Verőfényes délelőtt érkezem az Író krisztinavárosi lakásába. A falakon rengeteg festmény: barátok, családtagok alkotásai. Az ovális asztalon a kéziratok, elintézésre váró posták, meghívók, üzenetek halmaza között művészi elrendezésben egy gyümölcsöstál. Az íróasztalon kisebb a rendetlenség, mert a hagyományos, régi típusú írógépen kívül szinte semmi nem fér el. Előtte csodálatos faragású trónszék – az alkotáshoz szükséges kényelemmel. Ülni még sosem láttam benne.
Az Író beszélgetés közben le-föl rohangál a szobában, gesztikulál, megjelenít, előad – egyszemélyes színházat játszik. A legérdekesebb résznél megszólal a telefon. Noha üzenetrögzítője van, szinte azonnal felkapja a kagylót. Két perc alatt megszervezi a következő Lyukasóra-estet, és folytatjuk az emlékezést. Nem sokáig.
Csengetnek. Gyerekkori jóbarátja áll az ajtóban, kezében papírokat lobogtat.
– Itt írd alá, elintéztem az életbiztosításodat!
5– Mit írjak alá? A halálos ítéletemet? Megöl ez az ember! – nyögi az Író teátrálisan, miközben letépi a nyakkendőjét. – Őt kérdezze rólam! Ötven éve ismer, együtt jártunk a piaristákhoz gimnáziumba.
Még mielőtt szóhoz jutnék, már froclizzák egymást valami régi, mélyről fakadó, kamaszkori humorral:
– Remek focista volt – mondja róla a jó barát –, még a kaput sem érte fel, de mindig ő védett! Elszállt, mint a labda…
Nem tudunk belemélyedni a gyerekkorba, mert újra csöngetnek. Zilált hajú fiatalasszony érkezik, szájában cigaretta – a házmester.
– Művész úr, most szedték fel a parkettát a földszinti lakásban. Gondoltam, megkérdezem, nem kell magának a cserépkályha fűtéséhez?
– Jó faanyag? – kérdezi az Író éppen azzal a hangsúllyal, mint egyik darabjában Bilicsi Tivadar.
– Príma áru, nem poloskás, azért is gondoltam magára. Most olcsón meg lehet szerezni. Én is megvenném, de mi négyen élünk harminc négyzetméteren – és már meséli is az életét kabátban, fél lábon, a cigarettával imbolyogva a lakásban. A telefon közben újra szól. Amit fél füllel hallunk, olyan, mint egy paródia.
– Elveszett az elnök úr rotringja?… Nálam maradt?… Hol… Magyarok Világszövetségében… a zakóm zsebében… És most sír utá6na… Maga sír, a titkárnő? Ne sírjon, meg fogom keresni!
Már adja is ki az utasítást a szobában lévőknek: megkeresni a tűt a szénakazalban, azaz egy rotringtollat valamelyik zakójában. A házmesternő és én könyékig túrunk a szekrényben – kezdem magam úgy érezni, mint egy Gyurkovics-színmű szereplője –, amikor újra csengetnek. Valójában nem tudni már, melyik csengő szól: a lakásé, a telefoné, a faxé vagy a szomszédé? Kivágódik az ajtó, a postás érkezik, táviratot lobogtatva:
– Művész úr, művész úr, sürgős értesítés a Parlamentből! Nyilván Kossuth-díjat kap – adja a jólértesültet a köpcös kis ember. Az Írónak nincs ideje megcáfolni a hírt, mert éppen a huszadik telefonját intézi.
– Ezt nem így kell csinálni, te szerencsétlen! Ehhez a vershez nem illik ez a zene! Figyelj, dúdolom, hogy milyen kell! – és harsogva beleénekel a telefonba. Mi, a közönség, körülálljuk és hallgatjuk. Lecsapja a kagylót, a műsornak vége. Morog még valamit a tehetségtelen zeneszerzőkről, majd rémülten a fejéhez kap.
– A tévéfelvétel egy óra múlva kezdődik Martonvásáron. Hogy érek oda?
És kapkodva öltözni kezd. Azaz csak kezdene, mert megáll a nyitott szekrény előtt, és tanácstalanul felteszi a legnőibb kérdést:
– Mit vegyek fel?
Mind a négyen – a házmester, a jó barát, a postás, az újságíró – ajánlunk egy ruhát, ő hú7zódozik, vitatkozik, ellentmond. Természetesen ez is a produkció része: az Író kéreti magát. Pedig már gondosan ki van készítve az a világos öltöny, amelyet erre az alkalomra kitisztíttattak. Fél lábon állva, ugrálva és futkározva öltözik, mint egy gyerek. Közben folyamatosan beszél és intézkedik. Aláírja az életbiztosítási szerződést, megrendeli a parkettát, megtalálja a rotringot, megoldja a házmesternő életét, borravalót ad a postásnak, elmondja legújabb versét, amelyet éjszaka írt. Még kirohan a konyhába, bekapja a lecsót, amit ő maga készített. Elmagyarázza, hogy kifőzött csiperketésztát kell alátenni, ettől különleges. Minket is megkínál, de nem tudunk lépést tartani eszeveszett tempójával. Mikor már azt hinnénk, útra kész, sóhajtva megáll a tükör előtt:
– Nem jó a nyakkendőm!
És már tépi, bontja, cibálja, másikat keres a szekrényben.
– Mondja már meg női szemmel, jó ez a csíkos? Vagy inkább a mintásat? Még ennyi hasznát sem veszem magának!
Végül egy kék színűnél marad, már csak a kabát, táska, lakáskulcs van hátra. A házmesternő üdvözülten szorongatja a kezét, észre sem vettük, hogy közben megváltotta. A postásnak dedikálja a legújabb verseskötetét. Velem megbeszél egy újabb időpontot, amikor végre nyilatkozni fog.
Már a liftben vagyunk – az Író ragaszkodott hozzá, hogy díszkíséretet adjunk a földszin8tig –, amikor észreveszi a vele szemben álló férfi nyakkendőjét.
– Jé, hiszen ez jobb, mint az enyém!
És már bontja ki, türelmetlen, sietős mozdulatokkal. Olyan lehengerlően, hogy senki sem tud neki ellenállni. Az ismeretlen férfi szó nélkül tűri, hogy levegyék elegáns nyakkendőjét. Az Író ott a liftben még egyszer átöltözik, és elismerően fogadja rajongó hódolatunkat:
– Most tökéletes!
9 10Egy csonthideg, őszi reggelen a Duna Televízió forgatócsoportjával jártunk Gy. T. szülőföldjén. Budapest hajdani kertvárosát, Rákosfalvát a hatvanas évek végén a földdel tették egyenlővé. Buldózerek pusztítottak ezen a tájon, amely ma már felismerhetetlen. Az író kézzel rajzolt térképpel a kezében sem találta meg az Ond vezér útja 35. szám alatti szülőház helyét. Ma valahol ott egy pizzeria áll, körös-körül pedig a rettenetes lakótelep, a szocializmus „emberközpontú” társadalmának panel jelképe.
Gy. T. elmaradhatatlan kordbársony sapkájában vezényelte az ide-oda bóklászó tévéseket. Percek alatt átvette az irányítást, beállította és megrendezte önmagát. Éppen csak a kamerát nem kezelte.
A forgatás egyik pillanatában váratlanul lehajolt, és kezével megérintette a hideg, sáros anyaföldet. Ebben a pillanatban újra az a gyermek volt, akiben már ott munkál a költő.
11 12(Fénykép)
Rákosfalvára ma már csak a HÉV-megálló kék-sárga betűi emlékeztetnek. Itt állt a Zöldike nevű kertvendéglő, Mayer bácsi tulajdona, ahová teniszezés után ült be a család – a legkisebbeknek az is megtiszteltetés volt, hogy labdát szedhettek –, mellette volt az Árpád mozi, ahol A fehér tigris hátborzongató történetét többször is megnézték a harmincas évek kamaszai. Megvan viszont a klinkertéglás elemi iskola – ma Kós Károly Gimnázium – és mellette a katolikus templom, ahol gyerekként ministráltak. Az Álmos vezér terén ott áll a régi, első világháborús emlékmű, ahol az író édesapja prédikálta naiv eszméit arról, hogy a munka a nyolcadik szentség. A templomkertet azonban, ahol régen a Szent István-napi búcsúkat tartották, agyoncsapja a szobortól öt méterre meredő panelszörnyeteg. A sarkon a Cselényi-féle vendéglő állt, amelynek a híres magyarnóta-énekes volt a tulajdonosa.
A telepet Szigligeti Ede alapította a múlt században – a róla elnevezett utcában állt a nagyapa régi háza –, és a század elején nagy fejlődésnek indult. Igazi kertváros volt, akácosok13kal, patakkal, kiserdővel, újonnan épült villákkal és barátságos népekkel. Demokratikus Édenkert.
„Rákospalotán mindenkinek köszöntünk. Félig ismeretleneknek, épphogy látottaknak, vadidegeneknek is. Jóleső érzés volt még az odamormolt adj isten vagy jó napot is. Jólesett még a fejbiccentés is. Mert azt érezte az ember: köze van a másikhoz. A köszöntés kis gesztusában egy pillanatra kapcsolat keletkezett, kis áramütés, egy másodpercre tudomásul kellett vennünk a másik ember létét. Persze mindez könnyű volt, szülővárosom, illetve szülőfalum mennyországában éltem. Nemcsak a kerítések voltak a legszebbek, hanem a köszöntések is, a kalapemelintések. A piros palánkkerítés mögött lakott legkedvesebb barátom, Lohner Laci, aki mindennap hallatta hangját: Hu-u-u! indiános köszöntéssel. A ki sem nyitott kapuk mögül hangzó, a palánkkerítések fölött átszálló üdvözletek finom lelki pókhálószálakkal kötötték össze ebben a kisvárosias demokráciában Rákosfalván a papot, a HÉV-kalauzt, a majorost, a kocsmárost, a futballistát, a tisztviselőt, az egész kompániát. Én ebben a magunk érzette demokráciában éltem huszonnégy évig.”
(Rákosfalva)
„A legnagyobb hiány a szülőföld elvesztése. Mert Rákosfalva, ahol születtem, megszűnt. Felszámolták a házakat, az akácosokat, talán még a patakot is elvezették. Kiűzettem az Édenkertből, amelyet egész életemben úgy keresek, mint Fournier hőse az ismeretlen birtokot. Én nem tudok hazamenni és Anteusként megérinteni a földet, hogy új erőre kapjak. Nekem ez nem adatott meg. Azt, amit Rákosfalván éreztem, többé sehol sem találtam. Sem biztonságban, sem felszabadultságban, sem nevetésben. Tamási Áron szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Én örök emigráns vagyok, aki nem ment el, hanem buldózerekkel húzták ki alóla az anyaföldet. Rákosfalva nincs többé. Mintha meg se született volna az ember.”
De megszületett, és génjeiben ott munkálnak az ősök. A rendkívüli szépségű, rendkívüli indulatokra képes anya, a bohém, társaságközpontja, sziporkázó szellemességű apa, a műgyűjtő nagybácsi, a festő dédapa, a vonatot imádó nagyapa mind benne él a színpadi figurákban, a regényalakokban és a versekben.
„Ivanóci, kissztankóczy Gyurkovich András 1668-ban kapott nemességet Lipót császártól, 15valamilyen hőstettéért. A nemesi levélen rengeteg aláírás szerepel, Zrínyi Miklóstól Frangepánon át Wesselényiig. Ezekre vagyok a legbüszkébb. A név délvidéki származásra utal, noha Kistankóc és Ivanóc Nyitra melletti falvak, ahol ma is élnek leszármazottak. A családot innen telepítették át a törökök dúlta Délvidékre. A név elhorvátosodott vagy elszerbesedett. Apai ágon tehát nem vagyok magyar, inkább Györgyfia szerb vagy horvát, vagy felvidéki. Ha elgondolom, hogy apám szép arcába milyen zord és félzord ősök-hősök nyomódtak, magam előtt csupa semleges csontkoponyát látok az ismeretlenség porából. Gyurkovics Ferenc – akit Krúdy Gyula is említ – részt vett a Martinovics-összeesküvésben, terjesztette a Kiskátét, és csak azért nem végezték ki, mert eléje halt a halálnak. A legnevezetesebb rokonom Máté, akinek neve Petőfiével, Vasváriéval, Klauzáléval együtt szerepel a 12 pont aláírói között 1848 márciusában. Noha akkor már 43 éves volt, pilvaxi ifjúnak számított. Honvédhadnagyként vett részt a szabadságharcban, ezért bujkálnia kellett. Életét egy dunyha mentette meg, mert a családi legenda szerint szabályosan beágyazták a Rózsák terén lévő lakásában, és a szurony csak a dunyhát döfte át. 101 évig élt, 1903-ban halt meg. Testvére Károly volt, aki a lexikonban is szerepel mint biedermeier arcképfestő, és Münchenben Barabás Miklóssal volt közös műterme. A képei ma is megvannak családunkban. Az ő fia volt 16első Henrik, a nagyapám, aki szobrászatot tanult Bécsben, de aztán abbahagyta. A Józsefvárosi pályaudvaron lett MÁV-tisztviselő. Őutána a család több férfi tagja lett Henrik: apám, bátyám, az ő fia és unokája, aki jelenleg az ötödik Henrik. Én a nagybátyám után kaptam a nevem, aki orvos volt és nagy műgyűjtő, a hagyatéka ma is a mosonmagyaróvári múzeumban látható.”
„Apám helyére lépek – mondja a vers – hajós után hajós / van agancsnyelű késem, / van egy fokozatos érelmeszesedésem…” (Apám helyén) Az öröklés körforgásában az ősök helyére a költő lép. „Egyre anyámabb és apámabb leszek. Azt veszem észre, hogy ugyanúgy köhögök, ugyanúgy dühöngök, ugyanúgy ordibálok, mint ők. Minden, amit bennük kifogásoltam vagy furcsálltam, ezerszeresen visszaverődik bennem. Meghatározóan élnek az emberben a szülők.”
(Vasárnap)
Az apa magas, fekete, hullámos hajú, kék szemű, lobogó ember, végzettsége szerint jogász. Egyébként pedig bohém és életművész. A helyi társaság középpontja, a Keresztény Községi Párt képviselője, tagja a takarékszövetkezet igazgató tanácsának, a rákosfalvi sportklub, a tenisz-szövetség, a dalárda elnöke.
„Életem aranyszájú Szent Jánosa, ki az első világháborús honvéd lecsukló bronzszobra előtt fényes, fekete hajával égig lobogva öntötte a magyar hitű lelket Rákosfalva gyerekesen és tisztán demokrata, majorostól ügyvédig és kertésztől órásmesterig tartó lelkeibe, fújta a kis lyukon át a lelket, ahogy valószínűleg Isten is tette velünk a neanderes makogó korban… Tőle a költészetet örököltem, mert egy költő veszett el benne. A brutalitás a lírában – ez anyám öröksége, akárcsak az őrületes produktivitás – ez Riedel-vonal, ősvonal. Életképes és termékeny. Anyám olyan vulkanikus tölcsére18ket tudott teremteni a saját egyszerű életében, ami fontosabb a költészethez, mint a pengetés. Ez a vulkanikus erő bennem is megvan. Anyám fejszével ütötte a kiskályhát, ha nem égett. Amikor erre megjegyzést tettem, hasábfát vágott hozzám, Rikihez, a bátyámhoz egy ollót. Én is ilyen vagyok, teljesen elborul az agyam az indulattól. Ilyenkor gyilkolni tudnék. Rikit imádta elsősorban, az elsőszülött, rossz gyerekét, aki gondoskodást igényelt. Riki is így volt vele, ez kölcsönös imádat, rettenetes kötés volt. Senki nem él már, akit erről meg lehetne kérdezni. Kihalt földön állok.”
Ha családtagok már nem is, de a barátok, szemtanúk még emlékeznek arra a hajdani rákosfalvi házra. Belányi József – iskolai gúnynevén Szerjózsa – a háború után sokat járt oda. „Rettenetes szegénységben éltek, Riki bácsi akkor jött haza a hadifogságból. A konyhában volt egy árok, mindig át kellett ugorni, a szobában spárgára kiakasztva száradtak a ruhák. Rejtély, hogy honnan volt ennivaló, de valahányszor az átlumpolt éjszakák után hazakísértük Tibort, Gizi néni hajnalban nekiállt fasírtot sütni nekünk. Az édesapja humorérzéke, világlátása, előadó-művészete feledtette velünk a környezet sivárságát. Sírtunk a nevetéstől, ha valamit elmesélt. Tibor tőle örökölte ezt a képességét. Olyan hangulat uralkodott abban a rákosfalvi házban, hogy mindenről elfeledkeztünk, nem éreztük a mostoha sorsot, a nyomort, az ötvenes évek légkörét. A nevetés mindent feloldott. Ebben persze benne volt a mi 18 évünk optimizmusa is. Az ember ebben a korban haj19lamos azt hinni, hogy arra billen a föld, ahol ő áll. Abban az otthonban derű volt, szellem, irodalom, lélek – azóta sem találkoztam ilyen légkörrel.”
Az anyai ág, a Riedel-vonal a mezítlábas, porosz nagyapával érkezik Magyarországra, aki tíz év alatt tejkereskedő milliomossá küzdi fel magát. „Az Óriás utcai kisüzemmel kezdi, elvesz feleségül egy Teleki téri kofát, akitől három gyereke születik: Margit, aki vak, Árpád, aki elmegyógyintézetben és Feri, aki koitusz közben hal meg. Ők anyám féltestvérei, igazi natúr csapat, nem entellektüelek, mint az apai ág. Vadnövények voltak, tele klorofillal, azaz életenergiával. Különösen nagyapám, aki előbb gyalog szállította a tejet, majd kocsival a Spolarics kávéházba, kora reggel – ez a század elején nagy találmány volt. Tulajdonképpen ő csinálta az első tejgazdaságot Pesten. Meg is gazdagodott, és sorra vásárolta a telkeket Rákosfalván. Előbb az öreg ház épült fel, majd 1933-ban az, ahol én nevelkedtem. Igazi újgazdag lett, az első felesége halála után elvette annak húgát, hogy együtt maradjon a család. Ez a nagyanyám 1919-ben, spanyolnáthában fiatalon meghalt. Ebből a házasságból született anyám, Gizella, valamint a nagynéném, Lujza – akit 15 évesen megszöktettek – és Vilmos, a legkedvesebb nagybátyám. Ez a Riedel-vonal, amely nélkül az én Gyurkovics-lelkemmel elszálltam volna!”
A nagyapa kutyakorbáccsal űzi el a kérőket világszép lánya, Gizike mellől. A Marilyn Mon20roe-típusú, szőke szépség 15 évesen hintón megy a fogorvoshoz, amikor a 23 éves dr. Gyurkovics Henrik meglátja. Mindent elsöprő szerelem lesz egy röpke mondatból: Akar velem öt percet beszélgetni? A Riedel-örökösnőért még párbajozni is kell. Ám a fiatal jogász mindenkit levesz a lábáról, még a szigorú nagyapát is. Nagy esküvő, majd 1924 augusztusában megszületik negyedik Henrik. 1931. december 18-án pedig a kisebbik fiú, Tibor. „Nyíl-emberek lettünk, a legtöbb Gyurkovics decemberben született, midőn a robusztus Kentaur nyíllal lő a napba. Nekem a család anyám, apám, a bátyám, Rákosfalva. Anyámék mint gazdag emberek – apám kenyérgyári igazgató – cselédlányra bíztak. Autójuk volt, bár apám nem keresett annyit, de éltek és mulattak a fenn az ernyő, nincsen kas elve szerint. Egy órát sem töltöttek velem kettesben. Jaj, Csimpike, vigyázz magadra! – mondta anyám, aki még felnőtt koromban is így hívott. És tizenévesen otthagytak egy erdélyi, fekete cselédlánnyal. Apám végtelenül csinos ember volt, sosem csalta meg anyámat, de egyszer úgy jött haza, hogy rúzsos volt a zsebkendője. Attól kezdve anyám is ment vele mindenhova. Apám imádta, minden óhaját teljesítette. Folyt a mulatozás, cigányozás, ének. Anyám ha kiitta a pezsgőt, már dobta is hátra a poharat. Egy Riedelt nem lehet egy Gyurkovicsnak befolyásolnia.”
Az anyai ágból még egy nagynéni áll hozzá közel, Gertrúd. (Később az egyik lányát róla 21nevezi el.) Kozmetikus a Lukács-fürdőben, és a háború után Budáról gyalogol hozzájuk, kosarában óriási fazekakkal és kincsekkel: hússal, babbal, káposztával, puliszkával. Neki mutatja majd meg az első verseit, és segít elkészíteni az adóbevallásait. A nagynénire a Bécsi úti lakásában találnak rá 1949 egyik borús napján, mert a kitelepítéstől való félelmében öngyilkos lesz. A rózsafüzér rátekeredett a kezére, amely véres volt, mert az utolsó percben megpróbálta kitörni az ablakot. A Riedel-sírboltban, egy Habsburg főhercegnőtől vásárolt öt négyzetméteres kriptában „fekszenek csodásan ők”, ahogy Kosztolányi mondja.
„Mindig azt hittük, hogy majd együtt meghalunk” – így indul az Egy család halála című megrázó vers. De az apa, anya előbb halt meg. „Ellopták a halál technikáját / befeküdtek az otromba sírboltba / a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből / becsaptak itthagytak ők meg kajánul – nincsenek… / egy túlélő szoba szégyenében / rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is / nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete / a múltnak hogy élni és meghalni / most már egyedül kell.”
Anyját számtalan színpadi figurájában megírta, így a Csóka-család öregasszonyában. Bulla Elma játszotta rendkívüli erővel, jól érzékeltetve a visszafojtott, bármikor kirobbanó kész indulatot, azt a kétségbeesett dühöt, hogy mindenki él, csak az ő férje halt meg. Miért nem én haltam meg? – ez a visszatérő, egeket ostromló sóhaja a darab folyamán.
22Vili nagybátyja ihlette a Csóka-család másik figuráját, akit Farkas Antal játszott. „Dörmögő hangú, nagy termetű, kék szemű ember volt, kalandor, nőcsábász, az energia volt a szakmája. Somogygesztiben laktak a feleségével, náluk töltöttem egy nyarat a háború után, a legnagyobb szegénységben. Gyönyörű nyár volt, otthon éreztem magam a tájban – több versem is született erről az arany nyárról –, kivettem a részem a paraszti munkából: kévéket kötöttem, szőlőt kapáltam, vizet húztam, állatokat etettem. Itt találkoztam először a magyar faluval, ami nagy élmény volt. Én intenzív ember vagyok, nekem egy hónap annyit jelent, mint másnak egy év.”
Anyjának a Leveleskönyvben állít emléket a költő.
A kötet legnagyobb verse az Anyátlanul, amely azzal a drámai kérdéssel zárul: „halálunk keserű óráján / lehet-e számítani rád?” A kötet legszebb hasonlata a Hétvége című versben van: „Mama! Az élet idegen. / Csak a halálba ránts át! / Ahogy a sütőből hirtelen / kivetted a pogácsát.” A kötet legmegrázóbb mondata ezúttal nem versben, hanem a prózai összekötő részben található: „Az ötéves gyereknek meghal az anyja – árva lesz. A negyvenöt éves mi lesz?”
Van egy novellája a tékozló felnőtt fiúról, aki egy részeg éjszakán hazaindul. Mert tudja, hogy a mindig nyitott ajtó mögött visszavárja az apja, akivel mindent meg lehet beszélni, akivel minden olyan egyszerű. Az élet zavaros té23nyei maguktól a helyükre zökkennek, a dolgok megoldódnak egy szavától. De a fiú nem siet. Még csavarog egy kicsit, még iszik egy kis vörösbort, s mire végül hazaér, apját már elvitte a mentő. Az elkésett gesztusok örök lelkiismeret-furdalása avatja lírai önportrévá a Még van remény című írást. „Végeredményben az apja volt az egyetlen, akinek nem kellett mindent elejétől a végéig elmagyaráznia: értette. Egyetlen felkiáltással, amivel a jövetelét üdvözölte, helyreállt a világrend.”
Apja emlékének ajánlja az Elcseréljük egymást című novelláskötetet. (1973) „Apámnak ajánlom ezt a könyvet. Amikor írtam – élt. Most hiába nyújtogatom neki – nem veszi el tőlem. Sosem volt beteg. Kibírt megaláztatást, igazmondást, veretést. Nem rokkant bele. Hitt, lobogott, az utcatetőkön lobogott, mint egy szellemi zászló. Amikor a fél oldala megbénult – mosolygott. Baráti orvosainknak produkálta magát – az ép jobbal egekig emelte a béna balt, föltornászta: »Föl, föl, fiúk a dalra, estére miénk a lány…« – énekelte elgyötört gégével. Az orvosok mosolyogtak zavarukban, infúziót adtak. Mikor kiterítették vízszintesre, orrába zöld műanyagcsövet vezettek a végső oxigénért, akkor is kikacsintott fél arcával: nem kell félni! Biztatott minket – nehogy megijedjünk.
Megijedtünk. Azt a hitet szerettem volna továbbadni… hogy érdemes… Apa… Látod, itt ez a könyv… Azt a hitet szerettem volna… Anyával ketten állunk a negyedik emeleten, és várunk, mint mikor fogságban voltál… Várunk, nap mint nap. Csak már nem érkezel meg soha többé.”
24Az egri banketten sokáig vártuk a sikeres szerzőt, Gy. T.-t. Aki valahol a színpadon veszett el, a színészek ölelő gyűrűjében. Aztán még néhányan látták az utcán, de az étterembe már nem érkezett meg. Másnap olvastam az újságban, hogy az egri Szenátor Szálló tortát állított emlékének: a Ti-bortortát. A rajongók könnyeikkel küszködve falták a finom édességet. Ezt már Gy. T. sem hagyhatta szótlanul: váratlanul megkerült. Szilvásváradra ment szánon barátjával, H. Gy.-vel. Most viszont követelte részét a tortából, mondván, utoljára Krúdy Gyuláról neveztek el ételt Magyarországon.
A Ti-bortortát sajnos nem kóstoltam, de a Gyurkovics-krémest igen, mert az Angelika-cukrászda vezetőnője kapva kapott az egriek ötletén, és elkezdte gyártani saját készítésű süteményét. Lám, ez is egy módja a halhatatlanságnak: nők kedvelte krémesek és torták formájában, cukrászpultok finom illatában élni tovább.
25 26„Rettenetesen szorongó gyerek voltam. A legkorábbi emlékem: rám adták azt a kék-piros szvetteremet, amit utáltam, mint az életemet. Ülök valahol az asztal alatt, és úgy érzem magam, mintha én vesztettem volna el a világháborút. Asztal alatt / húzod magad, / ha jön a verés? De ez hagyján, / én fiacskám, / nagy vagyok s nehéz. – ahogy a Levél című versemben írtam. És ebben nem a verés a lényeg, ahogy a freudisták hiszik. Van, aki abba hal bele, ha egy légy rosszkor repül át a szobán. Vannak hiperérzékeny emberek. Megmagyarázhatatlan ez az én gyerekkori szorongásom. A rettegés birodalma. Nem voltak világos keretei az életemnek, hanem egy gomolygó sötétség volt az egész. Ültem az asztal alatt, és a szvetterem annyira szúrt, hogy el akartam tartani magamtól magamat, hogy ne érjek magamhoz. Az Én kezdetei ilyen amőbaszerű állapotok.”
„Történt valami jóvátehetetlen, velem, veled, a bútorokkal, éggel, földdel, kakasokkal – mindnyájunkkal. Talán nem ma – tegnap, öröktől fogva, egy perccel ezelőtt. Személytelenül vagy személyesen is. Olyan mélyen, mint a vízmederben a talaj sebe; mélyen, mint vágtató lóban a gyönyörűség. Félni kell, szédülni, nyöszörögni. Ősbűn ez, eredeti bűn, vagy egyszerűen csak a kapcsolatok elmozdulása, hogy elvétjük egymás kezét a sötétségben? Nem lehet ebben az állapotban élni. Meg kell váltani a fákat, a lesodort háztetőket, a csodálatos gyerekeket. Elő kell venni indián varázsvesszőket, latin íráspálcákat, Dosztojevszkij epileptikus rángásait, néger tamta27mot és elektronikus sípjainkat, ráolvasással, késsel, ugatással, tapogatózó holdbogárral, de meg kell menteni a hitünket.” (Mottó az Istenigazából kötetben)
Rikiki – ez a szó úgy hangzik, mint csendülés egy óriási üvegharangban. Azért lett ez a címe Gyurkovics talán legszebb, leglíraibb regényének, mert megtudta, hogy létezik egy ilyen francia szó, amely a lehető legkisebb pöttyöt jelenti. Innen indul a cselekmény, Rikiki világra jön egy pontból mint Isten teremtménye. A könyvben benne vannak a szülők, a gyerekkori barátok, Rákosfalva és a háború. A szorongások könyve ez. Ezt a szorongást csak a játék és a költészet tudja legyőzni.
A Rikikiben minden benne van, amit ma már nem látni az író szülőföldjén. Csendes Ádám bolgárkertészete, a Rákos-patak, ahol fürdeni lehetett és halat fogni, a futballpálya, ahol a kisfiú mindig kapus akart lenni, a titkokkal teli padlás, ahol szentjánoskenyeret ettek és örök barátságok szövődtek. Gabi, a gyerekkorban meghalt osztálytárs, Banga Edit, az első szerelem, a csíkos üveggolyók, az ólomkatonák, amelyekből egész gyűjtemény volt – 1200 darab! És a szemben lakó Lóni – Lohner László – a csodabiciklivel, amit később elvittek az oroszok. Minden reggel indiánüvöltéssel köszöntötték egymást, ez volt a jeladás. Benne van a rettenetes pulóvere – „ha felnövök, az biztos, hogy szvetterem nem lesz” –, és a féltékenység a mama iránt egy szilveszteri mulatságon. És 28benne van az arany nyár, Zamárdi, a gyerekkori nyaralások színhelye. A bombázások, mikor a zongora alá bújnak az anyjával és a bátyjával. És mindenekelőtt benne van Riki, a báty, aki a halálra oktatja a kisebbet: „Az életet csak a halálból értheted meg. – Becsapás, nem kell – mondja Rikiki.”
„A bátyám nyolc évvel volt idősebb nálam, és ez behozhatatlan hátránynak tűnt. Ráadásul rosszul tanult, óriási botrányokat csinált. Megbukott a mátyásföldi gimnáziumban, ekkor a szüleim beadták Esztergomba, a ferencesekhez. Azért lesz később az egyik regényem színhelye Esztergom, mert ide jártam gyerekkoromban Rikit látogatni. Akkor vette apám az autót, Opel Olympia volt. Az első alkalommal, ahogy beültem, lehánytam. Ez 1936-ban lehetett. Ott hánytam a garázs mellett a benzingőztől és a ringatózástól. Ma sem szeretem az autót. Szóval mentünk Esztergomba, mert éjjel tizenegykor távirat jött a papoktól. Anyám azt hitte, meghalt a fia. Kicsöngettük a kapust. – Miért ilyen későn? – kérdezte. – Ne álljon az utamba, a hullakamrába vezessen! – mondta anyám drámaian. Riki közben békésen aludt a közös hálóteremben. Kiderült, hogy a bátyám itt is kezelhetetlen, azt terjeszti a papokról, hogy isznak meg nőkkel van kapcsolatuk. – Tessék beszélni a fejével! – kérték apámat. Ő azonban megsértődött, hogy a fiáról rosszat mondtak és közölte: – Öltözz fel, innen elmegyünk! – Így végződött két év után 29Esztergom. Aztán a Ferenc József Gimnáziumba került, ahol gyönyörű egyenruhája volt: élre vasalt szürke nadrág, sötétkék atilla arany sujtással, csákó és kard. Bennem mély nyomot hagyott az egyenruha, mindig is volt magas nyakú, fekete ingem, de legszívesebben papi talárt hordtam volna. Riki később századparancsnokként elvitt magával Hajmáskérre, ahol gyakorlatoztak. 1942-ben önkéntesnek állt, fekete nadrág, világossárga zubbony volt akkor az egyenruhája. Már gyerekkorunkban is állandóan katonásdit játszottunk az ólomkatonákkal. A bátyám igazi aranyifjú volt, apai bohémiával megáldva. Anyámmal imádták egymást. 1987-ben halt meg, tíz évvel anyám után. Az őrületes indulatok felőrölték a szívét, infarktust kapott. Ez is családi vonás nálunk.”
