A mai magyar próza egyik leghatásosabb, s egyben legvitatottabb képviselője. „Moldova Györgyöt szeretik vagy utálják, az égbe emelik vagy a sárba húzkodják, mohón falják vagy ingerülten félretolják olvasói vagy kritikusai. Senki sem közömbös iránta” – jellemzi írói helyzetét Gáll István. Folyamatosan gyarapodó, terjedelmes életművét számba véve elsőként a változatosság, műfaji sokféleség tűnik fel: Moldova nemcsak novellista és regényíró, szatírák és groteszkek szerzője, hanem kitűnő riporter is. Riporteri és szociográfusi munkássága talán még szépirodalmi műveinél is élénkebb visszhangot keltett.
Már első két novellája – az Ördögh Feri és a tizenkét házak és a Mandarin, a híres vagány – is feltűnést keltett megjelenésük idején, 1955-ben. A két írás nyolc év múlva jelent meg ismét Az idegen bajnok című kötetben. Az idegen bajnok tíz rövidebb-hosszabb írása már előrevetítette Moldova írásművészetének eltéveszthetetlen jellegzetességeit, illetve ellentmondásos, vitatható vonásait. Ha a kötetet alkotó tíz írás mellé helyezzük az 1966-ban megjelent Gázlámpák alatt című kötet novelláit, előttünk vannak a moldovai témák, konfliktusok; figurák és szituációk. S már ezekben az írásokban felfedezhető az a küzdelem, amelyet Moldova az epikus formák írói alkatához való hozzáidomítására visz véghez – hol több, hol kevesebb sikerrel.
„Az elbeszélés nehézségei”-vel küszködik Moldova, noha az elbeszélők legősibb fajtájából való: legszívesebben történeteket mesél. Ennek a típusú elbeszélőnek elsődleges, mindenek felett való a cselekmény, a történés, az esemény. Hősei igazi epikus hősök: nem belső világuk – érzéseik, gondolata443ik, a világról való reflexióik segítségével ismerszenek meg az olvasó előtt – hanem a világban való aktív mozgásuk, cselekvésük útján. Ennek az ősi elbeszélés-típusnak megfelelően, Moldova elbeszélő technikája akkor a legsikeresebb és legtermészetesebb, amikor keretes elbeszélést alkalmaz; megteremti tehát a mesélés szituációját, s egyik szereplőjével mondatja el a történetet. A részeges H. Kovács (Hazudós Kovács) vagy a többi, kocsmában iddogáló, vagy egy másik személynek őszintén megnyilatkozó hős ízesen, élőbeszédszerűen ad elő; a keretes forma, az élő szituáció, a hallgatóság feltételezése pedig természetszerűen helyezi előtérbe a cselekményt, a történést. H. Kovács történetei (melyekből már a Gázlámpák alattban is olvashatunk egyet) gyakran a legenda vagy a mese hangján szólalnak meg. H. Kovács egy másik híres hazudós mesélő: Hári János kései, elfajzott városi rokona.
Általában kevésbé sikeres az elbeszélés hangjának, tónusának megtalálása, amikor nem szereplőivel meséltet, hanem személytelenül mondja el a történetet. Ez történik a címadó elbeszélésben (Az idegen bajnok), a később önálló kötetben is megjelentetett kisregényben (Magányos pavilon), s tulajdonképpen ezzel a módszerrel készültek későbbi regényei is. A személytelenség, amely ezeket az írásokat jellemzi, nem engedi kibontakozni Moldova mesélő – azaz mindig egy elbeszélő személyt és hallgató személyeket feltételező – tehetségét; nem felel meg alapvető írói alkatának. Ezekben az írásokban az író a teljes érzelmi passzivitást, a visszafogott, hűvös semlegességet választja. Nem mond véleményt, érzéseit, gondolatait nem ismerjük. Első novelláiban (Ördögh Feri, Mandarin, Kalina Pál) még más volt az író és az ábrázolt világ közti viszony. A Kalina Pálban visszaemlékezésként, egyes szám első személyben mondja el a történetet, hangsúlyozva az író személyének státuszát is; az író-elbeszélő szerepéből címezve az üzenetet. „Egy kicsit talán elszakadtunk, de lesz még idő, Pali bácsi, hogy itt hagyom a sok hóbelevancot, és elmegyek felmászok maga mellé az ülésre…” A Mandarinban vagy az Ördög Feriben, noha az elbeszélés nem egyes szám első személyű, az író érzelmileg nem közömbös; a hőseivel való belső azonosulás nyilvánvaló. Mondhatnánk azt is, hogy Moldovát írói alkata a valóságközelségre rendelte; akkor a leghitelesebb, amikor – ha csak fikcióként is –, de megtartja a mű valóságra-vonatkozásának illúzióját. Ha elszakítja ezt a köldökzsinórt, s teljességgel vállalja a mű fikció voltát, elbeszélése elveszti természetességét, művisége, csináltsága bántóvá válik, s kiütköznek azok a hiányosságok, amelyeket a mesélő-forma sikerrel közömbösített. Sajátos ellentétben áll ezzel a visszafogott, semleges narrációval a romantikusan szélsőségekben burjánzó cselekmény.
