„…a mi perceink olyan üresek. Mondja, nem kár a mi perceinkért? Ha volna valami értelme az életünknek, ha volna magánéletünk, az nemcsak nekünk volna kellemes, mennyi hasznos dolgot tudnánk csinálni! Ha volna kedvünk igazán dolgozni, probléma lenne a Szahara homokjából kivonni az urániumot? Na, de hiába, ez sohasem fog megtörténni, hogy miért, ki tudja?”
(Fák a barlangban)
„…ha egy növény vagy egy ember kibírja Magyarországon, az röhögve, féllábon megél bárhol a világon.”
(Gumikutya)
Fölöttébb különös író.
Titkokat tud, jellemző eseteket, részigazságokat szinte mindenről; de sokszor úgy tűnik: a lényeget nem a közelmúlt Magyarországáról. Több tucat feszes, szűkszavú novella- és riportremek szerzője – és szétfolyó, közhely-halmozó, hamis regényeké, sőt ponyváké. Stílusa azonnal fölismerhető és nem-utánozható – de nemegyszer összecsapott írásokat is kiad a keze közül. Mestere a groteszknek és a szatírának, rengeteg ötlete van – a legjobbakat újra és újra ellopja magától, így fakítva meg őket. Termékeny: tizennyolc könyv alig tizenegy év alatt – egy nálunk is kisebb ország irodalmi szükségleteit egymaga kielégítené, több műfajban is. Az olvasók (e sorok írójával együtt) szétkapkodják köteteit; jókat, rosszakat egy311aránt. Kétségtelenül legjobb és legfontosabb íróink között van a helye – nemcsak a középnemzedéken belül.
Különös író.
Ennél többet igényes kísérletek ellenére sem igen tudott mondani róla a kritika.1 Moldova ellenáll mindenfajta besorolásnak; igaz megállapításoknak gyakorta az ellenkezője is igaz. Életkora, első publikációja és első kötetének megjelenési ideje alapján akár három írónemzedékhez is egyforma joggal tartozhatna, de nem tartozik egyikhez sem. Magányos, mint a hősei.
Pályája csupa rejtély és meglepetés. Korai indulás után hosszú hallgatás; kalandok a színház és a film világába; gazdag meséjű, romantikus hőstörténetekre másfél perces, szigorúan realista novellák; közben mindvégig, egy időben szinte egyeduralkodóan riportok, szociográfiák; azután váratlanul egy (ál?-)történelmi regény; és szatírák – a leghullámzóbb színvonalon. Mire a kritikus ítéletet mond, Moldova talán már új művel, új műfajjal rombolja le elméletét. Könyvei fülszövegének legtöbbször hányaveti soraival, egyes művek és nyilatkozatok félmondataival, célzásaival amúgy is a kritika hatáskörén kívül igyekszik helyezni magát.
Az alábbiakban – talán iskolásnak tetszhető módszerrel – műről műre haladva s egy központi gondolatot következetesen érvényesítve igyekszem tárgyalni Moldova György munkásságát.
Moldova, amint mondani szokás, csodagyerekként indult. Huszonegy éves korában Veres Pétertől, Király Istvántól kapta a biztatást és gyakorlati segítséget. 1955-ben fél esztendő alatt több írása is megjelent, köztük a legnagyobb föltűnést 312keltő: a Mandarin, a híres vagány. Moldova alig néhány hónap alatt rangot szerzett, joggal: kitűnő elbeszélései merőben új hangot jelentettek egy irodalmi vitákba fáradt, irányzatokkal és ellenirányzatokkal küszködő időszakban, amikor az olvasók és kritikusok is fokozott várakozással figyelték az új tehetségek, pl. Fejes, Sánta – és Moldova első moccanásait.
A novellák többségének színhelye Kőbánya, a szűkebb szülőhaza. Mint egykor Krúdy, Gelléri Andor Endre, ma Mándy Iván vagy Fejes Endre, úgy lett Moldova is városrész-teremtő írója irodalmunknak.2 Az utolsó szögletig pontosan, szemléletesen, mégis lírai ihletettséggel ábrázolja a külvárost. A tárgyak, a helyszínrajz precizitásán keresztül a Tizenkét Házak világának szigorú és sokszor vért követelő törvényeit, sőt: e kegyetlen életforma visszás szépségét, romantikáját is sejtetni tudja. A terep, a jelenségek – a cselekvés előterének pontossága és az okok, mozgatórugók, a lényeg – a cselekvés hátterének homálya a későbbiekben is sajátos kettőssége marad Moldova alkotásainak.
Már most jelen vannak az író tipikus hősei is. Mandarin vagy Ördögh Feri még nem született hősök vagy született magányosok (mint majd Moldova oly sok figurája); de mert akarva-akaratlanul szembefordulnak az életüket meghatározó közösséggel és annak törvényeivel: egyedülküzdő hősök lesznek. Az ő választásuk, minden tettük indokolt: Mandarin nem akar kiszakadni a külvárosból, csupán a korábban általa is elfogadott életforma embertelenségére döbbenti rá egy lány kiszolgáltatottsága, illetve a szerelem. Ezért lesz hős; pontosabban 313még csak hősi halott. Ördögh Feri teljes szakítása mögött is fedezet, magyarázat áll: tehetségében bízva hagy ott mindent és mindenkit.
Velük ellentétben Moldova későbbi hősei sokszor nem konkrét és helyes célok érdekében helyezik törvényen kívül magukat, hanem elvont-zavaros eszmék nevében (Ljubomir Bezdomen és részben Flandera János) vagy kényszerből (Smidt Flórián). Még a tiszta jellemű és céltudatos Kocsi Csergő Bálint választását is kényszerítő körülmények motiválják. Ezért lesz jóval ellentmondásosabb alakjuk – és megítélésük is.
A föntebb említett két novella (Mandarin, a híres vagány; Ördögh Feri és a Tizenkét Házak) kötetben csak nyolcéves késéssel jelent meg. Az idegen bajnok című pályakezdő elbeszélés-gyűjtemény tíz írást tartalmaz. Moldova 1957 és 1961 között nem publikált; a négyéves hallgatás és életviszontagságok után novellákban kezdett hozzá a számára legizgalmasabb kérdésnek – megítélésem szerint munkássága mindmáig központi témakörének –: az ötvenes éveknek és az ötvenhatos eseményeknek a földolgozásához.
Az idegen bajnok, A Szentháromság pusztulása, az Éjszakai villamos és a Menekülés még alig több kísérletezésnél; ez utóbbit (Páter Fáber címen) újra is írja Moldova, s nem egy szereplővel (pl. Fábián Gedeonnal) később is találkozni fogunk. Amire már most oda kell figyelnünk: a típusalkotás. Az író Mannhalter Karolától Olasz Albertig plasztikus epizódfigurák sorát formálja meg, bizonyságát adva nagy élet- és emberismeretének. Ljubomir Bezdomen, „az idegen bajnok”, és Zörgő Ráfael, a múltja elől menekülő (ellen)forradalmár pedig a legigazibb Moldova-hősök közeli rokona. Tulajdonképpen nem is itt – alakmásaiknak majd a regényekben lesz a helyük.
A kötet novellái többféle hatást mutatnak; árulkodóak az alcímek „filmnovella”, „legenda”, „ponyvaregény” műfaji meghatározásai. Az Elátkozott úton és a Petróleumfáklya – amely a Két tücsök országa című riport egy szó szerinti részlete – Moldova riporter-élményeinek szépirodalmi megfogal314mazásai, fényesen bizonyítva, hogy az író novellái és riportjai egyanyagúak.
