„A világ találomra odavetett dolgok halmaza – mondotta volt a nagy Hérakleitosz…”
(Az álmodozó)
Az 1933-ban Szegeden született Marsall László tanult az ELTE matematika–fizika szakán, mégsem lett tanár vagy hírneves tudós. A számok világa helyett a költészetet választotta. (Számos esetben a kettőt kiválóan sikerült mégis összhangba hoznia.) Költői munkásságát 1984-ben József Attila-díjjal, 2002-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Ugyanebben az évben jelent meg Szélketrec című gyűjteményes kötete is. Mindezek ellenére kései pályakezdés az övé, első kötete, a Vízjelek (1970) megjelenésekor csaknem negyven éves. A korszak irodalompolitikájának köszönhető e megkésettség. Az 1953–65 között keletkezett versek ugyanis, „politikai háttérrezonanciáik” s a „megszokottól eltérő látásmódjuk miatt” nem jelenhettek meg kötetben – fedi fel az igazságot a szerző Szélketrec című kötetének fülszövegében. Ez a vallomás bővebb magyarázatra szorul. Marsall László 1956 előtt olyan politikai hangot ütött meg verseivel, mely idegen volt a Rákosi-rendszer irodalompolitikájától. Önmérsékletre volt tehát szükség. Versei a hatvanas években a neoavantgárd törekvéseit követték, ám az akkori hatalom nem nézte jó szemmel ennek az irányzatnak a képviselőit sem. (Márcsak azért sem, mert a neoavantgárd képviselete a hatalom szemében fölért az ellene való lázadással.) Mégis akadtak olyanok, akik gyökeres változást, újítást próbáltak megvalósítani a lírában. Ilyen volt például Tandori Dezső, Tolnai Ottó és később Oravecz Imre mellett Marsall László is, aki a maga módján mérsékelten radikálisnak mondható ezen a téren. Számára az újítás többek között megkövetelte a költészet újraértelmezését, a költői nyelv átalakítását. Fontos feladat volt, hogy új hangot alkosson a különböző nyelvi regiszterek egyesítésével. Nyelvi fantáziája kimeríthetetlen: archaikus, matematikai-tudományos, szleng, hétköznapi, tájnyelvi elemekkel, valamint akusztikus nyelvi kísérletekkel bővítette a költői nyelv szótárát.
Pályakezdését hétköznapi nyelven megszólaló, merész képi világgal, merész gondolattársításokkal élő versek jellemzik; és „a versbeli beszélő pozíciójának megrendüléséről tanúskodva a lírai alany elszigetelésével kezdi az útkeresést – írja róla Keresztury Tibor –, bár törekvése ekkor még nem a személyesség kiiktatására irányul.”Keresztury Tibor: Minták és vízjelek. Marsall László költészetéről. In: Alföld, 1992. 4. 59. p.
Marsall kevésbé radikális újító, mert az irodalmi hagyományok tiszteletben tartása mellett kívánt formanyelvi újításokat eszközölni. Egyszerre volt avantgárd és konzervatív. Ezért nehéz pontosan besorolni a költői irányzatok valamelyikébe, és ezért nehéz egyik vagy másik költői csoporthoz tartózónak gondolni. (Akárcsak Weöres Sándort, Marsall mesterét.)
Ilyenformán, mindenkori költői törekvései – a pályatársak összképében – közelebb állnak a költészetet szintén a hagyomány és kísérletezés összhangjában átértelmező Orbán Ottóéhoz, mint például a radikális újító, nyelvteremtő Tandori költői szándékaihoz. Marsall mégsem olyan módon fordul a hagyományhoz, mint Orbán, aki imitatív költészetet folytat, és verseivel a költőelődök modorában szólal meg – felidézve az ő költészetük tartalmi, műfaji, képi hangsúlyait. Ő tanítómestere, Weöres Sándor tanácsára – „ritmus nélkül nem költő a költő” – elsősorban a metrika tanulmányozásába kezdett. Ez a verstani iskola a valóságos költői lét előszobájának bizonyult, itt sajátíthatta el a költői mesterség fortélyait. Weöres mindent szigorúan megkövetelt. Egy ízben például azt kérte számon rajta, hogy miért hiányzik nyolc alkaioszi strófa az előírt húszból. Az ifjú költő ugyanis a megszabott témában – írjon verset a legelésző lóról – tizenkettőnél kifulladt. Aztán persze megtanulta a leckét: „…a forma mindenhatóságának megértése vi63lágokat nyitott meg előttem. Weöres megtanított arra, ami a költészetben megtanítható.”Pósa Zoltán beszélget a hetvenéves költővel. In: Magyar Napló, 2003. 12. 29. p.