444A Magányos pavilon és Az idegen bajnok Moldova életműve egyik lehetséges irányának első útjelzője. Ennek a fajta elbeszélésnek a középpontjában mindig a magányosan küzdő férfi típusa áll; aki kívül, vagy szemben áll a társadalommal. Ez a gondolati struktúra bizonyos társadalomkritikai jelleget kap; a kritika éle és iránya azonban nem mindig világos; lévén, hogy a hős szembenállása, magánya, küzdelme sincs kellően motiválva – sem eszmeileg, gondolatilag, sem pszichológiailag. Az Ügy, amelyért ezek a hősök küzdenek, elvont fikcióként van csak jelen; az elbeszélésből nem derül ki, hogy a Menekülés hősét, Zörgő Rafaelt – aki a Sötét angyalban tér vissza – vajon mi késztette arra, hogy 1956-ban fegyvert fogjon: a puszta kalandvágy, vagy egyéb, érzelmi, illetve intellektuális indítékok? Cselekvésüknek háttere homályban marad; egyedül a cselekvés mikéntje – a kitartás, az állhatatosság, a végsőkig való elszánás minősíti a hősöket. Az alakok itt nem belső törvényszerűségeik szerint cselekszenek, hanem egy meglehetősen egysíkú séma lehetőségei közé szorítva. S cselekvéseik hátterében elvontan – létezésüktől mintegy függetlenül – áll az Eszme; amellyel a hős nem érzelmi vagy intellektuális, hanem sokkal inkább vallásos viszonyban áll. Vagyis a hős egyszerűen hisz cselekvése szükségességében és helyességében; s ez a hit, illetve az állhatatosság erkölcsi minősége emeli Moldova magányos hőseit a morális létezés szférájába. Ez vonatkozik az ávósokat élete kockáztatásával mentő Schmidt Flóriánra éppúgy, mint Zörgő Rafaelre – és későbbi, regénybeli leszármazottaikra.
A moldovai hős egy másik alaptípusának cselekvése a társadalmi felemelkedést célozza. Már az Ördögh Feri és a Mandarin is ebben az irányban mozogtak a társadalmi lét erőterében: a telep, a Tizenkét Házak világa mint valamiféle lehúzó, posványos környezet jelenik meg; aki itt marad, menthetetlenül belesüllyed ebbe a közegbe – kiemelkedni csak az tud, aki idejekorán elmenekül. Kétségtelen, hogy Moldova egyik írói erénye éppen ennek a külvárosi környezetnek és légkörnek a megteremtésében volt; szemléletének frissességében és természetességében, amellyel szemrevételezte, felmérte gyermekkorának világát. Ez a szemlélet emlékeztet Gelléri Andor Endre hasonló tematikájú írásaira, amennyiben a szegénység, a nyomor Moldovánál is kissé idillikusra színeződik; vagy legalábbis a visszaemlékezés költőisége rávetül a sivár és olykor kegyetlen valóságra. „Az utolsó szögletig pontosan, szemléletesen, mégis lírai ihletettséggel ábrázolja a külvárost. A tárgyak, a helyszínrajz precizitásán keresztül a Tizenkét Házak világának szigorú, 445sokszor vért követelő törvényeit, sőt: e kegyetlen életforma visszás szépségét, romantikáját is sejtetni tudja” – írja Moldova írói indulásáról Tarján Tamás.
Ördögh Feri kiszakadása a külvárosi, telepi létformából – melyet az író alsóbbrendűnek érzékeltet – szimbólumértéket nyer az író megformálásában, s az írói szándékra is utal: „Ha ő nem énekel a tizenkét házakról, akkor nyomtalanul múlik el ez az élet, soha senki nem fogja tudni, milyen verejtékes munka volt a jövőt kifaragni, hogy ment rá itt minden ember élete. Más erről énekelni nem tud, mert másnak nem ismerősek az esték, hogy itt úgy sötétedik, hogy egyre melegebb lesz, a házak pedig árnyékukkal rákönyökölnek a másikra.”