A Rikiki című regényben benne van a költő is, mint Gyurkovics valamennyi prózájában. „A nyár fekete selyemként feküdt a fülledt kertre”, „a templom medveteste lerogyott a sötétben”, „piros-sárga zászló úszott egész nap a lábosban, lecsó” – az ilyen hasonlatok és metaforák rendkívül jellemzőek a költészetére. A regény vége szimbolikus: Rikiki elmegy abból a világból, ahol háború van, és nem szabad játszani. Elmegy onnan, ahol komolyan veszik az életet. A költő, aki sosem lett igazi felnőtt a társadalom merev elvárásai szerint, mindvégig őrzi magában ezt a kócos hajú kisgyereket, az álmodó szemű és álmokat teremtő Rikikit.
30„A költő azáltal, hogy költő, nem felnőtt ember. Aki komolyan veszi, hogy ő leír sorokat az érzelmeiről, és ezt árulja az utcán, az nem normális. Vagyis nem felnőtt ember, legyen az Petőfi, Ady, Szabó Lőrinc vagy az élemedett korú Arany János. A gyermek és a költő egy. És addig jó a költészet, amíg ezt a gyermeki spontaneitást meg tudja tartani. A gyerek, ha belenéz egy gyufaskatulyába, azt mondja, ez ablak, amelyiken keresztül látom az egész világot és a világ végét, ott üldögél anyám és vár rám. Amikor a gyerek ezt mondja, akkor költő. Az a rossz, amikor a költő állandósítja ezt a képet, és a gyufaskatulyát mindig ablaknak akarja látni.”
Ez a költői szépségű regény az írói munkamódszerről is sokat elárul. Gyurkovics olyan intenzíven éli az életet, olyan elementáris erővel minden pillanatát, hogy nem kell semmit kitalálnia, csak az érzeteit, a benyomásait leírnia. „Az élmény intenzitásával véltem pótolni a megismerés biztonságát. Benyitok egy padlászugba, mint a rákosfalvi padláson, ahol titokzatos dolgok vannak. Ott a nyílvessző, amit a bátyámmal faragtunk, meg apám régi kardja, zümmögnek a méhek. Ezek mély érzeteket keltenek bennem. Az embert a jelene és a múltja foglalkoztatja. A múltban olyasmiket lehet felfedezni, ami az egész élet értelmére utal. Miért azt a cipőjét vette fel anyám azon a szilveszteréjszakán? – ilyeneken még ma is el tudok gondolkodni. Ötéves voltam és rettenetesen féltékeny. A csillár sárga búrái piros pa31pírral voltak bevonva, ettől minden olyan sejtelmes lett. Láttam, hogy anyám nem apámmal táncol, és szinte megzavarodtam a féltékenységtől. Kényszerneurotikus háttér ez, ahogy ma már megállapítható, ide torkollik minden szorongásom. Kielemezhető gyökerei vannak: a család, az anya-szerelem. Apámmal és anyámmal elfog az az érzés, ami a hittel kapcsolatban nem: hogy ezért érdemes élni. A négyes fogatért, amit mi alkottunk a bátyámmal és a szüleimmel együtt.”
(Káin bélyege)
32A bombázások rettenete már a Rikikiben is benne van, de a versekben különleges drámai erővel jelentkezik a háború. Az első szőnyegbombázást Rákosfalván éli át, a szomszédok légópincéjében, ásók és gereblyék között. A többit a Balatonon, ahová épp a biztonság miatt költözik le a család. Légiveszély, légiveszély, Nagykanizsa – mondja szünet nélkül a rádió. És jönnek a kitárt szárnyú liberátorok, zümmögve a nyári égen. A 13 éves kamaszt inkább vonzza, mint ijeszti a látvány. „Zamárdiban – 1944-ben – kirendelték a kamaszgyerekeket, hogy a balatoni határban figyeljék az angolszász bombázókat, mit dobnak le. A fényes csíkokat kellett figyelni, nehogy felgyújtsák a gabonatáblákat. Meg valami robbanó babákat kellett figyelni. De az angolszászok nem a Balatont bombázták, a csőszkunyhó tetején csak madárürülék volt. És körben is, le volt szarva a vidék. Még örültek is a gyerekek, hogy nem kell azonnal meghalni.” (Boszorkányok pedig vannak)
A húsz évvel később keletkezett vers, a Négykézláb jól érzékelteti a félelem légkörét:
„A Százados úti Kenyérgyárban óriási dagasztókban dagasztották a gépek a kenyértésztát – mintha a vaskar, mely bele-belevágott a nyers anyagba, nem is ételt, hanem vályogot dagasztott volna. A nagy, csempés termekben hangtalanul és lisztesen jártak a péklegények és a pékleányok. A villanykemencék egyenletes hangon zümmögtek, aztán az emberek hosszúnyelű lapátokkal alácsúsztak a kenyereknek és kiemelték, öblös kosarakba rakták őket. A Kenyérgyár igazgatója ott állt a terem végében, elegánsan, vékonyan, mosolyogva. Istennek látszott. Nem is olyan egyszerű dolog kenyeret sütni.” (Leveleskönyv)
„1944 októberében költöztünk be a Kenyérgyárba, ahol apámnak szolgálati lakása volt. Ekkor már csak hárman voltunk, Riki ludovikás tisztként a Budafoki úton harcolt. Comblö34vést kapott, és a bolgárok fogságába esett. Ez volt a szerencséje, mert azok hagyták megszökni. Így menekült meg. De ez már később történt, 1945 tavaszán. 1944 őszén a gyár asztalos műhelyében dolgoztam. Volt ott egy lány, a gombszemű Gabi – ez a gyerek-szerelem maradt meg és a zöld fonalból készült pénztárca emléke a becsapódó bombával és a német katona targoncára kiterített holttestével együtt. A németek ki akarták telepíteni a gyárat, a gépekkel együtt mint hadiüzemet. Apám azonban nem engedte. Ma is látom: áll a gyár főbejáratánál, vitatkozik a német tiszttel, és közben hány a vödörbe, mert gyomorbeteg volt. Azt, hogy a gettót is mindennap ellátta kenyérrel, csak később, az igazoltatások során tudtam meg. A németek megfenyegették azzal, hogy alá van aknázva a gyár. Sosem tudtuk meg, hogy igaz volt-e, mert közben bejöttek az oroszok. Kitereltek a kenyérgyárból, attól féltünk, hogy agyonlőnek minket – ez volt a felszabadulás, ami meghatározta a kamaszkoromat. Egy darabig még itt dolgoztunk, az oroszok kenyereit kellett tartósítani, fűrészkéssel szeltük fel és pirítottuk. Akkor már tudtuk, hogy semmi jót nem várhatunk tőlük – burzsoának számítunk a szemükben.1945 februárjában elvitték apámat mint I. világháborús zászlóst, más bűne nem volt. Minket márciusban kidobtak a gyárból, egy négykerekű kocsival hoztuk el a motyónkat. Akkor már Riki is velünk volt, a portás úgy dobta utána a tiszti 35csizmáját. Mentünk haza a rákosfalvi házba, amely állt, csak éppen kuplerájt csináltak belőle az oroszok, mert bejártak a cselédlányokhoz.
Három év Oroszország következik dr. Gyurkovics Henrik számára, amelyről a család egy vagonból kidobott cédula útján értesül. A sors furcsa véletlenje jóval később egy levelet juttat el az írónak. Egy hajdani sors- és fogolytárs, Balog Gyula írta: „Ha kenyérgyár, akkor Gyurkovics Henrik, ha Gyurkovics Henrik, akkor fogság és Uzmány és Georgijevszk. Uzmány és az első nap, 1945. május 6., hóvihar, idegen világ, ötösével a lágerben, koszlott épületek, ritkás, deszkázott priccsek a barakkban, egy napja nem ettünk. Háromezren, tompán, mert mindig tompák voltunk, talán akkor született meg az »itt döglünk meg« érzése. Kétségbeesett volt a hangulat, és akkor az ön édesapja elmondta a csúsztatott palacsinta receptjét. Óriási röhögés, taps. A könnyünk is kicsordult. Abban a szerencsében volt részem, hogy az ön nagyszerű édesapjával együtt lehettem…”
Az egész jelenet Rejtő Jenő-i. Ahogy a nagy Levin az afrikai sivatag – vagy a szibériai hóvihar – közepén a csúsztatott palacsinta receptjével egy csepp Európát és emberi méltóságot csempész az élet elviselhetetlen tényei közé. Ilyen volt az apa, akinek elvesztése derékba törte az író kamaszkorát.
„Ez az apahiány világhiánnyá növekedett. Emlékszem, álltam a kertben tizenhárom és fél évesen, egy vaspálcával a kezemben, és úgy 36éreztem, teljesen hiábavaló az egész élet. A lelkiállapot fizikai betegséget idézett elő: súlyos mandulagyulladást kaptam, magas lázzal. Hiába próbáltam anyámba kapaszkodni, úgy éreztem, apám helye betölthetetlen. Azért fordultam ekkoriban Istenhez, hogy visszaszerezzem apámat. Ez volt a vallásosságom fő motívuma.”
A hitbe kapaszkodik. Se előtte, se utána nem ilyen erősen, mint a legfogékonyabb éveiben. Furcsa ambivalenciaként – ami életének minden mozzanatát végigkíséri – ugyanakkor elutasítja a papokat, akikhez iskolába jár. A piarista gimnázium bejáró tanulója nyolc évig, pontosabban 1948-ig, az államosításig, amikor az egyházi iskolából Ady Endre Gimnázium lesz. „Mindenki úgy beszél a piaristáknál töltött éveiről, mint a mennyországról, de én nem éreztem jól magam. Apámék mint úri család, kinézték nekem a legúribb rendet. Ezek már nem azok a papok voltak, akik 400 évvel ezelőtt Rómában Calasanti Szent József vezetésével megalapították a csavargó gyerekek iskoláját – nem, ezek már úri papok voltak, Magyarország egyik legelőkelőbb rendje, amelytől én irtóztam. Már a sötétkék, címeres diáksapkától – benne felirattal: Mária Isten anyja – rosszul voltam. Szorongtam a papok suhogó feketeségétől, varjúságától, a férfiségnek ettől a félállapotától, a fegyelemtől, a gyónástól. Szorongásom fő oka a bűn volt. Amit általában bűnnek neveznek, az nálam személyes 37bűnné változott. A tízparancsolat rémuralma szinte zsidó erővel tört rám. Bűnösnek éreztem magam mindenben: Istenre nem gondolok, szülőknek hazudok, nézegetem a nőket, paráználkodok, persze csak a képzelet szintjén – mindezt elmondani egy másik embernek, aki ott izzad a rács mögött, rémálomnak tartottam. Miközben vonzott a szertartások misztikuma, az aranypapok mozdulatlansága, maga a reverenda. És főként Jézus személye. Jezológus voltam és maradok. Különleges kettősség volt. Becstelenség lenne azt mondani, hogy nem tanultam tőlük rengeteget: tartást, becsületet, rendet, a szónak fekete, mégis fölemelő értelmében.”
Remek tanárai vannak. Kedvence az osztályfőnöknek, dr. Magyar Lászlónak, aki nemrég halt meg Amerikában. A magyartanára, dr. Kovács Alajos csak neki magyarázott, médium volt számára, ahogy ült a harmadik pad szélén, és itta magába az irodalmat. Az első vers, amelyet lejegyez a naplójába, nem a sajátja, hanem Petőfi Csatadala. Öveges József volt a fizikatanára, tüneményes ember, zseniális színész, akit csak a kísérletei érdekeltek. „Kifordítom, befordítom, mégis pár az aránypár” – énekelte fizikaórán. A földrajzot olyanok tanították, akiknek személyes élményeik voltak a világról, a történelmet összefüggéseiben láttatták, a magyar irodalmat pedig átéléssel. Magasabb volt a színvonal, mint amit később az egyetemen tapasztal.
38Gyurkovics Tibor mintatanuló. A tanárok kedvence és az osztály bohóca. „16 évesen Egerben voltunk kirándulni. Ott olvastam fel Gárdonyiról szóló versemet. Hogy ki tudjak állni bricsesznadrágomban a röhögő osztály elé, ahhoz az egri borpincékben meg kellett innom a magamét. … Csak én szorongtam, a többiek nem. Elmentek cserkésznek, főztek, énekeltek, jól érezték magukat. Én nem. Ezért úgy küzdöttem föl magam, hogy én lettem az osztály bohóca. Ezzel akartam kibújni a rend alól. Ugyanígy voltam a kommunizmusban is. Én nem akartam szembeszállni, nem voltam hős, nincs meg bennem ez a képesség. De föl tudtam oldani az embereket, és akkor már azt csinálták, amit én akartam. A jópofaság csak álarc volt, amellyel a gyerekkori szorongást takartam.”
„Minden órában vágj pofát / csúfolj ki álszent szenteket / a kerékbe tört ifjúság / legyen vigyorgó rendjeled / a szétszakított szalmazsák / fölött virítson fekhelyed / és káromkodva mondj imát / a prostituáltak helyett… /Fajankó végül vágd a fát / ácsold magad keresztedet / amit már ki sem bír a hát / – de ne hidd amit nem lehet! (Fajankó Villon balladája)
A tanárok portréja pontosan felismerhető az Isten nem szerencsejátékos monológjaiban. Engelhart Simon – akinek Pásztory Valter volt a modellje – emlékeiben a piarista gimnázium árnyai keltek életre. Konrád, az igazi pap, „az emberi nyomorúság krisztusi papja, akiben Calasanti szegénygyerekeket összegyűjtő lemondása 39élt”. És Egér, a gyóntató, aki túl szelídnek bizonyul a fiú lelkiismeretében, ezért ő átpártol egy szigorúbb lelkiatyához. Ez is saját élmény, amely később az Alibi című regényében is helyet kap.
„Éderszászit 16 éves koromban túl enyhének találtam, mert lesöpörte aggályaimat. Még Baudelaire-t is kimagyarázta, aki pedig indexen volt, bár őszerinte csak franciául, és nem Tóth Árpád fordításában. Látta, hogy egy hülyével áll szemben, aki agyonszorongja magát. Már folyt az áldozás, én meg még ott térdeltem a gyóntatószékben, ő küldött, hogy menjek már, mert bűntelen vagyok. Azt gondoltam, nagyon felelőtlen, ezért lelkiatyát váltottam. Az új – magas, kehes, tüskére nyírt hajjal – maga volt a borzalom. Föl kellett mennem a lakására, letérdelni a padlóra – valahol távol az asztalon állt egy tál spenót – ezt mind leírtam az Isten nem szerencsejátékosban. Mondtam, hogy pap akarok lenni. De látta, hogy kivel van dolga, ezért finoman lebeszélt róla.”
Ez a korszak a hitkeresés, az Istenkeresés korszaka a költőnél, amely nem fejeződik be a kamaszlázadások múltával sem. „Istent szerettem volna látni – / csak egyszer! Mezítelenül. /Nem a dicső, a glóriányi / özönben, hanem egyedül… / ahogyan fekszik összegyűrve, / szemét-száját meresztve némán / simogatásom sírva tűrje / és ő is rászoruljon énrám.” (Mezítelenül)
40„Mindig eljutok addig a reményig, hogy hátha… Jó lenne, ha lenne egy rendes, komoly isten, amilyen a világban nem akar lenni, nincsen, hogy magamtól idézzek. Aki a hitben nem tud belebukfencezni, mint egy nagy tejfolyóba, az szerintem elveszett. Az egész világ szorong, miután Isten kivonta magát belőle. Vagy olyan módon létezik, amelyikkel az ember nem tud kontaktust teremteni. Ez az emberiség legnagyobb tragédiája. Az egész élet erre megy ki: hogy tudjuk-e, miért vagyunk a földön. Enélkül csak fölkelünk, küzdünk, megalkuszunk, eszünk, szerelmeskedünk, vegetálunk – ez mind lényegtelen. Van-e az egésznek értelme? Ehhez kellene egy isten. Egy kulcs, egy megfejtés, amit az ember a maga agyberendezésével nem tud felfogni. Belőlem hiányzik a hit megnyugtató állapota. Azt a fajta elragadtatást, amit Simone Weil vagy Chardin ír, hogy Isten áthatja a tüdejüket – ezt soha nem éreztem. Nálam heroikus erőfeszítés a hit, bizakodás, reménykedés és az elérhetetlenség költészete. Hajlandó voltam mindenre, hogy magamat, ezt a szorongó magot föloldjam. Hajlandó voltam Jézusba beleszeretni mérhetetlen vonzalommal. Jézus ki van találva. Mert az emberek legnagyobb életténye a halálfélelem. Ebből se gazdagság, se nő, se semmi nem tudja kiragadni. Hiába ül be a piros Porschéjába, és száll az égig, nem tud megmenekülni a haláltól. Mindenki ettől retteg. Ki tudatosan, ki kevésbé. Ezt az egészet át41váltani egy másfényű létezésre, egy más perspektívára – ez a kereszténység.”
A hit utáni mérhetetlen vágyakozásának, a kegyelem sóvárgásának csodálatos megfogalmazása a Kérés című vers:
A belenyugvás, az „ölelj meg engem, Isten” békessége csak sokkal később, „a kishalála” után tölti el a költőt. Jézus személye azonban életének központi alakja marad, próbakő, hitvallás, megmérettetés: „Jézus próbakő. / Jézusra mindenkinek választ kell adnia. /Az üveges váróteremben állva / erre felel az utazó, a pap, a bandita.” (Próbakő)
„Jézus kutatásaim fő tárgya. A lehetetlenséget kutatom. Jézus lehető lehetetlenségét. Úgy vagyok vele, mint a kémikus, aki élete minden percében – elkalandozva és nyomjelzőket keresve, szerelmi örvényekben és borotválkozás közben – a képletet keresi… Azután mi marad? A történelem évszázad42ról évszázadra fölépített és guanószerűen lerakódott, zsinatviták vályogszerűen lerakódott épület-egyháza, melyben nem lakik Isten, hanem a fekete-nyüzsgő papok Péter-Katedrálisig fölhangyázó rendje, a mindenkori – a történelmet nem fölül, hanem alulmúló – aranypapok kövér egyházi hatalma. Pedig a kereszténység az egyetlen világszemlélet, egyetlen ideológia, ahol a tan, az eszme egy személy. Ez talán a legnagyobb érdeme eme vallásnak, hogy Istenéhez úgy lehet fordulni, mint földi-égi személyhez, mint egy vőlegényhez, remegő kezű egyedhez, baráthoz, társhoz, szerelmeshez, gyerekhez.” – írja a Ki nekem Jézus? című tanulmányában.
A gimnázium államosításakor kitör az anarchia. A fiúk „túlfegyelmezett élete most kiborul, mint utcára a tej”, „fölbomlik ifjúságuk, mint egy rosszul fűzött fonál” – ahogy találóan írja az Isten nem szerencsejátékosban. Megvadulnak, berúgnak, járják az éjszakát, plakátokat tépkednek, randalíroznak, s amikor a rendőrök beviszik őket, latin idézetekkel védekeznek. Álaranyifjúság volt, amely elmenekült a saját lehetetlensége elől.
Erre így emlékszik vissza az egyik osztálytárs, Nyulászi András, becenevén Nyúl: „Majd mindegyikünknek volt gúnyneve. Gervai József – alias Juszuf (ma Amerikában él) – elbukott az osztályvizsgán, így nem érettségizhetett. Ezért többen felmentünk hozzá, hogy ne legyen nagy botrány. Utána elmentünk kocsmázni, és jól becsíptünk. Elindultunk csapatostul a Margit híd felé – Tibor is velünk volt –, felmásztunk a villanyoszlopokra, éne43keltünk, kimerítettük a csendháborítás fogalmát. Két társunk lemaradt, köztük Madár, aki ma Párizsban él, ők tépkedték a plakátokat, de nem politikai színezettel, csak a részegség miatt. Hirtelen ott termett két civil, közölték, hogy ávósok. Őket lefogták, nekünk pedig azt mondták, jobb lesz, ha eltakarodunk. Egyszeriben vége lett a jókedvünknek. Másnap volt a Te Deum a kápolnában, alig mertünk odasomfordálni, de addigra már kiengedték a két osztálytársunkat. Egy-két napig még attól féltünk, ránk kerül a sor. Abban az időben sokat ittunk, annyira kilátástalannak éreztük a jövőnket. 1950-ben érettségiztünk, és tudtuk, hogy azzal a bélyeggel, hogy a piaristákhoz jártunk, sehová sem vesznek fel minket. Ugyanakkor az iskola egész életre kiható barátságokat kovácsolt. A fiam mindig kérdezi, hogy van ez nálunk, hogyha valamelyik osztálytársam ma, ötven év után füttyent, én rohanok. Ennek két oka van: az egyik, hogy nyolc évig jártunk együtt. Tehát belekerültünk szinte gyerekként, és felnőttként jöttünk ki, vagyis együtt nőttünk fel. A másik ok, hogy ezek voltak a legnehezebb évek: háború, légitámadások, nyomor, államosítás. Az egész társadalmi átalakulás derékba törte az ifjúságunkat. Ezért egymásnál kerestünk menedéket, összebújtunk, összetartottunk, együtt lázadtunk – és ez olyan kohéziós erő, amely egész életünkre kihat.”
1950 tavaszán érettségiznek, Gyurkovics Tibor kitűnőre, magyarból Kazinczyt és a nyelvújítást kapja. Anyja kedvéért jelentkezik az orvosi egyetemre, noha a felvételi előestéjén egy másfél literes pálinkásüveggel végigordítozza 44Rákosfalvát: Soha nem leszek orvos! Nem is veszik fel – hiába megfelelő a pontszáma –, helyhiány miatt. Ugyanez megismétlődik a jogi karon. Még a Színiakadémián is megfordul, de itt a származása miatt lefasisztázzák. Apja nevénél ugyanis ez szerepel: dr. Gyurkovics Henrik. Foglalkozása: segédmunkás. Az orosz hadifogság után az apa csak ilyen munkakörben tudott elhelyezkedni. Az anyának, a hajdani milliomoslánynak is dolgoznia kellett. Segédmunkás lett a Rákosfalva Ktsz Hintalóetető részlegénél – ilyet regényíró nem tud kitalálni! Bőrkötényben pácolták a hintalovakat, olyan büdös lett tőle, hogy a fiai kiküldték a szobából, ha vacsoráztak.
Az ötvenes évek nyomorúsága mellett még az a veszély is fenyegeti a fiatalembert, hogy érettségi után elviszik katonának. Így elmegy dolgozni a Beszkárthoz, éjszakai műszakban, este tíztől reggel hatig. A Thököly úton építkezett akkor a cég, a normát kellett bejegyeznie különböző rubrikákba, a padlón patkányok szaladgáltak – olyan volt az egész, mint Gorkij éjjeli menedékhelye.
„Üldözött voltam piarista voltomban, apám fiaként, katolikusként, pszichológusként, akit ráadásul egzisztencialistának bélyegeztek. Én pedig lelkem mélyén anarchista és antipolgár vagyok. Nem szeretem a polgárságot, ahogy nem szeretem a papokat sem. A népieseknek nem voltam elég népies, az urbánusoknak nem voltam elég jó polgár. Magányos lázadó 45vagyok. Nem lehet besorolni, mert nem tartozom sehová. Induláskor minden formában kirekesztett voltam. Ezt ma nem akarom sértésként előadni, mert a magyar költő mindig azzal áll elő, hogy meg vagyok sértve. Ezt mondja mindenki joggal százötven éve, de ha olyan hazában született, ahol Radnótit 35 évesen be lehetett lőni a sírba, ott minden magyar költő hallgasson, és örüljön, hogy még énekelni tud.”
46A Fészek Klub Gy. T. fellépéseinek egyik törzshelye. Láttuk itt már szavalni, bohóckodni, elérzékenyülni, műsort vezetni. Egy alkalommal – S. Nagy István szerzői jubileumán – még énekelt is: a Nagyvizit című saját versét, amelyhez Payer András szerzett zenét. Legutóbbi estjén azt bizonyította, hogy vonzódik az őrültekhez. Ezúttal nemcsak ő mondta el saját verseit, és egy gitáros lány énekelt, hanem felvonultatott néhány ismeretlen költőtársat is. Egyikük régi ápoltja volt a Lipótmezőről. Zilált külsejű, esendő öregember, aki minden verse után mélyen meghajolt. A másik ifjú pályakezdő, alig húszéves, aki Kazincbarcikáról érkezett, és az éjszakai vonattal utazott is vissza. Csiga-lassúsággal vette elő az akkurátusan négyrétre hajtogatott papírdarabokat, ugyanilyen lassan kibontotta és kisimította őket. Ezekről olvasta fel verseit, amelyek meglepően jók voltak, ha leszámítjuk az ifjonti dadogást és az erős lámpalázat.
Gy. T. cseppet sem volt féltékeny erre a kezdőre – aki egyszer talán rágógumiját az arcába köpi. Úgy mutatta be itt, a pódiumon és a Lyukasóra című folyóiratban is, mint lehetséges utódját.
47 48Az egyetlen hely az ötvenes években, ahová felveszik: a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola. Osztálytársa és legjobb barátja Loczka Béla – becenevén Cas, ő pedig Cis volt – rokona Bárczi Gusztávnak, így kerül oda. „Bárczi megszállottja volt a gyógypedagógiának, ő teremtette meg az anyagi feltételét, a szellemi létét, még képviselőséget is vállalt érte. Rájött, ha 1948 után itt érvényesülni akar, akkor valamilyen módon alkalmazkodnia kell a fennálló rendhez, és ehhez a pavlovizmus a lehető legjobb ideológia. Mi a pavlovizmust tanultuk, ami nagyon helytálló a gyógypedagógiában, hiszen alapja a tanuláslélektan. Ő találta ki a munkaterápiát, hogy a beteg ne üljön egész nap, és a saját téves eszméivel foglalkozzon. Elvitt minket a Lipótmezőre, ahol maga vezette ezeket a gyakorlatokat. Sportterápia, kultúrterápia, zeneterápia – ez mind tőle indult ki, és az elmegyógyintézetekben nagy jelentőségre tett szert. Ő volt talán az egyetlen férfi, aki imponált nekem. A főiskola többet és mást adott, mint amire számítottam. A piarista, humán alapokra természettudományos képzés épült. Anatómiát, fejlődéstant, élettant, lélektant, pszichoterápiát tanultunk. E félig orvosi képzéssel biológiai szemléletű ember lett belőlem. Ma is az vagyok. Elképzelhető, hogy az ember olyan csodálatos agyi felépítmény, amely reggelente megborotválkozik, nyakkendőt köt, elegáns cipőben kisétál, és közben egy óriási vegyi kombinát, amelynek a bu49gyorgása ellenőrizhetetlen. Ez adja meg azt a tűzijátékot, amit léleknek nevezünk. Az a gyanúm, hogy vegyi énünk van és nem lelki.”
Főiskolai korszaka 1950–53 között a legsötétebb ötvenes évekre esik, mégis meghatározó és emlékezetes marad számára, mert ez a hely védett sziget a kommunizmus tengerében. Még az ELTE pszichológia szakát is elvégzi. Ebben egyik tanára, Illyésné Kozmutza Flóra segíti. Kardos Lajos professzornak írja a disszertációját. Bárczi Gusztáv maga mellé veszi tanársegédnek, és kinevezi gyakorló iskolai tanárnak. A Csalogány utcai gyakorló iskolában tanít mint gyógypedagógus 1955–57 között. Itt érik az 1956-os forradalom eseményei.
(Szabadság)
„1956-ban én voltam a legfiatalabb tanerő a Gyógypedagógiai Főiskolán. A hallgatóim alig egy-két évvel voltak fiatalabbak nálam, szinte a barátjuk voltam, nem a tanáruk. Október 23-án az egyetemen a forradalmi bizottság tagja let50tem, ott voltunk minden jelentős helyszínen. Amikor november 4-én feldübörögtek a testvéri tankok, szólt nekem a forradalmi bizottság elnöke, Horváth László, hogy ő már nem tud átjönni Budára, én menjek helyette a Csalogány utcai gyűlésre. Ott megválasztottak a forradalmi bizottság elnökének. Tehát nem elég, hogy ügyködtem, felszólaltam, szerveztem, de még elnök is lettem 25 évesen, aminek persze meglettek a következményei. 1957 márciusában – amikor későbbi barátomat Kiss Dénest is letartóztatták, mert rettegtek a MUK-tól, a Márciusban Újra Kezdjük! jelszavától – nálam is házkutatást tartottak a Szilágyi Erzsébet fasorban. Apósom a bíróság forradalmi bizottságának volt a tagja, először azt hittük, érte jönnek. Én azért óvatosan azokat a verseimet, amelyeket ellenállóknak gondoltam, kitettem a konyhaablak párkányára, mint jó búvóhelyre. Mondanom sem kell, hogy ebből az irányból jöttek a nyomozók, de nem vették észre. Végül is nem találtak semmit, ezért nem vittek el. Pedig volt egy röpirat is, amely így kezdődött: »A Magyar Gyógypedagógiai Főiskola forradalmi bizottsága elítéli az orosz fegyveres erőkre támaszkodó kormányt…« Ilyenekért akkor éveket lehetett kapni. Valami isteni kegy folytán megmenekültem. Csak fegyelmit kaptam és megelégedtek azzal, hogy eltakarodom a főiskoláról. Kőbányán lettem kisegítő tanár.”
Hogy milyen tanár volt a főiskolán, azt egy tanítványának néhány éve megjelent naplójá51ból tudhatjuk. Schmidt Mónika, aki szerzetesnőként tanult lélektant, azt írja a Mónika naplója című könyvében: „1957. IX. 5. Gyurkovicsot és Borsit egészen kirúgták. Gyurkovics helyett egy igen vonalas néni jött, aki eddig a testnevelési főiskolán tanított, aztán sportlapot szerkesztett, a lelki tornához azonban édeskeveset ért. Nagyon sajnálom Gyurkovicsot: annyira ember volt, annak erejével, csillogó szellemével, keserves vergődésével és igazságkeresésével.”
A Népszínház utcából villamosozik minden nap Kőbányára, ahol a legalacsonyabb szellemi szinten lévő gyermekeket tanítja, akik szenet esznek. Hosszú az út, verset ír – fejben. A publikálás szóba sem jöhet, hiszen törvényen kívüli helyzetben van. Úgy ír, mint egy szerzetes, magának a cella magányában. Ez az életforma alkalmas a költészetre. Az ebben a korszakban írt versei ma is vállalhatók, legtöbbjük később meg is jelenik a Kenguru Bál kötetben.
Innen emeli ki őt Schnell János, aki létrehozza a József utcában a Központi Ideggondozót. Itt már igazi lélektani munkát végez vezető pszichológusként két évig. 1960-ban kerül az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, Lipóciába, ahogy ő nevezi. Itt is egy remek főnök közelébe. Kun Miklós Radnóti Miklós baráti köréhez tartozott, rendkívül kulturált, intelligens ember, akivel vizitek alatt Rilkéről beszélgetnek. Ő elnézi, hogy új munkatársa nem szeret statisztikai kimutatásokat írni, viszont született érzéke van a betegekhez, az elesettekhez, 52a nyomorultakhoz. „Az igazi pszichológus nem tudós, hanem lelkész, társ, az odahajló ember, aki segít. Akik ilyenek, azoké minden tiszteletem, de akik laboratóriumokban akarják a jelenségeket megragadni, azokra a kontárság jellemző. Pedig a lényeg az, hogy a másik megérintéséhez olyan alázattal közeledjem, ami a beteg előtti főhajtással kezdődik. Többnyire olyanokkal találkoztam, akik csak eseteket láttak, nem embereket. Én sokkal kevesebb vagyok, mint egy pszichológus és ezerszeresen több! Mágusként dolgozom. Ha ránézek egy emberre, mást látok, mint egy orvos, aki azt mondja: beesett a szeme, nehezen veszi a levegőt. Én ugyanezt látom lelkileg. Ezerszeres erővel érzékelem, mi van belül. Ezért szeretnek az emberek ilyen mérhetetlenül. A szeretet a szakmám, ebből és ezáltal élek.”
Ez a képesség sosem hagyja el. A kíváncsiság a világra és az emberekre. Kevesen tudnak ellenállni ennek. Korunk – amely közönyösen megy el az éhező gyerekek, aluljárói koldusok és felrobbantott vállalkozók hullája mellett – ki van éhezve a szeretetre. Ezért úgy fordulnak az ő mágusi tudománya felé, mint napraforgók a fénybe. „Engem végtelenül érdekel a másik ember. A portásnő beteg gyereke, a két pincérlány a Gösserben, akiknek apjuk helyett apjuk vagyok. Meghívnak a családjukhoz, elmondják bajaikat – nekem ez sosem teher, hanem élvezet, pedig rengeteg energiát visz el. 53Ez a mohó kíváncsiság éltet. És a düh. Mindkettő gyúanyag.”