A Weöres-iskola hatására Marsall – jóval első kötetének megjelenése előtt – kísérletet tett egy barátjával együtt arra, hogy tudatosan fölmérjék, rendszerezzék a „modern költészet” (nem szinonimája a „mai költészet”-nek) feladatait, formai lehetőségeit. Így született meg a Tellér Gyulával közösen jegyzett Formai vizsgálatok a modern költészet területén című átfogó verselméleti írás.
A tanulmány legfontosabb tétele, hogy „a »modernség« elsősorban tartalmi kategória”;In: Jelenkor, 1959. 5. 84. p. azaz egy új „élményvilág” versbefoglalását jelenti. A formára csak a tartalom által van hatással, vagyis az új élményvilág kifejezéséhez szükség van a meglévő formák átalakítására, illetve új formák létrehozására. Az értekezés egészében ezt az összetett tételt próbálják kifejteni a szerzők. Érveiket részben már használt, részben általuk bevezetett verstani, nyelvészeti fogalmakkal, szakkifejezésekkel támasztják alá; valamint számos versidézettel illusztrálják.
A szó alkotóelemei az akusztikai, logikai, képi, hangulati-effektív és grammatikai tartományok. Ezek egymásra hatását, egymáshoz való viszonyát vázolják fel, kiválasztva a hozzájuk illő magyar vagy világirodalmi versrészletet Rimbaud-tól T. S. Eliot-ig, Petőfitől Weöresig.
A vers tartalmát általában a logikai tartomány hordozza. A tanulmány második felében arról olvashatunk, hogy miként fejezhető ki a tartalom a többi tartomány által. A költészetnek két lehetősége van erre. Az egyik módszer az úgynevezett sűrítés, amit a hagyományos költészet is használt. A másikkal inkább a modern költészet jellemezhető: ez a kioltás. (E két módszer nem mindig különíthető el élesen.) A kioltáskor a költő úgy jár el, hogy „…abban a szférában, amelyet nem akar tartalmassá tenni, az illető szféra szempontjából értelmetlen szókapcsolatokat teremt, s ugyanakkor valamely más szférában az illető szféra szempontjából értelmes szókapcsolatokkal egyszerű folyamatos, vagy sűrített közlést hoz létre.”In: Jelenkor, 1959. 6. 95. p. A következő oldalakon a költői mű szerkezetét vizsgálják közelebbről.
Figyelemmel kísérve Marsall László költészetét elmondható, hogy szorosan kötődik a tanulmányban tett megállapításokhoz. Valóban jelen vannak verseiben a modern kísérletező költészet lenyomatai. A nem logikai szférákkal való kísérletezés a megformáltság által hozható kapcsolatba a hagyománnyal.
Marsall hagyománytiszteletének talán legjobb formai példája az archaikus versnyelv költészetbe ágyazása. Ezek a versek valójában nemcsak formai hasonlóságot mutatnak a régi szövegekkel, hanem egyszersmind imitációi azoknak. Gyakori jellemzőjük a filozofikus hangvétel.
(Régi ének Árpádházi László királyhoz)
Orbán Ottóhoz hasonlóan, Marsall is azt sugallja versei által, hogy költészetében egyáltalán nem utánozni szeretne, hanem saját egyéniségét láttatva újat teremteni. Érdekes, hogy ezt a költői szándékot mindkettőjük esetén kezdeti értetlenség övezte. Orbán Ottót azzal vádolták indulásakor, hogy csak azért fordult az irodalmi tradíciók felé, mert nincs saját hangja. Marsallt „csak” a formai, gondolati útkeresés körüli bizonytalanságok miatt illették kritikával. Pomogáts Béla például úgy vélekedett visszatekintve az első kötetre, hogy azt „önkereső küzdelmek hatották át” és benne a költőnek „saját alkotó személyiségének ellentmondásával is vívódnia kellett”.Pomogáts Béla: Az ismeretlen valóság vízjelei. In: Életünk, 1988. 9. 838. p.