A Gázlámpák alatt írásainak is egyik fő témája a társadalmi felemelkedés – a „Szegények fölfelé”, hogy egyik, árulkodó novellacímét idézzük. Ez a fajta szándék és cselekvés a novellák egy részénél még egyértelműen pozitív erkölcsi minősítéssel szerepel; egy régi életformából való kiszakadás, s egy újnak a nehéz, gyakran gyötrelmes megteremtése adja a figurák társadalomban való mozgásának a kereteit. Azonban már itt is megjelenik ugyanez a – fölfelé irányuló – mozgás negatív visszahatásaival együtt. A Jeszmás fivérek felfelé törekvése árulás is az ottmaradottakkal szemben; megtagadása a családnak, az elbocsátó környezetnek, hűtlenség, hálátlanság a kiemelkedést lehetővé tevő szülőkkel, testvérrel szemben. A funkcionárius leánya segítségével karriert csináló Jeszmás fiú, aki nem ismeri meg többé szüleit és testvéreit, a Malom a pokolban hősének, Flandera Jánosnak az előképe. A felemelkedés itt nem a pozitív értékek felé irányuló szándék, hanem elvtelen karrierizmus. A legkisebb Jeszmás fivér azonban a folytonosságot, a hűséget képviseli a hűtlenekkel szemben, akárcsak a mesében.
Az első novelláskötetben még nem volt egyeduralkodó, de már a Gázlámpák alatt (1963) novelláinak alapvető jellegzetessége lesz az érzelmesség. A meseszerűség teszi lehetővé, hogy az író a realitás fölött lebegtesse hőseit. A novellákban feltűnő figurák vagy jók, vagy rosszak, de leginkább jók és szánalomra méltók – édes-bús élettörténetük adja egy-egy novella anyagát. Az író szerencsés kézzel adagol itt idillt és tragikumot: az idill nehezen születik meg, s a hozzá vezető szenvedés el is fakítja rózsaszínű mázát; beletörődő, csüggedt fanyarsággal ellenpontozza a szerencsés végkifejletet. (A házmester lánya, A fattyú, A bolond Vilma, Cigány Mari.) A hősök a boldogság felé törekednek s ezt gyakran ott kapják meg, az élet véletlen ajándékaként, ahol nem is remélték volna. Az igazi asszony megcsalatott férje és felesége egymásban keres vigaszt; A fattyú hőse a gyűlölt, 446látni-sem-akart, idegen fiúban talál életre szóló társat, családot. Legmeghatóbb talán A bolond Vilma suta-szánalomra méltó szerelmespárja; a közös nyomorúság és szenvedés köti össze a párt, kívül az egészségesek és boldogok világán. A boldogság, a hősök életének célja, nem mindig a szerelem; olykor csak egy sötét ruha, vagy a latin nyelv, vagy az egyetem elvégzése. Ha nem is teljesednek be ezek a kisebb-nagyobb vágyak, a kisszerű, szürke életnek is a küzdés, a magasabbra törekvés, a felemelkedés vágya ad morális töltést. A tárgyak szemléletes, kifejező képe, az események drámai megjelenítése és a bujkáló líra jellemzi Moldova legjobb novelláinak stílusát. Moldova lírája nem hangulatkeltő közjátékokból árad, hanem a tárgyak képéből, az események rajzából és a rendkívüliség iránt mutatkozó vonzalmából. Ez utóbbiért szokták romantikusnak nevezni. Hemingway-ről írta egyik kritikus-honfitársa, hogy romantikája a harmadik és negyedik dimenzióba emeli a kétdimenziós leírást. Valami ilyesmit sugall Moldova lírája és romantikája is: világnézeti természetű mondanivaló hordozója, mely távlatot ad a tárgyak és események rajzának.
1964-ben látott napvilágot a Sötét angyal, Moldova első regénye, amely a Menekülés témáját viszi tovább; íróilag a kevésbé szerencsés utat választva.
Moldovát a magyar történelem közelmúltja érdekli, regényeinek anyagát – a Negyven prédikátort kivéve – a felszabadulás utáni időkből, az ötvenes évekből, az 1956-os eseményekből meríti. Ezek a regények nagy ívű, nagy lélegzetű, de lényegében sikertelen kísérletek arra, hogy az egyén és a történelem kapcsolata ábrázolása révén feleletet találjon arra a kérdésre, hogyan torzul el az ötvenes években a szocialista forradalom eszméje és gyakorlata; s melyek ennek a torzulásnak a következményei. A regények középpontjában általában a novellákból már megismert magányos hőstípus áll. A hívő hős típusa már a Sötét angyalban megjelenik: a feltörekvő hősé pedig a Malom a pokolban című regényben. A Sötét angyal még viszonylag érzékletesen és – a romantikus jellegű, kalandos cselekmény következtében – érdekfeszítően írja le a hős hányattatásait; kívülről ábrázolt figurája azonban nem hitelesíti a történetet.