Így viselkedik Tamás is, egyik alteregója, a Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma regényhőse: „Tamásban megvolt az a képesség, hogy szeressék. Végtelenül érdekelte ugyanis a másik ember, még a férfiak is, de különösen persze a nők. Így aztán ő választotta ki mindig áldozatait, nem taktikával és körmönfont játékkal, hanem hogy rájuk meredt, halálos kíváncsiságban, ahogy a sólyom nézi áldozatát a földön, amelyik már nem tud mozdulni tőle. Halálosan nézi őket, halálosan kíváncsi rájuk. Őrájuk magukra, de a kíváncsiság fontosabb, mint a kíváncsiság tárgya. Ezért belülről fakad, annak ellenére, hogy az áldozatok hasonlatosak voltak egymáshoz. Nem abban hasonlatosak, amilyenek, hanem hogy szomjúhozták ezt a szeretetet, ezt a kíváncsiságot, amit ő nyújtott nekik. Így aztán egyetlent lett számukra, pótolhatatlan.”
Az egész világ gondját azonban nem veheti egyvalaki a vállára. Mert ő is ember, gyenge, esendő, elbukó. Hiába látják istennek a betegei vagy a pártfogoltjai. Erről szól a Pótmajom című regény. És erről szól Gyurkovics életében a festőnő barát öngyilkossága – őrajta nem tudott segíteni.
A Pótmajom (1980) című regény képletében egy beteg lány, Vukovics Sarolta beleszeret az orvosába (Csermely Tamás), akinek az osztályára kerül. Mivel nem tudják pontosan megállapítani, hogy skizofrén-e vagy csak környezetileg károsult, az orvos személyes csatát vív érte, 54hogy megmentse. A testközelség lassan fölengedi azt a jégpáncélt, ami ránőtt a lány szívére. A beteg óhatatlanul beleszeret abba, akit megmentőjének érez. Pótapa, pótszer, pótmajom lesz a számára. A cím egy érdekes pszichológiai kísérletre utal. A kismajmokat elválasztják anyjuktól, és beadnak a ketrecükbe egy fémmajmot, amelyet ha megnyomnak, enni ad, valamint egy szőrmajmot, amely puha ugyan, de nem táplálja őket. A kismajmok mégis ez utóbbit választják. Egy pótmajomba szeretnek bele a valódi helyett. Nyolc hónap múlva, mivel nem válaszol reakcióikra, széttépik. A regényben az orvost is megpróbálják megmérgezni, de ő maga tussolja el az ügyet. A méreg infarktusos tüneteket produkál – az író tökéletes pontossággal és látnoki erővel írja le ezt a betegséget. „Riki infarktusa alapján írtam, akkor még nem tudhattam, hogy én is megkapom. A modellem egy beteg volt, aki rajongott értem. Ügyesen és ügyetlenül kisiklottam előle, mert az orvosnak nem szabad viszonyt kezdenie a betegével, ez tovább komplikálja a dolgokat. A betegségét kamaszkori pszichopátiának tartottam, és nem engedtem megsokkolni, de mégis a többieknek lett igazuk, mert skizofrén volt. Ebben az állapotban él ma is Kanadában. Olyan Monori Lili-s alkat, szerencsétlen, meggyötört, Dosztojevszkijes figura. Ez mindig is vonzott engem.” A regényben természetesen több nőtípus van: Marianna, a feleség, Bea, az ápolónő és Saci, a főszereplő – különféle női 55motívumok, amelyekre egy férfi szimfónia épül.
Nyolc évet tölt klinikai pszichológusként a Lipóton, ebből ötöt női zárt osztályon. Bár rendkívül feszélyezi a kötöttség, sok mindent köszönhet az intézetnek. Egyrészt egész életre kiható élményanyagot. Több regénye születik ebből a témakörből: a Pótmajom, Ne szeress, ne szeress; és egy versciklus a Kenyértörés című kötetben: Lipóciában. Az a tény, hogy polgári foglalkozása van, hozzásegíti ahhoz, hogy nem kell szerkesztőségekben kilincselnie, nem kell mindenáron eladnia az írásait. Független lehet a napi irodalmi harcoktól. És ez nem kevés a hatvanas években. „Szenvedtem a kötöttségtől. Állandóan bent lenni, pontosan érkezni. A nap mindig úgy kezdődött, hogy elkéstem a vizitről. Ha délután le akartam lépni, a folyosón öltöztem át, hogy ne lássák. A Nyéki úti kapun át távoztam, mert a főportára épp rá lehetett látni az igazgatói szobából. Volt egy bádogszekrényem kint a teraszon, ott vettem fel a köpenyemet és hidegben a malaclopót. Ugyanez volt ebéd után, amikor mentem a Széchényi Könyvtárba, ahol este tízig írtam és fordítottam. Csak a kényszer és a hősiesség vitt rá, hogy vállaljam az íróságot mint létformát. Egy szerelmi botrány miatt ugyanis el kellett jönnöm osztályomról, az igazgató nagyvonalúan kirakott a férfipavilonba, ahol ambuláns rendelés volt. A munkaterápiás osztályon dolgoztam még három évig. 1968-ban 56azonban önállósítottam magam. Utólag Isten kezét látom abban, hogy 8 évet töltöttem a Lipóton, bár börtön volt számomra, aki extrovertált lény vagyok. De nem estem szét, nem apróztam el magam, noha hajlamos vagyok a csillagszórásra.”
A botrányt – mint életének legtöbb tényét – szublimálja egy könyvben. Ez a Ne szeress, ne szeress című regény (1970).
Már a címe is felszólítás, amely épp az ellenkezőjét jelenti: Szeress, szilajon, mindenáron!
Az életanyag jól felismerhető a regényben, akárcsak az alakok: az orvos; Vivi, a Mezőtúrról származó orvosnő és munkásőr férje, akinek a keze nyomát ma is viseli testén az író. Együtt dolgoztak a Lipóton, éjjel járt be a nőhöz, amikor ügyeletes volt. A portásnak azt mondta, Csontváry Kosztka Tivadarhoz megy. Beengedték. Hajnalban az ablakon át kellett távoznia, a Völgy utcai kertben ért földet, ahol még egy kerítés volt. Azon úgy kellett átmásznia, hogy szemben a kiskatona észre ne vegye. 34 éves, és minden őrültségre képes. Persze lebuktak, a hölgy maradt a férje mellett, neki az állásába került ez a kaland. Viszont megírja egy döbbenetes szépségű lírai regényben. Hogyan lesz az élettényből irodalom, mi a műalkotás és a valóság kapcsolata, ezt nála pontosabban senki sem tudja elmondani: „Nem azt írom meg, amit látok, nem az őzet, hanem egy ős-őzet, ami bennem már régóta fut. Én mindenbe beleírtam azt, amit a férfi-nő kapcsolat57rendszerben átéltem. Az írás, az ábrázolás, a művészet – kíváncsiság. Arra a csodára, ami a világ. Ez a világ, amelyből egyetlen szót sem értünk. Eltelt nyolc-tízezer év a Gilgames-eposztól Faulknerig, és semmit sem értünk a világból, csak megállapítunk egy szívkoszorúér-elmeszesedést, egy epekövet, egy csodálatos diagnózist – ez az irodalom. Ezt a kíváncsiságot tartom az alkotás előlemezének, amelyre ráhívom a munkát. Az összes tényt, adatot felhasználom, csak a lényeget kell kitalálnom.”
A műnek csak egyik vonulata a felfokozott szerelmi állapot. A másik a minduntalan felbukkanó gyerekkor. A téli Balaton a nyári Zamárdit juttatja eszébe: a bombázásokat, apja vallatását, Gabit, az első szerelmét, és a régi falut a békebeli borbélyüzlettel.
„Késő este volt, téli este. A havas utcákon kellett kóborolni. Ilyenkor már nagyon kihalt a Balaton. Egész Zamárdiban sehol sem tudtak szállást adni. Végül két építőmunkás szerzett címet egy öregembernél. Eleinte nagyon gyanakodott, hátha az érkezők éjjel fejszével fejbe verik. A nappali szobában ágyazott meg. Reggelre barátságos lett, nem is kérte a személyi igazolványt. Vidáman ette a kihűlt vaskályha tetején lévő lábasból a hideg paprikás csirkét, kanállal.” (Leveleskönyv)
Szinte ez a regény fontosabb része, az elveszített múlt, a lírai szépségű emlékezés, amelyet minduntalan megszakít a jelen drasztikus valósága: az elmeosztály nagyablakos folyosója az emberi roncsokkal, az önmarcangoló sze58relmi együttlétek, a döntésképtelenség, az öregasszony halála. Mindez a kettősség összefonódik egy olyan időszövetben, amely nem szabályos, kronologikus cselekményt ad. Lírai regény a Ne szeress, ne szeress – egy költő első nagylélegzetű prózai alkotása. „A halál és szerelem regénye lenne ez. Hiszen miközben egymásba szerelmesednek a főszereplők, az öregasszony meghal. Az a titokzatos mondanivaló, hogy a gyerekkorból hogyan suhan át az ember a szerelembe, és a szerelemből a halálba. A szerelem módot ad arra, hogy egy más, körülhatárolt fizikai térben élő emberrel olyan ismeretségbe kerüljek, ami másképp lehetetlen. »Ágyékismeretlenség« – ez olyan, mint egy egzisztencialista kulcslyuk, amelyen keresztül a másik legnagyobb rejtelmeibe látok. Ahogy Camus is írja. Az elidegenedés lehetősége számomra a beleidegenedés. Ez az életnek olyan totalitását tudja adni, amelyben az embernek, aki nem ért semmit a világból, valami mégis földereng. Ahogy felnézel a csillagos égre, ahogy szeretsz valakit, ahogy szenvedsz valakiért, ebben az érzésben fel tud oldódni a saját reménytelenséged és kiszolgáltatottságod.”
59 60Gy. T.-vel nem lehet végigmenni az utcán, mert egyszemélyes turisztikai látványosság a Krisztinavárosban. Pinceablakában állva üdvözli a zöldséges, aki a legszebb almát neki válogatja. Nevetnek a pincérlányok a Gösserből, és előre lefoglalják számára a törzsasztalt, amely felett Puskás Öcsi képe díszeleg. Könnyekkel a szemében köszönti őt az eladónő a Billerbeck üzletben, ahol az író öt lányának és tizenhét unokájának próbál egyszerre ajándékot venni. Ő maga is szeret ajándékot kapni, de sokáig nem bontja fel, akárcsak a leveleket. – Nehogy oxigént kapjon a titok! – mondja.
Betér egy órásüzletbe csak azért, hogy hosszan bámulja a titokzatos szerkezeteket. Atavisztikus szeretettel csüng az órákon. Kijövet lépten-nyomon megállítják a rajongói.
– Művész úr, láttuk a tévében, olvastuk a Magyar Nemzetben, hallottuk a rádióban!
És dedikációt kérnek, jó tanácsot, szociális segélyt, állást, viccet, időjárás jelentést és persze megváltást.
Ő mindenkivel hosszan elcseveg, ezért nem is ér oda időben sehová. Szerintem ha találkozhatott volna a tolvajokkal, azokat is sikerült volna lebeszélnie arról, hogy elvigyék a kocsiját.
61 62„Hemingway azt írja, hogy ő akkor tud igazán jól dolgozni, ha szerelmes. Ha én szerelmes voltam, nemhogy írni, de lélegezni sem tudtam, tehát a szerelem ellen kellett dolgoznom, hogy megmaradjak. Mert mindegyik halálos kimenetelű volt, és így nem lehet élni, csak megdögleni.”
A szerelem már a regényekben is elemi erővel van jelen, de a költői életmű legdominánsabb részét valójában a szerelmi költészet alkotja.
„Aki körül kihal a táj, az emberekbe menekül” – írja a költő Az elveszített otthonban, s ezt teszi egész életében. A szerelemben nemcsak a nőt, nemcsak a másik embert, hanem az elveszített szülőföldet, a nem létező otthont keresi, azt a bizonyos családmodellt, amelyben jól érezte magát. Mivel ennyire totalitásra törekszik, érthetően mindig csalódik. Az az eszmei lény, akit ő keres, valójában nem is létezik.
(Valakit szeretek)
Ez az eszmei lény sok-sok nőben realizálódott. „Mert egyet nem tudott szeretni / szeretett sokakat.” – ahogy a Cirkusz című versében írja.
Indul a gyerekkori szerelemmel, Ráth Gabival és Banga Edittel, a Mirtusz utca 14.-ből. Mindkettőjüket megírja a Rikikiben, Gabit a Ne szeress, ne szeress lírai emlékezésében is. A főiskolán, húszévesen Stibi Kati a szerelme, vele kirándul Esztergomba. Az író szerelmi életének ugyanis visszatérő helyszínei vannak. Mindig ugyanazokra a helyekre viszi a nőket: Zamárdi (Ne szeress, ne szeress), Esztergom (Estére meghalsz és Mindennapi szerelmünket…), nagyszénási menedékház (Ne szeress, ne szeress; Mindennapi szerelmünket…).
„Katinak sötétvörös haja volt, kék szeme, a halántéka horpadt, volt benne valami átszellemültség, mint a tüdőbetegeké. Nagyon gyermeteg férfi voltam akkoriban, a trubadurizmusig menően tudtam rajongani. Azért mentünk Esztergomba, mert idejártunk gyerekkoromban Rikit látogatni. Úgy mentem vissza, mint a gyilkos a tett színhelyére, csak az áldozatok változtak. Odamentünk Marival is, az el64ső feleségemmel, mindig a Babits-házba, a Tamás-hegyi Golgotára. Most is voltam ott újra, de már nincsenek meg a régi bejegyzések, amelyek miatt egyik regényemben kitör a botrány. Esztergomba le is akartam költözni az egyik szerelmemmel, aki szintén a Lipóton dolgozott. Erikának hívták. Olyan volt, mint Emanuelle Riva a Szerelmem, Hirosima című filmben. Már ki is vettünk egy albérletet egy vasutascsaládnál, lefoglalóztuk a szobát. Veranda, idill – mindez megcsapott egy percre. De messze volt Budapest, és én nős voltam, három gyerekkel, a látóhatáron pedig már ott volt a második feleségem is. Esztergomból végül nem lett semmi, de a kapcsolat három évig tartott.”
„Kicsi haja volt a lánynak. Tövig nyíratta. A nő éke a haj. Gondolhatná az ember. Ez a lány meg ott ült majdnem kopasz fejjel, s annyira szexuális volt, hogy Emanuelle Riva is elbújhatott mellette. És nem csinált semmit. Alig tette szét a lábát. Persze, hogy a fiatalember megőrült. Vágyakozott. Csorgott a hátán a veríték. Emanuelle Riva salétromsavas falát kaparó nőkezekre gondolt, melyek most a hátát markolásszák. Mit tesz egy tövig levágott haj? Mindent.” (Boszorkányok pedig vannak)
Gyurkovics Tibor szerelmeit rokonítja a közös zsáner. Van egy őstípus, amely félig tudatosan, de inkább öntudatlanul vonzza. Egy mongolos pofacsont, egy szemárnyalat, a szőke hajzuhatag, az egzaltált esendőség, a fölfokozott szeretetvágy, a nagy indulatokra való képesség – mindez az anyát idézi, ősmélyről 65és meghatározón. „Az embert a gének határozzák meg, és benne van száz generáció, nemcsak egy. Jungnak igaza van, létezik egy mélytudat, amelyből öntudatlanul is merítünk. Ez az arche-típus. Nem véletlen, hogy ha csinálnak egy zsánervizsgálatot arról, milyen arc tetszik valakinek, az eredménybe belejátszik az anya arca, egy nagynénié vagy a szomszédlányé, és benne vannak az ősök is.”
Van még egy típus, aki vonzza – versben, prózában, valóságban egyaránt: a kurva. „Valójában a kurvákat szerettem, / a nagyhajúakat, a szenteket, / kik mindenüket odaadták, / és még valamit ha lehet, / szemük fehérjét, szájuk reszketését, / fölcsapó fejhangjaikat, / mikor belőlük a sötétség / veszett reménye, mint a láng kicsap.” (Valójában)
A szerelmi vers nála sosem egyetlen személyt jelenít meg, hanem egy felfokozott érzést. Azt a fajta, a szerelemnek kiszolgáltatott állapotot, amelyben a vágy egy reményteljes és ugyanakkor reménytelen lélektől-lélekig tart. A Sztriptízben a kurva egyetemes magányt hordoz. A vers ebben az esetben is elszakad múzsájától.
Ilyen kurvoid típus Ani, akit a buszon ismer meg. Lengyeles arcú szépség, primitív nő, nagy lélekkel. Albérletben lakik, egy öregasszonyon keresztül kell bemászni hozzá. Végül szül egy néger gyereket. A figura több regényben is helyet kap, a Mindennapi szerelmünkben, az Alibiben és egy novellában, a Nem a saját nevemen címűben. Vele is visszamegy Esztergomba, Tapolcára. „Nem tudok kitalálni új dolgokat. Azt írom, ami velem történt, kicsit transzponálva. Az intenzitás a fontos, nem a fantázia.”
Jó példa erre a Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma (1974) című regény, amelynek a címe blaszfémikus módon utal a Miatyánkra.
A hőse ezúttal mérnök, aki elköveti azt a tragikus vétséget, hogy börtönöket tervez anélkül, hogy tudná, milyen célt szolgálnak az épületek. „Izgat minden bűntény, és Dosztojevszkij-hajlamom szerint legszívesebben bűntényeket írtam volna meg. Mindegyik regényem valamilyen tragikus vétségre épül. Az ügyeletes orvos, aki elnézi a betegséget (Ne sze67ress, ne szeress), a mérnök, aki börtönöket épít (Mindennapi szerelmünket…), a másik orvos, aki lemond egy betegéről, nehogy beleszeressen (Pótmajom), és a szolgálattevő vasutas mulasztása (Szolgálat).
A foglalkozás kivételével azonban a Mindennapi szerelmünket… igazi kulcsregény, amelyben pontosan felismerhetők Gyurkovics életének szereplői. Erzsit, a feleséget, Mari alakja inspirálja, a kamaszlány Évában mind a négy lánya benne van. Kata pedig, az őrjöngő szerelem tárgya a regényben jogásznő, valójában pedig színésznő. Igazi „héjanász az avaron” kapcsolat ez, mindvégig zűrzavar, veszekedés, egymás húsába való beletépés, se vele, se nélküle állapot jellemzi. Amiről az Ellen című vers is szól:
A vers pontosabban fejezi ki, amit a regény kissé hosszadalmasan: vannak szerelmek, amelyeknek csak ellenében lehet élni. „Kata vergődött velem, mint egy csapdába hullt madár. Csak azt nem vette észre, hogy a szárnyával kiveri a szememet.” Nem lenne hiteles az önportré, ha csak ez az egyetlen szerelem lenne a regényben. Itt is párhuzamosan futnak a kapcsolatok, mint az író életében. Van a feleség (Erzsi), van a szerelem (Kata), van egy szerető (Ani) és vannak alkalmi kapcsolatok, mint a falusi asszony a kiszálláson. Az áldozatok azonosságának motívuma itt is jelen van. „Úgy érezte, ide jár vissza, csak az alakok változnak. Az áldozatok változnak – jóformán olyan, mint a kéjgyilkos, aki azonos körülmények között szedi áldozatait. Egzaltáltak, belülről nagyon gyöngédek, szeretetre vágyóak voltak mindannyian – ez is lett a vesztük.” Bár ezek a nők nagyon különbözőek, van bennük valami közös, az a bizonyos arche-típus. „Csak azokat szeretjük igazán, akik alkatunk legmélyéhez tartoznak” – mondja Tamás a regényben. Számára a nő a létezés feltétele, alfája és omegája, akibe belefeledkezhet, ha csak egy percre is. És ez az egyetlen pillanat az élet teljességét 69nyújtja számára. Szeretlek, akárki vagy! – mondja az író egyik kötetének címe, és ez azt is jelenti: Szeretlek, mert ember vagy!
„Csak a másik ember gyógyíthat meg minket. Nem lehet egyedül élni. A nagy szélben, mikor a levelek zörögve hullottak az alacsony bádogtetőkre, találkoztunk valakivel, másokkal, akik fejünkhöz értek, reménykedtek bennünk. Egyetlen pontra zsugorodott az életünk: segíteni. Jaj, irodalom, nyomdafesték, papírtömb, ceruzák. Csak emberi kapcsolat van. A betűk mélyén emberi arcok vannak, melyeket valaha olyan nagyon szerettünk. A versek a szeretet törmelékei.” – írja az Istenigazából kötet egyik mottójában. Ez a vágya adys mélységű és intenzitású: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.” – ahogy a nagy előd mondta Szeretném, ha szeretnének című versében.
„A nők megadták az önfeledtséget, ezért voltam becstelen, hűtelen. A magafelejtésért képes voltam elhagyni alapembereket. Néhány őrületesen nagy szerelemért fölborítottam az életemet. A totalitást, a teljesség érzését adta a másik lény megismerése, a másik lény elpusztítása, mint a Kreutzer-szonátában. Ez a vágyam mindig megfosztott a szabad akarattól. Sosem éltem úgy, ahogy akartam. Mert ahogy akartam élni, úgy nem volt érdemes. Csak ahogy Krúdynál Szindbád vagy Gyurkovicsnál Jezovics és Macera Mór – fölkerekedni, odébbállni, új arcokat keresni, vadidegen embereket megismerni. Az összes figurám ezt 70hajszolja. Nekem nem két életem volt, mint Pirandello Mattia Pascaljának, hanem három vagy négy, egyikből a másikba vándoroltam. Olyan ez, mint mikor valaki szenvedélybeteg. A megismerés vágya mindennél erősebb. Az ismerősség érzése számomra életveszély. Mihelyt beáll egy kapcsolat az ismerősség szintjére, engem űz tovább az ismeretlen megismerésének vágya.”
Ez borítja föl sorra a házasságait is. Mert Gyurkovicsnál minden igaz és mindennek az ellenkezője is. Ambivalenciájára jól jellemző, hogy ő, aki fentebb leírta, hogy nem lehet egyedül élni, ugyanakkor minden szerelemben megőrzi magát és a szuverenitását. Ez a házasságaira is érvényes. „Nem lehet kapcsolatban élni. Nonszensz, hogy az ember valakivel együtt kel, fekszik, reggelizik. Megőrültem volna a csészék kavargásától, a reggeli, hogy aludtál szokványkérdésektől. Életemben nem ültem le senkivel reggelizni, még a gyerekeimmel sem.”
Az első házasság szellemi-fegyvertársi kapcsolat, amely tíz évig tart. 1956. január 11-én veszi el Salzmann Máriát, a gyógypedagógusnőt, akinek a kedvéért július 23-án egyházi esküvőre is hajlandó. Úgy érzi, az asszony vallásossága védelmet nyújt számára. „A legnehezebb időszakban volt társam,1956-tól a hatvanas évekig. Olyan embert akartam feleségül venni, aki társ, nem nőstény. Mari ellennő volt, olyan értelemben, hogy bár óriási indula71tok és érzékiség volt benne, leginkább egy csonthéjas gyümölcshöz tudnám hasonlítani, ahogy egy versben meg is tettem. Ő volt a legjobb irodalmi társam, értő kritikusom. Kézzel írt köteteket állított össze tőlem, mint a Passiójáték, a Hét szerető éneke. Igazi hitvesi könyveket csinált, ami szeretetről és teljes irodalmi azonosulásról tett tanúbizonyságot. Nagyon értette a verseimet, és azzal áltatom magam, hogy ma is érti. Vele nagyon jól tudtam novellát írni. A Randevú tőle kapott történetet. A bíborost is vele írtam. Ez egy beöltözéses novella, amelyik valójában rólam szól és arról, hogy a nő sorsa a férfi. Erre a fontos szerepre a férfit az teszi alkalmassá, hogy a másik inspirálja őt. A nő a hatóanyag és a férfi a végrehajtó. Marival való kapcsolatom heroikus korszaka az életemnek, egybeesett az indulással, az irodalmi és politikai reménytelenséggel. Az élet nagy tragédiája, hogy csak mások feláldozása révén jut az ember új helyzetbe, sok vérnyomot hagyva maga után, amit ma sem tudok megbocsátani magamnak.”
Ebből a házasságból születnek lányai: Trudi, Dóri, Rita, Mónika. „Én nem vagyok rendes apa” – írja a Vers lányaimról című vallomásban, és ebben minden benne van. Szereti őket a maga módján, de se ideje, se energiája foglalkozni velük. „Gyermekeim / felnőnek az én játékosságom nélkül, / fogócskám nélkül, mert csak ülök mereven / az asztal előtt, ők hiába bolondoznak velem”. (Családfő) Rengeteg versében ír a családról, ami 72magyar költőnél ritka. Ezek cseppet sem idillikus költemények. A Családi körben – a címe Arany-parafrázis – az asztalnál a családfő testét tálalják fel vacsorára, mint egy kannibál szertartáson. A Bernarda-házában Lorca drámájának sötét, szenvedélyes nőalakjai kísértenek, akikhez nem találja a kulcsot. A Gyermekeim című vers nyíltan kimondja: „gyermekeim, ó, tévedéseim”. A költő, aki mindig otthonra, fészekmelegre vágyik, valójában nem tud ebben a fészekben élni. „Otthonra vágytam és az otthon / egészen a bőrömre nőtt”. (Otthon II.)
Hosszú tusakodás és zajos botrányok után elválik. Ezt elsősorban a lányaival való kapcsolata sínyli meg. „Elváltam, hurcoltam a gyerekeket vasárnap anyámhoz. Hazajártam, mint egy kísértet. Az ember nem is tudja, micsoda sebekben tocsog. Mindig vettem ajándékot a lányoknak és a volt feleségemnek, míg ő aztán egyszer azt mondta, nem kell, hiszen egy másik emberrel élsz. A lányokkal való kapcsolatom frenetikus küzdelem volt, mert én nem voltam olyan apa, mint például a vőim, akik fürdetik, etetik, abajgatják az unokáimat. Nagyon becsülöm őket ezért, de én nem ilyen vagyok. A túlzott érzelemnyilvánítás, cipcuppolás egyébként sem volt nálunk divat. Anyám mindig mondta, hogy majd még megcsókolnál a sírban… és én is ugyanezt kapom a lányaimtól. Mi tehát nem mutatjuk ki az érzelmeinket. Pedig nagyon hiányzik a testközelség. Az ötödik, a nevelt lányom – ő is Rita – 73volt ilyen melegszívű, cicás, aki mindig ki tudta mutatni szeretetét. A legnehezebb, legtitokzatosabb dolog az apa-gyerek kapcsolat. Talán még titokzatosabb, mint a szerelem, mert annak van oka, ennek meg nincs. Hiszen a gyerek alig érzi, hogy az apja vagy. Abból a tíz évből, amit együtt töltöttél vele, nemigen érzékelheti. Emlék vagy csupán, egy fénykép a falon. És mégis az ember genetikusan előbukkan a gyerekeiben. Mindegyik lányomban van tehetség és humor. Negyven éve udvarlok nekik.”
A lányait írta meg az Üveggolyó (1973) kisprózájában is. Hiszen Gyurkovics mindig a saját életének tényeit emeli irodalommá. A kötetnek egyetlen nagy íve van A gyerektől Az apám című írásig, mindkettő azonos történet – két szemszögből. A gyerek, aki a kapuban várja az apját és az apa, aki megérkezik. Bár ez a gyerek kislány – az író saját apavárását is belevette ebbe a fájdalmasan szép történetbe. Akárcsak az üveggolyót, amely Rikiki hajdani játékszere, de itt a lányok kincseként szerepel. Ebben a kötetben jelenik meg először A nagy fehér bohóc című írása, amely később a Kukoricacsutka válogatásába is bekerül. Mind a négy lány saját nevén szerepel: Móni, aki nem akar felnőni (Nem akarok felnőni), Rita mandulaműtétje (Operáció), Dóri, Rita, Trudi, Móni mint a húsvéti locsolás négy főszereplője (Kényeskedők).
74A saját családjával való kapcsolatáról szól egy alapnovella is, Az utolsó karácsony. A csomagokkal megrakodott férfi a hóban, aki karácsony délutánján egyik családjától a másikig, egyik szerelmétől a másikig rohangál, és valahol elvész útközben – gunyoros írói önportré. A lánya keresteti, körözteti őt, személyleírást adva róla. „Mi mint egy elhagyott család körülvettük őt. Nem a szemrehányásunkkal – bár arra is lett volna okunk, hiszen kisgyerekek voltunk, amikor elhagyott bennünket. Magunk maradtunk anyánkkal, négy nőleány, akik áhítozták a férfiszagot, az emberszagot.” Ugyanez az alapképlete a Fészekalja című drámának is. Hat nő él összezárva: a nagyanya, az anya és négy lány. Összezárt életük mindig a hiányról szól, a nem létezőről, a távollevőről – a férfiról. A sok éve elvált anya a családi béke kedvéért kitalál magának egy nem létező szeretőt. A magára kényszerített szerepjátszás azonban öngyilkosságba kergeti: a megjátszott komédia igazi tragédiába fullad.
Gyurkovics nagy erénye, hogy minden művében, egész szemléletében nőpárti. Tisztában van vele, hogy minden nagy férfiúi tett mögött egy nő áll, hogy a nő teremti a férfit – fordított Pygmalionként. „A nő nem egyenjogúság. Kiegészítés, többlet, fölhajtóerő, kontroll, becsvágy, simogatás és társszerző, amelyben fontosabb sokszor a társ, mint a szerzőség… Ha egy-egy hosszú életbe betekintünk, rájövünk, a szoborba formált férfi mögött egy tüzet töltő nő áll pygmalionosan, mi75kor a modell teremti alkotóját, mikor a modell különb, mint a létrehozója vagy legalábbis egyenrangú… Sokszor egy életen át karban tartott családi tűzhely mellett hajlamosak vagyunk csak a munkában megérdemesült patriarchát látni ünnepi pózban, pedig mögötte, kicsit balra mint egy festői félhomályban egy nála is különb társat láthatnánk, egy csodálatos erejű munkásasszonyt vagy művészi félhetérát, aki a helytállásával, a szerelmével, a szemöldökével, a csípőjével, az intelligenciájával családdá, alkotássá, művé tömbösített, inspirált egy szétsugárzó életfolyamatot.” (Pótmajom)
Ilyen egyenrangú modell és társ volt a második feleség, Németh Kornélia. „Nellit 1960-ban ismertem meg a Lipóton, mindketten a 3/a női zárt osztályon dolgoztunk, ő ápolónő volt. Akkor vált el, bent lakott a kórházban egy pici szolgálati szobában. A nagynénje pedig az alagsorban, vele volt Nelli kislánya. Őrületes szerelem volt. Négy évig bujkáltunk, erdőkben, jéghideg téli éjszakákon, és beszökdöstem hozzá éjszakai ügyeletbe. Az orvosnő később bukkant fel, 1964-ben, és párhuzamosan futott egy darabig. Amikor kitört a botrány, hazamentem Marihoz és elmondtam, hogy nem ez az igazi baj – bevallottam Nellit. Elköltöztem otthonról, és 1968-ban volt a válás. Nellivel előbb a Karinthy Frigyes úton laktunk, majd a Széher úton, amelyet versben is megörökítettem. Harminc évet éltünk együtt, tőle azt a létbiztonságot kaptam, hogy kibírtam a Kádár-korszakban, amelyben nem tudtam 76igazán élni. Nelli volt az otthon, a biztonság. Nemes, tiszta, falusi tornác hangulatú életem volt vele, ami felejthetetlen.”
(Csere)
A Széher úti otthon egy prózai műben is jól felismerhető: Kudi, a levegőember (1985). Ennek a bűbájos meseregénynek két hőse van: az író nagyapa, Papuli és Lányomlánya, az unokája, akit Beáról, nevelt lánya kislányáról mintázott. Lányomlánya rendkívüli fantáziájú kisgyerek, aki kitalál magának egy láthatatlan alakot, Kudit, a levegőgyereket, hogy legyen kivel társalognia. A felnőttek persze nem értik meg, egyedül csak a nagyapa, akinek szintén az a foglalkozása, hogy nem létező figurákat talál ki. Lányomlánya neveli Kudit – éppúgy, ahogy őt a többiek –, veszekszik vele, eteti, szeretgeti. Az eltűnését a rendőrségen is bejelenti. Gyurkovics szemérmes szeretettel ábrázolja ezt a magányos kislányt, miközben megvan a véleménye a gyerekekről: „A gyermek 77erőszakszervezet. Általában az történik, amit ő akar. Mi, szegény felnőttek csak alattvalók vagyunk a gyermek álmában és államában.” Ebben nem nehéz a saját lányaira ismernünk, akik a válás után először szakítanak vele, majd újra látogatják a Széher úton. A második feleség fantasztikus ételekkel várja őket – egy ilyen jelenet van a Pótmajomban is –, de ők feszengve fogadják a kedvességet. Közben sorban születnek az unokák – ma már 17 van –, akik Pacának hívják a nagyapát. A Tintapaca című vers után legtöbb levelét így írja alá.
