Az Imre bácsi – a hűség könyve. Tükre s egyben vallomásos történeti krónikája annak a politikai és személyes kapcsolatnak, amely a szerzőt és főhősét egymáshoz köti, szétszakíthatatlanul, tántoríthatatlanul.
Az Imre bácsi – a konok hűség könyve.
Merthogy konok, mondanám rá, ha egy szóval kellene jellemeznem Méray Tibort. Aztán, némiképp megijedve a szó hangulatától s az értelmező szótár figyelmeztetésétől – „kissé rosszalló” –, a tömör jellemzést talán így módosítanám: állhatatos. De azért magamban ezután is csak konoknak nevezném, s lám, nevezem is.
Életútjának meghatározó állomásait felidézve nem is illik rá más jelző.
Konokság vezette, amikor 1945-ben, felszabadítóként üdvözölve a Vörös Hadsereget a túlélés mámorában és mákonyában a magyar–latin szakot végzett 22 éves bölcsész elkötelezett újságírónak szegődött. Konokul szolgált és harcolt tehetségével az elképzelt jobb világért a kommunista pártlap – a Pravda magyarországi kistestvérének nevezhető – Szabad Nép című napilap hasábjain. Így írt filmforgatókönyvet (Da183lolva szép az élet! címmel, vonalassága ellenére ma is nézhetőt, élvezhetőt). Így tudósított – másfél éven keresztül napi életveszélyben – Koreából1. Így lett 23 évesen a Csillag folyóirat szerkesztője, néhány hónapig az Írószövetség párttitkára.
Igazságaiból – vagyis a párt igazságaiból – aztán egyre gyorsulón csak a vélt igazságok maradtak. A lelkesítő eszmények bepiszkolódtak, s Méray a hozzá hasonló életpályát befutó barátokkal és küzdőtársakkal együtt 1953–54-re ráébredt arra, hogy milyen végzetesen éltek vissza jószándékával, hitével, s használták ki és fel azt a „népi demokratikusnak” csúfolt ordas gyakorlatban. A Sztálin halála utáni időszak a döbbenet és az ocsúdás hónapjait, éveit hozta, s az a kezdetben igen kis számú magyar értelmiségi csapat, akiket utóbb revizionistáknak, illetve az 1953-ban Moszkvában miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre személye nyomán nagyimristáknak neveztek, nos ez az önmarcangoló, az évekig tartó vakságot önmagának meg nem bocsátó csoport egy közülük való költő, Benjámin László verssorát tűzte a zászlajára: „Jóvátenni a jóvátehetetlent”.
Jóvátenni kicsiben és nagyban. Helyi és országos ügyekben egyaránt. Konokul ragaszkodni a könyörtelen önvizsgálattal megszenvedett igazsághoz.
A most 84 éves Méray 1953 utáni élete, öt és fél évtized – másfél-két emberöltő – ennek az elkötelezettségnek jegyében telt.
Állításom alátámasztásául terjedelmes passzusokat citálhatnék két Méray-kötetből, a Tisztító viharból (melyet szer184zőtársával, barátjával, Aczél Tamással közösen írt) és a Nagy Imre élete és halála című, a személyes emlékeket is rögzítő, máig alapvető forrásnak tekintendő krónikából, amelyek már az emigrációban születtek. E két sorsfordító kötetről, annak hatásáról ugyan lesz majd még szavam, most a tárgyalt időszak hangulatát tükröző, a vele kapcsolatos korabeli forrásokból idézek. Elsőként is abból a sajtótörténetben példátlan visszhangú riportból, amely 1954. október 21-én jelent meg a Szabad Népben. Miért éppen Pauli Máriát? – kérdezte írása címében Méray. Miért éppen Pauli Máriát, az Épületszerelő Vállalat nyugdíj előtt álló, 54 éves gépírónőjét racionalizálták (vagyis küldték el, tették ki az utcára)? A riportban megkérdezettek, a gyárban döntést hozók valójában nem is értették, hogy „mit is vacakol” az újságíró elvtárs. Pauli Mária a klerikális reakció mintapéldánya, igaz, leirataiban még mutatóba sem akad elütés, de munka előtt templomba jár, úgy néz ki, mint egy apáca, s a vénkisasszony nem hajlandó senkit elvtársnak szólítani, neki mindenki kartárs – hát kit küldtek volna el, ha már a központban előírták a létszámleépítést? A példátlan visszhang – 600 (nem elütés: hatszáz) olvasói levél – a bizonyság rá, hogy a riport elevenbe vágott. A hivatalosságból – mert tévedés ne essék, a pártlap újságírója a hivatalosságot képviselte – hosszú idők után először emelt szót a vallásos ember hitgyakorlási jogáért, méltóságáért, a vallásszabadságért. Utókori olvasóként talán mégis az írás befejezése a legárulkodóbb, mikor is a riporter, megengedem, már nem is a konkrét témájával foglalkozva, kérdi, mivégre is az egész, „ha nem ezekért élünk, írók, újságírók, képviselők, tanácselnökök, igazgatók, miniszterek, vezetőemberek, ha nem ezekért a szürke emberekért élünk, akkor miért élünk?”
