevonatkozó verset említem meg: Öreganyám, Család, Anyakép, Ha döng a föld, Rege a tűzről és jácintról, A Sasorrú temetése, Madárijesztő, Vértanú arabs kanca, Anyám és a madarak, Anteusz, Műtét anyánk szemén, Apánk a másvilágról, A fekete pátriárka, Szederkirály, Magtalanok Jézuskája, Első özvegységem, A karácsonyfás ember, Ereklye, Jönnek a harangok értem.
2 TÜSKÉS, 10.
3 Az F. előnevet Lukácsy Sándor ajánlotta Nagy Lászlónak az akkor már publikáló későbbi B. Nagy László miatt.
4 Életem = NAGY, I. 23.
5 Uo.
6 Ágh Istvántól idézi TÜSKÉS, 12.
7 TÜSKÉS, 12.
8 Életem = NAGY, I. 23–24.
9 Uo. 25.
10 Uo.
11 Vö.: Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye, 1971. a medvézésről a 61., a csendőr-zsivány játékról a 65., a libázásról a 67–68., a kullázásról pedig a 80. l.
12 Szederkényiné Kopasz Júlia beszélgetése Szanyi Ernővel. Kézirat.
13 Uo.
14 Uo.
15 A karácsonyfás ember a Versben bujdosó című kötetében jelent meg.
16 Életem = NAGY, I. 25.
17 Uo. 26.
18 Uo. 27. l. Ez a motívum jelenik meg a Holtak felkelőben című versének első strófájában is.
19 Szederkényiné Kopasz Júlia interjúja Nagy László édesanyjával. Kézirat.
20 Életem = NAGY, I. 27.
21 Szederkényiné Kopasz Júlia interjúja Szanyi Ernővel. Kézirat.
22 TÜSKÉS, 32.
23 Uo. 37.
24 A Képző Társulat vezetője Nagy László magyartanára, Szathmáry Lajos volt.
25 Életem = NAGY, I. 30.
26 Uo. 31.
27 Uo. 30.
28 Csodával táplálkozom = NAGY, I. 72.
29 Uo.
30 Holtig a hűségtől = NAGY, I. 67.
31 Életem = NAGY, I. 27. és Bertha Bulcsu: Írók műhelyében, 358.
32 Holtig a hűségtől = NAGY, I. 66.
33 Verseiben is megszólal ez az élménykör: Meszelő gyászmenyecskék, Katonalovak stb.
34 Életem = NAGY, I. 31.
40235 Nagy Izabella vallomását lejegyezte Szederkényiné Kopasz Júlia. Kézirat.
36 Életem = NAGY, I. 31.
37 TÜSKÉS, 42.
38 Életem = NAGY, I. 32.
39 Uo.
40 Szanyi Ernő visszaemlékezését lejegyezte Szederkényiné Kopasz Júlia. Kézirat.
41 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 41.
42 Uo. 42.
43 Interjú, 1965 = NAGY, I. 54.
44 TÜSKÉS, 27.
45 Életem = NAGY, I. 41.
Különleges költői pályakezdés
46 Az 1944-es jelzetű Öreganyám és a Nem apad el az Isten tehene (ez utóbbinak kéziratos füzetbeli dátuma viszont 1945. aug. 2.), valamint az Elfogynak a fák, melynek Deres majális-beli dátuma szintén 1944, de kézirata szerint 1946. január 28-án keletkezett. 1945-ből a Rothadt zsúp alatt, 1946-os dátummal pedig a Család és a Sajnálom. Ezek, az Elfogynak a fák kivételével a Valóság 1947. decemberi bemutatkozó számában jelentek meg először. Ott szerepelt még Otthon címmel az 1947-es, későbbi címén Itt még az Isten is nyomorult, s a Deres majálisból s a korábbi kötetekből is kihagyott Gyík.
47 Deres majális = NAGY, I. 53. (A Deres majálisban Utószó címmel szerepelt.)
48 Kiss Ferenc: Nagy László zsengéi. Tiszatáj, 1985. 9. 39. l.
49 Az inspiráció fogalmát Péczely László alapján használom: Péczely László: Tartalom és versforma, 1965. 30.
50 Kiss Ferenc uo. 56.
51 Uo.
52 A Nyárfák alatt című vers a „ballag utánam / tehenem” sorral végződik. Feltehető, hogy ebből a képből keletkezett a későbbi Tavaszi dal megszemélyesítése: „ballagj utánam / szerelem.” A Nyárfák alatt kihagyását a Deres majálisból ez a groteszk áthallás-lehetőség indokolhatta.
53 Életérzése, tehetetlenségtudata és indulata is hasonló.
54 Kiss Ferenc uo.: Kiss Ferenc a Ne vessz kárba című verset más darabokkal együtt 1945 elejére datálja, pedig az általa használt füzetek csak 1945. július 21-től tartalmaznak verseket, másrészt az egyes versek alatt ott van a dátum, eszerint ez 1945 augusztusából való.
55 Uo. 50. Kiss Ferenc azt állítja, hogy Nagy Lászlót fejlődéstörténeti meggondolások vezették, ezért alkotott mitologikus költészetéhez mitologikus zsengéket.
56 Ezt azért kell megjegyezni, mert Kiss Ferenc az Adjon az Isten „pogány vakmerőségét” emlegetve azt írja, hogy ez csak későbbi keletű lehet. Kiss Ferenc uo. 54. Ezzel szemben hivatkozhatunk az első kéziratos füzet mottójára:
A korai versek megjelenését a Deres majális kötet élén különféleképpen értékelte a kritika, magam e versek kettős keletkezéstörténetét tartom fontosnak, de Nagy László pályakezdését ennek tudatában is csak a Deres majális kötetben publikált versei alapján végzem. Nem tekintem véletlennek, hogy Nagy László ebben a kötetben megjelölte verseinek keletkezési idejét.
Élménylíra, öntanúsítás
57 Vö.: Wellek-Warren: Az irodalom elmélete, 1972. 106–115.
58 Az animizáció fogalmáról bővebben: Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon, Pozsony, 1981. 168–169.
59 Az Októberi napló forrása a füzetekben az 1946. szeptember 28-i keltezésű Napló. Ebből hiányoznak az idézett strófák; a versnek az élet elől az életbe menekítő, végeredményben tudatos költői szemléletre valló értelmezése későbbi visszavetítés, de az, hogy a verset védelemnek és erőforrásnak tekinti, megtalálható a Tulipánfejű kakasok előzményében, a Legyetek kakasok csipogó versek című darab később elhagyott strófájában:
60 Ez a gondolat a füzetekben így nem található meg, de ez az életérzés igen.
61 A költői öntanúsítás, a dalok említése későbbi ezúttal is, de maga az élethelyzet és életérzés – a szellemi küszködéssel együtt! – adott az 1945 szeptemberéből datált kéziratban is.
62 BORI, 191.
63 Csoóri Sándor: Nagy László újra Debrecenben. In: Cs. S.: Készülődés a számadásra, 1987. 195.
64 KISS, II. 175.
65 Uo. 173.
66 Horváth János ír arról Petőfi-könyvében, hogy „Az egyéniség, eltekintve a műalkotás érdemétől, melyben szóhoz jut, önmagában véve is lehet vonzó, esztétikai érték, mert nagy élet van benne, melynek formái minden másétól különbözők”. In: H. J.: Petőfi Sándor, 19262. 34.
Leíró versek – látomáselemekkel
67 E két változat gazdag jellemzését adja Pomogáts Béla monográfiája: A tárgyias költészettől a mitologizmusig, 1981.
68 Vö.: BORI, 180.
69 Uo.
40470 Uo. 182.: „Az első két szakasz konvencionális részletei után a harmadikban a »mágikus nagyítás« irracionalizmusába emeli a részletet…”.
71 Uo. 188.
72 KISS, II. 179.
73 Első jelentése a lovak homlokán levő világos vagy fehér színű foltra utal, melyet csillagnak is szokás nevezni. De az adott összefüggésben a „felkelő csillagok” és a „dől a holdfény lobogósan” között átsugárzik a kozmikus jelentés is halványan. Jellemző Nagy László tárgyszerűségére, hogy még az apró részletekben sem téveszt: tapasztalati tény, hogy a tehenek gyorsabban esznek, mint a lovak, s hamarabb lefekszenek kérődzeni, míg a lovak a maradékot is sokáig turkálják, türrögetik.
74 BORI, 188.: „nem sikerült a nyár mítoszát megragadnia A szomorú ökrök című versében”.
75 A motivikusan továbbépített záróstrófában már nem sikerül ezt a rétegezett feszültséget tartania, úgy érzem, súlyosan esik a vers egyrészt a szájbarágó magyarázattal, másrészt a nem eléggé kifejező biztatással.
76 KISS, II. 173.: „Zrínyi vadkanját idéző kép”
77 A mitikus világképről: Barta János: Khiméra asszony serege. Adalékok Ady képzet- és szókincséhez. In: B. J.: Klasszikusok nyomában, 1976. 464. Barta János Lévy-Bruhl és Ernst Cassirer alapján írja: „A mitikus lelkiség kutatói megegyeznek abban, hogy ezen a fokon csak egy kategória van: a szubsztanciális eleven valóságé.” A látomásos költői képről: Kenyeres Zoltán: A látomásos népdal, in: K. Z.: Gondolkodó irodalom, 1974. 235–236.
Szakrális és folklór-stilizációk
78 BORI, 188.
79 A Bibliában az Apostolok Cselekedetei 9. beszéli el (1–10) a történetet, Saul megtérését: Saul az Úr üldözésére, tanítványainak összefogdosására indult nagy haraggal, de Damaszkusz előtt fény sújtotta földre, s szózat kérdezte tőle: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Majd amikor Jézus felvilágosította őt arról, hogy ő maga, az üldözött kérdezi Sault, Saul így fordult hozzá: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Ez Saul Szent Pállá változásának története, akit akkor kézen fogva vezettek Damaszkuszba, mert nem látott, megvakult a fénytől.
80 Ady Endre: A ló kérdez, In: Ady Endre Összes versei, 1961. 591.
81 Arany János: A bajusz, In: Arany J. Összes költeményei, 1964. I. 316.
82 Az ismétlésről: Fónagy Iván rendszerezése a Világirodalmi Lexikon 5. kötetében, 416.
83 A XIX. század végének és a XX. század elejének különösen vásárokon jellegzetes figurája volt a kártyavetéssel foglalkozó cigányasszony. Néprajzi Lexikon 3. 1180–1186.
84 E mondókából Nagy László édesanyja még a hatvanas években is hosszabb szöveget mondott el egy interjúban.
85 A nonszensz-versek gazdagon élnek a groteszk elemeivel. Részletesen elemzi a változatait: Die Literatur, Herausgegeben von der Redaktion für Literatur des Bibliographischen Instituts unter der Leitung von Gerhard Kwiatkowski, Mannheim, Wien, Zürich, 1980. 299.
40586 Vö.: A magyar nyelv értelmező szótára, II. 1966. 993.
87 „A magyar nyelvterület jelentős részén úgy tartják, hogy Dávid király hegedül a holdban és Cicelle táncol…” = Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága, 1981. 189.
88 Katona Lajos: Folklór-kalendárium, 1982. 338.
89 Az asszociatív rezonancia fogalmáról: Zlinszky Aladár: Érzelemkifejezés a lírában, In: A magyar stilisztika útja, 1961. 290. Sajtó alá rendezte, a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította Szathmári István.
90 Vö.: Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához, 1972. 320.
91 Az ilyen képet Zalabai Zsigmond intenzív képnek nevezi. Vö.: Z. Zs.: Tűnődés a trópusokon, Pozsony, 1981. 180.
92 A siratóének ösztönzése Nagy László érett műveiben, a Regé…-ben, a Búcsúzik a lovacskában, illetve a Jönnek a harangok értem némely siratójában egészen nyilvánvaló.
93 Voigt i. m. 250–255.
94 Tamás Attila: A költői műalkotás fő sajátságai, 1972. 58.
95 Voigt i. m. 250–255.
96 Uo. 448.
97 A „negatív festés” kategóriáját Horváth János alapján használom.
98 Tüskés Tibor: Versről versre, 1976. 143.
99 József Attila: Karóval jöttél, In: J. A. Összes versei és műfordításai, 1963. 670.
100 Idézi Tallián Tibor: Cantata profana – az átmenet mítosza, 1983. 62.
101 Uo. 118.
102 Sebestyén Gyula: A regösök, 1902. 43.
103 Uo. 46–47.
104 Tallián i. m. 145.
105 Vö.: Uo. 145.
106 Uo. 158.
107 Palkó István: Dozmati regös-énekünk képvilága és világképe, Életünk, 1980. 9. 777.
108 Tallián i. m. 156.
109 Uo. 157.
110 Szívemhez anyám közelít = NAGY, I. 20.
111 Sebestyén Gyula: Regös énekek, I. 1902. 139. 24. sz. ének.
112 Uo.
113 A magyar irodalom története, 1945–1975. II. 1. A költészet. Szerkesztette Béládi Miklós, 1985. 54–55.
114 KISS, II. 179.
115 Az Ómagyar Mária-siralom ritmusa ugyanez a tagoló magyaros ritmus. A több szótag mélységű tiszta rím első magyar példája is ez. Vö.: László Zsigmond: A rím varázsa, 1972. 13., illetve a tagoló ritmusról: Németh László: Magyar ritmus, In: N. L.: Az én katedrám, 1969. 15–67. Kecskés András–Szilágyi Péter–Szuromi Lajos: Kis magyar verstan, 1984. 24–25. Itt „szótagszámváltó vers”-ként szerepel a Németh László által „tagoló” versnek nevezett, kialakulásában a szótagszámtartó későbbi változatot megelőző forma.