A Kudit ugyanaz a költő írta, aki a verseket is, hiszen ilyen hasonlatok és metaforák találhatók benne: „Lányomlánya keze akkora, mint félig főtt nokedli”; „villogtatta három szál fogát a rumok bensőséges királynője”; „azt hiszem, ma már a szívünk helyén is egy nagy műanyag tejes zacskó pulzál”.
Gyurkovicsnál a gyerekirodalom ugyanolyan értékű, mint a felnőtt. „A gyerek szomorúságába nagyon be lehet öltözni egy felnőttnek. Tudniillik a gyerek szeme olyan, mint egy objektív, olyan módon tud kinyitni dolgokat, ahogy a felnőtt nem. Ebben a gyereklátásban fogant Ottlik könyve, az Iskola a határon, amelyet annyira szeretek. Rendkívül keserű gyerekköltészet az, amit én művelek. Mégis ezek a legkedvesebb könyveim: a Rikiki és a Kudi. Már a legelső kötetemben van egy külön gyerekciklus, a Köménymag. És a legutolsó kötetem is gyerekvers-gyűjtemény, a Kukoricacsut78ka. Véletlenül kerültem a gyerekirodalomba. Ahogy Kormos István kényszerében írt Vackor medvéről, ahogy Csukás István Süsü révén belesodródott, ahogy Lázár Ervin dömdömözni kezdett, én magam is azért kerültem bele, mert itt nagyobb kifejezési szabadság van, mint a felnőtt irodalomban.”
Gyurkovics szerelmi költészetének legnagyobb részét Nelli alakja ihlette. Olyan verseket, mint a Húszévi szerelem, Ápolónő, Hó-költemény. Ebben benne van a lakáscíme is: „Széher út 51/b / ne gondolj semmit mellé / Ez is lakás – egy hólakás / és körülötte hórakás.” Nelli mellett lett befutott író a hetvenes években. A színház révén került az irodalomba, egyre-másra jelentek meg verseskötetei. Ez a korszak nyugodt, termékeny alkotóperiódusa életének, amit a biztonságos családi háttérnek is köszönhet. Úgy tűnik, lecsillapodott, megállapodott – az öregkor veszi kezdetét. „Öregszem. Szeretek / valahol lenni már, / egy fogolyarcú házban, / mely kinyit és bezár, / egyhelyben, mint a holló / a vastag ágakon, / mert eddig mindig mentem / és nem voltam sehol.”(Egyhelyben) Erről a megnyugvásról, a beteljesült szerelem biztonságáról szólnak a Lóhalálában című kötet (1987) versei. De Gyurkovics nem lenne Gyurkovics, ha ez végleges megoldás lenne számára. Már itt felbukkan az a motívum, ami meghatározza a további versek alaphangulatát: a betokolódás, a mumifikálódás érzése. A bőrére nőtt otthon dermesztő víziója az Új ház című vers:
79Mindent kezdhetek elölről – pontosan ez történik. Amikor úgy érzi, túl simán, túl olajozottan mennek a dolgok, elmenekül egy új szerelembe. 55 évesen, 1986 decemberében ismeri meg Földváry Györgyit. Megismétlődik a sorsszerűség: vele is bujkálnia kell. Ezt persze saját tétovázásának is köszönheti. „Én soha nem döntöttem semmiben, a hamletizmus hozzám képest vaskalapos dogma. A végsőkig, az utolsó percig tétovázom: ugorjak, ne ugorjak, leszálljak, ne szálljak, elvegyem, ne vegyem, elváljak, ne váljak.” Nem akarja megbántani Nellit, aki eddig rendkívül hősiesen 80viselte az író összes szerelmét. Ezúttal azonban megérzi a veszélyt, és támad.
„Nelli korábban mindig tolerált, most pedig átkoz engem. Rárontott Györgyire, szabályosan összeverekedtek a kórházban. Ez volt számomra a genug pillanata. Elég! – ilyen táviratot küldtem egyszer egy szerelmemnek is. Úgy éreztem, ez méltatlan hozzám. Nelli úgy jött be, mint maga az élő vád. Én pedig a szerelem mértékét mértéktelennek tartom. Nekem nem megbocsátás kell, hanem a feltétlen odaadás. Az, hogy mindent föláldozzak a másikért. Sokáig Nelli is így gondolta, de akkor már nem. Ezért döntöttem úgy, hogy nem megyek haza.”
A betegágyánál ér véget a második házassága. Ami ezután következik, az a jelen.
81 82Gy. T.-t úgy ismertem meg, mint sikeres drámaírót sokadik színházi bemutatója után. Kevesen tudták róla, hogy verseket ír. Amikor elküldte nekem az Istenigazából című kötetét, fejbe kólintott ez a döbbenetes szépségű és mélységű líra. Olyan költőt ismertem meg, aki egyenes folytatója a Nyugat nemzedékének, annak a magyar lírai vonulatnak, amelyet Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Szabó Lőrinc képvisel.
Rossz napjaimon mindig ez a verssor zsongott bennem: „tagjaim fájnak feketednek, ezt már nem érti idegen meg”. Egy idő után elfelejtettem, hogy tőle való, és mikor gondolkozni kezdtem, ki írhatta, József Attila jutott eszembe. Nem véletlenül. Ezt a sort ugyanis a „semmi ágán ül szívem” költője is írhatta volna.
Nem értettem, és mind a mai napig nem értem, miért nem ismerik az olvasók, és miért nem ismeri el a szakma ezt a rendkívüli lírát. Mikor erről kérdeztem Gy. T.-t, ő csak legyintett, és szokott indulatos hangsúlyával azt mondta:
– Mert az emberek ma nem olvasnak verset!
83 84(A vers)
858–9 évesen vécépapírra kezdi írni első művét, egy regényt, amely úgy kezdődik, hogy egy sziklán áll a fekete lovas, és üldözőbe veszi az indiánokat. Aztán a gimnáziumban, 14–15 évesen írja első verseit, részben magyartanára hatására is. „Ezek jobbak, mint a 20 év körüliek, mert hályogkovács módjára írtam őket. Mindig a megváltást kerestem az irodalom által. Azért lettem költő, mert embernek nem váltam be. A versírás egy teljesen megoldhatatlan életnek a más síkra való kivetítése, ahol a feszültség szinte a szexuális aktus erejével oldódik ki. Ezért szeretem Szabó Lőrincet, Pilinszkyt, Kosztolányit, Babitsot. Adynál nagyon érzem a szerepet. A színészet közel áll a költészethez azzal a különbséggel, hogy a színésznek meg kell mutatnia magát, a költőnek meg el kell takarnia. A költő fátyoltáncot jár, és ezen keresztül mutatkozik meg. Én azt szeretem, ha ezen a fátyolon keresztül minél vaskosabb idomok látszanak, hogy érzékelni lehessen a naturális jelenlétét az életnek. Ha valaki felöltözik és nyelvi ornátust ölt, az egy más fajta költészet. A legtöbb költőnek van egy gondolata és azt fogalmazza meg versben, mint például Illyés Gyula. Ilyen értelemben a vers műfordítás: a gondolatok lefordítása költészetre. Amit én művelek és azok a költők, akiket szeretek, az nem ilyen költészet. Olyasmiről írunk, amit nem tudunk, de hagyjuk, hogy a tudatalatti határozza meg azt az erőteret, amelyben a vers megszületik.”
86A kedves költők: Villon, Baudelaire, József Attila és Szabó Lőrinc. „Villont vérszag lengi körül, nem irodalmi költő. A valódi dolgokat szeretem, nem a desztilláltat. Baudelaire-ben a mélyméreg, az ópium izgatott. Ez a méreg az orosz irodalomban is jelen van.” Villon hatásra utalnak az életmű második felében keletkezett nagy versek: A pohár balladája, A test balladája, Fajankó Villon balladája. József Attiláról írja egyetemi disszertációját. „A szinesztéziát ő nagyon tudta: »Kakukkolgat a hamvas szerelem«; »a semmi ágán ül szívem«. Tisztességtelen előnye volt a skizofrénia velünk szemben.”
Szabó Lőrincet még ismerhette volna személyesen, de soha nem vette a bátorságot, hogy jelentkezzen nála mint ifjú költő. „Ő az az ember, akit szeretek, ez az Istenbe gyúrt ördög, aki még a vécén is verset ír, és a fogságtól való rettegés pillanatában is heroikus virágokat terem. Vele rokonít a racionalitás is, az égő agy reflektora. Peches hasonlóságunk a nőkkel való kapcsolat is. Ő a panteizmust mindenkivel azonnal az ágyban akarta megvalósítani. Én naivabb vagyok, aki a komplikált hamleti szerelmet űzi. Ő az én emberem! De megsértődtem, hogy nem hívott fel: te vagy az utódom! Meg voltam sértődve a világra, mert nem úgy vártak, mint a Messiást.”
Az első verseskötetet, egy Ady-összest 12 évesen a bátyja adja a kezébe, dedikálva: Öcsémnek szeretettel. Aztán József Attilát, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát. Mindez óriási hatással 87van rá. Tulajdonképpen az inspirációt, hogy költő legyen – közvetve – a bátyjától kapja. Aki később rendkívül büszke rá, elfogult kritikusa és rajongója.
„Fáj a világ és magam is sebes / vagyok, belülről fölhasadt világ / belémtapad, szigonyoz és sebez / a napi lét, mint az üvegszilánk… / Azt álmodom, hogy meg kellene halni, / és nem halok meg egész éjszaka.” – írja a Juhász Gyula című versben. A mélabús költőóriással rokonítja őt verseinek borongóssága, az őrültek iránti vonzalma, a széteső világ fájdalma. „magam magamtól szétesem, / mint lógó ember a kötélen – / eddig is csak egy képtelen / erőfeszítés adta élnem.” (Naphimnusz)
„Rónay Györgynek mutattam meg először a verseimet, ő közölte a Vigiliában 1958-ban. Az akkor induló Élet és Irodalomban pedig Fodor József patronált. A Népszavában jelent meg a legeslegelső, Hárs László jóvoltából. Akkor vettem a bátorságot, és ismeretlenül felhívtam Weöres Sándort, aki földi isten volt a szememben. Nem is otthonról, hanem kiosontam a Szilágyi Erzsébet fasorba, és a Városmajor utca sarkán lévő telefonfülkéből hívtam fel. Ma is megvan az a fülke, nemrég jártam arra – jé, itt lettem költő, gondoltam, itt vesztettem el azt az üde szüzességemet, hogy nem ismer senki. Fölhívtam, ő azt mondta: mondjon el egy verset! A telefonba. És elmondtam a Feleségemnek címűt. – Jó, jöhet! – mondta Weöres. Így lettem költő. Elmentem hozzá délben, még hálóingben fogadott. – Hoztál vörösbort? – kérdezte. 88Rögtön tegezett. Így kerültem Nemes Nagy Ágnesék körébe, az Újhold-beliekhez. Rettenetesen tudtam lelkesedni más emberekért, más költőkért, akkor is, ha eltérő világnézetűek vagy riválisok voltak. Felvittem hozzájuk egyszer Nagy László Deres majálisát, amit csodakönyvnek tartottam. Ágnes végigmért, hogy képzelem én ezt? Ők nem fogadtak el senkit a másik táborból, mert agyon voltak sérülve, az Újholdat és körét elnyomták, Lengyel Balázst, Mándy Ivánt szilenciumra ítélték. Innen is kimaradtam, mert nem értettem velük egyet. Weöresre is megsértődtem, mert elküldtem neki az első kötetemet, és nem reagált. Ha én akkor megmaradok a közelükben, sokkal hamarabb lehettem volna költő.”
A másik nagy mester és példakép: Pilinszky János. „Állad vékony, mint az ostya / szemed gödre két verem / homlokcsontod sápadt és az / arcvonásod végtelen / cigarettát eregetsz és / ülsz a piros székeken.” (Férfi) – így látta őt a Belvárosi Kávéház üvegablaka mögött. Az 1956-os események során pénzt gyűjtenek az egyetemisták a legjobban rászoruló íróknak, Pilinszkynek és Sinka Istvánnak. A pénzt ő viszi el nekik, így ismeri meg ezt a két embert, akik végletes kedvencei lesznek. „Pilinszky a maga abszolút József Attila-i szikárságú költészetével és Sinka, aki két elemijével termette a csodaszép jégvirágokat. Pilinszkyről már messziről látszott a halhatatlanság. Vonzott ez az aszketikusan szenvedélyes lény, aki olyan volt, mint egy szent. Doszto89jevszkijnél jól lehet érzékelni, hogy ebben a vallásban megfér egymással a szenvedély, a bűn és a szentség. Pilinszkyt nem érdekelte a pénz, sokkal inkább a verseim. Ő hitelesített engem, és ez nagyon sokat jelentett számomra.”
Pilinszky válogatja be a Feleségemnek című versét a Tiszta szigorúság című antológiába. A Ludas Matyi rögtön meg is glosszázza, annyira nem tudnak mit kezdeni a vers szokatlan hangvételével.
(Feleségemnek)
Érthető tehát, hogy első kötete, a Grafit négy évig hever a Magvető Kiadóban. Ezekben az években főleg népieseket adnak ki, és a legnépszerűbb magyar költő Váci Mihály. A kötetet végül is Csanádi Imre segíti megjelenéshez azzal, hogy Szabó Lőrinchez hasonlítja a pályakezdőt. Ő a sokadik lektor, aki eldönti a vitát. A Grafit, ez a karcsú kötet, az életmű nyitánya 1961-ben jelenik meg. Szerzője nem ifjú titán már, hiszen 30 éves!
A Grafitban a kor szellemének megfelelően van egy-két „musz”-vers, amilyen a Dorog, Csepel, Házavatás a kecskeméti tsz-ben, Vasasok. 90Bár ezek is személyes élmény alapján íródtak – Dorog fényei az esztergomi útról látszottak, amikor a bátyjához mentek kocsival –, mégis érezhető rajtuk a kor kényszerű optimizmusa. De a többi vers már igazi Gyurkovics-mű, amelynek zöme később a válogatott kötetekbe is bekerül: Születés, Otthon, Feleségemnek. Minden, ami jellemző e költészetre, már jelen van: a festőversek (Csontváry, Utrillo, Goya), a gyerekversek (Köménymag ciklus) és a Táj, nővel szerelmes versei (Szeretők, Sárga). Nem véletlen, hogy egyik első méltatója, Rónay György azt írta róla a Vigiliában, hogy kész, kiforrott költővel állunk szemben: „Az sem mindennapi dolog, hogy első kötetnek annyira meglegyen a saját színe-hangja, mint ennek. Gyurkovics tud és mer a saját szemével látni, sajátos, kissé ferde fénytörésben, parányi, groteszk torzítással, melyben a játékos elrajzoltság sokszor csak valami kis matematikai szomorúságot leplez (Táj, nővel). Ez az elrajzoltság nem szándékos, s éppen ezért érezni hitelesnek.”
Már itt megjelennek a festő-versek, amelyek aztán egész költészetét végigkísérik. Külön kötete is lesz később belőlük: Táj, nővel (1990). „Hamar megismertem a festészetet, mert nagybátyám komoly gyűjtő volt, ma is van Gyurkovics-múzeum Mosonmagyaróvárott 150 festménnyel és állandó porcelán-kiállítással. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem itt, megismertem a magyar festészetet Székely Bertalantól Munkácsyig. Ez úgy betöltött, hogy ma is jobban vonzanak a képek, mint a versek. 91A festőkről egész kötetem jelent meg, benne van Michelangelo, Leonardo, Bosch, Mondrian, Van Gogh, Gulácsy, Renoir, Rembrandt, Dalí, Kandinszkij. Nem a képet írom le ezekben a versekben, hanem valamilyen módon újraalkotom a festőt.”
A második kötet, a Kenyértörés már viszonylag könnyebben jelenhetett meg 1963-ban. Felosztása szerint lírai emlékezésekre (Gyermekkor, háborúval), festőversekre (Album), szerelmes versekre (Málna), „orvos versekre” (Lipóciában) és filozofikus versekre (Országúton) tagolódik. Ezek a versek sötétek, kilátástalanok, dermesztőek. „az elejtett emberek szívét megeszik / a jóarcú haramiák.” (Vész) „Rendőrök itt, rendőrök ott / csizmájukon pörög a nap / lassan lépek, hogy észre ne / vegyék a gondolatomat.” (Illegalitás) „s az ember marad, mint a só / kirajzolódva egymaga.” (Károly körút) „az elmúlás kövér falatja / egészen izzadt számhoz ér” (Családi kör).
Ugyanilyen feketék és gyönyörűek a költő jelzői és hasonlatai: keserű péntek, lila vasárnap (Keszthelyi egyedüllét), túlvilági köpenyem (Invocatio), megfakult az ősz madara (Bujdosó), az elmúlás injekciója (Buchenwaldi út), eltörik a gondolat sima üvegű pohara (Málna). Kész költői világképpel állunk szemben, amelynek eszközei és gondolatai már nemigen változnak a további kötetekben. Együtt van minden, ami meghatározó ebben az életműben: az otthontalanság érzete („Én sosem voltam otthon” – 92Haza), az örökös űzöttség („mert én sem éltem másért, / csak ami szalad lankadatlanul előlem” – Búcsú Keszthelytől); a hűség és hűtlenség ambivalenciája („az is szerethet, aki elhagy / és az is, aki elbocsát” – Szoba); az ember helye a világban („Nekem nincs semmim csak az ösztönöm / mely hatalmas, de tétova mező… Csak tévedésre s csak találkozásra / való hely ez, akár a horizont / mely mérhetetlen magányába zárja / mindazt, ami világnyi s ami pont” – Horizont).
A sötéten látás a költői alkatból következik elsősorban, és csak másodsorban a társadalmi helyzetből. „Annak ellenére, hogy azt hiszem, egészségesnek vagyok mondható a szó klinikai értelmében, irodalmi értelemben nem. Mert hát feketék voltak a versek, még a barátaim is visszahőköltek időnként. Ez nemcsak abból adódott, amit magam körül tapasztaltam, hanem az alkatomból is. A költői alkat meghatározza a műformáját, tónusát, auráját – költő vagyok elsősorban, ezt jól látta Kormos István, első regényem lektora.” Egyébként a társadalmi helyzete sem rózsás. Nincs benne az irodalomban, semmilyen körben és csoportosulásban. Kívülállóként – ráadásul civil foglalkozással – vívja egyedülálló harcát az elismertetésért. Még megjelenhet harmadik kötete, az Emberfia (1966), de a kritikák annyira elutasítják szokatlan hangvételét, hogy a Magvető beszünteti a verseskötetei kiadását. Pedig az Emberfia az eddigi legnagyobb szabású könyve, amely tartalmazza az életmű nagy verseit: Sze93retlek egy faluban, Négy évszak, Péntek, Emberpár, Vers lányaimról, Szent Sebestyén, Családfő, Karácsony. Közös jellemzőjük, hogy a két világ, a már-már misztikumig felfokozott szerelmi világ és az Isten-világ egybeesik. Már a címekben is: Emberfia, Kenyértörés, Péntek.
„Az Emberfia kötetem túl sötétnek bizonyult, ezért bele kellett tenni a Gyógyulóban ciklust, hogy derűsebb legyen. Én nem szeretem, de az olvasók szerették. 1963-ban Rómában jártam, és akkor próbáltam megírni a művészeten keresztül érvényesülő közösségi érzést. Ez a vers, a Megszeressenek az én nagy kompromisszumom, amelyet a társas együttlét irányába tettem. Mert annyira magányos volt ez a kötet.”
A borítón az író még szakálltalan képe: egy nagyon fiatal és nagyon borongós ember portréja. Ő az, aki semmilyen társadalomban nem lenne boldog. Túlságosan világosan lát ahhoz, hogy jól érezze magát.
„Rettenetesen racionális vagyok. A vaku világosságával látom magamat, mintha agyamat egy nagy lámpával világítanák meg. Ez az alkotásnál is veszélyes, mert beleírok a saját tudatomba. Pedig az alkotás nem racionális folyamat. Nem tudatosan írom a verset, a rímet, hanem ösztönösen tolulnak agyamba az asszociációs menetek. A soha meg nem érthetőt / soha meg nem érthetően / írjuk csak mint a cseléd – ahogy az Isten cselédjében fogalmaztam. A vers önmagát teremti meg, ahogy a hal 94hirtelen feldobja magát a vízből és egy percre megcsillan a napfényben. A vaku-világosság a megragadás pillanatához kell. Mint mikor a sötét tájon átcikázik a villám, és hosszan kitartva láttatja a sötétben lévő részleteket. Ezt a sötétséget kell megírni, nem a tájat. A racionalitásomat egyébként pontosan megfogalmaztam egy másik versben. Mert mindenre van vers.”
(Egy kicsi agy)
Ez a vallomás némileg betekintést ad az alkotás lélektanába és módszerébe is. A vers – kegyelem, ahogy mindig is vallotta a költő. Ezt nem lehet eltervezni, penzumszerűen véghezvinni. Ehhez ki kell várni a megfelelő hajnali pillanatot. „Az írás állapota olyan, mint amikor az ember a háló nélküli trapézról elrugaszkodik. Teljesen lazának kell lenni, nem görcsölhet a kisujjam, mert akkor nem tudom elkapni a másik kezét. Teljes lazaság és ugyanakkor teljes koncentráltság. Ez a legnehezebb. Kivárni az ütemet, a ritmust. Az első leütés a fontos: »Jaj, aki cukrász, aki cukrász, / annak hamar felépül húsz ház, / de aki költő, aki költő, / annak kevés egy emberöltő« – ezt most írtam valamelyik reggel. 95Minden attól függ, hogyan kapom el ezt a hajnali istenláb-kisujjat. Ha megírom a verset, akkor elteszem, mint a körtét, hogy megérjen. Nem foglalkozom vele többé, nekem rettenetes tehertétel a verssel házalni, lihegni a megjelenéséért. Az írás maga az élvezet, morfium, intenzív élet. Kosztolányi mondta egyszer, hogy akkor is írna verset, ha neki kéne fizetnie. Én is így vagyok ezzel.”
Költészetének fő vonulata mindig a szerelem, a halál, az Isten és a magyarság. A Vaskakas (1970) című kötetében mindez együtt van. „Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez” – írja a Szerzetes című versben, amelyet aztán minden válogatott kötetébe belevesz. Ennek az ellentéte a Hála: „A hitet másoktól szereztem / mint égig érő ablakot / akik látták magukat bennem / azoknak én csillag vagyok / én viszont nekik köszönhettem / az egész égboltozatot.” A szerelem nála nem „vitézi kopjajáték”, mint Adynál, hanem fájó, vérző, örökös seb. „Oly nagyra nőttél bennem, / mint kitárt ujjú fák, / elborítottál engem / az ereimen át, / csupa vér vagyok, nézzed / tartsd távol a kezed, / nehogy testedhez érjek / és bevérezzelek.” (Oly nagy)
„Csak súlyosan sebzett és energikusan túlérzékeny ember lesz művész. Ez a trambulin az, a sebnek trambulinja, amelyből a halhatatlanság fekete örvényébe veti magát. A Münchausen-effektus dolgozik benne, hogy saját hajánál fogva próbálja felemelni önmagát a lét mocsarából. Csoda, hogy életben maradtam. A 96Vaskakasból is mérhetetlen sötétség áradt, amit nem tűrt el a korszak. A hatvanas években, amikor 1956-ot sterilizálták, és lassan beépültek a túlélés tendenciái, a mosoly kötelező volt az arcokon. Ehhez képest én azt írtam a Káin bélyege című versemben, hogy a bűntudat a fákon ül…”
Ebben a kötetben gyűjti össze először nyelvi játékait, költői bohóckodásait – ellenpólusaként ennek a sötétségnek. A Zanzibár, a Fenegyerek, a Zebra-dal rímes játékai Weöres gyermekverseire emlékeztetnek, de Gyurkovics humorát a felnőttek élvezik igazán: „Akinek fűszere van fűszeres / akinek ablaka van ablakos / kinek magánya van magányos / én egyedül vagyok.” (Nyaralás) Megzenésítve saját maga adta elő őket több alkalommal. „Elég hibáztathatóan rímes és ritmusos verseket írtam, pedig akkoriban, aki egy rímet leírt, bűnözőnek számított.”
Ebben a kötetben alkalmazza először a prózai összekötő szöveget, amely később szinte minden könyvében általánossá válik: a Leveleskönyvben, a Boszorkányok pedig vannak-ban. Ezek a prózák valójában versek, ugyanolyan szívszorítóak, mint a kötet többi darabjai. „A fák szívét szerettem volna megérinteni mindég. Mint gyerek, az erdőben arra gondoltam, van szívük a fáknak, ha azt megtalálja az ember, megismeri a titkokat, az erdő mélységét, a világ rengetegét. Ott dobog a fákban a szív, ami annyira fáj, alig lehet hozzáérni. Ma sem jutottam sokkal tovább. Ma is 97azt a titkot keresem, mely magába zárja a világ értelmét, szelek rohanását, elemek nagy belső rendjét. Csak ezt a szívet ma az emberekben keresem, a bordák rácsa mögött, a végső lényeget szeretném megérinteni, csak egy percre, egy pillanatra, egy ujjal, hogy ne fájjon, csak érezzem dobogását.” (Vaskakas)
„Amikor csokorba kellett szedni a verseimet, klasszikusan gyurkovicsossá tettem azzal, hogy minden ciklus előtt van egy »bangg«, egy leütés, egy trambulin, amelyről a vers gondolatvilága elrugaszkodik.”
Ezzel a kisprózával él a Boszorkányok pedig vannak (1983) című kötetben, ahol Monori Lili kiadatlan naplójegyzeteit használja fel összekötő szövegként. Olyan mélységekre bukkan bennük, amelyeket költő írt: „létrát támasztottam az űr ajtajához, és bemásztam a felső ablakon, eltapogatózva ágyba zuhantam, és onnan nem kelek fel, amíg fel nem vesz valaki!” Rendkívül hangsúlyosak ezek az indító mondatok. „Szeretni szeretek a legjobban” – ezzel vezeti be a szerelmes ciklust. Legszebb darabja a Lány-szerelem című vers: „Nagyon meggondolandó / kivel fekszel egy ágyba / milyen az otellója / milyen a muskotálya / milyen legyen a padló / milyen legyen a szék / mire az ember lánya / leteszi mindenét…” A kötet legmegrázóbb verse a Szüleink, amit az az ember írt, aki már eltemette apját-anyját: „nincs borzalmasabb, mint hogy nem emlékezünk ifjú szüleinkre”.
A Leveleskönyv (1980) anyjának állít költői emléket. Mottója:
98A kötetben nincsenek ciklusok, vers és próza egymásba öltve egyetlen egészet alkot. Indul a Kórház című verssel és a Világvégével fejeződik be. Ami közte van: egyetlen nagyívű költői vonulat, olyan csúcsokkal, mint az Anyátlanul, Szeretni, Magánhalál, Szeretetotthon, Fajankó Villon balladája, Isten trikója, Rákosfalva, Hazám. „Ezek átokversek. Minden el van átkozva ebben az életben, egészen József Attilai-i jellegű űzöttséggel: nő, Isten, ember, igazság – nyilván mert annyira az ellenkezőjét szeretné a költő. Ez lázadáskötet volt. Nem értették meg, és megglosszázták a Szeretetotthon című versemet, hogy milyen kegyetlen. Valóban kegyetlenül írtam le az öregkori halált a szeretetotthonban. Kiváltó oka az a borzalom, amit a Lipótmezőn, a női zárt osztályon tapasztaltam, ahol külön részleg volt az agyonsebzett, bolond öregasszonyoknak, akik a vegetáció szintjére süllyedve éltek és haltak. Ezt írtam meg. A költészet más régiókban mozog, mint az egészségügyi oktatófilmek kísérőszövege, felesleges tehát ezt elvárni tőle. Én csak úgy tudok írni, hogy feszültségben vagyok önmagammal, a világgal. Nem regisztrálok, hanem fölhasításszerűen érzékeltetem, amit látok: egy varjút, egy fát, egy embert. Tehát: megütközve, nemcsak 99tudomásul véve a dolgokat. Az ilyen élveboncoló lírát lehet szeretni, vagy elutasítani, de szépelegni benne semmiképpen sem.”
Az írás tehát éppen emiatt az élveboncolás miatt nem esztétikai munkálkodás, hanem életmentés, megváltási aktus számára. Ahogy ő maga fogalmazza ars poeticának is beillő vallomásában: „A költészet áldozat. Önmagadat kell leszúrni, önmagadat kell föláldozni, hogy megváltsd magad és a saját megváltásod példája árán a másikat, a harmadikat, az olvasót – nagy szóval az emberiséget. A költészet a megváltás műfaja. Ahogy ezt Ady, József Attila, Petőfi, Arany János, Szabó Lőrinc gyakorolta, a saját vére árán, az idegsejtjeivel feláldozta magát a reménytelen küzdelemben, amelyre az Isten vagy a sors kárhoztatta. A makrokozmosz kivetette erre a földre, hogy itt döglődjön 50-60 évig, és elpusztulva olyan valamit mutasson fel, mint egy kis fűcsomó, egy szívcsomó, egy vergődő láng a világban. Ezen alul nem érdemes verset írni!”
A Szeretlek, akárki vagy (1975) című kötetének filozofikus címét egy máriaremetei buszmegálló falán találta. Máriaremetén lakott az egyik szerelme, Erika. A kötetben van egy azonos című ciklus, amely tartalmazza az életmű legszebb szerelmes verseit: Valakit szeretek, Bilincs, Kivégzés, Ellen, Sztriptíz. Ezek a versek nem a hagyományos értelemben vett szerelmi vallomások, inkább ellen-versek: a gyötrelemről, a gyűlöletről és paradox módon mégis a szere100tetvágyról szólnak. „Agyonlövetném mind a nőket… akik igazából szeretnek” – írja Kivégzés című, dermesztő versében. Erre rímelnek az Egy ember sorai: „Emberölés volt mindig / legbenső ingerem, / amennyire magam / magamtól ismerem. / Most szép kabátban járok, / s dolgozom, mint az áltat / és verset ajánlok / föl a Szűzmáriának. „Távirat című versének kezdő sorai szinte egy korábbi regényének a címét idézik: „Szeress, ne szeress, öldökölj”.
Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ezek a versek végletes kifejezései annak a szeretetvágynak, amit a Bilincsben olyan csodálatosan leleplez: „Szeretném ha a szeretetnek / csuklóéles bilincseit / levernék rólam hogy eresszek / el a kezemtől valakit / hogy szerethessek szerelemmel / kezénél fogva valakit / és újra rámvernék egy ember / csuklóéles bilincseit.”
A Keresztúton című ciklus a nagy létverseket tartalmazza: De profundis, Golgota, Keresztúton, akárcsak a Hajók ciklusa: Csak az a baj, A hó, Otthon. „Csak az érkezik meg, akit várnak, / szállítson bármit a hajó, / van, aki maradhat magának, / aranykorlátot fogva állhat / kiszolgáltatva, szabadon.” (Hajók) Nem ő az az ember, aki szabad szeretne lenni, noha mindig minden kötelékből elmenekül. De ahogy egy másik versében írja: így nem érdemes élni. „Most végre magam lehetek. / Nők és magyarok nélkül. / És az örökös szeretet / bennem marad emlékül. / …A teljes szabadság vagyok. / Az anarchista férfi / egy Zola könyvbe írva, csak / így nem érdemes élni.” (Szu101permagány). Az ambivalencia itt is jól érzékelhető: a költő szabad akar lenni, de szerelemre vágyik, le akarja verni a szeretet bilincseit, majd újra magára rakni, haza akar érkezni, de már nem tud. „Nincs módom megérkezni, / nincs már meg az az út, / amin az ember ennyi / baj után hazajut… / Pár száz lépés a sorban / hiányzik, az a táv, / amíg az ember jobban / megérti önmagát. / – Haza akarok menni – / ezt mondja a beteg, / az utas és mindenki, / aki megszületett.”(Aki megérkezett)
„Már 1965-ben a Halló, Krisztust akartam adni kötetcímnek, mert ez harmincéves alapversem, amelyik a krisztusi megváltás emberi kérdőjele. Akkor nem engedélyezték, túl harsánynak bélyegezték, ezért lett a kötet címe Emberfia. Ha majd egyszer valaki megállapítja a költői stílusomat, nem azt mondja, hogy lírai vagy avantgarde, hanem azt, hogy blaszfémikus.”