Lehetne riport a Kalina Pál című írás is, amely Moldova 1955-ös bemutatkozó elbeszéléseinek egyike: egy lehetetlennek látszó feladattal sikerrel megbirkózó munkásember portréja. De ennél többről van szó. Kalina kétszáz kilós bálát cipel be a raktárba, L alakúra görbült testtel. Fizikailag hajtja végre azt, amit Moldova erkölcsileg vár el hőseitől: megoldani a lehetetlent, tartani a legnehezebb súlyokat is; és nekik még meghajolniuk sem szabad.
Ezekben a novellákban – melyeket szigorúan realista, erős drámai töltésű életképeknek is nevezhetnénk – Moldova stílusára a szűkszavúság, a tömörség jellemző. Egy szóval sem mond többet a kelleténél; a jelzőkkel, hasonlatokkal – még a nagybetűkkel is takarékos: csupán vesszőkkel tagol mellékmondatokra olyan hosszabb közléseket, amelyeknek a tartalma látszólag több különálló mondatot igényelne. A dísztelenül céltudatos stílus a későbbiekben sajnos nemegyszer vált át nyelvi szürkeségbe – egyelőre azonban a megformálás méltó és alkalmas a mondandóhoz.
Bár csak 1966-ban jelent meg – két regény után, negyedik kötetként – a Gázlámpák alatt című novellagyűjtemény, mégis Az idegen bajnok szerves folytatásának, sőt meghaladásának, az életmű kiemelkedő darabjának kell tekintenünk.
A novella-miniatűrök egyik csoportja a „szegények fölfelé” kérdésével foglalkozik. Amint Mandarin, Arkangyal s főleg Ördögh Feri megkísérli, hogy 1945 után, az új történelmi helyzetben fordítson sorsa kerekén, úgy törekszik emberibb életre Anda, Cigány Mari, Pál Dezső és a „téri kiskör” többi különböző rendű-rangú tagja. Az ő próbálkozásaik, módszereik is más-másfélék: Andát, Cigány Marit a józan ész tereli becsületes útra, Pál Dezső egy szép rögeszmébe, a latin nyelv tanulásába kapaszkodik. Egyiküknek sikerül, másikuknak nem; egyelőre még többüknek igen, mint ahányuknak nem – de Moldovára már ekkor is inkább a szkepszis jellemző.
315Az elbeszélések másik vonulatában az író folytatja az ötvenes évek eseményeinek, illetve az ellenforradalomnak a vizsgálatát – kerek, kitűnő írásokban, amelyek – noha önmagukban is remekművek – még mindig csak vázlatok a majdani regényekhez (Aki eltemette a halottakat; Joszif Sztálin szárnyvasút; Páter Fáber).
Moldova ott alkotta a legmaradandóbbat, ahol a két törekvés – „szegények fölfelé” és „ötvenes évek” – találkozik.
A Fák a barlangban főszereplője, Béla: magányos ember. Ő sem született annak, nem is szűkebb környezetében van a hiba – a kor követel áldozatot. Béla, a műszaki szerkesztő az új rendszerrel indult felfelé, kölcsönösen támogatniuk kellett volna egymást. Eleinte rendben volt minden, aztán:
„…egyszer csak a MADISZ kezdett felbomlani. Vitték el sorba az embereket, tisztnek, politikusnak, és persze, mindig a legjavát. A hangulat is kezdett elromlani. Ha összegyűltünk, nem éreztem már a levegőben, hogy ezt az estét biztosan jól fogjuk eltölteni. Lehet, hogy csak azért, mert idősebbek lettünk két-három évvel, bár ha meggondolom, nem valószínű, nagyobb változásoknak kellett történni, és nemcsak a mi MADISZ alapszervezetünkben. Egyre kevesebb ismerős arcot láttam, és egyre több papirost. Egyszer csak körülnéztem: Úristen, hová lett a világ körülöttem?”
Hogy mi volt a „nagyobb változás”, „hová lett a világ”, annak Moldova nem nyomoz utána ebben a kötetben. Megelégszik a korabeli vészterhes hangulat hátborzongatóan szuggesztív fölidézésével, s főként a komor híradással: valami, valahol végérvényesen elromlott. Nyitva ugyan az út a szegények előtt, indulhatnak fölfelé, ha tudnak és akarnak – de ahová eljuthatnak, az nem a hajdani remények országa.
A kötet novellái Moldova regényeihez képeznek hidat – a szatirikus ciklus viszont Az elátkozott hivatal és A Lakinger Béla zsebcirkáló című könyvek groteszk hangvételét előlegezi. Az indulás, az első próbálkozás ebben a műfajban is mesterfokú. A zöld-fehér menyasszony, Az eltörött csavar, s Moldova alighanem legismertebb írása, A verhetetlen tizenegy (tehát a Ferencvárosi koktél címen 1974-ben kötetbe is gyűjtött H. Ko316vács-történetek) ugyan pazar ötleteik, remek humoruk ellenére is többnyire felületesek és túlírtak; a Straznyiczky, a magyar apa viszont az utóbbi évek szatirikus irodalmának egyik legkiemelkedőbb darabja.
Moldovának ebben az írásában totális történelemkritikát sikerült adnia, ragyogó szellemességgel. Írásainak – minden műfajban – alapeleme az ötlet, a meglepetés; itt az ötletet épp annyira terheli meg, amennyit az elbír. Így tud – görbe tükörben láttatva a század magyar történelmét – lényegeset mondani 1956-ról:
„Ezerkilencszázötvenhat októbere nem ért készületlenül. Szögre akasztottam az overállomat, és kivettem a szekrényből a régi Bocskai-ruhámat. Elmondhatom: ezzel a két jelmezzel végig lehetett csinálni a 20. század első felének egész magyar történelmét. Viszonylag egyszerű feladatot kaptam: egy teherautón állva égő gyertyát kellett a városban körbe vinnem, a kocsi időnként megállt, akkor elkiáltottam magam: Magyarok! Esküdjetek! A tömeg letérdelt és megesküdött, bár nekik éppoly kevéssé volt fogalmuk, hogy mire esküsznek, mint nekem magamnak…”
A befejezés hitele kis híján meghaladja a groteszk tűrését (Straznyiczky a Hősök terén Taksony vezér restaurálandó szobrát helyettesíti, idegenforgalmi okokból), de nem lendül át képtelenségbe. A novellazárás komolysága ismét kétségtelen:
„Esténként, ha nem jár senki a téren, próbálom meggyőzni Árpádot, hogy mint magyar apának, nem lett volna szabad sokallnia a fáradságot, és megállni a Kárpát-medencében, hanem néhány medencével arrébb kellett volna otthont keresni gyermekeinek.”
Meglehet, hosszasan időztünk Az idegen bajnok és a Gázlámpák alatt novelláinál – ám a két tárgyalt kötet Moldovának a szó szoros értelmében vett szépirodalmi alkotásai közül mindmáig a legkitűnőbb. Az írónak egyelőre a rövid terjedelmű, kevés szereplős, egyetlen eseményt szűkszavúan tárgyaló (elmesélő vagy elmeséltető) novellában sikerült a legtöbbet 317nyújtania. Moldova általában csak kívülálló, ha érezteti is mindenkori rokonszenvét magányos, küszködő hősei iránt. Szavait is fegyelmezi, stílusát sem engedi elszabadulni; élőbeszédszerűségre törekszik. Novellái egy regényciklushoz készített (vagy fölhasznált) vázlatsorozat önmagukban is tartalmas lapjai; s mint látni fogjuk, remekmívű kivitelükkel teljesebb élményt nyújtanak, mint a nagyepikai alkotások. Az ábrázolt kort azonban mégiscsak a regényekben vehetjük közelebbről szemügyre.