A Vízjelek általános megítélése az volt, hogy jól szerkesztett, kiforrott kötet, és így egyértelműen kiváló belépőnek bizonyult. A szakmai és személyes útkeresés, a hatalom rosszallása, és a költészetét övező kezdeti értetlenség okán elszenvedett késedelem egy dologban tehát mégis hasznot hozott: Marsall László érett költőként jelenhetett meg az irodalmi életben. Az útkeresés nyomait csak azáltal hordozta magán ez a kötet, hogy együttesen mutatkoztak meg benne a különféle újító szándékú törekvések. Például a hagyományos mintájú versmondat és a formaszerkezet fellazítása (nemcsak a Weöres-féle játékversek esetén); valamint a lírai én elkülönítése, és az egyedi stílust teremtő, sajátos képalkotás. Jellemző példái a formai újszerűségnek azok a tipográfiailag szokatlan elrendezést láttató versek, melyek két irányból: függőlegesen és vízszintesen is olvashatók. (Ezzel a variábilis síkbeli szemlélettel le sem tagadhatná a szerző matematikusi voltát.) A vízszintes olvasat egyértelműbb, logikusabb; a függőleges olvasat megengedi a gondolati, értelmezésbeli játékot. Ez a játékosság az egyes „versszakokra” is érvényes, nem szükséges hozzá az egész verset elolvasni.
64(Folyó és beszéd)
Marsall László költészete nemcsak formailag mutat sokszínűséget, hanem ugyanennyire változatosak a versei tematikailag is. Az első kötet, a Vízjelek nem állítható be az elsőköteteknek abba a tipikus sorába, amelyben a témát a felnőttkor küszöbéhez érkező költő, múló gyermek- és ifjúkora miatt érzett kesergése szolgáltatja. Ezeknek a verseknek a jórészét mégis az emlékezés mozgatja, csakhogy misztikus szokatlansággal. Így a gyermekkor emlékei is újszerű ábrázolásban jelennek meg. Ennek megértéséhez nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Marsallnál mindig összemosódik jelen és múlt; a teljességében és folyamatában lévő idő nem megragadható. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy csupán a jelen pillanat formálódik idősíkká a versekben és az néha múlttá vagy (még kevésbé) jövővé tágul.
A gyermekkor sem zárul le a földi időszámítás szabályainak megfelelően. A költő a visszaemlékezés által megtalálja a gyermeki ént önmagában felnőttként is, bár ekkor már kirekesztődik a gyermeki létből.
(Kirekesztett gyerek)
Ahogy a korai pályaszakasz kötetei, már a Vízjelek is egy fogalom köré szerveződik. Ezt szinte valamennyi értelmező észrevette: a Vízjelek a csönd, a Szerelem alfapont (1977) a hiány, a Portáncfigurák (1980) a semmi, az Egy világ mintája (1980) című kötet pedig a halál kulcsmotívumát helyezi a középpontba. (Ezt természetesen nem lehet szigorú pontossággal mérlegelni. Például a Vízjelekben is akadnak magukkal ragadó, szerelmi témájú költemények. Ugyanígy az Egy világ mintája című kötetben sem kizárólag fiának elveszését foglalja versbe, hanem talán legdominánsabban itt jelennek meg archaikus parafrázisokként a kötött, hagyományos versformák.)
A Szerelem alfapont újszerű hangot képvisel a szerelmi költészetben. Ez a nyíltan erotikus verseket tartalmazó kötet széles körben tetszést aratott, Weöres Sándor Psychéjéhez hasonlították. Újdonsága a testi szerelem részletekbe menő ábrázolásában és az intim, becéző nyelvhasználatban rejlik. De fontos szerep jut a szellemi azonosulás szövegből sugallt gondolatának is. „Ocsúdni egymásban úgy reményt, / mint lehelni a füled mögötti zugba, / a fia-haj mederbe: „teakinekem… (csend) / teakinekem…” (Alulírott csontvacogás)
A Portáncfigurák és az Egy világ mintája című kötetek eszmei, gondolati hasonlóságot mutatnak. Rokon a kötetek összetétele, a költemények érzelmi világa, élményrétege is. (Talán nem véletlen, mivel ugyanabban az évben íródtak, a szerzőt is ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták.) Gyakori a hétköznapian politizáló, történelmet felidéző jelleg ezekben a versekben.