Ez a blaszfémia jellemzi a humorát. Nem tisztel sem istent, sem embert, gúnyt űz mindenből, legfőképpen önmagából. És éppúgy, mint a Rikikiben, ez a játék segíti életben maradni. „Nekünk a humor olyan mint a méreg / szakadt tüdők elroncsolt véredények… / Olcsó és ad hoc vicceket / sütünk el fegyverek helyett / bruhaházunk és becsinálunk / – közben a közönségünk ránk unt – / … itt minden humor egy-egy jellem / ordenáré és kellemetlen / mi mindig azon vihogunk / hogy életben-e maradunk?” (Humor) Mottója önkritikának is beillik: „Isten kezében rózsaszál / volnál, ha róla szólanál / Így csak az ördög szája vagy / Akinek a szája nagy” (Rózsaszál).
102„17–18 évesen nem tudtunk semmit komolyan venni, nekem örök életemre meghatározó lett ez a magatartás. Mindszentyt is kiröhögtük, Rákosit is kiröhögtük. A Sztálin film ment az Uránia moziban, és úgy nevettünk rajta, hogy majdnem elvittek minket. Ma is ugyanígy vagyok, hál’istennek, nincs az a párt vagy vallás, amit komolyan tudok venni. Nem komolyodtam meg, mert rájöttem, hogy az ellenállás legmagasabb formája a röhej. A humor és a hamleti tétovázás. Mindkettő immunitást ad. Van a dolgoknak egy olyan görbe tükre, ahol minden kaján fénybe kerül. Így látott Karinthy Frigyes, így látott Rejtő Jenő, így látott Örkény István, és így látok én is.”
A Halló, Krisztus (1991) kötet jó példája ennek. Már maga a címadó vers is blaszfémikus. „Már mindenféle krisztus voltam, / sovány, erőszakos, dagadt, / és úgy tartottam, ahogy illik, / ütés alá a vállamat. / Hülyéskedő voltam, fölényes, /aztán meghúzódó, sunyi, / hogy el ne szóljam magam arról, / amit ki kéne mondani.” (Halló, Krisztus) Még az olyan megrázó versek, mint a Kenyér is, groteszk csavarintást kapnak a végén: „Arcomon áll az esztendők sora / tapos, tapos, amíg csak nem nyű el / engem is Isten alkotott, csak a / kezét feledve, lábbal és dühvel.”
Ebben az évben még egy kötete jelenik meg, a Kettős zsoltár (1991). Már túl van a két legnagyobb verseskönyvén, az Istenigazából (1978) és a Lóhalálában (1987) címűeken. Mindkettő az életmű eddigi legteljesebb összegzését adja. 103Az Egy család halálától a Káin bélyegén át a Por-versig a legszebb és legmaradandóbb Gyurkovics-verseket tartalmazzák. Bennük megtalálhatók azok a magyarság-versek, amelyek az utóbbi tizenöt év termését jellemzik. Itt is saját útját járja a költő, nem csatlakozik egyetlen párthoz vagy csoportosuláshoz sem. Azt vallja, hogy akik ebben a Kárpát-zugban élünk, akár akarjuk, akár nem, mindennap hátunkra vesszük ezt az országot. A maga végletes, blaszfémikus módján szögez le kőkemény igazságokat: „mindegyik Népköztársaságban / meghalunk, ez természetes.” (Történelmecske) Szinte reformkori dühvel, de senkivel össze nem téveszthető humorral ostorozza a magyarság ezeréves bűneit:
(Honderű)
„Az utóbbi években talán látható a versekben, hogy van itt egy nemzet. Én sosem voltam magyarkodó, de végtelenül bosszant az is, ha valaki antimagyar. Ez irritál, hiszen valamilyen módon ide kötődik az ember. A Boszorkányok pedig vannak kötet és az utánajövők egyfajta plebejus, anarchista hangot képviselnek, amit nagyon szeretek. Egyrészt odamondogathatok azoknak, akik hazátlanoknak vallják magukat, másrészt azoknak, akik a babot is piros-fehér-zöldre fejtik. Se ide, se oda nem tartozom.”
„Mámoros Isten! – riadok föl verejtékezve – micsoda irtózat, de micsoda öröm magyarnak lenni! Ez ennek a nyomorult, Kárpátos földnek az egyetlen vallása. Mindig és kezdetektől fogva azt tartottam, hogy Isten gyermekei vagyunk, hiszen ő volt a fő-lehelő, és talán nem is a magyar földbe, hanem az ő szippantásába térünk vissza. És Jézus Krisztus nagyobb király, mint Szent László. Az egyetemes ember Jézus magasáig lobog és nem a piros fehér-zöld zászló országházáig. Beckett Sámuel éppúgy rokonom, mint Vörösmarty Mihály. Mégis úgy látom, hogy ennek a népnek a nemzet a vallása, különben megdöglik.” (Festett oroszlán) Az ő magyarsága sosem deklarált, melldöngető; természetes és magától értetődő, hogy „nincs mentséged – ezek105hez tartozol”, ahogy a Hazám című versében írja. Nincsenek illúziói, ez a haza elárulja, besúgja, kiirtja. Az új generáció leszúrja és rágógumiját az arcába köpi (Generáció), mégis ide tartozik, sehol másutt nem tudna élni. Még a szülőföldjét is elvették tőle, de számára az emberek jelentik a hazát. „Mert néha villan egy-egy férfiarc, / mert hallod hangját egy-egy csecsemőnek, / ez az az ország – akármit akarsz – / a legszebb hely síkságnak, temetőnek.” (Hazám)
A Kettős zsoltár a szerelmi líra eddigi legteljesebb válogatása. A címlapján Szalay Lajos grafikája, a mottója pedig egy Mauriac-idézet A szerelem sivatagából: „Valamennyiünket alakítottak, és megint átalakítottak mindazok, akik szerettek bennünket… Nincs szerelem, nincs barátság, amely sorsunkat keresztezve ne munkálna az örökkévalóság számára.” Ezt vallja a költő is, aki „szeretetre gyönge”, ezért számtalan nő keresztezte az életútját. „Elsőnek mindig én szerettem, / ahogy a boldogtalanok, / majd ők. De közben elvesztettem / a magamhoz való jogot.” (Engem) Ő, a nagy mágus és varázsló miközben másokon segített, valójában másoktól, a nőktől kapott mindent. Ezt már korábban is leírja a hittel kapcsolatban a Hála című versében. A Kettős zsoltárnak is több darabja szól erről. „Sokat vártam az emberektől, / s nem fogadtam el keveset. / Gőgös vagyok. Bünteti Isten / azokat, kiket szeretek.” (Sokat) „Könnyű szeretni azokat, / kiket lehet szeretni – / de akik a szeretetünket / nem tudják semmivel kiérdemelni! / Állunk mellettük, mint a 106fény, / ki maga is mélybe hullott. / Őrizzük állkapcsunk között / a gönceinket, mint a buldog.” (Méltatlanok) „Csak az válthat meg, aki meghal értünk, / s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.” (Péntek)
A kötetben benne vannak az életmű legnagyobb szerelmes versei: Feleségemnek, Négy évszak, Szerzetes, Kivégzés, Köszönöm, Szeretni, Örök, Isten választottja. Ez utóbbi olyan, mint egy ima, profán litánia, amely az asszonyokról szól, a költő életének állandó kísérőiről.
(Isten választottja)
Ritka az olyan verse, amely nélkülözi a gúnyt, a blaszfémiát, a nagy dolgok profán szemléletét. De amikor eltér ettől a hangvételtől, szinte kosztolányis magasságokig emelkedik. A Béke című verse a Hajnali részegség költőjét idézi: „Föllobbanni a légbe / hol a sugár özönnyi, / Isten kitárt világát / még egyszer megköszönni!”
A Láb Uru Keng – Keng Uru Bál kötet (1996) az utóbbi évek verstermését gyűjti egybe, beválogatva egy-egy kiemelkedőt a régiek közül. Már formailag is szabálytalan a kötet, nemcsak a címe játékos, hanem a tördelése is szokatlan. 107A könyv közepétől fejtetőre állnak a versek, és meg kell fordítania a kötetet ahhoz, hogy olvasni tudjuk. Az ajánlása villoni, A test balladája óta a költő gyakran fordul ehhez a balladai formához: „Herceg, ajánlom néked ezt a könyvet / fehéren, feketén vagy fejre állva, / bohócként kinek az se volna könnyebb / hogy ha gyertyaként az égben égve állna.”
A kötet ciklusai: Emberkísértés, Jelenkísértés, Múltkísértés, Istenkísértés, Jövőkísértés. A gyurkovicsi költészet valamennyi fő vonulata megtalálható benne. Az örökös istenkeresés, a vágyakozás a feltétel nélküli hit után, azért az egyszerű tőmondatért, amit egy óbudai temetőben olvasott hajdan: Hinni – jobb.
(Legenda)
Ezt a Krisztus utáni vágyát lázadó emberként fogalmazza meg egy másik versében, a Por-versben. Ez az az attitűd, amely annyira jellemző Gyurkovics lírájára: a szembenállás mindennel és mindenkivel, még Istennel is.
108(Por-vers)
A másik vonulat az emberek, a nők, az életben tartó kapcsolatok. „Az életemet köszönhetem a nőknek, akik megszerettek” – ahogy a Nők balladájában írja. „E szerelemnek az az ára / nem gondolva már senki másra / hogy fölfeszíted régi társad / a legutolsó keresztfára: / az egyiket a másikára”. (Kereszt-szerelem) A Jelenkísértés amerikai útjának emlékeit fogja össze, és benne vannak a magyarság-versek is: Nyúl-ország, Lajos király a Csele pataknál, Bolha-dal, Farizeusok. „Lehet, hogy nem vagyok magyar / csak szerb vagy régi talján / én mégis kihúzom magam / mint Ady Isten balján / lehet hogy nem vagyok magyar / csak rigó Isten ujján.” (Rigó)
Az Emberkísértés darabjaiból összeáll a lírai önportré. „Indultam Rákosfalván / mint városi fi109úcska / a szelíd bokrok alján… / Hamar az égre törtem / mint nagy terű madárka / az röpül ilyen bőszen / őrülten aki árva / mert mindig árva voltam / az irodalmi pályán / de tudtam a magosban / az örök élet vár rám”. (Menny és pokol) De a kötet legtöbb versét a halálélmény szövi át, hiszen ezek az infarktus után született művek. „Egyszer ne gondolj semmi másra / csak a vegytiszta elmúlásra – / akkor fogsz kapaszkodni minden / erőddel csak hogy legyen Isten.” (Embertelenül) „Ez voltam én, ez lettem én, / magányos torzó, lázadás, / A szívem rossz és kőkemény, / torkomban ég az elmúlás.” (Erdei manó tánca) „Herceg ki könnyű álmot / senkinek sem ígértél / s őrült vágyakkal vásott / sápadtra a fehér tél / kérlek tisztíts meg engem / a csillogó kacattól / hátul harsog a tenger / és ott áll már az angyal.” (Az ószeres balladája)
Ezeknek a rendkívüli mélységű, filozofikus verseknek az oldása Gyurkovics gyerekköltészete. Talán jelképesnek tekinthető, hogy ilyen a két utolsó kötete: az Apa csak 1 van (1997) és a Kukoricacsutka (1997). Mindkettő kivitelezésében is gyönyörű, az elsőt Schéner Mihály rajzai díszítik, a másikat egy fiatal grafikus, Velekei József Lajos alkotásai. Az Apa csak 1 van ajánlása: „Ajánlom ezt a könyvet nekem magamnak, aztán minden gyereknek, akik felnőnek, és minden felnőttnek, akik gyerekek.” Valójában anyjáról és apjáról szól a kötet –, benne olyan versekkel, mint az Anyám apám szerelme – rendkívül játékos formában, rövid négysorosokkal, tréfás rímekkel. Gyurkovics, aki képes volt az év valamennyi 110névnapjára rímet találni a Névike című (1983) kötetében, nemcsak e formai játék révén, hanem lélekben is közel áll a gyerekekhez. Intenzíven élnek benne gyermekkori élményei és az a furcsa világlátás, amely a Kukoricacsutka verseit jellemzi. A szorongást itt is oldja a játékosságra való erős hajlam. Olyan költői játékok vannak a kötetben, mint a Bölcsődal ismeretlen nyelvű, leginkább norvégra emlékeztető, csupa ritmus varázsigéje; a Lánykérő pattogó ritmusú vallomása, a Gyerekszerelem szinte énekelhető kétsorosai:
„Pilinszky mondta rólam, hogy vajákos költő vagyok. S csakugyan gyakran boszorkányos-ijedelmes naivitással próbálok emberrel, istennel vagy halállal perelni. Máskor meg komédiával, mutatvánnyal igyekszem a szorongásomat leplezni. Ez valóban mágikus játék.”
Íme, egy még publikálatlan verse, amelyet hagyományos, kis kockás füzetébe írt az éjjeli kegyelem állapotában, szerelmi lírájának öregkori fejezetét gazdagítva:
1111997. január 13-án éjjel 2 órakor
Gy. T. a lakásában található felirattal ellentétben – „Isten hozott, de legközelebb reggeli után gyere, hozzál magaddal ebédet, de még vacsora előtt menj el!” – remek házigazda. Otthonosan mozog a konyhában, bekukkant a jégszekrénybe, és öt perc alatt összeüti az ételt a vendégnek. Nála ettem először lecsót csiperketésztával – különleges párosítás, de nagyon finom! – és párolt padlizsánt. Mindenhez krinolint eszik, gyerekkori kedvencét – még a leveshez is. Előételnek paradicsomot szeletel vagy uborkát. Vékony rozsszeleteket vág, és ízlésesen megterít. Rossz néven veszi, hogy a kitűnő ebédhez nem iszom bort.
Legújabb játéka egy kenyérsütőgép, amelyet Németországból szerzett be. Az a vágya ugyanis, hogy frissen sült kenyeret egyen, ami másnap sem hullik szét darabokra. Ezzel a géppel éppúgy játszik, minta faxszal vagy az üzenetrögzítővel, amelynek szövege teljesen jellemző rá: „Halló, Gyurkovics-szalon. Hívj, keress, szeress! Üzenj vagy faxolj! Helló!” Mindezt fuldokló nevetés közben mondja szalagra. Ha felhívom, nekem is mindig nevethetnékem támad.
115 116„Nem olyan kötelességszerűen írok, mint Thomas Mann, hogy naponta két oldalt. De mindennap megkeresem az ihlet pontját, hogy rám találjon és én is rátaláljak.” A vers tehát kegyelem, hajnali „istenláb-kisujj”, a próza viszont napi penzum. Nemrég az Alibi című regényt írta így, amelyet folytatásokban közölt a Hitel című folyóirat. Novellát kevesebbet ír, mint azelőtt. Másik műfaj lépett a helyébe: a tárca, amelyet az újságok jobban igényelnek.
„A novella nagyon élvezetes műfaj, jó dolog írni, mert viszonylag rövid idő alatt lehet összefogni. A lényeget kell megragadni egyetlen ívben. Már régen nem írok novellát. Tárcaírásra adtam a fejem a megélhetési gondok miatt. Ez publicisztikusabb műfaj, jobban kötődik a napi ügyekhez, de elrontja az embernek azt a látásmódját, hogy egy test köré építsen történetet. Ezért találtam ki Jezovics figuráját, mert nekem nem történet kell, hanem költői hős, aki köré történetet tudok írni. A novella – táblakép. Ott ki kell feszíteni a vásznat, föl kell hordani az anyagot, alapozni kell és dolgozni rajta, ez mérhetetlen feszültséggel jár. A tárca inkább grafikai műfaj, ezért nincsenek meg benne azok a színek, amelyek a novellát novellává teszik.”
Első novelláskötete, az Elcseréljük egymást (1973) a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg, mert a Magvető elutasítása után Illés Endre felkarolta. Ajánlása az apjának szól, aki már nem 117érhette meg a könyv kiadását. Ezt követi az Öngyilkosság receptre novellaválogatása (1977). A bíboros (1987) már újra a Magvetőnél és Az utolsó karácsony (1980) is itt jelenik meg. A legszebb novellája talán a Nincs választás, amely a magára maradt anyáról szól kaján szeretettel és jellegzetes gyurkovicsi csavarral: az anya bemegy a szavazófülkébe, és nem jön ki többé. A legőszintébb írása az Elvált apa levele – lányaihoz, amely saját életének beismerő vallomása. A legismertebb novellái a Vulgária presszó darabjai, amelyek modelljei költő kortársai. (Ruha teszi a költőt, Írástudók gárgyulása, Mindenki ír…)
A bíboros című kötetének már a felosztása is frappáns: Reál, Szürreál, Irreál alcímekbe osztja írásait. A Reálba tartozik a Hé, Jani!, amelyben egy ismert típust – a funkcionáriusnőt – ábrázolja néhány találó vonással. A Szürreál jellegzetes darabja, A férfi másik élete egzisztencialista írás. A Marseilles-ben, egy idegen városban bolyongó főhős nem tudja, mit keres itt. Egy illat – a rántott húsé – elindítja benne a gyerekkori emlékezést, éppúgy mint Proustnál a teába mártott madeleine sütemény. Az Irreál kiemelkedő írása a címadó elbeszélés. A történet annyi, hogy egy asszony beleszeret a bíborosba anélkül, hogy tudná, kicsoda. Csak akkor jön rá, amikor bemegy a templomba, és meglátja misézni a férfit. A papi szerep a beöltözést teszi lehetővé az író számára, úgy ír önmagáról, hogy ne legyen felismerhető. Akárcsak a 118festő-versekben. A bíboros a szerelemről szól, a szerelem lehetetlenségéről és embert megváltoztató hatalmáról. „Két ember sorsa összefonódik egy pillanatra, és aztán elválik, de ezáltal a két ember lényegesen megváltozik. Az emberek átszellemülnek, és az átszellemültek emberiesebbé válnak. Nem is fontos a személy később már. Hiszen ez a szerelem önmagunkért volt. Önmagunk metamorfózisa, megváltása egy újabb étet számára. A régi vivőanyagok átalakulnak, és hatnak tovább, noha már rájuk sem ismerünk. Egyesek emléknek nevezik, mások feledésnek.”
A novellákat ugyanaz a költő írta, mint a verseket. Valójában nem történeteket ír meg, hanem embereket, helyzeteket, életérzéseket. Az idegenséget (Még egy kicsit előbbre, A férfi másik élete), a magányt (Angyal utca 7.) a szerelmet (Nem a saját nevemen, A bíboros), az elesetteket (A kagyló), az öngyilkosokat (Öngyilkosság receptre). Költői eszközei ugyanolyanok a prózában, mint a versekben. Ilyen metaforákat és jelzőket használ: „A piac becsukott bódéi elmagányosodva sejtették a hétfői nyüzsgés halait, sárgarépáit, száraz virágait.” „Az egyik erkélyen büdös dühvel jelezte, hogy kinyílt a magyar, tavaszi muskátli.” (Nincs választás)
Az utolsó karácsony című kötet tulajdonképpen a korábbi írások válogatásának tekinthető. Benne van A bíboros éppúgy, mint a Hé, Jani! A címadó elbeszélést – ezt a groteszk írói önportrét – már A bíborosban is olvashattuk. A kőműves szerepe című novellával – amelyet Latinovits 119Zoltánról írt – kezdetét veszik az írói életműben a színészírások.
„Nem esszét írok, hanem rapszódiát. Annyira improvizálok, hogy ez szétfeszíti a műfaj kereteit. Az én esszéim improvizációk, nem a gondolkodás eredményei. Eredeti agyfölépítésű ember vagyok, intuícióim vannak, és bele tudok hatolni az emberekbe. Ez mérhetetlen adottság. Leírni már nehezebb, mert ennek igazi műfaja a vers. Sosem volt egyetlen témám sem – téma, ilyen nincs! Nem vagyok par excellence prózaíró, mert nem megfigyelések alapján dolgozom. Nem tudok pontosan leírni egy arcot, de lényegesebb dolgokat tudok. Nem az észlelés síkján mozgok, hanem az érzetén. Nem azt az ablakkeretet látom a szomszéd házban, hanem mögötte egy embert, akinek a szerelme hozta Párizsból azt a sajtot, ami az asztalon van… így alakul ki az írás. Ezek nem igazi prózák, ezek krúdys, márais és mándys prózák. Ezért szeretem Hrabalt, akit nagy írónak, írótechnikusnak tartok a szó jó értelmében. Úgy tudja magát érzékeltetni az írás szövetében, ahogy korunkban talán senki. Ezért szeretem a festészetet is. Ha ránézek egy képre, egyszerre ragad meg. Szimultán – ez adja a festészet lényegét. Globális érzet, ahogy a vers is. A próza ezt nem tudja, ott sorjában történnek a dolgok, nem szimultán.”
A Színház az egész – nem is – világ (1984) írásai miniesszék. Rendkívül szubjektívek – Gyurkovics csak azokról a színészekről és rende120zőkről ír, akiket szeret – és mégis objektívek abban az értelemben, hogy valami fontosat, addig ismeretlent tudunk meg a riportalanyairól. Nem is igazi interjúk ezek, hiszen Ruttkai Éva piros kis Polskijában az író is ott ül, ahogy Dayka Margit terített asztalánál is ő beszél, Domján Edit öltözőjében is ő ül, és Huszárik Zoltán őt látogatja meg új lakásában. Az író jelen van, hiszen azért író. De mégis úgy idézi meg e nagyságokat, ahogy senki: esendő emberi mivoltukban, fáradtan és felemelően. A színházi csodát mutatja be a hétköznapokban. Mert pontosan tudja, hogy „a színészet nem életbiztosítás, nem emberbiztosítás. Bizony, a színészet, nem hiába óvták úrilányainkat ettől a szakmától jótét atyáink – dögletes egy foglalkozás.”
Szabálytalan írásai – amelyek főként a Film Színház Muzsikában, később a Taps című lapban jelentek meg – elsősorban a kedvencekről szólnak: Felliniről, Huszárikról, Latinovitsról, Monori Liliről. És azokról, akik játszottak a darabjaiban: Domján Edit (Estére meghalsz), Mensáros László (Estére meghalsz, Isten nem szerencsejátékos), Somogyvári Rudolf (Nagyvizit, Kreutzer-szonáta), Tábori Nóra (Nagyvizit, Őszinte részvétem). Nem szégyelli bevallani, hogy tanult tőlük: színházcsinálást, szakmaszeretet, alázatot, átlényegülést. Amit például Mensáros Engelhart Simon-alakításáról ír, az már szinte alkotáslélektan. „…az előadásokon úgy néztem, mint néző. Eszembe se jutott, hogy azokat a mondatokat – gyötrelmes és igazságkereső 121lelkifurdalással – én írtam. Itt valami átlényegülés történt, amit minden szerzőnek jó szívvel kívánhatok. Mensáros olyan szövegeket mondott, amiket úgy hallgattam, mintha idegen írta volna. Vadonatújak voltak, ott születtek meg a színész szájában, és – túlmutattak a darab mérlegelő igazán. Mensáros túlnőtt a szerepen: ő mondott nekem valamit. Ami már nem is egyszerűen a darabra vonatkozott. Mint egy regényben, melyben felfogjuk az élet tartalmát. Hitet adott, nem a kereszténység paphitét, hanem az egész élet nyomorúságos folyamatában már-már elvesztett emberhitet. Hogy helyt kell állni. Hogy elbukunk és föltámadunk. Ártunk és segítünk. Gyötrelmesen igaz dialektikát.”
A szabálytalan írások másik gyűjteménye az Üdv a tolvajnak! (1973), amely jellegzetes gyurkovicsiádákat tartalmaz. Ilyen a Morze:
– Szorong?
– Szorongok.
– Nem kéne.
– Muszáj.
– Miért?
– Így lettem emberré.
Ezek a dialógusok akár egy Gyurkovics-színműben is megállnák a helyüket. De így kiragadva, önállóan még frenetikusabb hatást érnek el. A dialógustechnika, amely annyira egyénivé teszi a darabjait, itt is meghatározó (Színészcsata). Ezért ezek az írások nem novellák, nem esszék, nem tárcák – egymásodpercesek, ahogy Bácskai Lauró István filmrendező nevezte őket. Átmenet a novella és a tárca kö122zött, valójában egy Gyurkovics által kitalált műfaj. „Saját adottságaimat tettem műfajjá: a humort, a dialógusteremtés képességét. Szeretem az újságírói műfajt, mert populáris. Olyan, mintha közönség előtt lépne fel az ember. A Lyukasórában van egy állandó rovatom, a Rekontra, ahol Sinkától Máraiig mindenkit megírok. Szeretem ezt a rövid műfajt. A színészírásaim olyanok, mint a rézkarcok, savba mártva. Ami a savból megmarad, az rajzolódik ki plasztikusan. Ezek nem esszék, ezek rézkarcok.”
A magyar vadkan (1995) borítóján és belül is Eigel István remek karikatúrái láthatók az íróról. És övé a fülszöveg is: „Rendkívüli produkcióóóó! A pénztár fölött plakát hirdeti, hogy naponta új műsorral lép fel a népszerű Bohócmester. Az Aréna hatalmas. Elfér benne az óriási-porond, ahol a Kisvilág és a Nagyvilág díszlete váltakozik, a rivalda fényei pásztázzák a játékteret, a tekinteteket a színpadra fókuszolják, ahol a sziporkázó esemény percekbe tömörítve zajlik. A műsor? Az Artista soha meg nem unható fordulatokban cserélgeti a témát, a díszletet, a jelmezt. Hol lüszterkabátot, hol kaftánt vesz magára, mint Macera Mór, az öregedő óbudai vendéglős, máskor – a Levelek Mandzsúriába írójaként – égi magasba röpködve társul hívja megdicsőült artista partnerét, aztán Jezovics köntösében drótkötélen egyensúlyoz, trapézon leng a háló nélküli térben…”
Mindegyik a napilapokból ismert írói álnév: Macera Mór, Jezovics, aki az Alibi című, még kiadatlan regényének is hőse. Szakáli, a barátja nem is titkoltan Szakonyi. A magyar vadkan 123pedig ezeréves történelmünk szimbóluma, a széthúzás fantomja, amely Gyurkovics szerint minden korban – ma is! – szedi áldozatait. Jezovicsként megírja ezekben a tárcákban az úti élményeit: Japánt (A soha le nem menő nap országa), Amerikát (New York-i levelek), Olaszországot (Róma nincs). És persze a kortársakat és az elődöket (Hol van Illyés Gyula?; Ne lőjetek Kosztolányira). A Levelek Mandzsúriába ciklus – amely a rádióban is elhangzott – Galsai Pongrácnak íródott, Grácinak, az elhunyt jó barátnak, akihez úgy beszél a napi eseményekről, politikáról, irodalomról, mintha egy másik világba tudósítana.
És bár a tárca tipikus újságírói műfaj, Gyurkovics ezt is a saját képére formálja, irodalommá teszi. Megírja bennük a gyerekkorát (Tarró bácsi szabadságharca, Hálóing), infarktusát és kórházi élményeit (Lyukas óra), a szüleit, akikre egyre jobban hasonlít (Kedves Anyám), az unokáját (Karambol) és persze mindig és mindenkor önmagát az irónia görbe tükrében (Itt élned, s nem halnod kell): „Jezovics szokása szerint dühöngött. Hogy szűk a szék, meleg van, de kicsit hideg is, nagyon lanyha a hangulat, ám tulajdonképpen erőltetett, sokan vannak ilyen kevesen, sehol egy mámoros pillanat, az egész fakó és mégis mesterségesen felfokozott, hamis, mint minden ünnepség, bár a szándék nemes, teljesen egyértelmű, hogy kétértelmű. Jezovics tehát dühöngött – senkit sem kedvelt, hiszen mindenkit akart kedvelni. Nem akarta ráerőltetni az akaratát senkire – csak mindenkire.”
124Havas, téli napon siettem Veszprémbe a Fekvőtámasz főpróbájára. Gy. T. barátai nem tehették, hogy nem nézik meg valamennyi darabját a világ bármely pontján. Egy másik ilyen havas januári napon jutottam el Egerbe, a Kutyakomédia premierjére. Veszprémben azonban még mindannyian tíz évvel fiatalabbak voltunk. És Gy. T. élete első profi színészi szerepét játszotta – a saját darabjában. Bevallom, nagyon féltem. Más dolog a társaság középpontjának lenni, bohócnak az utcán, a villamoson, az emberek között. És megint más a színpadon, ahol ez a bohóc-ösztön kevés, kell hozzá a szakmai tudás is. A félelmeim alaptalanok voltak. Gy. T, abban a frappáns jelenetben nem Gy. T. volt, hanem az Ezredes, ez a kicsit nagyképű, kicsit őrült és nagyon komikus figura, amelyet olyan jól megírt magának. Nem volt civil a pályán – igazi művész volt!
Nagy kő esett le a szívemről, rohantam gratulálni, hiszen őszintén tehettem. Az öltözőben az ilyenkor szokásos rendetlenség fogadott: kellékek, katonaruhák, bakancsok, krémek szanaszét dobálva. Gy. T. a tükör előtt ült, és épp a sminket szedte le magáról.
– Na, milyen voltam?! – csapott le rám.
Ezt a kérdést ilyen hangsúllyal csak vérbeli színész tudja feltenni. Így kérdeztek valaha Gy. T. darabjainak szereplői: Somogyvári Rudolf, Bilicsi Tivadar, Benkő Gyula.
125 126Drámaíróként a közép-kelet-európai abszurdnak azt a vonulatát folytatja, amelyben a morbid világlátás társadalmi felelősségérzettel párosul. Ez a szemléletmód az abszurd jelenségeket nem a világból kiszakítva vizsgálja. Gyurkovicsot legtöbb színpadi művében az foglalkoztatja, mit jelent ma magyarnak, közép-kelet-európainak lenni, milyen tanulságokat hordoz a múlt, és mit őriz ebből a generációk tudata, milyen szálakkal kötődik az egyén sorsa a nemzetéhez, mi a haza fogalma napjaink valóságában. Ezek a kérdések tragikusak és sorsdöntőek. Írói alkatától azonban idegen a tragédia. Kérdéseit és válaszait ezért – paradox módon – a groteszk segítségével fogalmazza meg. Ez adja műveinek sajátos szemléletét és jellegzetes humorát.
Darabjait nehéz lenne bárhová besorolni, mert nélkülözik a hagyományos értelemben vett cselekményt, a konfliktusrendszert, a jellemfejlődést, vagyis az ismert drámai elemeket. Kész típusokkal és viselkedésnormákkal dolgozik, ezeket helyezi adott szituációba és vizsgálja reflexeiket. Az eredmény: a reakciók annyira képtelenek és abszurdak, hogy általuk a világ is azzá válik. A gyurkovicsi groteszk lényege tehát a diagnosztizálás: az emberek reakcióinak vizsgálata. Drámái valójában pszichológiai tesztek, egy érzékeny és játékos elme valóságfaggató gyakorlatai.
A Csóka-család (Őszinte részvétem, 1975) a gyurkovicsi dramaturgia pontos modellje. 127Benne megtalálhatók az írói világkép legfőbb jellemzői éppúgy, mint a drámaszerkesztési technika sajátos eszközei. Melyek ezek? Mindenekelőtt a modellteremtés szándéka. A Csóka família tipikus magyar átlagcsalád a huszadik század harmadik harmadában. A történet a családfő, a híres kémiaprofesszor halála és hagyatéka körül bonyolódik. Mint a Gyurkovics-daraboknál általában, most sem a sztori a fontos, hanem az emberek viselkedésformái. Csókáék otthonába – amely nem annyira a gyász, mint inkább a zűrzavar képét mutatja – ki-be járnak a részvétnyilvánítók, akik a családtagokkal együtt valamennyien az örökséget keresik. A hagyaték mindössze egy sárga notesz, amelybe az elhunyt a találmányát – a félelem elleni képletet – rögzítette. Ebben a hagyatéki hercehurcában fokról fokra lelepleződik a családtagok önzése, mohósága és gátlástalansága. Egyetlen szereplő vonja ki magát a konc körüli marakodásból: Anikó, aki nem is vér szerinti rokona az elhunytnak. Ő – akárcsak Szakonyi Adáshibájának Imrusa – véglegesen távozik egy olyan családból, ahol nem lehet emberi módon élni.
Az Öreg (Szeretetotthon, 1970) is az emberi együttélés normáit, a generációs ellentéteket „teszteli”, akárcsak a későbbi darab, a Magyar menyasszony. Ott három, itt két generáció – a fiatal házaspár és az Öreg – él együtt a kis lakásban. Gyurkovics nincs túl jó véleménnyel a mai fiatalokról: önzőnek, üresnek, mohónak 128tartja őket, életük középpontjában a szerzésvágy, az anyagi javak hajszolása áll. (Az Öreget is azért küldik koldulni, hogy összejöjjön a kocsira való.) Az Öreg portréjában szeretetteljes, groteszk líra érvényesül, hiszen az ábrázolt jelenség – az öregek elmagányosodása, feleslegessé válása – valójában tragikus. Gyurkovics Öregje Füst Milán Boldogtalanokjának tragikus sorsú öregasszonyára emlékeztet. Neki azonban még az öngyilkosság sem sikerülhet – a groteszk befejezés feloldja a készülő tragédiát.