Ritka, pátoszt sem nélkülöző pillanat volt ez 1954-ben, amikor az eszmélő és eszméltető szándék előtt még egyáltalán nem tárultak ki a nyilvánosság kapui. E riport megjele185nését követő napon kezdődött el a párt központi lapjának szerkesztőségében az a nevezetes párttaggyűlés, melyet a történetírás a Szabad Nép lázadásaként tart számon. Ezen a monstre, három napon át húzódó megbeszélésen addig elképzelhetetlennek tartott dolgok történtek: a nyolcvan munkatársból harmincnyolcan kértek szót, s ha a pártzsargon nyögvenyelős fordulataival is, de vakmerőnek számító kijelentéseket tettek: elfogadhatatlannak mondták például az addig természetesnek vett cenzúrát. Méray – immár a sajtó helyzetén túllépve – jelentette ki: „ebben az országban a megtisztulás viharára van szükség, amely alulról fölfelé, felülről lefelé következetesen megtisztít a piszoktól, szennytől… Ezt a vihart nem lehet fuvallatokban adagolni.”
Ehhez – a Nagy Imre visszaszorulásával a pártvonaltól merőben eltérő – véleményéhez Méray a továbbiakban megingathatatlanul ragaszkodott, s ahol csak tehette, hangot is adott neki. Bár kevés helyen, s egyre kisebb hallgatóság előtt tehette. A Moszkvában ismét megerősödött Rákosi Mátyás vezérelte visszacsapás ugyanis őt is elérte, felszólalásának „elismeréseként” kiebrudalták a lap szerkesztőbizottságából, 1955 márciusában – a párthatározatban megbélyegzett Nagy Imrével együtt lett „jobboldali elhajló” úgy, hogy – leszámítva néhány röpke találkozást és semmitmondó beszélgetést – jószerével személyesen még nem is ismerte a „nagyimristák” névadóját. Igazi, emberközeli kapcsolatba ugyanis csak 1955 végén – az úgynevezett Memorandum-ügy után – került az immár teljességgel kegyvesztett, épp csak le nem tartóztatott Nagy Imrével.
Az 1955 őszi Memorandum-ügy látszólag megint csak pártügy volt. Ötvenkilenc, a hatalom által magasan jegyzett, előjogokkal kényeztetett, díjakkal elhalmozott egykori kedvenc értelmiségi egyszer csak, s főleg egyszerre azt mondta, azt írta a pártvezetésnek, elsősorban is Rákosi Mátyásnak, 186hogy elég volt, hogy „elviselhetetlen az önkény, az antidemokratikus vezetési módszer”, s ha a pártzsargon szóhasználatába visszamenekülve is, de azt kérték „tisztelettel”, hogy térjenek vissza a legutóbbi kongresszus „határozataihoz”, vagyis – bár a nevet ki sem ejtették, le sem írták – Nagy Imre 1953 júniusában meghirdetett (kormány)politikájához. A formai értelemben szigorúan pártszerű kérésre fenyegető hangú párthatározat és egy, az írókat – köztük, az öt között nevesítve Mérayt is – pellengérre állító, lincshangulatot árasztó nagygyűlés összehívása volt a válasz.