(Zuhanó nemzedékek)
Marsall mérsékelten közéleti költő, nem a történelem menetét elemzi, inkább a kialakult állapotot (ezt gyakran ironikus hangon minősíti).
(Ballada békeidőben)
A két kötet kulcsmotívuma – a semmi és a halál – is szoros kapcsolatban áll egymással. A semmi jelentéstartalma ugyanaz marad: üresség (ld. például: a Ki! és az Egy világ mintája című versek esetén), a halálé azonban a személyes érintettség folytán megváltozik az Egy világ mintája című kötetben. „– félébren a fiam kezét keresem az ágyban mellettem, / brutális repedés a teljes ébredés, / többé nem többé nem többé nem lelem, 65/ egyfelől a lehető, másfelől a lehetetlen, / hirtelen kettévált a világ, / emitt a való a hihető, amott a hihetetlen.” (A kezét keresem)
Arról még senki sem beszélt, hogyan folytatódik a motívum-lánc a Negyvenegy öregek (1988) című kötettől. Talán azért, mert ez a kötet, ha nem is döntő fordulatot, de mindenképpen változást hoz a kiteljesedő életműben. Ehhez rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy Marsallnak a Negyvenegy öregek előtt sem volt két egyforma kötete. (És itt nemcsak a kulcsmotívumok körüli építkezésről beszélek.) Mindegyik kötete valami mást hozott, annak köszönhetően, hogy a költészetet megújító szándék mindent kipróbáltatott a költővel. A Negyvenegy öregekben a költő figyelme már nem önmagára irányul: a személyes létproblémák helyett globális kérdés foglalkoztatja. Mindez azt vonja maga után, hogy az írói fikció helyét olykor huzamos ideig átveszi a realitás. A bevezető vallomásban – mely megteremti az alaphangot a főként szabadversekből álló kötethez – számot ad az öregekhez fűződő mindenkori viszonyáról és annak változásairól. Gyerekként még furcsállja, felnőttként már tiszteli őket, végül együtt érez velük. A kötet minden egyes verse egy-egy etűd ugyanarra a témára.
Szepes Erika úgy véli, a Város papírmadárból (1993) című kötet újdonsága az, hogy „új fénytörésben vannak jelen a korábbi kötetek kulcsmotívumai”.Szepes Erika: Az átváltozás kora – avagy Marsall László Utópiába készül. In: Uő.: Szerep és személyesség. 260. p. Újra gondolva más értelmet nyer a csönd, a hiány, a semmi, a halál. Ha ki is mutatható, akkor sem érzem ezt lényeges költői szándéknak. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a kötet hívja elő legmarkánsabban a madár-motívumot. Rögtön az első versben vágyott állapotként jelenik meg a madár-lét. „Ma jó volna csak mintha-lenni / rigócska-begytoll ellebegni / a háztetők fölé / egy kémény csücskén fönnakadni / csak egy kicsinyég ottmaradni / s szállni kertek felé” (Az átváltozás kísértete ma)
A madár szóhoz elsődlegesen a repülés társítható. Ahhoz további asszociációk kapcsolhatók. Marsall verseiben ezeknek mindenképpen pozitív vonatkozásai vannak. A szabadság, elvágyódás, térbeli perspektívatágulás mellett megjelennek olyan fogalmak is, mint a magány, rejtőzködés, láthatatlanság. Korábbi kötetekben is ír arról, hogy gyermekként mennyire lelkesen vonzódott a misztikus szárnyas-léthez, annak minden változatához. Hol angyalok (Első szerelem), vagy egy madárfaj fizikai példánya (Vén harcos kandúrral), hol egy légben zajló folyamat (Beszámoló a röplabda leütésének pillanatáról), vagy egy természeti jelenség (Káprázat) kapcsán foglalja versbe rajongását. Mindez elsősorban gyermekkori emlékekből táplálkozhat. A gyermeki fantázia játéka szülhet ilyen jellegű képzelgéseket a repülésről. Egyértelmű tehát, hogy a madár-motívum és a gyermek-lét között szoros a kapcsolat. Ezt a gondolatot támasztja alá a Város papírmadárból című kötet utolsó négy darabja, melyekben a cselekmény egységes történetté kerekedik. Ha szárnyam volna avagy egy lehetőség dimenziói című vers a metamorfózis lehetőségeit fejtegeti, „a költői én egymásra vetíti a változás különböző fokozatait”,Vasy Géza: A változó és a változatlan. Marsall László: Város papírmadárból. In: Uő.: Költői világok. 347. p. valamint azt is megtudhatjuk, hogyan lehetne egy szárny felcsatolásával, bármikor hátat fordítani az emberi életnek. „A lapockám, azaz: angyalcsontom alól / hirtelen kiparancsolnám, miután ingem-kabátom levetettem.”