A Nagyvizit (1972) alapja kísérleti lombikhelyzet: hogyan viselkednek az emberek egy kórházi szoba kényszerű összezártságában, élet és halál küszöbén? A válasz: groteszkül. A helyszín valójában bármi más is lehetne (a választás talán a szerző eredeti foglalkozása indokolja). A Nagyvizit kórterme sajátosan sűrített életmetszet.
Négy férfi fekszik egy kórházi szobában, akiket a közös sors – a betegség – hozott össze. A négy típus az azonos állapotra különbözőképpen reagál – ez a gyurkovicsi teszt lényege. Van depressziós beteg, rigolyás, féltékeny, optimista. A Nagyvizit Gyurkovics jellegzetes műfajának, az „állapotdrámának” mintapéldája: nem történik benne semmi a kórházi lét apró-cseprő ügyein – a lázmérésen, viziten, ebéden, látogatáson – kívül. A beszélgetések témái állandóan ismétlődnek: a betegség leírása, 129a gyógyulás reménye, a külvilág, a múlt emlékei, a kórházi hierarchia megvitatása, a belső mikrovilág apró, jelentéktelen eseményei. A dialógusok jellegzetes gyurkovicsi szó-mondatokból építkeznek; a „kihagyásos” technikának itt az a logikai alapja, hogy ezek az emberek félszavakból is értik egymást.
Az emberi közönyösséget, a kommunikációképtelenséget ragyogó dialógustechnikával érzékelteti: a mondatok úgy mennek el egymás mellett, mint az emberek az életben. Hőseinek sajátja – Almási Miklós találó megfogalmazásával – az „értelmetlenséggel játszani képes hisztérikus szellemesség”. Mondatai nem egymásra felelnek, hanem egy korábbi vagy későbbi kérdésre. Dialógusai ezért látszólag a teljes félreértésen alapulnak, a sok különálló mondat mégis sajátságosan rímel egymásra. A gyurkovicsi dialógusok rövid, pattogó, gyakran egyszavas mondatok, amelyek sajátos pingpongtechnikát követnek. S bár a kérdések, feleletek látszólag nem állnak kontaktusban egymással, mégsem cserélhetők föl vagy helyettesíthetők be, mert nála a mondatok sorrendje maga is humorforrás.
Jó példa erre a Magyar menyasszony (1979), illetve annak átdolgozott változata, az Isten bokrétája (1980). A darab mindkét változatban egyetlen téma hármas variációja: a hazaszeretet fogalma napjainkban Magyarországon (mindkét változat első része), az ötvenes években (második változat második része) és a mai 130Argentínában (első változat második része). A három jelenetet Tamási Áron mottója köti össze: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Gyurkovics hőseinek legnagyobb baja, hogy sehol sincsenek benne otthon.
A Magyar menyasszony kispolgári közegében egy átlagcsalád három generációja él együtt. A szenilis nagyapa, az anyagi javakat hajszoló szülők, és az életüket átalvó, lusta fiatalok. Ez a korosztály már nem ismeri a fényes szelek nemzedékének hitét és az ötvenes évek egyéniségnyomorító légkörét. Ez a békében és jólétben felnőtt generáció már nem a szülők bűneiért felelős, hanem a sajátjaiért: a gondolatnélküliség kényelméért, az összkomfortos tunyaságért, a tettek hiányáért. A Gyurkovics-féle „gyugyuizmus” a Csurka Deficitjében szereplő hősök utódainak életformája. Nekik sincs hitük, terük és lehetőségük, de már nem is szenvednek ezek hiányától. Ez a semmittevés a darab második részében visszájára fordul. Az Argentínába disszidált fiatalok és az otthoni szereplők tükörképének megfelelő figurák lázas tevékenységgel próbálják kompenzálni a gyökértelenséget, az érzelmi üresség okozta szorongást. A magyar menyasszony azonban idegenben elpusztul, mint ahogy a kivándorlók éltető gyökerei is elsorvadnak Argentínában vagy bárhol a világon. Nem lehet hazátlanul magyarkodni, nem lehet elmenni és lélekben itthon maradni, nem 131lehet átmeneti állapotban élni, és a cselekedetek következményét nem vállalni. Ez a magyarázata Dona Lazaro öngyilkosságának.
A második és egységesebb változat, az Isten bokrétája logikája az, hogy a hetvenes évek magyarságtudatáért, illetve annak gyöngüléséért a közelmúlt eseményei, az előző generációk a felelősek. Ezért a szereplők – az első változat disszidensei helyett – generációs előképek. Gyurkovics tételének igazolásához bravúros szerkesztésmódot talált: a tükörképtechnikát. E játék lényege, hogy azonos típusokat mozgat különböző térben és időben. Nem ugyanazokat az embereket látjuk tehát az első és a második részben, hanem megfelelő tükörképüket. Ez az azonosság nemcsak a szerepekre, hanem a jelenetsorokra, sőt a darab egész felépítésére vonatkozik. A két részt valójában csak a technika, a tükörjáték leképzése kapcsolja össze. Az Isten bokrétája mindkét részében találunk postásepizódot, a jelenbeli ballonkabátos nyomozóknak az ötvenes évekbeli bőrkabátos figurák felelnek meg; a focimeccset televízión, illetve rádión közvetítik; mindkét részben megérkezik valaki: egy tanár házaspár, illetve egy vidéki rokon. A darab cselekményét ez a szüntelen ki-be járkálás mozdítja elő – akárcsak a Csóka-családban –, valójában nem történik más, minthogy fokról fokra megelevenedik a gyurkovicsi panoptikum. Kétségtelen, hogy a tükörjáték, mint írói technika, bravúros. A tér és idő szabad kezelése, illetve 132az ebből adódó logikai képtelenségek a groteszk drámaszerkesztés sajátjai.
Humorának lényege a különnemű jelenségek összekapcsolása. Olyan végletes dolgokat párosít össze, amelyek hatásukban bizarrak és meghökkentőek: Trianon mint mosópormárka, magyarság és makói hagyma, almaszappan és forradalom, focimeccs és koncepciós perek. Kedveli a szimbólumokat; példa erre a jugoszláv kölni, a makói hagyma és a Petőfitől kölcsönzött cím (Isten bokrétája). Gyurkovics Tibor a groteszket örkényi értelemben műveli: groteszk = szatíra + líra. (Talán azért is emlékeztet az Isten bokrétájában az ötvenes évek rajza – különösen a nagyapa elárultatása – Örkény István Pistijére.)
A Boldogháza (1989) színdarab a Szolgálat (1976) című kisregényből született. A témát először filmre írta meg Máriássy Félix számára, de nem valósult meg. Pedig kifejezetten filmre kívánkozik, a közép-európai abszurdnak abba a vonulatába, amelyet a cseh filmek, mindenekelőtt Menzel alkotásai képviselnek. Boldogháza – már a neve is gyönyörű! – vasútállomás az isten háta mögött. Pontosabban egy nagyváros közelében, ahová bejárnak dolgozni a falu lakosai. A nemzetközi gyorsok csak átrobognak az állomáson. Bata Lajos szolgálattevő vasutasnak mégis ez a világ közepe, az ő állomása, az ő helye a térben. „Mintha ő maga is át lenne hálózva vasútvonalakkal a lábától a feje búbjáig beerezve, mint egy térkép.” Kitaposott, kissze133rű életét a nyugdíjhoz közeledve két esemény bolygatja fel: találkozás a régi szerelmével és egy új kezelőgép, az Integra Domino beállítása. Mindegyik későn jön számára. A nagy találkozásból nem az egész életét megrendítő mozzanat lesz, hanem csak néhány lopott félAz új gép pedig, amelynek kezelését képtelen megtanulni, vasúti balesetet okoz. Az eredeti regény szeretetteljes lírával ábrázolja ezt az öregedő férfit, akinek „idegrendszerét úgy falták fel a vonatok, mint a hernyók a falevelet.” Az új generáció már itt van a nyomában, de ő még görcsösen ragaszkodik a helyéhez, hiszen a vasút az élete. Ha ezt elveszíti, mindent elveszít. Az együttérző líra – ezeket a mondatokat költő írta: „Bólogat, mintha sugallatot kapott volna a damaszkuszi úton”; „az idős hölgy ellebeg a szürke épület felé, mintha a bizonytalanság laktanyájába tartana” – harsány groteszkké változik a mű színpadi változatában. Előbb Veszprémben mutatják be, majd a Pesti Színházban.
Még egy regényből készült színdarabja van, az Isten nem szerencsejátékos (1976). Modellje Pásztory Valter bencés tanár, és megtörtént eseményt dolgoz fel, egy tragikus barlangtúra és egy könnyen végzetessé váló balatoni csónakozás történetét. Mégsem kulcsdráma, hanem egy veszélyes életforma és embertípus drámai tesztje. A paptanár, akiért rajonganak a tanítványai, a kívülálló elit életformáját testesíti meg. A kispolgári életforma elutasításával, a veszélyesen élni elvével, a rendkívüli tel134jesítmények kedvelésével óriási hatással van a kamaszokra, akik ezért a rajongásukért az életükkel fizetnek. A dráma gerincét két bírósági tárgyalás alkotja. Simon életfilozófiája a két főhős – a vizsgálóbíró és a paptanár – dialógjaiból bontakozik ki. A szikár gondolati drámából kimaradtak az eredeti regény lírai, emlékező részei.
„Számomra döbbenetes élmény volt a Valter atyával való találkozás. Dávid Kiss Ferenc színészbarátom vitt el hozzá a kiszabadulása után, akkor Tatán volt sekrestyés. Nagyon bizalmatlan volt, de a beszélgetés során elővett néhány cetlit. Ezek börtön WC-papírok voltak, olyan kicsik, mint a bélyegek. Átnyújtotta és azt mondta: többek között ezek a versek tartottak életben. És ezek az én Kenyértörés című kötetemből valók voltak! Ezt teljesen sorsszerűnek érzem. Akkor döntöttem úgy, hogy fiktív regényként írom meg a történetet. A megjelenése ellen nem is ő tiltakozott, hanem a csónakázásban részt vett lány családja. Pedig átírtam azt a részt, hogy ne legyen felismerhető. A kiadó becsületére válik, hogy mindvégig kitartott mellettem, őket csak az érdekelte, hogy nem támadom-e a katolikus egyházat. A hetvenes évek elején vagyunk. Az a faramuci helyzet állt elő, hogy a kommunista párt védte az egyházat – velem szemben! Mert ugye kitől kell félteni az egyház jó hírét, becsületét? Gyurkovics Tibortól. Ez volt a csúcs! Később megkeresett Ádám Ottó, hogy írjak belőle dara135bot a Madách Színház számára. Mensáros játszotta Simont, és szinte a második feltámadása lett. Több mint százszor adták elő. A bemutatón óriási felhajtás volt, nyüzsögtek az álruhás detektívek. De végül is nagy siker lett.”
Színházi karrierje is a Madách Színházban indul 1969-ben. Pártos Gézával Szakonyi Károly hozza össze, akinek addigra már bemutatták az Ördöghegy című darabját. A színház három egyfelvonásos bemutatót tervez és Gyárfás Miklós, Karinthy Ferenc darabjához kellene egy harmadik. Beviszi Pártosnak az Estére meghalsz című egyfelvonásosát, ami annyira megtetszik a rendezőnek, hogy egész estés darabot írat belőle. Végül is ez kerül bemutatásra Domján Edit és Mensáros László főszereplésével. És ezzel Gyurkovicsot beszippantja a színház, amely hallatlan népszerűséget szerez neki.
Két nagy korszaka van: a vígszínházi 1970-től 1980-ig és a veszprémi a nyolcvanas években. A Vígben nem kisebb ember, mint Várkonyi Zoltán szeret bele darabjainak különleges hangvételébe. Ő mondja a Nagyvizit fergeteges premierje után: „Megszületett a magyar abszurd!” Várkonyi minden módon támogatja, de van, amit ő sem tud kivédeni. Az akkori kultúrpolitika kézi vezérlésű irányítása a színházakon is nyomot hagy.
„Várkonyi nem olyan volt, mint Ádám Ottó: nem szerette a tragédiát. Ezért Az Öreg című darabom – amelyben Págernek volt egy nagy szerep – befejezését átíratták velem. Én úgy ír136tam meg, hogy az Öreg kinyitja a gázt, a babakocsit még utolsó erejével kitolja a szobából, magára húzza az ajtót, és öngyilkos lesz. Ez az igazi befejezés, ma is meggyőződésem, hogy jobb, mint ahogy játszották. Várkonyinak a koldulás tetszett mint fő motívum, hogy az Öreget koldulni küldi a családja, így szedik össze az autóra valót. A címe is más volt: Az öreg a háznál. De én mint kezdő szerző örülhettem, hogy egyáltalán foglalkoznak velem. Annyi eredménye mégis volt a darabnak, hogy ekkor született meg a klasszikus Gyurkovics-párbeszéd Bilicsi Tivadar és Somogyvári Rudolf között. Bilicsi bejött, olyan büdös volt, mint aki behugyozott, Somogyvári pedig az elegáns, jól ápolt főnököt játszotta. Ott ültek, Tábori Nóra sertepertélt körülöttük, és elindult a lehetetlen párbeszéd. A dialógustechnika nálam adottság. Nem kabaréhumor, hanem abszurd logika. A témák költőiek, csak a hangvétel groteszk. Ezt a kettőt a legnehezebb összehozni. A darabjaim nem tökéletes drámai szerkezetek, az arisztotelészi értelemben vett hely-idő-cselekmény hármas egysége nem érvényesül bennük. Inkább érzelmi szerkezetek, átitatva élettel, szafttal, natúrával. »Bolond beszéd, de van benne rendszer« – ez a darabjaim logikája.”
A Nagyvizit a legnagyobb siker, amelyet az olaszok meghívnak a firenzei színházi fesztiválra, de a magyar hatóságok műszaki nehézségekre hivatkozva nem engedik. „Sokkal ké137sőbb egy nemzetközi költőtalálkozón találkoztam Aczél Györggyel, és megkérdeztem tőle, miért nem engedte ki az előadást Firenzébe. – Magának se használt volna és a rendszernek se – mondta ő szokott hangsúlyával. – Csak nem terjeszthetjük el külföldön, hogy a szocializmus egy kórház. Még néhány év eltelt, amíg rájöttem, mi volt az az inkriminált mondat amelyen fennakadtak. Kozák László játszott egy minisztériumi főtisztviselőt, aki azt mondja: »Nehéz a helyzet Baranyában.« Én azért használtam ezt a mondatot, mert jó hangzása volt, Aczélról viszont köztudott, hogy Baranya megyei párttitkárként kezdte a pályafutását. Megérdemlem a sorsomat. Tudhattam volna, hogy ők mindig olyan dolgokat magyaráznak bele a művekbe, amelyek nincsenek bennük. Eszem ágában sem volt szimbolikusan felfogni a kórházat. Éppen arról szól a darab, hogy a kisember, korunk hőse élete főszerepét csak itt tudja eljátszani, a kórházban. Azt akartam megírni, amit Beckett a Godot-ra várvában, hogy várunk valakit. Itt történetesen a főorvost, aki ha megjön, elrendeződnek a dolgok, meggyógyulnak a betegek, rendbe jönnek az emberi kapcsolatok. Ehhez képest a főorvos maga is befekszik az ágyba, mert olyan beteg. Szerintem ma is nagyon eljátszható darab, amely kiállta az idő próbáját.”
Nem volt szerencséje az Őszinte részvétem című darabjával sem, amelynek címét a bemutató előtt néhány nappal kellett megváltoztatni. 138A politika ugyanis ismét belejátszik a sorsába: leváltják Aczél Györgyöt KB titkári posztjáról, miniszterelnökhelyettes lesz, ami pártkörökben lecsúszásnak számít. Mindenki pánikba esik, hogyha Budapest tele lesz ilyen plakátokkal: Őszinte részvétem, az emberek félreértik. Így lett a címe Csóka-család. Apja haláláról írta a darabot, benne van az egész gyerekkori családja. Anyja még megnézi az előadást, és azt írja egy levélben: „Szép volt.” Az özvegyasszony figurája – Bulla Elma játszotta – őróla szól. „Az én családom, a rákosfalvi rettenetesen nagy bohémia volt. Zűrzavar és crescendo, nagy ordítozások és hegyi beszédek, nagy élvezet és nagy szenvedés együtt. Ezt elevenítem fel a darabban, amelynek az a trükkje, hogy rendkívül aprólékos realitással szólal meg a szöveg, és mégis a föld felett öt centire kezdenek lebegni a szereplők. Ezért az öt centiméterért küzdöttem mindig. Hogy a realitás átcsapjon abszurdba. Hogy ne olyan abszurdot írjak, mint Ionesco vagy Dürrenmatt, mert egyrészt ilyet nem tudok, másrészt engem Gyurkovics Tibornak hívnak. Én ironikus alkat vagyok, akinek nagy érzelmei vannak. A stílusom olyan, mint amikor egy nyírfát annyira fúj a szél, hogy a levelei a fonákjukra fordulnak. Ezért másképp tükröződik bennük a valóság.”
A vígszínházi korszakában valamennyi darabját Kapás Dezső rendezi, akivel a nagy viták ellenére is remekül kijönnek. Kapásnak rend139kívüli irodalmi érzéke volt, Dosztojevszkijt, Krúdyt és Gyurkovicsot rendezett a legjobban. Értette ezeknek a drámáknak a különleges hangvételét, vonzották az őrültek, akárcsak a szerzőt. Nagy barátság alakult ki közöttük, amelynek csak Kapás halála vetett véget. Horvai István, aki ezután állítja színpadra a Gyurkovics-műveket Veszprémben és a Vígben, megörökli őt.
Horvai István így emlékszik közös alkotó kapcsolatukra: „Igazából Kapás Dezső tudott nagyon gyurkovicsul. Az én rendezői stílusom nem a legalkalmasabb az ő darabjaira, de nagyon élveztem a vele való munkát. Színházi szempontból egészen különlegesek ezek a darabok. Zamatosak, szaftosak, remek játék- és dialógustechnika jellemzi őket. A ritmusviláguk teljesen egyedi, ebbe nem szabad beleavatkozni se dramaturgnak, se rendezőnek. Igazából úgy kell eljátszani a darabjait, ahogy ő megírta. A Kreutzer-szonáta például azonnal fortissimo kezdődik, egy nagy monológgal, amely nem engedi lazítani a nézőt, hanem rögtön a dráma közepébe rántja. Ennek a darabnak a megírására én biztattam, több hétig dolgoztunk együtt a nagymarosi alkotóházban. Tudtam, hogy közel áll hozzá az orosz irodalom, az orosz lélek. Pártos Géza most újra megrendezte Debrecenben, és egyetlen nővel játszatta azt, amit mi a Pestiben kettővel. A miénk azért volt emlékezetes, mert ez volt Somogyvári Rudolf utolsó szerepe. Minden színész pontosan ráérzett Gyurkovics stílusára. Imádták a műveit és magát a szerzőt is. A szerepek furcsa módon tovább él140tek a valóságban is: Somogyvári a betegágyán a Nagyvizit szövegeit mondta – Pofámba száll a por… –, és Bilicsi is a halálos ágyán a lúdtalpbetéttel viccelődött, ami szintén Gyurkovics-szöveg.”
A Kreutzer-szonátával sokat kínlódott, mert ez volt az első színpadi adaptációja. Saját bevallása szerint a Petőfi hídon sétálva képzett meg benne a helyszín: a vonat, és akkor a többi már könnyen ment magától. Ő az a drámaírói alkat, akinél meghatározó a helyszín. A tér szuggerálja. A figurák csak azután születnek meg. A vonatmánia egyébként is rengeteg művében helyet kapott; a Szolgálat című regényben, a Boldogháza című darabban, az Estére meghalszban, a Kreutzer-szonátában. Tolsztoj remekművében a féltékenység vonzotta. „Tolsztoj filozófiát csinál a féltékenységből. Ez ugyancsak ínyemre volt. Bebizonyítja – Pozdnisev által –, hogy a testi szerelem őrjöngő fűtőanyaga a féltékenység, hogy tisztátalanok és cselszövők vagyunk – különösen mi, férfiak… Ehhez jött Tolsztoj zenefilozófiája, maga a beethoveni Kreutzer-szonáta, az érzékek fölkorbácsolására ajzott, szexuális zene, mely cikornyás ismétlődésével akár a gyilkolásig űz. Vagy nyolcvanszor meghallgattam a szonátát, miközben készült a papíron és bennem a darab. Rádöbbentem, hogy a nő, a másik fél ugyanebben az őrjöngésben vesz részt, csak az alágyűrtség borzongásával. Így született meg a Tolsztojnál nem is szereplő utasnő a fülkében, jellemző névvel: Mása, mintha valóban 141valaki mása, kettőzése lenne. A dráma szerkezetében végül is Pozdnisev neki meséli el az életét.”
A mű újabb bemutatója 1996-ban volt Debrecenben, a sors különleges véletlenje folytán ismét Pártos Géza rendezte, mint első darabját a Madách Színházban 27 évvel ezelőtt. Akkor az nyitány volt, ez pedig epilógusnak tekinthető. Gyurkovicsnak elege lett a színházból, amelynek a népszerűségét köszönheti. És a színészekből is.
„Szeretem a színészeket, nem együtt, hanem egyenként, mert mindegyik csodálatos magány és szomorú lény, aki üdvösségre teremtődött. Ők is szerették a darabjaimat. Somogyvári Rudi azt mondta, hogy csupa kis Gyurkovics szaladgál a színpadon, és igaza volt. Rajtuk keresztül elértem azt, amit a költészeten keresztül nem: hogy érvényesült a mondanivalóm. De őrületesen hálátlanok. Aki eljátszik egy Gyurkovics-darabot, az nekem fontos ember, neki ez a száz szerepből egy. Ilyen ez a pálya. Persze vannak kivételek, és maradtak meg nagy barátságok. Ilyen Tábori Nóráé, aki érti a gyurkovicsizmust.”
Tábori Nóra így emlékszik vissza: „Valóban azt hiszem, ez a barátság olyan mély, hogyha leülnénk, ott folytathatnánk a beszélgetést, ahol tíz éve abbahagytuk. Mert ezek a dolgok nem múlnak el az idővel. Az Öreg volt az első darabja, amelyben játszottam Páger, Bilicsi és Somogyvári mellett. Már a próbákon feltűnt, hogy mi, az idősebb generáció 142mennyivel jobban értjük ezt az új stílust, amit ő teremtett. A gyurkovicsizmus lényege a kettős síkon való játék, az az ellentmondás, hogy a föld fölött lebegek, miközben nagyon is a földön állok. Bilicsi ebben feledhetetlen volt. Ahogy felment egy falépcsőn, megtapogatott mindent, és azt mondta: Jó ez a fanyag, nem faanyag, hanem fanyag. Ez azóta is szállóige nálunk a családban: fanyag és műnyag. A Csóka-családból a csodálatos Bulla Elma mondatára emlékszem, amikor felriadt szunyókálásából: Ittam én már kávét? Én meg nitromintet tettem Benkő Gyula nyelve alá, a szerep szerint. Ma meg én hordom a táskában a nitromintet! Ha belegondolok, mennyi halott van ezekből a darabokból: Bilicsi, Páger, Bulla Elma, Somogyvári, Benkő, Békés Rita, Tomanek Nándor, Greguss Zoltán, Deák Sándor. A Nagyvizit volt az utolsó szerepem nála. Akkoriban zsinórban játszottam a házmesternő-takarítónő-cselédasszony szerepeket, és kezdtem már unni ezt a skatulyát. Lázongtam ellene, de Kapás azt mondta, meglátod, mekkora sikered lesz. És igaza lett… Amikor a hetvenes években játszottuk ezeket a műveket, a közönség nem értette a stílusukat. Mi, színészek pedig nem értettük, hogy miért nem értik. Gyurkovics ezzel megelőzte korát, úttörője volt a groteszknek és az abszurdnak. Most kellene újra játszani ezeket a darabokat, amikor már annyira nem számít újdonságnak az abszurd, hogy Mrożek Tangóját játsszuk a Pesti Színházban.”
Veszprém előtt még van egy kecskeméti bemutatója: a Magyar menyasszony (1979). „Megrendítő darabnak tartom, miközben végig le143het nevetni. Valami olyasmit szerettem volna érzékeltetni, amit ma, húsz évvel később tapasztalunk. Hogyha itt a szocializmus tunyasága elmúlik, akkor jön a vadkapitalizmusnak valami fergeteges fölpörgése, mint a második felvonás Argentínában játszódó részében. Az első felvonásban egypártrendszer van, a másodikban viszont ez a szöveg: »Magának magyarázzam? Nálunk huszonnégy párt van. Mindenki tudja, hogy hova ne szavazzon!« Hát nem itt tartunk ma?! De ez akkor, Várkonyi halálának évében csak jóslatnak tűnt.”
A veszprémi korszak nyitánya Kosztolányi Édes Annája. Ennek adaptációjára szintén Horvai kéri fel, ő is rendezi a darabot. Itt mutatják be a Boldogházát (1989) és a hányatott sorsú Fekvőtámaszt, amely óriási siker lesz (1986). „A Fekvőtámaszt sem a Víg, sem a Madách Színház nem merte vállalni, mert katonák a főszereplői. Ádám Ottó azt tanácsolta, írjam át angolra a környezetet, akkor talán menni fog. Iglódi tűzoltáságot tanácsolt. Ez teljesen jellemző a korszakra, pedig már a nyolcvanas évek közepén vagyunk. Horvai végül is eljátszatta a harmadéves főiskolai osztályával egyetlen előadásban, nem az Ódry Színpadon, hanem egy tanteremben, szűk, meghívott közönség előtt. Szarvas József volt a főszereplő. Tordy Géza itt látta, és rögtön lecsapott rá. Akkor kezdett Veszprémben dolgozni. Sokszor átjött Lovasberénybe, ahol nyaraltam, megbeszélni a szereposztást. Akkor vetette fel, miért nem ját144szom el egy szerepet, hiszen a saját verseimet én mondom a legjobban. Először tiltakoztam, de aztán feltámadt bennem a bohócösztön. Miért is ne? Sok italt megittunk, mire rávett, hogy játsszak el egy kabinetszerepet, olyat, amelyik nincs állandóan színpadon, hiszen én nem vagyok profi. Így esett a választás az Ezredesre. Életem egyik legszebb korszaka a veszprémi, egyrészt mert imádtak – másutt is mint szerzőt, de itt mint játszótársat is –, másrészt ekkor ismertem meg Györgyit. 1986. december 12-én volt a bemutató. Lejött Galsai Pongrác, a nagy testével ringatózva, azzal, hogy majd ő lesz itt a központ, de szóhoz sem jutott. Meg is írta másnap az újságban, hogy abban bízott, elbotlok a színpadon vagy összezavarom a szöveget, de semmi ilyesmi nem történt. Azon az estén én voltam a sztár. Meg is fizettem érte, mert a bemutató utáni banketten kis híján meghaltam. Fel voltam dobva, ittam, és éjjel kettőkor nagyon éhes lettem, adtak töltött káposztát. A második falatnál valami kaucsukszerűt éreztem a számban, kivettem: egy üvegszilánk volt. De akkor már dőlt a nyelvemből a vér. Ha fél centivel mélyebbre megy, meghalok. Borbiczki Feri vitt el a kórházba, sötét volt a sebészeten, végül előkerült egy afrikai orvos, az ügyeletes, és kilenc öltéssel összevarrták a nyelvemet. Én akkor Isten büntetésének éreztem az egészet. Mit ugrálsz itt, emberke? – ezt éreztem egész éjszaka. A hiúságom vitt rá, hogy szerepeljek, de Isten intett, 145hogy ebbe belehalsz! Másnap ezzel a feldagadt, fájó nyelvvel kellett játszani, nem maradhatott el az előadás. És milyen a színészösztön? Nem vérzett, nem fájt, és lejátszottam az előadást. A Fekvőtámaszt aztán felhozták a Pesti Színházba, Marton László rendezte, Tordy játszotta Bakai őrmestert, az Ezredest Szilágyi Tibor.”
Ezt a fantasztikusnak tűnő történetet a jó barát Szakonyi Károly is megírta a Dring-Drong sorozat egyik líraian szép darabjában, A színház: csoda címűben. „Senki sem moccant, ültek és hallgatták Drongot. Mert a színház boltja alá érve a sebes, duzzadt nyelvről kibukó dadogás tisztán csendütő beszéd lett. Az emberek értették Drongot, a színészt, értették, mert Drong azt akarta, hogy értsék. Nekik beszélt, hozzájuk szólt, a szívét tárta ki előttük, az életét mutatta föl – és ők, a mélyben ülők felfogták, mit mond nekik. Könnyeztek, mosolyogtak, derültek, borultak, lelkesedtek, figyeltek… Ünnepelték Drongot, aki dagadt nyelvvel is el tudta mondani, amire oly régóta készült. Senki sem sejtette, micsoda kín volt számára így színre lépni, micsoda erőfeszítésébe került játszani… ott állt Drong, és folyt, folyt szeméből a könny. Az öröm könnye, a szenvedés könnye, az odaadó szeretet könnye. És azt suttogta a taps viharában, a reflektorok fényében, a függöny suhogásában: – Csoda! Csoda! A színház: csoda!”
Lírai darabjaival nem aratott akkora sikert, mint az abszurdokkal. A Bombatölcsért, amely a bátyjáról szól, Nyíregyházán mutatták be, 146majd Gyulán is eljátszották 1986-ban. A Fészekalját (1983) Ádám Ottó rendezte a Madách Kamarában, ez a „legcsehovosabb” darabja. „Engem vonzanak az öregek. Ugyanakkor irtózom a saját öregségemtől, nézni az ember elváltozott bőrét, szemhéját, fülét, mindenét. Rettenetes ez a generációs hanyatlás egy emberben. Ahogy Rilke írja, »saját halálunk zölden, méze-fosztva / gyümölcsként függ bennünk éretlenül.« A halál vákuuma olyanná szentelheti az embereket, hogy megszépülnek ebben a fényben. Így láttam mindegyik darabomban az öregeket. Ilyen volt az Öregben Páger, a Nagyvizitben Badariként Bilicsi és Magdus a Fészekaljában, akit Tolnay Klári játszott. Őt az anyósomról mintáztam, és nagyon személyes darabnak érzem. Benne vannak a lányaim, a feleségem, a családom.”
Veszprém után a Nemzeti Színház lesz új bemutatóinak színhelye, de olyan sikerszériát, mint korábban, itt nem tud elérni. Ez nyilván a színház rossz helyzetével is magyarázható. A Halálsakk (1991) ősbemutatója Székesfehérvárott van, de a Nemzetivel közös produkció. A Halálsakk nagy írói csavarja az, hogy a főhős meg sem jelenik benne. Széchenyiről szól a darab – Széchenyi nélkül. Benne van viszont mindenki, aki élete utolsó éveinek részese és szemtanúja volt: a főorvos, az inas, a komornyik, a titkár, a fia, a betegtársa és a női bizalmasa. „Az vonzott benne, hogy mindenki meghal körülötte: a kezelőorvos, az inas, a tit147kár, a komornyik. A kutatók megírják, hogy egy éven belül mindenki meghalt a környezetéből. A darabban azt akartam érzékeltetni, hogy aki érintkezett vele, az mind hőssé vagy árulóvá fertőződött. Mert ő olyan nagyformátumú személyiség volt, aki mellett hitet kellett tenni így vagy úgy. Valójában azt sem tudjuk, hogyan halt meg Széchenyi. Az biztos, hogy belehajszolták az öngyilkosságba, mert útban volt, hiszen Kossuthot is fölülmúló formában lett lázadó a szabadságharc bukása után a döblingi elmegyógyintézetben. Óriási egyéniség volt, jó, ha minden ötszáz évben születik ilyen. Ha egy ekkora tengeri hajó elsüllyed, akkor az összes mellette levő csónak is elpusztul a tengerárban. Ezt akartam megírni a Halálsakkban. A sors furcsa iróniája, hogy Széchenyi engem is leterített: a bemutató napján a Szobi utcai mentőkórházban feküdtem infarktussal…”
Még egy halál kapcsolódik ehhez a darabhoz. Meghal a rendezője, Sík Ferenc, és ezzel végképp gazdátlanná válik a Nemzeti Színház. A rendezők vállalt feladataikat sem teljesítik. A Császármorzsát (1994) Verebes István kezdi rendezni, de befejezése végül a szerzőre marad. Ez élete első rendezése, de nem bánja meg. Szereti hőseit, ezeket a magányos nőket, akiket fiatal és érzékeny színésznők keltenek életre. A próbákon lubickol ebben a női társaságban, az előadás viszont már nem tudja visszaadni ezt a jó hangulatot. A darab mottója egy Saint-Exupéry-gondolat: „Szeretni nem annyit tesz, mint egymás 148szemébe nézni, hanem ketten nézni ugyanabba az irányba.” A képlet: egy férfi és sok nő, akik mind azt az illúziót kergetik, amit szerelemnek hívunk. De egyikük sem találja. Már csak egymás mellett elfutó életek, kiüresedő kapcsolatok és dermesztően abszurd párbeszédek vannak. A korábbi darabok bakugrásos dialógustechnikájával ellentétben itt a mondatok már késleltetve sem válaszolnak egymásra, a szereplők szinte egyáltalán nem beszélgetnek, csak monologizálnak – nincs kommunikáció, legfeljebb csak testi, animális szinten. Gyurkovics, aki annyira szereti Beckettet, itt eljutott a par excellence abszurdig: a világ értelmetlenségének, az emberi kapcsolatok lehetetlenségének sötét víziójáig. Dermesztően kilátástalan a darab. A humorból itt már csak az epe marad. („Én azt a fajta humort szeretem, amelyben nagy adag epe is van.”) Amíg a Nagyvizit betegei olyan emberek, akikben Isten lakozik, ezért képesek megváltani egymást, a Császármorzsa szereplői már csak gyilkolják egymást, pszichikai és fizikai értelemben egyaránt.