A kritika általában elutasítóan fogadta Moldova első regényeit. Az önálló kötetként is megjelentetett Magányos pavilon egyik kritikusa, Tamás Attila joggal vetette az író szemére, hogy a romantika ponyvaízű patronjait 447használja: megtalálható a kisregényben a párhuzamosan cselekvő hősök ellentétezése – részeg dorbézolás az egyik oldalon, példásan nemes hősiesség a másikon; szerelmi vetélytársak kerülnek egymással szembe a politikai harcban; véletlenül elejtett áruló jelek bukkannak fel stb. Még szigorúbb Almási Miklós a Sötét angyalról (1964) szóló kritikájában; ponyva-patronokat és gegeket idéz a regényből, s megállapítja, hogy az érdekességet ezek hordozzák, míg az eszmei váz érdektelen. Végkövetkeztetése: a Sötét angyal hatásra épülő szerkesztmény.
A kívülálló, hányódó hős; alaptípusa Az idegen bajnokban tűnik fel, Ljubomir Bezdomen személyében; majd két kisregényben, az Akar velem beszélgetni? és az Utolsó esténk Szodomában című írásokban. Ez a „kallódó értelmiségi” figurája, aki – feltehetően morális indítékok alapján – a társadalmon kívüliséget választja, megvetve a társadalom intézményrendszerén belül működő „konformistákat”. Ezek a hősök a tehetség ürügyén nem csinálnak semmit; részei egyfajta, az író által érzékletesen ábrázolt, belvárosi tenyészetnek: a presszók fülledt világának.
A kívülálló ellentettje a feltörekvő hős, Flandera János – morális gátlásokat nélkülöző, a társadalmi felemelkedés érdekében mindenre, vagy legalábbis majdnem mindenre képes fiatalember. Az ő sorsát követi végig az író az ötvenes évek elejétől 1956-ig a Malom a pokolban és A változások őrei című regényekben. A regény egyik szereplője Julien Sorelhez hasonlítja őt: s valóban, Moldova a francia karrier-regények mintáját követi; amikor Flandera egyre magasabbra vezető útját egy-egy női kapcsolat mérföldköveivel jelzi. Flanderának, úgy tűnik, egyáltalán nincsenek érzései; a karrierjét elindító, újságíró Ildikót lelkiismeret-furdalás nélkül cseréli fel a szexuálisan vonzó, „egyszerű” kalauzlánnyal. Amikor azonban feltűnik a személyi kultusz hírhedt alakjának, Altschulernek a lánya, Nagyezsda, véget vet ennek a karrierje szempontjából érdektelen kapcsolatnak; majd, a politikai szelek változásával, megtalálja a hozzá illő párt, a karrierista-pénzhajhász hajdani kalauznő, a férfiak révén felkapaszkodó intelligens és számító Ilona személyében.
Flandera alakja köré az író széles, de csak vázlatos vonalakkal odavetett társadalmi tablót rajzol; ingadozva az alakok tipizálása és a kulcsregényszerűség között. A választott elbeszélőtechnika azonban nem engedi kirajzolódni a történeti folyamatszerűség mélyebb rétegeit: itt is csak a szereplők mozgása, cselekvése, viselkedése érzékelhető; s ezek a felszíni – értékítéletet és érzelmi vagy intellektuális motivációt nélkülöző – megnyilvánulások nem rendeződnek egységes egésszé, folyamattá. Hiányzik az egy448séges szemlélet rendező perspektívája, amely összefogná, s egységes jelentéssel ruházná fel az események, leírások széteső töredékeit. Egyes részletekben érzékelhető a kor légköre; a szigorú távolságtartás, a túlzottan szűkszavú és csak a legszükségesebbek jelzésszerű elmondására szorítkozó előadásmód azonban még Moldova hangulatteremtő készségét sem engedi igazán érvényesülni.