A jobboldali elhajlókból – párthatározatilag – „nyíltan pártellenes” és megátalkodott elemek lettek, Méray már mint ilyen szólalt fel a Petőfi Kör sajtóvitáján, ahol csakazértis megismételte a tisztító viharral kapcsolatos gondolatait, majd immár szabad – „a hazugságtól és tehetetlenségtől megszabadított” – sajtót követelt2. Tegyük rögtön hozzá: szívből jövő dörgő tapsvihar közepette. Ez a tapsvihar azonban már nem csak az elhangzottaknak, alighanem a szónok személyének is szólt. Aki a forgatókönyvírója volt a néhány hónappal korábban bemutatott A 9-es kórterem című Makk Károly rendezte játékfilmnek, amely mondhatni, orvosi tantörténetbe ágyazta a politika legaktuálisabb kérdését: miként diagnosztizálandó a kór és mi a helyes terápia. Lassan, gyógyszerekkel próbálkozni vagy vágni? A film és Méray parabolája szerint már csak a nagy operáció segíthet(ett volna)… És a sajtóvita idején, 1956 júliusában már „csak” forgatásra várt az állásától és megélhetésétől megfosztott Méray fergeteges filmszatírája, A csodacsatár. A mozifilm ugyan 1956 nyarán-kora őszén elkészült, de csak 1957-ben – írójától és eredeti főszereplőjétől, Puskás Öcsitől megfosztottan – mutatták be. Futbóliában készül valami – jelezte (vol187na) a november 8-ára tervezett premierjén a filmszatíra 56 októberének viharát, ám a történelem ezúttal is gyorsabb volt…3 Az Írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén pedig Méray – néhány héttel október 23-a jól ismert követelései előtt – azt mondta ki, hogy „az irodalmi szabadság kérdése elválaszthatatlan a nép szabadságától…”4
Nem életrajzot, még csak nem is életrajzi vázlatot írok, csupán egy konokság stációit, így elegendő jeleznem, hogy a nagyimrista Méray az első szovjet beavatkozást követően egy röpke pillanatra még a frissiben kinevezett, a helyét néhány napig nem találó miniszterelnökkel, Nagy Imrével is rendíthetetlenül szembehelyezkedett, amikor már a Népszava októ188ber 26-i számában megjelent felhívásában kifejtette: „Nem vagyok hajlandó sem ellenforradalminak, sem reakciósnak, sem fasisztának nevezni az ország függetlenségéért, a nép jogaiért, a magyar szabadságért síkraszállt fiatalokat, munkásokat, honvédeket”. Ugyanitt, mintegy tettre-cselekvésre serkentően buzdította a kormányfőt: „Meg vagyok győződve, hogy Nagy Imre, aki nekünk, íróknak, művészeknek példaképünk volt a sztálinista elnyomás elleni harcban, ugyanúgy fogja értékelni a nagy népmegmozdulást, mint mi…”
Ugyanezen a napon az MDP Központi Vezetősége – mondjuk így: – egy másik levelet is kapott. Feladója egy bizonyos Bálint József volt, aki személyes utcai tapasztalatait osztotta meg a romjaiban leledző, akkor már nehezen nevesíthető pártvezetéssel, s a legkíméletlenebb fellépést – egyebek mellett „helyszíni felkoncolást” – követelve az ellenforradalmárokkal szemben. Az ellenforradalom hangadóit pedig – így a helyzetjelentő „tanácsa” – „fizikailag [kell] megsemmisíteni”. Alighanem egyenes az összefüggés a szóban forgó felhívás és a között, hogy a szocializmus védelmezőjének szerepében tetszelgő pártmunkás egyetlen likvidálandó hangadót nevez nevén, azt, aki „az utca forradalmát” – nyomtatásban egyébiránt mindenkinél előbb – „tiszta forradalomnak” nevezte azon a napon: Méray Tibort.
Utókori okoskodóként ehhez még azt tehetem hozzá: napra pontosan megállapítható, hogy a likvidálandó férfiból mikor vált politikai értelemben bölcs ember: 1956. november 24-én. Addig, mint sokan, meglehet, naivul ő is reménykedett, hogy a szovjet megszállás talán még megfordítható, hogy Kádár kompromisszumra kényszerül, hogy a forradalom vívmányaiból valami megőrizhető. A jelzett napon azonban a Magyar Rádióban elhangzott egy hivatalos közlemény: a három héttel korábban a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre és társai úgymond saját kérésükre 189egy másik szocialista országba, Romániába távoztak. A szemenszedett hazugság hallatán villámcsapásként született meg Mérayban a felismerés: nem marad más, mint az emigráció. Rögvest útra kelt tehát feleségével, kislányával, és az egyik legközelebbi pesti barátjával, harcostársával, a vele azonos cipőben járó Aczél Tamással.
Ideiglenes külföldön való állomásozása 33 esztendeig tartott.