Bajban lennénk, ha ez lenne az utolsó darabja, de szerencsére megint váltás következik a színházi pályán. Vagy inkább visszatérés a gyurkovicsi bukfenchez, az életigenlő humorhoz. Ilyen a Kutyakomédia (1997), eddigi utolsó bemutatója Egerben.
Van azonban még egy bemutatásra váró színműve, a Háború, hármasban (1995), amelyet a Neoprológus BT Kiadó adott ki. Az utóbbi években ez az egyszemélyes kiadó az, amely 149sorra megjelenteti Gyurkovics drámáit: a Halálsakkot, a Kutyakomédiát. A Háború, hármasban miről is szólhatna másról, mint a szerelemről. Már fölépült a szerelem üvegháza Sándor és Anna között, amikor belép a név nélküli harmadik, a Szerelő. Szinte szimbolikus ez a harmadik lény, az idegen, az új, a szokatlan, amely felborítja a megszokott békét. Megmarad-e szerelmünk üvegháza? – teszi fel a kérdést az író, aki nem tud letenni arról a vágyáról, hogy igent feleljen. Remek színészdarab a Háború, hármasban, nagyszerű lehetőség három kitűnő színész számára. Akárcsak a Nagyvizit, amely felújításra vár. Ez a darab, amelynek előadásán a hetvenes években oly jót derültünk, valójában megrendítően szomorú. Ugyanarról a szorongásról, félelemről, végső soron a halálról szól, mint a versek. Ezzel a mindannyiunkban lapuló halálfélelemmel szegezi szembe a humort mint egyetlen lehetséges fegyvert.
A Kutyakomédia prózai műből készült, a Kiskutya, nagykutya című gyerekregényből. A szimbolikus szépségű könyv a barátságról szól, ez rokonítja A kis herceggel. Saint-Exupéry az író bevallott kedvence, aki ezzel a művével a század egyik legjobb könyvét írta meg. Gyurkovics darabjának minden mozzanata jelképes: a nagykutya rabsága, a kiskutya cirkuszi idomítása, az, hogy úgy szeretik egymást, mint az igazi barátok. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, ez az ő Dring és Drong 150története, humoros, ironikus megfogalmazása Szakonyi Károllyal való barátságának.
Egerben öntörvényű színpadi mű és remek színházi előadás született Aldobolyi Nagy György zenéjével. A cirkuszporond, a kötélen táncoló akrobatikajáték kitágítja a kisregény mondanivalóját, már nemcsak a barátságról szól, hanem a magyar vircsaftról, a történelem hátborzongató panoptikumáról. Breughelbe oltott Gulácsy – így jellemezte az író a színpadképet. Ezúttal szerencséje volt, mert olyan rendezővel találkozott, aki érti ezt a világot. A Fekvőtámasz óta először született autentikus Gyurkovics-előadás. A rendező a fiatal Dávid Zsuzsa volt, aki maga is beállt a GYIK – Gyurkovics Imádók Köre – társaságba. Így vall a munka során született barátságukról:
„Korábban is láttam a darabjait, egyszer-kétszer találkoztam is vele kutyasétáltatás közben a Széher úton. De életem nagy ajándéka, hogy az egri bemutató kapcsán közelről is megismerhettem. Rengeteg örömre való képesség van benne. Hosszú idő után végre találkoztam valakivel, aki fenntartás nélkül imádja a nőket. Mert ma a férfiak utálják a nőket, és ettől a nők egyre agresszívebbek lesznek, a férfiak meg egyre femininebbek. Végre jött valaki, aki ott ült és imádott minket. Ebben a depressziós világban eljött közénk egy napsugaras lény, aki mindennek a jó oldalát látta – és ettől jobban tudtunk dolgozni. Ő valami olyasmit tud, amit nagyon kevesen. Nyugodt, stabil, biztos tudással rendelkezik, mint egy guru. Nem fitogtatja, csak egyszerűen él vele, és ez151zel megkönnyíti a környezetében élők életét. Ha elmegyek hozzá, és beszélgetünk egy órát, utána röpülök. Az ő barátsága számomra életmentés. Már ha meghallom az üzenetrögzítőn a hangját, ahogy harsogva nevet, én is vele nevetek. Néha csak azért hívom fel, hogy ezt halljam. Szerintem nyitnia kéne egy iskolát, ahol az lenne a tárgy: az élet. Az életet ugyanis nem lehet elviselni humor nélkül, és ő ezt tudja. Feláll egy szobor talapzatára, és ő röhög a legjobban saját magán. Mindezt egy olyan világban, ahol mindenki halálosan komolyan veszi magát. Márpedig igazi művészet nincs humor nélkül, mert a humortalanság beszűkíti a látásmódot. Szóval Tibor üldögélne ebben az iskolában egy keleti szőnyegen, kis sörök, borok elrejtve, szép nők legyezgetnék, és mesélne, mint Hábi-Szádi. Az élet császára lehetne… Ehelyett mindig harcba indul, mint egy huszadik század végi kóborlovag, magyar változatban. Az őszinteség Don Quijotéja ő, tudja, hogy szélmalomharcot folytat, mégis csinálja. Az egész élete arcátlan kihívás a világgal szemben. Ősclown, aki csörgősipkában jól odamondogat a társadalomnak. Épp ezért nem veszik komolyan. Gulácsys clown, mint a Szegfűs bohóc, minden rejtett, titkos tudásával ennek a bolondságnak… Nagyon szeretnék még Gyurkovics-darabot rendezni, rávenni őt, hogy új művet írjon. Mérhetetlen pazarlásnak tartom, hogy ilyen írónak nem tudunk kedvet csinálni a darabíráshoz!”
152Valaha egy krúdys hangulatú utcában laktam, közös házban T. Nórával, a színésznővel. Az Aranykéz utcai szép napok soha véget nem érő vendégeskedésekbe torkolltak nála egy-egy Gyurkovics-premier után. Ott volt a teljes baráti kör: Szakonyi Károlytól Csurka Istvánon át Lázár Ervinig mindenki. És micsoda ételek voltak! Ezeket Gy. T. jobban tudná elmesélni. Nóra remek háziasszony volt. A szoba közepén a hatalmas, hosszúkás asztal tizenkét székkel – már nincs meg ez a garnitúra, mert kisebb lakásba költözött – szinte kínálta magát a vendégségre. Csodálatosan metszett kristálypoharak, tizenkét személyes étkészlet – mint a régi, jó, polgári világban. Mégsem volt itt semmi polgári, inkább krúdys, főleg hajnal felé, amikor az átvirrasztott éjszaka vigasságába belopódzott valami halk szomorúság. Ilyenkor a vendégek egyenként osontak ki az Aranykéz utcára, amelyet ellepett a Pipacsból hazafelé tartó lányok hajnali hada.
153 154„Az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek. Máskor viszont bonyolultabbá válnak.” (Bertha Bulcsu)
A hatvanas évek eleje nemcsak az irodalmi indulást hozza meg számára, hanem egy olyan baráti kör kialakulását, amely mind a mai napig életben van és életben tart. Az alapító tagok közül Bertha Bulcsu halt meg 1996-ban. A többiek: Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Kiss Dénes, Lázár Ervin, Csukás István, Kertész Ákos. Nem irodalmi barátságok ezek, hanem magánéletiek. Ebbe természetesen beletartozik, hogy ismerik egymás műveit, néha írnak is egymásról, és ott vannak minden Szakonyi- vagy Gyurkovics-premieren. Mégis többet jelent ennél mindannyiuk számára.
Szakonyi Károly számtalan írásának bevallottan Gyurkovics volt a modellje: Colonel figurája az Ördöghegyben; a Ha itthon maradnál egyfelvonásosának főhőse; a Dring és Drong történetek bohóc-párosának egyik tagja.
„Drong akkoriban kalapokat viselt, széles karimájú filcet, bécsi keménykalapot. Nyakán selyemsál, úszott utána a finom kelme. Arcát kékre borotválta, szemöldökét felpederte, távol ülő szemében ragyogás, széles ajkán megült a derű, asszonyok szerette kezével gesztikulált, úgy tartotta ujjait prédikátori pózban, hogy lássák, nem mindennapi kéz ez, tehetség van minden mozdulatában, világokat lehet vele teremteni. Később szakállt növesztett, mint egy norvég hajós, bajusztalant, csak az állán körbefutót… Lehajolt, már amennyire a teste en155gedte, mert az utóbbi időben elkeseredésében meghízott valamelyest. Kivett a szék árnyékából egy söröspalackot, s óvatosan, hogy habot ne verjen, a pohár oldalára csorgatta az aranyló nedűt. Ivott nagy kortyokban, gusztusosan, szenvedéllyel. Dring nézte, s azt gondolta magában, hogy a barátja mindent így csinál, szenvedéllyel, gusztusosan. Elnyűhetetlen. Lobog, és a legkétségbeejtőbb helyzetekben is bízik, remél. Nemhiába.”
Szakonyi, az alapbarát így emlékszik vissza az elmúlt csaknem negyven évre: „Tiborral Andrássy Kurta János szobrászművésznél ismerkedtem meg a hatvanas évek legelején. A Villám utcai műteremben valamiféle szalon működött, ahol Recsket megjárt emberek is voltak. Művészek, értelmiségiek vettek részt ezen, felolvasások, beszélgetések, zsíros kenyér és tea volt a kornak megfelelő szegénységben. Mindketten elsőkötetesek voltunk, neki akkor jelent meg a Grafit, nekem a Középütt vannak a felhők –mindkettő a Magvető Új termés sorozatában. Én mutattam be neki a többieket – Lázárt, Berthát, Kiss Dénest –, mert ő akkoriban eléggé irodalmon kívüli életet élt. Polgári foglalkozása volt, ami egyikünknek sem. Zárt világban élt, ami tulajdonképpen irigylésre méltó, mert nem volt kitéve a szerkesztők kénye-kedvének. Úgy tudott írni, hogy nem kellett a megjelenésre gondolnia – a teljes függetlenség állapota jót tesz az alkotásnak. Persze ennek megvan az a veszélye, hogy életidegenné válhat. Ezért mikor én színház156közelbe kerültem, őt is magammal vittem. Előbb a Madáchba, később a Vígbe, ahol aztán háziszerző lett. Így vittem őt bele a táncba. 1968 körül sokat dilemmázott, hogy miért nem fogadják el az irodalomban. Azért, mert privát írónak tartották, akinek van egy pszichológusi állása, és közben írogat. Azt tanácsoltam neki, hogy vállalni kell az íróság nehézségeit, és elkezdeni a szabadúszást, különben mindig féllábon fog ugrálni a két szakma között. Így is lett, és a hetvenes évek elején egyre-másra jelentek meg a könyvei, és mutatták be a színdarabjait. Rövid időn belül befutott író lett. Nem tudom, végül is jó tanácsot adtam-e neki, de az a véleményem, hogy vállalni kell az írói lét nehézségeit. Persze annak a kornak más volt az anyagi feltételrendszere. Nem volt az a fajta költekezési kényszer, amelybe most belehajszoltak minket. Ma mindenki felpörgött egzisztenciálisan is: telek, ház, autó – akkoriban ez nem létezett. Jutott időnk egymásra, kéziratban olvastuk a készülő műveket, és rengeteget vitatkoztunk. Tibor akkor a Szilágyi Erzsébet fasorban lakott, három lánya volt, sűrűn összejöttünk náluk. Akkor nem kellett szervezni, körbetelefonálni – nem is volt telefonunk –, egyeztetni egy ilyen találkozást, mint most. Akár mindennap felugorhattunk egymáshoz. Később ugyanezt Berthánál lehetett megtenni, mert ő otthonülő ember volt. Most pedig már sehol. Ha találkozunk, akkor irodalmi ügyeket beszélünk meg: a Lyukas157órát, a Magyar Művészeti Akadémiát, de nem rólunk van szó. Olyan már nincs, hogy megyünk az őszi avarban, és beszélünk az életünkről, vagy betoppanunk a másikhoz, és üldögélünk ott néhány órát. Erre már se neki, se nekem nincs időm. Pedig nagyon hiányzik. Kevés ember áll hozzám olyan közel, mint ő. És érzelmileg nem is szűnt meg a barátság, csak gyakorlatilag. Én úgy látom, hogy mindannyiunknak szükségünk lenne egy kis csendre, így 60 és 70 között. Leülni és megírni egy összegző művet, nem összevissza szaladgálni a megélhetésért. Abba kergetett bele minket az élet, hogy úgy rohangálunk, mintha huszonévesek lennénk, tárcákat írunk, jegyzeteket készítünk, ahelyett, hogy egy nagyobb lélegzetű művön dolgoznánk az élet befejezése felé. De a mókuskerékből nehéz kiszállni. Így az összegző nagy mű elmarad. Az egyik meghal, mint Bertha Bulcsu, a másik meg futkos, azért nem tudja megírni.”
A barátság korai korszakában családostul együtt töltötték a nyarakat Balatonszárszón.
Erre Kiss Dénes emlékszik a legjobban: „Szárszóról szól az egyik legrövidebb versem: Szárszónak is egy a vége. 1962–63-ban hárman szervezkedtünk nyaralás ügyben. A villát egy Kosztolányi(!) nevű úrtól béreltük egy hónapra, egészen a víz partján, bele lehetett futni a Balatonba. Három szoba volt, egy terasz, és vittünk sátrakat. Tibornak akkor már három lánya volt, az én Dani fiam még nem született meg. 158Bulcsu vitorlással és Franciskával érkezett. Szakonyi Jutka nevű feleségével jött. Volt úgy, hogy tizenheten ültünk a tábortűz körül. Az alapembereken kívül megjelent ott Fábián Zolitól Tímár Mátéig mindenki. Külön férfi szakasz volt és külön női, rengeteg gyerek – teljesen nomád élet. Két dolog derült ki világosan: egyrészt hogy a közös nyaralások mennyire erősítik a barátságot. Másrészt olyan dolgokat tudtunk meg egymásról, amiket addig nem. Például Szakonyi Karcsi fejelt vagy éppen odavágta a fedőt a földhöz. Karcsi mint dühös ember – se előtte, se utána nem láttam ilyennek. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amelynek megvan a maga hierarchiája. Tibor akkor is a középpont volt. Mindenben vehemens: fejelésben, vitában, színészkedésben. Volt egy kisablak, azon keresztül grimaszokat vágtunk, mint egy tévé képernyőjén. Ebben is ő volt a legjobb, különösen olyankor, amikor nem szándékosan játszott, hanem természete szerint használta a tehetségét. Akkor lenyűgöző volt. Én is az Andrássy Kurta-féle összejöveteleken ismertem meg őt. Akkor voltam a kistarcsai internálásom után. Zalából jöttem, rajtam keresztül kapcsolódott be Bulcsu a társaságba. Csukással pedig közös albérletben laktunk, így került ő is közénk. A Tiborral való találkozás nagy élmény volt. Másfajta műveltséggel rendelkezett, mint én, aki négyéves koromtól megszállottan olvastam, válogatás nélkül. Az ő műveltsége rendszerezettebb volt, a lénye pedig visszafogot159tabb, mint most. Ami az első percben megragadott benne: a méltósága. Indulat volt benne, de visszafogottan, kimérten, picit távolságtartón. Úgy éreztem, kicsit kívül áll a világon, a társadalmon, Magyarországon – külön van egy Gyurkovics-hely, csak neki. Már a műteremben éreztem, hogy ez mennyire fontos találkozás. Aztán néhány hétre rá összefutottunk a Kossuth Lajos utcában, egy könyvesbolt kirakata előtt. Sétáltunk és hosszan beszélgettünk. Azt mondtam neki, hogy ő nincs benne abban, amiről szól az életünk. Hogy nincs szabadság, hogy az értelmiség milyen nehéz helyzetben van, és hogy ez ellen tenni kell. Én mindig tenni akartam. Az országhoz, a néphez való tartozás úgy hozzátartozik az életemhez, mint a levegő. Mindezt a szemére hánytam, mintha ismerném. Sosem felejtem el, amit akkor válaszolt: »Ne félj, a falnál majd én is ott leszek!« Akkor nem is igen hittem el, póznak éreztem, hiszen nem elég a falnál ott lenni. A falhoz vezető út a fontos, hogy egész életemben olyat csinálok, amivel ehhez a falhoz tartok. Az elmúlt negyven év aztán őt igazolta. Ha kettesben vagyunk, én a régi Gyurkovics Tiborral beszélgetek. Számomra ő nem változott, megvan benne ugyanaz a méltóság, csak talán nagyobb az indulat. Már a kezdet kezdetén megleptek a versei, és a lírája változatlanul magas színvonalú. Nem hasonlít senkire a magyar irodalomban, még mesterére, Pilinszkyre sem. Ő a maga útját járja. Meg sem próbál lírai lenni, inkább kicsit 160mértanos, kicsit szögletes – nem gömbölyű költő. Mint ahogy a remekművekben mindig van egy kis fűrészpor, homok, ettől hitelesek. Rendkívül szeretem a verseit, sokszor fel is olvastam őket. Még azt is vállalom, hogy hatott rám, noha én más utakon járok. Furcsa módon ő is azt mondta, hogy olyan verseket szeretne írni, mint én. Többször utaztunk együtt. Moszkvában és Kazahsztánban jártunk, ami mindkettőnknek feledhetetlen élmény volt. A barátság az idők folyamán mélyült el ennyire. Önmagunkat adjuk, mint azokon a szárszói nyarakon, amikor megismertük egymás hibáit, gyengéit. Semmit sem kell szégyellnünk, és ettől még jobban szeretjük egymást. Tibor például rettenetesen hiú, ez a hibája. És nem tud közkatona lenni, csak tábornok. Ma már akkora nimbusza lett, hogy az megy előtte. Az ajtó még nem nyílik ki, de a nimbusz már benn van a szobában. Persze ő ezt mindig arra használja, hogy másokon segítsen. Ma is számíthatunk mindenben egymásra – ez a barátság aranyfedezete.”
Hogy Kiss Dénes mennyire rátapintott a lényegre a Gyurkovics-verseket illetően – „kicsit mértanos és szögletes” –, arra álljon itt példaképp magának a költőnek az Ars poeticája: „Nem akarok érdekes lenni, / csak egyszerű, / a tárgyak éleihez / és szögleteihez hű. / Bizonyosat akarok mondani, / mint a matematika, / bemérni magam az éj / hajlataiba… / Tudom, hogy vonalak / és pontok / alkotják azt, / amit mondok.”
161Ez a maroknyi csapat – amely sohasem volt hivatalosan deklarált – valamiféle szigetet alkotott a hatvanas-hetvenes évek irodalmában. Szellemi ellenállás, másként gondolkodás, írói és emberi etika jellemezte őket. No és persze nagy ivászatok, nagy élvezetek, nagy dorbézolások. Ahogy a költő írja a Szívünket című, B.B-nak ajánlott versben: „Sültek, nagy paprikások / tányérokon és tálcán, / zabáltunk, aztán ültünk / erőszakosan, árván.” Vagy prózában, a Leveleskönyv összekötő szövegében:
„Milyen nagy vendégeskedések folytak! Italok! Először vodka (Starka Vodka!), hazai, falusi pálinka, vagy Mao-pálinka (valószínűleg rizspálinka, nagyon-nagyon büdösen, ánizs-szaggal, és nagyon-nagyon erősen), olykor kubai fehér rum, vagy Seguin-konyak, az a jó, olajos. Aztán sör – leöblíteni. Aztán híg, ócska vörösbor, Siller, Kadarka, Oportó, szódával. Olykor édes pezsgő – vörös borral. Sokat ittak. Na, és az ennivalók! Malackaraj, egyben, deszkabarnára sütve, fácán tárkonyos mártásban, paprikás marhafelsál pirított gombával, lecsós hús laskatésztával, kelkáposztafőzelék zúzapörkölttel, túrós csusza sült oldalassal, rántott pulykamell, mézzel-borral öntözött ún. Kaliforniai csirkecomb, bableves kétökölnyi csülökkel, na és a sajtleves, a pattanó, savanyú zöldparadicsomok, a csokoládékrémmel töltött képviselőfánk, a csöröge, a mákos guba, ajaj… Nagy vendégeskedések voltak, igen.
A soha el nem múló barátságról, arról, hogy a társulat együtt marad mindennek dacára, az 162idők végezetéig – erről szól Szakonyi egyik csodaszép Dring és Drong története. „Emlékszem – mondta Drong – a nagy nyarakra, amikor mind együtt voltunk a fellépések szünetében. A kávéházakra, a füstös presszókra, albérletekre és legénylakásokra, utazásokra, közös vacsorákra, a homályból előbukkanó nőkre, édes csókokra és vad szerelmekre. Emlékszem a bolond éjszakákra ismeretlen lakásokban, vidéki mulatozásokra, megcsalatásokra és röhögésekre, emlékszem a gyönyörű versekre és a szikár, megrendítő történetekre, mindenre emlékszem, Dring. De az élet még nem szállt el. K. D. még dobálja a kést és mindig célba talál, B. B. álomhajókkal járja be a végtelen vizeket, L. E. csodalényeket és tündéreket varázsol a publikum elé, Cs. I. a gyerek kedvenc bohóca, cilinderéből sárkányok és más furcsa teremtmények bukkannak elő, és K. Á. is ott áll a porondon, a tűzszívű fehér bohóc, a megbocsátás mágusa… Még megvan a társulat, a stagione, barátom! Csak szétszóródtunk, de ez nem jelent semmit. Ez a stagione örökké együtt marad immár.”
Amit Szakonyi prózában, ugyanazt fogalmazza meg Gyurkovics versben: „Ez hát a nyáj. Szétszéledünk a sarkon, / a szélben, azután a temetőben… / Hiányoztok örökké. A hotelszobákban, / az agyonizzadt szerelemben, ahonnan / elindulunk visszatérni örökké. / A dögmagányban, a színházak eltévedt folyosóin, / a megváltás elnagyolt pillanataiban / mikor kezünket / ügyetlenül a léc mellé verik. / … Szívünket rágja szét a szeretet, / az alapbűn, hogy túl saját magunkon / kerestünk 163bűneinkhez társakat, / és társtalanul maradtunk velük. / Tehetségünk a kezünk remegése, / sok toll, simogatás, alkohol / remegteti az üres levegőbe / a visszatérhetetlen perceket, / melyekbe úgy kapaszkodunk, mint futó az elérhetetlen célba, / – egymásba kapaszkodunk.” (Baráti vacsora)
Volt egy másik kör is, Eigel Istvánék Százados úti műtermében, ahová az írókon kívül főleg képzőművészek jártak. Ez is az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje. Ahogy Szakonyi Károly írja Eigel István Én még láttam a kikötőt című könyvében: „Késő estig tartottak ezek a műtermi összejövetelek; Eigel játékokat eszelt ki, szellemi tornákat, vitatkoztunk a modernségről, az izmusokról, az egzisztencializmusról, rajongtunk a lengyel irodalomért. Később, már párizsi útjuk után Ionesco Kopasz énekesnőjét mesélték el, amit közülünk elsőként ők láthattak. Eigel engem mindig inspirált, mint valami lelki klinikára jártam hozzájuk. Tassy Klára franciás koszttal kínálta a vendégeit; a festőállványok között, a vak keretek, funérlapok, felfeszített kartonok mellett a rezsón készítette a vacsorát, éppen olyan művészi gonddal, ahogy munkáit: a virágokat, madarakat és a természet egyéb csodáit ábrázoló képeit és gobelinjeit.”
A művész házaspár Gyurkovics Tibor életének részese és szemtanúja marad. Eigel István, aki számos könyvét illusztrálta, így mesél erről: „Tibor mindig is vonzódott a képzőművészethez, ehhez családi indíttatása volt. Én pedig a verseit szeretem és talán értem is. Ő az őszinte, tiszta megnyilatkozást a versben éli ki, 164az életben nem enged igazán közel magához senkit. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár látszatra exhibicionista, valójában azonban kiismerhetetlen. A barátságunk periodikusan alakult, sokat találkoztunk például a nagymarosi művésztelepen. Volt tíz év az életében, amelyet a kártya-szenvedély töltött ki, és ebben én abszolút partner voltam. Egyébként is minden játékot szeretett, sokat fociztunk a Balatonon Rikivel, a bátyjával. A játékszenvedély összekapcsolt minket. A bridzs nagyon időigényes és szórakoztató dolog. Ez zajlott Nagymaroson és itt nálunk, Máriaremetén is. Bridzs miatt nagyon össze lehet veszni, vannak barátaink, akik emiatt váltak el egymástól. Tibor remek játékos volt, nem indulatos, inkább humoros. A komoly versenyjátékosok nem beszélnek bridzs közben, de mi fecsegtünk. Ő szellemeskedett, én lerajzoltam őt játék közben, ekkor születtek róla a karikatúráim. Nagyon erős összekötő kapocs volt ez közöttünk. A másik nagy élmény a közös európai utazás volt Franciaországban, Olaszországban. Kétszer is jártunk, Tibor élvezetes útitárs volt: szavalt egész úton, rögtönzött, együtt fedeztük fel a múzeumokat, a kiskocsmákat, este kiültünk a tengerpartra, és verseket mondott, némelyiket akkor találta ki. A legszebb idők a barátságunkban ezek az utazások voltak. Mára azonban megöregedtünk, és a szakmánk is elvont minket egymástól – bár változatlanul szívesen illusztrálom a könyveit. Tibort elvitte az 165élet. Ebbe belejátszik az ő második válása. Mi Nellivel éppolyan jóban voltunk, mint vele, ezeket az utazásokat négyen tettük. És mi hűségesek vagyunk – nemcsak egymáshoz, hiszen Klárival 52 éves házasok vagyunk –, hanem a barátainkhoz, sőt a barátaink feleségeihez is.”
Az alaptársasághoz később a nyolcvanas években sokan csatlakoznak, megalapítva a Sípos-kört, amely az azonos nevű halászcsárdában tartotta szokásos heti összejöveteleit. Erről a késői évek jó barátja, Hernádi Gyula tud igazán mesélni.
„A régi Sípos-kört, a Lajos utcai összejöveteleket Galsai Pongrác szervezte, és ő volt ennek a fő embere. Megevett hat halászlét, nyolc túrós csuszát, rengeteg vodkát, és saját elmondása szerint éjjel otthon még felmelegítette a töltött káposztát. A hangulatos helyszín egy nagyon heterogén társaság homogén szórakozására adott alkalmat. A halászcsárda már az összeomlás határán állt, de volt egy különterme, ahol elfért vagy húsz ember. Itt jött össze Konrád Györgytől Csurkáig, és Kardos G. Györgytől Végh Antalig rengeteg különböző világnézetű ember, akik akkor jól megfértek egymással a fehér asztal mellett. Ez ma elképzelhetetlen lenne! Ettünk-ittunk és irodalomról, politikáról beszélgettünk. Igazából itt ismertem meg Tibort, akivel addig felületes volt a barátságunk. Rájöttem, hogy számtalan közös vonás és élettény rokonít bennünket. Hasonló a szár166mazásunk. Az én apám főjegyző volt, az övé igazgató. Közös volt a gyerekkor, a fiatalság, a kamaszkor aurája. Én Pannonhalmán éltem egy kis faluban 18 éves koromig, ő Pest elővárosában, szintén egy kis társadalmi közösségben. Én Győrbe jártam a bencésekhez, ő a piaristáknál végzett. Mégis van egy lényeges különbség köztünk, az az öt év, amennyivel fiatalabb nálam, mert így nem vitték el katonának. Én viszont kivettem a részem a háborúból és a hadifogságból. A bátyám is Ludovikás tiszt volt, akárcsak az övé, ez is párhuzam az életünkben.
Amikor megismertem az írásait, rájöttem, hogy ő öttusa bajnok. Minden műfajt művel. A célba lövés a novella, mert ott pontosan kell találni. A vívás a dráma. A vers a lovaglás a ritmus miatt, az úszás az esszé, a futás pedig a regény, méghozzá hosszú távfutás. Nagyon jól ír és jól is tud előadni. Sokat szerepelünk együtt, és irigykedve figyelem őt. A legtöbb darabját láttam. Nagyon jól építkező drámaíró, nagyon tud dialógust írni. Hogy ez mennyire nehéz, azt a saját írói gyakorlatomból tudom. A dialógus az egyik legfontosabb drámai elem, mert sűríteni lehet vele. Ha egy jelenetben le kell írni valamit, az prózában három flekk, párbeszédben pedig egy. Mindig csodáltam a termékenységét. Akármi van, minden héten megjelenik a Magyar Nemzetben egy publicisztikája, két fellépés között megír egy novellát. A támadások nem bénítják 167meg, éppen ellenkezőleg; mozgásvihart keltenek benne. Mint a rovarok, akiknek kétféle reakciójuk van támadás esetén: vagy halottnak tettetik magukat, vagy mozgásba lendülve védekeznek. Tibor is, mint az őrült csapkod, de nála ez pozitív reakció. Ugyanolyan veszélyesen él az infarktusa után, mint előtte. A jelen lenni akarásnak valami óriási kényszere munkál benne. Arra vágyik, hogy mindenki ismerje és szeresse. Kifejezetten színészi tehetség, ami írónál nagyon ritka, hiszen legkevésbé az író tudja előadni a műveit. Nála ez éppen fordítva van, versfelolvasásai színészi remeklések. Kevés neki a halhatatlanság, ő életében akar népszerű lenni.”
168Húsz évvel ezelőtt ismertem meg Gy. T.-t a magyar dráma helyzetéről tartott nyíregyházi találkozón. Késő ősz volt, a sóstói strandon – ahová az értekezlet szünetében többen kiszöktünk – már nyoma sem volt a nyárnak, zörgő avarban lépkedtünk. Mindenki elég lehangolt volt, a tanácskozás megfeküdte a gyomrunkat. Gy. T. ezt nem bírta elviselni. Megállt egy kopár fa alatt – minden olyan volt, mint egy Fellini-filmben: a kihalt strand, a szürke félhomály – és kezdetét vette a produkció. A szavaira már nem emlékszem, csak a mimikájára, a gesztusaira, ahogy felmagasodott a hatalmas platánfa tövében. Hirtelen mintha pódium nőtt volna alatta, színpad, szószék, ahonnan ágálva hirdette életfilozófiáját, szellemességét, lényének egész szeretetreméltóságát. Valamennyien dőltünk a kacagástól. Ez még inkább feltüzelte, és ahelyett hogy abbahagyta volna, még gyorsabbra, még veszettebbre fogta az iramot. Annyira megnevettetett minket, hogy kínunkban könnyeinkkel küszködtünk.
Később is mindig ezt éreztem, amikor a darabjait láttam vagy a könyveit olvastam: sírnom és nevetnem kellett egyszerre.
Bohóc volt, igazi bohóc, mint gyerekkorom hajdani varázslója ott a nagy platánfa alatt, a sóstói őszben.
Azóta szeretem ezt az embert.
169 170„Nem is színház volt az – a Szentmihályi úton kellett végigmenni, puha drótkerítések és a Lardoline Olajgyár nagy kőfala mellett – egy terembe jutottunk. Nyüzsgött a nép, felöltözve, a széksorok sűrűjébe alig lehetett behatolni. Szappanszag volt a nénik arcán, a férfiak haja csillogott. Péter bácsié a legjobban, fekete, igazi fénnyel.