116 Vö.: Sebestyén Gyula: Regös-énekek, 1902. II. 58–59.
117 BORI, 189.
406118 József Attila Karóval jöttél című versében: „Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél, ha elmaradtál?”
„Édeni dalok”
119 Az Adjon az Isten kezdetűt például a Sebő-együttes, Gryllus Dániel és Vitai Ildikó is megzenésítette.
120 „Das lyrische Ich (und ebenso das lyrische Du) ist in diesem Sinne keine Figur. Es ist ein absolut verwendetes „ich”, das höchstens den Gegensatz innen / aussen markiert, häufig nicht einmal diesen. Das lyrische Ich ist austauschbar gegen »man«, »du«, »er« usw.” Jürgen Link: Das lyrische Gedicht als Paradigma, In: Helmut Brackert–Jörn Stückrath: Literaturwissenschaft, Hamburg, 1981. 200.
121 Világirodalmi Lexikon, Szerk. Király István. 1972. 2. 524.
122 József Attila: Levegőt! In: J. A.: Összes versei és műfordításai, 1963. 566.
123 Újszövetség, János, 19. 28–29.
124 A szórványos ütemtípusról: KISS, I. 100–101.
125 BORI, 187.
126 A verstani szakirodalom „rendezetten tagolt sorlánc”-nak nevezi az ilyen átmeneti formát „a szakozatlan és szakaszos vers között. Sormértékei nagyobb metrikai szerkezeteket alkotnak, ezek azonban a költő szándéka szerint (tartalmi, hangulati okokból) mégsem különülnek el egymástól.” Kecskés András–Szilágyi Péter–Szuromi Lajos: Kis magyar verstan, 1984. 88.
127 Az első nyolc sor felsoroló kérdéseivel párhuzamos a második nyolc sor alárendelt mellékmondatokból álló s igei rímeléssel egybefűzött egységével. Innen nézve az „adjon az Isten” ismétlésével induló utolsó nyolc sor újabb egységet képezhetne belső ellentéte ellenére is. Hiszen éppen az az utolsó négy sor szenzációja, csattanója, hogy a tagadással is újabb nyomatékot ad a kérésnek, nem azt tagadja, hogy „adjon az Isten” – azt nyomatékkal megismétli! –, hanem azt, hogy kérni kelljen, s ezzel igényét evidenciává teszi. Éppen ezért a finom belső tagolás ellenére az egy mondatból álló huszonnégy soros dal szerves egység.
128 Kiss Ferenc: Nagy László zsengéi, Tiszatáj, 1985. 9. 54.
129 A struktúra finom rétegződésének újabb elemeként az is szembetűnik, hogy az első és utolsó négy sor – ez így egy másik keret – kivételével a középső rész ellentétező, poláris képekben tanúsítja a költői személyiség állapotát.
130 Vö.: Tamás Attila: A költői műalkotás fő sajátságai, 1972. 55.
131 Bizonyos, hogy a Ki viszi át a Szerelmet motívuma ez, a „lángot ki lehel deres ágra” változata. Az első, füzetbeli változat hosszan felszólító-igéző jellegű, nincs meg benne ez a kép.
132 Kiss Ferenc: Nagy László zsengéi, Tiszatáj, 1985. 50.
133 Igaza van Kiss Ferenc megállapításának (uo.): „Az utolsó szakasz, mikor a romló pénz képzeteit (1946-ban vagyunk!) átmenti, már nem töri meg az előző szakaszban kifejtett szédület erejét, csak egy érdesebb ütemet hoz a dallamba, hogy a megfontolásoknál nagyobb erő és szépség hatalmát éreztesse, hogy a szerelem a kárhozat és üdvösség fölé emelhesse leigázottját.”
407134 Nagyon távoli utalást is érezhetünk a címben a Bibliára, ahol a János evangéliumban Lázár két testvéréről, Mártáról és Máriáról van szó, akik különbözőképpen viselkednek, de mindketten kedvesek Jézus előtt. János, 11/22.
„Fényes szellők”
135 Kardos László: Bevezető, In: A fényes szelek nemzedéke I. 1980. 15.
136 A Fényes szelek forgatása előtt. Beszélgetés Jancsó Miklóssal a NÉKOSZ-korszakról, Filmvilág, 1968. aug. 15. Idézi: A fényes szelek nemzedéke II. 1980. 1397.
137 Vö.: A magyar irodalom története, 1945–1975. II. 1. A költészet. Szerkesztette Béládi Miklós. 1987. 457.
138 Életem = NAGY, I. 32.
139 A megjelenését megelőző eseményekről eltérő – bár nem föltétlenül ellentmondó! – emlékezések állnak rendelkezésünkre: „Verseim még nem jelentek meg, nem mutattam, csak egy lánynak a Zrínyi Kollégiumban. De az elvitte az akkori Valósághoz, amit Lukácsy Sándor szerkesztett. 1947 karácsonyán megjelent hét versem egyszerre.” = NAGY, I. 44. „Egyszer egy bicegő fiú keresett föl a köves konyhahelyiségben, nagy nyaláb kéziratot meg rajzot hozott. Öt versét, egy rajzát s prózában írt önvallomását adtam ki egyszerre, ez volt a bemutatkozása, s nevet is én adtam neki: volt már egy Nagy László munkatársunk (ma B. Nagy), ezért a költőnek, faluja, Felsőiszkáz után, F. Nagynak kellett lennie.” = Lukácsy Sándor: A Valóságról, In: A fényes szelek nemzedéke, II. 1980. 1393.
140 Vö.: Katalógus a népi kollégista képzőművészek miskolci kiállításához, 1948. ápr. 27. In: Uo. II. 1075.
141 Nagy László indulása a népi kollégiumokban. Nagy László visszaemlékezése, 1970. In: Uo. II. 1446–1447.
142 Uo. 1447.
143 Kollégiumok = NAGY, I. 12.
144 „Elsősorban a közösség volt nagy hatással rám.” Simon István visszaemlékezése, 1970. ápr. 22. In: Uo. 1448.
145 Uo. 1453.
146 Uo. 1248.
147 Uo. 1287.
148 Közép- és általános iskolás, egyetemi és főiskolás kollégiumok szelekciójának szempontjai. Az ODKH és a NÉKOSZ-központ közös körlevele, 1949. jún. 17. In: Uo. 1446–1447.
149 Horváth Márton: Az ifjúság helyzete és feladatai. Felszólalás a NÉKOSZ III. közgyűlésén, Köznevelés, 1949. július 15. In: Uo. 1349–1350.
150 Az Országos Diákjóléti és Kollégiumi Hivatal körlevele a főiskolás kollégiumok igazgatóinak a Rajk-per feldolgozásáról és az év eleji teendőkről. 1949. szept. 14. In: Uo. 1353.
151 A Valóságban egy fél év alatt tizenöt verse jelent meg, s ezeket a Gyík kivételével felvette első kötetébe. A szövegben említett versek mellett még a Májusfák (1948. máj.) és a Hamupipőkékhez, valamint a Dunántúli béke szerepelt (1948. jún.).
408152 Idézi TÜSKÉS, 61.
153 Sőtér István: Négy nemzedék – élő magyar költők, 1948. 316.
154 Életem = NAGY, I. 34.
155 Vö.: „A felszabadulás utáni években állami kezdeményezés folytán a pesti és Pest környéki kitelepített svábok és kapitalisták javaiból számos író és művész jutott így házhoz, ill. lakáshoz.” = TÜSKÉS, 67.
156 Életem = NAGY, I. 34.
157 Uo.
158 Az utazás élményét Nagy László Dunai átkelés című versében is megörökítette.
159 Lásd: Görömbei András: Bolgár motívumok Nagy László költészetében, In: Studia Litteraria, 1990. 117–139.
160 Vö.: Lukácsy Sándor i. m. 1393.
Májusfák
161 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 44.
162 Még az Iszonyt is úgy kellett mentenie a kritikusnak, hogy társadalmi regényként értelmezte.
163 Szigeti József: Magyar líra 1947-ben, In: Sz. J.: Irodalmi tanulmányok, 1959. 200., ill. 206.
164 Lukácsy Sándor: Seregszemle, Magyarok, 1948. 6. 376.
165 Király István: Az „ötvenes évek”, In: K. I.: Kultúra és politika, 1987. 223.
166 Uo.
167 Egybehangzik ez Sinka István több önvallomás jellegű versével.
168 A Tűnj el fájás című kötetben szerepel ez a vers.
169 Vö.: TÜSKÉS, 65.
170 Faludy György: Tűnj el fájás, Népszava, 1949. 128. sz. 4.
171 Keszi Imre írását idézi az Alföld Nagy László-emlékszáma, 1976. 99.
172 Tiszay Jenő: Nagy László: Tűnj el fájás, Tiszatáj, 1949. 3. 223.
173 Minderről részletesen ír: A magyar irodalom története, 1945–1975. II. 1. A költészet. Szerkesztette Béládi Miklós. 1986. 61–65. és 148–158.
174 Uo. 61.
175 Horváth Márton: Megjegyzések demokratikus irodalmunk kialakulásáról, Csillag, 1950. 31. 35.
176 Simó Jenő: Négy nemzedék, Csillag, 1948. 13. 61–62.
177 Horváth Márton uo. 34.
178 Pándi Pál: Az új líráért, Csillag, 1948. 11. 57.
179 Horváth Márton: Magyar irodalom – szovjet irodalom, Csillag, 1950. márc. 1–13.
180 Aczél Tamás: Kongresszusunk sikeréért, Csillag, 1950. szept. 14.
181 Vö.: Czine Mihály: Fiatalok gondjai, Új Hang, 1956. 5. 51–52.
182 Művelt Nép, 1950. 6. 22.
183 Az Anyaképben az Anya egyik sora („s nem marad a zászlónk soha árván”) teljesedik ki („Tudjam, hogy sohasem jár a / tisztesség csillaga árván”), a Dunai átkelés kihagyott 409strófájának egyik sora („Zöld ormokon gyertyák állnak”) ismerhető fel a Három nap, három éj harmadik részének elején („Zöld oromra áll a gyász a ravatal”). A Zsána motívuma A versmondóban stb.
184 BORI, 197.
185 Ez a vers tévesen kapott a Tűnj el fájás kötetben 1949-es dátumot, hiszen a Valóság 1948. áprilisi számában már megjelent, a Deres majálisban 1947-es keltezése van.
186 A Tűnj el fájás kötetben tévesen 1948-as a dátuma. Ott még hosszú, négyütemű tizenkettes sorokban szól, páros rímmel. Ezeket osztotta négysoros strófákra a Deres majálisban. Az első változatban a kutyát még néven nevezi: „Légy a vigyázója te haragos Tisza”.
187 „Iszkázon is agitált a Parasztpárt nevében, a Mondd mit érlelt és a Holt vidéket szavalta a kortesbeszéd előtt. A kisgazdapárti faluból sok embert megnyertek maguknak, apám is a Parasztpártra szavazott, s ezt Laci nagy sikernek tudhatta, békességnek a későbbi kulák és a későbbi majdnem kommunista költő között.” = Ágh István: Kidöntött fáink suttogása, 1990. 222.
Nem véletlenül hívatta Veres Péter magához e vers megjelenése után Nagy Lászlót. Későbbi jelentős verse, Az Országház kapujában, 1946 is a parasztpárti élmény erősségéről vall. S Ágh István visszaemlékezése szerint is „Veres Péter pártja volt a »kardos angyalom«” = Ágh uo.
188 CZINE, I. 455.
189 Uo.
190 Lukácsy Sándor: Seregszemle, Magyarok, 1948. 6. 377.
191 Vö.: CZINE, I. 455–456. FÜLÖP, 381. KISS, II. 185. TÜSKÉS, 75.
192 BORI, 197–198. KISS, II. 185.
193 „Azért mégis rosszul esett anyánknak a Tavaszi dal, mely akkor még nem „sötét csuhahurcolás”-sal, hanem a papok pörsenése undokságával jelent meg, bárha Veres Péter pártja volt a »kardos angyalom«. Mit szól ehhez dr. Foky Miklós esperes? Mereven elrakta magában. Csak Keresztes Feri bácsi sziszegte: Majd a Nagy Béla fiait is fölakasztják!” = Ágh István i. m. 222.
194 KISS, II. 185.
195 Uo.
196 KISS, I. 102.
197 József Attila De szeretnék gazdag lenni című versében: „Míg a cukrot szopogatnám, / Új ruhámat mutogatnám, / Dicsekednék fűnek fának…”
198 Korábban Faluban volt a címe.
199 Előlegezi ez a strófa a Ki viszi át a Szerelmet keselyű-motívumát, s a lét-képzetét is, de előremutat a Búcsúzik a lovacska záróképe felé, a feketén kavargó hóhoz.
200 Eszünkbe juthat a Búcsúzik a lovacska száguldás-képe, a halál előtt a zöld mezőket még egyszer befutó lovacska.
410Válság és kibontakozás (1952–1956)
Az irodalompolitika örvényei
201 Életem = NAGY, I. 35.