Vasy Géza a madár-motívum és az átváltozás élmény- és motívumkörének összefüggését hangsúlyozza. Ezekben a versekben fontos szerepe jut a költői fantáziának és a groteszk képalkotásnak. „Hiába is éreznénk egy természetellenes, felfordult világ jelének az Országház tetején tollászkodó, repülő ember-költőt… a költői világban mindez természetessé válik. Ez a fantasztikummal is, feloldó humorral is dúsított groteszk az át- és visszaváltozások elválaszthatatlan kísérője. Nemcsak a személyen kívüli világra vonatkozik, hanem az önszemléletnek is karakteres, bár nem kizárólagos vonása.”Uő. 349. p.
A szárnyas ember monológja a szárny tulajdonságaival és birtoklásának problémáival ismertet meg minket. „…majd estelente mosni kellene akkurátus / gonddal és szárítgatni mielőtt összezárnám.” Az utolsó két vers pedig azáltal, hogy különválasztja a versbeli lírai én gyermek- és felnőttkori alakváltozatait, az idő-motívumot is társítja a már meglévő motívumokhoz. „…én meg a Körösparti kölök, aki már másvalaki…” (Ez az ártatlan szárnyas kaland) Ezek a versek jelenítik meg a legegyértelműbben azt, hogy a repülés gondolata valójában csak gyermeki vágy, felnőttként le kell mondani róla. Így tulajdonképpen az idősíkváltás fizikai kudarcáról beszélhetünk – úgy tűnik ugyanis, hogy az „akkori most” nem képes befogadni a felnőttként képzeletben madárszárnyat csatoló időutazót, aki birtokba kívánja venni a múlt tájait, gyermekkora helyszíneit:
(Ha már volna szárnyam)
A sorban következő kötet a Pókhálófüggvények (1998) is rendelkezik kizárólag rá jellemző sajátossággal. Ahogy ezt a cím is jelzi, rendkívül fontos szerephez jutnak benne a matematikai összefüggések, és az ezeken alapuló Marsall-féle „versépítési technikák”. A matematika bonyolult, kifejezéstárát kölcsönzi a hétköznapi nyelv számára, amitől gyakran nehezen érthető, gondolataiban csapongó, terjengős szólamok keletkeznek. Néha az az érzés támad az emberben, hogy a Marsall-féle matematikának nem a tudományos komolyság a lényege, sokkal inkább a humor, a játékosság, mely főképpen a nyelvhasználatban érhető tetten.
Nagyon szeret egy gondolatot néhány mondatértékű szóval megfogalmazni, melyek sorát mindig egy újabb asszociációival bővíti verssé. Mozgalmasság, dinamizmus jellemzi ezeket a képzettársításokat. A verszene lüktetése, sodrása felfokozott érzelemi hatást kelt az olvasóban.
(Magyarnak lenni)
Néha egy vers asszociációhalmai különböző témák köré szerveződnek, megteremtve ezzel a logikai, gondolati töredezettség (és egyben többértelműség) lehetőségét.