Moldova írói munkásságának gerincét a regények képezik. Szándéka szerint ezekben kívánja a legnagyobb írói feladatot megoldani;3 e regények osztják meg leginkább a Moldova körüli vélekedéseket.
Hét regény (illetve kisregény) két, világosan elkülönülő, de így is egységet alkotó csoportra oszlik; a nyolcadik, a legfrissebb önálló tárgyalást igényel.
Moldova 1964-ben megjelent második könyve, a Sötét angyal az 1969-es keltezésű Malom a pokolbannal hozható – szerkezeti és tartalmi sajátosságok alapján – összefüggésbe. Az utóbbit 1972-ben A változások őreivel folytatta az író. Az Akar velem beszélgetni? (1967) a Sötét angyal hosszú lére eresztett epizódja.
Az 1966-ban önálló kötetben is kiadott (korábban az első novelláskönyvben megjelent) Magányos pavilon cselekményét 1969-ben Az elbocsátott légió történetében fűzte tovább az író. Az Utolsó esténk Szodomában (1967) távoli adalék ehhez a témakörhöz.
318A Negyven prédikátor című történelmi regény látszólag váratlan fordulat az írói pályán; ezért evvel külön foglalkozom.
A hét regény célja: megvizsgálni, föltérképezni a nagy elhatározások és nagy mulasztások, a legkeményebb küzdelmek – az okok idejét; a hőskort, a felszabadulás utáni első évtized történelmét. Moldova szinte minden írásában konok következetességgel tér vissza a negyvenes-ötvenes évekhez, alapvetően meghatározó érvényűnek tart mindent, ami akkor történt – és többnyire jóvátehetetlennek is.
A regények középpontjában egy-egy (ritkábban két) „magányos típusú” hős áll. Eleve, alkatilag, veleszületett módon magányosak, nemcsak a kor vagy a körülmények áldozatai. A Moldova-regényhősök ugyanis mindig és szükségszerűen magányosak, mert hősalkotásának lényege „az abszolútumokra épített erkölcsi követelményrendszer”.4 Az író minden helyzetben a maximumot várja el alakjaitól, a lehetetlent is megköveteli. Mértéke betölthetetlen. A környezetéből, közösségéből tíz fejjel kiemelkedő ember csakis magányos lehet; ha hozzá hasonlóval találkozik, abból is csak „társas”, egymást emésztő magány származhat (Válent Csaba és Őry Éva, Smidt Flórián és Zsófia szerelme). A magány, a befeléfordulás, a vívódó meditálás, a részben az egyedüllét által kikényszerített céltudatosság e hősök legfontosabb hajtóereje – de cselekvéseik sikerének legfőbb akadálya is.
Moldova központi figurái a tökéletesség különböző lépcsőfokain állnak. Futó Gábor, Maár Margit, sőt Léber Anna is gyarló emberek, de sajátságos gondolkodásmódjuk, sorsuk és módszereik messze kiemelik őket az átlagból. Válent Csaba – akiben földereng Zörgő Ráfael emléke – már hős; Flandera János – tekervényes életútja és egyre fogyatkozó erkölcsisége ellenére – még inkább az. Smidt Flórián, moldovai értelemben, tökéletes ember.
319E hősök szükségszerűen vívódnak; arra kényszerülnek, hogy ellentmondásban legyenek teljességet áhító önmagukkal.
És oly korban élnek, amely egyre inkább ellentmondásban van önmagával – elszalasztva remélt teljességét.
A kor és a hősök viszonya, ellentmondása tragikusan kiélezett. A kor erkölcsileg és fizikailag is lehetetlenné teszi vagy legalábbis leszűkíti a teljes szabadságot igénylő és érdemlő hősök cselekvéseit, sőt későbbi életükbe is meghatározó erővel szól bele. Erkölcsileg (olykor fizikailag is) megsemmisíti őket, az egy Válent Csaba kivételével; velük együtt elpusztítja néhányszáz legjobb fiát – a kor elpusztítja önmagát.
A meghatározó történelmi mozgások, az eszmei-gondolati folyamatok elemzése „a hősök oldalán” igen alapos, motivált; „a kor oldalán” viszont szinte egyáltalán nincs meg. Ez megint az „előtér-háttér” már említett konfliktusa – s itt érkeztünk el Moldova regényeinek legnagyobb buktatójához. Az író az események elmesélésére szorítkozik, elhanyagolva a történelmi mozgató erők elemzését, megjelenítését. Hiába tud ezernyi pletykát, fontos és kevésbé fontos dolgot, hiába talál ki maga is anekdotákat, fordulatokat – a felszín ábrázolásánál ritkán jut tovább, az összetevők közül csak az uralkodóvá lett véletlenre képes rámutatni. Ily módon kitűnően idézi föl e vészterhes idők nyomott hangulatát, rettegés-légkörét; képét mégis hiányosnak, állításait csak részben megindokoltnak érezzük.
Aligha szükséges bizonygatni, hogy az író témaválasztásával darázsfészekbe nyúlt: olyan időszakot ábrázol, amely még ma is gyakran „kényesnek” minősül, s számos tisztázatlan pontja van. Moldova regényei bizonyos értelemben az ötvenes évekről szóló népszerű és nyíltszavú történelemkönyvek szerepét is betöltik, s valószínű, hogy a fiatalabb évjáratú olvasók nem jelentéktelen hányada tőle értesül arról: mi is volt például, s hogyan folyt le nagyjából a Rajk-per.5 Lényeges kérdés 320tehát: a realizmus határain belül maradnak-e ezek a művek.
Moldova hősökről ír s az új társadalom hőskoráról; a hősiességnek ez a zsúfolódása szükségszerűen vezeti el egyfajta romantikához. A romantikába sok minden „belefér”: emberfeletti emberek emberfeletti küzdelmei; az írói fantáziálás és a túlbonyolított, izgalmas mese – s a menekülés is: az elfogadhatatlannak ítélt realitás helyett a romantika világa otthon, biztonság.
Alapvetően fontos tény, hogy Moldova ragyogó, született mesélő; aligha van párja nemzedékében, sőt élő irodalmunk egészében is. A mese érdekessége teszi népszerűvé legszélesebb körökben is a műveit; a mese érdekessége miatt mentik föl – miután egy szuszra s élvezettel végigolvasták – legrosszabb könyveit is a kritikusok; a mese iránti vonzalom röpítette tovább őt magát is a szűkszavú és realista novelláktól a laza szerkezetű, hihetetlen elemekkel színezett regényekig. Moldova most már nem fegyelmezi magát, szabadon engedi áradni a mesét – hasznára az olvasmányosságnak s általában kárára a műegésznek.
Így születik a romantikus történelmi kalandregény Moldova kezenyomán.