A regényben a Flandera által képviselt magatartás-modell mellé két alapvető modellt helyez ellentétképpen az író: Altschulert, aki maga is sokat szenvedett a személyi kultusztól, még a harmincas évek Szovjetuniójában, de aki sziklaszilárdan hisz az Eszmében, s minden kétség és megingás, lelkiismeret-furdalás és belső válság nélkül válik maga is a koncepciós perek kiszolgálójává. Altschuler is a „hivők” közé tartozik; ez a hit azonban már-már abszurd méreteket ölt figurájában; s inkább negativitásként jelenik meg. Altschuler, még saját lánya szerint is, mindent és mindenkit gyűlöl. Állhatatosságával, eszmei következetességével mégis erkölcsi fölényben van az olyan, minden rendszert gátlástalanul kiszolgáló alakkal szemben, mint a Moldovánál másutt is feltűnő Noszter-Németh, az egyetemi tanár. Ugyancsak eszmeileg elkötelezett a volt arisztokrata, majd kommunista Károlyi, akit az ötvenes években ártatlanul bebörtönöztek, de akit 1956 végül is Altschulerrel közös nevezőre hoz: mindketten a felkelők ellen fognak fegyvert a rendszer védelmében. A regény történetileg sem elég meggyőző és hiteles; az események vagy a különlegesség, az anekdota szintjén rekednek meg, vagy túlzottan is általánosságokban mozognak. A két mellékszereplő alakja pedig – majdan a Változások őreinek két főszereplője – olykor a képtelenségig hiteltelen; az általuk képviselt magatartásforma elvont, leegyszerűsített modell, amelynek lélektani valóra váltásával az író adós marad.
A Malom a pokolban után egy évvel jelent meg Moldova talán legkétesebb vállalkozása, a Magányos pavilon folytatása: Az elbocsátott légió. Maga a téma: hogyan élnek, mit csinálnak az elbocsátott ávósok, azok, akik élet-halál uraiból egyik napról a másikra közemberekké váltak. A válasz talányos: nem tudjuk, a szolidaritás valóban szervezkedéssé fajult-e, vagy csak annak minősült. S e talányosság abból fakad, hogy az író nemcsak ebben a bűnügyi regényekre emlékeztető történetben fejezi ki a választ, hanem – akarva-akaratlan – elérzékenyülő stílusában is. Míg hőseinek nosztalgiája érthető és magyarázható – az íróé már kevésbé. A főhős belső világa, cselekedeteinek rugója itt is ismeretlen. Felvetődik a kérdés: miért olyan magányos a regény jelen idejében az az ember, aki megszenvedte a személyi kultusz éveit, és mégis igyekezett, személyes sérelmein túllátva, megkeresni a moráli449san megalapozott elvhűség útját? Indoklás nincs a regényben – az író egyszerűen a „magányos hős” sémáját kényszerítette rá Schmidt Flóriánra is.
Látszólag új csapásra tért az író a Negyven prédikátor című regényben, amely 1973-ban látott napvilágot. Azonban, ha jobban megnézzük, Moldova itt is hű maradt önmagához; a történést ugyan a történelmi környezetbe helyezte, de ugyanazokra a kérdésekre kereste a választ, mint előző írásaiban. „Helytállás és szolgálat: ezek a regényben megtestesülő morális alapfogalmak” – írta kritikájában Alexa Károly. Kocsi Csergő Bálint, s a vele együtt kitartó, eszméiket a szenvedések ellenére is hűségesen megtartó rab prédikátorok története tehát történelmi példázat is: a hűség és az állhatatlanság, a kitartás és a megalkuvás magatartásformáit vonultatva fel egy történelmileg hiteles szituációban. „Azt a hármas választást szeretném megírni, amit a törvényszéken elébük raktak, úgy érzem, benne van évszázadok magyar értelmiségének sorsa” – írta Moldova a Negyven prédikátorban megtestesült írói szándékról. A három lehetőség: a száműzetés, a teljes elhallgatás, vagyis a protestáns eszmék terjesztésének megszüntetése, valamint a katolikus hitre való áttérés. A távoli történelem, s a hősök általánosított jellemvonásai teszik lehetővé, hogy ezek a magatartásformák példázatszerűen jelennek meg: az analógia különösen az ötvenes évekkel találó, de nem csak erre érvényes.
A regény témaválasztása önmagában szerencsés. Itt ugyanis eleve adott a hős, illetve hősök cselekedeteinek motivációja: a hit, s nem érezzük szükségét további érzelmi, vagy értelmi-logikai indítékok feltárásának. A hit ebben az esetben belső késztetés – s külső ok és cél egyszerre. A regény hitelesebb, egységesebb, következetesebb, mint Moldova jelenkorban játszódó regényei: Kocsi Csergő Bálint, a hős, időben eléggé távol van ahhoz, hogy ilyen monolitikus, egy-okú, egy-ügyű jellemként láttassa őt az író. S mivel az ő naplóját olvassuk (melynek alapja Kocsi Csergő Bálint valódi, történetileg hiteles naplója), az ő látásmódját és nézőpontját kell elfogadnia az olvasónak. Így a többi szereplő alakja sem kelt hiányérzetet, ami a lélektani ábrázolás hitelét, a külső cselekvés és belső világ összehangoltságát illeti. A napló nyelve finoman archaizált; illúziót kelt, de nem akarja rekonstruálni az eredeti nyelvállapotot, amely az élvezhetőség és az érthetőség rovására menne.