S akkor a két legendás kötet: a Tisztító vihar és a Nagy Imre élete és halála. Ikerkönyvek a javából, nemcsak azért, mert kronológiai értelemben egymásra épülnek, tartalmilag és szellemükben egymást egészítik ki, hanem azért is, mert utóéletük és sorsuk is közös. Ahogy összeköti őket keletkezésük is. Az országból menekülni kényszerülők néhány magukkal vitt újságkivágaton, röplapon és feljegyzésen kívül csupán emlékeikre támaszkodhattak, amikor krónikájukba belevágtak. Mint azt többször is felidézték, önmagukra rótt napi penzumot teljesítettek, a történtek felelevenítését felosztották egymás között, majd egymás emlékeit – olykor heves viták közepette – „korrigálták”, pontosították. Ekképp született meg az önmaguk meghatározása szerinti „írói napló”, „töredékes emlékirat”, valójában a magyarországi forradalom szellemi érlelődésének első írásba foglalt históriája. A Tisztító vihar kézirata igen hamar elkészült, azonban csak a forradalom kitöréséig követte nyomon az eseményeket. A szerzők kényszerű emigrációs útja – hangsúlyozottan nem szellemi, csupán fizikai értelemben – elvált egymástól, Aczél Angliába, majd Amerikába ment, érdeklődése egyre inkább visszatérítette a szépirodalomba, a megkezdett munka foly190tatása pedig a Párizsba került Mérayra maradt. Ő 1957 nyarán úgy ítélte meg, hogy a forradalom története, az egymást erősítő, máskor kioltó erők vetélkedése, tevékenysége a legplasztikusabban Nagy Imre személyén keresztül értethető meg, mutatható fel.
Az ikerkönyvek valódi legendája a hatásukban található. A rendszerváltást megelőző évtizedben leginkább ez a két mű szüremkedett át a kádári hatalom által emelt hallgatás falán. Ez a két klasszikus és megkerülhetetlen könyv hitet őrzött, emléket állított. A magyar nyelvű kiadásokból jelentős mennyiséget csempésztek be a nyugati útjukon tiltott irodalomra vadászók, akik meghökkentő találékonysággal játszották ki a fináncok éberségét. A módszerek igen változatosak voltak, a legegyszerűbbek közé tartozott az, hogy a könyvet borítójától és a szerző nevét feltüntető címoldalától megfosztották, aztán volt egy-egy könyv darabokra szedése és több bőröndbe csomagolása, vagy fejezetenkénti postára adása. A rafináltabbak dupla fenekű táskákkal kísérleteztek, volt, aki vízhatlan zacskóban a vonat vécéjének öblítőtartályába rejtette e szellemi dugárut. Megint mások, a „gyávábbak”, a kockáztatni nem merők – Bradbury, illetve Truffaut Fahrenheitjét idézve – úgymond „fejben” hozták haza és mesélték bizalmas körben a személyiségüket alapvetően átformáló olvasmányélményüket. Merthogy a párizsi Eiffel-torony megmászása vagy éppen a londoni British Museum kincseinek megtekintése helyett éjszakát nappallal összekötve együltükben olvasták el e reveláció erejével ható műveket. Az 1980-as évek közepétől pedig már a magyarországi szamizdatkiadások jártak kézről kézre, s lettek többeknek politikai, történelmi iránytűjévé. A magyar olvasók szellemére tett felszabadító hatását tekintve ezek a rendszerváltás küszöbéig indexen szereplő munkák csupán Arthur Koest191ler Sötétség délbenjéhez, vagy George Orwell 1984-éhez hasonlíthatóak.
„Manapság jobb, ha az ember papírra veti azt, amit csak a fejében őriz. A papír tartósabb, mint az emberi fej” – jegyezte fel a Nagy Imre-kötet előszavában Méray az egy évvel később már váteszinek is bizonyuló sorokat. Ugyanis még nem került pont a kézirata végére, amikor az élet 1958. június 16-án, tragikus módon, a miniszterelnök és mártírtársai kivégzésével igazolta vissza az író megállapítását. Másnap, hírül véve a példátlan justizmordot, Méray megingathatatlan esküt tett magának: amíg könyve, illetve kézirata főhősét nem rehabilitálják hazájában, amíg nem teszik jóvá a jóvátehetetlent, ő nem lép magyar földre. Ebben is kérlelhetetlen volt, hiszen három évtized múltán nem ő fordult, a történelem változott. 1989. június 16-án, Nagy Imréék újratemetésének, megkövetésének és erkölcsi, a nemzet általi rehabilitációjának napján hívásra jött, a család felkérésére mondta el példaképének sírjánál emlékezetes, e kötetben is olvasható gyászbeszédét.