A regények közül a Sötét angyal (tehát megint a legelső!) a legsikerültebb. Beszédesen romantikus címe egy kamaszból férfivá érő fiatalembert takar, aki se nem sötét, se nem angyal. Válent Csaba életét 1956 novemberétől, az ellenforradalom fegyveres harcainak bukásától kezdve követi nyomon az író. Válent Csaba ekkor tizenhét éves; a harc érlelte valódi koránál idősebbé. 1957 elején, bizonyítandó, hogy számára a felkelés 321nem ért véget a felkelés leverésével – röpcédulákat osztogat egy iskolai KISZ-rendezvényen; lebukik és javítóintézetbe kerül. Az itt eltöltött idő, az itt szerzett ismeretségek, az itt megtalált első szerelem döntő élmények a fiú számára. Szabadulásával (miután szakított Valival és tanulmányait is befejezte) lezárul egy életszakasza, s tulajdonképpen a regénynek is véget kellene érnie, Moldova azonban, enyhe törés árán, újabb történetet illeszt az eddigiekhez: Válent Csaba és az őt annak idején akarva-akaratlanul lebuktató Őry Éva gyűlölködésből szerelembe forduló kapcsolatát. (Csaba életének egyik epizódfigurájáról, Léber Annáról az Akar velem beszélgetni? című kisregényben kapunk hírt – meglehetősen furcsa szituációban, a hősnő halál előtti telefonbeszélgetésében.)
A regényt az teszi időtállóan színvonalassá, értékessé, hogy Csaba alakja, magányossága érthető, cselekvései logikusak és indokolhatóak. Moldova regényei pedig azon állnak vagy buknak, hogy a főhős hitelesíteni tudja-e a történetet.
Csaba különálló és kívülálló ember – joggal. Az ötvenhatos fegyveres küzdelem és annak következményei; szembefordulása apjával; zaklatott szerelmei, ellentmondásos, kiteljesületlen emberi kapcsolatai magyarázzák különállását, makacsul őrzött magányát. Őry Éva előtt meg tudna és meg is akarna nyílni, ám Éva azonos típusú, majdnem-egyenrangú hős. Nem segíthet.
A regény „hátterében” inkább sejthetően, mint tudhatóan zajlik az ország konszolidálódása; az „előtérben” viszont lépésről lépésre követhetően alakul Csaba sorsa, jelleme. A lényeg, a tartás nem változik: Csaba kezdettől fogva mindig teljes értékű cselekvést kíván végrehajtani – de (s ennyiben beszélhetünk „fejlődésregényről”) lassan rá is jön, mikor, hol és miért kell és helyes cselekednie. 1956-ban, tizenhét évesen jóhiszeműen ragadott fegyvert; 1957-ben a megtalálni vélt igazsághoz még mindig ragaszkodva terjesztett ellenforradalmi röpcédulákat. Amikor 1960 áprilisában elbúcsúzunk tőle az n.-i építkezésen, már más: megfontoltabb, érettebb ember:
322„A falusi éjszakában Csaba először hitte, hogy eljön még az idő, mikor az éjszaka nem az élet végét jelenti ezen a környéken, hanem hozzáférhető, természetes kerete lesz minden emberi tevékenységnek. A sárban elmerülő falu vagy a helyén épülő város lakói tanulhatnak, szórakozhatnak, találkozhatnak majd egymással…”
Joggal remélhető, hogy az új világ formálásában hősünk is részt fog venni.
Válent Csabának tehát, aki 1956-ban csak tizenhét éves, 1950 körül pedig kisgyerek, még megadatik az esély és lehetőség; ő még hiheti, hiszi is, hogy eljön „az az idő”.
Flandera János, a Malom a pokolban főhőse sok tekintetben hasonlít Csabára;6 maga a regény pedig, szerkezetét, „modelljét” tekintve szinte azonos a Sötét angyallal.
Flandera szovjet ösztöndíjra jelentkezik a jogi karon, de – társadalmi és egyéni okokból – nem kapja meg, sőt: a puszta kérelemmel éppoly tragikai vétséget követ el, mint Csaba a harcokban való részvétellel. Flanderát egy évre kizárják az egyetemről, fizikai munkát kell végeznie javító-nevelő célzattal. Szerelmek közt hányódik, akár Csaba (bár János kevésbé tudja „rendben tartani” lelki életét). Őt is foglalkoztatja egy bosszúterv (Altschuler József tönkretétele). Ő is kiemelkedő és teljességet kereső ember – szerelmese, Nagyezsda azt mondja róla:
„Olyan tehetséges vagy, mint a Nap, tanulnod kell, és meg kell keresned helyed a világban…”
Flandera Jánosnak az ötvenes évek elején nem sikerül megtalálnia a helyét. A kor jó néhány kalandszerű, kétségbeesett és romantikus kísérletre készteti, rengeteg akadály tornyosul elébe; s a küzdelem során egyre olvad saját erkölcse, tehetsége (a bejárt út tehát már Csabáéval ellentétes). A változások őrei című második kötetben már szerettei és ellenségei is elítélőleg szólnak róla. Legjobb barátja, Károlyi Miklós így beszél:
323„Hét-nyolc évvel ezelőtt kellett volna magának elindulnia, akkor még olyan volt, mint a zöld szilva: savanyú, de tele jó ízekkel. Most már megfakultak a színei, leadta lendületét. Okosabb, használhatóbb, mint régen, de elveszett magából minden érdekesebb, szokatlanabb vonás. Eljátszotta azt a tőkét, amit gyerekkorából hozott magával, a Tizenkét Házakból…”
Flandera hanyatlása már az első kötetben is szembetűnő – s csupán Moldovának a kedves hős iránti vonzódása magyarázhatja,7 hogy tovább szőtte a történetet. Ez csak romantikus, illogikus szélsőségek árán sikerülhetett. Az első könyv végén Flandera tüdőszanatóriumban fekszik – súlyos, sőt talán halálos betegként. Fizikai állapotánál is lesújtóbb lelkiállapota: akarata összetört, tervei nincsenek, egész lénye üres. Tulajdonképpen semmi sem köti az élethez: se – egyáltalán nem szerelmi – házassága, se gyermeket szülni készülő elhagyott szeretőjének ragaszkodása. Az elhagyott szerető ajándékba kapott, levágott haját a nagybeteg ábrándos mozdulatokkal szórja a szélbe (!)…
Flandera már az első kötetet is alig tudta „megtartani a vállán” – a második könyvből azután ki is szorul, hogy a szokás szerint kitűnően megrajzolt, de önmagukban mégsem jelentős mellékszereplők: Károlyi, Altschuler, Nagyezsda és Mester Anna lépjenek a helyébe. Előbbi kettő a (viszonylagos) politikai tisztánlátást, illetve tisztességet, az utóbbiak pedig a következetességet, illetve a céltudatosságot képviselik. Ezek az erények az induló Flanderában még együttesen voltak meg… Hősünktől egyébként még mindig nem vehetünk búcsút: noha a második kötet végén Altschuler közvetlen közelről Jánosra lövi TT-mintájú pisztolyának egész tárát, s a férfi véres fejjel hanyatlik a földre – rövidesen fölgyógyulásáról értesülünk. Pedig Moldova munkásságának nyeresége lenne, ha most már eltemetné Flandera Jánost. E regénykettősben ugyanis csak annyit sikerült elmondania: az ötvenes évek időszaka kiismerhetetlen volt és sorsokat zilált szét. Ezt az általánosság324ban maradó mondanivalót pedig csak Moldova egyéb munkáinak ismeretében is kevesellnünk kell. A műegész gyöngesége az egyes epizódok zavarosságában, a stílus pongyolaságában is érződik. Az író igazi képességei csak a Tizenkét Házak pusztulása és a Kint a gyárban című fejezetekben fénylenek föl. Moldova itt egyrészt a halálraítélt külvárost búcsúztatja, másrészt a forrongó külvárosról ad dinamikus, sokszínű és találó képet.