202 TÜSKÉS, 76.
203 Életem = NAGY, I. 35.
204 A költő nem tévedhet = Uo. 44.
205 Életem = Uo. 35.
206 Vö.: A magyar irodalom története, 1945–1975. II. 1. A költészet. Szerkesztette Béládi Miklós. 1986. 156–157.
207 Életem = NAGY, I. 36.
208 Uo. 36. és Czine Mihály: „Égi s földi virágzás tükre”, In: Cz. M.: Nép és irodalom, 1981. I. 500.
209 Életem = NAGY, I. 36.
210 Déry Tibor: Egy fiatal költő. Nagy László. In: D. T.: Botladozás, 1978. I. 605.
211 Németh László: Megmentett gondolatok, 1975. 204.
212 Uo. 229–230.
213 Életem = NAGY, I. 36–37.
214 Az irodalmi kritikáról. Részlet Király Istvánnak a Magyar Írók Szövetsége kibővített vezetőségi ülésén elmondott előadásából. Irodalmi Újság, 1953. IV. évf. 26. sz. 1.
215 Tamási Lajos: Problémáinkról, Új Hang, 1954. 2–3. 144.
216 Darvas József: Beszámoló a Magyar Írók Szövetségének közgyűlésén (elhangzott 1954. júl. 7-én). Csillag, 1954. 7. 1359.
217 Uo. 1360.
218 Illyés Gyula: Jegyzetek a költészetről, I. A „pesszimista” versekről, Irodalmi Újság, 1954. jan. 16. 3.
219 Darvas József i. m. 1360.
220 Vö.: A magyar népi demokrácia története 1944–1962. 1978. 228–229. Szerkesztette Balogh Sándor és Jakab Sándor.
221 Vö.: A magyar irodalom története, 1945–1975. 1981. I. 159.
222 Uo. 161.
223 Vö.: Major Ottó: Pártegység és írói morál. Irodalmi Újság, 1956. 39. sz. 7.
224 Szabolcsi Miklós: Közgyűlés után. Csillag, 1954. 8. 1539.
225 Darvas József: A márciusi határozat és a kulturális forradalom feladatai. Csillag, 1955. 6. 1225–6.
226 Diószegi András: Nagy László: A nap jegyese. Szabad Nép, 1954. 239. sz. 3.
227 Ungvári Tamás: Nagy László: A nap jegyese. Művelt Nép, 1954. 25. sz. 6.
228 Pándi Pál: A nap jegyese. Nagy László új versei. Irodalmi Újság, 1954. 25. sz. 3.
229 Eörsi István: Nagy László: A nap jegyese. Új Hang, 1954. 11–12. 136.
230 Uo. 137.
231 Darvas József: A márciusi határozat és a kulturális forradalom feladatai. Csillag, 1955. 6. 1226.
232 Vö.: Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. 1986. I. 360.: „A Gorkij fasorban biceg 411velem szembe Nagy Laci. Az ő költeménye körül is nagy a hajcihő. (Andics letiltotta az Új Hang-ék közlési szándékát.) Botjával, szürke kordbársony kabátjában, íme, az egyik legtehetségesebb magyar költő… megy békekölcsönt jegyezni.”
233 Lukácsy Sándor: Tüskés Tibor: Nagy László. Jelenkor, 1983.
234 A memorandum szövegét az Irodalmi Újság 1956. okt. 6-i száma közölte. 9. l.
235 Uo.
236 Uo.
237 „Egyes írók – köztük párttagok is – megfeledkeztek népünk írói szolgálatáról, arról, hogy csak pártunk célkitűzéseit támogatva segíthetik népünk boldogulását, alkothatnak maradandó műveket. Elvesztették a szocializmus perspektíváját, megingott a munkásosztályba vetett bizalmuk, pesszimizmus és csüggedés vett erőt rajtuk, ami kifejezésre jutott műveikben. Mindezt mint valami »újat«, a sematizmus legyőzésének diadalaként ünnepelték. Nem vették észre, hogy a sematizmust, a konfliktus és árnyék nélküli, felületes ábrázolást felcserélték az új élet burzsoá eltorzításával, és akarva, nem akarva a letűnő osztályok és a legelmaradottabb rétegek szószólóivá váltak.” = A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata az irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségekről. Irodalmi Újság, 1955. 50. sz. 10.
238 Vö.: Juhász Ferenc: Rövid vallomás magamról. Új Hang, 1955. 11. 22.
239 Életem = NAGY, I. 37.
240 Tamás Attila: A könyvészeti leírás elé, Új Hang repertórium, 1980. 17–18. és vö.: Történelmi jelen idő, 1981. 129. Szerkesztette és a bevezetést írta: Béládi Miklós.
241 Vö.: Czine Mihály: „Égi s földi virágzás tükre”, In: Cz. M.: Nép és irodalom, 1981. I. 505.
242 Tamás Attila uo. 16–17.
243 Vö.: Czine Mihály i. m. 506., Csoóri Sándor: Nomád napló, 1978. 365., Tamás Attila i. m. 17. és Bodnár György in: Történelmi jelen idő, 1981. 129.
244 Történelmi jelen idő, 1981. 124.
245 Uo. 365.
Zaklatott költői útkeresés
246 KISS, II. 186.
247 Életem = NAGY, I. 35.
248 Népek dalai. Összeállította Víg Rudolf. Budapest Székesfőváros Irodalmi Intézete. é. n.
249 A népköltészet ösztönző ereje = NAGY, I. 95.
250 Uo.
251 A szomszéd népek népköltészete = NAGY, I. 103.
252 Ez a vers fennmaradt Nagy László kéziratos füzeteiben. Feltehető, hogy 1957-ben a Deres majálisba azért nem vette be, mert akkor Sinka Istvánról nem jelenhetett meg vers.
253 Részletesebben: Görömbei András: Sinka István, 1977.
254 Vö.: Tellér Gyula: Nagy László: Bolgár-tánc = Miért szép? Verselemzések napjaink költészetéből. 1981. 376–394.
255 Uo.
412256 NAGY, I. 103.
257 Vö.: Kiss Ferenc: Nagy László és a bolgár folklór. In: K. F.: Interferenciák, 1984. 343–355.
258 Uo.
259 Juhász Péter: Nagy László bolgár népköltészeti fordításai. Tiszatáj, 1976. 8. 52–59.
260 Vö.: Ungvári Tamás: Poetica, 1967. 205–207.
261 Vö.: Király István véleménye, In: Történelmi jelen idő, 1981. 119–120. Szerkesztette és a bevezetőt írta: Béládi Miklós.
262 Rónay György: Az olvasó naplója. Nagy László: Deres majális. Vigilia, 1958. 3. 172–175. Rónay példái: „tán az erkölcsért őrjöng Berzsenyi szelleme”, „néma a hivatal: – emberi kérdésekből áll ott a ravatal”, s az Aszály más vonatkozásban sokszor idézett strófája: „Szép lesz a termés, – szól a tudósító…” bőséggel kiegészíthetők olyan feltűnően suta sorokkal, mint például az Esti képek negyedik részének részlete: „Most verejték esik latba, piheg tünde mérlegen, szivükön egy pillanatra / lehorgad a szerelem” (Esti képek).
263 BORI, 225.
264 Uo.
265 Életem = NAGY, I. 35.
266 A Csillagban még Tavaszesti képek címmel jelent meg az első, harmadik és hatodik strófája.
267 Életem uo.
268 Eörsi István: Nagy László: A nap jegyese. Új Hang, 1954. 11–12. 136.: „Forradalmi költemény ez, a szó legszebb értelmében agitatív. A tömegekre csak az igazsággal lehet hatni – ez minden forradalom alapigazsága. Szégyen, hogy folyóirat annak idején ezt nem merte leközölni!”
269 „Egyetlenegy szűkszavú képpel úgy meg tudja festeni az aszály szörnyű tragédiáját, hogy az embernek elszorul a szíve” – írta Déry, s idézte a második strófát: „Átlátsz a fán, mint szitakötő szárnyán, / levél az ágon szivarrá sodródik, / szivarra váró bagós öregeknek / szörnyű ajándék.” Déry Tibor i. m. 604. Rónay György pedig azt a strófát marasztalja el, amelyet ideológiai szempontból legtöbbször idéztek e verset méltatva: „Szép lesz a termés, – szól a tudósitó. / Ó, de szeretném buktatni a földre, / kemény földünket hazudozó szája / hadd csókolgatná!” Rónay György i. m. 173.
270 BORI, 215–216.
Allegorikus számvetések, öntanúsító rapszódiák
271 Nagy Olga: A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Bukarest, 1978. 41.
272 Vö.: Bodnár György: Juhász Ferenc. In: B. Gy.: Törvénykeresők, 1976.
273 KISS, II. 189.
274 Életem = NAGY, I. 35.
275 CZINE, I. 453.
276 Életem = NAGY, I. 36.
277 POMOGÁTS, 464–465.
413278 Vö.: Uo.
279 TÜSKÉS, 88.
280 CZINE, I. 453.
281 Szabó Edére hivatkozik CZINE, I. 448.
282 Vö.: Lukácsy Sándor: Seregszemle. Magyarok, 1948. 6. 376–377.
283 KISS, I. 95–110.
284 Életem = NAGY, I. 35.
285 A költő nem tévedhet. Uo. 40.
286 KISS, II. 189. BORI, 219.
287 FÜLÖP, 384.
288 KISS, II. 190.
289 Vö.: BORI, 221.
290 Vö.: POMOGÁTS, 476.
291 BORI, 221.
292 KISS, II. 191.
293 Uo. 190.
294 A Gyöngyszoknya megjelenésének évében, 1954-ben kezdte írni Nagy László a Ki viszi át a Szerelmet című verset, mindkét műben fontos szerepe van a láng és jég szembeállításának.
295 BORI, 229.
(Zrínyi Miklós: Az idő és hírnév)
297 Először Szilveszteri ének címmel jelent meg a Csillag 1955. 2. számában.
298 Babits Mihály írta Kölcsey Himnuszáról: „Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni.” Babits Mihály: Kölcsey, In: B. M.: Esszék, tanulmányok. 1982.
299 Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. 1986. I. 250.
300 Rónay György: Az olvasó naplója. Nagy László: Deres majális. Vigilia, 1958. 3. 174.
A bartóki dalforma első kísérletei
301 1952-ből néhány vers a Májusfák ciklusban szerepel, ezért annak az időhatára 1947–1952.
302 A Csönd van bazalt-hegyének élettelenségét épp az jelezte, hogy lehűlt benne a láva.
303 A Kereszt az első szerelemre című vers volt Nagy László első képverse, ezért összegyűjtött verseinek kötetében a képversek közé sorolta – félretolva az időrendi szempontot. Ez tévesztette meg Tüskés Tibort is, aki monográfiájában elfogadta az 1973-as jelzést, ami viszont csak a Képversek és betűképek ciklus élén áll.
304 BORI, 236.
305 Részben a Téli krónika motívumát általánosította. Ott a „csahos idő” a „cingár szabóval 414kisólban, kecskét öletett titokban”, itt „az ólban szörnyed lerágva / az egyetlen kecske gerince”.
306 1956 végén keletkezhetett ez a vers, mert sem az 1956 végén megjelent A vasárnap gyönyöre, sem az 1957-es Deres majális kötetben nem szerepelt még, viszont Nagy László később az 1956-tal lezáródó rövid versek ciklusának végére illesztette, s nem vette be az 1956 utáni új verseket tartalmazó Himnusz minden időben kötetbe.
307 KISS, II. 193.
308 BORI, 237.
309 Németh László elragadtatással szólt ezekről a dalokról, s Nagy László költészetében ezekben fedezte fel a bartóki modell megvalósulását. Németh László: A magyar vers útja. In: N. L.: Megmentett gondolatok, 1975. 230.
310 Bata Imre: Arccal a tengernek, In: B. I.: Képek és vonulatok. 1973. 128–152.
311 CZINE, I. 461.
312 Ezt a szövegen túl az is sejteti, hogy a Bolgár-tánc Bojánnája táncával „harcra, szabadságba vitte a képzeletet”, A versmondóban pedig majd szó szerint is elhangzik „az édes szabadság”, mint a hajdutok hősi halálának értelme.
313 Teljes félreértése volt a zárósoroknak („addig a félelmes ég: menedék”) az a magyarázata, mely szerint Nagy László irracionális, misztikus volna. Jovánovics Miklós: Háttal előre? Nagy László költészetéről. Élet és Irodalom, 1958. 15. sz. 9.
A hoszú-énekek első csoportja
314 FÜLÖP, 386.
315 KISS, II. 195.
316 KISS, I. 107.
317 Olyan költői leleménnyel, hogy a bolgár elemekkel a csikó-metafora a gyönyörű féktelenség képeiben még a szüzesség, érintetlenség is az életre, szerelemre termettség kifejezőjévé lesz.
318 BORI, 242.
319 Uo. 242–243.
320 Uo. 245.
321 BATA, 148.
322 FÜLÖP, 387.
323 Mámoros ritmusának emelkedettségét a hosszú, többnyire 15 szótagos sorok 8/7-es osztású, ezen belül a szórványos ritmuselv szerint tagolódó páros rímű sorok is fokozzák – gyakran a pentameter ihletését is kamatoztatva. Vö.: KISS, I. 106.