A Negyven prédikátor után Moldova ismét visszatért a közelmúlt magyar történelméhez. 1975-ben jelent meg könyv alakban – a Kortársban való folytatásos közlés után – a Szent Imre-induló című regény; majd folytatása, az Elhúzódó szüzesség. Hőse, Kőhidai Miklós gyerekként éli végig a budapesti 450gettó szörnyűségeit; a háború után a Szent Imre gimnázium tanulója lesz. Érettségi után az Államigazgatási Főiskolára kényszeríti őt „jóakaratú” igazgatója; tanulmányait kénytelen megszakítani, hogy családját anyagilag segíthesse, de közben behívják katonának. Egyetemi hallgatóként ismeri meg szerelmét, Margitot, aki néprajzzal foglalkozik. Szerelmük története az Elhúzódó szüzesség. Kőhidai Miklós, a főhős, mintha több Moldova-hősből lenne összegyúrva. Magányos hős ő is – magánya, különállása zsidóságának következménye, de szüntelenül törekszik a beilleszkedésre, magányának feloldására. A küzdelem, a valamiért való harc motivációja azonban hiányzik alakjából. Kőhidai Miklóst mindig a körülmények sodorják, sokkal inkább foglya, mint alakítója a vele történő eseményeknek.
A regény új mozzanata: a zsidó család kitűnően érzékeltetett atmoszférája; a gettó leírása, a jellegzetes zsidó figurák ábrázolása. Az alakok, elsősorban a főhős belső ábrázolásával ismét adós maradt az író; Miklós családja: nagyapja, anyja és ügyeskedő mostohaapja még viszonylag árnyalt figurák – az ötvenes évek típusfigurái azonban vázlatszerűek, odavetettek. A cselekménybonyolításban az író észrevehetően tartózkodik a szélsőséges, romantikus fordulatoktól. Az első rész feszültségét, izgalmasságát maga a történelmi helyzet biztosítja, s a szituáció, amelybe a főhős keveredik: a gettóbeli zsidó gyerekek futárszolgálata, mely életveszélyes helyzetekbe sodorja a főhőst. A második rész cselekményének alapfonala a szerelmi történet. Itt már erősebben érezhető a lélektani ábrázolás szinte teljes hiánya. Az író nem képes a hős belső folyamatait úgy felidézni, hogy az az olvasó számára élményszerű valóságként jelenjen meg; megelégszik azok puszta, szóbeli deklarálásával, amely megmarad a tényközlés szintjén. „Kőhidai úgy érezte, ez a beszélgetés is beletartozik az előző este elindult nagy változások sorába, mintha merev szembenállása a világgal egyre inkább feloldódna, és egyszerűbbé válna az élete.”
Végül is a hős sorsa megoldatlan, nyitott marad – talán újabb folytatásra vár, akárcsak Flandera története, amelyet szintén nem tudott vagy nem akart befejezni az író. Ez a regénye is egyenetlen színvonalú: remek megfigyelések, odavetettségükben is jól eltalált mellékalakok, egyes családok, közösségek atmoszférájának, hangulatának érzékletes bemutatása mellett sok a vázlatszerűség, a kidolgozatlanság a történetben és a figurákban. A következetes végiggondoltság hiányára, a gondolati és művészi koncepció határozatlanságára is visszavezethetőek ezek a fogyatékosságok: egy belső, egyensúlyteremtő igazság-élmény hiányzik az írásokból, amely koherens világképpé rendezné a regényvalóság elemeit.