Flandera János, aki már felnőtt ember az ötvenes években, sőt felnőttnek is kemény helyzetben élt és állt helyt 1945-ben is, életben marad ugyan – de nem kap kegyelmet.
Moldova kétségtelenül legigényesebb regényvállalkozása a Magányos pavilon és Az elbocsátott légió regénykettőse – de a legproblematikusabb is.
Smidt Flórián, a parasztfiúból lett katonatiszt a legmagányosabb, legtökéletesebb, leghősiesebb és legtragikusabb sorsú Moldova-figura. Önmagát így jellemzi:
„Van, aki csendre született, békére, ezek százezer fajtáját ismerik az örömnek, egész életük úgy alakult, hogy mindenből az örömöt fogják föl, nem tudnak betelni vele. Azt hiszem, a legtöbb ember ilyen, és ez így van jól. De énnekem nyugalmat mindig csak a harc adott, úgy is lehet mondani: a szenvedés, amelynek célja van, ennek viszont több fajtáját ismerem, mint mások az örömnek.”
Flórián tragédiája: az új társadalmi rend tizenhat éve alatt (1961-ben zárul a második kötet) csak a kezdeti egy-két évben és 1956-ban néhány napig, a sebesült államvédelmis katonákat mentve van módja céltudatos harcra; férfikora javát az értelmetlen szenvedés rabolja el.
„Hősnek azt az embert nevezzük, aki középpontjából kimozdíthatatlan, vagyis mindig jelleme alapvető előírásai szerint cselekszik. Vajon minden fájdalom, bánat, sértődés után is megmarad-e Flórián annak a forradalmárnak, aki húsz évvel ezelőtt elindult, hogy megvédje az új országot, a nép hatalmát?”
– kérdezi a fülszövegen az író. A felelet kiolvasható a könyvből: nem marad meg; hősnek igen, de forradalmárnak, ország325építőnek, aktív és egész embernek nem. „Senki és semmi vagyok, halálraítélt… egyedül kell élnem” – ezzel búcsúzik Flórián a feleségétől; a sokadik értelmetlen megpróbáltatás után, lelkiismerete parancsára maga számolja föl emberi kapcsolatait. Élőhalott, halottabb a halott Léber Annánál is (aki épp ellenkezőleg, minden erejével társat akart találni). Felesége, Zsófia, aki a legközelebb tudott jutni e nem hétköznapi emberhez, s aki általában értette is őt, önámítás nélkül mondja ki a végső szót:
„…már nem jön vissza többé, és nincs a világon olyan erő, mely megvédhetné lelkét a halottaktól, akiket magában hordott.”
Flórián sorsát az író nem egyéni tragédiának láttatja – tipikusnak ítéli. Ezrek és ezrek élnek ma is Flóriánéhoz hasonló gyógyíthatatlan sebekkel, teljes vagy részleges tétlenségre ítélve magukat, kedvüket-reményüket vesztve. Flórián és Zsófia egyik beszélgetése megdöbbentően bizonyítja ezt:
„– Sokan meghaltak közületek?
– Nem tudom, és azt hiszem, senki sem tudja pontosan. Lehet, hogy csak ötszáz vagy annyi sem, az egy tízmilliós ország számára még nem tragédia, egy járványban is elpusztulnak ennyien. Csak az a baj, hogy nehezen található újra ilyen ötszáz ember.
Flórián ép karjára támasztotta a tarkóját:
– Emlékszel a Robinsonban arra a részre, mikor búzát vet az elhagyott szigeten?
– Nem. Miért jutott az eszedbe?
– Az első évben alig maroknyi magja van, nem eheti meg, mert el kell vesse újra mindet, és csak három vagy négy év múlva süthet kenyeret. A mi forradalmunk rossz Robinson volt, már az első évben nem is hogy megette, de felégette a kalászokat, és ha vetni akar, nem tudom, honnan vesz ilyen minőségű magokat.”
Moldova keményebben, szókimondóbban és kiábrándultabban ítél, mint íróink közül bárki is. Nem bízik abban, hogy viszonylag rövid időn belül születhet egy új nemzedék, amely a Smidt Flóriánok hitével, energiájával és tehetségével akar országot építeni, tud forradalmat csinálni. S nem bízik abban, hogy adódik még egyszer olyan alkalom, mint amilyen 1945 326után, illetve az ötvenes években elszalasztódott. Moldova ítéletének totalitásával aligha lehet egyetérteni, kétségtelen azonban, hogy ismét csak láttató erővel idézte föl a kort, és sok tekintetben fontosat, érvényeset mondott a mai negyvenöt-ötven évesek generációjáról.
Moldova súlyos mondanivalóját igen rosszul szerkesztett, helyenként felületes regényekben írta meg. A cselekmény sokszor terjengős (bár ekkor sem unalmas!), a stílus szürke és hevenyészett; s zavaró apróságokkal rontja műveit az író. („Elfelejti” szereplőinek nevét, tartózkodási helyét stb. A változások őreiben például azon törheti a fejét az olvasó: ki állított sírkövet az elhunyt Károlyinénak? Bebörtönzött férje, kényszerből otthagyott munkahelye, az őt megtagadó család biztosan nem. Mindez talán szőrszálhasogatás – de bizonyítéka is Moldova nem ritka felületességének.)
E fogyatékosságokkal szemben a mérleg másik serpenyőjébe ezúttal is a már megszokott erények kerülnek. Moldova – híven a magyar regény általánosnak elfogadott jellegzetességéhez – kedveli az anekdotákat; résztörténeteit pompás epizódalakok, a „munkásmozgalom ótestamentumának” figurái éltetik. A cselekmény izgalmas, a légkör feszült; néhány epizód történetileg is fokozottan tanulságos és jellemző (pl. Flórián és a kommunistákat mentő pap, Vertig József párbeszéde).
Moldovának az „ötvenes évek” problémakörét vizsgáló regényeit összefoglalóan értékelve egy szentségtörő hasonlat kínálkozik: az író e korszak Szerémi György típusú krónikása. Alapvető fontosságú dolgokat, történelmi tényeket lényegít szépirodalmi valósággá – s kever mindjárt meg nem alapozott állításokkal, a fantázia kirívó szüleményeivel; egykor ismert személyiségek arcélét villantja föl hol jó szándékú, hol kevésbé jó szándékú átrajzolással (ha kulcsregényekről semmi esetre sem beszélhetünk is!); írásaira nemegyszer konyha-magyarság jellemző. Tiszteletre méltó az az úttörő bátorság és konok következetesség, amellyel Moldova e kor titkait kutatja, de – ha belefeledkezésre csábítanak is – kritikával kell olvasnunk regényeit.
327A Negyven prédikátor meglepő fordulatot jelentett az író pályáján: Moldova – érezhetően alapos előtanulmányok után – a háromszáz év előtti magyar múlt, szorosabban véve a vallástörténet társadalmi harcokkal átszőtt, kevésbé ismert fejezetét tartotta elmondásra méltónak.