Marsall akkor csillantja meg matematikai-nyelvi tudását, amikor az egyszerű szavak kevésnek bizonyulnak kifejezni a költői elme sziporkázó gondolatfutamait. „Mennél inkább szaporodófélben a születésnap origójától / jegyzett zérusra végződő éveid száma…” (A szép-hatvan előszobájából)
Persze az is könnyen lehet, hogy ezt a kreált, titkos nyelvet – az irónia eszközeként – verbális fricskának szánja. Gyakran a versek ironikus, humoros jegyeit ez a disszonáns megnyilatkozási forma szolgáltatja. „Ha két pofon ma egymásnak esik, / pofon: P „pofon-halmazt” szélesít, / pofont adnak-kapnak a pofonok, / a pofonra szánt két arc vigyorog.” (Elvont pofonok és orrok) Az is megesik, hogy a matematika tudományát mindenféle rosszalló szándék nélkül, filozofikus komolysággal minősíti „nem ismeretlen kényszer, / nem jóféle ébredéskor támadó éleslátása, élessége a mindent-látásnak / szerkesztették meg a Tudás Fája nem létező gyümölcsét, aki vagy”. (Meditáció a matematikáról) Néhol dicséri „bármelyik axióma-rendszer lehet olyan gyönyörű, / mint a karácsonyesti havazás” (Meditáció a matematikáról), vagy éppen tiszteletteljes emléket állít egy tekintélyes tudósnak. (Appendix – Neumann János emlékére).
Már tettem említést arról, hogy mennyire nehéz Marsall Lászlót besorolni a költői irányzatok, és a költői csoportok valamelyikébe. Egyetlen „csoportosulás”, amelyet meg szoktak említeni vele kapcsolatban, a Belvárosi Kávéház asztaltársasága. Ehhez a hatvanas évek első felétől működő baráti körhöz tartozott többek között: Csoóri Sándor, Konrád György, Hernádi Gyula, Tellér Gyula, Sík Csaba, Tornai József, Mészöly Miklós, Orbán Ottó. Mindenki önálló értéket képviselt, mégis megértették egymást. Hosszas beszélgetések során körbe adták és értékelték egymás írásait. Igazi szellemi iskola volt ez. Néhány év múlva – a költő ezt „értelmiségi betegségnek” nevezte2005. december 6-án, a költővel folytatott beszélgetésem során hangzott el. (HK) – mindenki külön utakon indult tovább.
Marsall többé-kevésbé magányos, egyedi költője lett a magyar irodalomnak. Egyediségét többek között az utóbb említett sajátosság bizonyítja: felhasználja a matematikabeli tudását a versépítéshez. Verseiben a kezdetektől erős a hajlam az elvont, filozofikus mondanivaló kifejtésére, metafizikai kérdések megválaszolására. (Nincs ez másként A megpördített orsó (2001) című kötetben sem.) Számára ebben rejlik a világ jelenségeinek megragadhatósága. Mindig a dolgok leglényegét keresi, költészetben, matematikában. A legutóbb megjelent kötet, a Holnapután? (2005) jellegzetesen marsallos versei szintén az ez idáig megfogalmazottakat támasztják alá. Méltó folytatása ez a kötet az eddigi életműnek. Az ebben szereplő központi fogalom az idő. A kötet ciklusaiban visszatérő motívumként jelenik meg a címadó időhatározó szó. A jövőidő titokzatosságot sejtet. Többek között azért, mert ebben a kötetben sem ragadható meg az idő teljessége, folyamatossága. „Csak lélegzetnyi / önmagát elharapó / fonal az idő.” (Sors-enigmák) Azaz, kizárólag a jelen pillanat formálódik idősíkká a versekben – hogy ennek van-e kiterjedése, az bizonytalan. „…»most«-nak mondott tűhegy-pillanat… van-e honnanja és van-e hovája” (Logikai bökkenő) – teszi fel a kérdést Marsall a kötet mértani közepén. „Most az Idők és Események e teljességében / találkozom Önnel, mikor jelenné lőn a múlt, / és jelenné lesz az eljövendő is.” (Találkozás az Idők teljességében) – válaszolja meg az utolsó versben.
Eszerint, létének bizonytalansága miatt szerepel kérdőjel a címként megjelenő holnapután szó mögött.
67