451Moldova regényeiben egyes figurák, típusok többször is – sablonszerűen – megjelennek; s jellegzetes olykor a figurák kapcsolódása is. Ezek a jellemző szituációk már az első novelláskötetben is szerepet kaptak, s az író makacsul vissza-visszatért hozzájuk későbbi műveiben. A férfi–nő kapcsolat legjellemzőbb alapsémája Moldovánál a szegény fiú–gazdag lány szinte népmesei jellegű kapcsolódása. Az idegen bajnoktól kezdve számtalan formában jelenik meg az a kiinduló helyzet, amely a szegény sorsú, társadalmilag mélyebben elhelyezkedő fiú és a „jó családból való”, társadalmilag magasabban álló lány kapcsolatára épül. Az idegen bajnokban a jóléthez szokott, kényelemben és bőségben felnőtt lány hagyja el otthonát, hogy megossza a nyomorúságot Ljubomirral, a társadalmon kívül lézengő írójelölttel. Hasonló a helyzet a Malom a pokolban Flanderája és Altschuler Nagyezsda között; a lány azonban itt a felemelkedés eszköze is. Származásbeli különbség van az Elhúzódó szüzesség szerelmespárjának tagjai között is; a lány anyagi fölénye azonban itt eltűnik; a fölény csak a viselkedési, szokás- és kulturális szférákban érezhető.
A másik meghatározó kapcsolat Moldovánál: az apa–leány kapcsolat. (Érdekes, hogy az anya figurája sokkal kisebb jelentőségű.) A társadalmilag jól szituált lány mögött ott áll az apa, aki mindkét idézett esetben jelentős hatalommal rendelkező személy: a Malom a pokolban bírója élet és halál ura a személyi kultusz éveiben. Az apát és leányát gyengéd szálak fűzik egymáshoz: Nagyezsda és apja kapcsolata már-már irracionális. A fiú, az udvarló külső betolakodóként jelenik meg ebben a kapcsolatban, s az apával való kapcsolata igen rossz.
Moldova főhősnőinek alapvető magatartásformája az önfeláldozás: a moldovai hős eredendő és áttörhetetlen magányán azonban még ők sem segíthetnek. A női főszereplő mellett más, jellegzetes nőtípusok is megjelennek Moldova regényeiben és novelláiban. A Sötét angyal és a Malom a pokolban című regényekben egy érettebb, tapasztaltabb, eszes asszony vezeti be a szerelem titkaiba a főhőst. Flandera következő állomása az „egyszerű lány” (itt kalauznő) – előképe már az Éjszakai villamos című novellában megtalálható. Ugyanebben az írásban tűnik fel a karrierista, szexuálisan is vonzó nő típusa, hogy a Malom a pokolban lapjain mint Flandera harmadik szerelme jelenjen meg.
452Moldova munkásságának jelentős részét teszik ki – s az író népszerűségéhez talán a legtöbbel járultak hozzá – a szatírák. Három szatíra-kötete példátlan sikert ért el a könyvpiacon; az átlagolvasó számára Moldova elsősorban a szatíraírót, a viccek és a humor kiapadhatatlan forrását jelenti. A népszerűség – jogos.
A kérdés – hogy vajon kétféle Moldova létezik-e – nem látszik indokoltnak: nincs semmiféle belső ellentmondás, Moldova – a komoly művek írója, és Moldova, a szatírák írója között. Moldova szatíráinak gondolati, eszmei váza a „komoly” művek struktúráit mintázza. Műveinek gondolati szerkezete mindkét műfaj esetében ugyanazon tengely köré szerveződik. A magányos hős és a társadalom konfliktusa a szatírákban is megjelenik – ilyen például Blaskó mérnök alakja a Gumikutyában. A társadalmi forradalom itt is mint alapvető erkölcsi vízválasztó jelenik meg: iskolapélda erre az Az elefánt, amely részt vett a háborúban. Ez az elefánt is Moldova magányos hőseinek sorába tartozik: forradalomhoz való hűsége anakronisztikussá válik, a hatalom félreállítja, megszabadul tőle, ám – s ez már szatírai fordulat – amikor szükség lenne rá, már hiába kér segítséget az elpuhult, csak az élvezeteknek élő elefánttól.
Igazi szatíra-témát szolgáltatnak a hűség és állhatatosság ellenpéldái, teljesen negatív lenyomatai; így a mindenfajta rendszert kiszolgáló ember remek gúnyrajza, a Sztraznyicki, a magyar apa című írás. Kiábrándult, keserű hangon szól Moldova a magyar társadalomról nem egy szatírájában – a legmesszebbre a Titkos záradék című hosszabb lélegzetű írásában megy. Itt végül is mindenki közös nevezőre kerül: a korrupt, begyepesedett, hatalmukat és jólétüket féltő káderek; az anarchista, semmiféle értéket nem tisztelő, minden és mindenki ellen lázadó ifjabb nemzedék; Roller István, a köpönyegforgatás moldovai iskolapéldája és a csodálatos módon életre kelt náci vezér…
A legjobb hagyományokra támaszkodik a moldovai groteszk, melyekben egy-egy abszurd alaphelyzetből fakad a sokkoló hatás. Olyan írói vízió jelenik meg ezekben, amelynek belterjes leírása közvetetten, de élesen világít meg egy-egy társadalmi fonákságot. E típus legjobb példája Az elátkozott hivatal: az a néma egy perc örökké tart ebben a hivatalban – a félelem, amely a személyi kultusz légkörére jellemző volt, abszurd méretekben jelenik meg.