A regény mindenképpen előrelépés, fontos állomás Moldova számára; kompozícióját, megformálását tekintve regényei közül a legjobb. Bizonyság arra, hogy a szerkesztetlenség, a felületesség, a pongyola stílus egyáltalán nem szükségszerű velejárója – talán csak a fokozott munkatempóból következő olykori hibája Moldova nagyepikai vállalkozásainak. Az író igen tudatosan, a novellákra emlékeztető puritán egyszerűséggel építi művét. Stílusában kerüli az erőltetett archaizálást, de a korabeli emlékiratokra és fordításokra támaszkodva szavaival, mondatfűzésének méltóságteljes nyugalmával is kitűnően eleveníti meg a 17. század második felének eseményeit, idézi föl hangulatát. Az ábrázolt világ és a stílus is olyan összhangban van itt, mint Moldova novelláiban.
A mű az 1670-es évek protestánsüldözéseinek hű krónikája, egy valóban élt prédikátor, Kocsi Csergő Bálint leírásában. A főhős életrajzi adatait a valósághoz képest módosítja ugyan az író, másutt is elvéti az időrendet – míg azonban az utóbbi zavaró apróság, addig az előbbi tudatos alkotói „fogás”. Kocsi Csergő Bálint így a Rákóczi-szabadságharc bukása után, 1713-ban vetheti papírra emlékezéseit, 1711-ig kísérve a maga s prédikátor társai életútját.
Ha a regényt történelmi regényként olvassuk, csak dicsérhetjük: a krónikás hűség és az alkotó fantázia mintaszerűen keveredik benne. S ezzel tovább is léphetünk a cselekményszinttől (megjegyezve, hogy épp a cselekményszint önmagában is értékes volta képezhet alapot a jelentésszint többféle értelmezéséhez).
Nyilvánvaló – az írói pálya ismeretében, s mint minden jó történelmi regénynél –, hogy Moldova a mához kívánt 328szólni.8 A főhős, Kocsi Csergő Bálint a „megszokott” Moldova-figura: szinte egész életében magányos. Erre egyrészt már testi fogyatékossága is elég ok (suta balkezével igencsak emlékeztet a fél karjára béna Smidt Flóriánra); komolyabb ok azonban megszállottsága, a reformáta valláshoz való következetes hűsége, szilárd hite. Sorsát, tetteit nézve hétköznapi ember – mégis hős: mert „középpontjából kimozdíthatatlan”. Körülötte kitűnően megrajzolt mellékalakok sorakoznak: Séllyeiben a hajlíthatatlan és vezetésre termett férfiút, Miskolcziban a lobogó hitet tisztelhetjük; Tinkovitz Jánosban pedig a józan ésszel már alig is érthető kitartást. A főhős mellett a nagytehetségű, de szégyenszemre hitet cserélő Otrokócsi Fóris Ferenc a legalaposabban jellemzett figura; többszöri összetűzése, majd nagy párbeszéde Bálinttal a regény központi fontosságú jelenetei.
A cselekmény és immár a jellemek ismeretében azt mondhatjuk: Moldova a hitükért minden szenvedést, megpróbáltatást vállaló emberek követésre méltó példáját mutatta föl; az árulókat, gyöngéket, megfutókat pedig esetleges „győzelmükben” is elítéli. Olyan általánosságban mozgó, s nagyon is fontos mondanivaló ez, amelynek mindig (ma is) jelentősége van – de amely, meggyőződésem szerint, elsősorban Moldova „kedvenc korára” vonatkoztatva bír érvénnyel. Úgy gondolom, szándéka szerint az író megint csak az „ötvenes évek” problémakörhöz kívánt adalékot szolgáltatni, s újfent kifejezni szkepszisét.
A regény „egy az egyben” való lefordítása, durva értelmezése nélkül is világos a modellválasztás céltudatossága. Egyrészt jelen van az uralkodó világnézet antagonisztikus megosztottsága: a katolikusok és protestánsok – a dogmákba merevedettek és az újítani akarók ádáz harca. Másrészt jelen van az 329utóbbiak táborának megosztottsága, gyakori viszálya is (reformátusok, lutheránusok, egyéb vallásúak). Moldova az egykor pozitív szerepű, de mára (1670-re) már konzervatív, korrupt és a maga hatalmát féltő katolicizmussal szemben egyértelműen és hibáik ellenére is a protestánsok oldalán áll. A hitújítók korántsem akarnak alapvető hitbéli változásokat, csupán az egyház megtisztítása, a közösség szolgálata a céljuk. Küzdelmüket a katolicizmus erő- és erőszakbeli fölényén túl saját megosztottságuk is hátráltatja.
Mindez – ha szerencsére nem is allegória-szerűen, de mindenesetre parabolisztikusan – tükrözi az ötvenes évek ideológiai harcait. A különféle gondolkodásmódokra Moldova korábbi regényeiben bőséggel találni példákat. Altschuler például, a halála előtti hónapokat nem számítva, a dogmák embere; Flandera mintegy a többre hivatott, gyáván megfutott „prédikátor”; Smidt Flórián a hajlíthatatlan „reformáta”.
A negyven prédikátornak fölkínált három menekülési lehetőség – a katolikus hitre való áttérés, a külföldre távozás, a prédikátori tevékenység odahagyása – három lehetséges magatartásformát jelez. Moldova mindhármat alaposan bemutatja, több alakon keresztül is; különösen hiteles és megrázó a legprotestánsabb külhoni városban, Zürichben talajvesztetten tengő-lengő „emigránsok” ábrázolása.
A regény befejezése kísértetiesen emlékeztet Moldova „jelenidejű” műveire. Az író korábban úgy látta: az idő nem a Smidt Flóriánoknak dolgozik; most Kocsi Csergő Bálintot bukásában is nagynak – de mégiscsak bukásában láttatja.
E lényeges vonások után sorolhatnánk még az apróbb mozzanatokat – a jezsuita-titkosrendőrök ténykedésétől a raboskodások részletező leírásáig –, ez azonban már tényleg tévutakra vihetne. Befejezésül érdemesebb újra azt hangoztatni: nem kulcsregényről van szó, egyik vagy másik prédikátor is aligha lenne primitív módon behelyettesíthető az ötvenes évek ismert vagy kevésbé ismert személyeivel. Arról van szó, hogy Moldova konkrét korhoz (a 17. századhoz) kötődő regényének általánosítható mondanivalója leginkább az író oly 330sokat vizsgált korára, az ötvenes évekre érvényes. S ha mindez igaz, akkor a Negyven prédikátorra – mondanivalóját illetően – mindaz áll, amit a regényekről szólva már a korábbiakban kifejtettünk.
Évekkel ezelőtt, amikor Moldova sorozatban kezdte publikálni szatirikus írásait, majd két kötetet is összeállított belőlük, néhány féltő kritikusa sietett elválasztani az ocsút a búzától: az úgymond „komoly vállalású” novellákat és regényeket az „ugyan jó mulatságot szerző”, de hát mégiscsak Rejtő Jenő-i ihletésű és nem valami nagy műgonddal megírt szatíráktól.
Moldova 1969 után mintegy három éven keresztül szinte kizárólag csak riportokkal, szociográfiákkal jelentkezett. E tény kapcsán ismét fölütötte fejét a „két Moldova”-elmélet – ezúttal más színezetben: a talán kifáradt, ihletét vesztett író rangját féltették a „száguldó irodalmi riporter”, az amatőr szociográfus sikereitől. Holott teljesen helytelen külön látnunk az elbeszélőt, külön a szatíra egyéni hangú mesterét, megint külön a szókimondó irodalmi tudósítót. E különböző műfajú írások világszemléletükben, (a Negyven prédikátort bizonyos fokig kivéve) stílusukban – erényeikben és hibáikban is közösek.