324 BATA, 147–148.
325 BORI, 239.
326 Az úgynevezett Subtext fogalmával kapcsolatos Tuomo Lahdelma: Vapahtajaa Etsimässä, Evankeliumit Endre Adyn lyrikkan subtekstinä vuoteen 1908. Jyväskylä, 1986. Ennek számozás nélküli német nyelvű Abstrakt-jában olvasható: „der Leser muss sich gleichzeitig mit zwei verschiedenen Texten beschäftigen”.
327 „Groteszk gondolat bizonyára, de nem tudom fejemből, fülemből kiverni: ha Balassi 415Bálint ma élne, ilyen versezetben írna.” Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal, 1986. I. 437.
328 „A dekadencia jegyét főleg a teozófiai motívumok viselik magukon, s az a kétségtelen tény, hogy a költő bizonyos misztikus állapotra törekszik… legjellemzőbbként a Csodák csodájá-t említem… Nagy László számára nem a szocialista világnézet egyik hőse és előharcosa Krisztus, mint a korai szocialista költőknél, hanem a misztikus forradalmiság jelképe.” Jovánovics Miklós: Háttal előre? Nagy László költészetéről. Élet és Irodalom, 1958. 15. sz. 9.
329 Jánosi Zoltán: „füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel”. A hosszú-versek emberképének fejlődési váza 1953-tól 1956-ig. Alföld, 1986. 2. 49.
330 Uo.
331 Nehezen is tudta a kritika „megemészteni” ezt az „aránytalanságot”.
332 Nyilasy Balázs: Kritikus töprengések egy jelentős költőről. Alföld, 1986. 2. 81.
333 Kétségtelen, hogy olykor nem eléggé szerves alakzatokat teremt ez a teljességre törő költői szándék. Vö.: Nyilasy uo.
334 Jánosi Zoltán i. m. uo.
335 BORI, 249.
336 KISS, II. 196.
337 BATA, 148.
338 KISS, II. 197.
339 Vö.: „És így látám a lovakat látásban, és a rajtuk ülőket, akiknek tűzből és jácintból és kénkőből való mellvértjeik valának.” János Jelenésekről, 9. 17.
340 Maga az emberi létezés a tét – szemközt az elmúlással. Vö.: Jánosi Zoltán i. m. 51.
341 BATA, 148.
342 BORI, 250.
343 KISS, II. 196.
344 BORI, 251.
345 Palkó István: Dozmati regös-énekünk képvilága és világképe. Életünk, 1980. 9. 767.
346 Uo. 777.
347 Sebestyén Gyula: Regös-énekek, 1902. II. 71.
348 Nagy László: Versek és versfordítások. 1978. I. 720.
349 Sebestyén Gyula: A regösök, 1902. 42.
350 A regösénekekben a regö, regü, rege váltakozik. Az indulatszó is lehet hej, sej, ej is. A Sebestyén Gyula által közreadott, Veszprém megyében gyűjtött regösénekek refrénje: Haj, rege rejtem. Vö.: Palkó István i. m. 770. és Sebestyén Gyula: Regös-énekek, 1902. II. 70.
351 Vö.: Sebestyén Gyula: A regösök, 1902. 42.
352 Csomor Lajos: Magyarország szent koronája. 1988. 20.: „Az országalma az országot és a Földet jelképezte.”
353 Vö.: Sebestyén Gyula: Regös-énekek. 1902. II. 46.
354 Nagy László bizonyára már akkor ismerhette a dozmati regös-éneket, mert annak különösen gazdag szarvas-motívumával sok motívuma rokonságot mutat.
355 Egészen a kozmikus nagyságrendig emeli a személyiséget. Az „ardeli” vagy „erdeli” szép Hold a keletkező, éledő, kezdődő holdat jelenti. Vö.: Palkó István i. m. 723–725.
416356 Ch. Caudwellt idézi Tamás Attila. In: T. A.: Az irodalmi műalkotás fő sajátságai, 1972. 42.
357 Vö.: Móser Zoltán: Versek partján lépkedve. Kézirat.
358 Hasonló módon értelmezi Szerdahelyi–Szepes Erika Amade László híres A szép fényes katonának kezdetű toborzójának 8/6-os tördelésű részét. Szerdahelyi István–Szepes Erika: Verstan. 1981. 408. A szakirodalomban sok vita van az ilyen sorok további tagolásáról. Szerdahelyi–Szepes a 4/4/6, tehát hármas tagolást fogadja el. Mások a rövid, 6-os sort tovább osztják, tehát például 4/4/4/2 tagolást adnak az alapképletnek, s egyéb változatait is négyüteműen tagolják. Vö.: Szerdahelyi–Szepes i. m. uo., ill. Horváth János: Rendszeres magyar verstan, 1969. 35. Nagy László regösénekében én határozottan az utóbbi, négyütemű tagolás kettéosztását érzékelem, a rövid hatos sort olykor már csak azért sem lehet egyetlen hatos ütemnek venni, mert két alliteráló szóból áll („kalodával, karddal”, „tajtékosan térdel”), s az alliteráció szinte megkívánja a tagolást, helyesebben: megteremti.
359 Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások. Válogatta, összeállította, a jegyzeteket és az utószót írta Pócs Éva. 1986. 241.
360 „Olyan ez a két sor, mint az egész vers: a kanásztáncnak és a regöséneknek, a regös refrénnek különös vegyülete!” Mózer Zoltán i. m.
361 Egyaránt belejátszik a Zrínyi-sor és az adoniszi sor.
362 Vö.: Sebestyén Gyula: Regös-énekek. 1902. II. 79.
363 BORI, 251.
364 Vö.: Jánosi Zoltán: Közelítések a Rege a tűzről és a jácintról egyetemességéhez. Napjaink.
365 Utalás lehet ez Nagy László Életem című vallomásának arra az alapélményére, melyet ott is hasonló képekkel fejez ki: „Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla.” NAGY, I. 23.
366 Jánosi Zoltán uo.
Az egyetemesség igénye
367 Németh Lajos: Van-e stílusa a XX. századnak. In: N. L.: Minerva baglya. 1973. 151.
368 Barta János: Avantgarde. In: B. J.: Klasszikusok nyomában. 1976. 94.
369 Németh László: Bartók és a XIX. századi zene. In: N. L.: Megmentett gondolatok. 1975. 66.
370 Uo. 70.
371 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: Cs. S.: Nomád napló. 1978. 368.
372 Ennek részletes taglalása Pomogáts Béla monográfiája: A tárgyias költészettől a mitologizmusig. 1981. A népi líra folytonosságának, átalakulásának kérdéskörét elemzi: Görömbei András: Költészetünk és a népi líra. Alföld, 1984. 12. 3–17.
373 Vö.: Kenyeres Zoltán tanulmánya A magyar irodalom története 1945–1975. II. 1. A költészet. Szerkesztette Béládi Miklós. 1986. 29–60.
374 Németh László: Magyar műhely. In: N. L.: Megmentett gondolatok. 1975. 204.
375 Németh László: A magyar vers útja. In: Uo. 230.
376 Uo. 229., ill. 231.
417377 Csoóri Sándor i. m. 365.
378 CZINE, I. 453. Németh László i. m. 229.
379 Csoóri Sándor i. m. 365.
380 Vö.: Bodnár György: Juhász Ferenc. In: B. Gy.: Törvénykeresők, 1976. 596.
381 FÜLÖP, 397.
382 Bodnár György i. m. 599.
383 Németh László: A magyar vers útja. In: Megmentett gondolatok. 1975. 229.
384 CZINE, I. 450.
385 Sőtér István a Négy nemzedékben, Lukácsy Sándor a Seregszemlében beszél erről.
386 TAMÁS, 38.
387 NAGY, I. 35.
388 Vö.: FÜLÖP, 396.
389 Lukácsy Sándor: Seregszemle. Magyarok, 1948. 6. 376–377.
390 CZINE, I. 458.
391 Németh László: Magyar ritmus. In: N. L.: Az én katedrám, 31.
392 Uo.
393 „Hiszen a hangsúlyos versben is van időmérték, amely lényegesen befolyásolja a vers zeneiségét; de az időmértékes versben is érvényesül – zenei módon – a hangsúly.” Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése, 1971. 7.
394 Uo. 7–8. 1.
395 Horváth János: Rendszeres magyar verstan. 1969. 18–19.
396 Németh László: Magyar ritmus. In: N. L.: Az én katedrám. 65.
397 KISS, I. 95–126.
398 Uo. 104.
399 Uo. 106.
Költői kiteljesedés
Himnusz minden időben (1957–1965)
A hallgatástól a mitikus költői látásmódig
400 Életem = NAGY, I. 37.
401 A Magyar Írók Szövetsége 1956. dec. 28-i közgyűlésének jegyzőkönyve.
402 Életem uo.
403 Uo., ill.: Kétféle aggodalom. Népszabadság, 1957. jún. 16.
404 Vö.: A magyar irodalom története, 1945–1975. I. 1981. 166–167. Szerkesztette Béládi Miklós.
405 Uo. 167.
406 Jovánovics Miklós: Háttal előre? Nagy László költészetéről. Élet és Irodalom, 1958. 15. sz. 9.
407 Rónay György: Az olvasó naplója. Nagy László: Deres majális. Vigilia, 1958. 3. 173.
408 Majd 1960 nyarán megjelenik Kiss Ferenc ritmikai tanulmánya (=KISS, I.) és 1961-ben Czine Mihály alapvető elemzése (=CZINE, I.).
418409 Kéry László: Tűz-tánc. Élet és Irodalom, 1959. 14. sz.
410 Erről részletesebben: Görömbei András: Önszemléletünk mérlege. In: G. A.: „Ki viszi át…?” 1986. 286–302.
411 Ugyanekkor például Illyés Gyula még visszakapja a kiadótól benyújtott kéziratát. Vö.: Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1946–1960. 1986. 495.
412 Népszabadság, 1957. jún. 16. Szerkesztőségi cikk – aláírás nélkül.
413 Sólymok vére. A bolgár népköltés antológiája. 1960. 442.
414 Vö.: Tőkei Ferenc: Nagy László és a „hosszúvers” műfaja. Alföld, 1986. 2. 62–64.
415 Életem = NAGY, I. 37.
416 Dylan Thomas = Uo. 113.
417 CZINE, I. 460.
418 Szabolcsi Miklós: Indulás és megérkezés (Három találkozás Nagy Lászlóval.) Alföld, 1986. 2. 36.
419 Tolnai Gábor: Utazás siratóénekkel. Új Írás, 1978. 5. 20.
420 Uo. 21.
421 Kis krónika a fordításról = NAGY, I. 107.
422 Nincs bocsánat = Uo. 110.
423 „Aminek a dallamba fogásáról lemondott, azt fájlaljuk… Aki hallotta a Kovácsot énekelni, látta ezermesterkedni, meg szép asszonyokat nézni, sejtheti, mennyi mindent hagyott kidalolatlanul.” CZINE, I. 461.
424 Kis krónika a fordításról = NAGY, I. 107.
425 García Lorca: A canta jondo. In: G. L. Összes művei. 1967. II. 719.
426 García Lorca: A költői kép Don Luis de Góngoránál. Uo. 748.
427 Nincs bocsánat = NAGY, I. 111.
428 García Lorca: i. m. II. 786.
429 Nincs bocsánat = NAGY, I. 111.
430 García Lorca: A „duende”. In: i. m. II. 777–789.
431 Barta János: Vallásos élmény, életélmény és küldetéstudat Ady lírájában. In: B. J.: Évfordulók. 1981. 179.
432 Nincs bocsánat = NAGY, I. 111.
433 Szinte minden kritikusa észreveszi ezt: FÜLÖP, 338. TAMÁS, 38. Almási Miklós: A versmítosz: Nagy László. In: A. M.: Kényszerpályán. 1977. 397. Stb.
434 FÜLÖP, 395.
435 BORI, 259.
436 FÜLÖP, 399.
437 Almási Miklós i. m. 401.
438 FÜLÖP, 399.
439 CZINE, III. 486.
440 CZINE, II. 481–482.
441 Jánosi Zoltán: Nagy László tükre. Tűnődés egy újfehértói ihletésű Nagy László-versen a költő születésének 60. évfordulóján. Szabolcs-Szatmári Szemle, 1985. 118.
442 Almási Miklós i. m. 400.
443 Jánosi Zoltán uo. 120.
444 Uo. 121., ill.: CZINE, II. 481.
419445 Tüzetes elemzést ad róla Jánosi Zoltán i. m. 116–122.
446 Almási Miklós i. m. 399.
447 CZINE, II. 483.
Ars poetica: Ki viszi át a Szerelmet
448 KISS, II. 43–56.
449 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 40.
450 Rubinstein pszichológiája értekezik a tárgyiatlan, tárgyi és az intellektuális érzelmek különbségéről.
451 Kortárs, 1964. 7.
452 Vö.: Rába György: Szabó Lőrinc. 1972. 139.
453 Újszövetség, Mózes I. 9,13.
454 Interjú, 1965 = NAGY, I. 57.
455 Közismert mitológiai történet.
456 Petőfi Sándor: Kazinczy Gáborhoz. In: Petőfi Sándor Összes költeményei. 1960. 335.
457 Arany János Keveháza c. versének első versszakában.
458 Vasy Géza írt alapos elemzést e versről. V. G.: Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet (verselemzés). Jelenkor, 1975. 7. 625–628.
