Margócsy István Sátáni világ – kegyelmi pillanat [in: Krasznahorkai olvasókönyv. Széphalom Könyvműhely, 2002.] 2002
Margócsy István
Sátáni világ – kegyelmi pillanat
Sátáni világ – kegyelmi pillanat
[in: Krasznahorkai olvasókönyv. Széphalom Könyvműhely, 2002.]

Krasznahorkai László, aki a múlt évben megjelent Sátántangó c. kiváló regényével méltán hívta fel magára a figyelmet, ez alkalommal novelláskötettel jelentkezik. Az írónak ez még csak a második kötete, mégis biztosan megállapítható és elmondható róla: érett, egységes világa van, alkotásai tökéletesen kiforrottak. Egyik legfontosabb írói erénye épp az egységesség: valamennyi írásában ugyanaz a mélyen megalapozott és finoman kidolgozott látásmód működik és teremtődik újjá: a különböző témájú novellákban a Sátántangóból megismert világ támad fel, anélkül, hogy közvetlenül önismétlésről lenne szó. Talán még az az egyébként megengedhetetlen állítás is megengedhető lenne: e novellák – a tematikai eltérések elsimítása után – epizódként is beilleszkedhetnének a Sátántangó jelenetei és figurái közé; persze, ha a pályakezdő regénynek nem épp feszes és gazdaságos szerkezete lett volna egyik legfőbb értéke és szervezője.

Krasznahorkai – úgy látszik – e novellákban is eredendően regényírói látásmódját engedi érvényesülni: alighanem ő az újabb fellépő prózaírók közül a leginkább „természetes” módon epikus alkat. Mindig, még a legapróbb események leírása során is, teljességre tör – az elbeszélői hagyománynak amaz ágát folytatja, mely az egyes események, jelenségek megalkotása és ábrázolása során az alapos árnyalás, a részletes és részletező kifejtés és magyarázat módszerét részesíti előnyben: novellái ezért nem meglepetésre, csattanóra épülnek, nem a központi esemény sajátos volta dominál bennük, hanem a jelenségek lényegének lassú kibomlását, s e kibomlás öntörvényű mozgásának megteremtését célozzák meg. Ezért választhat ugyan a szerző témául különös sorsokat és jelenségeket: a megjelenítés során nem szembeszökő különösségük kapja a kiemelő hangsúlyokat, hanem a mögöttük rejlő, s az író által megértett, megfigyelt, s egyben teremtett lényegiség, mely már messze túlmutat az 56adott eset egyediségén, s a jelenségeket egész világra vonatkoztatható rendszerként tünteti fel. A különös sorsok jelentésüket és jelentőségüket nem anekdotikus tartalmuktól kapják meg, hanem attól, hogy az író kitágítja e történések zárt világát: a novellák elbeszélő technikájában a hősök és áldozatok belső beszéde dominál – az anekdota reflexiók révén bővül oly terjedelemben, hogy a különböző szemszögekből felvillantott reflexiók végül magát az anekdotát is magukba olvasztják.

Krasznahorkai világa e könyvében is sátáni világ. Szociológiai és filozófiai értelemben egyaránt pusztuló világot ábrázol – minden története a pusztulás eseménye előtti utolsó pillanat kitágításaként fogható fel. A kegyelmi pillanat, melyre a kötet címe utal, a halál előtti megvilágosodás pillanata. Krasznahorkai mintegy negatív teológiai kategóriák között mozgatja világát: számára a kegyelem és a megvilágosodás, e két vezető princípium, messzemenően nélkülözi a transzcendenciát; sem ítélet, sem megváltás nem követi beálltukat. A kegyelmi viszony itt, e világban nem más, mint a világ felismerhető lényegének leleplezése és halálba burkolása: aki sorsát illetően részesült a megvilágosodás kegyelméből, rögtön, épp e mozzanat révén, ki is záródott az élők világából.

Krasznahorkai e felismerését teszi meg írói világának alapjául és egyben témájául: novellái arról szólnak, ahogy különös sorsú hősei eljutnak e megvilágosodásig, s ahogy aztán e megvilágosodás úrrá lesz fizikai és szociális létükön. Az író módszere e szemszögből nézve: e folyamatnak leírása s kibomlásának szemlélése. Ezért uralkodhat e novellák szövegében oly belső beszéd, melybe az író is „beleszól”, melyben egybeolvad a hős tudatának közvetítése és annak azonnali kommentálása. Krasznahorkai olyan mondatokban beszél, melyeknek hosszú, terjengős, ám precízen megszerkesztett összefoglalásaiban, valamint rendkívül megragadó retorikájában minden (azaz a tényközlés, ennek minősítése, hasonlítása, a tudatfoszlányok felidézése stb.) egységben jelenik meg, s minden egyes jelenség csupán részesül e homogén láttatás azonosító sugárzásából. Krasznahorkai mint író mintegy részt vesz abban a folyamatban, ahogy hősei eljutnak a felismerés kegyetlen kegyelméig: ezért lehetnek oly átütő hatásúak ama novellái, melyekben a hős sorsa s felismerése megőrzi e felismerés belső kereteit (pl. Borbélykézen, Az állomáskereső); s ezért lehetnek talán kicsit erőtlenebbek azon próbálkozásai, ahol az események rögzítése többnyire külső szempontok alapján adódik (pl. A mesterségnek vége).

Krasznahorkai írói világának garanciái az író szociális és erkölcsi érzékenységében, valamint világ- és lényeglátásának mély következetességében lelhető meg. Vállalkozásának méltóságát pedig amaz indulat fémjelzi, mely egyik novellájában nyílt megfogalmazást is nyert: „megértettem, mi termi ezeket a szerencsétleneket”.

(Könyvvilág, 1986. április)
57
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]