Az író legjobb szatíragyűjteménye Az elátkozott hivatal, benne a Gumikutya című kisregénnyel és a kiemelkedően jó Az elefánt, amely részt vett a háborúban című írással. Moldova „megint mondja a magáét”: a „rendszer” (itt egy afrikai államocska) hozzánemértésével, hibáival saját legjobbjait fordítja el magától, teszi tönkre vagy kárhoztatja megalázó, tétlen szerepre. Hogy az író világméretekben is szkeptikus, arról a Húsz fillér a békéért tanúskodik.
A Lakinger Béla zsebcirkáló és a Ferencvárosi koktél már valóban és leplezetlenül rejtői indíttatású szatíráiban Moldova a humorban csak a tréfát ismeri – azt viszont kitűnően. Ezeket 331az írásokat olvasva – igen, ez a legjobb szó rá – csurog a könnyünk a röhögéstől.
A Titkos záradékról viszont azt kell hinnünk: az írót cserbenhagyta jó ízlése. Nem A tilalomtábla gunyorossága bántó, nem is A börtönválogatott rutinhumorával van baj, sőt: az Országház vörös csillagával is szabad tréfát űzni, ha valaki legalább olyan komolysággal teszi, mint Moldova a Parlament – gebinben című kötetnyitó írásában. A Hitler Magyarországon című kisregény viszont, föltámasztva és hazánkba kalauzolva az oly rossz emlékezetű Führert, igen kényes feladatra vállalkozott. S Moldova a tagadhatatlanul jó poénok ellenére sem tudott ura maradni témájának.
A Hajósok éneke című kötetben, Moldova válogatott riportjainak gyűjteményében tizennégy év választja el egymástól az első és utolsó írást, kavargóan változatosak a földolgozott témák, vonzóan érdekesek és különbözőek a megszólaltatott emberek – de az írói alapállás, módszer mindvégig változatlan. Miként novelláival – irodalmi tudósításaival is érett alkotóként indult Moldova; ám amíg elbeszéléseiben, regényeiben, szatíráiban legföljebb csak újra-elérnie sikerült pályakezdése színvonalát, mint riporter újabb és újabb csúcsokat hódított meg. Riporteri ars poeticáját első megjelent tudósításában maga fogalmazta meg:
„Ennyit akartam írni az árvízről, arról a pár napról, amíg lent voltam. Nem riportot és nem is novellát, csak hat embert akartam lerajzolni, hat lámpát a víz fölött.”
Az 1971-ben a Magyarország felfedezése-sorozatban közzétett Tisztelet Komlónak! című szociográfia nemcsak Moldova riporteri munkásságának magas szintű összefoglalása – de reprezentáns darabja írói pályájának, az egész életműnek is.
Moldova jól ismeri a komlói bányák világát, maga is dolgozott Komlón. Ez a város alkalmas arra, hogy „Magyarország-modell” legyen; az író e kisebb közösség sorsán, helyzetén keresztül igyekszik bonyolultabb összefüggéseket, a városhatáron jóval túlmutató jelenségeket föltárni.
332E tanulmányon, úgy tűnhet, szinte már rögeszmeszerűen vonul végig az ötvenes éveknek, mint a Moldova munkásságát alapvetően meghatározó kornak az emlegetése. Nos, az író szociográfiai művében sem tagadja meg önmagát. Mivel Komlóból a negyvenes-ötvenes évek fordulóján „csináltak várost”, és egyik fontos harctere volt a széncsatának, Moldova jó alkalmat talál ismét, hogy ezt az időszakot bonckés alá vegye. Habár a valóságföltáró alkotások megszokott statisztikai táblázatait hiába keressük (Moldova tudatosan és némi undorral kerüli a „rideg számokat”), az író azért rengeteg fontos adatot, lényegre világító, valós dokumentumot közöl a két évtizeddel ezelőtti időkből; kapcsolatokra, érdekekre derít fényt. Szokásához híven végeredményeket közöl, jelenségeket rögzít – de ezúttal érezhetően ott feszül a mű mögött a szenvedélyes oknyomozás, a lényegi erők tudatos keresése, a város történetének pontos ismerete.
A könyv szoros rokonságot tart Moldova más műfajbeli munkáival. Egyes, kisregény-terjedelmű fejezetek mintha csak adalékok lennének regényeihez. Más részek viszont már-már novellák (pl. a Tizenhat bányászok. Komlói ihletésű novellája egyébként több is van az írónak; legemlékezetesebb a Kaja és Szigecsán). Ott bujkál a könyvben a jellegzetes moldovai humor, ötletesség is (pl. a Mecsek Gyöngye – azaz Gyönge tsz-ről vagy a feketére suvickolt ravatalozóról írva); nem hiányozhatnak a kedvelt, fegyelmezetlenkedő anekdota-elkalandozások (Rákosi Mátyás nővérének rövidségében is fölösleges jellemrajza vagy a korabeli börtönök itt ok nélkül ismertetett étrendje).
A Komló-könyv – és ikerdarabja, a hírlapi vitákat kiváltó Az Őrség panasza – még Moldova mindig visszhangos alkotásaihoz képest is nagy port kavart. A nagy rácsodálkozások, ökölrázogatások és viták „árnyékában” viszont Gáll István egy csöppet sem látványos, de nagyon fontos kérdést tett föl:9
333„Mi szüksége van ennek az írónak arra, hogy járja az országot… egész könyvet szenteljen Komlónak és az Őrségnek?”
Gáll – megintcsak fölmelegítve a két Moldova-elméletet – úgy véli: a riporter az író ellen küszködik, önmaga emberi-írói magányából akar az egyszerű emberekkel szót értve kitörni.
„…a riportokban ott vannak azok az emberek, az »egyszerű emberek« milliói, akik hétköznapi munkájukkal és láthatatlan hősiességükkel igazi ellenfelei a talán nagyobb szabású, de egoista magányukban mégis egyre védtelenebbé váló sötét angyaloknak. Talán távolabbra kellene tolni a túl érdekesnek ígérkező »nagypolitikát«. Hogy közelebb jussunk az emberekhez. Alulról, a Tizenkét Házak felől ábrázolni a társadalmat, ez látszólag kisebb feladat, pedig eredményesebb és igazabb lehet.”
Gáll István szavai Moldova írói fejlődésének, hősszemléletének remélt irányát jelzik. Írónak tanácsot adni aligha lehet, de ez az irány valószínűleg „megváltást” jelenthetne Moldova számára: nagymértékben tágulhatna, gazdagodhatna világa. Egyelőre azonban még a riportokban sem az „egyszerű emberekkel” ért igazán szót! Csakis a szélsőséges, különleges és írói mértéke szerint valamilyen módon hőssé – és magányossá – váló figurák érdeklik (lásd pl. A biztosító emberei című riportot). Épp így pl. Pál Dezső is csak látszólag volt „egyszerű ember”, sőt: már Ördögh Feriben, Mandarinban is a potenciális hős különlegessége érdekelte Moldovát. És a különlegesség semmi esetre sem azonos a különösséggel. Az író képtelen lemondani a nagy politika hullámverésében hányódó, alapvetően magányos, adottságaik, lehetőségeik vagy törvényeik miatt emberfeletti módon élő alakokról. Tehát: művészi képességei és (esetleges) szubjektív szándéka ellenére objektíve mindig „fölülről” és sosem a Tizenkét Házak világa felől láttatja a társadalmat.
