Könyve jött ki Fejesnek.
A megjelenés előtti héten betiltották. Fejes nemzetközi sajtótájékoztatóval fenyegetőzött.
Izzottak a K-vonalak. Köpeczi közvetített. Aczél nyüzsgött. Csoóri protestált.
Gáspár fölment az Öreghez.
Kijött a könyv. Kétszázezer példány. Kapott érte nagy pénzt. Írtak róla húszan. Lett fölötte nagy vita. Csináltak filmet belőle. Megvette a tévé. Lefordították egy csomó nyelvre. Kiadták még vagy ötször. Ha a Rozsdatemető volt az a könyv, akkor mára túl van az egymillió példányon.
Így volt ez egykor.
Könyve jött ki Fejesnek. Nyolcezer példány, kis pénz, se kritika, se vita, se film, se tévé, se semmi.
Csönd.
Nem Fejes változott.
Ő ugyanúgy leül a minden képzeletet felülmúlóan elvadult, vagy inkább elszabadult svábhegyi kertben lévő kis házának, kis szobájának kis asztala mellé, a lakáson jámboran uralkodó dán dog szőrével borított karosszékbe minden áldott reggel, mint annak előtte, hogy a Tersánszkytól eltanult, csak feleség által olvasható gyöngybetűivel, amelyekből a kockás papír egy kockájába három darab fér, beleírja a rendetlen, felfordult, szétrohadt világba: „Lemniczky Mihály a Tisza Kálmán tér huszonnyolcas szám alatti házban lakott, melynek udvarát szerették a fiúk, mert ott falra szerelt vízcsap volt”.
El lehet menni. Ott a csap.
Fejes nem változott.
Pontos és igaz. A Svábhegyen is a józsefvárosi tőmondatokat írja.
Aki szép, az csúnya lesz. Aki ifjú, elaggik. Aki erős, előbb-utóbb betegágyra dől.
Hiába ugrálsz, földobod a talpad. Ha csak a lábadat le nem vágják előbb.
Vagyis akár még jó is lehetnél.
Fejes pontos. Vízcsap van. Gang van. Szerelem, háború és halál.
Más nincs.
„Sztojka Karcsi megnősült. Fia született. A felesége másik férfi miatt kirúgta. A fiát az asszony agyonkényeztette. Alkoholista lett. Sztojka Karcsi magához vette, munkára fogta.
– Ne félj, kis Karcsi – mondogatta –, ember leszel, nincs itt semmi hézag.
Egy délután kis Karcsi beszívta a gázt. Sztojka Karcsi eltemette, elég furcsán.
Egyedül állt a gödörnél, csak a sírásók voltak ott. Másnap föladott egy táviratot a volt feleségének, hol keresse a fiát. Aztán öngyilkos lett.”
Ennyi. Ez ilyen. Józsefvárosi széláví.
Az élet ocsmány, csak a költészet szép. Még szerencse, hogy a Józsefvárosban mindenki költő egy kicsit. Mindenki hazudós. De már nem annyira. Nem annyira, mint a Hazudós, az Égő Klára, vagy a Fiú…
„Anyja ágyban, éjszaka, észrevétlenül távozott örök nyugalomba. Lemi reggel szólította, percekig csodálkozva nézte őt.
– Ez igen – mondta félhangosan – locsolhatom a muskátlit.”
Jól van, Fejes. Ez pontos. Ez ilyen. Ez a halál.
Nem kell annyit fecsegni. Írni kell. Novellát.
A régebbi Fejes-novellák igazítottabbak voltak. Ezek igazabbak.
Van a kötetben más is. Elmélkedés, képzelt riport, portré.
Ezek is jók. Itt is meghal mind a végén, és amíg él, boldogtalan. Az elmélkedő Fejes is jó. De nem annyira, mint a leíró. Igazán csak a Józsefváros a jó. Azt írja a Fejes szépen. Egyszerűen, jelzők nélkül, vérrel.
„…sok történetről beszélsz. Igaz meg csak egyetlenegy lehet.” – mondja a Bor mellett című novellában a vendég.
Nem olvassák sokan Fejest. Pedig erős hit sugárzik a sorokból. Hogy ugyanis mindennek ellenére kár az emberért.
Nem olvasod te sem Fejest.
Mert kínos. Túl pontos.
Nemrég még olvastad. Mert azt olvastad ki belőle: szomorú a rendszer. Most már csak azt: szomorú az élet.
Ez nem kell, ugye?
Ez kínos.
Ne is olvasd! Se Fejest, se mást.
Menj sétálni inkább!
Például a Józsefvárosba.
Nézegesd az utcákat már ezerszámra ellepő szerencsétlen kurvák seregét, a velük trécselő-csencselő rettegő rendőröket, az állig fölfegyverzett striciket, a holtukra hetekig heverő véneket, a gettóba érlelt cigánysereget, a nyomorékok, a gyilkosok, a maffiózók, az utcagyerekek, és a mindig és mindenkor és mindenkinek kiszolgáltatott józsefvárosi szegény emberek Práter, Bérkocsis, Salétrom, vagy Baross utcai hűvös haláltáncát.
Ne olvass Fejest!
Járkálj csak…