A kettős kín látomásos-metaforikus kifejezése
459 Ez a hatalmas alkotói lendület a Jönnek a harangok értem összeállítása idején készült naplójegyzetekből is kitűnik. A Himnusz minden időben kötet esetében hozzávetőleges eligazítást a megmaradt 1962-es tervezet adhat. Kézirat.
460 Ezen már csak árnyalatnyi módosítást tesz Nagy László a gyűjteményes kötetének összeállításakor, amikor egész költészete rendjébe illeszti a Himnusz minden időben anyagát: most sem szigorú időrendet alkalmaz, hanem 1956–1965-ös jelzettel három ciklust épít – Vérugató tündér, Himnusz minden időben, Szerelmem, csonttörő élet –, s ez utóbbi elé illeszti a Búcsúzik a lovacskát s A Zöld Angyalt, mögéje pedig a Forró szél imádatát s a Menyegzőt. Ekkor változtat a Vérugató tündér ciklus rendjén annyit, hogy élére a Ki viszi át a Szerelmet című vers kerül, a második ciklus élére pedig a korábban a ciklusok elé kiemelt Himnusz minden időben című verset helyezi. De ekkor illeszt a kötet anyagába még tíz verset. Ezek közül kettő – Semmi fenség, Kitűnik származásom – folyóiratban csak 1974-ben, a Kortárs 9. számában jelent meg „Versek régi irkákból” megjegyzéssel, s nyilván 1956-hoz kapcsolódik, talán azért is maradt ki 1965-ben a kötetből. Nyolc viszont – Ne hagyj a csontokon állnom, Vállamon bárányos éggel, Esküszöm, hogy ő is örök, Szentségtörő Madonna, Tenyered éle előtt, Fölforgatott lombon, Pityergő bársony emlék, Ha döng a föld – folyóiratban 1966 áprilisában és májusában jelent meg, egyedül a Ha döng a föld 1965 szeptemberében. S ez azt jelenti, hogy Nagy László joggal érezte a Himnusz minden időben kötet anyagához tartozónak valamennyit.
461 BORI, 259.
420462 BATA, 145–146.
463 A jambikus és ütemhangsúlyos ritmuselvet egyaránt érvényesítő szimultán vers ennél az elkülönülő egységnél a rímváltással együtt sorváltással is jelzi az ellentétet: a korábbi 9–9 soros strófák itt 9–8-ra váltanak, s az egymással rímviszonyba lépő nyolcasok különös értelmi nyomatékot is kapnak, a rím átsugárzása révén nemcsak a villogás ér az égig, hanem a dér is.
464 Mintha az előző nyolc sorban megnevezett három élőlényt, nyulat, fácánt, embert menthetetlenül eltipornák. Feszült ritmusa több tényezővel biztosítottan kegyetlen hatású: az 5/4-es ütemezés második üteme fenyegetően lelassulva tovább tagolódik felezően. Az indító jambus után az egész sor lassú spondeusokból áll, de mivel a spondeusok második íze két okból – szókezdő és hosszú magánhangzós zárt szótag – is nyomatékot kap, megmarad a jambikus lejtés, de szómetsző lábazással. Így a két ritmuselv feszült egymásra hatása is fokozza a sor értelmi üzenetét: a lassú, de lépésszerű ritmusban mindent elözönlő, minden irányból érkező fenyegetést. Két világ áll szemben egymással, az egyik kiszolgáltatott, védtelen, menekülő, a másik állig felfegyverzett, önnön fényében tündöklő, barbár, s nem kétséges, hogy ez utóbbi uralja a létet. Még a szavak belső ambivalenciája is ezt az eszmétlen diadalt leplezi le: tiszta szemléletesség válik morális ítéletté is a „villogásuk” s a „gőzök lobogói” kifejezésekben.
465 Életem = NAGY, I. 37.
466 Élet és Irodalom, 1960. jún. 10.
467 E kis vers érdekes szövegtani elemzését adja Balázs János: A szöveg. 1985. 136–137.
468 Vö.: BATA, 143.
Önerősítő, öntanúsító létfilozófiai dalok és himnuszok
469 Komlós Aladár: Természet, táj, lélek. In: K. A.: Költészet és bírálat. 1973. 196–198.
470 Uo.
471 Vö.: Kenyeres Zoltán: Az elvont tárgyiasság lírája. In: K. Z.: Gondolkodó irodalom. 1974. 210.
472 Vasy Géza: Nagy László: Szárnyak zenéje. Tiszatáj, 1975. 7. 48.
473 Sokszempontú, árnyalt elemzését adja Vasy Géza i. m. 46–51.
474 Az Asszony-fejű felleg eredetileg Szép jelű május címmel jelent meg az Élet és Irodalom 1960. 24. sz. 3.
475 József Attila: Le vagyok győzve. In: J. A.: Összes versei és műfordításai. 1963. 668.
476 Vö.: KISS, II. 204.
477 E versről két elemzés is készült, eredményeiket hasznosítom: Pomogáts Béla: Nagy László: Tűz. In: P. B.: Versek közelről. 1980. 190–202. D. Berencsi Margit: Nagy László: Tűz. Hevesi Szemle, 1979. 2. 57–61.
478 Berencsi Margit: A „tűz” motívuma Nagy László költészetében. Magyar Nyelv, 1981. 1. 72–82.
479 Pomogáts Béla i. m. 194.
480 Uo. 196.
481 Uo. 200.
421482 A mértékkapcsoló elvű lazított szabadversről: Kecskés András–Szilágyi Péter–Szuromi Lajos: Kis magyar verstan. 1984. 120.
483 Ráadásul ezzel a különös, mert egyik szavát változatlanul ismétlő, másikat változtató rímpárral párhuzamosan minden szakaszban megjelenik még egy-egy, illetve a harmadik szakaszban három párrím. E harmadik szakasz két párríme viszont erőteljesen visszaüt az első és második rész páros rímére. Így a versben mindkét rímsor hálózatszerű összefüggésrendet teremt, ellenpontozza a belső feszültséget.
484 Vajda Endre: Nagy László: Ha döng a föld. Miért szép? Verselemzések napjaink költészetéből. 1981. 425.
485 Uo. 427.
486 Interjú, 1965 = NAGY, I. 57.
Intellektuális-kulturális gazdagodás: a portréversek
487 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 45.
488 Interjú, 1965 = uo. 59.
489 Barta János: Marxista értékelmélet és esztétika. In: B. J.: Klasszikusok nyomában. 1976. 21.
490 Új Írás, 1964. 3. sz.
491 Kortárs, 1964. 5. sz.
492 Élet és Irodalom, 1964. 40. sz.
493 Csontváry-emlékkönyv. 1976. 282–283.
494 „Két szigorú szem tekint a világba, két izzó bolygó.” Bencze László: Csontváry Székesfehérvárott. In: Csontváry-emlékkönyv. 1976. 254.
495 Uo.
496 Illés Endre uo. 279.
497 Perneczky Géza: Csontváry-kiállítás Székesfehérvárott, uo. 248.
498 Uo. 247.
499 Dutka Mária: Csontváry-emlékkiállítás Székesfehérvárott, uo. 240.
500 Vörös László: Nagy László: Csontváry. Tiszatáj, 1975. 7. 42–45.
501 Csontváry-emlékkönyv. 1976. 67–68.
502 Vörös László i. m. 43.
503 Élet és Irodalom, 1971. dec. 25.
504 Fülep Lajos: Csontváryról – hangszalagon. In: Csontváry-emlékkönyv. 1976. 259–260.
505 Lélegző elevenség = NAGY, I. 99.
506 Uo. 103.
507 Hol a tulipán? = NAGY, I. 139.
508 Nikolai Hartmann: Esztétika. 1977. 616.
509 TAMÁS, 40.
510 Vö.: Bodri Ferenc: Nagy László vendégei. Új Írás, 1978. 5. 31.
511 Fiataloknak = NAGY, I. 62.
512 A költő nem tévedhet = uo. 40.
422513 Holtig a hűségtől = uo. 69.
514 Uo. 67.
515 Fiataloknak = uo. 62.
516 Uo.
517 BORI, 279.
518 Holtig a hűségtől = NAGY, I. 68.
519 Vö.: A Zöld Angyal befejező sora: „s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!”
520 TAMÁS, 41.
521 Vö.: Kecskés András–Szilágyi Péter–Szuromi Lajos: Kis magyar verstan. 1984. 118–120.
A mitologikus költői létvíziók: a hosszú-énekek új csoportja
522 BORI, 273.
523 Vö.: uo.
524 FÜLÖP, 391.
525 „A sokágú szándék egy ló monológja révén nem tud hibátlan művé szervesedni.” KISS, II. 205. „Egyazon konkrét jelkép más és más értelmű kitágítása, az elbeszélői állásfoglalás váratlan váltogatása, személyesnek és tárgyiasnak nem mindig szerves vegyítése, a versbeli problematika tisztázatlan többértelműsége, anyag, szándék, jelentés koherenciájának időnkénti megsértése – úgy gondolom, hogy A Zöld Angyal a jelentős formátumú, de művészileg sok vonatkozásban megoldatlan műalkotások közé tartozik.” Nyilasy Balázs: Kritikus töprengések egy jelentős költőről. Alföld, 1986. 2. 82.
526 CZINE, II. 482.
527 KISS, II. 209.
528 Tandori Dezső: „Tisztának a tisztát őrizzük meg, oltalmazzuk az időben, ámen.” Új Írás, 1975. 8. 100.
529 FÜLÖP, 394.
530 Vö.: CZINE, II. 481.
531 Vö.: Péczely László: Tartalom és versforma. 1965. 30–31.
532 Vannak teoretikusok, akik a hosszú-verset a hermetikus líra ellenhatásaként minősítik: „mit seiner Lange, mit seinem Mehr an Sprache auch mehr Welthaltigkeit, mehr Kommunikation mit dem Leser, mehr Verständlichkeit fordert” = Walter Höllerer: Thesen zum langen Gedicht. 1966. Idézi: Hiltrud Gnög: Entstehung und Krise lyrischer Subjektivität. Stuttgart. 1983. 237.
533 CZINE, II. 483.
534 BORI, 277.
535 FÜLÖP, 393.
536 BORI, 273.
537 Életem = NAGY, I. 34.
538 Cs. Varga István: „Műveld a csodát, ne magyarázd!” Szergej Jeszenyin és Nagy László. Életünk, 1981. 170–180.
423539 Csoóri Sándor: Folyóba hulló égi kék. In: Cs. S.: Nomád napló. 1978. 319.
540 Cs. Varga István uo. 170.
541 Uo.
542 Én vagyok című versében, Rab Zsuzsa fordítása.
543 Többen utalnak arra is, hogy a Búcsúzik a lovacska alapmotívuma rokon a modern képzőművészet és filmművészet lóábrázolásaival. Tüskés Tibor Kondor Béla, Huszárik Zoltán és Jancsó Miklós műveit említi. In: T. T.: Versről versre. 1976. 141. Pomogáts Béla pedig Picasso Guernicájára utal. POMOGÁTS, 523–524.
544 A két vers futólagos összevetését Tüskés Tibor végezte el. In: T. T.: Versről versre. 1976. 139–146.
545 FÜLÖP, 399.
546 Vö.: BATA, 149.
547 KISS, II. 204–205.
548 Uo. 205.
549 Vö.: Keresztury Tibor: Sorsösszegzés és művészi kiteljesedés. Alföld. 1986. 2. 54.
550 Küzdelmének emberi vonatkozásrendjét a képek hordozzák, az állati princípiumok mellett a halál, a Ki viszi át a Szerelmet című versből ismerős lehelés, a Szindbád felé előremutató „aludtvér-kokárda”, az Elhullt bolondok nyomán című verset előző pör stb.
551 Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Pozsony. 1981. 171–172.
552 Keresztury Tibor i. m. 61.
553 Pomogáts Béla: Nagy László lovai. In: P. B.: Sorsát kereső irodalom. 1979. 521.
554 FÜLÖP, 389.
555 Csoóri Sándor: A Zöld Angyal. In: Cs. S.: Nomád napló. 1978. 309.
556 Uo. 308.
557 Almási Miklós: A versmítosz: Nagy László. In.: A. M.: Kényszerpályán 1977. 400.
558 Uo.
559 KISS, II. 199–200.
560 Donka Nejcseva disszertációja: Nagy László és a bolgár folklór. 1984. Kézirat. Számtalan példát idéz arra, hogy Nagy László erősítve módosít az eredeti szövegen.
561 Almási Miklós i. m. 400.
562 FÜLÖP, 392.
563 Életem = NAGY, I. 31.
564 Uo. 35.
565 Ebben a magasra értékelő minősítésben megegyezik a szakirodalom: KISS, IV. 197–216. FÜLÖP, 391. BATA, 149–152. Koczkás Sándor: „A világ kirakatában”. Alföld, 1986. 2. 8–23. Széles Klára: Nagy László himnusza. Alföld, 1968. 2. 49–51. Stb.
566 A Menyegzőről = NAGY, I. 80.
567 Nagy László kéziratában az „ifjúságunk emlékműve” alcím olvasható. Vö.: N. L.: Kísérlet a bánat ellen. 1980. 16.
568 Az áldozati rítust KISS, IV. hangsúlyozza (204), az apollói és dionüszoszi elv ütközését BATA, 151.
569 Vö.: KISS, IV. 202–203.
570 Vö.: BORI, 275.
424571 KISS, IV. 203.
572 Koczkás i. m. 16.
573 KISS, IV. 204.
574 Uo. 209. és 210.
575 Széles Klára i. m. 50.
576 A szakirodalomban a látványba foglalt ítéletet Kiss Ferenc, a montázsok jelentését Koczkás Sándor elemezte kimerítően, eredményeikre támaszkodom.