Addig viszont Muszáj-Herkulesként tevékenykedett az emigrációban. Ha nem is ő alapította, a történeti irodalomban mégis az ő nevéhez kötődik a magyar emigráció talán legmagasabban jegyzett orgánuma, a párizsi Irodalmi Újság, melynek 1989-es megszűnéséig 27 éven át volt szerkesztője. A lap a levert magyar forradalom követeléseiből soha nem engedő, a szellemi és nemzeti ellenállást az ország határain túlra menekítő hajlíthatatlan fórum volt. A kivívott 13 napnyi szabadságra és az azt követő példátlan megtorlásra emlékező és emlékeztető orgánum, amely akkor is csökönyösen hajtogatta a magáét, azon időszakban sem engedett 56 és Nagy Imre igazságából, amikor az anyaországban, Magyarországon (már) nem csak a hivatalosságban, de a megalkuvás192ra hajló „néplélekben” is elhatalmasodott az „inkább spongyát rá” érzése5.
És Méray konokságának kézzelfogható bizonyítéka ez az elsőre talán kissé belterjes címűnek hangzó, a kronológiát csak némiképp felrúgó könyv is. Az Imre bácsi szöveggyűjtemény, a szerző Nagy Imrével foglalkozó fontosabb tanulmányainak, előadásainak, javaslatainak és ritka kincsként: személyes emlékezéseinek egy kötetbe válogatása. Keletkezésük szerint több mint fél évszázadot ívelnek át a közölt sorok, az elsőt, a már említett felhívást 1956 októberében vetette papírra megfogalmazója, a kötet sorrendjében is utolsó tanulmánya a Nagy Imre élete és halála kötet orosz nyelvű – 13 nap címet viselő – kiadásának zárófejezete 51 évvel későbbi. A cirill betűs kötet több szempontból is kuriózum. Pikánssá6 teszi például a megjelenés – és az ünnepélyes bemutató – helyszíne, Moszkva. Az igazi különlegessége mégiscsak az, hogy Méray – aki az angol, német, francia, olasz s a magyarul (a szamizdatokat is ideszámítva) nyolc kiadást 193megért munkához érdemben soha nem írt hozzá semmit – ezúttal kivételt tett, s tanulmányterjedelmű utószóval toldotta meg a fél évszázada magáért mindig jótálló szövegét7. Nem magyarázatot írt, hanem egy lényeges ponton módosította álláspontját. Az utóbbi években napvilágra került források aprólékos történészi egybevetése, és ne hallgassuk el: írói intuíciójától vezetve – korábbi feltételezésével szemben – immár azt állítja, hogy főhőse, Nagy Imre kivégzéséért a fő felelősség nem Nyikita Szergejevics Hruscsovot, a Szovjet Kommunista Párt főtitkárát, hanem magyarországi vazallusát, Kádár Jánost terheli. Amikor az utószó a Népszava hétvégi irodalmi-történeti mellékletében 2007 májusában megjelent, meglehetős vihart kavart, jó néhányan olvasói levélben tiltakoztak az úgymond „befeketítő” írás ellen. A „végeredményben” a konszolidációt, a szocialista tábor legvidámabb barakkját kialakító és üzemeltető közkeletű Kádár-képpel nem fért össze az, hogy ugyanez az ember úgymond – az utószótanulmány címe szerint – „előre megfontolt szándékkal” hajtotta végre a magyar történelem egyik legvéresebb justizmordját, úgy, hogy még a külső parancs enyhítő körülményére sem hivatkozhat. Ezt a kedélyeket borzoló tanulmányt is Méray belső parancsa, a mai képtelen nosztalgiához való alkamazkodóképtelensége diktálta. Ha az általa megismert újabb tények és összefüggések álláspontját egy konkrét kérdésben alapvetően módosították, a mostani új kiadás kötelességévé is tette, hogy ezt, illetve ennek indokait megossza régi, és természetesen: az új, a reménybeli olvasóival.
194S noha Mérayról még bőven lenne mit mondanom, régi-új művéről, az Imre bácsiról nincsen (utó)szavam. Azt képzelem ugyanis, hogy az általam a hűség könyvének keresztelt kötet ezúttal is jótáll önmagáért, és egyben bizonyságát is adja Méray évtizedeken átívelő megkérdőjelezhetetlen nyakasságnak.