A darabban sikoltások, ó-k, ah-ok, sok baj, kis tánclépések, kalapok voltak – nevettek is, gondolom, a szerelemtől. Szerelmes darabnak kellett lennie, ilyen eldugott színházacskában szerelmes darabok mennek. De a bohócember volt a legszebb. Annyira fehér volt az arca, hogy világított a sötétben. – Krétával keni – suttogta hátul egy szuszogó ember, de én nem hittem neki. Azt gondoltam, belülről fehér ez az arc, csak belülről lehet ennyire fehér.
Borzalmasan megijedtem. Mert szabályos revolvert vettek elő és rálőttek a bohócra, óriási durranás volt, és a bohóc összeesett. Kétségbeestem. Apám nyugtatott, fejemet simogatta. – Csak játékból csinálja… Majd megtátod… – De az emberek összeszaladtak a színpadon, a fekvő férfihoz hajoltak, a nézők suttogtak.
Apám nem engedte el a kezemet, nehogy megtudjam, mi az igazság. Nyugtatott. – Játék ez, hidd el. Meg úgyis papírszíve van.
Sokáig gondolkoztam, évekig, ma sem tudom, mi az igazság. A bohóc hófehér arca világít. De azt tudom, nem szabad rálőni a bohócokra. Meghalhatnak.”
A bohócösztön mindig is megvolt benne. A szereplési vágy már a gimnáziumban jelentke171zett. Hamar rájött az ízére és arra, hogy sikert arathat vele. Versmondó és szavaló versenyeket nyer, elsősorban Poe verseivel. Az osztálytársai neki mesélik el először a vicceket, hogy aztán ő adhassa elő mint produkciót. Játékmester lesz korán, mindenki így emlékszik vissza rá. Például Belányi József:
„Ötödikesek voltunk, amikor megismertük az első szárnypróbálgatásait. Lehetett sejteni, hogy költő készülődik. Végtelenül érzékeny, kifinomult művészlélek volt, alig lehetett rávenni, hogy elmondja a verseit. Ugyanakkor paradox módon imádott szerepelni. Ő volt az osztály clownja. Ha csak megszólalt, fetrengtünk a nevetéstől. Emlékszem például egy beköpésére. Volt egy osztálytársunk, Márkus Ferenc, nagyon vallásos fiú, aki papnak készült. Az államosítás után Velker Ottó, az osztályfőnökünk a május elsejei felvonulásra szervezett bennünket, amikor Tibor ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: Márkus reverendában jelenik meg a felvonuláson! Ilyen poén nap mint nap adódott. Volt egy faliújságunk, amelyet még Amerikába is kivitt magával az osztályfőnökünk, aki nemrég halt meg. Falikatúra volt a címe, egy tehetséges osztálytársunk, Dlauchy Ferenc illusztrálta, Tibor szerkesztette és írta. Hetente jelent meg, változó tartalommal, kicsit gunyoros, de a tanárokat nem sértő hangnemben.”
A bohóckodás a katonaságnál is folytatódik. „Debrecenben voltam katona néhány hónapig. Állunk a sorban, és lassan körmöl a szolgálatvezető: egy kapca, két kapca. – Itt írók 172vannak – mondtam –, azok jobban tudnak írni. Már röhögtek a fiúk. Azt a szerepet, amelyet nem játszhattam el az életben – ezredes, pap –, eljátszottam, mint bohóc. Ha megmozdultam, már nevettek. Én lettem a raktáros, egyedül aludtam egy sátorban, mert a közösséget utáltam. Az első nap elloptak fél raktárra való anyagot. – Gyerekek – mondtam a fiúknak –, nekem végem van, az apám segédmunkás, nem tudja kifizetni a káromat. – Ne aggódj – mondták, és a végén többet loptak vissza, mint amennyi volt. A felét el kellett ásnom a bokorban. Ebből a bohóckodásból éltem meg. Központ lettem, mert nem akartam elvegyülni.”
(Szerepek)
173Ez a szerep, amely annyira a lényéből fakad, mára egészen ránőtt. Talán azért nem ismerik a költészetét vagy igazi lényét, mert mindent eltakar a nagy, fehér bohócruha. Pedig Salfedi mester gyaníthatóan álruha, beöltözés, ahogy az volt A bíboros vagy az Ezredes. „Nem írhattam a saját nevemben, egyrészt a rendszer, másrészt a nőügyeim miatt. Mari alatt írtam a legszebb Nelli-verseket, és Nelli fennhatósága alatt a legszebb Györgyi-verseket. Ki kellett találnom ezt a nem létező bohócmestert, Salfedit. Meghal érted a Jancsi bohóc – ahogy Weöres írja. Ez egy költői attitűd, mások is használják. Szubjektív költő vagyok, tehát általában direkt írom meg a dolgokat, de ebben az esetben transzponáltam.”
Mint minden, ez is a maga kettősségében, ellentétpárjában jelenik meg költészetében. Vagy Paprikajancsi – vagy Szent Sebestyén, nála nincs középút.
(Paprikajancsi)
174(Szent Sebestyén)
De vajon mit takar a bohóc álruhája? Gyaníthatóan nagyfokú érzékenységet, sok-sok sebet, a Rikiki-féle asztal alá bújást, a világ iránti mérhetetlen szorongást. Más depressziós vagy alkoholista lesz ilyen világos aggyal, mint az övé. A vonat alá ugrás tipikus magyar értelmiségi sors. József Attila példája nyomán a hetvenes években ketten is ilyen halált választanak maguknak: Latinovits Zoltán és B. Nagy László. Gyurkovics nem öngyilkos típus. Másképp rombolja magát: a szívét teszi próbára felfokozott élettempójával. De szerencsére működik benne a védekezési mechanizmus is. Bohócruhát ölt – amely annyira jól áll neki –, és ebben a mezben odamondogat Istennek, embernek, hatalomnak, nőnek. „Persze, hogy igaz társadalmat akarok, de hogyan? Ahogy Hamlet tette. Nem direktben. Csak nem árulom el a végső bosszúállásomat? Ehhez viszont bolondnak keltett tettetnem magam. Ahogy Hamlet tette. (Gy. T. filozófiája szerint, található egy láthatatlan könyv 213-dik oldalán fölülről a hatodik sorban: Tettesd magad bolondnak.) Így lettem bolond. Udvari is, hiszen társadalomban élek. Finomabban kifejezve: ud175vari bohóc. Hamlet őrültnek tettette magát, nehogy leleplezzék. Nos, muszáj magamat komolytalanul kifejeznem, nehogy komolyan vegyenek.” (Hamletizmus)
Ez mára teljes mértékben sikerült neki. Társadalmi jelenség lett, pedig nem az. Már nem az írót látják benne, hanem a show-mant. Mindenütt ott van: a Magyar Művészeti Akadémia alapítótagja és alelnöke, a Lyukasóra című folyóirat életre hívója és szerkesztő bizottsági tagja, az azonos című televíziós műsor állandó szereplője, a Magyar Írók Egyesületének elnöke, az Angelika cukrászda Gyurkovics-(k)rémeseinek főszereplője, a Rátkai Klub Gyurkovics Szalonjának műsorvezetője. És persze kiállításokat nyit meg, előadásokat tart a Pázmány Péter Egyetemen, Püspökladányba utazik, hogy irodalomról beszéljen a tűzoltóknak, könyvbemutatói vannak, filmszerepeket vállal, rádióadásai vannak, tárcákat ír a napilapokba. Úgy él, mintha a nap huszonnégy órájában ébren volna, ahogy egy barátja mondta róla. Versenyt fut az idővel, és kicsit talán a halállal is. Abban bízik, hogy amíg dolga van a földön, nem érheti utol. Ő „a létezés cselédje, fényes sebeivel, ki nagyon szeret élni”, ahogy magáról írta. És mindez nem megy az alkotókedv rovására. Nem az írás helyett csinálja, ahogy sokan mások, hanem mellette. Ez olyan csoda, amit csak ő tud. Hogy mi a titka, azt Makovecz Imre építész így próbálta megfejteni:
176„Ő kovászember, aki mindig erjeszt valamit maga körül, vele mindig történik valami, kapcsolatok szövődnek, konfliktusok keletkeznek – dráma van. A Magyar Művészeti Akadémia nem tudna létezni nélküle. De gondolom, ezt több intézményre is el lehet mondani. Minket éppen ez az akadémia hozott össze, öregkori barátság a miénk. Az öregkornak nemcsak hátrányai, hanem előnyei is vannak. Egy akadémiai társaság hallatlanul nagytudású, leszűrt tapasztalatú emberek gyülekezete, akik ugyanolyan intelligenciával tudnak beszélni a dióról, mint Baudelaire-ről. És már nem fontos, hogy mindig Baudelaire-ről beszéljenek, mert számukra a dió legalább olyan lényeges. Integrálódott bennük mindaz, amit az életben összegyűjtöttek. Ebben a közösségben Gyurkovics a maga fiatal lelkével – mert ő ilyen értelemben fiatal! – hallatlan mozgást tud létrehozni. Az összejövetelek a jelenlétében rendkívül gazdaggá, tartalmassá válnak. Szeretetreméltó egyéniség, nyílt, esendő, nyughatatlan és okos. Aki ilyen színvonalú ember és művész, annak a jelenléte gyógyforrásként hat.”
Ami pályája elején annyira hiányzott neki, az elismerés – azért a sors most bőségesen kárpótolja. Hullanak fejére a koszorúk, a díjak, az elismerések. 1994-ben Kossuth-díjat kap, 1997-ben pedig Magyar Örökség Díjat, amelyet a Magyarországért Alapítvány ad az utolsó fél évszázad kiemelkedő magyar teljesítményeiért. „A magyar közéletet is megtermékenyítő irodalmi munkásságáért” beválasztják a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumába 177mesterével, Pilinszky Jánossal együtt. Ebből az alkalomból hangzik el Mészöly Dezső Laudatiója: „Egyéni ars poeticám szerint: az embernek csak azokat a műveket szabad megírni, amelyeket más nem írhatna meg helyette. Gyurkovics írói termése követhetetlenül változatos, de egy vitathatatlan: nincs olyan műve, amit helyette más is megírhatott volna.”
A közéletiség az utóbbi néhány évben alakult ki. Így látja a jó barát Szakonyi Károly is: „A közéletiség később alakult ki, addig eléggé zárt világban élt, sőt pályája elején teljesen az irodalmi körökön kívül mozgott. Ő sikerre született ember, olyan, aki szerepelni tud és akar. Most, hogy ez a lehetősége megvan, úgy érzem, mintha rabságból szabadult volna, mindent egyszerre akar és mindent elvállal. Én csodálattal nézem, hogy bírja. Soha nincs alkotói válsága, tisztában van a saját értékeivel, szerencsés írói alkat. Egyszer egy rádióinterjúban azt mondta magáról, hogy ő fenomén, egyszerűen fenomén. Viccből mondja, de komolyan gondolja. Ismeri a saját értékeit, ahogy a nagy formátumú emberek általában. Nem hiszem, hogy például Ady egy percig is kételkedett volna a tehetségében.”
A másik barát, Kiss Dénes szerint több Gyurkovics Tibor is van. „Ő kettős életet él. Az egyik a költő, aki szinte titokban ugyanazt a magas színvonalú lírát folytatja, amit elkezdett. A másik a közéleti szereplő, aki kicsit túljátszik valamit, úgy érzem. Igaz, ezzel ő nem dicsfényt szerez magának, sokkal inkább páncélt növeszt. Rá is szorul erre a védelemre. Úgy érzem, leplez valamit ezzel a páncéllal. A se178bezhetőségét, az érzékenységét. Úgy gondolom, az igazi Gyurkovics ott van a versekben, ahol a lélek meztelen. Ezekből kell kiindulni, és nem a viselkedéséből.”
Ebben a ripacsériában még valami van: az író nagy-nagy szeretetvágya. Annyira vágyik magát megmutatni, ahogy költő ritkán – inkább színészekre jellemző ez a mindenütt jelen lenni akarás, a népszerűség örökös kényszere. „Meg akarom szerettetni magam – ez a belső indíték. Ripacsösztön. A színész akar mindenkinek tetszeni, nem az író, de én nem tudok másképp mozdulni. Bemegyek egy harisnyaboltba, ott van egy kiszolgálónő – ha csak nem a világ csúfja –, én már mondom, hogy a maga ujján miért van gyűrű. Megütök egyfajta bizalmas, szerettető hangot, amelynek az az alapja, hogy engem végtelenül érdekel a másik ember. Cél nélkül, érdek nélkül. Leülök egy kávéházban, meglátok egy nőt – könnyű és nehéz helyzetben vagyok egyaránt, mert nem az a célom, hogy lefektessem, hanem hogy megismerjem. Ki ez a lény, miért ilyen, honnan származik? A regényt akarom elolvasni, sosem azért, hogy megírjam. Azért vagyok becsületes író, mert nem íróként élek. Én élvező ember vagyok. Ezek a lányok-asszonyok az én »szeretőim«, akik megérintenek bennem egy húrt.”
Egész női hadserege van olyanokból, akiknek támasz, barát, pótapa, pótember, „pótmajom”. Van köztük zongoraművésznő, rende179zőnő, pincérlány, szobrásznő, orvosnő, portásnő, színésznő. Szerette volna összegyűjteni őket egy nagy asztal köré, de eddig még nem sikerült. Közéjük tartozik Törley Mária, aki megmintázta Gyurkovics Tibor szobrát:
„Mészöly Dezsőn keresztül ismertem meg, akiről portrét készítettem. Ezt látta meg Tibor, és rögtön megsértődött, hogy őt miért nem. A mintázás közben nem ült, hanem rohangált le föl a műteremben, de én egyébként sem szeretem, ha túl merevek a modelljeim. Anyám azt mondta, olyan mefisztói feje van, de nem Gounod-i értelemben, hanem játékosan. Azt próbáltam megformálni, amit láttam benne: valójában nagyon keserű ember, aki azért boldogtalan, mert a világ nem olyan, amilyennek ő szeretné látni. Mindezt játékkal oldja és leplezi. A posztamens is jellemző rá: egy faun kergeti a meztelen nimfát, a macska pedig a játékosság jelképe. Amikor először hallottam verset olvasni, meglepett, hogy milyen remek előadó. A vers, amit szavalt, Istennel perlekedő dráma volt. Majd rögtön utána egy másik, játékos, gunyoros hangvételű következett. Ez az ő két arca, a személyisége két fele, amely szorosan összetartozik.”
Supka Magdolna művészettörténészt, másik rajongóját sok szál köti össze az íróval. „Először is a szülőföld: ő Rákosfalván, én Rákosligeten születtem. Mindkettő Pest környéki kertváros, nem a betonrengeteg, hanem a por jellemzi, ahogy ő olyan szépen megírja a Por-versben. Fociztam a fiúkkal a grundon, és korcsolyáztam a befagyott patakon. Én tudom, hogy ez nem igazi táj, de a semmiből lehet 180csak poézist teremteni. A másik rokon vonásunk a képzőművészet szeretete. Ő az a ritka költő, aki ért ehhez. Az összes őrült – Gulácsy, Szalay – vonzza, akárcsak engem. Nincs képzőművészet költészet nélkül. A versei is képekre épülnek, azt mondja el bennük, amit szóval szinte nem is lehet kifejezni. A legjobban azt szeretem, ha ő maga szaval, mert ifjú koromban magam is próbálkoztam ezzel a pályával, és imádom a színészetét. Gyakran jártam a Sípos-körbe, ahol élvezhettem a produkcióit. Többször együtt voltunk a nagymarosi alkotóházban is, ahol hajnalig énekelgettünk. Nem véletlen az életben, hogy az ember összekerül valakivel, akihez affinitása van. Így vagyok én Gyurkovics Tiborral. Ő páratlan vitalitású ember és művész. A csodálatos mandarinhoz hasonlít, aki összeesik ötször, tízszer, de mindig felkel és továbbmegy.”
181 182Amikor először jártam nála a Maros utcai vendégházban, elhűltem. Csupa ócska bútor, kopár falak, alig néhány könyv, ruhák a széken. Férfi-rendetlenség, otthontalanság, átmenetiség. Egyedül a kilátásban volt némi fantázia: az ablak egy söröző kerthelyiségére nézett. Mennyire más volt ez, mint a Széher úti otthon tornácos tisztasága, amit ott hagyott. És mennyire más, mint a mai, képekkel, könyvekkel, meghittséggel zsúfolt, krisztinavárosi otthona!
De őt cseppet sem zavarta a környezet. Égett, lobogott, fel-alá rohangált a kietlen szobában, ahogy szokott. Épp az infarktusa után volt néhány héttel. Azt hittem, ágyban fekvő beteg… Hálóing volt rajta, mint egykor Weöres Sándoron, akihez a verseit vitte. De ágyban nem feküdt egy percig sem. Intézkedett, szervezett, dühöngött, viccelt és kritizált. Mindezt úgy, hogy nem volt telefonja – négy emeletet kellett megtennie a portásfülkéig, ahol a ház egyetlen készüléke működött. Talán ennek is köszönhette, hogy túlélte…
183 184A hihetetlenül felfokozott élet, a megoldatlan magánéleti feszültségek és az öröklött gének szükségszerűen vezettek ahhoz, ami bekövetkezett: az infarktushoz. „Rohanok mint a jaj még élni élni élni…” – ahogy a Retúr című versében írja. Az infarktus az öngyilkosság egyik válfaja volt. Enélkül nem tudott új életet kezdeni. „El voltam szánva, hogy otthon maradok. Nellihez kötött a hála, a becsület, az együtt töltött évek. Nem lehet egy embert leszúrni közelről konyhakéssel. Azt hittem, jobb, ha őt is megtartom. De nem lehetett. Az infarktus olyan volt számomra, mint egy isteni kinyilatkoztatás.”
Vannak előérzetei, hiszen tíz évvel korábban megírja az infarktust a Pótmajom című regényében. Egy orvosa, aki összegyűjtötte a róla megjelent kritikákat, azt mondta, már rég infarktust kellett volna kapnia a nagyfokú mellőzés miatt. És előzmény nem utolsósorban a halálfutás, az a tempó, amit ő diktál saját magának. Az örök verseny, az űzöttség, az a szinte gyermeki mohóság és elégedetlenség, amelyet a Holnap című verse olyan jól érzékeltet: „Amit ma elmulasztasz / holnap már meg nem kaphatsz / a ma hajnali verset / már soha nem írod meg / Örök versenyben élünk / remeg a szánk a térdünk / sietve sírva alszunk / hogy holnap meg ne haljunk.”
A mindent egyszerre akarás, a fölpörgetett, veszélyes élet – amely az Isten nem szerencsejátékos hősét is úgy vonzza –, a kirobbanni kész indulatok, a nagy ivászatok és a nagy szenve185délyek mind szükségszerűen vezetnek a „kishalálhoz”, ahogy ő nevezi A test balladája (1992) című könyvében. Ez a legszebb és legdrámaibb kötete. Kívül a Melocco Miklós tervezte címlap koponyája, belül pedig a halálközeli élmény döbbenetes látlelete.
(A test balladája)
„1992 februárjának egyik éjszakáján úgy éreztem, átszakad a mellem, letépik a karomat, megszakadok. A szomszédban lakó orvosnő Algopyrin injekciót adott. Másnap még leadtam egy tárcát a Népszavának, majd saját lábamon bementem a Mentőkórházba, ahol az 186orvosnő férje dolgozott. Lefektettek, EKG-t csináltak, nem találtak semmit. Epére gyanakodtak, betettek egy Gagarin-féle csőbe, és megállapították, hogy gyomorfekélyem van. Már felöltöztem, hogy megyek, mikor még egyszer visszafektettek. Jött be két röntgenorvos, leleteket lobogtatva, hogy megvan a diagnózis: epegyulladás. De addigra már megkaptam az infarktust, ott a kezelőágyon. Az intenzív osztályra kerültem, és több hétig voltam a Mentőkórházban. Amikor felébredtem az ágyon, mint egy halál utáni életben – az ember el sem hiszi, hogy ez vele megtörténhet! – egyszer csak visszatértek azok a verstechnikák, amelyeket legkorábban használtam. És villonos sorokat kezdtem pötyögtetni hanyatt fekve az ágyon.”
(Nők balladája)
Két dolog a betegágyon sem hagyja el. Az egyik a feketehumor, az abszurd gyilkos humora, amelyben jó társa a mellette fekvő S. Nagy István, akit versben is megörökít (És S. Nagy úr…), és akivel rockoperát terveznek a halálról, Horror Club címmel. A jelenet, amit megír – az eltévesztett hulla – Gyurkovics-színműbe való: „A Horror Club-ban félhomály / és pillanatnyi csend lett / megrendelve a tepsi már / megáll az ágyam mellett / a hordár lábam fogja meg / – Uram csak meg ne halnék! – / az egyik nővér felsziszeg: / – Nem az te eggyel arrébb!” (A Horror Club-ban…)
A másik mozzanat az emlékezés. A halál árnyékában a gyerekkor képe ködlik fel benne. „Agyamban ég a balatoni nyár / piros fekete pillangómadár / zümmög Zamárdi régi zugain / ó mennyire szerettem uraim! / Itt fekszem infarktusban bénamód / rúgnám magamról le a takarót / olyan meleg van végig testemen / még most is, uraim, mennyire szeretem!” (Balatoni nyár)
A közelgő halál, amely „most majdnem eltalálta” a legszebb szerelmes verseit íratja vele. A halálkorszakos művek ihletője Györgyi. Így lesz ez a kötet egyúttal a Nap-leány himnusza, 188az élet himnusza a halál árnyékában. „Én még sohasem éltem / ilyen nagy teljességben / talán azt is megértem / ha nem lehet így élnem / ilyen nagy szenvedélyben / szerelembetegségben / talán azt is megértem / hogy nem lehet tovább élnem.” (Én még sohasem éltem…)
Csodálatosan letisztult szerelmi vallomások ezek a versek, semmi felesleges költői kép, jelző, sallang nincs bennük. Csak az élet végén lehet ilyen tökéletesen leegyszerűsített, örökérvényű sorokat írni: „benned veled általad szeretem / halálomat – s maradék életem.” (Egy Dáliának) „… ez a férfi már nem él csak / vele érte és általa.” (Félhalál) Drámaian letisztult a Hagyaték című vers is.
„Ilyet nem talál ki az ember, ennek van fedezete. Ez olyan, mint amikor a vadnyugatot bekóborolt lovas bemegy az ivóba, és ott a csapos lány azt mondja neki: Big Bill, maradj itt, pihenj le! – Ez volt az érzésem. A kalandok, az ügetés, a vadnyugat, a lövöldözés, az iroda189lom után a tökéletes megnyugvás. Ha nem volnék az életem végén, nem mondanám el, hogy igazán boldog Györgyivel voltam és vagyok. Ilyen különleges lelki berendezésű emberrel soha nem találkoztam. Az a fajta nagyvonalúság, amikor vakon, mindent egy összegben, kárpótlás nélkül, ajándékba, feltétel nélkül kap az ember, mindig is hiányzott az életemből. Ezt tőle kaptam meg. Erről szól a Hagyaték című vers. Az nem véletlen, hogy az ember 55 évesen belebotlik valakibe, mert öntudatlanul is keresi. Egy teljesen reménytelen, mumifikálódott helyzetben talált rám, és megmentett. Györgyi álomban él, de nem úgy, hogy ábrándozik. Alfázó alkatnak hívom, mert képes úgy jelen lenni, hogy nincs jelen. Egyszerűen más érzékelési és gondolkodási szinten él, és ezen én úgy bolyongok, mint az a bizonyos vadnyugati cowboy.”
A test balladája kötet még valamiről árulkodik a korábbi verseknél drámaibb módon: a halálfélelemről. Ez a szorongás a Rikiki óta minden művében benne van, de sehol olyan erőteljesen, mint épp a kishalálról szóló könyvben.
„Úgy érzem, a haláljáték vette kezdetét. Vége a dalnak, itt a finis. Ezért nem akarok gondolkozni, ezért vállalok el annyi munkát. Nem akarok bemenni egy templomba, hogy eltűnődjek a dolgok állásán. Nem akarok kimenni a természetbe, hogy megérezzem a bolygók suhanását. Állandóan gondolok a halálra. Öt190éves korom óta színültig vagyok töltve vele. Ezért egyetlen célom: nem megállni! Ez benne van a verseimben is. Minden cselekedetem mögött a halálfélelem munkál. Írni kell, menni kell, enni kell, élni kell. Ha egyszer úgy tudnék lefeküdni, hogy Uram, kezeidbe ajánlom lelkemet – meg lennék mentve. De ez reménytelen. Az infarktusnál is hiába próbáltam imádkozni, nem sikerült. Legyen meg a Te akaratod – ez nekem nem megy. Mivel nem vagyok elég hívő ahhoz, hogy várjak valami mást, elképzelhetetlen botránynak tartom a halált.”
Nincs megváltás? Nincs megoldás? Talán mégis – sugallja a költő. A hit és a belenyugvás. Ő, aki botrányosnak bélyegzi a halált – és ez a magánemberi véleménye –, a versben föladja örök ellenállását. Mint költő elfogadja az elfogadhatatlant és megérti a megérthetetlent.
(Istenem)
191Mialatt ezt a könyvet írtuk Gyurkovics Tiborral, elkészült a róla forgatott portréfilm a Duna Televízióban. Az utolsó kockákon a krisztinavárosi lakásban ülve az író körülnéz a tárgyakon, könyveken, képeken, kéziraton, írógépen, és így összegez: „Itthon vagyok, megérkeztem, a hajóbőröndöt feltettem a szekrény tetejére, nem használom többet. Talán Isten ad még annyi kegyelmet, hogy a hajnali rolófényben megcsendüljön egy-két vers.”
Az örökös Szindbád, a nyughatatlan hajós révbe ért? És innen kezdve hálókabátban, pipázgatva ül a cserépkályha melege mellett? Számomra – aki olyannak ismertem meg őt, ahogy az előszóban leírtam – ez teljességgel elképzelhetetlen. Bár a kép gyönyörű: az öreg költő egy késői szerelem fényében pihen babérain. Valószínűleg minden öreg költő ezt tenné. Csak éppen Gyurkovics Tibor nem. Ő ugyanúgy fog továbbélni, mint eddig: szertelenül, mohón, űzötten, kíváncsian, habzsolón, egyre türelmetlenebbül, ahogy fogy az idő, és egyre hajszoltabban, ahogy fogy az erő. Csavarogni fog, hahotázni és muzsikálni. Miközben életművet tesz le az asztalra. Károlyi Amyval ért egyet, aki szerint „a költőnek minden korban kötelessége életben maradni. Életművet tenni le az asztalra, életművet hagyni maga után, mely ha nem védhette meg életében, megőrzi halálában.”
Pontosan ezt teszi Gyurkovics Tibor. Olyan költői életművet hoz létre, amelyet nem érté192kel eléggé a jelenkor, de amely egyszer majd méltó helyére kerül a magyar irodalomban.
Addig pedig nincs más dolga, minthogy éljen és énekeljen. Ki fogalmazhatná meg szebben azt, ami az életből még hátravan, ha nem a költő?
(Elégia)
193 194GRAFIT (versek) Magvető, 1961.
KENYÉRTÖRÉS (versek) Magvető, 1963.
EMBERFIA (versek) Magvető, 1966.
NE SZERESS, NE SZERESS (regény) Kozmosz, 1970.
VASKAKAS (versek) Szépirodalmi, 1970.
RIKIKI (elbeszélések) Móra, 1971.
ÜVEGGOLYÓ (elbeszélések) Móra, 1973.
ELCSERÉLJÜK EGYMÁST (novellák) Szépirodalmi, 1973.
ISTEN NEM SZERENCSEJÁTÉKOS (regény) Kozmosz, 1973.
MINDENNAPI SZERELMÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA (regény) Kozmosz, 1974.
SZERETLEK, AKÁRKI VAGY (versek) Szépirodalmi, 1975.
TINTAPACA (gyermekversek) Móra, 1976.
KISKUTYA, NAGYKUTYA (gyermekregény) Móra, 1976.
SZOLGÁLAT (regény) Magvető, 1976.
ÖNGYILKOSSÁG RECEPTRE (novellák) Szépirodalmi, 1977.
ISTENIGAZÁBÓL (válogatott versek) Szépirodalmi, 1978.
RIKIKI (elbeszélések) Móra, 1978. (2. kiadás)
NAGYVIZIT (drámakötet) Magvető, 1978.
AZ UTOLSÓ KARÁCSONY (novellák) Magvető, 1980.
PÓTMAJOM (regény) Kozmosz, 1980.
LEVELESKÖNYV (versek) Szépirodalmi, 1980.
NÉVIKE (gyermekversek) Móra, 1983.
A PÁPAI MÉZESBÁBOS (gyermekversek) Móra, 1983.
195BOSZORKÁNYOK PEDIG VANNAK (versek) Szépirodalmi, 1983.
ÜDV A TOLVAJNAK! (szatírák, karcolatok) Magvető, 1983.
SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ – NEM IS – VILÁG (színházi írások) Kozmosz, 1984.
SZÁLKA, HAL NÉLKÜL (groteszk) Magvető, 1984.
KUDI, A LEVEGŐEMBER (gyermekregény) Móra, 1985.
ÖLNI, ÖLELNI (drámakötet) Magvető, 1985.
MINDENNAPI SZERELMÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA (regény) Magánkiadás, 1986. (2. és 3. kiadás)
A BÍBOROS (válogatott novellák) Magvető, 1987.
APA CSAK 1 VAN (gyermekversek) Móra, 1987.
LÓHALÁLÁBAN (versek) Szépirodalmi, 1987.
NE SZERESS, NE SZERESS; ISTEN NEM SZERENCSEJÁTÉKOS; PÓTMAJOM (regények) Magvető, 1988. (2. kiadás)
TÓNIÓ A PÓNILÓ (gyermekversek) Új Idő, 1990.
TÁJ, NŐVEL (festőversek) Magvető, 1990.
KISKUTYA – NAGYKUTYA (gyermekregény) Móra, 1991. (2. kiadás)
KETTŐS ZSOLTÁR (szerelmes versek) Széphalom Könyvműhely, 1991.
HALLÓ, KRISZTUS (válogatott versek) Szépirodalmi, 1991.
ÖTVEN KÉRDÉS EIGEL ISTVÁNHOZ (tanulmány) Várpalota, 1991.
A TEST BALLADÁJA (versek) Kráter Műhely Egyesület, 1992.
A SZENT BAL (tárcák) Mécs László Könyvkiadó, 1993.
CSÁSZÁRMORZSA (dráma) Prológus könyvek, 1994.
HÁBORÚ, HÁRMASBAN (dráma). Prológus Könyvek, 1995.
A MAGYAR VADKAN (tárcák) Magyar Írókamara, 1995.
LÁB URU KENG, KENG URU BÁL (válogatott versek) Mundus Kiadó, 1996.
APA CSAK 1 VAN (gyermekversek) Globe Film, 1997. (2. kiadás)
KUTYAKOMÉDIA (dráma) Prológus Könyvek, 1997.
KUKORICACSUTKA (gyermekversek) Móra, 1997.
196ESTÉRE MEGHALSZ Madách Színház Kamaraszínháza, 1969.
AZ ÖREG Pesti Színház, 1970.
A DÖNTÉS ÓRÁJA Székesfehérvári Vörösmarty Színház, 1971.
NAGYVIZIT Pesti Színház, 1972.
CSÓKA-CSALÁD Pesti Színház, 1975. Miskolci Nemzeti Színház, 1976.
ISTEN NEM SZERENCSEJÁTÉKOS Madách Színház Kamaraszínháza, 1976.
MAGYAR MENYASSZONY Kecskeméti Katona József Színház, 1980.
ISTEN BOKRÉTÁJA Pesti Színház, 1980.
ÉDES ANNA Veszprémi Petőfi Színház, 1983.
FÉSZEKALJA Madách Színház Kamaraszínháza, 1983.
KREUTZER-SZONÁTA Pesti Színház, 1976. Veszprémi Petőfi Színház,1984. Debreceni Csokonai Színház, 1996.
BOMBATÖLCSÉR Gyulai Várszínház, 1986.
FEKVŐTÁMASZ Veszprémi Petőfi Színház, 1986. Pesti Színház, 1987.
BOLDOGHÁZA Veszprémi Petőfi Színház, 1989. Pesti Színház, 1989.
HALÁLSAKK Székesfehérvári Vörösmarty Színház, 1991. Várszínház, 1992.
CSÁSZÁRMORZSA Várszínház, 1994.
KUTYAKOMÉDIA Egri Gárdonyi Géza Színház, 1997.
197