577 Bővebben: Görömbei András: Néhány szempont a hosszú-ének poeticájához. In: A magyar vers. 1985. 235–239.
578 KISS, IV. 214.
579 Koczkás Sándor i. m. 12.
580 Uo.
581 Uo. 12–13.
582 Magyar Néprajzi Lexikon. V. 1982. 185.
583 Koczkás Sándor i. m. 13.
584 Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása. In: Cs. S.: Nomád napló. 1978. 315.
Folytonosság ás változás: az utolsó évtized
Szemben az értékválsággal
585 Tandori Dezső: „Tisztának a tisztát őrizzük meg, oltalmazzuk az időben, ámen.” Új Írás, 1975. 8. 97.
586 Elsősorban Bata Imre, Czine Mihály, Fülöp László, Diószegi András, Kántor Lajos, Széles Klára, Tamás Attila elemző kritikáira, illetve Kiss Ferenc tanulmányára és Bori Imre könyvére gondolok.
587 Vö.: A magyar irodalom története 1945–1975. II. 1. A költészet. Szerkesztette Béládi Miklós. 1986. 108.
588 A magyar irodalom története 1945–1975. I. Szerkesztette Béládi Miklós. 1981. 202. l.
589 Szilágyi Ákos: A magyar líra a hetvenes években. In: A realizmus az irodalomban. 1979. 98. Szerkesztette: Szerdahelyi I.
590 Bővebben: Görömbei András: Irodalmunk szabadságharca. Új Látóhatár. 1989. 3. 282–298., és Visszaadni a szavak értelmét. Alföld. 1989. 2. 47–54.
591 Csoóri Sándor: Kórház után. In: Cs. S.: A félig bevallott élet. 1982. 58–60.
592 Béládi Miklós: A hetvenes évek irodalma. In: Történelmi jelen idő. 1981. 211. Szerkesztette Béládi Miklós.
593 Erről a tudathasadásos állapotról írja Hankiss Elemér: „az emberek egyfelől alkalmazkodtak a hivatalos ideológia és a politikai gyakorlat által megkövetelt magatartáshoz és véleményrendszerhez, ám magánéletükben másképp gondolkoztak a dolgokról, és egymás közt másképp nyilatkoztak.” In: H. E.: Kelet-európai alternatívák. 1989. 123.
594 Interjú, 1965 = NAGY, I. 57.
595 Vö.: Történelmi jelen idő. 1981. 205–235.
596 Koczkás, uo. 217.
425597 Szilágyi Ákos i. m. 141.
598 Koczkás Sándor hozzászólása. In: Történelmi jelen idő. 1981. 215.
599 DOMOKOS, 247.
600 Új Írás, 1970. 12. szám. A tizenkét verset a naptári hónapok sorrendjében a következő költők írták: Illyés Gyula, Weöres Sándor, Garai Gábor, Csoóri Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Takács Imre, Nagy László, Juhász Ferenc, Vas István, Ladányi Mihály, Somlyó György, Zelk Zoltán.
601 CZINE, III. 487.
602 DOMOKOS, 264.
603 KISS, III. 161.
604 Érdekes, hogy ezt az 1969-ben írt versét csak 1972. március 25-én publikálta, gyümölcsoltókor.
605 NAGY, II. 1975. máj. 21.
606 A küldetés = NAGY, I. 63.
607 A költészet ünnepén = NAGY, I. 189. Élete utolsó nyilatkozatában Adyt a huszadik századi magyar költészet legtetejének mondta, s példamutatásnak „arra nézve, mi a dolga a magyar költőnek egy elmaradott, megkésett országban. Ady a kitörés költője, az új körültekintő. Nagy tanulságokat vont le, ezek ma is érvényesek a Duna-medencében, nemcsak nekünk, a szomszédainknak is.” Az utolsó nyilatkozat = NAGY, I. 86–87.
608 A költészet ünnepén = uo. 189.
609 A verset Nagy László eredetileg Béres Józsefnek ajánlotta. Sokat harcolt azért, hogy a Béres-cseppeket ne utasítsák el eleve, s azért is, hogy a Kósa Ferenc által készített Az utolsó szó jogán című filmet mutassák be. Kósa Ferenccel interjút is készített, a találmányról jegyzetet is írt. Vö.: Kósa Ferenc: Érdemes-e? (Töprengések a mértékről és a megmaradásról.) Alföld. 1986. 2. 67–75., és Az utolsó szó jogán.
610 Hekerle László állítja ezt. In: H. L.: „Ördög már veletek”. Kísérlet Nagy László kései költészetéről. Alföld, 1986. 2. 92.
611 A költészet ünnepén = Nagy, I. 189.
612 Lélegző elevenség = uo. 99–102.
613 KISS, III. 186.
614 Lélegző elevenség = NAGY, I. 99.
615 Hol az építőművészet? = uo. 141.
616 NAGY, II. 1976. febr. 13.
617 Hószakadás = NAGY, I. 187.
618 Görömbei András: Vers és próza Nagy László művészetében. Alföld, 1985. 7. 44–46.
619 A klasszikus retorikák a grammatikai alakzatok között tárgyalják az elnémulás – az aposiopsis – jelenségét. Különösen erős hatását azzal éri el ez a stilisztikai eszköz, hogy egy szintaktikailag teljességigényű mondatban a gondolatot nem mondja végig, hanem hirtelen megtöri, s így a hallgatónak vagy olvasónak kell a ki nem mondottat az összefüggésekből kiegészítenie. Az aposiopsis az erős érzelmi felindultság retorikai alakzata, a megrendültség kifejezője, a felindultság miatt éppen a legfontosabbat hallgatja el, de az elhallgatással nyomatékot ad neki.
620 Csoóri Sándor: Nagy László háza. In: Cs. S.: Készülődés a számadásra. 1987. 190.
621 Hekerle László i. m. 93.
426622 A Márquez-párhuzamot többen említik, maga Nagy László is rokon szemléletűnek érezte a Száz év magány íróját. NAGY, II. 1975. nov. 10.: „Irigylem őt, hogy ilyen jól ír. Nekem kellett volna a Száz év magányt megírni.”
623 Szabolcsi Miklós: Indulás és megérkezés. Alföld, 1986. 2. 38.
624 Vö.: „a konzervatív szemlélet művészileg kiérleltebb alkotásokban nyilatkozik meg az újszerűnél, egy hosszabb távú fejlődés mégis bizonyíthatja, hogy ez az esendőbb és formátlanabb újszerűség hordozza-ápolja a magasabb rendű esztétikai értéket” – mondja Kulin Ferenc, in: Történelmi jelen idő. 1981. 210.
625 DOMOKOS, 247.
626 Nagy Gáspár: Széljegyzet Cogito Ur testtartásához, Zbigniew Herbert és Nagy László segítségével. ef-lapok, 1988. 2–3. 80.
Az életformváltás oratóriuma – nomád szerepversek
627 Kiss Ferenc: Nagy László: Ég és föld. Tiszatáj, 1972. 9. 77.
628 Előbb az Új Írásban jelent meg 1968 augusztusában, majd a Szépirodalmi Kiadó Mikrokozmosz füzetek című sorozatában 1971-ben, s ez zárta a Versben bujdosó kötetet 1973-ban.
629 Tamás Attila: Ég és föld. Nagy László oratóriuma. Kortárs, 1972. 8. 1290.
630 Kiss Ferenc uo. 78.
631 A Medvezsoltárhoz is csak a medve-szerep, s a monológ ötletét vehette az általa fordított vogul medveénekekből, maga a mű minden ízében egészen más jellegű.
632 Hekerle László: „Ördög már veletek”. Alföld, 1986. 2. 91. Mezei József: Önarckép, ezüstben. Kortárs, 1976. 6. 987.
633 Kiss Ferenc: Nagy László: Versben bujdosó, Kortárs, 1973. 12. 2022.
634 DOMOKOS, 257.
635 Vö.: Németh G. Béla: 11 vers. 1977. 5–71.
636 Kiss Ferenc: Versben bujdosó. In: K. F.: „Fölröpülni rajban…”. 1984. 173.
Vallomás és folklór-inspiráció
637 CZINE, III. 486.
638 „…a béke és áhítat lepárolt szépségének olyan páratlan ízű óborát, amilyet csak a Somló jégverést és apályt túlélő szőlői teremnek” – fedezi fel benne Kiss Ferenc, In: KISS V. 2003. E párhuzam szemléletesen érzékelteti a mosoly és a földrengés ellentétét az Ajándékban, s azt is, hogy az előbbi minőségét, értékét az utóbbi nagysága szavatolja.
639 Szilágyi Ákos: A magyar líra a hetvenes években. In: A realizmus az irodalomban. 1979. 143.: „A »műveld a csodát, ne magyarázd« ars poeticus vallomása is jelzi, hogy Nagy László egy mitizáló, az érintetlen ösztönök s elemi indulatok világából építkező líraiság mellett kötelezte el magát.” (A kötetet Szerdahelyi István szerkesztette.)
640 DOMOKOS, 253.: „hűsége fegyelmén a csüggedés, kétely, kiábrándulás aszálya nem vehet erőt soha”.
427641 Interjú, 1965 = NAGY, I. 54.
642 A népköltészet ösztönző ereje = uo. 93., 95. és 99.
643 KISS, III. 180.
644 A népköltészet ösztönző ereje = NAGY, I. 95–96. (Lélegző elevenség, uo. 99–102. Életfa-vágás, uo. 134. Mecénás, de anti, uo. 135–137. Hol a tulipán? uo. 138–140. Hol az építőművészet? uo. 141–142.)
645 Gazdagon ismerteti Kiss Ferenc ezeket a prózai írásaiból és naplóiból nyert tényeket: KISS, III. 184–185.
646 Vö.: Kiss Ferenc: Táncház. In: K. F.: Interferenciák. 1984. 393.
647 Adok nektek aranyvesszőt = NAGY, I. 96.
648 Vö.: Nagy Gáspár: Széljegyzet Cogito Ur testtartásához, Zbigniew Herbert és Nagy László segítségével. ef-lapok, 1988. 2–3. 80.
649 DOMOKOS, 261.
650 Vö.: Dobóné Berencsi Margit: Nagy László tizenkét versének elemzése. 1989. 179–180.
651 Tamás Attila: Félhangos töprengések, újabb verseskönyvek olvastán. Alföld, 1974. 7. 28.
652 Holtig a hűségtől = NAGY, I. 67.
653 Dobóné Berencsi Margit i. m. 182.
654 DOMOKOS, 249.
655 KISS, V. 2023.
656 NAGY, II. 1977. máj. 28.
657 Nagy László: Szárny és piramis. Válogatta és bevezette Csoóri Sándor. 1980. 110.
658 Kallós Zoltán: Balladák könyve. 1971. 636.
659 Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa. 1976. 2. 393.
Szellemi szövetségek: értéktanusító kettős portrék
A világ sebei
660 Diószegi András: Nagy László mitológiája. In: D. A.: Megmozdult világban. 1967. 573–585.
661 CZINE, II. 483.
662 Ez utóbbi motívum azonosságára Rudnai Gábor tanulmánya hívta fel a figyelmemet: R. G.: Seb a cédruson, Vigilia, 1982. 2. 114.
663 „Ady szólt valamikor ilyen magasból, jégbe fagyott, forró szavakkal, a feltámadás szomorúságával. Az életből kikényszerültek élén tébolygó Ady, az első világháború éveiben, A halottak élén verseiben… Az utóbbi esztendőkben… Nagy László Adyval való rokonsága felerősödött. Nemcsak a mítoszi látásra való hajlás következtében – gondja és emberi tartása is rokon A halottak élén Adyjáéval. Nagy Lászlót is, miként Adyt, az emberiség sorsa, az »ember az embertelenségben« gondja foglalkoztatja.” CZINE, III. 485.
664 Uo. 486.
665 Rudnai Gábor: Seb a cédruson. Vigilia, 1982. 2. 114.
428666 Csontváry az áldozati követ s a kő oldalára az alvadt vér csíkjait is ráfestette. Vö.: Rudnai Gábor uo. 117.
667 Ferenczy Béniről többször írt Nagy László. Előbb, még az ötvenes években, Petőfi-szobrának méltatlan sorsa miatt, majd hetvenedik születésnapján és könyvének megjelenésekor. NAGY, I. 145–148.
668 „Meghalt közben Tamási Áron, akinek magas szemöldöke alatt sokszor ültünk (Juhász, Csernus, Kondor meg én) a Trombitásban, a Kis Royalban.” Életem = NAGY, I. 38. Sütő Andrásról írt jegyzetében is megemlíti Tamásitól örökölt nyakkendőjét: „Zöldselyem nyakkendőmre mutattam félszegen, mert ezt Tamási Áron viselte egykor. És elmondtam, ha poharamban igazi bor van, a selyem-nyelv csücske is kap néhány csöppöt: tessék, Áronka! Jegyes vagyok, igen.” Heti jegyzet = uo. 116. Naplójában is följegyezte, amikor valakinek kölcsönadta az Ábelt, hogy Tamási így dedikálta neki: „Nagy Laci-Lászlónak / a zengő szavúnak, / ki zeng magyaroknak / s fent az angyaloknak.” = NAGY, II. 1975. márc. 28.