334Zavarbaejtő ellentmondásokkal találkozhattunk Moldova művészetében. Az írói érdeklődés iránya és az alkotói módszer lényegében mindvégig azonos – a megvalósítás annál érthetetlenebbül eltérő színvonalú.
Valóban megfejthetetlen író lenne Moldova György? Nem hiszem.
Moldova kezdettől fogva nyeregben van. Olyan meglepően új hangú novellákkal indult, melyek azonnal rangot szereztek számára az olvasók és irodalmárok körében egyaránt. Olyan regényekkel folytatta, melyek a politikai ítéletmondás bátorságában, sarkítottságában csak rá jellemzőek, s amelyek akarva-akaratlanul is a „nem hivatalos ellenzék” álarcát aggatták az íróra. Ráadásul nagyepikai vállalkozásai – romantikájuk, cselekményességük révén – óriási tömegeket nyertek meg számára hűséges olvasóul. Azután: Moldova olyan szatírákat és riportokat alkotott, melyek – hibáikkal együtt is – a maguk műfajában, „hazai pályán” vetélytárs nélkül valók. Nemcsak minőséget alkotott, de mennyiséget is termelt, sokszor épp a mennyiség lenyűgöző voltával leplezve a minőség hiányát. Nagyrészt kivonta magát az objektív megítélhetőség, sőt a bírálhatóság köréből is – éppen mert az olvasó, a kritikus számára nem kínálkozik összehasonlítási alap. Népszerűsége szinte művei színvonalától függetlenül biztosított; Moldova monopolhelyzetet élvez. Személyét egyre több legenda övezi. Senki és semmi nem kényszeríti tehát arra, hogy ösztönös tehetségét, ragyogó adottságait szívósan képezze, alakítsa tovább; ez magyarázza, hogy pályakezdő alkotásai majd’ minden műfajban máig a legjobbak.
Moldova kitűnő író. De nagy író, maradandó életmű alkotója, egy korszak hivatott krónikása és bírája csak akkor lehet, ha önmagától is ugyanolyan fegyelmezett, felelősségteljes cselekvést, egész embert követel meg, mint regényhőseitől.
335Az idegen bajnok (elbeszélések) 1963, 19702, 19733; egy novella németül, 1962; néhány lengyelül, 1972
Sötét angyal (regény) 1964, 19702, 19733; szlovákul 1966, angolul, németül, finnül 1967, csehül 1972
Magányos pavilon (regény) 1966, 19742; németül 1970
Gázlámpák alatt (elbeszélések) 1966, 19682; románul 1969, németül 1971, néhány novella lengyelül 1972
Akar velem beszélgetni? – Utolsó esténk Szodomában (kisregények) 1967
Az elátkozott hivatal (szatirikus írások) 1967, 19692, 19723
Rongy és arany (riportok) 1967, 19692
A Lakinger Béla zsebcirkáló (szatirikus írások) 1968
Malom a pokolban (regény) 1968
Az elbocsátott légió (regény) 1969
Tetovált kereszt (riportok) 1969
Hajósok éneke (riportok) 1971
Tisztelet Komlónak! (szociográfia) 1971, 19732
A változások őrei (regény) 1972
Negyven prédikátor (regény) 1973
Titkos záradék (szatirikus írások) 1973
Ferencvárosi koktél (szatirikus írások) 1974
Az Őrség panasza (szociográfia) 1974
Szerelemcsütörtök (filmforgatókönyv, Gantner Jánossal; rendezte: Fejér Tamás) 1959
Légy szíves, Jeromos (zenés bohózat; Petőfi Színház, rendezte Seregi László) 1962
Keserű fény – Gelléri Andor Endre novelláiból válogatta és a bevezetőt írta Moldova György 1960
Gondos Ernő: Moldova és a mai romanticizmus. Kortárs, 1963/I. sz. és: G. E.: Mű és valóság Bp., 1965.
Pándi Pál: Realizmus és romantika. Népszabadság, 1963. ápr. 20. és: P. P.: Kritikus ponton, Bp., 1972.
Almási Miklós: Moldova – világosan és sötéten. Kortárs, 1964/7. sz.
Gáll István: Moldova György. Kortárs, 1964/11. sz.
336Farkas László: Moldova György. Kritika, 1966/5. sz.
Eörsi István: A szatíra komolyságáért. Kritika, 1968/3. sz.
Földes Anna: A másik Moldova. Kortárs, 1968/4. sz.
Nácsa Klára: Moldova Györgyről. Kritika, 1969/4. sz.
Diószegi András: Pletyka Az elbocsátott légióról. Kritika, 1969/7. sz.
Gáll István: Julien Sorel esete a személyi kultusszal. Új Írás, 1973/2. sz. és: Látóhatár, 1973/3. sz.
3371 A Moldovára vonatkozó fontosabb szakirodalmat a függelékben fölsorolom. Ezek közül azonban – részértékeik ellenére is – csak Gáll István 1973-as esszéje adott segítséget e tanulmány végleges szövegének elkészítéséhez.
2 Jelen dolgozatban tudatosan alig viszonyítom Moldovát elődökhöz és kortársakhoz. Moldova írói magányosságát, társtalanságát jól bizonyította a szakirodalom, s itt is csak azt lehetne fejtegetni: miben nem hasonlít Fejesre, Mándyra stb. Az egyetlen számon tartott, ihlető mester, Gelléri Andor Endre iránti tiszteletét, szeretetét Moldova egy novelláskötet-válogatásával bizonyította, de maga nyilatkozta többször is (lásd pl. a következő lábjegyzetet), hogy Gelléri „tündéri realizmusa” számára követhetetlen.
3 Moldova a tudatos életmű-építkezést ugyan nem vállalja, de Az olvasók a hitelezőim című, Udvarhelyi András kritikusnak adott (s mindmáig kéziratban maradt) nyilatkozatában így vall: „Utólag úgy látszik, mintha valami logika is volna benne: négy könyv, amely összegyűjti a korról kialakított véleményemet: a Magányos pavilon, Az elbocsátott légió, a Malom a pokolban és A változások őrei.”
4 Nácsa Klára kitűnő terminusa.
5 Természetesen nem Moldova az egyetlen író, akit foglalkoztat ez a korszak; legutóbb Siratófal és Hűség című regényeiben pl. Berkesi András is – részben – innen merített témát. Pusztán a tematika hasonlósága alapján azonban tévedés lenne Moldova és Berkesi (vagy másvalaki) munkássága között összefüggést, rokonságot látni; habár az olvasók szeretik egymás mellett emlegetni éppen ezt a két írót.
6 Pontosabb lenne fordítva mondani, mert A változások őrei előszavából sejthetően Flandera volt Moldova elsőként megformált regényhőse.
7 Erről a vonzalomról ugyancsak az említett előszó tájékoztat bővebben.
8 Az Udvarhelyi András által készített, már idézett interjúban mondta Moldova: „Amikor ezt írtam, nem is gondoltam erre [ti. a jelentől való elszakadásra – T. T.]. Egyébként a tegnapi témának a mára is érvényesnek kell lennie. Engem a téma szimbólumjellege vonzott.”
9 Az idézet Gáll István 1973-as írásából való.