453Moldova egyik sikeres témája: a sport, a huszadik század egyik nagy mítosza. Nem véletlen, hogy az író rátalált erre a témára; a személyes életrajzi okokon túl, a sport a küzdés, az állhatatosság, a kitartás és a hűség egyfajta megjelenési formájává, metaforájává is vált az irodalomban. A sport-témájú írások hőse is gyakran magányosan küzd. Már Az idegen bajnok című kötetben is találhatunk sport-témájú írást, s a Gázlámpák alattban jelent meg Moldova egyik legjobb szatírája, A verhetetlen tizenegy. A korrupciót, a közéleti romlottságot itt egy allegorikus jellegű történet érzékelteti: a magyar sportélet még az őserdő jámbor, eredendően becsületes majmait is képes megrontani. A futball még a sporton belül is kitüntetett szerepet kap – nemcsak Moldovánál, hanem a társadalomban is. Saját jelentésén és jelentőségén túlmutató, metaforaszerű jelenséggé az ötvenes évek magyar társadalmában vált – s azóta is nem egy művészi alkotásban a társadalom paradigmatikus lenyomataként szerepel. A zöld-fehér menyasszony, a Lami, a halhatatlan balhátvéd a futball-mítoszon belül a Fradi-mítoszt helyezi a középpontba; ehhez a csapathoz az idők folyamán sajátos jelentésrétegek tapadtak.
Moldova szatíráinak magja mindig az ötlet – ám a kitűnő ötleteket az író nemegyszer túlhajtja, túlírja; fényük megkopik, humoruk fáradttá, erőltetetté válik. Így történik ez például a rendkívül szellemes részleteket tartalmazó Lakinger Béla zsebcirkáló esetében is, vagy a már említett Titkos záradékban.
Végezetül ki kell térnünk – csupán utalásszerűen, a részletes elemzés igénye nélkül – Moldova munkásságának egy igen fontos területére: a riport, a szociográfia műfajára. Kétségtelen, hogy ebben a műfajban egyedülálló teljesítménnyel dicsekedhet – riportregényei szinte sohasem látott sikert értek el a legszélesebb olvasóközönség körében (főképpen az 1975 óta írottak: Akit a mozdony füstje megcsapott; A szent tehén). Moldova szociográfiáiban, riportjaiban legfőbb törekvése: a valóság minél hűbb, teljesebb, minél sokrétűbb és árnyaltabb megmutatása. Ez vezérelte korai riportjaiban éppúgy (Rongy és arany), mint a Tisztelet Komlónak és a sok vitát kiváltott Az Őrség panasza című – nagy igényű, egy várost, illetve egy egész tájegységet feltérképező szociográfiák megírásakor. A valóságfeltárás, a dolgok és jelenségek összefüggéseinek, okainak és következményeinek pontos, következetes és kendőzetlen megmutatásának moldovai szenvedélye a hetvenes évektől egybeesett a non-fiction világszerte hódító divatjával, s az olvasó valóság- és igazság-éhségével, amelyet a napisajtó nem mindig volt képes megfelelően kielégíteni. A valóságközelség, a közvetlen élettények áttétel nél454küli felmutatása itt a legteljesebb módon érvényesülhet: az író elmeséli az olvasónak, hogy mit hallott, látott, tapasztalt – egy adott szakterületen vagy földrajzi egységben. A riport, a szociográfia, mely Moldovánál sajátosan ötvöződik, hiszen nagyigényű szociográfiáit is riportokból építi fel, nem csorbította az író alkotói szuverenitását, mely itt bontakozott ki a legteljesebb mértékben. Valóságos, élő hőseiből Moldova-hősöket farag; s éles szemmel veszi észre mindig a különöset, az érdekeset, a szélsőségeset – a regényszerűt.
Az író életműve továbbra is épül, gyarapszik – s még meglepetéseket is hozhat az olvasóknak és kritikusoknak egyaránt; a mérleget megvonni korai volna és fölösleges. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a legmaradandóbbat a „szociografikus riportregény” műfajában alkotta; ezek a munkái bizonyára értékes forrásként szolgálnak majd a távoli jövő kutatóinak is, akik a hetvenes–nyolcvanas évek magyar társadalmára lesznek kíváncsiak…
455