669 Fodor András: Nagy Lászlóról, egy vers ürügyén. In: F. A.: Futárposta. 1980. 163.
670 DOMOKOS, 253.
671 Fodor András i. m. 163.
672 Lélegző elevenség = NAGY, I. 101.
673 Fodor András uo.
674 Nagy László a prózavers fogalmát használja általában. Kecskés András írja: „A prózavers fogalma hol a szabadverssel, hol a prózakölteménnyel fonódik egybe. Érdemes lenne azonban fenntartanunk egy olyan szövegforma számára, melynek külső formája vers ugyan (hosszú, önkényes tördelésű sorok), tényleges hangzásszerkezete azonban nem verses.” In: Kecskés András–Szilágyi Péter–Szuromi Lajos: Kis magyar verstan. 1984. 107.
675 Vö.: Tamás Attila: Félhangos töprengések, újabb verseskötetek olvastán. Alföld, 1974. 27–28.
676 „Aki ismeri a Petőfi Irodalmi Múzeum Ifjú szívekben élek? c. antológiáját, ezt az Adyról valló nyilatkozatgyűjteményt, s tudja, mi mindent tartalmaz, s olvasta az Utunk vonatkozó vitáit, észlelte az Ady-évforduló rítusaiban a gépiességet, tanulmányozta a »prófétikus«, a »küldetéses« ars poeticák anakronizmusát bizonyító okfejtéseket, az első olvasásra felismeri, hogy ez a létezés-élményt megidéző vers mennyire időszerű polémia.” KISS, V. 2019.
677 Uo. 2018.
678 Szindbád = NAGY, I. 184–5. Vers és próza egymáshoz való viszonyáról: Görömbei András: Vers és próza Nagy László művészetében. Alföld. 1985. 7.
679 „Ha élek, hát legszebben éljek. / Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: / nyílnak a virágok, veszélyek.”
680 Versfordításaimról = NAGY, I. 125.
681 Kondor Béláról = uo. 153.
682 Kondor Béla három verse = uo. 154.
683 Nagy László fenséges bánatú és reményért perlekedő, a lehetetlennel is szembeszegülő személyiségétől idegen volt az a megadás, amiről Kondor halála után írt: „Nem akart meggyógyulni, már nem tartotta érdemesnek.” Az öldöklő angyal tövében = uo. 155. 429Kondorról többször írt Nagy László prózában is: uo. 155–156. Tisztelegjen a szó = uo. 157–158. Boldogságtöredék = uo. 159–160. Csoóri Sándor írja az Új Hangról: „S Kondor Béla apokaliptikus látomásai előtt is ő [=Nagy László] nyittatta ki velünk a szerkesztőség ajtaját, ablakait.” Csoóri Sándor: Egy másik életmű töredéke. In: Cs. S.: A félig bevallott élet. 1982. 179.
684 Tisztelegjen a szó = NAGY, I. 158.
685 Uo.
686 Uo. 157.
687 Boldogságtöredék = uo. 159.
688 Rézkarcot is készített Tamási Áronról. Ez együtt jelent meg versével: Élet és Irodalom, 1966. jún. 4.
689 Gáspár könyve = NAGY, I. 179.
690 Heti jegyzet = uo. 116.
691 Jóra kell fordítani = uo. 117.
692 Uo.
693 Testvéri költők = uo. 119.
694 Adok nektek aranyvesszőt = uo. 96.
695 NAGY, II. 1975. aug. 23.
696 Kis Pintér Imre: Illyés Gyula tanítása. In: K. P. I.: Helyzetjelentés, 1980. 279.
697 Domokos Mátyás közölte ezt a levélváltást, magyarázattal. Kortárs, 1986. 1. 84–86.
Balassi Bálint lázbeszéde
698 Életem = NAGY, I. 33–34.
699 Csoóri Sándor: Egy másik életmű töredéke. In: Cs. S.: A félig bevallott élet. 1982. 179.
700 Nagy László: Szellem és fantázia. Lírai jegyzetek a Nemzeti Kiállításról. Új Hang, 1956. 1. 37–38.
701 Nagy László: Balassi. In: Balassi Bálint válogatott versei. 1957. 6.
702 Uo. 7.
703 Uo. 8.
704 NAGY, II. 1976. nov. 11.
705 Vö.: Balassi Bálint Összes művei. 1955. II. 126.
706 Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. 1982. 101–102.
707 Bán Imre: Balassi platonizmusa. In: B. I.: Eszmék és stílusok. 1976. 127.
708 Apollinaire: L’amour est mort. Rónay György fordításában Szerelmem karodban halott címmel. Apollinaire válogatott művei. 1973. 121.
709 KISS, III. 175.
710 Babits Mihály: Balassa. In: B. M.: Esszék, tanulmányok. 1982. II. 103.
711 Nagy László: Balassi. In: Balassi Bálint válogatott versei. 1957. 157. 7.
712 Klaniczay Tibor: A szerelem költője. In: K. T.: Reneszánsz és barokk. 1961. 255.
713 Uo. 294.
714 Eckhardt Sándor: Balassi Bálint. é. n. 213–214.
715 Babits Mihály i. m. 105. Klaniczay Tibor i. m. 295.
430716 KISS, III. 170.
717 Tarján Tamás: Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde. Kortárs, 1977. 12. 1994–1996.
718 KISS, III. 180.
719 Nagy László: Kísérlet a bánat ellen. Összeállította Szécsi Margit. Bevezette Csoóri Sándor. (Kéziratok, rajzok.) 1980. 198.
720 Tarján Tamás i. m. utal arra, hogy a seb, a sebesültség motívuma Nagy László kései költészetében, különösen a Seb a cédruson litániája óta mind nagyobb hangsúllyal van jelen. T. T. i. m. 1994.
721 Balassi Bálint Borivóknak való c. versében „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje” szerepel.
722 Vö.: Balassi Bálint Összes művei. 1955. I. 18.
723 Nagy László: Balassi. In: Balassi Bálint válogatott versei. 1957. 8.
724 A kathartikus eleváció fogalmát Németh G. Béla elemzi „Az ódához emelt dal” című tanulmányában Petőfivel kapcsolatosan. In: N. G. B.: 11 vers. 1977. 120–122.
725 Részletesebben: Görömbei András: Nagy László Balassi-élménye. Studia Litteraria, 1985. 63–75.
Fejfák
726 Ady Endre: A halottak élén. In: Ady Endre Összes versei. 1961. 753.
727 NAGY, II. 1975. febr. 23.
728 Uo. „Álom: semmi. Pedig álom-leírásra szántam ezt a könyvet.” 1975. febr. 15.
729 KISS, III. 181.
730 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 47.
731 Ez utóbbi gyászbeszéd, próza = NAGY, I. 190–191.
732 NAGY, II. 1975. máj. 2.
733 Tisztelegjen a szó… = NAGY, I. 157.
734 Kiss, III. 162–163.
735 NAGY, II. 1975. febr. 23.
736 Uo. 1976. nov. 2.
737 Az Írószövetség egy nem jelentős prózaírót akart Kolozsvárra küldeni Szilágyi Domokost búcsúztatni, ekkor vállalta Nagy László Csoóri Sándor és Kiss Ferenc biztatására a búcsúztatást. NAGY, II. 1976. nov. 3.
738 Szilágyi Domokos a Táncszóban írja: „Ugorjsza, Marcsa / árokpart bogáncsa, / járd ki, de járd ki.” In: Sz. D.: Kényszerleszállás. Bukarest, 1978.
739 Vö.: Görömbei András: Vers és próza Nagy László művészetében. Alföld. 1985. 7. 40–44.
740 Az előbbit behatóan elemzi: KISS, III. 163–169.
741 NAGY, II. 1975. jún. 13.
742 Uo. 1975. júl. 7.
743 KISS, III. 165.
744 Életem = Nagy, I. 33. és Kollégiumok = uo. 12.: „Nagy karimás kalapban szorgalmasan járt az egyetemre.”
431745 Ennek a résznek a különleges súlyát, az elkészülte utáni erkölcsi elégtétel érzését is regisztrálja a napló: „Nem hagyott nyugodni a vers. Így készültem el a második résszel, ami kicsit több, mint számítottam, nagyon világosra akartam, ne essék félreértés. Elmondtam, amit kellett, sajnos, éppen a halál alkalmával. De hát a halál rendített meg ennyire, hogy minden eszembe jutott. Például a széthúzás.” NAGY, II. 1975. júl. 26.
746 NAGY, II. 1975. júl. 28.
747 KISS, III. 169–170.
748 Kiss Ferenc kitűnő tanulmánya a Latinovits-siratót nem sorolja a kötet legjelentősebb versei közé, a Fejfák ciklusból is kiemel pedig két verset (Fejfáknak fejfa, Három nap, három éj). Meggyőződésem szerint a ciklus legjelentősebb verse ez, bizonyosra veszem, hogy Nagy László is ezért zárta ezzel a Fejfák sorozatát.
749 Szegedy-Maszák Mihály: A költőileg megformált világkép elemzéséről. In: Sz. M. M.: Világkép és stílus. 1980. 16.
750 Szindbád = NAGY, I. 185.
751 NAGY, II. 1976. jún. 5.
752 Uo. 1976. jún. 8.
753 Uo. 1976. szept. 2.
754 Szóbeli közlése a fiatal írók miskolci Ady-emlékülésén, melynek díszelnöke volt, 1977 áprilisában.
755 „Fölírok egy címet: Szeptember vége. A hangyákat akarom megírni, két éve fél napig néztem őket Visegrádon, Vigh Tamásék udvarán. De a versből az öreg Vajda János portréja lesz, siratja a kihunyt szép aranyasszonyt, a szép lehetőséget. Legépelem… Most a Latinovits-versbe fogok. Ezt szerettem volna nem megírni, igen nagy vállalkozás, és mostanában nincs erre időm, erőm. De szerkesztenek egy könyvet, képest, igen kérnek, hogy írjak valamit. Készülődök. De most kezdődik a magyar–szovjet meccs. M. is velem van, éneklik a Himnuszt. Végighallgatom a mérkőzést, de közben a vers indítósorait csinálom fejben. 2:1-re győzünk. Este a verset kínozom, jobban mondva ő kínoz engem. Haladtam valamit. Éjfél.” NAGY, II. 1977. ápr. 30.
756 Még ezen a napon átadta Ablonczy Lászlónak a verset a Latinovits-füzet számára. ÉS-beli megjelentetését is a füzetre való várakozás miatt nem engedte akkor, sajnálta, hogy az évfordulóra (jún. 4.) nem olvasható. Július 1-jén jelent meg az Élet és Irodalomban. Július elején elkészült a Latinovits-füzet is, melynek művészi szerkesztője Huszárik Zoltán volt, szerkesztője pedig Ablonczy László. A füzet terjesztését azonban akkor betiltották.
757 Élet és Irodalom, 1976. jún. 12.
758 Új Írás, 1976. aug.
759 A vers első strófájának önportréja Toldi Miklós ama tettére emlékeztet, amikor a megfojtott farkasokat György küszöbére lerakja.
760 Vö.: Literatur. Herausgegeben von der Redaktion für Literatur des Bibliographischen Instituts unter der Leitung von Gerhard Kwiatkowski. Mannheim-Wien-Zürich, 1980. 34.
761 A rímillúzió elemzését lásd: László Zsigmond: A rím varázsa. 1972. 104., ill. 156.
762 Közvetlenül utalnak a negatív pólusok az ellenséges vélekedésekre, melyek vagy morálisan, vagy művészileg próbálják lealacsonyítani a kivételes művészt.
432763 Vö.: Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Pozsony. 1981. 168–169. Természetesen mindig a szövegösszefüggés a jelentés meghatározója, az animizáció lehet kedveskedő jellegű is.
764 Németh G. Béla: Az ódához emelt dal. In: N. G. B.: 11 vers. 1977. 122.
765 A csillagkép értelme éppen a téli napforduló utáni megújulás.
766 Vö.: Zalabai Zsigmond i. m. 72.
767 KISS, III. 169–170.
768 Alaposabb elemzése: Görömbei András: Nagy László Latinovits-verse. Tiszatáj, 1985. 9. 57–70.
A játékos és szatirikus ihletkör változatai
769 Holtig a hűségtől = NAGY, I. 69.
770 A költő nem tévedhet = uo. 39.
771 „Talán drámát is írok” = uo. 81.
772 Uo.
773 NAGY, II. 1975. márc. 23.
774 Uo. 1975. febr. 19.
775 Mert csak a szíve gyalogolt = uo. 190.
776 KISS, III. 162.
777 Mózer Zoltán: Versek partján lépkedve. Kézirat.
778 Vö.: Aczél Géza: Képversek. 1984. 6–7.
779 Idézi Lengyel Balázs: A megsebzett galamb és a szökőkút. In: L. B.: Zöld és arany. 1988. 50.
780 Vö.: uo. 50–60.
781 Kísérlet a bánat ellen. (Kéziratok, rajzok.) Összeállította Szécsi Margit. Bevezette Csoóri Sándor. 1980. 215 p. Szárny és piramis. (Versek, reprodukciók.) Válogatta és a bevezetőt írta Csoóri Sándor. Tervezte Nagy András. 1980. 117 p.