1951 Méray rühelli a prófétaságot, de – azt hiszem, joggal – a koreai baktériumháború ügyét is. Már csak azért is, mert e témával kapcsolatos könyvét szépszámú ellenlábasai mindmáig felhánytorgatják neki, figyelmen kívül hagyva megrendítő, felmentést nem kereső vallomásait, amelyekkel 1957-ben külön riportsorozatban is el- és leszámolt a nyilvánosság előtt.
2 A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. IV. Partizántalálkozó – Sajtóvita. Múzsák, 1956-os Intézet, 1991. 141–151. o.)
3 Aki nem ismerné a magyar filmtörténet egyik legfaramucibb sztoriját: A „képzeletbeli” – futballőrült – országban játszódó A csodacsatár novemberi premierjét már hónapokkal korábban beharangozták, ám a tervezett bemutató elmaradt, s a következő évben néhány „apró problémát” át kellett hidalni, időközben ugyanis az akkori szóhasználat szerint disszidált a film írója, az álcsodacsatárt alakító Pongrácz Imre, valamint a filmben jelentős – és tegyük hozzá: áthallásos – szerepet kapott szuperklasszis labdarúgó, Puskás Ferenc. A film rendezője, a nagy befolyással rendelkező Keleti Márton azonban nem szeretett potyára dolgozni, így némi utómunkával bemutathatóvá kívánta tenni filmjét. Méray nevét az elkészült kópiákból kinyisszantani egyszerű rutinművelet volt. Megoldhatatlan feladatnak látszott azonban az egyik főszereplő, a szélhámost alakító Pongrácz szerepeltetésének kiiktatása. „Maradásába” alighanem a színész viszonylagos ismeretlensége miatt egyezett bele a kádári filmirányítás. A „hazájához hűtlenné vált” Puskás filmen való megjelenítése viszont elfogadhatatlan volt. Keleti, a szocialista filmgyártás patronáltja az eredetileg Puskással felvett jeleneteket egyszerűen újraforgatta az itthon maradt csapattárssal, Hidegkuti Nándorral. Méghozzá úgy, hogy azoknál a részeknél, ahol Hidegkuti mellett Pongrácz jelenlétére is szükség volt, egy dublőr háta helyettesítette az akkor éppen Kanadában élő színészt. Az igazi csoda azonban mégsem a módosítás, hanem maga a bemutató ténye volt… (Lásd még az utószó szerzőjének kötetét: A múlt szövedéke. Históriák a megbicsaklott 20. századból. Noran, 2004. 283–287. oldal.)
4 Irodalmi Újság, 1956. szeptember 22. 5. oldal.
5 A párizsi lap szerepéről többször, több helyütt is írtam, a legrészletesebben 1994-ben. Lásd: Irodalmi Újság 1957–1989. [Kritikai ismertető a fakszimile kiadásról] In: Évkönyv III. 1956-os Intézet, Bp. 1994. – Maga az a tény, hogy az Irodalmi Újság 33 évfolyamának valamennyi száma ma Magyarországon is hozzáférhető, szintén Méray makacsságának köszönhető. Amikor ugyanis 1989-ben, Nagy Imre temetését követően úgy döntött, hogy a lap „harcát megharcolta”, mindenképp gondoskodni akart arról, hogy a mintegy 50–60 ezer gépelt oldalnyi, a politika- és az irodalomtörténet, s az emigrációs história kimeríthetetlen tárháza mindenki rendelkezésére álljon. Igazi támogatásra a szerkesztő nemigen talált, a nyolckötetes hasonmás kiadvány Méray eléggé nem méltányolható történelmi tette. Az Akadémiai és a Bethlen Gábor Könyvkiadók védjegyével nyomdafestéket kapott reprint ma minden nagyobb könyvtárban hozzáférhető.
6 Pikánssá? Annál jóval többet jelentett a fél évszázados „megkésettséggel” rendezett könyvbemutató. Méray számára ez volt az egyik nagy elégtétel: az 56-nak és Nagy Imrének igazságot szolgáltató műve legálisan orosz földön, oroszul, értő moszkvai és alexandrovi hallgatóság előtt.
7 A Tisztító vihar és a Nagy Imre élete és halála kötetek nemzedékek iránytűjén és történelmi kútforrásán túl mindmáig megkerülhetetlen forrásai a történeti szakirodalomnak is. Magára adó történész aligha engedheti meg magának, hogy az 1956-tal foglalkozó munkáiban ne ezekkel kezdje a hivatkozások sorát.