782 Nagy László „másik életművéről” lásd Csoóri Sándor írásait: Nagy László Képes Krónikája, Egy másik életmű töredéke. In: Cs. S.: A félig bevallott élet. 1982. 172–183.
783 Balázs János: A szöveg. 1985. 172.
784 A Betűk gyászőrsége – számomra indokolatlanul – a Versben bujdosó utáni kötetekben már nem nagybetűs írásképpel jelent meg.
785 Aczél Géza i. m. 36.
786 „Mert ő felhúzván térdét és vállát, mint egy betáplált szerkezet: elszáll.” (A Mindenség mutogatója). „Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla.” Életem = NAGY, I. 38.
787 „És tudod-e, micsoda ajándékot hagytál az ország nyakára?” (A Mindenség mutogatója). „Ennyi képet csak a nagy életművű mesterek szoktak kiállítani. Jelen esetben a kép-tumultusban még ma is szinte kölyökarcú művész áll.” Kondor Béláról = NAGY, I. 153.
788 Alföldy Jenő: A kiegyenesített idő. Élet és Irodalom, 1978. máj. 27.
789 E kapcsolatrendszer gazdagságáról: Kósa Ferenc: Érdemes-e? (Töprengések a mértékről és a megmaradásról) Alföld, 1986. 2. 70.: „Kondor Béla baljós rézkarcaira éppúgy rábólintott, mint Tőkei Ferenc, Pozsgay Imre, Bihari Mihály elméleti alapvetéseire; 433Szervátiusz Tibor andezit Ady-fejére éppúgy, mint Huszárik Zoltán Elégiájára, Latinovits szent őrületére, Berek Kati lobogására, Kallós balladagyűjtésére, Béres József konok, emberi hadüzenetére, Balczó András földön járó istenképzetére, Csete György és Makovecz Imre építészeti szándékaira, a Bartók együttes Táncbeli tánc-szókjára, Martin György, Halmos Béla, Budai Ilonka, a Muzsikás együttes értékmentő fáradozásaira, a gyimesi zenészek szilaj hészájára és zokogtató keserveseire…” In: KISS, III. 182.
790 KISS, III. uo.
791 NAGY, II. 1975. febr. 25.
792 Uo. 1975. ápr. 9.
793 Uo. 1975. febr. 16.
794 Hekerle László: „Ördög már veletek”. Alföld, 1986. 2. 95.
795 NAGY, II. 1975. ápr. 14.
796 Uo.: „szeretném, ha csak játéknak tekintené, nem pedig súlynak”.
797 Uo. 1976. márc. 3.
798 Uo. 1976. márc. 4.
799 „Ő, aki sosem kereste és kunyerálta primadonnák módján a közönség kegyeit, a lassú kegyvesztés kínos processzusát kijátszani akaró primadonnákhoz hasonlóan lépett le a színről: a népszerűség, a beérkezettség, a közösségi és a hivatalos elismertetés költő által elérhető legmagasabb ormain.” Könczöl Csaba: Nagy László: Jönnek a harangok értem. Magyar Nemzet, 1978. máj. 28.
800 Czine Mihály: „Égi s földi virágzás tükre”. In: Cz. M.: Nép és irodalom. 1981. I. 508–9.
801 Előbb Szabó János gépkocsivezető emlékének ajánlotta ezt az írását. Lehetséges, hogy akkor még egyszerinek ítélte az esetet, később azonban a groteszk tragikus mozzanatának adott nyomatékot az ajánlás elhagyásával.
802 NAGY, II. 1975. dec. 31. és 1976. jan. 1.
803 „Példának tekintjük a ritka költői magatartásokat. A régiek kardot viseltek. Néha magam is érzem, noha jelképes a kifejezés, hogy cipőm orrát karcolja a spádé. Talán világos, hogy nem magamért viselem a kardot.” „Talán drámát is írok” = NAGY, I. 83.
804 „Eszembe jut egy párbeszéd Horváth Rozival, Amerikából jönnek haza, a hajófenék ablaka, a cethalak eszik a krumplihéjat, amit kidob a konyha.” NAGY, II. 1976. aug. 21.
Emlék és mítosz
805 Vö.: Görömbei András: Vers és próza Nagy László művészetében. Alföld. 1985. 7. 34–46.
806 Lator László, in: Domokos Mátyás–Lator László: Versekről költőkkel. 1982. 354–355.
807 Uo. 353.
808 Tüskés Tibor monográfiája a Seb a cédruson négy s az Isten lovai ciklus hat darabját együtt említi, bár nem világos, hogy az előbbitől melyik négyre gondol, hiszen a Seb a cédruson ciklusban hat prózavers szerepel. TÜSKÉS, 151.
434809 KISS, V. 2022.
810 Életem = NAGY, I. 29.
811 Tamás Attila: Félhangos töprengések, újabb verseskötetek olvastán. Alföld, 1974. 7. 28.
812 Uo.
813 A Menyegző 1964-ben keletkezett, 1965-ben jelent meg a Kortárs 8-as számában, a Vértanú arabs kanca pedig 1972. jan. 8-án az Élet és Irodalomban.
814 A vers gazdag elemzését adja – különösen a motívumszerkezet tekintetében –: Sándor György: Az értékvesztés látomása. Alföld, 1980. 10. 67–72. Megállapításaira támaszkodom.
815 Lator László i. m. 356–357.
816 Domokos Mátyás, uo. 357.
817 A három motívumréteg tüzetes számbavételét lásd: Sándor György i. m. 67–72.
818 Ezek a vers súlyos zárómondatai. Bennük Nagy László költői sorstudata jutott ehhez a keserűséghez a korai boldog ragyogástól. E vers álom- és látomásvilágában egy herodesi alak végzi pusztító munkáját, melynek következtében elviselhetetlenné válik a lét.
819 Tandori Dezső elemzése így összegez: „Eddig a közvetlen környezetet, majd a táj jellegét, végül az egyén és a mindenség viszonyát ismertük meg. Az utolsó rész a sorsot ismerteti, tág értelmezésben.” T. D.: Egy-egy vers „ma”. Kortárs, 1980. 7. 1143.
820 Rónay György: Az olvasó naplója. Nagy László: Deres majális. Vigilia, 1958. 3. 172–175.
821 NAGY, II. 1977. május 22.
822 Sára Sándor pedig filmet készített, amelyben Nagy László gyermekkorát, szülőföldjét, a bakonyi tájat mutatta be úgy, ahogy az Nagy László emlékezetében élt. Vö.: TÜSKÉS, 199.
823 Czine Mihály: Jönnek a harangok értem. In: Cz. M.: Nép és irodalom, 1981. 493.
824 KISS, III. 173.
825 Uo. 171.
826 Virrasztó Jolán: „Simogatom és ütöm a földet”. Eredet és kiválás Nagy László prózaversében. Életünk, 1980. 3. 281.
827 Uo. 285.
828 NAGY, II. 1975. márc. 8.
829 Uo. 1975. márc. 9.
830 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 49.
Erkölcs és esztétikum a Mindenség színe előtt
831 Vasy Géza: Nagy László utolsó pályaszakasza. In: V. G.: Pályaképek és művek. 1983. 380.
832 KISS, III. 160.
833 Prózai írásait Kiss Ferenc válogatta és szerkesztette: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások. 1979. 199 p. Kézirataiból, rajzaiból két kötet jelent meg: Kísérlet a bánat ellen. Összeállította Szécsi Margit. Bevezette Csoóri Sándor. 1980. Szárny és piramis. Válogatta és a bevezetőt írta Csoóri Sándor. Tervezte Nagy András. 1980. 117 p.
435834 A költő nem tévedhet = NAGY, I. 47.
835 Sütő András: A költő szívet hasogató Gondja. In: Égi s földi virágzás tükre. Kortársak Nagy Lászlóról. Veszprém. 1984. 67–68.
836 Illyés Gyula: Ami majd vigaszt ád. Uo. 79.
837 Vitányi Iván: A hűség jegyében. Nagy Lászlóról, születésének 60. évfordulóján. Jelenkor, 1985. 7. 702.
838 Uo.
839 Csoóri Sándor: Halottja tűznek, jácintnak. In: Cs. S.: A félig bevallott élet. 1982. 167.
840 „Ha lefordítanánk képeit, metaforáit köznyelvre, bizonyossá válna, hogy a közelmúlt belső történelméről, hiteiről, megtörettetéseiről lírában talán ő beszélt a legteljesebben. A kényesnek hitt kérdésekkel is szembenézett. Nem félt semmitől, volt ereje látni. S jó volt, biztos volt a mértéke.” Czine Mihály: Jönnek a harangok értem. In: Cz. M.: Nép és irodalom. 1981. I. 492. „Ha a huszadik század ötvenes-hatvanas-hetvenes évtizedeit valamikor majd egyetlen, összefüggő korszaknak tekintjük: nem tudom, hivatkozhatunk-e egyértelműbb, kikezdhetetlenebb, pontosabb és tágasabb életműre Nagy Lászlóénál? Nem tudom, lesz-e, lehet-e másvalaki, aki majd akkor is bujdosni indul velünk a magaslatok iránt? Nem lesz!” Csoóri Sándor: Halottja tűznek, jácintnak. i. m. 172. „Ki fejezett ki legtöbbet a magyar valóságból? Ki adott a legmagasabb rendű érvényt annak, ami itt történt? Én úgy látom – s nemcsak most, a gyász szorításában –, hogy Nagy László.” Vitányi Iván: Rekviem Nagy Lászlóért – magunk miatt. Tiszatáj, 1978. 4. 36.
841 A szakirodalom régóta utal erre; az építkezés természetrajzához lásd: Vitányi Iván: A hűség jegyében. uo.
842 A küldetés = NAGY, I. 63.
843 Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde.
436Tűnj el, fájás. Versek. Bp. 1949. Hungária. 461. (F. Nagy László).
A tűzér és a rozs. Versek. Bp. 1951. Szépirodalmi Kiadó. 591.
Szablyák és citerák. Bolgár népdalok és népballadák. Bp. 1953. Szépirodalmi Kiadó. 1991.
A nap jegyese. Versek. Bp. 1954. Szépirodalmi Kiadó. 75 l.
A vasárnap gyönyöre. Bp. 1956. Magvető Kiadó. 107 l.
Deres majális. Versek 1944–1956. Bp. 1957. Magvető Kiadó. 367 l.
Sólymok vére. A bolgár népköltés antológiája. Bp. 1960. Magvető Kiadó. 442 l.
Himnusz minden időben. Versek. Bp. 1965. Szépirodalmi Kiadó. 121 l.
Arccal a tengernek. Versek 1944–1965. Ill. Kondor Béla. Bp. 1966. Szépirodalmi Kiadó. 369 l.
Darázskirály. Válogatott műfordítások 1958–1968. Bp. 1968. Magvető Kiadó. 510 l.
Babérfák. Délszláv népköltészet. Bp. 1969. Magyar Helikon – Európa Kiadó. 437 l.
Ég és föld. Oratórium. Ill. Kondor Béla. Bp. 1971. Szépirodalmi Kiadó. 29 l. Mikrokozmosz füzetek.
Versben bujdosó. Versek + Ég és föld (Oratórium). Bp. 1973. Szépirodalmi Kiadó. 142 l.
Erdőn, mezőn gyertya. A bolgár népköltés antológiája. Bp. 1975. Magyar Helikon – Európa Kiadó. 452 l.
Versek és versfordítások. Bp. 1975. Magvető Kiadó. 1–4. kötet.
1. Versek 1944–1973.586 l.
2. Versfordítások 1957–1973. 683 l.
3. Bolgár népköltészet. 408 l.
4. Délszláv népköltészet. Albán népköltészet. Magyarországi cigány népköltészet. Keleti finnugor népköltészet. 398 l.
Válogatott versek. Bp. 1976. Magvető Kiadó. 376 l. (Harminc év.)
Csodafiú-szarvas. Versek. Bp. 1977. Ill. Kass János. Móra Kiadó. 123 l.
Jönnek a harangok értem. Versek. Bp. 1978. Magvető Kiadó. 210 l.
Versek és versfordítások. Második, bővített kiadás. Bp. 1978. Magvető Kiadó. 1–3. kötet.
1. Versek 1944–1977. 758 l.
2. Versfordítások 1957–1977. 746 l.
437
3. Bolgár népköltészet. Délszláv népköltészet Albán népköltészet. Magyarországi cigány népköltészet. Udmurt, nyenyec, vogul, csuvas népköltészet. 797 l.
Kísérlet a bánat ellen. (Versek. Békéscsaba. 1978. Kiadja a Megyei Könyvtár. 9 lev.)
Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások. Válogatta és szerkesztette Kiss Ferenc. Bp. 1979. Magvető Kiadó. 199 l.
Kísérlet a bánat ellen. (Kéziratok, rajzok.). Összeállította Szécsi Margit. Bev. Csoóri Sándor. Bp. 1980. Magvető Kiadó. 215 l.
Szárny és piramis. (Versek, reprodukciók). Válogatta és a bevezetőt írta Csoóri Sándor. Tervezte Nagy András. Bp. 1980. Magyar Helikon – Európa Kiadó. 117 l.
Legszebb versei. Bukarest. 1982. Albatrosz Kiadó.
„Versben bujdosó”. Képek és hangdokumentumok Nagy László életéből. (Beszélő képek. Hangos ismeretterjesztő diafilmek 8.) 1984.
Nagy László Összegyűjtött versei, Bp. 1988. Magvető Kiadó. 764 l.
438